Title: A lélekidomár (2. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A lélekidomár (2. rész) - Regény" ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXVIII. KÖTET

A LÉLEKIDOMÁR. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A LÉLEKIDOMÁR

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



RAOUL RIPAILLE.

Sidonia grófnő meghitta Lándoryt theára. Még csak éjfél volt az idő, s
az éjszaka csak két óra után kezdődik.

A theát a grófnő boudoirjában szolgálták fel. Az ő lakosztálya mind
abban az állapotban volt, a melyben itt hagyta, midőn a férjétől külön
vált. A butorokban azóta a divat változott ugyan; de falusi kastélyban
épen az ódon a stylszerű. A Gobelin szőnyeg pedig mindig elegáns marad,
a míg a földön emberek, azaz, hogy urak lesznek.

A hölgyeknek nem kellett a theához más toilettet venniök, ez évben
fekete volt a divat szine Francziaországban.

Mikor Lándory belépett a boudoirba, Sidonia eléje sietett s kezet
szorított vele, aztán odafordulva Medeához, azt mondá a leányának:

– Te nem is tudod, mennyi jót tett Lándory úr a mi házunkkal.

– Hallottam, szólt Medea.

– Csak azt, a mit mindenki tud. De a mit én tudok, azt nem. Ő mentette
meg Lyonel bátyádat a legiszonyúbb balsorstól.

Medea az anyjára bámult.

– Lyonelt? Hát hogy lehet az? Hát nem fogták el Lyonelt Avricourtnál?

– Fájdalom, hogy nem érte az a dicsőség. Ez a hir csak a te
megnyugtatásodra volt kigondolva. Lyonel nem szolgált a háború alatt a
franczia hadseregnél; hanem annál szomorúbb hirt szerze magának a
commune harczaiban. Az ő neve Raoul Ripaille.

Medea elszörnyedve lépett hátra.

– Raoul Ripaille! A kit úgy átkozott mindenki az asztalunknál!

– Nem tudták, hogy ő az én mostoha fiam.

– De a marquis; midőn a távollevő Lyonelért poharat emelt…

– Az tudta, hogy ő Raoul Ripaille.

Medeának az arczán az az extaticus undor kifejezése vett erőt, mely az
ideges embereket szokta meglepni az ingadozó hajón. Talán, ha egy
cseppet megivott volna abból a szájáig emelt pohárból, e perczben el nem
maradt volna a katasztrófa.

– Ez az idegen úr, monda Sidonia grófnő, közbenjárt a mellett, a kit
mindenki üldöz, átkoz, halálra itél és elfordította róla a meggyalázó
büntetést; Lyonel meg van szabadítva, s azt egyesegyedül ez úrnak
köszönhetjük.

Medea arczvonásainak sajátszerű szoktatásuk lehet a köszönet
kifejezéséhez: más ember így néz, ha fél, ha gyülöl, ha az őrüléshez van
közel. Szempillái tágra nyiltak s ajkai össze voltak szorítva.

– Büntetése át lett változtatva tíz évi számüzetésre Frankhonból, végzé
be Lándory.

– Tíz évi számüzetés! Hebegé Medea; s abban a perczben egyszerre
felengedett a fagy: hosszú sűrű szempillái félig lezárultak szemeire, s
ajkai úgy nyiltak meg, mint a ki imádkozni akar: de még nem tud egyebet,
mint a kezdő szót: «Uram Isten!»

Bertalan pedig értette az elébbi tekintetet is, meg a mostanit is.

– Ez jól van, suttogá Medea, kezét nyujtva Lándorynak.

– Még semmi sincs jól, mondá Bertalan komoran. S én nem érdemlek semmi
köszönetet a grófnők részéről.

– Hogyan? Hisz ön azt mondá, hogy a miniszter biztosítá őt a
megkegyelmezésről, szólt Sidonia.

– Az biztosítva van. De hogy talál rá a kegyelemlevél Lis Blanc Lyonel
grófra, a míg az Raoul Ripaille alakját és nevét viseli?

– Hát nincs elfogva? kérdé Medea.

– Megfogva igen is. Egy egérfogóban. Harmincz czimborájával együtt. De
kézrekerítve nincs.

– Világosítson ön fel! Ezt nem értem.

– Mondjon el mindent. Biztatá Sidonia grófnő.

– Tudnak a grófnők uralkodni idegeiken?

– Az én idegeim nehéz próbákat kiálltak már, mondá Medea.

– Nekem pedig nincsenek idegeim, veté oda Sidonia.

Bertalan körül tekintgetett. Sidonia elérté a nyugtalankodást. Maga
odament az ajtóhoz, s azt bezárta kulcscsal. Aztán félrehúzta az alkoven
damaszt függönyét, s az álczázott szőnyegajtóra is ráfordítá a néma
zárt; «egyedül vagyunk; nem hallgatózik senki».

Bertalan oda állt háttal a kandalló elé, melyben olajfahasábok
pattogtak; Sidonia végig nyult egy chaise longue-on; Medea pedig leült
egy alacsony selyem guggolóra, féltérdét az összefont kezek közé fogta;
a lobogó tűz lángszinűvé festette az arczát.

– Legelébb is azt a helyet kell önökkel megismertetnem, a hol Raoul
Ripaille és társai tartózkodnak. Önök hallották emlegetni a párisi
katakombákat?

– Igen.

– De nem voltak bennük?

– Nem.

– Ez egy tömkelege a földalatti folyosóknak, melyeket az ős Páris
alapítói vájtak, épületköveket fejtve ki belőlük, minden terv, rendszer,
és kiszámítás nélkül: úgy, hogy néhol két folyosó keresztül vonul egymás
alatt; egész városnegyedek alá vannak aknázva e «carier»-ekkel.
Megtörtént a régibb időkben, hogy egész házak lesülyedtek tíz ölnyi
mélységbe az alattuk bedült katakombába. Most az utczák úgy vannak
szabályozva, hogy a házsorok a földalatti aknafolyosók két oldalát
foglalják el s magukba a folyosókba szabályos távolban furt kürtők
vezetnek alá, a mikbe lajtorjákon szoktak alászállni a katakombák
felügyelői. Egy egész tiszteletre méltó néposztály. A főbejárat ott van
a barrière de l’enfer-nél.

– Emlékszem már valamire, szólt közbe Medea. A barrière de l’enferről
(pokol sorompója) hallottam egyszer beszélni. A név nagyon csábító volt
a meglátogatásra.

– Csalódott volna a grófnő. Nincs ott semmi látni való, mint piszok,
nyirok, fekete pinczepenész, sötét oduk, düledékek, átfülve a nedves
langyos dohától, a rohadt gerendák fojtó buszszától, az undorító
utczasártól, mely ide reked.

– És ott van Lyonel már hónapok óta? szólt Sidonia grófnő összeborzadva.
(Hiába mondta, hogy nincsenek idegei.)

– A commune legvégső ellenállása a Montmartre körül volt. Itt valóban
bámulatos vitézséggel harczoltak. Az Internationale válogatott tábora
volt ott egyesülve, a kiknek küzdelmeiről, ha más ügyért folyik,
hőskölteményt lehetne irni. A leveretés után egy része az Internationale
csapatainak nem adta meg magát, hanem lemenekült a katakombákba. Onnan
aztán rövid időn előbujkáltak, a mint az éhséget és a nyomort nem birták
kiállni, s össze lettek fogdosva. Csupán egy csoport tartja még mindig
magát a rejtekében, bámulatos kitartással: a Raoul Ripaille-é. Hanem
ezek jól is kiválasztották a menedéküket, s előre gondoskodtak az
ostromzár elleni daczolásról. Rejtekük jól van őrizve: a kürtőkön
keresztül minden járásuk-kelésük megfigyelve. Ez a Porte-Mahon
folyosója. Egy kőfejtő nevezte el igy, valami Décure, a ki sokáig volt
Porte-Mahonban hadi fogoly, s kiszabadulása emlékeül, munkaóráin túl egy
kaput faragott e helyen: nem sejtve, hogy fölötte vonul el egy másik
folyosó, mely egyszer csak keresztül törte az alsó boltozatot s maga alá
temette a művészt. Most ezen a helyen, két összeszakadt folyosóból egy
tágas barlang támadt, s ugyanannak a fenekén van egy mély kut furva, le
egész a sziklák alatti agyagrétegig.

Tehát az az egyedüli hely a katakombákban, a hol harmincz ember számára
van elég levegő és víz.

– Minő levegő! és minő víz! sohajta föl Sidonia.

– Élelmi szerekkel is elláthatták magukat: a Montmartre védműveiben nagy
tömeg conserve-dobozkák voltak felhalmozva, azokból lehetett annyit
levinni, a mennyi egy csoport embernek évhosszant is eltart; petroleumuk
is lehet nagy mennyiségben, a kürtőkön át látni, hogy rejtekökből
világosság tört fénye hat elő.

– S mely uton lehet hozzájuk leszállni, a kürtőkön kívül?

– A hol a kiváncsi látogatók szoktak leszállni a katakombákba, az a
«tombeau d’Izoard», egy, az egyiptomi építészetre emlékeztető tömör
épület. Mindenki más legendát beszél róla. Valamikor a templomos rend
hordta ide a halottjait, vagy talán csak azoknak a koponyáit, a kik új
alvóknak adták át a fekhelyeiket. Egyes kamarák ilyenekkel vannak
kirakva. Most veres bort mér benne egy korcsmáros és égetett italokat, a
mik nagyon szükségesek a látogatás előtt is, meg utána is. A terem elég
tág; a forradalom alatt bált is adtak benne. Hanem a lejárat olyan szük,
hogy azon csak egyesével lehet alászállni: csavar módra tekergő
csigalépcsőn végig, a hol az ember se az előtte haladó, se az utána jövő
alakját nem látja. Ezen az uton egy ezred sem volna képes tíz embert
megostromolni, a ki a lépcsők alján várja. Van egy másik kapuja is a
katakombáknak a barrière de l’enfer alatt: de annak már lépcsője nincs.
Ezt nem használják.

– Nem lehetne azokat a szerencsétleneket valami módon felszólítani a
megadásra? kérdezé Medea. Talán a kürtőkön át lebocsátott levelekkel.

– Már meg volt kisértve, grófnő. Mindannyiszor egy petárda felrobbantása
volt rá a felelet, mely a kürtő vas födelét a levegőbe hajítá. A bezárt
csoport azzal fenyegetőzik, hogy dynamittal az egész városnegyedet
levegőbe fogja röpíteni. Ez ellen most a katonai parancsnokság ilyen
stratagémát talált ki. Egy napon, a mikor erős záporeső szakad alá a
Mont-martre-n, az alárohanó ár elől elzárják a Szajnába levezető
földalatti csatorna zsilipjét, s a helyett utat nyitnak előtte a
barriêre de l’enfer elhagyott bejáratához. Akkor az az egész zuhatag
rövid időn megtölti a Porte Mahon alsó folyosóját, azután a mély kutat,
s minthogy a Place du Mementohoz vezető vaskapu be van zárva, ott
megreked az özönvíz s folyvást emelkedve, lassankint a tombeau d’Izoard
felé szorítja a föld alatt rejtőzőket; a kiknek azután nem marad más
választásuk, mint vagy a vízbe fulladni, vagy a csigalépcsőn feljönni, s
egyenkint megadni magukat.

– Acheroni terv! sziszegé Sidonia grófnő.

– Sőt anti-infernális, szólt Medea; miért fenyegetnek annyi ártatlan
embert a légberöpítéssel?

– De Lyonel is köztük van!

– Az az ő hibája.

– Csakugyan nincs szived.

– Megigértük Lándory úrnak, hogy nem leszünk idegesek.

– Folytassa, kérem.

– Idáig tehát egészen tökéletes volna a terv, folytatá Bertalan. Lyonel
gróf a legelső nagy zivatar után napvilágra fog kerülni; de attól fogva
kezdődik azután a komoly aggodalmam az ő sorsa iránt. A hogy én őt
ismerem, mind azok után, a miket felőle hallottam, ő egy heves vérű
vakmerő, indulatos jellem: hozzászámítva az elkeseredést, az egész világ
iránti gyülöletet, a minden reménytől elesett végső kétségbeesést: nem
fog-e abban a pillanatban, a midőn győzelmes elleneinek arczát
megpillantja, fegyveres kézzel rájuk rohanni?

– Ez igazán kitelik tőle.

– Így tett egy communard vezértársa, Vermorel, mikor felismerték s el
akarták fogni: előrántotta a kabátja alól kétélű tőrét, a szuronyok közé
rohant, három katonát leszúrt, míg magát is keresztül kasul szurkálva,
le nem teríték. Hasonló esetet beszélnek Valentinről; ki az üldöző
katonatiszt kezéből kifacsarta a kardot, s addig szúrt, vágott maga
körül, míg puskaagygyal össze nem zuzták a koponyáját.

Sidonia grófnő a selyemvánkosba takarta az arczát s tenyereit a két
fülére tapasztá. Hallani is rettenetes!

– Ezen ugyan lehetne segíteni olyanformán, folytatá Lándory, hogy a
katonáknak utasításul lenne adva, miszerint magát Raoul Ripaillet,
minden esetre, még ha fegyverrel védi is magát, megkiméljék, s
életveszély nélkül fegyverezzék le. De az a nehéz kérdés, hogy miként
ismerjék meg Raoul Ripaillet? A bősz tusában senkinek sem kérdezhetik
meg a nevét, s ha kérdezik, nem mondja meg.

– Én ráismernék! kiálta fel élénken Sidonia grófnő.

– Ön? Grófnő! S gondolja ön, hogy az önnek való concert philharmonique
volna; a mint harmincz föld alól kibujó lucskos, marczona alakot a
katonák legyürnek, lefegyvereznek, megkötöznek? Az a káromkodás, az az
átok, szitok, kardcsattogás, kínordítás, revolverlövések?

– Nem veszteném el benne az eszméletemet, a míg Lyonelre ráismernék.

Lándory lehorgasztotta a fejét. Önkénytelenül szaladt ki a száján ez a
szó.

– Bizony Isten, szeretném, ha Lyonel igazi fia volna a grófnénak.

E szónál úgy tetszék Bertalannak, mintha a háta mögé tett kezét egy
gyöngéd kéz érintené. Könnyű simogatás volt az: észre sem is kellett
venni. Talán csak véletlenül ért hozzá Medea keze.

– Hát én elhiszem, hogy a grófnő képes ilyen erős elhatározásra. Azonban
előre megmondhatom, hogy a grófnő sem fog ráismerni a mostoha fiára
Raoul Ripaille alakjában. A nyomor, a nélkülözés, a föld alatt otthonos
szenny, a vad szenvedély, annyi idegen vonással torzítja el, olyan sötét
patinával vonja be az arczokat, hogy utoljára csaknem egyformákká
lesznek: az egyik olyan mint a másik, s hozzá a rongyokká mállott
öltözet, az elvadult szakáll, talán egy sebhely az arczon; az üldözöttek
szoktak hamis ránczokat etetni az arczaikra pokolkővel. Nem! A grófnő, a
ki nem ilyen alakban szerette látni Lyonelt, nem fogja őt megismerni a
válságos pillanatban. Én biztosabb módot ajánlok.

– Hallgassuk meg. De azért az enyimet se vessük el.

– Hirdetni fogjuk nagy veresbetüs plakátokon, hogy a ki Raoul Ripaillet
felismeri, mikor az a tombeau d’Izoardnál előkerül, kétezer frank
jutalmat kap.

– Mondjunk ötezret!

– Higyje el grófnő, hogy kettő is elég. Nem Lyonel grófot, hanem az
árulót taksálva. A kormányhoz ez ideig négyszázezer denuncziácziót
küldtek be. Nagyon nagy a konkurrenczia. Igen leszállt az értéke az
árulkodásnak a kinálat miatt. Ingyen is megteszik. Ez most sport. A ki
az ifjú grófot Raoul Ripaille alakjában fel fogja ismerni: fejedelmileg
meg lesz jutalmazva kétezer frankkal.

– Ki teszi azt meg!

– Hát valaki, a ki őt olyan alakban szerette látni, a milyen Raoul
Ripaille.

Medea fölkelt a tabouretről, s olyan zugba ült le, a hová nem világít a
kandalló tüze.

– Hanem azért én is ott leszek: mondá Sidonia grófnő.

– Nem akarom lebeszélni róla a grófnőt. Sőt elmondom az útját, a hogy
odajöhet. Mert az nem megy olyan egyszerűen. Arra a kormányelnök
engedélye szükséges. – Ön utazzék el holnap rögtön Versaillesba. Keresse
fel az igazságügyminisztert s köszönje meg neki a kegyelmet, a mit
Lyonel gróf irányában gyakorolt. Azután kérjen elfogadást Thiers urnál.
Ott már kevesebb emphasissal beszéljen. Ellenben komolyan hangsulyozza
azt az igéretet, hogy a jövőben minden bonapartista cselszövénytől távol
fogja tartani magát: – önt úgy ismerik, mint Eugenia volt császárnő
bizalmas udvarhölgyét. Aztán kérje ki tőle azt a kegyet, hogy mostoha
fia elfogatásánál jelen lehessen: abból a czélból, hogy őt
felismerhesse. Talán szólni is akar ott vele?

– Ön a legtitkosabb vágyamat találja ki.

Medea erre előjött a homályból.

– Nem! Nem! suttogá hevesen az anyja fülébe.

– Kérem, grófnő. Önnek meg kell szóról-szóra mondani, hogy mit akar a
mostoha fiával beszélni. Olyan tárgyakról, a miket annak megismernie
szükséges. Megkegyelmeztetését, tíz évi száműzetését, atyai vagyonának
visszanyerését, gondnokság alatt állását. Ezeket tudathatja vele: ott
rögtön, az elfogatása után. Mind ez közölve lesz a parancsnokló
tiszttel. Ha egyébről is találna ön beszélni, félbe fogják szakítani.

Medea megint visszaült a helyére.

Sidonia grófnő hálateljesen nyújtá a kezét Lándorynak.

– Ön a mi jó angyalunk!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És a megszabadítás pillanatában, az üdv és kárhozat közötti borotva
élen, már arra gondolt, hogy hogyan kövessen el árulást az ellen az ő
megszabadítója ellen.

És Lándory azt is jól tudta előre.

A megállapított tervvel igen nagy szolgaságot vállalt magára Lándory. –
«Hivatalból» ott kellett maradnia a Lis Blanc grófnők közelében, hogy a
stratagémához szükséges meteorologiai esemény pillanatában kéznél
lehessen. Éjjeli, nappali kényszerített vendégük volt. Párisban azokat a
szobákat rendezték be a számára, a melyekbe Lyonel szokott szállni,
mikor látogatóba jött.

Szerencsére nem tartott e kényszer-vendéglátás soká. Egy délután, mikor
épen az ebédhez csengettek, Bertalan azzal a szóval nyitott be Sidonia
grófnő szobájába: «hagyjuk az ebédet most, grófnő; a «guinguette»-ben
majd kapunk «cervelatot és cidret»; vegye fel a waterproofot: a gig be
van fogva!»

– Gondolja ön, hogy most lesz?

– Az aneroid 73-ra ugrott: a Montmartre felől tornyosodnak a felhők. A
zivatar bizonyos. Talán jégeső is lesz. A grófnő sárhoz öltözzék, mert a
giggel nem lehet egész a barrière de l’enferig hatolni, a kövezetből
sánczokat csináltak s még nem értek rá visszahordani.

Sidonia grófnő úgy engedelmeskedett, mint egy csatába induló katona.
Felvette a tourista öltönyét, a kaucsuk sárczipőket, s egy nagy vászon
esernyőt vitt magával.

Lándory olyan öltözetet választott, a milyent az egylovas fogatok
bérkocsisai viselnek: a vastag daróczblouse fölé öltött bő köpönyeget és
széles karimáju viaszkos vászon kalapot.

A bérbe fogadott gigbe egy kemény száju pony volt fogva; maga Bertalan
hajtott, mellette Sidonia az első ülésben, a háttal forduló ülést Péter
foglalta el, külvárosi munkásnak öltözve.

A mint az északi vaspálya induló-házánál a rue Lafayetteből a rue
Dunquerque-be bekanyarodtak, már szembe találta őket a zivatar. Egyike
volt ez azoknak a napéjegyeni villamos égiháboruknak, a mikben a
haldokló nyár jelenti be búcsulátogatását, valamennyi megmaradt
mennyköveit egyszerre kiürítve; a zápor úgy szakadt, hogy alig lehetett
a ló fejéig látni, s a szél kicsavarta volna a grófné kezéből az
esernyőt, ha a Péter nem fogta volna félkézzel a nyelét.

Szerencsére nem sok versenytársa akadt a gignek: a fő utczákat tisztára
seperte a zápor minden emberi lénytől. Csak a szakadatlan egymást követő
villámfénynél volt képes Lándory felismerni a kiválóbb nagy épületeket,
melyek tájékozására szolgáltak: a vágóhidat, a csillagvizsgálót, a
lutheránus templomot. Nappal ez a városnegyed olyan, mintha ki volna
halva. Csupa kishivatalnok, művész, kereskedő, boltossegéd, munkás lakik
benne, kiknek reggeltől estig a belső városban van dolguk; csak
éjszakára kerülnek haza. A Montmartre-utcza más évben ragyog a
boltkirakatok pompájától: e szomorú esztendőben csak a bezárt vastáblák
következnek egymás után, némelyikre krétával felírva: «mort au voleur!»
A díszes utczakövezet gránít koczkái a keresztutczáknál torlaszokul
vannak felhalmozva s a gyalogjárókon lépésnyi távolban vannak kövek
sorba rakva, hogy esős időben a sárba ne kelljen taposni.

Egy mellékutczából (talán a rue de jour) azonban már szemközt jött a
giggel egy futó csoport, férfi, asszony vegyest, mely később versenyt
futott vele: egyre szaporodva minden utcza szegletén; úgy hogy a
Messagerie táján már nem lehetett a kocsival az emberektől haladni.
Ezeket az előre hiresztelt haditerv csalta e helyre, és talán a két ezer
frank jutalom is, Raoul Ripaille felismerője számára. Ez nem a belvárosi
bourgeois, a ki a zápor elől megszalad.

Egy kaucsuk köpenyes férfi lépett oda a kocsihoz, s azt kérdezé, hogy
hová igyekszik az úr, meg az asszonyság? «Mouchard» volt.

Lándory megmutatta neki a rézlemezt, melyet a rendőrfőnök szolgáltatott
ki a számukra, mint passe partout-t, s őszintén elmondá, hogy madame az
anyja Raoul Ripaille nak, a ki fia felismerőjének a jutalmat kitűzte, a
köztársaság elnökének az engedelme jogosítja az idejövetelre.

– Akkor térjenek önök ide be a «nouveau Tivoli»-ba a kocsijukkal; tovább
nem lehet előre hatolni. Majd én elsietek a barrière de l’enferig s
onnan hozok egy katonai őrjáratot, mely önöket a tombeau d’Izoardig
elvezeti.

El kellett fogadni az ajánlatot.

Lándory lesegíté a kocsiból Sidonia grófnőt; rábízva kocsit lovat
Péterre, s aztán a mouchard elől, ő pedig hátul utat törtek a közbevett
grófnőnek a tömegen keresztül; a mouchard folytonosan kiabálta:
«citoyennes! respect au malheur! La mère d’un condamné!» S ennek sikere
volt. Szerencsésen be tudtak jutni a híres új Tivoliba.

Az egy nyári vendéglő, melynek tágas udvarán vasárnaponkint
galamblövészetet szoktak tartani. Olcsó étkező hely. Huszonöt souért
egész ebédet adnak, bort, kenyeret beleszámítva. – Az eső mind a terembe
szorította a vendégeket. Lándory és a mouchard egy hosszú asztalnál
szorítottak annyi helyet a grófnő számára, hogy leülhetett, A garçon
rögtön ott termett s igen jó lapin ragout-val szolgált és extra
bordeauxival. Sidonia belekóstolt; de csak azért, hogy meg ne sértse az
asztaltársaságot.

Természetesen, hogy a várt esemény volt a beszélgetés tárgya. Az
asztalnál ülő polgárok többnyire montmartrei kertészek és tehenészek
voltak. Leghangosabb szóvivő volt köztük egy vörös képű, széles vállu
polgár, fején lefityegő hálósipkával s annak a tetejébe nyomott
kalappal; nyaka vastag veres gyapot shawlba tekerve.

– No mondhatom, hogy senki sem fog úgy örülni, ha ezeket a vakondokat
mai nap kiöntik a lyukaikból, mint magam. Ott vannak a champignon
telepeim, a hol ők garázdálkodnak. Engem tettek koldussá a gazemberek!
Mindennap egy szekér champignont szállítottam a hallesba. Az én
termésemet nem verhette el a jég. S most ők zabálják fel, az
istentelenek! – Jó nekik mindennap csiperkegombát enni! A világ végeig
is elélhetnek oda alant herczegi módon; mert a champignon mindennap ujat
terem!

A szomszédja azt mondá, hogy mit ér a csiperkegomba, ha nincs hozzá
pecsenye.

– Hát hogy ne volna? Nincs oda lenn patkány elég? Azt gondolják az urak,
hogy az megvetendő csemege? Az ostrom alatt szorultságból megkóstoltam,
nagyon jó, ha ragoutnak csinálják. Épen olyan, mint ez a lapin-ragout.

Sidonia grófnő most már bánta nagyon, hogy megkóstolá.

A szomszédnak még is volt skrupulusa.

– A ragouthoz vaj is kell.

– Hát azt talán nem tudnak odalenn csinálni? Kérdezd meg csak a
Martineau komámat, a tehenészt, hogyan szokták megfejni a kutágast?
Nagyon egyszerű mesterség az! A konyhamoslékban sok vaj, zsiradék
elvesztegetődik. Ha azt odalenn egy nagy tartályban felfogják, két óra
mulva feladja a fölét, azt szépen leszedik, mészvizen keresztül szűrik,
az is van elég a katakombákban, az elveszi a színét, meg a szagát, a
leggyönyörűbb irósvaj lesz belőle.

De már ezt csakugyan nem állhatta ki tovább a grófnő.

– Gyerünk ki inkább az esőre.

De még oda is utána hangzott a derék csiperkegombatermesztő tréfás
véleménye.

– Fogadok, hogy ha az az átkozott Raoul Ripaille előkerül, s kegyelmet
kap, (hogyne kapna, mikor egy marquisnőnek a szerelemgyermeke) hát a
szakácsnéval mindennap patkányragout készíttet csiperkegombával s
Martineau komám felhozatja hozzá a vajat!

S teljesen igaza volt, mikor azt tette hozzá, hogy nincs ezen semmi
nevetni való.

E közben az ég nyugat felé kitisztult: az alkonyodó nap végig önté
ragyogásával az óriási várost; a Montmartren azonban valóságos
felhőszakadás volt. Látni lehetett, a mint egy sötétkék felhő
függélyesen omlik alá, felül egészen elenyészve; a magasabban álló
felhők bizarr világítás viszfényében ragyogtak alá a házakra; míg a
Montmartre szélmalmainak silhouette-képe csak a villámlobbanásnál
rajzolódik az égre. Messziről lehetett hallani a fosse Montmartre
zuhogását a mennydörgés mellett, minden csatorna abba önté moslékait.

Nem sokára megérkezett a mouchard által requirált katonai piquét; nyolcz
darab zuáv, kiknek ezredeit már a commune harczai alatt hozatták haza
Rómából. A néptömeg utat nyitott előttük, kiabálva: «vivent les zuaves!»
– (Most ezeké volt a népszerűség.)

Sidonia grófnőt közrefogták s aztán haladtak gyorsan a Montmartre utczán
fölfelé. A mellékutczák torkolatai mind katonasággal voltak megszállva,
s a Messagerie udvarán lehetett látni egy escadron lovas chasseurt,
nyeregben ülve.

A mouchard figyelmezteté a grófnőt az utcza nevezetességeire. Az ott a
Fosse Montmartre, melynek árkából rohan alá a krétafehér vízár; mely az
utczát átívelő boltozat alatt a tulsó oldalon a nagy kloakába omlik.
Oda, abba hajították bele Marat csontjait, miután egy ideig a
Pantheonban kevélykedtek, Rousseau és Voltaire hamvai szomszédságában;
mellette az egyik utcza a passage du Saumon: más időben csupa ragyogás;
a baloldali utcza meg a rue Justienne; az a szögletház volt Du Barry
grófnő lakása, a honnan a guillotine alá hurczolták. «Csak öt perczig
hagyjon még élni, hóhér úr! az Isten szerelmeért! Csak öt perczig még!»
– Itt átellenben volt a régi temető, a hol Molière és Lafontaine
nyugodtak. Most egy nagy hirlap kiadóhivatala van ott.

Mit érdekelte most mind ez a grófnőt! Csak az az egy ragadta meg a
figyelmét, hogy ez az egész zuhogó zagyva, mely a nagy kloaka szádába
beömlik, a Szajnába levezető csatorna elzárásával kényszerítve van a
katakombákba tódulni, s azoknak az üregeit megtölteni. Jobban sietett,
mint a katonák.

Végre eljutottak a tombeau d’Izoardhoz. A bejárat előtt egy szakasz
sappeur volt felállítva, az utczát egész a barrierig hosszában
elfoglalva tartá egy zuáv zászlóalj.

A bejáratnál a titkos rendőr és a katona-piquet hátra maradt. Az őrtálló
tiszt előtt Lándory igazolta magát és a grófnőt a rendőrfőnök
engedélyével s arra be lettek bocsátva a katakombák előtornáczába.

A tágas, boltozatos terem oldallámpákkal volt kivilágítva. Három oldalát
tüzérkatonák tarták elfoglalva; a negyedik volt felhagyva azoknak, a kik
jelentkeztek, hogy fel tudják ismerni Raoul Ripaillet. Azok is lehettek
valami huszan. Munkások, diákok, mouchardok, pinczérek nagyobbrészt.
Csupán egy katona volt közöttük, egy fiatal hadnagy, tüzér egyenruhában.

A parancsnokló tiszt tüzérőrnagy volt; sebhelyes arczú veterán,
becsületes, hadfi tekintet, udvarias a nők iránt. Rögtön széket adatott
a grófnőnek s Lándoryt megkinálta szivarral, azután meg egy pohárka
cognaccal. Mindkettő szivesen lett fogadva.

– A grófnőnek is jó lesz egy pohárral meginni. Itt nagyon rossz a
levegő. Monda az őrnagy.

– Talán a csertől van? mondá a grófnő.

A terem padlata lábnyi magasan fedve volt timárcserrel, mint a
torna-iskolákban.

– Nem, grófnő, a csernek kellemes szaga van: ez a nehéz bűz, a mit itt
érzünk, a katakombák lejáratából jön fel, a mint azt az alulról felfelé
emelkedő vizár előre tolja.

– S azoknak az embereknek ilyen levegőben kellett élni!

– Majd nem sokára vége lesz már a szenvedésnek, amit esztelenül magukra
vállaltak. Ha tudnák, hogy mind kegyelmet kaptak!

– De vajjon elő fognak-e jönni?

– Azt pedig astronomiai pontossággal megmondhatom a grófnőnek, szólt az
őrnagy, elővéve oldaltáskájából a térképet, mely a katakombák
helyszinelését kimutatta. – Tudva van, hogy az elzárt carriereknek a
térfogata milyen nagy; az is ki van számítva, hogy perczenkint hány
tonna víz omlik alá a nagy csatornán ilyen felhőszakadásnál; és így ki
lehet mutatni, hogy most hol járnak a föld alatt bujdosók: öt percz
mulva megint hol lesznek? Fél órájuknál több nincsen. Az utczai
kürtőknél hallani a lármájukat. Nem soká fog várni a grófnő.

– Oh bizonyára Raoul Ripaille az elsők között lesz: ő mindig legelől
szokott járni.

Ezzel a szóval az a fiatal tüzérhadnagy avatkozott be, a ki a
felismerésre vállalkozó nézők között volt.

– Ön ismeri Raoul Ripaillet? kérdezé a grófnő.

– Oh igen sokszor láttam őt, igen közelről. És mindenféle átalakulásban.
Bizonyosan rá fogok ismerni.

A grófnő halkan sugá az őrnagynak.

– Milyen fiatal arcza van ennek a tisztnek.

– Azon ne csodálkozzék ön, grófnő. A nagy veszteségek után, melyeket
hadseregünk szenvedett, legjobban megfogytunk tüzértisztekben; akkor a
katonai iskolák növendékeiből csináltunk tüzértiszteket. S jól beváltak.
Igen sokszor fog ön láthatni tizenhat esztendős ifjonczokat, kik az
iskolákat folytatják, s mellükön a vitézségi érdemrendet viselik. Ez a
fiatal bajtárs is a saint-cyri iskolából való; de mondhatom, hogy kitűnő
szakismerettel bír az egész arcolaiban. Különösen a bombák szerkezetéről
a legalaposabb tanulmányai vannak.

– Oh igen. Szólt a fiatal tüzértiszt olyan csengő hangon, mely az első
fiatalságra vallott. – Kivált a kézi bombák szerkezetét ismerem jól. Az
internationalenak ez volt a legfélelmesebb fegyvere. Ismeri ön az Orsini
bombákat, madame?

– No no! fiatal bajtárs! – inté őt az őrnagy, – minek a gyöngéd szíveket
elrémíteni.

– Oh, a ki ebben az órában erre a helyre el mer jönni: az nem lehet
ideges.

Azzal a fiatal tiszt megmagyarázta a grófnőnek, hogy a dynamit-bombák
hogy vannak fölszerelve, lőkupakokkal és csappantyus szegekkel: a hol
egy kemény tárgyhoz ütődnek, egyszerre szétpukkannak s rombolásuk
irtózatos.

– Látja ön grófnő, folytatá a gyermek-katona, ez a vastag réteg
csertörmelék, aztán meg a fejünk fölé vont erős hálózat, az én
elővigyázati találmányom. Ha azok a ficzkók dynamit bombákat akarnának
közénk hajigálni, alant a puha csertalap, fenn a háló megakadályozza az
elpukkanásukat.

A grófnő tagjai mégis csak végtül-végig borzongtak erre a megnyugtató
felvilágosításra.

– Kérem, őrnagy úr. Van a katonáknak utasításuk arra, hogy Raoul
Ripaillet meg ne öljék?

– Van, grófnő. A legnagyobb kimélettel fognak vele bánni.

– Nem vettethetik föl ezt a házat dynamittal az ostromlottak?

– Lehetetlen. Harmincz méternyi mély réteg van fölöttük; azt egy Vezuv
sem emelné föl.

E közben a levegő egyre nehezebb kezdett lenni: olyan sürű volt már a
gőz a teremben, hogy a lámpák csak úgy pislogtak benne. Az égő szivar
serczegett a férfiak szájában: a terem hátuljában levő lejárat
torkolatából szemmel láthatólag párázott fel az alvilági, mellfullasztó
posaj.

Most elkezdett valami leirhatatlan, kifejezhetetlen zürhang a
lépcsőgádorból felzengeni. Ezer meg ezer czinczogás, vékony visító sírás
egyesült zenéje. – A patkányok már menekülnek.

Elébb csak ötével-hatával ugrálnak ki a lépcsőgádorból, aztán egész
csapatban, egymás hegyin-hátán gomolyogva, s a mint a világosságra
érnek, igyekeznek a nyitott ajtón keresztül elmenekülni. A lépcsőüreg
sír, fütyöl majd üvölteni, hahotázni kezd, mintha a pokol nevetne. Most
már a patkányokkal együtt emberek is jönnek fel a lépcsőn.
Káromkodásuktól bőg így a lépcső gádor.

Egyszer csak a patkány gomoly közül egy lámpástartó kéz bukkanik fel;
még egy lépcsőfokkal feljebb egy emberfő küzdi fel magát. Balkezével az
arczába ugráló patkányokat veri el magától. E miatt nem lát: szemeit
önkénytelen behunyva tartván. Csak akkor tekint fel, mikor kétfelől
megragadják a karjait.

Az övébe tőr és pisztoly van dugva: de már azokhoz késő kapkodni; ökleit
hurok szorítja össze.

Ez nem a várt alak. Haja gubanczos, őszbecsavarodott, hosszú szakálla a
melléig ér.

Ez az öreg «pére Croque-Mitains»! kiálták többen a felismerő tömegből.
Félretaszították. Hadd jőjjön a másik.

Az már fegyveresen ugrott ki a feljárat üregéből. Egy hatalmas athletai
alak: sűrű fekete hajzattal, torzonborz szakállal, szinpadias jelmezben,
mint Masaniello, parancsnok korában. A kezében tartott karddal
rettenetes vagdalkozást követett el maga körül, a míg az őrnagy ki nem
ütötte azt a kezéből. Arra aztán ökölharczba kezdett a tüzérekkel, s
ordított, üvöltött, rugott, harapott; négy embernek dolgot adott, a míg
le tudták a földre teperni és a kezeit hátrakötözni.

– Ez a Martin Créve-Coeur! kiabáltak az expertek.

Ez alatt előbukkant a harmadik. Egy fiatal, gyermekarczú, szikár, sovány
alak.

Ah! A «typographe Michon!» kiáltá valaki a szögletből.

A legényke azzal felelt a megszólításra, hogy előrántotta a revolverét s
a kiáltó felé lőtt vele háromszor. A harmadik lövésnél kiütötték a
kezéből a revolvert s megfogták a nyakát. A golyók nem tettek semmi
kárt; de mind a három ott fütyült el Sidonia grófnő feje fölött.
Legalább az az élvezete is megvolt, hogy golyófüttyentést hallott a
közelből, a mi nem minden uriasszonyságnak tartozik az élményei közé.

A lövöldöző nyomdásznak adtak a tüzérek egy pár «imprimaturt» a hátára,
a míg a másik kettőhöz csatolták.

Ekkor egy borzasztó jelenet következett.

A negyediknek előbukkanó internationalista arra a kétségbeesett ötletre
jött, hogy a ruháit petroleummal itatta be, s a terembe lépéskor, egy
gyufával meggyujtá magán az öltönyét. Egyszerre lángba borult az egész
alak, tetőtől-talpig. A czélját el is érte, mert a katonák szétugrottak,
a mint ezt a pokolbeli alakot a sötét gádorból előugrani látták s erre
az feltartatlanul rohanhatott ki a terem nyitott ajtaján; hanem ott a
pompierek közé került, a kik készen tartott vizes pokróczczal rögtön
leboríták s elfojtották a lángokat az öltönyein. Nem is történt nagy
baja; csak a haja, meg a szakálla égett le.

Sidonia grófnő rémledezve fordult a fiatal tüzér tiszthez:

– Vajjon nem ez volt a Raoul Ripaille?

A futó alak arczát nem lehetett kivenni a fekete füsttől, mely feje
fölött összecsapott.

– Nem, madame. Ez nem volt Raoul Ripaille. Azt nem látta még senki
szaladni.

Most feltolódott az oduból az ötödik alak.

Valamennyinél marczonább, ijesztőbb.

Fején piszkos veres sipka, bőrernyőjével a balszemére lehúzva, a jobb
szeme egy vérfoltos, mocskos kendővel bekötve; az egész arcza fekete a
lőporfüsttől vagy a pinczepenésztől; a bal pofáját elékteleníti egy
elmérgesült seb, mely körül kék daganat látszik. Az ajka vérzik a friss
patkányharapástól. Az a félszeme, a melyikkel lát, veresre duzzadt
szemhéjak közül villog nyugtalanul szerteszét. A félbajusza le van
pörkölve, öltözete bő ránczos calicot blouse, mely a vállain le van
hasogatva s a veres inget engedi láttatni. A két kezét a zubbonyzsebébe
mélyesztve jön elő, hanyag, csámpás léptekkel.

De a mint az utolsó lépcsőfokra felhág, egyszerre kirántja a kezeit a
zsebeiből, mindegyik kezében egy dynamit granát, és rekedt hangon
rikácsolja:

– «Bon soir, messieurs!»

S azzal a két Orsini-bombát elhajítja maga elé. Az egyiket le a földre,
a másikat fel a magasba.

Ha csak egy a kettő közül eldurranik, ember épkézláb abból a teremből
meg nem szabadul: ámde az előintézkedés igen jó volt. Az egyik pokolgép
a puha cser talajon zápult meg, a másik szegeinél fogva fennakadt a
magasban kifeszített hálón, egyik sem robbanhatott fel.

S abban a perczben felkiálta a fiatal tüzérhadnagy:

– Az ott a Raoul Ripaille!

Sidonia grófnő nem birta ezt hitébe fogadni.

Ő sohasem ismert volna így rá. Az ő délczeg, szép Lyoneljére, ebben a
sunda, undorító alakban! Hihető-e, hogy ez a rongyváz, ez a gonosztevő
modell, az ő kedvenczével egy és ugyanaz! Ez a rém, a ki tömegeket kész
gyilkolni, és az a hizelgő szőke fej, mely arany haját engedte
ylang-ylanggal illatszereztetni beczéző mostohájának. Lehetetlen!
Lehetetlen!

Az pedig, meghiusult merénylete után, daczosan fonta össze a két karját
a mellén, s éles hangon rikácsolá, henczegve:

– No, hát én vagyok a Raoul Ripaille!

S azzal odafordult, a hol a felismerő tüzértiszt állt.

– Hahó! Ezt meg én ismertem meg! Az árulót, kiálta hevesen rámutatva. Ez
a nyalka tüzérhadnagy, abban a zsinóros egyenruhában nem férfi, hanem
leány! Az én maczám: a Lidy Carcasse! Szép collegája az úrnak! Egy
szajha, vállrózsákkal.

Erre a szóra a vezénylő őrnagy eltaszította a tenyerével az oldala
mellől a kis tüzértisztet. A pattantyusok rögtön megragadták azt a
karjainál fogva s szétgombolták a mellén a kabátját. Csakugyan leány
volt!

Ekkor aztán a többi katonák is dühösen neki estek az álczázott
némbernek: egy percz alatt le volt tépve róla minden öltöny; úgy maradt
ott mezitelen; csak a bakancsait hagyták rajta. A ki csak közel érhette,
csattogott a tenyere a fedetlen maradt tagjain.[1]

A bántalmazott némber sikoltozva menekült Lis Blanc grófnőhöz s
kétségbeesetten ölelte át annak a térdeit.

Sidonie grófnő közel volt az elájuláshoz az iszonyattól.

Az elárult Raoul Ripaille neki rohant a leánynak s meg akarta azt
fojtani, s aztán hogy ketten-hárman megkapták a karjait, a sáros
talpával rugott rajta egyet.

Lándory hirtelen leveté a bő köpenyét s rádobta a meztelen leányra, a
mibe az reszkető sietséggel beleburkolózott s aztán igyekezett magát a
tömeg között elrejteni.

– No csak mérséklet, úrficska! csitítá a dühöngő Raoul Ripaillet az
őrnagy. Nem kell a viszontlátás örömeit csizmasarokkal kifejezni. Nézze
ön: itt van önnek az anyja.

S azzal karonfogta a communardot s oda vezette Lis Blanc grófnőhöz.

– Eh ventre bleu! Káromkodék a communard, nagy szükségem van nekem most
anyára, nem akarok én még egyszer születni.

– Lyonel! Minő beszéd ez? kiálta fel, megbotránkozva Sidonia grófnő.

– No hát nem látja ön, hogy most szült az anyám? a drága föld anya! a
hogy a poéták csufolják! Nézze, hogy szüli egyre-másra az iker öcséimet.
Ez a termékeny tehén! Ha a Martineau apó riskája így tudna elleni!

– Térjen ön eszére! Nem ismer rám?

– No hát mit csináljak az eszemmel? Persze, hogy nem ismerek önre. Ma
nincs kifestve. Hát minek jött ide? Gyönyörködni akar benne, hogy hogyan
lőnek főbe? Meg akar téríteni a mennyország számára?

– Önt nem ölik meg, kegyelmet kapott Thiers úrtól.

– Ki az a Thiers úr? Nem akarom ismerni. Nem kell a kegyelme! A
pajtásaimmal akarok menni. Ha azok a pokolba: én is oda.

Az őrnagy beavatkozott.

– Menni fognak önök, valószinűleg oda: de csak türelemmel; mert ezuttal
valamennyi kegyelmet kapott. Senkit sem küldenek a pokolba többé, a míg
a pneumatikus vasút el nem készül odáig.

– Ön tetszik nekem, citoyen! No hát mért óhajtott látni a mama? Nagyon
ingerlek valakit arra, hogy megcsókoljon? Egy patkány épen most vallott
szerelmet, itt a csók helye a számon.

A grófnő a könyekig el volt keseredve.

– Én azt hittem, hogy jó hireket fogok önnel közölhetni, a mikért
háládatos lesz. Ön kegyelmet kapott. Nem végzik ki és nem deportálják
Cayennebe. De számüzve lesz tíz esztendőre Francziaországból.

– Hol van az az ország? Hát van ilyen tartomány? Nem tudok róla!

– Az atyai vagyonát visszanyerte ön. Seigniers ismét a mienk. A második
végrendelet előkerült s mi visszahelyeztettünk örökünkbe.

– Le a birtokkal! Le minden úrral! Bőrét a timárnak, csontját a
kutyának!

– Ön még részeg. Majd ha kijózanodik, gondoljon arra, a mit tőlem
hallott. Az ékszerek is megkerültek. Én a gyémántot mind el akarom adni
s az árából földbirtokot vásárolni Erdélyben. Közel az ön hugának atyai
birtokához s mi is odaköltözünk, elhagyjuk Francziaországot.

Lándory valamit dörmögött a fogai között, olyanformát, hogy «nyomorult».

– Madame! Ez már túl megy a programmon! vágott a beszédbe az őrnagy, a
kinek utasításában volt, szigorún ügyelni arra, hogy a grófnő miről
beszél a fiával?

Sidonia grófnő fejbólintással jelzé, hogy végezte a mondókáit.

– Szabad még annyit mondani fiamnak, hogy mind a megszabadulását, mind a
vagyona visszaszerzését ennek az úrnak köszönheti, a ki itt mellettem
áll? Ezzel Lándoryra mutatott.

– Úgy? Monda az ifju gróf, még a másik szeméről is felhuzva a kötőléket,
hogy még jobban megnézhesse Lándoryt. S azzal cynikus renyheséggel
mondá: «no ha annyi jót tett velem ez az úr, akkor szabad kérnem tőle
még ezt a szivart is?»

S azzal, nem várva be az engedelmet, kivette Lándory szájából az égő
szivart, s a saját szájába dugta.

– No hát mehetünk. Éljenek a jó emberek és a rossz asszonyok!

Abban a perczben jobban érdekelte az a szivar, mint az egész seigniersi
uradalom és a Lis Blanc kastély, valamennyi gyémántjaival és szép
asszonyaival egyben.

– Majd előbb a Mazasba fogják önt vezetni, mondá az őrnagy. Ott megkapja
a további rendeleteit.

Sidonia grófnő nem volt kiváncsi megtudni, hogy fogják el rendre a többi
menekülteket. Arra kérte az őrnagyot, hogy fiának felismerőjét a Lidy
Carcasset küldesse utána a palotájába. Gondoskodni szándékozik a leány
jövendőjéről. Érdemes volt rá. Elég szép volt.



MÉG CSODADOKTOR IS!

Ismét az a zuávcsapat nyitott utat az utczát megtöltő néptömeg között
Sidonia grófnő és kisérője számára, egész az új Tivolinál hátrahagyott
kocsiig.

A Lidy Carcassenak is tanácsos volt a fedezet mellett tova osonni. A
grófnő kivánatára ezt is felvették a kocsiba. Elfért a Péter mellett, a
hátulsó ülésben.

Az ég ezalatt kitisztult, az idő egészen beesteledett; teljes holdvilág
sütött le a nagy világvárosra. S erre bizony nagy szükség volt most;
mert a népcsődület miatt nem lehetett az utczákon a gázlámpákat
meggyujtani. Csak a messagerie-nél vette át az utcza ismét szokott
nagyvárosi jellegét.

Innen aztán vígabban lehetett tovább haladni. A boulevardokon már
hullámzott a czifra sokaság. Csak az a külömbség volt a régi és a
mostani élet között, hogy a csévelgő tömegben feltünően sok volt az
egyenruha, feltünően kevés a «schlepp».

(Az ostrom kezdetén hetvenezer hölgyecskét tolonczoztak ki erőhatalommal
Párisból s azokat még nem értek rá visszaszerezni.)

Mikor a gig a Lis Blanc-palota elé megérkezett, már akkor Sidonia
grófnőnek nem volt annyi ereje, hogy le tudjon szállani az ülésből;
Bertalannak a karján kellett őt a kapus páholyáig czipelni: ott egy
balzacra fektették s aztán úgy vitte fel négy inas a lépcsőkön. Rögtön
futtattak orvosért.

Lándory is felsietett a maga szobájába, mely a mezzaninon volt;
átöltözött és radicaliter kimosakodott. Volt rá szüksége a hajának és
szakállának! A katakombák bűze tapad.

A mint Péter eltakarította az alviláglátott öltönydarabjait, azt mondá
neki:

– Málházz össze. Itt elvégeztem a mások dolgát. Holnap látok a magamé
után. Vendéglőbe költözünk.

– Pedig én már egészen megbarátkoztam az itteni cselédséggel.

– S olyan nagyon megtetszettek?

– Akár csak az illavai czimborák!

Egy közülük épen belépett. A grófné komornyikja.

– Kéreti monsieur Lándoryt Dea grófnő, sziveskedjék hozzá felfáradni.

Lándory rögtön sietett fel az emeletre: Medea grófnő a könyvtár-szobában
várt reá.

Természetszinű selyemruha volt rajta, melynek színe nagyon jól illett az
arczához. Azon évek divatja a legvarázslóbbnak volt nevezhető. Egészen
sima szabásu öltöny, mely mindenütt a testhez szorul; semmi pótlás
rajta: a mit Isten adott, csak az tünik ki. Hátul hosszú az öltöny, mint
a páva-uszály, elől igen rövid: szép lábak diadalához alkalmas. Ez a
divat egészen Dea számára volt feltalálva.

– Bocsásson meg, hogy ide kérettem, mondá Lándory elé sietve: mi történt
az anyámmal? iszonyú lázban van, valóságos delirium. Irtóztató, a miket
fantaziálva beszél! S aztán nem akar az orvossal szóba állni: azt
mondja, hogy az ő baját semmi panaceák és arcanumok meg nem gyógyítják.
Patkányseregről, fütyülő golyókról beszél, Orsini-bombákról, a mik
lábaihoz gurulnak; fiának torz alakjáról, kelevényes sebéről az arczán,
s egy Lidy Carcasse leányról, a kin nincs semmi öltözet: mind azt
hajtja, hogy ruházzam fel azt a saját garde-robe-omból, úgy hozzam elé.
Nem akar semmit bevenni, nem engedi az üterét tapogatni. Az orvos
pióczákat rendelt neki, s ő azt mondja, hogy az ablakon ugrik ki, ha
azokat eléje hozzák. És egyre önt emlegeti, önre hivatkozik, önt hívja
segítségül. Jőjjön oda, kérem. Talán az ön látása lecsillapítja a
deliriumát.

– Jól van, grófnő. Kérem, kegyeskedjék a grófnő szobájába vezetni.

Medea, egy szőnyegajtón át egy garde-robe-szobába s onnan egy körül
tükörrel borított öltözőbe vezette Lándoryt, annak a kipárnázott ajtaja
nyilt Sidonia grófnő hálószobájába.

Egy leernyőzött lámpa tartott mérsékelt világosságot a teremben: a
kandalló tűzvilágát elfogta egy remek festésű spanyolfal.

Sidonia grófnő az ágyfülke félrehúzott brocat függönyei mögött feküdt,
remek faragványú nyoszolyáján, nyugtalanul hánykódva himzett vánkosai
között. Az ágy mellett állt mademoiselle Hermione, megrémült arczczal, s
a lámpa előtt az orvos, az óráját nézve.

Dea grófnő bemutatta a két urat egymásnak.

– Monsieur Gontourt, professor, monsieur Lándory, házunk jó barátja.

Üdvözölték egymást.

– A beteg az ön nevét hangoztatja ismételve; mondá az orvos.
Megfoghatatlan kórtünetek! Az ütér egészen normalis, a lélekzetvétel
szabályszerű, a pulzometer 37 hőfokot mutat és mégis a leghevenyebb
typhosus delirium tünetei: hagymázos visiók, üldözési mánia, futási
ösztön, erotikus gerjedelmek és a mi a legszélsőbb indicium: a
patkánylátás! Nekem nem akar semmit megmondani. Csak azt hajtja, hogy
kérdezzük öntől, mi baja.

– Nincs semmi félelmes baja a grófnőnek, mondá Lándory, bizonyosan
meghütötte magát a nagy záporban, s ezt majd egy kis grippe-el fogja
beváltani; a büzhödt levegőben, a hol időzött, valószinűleg erős
migrainet szerzett magának, a mivel majd holnap reggelig szenvedni fog,
akkor elmulik magától, ha egyszer kialussza magát. Nem kell neki egyéb
egy csésze theánál. Azt is ki fogja ugyan majd hányni; de aztán
megkönnyebbül tőle. Ismerem én már az ilyest.

– De hát a rémképek? A patkánylátás?

– Nem rémképek azok, professor úr. Azokat a grófnő mind élő szemmel
látta s ha valakinek a széke alatt háromezer patkány futott keresztül,
nem lehet tőle rossz néven venni, ha még most is folyvást patkányokat
lát maga előtt.

A doktor mégis csak irt valami receptet a grófnő számára. Azt Hermione
vette el, s kivitte, hogy érvényesíttesse.

A doktor aztán elmondta az utasításokat Lándorynak. (csakugyan valami
házi barátnak nézte), hogy mint kell a beteggel bánni.

– Tudok mindent, monda Bertalan, több évig voltam én betegápoló.

A doktor megigérte, hogy éjfélután megint eljön.

Sidonia grófnő, a mint Lándory a szobába lépett, sokkal csillapultabbá
lett: a lázas vaczogása megszünt, a görcsei elenyésztek, a lábait ki
tudta nyujtani egyenesen.

Lándory odalépett a fekhelyéhez, s a tenyerét odatette a grófnő
homlokára.

Sidonia arra lehunyta szemeit, az arcza megnyult, az ajkai félig
szétnyiltak; a lélekzete meglassudott s nem sokára elaludt.

Medea elbámulva mondá Lándorynak:

– Az ön kezében magnetikus erő van. Elaltatta az anyámat.

– Nincs biz az én kezemben semmi csodaerő! hanem a grófnő elaludt, mert
ki van fáradva, az idegei kimerülve.

– Hát nem szenvedett igazán?

– Az nem volt testi szenvedés.

– Hát mi volt?

– Az a psychiatriába vág, s én azzal, megvallom, hogy nem foglalkozom.
Az utolsó órák élményei azt hiszem, hogy a legerősebb idegeket is
megtámadták volna. A miket az orvos és a grófnő környezői, mint
deliriumban ábrált rémeket hallottak tőle elmondatni, mind szemmel
látott tények voltak.

– Hogyan? A patkányáradat a katakombákban? a küzdő rémalakok? A feje
fölött elfütyülő golyók?

– Azok mind közvetlen tapasztalatok.

– És mostoha fiának torzképe? a sebhelyes arcz?

– Azt mind látta.

– És a dynamit bombák, a miknek egyike az ő lábaihoz gurult?

– Az mind valóság.

– Hát az a leány, a kiről letépték a ruhákat, mind, az utolsó
foszlányig, s a ki az ő karjai közé veté magát?

– Az most is itt van az udvaron. Ott kuczorog egy szögletben, az én
köpenyembe burkolózva. Lidy Carcasse. S a grófnő nagy háladatosságot fog
vele gyakorolni, ha felöltözteti őt, mert ennek köszönheti legelébb,
hogy Lyonel grófot a tüzérek össze nem kaszabolták rögtönözve. A
bombahajigálókkal igen röviden szoktak elbánni. Ha a Lidy Carcasse rá
nem ismer, darabokra vágják.

– De hát «mi» az a Lidy Carcasse?

– Azt ne tudakolja a grófnő. Hanem adasson rá inget, szoknyát, de ne a
sajátjából, mert az annak hosszú lesz, inkább a szobaleányától.

– Tehát Lyonelt mentették meg?

– Annak a betege most a grófnő. Majd reggelig kialuszsza. Szokott női
baj az egész.

– Megbocsát ön, hogy ide kérettem?

– Hivatlanul is jelentkeztem volna. Nehány bucsuszóval megköszönni a
szives vendéglátást. Holnap elköltözöm innen.

– Ah! ön elhagyja házunkat?

– A mi itt tartott, az be van fejezve. Most nekem a magam feladata után
kell látnom. Én nem azért jöttem Párisba, hogy itt rémdrámákat segítsek
komponálni, hanem hogy egy hivatalos eljárást kerékvágásba hozzak. Tudni
fogja a grófnő, hogy megholt nőm atyjának a vagyona le van foglalva a
Lis Blanc család igénypere miatt. Ezen vagyon megmentett része nőm által
jótékony czélra van hagyományozva. Nekem ki kell eszközölnöm, hogy a
lefoglalás meg legyen szüntetve.

– Azt hiszem, hogy ez könnyen fog menni.

– Nehezebben, mint képzelnők. Azt hiszem Seigniersben, a prefekturánál
van fennakadva az ügy, oda kell mennem, utána nézni.

Medea lesüté a szempilláit s kevés vártatva könnyebbült sóhajjal mondá:

– Jól teszi ön, ha itt hágy bennünket.

– Tartok tőle, hogy még egyszer alkalmatlankodnom kell.

– Mindenkor szivesen lesz ön látva nálunk.

– Még egy kérdést, grófnő. Elbeszélt a grófnő ön előtt mindent, a mi a
mult órákban vele történt?

– A mikről én azt hittem, hogy az mind phantasmagoria! Mindent
elmondott.

– Azt is, a mit Lyonel gróffal beszélt?

– Igen.

– Azt is elmondta, a mit a gyémántokról beszélt neki?

– A gyémántokról? Nem. Arról nem szólt semmit.

– Hogy a Lis Blanc gyémántokat elszándékozik adni, s azoknak az árából
földbirtokot vásárolni Erdélyben, a grófnő atyai jószága mellett, s
aztán elhagyják Francziaországot, s oda költöznek át.

Erre a szóra Medea arcza, mely kezdett már átmelegülni, ismét azt az
északfényszerü ijesztő hideg ragyogást vette fel: a szemei oly
visszataszítóan meredtek alá felé, ajkai oly lárvaszerűleg tágultak ki a
szegleteiken, orrczimpái csak úgy fujtattak az indulatos lüktetéstől.

– Igen? Azt mondá? Lihegé hullámzó kebellel.

Lándory nem nézett az arczára, félrefordítá a fejét.

Azután kevés vártatva azt mondá Deának:

– Majd ha a grófnő egészen magához tér, sziveskedjék ön vele közölni,
miszerint valamennyi európai hatalmasság megtagadta a commune vezetőitől
a menedékjogot. Belgium kezdeményezte. Európában egynek sincsen
maradása.

Medea arczán valami csodálatos mosoly vonult végig.

Nem szólt rá semmit.

És Bertalan most sem nézett az arczára, hanem azért tudta jól, hogy
mikor torzult el Deának az arcza, s mikor mosolyodott el.

Hermione érkezett meg a gyógyszerrel.

– Isten önnel grófnő. Jó éjszakát.

– Jól teszi ön, ha elhágy bennünket. Suttogá még egyszer Medea, kezét
nyujtva a távozónak.



A «SZÜKSÉGES SEMMI».

Szép mulatság az, a mit magyarul úgy hínak, hogy «Pontiustól Pilátushoz
való szaladgálás». A kinek valaha pörös ügye volt, annak nem szükség a
műszaki szótárban keresgélni, hogy ennek a szónak az értelmét
megtalálja.

Lándory már korábban hozzáfogott, (a mint Párisba megérkezett) hogy a
Lis Blanc contra Traumhold ügyben a felmentő birói határozatot megkapja.
Az ám!

De nem olyan könnyü munka ám az, mint egy öt felvonásos drámát megirni!

Legelőször is rajta ült a processuson két ügyvéd: a Lis Blanc grófnőé és
a De L’Aisne marquisé.

Már pedig könnyebb volt Orpheusnak a feleségét kimuzsikálni az orcusból,
könnyebb volt Jónás prófétának kiszabadulni a czethalból, sőt emberileg
lehetségesebb volt Pompéjit kiásni a lávaréteg alól, mint egy
processust, a minek a két végét két prókátor fogja kiördögidézni.

Mind a kettő úgy megkötözte a másik félnek a kezeit protestatiókkal és
ellenprotestatiókkal, óvásokkal és sequestrumokkal, hogy egyik sem
tehetett semmit.

… tekintettel arra, hogy még nincs bebizonyítva, miszerint Lis Blanc
Lyonel gróf csakugyan azonos-e Raoul Ripaille communarddal…

… tekintettel arra, hogy ha azonossága bebizonyul, s Raoul Ripaille
személyében Lis Blanc Lyonel gróf testi vagy polgári halált fog
szenvedni, s ez esetben De L’Aisne Alfréd marquisra száll át a Lis Blanc
örökség s vele együtt a felperesi jogczim a Traumhold ügyben…

… tekintettel arra, hogy ha nem azonos Raoul Ripaille communard Lis
Blanc Lyonel gróffal, akkor kérdés támad, hogy Lis Blanc Lyonel gróf
valósággal él-e? existál-e? testi lételének örvendez-e?

… tekintettel arra, hogy ennek evidenssé tételére mulhatatlanul
szükséges Lis Blanc Lyonel grófnak edictaliter való megczitáltatása egy
esztendő és egy nap alatt való megjelenésre…

… tekintettel arra, hogy ha Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan azonos lesz
Raoul Ripaille communarddal, és csakugyan számüzetésre változtattatik át
a büntetése, a törvényes gondnokság a testamentom értelmében ab
instantia az özvegy grófnőt fogja-e megilletni, vagy ex officio a
senatus helybenhagyásával, mint született pairnek a legközelebbi agnatus
rendeltetik ki curátorává?

Hát ennek a sok tekintetnek véget vetett a tombeau d’Izoardi jelenet, a
mely által constatálva lett, hogy Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan egy és
ugyanazon személy Raoul Ripaille communarddal, hogy csakugyan él, s nem
halattatik meg; már most csak az a kérdés, ki lesz hát a kiskorú és
számüzött Lyonelnek a törvényes gondnoka, a mostoha anyja-e, vagy a
nagybátyja?

