Title: Fráter György (2. rész) - Történelmi regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Fráter György (2. rész) - Történelmi regény" ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXII. KÖTET

FRÁTER GYÖRGY. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

FRÁTER GYÖRGY

TÖRTÉNELMI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898



I. FEJEZET.  AZ ELSŐ BANKÓ.

A szultán visszatért Sztambulba, pusztulást, inséget hagyva maga után
mindazon a vidéken, a melyen táborával végigvonult.

Pesten és Budán háromezer jancsárt és besliát hagyott a török nagyvezér,
Kászon vajda és Momyn vajda vezérlete alatt, a kik fölött parancsnokolt
a szultán kegyencze, Gritti Alajos.

Ezek pedig olyan istentelenül viselték magukat a városban, hogy
asszonynak, leánynak veszedelem nélkül nem lehetett kimenni az utczára
fényes nappal. A templomokat és temetőket is megfertőztették.

Ezeknek a barátsága miatt olyan gonosz hire futamodott János királynak
és a pártjának, hogy a pápa excommunikálta mind a királyt, mind a vele
tartó magyarokat.

– Így mi nem öröködünk meg Magyarországon. Monda Fráter György a
királynak, midőn egy este egyedül maradának.

– Hát mit cselekedjem?

– Gyűjts hadsereget a magyarok közül, hogy a magad erejével védhesd meg
magadat s a törököket haza küldhesd.

– Ahhoz elébb országgyűlés kell, mely a nemesi fölkelést elrendelje.

– Ne várj te a nemességre, azzal már megpróbáltad a harczot Ónodnál,
Tokajnál, Szinnánál. Fordulj a parasztokhoz, a kikkel bejöveteled
napjaiban győztél.

– A parasztnak meg zsold kell. A kincstár üres. Az arany, ezüstbányákat
az ellenkirály bírja. Adót, füstpénzt senki sem fizet, mert senki sem
jár utána. A sóbányák Athinay Deák Simonra vannak bízva, de az csak ad
calendas græcas biztat a jövedelemmel. A harminczadok jövedelmét Gritti
veszi által, de annak a kasszájában alig gyűl össze annyi, a mennyi az ő
saját pompás udvartartására s a török had zsoldjára elég: annak is a
nagy része hamis pénz.

– Bízd rám a kincstartást s én megtöltöm a hadi pénztáradat.

A király rábizta Fráter Györgyre a kincstartóságot, teljes hatalmat
adott neki a király nevében intézkedésre.

Fráter György azon kezdte, hogy lement Kolozsvárra, a hol már volt egy
könyvnyomtató intézet s ott nyomatott sok százezer forintra menő
papirosjegyeket: aranyra és ezüstre szólókat. Kétféle pénzjegyeket
nyomatott. Külön a pápistáknak, külön a kálvinistáknak. Amazokét díszíté
a kereszt, emezekét a kakas jelvénye, mind a kettőt Magyarország
czímere. Az egyiken felül ez állt: «Dicsértessék a Jézus Krisztus»,
alul: «Minden lélek dicséri az Urat.» A másikon pedig felül: «Az erős
Isten uraknak Ura!» alul pedig: «Erős várunk nekünk az Isten.»

A jegyek szóltak aranyakra és forintokra és ki volt rajtuk írva, hogy
azok minden adófizetésnél elfogadandók s a harminczadoknál és
sóhivataloknál kész aranynyal és ezüsttel beváltandók.

Akkor aztán szétküldé a biztosait Fráter György bort, buzát vásárolni.

Azon évben ugyan meghallgatta a teremtő azt a zsolozsmát, hogy:

  «Ez esztendőt megáldjad!
  Bő zsírral ékesítsed!»

Olyan termés volt buzában és rozsban a Tisza és Temes közt, hogy nem
győztek elég vermet ásni az áldásnak. A gerezd is ontotta a levét:
hitelben is adták a bort.

Fráter György pótom áron felvásárolta a fölösleget.

Lengyelországban pedig ugyanazon évben nagy volt a szárazság. Magas ára
volt az életnek. Fráter György nagy társzekerekkel hordatta át Halicsba
a magyar terményeket s ott készpénzt kapott értük: teljes értékű jó
lengyel aranyat és tallérokat.

Rövid időn megtelt a király hadi pénztára. Zápolya azonnal megbízta
Nádasdy Tamást és Czibak Imrét a hadtoborzással. Volt ember elég, a ki
fegyvert fogjon, csak fizessék a zsoldját. Nádasdy a Dunán túl, Czibak
Imre Erdélyben gyűjté a zászlóaljakat, maga János király Pesten, Budán
alakitott magyarokból, ráczokból derék csapatokat. Nem nézték már le a
királyt, mert tudott fizetni.

De annál nagyobb volt a morgolódása a két kincstárnoknak: Diák Simonnak
és Gritti Alajosnak, mikor a kasszáikat tele látták keresztes és kakasos
papirosokkal. A nép fizette már az adót nagy buzgósággal, csakhogy
szabaduljon a czédulájától; vették a sót mázsával, a kiknek máskor
fonttal mérték; rengeteg jövedelme lett a sóbányáknak. Csakhogy az mind
papiros volt.

Azt ugyan Fráter György megint mind átvette készpénz gyanánt s aztán
ismét bort, buzát, vágómarhát, posztót, sáfránt, füszerszámot vásárolt
rajta: maga volt pék, korcsmáros, szatócs, olajkáros. S az üzlet
pompásan sikerült. A király hadi pénztára mindig aranynyal, ezüsttel
volt tele, a tavernicus, pisetarius, kamarás és bérlő ládája pedig
töltekezett czédulákkal. Ezek aztán kénytelenek voltak az ország
jövedelmével beszámolni, mert a papirospénzből nem csináltathattak
kelyheket, tálakat, miként a hajdani boldog időkben. S ez volt a
fődolog: hogy Fráter György rendszere mellett nem lehetett lopni! Az
érczpénzt ő vette át a terményekért s azt a király fordította az ország
czéljaira. Ők ketten nem loptak.

Hullott is a szidás a barát fejére, mint a jégeső.

Hanem János királyon segítve lett.



II. FEJEZET.  A HÉT VENDÉGFEJ.

A rákövetkező télen át a Budán maradt magyarok elég vígan farsangolának.
Télen nincs hadjárat, a Duna is végig be van fagyva; gályákkal nem lehet
járni. Az ember mit csinálhat ilyenkor okosabbat? Iszik, meg tánczol.

A mint kitavaszodott az idő, János király Fráter Györgygyel együtt
leutazott Erdélybe, Kolozsvárra, a hol a barátnak sikerült a nemzeti
rendeket, épen úgy, mint a székelyeket és szászokat János király
pártjának megnyerni. Ezzel egy hatalmas mentsvárat szerzett meg a
nemzeti ügynek. Erdély magában egy külön ország. Az alatt Bánffy János
kormányzott Pest-Budán a király nevében.

Időközben a Ferdinánd-pártiak, felhasználva a király távollétét, egy
merész kézcsapással megkisérték Budát elfoglalni, de biz ők Kászon vajda
török ezredeitől véresen visszaveretének s egész Esztergomig üzetének.

A nyár derekán aztán nagyobb készülettel jöttek vissza. Ferdinánd király
Roggendorf Vilmos tábornokát küldé le az ostromló sereggel Buda
visszavivására. Voltak abban a seregben németek és csehek, spanyolok,
Károly király segédhadai és a magyar németpárti urak ezredei: Török
Bálint, Báthory András, Bánffy Boldizsár és a Thurzók vezetése alatt.
Nagyszámú ostromágyúikat vitorlás gályák szállíták alá Ó-Budáig.

Ezekkel szemben állt János királynak a védelmére Momyn vajda és Kászon
vajda török dandára; egy pár ezer ember, Petrovich rácz zsoldosai s
Nádasdy és az Ártándyak mezei hadai. Mindössze három ezer harczos. Az
utolsó napokban szaporítá a védő tábort a Sztambulból visszetérő Gritti
négyszáz lovassal.

De a Ferdinánd-pártiak ostromló serege sem ment többre kilencz ezernél.

Valódi komédiának látszik, hogy Magyarország két ellenkirálya ilyen
hadseregeket állított egymással szembe.

De könnyen tragédia lett volna abból, ha Fráter György nem áll a résen.

János királynak senki sem volt igaz híve. Ezek az urak, papok, katonák
mind csak a saját szerencséjüket vadászták.

János király, a mint megtudta Roggendorf közeledését, megparancsolá
Czibaknak, a kit Erdély vajdájává nevezett ki, hogy jőjjön gyorsan
Budára segélyére. Czibak el is jött, de csak a hajduit hozta magával, az
erdélyi sereget otthagyta a Királyhágón túl, s midőn ezért a király
megtámadta, azt felelé neki:

«Hisz ezt sem tudod élelmezni, a ki már itt van.»

Egész Buda várában nem volt több nyolcz ágyúnál. De még az is sok volt,
mert pattantyus nem akadt hozzá több, mint kettő. Az egyik egy
Augustinus-barát volt: Fráter András, a másik egy László nevű
ezermester. Azon kívül volt még egy német pattantyus is, de az
szándékosan annyi puskaport tömött az ágyuba, hogy rögtön szétrepedt. El
kellett csapni. Golyójuk meg épen nem volt. A király tizenkét dénárt
fizetett a polgároknak minden behordott ágyúgolyóért, melyet a németek
belövöldöznek; azokat lövöldözteté vissza. Az ellenpártiaknak pedig
hatalmas ágyútelepeik voltak: egy nap száz lövést is tettek a
várfalakra. Azonban tüzes golyókkal nem lövöldözének s így a házakban
kárt nem tettek, különösen ügyeltek pedig arra, hogy a királyi vár
tájékára ne tévedjenek a golyóik.

Annálfogva a polgárságnak nagy mulatságára szolgált az egész
ostromjáték. A nemesség is részt vett abban, naponkint kirohanva lóháton
a várkapun, a midőn a szemben levő német táborból szintén előnyargalának
a magyar labancz urak a bandériumaikkal s ott aztán a mezőn előre-hátra
nyargalásztak, mintha lovagjátékos kontratánczot járnának, a kardjaikat
összecsapodták, de senkit meg nem vérezének, ellenben a János-párti
kapitányok a Ferdinánd-pártiakkal egész diskurzust folytattak, sőt egy
ízben Török Bálint Ártándy Balázsnak egy szatyorban két csukát is
ajándékozott, vigye fel Zápolyának, jó lesz tormával. Azoknak a halaknak
a gyomrában pedig levelek voltak elrejtve a János-párti vezérekhez.

Fráter György ismerte jól az embereit, de úgy tett, mintha semmiről sem
tudna. Hadd mutassák ki még jobban a foguk fehérét.

Egy reggel azonban, a midőn a német táborból ismét előszáguldottak a
magyar leventék, kötekedő szóval hivogatva vitézi ellenkezésre a várbeli
magyarokat, a hirtelen felnyitott kapun Ártándy magyarjai helyett Gritti
török szarácsijai rohantak ki rájuk. Abból aztán komoly verekedés
támadt, mely nem maradt halottak nélkül.

És ezen gorombaság után a német tábor magyarjai helyett a spanyolok
álltak az első csatába, mint a kiknek nagyobb gyönyörűséget okoz a
törökökkel verekedni. Néha egész rótákban, de egyenkint is kiálltak a
vitézek összemérkőzni. Egy izben egy spanyol lovag rugtatott ki a vár
előtti mezőre, párviadalra hivogatva a várbelieket. Erre egy gyalogos
janicsár jött ki a kis ajtón, egy szál karddal. A spanyol vitéz neki
sarkantyúzta a paripáját s halálos döfést mért felé a hosszú spádéjával.
A janicsár azonban félrecsapta a spádét a kardjával s oldalt ugorva,
balkézzel megragadá a hidalgó selyem palástját, mely arany skófiummal
volt kivarrva. A spanyol eleget gyakdosott feléje a spádéjával, de a
janicsár folyvást rángatta a palástjánál fogva s e miatt sohsem bírta
eltalálni. E közben folyvást forogtak egymás körül, mint Ezékiel próféta
viziójában a szárnyaiknál összenőtt kerubimok, a kétféle néző közönség
nagy mulattatására: a spanyol egyre szurkált, a török egyre ránczigált;
utoljára is az okosabb engedett: tudniillik a selyem palást, az
leszakadt a lánczáról s a török kezében maradt. Ekkor aztán a spanyol
lovag megfordult s hazament palást nélkül, a török is megtért a várba a
kezében maradt czifra palásttal.

Ilyen hiábavalóskodással töltöttek el heteket, hónapokat.

E közben három szökevény érkezett fel Budára a Ferdinánd-párti táborból:
egy magyar, egy spanyol és egy német. Ennek a neve volt Kristóf diák.
Megszökésének az volt az oka, hogy koczkajáték közben a pajtásának, a ki
a pénzét, palástját elnyerte, dühében levágta a kezét. Hogy az
akasztófát kikerülje, átszökött az ellenséghez. Szabadszájú, fecsegő
ficzkó volt.

Beszállásolták a várnagyhoz, a ki tudott németül s az jól megvendégelte
a diákot, ott volt a vacsoránál Nagy Gergely és Miklós lovász, Keresi
Ferencz étekfogó a káplánnal együtt. A király és Fráter György pedig egy
oszlop mögé voltak elrejtőzve. A bor nagyhamar felnyitotta a diáknak a
száját s a barátságos czimborák kérdezősködéseire híven elmesélte, hogy
a német táborban azért halogatják az erősebb ostromot, mert arra várnak,
hogy a János király melletti főurak beváltsák az igéretüket, miszerint a
királyt élve elfogják s megkötözve adják át a Ferdinánd-pártiaknak; a
hintót is készen tartják, négy fehér lóval, a melyen Bécsbe fogják
szállitani a fogoly királyt.

A várnagy nem akarta ezt elhinni: «Hazudsz diák! Te most
extemporizálsz.»

– De bizony magam szemével olvastam a levelet, a mit Roggendorfhoz
irtak; az uraknak neveire is emlékszem, a kik erre ajánlkoztak. Van
köztük egy Czibak püspök meg két Ártándy testvér.

A várnagy befogta a diák száját:

– Elhallgatsz, istentelen!

– De igazat mond ez! Állitá Keresi.

A király Fráter Györgygyel észrevétlenül hagyá el a várnagy szobáját s
aztán megparancsolá a lakomán jelenvoltaknak, hogy semmit abból el ne
mondjanak, a mit Kristóf diáktól hallottak. Ezt pedig felruháztatá
diszesen s Gritti Alajos mellé adta íródiáknak. Szegény Kristófnak
szomorú sorsa lett utóbb.

Maguknak az emlitett uraknak egy szemhunyorítással sem adta tudtul, a
mit róluk hallott, sem a király, sem Fráter György. De titokban úgy
intézkedének, mint a kik világosan látnak előre is, hátra is.

Roggendorf végre komolyan hozzáfogott a várvíváshoz. Ágyui négy helyen
törtek rést a falakon: az országpalotánál, a Szent Miklós kolostornál, a
boldogságos szűz templománál, s a Gellérthegy felőli bástyán. Egyszerre
indult meg az ostromló hadtömeg mind a négy rés ellen.

Az országpalota alatti rést a németek és csehek vivták, a kolostor
előttit a spanyolok, a templom előttit a magyarok, a Gellérthegyre nézőt
a naszádosok.

Ezek ellenében így osztá fel a király a várvédő csapatokat: a spanyol
ellen állítá fel a ráczokat, a németek ellen a tótokat, s a magyarok
ellen a törököket. A magyar csapatoknak, szégyenszemre, a
legártalmatlanabb hely jutott: a Gellérthegyre néző bástya, a melynek
magas párkányához csak lábtókon lehetett lejutni. Ezekhez legkevésbé
lehetett bizni.

Az ostrom megindulása előtt a király meghagyta a várban levő papoknak,
hogy összegyüjtve a koldusokat, rendezzenek nagy bucsujárást és létániát
az ég segítségének megnyerése végett. Azok énekelve és imádkozva
térdepelték körül a szent szobrot a piacz közepén. Maga a király is
együtt énekelt és imádkozott velük.

A harczi lárma minden oldalról növekedett. E közben egy lovas vitéz jött
nyargalvást a piaczra a királyhoz.

– Vizet uram! Vizre van szükségünk. Az ellenség felgyujtotta a
kolostort. – (Látszott a fekete gomolygó füst a vár végén.)

A király és a szerzetesek rögtön siettek a kuthoz, mely a Dunáról kapta
a vizét, s töltötték a dobosokat: a király maga adogatta fel a vedret. A
rabokat kiereszték a börtönből, azok vontatták a lajtokat a tűzoltáshoz.

Leghevesebb küzdelem folyt ott, a hol a Török Bálint magyar hadai
ostromoltak. Itt voltak Zápolyának legelszántabb ellenségei. De szemben
velük hasonló jó vitézek álltak: Gritti Alajos török besliái.

A beslia, mikor harczba indul, minden öltözetet levet magáról: nincs
rajta semmi fegyverzet, egyedül a férfiizmok rettentő pompája egész
meztelen dicsőségében kábítja el az ellenséget. Ördögi harczmód ez! Mind
a két kezükben egy kard, vérző homlokukba szurva egy sastoll.

Gritti Alajos maga, lóháton ülve, buzdította a harczosait. A résen már
gát emelkedett elesett magyar és török vitézekből. Az ostromlók erőt
kezdtek venni: mind többen hágtak fel a résen, már a bástya lépcsőzetét
is elfoglalták.

