Title: A lélekidomár (1. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A lélekidomár (1. rész) - Regény" ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXVII. KÖTET

A LÉLEKIDOMÁR. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A LÉLEKIDOMÁR

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



A CZÍM-ALAK.

A mi az állatszelidítő a fenevadak ketreczében, a mi a hindu kigyóbűvölő
a csúszó-mászói között, a mi a ló-idomár a fék-nemszokta szilaj ménnel
szemben: az a «lélekidomár» a lelkes állatok világában.

Új szó, rossz szó, de nincs más.

Az alak pedig létezik, mely e rendkívüli fogalmat betölti: új szót
kellett a számára kitalálni.

Egy közönséges ember, a kinek nincs a kezében sem Mózes varázspálczája,
sem villanyütésű Cagliostro-bot, még csak egy csendbiztosi korbács sem,
a ki nem rendelkezik Monte Christo-i mesés kincsekkel, nem hoz magával
hódító külsőt, a ki nem művész, nem költő, nem hős, még csak nem is
politikai celebritás.

És mégis csodákat tud tenni.

Kitalálja annak a gondolatját, a kivel beszél, azt a gondolatot, a mit
az elmondott szó gondosan rejteget.

Eléje kerül a szándéknak s kihallgatja a titkos vágyakat.

Önvádra kényszeríti a megrögzött bűnöst, éjlátta, sírelhantolta
rémtetteket napfényre idéz.

A kétségbeesettet, a ki öngyilkosságra gondol, visszavezeti a
léleknyugalomhoz, megtanítja remélni, új életet kezdeni.

Lát szivet és lelket, a börtönök sötétjén s az úri termek csillogó
ragyogásán keresztül.

Idegen országban, új társaság, ismeretlen világ közepett is egyszerre
otthon találja magát, s úgy játszik az emberek lelkein, mint a virtuoz a
hegedűn.

Halálos ellenségét jó barátjává tudja szelidíteni.

A hű czimbora képében felismeri veszedelmes ellenfelét és védeni tudja
magát messze időre tervezett kelepczéi ellen.

A gőgös megvetéstől kicsikarja az elismerő becsülést.

Kiszemel száz életfogytig elitélt rab közül egy méregkeverőt, s azt
teszi mindenesévé, a kire minden nap rábizza az életét.

Rajongó ragaszkodásra kényszeríti a kaczérság mintaképét.

És elég merész letépni a saisi kárpitot egy női szív rejtélyéről,
melynek jelmondata: «a mások boldogtalanságának örülni s gyűlölni a
saját boldogságát».

És ez az ember a mellett nem valami kivételes lény: nem próféta, nem
önfeláldozó martir, nem megváltó szent, hanem rendes, közönséges
észjárású ember, a kinek minden vágya, öröme, fájdalma, olyan mint más
emberé szokott lenni: a ki épen úgy, mint mi valamennyien, ellenségeinek
ellensége, saját magának legjobb barátja, szenvedélyeinek szolgája, de
egész ember.

Azért idomár a lelkek fölött.

Hogyan lett azzá? Ezt mondja el a történetünk.



A VÉGZETES SZEMÉLYCSERE.

Az első csárdásnak vége volt, czigányok húzták a kopogóst; huszonnégy
pár tánczolta egész tűzzel: «három a táncz!» volt a jelszó, szokás
szerint.

Ebben csak az a nevezetes, hogy mind ez a budai királyi várpalota
termében történt: ugyanabban a teremben, a melyben a trónbeszédet
olvassa fel a király mind a két «ház» előtt.

A koronázási tánczestély volt ez.

A csárdás után szünidő következett, azután sorakozik a folytatás. A két
koronás fő folytatni fogja a cerclet. Most egy órára a legmagasabb urak
is a theázó-termekbe vonulnak vissza.

A bálteremből pedig tódul a fiatalság a buffetbe.

Minden ember fiatal «ma». Húsz esztendő ki lett törülve életéből a mai
nappal az egész magyar nemzetnek, hát hogy ne lett volna fiatal minden
ember?

Aztán ez a nemzeti viselet is fiatalít. Ezek a kevély, kérkedő,
bogláros, sujtásos, vitézkötéses jelmezek, a tomport verő kardok, a
pengő sarkantyúk, az arany czafrangos nyakkendők, mind fiatalítanak, még
a kinek szürke feje van, az is fiatal számba megy, a kopasz fej meg épen
nagyon hozzá illik a magyar ruhához.

A gazdag buffetben negyven udvari lakáj szolgáltatja az ételt és italt a
vendégeknek. Maguk az inasok is tekintélyes egyéniségek. Egynek a
melléről sem hiányzik valamely érdemrend. Némelyiké egészen válláig
végig van rakva keresztekkel és medaillokkal. Világos sárga frakkjuk
van, fekete, kétfejű sasos bordürrel, oldalukon vékony koszperd. A
vendég uraknak még most nincsenek érdemrendjeik. Még maguknak a
minisztereknek sincs. Hiszen csak tegnap óta miniszterek.

Még tegnapelőtt azzal köszöntöttük őket, hogy «servus pajtás», s ma már,
«hogy állok a grácziádban, kegyelmes uram?»

A buffet melletti kék teremben vannak kisebb kerek asztalok, a melyek
mellett (kerek asztalok szokása szerint) rendesen még egygyel több ember
elfér, mint a mennyi már körül ülte.

A kiknek elég praktikus eszük van, nem tapostatják le a sarkantyuikat a
buffetben, hanem igyekeznek egy ilyen kerek asztalt elfoglalni. Itt
aztán nincs pártkülömbség.

Minden ujon letelepülő hoz magával valami uj anekdotát a bálteremből.
Gyönyörű calembourgok! A távollevők rovására nevetni mindig egészséges.
Csupán egyre nézve általános a magasztalás. A királynét nem győzi
mindenki dicsérni. Minden szavát összegyűjtik a mit mondott. Egész
legenda támad körüle.

Nagy későre érkezik a teremből a lakomázók közé az ujdonat
belügyminiszter.

A legtökéletesebb gentleman az országban. A fekete frakkban veszedelme a
hölgyeknek, a veres frakkban veszedelme a rókáknak, a nemzeti viseletben
pedig közszeretet tárgya.

Milyen jókat mondott annak idejében! Nem is maradt utána más, mint csupa
jó emlékezet.

– Ez volt a meleg nap! Száz kitünő hazafit egyenkint bemutatni!

– Ide kegyelmes uram! Szorítunk a számodra helyet! Parancsolsz pezsgőt
és fajdsültet?

– Köszönöm! Én csak teázom.

– Itt van az én helyem. Átengedem, szól felkelve a helyéről, egy
Zrinyinek öltözött balközépi képviselő.

– Ne félj tőlem, tigris, nem foglak el.

– Azt ki tudja? A helyemre ülhetsz bátran. Nem fogsz rebellis lenni
tőle.

(«Tigriseknek» hítták azon időben a Tiszapárt szónokait: nem azért,
mintha ennek a nagy macskának a kegyetlen vérszomja által tették volna
magukat félelmessé, hanem azért, mert a Tigris-vendéglőben tartották a
gyűléseiket.)

A tigris átadta a helyét a miniszternek s kicsörtetett a tánczterembe,
az ott maradt hölgyek közül valamelyiknek udvarolni. Eltávozásakor
csendesen kezet szorított a szomszédjával, a ki ülve maradt.

Ez egy magas, széles vállú férfi, a kinek halavány arczát csaknem arab
metszésű vonások teszik feltünővé: a szakállal összefolyó bajusz
szénfekete és ritka, az ajkak vékonyak, az orr hajlott, a szemöldöke
egyenesek, a homlok kétfelé osztott, külön domborodva, s hanyagul
lehajló üstöktől árnyalva. Csak az az egy veszi el az arcz keleties
typusát, hogy a hosszu, sötét pilláktól környezett szemek zöldes-kékek.

A sokféle változatú magyar nemzeti öltönyök között az övé látszik a
legegyszerűbbnek, mente és attila egyformán fekete szövetből, asztrakán
prémmel, kard, gombok, mentekötő oxydált ezüst, csak a menteláncz
csatját képező onyx Medusa-fő a megnézni való rajta. Szakértők szerint
ez egy muzeumba való példány.

A magyar udvari estélyeken az is az exotikus élvezetek közé tartozik,
egymásnak a mentekötőjét, kalpagforgóját megbámulni. Némelyik tízezreket
ér forintokban, némelyiknek története is van, a mely Zsigmond királynál
kezdődik, némelyiknek meg olyan története van, a mi a zálogházban
végződik.

A fekete ruhás összébb húzta a mentéjét, hogy tágabb helyet engedjen a
miniszternek; egy sárga frakkos rögtön hozta a kegyelmes úr számára a
pekkót, rum nélkül, czukor nélkül. Így szereti. Ezek a derék emberek
nagy tapintattal birnak az ilyenben!

– No ma nálamnál csak egy ember boldogabb a két magyar hazában, s az
Rózsa Sándor, mondá a miniszter.

– Hát kiszabadult?

– A holnapi hivatalos lap hozza az általános amnestiát minden politikai
elitéltnek. Én már ma kihozattam Rózsa Sándort a börtönből, s rábiztam a
Lászlóra, hogy vigye el magával a kedvencz korcsmájába, a «kis pipá»-ba,
traktálja meg az én rovásomra.

Ezt a Lászlót is jól ismerte mindenki. A gentleman miniszternek
vígjátékba való komornyikja volt.

– Karikás uram a magas vendég tiszteletére ma díszlakomát rendez a
korcsmájában, s az ó-budai dalárda hangversenynyel örvendezteti meg.
Mert hát vannak nekünk hires embereink, politikusok, költők, muzsikusok,
de csak legnépszerűbb azért mégis a betyár.

A fekete ruhás közbeszólt.

– Hát Rózsa Sándor politikai elitélt?

– Legalább a birái azzal indokolták a húsz esztendei fogságát.

– E szerint most már egy fogoly sincs a váczi börtönben?

– De egy még ott maradt. Nem annyira azért, hogy a porkolábnak legyen
kivel tarklizni, hanem azért, mert postát rabolt ki, s még tizennégy
esztendeje van leülni való.

– Kalondi?

– Igen. Szegény Kalondi, olyan tisztességes úr volt valaha!

– És én azt mondom neked, kegyelmes uram, hogy jobban tetted volna, ha
azt a postakirablót bocsátod szabadon, mert az a politikai elitélt, s
Rózsa Sándort tartod meg a porkoláb számára piketpartienak, mert ez egy
közönséges zsivány.

(Ilyen szabadon szoktak a magyarok a minisztereikkel beszélni.)

– És te ezt honnan tanultad?

– Az ábrázatjaikból. Mind a kettőt volt alkalmam látni a börtönben.
Beszéltem is velük.

– Hahaha! Hát te vagy az a hires Lavater?

Az egész asztal átvette a kaczagást.

A halványképűnek egy arczvonása sem mozdult.

– Hát én ajánlok neked egy fogadást, kegyelmes uram. Én fogadok veled
arra, hogy te három nap alatt szabadon fogod bocsátani azt a benntartott
postakirablót, s három hét mulva egy regement katonát fogsz kiküldeni,
hogy fogja el neked megint a népdalok hősét, a dicső Rózsa Sándort.

– Tartom a fogadást! Mit adok, ha vesztek?

– Akkor adsz nekem valamit, a mi neked semmibe sem kerül, én nekem
semmit sem használ.

– Ha pedig te veszted a fogadást, akkor te adsz nekem valamit, a mivel
te is nyersz, én is nyerek, az ország is nyer.

– Áll!

Kezet adtak rá. Senki sem értette, talán ők sem mind a ketten, csak
külön-külön, kiki a magáét.

A halványképű aztán felkelt a kerek asztaltól s elhagyta a termet.
Tapasztalt ember, mikor látja, hogy egy társaságban az ő rovására
akarnak mulatni, azt teszi, hogy felkerekedik, s átengedi a tért a
mulatni vágyóknak.

– Furcsa ember ez a mi Lándorynk, mondá egy öreg mágnás, a ki már eddig
is nehezen tartóztatta vissza magát, hogy a szeme közé ne nevessen a
bölcselkedőnek. Mindenféle bogarai vannak!

– A börtönöket tanulmányozza, magyarázza egy ifjú jogtudós: államtitkári
jelölt az igazságügy-miniszteriumnál.

– Furcsa egy passio!

– Tiszta bolonság! Német tudóshoz illő foglalkozás! mondogatták innen
is, onnan is.

A miniszter védelme alá vette a megtámadottat.

– De jeles férfi ez! Hát sok embernek van egy kedvencz eszméje, a minek
az egész életét szenteli. Ismerek egy tudóst, a ki csupa madártojásokat
gyűjt; megvan neki minden species: a strúcztól elkezdve a kinai fán
termő, virágból kikelő kacsatojásig. Most a kihalt ősvilági dinornis
tojását hajhászsza Madagaszkárban. Van egy másik tudósom, a ki meg csupa
pókokat gyűjt, az egész életét a pókoknak szenteli s valamennyinek tudja
az egész genealogiáját. Aztán egy olyan tudósra is bukkantam már, a ki
meg a koponyákat tanulmányozza. A kit csak megkaphat, leültethet,
megméri a koponyáját. Egy képviselőtársunkat arra kérte, hogy ha meghal,
adja neki a koponyáját, annyira belészeretett. Hát a mi Lándory barátunk
meg az akasztófavirágokat szedi a botanikai gyűjteményébe. Őtet csak
azok érdeklik, a kik tíz esztendőn felül vannak elitélve. Ezeknél
kezdődik nála a «báró». Heteket eltölt a börtönökben, s tanulmányozza a
gyilkosok physiognomiáját. Majd meglátjátok, hogy egyszer egy nagy
könyvet fog róla írni.

No már ez csakugyan elég ok volt az általános derültségre.

Ez alatt egy fiatal úr, a kezében egy hosszú, elefántcsont fogantyús
pálczával, odasugott egy szót a kegyelmes úr fülébe, mire az, ott hagyva
a teáját, rögtön kisietett a tánczterembe.

A zenekar tagjai (katonák) már helyeiken voltak, de még a fölségek nem
jöttek vissza a terembe.

Az átjárót egy szűkebb szoba képezi a buffetből.

Itt útját állta a miniszternek az a bizonyos tigris, abban a
Zrinyi-jelmezben.

– Azt mondtad az imént, hogy «ne félj tigris, nem foglak el». Hát én azt
mondom neked, hogy fogass el rögtön.

– Mi jóért?

– Megmondom. Holnap ki lesz hirdetve az általános amnestia minden
politikai elitéltre.

– Már eddig valamennyi szabadon van.

– De egy benn maradt: Kalondi.

– Az közönséges postarabló.

– Nem az. Elfogta a postát, hogy elvegyen tőle olyan iratokat, melyek
«mi ránk» veszedelmet tartalmaznak. Felismerték, elfogták, a birák előtt
közönséges rablónak vallotta magát, hogy szövetségeseit, a kik a
merénylettel megbizták, bele ne keverje.

– S kik voltak a szövetségesei?

– Ma együtt teáztál velük. Az egyik én magam. Az az ember eltűrte, hogy
tizenöt évre elitéljék, mint rablót, hogy meggyalázzák a nevét örökre.
Vagy őt is bocsáttasd szabadon, vagy engem is csukass oda melléje.

– Jelentést fogok tenni, mondá a miniszter s azzal eltünt a «fehér
terem» ajtaján.

A Zrinyi-dolmányos ott maradt, azon a helyen, a melyen elhagyta.

Néhány percz mulva visszajött a terembe a miniszter. A kalpagjában
valamit rejtegetett. Oda sietett a tigrishez. Megmutatta neki, mi van a
kalpagjában. Egy távirat.

– Meg vagy elégedve?

– Köszönöm.

A miniszter az elfogadóterem felé sietett, a hol a szolgálattevő
hivatalnokok voltak. Útjában összekerült a fekete ruhással.

– No a fogadás első felét te nyerted meg. Kalondit még az éjjel
hazaeresztik.

– Jó volna, ha a második felét pedig, kegyelmes uram, te nyernéd meg. Az
igazi rablót még most megkaphatnád a «kis pipá»-ban.

– Azt már nem teszem.

(Nem is volt az már akkor ott!)

Ez a kis intermezzo, mint a futó tűz, terjedt el egyszerre a fényes
társaságban. Mikor a felséges pár a fehér teremből kijött, már minden
beavatott ember tudta, a ki csak valaha magyar politikával foglalkozott.

Hja! Furcsa az a magyar politika! Olyan, mint a magyar kard: az egyik
oldala éles, a másik tompa és sima, és mégis ugyanaz a kard.

És a király, közbámulatra a kör-fogadást (cercle) megkezdve, azt a
Zrinyi-jelmezes képviselőt tüntette ki megszólításával, a kiről e
perczben jelenték fel neki, hogy ő volt annak a kardnak az éle.

– Ma nagyon szép napunk volt.

– De az «éjszakája» még szebb, fölség!

A király kezét nyujtá a megszólítottnak.

A teremben, mint egy csendes tengermoraj, susogott végig az önkéntelen
«Éljen a király».

A kik értették, hogy mi történt? nagyot gondolkoztak utána.

… Szent-Istvánnak nemcsak a koronája ereklye, hanem a jobb keze is az.

*

A fekete ruhásnak a részvényei kezdtek jegyezve lenni. Hisz ez olvas a
jövendőben és a gondolatokban.

Hogy a fogadásának az első részében nyertes maradt Lándory, az tehát jó
volt, de annál rosszabb az, hogy a népdalok hőse, Rózsa Sándor, a mint
haza szabadult az alföldi pusztára, csakugyan ott kezdte, a hol elhagyá.
Első dolga az volt, hogy valamennyi hajdani czimboráját mind összegyűjté
s azokat, a kik elárulták, statárium elé állítá, főbe lövette, börtönben
rekedt czinkostársakat kiszabadított, s réme lett az egész alföldnek.
Kétségtelen, hogy sok rablókaland lett az ő nymbusának a takarója alatt
elkövetve: minden futó betyár nemesi levélnek tartotta, ha a köröző
kurrensben a Rózsa Sándor czimborájaként lett a fejére díj kitűzve.

A hogy Szegedre hazaérkezve legelőször lóra tett szert, az egészen
humoros ötlet volt tőle. Lovat venni nem volt neki szabad, lovat lopni
pedig még kevésbbé volt megengedve. Ő tehát adott pénzt egy ismerős
fuvarosnak, hogy vegyen a számára egy lovat a csiszártól. Mikor azt
megkapta, felült rá, utána eredt a csiszárnak, azt megállította az úton
s visszavette tőle a ló árát. Tehát a lovat nem lopta, mert pénzt adott
érte, s a pénzt sem rabolta, mert csak a saját pénzét kérte vissza. Ez a
zsiványlogika.

Még sokkal nevezetesebb volt az, a hogy egy vén czinkostársa szerzett
magának «alkalmatosságot». Ott volt bezárva a szegedi várban, sokszoros
rablógyilkosságért. A mint a rabtelegraf útján értesült a vén rabló a
«vezér» kiszabadulásáról, természetesen ő is kötelességének tartotta a
tömlöczből megszökni, épen heti vásár volt, a vidékről jött szekerek ott
álltak sorban a piaczon, azok közül kiszemelt egyet, a melyen senki sem
ült, felkapott rá, a lovak közé vagdalt, s az egész vásáros népen
keresztül elvágtatott, a hídnál egy vámszedő, meg egy csendőr fel akarta
tartóztatni, azokat a szekéren talált vasvillával egymásután leütötte, s
aztán keresztül hajtott a hidon, nyomába sem értek. (Az idén lőtték
agyon üldözés közben.)

Ilyen vakmerő ficzkókból állt a hirhedett rablóvezér gárdája, a kikkel
bekóborolta az egész Alföldet. Egyik héten a Tisza mentén, másik héten
már a Krasznánál beszéltek a viselt dolgairól. Jól volt értesülve a maga
terepének a viszonyairól. Tudta, melyik bérlő mikor ad el nagyobb
mennyiségű búzát, s a pénzt otthon tartja bérletfizetésre. Azt azután
megrohanni, cselédjeit lefegyverezni, a pénzt kínzással kicsikarni, ez
volt a hadvezéri tudomány. Azután meg a vásárról hazatérő egész
kocsisort szépen feltartóztatni egy útféli csárdánál, s az elsőtől az
utolsóig kifosztani: ez volt az igen jeles hadművelet. Az pedig, hogy
egész gulyákat elhajtottak egy-egy pusztáról, a miknek soha senki
nyomába nem akadt többé, ez meg már épen a hőstettek számába ment.

Valószínű, hogy a rablókalandokat nem is mind a hirhedett rablóvezér
intézkedésére követték el. A példa ragadós. Azután bementek azok a
városokba is, s bezárt falak közül elemelték a legnehezebb
Wertheim-szekrényeket, s azokat is úgy el tudták vinni, mint a hogy a
szemfényvesztő egy elkért gyűrűt a pisztolyból kilő, s aztán egy
tojáshéjból húz elő. Csak hogy a tisztelt hatóság azt a tojást nem
találta sehol, melybe egész gulyák és vas szekrények el lettek dugva.

Valami mesemondáshoz hajló csoda testierő híre járt a rablókkal. S ez
valóban igaz volt. Tanuskodik róla az az elefántnyi nehézségű Wertheim
pánczélos szekrény, melyet (üresen) ott hagytak egy mocsárban, úgy
összetörve, mint egy gyermekjátékot. Egyike a rémhírű rablóknak, (valami
«Farkas» nevű) akárhányszor elfogták, még aznap éjjel kitört a
börtönéből: holmi ringy-rongy húsz fontos lánczot összetörni,
keresztvasakat kifacsarni gyermekjáték volt neki. Egyszer aztán egy
olyan börtönbe dugták, a melynek nem volt ablaka, s a láncza végére egy
százhúsz fontos bombát kovácsoltak, hogy el ne futhasson. És ő azzal a
nehéz vasgolyóval keresztül törte a börtöne alatti vastag
téglaboltozatot, s a bombával együtt odább állt.

Egy másik sokat emlegetett rabló, mikor kézrekerült, azt az alibit hozta
fel, hogy ő egy vándor lovartársaság ártatlan Herkulese. A közvádló
kétségbe vonta. Ekkor a vádlott, hogy állítását bebizonyítsa, megkapta a
fogaival a nehéz iróasztalt, mely a vallató biró előtt állt, hogy a
levegőbe emelje. (A kezei össze voltak bilincselve.) A bíró észrevéve a
vádlott szándékát, hirtelen felugrott az asztalra. Hát aztán a vádlott
felemelte az asztalt a bíróval együtt a levegőbe az állkapczájában.
Ilyen alakok voltak a rablókalandok hősei.

S a megdöbbentő merényletek nem maradtak csak az útfélen, a pusztákon:
felhatoltak magasabb körökbe is.

Egy napon az előkelő társaságnak egy nagyon jól ismert tagja nyomtalanul
eltűnt. Igazi herkulesi alak volt: már siheder korában hires kardvívó. A
szabadságharcz alatt egy csodával határos hadi tett hőse. A
konspiracziók korszakában maga egy kiszemelt hadvezér. Sok nap mulva egy
Dunaszigetnél fogták ki a hulláját a halászok. Meg volt fojtva. Hát
annak micsoda vasgyúró mesehősnek kellett lenni, a ki ezt az athletát
meg tudta fojtani, mint egy gyermeket! Egy erdélyi mágnási családnak
okozott akkor nagy nyugtalanságot egy ilyen kivételes testi erővel
felruházott alak, a ki sok furfanggal és ügyességgel, hamissággal, mint
törvényes örökös tolta fel magát. Ez volt gyanuba véve a forradalmi
vezér eltüntetésével.

Itt már a regényes rablói kalandvágy kezdett átjátszani a magasabb
családi élet, s a politikai zűrzavarok rejtélyeibe.

Majd hozzá szegődtek a külföldi kalandorok. Egy-egy érdekes hölgy, a ki
orosz herczegnőnek nevezte magát, kezdett feltünni a fővárosban, nyilt
házat tartott, szép leányai voltak, fényt űzött. Egyszer csak eltünt.
Élettörténetét a moszkvai törvényszék írhatná le, ha az is tudná
egészen.

Azután megjelent a fővárosban egy pár magasrangú franczia gavallér,
fényes nevű urak, vicomte és marquis. Legjobb ajánló leveleik voltak
Párisból, magától az osztrák követségtől az itteni előkelő urakhoz.
Finom, elegáns társalgók és udvarlók voltak. Mindenütt ünnepelték őket.
Egy éjjel aztán azok is eltüntek «hopp hirével». A legveszedelmesebb
szélhámosok voltak, a kiket Európa minden rendőrsége régóta üldöz már.
Ajánló leveleik, érdemrendeik mind hamisak. Itt jártuk összeköttetésbe
volt hozva egy hires ékszer- és értékpapirrablással, a mi egy külföldi
főuri kastélyban ment végbe azon időtájott. Mért huzódtak ezek mind ide?

Világítsunk bele egy kissé e zűrzavarba.

Magyarországon közel két évtizedig tartott az az állapot, a melyben az
államhatalom és a nép egymással ellentétben álltak.

A szabadságharcz korszaka után idegen tisztviselőket, birákat, s azoknak
a gyámolítására, a nép nyelvét nem értő csendőröket hoztak az országba.
Ezeknek is elébbvaló dolguk volt inkább azokat üldözni, a kik a
politikai rendszer, mint a kik a társadalmi rend ellen vétenek. Az egész
társadalom, úr és paraszt az üldözötteknek fogta pártját. Az idegen
hivatalnokot és az ő szuronyosait megtréfálni, rászedni, a bujdoklót
elmenekültetni volt a legszebb virtus. Tanuja a korszaknak az a népdal,
mely a zsandárokról szól, ezzel a refrainenel: «Dárum madárum!
Agyonverünk a nyáron!» A «futóbetyár», a «szegény legény», meg a
«bujdosó guerilla» körülbelül egy fogalommá vált. A franczia-olasz
hadjárat után egyszerre gyökeresen megváltozott ez az állapot.
Olyanformán gyökeresen, hogy ugyanazt a fát, a gyökereivel fölfelé, s az
ágaival lefelé ültették el a földbe. Egy esztendeig a «hajdani», a 48
előtti «hazafiak» kormányoztak. Ezeknek meg épen nem lehetett a
népszerűség ellen véteni azzal, hogy a törvényen kívül álló embereket
hajszolják, hisz akkor meg épen azt énekelte a nóta, hogy majd jön Türr
és Garibaldi, s hoz kardot-puskát. Azután jött megint egy más változás.
A tekintélyes, a népszerű, a jóbirtokú és tanult hazafiak egyszerre mind
leköszöntek a hivatalaikról, a hivatalviselés megbélyegző stigma lett.
Az üres bureaukat azonban ismét be kellett tölteni. Az egyszer
eltávolított idegeneket nem lehetett ujra visszahozni, tehát
odaültették, a ki vállalkozott rá, hogy fizetést és megvetést junctim
elvállal, kétes hirű, hitelvesztett, tönkrejutott, félkegyelmű, de hazai
szülötteket. No ezekkel meg aztán épen paradicsomi élete volt a
törvények ellen vétőnek. Hisz az a biró volt maga a társadalom
üldözöttje, a ki tudta jól, hogy őtet a saját pandurja is lenézi.

E mellett az általános politikai helyzet egyre elviselhetlenebbé lett.
Az egész nemzet forrongásban volt. Minden eszköz jónak látszott már. A
ki az állami rendnek, a kormányzatnak, a társadalomnak ellensége volt,
az szövetséges társ volt. A pusztázó betyár s az a mágnás, a kinek a
pusztáját az bekalandozza, mind egy «követ fujt», összezavarodtak a
fogalmak. A magas eszményért rajongó politikai emissariust alig lehetett
megkülömböztetni a tiltott vagyonszerző félkézkalmártól. Mind a kettő
ugyanazon éj takarója alatt járt.

Ezt a «kedvező» helyzetet használta fel az internationalis kalandorság,
a maga mesterségének czéljaira.

Volt egy ország, a hol a rendőrségnek a működését megbénítja az egész
társadalom ellenszenve, a hol a biró tehetetlen, bátortalan, a csendőr
ügyetlen, a detektiv maga is czinkostárs, a hol a haditörvényszék elé
nem állítanak mást, mint ujságírót.

A kinek valami oka volt Páris, London, Berlin vagy Szent-Pétervár
rendőrségének a kiváncsisága elől kitérni, tudhatta nagyon jól, hogy ha
Amerika felé szökik, a villanytávirdai huzal megelőzi, s a
partraszálláskor elfogják, hanem ha a Kárpátokon átmenekül, ott talál
olyan földre, mely nem ragad az ember talpához. Itt azután berendezheti
magát komfortosan, innen intézkedhetik con amore a világ minden részébe
új vállalatok kivitele iránt: élvezheti tetteinek gyümölcsét, csak arra
vigyázzon, hogy valami politikai gyanuba ne keverje magát. Ha pedig
megszorítják, menekülhet könnyű szerrel, akár Bukarest, akár Belgrád
felé, vagy épen az olasz határon át, nyitva minden ajtó.

Ezt az állapotot kapta örökségbe az uj «alkotmányos magyar kormány».

A mint az alkotmányos élet helyre lett állítva, a politikai
összeesküvések rubrikája egyszerre le lett törülve a tábláról. A fegyver
át lett adva a rozsdának, a harag a feledékenységnek.

Hajdan a magyarok a fejedelememeléskor, hűségük megpecsételéseül,
felvágott ereikből egy közös serlegbe bocsáták a vérüket. A szerecsendió
kehely nincs már meg, hanem a vérben egyesülés most is megvan.

Az emigransok visszatértek, képviselőkké lettek, a nemzeti hadsereg
kiszemelt vezetői beálltak az új honvédség parancsnokainak, a király és
királyné a nemzet által koronázási hódolatul adott százezer aranyat a
szabadságharcz sebesült vitézei közt oszták ki, a négy vágással ott a
királyhalmon szét lett küldve a béke az ország négy határáig mindenüvé.

Hanem azért még jó idő telt bele, a míg künn a pusztákon a nép
hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy már most hát ezentul nem azok a
jó hazafiak, a kiket fegyveres kézzel üldöznek, s nem azok a becsületes
emberek, a kiket tömlöczbe csuknak. Hogy Rózsa Sándor nem a nemzeti
legendák hőse.

Hát ennek a tévhitnek az elenyésztetésére legsikeresebben közreműködött
maga a nymbus környezte rablóvezér.

Megkegyelmeztetése után oly embertelen, vérlázító rablásokat követett
el, hogy a köznép maga elszörnyedt fölötte.

Aljas rablásainak bekötötte a koszorúját az a rémtett, a midőn a Tisza
áradása alkalmával, felhasználva az egész Alföldet sujtó nagy elemi
csapást, csónakra kelt a rablóbandájával s egy földbirtokosnak a
kastélyát, melyet a tengerrel egyenlő Tisza-ár vett körül, megrohanta, s
az egész családot, különösen annak fejét, egy köztiszteletben álló derék
öreg hazafit, kegyetlen kínzásokkal kényszerítette pénzének előadására,
a midőn a megtámadottak az árvíz miatt nem menekülhettek s azoknak a
helységből a segítségükre senki nem mehetett.

Ez a czudar zsiványság általános felháborodást keltett az egész
Alföldön, s ettől a naptól fogva Rózsa Sándorból egy üldözött vad lett,
a kit most már nem a félős pandurok, hanem maga a nép kerget határról
határra.

Egy este a mindig kedélyes belügyminiszter a nemzeti kaszinóban
összetalálkozik Lándoryval s diadalmas tekintettel mondja neki:

– No a fogadás második felét én nyertem meg. Nem küldtem ki egy regement
katonát Rózsa Sándor ellen, mégis elfogattam.

– Tudom. Egy rokona lepte meg a mezőn, a mikor mélyen aludt.

– Hát már ezt is tudod?

– Hiszen én vettem ki a hollétének a titkát a «selyem ángyó»-ból.

(Ez a selyem ángyó nagy szerepet játszott az egész alföldi rablókaland
történetben. Szegeden lakott, a rablóvezér asszonya volt.)

– E szerint a fogadást én nyertem meg.

– Még nem. A rablóvezért még csak megfogtad, de el nem fogtad.

– Hogyan érted ezt?

– Úgy, hogy:… Láttál már rókát vadászni agárral?

– Láttam. Az nagyon bolond mulatság. A róka, mikor utoléri az agár,
meglapul s az agár átugrik a feje fölött, majd meg félreszökik, s hagyja
az agarat futni egyenesen, maga pedig oldalt iramodik, meg-meg felver
egy nyulat a fektéből, maga belefekszik annak a helyére s aztán engedi
az agarat a nyul után szaladni.

– Hát épen így fog tenni a te elfogott rablóvezéred. Valamennyi birádat,
csendbiztosodat, ravasznál ravaszabb mesékkel úgy elkápráztatja, annyi
hamis nyomra vezeti, hogy azok csupa ártatlan embereket fognak
összeszedni, more patrio, kisebb-nagyobb fokú kínzással, hamis
vallomásra birni, úgy hogy utoljára, ártatlan nyulat eleget, de a ravasz
rókát nem fogják el a te agaraid.

– Magam is úgy tudom, hogy ehhez a «run»-hoz egy nagyon hozzáértő
«falka-nagy»-ra van szükségem, a kinek rendkívüli hatalommal kellene
felruházva lenni, hogy minden birósági és közigazgatási közeg a
rendelkezésére álljon, s a kinek az a vállára teszi a kezét, s azt
mondja neki «kövess», úr, vagy paraszt, engedelmeskedni tartozzék.

– S van ilyen embered?

– Igen. Te vagy az.

– Én?

– Igen. Abban a pillanatban, a mikor azt mondád, hogy összetévesztettem
a rablót a politikai vétkessel, ez a szavad azt a gondolatot kelté föl
bennem, hogy ez lehet a kulcsa az egész szégyenletes állapotnak, a mivel
küzködünk. Bizonyos, hogy az egész nép összezavarja ezt a kettőt. Az
egyiknek pedig már vége van. A politikában szent a béke. A
konspiratiókat betakarja ama «multakra vetett fátyol». De a
gonosztettekre büntetés vár. Ki bir azzal a tehetséggel, hogy az egyik
füvet a másiktól meg tudja külömböztetni? Neked kell vele birnod. Ha az
«akárki»-re bizom a gyomlálást, mind a virágot szedi ki, s a csalánt
hagyja ott, mert félti a kezét a csipésétől. De te botanikusa voltál az
emberi vétkeknek. Úgy ismered a válfajaikat, mint Linné a maga huszonöt
speciesét. A mit a fogadásunk dijául feltettem, ez volt: «én is nyerek
vele, te is nyersz vele, az ország is nyer vele». Vállald el e
rendkívüli megbizatást.

– Hogy te nyernél vele, kegyelmes uram, azt kétségbevonom, hogy én
nyernék vele, annak az ellenkezőjét tudom, de ha te azt hiszed, hogy az
ország nyer vele, akkor rendelkezésedre állok.



A RÉMPÖR HŐSE.

Ekkor indult meg az országos hírű nagy szegedi bűnper, mely a
bűneseteknek egész Decameronját hozta napvilágra, a szegedi várat
rabokkal megtölté s évekig foglalkoztatá a hazai törvényszékeket.

Egy rémséges chaos volt az, a legkülönneműbb vétségek keverékéből, a
melyen lángész kellett, hogy keresztül világítson.

Ez lett feltalálva Lándory személyében.

Nem fogjuk részletezni a bűnpör lefolyását, ámbár nagyon is gazdag
szüretje volna benne a rablókalandok rémköltészetének. Mi csak azzal az
egy alakkal foglalkozunk, mely e kisértettábort megfékezni birta. Ez
különb bűvész volt, mint Faust, vagy Manfréd, mert ez is tudott holtakat
idézni, ördögöket megszolgáltatni s nem ragadták el, – ő ragadta el
azokat.

Ilyen tömeginquisitio Arbuez kora óta nem volt a világon.

Csakhogy Lándorynak nem álltak rendelkezésére a spanyol kínzókamarák.
Egy korbácsütés sem érte ő alatta még a legmakacsabb gonosztevőt sem. És
mégis kiderített mindent. A lelkükbe hatolt be az embereknek, megtalálta
a titkos vágyaikat, fel tudta költeni szenvedélyüket, megtörte,
összezúzta a csonttá vált makacsságot; rátalált az egyetlen fájós
részére a sziveiknek s annál ragadta meg őket és vitte oda, a hová
akarta.

Furfangosabb tudott lenni, mint a megrögzött gonosztevő, s előtte járt a
gondolatainak; ha talált nála valami lappangó nemes érzelemcsirát, azt
kihajtásra birta, bűnbánóvá tette. Majd drasticus lélektani kényszert
alkalmazott, s a rémlátóvá tett gyilkost odavitte, hogy az éjnek
éjszakáján birája elé kivánkozzék, töredelmes szivvel megvallani
tanutalan elkövetett rémtettét, s rávezette a sírra, a honnan áldozata
kisérteni feljár.

A mint aztán egy fonalát megkapta a bűnszövevénynek, arról vigyázva
legombolyította a többit.

Ott élt, ott lakott folyvást a rabok között.

Százával voltak azok a várban, de egyik sem tudott arról, hogy ki van
még ott. Mind valamennyi álarczot viselt. A melyikre kiderült, hogy
ártatlan, elmehetett az álarcz alatt; senki sem tudta meg, hogy gyanúra
el volt fogva.

A társadalom minden osztályából voltak ottan.

Gyakran éjfélek után hivatta fel magához egyiket, vagy másikat, s akkor
kezdett a vallatáshoz.

Volt valami rendkívüli varázs az egész modorában, a mi a vétkest
megigézte. Könyekre fakadva jöttek ki tőle sokszor; a hideg rázta, a
hőség veritékezteté, a kinek a lelkére beszélt.

S mikor aztán sikerült az a lélektani és embertani, de különösen
népismei combinatiókból tervezett furfangja, hogy fel birta szarvazni a
hetvenkedés ördögét a «magyar» kalandorban, hogy az utoljára
dicsekedésből maga sorolja el a vitéz tetteit; akkor ez aztán szembeállt
a mindent tagadó czimborával, annak is ráolvasta a fejére, a miket róla
tudott, s erre megint az elárult czimbora tromfból visszavallott, úgy,
hogy ha az egyik tizenhat rablást, emberölést tudott előhozni, a másik
lepipálta tizenhét gonosztettel.

Nehéz volt a szemeinek a tekintetét kiállni.

Mikor azokat kerekre felnyitotta, olyan zöldeknek látszottak, mint a
zavaros tenger felszíne s valami rejtett tűz leskelődött azoknak a
fenekén. S nem lehetett megszabadulni a tekintetétől, oda kellett nézni
a szemeibe. Ha pedig lesülyeszté nagy sötét pilláit félig a szemeire,
akkor azok olyan kékeknek tüntek fel, mint a tenger mélysége s az
embernek a szive megkönnyebbült, ha így nézhetett beléjük.

E munka irója több év előtt látta az elitélt Rózsa Sándort a
szamosujvári állami fegyházban. A hirhedett rablóvezér – itt
szabómesterséget űzött, a fegyverek legkisebbike, a varrótű volt a
kezében, katona-nadrágokat varrt. Régi ismerős volt. 1848-ban a magyar
kormány amnestiát adott a már akkor is híres rablóvezérnek, azon
feltétel alatt, ha czimboráival együtt a csatatérre megy, a haza
védelmében keresni bűnbocsánatot. – A kormány amnestiáját e mű szerzője
vitte el Rózsa Sándorhoz a pusztai csárdába, mely a rablók tanyájául
szolgált. – A másodszori találkozásnál mondá a rabnak szemrehányólag:

– Hát önnek harmadszor is ide kellett kerülni? Nem tudta megbecsülni a
kétszer visszakapott szabadságát?

– Dejszen, nem ülnék én itt, felelé a rablóvezér; csak annak a
Lándorynak azok az átkozott szemei ne lettek volna! de mikor a zöld
szemeivel rám nézett, azt hittem, az ördögök nagyapja előtt állok,
pokolba visznek, ha meg aztán a kék szemeivel nézett rám, akkor meg azt
hittem, hogy az atyaisten előtt állok: s aztán mikor azt mondta, hogy
«no, hát igyunk egyet Sándor, aztán beszélgessünk», hát akkor mindent
elmondtam neki, a mit csak kérdezett. Hisz úgy is belém lát. Aztán mikor
azt mondta, hogy «nem szégyenled magad Sándor, vitéz hős létedre, úgy
hazudni, mint egy kapczabetyár?» hát akkor csak kénytelen voltam
elmondani a dolgaimat.

– De hát nem kellett volna azokat elkövetni.

– Én máskép akartam. Felajánlottam magamat persekutor-hadnagynak, hogy
ezután én üldözöm a zsiványt. Nem fogadták el. Hát aztán lettem megint
zsivány.

Voltak azonban olyan szereplői is a rémpörnek, a kik nem álltak a biró
elé, akiket sem pandur, sem lovaskatona nem birt kézrekeríteni.
Veszedelmes kalandorok, gyors paripán járók, biztos kézzel lövők, a kik
üldözőiket mindig felcsufolták. Lakásuk mély berkek, nádasok közepén,
hol nincs emberjárás. Búvhelyüknek titkát nem tudja más, csak egy
csárdai virágszál, selyemkendős, aranyfüggős csapláros leány.

Az volt a remeklés! Ezt a rózsabimbót kinyilásra birni. Rávenni, hogy a
régi szeretőjét elárulja. Akkor aztán a szerelemféltés dűhében
rejtekéből kicsalt vakmerő betyárral, egyedül egymagában,
összetalálkozni a homokbuczkák közt; mindketten lóháton, kezükben
fegyverrel. – Ez lehetett a párharcz, a minek a vége az volt, hogy a
betyár halva maradt.

Csak ő maga tudná azt ugy elmondani, a hogy az megtörtént. Csakhogy
«szép ember» legyen az, a ki előtt Lándorynak a szája megnyilik, hogy a
saját viselt dolgairól beszéljen.

Talán majd akad egyszer ilyen «szép ember».

Ennek a félelmes rablónak az elestével aztán be lett fejezve a
rablókalandok története – arra a korszakra.

Hanem ez csak egy része volt a bünpör adathalmazának.

Szétágazott az a fővárosokban, Budapesten, Bécsben végbevitt sensatios
bűnesetekre, s ezeknek a fonalszálai elvezettek Európa minden
metropolisába. Nem volt raffinált csalás, betörés, sikkasztás, hamis
pénzverés s orgazdaság, a mi szerepet nem játszott volna benne; rémséges
prospectust mutatott ez a pör annak a társadalomnak a szervezetébe, mely
a rendes, becsületes emberek szövetségén kívül annak romlására, annak
megellenzésére létezik, egy összefüggőbb, egyetértőbb liga, mint a minőt
az erkölcsi alapon álló hatalmak egymás között létrehozni birnak: a
tolvajok, rablók, csalók és orgazdák szövetsége, a melyben már szépen ki
van békítve egymással minden nemzetiség, minden felekezet, kezet fogva,
egyetértve megállapodtak egy közös vallásban, melynek dogmája mindazt
elkövetni, a mit a tízparancsolat tilalmaz, egymást segíteni,
védelmezni, értesíteni, bajból kiszabadítani. Ezek már feltalálták a
világnyelvet! A parancsszót odább adják, az egymásnak tett igéretet
megtartják, a szerzett vagyonnal beszámolnak. Tudnak sokat, és tanulnak
többet, iskolázzák egymást. Vannak grófjaik és herczegeik, vannak
érdemrendjeik és rangfokozataik. Vannak biráik és törvényszékeik. Van
catechismusuk. És mindannyian egy nagy összetartó államot képeznek, egy
elpusztíthatatlan államot, a tolvajok köztársaságát.

A szegedi rémpör ebbe az alvilági országba vetett egy széles sugárfényt,
s ennek a bűvlámpáját Lándory tartá a kezében.

Büszke volt rá egész Magyarország, hogy nekünk ilyen emberünk van.
Kezdett valami félelmes nimbus támadni körüle.

A hová látogatóba ment, ott bizonyos szorongással fogadták. Hogyne? Egy
olyan embert, a kinek csak az ujja hegyével kell érinteni bárkinek a
vállát, hogy az rögtön fogolynak érezze magát, a ki ha a szemébe néz az
embernek s azt kérdi: «loptál? gyilkoltál?» – az ember kénytelen
megvallani, hogy «igenis, loptam, gyilkoltam!» – Az ember talán nem is
emlékszik rá maga, hogy hol és mikor? De majd eszébe juttatja Lándory!
Az tud mindent.

De mikor még a miniszter is magasztalá azért az óriási munkáért, a mi
nagyobb volt a Herkules által Augias istállójában elvégzettnél, Lándory
elégedetlenül mondá:

– És még sem végeztem semmit. A rablók, a tolvajok mind kézre kerültek,
a bűnök kivilágosultak, de hová lett az a tömérdek összerabolt kincs?
Még egy ember hiányzik az egész pokolgépből: az, a ki az egészet fűti.
De annak is nyomában vagyok. Kissé magasan áll, de még is megfogom.



A NEVETŐ LEÁNY.

A ki a hatvanas években Bécs legkiesebb előhelyén, Badenben járt,
emlékezni fog arra a pompás villára, mely a hegyek közé vezető útban,
szélvitorlás tornyocsaival a lombos park közül kiemelkedik. Azóta már
sokszor változtatta a tulajdonosát, mindegyik veszteséggel adott túl
rajta. Pedig nem jár benne kisértet, – csakhogy épen a belefektetett
vételár egyszerre «negativ capitálissá» válik, nem hogy kamatot hozna,
de rá kell fizetni. A park, a gyümölcsös és a téli kert sok költségbe
kerül.

Az első tulajdonos, a ki a kéjlakot a hatvanas években építteté,
Traumhold bankár, engedhetett magának ilyen fényüzést. Jó hírben álló
czég volt. Bécsben is volt saját palotája a belvárosban. Különösen
külföldi összeköttetéseiről volt emlegetve.

Télen a termeiben, nyáron a bádeni villájában szokott nála
összegyülekezni a «créme de la créme», a hogy jargonunkban nevezzük
azokat, a kik valami tekintetben a társadalom kiváló alakjaihoz
tartoznak. Lehetett ott látni diplomatákat és tábornokokat, nagy vasuti
vállalkozókat és csatornaásókat, életvidám püspököket és apáturakat,
híres afrikai és ázsiai utazókat. Ha japáni, vagy cochinchinai követség
járt Bécsben, azt ő megszerezte magának, egy-egy veres sipkás török
effendi rendesen volt nála található, magyar mágnások szintén (de nem
kalpagosan) De a kiket legszivesebben látott magánál, azok a művészek
voltak, mindenféle berek-szakaszából a Helikonnak: festő, szobrász,
szinész, énekes, férfi- és nőnemű; a bécsiek mindennaposak, az utazó
virtuózok meghivottak, még a népénekeseket is mindig vendégszerető és
élvezni tudó baráti kör várta.

Az ilyen társaságok a legfesztelenebbek. «Közöttünk geniek között» nincs
rangkülönbség. A lángész nivellál mindent. Mutzbauer a maga cziterájával
csak olyan önérzetes ember, mint Rubinstein zongorája mellett.

Nem is ad jogot más czím a Traumhold salonjaiban megjelenhetésre, mint
ez a szó: «celebritas».

Csakhogy ennél a genre-nél épen a megválasztás a legnehezebb. Mert ebben
a genre-ban a charlatan, a csaló annyira hasonlít az igazihoz, sőt
sokkal jobban tud pozirozni, hogy a talmit nagyon nehéz megkülömböztetni
az igazi aranytól.

S ez az alsóbb minőségű nevezetességek népe, valódi ostrom alá vette a
Traumhold paradicsomához vezető ajtókat.

Nagy szencséje volt az inasában. A derék «Pétert» ismerte minden ember,
a ki csak Bécsben hírneves embernek tartotta magát. Nem hiába nevezték
Péternek. Meg tudta válogatni, hogy kiket, minő ajánlattal jelentsen be.
Azt hiszik sokan, hogy inasnak lenni olyan könnyű. «Inasszerep!» Ezzel
van kifejezve a művészvilágban az ócsárlás legalsó foka. Pedig az egy
tudomány! A ki érti. – A Péter volt az urának a legjobb tanácsadója. Ő
tudta taksálni az embereket. Ő nála nem használt tengeri vidraprémes
felső kabátot hagyni hátra a vestibule-ben, sem a parfumözött bankjegy
borravaló. Ő azért megsugta a gazdájának: «Ez az úr szélhámos; őrízzük
tőle ezüstünket!» Hosszú haj, manchettákból kilógó kezek, rosszúl
felkötött nyakravaló nem csalta meg: «Ez nem művész, csak hegedűreszelő;
őrízzük tőle a füleinket.» S akárhányszor jöttek oda délczegen
kikent-fent daliák, némelyik pretentiosus egyenruhában; a kiknek a
czímeres névjegyét mikor az ezüst tálczán átnyujtá az urának Péter, a
fél szájszegletéből azt dörmögte hozzá:

– Tolvaj. Őrízzük tőle a kisasszonyunkat.

A legfőbb vonzerőt képezte a Traumhold salonokban mindenesetre maga a
házi kisasszony, a szép Godiva, vagy a hogy a bécsiek hivták: «a nevető
kisasszony».

Majd ha személyében megláthatjuk, akkor mi is elfogjuk ismerni, hogy
teljes joga volt ehhez a czímhez, mert a természet már külsőleg is úgy
alkotta meg egész lényét, arczvonásait, szemeit, hogy azoknak mindig
nevetni kellett, de azonkívül kedélye is mindig olyan volt, eleven és
fogékony. A mellett eszes és gunyoros; csupa humor. Ez képes volt
bármely gyászoló gyülekezetet, még egy «liquidáló consortiumot» is
megnevettetni, ha az ötleteit szabadjára ereszté. Ugy, hogy veszedelmes
volt őt a szinházba vinni, mikor valami komoly drámát adtak, mert abban
a páholyban, a hol ő ült, senki sem volt biztosítva az ellen, hogy a
legszomorúbb jelenet alatt csendzavarást nem fog elkövetni.

Féltek is tőle!

Mert a ki csak közelített hozzá, mindenkinek egyszerre megtalálta a
gyönge oldalát: a hiuságát, a félszegségét, a veszszőparipáját s nem
irgalmazott senkinek.

S nemcsak a szavaknál maradt, hanem még tettekre is vetemedett.

Volt egy albuma, dehogy egy! Sok! a miket mind megtöltött a szeme elé
került alakok karikaturáival.

Valami bámulatos tehetséget kapott a természettől a karrikatura
rajzolásához. Néhány odavetett vonással úgy megörökítette az embert,
hogy mindenki ráismert és mindenki nevetett rajta. Többnyire maga a
megtisztelt is.

Volt azonban, hír szerint, titkoltabb gyüjteménye is, melyet csak a maga
gyönyörüségére tartogatott; ebben a nagyon kiválasztottak megfelelő
állatképekkel voltak felruházva s még – így is rájuk lehetett ismerni. A
sentimentalis oroszlánban s a dühöngő leveli békában a legismertebb
typicus alakjait láttuk az akkori high lifenak.

«Láttuk?» – Hát ennek is van története. Majd később.

Egy nyári délután, mikor már a fürdői évadnak vége volt, s Traumholdék
hazatértek Karlsbadból badeni villájukba, ismét nagy társaság volt
együtt a bankárnál. Szép derült idő volt; a vendégcsoport a rózsáskert
felé forduló oszlopos porticusban mulatott, melynek elejét sűrűn takarta
a chinai glycine és a pompás virágu clematis; az ezernyi thea- és
remontant-rózsa illata még a billardterem leeresztett japáni függönyein
is keresztül szürődött.

A villa tulsó oldalán volt az udvar.

Egy érkező kocsi gördülése figyelmezteté a házi urat, hogy új vendég
érkezett.

Arra ő kiment a tekéző terembe, hogy az érkezőt fogadja.

Rövid vártatva belépett Péter, az ezüst tálczával, azon két
látogató-jegy.

A míg Traumhold úr az orrcsiptető szemüvegét kereste, Péter elmondá a
maga véleményét a két új vendég felől.

– Az a magasabbik, akármi legyek, ha nem a Mephisto a Faustból; a
kisebbik meg, a kinek jegyén az áll, hogy «tilinko művész», nekem sehogy
sem tetszik. Első dolga az volt, szétnézni, hogy hány kijárás van az
előszobából?

A bankár elolvasta a neveket, s azután azt mondá:

– Vezesd be az urakat a dolgozószobámba.

Mikor egyedül maradt, néhány perczig úgy állt, mint egy szobor. Akkor
nagyot sóhajtott s szilárd léptekkel sietett át a dolgozószobájába.

A magasabb alkatú vendég bemutatta magát és társát.

– Én vagyok Lándory Bertalan, barátom Stauner Gottfried.

A bankár megtisztelő mosolygással nyujtá kezét mind a két vendégének.

– Nagyon örülök, hogy szerencsém van önt személyesen megismerhetni, a
kiről annyi magasztalást hallottam és olvastam. Igen nagyra veszem a
kitüntető látogatást.

A kis termetű úr a zsebébe nyult s egy levelet vett elő.

– Nincs szükség semmi ajánlólevélre, mondá a bankár. «Lándory úr
barátja», ez a legjobb czím előttem.

– Mégis kérném, hogy ezt az én levelemet kegyeskednék ön elolvasni.

A bankár átvette a levelet és elolvasta.

Minden megszokott önuralma mellett sem óvhatá meg magát, hogy ajkainak
vonaglása valamit el ne áruljon abból, a mi odabenn folyik.

Az ajánlólevél az osztrák belügyminiszter rendelete volt, melyben
utasítja a bécsi rendőrfőnököt, hogy a magyar kormány kivánatához
képest, a rendkívüli bűnvádi vizsgáló, Lándory Bertalan úrnak, osztrák
területen megejtendő, kivételes természetű vizsgálataiban segédkezet
nyújtson, erre lett kiküldve Stauner Gottfried úr, a rendőrség detectiv
ügynöke.

– Az én házamnál kivánnak önök vizsgálatot tartani? kérdé akkor
Lándoryhoz fordulva.

– Kérni fogjuk, hogy az üzleti könyveit mutassa meg 1860-ik évről
1867-ig.

– Azok a bécsi lakásomon vannak. Kivánják önök, hogy rögtön oda menjünk?

– Nem. A feltünést kerülnünk kell. Mind az ügy, mind a személy iránt
való tekintetből. A vizsgálatnak lehet negativ eredménye is. Kérem önt,
hogy vezessen be mindkettőnket a vendégei körébe és mutasson be a
családja tagjainak. Én itt a vágvölgyi vasut dolgában járok, mint
érdekelt fél, melynél ön «financirozó», s nehány napi szórakozást
keresek Badenben fáradalmaim után, a mik mindenki előtt ismeretesek, a
barátom pedig felvidéki tillinkóművész, a ki előkelő társaságokban
produkálni szokta magát, különben vízmű-mérnök.

– Elhozta az instrumentumát?

– Itt van a mellényzsebemben.

– Tehát legyen szerencsém uraim.

Azzal átvezette a látogatóit a kastély termein keresztül. A termek, a
szobák mind kiváló műizléssel voltak butorozva, az egyik keleti, a másik
renaissance, a harmadik ó-német stilusban. Correct, hangulatszerű
minden. Egy pár látogató, a ki még új ember volt itt, ott mutogatta
egymásnak a butorokat, szőnyegeket, magyarázta a képeket. Ezek előtt nem
volt szabad elárulni az érdektelenséget, a két komor látogatónak is meg
kellett tudni, hogy melyik szőnyeg a «Kaába», melyen a szultán
est-imáját szokta végezni, s hogy az a nagy fekete vászon abban a sötét
rámában, a melyből egy fél emberpofa világít elő, miért Kranach Lukács
remekműve és nem másé? Akkor aztán az egyes vendégpárok is hozzájuk
csatlakoztak s együtt mentek ki a nyilt verandára, a hol a társaság zöme
mulatozott.

A vendégek közt volt egy czímzetes püspök, nagy tanulmányozója a
festészeti műremekeknek és az egyházi ötvös művészetnek; egy fiatal
ezredes, a ki viszont a zene és költészet világában járatos, egy
characterszinész, a ki a szinpadon komoly hős, azonkívül pedig
felségesen tudja a többi collégáját dalban és szavalatban parodiázni;
egy hegedűvirtuoz, a ki a legtapasztaltabb tourista, s elkezdve
Irkucsktól, Rio de Janeiroig, minden népismét fölszedett magába; egy a
«bacillus»-ok felfedezéséről hirhedetté lett orvos, a ki pompásan
cziterázik és jodliroz, meg egy bankigazgató, a ki a kisujjában hordja a
kerek föld botanikáját.

Ezekkel és a «jobb» tulajdonságaikkal maga Godiva kisasszony ismerteti
meg az új vendégeket.

– Ezt azért kell önöknek megtudni, mert itt a mi házunknál van egy
sajátszerű törvény: miszerint mindenkinek otthon kell hagyni a hivatalos
«én»-jét s ide csak a kedvesebbik «én»-jét szabad behozni. Látják önök
azt a nagy perselyt ott a szegletben. A ki itt e helyen a saját
mesterségéről kezd el beszélni, rögtön elitéltetik egy forint birságra.
Esztendő végén egy szegény leányt házasítunk ki belőle.

A kisebbik úr úgy tett, mintha mind ez csupa ujság volna rá nézve. (A
legjáratosabb detectivje volt a bécsi rendőrségnek, ismerte jobban a
bemutatottakat, mint a házikisasszony).

– Én, a jobbik énemmel tilinkóművész vagyok, hivatalosan pedig
vízmű-mérnök.

– Vigyázzon hát magára, hogy a vizes palaczkhoz ne találjon nyulni, mert
az már a mesterségébe vág.

– Tartani fogom magam a boros palaczkhoz.

– És ön uram, szólt arczát nevetésre készítve elő Godiva, a hirhedett
inquisitor, ön, ugy-e bár jobb óráiban költő, a ki verseket szokott
irni?

– Azt hiszem, hogy az vagyok, mondá Lándory. Még ugyan nem próbáltam. De
szivesen megteszem, hogy egész nap az ujjaimon számlálom a verslábakat,
csakhogy a hivatalos énemtől megszabadulhassak.

– Ha ezt nem mondta volna ön, most kényszeríteném, hogy üljön le közénk
«takart verseket» irni. Mindenki ír egy sort, annak csak a végszavát
mondja meg a szomszédjának s az talál rá rímet és ahhoz ír egy másik
sort, utoljára az egész költeményt összeolvassák. Hanem most ebből nem
lesz semmi. Ön azt ejtette ki, hogy szabadulni szeretne attól a
foglalkozástól, a mi által hirhedetté lett. Ez önt tán kínozza? No hát
én rá akarom önt kényszeríteni, hogy találjon benne mulatságot.

– Mulatságot? A bűnvizsgálásban?

– A hogy én tervezem. Most támadt ez az ötletem. Ez az egész társaság
itt csupa gonosztevőkből áll. Még most senki sem tudja, hogy mi a vétke?
A hányan vannak, annyi czédulára felirunk egy-egy gonosztettet, azután
kalapba dobjuk, s kiki húz ki magának egyet. Én pedig leszek a
vizsgálóbiró, a ki a bűnöst kivallatom. Még önt is. Majd meglátja ön,
milyen keresztkérdések közé szorítom. Mindenkit vallomásra kényszerítek.
Tanulni fog tőlem.

Godiva folyvást kaczagva mondá el a bizarr ötletét, mely az egész
társaság tetszését egyszerre megnyeré. Az bizony nagyon derék lesz.
Vádlott bűnösként állani a biró elé, olyan vétek miatt, a miről az
embernek még csak sejtelme sincsen előre. Valódi Hogarth-képet mutatott
az egész társaság.

Komoly csak Lándory arcza maradt. Mélabúsan nézett a kaczagó leányra.

Olyan jól illett annak az elevenség.

Kicsiny, finom termetű tündérke volt, fehér kezecskékkel, a miknek a
rózsaszinhegyű ujjai visszahajlottak. Arczán igen kevés pirosság, olyan,
mint a testszin thearózsáé, annál jobban illett neki a kaczagás. A kis,
fölvetett pisze orr, a lüktető czimpáival, az égő parázsszemek, a
vékonyan rajzolt mozgékony szemöldök s az arcz és áll
szerelemgödröcskéi, mind úgy disponálva voltak a derültséghez. S mikor
kaczagott, úgy repkedett a murillói angyalkák módjára félrövidre vágott
gesztenyeszin haja. Ez is szokatlan viselet ebben a divatszakban, a
mikor a hölgyek egész hajkalácsokat, egész boa constrictorokat viseltek
a fejükön – nem is a saját terményüket.

Hirtelen oda hozták eléje az iróasztalkát, ő felkapta a tollat, s
elkezdte a schédákat megirni, eltakarva a másik kezével, hogy bele ne
lássanak, egyszer-egyszer csendes kunczogást fojtott vissza bezárt
ajkaival, valami furcsa ötletnél. Azalatt, a míg ezt a munkát végezte, a
társaság üres idejét kitölté Stauner úr a tilinkóművész.

Bámulni való az a kis zeneszer, a magyar puszták fából faragott
pacsirtája; alig nagyobb egy becsületes szivarnál. S a legábrándosabb
dalok laknak benne, miket a pásztorművészek költenek virágos bokrok
alatt.

Nagy tetszést aratott vele a kis emberke.

– Ön elmehetne hamelni patkányfogónak! kiáltá oda tetsző véleményét
Godiva kisasszony, az iróasztaltól.

– Azon gondolkozom épen, felelt az alacsony termetü.

Hogy nevettek rajta!

Godiva kisasszony elkészült a schédáival: azokat összesodorták s egy
khinai bronz vederkébe halmozva, kitették egy kis asztalra, melynek
egyetlen lábát egy hosszúnyaku gém képezte, abból kellett kinek-kinek a
maga terhelő vádját kihúzni.

Elsőrendű vádlott volt az ezredes.

A bűnvád, a mit a kihúzott czéduláról magára olvasott, volt «az
uzsoráskodás vétsége».

Az egész társaság felkaczagott, de Godiva kisasszony meg tudta tartani
birói komolyságát, s ez erőltetett ünnepélyesség még jobban növelte a
tréfát.

Az ezredesről mindenki tudta, hogy azt a bűnt csak passiv minőségében
ismeri.

És a mellett komolyan kellett védekeznie a biró faggatásaira, hol és
mikor találkozott a «Bärele»-vel? hát a «Meerengel»-lel, meg a
«schmierminidan»-nal? hogyan fonta be őket? hány perczenttel kezdte az
uzsorát, s hogyan csavarta fel magasabbra? Az ezredes értette a tréfát.
A hét gyermekének az üdvösségére esküdött, (egy sem volt neki), hogy
soha ötös kamatnál többre nem adott pénzt, soha paraplémagazint nem
adott pénz helyett az adósnak, sülyedjen el a házzal együtt, ha valaha
nagyobb összegről állíttatott ki váltót, mint a mekkorát leszámlált.
Godiva kisasszony a vizsgálóbiró, tanukat állított vele szembe. Azokat
kifogásolta, mint rovott előéletű egyéniségeket. Majd sirva fakadt. És
utoljára felajánlotta a tisztító esküt. Úgy, hogy elvégre a biró
kénytelen volt őt bizonyítékok hiányában szabadon bocsátani, üdvös
leczkét tartva neki a megjavulásra.