Erre felelhet meg a seigniersi alprefectura.

Lándory birt annyi természetrajzi ismerettel, hogy egy seigniersi
souspréfet gyorsaságához képest a csigabiga valóságos villamtelegráf,
annál fogva felhagyott a hivatalszobák ajtaja előtti lábpokróczok
koptatásával, s maga felült a gyorsvonatra és leszáguldott a kies tájéku
Seigniersbe. Este indult, reggelre odaért, azt hitte, hogy másik este
megint vissza fog térhetni.

A souspréfet urat ott várta, a míg megérkezett, az iroda előtermében.

Boisgoberry úr nagyon örült, hogy a kedves barátját ujra láthatja.
Bevitte a dolgozó szobájába, s addig el sem hagyta kezdeni a mondókáját,
a míg meg nem invitálta.

– Legyen szerencsém egy kis barátságos ebédre, az én kis
tuskulánumomban. Négy órakor ebédelünk falusiasan! Érte fogok önnek
menni kocsival, várjon rám a vendéglőben.

Lándory megköszönte szépen a meghivást, s aztán egyenesen rátért a
sürgetett ügyre. Küldjék el már azt a szükséges documentumot a Lis blanc
ügyben.

Boisgoberry úr azt a megmaradt üstökét tépte mérgében.

– Mit akar ön uram? hiszen már háromszor elküldtem, háromszor
visszaküldték!

– Hogy lehetett ez?

– Hát legelőször is, mikor ez az én clerc-em megcsinálja az irást, kapja
magát, a régi császárság alatti papier timbrét használja hozzá, a mi már
használaton kivül van helyezve. Persze, hogy nem fogadták el.
Visszaküldték s fizettettek velem huszonöt frank birságot, s kaptam egy
megintést, hogy felhagyjak a napoleoni velleitásokkal. Másodszor aztán a
köztársaság bélyegével állíttatik ki az okirat, akkor meg, (látott már
ilyet?) ez az ügyetlen két balkezü ember elmulasztja a most már Párisban
lakó grófnő névaláirását az ottani közjegyzővel hitelesíttetni, hanem ő
maga hitelesíti. Ezért megint visszaküldték az okiratot s én kaptam egy
orrot és egy hivatalos figyelmeztetést, hogy a távollevő aláirásának
hitelesítése egyértelmü a hamisítással. Végre aztán harmadszorra minden
egészen szabályszerüleg elkészült, ennek a szerencsétlennek csak a
czímet kellett az okiratra ráirni. S tudja ön, mit tett vele? A «Cour
d’assises»-hez czímezte az okiratot, azt gondolta, ez is criminalitás.
Onnan aztán nem irtak rá semmit, csak úgy küldték vissza, a két
szegletét behajtva az irásnak. Tetszik tudni, az ilyen hivatalos
okmányon a behajtott két szeglet annyit jelent napkeleti virágnyelven,
hogy «szamárfül».

– Tudom.

– E szerint én nekem ennél a históriánál volt eddigelé huszonöt frank
kiadásom s egy nagy orr, meg két szamárfül bevételem.

– De hisz az ön clerc-je akkor egy nagyon korlátolt tehetségü
hivatalnok.

– Mintaképe az ostobaságnak. Ha mozsárban összetörik sem tudja az
esztendőnek tizenkét hónapját úgy elmondani, hogy egyet-kettőt ki ne
hagyjon belőle.

– De hát hogy tűr ön ily mihaszna embert maga mellett?

– Hja, uram, azt ön nem érti. Azt csak mi tudjuk «itten». Ez az ember
egy szükséges semmi.

– Ah! Ez csakugyan új fogalom előttem.

– Az én találmányom a műszó. Megmagyarázom önnek a dolgot. Van egy
hatalmas protector, a ki «minden». És még ezenfölül «férj» is. Még
egészen élete delén levő férfiu, tele villanyossággal, életörömmel. A
feleség szintén igen kitünő tulajdonságokkal biró hölgy, a ki ellen csak
az az egy kifogása lehet, hogy nem akar borotválkozni.

– Ki? Az asszony?

– Az ám.

– Hát egy kis pehely van az állán? No azért még nagyon tiszteletreméltó
lehet.

– Hiszen nagyon is tiszteletreméltó. Volt azonban egy közös gyámleányuk,
egy valóságos megenni való csemege. Tökéletes őszi baraczk! A magas
állású urnak nagy tekintélye, világ előtti állása nem engedi azt, hogy a
felesége nevelt leányát elcsábítsa, ezt a világ nem bocsátaná meg neki,
a prépost excommunikálná, a felesége kitépné a haját. Ekkor hoz a jó
sors eléje egy ilyen szükséges semmit. Egy ifju urat, a ki minden
vizsgán keresztülbukott és végre hivatalt keres. Kap egy helyett kettőt.
Lesz belőle clerc és férj. Nem kivánnak tőle egyebet csak azt, hogy
ugyanabban az időben, ugyanazon hivatalban ne legyen jelen, a melyben a
magas protectora. Ennek a ficzkónak a legjobb dolga van a világon. Jól
eszik, jól iszik, lovat tart, kávéházba jár, megsétáltatja a felesége
selyemszoknyáját a glacis-n, s felemelt fővel áll meg a marchande des
modes kirakata előtt, nem fél az árjegyzékektől, eljár vadászni, a mikor
«kell» és a hivatalba, a mikor «nem kell», ott lövi a nyulakat, itt a
bakokat. A protectora mindent elvégez helyette. Ilyen a «szükséges
semmi».

Boisgoberry úr jóizüen nevetett ezen a sikerült előadáson. Lándory nem
osztotta a jó kedvét, annak valami jutott az eszébe.

– S hát ön nem tud ettől az embertől megszabadulni?

– Nem lehet. Igen hatalmas protectora van.

– S ön nem mer e hatalmas urral szembeszállni.

– Tudja ön? Nekem igen kedves benső jó barátom.

– Hát én nem bánom, de mi lesz már most a Lis Blanc-féle okirattal?

– Azt most negyedszer én magam fogom megirni, nem bizom többé az ifju
urra. Tessék önnek addig az alatt megtekinteni a város nevezetességeit.
Délutánra készen lesz. Négy óra tájon felkeresem önt a vendéglői
szállásán s aztán elviszem magammal kocsin az én tusculánumomba,
kedélyesen megebédelünk, ön még az esti vonattal vissza mehet Párisba.

Hisz ez nagyon kedves ember, mondá magában Lándory, mikor elhagyta a
prefecturát. Nálunk aligha tenné meg egy alispán, hogy az aljegyzője
által elrontott protokollumokat maga ujra irogassa.

Aztán elment a várost bekóborolni, meg a szép népligetet.

Mikor a három órát harangozták, visszafordult a városba.

A mint a souspréfet házának a kapuja elé ért, eszébe jutott, hogy
egészen megfelel az illem szabályainak, ha a meghivott vendég korábban
látogatást tesz, s tiszteletét bemutatja a házi asszonynak.

A concierge azt a felvilágosítást adta a jövevénynek, hogy a souspréfet
úr még nincs itthon, a hivatalban van, de a madame «elfogad».

Bebocsáttatá magát a lépcsőház rácsajtaján, aztán beküldte a névjegyét.

Arra az inas bevezette az elegans salonba, a hová nehány percz mulva
kijött az oldalszobából a házi asszonyság.

Egészen azon kor divatja szerint volt öltözve, a mi nem vált előnyére.
Kissé nagyon el volt testesedve.

A rendes divattól csak a főkötőjének az alakja ütött el. Valami
kalapforma volt az, melynek széles szalagja az álla alatt keresztül
kötve, azt csipkés csokrával egészen eltakarta.

Hanem azért Lándory inquisitori szemeit nem csalták meg a szalagok.
Észre vette, hogy azok valamit rejtegetnek, a mi a férfi arcznak szokott
kiváltságos dísze lenni.

Kezdett az a sejtelme támadni, hogy ő most aligha jó helyre jött.

A társalgást a rendes, szokásos szólamformák kerékvágásba hozták.
Lándory világért sem hozta elő az ebédre hivást. Az asszonyság maga
említé fel sajnálkozva, hogy monsieur csak éjfél után fog hazatérni,
pénteken a prépostnál ebédel, s aztán beziguet játszanak hárman a
maire-rel. A mint aztán végre megállapodtak abban, hogy holnap
mindenesetre jó idő lesz, Lándory vette a kalapját s iparkodott háttal
kifelé megtalálni az ajtót.

A mint a hotelbe megérkezett, már ott találta Boisgoberry urat. A
cabriolet ott állt a kapu alatt.

– Épen önnek a házából jövök, mondá a souspréfetnek. Tisztelegtem az
asszonyságnál.

Boisgoberry úr a falnak esett ijedtében.

– Ön szerencsétlen bolgár sheik! Csak nem mondta ön el a feleségemnek,
hogy önt ebédre hittam? Hisz nem a házamhoz hittam önt, hanem a
tuskulánumomba!

– Nem! Annyira bolgár nem vagyok, hogy ajtóstul rohanjak be a házba.
Kivált miután tudom, hogy pénteken ön a prépost úrnál szokott ebédelni!

– Chut! Ej ej! De veszedelmes az ilyen gondolatolvasó emberrel
összeakadni! No hát, vegye ön fel a paletotját és menjünk. Nem szabad a
háziasszonyt megvárakoztatni.

(Tehát házi asszony is van a tuskulánumban?)

A cabriolet (világos kerülővel) a népkert felé vitte az urakat, ott egy
csinos kis házikó előtt megállapodott. Boisgoberry úr utasításba adta a
kocsisnak, hogy csak menjen vissza a remisebe, aztán este nyolcz órára
ismét jöjjön vissza, az «urat» a vasutra fogja szállítani.

– Készen van az okiratunk? kérdezé Lándory.

– Mind készen van. Csak a tanuk aláirását kell még a jegyzőnek
hitelesíteni. Egész nap nem jött oda a gazficzkó a hivatalba. Nem tudtam
felhajhásztatni.

– Hátha estig nem kerül elő?

– Bizonyosan előkerül. Tessék megnyugodni.

Azzal a rácsajtóhoz ment, s meghúzta a csengetyűt. A házikó előtt kis
kertecske volt, cziprus bokrokkal és télizöld gulákkal. A csöngetésre
magától felnyilt az ajtó. Azt Boisgoberry úr ismét betette maga után,
midőn vendégével együtt belülkerültek, s aztán karonfogva vezeté azt fel
a vas csigalépcsőn a házikó emeletébe. Ott egy szobacziczus jött eléjük,
a ki elvette a kabátjaikat, esernyőiket, s azzal a souspréfet úr, minden
bejelentés nélkül, ajtót nyitott a vendége előtt az elfogadó terembe.

Az igen csinosan volt berendezve altdeutsch stylben, az ablakok ólomba
foglalt színes üvegből. Természetesen minden utánzat.

– Csak minden teketória nélkül, kedves barátom! biztatá a vendéget a
souspréfet. Csak sans façon! Egészen itthon vagyunk. Menjünk a
háziasszonykához.

Lándorynak feltünt az, hogy nem a háziasszony jön a vendéget elfogadni,
hanem azok törnek be az ő szobájába. Ez nagyon is patriarkális szokás.

A szobájában találtak rá, a hol Boisgoberry úr bemutatá őket egymásnak:
«monsieur Bartholomée de Lándory, grand inquisiteur du tribunal
austro-hongrois. – Az én kis keresztleányom».

A souspréfet úr keresztleánya csinos kis asszonyka volt, finom,
halványpiros arczczal, igen nagy dióbarna szemekkel, karcsu, nyulánk
termettel, gyermetegen leeresztett sötétszőke hajjal. Csupa szelidség és
szemérmetes alázat. Látszik rajta a kisvárosi jó nevelés.

Épen munkában volt. Kék és piros selyemből, aztán meg arany és ezüst
fonalakból s gyöngyökből horgacsolt egy házi sipkát, a mire szemérmesen
megjegyzé, hogy az meglepetésül készül «a férjem nevenapjára».

Aztán bocsánatot kért a vendég uraktól, hogy a férje még nincs itthon;
iszonyú sok megbizatása van, egész nap dologban jár, de az ebéd órájára
pontban itthon lesz. Még soha sem váratott magára az elnézett «quart
d’heure de grace»-ig sem.

Ez tehát nagyon derék férj lehet.

Aztán csak folytatta a gyöngyszemek tűhegyre szedését, nem
feszélyeztetve magát a vendégek jelenléte által.

Lándory megkisérlé egyről-másról beszélgetést kezdeni vele, de mindennel
«echéc»-et vallott. Ha azt kérdezte tőle, hogy olvasta-e Hugo Victor «La
légende des siécles»-jét, a souspréfet közbe kiáltott: «hüh! hogy
olvasna az én keresztleányom ilyen rettentő dolgokat!» Kisült, hogy még
regényt sem olvasott soha és szinházba nem jár, csak a
«passiojátékokra». Ellenben festeni tud, de csak virágot, olajnyomatú
minták után, a férje szobájának a diszítésére. Azután a madarakról
kezdett el vele beszélni Lándory, meglátva egy rézkalitban két kis
hangtalan exotikus pintyet. Ez a tárgy is csak a férjhez vezetett
vissza, az nem tűri az éneklő madarakat, mert felzavarják az álmából. Ha
pedig a lábainál doromboló angora cziczára vitte át a beszélgetést, az
is csak arra vált be, hogy a cziczának csak addig szabad a szobában
lenni, a míg a férj távol van, mert az még a macskára is féltékeny.

– De hol az ördögben késik olyan soká? zúgolódék a a souspréfet, mikor
az óra már elütötte a négyet. A nőcske maga is nyugtalankodni kezdett,
ez még soha sem történt, hogy a férje megkésett volna! Vajjon nem
gázolta-e el valami postaszekér? nem döfte-e fel valami tehén? nem
esett-e rá valami háztetőről egy cserepező legény? a mik mind meg
szoktak történni.

Végre öt perczre négy után hangzott a csengetyü jeladás, s arra jött
vágtatva fel a lépcsőn a várvavárt boldog férfiú. Az asszonyka minden
teketóriázás nélkül eléje futott az ajtóig, ott karjai közé temette,
csókjaival elborította, s midőn szabadon bocsátá, ott állt Lándory előtt
– a kis jegyző.

Hát itt van odahaza a «szükséges semmi».

Boisgoberry úr nagyot nevetett, mikor a kis clercet a két vállánál
fogva, mint házigazdájukat, Lándorynak bemutatta.

A fiatal férj rendkívül örvendett, hogy szerencséje lehet ily
kitünőséget házánál elfogadhatni, s azzal, hogy hatalmát tüntesse,
parancsoló hangon utasítá az asszonykát, hogy siessen az ebéd után
látni, a minek az engedelmesen szót fogadott.

Azzal fidélis kötődéssel fordult a souspréfethez.

– Nos hát, keresztatyus! Volt sok dolog ma az irodában?

– Igen! Fripon! Nekem magamnak kellett helyetted az egész relatiot
megírni. Most már csak siess a hivatalba, a mint a kanalat letetted, és
coramisáld az iratot, ne az én nevem alá, hanem a préposté alá írd a
hitelesítést. Már most aztán csak arra kérlek, hogy tintával ne öntsd le
porzó helyett az irást. Aztán majd beszéljünk róla, hogy hol jártál
egész délelőtt?

– Hát én kérdezem öntől, hol járt ön egész délután?

A souspréfet explodált a nevetéstől.

– Akaszszanak fel! – Lássa ön, mr. Lándory, így paczkáznak a főnökeikkel
az ilyen gaminok, a kiknek hatalmas protektoruk van.

Ezenben fel lett tálalva; az ebédlő igen kényelmes kis helyiség, nem
nagy társaságnak való, de négyecskén, mint most, igen jól lehet benne
megférni. A menu pompás volt, a borok kiválogatottak, a pezsgő veuve
Cliquot. Már azt el kell ismerni, hogy a «szükséges semmi» igen jól
eszik és iszik. És mind ehez cordialis jó kedve van. Egyre csipkedi,
szurkálja Boisgoberry urat, eszébe hoz bolondos kalandokat, a miket az
nagyon restelni látszik. Egészen oly modorban henczeg, mintha ő volna
az, a ki a souspréfet urat felkantározza, az asszonyka nem győzi
lehurrogatni, s eleget pirul helyette.

Hanem a souspréfet úr áldott jó keresztapa. Minden tréfát, minden
mókázást felvesz.

Mikor azonban már a fekete kávéra és a chartreusere kerül a sor,
kénytelennek érzi magát megszomorítani a társaságot, s hivatalos
komolysággal szól az ifjú házigazdának.

– És most jegyző úr! Hirtelen öntse a gallérja közé azt a chartreuset, s
aztán lovagoljon fel (sarkantyút hordott a clerc mindig) a hivatalába és
végezze el a tudvalevő teendőket. Lándory úr még ma meg akarja azokat
kapni, hogy az esteli vonattal visszamehessen Párisba.

A ifju úr felállt engedelmesen és megtörlé a száját.

– De aztán gyorsan visszajöjj! – mondá a gyöngéd asszonyka.

– Biz az pedig sem gyorsan, sem lassan nem fog mai nap visszajönni, mert
annak vele kell menni Lándory úrral, hogy Párisban is jelen legyen a
coramisatiónál. Azért csak pakold neki össze az utitáskáját s küld utána
az irodába.

– Ah, szólt az asszonyka duzzogó hangon Lándoryhoz: az nem szép öntől,
hogy elrabolja tőlem az én kincsecskémet.

S e közben olyan csunya szemeket vetett rá, hogy Lándorynak nagy
önuralmába került visszatartani a nevetését.

– Nincs kegyelem! hatalmaskodék a souspréfet; officium pæcedit!

Ekkor aztán az asszonyka durczásan felállt az asztaltól, otthagyta a
vendégeit, utána szaladt a férjének; a szomszéd szobából át lehetett
hallani a szapora csókokat, a bucsúzó nyafogás hangjait, a melylyel az
eltávozót útjára bocsáták.

Mikor ketten maradtak egyedül a souspréfettel, azt mondá Lándory:

– Uram! Nekem úgy tetszik, hogy «a szükséges semmi»-nek a hatalmas
protectora, a kivel önnek lehetetlen szembe szállani, senki sem más,
mint ön maga.

Boisgoberry úr olyat nevetett erre, hogy a fehér mellényének a gombjai
felpattogtak bele.

– Ön csakugyan genialis ember! Hogy kitalálta egyszerre! Ezt nevezem
gondolatolvasásnak! – Hanem valljuk meg az igazat, ezuttal monsieur
Houdin, kicsinyben mult, hogy hamis zsebben nem kereste az én
pisztolyból kilőtt zsebórámat!

– Vigyáztak rám a «Spiriti miei».

– Aha! Ezt a Bosco szokta mondani, mikor valami espiégleriehez készült:
«Spiriti miei, ubbedite!» Úgy-e bár, mikor meglátta ön azt az áll alatt
keresztül kötött nagy máslit?

– Hanem monsieur, mit gondol ön, mi lesz abból, ha egyszer madame
megtudja, hogy ön nem eszik halat a plébánossal, meg a mairrel pénteki
napon, s beziguet nem azokkal játszik?

– Nem lehet, drága barátom. A plébánosnak meggyónom a bünömet, az tehát
a gyónás titkát el nem árulhatja, a maireről pedig én tudom, hogy hát ő
hol szokott ebédelni? Egyik kéz a másikat mossa. Aztán az egyik pénteken
én viszek haza húsz frankot a feleségemnek, a mit a beziguen nyertem, a
másikon a maire ugyanezt a maga életpárjának, az asszonyok már előre
örülnek a pénteki halebédnek, szörnyű módon.

Az asszonyka visszajött, ki voltak sírva a szemei, még mindig
szájszücsörítve nézett vasvilla szemekkel gonosz férjrabló vendégére.
Lándory aztán feltalálta magát, megköszönte a szíves vendéglátást s azt
mondta, hogy utána siet a jegyző úrnak a prefekturára, majd segít neki.
– Erre aztán mosolyra vonult a kis menyecskének az ajka. – Boisgoberry
úr még ott maradt.

Lándory elmentében arra gondolt, hogy szép találmány az a «szükséges
semmi» intézménye, csakhogy nem Boisgoberry úré az első feltalálás
dicsősége.



LIDY CARCASSE.

A mint a leány fel lett öltöztetve a grófné szobaleányának a ruháiba, a
mik épen a termetére illettek, behivatta őt magához Medea. – Sidonia
grófnő mellett ott maradt Hermione kisasszony ápolónak.

A leány ügyetlenül járt a női öltözetben, minduntalan megakadt a térde
lépés közben, látszott, hogy férfiruhában járáshoz volt szokva. Egész
magatartása, fejhordozása is csupa garçonos volt, s nagyon hozzá illett
az arczához. Szénfekete göndörhaja oldalt volt elválasztva, mozgékony
szemöldei, eleven villogó szemei, természettől piros arcza, gúnynyal
felhúzott szája, előrenyomuló hegyes álla, lüktető orrczimpái inkább egy
női ruhába öltözött ifjonczot árultak el, mint fiatal leányt. A domború
mellkas, a széles váll, a keskeny csipő még öregbíté a csalódást. –
Medea az első pillanatra valóban meghátrált előle, azt hitte, hogy fiú.
Csak azután, mikor a szobaleánya biztosította felőle, hogy ez valóságos
nőnemű gyermek, állt vele bátran szóba.

– Önnek a neve «Lidy Carcasse».

A megszólított a leggyönyörűbb két fogsort mutatta meg erre a szóra,
elnevetve magát.

– Igen, madame, de csak két esztendő óta, az előtt úgy híttak, hogy Lidy
«Saint Jean». Én játszottam a Champs Elyseés-ben szent Jánost a bibliai
tableaux vivants-ban, s hogy még az előtt hogy hittak, azt nem tudom,
mert elfelejtették a tenyerembe irni. Azután, hogy kinőttem a
szerepkörömből, beálltam az auteuili dynamitgyárba tölténykészítőnek, s
minthogy oda csak férfimunkásokat vesznek fel, azért fiúöltözetbe
bujtam. Ügyes voltam, a munkavezető a legveszélyesebb munkáknál
alkalmazott, ott alaposan kitanultam a robbanó szerek gyártását, azoknak
a shrapnellekbe elhelyezését, a bombák tempirozását, a robbantó
gyutacsok titkait. Mikor aztán a commune uralomra került, annak a
szolgálatába álltam, tiszti rangot kaptam, én voltam a felügyelője annak
a gyárnak, mely a rue Mouffetardban a dynamit granátokat készítette. Már
elébb neveztek el Lidy Carcassenak; (világító tűzgolyó).

– És most hajlandó volna ön ezt a fényes nevet valami kevésbé ragyogóval
felcserélni?

– Mindennel, madame, egész le a fénymázos skatulyáig.

– Megunta ön a communardokat?

– Tökéletesen. Nem azért, mintha a nézeteiket nem helyeselném, hanem
azért, mert ők nem veszik komolyan. Tessék elhinni, madame, hogy az
egész commune harczaiban egyedül az «internationalisták» voltak a «fene
gyerekek». Az elite trouppot képezték a betűszedők, a gépészek, a
lakatosok, meg a czipészek; a szabók már nem sokat értek. Azután jöttek
a lengyelek, a piktorok, meg az omnibuszkocsisok. Végre a kiszabadított
rabok. Ezek tudnak verekedni és sápadt arczczal a szuronyoknak helytt
állani! Az ujságirók csak vezetni szeretnek, de hátulról. A többi aztán
csak lármázni tud, vagy fedett helyről lövöldözni, de a tüzet ki nem
állja. A mint egy golyót hallanak döngeni, lekapják a fejüket, mintha
darázs volna. A bolondok! A darázstól van mit félni, mert az körülrepül,
úgy csíp meg, de ha a golyó egyszer eldongott a fülünk mellett, az
többet vissza nem jön, hogy megcsipjen. No nem igaz, grófnő?

– Nem tudom. Én sohasem találkoztam se golyóval, se darázszsal.

– No a grófné mama már beszélhetne egyikről. Neki három röpült el a feje
fölött. – «Csak» golyó.

Medea elhatározta magát, hogy rátér a kényes kérdésre.

– Mondja ön meg, mi dolga volt önnek Raoul Ripaillal? Beszélhet előttem
őszintén, én már «voltam» asszony.

– Az igen egyszerű: felesége voltam neki.

– Felesége? Hát nem tudja ön, hogy annak már van neje?

– Nem kérdeztem tőle.

– Megesküdött vele?

– Természetes! A ki az internationaleba belép, annak nehéz esküt kell
letenni, hogy hű marad; ha áruló lesz, halál a fejére! Az nem olyan
könnyen vehető eskü, mint a milyent a Saint Germain l’Auxerroiban
szoktak kicserélni.

– Tudta ön, hogy Raoul Ripaille egy főúri családnak a tagja?

– Azt mindenki tudta. Hanem arról, hogy Raoul Ripaille miket tett, miket
végzett a commune dolgai alatt, több kérdést ne intézzen hozzám a
grófnő, mert arra, hogy őt el nem árulom, még mindig köt az esküm.

– És mégis elárulta ön őt.

– Az nem volt árulás. Az tökéletesen félreértett dolog. Hát mikor a
Montmartret is megostromolták a versaillesiak, Raoul Ripaille egy
csoport internationálistával lemenekült a katakombákba. Én is velük
akartam menni, de engem visszautasított, «Asszony nem kell ide!»
Elmondá, hogy védeni fogják magukat odalenn a kétségbeesésig. Raoul
Ripaille megesküdött, hogy ha kényszerítve lesz rejtekéből előjönni, két
Orsini-bombát hoz magával, s az egyiket le a kövezetre, másikat a
boltozatra hajítja fel, úgy töri össze magát és ellenségeit.

Medea grófnő a kezeit dörzsölte fáztában.

Lidy Carcassenak pedig egyre mosolygott az arcza.

– Hát aztán mikor a nagy plakátok megjelentek az utczaszögleteken, meg
az affiche oszlopokon, a miken az volt hirdetve, hogy a ki Raoul
Ripaillet felismerni tudja, jőjjön oda a tombeau d’Isoardhoz, jutalmat
kap, mert Raoul Ripaille meg lett kegyelmezve, hát akkor én azt
gondoltam, hogy sokkal jobb lesz, ha én odamegyek, s a kloakák
undokságaiból előmászó piszkos alakban felismerem Raoul Ripaillet, a
milyennek én máskor is láttam már, s az által megmentem az életét, mint
ha ő rettenetes igéretét beváltva, ellenségeivel együtt magát a levegőbe
röpíti. No hát nem volt igazam, grófnő?

– Igaza volt.

– Én előre közöltem a nézetemet a communardok elfogatására kiküldött
őrnagygyal, az én tanácsomra töltötték meg a terem padlását
csertörmelékkel, s a magasba hálót húztak. Hát ezt is azért tettem, hogy
a fenyegetését be ne válthassa s a mikor kilépett az oduból s daczosan
odahajítá a két Orsini-bombát: bizony nagyon sietnem kellett vele, hogy
a nevét elkiáltsam, mert már akkor minden tüzérnek a kardja ki volt
rántva a hüvelyéből s a feje fölött villogott. – Hát árulás volt ez
tőlem, madame?

– Nem volt az.

– És ő mégis árulással fizetett érte nekem. Oda kiáltott a katonáknak:
«ez nem tiszt hanem némber! tépjétek le róla az egyenruhát!» És mikor
leszakgattak rólam mindent, csufságra, nevetségre oda voltam dobva, a
mikor nem tudtam, hogy a két kezemmel a szégyenemet takargassam-e, vagy
a rámhulló ütéseket hárítsam-e el? akkor oda rohant hozzám s a csizmája
sarkával megrugott. Hét hegyes szeg van a csizmasarkában, mind a hétnek
a sebhelye itt van a csipőmön. Akarja látni, madame?

– Nem! Nem! Ne mutassa! – kiáltá Medea, kezével eltakarva az arczát,
mely egyszerre lángra gyulladt.

Lidy Carcasse pajkos mosolylyal csusztatá vissza a félig felkapott
öltönyét s bizalmaskodva suttogá:

– Bizony nem asszony ön, hanem csak leány.

– Elhiszem, hogy ott van.

– Ott is fog maradni, a míg csak élek, s emlékeztetni fog valamire! – (A
leány arcza e perczben indulatos fenyegetésre torzult.) – És ekkor,
madame, egy egészen idegen férfi, a ki addig hideg vérrel, közönyösen
állt ott Lis Blanc grófnő mellett, midőn én szégyenemben, fájdalmamban
nem tudtam hová menekülni, hirtelen leveté a köpenyét s rádobta a
mezítelen testemre! Az önök családjához tartozik ez a férfi?

– Nem tartozik hozzánk.

– Nem is fog ide tartozni valaha?

– Ne adj’ Isten!

– Hát azt én nagyon sajnálom. Mert én ennek az embernek tudnék olyan
hüséges kutyája lenni, a ki éjjel-nappal vigyáznék az ajtaja előtt s a
tolvajt, a ki az ágyához közelít, bizony megharapnám.

– Menjen ön most aludni, Lidy Carcasse! ön nálunk marad s jó dolga lesz.

*

Medea utána gondolt a hallottaknak.

Ennek a rejtélyes embernek az alakja megint egy pár új ecsetvonással
lett kiegészítve: «irgalmasság, szemérmesség.» – Erények. De gyönge
szív. – Az a rugás a csizmasarkkal: – az csúf dolog; – de erő!



DE L’AISNE ALFRÉD.

Végre minden rendbe jött.

A törvényszék megállapítá Lis Blanc Sidonia grófnő gondnokságát mostoha
fia, Lis Blanc Lyonel fölött, annak nagykorúvá lételéig.

Még csak egy kis formaság volt betöltendő. Törvényes szokás szerint a
gondnoki hatalom kezelése akkor lép érvénybe, a mikor a törvényszék
határozata a gondnokság alá vetettnek kézbesíttetik, vagy abban az
esetben, ha ennek holtartózkodása nem volna kitudható, e határozat a
Moniteurben háromszor kihirdettetik.

Ezuttal az előbbi eset volt. Lis Blanc Lyonel gróf biztos fedezet alatt
tartózkodik a Messageries Maritimes «Copernique» nevű hajóján, mely
útban van Alexandria felé. E szerint tehát csak azt a kis időhaladékot
kell bevárni Lándory urnak, a míg a Messageries Maritimes másik hajója a
«La Fayette» utána megy az elsőnek szintén Egyptomba, s ott a követség
útján felszólított khedive felkeresteti a kavaszai által valahol a Nilus
cataractáinál vizilovakat vadászó Lyonel grófot, aláiratja vele a
kézbesítési térítvényt, s az ismét a tengeri úton visszakerül. Akkor
azután rögtön aláírhatja Sidonia grófnő a Traumhold per megszüntetésére
szolgáló okiratot.

Addig bizony kitavaszodik.

Hát hiszen az nem tartozik a nagy szerencsétlenségek közé, ha az ember
kényszerítve van Párisban tölteni egy egész telet. Lándoryra nézve pedig
különösen nem volt az. Ez esztendőnek a téli évadja ugyan nem
kinálkozott a szokásos mulatságokkal, a mik Párist «a gyönyörök
paradicsomává s az erszények purgatoriumává» teszik, hanem annál több
alkalom kinálkozott a komoly tanulmányozásra. Hogyan emelkedik fel
önerejéből egy földig gázolt óriás. A franczia nemzet a bukása után
mutatta meg, hogy milyen nagy: öt miliárdot fizetett azért, hogy a
hódító lába ne tapossa tovább hazája földét. Maga fizette ki, nem
könyörgött senkinek. Nem kellett rá kényszeríteni senkit; nem kellett
nagy szavakat kiabálni: adta mindenki önkényt. Aztán hozzálátott a
munkához.

Legelőször a saját fiainak őrjöngő keze által ütött sebeket gyógyítani.
Elkezdték a leégett paloták romjait lehordani, a szükségeseket újra
építeni. A parlament átköltözött Párisba. Komoly, méltóságos nyugalom
vette át az uralmat. Törvényszékek, hivatalszobák, börze folytatták a
félbeszakadt munkát; a hadsereget újra teremtették, a hivatalokat
epurálták. Az ipar, kereskedés rendes kerékvágásba tért, a művészet
minden ága új virágzásnak indult. Soha sem volt Páris nagyobb, soha
szebb, mint ebben az esztendőben. Ekkor volt a franczia nemzetnek az
igazi «gloire»-ja; csakhogy ez a «dics» nem császároké és hadvezetőké
volt; hanem polgároké és parasztoké.

Lándory, látva azt, hogy hosszabb időt lesz kénytelen itt tölteni,
garçon szállást fogadott a Boulevard des Capucinson s ott élt, minden
társaságtól visszavonulva; nappal az üléseket, a törvényszékeket,
muzeumokat, képtárakat, könyvtárakat, ipartelepeket látogatta, estéit
szinházban tölté; ha szép idő volt, a «bois»-ba tett kirándulást, vagy
Páris környékébe.

Egy délután, hirlapolvasás közben, De L’aisne Alfréd lepte meg a
szállásán.

Lándory nem titkolhatta el az arczán bámulatát, a nem várt látogatás
fölött.

– Hát ha a hegy nem jön Mahomedhez, akkor Mahomed megy a hegyhez. Te nem
is mutatod már magadat «mi nálunk».

Lándory nem tudta, hogy a tegezésen csudálkozzék-e, vagy a
«minálunk»-on?

– Talán bizony el is felejtetted, hogy mi Seigniersben, az emlékezetes
lakomán pajtásságot ittunk egymással?

– De igen. Hanem azt gondolom, hogy az ilyen borozás közben fogadott
testvéresülést másnap el szokta minden ember felejteni.

– Már erre mifelénk pedig az a szokás, hogy pajtásságot borral
köszöntenek fel. Én soha sem láttam, hogy mandulatejjel lettek volna per
te s tu valahol.

– Köszönöm. No hát ülj le és gyújts rá.

– Ebéd előtt nem. Jösz velem a fréres provenceauxhoz?

– Nem bánom. Hanem hát előbb essünk keresztül valamin.

– Ugyan min?

– A kölcsönös bemutatáson.

– Hát még nem volnánk egymásnak bemutatva?

– Azaz, hogy látásból ismerjük egymást; hanem én valami mást értek ez
alatt. Én tudom azt jól, hogy te neked senki a kerek földön olyan rossz
szolgálatokat nem tett, mint én.

– Az már bizonyos. Ezt nem is szükség detailloznod. Van szerencsém! S ha
épen nem születtél volna ezen a planétán, vagy elhalaszthattad volna azt
egy rövidke századdal, hát fölöttébb leköteleztél volna vele. Minthogy
azonban már csakugyan itt vagy, hát nem bántam volna, hogy ha olyan
rendes észjárású embernek születtél volna, a milyen ezer közül
kilenczszáz kilenczvenkilencz. – Hát akkor azt tetted volna, hogy a mint
azt a régi divatú vasszekrényt megtaláltad a «wünschelruthe» segélyével…

– Mondtam már, hogy az inasom vezetett rá; az meg a tolvajtól kapta
örökségbe.

– No hát akár hogy volt, egy rendes eszű ember, mikor ilyen kincset
megtalál, (becsületes embert értek, a ki nem szökik el vele) hát akkor
azt tette volna, hogy elhozza Seigniersbe. Ott lakik a természetes
tulajdonos: De L’Aisne Alfréd. Annak azt mondja: «Nézze uram, itt van a
Lis Blanc szekrény; ebben van nem tudom mennyi értékű gyémánt, aztán meg
egy végrendelet. Ennek már tudom az értékét. Én találtam rá, annak adom,
a kinek akarom. Lis Blanc grófnő elég fösvény volt (az angolok
«lencseszámlálónak» mondják) húszezer franknyi koldusfillért igérni a
megtalálónak. Önt okosabb embernek nézem. Ön megád ezért a szekrénykéért
egy millió frankot.» – Én szó nélkül megírtam volna az utalványt a
bankáromhoz egy millió frankra s aztán – nem ismertünk volna egymásra
többet, ha az utczán találkozunk.

– Kivéve, hogy ha én lettem volna az a «becsületes» Monte Rosso, a kinek
csakugyan «ez» a nemes szándéka volt az ellopott végrendelettel, s a
kivel az ellopás előtt elégszer váltottatok a betting housban egy
szívélyes «tsau»-t, – s a visszalopás után talán még szívélyesebben.

– Ebben megint igazad van. Te tudsz ripostozni. No hát jól van. Ezer
ember közül mégis azt mondom, hogy kilenczszáz kilenczvenkilencz Mont
Rouge lett volna. Nekem jutott az átkozott szerencse, hogy a főnyerőt
kihúzzam. Egy ilyen paradoxon, mint te vagy, a ki a szerencsét
kopasztatlanul ereszti ki a kezéből. Ez a természet játéka!

Lándory kénytelen volt ezen az ötleten nevetni.

– Hát ezáltal természetesen kivívtad azt, hogy én, valahányszor valaki a
nevedet előhozza előttem, azt felelem rá: «ez egy igen derék, jellemes,
korrekt gentleman; a kit nem bánnám, ha az ördögök elvittek volna,
mielőtt föltétlen tiszteletemet kivívta!»

– Nagyon hizelgő rám nézve.

– Még azután is lett volna alkalmad engemet végtelenül lekötelezni, nem
anyagi érdekből, de barátságból; – ha engedted volna, hogy azt a
haszontalan ficzkót, a Lyonelt hadd érje el a maga fatuma az ő Raoul
Ripaille álarcza alatt. Már erre csakugyan nem kötelezett semmiféle
hétköznapi becsületérzés; erre egy valóságos hamvazószerdai ájtatosság
kellett, hogy ezt a kétségbeesett alakot megmenteni segíts. Hát azt is
megtetted. Én bizony nem tudom, hogy minek avattad bele magadat. De hát
már megvan. S nekünk van egy példabeszédünk: «de faire bonne mine au
mauvais jeu.» Hát annak a «rossz játékhoz csinált jó pofának» vagyok én
a megtestesült képviselője. – Eleitől fogva ilyen voltam mindig, úgy
híttak, hogy «un bon enfant.»

Lándory pedig semmit a világon úgy nem gyűlölt s talán semmitől úgy nem
félt, mint a kit úgy hínak, hogy «jó fiú!»

– Én soha semmiért meg nem haragszom. Ez a macrobioticának a legfőbb
titka. A ki megtréfált, azt visszatréfálom, de meg nem verekszem vele.
Nekem soha párbajom nem volt.

Lándory azt gondolá magában, hogy ez a legveszedelmesebb fajtája a
jellemeknek: a «meg nem haragítható,» a ki elteszi a jégre a kapott
bántalmat, együtt nevet azokkal, a kik az ő rovására nevetnek, tovább is
jó czimbora marad; csak az alkalomra vár, vagy nem is vár, de előidézi
azt, hogy a kölcsön kapottat visszafizethesse: a sértést nagylelküen
eltűri, maga meg nem verekszik érte, továbbra is jó czimbora marad,
hanem azután igyekezik a jó pajtást egy harmadikkal összeveszíteni, s
azzal szurkáltatja meg.

– De párbajsegéd voltál? – szólt közbe Alfrédhoz.

Alfréd nagyot nézett a szeme közé. Beh hülye kérdés! Vagy talán eléje
került az ő eszejárásának ez az ember?

– No csak azt mondom, hogy mi igen jó pajtások leszünk ezentúl. Te
elvégezted a dolgodat, az én nagy káromra; de egészen korrekt, gavallér
módra. A társaságban jó hired van. És én büszke leszek rá, ha karöltve
vezethetlek be mindenüvé. A klubbjainkba és az estélyeinkre. Azért nem
szükség kártyáznod. Tudom, hogy semmi játékhoz sem értesz.

– Minden játékhoz értek. Épen azért nem játszom, mert az első osztás
után minden kártyát megismerek a hátáról.

– Ah! Ismét egy míveletlenül hagyott aranybánya! Ha én ezt kölcsön
kérhetném! De te úgy élsz itt Párisban, mint egy remete. Nem látunk sem
a Ranelaghban, sem a Mabilleben. Szólj csak, voltál-e már egy
operabálban? Láttál-e már egy galopp infernált?

– Voltam én mindenütt és láttam minden láthatót. Én is voltam diák, még
pedig itt Párisban, mikor a Sorbonneba jártam. Nincs előttem új dolog a
világon.

– No hát akkor annyival inkább eljárhatsz most is. Az ember a mások
bolondságain jól mulat.

– A saját magáén még jobban.

– Vettem észre az arczodon, hogy meghőköltél, mikor azt a szót ejtettem
ki: «minálunk.» Én és Lis Blancék! Furcsa hybridum lehet ez a viszony! –
Hát látod – én most a legjobb barátságban állok velük, a mióta
Seignierst vissza kellett nekik adnom. Hahaha! Nemcsak Seignierst, hanem
a szép asszonyt is. A mióta elvált férj és feleség vagyunk, minden nap
meglátogatom Medeát. Férjnek nem váltam be, házi barátnak igen. Hordom
neki a pletykákat s ő igen jól mulat rajtuk. A «mámi» is elsohajtotta
már az eladott lovakat s a kicserélt Rembrandtokat. S nem nélkülözhet a
jour fix-ein. Én még többet megbocsátottam neki. Az a sajátságos
természetem van, hogy azokhoz ragaszkodom legjobban, a kik leginkább
megbántottak.

– Akkor tökéletes antithesise vagy Sidonia grófnőnek.

– Gondolod? Kitalálom a szavaid értelmét. Ha én azokhoz ragaszkodom
legjobban, a kik leginkább megbántottak, úgy Sidonia grófnőnek meg az a
balvégzete, hogy azokat üldözze legjobban, a kik vele jót tettek. – No
látod, ebben az egyben csalatkozol. Ezek az asszonyok beléd vannak
bolondulva egészen. A hogy a jó német mondja: «Sie haben einen Affen an
dir gegessen». Csak rajtad áll, hogy bele házasodjál a családba.

– Van ám nekem egy olyan könyvem, amely erről határozottan lebeszél.

– Hogy hiják a könyvedet?

– Az iskolában «tabula Cebethis»-nek hiják, parasztnyelven
«kétszerkettő».

– Ah! Te számítasz? Hisz ők nagyon gazdagok.

– Hisz épen ez az ok. Nekem van akkora jövedelmem, hogy abból
legénymódon urilag megélhetek (természetesen «noble passiok» üzdei
mivelése nélkül) sőt egy olyan asszonyt is el tudok tartani, a ki
szereti az otthont, a ki gyönyörűségét találja a falusi életben, beéri a
saját nevelésű lovaimmal, a pesti salonokon túl nem vágyakodik; a
szinházi premierekkel és a filharmoniai concertekkel ki van elégítve;
négyszernél többször egy évben nem változtatja a divatot, s «Mezei és
Árvai» firm ját meg tudja becsülni, a mellett örülni tud neki, ha
nyárára Balaton-Füredre vagy Tátra-Füredre elviszem; egy kis
olaszországi kirándulásért pedig épen háladatos; ha nevenapjára egy kis
szerény kétezerforintos karpereczet veszek neki ajándékul, azt teljes
életében dicsekedve viseli, a rendes időben pedig a havi pénzéből kijön,
s a mit megtakarít belőle, azzal jótékonysági ösztönének tesz eleget. –
De hova legyek én egy olyan asszonynyal, a ki Párisban hotelt tart, a
butorzatát minden évben változtatja, a ki a divatot nem követi, hanem
vezeti; a ki a lóversenyeken saját paripáit futtatja; a kinek a
salonjaiban művészfejedelmek hangversenyeznek; a kinek ambitiója,
túlragyogni a kortársait; – ezt az én kétszerkettőm ki nem adja. Azt
pedig, hogy egy gazdag nőnek szegődjem hitves rabszolgájául, tiltja az
ízlésem.

– Hahaha! Hahaha! Hahaha! Kaczagott az egész diatriba alatt Alfréd,
hanyatt dobálva magát a kereveten. Ah be derék! Nagyon derék! –
Elvégezted már? – Te itt most Sidonia grófnőről beszélsz! Hahaha!

– Természetesen. Vele csaknem egykorú vagyok. Ő is özvegy, én is.

– De az ördögnek volt eszébe a mámi! Hisz azt inkább elvenném magam, ha
pénzért akarnék házasodni. Én a leányát értettem.

Bertalan nagyon jól adta az elcsodálkozót; pedig tudta ő azt jól; csak
hogy épen jónak találta a félreértőt játszani.

– Micsoda? Te Medea grófnőre gondolsz? Csak nem talán?

– Na de igen. Ő épen az a nő, a kit te az első fejezetben leirtál; a ki
nem szereti a pompát, rajong a falusi gyönyörökért; s a ki nem
gazdagabb, mint te vagy.

– De ez eredeti egy ötlet. Te ajánlod nekem azt a nőt, a kitől elváltál,
mikor a feleséged volt?

– Különös: nemde? Magam is azt hiszem. Akarod, hogy elmondjam neked az
egész történetet: a mi nevezetes menyegzői éjszakánknak tündéri titkait?
No no, bátran meghallgathatod, nem fogsz elpirulni rajta. Semmi
csintalan fordulatok nem fogják moralis és æsthetikai érzékedet
megbotránykoztatni.

– Én nem vagyok prude.

– No hát ülj le ide mellém, s kinálj meg egy pohár cognaccal, hogy az
emlékezetemet felfrissítsem. Így ni! Koczintsunk az «ő» egészségére. –
Hát kezdjük az elején. Az öreg Lis Blanc meghalt; a végrendeletében
engem tett örökösévé. Hanem az özvegy, meg a kitagadott fiu protestatiót
emeltek, azon az alapon, hogy volt egy utóbbi végrendelet, a mit
ellopott valaki. A törvényszék arra zárt rendelt el az egész birtok
ellen. A dolog nemcsak Lis Blancékra, de rám nézve is kellemetlenné
lett; mert én voltam az a Tantalus, a kinek nem szabad a szája előtt
uszkáló almába beleharapni; egy árticsókát nem lehetett levágatnom a
kertben a massæ curator engedelme nélkül. Hát akkor azt gondoltuk ki,
hogy amicára lépünk; kiegyezünk, olyanformán, hogy én nőül veszem
Medeát, s vele együtt a seigniersi dominiumot, a Lis Blancoknak pedig
átengedem a La Grenouilli uradalmat, meg a párisi palotát. Minden
kettőnk között lett elvégezve: Sidonia és én közöttem. Csak a kész
szerződéssel léptünk Medea elé. Természetesen, neki is meg kellett tudni
a dolgot. Az anyja felszólítá, hogy nyilvánítsa beleegyezését. Medea
vállvonva mondá:

– Mikor keresztnevet kerestetek ki a számomra, akkor sem kérdeztétek
meg, hogy fog-e az nekem tetszeni? Minek kérdeztek most, mikor
vezetéknevet választottatok!

(Én nem voltam rá nézve más, csak vezeték név!)

– Tehát elfogadod De L’Aisne Alfrédet férjedül?

– Én nem bánom, csak ő meg ne bánja.

Ez volt Medea grófnő szerelmi vallomása. – A regény többi része az
ékszerészeknél és a csipkeárusoknál folyt le.

Egyébiránt egészen összeillő pár voltunk, Medea tizennyolcz éves, én meg
negyvennyolcz. A legszebb életkor. Negyvenöt esztendős koráig az ember
csak suhancz; azontúl kezd el valóságos férfi lenni. Ötven esztendőn túl
pedig egyenesen visszafelé fiatalodik; minden évfordulón egy évvel
ifjabb lesz.

Lándory nagyot nevetett: «még utóljára majd fogzásban hal meg!»

– A fiatalabb barátaim (a veled egykorú tacskók) épen úgy évelődtek
velem. Hanem hát én csak nevettem őket. Régi praktikus vagyok én az
ártatlanságok elleni harczban. Londonban éltem nyolcz esztendeig. Az az
igazi világ! Páris csak gymnasium ebben a tekintetben; London a
collegium. Tagja voltam a «minotaurus» társaságnak. Tudod, mi az a
minotaurus?

– Tudom.

– Mindent tudsz. Tehát nem kivánod, hogy beszéljünk a részleteiről? Az
atheni «szüzek adójáról».

– Hát bizonyos korig «telles choses se font, mais ne se disent pas,»
bizonyos koron túl pedig «elles se disent, mais ne se font pas». Rajtad
áll, hogy beszélj-e?

– Ez megint «touche» volt! Tudod: a csábítás nem mesterségem, az
katonatiszteknek való. Hizelkedni, turbékolni, «Lied»-eket danolni
zongora mellett! Én a realismus embere vagyok. Az ilyen processust
legjobb az execution kezdeni. Itt legjobb törvény a statárium. Az
áldozat könnyei engem meg nem lágyítanak. Hanem azt az egy genret, a
szent házasság utján kivívott diadalt, megvallom, hogy még nem
próbáltam. Annál kiváncsibb voltam rá.

A házasságunk a szokott szertartásokkal ment végbe. Elébb a közjegyző
előtt irtuk alá a szerződést, a miben minden benne van, csak a fődolog
hiányzik belőle, a miért az ember megházasodik. No de ezt helyrepótolja
azután az egyházi esketés; a mit rangbeli jegyesek nem szoktak egymásnak
elengedni. Medea mindent megtett, a mit diktáltak neki. Keztyűs kézzel
olyan szépen odaírta a nevét, a hogy én keztyü nélkül sem tudom. Az
oltár előtt aztán, mikor az esküvésre került a sor, lehúzta a keztyüjét,
úgy tette az én kezembe. Aztán mit gondolt ki? Az alatt, a míg én az
esketési formulát az érsek után elmondtam, az ujjai hegyével folyvást
csiklándozta a tenyeremet, úgy hogy én majd a bőrömből ugrottam ki. A
hátam mögött álló násznagyom, De Saltis herczeg odadörmögött a fülembe:
«Az ördögök vannak veled, hogy úgy vigyorogsz?» Mikor meg ő rá került a
sor, olyan lassan suttogott, hogy az eskető pap nem hallotta, hogy az
esküformát mondja-e utána? Én hallottam. A miatyánkot mondta el. S mikor
azt kellett volna hangoztatnia, hogy «Isten engem úgy segéljen!» azt
susogta, hogy «de szabadíts meg a gonosztól!» Hanem azért meg volt adva
a módja, s mi ugy tértünk vissza a templomból, mint férj és feleség.
Következett egy pompás dejeuner a Lis Blanc palotában, melyen maga
Persigny is jelen volt feleségestől. Az én menyasszonyom se nem evett,
se nem ivott. Nekem bizalmasan bevallotta, hogy olyan borzasztóan be van
fűzve! «No de majd ha otthon leszünk a seigniersi paradicsomunkban,
annál jobban fog esni az ebéd, biztatám én gyöngéden. A fesztelen
deshabillé!» «Csitt!» mondá ő, az ujja hegyét a szájamra téve. S én
elfelejtettem azt az ujjacskáját megcsókolni. Ekkor az egyszer lett
volna rá alkalmam.

Az elválás a mamától minden könyhullatás nélkül ment végbe.
Tulajdonképen én rajtam lett volna a sirás rendje; mert én hoztam az
áldozatot. Medea nem szeretett senkit. Az a Lyonel iránti érzelme nem
több ábrándos testvéri szeretetnél, neki nem kellett a szivéből senkit
kitépni. De én nekem fel kellett mondanom a viszonyt Scillával: az
isteni bajadérral, a kiért valaha Brahma megbocsátott az egész
osztálynak. – Tudod ez az a «diva», a ki miatt Lyonel futó bolonddá lett
s elhagyta a feleségét. Nekem sikerült őt állandó lakhelyhez kötnöm, egy
hotelnek az árán a Citében. – S ezt lachiroznom kellett, hotelt és
istennőt, midőn megházasodtam. Hélas! Micsoda bucsú lakoma volt az a rue
Lepelletieri házban az esküvő előtti napon!

– Te az esküvőd előtti éjt a kedvesednél töltötted?

– Dehogy az éjt! csak a napot. Éjfél után két órakor már otthon voltam,
s odáig nappal van. Aztán hát mit akarsz? Bucsút venni csak kell az
embernek, s mikor tegye, ha nem az utolsó nap? Hát mondom, hogy az
áldozathozó fél én voltam. Mert Medea is szép, az igaz, szobrász szemmel
nézve, tökéletesebb szépség, mint Scilla. De már egy festő Scillának
adná az elsőbbséget. Micsoda colorit! chamæleoni szinváltozás! Mennyi
báj! Minő mozdulatok! Micsoda arany zuhataga a hajfürtöknek! Ha egyszer
az arczképét megmutatom neked! Azt, a melyiket nem tesznek a
kirakatokba. Egy költőnek pedig épen meg kellene miatta bolondulni. Az a
temperamentum! Az a szenvedély! A szikrázó elmésség. Soha se ugyanaz. Az
ember tizenkétféle asszonyt vél benne feltalálni. Majd egyszer elviszlek
hozzá. Szeretném, ha belebolondulnál. Ez lenne az én legédesebb boszúm!

Lándory nevetett: «Soha nagyobb szerencsétlenség ne fenyegessen.»

– No hát mondom, a ki tulajdonképen áldozatot hozott, az én voltam.
Megérdemlettem volna, hogy azt méltányolják. – A bucsúvétel után rögtön
a vasuthoz hajtattunk; egy bőrönd, Medea legszükségesebb öltönyeivel,
meg egy szobaleány, volt az egész uti czókmók. Seigniersben
diadalkapuval és transparentekkel vártak; az egész tüzoltóság kivonult.

– Indokolt megjelenés.

– Ugyan ne élczelj közbe! – A kastély minden terme ki volt világítva;
valamennyi cseléd gala-livréeben. Még a ketreczben tartott medvére is
két font melanogént kenettem fel, hogy fekete legyen, mert nagyon fakó
volt már a bundája. Én úgy vezettem fel kézen fogva bájos urnőmet a
márvány lépcsőkön, gyönyörködve sylphidszerüen libegő léptei
ruganyosságán. Egy tekintet a plafond frescoinak mythologiai alakjaira
felébreszté fantasiámat: ő még ezeknél is szebb «lesz». Azután
átvezettem őt saját lakosztályába s ott elmondva előtte, hogy e percztől
fogva ő a háznak korlátlan uralkodó királynéja, magára hagytam őt, hogy
átöltözhessék. Ebédnél majd találkozunk. – Frascatitól hozattam el ez
alkalomra a legjobb szakácsát s magam készítettem el a menüt. – Barátom,
a menü az ilyen alkalommal a fődolog. A gyomor készíti elő a szivet:
«sine Cerere et Baccho friget Venus» régi közmondás. Először is
tekenősbéka leves, szerecsendió virággal, arra egy pohárka old Sherry.
Azután whitstable osztrigák; egy pohár johannisberger; azután tengeri
rák és bibicztojás, sauce mirobolantetal; egy pohár chateau Lafitte,
majd zephir de chevreuil szarvasgombával és tengeri pók puffancskákkal,
utána madeira, közbe sorbeth ananasból; azután szalonkák zellerievel,
gyömbér compot, kezdődik a grandvin Mumms, végül: fonds d’artichauts;
ismét pezsgő. Berekesztésül vanilia és marasquin fagylalt, záradékul
római chocoladebombon, giardinetto és egy pohárka vin sec de Tokaj; s
pour la bonne bouche dupla mokka és egy kupicza curaçao. Barátom! Ide
hallgass, mert ez a lényeges dolog. Ez a tudományok tudománya. Ezeknek a
csodaszereknek az atomjaiból támad a szerelem, a mi, mint minden a
világon, nem más, mint anyagcsere.

– No hát kedves egészségetekre kivánom. Remélem, hogy jól laktatok.

– Csak lassan! Én gyöngéd figyelemből magában az urnő boudoirjában
teríttettem fel az étkező asztalt. Háttérben a lefüggönyözött alcoven,
melynek szétnyilt szőnyegén át egy rózsaszin üveggel borított éji mécs
kaczérkodik. A boudoirt egy discret lámpa világítja meg; osztozva a
félhomály csinálásban a kandalló tüzével. A falon, sötét rámában,
Correggio Ledája, a szögletben Pradier fürdő Aphroditéje. A niluskék,
gyöngéd virágos atlaszbutorok között egy alacsony kerevet, óriási
jegesmedvebőrrel letakarva. Finom héliotrop-illat az egész szobában.
Nagyszerű volt.

– Valami mégis kimaradt.

– Ugyan mi?

– Egy kéve zsupp.

– Ejnye, de bizarr ötleteid vannak! A mint Medea készen volt a
toilette-jével, siettem át hozzá. Kopogtam. «Szabad!» Belépek. Egészen
meg vagyok lepetve. Nőm házi pongyolája igéző. A la Lamballe. Emlékezni
fogsz e divatra. Az utczán nem hordják, csak otthon a hálószobában.
Nagy, fodros főkötő, mely egészen körülfogja az arczot, a keblen
keresztül kötött fehér kendő, mely hátul a derékon van összebogozva,
gazdag kézi himzéssel; kiegészíti egy fodros kötényke. Elragadó szép
volt benne. Nem állhattam meg, hogy magasztalásomat ki ne fejezzem
előtte, a mit ő királynői fejbólintással fogadott. Kezet is akartam neki
csókolni, de akkor láttam, hogy szarvasbőrkeztyü van rajta, a mitől én
iszonyodom. Gondoltam, hogy evésnél majd lehuzza.

Hát hiszen le is huzta s engedte a leggyönyörűbb kezeket és karokat
bámulnom. Kitünő étvágya volt. Étsoromnak semmi része nem vallott nála
szégyent. Szépen tudott enni, grátiával, a mi nagy előny. És ivott is.
Minden pohárból ivott. – Barátom, ez is az élvezetek tanulmánya,
megfigyelni egy ártatlan nő-arczon a bor hatását, a kinél az még
szokatlan ujság; elkezdve az első hajnalpiruláson, egész az alkonyati
biborlángolásig. Az első pohárnál a szemekben új sugár jelen meg, a
másodiknál majd szikrázó tűzzé válik, míg végre megjelenik a
szivárványos köny eloltani a tüzet s végre az utolsó pohárnál a
lecsukódó szempilla rátakarja az éjszakát. Hejh! de sokszor elmerültem
én ezen meteorologiai észleletben! – Aztán következik a csillaghullás! –
A villámlások!

– Pohártörés mennydörgésével.

– No hát mind ebből Medeánál nem volt semmi. – Barátom! Ugy ivott az,
mint három «rat»![2] Meg sem látszott az arczán a bor hatása. Egy
cseppet sem lett tőle pirosabb, mint azelőtt volt. Úgy ivott, mint egy
«diákné», egész flegmával. Felvette a tele poharat s letette üresen. Ez
talentum! Ennek különös adománya van. Még csak beszédessé sem lett tőle.
Más asszony a fél ebédet elfecsegi: ez nem ismert egyéb feladatot, mint
a tányérján «tabula rasát» csinálni. Engem ingerelt ez az ő változatlan
arcza, elkezdtem neki pikáns adomákat mesélgetni, az Oeil de Bœufből,
Boccaccioból, meg a saját élményeimből.

– Fi donc!

– Kérlek! Sirva ne fakadj! Nem tett az arra semmi hatást. A
legsikamlósabb adatai után is a chronique scandaleusenek csak oly
hidegen, elpirulatlanul nézett le rám azokkal a gazella-szemeivel;
mintha nem is hallotta volna, a mit beszélek. Fogadni mernék, hogy az
alatt a «hiszekegyet» mondta el magában s nem hallgatott rám.

Én utoljára is hozzányultam az ismert gyógykezeléshez, a mit az ilyen
márványszépségnél mindig sikeresen szoktam alkalmazni. Leitatom.

– A menyasszonyodat! kiálta fel Bertalan felindulva.

– Azt hát! Ha úgy viseli magát. Mért nem pirul el, mikor én neki
szemtelenségeket mondok? Azt gondolod, hogy volt valami sikere? Valami
volt. – Az, hogy én magam lettem makutyivá. Kezdtem észlelni, hogy a
székem emelkedik velem. – Éreztem, hogy a bor a fejembe megy, melegem
van. Le kellett vetnem a kabátomat. – Hát azt csak teheti az ember a
felesége előtt: a menyegző estéjén? A homlokom izzadt s én azt a
salvétával törülgettem. Kezdtem éhes lenni, már tudniillik a nőm
bájaira. Kértem, hogy vesse le ő is azt a fránya nagy himzett kendőt, a
mi a vállán, keblén keresztül van kötve. Ő erre azt felelte, hogy neki
nincs melege. Annál nagyobb volt nekem, s a mint a salvétával az izzadó
fejemet törülgettem, persze öntudatlanul, egyszer csak le találtam
rántani azt a kis hajpótlékot, a mi viaszkkal van odaragasztva a
«félholdamhoz.» Erre az ő eddig mozdulatlan arcza egyszerre
megváltozott. Elkezdett kaczagni. Utálatos egy carricatura! Egy nő, a ki
nevet. Nem «nevet», hanem «kinevet». Medusa fő! Én rám petrificáló
hatása volt. Milyen vérlázító tekintet! Mikor egy szép nőnek széthúzódik
a szája, s a két fogsora közbevillog; az orrczimpái felhúzódnak s a két
szeme elbujik a szemhéjak közé. Dæmoni figura! – Ez engem egészen dühbe
hozott. Felugrottam az asztal mellől s oda rohantam, hogy a
Lamballe-kendőt erővel letépjem a kebléről. – Meg akartam őt csókolni.
Nem is azt; meg akartam harapni!

Bertalannak mind a két keze ökölre szorult.

Alfréd észrevette a hatást.