Ekkor Gritti a tarsolyába markolt s odaszórta tele kézzel a fényes
aranyakat az ellenség közé.

Erre a besliák, mint az őrült démonok rohantak az ostromlókra. A
vérszomjjal párosult az aranyszomj. Egy arany megér egy kardcsapást. A
magyar ostromcsapat vissza lett vetve. Hét hadnagyuk, a ki elől
harczolt, halva maradt, azoknak a levágott fejeit a diadalmas besliák
kopjahegyre szurták, s odatűzték a kövek közé. Az ostrom három oldalon
vissza lett verve. A tüzet is elolták.

Hanem a negyedik oldalon sikerült a roham. A hol épen a magyar csapatok
álltak. Azok elnézték tétlenül, hogy a naszádosok hogyan másznak fel a
lábtókon a bástyákra s rögtön hátat adtak, a mint kettő-három felkapott
a párkányra.

Fráter György megragadta a király kezét.

– Uram, ha király vagy, ne térdepelj most, hanem állj sarkodra, kapd a
fegyvert s öld az ellenséget!

Az utczán már jött rohanva a muskétás had és ordítozott:

«Végünk van! Az ellenség elfoglalta a tornyot, nem birjuk visszaverni!»

– No ha ti nem tudtátok visszaverni, nemes vitézek, hát majd visszaverem
én – és a koldusaim! Kiálta a király elkeseredetten. A fájdalom
egyszerre hőssé alakítá: kikapta az egyik futó kezéből a puskát.
Példáját követték a szerzetesek és a koldusok. Ezek is elhajigálták
bucsujáró görbe botjaikat, elszedték a katonák kezéből a puskát s
futottak a király után: az István torony felé.

A torony párkányán már akkor négy naszádos állt, négy Ferdinánd-párti
zászlóval.

A király hires vadász volt: lelőtte mind a négyet.

A barátok és a koldusok aztán visszafoglalták a tornyot s leverték a
naszádosokat a falakról. Ez a példa a budai magyar polgárságot is
magával ragadta. Most már ők is kardra kaptak s vitézül megállták a
helyet a bástyákon.

S ezzel Roggendorfék ostroma minden ponton kudarczczal lett visszaverve.

Budavára összes harangjai Te Deum laudámusra zugtak.

Az ostromló sereg bontotta a sátorait. A megszállás a balsiker után
véget ért.

A diadal után a király nagy lakomát adott a palotában.

A várőrség utolsó lovai szolgáltatták hozzá a sültet.

Hanem azért volt egy pompája a lakomának, a minő ritkán szemlélhető.

Annak a hét előkelő hadnagynak a fejét, a kik a magyar dandárt vezették
az ostromnál: odaállíták sorba, egy-egy virágvederbe téve a lakoma
asztalra. A király ismerte valamennyit személy szerint.

Elmondá a nevüket, beszélt hozzájuk.

– No te Lőrincz! Jó barátom! Hát így jöttél a látogatásomra?
Ellenségképen? Mennyi jót tettem én veled! Milyen nagyon szerettelek!
Emlékezel még rá?

Azután a másik fejhez fordult.

– Jarosláv pajtás! Nézzétek ezt a jó barátomat. Gróf volt
Morvaországban, tiz vára volt. Még is az én váramat akarta elvenni.

Majd a harmadikhoz.

– Ez is kedves pajtásom volt. Hányszor poharaztunk egymás barátságára.
Hét vára volt otthon. És szép felesége. Kire maradnak az apró árvái? Igy
jösz hozzám Gotfrid?

– Ez meg itt templomos lovag volt. Vig czimbora! Rá ismerek a szétálló
füleiről. De sok tréfánk volt egymással néha napján. Ugyebár Tibáld?

És a király evett és ivott a mellett. Folyvást beszélgetve a rémséges
vendégekhez, a levágott fejekhez.

És a magyar uraknak ott kellett sorban az asztalnál ülni látva maguk
előtt a halott czimborák kőmerev arczát, üvegfényü szemeit a vádoló
ajkakat…

Czibak Imrének híres evőtehetsége elmaradt ezen a lakomán. Egy falat nem
ment le a torkán. Annál többet ivott.

Ellenben Gritti Alajos egész falánksággal látott a lakomához, török
létére bort is eleget ivott. Azt mondá, hogy az efféle asztaldiszítéshez
hozzá van már szokva, felséges urának, a szultánnak ünnepélyes
lakomáiból.

Czibak Imrével szemkőzt ült Dóczy János kapitány. Ez is derekasan hozzá
látott a gyömbéres tokányhoz, a mit lóhusból veres bor mártással
főzetett a király szakácsa. Megszolgált érte. Ő vezette a paraszt
zsoldosokat – onnan a szigetből – a czifra ruhás, de lágybélü spanyolok
ellen: el is üzte ezeket a falról.

Czibakot boszantá ez az érzéketlenség. Nem hagyhatta észrevétel nélkül:

– Ej ha Dóczy kapitány uram. Bizony ugy hozzálátsz a sült konczhoz, hogy
a kutyának sem hagysz belőle.

Dóczy csipősen viszonzá.

– Már hiszen te veled, Czibak Imre, evés dolgában nem mernék kikötni;
mert te nyolcz tyuknak megfelelsz egy ülő helyedben; de azt az egyet ma
is elvállalom, hogy mind azt az ellenséget csutkástul megeszem, a kit te
a mai dicsőséges harczunkban levágtál.

Erre a megbántásra Czibak Imre olyan haragba jött, hogy székéről
felugorva egy hatalmas ökölcsapást adott a szemben ülő Dóczy fejére.

Dóczy is felugrott az ütésre s a handzsárját ragadta. Jó szerencse, hogy
Fráter György és Frangepán, a két barát ott volt a közelben. Azok
közbevetették magukat s csititák a két összekapott főurat, hogy hagyják
ezt a vitát máskorra: ne sértsék vele a jelenlevő királyi felséget.

Dóczy ajka tajtékzott a dühtől.

– Rá emlékezzél, Czibak, erre az ütésre! Ezért megfizetek neked!

– Csak legyen hozzá elég kongó pénzed. Vágott vissza dölyfösen a vajda.

– Bizony pengővel fizetek meg érte. Csak te győzd számlálni! Hörgé a
kapitány.

Gritti Alajos hideg vérrel ropogtatá az olasz mogyorókat, megkinálva
vele János királyt.

S János király ugy tett, mintha jobban érdekelnék az olasz mogyorók,
mint annak a két főurnak a czivakodása.

Gritti hét darab felroppantott mogyorót kinált oda a királynak, de volt
a tányérján még több is.

– A többi, a mi még nincsen felroppantva, talán még jobb lesz!

Ha értette ezt valaki.

Mogyoró! Emberfej! Mindegy az!



III. FEJEZET.  AZ ORGYILOK.

Az árulás nem sikerült. Valamennyi magyar főur mind ellenese volt
Zápolyának, még Petrovich Péter is, a kiről köztudomásu volt, hogy
«féltestvére», Zápolya István természetes fia. Ezek mind eladták volna
őt «huszonkilencz» ezüst pénzért. De még veszedelmesebb ellenségei
voltak, a kik nem fujtak egy követ a magyarokkal: Gritti Alajos és annak
a barátja Laszkó Jeromos. Amaz egy törökbe ojtott olasz; emez sok fábul
faragott lengyel: mindenféle hájjal megkent csalafinta mind a kettő; a
ki csak addig tolta János király szekerét előre, a mig maga
felkapaszkodott rajta. Most aztán, hogy a tetőre elértek: azon voltak,
hogy őt félrelökjék s maguk osztozzanak meg Magyarország birtokán.

Egyedül Fráter György volt János királynak igazi hive. A fehérruhás
barátnak nem volt semmi indulatja, egyedül a hazája sorsa fölötti
agodalma. Ő nem szomjazott se világi vagyon, se dicsőség után. Ő nem
szövetkezett az áruló országnagyokkal; hanem felhasználta egyiknek a
haragját a másik ellen, hogy egyiket a másik által irtsa ki az utjából.

Maga a nép jó volt: az a ki báránybőr süvegben jár; de a kinek már
nyusztkalpag, tarajos sisak, tiara, vagy barétum volt a fején, az mind
olyan szent volt, a kinek maga felé hajlik a keze.

Roggendorf kudarczot vallott várostroma után a vérszemre kapott várvédők
kirohanást intéztek a Rózsák hegyén levő német főhadiszállás ellen s
olyan jó sikerrel, hogy Roggendorf a sátora hátrahagyásával menekült a
Dunán álló naszádaihoz.

A német fővezér sátorában a többi hadi zsákmány között megtalálták azt a
szerencsekereket is, melyet az akkori hadvezérek használtak a
hadviselésük alkalmával.

Ez ugyan is egy forgatható kerék volt, melynek talpaira és küllőire
különféle signumok, mondások és számok valának feljegyezve: a fergetyü
által megindított kerék megállapodása s annak az egy helyben álló
figurák és mondások konstellácziója szerint azután világosan ki lehetett
találni a hadvezéreknek, hogy mi módon intézzék az ütközet rendjét. A mi
igen szép tudomány volt.

Az elfogott németek bizonysága szerint kitudódott, hogy a bécsi
csillagvizsgálók bölcs praktikája ezen szerencsekerék segítségével
kifundálta, miszerint Roggendorfnak a «rozsomák» havában és a «Mars»
órájában kell ostromot intézni Budavára ellen s akkor minden bizonynyal
győzedelmeskedni fog. – De bizonyára az egyszer nagyon csalatkoztak a
csillagvizsgálók.

János király aztán hazaküldé Bécsbe Ferdinánd királyhoz azt az
elzsákmányolt horoscopot, azzal az izenettel, hogy csak használja azt a
király bölcsen ezután is, s annak a megkérdezésével csinálják jövőben is
a hadvezérei a csataterveiket.

A Ferdinánd-párti sereg, a török naszádoktól üldöztetve, visszavonult
Esztergomig.

A primás, Várday Pál, a kibékítő szerepét játszotta a két ellenkirály
között.

Ferdinánd király ugyanabban az állapotban volt, a miben Zápolya. Senki
sem volt hive: csak az önérdek tartott mellette mindenkit, s a kinek a
saját kivánsága nem teljesült, az rögtön áruló lett ellene. – János
királynak még legalább volt egy Fráter Györgye.

Egy izben erre a szóra fakadt Ferdinánd király: «Sokat adnék érte, ha
énnekem egy olyan hivem volna, mint ez a barát! Fráter György egymaga
annyit ér, mint tizezer harczos!»

A primás megkisérté a két ellenkirályt kibékíteni.

Mind a kettő rá volt fanyalodva az egyezkedésre. A fegyvernek nem volt
éle a kezükben: nem volt «Brandja» a puskájuknak.

Zápolya Laszkó Jeromost küldé Ferdinándhoz alkudozásra; Ferdinánd pedig
Hobardanáczot János királyhoz: a két hajdani ellenlábas követet Szolimán
udvaránál.

Hobardanácz már a szultán előtt is megmutatta, hogy két balkezü ember:
csak rontani tud. Budára a primás levelével érkezett meg, s a király elé
kivánt vezettetni.

Zápolya elfogadta a követet. Hajdanában az is egyik kapitánya volt, mig
el nem pártolt Ferdinándhoz: vitéz, vakmerő katona.

Hobardanácz azzal a feltett szándékkal jött János királyhoz, hogy őt
megöli.

E tőrdöféssel meg lesz oldva az országos gubancz.

Ha Zápolya halott, az egész ország meghódol az élő királynak.

Ámde ezuttal is résen állt Fráter György.

Midőn a követet a király elé vezették, egyedül maradtak: a király, a
követ és a barát.

A barátra szüksége volt a királynak, hogy a primás levelét tolmácsolja
előtte, minthogy az latinul volt irva, a miben a király nem volt eléggé
járatos.

A mint együtt olvasták a levelet: egy szemközt álló tükörből meglátta
Fráter György, hogy a követ, dolmánya alul kirántva egy két élü tőrt,
azzal a király felé rohan.

A barát hirtelen eléje veté magát az orgyilkosnak s felfogta annak a
tőrdöfését. A fehér csuha alatt pánczél volt: az orgyilok lesiklott az
aczélról.

A király kiáltására azután berohantak az ajtonállók s megragadták és
megkötözték a vakmerőt.

– Mért akartál engemet megölni? kérdé tőle Zápolya. Urad, királyod bizta
ezt rád?

– Saját szivem bizta ezt rám. Felelt reá Hobardanácz. A te vezéred a
fekete czár legyilkolta az én apámat, testvéreimet. És én megesküdtem,
hogy te rajtad állok értük boszut.

Az udvaronczok ott helyben össze akarták aprítani az orgyilkost.

Fráter György kivette őt a kezükből.

– Hagyjátok élve. Van egy igaz híve János királynak, Pekry Lőrincz, a ki
mind e napig Bécsujhely börtönében szenved: ajánljunk cserét Ferdinánd
királynak. Adja ki nekünk Pekryt, s mi visszaadjuk ő neki Hobardanáczot.

De Ferdinánd nem állt rá a cserére.

Azt felelte büszkén:

«Ebet ebbel maratok!»

Akkor aztán Hobardanáczot zsákba kötötték s a Szent-Gellért ormáról
aláguriták a Dunába.



IV. FEJEZET.  GRITTI.

A visszavert budai ostrom után mély elcsüggedés lepte meg Zápolya
kedélyét. Bezárkózott a szobájába s csak zárt ajtókon keresztül beszélt
mindenkivel, a kinek valami előadni valója volt nála. Kivételt csak két
emberre nézve tett: az étekfogójára, a ki az ebédjét felhordta, s a
kinek a szeme láttára kellett minden ételt sorba kóstolni elébb, nehogy
meg legyen mérgezve. Reggel megnyitá az ajtaját az udvari káplánja
előtt, hogy misét mondasson magának vele.

Elszörnyedt, mikor Szerémit meglátta. Alig volt azon emberi ábrázat: –
az arcza teleragasztva flastromokkal. A káplán elmondá a siralmas
történetet. Vitézségét akarta bebizonyítani az ostrom alatt, a németek
által töretett rést egy hordóval kellett volna bedugaszolni. A káplán
vállalkozott rá, hogy azt a hordót, kötélre kötve, belefogja illeszteni
a falon támadt lyukba: s a mint így a levegőben függve ügyeskedék, a
német pattyantyusok olyan helyesen lőttek egy golyót feléje, hogy az
épen a hordót törte széllyel: a káplán lezuhant s mind összetörte az
ábrázatját, most annak a nyomorultja.

– Mondtam, hogy ne járj ott, a hová nem küldenek. Ilyen betapasztott
szájjal most nem misézhetsz: küldd ide nekem Fráter Györgyöt.

A barát ott volt a király előszobájában s bebocsáttatva hozzá, elvégzé a
kápolnában a misét. Az ájtatosság után a király behivta őt a
hálószobájába.

A király nyoszolyája melletti asztalon volt az angyali korona és a
hozzátartozó jelvények.

– Nézd! monda a király, megfogva a barát kezét. Ezeket őrzöm.
Éjjel-nappal őrzöm a koronámat. Már kétszer elüték a kezemről. Nehogy
még harmadszor is ellopják.

Fráter György észrevevé, hogy a király keze hideg. A hangja is tompa.

– Egész életemen át ezt kergettem, erről álmodtam. Most meg van. Hát mi
nyereségem belőle? Nem tudok miatta aludni.

– Uram, Te neked lázad van. Megcsömörlöttél. Hivass kenő asszonyt s
dömöczköltesd ki a hátadból a csömört.

– Igen. Megcsömörlöttem; de nem az ételtől, hanem az emberektől. A
lelkemben van az a mi bánt: onnan azt ki nem vajákolja semmi asszony.

– Hát talán majd én.

– Tudsz valamit a félelem ellen? Meg tudod azt tenni, hogy ne féltsem
ezt a koronát? Hogy kimerjek menni a szobámból, mikor azt tudom, hogy
nincs a fejemen? Vagy untalan a fejemen hordjam, mint a kártyakirályok?
Akárkit nevezek ki koronaőrnek: az mind átszökik az ellenkirályhoz s
eladja egy várért, egy dominiumért a koronámat.

– Hát ezen a félelmeden igen könnyen segíthetünk. Nekem van egy
kincstáram, a hol mind azt az aranyat halmozva tartom, a mit az ország
szükségeire összegyüjték. Ez a kincstár itt van a királyi vár
pinczéjében. Egy nagy boros hordó, a többiek sorában. Ennek kettős
feneke van. Az ászok felőli részén az akona csapja. Ezen bor jön ki: a
fal felé fordított feneke egész sima; a felnyitásának a titkát egyedül
én birom. E tulsó rekesztékben vannak a kincseim. Azok között elfér a
korona is. Ott senkinek sem kell azt őrizni. Ott megőrzi a jó veres bor.

A királynak annyira megtetszett ez az ötlet, hogy elnevette rá magát. –
Volt már a korona annál szentetlenebb helyen is. A barát előszobájából
egy csigalépcső egyenesen a boros pinczébe vezetett le.

A király és a barát a koronát és jelvényeket a számukra készült
érczszekrénybe rakva, maguk vitték le a pinczébe, a nélkül, hogy az
udvari cselédség észrevette volna.

A pincze gondja Fráter Györgyre volt bizva. A borkezelés az ő szakmája
volt. Már a budai pálosoknál is ő rá volt bizva a kulcsári hivatal. S a
mióta az egész magyarországi borkereskedést magához ragadta: igen rendes
dolog volt őt a pinczekezeléssel elfoglalva látni.