Kevésbbé simán szabadult meg a hegedűművész, a ki a kihúzott czéduláról
a «csempészet» bűnét olvasta le a saját fejére. Ez olyan naiv ember
volt, a ki azt hitte, hogy a kit vádolnak, annak rögtön meg kell mondani
az igazat.

– Kérem, szabadkozék, én csak egy csomó szivart csempésztem be, a mennyi
a hegedűm tokjába belefért.

Erre rögtön esküdtszékké alakult át az egész társaság, s egyhangulag
kiáltá ki a verdictet: «egy forint birság, a miért hegedűről beszélt!»

A művész fizetett s örült, hogy ilyen olcsón szabadult ki a kriminálból.

Következett a szinész.

Ennek az jutott, hogy «parasztfogás» (Bauernfängerei).

– Meri ön tagadni? Nem adja ki magát egyszer grófnak, másszor királynak,
majd meg molnárnak, hogy a szegény parasztoktól elszedje a pénzüket?
Álszakált, álhajat tesz föl, így ámítja el az áldozatait.

Hasztalan volt minden tagadás. Nagyon sok esetet hoztak fel ellene. A
nyomtatott szinlapok bizonyítványul szolgáltak. Vádlott a sugóra
hivatkozott, hogy az veszi őt rá mindezen kihágásokra. Nem használt
semmit: – elitéltetett száz szinpadi meghalásra. – Nem volt vele
megelégedve.

– Keveslem ezt a büntetést! Felebbezek!

Ez után a bankigazgatónak kellett a vádlottak padjára ülni. Ő azt a bűnt
szerezte meg, hogy kis gyermekeket csalogat be az utczáról, s azokat
kifosztogatja.

Ez is nagyon «ad hominem» volt. Úgy volt ismeretes a vádlott, mint a
szegények jóltevője.

– Nem tagadom, hogy azt szoktam tenni. Minden tél kezdetén odacsalogatom
a gyerekeket az utczáról a házamba: a rongyos ruháikat levettetem velük
s uj ruhát adatok rájuk.

– Hányra megy az áldozatainak a száma? kérdezé a biró.

– Körülbelül százra.

– Igéri ön, hogy felhágy e gonosz üzletével?

– Nem tehetem, mert már hozzá vagyok szokva.

– Tehát elitéltetik szokásos gonosztettének megkétszerezésére.

Eddig tréfásan ment a játék, de a mint a «bacillusok» nagy mestere, a
kis doktor kibontotta a maga czéduláját, nagyon hosszú képet csinált
hozzá.

– Kérem, én azzal vádoltatom, hogy kuruzsolok.

Lett rá nagy nevetés! Még Godiva kisasszony is kiesett a szerepéből s
teljesen visszahelyezé nevetésre kész arczát a maga előjogaiba.

A doktor szabadkozott.

– Kérem! Ez nem járja! Itt az embernek, ha a saját mesterségéről beszél,
minden szóért egy forintot kell fizetni. Nekem most a betegeim mind a
fürdőkön vannak, a bacillusaim nem működnek. Én ez alatt a vallatás
alatt ruinált ember leszek!

Godiva kisasszony ismét komoly arczkifejezést erőszakolt.

– Hát mire való a tagadás? – Hát nekem, a vizsgáló birónak kell önt
megtanítanom arra, hogy miként védje magát?

– Ezt a prophilaxist csakugyan nem ismerem még.

– Egy forint birság a prophilaxisért! hangzott fel egyszerre az
esküdtszék khorusa.

– Egy műszó nem fogja elhagyni az ajkaimat többé.

– Hol kapta ön a diplomáját? vallatá Godiva.

– Nem tudom, mi az az állat.

– Tehát diploma nélkül gyakorolja az orvoslást?

– Tagadom. Van egy bizonyítványom a tavalyi Narrenabendről.

– Tehát mi önnek a keresetmódja?

– Verseket irok. Azoknak a honoráriumából élek.

– Miféle verseket?

– Szerelmes verseket.

– A szerelem: betegség; a ki szerelmes verseket ir, a legveszedelmesebb
kuruzsló. Vádlott saját vallomása alapján elitéltetik örök
szívfájdalomra.

Az elitélt úgy tett, mintha vigasztalhatatlan volna.

Nagyon mulatságos volt ez a tréfa, és a mellett egészen ártatlan.

A főtisztelendő úrnak sem lehetett magát belőle kihúzni. Mikor
kibontotta a véletlenül kihúzott czédulát, azt olvasta le róla:

«Boszuállás szerelemféltésből.»

Minden ember a szájához kapott, hogy a nevetését elfojtsa. Godiva
kisasszony arcza pedig egyszerre fülig piros lett. Ezuttal a biró volt
erősen kelepczébe szorítva. Minő kérdéseket koczkáztasson ő
püspökségéhez a felvetett théma értelmében?

Jó szerencse, hogy a főpap nagy szellemnyugalommal volt megáldva. Egy
pillanatra sem jött zavarba, kezét mellére téve, kenetteljesen mondá:

– Igenis, elismerem. Szerelemféltő vagyok és boszuálló. Szeretem és
féltem az én mennybeli menyasszonyomat, s azokat, a kik őt tagadják vagy
nem tisztelik, irgalom nélkül a pokolra vetem.

– Felmentünk tégedet, zendült rá Godiva kisasszony szava s utána az
egész társaságé.

Csak egy chorus-zavaró hang tört ki a többi közül: «Kár volt!» (Ez
bizonyosan valami titkos szabadkőműves.)

A tilinkóvirtuózra következett a sor.

No ez járt szépen.

Az volt az ellene emelt vád, hogy párbajban megölte az ellenfelét.

Csak rá kellett nézni erre a kicsiny, vézna alakra, hogy az ember nagyot
nevessen erre a vádra. Elég lett volna neki annyit mondani: «nézzetek
rám és azután itéljetek».

Stauner úr azonban meg akarta mutatni, hogy milyen fából van faragva az
igazi gonosztevő, a ki érti a maga tudományát. Belement a mulatságba s
elfogadta a neki szánt szerepet. Egész vakmerőséggel fordult a biró
felé.

– Hogyan hivták az ellenfelemet, a kit megöltem?

– Müllernek.

– Hát én hozok ide tizenkét élő Müllert, a kik tanuskodni fognak
mellettem, hogy nem öltem meg őket.

– No ez a tizenharmadik Müller volt, mondá rá komolyan Godiva
kisasszony.

– S mikor történt az, hogy a Müller család részletes kiirtásában részt
vettem? hetvenkedék a vádlott.

– 1868-iki márczius 31-én.

– Orvosi és hatósági bizonyítványnyal fogom igazolni, hogy én azon a
napon Temesváron feküdtem betegen, sem kezemet, sem lábamat nem tudtam
megmozdítani.

– Álmentség! itt van a megölt ellenfél két secundánsa.

Godiva kisasszony felhivására azonnal vállalkozott két úr, a ki kész
volt bizonyítani, hogy ők segédkeztek annál a párbajnál, a melyben
Stauner úr a szerencsétlen Müllert lekaszabolta.

– Kifogást teszek a tanuk ellen, az egyik hamis kártyás, a másik csendes
őrült.

Hallatlan nagyot kaczagtak a sikeres védelmen.

De Godiva kisasszony sem maradt adós, felhivására a jelenlevő
bankigazgató bizonyságot tett, hogy az első tanu nem kártyás, csupán
«kibicz», míg a másiknak a doktor kiadta a hivatalos parerét, miszerint
annak volt ugyan valamikor delirium tremense, de már teljesen kigyógyult
belőle. Vádlott számára nem maradt menekülés.

– Nos és hátha bebizonyul rám, hogy párbajban embert öltem, mi baj
aztán? Én magyarországi honpolgár vagyok s az én hazámban a párbaj
halálos kimeneteleért a győztest államtitkárnak nevezik ki. (Hasonló
eset épen akkor történt.)

– Átadatik a magyar törvényhatóságnak! Lándory úr vegye őrizete alá.

Lándory az egész kedélyes tréfa alatt egy mellékasztalka mellett
lapozgatott Godiva kisasszony rajzalbumaiban, s úgy tett, mint a ki oda
sem ügyel. Mikor a nevét hallotta kimondatni, odalépett a mulatozó
csoport közé.

– Parancsolnak velem?

– Ön is idézve van, komolykodék Godiva kisasszony. Még egy vádlevél van
az urna fenekén. Ez önnek szól.

– E szerint nincs mit válogatnom. Kérem a bűnömet a fejemre olvastatni.

Godiva kigöngyölíté a czédulkát s teleszáj páthoszszal olvasá le róla:

«Betöréssel párosult rablás!»

Lándory meghajtá a fejét.

– Tetten kapattam. Betörtem e házba. Hiába minden tagadás.

– S mit akart ön innen elrabolni? Kérdé birói pedanssággal Godiva
kisasszony.

Erre a kérdésre nagyot hallgatott Lándory; szemeiből, melyek Godiva
tréfás arczára voltak fordítva, valami megnevezhetlen fájdalom beszélt,
volt abban bánat, szemrehányás, szánalom: minek volt ezt a kérdést
intézni hozzá?

Sokáig nem felelt; akadtak jámbor, jó szívű lelkek a társaságban, a kik
azt hitték, hogy zavarban van, s sugták neki: «Godiva kisasszony
albumait!» (ők persze, ha rabolnának, azokat vinnék el.)

Godiva elnevette magát. Talán hizelgett neki, hogy ezt a hires nevezetes
inquisitort most ő hozta zavarba.

Erre az elnevetésre aztán megkapta a gyors választ.

– Én ezt a nevetést fogom ellopni a kisasszony arczáról.

Taps és kaczagás fogadta ezt a szót minden oldalról. «Ez igazán
vakmerőség!» «Hamarább ellophatja a havat a Montblancról!» «Inkább a
tüzet a Vezuvból.»

Maga Godiva is hangos kaczajra nyitotta ajkait.

– Nem! Nem, uram! Azt az egyet nem lehet ellopni. Az nekem
elidegeníthetlen tulajdonom. Már gyermekkoromban úgy hittak, hogy a
«kaczagó Gili» «die Lachtaube». Aztán mit csinálna ön vele, ha az én
kaczagásomat ellophatná? Mire volna az önnek jó?

– Arra, hogy kegyednek apródonkint visszaadogassam.

– No a czél kimenti a gonosz szándékot, mint Szent Crispinnél a
bőrlopást az, hogy a szegények számára czipőt varrt belőle.

A tribunált megzavarta a Péter azzal a jelentéssel, hogy az uzsonna fel
van terítve a hársfák alatt.

Erre az egész társaság alászállt a veranda márvány lépcsőin,
végigsétálva a rózsás kert pázsitos közepét elfoglaló hattyustó partján,
melynek szélén egy kis szikla félsziget ormáról mesterséges patak
zuhogott alá.

A gazdag ozsonna a nyolcz hárs által képezett árnyékos köröndben volt
felterítve egy kerek asztalon; karcsú, aczélruganyos vasszékek, apró
asztalkák mellett kinálkozva olyanok számára, a kik külön szeretnek ülni
párosával.

Godiva odahivta maga mellé egy ilyen asztalkához Lándoryt. (Az újon jött
vendégnek vannak előjogai.)

– Önről azt mondják, hogy az embereknek a gondolatjaiban tud olvasni.
Büvészet ez?

– Nem. Jó részt tapasztalás. Hosszas ideig kellett azzal foglalkoznom,
hogy olyan embereknek a titkait napvilágra hozzam, a kiknek nagy okuk
van azokat elrejtegetni. Olyan közönséges ügyesség ez, mint a
prestidigitateur mesterfogása.

– Még is rendkívüli istenadomány kell hozzá.

– Szomorú adomány. Az ember nem lesz boldog az által, ha mindenkinek a
gondolatját kitalálja: elkezdve a szép hölgyön, a ki szemrehányást tesz,
hogy miért látogatjuk meg olyan ritkán, egész a pinczérig, a ki a
borravalónkkal a markában, azt mondja, hogy legyen holnap is szerencséje
hozzánk. Mikor az ember soha sem hiszi azt el, a mit hall.

– Hát azt kitalálja-e ön, a mit most én gondolok?

– Ki. Ön azt gondolja most, hogy ejnye mennyire csalatkozom én ebben a
mi új vendégünkben. A hir után valami rendkívüli arczot véltem nála az
albumom számára megszerezhetni, kegyetlen zöld szemekkel, most látok
előttem egy semmit nem mondó lomha képet, mintha csak ő volna a jámbor
«Trafiktürke» a dohányos bolt előtt.

Godiva felszökkent az ülőhelyéből.

– No de ez már boszorkányság. Egész a Trafiktürkéig. Hát belém lát ön?

– Nem. Csak az eszmeazonosság vezet rá. Az idevezető utcza szegletén van
egy dohánytőzs, annak a czégtáblájára van festve egy nyugodalmas
muzulmán, a ki veszedelmesen hasonlít hozzám. Gondolhattam, hogy kegyed
is észrevette azt.

– Azért még is belekerül ön az albumomba.

– Nem, kisasszony; kegyed nem fogja az én arczomat az albumában
megörökíteni.

– Hogyan? Ön megtiltja azt nekem, hogy én az ön arczát lerajzoljam?

– Nem tiltom meg: csak megjövendölöm.

– Ön megjövendöli? És az be szokott teljesülni, a mit ön megjósol? Hát
ehhez nem kell valami emberfölötti tehetség?

– Nem. Csak egyenlő erejű emlékezet, fantázia és itélő tehetség. A mint
egy embernek a kedélyét, jellemét megismertük, arról előre
megmondhatjuk, hogy az előrelátott körülmények között mit fog tenni.

– Hát én rólam vett ön már fel jellemrajzot?

– Vettem. Nekem is van albumom, mint önnek; csakhogy abba mind az van
levázolva, a mi láthatatlan.

– Szeretném az én láthatatlan «én»-emet látni az ön vázlatkönyvében.

– Megmutathatom. Mélyenérző, mélabús kedély, túlságosan erős hajlammal a
mások megbirálására, még nagyobbal az önbirálatra. Elkényeztetve
mindenkitől és abban unatkozva. Soha sem ismert semmit, a mi
boldogtalanság, visszás érzés, balsors, és kiváncsi rá, hogy milyen
lehet az. Szeretne daczolni a sorssal, mert elég erőt, büszkeséget érez
magában hozzá; de nincs alkalma rá s ez boszantja. Ezért ingerel,
kigunyol, kínoz mindenkit, a ki közelébe jön: szeretné, ha valakit meg
tudna haragítani; de nem sikerül; csupa hódoló arczok veszik körül. Ez
kínozza. Hejh milyen jól érezné magát, ha ezek a bókoló, édeskés arczok
egyszerre mind haragos torzképekké idomulnának itt körülötte s a hogy
epednek most egy mosolygásáért, úgy kiáltoznának rá: «mért nem sirsz?»

Godiva arczán az ámulat átszellemülése váltá fel az örök mosolygást.
Öntudatlanul szorítá a két kezét a keblére. Nagyot fohászkodott.
Bűvtükör volt az, a mit eléje tartottak.

Az általános pohárcsörgés szakítá félbe a beszélgetést. A nagy kerek
asztalnál a szép vizsgáló biró egészségére ittak. A hódolatot fogadni
kellett, kegyteljes leereszkedéssel.

Akkor egyszerre ezzel a kérdéssel lepte meg Lándoryt:

– Nős ön?

– Nem vagyok az, s nem is szándékozom azzá lenni.

– Hogy lehet azt ilyen categorice kimondani?

– Birám kérdi, hát megvallom. Minden embernek a szívében van egy talány;
férfiéban, nőében egyaránt. Száz ember közül kilenczven nem törődik
ezzel a talánynyal: elveszi egymást a megoldatlan rébusszal együtt s
édes tudatlanságban él holtig, s belefásul abba a bajba, a minek az okát
nem érti; a tíz közül kilencz meg tudja oldani a talányt, s azt mondja
rá: ez nem az én talányom és idején eltávozik; «egy», a ki a megoldott
szívrejtélyben a saját titkára talált rá: «ez az én talányom!» Száz
közül egy. De hát nagy öntúlbecslés volna tőlem, ha azt képzelném, hogy
én vagyok az a századik.

– Pedig mindenki annak képzeli magát.

A Péter ismét megzavarta a társaságot azzal a jelentéssel, hogy a hintó
be van fogva. A kik a hét órai vonattal akarnak Bécsbe menni, azoknak
itt az ideje, hogy a vasúthoz induljanak.

A házi úr bocsánatot kért a vendégektől, hogy kénytelen őket elhagyni.
Üzleti ügyben a fővárosba kell sietnie Lándory és Stauner urakkal.
Nagynénje fogja vinni a háziasszonyi tisztet. Csak mulassanak.
Kilenczkor ismét megy vonat Bécsbe. Szép holdvilág van.

Azzal megölelte a leányát, talán erősebben is szorítá karjai közé, mint
máskor.

A két új vendég is búcsúzott. A tilinkós még késett; neki még volt egy
bevégezni való adomája, s egy kiinni való pohár johannisbergere. Azt kár
volna ott hagyni.

Könnyü szellő fuvallt végig a tó fölött, a hattyuk szárnyukat
szétterjesztve vitorláztak benne; Godiva összeborzongott, mikor Lándory
oldalán a tóparton végig haladt. Talán a szellőtől.

– Lássa ön: nekem úgy tetszik, hogy ön már eddig is elrabolta az
arczomról a nevetést.

Lándory Bertalan nem mondott rá semmit. Hát komolyan vette?

– Fogom még önt látni? kérdé Bertalantól a búcsúkézszorításnál.

– Azt hiszem, hogy igen.

– Meg fog bennünket látogatni?

– Nem!

– Én mégis fogom látni?

– Mégis.

A hintók tova gördültek. Az egyikben a két vendég, a másikban Traumhold
és Péter inas a bakon.



MONTEROSSO ÉS KOLACZIN.

A bécsi palotához megérkezve, Traumhold úr utasítást adott a
komornyikjának, hogy a két velejött úr számára nyittassa fel a
vendégszobákat, miután azok hosszabb ideig tartó üzleti foglalkozásban
az éjt itt fogják tölteni. Az ilyen vendégmarasztás nem volt szokatlan a
bankár házánál: az ő szakmájában a gyorsan végzés a főfeladat. Néha,
midőn sietős végezni való volt, külföldi üzletszövetségesekkel, a
virradat is ott lepte őket a dolgozó asztalnál. A munkát csak az éjfél
után feladott vacsora szakítja félbe. Ezuttal a szakácsa kinn volt ugyan
a Badeni-villában; de a «Muntsch»-szállodából lehetett hozatni.

Péternek meg lett az is mondva, hogy senkit se bocsásson be.

Az ajtókat mind bezárták: a három úr egyedül maradt a comptoirban.

Tizennyolcz évi üzleti könyveket átnézni nem tréfa dolog. Különösen a
vizsgálóbiró szemeivel.

Tételről tételre át kellett olvasni a foliansok minden rovatát. A
könyvek a legpontosabban voltak vezetve. Egy kiigazított szám, egy
megkorrigált betűszár nem volt bennük felfedezhető. Semmi fingált tétel,
semmi szemfényvesztő számjáték az egészben. Voltak az activák közt
tételek, melyek kezdetben nagy összegekkel figuráltak. Aztán évről-évre
mindig kevesebb lett a czímük alatt fölvéve, míg utoljára a százezer
forintos tétel helyén az állt «egy krajczár». Pontos üzletember az
egészen kárbaveszett követelést sem törli ki főkönyvéből; egy krajczár
értékkel ott kell annak figurálni örökké. Hátha valamikor actualis
értéke lesz megint.

Semmi restelni, takargatni való nem volt az üzleti könyvekben. A
nyereség rendes uton származott. Szédelgési vállalatok nem fordultak
elő. Sem «alapítási költségek» szemérmes czíme alá takart vesztegetési
kiadások. Uzsoráskodásnak nyoma sem volt. Syndicatusi nyereségek csak
olyan vállalatoknál, melyeknek részvényei folyton emelkedőben maradtak.
Az összeköttetetések egészen honnettek.

A depot-üzletnél is a legszigorubb rendet constatálták; a léteményezett
és ismét túladott részvényeknek, állampapiroknak, sorsjegyeknek,
prioritásoknak fel volt jegyezve a sorszáma, sőt még a készpénzül letett
ezres és százas bankjegyeknek a számai is be voltak jegyezve; franc,
lira, sterling, márka, rubel, piaszter, s ugyanannak az osztrák értékű
forint szerinti megnevezése.

Mikor négy évfolyam üzleti könyveit átnézték, akkor azt a kérdést
intézte Lándory Traumholdhoz:

– Nem sziveskednék ön nekem megmondani, hogy ki az a Monterosso úr, a
kinek a neve több izben előfordul e könyvekben, mint letéteményező, és
ki az a Kolaczin úr, a kinek későbben, néha félév mulva ugyanezek a
letétemények elküldetnek?

Erre a kérdésre elsápadt a bankár.

Összeszedte magát s nyugodtan válaszolt.

– Politikai ügyekben való vizsgálatra is ki vannak önök küldetve?

– Arra nem vagyunk.

– Akkor kérném, hogy Stauner úr hagyna bennünket egyedül; mert erre a
kérdésre csupán magyar vizsgáló birónak felelhetek.

– Nincs ellene kifogásom.

– Kérem tehát Stauner urat, legyen szives átmenni a billardterembe, s
mulassa magát egy kis carambol partieval, a míg utána megyünk. Nem
sokára vacsorálunk aztán.

Traumhold egészen hitte azt, hogy ő még ma együtt fog tekézni és
vacsorálni a két vendégével.

Stauner úr felkelt és kiment a szobából.

A bankár némi izgatottságtól reszkető hangon kezdé.

– Uram, ön patriota volt «ezekben az években.»

– Most is az vagyok.

– Azt értem alatta, hogy azon hazafiak közé tartozott, a kik készek
voltak a legszélsőbb eszközökhöz is hozzá nyulni azért, hogy hazájuk
alkotmányát visszavívják.

– Köztük voltam.

– Akkor önre nézve nem lesz meglepetés, ha felfedezem, miszerint
Monterosso egy turini bankár, a ki egyenes összeköttetésben állt
Napoleon Jerome herczeggel és Cavourral. Az a Kolaczin pedig egy varsói
bankár, a ki Langiewicznek a megbizottja volt. Ha még egy évfolyammal
tovább fogja ön átvizsgálni a könyveimet, majd fog ön tételekre akadni,
Monterosso neve alatt, a melyek áthelyezésüket Budapest felé vették s az
ottani patrioták bankárjánál találtak elszámolásra. Én a fejemmel
játszottam az önök szabadságának az ügyeért. Most, ha tetszik, vegye ön
el a fejemet.

Lándory nehezet sóhajtott. Hivatalos feladatának egész alpes-súlya még
így nem nyomta a keblét, mint most.

– Hát most én mondom meg önnek, hogy ki az a signore Monterosso. Az egy
legelső minőségü szélhámos: egy egész internatiolis rablóbandának a
vezére, a kit szerencsém volt röptében elfoghatni, mikor épen egy új
rablási merényletet tervezett Budapesten. Nála találtam meg az adatokat,
a melyek önhöz vezettek. A gonosztevőknek nem volt ideje azokat
megsemmisíteni.

– Uram! szólt Traumhold felháborodva, s most sötétvörös lett az arcza a
nehéz indulattól. Én teljes jóhiszeműleg cselekedtem: én azt hittem,
hogy egy magas nagy eszmének szolgálok. Én az önök hazájáért, a
magyarokért, meg a lengyelekért rajongtam. Lelkemben a népszabadság hive
voltam.

– Önt megcsalta a lelkesedése. Megbizói mind tolvajok voltak; Turinban
épen úgy, mint Varsóban és Budapesten.

– De hiszen itt vannak nálam az ajánló leveleik, a melyeket a varsói
forradalmi kormánytól, a pesti hazafiak vezérférfiaitól, a magyar
emigratió főnökeitől kaptak. Itt vannak Cavour és Pietri, a párisi
rendőrminiszter credentionálisai.

S ezeket mondva, egy titkos rugót nyomott meg iróasztalán, melyre egy
rejtek fiók tolódott elő s abból marokkal szórta elő az iratokat, a
mikre hivatkozott.

Lándory egyenkint szemügyre vette azokat.

– Egytől-egyig mind hamisítványok. Sem a magyar pártvezéreknek, sem a
franczia és piemonti kormányoknak, sem a lengyel forradalom
dictátorának, sem az emigratio főnökeinek nincs azokhoz semmi köze.
Irás, pecsét, stampiglia minden hamisítva van rajtuk.

Traumhold szédülten rogyott székébe vissza.

– Ezek a gonosztevők önnel átkozott játékot üztek; mondá Lándory. Önt
közvetítőnek használták. S a politikai összeesküvés tisztességes
titoktartásába burkolták cselszövényüket. Elrablott állampapirok,
nagyobb összegről szóló bankjegyek, check-ek, elárulják a közvetlen
tettest, a mint az túl akar rajtuk adni; ha idegen ember nagy
pénzösszeget mutogat egy európai nagy városban, egyszerre gyanut költ,
nyakára megy a rendőrség, vallatóra fogja. De ha az elorzott papirokat
leteszik egy közhitelben álló bécsi bankárnál, azután ott hagyják
heverni fél esztendeig, s akkor elküldetik egy varsói czéghez, ez
senkinek sem tünik fel. Az, a franczia, osztrák, vagy angol papirokat
szépen értékesíti a varsói és szentpétervári piaczokon, és megfordítva.
Kevés üzletember olvassa az orosz lapokat Milanóban. Hogy a titokban
közvetített összegek csakugyan rendeltetésük helyére jutottak: azt
igazolják Monterosso és Kolaczin urak, a magyar és lengyel patriota
celebritások leveleivel, a miket igen könnyű utánozni. A hires emberek
nagyon adakozók az autogrammjaikkal. Egész határozottan mondhatom önnek,
hogy a hol magyar hazafinak, emigransnak a neve fordul elő önnek az
okirataiban, az mind hamisítás. S kétségtelen, hogy a lengyelekkel is
így van. Sőt olyantól is találok itten levelet, a ki már akkor nem is
élt, a mikor ez a levél iródott.

A bankár arczán egy-egy galváni rángás vonaglott végig.

A zöld szemek igézete alatt állt.

Lándory folytatá egész csendes hidegvérrel.

– De ha még csak ezzel a két imposztorral lett volna önnek dolga!
Azonban a gubanczot még jobban összekuszálja az, hogy a mi nagyobbszerű
rablás csak Magyarországon végbement, egy évtized alatt, azoknak az
értéke mind keresztül vándorolt az ön számlakönyvein. Ön mind azokat
átvette, mint hazafiui adományokat titkos czélokra, költött nevek alatt
szereplő emissariusoktól; azután utasítás szerint megint elküldötte más
megnevezett bizományosoknak, politikai mozgalom szükségleteire. Az ön
emissariusai mind egy igen jól szervezett rablószövetségnek a tagjai
voltak. Ilyenformán soha elrablott kincsnek nyomára nem lehetett jutni.
A gazemberek kiválasztottak maguknak egy becsületes embert orgazdául.

– Orgazda! Én? hördült fel Traumhold. Úgy érzé, mintha azok a nagy
könyvek egyszerre koporsófödelekké válnának előtte.

– Hozzátettem, hogy becsületes ember.

– Lehet valaki a kettő együtt?

– Kétségtelen, hogy tudtán kivül volt az egyik. Hogy meggyőzzem önt
felállított combinatióm alaposságáról, megmutatom önnek a jegyzeteimet.
S a nálam levő jegyzetek nyomán, az ön számlakönyveinek akármelyik
évfolyamából rányitok egyszerre arra a lapra, a mely az adataimmal
correspondeál. Ezen év, és hó ezen napján történt Budapesten a hirhedett
pánczélos pénztár elrablása, nyisson ön rá az ön főkönyvében a három
nappal későbbi lapra, ott fogja találni vagy Szentzsófiai, vagy
Törökváry nevét, ugyanazzal az összeggel, a melyet én a magam
jegyzetében megmutatok.

A bankár gépszerüleg lapozott a diariumában a mondott nap paginájáig, s
mint egy álomjáró a hypnotizáló orvosa parancsára, olvasá fel a
megtalált adatot.

A Szentzsófiai neve volt benne.

– Más nevén «Wasserpirat.»

Azután mondott Traumholdnak egy másik évből való adatot.

A bankár utána nézett a diariumában.

Rátalált a Törökváryra.

És így sorba. Egy egész litániát! Pokolbeli litániát. Csupa ördögök
neveiből sorba füzve.

Mikor már nagyon sok volt, egyszer csak felugrott a bankár a helyéből és
elkezdett hahotával kaczagni.

Hahaha!

Azután letörülte az izzadságot a homlokáról s azt mondá a vendégének:

– Azt ne higyje ön, hogy megbolondultam. Nem. A tréfa, a mit velem
eljátszottak, olyan sikerült, hogy nevetnem kell rajta. Egy
«Localposse», a miben a póruljáratott, buta Buffalmaccon senki sem
sajnálkozik; de mindenki kaczag.

– Hiszen magam is hajlandó volnék a derültségre, ha a dolognak igen
komoly folytatása nem volna.

– Mi komoly folytatása lehetne? szólt a szobájában fel s alá járkálva a
bankár. Bűnrészesség vádját emelni ellenem ezen az alapon nem lehet.
Kárpótlási igényt hamarább. Ezt azonban be sem várom. A mint velem
hivatalosan tudatják, hogy a nálam letett s általam tovább adott értékek
provenientiája bűneredetü volt, én kötelességemnek tartom e «bona
fidessel» átvett összegeket birói kézbe letenni. Az ez évi mérlegemet
nagy veszteséggel fogom bezárni. Ez bizonyos. Megesett már rajtam máskor
is. De a becsületem fogyatlanul marad.

– Magam is ezen a nézeten volnék, ha egy legujabban történt szenzácziós
bűntény nem képezne szomorú utójátékot ehez a mondjuk hát
«Localposséhoz.» Olvasta ön ugyebár a lapokban, hogy Páristól nem
messze, egy különczségéről hirhedett franczia vicomte kastélyába
betörtek, s onnan nagy összeget képviselő családi ékszereket,
értékpapirokat elraboltak. Hogyne olvasta volna? Hetekig kisértett a
lapok ujdonság rovataiban ez az eset.

– Ismerem, a Lisblanc vicomte esete.

– A tolvajság raffinált furfanggal ment végbe. A gonosztevők,
kiszámítva, kikémlelve választák tettük végrehajtására azt az időközt, a
midőn a gróf meghalt; de még a pompás katafalk nem készült el, a maire
lepecsételi éjszakára a szobákat, a rokonok, a vélhető örökösök még
távol vannak. A tolvajok még a pecséteket sem szakgatták le az ajtókról
és ablakokról, azon a titkos sülyesztőn keresztül hatoltak be a szobába,
a melyen a gróf az ételeit szokta a konyhából felszállíttatni. Ott, a
pánczéllal ellátott vasszekrényt keresztül fúrták és fürészelték olyan
gépekkel, a minőket csak Amerikában készítenek, egyenesen ilyen
czélokra. Azután kitakarítottak belőle mindent, s a milyen észrevétlenül
jöttek, olyan titokzatosan el is tűntek, semmi nyomukra nem lehetett
találni. Csak másnap, mikor a rokonok jelenlétében felnyitották a
szobát, jöttek rá a betörésre. A távirda rögtön működésbe lett hozva, a
kastély cselédsége biró elé állítva, franczia, német, spanyol, belga
rendőrség fellármázva, a tengeri kikötőkbe utasítások küldve, a vasuti
állomások detektivekkel elárasztva, gyanusképü utazók megmotozva. Nem
találtak meg semmit. Az örökösök huszezer frank jutalmat tűztek ki
annak, a ki az elrablott kincsek nyomára vezet. Nem jelentkezett senki.
Pedig európai hajtóvadászat kelt ki belőle. Azt persze senki sem
tartotta lehetőnek, hogy legyenek, a kik lóháton, negyvennyolcz óra
alatt elvágtatnak egyfolytában a Rajnától a Fehér Kárpátokig.
Harmadnapra a hirhedett ékszerrablás után Monte Rosso úr ott volt
Budapesten. Pedig nem villámvonaton jött.

– Monte Rosso?

– Igen. Az ön Monterossoja. Ott csak egy napot pihent. Elolvasta a
hirlapokból a táviratokat, melyek a seigniersi rablás felfedezőinek egy
egész vagyont igérnek, aztán megengedett magának egy kis kéjutazást a
regényes Vág völgyében, (a melynek a vasutját épen most financirozzuk,
mi együtt! Milyen satyra!) Onnan megkönnyebbülve visszatért megint
Budapestre. Ott az összeköttetéseinél fogva megtudva, hogy egy bánsági
földes úr épen nagy birtokvásárlásra készül s másfél milliót tartogat
odahaza, ezt is bevonta működései körébe. Csak úgy «en passant»,
vendégszereplésképen, a hogy szoktak hirhedett virtuózok Szentpétervárra
utaztukban kegyesen nálunk is egy concertet adni. S az intézkedések
személyes vezetése végett lerándult Szegedre. Ott azután beleakadt az én
tőrömbe. Eleinte nagyon hetvenkedett, angol lordnak adta ki magát s
D’Izrælivel fenyegetőzött, meg lord Loftussal. Azután megkisérlette
kétszer a megszökést a várból, először mesés vesztegetéssel, azután még
mesésebb salto mortaléval, egy a lába közé szorított seprűt feszítve a
sima bástyának s úgy csúszva le rajta. Rendkivüli ereje van, öt hat
embert legyűrt, feltaszigált, míg el birták nyomni. Nehány nap mulva
aztán kénytelen volt velem szemben felvenni az igazi ábrázatját, s
kivallani, hogy ki volt és miket tett.

– E szerint a főczinkos kézre került. S az rám nézve annál jobb, mert
engemet leginkább tisztára moshatnak az ő vallomásai.

– Ez eddig úgy volna. Hogy ezt a rejtélyes vezetőjét az internationális
rablószövetségnek elfogtuk, az egész bűnügyre nézve mindenesetre csak
szerencse; mert az összekötő csomóját találtuk meg benne egy mindenfelé
szétágazó bűnszövetségnek. Ez az ember, (az igazi nevét most sem tudom
megmondani), valóságos lángész a magasabb szélhámosság világában.
Eleinte egész knownothingnak játszotta magát. Nem akart más nyelven
tudni, csak angolul. Hanem azután, hogy sikerült a Budapesten, álnév
alatt hátrahagyott bőröndjét kézre kerítenünk, s abban minden iratait
megtaláltuk, egyszerre felhagyott a tagadási rendszerével s azután
vallott. Még olyan dolgokat is kivallott, a miket nem kérdeztem tőle.
Értem a czélját. Azt akarja, hogy mentül hamarább el legyen itélve s az
állami fogházba bezárva. A tolvaj uraknak legkellemetlenebb a vizsgálati
fogság. Ellenben az állandó lakhelyen kedvező chance-aik vannak a
kiszabadulásra, ha idekünn még hatalmas czinkosszövetség működik az
érdekükben. Az én emberem tehát egészen beszédessé lett, a mint a merev
tagadás lehetetlenségéről meggyőződött. Öt európai nyelven tud
folyékonyan beszélni, még pedig annak a városnak a tájkiejtésével, a
melyben állítólag lakott. Az olaszt a lombardi, a francziát a párisi, az
angolt a londoni accentussal beszéli. Még magyarul is tökéletesen
beszél, s kiejtése trencsénvármegyei, úgy, hogy a legkedélyesebb
tótmagyar földesurat játszhatja vele. Sőt lengyel, orosz, szerb és román
nyelven is ért, s levelei között a tolvajok jargonján a «ladino» nyelven
irottakra is találtam. Neve annyiféle van, a hány országban megfordult s
a felesége, a különböző meridianusok szerint hol «mylady», hol
«signora», hol «marquise». Érdemrende is van elég. Azok közül azonban
útközben viselésre csak a becsületrend szalagját használja. Útlevelei,
követségek által láttamozva, többféle nevekre szólók, ajánló levelei
pedig a legelső, legünnepeltebb férfiaitól a continensnek, és Albionnak.
A mellett aztán pecsétnyomók és stampigliák és blanquettek, még esetleg
szükségeseknek az előállítására.

A bankár közbeszólt.

– Ha ez a szélhámos magát először angol lordnak adta ki, hogyan lehetett
benne kegyednek Monterossot, az olasz bankárt felismerni?

– Mindjárt rájövök. Az átkutatott iratai között találtam egy postai
szállító levélre, melyen a feladó Monterossonak volt megnevezve, a
szállítmány pedig az ön firmájának czímezve. Kérdésemre egészen nyiltan
elmondá, hogy ez több százezer franc értékü franczia állampapirokat
tartalmaz, melyek a seigniersi rablásból erednek.

– Mikorról van a szállító levél keltezve? szólt izgatottan a bankár.

– Épen három hete. Nyisson ön rá a főkönyvének a megfelelő lapjára.

Ott volt.

– Megengedi ön, uram, hogy utána nézzek a letétszekrényemben,
nincsenek-e még itt az értékpapirok?

– Ön úr a saját házánál.

Traumhold egy vasajtót nyitott fel, titkos rugó segélyével, azon belül
volt a pánczélozott Wertheim-féle szekrény, mely nagyobb volt, mint a
vasajtó. (A falat és ajtót azután csinálták oda, mikor már a szekrény
ott állt).

Az egymásra halmozott értékpapirok garmadáján mindjárt legfeljül feküdt
a keresett csomag.

– Megvan! kiáltá örömmel a bankár, visszatérve a vasajtón s magával
hozva a lepecsételt s szállító levéllel ellátott csomagot, a mit
reszkető kézzel letett az asztalra Lándory elé. Már útban volt Varsó
felé. Ügyvezetőm czímezte Kolaczinnak. Jó szerencse, hogy ma ünnep van,
délután a pénzposta zárva van nálunk. Ezt a tételt röptében fogtuk el,
különben ez is az én terhemre esik. Én önnek hálával tartozom uram, a
mai idejöveteleért.

– Ne előlegezze ön a hálálkodást. Nincs oka rá. Vágja ön fel a csomag
borítékát. Nézzük meg a tartalmát.

Traumhold levagdalta a viaszkos vásznat, a pecsétes zsinórokat a
csomagról, s aztán egyenkint előszedte belőle az értékpapirokat, azok
mind megegyeztek a depotkönyvben feljegyzettekkel.

– Az egész értékösszeg itt van.

– Nincs semmi más irat köztük?

– Semmi.

– Ez a baj. Jobb lett volna önre nézve, ha ezt az egész összeget
elveszni látja, mint hogy azt az egy iratot nem találja benne, a mely a
rablás alkalmával közötte volt.

– Mi volt az?

– A megholt Lisblanc grófnak a végrendeleti codicillusa. Az öreg úr
viszályban élt a feleségével és fiával. Az utóbbit egy végrendeletében
kitagadta, s az unokaöcscsét, marquis de l’Aisne Alfrédet tette
általános örökösévé. Halála előtt kevés idővel azonban sikerült Lisblanc
grófnőnek a férjét gyóntatója, a seigniersi prépost által annyira
megengesztelni, hogy egy codicillusban visszavonja az unokaöcscsét
általános örökössé tevő végrendeletet, s Lyonelt, a fiát, helyezze be
öröklési jogaiba. Az első végrendelet öt tanu által van aláirva,
valamennyinek a pecsétjével megerősítve, a közjegyző által hitelesítve,
s három példányban kiállítva. A codicillus azonban, mely szintén törvény
előtti érvényességgel bír, zárt levélbe van foglalva, a tartalma a
hagyományozó által sajátkezüleg írva, de a tanúk előtt ismeretlen. Azok
csak az öt pecséttel lezárt levél borítékjára irták fel a neveiket,
azzal a bizonysággal, hogy ez ő nekik, mint végrendeletet tartalmazó
levél lett bemutatva. Ez a levél is el lett orozva. De, hogy valóban
létezett, és ott volt a szekrényben és a tartalma Lyonel javára szólt,
azt bizonyítja a prépost, a ki a levelet maga tette vissza a szekrénybe
a gróf halála napján. Ő maga mondta toll alá az öreg grófnak, hogy
hagyományát miféle kikötésekkel zárolja körül. Lyonel huszonnégy éves
koráig a mostoha anyja gondnoksága alatt álljon. (Még most csak húsz
éves a fiu, de már mintaképe a gommeuxnek). Azután ha valamikor a
katholikus hitet elhagyná, azonnal veszítse el az atyai örökséget s az
De L’Aisne Alfrédre szálljon. Ellenben, ha valamely egyházi rendbe lépne
be, például a maltai lovagok rendébe, nőtlenségi fogadalommal, azon
esetben rögtön átvehesse a vagyonát még a huszonnégy éves kor betöltése
előtt is.

Lándory ez elbeszélés alatt azt olvasta ki a bankár szeméből, hogy ez
egy kis csendes ásítási hajlamot fojtogat el magában.

– Kérem, csak ásítson ön bátran, ha untatja ez a dolog, majd mindjárt
jön ennek olyan része is, a mely önt érdekelni fogja.

– Figyelemmel hallgatok.

– Képzelheti ön, hogy egy ilyen iratnak a megtalálása mennyire érdekében
áll az egyik félnek, Lisblanc grófnénak és a fiának. Hogy a családi
gyémántokat is elrabolták, az nem fáj nekik, csak ez a kis darabka
papir.

– S mit mond az ön foglya, hová lett ez az irat?

– Ő azt mondja, hogy a többi értékpapirokkal együtt elküldte önnek.

– De ez nem igaz. Ha elküldte volna, itt lenne.

– A gyémántokra pedig azt mondta, hogy azokat a táskával együtt ellopták
tőle, mikor a kárpáti erdőutakon átjött. Én nem hittem el neki sem
egyiket, sem a másikat. Ellenben a fejére olvastam, hogy «ön ezen s ezen
a napon járt az oroszlánkői várromok közt, ezen napon a beczkói
várromon, ismét másnap a temetvényi düledékek között, majd odább a
lietavai romerősségben, utoljára fölkereste a trencséni elhagyott várat.
Mindenütt, mint utazó dilettans, aki festői vázlatokat vesz föl.
Rajzmappát is vitt magával. Kitünően tud rajzolni. Ön a lopott
gyémántokat és a keresett codicillust egyikében ezeknek a várromoknak
rejtette el.»

– Az nagyon valószinü.

– Persze, hogy valószinü, csakhogy a saját sejtelmemet nem tehetem a
vizsgálati jegyzőkönyvbe, mint adatot.

– S mit felelt rá a tolvaj?

– Nagyot nevetett a szemem közé. Azzal az impertinentiával, a mi valami
keveréke a grandseigneuri fitymálásnak, s a zsebmetszői akasztófa
humornak. Én ebből a nevetésből ugyan rögtön a fejére olvastam, hogy mit
gondol ő ebben a pillanatban, «ön azt hiszi, ugye, hogy csak legyen
egyszer elitélve rendes fogságra, onnan majd az ön gondja lesz minél
hamarább bucsúvétel nélkül odább állni, s akkor aztán felkeresheti az
eldugott kincseket, a pótvégrendeletet pedig még azoknál is jobban
értékesítheti, felhasználva azt archimedesi csavarul vagy De L’aisne
vagy a Lisblanc grófoknál, a melyik többet igér érte».

– Az a legvalószinübb! mondá a bankár.

– Csakhogy én a magam gondolat olvasását nem irhatom fel tanuvallomásul.
Én csak azt jegyezhetem be, hogy a «vádlott nevet». Ekkor aztán
szigoruan fogtam a vallatást, fenyegettem az embert, hogy sötét
magányzárkába fogom csukatni, kemény bőjt mellett a hol napot sem lát, s
tudni fogom őt kényszeríteni az őszinteségre. Erre a ficzkó
elfintorította az arczát, s azt mondá: «nem tud az úr olyan dolgot, a mi
nekem ujdonság volna! Voltam én már a bagnóban is!» s olyan tökéletes
kánkán figurát csinált hozzá, a milyen csak egy kiszolgált gályarabtól
kitelik. Akkor aztán megint előkelő positurába helyezte magát. A jobb
kezével leereszkedő tenyérhajlítást tett felém (oda volt az csatolva
békóval a balkezéhez, de ez őt nem zsenirozta) s azt mondá:

– Én határozott választ adtam. Mást egy év mulva sem adhatok, s ha
mindjárt az ispaháni kullancsverembe zárnak is önök. A gyémántokat
ellopták tőlem s az ötpecsétes levél ott volt a többi értékpapirok
között, melyeket Traumhold bankárhoz utasítottam. Ha nem hiszik önök,
szedjék széjjel, követ kő után, Trencsén, Beczkó, Temetvény, Lietava és
Oroszlánkő várát és Traumhold bankárnak a palotáját. – Ez jött a
vallatási jegyzőkönyvbe.

Ezzel felállt a helyéről Lándory. Traumhold, mint a gutaütött maradt
összeroskadva a karszékében.

– Most már tudja ön, uram, hogy mi actualis vonatkozása van annak a
regényes históriának az ön üzletéhez. A néhai Lisblanc gróf örökösei nem
fognak azzal megelégedni, hogy ön a feltartóztatott értékpapirokat birói
kézhez leteszi, hanem követelni fogják azt az okiratot, mely nekik jogot
ad ahhoz, a több millióra menő fekvő birtokhoz is, melynek tulajdona
most perre megy közöttük. Ebből önre nézve olyan zaklatás fog támadni, a
mitől ön pusztán pénzáldozattal meg nem válthatja magát. Én küldetésemet
bevégeztem.

Az irodai óra egyet ütött éjfél után.

– Menjünk vacsorázni, mondá a bankár, székéből felállva.

– Nem zárja ön be a depot vasajtaját? figyelmezteté Lándory.

– Majd visszajövök még.

Lándory szomorúan ingatta a fejét.

(Szegény ember! Azt hiszi, hogy még ő ide vacsora után visszajön!)



EGY MESÉS JELLEM.

Stauner úr átadta a dákót Lándorynak. A míg a Péter elhozatja a
megrendelt vacsorát, az alatt a két úr kijátszhat egy partiet. Hozzá is
fogtak. A bankár kitünő tekejátszó volt, egy lökést sem hibázott el.

Mikor Stauner és Lándory a tekebotot adták-vették, az egyik úr csak
ennyit hallatott: «Mhm», a mire a másik azt válaszolta: «hmh».

A mint egyszer a bankár egy különösen szép carambole-t csinált, Stauner
úr kiment a billardszobából. Nem kérdezték tőle, hová megy.

Mire a partienek vége volt (a bankár diadalával), a vacsora fel volt
szolgáltatva; Péter bejelenté; akkorra Stauner úr is visszakerült. Nem
kérdezték tőle, hol járt.

De Péter annyit sugott az urának a fülébe, «micsoda spanyolviaszkszagot
hozott ez az úr magával a szobába».

A bankár valami titkos lázt érzett végig borzongani a testén. Vannak
olyan ellenszenves szagok, melyek nem kellemetlenek, mégis felháborítják
az idegeket. Például, ha az ember a gyaluforgácsnak a szagát megérzi,
mindig a koporsók jutnak az eszébe, a miknek a fenekét ezzel szokták
megtölteni. Ilyen szag a spanyolviaszké is.

És aztán még le kellett ülni vacsorálni a két kedves vendéggel és enni
minden ételből, és inni minden palaczkból, nehogy azok azt higyjék, hogy
megmérgezi őket valaki. Még azután a jó szokás kedvéért koczintani is
kellett velük, a mit azok viszonoztak a házigazda egészségére; a
koczintásról áttért a beszéd a borra, a borról a phylloxerára, a
phylloxeráról a fuxinra; utoljára olyan szakdisputa keletkezett a
műborgyártásról, mintha mind a három úrnak ez volna a mestersége.

A vacsora után még egy szivart is ki kellett szívni, azután a vendégek
kezet szorítottak a házigazdával s jó éjt kivántak egymásnak: a Péter
vezette őket a vendégszobákba.

Alig tették be azok maguk után az ajtót, Traumhold sietett egy karos
gyertyatartóval a kezében a comptoirjába. Eszébe jutott, hogy a depot
vasajtaját nyitva hagyta. Odáig három sötét szobán kellett keresztül
mennie, az utolsó volt a könyvvivőjének a dolgozószobája; a hány ajtót
kinyitott, mindegyiknél úgy tetszett neki, mintha valami kisértő lélek
fuvallata érné, mely gyertyáit ki akarja oltani.

Az igazi kisértet csak a harmadik szobában várt reá.

Itt volt érezhető még most is az a spanyolviaszkillat.

Koporsószag!

A mint e szobába belépett, majd ledobbant a földre.

Annak az ajtónak a zára fölött, mely a comptoirjába vezetett, két széles
papirszelet volt keresztben egymás fölött, az ajtóra és a küszöbre
pecsételve.

Ez volt Stauner úrnak a feladata az alatt, a míg a bankár a másik
vendégével oda át carambolet játszott.

Nem akart hinni a szemeinek. Érzékkáprázat ez!

Közel ment a rémhez, odavilágított rá a gyertyával.

Valóban két keresztbefektetett papirszelet volt ott, az osztrák
rendőrség kétfejű sasos négy pecsétjével a végein.

A Golgothának minden keresztjei nem rettenetesebbek ennél a szomorú
keresztnél! Erre van a kalmárnak a becsülete, a hitele fölfeszítve!

Mi a szívbe ütött dárda öklelése ehhez a döféshez képest!

Lepecsételve az üzletszoba, hatóságilag!

Hisz ez az üzletszoba az a kalmárnak, a mi az emberősnek a paradicsom
volt!

Szédelegve ment ki onnan, aztán végig valamennyi szobáin, minden ajtót
nyitva hagyott maga után. Annyira el volt csábulva, hogy nem talált rá a
hálószobájára. Eltévedt a saját lakásában, bujósdit játszott saját
magával, mintha valami útvesztőben bolyongna, míg egyszer ismét
ugyanabban a szobában találta magát, a hol az a lepecsételt ajtó állja
az útját.

Azt hitte, hogy rögtön szélhüdés fogja érni. Lerogyott arra a székre, a
melyen hű hivatalnoka, az öreg könyvvezető szokott ülni. Huszonöt év óta
üli már azt a széket: ezüstlakodalmát ülhetné meg vele, ha még három
napot megélhetne.

De ilyen három nap nincs.

A mai zárköve valamennyinek.

Keze önkéntelen a villamos csengetyű gombjára tévedt. A csengetésre
odajött Péter.

– Mit akarsz? kérdezé tőle a bankár, rámeredve.

– Ön csengetett.

– Hát nem álmodtam? Hát ébren vagyok? Nézz oda, mi az?

– Az ajtó lepecsételve! hördült fel Péter.

– Hát te is látod azt ott? Ennél a szónál elfojtotta a szavát a zokogás;
a könyei elboríták az arczát.

Péternek minden tagja elkezdett reszketni, sűrű haja szétborzadt az
ijedelemtől. Majd ismét a düh vett erőt rajta; oda akart rohanni az
ajtóhoz, hogy letépje róla azt a pecsétes keresztet.

A bankár utána ugrott s megragadta a karját.

– Mit akarsz? őrült! Becsuknak érte, ha leszakítod!

– Bánom is én!

– Nem téged, de engem.

– Hát minek akkor ez az élet? Hogy tehették ezt?

– Joguk volt hozzá.

– Csak joguk?

– Okuk is volt rá.

– Az már veszedelem, mondá Péter elcsüggedten. Tehát csakugyan azok
voltak, a kiknek én tartottam őket.

– Vizsgálóbiró és detektiv.

– A mi házunknál!

– Jer innen. Mert itten megfuladok. Vezess a hálószobámba. Nem találok
oda. Vetkőztess le; azt hiszem, utoljára. Aztán, majd ha az ágyban
leszek, akkor beszéljünk valamiről csendesen, Péter: tudod? csendesen.

A bankár, inasának a vállára támaszkodva, tántorgó léptekkel utazta
végig azt a hosszú utat az üzletszobájától az ágyfülkéjéig.

Odáig nem beszéltek semmit.

Traumhold bankárt valósággal a láz törte, a míg az inasa ruháit
lebontotta róla, s az ágyba fekteté.

A nagy, antik fali óra, melyet havonkint egyszer szokás felhúzni, három
negyedet ütött háromra. Lassudott kongása elárulá, hogy súlyláncza végét
járja már. Péter újból fel akarta húzni.

– Ne húzd fel! mondá a bankár.

Akkor aztán odament az inas az ura ágyához, s letérdelve a mellé,
megfogta a bankárnak a kezét; jéghideg volt az. A homlokához szorítá: az
forró volt, annál melengeté.

– Oh, édes jó uram! Hogy ezt kellett megérnem.

A bankár a másik kezét is odaadta neki.

– Te voltál az egyedüli okos ember a házamnál. Te mondtad azt mindig,
mikor azokat a titkolózó embereket bejelentéd, «uram, nem jó emberek
ezek: akasztófapomádét érzek rajtuk». Te figyelmeztettél számtalanszor,
hogy ne higyjek az olyan embereknek, a kik késő este jönnek hozzám
üzleti ügyben, a kik a felső kabátjukon is érdemrendet hordanak; a kik a
keztyüt le nem húzzák a kezükről a beszélgetés alatt: ezek nem igazi
urak. Tolvaj nép az! Neked volt igazad. Most benne vagyok a
veszedelemben. Azzal vádolnak, hogy egy rablótársaságnak az orgazdája
voltam.

Erre a szóra Péter elkezdett kaczagni. Igazán, szíve szerint, hahotával
kaczagott.

– No már ezen igazán nevetnem kell! Hát akad bolond, a ki azt elhiszi?
Traumhold bankár és orgazda! Azt a veres toronyba csukják.

– Nem úgy van az, Péter. Vétkes nem vagyok, hanem hibás. S ez még
rosszabb. A kalmárnál igazán áll az a franczia közmondás: «c’est plus,
qu’un crime: c’est une faute».

– S nem lehetne e hibát megcorrigálni? kérdé az inas.

– Arról akarok beszélni veled. Én e percztől fogva rendőri felügyelet
alatt vagyok. Holnap már meglehet, hogy elfognak.

– Uram!

– Nagyon valószinű. Igaz ugyan, hogy egy nehány nap mulva az első
kihallgatás után szabadon bocsátanak, biztosíték mellett. De mikor
hazajövök, itthon már csak a leégett szerencsémet találom. A világ előbb
itél, mint a biró. A biró még föl is menthet, a világ nem. Soha sem
fogják azt elfelejteni, hogy az ajtómon tolvajok ügynökei jártak ki s
be, hogy a nevemet lopott kincsek tárgyjegyzékei alá irtam.

– Abban a hitben, hogy azok politikai emissáriusok s forradalmi pénzek.

– Ez csak sulyosítja a vádamat. Most, mikor egy behegedő sebet takargat,
gondoz mindenki: azt újra feltörni! Nem! Ezzel nem is fogom magamat
védeni.

– Hát leengedi magát mészároltatni?

– Megfizetek minden kárt, ha egész vagyonom rá megy is. És még az sem
ment meg. A mit e gazszövetség sátán feje rám vall, azt nem birom
előadni. Ezt kutatni fogják nálam: szét fogják szedni a butoraimat,
felhányni a bádeni villámat; a leányom szekrényeit, leveleit, iratait
laponként át fogják vizsgálni. Oh, minő gondolat ez!

– Ne siessek ki hozzá Bádenbe?

– Ne hagyj most magamra. Rosszat is tennél vele, mert ő rögtön idesietne
hozzám, s akadályozna…

Itt elszakítá a mondatot.

– Miben?

Kétszer is ismétlé az inas: «miben?» mit akar ön?

Kis vártatva azt kérdé a bankár:

– Itt van a leányomnak a fényképészeti szekrénye?

– Igen.

– Nálad a kulcsa?

– Nálam van. Megparancsolta, hogy soha se adjam ki a kezemből, mert
abban mérgek is vannak.

– Csendesen!

– Hiszen senki sincs a közelben.

– Láttad, milyen jó kedve volt ma?

– Ki nem fogyott a nevetésből.

– Ez az ember azt jósolta neki, hogy el fogja rabolni a nevetést az
arczáról.

– Talán még sem.

– De megteszi. Szállítsd ide nekem azt a szekrényt.

– Uram. Mire gondol ön?

– Hát hiszed, hogy én bevárom azt az órát, a melyben ezt a vádat egy
sensatiohajhász karzat előtt a fejemre olvassák?

– A vád még nem itélet.

– De én magam itéltem el magamat, s magamtól kihez appelláljak?

– Leánya atyjához. Ön atya is!

A bankár nagyot sóhajtott.

– Igaz. Szegény gyermek. Őt is meggyalázom.

– És azonfölül nyomorba taszítja.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy elveszíti az életbiztosítását is. Ön a kisasszony
születésekor egy biztosító társulatnál nagy összeget tett le avégre,
hogy ha a lánya a huszonnégy éves korát betölti, akkor egyszerre
kétszázezer forintot kapjon. Én még házsártoskodtam, hogy minek ez a
fölösleges gondoskodás, a mire ön azt felelte: «hagyd el Péter: egy
bankárnak az újszülöttje sokat megérhet huszonnégy esztendős koráig; ezt
az egyet semmi viszontagság el nem veheti tőle. Legfeljebb, ha
öngyilkossá lennék, mert akkor odavész a befizetett összeg. De hát az
lehetetlen».

– Így mondtam. Hisz én sohasem játszottam a börzén. Tudva semmibe nem
fogtam, a mi becsületemre homályt vethetne. És mégis eljött!

– Akkor a kisasszony nemcsak árvaságra jut, hanem a végső nyomorba is.

– Igaz. Ő sohasem tanult semmit, a miből meg lehet élni, még csak az
embereknek hizelkedni sem.

– Még csak magát piperézni sem.

– Rettenetes egy gondolat. Hát nincsenek az Istennek halálangyalai, a
kik eljőjjenek, mikor valaki nagyon hivja őket? Hány embert ért rögtöni
halál dobzódó tivornya közben! Az orvosok mindig fenyegetnek vele, hogy
egyszer egy rögtöni szívszélhüdés fog megölni. Hát kell még ennek a
nyomorult szivnek ennél nagyobb fájdalom is!

– Most már én mondom, uram, hogy beszéljünk csendesebben. A negyedik
szobába is áthallik, a mit ön beszél. Mondja csak, azon esetben, ha
valakit orgyilkos kéz öl meg, a biztosított összeget kifizetik?

– Áldott volna az orgyilkos, a ki azt megtenné!

Péter odatette az urának a kezét a fejére.

– Hova gondolsz? riadt föl a bankár.

Péter nem felelt semmit. Fölkelt a térdéről, elhagyta a szobát, s
nemsokára ismét visszatért azzal a kis vasszekrénynyel a kezében, a
melyben Godiva vegyészi szerei álltak. Azt letette az asztalra.
Beledugta a zárjába a kulcsot.

Aztán menni készült.

– Jó éjszakát, uram.

A bankár visszakiáltá.

– Maradj itt. Jöjj az ágyamhoz. Mire gondolsz?

– Arra az áldásra, a mit öntől kaptam. Ha holnap azt fogják kérdeni: «Ki
tette ezt?» előállok, s azt mondom: «én tettem!»

– Őrjöngsz te! Hát mi okát tudnád adni annak?

– Hát mit? Azt, hogy megtudtam, hogy a gazdám lopott pénzeket kezelt;
lepecsételték miatta a comptoirját. Hát én akkor miért legyek becsületes
ember? Megöltem a gazdámat, s aztán letéptem a pecséteket az ajtóról;
összeszedtem a szekrényekből a mi értékest találtam, s aztán odább
futottam vele, míg kézre nem kerültem. Ez egészen tiszta munka.

A bankár elkezdett zokogni, odavonta azt az őszbe csavarodó fejét a régi
hű cselédnek, a keblére.

– Mit tennél! Te régi hű barátom! Egyetlen igaz hívem, te. Hisz ez egy
olyan rémtett volna, a miért életfogytiglani börtönre itélnének.

– Hát mi különbséget tesz az, hogy ezt a maradékát a napok salakjának
itt Bécsben fogyasztom-e el, mint egyik ajtóról a másikhoz kéredzkedő
elzűllött kutyája egy veszett hírű gazdának; tányérnyalásból,
kézcsókolásból, szidalomból élve; vagy pedig a szép nyugalmas Illaván,
csizmavarrással szolgálva meg a jó rozskenyeret, a miből eleget adnak a
raboknak. Jól bánnak ott a rabokkal, nem szidják, nem csufolják. Aztán
olyan szép kilátás esik onnan a dupla vasrács közül a gyönyörű Vág
völgyére. Jártam én már ottan egyszer látogatóban, kiváncsiságból. Akkor
szerettem meg.

– Ne mondd tovább!

– Mondom biz én. És hogyha mindjárt a hóhér kezébe kerülnék is, még az
sem ijesztene vissza. Mi ez az én rossz szürke fejem? Mit érnek ezek az
én ostoba csontjaim, ha én ezeknek az árán megválthatom az én drága jó
kisasszonyomnak a sorsát? A kit én kis gyerek korában karomon hordoztam,
a kitől soha sem kaptam mást, mint jó szót és megbecsülést, a ki nekem
olyan volt, mint egy élő szent ezen a világon! Minek beszélünk erről
többet?

– Nem, nem fogadhatom el ezt az áldozatot! Nem mehetek az Isten elé
azzal a teherrel a lelkemen, hogy én követtem el a bűnt s más bűnhödik
meg érte miattam.

Péter felállt, kiegyenesedett.

– Tegye ön, a mit akar, uram. Én a szekrényt itthagyom. Hogy én mit
teszek ezután? az az én gondom. Egy óra mulva visszajövök ide s
megnézem, hogy vagyunk? Ha ön jól van, én is jól vagyok. Istennek
ajánlom! Az ajtóban még egyszer megállt és visszafordult. Hanem ha még
egyszer visszatérek, akkor már kést is hozok magammal.

Azzal kiment s úgy becsapta maga után az ajtót, hogy arra minden alvó
fölébredhetett a házban.



NEM NEVET MÁR.

Késő reggel volt már, mikor Stauner úr Lándory hálószobájába benyitott.
Lándory még akkor is aludt.

– Uram. Már nyolcz óra elmult.

Lándory felugrott az ágyból. Boszus volt magára.

– Hogy tudtam ennyi ideig elaludni?

– Esős idő van, s az ablaktáblák be voltak téve.

– Egy órát sem hallottam ütni. Vártam, hogy a Péter majd bejön, s
kinyitja az ablaktáblákat.

Stauner maga nyitogatta fel azokat. A zápor nagy cseppekben kopogott az
ablaküvegeken.

– Csak húzza ön fel a csizmáit tisztítatlanúl. A Péter nem fog azokért
bejönni, mert a Péter az éjjel megölte a gazdáját, feltörte a
lepecsételt comptoirt; ellopta a pénzösszegeket a szekrényből és
megszökött velük.

Ez már csakugyan hatásos módszer volt, valakinek az álmot kiverni a
szeméből.

– A Péter! kiáltá fel Lándory, hirtelen kiugorva fekhelyéből. A hű, öreg
cseléd!