– Nem szükség segítségére rohannod, drága barátom! Meg tud az felelni
magáért. Hiszen máskor is voltam én már «női harcz»-ban ellenséges fél,
s arczom nem egyszer dicsekedett szeretetreméltó körmök által
feljegyzett hieroglyphokkal; de még ilyen ellenfélre nem akadtam.
Micsoda musculatura! Kemény, mint a márvány! S a kezében aczél idegzet!
A tusakodásban asztalt, széket feldöntöttünk; pohár, tányér szerte
gurult; utoljára a haragos istennő (valóságos Diana!) olyat taszított
rajtam, hogy én hanyatt estem a medvebőrös kerevetre; s attól az eséstől
utolért a catastropha; Bachus megbolondult: átvette Neptun szerepét.
Czudar állapotba jutottam! Elképzelheted! Szegény niluskék
atlaszbutorok! – Azt hittem, hogy mindjárt el fogom temetni Herculanumot
és Pompéjit. A föld ingott alattam, s a világ forgott körülem. – És ő,
az eumenidák concentrált személyesítője, az alatt, a míg én nem birtam
elhatározni, hogy a négylábon járók, vagy a plantigradák osztályához
tartozom-e? félre huzta az alkoven függönyeit; s leülve a tabourettre,
az egyik lábát feltette a térdére s elkezdte czipője szalagjait
kibontani; folyvást azzal az átkozott, nevető ábrázattal. Készült
lefeküdni. Ha erőm lett volna hozzá, agyonszúrtam volna! – Ilyen
torturát Dante nem talált ki a pokolra kárhozottak számára. – Felszedtem
magamat s kitántorogtam a szobából. – Rögtön befogattam s kihajtattam a
vasúthoz. Különvonatot rendeltem: s még azon éjjel visszatértem Párisba.
Egyenesen a rue Lepelletierbe.

– Scilla kisasszonyhoz?

– Természetesen. Másnap megindítottuk egymás ellen a válópert. Könnyen
ment. Medea visszaküldte nekem a kelengyébe kapott ékszereket, én pedig
ő neki a myrtuszkoszorúját. Egy virág sem hervadt el rajta. Igy buktam
én meg éppen az én kedvencz eszmémmel, a realismussal. Azóta kezdek a
materialismustól elpártolni s kaczérkodom az idealismussal.

Bertalan mosolyogva pödörgeté a bajuszát.

– És te nekem most ezt a történetkét azzal a szándékkal beszélted el,
hogy engemet abba a nőbe szerelmessé tégy, aki téged így elriasztott?

– Igen is. Azért. Mert ismerem az emberemet. Ha én te neked Ovidius
költői képzelmével irtam volna le egy Poppæa nászéjét, vagy a babyloni
Mylitta-templom tündérinek szerelmi játékát, hát ennek a nyila te rólad
mind lepattogott volna; de mikor elmondtam neked, hogy nézd itt van egy
tündérnő, a kinek a képe Meduza arczczá változik, mikor szerelmet kérnek
tőle: ez a nyíl behatolt! Az a dæmoni gúnynevetés, az a dermesztő
csufolódás, az ejt hálójába téged! És te el fogod venni Medeát. – Éppen
azért. – És én akkor meg leszek boszulva te rajtad is, meg ő rajta is. –
Ő fél tőled. – Tudod? «Fél.» Tudja, mint a vadállat, hogy te vagy az
idomárja. S csak azért is hozzád fog menni. Ti egymást keresni fogjátok,
mint a hogy két híres verekedő keresi egymást.

Lándory elkezdett nevetni. Erőltetve jött az: felhagyott vele.

– No már most láthatod, hogy jó czimborád vagyok; mondá, kalapja után
nyulva De L’Aisne Alfréd. Előre megmutatom a kelepczét, a mibe bele
akartalak ejteni. Ennél nagyobb loyalitást nem kivánhatsz. Most menjünk
a Fréres Provenceauxhoz.



SCILLA.

Lándorynak aztán nem volt maradása többé az ő kedves barátjától; az őt
rabszolgájává tette s vitte magával mindenűvé, mint Faustot
Mephistopheles, a hol csak Párisban élvezet kinálkozik. Ennek ugyan nem
volt ez évben olyan bősége, mint máskor. Tudva van, hogy Cissey tábornok
sikertelen kisérlete után a megszálló sereg érczövét széttörni, az
ostromolt világvárosból egy egész hölgyarmádiát kitolonczoztak. Nagyon
is szó szerint találták lefordítani Ovidnak ezt a versét: «Militat omnis
amans». A szerelmeseket besorozták nemzetőröknek; a szeretőiket meg
kiküldték a németeknek. Azok megint nem értek rá őket vigasztalni, még
tovább küldték. Ilyenformán Párisban csak azok a hölgyecskék maradhattak
meg, a kiknek vagy maguknak volt házuk, vagy házmester volt az apjuk. Az
ostromév utáni carneval nem volt igen zajos.

Alfréd mindent megpróbált Bertalannal: a fényes operabáltól, a spelunkák
«noce»-jaiig! de ez semmiben sem találta élvezetét.

– Barátom, én nem tudom, hová tettétek a szép asszonyaitokat? Az én
időmben Páris hemzsegett azoktól a tündérektől, a kiket Cham és Gavarni
crayonja ezerszeresített; akkor volt egy kedves, vidám, pajkos osztály:
a grisetteké. Most pedig csunya kurta nyakú, rövid derekú, nagy szájú,
csontos könyökű alakok; mozdulatokkal, mint egy berugott matrózé, s minő
szójárások! Az egykori élczes, pikáns causerie helyében a nyers,
brusque, salopp őszinteségek. Kaczérkodásuk ingere egyértékű a
hentesbolt ablakában kitett koppasztott malaczéval. Itt könnyű bibliai
Józsefnek lenni. «Nesze a husz frankod: vacsorálj, a hol akarsz, s ne
hajporozd be a frakkom gallérját!»

– Úgy látszik gourmand vagy.

– Hát bizony minálunk Budapesten csak azt sajnálja az ember, hogy nincs
nyolcz szeme, mint a tarantulának; akárhová megy, annyi szépséget lát.

– No majd látni fogsz itt is. Annál nagyobb lesz a hatás. Biz itt
megfogyott a szépség. Ennek is a poroszok az okai. S még nem kerültek
vissza. Még nem tértek meg az idegenek: az angol mylordok, az orosz
herczegek s az amerikai petroleum-királyok. A míg nincs hernyó a fákon,
addig nincs énekes madár. Hanem hát majd elviszlek én téged valahová, a
hol a szemed, szád tátva fog maradni.

Bertalan vette észre, hogy az ő kedves barátja ő vele «experimentál».
Tanulmányozza.

A jour fix-eken pedig eljártak a Lis Blanc-ék termébe, a hol
meglehetősen ők maguk voltak a legelőkelőbb celebritások. A kik két év
előtt a fényes soiréeknek a lustréet megadták: a császárság matadorai,
az akkori nagy követek, feleségeikkel, leányaikkal, attachéeikkel
együtt, mind eltüntek a párisi világ szinpadáról. Maga a «vörös herczeg»
is valahol a Schweizban settenkedik; várva, hogy kitiltsák
Francziaországból; de a mit nem tesznek meg a kedveért. Az új korszak
notabilitásai pedig nem tudják elfelejteni a Lis Blanc palotának Raoul
Ripaillet. Hiába, a katakomba-illatot semmi «Ixa» parfume el nem
enyészteti. Ilyenformán De L’Aisne marquis, s a renomméeval környezett
«noble hongrois» könnyen lehetnek lionjai a surrogat társaságnak.

Medea legszivesebben társalog Bertalannal. Mindig ellenkező véleményen
vannak. Talán épen az a társalgás ingere. Ha Lándory kritizálja Renant,
akkor Medea rajong érte. A melyik regénye Jules Vernének az egyik
tetszését megnyerte, abban a másik tömérdek kifogást talál.
Flammarionnál az egyik a csillagokba utazik, a másik nevetni valónak
találja. Tűzbe jönnek Wagner és Berlioz elsőbbsége fölött. Mindegyik
iparkodik a másikkal éreztetni az eszét!

S ha mindez nem volt elég, akkor Medea az orgonájához ül s játszik rajta
véghetetlen buskomor, klasszikus melodiákat, a mik nagyon hasonlítanak a
halottas énekhez.

Egy ilyen gyilkos élvezet után hazatéret, azt mondá Alfréd nagy
elbúsúltan az ő kedves czimborájának:

– Édes barátom! Ti, úgy látom, hogy a válópörön kezditek a
szerelmeskedést.

– Hát kezdjük?

– No megállj. Majd elviszlek én téged holnap valahová, a hol nem fogod
unni magadat.

– Jó lesz.

– Otthon légy reggel négy órakor. Nem az astronomiai reggelt értem;
hanem a salonreggelt.

Még egy negyeddel előbb a kitűzött óránál ott volt a tilburyjével Alfréd
Lándory lakása előtt.

Felkészülve találta a barátját s műértő szemle alá vette.

– Ej, ej, hogy van felkötve a nyakkendőd? Hadd igazítom meg a csokrát.
Hát ez a vadgalambszín keztyű? Feketét hord most az egész világ, azt is
a kezében összehajtva tartja. Jaspis az inggomb az idén. Fekete-piros
rózsa a gomblyukba. «Le deuil de l’Alsace». Így már most mehetünk.

– Hová?

– Majd megtudod. A legszebb hölgyhöz a planétán.

A tilbury vágtatott a zajos boulevardokon végig.

Igazán «tête carrée»-nek kellett volna lenni Bertalannak, ha rá nem
ismert volna a rue Lepelletierre; bár ha nem is a «passage de l’opera»
felől hajtottak be a kocsival. A bibor és fehér medvebundás kapus
meghúzta a csengetyűt háromszor, mikor a tilbury a kapubejárat alatt
megállt.

– Tudod-e, hová jöttünk? kérdezé kötekedve Alfréd Bertalantól, a mint a
fűtött lépcsőkön felfelé haladtak.

– Tudom. Mademoiselle Scillához.

– Hát már ezt hogy találtad ki?

– Erről a heliotrop illatról.

– Csakugyan ördöngős ember vagy!

(Azt bizony más kombinátiók utján is ki lehetett találni.)

– Megálljunk! Ő nem tudja, hogy téged hozlak magammal. Úgy foglak neki
bemutatni, mint Shamyl cserkesz fejedelem fiát.

– Ha téged ez mulattat.

A lépcsőháznál elkezdve az elfogadó teremig, mindenütt a legpazarabb
pompa volt halmozva. Mintha visszatértek volna a régi jó idők, a mikor
Arnould Sophienak, az opera első ballerinájának egy olasz fejedelem s
egy spanyol admirál (s még ki tudja kik?) évenkint két millió frankot
adtak, s azonkívül ötszázezer frank adósságot kifizettek érte.

Már most lehetett érteni szegény Alfrédnak a keserűségét, a ki erről a
palotáról, tulajdonosnéjával együtt, hajlandó volt lemondani, Medea
kegyetlen szép szemeiért.

Egy előre szaladó kis szerecsen purdé sietett az úrnőt értesíteni az
uraságok invasiójáról; a tündérnő fele utban fogta el őket, eléjük
sietve, úgy, hogy nem ronthattak be a boudoirjába, az irószobájában
találkoztak vele.

Hosszú uszályos fehér ruha volt rajta, széles fehér himzéssel, öv nélkül
testhez simuló; karjai egész válláig szabadon a leomló csipke leffentyűk
között. Nyakán semmi más, mint egy fekete bársonyszalag. S azt a fehér
uszályt végtől végig takarta a szabadon aláeresztett arany veres
ragyogásu haj. Egész megjelenése csupa észrontó bűbáj; az arcz rubensi
coloritja; a tengerzöld szemek mély ragyogása, a finom csókra
mosolyított ajkak igézete mind öszhangzott egymással; minden mozdulata a
megtestesült elektricitás, mely önmagát izgatja.

– Monsieur le prince de Shamyl. Mondá Alfréd, komolyan mutatva be
magával hozott barátját.

Scilla ránézett a bemutatottra, azzal elnevette magát, a két kezét
összecsapta, aztán a térdei közé szorítá (mint egy pajkos gyermek), s
azzal egyenesen nyakába ugrott Bertalannak s magyarul kiáltá:

– Hisz ez az én kedves Lándory bácsim!

Lándory szintén a meglepetés nevető hangján viszonzá az üdvözlést.

– Hisz ez a mi «Kis Katiczánk!»

S aztán a két kezével átfogva a karcsú derekát, eltartá őt magától, hogy
jobban megnézhesse, «hogy megszépült!»

– Úgy-e milyen csunya kis lány voltam, mikor először látott?

Alfréd egészen buta lett a nagy bámulattól.

– Ahha! Hát önök ismerik egymást?

– Hogyne? szólt Scilla. Hisz ő egyike az én apáimnak.

– Diantre! Hát annyi apja volt önnek?

– Öt! Cinque! Fünfe! (Még az öt ujjával is mutatta.)

– Ezt nem értem.

Lándory magyarázta meg.

– Hát ez úgy volt, hogy ezelőtt valami tíz esztendővel…

– Igen! igen! épen tízzel! erősíté Scilla kisasszony.

– Odajön hozzám Dalai úr.

– Az atyám, commentálá Scilla.

– A papa numero primo? tevé hozzá Alfréd.

– A pesti nemzeti szinház becsületes színfalfestője; s hoz magával egy
kis nyulánk backfischt; tizennégy éves lehetett.

– Az én voltam.

– S azon kezdi, hogy ennek a lánynak véghetetlen nagy tehetsége volna a
ballethez, szeretné kitaníttatni; hanem ahhoz költség kell; havonkint
száz forint, még pedig három esztendeig. «Barátom, mondám, én nekem
nincs kis leányok talentumába beruházandó havonkinti száz forintom;
aztán meg én fiatal ember vagyok; mit mondana a világ rossz nyelve, ha
én egy ballerinát neveltetnék? hanem majd szerzek magam mellé még három
más, tisztességes, minden gyanusításon felül álló, érett korú gentlemant
s aztán négyen együtt kitaníttatjuk a kis Katiczát. Akkor még Katiczának
hitták úgy-e?

– Jaj de féltem én akkor öntől! olyan mogorván tudott rám nézni! Hanem
aztán az első próbánál mindjárt megszerettem.

– A próbánál? Kiváncsiaskodék Alfréd.

– No igen, mondá Bertalan, hát mikor a corsortium megalakult: a
balletmester négyünk előtt productiót tartott a növendékével, hogyan tud
lábujjhegyen járni, pirouetteket csinálni, s a többi. Mind ez teljes
megelégedésünkre ütött ki, s arra megkötöttük a szerződést, minélfogva
mind a négyen köteleztük magunkat havonkint huszonöt forintot
contribuálni a kis Katicza kiképeztetésére.

– Tudja ön, hogy miért szerettem önt meg olyan egyszerre? vette ki
szájából a szót Scilla. Hát egyike az öreg uraknak azt mondta a hajamra,
hogy vajjon nem hamis-e az? Erre én hirtelen leeresztettem a hajamat a
fésűről, hogy a térdemig omlott. Akkor a kiváncsi papák legöregebbike
oda jött és megakarta tapintani a hajamat. Ön pedig megfogta a kezét:
«Kacsi! Hands off. Nem szabad még csak a hajaszálához is hozzá nyulni
egyikünknek sem!» S ez még a szerződésbe is bele lett téve. «Még a haja
szálát sem szabad érinteni a nevelő apáknak.» Aztán meg, hogy «viselje
magát a leányka erényesen». Úgy őrzöm azt a szerződést, mint a
frigyládát.

Scillának egészen nedvesek lettek a szemei ennél a visszaemlékezésnél.

– S «ön is» megtartotta a szerződést? kérdé malitiosusan Alfréd.

– Uram! kiáltá lábával toppanva Scilla, holnap küldöm önhöz
szekundánsaimat.

Maga is nevetett azon.

– Így lett én belőlem egy ötödrész apa, végezé be Lándory.

Erre aztán Scilla maga mellé vonta Bertalant egy causeusere, s elkezdett
hozzá százféle kérdést tenni; az otthon levőkről, a másik három apáról,
a pesti nemzeti szinházról, az ismerős művészekről és művésznőkről;
mindezt magyarul; a míg utoljára megsokalta a dolgot Alfréd, a ki
mindebből semmit sem értett.

– Hagyjatok fel ezzel a holdbeli nyelvvel. Beszéljetek európai idiomán.

– No hát revenons a nos moutons! csevegett Scilla. Tiens! Vous n’avez
pas encore vu mes entrechats? C’est pour battre le chat!

– Irgalom, kegyelem! Scilla! Csak verseket ne mondjon ön! szabadkozék
Alfréd.

– Olyankor azt hiszem, hogy Sappho vagyok, mondá Scilla tetszelgőleg.

– Hisz Sappho nem verselt rimekben, az egy saját versnemet talált fel: a
sapphikusokat.

– Hogyan hangzik az? Mondjon egyet.

– Én bizony elfelejtettem; régen volt, a mikor Horaceot tanultam.

– Ön sem tud? szólt Scilla Lándoryhoz fordulva.

– De én szolgálhatok. Például ez: «Dulce loquentem Lalagen amabo, Dulce
ridentem».

– Hogy hangzik az magyarul?

– Édesen, csevegőn, kaczagón imádom szép Lalagémet.

– Hát ön csakugyan nem látott engemet még a szinpadon, a mióta a világot
a lábujjhegyemen hordom?

– Ön nem jött mihozzánk.

– Ez szemrehányásként hangzik. Oda félek menni. Mert ha egyszer
odamegyek, akkor aztán ott maradok. De hát ön nem járt külföldön, a hol
én járok?

– Évekig nagyon el voltam foglalva odahaza.

– Mind tudom. Oh én minden hirre rátaláltam, a mi önről szólt a
hirlapokban. Hiszen most sem volna ön itten Párisban, ha egy pár szem
itten nem tartaná.

– Szép szem? mondá Bertalan, s szemrehányólag tekinte Alfrédre.

– Óh nem De L’Aisne úrtól tudom. Egész Páris beszéli, hogy ön a
csodaszép Medea grófnővel el van jegyezve. Óh be isteni szépség! Ugyebár
De L’Aisne úr?

(Drága szépség! mormogott Alfréd.)

– Erről csak mi ketten nem tudunk semmit. Mezőhegyessy grófnő, meg én.
Szólt Bertalan.

– Hát hiszen úgy illik. Egész a kihirdetésig tagadni szokás. Azt is
tudom, hogy ön még gyászol s a gyászév leteltéig nem fog házasodni.

– De nekem eszembe sincs ez. Nekem Medea grófnőre gondolni valóságos
nagyzási hóbort volna.

– Nem tartja ön magát eléggé nagy embernek.

– Embernek tartom magam elég nagynak, de elefántnak nem.

Az elefánt szóra meghökkent Scilla kisasszony.

– Ah ca! Önről azt mondják, hogy gondolatolvasó, clairvoyant. Hogy
keresztül lát…

– A ruhán, veté közbe Alfréd.

– Bah! Licorne! Pattant fel Scilla feddő hangon.

– Azért nem szükség az embert egyszarvunak szidni, szólt Alfréd. Ez nem
élcz. Tény, hogy a spiritisták minden ruhán keresztül látnak. Rájuk
nézve semmi takaró nem létezik, kivéve a veres színt. Azért a spiritista
hölgyek az összejöveteleiknél mind vörös garibaldit és vörös cotilliont
hordanak, külömben úgy járnának-kelnének a spiritista férfiak előtt,
mint Éva anyánk, mikor még az almafa virágzott. Vigyázzon magára
Lándoryval!

– Ön bolondos! mondá Scilla, duzzogón, hanem azért mégis szétnézett s
megtalálva a causeuse karjára vetett veres perzsa longshwalt, azt félig
maga elé rántotta.

– De hát komolyan! folytatá Lándoryhoz fordulva, (a másik kaczagott.) Ön
még soha sem látott engem játszani? Jöjjön el holnap az operába, (ha
nincs máshova eligérkezve) egy kedves kis opera-ballettet adunk, a
«Brahma és bajadért».

– Ismerem: nagyon szép.

– Kitől látta ön a czimszerepet?

– Grahn Luciletől.

– No majd én tőlem nézze meg!

S ezt olyan öntudatos büszkeséggel mondá, a minővel Minerva hitta
versenyre Arachnét.

– Ott fogok lenni.

– A szinpadon egy pillanatra látogasson meg. Aztán előadás után szivesen
látom önöket egy «petit souper»-ra. Csak igen rövidre, mert mikor
játszom, korán le kell feküdnöm s éjszakára vizes pokróczba, lepedőbe
csavargatnak, mumia vagyok.

Scilla erősen megszorítá a kezét Lándorynak a bucsúzáskor.

– Nagyon köszönöm, hogy fölkeresett.

– No! És nekem semmit? mondá Alfréd, látva hogy Scilla visszavonulni
készül.

– Mit? Miért? kérdezé Scilla bámulatra villanó szemekkel.

– Hát legalább a sensáldijat, a miért önnek egy ötödrész papát
idehoztam.

– Ön legfeljebb egy fricskát érdemelne tőlem! Lássa ön addig a három
évig, a mig Lándory úrral találkoztam, soha egy szót nem mondott nekem,
a miért a szememet le kellett volna sütnöm.

– No hát kérem azt a megszolgált fricskát.

– Azt majd adassa ön meg magának Rigolboche kisasszonynyal.

Azzal elsuhant a boudoirja ispahani ajtófüggönyei mögé.

– Valóságos «Sorcière!» mondá Alfréd a barátjának. Angyalbőrbe kötött
diablesse. No hát nem megyünk a Pradoba, Rigolbochet élvezni?

Ez a hirdetett hölgy volt a párisi celebritások között a legmagasabb
cancantánczosnő, a Prado «Star»-ja. Pesten is produkálta a virtusait.

– De már abból elég volt.

A «Brahma és bajader» csakugyan kedves kis operaballet. A tárgya az
ismert klasszikus balladából van kölcsönözve, a melyben Brahma égi
malasztja megdicsőíti a «bűnös» szerelmet. Az indus főisten emberalakot
öltve a földre száll, s utjában szállást nyer egy bajadernél, a ki belé
szeret s akkor aztán ezek ketten versenyeznek a szép jövevény ifju
viszonszerelmeért. Ritkán kerül szinpadra a mind költői, mind zenei
szépségekben gazdag darab, mert choreographiai tekintetben is úgy van
megalkotva, hogy ahoz «két», egymással virtuositásban versenyezni képes
ballerina assoluta szükséges, a ki tánczban, játékban, pantomimikában
egymást felülmulni törekszik. Azé marad a győzelem pálmája, a melyik
több érzéssel, æsthetikai izléssel, költői felfogással és plastikai
formatökélylyel tudja a szerepét keresztül vinni. A puszta testi
ügyesség, a stereotyp betanult gráczia ebben megbukik. Drámai művészet
kell hozzá.

Maga a jelmez is valami eszményi szép. A himzett kebeltakaró s azon alul
a test szabadon, fedetlen egész a csipőig, semmi vállfüző, maga az
istenalkotta női báj, s aztán az arany csillagokkal átszőtt habkönnyű
ruha, mely minden mozdulatnál az idomhoz simul, mintha hullám közül
merülne fel az, a bokáig mezítelen lábak, ujjaikon drágaköves gyűrűkkel,
karcsu bokáik arany kösöntyűvel átszorítva. Aztán a hosszan leeresztett
haj, virágos folyondárral összetartva.

Mintha csak Scilla számára lett volna megálmodva ez a szerep. Olyan
elragadó volt benne, hogy még a nőknek is tetszett. Nemcsak tánczolni
tudott, hanem játszani is. Tudta érezni azt a szóval kifejezhetetlent,
«egy istenbe lenni szerelmesnek!»

Viharrá nőtt a taps az operaházban, s felhőszakadás volt virágból,
koszoruból; mikor elvégezte, typhonja keletkezett az enthusiasmusnak!

Előadás után felment Lándory a szinpadra, de L’Aisne Alfréd kalauzolása
mellett. A foyer ajtón olvasható volt az utasitás: «Az urak tartoznak a
szinpadon és foyerben kalapjaikat kezükben tartani!» (Tehát se feltenni,
se letenni nem szabad.) Különben a tánczfoyer meg is érdemli a
megtisztelést, a hajdani Hotel Choiseulnek a pompájával feldiszítve,
tükrei, faragványai, pilasterei, mind historiai műkincsek, a közép
fülkében a hirhedett Guimard kisasszony márvány-mellszobra.

Scilla kisasszony természetesen körül volt repkedve a pillangók
mindenféle fajától, voltak ott pézsmasphinxek, halálfej pillangók,
aranyos papiliók, pávaszemek és «vacsoravesztő-pillék», a kik mind
siettek a szárnyaikat elégetni a fényes és veszedelmes lobogványnál.
Hanem azért valamennyi szinházi mæcenás és páholy-lyon között is
meglátta Scilla Lándoryt, s mosolygó tekintettel nyujtva eléje a kezét,
közös anyanyelvükön szólt hozzá:

– No hát hogy volt ön megelégedve a kis leányával?

– Büszke voltam önre. (Lándory francziául adta a választ).

– Voltam olyan, mint Grahn Lucile?

– Jobb volt.

Megrázta hevesen a válaszért a kezét Scilla.

A habituék siettek a magasztalást fokozni, egymás sarkára tapostak a
glyceriádjaikkal.

«Ah! Tulszárnyalta Ceritot!»

«Isteni volt! Leverte Taglionit!»

«Úgy tánczolt, mint hajdan Elszler Fanny! koronázá be egy öreg
börze-király, a legpompásabb orchidæa-csokrot nyujtva át a művésznőnek,
a minőnek a virágait csak fejedelmi üvegházak produkálják, s a csokor
gyémántos karpereczczel volt összeszorítva.

Scilla finom, decens bájjal tudott minden bókot, üdvözlést viszonozni,
hanem a mikor a fényes körön keresztül furakodott egy kis, félszegvállú,
ócska kabátos emberke, tubákos orral, zölddé fakult parókával a fején,
kezében a «rendező»-könyvvel s azt mondá a művésznőnek: «ön jól
játszott, meg voltam a játékával elégedve», hát annak a nyakába borult
Scilla kisasszony s megcsókolta a borostás arczát.

– Bolondos leány, hogy összemázolta a pofámat a carminnal! Dörmögé a vén
rendező, a tarka gyapot-zsebkendőjével szorgosan letörülgetve a csók
nyomát, nehogy a felesége számon kérje otthon.

– Aztán ott legyen egy óra mulva. Sugá Scilla Lándory fülébe. Csak mi
hárman leszünk.

Azzal elmenekült az öltözőjébe.

– No ugy-e, hogy még a Brahmát is lecsalogatja a hetedik égből? Mondá
Alfréd Bertalannak, mikor együtt elhagyták az operaházat. Most gyerünk
elébb Tortonihoz, fogyaszszunk el egy tuczat osztrigát, meg egy
beafsteket.

– Hiszen ő hozzá vagyunk hiva vacsorára.

– Épen azért! Ismerem már én az ő petit soupée-it, a miket ilyen nagy
előadás után szokott adni. Az étel mind az inasnak a fejéhez repül.
Semmi sem jó neki. Persze nagyon fel van izgatva. Ilyenkor
kiállhatatlan, s haragszik érte, ha a meghivott vendége jó étvágygyal
eszik abból, a mit ő ehetetlennek talált. Én mindig jól szoktam elébb
lakni, mikor játék után «kis vacsorára» meginvitál.

Mikor egy óra mulva megérkeztek Scilla hotelébe, már folyt a patália. A
kis szerecsen bömbölve jött ki a belső szobából, az egyik kezét a
pofáján, a másikat a medaillonja revers oldalán tartva, annak a
bizonyságául, hogy kézzel lábbal kapott utasítást. Belülről pedig
hangzott az összetört porczellán csörömpölése s folyt az ékesszólás, a
miben több volt a «fripon», «canaille», «animal», mint a verbum regens.
Az ajtón benyitó előtt épen nem szinpadra való jelenet, egy szép megæra,
a ki toporzékol, s egy inas, a ki az üres tálczával a két kezében,
ijedten áll, reszkető térdekkel.

A mint aztán Scilla meglátta Bertalant, (Alfréd őtet tolta előre)
egyszerre elnevette magát.

– No ez szép volt!

– Most jönne ide Brahma!

– Hát csak jöjjön, mondá Scilla, s azzal letérdelt a földre a csészéket
felszedni, s azokat felrakta az inas kezében levő tálczára, nyájasan
beszélgetve hozzá: nem tesz semmit, jó Jean! ugyis más servicet akartam
venni. Holnap Sévresbe megyünk. Én vagyok a hibás. A szegény kis móromat
is küldje be, hadd engeszteljem ki. Nem akartam, hogy sirjon. Ilyenkor a
fejemben van a vér.

Azután felállt a puha szőnyegről s a míg nevetéstől vonaglottak a
vállai, így szólt Lándoryhoz.

– No hát, haragszik rám Brahma?

Bertalan hátra fordult Alfrédhoz.

– Hallod? Hozzád szólnak.

Erre eldobta Lándorynak a kezét a kezéből Scilla, s duzmadtan mondá:

– Uhm! Ezt már csak nem a gondolatolvasás sugta önnek.

– Hát lehet énnekem most az ön gondolatját elolvasnom, mikor
tetőtől-talpig veres kantus fedi?

Scillán az este chinai selyem japonika volt, lángszinű piros, melybe
nagy sárkányok voltak szőve aranyból. Valjon szándékosan vette ezt fel?
Elhitte tán a spiritisták rossz szeméről hallott regét. Akkor az
becsületére válik.

– Van ez alatt más is, mondá, szétnyitva a kantus elejét, s láttatni
engedve a pompás valencienne csipke corsaget alatta. No hát üljünk
asztalhoz.

S azzal átvezette az étkezőbe a vendégeit, a hol hármukra már meg volt
terítve az asztal. Maga a pamlagon foglalt helyet, a két úr két
karosszékben.

Iszonyú szeretetre méltó volt! Maga rakta az ételt a két úrnak a
tányérjára s mindent fölségesnek talált.

– Nem lehet ráismerni. Dörmögé Alfréd Bertalanhoz. A te párduczszelidítő
szemeid egészen kiforgatták a szokott valójából. Máskor nem nyelhetett
itt le senki egy piskotát sem ennél az asztalnál, kiátkoztatás nélkül.

Azután meg nagyon elkomolyodott Scilla. Szemei a távolba látszottak
bámulni. Arcza megnyúlt, átszellemült.

– Miért ez a songeuse arcz? szólt hozzá Bertalan.

Scilla a szemébe nézett merőn, két karját a feje mögé emelve, a mitől a
veres selyem kantusa elől kétfelé nyilt.

– Ha ön gondolatolvasó, hát találja ön ki, hogy miről gondolkozom én
most?

– Ki is találom.

Erre Scilla megelevenült, s a szétnyilt kantust hirtelen összecsukva a
keblén, kihivó daczczal mondá:

– No hát találja ki.

Lándorynak tetszett egy kis hókusz-pókuszt csinálni.

– Hiába rejtegeti ön magát a veres selyem mögé. A gondolat nem a szivben
lakik, hanem a fejben.

Erre Scilla a haját lehuzta a homlokára.

– Már elolvastam, mondá Bertalan.

– No hát mi az?

– Nem mondhatom el Alfréd előtt, őt nyugtalanítaná.

– Hát mondja el magyarul.

– Ha Alfréd beleegyezik.

– Ráállok. Hanem aztán most én leszek a gondolatolvasó, mondá Alfréd.

– Hát elmondom. Kezdé magyar nyelven Bertalan. Ön most azon ábrándozik,
hogy milyen jó volna a régi szerelmesétől megválni, a ki önt fénynyel,
pompával környezi, de a kit ön nem szeret, s azt fölcserélni egy
másikkal, a ki kevesebbet tud adni, de a kiért ön rajong.

No ez bizony ugyan huszáros bevágás volt!

«Régi kedves, a kit nem szeret, egy másik, a kiért rajong». Lehet, hogy
talál! De még is így kirukkolni vele! Nem valami gyöngéd tapintat.
Scilla arczáról bizony könnyű volt leolvasni az erre támadt gondolatot
még Alfrédnak is. A száját elpittyeszté, fanyalogva a vállát elvonta, s
aztán csendesen ingatta a fejét, mintha mondaná, hogy ez nincs
eltalálva.

Lándory pedig megengedte magának azt az élvezetet, hogy elébb
gyönyörködjék a hypnotizáltja tévedésében, mielőtt felébresztené.

– De ha megmondom önnek a régi szeretőjének és az újnak a neveit, akkor
nem fog ön így ajkat pittyeszteni felém.

– Tőlem megnevezheti őket. Halljam.

– Hát a régi szerető neve «Terpsychore», az újé pedig «Melpomene».

E két szóra, mint a kit az álomkórból ébreszt fel a mester, ugrott fel a
helyéből Scilla, s megkapta Bertalan kezét, kerekre felnyilt szemekkel
tekintve reá.

– Hát ön csakugyan büvész? Hogy meglátja a szivem fenekén, a mit
gondolok, érezek, álmodom? Hogy én utálom a balletet, s szeretnék drámai
szinésznő lenni?

S mintha capitulálna a hódító előtt, félre simítá egészen a szép
homlokáról a hajtincseket s a válláról le hagyta csúszni a lángvörös
köntöst egész a kebléig. «Ez» ellen nem védnek meg az amuletek.

– Nos? Nos? Hát kitalálta? zaklatódék Alfréd.

– Csendesen. Csitítá Scilla. Még beszédünk van egymással (s újra
magyarul szólt). Hát hogy találta ön ezt ki?

– Nincs benne semmi büvészet. Önt ma látni kellett, mikor azoknak a
hódolatát fogadta, a kik önt az első világhírű ballerinák fölé emelték,
s aztán, mikor az a kis kopott emberke azt mondá önnek, hogy «jól
játszott».

– Lássa ön, ez igaz. Én holdkórosa vagyok annak az ábrándnak, hogy
valaha drámai szinésznő lehetnék. Titokban Phædrát tanulom. Akarja ön
meghallani, hogyan szavalom Phædrát? hogyan játszom el? Igen? Akkor
jöjjön el holnap este hozzám. Csak ketten leszünk. S akkor aztán jósolja
meg, hogy leszek-e valaha az új kedvesemé, a kiért rajongok?

– Eljövök.

– De már elég legyen a chaldæai discursusból, förmedt fel Alfréd, a
kinek sehogy sem tetszett mind az, a mit Scilla arczából leolvasott. Mi
az ördögről tudnak önök olyan nagy animoval értekezni?

Scilla kisasszony macskai hunyorgással fordult feléje s kész volt a
válaszával.

– Monsieur Lándory könnyen kitalálta, hogy a mire most gondolék, a mi
úgy elszomorított, az, hogy szegény apám és anyám nem lehet most itt
velem, hogy sikereimnek örülhetnének.

– Ühm! Dörmögé Alfréd. Soha sem tudtam, hogy önnek az apját
Terpsychorenak, s az anyját Melpomenénak hiják.

Lándory másnap addig kutatott a passagé de L’opera és a Palais Royal
könyvárus boltjaiban, míg rátalált arra a ritka műre, melyben Páris
minden nevezetes házának, palotájának történetét összegyüjtve találni.
Itt ráakadt annak a palotának a történetére is, a melyben most Scilla
kisasszony lakik. Valamikor Soubise herczeg építteté azt Guimard
kisasszony számára, a ki lábai hegyével az operát hirhedetté, a
herczeget pedig tönkre tette, a dicsőséges Phryne halála után a palotát
kisorsolták, s aztán folyvást egyik kézről a másikra került, hirhedett
bankárok, herczegek, tábornagyok laktak benne a kedveseikkel, a kiket
mind ugyanaz a végzet ért utol, a mi első megalkotóját. De L’Aisne
Alfréd örökség utján jutott hozzá. Örökölte a palotának a hivatását is.
Megajándékozta vele Scilla kisasszonyt. (Valamikor Perrigeaux bankár
félmillió frankért vette azt át a lutrin nyertes Dulan grófnétól).

Lándory mikor azt olvasta, visszagondolt arra az időre, a mikor ő ennek
a félistennőnek negyedmagával száz forintot adott össze havonkint.

De hát van-e a szivben is «tabula Cebethis?»

Hét órakor ott volt a palotában. Az előszobában az inas azzal a szomorú
hirrel fogadta, hogy a kisasszony irtóztató migraineben szenved, senkit
sem fogad ma. Átadta neki hát a látogató jegyét. A mint aztán az inas a
nevét meglátta, egyszerre gömbölyűre kerekedett az arcza.

– Ah! A monsieur számára nincs migraineje a kisasszonynak. Tessék
besétálni.

Lándory gondolta magában, «ha én ilyen gyorsan tudnék migrainet
gyógyítani, gazdagabb lennék mint Pereire».

Tudta már a járást, nem várt a kis szerecsenre, odatalál az irószobába.
Ott várt rá Scilla.

A legszigorubb toilettje volt: állig érő kashmir ruha; a haja egyszerűen
felkontyozva, minden fejdísz nélkül; egészen úrihölgynek nézett ki.

Kezét nyujtá az érkezőnek.

– Ön pontosan megérkezett!

– Ebédelt ön már? kérdezé Lándory.

– Igen. Az olympi ebédet.

– Milyen az?

– Négy lat félig nyers hús és egy darab pirítottkenyérhéj.

– Ah! Így élnek az istenasszonyok?

– Igen. Mikor nagy szerepük van.

– Tehát ön egészen komolyan vette a mai próbatétet?

– Nézze ön, szólt Scilla, az iróasztalához vezetve Lándoryt. Egész
napomat tanulmányokkal töltöttem.

Az asztala tele volt birálatokkal, essayekkel, arczképekkel és
costumerajzokkal; három tanagra figura is oda volt állítva, külömböző
görög ruhákban.

– Melyiket tartja ön ezek közül Phædra szerepéhez a legalkalmasabbnak?

Lándory egy zuzmó-zöld peplumba burkolt alakra mutatott: «ez a legjobb».

Scillának nagyot villant a szeme.

– No lám! Azzal felemelte a szobrocskát. Alul a talapzatára ez a név
volt vésve: «Phædra». Nekem is ez tetszik legjobban. Tehát ezt
válasszuk. Öt percz mulva készen leszek.

– Jelmezben akarja ön a próbát tenni?

– Hát hiszen ebben a feszes ruhában csak nem tehetem, a miben a karomat
nem birom a vállamig emelni, s a térdeim össze vannak kötve. A míg
átöltözöm, addig lépjen ön be kis szinházamba, érdemes lesz benne
körülnézni.

Azzal átvezette Bertalant abba a gyönyörű szép terembe, melyet Soubise
herczeg, baroque stilben szinházul építtetett, a hol hirhedett művészek
és művésznők énekeltek, tánczoltak, zenéztek, egyedül az ő és Guimard
kisasszony mulattatására. Szobrász, festész, építész, vésnök, aranyozó,
zománczozó, kárpitos és mozaikrakó versenyzett egymással a teremnek
műpompával tuldiszítésében.

Csak egy háromágú kandelaber terjesztett világosságot a muzsák
templomában.

– Majd mindjárt lesz itt nagyobb világosság, mondá Scilla, s egy
látszólag antik óra mutatóját előre tolva, egyszerre kigyulladt tizenkét
villanylámpa a prosceniumon: akkor még Párisban is újdonság.

Ekkor aztán teljesen lehetett élvezni a remek decorativ művészet
összhatását.

Valóban nem telt bele több öt percznél, hogy Scilla visszajött az
öltözőből. A görög jelmezhez nem volt szüksége öltöztetőnőre.

Tökéletesen olyan volt az alakja, mint ott azon a tanagra szobrocskán.
Bertalan nem titkolhatta el meglepetését.

– Meg van ön elégedve a jelmezzel? kérdé Scilla, körül fordulva elötte,
hogy minden oldalról szemle alá vehesse.

– Nagyon jól van. Csak egy kissé a bal karja feszesen van a palástba
burkolva.

– Azért teszem, hogy így is hajlandó vagyok sokat hadonázni a két
karommal. Jobb ha az egyik némileg akadályozva van.

A vékony öltöny, festői ránczaival takarta és elárulta a test
szépségeit.

– Mit kiván ön, hogy elszavaljak?

– Azt a jelenetet, a midőn dajkájának bevallja titkolt szenvedélyét.

Scilla fölment a kis szinpadra, melynek tündéri diszletei közé
tökéletesen odaillett a megjelenése.

Elkezdett szavalni.

Szép, csengő hangja volt. Nem oly mély ugyan, a minőt e szerep világhírű
személyesítőinél megszoktunk: Rachelnél, Ristorinál, de volt benne
valami varázs, midőn e fiatal, üde hang anyai érzelmeket, bűnös
szenvedélyeket fejez ki.

Bertalan önkéntelenül tapsra gerjedt.

– Nagyon szépen szavalt ön; csak a hangját oszsza be nagyobb
mérséklettel. Azt szeretem, hogy nem utánozza dicső mintaképeit, hanem
eredeti akar lenni. Előttem a megbotlott eredetiség többet ér, mint a
más nyomain győztes utánzat.

– Nem rítt ki belőlem a balettánczosnő?

– Sőt inkább nagyon is mérsékelte ön a mozdulatait.

– Hát számíthatok a másik szeretőmnél viszonszerelemre?

– Én azt hiszem, hogy igen. Ámbár felbiztatni nem akarnám. Melpomene
konyhája szegény.

– Azt gondolja ön, hogy mikor balletet tánczolok, szabad még annyit is
ebédelnem? Akkor még kenyérhéjat sem kapok. Hát tesz-e az különbséget,
hogy porczellánt vágok-e az inasomnak a fejéhez, vagy cseréptányért?

– Hát halljuk most a második felvonást. Phædrának a jelenetét
Hyppolittal.

– Igen. De az nehezen megy Hyppolit nélkül.

– Hát majd én olvasom a Hyppolit szerepét.

– Ah! ön megtenné azt? Nem mertem rá kérni.

– Hát ha lehettem önnek egyszer egy negyedrész apja, most mért ne
lehetnék egy fél fia? Hanem én nem tudok szavalni.

– Csak olvassa a verset és marquirozzon.

Bertalan fölment Scillához a szinpadra s megkezdődött a jelenet.

Igen szépen összement az egész.

Most már Scillán volt a sor, hogy Bertalant megdicsérje.

– Hisz ön kitünően adja Hyppolitot.

– Hát a milyen fajankó ez a Hyppolit, olyan fajankó én is tudok lenni.
Hanem már most lássuk ennek a felvonásnak a végjelenetét. Phædra
kétségbeesik a fölött, hogy Hyppolit nem viszonozta a szerelmét,
odarohan hozzá, kirántja a fiának a kardját, először meg akarja vele
ölni magát, azután, hogy a merényletében a dajkája által
megakadályoztatik, elviszi magával a martalékul ejtett kardot. Hyppolit,
a sárkányölő vitéz pedig csak nézi, hogy a legszükségesebb eszközét, a
kardját ugyan viszi ám magával a mama. De hát ha én vagyok Hyppolit, az
én velem nem fog menni, mert én nem hagyom a mamának, hogy elvegye a
kardomat, hanem meg fogom a két kezét s azt mondom neki, hogy «hohó,
édes! az én kardom nem laskavágó kés, annak hagyj békét; ha én kard
nélkül maradok, a kapitányom a dunkliba csukat». Egyszóval, szeretném én
látni, hogy veszi el a kardot akár Rachel, akár Ristori, ha én vagyok
Hyppolit? S hogy csinál aztán három felvonást a jó Racine a darabhoz?

Scilla nevetésre fakadt.

– Az igaz, hogy az mindig nagy kérdés marad. Hanem hát én találtam ki
valami lehetőséget, a mi elhihetővé teszi ezt a jelenést.

– Kiváncsi vagyok rá.

– Hát én így terveztem azt ki. Phædra, szerelmi dühében odarohan
Hyppolithoz. Úgy tesz, mintha át akarná ölelni, meg akarná csókolni.
Hyppolit szüzies iszonyattal fordítja félre a fejét s két ellenző
kezével visszatiltólag takarja el az arczát. Ekkor rántja ki orozva a
kardját hüvelyéből Phædra, a kit aztán magával hurczol a dajka. Hyppolit
folyvást elfordulva marad, iszonyattól, utálattól eltelve, s csak akkor
veszi észre, hogy nincsen kardja, mikor már Phædra elment.

– No ez megkisérelhető.

– Próbáljuk meg. Ez a hajamból hihúzott arany nyíl legyen a kard, ezt
ide dugjuk az ön habitjának[3] a gomblyukába. Ezt kell nekem elrabolnom.
Leteheti a könyvet, nincs Hyppolitnak semmi közbeszólása.

S aztán elpróbálta a maga kigondolta jelenetet. Phædra erőszakkal át
akarja karolni, megcsókolni Hyppolitot. Az pedig irtózva védi magát az
ölelés ellen, mi közben Phædra elragadja a kardját.

Nagyon jól sikerült. Bertalan szentül meg tudta védelmezni Hyppolitnak
az erényét. Scilla el tudta ragadni a hajnyilat a gomblyukából. Akkor
aztán féktelen nevetésben tört ki s elkezdett tapsolni, ő tapsolt
Lándorynak:

– Hahaha! Bravo! bravo! ön remekül adta Hyppolitot. Igaz, hogy ön az
életben is valódi képmása Hyppolitnak?

S ránézett azzal a szenteket elcsábító tündérmosolyával.



A PUSZTAI RÓZSA.

Csak ketten voltak egyedül: a férfi és a nő.

Ennek minden íze, mozdulatja csáb: ajkán gyönyörre hivó gúnymosoly;
szemében holtakat feltámasztó láng, suttogó szava elandalító, kaczagása
észvesztő; szobor alakján könnyű csalán szövet, mely alatt a
szivdobogást lehet látni, egész megjelenése igézetet, varázst terjeszt
maga körül.

De ha a férfi egy sovár tekintettel, egy téveteg ujjhegy érintésével
elárulja, hogy e varázs bűvkörébe jutott, akkor el van veszve. Ki fogják
nevetni. «Te is olyan vagy, mint a többi».

– Tegezzen engem! szól megragadva forró kezével Lándory kezét. Tudja,
miként hajdan, mikor kis lóti-futi leányka voltam. Senki a világon önön
kívül nem mondja nekem azt, hogy «te!»

– Jól van, kis Katiczám! Hát ülj ide mellém. Zsémbelni fogok veled,
miként hajdan. Megbirállak.

– Reszketek előtte.

– Mikor ballettet tánczolsz, akkor valóban drámai művésznő vagy; hanem
mikor drámát szavalsz, akkor ballerina vagy.

Scilla pajkosan mosolygott. «Ez» most védi magát. Birálni egy művésznőt,
annyi mint jéghegyeket rakni kettőjük közé.

– Nem játszottam elég szenvedélylyel? kérdezé, két kezét Bertalan
vállára téve, s az arczát arra fektetve.

– Nagyon is sokkal. Elfelejtetted, hogy a szerelmi vallomást egy anya
teszi; kinek az indulat kitörései közt elárult szenvedélyétől magának is
vissza kell ijedni, a ki megretten attól, a mit kimondott, s jéggé
fagyni érzi ereiben a vért, midőn fiának az arczán az iszony kifejezését
meglátja. A vak indulat, s az ösztönszerű, a soha meg nem ölhető
szemérem küzd egymással szivében, s azt visszatükrözni az arcznak, ezt
tolmácsolni a hangnak: ez a művészi feladat. S ezt nem oldottad meg.
Olyan szerelmes voltál, a milyennek lenni szabad. Igaz, hogy csak
magadban játsztál, mert én sem voltam az igazi Hyppolit.

– Nagyon is igazi volt ön. Önnek a szíve a Lethe vizébe van mártva,
úgy-e?

Lándory elnevette magát.

– Ki mondta ezt neked? Azok az ismerőseid úgy-e? a kik velem el szoktak
járni azokba a zajos mulatságokba, a hol minden szabad. Hát mondok én
neked egy adomát, talán ismered is, magyar emberrel történt. Feljött
Párisba, beült a vendéglőbe. Hozatott magának pezsgőt. Mindjárt
egyszerre négy palaczkkal. Azután egy vedret kért, felnyittatta mind a
négy üveget s beleöntötte a pezsgőt. Akkor azután előhozatta a magával
hozott pinczetokot, abból kivette a tokaji boros palaczkot, s
beléállította a pezsgős vederbe: «a ti pezsgőtök csak hűtőnek jó az én
boromhoz!»

– Ah! És ön is tartogat ilyen nektárt?

– Hát, ha akarod, elmondok neked egy kis történetet. Ez ugyan eltér
azoknak a mulatságoknak a tenorától, a hol a hölgyek az asztalra föltett
lábaikkal dobolnak, s a pezsgő közzé essbouquet-t töltenek; hanem annál
több nádzizegés, kuvikhang és békavartyogás van benne, s jó lesz, ha a
palástodat a vállad körül burkolod, mert meg fogsz fázni tőle.

– Oh én imádom a nádast! Olyan történet lesz ez, a hol a nádsuhogás
között szeretnek?

Azzal odakuporodott a persa szőnyegre Bertalan lába elé, s a két térdét
a kezei közé fogva, áhítattal hallgatott a meséjére.

– Mikor abban a hirhedett rémbűnperben vizsgáló biró voltam, egy
rendkívüli eset adta elő magát. Egyikét a leg- veszedelmesebb
rablóhősöknek semmi módon nem sikerült kézrekeríteni. Ez nem volt semmi
bandának vezére, egyedül dolgozott. Nem tartott czimborákat, a kik
elárulhatnák, a kik tanuskodhatnának ellene, maga járt mindig. Gyors
futó paripáján ott jelent meg, a hol nem várták, s különösen utazó
kereskedőket szeretett kifosztogatni. Kegyetlenkedett is, gyilkolt és az
alvókra rágyujtotta a házat boszuból. A hatóságok mindent elkövettek,
hogy elfogják, de nem mentek semmire. Ha üldözőbe vették pandurokkal,
katonákkal, bevette magát az ingoványok berkeibe s oda menjen utána, a
ki az életét megunta! A nádasok tekervényes utain csak egyesével lehet
előre haladni, s a rabló biztos lövő volt. A repülő kócsagot lelőtte
egyes golyóval. Ezt a fenhéjázó nevet adta magának: «Oroszlán Gabi». Az
ecsedi láp volt az ő birodalma, ott bujdogált télen nyáron, hozzá edzve
minden zegernye időhöz, mint egy vadember. Volt a nádasban öt-hat
sátora, hol az egyikben, hol a másikban tanyázott. Azokhoz pedig
veszedelmes volt közelíteni, mert még a gyermeket sem kimélte, ha az
bibicztojás szedés közben a tanyájára talált bukkanni. A paripája is
egyetértett vele. A betyár az igazi megtestesült Centaur; a mi lélek van
benne, az megoszlik közte és a ménje között. Ez is tudja, hogy nekik
«kettőjüknek» ellensége az egész emberi társaság. Mikor a gazdája
alszik, ő ébren van; s ha meghallja nagy távolban a dobogást, nagyot
nyerít, fölébreszti. Még azonkívül volt egy állat, a ki a külvilággal
fentartá a postajárást Oroszlán Gabinál. Embernek nem mondhatom,
daczára, hogy két lábon jár s késsel eszi a szalonnát: egy kis nyomorék
czigány; félnederes és néma. De nem süket, csak beszélni nem tud.
Állatoknak, madaraknak a hangját tudja utánozni: ez az ő titkos beszéde.
S Oroszlán Gabi érti e beszédet. Mert közel jönni a Vidrának sem szabad
hozzá. Csak a nádas bozótjából füttyönget madarak szavával, kutya,
farkas vonítással, röfögéssel, nyerítéssel, kecske mekegéssel arra felé,
a honnan a füstöt felszállni látja. Arra aztán válaszol neki a rabló
puskalövésekkel. A hány lövés, annyi óra. A «Vidra» megviszi az órák
számát oda, a honnan küldték. A sárgarigó-fütty azt jelenti: «jöhetsz,
nincs semmi veszedelem;» a sirály-sivítás azt mondja: «ki ne jőjj,
veszély van!» a nádiveréb furcsa éneklése azt jelenti: «most jőjj ki,
mert veszély van». S a ki ezeket az üzeneteket küldi, az a «pusztai
rózsa».

– Ah! szólalt meg érdeklődve Scilla, karját Bertalan térdére nyugtatva.
Ön látta őt?

– Így hevert az is egyszer a lábam előtt, s hallgatta, hogy mit mesélek?

– Szép volt-e? Hogy találkozott vele?

– Hadd folytassam a mesét rendén. Ő volt a betyár szeretője. A pusztai
csárdás leánya. A nagy sziksós pusztán nem volt más ház, csak az a
csárda. A mióta vasút szeli át a vidéket, nagyon alászállt a dolga, alig
van vendége. Hanem azért a csárdás leánya suhogó selyemben jár, s arany
lánczot hord a nyakán, drága csipkéből van a köténye fodra. A
legkonokabb rablók is rendesen a szeretőjük révén esnek a kelepczébe. De
a csalányosi csárdás Éviczája nem volt semmi pénzen megvehető, hogy a
kedvesét elárulja. Hiába csörgették ez előtt az aranynyal telt erszényt,
hiába ropogtatták előtte a bankót, nem akart tudni az Oroszlán Gabiról.
Ellenben ha a pandurok nagy erővel jöttek s lesbe bujtak el a csárda
padlásán, a buczkák között; akkor ott süthették a makkot hetedhét
számra, az Oroszlán Gabinak színe világát sem látta senki. Hirül adta
neki a madárszó! «Ki ne jőjj, mert veszély van.» Ha pedig csak
hárman-négyen jöttek, álruhában, eldugott fegyverekkel, akkor az Évicza
jól megvendégelte őket, ott marasztá vacsorára, sütött, főzött, a
legjobb borát hozta fel, tizenkét gyertyát rakott fel az asztalra, míg
egyszer úgy éjféltájon belövöldöztek az ablakon: akkor aztán «ki le a
pinczébe! ki fel a kéménybe!» menekült, ki merre látott, s jó szerencse
volt, ha az Oroszlán Gabi csak a lovaikat vitte el magával. Ekkor mondta
az a madár: «jőjj ki, mert veszély van!» Az oroszlán Gabi aztán bejött;
előhúzta fülénél fogva az elbujt üldözőit, oda ültette őket az
asztalhoz, bort hozatott nekik: s azoknak dalolni kellett az ő nótáját,
a míg ő az Éviczával járta a kopogóst: egyik kezében a dupla puska, a
másikban a boros palaczk. Néha megtette azt, hogy a puskája csövét
töltette meg borral, s abból kellett kiinni az áldomást az üldözőjének,
halálrettegés közt, a míg Évicza dalolta hozzá, hogy «arany itcze, réz a
messző; azért járok olyan késő, angyalom, kicsikém, tehozzád».

– Ez aztán másforma figura, mint a Closerie de Lilas cancan tánczosnői,
mondá Scilla: csakúgy nyelve az elbeszélést.

– Hát az Oroszlán Gabit csak nem tudta elfogni, a hogy a nóta mondja:
«sem a Jászság, sem a Kunság, sem az apáti biróság!» Kincseket igértek
már az Éviczának, hogy legyen árulójává; de az nem adta el a szeretőjét
pénzért. Ha nem adja a pusztai rózsa a maga rózsáját aranyért,
gyémántért, majd odaadja egy külömb rózsáért. De ki áll ki erre a
rózsaversenyre? Száz lelke legyen, mint száz levele az igazi rózsának, s
tövise is legyen, hogy azt is megszúrja, a kit szeret, azt is, a kit nem
szeret. Hát csak nem akart ilyen legény lenni senki. Pedig más mód nem
volt, a rablót megejteni. Engem nem hagyott aludni a szégyen, a
boszuság, hogy egyetlen vakmerő kalandor daczolhat az egész
társadalommal, s megmarad a kitépett méregfa bennszakadt gyökerének, a
miből az újra kisarjadjon. Gondoltam valamit. Nem szóltam felőle
senkinek. Előhozattam azt a jó betyárparipát, a min egykor Rózsa Sándor
barangolta be az egész alföldi pusztákat. Ez is olyan lelkes állat, mint
az Oroszlán Gabié. Soha el nem fárad, soha meg nem botlik. Oda lehet
neki dobni a kantárszárat, tudja merre az út? mikor mind a két kézre
szükség van a puskával czélzáshoz. Mikor meg vissza kell fordulni és az
üldözőkkel szembeszállni, s a puskák ropognak, olyan jól érti a tánczot,
jobbra-balra finczol, hogy nehéz legyen találni; mikor aztán a lovagjára
kerül a lövés sora, egy térdszorítás, s a mén megáll, mereven, mintha
érczből volna öntve; bevárja, míg a két lövés eldördül, akkor aztán
villámsebesen megfordul és vágtat előre, egérutat nyerni a gazdájának,
hogy újra tölthesse a fegyverét.

Scilla úgy didergett, úgy borzongott: az arcza is elkékült-zöldült.

– Ezt a lovat adattam magam alá. S ez nem tűr el mindenféle embert a
hátán, ha csak azt nem érzi, hogy emberére akadt. Elébb kipróbálja a
lovasát. Oldalt ugrik, ágoskodik, ijedezik, a fejét felhányja, hogy majd
orron üti vele a nyeregben ülőt; megmerevíti a nyakát, hogy se jobbra,
se balra kormányozni nem lehet; sebes futtában hirtelen megtorpan: azt
várva, hogy a lovagja a fején keresztül repüljön, csak akkor aztán,
mikor a zablát tartó kéz és a sarkantyú tudatta vele, hogy méltó urára
talált, akkor megadja magát, s azontúl aztán olyan mint a kezes bárány,
vagy a tüzes sárkány, a hogy szólnak hozzá.

Most meg már melege kezd lenni Scillának.

– Tehát először is a betyár lovát kellett meghódítanom. Mert az híve
marad a volt gazdájának, mikor az már a börtönben ül is. Ha pandur alá
adják, megteszi, hogy akkor rázkódik meg alatta, mikor az épen lőni
készül. Mikor ezzel elkészültem, akkor pitykés dolmányt, czifra szürt
vettem fel, mind olyat, a mit már betyár viselt: tömlöczszag érzett
rajta. A darutollas kalapomon két oldalt is lyuk volt, a hogy a golyó
átütötte a Bogár Jancsi fején.

Scilla egész testén bizsergő csiklandás futott végig; nevetett, mint a
gyerek féltében.

– Egy éjjel aztán felkaptam a paripára, s neki indultam a pusztának. Nem
vittem magammal mást, mint a medvelövő fegyveremet.

– Ön lőni is tud?

– Egész életünkben azt tanuljuk. Holdvilágos éj volt, mikor a Csalányosi
csárda udvarára értem. Itt éjjel mindig ébren vannak. Azt sem tudni,
mikor alhatnak. A lovamat felnyergelten oda kötöttem a cserény
czölöpéhez s bementem a csárdába. Az ivó szobában csak a Vidra czigány
volt, az is aludt a kuczkóban, vagy legalább úgy tett; erősen meg
kellett rugdalnom, hogy fölébredjen. – «Költsd fel a korcsmárost, hozzon
a legjobb borából! s ha van szép leánya, küldje inkább attól.» Azzal
levágtam magam a lóczára, a kétcsövű puskámat az asztalra csapva. –
Rövid időn előjött a leány. Én az asztalra dőltem, félkönyökre,
kalapomat a szemembe húzva s úgy tettem, mintha rá se néznék. Nem volt
egészen felöltözve, csak a fehér alsószoknya volt rajta s a derekán egy
tarka cziczkendő átkötve; a feje borzas, hanyagul burkolva egy
rózsaszínű selyem kendőbe. Mikor elém tette a boros üveget meg a
poharat, rárivaltam; «még öt palaczkkal hozz! nem iszom én a bort
findzsából!» s azzal ledobtam az asztalról a poharat. Az első palaczkot
aztán kiittam «könyv nélkül» egy hajtókába. A leány elhozta a másik öt
palaczkot s betyár emberséggel mindegyikhez egy égő gyertyát tett. «Vidd
innen nekem ezt a sok zsidósábeszt!» mordultam én rá. – «Hát kend nem
szereti a szépet?» veté oda félvállról. (Annak mondják ezt, a kinek nem
kell az égő gyertya.) – «Van rajtad mit nézni! Vidd innen! Most is annak
vagyok a koldusa!» – Azzal a másik palaczkot kezembe véve, azt mondám,
«héjh te leány: kóstold meg elébb ezt a bort, nem tettél-e bele
valamit?»

– Etetőt talán csak nem. – «Nem ám, de itatót, a mitől utánad szaladok.»
– «Ne féljen kend: nem vagyok én dáma!» – «Ha vagy, se nekem vagy.»
Azzal félig kiittam a második palaczkot. Az asztalra is öntöttem belőle
s abból a borfoltból az ujammal elkezdtem szamarat rajzolni, négy
lábbal, két füllel. Ehez is értek. «Tán bizony megcsalta kendet a
babája?» kérdé tőlem a lány a szemembe iparkodva nézni. Én leráztam őt a
nyakamról gorombán, hanem aztán annál nyájasabb voltam a kis vakarcs
czigányhoz: «eredj édes szógám, adj szénát a lovamnak; de ne kösd be az
istállóba, még ma hajnal előtt odább megyek rajta.» – «Ejh hová menne
kend? mondá a leány. Nézze, hogy villámlik: idejön a fergeteg.» –
«Mosott az már meg engemet máskor is.» – «No csak maradjon itt, vetve a
jó paplanos ágy.» Erre készen volt a nótám: «nem fekszem én az ágyadra;
mert elalszom éjszakára!» a végét aztán ő dalolta el: «ne félj, majd
felköltlek jókor, éjfél után két órakor.» – A nótáról eszembe jutott
más. «Hej te czigány! Nem tudod a szárazfát ríkatni?» a kis gnom
vigyorogva mutatta, hogy kész rá, s előszedve a zabos ládából egy törött
oldalú hegedűt, oda ált elém, hogy hát melyik az én nótám? «Volt nekem
egy daru szőrű paripám!» A czigány húzta, én meg daloltam. «Majd én
addig megitatom kendnek a lovát,» monda a leány és kisietett az
ivószobából. Mind a lóról, mind a szerszámról meggyőződhetett, hogy az
igazi szegénylegény készség. Ekkor aztán meg is becsült. Bement a belső
szobába, s parádéba tette magát. Mikor a nótám az utolsó versét járta:
«Volt szeretőm: esztendeig sirattam. Ő volt az én mindennapi halottam.
Most is meg van a hűtelen; de másnál. Hej de hiszen több is veszett
Mohácsnál» már akkor ő utánam dalolta odabenn; s mikor ujra bejött, úgy
ki volt nyalva, mint egy kisasszony. Tarka selyem viganója, körül
csipkefodorral, kifűzött pruszlikja, patyolat dudoros ingujjal;
csipkekendővel a nyaka és keble átkötve. Most mutatta aztán meg, hogy
kicsoda ő? Aranyzománczba játszó barnapiros arcza, két nagy parázsszeme,
sugár szemöldöke, cseresznye ajkai, s az a göndör, szénfekete haja, mely
egyetlen varkocsba fonva, pántlikacsokrával a viganója szélét verte. S
hozzá milyen termet! Csak a nemes paripával lehet azt méltán
összehasonlítani. Mikor az emberhez közel jött, úgy érezte, mintha égő
tűz közelednék felé. – Oda ült mellém a lóczára: a vállamhoz simult,
átkarolta a nyakamat. – Éppen úgy, mint te most. Hanem én eltoltam őt
szépen magamtól; épen így: mert nem hagytam magamat elámíttatni. Csak
azért borult rám, hogy kitanulja, milyen inget hordok a pruszlikom
alatt? Arra is volt gondom; igazi háziszövésű gyolcs volt az, nem gyári
szövet; hanem a kezemet nem hagytam neki megfogdosni. Az nem volt elég
kérges. – Híven adtam az elbúsult betyárt. S az egy szál czigány mellett
eldaloltam azt a betyár nótát, amit még akkor nem ismertek, csak az
ecsedi láp körül.