Miután a királynak megmutatta a furfangot, melynek segélyével a kettős
fenekü hordó hátulját fel lehet nyitni: bevilágított a gyertyával annak
az üregébe. Az ötven akósnak egy harmada külön volt rekesztve, s e
rekesztékben voltak láthatók az egymás mellé helyezett zacskók,
melyeknek átlátszó szövetén keresztül csillámlott az arany.

– Ime uram. Itt vannak az országnak a kincsei; a melyekről a
kincstárnokaidnak nincsen tudomása. Ha eljön az ideje, hogy az
országodat a magad erejével megvédelmezzed, akkor ezeket itt találod. A
koronád nagyon jó fundamentumon fog itt pihenni: egy tele kincstáron. És
most jer: igyál egy pohár bort, országod boldog napjainak áldomására.

A királynak egyszerre melege lett, a mint azt a tömérdek kincset maga
előtt látta. Milyen jó hideglelésüző az arany!

A pinczében voltak alacsony asztalok, székek, apró kelyhek, kancsók,
borlopó kobakok. A barát megtöltötte a kancsót ugyanabból a borból (egri
bikavér volt), a mely a kincseket őrzé. Ketten leültek egy olyan
asztalhoz, egy szál viaszgyertya világa mellett s borozgatva
tanakodának. Senki sem hallgathatta ki, mit beszélnek.

– Szomoru az én lelkem mindhalálig. Mondá a király. Nemde nem azt
mondám-e neked, hogy megcsömörlöttem az emberektől. Király vagyok, s
nincs egy szolgám, a kiben megbizhassam. A ki erős és bátor, az irigyem
és áruló ellenem; a ki igaz hivem, az lágylelkü, gyáva. Czibak, Athinay,
Nádasdy, az Ártándyak, Bánfy vitéz emberek: és lásd, ők elárultak volna
huszonkilencz ezüst pénzért, kevesebbért, mint Iskariot a mesterét.
Verbőczy, Frangepán becsületes, hű emberek; de a mint a veszedelmet
megorrontották, mind a kettőnek egyszerre nagy mehetnékje volt
Lengyelországba, hogy majd ők onnan segítséget hoznak. Az egész ostrom
alatt vissza sem tértek. Ma hallottam őket az ajtómon kopogtatni. Azt se
feleltem nekik, hogy «ott kinn tágasabb!» A ki pedig megszadadított: ez
a Gritti, ez a legveszedelmesebb ember: ez roszszabb az ellenségnél,
roszszabb az árulónál, ez egy versenytárs. Ugy viseli magát már is,
mintha ő volna az úr Budavárában. Pártfogóm, a török szultán, ugy
játszik velem, mint a szelidített oroszlánjával, a kit zsámolyul
használ: mert ki vannak tördelve a fogai s levagdalva a körmei. Maga a
saját népem kigunyol. Az ajtón keresztül hallom, hogy kérdezgetik
egymástul az apródok, a csatlósok: «ébren van-e már Katalin király?»
Asszonynak csufolnak! A miért nem tudok többé kegyetlen lenni: a mióta
Dózsa György halálra kinzásáért vaksággal vert meg az Isten. Nincs egy
emberem az egész országban, a kire rá bizhatnám az ügyemet!

– Hát nem vagyok-e én itt?

– Igaz! Te valódi hivem vagy: s hűségedhez erős lélek, erős kéz is
járul. Rád nem is gondoltam. Hisz te olyan vagy nekem, mintha saját
jobbik felem volnál. De te csak egy ember vagy.

– Hát nem elég az neked?

Erre a merész fenhéjázó szóra nagyon szemébe nézett a barátnak a király.
De az kiállta a szembenézést.

– Te mondád! Szólt Zápolya. Ez erős szó volt. Tehát adj tanácsot. Mit
tegyek, hogy mindazok, a kik ellenségeim, egyszerre hiveimmé legyenek?

– Vásárold meg őket. Minden ember ember. Minden ember megvehető; csak el
kell találni az árát. Még a szultán is megvehető, nem is drágán, csak
egy kis orczapiruláson. A nagyvezér már drágább. – A fondorkodó főurakat
főurakat mind lekenyerezheted, csak azt tudd meg, hogy mi tölti be a
titkos ohajtásaikat. Én mind valamennyinek tudom az árát, a miért
megvehető.

– Grittinek az árát is tudod?

– Azt is tudom. S majd te is rájösz magadtól.

– S ha mind kielégítettem őket ma, egy év mulva nem fognak még többet
követelni?

– Bizonyosan fognak. De te ne állj velük többet szóba. Hanem válaszsz ki
egyet közülök, a kit a többi fölé emelj: azt hadd itt kormányzónak
Budán; magad jöjj velem Erdélybe, járj vadászni, mulasd magad. Az az egy
majd aztán el fog bánni a többivel s a többi mind annak az egynek a
kigyófején fogja fujni a követ.

– S ki legyen az az egy?

– Az, a kit legrosszabbnak tartasz valamennyi között.

– Gritti?

– Látod, hogy rájöttél magadtul, mi az ára a szultán kegyenczének? Ez le
fogja gyürni mindazokat, a kik te ellened áskálódnak.

– De ki fogja aztán Grittit legyürni, ha egyszer az hatalomra kap? Kérdé
a király, felfordítva a kupáját, annak a jeléül, hogy nem iszik többet.

A barát ellenben csendesen szürcsölte a borát s meggondoltan felelt a
királynak.

– Minden féregnek van ellenkező férge. Gritti is magával hordja az
árnyékát s keresztül fog botlani benne, mikor nem is sejti.

– Te tudod Gritti árnyékának a nevét?

– Tudom. De azt még neked sem mondom meg.

– Jól van. Tehát vegyük rendre, kinek mit osztogassunk? Gritti lesz
Magyarország kormányzója.

– Dóczy János alkormányzó.

– Azért Czibak Imre meg fog orrolni.

– Czibak lesz erdélyi vajda.

– Hiszen már kineveztem nagyváradi püspöknek.

– Még a vajdamente is elfér a vállán a püspöki casula mellett. Igy majd
ki lesz elégítve ha két széken ülhet.

– Mi legyen Nádasdy Tamás?

– Kincstartó.

– Hiszen már te vagy az.

– De csak titokban. A mi pénzt én gyüjtök, annak az eredetéről nem tud
senki semmit. Én az adókat nem szedem be. Legyen ez az ő tiszte.

– Hát Athynay Diák Simon?

– Az legyen a sóbányák bérlője. A két Artándy kapja meg a
harminczadokat. Frangepán üljön be a kalocsai érseki székbe.

– Itt van még Laszkó Jeromos.

– Azt megtehetjük szepesi grófnak.

– Keveselni fogja.

– Adjuk neki még ráadásul Debreczen városát.

Ilyenformán az egész uri rendet sorba vették, Bánffyt meghagyták
nádornak. Somlyói Báthory Istvánt erdélyi viczevajdának, Petrovicsot
temesi grófnak és vajdának. Verbőczy maradt kanczellárnak. Egy kancsó
bor elfogyása alatt rendben volt minden közigazgatás,
igazságszolgáltatás, pénzügy, hadügy, szépen letárgyalva.

János király szépen megköszönte Fráter Györgynek a bölcs tanácsadását, s
aztán rábizta, hogy már most csak intézze el az egész dolgot az illető
urakkal. Ő maga, nem nyomván többé a lelkét a korona őrizgetése, rögtön
felkerekedett a peczéreivel és sólymáraival s elment a velenczei tóra
kócsagot vadászni.

Fráter György legelőször is Grittinél kezdte.

A szultán kegyencze fényesebb udvart tartott Budán, mint maga a király:
kapuját a testőrökön kivül két kerekes ágyu őrizte, mely mellett égő
kanóczczal ácsorgott két nagysüvegü komparadzsi.

A ki Grittivel beszélni akart, azt elébb az ajtónállók megmotozták, hogy
nincs-e nála rejtett fegyver. A renegát kegyetlen volt és félénk.
Dolmánya alatt finom pánczélinget viselt s oldalán mérgezett hegyü tőrt
hordott, a minek a markolatát folyvást kezében tartá, a mig az előtte
állóval beszélt; s egy széles asztal állt közöttük. Nem is volt magában
soha. Egy alacsony széken ült mellette Memhet bég, a tolmács.

Gritti, a hajdani velenczei dogefiu, ha akart, tudott latinul, s ezen az
idiomán beszélhetett volna közvetlenül is Fráter Györgygyel; de szokása
szerint csak a török nyelvet használta társalgásul. Ha értette is a
kérdést, megvárta, mig a tolmács törökül mondja azt el.

Fráter György azon kezdé, hogy a király elhatározását tudatá Grittivel,
országkormányzói kineveztetése dolgában.

A renegát arcza kőmerev maradt: nem mutatott se örömöt, se meglepetést.

– Ezt vártam a királytól. Mondá hidegen. Tudattad már az
országtanácsosokkal?

– Még nem. A te beleegyezésedre vártam.

– Tehát várj még két napig. Kevés a katonám arra, hogy rögtön
válaszoljak. Elébb behivatom a lovasaimat a falvakból.

– Értelek.

– No hát értesz. – A hol pedig kormányzó van, ott alkormányzónak is kell
lenni, a ki helyette intézkedik, a mig ő az országtól távol van.

– Dóczy János lesz az.

Arra helyeslően bólintott a renegát.

– Hát a többi főméltóságok miként lesznek betöltve?

Fráter György elmondta sorba, a mit a királylyal megállapítottak. Gritti
minden névnél boszusan dörmögött közbe s önkénytelenül kiszaladt a
száján egy-egy olasz mondás: «Kecskére bizni a kertet!» – «ugyanazok a
kutyák más nyakörvvel.»

Mikor vége volt a lajstromnak, azt kérdezé, minden tolmács nélkül,
diákul:

– Nos? Hát a fiamnak semmi hivatal sem jutott?

Arról bizony megfeledkezének, a király is, meg a barát is, hogy
Grittinek van két fia is, a kik őt minden jártában kisérik, s az egyik
közülük már olyan nagy, hogy beszéltet magáról; már tizennyolcz
esztendős; nagy hire van Pest városában a tivornyáiról, melyeken a város
ifju hölgyeit gavallér módra mulattatni szokta. Ezt már megilleti valami
tekintélyes állás Magyarországon.

Mit lehessen neki adni?

– Még üres az egri püspöki szék.

– Az jó lesz az én fiamnak. Szereti a veres bort.

Azt, hogy van-e valami sejtelme a keresztyén vallásról? nem kérdezték: a
dézsmát be tudja hajtani. Egyéb tudomány nem kell hozzá.

Erre aztán nyájasabban kezdett a renegát a baráttal beszélni.

– Hát ugyan te, Fráter György, a magad számára mit választottál?

Most aztán itt volt az alkalom, hogy Fráter György elővegye egész
szinjátszói tehetségét. Fel tudta fogni, hogy ha ő most az igazi arczát
mutatja meg, a renegátot egyszerre gyanakodóvá fogja tenni. Alázatosan
összehuzta magát, két kezét keblére téve.

– Óh uram! Én magamra nem gondolok. Engemet az én királyom alacsony
szolgai állapotból emelt fel magához s én nekem ez is érdemeim felett
való jutalom. Hogy mernék én az én jóltevőmtől annál nagyobb kegyelmet
kérni, mint hogy állandóul az ő árnyékában lehessek. Hanem te hozzád
volna egy alázatos folyamodásom. Midőn Magyarországnak s a szerémi
szigetnek kormányzója fogsz lenni, emlékezzél meg felőlem, s az én nevem
után az én testvérhugomról, kit a törökök kizavartak az én atyáim ősi
várából. Adasd neki vissza a kastélyát, és egyéb földi birtokait, s
ajándékozd meg némi barmokkal, hogy a gazdaságát folytathassa. Én magam,
szerzetesi fogadalmam szerint semmi világi birtokra nem áhítozom; de a
szegény véremet kivánnám megsegíteni.

– Ez meglesz, mondá Gritti. De engem te Fráter György ezzel az alázatos
pofával rá nem szedsz. Én jobban ismerlek téged mint gondolod. Én
láttalak már téged kevélynek! Emlékezzél csak vissza Buda ostromára,
mikor a királyt kiránczigáltad a koldusok közül, s vitted magaddal
harczolni. Akkor láttam az igazi arczodat. Te büszke lélek vagy.

Fráter György átlátta, hogy ez az alakoskodás nem sikerül. Elővett egy
másikat.

– Hát az vagyok! szólt büszkén felegyenesedve. Nem tagadom, hogy vannak
magasra törő vágyaim. Azt hittem, hogy a midőn a király Czibak Imrét
megteszi erdélyi vajdának, akkor majd az utána megürült nagyváradi
püspöki székbe engemet helyez be. Csalatkozám. Azt is meghagyta
Czibaknak.

Ezzel a szóval megvette Gritti bizodalmát.

– No hát én majd rajta leszek, hogy az a váradi püspöki szék minél elébb
megürüljön.

Gritti elhitte, hogy ő most egy czinkostársra akadt a barátban.

Dóczyban már talált egyet: azt a királyi asztalnál kapott arczulcsapás
tette hű czimborájává. – A nagyravágyásában megsértett pap nagyon jól
fog illeni hozzá. Fráter György mester volt a szinjátszásban. Kortársai
(különösen az ellenségei) mind az irják róla, hogy ez az ember
mindenféle szerepet tud játszani és ugy, hogy azt mindenki igazba veszi.

Most aztán nem kellett többé tolmács Grittinek, hogy Fráter Györgygyel
beszélgetést folytasson. Beszélt ő latinul is. Már ugy, a hogy akkori
időkben szoktak: időt, nemet, ejtegetést, igehajtást, egyest és többest
nem ismerve s keverve olaszszal.

– Én a kormányzói hivatalt elvállalom; de ezt a nyilatkozatomat ne
tudasd az urakkal addig, a mig a katonáimmal és a fiaimmal együtt hajón
nem leszek. Első furiájukban gonoszul bánhatnának velem. Ismerem a
természetöket. Én elébb leevezek Nándorfehérvárra s onnan sietek
teveháton Sztambulba, a nagyvezérrel és a szultánnal tudatni a dolgot.
Az ő megerősítésük nélkül Magyarországon nem kormányoz senki. Majd ha
visszatérek, akkor hatalmam is lesz rangomat megőrizni minden
tekintetben. Te ird meg a kinevezési diplomát, ugy, hogy a pergamen két
részre legyen osztva: az egyiken a latin szöveg, a másikon a török. A
török fordítást Memhet bég fogja beleirni. Mind a két szöveget irja alá
a király: az egyiken «Johannes Rex», a másikon «Jankó Král» névvel. De a
saját pecsétjén kivül még az ország pecsétjének is rajta kell lenni.
Kinél áll ez a pecsétnyomó?

– Verbőczy kanczellárnál.

– Annak nem szabad erről megtudni semmit.

– Meg van nálam a párja az ország pecsétnyomójának, szólt mosolyogva a
barát.

(– Ez az én emberem! Gondolá magában Gritti)

Fráter Györgyről Szerémy is azt jegyezte föl, hogy nem restellte
használatba venni azt a tudományt, a mit Sforza Bona királynétól tanult,
s még magának Solimánnak a titkos pecsétnyomóját is utánoztatta, a
melylyel a szultán, János királyhoz küldött leveleit szokta
hitelesíteni. Ez mind az akkori idők diplomácziai furfangjaihoz
tartozott. Grittinek tetszett az ilyen czimbora.

Memhet bég közbeszólt:

– Ugy tapasztalom, hogy nincs szükségetek tolmácsra többé, megértitek
egymást nálam nélkül. Én megyek az abdesztánt végezni.

(Ez a töröknek az esteli szertartásos mosakodása.)

S azzal indult az ajtónak, nem kérve Grittitől az elbocsáttatást.

– Majd jőjj fel hozzám Memhet bég, az irásért; monda neki Fráter György.
Ott lakom a királyi várban.

– Az az, hogy te jösz fel én hozzám az irásoddal György barát, veté oda,
félre sem tekintve, a tolmács. Ott lakom a Rózsák hegyén a tuskóházban.

Azzal se nem köszönt, se nem szelámozott, kiment az ajtón.

– Bolond fejü ez! Mondá Gritti. Igazi vakbuzgó mozlem.

Fráter György elhallgatta a mit gondolt: «jobban ismerem én Memhet
béget, mint te! Ez a te árnyékod, a kiben egyszer keresztül fogsz bukni
s nyakadat szeged.»

Azzal ő is bucsut vett Grittitől s sietett a várpalotába, a kinevezési
okmányt latin szövegben megirni.

A mint elkészült vele, az összegyöngyölt pergament a csuhája belső
zsebébe rejtve, kezébe fogta a pálczáját, egy egyszerü vadkörtehajtást s
elindult a Rózsák hegyére a bég tuskóhajlékát felkeresni.

Memhet bég nem talált egész Budavárában s annak hostádjaiban sehol
magához méltó lakhelyet. Azok mind meg voltak már fertőztetve a gyaurok
lehelletétől. Hanem a «Rózsák hegyén» volt egy tuskóhajlék, melyet a
törökök tákoltak össze vastag faragatlan faderekakból, mikor az ozmán
felmentő sereg heteken át farkasszemet nézett a Gellérthegyen levő
németek ostromló táborával. – Az ostrom után ez üresen maradt: a tolmács
elfoglalta magának. Ott hált az esteli mosakodástól, a reggeli
ájtatosságig. Maga szolgálta ki magát, pedig a Dunáról kellett hordania
a vizet.