– Igen. A Péter, mondá Stauner úr, tapasztalatai által szerzett
fölényének teljes önérzetével: apró, fekete, szuró szemei csaknem
gunyosan néztek féloldalt Lándory arczára, mintha azt mondanák: «látod?
Téged az meglep, engemet nem».

– De hát bizonyos az? kérdezé Lándory, öltönydarabjait hirtelen
felszedve magára.

– Hogy a bankár halva fekszik az ágyában, arról meggyőződhetik ön a
saját szemeivel. Kopogást hallok az előszobában; bizonyosan a
rendőrbiztos és a halottkém érkeztek meg; sietek eléjük, mert én zártam
be minden ajtót.

Lándory már felöltözötten jött ki a hálószobájából, midőn a két úr
Staunerrel együtt a corridoron végig haladt. Aztán együtt mentek a
bankár hálószobájába.

Ott feküdt az ágyon a halott, az egyik megmerevült karját magasra
emelve, kezét ökölre szorítva, míg a másik kezével a torkához látszott
kapni görcsösen. A feje hátra volt szegve; nyitva maradt szeme felfelé
fordulva; arczán és homlokán szederjes foltok. Nem lehetett ráismerni a
tegnapi arczra.

Az ágya előtti tigrisbőrön hevert egy elejtett pohár, melynek tartalma
foltot hagyott a szőrmén.

Az orvos megállapította, hogy cyankali mérgezés esete forog fenn.

A helyszini vizsgálat azt is kiderítette, hogy a bűntett mikép lett
végrehajtva. – Az inas szobájában megtalálták a kisasszony fényképészeti
szekrényét, abból a cyankali jegygyel bélyegzett üveg ki volt véve s az
asztalon eldobva, egy kifacsart czitrom héjával együtt.

A további vizsgálat még halmozta a bűntanujeleket. A hivatalos pecsétek
a comptoir-ajtóról le voltak szakgatva; a Wertheim-szekrények ajtai
feltárva, a kulcscsomag a tresor závárába dugva. Bankjegycsomagok,
aranypénzgöngyölegek mind eltüntek. Egy göngyöleg, a miben husz
krajczárosok voltak, ketté volt törve s aztán a földre dobva.

Még valami más jel is volt. A könyvvezető szobájában volt egy egyszerű
chiffoniére, annak az ajtaja erőszakosan volt felfeszítve baltával. A
vizsgálathoz felhívott kapusné azt bizonyítá, hogy abban szokott állni
az öreg hivatalnok utiköntöse, hogy kéznél legyen, mikor hirtelen el
kell utaznia valami küldetésben. Ezek az öltönydarabok mind hiányzottak.
Helyettük rátaláltak a szekrény alá dugva az inas-livreére, mit Péter
tegnap este viselt.

A kapusné azt mondá, hogy ő reggel hajnal előtt, mikor még sötét volt,
csakugyan bocsátott ki a kapun egy urat, a kit ő a könyvvezetőnek
nézett, a prémes gallérja a füléig felhúzva, a vidrabőr utazósüvege a
szeméig lenyomva, kezében egy fogantyús bőrönd. Azt hitte, hogy a
könyvvezető. A jó reggel kivánásra épen úgy mordulta el poroszos
kiejtéssel a szokásos «morjen»-t, a hogy máskor. Odakinn az utczán
rögtön kifeszítette az esernyőjét, az öreg úr szavajárásával mormogva
«Hundewetter!» azután tovább czammogott, épen olyan koszrogó léptekkel,
a hogy az öreg úr szokott.

Ekkor Lándoryt kérdezte ki a rendőrbiztos.

– Milyen meggyőződéssel vált el öntől Traumhold úr az éjjel megejtett
vizsgálat után? Lehetett oka öngyilkossá lenni?

– Ellenkezőleg. Jól tudhatta, hogy az ő ügyét a haláleset csak
bonyolultabbá teszi. Felvilágításokat csak ő maga adhat. A becsülete
hozzá volt kötve az életéhez.

(Most az egyszer ő is tévedt!)

Most Stauner úr adta elő a tapasztalatait.

– Én az éjjel vacsora után, a mint a gyertyát eloltottam, felöltözve
maradtam, csak a czipőimet húztam le, s úgy dőltem le az ágyba. Nem telt
el bele fél óra, hogy valamelyik távolabb eső szobában beszélgetést
hallottam. Nekem igen éles hallásom van. Felkeltem, s czipő nélkül
odalopóztam az étterem ajtajáig. Hallgatóztam. A beszéd a harmadik
szobából jött. Oda nem mehettem, mert az ebédlő ajtaja be volt zárva. A
bankárnak és az inasának a szavaira ismertem. Indulatosan beszéltek.
Utoljára egy ajtócsattanás végezte be a beszédet, s arra léptek
közeledtek az ajtó felé. Én visszavonultam a szobámba. Ébren figyeltem
minden neszre. Hallottam, hogy ujra nyilik egy belső ajtó, nagyon
csendesen; valaki halkan beszél. – Arra egy elfojtott kiáltás
következett vagy valami hördülés, olyanforma, mint egy nehéz álomban
küzdőé; azután elcsendesült minden.

– Mennyi időköz lehetett az ajtónyilás hangja és a hördülés között?
kérdezé a biztos.

– Talán öt percz. Külömben feszült, válságos helyzetben az időszámítás
csalhat. Azt azonban már minutányi pontossággal megmondhatom, hogy mikor
mit észleltem ettől fogva, mert az órámat oda tettem magam elé.
Háromnegyed négyre hallottam, hogy az előszoba ajtajában csendesen
elfordul a kulcs. Valaki lemegy a lépcsőn. A lépcsőháznak vasrács ajtaja
van. Beletelt húsz percz, hogy ezt az ajtót felnyitották. Addig várt az
ember. Kitaláltam az okát. A távolból hallatszott a vasuthoz vivő
omnibus gördülése. Akkor egymás után hirtelen következett a lépcsőajtó
nyitása és a kapué. Akkor az ablakhoz siettem megnézni, hogy ki megy ki.
Nem láttam meg az alakját, mert már az esernyőt kifeszítve lépett ki az
utczára. Csámpás léptekkel ment a közeledő omnibus elé, bal kezében egy
bőröndöt vitt. Az utczának mind a két szegletén volt felállítva egy
detectivem, azzal az utasítással, hogy a ki csak az éjjel a
Traumhold-palotából kimegy, azt nyomról-nyomra kisérje s ha utra kel,
utazzék vele együtt s nekem minden állomásról rögtön táviratot küldjön
ide a palotába. Az omnibus kétszer állt meg ez utczában. Hét órakor az
emberemtől megkaptam az első tudósítást, a kisért alak
személyleirásával. Azt is megtudtam, hogy Bukarestig váltott első
osztályu jegyet. Rögtön siettem át a bankár hálószobájába. Így találtam
őt, a hogy önök látták. Már halva volt: legalább három óra óta. Hirtelen
átsiettem a mellékszobákba s felfedeztem a pecsétek erőszakos
felszakítását és a pénztárak felnyitását. – Rögtön jelt adtam az
ablakból a második detectivnek s táviratot küldtem általa a pozsonyi,
érsekujvári és budapesti rendőrállomásokhoz, hogy a személyleirás
szerint felismerendő utazót tartóztassák le.

– Sietek a vasuthoz! mondá Lándory a tudósítás után.

– A nyolcz órai vonat is elment már.

– Külön vonatot rendelek.

– Kár lesz önnek magát fárasztani és költségbe verni, mondá önérzetes
nyugodtsággal Stauner ur. Itt van már a zsebemben a második távirat a
detectivemtől: Pozsonyban kelt: «Szökevény tolvaj inas, Kalthahn Péter
elfogatott, rablott pénz megtaláltatott nála».

Azzal büszkén nézett oda Lándory szemébe, egész fölényét éreztetve a
«kezdő» pályatárssal, mintha mondaná magában:

– «Igy szoktuk «mink» elfogni a tolvajt, röptiben.

Lándory olvasva e gondolatot a kis ur arczán, magában gondolhatott rá
vissza ilyesmit: «a ki maga is el akarja magát fogatni».

Az elfogott inast is a nagy rémpör többi sorsosai közé szállíták. Ennek
már álarczot sem tettek a képére. Magára vallott mindent, semmi titkolni
valója nem volt.

Az itéletkimondás azután már nem Lándory dolga volt. Erre egy delegált
törvényszék volt hivatva, melyet különösen e bűnpör számára alkottak.

Lándory az alatt, míg a biróság az óriási vizsgálati adathalmazzal
küzködött, felutazott Trencsénbe, s ott előidéztetve azokat a
kalauzokat, a kik az ál-Monterossot a Vág vidékét ékesítő regényes
várromokig elvezették, azoknak a kiséretében fölkereste mind azokat a
helyeket, a melyeken a tolvajvezér megfordult, megmagyaráztatott minden
körülményt a legapróbb részletekig, melyek között e romok látogatása
történt: hol pihent meg? hol rajzolt az albumába? hol tartott
falatozást? minő táskát hordott magával?

Az az ember nagyon óvatos volt. Semmi áruló nyomot nem hagyott maga
után. Egy válloncsüggő bőrtáskát hordott mindig magával, a mit soha sem
hagyott el. Éjszakára az ajtaját egy sajátszerű furfangos zárral
reteszelte el, a minőt az orosz utazók hordanak magukkal s mely minden
ajtóra alkalmazható.

E várromok oly terjedelmesek, hogy azoknak a rejtett zegét-zugát
felkeresni, a pinczéikbe, cisternáikba leszállni, pusztán találomra,
haszontalan vállalkozás lett volna. Még arra is kellett vigyáznia
Lándorynak, hogy kutatásainak czélját ki ne hagyja találni, mert ha hire
futamodik, hogy ide valaki kincseket rejtett el, az egész vármegye népe
mind odaszalad kincskeresni. S még meglehet, hogy rátalálnak.

Ez idő alatt is folyvást értesítteté magát a Traumhold-ügy lefolyásáról,
mely most már az administrativ közegek intézkedése alá került. A megholt
bankár összes vagyonát, a magyar kormány felkérése folytán, lefoglalták
s ellene a kártérítési keresetet megindították.

Azért mégis várt rá valami meglepetés, midőn Budapestre visszatért. Az
ujabban érkezett hivatalos levelek között talált egyet, melyben a bécsi
gyámhivatal értesíti róla, hogy a meghalt Traumhold bankár leányának
árvagyámjául ő neveztetett ki – a leány saját kívánatára.

Micsoda bizarr ötlet ez attól a leánytól?

Miféle lélektani talányban keresse ennek az indokát?

Godiva nagyon jól tudhatja, hogy az egész szerencsétlenségnek, mely
házukat romba dönté s atyját a romok alá temette, Lándory megjelenése
volt az okozója. Mért választja mégis őt gyámjául? Olyan nagy-e a
bizalma hozzá? Vagy valami dæmoni boszuállása egy eltiport teremtésnek:
«ha elrontottad a sorsomat; már most vedd a kezedbe; ha idejöttél, hogy
lassú halállal megölj, nézd végig a halálos agoniámat»?

Gyávaságot nem tételezhetett föl arról a leányról.

Pedig hiszen sejtelme lehetett arról, hogy ez így fog következni. Hiszen
ő maga mondta neki: «még látni fogjuk egymást; – és ugy, hogy nem én
jövök el önhöz».

Tehát bizonyosnak hitte, hogy az fog eljönni ő hozzá.

A magyarországi törvények szerint az árvagyámságot mindenki tartozik
elfogadni, akit az árva gyámjául kiván. Ez elől kitérni nem is lehet,
nem is szabad.

Lándory rögtön válaszolt az árvatörvényszéknek, hogy elfogadja a
gyámságot.

Másnap ott volt a lakásán Godiva.

Azt is sejté. Egész nap nem ment ki a házból, hogy hiába ne járassa.
Minden csengetésre maga ment ki az ajtót kinyitni. Egyszer azután
csakugyan az állt előtte, a kire várt. A gyászruhás hölgy, sűrű
selyemfátyollal letakart arczczal.

– Vártam önre, mondá neki.

Hát ráismert? A sűrű fátyolon keresztül.

A fátyolon keresztül inkább, mint mikor a leány ezt a fátyolt felveté az
arczáról.

Mennyire el volt változva! Ugyanaz a kép, a mi az első találkozásnál,
csakhogy akkor a napsugártól beragyogva, most pedig a megörökült
villámlobbanás fényétől átvilágítva.

El volt róla lopva az örök nevetés. Mintha csak saját magának a szelleme
volna.

Ugyan miért jött?

Talán azt az igéretet beváltani, hogy az elrabolt nevetési kincset
apródonkint fogja neki egykor visszaadni, a ki elrabolta?

Lándory nem ért rá kérdést intézni hozzá.

A leány, a mint a belső szoba ajtaja bezárult mögöttük, egyszerre
megragadta a kezét, s e szókat mondá, mély heves hangon:

– Uram! Gazember volt-e az én apám?

Lándory visszadöbbent e hangtól, e szótól.

A leány akkor mind a két kezével ragadta meg Lándory jobbját s még
határozottabban ismétlé a kérdést.

– Akarom tudni, igazán, világosan: öntől, a ki legjobban tudja, gazember
volt-e az én apám?

– Nem!

Lándory épen olyan hevesen adta meg a választ.

A leány még mindig nem eresztette el a kezét.

– Igaz lelkére mondja ön ezt?

– Becsületemre mondom. Áldozata volt rossz embereknek; maga tiszta,
becsületes ember volt.

A leány e szókra lerogyott egy kerevetre s lehajtá a keblére gyászba
borult fejét.

– Mégis meg kellett neki halni! suttogá alig hallhatóan.

Lándorynak az ajkán volt már a vígasz, «hiszen meggyilkolta a saját
szolgája». – Banalis phrasis. Elhallgatott vele.

– Beszéljünk az ön dolgáról, mondá, leülve egy karszékbe Godivával
szemben.

– Az, hogy az apám meghalt, rebegé a leány, elég sötétség rám nézve. De
még rettenetesebb az a gondolat, hogy az öreg, hűséges cselédje ölte
meg. Az az ember, a ki nem volt szolga, de hozzánk tartozó családtag
volt a házunknál, a mióta eszemet tudom. A becsületesség, a hűség
mintaképe, olyan, mint azok az ezeregyéjszakai mesebeli dzsinok, a kik
csak arra vannak teremtve, hogy az uraiknak szolgáljanak s mindig csak
jót tegyenek; az az ember, a ki engem úgy szeretett – nem mint egy jó
ember – de mint egy jó kutya, hogy ez megölhesse az ő jóltevőjét! Miért?
Hogy a pénzét elrabolja? Minek? Ősz feje volt már! Mit akart vele tenni?
Ez a gondolat megőrjit. Az öreg Péter tett engem árvaleánynyá!

– Beszéljünk az ön dolgáról, Godiva kisasszony! Én rossz vigasztaló
vagyok. Kérges szivem van. Nagyon sok sírást hallottam már életemben.

– Az enyimet nem fogja ön hallani. A nevetést elfeledtem, de a sírást
azért nem tanultam meg. – Mégis vissza kell térnem arra a tárgyra, a min
kezdtem. Ha az apám nem volt bűnös, nem volt czinkostárs, miért ellene
az a meggyalázó eljárás?

– Ez szerencsétlenség, Godiva kisasszony. Olyan, mintha valakit a
vasuton a mozdony elgázol. – Ő – kimondom – egészen magas elvű
indokokból összeköttetésbe elegyedett politikai álarcz alá rejtőzött
gonosztevőkkel. Ez balszerencse. Következményei el nem fordíthatók. De
önnek azért nincs oka pirulni a név miatt, melyet visel.

– Már hozzá szoktam a nem piruláshoz. Még egy kérdést! Fedezi-e az
atyámnak a vagyona azt a kárt, a mit az ő jóhiszeműsége okozott?

– Én ugy tudom, hogy bőven fedezi, sőt meghaladja.

– Akkor miért tartják fenn ellene a megszégyenítő eljárást? a
bünvizsgálatot?

– Van egy függőben maradt ügy, a mi igen nagy befolyású embereket
érdekel, s a mi még tisztázva nincs.

– S nem lehetne ezt az ügyet befejezni – például akkora összeggel, mely
a vádoló követelésének megfelel?

Lándory most már kezdte kitalálni Godiva észjárását.

– Hol vennők azt az összeget?

– Önnek igazán kapóra jön ez a kérdés. Én beszélek itt nagy
tőkepénzekről, a ki ingyen jegygyel, a mit egy vasutigazgató (régi jó
barát) kegyelméből kaptam, utazom Budapestre.

– Hát rokonai?

– Rokonaim? kiálta fel csodálkozva a leány. Hát vannak egy bukott ember
leányának rokonai? Azok félnek tőlem, mint a bélpoklostól. Nagynéném, a
ki házunknál mint női családfő szerepelt, a mint a nagy szerencsétlenség
hírét vette, összepakolt és haza futott. Mikor meglátogattam, látásomra
elájult; mikor eltávoztam, akkor felocsudott s hallám az ajtón át, mikor
a cselédnek kiadta az utasítást: «Ne ereszszétek be hozzám ezt a
szerencsétlen leányt többé. Görcsöket kapok, ha meglátom». Miattam nem
lesznek többé szívgörcsei. Szegény apám temetésénél egyedül voltam a
gyászkiséret, – egész a kriptaajtóig. Azt az egy «birtokunkat», a hol
atyám és anyám nyugosznak egymás mellett, nem foglalhatták le. Még van
ott egy harmadik hely is. Elhagyott az egész világ. – De nem jól mondám;
– egy emberem mégis maradt: – az ön tilinkósa, Stauner ur. Ez a derék
ember, mikor a palotánkban és a villánkban a szekrényeket és a
szobaajtókat lepecsételték, volt olyan gondoskodó, hogy az én számomra
nyitva hagyatott a badeni nyaralóban egy hajdani cselédszobát és oda
áthordatta a saját garde de robeomat, a mi valószínüleg
magántulajdonomat képezi, annak az értékesítéséből tudtam kifizetni a
gyászruhámat s a temetési költségeket.

Itt megpihent a leány, mintha még egyszer végig gondolna azokon, a mik
vele ama három szörnyű nap alatt történtek.

Azután összeszedte lelki erejét és tovább beszélt.

– Ez a derék férfiu azonban még valami mást is adott át, a miről azt
mondá, hogy ez az atyám pénzszekrényében találtatva, mint engemet illető
magántulajdon, nekem rögtön kiadatni rendeltetett. Egy életbiztosítási
bárczát. Azt mondta, hogy azt jól megőrizzem, mert ez a jövendő sorsomat
biztosítja. Tanácsolá, hogy legjobb lesz, ha rögtön megnevezek valakit,
ismerőseim, rokonaim közül, a kit a gyámhatóság törvényes gondnokommá
tegyen. Ismerősök? Rokonok? Hol keressem őket? – Bocsánat! Még egyet
elfeledtem. A carricatura albumaimat is kiszolgáltatták. Hát hisz abban
mind együtt vannak. Válogathatok közülök. Ott a képeik. A majmot? az
elefántot? vagy a tigrist? – Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen van egy
ismerősöm, a kinek a gúnyképe nem került a gyüjteménybe, a ki nekem azt
előre megjósolta, hogy én őt nem fogom oda rajzolni. Önnek a nevét
mondtam ki. A jeles férfiú azt felelte rá, hogy ennél okosabb választást
nem is tehettem volna, s tanácsolá, hogy a mint ön a kinevezést
elfogadja, azonnal siessek fel önhöz, s mutassam meg azt a polizze-ot
önnek s hagyjam itten. Ime átadom.

Godiva az oldalán függő kis bőrtárczából kivette a biztosítási kötvényt,
s átnyujtá Lándorynak.

– Ön ismerős e kötvény tartalmával? kérdé Godivától Lándory, miután
átolvasta azt.

– Nem értek hozzá, de Stauner úr megmagyarázta a főbb ismerni valókat. E
kötvény szerint, egy elsőrendű nagy biztosító társulattól 24 éves
koromban kétszázezer ezüst forintot kell kapnom.

– Ön azonban most még csak husz éves.

– Igen. És e szerint most már csak két dolog között van választásom. Az
egyik: stornirozni az egész biztosítást. Stauner úr azt nekem igen jól
megmagyarázta. A biztosító társaság a kötvényemet a határidő letelte
előtt is visszaváltja, a biztosított összeg egy harmadában. Ha akarom,
most rögtön kaphatok érte hatvanhatezer hatszázhatvannyolcz forintot és
egy huszast ezüstben. Ez eddig Stauner úr véleménye. A mi ezután
következik, az a magamé. Én tehát választhatok két dolog között. Az
egyik: felvenni a váltságdij összegét, s elmenni vele valahová, a hol
nem ismernek, s a hol majd nagyhamar megismernek, s ott élni őrjöngő
vigasság között, mint illik olyan némberhez, a kinek nincs joga azt
kivánni, hogy becsüljék. S ha ez a pénz elfogy, majd gondoskodik másról
az, a ki a mezők (és a boulevardok) liliomait ruházza!… Ön lesüti a
szemeit? Ön elpirul helyettem. Jön a másik választás.

Bertalan ez alatt csendesen felállt s karjait összefonva nézett le az
ülve beszélő leányra. Talán azért kellett a szempilláit lesülyesztenie.

– A másik alternativa pedig ez, – folytatá Godiva. – A biztosítási
kötvény szerint az egész kétszázezer ezüst forintnyi összeg esedékessé
lesz, ha én hamarább meghalok. S ebben az esetben az összeg az én
természetes örökösömre száll át. Az én természetes örökösöm az atyám
csődtömege. Fedezi ez az összeg azt a követelést, a mi az atyám
becsületét eltakarja?

Ennél a kérdésnél a leány is fölkelt a helyéről s olyan közel lépett
Bertalanhoz, hogy szavainak forró lehellete annak az arczát égeté.

– Mire gondol ön? kiálta rá Bertalan, megkapva a leány karját, mint a
hogy visszarántanak egy meredély párkányáról alátekintőt.

A leány hideg nyugalommal felelt.

– Ne féltsen ön semmi meggondolatlan lépéstől. Én azt is megtanultam a
biztosítási kötvényből, hogy az egész összeg elvész, ha a biztosított
öngyilkossá lesz.

– Hát akkor minek volt az a kérdés?

– Hm. – Különös dolog! – Az én koromban levő leányoknál olyan könnyen
megy az. Nem kell azért a negyedik emeletről leugrani. Elég a negyedik
emeletre felszaladgálni. Nem kellenek ahhoz sublimátok, nem kell a nagy
Duna árja, egy pohár hideg viz is oda vezet.

– Én megtiltom önnek ezt a gondolatot! szólt nyers hangon Bertalan,
erőszakosan átszorítva a leány kézcsuklóját.

– Hogyan? Ön megtiltja nekem még a gondolatot is a halálra. Hát van
önnek hatalma én előttem becsukni a tulvilág ajtaját?

– Van! És én megakadályozom abban, hogy arra gondoljon. Üljön le és
hallgassa csendesen, a mit mondok.

A leány daczosan veté hátra a fejét és nem ült le.

– Hát jól van. Maradjon állva! Csak egy szót mondok önnek. «Még most»
egyetlen «bűn» vádja sem terheli az ön atyjának a lelkét oda fenn, az ő
örök birája előtt.

– Tudom.

– Ne szóljon közbe! Ön azt nem tudja. Ön azt hiszi, hogy egy biztosító
társaságot megcsalni nem bűn? Tán annak a pénztára a «cassa nemonis», a
mibe orzó kézzel bele szabad nyulni? Hisz annak vagyona becsületes úton
gyült s az is árvák és özvegyek örökét képezi. Ön meggondolt csalással
akarja letörülni a homályt az apja nevéről, a mit még eddig arra csak a
balszerencse vetett!

– Uram! – hebegé a leány megrendülve, s szemei bámulva meredtek a vele
parancsolónak megigéző szemeibe.

– Még most az a tett, a mi önnek az atyját egy más életbe vezette át,
csak félig bűn, a másik fele erény. Ön ki akarja azt egészíteni, hogy
egészen bűn legyen?

– Mit mond ön?

– Azt, hogy én nem hiszem, hogy Traumhold bankárt az inasa gyilkolta
meg.

A leány e szóknál, nyitva maradt ajkakkal, elforduló szemekkel rogyott
egyszerre térdre, igézője lábaihoz s megragadta annak a kezét, először a
csókjaival, azután a könyjeivel árasztotta azt el.

Sirni megtanította már ez az ember.

Nagy nehezen tudott szavához jutni a zokogástól.

– Hát önnek «is» van hite emberi becsületességben? Hát ön is megtalálta
azt a gondolatot, a mit én csak félve rebesgettem? Én! Én, és a végtelen
szeretet volt az oka, hogy ez a rémtett megtörtént.

– Beszéljünk nyugodtan. Üljön le szépen.

– Nem. Nem. Jól van így. Imádkozom. Vezeklem. Gyónok. Addig maradjak
így. Csak egy szót még. Hát ön azt hiszi, hogy az az ember, a ki önmagát
e rémtettel vádolja, egy mesés önfeláldozást követett el?

– Kisasszony! Én vizsgáló biró vagyok. Engem nem kérdeznek ki.

És ebben az erőszakolt komolyságban annyi önkéntelen humor volt, hogy a
leánynak a szemeiben, a könyeken keresztül megjelent az első mosoly!

– Parancsoljon velem. Engedelmeskedni fogok!

– Ön egykor azt kivánta tőlem, hogy ismertessem meg a saját
jellemrajzával. Én akkor azt mondtam: mélyen érző, mélabús kedély, erős
akarat. Unja a nagy jóllétet, bosszantja az örök hizelkedés. Vágyik a
balsorsot megismerni, a mely küzdelmet ád, s kiváncsi rá, ha egyszer
ezek a mosolyfinta arczok rögtön csufondáros torzképekké válnának
körülötte és azt kiáltanának mind: mért nem sirsz hát? Hát az most mind
előtte áll. Hajdani ismerősei meg is követelik, hogy a véletlen
összetalálkozásnál agyonsirja magát; ha nem teszi, megneheztelnek érte.

– Mért nem vagyok férfi?

– Van valami a mi a nem külömbségét elenyészti. A genie. Kegyednek
határozott tehetsége van a rajzoláshoz.

– Ön kezdi el a hizelkedést?

– Semmi hizelkedést sem mondtam. Csak tehetségről beszéltem, a mi még
magában egy nagybecsü semmi. Sok tehetségből lett már himpellér, kontár.
Ön még nem tud semmit. De ha mivelni fogja azt a tehetséget alapos
tanulmánynyal, a mit a természettől kapott, ebben egy életfeladatot fog
találni.

– Irtózom a női piktoroktól.

– Nem azoknak a phalanxát akarom én, hogy ön is szaporítsa, a kik kövér
hentesnéket arczképeznek, s minden műtárlaton megdöbbentik a közönséget
egy-egy lehetetlen compositióval, melynek aztán mæcenást kell keresni, a
ki a falról eltávolítja. Az ön tehetsége önálló, független, dæmoni
tulajdon, az emberi indulatok, szenvedélyek, gyarlóságok eltalálása.
Önből arczképfestő nem lenne soha, mert azt nem köszönné meg senki.
Önnek tanulni kell azoktól a nagy mesterektől, a kik ezt a nemet
tökélyre emelték. Ebben fog ön találni foglalkozást, időjártával biztos
kenyeret, és a mi legfőbb: nevet.

– Új nevet?

– Igen. A Traumhold névnek – egy ideig – szomorú hangzása fog lenni. Az
albumában ezzel a névvel láttam önt szerepelni: «Schalkaug».

– Igen. Azt választottam tréfából.

– Hát most viselje komolyan. Ön el fog menni Münchenbe. Ott vannak jó
barátaim az akademiai tanárok között. Azokhoz fogom önt ajánlani. Úgy
fognak önnel bánni, mint testvérek. Szigoruak lesznek, és azt vegye
tőlük jó néven. Egy fejbólintás azoknál már az elismerés netovábbja.
Soha sem fog tőlük egy szót is hallani, a mi csak megközelítőleg is
hasonlítana a bókhoz. Azután dolgozni fog ön, mint egy napszámos, a
milyen hosszú csak a nap. Olvasni is kell mindent, a mi a művészet
történetére vonatkozik. Egy új nagy világ fog ön előtt kitárulni, a hol
csupa lángelmék laknak. Egy külön világtörténet, a melynek multja
elhomályosítja a királyok és hadvezérek történetét. S a jelenje is
fenséges ennek a külön világnak. Nincs összetartóbb, hivebb,
önfeláldozóbb népe a földnek, mint a festőművészeké. A szobrászok már
hidegebbek, elzártabbak. De a festőknél elenyészik minden, a mi
válaszfalt képez a világon, ott nem ismernek különbséget fajok között,
együtt fogja ön találni a lengyelt az oroszszal, a francziát a némettel,
disputálnak mindig, de csak a művészetről, de össze nem vesznek soha.
Ott egyenrangu a nő a férfival, sőt a mi képtelenség, még a nagy művész
is a kis művészszel.

Godivának a szemei kezdettek szokatlan fényben ragyogni.

– Ott majd «act»-okat is fog rajzolni. Ez az első hallásra
összeborzongatja, ugy-e? Pedig a ki embert akar rajzolni, annak ismerni
kell az embert. Ezt itthon nők nem tanulhatják. Mit mondanának hozzá a
szent Bécsben, ha egy művésznő élő szobrokat rajzolna le? A vén
István-torony is megcsóválná a fejét. Münchenben ezt rendes dolognak
tartják. Egész néposztály abból él, hogy actot áll. És aztán meg fog ön
még valamit ismerni, a miről soha fogalma nem volt. A koplalást. De
milyen humorral tudják azt a festők élvezni. Egy knackwurst, a mit két
szobatárs egymással megoszt, egy pár burgonya, a mit a vaskályhán
megsütöttek, de aztán az az aranyos jó kedv hozzá! Belzazar lakomája
szegénység a mellett. Vendégséget csapnak, de kevés a gulyáshus és sok a
vendég, felszaporítják hát paprikával, hogy a vendégeknek a szája lángot
vet tőle, és így aztán kifutja a lakoma. A derült kedélytől nektárrá
változik maga a víz is.

– Én tudok rántott levest főzni! dicsekedék Godiva ennél a themánál, s
valami gyönge mosolyforma ismét derengett az arczán.

– No erre legtöbb szükség lesz a művészi pálya kezdetén. Később aztán,
majd ha egy pár sikerült rajz kerül ki az ön keze alól, annak a számára
szerzünk rendes vevőt. Nem magas műbarátokat: fakó kiadókat, a kik
nagyon szerény igények szerint díjaznak, de nem kell nekik azt mondani
rá, hogy «kérem», vagy «köszönöm». Később majd ők fognak kérni, ha
egyszer a Schalkaug név híre emelkedik. Akkor aztán terjeszkedünk. Nos
hát elfogadja ön az én tervemet?

Godiva sietett a kezét nyujtani.

– Akkor hát térjünk át a dolog prózájára. Önnek természetesen pénze
nincs?

– A mit az öltönyeim eladásából bevettem, azt mind elköltöttem a
temetésre.

– Ajándékot pedig ön senkitől se nem várhat, se el nem fogadhat.
Megálljunk csak, hátha találok valamit. A Péternél elkobzott értékek
között találtatott egy ezüst szelencze, a miben pénz csörög. Ennek
czímpaizsára ez a név van vésve: «Godiva» és egy évszám «1848.»

– Ez az én születésem éve. A perselyt a bank-igazgató keresztapámtól
kaptam, a ki azóta minden évfordulónál tett bele egy arany koronát.

– Milyen szerencse, hogy azt is elrabolta a Péter, mert ha ott hagyja,
azt is ott rekeszti az osztrák rendőrség. Így azonban az én kezembe
kerülve, azt, mint önnek magántulajdonát, a saját felelősségemre
kiadhatom.

Lándory előkereste a szekrényéből a mondott perselykét.

– Igen. Ez az. Jól ismerem, mondá Godiva.

– E szerint ebben kell lenni husz koronának. Ott a kulcs a persely
füléhez kötve, nyissa ki.

Godiva felnyitá a perselyt s kiönté ölébe annak a tartalmát.

Csakugyan husz arany korona volt benne. Születésnapi ajándékok.

Godivának két nagy könycsepp hullott a szeméből az aranyakra.

Utolsó vagyona volt az! Megannyi emlék. Vigasság napjainak emléke egytől
egyig.

Lándory elfordult tőle, hogy a börzeárfolyam lasjtromában keressen
valamit.

– A koronának az ára most tizenhat és fél forint. Itt váltsa ön be, mert
az szokatlan pénzfaj. Münchenben nem ismerik. A magyar leszámítoló
banknál váltsa ön be, ott legkevesebbet vonnak le belőle. A perselyt
tartsa meg emlékül.

– Úgy teszek.

– E szerint lesz most önnek háromszáz huszonnyolcz forintja.
Huszonnyolczba fog kerülni az utazás Münchenig. Az egyedül utazáshoz
hozzá kell önnek szokni. Önt nem fogja megsérteni senki.

– Már hozzá kezdtem.

– Marad azután még háromszáz forintja.

– Az nekem igen soká fog tartani.

– Azzal ne áltassa magát. Azt elhiszem, hogy ön képes lesz legszigorubb
nélkülözéseket elvállalni, de vannak mulhatlan kiadások. Szállást nem
fogadhat se messze a város központjától, se a negyedik emeleten, mert
oda a tanárja el nem jár. Ateliert is kell tartania, még pedig a
legalkalmasabbat. Azonkivül modelleket is kell fizetnie. Az a háromszáz
forint a legfeszesebb számítás szerint alig fog önnek tovább tartani,
mint az esztendő végeig. Addig kell önnek valamit szerezni.

– Képzeletem sincs róla, mi úton?

– Szeret ön kis gyermekeket rajzolni?

– Az kedvencz mulatságom.

– No hát csináljon ilyen rajzokat, s küldje el nekem. Én majd találok
itten valami jámbor poétát, a ki önnek szöveget ír hozzá, s aztán majd
akad kiadó elég, a ki azt megvásárolja. Ez a legkapósabb munka.

Godiva lehajtotta a fejét, s a mellett félig zárt szempillái alól olyan
szomorú érzékenységgel nézett fel Lándory arczára, hogy az könnyen
kiolvashatta e tekintetből a leány gondolatát.

«Te magad fogsz lenni az a poéta, te magad fogsz lenni az a kiadó!»

– Jól van, megrajzolom.

– Tehát a viszontlátásig – Schalkaug kisasszony!

Godiva még egy szót mondott Bertalannak az elválás pillanatában, két
kezével megszorítva annak a kezét.

– Védelmezze ön meg az apám becsületét!



A KARÁCSONYFA ALATT.

A karácsonyest is elérkezett, a gyermekek örömünnepe. Sok vágy, öröm,
kedves meglepetés éri az embert az életben, de azzal az áldott
izgalommal egy sem ér föl, a mit gyermekkorunkban a Jézuska jövetele
hozott.

Godiva földszinti szállást kapott Münchenben, a hol a festőszoba mellett
mindjárt egy háló kamrácska is volt, a miben alhatott, nem kellett
hosszú utat tennie hazulról az atelierig. Festői czélból igen alkalmas
hely volt. Nagy ablak, keresztfa nélkül, mely kertre nyilt, és északnak
fordulva, jó világítást adott, hanem lakályosság szempontjából annál
rosszabb. A földszintes szoba falai nyirkosak, padlata hideg, s a nagy
ablak miatt a szoba, a mint a vaskályhában kialudt a tűz, egyszerre
jégveremmé lett. Annálfogva a falakat, meg a padlót mind pokróczokkal
kellett betakarni, s az ablak rámáját ruggyanta csövekkel leszorítani.

Godiva otthon töltötte a karácsonyestét. Ismeretségeket nem keresett
még. Tanárának a neje ugyan meghívta magához, de ő valami ürügyet
keresett, hogy ne fogadja el a meghivást. Gyalog a nagy hóban elegáns
társaságba menni nem lehet, s a droschke sokba kerül. A pénzzel pedig
nagyon gazdálkodni kell, mert fogytán jár. Eleinte nagyon könnyen
költöttek, sokat kellett beszerezni, festékeket, festő állványt,
pódiumot, fütő szereket, lámpást, thea-főzőt, spanyol falat, tükröt,
tányért, evőeszközt, vizes kancsót és egy becsületes karos széket, a
miben meg lehet pihenni a munka után. Az ember csak akkor tudja meg,
mikor megpróbálta, hogy milyen nagy luxussal jár a szegénység.

A házmester szolgálta ki, mérsékelt havi díjért, de fűteni és a ruháit
kitisztogatni, meg edényt elmosogatni, bizony magának kellett.

Még így is sok pénz fogyott el, pedig a legolcsóbb kocsmából hordatta az
ételt, este csak theázott. S ha egyszer egy jó napot akart magának
csinálni, akkor rántott levest főzött, habart tésztával, a mit úgy hínak
nálunk, hogy «koldus leves». Nagyon jó az!

Karácsony-estére valami extra készült. Piritós kenyér, pariserrel.
Otthon biz ezt a favágók eszik. De ha azoknak jól esik!

Vendége is volt hozzá. A kedvencz modellje. A házmester négy esztendős
leánya, a kis Rieke, a ki az ő rajzaihoz pozirozni szokott, naponkint
tiz pfenningért.

Godiva a kis gyermek örömére karácsonyfát is csinált, az is eredeti
gondolat volt. Egy lombos fenyőfa a tél mezején, ágai tépett vattával
beborítva, mintha hó nyomná le, s azokról üveggyöngyökből jégcsapok
csüggnek alá, lefesteni való csendélet. A kis Riekét természetesen
jobban érdeklik a czukorangyalkák és az ezüst fonálon csüggő datolyák.
Egyre azt kérdi, hogy mikor lesz szabad azokat a fáról leszedni. Addig
is meg kell elégednie azzal a piros harasz fejkötővel, a mit a Jézuska
hozott neki.

Godiva elmélázva ül a karácsonyfa előtt. Viaszgyertyácskák helyett az
egyetlen petróleum lámpa vet arra világosságot, de az is – festői
ötlettel – hótakarta kunyhónak dekorálva.

Végig gondol azon a husz karácsonyfán, a mit életében látott. Elkezdve a
másodikon (az elsőre nem emlékezhetett) a mikor egy jóságos anyai arcz
szorítá az övét magához. Még most is emlékezik arra, hogy az ő arcza
hideg volt, az anyjáé pedig forró.

És a legutolsó karácsonyfa. A tavalyi!

Husz villanylámpácska világította meg. Bámulva mosolygó arczok állták
körül. Csillogó ékszerek, elmés meglepetések, ritkaságok körüle
halmozva. Egy arany remontoir óra is volt az egyik ágon, a melyiknek a
czédulájára «Péter» neve volt felirva. Hogy sírt az örömtől az öreg
ficzkó, mikor azt átadták neki!

Selyemruhák suhogása suttogott körül. Dicsérő, hizelgő, magasztaló
szavak. Epedő sovárgó, hódoló pillantások czikáztak. Ylangylang
parfume-illat terjengett. Aztán szétnyilt az étterem szárnyajtaja:

«Madame, est servie.»

Igenis! A házmester meghozta papirba takarva a négy szelet
pariser-hurkát, meg a két darab rozskenyeret.

– No kicsikém, hát már most pirítsuk meg a kenyeret.

Godiva odaszökött a kályhához, kinyitva annak az ajtaját, s a parázsnál
elkezdte megpirítani a hosszunyelű villára szurt kenyérszeletet.

– Egy úr kérdezősködik Schalkaug kisasszony után odakinn, mondá a
házmester.

– Valamelyik művész?

– Nem. Igen tisztességes ember; macskaprémes bundája van.

– Hát bejöhet; csak vendég ne legyen: mert nincs több két tányérunknál.

A házmester bebocsátotta az idegen urat.

Godiva majd kiejtette a láttára a kezéből a kenyérszeletet vasvillástul.

Lándory volt a Jézuska küldöttje…

– Ah! Lándory úr! kiálta fel meglepetten, felszökve térdeiről, s aztán
az első gondja az volt, hogy egy félig kész női arczképet, mely a falnak
volt támasztva, hirtelen a fal felé fordítson. Hát hogy kerül ön ide?

Azzal eléje sietett, kezet szorítani vele.

– Párisba van utam. Rosszúl választottam a vonatot. Itt tudtam meg, hogy
az este kilenczkor érkezők csak éjfél után két órakor mehetnek tovább
Strassburg felé. Azt gondoltam, hogy ezalatt felkeresem önt s itt töltök
egypár órát.

– Hanem akkor ön nagyon szüken fog kijönni; mert nekünk igen sovány
vacsoránk lesz, s már is ketten vagyunk hozzá.

– Oh annyira meggondolatlan nem vagyok. A pályafő restauratiójában
összeszedtem a táskámba, a mi csak kapható volt; ma nagy lakomát fogunk
csapni.

S azzal kinyitva a táskáját, egyenkint lámpafényre hozá a sok
drágaságot, a mely a bajor főváros büszkeségét képezi: a füstölt
libamellet, a pompás weiszwurstot; töredékét egy baumkuchennek;
gorgonzolát; bécsi Kaisersemmelt, narancsokat, sőt még egy palaczk
«mussirender Sektet» is. Azok mind helyet foglaltak a behavazott kunyhó
előtt.

A kis Rieke tapsolt örömében.

– Ez lesz aztán karácsony!

– No ez nagyon szép öntől, hogy így megemlékezett rólam, monda Godiva,
lesegítve Bertalanról az uti felöltőjét. Üljön le ide a karszékbe.

Még azonkívül volt két szék a szobában. Az egyik a művész, a másik a
modell számára.

Godiva már most abba hagyta a kenyérpirítást, s hozzálátott inkább a
felterítéshez, a mi nagy körültekintést igényelt, mert csak egy asztal
volt, s azon állt a karácsonyfa: azt pedig megbolygatni nem lehet, mert
a vatta-hó mind lehull róla.

– Hagyja csak, kisasszony. A művészek kezükből is tudnak enni.

– Kivált, ha van mit. De nagy hiba a karácsonytól, hogy deczember
25-ikére esik. Ön bizonyosan hallotta azt a diák-bonmot-t, mikor a tanár
azt kérdezte a studiótól: «mikor vannak a legrövidebb napok?» «Rendesen
a hónap végén». Lássa ön; már egészen «étudiante» lettem.

– Annak örülök. Sejtem, hogy önnél is rövidülnek a napok.

– Nagyon.

– Egyrészt azért is jöttem ide. Ezt ugyan elvégezhettem volna levél
utján is; de most egy útban ezen is átesünk. Hát a «Kis emberek»-re
kaptam már kiadót.

– Ah! Godiva kétkedve tekinte rá.

Bertalan elérté a kétkedő tekintetet.

– Nagyon megtetszettek neki a képek is, meg a szöveg is, a mit ön maga
írt. Kész szerződést adott át, a mit önnek alá kell írni, ha elfogadja.

– Ha elfogadom-e?

– Az első kiadásért ád ötszáz forintot; s azután minden újabb kiadásért
háromszázötvenet.

Godiva nem akart hinni a mondottaknak, gépiesen ismételte a hallott
szavakat.

Bertalan eléje tette a szerződést.

Csakugyan élő szemeivel olvashatá Godiva, hogy az egy valóságos komoly
egyezség, egy kiadó, meg egy szerző között. Nem tréfa.

– No hát aláírja? Van irószere? Festőknek nem szokott kalamárisuk lenni.

– Az önhöz írott leveleimből tudhatja ön, hogy nekem van. Hanem a kis
hálókamrámban áll.

– Hát halaszszuk az irást a vacsora utánra. Melyiken kezdjük?

– Hát a theán. Már meggyujtottam a spiritust.

– Vigyázzon, hogy meg ne gyujtsa magát a spiritusszal.

Bertalan addig felnyitotta a sectes palaczkot, s a habzó édes borral
teletöltött három poharat. Úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a kis
Rieke leszürcsöli a maga poharáról a túlömlő habot.

– Az első kiadásnak a tiszteletdíját már át is adta nekem a kiadó,
beszélt csak amúgy félvállról odavetve Lándory, s a közben tanulmányozta
Godiva arczvonásait.

A szemöldökei öszehuzódtak a leánynak, s a szemei kerekre felnyiltak.

(Ez most azt gondolja, hogy az egész kiadói szerződés csak egy kegyes
mese, s az az ötszáz forint tisztességes ürügybe burkolt ajándék.)

Lándory elővette a tárczáját, s kivette belőle az ötszáz forintot.

– A szerződésben egyuttal ez is nyugtatványozva lesz.

– Én úgy értettem a szerződésből, mondá a leány büszkén és gyanakodóan,
hogy a tiszteletdíjat a kiadó akkor fizeti, a mikor a munka megjelent.

– Hát hiszen már megjelent; azt is elhoztam, mondá Lándory, s ekkor meg
az oldalzsebéből huzott ki valamit. Az egy szépen bekötött füzet volt.

– Ah! kiálta fel Godiva, a meglepetés sikoltó hangján. Ezt bizonyára nem
lehet rossz néven venni egy kezdő szerzőnek, a ki a legelső munkáját
nyomtatásban megjelenni látja. Olyan nagy volt a megzavarodása, hogy a
theafőzőt a kezéből az ablak hidjára dobta, s ez által az égő spiritus
elől a keblére locscsant.

Jó szerencse, hogy Lándory észrevette a veszélyt, hirtelen oda ugrott s
a tenyerével rögtön elnyomkodta a tüzet a leány keblén. Egy kicsit
megégette a tenyerét; de azért nem lehetett panasza.

– Mondtam úgy-e, hogy vigyázzon azzal a spirituszszal!

Godiva zavarban volt és elpirulva: az a mysteriosus kis könyv jó volt
azt elpalástolni; a kezébe kapta s felnyitá kiváncsian.

Díszes kis gyémántkiadás volt, olifant papiron; a képek az Angerer-féle
cinkographiával, a szöveg elzevir betűkkel. Maga is nagyon meg volt a
kiállítással elégedve.

Tehát még is igaz. Ez az ember nem csal. Még jótettképen sem követ el
csalást.

– De ön igazán rossz ember. Duzzogott Godiva Bertalanra. Kezdi a
«geräucherte Gänsebruston» s utoljára hagyja ezt, a mi a fődolog.

Nem birta elrejteni az örömét. Mi a hadvezérek diadala a hadi troféumok
láttára ehhez az elégtételhez képest?

– Hát hiszen én is tudom, mi a hatáskiszámítás.

Most azután végig kellett lapozni az egész munkácskát, s egyenkint
megjegyzéseket tenni a reprodukált képekre. «Ez sikerült! No ez jobban
is üthetett volna ki.»

– Kár, hogy a szövegét nem értem. Ki fordította magyarra?

– Én magam. De van rá kilátás, hogy németül is meg fog jelenni. Egy
bécsi kiadó már ajánlatot tett. Hanem ő egyszer mindenkorra ajánlkozik a
mű tulajdonjogát megszerezni, nem kiadás számra. Erre azonban nem
válaszolhattam az ön meghatalmazása nélkül. Ezer forintot kinál.

– El kell fogadni! kapott rajta Godiva. De rögtön elkomolyult megint.

Bertalan ismét leolvasta az arczáról azt a gyanakvó sejtelmet.

– Azt mondanám kegyednek, hogy tegye magát saját részéről egyenes
összeköttetésbe a bécsi kiadóval ezen alku miatt, ha nagyon erős okom
nem volna továbbra is az «ehrlicher Makler» szerepét játszani.

Godiva arczán ismét bizalom derengett.

– Azonban ez a mi beszélgetésünk a kis Riekét nem látszik érdekelni,
talán elébb a jobbik részén kezdenénk. Úgy-e Rieke, a füstölt libamell
csak jobb, mint a képes könyv?

– Ez az úr jól mondja.

Godiva tehát hozzáfogott a házi asszonyi tiszthez, felszeletelte a
körömfaladékokat, legelőször a kis leánynak adott mindenből, aztán maga
is hozzá látott. Még a borból is ivott. Ez ugyan nem a Mumm grand vinje,
mint a tavalyi; de talán jobban izlett.

A mit Bertalan a falatozás közben beszélt, az ismét csak fokozta a
derült hangulatot.

– Hát most elmondom önnek, hogy miért nem ajánlom én az egyenes
összeköttetést a bécsi kiadóval. Ez a derék úr maga ott járt nálam, a
mint ezt a könyvet megkapta tőlem, az ajánlatával. Mondta, hogy ő nagyon
jól tudja, mi rejtőzik a Schalkaug álnév alatt: a ki a «kis embereket»
szerzette. De ő annál még egy sokkal jobb vállalatot tudna. Ő ismeri az
ön «albumait.» Ha azokból lehetne egy füzetet kiadni pendantul a «kis
emberek»-hez, e czím alatt «nagy gyerekek», annak lenne ám még csak
kelete! Én erre azt feleltem neki, hogy ebben a tárgyban magam nem
határozhatok. A két művet kapcsolatba hozni semmi esetre nem
tanácsolnám: a «kis emberek» a naiv, kedélyes közönség számára vannak
teremtve, a «nagy gyerekek» pedig a pikáns satyrikus genre publikumára
számítanak. Egyébként is az albumok nincsenek az én kezem közt. Ez
azonban nem maradt ennyibe. A bécsi lapok, melyek az ön «kis
emberei»-ről mind igen kedvező birálatokat hoztak, egyuttal kibeszélték,
hogy készülőben van ugyanazon álnevű szerzőtől, a kinek egyéniségét,
mind egykori szeretetreméltósága, mind későbbi balsorsa miatt a bécsi
high-life igen jól ismeri, egy még sokkal érdekesebb munka a «nagy
gyermekek»-ről; melyben igen sok nagy szereplő alakját fogjuk
megismerni. No iszen megindult erre minden oldalról a nagy «tintamarre.»
Az ön hajdani tisztelői holtra vannak ijedve, hogy ki fog közülük a
karrikatur gyűjteményben megjelenni? Én kaptam e tárgyban legalább ötven
levelet, a melyben sürgősen interpellálnak, hogy van-e tudomásom e
merényletről? szándékozom-e azt megakadályozni? akad olyan ember is, a
ki «Erpressungsversuchot» emleget. És mind valamennyi önnek az adressét
kéri tőlem.

– Felelt ön nekik?

– Igen. A következő sorokat, a miket hektograf utján sokszorozva küldék
meg valamennyinek: «Uram (vagy asszonyom)! Gyámleányom bizonyosan (azt
aláhuzva) megírta önnek tartózkodása helyét: tessék a levelét előkeresni
és megtudni belőle a lakását. Alászolgája.» Bizonyos vagyok felőle, hogy
mind valamennyien felbontatlanul dobták a kandallóba azt a levelet, a
melynek a czímén az ön keze irását megismerték. Úgy-e nem kapott tőlük
levelet?

– Egytől sem.

– Hát csak hadd kalimpázzanak.

Ez mulatságos fölfedezés volt. Godiva arczán egy-egy perczben át is
villámlott valami derültség, de ez még nem volt nevetés, olyan volt az,
mint mikor nyáron a hófehér felhőben villámlik. Még fehérebb lesz a
felhő. Édes malicia, jól eső keserűség volt az arczán. Az is elmult
rögtön. Valami más volt a lelke mélyén. Valami sötét gondolat, nagyobb a
többinél.

Lándory azt is kiolvasta az arczból.

(– Ez mind szép, ez mind jó, de hát az, a mit elválásunkkor, utolsó
szóul mondtam hozzád: megtetted-e azt?)

Utoljára Godiva felállt az asztaltól, az utiböröndjéhez ment: (az volt a
szekrény) kikeresett belőle három fényesen bekötött könyvet. A
karrikatur-albumok voltak. Odavitte őket Lándory elé.

– Tessék! Tegyen ön velük, a mit akar.

Ez a daczoló tekintet, ez a keserü hang olyan mély bepillantást engedett
a leány lelkébe. Ez végkép szakítani akar azzal a világgal, a mely őt
kitaszítá. Úgy be akarja csapni maga után azokat az ajtókat, a mik oda
vezetnek, hogy ha még lehetne, se térhessen vissza oda többé.

– Magamhoz veszem őket, mondá Bertalan, s azt fogom tenni velük, a mit
jónak látok. Én vagyok önnek a zsarnoka.

– De szabad választás utján.

A kis Riekét ezalatt elnyomta a buzgóság. Bóbiskolni kezdett. Lándory
észrevette azt s fölkelt a karszékből, odaültette a kis lányt, ő maga
ült annak a helyére, a kis gömbölyű modellszékre. A kis leány aztán a
karácsonyfa czukorbáránykáját megkapva, azt a két kezébe szorítá s a
karszékben elaludt; álmában nagyokat nevetett. (Vajjon mit beszéltek
neki azok az angyalkák?)

– Most azonban azokat a megírni és aláirni valókat rendezzük el; mondá
Lándory, a pompás lakoma befejeztével.

– Fogalmaznom is kell valamit? kérdé Godiva.

– Igen. A meghatalmazást a bécsi kiadóval kötendő mindennemű egyezségre.

– Meg kell vallanom, hogy olyan ostoba vagyok, hogy egy hivatalos irást
el se tudok kezdeni.

– Nem is olyan könnyű az, mint verseket írni. Majd én diktálni fogom
önnek.

– Akkor át kell mennünk a kis kamrába; ott vannak az irószereim.

Azzal gyertyát gyujtott egy kis antikutánzat tartóban s maga elől ment a
háló szobába.

Akkora volt az csak épen, hogy egy nyoszolya elfért benne. A nyoszolya
előtt állt egy picziny kis asztal, azon voltak az irószerek és egy
kitárt könyv. A ki írni akart az asztalon, annak az ágyat kellett
pamlagul használni.

Godiva, elől menve, sietett azt a kitárt könyvet becsapni s a fali
fülkébe, több könyv közé bedugni.

– Micsoda könyv volt az? kérdé Bertalan.

– Az én olvasmányom. Egy regény.

– Ejh! Godiva kisasszony. Hát előttem akar hazudni? Az egy nyelvtan
volt.

– Ejnye, de gyors szemei vannak. Hát nyelvtan. Oroszul tanulok.

– Az sem igaz. Az egy magyar nyelvtan.

Godiva arcza lángvörös lett.

– No hát, ha meglátta, nem tagadom. Meg akartam önt lepni vele; ha
egyszer, talán a nyáron, meglátogatom önt a falusi lakában.

– Tegye azt, Godiva kisasszony. Van egy áldott jó nővérem; az igen
szivesen fogja önt látni.

– No hát, mondja ön a tollam alá, mit írjak?

Godiva leült az ágy szélére.

Bertalan lediktálta neki a meghatalmazást.

– És azután a pesti kiadó szerződését is írja alá. A pénzzel most már
bőkezübben bánhatik. Ne tagadjon meg magától semmit, a mi szükséges.
Most már nem kell önnek a megélhetés miatt aggódnia. Keresni fogják.
Azonban tanuljon mentül többet, hogy tökéletesebbet alkothasson.

Godiva megköszönte szépen a jó tanácsot; de az mind hideg szó és hideg
arcz volt.

Visszatértek az atelierbe.

Bertalan megnézte az óráját. Féltizenkettőre volt.

– Én nem tartok órát, mondá Godiva; átellenben épen a torony. Annak az
órájáról mindig meghallom, mennyi az idő.

Így beszélnek a művészek, a kiknek az órája német szón van. Lándory
kászolódni kezdett.

– Mit csinálna ön még az indóházban? szólt Godiva. Maradjon még. Majd
készítek punchot.

Godivánál volt rhumos palaczk. (E nélkül művész-atelier nem is
képzelhető.) A vízfelforralásra most már Bertalan ügyelt fel.

A punch elkészült, a narancsot belefacsarták. Godiva előhordta a
tanulmányait, a miket idejövetele óta készített; Bertalan végignézegette
azokat, megtéve műértőleg a maga észrevételeit és kivánságait. A kis
Rieke ezalatt hiven aludt a karszékben.

Egyszer aztán megkondult a harang az átelleni toronyban.

Itt az éjféli misének a készülője!

– No, most már itt az ideje, hogy a vasúthoz visszatérjek, mondá
Lándory, prémes kabátját felöltve.

Godiva csendes szemrehányással állt előtte, mintha azt mondaná:

– Hát semmi egyéb mondanivalód sincs hozzám?

Mikor aztán egészen útnak volt öltözve Lándory, akkor azt mondá, nagy
halkan:

– És még valamit kell önnek átadnom, Godiva kisasszony. Itt van az
atyjának az ügyében hozott itélete a törvényszéknek, mely szerint
Traumhold bankár, az ellene emelt bűnvádi kereset alól indokolás mellett
teljesen feloldatik, s a felperesek, a kárpótlás végett, polgári
törvények szerinti eljárásra utasíttatnak.

E szókkal a hiteles másolatban kiadott itéletet odatette Godiva kezébe.

Godiva ezeknél a szavaknál levágta magát a modellállványra, két
összekulcsolt kezét a feje hátuljára szorítva s elkezdett hangosan
zokogni.

Bertalan odahajolt hozzá, engesztelve, kérlelve, hogy felemelje.

A hangos sírásra felébredt a kis Rieke.

Annak sem kellett több. Leugrott a karszékből, oda rohant Lándoryhoz,
megfogta az egyik kezével a szakállát, a másikkal, ökölbe fogva,
elkezdte a hátát püfölni.

– Mit csináltál az én jó kisasszonyomnak! Te «Schweinehund!» Hagysz neki
mindjárt békét?

Bertalan nevetett. Megennivaló volt az a kis poronty, a ki a maga
apróságának érzetében egy óriásba belekötött. Utóljára Godivára is
elhatott ez a derültség, ő csitította a bátor, kicsi védelmezőt, hogy
nem tett semmi rosszat vele ez a bácsi; s hogy meggyőzze a kettejük
között levő jó egyetértésről, a látszat kedvéért még meg is csókolta
Bertalan orczáját, mire aztán a kicsike felhagyott a szakállczibálással.
Godiva végre, hogy egészen bebizonyítsa, mennyire jó kedve van, fogta a
kis Riekét, s elkezdett vele az asztal körül czepperlpolkát tánczolni,
nevetve. Igazán nevetve! Lándory pedig tapsolt és kaczagott.

Nagy merénylet! Münchenben! Éjfélután, egy fertály egyre!

A házmester bejött s elvitte a kis Riekét aludni.

Akkor aztán Lándory is búcsuzott.

– Isten önnel. Sietek a vasuthoz.

– Várjon, szólt Godiva, én is önnel megyek.

– Hová? kérdé Bertalan elbámulva.

– Én? Bécsbe.

– Minek?

Godiva elébb egy nagyot hallgatott. Azután a felmentő itéletet a keblébe
dugva, így szólt:

– Oda akarom tenni ezt az itéletet, egy immortelle koszorúba kötve, az
apám sírjára.

– Már én megtettem azt, mondá Bertalan.

Godiva megdöbbenve nézett reá. Tekintete azt mondá:

«Hát ki vagy te? Hogy a meg nem született gondolatot is kitalálod? Ember
vagy-e te?»

Mindkét kezével megszorítá a férfi kezét. Érzé, hogy most már annak
kezet csókolni nem lehet! – Az annak kevés!

– Már most hát ön is tegyen meg valamit az én kedvemért, Godiva, szólt
Bertalan a baráti kézszorításnál.

– Mondja meg.

– Arra kérem, hogy költözzék ki ebből a hideg, nyirkos szállásból, mert
ön itt mellbajt fog kapni. Gyógyíthatlanná váló mellbajt. Érti?

Godiva rábólintott a fejével. És magában gondolá: «Gyógyíthatatlan
mellbajt? akkor itt maradok».

Lándory búcsuzott és tovább ment.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

No, de jó, hogy van Isten az égben és van háziúr az emeleten. Reggel
korán megkapta Godiva kisasszony a felmondást a háziúrtól. Az erényes
férfiu nem tűrheti, hogy olyan kisasszony lakjék a házában, a ki éjszaka
«orgiákat» rendez az atelierjében.



A VILÁGON KÍVÜL.

Egyike volt a legboldogabb esztendőknek.

Egész Európában mély békesség: vállalkozási kedv, tevékeny üzleti
szellem, az uralkodók közt egyetértés. Minden égő kérdés ki van oltva:
még azok a bizonyos «fekete pontok» sem látszanak az ég alján. S az
általános boldogságban fürdött Magyarország is. Adott az Isten bő
termést és külföldi vevőt is hozzá eleget. Voltak magas buzaárak.
Paloták, vasutak – és fellegvárak épültek javában. Mindenki meg volt
elégedve. «Deák-párt» és «ellenzék» csak a plastront ütögette egymáson.
A pénzügyminiszternek nem volt deficzitje.

A nagy rémpör is be volt fejezve: a rabló-czimboraság kiirtva. Nem volt
többé összeesküvő, sem futó betyár az országban, ha volt: elhallgatott.

Lándory a bevégzett nehéz feladat után félrevonult a világból. Egy
névtelen hadjáratnak babértalan hadvezére. Azt a nagy szolgálatot, a mit
ő tett, meg sem lehetett jutalmazni.

Nyár derekán a földbirtokosnak Magyarországon elég dolga van, ha
komolyan akarja a gazdaságát vezetni. Korán reggel az aratóknál, egész
nap a cséplőgépnél, este a vasúti állomásnál. Annak a buzának, a mi
tegnap még a lábán állt: egy hét mulva már a stettini piaczon kell
állni.

Egy ilyen alkonyodni nem akaró hosszú napon, mikor az elkésett vonatra
várt Lándory az állomáson: az érkeztét igérő gabonaűzér helyett egy
ismerős hölgyarczot látott a waggonablakból kikandítani. – Godiva vala.

Odafutott eléje, hogy a vaskocsi lépcsőjén lesegítse.

A leány egy egészséges «adjon Isten jó napot» szóval üdvözlé őt
magyarul, mikor Lándory két karjára támaszkodva a földre lehibbant.

– Kegyed megtartá a szavát.

– És itt maradok sokáig. Nagyon sokáig. Az egész iskolai szünidő alatt:
egész a szüretig.

– Az nagyon jó lesz.

– Megtanulok az ön nénje mellett gazdasszonykodni.

– Azzal kénytelen is lesz, mert a néném kizárólag azzal foglalkozik. Ő
is komolyan várt önre.

– Hogyan, komolyan?

– Hát úgy, hogy a mint ön egy levélben megigérte, hogy meglátogat
bennünket, azonnal hozzáfogott a német nyelvtanhoz. Ő meg németül tanul
az ön kedvéért.

– Hát az ön nővére nem tud németül? Csak francziául?

– Nem tud biz az semmi más nyelven, csak magyarul.

– Hát az hogy lehet? ön hét nyelven beszél.

– Mert én az egész világot beutaztam.

– És a nővére?

– Az meg nem volt soha a falunk határán kívül.

Ezen aztán nagyot bámult Godiva, s találgatta magában, hogy mi oka lehet
annak? Talán púpos, vagy himlőhelyes? hogy úgy elzárkózott a világtól.

Lándory csak egy «Sandlaufer»-en jött ki a vasuthoz. Maga hajtotta a
lovakat. Godivának mellette kellett ülni.

A leány el volt ragadtatva a kocsizástól. A mult nyár óta nem ült
kocsin, s nem érezte a szabad mezők illatát.