– Eldanolná ön az én kedvemért is? szólt kezeit könyörgésre összetéve
Scilla.

– El biz én. Ha az Évicza kedvéért megtettem, mért ne tenném meg a
tiedért is.

Bertalannak gyönyörű szép bariton hangja volt, s az elénekelt dal egyike
azoknak a melodia-gazdag betyár nótáknak, a mikben a puszta egész
regényessége ki van fejezve, a távol hangzó pásztor tilinkóval, s a
vihar süvöltésével.

  «Korcsmárosné, nekünk halat süssék kend!
  Azután meg czitronyos bort adjék kend!
  Szolgálóját estrázsára állítsa kend,
  Ha zsandár jő, nekünk hírül adja kend!

  Egyszer csak jő a szolgáló ijedve:
  Kilencz zsandár közeledik fegyverbe.
  De a betyár felkap a pej lovára:
  Bevágtat a délibábos pusztára.

Scilla végig nyult hanyatt a szönyegen; két karját a feje alá téve, s
úgy itta, lehelte, szívta magába a mámorító dalt, mely könnyeket csal
annak a szemébe, a ki azt hallja, a nélkül, hogy tudná miért?

– Mikor vége volt nótának, ott ült a leány az ölemben; nagy volt a
zivatar odakünn; nem lehetett odább mennem hajnalban.

De még másnap hajnalban sem. A szép leány le nem szakadt a nyakamból. Ha
én elhagytam, a lovamat csókolta összevisza. S mivel vettem meg a szívét
a pusztai rózsának olyan nagyon? Talán leginkább azokkal a mesékkel, a
miket az emlékezetembe égetett rémper kalandjai adtak a kezemre. Magam
lettem volna azoknak a hőse. Este azokon a regéken aludt el, hajnalban
azokra ébredt; még álmában is tovább szőtte, fonta. Vetélytársa lettem
Oroszlán Gabinak! Csak az volt a kérdés, hogy melyikünket hagyja élve a
puszták rózsája? Mert hogy egyikünket meg fog ölni, az már bizonyos
volt. Talán épen azt, a melyiket jobban megszeretett? Mert soha sem
lehet tudni azt a leánynál, hogy mikor válik a szerelme gyilokká? Most
is megkap a láz, mikor visszagondolok rá. Nap nappal, hold éjjel se
kelt, se nyugodott: nem volt nekünk idő! Egy darab ellopott
örökkévalóság! Csak egy imádsága volt: «együtt kárhozzunk el!»

Scilla maga sem tudta, mit csinál: odakúszott Bertalan lábához s az
elkapott kezének minden ujját egyenkint akarta eltördelni.

Az pedig folytatta a mesét.

– A harmadik nap hajnala is ott virradt rám. Még a napot is ott töltém.
A korcsmárost tartottam pénzzel, az kis istennek nevezett. A leány
szidta az apját, hogy minek veszi el tőlem a pénzt? Felakasztják érte.
Tizszer is fel akartam ülni a lovamra, meg lehuzott a kengyelből,
fülembe dalolva: «Maradj még! Ne menj el! Ne vidd a nyugalmam el! Nem
birok a szivemmel!» Az nap délután a Vidra czigány eltünt a csárdából, a
kit én mindég szemmel tartottam. Estére megint visszakerült. Csak az
ujjaival mutogatott valamit a leánynak, a mit én nem értettem meg. Késő
éjig el nem távozott a leány mellőlem. A földön hentergett előttem, sirt
és átkozta magát. Aztán megint danolt és kaczagott. Odáig még azt sem
kérdezte tőlem, hogy hínak? Neki csak «angyalom» voltam. Észrevettem
rajta, hogy valahányszor a fali óra üt, felrezzen: az ablakra tekint,
aztán megint átölel, ott maraszt. A mint aztán az éjfélt elütötte az
óra, akkor megragadja a vállamat s azt súgja a fülembe: «most már fuss!
az Oroszlán Gabi jön! Itt ne találjon, mert meghalsz!»

Scilla összerázkódott, mintha villanyütés érte volna.

– Tehát nem engem árult el hanem a rablót! Az én rózsám lett a nyertes!
– Én fölkeltem csendesen, a puskámat felvéve, indultam kifelé. – «Nem
veszed fel a szűröd?» kérdé a leány, a fogasra akasztott tulipános
szűröm után nyúlva. «Csak hadd lógjon ottan, mondám neki: visszajövök
érte.» – «Te visszajösz?» kérdé nagy szemlobbanással, hogy szinte
világosabb lett a szoba a szeme villanásától. – «Ugyan visszajövök! Mert
ha ő az Oroszlán Gabi, én meg vagyok, a ki vagyok: a Villám Bandi!
Szemközt megyek rája: s vagy ő esz meg engem, vagy én sujtom őtet
agyon.»

Scilla térdre állt s kezeit imára kulcsolta.

– Az is így térdepelt elém. Megfogta a kezem. Én kiszakítottam magamat a
keze közül s kimentem az udvarra. A lovam ott állt felnyergelve.
Megvizsgáltam rajta mindent: nincs-e megeresztve a terhelője? nem
dugtak-e taplót a fülébe? A leány oda is utánam jött s fülembe súgott,
«nézd meg a puskád csövét, nem tömtek-e bele földet? a czigány az ő
embere!»

Megköszöntem a figyelmeztetést, s új töltényt tettem a puskámba.

Azzal nyeregbe vetettem magamat s kivágtattam a fenyérre. A hold épen
akkor jött fel: fogytán volt már; egész vörösen támadt elő a mocsár
ködéből. Egy falka vadlúd repült végig az égen nagy gágogva. Nagy
éjmadarak suhogtak körülöttem, alant járó röpttel. – A távolból
milliónyi béka brekegése hangzott, közbe a mocsári gázló, a bölömbika
mély búgása. A hold még semmi világot sem adott, csak a láthatár
gőzkörét festé izzó rézszínűre, csupán a csillagfénynél kellett magamat
tájékoznom. – A puszta széles világ, s a betyár nem keresi az utat. –
Legelőször is felkaptattam egy magasabb buczkára, jól vigyázva, hogy az
útba eső tömpölyökbe, «angyalhullásokba» bele ne zuhanjak a lovammal. A
buczka tetején levő nyirfák és ezüstlevelű nyárbokrok elég jól
elrejtettek, míg én jól láthattam, midőn szemeim hozzá élesedtek az
éjjeli világításhoz. A mocsár tájékán fehér köd lapult a rónára, melyből
csak a nádkupaczok üstökei látszottak elő; balról mellettem csupa apró
buczkák, csivatag bokrokkal benőve, a mik között könnyű elbujdokolni, a
sík rónán végig egy hosszú csőrszárka, mocsár levezető, mely most ki
volt száradva. Azon is könnyen végig haladhat egy lovas,
észrevehetlenül. Hanem a légáramlat szembe jött s az felém hozta a
szimatot. Az én betyár paripám hamarább meg fogja érezni a betyár
közeledtét, mint azé az enyémet.

Scilla még a lélekzetét is visszatartotta, úgy hallgatott rá.

Messze nem mehettem a csárdától, mert nem tudhattam, hogy merről fog
jönni az ellenfelem. A csárda ablakában égett addig a gyertya, a míg én
a buczkára fellovagoltam; akkor egyszerre kialudt. Évicza nem ad jelt
Oroszlán Gabinak. Engem pártol. Hanem annál inkább híve maradt a
czigány. Nemsokára világító fényt látok felfelé emelkedni a csárda
udvarán. Lámpást akasztottak a kútgém kankalékjára, az mutatja a jelt. –
Már most aztán én is tudom, hogy mely oldalról kell őt várnom. – A
távolban három pásztortűz pilácsol, s idáig révedez valami szomorú
nótának a hangja, a mit álmatlan oláh pakulár billeget a furulyáján. A
falevél sem mozdul, olyan csend van ide alant; csak az égen fut alá
egy-egy fényes csillag. – Hanem a mint a hold kiemelkedik a sűrű
lilaszín gőzkörből s bevilágítja a tájat, akkor egyszerre feltámad a
puszták szele, mely a hold feljövetelét üdvözölni szokta, mintha egy
álmából ébredő világ sóhajtása volna, a nádas megszólal, a nyirfabozót
zengésnek ered, s a mocsár százezernyi szárnyasai egyszerre nekiriadnak,
és ekkor a szél felgöngyölíti a rónán fekvő lenge ködöt s arra én
egyszerre magam előtt látom azt, a kire várok.

Scilla felállt és támaszt keresett a kezével. A másik kezével a szíve
dobogását akarta csillapítani.

– A lovam elébb megérezte a közeledtét s jelezte a fülének előre
hegyezésével s tudatta velem csendes röhögéssel s elkezdett
türelmetlenül kapálózni. A közelítő lovas azonban még messze volt; a
rónán csalékony a távol számítása, kivált holdfény mellett. Én eléje
lovagoltam, hogy ne a csárda közelében legyen a találkozásunk. – Hát
mégis csak sikerült! – A kit három vármegye minden fegyverese ki nem
birt verni a bozót várából, előhozta a szerelemféltés. Meghallotta, hogy
«új legény» dőzsöl a csárdában: egyedül párjával. Ez a szó kiugratta.
Tudtam én azt.

Lándory sem tudott már ülve maradni, fölállt, járkálni kezdett; Scilla
sem fázott már, inkább melege volt; odaakasztá magát a karjába s úgy
leste a mesemondás végét.

– A betyár is meglátott engem, a mint a rekettyésből előkerültem, s arra
egyszerre megváltoztatta az irányát. Eddig világirányában haladt a
jeladó lámpás felé, árkon-bokron keresztül, most aztán felém fordult s
elkezdett vágtatva közeledni. Nekem előnyesebb lett volna az
ellenfelemet ott várnom be a buczkák csalitjai között, a mik engem
elrejtve tartottak. Nem fogadtam el ezt az előnyt. Lesből vadász lő
dúvadra; nem gavallér ember a vetélytársára. – Ha érdemesnek tartottam
elvenni a rózsádat, akkor «gyepre bajszos!» Én is eléje vágtattam. Egy
szép nagy kerek mező terült el közöttünk, tele őszi kökörcsinnel, azt
választottuk ki a halálos baj színteréül.

Scilla kaczagott már!

– Mikor közel száz lépésnyire értünk egymáshoz, mind a ketten felemeltük
a puskát az arczunkhoz jobbkézzel. A betyár erre, szokott tempója
szerint, elkezdte a lovát oldalt finczoltatni, maga is jobbra-balra
hajladozott rajta, a hogy szokott a csikós a lóhátán. A ki nem tudja,
hogy hozzá van nőve a paripájához, azt hiszi, hogy mindjárt le fog róla
esni; pedig csak negédeskedik. Én pedig egy szoritást adtam térdemmel a
lovamnak, a mire az megállt mereven. – A mint aztán a betyár azt látta,
hogy nem csinálom utána a lótánczoltatást, hanem szembe állok vele:
egyszerre dühösen az arczához kapta a fegyverét mind két kézzel s mind a
két csövét gyorsan egymás után reám süté. Az egyik golyó azt a már
egyszer keresztül lőtt kalapot hordta le a fejemről, a másik a
dolmányomat szakítá keresztül, de csak könnyű surlódást hagyott hátra.

Scilla elkezdett görcsösen sírni, hüvelyk ujjait az öklébe szorítva.
Lándory leültette őt a görög kerevetre s folytatá.

– Én aztán a puskámat kapóra rásütém. Csak egyszer lőttem. A betyár a
fejéhez kapott mind a két kezével, azzal hanyatt dült a nyergében,
puskáját messze eldobva magától. A megriadt paripa kiugrott alóla; a
legény leesett holtan a gyepre. Mikor odalovagoltam hozzá, már akkor ott
feküdt szépen hanyatt; a fényes holdvilágba nézve a szemeivel. A homloka
közepén volt egy veres kis sebhely; nem nagyobb egy karika-gyűrűnél, a
mit a szerelmes leány az ujjára fölhúz. Derék, szép legény volt. Kár
érte!

Scilla arczczal feküdt a szőnyegen, úgy zokogott.

Bertalan még aztán folytatta a mesét.

– Én magamhoz vettem a megölt rabló puskáját, s aztán csendesen ügettem
vissza a csárda felé. – A rabló lova ösztönszerűleg szintén a csárdához
nyargalt a gazdája nélkül; hamarább odaért, mint én. Az udvarra
bevágtató gazdátlan mén előre hírül hozta, hogy a kettő közül az egyik
meghalt. De valjon melyik? A mint a paripa az egyik kapun bevágtatott,
nem állt meg: hanem a másikon megint kinyargalt, s aztán elkezdett
körben futtatni a csárda körül, nyiharászva, fujtatva. Nem lehetett
megismerni, hogy melyiknek a paripája? – Az Évicza kinn állt a folyosó
tornáczán, ottan várta az élve megérkezőt. Mikor aztán én beléptettem az
udvarra, s leszálltam a nyeregből, a két puskát a folyosó padkájára
dobva: akkor odarohant hozzám, a nyakamba ugrott, átölelt, majd
megfojtott, s nem szólt semmit, nem szólhatott a forró csókoktól.

Scilla magánkivül ugrott föl fektéből, arcza, szemei extazisban
ragyogtak, minden tagja reszketett az emberfölötti kéjtől.

«Mért nincs nekem egy zsiványom, a kit eláruljak érted?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez volt az a mese, a mit Bertalan nem akart elmondani Godivának soha.
Scillának elmondhatta.



GYORS FORDULATOK.

Lándory, a midőn megtudta, hogy hosszabb ideig lesz kénytelen Párisban
időzni, felhozatta az otthon hagyott naplóit, a miket a rémper lefolyása
alatt irt, s azokból dolgozott ki valamit, a mi a rendes
kriminal-történetek szinvonalán felül emelkedik, a nélkül, hogy a regény
felhőiben veszne el. Csak a maga számára irta azt meg, a nélkül, hogy
arra gondolt volna, hogy ezt a meghatározhatlan genret a közönség
olvasmányává tegye valamikor. Vannak emberek, a kiknek az ilyen munka a
legkedvesebb mulatság.

Épen e mulatság közepett lepte meg az ő kedves barátja Alfréd, egy
délután. Már három nap óta nem élvezte kellemetes társaságát.

Valami külső jel mindig elárulta Alfréd kedélyállapotját. Nagyon
igyekezett mosolyogni, hanem a mellett a homlokán veres foltok tüntek
elő, a visszafojtott boszú bélyegei.

– Ah! Azt hittem már Párisban sem talállak: előre mentél? Ezzel
köszöntött be Lándoryhoz.

– Én? Hová?

– Hát haza Magyarországba.

– Búcsúvétel nélkül nem hagynám itt az ismerőseimet.

– Van rá eset, mikor az ember megteszi. Egyébiránt gratulálok.

– Mihez?

– A nagyszerű diadalhoz.

– Hogyan? Én vettem volna be Tashkendet?

– Azt nem, hanem Scillának a szivét.

– Ah. Arról a drámai próbatétről beszélsz, Phædrából? A mit a
jelenlétedben terveztünk ki. Hiszen tudod, hogy én voltam «Hyppolit».

– Sőt azt is tudom már, hogy ki az a Terpsychore és Melpomene. Hát
Terpsychore úr vagyok én, monsieur Melpomene pedig vagy te.

Bertalan elnevette magát.

– A calembourg nem rossz. Csak az a kár, hogy nem talál.

– Kedves barátom, mondá Alfréd, végig heveredve egy long-chaise-en.
Scilla kisasszonynál nem szükség azt a titoktartást őrizgetni, a mit más
hölgyek irányában minden igaz gentleman kötelességének tart. Tudhatod,
mint grand inquisiteur, hogy a bűnösnek az absolut tagadás csak akkor
segítség, ha bűntársa nincs. A te bűntársad maga mindent kibeszél. Azon
kezdte velem, hogy kidobott az ajtón, s minden összeköttetést merőben
megszakított. Az arczképeimet mind visszaküldte, még pedig a rámáikkal
együtt. S egyenesen a szemembe mondta, hogy nem akar többé az
árnyékomban megpihenni. Nos, hát! fog-e vallani a vádlott? mi?

Lándory nem akarta engedni, hogy ez az ember még fölényt kapjon vele
szemben.

– Hát jól van, barátom, ha te kivánod, hogy igazat mondjak, megteszem.
Scilla kisszivű. Ő nekem azon a találkozáson, a melyre te annyi gyanút
alapítasz, mindent elmondott. Hiszen egy ötödrész apja vagyok. Mikor te
veled összeköttetést kezdett, te akkor épen a roppant Lis Blanc-féle
örökséget kaptad meg. A Lepelletier-utczai palota tanuskodik róla, hogy
annak igen jó hasznát tudtad venni. Most ez a nagy úri vagyon ismét
gazdát cserélt; neked az ősi birtokod marad. Az a serénység, a melylyel
Seigniersben a neked hagyományozott száznyolczvanezer frankot megmenteni
siettél, elárulja, hogy neked erre az összegre is szükséged van. Tudod?
Ne vedd tőlem rossz néven, hogy ilyen őszintén beszélek! Te
kényszerítesz rá. Scilla kisasszony nem akarja a lelkére venni, hogy
tégedet teljesen tönkre tegyen.

– Nemes lélek! szólt ironiás nevetéssel Alfréd. És te kegyes gyámatyja a
gyémántszívű áldozathozónak! Tehát engem azért dobnak ki a hajóból,
nehogy el találjak sülyedni a hajóval együtt. Örök hálára érzem magamat
lekötelezve. Ime a kapandó száznyolczvanezer frankon nem fogok tehát
Scilla kisasszonynak gyémántokat venni, hanem birkákat és igás ökröket a
jószágom számára. Ez hát jó nekem. De mit szólsz ahhoz, hogy nem csak
engemet dobtak ki az ajtón, hanem a nagy vasutkirályt, Maltout urat is,
a ki rögtön kész volt az üresen maradt helyemet elfoglalni? Már attól
csak nem tart a nemesszívű angyal, hogy annak a százmilliói is
elolvadnak az ő szép szemei tüzénél? Nem is titkolt előtte semmit, mikor
a Croesus fényes ajánlatait eléje terjeszté. Havonkint új equipage, mint
hajdan Arnould Zsófinak. Végig se hagyta beszélni. Elmondta őszintén,
hogy mióta téged megismert, azóta nem tart férfinak senkit. Elmondott
neki mindent, tudod? mindent! A pusztai rózsa történetén elkezdve.
Elvetted az eszét, őrjöng utánad! Itt hagyta Párist. Felmondta a
szerződést az operánál. Fizeti a bánatpénzt. Oda dobja a palotáját a
hitelezőinek. Szalad utánad a ti fővárostokba: Moszkvába, oda
szerződött.

– Hiszen nekem nem fővárosom Moszkva. Én Magyarországon lakom. Az meg
Oroszországban van.

– Hát az «más?» No de még is közel van hozzátok?

– Kétszáz mértföldnyire tőlünk. Hál’ Istennek!

– No én hát nem bánom. Én geographiát fiatal koromban sem tanultam,
vénségemre nem tanulok. No hát egyszóval együtt laktok valahol a tatárok
között, a kik hosszúszárú csizmában járnak: s szakállukat hagyják
szakállnak. Az mindegy. Oda fog menni Scilla, már el is szerződött,
két-három nap alatt indul.

– De már ezt csak nem én értem teszi. Hiszen tudod, hogy nekem itt kell
maradnom Párisban.

– Már nem kell itt maradnod. Hisz ez adja meg a kellő világítást a
képnek. Lyonelt már utólérték valahol Egyptomban, megjött a hivatalos és
nem hivatalos levele is Lis Blanc-ékhoz, a gyámi hatalom autorizálva
van, te megkapod a per-beszüntető okiratot, azután mehetsz, semmi sem
tart tovább itten.

– No ez igazán kedves hir rám nézve.

– Valamint a többi is az volt. Hát hiszen én csak arra való vagyok a
világon, hogy neked kellemetes hireket hordjak. Elvetted tőlem az
örökségemet, elvetted tőlem a szeretőmet. Hanem azért jó barátok
maradunk. Most csak azt szeretném még, ha elvennéd még Medeát is. Hanem
kérlek nagyon, hogy siess vele, mert a visszautasított pénzkirály
rettentő boszut esküdött ellened; fel fogadta, hogy oda fog menni Lis
Blanc-ékhoz, s elbeszéli nekik az egész pusztai rózsa históriáját. Akkor
lásd meg aztán, hogy micsoda szemeket forgat majd reád alá felé, az én
istenasszonyom!

– Úgy? Azzal fenyegetett a Croesus? Hát akkor megvárom, míg elmondja. S
majd csak azután megyek a Lis Blanc palotába.

– Hát nem is vagy kiváncsi a hirekre, a melyek a te kedves védenczed,
Lyonel úrfi felől érkeztek? Értem! értem! Mindent értek. Nem tudom, jól
tanultam-e a mythologiából, hogy egyszer Vulkanus olyan finom lánczot
kovácsolt, a mivel Marst és Venust együtt összekötözte, hogy aztán nem
tudtak belőle kibontakozni. Nagyon jól van. Mielőtt elutaznál, remélem,
hogy a búcsúlakomát «en famille» megüljük.

Lándory meg volt felőle győződve, hogy ez az ő kedves barátja a
legnagyobb hideg vérrel tudná ő vele megitatni egy ilyen búcsú lakomán
az aqua tofanát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lis Blanc Lyonel az Alfréd által említett magánlevelet Hermione
kisasszonynak irta. Ragyogó tollal rajzolá élményeit, tapasztalatait a
Faraok hazájában, a veszélyes vadászkalandokat, vad törzsek általi
megtámadtatását, a homok sivatagon kiállt szenvedéseit, a fojtó Samumot,
s végül beszélt a szíve világáról, melyben még nagyobb vihar dul. A régi
és örök szenvedélye még jobban kínozza, mint valaha. Az az őrült vágy az
elérhetetlen ideál után, mely eddigi bolondságainak okozója volt, mely
lelkét a végletekbe vadítá, a távolban még jobban emészti. Ez kergeti őt
a halálba, de a halál fut előle. És így tovább!

Ezt a levelet Hermione kisasszony természetesen átadta Sidonie
grófnőnek, Sidonie pedig felolvasta azt Medea előtt.

Medea nem szólt reá semmit.

Az anyja elkezdett sopánkodni, a bujdosó fölött.

– Ez nem Francziaország számüzötte, hanem a tied.

Medea közel volt hozzá, hogy kitörjön. De félbeszakítá a jelenetet az
inas, ki azzal lépett be, hogy itt van Maltout bankár úr.

– Vezesd ide. Én kérettem őt hozzánk.

A bankár belépett, helyet foglalt.

– Maradj itt. Mondá Sidonia a leányának, a ki távozni akart. Téged is
érdekel az ügy. Megbocsát uram, hogy ide fárasztottam.

– Régi hódolója vagyok a grófnőnek.

– Nem bízhatom az ügyemet másra, csak önre. Én el akarom adni a Lis
Blanc-féle gyémántokat, minden feltünés nélkül.

– Rossz időben grófnő. A köztársasági kormány épen most árverezteti a
koronagyémántokat.

– Azt hiszem, hogy épen azért lesz most több vevő a piaczon. Egyébiránt
nem támasztok tulzott igényeket az árak dolgában.

– Fel van ön hatalmazva e családi kincsek eladására, grófnő?

– Teljhatalmat ád férjem végrendelete minden adásvevésre.

– S mit akar ön a gyémántok árával kezdeni?

– Itt ismét az ön közvetítéséhez kell fordulnom. Erdélyben tudok egy
birtokot, mely a leányom, atyjáról örökölt, jószágával határos. Roppant
nagy erdőségek, hatalmas vadászterület. Azt szeretném megszerezni.

– S mit akar ön egy ilyen nagy erdővel, grófnő, a miben nem terem más,
mint medve és vadkan?

– Épen az kell nekem. A birtokot a fiam, Lis Blanc Lyonel számára akarom
megvenni és az ő nevére iratni. Őszintén megvallom önnek a szándékomat.
Én ezt az új világot itt Francziaországban nem tudom megszokni. Vallásos
érzületem fel van háborodva mindazok felett, a mik itt történnek. Vissza
akarok költözködni a leányommal együtt Erdélybe, a hol már egyszer
laktam. S óhajtanám, hogy ha a mostoha fiammal is megkedveltethetném azt
a kedves, szép országot. Ő szenvedélyes vadász. Itt bennünket gyűlölnek
azért, mert gazdagok vagyunk, a magyaroknál ünnepelni fognak.

Medea közbe szólt hevesen.

– Egy dologról elfeledkeztél! Hogy a commune vezéreire nézve minden
európai ország megtagadta a menedékjogot.

Sidonia bámulva nézett rá.

– Hát te azt honnan tudod?

– Minden hirlapban olvasható.

– Hát mit tartozik ez ránk? Lis Blanc Lyonel gróf nem volt petroleur.

– De volt Raoul Ripaille.

– De ezt nem tudja senki Magyarországon.

– Egy ember lesz, a ki tudni fogja; Lándory. S annak csak egy szavába
kerül, hogy Lyonelt az országból kitiltsák.

E szavaknál egészen felhevült az arcza Medeának.

– De Lándory nem fogja azt az áruló szót kimondani, szól halkan Sidonie,
mert annak a kedélyállapota azt nem engedi.

Sidonie grófnő előtt a nemes jellem, a becsületérzés, a nagylelkűség
csak «kedélyállapot».

E névre a bankár is felvillanyozódott.

– Ah! Az a monsieur Lándory! No ennek a kedélyállapotjáról én is tudok
egy mesét mondani. Lehet Medea grófnő előtt valami Scilla kisasszonyról
beszélni?

– Oh kérem! szólt Medea daczos nevetéssel. A férjem, Alfréd marquis az
alatt a hat óra alatt, a míg férjem volt, beszélt nekem Scilla
kisasszonyról annyit, hogy ön nem mondhat felőle valami ujat.

– No ez pedig valami új lesz. Tehát, a gyémántok eladása perfekt dolog,
az erdélyi birtokvevés fait accompli. Bizza reám mind a kettőt a grófnő.
És most hadd mondjam el a pusztai rózsának a történetét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még azon a napon meghivót kapott Lándory a másnapi estélyre, Lis Blanc
grófnőhöz. A meghivó sajátkezűleg volt irva, mentségül az idő sürgős
rövidségére.

Lándory tudta, hogy no most kezdődik a harczjáték.

Ezuttal a szokottnál is fényesebb társaság gyült össze a Lis Blanc
palota disztermeiben. Az elfogadó terem egész az ajtajáig tömve volt, s
az urak közt lehetett látni olyanokat is, a kiknek a gomblyuka piros
szalaggal volt ellátva. A hajdan itt fényeskedett rendcsillagok, sajnos,
hogy most is eclypsisben voltak.

A belépésnél Sidonia grófnő, szokott előkelő grácziával nyujtá kezét
Lándorynak; Medea grófnő egy csoport öreg úrral beszélt a terem egyik
arkádja alatt. Lándorynak alkalma nyilt több rendbeli ismerős úrral
üdvözleteket cserélhetni, s néhány ismeretlen úrnak bemutattatni,
kölcsönös szerencsének tartva a megismerkedést, míg végre odajuthatott,
hogy Medeával találkozzék.

Minő találkozás volt az!

A «leány» elpirult és lesütötte a szemeit, mikor Bertalan megszólítá.
Eddig «asszony» volt, elvált nő; hideg, lenéző, csufondáros, most
egyszerre «hajadon» lett, szüzies, elfogódott. Mint egy új leány, a kit
most vezetnek be először a társaságba.

Hová lettek azok a lefelé forgatott szemek? a mikből csak úgy sugárzott
ki a negativ polus visszataszító deleje. Most félénken lecsukott
szempillák alá lezárva, a mik csak néha-néha emelkednek fel, félig, a
lopva leső szemcsillagok fölül, s a mint egy harmadperczre a férfi
szemével összetalálkoznak, félénken lecsukódnak megint.

A hangja is reszketett. Nem disputált már, minden szót ráhagyott, csupa
engedelmesség lett, s milyen könnyű volt megnevettetni! Háladatos volt a
mondott tréfákért, s jóizűn kaczagott rajtuk.

Aztán jött egy más udvarló. Lándory visszalépett. S akkor Medea ismét
egyszerre a régi lett, a hideg, lymphatikus, szenv nélküli szépség.

Sidonia grófnő oda lépett Bertalanhoz, s elmondá neki, hogy a mai estély
azért volt ily sietősen rendezve, minden etiquette szabályok ellenére,
egyik napról a másikra, mert a mai nappal lép hatályba az ő gondnoksága,
a mi egyuttal Lándorynak az itteni működését kivánt czélhoz vezeti. A
hivatalos teendőket majd holnap a déli órákban elintézhetik.

Lándory nem késett legmélyebb háláját kifejezni a grófnő iránt, hogy az
ő kedvéért ily rendkivüli módszereket vett alkalmazásba.

Ott volt Alfréd marquis is, aztán meg Maltout bankár, a kik kiváló
nyájasságaikkal tüntették ki Lándoryt. Általában az egész társaság,
férfi, nő arczán mind azt olvashatá, hogy őt most mind olyan szemmel
nézik, mintha ő foglalta volna el Tashkendet.

Ah! Ime! Még a derék Boisgoberry úr is itt van! Az is siet a kedves jó
barátját Lándory urat üdvözölni, s mint afféle provinczialis enfant
terrible mindjárt azon kezdi, hogy:

– Hah! Ön boldog kópé! Hát hogy vannak a Soubise palotában? Hein?

– Köszönöm. Nagyon jól! Felel Lándory nevetve, s aztán rögtön
visszacsavarintja a vizeslepedőt a kedves barátjának a fejére. Hát a
népkerti kis tuskulánum szemérmes tündérkéje mit csinál?

Ekkor aztán a souspréfet úr rovására megy a mulatság.

– Ah! Szörnyűség! Ne is beszéljünk róla! uram barátom! Képzelje!
Megcsalt. Megszökött. Az átkozott!

– Megszökött? és kivel?

– ’Sz ez az absurdum. A saját férjével szökött meg! Azzal a ficzkóval, a
kit én szükséges semminek neveltem, s ki hitte volna, hogy még
szükségtelen valami legyen belőle? Addig nyafogott, kunyorált a nyakamon
a kis boszorkány, addig czirógatott, a míg rávett, hogy annak a mihaszna
naplopónak adjak ki egy fényes bizonyítványt hivatalbeli szolgálatai,
rendkívüli tudománya és szorgalma felől. Ezzel aztán a gazember
kieszközölte, hogy seigniersi jegyzőhelyettességből előléptette a
miniszter az auteuili valóságos jegyzőségbe. S most énnékem, ha pénteken
halat akarok enni, el kell utaznom Auteuilbe.

– Hát hisz ott még jobb pisztrángokat kapni.

– Igen ám, de oda meg a feleségem is mindig velem akar jönni.

– Rettenetes állapot!

– Micsoda erkölcsök, mikor az ember még a felől sem biztos, hogy egy
fiatal asszony nem szökik-e meg a saját férjével?

Lándorynak nagyon tetszett ez a kis tréfa. Hát még a «szükséges semmi»
is túl tudott az eszén járni az ő protectorának!

Alfréd a vállát érinté Bertalannak.

– Dea kéret, hogy jőjj oda, valamit fog játszani az orgonán. Szándd
magad rá az áldozatra.

– Oh én szeretem az orgonát.

– Templomban. De egy asszony, a ki orgonaszóval tölti meg a házat.
Stabat mater! Mit tegyen akkor a pater?

Medea már akkor csakugyan a művészi élvezetekbe fojtá a társaságot,
mikor Lándory megérkezett az orgonaterembe, Bach, Hændel és Mendelsohn
remekei következtek egymás után. Maga a játszó művésznő, megdicsőülten,
ég felé emelt szemeivel, hasonlított szent Cecziliához, a mennyei
művésznőhöz.

A mint Bertalant megpillantá, néhány accord után befejezte a megkezdett
zsolozsmát, s azt mondá a hozzá közel álló bámulóinak:

– A classicus dallamok után hallgassanak meg önök egy «corsicai
népdalt».

És aztán elkezdte a corsicai népdalt.

Az első accord után, mintha valami szellem kapta volna föl a földről
Lándoryt: ez a corsicai népdal a «magyarok hymnusa». A Kölcsey-dal:

  «Isten áldd meg a magyart
  Jó kedvvel, bőséggel!
  Nyujts feléje védő kart,
  Ha küzd ellenséggel!…»

A szemeit érzé elhomályosulni. Ott van, ott van az a húr a szívben, a
mit ha megütnek, a ki vasból van is összerendűl bele. Az oltár előtt, az
Isten előtt letett eskü nem lehet ennél erősebb szívvallomás.

Senki sem ismerte más azt a dallamot.

Senki sem tudta, hogy mi beszél abban. (Sidonia legkevésbé.)

De ha Lándory nem értette volna azt meg, ha abból a szempillantásból, a
mit a játszó nő ezalatt feléje vetett, mindent olvasni nem tudott volna,
akkor az egész tudományát eldobhatta volna a lomtárba.

Az a forró kézszorítás, a mit bucsúzáskor kapott Medeától, csak a pecsét
volt már az elolvasott iráson.

Mindent tudott.

Pedig még eddig egy kérdés és egy válasz sem lett váltva kettőjük
között.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lándory korán elhagyta a fényes társaságot. Úgy szólván szökött.

Eltünését hamar észre vették s az egész társaságban csak egy vélemény
volt felőle.

«– Hja! A kinek olyan erős mágnese van!»

Igaz, hogy az volt. Egy nővel sietett találkozni. A kit nagyon
szeretett.

Haza ment. Bezárkózott a szobájába. Aztán előkereste az iróasztala
fiókjából azt a lezárt etuit, a miben Godiva arczképe volt rejtve. Capri
szigetén festette azt egy fiatal művész. Remekmű volt. A miniature kép
szemei úgy tudtak nézni, mintha elevenek volnának, a száj úgy tudott
mosolyogni, mintha beszélni akarna.

Azt oda tette maga elé s beszélgetett vele.

Ő is néma, a kép is néma. Mégis beszéltek egymással.

Vagy csak ő szólt ahhoz.

– Mit tegyek? Mit határozzak? Elbocsátasz-e magadtól? Megengeded-e, hogy
újra szeressek a világon, úgy, a hogy téged szerettelek? Te neked nincs
már sem mult, sem jövő, az örökkévalóságban élsz. Mondd meg, mi vár
reám? Üdv-e vagy kárhozat? Légy elevenné még egyszer. Jőjj elém! Oszdd
meg velem a lelked világosságát! Helyet adsz-e más arcznak a szivemben?
vagy ki akarsz törülni belőle mindenkit örökre? Ints! Szólj. Én látlak
és hallok!

… Vajjon tud-e hát lelket fölidézni, holtat megeleveníteni?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap korán reggel egy névjegyet hozott be Lándoryhoz Péter, «La-Harpe,
könyvkiadó».

A régi, jó nevű firmát jól ismeré.

Látogatója kitünő, derék öreg úr, a hatvanas években, rögtön azon kezdé,
a miért jött.

– Önnek egy becses munkája van, a mit én óhajtanék kiadni.

– Nekem? Munkám? Én nem vagyok iró.

– De igen. A magyarországi nagy internationalis bűnper emlékirata. Nekem
az igazságügyminiszter beszélt róla, s a hogy annak egyes részleteivel
megismerkedtem, elhatároztam, hogy azt kiadom, ha ön beleegyezik.

– Nem tudom, hogy érdekli-e a közönséget.

– Mint szakmunka is érdekelni fogja az avatott köröket, de mint
olvasmány is. Én ajánlok önnek szerzői díjul ötszázezer frankot.

Lándory rábámult.

– Tréfál az úr?

– Nem értem a kérdést. Mi volna benne a tréfa?

– Fél millió frank.

– Hát ez önnél csoda? Akárhány szerzőnek a munkájáért koczkáztattam már
én ennyit. Ezért a dijért aztán enyém a mű tulajdonjoga örök időkre,
illusztrált és stereotyp kiadásokra, dísz kiadásokra, és két sous-s
colportage füzetekre, minden európai nyelven való fordításra, és
hirlapokban való közlésre. Nekem van egy lapom, melynek közönségét a
munka által megsokszorozni remélem. Évenkint csak a lapnak a szerzői
díjak czíme alatti rovata három millió frank. S aztán ez önnek egy pár
esztendei munkát fog adni. Korántsem kinálok ajándékot.

Lándorynak pedig az járt a fejében.

Nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy ilyen meglepő ajánlatot
helyes speculatióból tehessen egy vállalkozó. Ennek a háta mögött valaki
van. Talán Lis Blanc grófnő? Az akarja a családjának tett nagy
szolgálatokat ily delicát czím alá burkolt módon megfizetni?

– Uram. Ebbe a vállalatba ön bele fog bukni.

– Azt bizza ön rám.

– Hát ráállok a szerződésre, hanem egy föltétel alatt. Bele kell tenni
az alkulevelünkbe, hogy ha a kiadómnak a vállalat nem sikerül, én a
kapott szerzői díjat visszafizetem.

– Megengedem, hogy bele tegyük, már csak azért is, hogy birtokában
legyek egy olyan unicumnak, a minőnek mását egy kiadó sem foglalta még
eddig rámába, mert a mióta a könyvnyomtatást feltalálták, még az meg nem
esett, hogy a szerző a honoráriumot visszaerőltette volna a kiadójára,
hanem ez ugyan a dolgon nem változtat semmit, mert ön akkor rosszul
ismeri a becsületes kereskedőt, ha felteszi róla, hogy az egy kifizetett
összeget visszavegyen, a miért a vállalatba belebukott.

– Nekem ez az egész dolog mégis hihetetlennek tetszik. Gondolja meg ön,
uram, hogy én ezt az egész hirhedett rémpert úgy vezettem, hogy egy
fillér jutalmat nem kaptam érte. Nem fogadtam el egy mellemre akasztott
érdemrendet, mert az is aranyból van. És most egyszerre fél millió
frankot zsebeljek el, mint egy Afrika-beutazó, ezekért a
tapasztalataimért. Uram! Én most olyan nyugodtan alszom! A mi adósság
van, mind a fejem alatt van, más tartozik vele nekem, nem én másnak. Ha
most ilyen nagy összeget elfogadok, az fog rajtam feküdni, mint az
incubus, hogy ki vagyok fizetve.

– Ez a felfogás egészen becsületére válik önnek. Hanem én most még egy
szó-szólót hivok a segítségemre, a ki az ön scrupulusait szét fogja
tördelni – egy nőt.

– Egy nőt! Kiáltja fel Lándory, helyéből fölpattanva, Sidoniára gondolt.
Vagy Medeára. Vagy talán Scillára? Kitelik ettől az eszeveszett
tündértől ilyesmi.

La-Harpe úr kedélyesen gyönyörködött Lándory felháborodásán.

– Igen is. Azt a nőt, a kinek arczképe ott van önnek az iróasztalán,
Traumhold Godivát. Az atyja jó barátom volt. A leányát is ismertem. Ezen
rémper ölte meg a bankárt, és az árnyék, a mit a jellemére vetett, még
most is rajta borong. Ezt a homályt kötelessége önnek eloszlatni. Ezt
követeli öntől az az arczkép ott! Nézzen a szemébe. Traumhold becsületét
úgy adhatja ön vissza, ha emlékiratait a világ minden nyelvén közzé
teszi.

Lándory először életében érezte magát legyőzve.

– Elfogadom az ajánlatát, mondá a kiadónak.

– Nálam a kész szerződés. Olvassa ön át. Sok terhet fog magára venni.
Kidolgozás, commentálás, revisio, mind együtt jár. Nem lesz tréfa dolog.
Aztán, ha csakugyan úgy tetszik önnek, beleszurhatja azt a clausulát is.
Majd jót nevessünk rajta a végén.

Kezet szorítottak s meg volt az egyezség. A szerződést majd hitelesíteni
fogják a közjegyzőnél.

Aztán szerencsét kivántak egymásnak, az első kötet kézirat átadásánál a
tiszteletdijból százezer frank lesz folyóvá téve. Ha holnap, hát holnap.

A bankár eltávozott.

Bertalan ott maradt az iróasztala előtt s hosszasan bámult arra az
arczképre.

– Hát csakugyan megjelentél? Csakugyan megszólaltál? Helyesled?
Biztatsz? Átadod a helyedet?

Addig nézett a mosolygó képre, míg a könnyei a szemében el nem
homályosíták azt; akkor megcsókolta forrón, keservesen, utoljára.

Aztán lezárta azt. Visszatünt a megjelent lélek a tulvilágba!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A déli órára volt Lándory hivatalos Sidonia grófnőhöz; sietett pontosan
megjelenni a Lis Blanc palotában.

Mind a két urhölgyet együtt találta. Vártak reá.

Medea kissé haloványabbnak látszott, mint máskor.

A hölgyeken kivül még a családi ügyvéd volt jelen.

A hivatalos okmányok kicserélése után az ügyvéd eltávozott, magukra
maradtak.

Következett a sor, hogy Lándory búcsút vegyen.

– Mi önnek olyan sokkal tartozunk, hogy azt nem tudjuk meghálálni, mondá
Sidonia.

– A mit tettem, puszta kötelesség volt, grófnő, a mit mindenki irányában
teljesítettem volna. Követelésem nincs irányában, de kérésem van. A
kérelem merész, mert semmi jogczimem nincs hozzá. Én Medea grófnő kezét
kérem öntől.

Bertalan állva beszélt a grófnő előtt, kezében tartva a kalapját.

A grófnő inte neki, hogy üljön le a mellette levő karszékbe. Medea az
anyja mellett ült a pamlagon.

A marasztalás kedvező jel volt.

– Az a szó, a mit ön kimondott, uram, se nem váratlan előttem, se nem
kellemetlen. A legelső találkozásunk alkalmával erre gondoltam én.
Emlékezhetik rá, mikor a seigniersi téli kertben hálámat említém, s ön
erre azt mondta, hogy a hála egy neme a gyűlöletnek. No ugy-e hogy nem
volt igaza?

– Mégis azt mondom, hogy a hála nem azonos a szerelemmel. A hála
adósság, a szerelem adomány. Érzés, mely alkotót nem ismer, születik
magától. A mit a Lis Blanc családért tett egy hivatalos egyén, az legyen
mind elfelejtve. Itt egy igénytelen ember áll, ki nem kinál mást, mint
szivét és lelkét. Ha Dea grófnő előtt ez értékkel bír, elfogadásával
holtig boldoggá fog tenni.

Sidonia a leányra nézett. Medea némán nyujtá a kezét Lándorynak. A keze
reszketett. Bertalan alig észrevehető csókkal érinté azt.

Sidonie nyugodt hangon folytatá a beszélgetést.

– Őszintén örülök, hogy eszméink így találkoztak. Szivesen fogadom el
önt vőmnek. Elég hosszú idő óta ismerjük egymást, ön minket, és mi önt.
Nincs szüksége közöttünk a hosszas körülményeskedésnek. Ön sem barátja a
nagy szertartásokkal járó egybekelésnek ugy-e bár?

– Sőt ennél van helyén a legnagyobb egyszerűség.

– A polgári házassághoz nem kell előleges hirdetés, egyházi eskü pedig
önök között Francziaországban nem jöhetne létre, miután ön, mint tudom
protestáns. E szerint nem kell három hetet várni a kihirdetés miatt.
Talán három nap is elég lesz önnek, hogy az ügyeit rendezze Párisban?

– Nekem semmi rendezni való ügyeim nincsenek itt.

– Annál jobb. Nekünk se kell több haladék három napnál. Ez sem a
házasság miatt, mint inkább holmi birtokviszonyok rendbeszedése végett.
Mi ma rögtön lerándulunk Seigniersbe, s onnan holnapután éjjel
visszatérünk. Következő nap reggel tizenegy órakor ön eljön hozzánk a
maga tanujával, s azzal együtt felmegyünk a közjegyzőhöz. Visszatérve,
egy rövid déjeuner után, rögtön kezdődhetik a nászut.

– Nagyon jó, grófnő.

– És most beszéljünk a dolognak prózai körülményeiről is, a mikkel
szintén tisztába kell jönnünk. A leányom hozománya áll egy erdélyi
nemesi birtokból, mely egészen adósságmentes. Mind a mellett is a
jövedelme alig éri el az értékének három százalékát. Így van az minden
birtokkal, a mit messze kézből kezelnek, gazdatisztekkel. Rossz
esztendőben semmit sem látunk belőle. Én azt az ajánlatot teszem önnek,
hogy e kétséges jövedelmű földbirtok helyett fogadjon ön el tőlem, a
leányom hozományaképen háromszáz ezer frankot. Ez összeget ön, mint
gyakorlati gazda, a saját birtokába beruházhatja, vagy ha tetszik, jól
jövedelmező állampapirokat vehet rajta, vagy a birtokát új
szerzeménynyel nevelheti. Bele egyezik-e?

– Én Dea grófnőnek a kezét és szivét kértem. Boldoggá ez fog tenni.
Rangjához méltó állást tudok számára biztosítani. A mit ön, grófnő, a
vagyoni ügyben határoz, az nekem mind jó. Semmi kifogásom ellene.

– Tehát ebben megállapodtunk. És most kivánjunk egymásnak szerencsét.
Három napig távol leszünk Páristól. Akkor végezzünk gyorsan. Ezzel aztán
sok mindenféle mende-mondának is vége szakad egyszerre.

E szóknál büszke mosolylyal nyujtá Lándorynak a kezét. Bertalan
gondolkozott rajta, hogy megcsókolja-e azt a kezet? Ha arra hallgatott
volna, a mit erről a hideg, mosolygó arczról leolvasott, nem tette volna
meg.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap szét lettek küldve, sárga japáni papirra litographiázva a
szokásos értesítések az ismerősökhöz, hirlapokhoz és celebritásokhoz:
«Lis Blanc Sidonia grófnő örömmel tudatja, hogy leánya, Mezőhegyessy
Medea grófnő, Bernátfalvai és Csikvacsarcsi Lándory urral folyó hó 16-án
tartandja esküvőjét».

Előtte való nap még minden lap azzal volt tele, hogy az ünnepelt és
elkényeztetett művésznő, Scilla, elhagyja a párisi operát s egy sokat
emlegetett orosz főur kedvéért Moszkvába költözik.

Az a szerencséje volt Lándorynak, hogy még akkoriban a pays des
Tzigánes-ról nem tudtak semmit, mindenki orosznak nézte és hirdette.
Hiszen csak pár évvel előbb nevezte még Plonplon herczeg Lándory egész
nemzetét «quelque nation anonyme»-nak.

E néhány napot eltöltötte a búcsúlátogatásokkal.

Péter is megtartotta a búcsúlakomát, a maga pályaczimboráival a Chateau
Rougeban. A másik estén aztán azok adtak neki revanche-piqueniquet a Lis
Blanc palota konyhájában. Reggelig mulattak.

Reggel pedig le sem fekhetett Péter, mert az volt az összekelés napja, s
neki az uti málházáshoz kellett látni, aztán meg az urának a haját
felbodrozni. Azt nem engedte másnak.

– Uram! mondá Péter e műtét közben. A palotában valami tréfa van
készülőben. Circe asszony (úgy hitta Sidoniát) elhozta Seigniersből
valamennyi férfi cselédjét. Azok ott vannak consignálva mind a
couloirok-ban. Még a vadászát is elhozta, de még a szerecsenjét is. A
ficzkó azt hiszi magáról, hogy ő valami Hercules. Ott produkálta előttem
az erejét, székeket emelgetve a fogaival. Én aztán egyszer megkaptam a
salavárijánál fogva félkézzel s felemeltem székestől a levegőbe, mint
egy kis kutyát. Akkor aztán alább hagytak a hetvenkedéssel. Úgy hiszem,
hogy ha mi ketten összefogunk, hát ránczba szedjük őket.

– Péter! Te be vagy rugva! Mondá rá neki az ura.

– Nem én. Csak egy kicsit visszaemlékezem a Lis Blanc úr
«revelation»-jaira.

Lándory La Harpe urat kérte fel tanunak, vele ment számozatlan remise
bérkocsin Lis Blancékhoz. Reggeli órákban esvén meg a szertartás, a
szerint volt öltözve, fekete salon kabátban, gomblyukában egy szegfüvel,
zergeszin pantallonban, a menyasszonyon fehér selyem ruha volt,
uszálylyal, fején divatos hajdísz. (A myrtusz koszorut kétszer nem lehet
feltenni.)

A házasság-kötés a polgári hatóság előtt egészen úgy ment végbe, a hogy
azt az ország törvényei parancsolják. Hiteles bizonyitvány lett róla
kiállítva, s a férjnek kiszolgáltatva.

Nyoszolyó leányok nem voltak, hisz nem templomban történt az esküvő.

A szertartás után a férj és feleség egy kocsiban hajtatott vissza a
palotáig. Ez a Lándory bérkocsija volt.

A bérkocsis azt kérdezte a megérkezés után, hogy várjon-e?

Lándory azt mondta neki, hogy várjon.

Azzal felvezette a karján a nejét a délszaki virágokkal feldiszített
lépcsőkön.

Sidonia grófnő a lépcsőházig kijött eléjük. Mind a ketten kézcsókkal
üdvözölték. Fekete csipkeruha volt rajta, a nyakán igazgyöngy collier.

Egyenesen a felterített asztalhoz siettek. Több vendég nem volt, mint a
két tanu.

Medea tanuja volt Boisgoberry úr.

Szerényebb, igénytelenebb szertartást már kívánni sem lehetett. Mind a
két tanu a polgári osztályhoz tartozott. Pedig kaphattak volna marquist
is.

Bertalan és Medea egymás mellett ültek az asztalnál.

Még ez ideig Bertalannak egy pillanatig se volt alkalma ahhoz a nőhöz, a
kit élettársául választott, csak ennyi kérdést is suttoghatni:
«szeretsz-e?» Nem tudott: csak hitt. Szavát nem, csak gondolatját
hallotta addig, abban hitt.

A dejeuner fényes volt, a szolgálat pontos, a borok válogatottak.

Az utolsó toast után Sidonie grófnő asztalt bontott; a nagy toiletteből
át kell öltözni az uthoz.

Ez is rendes szokás.

Az urak meg rágyujtottak egy szivarra, s aztán egy utolsó kézszorítással
búcsút vettek a boldog vőlegénytől. Üdvkivánatok fölöslegesek voltak: az
már megvan.

Lándory, a mint egyedül maradt, átment az orgonás salonba. S ott
elgondolkozott az eddig történteken és az ezután történendőkön.

Hogy következtek ezek mind egymás után. Az illavai vendéglőben megejtett
«felfedezések» után, idáig? Először a kötelességérzet, majd a szánalom
egy szerencsétlen teremtés iránt, a nemes ember hajlama a veszélyben
forgó megmentésére; azután a becsülés, utoljára a szerelem.

De hát vajjon ő szeret-e?

– Igen! A míg azt hitte rólam, hogy Lohengrin vagyok, valami félisten:
addig félig imádott, félig megvetett; de most, midőn tudja, hogy egész
ember vagyok, mostan szeret: egészen szeret.

A hölgyek nem sokáig várattak magukra; egy rövid óranegyed alatt készen
voltak az uti toilettejükkel s átjöttek a terembe, a hol Lándory várt
reájuk.

Sidonia grófnő szürke kashmir uti öltönyt viselt; hasonló öltöny volt
Medeán is.

Mind a kettőjüknek a fején, áll alatt átkötött szalagcsokrú, florenczi
rizsszalma kalap, mely csak a fej hátulját takarta. Kezeiken svéd
keztyű.

Sidonia grófnő egy cassettet hozott a kezében, azt Lándorynak nyujtá.

– Lándory úr, szólt a vejéhez. Ön elérte a mit óhajtott, megkapta Medea
leányom kezét. Ime itt van ebben a cassetteben leányomnak a hozománya, a
mit megigértem. Háromszázezer frank bankutalványokban: vegye át. És most
Isten önnel. Nem szükség egymással találkoznunk többé. Mi utazunk a
leányommal Erdélybe, ön pedig kisérheti Moszkvába Scilla kisasszonyt!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De ha előre meg nem lett volna neki mondva! ha nem olvasta volna az öreg
Lis Blanc «felfedezéseiben», hogy mind ez így fog megtörténni!

Ha a saját elméje nem mondta volna meg neki, hogy a háládatosság egy
fajtája a gyülöletnek, s igen rossz fajtája: kivált büszke, hatalmas,
gazdag embereknél!



A KELENGYE.

Sidonia grófnő el volt készülve a következményekre. Tudta jól, hogy mit
tett. Elgondolta, hogy e komoly, sőt mondhatni atrobilosus ember, mikor
ilyen sértés esik rajta, mikor ily keserű hálátlanság, kicsufoltatás,
megszégyenítés éri, méltó haragjában mindenről meg fog feledkezni, a
szégyenpénzt odadobja az ajándékozó arczába, s arra, miként egykor
Alcibiades az aræopag előtt, felkapja a feleségét s erővel elviszi
magával. Erre a drastikus jelenetre volt készen tartva az egész
cselédség az előszobákban. Sidonia nyugodtan játszott a kezében levő kis
tekenősbékával, mely a villanycsengetyű zsinórján függött: egy ujjnyomás
rajta s azonnal berohannak mind a terembe, komornyik, inas, vadász,
groom, szerecsen. Ellenben arra is készen volt Sidonia, hogy Lándory
nagyot nevet a dologra, hóna alá csapja a pénzes cassettet, s azt
mondja: «adieu mesdames: én hát megyek Scilla kisasszony után: önök
pedig mehetnek Raoul Ripaille után!»

Csak arra az egyre nem volt készen a grófnő, a mi valóban bekövetkezett.

Lándory nyugodtan tette le az asztalra a kezébe adott cassettet; egy
szót sem szólt a grófnőhöz; még az arcza sem gyuladt ki semmi
indulattól, hanem odafordult egyenesen Medeához, a karját nyujtva neki.

– Adja kezét kedvesem; menjünk!

– Kedvesem!

És Medea felállt az anyja mellől, a kezét férje karjába akasztá; és ment
vele.

Sidonia meg volt dermedve a bámulattól. Nem akart hinni az érzékeinek.
Lehetetlenség ez! Hát őt csalta volna meg a leánya, nem a hitvestársát?

– Te «ő» vele mégy? kiálta fel önfeledten.

Medea szelid méltósággal felelt rá.

– Ő neki esküdtem hűséget.

S azzal maga nyitá fel az ajtót Bertalan előtt s elől ment: ő lépte át
előbb a küszöböt. Az ajtó bezárult utánuk.

Sidonia első dühében nem akarta elhinni, hogy le van győzve. Megszorítá
a kezével a villamcsengetyű serkentőjét s aztán várta, hogy a cselédjei
elő fognak rohanni.

Senki sem jött be.

Hallott odakünn valami férfihangokat; de azok inkább vidám jellegűek
voltak, mint haragosak. Majdnem összetépte a csengetyűzsinórt és még sem
jött be senki hozzá. Hová lettek ezek?

Aztán hallotta, hogy egy kocsi gördül ki a kapubolt alól. Az ablakhoz
futott. A kapus tisztelgett az ezüstbuzogányával. Pedig annak is meg
volt parancsolva, hogy ha zajt hall, rögtön zárja be a kaput. A
kigördülő kocsi Lándory remisehintója volt; a kocsis mellett Péter ült,
a ki a kalapjával köszöntött fel valakinek a palota ablakába, bizonyosan
valamelyik szobaleánynak. A kocsi ablaka le volt eresztve s a grófnő
láthatta Medea kitekintő arczát. Jó kedve volt.

– Itt az ördögök játszanak közbe! kiáltá magánkívül. Hát senki sincs
itt?

Ekkor az oldalszobából sietve jött hozzá Hermione. Az is látta ugyanazt
az ablakból, a mit Sidonia. Az még jobban el volt rémülve.

– Elvitte magával! Lihegé.

– De hol van az a sok naplopó, hogy nem jönnek a csöngetésemre?

Hermione rátalált a talány titkára. A villamcsengetyű zsinórjában egy
helyen ketté volt vágva a vezető sodrony. Ki tehette azt?

Hermione maga futott ki az inasokat keresni. Az öreg Jeant megtalálta
valahol, azt hozta magával a grófnő elé.

– Hát ti miért nem jöttetek be a csengetésemre?

– Nem hallottunk mi egy csepp csengetést sem. (Az öreg ficzkónak még
most is jó kedve volt a punchtól.)

– Hát nem tudtátok a kötelességteket, mikor láttátok, hogy az az ember a
leányomat magával viszi?

– Nekünk az volt parancsolva, hogy ha erőszakkal ragadja el Medea
grófnőt, azt akadályozzuk meg.

– Hiszen erőszakkal vitte el!

– Dehogy is vitte. Inkább nagyon is gyöngédek voltak egymáshoz. Mikor
felsegítette a grófnőre a waterproofját, meg is csókolta.

– S Medea elfogadta a csókot?

– Nem, madame: rögtön visszaadta neki.

– Takarodj az ostoba inas élczeiddel. Még az van hátra, hogy cancant
tánczoljatok előttem. Gyere vissza! Az inasával jó czimboraságban vagy.
Keresd fel, mielőtt elutaznának. Vesztegesd meg, hogy tudósítson, hová
mennek?

– Madame. A Péter nehéz ember.

– Eh mit? A ki pénzért szolgál, az pénzért megvehető. Eredj dolgodra.

Sidonia és Hermione elbutulva néztek egymás szeme közé, mikor egyedül
maradtak.

– Ezzel megbuktunk. A pénzt itt hagyta, s a nőt vitte el. Mindent
előlről kell kezdeni újból.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor aztán egymás mellett ültek a kocsiban, azt kérdezé Medea
Bertalantól.

– Hát már most hova megyünk?

– Hát legelőbb is neked kelengyét venni. Hiszen egy szál ruhában szöktél
el velem.

– Az igaz. Az uton pedig kell valami.

– Hajtassunk a Palais royalba.

– Nem! Nem! Ott minden drága, menjünk az «Au bon marché»-hoz, ott sokkal
jutányosabb.

Tehát már azt keresi, hogy hol lehet olcsóbban kapni valamit! A ki
máskor a louisdorból nem kért vissza, s az udvarmesterére bizta a
számlái kifizetését.

Hát azután elmentek az «Au bon marché» üzletbe s ott összevásároltak
mindenfélét, a mire egy asszonynak utközben szüksége van. Medea
éléthalálra tudott alkudni és válogatni. Bertalannak nem engedett
beleszólni. Úgy tudott rá zsémbelni, mintha már hét tél, hét nyár
házasai lennének: «Te bizony elpazarolnál egy milliót is
haszontalanságokra».

Késő este volt, mikor hazakerültek. Fél várost be kellett szaladgálni.
Medeának eszébe jutott, hogy a hirlapban olvasta, hogy itt meg amott
sokkal olcsóbb czipőt, keztyűt lehet kapni mint másutt: azt a helyet fel
kellett keresni. No meg aztán egy bőröndöt is kellett venni, a mibe mind
az jól elférjen.

Mikor a hôtelbe kerültek, a hol Lándory szállva volt, Medea azt a
vallomást tette, hogy ő olyan éhes, mint egy sappeur. Bertalan egy
kabinet separét ajánlott.

– Nem! Nem! Vitessük fel a vacsorát a szobánkba.

Lándorynak szerény szállása volt a vendéglőben. Egy előszoba, mely
egyuttal az inas lakásául szolgált, aztán egy nagyobb terem, a hol
dolgozott és látogatókat fogadott el, meg egy benyiló hálószoba.

– Hisz itt pompásan elférünk, szólt Medea, midőn körültekintett a
teremben. A benyilóba is bedugta a fejét, aztán hirtelen visszakapta. A
szobaleány épen akkor állította fel a második nyoszolyát. Hát mit
vacsoráljunk? Én szeretnék egy poulardot.

– És olasz salátát hozzá? kérdezé Bertalan.

– Nagyon jó lesz, de sok-sok galambbegyet rajta!

– És egy omelettet?

– Azt, azt!

– Befőttel?

– Nem! Sonkával.

– És egy giardinettot?

– Jó lesz! A sajtot megeszed te.

– És veres bort?

– Nem. Nekem fehér kell. Tudod? Csak azért, hogy ellentmondhassak.

Hát biz ez nem volt olyan lucullusi lakoma, mint Medea első házasságának
a bevezetésekor. De minden jól esett.

Csak «egy» palaczk boron osztoztak meg. Attól is a második pohárnál már
le-lecsukódtak Medea szemei, pedig csak Muscat Lunel volt. Hová lett a
hősnő, a ki amaz emlékezetes estén a gyakorlott rouét az asztal alá
áldomásozta? Nem ivott, még is mámora volt.