A tuskókalyibának kertelése is volt, hegyes sánczkarókból, s azon egy
nehéz tölgyfaajtó.

A hegy alatt lapultak meg hosszu sorban a külváros utolsó házikói,
többnyire szőlőmivesek, kapások hajlékai, egy vizmosás árka képezte az
ösvényt fel a hegytetőig.

Már messziről lehetett hallani az áhitatos üvöltést a tuskóhajlék
udvaráról: «Lá illa, il Allah: Mohammed razul Allah!»

Mikor Fráter György felkerült a kalyiba elé, annak a palánkja már tele
volt pajkos sihederekkel, a kik a sánczkarókra kapaszkodva, csufondáros
tréfákat üztek azzal az egy szál törökkel odabenn. Az izlámhivő pedig se
lát, se hall olyankor, a mikor ájtatoskodik. Nem törődik vele nézik-e,
hallgatják-e az idegenek? Nevetnek rajta? a nyelvöket öltögetik rá? Az
neki mind közönyös dolog. Ő csak a paradicsomot látja maga előtt, s
annak a gyönyöreit érzi előre.

– Eltakarodtok innen, léhütők! Kiálta Fráter György a pákosz
suhanczokra, s a pálczájával jó sort vert a hátaikra. Mit háborgatjátok
az imádkozót?

Lekergette őket a hegyről.

Maga pedig megállt a kerítés ajtajában s megvárta, mig Memhet bég végig
énekelte a szúrát. Egy a földre leterített tevebőr szőnyegen végzé az
ájtatosságát a török, hol térden állva s karjait az égfelé terjesztve,
hol arczraborulva s összeszorított ujjait az ajkaihoz értetve s aztán
csókot hintve nyugatfelé, a hol a próféta sirja van.

Mikor ennek vége volt, akkor belépett Fráter György a palánk ajtaján;
hanem elébb lehuzta lábairól a faczipőket s betakarta a fejét a
csuklyával. A fedetlen fő és a fedett láb tiszteletlenség jele a török
előtt.

A szokások megtartásáért szelámmal üdvözlé a bég látogatóját.

– Béke veled! monda a barát. Nem akartalak háborgatni, a mig imádkozol.

– Az izlámhivők nem imádkoznak soha, monda Memhet bég. Mi csak hitet
vallunk, Istent magasztaljuk, hálákat adunk. De sohasem könyörgünk
semmiért. Allah tudja azt jól, hogy kinek mire van szüksége, mert Allah
mindenttudó, meg is adja azt, a mit megérdemeltünk; mert Allah jósága
véghetetlen. Ha a világon nem adja meg – ő nála van a bölcsesség, –
megadja a paradicsomban. Azért a muzulmánnak tiltva van a könyörgés.
Mert megsérti az Isten jóságát, bölcsességét és hatalmát, a ki őt
tanitani akarja, hogy mit cselekedjék s azt véli, hogy ember könyörgése
megfordítja az Isten akaratát. A mi öröktöl fogva meg van irva, az
örökké megváltozhatatlan.

– Elismerem, hogy ez magasztos alaptétel az izlamvallásban.

– Ez az elismerés, téged mint keresztyén papot jobban ékesit a
drágaköveknél; mert saját magad ellen vallasz. Hisz a keresztyéneknél a
pap a közbenjáró az Isten és a halandó emberek között. S ezért azok a
papnak adót fizetnek. A ti papjaitok fényesek, kövérek és tudósok, az
izlám papjai rongyosok, tetvesek és ostobák. De Isten magasztalásában
kifogyhatatlanok. Ezekért a féregmarta papokért lettem én mohamedánná!
Azokért az aranyos papokért hagytam én el a keresztyén vallást.

– Rajtam ím nem látsz semmi aranyosat, szólt a barát egyszerű fehér
csuhájára mutatva.

– De alatta pánczélinget viselsz s a pánczéling alatt arany láncz van, a
király képével. Azt hiszed te Fráter György, hogy engemet is olyan
könnyen elámíthatsz, mint ezt a felfuvalkodott olaszt, azzal a mesével,
hogy neheztelsz a királyodra, a mért nem ültetett még egy püspöki
székbe. Hiszen te több vagy minden püspöknél és vajdánál. Te vagy a
királynak a tanácsadója. Te, ha akarod, fürödhetsz az aranyban, ha
akarod biboros hintóban járhatsz. De te többet akarsz annál. Ismerlek én
jól.

– Kölcsönbe esik. Én is épen oly jól ismerlek téged Memhet bég és pedig
még a tarnovi találkozás óta. Te Grittinek nem szolgája vagy, hanem
felvigyázója, a szultán megbizottja. Te Memhet bég nap-nap után, minden
éjjel egy kengyelfutót bocsátasz el lepecsételt levéllel Sztambulba, a
ki azt egyenesen a szultánhoz viszi, a nagyvezér tudta nélkül. És azt is
tudom, hogy te neked mindenkor szabad bejárásod van a szultánhoz. Egy
kis kerek rézlap van az övedbe dugva, annak az előmutatására minden ajtó
megnyilik előtted, még a boldogság aranykapuja is. Tehát tegyük le az
álorczáinkat s mutassuk meg egymásnak az igazi ábrázatunkat.

Memhet bég leült a földre, keresztbe vetve a lábait.

– Tehát mondd meg, hogy mi az én igazi ábrázatom; majd én aztán elmondom
a tiedet.

– Te buzgó muzulmán vagy.

– Te pedig buzgó keresztyén.

– És még sem egymásnak vagyunk ellenesei, hanem egy harmadiknak.

– Ki az a harmadik?

– A hitetlenség. Azok miatt szenvedünk lélekkárhozatot, a kik csúfot
űznek a vallásból és tagadják az Istent: akár Jehova, akár Allah néven.

– Lelkemből beszélsz. Én hétszer elolvastam az alkoránt, kilenczszer a
bibliát. De ki tartja azokat a lelkében? Ha két ember összevész, nem
egymást káromolja, hanem az Istent. A nép maga buzgó minálunk, tinálatok
már az sem istenfélő. A rút átkozódások üldöztek el hazám földéről
engem. A törökök kegyesebbek. A török paraszttól nem hallod, hogy a
prófétát szidná, mint a hogy szidja a messiást a magyar, a tót, az oláh.
Hanem aztán a mi felül van: a basák, a bégek: azok között nagy a
hitetlenség. Mikor magukra maradnak, bort isznak és elmulasztják a
mosakodást, a szuraéneklést, csúfot űznek Mahomet parancsolataiból.

– Mondsza csak Memhet bég, Gritti fiai izlámhiten vannak-e?

– A külső szertartás szerint igen.

– Hát szabad volt egy muzulmánnak keresztyén püspökké kineveztetni a
fiát?

Eddig csak nyugodtan ült a keresztbevetett lábain a tolmács, de erre a
szóra felugrott helyéből, az egész arcza meg volt dicsőülve a fanatismus
lángjától.

– A «morhud» vermében fog érte megégni! A hetedik, a legalsóbb pokolba
fog vettetni, a ki azt a csufságot elkövette úgy a prófétán, mint a
messiáson.

Fráter György kebléhez ölelé Memhet béget, az viszonozta az ölelést s
azzal mind a ketten megcsókolták egymásnak az arczát.

– Már most ismerjük egymásnak az igazi képét, mondá Fráter György.
Végezzük a hivatalos dolgunkat.

A tolmács meggyujtotta a függő mécsest; egy tuskó volt az asztal, a
melyen irni szokott, elővette az irószereit.

– Azonban én még ma nem ettem semmit, mondá a török.

– Magam sem. Mi a rendes vacsorád?

– Rizs, a mit magam főzök meg egy ibrikben.

– Arra most nincs időnk, sietős a dolog. Én megosztom veled az étkemet,
a mit magammal hoztam.

– Nem tudod, hogy muzulmánnak nem szabad ételt izlelni, a mit keresztyén
sütött?

– Az enyimet az Isten maga készitette.

Ezzel kivett a csuhája zsebéből a barát egy marék susinkát s a tuskóra
tette. Így hiják a magyarok azt a körte és almaszeletekből álló
csemegét, a mi a napfényen aszalódott meg.

– Ez az én rendes eledelem.

Ezt a töröknek is szabad megenni.

S a száraz körtét ropogtatva, elkészíték együtt a tuskóhajlékban azt a
nagy fontosságu okmányt, a mely korszakot képezett Magyarország
történetében: a Gritti-korszakot.

– Holnap viheti magával Gritti Sztambulba.

– Holnap? kérdé elbámulva a tolmács. Úgy tudom, hogy János király elment
vadászni s egy hétig vissza sem jő. A míg utána küldöd a kengyelfutódat
s az megint visszakerül, három nap beletelik.

– Három napot pedig veszedelem volna várni, mert az alatt minden veréb
csiripelni fog róla. Sohsem kerestetem én ezzel az irással János királyt
a velenczei mocsarak közt. Add ide azt a nádat.

S azzal Fráter György szép nyugodtan aláirta mind a «Johannes rex»-et,
mind a «Jankó Král»-t az okmánynak.

– Mit cselekszel? Hisz ez hamisság! rebegé elképedve a tolmács.

Fráter György nyugodtan törülte a sűrű hajához a tintás tollát.

– Ha csak ennyi teher nyomná az én lelkemet! – Egyébiránt majd meggyónom
úrnapján az elkövetett bűnt, de nem a király káplánjának, hanem a
királynak magának.

– Hallod-e te, barát, én még te tőled sokat fogok tanulni!

Egészen János király beleegyezésével történt az, hogy Fráter György
helyettesíté a névaláirását. A király nagyon szerette a kényelmet s
fejedelmi luxust űzött vele, hogy ő maga nem csak hogy a fejét nem töri
azon, miféle okiratokat bocsásson ki, de még a névaláirását is elvégzi
helyette más. Ő maga a kócsagvadászat után átrándult a közeli
Bakonyerdőbe szarvasvadászatra s azalatt a barát megirta a nevében az
összehivó királyi leveleket az országtanácsosokhoz, alá is irta, le is
pecsételte s szétküldözte utánuk «ibi, ubi». A király azalatt sok
dámvadat összelőtt.

A főméltóságok fel is jöttek Budára, két-három napi késéssel, a mi már
ősi szabadság a magyaroknál.

Erre a haladékra szükség is volt, hogy az alatt Gritti a fiaival,
Dóczyval, meg a hozzászegődött többi magyar főurakkal hajóháton jó
egérutat nyerhessen Belgrád felé.

A mint aztán a tanácsurak mind felgyülekezének a királyi várba, ott
Fráter György fogadta őket, eléjük téve a király megbizó levelét,
melyben őt hatalmazza fel királyi elhatározásainak közlésére. Nyilt
titok volt már, hogy a barát a királynak legbizalmasabb embere.

Ott volt Verbőczy, Bánffy nádor, Frangepán, a két Ártándy, Petrovics,
Athinay Diák Simon, Nádasdy Tamás, Laszkó Jeromos. Csak Czibak Imre
hiányzott, azt nem találta sehol a levél.

Fráter György sorba elmondá a királylyal megállapított kinevezéseket.
Minden egyes tételnél helyeslő köhintés volt a jó hatás kifejezése. Kiki
megkapta azt, a mi után szive vágyott. A vége felé jött a sor a
távollevő Czibakra. «Erdélyi vajda!»

Ezt is elismerő susurratió követte. Egyik úr azt suttogta a másik
fülébe: «előlépett, hogy üres helyet hagyjon maga után».

– Hát a nagyváradi püspökség? kérdezé Diák Simon türelmetlenül.

Mindenki azt várta, hogy erre Fráter György azt fogja mondani: «ez pedig
az én szolgálataim jutalmát képezi».

Nagy volt a meglepetés, midőn a barát azt felelé.

– Abban megmarad továbbra is Czibak Imre.

– És te neked mi lesz a hivatalod? apostrofálá Diák Simon.

– Én megtartom azt a czimet, a mit ti adtatok nekem, méltóságos urak,
maradok «Fráter György».

Hiszen czímezhette volna magát apátúrnak is, sőt a király belső
tanácsosának, hivathatta volna magát régi jó nemesi nevén: Utyessenovich
Martinuzzi Györgynek, de ő neki tetszett azt a gúnynevet elfogadni, a
mivel a háta mögött csúfolták: Fráter György.

– Azonban még egy új hivatalt is alkotott a király, mondá a barát, a
melynek az ország szükségét érezi, egy kormányzói állást.

Az urak már az első hallásra is megbokrosodtak.

«Kormányzó? – Mi lesz az?

– Hát ugyanaz a hivatal lesz, a mi volt Hunyady János, I. Ulászló király
és V. László idejében.

«Hohó! Lassan a testtel! Az Hunyady János volt!»

– Talán ismét akad ember, a ki ezt a hivatalt betölti, monda a barát.

«Ki az? Halljuk a nevét! Hadd süvegeljük meg.»

Mindenki bizonyosra vette, hogy Fráter György azt fogja mondani: «az én
vagyok magam».

No lesz arra nagy gúnykiáltás! «Hátrább az agarakkal, barát!» Mindenki
készítette magát a nagy kaczagáshoz.

Hanem aztán lett a szándékolt kaczagás helyett általános felhördülés,
mikor a barát kimondta a kormányzó nevét.

– A király Magyarország kormányzójául kinevezte Gritti Alajost.

– Grittit! A török renegátot! A dózse fattyát! A gyűrűkereskedőt!
kiabáltak össze-vissza.

Verbőczy komolyan szólt a baráthoz.

– György apátur! Nagyon kérlek, ne űzz tréfát belőlünk:
országtanácsosokból. Ez a móka nem illik se a te reverendádhoz, se mi
hozzánk.

– Uraim. Világosan és kereken beszélek hozzátok. Hogy kicsoda Gritti,
kívül és belül? a fölött én veletek nem ortályoskodom. Csak azt mondom,
hogy ő a szultán megbizottja. Mikor a szultán Mohács alatt szövetséget
kötött János királylyal, már akkor a király ott a padisah sátorában
megfogadta, hogy az ország kormányzatát Grittire fogja bízni. Ismételte,
midőn a Rákoson újból találkozott a szultánnal. Ez volt az ára a
koronának. Ez volt a föltétele annak, hogy mi most a budai várlakban
tanácskozhatunk. – Hát mit akartok? – A ki az ördöggel kezet szorít, ne
restelje, hogy kormos lesz a tenyere.

– De már azt, neadj Isten, hogy én nekem, Magyarország nádorának,
parancsoljon egy török pribék! kiálta Bánffy, haragosan dobva oda az
asztalra a tollas buzogányát.

– Meg hogy én nekem, az ország korlátnokának, szabjon törvényt egy
tudatlan idegen! szörnyűködék Verbőczy, a kiben elfulladt a szó a nagy
indulattól.

– Hát ebre bízták a hájat! kiálta Nádasdy. Én egy tolvaj alatt legyek
kincstárnok? Még Petrovics Péter, a király rokona is ilyen szókra
förmedt: «gyermek-e a király, hogy ilyen bolondságokat cselekszik?»

Leginkább fel volt gerjedve Frangepán György.

– Mit? Hogy én egy pogány töröknek, egy hitehagyottnak a kormánya alatt
viseljem az érseki tisztséget?

Fráter György úgy tett, mint a ki oltani siet a tüzet, csakhogy (talán
nem is véletlenül) víz helyett olajat talált rá önteni.

– Én azt hiszem, urak, hogy Gritti magától is be fogja látni, hogy a
midőn Magyarország kormányzói hivatalát elfoglalja, ugyanakkor a
keresztyén hitre vissza kell térnie. Ezt annyival bizonyosabbra veszem,
mert Grittinek saját kivánata az, hogy az első szülött fiát, atyjának
kedvenczét, egri püspökké nevezze ki a király.

Nem is olaj, de puskapor volt az a tűzre.

Hajh, hogy ugráltak fel az urak a székeikről! hogy ütötték ökleikkel az
asztalt.

– Azt a nyáladék kölyket! Azt az országos kurafit! Egri püspöknek!
Hahaha! Borinni, menyecskézni, káromkodni! De nem pontifikálni! Az
ebszülte fattya!

– Ha ez megtörténhetik, én rögtön kálvinista leszek! fogadkozék Nádasdy.

– S én feltűzöm a tornyaimra a kettős görög keresztet! lihegé Frangepán.

– Csillapuljatok le urak! beszéljünk nyugodtan, mondá Fráter György.
Üljetek le helyeitekre.

Ártándy Balázs nem akart leülni.

– Nem! Én nem akarok nyugodtan tanakodni! A kiben egy csepp magyar vér
van, az nem enged ilyen gúnyt az arczához vágatni! Ha tetszett a
királynak ilyen farsangi bolondságot kikoholni, lássa, hogy mi lesz
belőle? Én magamhoz veszem a hajduimat, s konczokra aprítom az egész
Gritti familiát. Tessék aztán Katalin királynak összeszedni a
darabjaikat, s csináljon belőlük gubernátort, vagy püspököt.

S már ekkor a kezében villogott a kivont kard. A többi urak is a
kardjaikhoz kapkodtak: általános volt a felgerjedés a tanácsban.

– Tisztelet, becsület a nemes haragnak! csitítá az urakat a barát.
Azonban dugjátok vissza a kardjaitokat a hüvelybe. Gritti még tegnap
elutazott a fiaival együtt Sztambulba, a szultántól utasításokat venni;
azt most össze nem apríthatjátok. Beletelik fél esztendő, míg visszajön,
azalatt csakugyan ráérünk higgadtan tanakodni a felől, hogy mitevők
legyünk? Kár nekünk most e miatt felkeverni az epénket.