– De hogyan fogjuk mi akkor egymást megérteni? kiváncsiaskodék Godiva,
ha önnek a nénje csak annyit tud németül, mint én magyarul?

– Két leány bizonyára megérti egymást, ha semmit sem tud egymás nyelvén.

(Tehát a néne még leány.)

– Aztán, folytatá Lándory, az meg a legkedvesebb mulatság, mikor két
leány elkezd egymással olyan nyelveken értekezni, a miket akkor tanul.
Micsoda gyönyörű sottiseokat mondanak egymásnak! S milyen jókat tudnak a
fölött nevetni.

(Tehát a néne szokott nevetni.)

– Azonban egy különös szivességre kérem önt, szólt Godiva, mikor már a
falu közelébe értek, s meglátta egy oldalt eső park fái közül a kastély
tetejét kiemelkedni. Engedje meg ön, hogy mikor önhöz látogatók jönnek,
a mikor társaság lesz önnél, akkor én hadd maradhassak távol valami
félreeső szobában.

Az óhajtás igen természetes volt. «Traumhold bankár leánya» nem az a
czím, a mit emlegetni szabad idegenek előtt.

Godiva azonban más okot akart ennek a kivánságának adni.

– Lássa ön, nem hoztam magammal többet két ruhánál. Mind a kettő fekete.
Az egyik hétköznapi, a másik ünneplő. De ezen az utóbbin is van egy
terra di Siena folt, a mi nem akar belőle kimenni.

– Jól van. Lesz önnek egy kis atelierje, a hol rajzolhat és pamacsolhat
egész nap, s ejthet a ruháján még egy terra di Puzzuole-pecsétet is,
senki sem látja meg.

– De csak olyankor, mikor önnél vendégek, látogatók vannak.

– Igen. Mikor nálam látogatók, vendégek vannak.

S ehhez az ismételt mondáshoz olyan sajátszerű keserű mosoly futott át
Lándory arczán.

Az út bekanyarult a jegenyesorral szegélyezett parkútba, s nemsokára
berobogott a Sandlaufer a kastély udvarára.

Kisszerű, de szilárd ősi építmény volt az, vastag falakkal, kicsiny
ablakokkal, elől kettős feljárattal, melynek homlokzata közepén volt a
széles pinczeajtó.

A lépcső verandáján várta már az érkező kocsit Sarolta néni. (A nevét
tudta már Godiva Lándory leveléből.)

Igen nagy volt a csalódása a látott alakban.

Ez nem volt sem púpos, sem ragyás, sem valami elhízott hájtömeg, a
milyennek elképzelte, hanem egy igen finom alkatú, halavány, gyermeteg
arczú teremtés, úgy hogy Lándory nem nénjének, hanem leányának
mutathatta volna őt be.

Nem kellett őket egymásnak bemutatni. A mint Sarolta meglátta Godivát,
már tudta, hogy ki az. Eléje futott, átölelte, megcsókolta, az viszont
őt; aztán Godiva beszélt magyarul, Sarolta németül, s arra mindketten
elkezdtek nevetni.

Lándory egymásra bizta őket: tudta, hogy mind a ketten jó kézben vannak;
s maga sietett a cséplőgéphez, mely a majorlak udvarán a szabadban
működött, két megrakott asztag között.

Csak a vacsorához került megint vissza.

Már akkor a két leány per tu volt egymással.

A vacsoránál nem győzték egymást magasztalni. Tehették bátran. Egyik sem
értette, a mit a másik beszél Lándoryhoz.

Annyit mind a ketten mégis meg tudtak már egymással értetni, hogy
egyikük sem szereti a zajos társaságokat, a vendégeket és alkalmatlan
látogatókat, s ennélfogva igen jól fogják magukat egymás körében
találni, olyankor, a mikor idegen hangoktól zeng-bong a ház.

Lándory csendesen mosolygott hozzá.

Godiva már azt is megtudta, hogy Saroltának valami szívbaja van
(pathologiai értelemben.) Ez a magyarázata annak, hogy sehová sem megy.
Hiszen nem szabad neki vállfűzőt viselni.

Mikor aztán már egy hetet töltött Godiva Lándory házánál, a nélkül, hogy
egyszer is kénytelen lett volna a magánszobájában maradni, akkor ezt
kérdezé tőle:

– De hát senki se jár önhöz látogatóba?

– Soha, senki.

– Hogy lehet az?

– Mint a hogy a hóhér házába nem szokott látogatóba menni senki.

– Ön csak nem áll a hóhérral egy rangban?

– Csak egy fokkal magasabban ugyanazon a lajtorján. Engem kerül minden
ember.

– Önt kerülik? kérdezé a leány elbámulva. Én azt hittem, hogy önt
ünneplik.

– Irásban és hivatalos alakban igen, de a társaságban senki sem örömest
találkozik velem. A hivatalos küldetésemnek már vége; de azért senki sem
felejti el, hogy évekig voltam az az ember, a kinek az a kivételes
hatalom volt a kezébe adva, hogy a kinek e szót súgom a fülébe:
«kövess!» annak jönni kell velem oda, a hová én kivánom és felelni a
kérdéseimre. Magyarországon van egy gúnynév, a mire nincs is magyar szó:
«Spitzli» – kutyanév. Azt mindenki dicsérőleg elismeri rólam, hogy
«nagy» vagyok, de csak «nagy kutya». Ugyan ki látogatna meg engem?

Godiva valami kimondhatatlan fájdalom kifejezésével tekinte Bertalanra.
– Elérté ő e néma beszédet.

– Ön azt gondolja e perczben: ha «én» – Traumhold leánya, itt lehetek
most a te házadnál, ugyan kinek van akkor oka ennek a küszöbét kerülni?

– Ön nem oka az én atyám halálának! vágott bele a szavába hirtelen
Godiva.

Bertalan nagyot sóhajtott.

– Ön kivételes lény, Godiva; ezt én önnek a legelső találkozásunk
órájában megmondtam. Nem ilyen arczokat láttam én már magam előtt
megjelenni, mint az öné. Árva leányokat, fiatal asszonyokat, öreg
anyákat, a kik a lábaim előtt térden csúszkáltak, a földön fetrengtek,
kezeiket imára kulcsolva emelték hozzám, jajgattak és dühöngtek, s
utóljára megátkoztak. Nem rendítettek meg. Hanem mikor ön azt mondja:
«te nem vagy oka az én balsorsomnak: nézd! idehoztam a gyászruhámat, nem
félek tőle, hogy kisértetet látsz bennem, valahányszor azt a fekete
öltönyt meglátod»: ez a szó áthat a lelkem fagyos kérgén. Mind azok
között, a kiket az én rettenetes kezem megölt, Traumhold arcza egyedül
az, a ki megdöbbent, mikor felidézem.

– Ah! ön nem ölt embert! szólt, tiltó szót emelve Godiva, a ki azt
hitte, hogy az csak tropusi hasonlat.

– De öltem. Saját kezemmel is öltem. Biró és hóhér voltam egy
személyben. Egy hirhedett mesehős rablót, künn a pusztán, a buczkák
között. Ő lőtt én rám. Én ő reá. Ő rosszul talált, én jobban. Meghalt.

– Hogyan történt az? kérdé Godiva természetes kiváncsisággal.

– Az nem önnek való mese. Nem mondtam el senkinek soha. Azt csak akkor
mesélhetném el, ha egy hetærára akadnék, a ki már mindent tud, s azt
akarnám, hogy szeressen belém: tudja meg még azt is.

– Ez hát csak lovagias párbaj volt.

– Nem is ez kisért. Más, kegyetlenebb módja is van az emberölésnek. Van
egy régi vár a Vág mentében, és egy másik régi várkastély a Szamos
mellett. Ezt a két várat én töltöttem meg halottakkal. Halottakkal, a
kik minden reggel fölébrednek, még sem élnek. Vannak közöttük, kik
holtig el vannak temetve. És lehetnek közöttük, a kik ártatlanul vannak
eltemetve!

Godivának a vér fejébe szökött.

«Én is tudok egy olyant», gondolá magában.

– Ki a csalhatatlan az emberek között? fakadt ki keserűn Bertalan. Volt
egy eset a többek között, mely egész megnyugvásomat felháborította. Egy
rendkívül bátor pandurhadnagyomat, éjjel a házára törve, kegyetlenül
meggyilkolták. A hadnagy fiatal, hajadon leánya tusára kelt a
gyilkosokkal, az apját védelmezve s beleharapott az egyiknek a karjába.
Másnap elfogtak egy legényt, a ki haragosa volt a hadnagynak. A leány
felismeré benne az éjszakai gyilkost. A karján megtalálták a harapás
okozta sebet. Minden körülmény ellene tanuskodott. Világosan rá lett
bizonyítva a bűntény. Elitélték húsz esztendei nehéz fogságra. És most
nehány nap előtt előáll az igazi gyilkos, a kit a lelkiismerete nem
hagyott nyugodni, s bevallja az egész gyilkosságot, minden részletével.
Az elitélt teljesen ártatlan volt; a harapást egy tivornyában kapta.
Hányan lehetnek így? A kik hasztalan kiáltottak az Istenre és a magas
egekre! Én, az ember, hidegvérrel vertem kezeikre a lánczot. Néha úgy
jön, hogy éjszaka felugorjam az ágyamból, egy rablóbandát szervezzek;
rajtatörjek vele azon a két váron, kiszabadítsam a száz meg száz elitélt
rabot s azt mondjam nekik, fussatok szerteszét a világba! – ezek – ezek
gyakran meglátogatnak engem.

– És ön sem jár sehová a világba? kérdezé Godiva.

– Mit keressek én a nagyvilági társaságokban? Olcsó, szerződéses
magasztalásokat? Két ember összejön egymással, az egyik feldicséri a
másiknak az érdemét, a másik cserébe az egyikét. Senki sem mond
egymásnak igazat. Sem a szép asszony, sem a jó barát, sem az instans,
sem a protektor. Mintha minden ember vallató biró, s minden ember
vádlott volna egymással szemben. S ez nagyon jól van így; ahhoz a nagy
mechanismushoz, a minek emberi társadalom a neve, talált fel a bölcs
gondviselés egy jóltevő olajat, a mi nélkül a gép önmagát elpusztítaná.
Ez az olaj a «hazudás». Ha az emberek a hazudáshoz nem értenének, a
háboru állandó volna a fegyveres hatalmak között, a férfiak minden
utczán lőnék, vágnák egymást; férjek és feleségek viaskodása soha el nem
csendesülne. Az áldott hazugság a béke életföltétele. S én ettől a
jótéteménytől vagyok megfosztva. Úgy megszoktam az emberek szavai mögött
az eltakart gondolatot olvasni, hogy nem tudom élvezni az emberi
társaságot. A találgatás kifáraszt, a kitalálás lever. Valahányszor
kénytelen vagyok vele, mert hisz nagy ünnepélyes estélyekre hivatalos
vagyok s elmaradni nem illik: mindig úgy jövök haza, mint a ki minden
vagyonát elvesztette a játékasztalnál, s még adósságokkal terhelte meg
magát. – Csak itthon! Itt érzem magamat szabadon. A kutyám, mikor
megnyalja a kezemet, tudom bizonyosan, hogy igazán, őszintén szeret.

– No, és a nővére! Ne legyen igaztalan.

– Hja! Azt nem számítom az emberi lények közé. Az egy angyal! Hanem
azért az is megcsal, az is mindig hazudik.

– Mit mond ön?

– Nekem folyvást azt hazudja, hogy egészséges; régi baja enyhül,
ritkábban jön elő, s nem olyan kínzó többé. Csak ámít vele. Én tudom
jól, hogy ő nagyon szenved, s rettegek tőle, hogy majd egyszer egészen
igaz lesz hozzám. De már azt nem fogja szóval megmondani.

Hogy mit értett ezalatt, azt két nagy könycsepp magyarázta meg Bertalan
szemében.

– Az Isten őrizzen meg attól bennünket, mondá Godiva e baljóslatra.
Talán észre sem vette, hogy többesben beszélt.

– Már most kitalálta ön, hogy miért mosolyogtam én olyan különösen
(akkor gyanakodva nézett reám), midőn azt a kikötését hallottam, hogy a
mikor nálam vendégsereg, zajos társaság lesz, akkor hadd vonuljon ön meg
egy félreeső szobácskában. Mi itt a magunk urai vagyunk. Egyedül a
magunké! Kívül a világon. Robinson-szigetén. Itt nem köt ki hajó soha.
Csak azt kell mondani az átutazónak, hogy az ott a Lándory kastélya! A
lovai közé csördít és vágtatva siet el a kapum előtt. Tőlünk senki nem
remél, nem kiván semmit. Sem kérdezni, sem mondani valója nincs hozzánk
senkinek.

– Egy ilyen hely az én eszményem, suttogá Godiva; hisz Bertalan úgy is
olvas az arczokban, jobb kimondani előtte a gondolatot igazán. Hadd
tudja meg, hogy mégis csak akad egy-egy ember a világon, a ki tud
«nemhazudni».

Egy forró délután a parkban uzsonnázott a két leány, aludt tejet és
szamóczát. Volt egy kis filagoria a hársak között, befuttatva virágzó
bércsével. (Ugyanaz a clematisfaj, a mely a badeni villa verandáját
beárnyékozta, csakhogy ez vad, nem emlékezteti Godivát a «multra».) Az
előtt volt felterítve az asztal, kalotaszegi szövöttessel.
Nyirfagalyakból összetákolt székeken ültek a leányok, Bertalan egy
levágott hársfának a mohos törzsén. Egy megszokott somfabot volt a
kezében, melynek a fogantyuja kampót képezett, a végin pedig volt egy
kis ásó, a mivel járás közben a mérges dudvát szokta kiirtani. A kerti
lak mellett volt egy mesterséges sziklarakás, melyből idevezetett forrás
vize csergedezett alá.

– Lát ön engemet ottan? mondá Bertalan Godivának, ki nagy mulatságát
találta abban, hogy az egyik fától a másikig vándorló hangyák közé
kenyérmorzsákat hintegetett. Hogy vitte nagy igyekezve rögtön
kettő-három az égből hullott zsákmányt!

– Hol? kérdezé Godiva elbámulva.

– Az vagyok én ott, az a bogár, mondá Bertalan, egy rovarra mutatva,
mely alakjára hasonlít a hangyához, csakhogy tízszerte nagyobb és
szárnya van. Ez a rovarok világában a megtorló. Úgy hivják, hogy
«futrinka».

Ez a bogár épen azzal foglalkozott, hogy egy magánál négyszerte nagyobb,
csupasz hernyót, háttal lefelé fordítva, maga alá legyűrt s aztán
köröskörül szánkózott vele, sebesen, mintha csak valami ügyes
korcsolyázó csinálná a jégpályán szeszélyes czikornyáit.

– Az a hernyó, melyet a futrinka kínoz, a bogárvilágban a
legveszedelmesebb gonosztevő. Egyetlen egy képes egy szép fiatal
csemetét megölni. Befúrja magát a kérge alá, onnan körül az egész kéreg
alatt, utoljára az élőfa beléig, mire az elszárad. Ez a szárnyas rovar
van aztán kiküldve ezt a rablót felkeresni, elfogni és megbüntetni. Szép
azt elnézni, hogy les rá. Az ártó hernyót elárulja az a veres fa ízék, a
mit a fúrt lyukon kiszór. A futrinka rá les, mikor kidugja a lyukon a
fejét. Akkor egyszerre elkapja a két szájkapcsával s elővonszolja az
odujából, akkor aztán hanyatt dönti, s elkezd vele alá s fel
korcsolyázni a porondon, folyvást harapdálva a gonosztevő nyakát.
Kivallatja: betörtél? gyilkoltál? raboltál? Elitéli. Meghalsz! Lássa,
már meg is ölte. Most azután gödröt ás a számára, belefekteti, utoljára
apró rögöket, ágtörmelékeket hord föléje, míg egészen betakarta,
eltemette. Akkor aztán megtörli a szárnyait a két hátulsó lábával, a
fejét a két elsővel s minden zümmögés nélkül tovarepül. És ennek a
bogárnak a létezéséről százezer ember közül egynek «ha» van fogalma.
Megbizója nem adott neki sem hímes szárnyakat, sem aranyos
szárnytakarót, sem éjjeli fényt, még csak hangot sem, mint a szunyognak,
a dongónak, hogy lételét hirdesse vele.

A két leány ezt a természetrajzi allegoriát közelebbről nézni
letelepedett a földre, a futrinkát nem zavarta az ő jelenlétük a maga
hivatásában. Féljenek a lepkék az emberektől.

A porond árnyékban nedves szokott lenni, egyéb szőnyeg nem volt,
Bertalan leveté a kabátját s azt teríté a földre, hogy a nénje fel ne
hűtse magát a puszta homokon. Igy aztán mellényben és ingujjban nem igen
volt az ettiquettenek megfelelő jelenség.

Megzavarta ezt az idyllt valami nagy riadal. A park végéből támadt ez,
mely a falu felé vezetett s a platánfák összeboruló zöld boltozata a
szalmafödelű házakat s a bádogtetejű tornyot engedte láttatni.
Ijedségből sikongatás, fenyegető kiabálás zavart hangjai vegyültek
össze, s ez a lárma egyenesen erre felé látszott tartani.

Nemsokára megtudták az okát.

Egy nagy eb futott végig a platános úton, sebesen, a nyomában egy
csoport férfi, vasvillával, doronggal, cséplővel, visító asszony és
gyermekhad kiabált a nyomukban: «veszett kutya! fussanak a veszett kutya
elől!»

Bertalan gyorsan betuszkolta a két leányt a kerti lakba. Azok őt is be
akarták oda vonni magukkal.

– Az Istenért! A veszett eb elől térjen ön ki! kiálta Godiva.

– De hátha nem az? mondá Bertalan.

– Ön csak nem akar vizsgálatot tartani a fölött, hogy dühös-e az az eb,
a mit kergetnek, vagy nem az?

– De igen. Ha idáig jön, eléje dobom a kabátomat, ha veszett az eb,
akkor legelőször is azt a kabátot fogja széttépni; ha nem bántja, akkor
más baja lehet. Ha pedig rám támad, egyet ütök az orrára a botommal s
vége van.

Ez alatt az üldözött állat olyan közel ért, hogy Lándory ráismert.

– Hisz ez az én Káró kutyám, a kit tegnap óta nem találnak! Le ne
üssétek! kiáltá a dorongos emberekre.

Az üldözött eb aláhunyt fejjel, vértől tajtékzó szájjal, hasa alá
behuzott farkkal futott előre, minden hang nélkül, szemei zöldes fényben
szikráztak, a fülei, melyek rendesen a vizslánál alá leffegnek, hegyesre
voltak felmeresztve, mint a farkaséi. Egészen hasonlított a veszett
ebhez.

Bertalan rákiáltott a kutyára s ugyanakkor a kabátját eléje hajította.

S arra a futó kutya egyszerre hátratoppant, de a helyett, hogy az eléje
vetett tárgyat marczangolta volna széjjel, lelapult a földre, elkezdte a
farkát csóválni, úgy csúszott-mászott a gazdája felé, csak a nyitott,
véres, tajtékos szája, meg a szikrázó szemei maradtak félelemgerjesztő
tanujelek.

– Káró! – szólt Bertalan, kezével füttyöt vetve a kutyának.

Az még közelebb csúszott hozzá.

– Az égre! Bertalan! hozzá ne nyulj! rimánkodék a kerti lak ajtajából
nővére.

Lándory azonban óvatosan a háta mögé kerülve az állatnak, jobb kezében a
botját tartá magasra emelve, s aztán hirtelen megkapta annak a nyakát s
pötyögős bőrénél fogva felemelve az állatot a levegőbe, a szeme közé
nézett neki.

S az állat olyan könyörögve tudott rá visszanézni!

Bertalan a jobb kezében tartott vastag botot keresztbe tette az állat
szájába, hogy a torkába nézhessen.

– Hát nem mondtam? Egy hegyes csont furódott a nyomorult állatnak a
szájpadlásába, attól nem tud megszabadulni. Ez a baja!

Már most csak azt a csontot kellett volna hát onnan kihúzni.

Csakhogy az embernek nincsen harmadik keze. Az egyikkel fognia kellett
Lándorynak az állat nyakát, a másikkal a száján keresztbe szorított
botot. Ki jön hát segíteni?

Volt ott legalább húsz férfi, a ki az alatt oda csődült. Bátor, erős
emberek. De a veszett kutya szájába belenyulni! Már ahhoz egynek sem
volt erős szive.

– Hát senki sem mer idejönni, hogy ezt a botot tartsa addig az állat
szájában, a míg én megszabadítom a bajától?

De nem bizony.

– No hát majd merek én! mondá Godiva, s előlépve a kerti lakból,
odasietett Bertalanhoz.

Bertalan szelid mosolylyal fogadta a leány segédkezését. Megmutatta
neki, hogy miként tartsa a botot két kézzel, mint a zablát az állat
szájában. Akkor aztán maga szépen csendesen megszabadítá a kutyát a
veszedelmétől.

Akkor aztán odadobta az ebet egy hatalmas lökéssel a patakba. Mire az a
négy lábát szétvetve, nagy mohón kezdte el a vizet habzsolni, s azalatt
a magasra felemelt farkát billegette, mint a hogy szokta a vizsla a
vadat «állni».

– No látjátok, hogy nem veszett ez az eb!

A Káró aztán, hogy kiitta magát, megrázkódott s elkezdett vígan
csaholni, s maga-magával kergetőzni, utóljára odafeküdt a gazdája
lábához, s elnyult a földön aludni.

A két leány egymást ölelte szorosan. Nem mondták, de gondolataik
találkoztak: egy kutyát nem enged megöletni, a kinek veszett nevét
kiáltják az emberek!

Godivának feltünt az, hogy olyan sok apró gyermek van Lándory
gazdaságán, a kertben, a szérün, a magtárak körül mindenütt találkozik
velük, egyforma kék öltözetük van, mindig dologban vannak,
tisztelettudón köszönnek a találkozásnál, s ha Bertalan is kiséri
Godivát, annak kezet csókolnak. Egyszer aztán vasárnap reggel, mikor
templomba harangoztak, együtt látta valamennyit, huszan voltak, egy
értelmes kinézésű fiatal ember vezetése mellett, párosával sorakozva, ők
is mentek a templomba, legelől a legkisebbek, a kik még legfeljebb öt
évesek lehettek.

Egyszerre kitalálta, hogy mik ezek a gyermekek.

Mellette állt Bertalan, mikor az apró gárda katonás felvonulásban
elporolt előttük.

– Ezek «azoknak» gyermekei, ugy-e? rebegé halkan Godiva.

– Igenis, «azokéi». A kiknek a neve keresztül van húzva az emberi
társadalom nagy indexkönyvében, a kik nem számítanak a népszámláláskor,
a kikre nézve megszünt ez a szó «enyim» fogalom lenni. A mindennapi
kenyerük, a ruha, a mit viselnek, a fekhely, a min alusznak, a levegő, a
mit beszívnak, az mind az államé, a nagy gondviselésé.

Hát a kinek gyermeke is «volt?»

Az meg a senkié.

Ezeket a «senki» gyermekeit szedte össze maga körül Bertalan. Mire az
apáik ismét előkerülnek a napfényre, akkor már fiaikból becsületes
iparűzők, kézművesek, kertészek lesznek. Hozatott a számukra tanítót, s
oda járatta hozzájuk mind a három papot. Nyáron majálist, télen
karácsonyesti mulatságot rendezett számukra.

Ő volt az apjuk.

Azontúl, mikor egy ilyen kék ruhás fiuval találkozott Godiva, mindig ő
köszönt neki előbb: hiszen collegák vagyunk!

A mint a napok rövidülni kezdtek, az esték élvezetei szaporodtak.
Lándorynak igen szép könyvtára volt, a modern irodalom remekeiből.
Járatta a Revue des deux mondes-ot, a német illustrált hetilapokat, a
Timest és a magyar hivatalos lapot.

Országos dolgokról nem beszéltek soha.

Annál többet művészetről, zenéről, irodalomról.

Wagner genieje akkoriban kezdett fellobogni a zeneművészet egén.
Bertalan épen úgy rajongott érte, mint Godiva. Szintén ekként
találkozott az izlésük a költészet világában is. Heine volt
mindkettőjüknek a kedvencz költője. Annak minden versét tudták idézni. S
a Heine költeményeihez írt Schubert-dallamokat is tudták a zongorán.
Majd az egyik, majd a másik ült hozzá. Néha arra is rávehető volt
Bertalan, ha a leányok nagyon szépen kérték, hogy el is énekelje a
Schubert-dal szövegét, «Die zwei Grenadiere». Kemény, recsegő hangja
volt. Mégis milyen kedves tudott az lenni ennél az elmesélő
költeménynél, mely oly híven adja vissza a franczia közkatona
Napoleon-cultusát a visszatérő végsoroknál: «Der Kaiser, der Kaiser ist
gefangen!» s aztán mikor a búskomor melódia átmegy a tűzhányó sárkány
Marseillaise riadójába, a midőn a vén granátos fogadja, hogy még a
túlvilágról is visszatér: «a császárt, a császárt megvédeni!» akkor
egészen átváltozott Bertalannak az arcza, mintha nem is az az ember
volna, a ki hideg apathiájával halottnak vallja magát a világon.

A dal már sokszor lett árulója a szívnek!

Godiva igen keveset rajzolt ittléte alatt, még kevesebbet festett.

A míg az ember mint dilettans foglalkozik a művészettel, addig minden
nap, minden órában képes a szenet a kezébe venni s vázlatokat szórni
minden eléje kerülő üres lapra, még a fenyőfaasztalra és a tányér
megfordított fenekére is; de mikor már hozzá kezdett azt hivatásul
venni, akkor vagy inspiratio, vagy iskolai kényszermunka adja csak
kezébe a «gyűlölve imádott» rajzónt, de nem a mulatság többé.

Közelgett a szüret is.

Godiva példálózni kezdett már az elutazásáról, de Sarolta mindig bevágta
az útját, a szüretet még itt kell tölteni. Bertalan is igyekezett
lebeszélni. Október közepe előtt az akademiai rajztanárok nem térnek
vissza nyaralóikból Münchenbe, ott nincs mit kezdeni.

Tehát még meg hagyta magát marasztalni.

Egyszer aztán az történt, hogy Sarolta megszünt hazudni, egészen igaz
lett.

Éjjel történt. Épen az örvendve várt szüret előtti nap éjszakáján.

Godiva hálószobájának az ajtaja átellenben volt Saroltáéval. A kettőt
egy közbeeső folyosó választotta el.

Éjfél után egy heves ajtónyitás verte fel Godivát az álmából.

Az előszobájában alvó szobaleányt felkölté (az nem ébredt fel a
zörgésre) s kérte, hogy nézze meg, mi zaj van odakinn?

A szobaleány visszajött azzal a hirrel, hogy Sarolta kisasszony nagyon
rosszul van, Lándory úr ott van mellette, orvosért küldtek.

Godiva hirtelen felszedte a ruháit s maga is átsietett Sarolta
szobájába.

Már akkor egészen «igaz» volt a leány. Nem fájt neki semmi.

Úgy feküdt ott a fehér vánkosán, mint egy alvó. Alvó, a ki nem akar
fölébredni többé.

S az a nagy, hatalmas férfi, ott térdelt az ágya előtt és sírt.

Hevesen zokogva, szivének teljes keserűségéből sírt, azt a hideg,
átlátszó, viasz-fehér kezet csókolva, nevezte mindenféle beczéző
éd-névvel «egyetlenét» s beszélt hozzá olyan ostobaságokat, a mik miatt
igazán szégyelheti magát egy okos ember, hogy «ne hagyja őt még itt!»
hogy «térjen ismét vissza!» «Nem szabad még meghalnia!»

Godiva szinte megszánta őt. Hát ennek is fáj valami?

– Talán él még? Talán csak elájult? suttogá Bertalannak.

Bertalan csak akkor vette észre, hogy Godiva is ott van.

Akkor aztán egyszerre, mintha ketté vágták volna a zokogását,
elhallgatott, felállt s aztán megfogva Godiva kezét, oda tette azt
Sarolta szive fölé s ott tartá hosszasan.

S csak a szemeivel kérdezé: hát dobog-e még?

Godiva fejének csendes ingatásával válaszolt: «nem többé».

Akkor aztán elfordult s kirohant a szobából.

Godiva egyedül maradt a halottal, addig az időközig, a míg a bátorszivű
asszonyok előjönnek a cselédszobából. A leánycseléd fél.

És elnézte merengve azt a megdicsőült arczot. Egy martyrnak az arczát, a
ki egész életén át csak szenvedett, a nélkül, hogy tudta volna, miért?

S azt gondolá magában, hogy milyen jó volna annak a helyén feküdni.

Még éjszaka volt. De alvásra gondolni sem lehetett többé. Godivának nem
volt maradása a szobájában, melynek ajtaja szembenyilt a Saroltáéval.
Mikor látja a halottat, akkor nem fél tőle, de mikor nem látja, de
tudja, hogy itt van a közelében, akkor fél. Beburkolta magát a shawljába
s a hátsó lépcsőn leosont a kertbe. Aztán végtül végig járta azokat az
utakat, a miken annyiszor barangoltak együtt párosával, ő és az a másik
leány.

Ma már halott.

Milyen könnyen adják a halált.

Talán senki sem félt tőle olyan nagyon, mint Sarolta, talán senkivel sem
tett olyan jót, mint ő vele.

Sokszor előhozta azt Godivának, hogy milyen nagyon retteg a halálra
gondolni. De nem magáért, hanem a fivéreért. Ki lesz akkor a kerek
világon, a ki az ő testvérét szeresse? Elmondá, hogy ő harminczhat éves,
két évvel idősebb Bertalannál.

S egész életében nem volt egyéb öröme, mint az, hogy az «öcscsét»
beczézze. Elkezdve attól az időtől, a mikor az még járni tanult és
gagyogni kezdett, ő pedig már komoly, meglett, négy esztendős matrona
volt, egész addig, a mikor az már, mint hirhedett nagy ember olyan
szívdobogást okozott minden gonoszoknak, mint a minő «coqueluche»-t az ő
korában a középen kétfelé választott haju dandyk a szépségeknek. Sarolta
pedig megmaradt kis leánynak. Akkor is ő volt ennek a nagy embernek a
gondviselője.

Egy egész élet, a mely letelt az örömök ismerete nélkül.

Ha nevetni akart, azt mondták neki: ne kaczagj, mert szívdobogást kapsz.
Ha elővette a dallási vágy, azt mondták neki: ne énekelj, mert megárt, s
ha egy eszménykép, egy nyájas ifju arcz közelített felé, azt mondták
neki: «ne nézz rá, mert meghalsz».

Ha az ember a hajnal előtti égre feltekint, valami rejtelmes új világot
vél látni. A megszokott esti csillagzatok már letűntek, egész mások
jöttek fel helyükbe, a miket kevés ember szokott látni, olyankor
alszunk; maga a nagy gönczöl a kerékcsillagaival fölfelé áll az égen, s
a plejádok a zenithen ragyognak.

Hát kétféle arczulatja van-e még az égnek is? kérdé magában Godiva. És
aztán a legközelebbi napra gondolt. Mit kell most ő neki tennie?

Mint a talány megoldása, állt eléje egyszerre egy férfi alak. A
csillagfénynél csak a sötét silhouettejét látta, mégis ráismert,
Bertalan volt.

Azt is ugyanaz a szívgyöngeség űzte ki a szabadba, a mi őt.

Nem is voltak meglepetve, hogy egymással itt találkoznak.

Semmi nesz sem volt a parkban, lépteik hangján kívül. Szüret táján
hallgat már minden énekes madár.

– Ön is azon gondolkozik ugy-e, mondá Bertalan, hogy milyen különböző az
éjfélutáni csillagos ég az estelitől? Annak a csillagaiban még a
reménység, ezében a kétségbeesés. Milyen végnélküli hosszú lesz ez a mai
nap!

– A következő még hosszabb, mondá Godiva. Sajnálom, hogy annak a terheit
nem oszthatom meg önnel.

– Ön el akar utazni.

– Előbb, mint a gyászszertartás meglesz. Önnek a kastélya meg fog telni
távolról jött rokonokkal, tisztelőkkel. Itt házi asszony nincs többé. Mi
czímen ismertet ön meg annyi vendéggel? Vagy eltitkolja előttük
ittlétemet? Hogy egy idegen leány van a háznál?

– Kedves Godiva, gyászszertartásnál nem szokás a megjelenők kölcsönös
bemutogatása. Még csak azt sem árulja el senki, hogy ismeri egymást.

Ezt a szokást Godiva nem tudhatá, hisz az ő nagy gyászesetén nem volt
kit bemutogatni egymásnak.

– A mi pedig önt illeti, önnek van czíme az én házamnál: gyámleányom. S
a hol ön megjelen, ott ön a tiszteletet nem kéri, de parancsolja. Velem
nagy jót tenne ön, ha itt maradna a temetés végeig. Én most nem tudom
rendbeszedni a gondolataimat. Azt sem tudom, mihez kezdjek?

– Én már tudom. Mert próbáltam. Hát legelőször is leveleket irni a
rokonoknak, a magas állású ismerősöknek. Ezt én elvégzem: leszek önnek
titkára, egy napig, csak a czímeket jegyezze fel. Tudok igen hidegen és
szárazon irni. Beletanultam.

– Én azt gondoltam, hogy elébbvaló volna a halotti köntös végett
intézkedni. A koporsó… Itt ismét elfojtotta a szavát a zokogás, nem
tudta tovább mondani.

– Ejh, ejh! uram! Hát ön olyan gondatlannak tartja a jó nénjét, hogy ő
előre el ne látta volna magát, ismerve a fivér gyámoltalanságát? Régen
kihimezte ő szépen a maga nászútjára a hozzávaló köntöst, arafátyolt.
Megvan minden. Nekem megmutatta ő azt darabonkint, s eltanakodtunk
rajta, a hogy két leány szokott a báli toiletteje felől értekezni a
farsang közeledténél, milyen koszorú, milyen szalagcsokor jöjjön ide.

Bertalan egy mohos faderéknak támaszkodott a homlokával.

Godiva folytatá.

– Hányszor megcsalta önt, mikor ön azt kérdezte: mire lesz az a szép
himzés? mire készül ez a mesterséges csipke? Milyen tréfás válaszokat
kapott: «Ebben megyek a te esküvődre!» Ön talált egyszer a kiadásai
rovatában, a mit ő vezetett, egy tételt: egy sandoline Saroltának s ön
helyeselte a kiadást. Jót fog tenni neki, hogyha a halas tavon egy kis
testmozgást tesz. Hanem aztán soha sem talált a tavon sandolinet. Ön
többször kérdezte, hol van hát az a csónak? itt van az ő ruhatárában. Az
a csónak, a min a túlvilágra eveznek: a minek a nevét ön nem tudta
kimondani zokogás nélkül.

A szegény leány évek óta készen tartá a temetéséhez való egész pompát:
mint más «várt» leány a kelengyéjét.

– S még vannak emberek, a kik azt hiszik magukról, hogy ők nagy lelkek.
Sóhajta fel Bertalan.

– Én tehát itt maradok a temetésig, mondá Godiva. Akkor aztán
visszatérek az én kis modelljeimhez a festő műhelyembe.

– Az ég áldja meg önt érte!

A csillagok sápadozni kezdtek, az udvar megelevenült, a szüretelők
csoportja dalolva jött a park útján a majorlak felé: hajnalodott már. A
távol templomban megcsendült a lélekharang. A míg az szólt, elhallgatott
a leányok víg danája: «vajjon ki halt meg?»

Godiva és Bertalan visszatértek a kastélyba.

Aztán lefolyt az a két keserves hosszú nap, a mit egy halottnak engednek
a bucsúvételre.

Godiva egész nap el volt foglalva levélirással és levelek felbontásával.
Olyan nagyon hasonlított az irása Saroltáéhoz, hogy a kik a leveleit
kapták, könnyen azt hihették, hogy maga a halott hivogatja őket a
temetésére.

S a hány levél ma elment, holnap ugyanannyi visszaérkezett. Azokat is
mind Godiva bontogatta föl, s jelentést tett a tartalmukról Bertalannak.

«Mélyen érezzük a lesujtó csapást… et caetera… et caetera…
vigasztalhatlanok vagyunk, hogy…

  … épen most utazunk fürdőkre,
  … benne vagyunk a szüretelésben,
  … a nőm betegsége gátol,
  … holnapra épen vasuti bizottság gyülése van kitüzve,
  … rendkivüli nagy rheumatismus,
  … pártértekezlet van a fővárosban.»

– Hanem annyit dicséretükre mondhatok, hogy egy és ugyanazon ürügyet az
elmaradásra ketten nem használták fel.

A temetés napján is csak ketten ültek egyedül az asztalnál, Godiva és
Bertalan, végig nézve a felhordott étekfogásokat, a miket a szakács
legalább is negyven úri vendég számára készített. Jó volt az mind a
«senki» fiainak.

Egy rokon, egy ismerős sem jött el Sarolta temetésére. Részvéttanusító
levél volt egész kazallal.

– Látja ön, így szeretnek engem!

Épen mint Traumhold temetésénél.

Hanem azért volt elég számos halotti kiséret. Igazi siratók! Azok a
senki gyermekei, a kik jóltevő őrangyalukat vesztették el a jó Sarolta
kisasszonyban, a falu leányai, a kik csupa jót tanultak tőle. A
koporsóját is a leányok vitték a vállaikon egész a sirboltig, az árva
gyermekek énekelték a gyász-zsolozsmát.

Lándory protestáns volt. Ez ugyan nem tartozik a jellemrajzhoz, de mégis
felemlítendő mellékkörülmény. Kivált temetés alkalmával. Kevés ott a
szertartás. A gyermekek énekelnek, a lelkész imát mond, a néptanító
bucsuztatót. Az már ujabbkori engedmény a kálvinistáknál, hogy a
viaszfáklyákat meggyujtva viszik a koporsó mellett. Még ötven év előtt
meggyujtatlan vitték.

Gyalog haladt az egész gyászmenet a sirboltig. Elől az éneklő gyermekek,
azután a pap meg a rektor, azután egy hajadon leány, fehér vánkoson a
myrtuskoszorúval, azután a koporsót emelő leányok, nyomban Bertalan,
Godivát vezetvén a karján, utána a gazdasági tisztek, a falubeli
honoratiorok, férfi, asszony külön.

Nem messze volt a kastélytól a sirbolt, egy kis gömbölyű halom
oldalában. Azt a helyet Lándory atyja alakítá át végnyugalom helyéül,
akkor, midőn ez a puszta domb a tagosztályban az ő birtokába jutott. A
sirbolt kapuzata, egyptomi csonka kúp alakban, a domb oldalából fehérlik
elő, a hová pázsitos út vezet. Eleven fenyősövény veszi az egész
dombocskát körül. A portale homlokán e szavak fekete betükkel: «Quies
vera.»

Az anya halálakor ültették ide mind a fákat. A bejárat jobbján egy
magasra felnyult virginiai boróka (juniperus virginiana), mely tele
rakva égszinkék bogyókkal, úgy tünik fel, mint egy roppant
nefelejtsbokor; a másik oldalon egy fává izmosult kecskerágó, (evonymus)
tele rózsaszín csillagokkal. Hátul pedig egy magasra kiemelkedő,
ezüstlevelű hársfa, mely sűrű lombjaival sátort borít a kőemlék fölé.
Ezeket mind kegyelet ültette. De hozzájárult aztán a feldiszítéshez maga
a vad természet, a tövises szederinda felkapaszkodott a fal tetejére, s
hosszú füzéreit, miken együtt van a veres és zöld szeder a fehér
virággal, lengetegen ereszti alá a vas rácsajtó elé, míg a komló
befutotta a kecskerágó fát, s aranyszínű barkatobozaival tele tarkítja
annak a piros korszovátás sötétzöld lombjait. A terebély hársfa ágairól
pedig kalapnagyságú gömbök csüggnek alá, mint megannyi kinai lampionok:
ezek az ős építőmester, a darázs fészkei, miket e megszentelt helyen nem
háborgat senki. S maga a sirbolt belseje sem néptelen. Nagy abban az
élet. A belső boltozatról egy lánczon remekművű érczkoszorú csügg alá.
Ennek keretéhez építette hozzá a maga sejtházát egy elvadult méhraj,
melynek boldog lakói döngve repkednek ki és be a rácsajtón keresztül s
egyre hordják a mézet és virágport a halottak házába.

S mikor a gyászmenet közelít, egyszerre előjön a sirbolti méhköpűnek s a
darázsfészkeknek minden szárnyas lakója, (bizony nem kegyeletből, hanem
a viaszfáklyák szagától ösztönözve), s azoknak az egyesült döngése, a
mint a koporsó fölött összeverődnek a naptól aranyozott porködben
odafenn, olyannak tetszik, mintha valami túlvilági karoknak zöngése
zendülne meg a kitalálhatlan magasságban.

– Oh, hogy irigylem én ezt a szép helyet tetőled! rebegé Godiva, a
koporsóra borulva, melyet ott az ajtó előtt a Szent Mihály lovával
együtt letettek.

Elébb a szederindákat félre kellett hárítani az ajtó elől, azután meg a
sok csillagvirágos szulákot lebontogatni, mely a rács czifrázatait
össze-vissza fonta. Bertalan nem engedte, hogy egy szálat is letépjenek
abból a vadgazból.

«Quies vera. Quies vera» suttogá magában Godiva, a homlokzat feliratát
emlékébe edzve.

. . . . . . . . . . .

Hát aztán csak otthagyták Saroltát, a hol hallgathatja a méhek döngését,
a míg a föld az Isten planétája marad. A méh előbb élt, mint az ember. S
tovább fog élni, mint az ember.

. . . . . . . . . . . .

– Én még ma este elutazom. Mondá Godiva, mikor az utolsó sopánkodó
falusi honoratior is kihuzta a lábát a teremből.

– A kocsi készen áll, mondá Bertalan.

Aztán kiadta a rendeletet, hogy vigyék le a hintóhoz a kisasszony úti
málháit, az útravaló elemózsiás kosarkával együtt, meg a festőszeres
ládikót.

Mikor aztán már fel volt minden pakolva, a lovak nyugtalanul kapálták a
kavicsot odalenn az udvaron: Godiva, fátyolos utazó kalapjával a fején,
esőköpenyét felöltve, kézitáskáját a derekára övezve, bejött Lándoryhoz
búcsút venni.

Kezeiket nyujták egymásnak, és aztán csak néztek egymás szemébe. És egy
szót sem szóltak.

Dehogy nem szóltak! Beszéd volt az, hosszú, érthető beszéd, a mely egyik
szemnek a sugarán át a másikba átfolyt, a minden természeti csodaelemek
legfelségesebbje! Hatalmasabb erő a villanynál, a melegnél, a hangnál, a
fénynél. Együtt egy maga mind a négy. Hol az a természettudós, a ki azt
meg tudja nevezni?

A hosszú, néma szembenézés után, végre Bertalan mélyen reszkető hangja
szólalt meg.

– Ha ön úgy tudna olvasni az én gondolataimban, mint én az önéiben.

– Tudok, susogá Godiva, ön azt gondolja: «ne menj el, maradj itt
örökre!»

Az volt.

– És ön azt gondolja rá vissza, szólt Bertalan, «örömest maradnék, mert
megszántalak, de nem maradhatok, mert szánlak.»

– Valóban igaz.

– Még az eszmejárását is tudom önnek követni. Ön azt gondolja: te
szeretnéd, ha én itt maradnék, ha Traumhold árvájának, ki földönfutóvá
lett, a te megjelenésed napján, ezzel új menhelyet adnál, apa helyett
apát, vagy még annál többet: élettársat. Ez a te lelkednek meghozná a
nyugalmát.

Godiva arcza még halaványabb lett ezen szavak alatt. Engedte, hogy ez az
ember olvassa ki a szivéből a legtitkosabb gondolatait.

– S erre ön azt mondja: még sem tehetem azt, mert azzal, hogyha én a
magam sorsát a tiedhez hozzákötném, kizárnálak téged a világból.

A leány most már ijedten kapott mind a két kezével a kebléhez. Hát ez
előtt nincsen semmi titok?

– Lássa ön, hogy kitalálom önnek a gondolatját. Monda diadalmasan
Bertalan. S már most még azt is kitalálom, hogy micsoda választ vél ön
az én szivemből kiolvasni. Ugyebár azt, hogy «Mit törődöm én az egész
világgal! Hisz én magam is számüzöttje vagyok a társadalomnak. Engem a
nagy érdemeim tettek azzá. A nagy hirem emberfutamító! Szigetlakó
vagyok, magánykereső, vadember. Nekem Isten kegyelme az, hogy egy
második élő lelket találok a földön, a kit emlékei, indulatai épen úgy
kiűznek az emberlakta földről, mint magamat, s azzal együtt egy boldog
otthont alkothatok magamnak.» Ezt olvassa ön az én szivemből, ugy-e?

E szóknál erősen megszorítá a leánynak mind a két kezét, s kényszeríté
azt, hogy a szemeibe nézzen.

Godiva zavarodottan meredt Bertalan tekintetébe. Most már nem értette
azt. Ezek a zöld szemek, a szikrát hányók, a titokteljesek, a
behatolhatlanok. Értelmetlen volt előttük azoknak a beszéde.

– Hát lássa ön, nincs igaza, szólt Bertalan, mosolyra szelidülve. Én nem
gondolok arra, hogy örök időkre kizárjam magamat a világból. Pár év
mulva az én viselt dolgaimról nem beszél többé senki. Nagy
világesemények elmossák az apró harczok történetét. Nekem még lesz
dolgom az emberek között. S a Traumhold nevén ejtett homály sem marad
ott örökre. Annak, erős hitem, hogy el kell tisztulni végkép. Nem a
gyász, nem a bánat, nem a léleknyugtalanság az, a mi engem arra készt,
hogy azt a kezet, a mit kezemben tartok, el ne bocsássam, hanem valami
más! Emlékezni fog ön arra, a mit első beszélgetésünk alatt mondtam
önnek. «Minden embernek a szivében van egy talány, férfiéban, nőében
egyaránt. Száz közül egy az, a ki a megoldott talányban a saját titkára
talált rá.» Ez a századik én vagyok. Én megkérem önt, mert szeretem!
Mert lelkem jobb felét találom önnél. Hát ön megtalálja-e azt nálam?

Godiva a megdicsőülés kábulatával rogyott Bertalan karjai közé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Aztán szépen lement a nap, a hold szépen feljött, a személyvonat szépen
fütyülhetett az indóháznál, tovább is roboghatott. A befogott paripák
még ott kapáltak a patkóikkal a lépcsőjárat előtt.



EGY CSEPP VÉR. – EGY CSEPP MÉREG.

A nagy boldogság is megöl.

Ez is paradoxon; pedig igaz. Egészen realisztikus igazság.

Az emberi organizmus nincs az absolut boldogság számára alkotva…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Milyen nagy bölcs volt az, a ki a farsangot a tél végére tette, a mikor
folyvást rövidülnek az éjszakák, és nem a nyár végére, a mikor folyvást
hosszabbodnak…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csináljunk approximativ budgetet az «egészen rendes» férjnek az
idejéből, hogy mennyi marad annak a huszonnégy órájából a nő boldogítása
számára?

Hivatal, iroda, országház                        5 óra
Étkezés (no, az még félig-meddig közös élvezet)  2 «
Clubb, játékasztal                               4 «
Dohányzás                                        2 «
Szinház                                          3 «
Ujság olvasás                                   45 percz
Borotválkozás                                   15 «
Horkolva alvás                                   6 óra.

Marad az asszony számára netto 60 percz egy napra.

S ezek még mind csak himnemű, és nem nélküli osztozók, de hát ha még
nőneműek is előjönnek!

Azonban ez egészen rendes állapot. A 99 úr és 99 asszonyság megszokja
ezt szépen.

De hát az a századik, a ki a maga talányát kitalálta! A kinek a nap
feljöttétől a nap lementéig, s holdkeltétől holdszálltáig minden percze
azé, a kié minden gondolatja?

Pedig ilyen furcsa emberek is akadnak a világon.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor egyszer egy hosszú, szenvedélyes csók után, Godiva megtörülte az
ajkát, a fehér zsebkendőjén egy vércseppet talált.

Milyen sebesen elkezd dobogni a szív, mikor ez a kis vércsepp
megjelenik!

Mi van abban? A túlvilág pecsétje, mely az örömök privilegiumát lezárja.

Godiva megrettent. Bertalan igyekezett őt megnyugtatni; hogy ennek,
nőknél, nincs semmi aggasztó jelentősége: előhordott neki nagyszámú
példákat ismerősei köréből, s tartott neki egy pathologiai értekezést;
csakhogy a szemei elárulták a belső rettegést.

Másnap «véletlenül» látogatója akadt.

Első látogató, megnősülése óta. Az is csak oly véletlenül jött. Egy
hires fővárosi orvos. Nagyon régi jó barát! Régen nem látták egymást! No
de hisz az a jó, mikor az ember egy «orvos» jó barátot sok ideig nem
lát! Tréfás is volt minden beszélgetésük. Szó sem volt a gyógyászati
dolgokról. Itt is az a regula, hogy a ki a maga mesterségéről beszél,
birságot fizet.

Az orvos nem is kérdezősködött Godiva hogylétéről; inkább bókokat
mondott neki: úgy néz ki, mint az élet! S a kezét is csak azért fogta a
kezébe, hogy tiszteletteljesen megcsókolja; alig tévedt az ujja az
üterére.

De azért nem lehetett ezt az asszonyt megcsalni! Úgy megtanította őt már
a férje gondolatokban olvasni, és még valami más: tán a balsors?

Tudta már jól, hogy ez védelmi készület. Meg van izenve a harcz attól a
vaskezű hatalomtól, a ki nem enged magával daczolni! S az emberek mégis
egyre védik magukat ellene és azokat, a kiket szeretnek. Bertalan készül
a hadjáratra.

Az első előkészület elfutni, az embernek: saját maga elől. Azt hiszi az
ember, hogy az lehet! Más ég alatt azt mondhatja: hiszen nem én vagyok!

Az orvos eltávozta után nehány napra megjelent az első köd a vidéken. Ez
a hideg pokol, a mi az eget elzárja az embertől.

Bertalan elkezdett Godivának panaszkodni a ködre. Hogy az őt megöli. Azt
mondta, hogy asthmája van. Ő neki van asthmája! Szükségét érzi enyhébb
égalj alá vándorlásnak. Ő simulálta a betegséget. S egyszerre nyügös
lett. Panaszkodott szédülésről, fejfájásról, rheumatismusokról. Az orvos
azt tanácsolta neki, hogy a telet töltse Nápoly vidékén: Sorrentóban,
vagy Capri szigetén. Olyan jól játszotta a hypochondrát.

Godiva mindezekre csak az ő szokott mélabús mosolyával felelt.
Bertalannak rosszúl sikerült a tettetés. Godiva tudta azt már jól, hogy
ő az, a kinek Capriba kell menni, védelmezni ezt a földi életet.
Belenyugodott. Hisz ott is együtt lesznek.

Bertalan még egy kis világfájdalmat is affectált. Európában akkor volt
készülőben az a végzetes nagy harcz a két leghatalmasabb ország között,
melynek utófájdalmait még most is érzi az egész világrész; mint a hogy
egy ember, a kinek a karját amputálták, minden időváltozásnál azt érzi,
hogy a kezének az ujjai fájnak: a mik már nincsenek. A németek és a
francziák készültek egymást vérbe fojtani.

– Megyek én ebből az őrült világból oda, a hová hír nem jön utánam. A
világ két legmíveltebb nemzete, a kiknek az emberiséget az isteni
tökélyhez kellene vezetni, rohan egymásra, mint Tamerlan és Bajazid.
Elmegyek oda, a hová hírlap se jön utánam!

És felkészíté az utra a feleségét.

Ő már bejárta Olaszországot előbb, ismerte az ottani égalj és időjárás
jó és rossz oldalait.

Egy derült őszi napot választott ki az elutazásra, az egész elutazási
tervet előre megállapítva Godivával. Az volt a terv, hogy Bécsen és
Münchenen keresztül utaznak, éjjelenkint pihenőt tartva mind a két
városban, onnan azután Tirolon keresztül Lombardiába s aztán egyenesen
Rómába, ott ismét megpihennek. A Nápolyig tartó uthoz előre meg kell
aczélozni az ideget, mert ez éppen csak a testvéröcscse annak a
methodusnak, a mivel Chinában a halálraitéltet kivégzik: hogy két ember
folyvást rázza és nem engedi elaludni, míg bele nem hal.

Budapesten Lándory (a kinek az a jó szokása volt, hogy az indulási
időnél mindig egy órával hamarább ment ki az indóházba) egy kényelmesen
ellátott sleeping-cart bérelt ki Godiva számára, a hová őt előre
elhelyezé; helyébe küldve a vacsorát. Godivának az orvos látogatása óta
igen véresre sült beafsteaket kellett minden nap elköltenie és tokaji
bort inni utána. A kalauz aztán bezárta a coupét. Bertalan azt mondá
Godivának, hogy csak nyugodjék szép csendesen: ő maga átmegy szivarozni
a szélső félcoupéba. Majd ha Érsekujvárra megérkeznek, a hol a permanens
czigányzene úgy is felkölti az alvókat, ő is át fog jönni hozzá az alvó
szakaszba pihenni.

Godiva azonban nem tudott aludni addig, a míg a vonat el nem indul.
Hallotta, hogy több férfiutazó szállt be abba a waggonba, a melyben ők
voltak, s azok mind oda telepednek le a szomszéd szakaszba;
bőröndjeikkel, utitáskáikkal.

A vasúti kocsik közfalainak deszkája oly vékony, hogy azon minden beszéd
áthallatszik.

Godiva hallhatá jól az újon érkezett urak beszédjét. Magas, orrhangon
ejtett szavaik sejtették, hogy előkelő urak.

Először nagyon örültek egymásnak, hogy itt találkoznak.

Aztán mindjárt megczáfolták ezt az örömet azzal az észrevétellel, hogy
«kissé nagyon is sokan vagyunk itt!»

Egyik azt kérdezé: «Nem üres a félcoupé?»

Egy másik azt mondá: «Lándoryt látom benne ülni.»

– Egyedül? kérdé egy harmadik.

– Igen. Magában, felelt az előbbi.

– Akkor csak inkább szoruljunk itten össze.

Erre általános, csendes nevetgélés következett, elvegyülve lassú
összevissza beszélgetés morajába, a minek a tartalmát a waggonfalon
keresztül kivenni nem lehet.

De kitalálni lehet.

A discursust félbeszakítá a kalauz közbejötte, a ki a meneti jegyeket
jött hitelesíteni.

Azután jött még egy pár veszekedő utas, a ki a kalauzzal hatalmaskodott,
hogy neki nyisson más kocsiszakaszt, mert ő a pipafüstöt nem tűri. Pedig
csak abban a pillanatban dobta el a szivarcsutakot a szájából.

Majd megindult a vonat, s a zakatoló robajban elveszett az emberi beszéd
értelme, a szomszéd szakaszok lakóira nézve.

Azután csak az egyes állomásoknál állt be egy kis csendes időköz, mely
alkalmat adott Godivának arra, hogy a mellék coupéban mondottakat
élvezhesse: Vácz, Nagy-Maros még semmi aggasztó felfedezést nem hozott.

Folyvást Lándoryról folyt a beszéd. Úgy látszik, hogy ez kifogyhatatlan
thema. De még eddig csak csoda dolgokat tudtak felőle elmondani.
Nagyszerű mesterfogásait a bűnök kiderítésében; ügyességét a gonosztevők
vallatásánál. Egyik utazó annak a kalandjának az elmeséléséhez is hozzá
fogott, melyben Lándory a puszták legfélelmesebb zsivány hősét személyes
bátorságával, igaz magyar módra törte le, felkeresve őt a pusztai
csárdában, s belevonva a cselszövénybe a betyár szeretőjét, a csaplár
világszép leányát. (Erre a történetre mondta azt Bertalan Godivának,
hogy azt csak egy hetærának mesélhetné el, ha azt akarná, hogy «az»
belészeressen. Hát «ő neki» nem is mondta el soha.)

Godiva mohó kiváncsisággal hallgatózott e mesére.

De csak odáig hallhatá, hogy Lándory egyszer lóra ült, a legjobb
viharszokta betyár-paripára, s kétcsövű fegyverét magához véve, egyes
egyedül elindult a «puszták rózsájának» a látogatására, télen,
hóviharban.

Mikor a legérdekesebb része következett volna a mesének, akkor a vonat
megindult s a zuhogástól nem lehetett belőle többet hallani.

Az esztergom-nánai állomáson már egészen más tárgyról folyt a beszéd.
Csak a tárgy volt más, a személy még mindig ugyanaz; a félelmes utitárs,
Lándory.

A kalauz tíz percznyi vonatkésést jelentett: a bécsi szembejövő
gyorsvonatnak valami akadálya volt utközben.

Tíz percz alatt aztán sok szépet lehet elbeszélgetni.

– De hát annyi dicsőség után, hogy lehet az, hogy Lándory mégis úgy
félrevonul a világtól? kérdezé egy lágy, fuvolázó hang.

– Talán inkább a világ ő tőle? felelt rá egy ráspolyéles hang.

– Dehogy! Állítá egy gordonka-bassus; ő valóságos kedélybeteg. Aligha a
Lipótmezőre nem kerül.

Ekkor aztán túlharsogta valamennyit egy éles, francziásan hadaró
organum.

– Ez mind nem az igazi ok! Lándoryt kizárja a világból egyenesen az,
hogy megházasodott!

– Tán mesalliance-t csinált? tudakolá a fuvolahang.

– Rosszabbat annál. Elvette a nagy internationális rablóbanda
bankárjának a leányát, a ki orgazdája volt a többieknek.

Godiva felszökött az ágyáról. A szíve elkezdett lázasan verni. Úgy jött
neki, hogy megverje ököllel a waggon közfalát s átkiáltson: «Ne
rágalmazzátok az én halottamat!»

Hanem aztán lecsillapodott, mert a gordonka hang ellenmondott a hadaró
kelepnek s védelmébe vette Traumholdot.

– Az nem áll. Traumhold tudtán kívül kezelte a rablott pénzeket: azt
hitte, hogy azok forradalmi czélokra szolgálnak. A politika áldozata
volt.

– Hát akkor mért lett öngyilkossá? kérdezé a szelelőrosta hang.

– Nem is lett azzá. Az inasa gyilkolta meg! szólt közbe a ráspoly hang.
Az egy rémséges gonosztevő. Én olvastam az egész történetet; benne volt
a «Pester Journal»-ban. El is csipték a gazembert; elitélték husz
esztendei fogságra.

Most meg már a Pétert szidják. Az is fájt Godivának.

– De hát azért mért kellett a bankár leányát elvennie Lándorynak?
Tudakolá a lágyhangú.

– Vádolta a lelkiismeret; magyarázá a mélyhang. Nem tudott többé aludni,
mióta a bankár meghalt. Mindig annak az alakja jelent meg előtte
éjszaka. Őt okolta a haláláért és háza bukásáért. Vezeklésből vette el
aztán a bankár leányát.

– Mind rosszul vagytok értesülve! rikácsolt közbe a ráspolyéles. A mi
Lándory barátunk nagy astronomus. Előre lát! Speculátióból vette el a
bankár leányát.

– Hogyan? hogyan? kiáltanak közbe mind a hárman.

– Úgy, hogy ő, ki az aktákba belenézett, rájött, hogy ha Traumhold
vagyonából mind azt a kárt megtérítik is, a miért felelőssé tehető, a
végleszámolásnál még mindig marad a bankár leányára egy kerek millió.

«Egy millió! Ah, ez már valami!»

Ezt az indokot úgy látszik, hogy mindenki bevehetőnek találta.

Godivát most már a hideg rázta: a férjét rágalmazzák a legundokabb
gyanusítással! Ne zörgessen-e még át hozzájuk?

Nyugalmat erőszakolt fájó idegeire s tovább hallgatózott, hátha még
«jobb» is jön?

Jött.

– No már én azért a millióért sem vettem volna el azt a leányt:
orrhangzott fel a sebesen beszélő véleménye.

– Miért nem?

– Nagyon furcsa hirek keringenek róla. Egész Bécs beszéli, még a saját
rokonai is. Hirhedett volt a könnyű erkölcseiről már Bécsben is. Mindig
körül volt véve imádóktól, s azokat úgy tudta bolonddá tartani, hogy
mindenik azt hitte, hogy ő az igazi. Most aztán mindent kibeszélnek
róla. Hogy csak egy adatot hozzak fel. Atyja halála után a genialis
kisasszony kiment Münchenbe act rajzolást tanulni! Tudjátok? S ott oly
scandalosusan viselte magát, hogy egyszer a háziura felmondta neki a
szállást, éppen karácsonyestén tartott botrányos orgia miatt.

Godiva összetette a kezeit: azon imádkozott, hogy miért nem hoz az Isten
most egy vasuti összeütközést létre, a melyben legyenek összemorzsolva a
vádlók és vádlottak egy salaktömeggé?

Mennyivel jobb volna úgy meghalni, mint így!

A szembejövő vonatnak azonban még csak a távoli jeladó fütyülése
hangzott s odáig Godivának még sok hallani valója volt.

– Ez az oka, vevé át a szót a sebesen hadaró hang, hogy Lándory úgy
kerüli a világot; mert olyan nőt vett el, a kit nem vihet társaságokba.
Hiszen kinálta őt már a kormány magas hivatalokkal, államtitkár, főispán
lehetne, de egyiket sem fogadhatja el, mert ez a fatális házassága
útjában van. Se nem viheti a feleségét a salonokba, se maga salont nem
nyithat: nem koczkáztathatja, hogy nők nem mennek el az estélyére.
Valóságos szerencsétlenség szegény Lándoryra!

Végre berobogott az állomásra a bécsi vonat s a várakozó vonat tovább
indulhatott.

Godiva bámult azon, hogy ő még mindig él!

Hát nem elég ennyi mérgezett nyíl egy emberi szívnek, hogy abba hagyja a
mechanikus működését?

Minek is él ő ezen a világon?

Hogy nyűge legyen egy kiváló alaknak, a ki férfikora virágában kénytelen
magát eltemetni felesége miatt egy tengeri szigetre? A kitől senki sem
kérdezi, hogy van a feleséged? a ki senki előtt e szót ki nem ejtheti:
«a hitvesem».

Milyen jó volna meghalni.

Úgy jött neki az egész, mint egy álom.

Azonban alig indult meg a vonat, léptek közeledtek a waggonfolyosón az ő
coupéja felé. Már a lépteit is ismerte. Bertalan jött hozzá.

Godiva igyekezett nyugalmat erőszakolni magára, felső öltönyét,
vállfűzőjét levetette: úgy tett, mintha aludnék. Azt hitte, hogy jól tud
majd tettetni.

Csak hogy az ereiben lázasan lüktető vér elárulta.

– Átjöttem hozzád, mondá Bertalan, gondosan becsukva maga után a coupé
ajtaját. Azt hittem, hogy ez a sok külső lárma, kocsifütty, felzavart az
álmodból.

– Igen. Aludtam, mondá Godiva.

Hanem a keze mást mondott Bertalan kezének.

– Neked lázad van? mondá a férje megijedve.

– Nem. Nem. Semmi bajom sincs.

– Akor más történhetett veled. Ezek az emberek ideát valamit
beszélhettek, s te ezt kihallgattad.