Aztán még a «pusztai rózsa» történetét se volt neki szükséges elmesélni.
Tudtak annál még sokkal szebbeket is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap tizenegy óra volt, mikor a reggelit felhozatták maguknak. Egymás
mellett ültek a pamlagon, úgy reggeliztek.

Az ilyen Istentől megáldott órában nem létezik a külvilág. A két ősember
ismét ott ül a paradicsomban, a mindent tudás almafájának árnyéka alatt.
A nő szemében olyan fény ragyog mint mikor a tenger világít, s
phosphortündöklésében eddig láthatatlan világ csodái nyüzsögnek. Mennyi
látni való van ebben a pellucidus oceánban! Minden arczvonása bájt,
boldogságot sugárzik vissza. Az egymásba néző szemek beszédében
megértett kérdések és feleletek cserélődnek: vers az; a legszebb
költemény: rim nélkül, assonance nélkül, metrum nélkül. A szív van
minden életműszerben; az lát, hall, izlel, az éhezik, az lakik jól. A
földgömb lehull alóluk; elvész az ürben, egyetlen érzés tart fenn a
magasban. A mult eléjük jön, mint jövő; s a perczből örökkévalóság lesz.

Míg egy kopogtatás szét nem foszlatja az egész tündérábrándot.

Nem Mihály arkangyal jön a lángpallosával; csak a szobapinczér. Hanem a
mit a kezében hoz az alpacca tálczán, à peu près ugyanaz.
Paradicsomzáró! Egy névjegy Hermione kisasszonytól.

Válogatva sem lehetett volna kikeresni kedvesebb látogatást ebben az
órában.

– Tessék! mondá Bertalan fanyalogva, s felkelt Medea mellől, hogy
udvariasságból eléje menjen az ajtóig a hölgyvizitnek.

A pinczérnek, úgy látszik, hogy igen nagy véleménye volt a bejelentett
személyiségről, mert a szárnyajtó mindkét battantját sietett feltárni.
Nem férne be Hermione kisasszony az egyik ajtószárnyon?

A következő percz megoldotta a talányt.

Hermione kisasszony után következett két livrées inas, a kik egy
rengeteg nagy bőröndöt czepeltek utána, s azt letették az elfogadó
(étkező, dolgozó, stb.) szobába.

Hermione kisasszony meg sem látta Lándory urat, tökéletesen ignorálni
látszott a jelenlétét. Egyenesen Medea grófnő elé libegett.

– A grófnő a grófnőnek jó reggelt kivántat általam. Itt küldi utána a
kelengyéjét.

Medea Hermionéra bámult, s elfelejtette neki azt mondani, hogy «tessék
helyet foglalni!»

Ellenben nagy elhallgatás támadt.

Lándory azonban megnyomta a villanycsengetyű gombját kétszer. Arra
megjelent a szobaleány. Csinos kis, becsületes arczú alsacienne.

– Lisette! szólt hozzá Lándory. Önnek van vőlegénye?

– Igen, monsieur!

– A ki rögtön elvenné önt, mihelyt a kelengyéjét beszerezné?

– Bizony monsieur.

– Én önt boldoggá teszem. A feleségem kétféle kelengyét kapott. Szüksége
csak egyre van: a másik fölösleges. Ő az egyiket önnek ajándékozza. Ön
becsületes leány. Éljen boldogul.

A mamzell odafutott Medeához, kezet csókolni e nagylelkűségért, s aztán
a pinczérrel együtt fülönfogta azt a kisebb, egyszerűbb bőröndöt, a mit
tegnap hoztak haza az uraságok.

– Nem azt. Mondá Lándory. Hanem emezt itt, a mit most hoztak be. S a
pompás bőröndre mutatott, melynek ezüst plaquejára az egyesült
Lis-Blanc-Mezőhegyessy czímerek voltak felirva. Ez az önök kelengyéje.

Hermione kisasszonynak a fején egy türlütütükalap volt, azon egy egész
braziliai babuka volt, még annak a babukának a bóbitája is reszketett a
felindulástól.

Medeára nézett. Hát engedi ezt az asszony? Hát ki itt az «úr» a háznál?

Bertalan odament ezek után Medeához, s megcsókolta az ajkát.

És Medea azt türte!

Azután leült melléje mosolyogva, mintha szenki sem volna rajtuk kívül a
szobában, s a marasquinós poharat odakoczintva a másik pohárhoz, azt
mondá vidám hangon.

«Viva noi!» (Éljünk mink!)

És Medea kiitta a poharát.

Hermione kisasszony dühtől reszketve futott ki a szobából.

Lándory Péternek kiáltott.

– Hordasd le a málháinkat, és hozass egy bérkocsit. Ideje a vasúthoz
mennünk. Kedvesem: vedd fel az utiköpenyedet.

– Hová utazunk? kérdé Péter az urától.

Az furcsa képpel nézett rá.

– No csak azért kérdem, mondá Péter, mert a czimborám a Jean, most volt
itt és tíz napoleont nyomott a markomba azért, hogy tudósítsam őt
rendesen, hová megyünk, hol állapodunk meg. Meg vagyok vesztegetve. Soha
becsületesebb uton nem loptak még pénzt. Engedje meg uram, hogy áruló
legyek.

Lándory nagyot nevetett.

– Hát csak áruld el neki bizvást a titkot. A Schweiczon keresztül
utazunk haza Bernátfalvára.

– Nem mulasztandom el hűségesen megszolgálni a corruptió zsoldját.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Hermione kisasszony a felindulástól fulladozva, elmondta a
hallatlan eseményt Sidonia grófnőnek: az csakugyan egyszerre nevető
görcsöket kapott bele.

– Hahaha! Arczul mert engem ütni az az ember! Felcsufolt a saját leányom
előtt.

– S még megcsókolta utána!

– Hahaha! Szembe mer velem állni! S mikor én békejobbot nyujtok eléje:
ráüt a kezemre. Ezért a szive közepébe fogok neki szúrni, olyan tőrrel,
hogy elveszti bele az eszét, azt az ő nagy eszét, a mire olyan kevély.
Hahahah! A pusztai rózsa meghódítója! A szinpadi bayadére elbüvölője! A
grófleány «ura!» A lelkek vadszelidítő idomárja. Majd meg fogja tudni,
hogy mi lakik még egy asszonyi szívben! Hahaha! Hermione! Irjon ön
rögtön Lyonelnek. Tudja, mit kell. Hahaha!

Orvosért kellett küldeni sietve, hogy megszüntesse a kinzó kaczagást.

… Az a varázsló el tudta rabolni az egyik nő arczáról a nevetést, s
tudott belőle adni annyit egy másik nőnek, hogy pokoli kinok közt
fetrengett bele.

Ezért a kínos kaczagásért tenger sírás lesz a fizetés!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még egy keserűség várt a napok folyamán Sidonia grófnőre.

Valami homályos öröme derengett annál a gondolatnál, hogy a hova «ezek»
most mentek: Magyarországon a Frankhonban kötött polgári házasság
érvénytelen; az ottani törvények előtt Medea csak szeretője az
«emberének». Hanem ezt is elborítá végkép az a Péter által Jeannak
küldött tudósítás, miszerint Lándorynak első dolga volt, Budapestre
érkeztével, «oltár» elé vezetni Medeát s egyházi szertartás mellett
szentesíteni a házasságát a «szénatéri» templomban.

Még akkor széna-térnek hítták a mostani «Calvin-tért».

Még ez is! oltár elé! Mintha volna azoknak a templomában oltár! Egy
tyukpettyes cathedrájuk van mindössze a szegényeknek!



A NAGY TITOK.

Elnyerni egy világszép hölgy szivét: ez a kisebbik titok, de megtartani!
Ez a titkok nagyja!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Medea teljes akaraterejéből választotta magának élettársul Bertalant. A
Lis Blanc családnak kimerítő értesülései voltak Lándory multjáról,
jelleméről, körülményeiről. Jól le volt irva.

Tudós, a ki egy szakmába el van merülve, s ha egy érdekes esetet
tanulmányoz, akkor se lát, se hall.

Jó gazda, a ki maga lát a jószágának kezelése után s jövedelmén túl
fényt nem űz.

Ezért világkerülő, mert a társaságban mindenki olyan életmódot folytat,
a mi a pazarlással együtt jár.

De a világ is kerüli őtet; annak a szerepnek az emléke miatt, melyet a
nagy bűnperben vitt. A nagy inquisitortól félnek.

Kedélye hajlik a buskomorságra. Első nejével félrevonulva élt egy
tengeri szigeten s annak az emléke most is kultusz tárgya előtte.

Künn lakik a pusztán télen-nyáron s ott nincs más társasága, mint a két
pap: a kálvinista prédikátor, meg a plébános.

A szegények jóltevője, elzüllött árvák gyámatyja.

Medea azt hitte, hogy ez az ember illik legjobban az ő világgyülölő,
emberkerülő kedélyéhez. Saját magát úgy ismerte, mint szenvedély és vágy
nélküli lényt: a kinek feladata volt minden reménynél előre költeni fel
a lemondást, s az öröm perczében gyanuval gondolni a következő
megbánásra.

Ez az ember, ennek a háza lett az ő eszményképe. A magyar pusztáról azt
gondolta, hogy az egy siberiai «tundra», vagy egy délamerikai «pampas».
Annak közepében van egy ódon kastély. Annak a falain ősök arczképei, a
kiknek a szellemei nem tudnak megválni egykori lakhelyüktől; talán a
puszták lelkei is feljárnak oda, de van egy hatalmas lény, a ki
valamennyinek parancsol: az Lándory.

Hanem aztán, attól a percztől fogva, a mikor Lándory felsegítette ölteni
az esőköpenyét és ő elnevette magát erre a gondolatra: «mi most
szökünk!» egészen megváltoztak előtte a fogalmak.

Igen; szökünk egy világból, a mely méltó a gyülöletre.

S aztán talált egy világot, a mely arra való, hogy szeressünk benne
lakni.

Az első nap, az első hét megtanította rá, hogy a kit magának élettársul
választott, hogy világkerülő magányának életunalmát megossza vele: az
egy derült kedélyű «utitárs». S a vasút az, a mi igazán kipróbálja a
férfikedélyt. A kiben egy csepp nehéz indulat van, az felszinre kerül
ilyenkor. Látunk jámbor családapákat, a kik otthon szelid papucshősök, a
vasuti perronon egyszerre kegyetlen tirannusokká válni. A ki soha sem
káromkodik: ott tud. De aztán a ki még itt is megtartja a jó kedélyét; a
ki az első csengetésnél nem ránczigálja magával a társnőjét, a ki nem
pöröl a helyek miatt, a ki nem kiabálja a hordárja számát
kétségbeesetten, a ki nem zaklat, nem ijesztget elkéséssel, a ki a
skatulyákat nem felejti a coupéban, a ki a rostbeefet nem nevezi
vulkanizált kaucsuknak, a ki nem lamentál hidegről, melegről, nem
szivarozhatásról, a ki nem szörnyed el hotelszámlák láttára, a ki egy
szóval minden nyomoruságnak el tudja nyerni a humoristikus oldalát, arra
már igazán rá lehet ütni a tizenhárom próbát. Azért igen praktikus
szokás az új házasokat az esküvő után nászutazásra küldeni, mert ott 48
óra alatt jobban kiismerik egymás kedélyét, mint otthon egy év alatt.

Mikor aztán a pusztába megérkeztek, akkor megint mindjárt az egész táj
fogadta Medeát kellemes csodálkozással. Hisz ez nem ázsiai sivatag, a
milyennek ő (a leirások után) képzelé: «Tzigan» sátrakkal, kirgiz
jurtákkal; hanem egy jól termő sikság, a mely igaz, hogy nagyon
külömbözik a francziaországi kerteknek, kaszálóknak, mesterségesen
öntözött réteknek feldarabolt gazdaságoktól; azonban az ilyen roppant
terjedelmű buzavetés, a virágjában uszó repczetábla, imponál a
végigutazónak, a virágillat új athmosphærát támaszt körülötte, ennek a
nagy mérveiben van a szépség.

Hát mikor a hintó, a saját nevelésű négy tüzes paripával begördül a
kastélyt körülvevő parkba, s egyszerre elétünik az ősi lakhely, egész a
tetejéig befuttatva kuszó rózsával; mintha az érkező menyasszony
tiszteletére volna fényes nappal illuminálva minden; s a csoportokban, a
gyepköröndökben ezernyi rózsa, remekei a modern kertészetnek. A
háttérben óriási platánok koronája között átmosolygó képe egy napsütötte
viránynak, melynek alját egy kerek tó foglalja el, uszkáló hattyukkal és
ara-kacsákkal, a nagy tükör előtt a növények herczegasszonyai, a kik
egymásnak dicsekszenek a válogatott toilettjeikkel; a veres levelű bükk,
a fehér lombú ihar, az aranynyal pompázó hárs, a kék-zöld boróka s a
valamennyit lenéző ősnemes tölgyfa; az egész egy összhangzó remek kép.

Nem ilyennek képzelte ő a sivatagot.

Maga a kastély is megczáfolta az elővéleményét.

Építészeti pompa, igaz, hogy nem volt azon, de úri comfort kinálkozott
mindenütt. Az egész berendezés azt hirdette, hogy az «első» feleség
nagyon szeretve volt.

Mikor a szobákon végig járt Medea, csakugyan azt hitte, hogy egy új
világba lépett. Ennek az új világnak a neve «otthon». Eddig ez ő előtte
ismeretlen fogalom volt.

Kinevetni való kicsinység, de még is igaz! új embernek érezte magát,
mikor végre valahára levethette az örök vállfüzőt. Ezt az aczélbörtönt.
Elég karcsú volt a nélkül is. Itt nem volt rá elitélve.

Majd elkövetkezett az ebéd. Pontban déli harangszóra. A magyar ételek
felől is olyan aggodalmas előizletei voltak a hallomás után Medeának:
azokhoz eszkimó gyomor kell. Hogy elbámult aztán, mikor a legelső
levesestál előtte párolgott! Nem lehet azt tollal leirni, hogy micsoda
íz van abban? Kétszer is vett belőle; és azután a következőkből is. Azon
vette észre magát ebéd végén, hogy jóllakott. Még soha sem tapasztalta
ezt életében. Talán a vállfüző is lehetett az oka.

És aztán ebéd végeztével nem kellett a zongorához ülni, Beethovent
játszani, majd unalmas udvarlókkal banális értekezést folytatni közönyös
tárgyakról, végre a whisztasztalhoz ülni, s szidatni magát elvesztett
trickkekért; azután új toilettet csinálni szinházhoz s variálni az
unalom örök themáját; hanem a mint a szemei elnehezültek, odatette a
pamlagvánkost a mellette ülő valaki térdére, ráhajtotta a fejét, s a míg
az ujságot olvas, az alatt egyet szundíthat, a mi olyan jól esik! S a
mitől fölébred, az sem kellemetlen. Ha álmodott valamit: az bizonyosan
nem az elhagyott világból való volt.

Akkor aztán már nem süt olyan forrón a nap, kimehetnek együtt a kertbe,
végig nézni a rózsákat. Ah, csupa ismerősök! A maréchal Niel! A Gloire
de Dijon! A sénateur Weise! A Cavour! A Perle des Blanches! s a
valamennyi királynéja: a La France!

Nagy nehezen (egy szóra) rábeszélteti magát a csónakázásra. Eleinte
nehezen megy a sandoline kettős lapátjával a mozgás, de nagyhamar
beletanul. Mikor kifárad, az arcza egész tűzpiros, a haja szétbomolva, a
kalapját a szalagjára kötve, a karján hordja. A hattyukkal kötődni kezd,
a gunár megkergeti. Az elől sikongatva fut el a pimpimpárés pázsiton a
gardeniás állványig. Itt új ellenség állja útját, a pávakakas. Az is
szembe támad reá; pompás nagy japáni legyezőjét szétterjesztve s
dölyfösen félkört tánczolva előtte. De már ennél felébred amazoni
bátorsága, hirtelen kifeszíti ellene piros napernyőjét. Ettől a
pávakakas megijed s nagy rikoltozással szalad el a bokrok között. E
győzelem után diadalmasan fordul vissza Medea a nyomában szaladó
párjához, a ki jön a megtámadott hitvese segítségére, a feje fölött
csóvált szalmakalapjával.

Van aztán nevetés! A semmin.

– Látod? Egész gyermek vagyok! szól Medea. És aztán elkomolyodik. «Én
soha életemben nem voltam gyermek!»

Más nő akkor végzi a gyermekségét, a mikor férjhez megy, ez meg akkor
tanulja meg, hogy mi az? Milyen jó az!

Játszani, bohóskodni, hanczúzni! tilalmasba lépni! Pajkosnak lenni!
Diáknak lenni! Valakit megtréfálni, a ki azt fölveszi.

– Hát várj: majd én megtanítlak téged valami gyermekjátékra: mondá
Lándory. S azzal mind a ketten letelepedtek a fűbe. Aztán szakítottak
kilencz fűszálat. Azt az egyik a kezében tartja, a másik a végeiket
összekötözi: ha végül egységes láncz lesz belőle, akkor beteljesül az, a
mire az összekötöző gondolt.

Láncz lett belőle szerencsésen.

Medea örült, nevetett a sikernek.

– No hát találd ki, hogy mire gondoltam?

– Arra, hogy lesz-e vacsorára is baraboly?

– Eredj! Czudar! Még azt is kitalálod!

A baraboly is olyan csemege, a mit csak itthon kapni, itt is csak nagy
protectió és összeköttetések útján.

Ez alatt eljött az ozsonna ideje. A falusi levegő éhessé tesz. Napjában
ötször kell itt asztalhoz ülni, s az ember nem is haragszik érte. A
levegő az oka kétségtelenül.

S evés után commotiót kell tenni. A lapdázás is kellemes, de hát még a
tekepálya. Az ad aztán emotiót. Medea még akkor sem akarta abba hagyni,
mikor már alig birta a karját. Pihenésül aztán belevetette magát a
hamakba, s hintáztatta Bertalannal.

Az alkonyattal elkezdett a park mélyéből felhangzani valami csodaszép
dal, a mire a közeli orgona-bozótból egy másik hang felelt.

– Hallga! Mi a? kérdezé Medea figyelve.

– Ez a fülemüle. Hát nem ismered a fülemülét?

– De igen. Sorrentoban mindennap ott volt a table d’hote menüjén:
«fülemüle, pacsirta sülve» ki nem állhattam! De énekelni nem hallottam
soha.

Medea aztán azt is megtudta, hogy mi az «édesen alvás» mikor az ember
ötször falatozott, s aztán egész nap szaladgált, hogy ötször megéhezzék.

Ez azonban mind csak a materialis oldala az új világnak.

Abban a régi unalmas világban minden ember, a ki csak a közelébe került,
azon törekedett, hogy a tudományát ragyogtassa; a ki nem tudott okosat
mondani, az mondott szépeket.

– Ez jó recept az udvarlásra, de megölő «betű» a házas élet boldogságára
nézve.

A férjnek nem szabad a maga könyvét a felesége himzőasztalára letenni.

Mit érdeklik az asszonyt a politikai viták, a juridikai elméletek, a
klinikai műtétek, a spekulatió, az üzlet, a kisérletek, a kutatások! Azt
mind végezze el ki-ki a maga malmában, s mikor hazamegy, kefélje le
magáról azt a lisztet, a mi ráragadt, hogy ne lássák meg rajta, hogy mit
őrölt. Az a nőt untatja. S az unalom bacillusa a válópernek.

Bertalan soha sem beszélt arról Deának, hogy mit dolgozik. Pedig nagy
szorgalommal haladt előre hirnevet szerzett munkájában, a miért olyan
jól megfizették. Az alatt az asszony a magáé volt. Az is méreg, ha a
férj minden lépten árnyékul követi a feleségét, s pihenést nem tart a
gyöngédségben. Szép az a muzsikáló óra: de hogyha egyre-másra muzsikál!

Világért nem mutatta volna, hogy okos ember! Ellenben iparkodott rossz
élczeket, ferde adomákat felszinre hozni, nem azért, mintha jobbakat nem
tudna, hanem hogy alkalmat adjon gyöngéd kezeknek egy kis
hajmegtépászásra az «ostobáskodásért».

Aztán a férjnek soha sincs igaza: az mindig a nőé. Ő az okosabb
(legalább azt állítja) s az «okosabb enged». Ergo: nem szabad
igazságának lenni. Ha nem enged, akkor meglehet, hogy megtartja az
igazságát, de mit nyer vele? És mit veszít? Hisz az igazságlevelek
minden függő pecsétjei nem nyomnak annyit, mint egy virág himpor
lehullott szemcséje, a miben szerelem lakik.

Az első kettecskén eltöltött otthoni napok után következett a társaság
is. Vasárnapra meg voltak hiva ebédre mind a két felekezet
lelkipásztorai. Kezdetnek áldott!

Ezekről is sajátszerű elővéleménye volt Deának. Ha két ilyen ellenkező
hitű egyházi főhadnagy összekerül! Eszébe jutott Heinenak a románcza a
vitatkozó szerzetesről és rabbinusról. Szerencse, hogy a disputájukból
semmit sem fog érteni, mert magyarul csak annyit tud (gyermekkori
emlékezetéből) a mennyi elég a cselédekkel megértetni magát. Vagy talán
épen latinul fognak értekezni.

Nagy volt aztán a meglepetése, mikor déli harangszóra mind a két papot
egy csézában, egymás mellett ülve látta behajtatni a veranda elé. A
plébánost már látta a reggeli misénél, de azért most rá nem ismert
volna. Körülbelül Bertalannal egyidejű, életvidám, piros pozsgás alak, a
ki előbb ugrik le a kocsiból s aztán kezét nyújtja az utitársának a
leszállásra, a ki már hatvanasnak látszik, bajuszos, körszakállas
férfiú. Párisban az egyiket miniszteri tanácsosnak, a másikat
nyugalmazott huszárezredesnek néznék.

Bertalan a verandán várta a szent atyákat, s ott üdvözölte, azután
fölvezette a nejéhez.

– A plebános urat nem szükség bemutatnom, őt már ismered a templomból.

– Oh igen! vágott a szóba a plebános francziául, már volt szerencsém. A
grófnő nekem kezet csókolt a templomban, most azt a kézcsókot
visszaadom.

Deát meglepte mind a franczia megszólítás, mind a modor. Ilyen plébánost
ő még nem látott.

S csodálkozása még fokozódott, mikor a kálvinista prédikátor szintén
franczia nyelven, kissé széles kiejtéssel tartott, de teljesen korrekt
stylusú üdvözlettel mutatta be magát.

Aztán mind a ketten összecsókolóztak Bertalannal, s tegezték őt.

Furcsa társadalmi viszonyok vannak itten!

Asztal fölött egyre fennakadás nélkül folyt a társalgás. A két pap
folyvást disputált egymással; de nem a dogmáik fölött. A külirodalom, a
társasélet, a napi kérdések, s elkerülhetetlenül a belpolitika volt a
szőnyegen levő disputa tárgy: s ezek fölött mind a két pap meglepő
ismeretbőséggel, elmeéllel vitatta a saját felfogását; végül rendesen
Deát kérve föl eldöntő birónak, a kinek az itéletében aztán a vesztes
fél rendesen megnyugodott; a belpolitikai differentiák fölött azonban
Dea átengedte a döntő szót Bertalannak, ahoz ő még most nem ért. De majd
beletanul, ha a képviselőház karzatára feljár. Hanem ahoz előbb meg kell
tanulnia magyarul.

Ez eszménél nem titkolhatta el a csodálkozását Dea a fölött, hogy itt a
«magyar pusztán» a lelkészek ilyen jól beszélnek francziául.

– Én több évig voltam külföldön: igazolá magát a plébános.

– Az ám! Mert kergették! vágott oda a lelkész nevetve.

– De hogy a «pásztor» úr is?

– Hát nálunk a pásztorok is tanulnak francziául.

– Igen! A kiket akadémiákra küldenek; toldá hozzá a plébános.

– Miféle akadémiákra? kérdé bámulva Dea.

– Hát például Josefstadtba.

– Volna ott akadémia!

– Nagyon jó akadémia. A tömlöcz. Ott ült a collega két esztendeig. Ott
tanult meg bujában francziául, angolul.

– Tömlöczben? szólt, nagy szemeket meresztve Dea. Egy pap, a ki az ő
férjét tegezi s vele összeölelkezik!

Mind a három férfi titkos, egyetértő félnevetést fojtott el.

A plébános aztán sietett Deát felvilágosítani.

– Hát bizony mi mind a hárman egy bűnben leledzettünk: s ezért lakoltunk
meg. A szabadságharcz alatt Bertalan volt az én kapitányom a
Lehel-huszároknál, a tiszteletes úr pedig a tábori lelkész. Ezért aztán
Bertalan barátunkat bosorozták, a collegát becsukták, én pedig kiszöktem
külföldre, s élveztem az angol vendégszeretetet «burgonyával és burgonya
nélkül», a hogy Csernátoni mondja: vagy tíz esztendeig.

– De te én nekem erről soha sem beszéltél, szólt Dea Bertalanhoz
fordulva. Hogy te katona voltál, háboruban jártál?

– Ejh! szólt Bertalan restelkedve. Ki beszélne a felesége előtt az
ifjukori bolondságairól?

A lelkész egész kedélyesen kaczagott fel.

– Ifjukori bolondságnak nevezi ő az ő hős tetteit!

– Nem követtem el én semmit.

– Semmit? Hát a tarczali bravourstikli?

– Puszta demonstratio volt.

– De olyan demonstratío, a mi az ütközet sikerét biztosítá. Száz
huszárral tartottál sakkban egy egész hadszakaszt. Lőttek rád annyi
golyót, hogy ha egy rakáson volna mind, nem tudnád felemelni mind a két
kezeddel.

Dea ösztönszerü remegéssel kapta meg Bertalan karját.

– Az én papom szereti a hyperbolákat; dörmégé Bertalan.

– Micsoda hyperbola? Hát nem ott voltál te is? Te cidevant
huszárhadnagy, mostanság plébános? Nem te beszélted el, hogy döngött a
fületek körül a golyó, mint a darázsraj? Bertalan oldaláról a két
ordonánczot lelőtték. Nem a hadvonal előtt dicsérte-e meg Lándoryt a
fővezér? Nem kapott-e érte vitézségi rendet?

– Hol van az a vitézségi rend? – sürgetőzék Dea.

Lándory úgy érezte magát, mint a kit csiklandoznak.

– De szent atyák! vegyétek észre, hogy ti itt most igen kellemetlen
thémát szellőztettek. Én új házas vagyok. Az asszonyom előtt fiatal
legénynek akarom magamat kiadni, s ti most egyre publikáljátok, hogy már
ezelőtt huszonhárom esztendővel kapitány voltam.

– Nem bánom én! Légy negyvenöt esztendős; légy ötven esztendős; –
heveskedék Dea; – de én nekem azt a jelvényt mutasd meg.

Hát biz azt nem meszsze kellett keresni. Bertalan mindig a tárczájában
hordta. Igénytelen kis ezüst koszorú vörös szalagra fűzve.

Dea az ajkához emelte a ritka jelvényt.

– Hát biz a mi barátságunk nagyon régi időkből datálódik! – mondá
Bertalan. (Mintha csak barátságról volna szó!)

– De hiszen te akkor még nagyon fiatal lehettél? – találgatá Dea.

– Tizennyolcz esztendős siheder volt! Sietett javítani a dolgon a
lelkész. De még annyi sem volt. Tizennyolcz meg huszonhárom az
negyvenegy. De ő nincs negyven esztendős. Még akkor egy csep bajusza sem
volt. Iskolásgyerek volt!

Most aztán a plébános is segítségére sietett a collegájának. Mikor közös
ügyet kell védeni, akkor a protestansok és katholikusok vállvetve
működnek.

– Ebben semmi hihetetlen nincsen. Most olvassuk a lapokban, hogy
Mac-Mahon a saint-cyri iskola növendékei között, az ottani látogatása
alkalmával látott tizenhat éves fiúkat, a kiknek melle a legion
d’honneur-rel volt decorálva. «Hogy jutottatok a kitüntetéshez?» «Az
orleansi ütközetben.» Nálunk is ilyen világ volt.

A kálomista pap aztán még legjobb példával akarta a dolgot illustrálni.

– Hiszen a saját családjában láthatta a példát a grófnő. Hát a mostoha
testvére, Lyonel, nem csupa gyermek volt-e, mikor kardját hazájának
szentelé s hőstetteivel neve körül aurolet gyűjtött? Ezt a poharat a
dicső Lis Blanc Lyonel egészségére emelem. Ilyen hős volt a mi
Bertalanunk is. Éljen!

Bertalannak majd a torkán akadt a pezsgő. Dea hozzá sem nyult a maga
poharához: azt veté ellen, hogy a fejébe megy. Oda is ment; de nem a
bor, hanem a vér.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egyszer csak egészen megváltozott Deának a kedélye. Mélabús lett,
hallgatag, elmerengő; az arcza elhalványult, a szemei holdfényt vettek
föl, s az étvágya egészen eltévedt. Ha Lándory gyöngéd megszólítására
elmosolyodott, az is kényszeredett mosoly volt. A zongorától meg mindig
könyezve kelt föl. Ha valamelyik tisztelendő úr látogatóba jött,
eltagadta magát.

Más ember ilyenkor megijedt volna; Bertalan egész nyugodt maradt.

A vidéken akkor folytak a honvédgyakorlatok, Lándory egy napon meghivta
a helyben táborozó huszárezrednek az összes tisztikarát.

Már ennél csak pompásabb játékszerrel nem lepheti meg egy jó férj a
feleségét!

S Medea igen jól mulatott a vidám tiszt urakkal, a kik otthon, a rendes
kabátjukban ügyvédek, mérnökök, doktorok, kereskedők és kivétel nélkül
mind jó tánczosok. Czigányt is hozattak; a faluból feljöttek a szép
parasztleányok, idei menyecskék; künn a szabadban tánczra kerekedtek.
Deának nagyon megtetszett a csárdás, még maga is eltanulta azt, egy
nyalka huszárkapitánynak a segédlete mellett. Igen jó kedve volt, egész
a takarodót fúvó trombitaszóig.

Hanem aztán másnap reggel megkezdődött a hadd-el-hadd. Volt Bertalan
úrnak mit hallgatni, a miért a felesége nyakára hoz egy egész regement
korhely czimborát, a kik dorbézolnak, rikoltoznak, rugdalóznak,
toporzékolnak s azt táncznak nevezik; a parasztleányokat ölelgetik,
keringetik, még a háziasszonyt sem kimélik, azt is előrehátra
ránczigálják; hát még az a toprongyos czigányhad az ő bolondos
hegedűreszelésével; férjem uram is odaül közéjük, ott poharaz, ott
toasztoz, még notaficál is a többi kortyondi fráterekkel! Felé sem néz a
feleségének. Az alatt azzal akármi történhetnék! Most aztán itt van a
nagy fejfájás, émelygés, migraine. Ki tudja, mi nem lesz még belőle?
Talán tüdővész! Bizonyosan az első feleségét is így vitte a sírba! –
stb. stb.! – Végül aztán megsiratják a szegény Godivát! Ő már boldog! Ő
már nyugszik!

Más ember ilyenkor elkezdte volna magát védelmezni; Bertalan hallgatott
igen művészien.

Délután megszüntek az aggasztó kórtünetek. Dea kikocsikázott Bertalannal
a mezőre, maga hajtotta a lovakat. A vályogvető telepen találkoztak egy
mezítlábos czigány bandával, volt egy hegedűs, egy brugós, meg egy
klarinétos. Dea odaszólította őket a kocsihoz s odarendelte őket a
kastélyba. Aztán késő éjjelig muzsikáltatta velük a tegnapi nótákat s az
infámis czinczogás mellett a férjével alaposan betanittatá magát abba a
kiállhatatlan ugrabugrába, a minek csárdás a neve.

Hanem a következő reggel aztán be is következett a pœnitentia.

Azon kezdte, hogy ő meg fog halni. Érzi jól, hogy napjai meg vannak
számlálva. A saját üterét vizsgálta s kilenczvenkettőt számlált egy
percz alatt. Itt a paroxismus! Kezdett érzékenyen búcsúzni a férjétől,
sűrű könyek között.

Ekkor aztán Lándory azt tette, a mit más ember is szokott tenni, hogy
befogatott s elhozatta az orvost. Az orvos eljött, kikérdezte,
kihallgatózta, kikopogtatta a beteget, s aztán rendelt neki – egy adag
Seidlitz-port, czitrommal.

Délestig azután egészen helyreállt Deának az egészsége, magasztalta azt
a tudós orvost, a ki a halálos betegséget ilyen gyorsan meg tudja
gyógyítani. Ilyen még Párisban sincs.

Azontúl aztán mindig használt a Seidlitz-por; hanem új kórtünetek jöttek
elő. Ebédnél, mikor egyszer az inas felhozta a felszelt sonkát, Dea
felsikoltott eliszonyodva. Mi az? Hisz ez valami rettenetes tárgy!
Vigyék el innen! Hisz a láttára is kileli az embert a hideg! Hogy lehet
ilyesmit feladni az asztalra!

Azon az ebéden kénytelen volt Bertalan vegetariánussá lenni. Nem ettek
egyebet, mint spárgát, felfujt kását, meg szamóczát.

Este felé kikocsikáztak a faluba. Ott épen országos vásár volt. A
laczikonyhán czigánypecsenyét sütöttek a nagy bográcsban. Annak az
illata megütötte Deának az orrát. «Ejnye de jó lehet ez a valami».
Bertalan aztán egy kétfelé vágott fehér czipóba szorított
czigánypecsenyét adatott fel a kocsiba maguknak. S azt Deával
megfelezték; de bizony Bertalannak a kisebbik rész jutott belőle. S ez
így ment különféle változatokkal.

Valami radicalis curáról kellett gondoskodni.

Nászutazásuk alatt tervezgették, hogy majd ha egy hónapot eltöltöttek a
falun, akkor berándulnak Budapestre és meglátogatják Erdélyt, a hol
Medeanak az apai birtoka fekszik. (Bertalan odadobhatta a háromszázezer
frankot a mama asztalára; de azért Medea a maga apai örökségéről nem
mondott le.) Most már ideje lett volna, a két terv közül az egyiket
életbe léptetni. A Budapestre menetel volt az ajánlatosabb. Annálfogva
Bertalan elkezdett az Erdélybe utazásra példálózni. Más ember azt tette
volna, hogy a főváros előnyeit magasztalja a felesége előtt, de Lándory
tapasztalt férfiú volt már.

Így aztán Dea maga állt elő azzal az ellenindítványnyal, hogy
beköltözzenek Budapestre. Egyszerre nagy kedvet kapott a fővárosban
lakáshoz.

Hanem az sem tartott soká. Medea minden reggel maga bontotta fel az
ujságcsomagot, mely a postáról érkezett s mohón kereste ki belőle a
«Pester Lloyd»-ot. Ez a lap, köztudomásulag, naponta a legérdekesebb
olvasmányok tárházát nyújtja a szellemi táplálékkal élő közönségnek. De
Medeának a legérdeklőbb rovata az volt, a minek a czime «Idegenek
névjegyzéke.» Ez volt az ő tanulmánya. A többit olvashatta Bertalan.

Egy napon aztán Lándory három, veres tintával aláhúzott nevet talált a
lajstromban, a mint Dea átadta neki a lapot: «Angol királynő:
megérkeztek Lis Blanc Sidonia grófnő, Lis Blanc Lyonel gróf, De L’Aisne
Alfréd marquis…»

– Nem megyünk Budapestre, – mondá röviden Medea.

– Tehát inkább Erdélybe?

– Oda sem.

– Hát hová?

– A sirba!

Ezen aztán Bertalan nagyott kaczagott.

Ezért kapott egy pofont.

– De jól esett! No még egyet!

Csak azért sem.

Medea aztán meg akarta mutatni, hogy komolyan veszi a sírbaszállás
szándékát.

Egy reggel azzal lepte meg Bertalant, hogy szokatlan korán felöltözve,
jött napernyőstől hozzá:

– Vezess engem a családi sirbolthoz. Meg akarom látogatni a te
Godivádat.

S azzal a nagy karimáju szalmakalapja mögül elővett egy
immortelle-koszorút, a mit nagy alattomban Godiva számára kötözött.

Nő kivánsága parancsolat!

– Voltál már nála? – kérdezé Dea, erős szemszurással, – a mióta haza
jöttél?

– Még nem mehettem oda.

– Valami akadályozott? Talán én?

– Nem te.

– Szeretném megtudni, hogy ugyan mi?

– Majd megtudod.

Azzal Bertalan valamit súgott Péternek, a ki rá bólintott a fejével,
azzal kiment. Rövid idő mulva visszajött; már megvan.

– Csak nem megyünk odáig kocsin? kérdezé Dea.

– Nem. Igen szép út vezet oda.

S aztán karjára véve Deát, a parkon keresztül elsétált vele addig a
virányos dombig, a hol szerettei álmodnak tovább.

Dea nem vette észre, hogy Péter távolból követi őket s valami
puttonyformát hoz magával.

A mint a sirbolt elé megérkeztek, akkor megmutatta Bertalan Deának, hogy
mi akadálya volt eddig az ő látogatásának – alvó szerelmesénél. Egy
fecskepár oda rakta fészkét az ajtó sarkába; az ajtó kinyitásával a
fészeknek le kellett hullani a falról. S a fecske – tojásain ült.

Deának köny szökött a szemébe.

– Hát ez nem eresztett be? Nem akartad a fecskének a fészkét lerontani:
a míg a tojásain ül!…

– De most már gondoltam ki valamit, – szólt Bertalan. S a mint Péter
odaérkezett, a kezében egy sajtárral, a vállán pedig egy
kertészlábtóval, azt mondá neki: «tedd le; visszamehetsz!» – Aztán
egyedül maradva Deával, elmondá neki, hogy ő most le fogja venni szép
óvatosan a szegletből a fecskefészket, s aztán polyvás sárral, a minővel
a fecske készíti a maga lakását, ki fogja azt egészíteni s felragasztja
újra a sírbolt előcsarnok eresze alá.

Azzal leveté a kabátját, neki gyürkőzött, felhágott a lábtóra, késsel
lefeszíté a fecskefészket a küszöb szögletéből: négy kis tarka tojás
volt benne, azokat Dea kezébe rakta.

Dea aztán lehelletével melengeté addig a tojásokat, a míg a fészek
megint rendben lesz, hogy ki ne hüljenek, a míg az anyafecske
visszakerül rájuk.

Lándory pedig hozzáfogott a fecskefészek építéséhez, odaragasztva azt
sárgyurmával az ereszhez, s odaerősítve vékony sodronynyal, hogy le ne
hullhasson a míg a sár megszilárdul.

Dea gyönyörködve nézte azt a munkát!

Bertalan aztán egyenkint visszarakta a fészekbe a tojáskákat, jól
ügyelve rá, hogy mindegyik épen úgy feküdjék a puha tollvaczakban, a
hogy eddig feküdt; mert arra az anyafecske ráismer s ha megbolygatták a
fészkét, abba hagyja a költést.

Most aztán ki lehetett már nyitni a sírboltajtót.

Hanem Deának volt még előbb valami mondanivalója.

– Várj még egy pillanatig. Én nem tudom mi bajom van megint?

– Támaszkodjál a karomra.

A karján fel volt tűrve az ing, vállig.

– Milyen szép fehér karod van neked! – mondá Medea, éhséget kifejező
tekintettel.

– Nekem?

– Olyan, mint egy nőé. Én úgy szeretnék valamit.

– Ugyan mit?

– Egy nagyot harapni bele!

– Ugyan tedd meg! Itt van, tessék!

– De egészen beleharapni. Vérig!

– Hát természetesen.

– Nem, nem! Az neked nagyon fájni fog.

– Tréfaság! Hát mikor a vívóteremben a próbavívásnál olyanokat vágtunk
egymásnak a karjára, hogy csak úgy szökött fel a vér a felrepedt bőrből.
Férfinak nem fáj az. Csak te harapj bele bátran.

Medea zavaros szemekkel tekinte fel rá. Egészen magánkivül látszott
lenni. Ajkai szárazon lihegtek. Egyszer csak megragadta Bertalan karját
mind a két kezével, s villogó két fogsorával átfogta annak a duzzadó
biczepsét, s aztán mindig erősebben mélyeszté belé a fogait, míg egyszer
csak azt vette észre, hogy valósággal sebet ejtett rajta. A két szemfog
áthatolt az epidermisen s a vér kiszökött.

Ekkor felsikoltott Dea.

– Jézus Mária! Mit tettem?

S rémülten sietett a férje karján kibugyanó vért zsebkendőjével
visszafojtani.

– Mit csináltam én most? – hebegé Dea maga elé bámulva. – Hát vampyr
leszek én már? – Meg vagyok őrülve, úgy-e bár? – Ugy-e nem engedsz az
őrültek házába csukatni, ha megbolondulok?

– Nem, te kedves, – szólt nevetve Bertalan. – Nem te vagy megőrülve,
hanem én!

– Mitől?

– A boldogságtól.

Akkor aztán odavonta magához Medea fejecskéjét s megsugta neki, hogy mi
az ő nagy baja?

Erre aztán a nő arcza egyszerre lángra gyulladt: hirtelen eltakarta azt
mind a két kezével, s aztán odatemette a férje keblére, s elkezdett
édesen, édesen zokogni, lekivánkozott a földre: oda kellett melléje
ülni, a szép zöld cziczkórónak szüksége volt a harmatra, azt megitatta
könyjeivel s érthetlen szavakat dadogott mellette.

Az a «másik» ott benn, hallgathatta – s ha a porszem érez, gyönyörtől
reszkethetett miatta.

– Ugy-e nem fogok meghalni? – szólt végre kisírt arczát kedveséhez
felemelve.

– Nem, te drágám! Ne gondolj arra.

Most aztán ideje volt a látogatást megtenni.

A rácsajtó felnyilt. A sírboltlakó méhraj kardalt zengett az
üdvözlésükre. Dea nem félt a döngésüktől.

– Sokáig ne időzzél itt. Nagyon hideg van.

– Beszélnem kell vele, – suttogá Dea, odasietve Godiva sírköve elé s
letérdelve annak zsámolyára. Aztán mikor kibeszélte magát vele, akkor
odaakasztá az immortelle-koszorut a sír keresztjére.

Derült arcza volt.

– Megkönnyebbült a lelkem nagy tehertől – suttogá a férjéhez. Én is
leszek olyan jó, mint ő volt!

A Godiva sírköve mellett volt egy üres fülke.

Odamutatott a félelmes ürre.

– Úgy-e? Még sokáig nem fogok ide jönni?

Bertalan az ölében vitte ki ebből a szomorú üregből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most azután Medea is tudta az ő nagy titkát.



AZ AGANCSKIÁLLÍTÁS.

A «holt évad» nevet tulajdonképen fővárosi újságirók találták fel, mert
ez csak nekik álmos idő, más akkor éli világát. Októbertől áprilisig a
mi családi botrány történik, az mind az újdonság rovatba kerül, azontúl
kezdődik a «kimélet-idény». Félbeszakítják azt csupán a nyári
lóversenyek, három-négy napra. Akkor ismét ki vannak nyitva a budapesti
city (mágnásfertály) palotáinak ablaktáblái, s látni pompás fogatokat s
elegans toiletteket az utczán.

Lándoryék még mindig nem jöttek be a fővárosba; semmi okuk sem volt rá,
Medea nagyon megszerette a falusi életet s Bertalannak elég dolgot adott
a készülőben levő munkája s a gazdasága.

Medeának ismét visszatért az egészséges arczszíne, egy-egy tünékeny
foltocskát a homlokán nem látva meg, a mit gondosan takart a
csipkefodor. Valami sajátságos horoscopot talált fel időtöltésül, annak
a kiszámítását, hogy hol járnak időről-időre az «övéi».

Méltán «övéinek» nevezhette őket, hisz ez az egyik anyja volt, a másik
bátyja, a harmadik néhai férje.

Azután megmondta Bertalannak, a mit kitalált.

– Honnan tudod ezt?

Levelet soha senkitől nem kapott Medea.

A nő aztán felfedezte előtte a tudományát.

Lándorynak mindenféle lapja jár, azokból Medea kitanulta, hogy mely nagy
városában a monarchiának, mikor lesz lóverseny? Azon a napon aztán az
odavaló hirlapokban bizonyosan megtalálta az idegenek lajstromában mind
a három nevet. Folyvást együtt jártak, mintha szövetségesek volnának.

Egyszer Bécsben, másszor Prágában, majd Kolozsvárott, Aradon. A dolog
nem volt feltünő. Lis Blanc grófnő nagy szenvedélylyel vett részt a
lóversenyekben. Versenyparipái némelyike nyertes is volt. S ez a
dicsőség neki nagyon sokba került. Gyakran nagy összegeket vesztett a
turfon. Lyonel maga is részt vett az akadályversenyekben s egy párszor
majd kitörte a nyakát. Hanem Alfréd csak a totalisateur terén
vitézkedett. Egyszer ki is akarták ballotálni a jockey-clubból, mert
azzal volt vádolva, hogy a «Favorit» versenyparipa lovászát
megvesztegette, hogy a lovának hideg vizet adjon a futtatás előtt; nagy
nehezen tudták elsimítani a dolgot.

Egy reggel aztán Bertalan fedezett fel valamit – a hivatalos lapban.

– Én találtam meg, hogy mi az igazi sport, a mit a mi hiveink üznek. A
hivatalos lap élén ime a legújabb hír: «Lis Blanc Lyonel gróf,
magyarhoni nagybirtokos, a törvényes díj letevése mellett, elnyerte a
magyar indigenátust s a magyar főrendiház tagjai közé fölvétetett». – És
már most megesik az, hogy Raoul Ripaille hoz az én számomra törvényeket
a magyar országgyülésen!

Ezen csakugyan lehetett nevetni.

A holt évadot Budapesten is félbeszakítá a nyári lóversenyek idénye.

Ez alkalommal lett ugyanitt rendezve a hét országra szóló nagyszerű
agancskiállitás is, a mely igen sok külföldi celebritást vonzott
Magyarország fővárosába.

A mindennemű, bámulatra méltó állati fejdiszek között a
legnevezetesebbek voltak Lis Blanc Lyonel gróf trofeumai, két bivalyfej,
szarvastól. Az egyik az «Arni» bivaly, Kelet-Indiából, olyan két
hatalmas szarvval, melynek a két hegye tíz lábnyira szétáll egymástól, a
másik még annál is hatalmasabb, a kafferbivaly, a vadállatok
legvakmerőbbje, mely erősebb az elefántnál, s bátrabb az oroszlánnál.
Rémséges nagy szarvára oda volt akasztva az a legnagyobb kaliberű puska
is melylyel az óriási vadat Lyonel elejté, egyetlen aczélvégű golyóval
furva keresztül annak a homlokát, épen a közepén. A kafferbivalyra való
vadászat nem sport, hanem párbaj; ha a vadász lövése nem halálos, akkor
őt tapossa össze a vad, lovastól együtt.

Azt a sok rossz élczet, a mit e szarvak szemlélete alatt a laicus
publicum a férjekre és házibarátokra elhullatott, nem érdemes
felszedegetni.

Az agancskiállítás idején természetesen ismét megjelent a budapesti
idegenek névjegyzékében a három összetartozó név.

– Akarod, hogy meghivjam hozzánk Lyonelt, látogatóba? – kérdezé Bertalan
a nejétől.

– Nem bánom.

– Alfrédet is?

– A hogy te akarod.

– Nem akarsz magad is a lóversenyekre bejönni?

– Nem. Nem szeretnék ott találkozni először az anyámmal.

– Igazad van. Én sem mehetek oda. Majd csak a casinóban találkozom
Lyonellel.

A találkozás egészen bizonyosra volt vehető. Két futtatási nap között
egy közbeeső locs-pocs nap, esős, szeles idő, az egész előkelő
társaságot mind a casinóba hajtja. Négy és öt óra között van Marchalnál
a zártkörü ebéd, – a szinházak zárva, az orpheumba csak tiz órakor
szokás menni; hat és hét óra között biztosan ott vannak a nagy képes
teremben; ott szivják el az első szivart a fekete kávé mellett, s
gyakorolják magukat a medisanceban.

Mikor Lándory az olvasóteremből átjön, már ott találja valamennyit.
Mindenkit jól ismer. Ott van az a négy úr is, a kivel egykor a vasuton
utazott, a kik Godivának fecsegésükkel annyi kint okoztak: a
fuvolahangú, a ráspolyszavú, az orrból beszélő, a gordonka bassus,
egymást Mukinak, Nusinak, Blikusnak, Murczusnak nevezik, az utóbbi azt
is meghallja, ha Horácznak szólitják, s van a melyik az «effendi»-re
hallgat.

Közöttük van Alfréd is, meg Lyonel.

Lyonel háttal van fordulva azon ajtó felé, a melyen Lándory belép, s ő
tartja a társaságot valami vidám előadással kedélyes derültségben, a
minek egyszerre vége szakad, a mint Bertalant meglátják. Alfréd hirtelen
odasug valamit Lyonel fülébe, mire az gyorsan átnyergel más thémára,
mintha vadászkalandot adna elő:

… «Én egyszerre kapom a puskámat arczomhoz, bumm! A fenevad bukfenczet
vet, s elterül a lábam előtt! Három méter volt a hossza.»

E közben a gordonkahangú eléje lép Lándorynak.

– Ah, grüss dich Gott! Csak hogy újra látunk! Engedd meg, hogy
bemutassalak benneteket egymásnak.

– Köszönöm, effendim.

– Gróf Lis Blanc Lyonel, Lándory Bertalan.

Lyonel csak most fordul szembe Lándoryval.

Bertalan valóban alig ismert volna rá a mostani alakjában. Raoul
Ripaille szurtos, patkánymarta pofája alig volt feltalálható az elegans
genialis arczban, mely a férfiszépség minden előnyeit egyesítve hordozá
magán; átragyogva a szellem és szenvedély igézetétől. Ilyen valóban a
halálangyala a női erénynek!

– Ah! Hiszen mi sógorok vagyunk! – szólt Lyonel, kezét nyujtva
Bertalannak. – Nagyon örülök! – De én nekem úgy tetszik, hogy ezt az
arczot már valahol láttam.

– Igen, – szólt Bertalan, – a tombeau d’Isoardnál; a mikor tüzet
méltóztatott tőlem kérni a szivarához.

Lyonel egy perczre meghökkent. – Veszedelmes visszaemlékezés! Ha ez az
ember ezt most itt el találja beszélni? Nem! Nem úgy néz ki. – Elneveté
magát kedélyesen.

– Ah! Tehát ön volt az, a kiről a mamám azt mondta, hogy ennek az úrnak
köszönhetem az életemet és a vagyonomat? Ez nagyon derék. Én tehát önnek
tartozom életemmel és vagyonommal? De mi az ördögnek magázzuk mi
egymást? Hiszen sógorok vagyunk.

– Nem tagadom.

Azzal Lyonel odafordult a körüle csoportosuló urakhoz.

– No lám, milyen szép az, hogy én a sógoromban egyuttal feltaláltam azt
a titkos mentoromat, a ki nekem az életemet és vagyonomat megmentette. –
És aztán félig sugva dörmögé «egygyel több ok rá, hogy az ember jót
tegyen vele.»

(Tudjuk jól, mit értenek az alatt; «egy szép asszony férjével jót
tenni.»)

Lándory aztán Alfrédet is üdvözölte kézszorítással; a ki mindjárt
sietett is neki baráti vonzalmát tanusítani egy tudósítással.

– Tudod már, hogy Scilla idejön a télen vendégszerepelni?

– Tudom. A feleségem figyelmeztetett rá. Ő olvasta a lapban. Akkorra mi
is beköltözünk.

S azzal nyugodtan vette elő a szivarát a tárczájából.

– Szolgálhatok a tüzemmel? – szólt Lyonel, impertinens nyájas
mosolylyal, odanyujtva az égő szivarát Bertalannak.

«Haha!»

De L’Aisne Alfrédet ma minden szó nagyon nevető kedvében találta.

Bertalan elfogadta Lyoneltől az égő szivart s meggyujtva nála a magáét,
vissza adta neki, e szóval: «pour acquit». (Becsülettel kifizetődött.)

Alfrédnek még derültebb kedve lett.

– Nem egész pour acquit, – mondá Lyonel. – Mert akkor szivaromat is meg
kellett volna tartanod.

– Köszönöm, az enyim jobb.

Az egész párbeszédet a kettőn kivül csak Alfréd értette: a többiek
találgatták.

– Csak magad jöttél be a városba? – kérdé Lyonel.

– Igen s főleg azért, hogy veled találkozzam. A hegy jön Mahomedhez.

– Fölöttébb megtisztelő rám nézve. Különösen a «Mahomed». Lehet már
benneteket meglátogatni?

– Mindig lehetett. Másfél óra vasuton, onnan tíz percz a kastélyom. Pár
napig dolgom van itt a curiai levéltárban. Az alatt meglátogathatnád
Deát; most egyedül van és unja magát.

Az urak egymásra néztek, a ki mosolyogni akart, a kávéscsészét emelte az
ajkához; a ki türtőztetni tudta, fújta maga elé erősen a szivarfüstöt.

– Ah! Te nem vagy féltékeny! – mondá Lyonel, a kit csiklandott a föl sem
vevés.

– Te rád? A bátyjára?

– Barátom! ebben az egy dologban nem tisztelem sem a bullákat, sem a
brévéket.

Lándory vállat vont.

– Asszonyt félteni bolondság.

Ezért nagyon megdicsérte az «effendi».

– Ez aztán a mustrája a férjeknek! Ilyennek kellene valamennyinek lenni!

– S hogy van az én kedves hugocskám? – kérdezé Lyonel.

– Hát a körülményekhez képest elég jól.

Lyonel megütődve tekinte rá.

– A «körülményekhez» képest?

Lándory olyan ábrázattal, mely mindent magyarázott, ismétlé: – Hát igen,
a körülményekhez képest.

Erre Lyonel szellemes arcza egyszerre buta kifejezést vett, úgy, hogy az
egész társaság kénytelen volt rákezdeni a nevetést.

Csak ők ketten nem nevettek: Bertalan, meg Lyonel. Amannak az arabs
fisionomiájához nem is illett a nevetés. Nyugodtan fujta maga elé a
füstkarikákat. Lyonel azonban nem szivta, hanem rágta a szivarját:
egészen kialudt a szájában.

– Szolgálhatok a tüzemmel? – kinálá őt meg Lándory.

– Köszönöm. Rossz a szivar. Nem szelel. S szétmorzsolta ujjai között.

– Hát mit mondjak Deának, hogy mikor látogatsz meg bennünket?

– Nem tudom. Vissza kell sietnem Bécsbe. Táviratot kaptam a mamától.

– De visszatérsz az új ülésszakra?

Ez is nagyon komolyan volt mondva.

– Azt hiszem, hogy nálam nélkül is határozatképes lesz a magyar főrendi
ház.

– Ha farsangra itthon lennél…

– A farsangra? – Már a farsangra? – Sapristi! Ezek nem vesztegették az
időt.

Az «idő»-ről eszébe jutott, hogy az óráját megnézze.

– Ah! már hat óra.

– A bécsi vonat csak nyolczkor indul; nincs miért sietned. Ugy is régen
nem láttuk egymást. Maradj még és meséld el nekem is azt az érdekes
vadászkalandot, a minek az imént csak a végére érkeztem: hadd mondjam el
Deának odahaza.

– Lyonel bele nézett a két szemébe Bertalannak erősen. Közel volt hozzá,
hogy azt a markában összemorzsolt szivart az arczába vágja. De nem
talált azokban a szemekben egyebet, mint őszinte kiváncsiságot. Nem volt
azokban semmi malitia.

Mosolyt kényszerített az arczára.

– No hát, a kedvedért elmesélem még egyszer, hogyan lőttem meg a
kaffer-bivalyt. Ezek az urak már egyszer hallották.

Igaz, hogy a kaffer-bivaly óriás szarvairól volt szó abban a mesében is.

És aztán elbeszélte végig Lyonel a mindenesetre érdekes találkozását
azzal a nemes szarvhordozó vaddal, mely a bambusberekben elrejtőzve les
az ellenségeire, a kik a gyönge üszőire vadásznak, s ha oroszlán
közeledtét érzi meg, kirohan rá támadólag, a dorongvastag bambuscsalit
úgy törik szét előtte, mint a nádszál. Az állatvilág királyát nem védi
meg szörnyű ereje, a légbe dobja azt, mint a macskát s estében a szarvai
hegyével fogja fel s úgy összegázolja, hogy ép csont nem marad belőle. A
kaffer csak magas fára mászva, lesből meri meglövöldözni mérgezett
nyilakkal. Európai vadász, a ki felzavarja, többnyire hátat ád, a mikor
előrohanni látja s a lova lábára bizza az életét. Az a példány, a melyet
Lyonel elejtett, tizennégy mázsát nyomott s még azután, hogy a homloka
közepébe kapta a halálos golyót, egy emberderéknyi vastag phœnixpálmát
kidöntött a fejével, a mely fa mögé a vadász menekült a lövés után.

Igen érdekes vadászrege volt az. Látszott a többi uraknak az arczán is,
hogy először hallják. Lyonel nem szokta a vadászkalandjait mások
mulattatására használni.

Mikor vége volt, azt kérdé Lándorytól:

– Nos? Ki vagy fizetve?

– Igen.

– Én is.

Azzal Alfrédhez fordult.

– Téged kérlek föl, hogy a holnapi versenyről vondd vissza nevezésemet:
nem futtatok. Fizesd ki a bánatpénzt. Semmi fogadást nem tartok. Adieu,
uraim!

Alfréd utána ment az eltávozónak.

Mikor a magyar urak egyedül maradtak, azt mondá az effendi Lándorynak:

– No, barátom, eddig azt hittem, hogy a legnagyobb remeklésed az volt, a
mikor a Csonka Bandi haramiát rá birtad, hogy beszélje el magától,
hogyan ölte meg éjjel sötét erdőben az ökörhajtsárt! De ez túl tesz
rajta: a hogy te most Lis Blanc Lyonellel elmeséltetted a kafferbivaly
vadásztörténetét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Budapestről induló vonat Érsekujváron találkozott össze a Bécsből
lefelé jövővel.

Sidonia grófné azon jött, Hermione kisasszony kíséretében, a másnapi
lóversenyre, melynél érdekelve volt két versenylóval.

Lyonel rájuk talált s bement hozzájuk a salonwaggonba.

– Hát te honnan? kérdé a grófnő.

– Pestről. Nem futtatok. Bánatot fizettem. Ott hagytam a versenyt.

– Találkoztál azzal az emberrel? (A nevét ki nem mondta volna.)

– Igen. «Dicke Freunde» lettünk.

– Nem hítt magához?

– De igen, meghítt keresztapának a születendő fiához, ha a farsangra itt
leszek.

– Botrány! kiálta fel Sidonia. Az én leányom egy eretnek fiunak az
anyja!

Lyonel nagyot nevetett erre a furcsa kétségbeesésre.

– No, csak ne szállj perbe az égiekkel, hiszen még lehet leány is!

– Imádkozni fogok érte, hogy «az» legyen.

– Az ég meg fogja hallgatni kegyes imádat. Én azonban megyek Grönlandba
tengeri oroszlánt vadászni. Adieu! Csöngetnek!



HERMIONE.

Sidonia grófnő azért csak lejött a budapesti lóversenyekre, hogy Lyonel
visszavonta a nevezéseit. Nagyon sok fogadásban volt már engageirozva a
grófnő.

Hanem Alfrédnak minden speculatióit elrontotta ezzel a hóbortjával
Lyonel. Úgy, hogy a másnapi «run»-on nem is mutatta magát. Elkisérte
ugyan Sidonia grófnőt a lóversenytérig, a grófnő saját equipageán,
melyet vasuton küldtek előre, de megmondta eleve, hogy a kocsiból nem
szállhat le, a lába fáj. Ischias, vagy köszvény. Az idő is egészen a
kukoriczára való volt, egész napi országos eső.

Ez nem akadályozta a grófnőt, hogy ő maga le ne szálljon a gyepre.
Kautsuk köpenye, matróz kalapja daczolt az esővel, lábain angol bagaria
csizmák, gomblyukában a kiváltságos plaque. Esernyő sem kellett neki.

A landauerban hátramaradtak Hermione és Alfréd. Onnan nézhették a
futtatást.

– Ugyan mondja csak, marquis, nagyon szereti ön Lyonel grófot? kérdé
Hermione.

– Au contraire.

– Hát talán Sidonia grófnő iránt érez mélyebb vonzalmat?

– Pas si bête.

– Akkor hát a magyarok hazája érdekli önt valami különösen?

– … du tout!

– Hát akkor ugyan mondja meg, hogy miféle szentnek tett fogadása
kényszeríti önt arra a penitentiára, hogy két olyan emberrel, a kit nem
szeret, egy társaságban beutazzon egy országot, a melyben unja magát?

– Lehet az ön discretiójára számítani?

– Oh kérem! Árultam én el valaha valami titkát a marquisnak? Pedig
bővében vagyok.

– Hát megmondom önnek. Én addig járok kelek az én kedves rokonaimmal alá
s fel ebben az érdekes hazában, a míg egyszer előáll a kedvező alkalom,
hogy az én kedves Lyonel öcsémet harmincz lépésnyi távolban szemközt
állíthassam azzal a másik kedves barátommal, a ki épen olyan jó
bivalyvadász, mint ő. Már azután, hogy a kettő közül melyik plántálja
oda a golyót a másiknak az agancsai közé? az nekem mindegy. Én mind a
kettőnek egyformán tartozom azzal a kis ólommal. De magam nem fizetek.

– Csak «per procura?»

– Haha! Jól találta. Per procura.

– Szokott ön igazat mondani, marquis?

– Furcsa! Hát mit tudhatja azt az ember, hogy mikor mond igazat? Elég,
ha maga meg van felőle győződve abban a pillanatban, hogy igazat
mondott. De már most én hadd tegyem fel ugyan azt a három kérdést önnek,
a mire kegyed tőlem választ csikart ki.

– Tőlem nehezebb lesz a választ megkapni. Én nem vagyok független
állásban.

– Eh mit? Ön kormányozza a grófnőt, ön Sidoniának a Bismarkja. Ön nélkül
nem tud élni. Jobban ragaszkodik önhöz, mint a leányához.