Az a szó, hogy Gritti elutazott az országból: egyszerre végett vetett a
fellobbanó haragnak.

– Hát elutazott? kérdezi Verbőczy. Akkor talán vissza sem tér többet.

– Az egészen mi rajtunk – ti rajtatok – függ, hogy vissza ne térjen,
mondá Fráter György. De már most arra kérlek benneteket, hogy miután
nincs a kezetek ügyében az, a ki ellen tüzeskedtek, hallgassatok ki
engem egész nyugodtan. Én azt épen nem tanácslom tinektek, hogy a török
szultán megbizottját gorombasággal illessétek. Szegény Lajos király
példája, nemzetünknek nagy veszedelme Mohács alatt eléggé megtaníthatott
bennünket arra, hogy a török szultán az ő képének viselőjeért rettenetes
boszút tud állani. Ellenben, ha megtartjuk a vele kötött szövetséget, a
hogy illik, akkor a török szultán nagylelkűségét meg lehet találni, a
vezértanácsosainak a hajlandóságát pedig meg lehet vásárolni. Én is azt
kivánom, hogy Gritti ne térjen többé vissza Magyarországra.

Ezzel a nyilatkozatával úgy a hogy lecsillapítá a felháborodott
indulatokat a barát.

– Tehát add elé a te szándékaidat, hivta fel Verbőczy.

– Olyan szót hallottam köztetek, hogy «gyermek-e a király?» A király nem
gyermek, hanem a nemzet az. A ki nem bir a maga lábán járni, hanem ölben
hordatja magát. Azt mondja az irás: «semmit sem utálok úgy, mint a
kevély koldust». Mi egyebet sem teszünk, mint koldulunk, egyik része a
nemzetnek a németnél koldul, a a másik a töröknél. Mind a kettő minket
gázol a lába alá. Hasonló a sorsunk a kutyáéhoz, a kinek az asztal alá
dobálják a konczokat; de ha az abroszra meri feltenni a fejét, az orrára
ütnek. Mit koldul örökké a magyar nemzet? Nem vagyunk-e mi még most is
erős, derék nép? Csak volna, a ki lelket öntsön belénk. Pattagó szóval
el nem verjük az ellenséget. Ha mi magunk a tíz körmünkre állnánk s
kivívnánk a hódoltság alul magunkat, a mivel Bécs leigázott, nem
szorulnánk a török segítségre. S ugyan mi kellene hozzá! Csak épen az a
buzgóság, a mit itt találtam, midőn Lengyelországból küldetve Zápolya
által, keresztül jártam az országot. Nem állíttattatok-e akkor fegyveres
dandárokat elő, ti Ártándiak, te Athinay Simon és a Drugethek? Nem
vertük-e széjjel azokkal a németek hadait? Hát a mit egyszer tudtunk, ne
tehetnők meg újra? Mindegyikünk magára vállalhat egy vidéket a melyben
ismerős s ott fegyveres erőt gyűjthet: Nádasdy a Dunántúl, Frangepán a
Szerémségben, Petrovics a Bánságban és Bácskában, Czibak az Alföldön,
Athinay, Ártándy a Felvidéken, Laczkó a Szepességben. Én magam Erdélyt
vállalom, a székelyekkel együtt. Magam jótállok hat-nyolczezer emberről.
Ha a többiek is így buzgólkodnak: fél esztendő alatt lesz ötvenezer
harczos a király zászlói alatt s akkor aztán egy kézcsapással
visszaszerezzük Kassát Serédytől, Trencsént Kacziánitól, Esztergomot
Váradytól, Palotát Mórétól, Szigetvárt Török Bálinttól s urai leszünk az
országnak. Akkor aztán azt mondhatjuk a török szultánnak: «csókoljuk a
kezedet az eddigi szép segítségért, de már most nem kérünk többet a
besliákból és jancsárokból s köszöntetjük Gritti uramat odahaza».

Ez a beszéd nagyon tetszett a főuraknak. Mind fellelkesülve fogadkoztak
rá, hogy elvállalják a feladatot.

Csak a sokat tapasztalt Laszkónak volt ellenvetése.

– Ez mind jó volna urak, csakhogy a mai világban már a régi hadi
praktikával nem lehet boldogulni. Én jártam Bécsben, ismerem Ferdinánd
hadi képességét. Ő neki, a Török Bálint-féle portyázó dandárokon kívül
derék rendes zsoldos ezredei is vannak, tábori ágyui, betanult jó
pattantyusokkal. Nekünk ezekkel hasonló sereget kellene szembe
állítanunk, a nagy szám, a vitézség nem győz; hanem a jó hadi rend és
fegyverzet. Ahhoz pedig először is pénz kell.

– Magam is rendes zsoldban tartott seregre gondoltam, szólt Fráter
György. Jól felfegyverzett, ágyúkkal ellátott csapatokra. A hozzá való
pénzért sem kell a szomszédba mennünk. Kitelik magunktól. Én a magam
részéről felajánlok ötvenezer aranyat, melyet fél év alatt a hadi
pénztárba leteszek.

Az urak egy része gúnyosan mosolygott.

– Honnan veszed te ezt az ötvenezer aranyat Fráter György? kérdé szelid
lenézéssel Verbőczy.

– Az az én tudományom. Ti is vegyétek elő a magatok tudományát s
hozzátok össze a másik ötvenezeret.

A pénzkérdés pedig mindig olyan thema volt a magyaroknál, a mi jelt
adott az asztalbontásra. Ez az olaj tengerre. Mind azt mondták «jó lesz!
meg lesz!» de elkezdték az óráikat nézegetni. Valamennyinek volt valami
sürgős mehetnékje. In theoria mindnyájan elfogadták a barát terveit, s
aztán azt határozták, hogy holnap fognak határozni.

Verbőczy jámbor gonoszkodással kérdé Fráter Györgytől:

– És te mikor szándékozol Erdélybe lemenni?

– Ma!

Azzal fogta a székéhez támasztott pálczáját s otthagyta az úri
társaságot.

Szavának állt. Még aznap elutazott Erdélybe. A királynak megizente, hogy
ott vár reá Kolozsvárott. Az is utána költözött. Zápolya ugyan őrizte a
lábait attól, hogy Buda várába belépjenek, s a sok felfortyant tanácsúr
mind az ő nyakába rohanjon, pogány zsinatot csinálni Gritti miatt.
Erdélyben bizton érezhette magát, oda nem terjedt ki Gritti
kormányzósága.

Erdély is tele volt Zápolya ismerőseivel, azok között voltak jók is,
rosszak is. De a jók igazán jók voltak, jó vitézek, jó barátok. A
papokkal sem volt annyi baja, mint Magyarországon. Statileo püspök
türhető kedélyű úr volt, a magyar urak között pedig nagyon el volt már
terjedve a protestantismus, templomaik is voltak már.

Fráter György pedig komolyan hozzálátott a hadszervezéshez és az
aranycsináláshoz.

Akárhogy nevettek rajta a budai urak, hogy Fráter György feltalálta a
«leo ruber»-t, melylyel alchymia útján aranyat lehet csinálni; – hát
persze, hogy feltalálta.

Ócska pandekták nyomán rájött, hogy a régi rómaiak idejében gazdag
aranybányamívelés volt Dácziában s addig kutatott, fürkészett és
turzott, míg szerencsésen rátalált a verespataki aranytermő hegyre.

Szerémi György irja a maga classicus latinságával:

«Deo adjuvante inveni vobis aureum montem Transilvaniam… Nunc estiam
illa «banya» aurea producit bonum aurum, attamen prius Rex Joannes
inceperat fodere, et Deus sibi commiserat sibi invenire.» (Isten
segítségével találtam nektek aranyhegyet Erdélybe… Most is terem az az
aranybánya jó aranyat; azonban János király kezdte el ásatni és Isten
megengedte neki, hogy magának megtalálja.)

Verespatakon mindjárt olyan gazdag telérre találtak, hogy tíz, tizenkét
fontos termésarany nem volt ritkaság. Az ekként nyert aranyat azután
Fráter György pénzül kiverette a saját titkos pénzverőgépein, melyeket
nagyenyedi házában egy mély pinczében tartott elrejtve. Azt a
ravaszságot is követte, hogy nem magyar, hanem lengyel aranyakat
veretett. Nagy gondjának kellett rá lenni, hogy semmit az urak ebből meg
ne tudjanak; mert különben a vajdák azt a bányát is lefoglalták volna: s
abból sem látott volna a király egy aranyat sem. A becsületes embernek
úgy kellett lopni a pénzt a király számára – a tolvajok háta mögött.

Ezenközben egy rendkívüli véletlen eset is a kezére játszott Fráter
Györgynek, a mi eképen történt.

Emlékezünk rá, hogy Budavár ostroma alatt egy Kristóf nevű német fiatal
ember szökött át a magyarokhoz a német táborból, a ki elárulta a János
király elleni áruló cselszövényét a magyar főuraknak. Akkor ezt az ifjut
a király jól megjutalmazá, s aztán Gritti Alajos szolgálatába fogadta s
Sztambulba utazván, oda is elvitte magával. Ez a Kristóf diák, a milyen
könnyű szívvel átállt magyarnak, ép olyan hirtelenséggel kitért töröknek
is; lett belőle muzulmán. Meg is kapta a jutalmát. A nagyvezér kinevezte
őt teszkeredzsinek, s a szultán fényesen felruházta.

Gritti Alajos, Sztambulban időzése hatodik hónapjában ezt a meghitt
emberét bízta meg azzal, hogy Törökországból titokteljes leveleket
hozzon be Magyarországba. Azok között volt egy János királyhoz is.

A fiatal pribék, a kit a török nevén Zülfikár bégnek hivtak,
ügyességénél fogva gyorsan megtanult ráczul s annálfogva igen könnyen
utazott mindenütt; mivelhogy mind Törökországban, mind Magyarországon
nem volt már falu, a hol ráczul ne értettek volna.

Midőn azonban Szegedre megérkezék, ott megtudta, hogy János király
Erdélyben van. Ő is azonnal útját fordítá s ellovagolt a Maros mentén
Erdélybe, s ott megszállt Nagy-Enyed városában. És úgy esett, hogy a
mely gazdához éjjeli szállásra betért, az épen szász volt. A török
vendég tiszteletére még több szász atyafi odasereglett, kiki hozott
magával egy czinkancsóban bort, mivelhogy a szászoknál az a dicséretes
szokás uralkodott, hogy minden vendég a maga borát issza; a házi gazda
elég ha a gyertyát adja ingyen a lakomához.

A szászok, a magok nyelvén beszélve, sajnálták, hogy a vidám török
ifjuval nem diskurálhatnak; de még inkább, hogy azt, török vallása
tiltván, egy ital borral meg nem kinálhatják.

Az ifjunak pedig ott állt a háta mögött a Belzebub, a ki beletaszította
a verembe. Nem tudta lakaton tartani a száját, csak kikottyantá, hogy
tud bíz ő a szászok nyelvén, s bortól sem iszonyodik.

Erre aztán még jobban megszerették, sorba kinálták a kancsóikkal, mind
addig, míg a legénynek a bor egészen feloldotta a nyelvét s bolond fővel
mind elmondá, hogy ő kicsoda, micsoda? hogy elébb Ferdinánd király
katonája volt, azután Jánosé lett, most a szultáné.

A pribék, kótyagos fővel mindent elbeszélt az atyafiak előtt s nagyokat
nevetett hozzá. Neki tréfa volt az egész élet. Egyik táborból a másikba
átszökni csak afféle diákkaland, mint mikor az ember a kocsmáros elől a
bor árával elillan; hitet, nemzetet változtatni nem ment nála nagyobb
számításba, mint maskarát játszani: Tyll Eulenspiegel volt a mintaképe,
a kit utol akart érni.

A szász atyafiak azonban nagyon kevés fogékonysággal birnak a tréfa
iránt.

A házi gazda becsületes czéhbeli mészáros volt. Egyszer csak
közbemordult.

– Gott sei bei uns! Te pernahajder pribék, te fukszsventzer! Hiszen te
rosszabb vagy a veresingeseknél. Hát elárultad a királyodat? Megtagadtad
a nemzetségedet? Eladtad a Jézusodat? No hát «ne» üssön beléd a mennykő,
a hogy megérdemlenéd. Nem kivánom, hogy beléd üssön, mert jó keresztyén
ember vagyok.

S azzal a jó keresztyén ember úgy vágta a fejéhez a pribéknek a nehéz
czinkancsót, hogy az menten lefordult a székről, s egyszerre
félrenyaklott a feje.

Az atyafiak aztán felszedték a földről a czimborát, s próbálták
helyreállítani a fejét; biz az csak félredült megint.

Elég volt annak az az egy ütés, a melylyel a mészáros mester megkimélte
a magas mennykövet attól a fáradságtól, hogy a hitehagyotton az itéletet
végrehajtsa.

– No ez tiszta munka volt sógor uram! mondták a hüledező vendégek a házi
gazdának. Ez nem eszik több piláfot a szultán bográcsából!

De mit csináljanak már most a szultán agyonütött kengyelfutójával?

Azt csinálták vele, hogy szekérre tették, szalmával betakarták, kivitték
a város végire, ott volt egy elhagyott ó kut, abba bele dobták.

A corpus delicti hát el lett volna takarítva.

De mi történjék a levelekkel, a miket a kengyelfutó magával hozott? s
melyek egy táskában voltak elzárva. Azok a királynak szólnak és más
főuraknak, a többek között Fráter Györgynek. Ha azokra a török szultán
választ nem kap, nyomoztatni fogja a küldönczét, hogy hová lett? Kisül,
hogy Enyeden veszett el. Akkor nagy baj éri nemcsak a várost, de az
egész királyföldet. A szultán rájuk ereszti a krimi tatárokat s végig
pusztíttatja az egész tartományt.

– Megálljatok csak, mondá a mészáros, a ki a bajt szerezte, fordítok én
ezen a veszedelmen. Most épen itt tartózkodik közöttünk az a fehér
barát, a kiről azt mondják, hogy János királynak a mindenese. Házat is
vett a városban, a minek a kapuja egész nap zárva van. Senki sem tudja,
mit mívelnek ott benn, csak azt hallják a szomszédok, hogy éjjel-nappal
zuhog valami a föld alatt. A barát minden vasárnap lejön a templomba és
misét mond, azután pedig gyóntat. A pápista templomban most nincs pap, a
mióta valamennyien az új hitre térünk. Hát én jövő Úrnapján felmegyek a
templomba s elviszem magammal azt a táskát. Azután meggyónok a barátnak.
Megvallom neki, hogy egy pribéket, keresztyéni felindulásomban
véletlenül agyoncsaptam, a leveleket pedig átadom neki. A papnak esküje
tartja, hogy a gyónás titkát megőrizze és tovább ne adja. E szerint én,
egy heti bőjtölés és kétszáz miatyánk elmondása mellett megkapom az
absolutiót, a mire különben, mint lutheranusnak, nincs is különös
szükségem; de hát ha megvan, nem árt. A levelek pedig eljutnak a maguk
helyére, hová a szultán által küldve voltak. S a szászok békében
maradnak.

– Nagyon okos ember kend, sógor! Nem hiába van az ökörfej a czímerében!

S a mészárosnak az okoskodása egészen helyes volt. A gyónás révén
megkapta Fráter György a Gritti által küldött leveleket. Az ő dolga volt
azután, hogy azokat rendeltetésük helyére elküldözze.

Csakhogy azt Fráter György nem cselekedte.

Három levél volt a táskában. Az egyik szólt ő neki magának, a másik
János királynak, a harmadik Laszkó Jeromosnak. Gritti czímeres
pecsétjével volt lezárva mind a három.

Legelőször is saját levelét bontotta fel.

Abban rövideden értesíté Gritti, hogy a szultán helybenhagyta
kormányzóvá kineveztetését, s mihelyt a szükségeseket megkapja, azonnal
sietni fog Budára. Pénzt tartson készen, mert sokra lesz szükség.

A János királyhoz szóló levelet minden aggság nélkül bontá fel a barát.
Erre rég fel volt szabadítva.

S ugyan jó, hogy az ő kezébe került ez a levél, nem János királyéba! Azt
tudatta Gritti a királylyal, hogy Sztambulban nagy események készülnek.
A szultán oly dologra határozta el magát, mely az egész világot meg
fogja rendíteni. Ebben a munkában János királynak is nevezetes
osztályrész fog jutni. Azért igyekezzék Budán az országtanácsot előre
elkészíteni rendkívüli cselekedésekre és hazafias áldozatokra. Sok
katonát gyűjtsön. Nem sokára ő is meg fog érkezni.

Ha a király ezt a levelet elolvassa, bizonyos, hogy nem megy vissza Buda
várába, hanem ott marad Erdélyben. Azt az örömnapot, a melyen Gritti
Alajos be fogja magát mutatni Budán az országnagyoknak, mint a szultán
által megerősített kormányzót, János király szivesen átengedte a
kalendáriumi «szökő napok» közé.

Ezt a levelet egyenesen a tűzbe lehetett dobni.

A harmadik levél szólt Laszkó Jeromosnak. Ez három pecséttel volt
lezárva.

De hátha a hét gelsei ördög ült volna azokon a pecséteken, nem nyitotta
volna-e fel a levelet Fráter György?

Tudta jól, hogy főbenjáró bűn a másnak szóló levelet feltörni; de a ki
politikát csinál, annak nem irtak törvényt a Sion hegyén.