– Nem! Nem! sietett tiltakozni Godiva. Semmit sem hallottam.

– Az üteredről érzem, hogy «igen». Ez nem láz, ez lelki felindulás. Én
rólam beszéltek, meg te rólad. Mindenféle rosszat.

Godiva most rémülten kapta meg mind a két kezével Bertalan karját,
mintha erővel vissza akarná őt tartóztatni. S ezzel árulta el éppen a
lelke háborgását.

– Te hallottad? kérdé suttogva.

– Nem én. Még egy coupé választott el bennünket. De azért mégis tudom,
hogy rólad beszéltek, meg én rólam; valószinüleg az atyádról is. No ne
remegj. Ebből nem lesz semmi affaire. A kitalált és falon keresztül
hallott sértésekért nem szokás elégtételt «kérni». – «Venni» igen: annak
idején. – Csakhogy az egyének arra sem érdemesek. Az egyiket, a hadarót,
úgy hivják a casinóban, hogy «a pletyka Napoleon.» Az az éles
ráspolyhangu pedig a «salon-hyæna». – Rágalmaznak ezek mindenkit;
bibornokot, királyt, saját szűzleánytestvérüket és az édesanyjukat is.
Nem esnek beszámítás alá. Egyszer egy hirhedett országos nagy hazafinak
a temetésén voltam velük egy csoportban; az alatt, a mig a pap
beszentelte a halottat, a mikor még annak a bebalzsamozott orczája be
sem volt takarva a szemfödéllel, a szent zsolozsma hangjai alatt: et lux
perpetua luceat ei! annyi őrült rágalmat anecdotáltak el a megdicsőült
felől, hogy én csak azt vártam, hogy mikor ugrik fel egyszer a halott a
ravataláról s vagdalja a fejéhez a gyászoló kiséretnek a koporsójára
rakott koszorukat. – Azért salon-hyaena a nevük.

Godivának kezdett az ideges reszketése elcsillapulni.

Bertalan nagyot nevetett, olyan hangosan, hogy a szomszéd coupéban is
meghallhatták.

– Akarod, hogy elismételjem, mit hallottál tőlük a deszkán keresztül?
Először boszankodtál rajta, másodszor mulattatni fog. Úgy-e elmondták,
hogy én kerülöm a világot, a mióta megházasodtam, mert a feleségemet nem
vihetem társaságokba. Egy hirhedett orgazda leányát! Úgy-e így nevezték
atyádat? ösztönükben van. Erre aztán valaki védelmébe vette a megholtat,
s kiderítette, hogy nem az volt a gazember, hanem én, a ki tudom, hogy
ártatlanul lett áldozattá, s előre látva, hogy vagyonának nagy része
megmarad, arra speculáltam, mikor az árva leányát behálóztam s elvettem.

Ezt oly ős-humorral adta elő Bertalan, hogy Godivát csiklandós nevetésre
kényszeríté vele. Milyen tréfásan hangzik az ő szájából ez az utolsó
rágalom.

– Bizonyosan azt is elmondták, hogy én a biztosító társaságtól is nagy
összeget kaptam kelengyéül veled.

– Nem! Nem! Azt nem mondták, tiltakozék Godiva: elárulva vele, hogy az
előbbieket mégis csak kitalálta Bertalan.

– De azt csak elbeszélték, hogy én a kárvallott felekkel kiegyeztem a
Traumhold vagyonából megtérített kárpótlás felett, s felét megtartottam
magamnak. Abból vettem egy palotát Budapesten.

Godiva szeretett volna kaczagni is, mérgelődni is.

– Nem! Nem. Egy szót sem.

– Bizonyosan mondták. Csak te nem hallottad a kocsirobajtól.

S aztán addig nevetett Bertalan, a míg Godivára is elragadt a nevetés.

Hanem azért az a fellázadt ütér még egyre verte az alarmot.

Hiszen nem az a fájó pont, hogy e képtelenségeket beszélik, hanem hogy
ennek a beszédnek hatása van! Azért e sok rettenetes mende-mondának
mégis az az eredménye, hogy Lándory Bertalan nem teheti fel a koszorúit,
mert fáj tőlük a feje.

Bertalan tovább hüvelyezte a boszorkányborsókat.

– Úgy-e, azt beszélték, hogy én nem mehetek a feleségemmel sehová, mert
attól tarthatok, hogy visszautasításra találok? Még te rólad is
beszéltek? Ah! A sok megrémült bécsi ismerős és jó rokon bizonyára elég
sok pikáns történetkét hozhatott felőled forgalomba, hogy a jó viszony
megszakítását igazolja vele. Müncheni aktrajzolás! Karácsonyéji orgia!
Háziur által kiűzetés!

Godiva most görcsös nevetéssel ölelte át erőszakosan Bertalan fejét.

– Hát ezt honnan tudod?

– Bizony nem gondolatolvasás útján. Igen egyszerű a dolog. Mikor ki
voltunk hirdetve, mint jegyesek, az esküvő napjáig csak ugy özönlött
hozzám az anonym-levél. Mindnyájan jól voltak értesülve.

– S te egy arczvonással sem árultad ezt el én előttem.

– Dehogy nem! Hányszor kérdezted tőlem, miért van olyan szertelen jó
kedvem?

– És ez ellen nincs oltalom?

– De van. Mikor a szemetet fölkavarja a szél, akkor ott találunk egy
gyöngyszemet, mely nem repült a többivel az arczunkba. Ez az oltalom! Ha
ezer száj köpködi felém mérges tajtékát, olyan emberektől, a kiket nem
becsülök, egyetlen szó megtisztít tőle, a mely olyan embertől jön, a kit
tisztelek. S ilyen ember is van a világon.

– Szeretném én azt megismerni.

Bertalan elgondolkodott rajta, hogy beszéljen-e még többet. Egymásután
húzta ki csendesen a tőröket neje szivéből. De a méregcsepp mégis ott
maradt.

A becsérzete a nőnek volt halálra sértve! Hogy ő az a hitvestárs, a ki
miatt a férjek legjobbikát, a hirhedett nagy embert számkivetik a
világból. Ez nagyobb szenvedés volt minden halálos betegségnél.

Bertalan tanakodott magában. Az a csepp vér ölje-e meg őt vagy ez a
csepp méreg? Talán még az előbbi enged alkudni magával?

Ez az utóbbi nem.

Elszánta rá magát, hogy hozzányul ehhez a gyógyszerhez.

Elővette a tárczáját s kivett belőle egy aranyszegélyű meghívójegyet.

– Hát hogy lássad, mennyire nincs semmi alapja annak a
szószátyárkodásnak, mintha «te» volnál az útjában annak, hogy én a
világban megjelenjek, tekintsd meg ezt a meghívót. Ebben a király és
királyné hívják meg fejedelmi várlakukba tánczestélyre Lándory
Bertalant, nejével együtt.

Godiva reszkető kézzel vette át a meghívó jegyet.

– S miért nem mondtad ezt meg otthon énnekem, kérdé Godiva, elernyedve,
elbúsultan?

Mit mondjon neki? Hogy rejtse el szavai közé, a mit érez?

– Tartottam tőle, hogy te erre a meghívásra azt fogod mondani: «menjünk
el!» hogy nem fogod megtagadhatni magadtól azt az elégtételt, azt a
gyönyört, hogy a lábainál térdelhess annak a nagy asszonynak, a ki téged
az egész világ rágalmával szemben fölemel, s a ki bizonyára oly követelő
a női erényben, hogy ha herczegi koronát viselnél is a fejeden, de ha
egy lehelletnyi folt volna a női jellemeden, a palotája küszöbét sem
léphetnéd át soha.

Godiva még mindig nem látott tisztán.

– De hát miért féltél te, hogy kedvet találok kapni, hogy az udvari
bálba elmenjek?

Bertalan huzódozott a választól.

– Azért, mert oda – kivágott ruhában kell menni.

Godiva arczán negédes mosoly vonult át.

– Hát nem vagyok én elég szép decolletálva?

Most is úgy volt.

Erre a szóra már nem talált Bertalan más választ, mint hogy keblére
ölelte a nejét.

Egy szót sem tudott mondani. A lefüggönyözött lámpás sem engedé, hogy
arczvonásaiban olvassanak, de utoljára mégis elárulta valami. Egy forró
vízcsepp, mely Godiva vállára hullott.

Ezt a forró vízcseppet nevezik az emberek könycseppnek is.

Ez aztán megsúgta azt a nehéz titkot Godivának.

Odafonta a karjait Bertalan nyaka körül és suttogva beszélt hozzá.

– Nekem nem szabad bálba mennem többé, úgy-e? Nagy beteg vagyok? Nem te
érted kell Capriba utaznunk, hanem én végettem?

Bertalan csak a csókjaival tudott neki felelni, csókolta a szemeit, a
homlokát, aztán a kezét, annak mind az öt ujját sorba: – csak az ajkát
nem.

A nő pedig egészen meg volt dicsőülve. Az a csepp méreg nem fogja többé
megölni: csak az a csepp vér – talán…

– Köszönöm neked, hogy ezt tudattad velem. Már most meggyónom neked,
hogy eddig én mind azt tettem, a mi az életet megrontja: ha valamire azt
mondták, ez egészségtelen, ez halálos! csak azért is tettem. Ezentúl
őrizni fogom magamat. Meg akarok gyógyúlni. Élni akarok! Te veled sokáig
élni, boldogul. Milyen jó, hogy ezt megtudtam. Most már nem fáj semmim.

S azzal engedte, hogy lefektessék, betakargassák.

– Aludjál csendesen.

Még egy dolog jutott eszébe.

– Úgy-e, ha Bécsbe megérkezünk, nem fogsz ezekkel az emberekkel itt szót
váltani?

– Ne tarts tőle. Ezek Pozsonynál ki fognak szállni.

– De én hallottam, hogy Bécsig mennek.

– Érsekujváron meg fogják tudni a kalauztól, hogy ebben a coupéban itt
«én» vagyok feleségestől, s akkor ki fognak szállani Pozsonynál. –
Valami még mindig vagyok. A «nagy kutya», a kit jó kikerülni.

Miért van olyan erős hitük a szenvedőknek azokban a délszaki vidékekben,
hogy a halál szigora elől oda menekülnek?

Mikor beszélni hall az ember azokról az örökzöld tájakról: azt hiszi,
hogy az a paradicsom. Pedig épen ez a dajkája a búskomorságnak. Az örök
egyforma virány. Soha sem takarja az a szép fehér hó az alvó földet; nem
rajzolja tele az ablakot szeszélyes kezü tündér jégvirágaival, az örökké
járó tenger soha sem változik át sima jégtükörré. Nincsen tavasz. Nem
kérdezhetjük meg a föld alól kibuvó első jáczintcsirától: minő az álom
oda alant?

S az örökzöld virányban nincs énekes madár. Azoknak a fáin hernyó nem
élődik, s a nélkül a fülemile, rigó meg nem települ; a pacsirtát meg
összefogja az olasz, s megeszi polentával.

Capri bizonyára csak olyan embereknek való, a kik el akarják magukkal
feledtetni, hogy van még világ, nemzet, emberiség, élet; a kiket nem
érdekel semmi izgalma a jelennek, csak egy emlék a multból, s egy remény
a jövőben.

Lándory Capriba vitte a nejét, hogy ott eltemetkezzék vele élve. Czélt
ért. Úgy elfelejtették, mintha soha a világon sem lett volna. Senki sem
beszélt róla többé. Meghaltak mind a ketten szépen.

Vajjon «ki», «hol» fog feltámadni közülük?



A KÉT HAJÓ.

Az egyik volt ő felsége, az olasz király hadihajója, a Fulminante,
melynek kapitánya szivességből felvette Lándory Bertalant, hogy Genuába
szállítsa; külömben napokig kellett volna várnia, pedig sürgetős útja
volt.

A másik hajó pedig volt egy ólomkoporsó, ugyanarra a hajóra felvéve.
Ebben pedig utazott Godiva – haza – ahhoz a kis otthonhoz, a melynek az
ablakán egyre járnak ki és be a zengő méhek.

A búcsú-lövéseket sokszorosan visszahangzotta a nápolyi várfok, aztán a
Castello d’ovo bástyái, majd a sorrentói sziklák; a hajó két fehér
kéményéből felgomolygó fekete füst, mint egy óriási gyászfátyol vonult
el mögötte. A tenger egyik fele ezüsttől csillogó zöld volt, a másik
fele pedig élesen elmetszve, fekete, mint a tinta. S e tintaoceán
határán égett egy hosszú tűzvonal, a felhőkárpit és a tengerszín között,
a leáldozott nap utófénye. A lángvonal között, mint egy tengerbe épített
gula, meredt föl Capri sziklaszigete.

Lándory összefont karokkal, mélyen lehajtott fővel támaszkodott az
árbocznak. Tekintete az előtte keresztben fekvő ólomkoporsó fölött a
távolba tévedezett. A mint aztán lassankint alább-alább sülyedt a
szigetorom a tengerhatárba, a mint annak az utolsó csúcsa is elmerült a
sötétségbe, a mit a tengerrel összeborúló felhő képezett, a téveteg
tekintet visszakerült az előtte fekvő tárgyhoz. Ahhoz a túlvilágra vivő
hajóhoz.

Tehát csak álom volt mind ez? Egy két esztendeig tartó varázs-álom.
Annyi ideje mult, hogy Godiva kitalálta azt a gondolatját: «ne menj el!
maradj itt örökre!»

Hát ez az «örökre!»

Hát csak álom volt az egész boldogság? Azok az édes napok, a miknek
minden órájában hajnal volt, azok a perczek, a miknek vége nem akart
lenni?

Az is mind álom, hogy ott jártak kéz kézben a sorrentói narancserdők
között, s dobálták egymást lehullott narancscsal, mint két pajkos
gyermek? Az mind álom, hogy ott nézték a cocumellai tengerparton, hogy
jön hullám hullám után zúgva, ágaskodva, aztán elterül sisteregve, s a
mint visszavonul, már le van törülve a fövénybe írt szó: «Godiva,
Bertalan: szeretlek?»

Az is álom, hogy együtt látták egymást, szellemmé dicsőülve a
tündérfényű azurbarlangban, hogy együtt keresték az arbutusok közt a
virágzó cyclament, s milyen örömük volt, ha egyet találtak? Álom volt a
tengeren látott szivárvány, mely a víztükrébe nézve teljes körré
egészült ki, átölelve a közötte vitorlázó halászbárkákat? A hosszú,
magányos séták a langy-meleg estéken, s a jövendőről mondott mesék? Két
embernek kölcsönös egymást imádása, a kiknek a lelke egymásba elveszett,
s magában gondolkodni sem tud.

Hát az édes csókok? Az ébresztő, az elaltató csók? «Ha meghalok is:
szeretlek!» Drága csókok! A mikért meg kell fizetni. Talán annyi nappal
tovább tartott volna az élet, a hány csók el lett pazarolva. – Ez is
álom?

Minden álom volt!

Csak egy nem volt.

Az a véghagyomány, a mit utolsó óráiban suttogott szerelmesének, a mikor
már tudta, hogy válniok kell.

– Úgy-e bár, szerelmem, ha egykor atyám nevéről elmulik a homály,
megmaradt vagyona a te kezedbe jut, te abból egy alapítványt fogsz tenni
szerencsétlen árvaleányok megmentésére, s ez az atyám nevét fogja
viselni?

Fogadást tett rá, hogy úgy tesz. Ez már nem álom. Ez igaz.

Aztán még valamit akart mondani a haldokló. De már nem volt ereje, nem
volt hangja hozzá.

Hanem ő kitalálta, hogy mit akar még mondani. S ő mondta el neki:

Van egy ember, a ki «mi miattunk» ártatlanul szenved, te azt nehéz
fogságából ki fogod szabadítani!

Az az üdvözült mosolygás, mely a haldokló arczát átvilágítá, válaszolta,
hogy el van találva az utolsó ohajtása. Csak ez az egy nehéz teher
kötötte még a lelkét a földhöz. A mint attól megszabadult, repülhetett.

Ha azt hinné, hogy az is álom, a halott felemelné azt a leforrasztott
ólomfödelet szellemkezével s elmondaná neki: «úgy van!»

Mély elmerengéséből a hajóskapitány szava verte fel.

– Nehéz felejteni, uram, úgy-e?

– Ha nehéz volna, még lehetséges volna, felelt rá Bertalan.

– Megjön az. A feledés, mondá a kapitány. Én tudom mi az, a mit ön
szenved, mert én is vesztettem el egy hitvest, a ki szép, kedves, fiatal
volt: együtt járt velem a tengeren. Útközben halt meg. Az utolsó öt
perczben, a mikor az ágya mellett ültem, elkezdett énekelni: olyan
hangon, a minőt én soha nem hallottam. Egy dal volt a meghalása. Én azt
hittem, hogy ezt a dalt soha el nem fogom felejteni: hogy megőrülök
bele.

– És el tudta ön felejteni?

– El ám.

– Tán újra megnősült?

– Soha többet. Ez nem tengerésznek való. Lássa ön: még ön szerencsés.
Szépen hazaviszi a halottját, otthon lefekteti a családi sírboltjába.
Eljárhat hozzá, vihet neki virágokat. De én nekem a tengerbe kellett
eltemetni a halottamat. Látnom kellett azt az örvényt, a mi a hullámba
temetett kedvesem után támad, az izenethozó buborékokat, a mik az
örvényből feljönnek. S aztán az átlátszó sírdombot, a mi föléje
hömpölyödik. Önök, a szárazföld boldog lakói, ha a temetést elvégezték,
haza mennek a sírkertből s nem látják azt maguk előtt; de a
tengerészszel együtt jár a temető. Képzelje ön, ha önnek éjjel-nappal
egyik sírdombról a másikra kellene lépdelni, mint a hogy járok én egyik
sírhalomról a másikra. Azt hittem, hogy nem tudok a tengeren maradni
többé. Egész monomania lepett meg ettől a gondolattól.

– És kigyógyult ön belőle?

– Ki ám. Kár, hogy azt a radikalis curát, a min én átestem, önnek fel
nem ajánlhatom, mert az nem kapható mindennap. Fél év telt már bele,
hogy a nőmet elvesztém, s azt a dalt, a miben a lelkét kilehellte, még
mindig egyre hallám, nem a fülemmel, de az egész lelkemmel. Ekkor ütött
ki a háboru, poroszok, olaszok és osztrákok között. Én ott voltam a
lissai tengeri ütközetben, mint hajóhadnagy, a «Ré d’Italia» födélzetén.
Abban a végzetes perczben, a midőn az osztrák hadihajó orrával a «Ré
d’Italia» derekába furódott, én fenn voltam az árboczkötélzeten. Az
iszonyú taszítástól oly sebesen hajlott egyszerre a hajó a tulsó
oldalára, hogy a hajókötélzet, mint valami óriási æol-hárfa zendült meg
bele. Ez volt a zene, uram! A következő perczben már sülyedt a hajó; az
osztrák hadihajó gyorsan húzta ki az orrát az oldalából, s arra ez
elkezdett megfordulni. Én az árboczkötélzetről egyenesen leugrottam a
tengerbe. A kardom és revolverem aláhúztak, folyvást mélyebbre szálltam.
De nem vesztettem el az eszméletemet. Hirtelen lekapcsoltam az
oldalamról az övemet s azzal a fegyvereim súlyától megszabadulva,
elkezdtem magamat a tenger felszinére felküzdeni. Már ekkor az egész
hajó sülyedt alá. Ezer élő ember volt rajta. Mikor ennek az ezer
embernek a halálordítása, melyben utolsó lélekzetét kiadja, megzendült
ott a vizek mélységében, hogy az egész tenger, mint valami óriási
hangszer viszhangzott bele: ez volt aztán a dal! Azt hittem, hogy
megfojt, agyonszorít ez a rémséges halálzene! Fuldokolva küzdtem fel
magamat a vízszínére. Az óriási hajó akkor sülyedt el épen a víz alá. Az
utolsó árbocza, a rákapaszkodó emberekkel még csendesen elfordult maga
körül, s akkor aztán támadt utána egy mély forgatag örvény, melyben,
mint a leforrázott hangyaboly, keringett az összekuszált embertömeg. Az
örvény egyre tágult, széles hullámokat túrva maga körül, melyek, mint a
szökőkút lövelltek fölfelé. Egy ilyen hullámhegy felkapott a hátára,
felvitt a magasba, úgy, hogy még egyszer letekinthettem abba az ezreket
elnyelő tölcsérbe, s aztán kiköpött a torkából a víz-leviathán messzire,
mint a hogy egy békát kifúj az orrán a czethal. Ekkor aztán már csak az
ágyúk bömbölését hallottam. Fuvolaszó az, uram! az után a hang után, a
mit oda lenn a tenger produkált… Ettől a naptól fogva aztán nem
kisértett többé sem ébren, sem álmomban a haldokló feleségem hattyudala.

– Hanem az a tengerfenéki kardal?

– Igenis az; a járókelő hullámokon sem láttam többé az ő domborodó
sírját; csak azt a nagy örvényt amott!

– Ez erős gyógyrendszer volt. Kár, hogy nekem hasonlóra nincsenek
kilátásaim.

– Ki tudhatja azt, uram. Férfi soha sem bizonyos a sorsa felől.
Manfredet nem tudták kigyógyítani a szellemek a búskomorságból: ment
volna csak emberek közé veszekedni, azok majd kikurálták volna
becsületesen.

Reggelre Civita Vecchia elé ért a hajó: ott a kapitány pihenőt tartott,
hogy a Rómából küldött hivatalos sürgönyöket átvegye. Azokkal együtt a
napilapokat is meghozták.

A mint a legelsőt felnyitotta a kapitány, annak mindjárt az elején egy
kövér betükkel nyomtatott táviratot pillanta meg, mely még az ő olasz
temperamentumát is fel tudta fokozni.

Nem tagadhatta meg magától, hogy a hirlappal a kezében be ne rontson
Lándory szobájába, a ki még akkor aludt.

– Nézze ön! A németek csakugyan bevonultak Párisba.

– Miféle németek? kérdé Lándory elbámulva.

– Miféle németek? Hát Moltke, meg Bismark.

– Hát mit akarnak azok Párisban?

– Uram! Engem választott ön ki tréfálkozása tárgyának, vagy nincs még
egészen ébren?

Lándory biztosítá a kapitányt, hogy soha sem szokott tréfálkozni, s mind
az öt érzékének teljes használatában érzi magát.

– Hát ön talán semmit sem tud arról, hogy a németek és francziák között
háboru folyik?

– De igen, a mult tavaszszal akadt egy lap a kezembe, melyből azt
olvastam, hogy a francziák átkeltek a Rajnán három helyen. De ez a hír
annyira izgatólag hatott a nőmre, hogy lázba esett tőle. E naptól fogva
aztán többé nem bontottam fel a lapokat, a miket utánam küldtek.

– Hogyan? ön a mult esztendei tavasz óta nem olvasott ujságot?

– Nem. Ha olvastam volna: a nőm észrevette volna az arczomról, a mit
megtudtam.

– És így ön a Saarbrück és Saarlouis melletti csetepaték óta nem bír
semmiről tudomással?

– Azt tudom, hogy akkor a németek hátrányban voltak.

A kapitány kaczagott és mérgelődött egy hujjában.

– Hisz ez unicum! Ön pénzért mutogathatná magát. Hát ön nem tud semmit a
wörthi ütközetről, a gravelotti nagy mészárlásról? Nem tudja, hogy
Sedánnál elfogták Napoleon császárt egész seregével? Nem tudja, hogy
Bazaine Metzet föladta százötvenezernyi seregével? Nem tudja, hogy
Párist ostromolták? Nem tudja, hogy mi az a commune? Nem tudja, hogy a
Tuilleriákat felgyujtották a forradalmárok? Sejtelme sincs a
petroleurökről? Csak úgy egyszerre esik ön bele a párisi capitulatióba?

Bertalan azt a zengő tengert vélte hallani a füle körül, melynek ezer
halálordítás ad élő hangot. Mi az ő szelid fájdalma ez irtóztató
csapásokhoz képest?

Hiszen, ha azt irja valaki, hogy egy szép asszony nászútra kelt a
férjével, vidáman, szerelmesen, s azután a másik fejezetét a mesének
azon kezdi: két év mulva utazott haza ólomkoporsóban, arra is azt
mondja, a ki ezt olvassa: «hisz ez kegyetlenség!» Hát még ha azt irják,
hogy egy hatalmas, dicsőséges nemzet elindult a maga világverő vezérével
a diadalútra: s aztán elforgatják két esztendő történetlapjait, s
folytatják e szóval: «e szép nagy nemzetet legázolva, összetörve, most
teszik a koporsóba!»

Olyan borzadály lett egyszerre úrrá minden idege fölött, a minőt nem
érzett, midőn kedves halottjának a kezét jéggé fagyni érzé a kezében.

– És ön meg tudta tagadni magától, hogy másfél évig hirlapot ne
olvasson? Ez nagyobb lemondás, mint mikor én egy évig letettem a
szivarozásról, hogy a beteg nőmet ne boszantsam vele.

A két férfi kezét nyujtá egymásnak.

(Nem hiszik ám ezt el, a kik nem próbálták, hogy mire képes egy férfi, a
ki igazán szeret?)

– No, önnek akkor most pokolbeli nagy élvezete lesz! Ha mind meg vannak
azok a hirlapjai, a miket a keresztkötésből ki nem bontott. Mi csak
poharankint nyeltük e csodákat, ön egyszerre úszhatik bennük. Én azt
tanácsolnám önnek, hogy hátulról kezdje az olvasást, mert különben
valami még eddig az orvosok által nem ismert betegséget kap tőle, a mi
csakugyan méltó volna egy olyan kivételes lényhez, mint ön.

– Ugy teszek, hátulról visszafelé fogom olvasni a történetet.

– Önnél nagyobbszerű abstinentiát csak Nordenskjöld svéd kollegámtól
hallottam, a ki az északi Jeges-tengernek egy végerődjében, valahol a
Jugor-Scharon túl, talált egy orosz kormányzót, a kit minden évben
egyszer szokott meglátogatni: az elviszi a számára az egész lefolyt
évben megjelent hirlapokat. S ez a becsületes ember nem hogy a legújabb
hirekre volna kiváncsi, de elteszi szépen az egész csomagot s naponkint
a sorbakövetkezőket leszedi belőle s olvassa 1870 junius 30-ikán, hogy
mi történik 1869. junius hasonló napján?

Ennek a jó adomának csak maga nevetett a kapitány.

Bertalan feje körül már zúgott az a tenger, mely örvénylő tölcsérébe
egyre sodorja alá az emberek miriádjait, országok jólétét, anyák
reménységét, nemzedékek vívmányát, s melynek sötét fenekén nem tudni, mi
lakik?

A míg a hajóút tartott, azalatt csak önmagával volt dolga, annak az
átálmodott két évnek a története olyan volt rá nézve, mint az
Apocalypsis könyve. A mint azonban a hajó a genuai kikötőbe ért s
kezdődött a szárazföld, egyszerre vége lett a boldog
világonkívülélésnek. Az ember nem mehetett olyan helyre, a hol
Elsass-Lotharingiáról, meg az öt milliárdról ne beszéltek volna. A véres
drámának csak az utójátéka folyt már, a hol franczia küzd a franczia
ellen, a communardokat lövik csoportostul főbe.

A világtól elmaradt utazó minden lépten-nyomon beleütközik az ő tudta
nélkül megváltozott világrendbe. A facchino, a ki a málháját kiczepeli
az avisogőzösről, a szeme közé nevet, mikor a borravalót a kezébe
nyomja.

– Mi ez? Egy bajocco! A pápa képével! Hát nem tudja az úr, hogy a
bajocco nem jár többé?

Mikor pedig a douanon megjelen, hogy bevallja a magával hozott
szállítmányok minőségét s végül bediktál egy ólomkoporsót, akkor a
hivatalnokok, a pénzügyőrök, a vámtisztek, még a hordárok is egyszerre,
cholerikus mérges kaczagásban törnek ki.

– No ez már jó! Egy ólomkoporsó!

– No igen, egy ólomkoporsó és benne egy halott: huszonnégy liter
borszesz között. Mi van ezen nevetni való?

Hiszen rendes körülmények között bizony nincs azon semmi tréfálni való
ürügy, hanem e mostani körülmények szerint mégis csak magára vessen az
az utazó, ha jól kinevetik, a ki restelte elolvasni az olasz kormánynak
1870. január 6-án minden hivatalos lapban közzé tett rendeletét, mely
szerint az ólom kivitele Olaszországból szigoruan eltiltatik.

Jó is volna! Azt mondani, hogy koporsó! ólomból!

Nem volt mit tenni mást, mint érczkoporsót szerezni, az ólomból
készültet felnyittatni s aztán még egyszer találkozni a halottjával,
mikor azt az egyik koporsóból a másikba átteszik. A borszesz még egészen
épségben tartá, az arczvonásai sem változtak.

Az érczsarcophagban azonban nem marad meg a borszesz, mert az nem
záródik hermetice. Erre nézve is van kiadott rendszabály a
vámhivatalban.

Az érczkoporsót olvasztott viaszszal öntik tele, mely a holttestet
egészen elfedi.

Azután egy egész waggont kell a számára kibérelni s hátra kell hagyni a
nápolyi orvos hivatalos parerejét, hogy a halott nem ragályos
betegségben mult ki.

A másvilágra csak könnyű az út, de más országba nehéz utazni a holt
embernek.

Ez az átkozott próza épen jó az embernek a szivét kicserzeni.



A MÉREGKEVERŐ.

A mint a sírboltajtót bezárta Lándory, sietett a fogadásának a beváltása
után.

Budapesten is sokat kellett megtanulnia. A miniszterek közül, a kiket
két év előtt tisztelhetett, egyet sem talált a hivatalaikban. Két
esztendő nagy idő s a világ forgandó. Nem buktak azok meg, csak helyet
változtattak. Az egyik elment Bécsbe külügyminiszternek, a másik szintén
oda közös pénzügyérnek, a harmadik a király oldala melletti
miniszternek, a negyedik bankigazgatónak: helyükben csupa új emberek
ültek.

Az első tapasztalata az volt, hogy minden ismerőse, a kivel találkozik,
olyan képpel fogadja, mintha ő volna az a hires angol, a kit a vadak
elfogtak, aztán tetőtől talpig czifrára megtätowáltak. Az egyiknek nem
jut hirtelen eszébe a neve: «a! a! Lándory!» Ez bámul rajta, hogy még
él! A második megcsodálja, hogy megnőtt a szakálla! A harmadik megöleli,
a kezét megszorongatja, s igazán el van telve örömmel, hogy ismét itt
látja. Ez gratulál neki a felesége halálához, a ki miatt nem járhatott a
társaságba. Most már újból salonképes. És aztán beszél neki minden ember
az öt milliárd hadisarczról.

Az nem volna baj, hogy a közönség elfelejtette régen az ő viselt
dolgait, a nagy rémpörrel együtt; de nagyobb galiba az, hogy a
miniszterek is elfelejtették, s mikor azon kezdi, hogy ő egy foglyot
akar kiszabadítani, mindenik azt hiszi, hogy III. Napoleonról beszél.

A maga régi jó barátjával, a miniszterrel, a kivel fogadott valamibe
amaz emlékezetes koronázási bálban, csak jó volna, mert az épen jó
helyre került: a király oldala mellé miniszternek. Annak csak egy
emlékeztető levelet kell küldenie: Kegyelmes uram, kedves barátom! A
fogadásomat megnyertem: «te adsz nekem valamit, a mi neked nem kerül
semmibe, és a mi nekem nem használ semmit. Én tehát kérek tőled egy
elitélt rabot: neve Kalthahn Péter. Eszközölj számára amnestiát». A
gentleman miniszter bizonyára honorálni fogja a vesztett pariet. Hanem
az a baj, hogy egy szabadon bocsátandó gonosztevő dolga iránt még a
belügyminiszter és az igazságügyminiszter is érdeklődik: azok pedig új
emberek; az egész rémpör, Rózsa Sándor, Monterosso, Traumhold a maguk
Lándoryjával együtt tiszta holdbeli történet rájuk nézve: azoknak tehát
élőszóval kell elmondani a magyarázatot, indokokat, hogy miért van az
ötszáz illavai rab között egy, a ki nem tartozik oda.

Végre ez is megjárta a maga útját. Lándory megkapta a kegyelmi levelet
Kalthahn Péter számára.

Csakhogy ekkor megint egy kis galiba jött közbe: a miről ő neki ismét
nem volt tudomása. Persze, az ujdonságrovatot nem olvasta el a lapokban:
külömben értesülve lett volna, hogy az illavai fegyházban lázadás ütött
ki a rabok között, mely fegyveres erővel lett elnyomva s ennek
következtében többen a legjobban terhelt rabok közül a szamosujvári
fegyházba lettek átszállítva. Azok között vala a Péter is.

Lándory tehát hiába tette meg az utat Illavára; vissza kellett térnie
Budapestre, hogy az igazságügyminisztertől új engedélyt kapjon a
szamosujvári fegyencztelep meglátogatására.

Ez időköz alatt megint nyilt alkalma valami csodálatos rendkívüliség
által hiressé tenni magát.

A trieszti Generali biztosító intézet kerestette fel hivatalosan, azzal
a megszólítással, hogy vegye fel az intézet pénztáránál a felesége
halálával esedékes 200 ezer forintot, a halál napjától számított 4%-os
kamatokkal.

Lándory azt felelte vissza a Generalinak, hogy neki nincs birtokában
semmiféle biztosítási polizze.

Erre a Generali megint azzal replikázott, hogy akár van az úrnak
polizze, akár nincs a kezében, a biztosítási kötvény a társaságnál be
van jegyezve, a pénzt fizetik.

S mintha a társaság vezérigazgatói maguk is gondolatolvasóknak álltak
volna be, mellékelve a felszólításhoz megküldték az alapszabályaikat, s
azokon történt változtatásokat.

Az ilyen időszaki határozat kétszer is alá volt húzva, kék és veres
plajbászszal.

«A biztosított összeg öngyilkosság esetében is kifizettetik, ha az
életbiztosítás a haláleset előtt három évvel köttetett, s ha az illető
három éven keresztül fizette a biztosítási díjt.»

S ez a határozat két nappal előbb lett hozva, mint Traumhold bankár
rejtélyes halála bekövetkezék.

Erre aztán Lándory azt válaszolta, hogy csak maradjon hát a biztosítási
összeg a társulat pénztárában, négyes kamatra, félévi felmondással, majd
egyszer rendelkezni fog a tőkéről is, meg a kamatairól is.

Hogy ez nem maradt titokban, az természetes.

Talán másutt is, nemcsak Magyarországon, erősen megbámulnának egy
embert, a kit 200 ezer forinttal erőszakosan kinálnak, s azt feleli
erre, hogy csak hadd maradjon ott, a hol van.

Ez is az unicumok, a hihetetlenek muzeumát öregbíti.

Lándory, a mint a szamosujvári fegyencztelep igazgatóságának szóló
rendeletet megkapta, sietett fel Erdélybe. Két nap alatt odaért
Szamosujvárra.

Az ottani állami fegyház hajdan apáczakolostor volt, ölnyi széles falai,
kettős vastag vasrácsok az ablakain, a lépcsőzetek, folyosók mindenütt
dupla vasrostélyajtókkal elzárva. A bejáratainál fegyverben álló őrség,
mindenütt szigorú rend, felügyelet. Nyolczszáz ember van ott együtt, a
ki mind tíz éven felüli szabadságvesztésre van elitélve. A gonosztevők
mágnási háza ez.

Csakhogy ezek mind dolgoznak. A földszinti termek megannyi műhelyek:
asztalosok, kádárok, kerékgyártók, nyergesek dolgoznak a mester
utasítása szerint, a mester maga is fegyencz. A lakatosműhelyben egy
hirhedett betörő tolvaj felnyithatatlan zárakat készít. (Saját
találmánya, a párisi világtárlaton díjat kapott érte.) A kápolnának a
falaira szenteket és angyalokat fest frescóban egy elítélt rab, a másik
az oltárszobrokat faragja. Valaha utonálló volt mind a kettő.

Az óriási konyhában roppant kondérokban főzik a jóizű ételt, s a nagy
kemenczékből épen akkor szedik ki az illatozó czipókat.

A nagy hálótermek az első emeleten nappal üresek; külön vetett ágya
minden rabnak, a falon egy táblácska a nevével és életkorával.

Lándory megdicsérte a vezető igazgatót azért, hogy e táblákról elhagyták
a fegyencz vétkének megnevezését, a hogy korábban szokás volt.

A második emeleten vannak a szabóműhelyek, a pokróczszövő székek, a
daraszológépek.

Lándory nem idegen abban a társaságban.

A rabok optimátesei az ő kezén keresztül kerültek ide.

Ő is rájuk ismer: azok is ő reá.

Megtalálja a varrógép mellett Rózsa Sándort, a puszták fejedelmét; a
gyapjutépő gépnél a rablóvilág Herculeseit, Farkas Bénit, Krokmanlikot,
s beszédbe elegyedik velük.

Egy hosszú teremnek a zugában, az ablak előtt ül magányosan egy magas
szál férfi, rövidre nyirt sűrű őszhajjal, s ir.

Ez a társaság könyvvezetője. Mert a consortiumnak rendes üzlete van:
mindenki keres, pénzt szerez; annak kétharmada az államé, a miért
ellátást ad, egyharmada a munkás fegyenczé, a mit kiszabadulásakor
megkap, vagy időközben elküldhet a családjának. Erről pontos számadást
kell vezetni. A ki ezt a hivatalt végzi, az a «bankár».

Lándory ráismert benne Kalthahn Péterre.

– Ez a legveszedelmesebb gonosztevő az egész társaságban, sugja fülébe
halkan az ellenőr.

– Ismerem, mondá Lándory. Kezemben volt a feje.

– Azóta még qualifikálta magát. Megduplázta a kapitulatióját.

Lándory odament a számadásai mellett ülő fegyenczhez. Az szabály szerint
felállt a közeledtére s katonás állásba helyezte magát, s mint egy
felhúzott óragép, melynek a rugóját megnyomják, elverte a
kötelességszerű mondatot:

– Nevem Kalthahn Péter, negyvenöt éves vagyok felekezetnélküli, nőtelen,
trencsénmegyei születésű; vétkem orgyilkosság és rablás, gazdámat
megmérgeztem, és pénztárát kiraboltam. Ezért halálra lettem itélve,
kegyelem útján büntetésem tizenöt évi fogságra változtattatott.
Másodszor az illavai államfegyházban kitört fegyenczlázadásban tettleges
részt vettem. Ezért újabban tizenöt évre lettem elitélve.

– Tehát összesen harmincz éve van neki, mondá Lándory az igazgatóhoz
fordulva.

– Csak huszonhét és fél: harmadfelet már leült.

– Hogyan tűri büntetését?

– A legnagyobb nyugalommal. Épen azért a legveszedelmesebb ember.
Nagyobb befolyása van a fegyenczekre, mint minden felügyelőnek és
papnak. Ha mások türelmetlenkednek, ő csendes szavakkal lecsillapítja
őket. A legmakacsabb természetű rabokat meg tudja puhítani. S ezen
álarcz alatt a legengesztelhetetlenebb rosszakarat rejlik nála. A feje
tele van kiszabadulási tervekkel. Önnek lesz alkalma még ez órában
meggyőződni arról a roppant nagy befolyásról, a mit ez az ember a többi
fegyenczekre gyakorol. Egy fegyencz meghalt, azt fogják temetni.
Nazarénus volt. Semmiféle felekezethez nem tartozott. Annálfogva pap nem
fogja neki a végkiséretet adhatni. A fegyenczek lelkiismeretét nem lehet
kényszer alá vetni. A nazarénusság nagyon terjed közöttük. S ez még jó,
mert a nazarénusnak kötelessége a maga patriarchája előtt minden bűnét
meggyónni. Ez az ember az ő patriarchájuk. A temetésnél ő fog szólni.
Semmi egyebet nem szabad neki elmondani, csupán a Miatyánkot. Majd
meglátja ön, hogy mit tud ez az ember egy Miatyánkból csinálni?

A vár harangja megszólalt: a készülőre szólt.

A fegyenczek egyszerre abba hagyták a munkáikat, a foglárok «sorakozz!»
szavára kettős sort képeztek, s a fegyveres őrök kiséretében elhagyták a
műhelyt.

Kalthahn Péternek előbb egy elővigyázati rendszabályt kellett magán
megtörténni hagyni. A két kezére könnyű bilincset tettek.

– A veszedelmesebb raboknál alkalmazzuk azt, mondá az igazgató, midőn a
fogházon kívül bocsáttatnak. A temető kívül van. Ha bilincs nem volna a
kezükön, könnyen zenebonát kezdhetnének.

Igaz, hogy imádkozni összebilincselt kézzel is lehet.

Lándory az igazgató kiséretében lement a külső udvarra; a hol az egész
fegyencz nép össze volt már gyülekezve. Az udvar közepén egyszerű
deszkakoporsóban feküdt a halott. Ősz hajú, borostás arczú vén ember.
Hatvanöt évének felénél többet vasrostély mögött élt le. Most már
megszabadult.

A raboknak daltársaságuk is van, szabad nekik énekelni. A ki betanította
őket, valamikor pópa volt. Nagy vétség miatt lett életfogytig elitélve.
Itt most karmester, énektanító. Gyönyörű hangja van.

A rabok kardalát viszhangozzák a komor falak, s mikor annak vége van,
hat bajtárs vállára emeli a koporsót, melyben a halott fedetlen arczczal
az ég felé fordulva fekszik, s azzal megindul a hosszú menet a kapun
keresztül, négyes sorban. Két sor fegyencz középen s két sor foglár
szélről, élesre töltött szuronyos fegyverekkel.

A temető nem messze van a fegyháztól: csupán az ő számukra van az ott.
Némelyik sírnak a fejénél kereszt is van; a többinél csak egyszerű
fejfa. Két kezdő betűje a névnek, aztán meg a halál éve és napja. Ha
jönne még valaki tudakozódni az ott alvó felől, megtalálja a fegyház
halottas könyvébe beirva az egész nevét. De hát ki keresné őket?
Időjártával benövi a sírt a fű, élő fát nem ültetnek rája.

Az új lakost lebocsátják társai a megásott gödörbe, a közben
tréfálkoznak vele: «nem cserélnénk madráczot, komám?» mond az egyik.
«Ennek már szabad pipázni!» biztatja a másik: «hogy fog ez holnap
bámulni, hogy nem költi fel a porkoláb!» «Hallgassatok el!» kiált rájuk
a rabok patriarchája, s a sír szélén állva elmondja fölötte a
Miatyánkot.

Minden mondás után szünetet tart, az meg van neki engedve, hogy a
hallgatók meggondolhassák jól, hogy mit kértek attól a nagy birótól?

Lándory csakugyan meggyőződött róla, hogy lehet gyülekezet, melynek
közepette az Úr imája a minden szónoklatok leghatásosabbjává emelkedik.
Az utolsó mondatnál: «szabadíts meg a gonosztól», sokan elkezdenek
zokogni.

Azután a szónok egy marék porondot szórt a sírba; a körülállók
mindegyike hajított utána egy göröngyöt; négyen a kapákhoz fogtak s
aztán zuhogott alá a sírba a föld. Bevégezte egy rövid ének.

Ismét hangzott a foglárok szava: «sorakozz! indulj!» Az élőhalottak
visszatértek a sírkertből a másik temetőbe, a börtönbe. A harangszó
elhallgatott. A munka újra kezdődik.

– Kalthahn Péter, maradjon idelenn? parancsolá az igazgató.

A nevén szólított azon a helyen állt meg, a hol a parancsszó találta.

– Ön magányosan akar vele beszélni? kérdezé az igazgató Lándorytól.

– Igen. Egyedül. Üres a «dühöngők» zárkája!

– Üres.

Az egy földszinti szoba, az őrhelylyel átellenben, melynek vasajtója
egyenesen az udvarra nyilik; ablaka magasan van, kettős rácscsal
ellátva. Azonkívül a vasajtón is van egy szellentyű, melyen keresztül a
börtönbe láthatni. A zárka bútorzata egy ágy, asztal és ülőke; mind
nehéz, tömör tölgyfából faragva: azokat össze nem lehet törni, sem
fegyverül használni.

Az igazgató felnyittatá a zárkát.

– Két fegyveres foglár az ajtóhoz álljon.

– Szükségtelen, mondá Lándory. Ne legyen a közelemben senki.

– Bocsásson meg, uram. Én ugyan nagyon jól ismerem önnek a személyes
bátorságát a gonosztevőkkel szemben. Az a hirhedett rablógyilkos odafenn
a gyapjutépő gépnél maga beszélte el, hogy a vizsgálat előtt ő volt a
legdühösebb önre s esküdözött, hogy ha egyszer egy kést kaphat és önt
megláthatja, ha békó lesz is a két kezén, le fogja önt szurni. Erre ön
felhozatta őt magához, levetette róla a lánczokat, bezárta mögötte az
ajtót, s akkor letett eléje egy éles kést az asztalra, s azt mondá neki:
«te azt beszéled, hogy ha egyedül kaphatsz, egy késsel a kezedben, hát
azt a szívembe fogod ütni. No hát itt van a kés, hadd látom, van-e
bátorságod, hogy megölj?» S erre a szóra a sámsoni erejű gonosz
elkezdett reszketni, térdre esett és gyónt. Ezt megtehette ön a
Krokmanlikkal, de ne kisértse meg a Kalthahn Péterrel, mert az egy
raffinált komédiás: szeliden beszél önnel, alázatos arczczal, teljes
nyugalommal. És a legnagyobb szelidségből egyszerre a rézbőrű indián
szilajságával szökik önre, s ha megragadja önt azokkal a rettenetes
ökleivel, a mik a vasrudat elhajlítják: ön egy percz alatt veszve van.

– Nem félek tőle. Egyedül akarok vele maradni.

– Azért én a közelben leszek. Ez az én kötelességem.

Lándory előre ment a zárkába, utána Kalthahn Péter, a kinek a kezeiről
levették a bilincseket.

Mikor egyedül maradtak, Lándory leült az asztal mellé, megjelölve
Kalthahnnak a helyet, hová álljon.

– Kalthahn Péter, ön azt vallotta magára, hogy gazdáját Traumhold
bankárt megmérgezte.

– Úgy van.

– Ez nem igaz. Önnek nem lehetett azt az embert megölni, a ki önnek
gyermekkorától fogva jóltevője volt, a ki önnek apját, anyját tartotta
holtukig. Ön az egész családnak kedvencze volt, mi vihette volna önt
arra az elhatározásra, hogy gyilkosává legyen a jóltevőjének?

– Sokat olvastam a hirlapokban hasonló esetekről, hogy inasok,
hivatalnokok, a kik hosszú évsoron át a becsületesség mintaképei voltak,
egyszerre csak elrabolták a rájuk bizott pénztárt, ha rákerült a sor,
gyilkoltak is: és aztán elszöktek a rablott pénzzel, s éltek vigan szép
leányok társaságábon, dinom-dánom, dobzódás között. Kedvet kaptam hozzá.
A példa csábít.

– Én pedig azt mondom önnek, hogy ön nem keverte a mérget Traumhold
számára, s az egész szökése a kirabolt pénztárral csak úgy volt intézve,
hogy önt a legelső állomáson elfogják, s önnek a gyilkossági és rablási
bűnténye csak eltakargatása volt Traumhold öngyilkosságának.

Péternek még az ajkai is elsápadtak e szóra.

– Esküszöm, uram!

– Ne esküdjék! Én minden körülményt ismerek. Traumhold olyan bajba
keveredett, melyből világi fogalmak szerint más menekülés nem volt, mint
leszámolni az élettel. Becsülete és vagyona, a látszat menthetetlenül
elveszve. De volt egy nagy összegre szóló életbiztosítása. Ezt meg
akarta a leánya számára menteni. Ezért vállalta ön magára a gyilkosság
vádját. Ez öntől mesés önfeláldozás volt.

– Nem! Nem! Nem! kiáltott a rab, s most már szikráztak a szemei, s
öklével a mellét verte. Én voltam a gyilkosa.

– Csak nyugodt vér, Péter, mondá Lándory, odalépve a rabhoz s vállára
téve a kezét. Önnek az egész elvállalt bűne egy nagy hiba volt: egy
tévedés. Az a biztosító társaság, melynél Traumhold halál esetére
szerződést kötött, néhány nappal előbb már határozatot hozott, mely
szerint a biztosított összeg még öngyilkosság esetében is ki lesz
fizetve. Ime, nézze ön ezt a nyomtatványt. Olvassa el az aláhúzott
sorokat.

Péternek a hideg veriték gyöngyözött a homlokán, mikor e sorokat olvasá.
Nagy küzdelemnek kellett odabenn támadni a lelkében. Azonban ismét csak
visszanyerte a fegyencznél szokásos óvatosságot.

– Hát én ebből mit tudok meg?

– Azt, hogy a biztosított összeget kifizetik Traumhold örökösének még
akkor is, ha annak nem gyilkos kéz, hanem saját akarata idézte is elő a
halálát.

Péter most már ravaszul nevetett.

– Hát most én ezen mit vegyek magamnak? Hiszen ha visszavonom a
vallomásomat, ha azt mondom: én nem öltem meg a bankárt; ravaszság,
tréfa volt az egész pénztárkirablás és ha azt nekem kegyesen el is
hinnék; s az azért kapott tizenharmadfél esztendőmet ide ajándékoznák:
még akkor is maradna a másik tizenöt esztendő a hátamon, a mit az
illavai lázadásban való részvételért kaptam. Nekem is van
életbiztosításom tizenöt esztendőre, hahaha!

Ez a cynikus kaczagás itt a börtönben úgy hangzott, mintha valami
csontházból a váz-emberek kezdenének el a hozzájuk betévedt halandóra
nevetni.

– Ön ebbe a lázadásba valószinűleg akarata ellen keveredett, mondá
Lándory.

– Nem, uram. Egyike voltam az «értelmi szerzőknek», a hogy hivatalosan
mondják. A kitörésnél ott voltam a vezér Monte Rosso oldalánál. Az a
golyó, mely őt leteríté, épen úgy találhatott volna engem is. Mi igen
jól értettük egymást. A törvényszék semmiképen nem becsülte túl az
érdemeimet, mikor tizenöt esztendővel tisztelt meg. Tessék elhinni, hogy
ez olyan szabott ár, mint a két krajczáros zsemlyéé.

– Mindegy, szólt Lándory szárazon. Azért ön mégis amnestiát kapott,
minden állítólagos, vagy valóságos vétségeire nézve s a mai nappal
megszünik rab lenni. Szabad emberré lesz.

Ez a nagy mondás épen semmi hatást sem tett a rabra.

Az obligát térdreborulás, kézösszekulcsolás, hálálkodás, mind elmaradt.

A hallott örömhir által meglepett ember közönyösen állt az «evangelium»
hirdető előtt. S még az ajkait pittyeszté:

– Minek nekem az az amnestia? szólt vállvonva. Hát hová jutok én ezzel?
Itt most solid alkalmazásom van. A társaság, a melyben élek, respektál,
tart reám valamit. Mindnyájan ismerjük egymást. Tudjuk, hogy kik
vagyunk? egyikünk sem kérkedik; az igazi érdemeink köztudomásra vannak.
Szükségeinkről gondoskodva van. Kapunk jó ételt, kenyeret (a milyet
Olaszországban csak a herczegek esznek, mikor nevüknapja van); kapunk
egyforma divatú ruhát, éjszakára tiszta ágyat, nappal becsületes munkát;
vasárnap pihenünk, énekelünk kardalban, muzsikálunk, olvasgatunk.
Felügyelőink, előljáróink az igazgatón kezdve az utolsó foglárig,
szigoruan, de emberségesen bánnak velünk. És aztán mind azért, a mi
velem a vasrostélyon belül történik, nem kell senkinek azt mondanom,
hogy «köszönöm». Nem követel magának részt a háládatosságból senki. Úgy
vagyok itten, mintha valami kisebbszerű asteroidba belelőttek volna, a
melyen nem fér el több ezer embernél, s a hol minden embert a mennyei
gondviselés lát el minden szükségessel. A paradicsomi Ádám, Éva nélkül!
Nem kivánkozom a régi földre vissza többet. Mit keressek én még a
világban? Szolgának neveltek: semmi mesterséget nem tanultam. Ahhoz meg,
hogy fát vágjak az utczán, nincsen izlésem. Ha most innen kilöknek,
rosszabb vagyok a partra dobott halnál. Ki fogad meg cselédjének egy
börtönből kiszabadult méregkeverőt?

– Én veszem önt magamhoz, mondá Lándory.

A rab összecsapta a kezeit.

– Ön akar engemet magához venni? «Ön?» és «engemet?» Ez, uram, bocsásson
meg ön, ha igazi nevén mondom; (fegyencz vagyok, nem tudom válogatni a
szót) ez hetvenkedés! Hogy ön akar engemet szolgájának megfogadni, a
kire rábizza éjjeli álmát, ivópoharát, az ételét! Mi akar ez lenni?
Fogadott ön valakivel, hogy ezt is meg meri tenni? Ön experimentálni
akar rajtam, mint mikor a megkötözött kutyán vivisectiót visznek véghez,
mint mikor a tengeri nyúlba beoltják az ebdühöt. De én nem vagyok se kis
kutya, se tengeri nyúl. Nehéz indulatokkal teljes, haragot eltevő,
nyájaskodásokkal meg nem engesztelhető ember vagyok. Hagyjon itt
engemet! Higyje el, hogy a magam helyén vagyok. Ha zsivány kell önnek, a
kivel kisérletet akar tenni, válaszszon a kilenczszáz közül vaktában
egyet. Lehet, hogy szerencséje lesz vele. Lehet, hogy megtanítja a
farkast apportirozni. De engem ne vigyen ki innen! Kérdezze meg csak az
igazgatót.

– Én pedig önt fogom innen kivinni, s ezt nem azért teszem, hogy
lélektani merész kisérletet kezdjek el önön végrehajtani. A mint a
börtönajtón kilépünk, azt mondom önnek: «Kalthahn Péter! Erre van
éjszak, arra nyugot, amarra dél, emerre kelet! tessék választani, melyik
égalj lesz önnek jobb». Hanem ön arra fog jönni, a merre én megyek, maga
jó szántából, és mellettem marad, minden kényszerítés nélkül.

– Erre kiváncsi vagyok, mondá a fegyencz, karjait keresztbetéve mellén.

– Engem nem valami kisérleti hóbort hozott arra az eszmére, hogy egy
méregkeverésért elitélt orgyilkost szabadítsak ki a börtönből, hanem
erős fogadás, a mit haldokló nőmnek tettem. Szegény Godivámnak utolsó
kivánsága az volt, hogy szabadítsam ki az ő érette ártatlanul szenvedő
Pétert.

– Micsoda Godiva? kiáltá fel a rab.

– Traumhold leánya: az én nőm. Két évig éltünk együtt, míg a halál el
nem szakított. Boldogok voltunk.

– Traumhold Godiva az ön neje? kiabált a fegyencz. Annak a férfinak a
leánya, a ki ön miatt halt meg: elkárhozva ezen a földön és a
másvilágon! Mit tett ön vele? Erőszakkal kényszeríté, bűvitalt adott
neki?

– Önként választott gyámjának, s egy évig művészi munkával tartotta fenn
magát az én tanácsom szerint.

– Munkával? Munkával? dörmögé a rab. Ezt már elhiszem. Ez az ő vonása.

– A szünidő alatt Münchenből lejött hozzám a falusi jószágomra, a
nővérem látogatására. Nővérem hirtelen meghalt. Mi megszerettük egymást
és összekeltünk.

– Mesének tetszik ez, mert nagyon szép.

– Hát egy bizonyítványt is mutatok önnek. Olvassa el ezt a legutolsó
levelét a biztosító társaságnak.

Odaadta a rabnak a levelet.

Péter összehúzott szemöldökkel olvasta az irást, beleütögetve az öklével
s egyes szavakat mormogva belőle: «született Traumhold Godiva», «meghalt
Capri szigetén, mellbajban», – «eltemetve Bartafalván Magyarországon».
(Hazahozta magával!) Mégis igaz hát. Szerette nagyon. S nem vette fel a
pénzt a halála után.

Azzal hirtelen odafordult Lándoryhoz.

– Hallotta ön őt még kaczagni valaha?

– Mindennap.

– Hát vissza tudta adni, a mit elrabolt tőle? A nevetését? Hát miért
kellett neki meghalni?

– Azért, mert nagyon szeretett.

– Hát valóban gondolt ő a szegény Péterre valaha? Nem szidott, nem
átkozott? Az apja gyilkosát?

– Hisz engem is azért szeretett meg, mert azt mondtam neki, hogy nem
tartom önt Traumhold megölőjének.

– Uram! Ön mégis csak vivisectiót követ el rajtam, mint a megkötözött
kis kutyán. Most már a szivemet bonczolja!

– Hát még valamit mutatok önnek, Péter. Itt van a jegyzékkönyvecském, a
melybe hol én karmoltam valami vázlatot, hol a kedvesem rajzolt bele
egy-egy alakot, a mi elénk került Capriban, vagy Nápolyban. Keresse ön
fel benne az utolsó lapot.

Azon a lapon volt lerajzolva egy fegyencz, két kezén békóval, a mint egy
dupla rostélyú ablakon kibámul; a kép alá irva: «emlékül férjemnek».

Annak a fegyencznek az arczában saját magára ismert Kalthahn Péter.

Azzal ez a kemény ember, a milyen hosszú volt, úgy vágta végig magát a
zárka kőpadlatán arczczal s elkezdett ordítva zokogni, mint egy
vadállat.

Erre berohant a zárka ajtaján az igazgató, a porkoláb, az őrök.

Lándory inte nekik, hogy csak maradjanak.

Lehajolt a fegyenczhez, hogy felemelje a földről. Nem birta. Az a lábait
tartá átölelve: a saruit áztatta könyeivel.

Aztán, mikor elvégezte, térdre emelkedett, s vad indulattal szakítá
kétfelé a mellén rabköntösét, durva szőrös mellét kimutatva, mintha azt
akarná, hogy a lelkébe lássanak.

– Most már, uram, követni fogom önt, mint az árnyéka, s meghalok önért,
a mikor kelleni fog.

A fegyházigazgató nagyot bámult ezen a beszéden.

– Hová követnéd te ezt az urat, Kalthahn Péter, mint az árnyék? Van te
neked még huszonhét esztendőd árnyékban henyélni való.

– Kalthahn Péter hátralevő büntetése legmagasabb kegyelem útján el van
engedve, mondá Lándory, átadva a hivatalos levelet az igazgatónak.

Az egyik bámulatból a másikba esett.

– Uram! Ön a legveszedelmesebb gonosztevőt ereszti szélnek! Hisz ez azon
fogja kezdeni, hogy önt magát megöli az úton s aztán rablóbandát
szervez.

– Velem fog maradni.

– Talán magához veszi komornyiknak? Vagy tán épen pinczemesternek, vagy
szakácsnak? Nem mondok ellene. Csak azt az egyet kérem, hogy ha egyszer
meglátogatom önt uri kastélyában, ebédre ott ne maraszszon.

Ezen lehetett volna nevetni is.

– Biztosítom önt, igazgató úr, hogy Kalthahn Péter soha sem volt
méregkeverő.

– Mit szólsz ehhez Péter?

– Nem voltam az.

– Hát akkor miért vallottad ezt magadra? Hát a bankár pénzét ki rabolta
el?

Lándory köhécselt.

– Kalthahn Péter nem fegyencz többé. Kérem a polgári ruháit
előkerestetni.

– Azok jó hátul vannak eltéve a raktárban. Harmincz esztendei pihenésre.
Most csak még egy kérdést Kalthahn Péterhez. Nem vallatásképen, hanem
csak kiváncsiságból. Az az illavai lázadás is csak «félreértés» volt?
Olyan hallucinatio?

– Nem. Az komoly dolog volt.

Lándory eléje vágott.

– Én annak is tudom a titkát.

– Azt nem tudja ön, uram, szólt Péter határozott hangon, mert azt csak
ketten tudtuk: s az egyik már halott.

– Sokat tanultam én már a halottaktól.



AZ ELRABOLT KINCS.

Több szót nem lett váltottak. A hivatalos formaságok betöltettek. A
fegyház igazgatósága kiállította Kalthahn Péter számára a szabadon
bocsátási levelet; a harmadfél év alatt félretett munkadíját
leszámlálták a kezébe; polgári ruháit, a melyeket elfogatásakor viselt,
előkeresték a számára, a fegyenczruhákat átvette a ruhatárnok s aztán
egész csendben bocsátották el az intézetből. A többi fegyencznek nem
hirdetik azt ki, hogy egy társuk kegyelmet kapott, mert az mindig
felháborodást kelt a hátramaradtakban.

Péter új gazdájával együtt a városi vendéglőbe sietett. Lándory az
ebédet oda hozatta a szobájába kettőjük számára. Még most nem állt fenn
közöttük az úr és szolga közötti viszony, még most csak utitársak
voltak. Ebédelhettek egy asztalnál. Itt senki sem ismerte őket.

Péternek annyira ment a helyzetismerete, hogy maga rendelt magának
ebédet: ürütokányt zöld paprikával, egy pint rózsamálit borvízzel. Saját
zsebére megy ma, van pénze!

Az ember úgy falt, mint egy vadállat. Ebéd után Lándory szivart adott
neki. Az meg épen a paradicsom volt rá nézve. A raboknak nem szabad se
bort inni, se dohányozni. Péter ugyan komiszabb szivarral is beérte
volna, nem vágyik ő havannára, míg Lándory meg nem magyarázta neki, hogy
az ember a saját érdekében szokta az utitársát jó szivarral megkinálni,
hogy ne bűzöljön az orra alá a 4 krajczáros patkányfarkkal.

Mikor aztán egész derült kedélybe hozta az emberét, akkor elkezdett vele
beszélgetni. Ez volt a szokása vizsgálóbiró korában is. Rózsa Sándorral
gyakran elkvaterkázgattak, mikor felhozatta a rablót a börtönből magán
szobájába, s aztán pipaszó mellett sok egyetmást megtudott az ember, a
mit semmi tortura napvilágra nem hozott volna.

– Ne hidd ám azt, Péter, (Lándory most már tegezte emberét) hogy én
valami cagliostrói bűvészetben járok, a mikor azt mondom, hogy sokat
tanultam a halottaktól. Többször vezettek azok már engem az élők
nyomába. Most is épen a meghalt Monto Rosso vezetett rá a te illavai
lázadásod titkára. Azt mondád, hogy ez a nevezetes kalandor elesett
annál a kitörési merényletnél.

– Két golyó találta; épen mellettem állt, egy vasrudat emelve a kezében.

– Tehát egymás mellett álltatok; legbensőbb szövetségesek. Ez az első
nyom. Te, a büntudattal nem terhelt, ártatlanul elitélt, és ő, a
sokszoros gonosztevő: szövetségesek. – A második nyom, a te
magaviseletedben levő ellenmondás. – Előttem így szólsz: «nem akarom a
börtönt elhagyni». Adod a cynicust. Neked jobban tetszik idebenn, mint
odakinn. Jó ember a porkoláb. A rabok herczegi prófuntokat esznek. A
kegyelemlevéllel a markodban vissza akarsz térni a vasrács mögé, s
leülni a harmincz esztendőt. Illaván pedig összeesküszöl a rabtársakkal,
hogy a börtönből kitörj erőszakkal, életedet koczkára téve s a másokét
fenyegetve. Ez az erős ellenmondás valóságos bösztörzárat (vexirzár)
képez a lelkeden.