– Lehet. S ez az, a mi engemet keserűvé tesz. Ön nem tudja, micsoda
kínzó érzés valaki iránt háladatosnak lenni. Mikor ez a Lándory azt a
paradox igazságot kimondta, hogy «a háladatosság egy neme a
gyűlöletnek», senkit ugy bibéjén nem talált vele, mint engemet. Én
gyűlölöm azokat mind, a kik velem «állítólag» jót tesznek. Mért nincs
megfordítva? Az ő jóvoltuk folytonos megalázás rám nézve. Megosztják
velem az örömeiket, kényszerítenek boldogságukban részt vennem, járatnak
czifra ruhában, azt eszem és iszom a mit ők, fogataikon járok,
páholyaikban ülök, részt veszek a társalgásaikban, a grófjaiktól,
herczegeiktől kapok udvarias szavakat, még tánczolnak is velem. És ez
engem mind elkeserít! Szeretnék inkább cseléd lenni! Inkább, mint ilyen
csinált virág, a minek gyökere nincs. Az egyetlen gyönyörűségem az,
mikor őket éri valami keserűség, harag, csalatkozás, megbántás, vagy
mikor emésztő szenvedélyek támadnak bennük, a mik kielégítve és
kielégítetlenül egyformán kínoznak és ölnek. Akkor jól esik közöttük
élnem. Az egyiknek a szenvedését a másikéval összepárosítanom s egy
harmadik bajnak adni létet általa. Más életczélt én már nem ismerek. Már
most elhiszi ön úgy-e, hogy én szoktam igazat «is» mondani. Hanem csak
négy szem között. S megválogatom hozzá az emberemet.

– Nagyra veszem, hogy ön a megválasztott emberei közé számít.

– Veheti is. Mert ha az önnek a czélja, a mit előttem elmondott, úgy
hívebb szövetségese nálamnál nem lehet. Én vagyok az, a ki Lyonel
szenvedélyét folyvást szítom, elhitetve vele, hogy Medea őt az
elkárhozásig szereti, csak azért ment férjhez, hogy az övé lehessen.
Férje egy brutális vad ember, gyűlölet tárgya saját hazájában, a ki csak
azért van teremtve, hogy megcsalassék. Sidonia grófnőt meg másfelől én
tartom sophismákkal, haragját ingerlem, büszkeségét feldagasztom,
vakbuzgóságát megdicsőítem, míg utoljára Lyonel iránti majomszeretete,
sértett büszkesége, vallásos rajongása oda vezetik, hogy szent czélnak
találja, leányát Lyonel szenvedélyének áldozatul megejteni. Babyloni
fogalmak! És nekem minden sikerül. Csak Medea van még hátra. Ő nem
mindennapi nő. Vele nem lehet úgy játszani, mint «ezekkel a hölgyekkel».
Ezt ön maga is tapasztalhatta. Azonban én nálam minden tolvajkulcs
megvan, a mivel egy nő szivéhez hozzá lehet férni. És én nekem tetszik
az én szerepem.

Sidonia grófnő visszajött a hintóhoz. Már a járásán észre lehetett
venni, hogy megint veszített a fogadásokon.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bertalan két napig kutatott a curiai levéltárban, a hol megtalálva a
szükséges adatokat, a melyek munkája kiegészítéséhez tartoztak, sietett
vissza falura.

Egy kis meglepetés várt rá.

Mikor a kastélyába megérkezett, a park sétányán «két» hölgy jött eléje.
Az egyik a felesége, a másik Hermione kisasszony.

Az első dolga volt mindenesetre Deát összeölelgetni, csak azután nyujtá
kezét a vendéghölgynek.

– Ön nem űz ki a házából? – kérdé Hermione.

– Minő kérdés?

– Azon nehéz jelenet után, mely utolsó találkozásunk volt.

– Vallja meg ön kisasszony, hogy ha ön lett volna az én helyemben, ön is
ugyanazt tette volna.

– Bizonyosan. S ha úgy nem tett volna ön, most nem volnék itt, hogy
elismerjem, miszerint én hibáztam.

– A hiba nem az öné volt.

– De az enyém volt. Bocsánat! Én nem vagyok elűzött cseléd, a ki a volt
asszonyát rágalmazza az új előtt. Ki kell mentenem Sidonia grófnőt. A
kelengye odavitele az én ötletem volt.

– Ne beszéljünk erről! Ön szivesen lesz látva nálunk. Én azért a
boldogságért, a mit nőm a házamhoz hozott, elfeledek mindent, a mibe ez
került. Lis Blanc grófnő kivánsága volt, hogy ön idejőjjön?

– Igen. A mint megtudta a boldog változást Dea grófnő egészségében.

– Lyoneltől?

– Ah, uram.

– Igen. Hiszen én tudattam vele. Más hírforrás még nincs.

– Ön érteni fogja, hogy a grófnő maga nem jöhetett ide.

– Méltányolom az indokait. Nagy áldozat volt tőle.

– De azért naponkint imádkozik a leánya szerencsés sorsfordulása végett.

– Tudom, hogy ne fia legyen, hanem leánya!

Dea későn takarta be tenyerével Bertalan istentelen száját. Már kijött.

Ekkor aztán Hermione elnevette magát.

– Ön előtt nem lehet tragikus képeket csinálni.

– Jobb lesz, ha a vidámabb oldalát fogjuk fel a dolognak. Az nagyon szép
öntől, hogy Deát meglátogatta. Önnek a jelenléte ő rá nézve valóságos
jótétemény. Én azon leszek, hogy úgy megkedveltessem önnel a nálunk
lakást, hogy soha se kivánkozzék el tőlünk. Már tudniillik, a míg
férjhez nem megy. Erről nem állok jót. Nálunk, heves vérű magyaroknál,
az ilyen szép, szellemdús hölgyet mint ön, nagyhamar elkapják.

Dea megrángatta Bertalannak a füle gombját.

– Te! Itt az én jelenlétemben udvarolsz Hermionénak?

– Hát jobb lesz, ha távollétedben udvarlok?

Mind a hárman nevettek együtt.

Lándory tudta azt jól, hogy minden embernek kell valami játékszer. A
jóllét, a boldogság, a gyönyör nem elég, játék is kell. Kis gyereknek,
vén gyereknek, asszonygyereknek egyformán. Azt ne sajnálja az ember a
«gyerekétől». Elég, ha figyelmezteti, hogy «a játékszert ne vedd a
szádba, mert a festéke mérges!»

Hölgy-gyerekeknek legkedvesebb játékszerük egy másik hölgy, a kivel
kedvükre kifecseghetik magukat. Ilyen volt Hermione Deára nézve. (A
fentebbi figyelmeztetés ennél sem volt fölösleges, egyébiránt Dea már
olyan nagy gyerek, kinek van esze.)

A mióta Hermione odakerült, egészen megelevenült a ház. Szellemdús,
pikáns, leleményes hölgy volt, ellátva a tapasztalat egész tárházával,
nem a közönséges genre-e a hizelkedő, kedvkereső házibarátnéknak, inkább
a senkit nem kimélő családi satyr, szoknyás Triboulet, a ki gúnyora
nyílhegyeit magával a ház urával is érezteti.

Ez tetszett benne épen Bertalannak. Volt a háznál egy ellenfele, a kivel
a sarcasmusos fleuretjeit keresztezheté. Épen olyan mulatság volt ez rá
nézve, mint mikor délutánonként a kardvívásban gyakorolta magát Kalthahn
Péterrel. Az inasnak is szabad volt, vívás közben, az urát jól megvágni,
ha fedetlen részt hagyott előtte.

Szép, derült estéken az volt a malatságuk, hogy kivitték a nagy
telescopot a terracera, s az ég csodáit vizsgálták vele. Ez örök szép
látvány igen gyönyörködteté Medeát. S annak az évnek a nyarán, az égi
theatrumnak különösen érdekes repertoirja volt. Tíz órakor este
egyszerre lehetett látni az égen a Vénust, (távcsővel félhold alakban) a
Jupitert, négy holdjával, s a Saturnust csodás fénykarikájával. Lőrincz
napnak az éjszakáján gazdagítá ez égi mutatványokat a rendesen ez időben
vendégszereplő hulló csillagok tüneménye. Egy negyedóra alatt százat
számláltak meg.

Mikor aztán a hölgyek aludni mentek, Bertalan a távcsövet lecsavargatá s
Péter elrakta azt a tartályába.

E munka közben a következő párbeszéd támadt az úr és a szolga között.

– Mondja csak uram, azok a hulló csillagok leesnek a földre?

– Többször látták őket a földre hullani. Minden muzeumban láthatsz
meteorvasakat. Ezek ilyen hulló csillagokból valók.

– Ugyan lehetséges volna-e az, hogy egy ilyen hulló csillag épen a
Hermione kisasszony chignonjának a közepére pottyanjon?

– A lehetőség aránya: egy a quadrillióhoz.

– Nagy kár!

– De hát mért kivánnál te épen egy ilyen fényes csillagot hajdíszül a
kisasszony fejére?

– Hát az igen szép halál volna neki.

– Tartsd eszedben, Péter, hogy nálam a vendéget még gondolattal sem
szabad megsérteni.

– Ez nem vendég, hanem házi tolvaj.

– Mit oroz el?

– Majd megtudja ön egyszer. Egyelőre csak apróságokat. Tudja ön, hogy
mindennap levelet ír innen Lis Blanc grófnőnek. Azt ő maga viszi fel
reggelenkint a postára, mikor a templomba megy. Itthon búzgó
templomjárónak adja ki magát.

– Az engem nem bánt, rólam nem írhat semmit, a mit én titokban akarnék
tartani.

– Óh dehogy ír! Levelei inkább tele vannak magasztalással ön felől. Hogy
ön mesés ideálja a férjeknek, egyszerre királya és rabszolgája a maga
asszonyának, hogy ön a minden emberi erényekből összealkotott
tökéletesség, méltó, hogy földönjáró szentnek legyen elismerve.

– De hát hogy tudhatod te, hogy mi van az ő leveleiben írva?

– Olvasgatom őket.

– Péter! Figyelmeztetlek rá, hogy ha én előttem azt a vallomást teszed,
hogy itt valaki körülöttem a büntető törvénykönybe ütköző cselekedetet
követ el, én az ellen köteleségemnek tartom a vizsgálatot megindítani.

Péter nagyot nevetett erre.

– Hahaha! Ez nagyon jó. Az én nagyságos uram engem akar megijeszteni! A
Monterosso tanítványát! Küldhet ön az ellen vizsgálatot! Hermione
kisasszony, a mint a levelét lepecsételte, senkinek a kezébe nem adja,
maga viszi el a postára. A postás azonnal registrálja, becsomagolja,
küldi a vasútra. Itt sem ideje, sem alkalma nincs senkinek, hogy azt a
levelet felbontsa és elolvassa.

– És te még is megtudod a tartalmát?

– Meg ám, mert a másolatát kapom meg.

– Honnan?

– Bécsből, vagy Budapestről, a hol a grófnőt találja a levél. Az pedig,
a mint elolvasta Hermione levelét, rögtön elégeti.

– S hogy kerül annak a tartalma mégis egy harmadiknak tudomására?

– Hm! Ez ám épen a monterossoi furfang. Elmondhatom önnek. – Ha az ember
egy levelet kénætherrel leönt, az abban a perczben egyszerre olyan
átlátszó lesz, mint az üveg. Az irást szabadon el lehet olvasni róla. Ha
a tulsó oldala is be van irva, akkor az ember a levelet a tükör elé
tartja s úgy olvassa el a megfordított irást. Három percz mulva a
kénæther tökéletesen elpárolog és semmi nyomot nem hagy hátra, még csak
illatot sem. És a ki a tartalmát kivette, nem követett el semmi
levélsértést: nem hamisított pecsétnyomót, nem vágta fel borotvával az
aláhúzott vonalat, tiszta maradt a keze.

– Ez gonosz egy tudomány, Péter.

– De hasznos.

– Tehát neked bűntársad van a grófnő közelében? Péter!

– Hát nem magam bejelentettem-e, hogy fel vagyok bérelve a grófnő által,
hogy az ön körében történt dolgokról értesítést küldjek neki. Havonkint
kapom a bért. Hát csak fel kell tartanom a diplomatiai összeköttetést a
két udvar között. Már most könnyen érthető lesz az én torzsalkodásom
Hermione kisasszony ellen. Ő az én brancheomba vág: fölöslegessé teszi
működésemet; leszállítja az értékemet; kitúr a helyemből. Ezt nem birom
neki megbocsátani.

– Tréfás kópé vagy bizony te, Péter.

– Dehogy vagyok, uram. Dehogy vagyok! Inkább nagyon is elegiacus
kedvemben vagyok. Ez a ma éjjeli csillaghullás! Ez nagyon gondolkodóba
ejtett. Azt mondják, hogy mikor egy csillag lehull, akkor egy ember
meghal. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy hátha az enyém is
lehullott a többi között.

Valami őscomicum volt abban a sentimentalis kifejezésben, a mit e
szavaknál a Péter arcza fölvett. Lándory nagyot nevetett rajta.

– A gutába! Péter! Csak nem akarsz meghalni?

Péter megcsóválta a nehéz fejét.

– Ne beszéljünk erről idekünn. A bokroknak füleik vannak. Majd ha
odafenn leszünk a szobában. Nagyon komoly dolog ez, uram!

Bertalan csakugyan kiváncsi volt rá, hogy miféle trücske van a Péternek?
«ok nélkül» nem szokott az tréfálni.

Mikor aztán Bertalan hálószobájában egyedül voltak, Péter rákezdé.

– Bizony halálomat jelenti nekem ez a mai csillaghullás!

– Csak nem akarod a nyakadat elvágni borotvával?

– Még annál is élesebb fegyverrel. – Megházasodom.

– Teringettét! Ez már meglepő ujság.

– Hát mért? Nem vagyok több negyvenhat esztendősnél. Nem költöttem el a
capitalisomat.

– S ki az a szerencsés, a kit a többi nőnemű halandók közül kitüntettél?
Talán az özvegy kulcsárné?

– Ohó! «Höher Péter!» Én is azt mondom, a mit az öreg spanyol hidalgo
mondott, mikor házasodni készült, hogy «ha már a szívemet keresztül
akarom döfni, hát inkább egy fényes tőrrel teszem, mint egy rozsdás
panganéttal!»

– S ki légyen annak a fényes tőrnek a személyesítője?

– Az bizony senki sem más, mint a Lidy Carcasse!

– Ah, nézze meg az ember! Még nem is rossz izlése van az öreg fiunak.

– Remélem, hogy æquivalenst nyujthatok érte. A mi pedig a characterünket
illeti, vagyok olyan halálra itélt gonosztevő, mint a Lidy Carcasse. Én
egy méregkeverő, ő egy petroleuse. Szép pár lesz belőlünk.

– Még Párisban szövetkeztetek össze?

– Mi sem természetesebb. Ő is felismerte bennem a «Cohinoor» gyémántot.

– De akkor hát te engemet el fogsz hagyni.

– Ha csak ön nem kerget el magától.

– Nem értem a dolgodat. A Lidy Bécsben van Lis Blanc grófnőnél, te pedig
én mellettem. Dualisticus házasságot nem tudok képzelni.

– Nehéz is azt; hanem hát épen azért aludjunk rá egyet; talán holnap
reggel ki fogja ön találni a titok nyitját.

Péter kivitte az urának a csizmáit s jó éjszakát kivánt.

Bertalan pedig, még egyedül maradva is, eltöprengett ezen a bizalmas
vallomáson s találgatta a catastropha eredetét. Mi viheti Pétert erre a
salto mortaléra?

Csak nem a «rossz példa» talán?

Ugyan mivel volt kisebb merészség, Lándorynak összekötni a sorsát
Deáéval, mint Péter és Lidy egy párrá létele?

Utána akarnak-e ugrani a hivei?

Másnap délben Dea különösen szeretetreméltó volt az asztalnál; a mi
biztos jele annak, hogy az asszony valami inditványt szándékozik tenni,
a melynek a sorsát biztosítani akarja. Hermione kisasszony is igyekezett
a hangulatgerjesztéshez eleven tréfáival hozzájárulni.

Végre kipattant a dolog.

Lándory már épen szaladni akart az asztaltól, mikor lefogták.

– Maradj még! Ne szaladj a cséplőgéphez! Nekem valami kivánságom van, a
mihez a beleegyezésed szükséges. Nekem mulhatlanul szükségem lesz ide s
tova egy olyan leánycselédre, a kivel a magam nyelvén meg tudom magamat
értetni. Az itteni szobaleányok nagyon derék, hűséges portékák, de egész
pantomimikai előadásba kerül, mikor valami rájuk bizott dolgot kellően
megismertetek velük. A magyar nyelvben annyi sok synonim szó van; s ha
az idegen nem helyesen accentuál, egészen mást értenek belőle, mint a mi
mondva volt. Tegnap is azt mondom a Zsuzsinak: «Hozz nekem mézet.»
Elmegy, oda van egy óráig; akkor visszajön s hoz nekem egy tál «meszet».
Azt mondta, hogy nem lehetett másutt kapni, mint a faluban a
korcsmárosnál.

– Hát jól van, kedvesem, hozass magadnak egy franczia cselédet.

– Tudtam, hogy nem fogod ellenezni; már rendeltem is egyet. Talán
emlékezni fogsz rá: Párizsban is szolgált nálam. A jó Lidy Carcasse.

– Ah! A kit te különben az ifjabb nevén szoktál hívni: «Lidy Saint
Jean»-nak. Hogyne ismerném? Derék leány.

– Hát nincs ellenedre, hogy idejöjjön?

– Belenyugszom.

Hermione is segített a megnyugtatásban.

– Ön nem is tudja, hogy ez a leány egész a rajongásig bálványozza önt,
tiszta háladatosságból.

– Az is háladatos? szólt Lándory kesernyés nevetéssel. No akkor vigyázni
fogok a magaviseletére.

Azzal megcsókolta a neje arczát s magukra hagyta a hölgyeket.

A szobájába lépve, ott találta Pétert, nagy rakosgatásban.

– Péter! Gratulálok! A Lidy Carcasse a napokban megérkezik hozzánk és
itt marad.

– Azt én tudtam.

– Most már én is olvastam Hermione kisasszony levelét; kénæther sem
kellett hozzá.

– Nem nagy mesterség volt.

– Péter! Te derék ember vagy!

– Hát a Lidy Carcasse nem az? Csak hagyja ön már most ránk a többit! – A
mamsell nem is sejti, hogy két ollószár közé dugta a fejét. – Mi úgy
fogunk tenni a Lidyvel, mint a kik egymást ki nem állhatják; de azért
össze nem veszünk, mert azzal elárulnók, hogy hitvestársak vagyunk.

… Hát ha még valósággal úgy olvasott volna Hermione levelében Bertalan,
a hogy azt Péter, Lidy által megkapta. Péter nem merte vele megkinálni
az urát. Elég neki az, a mit sejt belőle.

Hermione megírta Sidonia grófnőnek, hogy Lándoryban egy olyan válfaját
tanulta megismerni a férjeknek, a minő eddigelé az ő aquariumában nem
volt ismeretes. Más férjeknél az a szokás, hogy mikor a nő
legmagasztosabb küldetésének nehéz hónapjait éli, akkor hidegülnek el
iránta. A realis felfogás szerint, ez a legtermészetesebb következmény.
A deliség elvész, helyébe idomtalanság lép, az ideál nevetségessé
torzul, a szép arcz elveszti üde színét, eleven kifejezését. A megzavart
idegrendszer uralkodik a kedélyen, s minden változatait előidézi a
rigolyáknak. A nő szenvedése merő lelkiismeretfurdalás a férjre nézve. S
az emberi hím utoljára is csak olyan állat, mint más. Egyik olyan, mint
a másik. – Hanem ez az egy ember kivétel a többi közül. Ez épen most
veszi körül teljes, lángoló szerelmével a nejét, a mikor az épen nem
szeretetreméltó. Türelme egy tenger! Egyébre sem gondol, mint hogy
feleségének a legrejtettebb vágyait kitalálja. Eljár vele a katholikus
templomba, s végig üli a misét, – kálvinista presbyter létére – a míg
Dea imádkozik. Azonban e példátlan hűséget maga az egész itteni
berendezés is elősegíti. Egy falusi kastély, mely a cselédségen kivül
más lakótársat nem ismer. Innen Lándoryék sehová látogatóba nem járnak,
s ennélfogva ő hozzájuk sem jár senki. A téli hónapokra ugyan
szándékoznak Budapestre beköltözni, de a helyzet ott sem változik.
Lándorynak ott is saját háza van, a külvárosban, melyet még az apja
építtetett, ott is egyedül fognak lakni. S a lakosztályok úgy vannak
berendezve, hogy a nő és a férj hálószobáit csak egy ajtó választja el,
minden szó, minden sóhajtás áthallik egymáshoz. S aztán hiányzik minden
eszköze a csábnak, mely a férjet tőrbe csalogatná. Kisértés nélkül nem
is nehéz ascetának lenni. Pedig csak az első lépés drága. Az első lépést
meg nem tenni könnyű; a másodikat meg nem tenni – már nehéz, a
harmadikat meg nem tenni – már lehetetlen. Az első thesis egy boldog
házasság szétbontásában a férjnek kedvtelése. Az asszonyé már aztán csak
corollarium hozzá. S amahhoz az első étappe a «házi enyelgés» – egy kis
«fantaisie en famille». Okos asszony az ilyesmiért nem is neheztel.
Tudja, hogy ez csak futó kedvtelés, s nem tartja érdemesnek féltékenynek
lenni miatta. Úgy veszi az «embert», a hogy van. Egy Lidy Carcasset nem
néz Medea grófnő rivalisának. Legfeljebb is feljegyzi magának a férje
teherlapjára s útmutatást talál benne a revanche eszméjéhez.

Ilyenféle közlemények voltak Hermione leveleiben Lis Blanc grófnéhoz.

Lidy Carcasse megérkezett még az őszi napokban; s Medea igen meg volt
elégedve.

Hermione kisasszonynak a leveleit ettől fogva nem olvashatta el senki
Lis Blanc grófnőn kivül.

Egyebet azontúl sem tartalmazhattak azok, mint eddig.

Mentül többször újult meg a hold, Lándory féltő szerelme a feleségéhez
annál erősebb lett. Már dolgozni sem tudott, ha csak az ő szobájába nem
hozta át a munkáját, s a válságos nagy idő közeledtével soha ágyba nem
feküdt: felöltözve aludt a bőrkereveten; orvost mindennap járatott a
házhoz; a «bölcs asszonyságot» állandóul ott tartotta. Ő maga volt a
legidegesebb a háznál. Egy enyelgő szót nem lehetett tőle hallani, s a
hogy a Lidyvel bánt, az a gorombaság határáig ment.

Hermione levelei nemsokára Budapestről lettek keletezve:

«Átköltöztünk az unalmas faluból a még unalmasabb városba. Az ódón
kastélynál még ócskább a városi palota. Egy emeletes épület a
külvárosban: elől hátul kerttel. Valamikor Lándory úr öregapja
építtette, a ki nagy különcz volt. Egyedül szokott benne lakni az
uraság. Mikor az nincs a városban, akkor üres a ház; csak egy vén
felügyelő lakik benne. A butorok a directorium korából. A képek a
kiállhatatlan németalföldi festőktől. A plafondok mind boltozatosak. A
férj és feleség szobái itt is egymás mellett. A folyosón régi
aczélmetszetek; a szobákban óriási fayence kemenczék. Minden úgy van
benne, a hogy a század elején volt. A crisis közeledtével az «asszony»
melancholicus lesz, nem jár sehová s nem fogad társaságot. Szomorú
sejtelmei vannak. Quelle figure! Úgy kell neki! Nem nézhetek rá, a
nélkül, hogy titkos elégtételt ne érezzek magamban. A paradicsomi átok!
A férj most már dolgozni sem képes; egész nap a neje szobájában ül,
mesél, felolvas, anecdotázik; még a hegedüjét is előveszi s kiséri a
nejét zongorán. Igazán ostobává teszi az embert a kedélyhangulat. Várjuk
a catastrophát».

A következő levél aztán így szólt (február vége felé):

«Que Dieu soit béni! Leányunk lett! Nem hiába imádkoztunk. Hanem ez
rettenetes nap volt! Milyen lótás-futás, szaladgálás. Én folyton ott
voltam Medea mellett. Tanulmányoztam őt. Minden lelkiereje mellett sem
birt a szenvedéseivel. Fél napig élet és halál között vivódott.
Megszenvedett minden bűneiért. Az ember pedig egészen meg volt őrülve.
Minden öt perczben oda jött az ajtóhoz, tudakozódni. Be nem volt szabad
neki jönni. A mellékszobában járt egyre alá s fel, mint a ketreczbe zárt
fenevad. A jövő-menő orvost kínozta könyörgéseivel. Hallottam a nehéz
lihegését, ha egy perczre ledobta magát a pamlagra, a másikban már
felugrott s újra kezdte a nyargalódzást. Éjjel hallottam őt imádkozni:
«Isten, Isten! Légy irgalmas.» Egyszer sírni is hallottam. S mikor végre
beállt a szerencsés forduló pont, s az orvos tudatta vele az eredményt,
más férj azt mondta volna rá fanyarul: «csak egy leány», ez pedig sírt,
kaczagott örömében, most ott fekszik a felesége ágya fejénél, s annak a
kezét áztatja könyjeivel. Az asszony még most is alig van eszméleténél,
s a mikor magához tér, csak a gyermeke után tudakozódik. Ezeknek, úgy
hiszem, hogy elég volt a boldogság extravagantiáiból! S ezentúl áttérnek
a normális életmódhoz».

Sidonia grófnő nem küldött üdvözletet a leányának szerencsés
megszabadulásáért. Helyes oka volt a tartózkodásra, miután Bertalan sem
tudósítá őt a családjában előfordult örvendetes esemény felől.

Lyonel sem jött vissza – keresztapának.

Egy későbbi levelében aztán Hermione arról tudósítá Sidonia grófnét,
hogy Medea maga szoptatja a gyermekét. Ez is jó. «Az alatt a férj
elmehet a földet körülhajókázni, senki sem akadályozza meg benne. A
rózsaláncz, mely a szerető szíveket összeköti, így válik lassan
kaucsuklánczczá. Az alatt valami mást is elő lehet készíteni. A nő, amíg
szoptat, nagyon érzékeny idegzetű. Babonái és látásai vannak. Medeával
el lehet fogadtatni az eszmét, hogy a bernátfalvi otthon levegője neki
és gyermekének egészségtelen. Az orvosok is hegyi levegőt ajánlanak
neki. Azonkivül is fél most a kastélytól és környezetétől. Mindig
Godivával álmodik. Az minden alakban megjelen előtte. Kis gyermekét kéri
tőle, karjára veszi, ringatja, majd meg elszökik vele, s Medea nem
találja sehol. Azt képzeli, hogy ha ő Bernátfalvára visszamegy a nyáron,
ott meg fog halni a gyermeke: Godiva elrabolja magának. A férj mindenre
rááll. Már beleegyezett, hogy a nyárszakot Medea atyai birtokán töltsék,
a kies Erdélyben: a regényes fekvésű dorogmándi kastélyban. Csak egyszer
aztán ott legyenek: akkor majd lehet kezdeni valamit».

Lándory ezeket a leveleket mind nem olvasta, hanem azért tudta jól, hogy
mi cselszövényt szőnek, fonnak ellene.

Belenyugodott mindenbe, azzal az erős lélekkel, a melylyel az ember
rábizza az imáját a védszentjére és nem jut eszébe az a kétkedés, hogy
hátha az valakinek másnak is védszentje, s annak az ellenkező imáját
fogja közvetíteni?



A DOROGMÁNDI KASTÉLYBAN.

A mezőhegyesi grófi kastély még azon régi lovagkori építményekre
emlékeztetett, a melyek martalócz támadások ellen voltak berendezve, s
alkalmasak voltak balladatárgyak kidolgozására. Felvonóhíd, sánczárok,
őrtorony, erkélylyel, melyre kötélhágcsót lehetett akasztani; belül
tornáczok, pitvarok, folyosók labyrintja; döngő falak, a mik sejtetik,
hogy belül valami titkos átjárót rejtegetnek. Nagy szekrények által
álczázott rejtek ajtók; elforduló kemenczék, a mik alatt furcsa
csigalépcső vezet valahová; aztán megint rengeteg nagy termek, dőzsölő
vendégsereg számára; az udvar felől, a falon kivül körülfutó fafolyosó,
mely két szemközti lakosztály között összeköttetést képez.

Látszik, hogy a kastély nem egyszerre épült. Az egymás után következő
családapák (és anyák) szeszélye szaporítá rajta a toldozásokat.
Mindegyiknek volt valami «oka», ezt, vagy amazt az építészeti
furcsaságot létrehozni.

Például az már Sidonia grófnőnek a phantasiája volt, hogy az ő
hálószobájából, az emeleti balszárnyon, egy álczázott csigalépcső
vezessen alá a földszinti szobába, mely a bizalmas «fraj» lakóhelyéül
szolgált.

Ez a csigalépcső magyarázhatná meg talán, hogy miért választották a
grófnő egyetlen leánya számára ezt a gyűlöletes nevet: «Medea»?

Hogy Hermione kisasszony teljes ismeretével birhatott a kastély rejtett
alkalmatosságainak, azt valószinűvé teszi az a körülmény, hogy Sidonia
grófné sokáig lakott ezen a helyen.

Itt azután a férj és nő lakása is egészen a normalis élet kivánalmai
szerint volt berendezve. Az épület két ellenkező szárnyán volt egész
külön háztartás berendezve, úgy, hogy a férj lakásából semmi lárma és
tivornyaszó nem hatolhatott át a nő szobájáig. De viszont a férfi
lakosztály is úgy el volt helyezve egy fél emelettel alacsonyabban, hogy
annak a külső ablakaiból fel sem lehetett látni a nő udvari ablakaiba, a
fölöttük kiugró fafolyosó miatt. Ha valamelyik házastárs a másikat
meglátogatni kedvet kapott, három tornáczon és tizenkét lépcsőn kellett
áthaladnia.

Bertalan ebbe az állapotba is beletalálta magát.

A mióta Dea anya lett, úgy bánt vele, mint egy szenttel.

És Dea is belenyugodott a maga helyzetébe. Egészen a kis leányának élt.
A mikor együtt voltak Bertalannal, csak az a drága kincs volt beszédük,
gyöngédségük tárgya. Csókjaik csak a nevető gyermek piros orczáin
találkoztak.

Medeát néha meglepte egy-egy buskomor elmélázás Bertalan arczán, mely
annak kedélyét elárulá; de Hermione meg tudta őt nyugtatni. – A farkasok
nem vesznek éhen.

Megsúgta Medeának, hogy a Lidy Carcasse gyakran kioson éjente a
szobájából, mely átellenben van az övével, s csak reggel felé tér
vissza. Medea nagyot sóhajtott és nem szólt. Azt, hogy Lidy Péternek a
felesége, nem tudta senki.

Két órai út vezet a dorogmándi kastélytól az albisorai birtokig, melyet
Lis Blanc grófnő vásárolt Lyonel számára. Roppant erdőségek, az Erdély
és Románia határán emelkedő havasok alatt, gazdag vadállománynyal. A
kastélyt ez évben bővítették ki, újonnan kitatarozva.

Szeptember vége felé (mikor a maczkók lejönnek a málnát szüretelni s a
török buzát megdézsmálni) megérkezett Lyonel Albisorára.

Bertalan egész rendes úton jutott ennek a tudomására. Levelet kapott
Lyoneltől, melyben az állt, hogy «Kedves sógor! Itt vagyunk egy egész
társasággal, medvét vadászni Alfréd, Horácz, az Effendi, a Murczus.
Szivesen látunk feleségeddel együtt a holnapután kezdődő vadászatokon.
Sidonia grófnő is itt van. Üdvözöllek.»

Erre aztán Bertalan azt válaszolta, hogy: «Kedves Lyonel. Köszönöm a
szives meghivást. Nőm szoptat, nem hagyhatja el a gyermekét. Minden
jókat!»

Másnap Dea azzal a tudósítással lepte meg Bertalant, hogy a kis
Mariannát elválasztja, mert már fogai vannak.

Ez egészen az ő dolga.

Két napig aztán Deának az elválasztással együtt járó változásai voltak.
Szerencsésen átesett rajtuk. A kis Marianna is hozzászokott, hogy
kanállal etessék.

Negyednap könnyű «Sandlaufer» gördült be a kastély udvarára, két tüzes
mokány lóval, melyeket maga Lyonel hajtott.

Egyedül jött, kurta dzsekkben, kamáslisan: tüntetőleg rövid látogatásra.

Együtt találta a verandán Deát és Bertalant.

Lyonel az egyszerű öltözetben is délczeg alak volt. Tekintete derült,
kedélyes, minden követelés nélkül.

Előbb összeölelkezett Bertalannal, azután megcsókolta Deának a homlokát.

– Teljesen méltánylom az indokaitokat, a mikért nem jöhettek Albisorára.
Magam jöttem ide, hogy meglássalak. Egész kompánia van nálam otthon. Úgy
szöktem el tőlük, a míg alusznak.

– Nagyon szép tőled. De azért itt maradsz uzsonnára.

– Köszönöm. Csak egy pohár tejet fogok kérni Deától.

Dea erre bement a házba. A két férfi künn maradt a verandán.

– Derék asszony lett belőle. Szólt Lyonel, Dea után nézve. Te tetted
azzá. A te érdemed. Ha Alfrédnél marad, ezóta sárgaságba ejtett volna
minden párisi regényírót az irigységtől. Azért kértem azt a tejet, hogy
nem akartam ő előtte beszélni. A leveled egészen correct volt. Nekem meg
kellett titeket hivnom, a világ miatt s neked okot kellett találnod,
hogy meghivásomat elutasítsd. Te nem jöhetsz össze Sidoniával. S én nem
tartózkodom kimondani, hogy kettőtök közül neked van igazi okod a
neheztelésre. A mit te tettél Sidoniával, az csak válasz volt az ő
gorombaságára. Én épen úgy tettem volna. Ezt megmondtam neki magának is.
Ha bocsánatkéres volna a helyén, úgy az Sidonia tartozása volna. – Hanem
hát az ő fejéből nem lehet kiverni az aristocraticus gőgöt.

Bertalan nem hagyhatta ezt szó nélkül.

– A mi ugyan kettőnk között nincs is helyén; mert az én ősapám fejedelmi
követ volt a hollandi királynál ugyanakkor, a mikor Sidonia grófnő
ősapja még tulipánhagymákat liferált, ugyanannak a királynak.

– Haha! No ezt is elmondom neki. Mert arról előttem szó sincs, hogy te
kérleld meg az én mostohámat. Vesztenél előttem az értékedből. Azt
azonban nagyon szeretném, ha a társaságunkban lehetnél. S erre csak egy
módot tudok. Most te küldj a magad és Dea nevében viszonzásul egy
meghivót én hozzám, felszólítva egy barátságos estélyre, a nálam levő
vendégekkel együtt; odaértve Dea anyját is.

Bertalan bámulva kapta hátra a fejét. Mi lesz ebből?

– Te nagy lélékbuvár vagy. Kitalálod, hogy mi lesz ennek a következése?

– Kétféle lehet. Vagy az, hogy te azt feleled az én meghivásomra, a mit
én a tiedre. «Nem mehetünk, mert a mamának a foga fáj: én pedig őtet
ápolom.»

– Hahaha! No ez nem várható.

– Vagy pedig az, hogy te azt mondod a levelemre: «elmegyünk,
vendégeimmel együtt!» S erre Sidonia grófnő összepakolja a bőröndjét s
visszamegy Kolozsvárra.

– Eltaláltad! Ez fog megtörténni. Az a harmadik eset semmi esetre sem,
hogy Sidonia a ti meghivástokra idejőjjön. Nem. Azt nem teszi, ha
mindjárt egész Erdély özönvíz alatt állna is s itt volna az Ararát
hegye. És akkor azután megszabadulunk attól a feszélytől, mely bennünket
egymástól távol tart, a mi rám nézve a legkellemetlenebb.

Ez alatt visszatért Dea, követve a dajkától és Lidytől.

A dajka hozta a kis pólyás babát, a ki nagyon lármázó kedvében volt ez
uttal, Lidy pedig egy tálczán tejes poharakat és kancsót.

Dea dicsekedett Lyonelnek a gyönyörű kinézésű, piros arczú gyermekével,
Lidy pedig kinálta a friss bivalytejjel.

Lyonel dicsérte a pólyás babát s megitta a pohár tejet. A Lidyre rá se
nézett.

Bertalan szemei egyszerre tudták ügyelni az egész csoportot. Egyik sem
szól egy szót sem, még is mindenki hazudik.

Lyonel el volt ragadtatva a gyermek szépsége által.

– Fényképeztesd le a kicsikét, s aztán küld el a képét nekem.

– Meglesz.

Erre aztán a kicsike (az egyetlen igazmondó lény a társaságban) mintha
megértette volna, hogy micsoda merénylet készül ellene, elkezdett hangos
sirással protestálni. Arra aztán frissen elszaladtak vele mama, dada és
«pila». (Népies neve a szobalánynak.)

– Már most én is – láttalak benneteket – és megyek. A czimborák ez óta
keresnek. Azt fogják hinni, fátákat üldözök. Notabene: ha meghivod a
companiát, tarokkártyát szerezz, mert a nélkül ezek meg nem élnek.

– Nálam bizony kártya nincs; hanem majd hozzatok magatokkal.

– No van nekünk! De azért te is értesz hozzá?

– Ha a társaságot ki kell egészíteni: beülök.

– No hát. Good bye!

Bertalan karöltve kisérte le a sógorát az udvarra.

– Még egy szóra, mondá Lyonel, mikor már a kocsija eléjárt. Nagyon
pironkodnám miatta, ha azt a benyomást hagynám hátra nálad, hogy «no
most az én sógorom, Lyonel, szép kis comœdiát játszott nálam!» ha te
valahogy azt hinnéd, hogy én most azért húztam tűbe ezt a czérnát, hogy
a rokoni szeretet könyökén esett szakadást összevarrjam vele. Nem
mehetek el tőled a nélkül, hogy az igazat elmondjam.

Bertalan kiváncsi volt rá, hogy valjon mit fog ez most hazudni?

– Megsugom. Deának, tudom, nem mondod el. Scilla Budapesten szerepel.
Nekem megigérte, hogy lerándul Erdélybe, s az albisorai
medvevadászatokon részt akar venni. Addig azonban nem jöhet ide, a míg
Sidonia grófnő itt lézeng. Erre való nekem ez a kis cselszövény, mely
Sidoniát az albisorai vadászkastély elhagyására bírja. Már most felfogod
úgy e bár, hogy mi érdekem van az egész furfangban.

– Mindent tudok.

– És előmozdítod azt?

– Minden tehetségem szerint.

– Akkor kedves emberem vagy!

Ismét kezet szorítottak; Lyonel felugrott a bakra és elhajtatott.

Bertalannak már akkor a zsebében volt a levél, mely e néhány szót
tartalmazta:

«Ön ellen veszély készül. Vigyázzon mindenkire. Ha nagy baj lesz, én is
ott leszek.» – Aláírva nem volt; de ráismert Scilla irására.



«BELLE ALLIANCE.»

A meghívás el lett küldve Dorogmándról Albisorára. Két «hajtás» közötti
napon volt egy «vak» nap, a mikor ráért a vadásztársaság szomszédolni.

A válasz visszajött. Az urak készséggel jönnek mindnyájan. Hanem Sidonie
grófnőnek Kolozsvárra kell utaznia, sürgős ügyben: ő tehát nem jöhet.

A hogy előre lehetett látni.

Nosza vadásznak, szakácsnak, kertésznek, pinczemesternek ki lettek adva
a rendeletek: a vendégszobákban az ágyakat kiszellőztették; bébillérek,
főzőasszonyok dologba lettek állítva. Egy pár kertészlegényt
felöltöztettek inasköntösbe; a tiszttartó hajduja is mozgósítva lett az
asztali felszolgáláshoz, ugyanannak a szobaleánya a kisegítéshez; a
vendéglovak istállóit kitakarították: az egész kastélyban mindenki
készült a vendégfogadáshoz.

Hermione kisasszony e közben kiadta a maga utasításait Lidy Carcassenak.

– Most jött el az «úr szineváltozásának» napja. Az urak vacsorára
érkeznek meg, a mi el fog nyúlni késő éjfélig. Akkor az asszony bucsút
vesz a vendégtársaságtól s a hálószobájába távozik. Az urak még
folytatják a poharazást. Lyonelnek meg fog ártani az áldomásozás; ő
nincs szokva ezekhez a tüzes erdélyi borokhoz: a magyar urak tréfát
csinálnak belőle, hogy a vitéz oroszlánvadászt az asztal alá igyák.
Kedvük szerint történik. Lyonel egészen makutyi lesz. A Péter, meg a
hajdu felviszik a szobájába s lefektetik. A részeg embernek az a
kivánsága, hogy küldjenek hozzá szép leányt. Te odamégy hozzá: a férfi
cselédek visszavonulnak. Lyonelnek semmi baja sincs, minden érzékének
birtokában van. Nem árt annak még a muchomor szesz sem. Az urak ez alatt
felkelnek a borozó asztaltól, s felcserélik azt a kártyázó asztallal.
Mind jól tudják szerepeiket. Lándorynak le kell velük ülni tarokkozni.
Folyvást nyerni fog. S a nyerő játékosnak nem lehet abba hagyni a
játszást; kivált ha még házi gazda is hozzá. Ott fogja őket találni a
virradat. Te pedig Lyonelt a hátulsó lépcsőn levezeted az én
hálószobámig. Gondolsz ki valamit, a mivel a szájtátó cselédeket
elfoglald, hogy valaki a folyosón ne találkozzék vele. A dajkának, a ki
az asszony hálószobája mellett fekszik, sert adsz, hogy mélyen aludjék.
Az én hálószobámból az asszony szobájába felvezető rejteklépcső elől
elfordítod a félremozdítható kályhát. A Pétert pedig elfoglalod, hogy
valami neszt ne foghasson; mert az, daczára annak, hogy a mi zsoldunkban
áll, még is hive az urának. A többi azután az én gondom.

– És az asszonyság?

– Medea grófnő? Tudtával történik minden.

– Akkor jól vagyunk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a beszélgetés künn a kertben folyt, a míg Hermione és Lidy az
őszibaraczk-rácsozaton válogatták az éretteket az asztaldiszítésre.

A kertnek egy szögletében a Péter pepecselt valamivel. Ő is dilettans
kertész volt.

Abban fáradozott, hogy egy nagy vederben nevelt gyümölcsfának az érett
terményeit, ott a fán, tüll tokocskákba kötözgesse.

– Mit csinál maga Péter? szólítá meg Hermione.

– Süvegeket huzok ezekre a szilvákra.

– S mire való az?

– Hogy a darazsak, vagy a rózsabogarak ki ne kezdjék a gyümölcsöt, a míg
az uram leszedi.

– Hát olyan drága gyümölcs az?

– Elhiszem azt. Ez a híres formozai szilva, – melyből a legelső példányt
gróf Benyovszky Móricz hozta el XIV. Lajos király számára Formozából. A
versaillesi üvegházból még ójtó szemet sem volt szabad senkinek adni
belőle. Ezt a példányt nagy grátia útján kapta ajándékba az uram
Thierstől. Most terem először. Úgy őrzi, mint egy férjhezadó leányt.

– Ah! Ezt a gyümölcsöt nekem meg kell izlelnem.

– Nem szabad ám kisasszony. Szigorúan meg van tiltva.

– Ki tiltotta meg?

– Hát az uraságunk. Lándory úr.

– Adok is én valamit az ő tilalmára!

– De majd nagyon meg fog haragudni az úr!

– Annál rosszabb rá nézve! A harag csak annak árt, a ki megharagszik.

– No én előre figyelmeztetem a kisasszonyt, hogy ha ebből a gyümölcsből
pákoszkodik, annak rossz következése lesz.

Csak az kellett Hermione kisasszonynak, hogy őt egy elkapatott cseléd
merje letiltani valamitől.

Csak azért is leszakított egy szilvát a drága csemetéről.

Az alakja is olyan különös ennek a szilvának. Nem hosszúkás, mint a
rendes fajok, nem is gömbölyű, mint a reine Claude-ok, hanem lapos, mint
az alma, s a szine csokoládébarna.

Hermione csupa daczból ízlelte azt meg.

Mikor aztán a szájában volt, akkor ismerte meg annak a rendkívüli
tulajdonságait. Valami különös édes íz, zamat és illat; mintha minden
kedvencz gyümölcsnek az előnyei egyesítve volnának benne.

Most aztán még egyet szakított le a fáról.

A másodikat már gyönyörűségből ette meg.

És aztán a harmadikat. Arra már a falánkság vitte.

A negyediket azért, hogy megmutassa Péternek, mennyire nem törődik az ő
urának a haragjával.

Az ötödiknek az elköltésére rávitte az asszonyi kiváncsiság.

A hatodikat már nem is kivánta, de mégis megette, csak azért, hogy egy
se maradjon a fán.

Majd hogy fog nevetni Bertalan úrnak az elszörnyedő ábrázatján, mikor az
a féltve őrzött fáját tisztára lepusztítva találja!

– No kisasszony! Én mosom a kezemet! – mondá Péter; – de meglássa, hogy
mi következése lesz ennek a torkoskodásnak.

Hermione gőgősen nevetett rajta. Ekkor vette észre, hogy még egy szem
szilva van a csemetén, elbújva a levelek közt.

– No ezt az egyet tegyük ide az őszibaraczkok tetejébe hadd
gyönyörködjék benne Lándory úr.

Azt is leszakította s azzal orrot billegetett Péter felé, ott hagyva őt
a megkoppasztott fánál.

– A mit mondtam, megmondtam! – dörmögé utána Péter.

Persze, ha olvasta volna Hermione kisasszony Benyovszky Móricz
emlékiratait, hát akkor tudta volna, hogy miért van megtiltva a
paradicsom fái között épen ez egynek a gyümölcseit megízlelni. Az egy
rettenetes, boszúálló gyümölcsfa! A formozai szilvafa.

Alig telt bele két óra, midőn Hermione kisasszonyt utolérték minden
kórtünetei annak a félelmetes epidemiának, a mit a paradicsomi
Kelet-India ajándékozott a többi földrészeknek.

Lidy Carcasse rémülten szaladt Bertalan úrhoz, jelenteni, hogy Hermione
kisasszony minő bajban van.

– Ne üss lármát! – mondá Bertalan. – Vendégek jönnek, ha megtudják, mind
szétszaladnak. Az asszonynak egy szót se szólj. A cselédek se tudják
meg. A faluból fel kell hivatni a kenő asszonyt, az maradjon a beteg
mellett ápolóul.

– Más cseléd nem is vállalkoznék rá; mert az mind fél a ragálytól.

– A kocsis fogjon be és vágtasson be a városba, hozza ki az orvost.
Addig majd én tekintem meg a beteget. De senki be ne menjen hozzá, a ki
a feleségemmel érintkezik.

Ő maga tehette: hisz ő – olyan távol szokott már a feleségétől.

Lándory felkereste Hermione kisasszonyt a szobájában.

Biz az nagyon nyomorult állapotban volt már. Lándory hozott a számára
opiumcseppeket, a miket minden elővigyázó ember szokott tartani otthon.
(Kivált dinnyeéréskor.) Néhány cseppet adott be a kinlódónak egy kanál
vízben. Attól annak a görcsei szünni kezdtek. Hálát rebegett érte.

Meg volt ijedve rettenetesen.

Pedig nem volt az a baja. Csak a formozai szilva: a mi épen úgy
megkinozza a vele visszaélőt, mint amaz ázsiai rém, csakhogy épen nem
öli meg és nem ragad másra. De azt egyikük sem tudhatta. – Talán a Péter
tudta.

A formozai lakosok azt a gyümölcsöt, csak gyömbérrel összefőzve szokták
megenni.

– Meg fogok-e halni? – kérdé száraz, rekedt hangon Hermione Lándorytól.

– Legyen nyugodt. Elmulik a baj. Már elküldtem az orvosért. Addig is
igyék ön széki fű theát s engedjen a gyomrára mustárkovászt tétetni. Jó
lesz egy darab jeget lenyelni időközönkint, meg egy korty pezsgőport.

Hermione mindent megfogadott, a mit csak az az ember nyujtott neki, a
kinek teljes oka lett volna rá, hogy őt irgalom nélkül megfojtsa.

– Nem fognak a kórházba vinni? suttogá Hermione, a kinek emlékében volt,
hogy a mikor Párisba behurczolták a ragályt, szigorú rendelet volt
minden beteget a közkórházba szállítani.

– Az én házamból beteget ki nem visznek.

Az orvost épen útban találta az érte küldött kocsi, gyorsan megérkezett.
Megvizsgálta a beteget s minden intézkedést helyeselt, a mit eddig
Lándory a gyógykezelésnél alkalmazott. Ugyanazokat kell folytatni. Az
opiumból minden félórában kell beadni öt cseppet. Az ápolónő ügyeljen,
hogy többet ne találjon a kanálba szalajtani. – Lándory maga ajánlkozott
a gyógyszert beadni a betegnek. – Ha az izzadás beáll, akkor az opiumot
abba kell hagyni, s ha aztán újra mutatkoznak a kórtünetek, akkor
jégbehűtött pezsgőt kell kanalankint szedetni a patienssel. A fődolog:
nem ijedni meg. Ez a ragály olyan, mint a rossz kutya, azt harapja meg,
a ki fut előle, a ki átlépked rajta, azt nem bántja.

A míg az orvos és Lándory Hermione fölött consultáltak, az alatt Lidy és
Péter egy más halálos nyavalya kórtünetei fölött tartottak consiliumot.
Lidy elmondta Péternek mindazt, a mit Hermionetól hallott.

– És mindez Medea grófnő tudtával történik! – Mondá Lidy. – Érted te
ezt?

– Egészen értem. Az asszony megunta már az üldözött vad sorsát viselni.
Egyszer végre szembe akar szállni az üldözőjével. Elég erősnek hiszi
magát arra, hogy titkos légyottot adhasson neki, s nemes lelkével le
fogja őt fegyverezni. Megszabadítja magát az örökké fenyegető őrült
szenvedélytől, melyet saját anyja szítogat. Olyan ez, mint mikor valaki
a tüzes vasat kívánja a kínzó kelevény ellen.

– De hátha ellenkező lesz a találkozás sikere. Hátha az ő erénye bukik
el a csábító bűvészete előtt. Ennek az embernek dæmoni varázslata van a
nőkkel szemben. A kit megigézett, az holdkórossá lesz. Nincs az a hideg
gyűlölet, a mi szerelemmé ne lobbanhasson iránta. Az oltár küszöbéről
képes pokolra ragadni egy szentet.

– Én tudom, hogy Medea grófnőt nem fogja eltántorítani.

– Az én eszem szerint fel kellene fedeznünk az egész cselszövényt
Bertalan úrnak.

– Nem jó lenne. Ez elválasztaná őket végképen. Neki még csak gyanítani
sem szabad semmit. És épen úgy nem szabad Medea grófnőnek sejteni sem,
hogy e légyottjáról mi is tudunk valamit. Olyan ő most, mint az
alvajáró, a ki a holdvilágnál felhág a meredek háztetőre s keskeny
párkányokon végig sétál. Kell hagyni, hogy ugyanazon az uton megint
visszatérjen. Ha rákiáltanak, leesik a mélységbe. Itt vagyunk mi ketten.
A főfő ellenség, a «diabolus rotæ» már el van téve láb alól. Haha! Ez
most fekszik és kiabálja «mon dieu!» – Hahaha! Kapott a tiltott
gyümölcsön. Ha azt mondtam volna neki, «tessék kisasszony! az ön számára
van termesztve!» nem nyult volna hozzá. «Tiltva van, az úr megharagszik
érte!» Ez meg használt. Mégis megszolgáltam a méregkeverő hiremet. Ne
félj! Holnapra egészséges lesz, mint a makk.

– De még egyre nem gondoltál. Hátha ez az ember, őrült szenvedélyében
mindenről megfeledkezik s erőszakkal rabolja el azt, a mit gyöngédséggel
ki nem vivhatott.

– Ott leszek a grófnő ajtaja előtt. Te ügyelj rá, hogy a dajka szobája
felőli ajtó nyitva maradjon.

– Vigyázz magadra, ha azzal az emberrel össze akarsz tűzni. Én ismerem
jól Raoul Ripaillet. Van egy fegyvere, a mit mindig a zsebében hord,
ördögi találmány! Hasonlít egy rézboxerhez, a mit a négy ujjra szokás
felhúzni. Csakhogy ennek nem a lökő gyűrűiben van a fortélya, hanem
abban, a mit a markában tart, négy éles tigrisköröm alakú aczélpenge
hajlik össze egy kézszorításra, épen úgy, mint a tigris talpa. A kinek a
karját ezzel átszorítja, annak a karja egyszerre béna lesz, az izmai
szétszakadnak s a kinek a nyakát fogja meg vele, holt ember, az ütereit
mind átszeli. Indus találmány, «testvérölőnek» nevezik. Ezzel a
láthatatlan fegyverrel sokszor keresztül törte magát Raoul Ripaille
egész tömegeken, a mint közbe szorították. Megkapd azt a kezét, a
melyiken a gyűrűket látod!

– Nem lesz arra szükség: Én ismerem a mi emberünket. Fegyverrel a
kezében mesés a bátorsága, akár oroszlán, akár vad bivaly rohanjon reá,
golyózápor között megáll fütyörészve, de hogy ha egy beteg leány
jajgatását meghallja, gyáva lesz, mint egy kisértetlátó gyermek, mert
hiányzik nála a lelki erő. – De akármi is legyen ennek a vége, Lándory
úrnak nem szabad ezt megtudni, mert az őt szerencsétlenné tenné egész
életére, s a hogy én az ő büszke lelkét ismerem, ha mindent tudna is,
nem akadályozna meg semmit, hanem ráhagyná az asszonyára, hogy ha
felhivta a veszélyt, hát küzdje le azt egyedül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A délesti órákban megérkeztek az albisorai vendégek.

Csupa férfitársaság volt. Nem volt szükség a fogadásukra a ház
asszonyának előjönni. Bertalan a szobájába vezetett mindenkit, hogy az
úti porból kimosakodhassék és átöltözhessék.

A vacsoráig még hosszú volt az idő. Az urak el tudták azt tölteni az
istálló megtekintésével. Bertalannak kitünő szép lovai voltak, abból az
erdélyi fajtából, a melyet csikó korában ott künn a havason nevelnek,
soha sem lát istállót s ha aztán megmarad, túltesz minden telivéren. Egy
párra meg is alkudott az effendi belőlük.

Majd a gyümölcsös kertre került a sor, ez Erdély kiváló büszkesége.
Ebben is mind szakkedvelők a magyar urak. – Alfréd is értett hozzá. Az ő
kertjeiben természetesen még sokkal remekebb gyümölcsfák vannak.
Bertalan eldicsekedett vele, hogy van neki olyan gyümölcsfája is, a
minek a párisi kertészek catalogusában nem fordul elő a neve, a formozai
szilva, ezt csak kitünő pártfogás mellett nyerte Versaillesből. S azzal
odavezette a vendégeit a formozai szilvához. – Egy szem sem volt már
rajta!

Péter ott járt az urak nyomában, a felöltőiket czipelve utánuk.

Lándory megütközve tekinte rá.

– Még ma reggel rajta volt minden gyümölcs! Ki nyúlt hozzá?

– Hermione kisasszony, – mondá Péter. – Én kétszer is mondtam neki, hogy
ne tegye, mert nem jó következése lesz.

– Hermione? – Hát úgy jól van. – Szólt Lándory s egyszerre kiderült az
arcza.

– Ez aztán példánya a türelmes embereknek! – magasztalá őt Alfréd.
Mindent láttam már megbocsátani, de még azt soha, hogyha egy kedvencz
gyümölcsfát lekoppasztottak. Az ilyenért Napoleon hadat izent volna! A
tiltott gyümölcs ellopásáért még a mennybeli hatalmak is boszút állnak,
példa rá a paradicsomi almafa.

Bertalan pedig igazán, őszintén jó hangulatba jött erre a felfedezésre,
mert ebből megtudta, hogy Hermione kisasszony betegsége nem az a
félelmes ragály, a mely az egész háza népére nézve fenyegetővé válhatik
s halálos kimenetelű lehet, hanem csupán az exoticus gyümölcs
élvezetének a hatása, a mi elmúlik minden gyászos következés nélkül. –
Ezzel aztán felmentve érezte magát, hogy minden félórában elszökjék
vendégeitől, opiumcseppeket beadogatni a betegének.



AZ ASSZONYOK ESZMÉNYKÉPE.

Azt tartják, hogy akkor a legveszedelmesebb a férfi az asszonyokra
nézve, a mikor ittas. – Valószinű. – A mámorban varázslat van, az
indulatok lángra gyulladnak, a szenvedély elfoglalja az ész helyét és ez
mind megigéz.

Medea volt az egyetlen nő az asztalnál, Hermionéról azt mondták, hogy
nem jöhet fel a szobájából, kegyetlen nagy migraineje van. – Medea maga
többet tudott barátnéjáról. – A mint meghallotta, hogy Hermione rosszul
van, hogy orvost is hozattak a számára, azonnal lesietett hozzá, a
rendes uton, a folyosókon és a lépcsőn át. – Ott azonban zárva találta
az ajtót, s kopogtatására azt a választ nyerte a belül levő kenő
asszonytól, hogy Lándory úr határozottan megtiltotta, hogy a nejét a
beteghez bebocsássák. – Akkor hát csak azért is meg kellett azt
látogatnia. Mire való az a rejteklépcső? Arról nincs tudomása az
ápolónőnek. Medea a titkos csigalépcsőn át ment le Hermionéhoz. Soká nem
időzött nála, csak a míg megkérdezte, hogy mi baja van? Ezt a betegséget
ő sem találta valami regényesnek. De azt nem tudta volna magának
megbocsátani, hogy a társalkodónéját, mikor az beteg, meg se tekintse. –
A férjének nem mondta el, hogy a tilalmát megszegé. – Kitalálta, hogy
Bertalan miért iparkodik tőle távol tartani magát, s hogy feltünővé ne
legyen, ő sem közelített hozzá. Azt megmondták neki, hogy a férje adja
be az orvosságot Hermionénak. – A vacsoránál a nő az asztal egyik végén
ült, a férj a másikon. – Lyonel ült Medea jobbján.

Igen érdekes tárgyai voltak a beszélgetésüknek a tegnapi vadászat
hevélyes kalandjai. Lyonel komolyan életveszélyben forgott. A medve a
nagy duvadak között nem a legutolsó ellenfél. Erős, mint az oroszlán és
ravasz, mint a róka. A négy mázsás maczkó, melyet Lyonel egy lövéssel
leterített, holtnak tetteté magát, s mikor a vadász odasietett hozzá,
akkor egyszerre talpra ugrott, s hozzá csapott hatalmas tenyerével.
Lyonel a puskájával fogta fel a csapást, a mi aztán annak az agyát törte
ketté, úgy, hogy Lyonel kezében nem maradt más, mint a puska csöve. Az
egyik cső ugyan meg volt töltve, a medve azonban hátulsó talpára
felállva, egy fejjel túlmagaslotta a vadászt. Szétmarczangolhatta egy
percz alatt, mielőtt vadásztársai segélyére siethetnek. – De Lyonel nem
veszté el a lelkét, a tört puskacső végét a medve szájába dugta s fél
kézzel meg tudta nyomni a fegyver ravaszát, az eldördülő lövés abban a
perczben zúzta szét a medve agyát robbanó lövegével, a mikor már annak a
hatalmas toppancsa a vadász vállát érte.

Medea önkénytelenül összeborzongott.

– De hát minek koczkáztatja ön így az életét? – szólt szemrehányólag.

– Hát mire őrizgessem ezt az én életemet, van arra valakinek szüksége?
Valami kerget engem oda, a hol a halált első kézből adják. Legközelebb
megpróbálom a Kirau-Ea vulkán fenekére leszállni, mely minden harmadnap
kitör. Az olyan napokon, a mikor pihen, le lehet a fenekére menni.

Így tesznek azok, kiket szenvedélyük kerget.

Hiszen könnyű volna őket megmarasztani, hogy ne menjenek oda. Miért nem
mondják hát?

Aztán azzal is ki lehet fejezni a kétségbeesést, ha az egyik poharat a
másik után fenékig kiiszsza.

– Hát miért nem vagyok olyan derék ember, mint a férjed?

Az is egyik kellemes stádiuma a részegségnek, mikor az imádó a szép
asszonynak a férjét kezdi el magasztalni.

– Ez a Bertalan egy valóságos Krisztus!

– No, no! Lyonel! Én vallásos vagyok. Nem szeretem, ha szent nevekkel
tréfálnak.

– Én a Renán Krisztusát értettem. De komolyan mondom, Bertalan túl tesz
rajta. Csak most tapasztaltam épen. Mikor odalenn jártunk a kertben, s a
kedvencz szilvafáját lekoppasztva találta. Egy perczre felindult, a
második perczben azt mondta: «Nagyon jól van». A Krisztus hasonló
esetben átkozódott.

– Lyonel! én elfutok innen, ha így beszél.

– Én csak a szentirásból idézek, mikor a Krisztus a fügefán gyümölcsöt
keresett, s nem talált rajta egyebet levélnél, megátkozta azt, hogy soha
se teremjen gyümölcsöt, ott van Máté evangeliumában szóról-szóra.

– Soha sem képzeltem, hogy te így ismerjed a szentirást.

– Oh, kérem, folyvást azt tanulmányozom. Hát nem tudja ön, hogy maltai
lovaggá akarok lenni, egyházi rendbe lépek rövid időn? Lemondok a szép,
bűnös asszonyokról.

– Lyonel, ön olyan tárgyról kezd el beszélni, a mit én nem hallgatok
meg.

– Lássa ön, Bertalan ebben is hasonlít Krisztushoz. Megint a
szent-irásból idézek. Mikor a házasságtörő asszonyt eléje hozták, azt
mondá: «Bocsássátok meg neki, hogy vétkezett, mert nagyon szeretett».