S nagyon jól lett megjutalmazva – a bűne.

Csodadolgokat tanult meg Grittinek Laszkóhoz irott leveléből.

Hogy ez a két uraság már Laszkónak legelső sztambuli útja alkalmával
messzeható terveket koholt ki egymással.

«János király csak kitömött báb, a kit a népnek felmutatnak, s nevében
cselekesznek. Mikor betelik az ideje, akkor félredobják».

«Gritti egyenesen Magyarország koronájára vágyik, s Laszkónak a
nádorispánságot igéri».

«A szultán még ez idén rengeteg nagy táborral fogja megtámadni Ferdinánd
királyt, elfoglalja tőle egész Magyarországot, s ostrommal beveszi
Bécset».

«Ezzel egyidőben Zápolya Jánosnak Esztergom várát kell megostromolni s a
primástól elfoglalni».

«Fráter Györgynek oda kell igérni az érsekprimási széket, hogy a királyt
ösztönözze».

«Az ostrom hevében a kézrekerült primást a dühöngő katonák kivégzik.
Helyébe rögtön behelyezi a király Fráter Györgyöt».

«Ezért aztán a római pápa excommunikálni fogja mindakettőt».

«Az excommunikált királyt elhagyja az egész ország.»

«Akkor azután jöhet a földönfutó király helyébe Gritti.»

«Ennek az egész tervnek a keresztűl vitelére meg van nyerve maga a
nagyvezér, Ibrahim. Meg van nyerve szép asszony által, a kit viszont
Gritti fia tart meghódítva. Az a szép asszony a szultán leánya, Ibrahim
kedvencz neje».

«A szultán azt cselekszi, a mit Ibrahim mond neki. Szolimán csak egy
játékbáb a nagyvezér kezében, a minőt a persa szemfényvesztők dróton
rángatnak».

E levél olvasása után Fráter György a felhőkön ült s onnan nézett le a
földre.

Minő veszedelmes ármánynyal van átszőve ez az ország!

Két vakmerő kalandor hogy alkuszik meg egy nemzet sorsa felett!

Emlékezett rá, hogy még az ellentáborból is figyelmeztették János
királyt Laszkó megbizhatlanságára. Maga a Ferdinánd-párti Thurzó Elek
azt irta a királynak: «csodálkozunk rajta, hogy tudtad ezt az embert
olyan nagy méltóságra emelni? – a ki ugyan jó ivó, kurafi, részeges,
kártyás, csélcsap!»

Ezt a levelet elrejté a csuhája legtitkosabb zsebébe.

Valamikor lehet még ebből a levélből sok mindenféle: – fegyver, – paizs,
– halálitélet, – megszabadulás.

Ennek a levélnek a feltörését bizony nem gyónta meg Fráter György
senkinek: – jó cselekedet számba vette.

Mégis derék ember, okos ember volt az a szász atyafi, a ki a pribéket
agyoncsapta!

Tehát ez a sors vár jó Magyarországra! Egy Gritti-dinasztia. Alapítója
egy korcsszülött, a velenczei dózse törvénytelen sarja, egy hitehagyott
kalandor, törökké lett renegát; de töröknek is hitetlen: a szultánnak és
a nagyvezérnek kegyencze, a kihez feleségül adták a szultánnak
valamelyik bajrámünnepi háremhölgyét. Az lett anyja két fiúnak, a kik
méltó ivadékai nemzőiknek, az egyik tizennyolcz, a másik tizenkilencz
esztendős, romlott minden csepp vérük, istentelenség minden gondolatjuk!
verekedők, méregkeverők, nőcsábítók, iszákosok, a kik előtt nincs semmi
szent, se földön, se égben. Rablott templomi kelyhekből isznak az ördög
tiszteletére s apácza-kolostorokat fertőztetnek meg dobzódó
tivornyáikkal. S ezekre fog szállni Magyarország koronája.

Ha ezt megtörténhetőnek hitte volna Fráter György, kétségbe kellett
volna esnie az isteni gondviselés fölött.

De hát van egy régi közmondás: «jobb az Isten száz papnál.» Még ez mind
nincs elvégeztetve.

Most már azon volt a barát, hogy János királyt visszaédesgesse Budára.
Aranyosvidéki székelyekből válogatott ki a számára udvari ajtónállókat,
a kik mind óriások, herkulesek: s a nagy testben hűséges lélek lakik.
Tizenkét ilyen székely legény meg tudja védeni a királyt minden
orgyilkostól, ha sereggel jönnének is.

A királynak elébb ott kellett lenni Budán, mint Gritti Sztambulból
visszaérkezik.

Fráter György a kivert aranyakat is magával vitte, jó őrizet alatt. Egy
átalagban elfért az egész: sok arany kis helyet foglal el.

Mikor Budára megérkezének, sok hintóval, szekérrel és vezeték lovakkal,
melyek mint a király kiséretéhez tartozók, a királyi palota istállóiban
lettek elhelyezve: csak jön ám hirtelenében Fráter Györgyhöz a
lovászmester jelenteni, hogy nincs se egy szál széna, se egy szem zab az
egész istállóban és félszerben.

Nyomban utána jön az udvari szakács, lamentálva, hogy üres minden
éléstár, s a konyhában nincs egy hasáb fa, a melylyel tüzet rakjanak.
Egyidejüleg a pinczemester is szörnyűködött, hogy a hordók mind üresek:
nincs bor! A királynak nem lehet Budavárában ebédet főzni! Épen, mint
dicső emlékezetű Dobzse László és II. Lajos király idejében.

Fráter György kérdőre vonta a várnagyot.

Még mindig Szente uram viselte ezt a hivatalt, még inkább megviselte ez
a hivatal őtet. Nyolczvan éven túl volt már a derék ember, egy foga sem
volt már, ha megszólalt, az sirás volt inkább, mint beszéd. (Szerémy, a
ki minden alkalmatos magyar nevet latinra fordított: «Tranquillus»-nak
nevezi a jó urat.)

– Jaj szent atyám! pogány gazdaság folyt itten, a mióta a király elment
Budáról. Elhordtak innen mindent, a mi csak megmozdítható volt. Nyilván
azt hitték az urak, hogy a király sohasem tér vissza Erdélyből. Egyik
nap a nádorispán rontott rám, másik nap a kincstárnok, aztán meg a
főkapitány; a Vojvodics (Laszkó) épen beplántálta magát a királyi várba,
olyan lakzit csaptak itt az Ártandyakkal, meg a Diák Simonnal, mindent
felzabáltak, torkukra eresztettek: énekeltettek, virgináltattak, a
hegedüs diákkal verseket mondattak, leányokat sikongattattak, hogy az
csupa lélekkárhozat volt. Addig odább sem mentek, a míg az utolsó ejtel
borban tartott. Ha én felszólaltam, kilöktek, leszidtak. Magam sem
láttam már két hét óta színét sem a főtt ételnek, csak úgy lóg a lábam a
csizmaszárban.

– Jól van öreg. Azért ne sírj! Majd segítünk ezen.

Fráter György felment a királyhoz jelentést tenni a talált állapotokról.
Ezt már mégis megsokalta a király s első indulatában rögtön egy új
hivatalt teremtett: Budavár főtiszttartóságát, s erre kinevezte Fráter
Györgyöt, a mit a barát el is fogadott.

Volt tehát már egy nyilvánságosan bevallott hivatala, a mit nem kellett
titokban tartania. Meg is felelt annak erélyesen. Rövid időn úgy el volt
látva a királyi vár élelmi szerekkel, az istálló szénával, abrakkal, a
pincze jó borokkal, mintha nagy megszállás elé készülnének. Az urakat
nem érte semmi szemrehányás a furcsa gazdálkodásért. Nagyobb dolgokat is
el kellett tűrni a királynak a híveitől.

A mint a konyha és a pincze rendben volt a királyi várban, rögtön meg is
jelenének az ország tanácsosai a királynál. Együtt voltak valamennyien a
minapi tanácskozás részesei.

A lakoma után, midőn a király délutáni álomra visszavonult, áthívta
Fráter György az urakat a saját szobájába.

– Hát, urak, én elvégeztem, a mit magamra vállaltam. Erdélyben készen
áll hatezer zsoldos katonám, a derék Kun Gothárd vezetése alatt, a hadi
költségekre pedig elhoztam magammal az igért summát. Itt van ötvenezer
arany. Abban a kis hordóban ott az ágyam mellett. A ki nem hiszi, hogy
arany van benne, próbálja felemelni.

A ki csak megpróbálta, egy sem birt vele, az a kis hordó többet nyomott
három mázsánál.

– Hát már most mondjátok el ti is, hogy hát ti mit fundáltatok ki ez idő
alatt?

Az urak egymás szeme közé néztek s aztán unisono nagyot nevettek.

De bolond ez a barát, a ki azt hiszi, hogy a mit az ember szörnyen
felfogad, azt szépen meg is teszi.

Ki sem tették azóta a lábukat Budavárából. Se pénzt, se katonát nem
szerzett senki.

– Hiszen nincs a török a hátunkon! mondá Athinay.

– De majd mingyárt a hátunkon lesz, szólt Fráter György. Hát még nincs
hiretek róla, hogy két-három nap multán itt lesz Gritti Budán?

– No hát csak hozza ide a borotvált fejét, hetvenkedék a
harminczadbérlő. Majd megtudja, hogy mire jó a gerezdes buzogány.

– Hát egy szóval, ti urak semmi egyébben sem serénykedtetek, minthogy
János király pinczéjéből kiittátok a borokat? – No hát váljon
egészségetekre. Most megint tele a pincze. Én vagyok a tiszttartó.
Szivesen látlak benneteket lakomára.

S aztán nem beszélt velük többet országos dolgokról.

Pedig azok most már szerettek volna rátérni a komoly tárgyra. Faggatták,
hogy mit tud? Mi hir érkezett Sztambulból? Mit hoz Gritti? De Fráter
György nem volt okos beszédre birható.

– Nem tudok semmit. Én barát vagyok. Én csak imádkozni tudok. Annyit
tudok, a mennyit a királytól hallottam, hogy Gritti jön.

(Pedig a király nem tudott arról semmit. Dehogy mondá ezt meg neki
Fráter György.)

Laszkó Jeromosnak nagyon furta ez a dolog a fejét.

– Igen csodálkozom rajta, hogy engem sem értesített senki Gritti
jövetele felől.

– Olyan jó barátságban vagy te Grittivel? kérdé ártatlan képpel Fráter
György.

Laszkó akkor vette észre magát, hogy rossz szot szalajtott ki a száján,
s elkezdett ötölni-hatolni.

– Nem Grittivel egyenesen, hanem a tolmácsával, Memhet béggel, az még
Lengyelországból ismerősöm.

Fráter György megvakargatta a szőrös fülét, a miről nevezetes volt s
mosolyogva nézett Laszkóra, a mitől az egész fülig vörös lett. Ha tudta
volna, hogy Gritti levele ott fülel a barát csuhája zsebében!

Fráter György az ország tanácsurainak elejtett szavaiból, czélzásaiból
azt vette ki, hogy ők az egész Grittit nem veszik valami komolyan, azt
hiszik, hogy ugyanazt a tréfát produkálhatják majd vele, a mit Lajos
király idejében, a rákosi és hatvani országgyűléseken rendeztek, a hol a
nádort, országbirót megugratták s a kertek alatt menekülni kényszeríték,
meg a mikor Szerencsés Imrét az ablakon át való bucsúvételre
ösztönözték. Mit nekik ez az olasz kalandor? – Csak úgy fitymálva
beszéltek róla.

No, de hát saját kárán tanul a magyar! Ha ugyan tanul?

Rövid időn János király megérkezte után Gritti Alajos is elkövetkezett
Buda alá.

Tizenkét gályával jött fel a Dunán, melyeket bivalyok vontattak víz
ellenében. Mind annyinak az árboczán az ozmán félhold és csillag
diszítette lobogó.

A Kelenföldön kötöttek ki s ott partra szállának.

De Gritti nem úgy tett, a hogy a magyar főurak számítának reá, nem ment
fel a várba, rendes palotájába, hanem odalenn tábort üttetett s sátor
alatt maradt. Kétszáz janicsárt és besliát hozott magával kiséretül.

Még ez nem olyan nagy haderő, hogy a várban lakó főurak hajdui és
huszárjai meg ne birkózzanak vele.

Azonban Gritti, a megérkezése utáni reggelen, dob és trombitaszó mellett
kihirdetteté, hogy minden embernek, a ki az ő zászlói alá rendes zsoldba
akar állni, előre megfizeti a hópénzt: három forintot a gyalogosoknak,
négyet a lovasoknak.

Rendkivüli hatást idézett elő e hirdetéssel. Özönlött a sátoraihoz a sok
kiéheztetett, elzüllött nép, a kifosztott, kizsarolt földönfutók.
Ezerével álltak a zászlói alá. A káplárok görnyedő termettel hurczolták
a zsákba rakott piasztereket a katonáik számára. Csak úgy dült a pénz! S
a pénz komoly dolog!

És Gritti rögtön hozzáfogott a zsoldos katonák felfegyverzéséhez,
puskát, kardot, kopját hozott eleget a burdzsellákon s a zászlóaljakba
osztott csapatokat ott gyakoroltatta a tágas Vérmezőn, a király és a
magyar főurak szemeláttára.

Egyszer aztán a király megsokalta a dolgot: leizent a sátorban tanyázó
Grittihez, hogy jőjjön fel hozzá a várba egy szóra.

Gritti azonnal engedelmeskedék a király parancsolatának s visszaizent,
hogy még ma déli harangszóra megteszi a látogatását a királynál.

De ugyan furcsa parádét csapott ennél a tisztelgő látogatásnál!

Ő maga pánczélingbe öltözve, sisakosan, lóháton: előtte, utána kétszáz
janicsár, puskával, karddal; közben két kerekes-ágyú, melyet
komparadzsik követtek égő kanóczczal a kezükben.

A jó Szerémy, ezt a felvonulást látva, ijedten mondá az országtanácsba
összehivott uraknak: «vigyázzatok, mert bizony ott hagyjátok a fejeteket
a királylyal együtt ennek a pogánynak a kezében».

Gritti Alajos, a két fiától, Dóczytól, Batthyányitól és a többi
hozzászegődött magyar főuraktól környezve, azonkívül testőrtiszteitől
kisérve, ment fel a király elé.

A király a trónteremben fogadta őt, a főméltóságok gyülekezetében.

Már az első megszólalásnál meglepé Gritti a jelenlevőket az által, hogy
minden tolmács nélkül, magyar nyelven beszélt a királyhoz. – Azon idő
alatt, hogy távol járt, minden könyv segítsége nélkül, csupán a kisérő
magyar főuraktól megtanulta a magyar nyelvet. Ezzel bizonyítá, hogy
komoly szándéka megöröködni ebben a hazában.

Megadta a királynak a teljes tisztességet, két tenyerét mellén
összetéve, török szokás szerint, háromszor meghajtá a fejét egész
térdig, azután büszkén kiegyenesedék s az övébe dugott függőpecsétes
levelet átnyujtá Zápolyának.

– Üdvözöllek trónusodon, felséges király, I-ső János! Isten tartson meg,
s növelje meg az árnyékodat. Ime, kezedbe teszem a fölséges Szolimán
szultán, a mi kegyurunk, athnáméját, melyben az általad történt
kineveztetésemet, Magyarország kormányzójává, megerősíti.

Az elégedetlen főurak mind a királyra néztek, tőle várták, hogy mit fog
erre válaszolni.

Zápolya zavarban volt. Fráter György tudatá ugyan vele, hogy a
kinevezési dekrétumot az ő nevében aláírta s átadta Grittinek, ez az ő
hallgatag beleegyezésével történt. De mégis a király tekintélyét fenn
kellett tartania.

– Én a felséges szultán athnáméját hódolattal fogadom; de mégis azt
kívánom tudni s ezért idéztelek ide, hogyan van az, hogy a midőn én, a
koronás király, Budán vagyok, te nem jösz fel a várba hozzám,
megérkezésedet bejelenteni, hanem hadakat toborzasz, pénzt, fegyvert
osztogatsz s gyakorlatokat tartasz a vár alatt? Akarom tudni, hogy
király vagyok-e én Magyarországon, vagy nem?

Ez a férfias beszéd tetszett a magyar tanácsosoknak.

– Bizonyára te vagy a király, felelt nyugodtan Gritti, és én térdet,
fejet hajtok előtted. Ámde én nem tudtam, hogy te jelen vagy budai
váradban.

– Hiszen fel van a vár tornyára húzva a czímeres zászlóm, s a király
takarodóját fúvják a trombitások reggel, este a bástyákon.

– Én nem a zászlókból és a trombitásokból tudom meg a király hollétét,
hanem az őt körülvevő hadseregből. Hát hol van a hadsereged?

Erre a király nem tudott mit felelni.

– Itt látom körülötted az ország főkapitányait mind egy gyülekezetben;
de hol vannak a dandáraik? a bandériumaik? a csatáik? Egyetlen
zászlóaljat sem látok, se gyalog, se lóháton. Hol vannak?

Erre meg az urak nem tudtak mit mondani.

Ekkor aztán Gritti fordult támadóra.

– Hát már most én kérdezem tőled, János király, mire használtad fel
királyi hatalmadat azóta, hogy én megírtam neked sürgős levélben a
szultán elhatározását?

– Én nem kaptam semmiféle leveledet, hebegé a király.

– A mit Zülfikár bég, kengyelfutó által küldtem?

– Én nem láttam a te Zülfikárodat.