Péter önelégülten mosolygott azon, hogy ő ilyen derekasan be tudta magát
zárni.

– Csakhogy én ezt a zárat fel tudom nyitni.

Péter fújta a füstöt a havannából. Azt hitte, hogy azzal befellegzi
magát.

– Az a Monte Rosso sokszor megfordult Traumhold üzletében, s te ott
találkoztál vele. Neked akkor is gyanus volt az az ember s gyanudat
nemcsak a bankár, de egyes hivatalnokok előtt is kimondtad. Ő azonban
téged a hűség és becsületesség mintaképének tartott. Egyszer aztán
összekerültetek, mint elitélt fegyenczek, az illavai
nyereggyártóműhelyben. Nagy volt a meglepetés! Az előkelő, elegáns úr, a
ki százezreket hordott a bankba s mindig parfümözött bankókat osztott
borravalónak, s a hűséges inas, a ki azokat orrfintorgatva fogadta. Mind
a kettő fegyencz-zubbonyban. Minő találkozás. «Servus pajtás!» Akkor
aztán kölcsönösen megismertétek egymást. Monte Rosso internationalis
rablótársaság nagymestere, Kalthahn Péter pedig Traumhold bankár
gyilkosa és kirablója. «Ez az én emberem!» mondá magában Monte Rosso. S
föltette magában, hogy fel fog használni eszközének. A közös étkezés
alatt a rabok beszélhetnek egymással. Ezt olyan furfangosan teszik, hogy
a mint egymás mellett ülnek, beszélnek mindent össze-vissza, csak mikor
a beszélő könyökével megtaszítja a szomszédját, az a szó a megtartani
való: a többi polyva. A hátuk mögött álló őr hasztalan hegyezi a fülét,
nem ért meg semmit, bár mindent meghall.

– Ön ezt is tudja?

– Azelőtt a falat kopogtatva beszéltek egymással, a rab alphabet
szerint. De ez most lehetetlenné van téve, minthogy egy foglár mindig
ott van a hálószobájukban. Tehát a Monte Rosso elmondá a Kalthahn
Péternek, hogy ő egy nagyszerű fogást csinált Francziaországban, a
halotti ágyán fekvő Lis Blanc gróf kastélyába betörve, s annak a kincses
szekrényét szerencsésen elemelve. Az eset nagy port vert fel
Európaszerte, nemcsak az elrabolt kincs nagy értéke miatt, de különösen
azért, mert ugyanazon szekrényben volt a meghalt gróf legutolsó
végrendelete, melyben kitagadott fiát visszaveszi a kegyébe s általános
örökösévé teszi. A korábbi végrendelet egy unokaöcsre hagyja a roppant
nagy uri birtokot. Ez a kis ív papiros többet érne a szekrény minden
karbunkulusainál. Mert a ki ezzel rendelkeznék, liczitáltathatna rá: ki
ad többet érte? A majoresco-e, vagy az unokaöcs. A kincses szekrény jól
el van rejtve. Ennek a helyét a vizsgálóbiró nem birta a hurokra került
rablóból kivenni.

Péternek melege kezdett lenni, nem győzte magát a borvizes borral
lehűteni.

– Ez téged eddig keveset érdekelt, Kalthahn Péter; a míg egyszer el
találta előtted mondani a tolvajok vezére, hogy ő szándékosan tévútra
vezette a vizsgálóbirót, azt vallva, hogy valamint a többi rablott
értéket, úgy azt a szekrényt is egész tartalmával együtt Traumhold
bankárnál hagyta letéteménybe s most a Lis Blanc örökösök ennek a
hagyatékát ostromolják, rajta keresve a rájuk nézve oly sokszoros értékü
szekrénykét. Most azután te elkezdted magadban főzni a taplót. A míg mi
itt kussadunk a börtönben, addig a Lis Blanc végrendelet elő nem kerül,
addig Traumhold egész vagyona zár alatt marad, addig Godiva szegény
lesz. Ha az a kincs felszabadulna, úgy ő is egyszerre fel lenne oldva az
átok alól.

Péter nem tudott a helyén maradni többé. Karjait keresztbe fonva,
lehorgadt fővel elkezdett alá s fel járkálni a szobában, s a szivart nem
szivta többé, hanem összegyürve a pofájába tömte, azt gondolta Illaván
van, a börtön udvaron, a hol a dohányt csak bagónak szabad megrágni.

– Ezért álltál te szövetségbe Monte Rossóval, ezért tervezted vele a
kitörést, hogy Godivát megszabadítsd a nyomortól! E szóknál megragadta a
nyugtalanul járkáló kezét Lándory. Olyan volt az ő kezének az érintése,
mint a villanyütés.

Az meg volt bénulva, mint egy álomjáró.

– De hát ön-e az Úr Istennek az a háromszegletű szeme, a mely minden
sötétségbe belát? hebegé ez ember.

– Van ilyen világító háromszög: az emlékezet, a képzelet és az itélet.
Engem természetfölötti csodák nem segítenek. Ennek így kellett történni,
a hogy elmondtam. Ti összebeszéltetek, hogy egy kedvező alkalommal
kitörtök az illavai fegyházból, s akkor aztán ketten együtt a trencséni
erdők útjain keresztül, felkeresítek azt a várromot, a melyben a Lis
Blanc szekrény el van rejtve. Monte Rossonak kellett egy vezető, a ki a
vidéket ismeri; te ott nőttél fel. Te pedig arra gondoltál, hogy
legyetek csak egyszer ott, a hol a kincs előkerül, a vasrúddal leütöd a
czinkostársat, s akkor aztán a te gondod lesz, hogy az elrabolt érték
hogyan jusson el a gazdája kezébe. Lehet, hogy Monte Rosso is épen ilyen
jó szándékkal volt te irántad.

Péter a falnak támaszkodott a hátával, mintha oda szegezték volna.

A bűvitalok minden mesés mérge nem hasonlítható ehhez a
mámorgerjesztőhöz, midőn az elitélt rab azt hallja, hogy a birája
kitalálta a fenkölt indokot, mely őt gonosztevővé bélyegezte.

Csak annyit tudott kinyögni:

– Megigérte ön nejének, Godivának, hogy apja becsületét ki fogja
deríteni?

– Megigértem.

– Akkor mondok önnek valamit. Monte Rosso nemcsak annyit mondott el
nekem, de többet is. Azt is, hogy hová van elrejtve a rablott kincses
szekrény? Elmondta azért, hogy ha kettőnk közül egyik megszabadulhat; e
nagy értékkel kezében a másikat kiszabadítsa. Meglehet venni az őröket,
a foglárokat, a bejáró népet. Fel lehet gyújtani a fogházat. Csak pénz
kell hozzá. Kölcsönös fogadást tettünk egymásnak. S a fegyenczek adott
szava, fogadása megáll! Jobban megáll, mint ha a potentátok kötnek
egymással szövetséget. Monte Rosso leírta előttem a helyet, a hová a Lis
Blanc-féle kincseket elrejté.

Lándory, a szívdobogását nehezen álczázó nyugalommal leste a fegyencz
fölfedezését.

Az, elébb kitekintett az ajtón, hogy nem hallgatódzik-e ott valaki?
Azután odalépett Lándoryhoz s a tenyerével félig eltakarva a száját,
sugdosott a fülébe.

– Az elrablott szekrény Lietava várromjaiban van elrejtve.

– Trencsénmegye határán?

– Ott. A hradnai várkastélyon tul terülő erdő közepén.

– Jártam ott. Nagyon jól kiszemelt hely, nem esik semmi országút
közelében. Valamikor hires, nagy erősség volt, a Rákóczy-harczok alatt.
Ide hozta Ocskay László a kincseit és családját, mikor a császáriakhoz
át akart állni.

– Annak a várnak a legmagasabb része egy körönd alaku torony. Úgy
hiszem, templom lehetett valaha. Egy néhány pilléren még látszik a
fresco-festés maradványa, többek között egy cherub fej. Ettől a festett
faltól három lépésnyire van egy beszakadt boltozatnak a nyilása. Abba
vitte le Monte Rosso a szekrényt s ott betakarta törmelékkövekkel. Semmi
más jelt nem hagyott hátra. Ellenben azt a ravaszságot követte el, hogy
egy két mázsás kőkolonczot, valami kifaragott erkélytámaszt, a mi eddig
a kapu előtt feküdt, elczepelt egy teremig s azt ott lefektette, a falra
pedig veres keresztet festett. Aztán sűrű csalánbozót közé veres
paréjnak és fehér ürömnek a magját hintette el. Számított rá, hogy
mindazokat a várromokat, a melyekben ő megfordult, majd sorra fel fogják
kutatni. Hivatalos emberek is; aztán meg a kincskeresők. Gondja volt rá,
hogy hamis nyomra vezesse őket, a faragott kőkoloncz, a mit a várrom
látogatói rendesen a bejáratnál szoktak látni, s most a bástyateremben
találnak, a falraírt kereszt, a veres paréj, a fehér üröm, a mi magától
mind nem jő elő az omladékok között, arra a tévedésre vezeti a
kutatókat, hogy a megjegyzett helyen valaki elrejtett valamit. Magában a
köröndben semmi egyéb jel nincs hátrahagyva, mint a mit elmondtam.

– Az legyen hát az első dolgunk, hogy Lietavát felkeressük.

– Bocsásson meg ön, uram, ha én még egy előbbvalót kérek. Egy látogatást
annál a sírboltnál, a hol drága úrasszonyom nyugszik.

– Ne most még, Péter. Csendes álma van ott a vadméhek döngése mellett.
Még most nincs őt miért felköltenünk. Majd ha mindent végrehajtottam, a
mit végakaratául reám bizott, majd ha az utolsó terhelő vádat atyja
nevéről letörültem; majd ha Traumhold vagyonának maradványát kezemhez
kaptam, s a hogy Godiva kivánta, ez összeget alapítványul letettem
árvaleányok megmentésére, mely Traumhold nevét fogja viselni, akkor
odamehetünk hozzá, s megsughatjuk neki: «most már elköltözhetsz a
tulvilágra, ott fogod találni az atyádat, szép fényes arczczal, minő az
üdvözülteké».

– Jaj, uram, az ön gondolatjai repülnek, az enyéim csak földön járnak!
Nem csoda, ha megelőz. Úgy lesz jó, a hogy ön mondta. Hanem már most azt
is hadd adjam elő, a mit az én földhöz ragadt eszecském kigondolt.

– Beszélj, Péter.

– Mi nekünk ezeket az eldugott kincseket úgy kell ám kiemelnünk, hogy
arról kettőnkön kivül senkinek ne legyen tudomása.

– Magam is gondoltam erre. Én sem bizom másban annyira, mint saját
magamban.

– Ön sokat tapasztalt a rablóvilággal való érintkezésben, de egészen a
mélyébe ennek a rémvilágnak még sem láthatott bele. Ön még is ellenség
volt közöttük. De én czimbora voltam! Előttem fölfedezték az egész
mechanizmust, a mi az emberi társaság ellenségeit összetartó működésbe
hozza; azzal, hogy nagy bűnesetek föl lettek derítve, és minden fajtájú
gonosztevőkkel a börtönök megtöltve: még ez a társaság nem lett
megszüntetve. Mindenütt van összeköttetésük. A jámbor drótos tóttól, a
ki a megfordított pipaszárát szopja, éppen annyi okunk lehet őrizkedni,
mint a háromcsillagos rendőrtiszttől, a ki csempészett szivart sziv. Ha
ön azt, a mit most tőlem megtudott, akármiféle hatóságnak följelenti,
bizonyos lehet róla, hogy a párisi czinkostársak hamarább megjelennek a
lietavai romok között, mint a mi ólomlábú pandurjaink.

– Nem szándékozom addig jelentést tenni róla, a míg minden a kezem
között nincs.

– Nagyon kérem önt, hogy «aztán se» tegye. Mind a kettőnk élete van itt
koczkán. Már az is szemet fog szúrni, hogy egy harmincz évre elitélt
rabnak megkegyelmeztek, s hogy azt a vizsgálóbiró, a hirhedett nagy
férfiú fogadta magához. Találgatni fogják, hogy ennek mi lehetett az
ára? Ingyen akkora summa időt nem ajándékoznak oda! Ha most közhírré
leszen, hogy ön feltalálta a Lis Blanc-féle kincseket s azokat
tulajdonosaiknak visszaadta: a legegyügyübb ficzkó is egyszerre rájön,
hogy azokat én árultam el, azért kaptam kegyelmet, s akkor én nekem
nincs többé ezen a planétán megmaradásom. De még ön is a zsebében fogja
hordani mindenütt a halálitéletét. Mert azt, uram, megbocsátották önnek
a gazemberek, hogy őket üldözte, elfogta, elitéltette. Ezt igen
természetes dolognak találják. De, hogy az ő jól eldugott zsákmányukat
elkaparintsa előlük: arra nincs mentség, sem irgalom, sem kegyelem. Itt
már ők a birák, s ön a gonosztevő!

– Jól van, Péter, odáig csak titokban maradhat a dolog a míg mi ketten,
mint két angol tourista, elbarangolunk, a trencséni fenyvesek
rejtekeibe, s a szekrényt elhozzuk a várból. De utoljára mégis csak
nyilvánosságra kell kerülni az egésznek, a mikor a szekrényt, becses
tartalmával együtt, a seigniersi uraknak átszolgáltatom.

– Én nem látom át, hogy mért kellene ennek akkor is a törvény elé, a
hirlapokba kerülni? Ha önnek a kezében lesz a kincs: (én így gondolom)
ön maga elviszi azt Seigniersbe. Ott a végrendelet által jogosított
családtagoknak azt mondja: itt vannak az ellopott gyémántjaitok: itt a
keresett végrendelet. Nem kivánok érte egyebet, mint hogy szüntessétek
meg azonnal a Traumhold elleni igénypereteket. Ha ön nem veszi fel a
préfetnél letett jutalmat, mely a kincs és okirat visszahozójának
biztosítva van, a hivatalos nép soha sem tudja meg, hogy előkerültek-e a
gyémántok s honnan jött elő a testamentum?

– Hát a te számodra se vegyem fel a kitűzött jutalmat?

– Az én számomra? Hát nem lesz-e nekem teljes ellátásom, ha az ön
házánál leszek? ha az ön kenyerét eszem, az ön borát iszom, s valljuk
meg a gyöngeségemet: az ön szivarjait is szivom? Nem akarok azzal a
csunya hallálal kimulni, hogy a pénzemért öljenek meg.

Lándory elnevette magát s önkéntelenül kezét nyujtá az öreg ficzkónak.

Az pedig nagy halkan azt mormogá a fogai között:

– Így, lám! Nekem ez a kézszorítás többet ér egy zsák aranynál.

– No hát, öreg czimbora! Azon kezdjük, hogy elmegyünk a kincseket szép
titokban visszalopni!

Lándoryt mindjárt az első napi utazás meggyőzte arról, hogy ő neki
Magyarországon incognitó utazni lehetetlen. Akárhol szállt meg, minden
vendéglős azzal fogadta, hogy «alászolgája Lándory úr!» A piaczon a
parasztok, mint jó ismerőst üdvözölték, s ha valahol megállt a
kocsijával, odasiettek hozzá, előadni a panaszaikat, hogy kinek lopták
el a lovát, vagy tinaját. Azt hitték, hogy most is abban jár.

Természetes: mikor valakinek az arczképe minden élczlapban állandó
figurát képez, utóbb a ponyvairodalom zsivány történeteinek a czímlapján
ékeskedik, hát akkor az ilyen markirozott arczra mindenütt ráismernek.

Fordítani kellett a terven.

Visszaemlékezett rá Lándory, hogy a midőn először járt Lietava romjait
megtekinteni, éjjelre a radnai várkastélyban volt szállva. A nagy
tízezer holdnyi uradalom erdősége közepett fekszik a nevezetes várrom, s
ez tulajdona a radnai földesuraságnak. A birtokos úrnő, egy a
szabadságharczban kiváló szerepet vitt kormánybiztosnak az özvegye, ki
ősi kastélyában a világtól teljesen elvonulva él, magáról sem ad hírt, a
másokét sem adja tovább.

Maga a lietavai várrom is olyan helyen fekszik, hogy az csak a radnai
úton hozzájárulható. A messzeségben jól lehet azt látni Budetin felől
is, s a zsolnai vasuton járókelők gyönyörködhetnek benne; de a mindenütt
meredek hegyoldalak, melyeket a várrom uralg, nem igen biztatnak a
megmászásra. Az alatta fekvő völgyből ugyan kanyarognak fel girbe-görbe
ösvények a várfalakig, a miket legelésző barmok tapostak: de a ki ezeken
elindul, az alant épült majorház lakói előtt okvetlenül feltünővé teszi
magát, s készen lehet rá, hogy mire a hegytetőre feljut, már akkor ott
fogadja egy vagy két puskás erdőkerülő. S aztán megint csak «jó napot
Lándory úr!»

Tehát azt a tervet kelle foganatosítani, hogy Lándory, Péter
kiséretében, egyenesen odautazik Radnára s a vendégszerető özvegy
kastélyában megszáll.

Mikor itt járt harmadfélév előtt, dicsérte előtte a fölséges várromokat:
kár, hogy azokat festő ecsetje nem örökíti meg. Akkor megigérte, hogy
még egyszer visszatér s akkor festőt is hoz magával.

Péter lesz a festő.

– De én nem tudok egyebet pingálni, mint háromorrú embereket a falra.

– Én tudok valami keveset. A színvázlatot elkészítem, s aztán azt
mondom, hogy majd odahaza fogja a művész jobban kidolgozni.

– De én nagyon goromba vagyok, nem hiszik el, hogy piktor vagyok.

– Akkor hiszik el épen.

(Megjegyzendő, hogy még akkor az újabb festői nemzedék nem létezett,
mely már ebből a virtusból kivetkőzött.)

Lándory tehát Budapestre érkezve, vásárolt egy épen akkora festékes
ládát, a mekkorának a rendőri körözvényben le volt irva a Lis
Blanc-szekrény; azután egy erős átvető bőr iszákot, a melyben a láda
épen elfért, továbbá rajzmappát, meg két, bőrrel behúzott, hatalmas
vasbotot, a mit szükség esetén feszítő rúdnak is lehet használni. Végül
egy pár oldalzsebbe eltehető franczia lámpát, mely külső kinézésére
olyan, mint valami tubákos szelencze.

Két nap mulva ott voltak Péterrel a radnai kastélyban.

Az özvegy úrnő most is egyedül volt, mint mindig. A környék lakossága is
csak jótékonyságáról tudja, hogy él. Maga is kivételes lény. Az egész
élete cselekvő jóság és tűrő szenvedés.

Az úrnő nagyon örült, hogy Lándory ismét meglátogatá. Ritkaság az ő
hajlékában a látogató; kivált az olyan, a ki másodszor is eljön.

Lándory bemutatá neki az utitársát.

– Hahn, festőművész úr.

Az úrnő azt mondá, hogy hallotta már egyszer a nevét.

Lándory elmondá, hogy a lietavai várromot megörökíteni jöttek, a minek a
háziasszony nagyon megörült, s rögtön kiadá a rendeletet, hogy másnap
reggelre négy ökrös szekér legyen készen, s egy erdőkerülő kisérje a
várromokhoz az urakat.

Az odavezető úton csak ökrös szekérrel lehet járni.

A vacsora alatt aztán elmondatá az úrnő magának Lándoryval, a mik azóta
történtek vele, hogy utoljára találkoztak. Hogyan ismerkedett meg
Godivával, hogyan szerették meg egymást, hogy éltek együtt paradicsomi
napokat, hogy halt meg a karjai között.

De hasztalan volt a szegény Péter előtt a gazdag vendéglátó asztal
minden drága étke. Le nem tudta fojtogatni a torkán, a mit a szájába
dugott, úgy összeszorult a nyeldeklője, alig birta a szemeinek
könyezését orrfuvással takargatni.

– Az utitársam nagy náthát kapott az úton, magyarázá Lándory.

Jó szerencse, hogy a háziasszony szemeit is elhomályosítá a köny.

Értette már most a hallottak után, hogy Lándory miért járja a vad
erdőket, embernemlakta várromokat festetni.

Másnap korán hajnalban megindult a karaván a várrom felé. Az még jó
három órai út a kastélyhoz. Hajdan jó út lehetett az, mikor még Lengyel
Magdolna asszony és Tisza Ilona ruganyos hintóval jártak rajta; de most
már csak fahordásra szolgál, s csak azoknak a hosszú derekú szekereknek
való, a miknek a jobbra-balra tátongó kátyukban az eleje délnek, a
hátulja északnak hajlik, s épen azért nem dőlhet fel.

Elől ment az erdőkerülő, duplapuskával a vállán. A négy ökröt vezette,
nagy szólongatásokkal egy béres; a másik a szekér mellett ballagott,
hogy ha dülőhöz ér, a vállát a lőcsnek vetve, fentartsa az egyensulyt. A
szekér oldalába lombos galyak voltak tüzködve, árnyékot tartani.

Szép, derült késő őszi nap volt: ilyenkor a magyar felvidéken sokkal
melegebb van, mint a sík alföldön, a mit már a ködök nyirka hűvösít. A
gyönyörű erdő olyan illatot áraszt, mintha balzsammal volna telítve a
lég; a veresfenyő már javában elhullatta a levelét, csak a jövevényül
közzétévedt szurokfenyő sötét zöldje tünik ki itt-amott belőle; a
kecskerágó bokroknak a levele is lehullott már, csak a rózsaszín bogyója
piroslik.

Egyszer aztán következik egy irtvány, melynek csonka törzseit
körülburjánozta a bozót s a megnyilt táj közepén előtünik a nagyszerű
várrom, egész kisérteties fenségében.

A társzekeret hátrahagyják a fák árnyékában: az ökröket kifogják az
igából s legelni eresztik; a béresek egyike ott marad a szekérnél, a
másik az urak holmiját czepeli utánuk.

– A festékes ládát hagyjuk itten a szekérnél, mond Lándory. Még most
nincs rá szükség.

– Itt hagyjuk? kérdé nagyot bámulva Péter. Hát aztán?

– Aztán majd visszaküldjük érte az erdőkerülőt.

Most már aztán értette a dolgot.

Ha az ember archæolog, akkor a várromok belsejét kutatja, faragott
emlékeket, kopott betüket keres közte; ha az ember csak tourista, akkor
iparkodik mentül előbb a legmagasabb toronycsucsra felmászni, s nagyot
nyelni a szép kilátásból; ha azonban festő az ember, akkor azt keresi,
hogy melyik oldalról lenne megragadóbb, hatásosabb a kép, hol kedvezőbb
a háttér?

A béres a vár előtti tisztáson, egy terebély vadkörtefa alatt, melynek
minden levele vérpiros volt már az őszi derektől, kipakolta a magukkal
hozott falni valókat, a kulacscsal és szalmás butykossal együtt: a két
úrnak azonban az volt a véleménye, hogy előbb az omladékok szépségeiben
gyönyörködjenek; azok legelőnyösebben tünnek ki a reggeli világításban.

Az erdőkerülő mindenütt a sarkukban volt, s fogadkozott, hogy ő fogja az
urakat vezetni olyan helyekre, a honnan igazán szép kilátás van.

A romok megmászása közben találtak itt-amott a törmelék halmokon, a sürű
csalánbozót közül kivirító veres paréj kórókat, a mik embermagasnyira
felnyurgulnak. Olyan helyeken nagy gödrök voltak ásva az omladékokba. A
bástyaterem pedig, a melyben az erkélykő a falnak támasztva látszott,
különösen a veres kereszt irányában egészen összevissza volt turva.

Az erdész mondá, hogy bolond emberek járnak itten, a kik kincseket
keresnek.

Végre eljutottak a középső köröndtorony belsejébe is. Ezt valamikor
kupola födhette, réztetővel: a párkányán nyolcz boltív fut körbe, a mi
egy óriási koronához teszi hasonlóvá: belül már csak a letört
téglaboltok kezdő szegvényei merednek ki a falból. Ez a hely templom
lehetett; sejteni engedik a góthidomú keskeny ablakok. Az alatta levő
üreg, melyet döngése elárul, talán a hajdani családi sírbolt. Az egyik
ablak közén még megvan a kemény czementvakolat s azon a freskófestésű
cherubfő.

– Hát mit mondtam önnek, Hahn úr? kiálta fel Lándory diadalmasan, hogy a
góth építkezés nem mellőzte a freskófestést. Ön ezt mindig tagadta!
Tizenkét tudós archaeologgal bizonyított ellenem, a kik azt állították,
hogy a góth architectura nélkülözte a freskófestést. Ime itt van
előttünk az élő tanujel.

Péter nagyot bámult. Még ilyennel soha sem vádolták. Hogy ő tizenkét
archaeologgal czimborázott volna össze.

– Csakugyan valóság, felelé, megadva magát a tények hatalma előtt.

– Ezt érdemes lenne lefesteni. Még pedig ugyanazon színekkel.

– Aha!

– De nincs itt a festékes ládánk.

– Az pedig szükséges, ha színekkel akarunk mázolni. Talán erdész úr lesz
olyan szíves, hogy elhozza.

Az rögtön készséggel vállalkozott rá.

– Addig ön elkészítheti a vázlatát az egész körönd belsejének. Monda
Lándory.

– Már mint én, úgy-e? hagyta rá Péter.

A mint aztán az erdőkerülő lépteinek ropogása a törmelék között
elhangzott, Péter odaadta a rajzalbumot Lándorynak, hogy rajzoljon bele,
a mit tehetsége szerint tud, maga pedig elkészíté a zsebbeli lámpást,
meggyujtotta benne a kis viaszgyertyát, s a lámpást a bal kezébe,
jobbjába pedig a vasbotot fogva, lemászott óvatosan azon a tört résen,
mely a hajdani kriptába tátongott alá.

Lándorynak az alatt kellett valamit vázolni a rajzmappába, hogy
eredményt mutassanak fel, ha a kastélyba visszatérnek.

De nem sokat végezhetett azon a feladaton, mert az alatta levő üregben,
a mint Péter elkezdett botorkázni, rögtön valami fenyegető morgás
támadt, mely később ordító bömbölésbe ment át. A medve téli álmára tért
már; nincs se zab, se málna. A Lis-Blanc grófok kincseit egy ilyen
fenevad őrzi: bizonyosan annak az ivadéka, mely czímerükben három fehér
liliomot tart a mancsai közt, s a Péter most ezzel akadt össze.

Lándory hirtelen felugrott a rajzalbum mellől, s a kövek közé dugott
vasbotját ragadva, lebocsátkozék az üregbe.

A Péter lámpájának vége volt már: csak a felülről leható tört
világosságnál lehetett még látni, hogy mi történik odalenn!

A felriasztott medve dühösen támadta meg álmai megzavaróját. Péter
szerencséjére azonban egy épen álló kőoszlop volt a régi kripta közepén
s ő e mellé húzta magát, ügyesen kerülve ki a medve öleléseit s hátrálás
közben vasbotjával védte magát.

Lándory odarohant Péter segítségére s hátulról kegyetlen nagyot húzott a
maczkó koponyájára. Más becsületes állatnak a feje szétszakadt volna
tőle.

Ekkor aztán a medve ott hagyta Pétert, s Lándorynak fordult egész
haragjával.

Most azonban Péter került felül, s megint ő kopogtatta a vasbottal a
medve tarkóját.

Egyszer aztán ez is átlátta, hogy ennek fele sem tréfa; kivált mikor
egyszerre Lándorytól az orrára, Pétertől meg a füle tövére kapott egy
köszöntőt s azt mondva magában, hogy az okosabb enged, neki iramodott a
lejáró résnek, egy ugrással fenntermett a párkányán, s azzal vágtatott
bömbölve ki a romok közül, a várkapun át, neki az erdőnek.

A béres ijedtében felfutott a fenevad elől a vadkörtefára, az erdőkerülő
azonban két puskalövéssel fogadta a bömbölő állatot, de valószinüleg
elhibázta mind a kétszer, mert a medve a lövések után megfordult, s
annak a meredélynek iramodott, mely a várromtól csapinósan hanyatlik alá
a völgybe. Ott gombolyagot csinált magából, s lehemperedett nagy
sebesen, a meddig a meredély tartott: ott nagy hirtelen összeszedte
magát s elbusultan tovább czammogott.

Ez nagy eset volt. Erdőkerülő, béres, ökörhajtsár, favágók, mind
összeszaladtak a csudájára.

Vajjon nem ette-e meg azt a két urat ott a várban?

Azok már eléjük jöttek a kapunál. Mind a kettőnek a kabátja össze volt
tépve meglehetősen, de nagyobb bajuk nem történt.

– No hát hol a festékes láda? kérdezé Lándory a csősztől.

– Itt van tarisznyástul.

– Dejsz én nem festek itten, debachált Péter, a hol az embert medvék
akarják megenni! Ha ezt az egész várat nekem adják!

Nagyon jól adta a megijedt piktort.

– No hát majd festek én! Duzzogott Lándory, átvéve a tarisznyát a
festékes ládával s ment vissza a köröndbe. Mikor onnan megint előjött,
már akkor a festékesláda helyett a Lis-Blanc szekrény volt a
tarisznyában.



A LIS-BLANC SZEKRÉNY.

Kalthahn Péter nagyon jól bele tudta magát találni a rögtönzött
szerepébe. Ez az «ursus ex machina» csakugyan kapóra jött neki.

Az erdőkerülő ugyan mindenképen igyekezett vigasztalni, hogy ne
busuljon, bizonyosan ott lesz annak az elszalasztott medvének a párja
még a romok között s ha a kopókat beeresztik, azok majd kizavarják, s az
aztán meglakol a hitvestársáért is; de Péter úr köszönte szépen azt a
revanche kilátást; ő a medvétől hivatása szerint irtózik. (Medvének
hiják az olyan képet, melynek nem akad vásárlója.) Valami karczolást
fedezett fel a vállán, a mit a medve karma ejtett rajta, abba ő bele
akart halni. Vér is folyt már! Az erdésznek el kellett menni füveket
keresni, az erdőre, a mik a vérzést elállítják. Péter azt tátongó sebnek
nevezte. S felfogadta, hogy ezentúl csak tyukudvarokat fog tanulmányul
választani.

Így aztán a hires vár-lefestésből nem lett semmi.

Mire a radnai kastélyhoz visszatértek, már akkor ott hire futamodott a
veszedelmes kalandnak. A hirnök, útközben, olyan jól kidolgozta azt
magában, hogy otthon már mind a két idegen urat széttépve és skalpozva
jelentette be, úgy hogy a megrémült úrnő rögtön hivatta az uradalmi
orvost.

Az előresiető Lándory aztán sietett megnyugtató vigasztalást hozni:
nincs sebészre szükség, csak szabóra, a ki a megtépett öltönyöket
összevarrja. Ő maga gyalog sietett előre; a piktor a szekéren maradt, az
most már le nem mer onnan szállni, a míg az erdőben tart. (Tudniillik
ott őrzi a tarisznyát a szekrénynyel.)

A gazdag ebéd aztán elfeledteté a kiállott veszedelmet. A medvetépte
urak, hogy a kedves háziasszonyukat megnyugtassák, utoljára leszálltak
odáig, hogy megtámadójuk bizony csak afféle siheder medvebocs volt, a
kit a botjaikkal jól elvertek.

Az úrnő azonban most már nem engedte, hogy vendégei még csak a kastély
parkjába is kimenjenek rajzolni, a míg hajtóvadászatot nem rendeztet a
gonosz dúvadak ellen, a melyek nem egyszer rakonczátlankodnak ezen a
vidéken. Ők most pihenjék ki itt magukat.

Péternek azonban szörnyű mehetnékje volt haza – Bécsbe. Nem hajlott meg
se az úrnő, se Lándory marasztalására. El volt keseredve. Meg kellett
tenni a kedvéért, hogy délután kezdjék meg az utat visszafelé.

Térképen nézve, a legközelebbi vasuti állomás lett volna Zsolna; de a
valóságban inkább a távolabb trencséni kinálkozott.

Igyekeztek minél előbb búcsút venni a radnai kastély vendégszerető
úrnőjétől, s azzal tovább hajtattak a jó országúton, négy lovas uti
szekerükön. Az uton azonban már alkonyatfelé az egyik kerékről lepattant
a sin, s annálfogva azt be kellett kötni, mintha völgynek ereszkednének.
Szerencsére közel volt a város, a hol a sint újra fel lehetett húzatni;
csakhogy a miatt azután ott kellett maradni éjszakára.

Elég csinos kis város az a Vág mentében; a vendéglője is kényelmes; csak
az az egy baj van vele, hogy «Illavá»-nak hívják.

Kalthahn Péternek a fülében ez a név nem a legkellemesebben hangzik; ez
az egész tájék, a Vágon túl fekvő Oroszlánkő várrommal együtt, igen
szomorú emlék az ő szemei előtt. Az a kettős rostélyú ablak! mely e
képnek egykor rámául szolgált.

Itt pedig igen jó a rendőri szolgálat. Nem is lehet máskép olyan helyen,
a hol egy állami fegyház a legfőbb nevezetesség. Az erre érkező utasnak
rögtön be kell irni a nevét a bejelentési ívbe, s azt viszik legelőbb is
a várparancsnokhoz, azután a szolgabíróhoz.

Azt nem irhatta még ez ívre Lándory az utitársáról, hogy «inasával»;
mert a kocsis, a ki idáig hozta, rögtön nekiállt elmesélni a korcsmában
a nevezetes medvekalandot a piktorral, a kit a medve megtépett. Tehát
csak meg kellett neki maradni «Hahn Péter, festőnek».

Ennek a következése azonban az lett, hogy megérkezésük után fél óra
mulva már látogatójuk érkezett.

– No most Péter gyorsan az ágyba; aztán horkolj.

Egy szoba volt mind a kettőjük számára. Péter lefeküdt már, mikor a
látogató bekopogtatott.

A fegyházi sebész volt. Az igazgató küldte. Maga is rögtön itt lesz, a
tiszteletét tenni Lándory úrnál (hivatalbeli főnökénél). Addig is őt
küldte előre, hogy a vadászaton szerencsétlenül járt festőművész úrnak a
sebeit antiseptikus kötelékekkel ellássa. Hozott magával egy egész
göngyöleget.

Lándory megköszönte szépen a gondoskodást; de megnyugtatá Aesculap
érdemes utódját, hogy nincs az utitársának egyéb megsebesülése, mint
hogy egy töviskes disznótól megijedve, beletenyerelt a galagonya
bozótba.

– Ilyen a paraszt! Egy tüskés borzból medvét csinál!

– S a galagonya szurásból halálsebet.

Ezen aztán nagyot nevettek.

Péternek azalatt horkolni kellett, pedig a tüskés borz neki is
csiklandozta az oldalát.

Nemsokára megérkezett az igazgató úr is. Azt már a vendéglő teremben
tartóztatta vissza Lándory.

A vendégszerető derék úr nagyon erőltette, hogy menjenek fel hozzá a
várba vacsorára; (a mult alkalommal is az ő vendége volt Lándory) hozza
oda az utitársát is. Minden furfangos ötletet elő kellett szednie, hogy
a lekötelező meghivás elől kitérhessen.

Lándory soha sem volt a drasztikus megoldásoknak a barátja. Rossz
drámairó lett volna. Mikor a legfurcsább helyzetek álltak eléje: egyet
fordított rajtuk s kikerülte a csatányos megoldást.

Ez az eset pedig ugyancsak kinálkozott most, a mikor az utitársát
szembeállíthatta volna annak a fegyháznak az igazgatójával, a ki ezt fél
évvel ezelőtt, mint a kitörés vezetőjét lánczra verette.

E helyett azon volt, hogy a látogatást mentől hamarább elvégezze.
Magával hozott sürgős munkát adott okúl. És egészen igazat mondott vele.

Mikor aztán a látogatásoktól megszabadult, bezárta magukra a szoba
ajtaját.

Akkor aztán Péter is felhagyott a szinlelt alvással, felkelt, megnézte,
hogy az utczára néző ablak jól le van-e függönyözve, azután felnyitá a
bőriszákot s kihúzta belőle a kincses szekrényt.

– No a tolvajok szépen meg lesznek lepetve, ha egyszer ráakadnak a Monte
Rosso kincseire, s megtalálják azt a sok aszfaltot, terra de Sienát,
égett umbrát, ólomfehéret és egyéb sok drágaságokat egy ládában!

A Lis-Blanc-szekrény pedig már magában is egy felbecsülhetetlen műkincs
volt. Aranynyal és ezüsttel gazdagon damaszkozott aczélból: a vésnöki
munka remeke, a minő csak Jean Gouyon kezéből került elő valaha, homorú
fülkéiben mythologiai alakokkal, závára maga is a XVI. századbeli izlés
tanuja, a családfő kezdőbetűjével, a melynek megfelel a hozzávaló kulcs;
ennek a fogantyuját két egymást ostromló chimæra képezi.

– A kinyitása módja is tudomány ennek, magyarázá Péter Lándorynak. A ki
a fortélyát nem érti, elforgathatja benne a kulcsot annyiszor jobbra, a
hányszor balra, soha sem nyitja ki. Az a feladat, hogy melyik ponton
kell megállni a kulcsforgatásnál, a mikor aztán a mindkét oldalról
egymásba csapódó závárfogak egyszerre szétnyilnak.

Péter ezt is Monte Rossotól tudta meg.

Hogy Monte Rosso kitől vette? Az majd később fog kiderülni.

Bámulni való kívülről is volt e remekművön elég.

Péter, az ismert fortély segélyével, felnyitotta a szekrény tetejét.

Azon alól egy másik tető következett, vörös rézből, melyen egy XVI.
század elejéről származó metszet volt vésve, Schöngauer remeke: szent
Antal a sivatagban, a gonosz lélektől kisértve. Ez is egy olyan ritka
kincs, a minek az értékét szakértők egy aranybányával egyenlőre szabnák.

Ezt a második födelet ismét csak egy külső rugó felfedezésével lehetett
felnyitni.

Ekkor tárult fel azután a Lis-Blanc kincsek egész mesés világa a bámuló
szemek előtt.

Négyötödét a szekrénynek elválasztá egy rekesz fiók. Amabban voltak a
gyémántok és az ötvösművészet remekei felhalmozva.

Lándoryt mindez nem érdekelte. Legfeljebb a Lis-Blanc-féle hagyományos
fekete gyémántot bámulta meg, mely egy diadém középcsillagát képezi.
Természeti csoda: maga egy darab sötét éjszaka, melyből a szivárvány
szinei tündökölnek elő. Őt csak a rekesz titkai érdekelték: az okiratok.

E rekesztéknek ismét kétfelé nyiló teteje volt, vésett aczélból s az
alatt volt felhalmozva a családi ereklyék, okiratok egész sokasága:
elkezdve a lánczszemen, melyet szent Lajos viselt palestinai fogságában,
egész a hajfürtig, mely Mária Antoinette fejéről lett levágva utolsó
világi utjában. Ezen az időn túl nem lettek gyüjtve az ereklyék. Sárgult
selyemrongy, moly-ette pergamen, átlőtt csillagkereszt, letépett csipke,
vérfoltos patyolat, szépen közé illesztve felvilágosítást adó fakó, alig
olvasható okiratoknak.

Mennyire drága világa lehetett mindez annak, a ki legutoljáig őrzé,
bizonyítja az, hogy a legutolsó okmány, a keresett utolsó végrendelet,
az egész rekesznek a fenekéről került elő. E szerint az öreg Lis-Blanc
grófnak még a halála előtti napokon is ezeknek az áttekintésével kellett
foglalkozni.

A végrendelet zárt levélbe volt eltokozva, s a levélborítékra kivül az
irott oldalán e sajátkezűleg irott szavak:

«Végakaratom 1868 april 7».

Alatta pedig öt meghivott tanunak az aláirása.

A másik oldalán pedig a gróf öt pecsétjén kívül mind az öt tanunak a
mellé nyomott pecsétjei. A grófé feketével, a tanuké sárgával.

A tartalmát a tanuk nem ismerték.

Csak a gyóntató atya, a kivel a gróf együtt irta meg a végrendeletet,
tudta azt, hogy ez a fiát teszi örökösévé, míg a közjegyzőnél letett
korábbi végrendelet azt kitagadja mindenből, s a nagy vagyont az
unokaöcsre, vicomte De L’Aisne Alfrédre ruházza át, némi életjáradékkal
az özvegy számára, a kivel a gróf évek óta nem élt együtt.

A formaszerű végrendelet alatt azonban még volt egy terjedelmes
iratcsomag, a legfinomabb japáni papirra irva, melynek a tábláján,
különösen kiczirkalmazott calligraphiával ez volt irva:

«Revélations». (Felleplezések.)

Ugyanez a szó azonban veres plajbászszal keresztül volt firkálva e
szavakkal: «Au feu». (Tűzbe.)

Ebben volt valószinűleg egy családnak a titka: megirva maga a családfő
által.

Lándory olvasta a keresztül irt szavakat, s azt kérdezé Pétertől:

– Van-e tűz a kályhában?

– Minek?

– Erre az iratra az van jegyezve, hogy tűzbe dobandó.

– Önnek szól az az irás?

– Nem nekem. De úgy hiszem, annak, a ki azt legelőször a kezébe kapja.

– Akkor sem ön az. Mert ez iratot már előbb kezébe vette Monte Rosso, el
is olvasta végig. S a ki azt egyszer átolvasta, soba többet még egy szót
sem felejt belőle. Monte Rosso nekem elmondta ennek az ön kezében levő
iratnak a tartalmát elejétől végig. Ünnepnapokon a rabok beszélgethetnek
egymással, s ha francziául beszélnek, azt a foglár nem érti meg. És én
ezeknek a megértése után kezdtem azt a Monte Rossot, mint egy derék,
providentialis embert tisztelni; a ki valamely Istennek tetsző dolgot
követett el az által, hogy a Lis-Blanc grófok kincses szekrényét
elrabolta. Ha ön elégeti ezt az irást olvasatlanul, én holnap el fogom
önnek mondani az egész naplónak a tartalmát. Tehát csak az a kérdés,
hogy eredetiben akarja-e ön a seigniersi tragœdia szereplőit megismerni,
vagy fordításban?

Lándory kétkedő bámulattal tekinte Péterre.

– Még valami mást is mondok önnek, folytatá Péter. Ön nem felejtheti azt
el, hogy ön vizsgáló biró egy óriási rémperben, mely az egész civilisált
világot áthálózza. Önnek valódi kötelessége minden darab papirost
átvizsgálni, a mi ennek a szövevényébe világosságot vet. S a mit ön ez
iratokból meg fog tudni, az önre nézve vezérvilág lehet sok homályos
uton, a mire ön elindul. És úgy történhetik, hogy mikor ön ezt a
Lis-Blanc gróf naplóját elolvasta végig, azon fog magában tusakodni,
hogy vajjon ne vigye-e vissza ezt az egész drága szekrényt, kincsestül,
okiratostul a lietavai várromba, s ne cserélje-e be ismét a festékes
ládával? Sőt én szentül hiszem, hogy ön valóban így tenne, ha a
Godivának tett fogadása előrehaladásra nem kényszerítené. Hiszen ha
elolvasta ön az egészet, azután is lesz ideje azt a tűzbe dobni. Az már
nincs ráirva, hogy «Défense de lire» (tiltva az elolvasás).

Lándory még egyre tanakodott magában.

– Uram! szólt Péter. Hogy meggyőzzem önt arról, miszerint ennek az egész
naplónak a tartalma ismeretes már én előttem, (egy inas előtt!) csak az
első bevezető lapot fogom idézni: «Okadatolás. Szükségesnek találtam
ezen alább következő adatokat feljegyezni, mivel hogy előre látom, hogy
azon végrendeletemet, melyben fiamat, Lyonelt az öröklésből merően
kizárom, holtom után két oldalról fogják megtámadni: először, hogy
bebizonyítsák, miszerint beszámíthatatlan lelkiállapotban intézkedtem,
másodszor pedig, hogy nagyon is beszámítható politikai indokok vezettek
ez elhatározásra. A jelen (imperialistikus) kormányrendszer mellett ezek
a végrendelet megsemmisítését vonhatnák maguk után.» Nézze ön meg, az
áll-e az első lapon?

Szóról szóra ez volt odairva.

Lándory hozzáfogott a napló átolvasásához. Péter előkereste az
utiböröndből a theafőző készüléket. Az éjjel ébren fognak maradni.

… «Jól tudom, folytatá Lis-Blanc gróf naplója, hogy végrendeletemet
legelőször is azzal fogják megtámadni, hogy hóbortos voltam (lunatic.)
Magam is tudom, hogy vannak rigolyáim, a melyek a rendkívüliségek
kategoriájába tartoznak. A mi életmódunk mellett, a férfikor
élvezethajhászása, a raffinált gyönyörök, s az aggkor tantalusvágyai
nyomokat hagynak maguk után, a mire a lélekgyógyász azt mondja: ezek az
elmehábor jelenségei.

Minden cselédem meg van vesztegetve, még az öreg komornyikom is, hogy
naponként jegyezzék fel, a mi dőreségeket elkövetek. De azért nem
bocsátom el őket, mert ezek legalább csak azt fogják felőlem bizonyítani
a mi igaz; míg ha újakat fogadok, azok még költeni is fognak hozzá s
megesküsznek rá, hogy igaz.

Különösen a felolvasó kisasszonyomban birok egy olyan kincset, a ki
olyan, mint a nemes opál: a jobbról nézőnek zöldet mutat, a balról
nézőnek vereset. Nekem elmondja a feleségemnek a legbensőbb titkait, a
mik csak az öltöző és fürdőszobában, a casette-rejtekben megláthatók, s
a gyóntatószékben megsughatók, s az én titkaimat meg közli a nőmmel.
Hanem én azért mademoiselle Hermionet nagyon szeretem, mert fölségesen
tud embert szólni.

Én nekem tehát azt kell bebizonyítanom, hogy noha a magán életemben a
sok bolondság úgy adja egymásnak a kezét, mint egy bacchanál
tánczkarélya, azért mégis ez az egy tényem, miszerint az egyetlen fiamat
az örökségéből kitagadom, s a nőmet meghatározott életjáradékra
szorítom, (mely évről-évre kevesebb lesz) teljesen a logikai, ethikai és
morális kényszerűség szabályai szerint jött létre.

Arról az oldalról is meg fogják támadni majd a végrendeletemet, hogy
politikai elvakultság botlatott bele. Köztudomású rólam, hogy én a fehér
zászló hive vagyok. Nőm pedig elcsábíthatatlan bonapartista. Ebben az
egyben jót állok a hűségéről. Eugenia császárnőnek egyik legbizalmasabb
udvarhölgye. Ott csinálják a párisi új divatot, s az új európai
politikát. Hogy a krinolinnal, meg a lengyel kérdéssel felhagytak: abban
úgy hiszem, hogy madamenak nagy része van s erős a gyanum, hogy a
Riquiqui meg a luxembourghi kérdés az ő fantáziája. Én pedig soha sem
voltam rábirható, hogy a tuileriákba felmenjek. Oda az unokaöcsém,
Vicomte de L’Aisne Alfréd szokta madameot kisérni. Egyszer nagyon rám
támadtak, hogy miért nem megyek az udvarhoz! «No hát elmegyek!» Egy hét
mulva előkerültem. Kérdezték, hol jártam? «No hát, az udvarnál,
Frohsdorfban, meg Luczernben, Chambord grófnál. Nekem ott az udvar.» A
politikai meggyőződéseink tehát át nem hidalhatók, de még ezért
lehetnénk jó férj és feleség.

A vallásosság iránti fogalmaink még inkább külömböznek. Mind a ketten
római katholikusok vagyunk, külső czeremoniák megtartásában elég
ostentative részt veszünk: a péterfillérek, oltár-ajándékok rovatában
egyikünk neve sem szokott kimaradni. Csakhogy a madame hypocrita.
Titokban szabadkőmíves. Álruhában egyedül ellátogat a szombat esti
conventiculumaikba s czéljaikat előmozdítja. Minthogy nő: nem lehet a
franc maçonnerie rendes tagja, ő tiszteletbeli taggá lett kinevezve.

De még ezért is lehetnénk jó férj és feleség.

A fiam, Lyonel, az pedig republikánus; sőt még odább: szocialista. Abból
az igazi vadjából: a kinek nem kell se hatóság, se tőkepénz, se haza.
Hitére nézve pedig igazi orthodox istentagadó. Ez nem törődik se
Francziaországgal, se a mennyországgal, még a becsületről is a rendes
szabályoktól egészen eltérő fogalmai vannak.

De még ez mind nem elég ok arra, hogy egy apa és férj a családjához kötő
kapcsokat feloldja. S hogy nem ezek az indokok kényszerítettek e
végakaratom megszilárdítására, azt leginkább bizonyítja annak az
egyénisége, a kit fiam mellőzésével általános örökösömül nevezek ki:
Vicomte de L’Aisne Alfréd; unokaöcsém.

Az én kedves nénémnek a fia legelőször is orleanista. Ő az elismert
«medium» Aumale és Joinville herczegek s a többi pártok között. Ez a
tulajdonsága bizonyára nem vesztegetett meg. Hisz az köztudomásu rólam,
és mindenkiről, a ki a legitim dynastia hive, hogy inkább egy bélpoklos
anarchistával aluszunk egy takaró alatt, mint hogy egy orleanistával egy
asztalnál ebédeljünk. Az imperializmus usurpatorunk, a republikanizmus
hóhérunk, de az orleanizmus versenytársunk; s amazokkal még lehet
ideiglenes szövetség: ezekkel még egy órára sem soha.

Tehát politikai ellenszenv, vagy rokonszenv elhatározásomat nem
vezetheté.

A mi pedig a vallásos érzelmeit illeti az öcsémnek, azokra nem sokat
építhetek. Ez hisz mindenben, a mi kimagyarázhatlan. Eljár búcsúra a
lourdesi szűzhöz, s aztán értekezik a «kopogó szellemekkel», tánczoló
asztalokkal; de a mellett az «üdv hadseregének» a hadjárataiban is részt
vesz; Bakuban a párs tüzimádókkal, Mekkában a mahomedán dervisekkel
imádkozott. Ez neki mind sport. Szobájában egymás mellett állnak a
keresztyén szent szobrok, meg a Buddha bálvány, és a burját Sjadei Hahe,
meg a Bafomet-idól. Ez neki mind jó. A papokhoz eljár ebédelni, s ha
aztán megterhelte a gyomrát, s rosszul lesz, ágynak esik, akkor apáczát
hivat, imádkoztat magának s utána imádkozza nagy töredelmesen a
litániát. Aztán amint elmulik a bélgörcse, elkezd csintalan anecdotákat
mondani Brantome-ból a jámbor sorornak, hogy az elszörnyedve rohan ki a
szobából.

Talán hát a magánjelleme olyan ajánlatos az unokaöcsémnek, hogy a
fiammal való összehasonlításban neki kell a pálmát elragadni.

Mondhatom, hogy mindazok a rossz hajlamok, a melyek Lyonelnél érvényre
jutottak, épen olyan rendszeres gyüjtemény számra megvannak Alfréd úrnál
is, csak hogy nála hiányzik azoknak rögtöni működésbe hozásához az
erély, néha a tehetség is. A szenvedélyét, szerelmét, haragját nem siet
rögtön, a mint támadt, kielégíteni, hanem elteszi hidegre a boszut,
tilalmas vágyakat, a míg az alkalom előkerül. Jaj az ellenségének! de
nagyobb jaj a barátjának! Legnagyobb jaj a szeretőjének!

A ki okot adott neki arra, hogy megnehezteljen rá, legyen az akár egy
bon mot, akár egy kezéről elütött szerető, egész életében félhet a
boszujától, de a ki jót tesz vele, az soha egy óráig ne számítson a
hálájára, se rokon, se szerető hölgy, se pártvezér! – Én bizonyos vagyok
felőle, hogy ha végrendeletemben azt fogom kikötni, hogy az unokaöcsém a
senatusban, melynek tagja, szavazzon az Orleans herczegek elkobzott
vagyonának visszaadása «ellen», hát meg fogja tenni.

Ezt az embert teszem én vagyonomnak általános örökösévé.

Most beszéljünk az asszonyomról.

Mikor én nőül vettem, egyike volt a világ legszebb asszonyainak. Ez
volt, a mi meghódított. Én akkor ötven éves voltam, ő huszonnyolcz.
Özvegyek mind a ketten. Nekem volt egy tizenkét éves fiam, neki egy tíz
éves leánya. Az első férje egy erdélyi mágnás volt, ő maga egy gazdag
bankár leánya. Nem parvenu. Régi belgiumi család ivadéka.

Feleségem a legcorrektebb szépségnek volt elismerve. Csak később jöttem
a tudomására némi – reparaturának.

Csaknem minden lapban volt olvasható az a pikáns kis notice, hogy egy
budapesti híres fogorvos kitünő sikerrel hajtott végre egy remek
műtétet. Egy előkelő úrhölgynek két első fogát, melyek hibásak voltak,
kihúzta, s ugyanakkor egy paraszt leánynak két megfelelő, szép,
egészséges fogát kirántva, az úrnő inyébe beillesztette, a hova azok
tökéletesen beforrtak, úgy, hogy most annak eleven hamis fogai vannak.

Sokan kétkedtek ennek a műtétnek a lehetőségében, én mondhatom, hogy ez
igaz. Az előkelő úrhölgy az én feleségem.

Sokan bámulják annak a műtevő orvosnak az ügyességét: én annak az
úrhölgynek a szívtelenségét bámulom, a ki képes egy szegény
parasztleányt a természetadta ékességétől megfosztani azért, hogy a
saját hiányát pótolja vele!

No, de hát a parasztleánynak a többi harmincz foga jól járt, mert lett
neki mit harapni: az a kettő pedig grófnévá lett. Mit kiván az ember
többet?

Egy másik retouche pedig már az ujabb időben érte a grófnét, a mióta
különválva élünk. Ezt már Hermione kisasszonytól hallottam.

Madame rá hagyta magát beszéltetni, hogy valami párisi csodadoktornak a
kenőcsét használja, mely a szemöldökön végigsimítva, a szemeknek
szokatlan ragyogást kölcsönöz. Ezt a sikert csakugyan el is érte. Senki
nem beszélt másról, mint a grófné csodatündöklésü szemeiről. Egy reggel
aztán a grófné elszörnyedve látta a tükréből, hogy az egyik szemöldöke
kihullott. Az az átkozott bűvös kenőcs!

Hanem hát a mit az egyik csodadoktor elront, ott van a másik
csodadoktor, a ki helyrehozza. Ez meg a szemöldökcsináló. Londonban
lakik. Igen nagy keresletnek örvend. Az irlandi leányok híresek a szép
szemöldökeikről, a mire egyébiránt nincs a parasztleányoknak olyan
mulhatatlanul szükségük. – S ez nem lehet könnyü műtét. Szálanként
kitépni tövestől a vékony szőröcskéket, s ugyanazokat egy csöves tű
segélyével az idegen talajba beültetni, görög, vagy római mintára, a
milyen façont az ember megrendel: ez már művészet. A grófné új
«sourcil»-je ötezer francba került. Senki sem mondaná, hogy nem az
eredeti.

Mind ezek apróságok, de jellemző vonásokul szolgálnak ahhoz a lélekhez,
mely a végtelen hiuságon kivül semmi más indulattól nem volt vezetve
soha: ez helyettesített nála szerelmet, nagyravágyást, becsérzetet.

A ki Sidonia grófné márványkedélyének legelső áldozata lett, az volt
maga az első férje.

A jámbor magyar báró, (itt következett egy háromszor leirt s kétszer
kitörült név: «Maiseuaidiéchy» valószinüleg «Mezőhegyessy») soha sem
tanultam meg tökéletesen a nevét: – azok közé a szerencsétlen férjek
közé tartozott, a kik nem «feleséget vettek», hanem maguk «mentek
nőhöz». – Az ő hazájában, úgy látszik, az a bevett szokás, hogy minden
embernek a földbirtoka megfelelő adóssággal legyen ellátva. Sidonia
grófnő pedig azon szerencsés nők közé tartozott, a kik jól tudják, hogy
egy gazdag nőnek a hozománya és az igényei egymást teljesen fedezik.
Úgy, hogy a jámbor báró még rosszabbul járt, mert fővárosi szállást,
fogatot, operai páholyt a saját jövedelméből kellett tartania. A mellett
a féltékenység is gyötörte: vékony, czingár emberke volt, a hogy az
arczképe mutatja; és a mellett nehéz természetü. Úgy hiszem, hogy valami
úton-módon sietteté a felesége özvegygyé tételét. Nem szükséges ahhoz
borotva, cyankali: vannak az élet megrövidítésének feltünést nem
gerjesztő módjai is. Úgy is illik egy gentlemanhez, hogy ha öngyilkossá
akar lenni, ezt tegye oly módon, hogy a madameot ezért a medisance ne
érinthesse.

Maradt azonban egy kis leányuk, a ki, mint már megirtam, tíz éves volt
akkor, midőn Sidonia grófnő szép szemei lebilincselének.

A leányka «még akkor» nem volt nevelőintézetben: gouvernanteot tartottak
mellette s «Deá»-nak hivták.

Nekem feltünt a furcsa név. «Dea?» (Istennő.) Hát van ilyen szent a
naptárban?

Én akkori boldogságomban (dicsekedve irhatom ide, hogy egy ideig
boldognak éreztem magamat) arra a nagylelküségre határoztam el magamat,
hogy a mostoha leányom atyai örökségét megszabadítom az
adósságterhektől, s aztán átiratom az ő nevére.

Ekkor aztán meg kellett tudnom a leánynak az igazi nevét.

«Medeá»-nak hivták.

«Medeá»-nak!

Mennyire kellett ezt a leányt gyülölni már a megszületésekor az apjának,
hogy ezt a nevet tudta a számára kiválasztani! Egy gyermekgyilkoló,
méregkeverő, varázslónő nevét!

Mikor e miatt észrevételt tettem Sidonia grófnő előtt, ő azt a
magyarázatot adta, hogy azon időben járt Budapesten Ristoriné asszony,
annak az előadásából szerette meg olyan nagyon a jó báró a «Medea»
nevet. Ő – az anya – azt kivánta, hogy «Madleine»-nek kereszteljék; de ő
vele elhitették, hogy az magyarban annyi, mint «Medea».

De a név csak jelenség. Hiszen keresztelhették volna Jezabelnek is, vagy
Heródiásnak, ha a mellett szerették volna.

De a leány már kis gyermekkorától kezdve érezhette, hogy ő hozzá milyen
hideg mindenki, leginkább a szülői.

Lehet, hogy a fecsegő bonneok, szobalányok is árulhattak el előtte
valamit, a midőn a gyermek alvónak tetteté magát. S a gyermeknél még az
emlékezet, a képzelet és az itélet össze van keverve.

A leányka azzal a tudattal nőtt fel, hogy ő egy fölösleges lény a
világon.

Bizonyosan a gouvernanteja is volt olyan okos, hogy elbeszélte neki a
hitregei Medea történetét, hogy valahányszor a nevét hallja, mintha
szemrehányást hallana – felfoghatatlan nagy bűnökért.

Nekem az egybekelésünk után első gondom az volt, hogy a feleségem
leányát a legjobb hírü nevelőzárdába küldjem, a honnan csak egy-egy
pünkösdi ünnepre hozták haza Seigniersbe. Én akkor sem láttam, mert én
olyankor épen az epsomi lóversenyen voltam elfoglalva.

Csak akkor tünt elém a leány ismét, mikor tizenhat éves korában a
zárdából hazakerült.

Megvallom igazán, hogy micsoda hatást tett rám, mikor megláttam.

Kreuzberg, a híres állatidomár, fenevadseregletében van egy fekete
párducz, mely rendesen nyugodtan fekszik a földön, le-le csukódó szemei
álmosan, szelíden hunyorgatnak, – ehhez még a mester sem mer belépni. A
legkisebb neszre azonban, mely a kalitjában támad, egy szökéssel a
legfelső vasrúdon terem, s akkor a két szeme valami olyan fenyegető
tüzet szikrázik, hogy félelem belenézni!

No, hát ezek az én Medea leányomnak a szemei.

A termete is arra a fekete párduczra emlékeztet. Az a vadállati
elegantia, az a rugékonyság, mely minden conventiós, szokott
mozdulatokkal ellenkezik; az az előre nyult fejtartás, épen mint az
ugrásra készülő párducznál, és a termetnek megfelelő arcz: finom, nemes
vonások, sárgás, olajszín teint, gunyoros ajkak, vékonyan rajzolt,
kigyózó szemöldök, s a mi zavarja az æstheticai összhangot, de növeli a
hatást, az a fenyegető szempár, melynek, mintha nem volna elég, hogy a
természettől annyi varázserővel lett felfegyverezve, még önakaratából is
azt a szokást tartja, hogy erősen felnyitott szempillái alól, lefelé
fordítva néz, a hogy látjuk a művészi képeken, lady Macbeth, vagy
emberölő Judith szemeit. – Lehet, hogy tudna másképen is nézni, ha volna
ember, a ki kényszeríteni tudná erre.

A lelki arcza is jól van egészen visszaadva külsejében. Keveset szól és
mindig tartózkodva. A zárdában sokat tanult. Lehet ott tanulni annak, a
ki akar: csak hogy leányainknál hiányzik az akarat. Ezzel nem lehet
akármit elhitetni. A téves adatot rögtön helyreigazítja. Egyszerüen,
szelíden, nem sértő szóval. Hanem ha valaki udvarolni kezd neki, annak
aztán megmutatja a körmeit. Gazdag tárháza van nála az ironiának, a
sarcasmusnak, az attikai sónak. Mindig az a fekete párducz jut eszembe,
a ki a ketrecze melletti oroszlánnak gyors pofonokat osztogat karcsu
tenyerével, mikor az a ketreczfalhoz dőlve kinyujtja a nyájaskodó talpát
a vasrácson. A «lyon» jár mindig pórul nála!

(Az én időmben lyonnak hitták azokat, a kiknek a neve ez évben «petit
crevé» = «dögöcske».)

Ennyit el kellett mondanom a feleségemnek a leányáról és ez még mind a
végrendeletem indokolásához tartozik.

És most beszéljünk az én fiamról.

Lyonel anyja kitünő, nevezetes szépség volt. A Renz circusából vettem
el. Már maga ez a tény fényes világításba helyezi a jellemét. Hogy egy
circusi amazon más eszközzel nem volt megközelíthető, mint a házassági
szerződéssel a kézben. – És meg kell vallanom, hogy nőm az egész
együttlétünk alatt a legcorrektebb magaviseletet tanusította mind velem,
mind a világgal szemben: egy mende-mondára sem adott okot; nem keresett
feltünő toiletteket, nem csinált adóságokat; nem kaczérkodott: semmi
okom sem volt magamat miatta szégyenleni. Házasságunk második évében
megajándékozott egy fiu gyermekkel. S ez ő neki magának az életébe
került.

Ez a fiu engem már a világra jövetelével megkeserített: megfosztott
attól a nőtől, a kit életemben egyszer, igazán szerettem.