Medea felugrott a székéről:

– Ez már sok!

– Hiszen nem téged értettelek, – szólt Lyonel ittas nevetéssel. – Dehogy
téged! Te egy szent vagy. Hanem azt a szép bűnöst, az ördögi szép
Scillát.

Erre a szóra aztán kiszaladt a szobából Medea.

Lyonel keserűen kaczagott, mint a hogy szokott a részeg ember, mikor
annak örül, hogy egy szép asszonyt, kit hizelgéseivel meg nem tudott
hódítani, kiméletlenségével el tudott kergetni.

– Nagyon ki vagy te már világítva, Lyonel komám! – mondá neki e vitéz
tett után Alfréd.

Erre aztán úgy tett, mint a ki észre veszi, hogy őt most ittasnak
tartják, s minden áron be akarja bizonyítani, hogy ő egészen józan,
elkezd okos dolgokról beszélni, idézi a bölcs mondatokat, a miket
olvasott, magyaráz és bölcselkedik, míg utoljára lehúzza a feje és mint
az agyonlőtt, összeroskad.

Ekkor aztán felveszik és nagy részvét mellett elszállítják a szobájába.

Medea tudta jól, hogy ez mind szinjáték. Ez az ittasság csak tettetés. A
mint Lidy értesíteni fogja Lyonelt, hogy Lándory a társasággal leült a
tarokk-asztalhoz, ő azonnal sietni fog a találkozóra. Nem jön a
corridoron keresztül, ott a cselédek megláthatnák, hanem Hermione
szobáján át, mely a földszinten van, s onnan a rejteklépcsőn fel.
Lándory nem zavarhatja meg a légyottot, mert azt az összebeszélt
czimborák lefoglalva tartják s el nem bocsájtják reggelig. Ez
vendégregula. A házigazdának játszani kell, a míg a vendégei játszókedve
tart. Különben sem jönne a nejéhez át most, a midőn ragályos beteggel
érintkezett. És aztán – máskor sem szokott az idejönni! A nő teljesen
szabad.

Nyugtalanul járt fel s alá szobájában s elgondolkozott rajta, hogy minő
vakmerő kisérlet az, a mire ő most vállalkozott! Egészen közel hivni
magához a rettegett veszélyt. Nem futni, nem bujkálni előle, odaidézni
maga elé. Fiatal leánykorától fogva, egész a gyermek-évekig
visszaemlékezve, ez az alak volt sorsának dæmona. Szép, szeretetreméltó,
csábító dæmon. Eszményképe a férfinak, arczban, alakban tökéletes
mintakép. S átvilágítva a lángész belső tüzétől. A rossz szenvedélyek
mind úgy ragyognak nála, mint a legnemesebb indulatok. De egy igaz nála,
az őrjöngés az elnyerhetetlen után, mostoha nővére iránti szerelme. Ez
kergeti őt egyik világrészből a másikba, a fenevadakkal való küzdelembe,
a tengerviharba, a forradalom iszonyai közé, az orgiákból a cloacákba, –
az éjszak jéghegyei közé s le a vulkán fenekére. Ha meg lehetne őt ebből
gyógyítani? – Medea bizott lelki fölényében. Vértezve érezte magát aczél
erénye által. Bizott abban a hatalmában, a mi őt győztessé tette
Alfréddel való menyegzői éjszakáján, akkor még leány volt, most már
asszony és anya.

De hátha még sem úgy lesz? Hátha a csábítás varázsa erősebb, mint a női
erény? Hátha maga a női erény sem egyéb, mint ki nem talált rejtély? De
ha kitalálják? Ha meglelik a kulcsát?

Kezdte megbánni, a mire vállalkozott. – De már a visszalépés lehetetlen
volt.

Az éjszaka rossz tanácsadó.

Azok az apró dæmonocskák, a kik a női szivre leskelődnek, a sötétben
könnyen szárnyra kelnek; jön a kiváncsiság; – a tilalmas utáni vágy; –
régi emlékek; – bohóság; – tréfa; – a nyugasztaló példák csábja (hisz
mások is «így» tesznek) – a titok biztonsága, (hisz senki sem tudja meg)
– s utoljára eléjön a féltés; – (Scillát említették! Hát még a Lidy
Carcasse?) a «talio» törvénye a szerelem codexében is ott áll. – Egyszer
csak szédülni kezd a fej, s a szív heves dobogáshoz kezd, mikor a titkos
lépcsőkön a léptek csikorognak.

Nem jó a tüzzel játszani!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lidy Carcasse halkan kopogtatott Lyonel ajtaján.

– Az urak kártyához ültek már.

Lyonel előjött s Lidyt meglátva, pajkosan belecsipett a karjába.

– Ejh! Ne veszkődjék. Hagyja azt a szép asszonynak.

– Azóta nem is beszéltem veled – mondá Lyonel – a mióta a tombeau
d’Isoardnál elbucsúztam tőled.

– Igen, a csizmasarkával.

– Még nem feledted? Én csak arra emlékszem, milyen szép voltál akkor, te
kis bichette.

– Mondja el ezt mind asszonyának.

– Ne duzzogj! Revanchet adok.

– A revanchet majd én adom. Jőjjön szépen utánam.

A hátulsó lépcső, a mi csak vízfelhordásra szolgált a cselédeknek, sötét
volt, tapogatózva lehetett csak haladni le a földszinti folyosóig. Annak
a végében volt a Hermione szobájához vezető ajtó.

Lidy Carcasse benyitott az ajtón, maga után vezetve Lyonelt, kezén
fogva.

Az előszoba sötét volt. A gyertya kiégett a tartóból, melyet este az
asztalra tettek. És a pálinka is kifogyott a palaczkból. A kenő asszony,
a kit oda ültettek e két világítás közé, azoknak kifogytával mélyen
elaludt a karszékben, azt két hajdu sem birja életrerázni holnap
reggelig. Lyonel nem is vette észre ez emberi alakokat a sötétben.

Lidy a hálószoba ajtaját nyitá fel előtte s maga a küszöbön kívül
maradt.

Hermione ágya a szoba fülkéjében volt, az ágyfüggönyök hosszan
leeresztve. Az éji asztalkán égett a petróleum lámpa.

– Hol itt a titkos lépcső? suttogá Lyonel.

– Az ágyfüggönyök mögött, felelt Lidy. Hermione kisasszony majd
megmutatja.

– Ah! Ez érdekes bejárás a paradicsomba.

A férfi hangra megszólalt az ágyfüggönyök mögül egy nyöszörgő
panaszhang.

– Ah uram! Ön oly soká elmarad! Senki sem jön felém. Iszonyuan
szenvedek. A mustárkovászt nem tudom levenni. Úgy éget, mint a pokol!
Segítsen uram!

(Azt hitte, hogy Lándory jött hozzá, az orvosságot beadni.)

Lyonel odament az ágyfülkéhez, s kiváncsian széthúzta az ágyfüggönyöket.
Visszarettent. Hermione térdei görcsösen fel voltak húzódva! arcza
szederjes kék, ajkai fakók, szemei megtörve.

De a mint megpillantá Lyonelt a beteg nő, egyszerre kivillantak az
elhaló szemek, dæmoni kisértetfényre lobbanva, könyökére emelkedett s
száraz ajkait ördögi mosolyra vonta szét.

– Ah! ön van itt!

– Mi baja Hermione? suttogá Lyonel. Ön cholerában van?

– Ne törődjék velem! lihegé a kóros s félrerántva reszkető kezével a
hátulsó kárpitot, rámutatott az ágy mögött megnyiló ajtajára a titkos
csigalépcsőnek. Siessen fel oda!

Még a halál kínjai között is ez volt az uralkodó gondolatja!
Elpusztítani ennek a háznak a boldogságát!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Medea szíve lázasan dobogott, a mint a titkos lépcső fokai nyikorogtak a
gyors léptek alatt.

Percz mulva előtte állt – az, a ki az asszonyok eszményképe.

Egy ijedt, sápadt arcz, izzadó homlokkal, kimeredő szemekkel, rémületre
nyitott ajkkal. S ez a mintaképe a daliáknak ezen kezdi az üdvözletét:

– Az ön férje meg van őrülve! (A hang úgy jön ki a száján, mintha a
torkát szorongatnák.)

Medea bámulva néz rá.

– Hogy egy cholera beteget tart itt a házánál! Azt maga ápolja,
orvosságot ad be neki, mustárt rak rá! Hisz ez egy veszett vad állat. Ez
a Lándory.

– De Lyonel. Hisz Hermione…

– Mit? Hermione! Ha az édes anyám volna, se tűrném velem egy házban, ha
cholerába esett.

– Ön úgy tud félni! A tegnapi medveölő!

– Ejh! A medvével megbirkózhatom. Fegyverem van, megölhetem vele. De ez
iszonyú rém ellen nincs oltalom. Hasztalan minden vitézség.

– De hát nem olyan szörnyű rém az!

– Mit tudjátok ti, hogy mi az? De én jól ismerem, mert ott jártam, a hol
a fészke van, a Ganges mellett. Tíz kisérővel mentem ki a szarvorrú
vadászatra. Egy este az egyik megkapta e rettentő mirigyet, s reggelre
kilencz halva volt közülök. És én nekem ott kellett néznem a tűzrakás
mellett, hogy fetrengenek körülöttem, kínlódva, átkozódva, a
legrettenetesebb nyavalyában, a mi ellen nincs segítség. Még most is
előttem látom a torz arczaikat, a fülembe cseng a nyavalygó ordításuk.
Inkább egy anakonda fészekbe taposnék bele, mint hogy egy ilyen beteget
lássak.

Csorgott a veríték a szép homlokáról.

– De hát azért jött ön ide hozzám, hogy nekem ez órában kórházi
értekezést tartson valami epidemiáról?

Ez a gúnyos észrevétel némileg magához téríté Lyonelt. Észrevette, hogy
nevetséges szerepet játszik. Fordított hirtelen a modorán.

– Abból láthatod (szólt tegezve Medeát), mennyire imádlak, hogy a mitől
egyedül rettegek a világon, a kórágyon keresztül is idehatoltam hozzád.

S azzal gyöngéden át akarta ölelni Medeát.

Medea szeliden elhárítá magától az ölelést.

– Kérem önt Lyonel, beszéljünk úgy, mint két testvér, a kik egymást
szeretik, úgy, hogy nem kell azt titokban tartaniok.

– Tehát szeretjük egymást? kérdé Lyonel, helyet foglalva a pamlagon
Medea mellett.

– Gyermekkorunk óta.

– De most már nagy gyermekek vagyunk, s a nagy gyermekek másként
szeretnek.

– Tudod, hogy én előttem mindig eszménykép voltál. Úgy szeretnélek, ha
egészen az lennél, szólt Medea.

– Én is azt akarom. Hát mi hiányzik nálam?

– Semmi sem. Hisz van nemes szived, magasra vágyó szellemed. Lehetsz
azzá, a mivé én szeretném ha lennél.

– Szeretem, mikor egy nő az erényprédikáczióhoz kezd, az biztató
jelenség. Fogsz nemsokára sirni is? Semmi sem kedvesebb tünemény a
világon, mint a haldokló erénynek a vére, a könny. Fogsz sirni a
kedvemért?

– Lyonel! Ne érints így!

– Hát talán metaphysicai értekezéseket tartani jöttem ide?

A nyitva maradt rejtek lépcsőn át felhangzott a kínlódó nyögése.

– Oh mon Dieu! comme je souffre! Oh Jesus Christ! ayez pitié de moi.

Lyonel lángjai egyszerre jéggé fagytak megint.

– Ah! Ezt nem lehet kiállni! Ez bolondság! Nincs a közeledben valami
eczet?

Medea szolgált neki egy kis flacon vinaigre de toilettel.

Azt Lyonel egészen elfecsérelte a kezeire és az ábrázatjára. Egészen
eczetszagú volt, mikor ujra helyet foglalt Medea mellett a pamlagon.

Az elvesztett hangulat nem akart visszatérni.

– Mindig azt a vadásztűz mellett fetrengő kilencz indust látom magam
előtt.

– De, kérlek, légy férfi!

– Az vagyok! S ha kétségbevonod, megölöm a férjedet ebben az órában.

– A férjemet? Miért?

– Azért, hogy ne légy az övé! Azért, hogy az enyém légy! Hát nem
érdemli-e, hogy megöljem, mikor ezt az átkozott kelepczét csinálta a
számomra?

– Miféle kelepczét?

– Ezt a halódó asszonyt ide alant.

– Hisz ő nem tehet arról, hogy Hermione beteg lett.

– De tehet arról, hogy maga járt hozzá ápolni s aztán megint visszajött
közénk, magával hozva a bacillusokat.

Medea nagyot nevetett erre.

– A bacillusokat! No te ugyan derék vitéz vagy! Hisz én magam is ott
voltam Hermione betegágyánál.

Erre a szóra, mintha a tarantál-pók csipte volna meg, ugrott fel Lyonel
Medea mellől.

– Te is voltál nála! Hisz akkor ez egy pokolbeli complott, a mit ti
valamennyien én ellenem koholtatok!

– Csak nem fogsz segítségért kiabálni talán?

– Ah, ez eltürhetetlen!

Lyonel rohant az ajtó felé.

– Ne arra, Lyonel! A cselédek meglátnak! kiáltá Medea megijedve.

– Bánom is én! Azon az uton, a min jöttem, vissza nem megyek, ha
mindjárt mind a három istenasszony száll is le ide, s engem választ
Parisának.

Azzal hevesen felszakította az ajtót s keresztül a dajka szobáján,
rohant ki a folyosóra. Majd összeütötte a homlokát a Péterével.

Nem kérdezte tőle, hogy hát neki mi keresete van itt?

– Szaladj! kiáltá rá. Keresd fel a kocsisomat. Rögtön fogjon be. A Lidy
hozza le a köpenyemet a szobából.

Azzal rohant le a lépcsőkön, ki a kertbe. Még ottan is üldözte az az
undorító opiumbűz, a mire az orr visszaemlékezik, ha egyszer megismerte.

A kocsi előgördültéig vissza sem jött a kertből. Akkor aztán föladatta
magára a köpenyét. Úgy fázott, hogy a fogai vaczogtak bele. Segíteni
kellett neki a kocsiba felülésnél, úgy el volt gyengülve.

Mikor aztán már fenn ült, a Lidy Carcasse betakargatta a térdeit a
párduczbőr lábpokróczczal, akkor azt sugá neki oda a Lidy Carcasse:

– «Raoul Ripaille!» Azt a rugást visszaadtam!

Aztán tovagördült a sandlaufer.



«IMÁDLAK!»

A mint Lyonel kocsija kirobogott a kastély felvonó hidján, azt mondá
Péter Lidynek:

– No már most én meg a többieket dobálom utána.

Három óra volt már hajnal felé.

A tarokk-parthie rendkivül érdekessé vált. A táblán tizenkét «quadrupla
kettős», négy «bukott solo» és három «ultimo» volt följegyezve. Nincs rá
eset, hogy ezt délnél hamarább ledolgozzák. Lándory nagy nyerésben volt.
Gavallér ember, még ha otthon nincs is, sem kelhet föl ilyen helyzetben
a játék asztal mellől. (De hát az, a mit nyer, nem ér föl azzal, a mit
ezalatt veszt másutt! Azt hitték a játszótársak.) Három magyar úr volt
az asztal mellett Lándoryn kívül, Alfréd még nem egészen volt
nyeregbiztos a tarokkban, Párisban nem játszák azt. Ő csak nézte a
játékot, s Lándorynak «szorított».

Azt, hogy egy kocsi gördült ki a felvonó hídon, nem vették észre a nagy
pagát-üldözésben, három ököl ütötte az asztalt, s volt erős «hallali»,
midőn a «run» csakugyan «kill»-el végződött. Murczusnak elfogta Lándory
a pagátját is, a huszonegyesét is, pedig tizenegy tarokkja volt. A
játékot is elveszté 33-ban.

– Ez aztán őrült szerencse!

Az ajtón belépő Péter megvárta, hogy számítsák ki az urak, mennyire megy
a bukás? Csak azután szólt oda az urának, félig hallható sugással.

– Megint visszatért. Jó volna a pezsgőt beadni.

– Mi az? Mi tért vissza? Kérdezé az effendi, látva, hogy Lándory leteszi
a kártyát a kezéből s felkelni készül.

– Semmi, semmi! mond Bertalan. Egy perczre ki kell mennem. Nyomban
visszajövök. Addig Alfréd lesz szíves helyettem játszani.

No ezt meg kellett akadályozni! Lándorynak nem szabad a kártyaasztalt
elhagyni.

– Ah, Alfréd nem ért ehhez! ellenkezék az effendi. Valami pezsgő
beadásról hallottam. Azt inkább elvégezheti Alfréd. Kinek kell pezsgőt
beadni?

– Oh, igen szivesen! Ajánlkozék rögtön Alfréd. Te csak maradj.

– Hát úgy is jó lesz, szólt Lándory, visszaülve a helyére. Hermione
kisasszonynak kell pezsgőt beadni kanalanként.

– Hisz az igen kellemetes gyógykezelés. Erre mindig vállalkozom. Szép
hölgynek pezsgőt beadni.

– Hát csak arra ügyelj, hogy a pezsgő még jeges legyen s azt mindig az
eruptio után kell beadni, a míg csak meg nem szünik.

– Eruptio után? hebegé Alfréd elhüledezve. Hát mi baja Hermionénak?

Péter sietett felvilágosítással szolgálni.

– Hát csak egy kis «nostras»-sa van szegénykének dél óta.

Erre a szóra egyszerre talpra ugrott valamennyi vendég.

– Micsoda? hörgé az effendi. Cholera van a háznál! S te ezt nekünk nem
mondod? Hát micsoda házigazda vagy te?

– S még maga jár oda hozzá ápolgatni! szörnyüködék a Murczus. S aztán
visszajön közénk, idehordani a bacillusokat. Mi ugyan azt a kártyát
forgatjuk a mi az ő kezében volt. Hisz ez méregkeverés.

– Ugyan ne ijedjetek meg, urak! csitítá a felháborodott társaságot
Lándory. Hisz olyan ártatlan baj ez, mint a fejfájás. Holnapra felépül
belőle. Az meg már tiszta parasztbabona, hogy ez még ragályos is
lehessen. A bacillusok theoriája zöld mese! Csak ti mulassatok tovább.
Én utána nézek, mert az orvos instructioit nem érti az itteni cselédség.
Öt percz mulva visszatérek.

Dejszen ez az öt percz unos-untig elég volt arra, hogy az egész
vendégsereget mozgósítsa. «Hol a plaidem? Hol a havelockom?» Vége volt a
quadrupla kettősök vonzerejének.

– Hol van Lyonel? jutott eszébe Alfrédnek. Őt kellene értesíteni.

– A gróf úr az imént távozott el a hintaján. Bátorkodott alázatosan
értesítést adni a Péter.

– Lyonel már elfutott? Akkor sauve qui peut!

Mire Bertalan visszatért, már akkor csak az effendit találta a kártyázó
szobában. Az is csak azért maradt hátra, mert nem találta a kalapját.
Csak a piros fez volt a fején, a mit kártyázás közben használt, azért is
hitták effendinek.

– No látod. Egészen megfordult a baj. Biztatá őt Bertalan. Beállt nála
az izzadás, most már túl van a veszélyen.

– De köszönöm én szépen az ilyen mulatságot! Nekem kezet ne adj! Hozzám
ne közelíts! Máskor, ha choleraispitályt nyitsz a kastélyodban, hijj
magadhoz felcsereket, meg tilogusokat vendégeknek, ne vadász pajtásokat!

Azzal el-kirontott, ott hagyta a kalapját is s elmenekült a többiek után
egy veres sipkában.

Lándory fogta a szivacsot s letörülte vele a tábláról a bukásokat, neki
magának nem volt. A «rezeket» és «csontokat» a Péter visszarakta a
tartályaikba.

Lándory nem kérdezte senkitől, hogy hát Lyonel megvan-e még? kitalálta
az első kocsigördülésről, hogy ő fut elől.

A mint a vendégtávozás után a házat rendben hagyta, maga is ment a
szobájába lefeküdni. A beteg is elaludt már, annak most már nem kell
egyéb, mint nyugalom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Medea izgatottan járt alá s fel a szobájában.

Egész kedélye fel volt háborodva. Ő azt az egész jelenetet nem ilyennek
képzelte előre. A csáb és az erény közötti küzdelemről szóltak az
ábrándjai, akár mi lett volna a vége, az tragikai kimenetel lett volna.
Lehetett volna belőle nagy szerencsétlenség, végződhetett volna
magasztos diadallal, de hogy ilyen csufondáros kudarczczal végződjék, az
rá nézve is megszégyenítő volt. Egy ember minden poklokon keresztül
üldözi s mikor végre megtalálja, akkor megszalad egy «uram Jézus»
kiáltástól.

Ki volt ábrándulva az eszményképéből. Nem félt többé, hogy szeretni
találja. A kit a hősköltemények lovagjának képzelt, az egy közönséges
vadászszá változott át előtte, a milyen van az oláh plájászok között
elég, a kinek van ahhoz bátorsága, hogy jó lövőszerszámmal, gyakorlott
kézzel leterítsen akár egy vadállatot, akár egy embert, de nincs
lélekereje szembeszállni egy arcznélküli rémmel, a melynek emberölő
hatalom van adva, azért, hogy kiragadjon a keze közül egy emberéletet.

Mennyivel nagyobb hős az a «másik!»

Hallgatta az éj csendjében, hogy gördül ki a hidon át egyik hintó a
másik után.

Közben hallotta a férje szavát Hermione szobájában, ki a betegnek
vigaszt hozott, annak a betegnek, ki az ő boldogságát semmivé akarta
tenni. A nyitva hagyott rejteklépcsőn át minden szó hallható volt, a mit
oda alant kimondtak. «Jó éjt! Aludjék csendesen. Megfordult a
betegsége».

Mikor az utolsó kocsi után becsukták a kaput, bejött hozzá Lidy.

– Nem parancsolja, hogy levetkőztessem? kérdezé az asszonytól.

– Nem kell. Magam is elvégzem. A vendégek eltávoztak?

– Mind elmentek.

– Hát Lis Blanc gróf?

– Ő volt az első, a ki elment.

– Mehet ön is aludni, Lidy.

Azután egyedül maradt, levetkőzött, felvette a háló pongyoláját.

Valami végtelen ürességet érzett a lelkében.

Eddig volt előtte egy nagy, rémületes bálvány, egészen aranyból,
kárbunkulus szemekkel, a kitől rettegett, de ez a félelem határos volt
az imádással, most azután az a bálvány cseréppé törött, nem maradt
belőle semmi.

Valami gondolatja támadt. Nem is gondolat, ösztönszerű vágy talán? Mikor
az utolsó ajtócsukódás után mély csend következett a kastélyban, lehuzta
a czipőit, úgy ment ki a szobájából, hogy a lépteit ne hallja senki.
Végig tapogatózott a sötét folyosókon, megtalálta a tizenkét lépcsőt,
aztán tovább botorkált, míg végre rátalált a kezével arra a kilincsre, a
mely Bertalan szobáját kinyitja. Megpróbálta azt elfordítani, az ajtó
zárva volt.

Bertalan felneszelt a kilincsforgatásra s a szobából kikiáltott.

– Nos! Ki az? Mi baj?

Medea elváltoztatott hangon sipogá.

– Én vagyok itt. A Lidy.

Bertalan mogorva hangon válaszolt.

– Hát mit akar itt a Lidy? Nem lehet hozzám bejönni. Már lefeküdtem.

Erre a saját hangján szólalt meg az asszony.

– Én vagyok itt! Medea!

Erre a szóra kiugrott az ágyából a férj, s az ajtóhoz futott.

– Te vagy itt Dea? Mi bajod van? Miért jösz ide?

– Semmi bajom. Egy szót akarok mondani.

– Velem nem beszélhetsz most. Én ragályos beteget ápoltam egész nap.

– Nem bánom! Én is voltam nála. Bocsáss be. Valamit akarok mondani.

Erre a szóra kinyitá az ajtót Bertalan.

– Mit akarsz nekem mondani Dea?

– Azt, hogy «imádlak» s itt akarok maradni nálad.

Már akkor a nyakában csüggött Bertalannak, s a csókjai égtek az ajkain
és szemein.



A KÍGYÓFOGAK.

Hogy a füstbe ment terv Sidonie grófnő tudtával lett koholva, bizonyos.
Lyonel annyiban igazat mondott Lándorynak, hogy Scilla látogatását
várja, s azért szeretné a mostoha anyját az albisorai kastély
elhagyására ösztökélni; hanem a mellett Lis Blanc grófnő is teljesen be
volt avatva az igazi cselszövénybe. A másik csak játék volt: ez vérre
ment.

Lis Blanc grófnő az estély előtt egy nappal elutazott Kolozsvárra, a hol
állandó szállást tartott, a mióta leánya az erdélyi birtokára költözött.
Azért utazott el, hogy semmi részvétele se lássék a cselszövényben.

Arról a raffinált gyönyörűségről azonban nem mondott le, hogy rég
előkészített tervének diadalra jutását élvezze.

Másnap eljött Kolozsvárról Dorogmándra látogatóba.

Igen jó ürügy volt rá.

E napon együtt találja az egész családot. Itt van Lyonel is, Bertalan
házában. A kölcsönös kiengesztelés ünnepe elérkezett. Lehet nagylelkűen
megbocsátani a multakért. Félreértés volt, hirtelen indulat: kölcsönös
megbánás. Végül előhozzák a kis nevető babát s annak a látása kibékíti a
haragvó sziveket.

És a közben aztán lehet, égfelé forgatott szemekkel, nagyokat nevetni a
jámbor, ostoba férjen, a ki egyedül nem tudja azt, a mit mindenki tud.

Az egész vendégsereg az ő egészségére koczintja majd össze a poharait, a
legboldogabb férjért a kerek világon! Hahaha!

Ezt az élvezetet nem tagadhatta meg magától Lis Blanc grófnő. A fájáról
akarta azt szedni; nem másoktól hallani.

Tíz óra lehetett délelőtt, mikor a dorogmándi kastély udvarára
behajtatott.

Meglepte mindjárt az első körültekintésnél, hogy az udvaron semmi
ácsorgó idegen cselédet nem látni. Talán kikocsiztak.

Elfogadására Péter jött elő. A jó zsoldban tartott Péter. Úgy kellett
tennie, mintha észre sem venné, hogy már látta ezt az embert valaha.

– Dea grófnő? Ez volt a rövid kérdése az inashoz.

Péter felelete még rövidebb volt; mert az egy szót sem szólt, csak
mélyen meghajtva magát, kézzel mutatá, hogy a kérdezett név képviselője
igen is odafenn van.

Sidonia grófnő jól tudhatta itt a járást, hiszen itt tölté első
házassága boldog éveit. Kérdezősködés nélkül rátalált arra a bizonyos
szobára, a rejtek lépcsővel.

Az előszobában találta a Lidyt.

A franczia szobaleányok nem szoktak kezet csókolni.

– Dea grófnő? kérdezé Sidonia.

– Madame még nem kelt föl.

Sidonia vállat vont. Azért bemehet madamehoz. Benyitott a hálószobába.
Egy kis idő mulva aztán bámuló tekintettel jött vissza. Még is csak
kénytelen volt érdemleges tárgyalásba ereszkedni a cseléddel.

– A hálószobában nincs Medea grófnő.

– Az úr szobájában van, felelt Lidy.

– Micsoda «úr» szobájában? Kiálta rá sebesen, meg sem gondolva, hogy mit
ejt ki a száján, Sidonia.

Erre aztán Lidy Carcasse vetett rá egy furcsa tekintetet, a miben az
volt a legnagyobb malitia, hogy értetlennek tetteté magát.

– Hát a «férje» szobájában.

Sidonia ajkai egyszerre elkékültek a dühtől.

– Hát Lyonel gróf?

– Az vacsora után nem jól érezte magát, mindjárt befogatott és hazament.
A többi urak is rögtön utána mentek.

Sidonia lihegett a dühtől.

– Hát Hermione kisasszony?

– Ő oda lenn van a szobájában. Most vittem neki csokoládét.

(Akkor úgy látszik, hogy nem halt meg az éjjel.)

– Vezess hozzá!

– Lidy levezette a főlépcsőn a grófnőt s bebocsátotta Hermione szobáiba.

A kisasszony már fenn volt, a pamlagon ült és csokoládézott. Borzasztó
étvágy állt be nála, a tegnapi intermezzora.

– Mi történt itten az éjjel? kérdezzé Sidonia, visszaparancsolva Lidyt
az ajtóból.

– Mi történt? sipogá Hermione kisasszony. Az történt, hogy engem
megmérgeztek. Halálra váltam. Ezek itt gyilkosok mind. Átkozom az órát,
melyben az önök ügyeibe belekeveredtem. Pokolbeli kínokat álltam ki.
Majd kiadtam a lelkemet. Most fáj minden oldalbordám. A hátam majd
beszakad. A mustár mind fölette a vékonyaimat. Nem merek a tükörbe
nézni, mert megijedek magamtól. Mintha a csontházból szöktem volna meg.
Én itt hagyom ezt a házat. Futok ebből az országból, a hol a «thugok»
laknak, a kik a vendégeiket megfojtják. Panaszt teszek Bécsben a
nagykövetnél. Önöknek kárpótlást kell nekem fizetni a kiállott
szenvedésekért. A másvilágból jöttem vissza.

– Semmit sem értek belőle, vágott a szavába Sidonia. Azt látom, hogy ön
jó étvágyat hozott vissza a másvilágról. De hát mi történt Lyonellel?

– Mit tudom én? Én felbocsátottam a rejtek lépcsőn Medeához. Az ő dolga
volt a további. Mi történt közöttük, azt én nem tudom; mert engem az
atlanti oceán hullámai dobáltak egy dióhéjban; azután meg elaludtam.
Meglehet, hogy most is ott van Lyonel.

– Dohogy van! Az rögtön hazafutott innen.

– Akkor azt is megmérgezték. Vagy talán Medea is vele szökött?

– Az ám! a férje szobájába zárkózott, most is ott van.

– Akkor az is kapott valami breuvage-t. Philtrát adtak az asszonynak!
Kitelik ezektől a gonosztevőktől! Az úr a fő-fő inquisitor, a tortura
nagymestere, prestidigitateur, magnetiseur! Az inasa méregkeverő
gyilkos, a szobaleány petroleuse, pyrotechnikus! Meneküljön innen
grófnő! Még önt is megmérgezik! Hanem engem is vigyen magával. Én ebben
a megboszorkányozott várban nem maradok egy óráig se tovább.

Sidonie aztán magával vitte a szegény jó Hermione kisasszonyt,
visszatértében. (Nem várta meg, míg Medea fölébred.)

Hermionét úgy kellett két felül a hóna alatt fogni, Lidynek és Péternek,
hogy a hintóig eltudjon jutni.

– Mivé tettek önök engem! mondá a kisasszony szemrehányó hangon
Péternek.

– Hisz én figyelmeztettem a kisasszonyt, hogy ne bántsa a formosai
szilvát; mert annak rossz következése lesz.

– Átkozott legyen a kertész is, a ki ültette! Ha nem mondtátok volna,
hogy nem szabad hozzá nyulni, hát nem ettem volna belőle. Ah madame!
«Feu maman Éve» nem szenvedett meg úgy a tiltott gyümölcsért, mint én.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Medea csak Lidytől tudta meg, hogy Sidonia grófnő itt járt. Nem akarta
madameot zavarni: ismét visszautazott. «Holnap megint eljő!» Hermione
kisasszony is vele utazott.

Medeának azonban olyan jó kedve volt egész nap, hogy madarat lehetett
volna vele fogatni (a hogy a magyarok mondják).

És aztán megint következtek a boldog paradicsomi napok egymás után;
folytatása az igaz, istenáldotta örömnek, a mi a bernátfalvi lakban
vette kezdetét.

Bertalan megint a felesége szobájában szürcsölgette a délutáni
feketekávéját; de szivarozni kiment az erkélyre. Deának ártott a
szivarfüst. Azért aztán ő is megpróbálgatta egy-egy papirszivarkát lopva
elpörkölni, ha hozzá tudná magát szoktatni. Mit meg nem tesz az
asszonyember a férje kedvéért.

Itt a havasok aljában, az őszi napokkal köszönt be a zord, hideg évad.
Jól esett a kandalló tüze mellett olvasni a hirlapokat és a postán jött
leveleket. Medea szobájában a kandallón kívül még egy szép majolika
kemencze is volt. Van ez sok háznál. Télen a kandalló nem ád tartós
meleget; a kemencze is szükséges; abban egész nap izzik a kőszén.

Egy délután, az érkezett postaküldemény közt Hermione kisasszonytól is
jött egy levél Lándory czímére. Azt is ott olvasta el a Dea szobájában.

Sok minden kitelhető csunya dolog volt benne. A kisasszony leirta a
Lyonel és Medea között szőtt-font cselszövényét Sidonia grófnőnek;
megtoldva azt a saját fantasiája alkotásával, (a levél Zürichből kelt
már) alátolva a legnemtelenebb vonzalmakat a két mostoha testvér
részéről, Aretin tollához méltó lubricitással részletezve amaz éj
tanutalan jeleneteit: a miknek hitelesítéseül szolgált a rejtett
csigalépcső titkának a felfedezése, melynek feljárását épen az a
majolika kemencze takarja.

Lándory mosolygott, a míg a levelet végig olvasá, aztán beledobta azt a
kandallóba. Még csak azt sem próbálta meg, hogy azt a kályhát elmozdítsa
a helyéből. Ezek a kigyófogak nem hullottak termő talajba.

Az alatt Dea is olvasott egy neki szóló levelet. Ezt meg Sidonia grófnő
irta. Ő átnyujtá azt a férjének, hogy olvassa el ő is.

«Kedves leányom!

Voltam nálatok: látni akartalak. Az egész ház aludt még. Igaz, hogy
korán volt; reggel tizenegy órakor. A kis unokámat sem láthattam meg,
mert a dada kiment vele sétálni. Én megtettem az első lépést; most te
rajtad a sor, hogy engem Kolozsvárott meglátogass. Hozd el a kicsinyedet
is. Remélem, hogy Lándory úr meg fogja engedni.»

Lándory visszaadta Deának a levelet. Válaszát várták.

– Jobb szerettem volna, ha nem hív meg magához; de ha te úgy akarod: én
nem ellenzem.

De hát hogy ne akarna egy nő eldicsekedni azzal a szép kis babával, a ki
már gagyogni is kezd, az anyjának?

– Te nem kisérsz el az anyámhoz?

– Békében akarok vele maradni. (Ez annyit tett, hogy «nem!»)

Bertalan távirati uton tudósítá Lis Blanc grófnőt, hogy másnap Medea meg
fogja látogatni.

Maga is elkisérte Kolozsvárra a nejét. Dea a gyermekkel és a dajkával
fedett hintóban utazott, a férje könnyű kocsin, Péterrel. A vendéglőbe
szálltak, két egymás melletti szobába. Estére megint vissza akartak
térni Dorogmándra.

A mint Medea átöltözött, Bertalan bérkocsival küldé őt Lis Blanc grófnő
lakásáig, maga másfelé ment. A főispánt, polgármestert, a református
püspököt, s még néhány régi jó ismerőst szándékozott meglátogatni. Abban
egyeztek meg, hogy délután két órakor együtt fognak ebédelni, a
vendéglőben.

Egy órakor már visszatért Lándory a vendéglőbe. A kapusnál levele volt.
Medea értesíté, hogy az anyja ott tartotta dejeunerre, ne várjon rá,
ebédeljen egyedül.

Lándory hamar átesett azon, s alig lépett be szobájába, midőn
megérkezett Medea is, egyedül.

– Hát a kicsike?

– Még ott maradt. Elaludt. S a gyermeket nem jó felzavarni, mert akkor
egész nap sír.

A válasz tökéletlen volt. Mert ha a gyermek elaludt, s nem jó
felkölteni, akkor minek jött haza Dea is, miért nem maradt a gyermeke
mellett az anyja lakásán?

Bertalan vette észre Medea arczán, hogy annak a kedélyében nagy változás
történt. Ismét ezek a lefelé forgatott szemek, ez a niobei száj,
jéghideg tekintet.

– Jól mulattál a grófnőnél?

– Igen jól, felelt Medea. De a hangja elárulta a nehéz nyomást, mely
alatt keble küzdött. Mikor az ember városba felkerül, annyi új
mende-mondát hall, a mi érdekes.

– Elképzelem.

Medea elkezdett vetkőzni s ismét az uti öltözetét felvenni. A
beszélgetés az ő szobájában történt.

Látszott rajta, hogy valami ki akar törni az ajkain, de magában
tusakodik, hogy vajjon kimondja-e?

Végre kitört.

Arcza mosolyogni kezdett, de az oly merev fénymázmosoly volt, mint a
festett szobroké.

– Egy igen mulatságos történetet hallottam többek között az anyámnál.
Egy ismerősünk, a ki nagy nőcsábitó hirében áll, erősen utána vetette
magát egy férjes hölgynek. A férj egyszer meghívta őt magához estélyre.
Ez kedvező alkalomnak látszott a troubadourra nézve, hogy szerelmi
ostromát megkezdje az alatt, a míg a többi jó barátok a férjet
elfoglalva tartják. De valaki túljárt az eszén. A víg lakoma alatt
valami szert itattak meg vele a férj hű cselédi, a minek a hatása az
lett, hogy a hódító nevetségesen megfutott a pásztoróra elől. A nő
teljesen kiábrándult. Ez igazán drastikus befejezése egy regénynek.

Medeának az arcza már akkor égett a szégyentől, a haragtól, az
ijedségtől. Megijedt attól, hogy ezt elmondá.

Bertalan sápadtan támaszkodott az asztalhoz. Az ő arczán is észre
lehetett venni a felindulást.

– Magam is hallottam ezt a tréfás kalandot. Az említett nőnek volt egy
társalkodónője, a ki az asszonyától haraggal válva meg, ezt az egész
kényes találkozási jelenetet, minden anæsthetikus részleteivel megirta a
férjnek. A férj tűzbe dobta a levelet, tudva, hogy mindebből egy szó sem
igaz; s említést sem tett felőle a nejének soha. És így az sem lehet,
hogy a veszedelmes udvarlót ilyen pharmacopiai módon tette volna valaki
ártalmatlanná, a férj tudtával. Mert ha annak a férjnek erről csak a
legparányibb sejtelme is lett volna, a hogy én azt az embert ismerem,
akkor ez, a helyett, hogy a szobájába jövő asszonyát karjai közé zárja,
megfogta volna annak a két szép dús hajfonadékát s annál fogva hurczolta
volna azt ki szobájából! A hogy én azt az embert ismerem…

Medea megrettenve tekinte Bertalanra. Most ő is meglátta annak a zöld
szemeit. Eddig azt tudta, hogy azok mély, szelid tengerkékek. Nem! Ezek
az öklelő unicornisnak a szemei! Reszketett előtte.

Bertalan pedig elővette a szivartárczáját és rágyujtott. Soha sem tette
ezt még a neje szobájában.

– Ha a gyermeket haza hozzák: készüljetek fel az utra, s menjetek haza.
Későre nem jó maradni, mondá a nejének. Én még itt maradok. Viszonzással
tartozom a minapi vendégeimnek. Nagyon megvertem őket a kártyaasztalnál,
mikor nálunk voltak. Kárpótlást kell nekik adnom. Lehet hogy csak reggel
felé kerülök haza. Isten veled!

Azzal megcsókolta a nejét és átment a saját szobájába, a hol Péterrel
kezdett el halkan beszélgetni; de a miből Medea egy szót sem birt
kivenni.

– Mit cselekedtem én most? Szent Isten! rebegé az egyedül maradt nő. Mit
tettem? Mi lesz ebből? Ennek iszonyú következése fog lenni! De meg
kellett neki mondanom! Megölt volna, ha elhallgatom! Hogy az én férjem
egy gyáva nyomorult, a ki cselédjeivel szövetkezik a neje ellenében, s a
jalappához folyamodik, hogy vetélytársát legyőzze. Ez öngyilkossá tudott
volna tenni! Ah! Ez a szó: «inkább a hajánal fogva hurczolta volna ki a
szobájából!» kegyetlen szó volt: de meggyógyított!

A halk beszélgetés után a második szobában, Lándory eltávozott, a saját
szobája ajtaján át.

Nemsokára megérkezett a dajka a gyermekkel.

A kicsikének nagyon jó kedve volt. Kapott valami ezüst csörgetyüt a
nagymamától; a minek a fogantyuja viola győkérből van. Ez jó a
gyermeknek, ha a szájába dugdossa: elősegíti a fogzást.

– Eredj, hidd át a Pétert! mondá Medea a dajkának.

A leány kiment, a kicsikét az ágy szélére téve.

Akkor Medea, a mint egyedül maradt a kicsinyével: oda térdepelt eléje, s
annak a kis szótalan embernek a parányi két kezét egymásba téve, annak a
beszélni nem tudó ajkaira bizta az imáját: azt hitte így bizton felhat
az égbe: «óh boldogságos szűz anya, könyörögj érettünk!»

A Péter belépett.

Az arcza nyugodt, mozdulatlan volt a hű embernek; hanem a szemei tűzben
égtek: azok nem tudtak titkot tartani.

– Mit mondott a férjem? Ön itt marad vele?

– Azt parancsolta, hogy kisérjem a grófnőt haza.

– Adott önnek valami utasítást?

– Mára semmit.

Ebből azt is lehetett érteni, hogy «holnapra talán».

Jól van. Rendelje ön el, hogy fogjanak be a hintóba.



AZ ÖSSZEMÉRKŐZÉS.

Kevés szó volt, a mit Lándory váltott Péterrel.

– Kedves Péter. Te most haza kiséred a feleségemet. Én magam itt
maradok. Vedd magadhoz a Wertheimszekrényem kulcsait. Holnap délig, ha
magam nem érkezem haza, bizonyosan egy levelem fog érkezni a postán.
Akkor a kulcsaimat, a levéllel együtt átadod a nőmnek.

Péternek az ajkán egy szótagtalan hang tört ki. Kezdete a zokogásnak.
Öklét a szájához szorítva visszafojtotta azt.

Aztán Bertalan kezét ragadta meg, s azt szorítá görcsösen az ajkaihoz.

– A végin vagyunk? rebegé suttogva.

– Szót se szólj.

– Nem maradhatnék itt, ön mellett?

– Szükségtelen. Otthon kell lenned.

– Oh az az «oroszlánvadász!»

– Én is vagyok még valami!

– Ha van Isten az égben!

Ez volt a csendes döbörgés, a minek az értelmét a szomszéd szobában nem
vehették ki.

Lándory felment egyenesen a kaszinóba.

Ott találta, már ebéd után, az egész albisorai vadásztársaságot, közé
vegyülve a kolozsvári gentry notabilitásainak.

Egy csoport közepett vitatkozott Lyonel élénken az erdélyi urakkal, a
nemzetiségi politika fölött folyt a vita. Lyonel élesen ócsárolta az
egész magyar kormánypolitikát, s zsarnoki elnyomásról dörgedelmezett.

Lándory odalépett a vitatkozók közé, s félbeszakítá Lyonelt a beszédje
közepén.

– Ugyan, édes Lyonel, ne szóljon ön bele a politikába, a mihez semmit
sem ért…

– Ah! (Lyonel észre vette, hogy ez most szándékosan bele akar kötni.)
Hát okvetlenül regényirónak kell lenni az embernek, hogy a politikához
értsen?

Lándoryt a háta mögött «regényirónak» csufolták, azért a nagy
munkájáért, mely előadási modorában eltért a szokott Pitaval-féle
kriminál előadásoktól. Ez tehát visszavágás volt.

– Inkább regényirónak, mint regényhősnek.

Ez még élesebb vágás volt.

– Engem tart ön regényhősnek? kérdé Lyonel, elképedve.

– Nem. Én önt semmiféle hősnek sem tartom.

S azzal egyszerre hátat fordítva Lyonelnek, odaszólt az effendihez.

– No hát itt vagyok, revancheot adni a minapi nagy vereségért. Ma
eltarokkozhatunk akár reggelig, nincsen asszony.

– Nagyon jó lesz: Murczus, teríttesd föl a tarokkasztalt. Itt vagyunk
mind a négyen.

– Alfréd meg itt lesz bibicznek.

Néhány percz mulva Murczus visszajött a négy kártyával a kezében, a
melyek elhatározták sorshuzás útján, hogy ki melyik helyre ül.

Legelőször is Lándorynak nyujtá a kártyákat, hogy huzzon belőlük.

– Cœur ass.

– A tükör alatt fogsz ülni. (Aztán odasugott a fülébe.) Lyonel felkéret
általam, hogy szavaidat magyarázd ki.

Lándory visszadörmögött.

– Semmi magyarázni valóm sincsen.

Azzal a többiek is huztak.

Effendinek jutott a pique dame, Horácznak az «excuse».

– Ah, ti ketten lesztek az én szomszédaim».

Azt is megértették.

Azzal leültek a kártyaasztalhoz.

Lándorynak kellett az osztást kezdeni. Tarokk a forhand. Az osztó
pauzál.

Alfréd a háta mögött ült le, s odasugott a fülébe.

– Minő fegyvert választasz?

– Ha lehet, kardot.

Alfréd eltávozott.

A következő osztásnál Lándory volt a «játszó», megkontrázták.

Alfréd visszajött s ismét odasugott neki.

– Lyonel nem fogadja el a kardot.

– No hát legyen pisztoly. Rekontra.

S játszott remekül. Megnyerte harmincznégyben: «ezt így játszák a
magyarok!»

– Ebben a kártyában egy be van repedve! Mondá az effendi.

– Hozassunk újat.

A míg azt elhozzák, a három játszótárs és Alfréd megállapítják a
föltételeket.

«Háromszori golyóváltás: először 30, másodszor 25, harmadszor 20
lépésről, az elsőnél 5, a másodiknál 4, a harmadiknál 3 lépés
közeledéssel. Lő előbb, a ki akar, az utóbb lövő barrierre parancsolhat.
Indulás reggel négy órakor, találkozás két órai távolban a
patak-malomnál, helyszín a fenyves».

Az orvosokkal még ez órában kell beszélni. Pisztolyokról, kocsikról
Alfréd gondoskodik.

Ez alatt meghozták a friss kártyákat, s tovább folyt a játék.

Lándorynak megint őrült szerencséje volt!

Ez rossz jel! Mondogatták magukban a társai.

– Átkozott flegma! Dörmögé az effendi. Más ember ilyenkor a
végrendeletét siet megirni.

Négy óra tájon abbahagyták a játékot, s egymás után tűntek el a
teremből.

Mire megvirradt, künn voltak valamennyien a patak-malomnál. Onnan aztán
külömböző irányban elindulva, kiki a maga segédeivel és orvosával, az
erdő felé ballagának, megjelölve egy messze kimagasló, félszáraz
fenyőfát, mely a fiatal gesztből kimagaslott. Ott összejöttek
mindannyian.

A mohos gyep tele volt érett áfonyával.

– Milyen szép piros már az áfonya! Mondá Lándory az effendinek.

– Az ám. De azért ne harapj a fűbe!

A gyepes tért sűrű fiatal fenyőgeszt vette körül, melynek bozótjából a
fekete rigó füttyentései hangzottak fel, s a veresfejű harkály kopogása
a férges fenyőfa oldalán.

Alfréd kimérte a lépéseket, egy-egy fehér zsebkendővel jelölve a
barrieret.

– Kisértsük-e meg a kibékéltetést? Kérdezé Murczus.

– Hagyjuk el a formaságokat. Felelt rá Bertalan.

Azzal a két orvos letelepedett a vastag fenyőfa mögé, nekik nem
szükséges a párbaj lefolyását látni. A négy segéd pedig hozzáfogott a
pisztolyok megtöltéséhez. Két párt hoztak magukkal. Felvetett pénz
határozott, hogy melyikkel lőjenek?

Azzal hozzáláttak a párbajtoiletthez. Mindegyik félnek, a saját segédei
gondosan eltávolítottak az öltözetéről minden kivillanót, a mi
czélpontul szolgálhat. Kabátjaikat állig begombolták, ingeik gallérját,
manchettejeiket begyürték, kezeikre fekete selyem keztyűket húztak.
Minden óvó rendszabály helyén volt itt, a hol az ellenesek mindegyike
remek lövő. A sötét fenyőgeszt háttere még nehezebbé tette a
czélbavételt.

Végre megérte hát De L’Aisne Alfréd azt a rég előkészített pillanatot, a
melyben mind a két «emberét» egymással szemközt állíthatá. Akármelyik
marad fekve, az neki édes elégtétel. De hátha mind a kettő! Az volna
aztán «cum utile dulce» (együtt a hasznossal az édes).

Lándorynak most sem dobogott jobban a szive, mint mikor a pusztai
rózsáért a rettegett ellenféllel szembeszállt.

Hát a mit a «pusztai rózsáért» megtettünk, azt az «üvegházi liliomért»
is meg kell tenni.

Ellenfelének az alakján nem volt semmi világos pont, a mit czélba
vehessen, de valami mégis kínálkozott. A Lyonel kezében felemelt
pisztoly csövének a villanása. Épen az volt a szándéka, hogy a kezét
lőjje meg.

Alfréd kezével tapsolt, «előre».

Lándory egy lépést sem tett, álltából lőtt, s a golyója épen Lyonel keze
fejét furta keresztül.

Lyonel a lábához ejté a pisztolyt.

– Tönkre van a kezem lőve! Mondá rekedt hangon az oldalt álló
segédeinek.

Alfréd oda kiáltott:

– Tudsz te balkézzel is lőni! Vedd fel a pisztolyt s lőjj vissza.

– Igaz, mondá Lyonel, s felvette a balkezével az elejtett pisztolyt.

– Parancsold a barrierre!

Bertalan már a parancsszó előtt odalépett a fehér zsebkendőig. Ekkor
csak húsz lépés volt közöttük a távolság.

És aztán nézett hidegvérrel az ellenfele szeme közé. Elnézte, hogy emeli
fel az lassan a fegyverét, a míg utoljára a pisztoly csöve egészen
eltünik, s csak a nyilásnak a karikája látszik. E perczben épen a
szemébe czéloznak. Egy percz mulva azonban az ellenfél mást látszik
gondolni, s kissé alább hajlítja a pisztolyt. Talán a szivét akarja
megtalálni vele.

Az effendi már rákiáltott Lyonelre.

– Nem szabad olyan sokáig czélozni!

Abban a perczben eldördült a lövés.

Olyan szokatlan erős dördülés volt az, mintha petárdát sütöttek volna
el. Bertalan hallotta az éles füttyöt, a mit a süvítő golyó támaszt, s
érzett valami lökést a mellén, s aztán valami égető surolást, végig fel
a válláig, de nem az kapta meg a figyelmét, hanem az a vad felordítás, a
a mit Lyonel hallatott, a ki e perczben egész füstfelleg közé volt
borítva.

A mint a füst szétoszlott, a segédek bámulva látták, hogy Lándory áll
egyenesen a helyén, s Lyonel fekszik hanyatt az áfonyás gyepen.

Csuda történt-e itt? Talán az a két kicsiny, imára összetett kéz
avatkozott be?

Egyszerű a dolog. A pisztoly csövébe homok került, mikor azt Lyonel a
jobb kezéből kiejté, s ettől a fegyver szétszakadt, magát a lövészt
sebesítve meg jobban.

Odarohantak hozzá, felemelték. Nem volt halott, (Alfréd nagy bánatára,)
hanem a balkeze is tönkre volt zúzva, a pisztolycsövének egy darabja a
homlokát érte és sebet ütött rajta, de a mi a legnagyobb kár, az, hogy a
szép deli arcznak az egyik oldala mind teliszóratott lőpor pontokkal, a
mik holtig ott öröködnek rajta.

– Ördöngős rossz pisztolyok! Sopánkodék Alfréd. Nagyon megtöltötték
őket.

Csak azután jutott eszébe az effendinek a saját ügyfelétől megkérdezni,
hogy hát ő vele nem történt-e valami?

– Talált a golyó, de most nem érzek fájdalmat.

A szétszakadt fegyverből kilőtt golyónak a röpte lomha, és még hozzá egy
gyöngyház gombba ütődött, azt kétfelé törte, s aztán átfurta a kabátot
és inget, s rézsutt felfutott a vállig, ott megtalálták feltser nélkül.

Lándory testén nem maradt más nyoma a lövésnek, mint egy kék ütéshely s
egy vérző surlódás a bőr felszinén.

Mind a két orvos siethetett Lyonel sebét bekötni. Annak a két kezén volt
hat seb, zúzott ujjak, a homlokán a hetedik.

Lándory addig ott maradt, a míg Lyonel sebeit bekötözik.

Akkor odajött hozzá Murczus s odahítta Lyonelhez.

Már akkor azt feltették egy galyakból rögtönzött hordágyra.

Gavallér ellenfelek a párbaj után néha kibékülnek.

– No te engem legázoltál, mondá Lyonel, pedig hiszen te nem vagy a
kaffer bivaly! Hanem annyit mondhatok neked, hogy a feleséged olyan
tiszta ártatlan, mint a bibliai Zsuzsánna. Hogy a pokol tüze pusztítson
el valamennyi becsületes asszonyt!



VAGY, VAGY?

Medea egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Képzelete eléje hozta a
történendőket. Miért kellett ennek így bekövetkezni?

Senkit sem tudott okolni, mint saját magát.

– Miért egyezett bele, hogy Lyonelt elfogadja titokban, a férje tudta
nélkül? A jó szándék, az erős elhatározás, az üdvös czél mind nem menti
azt ki. Azért ez mégis egy végzetes tévedés marad, melyet önmaga sem
bocsáthat meg magának.

Most már a megbánás késő.

Tudta jól, hogy minő veszélybe kergette bele a férjét azzal, hogy
elmondta neki az anyjától hallott pletykát. Annak most nem maradt más
választása, mint a fejével neki menni annak az alaknak, a ki közte és a
felesége között áll. Az pedig halálos ellenfél.

Olyan soká akart megvirradni.

A kis leánya ott aludt az ágyában. Ma nem bizta azt a dajkára. Egész
éjjel annak az álmát őrizte.

Csak most érezte, hogy mennyire szereti a férjét.

Nagyon sokat sirt.

Pedig lett volna mentsége is. Ez a csodálatos emberi alkat, a minél nem
tudni, hol végződik a test, hol kezdődik a lélek? Mi benne az állati
ösztön, mi a szellem akaratereje?

Egy idő óta ismét boldog reményben érezte magát, ez állapotban a nő
ingerlékeny, izgatott, szeszélyes, kedélybeteg. Lehet-e neki
beszámítani, a mit ilyenkor tesz, mond, érez? Nem kell-e neki mindent
megbocsátani azért, hogy ezt az átokkal párosított Istenáldását keblébe
fogadta?

A mint pitymallott, felöltözött, s felsietett a várkastély őrtornyába.
Onnan kilátás nyilt a messze vidékre. Felvitette magához azt a nagy
távcsövet, a melylyel a mult nyáron az ég csodáit együtt bámulák. Azon
keresztül kémlelte végig a hegyek közül alákanyaruló országutat.

Ott az útfélen volt egy kőkereszt.

Egyszer csak azt látta, hogy az erdő sűrűjéből egy emberalak jön elő, s
az a kereszt felé tart.

A távcső olyan közel hozta hozzá az alakot, hogy ráismerhetett. Péter
volt.

Mért jár ez korán reggel az erdőn? Hisz ő nem vadász.

A szolga leül a feszület talapzatára s tenyerébe hajtva a fejét, ott
méláz mozdulatlanul.

Úgy szeretne rákiáltani: «Mit méláz ön? Mire vár ott? Nem izent öntől
nekem valamit a férjem?»

Majd fölkel az inas, s térdre bocsátkozik a feszület előtt és imádkozni
kezd, utoljára átöleli a keresztet és zokog.

Kit sirat ott? Kiért imádkozik?

Egyszer aztán neki iramodik, s elkezd nyargalni fel a hegynek, mint a ki
eszét veszté. Ez már lát valamit közeledni az országuton, a mit a
kanyarulat még eltakar Medea szemei elől. Az elé szalad a szolga.

Most előbukkan, a mi elé sietett, a kocsi.

Medea ráismer a kocsira, rá a benne ülőre. Bertalan maga hajtja a
lovakat.

Mikor a Pétert eléri, megállítja a kocsit és leugrik az üléséből.

Az inas odarohan hozzá, megragadja a kezét, összecsókolja azt és kaczag,
s a kalapját a levegőbe hajítja.

A távcső még az arczkifejezést is láthatóvá teszi.

Aztán a tenyereivel összetapogatja az urának a testét, nem történt-e
semmi baja?

Bertalan szól hozzá valamit, a mire az visszafelel.

Ha meg lehetne hallani, hogy mit beszélnek?

Egyszer aztán mond valamit az úr a szolgájának, a mitől ennek az arcza
megvadul, az ökleivel üti a mellét, majd térdre bocsátkozik, s felemelt
három ujját az ég felé rázza, esküdözve és fejével mutatja, hogy az nem
igaz!

Nem igaz, hogy valaki mérget kevert volna Lyonel italába, a saját
gyávasága volt a méreg! Ezt már érthette Medea, ha nem hallotta is.

S erre az úr lehajol a szolgához és átölelve azt, megcsókolja annak az
orczáját.

Az úr a szolga arczát!

Akkor aztán a szolga megfordul s visszafut az erdőbe hanyatthomlok,
hegynek alá-felé. A kocsi lassabban haladhat a lejtőn, bekötött
kerékkel.

Medea lement a toronyból a verandára, a hol a kocsival meg szoktak
állni.

A kocsinál hamarabb megérkezett Péter. A gyaloguton megelőzte az urát.
Még arra is ráért, hogy pihenten jőjjön az asszonya elé.

Medea ott állt egyedül a verandán, fehér reggeli pongyola köntösében.

– Mi hir, Péter?

A szolga alig bír szót kiejteni.

– Az uram, megérkezett.

És arra előveszi a sirás, nem bir magával, illik, nem illik? megfordul
és otthagyja az úrnőjét.

Aztán becsörömpöl a kocsi az udvarra. Bertalan leszökik belőle, odadobva
a gyeplőt a kocsisnak.

Medea, mint egy bűnbánó szent áll ott, lehajtott fejjel, s várja, hogy
mi fog vele történni? vajjon megöli-e? vajjon megszólítja-e?

Az pedig három lépcsőt szökve rohan fel hozzája ragyogó orczával, s
odarántva a karjai közé a nőt, azt kiáltja neki, «nem hagylak elvenni
magamtól!»

S úgy őleli, majd megfojtja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bertalan egy szót sem mondott el Deának mind abból, a mi az elmult órák
alatt történt. Ilyenről nem beszél a férj a felesége előtt.

Másnap aztán mindent megtudhatott Medea a kolozsvári lapból. Le volt
abban írva az egész párbaj minden részleteivel. A párbaj indokául az
volt felhozva, hogy Lándory a sógorával a nemzetiségi politika fölött
zördült össze.

Csak akkor rémült el Medea, mikor azt olvasá, hogy a férje is sebet
kapott. Elájult bele.

Mikor életrehozták, odavonta magához a férje fejét.

– Hol vagy megsebesítve?

– Sehol. A golyó eltalált, de nem sebesített meg. Egy kis horzsolás az
egész.

Dea odahozatta a kis leányát.

– Tudod, ki fogta fel a golyót? – ez a két kis kéz itt!

Bertalan már akkor gondoskodott róla, hogy azt a kabátját, a melyet a
golyó megtépett, elpusztítsák, Medea ne tudja meg a veszélyt, a melyben
ő forgott, soha.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez után az esemény után következett egy csendes hét, a mi alatt a
zaklatott kedélynek ki lehetett pihenni magát.

Egy hét mulva a kolozsvári látogatás után, ismét eljött Sidonia grófnő
Dorogmándra a leányához.

Gyászba volt öltözve s nagyon meg is botránkozott rajta, hogy Medeát
koczkás pepitaszövet öltönyben találta.

– Mit cselekedtél, te szerencsétlen asszony? – ezzel a szóval köszönte
be hozzá.

– A mit te tanácsoltál, anyám.

– Ah, én nem mondtam azt neked, hogy tálald ki egyszerre, egész
forrójában ezt a dolgot a férjednek.

– De én nem tudtam azzal a tudattal élni, hogy a férjem gyáva és
alávaló. Ha félt, öljön meg, de ne tegyen csuffá. Szeretem, hogy
elmondtam azt neki, a mit tőled hallottam. Ő adott nekem arra egy olyan
választ, a miért a lábaihoz kellett volna borulnom. «Ha tudott volna
valamit abból, a mit ráfognak, a hajánál fogva hurczolta volna ki az
asszonyát a szobájából, a helyett, hogy magához közel ereszsze.» Ez a
szó engem össze is tört, de ujjá is alkotott. Elhiheted, hogy többet nem
fog a titkos lépcsőkön feljönni senki, ha egy angyal lenne is. Arra is
te birtál rá. Az Isten igazságos volt. Azt ejtette el, a ki bűnös.

– Ne vétkezzél! Ne szidalmazd őt, a ki te miattad szenved.

– Szenvedtem én többet ő miatta.

– Két keze tönkre zúzva.

– Nekem a szivem volt összetörve.

– E drága szép arcz foltokkal teleszórva!

– Hát az én lelkem foltjai olcsók?

– Te egy szörnyeteg rabja vagy. Egy ezeregyéjszakai dzsiné, a ki az
áldozatát lánczra kötve tartja.

– S azt akarod, hogy én meg az ezeregyéjszakai menyasszony legyek, a ki
a látogatói gyürüit zsinórra fűzi?

– Az nagy külömbség. Lyonel mostohabátyád. A világ előtt semmi vád nem
érhet.

– Elég, ha én ismerem őrjöngő szenvedélyét. Ha ráálltam, hogy egyszer
találkozzék velem, Isten a tanum! csak azért tettem, hogy a lelkére
beszéljek, hogy szünjön meg e szenvedélyével üldözni.

– Most nincs szó szenvedélyről, csak szenvedésről. Ő sebesülten ül
karszékében, magával is tehetetlen. Egy köny, a mit sebeire ejtesz,
balzsam fog azokra lenni. Megtagadsz-e tőle egy könycseppet?