– Az egykori Kristóf diákot, Roggendorf táborából.

– Úgy éljek, hogy Kristófról sem tudok semmit.

Gritti Alajos Laszkó Jeromosra nézett; az némajátékkal mutatta, hogy ő
sem kapta meg a levelét; Fráter György pedig áhitatosan fölnézett az ég
felé, mind a két kezét csuhája alá dugva.

Most már aztán haraggal tört ki Gritti: «De hát gyilkosokkal van-e tele
ez az ország? Hogy a szultán kengyelfutóját elemésztik, a királyhoz írt
levelet elfogdossák?»

Olyan jól tudott haragudni, mint egy megsértett becsületes ember, a
kinek igaza van. A jelenlevő urak csakugyan meg voltak szeppenve; csak
Fráter György nézett féloldalt igazi szerzetesi fitymálással a
hatalmaskodóra.

És Gritti egyre magasabb hangon kiabált.

– Én megírtam a királynak jó eleve, hogy Szolimán szultán ő felsége
újabb hadjáratra indul Ferdinánd ellen. Háromszázezer főnyi tábort
huzott össze, négyszáz ágyúval. Most már nem titok többé, mert a padisah
előhada immár Nándorfehérvár alatt táboroz.

«Szent Isten!» hangzott az önkénytelen sóhajtás a tanácsurak sorában.

– A szultán ezúttal teljesen össze fogja zúzni Ferdinándot, a
pártfogójával, Károly császárral együtt, s Magyarországot egészen
felszabadítja a németek uralma alól.

«No jaj nekünk szegény magyaroknak!» fohászkodék fel Nádasdy.

Meghallá ezt Gritti.

– Legyetek nyugodtak, magyar főurak. Ezúttal nem Buda felé hozza a
táborát a szultán. Az én könyörgésemre megkiméli a nagyúr a táborjárás
iszonyuságaitól Magyarország belsejét. Összes hadaival Horvátországon és
Stirián keresztül fog Bécs ellen felnyomulni s a döntő ütközetet Bécs
alatt vívja meg. Ez volt az, a mit én a leveleimben közöltem a
királylyal és ti veletek. Hogy ti is tegyetek magatokért valamit, ne
várjatok mindent a dajka kezéből, mint a pólyába kötött csecsszopó
gyerek. Ha nem tartjátok az országra nézve kivánatosnak, hogy török
martalóczhadak hódítsák be a németek által megszállt tartományt,
foglaljátok vissza ti magatok a tulajdon erőtökkel. Ez volt, a mire
leveleimben felszólítám a királyt és tanácsosait. Hogy addig, a míg a
fölséges szultán a cseh király és a spanyol király armadáival
diadalmasan megharczol, az alatt János király dandárai ostromolják meg a
magyarországi várakat, melyekben Ferdinánd vezérei parancsolnak;
különösen János király Esztergomot siessen elfoglalni a hűtelen
primástól, mert addig a hadihajókkal nem hatolhatunk fel Bécs alá.

– Sajnos, hogy ezek a levelek elvesztek, mentegetőzék a király.

(– Nagyon is jó helyre kerültek! gondolá Fráter György.)

Gritti tovább beszélt.

– Már most tudni fogja felséged az okát, miért sietek én most
nyakra-főre hadsereget toborzani? Idejövök abban a hitben, hogy egy kész
hadsereget találok Buda alatt, s az sincs, a ki halberdót kiáltson elém.
Azon csodálkozom, hogy egy éjszaka Móré László Palotáról ide nem ront,
Budavárába s az urakat, királyostul együtt mind el nem fogja. Mesének
vettem, mikor ezt a szándékát hallottam a rablóvezérnek; de most már
lehetőnek tartom.

De már ez még is sok volt János királynak! Hogy őtet Budavárában elfogja
Móré László, ez az éjszakai támadásairól, rabló portyázásairól hirhedett
martalócz kapitány! Méregbe jött.

– No hát majd kiforgatom én Móré László uramat Palota várából s kötéllel
a nyakán hozatom Budavárába. Manapság megindítjuk a hadsereggyűjtést s a
legelső dandárral Laszkó Jeremos fog Palota vára ellen megindulni és
földig rontatja az egész rongy kastélyt, élve nem hágy senkit a tolvajok
közül.

Ez az első kitörése a nemes dicsvágynak valami lelkesedést idézett elő a
főuraknál. Mindnyájan fogadkoztak, hogy sietnek hadakat gyűjteni.

Gritti vette észre a kedvező hatást s sietett azt felhasználni.

– Méltóságos főrend! Én nem avatkozom az ország igazgatásába. A törvényt
ti szolgáltassátok, az országgyülésen ti tanácskozzatok, a vármegyéken
ti parancsoljatok. Én csak az ország hadügyeiben viszem a kormányzói
tisztet, a hová kemény kéz kell a vezetéshez.

Ezzel a jó szóval mind valamennyit kiengesztelé maga iránt a kormányzó.

De még egy zárszó is volt hozzá.

– És azután az ország pénzügyeire nézve tartom fenn a kormányzói
felügyeletet, mert azok is nagyon kivánják a rendet.

Ezzel a rossz szóval aztán megint magára haragította valamennyit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A főnemesek között egyedül Nádasdy Tamás tartotta meg előkelő
büszkeségét Grittivel szemben. Nem is szemben, mert folyvást hátat
fordított neki.

Grittinek besugták azt a hozzászító magyar főurak, miszerint Nádasdy
azzal a szándékkal van ellene, hogy majd egyszer összevész vele s akkor
lovagias párbajra kényszerítve az olaszt, bizony le fogja őt kaszabolni
s ekkép egész tisztességes úton szabadítja meg tőle az országot. A
szultán sem haragudhatik meg érte, ha a kegyenczét és meghatalmazottját
vitézi párharczban ölték meg.

– Kár pedig úgy hátat forgatni Nádasdy Tamás uramnak, mondá Gritti,
egyenesen belekötve a főúrba. Mert ha akarom, tudom ám én kegyelmedet
arra kényszeríteni, hogy a szemem közé nézzen.

– Állok szolgálatjára az urnak, szólt Nádasdy, szemközt fordulva, s
kardmarkolatára téve kezét.

– Oh ezt nem karddal végezzük el. Mi olaszok nem nyúlunk mindjárt a
spádéhoz. Külömben sem szokás, hogy egy kormányzó az alattvalóival
verekedjék. Nekem van más fegyver a kezemben.

– Aqua toffana?

– Még annál is kellemetlenebb. Bizonyítékaim vannak rá, hogy kegyelmed
Ferdinánd királylyal levelezésben áll.

– Azokért a bizonyítványokért ugyan kár volt a pénzét vesztegetni
nagyságodnak. Családi ügyben fordultam a cseh királyhoz.

– De igen kényes családi ügyben. Kegyelmed szerelmes? No az egész rendén
van. Az urak nem is tudják még, hogy a kincstárnok úr házasodik.
Felhasználja a portyázásokat, hogy gyöngéd kalandokat keressen. Nekem
minden járásáról biztos értesítéseim vannak. Szigetvárat nem tudta
bevenni; hanem be tudta venni a szép Kanizsay Borbálának a szivét. Ez a
legujabb conspiratiója.

Az urak néhánya nevetésre fakadt.

Nádasdy ingerülten kiáltá:

– Erről pedig nem illik társaság előtt gúnyosan beszélni.

– Én nem beszélek gúnyosan. Ez félig szívbeli ügy, félig országos ügy, a
mennyiben Nádasdy uram épen a menyasszonya érdekében fordult már jó
ideje, még a Roggendorf ostroma előtt Ferdinánd királyhoz.

– Ezt nem tagadom. Mi bün van ebben?

– Semmi sincs. Még abban, hogy egy János-párti zászlós úr egy
Ferdinánd-párti grófkisasszonyba szerelmes, nem keresünk fölségsértést.

– Hát akkor miért hozta ezt kegyelmed az országtanács elé?

– Csak azért, hogy bebizonyítsam kegyelmed iránt való jó akaratomat. No
hát itéljétek meg urak, mi lehetne egy vőlegényre nézve
elviselhetetlenebb csapás, mint az, hogy ha az a minden szépséggel
megáldott hajadon, a kit menyasszonyának nevez – egy szép napon –
megszünne leány lenni és fiuvá változnék?

Ezt már egyszerre elérték az urak, s ezen még Zápolya maga is nevetett.

– Ahá! mondá János király, az én Nádasdym abban mesterkedik, hogy a szép
Kanizsay Borbálát Ferdinánd király által fiusíttassa, hogy így aztán
törvényes örökösévé lehessen atyja nagy birtokainak, a mik most még
Ferdinánd hatalmában vannak? No ez ellen semmi kifogásom. Ferdinánd ám
csináljon a Boriskából fiut, kegyelmed pedig asszonyt. A lakodalmán majd
együtt tánczolunk. S hogy alkalmat adjak a derék Nádasdynak szívbeli
ügyét előmozdítani, megbízom egy kellemetes követséggel – Bécsbe. – Én
egy szép nagy remekművű ezüst paizst készítteték ajándékul Ferdinánd
számára. Ezt vigye el neki, szives izenetem mellett. Azért küldöm neki
ezt a paizst, hogy legyen mivel betakargatnia magát, majd mikor meg
fogom támadni. Egy füst alatt aztán a menyasszonyát is fiusíthatja.

A király előhozatá a szép vert munkájú ötvösremeket s megbámultatá azt
az urakkal. Erdélyi ötvös készíté azt.

– S már most Nádasdy uram, mehet ezzel a megbizatással hivatalosan
Bécsbe, mondá a király. S ott elvégezheti a menyasszonya ügyét.

Gritti orrolt ezért a megbizatásért.

– Kár lesz Bécsbe fáradni a kincstartó úrnak, akár a király, akár a
menyasszony dolgában. A király dolgában azért, mert ezért Szolimán
szultán könnyen megneheztelhet. A menyasszonya dolgában pedig azért,
mert az ő ügyét már én egészen megfordítottam.

– Kegyelmed megfordította az én ügyemet? kérdé Nádasdy.

– No nem olyanformán, mintha a menyasszonyát elraboltattam volna, sőt
inkább nagyon is meghagytam a leánynak, hanem a fiuvá lételét
akadályoztam meg. Köztudomású dolog, hogy néhai Kanizsay László grófnak
volt egy elsőszülött fia, a kit a dajkája, asszonya iránti boszuból
elsikkasztott. Ez az eltünt gyermek most, férfikorában, előkerült. Az én
szárnyaim alatt van, igen jeles ifju. Velem volt Sztambulban, a hol a
szultán megkedvelte s kinevezte őt teszkeredzsijének. Német nevelést
kapott. Dajkája Bécsbe vitte, ott rejtette el.

(Fráter György sejtett valamit: «ez a Kristóf diák – Zülfikár bég!»)

– Mesebeszéd! kiáltá fel Nádasdy.

– Majd meglátja kegyelmed, hogy nem mesebeszéd. Kezemben vannak az irott
bizonyítékok, melyek az ifju Kanizsay Kristóf eredetét igazolják. A
minap, hogy Ferdinánd követe, Jurisich Sztambulban járt, be is mutattam
neki ezt a nemes ifjut, ugyszintén a születését, eredetét bizonyító
irásokat is.

(– Kitelik tőle, hogy Kristóf diákkal összeczimborázva, hamis okiratokat
készíttetett Gritti.)

Nádasdy arcza lángolt a dühtől. Nem tekintve a király jelenlétét,
haragosan távozott el a teremből. Gritti utána kiáltá gúnyosan:
«nemsokára bemutatom kegyelmednek szeretetreméltó süvét!»

(– Ott fekszik az már a nagyenyedi ó-kut fenekén! –)

Tehát megindult a fátum. A kornak leghatalmasabb emberi alakjában
személyesítve. Ez volt Szolimán szultán. Egy olyan hatalmas hadsereg
közepett, a minőhöz hasonló alatt Attilla óta nem reszketett Európa
földje. Minden emberi számítás szerint el volt döntve a világrész sorsa.
Háromszázezer főre menő, diadalmas hadjáratban kitanult, a hadászat
minden eszközeivel ellátott, fanatizmustól lángoló, a halált gyönyörnek
tekintő hadsereggel szemben, az egymással való harczban kifáradt
keresztyén fejedelmek, hadsereg nélkül, pénz nélkül, lelkesedés nélkül,
egyetlen kiváló hadvezérrel nem rendelkezve; még csak egy közös
zászlóval sem birva, mely körül egyesüljenek! Ki volt már mondva az
itélet.

És ekkor támadt egy ember, csak egy ember! A ki belemarkolt a fátumnak
az üstökébe, «parancsolhatsz az isteneknek! parancsolhatsz Jupiternek,
az egész olympusi istentanácsnak, de nem parancsolsz a magyarok
Istenének!» S egy merész vonással keresztül húzta a fátum itéletét. Tett
olyan dolgot, a mi lehetetlen, a mi elhihetetlen, a mi absurdum! A mit
ha százszor elolvasunk, végig ruminálunk, nem tudunk megérteni,
felfogni, egész képtelen nagyságában végigtekinteni. Egyetlen magyar
ember hétszáz paraszttal megállítja Szolimán győzhetetlen hadseregét
diadalútjában s megzápítja az egész hadjáratát. Ez a mesebeli csodahős
volt Jurisich Miklós.

Végre valahára egy fénypont a rettenetes sötétség közepett. Egy maroknyi
parasztnép arkangyalokhoz hasonló honszerelme, melyért meg kell
bocsátania Istennek az egész magyar nemzet minden bűneit, hogy ne
juttassa ez országot Sodoma és Gomorrha sorsára!

Milyen jól esik az ember szivének, mikor Kőszeg ostromát és védelmét
lelki szemei előtt végignézi! Az maga a legszebb hősköltemény. Úgy, a
hogy megtörtént. Költőnek nem szabad egy vonást hozzáadni. Csak azt
mondhatja az olvasónak: «Keresd fel a történelemben Kőszeg ostromát s
olvasd el végig! Föléledsz benne.»

Huszonöt napig tartotta fenn ez a kis város, ez a hadnagy, ez a hétszáz
paraszt Szolimán szultán és Ibrahim rettentő táborát, minden ágyuik erre
okádták a tüzeiket, a janicsárok szine-virága ennek az árkait temette be
hulláival. Fele elhullott a hős parasztoknak, maga a vezérök is két
sebet kapott. A tizenkettedik ostromnál már a janicsárok a piacz
közepéről futottak vissza, ordítva, hogy nem emberek, hogy túlvilági
szellemek harczolnak ellenük, s utoljára is Ibrahim könyörgésre fogta a
dolgot, hogy csak egy éjszakára engedje Jurisich a török zászlót kitűzni
a várfalakra, akkor a szultán békén meghagyja a várában.

S ez a huszonöt nap elég volt Ferdinánd királynak és Károly császárnak,
hogy egy hatalmas hadsereget összpontosítsanak Bécs alatt. Spanyol,
olasz, magyar, cseh, német, morva, kilenczvenezernyi gyalog és
harminczezernyi lovas tömegben volt egyesítve, oly hatalmas sereg, minél
erősebbet a keresztyén világ nem látott régóta. Ha egy derék vezére van,
diadalmasan ütközhetik meg az ozman hadsereggel, mely már akkor a
szultán és Ibrahim vezérlete alatt alig volt számra erősebb. A sok
rendetlen török-tatár had szerteszét portyázott Styriában.

A szultán Kőszeg alól előbbre vonult egész táborával, Bécs felé
igyekezve.

Ekkor azonban a két tábor közé odaállt egy harmadik harczoló fél. A
«csuma». Így nevezi a népajk. Rém, a ki az arczát nem mutatja, csak a
keze nyomását érezteti. A lélekzete öl. Ott jár a nagy hadseregek
nyomában; ülőszéke a tetemhalmok, miket a csatatéreken emelnek, ágya a
mocsár. Mikor előjön a kaszájával, csak úgy dül előtte a «rend».

Egy napon azt jelenté Ibrahim a szultánnak, hogy a török hadsereget
tizedeli a csuma. A ki este borzongást érez a tagjaiban, éjfélre
tűzlángban van, reggelre hideg halott.

A Fertő mellett táboroztak.

A szultán maga meg akart győződni a való felől. Előjött a sátorából,
paripájára ült s vezérei kiséretében körüljárta az egész tábort. Nagy
volt a halandóság a katonák között. Akármerre lovagolt a szultán,
mindenütt sírásó, halotthordó rabszolgákat látott; a sátorokból keserves
kinordítás hangzott eléje. Néhol roppant nagy vermeket ástak, a mikbe
tömegestül hányták a hullákat, oltatlan meszet döntve föléjük. A halott
rabokat csak a tóba dobálták. Éjszaka roppant máglyákat gyújtottak meg,
s azok körül álltak a katonák dideregve. Az a kék köd, mely lassan
elterül a tó felől jövet, az a csumának a palástja. Jaj annak, a kit
betakar!

Mikor hajnalhasadásra visszatért a szultán a sátorába, azt látta, hogy a
sátora előtti őrök ott ülnek gubbadva, fejeiket térdeikre hajtva.

– Hát ti alusztok! rivalt rájuk a nagy úr.

Halálban aludtak azok.

Belépett a sátora pitvarába. Ott ült két testőr a tevebőr szőnyegen.
Azok is meg voltak halva.

Majd a kedvencz háremhölgye fülkéjéhez sietett. A hű eunuch ott feküdt,
görcsöktől összehuzódott tagokkal, eléktelenült arczvonásokkal a függöny
előtt. Azon is keresztül gázolt a rettenetes csuma.