Az a sajátságos vérvegyülék, melyet szüleitől öröklött, magyarázza meg
talán egymásnak ellentmondó tulajdonságait. Arczának megkapó kifejezése,
méla kék szemei az anyjára emlékeztetnek, hanem a felvetett, élvkövetelő
ajkak az én családi hagyományom. Ez a valódi Lis Blanc száj! Csábításra,
dőzsölésre, kaczagásra teremtve. Hanem az anyai ágról is örökölt valamit
ez a száj. A szónoki tehetséget. Nem a Demosthenesek, hanem a demagógok
eloquentiáját. (Az egyik nagyapja híres clown volt.) Testi ügyességben
minden kortársát meghaladta, egészen akrobatának született: vívni, lőni
már suhancz korában úgy tudott, mint senki. Esze is van: ha egy könyvet
végig olvas egyszer, többet tud belőle, mint a ki éjszakákat eltölt
mellette a bemagolásban.

Én a fiut, mikor már otthon nem birt vele senki, beadtam a Saint-Cyri
intézetbe.

Épen abban az időben házasodtam meg másodszor, s egy ilyen lábatlankodó
ficzkóra semmi szükségem sem volt a háznál.

A katonanöveldéből három ízben relegálták.

Egyszer azért, mert valami összeesküvést koholt a növendékek között az
igazgató ellen; másszor egy paraszt leánynak a brutális bántalmazása
miatt; harmadszor meg a gyóntató papnak a csintalan feltréfálásáért.

Már ezeket a hajlamokat nem én tőlem örökölte, ez a vérébe vegyült
plebejus «ichor».

Mind a háromszor visszakönyörögte a mostoha anyja. Sidoniának nagy
befolyása volt az udvarnál: az ő kérésére megbocsátottak a rossz fiunak.

A kiakolbólítás és az újra befogadtatás időközeit aztán itthon töltötte
nálunk Lyonel.

S mondhatom, hogy ha volt rajta még valami elrontani való, hát azt a
mostohája hajtotta tökéletességre. Az ő igaztalan pártfogása,
kényeztetése csupa tűzre öntött olaj volt a fiu korán kigyuladt
szenvedélyeinél. Ha igazi anyja volna: azt mondanám «majomszeretet» ez;
de nem az! Csupán hiuság! Bálványozza ezt a fiut, azért, mert olyan
délczeg, olyan vakmerő, olyan genialis. S ezt ő «fiának» nevezheti.
Ragyoghat vele, mint valami ékszerrel, mely a többi úri hölgyekét
túlragyogja. Hogyha a fiam egyszer a guillotine alatt hagyja a fejét,
azt egyenesen a mostoha anyjának fogja köszönhetni.

Aztán milyen beszédeket tudott ez nekem tartani, mikor egyszer-egyszer
kicsapták az intézetből: a «phalanstére»-ről, a vagyonközösségről. «La
proprieté c’est le vol!» Darwin-féle családfámról, mely igazán fa: a
tetejében egy majom ősapával; – aztán Renanról, a «kainitákról», az «új
Babilon»-ról. (Úgy hiszem, ezekben maga is benne volt.) Hogy tudott
citálni az atheista irókból! mintha csak biblia volna! S aztán
eldalolgatta azokat a saloppe chansonokat, a miket a Buttes de Chaumons
körül énekelnek, aristocratákra, papokra és – kéjarákra. – Hogy hol
tanulják mind ezt? a Saint-Cyri intézetben? – Nem! Ezek már benne voltak
az én fiamnak a vérében!

Tizennyolcz esztendős korában aztán már elvégezte a katonai
előtanulmányait s úgy került haza, mint huszárhadnagy.

Gyönyörü ficzkó volt! Hogy tudta a lovakat maltraitálni!

Az adósságcsinálásáról még ekkor kevés adatom volt. A hitelezőit
rendesen a mostohája elégítette ki, a saját jövedelméből, s azt én
előttem titokban tartotta. Csak egyszer jöttem rá, hogy az udvari bálba
készülő feleségemnek a fején levő diadém, és a nyakába körített
rivièrenek a solitairjei nem tündökölnek olyan fényesen, mint máskor.
Utána jártam a dolognak: kiváltottam szépen a zálogba tett családi
gyémántokat s aztán elzártam a szekrényembe. Azontúl aztán az «igazi»
Lis Blanc gyémántokat nem adtam oda többet az «ifjasszonynak». Ha ő a
hamisakkal is beéri: hát csak viselje azokat.

Annál több vesződség volt a sok elcsábított parasztleánynak a szülőivel.
Ördögadták! Miért nem vigyáztok jobban az üszőitekre?

Egyszer aztán hazakerült a feleségemnek a leánya a zárdából is.

Ott voltam az első találkozásuknál. Megfigyeltem jól a hatást.

A mint ezt a leányt meglátta az én szeleburdi fiam, egyszerre komoly
lett. Mintha kicserélték volna. Az a hetyke önbizalom, a mivel minden
fiatal nőhöz közelíteni szokott, elhagyta: oly zavart, tétovázó,
ügyetlen lett egyszerre, a milyen egy valódi tizennyolcz éves fiatal
ember szokott lenni. Mikor a mostohája megengedte neki, hogy
megcsókolhatja a hugocskáját, csak úgy messziről lehelt hozzá az
ajkához. S alig tudott neki valamit dadogni.

A dejeunernél, mikor Deával szemközt ült Lyonel, olyan okosan beszélt,
mint egy kis pap. Pedig a szülőinek a jelenléte nem feszélyezte máskor.
Sőt annyira vitte a gyöngédséget, hogy a mint egyszer mademoiselle
Hermione (a ki akkor a feleségem felolvasónője volt), valami a
csintalanhoz hajló példálózást kezdett, Lyonel ártatlan
megbotránykozással szisszentett közbe: «chut». – A kisasszony előtt!

Az nap lovagolni sem mert. A kertben rózsákat szedett s azokat a kertész
által küldé fel Deának: meghagyva, hogy ne árulja el, ki küldi.

Este produkálta magát Dea a zongorán: Schuberttől, vagy Schumantól (nem
tudom, melyik az egyik, melyik a másik) valami cantatét vagy sonátát?
vagy talán symphoniát? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy elalszom
rajta. Lyonel forgatta a hangjegyeket. Egyszer aztán azt is elárulta,
hogy fuvolázni tud. (Nekem addig tudomásom sem volt róla.) Elő is hozta
a furulyáját és a hangjegyeit s aztán együtt játszottak el Deával valami
«Lied»-et.

Az ebédnél Lyonel nem ivott. Csupán akkor, a midőn én a «leányunk»
hazaérkeztére atyai felköszöntést tettem: akkor azt az egy poharat
kiürítette fenékig.

Azután következett egy séta a parkban. Én Sidonia grófnéval hátul;
előttünk Dea és Hermione kisasszony; Lyonel hol az egyik, hol a másik
hölgy mellett. A míg világos volt, beszéltek a botanikáról, mikor
bealkonyodott, az astronomiáról.

Éjszakára valami olvasni valót kért Lyonel Deától, a mivel ez szivesen
szolgált neki. Meg volt neki a «Contes Bleues». S az én Lyonel fiam
szépen lefeküdt féltizenegykor s csendesen elszunnyadott a «Kék mesék»
olvasása mellett.

Másnap délelőtt a lovaglásban produkálta magát Lyonel a kastély udvarán
Dea előtt. De ezúttal minden nyaktörő bravurokat mellőzött, nem
ficzánkoltatta, ágaskodtatta a paripáját, nem ugratott át vele
hortensia-állványokat, reggelihez felterített theásasztalokat, a hogy a
mostohája kedvéért (meg az én boszantásomra) meg szokta tenni, hanem
igen szépen járatta el a haute écolet, s úgy hozta vissza a paripáját,
mint egy szelíd bárányt. És miután kitalálta, hogy Dea még nem tud
lovagolni (hát bizony arra az apáczák nem tanítják a növendékeiket),
felajánlá neki, hogy ő majd kikeres a számára egy jó szelíd paripát az
istállóból, s az ő oktatása mellett majd megtanulhat Dea lovagolni.

Hát hiszen mi úgy fogunk itt élni ezután, mint a paradicsomban! gondolám
magamban.

Hanem a mit az urfinak a szája el nem mondott, azt elmondták a szemei. –
Ismerem én jól az ilyen szembeszédet!

«Nem, Lyonel fiacskám. Ez nem megenni való!»

Sidonia grófnő különösen el volt ragadtatva Lyonelnek ezen üdvös
átalakulása által.

Egy szép napon aztán azzal a bizalmas közléssel leptem meg Sidonia
grófnőt, miszerint az én igen kedves barátom, marquis de L’Orme, a
napokban meg fog bennünket Seigniersben látogatni, a fiával, Gontrannal
együtt: a ki «ainè»! Huszonöt éves. Önálló. Követségi attachée a
flórenczi udvarnál. Komoly szándékai vannak a «leányunk» iránt.

Erre Sidonia grófnő nagyot sóhajtva mondá:

«Szegény Lyonel!»

– Szegény Lyonel!? De hát mi az ördögöt akar ön Lyonellel? Hisz csak nem
veheti el önnek a leányát? Azért, hogy vér szerint nem testvérek is; de
a katholikus dogmák szerint egy férjnek és feleségnek a fia és leánya
még sem kelhet egybe! Ez nálunk áthághatatlan impedimentum! Eretnekké
legyenek tán?

– De mikor egészen egymásnak vannak teremtve!

Én azt hittem, hogy a feleségem meg van bolondulva. Még akkor nagyon jó
véleménynyel voltam felőle.

Egy hónap mulva Lyonel főbe lőtte a fiatal De L’Orme Gontrant párbajban.

Ezért aztán szöknie kellett Francziaországból.

– No legalább már most elmégy utazni! mondám megkönnyebbülten.

Ettől a naptól kezdődött a nőmmel való meghasonlásom.

Én az ő leányának valóban boldog jövendőt akartam előkészíteni. Gontran
egészen neki való vőlegény volt. – Az sem volt valami szent. Isten őrizz
tőle! A szentek jók mennybéli patronusoknak, de nem földi
hitestársaknak. De legalább komoly ember volt, a ki akart lenni valami s
birt fogalommal a családi élet nélkülözhetetlenségéről. S ezt
agyonlövetik a fiammal.

Hogy ez a szerencsétlen rencontre az ő cselszövénye volt, azt bizonyosan
tudom. A részvevők ugyan igyekeztek azt a kártyajáték közben támadt
összekocczanásra ráfogni: de én már ismerem az ilyen ürügyeket.

Egy esztendeig nem szóltunk egymáshoz.

Ezt ugyan nagyon könnyű is volt megállnunk, miután a grófné rendesen
Párisban lakott, a nyarat Biarritzban tölté, a hova az udvar járt; én
pedig vagy idekünn voltam a kastélyomban, vagy ha városba akartam menni,
választottam Brüsselt vagy Londont. Párist én nem láttam – a plebiscitum
óta.

Egy esztendő lefolyása után látogatást kaptam a nőmtől és a leányától.

A leány még egy esztendővel «szebb» lett.

(Ez így tart, mig a zenithet eléri; bizonyos korig mindig fölfelé.)

Madame azzal az örvendetes hirrel vélt lekötelezni, miszerint Pietrinek
sikerült a fiam ellen kiadott üldöztetési rendeletet visszavonni, Lyonel
már most visszatérhet, s nem lesz semmi bántása a párbajban elkövetett –
«accident fatal»-ért.

Nem szóltam neki rá semmit. Egy pár napig itt marasztottam őket a
kastélyomban, s ez idő alatt igyekeztem Medea kisasszony kedélyének
belsejébe behatolni.

Meggyőződtem felőle, hogy ez a leány teljesen tudatlan abban, a mi itt
minálunk történik. Még csak sejtelme sincs róla, hogy ő mi szerepet
játszik ebben a balsorsban. Lyonelt ugy szereti, mint egy bátyát szeret
a huga titok nélkül, becsületesen.

Nagyon megszántam ezt a leányt.

Kivált, a midőn lelki tulajdonait közelebbről kezdtem megismerni.

Ebből a leányból akár a legpusztítóbb dæmont, – akár a legjóltevőbb
angyalt csinálhatja valaki. Csak az a kérdés, hogy kinek a kezébe kerül.

Mikor a nőm a leányával visszament Párisba, emlékszem rá, hogy meg is
csókoltuk egymást. Ez életben utólszor.

Eltávozásuk után én rögtön leültem az iróasztalhoz, s a következő
levelet fogalmaztam a grófnőhöz.

«Madame! Én ezennel kijelentem önnek, hogy ha ön az én Lyonel fiamat a
házánál elfogadja, vagy ha bárminő alkalmat is szolgáltat neki, hogy a
leányával találkozzék: én a fiamat azonnal ki fogom tagadni az
örökségből és egész vagyonomat valami oldalrokonomra hagyom, vagy
valamely közintézetre, bolondok házára; de az ön bolondjára semmi esetre
sem.»

Ezt a levelet gyors futárral küldtem utána, a ki őt megelőzte. Mikor
hazaérkezett, már ott találta az asztalán a levelemet.

Nem volt rá semmi hatása.

Ugy látszik, az első férje nagyon elszoktatta a fenyegetés
teljesítésének félelmétől.

Lyonel hazatért Francziaországba. Én még a viszontlátás örömkönnyeit
hullatni sem leltem alkalmat, a mikor már hirét vettem, hogy ő kelme
egész nyiltan kiséri a grófnék hintaját a bois de Boulogneban, meg a
Long Champsi versenykocsizások alatt.

Ekkor aztán megirtam a végrendeletemet.

A magasabb qualitásu őrjöngéseknek ez az egyedüli panaceája.

Az exorbitans gazdagság jog és titulus az exorbitans bolondságok
elkövetésére. Ha a módot elveszszük, elmarad a következmény.

Meglehet, hogy tévedek. Hiszen fodrászlegények és kávéházi
pénztár-mamsellek között is fordulnak elő hasonló őrjöngések.

Én mégis azt hittem, hogy ez sikeres gyógymód fog lenni.

Egy napon – nem is sajátkezüleg hanem a titkárom által – tudattam a
grófnővel, hogy végrendeletet méltóztattam tenni, s abban az őt
megillető özvegydij kivételével, az egész vagyonom örökösévé Vicomte de
L’Aisne Alfréd unokaöcsémet neveztem meg. A végrendelet két példányban a
seigniersi sousprefét s a párisi közjegyző levéltárába van letéve.

Ahá! Ez a sakkhuzás megtette a hatást.

Néhány nap mulva egy – nem egészen meglepő – látogatás szerencséjében
részesültem. Mademoiselle Hermione jött ki hozzám – bérkocsin.

A jeles kisasszony nagyon desolált állapotban volt. Elcsapták!

Persze: erkölcsi érzületeinek alapja volt megrendülve a Sidonie grófnő
házánál szerzett tapasztalatok által. Ezt nem birta tovább kiállni szó
nélkül. Hozzám menekül hát.

Én könnyen kitaláltam, hogy azért küldték hozzám, hogy engem kikémleljen
s az elhatározásaimra befolyást gyakoroljon.

Elfogadtam az ajánlatot. Azt mondtam Hermionenak, hogy ezentúl legyen az
én felolvasónőm.

A gyóntatómmal azelőtt is igen barátságos viszonyt tartott fel a
kisasszony.

Itt maradása óta az én «curé»-m a szokottnál is többet példálózott
előttem a tulvilágról.

Hermione, mondhatom, hogy a legügyesebben vitte a szerepét.

Nem ám, hogy a megbízóját iparkodott volna előttem tisztára mosni, sőt
inkább mindent elmondott róla, a mivel tudta, hogy engemet fel fog
ellene ingerelni.

Az iránt semmi kétséget sem hagyott fenn, hogy Sidonia Lyonelnek őrült
szenvedélyét Medea iránt beczézi. Csupán a tisztességes külszin
fentartására van gond.

Sidonia grófnő gyakran a legőszintébben nyilatkozott Hermione előtt, ki
vele korra nézve csaknem egyenlő, s tapasztalatokra nézve, ugy hiszem,
hogy még előtte jár, – daczára annak, hogy nem viselt még el két férjet.

– No hát mi van benne? (Így szólt Sidonie.) Vér szerint csakugyan nem
testvérei egymásnak! Ha az ostoba formalitások árkot vonnak közöttük,
vannak megint bölcs formalitások, melyek azokat áthidalják. – Szegény
Lyonel, mennyit szenved! Milyen könnyű volna őt megváltani a
kárhozatból. Vannak derék, becsületes érzelmü férjek, a kik feleségeiket
föltétlen bizalmukkal takargatják be. Maguk sem követelők: mindenben a
kimélet elveit követik. A kik előtt a női erény dogma; kizárva minden
gyanu és skepsis. – Igaz, hogy Párisban ez a természetrajzi osztály már
nehezen található; de hát vannak még exoticus vidékek, német, orosz,
magyar tartományok, a hol az a genre cultiváltatik. Nem lehetne-e
Medeához egy ilyen hozzá illő derék embert találni? – Valami olyan
özvegy férfiut, a ki egy beteg feleséget éveken át hüségesen ápolt, s
megszokta mellette a nemes lemondást?»

Lándory indulatosan csapta az asztalhoz az egész iratcsomagot.

– Mi baj, uram? Kérdé Péter, felserkenve, ki szépen elaludt az asztal
szélére támasztva a két karjára eresztett fejét.

– Semmi. – Mondá Bertalan. A spiritus futott ki a samovárból, azt
paráholtam el.

Aztán olvasott tovább.

«Tudom jól, hogy a ki ezt az iratot olvasni fogja, ennél a sornál ugy
fogja azt odavágni az asztalhoz, mint én tettem, mikor leirtam.

Hát én nyomban ezután a következő izenettel – (rond irásba adva)
bocsátám el a házi káplánomat a madamehoz: hogy kész vagyok az első
végrendeletemet felcserélni, s azt egy másikkal helyettesíteni, ha
Lyonel a következő feltételemet teljesíteni fogja.

Nekem van egy kedves barátom Angliában, lord Gyllower Asthon.

A barátság már a nagyatyáinknál kezdődött, az én ősöm kénytelen volt a
rémuralom alatt Angliába menekülni s éveken át volt a Gyllower lord
házának szivesen látott vendége. Ez a jó viszony firól fira szállt.

Asthon lordnak most csak egy leánya van, a kire az örökség néz; a
majorescoja kitörte a nyakát a steeple chase-en, a cadetot megették a
niam-niam-ok Afrikában. Volt még egy törvénytelen fia, a kit adoptált.
Az meg egyszer fogadásból megivott egy pint cognacot. Szép halála volt.

Lady Elvira most a mylord kedvencze.

Születésétől fogva az én fiamnak szánta feleségül a mylord.

Igaz, hogy nem szép. – De hát az én fiamra nézve ez tökéletesen mindegy.
Mert ha magát a milói Venust venné is el (a kinek a tökéletessége abban
áll, hogy nincs keze) a mellett is tartana szeretőt.

De hát tulajdonképen miért is ne volna szép Lady Elvira? Vannak gyönyörü
sötétkék szemei, fekete szemöldökkel, finom ajkai, kecses álla: csak az
az egy baj, hogy közbeesik egy szertelenül hosszura szabott orr. De hát
az ördögbe is! szükséges az embernek a felesége képét egyszerre végig
nézni? Nézze meg reggel a szemeit, este az ajkait, a többit meg hagyja
el!

Tehát én azt a föltételt szabtam a fiam elé, hogy ha megházasodik, ha
nőül veszi Gyllower Elvirát, aztán ha elmegy véle, – nem bánom akárhová
– Olaszországba vagy Skócziába, s ha egy esztendeig békében «együtt» él
vele, hát akkor megsemmisítem az első végrendeletemet egy másodikkal.

Ha nem – nem!

*

Ezen felleplezések után itélje meg a biró, helyes indokok voltak-e azok,
a melyek végrendeletem megirására kényszerítettek?

Én a fiamat nem gyülölöm: szeretem.

Minden hibáinak, minden bolondságainak daczára, szeretem.

Nem törődöm az excentricitásaival; megszokom azt a gondolatot, hogy nagy
eszméket, a mikért ősei rajongtak, odadob a cloakába.

De tehetem-e azt, hogy nyitott szemmel, jól ismerve a bűnt, annak
elősegítője legyek?

Most, hogy dúsgazdagnak érzi magát, a saját lelkét, meg egy más ártatlan
lelket kárhozatra vinni csak tréfa, játék neki. De legyen csak egyszer
rászorulva, hogy mint souslieutenant Algirban a zsoldjából legyen
kénytelen megélni, akkor majd előveszi a jobbik eszét.

De bármi következése legyen is végrendeletemnek, én azt nyugodt lélekkel
bocsátom Isten és emberek itélete elé.

*

Eddig tartott a felleplezés. – Folytatása nem volt.

Pedig sok mindennek kellett történnie azon idő alatt, mely az első és
második végrendelet megirása között lefolyt. Egész addig a perczig, a
mig a Lis Blanc gróf reszkető kézzel e szókat irta a naplója czimén
keresztül: «tűzbe vele!» – Hát mért nem dobta maga a tűzbe? – Ha már
feleslegessé vált? Ha már a helyreütő végrendeletet megirta.

Itt a göcs!



A MI A KÉT IRÁS KÖZÖTT VAN.

A samovar katlanában régen ki is égett az alkohol, a víz fel is forrott,
ki is hűlt: az első csésze thea olyan fekete lett, mint a csávalé.
Bertalan hozzá sem nyúlt.

– Főzzek friss theát? kérdezé Péter.

– Ez is jó, mondá Bertalan s elkezdte a hideg theát szürcsölni. Se
czukor, se rhum nem volt benne. Nem vette észre se azt, hogy keserű, se
azt, hogy hideg.

– Nem dobjuk tűzbe az iratot? példálózék Péter.

– Inkább szerezzük meg a folytatását.

– Én már megszereztem.

– Mi módon?

A legtörvényesebb uton: maga a primus acquisitor (első szerző) kegyéből.
Monte Rosso tolvaj collegám tisztelt meg a bizalmával. Neki tudnia
kellett mind azt, a mi a két végrendelet között történt.

– «Kellett?» hangsulyozá Bertalan.

– Szükségképen kellett. – Hisz ön maga legjobban tudja nem csak azt,
hogy ki «volt» Monte Rosso, hanem azt is, hogy kinek «látszott?» Hisz ő
minden előkelő körben habitué volt, a hol csak zárt ajtók mögött biribit
játszanak; a hol eleven tableaux-okat mutogatnak; a hol lófuttatások
előtt a jockey-kat megvesztegetik, hogy a «favorit»-tal szándékosan
hátramaradjanak; a hol ötszáz francos teríték mellett «petit souper»-kat
rendeznek. Itt neki Lyonel urral igen benső viszonyban kellett állnia.
Nem hiszem, hogy Monte Rosso ur Lyonel urnak egy-egy mesterfogást a
«taillirozásban» – olyanféle «corriger la fortune»-t barátságosan be nem
tanított volna. De hát nemcsak a «cercle»-ekben jártak ők «bras dessus,
bras dessous»: a Montmartre, a Faubourg St. Antonie bűzös spelunkáiban
még inkább, a hol Macaire Róbert utódjaival igen jó barátságban éltek, s
a Lanterne-t exegetálták. Ne legyen Péter a nevem, ha Monte Rossonak a
körülményes ismeretei a seigneresi kastély, a gyémántos szekrény és
annak ellophatási módja felől nem Raoul Ripailletól származtak. Ugy! Azt
még nem mondtam, hogy abban a vonalon aluli világban Lyonel urfi nem
viselte a Lis Blanc nevet, (no iszen az kellett volna oda) ott a
becsületes neve volt Raoul Ripaille.

– Szép kis név!

– Majd még szebb is lesz az, ha tovább beszélünk róla. A «mouchard»-ok
figyelmét már annál a nagy népcsődületnél is magára vonta Raoul
Ripaille, a melyet a Bonaparte Péter által agyonlőtt Victor Noir nevű
hirlapiró temetésénél rendeztek. Ők ketten nagy szerepet játszottak
abban, de szerencsésen kibujtak a fogdmegek körmei közül, s egy óra
mulva már kiparfümözve ültek az Odeon loge infernále-jában. Ki érezte
meg rajtuk a cloaca illatot? Ők igazi «frère et cochon» voltak: «frère»
a boutique-ban, «cochon» a salonban.

– És még is éppen Lyonelt kellett megrontani Monte Rossonak? – kérdé
Lándory.

– Meglehet, hogy csak «zálogot» akart a kezébe kapni, a mely a
barátságot biztosítja. Tudja ön, «Heincz» királyfi sem akar ráismerni
többé a maga Falstaffjára, a mint princzből uralkodóvá lett. De én nem
megyek ilyen nagyon mélyen a lélektani kutatásba. Monte Rosso egy
közönséges tolvajfőnök volt. Ez még azon «tul» is valami. Majd elmondom
azt is, hogy «mi?» – ön odáig értesült a gróf felvilágosításaiból, hogy
a grófnő felolvasó hölgye átköltözött hozzá s igyekezett a házi lelkész
által a gróf kedélyére hatni, a fia iránt engesztelőleg. Ugyan ez
irányban fáradozott Sidonia grófnő Lyonel megszelidítésében. A mint a
grófnak a föltételét megértette, elővette az urfit: – Legyen eszed! –
Ennek meg kell történni. – Hiszen nem vesztesz vele semmit. – Most csak
husz esztendős vagy. – Hát mi az az egy esztendő? – Gondold, mintha egy
földkörülhajózást tennél. – Ha zarándok fogadást kellene tenned, a czél
azt is megérdemelné.» – Lyonelt utoljára is rábirták, hogy egy időre
tagadja meg magát. Elhagyta a rossz társaságokat: összefoglalva high
lifeot és low lifeot. Elutazott Angliába. Innen aztán rövid időn Asthon
lordnak sajátkezü levele értesíté Lis Blanc grófot, miszerint a két
család leghőbb óhajtása beteljesült: Lyonel gróf eljegyezte mylady
Elvirát. Lis Blanc gróf sietett még az nap válaszolni Asthon lordnak,
atyai beleegyezését küldve e boldog frigyhez. Egy hónap mulva aztán
megkapta a meghivót az esküvőre. Erre udvariasan azt felelte, hogy nem
mehet, mert a köszvénye nem ereszti. Nem sokára azután megküldték neki
az «Illustrated News» számát, melyben a végbement esküvő le volt irva és
rajzban megörökítve. Lady Elvira nehéz fehér selyem brokát menyasszonyi
ruhát viselt, mely Worth mesternél készült; az uszálya himzésén hat
mamsell dolgozott három hétig, csak a csipke diszítés negyvenezer franc
értékü volt rajta. Tizenkét nyoszolyó leány kisérte, mind rózsaszin
ruhában; a legidősebb közöttük volt hat esztendős. – Hanem ez mind nem
volt elég Lis Blanc grófnak. Hiszen mehetett volna ő arra az esküvőre a
lába miatt, de szent fogadása tartá, hogy eretnek templomba be nem lép,
s az első esketés anglikán szertartás mellett ment végbe. – Azt tehát
követni kellett a másodiknak: otthon Francziaországban, a vőlegény
hitvallásának ceremoniáival a franczia ősaristocratia kedvelt Saint
Germain l’Auxerrois templomában. Ide már nem fájt a lába elmenni Lis
Blanc grófnak. Ez ünnepélyes alkalommal aztán «a világ szemeiért»
kibékült Sidonia grófnéval. De még ez sem volt elég. Francziaországban
csak a polgári házasságot ismerik el törvényesnek. Tehát még a
seigniersi souspréfet, a közjegyző s hiteles tanuk jelenlétében is végbe
kellett menni az esküvőnek, s a szerződő felek által névaláirásukkal
megerősittetni.

– No már az ilyen háromszor megesküdött, megáldott, meghitelesített
házasságnak csak tartósnak kellett lenni! – Szólt közbe Lándory.

– Magam is azon véleményben vagyok. Sajnos, hogy az öreg Lis Blanc gróf
nem volt olyan optimista, mint mi ketten; ő, mikor az új pár, a
hivatalos szertartás után, a mairieből átment a kastélyba, a pompás
luncheont, s az atyai áldást elfogadni, így szólt a fiához, bevezetve őt
menyével együtt a háló szobájába s ott felnyitva előttük a hirhedett
vasszekrényt.

– Tekints ide fiam. Itt vannak a Lis Blanc családnak az ősi kincsei, a
miknek némelyike szent Chlodwig idejéből származik. Ez mind a tied lesz,
s nagy ünnepélyeken nőd testét fogja ékesíteni. Ez a tizpecsétes levél a
végrendeletem, melyben téged teszlek általános örökösömmé. Soká nem
viszem már. Az orvosaim biztosítottak, hogy egészen jól vagyok, a minél
fogva azt hiszem, hogy a végét járom. Eddig szigoruan tiltották a
homardot és a champignont, most már megengedték. Tehát egy évig fogok
enni tengeri rákot és csiperke gombát. Kérlek igen szépen, hogy addig, a
míg én élek, ezzel a derék hölgygyel, a kit a sors kezedre bizott, jól
bánj. Mert ha rosszul bánnál vele, vagy hűtlenül elhagynád, az én nekem
olyan rosszul esnék, hogy igen gyorsan belehalnék; de még sem olyan
gyorsan, hogy előbb a te székedet az ajtón kivül ne helyezzem. Tehát egy
év mulva jöjjetek vissza ide feleségestől együtt, vagy engemet találtok
itt az áldásommal együtt, vagy az áldásomat nálam nélkül.

Azzal egy jó csomó pénzt átadott Lyonelnek, s elbocsátá a boldog párt
nászútra.

Lyonel csakugyan példásan adta az új férjet – egész Svájczon keresztül.
Lady Elvira kitünő hegymászó. Lyonel mindenüvé mászott vele. Többször
kinálkozott rá neki az alkalom, hogy a feleségét valamelyik Gletscher
hasadékába letaszítsa. Egyszer sem tette meg. Nagy önuralkodás! Genfben
vett neki egy kis selyempincset. A gyöngédség netovábbja. Azután Nizzába
mentek, ott a virágünnepen meglátott Lyonel egy világhírű szép
tánczosnőt, abba beleszeretett. A tánczosnőnek mennie kellett Madridba,
a hol szerződése volt. Lyonel utána szökött, s ott hagyta a fiatal
feleségét, épen tizennégy napos házas korában.

A tánczosnőt úgy hitták, hogy «Scilla.»

És így beteljesült, hogy «incidit in Scyllam, qui vult evitare
Charybdim.»

Kérem, uram, ne üssön agyon, hogy ilyen rossz szójátékokat csinálok, de
szeretek vele dicsekedni, hogy iskolába jártam.

És akkor az a páratlan hölgy, a hátrahagyott feleség, a kinek nemeslelkü
tettéhez hasonlót nem jegyeznek fel a világ krónikái, tudja ön, hogy mit
tett? Folytatta a kitűzött nászutazást – egyedül: – nem, a kis
kutyájával. Szépen: Velenczébe, Turinba, Veronába, Flórenczbe, Rómába,
Nápolyba. És azután minden városból írt leveleket haza Asthon lordnak és
Lis Blanc grófnak. A levelek a legnagyobb megelégedésről szóltak. Lyonel
ott van mellette hűségesen és jól találja magát. Szeretik egymást.
Együtt élvezik a természet szépségeit. Együtt tanulmányozzák a mesterek
remekeit. Kegyes csalással hitegeté a két öreget; eltitkolva előttük
szégyenét, szerencsétlenségét. S az a jámbor csel talán azoknak a
holtáig is sikerült volna; mert a derék nő úgy félre tudta magát huzni
Capri sziget valamelyik villájába, hogy még talán ön sem találkozott
vele, a ki ugyanakkor ott lakott. Hanem a futó bolond Lyonel elrontotta
az egész dolgot. Scilla kisasszony Londonba is meghivást kapott s azt
természetesen elfogadta. Lyonel természetesen oda is utána
pirouettirozott s mindenütt a czipőszalagját kergette.

Azonban a derék Asthon lord nagy kedvelője lévén a plasticai
szépségeknek, egy szép este a tánczosnő szinpadi öltöző szobájának
ajtaja előtt éppen csakhogy egymásba ütötték az orraikat: az ipa és vő.

És Asthon lord éppen akkor kapott levelet lady Elvirától, melyben leírja
előtte a gyönyörű holdvilágos estéket, melyeket Lyonellel együtt
töltenek Torre del Grecoban, várva a Vezuv közelgő kitörését.

No iszen a mylord nem várt a Vezuvra a tűzokádással: elkezdte azt maga.
Nagy scéna lett a színfalak között. A botrány miatt Scilla kisasszonynak
rögtön el kellett hagynia Albiont. Egyenesen Párisba utazott. Elébb
azonban Lyonel urnak peremptorie kiadta a parancsot, hogy tőle végkép
elmaradjon.

Már hiszen maga Páris is elég tilalom volt Lyonelre nézve; mert ha oda
is elmegy Scilla után, semmiképen ki nem kerüli, hogy a neve a
hirlapokba bele kerüljön, s azokból azután az atyja is meg fogja tudni,
hogy elhagyta a feleségét. Erről ugyan a nászura is valószinüleg
értesítette az öreg grófot, csakhogy a seigniersi udvar olyan jól volt
berendezve, hogy az érkező leveleket elébb átvizsgálták, s a gyanusaknak
találtakat eltették szem elől. Lis Blanc gróf nem kapott a fia felől
máshonnan értesítést, mint lady Elvirától. Sajnos, hogy a hirlapokban
nem lehetett feketével befesteni a nem olvasandó híreket, mint más jól
rendezett államban szokás.

Én nem szeretek senkit gyanusitani, de feltűnőnek találom, hogy az
Asthon lord és Lyonel közötti kellemetlen találkozás, azután a Lis Blanc
gróf hirtelen halála, s nyomban rá e nap éjjelén a szekrény
elraboltatása alig három napi időközre esnek. Idáig a történteket Monte
Rosso közvetlen tapasztalatai nyomán tudtam meg. A sikerült rablás volt
az utolsó actus. A mik ezután következnek, azokról már mind a börtönben
értesültem. A fegyenczek nagyon élénk levelezésben állnak a külvilággal
(ha van pénzük.) A levelezés százféle módjából ön is bizonyosan ismer
egynéhányat. Én többet. De becsületszavamat adtam nekik, hogy el nem
árulom.

Lyonel gróf egyszerre kaphatta meg a táviratot az öreg úr haláláról s a
végrendelet eltünéséről. Mire Francziaországba visszatért, már akkor ott
találta Alfréd nagybátyját a seigniersi kastélyba behelyezve. S ha még
csak a Lis Blanc örökségbe installálta volna magát: de a gonosz atyafi
még Scilla kisasszonynak a hotelében is elfoglalta Lyonel urfi helyét.
Ez nagyon természetes.

«Ha a köpönyeg leesik, a herczeg utána esik,» mondja Schiller.

Pardon, gráczia! Már megint!

E sorscsapások annyira elkeserítették Lyonelt, hogy busulásában elment
Afrikába, oroszlánt vadászni.

Onnan irogatott haza a mostohájának gerjedező leveleket. Medea iránti
szenvedélye jobban lángolt, mint valaha.

A közben történteket ön, uram, jobban tudja, mint én.

A boldogtalan Monte Rossot balcsillagzata idevezette az ön légkörébe, a
hol megkapta, a mit mindenütt kikerült, a lábvasakat. Több nála talált
értékpapir, meg a miket Traumhold bankárhoz elküldött, kétségtelenné
tették, hogy ő követte el a seigniersi kastélyrablást. Tehát az ellopott
végrendeletnek is nála kell lenni.

Ennek a felfedezésnek az alapján Lis Blanc grófnő megindította a pert a
birtokban levő de l’Aisne Alfréd ellen. A rabló kézre került; az orgazda
is kitudódott: a második végrendeletnek elő kell adatni. A Lándory név
sok ideig egyenlő volt Messiáséval a Lis Blanc szalonokban. Majd
előteremti azt a Lándory! A Lándory csoda ember! Minden titkot ki tud
deríteni.

Ezt is mind hírül hozták Monte Rossonak a fegyházba. Nagyokat nevetett
rajta.

Egyszer aztán a Lándory név eltünt a világból.

A Lis Blancok tanács nélkül maradtak. Azonban Alfréd is kényelmetlenül
érezte magát. Az igényper miatt az öröklött birtok birói gondnokság alá
volt helyezve.

Ekkor aztán valami okosat gondoltak ki egyesült tudománynyal. Hátha
véget vetnének e kinos pernek egy édes kibéküléssel?

Hisz a tenyerén fekszik az embernek a megoldás.

Vegye nőül De l’Aisne Alfréd Medea grófnőt, s azzal meg van oldva a
kérdés.

És nem csak a birtokkérdés, hanem még valami más is.

Hogy Medeának Alfréd gróf megfordított ideálja, az nem baj, és hogy
Medea sem tartozik azon nők osztályába, a kik egy olyan rouét, mint
Alfréd, eleven emberré tegyenek: az is úgy volt a rendén. Így is egészen
egymásnak voltak teremtve. Erre megesküdtek ugyan abban a St.-Germain
l’Auxerrois templomban.

Ekkor azután tudósítá Lyonelt Lis Blanc grófnő a Saharában.

«Most már jöhetsz haza!»

Hisz ez valóságos aranykorbeli idyll lesz így: jóéletű nagybátya,
egymást szerető mostohatestvérek és egy mindenkit boldoggá tenni
serénykedő mostohaanya!

«Lurida terribiles miscent aconita novercæ!»

(Üssön hátba kérem! soha több diák verset! «nunquam plus carmina
dicam.»)

– Borzasztó dolgok azok, a miket te itt nekem elmondasz Péter.
Csináljunk puncsot: én fázom.

– Ugy-e? A szegedi börtönben nem lehetett ilyen derék dolgokat hallani.
– Itt azonban megint hézag van tudósításaim között, a mit ráérünk
találgatással kitölteni, a míg a víz felforr. Az oroszlánvadász sietett
haza a szél szárnyain; azonban mire hazaért, akkorra már Medea el is
vált a férjétől. S hogy törvényesen elválasztották, az arra mutat, hogy
valami rendkivüli dolognak kellett közöttük történni.

Lyonel úrfi tehát már most itt állt: egy félig meglőtt oroszlánnak az
emlékével, egy félig füstbe ment reménynyel, s egy félig elvesztett
birtokkal a markában.

Lehet-e csodálni, hogyha egy fiatal ember, a kit huszonegy éves korában
annyi rendkivüli sorscsapás ér, végképen elkeseredik?

Medeával csak egyszer találkozott.

Nem hiszem, hogy az eredeti ős Medea jobban lefelé forgatott szemekkel
nézett volna az ő Jásonára. A szavait följegyzék. S tudatták Monte
Rossoval. Első kútforrásból.

A mint «szive lángjairól» kezdett el beszélni a mostoha testvérének, az
rögtön ezzel a szóval szakítá félbe:

– Tudom jól, édes Lyonel, hogy mi hozta önt ide? Pénzt akar kapni az
anyámtól. Az pedig «most» nálunk is szabottan áll. Nem tudna ön valaki
mást kirabolni?

Ez már a valódi fekete panthera körmös kacsójának a legyintése!

Medeának általában az egész férfinem iránt az undorig menő ellenszenve
maradt fenn rövid excursiója után a házasélet birodalmában.

Egy ilyen megalázó visszautasítás után csakugyan nem lehet csodálni, ha
a fiatal ember a végletekre ragadtatja magát.

Nemsokára kiütött a nagy háború.

Lyonelnek nem jutott eszébe, a kardját felajánlani hazájának.

Neki, mint telivér socialrepublikanusnak azon kellett imádkozni, hogy a
császárságot összetörjék. Ez a kivánsága teljesen be lett töltve. –
Hanem aztán a respublikának sem ajánlotta fel a kardját.

Hanem, a mint elkövetkeztek a communenak a napjai, akkor jött el a sora
a mi hősünk tevékenységének. Ő volt a párisi lázadók egyik legkiválóbb
kolomposa.

– Emlékezem már a Raoul Ripaille névre, szólt közbe Lándory: a tavaszi
hirlapok átolvasásánál botlottam bele. Nem valami dicsőséges emlékek.
Egyszer a párisi érsek meggyilkoltatásánál említik fel, mint jelen volt
vezért, a második eset még vérlázítóbb, a mikor egy árulással vádlott
czimborájukat, egy hirlapírót lövetnek agyon; a kinek neje és öt kis
gyermeke volt.

– Hja, uram, ezek csak apró rongyocskák, mik Raoul Ripailleről
lehullottak, de én őt egész egyenruhástól, fegyverestől birom az
emlékezetemben. Mi, ott az illavai fogház vasrácsai mögött jobban
voltunk értesülve arról, hogy mi történik Párisban, mint az összes
európai kormányok. Nagyszerű terv volt az, ha sikerült volna. Egyszerre
kiszabadítani a börtönök összes foglyait, s a bagnok gályarabjait, s
aztán egyesült erővel nekizudulni az egész társadalomnak. Ki volt adva a
harczi jelszó Németországban, Oroszországban, Belgiumban, az
osztrák-magyar birodalomban, Olaszországban, a törvények elítéltjeinek,
hogy egyszerre törjenek ki a börtöneikből, ragadják meg a fegyvert!
Gyujtsák fel a nagy városokat. Lázítsák fel a munkás osztályokat,
szedjék maguk körül a sok faczér cselédet, a kinek a gazdája ijedtében
elszökött.

Népszerű is volt az eszme! A diadalmasan hazatérő német seregek előtt
felforgatni otthon fenekestül Berlint s a kereskedő városokat;
Szentpétervárott hatalomra keríteni a nihilistákat; Kazántól Tobolszkig
fellázítani azt a százhatvanezer deportált lázadót, gonosztevőt,
menekült bradjagát, előhozni az ólombányák elítéltjeit, feltörni a «holt
házak» zárait, a hol a katonai elítéltek vannak összezsufolva; s
mindenütt egyszerre megkezdeni a rontást bontást! Kolosszális eszme volt
ez. Mi is számot vetettünk benne! Illaván hétszáz fegyencz,
Szamosujváron kilenczszáz. Magnak elég egy dulni rendelt hadsereghez.
Olyan emberek, a kik már úgy is elvesztették az életüket. A koczkánál
csak az a kilátás, hogy visszanyerhetik. – És csak egy hajszálon múlt,
hogy nem sikerült. A commune barrikád-harczaiban már hétszáz kiszabadult
fegyencz és gályarab vett részt; a Louvre, a Tuilleriák, a Hotel de
Ville kormos falai hirdetik, hogy ki járt ott? Az Issy erőd makacs
védelmében ők szolgáltak az ágyuk mellett; bizony nem is a takácsok ám,
vagy a rongyszedők; hanem az elszánt gályarabok. S már a nemzetőrséget
is magukkal sodorták; a sorkatonaság csapatonkint állt hozzájuk. A
hatalmas Dombrovszky tábornok minden ponton diadalmasan verte vissza a
versaillesi kormány seregeit! Mi erről mind pontos tudósítást kaptunk a
börtönben. Léghajókon át küldték ki a leveleiket a körülzárolt Párisból.
Mi is összesugtunk. – Csakhogy ekkor a versaillesi kormánynak ez igazi
pokoli szép terve elnyomására egy még pokoliabban szép ellenötlete
támadt. Ráeresztette a communardokra a turcosokat, a pápai zuávokat, meg
a tengerészeket, s azokkal verette őket tönkre. Mi is pórul jártunk a
kitörési kisérletünkkel. A derék Monte Rosso az első rohamban elesett, s
most már a tulvilágon adhat számot viselt dolgairól. S ha ott is van
esküdtszék, meg vagyok felőle győződve, hogy föl lesz mentve.

Ettől a naptól fogva aztán nincs több tudósításom: engem és a nehezebben
megróttakat elszállították Szamosujvárra. Ott többé nem volt
Monte-Rossonk; nem volt pénzünk. «Point d’argent, point de Suisses».
Legfeljebb azt tudtuk meg, hogy mi történik az alföldön? Ön tudni fogja,
mi lett a commune-ből.

– Azt leverték teljesen, maguk a franczia seregek. Nem igaz, hogy pápai
zuávok lettek volna, a kiket rájuk eresztett a kormány.

– És az anarchista hadsereg?

– Azzal eleinte nagyon kegyetlenül bántak. Az utczai harczban ezerével
hullottak el, s a kiket fegyverrel a kezükben találtak, azokat
csoportostul lőtték halomra a katonák. Valami tizenkét ezer harczosuk el
lett fogva, a legnevesebb vezéreik bilincsbe verve; s most kezdődik a
rémper tizenkétezer ember ellen. A megrémített birtokososztály, a kegyes
emberek boszút követelnek! Fel akarják állíttatni a guillotinet: oda – a
commune által ledöntetett Vendome szobor mellé, s revanch-ot adni
vérpatakokban a meggyilkolt érsekért, a felégetett nemzeti műkincsekért.
Ha ehhez hozzá kezdenek: irtóztató vége lehet. A kormánytól függ, hogy
mi történjék.

– És így az is megeshetik, hogy a midőn mi ezzel a szekrénynyel
megérkezünk Seigniersben, s előadjuk a megkerült végrendeletet, akkor
már a boldog örökös végkielégítést nyert – négy lat ólommal.

– Az bizony megeshetik.

– Nem kiváncsiságból kérdem én ezt; hanem azért, hogy visszatérjek az én
egész eszemjárásának a kezdő pontjára. Ha a Lis Blanc örökös ilyen
malapropos megtalál halni: akkor ki lesz, a ki az én boldogult gazdám,
Traumhold bankár ellen megindított eljárást megszünteti?

– Ezt a végrendelet fogja megoldani. Bizonyosan lesz abban valami
másodörökös is megnevezve. Vagy a mit még jobban sejtek: Lyonel számára
lesz elrendelve, nagykoruvá léteig törvényes gyám. Ez fog intézkedni.

– Nem lehetne ezt a végrendeletet is elolvasnunk? – kérdé Péter.

– Láttad, hogy tiz pecséttel van lezárva.

– Nem néztem oda. Azokat is fejnyithatta Monte Rosso; miután már a
kezében volt.

– Hát azt hiszed, hogy a mit Monte Rosso, a főfőtolvaj elkövetetlen
hagyott, azt én fogom megtenni?

– Én kimennék a szobából. Nem tudnék róla semmit.

– Elég, ha én magam tudnám.

– Pedig azt hiszem, hogy ez, ha nem is törvényesen korrekt, de egészen
Istennek tetsző cselekedet volna.

– Hiszen, kedves Péter, ha én meg tudnék magammal alkudni a fölött, hogy
mi az igazság, a kötelesség? aztán meg mi a «jó tett», hát akkor azon
kezdeném, hogy ezt a lepecsételt levelet dobnám a tűzbe; s a helyett a
felfedezések iratát tenném le a hivatalos helyen. Ha holtakat tudnék
idézni: a megholt Lis Blanc gróf lelke bizonyosan azt mondaná rá: így
tegyek. Hanem hát ebben nincsen alku. A Lis Blanc család megkapja a maga
kincseit gyémántokban és papirosokban, kivéve a tűznek szánt iratokat.
Hogy azokat kinek a keze égesse el, és mikor? az tőlem fog függeni. Idő
nincs rá szabva.

Ezzel a felleplezések iratát Lándory eltette a zsebébe s a kincses
szekrényt ismét lezáratta Péterrel.

– Most már nagyobb fejtörést fog nekünk okozni az, hogy mi uton-módon
jutunk el mi Párisba. A német seregek még a keleti departementokat
megszállva tartják. Schweicz egész hadereje őrzi a déli határt: éppen
most fegyverezték le Canrobert és Garibaldi átmenekült seregeit. Nekünk
ezen a harczvonalon, annyi fegyveres, gyanakodó erősségen ezzel a
furfangos ládával keresztül hatolnunk nem lehet.

– Talán Marseille felé a tengeren át szabad lesz az út.

– De valjon Marseilletől Párisig szabad-e?

– Hiszen nem kell nekünk Párisba mennünk, hanem Seigniersbe.

– De elébb Versaillesba.

Péter nem értette, miért, de belenyugodott.

A kakasok hajnalra kezdtek kukorítani.



MONSIEUR DE L’ANE DORÉ.

– Fogadjunk, Péter, száz forintban egy garas ellen, hogy engemet
Francziaországban mindenütt «Arany szamár»-nak fognak nevezni, – mondá
Lándory.

Péter a fejét rázta.

– Az ellenfogadás részemről könnyelmű elpazarlása volna a garasoknak.

(Világos a «beleesés». Csak egy betü különbség: Lándory L’ane doré.)

Az úr úgy bánt a szolgájával, mint a hogy legbenső barátjával szokott az
ember bánni, s a világ előtt az úr és cseléd közötti viszonyt csak Péter
feszes magatartása tanusítá, – meg a leborotvált bajusz. – Különben a
régi gazdájánál is úgy volt szoktatva.

Lándory még Bécsből írt monsieur Boisgoberrynek, a seigniersi
souspréfetnek, útra kelte előtt; tudatva vele, hogy a Lis Blanc szekrény
megkerült: az elveszett ékszerek, s a zárt végrendelet benne vannak. Ő
azokat személyesen fogja elszállítani Seigniersbe: kéreti tehát a
souspréfet urat, hogy hivatalos hatáskörénél fogva, a meghalt gróf
hagyatékának præsumtiv örökösét és prætendenseit e levél kelte után
számítandó nyolczad napra hívja össze a seigniersi maire hivatalába, a
hol részéről az átadásnak meg kell történni.

«Akkor» nyolcz napot kellett számítani a párisi útra: Genuán, Marseillen
keresztül.

Különben Lándory nem ment egyenesen Párisba, hanem Versaillesben
állapodott meg; ott egy napot időzött, az igazságügyminiszternél
kihallgatást nyerve s onnan utazott el, pontosan a kijelölt napon
Seigniersbe.

A seigniersi uradalom az Isle de Franceban fekszik – egész napot tartott
az oda utazás – a rendkivül rossz út miatt.

Valóságos inzultus és rágalom ilyesmit kimondani. Francziaországban
«rossz utak!» – Hát ezek olyan «ad hoc» rossz utak voltak.

A seigniersi birtok ura hirhedett volt a nagyszerű haltenyésztéséről;
egyik nagy jövedelemforrása ebből fakadt.

Páris körülzárolása alatt mr. Boisgoberry souspréfet úr, strategiai
elővigyázatból, átszakíttatta mind a halas tavak gátjait, azok aztán
alaposan megrontották a chausséekat; történetesen azonban a németeknek
nem esett a hadműveleti tervükbe a seigniersi kastélynak a
megostromlása, mert különben ők majd helyre hozatták volna az
országutakat. Így tehát Boisgoberry urnak megmaradt az a boldog tudata,
hogy intézkedései miatt nem taposhatták meg idegen lovak patkói a
seigniersi virányokat. Csakhogy az idegen eltávozta után megint a saját
lovai is csak nagy bajjal járhattak rajtuk. Az utak helyreállítása sok
pénzt igényelt; az uradalom pedig per alatt is volt, birói gondnokság
alatt is volt: a jövedelem élvezőjének Alfred de l’Aisne vicomte urnak
sokkal élvezetesebb kiadásai voltak, mint hogy azok mellett még
útcsinálásra is vesztegethette volna a pénzt. A bérlők hevenyésztek
faderekakból átjárókat a felvettetett hidak helyébe s more barbaro, a
hol járhatlan volt az út, kicsaptak a gyepre. A maire és a souspréfet
még nem igen mertek parancsolgatni, mert nem tudhatta az ember, hogy ki
lesz az úr ebben a zavaros világban.

A helység, mely az uradalomnak a nevét adja, csinos kis mezőváros szép
városházával, prefekturával és tisztességes vendéglőkkel ellátva.
Ezeknek egyikébe szállt meg Lándory, sárpettyektől alig látszó
bérkocsijával.

Ott megtudta, hogy Lis Blanc grófnő is ugyanoda van szállásolva
leányával, társalkodónéjával és több rendbeli cselédjével együtt. De
l’Aisne vicomte pedig az átellenben levő fogadóban tanyázik.

Az történt, hogy erre a napra mind a ketten kiadták a meghivókat –
egymásnak: kölcsönösen magukat tartva a gazdának, s a meghivottat a
vendégnek.

Ebből aztán az lett, hogy egyik sem szállt a kastélyba, s egyik sem
gondoskodott a vendéglátásról, a mi egészen természetes volt.

Lándory bejelenté a megérkezését a mairien, s ott tudomásul vette, hogy
déli tizenkét órakor lesz a hivatalos tárgyalás ez ügyben, a mikorra
sziveskedjék megjelenni, a corpus delictivel együtt.

Egyéb látogatást nem tartott szükségesnek.

A hotelbe visszatérett találkozott a lépcsőn két hölgygyel, kik lefelé
jöttek. Mind a kettő mély gyászban volt, arczaik sűrü fátyollal takarva.
Az egyik, a ki termetére fiatalabbnak látszott, úgy haladt el mellette,
hogy az arczát sem fordítá felé; hanem az idősebb megállt, s az arczába
nézett; még vissza is fordult.

Lándory azt hallá suttogni: «ez ő!»

Ő is kitalálhatta, hogy ezek «ők».

Egy óra mulva ismét találkozhatott velük a hivatalszobában. Szokása
szerint ő volt a legelső a megjelenésnél, kisértetve Péter által, ki a
kincses szekrényt a táskájában hozta utána.

Még akkor csak a jegyző volt ott, egy fiatal provinczialis gavallér, a
ki nagyon el volt merülve a hirlapolvasásba, s e mellett folyvást
fredonnirozott, mintha csupa chansonetteket olvasna.

Másodiknak érkezett meg a maire: egy köpczös kis bonhomme, ki nem késett
azonnal ismeretséget kötni a külföldi jövevénynyel, s végül meghívta őt
szalonka-vadászatra.

A harmadik lett a plébános, a néhai gróf gyóntatója, egy szikár termetü,
finom, sovány arczu typikus alak, ki minden jelenlevőnek lekötelező
szavakat igyekezett osztogatni, és soha sem odanézett, a hova beszélt.

Az új ajtónyilásnál a két lefátyolozott hölgy lépett be.

Azoknak már udvariasan szökött eléje a fiatal jegyző, s odavezette őket
a számukra elkészített pamlaghoz.

Azután jött még egy gazdatiszt forma egyéniség, a ki meghúzta magát egy
széken, s igyekezett magát semmi irányban nem compromittálni.
Valószinüleg egyike a tanuknak.

Jövetelét előre hirdeté a következő, a szép Helenából énekelve a «Creta
szigetre! Creta szigetre!» áriát. Ez volt Alfred vicomte, stereotyp
mintája a «gommeux»-nek.

(Legujabban ez a név váltotta fel a petit crévét.)

Mikor belépett, meglátta az idegen alakot, s miután a többieket mind
személyenkint ismeri, elég leleményes volt kitalálni, hogy «ez ő!»
Feltette a «pincenez»-ét az orrára, úgy vette szemügyre.

Lándory aztán megértette vele, hogy minden medaillonnak két oldala van,
s kinézett az ablakon.

Erre aztán a vicomte odasasirozott a hölgyekhez, félrekomplimentozta az
útjából a kis jegyzőt, s elkezdett causirozni: olyan vidám enyelgő
modorban, mintha a legjobb egyetértés hozta volna őket ide össze; az
éltesebb hölgy elfogadta a társalgást, s a fátyolát egész az ajkáig
felveté az arczáról. – Arról enyelegtek, hogy melyikük fogja ma a
másikat szivesen látni «diner»-re a kastélyban.

– Hát önnek mi véleménye van, Dea grófnő? szólítá meg az ifjabbat. – Az
volt az elvált felesége.

– Nekem mindegy! – volt a válasz.

Ez volt az első hang, melyet hallott ez ajkakról Lándory.

A hölgy hangja hasonlított Rachel Felix asszonyéhoz, az a visszadöngő
hang, a mely olyan mély, mint a férfié, de tele lágysággal, érzéssel.

Utolsónak érkezett meg, mint illendő, mr. Boisgoberry, a souspréfet;
magas termetű, gyomros, tekintélyes alak, kopasz fej, a homlokon egy
csomó üstök, mely magát keményen védelmezi, midőn körüle már simára
letarolva a mező; arcza leborotválva, két oldalszakáll kivételével,
élénk meghazudtolásául a hivatalszoba falára felakasztott arczképnek,
melyen a souspréfet úr erősen kiviaszkolt bajuszszal és hegyes szakállal
ékeskedik. Hanem hát mikor azt festették, még a császár Párisban volt.
Most pedig már… Chislehurst! A köztársaság elnöke nem visel bajuszt,
csak pofaszakállt.

A főhivatalnok udvariasan üdvözli a jelenlevőket, megtartva a
rangelsőbbséget. Lándory úr már bemutatta magát nála a nap folytán, a
mögötte álló Pétert, mint esetleges tanut jellegezve. Rögtön hozzá
fogott a hivatalos eljáráshoz; felvette a háromszínű vállszalagot, s
leülve a rácsozott hivatal-asztalhoz, helyet kinált a jegyzőnek az
asztal másik oldalán. S azzal előadá a hivatalos ténykedésnek az okait
és czéljait, ékesítve a tényállást pathetikus megjegyzésekkel s költői
magyarázatokkal. Ez már chablon a souspréfet urnál. Fantasztikus
feldíszités nélkül, s a geographia, topographia és ethnographia
adatainak tetszés szerinti idomítása nélkül ő már tényállást
megállapítani nem tud.

Elmondá, hogyan hatoltak be a rablók a seigniersi kastélyba, hogyan
vitték el a meghalálozott gróf ékszeres szekrényét, melyben a család egy
milliót érő gyémántjai voltak; és azonkívül a gróf által, a jelenlevő
tanuk bizonyítása szerint, pótvégrendeletnek nyilvánított, lepecsételt
iratot. Ennek következtében a korábbi végrendelet lőn végrehajtva, mely
a gróf fiának kizárásával, de L’Aisne Alfréd marquist teszi általános
örökössé, a ki a birtokba és kastélyba a formaságok mellett be is
helyeztetett. Azonban a rablást elkövetett bandának a feje Ausztriában,
az ottani főinquisitor, mr. Bertalan de Lándory által elfogatott,
convinkáltatott, s e kitünő prestigitateur által, a hypnotizmus segélybe
vétele mellett a kincses láda rejtekhelye kitudatott: mely is
feltaláltatott a Volga melletti Trente cinque tartomány egyik várromja
pinczéjében a jelenlevő főinquisitor által, ki ezt személyesen
ideszállítá. Ezennel hivatalosan felszólíttatik, hogy a magával hozott
corpus deliktit tegye le a præfectura asztalára.

Minderről a kis jegyző által protokollum lett fölvéve.

Lándory inte Péternek, hogy tegye le a szekrényt a rácsos asztalra.

A szekrény előtünésével valami csendes suttogás zugott végig a
jelenlevők során.

– Felhivom a meghivottakat, a kik jelen vannak, folytatá a souspréfet,
hogy constatálják a szekrénynek az azonosságát. Nem szükség önök előtt
magyarázatot adnom az iránt, hogy egyike a meghivottaknak, az ifjú
marquis Lis Blanc Lyonel miért nem jelenhetett meg ez órában. Ő
főhadnagy volt a tizenkettedik huszárezredben; – a sedani katasztrófa
elmondja a többit.

Itt reszketett és elhalt a szava a derék férfiúnak, a zsebkendőt nem ok
nélkül helyezte maga mellé az asztalra.

Lándory felnézett a plafondra. Boszantotta az a hamis pathos. Ő tudta,
hogy miért nem jöhet ide Lyonel marquis.

A jelenlevők mind elismerték, hogy ez a valóságos Lis Blanc-szekrény.

Ez a hivatalos tény tehát be volt fejezve.

A souspréfet felkérte a jegyző urat, hogy sziveskedjék felolvasni az
általa megírt protokollumot, a minek a fiatal úr tehetsége szerint
megfelelt, nagy igyekezetet fejtve ki a saját kalligrafiájának a
lehüvelyezésében.

– Van rá a jelenlevőknek észrevétele? – kérdé a souspréfet.

– Nekem van, – mondá Lándory.

– Tessék előadni.

– Holmi apró helytelenségeket is óhajtanék kiigazítva látni. Például ha
a tisztelt jegyző úr a nevem végére ygrec-et kegyeskednék írni «é»
helyett. Megaranyozva még nem vagyok. (Nagyon jó! – szólt bele az
elnök.) Azután, ha lehetne Ausztria helyett Magyarországot. («Az nem
lényeges dolog!») Továbbá, hogy nem a Volga, hanem a Vág mellett fekszik
a várrom, a hol a szekrény feltaláltatott («Az irrelevans dolog») s a
vármegye nem Trent cinque, hanem Trencsén, franczia ortografiával
«Traintchaine». («Van-e még valami baj?») És hogy én nem a hypnotizálás,
se nem a clairvoyance útján tudtam meg a szekrény rejtekhelyét.

Már ebben nem engedett a főúr.

– Ah! Ezt mi nagyon jól tudjuk. A hirhedett Hermann, s a még hiresebb
Houdin e téren a csodákig vitték az ügyességet. A hypnotizmus egy
tudomány uram, mely egykor a birói vizsgálatot fölöslegessé fogja tenni.
Fluidumok, mediumok ismeretesek előttünk.

– No hát legyen úgy! hagyta rá Lándory. Azonban, a mit kifogásolok az
egész exposéban: tehát nem csak a jegyzőkönyvben, az egy hézag. Ki
méltóztatott hagyni, hogy az elrabolt tárgyak közt volt még e kincses
szekrényen kivül egy értékpapircsomag is, mely ötszáz ezer frankot
képviselt. Ezt szeretném bele igtattatni.

Ez meg már épen heves forrásba hozta Boisgoberry úr vérét! Hibát találni
az ő exposéjában.

– Azt mi jobban tudjuk uram. A mi nincs itt, az nem tárgy. A
végrehajtott végrendelet utolsó alineája így szól: Az ötszázezer frankot
képviselő értékpapirjaimról külön codicillusban rendelkeztem. Ilyen
codicillus pedig nem került elő. S mivelhogy sem örökséget képező tárgy,
sem ahoz igényt tartó hagyományos nem létezett; annál fogva azt a
hivatalos jelentésbe belefoglalni sem lehetett. Ezt mi jobban tudjuk
uram!

– Nekem okom volt azt a megjegyzést tenni. Mondá Lándory.

– Most lássuk a láda tartalmát. Nyissa fel jegyző úr. Intézkedék az
elnök.

A kulcs bele volt dugva a szekrény zárába. Hanem a jegyző hiába forgatta
azt jobbra-balra, az nem nyilt ki. A család jelenlevő tagjai sem tudtak
felvilágosítást adni a zár megnyitásának módjáról: sem a tiszttartó, sem
a pap, ki többször látta a szekrényt az öreg gróf által kinyittatni, a
nélkül, hogy a furfangját eltanulhatta volna.

Mindenki megbukott a kisérlettel, még a gépgyárból előhivatott műlakatos
is.

– Talán az én emberem majd ki tudja nyitni, mondá Lándory, mikor már
megunta a kinlódást nézni.

A Péter aztán egy percz alatt felnyitotta a szekrény felső födelét. Az
alatt még csak a második födél volt látható minden zár nélkül.

– Hát ez hogy nyilik fel?

– Azt is az én emberem fogja megmutatni.

– Hát ő azt honnan tudja?

Lándory ironiás mosolylyal mondá:

– A hypnotizmus. Tetszik tudni.

Mr. Boisgobbery csiklandozva kezdte magát érezni. El kellett fogadnia a
választ, a saját nyilvánítása alapján.