– Én könyeimmel áztattam fejvánkosomat egy keserű éjszakán át miatta!
Nem tudtam imádkozni! Rettegtem az Istentől. Te azt nem tudod, hogy mit
szenvedtem én azon az éjszakán.

– Azt jól mondod. Az én álmomat nem ronthatta el az a hír soha, hogy a
férjem párbajt vív miattam. Ezt nem tudom.

– Ne értelmezd rosszra a szavamat. Én nem szólok rólad. Arra nincs
jogom. De én szeretem a férjemet. Ő engem megvédett, férfi, lovag módra.
Az életét tette fel értem. Azután megbocsátott. Másodszor nem fogok neki
alkalmat adni rá, hogy megbocsásson.

– Hiszen nem tudja meg. Az én hintómon jösz. Egy sétakocsizás az egész.
Négy óra alatt oda vissza. Ő óhajt téged látni. Csak látni, csak egy
vigasztaló szavad hallani, csak a hüsítő kezedet érezni sebzett
homlokán, s aztán visszajöhetsz. Senki nem fogja tudni, hogy ott voltál.
Milyen nagyon szerettétek egymást, mikor gyermekek voltatok!

E szónál megnyilt az ajtó s belépett Lándory.

Nem üdvözölte Sidonia grófnőt. A feleségéhez beszélt.

– Kedves Dea. Én téged arra kérlek, válaszsz kettőnk között. Vagy én
tőlem válsz meg örökre, vagy az anyádtól.

Medea elámulva nézett a férjére, nem tudott mit mondani.

Sidonia grófnő hamarább megtalálta a szavát.

– Uram! Ezért az erélyért kezdem önt becsülni.

– Hát hogy teljesen kiérdemeljem a grófnő becsülését, ismétlem a
kérdést, vagy én távozom el ez órában örökre, a soha vissza nem térésre,
a kastélyból, vagy Lis Blanc Sidonia grófnő? Rajtad függ az elhatározás.

– Bertalan! Rebegé Medea, kezeit könyörgésre kulcsolva.

– Engedek időt a megfontolásra. Ebéd idejéig gondolkozzál rajta. Ha azt
akarod, hogy én hagyjalak el, az megtörténhetik minden feltünés nélkül.
Otthon megválasztottak képviselőnek tudtomon kívül. A két pap, a ki a
politikai téren egymásnak kemény ellenfele volt, sok küzdelem után
megegyezett abban, hogy engem kiáltasson ki képviselőnek. A mandatumot
megküldték, rajtam áll, hogy elfogadjam, s akkor mehetek Budapestre, a
családomat falusi birtokán hagyva, a hogy százan mások. Senki sem fog
más indokot keresni. Azontúl egészen szabad vagy, nem fogom a rablánczod
végét. A leányomat nálad hagyom. S hogy annak a sorsát biztosítsam,
kezedbe teszem le azt az ötszázezer frankot, a mit a munkámért kaptam a
párisi kiadótól. Kezeld okosan, s neveld a leányodat szeretetben. Rólam
nem szükség neki tudni. Gondolkozzál azon, a mit mondtam. Ebéd idejéig
várok a válaszodra. Ha nem küldöd, megyek bucsú nélkül.

Azzal megfordult és kiment, magára hagyva a két asszonyt.

Medea kétségbeesve tördelte kezeit.

– Anyám, én szeretem őt!

– Akkor hivasd a cselédeidet, s dobasd ki innen az anyádat, mert én
innen, apád ősi kastélyából, egy «pékin» szemforgatása elől, önként ki
nem megyek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lándory gyorsan ment át a saját lakosztályába. Ott találta Pétert.

– Málházd össze a holmiaimat. Lehet, hogy egy óra mulva mennem kell
Budapestre. A kocsis készen álljon.

Péter szótlanul engedelmeskedett.

Lándory felindultan járkált fel s alá szobájában, az ablaktól az ajtóig.
Majd nyugalmat erőszakolt a kedélyére s összeszedte az irattárát.

Egyszer kinézett az ablakán, a honnan a kertbe lehetett látni.

A dajka ott sétált, a kis gyermekkel a karján.

– Soká maradunk Budapesten? – kérdezé Péter.

– Én meglehet, hogy nagyon soká.

Aztán eszébe jutott neki, hogy hiszen Péternek felesége van.

– Te visszajöhetsz a feleségedhez.

– Majd csak az urammal együtt.

– De hátha én nem fogok visszajönni?

– Akkor meg épen szükséges, hogy itt maradjon ennél a háznál «egy» Lidy
Carcasse!

Péter kitalálta azt, a mit az ura gondol e perczben.

S a mint ez ki volt találva, Lándory nem volt többé ura a keserű
indulatának.

– Nem várom a határóra időt! Azonnal megyek! Eredj, fogass be rögtön!
Mit gondolkozik rajta? Neki rögtön kellett volna válaszolni! Nem
halogatom tovább! Vége van!

Péter futott a rendeletet foganatosítani.

Tíz percz mulva egy kocsi gördülése hallatszott az udvaron, s aztán a
felvonó hídon.

Lidy Carcasse az úrnője szobájába lépett, kisírt szemmel.

– Ki távozott el? – kérdezé Medea.

– A Péter, – rebegé Lidy, a kinek természetesen az volt a főszemély.

– A Péter? – kérdezé Medea elbámulva.

– Igen. Az urával. Azt mondta, hosszú útra mennek.

– A férjem is?

– Az úr elébb a kertbe ment. Ott sétál a dajka a kicsinynyel. A kicsikét
megcsókolta s a dajkának adott tíz aranyat. Azután nem szólt semmit.



A BÜNHŐDÉS.

Medea bénult kedélylyel rogyott le egy karszékbe.

Éppen egy perczczel elébb azt mondta az anyjának:

– Te hát maradj itten, az apám ősi kastélyában, én majd a férjemmel
elmegyek innen.

És ő nem várta azt be.

– Látod! – kiálta fel diadalmas arczczal Sidonia. – Így szeret! Elhágy!
S nem várja be a válaszodat. Még a saját maga által szabott időt sem
várja meg. Nem csak szeretettelen, de igaztalan is, és szószegő.

Medea is érezte, hogy ez igaztalanság!

És még ha igazsága volna is! Hát nem ő volt-e valaha, a ki azt mondá,
hogy a világ minden igazsága nem nyom annyit, mint egy virág himpora, a
miben szeretet lakik!

Nem ő volt-e az, a ki azt mondta, hogy a szerelem egy tenger, a minek
fenekét nem találni! Hát a tenger is kiapadhat?

Így elfutni, egy bucsúszó nélkül!

– Majd visszajön! Attól ne félj! Ismerem én az ilyen raptusokat.

Sidoniának szertelen jó kedve volt.

– Hadd fusson hát a bolond! Egy hét mulva tudom, hogy visszajön. S ha
nem, hát nem. Tanulja meg, hogy nem ő találta fel a büszkeséget. Mi
menjünk ebédelni. Legalább ezt megvárhatta volna.

Medea el volt keseredve.

Elfutni az ebéd elől! Ez mégis kegyetlen, szándékos megbántás. Az egész
háznép előtt nyilvánossá tenni, hogy harag van a házastársak között! És
mikor e kiméletlenség nincs megérdemelve! Hiszen Medea nem egyezett bele
Sidonia kivánságába. Ellene mondott anyja meghívásának. Nem volt
szüksége a férjnek beavatkozni, ő magától is meg tudta óvni a
kötelességét. S most úgy bánik vele, mint egy megvetett nővel! Így terem
meg a pipacs a buza között.

Ebéd után azt mondá Sidonia leányának.

– Öltözzél hát feketébe.

S Medea felvette a fekete ruháját.

Sidonia hintaja be volt fogva, a két hölgy elhajtatott Albisóra felé.

Medea azt hitte, hogy most már neki nem csak joga, hanem kötelessége
visszatromfolni.

Hisz ez még nem hűtelenség!

A mint a hintó a kastély park-útjáról kikerült az országútra, csaknem
összeütődött egy másik úti-hintóval, mely a rendes úton jött, két
telivér rézderes volt eléje fogva. Az valamivel elébbre volt, s így a
hintóban ülő arczát nem lehetett meglátni.

– Kerüld el azt a kocsit, mondá Sidonia a kocsisának. A grófnő, mint
professionált lókedvelő, a legjobb ügetőket választotta ki magának s így
bizonyosra vette, hogy azt a másik kocsit a háta mögött hagyja.

Hanem annak a másik fogatnak a kocsisa is becsületkérdést látszott
csinálni az előlmaradásból s nem engedte magát megelőztetni. Kisült,
hogy a rézderesek még jobb ügetők, mint a sárgák. Így ment az
ügetőverseny egy darabig az országúton, változó chanceokkal, míg
utóvégre a rézdereseknek sikerült a sárgákat nekimaneuverezni egy
szembejövő brassói társzekérnek, a mikor aztán Sidonia hintaja
határozott hátrányban maradt. Ekkor végre a grófnő, nehogy ők nyeljék
folyvást az előttük járó kocsinak a porát, azt parancsolá a kocsisának,
hogy engedje amazt messze előre futni. Így aztán az első hintó, a két
rézderessel, eltünt az első útkanyarulatnál a szemük elől.

Sidoniát gyötörte a kiváncsiság, hogy vajjon kié lehet az a rézderes
fogat? Ő ezt soha sem látta semmi futtatásnál. Minden rangbeli lovat
ismert.

A versenyfutásnak az lett az eredménye, hogy a rendes két órai útat öt
negyed alatt tették meg az albisorai kastélyig.

Mikor az albisorai kastély udvarára behajtattak, már akkor a két
rézderest ott jártatta a kocsis, furcsa, tele szakállú, prémbekecses
alak.

Sidonia kiváncsi volt megtudni tőle az urasága nevét, a ki szintén
idejött, s megszólította.

A szakállas kocsis azt mondta neki, hogy «Zdrawdtvujtje Szudarinya.»
Muszka volt, egy szót sem tudott más nyelven.

A két grófnő bement a kastélyba, azonban már az agancsos teremben eléjük
állt egy simaképű, frakkos inas, a ki nagy kézmorzsolás közben jelenté,
hogy a gróf úr most nem fogad el senkit.

– Eredj! Jelentsd be neki, hogy Lis Blanc grófnő van itt, a leányával.

Az inas a válla közé húzta a fejét s elhátrált.

Kis idő mulva visszasasirozott, de a feje még mindig a válla közé volt
húzva, s a kezeit még mindig nem mosta meg eléggé.

– Ezer bocsánatot, excellenz! De a gróf úr kegyelmességteket különösen
nem óhajtja elfogadni.

– Mit? Nekem mersz ilyen izenetet hozni? Lódulj, majom! S azzal megkapva
a livrées madárijesztőt a könyökén, olyat lódított rajta, hogy az
féllábon tánczolt tova, s azzal berontott az ajtón a másik szobába.
Medea kívül maradt az agancsos teremben.

Sidonia grófnőnek három szobán kellett keresztül hatolni, a míg a
negyedikben megtalálta a mostoha fiát.

Az csakugyan szánalomra méltó állapotban volt ezuttal, a fejére egy
kötött hálósipka húzva, mely eltakarta a homlokán levő seb kötelékét, a
félarcza lőpor pontokkal pettyegetve. Karszékben ült, fehér flanel
kabátban, melynek az ujjai fel voltak hasítva, mind a két keze
bebugyolálva, s egy a nyakába kötött fekete kendőbe akasztva. Azonkívül
pedig dühös volt, mint egy borz. Szóhoz sem hagyta jutni a mostoháját.

– Mit akarsz itten? Mit mászol az én hátamra mostan? Van én rajtam
valami nézni való? Én vagyok a tätovirozott ember, a kit mutogatnak egy
piczula belépti díjért? Még a leányodat is ide hoznád a nyakamra? Hogy
vitt volna benneteket az ördög, mielőtt összekerültem veletek. Szépen
jártam miattatok! Nyomorék lettem. Mehetek ezentúl bilétet szedni,
egyébre nem vagyok jó! Te édesgettél ide a medvevadászatra. No én
megkaptam a magam medvéjét.

– Verje meg a mindenható az átkozottat, a ki így bánt veled!

– No csak semmiképen ne szidalmazd a sógort előttem. Az egy igen derék,
psütt ficzkó! A mióta tönkre lőtt, nagyra becsülöm. Csak vidd vissza
hozzá a feleségét, köszönje meg, hogy olyan mennykő derék ura van. Mit
keres a te leányod itt én nálam? Hoztam el tőle valamit?

– Csak egy szót akar neked mondani.

– Süsse meg a szavát! Hisz annak az egy szavának a nyomorékja vagyok
most is. Ha bűnötök van, menjetek a paphoz, annak gyónjatok meg.

– Te elutasítasz bennünket?

– Híttalak én ide? Tudod, hogy «dög» vagyok! mulatni akartok velem?
Menjetek penitentiát tartani!

Lyonel karszéke mögött egy spanyol fal volt felállítva.

Sidonia grófnő éles hallását nem kerülte el, hogy azon spanyolfal mögött
valami női ruha suhog.

– Te nálad valaki van, a ki miatt bennünket elutasítasz?

– Hát hadd legyen!

– Egy nő van nálad?

– Igenis, egy szép nő.

Sidonia grófnő egy lépést tett a spanyol fal felé, a mire az ott
rejtőzött alak egyszerre előjött búvhelyéből s szembe állt vele.

Scilla volt.

– Ah! Scilla kisasszony! – kiálta fel Sidonia s ökölre szorítva emelé
föl mind a két kezét.

– Óvlak, hogy meg ne bántsd. A kisasszony az én jegyesem!

– Micsodád? Te!

– Mondtam már. A menyasszonyom. Nőül fogom venni. A mint a kezem
felszabadul, hogy neki nyujthatom.

– Te álmodol! Hát elfeledted, hogy feleséged van?

– De néha-néha jut eszembe. El fogok tőle válni.

– Katholikus vagy. Úgy nem választanak el, hogy ujra megnősülhess.

– Ki fogok térni. Unitáriussá leszek. Akkor elválasztanak. Az itt
Erdélyben nagyon könnyen megy.

– Térj eszedre. Atyád végrendeletében gondoskodva lett róla, hogy hitet
ne változtathass!

– Törődöm én a végrendeletekkel!

Scilla közbeszólt.

– Önök intézzék el egymás között a családi vitájukat, nekem ahhoz semmi
közöm. Hanem itt egy másik asszonyság is van még. Majd ahhoz lesz nekem
egy szavam.

Azzal elhagyta Lyonel szobáját s átment az agancsos terembe, a hol Medea
hátramaradt.

Medea ott állt egy ablakmélyedésben. Fekete öltöny volt rajta,
kalapjáról sűrű fekete fátyol az arcza fölé húzva.

Scilla odalépett eléje.

– Madame! Az én nevem Scilla kisasszony. Tagja vagyok a moszkvai
operaháznak, most Budapesten vendégszerepelek. Szabad kérdeznem, hogy
hát ön hol van szerződtetve s hol vendégszerepel?

Medea a térdeit érezte megrogyni e megszólításra. Minden ereje elveszett
ezzel az alakkal szemben.

Scilla folytatá.

– Madame! A művészvilágban rossz genrenak tartják azt, a mit úgy
nevezünk «egymást kiszurni». Ön az én szerepemben akar föllépni. Pedig
önnek van szép szerepköre, madame. Van derék férje. Ismerem őt. Nekem
jóltevőm volt. Ha én mondhatnék ilyen férjet a magaménak, én azt
bálványomnak tartanám, megtiltanám a szememnek, hogy meglásson más
férfit, megtiltanám a nyelvemnek, hogy más férfihoz beszéljen. Önnek van
egy kedves kis gyermeke. Ha nekem adott volna ilyen kincset a sors, egy
óráig el nem hagynám magamtól, mellette henteregnék a földön, nem volnék
se nő, se művésznő, csak anya. Hát játszani osztogatja az ilyen
kincseket a sors? Mit tett ön a kezére bízott bálványával? Először
elfeledte, azután kijátszotta. Gúnyt űzött belőle! S utoljára
odakényszeríté, hogy az halálos párbajt vivjon meg az ön mostoha
testvérével. Két ilyen embert oda állított ön egymás ellenébe, s hogy
azt a másikat meg nem ölte a halálos golyó, azt csak egy véletlennek,
egy útbaesett gombháznak köszönheti. Abban a kagylóban több érzés volt,
mint az ön szivében. Tudott ön azon az éjszakán gyermekének arczára
nézni? Tudott ön imádkozni azon az éjszakán?

Medeának az egész teste reszketett, a zsibbadás fogta el minden idegeit.
Ez a nő vas kézzel dult a belső zsigereiben.

Scilla folytatá a torturázást.

– És most még idejön! mint a ki a legüdvösebb dolgot kezdte meg, s most
be készül végezni. A férje tudtával jött ön ide?

Medeára mint egy villámütés hatott ez a kérdés.

– A férje engedelmével jött ön ide? ismétlé Scilla, még erősebb szóval.
Aztán nagyott kaczagott, «haha! milyen bolond kérdés!» Hát kérnek az
ilyenre engedelmet? Szabad ez! Ki tiltja meg? Senki. Én nem! Önnek épen
annyi joga van Páris almáját elnyerni, mint nekem. A nők vétkezése közös
szabadalom. Miért volna az csak a tánczosnők privilegiuma? No hát én
elfogadom a versenyt. Kezdjünk hozzá. A grófnő elég szép arra, hogy
győztes maradhasson. Idomai gyönyörüek. Büszkén leplezheti le bájait. Oh
azért a fátyolt fentarthatja az arczán, mint a hogy az indus bajadérek
teszik, a kik mikor meztelenül odadobják magukat a piacznak, az arczukat
lefátyolozzák, mert hát szemérmetesek akarnak maradni!

Medea felvetette a fátyolt az arczáról. Olyan volt, mint egy alabástrom
szobor.

S halkan rebegé:

– Várom, hogy üssön ön még arczul is. Megérdemeltem.

E szóra Scilla hátralépett s fejét meghajtva, összetette a két kezét a
keblén. Ez a szó «megérdemeltem!» keresztül húzta mind azt, a mit ő
mondott.

A két nő közül most amaz volt a nagyobb, ő a kisebb.

Csak nagy szünet után szólalt meg Scilla, halkan, tompa hangon.

– Madame! Én le vagyok fegyverezve. Ön maradt a győztes. Szabad az út ön
előtt. Mehet, a melyik ajtón át tetszik. Akár erre be, akár amarra
kifelé.

Medea e szavak után rohant «ki» a terem ajtaján, aztán végig a folyosón,
a tornáczon, a lépcsőkön. A ruháját felkapta térdig, hogy jobban
futhasson, nem bánta, látják-e? A hintóhoz rohant, felugrott,
belevetette magát, «gyorsan haza!» kiáltá a kocsisnak, a hintó
elvágtatott.

Scilla utána nézett az ablakból, magában beszélve:

– Szegény asszony! Kegyetlen voltam hozzá. Talán nem is érdemelte. De
meghasznál neki. Ennek nem lesz kedve másodszor a bajadére szerepét
eljátszani!

Azzal visszatért Lyonel szobájába.

Már akkor a mostoha anya és fia a legindulatosabb veszekedésben voltak,
Lyonel a bekötözött két kezével hadonászott, s a hálósipkát ledobta a
fejéről, úgy ugrált a szoba közepén.

– Micsoda az? kiáltá rá Scilla, hát ki engedte meg önnek, hogy a
kötelékből kivegye a kezeit? Hát tarantellát tánczolnak együtt, vagy mi?
Ül le szépen? S rakja vissza a kezeit a burokba? Még a sipkáját is. Ejh!
A mint egy perczre elhagyom! Milyen rossz, szófogadatlan gyerek!

Mikor aztán a kötelékeket helyreigazította Lyonel torzóján, akkor egy
naiv keresztbókot (knixet) csinált Sidonia grófnönek, egy senki más,
mint tánczosnő által producálható, impertinens nyájaskodással.

– Grófnő. Én ugyan végtelenül büszke leszek rá és végtelenül
szerencsésnek érzem magamat, ha önt vendégül fogadhatom el «nálunk»,
mentől hosszabb időre, ha azonban ön inkább óhajtana hazatérni,
rendelkezésére bocsátom a saját hintómat, miután Lándoryné asszonyság
már tovakocsizott, a nélkül, hogy az ön számára valami izenetet hagyott
volna hátra.

– Az én saját hintómon! Kiálta fel, a comicummal határos dühvel Sidonia.

– Azt hitte, hogy te itt maradsz. Ironiázott Lyonel.

Erre összeszedte magát Sidonia grófnő, s előkelő megvetéssel nézett a
vállán keresztül Scillára.

– Öntől sem szállást, sem kocsit nem fogadok el. Ha el akarok menni,
majd találok egy paraszt szekeret, egy szamár-talyigát, a mely elvisz.
Én «azon is» Lis-Blanc grófnő maradok. (Erre kitört a szivéből az
asszonyi harag.) De «te!» kimondhatatlan czímű némber! mezítláb fogsz
innen elfutni valaha!

Scilla nagyott nevetett rá.

– Mezítláb kezdtem, mezítláb végezhetem, nem vesztek vele semmit.

Scilla szavának állt.

Azt irta volt Lándorynak, «ha nagy lesz a veszély, én is ott leszek!»

Ugyancsak «ott» volt!



A COLUMBUS TOJÁSA.

Lyonel annyira helyreépült már, hogy a kezeit kibonthatták a
kötőlékeiből, a homlokán kapott seb is behegedt. Fekete kesztyüket
viselt, a miken a hiányzó ujjak ki voltak töltve vattával.

Egy napon meglátogatta Alfréd, a ki még mindig Kolozsvárott időzött.
(Nagyon beleszeretett Erdélybe, – ha igaz.)

– Nos hát hogy vagy? Tudod már a kezednek hasznát venni?

– A hogy vesszük. A szivart a számba tudom tenni vele, s a levest is fel
tudom kanalazni.

– Én tudok Londonban egy gépészt, a ki olyan műujjakat készít, hogy még
majd vadászhatol is.

– Köszönöm szépen.

– Hát irni tudsz-e már?

– Talán bizony valami leirni valót hoztál a számomra? hogy üres óráimban
egy kis mellékkeresetem legyen? Az bizony nagyon jól fog esni, mert
Sidonia mama azt vette a fejébe, hogy semmi sem térít meg úgy az igaz
útra, mint ha az apanageomon túl nem küld semmi pénzt, ez pedig már két
esztendőre el van költve.

– Hát hiszen épen azért jöttem hozzád, hogy rajtad is segítsek, meg
magamon is.

– Az utóbbit nagyon elhiszem.

– Tudod, hogy mit igértél, mikor vállalkoztam rá, hogy elkisérlek ebbe
az érdekes világrészbe?

– Különös, hogy te olyan jól emlékezetedben tartottad.

– Hogy a váltóadósságaimat kifizeted. Azok most megint lejártak, be is
vannak pörölve. Ujra alá kellene írni. Azért kérdeztem, hogy tudsz-e már
írni?

– Én ehhez az igéretemhez föltételeket kötöttem.

– Hát én azokat mind teljesítettem. Megigértem, hogy Medeával
összehozlak, titkos légyottot kapsz s ez alatt a férjet leszegezem egy
helybe. Megigértem, hogy Lándoryt pisztoly végére kerítem eléd.
Megtettem mind a kettőt. Ott voltál. Előtted volt az asszony is, a férfi
is. Hogy a pisztolyod hátrafelé sült el, arról én nem tehetek. Még ide a
helyedbe is eljött Medea, akkor meg kidobtad.

– Mert most már Scilláért őrjöngök. Ah, ha te tudnád, hogy micsoda nő
az!

– Ha én tudnám, hogy Scilla micsoda nő! Ez jól volt adva. Mintha nem az
ő finom szájacskája ette volna meg a chaussée d’Antini palotámat, meg a
chevreuxi uradalmamat.

– Igen, de engemet szeret!

– Az már más. Nekem csak szeretőm volt. Hanem hát most azt a bolondot
vette a fejébe, hogy tisztességes asszony akar lenni. Grófné, vagy
marquisné. Azon alul még egy krajczárt sem enged.

– Én el is veszem.

– Vennéd, ha lehetne.

– Hát lehet. Megmondtam neki itt ezen a helyen. Sidonia mamán
jelenlétében. Lehetővé fogom tenni. Elválok a nőmtől.

– Kifelejtettél a számításodból egy coefficienst. Azt, hogy Scilla nemes
lelkű leány.

Erre mind a ketten kaczagtak.

– Becsületemre mondom. Nem tudja a lelkére venni, hogy valamelyik
imádóját mezítlábra levetkőztesse. Engem is azért dobott ki a hajóból,
hogy a vízbe ne fuljak. Most már nincs is szüksége rá. Oroszországban
egész új aranybányákat nyitott meg. Azt mondják, hogy az egész orosz
hadi flotta az ő tengeröblében horgonyozott. Egyszer az orosz czár
nagyon megsajnálta az éhező montenegróiakat, s nagy summa pénzt
assignált a főemberének, hogy azért küldjön a pártfogolt hű
fajrokonoknak egy gálya rozsot. De sohse sütöttek abból lepényt a jámbor
csernagorczok. Mikor kérdezősködtek a gabonás hajó után, az volt rá a
válasz, hogy elsülyedt a «Scilla» örvényében.

– Ez most a pénzre nem ád semmit. Neki név kell.

– Hát’sz azt kaphat nálam. Nekem kettő is van.

– A czimeres név kell neki. Tudom, hogy te hagynál választani. De jó
szerencse, hogy a mennyei gondviselés egy őriző angyalt rendelt a
számodra. A magas lelkű Lis Blanc grófnő meghozatta a papád
végrendeletének a másolatát, s azt kegyes volt Scillának megküldeni. S a
mint ez a nemes keblű leány abból megértette, hogy te rögtön elveszted
az egész örökségedet, a mint a katholikus hitből kitérsz, azt mondá:
«Nem! Ezt nem vehetem a lelkemre. Inkább kitépem a szivemből azt az
érzést Lyonel iránt, ha elvérzik is fájdalmában, de mezítlábos grófot
nem vezetek az oltár elé». Ez jó sakkhuzás volt.

Lyonel káromkodni készült.

– Hanem én tudok egy még jobbat, a mi egyszerre «sekk–sakk!» S a
királynét elveszem.

– Hogyan?

– Hát mondtam, «a királynét elveszem!»

Arra összenéztek. Megértették egymást és elkezdtek kaczagni.

Aztán együtt maradtak egész estig s kidolgozták az egész sakkfeladványt.
«Világos indul s harmadik huzásra mattot mond».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lis Blanc grófnő nem sokára egy tökéletes bocsánatkérő levelet kapott a
mostoha fiától.

Lyonel elismerte illetlen magaviseletét. Hibáját az ördög
incselkedéseinek tulajdonítá. Varázsigézete alatt állt annak a női
dæmonnak, a kire most már iszonyattal gondol vissza. Álomnak véli, hogy
valaha ezt még nőül akarta venni. ✝✝✝ három kereszt jelölje a nevét a
kisértő rossz szellemnek. Kéri, hogy fogadtassék vissza Sidonia mama
hajdani kegyeibe. Esedezik, hogy bocsánata jeléül jöjjön le még egyszer
Albisorára. Vegye át a kastélyt, mint úrnő, a ki abban korlátlan
hatalommal intézkedik. Különben ő maga fog mezítláb, egy ingben,
szőrkötéllel a nyakán, Canossába zarándokolni stb.

És Sidoniának oly nagy volt az elfogultsága kedvencze iránt, hogy rá
hagyta magát szedetni e bűnbánattal teljes levél tartalma által. Még az
nap sietett Albisorára Lyonelt meglátogatni.

Bezzeg másforma fogadtatás várt most rá, mint a milyen a minapi volt.
Lovasfutár jelenté előre a közeledtét. Az egész oláhság ki volt rendelve
a kastély kapujába, hogy az érkező hintót vivátokkal, puskalövésekkel és
georgina bukétokkal fogadja. Az előcsarnokban glédába állítva várt a
cselédség, volt kézcsókolás elég. A lépcső alján várt reá Lyonel, salon
kabátban, a gomblyukába egy margerita tűzve, Sidonia kedvencz virága, és
mögötte három attiladolmányos uri ember, a kiket Lyonel egyenkint
bemutogat az anyjának: (a neveiket maga sem képes összehozni) tiszttartó
úr, fiskális úr, jegyző úr.

– De micsoda nagy parádéval fogadnak itten engemet? Kérdezé Sidonia
grófnő, a ki a puskalövéseket különösen elengedte volna.

– Az uradalom új földesasszonyát üdvözlik e hű emberek. Tudod, hiszen
értesítettelek, hogy én a nevemre írt albisorai uradalmat formaszerűen a
te nevedre kívánom átiratni, s a tulajdonjogot minden jogczímmel te rád
ruházom át.

Sidonia meg volt hatva a fiui kegyeletnek e nagyszerű tanujele által.

És azután Lyonel, karját nyujva Sidoniának, felvezeté őt a kastély
termeibe. Ott már az író-szobában el volt készítve minden a hivatalos
ténykedéshez. Az engedély okmány három felzetben megírva, bezsinórozva,
kellő bélyeggel ellátva. Azt a jelenlevő társaság előtt felolvasták.
Egészen rendben volt. Semmi kifogás ellene nem támasztatott. Lyonel
sajátkezűleg aláírta, kezének nyomoréksága miatt marokra fogva a tollat.
Azután a közjegyző írta alá, majd a tiszttartó és a fiskális, mint
tanuk, végre Sidonia grófnő. Ütöttek rá tömérdek pecsétet. Egy példány a
közjegyzőnél marad, egy a megye levéltárába lesz letéve, az eredetit
átadták Sidonia grófnőnek, a kinek az arcza ragyogott e perczben a
diadaltól.

E hivatalos ténykedésre következett egy fényes lakoma, a miből nem
hiányzott a híres kolozsvári töltött káposzta, levelensült, az arany
galuska, a foghagymás felsár káposzta czikával és zöld
paprika-salátával, egy szóval mind az, a mivel a kegyetlen «thugok» a
vendégeiket agyon szokták fojtogatni, hozzá keresdi bor, a mely mellett
elbujhat minden rajnai! Leültek egy órakor az ebédhez, igaz magyar
szokás szerint, s felkeltek fél nyolczkor, ugyanazon szerint. Akkor már
sötétedni kezdett, s a vendég uraknak még messzi volt hazáig.

Mikor végre magukra maradának, akkor azt mondá Sidonia Lyonelnek.

– Ez mind igen szép volt édes fiam, hanem, már most szeretnék veled a
fődologról beszélni, a miért idejöttem.

– Legyen szerencsém hozzád a szobámban, mondá Lyonel, a ki az egész ebéd
alatt nem ivott mást, mint forrásvizet, teljesen józan volt. Lehetett
vele okosan beszélni.

– Arról a nőről kívánsz megnyugtató nyilatkozatot tőlem, ugy-e bár?
Kezdé Lyonel, midőn a szobájába érve, Sidoniát egy karszékkel
megkinálta. Minthogy a nevét egyikünk sem kívánja többé kimondani,
nevezzük őt a «Syrén»-nek.

– Találó név.

– Tehát tudd meg, hogy a mennyire szerettem eddig, annyira megvetem most
azt a teremtést. Itt a levél a mit hozzá írtam. Sajátkezüleg. Nagy
kínnal. Ökölre fogva a tollat. Nehéz lesz elolvasnod, majd elmondom a
tartalmát. «Közöttünk mindennek vége. Ön egy borzasztó jellem. Én
türelmes vagyok a szerelem minden botlásai iránt, de a szívtelenséget
elítélem. Azt, hogy ön amerikai petróleum királyokat, angol peereket és
orosz herczegeket tönkre tett, megbocsátom, de a mit legújabban
megtudtam önről, az önnek az alakját egyszerre a láthatáron alól
sülyeszti előttem. (Ugy-e, milyen erőteljes styl!) Megtudtam, hogy ön
egy ízben, egy egész gabonával terhelt hajót, mely az orosz czár kegyes
indulatából az éhező montenegrói népnek volt szánva, nem irtózott
elkaperezni. (Erős szó, de ideillik.) Ez qualificálhatatlan eljárás
volt! Ám merítette légyen ön ki a főurak aranybányáit, de elrabolni az
éhező szegények szájából az utolsó falatot, ez jezabelség. (E szót én
csináltam, ő rá illik.) Ez oly fekete szívre mutat, melyet Golkonda
minden gyémántjai sem fényesíthetnek meg. Én önt nem ismerem többé, s
jegygyűrűjét ezennel visszaküldöm. Éljen vígan! Lis Blanc Lyonel». Meg
vagy vele elégedve? Én ezt a levelet te nálad hagyom. Te küldd el a
Syrénnek. Ő holnapután tartja a búcsúelőadását Budapesten, legyen ez az
én búcsúszavam, a befejező üdvözlet hozzá.

Sidonia grófnő egészen el volt érzékenyülve e levél tartalmától. Mégis
alapjában nemes szíve van ennek a Lyonelnek.

A levélnek még egy utóirata is van.

«Ne hogy azt mondja ön, hogy Lis Blanc Lyonel gróf önnek adósa maradt,
én, hogy az ön vétkét expiáljam, küldeni fogok az inségben hagyott
montenegróiaknak, mennyit irjak ide mamán?

Sidonia meghőkölt.

– Elég lesz ötezer forint.

– Átkozott kevés egy országnak! Nálad van a pénz?

– Épen annyi van nálam.

– Dugd ide a zsebembe.

– S azzal felmarkolta a tollat, s kiegészíté a levél végsorait e
szavakkal:

… ötezer, számszerint 5000 frtokat osztr. ért.

S azzal borítékba tette a levelet, lepecsételte s átadta Sidoniának.

E szerint a grófnő teljes elégtételt kapott a rajta esett megbántásért,
ugyanazon a helyen, a hol a sérelem elkövetődött.

Megcsókolta Lyonel homlokát.

– Most már okos ember vagy. Remélem, hogy ilyen is fogsz maradni.

– Oh én egészen megjöttem a világból, drága mamám. Huszonkét éves vagyok
csak és már nem áll előttem semmi a mi után vágyódjam. Én lemondok
végképen a világról, s a föld minden gyönyörűségeiről.

– No, no, Lyonel, mit akarsz ezzel mondani?

– Dönthetetlen elhatározásom, hogy belépek a maltai szent lovagrendbe.

– Lyonel!

– Igen. Harczoló szerzetes leszek, s áhítatos vezeklésben töltöm el
hátralévő napjaimat.

– Lyonel! Te valami iszonyú galádságon töröd a fejedet!

– Oh ne gyanusítsd kegyeletes missiomat.

– Te maltai lovaggá akarsz lenni azért, hogy akkor az atyád végrendelete
szerint rögtön a kezedbe kapd az atyai birtokokat, s az én
gondnokságomtól megszabadulj. Akkor aztán De L’Aisne Alfréd elveszi
Scilla kisasszonyt, csinál belőle marquisnőt, s ti ketten, szép
egyetértésben megosztjátok egymással azt, a mit birtok!

Lyonel nagyot kaczagott.

– Oh, milyen nagy diplomata veszett el benned, drága szép mamám! Hogy ki
tudod találni az embereknek a legtitkosabb terveiket is!

Sidonia grófnő a dühtől és ijedtségtől reszketve állt fel a karszékéből.
A fogai összevaczogtak. Most értette már meg, hogy milyen csuffá lett
téve. Megfosztva a Lis Blanc vagyon kezelésétől egyetlen hóbortos ötlet
által. Egy Megæra tekintetével nézett Lyonelre, s összeszorított fogai
közül azt mondta neki:

«Raoul Ripaille!»

*

Pedig hát ez volt a «Columbus tojása».



AZ UTOLSÓ SZÓ.

Szerteszét voltak már válva, ki-ki egymástól és mindannyi valamennyitől.

Egy teljes év lefolyt, a nélkül, hogy akár személyesen, akár levélben,
jelezték volna egymásnak a világon létüket Sidonia, Medea és Bertalan.

Pedig ez idő alatt valami olyan esemény is jött közbe, a mit érdemes
lett volna a családi krónikában feljegyezni. Deának fia született, a kit
egész Nagy-Enyedre kellett bevinni keresztelni, mert másutt nem találtak
kálvinista papot. Csak azért is, truczczból is Bertalannak keresztelték.
Medea nem invitált meg senkit a keresztelőre, sem a férjét, sem az
anyját. Úgy sem jött volna el egyik is. Mindegyik felbontatlanul küldte
volna vissza a levelét.

Sidonia grófnőnek volt külömben a legreálisabb oka a haragtartásra Medea
ellenében. A többi mind csak tréfa. De hogy Medea elvitte az anyjának a
hintaját ama bosszuságteljes napon, s abba a kényszerű helyzetbe hozta a
grófnőt, hogy egy parasztszekéren, melyben kukoriczaszárból volt az
ülés, zötyögtesse magát hazáig, ez soha meg nem bocsátható. Sidonia
rögtön elcsapta a kocsisát, s Medea felfogadta. Még ez is hozzá!

Medea e szerint igen csendesen élhette a napjait Dorogmándon. Senki sem
jött hozzá látogatóba. Volt, kivel mulasson: egy kis leánya, a ki már
beszélt, s egy kis fia, a ki még szopott.

Egy késő őszi délután annál jobban meglepte Medeát, hogy egy hintó
gördült be a kastély udvarára, melyből Sidonia grófnőt látta leszállni.

A grófnő tíz évet látszott vénülni egy esztendő alatt. Bottal járt.
Egyszer kificzamította a lábát, mikor a lovak elragadták s a hintóból
kiugrott. Azóta biczczentve jár. Medeával még ezt sem tudatta.

Medea eléje sietett. Olyan hosszú idő óta nem látta az anyját, pedig
olyan közel voltak a kastélyaik.

– Hagyd el! Hagyd el a kérdezősködést! Hogy mi baja a lábamnak? Az csak
hagyján. Sokkal nagyobb bajom van most. Azért jöttem hozzád. Nincs kivel
beszéljek róla. A mi elmult, elmult. Én is elfelejtettem, te is felejtsd
el. Óh az a Lyonel!

– Megint róla akarsz beszélni?

– Róla, a máglyára tenni való gazemberről!

– Ah, most ez a czime?

– Azt tudod, hogy maltai lovaggá tette magát?

– Nem tudom.

– Még tavaly. Csak azért tette, hogy a Lis Blanc birtokot a kezébe
kapja, mielőtt nagykorúvá lesz, s az én gyámságomat megszüntesse. A mint
aztán ezt megkapta, rögtön csinált egy praktikát De L’Aisne Alfréddel.
Annak átadta a dominiumait, magának biztosítva százötvenezer frank
élethosszig tartó járadékot. De L’Aisne viszont oltárhoz vezette Scilla
kisasszonyt, csinált belőle marquisnőt. Az új marquisnő elment
Moszkvába, s Lyonel, a maltai lovagok szent küldetésének tartotta utána
menni. Alfréd a birtokban maradt. S nekem az egész saját vagyonom ott
van beruházva a seigniersi birtokban, a párisi palotában. Aztán a
végrendeletben hagyományozott özvegyi évdíjamat sem fizetik. Most én
perelhetek e miatt De L’Aisne Alfréddel. Ki tudja érem-e a végét?

– De hisz úgy tudom, hogy a mostoha fiad viszont te neked engedte át az
albisorai birtokot, a mit te az eladott gyémántok árából vettél.

– Igen. De épen az volt a pokolbeli gazság, a mit ez a két szélhámos
velem elkövetett. Nekem engedte ám át az albisori birtokát Lyonel, de
azt nem mondta meg, hogy arra előbb kétszázezer forintnyi adósságot vett
fel, s azt be is tábláztatta. Most ezt a kétszázezer forintnyi összeget
követelik rajtam a hitelezők, s ha ki nem fizetem, kihuzzák alólam a
földet, elviszik a fejem fölül a házat. Nekem nem marad hátra más, mint
cyankalit innom.

– De hiszen neked sok pénzed volt.

– Elvesztettem a turfon. A ló-sport nem asszonynak való. A jockey-im
nagyon megcsaltak. Ha kifizetem a saját tartozásaimat, egy sou nélkül
maradok.

– Ez bizony nagyon kellemetlen helyzet.

– Kellemetlen helyzet? Nem azért jöttem én hozzád, hogy tőled
megtanuljam, hogy a helyzetem kellemetlen! Hanem hogy segíts ki a
zavaromból.

– Én? Hogy segíthetnék én ezen a bajon?

– Add kölcsön azt a kétszázezer forintot, a mivel a Lyonel hitelezőit
kielégítem. Nálad megvan az az összeg, a mit az az ember nálad hagyott.

– Micsoda «ember?»

– No hát, Lándory, no.

– Úgy? A Lándory! Az nem az enyim. Az a Lándory leányának a pénze.

– De te rendelkezel vele.

Medea összeszedte egész erélyét.

– Kedves mamám! Én azt az összeget, a mit Lándory munkájával, eszével
szerzett a gyermeke számára, a te Lyoneled adósságainak a kifizetésére
oda nem adom.

– Meg tudnád ezt tagadni az édesanyádtól?

– Már megtagadtam.

– És engeded hogy engemet kiűzzenek a házamból az ég alá?

– Az én házam nyitva előtted mindig, jőjj ide és lakjál itten.

– Ahhoz nem szoktam, hogy magamon kívül más úrnőt ismerjek a háznál.

– Légy te az úrnő: én leszek, a ki engedelmeskedik.

– S te eltaszítasz engemet, az anyádat, egy emberért, a ki téged
csufosan elhagyott, megvetett? Te olyan szívtelen nő vagy, mint a milyen
szívtelen leány voltál gyermekkorod óta.

Ettől a szótól túlcsordult a keserűség pohara.

– Jól van, anyám. Hát beszéljünk egymásnak a szíveinkről, a hogy te
kivánod. Kezdjük el az én keresztelőm napján. Mennyire szerettek engem a
szülőim már a születésem órájában, azt megmondja a nevem. Ha az egész
bibliát felhányják nem találnak nevet a mely gyűlöletesebb legyen az
enyémnél. Neveztek volna el Delilának, Jezabelnek, Herodiásnak, nem
volnék úgy megbélyegezve, mint ezzel a névvel Medea, a mit ti
választottatok ki a számomra. Mások boldogan emlékeznek vissza az
édesanyai arczra, melyet bölcsőjük fölé láttak hajolni. Én nem láttam a
tiedet soha. Mikor már az eszemet bírtam, gyakran úgy tettem, mikor
ágyba fektettek, mintha alunnám s hallgattam, mit beszéltek fölöttem a
cselédek, a kikre bízva voltam: «csak ez ne született volna!» Azon
nőttem fel, hogy nekem nem kellett volna születnem. Hogy az én világra
jövetelem szerencsétlenség. Gyermek voltam, és nem játszottam soha.
Félve néztem a mások játékát, azt tudva, hogy azoknak szabad vígnak
lenni, mert azokat szeretik, engem gyűlölnek. Ha egy karácsonyfát
akartam látni, leszöktem a kapusnéhoz: az állított fel olyant a
gyermekei számára. Nekem nem hozott a Jézuska soha Istenajándékot. Hát
rászoktam arra az eszmére. Nekem ne ajándékozzon senki semmit, de én sem
adok senkinek ajándékba semmit. Aztán kolostorba küldtek. Rossz voltam,
tudom jól. Több büntetést kaptam egymagam, mint az egész leánysereg
összevéve. Nem akartam a hittanító szavait elhinni. Mindennap azt
hallottam, hogy nekem pokolra kell jutnom, másutt nincsen helyem. Aztán
kaptam egy új apát. Öreg ember volt, beteges. Őtet ápoltam. Nekem
panaszkodott. A gyermeknek. Aztán kaptam egy mostoha testvért, a kit te
szerettél, kényeztettél. Te biztattad, hogy szeressen engem. És én
bennem volt valami érzés, a mi iszonyattal töltött el, a mikor te azt
mondtad, hogy csókoljuk meg egymást. Aztán magára hagytuk az öreg
embert. Te adtál nekem pompás ruhákat, s bevezettél a fényes világba, a
hol azt tanultam, hogy vagy minden embert meg kell vetnem, vagy saját
magamat. Ekkor az öreg ember meghalt. Nagy zavar lett a családban az
örökség miatt. Ezt a nagy zürzavart kiegyenlítettétek szépen azzal, hogy
engem dobtatok oda áldozatnak. Hozzáadtál engem egy félemberhez, a kinek
a teste állat, a lelke ördög, de nyomorult mind a kettő; a ki ellen a
menyegzőm éjszakáján úgy kellett magam védelmeznem, mint a pápua
leánynak, az erdőben rátámadó pávián ellen. S mikor ettől megszabadultam
s végre elém hozott a sors egy férfit, a ki egész ember: becsületes
szív, tiszta lélek, csupa szeretet, s ez az ember engem megszánt,
megszeretett, magához emelt, akkor te mindent elkövettél, hogy ezt az
embert meggyalázd, elkeserítsd, hogy engem nyomorulttá tégy. Belevittél
a kisértetekbe. S mikor megszabadultam csoda által, tisztán, ismét
beletaszítottál a sárba. És azt, a ki fölemelt, megtisztított, a halál
elé állítottad, rákényszerítetted, hogy magát és becsületét gyilkoló
kézzel védelmezze, s mikor az nekem minden büneimért megbocsátott, akkor
elüldözted tőlem, élő férjnek özvegyévé tettél. De mindezt
megbocsátottam neked. Hanem azt a perczet, a melyben ama bajadére velem
szembe állva, azt mondá nekem: «egyenlők vagyunk, ön is olyan mint én!»
hogy ezt a pillanatot megszerezted nekem, hogy ezt megérdemeltetted
velem, azt nem felejtem el neked soha! Ez van a szivemben! Már most
tudod. De mert világra hoztál, ebben a kastélyban, ezért a nagy
tartozásomért, itt hagyom neked ezt a világot. Légy te e kastélyban az
úrnő! Én majd ölembe veszem a két porontyomat. Valahol majd csak találok
menedéket.

Sidonia egy üdvözlő szó nélkül hagyta el a leányát.

Nem akarta elhinni, hogy ez az ő arczképe, a mit Medea eléje tartott.
Azt hitte, a tükör a hibás.

Lándoryt átkozta magában, a gonosz varázslót, a ki így el tudta bűvölni
a leányát. Ezt az engedelmes leányt, a ki mindig azt tette, a mit az
anyja parancsolt neki.

Az ajánlott alamizsnát nem fogja tőle elfogadni.

Még voltak halavány reménységei.

Háromfelé is elkötötte a sorsát.

Mielőtt arra a nehéz lépésre szánta volna el magát, hogy a leányához
forduljon segélyért, előbb a párisi ügyvédét bizta meg, hogy ajánljon
egyességet De L’Aisne Alfrédnek. Ő, okiratokkal bebizonyíthatólag,
hétszázötven ezer frankot ruházott be a seigniersi uradalomba, s a
párizsi palota átalakítására, a képtárra. Ezt a jogos követelését
elengedi neki, ha a marquis viszont elvállalja a Lyonel adósságait, a
melyek az albisorai birtokra lettek betáblázva. Ha erre nem áll rá, ő
birói zárt fog kérni a Lyonel vitalitiuma ellen.

A másik vállalata az volt, hogy megszerezte az utolsó pénzén a
longchampsi győztes paripát, a Gladiateurt, s átküldte Angliába a Derby
versenyre. Ismerve a nevezett paripákat, bizonyos volt felőle, hogy a
nagy díjat ő nyeri meg. Akkor a paripát is eladva nyereséggel, legalább
egy időre segít a pénzzavarán.

A harmadik vállalkozása már csakugyan határos volt a kétségbeeséssel.
Annyira megalázta dölyfös lelkét, hogy levelet irt Moszkvába, De L’Aisne
Alfrédnének! A Scillának! Apellált a marquisnő «nemes» szivére. Neki
csak egy szavába kerül, hogy Alfrédet és Lyonelt rábirja az általuk
felvett adósság elvállalására, lerajzolta előtte a zavart, a melybe
juttatták. Biztosra vette, hogy ez önmegalázás által az egykori
tánczosnőt egészen meg fogja hódítani.

Mikor aztán a Medeával történt szakítás után visszatért az albisori
kastélyba, egész halom levelet talált az iróasztalán. Azokat a
czímeikről megtekintve, nagy hirtelen osztályozta. Négy vagy öt Bécsből
volt keltezve, ezeket félre dobta, fel sem bontá. Tudta olvasatlan, hogy
mit tartalmaznak. Exekuczióval fenyegető hitelezők billet doux-jai. Kár
az időért, a mit az ember az elolvasásukra fordít. Ellenben nagyon
megörült a londoni keletet mutató levélnek, egy másikon már messziről
megismerte párizsi ügyvédjének a lapidaris irását, a harmadik levél
Moszkvából jött, orosz felirással, s ebben, a fogásáról itélve, a
papiron kívül egyébnek is kellett lenni.

Legelébb is a londoni levelet szakítá fel.

Hiob hir volt benne! A Gladiateurt leverte egy ismeretlen nevű magyar
paripa a kisbéri ménesből. A grófnő annyit veszített a fogadásokon, hogy
ha most rögtön eladja a versenyparipáját, annak az ára épen fel fog
azokra menni.

Ez kemény csapás volt!

Következett a párizsi levél. Az ügyvéd hosszasan értesíté a grófnőt a
hivatalos eljárásáról. De L’Aisne Alfréd a grófnő beruházásaival szemben
azzal a követeléssel áll elő, hogy ő meg adjon számot az eladott Lis
Blanc gyémántokról, a mik hozzáértők becslése szerint, megértek
nyolczszázezer frankot, s a miknek az eladására nem is volt a grófnő
felhatalmazva. A mi a végrendeletben hagyományozott özvegyi évdíjat
illeti, erre nézve De L’Aisne marquisnak az a nézete, hogy azzal az
általános örökös, Lis Blanc Lyonel tartozik. De L’Aisne Alfréd csak
annak a vásárlója, s az ő szerződésében ez a teher nincs fölvéve. Tehát
ezzel a követeléssel forduljon Lyonelhez. Ebből nagyon kellemetlen per
lesz. Szeretné, ha más ügyvédet választana a grófnő.

Kezdett vele a világ körben tánczolni. Ez a remény is meghiúsult.

Most már félve nyúlt a harmadik levélhez, a moszkvaihoz.

Az ollóval kellett felmetszeni, mert ugyancsak le volt kötözve és
pecsételve.

A tartalmát nagyon könnyű volt elolvasni. Irás nem volt benne semmi,
hanem egypár remekül hímzett, finom selyem harisnya! No hogy ne legyen
kénytelen az ember «mezítláb elszaladni» ebből a kastélyból.

Ez az affront végső dühbe hozta.

Látta, hogy a kihez csak fordul a panaszával, az mind kigúnyolja. Senki
sem érez iránta irgalmat. Mindenki azt mondja: «úgy kell neki!»

– No hát legyen egészen «úgy!»

Egy idő óta fényképezéssel foglalkozott.

Hallotta egykor Traumhold bankár történetéből, hogy azt a szolgája azzal
a cyankálival mérgezte meg, melyet a leánya a fényképek előállításához
használt.

Erre gondolt, mikor azt a csendes mulatságot megszerezte magának.

Előkereste a fényképészeti szerek közül azt a fekete üvegcsét. Aztán
töltött magának vizet egy ezüst pohárba. Az üveg tartalmát betölté, s
betakarta a kehely ezüst fedelével. Azt hallotta, hogy a méreg veszti a
hatását a napfényen.

Hagyta azt magában elolvadni.

Mindent tulélhet az ember, csak azt nem, ha kinevetik.

Hát megsiratni fogja-e valaki?

Senki.

Hallhatta elégszer, mikor a high life-nak egy-egy hirhedett alakja, a
kártyán, a turfon vesztett összegek miatt, az életét oltotta ki, hogy
mit mondott fölötte az egész világ? Azok, a kik vele együtt mulattak, a
kik belevitték, a kik a köntösén megosztoztak! Ő rá is épen olyan
«búcsuztató» vár.

«Nem lehetett rajta segíteni! Bolond volt!»

Minden ember kiszedi a fényképalbumából az arczmását, s eldugja, hogy ne
lássa többé. A ki a nevét kiejti, előre bocsátja ezt a szót, «szegény
bolond». Ez az ő «titulusuk».

Csak egyféle emberfaj sír fölötte. A hitelező. De az is csak az
«akczept»-jét siratja. Ezek azok az örökösök, a kik nem nevetnek!

Eszébe jutott, hogy ilyen megfordított örökösök levelei most is hevernek
az asztalán.

Meg akarta magának szerezni azt az utolsó mulatságot, hogy ezeknek a
fenevadaknak az acsarkodásában gyönyörködjék! Hogyan fenyegetőznek, hogy
készülnek üldözni. Haha! Milyen fintor pofákat fognak majd vágni, mikor
becsapja az orruk előtt az ajtót: «no hát jőjjetek utánam!»

A méreg szépen olvadozott már az ezüst pohárban. Nehéz, vérfagyasztó
illata az egész szobában érezhető volt.

A mint egyikét a kezébe akadt leveleknek felbontá Sidonia s elkezdte a
tartalmát olvasni, bámulva tekinte szét maga körül. Azt hitte: álmodik.
Újra elolvasta. A szemei elkezdtek ragyogni; az arczát őrjöngéshez
hasonló mosolygás derengeté. A levél reszketett a kezei között. Felkapta
a méregpoharat s a nyitott ablakon át kiönté annak tartalmát.

És azután, arczát az ég felé emelve, azt a levelet kebléhez szorítá mind
a két kezével. Más ember azt mondta volna: «van Isten az égben!» ő azt
rebegé: «van még ember a földön!»

S azzal térdre esve, a mellét megüté az öklével.

«Miserere mei Domine! Mea culpa, mea culpa, oh mea maxima culpa!

Pedig oltárkép sem volt előtte, – sem közönség, a ki látja.

*

Lándorynak elég dolga volt a képviselői pályán. A kiről megtudják az
országban, hogy dolgozni tud, az biztosítva van az unatkozás ellen. Alig
volt ideje nagy néha a jószágára kirándulni. Azt sem örömest tette.
Mindenütt beszélő üresség fogadta. Fájó emlékek.

A Godivának tett fogadása rég be lett váltva: Traumhold nevét áldották
az árvák.

A Svábhegyen vett magának egy kis villát; abban töltötte az idejét, a mi
a bizottságok üléseiből fenmaradt. Ott laktak ketten, Péterrel; a míg
csak a hó le nem esett.

Egy este, mikor megérkezett a villájába: tüzet látott konyhájában égni.

Ki főz itt vacsorát? Péternek nem kenyere a szakácsság.

A ki a tűzhely előtt állt, s valamit kavargatott egy serpenyőben, az
volt a Lidy Carcasse.

Bertalannak nagyot dobbant a szive.

– Maga itt van, Lidy? Mit főz?

– Gyermekpépet.

Bertalan nem kérdezett többet. Futott a konyhából a szobába.

Az asztal mellett látott egy nőt ülni, a ki csücskés pohárból itatgatott
egy kis porontyot az ölében.

Nem is lépett, csak úgy odaesett melléjük; két karjával átölelve mind a
kettőt.

– Nem versz ki bennünket? – kérdezé az a nő.

Hány csók volt elég erre megfelelni?

Medea nem akart belőle magának: csak «ezt, ezt!»

– Hát a másik hol van?

Azt már lefektették az apja ágyába: elálmosodott; de ez az egyik ugyan
protestáló kedvében volt: a kis kurucz! nem hiába fiú: követelte a maga
jussait, nem hagyta magát szép szavakkal elámíttatni! úgy lármázott, úgy
kiabált s czibálta annak az odakerült embernek a szakállát.

– Te nem is tudtad, hogy mi a világra jöttünk.

– Tudtam mindent. Lidy minden nap levelet írt az urának, a jó Péternek.

– Hát a Lidynek férje a Péter?

– A mióta csak a házunkhoz került.

– S nekem azt mondták, hogy… (Nem fejezte be, a mit mondani akart,
másfelé fordítá a szót) és ők el tudtak lenni egymástól távol, olyan
hosszú ideig!

Két nagy könycsepp gyűlt a nőnek a szemébe.

Lándory lecsókolta azokat.

S többet aztán nem beszéltek arról, a mi elmult ama «hosszú idő» alatt.

– Megváltoztam nagyon ugy-e? rám sem ismersz? – kérdezé Dea, mikor végre
kielégítve a kisebbik Bertalant, egészen a férjeé lehetett.

– Akár újra megesküdjem veled.

A Lidy tűzről pattant menyecske volt, nagy hirtelen vacsorát főzött
mindannyiuk számára; a házastársak egy tálból ehettek ismét: ideben és
odakin.

Medea arczán nem látszott más, mint boldogság.

– De még is volt valami komor vonal a két szemöld között, a mi egy
elmulni nem akaró gondot jelzett. Bertalan addig kereste, a míg
kitalálta.

Mikor már elteltek a maguk örömével, azt mondá a nejének:

– Nem szólsz az anyádról?

– Nem. – Az a redő a homlokon még mélyebbre húzódott.

– Hát majd én beszélek róla. Szegény Sidonia grófnőnek a birtokát Lyonel
nagyon megterhelte adóssággal. A hitelezők már elakarták
kótyavetyéltetni az albisorai kastélyát. Én jókor megtudtam a dolgot, s
segítettem a baján. Megkapta a kétszázezer forintot.

– Hol vetted e pénzt? – Kérdé elbámulva Medea. Hiszen még nálam van!

– Boldogult első nőmnek, Godivának volt egy életbiztosítása, a mit én
soha sem vettem föl; azt mondtam, hogy majd ha egyszer akad egy olyan
ember, a hozzám tartozókból, a ki nagyon rá lesz szorulva: annak által
adom. Ő lett olyan ember. Én az ügynökömet úgy biztam meg, hogy az
Assicurazioni Generalitól kifizetett összeget úgy adja át Sidonia
grófnőnek, mint a «katholikus bank» kölcsönét, melyet «két» száztóli
kamatra osztogatnak; ne tudja meg, hogy tőlem jön az a pénz. Így el lett
az fogadva, s most már Sidonia nyugton lehet; nem háborgatja az utolsó
menhelyén senki.

Az a ráncz eltűnt a homlokról végkép.

Bertalan nevetni kezdett.

– De ezuttal nem sikerült egészen a csel. Nézd ezt a levelet. Ma kaptam
azt az anyádtól.

– Az anyám írt te neked?

– Olvasd el.

Medea mohón nyitá fel a levelet, s bámulva olvasá.

«Nagyon tisztelt uram.

«Ezuttal én vagyok a gondolatolvasó, én találom ki az ön titkos
gondolatjait. A pénz, mely nagy veszedelmemből kimentett, nem származik
semmi katholikus bank pénztárából, hanem öntől. Ezt a felfedezést nem
azért közlöm önnel, mintha a két perczent kamatot is el akarnám
szédelegni. Fizetem pontosan. Csak azt nem birom megérteni, hogy
mehetett az olyan gyorsan? Holott én csak negyednapja beszéltem erről a
leányommal, s ő akkor az én kérésemet categorice visszautasította.
Megtagadta tőlem, hogy az ön tőkepénzét nekem általadja. Ezt nem birom
összehozni. Fogadja köszönetemet.

Sidonia.»

– Te visszautasítottad az anyádat én értem? – szólt Bertalan gyöngéd
érzelemmel.

– Ezt egy évvel hamarább is tehettem volna; ugy-e?

A levélnek még utóirata is volt.

«Mihelyt Medeával legközelebb összejövök (most egyhamar nem érek rá,
millió a dolgom) azonnal proponálni fogom neki, hogy igyekezzék önnel
kibékülni. Én azonban távol maradok önöktől örökre, a mivel úgy hiszem,
legőszintébb hálámat tanusítom ön iránt».

Medea nem várt, a míg ezt proponálni fogja neki az anyja.

Aztán volt miről beszélniök egyéb.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel azt mondá Bertalan Deának:

– Én most bemegyek az országházba s kérek magamnak egy havi
szabadságidőt, s majd az alatt együtt elmegyünk barátfalvi otthonunkba.

– De azt csak nem hozhatod fel indokul, hogy a feleséged megérkezett.

– Nem! Nem! Azon nagyot nevetne a tisztelt ház. A választóimnak még nem
tartottam «beszámoló beszédet.»

– Azt majd én is meghallgatom.

– Délre visszajövök. Addig hagyok neked itten valami olvasmányt, hogy el
ne undd magad. A mint egy levelet elolvastál belőle, vesd a tűzbe. Neked
egyedül van ehez jogod.

S átadta a nejének Lis Blanc gróf «revelations»-jait.

Mikor visszaérkezett az országházból, a nő akkor dobta a kandalló tüzébe
az utolsó lapot.

Aztán oda vonta a férje fejét a keblére, s nézett hosszasan, sokáig
annak a tengerkék, biztató szelíd szemeibe. Bámulta őt.

– Te ezt tudtad mind! És mégis el mertél engem venni!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez a jelenet is meg van örökítve ama rémnapok szomorú
krónikáiban.

J. M.]

[Footnote 2: Akkoriban a szinpadi figuransnők elnevezése.]

[Footnote 3: A franczia nem mond «frakk»-ot soha.]



TARTALOM.

II. KÖTET.

  Raoul Ripaille  1
  Még csodadoktor is!  23
  A «szükséges semmi»  29
  Lidy Carcasse  40
  De L’aisne Alfréd  45
  Scilla  61
  A pusztai rózsa  82
  Gyors fordulatok  96
  A kelengye  115
  A nagy titok  124
  Az agancskiállítás  141
  Hermione  149
  A dorogmándi kastélyban  164
  «Belle Alliance»  170
  Az asszonyok eszményképe  178
  «Imádlak!»  188
  A kigyófogak  193
  Az összemérkőzés  201
  Vagy, vagy?  208
  A bünhődés  215
  A Columbus tojása  223
  Az utolsó szó  230

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

41 |ínkább |inkább

92 |agyon. |agyon.»

94 |mégís csak |mégis csak

184 |On cholerában |Ön cholerában

208 |hgy mennyire |hogy mennyire

214 |késégbeesve |kétségbeesve]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A lélekidomár (2. rész) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.