– E szerint ön már szemügyre vette a szekrény tartalmát. Ki adott önnek
erre jogot?

– Tetszik tudni: a «nagy inquisitor» vagyok.

– Akkor a felelősség önt terheli a szekrény tartalmáért.

– Kifogást tehetnék ugyan a felelősség ellen: miután az egész szekrény
előbb azon homályos gentleman kezében volt, a ki ezt innen elvitte, s a
felnyitás titkát az is jól tudta, s e szerint azt vehette ki belőle, a
mi neki tetszett. Azonban elvállalom a felelősséget, miután meggyőződtem
róla, miszerint a gróf sajátkezű jegyzéke szerint minden megnevezett
tárgy együtt van benne.

Azzal odaszólt Péternek magyarul, hogy nyissa fel az alsó tábláját is a
szekrénynek.

Az is megtörtént.

Akkor a hölgyek is felkeltek a pamlagról, s odamentek az asztalhoz. A
kiváncsiság diadalmas versenytársa minden emberi indulatnak. Még a
fátyolaikat is hátravetették az arczukról.

A jelenlevők mind összedugták fejeiket az ékszerek bámulatára. Az elnök
egyenkint szedegette azokat elő a szekrényből, a maire olvasta a
tárgyjegyzéket, s a jegyző irta azoknak a megnevezéseit a protokollumba.
Ez eltartott másfél óráig.

Az elragadtatás általános volt.

Bizonyára kár lett volna ennyi kincsnek ott maradni eldugva, a Volga
mellett!

Legnagyobb tetszést vívott ki a fekete gyémánt.

– Ha a végrendelet engem tesz az ékszerek urává, mondá Alfréd Medeának,
én a fekete gyémántot a grófnőnek fogom felajánlani.

– Sajnálom, hogy a jó akaratot nem viszonozhatom, mondá a fiatal grófnő,
miután az egész a bátyámé.

– Talán még nem? Mondá a vicomte, hideg, kegyetlen gunymosolylyal. (Ő is
tudta, hogy hol van Medeának a bátyja.)

Végre rákerült a végrendeletre is a sor.

Az ezt lepecsételt tanuk sorban mind elismerték, hogy ez volt a nekik
bemutatott irat, s az elnök constatálta, hogy a pecsétek sértetlenek.

Akkor azután ő saját maga felmetszette a pecséteket.

A végrendelet egy egész ivnek az első lapját betöltötte, mind a meghalt
gróf keze irásával.

Elő volt benne adva, hogy ezzel a korábbi végrendelet megsemmisíttetik.
Az okok megszüntek. Lyonel családot alapított; egészen atyjának akarata
szerint. Annálfogva a kitagadás visszavonatik s Lyonel általános
örökössé lesz kinevezve.

Azonban a hagyományozó nem tett le a scrupulusairól. Jónak látta
körülzáradékozni a végrendeletét. Sok mindenféle esetre gondolt előre.
Lyonel nagykorúságáig Sidonia grófnő marad a teljhatalmú gyám, a ki a
birtok jövedelméből annyit juttat a mostoha fiának, a mennyit jónak lát.
Lyonel csak a 24-ik éve elértével veszi át a birtokot, melyre a mostoha
anyjának stipulált életjáradék be lesz táblázva. Medea grófnő megkapja
az apai birtokát Erdélyben: neki hagyományozza a gróf az atyja beváltott
adósleveleit.

Ellenben következtek azok az esetek, a melyekben Lyonel ismét elveszíti
az apai örökséghez való jogát, s helyébe lép az első végrendelet
hagyományosa, De l’Aisne Alfréd marquis.

Ilyen eset az, ha Lyonel a római katholikus vallást elhagyná s akármi
más hitre térne által.

Hasonlóul, ha valamely olyan hatalomnak a szolgálatába állna, mely
Francziaország ellensége.

Épen úgy az egész birtok szállni fog De l’Aisne Alfréd marquisra, ha
Lyonel törvényes utód nélkül halna el. Itt következett egy marginális
jegyzet: hasonló beszámítás alá esik a «polgári halál» is.

Ellenben: (ez a pont arra nézve, a ki a viszonyokat nem ismeri, a hóbort
szinét viseli magán) ha Lyonel valamely egyházi rendbe találna belépni,
például a maltai lovagok rendébe, akkor azonnal kapja meg a birtokot
szabad rendelkezésére, még ha a nagykoruságot el nem érte volna is.

(Ehhez már csakugyan clairvoyance kellett!)

Az aláirás biztos, szilárd kézvonással odakanyarítva.

Mikor a négy rét hajtott ivet szétnyitották, annak a belsejéből még egy
vékony papirlapra irott pótrendelkezés került elő.

Ez volt az említett codicillus.

Ebben a hagyományozó a készpénzével és értékpapirjaival rendelkezik.

Ez utóbbiakból kétszázezer frankot hágy Sidonia grófnőnek,
százhatvanezeret De L’Aisne Alfréd unokaöcscsének: a többit jótékony
czélokra; szolgáinak, tisztviselőnek, gyóntatójának huszezer, Hermione
kisasszonynak tizezer frankot: a végrendeletet végrehajtó souspréfetnek
szintén annyit.

– E szerint «ennek» mégis csak bele kell jönni a jegyzőkönyvbe, mondá
Lándory.

A souspréfet úr még mindig védeni akarta a positióját.

– De hát mit ér a bőkezű hagyományozás, ha senki sem tudja, hogy hol
kapható az ötszázezer frank papirban?

Többen is visszhangoztak neki: Alfréd meg a pap.

– Gombát ér! Heringfejet ér.

– Én tudom, hogy hová lett és hol kapható meg, szólalt meg Lándory.

Ezzel egyszerre az általános érdeklődés tárgyává lett.

– Ő tudja! Hát mért nem mondja?

– Ha megengedi a souspréfet úr, hogy előadjam.

– Nagyon kérem. Tessék ide mellém leülni.

A főúr maga húzta oda Lándory számára az asztalhoz a széket; a melyet
sietett alája tolni Alfréd marquis.

Hisz ez derék férfiu!

– Legyen szives előterjeszteni becses véleményét.

– Tehát az én véleményem szerint az az ötszázezer frank, a Traumhold
bécsi bankár tömegében található fel; a kinél azt a rablást elkövetett
Monte Rosso letéteményben hagyta. Erről nekem biztos tudomásom van.

– Tehát mégis ér valamit a codicillus! rebegé a souspréfet úr.

– Van Isten az égben! sohajta fel a plebános.

– Ön valóban nemes szívü férfiu; nyilvánítá ki véleményét Alfréd
marquis, minden indokolás nélkül.

Az indokolást egyébiránt Lándory kitalálhatta. Traumhold bankár leánya
neje volt Lándorynak: most Lándory a neje virtualitásainak az örököse;
nagylelkűség tőle, hogy felfedezi, miszerint a ránéző hagyatékot
félmillió franknyi idegen vagyon terheli, a midőn a letéteményező maga
nem jöhet elő, azt visszakövetelni.

Lándory nagyszerű volt a vállvonogatásban. Az embert nem kell azért
megdicsérni, hogy nem lop.

– Igazítsa ön ki rögtön ygréc-re Lándory úr nevének végbetűjét! Rivallt
rá a souspréfet úr a kis jegyzőcskére, mely parancsnak az rögtön
igyekezett eleget tenni.

– Úgy szintén a «L’Autriche»-t igazítsa ki «La Bulgarie»-ra.

– Inkább La Hongriera, ha úgy tetszik. Esedezék Lándory.

A kis jegyző aztán odairta neki «Lohengrin»-t.

– És én most ezzel feladatomat befejeztem; mondá Lándory az elnökhöz
fordulva; nem kivánja ön további személyes jelenlétemet?

A souspréfet ünnepélyesen kinyilvánítá, hogy meg van elégedve monsieur
Lándory eddigi hozzájárulásával ez ügy kibonyolításához, s ezért neki a
hatóság nevében köszönetet szavaz: az utazási költségei, napi dijai és a
többi végzésileg fognak megállapíttatni.

Lándory erre azzal válaszolt, hogy mind ezekről lemond: utazását
tanulmányozási czélból tette; a többi pedig «nobile officium».

Azzal kurtán üdvözölve az ott maradókat, Péterrel együtt elhagyta a
prefekturát.

Nem mentek egyenesen vissza a hôtelbe, hanem egy sétát tettek a
platánsorral szegélyzett folyócska partján végig.

– Különös az, szólalt meg Péter, hogy az érdekelt felek közül az egyik
nem mutatott jó kedvet, a másik nem tüntetett boszúságot a végrendelet
felolvasásakor: pedig azt már a legrosszabb vaudeville-iró is utasításba
tette volna a szereplő szinészeknek, hogy a végrendelet felolvasása után
«nyertes fél arcza sugárzik, vesztes félé elsötétül».

– Hátha ezek jobb szinészek. De más alapja is van az egykedvüségüknek. A
végrendelet egy pontja De l’Aisne Alfrédnek adja vissza a Lis
Blanc-birtokot azon esetre, ha Lyonel akár testi, akár polgári halállal
tünik el a világból. Már pedig, ez órában, mind a nyertes, mind a
vesztes félnek nagy oka van azt hinni, hogy Lyonelt a két baleset közül
az egyik utóléri. A grófnő diadalát lehüti a rettegés, a marquis bánatát
enyhíti a reménykedés.

– Ezt figyeltem meg mind a kettőnek az arczán, midőn önnel voltam
szemben. Hanem azt csakugyan nem tudom kitalálni, hogy a fiatal
grófnőnek mi oka lehetett azokat a csoda szép szemeit olyan öldöklő
modorban forgatni ön ellen, mikor néha egy pillantást vetett felé? Majd
ki tudom én azt, csak egy olyan magam rangjabeli gentlemannel akadjak
össze a társaságból.

Lándory most egyszerre ezzel a kérdéssel lepte meg Pétert:

– Tudsz te lovagolni?

– Arra, hogy az akadályversenyen pályázzak, nem vállalkozom, hanem ha
egyszer a nyeregben ülhetek, nem maradok le róla.

– Akkor szerezz ma estére egy hátas lovat a városban, s végy lovagló
csizmát és ostort magadnak.

Mikor a hôtelbe visszakerültek a sétából, már akkor mind a két átellenes
vendéglő udvarán mosták a sáros hintókat a szolgák s a kocsisok
jártatták a lovakat. Tehát az uraságok már a kastélyban vannak. Az új
statutió végbement.

A lépcsőházban már ott várt egy ezüst vállzsinóros inas Lándoryra.
Levelet hozott neki a grófnőtől.

A levélben meghivás volt a mai ebédre, a Lis Blanc-kastélyban, déli hat
órára.

Lándory válaszolt, köszönte a meghivást, ott lesz.

Péter utána ment az inasnak.

Jó vártatva visszatért, s hamisan hunyorítva a félszemével:

– Mindent tudok, mondá. Egyszerre jó pajtások lettünk a collegával. Régi
cselédje volt a grófnak (a grófné zsoldjában.) Kiváncsi volt rám. «Te
vagy az a méregkeverő?» kérdezé tőlem.

– No hát, hogy ne volnék az?

– Akkor collegák vagyunk. Én is sok mérget kevertem a gazdámnak, a mitől
az hamarébb ment a pokolba. Ez a te gazdád úgy-e bűvész,
halottfeltámasztó, ördögidéző.

– A bizony! Én aztán rágalmaztam önt egész lelkesedéssel. Ez
viszonlelkesedést idéz elő. – Hát ti a korcsmába tértetek vissza
ekvipázsaitokkal? kérdezém. Nincs istálló a kastélyban?

– Istálló csak van! de se egy szál széna, se egy szem zab.

– Hát nem tartott a marquis lovakat?

– Odabenn Párisban. Azokat megették az ostrom alatt. A régi gazdámnak,
Lis Blanc grófnak hirhedett écurieje volt. Hámos lovai, arab paripái,
különösen a gazdasághoz való trakhéni ménei jutalmat is nyertek a
világtárlaton. De a mint a marquis átvette az örökséget, az egész
ménest, istállót mind eladta; a grófnak derék rambouillet nyája volt:
azt is mind ezüstre váltotta fel. Most aztán (az ajtón keresztül
hallottam) a grófnő és a marquis, a mint a beiktatás után magukra
maradtak a belső szobában, csunya nagy perpatvar támadt közöttük. A
grófnő szemére lobbantotta a marquisnak, hogy mind elpocsékolta a
gazdasági felszerelést, lovakat, juhokat, teheneket. Erre aztán azt
vágta vissza neki a marquis, hogy «ön épen azt teheti a Lis Blanc
gyémántokkal, hogy mikor én kapom vissza az uradalmat, csak az üres
szekrényt találjam». «Azt meg is fogom tenni!» mondá a grófnő. «Akkor jó
lesz önnek sietni a vásárral, mert a versaillesi bonhommeok piaczra
akarják dobni a korona-gyémántokat, s akkor ennek a csemegének nagyon
leverik az árát.»

– A gutát! Ilyen hangon beszélnek egymással? mondám én.

– Ez még hagyján! monda ő. De azt láttad volna, mikor a souspréfet, a ki
az új (de régi) örökösöket beigtatta a birtokukba, s a kulcsárt előre
bocsátva, egyenkint nyitogattatá fel az ajtókat, bevezette őket a
termekbe s nagy pofával hirdette, hogy ime mindent a régi rendben
találtak: hát ott is folyvást azon veszekedett az öreg grófné a
marquissal, hogy az eredeti festményeket kicserélte müncheni
másolatokkal. Ezen patvarkodva el-elmaradtak egy-egy gyanuba vett
Rembrand-képnél. Plane egy rámánál, a melyben egy Meissonier szemtelenűl
helyettesítve volt egy olajnyomattal, csaknem hajba kaptak, úgy hogy
utoljára a souspréfetnek nem maradt más vezetni valója, mint az ifju
grófnő. Az meg csak ődöngött, a fejét erre-arra hajtva, mintha nem is
tudná, hol jár? Egyszer aztán, a mint egy ajtót felnyittatott a
souspréfet, lekötelező mosolygással mondta, a hogy szoktak az ilyen
hivatalos urak: «Ez pedig itten a grófnőnek hálószobája!» Tudod? Az a
nászéji szoba. A közepén egy feldöntött asztal, összetört porczellánok,
szétgurult poharak társaságában, mellette egy nilus-kék atlaszszal
bevont causeuse, mely világos tanujelét hordta magán annak a
katasztrofának, mikor valaki többet ivott, mint a mennyit megbirt; no
hiszen azt a képet, azt a szemet láttad volna, a mit Dea grófnő mutatott
erre a látványra! Hej, hogy csapta be azt az ajtót souspréfet úr orra
előtt s azzal megfordult a sarkán s kiszaladt az erkélyre. No majd
beszélek én még neked erről a nászéjről, mikor egyszer együtt keverjük a
mérget: absynthet, veres borral! Ma estére aztán jól kicsipd az uradat;
mert sok szem megakad rajta!

Lándory utána gondolt a Péter által elmondottaknak. Végig menve az
egésznek során, kezdte megérteni azoknak a félelmes szép szemeknek
fenyegető ragyogását.

… Ha azt tudják, hogy Pétert, mint elitélt méregkeverőt hozta ki a
börtönből Lándory, akkor az ő életének megelőző körülményeiről is jó
értesüléseiknek kell lenni…

… ha az a szó, a mit Hermione kisasszony az öreg Lis Blanc grófnak
elmondott, «egy olyan férjnek való ritka példányról», Medeának is fülébe
jutott…

… s ha szóbeszéd tárgya volna az, hogy egy jámbor samaritánus, ki két
évig ápolt gondosan egy hitvest, a Középtengernek egy szigetén
elzárkózva a világtól…

… akkor aztán könnyű megérteni, mit beszél az a lefelé nyiló szem, az a
középen felnyiló száj, mely fehér fogait mutatja: «Vigyázz! Ez éget! ez
harap!»

Még is be mert lépni ennek a szép fenevadnak a ketreczébe.

Sidonia grófnőre nem volt semmi meglepő sem a végrendeletben, sem a
codicillusban. Mindkettőnek a tartalmát ismerte lényegében Lis Blanc
házi papja, s ez közölte azt a grófnővel. Úgy, hogy a grófnő egész
felkészülten jött már Seigniersbe. Előre küldte a szakácsát a statutió
lakomájához szükséges minden felszereléssel: még virágokról is
gondoskodott. Az akkori divat szerint az étkező asztalt telehintették
üvegházi virágokkal. A porczellán, ezüstnemű is megfelelt a pompás
menünek. Hasonlított ez a lakoma a debreczeni büvész Hatvani professor
vendégségéhez, ki egy üres konyhából a sultán ebédjét hordatta elő a
szolga szellemeivel.

Csupa férfitársaság volt, a két házi úrnőt kivéve, kik együtt vitték a
«honneurs»-öket. A városka notabilitásai: a helyőrség parancsnoka
segédtisztjével, gyárosok és szállítók, a kikre az uraságnak szüksége
van.

Lándoryt mindenki sietett protegálni. Először mindenki meg volt lepetve,
hogy nincs turbán a fején, sarkantyus csizma a lábán. Azt, hogy
francziául hall és beszél, természetesnek találták. És aztán, a ki csak
előfoghatta, mind iparkodott vele, még az ebédhez ülés előtt,
megismertetni a legközelebbi mult idők sensatiós eseményeit.

Még mindig a commune leveretése volt a kedélyeken uralkodó tárgy, ahhoz
tudott mindenki valami új adattal szolgálni. Talán hallottak róla már
valamit, hogy itt van egy csoda-ember, a ki két esztendeig nem olvasott
ujságot. Lándory hallgatta mind azt áhitatosan, mintha csupa ujdonság
volna rá nézve. Majd a hölgyekkel váltott néhány szót, s azon az alapon,
hogy Medea grófnő atyai részről a magyarokkal rokon, beszélt neki egy
pár érdekes apróságot arról az országról, a hol a birtoka fekszik. A
grófnő még emlékezett vissza a gyermekkorából arra a vidékre. Csakhogy
igen messze van. Két nap kellett kocsin ülni s egy helyütt, a hol
elvitte a hidat a megáradt folyam, tutajon átkelni. Lándory kellemes
ujdonságot vélt a grófnővel közölni, a midőn értesíté, hogy oda most már
vasút vezet: a pályaház ott van a kastély parkja végében, egy nap alatt
Budapestről oda lehet jutni. A főváros is sokat változott azóta, hogy a
grófnő utoljára látta. Most egy sugárutat törnek rajta végig, mely a
párisi Boulevard Sebastopollal akar valaha versenyezni. Erre csak egy
iróniás mosoly felelt és azon száraz válasz, miszerint a grófnő nem igen
reméli, hogy akár Magyarország fővárosát, akár az erdélyi kastélyát
valaha meglássa.

Itt azután el lehetett szakítani a beszélgetés fonalát.

A komornyik jelenté, hogy fel van tálalva s szétnyitá az étterem kettős
szárnyajtaját. Lándoryt az a kitüntetés érte, hogy Sidonia grófnő az ő
karján vezetteté magát az asztalhoz; ezzel Alfréd ellen is tüntetett, ki
rangra előkelőbb volt és közeli rokon, s ma reggel még ura ennek a
kastélynak. Talán épen azért! Alfréd azzal akarta elpalástolni a
mellőztetést, hogy Medeát vezesse az asztalhoz, (hiszen felesége volt!)
de azzal is elkésett, mert az meg már akkor a souspréfet karján
csüggött.

Az asztalnál is ez a rend volt megtartva. Az asztalfőn Sidonia grófnő,
jobbról mellette Lándory, balról Boisgoberry úr, a mellett Medea grófnő,
azon tul a colonel, Lándory szomszédja volt a maire. Alfréd az asztal
tulsó végén foglalt helyet, mint exházigazda. Tehát Lándory csakhamar
szemközt volt Medeával.

A jó borok felnyitották a nyelveket. A «chateau Laffitte»-nál még a
conjectural-politika járta: Vajjon Joinville és Aumale herczegek
belépnek-e az assemblée-ba? Vissza fogják-e kapni a birtokaikat?
Sikerül-e Dupanloup-nak a Bourbonok két ágát egymással kibékíteni? Mit
jelent Franclieu marquis támadása az orleanisták ellen, a legitimisták
nevében? Találkozott-e Thiers a herczegekkel, vagy végkép szakított az
orleanistákkal? Megbukik-e Thiers, Gambetta heves támadása miatt? Hát
Daru rohama Jules Favre ellen a napoleonidák érdekében, biztat-e
sikerrel? – A «Haute Sauterne»-nél már az actualis politika terére
szálltak át: meddig marad a pápa Rómában? Sikerül-e Plon-Plonnak a
corsicaiakat meghódítani? Volt, a ki már azt is tudta, hogy meg is
bukott Ajaccióban irgalmatlanul a «vörös herczeg». A «grand vin»-nél
pedig már egészen tűzbe jöttek a fejek, s belemélyedtek a
pártpolitikába; szomszédok és átellenesek ki-ki a maga jelszavára
koczintott, hogy csak úgy tört bele a pohár! Egynek a zászlója tricolor
volt, a másiké fehér, a harmadiké a császári sas; volt, a kinek a veres
zászló tetszett.

Az erdei szalonka után a souspréfet ur poharat emelt az új birtokosokra,
a két grófnőre, a hogy szokás, azután a volt birtokosra, ki nemes
lemondással hajolt meg a törvény előtt, a hogy illik; és végül a család
hirneves vendégére, Lándory úrra, a hogy a méltányosság hozza magával.

A toast rövid volt és szép.

A felköszöntésre Alfréd is odajött az asztal tulsó végéről «rokonaival»
poharat érinteni, mely udvariasságot Sidonia grófnő azzal viszonozott,
hogy ott marasztotta a marquist, helyet adva neki az asztalfőnél maga
mellett, úgy hogy Alfréd most már a grófné és Lándory közé jutott.

Mikor a pohárcsörgés elhangzott, s a souspréfet ur leült a helyére,
poharát még egyszer Lándoryéhoz koczintva: egyszer csak eszébe ötlött
valami.

– Apropos! Hát azzal a húszezer frankkal mi történik, a mi a
præfecturánál le van téve, jutalmul az elrabolt kincsek és végrendelet
kézrekerítőjének?

Lándory nem bánta volna, ha azt nem itt az ebédlőasztalnál hozták volna
elő.

– A felfedező nem akarja magát megneveztetni, felelt a kérdésre
szárazon.

– De azért a kitűzött jutalmat mégis valakinek ki kell adni: ez a világ
végéig nem maradhat a közpénztárban, mint az Ahasverus kincse.

– Tehát legyen átadva ez az összeg azoknak a szegény gyermekeknek, a kik
Páris ostroma alatt árván maradtak.

Ez a nyilatkozat általános helyeslés moraját idézte elő az
asztaltársaságnál.

Sidonia grófnőnek az arcza még az alatt a remek emaille alatt is, mely
az Elysée titka volt, elvörösödött.

– Akkor mi ez összeghez még egyszer annyit adunk a leányommal, mondá
büszkén. Ez volt a tromf.

– De akkor mégis csak meg kell nevezni valami emberi nevet, hogy ki adja
ezt a pénzt! erőlteté a maga jussát mr. Boisgoberry.

– Irja ön a mi összegünk alá e nevet «Medea».

– És az öné alá, monsieur Lándory?

– Az enyim alá pedig ezt a nevet «Godiva».

Egyszerre, mintha megnémult volna az egész társaság, mindenki
elhallgatott. Hisz azt már mindenki elmondta egymásnak, hogy ez a
«Godiva» nem csupán annak a hires angol honleánynak a neve, a ki országa
fővárosát megmenté a diadalmas ellenség pusztításától – egy kényes
természetű lovaglás által a városon végig; – hanem azonkívül a jelenlevő
külföldi celebritás meghalt feleségeé is.

Lándory csak azt a hatást vizsgálta, a mit e név kimondása Medea arczán
előidézett.

Soha ennyi pokolbeli gyűlöletet és megvetést egy tekintetben! A szemei
épen úgy mélyedtek Lándory szemeibe, mint mikor a gyakorlott vivó a kard
hegyét ellenfele szivének irányozva, azt egy féltempóval megelőzni
készül.

Legelső volt a plébános, a ki szavakat talált méltó megjegyzésre.

– Ime egy férj, a ki a nejéhez még a túlvilágon is hűséget tart.

– Igen, igen, nagyon szép! dörmögék végtől végig: ámbátor senki sem
fogadkozott rá, hogy utána csinálja.

De l’Aisne Alfréd ez által kényszerítve érzé magát, hogy csipőssé
legyen.

– Hát egyáltalában hiszi ön a túlvilágot, monsieur Lándory? – nyefegé,
hátravetve magát a székében. (Ezzel nyilván a papot akarta
megcsippenteni, a ki felől jól tudta, hogy a második végrendelet értelmi
szerzője volt.)

A pap szembe is szállt vele a kihivó szóért.

– Mi az? Uram! Hát pogányok lettünk-e? Elfelejtettük-e a Hiszekegy
utolsó mondását, az Amennel együtt?

– Hát az jó a parasztoknak, meg az asszonyoknak, azok hadd járjanak a
paradicsom után; de én ki nem tudom találni, hogy én mit keresnék a
mennyországban, a hol az örökkévalóságig énekelnek és muzsikálnak, a
mihez én nem értek, legfeljebb okarinát tudnék ott fujni.

Erre az elmésségre többen nevettek, míg Sidonia grófnő chinai
sárgateknőcz legyezőjével takarta el a sačrileg rokon ajkait.

Lándory a nevetés közben odaszólt a marquisnak:

– De hát, uram, hogyan egyeztethető össze az a hittagadás, a lourdesi
szűzhöz való zarándoklással?

Erre a kérdésre aztán mindenki nevetett.

Alfréd zavarba jött.

– Hát már ön azt honnan tudja? Cagliostro ön?

– Houdin! Houdin! kiálta diadallal Boisgoberry úr.

Alfréd most már nagyon komoly arczot csinált, (a maga rovására senki sem
szeret a nevetőkkel tartani.)

– Hja uram, az ember hitét, meggyőződéseit nagy catastrophák képesek
sarkaikból kifordítani.

Ez nagyon is érthető volt. Mikor az ember véletlen örökség útján roppant
vagyonhoz jut, ez élő bizonysága az isteni gondviselés létezésének;
mikor aztán két év mulva az ember ugyanazt a gazdagságot, egy előkerült
uj okirat erejénél fogva, kénytelen a kezéből kiereszteni, ez már csak
elég indok arra, hogy Istent, másvilágot, halhatatlanságot megtagadjon.

Lándory sarcasmussal kérdezé.

– És ha egy ellencatastropha ismét rehabilitálná a megrontott helyzetet,
akkor ismét teljes érczértékéhez jutna a Credo?

De l’Aisne vette észre, hogy ez az ember a kártyájába lát. Sietett azt
eltakarni.

– Hát Napoleon hiveiből nem lettek-e Sedan után republikánusok?

Ezt nem türhette el a pap, hogy közbe ne mennykövezzen.

– Ön csak nem helyezi egy categoriába az isteni felséget egy halandó
emberrel?

A marquisnak szüksége volt rá, hogy a figuráját az atheista álarcz alá
rejtse.

– Kicsinyekről következtetni a nagyokra. Hát monsieur Lándory, ön, mint
hallom, nagy természetbuvár, még nagyobb szellemidéző. Hát mondja ön,
látott ön már egyetlen egy érzékeinkkel felfogható lényt, a mely a
túlvilág létezéséről tanuskodik?

– Láttam. Volt rá a rövid válasz.

– Ah! Ah! Hangzott mindenünnen, a vendégek kezdtek figyelmesek lenni;
magának Medeának a szemei is egészen kerekre nyiltak fel. Egy ember, a
ki már látott túlvilágról jött lényt.

– És önök is mind látták azt. Ez az a sárga lepke, mely nyáron
kertjeinket ellepi. Ennek a fiai nyár derekán kelnek ki a falevélben és
e szemmel alig látható lénynek már akkor van tudata arról, hogy ez a
falevél neki csak ideiglenes hazája, hogy ez a forró napsugár, mely őt
életre kelté, el fog hidegülni s aztán jön egy idő, mely ránézve a
halál. De azzal nincs vége az életnek, jön egy szebb világ, az ő fajára
nézve üdv s annak folytán ő szárnyakat fog kapni s virágról-virágra
száll. Ez a «hit», ez az «ösztön» készti ezt a parányi teremtést, hogy a
maga túlvilágát előkészítse: közös erővel koporsóvá göngyölíti össze a
falevelet, mely földi otthona s sejtve azt, hogy az le fog hullani a
fáról: mindenik állatka egy szál selyemmel, mit a szájából ereszt,
odakötözi azt a galyhoz. Hát ha e microscopicus állatnak van tudomása a
halál utáni létről, megdicsőülésről: a lelkes ember irtsa-e azt ki
magából?

A hatás nagyon vegyes volt erre az allegoriára.

Sidonia grófnőnek nagyon tetszett. Medea ellenben ajkát pittyeszté,
csillagvizsgáló, botanicus, entomolog – mind rossz firma! A souspréfet
azt mondá, hogy a lepkét már az ó egyptomiak is a halhatatlanság
jelképének tarták, a plébános úr ellenben határozottan tiltakozott az
ellen, hogy a mennyei paradicsom mellett természetrajzi példák
tanuskodjanak, mikor azt világosan megállapítja az ujtestamentom és
szent Chrysostomus.

A marquisnak pedig teljesen kiszolgáltatta magát ezzel a metaphorás
ömledezéssel Lándory.

– Hát jól van, monsieur Lándory; elfogadom, hogy egészen helyesen
cselekszik egy magasabb intéző kéz, ha a papiliok, phalenák és egyéb
kukaczok seregének szivébe a feltámadás hitét beoltja, hogy azok aztán
tavaszszal simára letarolhassák a kertjeinket; de ugyan mondja ön meg,
mi czélra támasztaná fel egy mennybéli hatalom azt a tizenötezer
communardot, a kiket junius 8-án a Père la Chaiseben, meg a st. cloudi
kapunál és a torlaszok között elgázoltattunk; kivánja azt valaki, hogy
ezek még újra feltámadjanak, s szárnyakat is kapjanak, hogy onnan
felülről lövöldözhessenek bennünket a petroleum-puskáikkal?

Ez már aztán általános hatást gerjesztett. Eclatans siker volt. Az egész
asztaltársaság feljubileált rá, s egyik vendég a másikat igyekezett
tulkiabálni az adatok halmozásában.

– A gonosztevők serege, ki saját hazáját pusztította!

– A kik a Louvret, a hôtel de Villet, a templomokat felgyujtották!

– A kik a feszületekből, a szentségtartókból pénzt verettek!

– A kik a párisi érseket meggyilkoltatták.

– De nem elég, hogy ezeknek a vére kifolyt, tüzeskedék a sous-préfet;
még annak a tizenkétezer gonosztevőnek is ki kell végeztetni, a kik
fegyverrel a kezükben fogattak el a sánczok között.

– Minden bizonynyal! helyeslé a colonel. Azok nem tekinthetők
hadifoglyoknak; hanem rablóknak.

– Gőz-guillotint kell felállítani, a mi egyszerre sorszámra gyalulja le
a fejeiket! kegyetlenkedék a maire.

– Talán még is nem valamennyit, kegyeskedék a pap; de a vezetőket minden
bizonynyal.

Erre aztán mindenki sietett a maga jelöltjét megnevezni, a ki leginkább
megérdemli, hogy a feje leguríttassék. «Millieret, a ki a gyujtogatást
elrendelé!» – «Van de Hoovent, a torlasz-parancsnokot.» – «Brunelt, a ki
petroleum-puskákkal lövetett a katonákra.» – «Armand Desprést, a ki a
verestollas enfants perduket vezette junius 14-én az általános
gyujtogatásra!» – «Főképen a katonai vezéreket, Dombrovszkyt, La
Ceciliát, Piadyt!» – «Még inkább az értelmi vezetőket: Courbet festőt,
Cluzeretet, a «Lanterne» szerkesztőjét, a ki Henry Max álnév alatt
dolgozott, Vermorelt, Cavaliert, a kit Pipe en bois (fapipás) név alatt
ismertek!» – «Kivált az idegen kalandorokat: Vanderburchot, Bagrationt,
Okolovicsot, Littenberghert, Allighierit, Amemberit, Zembert!»

Kifogyhatatlan volt a névsor, s azt össze-vissza kiáltozta mindenki, a
maga kiválasztottját ajánlva halálnak és pokolnak.

– Hát a legnagyobbat kifelejtették önök? kiáltá Boisgoberry úr. Raoul
Ripaillet! Az Orsini-bombák hősét!

Dehogy volt az kifelejtve! Azt már candidálni sem kellett! Meg volt
választva! épen úgy, mint Jules Ferré, mint Rossel, mint Jules Vaillée,
és Vermorel, a kikről beszélni sem kell már! El vannak itélve!

Lándory tudta, hogy ez a tűzakna nem ő ellene lett felrobbantva; – hanem
Lis Blanc grófné ellen.

És a grófnőnek ott kellett ülni az asztalfőn, és hallgatni mozdulatlan
arczczal azt a méltó haragtól lángoló ostromzajt. Még csak a
szemöldőkeit sem volt szabad összeránczolnia. (Erre a londoni
csodadoktor előre figyelmeztette: strapácziákat a berakott szemöldök nem
áll ki.)

Medea egykedvű arczot csinált, mint egy márványszobor.

Mikor aztán Alfréd látta, hogy a grófnő eléggé meg van kínozva,
nagylelkű akart lenni.

– Ejh, uraim, hagyjuk ezt a szomorú themát! Ürítsünk inkább poharat a mi
távol levő kedves rokonunkért, az én kedves unokaöcsémért, Lyonelért!

Ezt nevezte ő nagylelkűségnek.

A vendégsereg sietett Sidonia grófnőhöz, poharát az övéhez koczczintani.
Abban minden cseppnek méreggé kellett válni.

Lándory szemei mindent láttak. A marquis ördögi kedvtelését, a grófnő
kárhozati kínját, és azt is, hogy Medea egy cseppet sem ivott a szájához
vitt pohárból.

– Na hát, monsieur Lándory, kötődék Alfréd marquis, ezuttal csak mondjon
le ön arról, hogy a hernyókra nézve van feltámadás.

– Igen! Erősíté a souspréfet. Holnapután fog az assemblée elé kerülni a
tizenkét ezer lázadóra kimondott itélete a vésztörvényszéknek, s akkor
kezdődik a «nagy lakodalom!»

– Én ugy tudom, szólt Lándory, hogy nem lesz semmi tömeggyilkolás.

– Kitől tudja ön? kérdé felförmedve mr. Boisgoberry.

– Az igazságügyminisztertől, a kinél tegnap voltam kihallgatáson.

– S a miniszter megmutatta «önnek» az itéletet?

– Sőt kegyes volt a véleményemet is meghallgatni felőle.

– És mi van az itéletben? (Ezt a kérdést több oldalról is ismételték,
úgy tetszik, hogy egy suttogó hang is volt közötte; talán Sidonia
grófnőé.)

– Nem élhetek vissza a bizalommal. Holnapután úgy is meg tudja mindenki,
mert a nemzetgyülés elé kerül. Annyit mondhatok, hogy a tizenkét ezer
fogoly commune tag közül csak négy lett halálra itélve.

– Kik azok? kiálták sokan egyszerre.

– Kötelességem a titkot megőrizni.

– De Raoul Ripaille csak közte van a négynek? szorgalmazá a souspréfet.

– Az nincs köztük.

Három ember iparkodott e szónál a legkisebb mozdulatot is eltiltani az
arczának: Sidonia, Medea és Bertalan, a többi mind dühöngött.

– Ezt még az assemblée meg fogja dönteni! kiálta a maire.

– E miatt fel fog lázadni a hadsereg! fenyegetőzék a colonel.

– Én magam vezetem az uj revolutiót a kormány ellen! harsogott mr.
Boisgoberry.

Az ebédnek vége volt már, az inasok felhordták a szájöblítőket. Soha
asztaltársaságnak erre nagyobb szüksége nem volt!

Sidonia grófnő asztalt bontatott, a mokkát a teremben élvezhetik az
uraságok. Ránézve ez megszabadulás volt a purgatoriumból.

Ismét Lándory karját fogta el, s az öreg inasnak azt parancsolá, hogy a
kávét hozza oda utánuk a téli kertbe.

A társaság a nagy terembe ment át; ott rá lehetett gyujtani. Medea a
zongorához ült és elkezdett valami Chopin-féle variatiót játszani, ez
többeket odavonzott. Sidonia grófnő háborítatlan vonulhatott félre a
teremből nyiló téli kertbe.

Úgy vitte oda magával Lándoryt, mintha csak az üvegháza diszét, a
virágzásnak indult «musa ensetét» akarná neki megmutatni, meg a
gyümölcscsel rakott derék narancs és czitromfákat. A míg az inasok a
kávét, a chartreuset, meg a szivarskatulyákat egy japáni bronzasztalkára
elhelyezék, addig mind a kertészről beszélt a grófnő, hogy az milyen
derék becsületes ember, hogy el nem adta a rábizott exotikus növényeket,
holott másfél év óta nem kapta meg a fizetését a marquistól.

Majd maga jó példával ment előre, egy papirszivarkára gyujtva; s aztán
megkinálta Lándoryt is egy havannával, elébb ő maga leharapva a
szivarnak a végét a fogaival. A legvilágosabb kegynyilvánítás egy
szivesen látott vendég irányában.

Lándory arra gondolt, hogy mégis derék ember az a pesti fogorvos!

Akkor aztán leült Sidonia grófnő egy chinai oldalkaros székbe, eltakarva
egy majolika vederben pompázó retinospora által.

– Ön régóta ismerős a mi igazságügyminiszterünkkel?

– Még abból az időből, a mikor egyszer Magyarországot beutazta, hogy az
ottani börtönrendszerrel megismerkedjék; én kisértem őt ez utazásában.

– Ah! Miniszterünk a külföldön is utazott? (A grófnőnek sajátszerű
meghatározása volt a «külföldről».) Ön tehát a látogatást adta neki
vissza?

– Nem, grófnő, én tudom, hogy a kormányférfiak ideje nem látogatások
számára van beosztva. Egyenesen azért az ügyért mentem hozzá, a mi ide
vezetett. Mint az igazságügy legfőbb vezetője, kellett, hogy értesülést
vegyen az oly nevezetessé lett Lis Blanc ügyről, mely a két kormány
között jegyzékváltásra is adott alkalmat.

– És aztán csak úgy «en passant» jött a communardok dolga?

– Nem biz az, grófnő; causalis nexus van a kettő között.

– Causalis nexus? mormogá a grófnő. De jó, hogy nem tudok deákul! (Pedig
nagyon jól értette, hogy mi az!)

– Akarja a grófnő, hogy beszéljek a communardok pöréről?

– Nem tudom, mennyiben érdekelhet ez engem?

– Akarja a grófnő, hogy beszéljek Raoul Ripailleról?

A grófnő bámulva nézett a téli kert közepén lévő vízöntő nymphára,
mintha attól akarná megtudni, hogy ki az a Raoul Ripaille?

– Micsoda név az a Raoul Ripaille? kérdezé, mosolygó közönyt erőltetve,
Lándorytól.

– Az a grófnő mostoha fiának az álneve.

– Hah!

Vége volt a tettetésnek. A grófnő ijedten dobta el a szájából a
szivarkát s megkapta Lándory kezét.

– Kitől hallotta ön ezt? kérdezé suttogva s ijedt tekintetet vetve a
salon nyitott ajtaja felé. Üljön ide mellém.

Bertalan széket húzott a grófné mellé s a szivart a szája balszegletébe
igazította, hogy ne füstöljön a grófné arczába vele s aztán, mintha
csupa hizelkedéseket mondana neki, egész nyájas arczczal közlé vele a
valóságot.

– Én ezt az inasomtól tudtam meg, a ki viszont az államfogházban
hallotta egy fogolytársától: Monte Rossótól; ez megint igen benső
pajtásságban volt Lyonel gróffal. Lehetetlen, hogy a grófnő salonjában
is meg ne fordult volna. Fekete «Henry quatre» szakált viselt, felfelé
fésült bajuszszal s pompás sűrű göndör hajat, mely a nyakáig ért. Én
nyirattam le a szegedi börtönben.

– Emlékezem az arczra. Itt vicomte de Mont-Rougenak nevezték.

– Ugyanaz a név francziául. No hát ez volt az, a ki Lis Blanc gróf
kincseit elrabolta. Nekem nem vallotta ki, hogy hová dugta el azokat, de
a fogolypajtásnak igen. Ez meg fölfedezte nekem, mikor a börtönből
kihoztam, királyi kegyelem mellett. A húszezer frank díj, a mi a
felfedezőnek volt igérve, az inasomat illeti meg s a ki lemondott róla –
az árvák javára – és a Godiva-névre, az nem én voltam, hanem az inasom.

– Akkor az valami rendkivüli ember.

– Hát vannak arra mi felénk ilyen rendkívüli emberek is. Ezen a
csatornán át jutott el hozzám Lyonel gróf második alakjának genesise.

A grófnő mohó sietséggel kérdezé:

– El van fogva a mostoha fiam?

– Olyan jól van, mint ha el lenne fogva. Tudják a helyét és jól őrzik.

– De hát hol van?

– Olvasta a grófnő Hugó Victor regényét: a «Nyomorultak»-at? Emlékezni
fog a föld alatti Párisra?

– A kloakákról?

– Igen. Ott van.

– Lyonel!

A grófnő nem tudta magának megparancsolni, hogy ne reszkessen. Valóságos
láz volt az. Ez az ember ördög! Beteggé tud tenni.

– Egyikébe ezeknek a föld alatti utczáknak vette be magát Raoul
Ripaille, a commune leveretése után.

– Irgalom atyja! Még a nyáron! Azóta mindig ott van?

– Ő és még valami harmincz társa. Voltak ott elbújva többen is, de azok
lassankint előjöttek és megadták magukat. Raoul Ripaille és társai
azonban el vannak látva hosszú időre élelmiszerekkel és mindenféle
pusztító eszközökkel: dynamitbombákkal, petroleumkarabélyokkal;
elszánva, hogy ördögök módjára fognak harczolni, ha a katonák
megtámadják őket. A kormány azonban nem szándékozik dicstelen vérontást
rendezni a föld alatt. Van más módja, hogy a maga foglyait a napvilágra
jönni kényszerítse.

– Mi az?

– Hát ha egyszer egy nagy tartós zápor, egy felhőszakadás zúdul le
Párisra, akkor annak a kloaka sikátornak a Szajnába torkoló szádát
betömik, s akkor aztán a csatornákon aláömlő víz kényszeríteni fogja az
odarekedt csapatot a csatornagégéken kimenekülni veszedelmes
erősségükből.

Sidonia grófnőnek egy verejtékcsepp megindult a halántékáról s végig
futott az arczán. Most már a hőség állta el minden tagját.

– Említette önnek a minister Raoul Ripaille nevét?

– Azért mentem oda hozzá egyenesen, hogy Raoul Ripaille – nem! Lis Blanc
Lyonel gróf ügyét védelmezzem.

– Ön védelmezte őt!

– Igen. Mikor a ministerhez mentem, öt név volt a kivégzésre jelölve. A
vésztörvényszék ugyan egész lajstrommal adta a halálitéleteket, de
Thiers nem enged többet kivégeztetni ötnél. Raoul Ripaille volt az
ötödik.

A grófnő azt hitte, hogy a chartreuse csillapítani fogja a
szívdobogását. Idegeinek szörnyű gyötrelmeket kellett kiállni.

– Én addig beszéltem a minister lelkére «védenczemről», a míg kitörülte
a nevét az első kategoriából s átírta a másodikba.

– Mit mondott ön neki? Hisz nem tud felőle semmit.

– Annyit mondtam el neki, a mennyit tudok. Hogy Raoul Ripaille, Lis
Blanc gróf egyetlen fia fiatal gyermek még, a kinek tettei nem
beszámíthatók. Egész élete kényelem és dúskálkodás volt, akkor egyszerre
kitagadta az atyja; erre megjavúlt, magába tért; akkor kirabolták,
megfosztották apai birtokától, ellopták az utóvégrendeletet, melyben
atyja visszafogadja, másodszor is «nyomorulttá» lett. Huszonegy éves
korában. Oda volt kényszerítve, hogy a társadalom ellenségei közé
álljon, a birtokos osztály elleni gyűlölet senkinél nem volt annyira
indokolva, mint ő nála, a kit csakugyan igazságtalanul fosztottak meg a
birtokától. És most ime megkerül az ellopott végrendelet, a sors maga
igazságot szolgáltat az elbukottnak. Hát az emberi igazságosztó kéz ne
nyújtsa-e felé kezét, hogy őt fölemelje, hogy engedjen neki utat derék,
becsületes emberré lehetni, hazájának, az emberiségnek szolgálni?

Sidonia grófnő nem birta eltitkolni a könycseppet szempillái alatt.

– Addig esedeztem a minister előtt, míg kitörülte Raoul Ripaille nevét a
második kategoriából és átírta a harmadikba.

– Mit jelentenek ezek a kategoriák?

– Az első = a Gréve-piacz. – A második = az Ile de France. A harmadik
Cayenne. – Az elitéltek közül, a kit halállal nem büntetnek, ha nagyon
terhelve van, megy az Ile de France-ra; ha nem olyan nagyon, Cayennebe.
Toulonban ott várja őket már nyolcz nagy hajó. Az elsőbbi gyarmatban
ugyan paradicsomi a vidék, de az idegenek nyolcz tizedrésze elhal ott
honos nyavalyákban. – Cayenne nem olyan rossz, az általános nyárhőség
ugyan negyvenkét fok, de erős természetek kiállják tíz évig is.

– Rettenetes álom ez! rebegé a grófnő. A csodálatos email sem birta
eltakarni arczának halálsápadtságát. Lehunyta a szemeit, hogy elhitesse
magával, hogy ez csak álom.

A salonban nagy taps riadt fel. Medea mesteri játékának szólt ez az
ovatio: Sidonia grófnő felriadt rá.

– Nem nekünk tapsoltak, grófnő! nyugtatá meg Lándory. Még mi nem
végeztük el. Én még nem voltam kielégítve a minister kegyességével.
Kijátszottam az utolsó tromfomat. Így szóltam a ministerhez: Uram! Lis
Blanc Lyonelre nézve az mindegy: akár az Ile de Francera küldik, akár
Cayennebe. A deportatio «polgári halál». A polgári halál esetén Lyonel
ismét elveszti a jogát ősei birtokához, s a Lis Blanc-hagyatékot örökli
De L’Aisne Alfréd marquis. Lyonel gróf az «Internationale» tagja, Alfréd
marquis pedig pure sang orleanista. Már most mi van érdekében a franczia
köztársaságnak? ha Lyonel lesz többszörös milliomossá: az bizonyosan
megszünik «communista» lenni, de ha Alfréd jut ehhez a nagy birtokhoz,
az annál hatalmasabb orleanista lesz. Melyik a félelmesebb ellensége a
respublikának, az ultrademokrata-e, vagy a royalista? – Ez a dilemma
győzött. «Vicisti Galilæe», mondá a minister. «Kiástál egy elkárhozott
lelket a pokolból!» S azzal kitörülte Raoul Ripaille nevét a harmadik
kategoriából is s beirta, most már nem azt, hanem Lis Blanc Lyonel gróf
nevét a negyedik osztályzatba.

– S az mit jelent?

– Száműzetés tíz esztendőre Francziaországból és annak a gyarmataiból, a
tiszti rang és legion d’honneur elvesztésével.

Sidonia grófnő megkönnyebbülten lélekzett fel.

Lándory felállt mellőle s pár lépest tett a teremajtó felé.

Sidonia grófnő utána lebbent s megragadta a kezét.

– Uram. Önnek nehéz valamit mondani. Olyan nagy a hála, a mivel önnek
tartozunk: én és az egész családom.

– Grófnő! A hála mindig egy neme a gyűlöletnek.

– Talán ezuttal nem az. Még egy szót mondok önnek. Ha L’Aisne Alfred meg
tudja azt, hogy mit köszönhet az ön közbenjárásának, az önnek halálos
ellensége lesz.

– Máris az. De a míg ellenségem, addig nem félek tőle, hanem ha egyszer
jó barátommá fog lenni, akkor elkezdek vigyázni magamra.

Ezzel átléptek a terembe.

Medea még mindig a zongoránál ült: a fiatal jegyző bal oldalán állt, s
fordította a hangjegylapot; jobbján pedig Alfréd tehénkedett a
zongorára. Közel hozzájuk egy kis kártyaasztalnál játszott béziguet a
souspréfet az abbéval. Hármasban voltak a marquisval; a vesztes mindig
pihent; ezuttal ő volt a vesztes, ráért Medeát mulattatni, míg rákerül a
sor.

Ki is lehetett találni, hogy miről beszélgetnek, mert a mint Sidonia
grófnő Lándoryval együtt előjött a téli kertből, egyszerre félbeszakíták
a beszélgetést.

Lándory búcsút vett Sidonia grófnőtől, a kalapját a kezében tartá s
egyenesen Medea grófnő felé ment, hogy attól is búcsút vegyen, egy
szokásos udvarias bókkal.

Medea, a mint őt közelíteni látta, egész tüntetőleg elfordítá a fejét s
a fiatal jegyzővel kezdett el társalogni.

Lándory aztán el is hagyta azt, hogy Medeának mondjon búcsúzó bókot,
hanem a helyet concurrentiát csinált neki. Ő is a kis jegyzőhöz lépett
és kezét annak a karja alá dugva, igen szárazon azt kérdezte tőle:

– Jegyző úr! Készen van a mai hivatalos ténykedésről szóló protocollum?

Erre a kis jegyző nem tehetett mást, mint hogy a szeme közé nevessen.
Csodabogár! Ez azt hiszi, hogy a jegyzőnek egyéb dolga sincs, mint
jegyzőkönyvet írni. – Medea kerek szemeket csinált rá; egy pár úr
félrefordult kunczogni. Hisz ez egy barbár! A ki annyi neveléssel sem
bir, hogy mikor a háziasszony diskursusban van egy vendégével, azt ne
zavarja meg. Alfréd marquis egész impertinens gúnynyal kérdezé
Lándorytól:

– Hát olyan igen nagyon sürgetős önre nézve az a mai protocollum?

– Rám nézve egy cseppet sem sürgetős, sőt ellenkezőleg. Nekem előnyös
lesz az, ha a jegyzőkönyv holnapra marad. Azt bizonyosan tudni fogják
önök, hogy holnap van az utolsó terminus a Traumhold-tömegnél
bejelenteni a követeléseket!

– Ah! Ah! Kérem, kérem! Mi az?

Alfréd egyszerre megszünt impertinens lenni.

Medea bámulva látta, hogy a marquis nagyon nyájasan csatlakozik
Lándoryhoz, karjába ölti a karját s aztán olyan közelről, hogy majd a
szivaraikkal égetik ki egymásnak a szemét, beszélnek egymással, rövid
mondatokban, melyeknek mindegyike mint a villanygép hozza mozgásba a
marquis tagjait és arczvonásait. Halkan beszélnek, hogy a közelállók ne
hallják.

Lándory mondá:

– A bécsi törvényszék két év előtt záridőt tűzött ki a lefoglalt
Traumhold-féle tömeget illetőleg mindazokra nézve, a kik hitelezés,
letéteményezés, vagy károsodás czímén követelnek a tömegen valamit.

– Nem hallottam róla, suttogá a marquis. A Lis Blancok tudom, hogy
jelentkeztek.

– Igenis az ellopott ékszerek és a végrendelet miatt, de nem a félmillió
frank értékpapirokért, a mikről nem volt tudomásuk. A marquis tudott
felőlük; de ön megint nem jelenthetett be az iránt követelést, mert az
első végrendelet e félmilliót nem hagyományozta önnek, és így az
ügyvédje nem talált jogczímet igénytámasztásra.

– És így senki sem jelentkezett?

– Senki. A határidő holnap déli 12 órakor lejár s ha addig önök, a kik
között a codicillus azt a félmilliót felosztja, megfelelő lépést nem
tesznek, a törvényszék az uratlan ötszázezer frankot odacsapja az
«árvalányok» intézetének pénzalapjához, melynek a boldogúlt feleségem az
apja örökét hagyományozta. Én jobb szeretem, ha ez a jótékony intézet
gyarapodik vele. És így, ha önöknek nem sürgetős az a protocollum, nekem
nem az.

Medeának a bámulata fokozódott, mikor Afrédet Lándorytól gyorsan
elszaladni s egy ugrással a souspréfèt háta mögött teremni látta. Annak
épen tele volt a keze négy «ass»-al és sext majorral. De a mint az első
mondatot a fülébe súgta a marquis, lecsapta a «match»-nak igérkező
kártyát az asztalra, feldöntötte a bezigue-jelző táblát, felugrott a
székéről, s mint a vad oroszlán rohant a kis jegyzőre, szikrázó
szemekkel ordítva a szeme közé:

– Hát ön még sem készítette el a protocollumot?

Aztán az abbé is felugrik a kártyaasztaltól, az is oda fut a kis
jegyzőhöz:

– Jöjjön, jöjjön, barátocskám. Majd én segítek önnek purisálni!

Purisálni! Kártyaasztal helyett! – Bűvészet megy itten végbe. Biz a kis
jegyzőt elvitték a zongora mellől, nem bánták, akárki forgassa a kótát a
grófnőnek.

Lándory végre hozzá jutott, hogy egyedül maradt Medea előtt.

– Madame! meghajtá magát búcsúvételül s aztán indúlt kifelé.

Medea azt látta, hogy az egész társaság felkavarodik. Alfréd odafut
Sidonia grófnőhöz, azzal is abba hagyatja az érdekes epizódot, melyet a
colonel bocsát közre az issy-i erőd ostromáról. Másfelől pedig a maire
reménykedve siet bevágni az útját a távozni készülő Lándorynak,
visszatartva őt erőhatalommal. Nem szokás ez művelt társaságban.

– Ah, uram, ön már el akar bennünket hagyni? Épen most akartam önt
felszólítani, hogy üljön le velem egy partie sakkra.

– Nem tudok sakkozni.

– Ah. Pedig az ön hazafiai híresek arról, hogy mind sakkoznak.

– Azok az arabok.

– Aztán a lábaikat keresztbe szedik maguk alá, mikor leülnek.

– De most már hozzá szoktak a székenüléshez is.

– És a próféta szakállára esküsznek?

– Hja, az régen volt. Most már a próféta borotválkozik.

Ez a sok bohóság szándékosan volt kifundálva, abból a czélból, hogy a
távozni készülőt valami vitába keverje.

Végre még az öreg inas is beavatkozott a szövetségbe. Egy nagy ezüst
tálcza volt a két kezében, tele fehér, piros és sárga folyadék tartalmú
poharakkal. A lehető legvigyoribb nyájassággal ejté ki az édes hangot a
«kedves» vendéghez:

– Sorbeth!

Lándory nem állhatta meg, hogy erre a mosolygó arczra el ne nevesse
magát. (Az inasnak is úszott kétezer frankja a félmillió közt: ez is
tudta már, hogy miért mosolyog.)

– A próféta szakállára esküszöm, hogy soha sem iszom sorbethet.

De nem tudott tőle megszabadulni, kénytelen volt egy pohár sorbethet
magába diktáltatni.

Medea el nem tudta képzelni, hogy miféle villám csapott ide most be?

Jött a souspréfet. Az is elfogta Lándoryt. Most már valósággal
cernirozva volt.

Boisgoberry úr egész protektori minával mazurkázott oda a vendég urhoz,
mintha ő követne el rajta valami nagy szivességet.

– Egy óra mulva készen lesz a jegyzőkönyv s hitelesített másolatban
rendelkezésére álland önnek.

– Fölöttébb lekötelezve érzendem magamat, s egy óra mulva a szolgámat
érte fogom küldeni.

– De hisz itt is megvárhatná ön.

– Sürgetős leveleket kell még ma irnom és postára adnom.

– Ah, haha! Kár fárasztani magát. Seigniersben nincs éjszakai
postaszolgálat, sem távirati állomás.

– Azon majd segítek én. Az inasom lóra ül, s elviszi a sürgönyömet a
legközelebbi táviró-állomásig.

Erre a szóra odakerült Alfréd is. Voltak már négyen, a kik Lándoryt
fogták. Az utolsó szó kapta meg a figyelmét.

– Ah! Akkor az a derék fiú elvihetné a mi sürgönyünket is a – izéhez?
Hova kell nekünk azt a bejelentést czímezni?

Lándory mély deferentiával hajtotta meg magát, a souspréfet úr felé
fordulva.

– Monsieur mindent jól tud.

Monsieur nem akarta elérteni a sarcasmust, hátraveté a fejét, négy ujját
a mellényébe dugta, s a zsinóron függő lorgnettejével szélmalmot
csinálva, tiszteletparancsoló önérzettel tárta fel ismereteinek
lajstromát.

– Igen is. Jól tudok mindent, a mi az administrativ közegek
internationális correlatiójára tartozik; csakhogy az önök dualistikus
államformája mellett nagy specziál studium kell hozzá, eltalálni, hogy
vajjon a szőnyegen forgó esetben az inhibitiót melyik forumhoz kell
adressálni; a bécsi lordmayorhoz-e, vagy a budai palatinushoz.

– Az tökéletesen mindegy. Biztosítá őt Lándory.

A marquis boszusan toppantott a lábával. Ő neki már közvetlenebb
ismeretei voltak a budai palatinusról a kinek a neve «herczeg
Czernovicz». A leánya pénztárosnő volt a Café Anglaisban: elragadó
szépség, ki fölségesen tudta vegyíteni a sorbet marasquinot, s egynehány
jó embertől valami kétszázezer frankot szedett fel kölcsön, a mit az
atyja, a palatinus fog egykor kifizetni. A dologból cause celébre lett:
s végre kisült, hogy Budán nincs palatinus, s ha van, nem híják herczeg
Czernovicznak. Ezért a marquisnak fölöttébb nagy kétségei voltak a
souspréfet ur jól értesültségében. Egész könyörgőre fogott hangon dadogá
Lándoryhoz:

– Uram! Ha már eddig részt vett ön a «családunk» jelen ügyében: most a
kapuzárás előtt ne hagyjon bennünket az utcza közepén. – E közben
mindenféle arczjátékkal igyekezett a helyzet kritikus voltát megértetni,
s sikeres beavatkozásra buzdítani valakit, Lándory vállán keresztül
mimikázva.

Lándory tudta jól, hogy kinek integet a marquis. Sidonia grófnőnek. –
Csak azért sem nézett hátra.

Medea élesen figyelt a jelenetre. Látta azt a sokféle, megszeppenését
elmosolyogni törekvő arczot: azt a protegáló instálást annyi nagy és
kicsiny ember részéről, egy idegen, ma látott ember irányában.

Nem érté, hogy mi bajuk lehet, de azt kitalálta, hogy azoknak nagy
szükségük van erre az emberre. Ez pedig tudja azt, és paczkázik velük.
Ezek el nem fogják ezt a vadat.

Úgy ült ott Medea, karcsu nyakát előrehajlítva, mint a lesben ülő
panthera, – látta, hogy most az anyja is közeledik Lándory felé. Még az
is meg fogja magát alázni.

– Hiszen itt is dolgozhatik ön – marasztalá a vendéget a marquis. –
Nekem van itt egy igen kedves dolgozó szobám az emeleten. Azaz, hogy
volt az enyém, a míg én voltam itt az úr. Az egészen önnek való hely.
Ott megirhatja a leveleit.

Ezt már Sidonia grófnő is hallhatta, s gyors előrelépéséből sejteni
lehetett, hogy a marquis ajánlatát háziasszonyi meghivásával
szentesíteni siet.

Medea látta a férfi arczából, hogy még a grófnő meghivására sem fog itt
maradni szálló vendégül. Azt is tudta, hogy miért «nem?» Minden
bizonynyal «nem». – Valamire határozta magát.

Meg akarta talán kimélni az anyját? vagy megszánta a publikumot? vagy
meg akarta mutatni az erejét? – Hirtelen fölállt a zongora mellől s
odasietett Lándoryhoz.

– Uram! Én is kérem önt, hogy legyen a mi vendégünk.

S ezzel eléje nyujtá a jobb kezét. – S midőn Bertalan elfogadta ezt a
jobbot, akkor a balkezét is tetejébe tette.

És Bertalannak volt elég vakmerősége, mind a két párducz-kacsót
egyszerre a kezében tartani.

– Köszönöm, grófnő, itt maradok.

Ekkor aztán nagy lett az öröm Izraelben. Rögtön futtattak a vendéglőbe,
elhozatni Lándory utiszereit, Péter urat, meg a készen tartott lovát
nagy diadallal hozták fel a kastélyba.

Lándory aztán magával vitte a dolgozó szobába a munkabiró urakat, s maga
mondta nekik tollba a nyilatkozatokat, a melyek irásban, s azokat, a
melyek távirat utján intézendők az osztrák első folyamodásu birósághoz.
Ha nem érkezik is meg napjára a levél, de a távirat és a postabélyeg
kelete megőrzi az igényt és jogot. Még aztán az érdekeltek
megnyugtatására a saját nyilatkozatát is megismerteté velük. Jól
indokolt lemondás az, a netaláni elkésésből származható minden formális
előnyökről.

Az urak, kik a dolgozó szobából a salonba visszaszállingóztak,
kifogyhatatlanok voltak Lándory becsületességének magasztalásában, a
miért aztán Medea kezdte őt tökéletesen meggyülölni.

Hiszen legyen ő becsületes ember, nemeslelkü «bolond»; toronymagasságig:
– de ne kerüljön az ő légkörébe!

A hivatalos munka tökéletesen be lett fejezve, Péternek a nyakába
akaszták a táskát az iratokkal, felsegíték a nyeregbe, ellátták
revolverrel és certifikáttal, meg pálinkás kulacscsal s áldást
kiáltottak utána, mikor elrobogott.

Aztán a vendég urak is kocsijaikra ültek s megnyugtatott kebellel
távozának. Legutolsónak maradt De L’Aisne Alfréd. Atyafiságosan vett
búcsút a hölgyektől, «megölelve» a kezeiket, (a hogy a franczia szokta
szemérmesen kifejezni a «csókot»). Végül aztán Lándorytól is meleg
búcsut vett; azt már formaliter megölelte, biztosítva őt őszinte
barátsága felől.

Már is!



TARTALOM.

I. KÖTET.

  A czím alak  1
  A végzetes személycsere  2
  A rémpör hőse  18
  A nevető leány  23
  Monterosso és Kolaczin  40
  Egy mesés jellem  53
  Nem nevet már  62
  A karácsonyfa alatt  79
  A világon kívül  91
  Egy csepp vér. – Egy csepp méreg  116
  A két hajó  130
  A méregkeverő  138
  Az elrabolt kincs  153
  A Lis-Blanc szekrény  168
  A mi a két irás között van  194
  Monsieur de L’ane doré  207

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

52 |érte. |érte».

52 |bagnóban is!« «s |bagnóban is!» s

58 |Iit van |Itt van

74 |Uljön le |Üljön le

129 |jó kikerülni.» |jó kikerülni.

136 |e szép |«e szép

166 |On ezt |Ön ezt

177 |iranti |iránti

189 |kíadott |kiadott]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A lélekidomár (1. rész) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.