Felrántá a kárpitot s ott látta a nyugágyon kedvencz tündérét,
diadaljárata megédesítőjét, a szép Semsz-Unnahárt, márványfehéren,
halottan.

– El innen! ordítá a szultán, kirohanva a sátorából, el ez átkozott
országból! S azzal paripájára kapott s megadta a jelt a visszavonulásra.
Az egész török tábor oly gyorsan kerekedett fel, hogy még a szultánnak a
sátorát is ott hagyták, s az előhad ágyuit, a melyeknek a lovait
elvitték a futó janicsárok, a komparadcsik a Fertő mocsaraiba ásták el.
Vége volt a hadjáratnak.

S ezt nevezték a török krónikások fényes diadalnak.

János király ez alatt Esztergomot vívta. Volt valami tízezer embere
hozzá: fele magyar, fele török. A száraz földről a király vezette az
ostromot, a Dunáról Gritti. Hatalmas török hajóhad állt a
rendelkezésére, mely öreg ágyúkkal törette a bástyákat.

Várday primás jó eleve elmenekült a várból. Őt Fráter György értesíté
Gritti pogány szándékáról s ezzel mindjárt meghiusította a renegát
tervét, a mit a primás meggyilkoltatására épített.

Esztergomot tarták a Ferdinánd-pártiak Magyarország második fővárosának
s a legjobb német és spanyol ezredeiket helyezték el benne védőseregül.
Azok harczoltak is emberül.

A két Gritti fiu, Péter és Antal (az egri püspök) ez alatt abban
tüntette ki a vitézségét, hogy a portyázó török csapatokkal bekalandozta
a szomszédos vármegyéket s a legszebb leányokat, fiatal menyecskéket
elragadozta. Valamennyit összehordták egy pompásan felszőnyegezett török
gályába, mely a Duna közepén horgonyozott. Egész hárem, egész
rabnő-bazár volt ottan már, melyet eunuchok őriztek. A két ifju vitéz
testvérileg osztozott e paradicsomban. A sok ártatlan szűznek keserves
sírása áthangzott nappal-éjjel a parton táborozó magyarokhoz szépen.

A király boszankodott ez istentelenség miatt; de nem tehetett semmit, a
hajókon Gritti parancsolt.

Derék naszádos flottilla volt a törököké. Vízi ütközetet is folytatott a
Ferdinánd-párti ágyus hajókkal s azokat a Piszke melletti hajósharczban
tönkre verte s egész Komáromig űzte.

Mikor aztán jött a rémhír, hogy Szolimán szultán visszafordult s olyan
gyors futásban igyekezik a Dráva felé, hogy Kaczianer nem birja
utolérni: az Esztergomot vívó seregnél nagy lett a riadal. A szultán,
Ibrahimmal együtt siettében elfelejté a szerteszét helyezett kisebb
hadtestek vezéreit értesíteni gyors visszavonulása felől: azok ám
lássák, merre meneküljenek?

Egy egész lovas hadtest, tizenötezer főre becsülhető, Veli basa
vezénylete alatt arra volt kiküldve, hogy Stiriát, Karantánt,
Felső-Ausztriát beszáguldozza, duljon és pusztítson. Ezek ellen a
Ferdinánd-pártiak Török Bálint és Bakics szabad csapatjait küldék, a
kiknek összevéve nem volt több háromezer lovasuknál, azzal a feladattal,
hogy a míg Kaczianer szemben fog rájuk támadni, vágják el a törökök
visszavonulási útját.

Mikor a magyar és rácz szabad csapatok a Fertőhöz értek, a tó tulsó
oldaláról átvezető halászok értesíték őket a nagy török hadseregnek
hirtelen történt visszavonulásáról. Török Bálint rögtön éjjel útnak
indult s hajnalra odakerült az elhagyott táborhelyre.

A török szultán biboros, aranyos sátora ott állt a lovak patkóitól
feketére gázolt sík mező közepett, a tépett zászlót rongyokban
lebegtette a kupoláján a szél.

A törökök annyira megrémültek a ragálytól, hogy senki sem mert a
sátorhoz hozzá nyulni, hogy azt szétbontsa. Ott hagyták veszni. A
magyarok aztán megosztoztak a selymen, bársonyon, a miből a szultáni
sátor tákolva volt.

Az is nagyon kedvükre esett, hogy a pákászok rávezették őket a
törököktől elásott ágyúkra, azokat kiszabadíták, lovakat fogtak eléjük,
lőpor, golyó szintén előkerült: most már pattantyussággal is el voltak
látva.

Ekkor ismét menekülő parasztok hírül hozzák a két kapitánynak, hogy jön
Ausztria felől egy nagy török tábor errefelé.

Ez volt Veli basa duló serege.

Ugyanazon az úton, a melyen bevonultak Ausztriába, vissza nem jöhettek,
midőn hírét vették a szultán visszavonulásának, mert útjokban minden
falvat, eleséget elpusztítottak, kénytelenek voltak magyar földre térni.

Bakics András jó vitéz volt, azt mondá Török Bálintnak: «eléjük megyek
én s majd kitudom, hogy milyen számmal vannak». A rácz vezér szokva volt
az ilyen merész kalandokhoz, török ruhát öltött, nyeregszerszámot,
kengyelt változtatott s egyedül egymagában beszáguldozott a török sereg
közé, ott mindent kikémlelt s estére visszatért Török Bálinthoz.

– Veli basa egész martalócz dandára jön erre felé; tizenöt nagy lófarkas
zászlót számláltam meg, iszonyú erővel vannak. Nem állhatunk velük
csatát.

De Török Bálint nem veszté el a szívét.

– Csak hadd legyenek ők baromsokasággal, mi ellenben rendezett
csapatokban vagyunk, ők összekeveredve, ha megütjük őket, Istené lesz a
dicsőség, szétzavarjuk őket.

Erre a magyar és rácz kezet adott, hogy megvívják egymáshoz ragaszkodva
az egyenetlen harczot.

S a vakmerő hadi fortély fényesen sikerült. A bozótban elrejtőzött
magyar és rácz csapatok elébb engedték a martalócz sereget jól előre
haladni, addig jelt nem adtak, mikor aztán már a török had dereka vonult
el előttük, akkor egyszerre kisütötték ellenük a zsákmányul elfoglalt
ágyúkat s azzal rájuk rohantak nagy «Szűz Mária» rivallással.

A török martalóczhad szétbomlott tömegben vonult előre, hasonlatos a
vándorpatkányokhoz: a magyar és a rácz úgy dúlt benne, mint az oroszlán
a tulkok csordájában. A török lovas elől-hátul meg volt terhelve
zsákmánynyal, a mit idegen országból elharácsolt, az is gátolta a
harczolásban. Fővezérük, Veli basa, mindjárt a csata elején elesett
Török Bálint kardcsapása alatt; a mint ennek a dárdára tűzött fejét
megpillanták a szarácsiak, elveszett a szívükböl az erő, leugráltak a
lovaikról, gyalog menekültek az erdőnek. Ott meg a menekült parasztok
fogadták őket fejszével, kaszával. Egy faluban három asszony nyolcz
törököt vert agyon dorongokkal. A Veli basa dulár hadából egy szakasz
sem menekült meg épen. Csak úgy ötével, tízével érkezének meg Budára az
erdőkön keresztül, gyalog, fegyvertelen.

Ezek hozták meg a «jó» hirt Esztergom alá is.

Gritti elébb megtudta azt, s már ki is adta a parancsot a naszádosainak,
hogy fel kell szedni a vasmacskákat és aláevezni a Dunán Buda felé.

Hanem a két ifjú levente ekkor is kinn portyázott, szép szűzeket
vadászni, a Mátyus földén.

Mikor aztán a futó siserahadtól megtudták a nagy veszedelmet, mely a
török hadat érte, (a vert had rendesen tízszeresnek hireszteli a
megverőjét), akkor a két ifjúnak is az inába szállt a bátorsága:
ugyancsak igyekeztek visszafelé czafolni a táti szárnya alá. – Az pedig
már akkor evezett Buda felé: meghagyva a fiai hajóján kormányzó
eunuchnak, hogy ha előkerülnek a drágák, szedje fel őket és vigye utána
Budára.

Fráter György azonban, a midőn látá, hogy az az egy czifra gálya ott
marad a Duna közepén, midőn a többiek éjnek idején aláfelé eveznek,
hirtelen dereglyére szállt egy csapat hajduval s odaevezett a gályához.
Ott semmi ellentállás nem fogadta. Az őriző eunuch felnyitá előtte az
ajtókat. A barát előhívta a hajóterembe elzárt leányokat s mondá nekik,
hogy szabadon bocsáttatnak s mehetnek haza busuló családjaikhoz. Volt
nagy öröm és hálálkodás! A leányok vígan énekelve szálltak a dereglyébe,
mely őket, többször fordulva, kiszállítá a partra, a hol szekerek vártak
reájuk, a melyek rögtön hazájukba vitték.

Csak egy fiatal menyecske nem akart kimenni a hajóból; azt mondá, hogy ő
jobb szereti azt a törököt, a ki elrabolta, mint az otthon hagyott urát;
ő csak a rablójánál marad.

– Hejh! Te beste lélek! Kiáltá elszörnyedve Fráter György, hát te akarsz
példát tenni a magyar asszonyok becsületében?

S fogá a körtefa pálczáját s istenesen végigvert amaz asszonyi állaton,
a kit az ördög megszállott, mindaddig, a míg az ördögöt ki nem verte
belőle. Akkor végre ezt is a dereglyébe lökte.

Mikor aztán a két Gritti-fiú nagy loholva megérkezék Esztergom alá s
átviteté magát a horgonyon álló hajóhoz, csak az árván maradt háremőrt
találta ottan: a paradicsom üres volt.

Az eunuch elmondá, hogy biz’ a szép hurikat kiszabadítá valamennyit az a
fehér barát: a szőrös fülü.

– Hát a szép Katicza, a ki engem úgy megszeretett? kérdé Péter, az
ifjabb fiú.

– Az váltig maradt volna, de a barát jól rávert pálczával, erővel
elhajtotta.

Erre a levente keservesen sírva fakadt, a mi bizony nem illett egy
deli-béghez.

– Megállj barát! Kiáltá dühösen Antal, a nagyobb fiú. Ezért a véredet
iszom meg!

Ez pedig nem illett egy egri püspökhöz.

Szolimán és Ibrahim egész Sztambulig meg sem pihent. A Grittiek is velük
futottak. János király után senki sem kérdezősködött. Ő is Erdélybe
huzódott, a hadai maradékát ott hagyva Budán, a hűséges vezérei alatt.

Egyedüli sikert Laszkó Jeromos vívott ki, a ki két hónapi ostrom után
elfoglalá Palota várát a rablólovag Moré Lászlótól. Magát Moré Lászlót
ugyan futni hagyta, váltságul a kincseiért, a melyeket a hires dulár
összerabolt. Azokon aztán a győztesek megosztoztak. A király és az
ország kincstára nem kapott belőlük semmit.

Ferdinánd király egyedül maradt a csatatéren. Volt százhúszezer
katonája, vitéz, rendezett hadcsapatokban. Elég nagy haderő, hogy azzal
Magyarországot elfoglalja Jánostól, a ki maga is félt már a kardja
markolatától. – A tenyerén volt Ferdinándnak egész Magyarország, csak a
markát kellett összeszorítania.

Nem úgy jegyezte fel Clio.

Ez a kisasszony, a ki a történetirásra van hivatva, nem ismeri se a
mathesist, se a logikát.

Ha egy regényíró, egy poéta merne kifundálni olyan képtelen mesét, a
minőt Clio kigondolt, olyan vesszőt futtatnának vele! Ilyen csekélységen
fordult meg a világtörténet!

Török Bálint, Bakics Antal, miután Veli basa dulárhadát pocsékká verték,
természetesen összeszedék a török-tatár had által a csatatéren hagyott
zsákmányt; a mivel azok, Ausztriát bekalandozva, kastélyokat,
templomokat kirabolva, megtölték az általvetőiket.

Erre a szüretre azonban megérkezék Kacziáner a maga hadaival, mely
németekből, csehekből, olaszokból és spanyolokból volt összeállítva, s
azt mondta, hogy az a zsákmány őtet illeti meg, mert a törökök azt a
németektől rabolták el. – S ebben Kacziánernek igaza volt.

Erre Török Bálint azt felelte, hogy mikor már a zsákmány a törökök
kezében volt, akkor az a törököké volt. Annak van tehát joga hozzá, a ki
fegyveres kézzel elvette tőlük. S ebben megint Töröknek volt igaza.

De a midőn Kacziáner ezzel szemben a «lex Bajovariorumra» hivatkozott,
melynek erősségénél fogva az ütközet megnyerése mindig a fővezérnek az
érdeme, és nem az alvezéré, az pedig bizonyos, hogy Veli basa dulárhadát
ő maga, az öreg, kergette ki Ausztriából, annálfogva a diadal, a
zsákmánynyal együtt, őtet illeti meg, – hát ebben megint a lex
Bajovariorumnak volt igaza.

Úgy, de ezzel szemben Török Bálint egy másik törvényre, még sokkal
régibbre appellált: a vadásztörvényre, melynek alapján hajtásba került
dúvad, medve, farkas, mint vadászzsákmány, nem azt a lövészt illeti meg,
a ki az első sebet ejtette a vadon, hanem a melyik az utolsó lövéssel
földreterítette; – már akkor megint Török Bálintnak volt igaza.

Míg aztán fővezér, alvezér eként ungorkodék a principiális kérdés
felett: Kacziáner olaszai és spanyoljai átvitték azt a praktikus térre s
hozzá láttak, hogy ők maguk induljanak el rabolni, ott, a hol zsákmányt
kapnak, a németektől. Úgy, hogy utoljára Ferdinánd királynak a német és
cseh ezredeit arra kellett fordítani, hogy a fosztogató idegen
segédcsapatokat kiveresse velük az országból. Végesvégül a sok idegen és
hazai harczosnép úgy összeveszett egymás között, hogy a bécsiek Te Deum
laudamust tartottak, a mikor a nagy ármadia végkép otthagyta őket s kiki
hazament a maga országába.

És így a két rengeteg nagy ellenséges tábor, a török és osztrák
szétbomlott, elpusztult, a nélkül, hogy egymást bár csak látta volna.

Folytatását lelte ez a nagyszerű háború-parodia a rákövetkezett
békekomédiában.

Mind a két ellenkirály átlátta, hogy fegyverrel nem tudják egymást
legyőzni. Hátha szép szóval lehetne.

Elkezdődött a verseny-térdencsúszás a szultánhoz.

János király részéről maga az országkormányzó, Gritti csúszott-mászott
Szolimán trónjához, Ferdinánd részéről pedig a két teljhatalmú követ,
Wese és Nogarola. Elhozták a szultánnak Esztergom vára kulcsait selyem
vánkoson. Könyörögtek, hogy fogadja a szultán fiául Ferdinánd királyt,
hagyja meg az elfoglalt országrész birtokában, engedje lábaihoz rakni az
ajándék-adót. A szultán azonképen fiául fogadta az ellenkirályt is s
engedte (a kezeit nem véve elő a palástja alól) a követek által a
térdeit csókoltatni.

A trón mennyezete mögött csak úgy fogta az oldalát nevettében Ibrahim és
Gritti. Ők rendezték ezt a komédiát a saját tervükre s nagyokat nevettek
Ferdinánd király, János király rovására, a kik, mint két durczás fiú,
ketté repesztették a szép Magyarország mappáját s a kezükbe szakadt
résznek szomorúan örültek. De a kit legnagyobban kinevetett a két
cselszövő, az maga Szolimán szultán volt. Ezzel a kibékítési
színjátékkal most már egész Magyarország Ibrahim és Gritti hatalmába
lett adva; csak az alkalomra vártak, hogy a birtokot egész brutális
őszinteséggel átvegyék.

Háborúról azután szó sem volt többé – nagyban; – hanem kicsinyben szépen
megmaradt az a két ellenkirály várurai között, mint nemes mulatság.

Hát az országnagyok ugyan mit míveltek ez alatt jó Budavárában? János
király nagy vadászatokon járt, a barát aranyat ásatott, borral, buzával
kereskedett, a többi vígan gazdálkodhatott.

Hushagyó kedden azzal végezték a farsangot a budai főurak, hogy
felnyittatták a Gritti palotáját Budán (egykor a Fuggereké volt) s abban
rendeztek egy a római saturnáliákra emlékeztető tivornyát; a melyben
fő-fő mester volt Athinay Diák Simon. Ő válogatta ki a lakomára
meghivandó szép menyecskéket Pest-Budáról, a kiknek a férjeiket a
vacsoránál leitatták s aztán kedvük szerint mulathattak a szépségekkel.
Végre mindannyit gazdagon megajándékozták.

Az ilyen dinom-dánom azonban tudvalevőleg sok pénzbe kerül s Diák
Simonnak a ládája feneke is kongott már: a sóbányák jövedelme mind
elfogyott rendén. Odament hát Nádasdy Tamáshoz pénzt kérni. A kincstartó
felnyitogatta előtte az ország ládáit: nem volt azokban egyéb, mint
afféle rosszpénzek, a miket senki sem akart már ajándékban is elfogadni.

– Hát a harminczadok jövedelme hol van? kérdé Diák Simon.

– Azt Bogadi Diák János őrzi, a kit Gritti nevezett ki harminczados
tárnokmesternek. – Ártándyt elcsapta a hivatalból, a kit a király
nevezett ki azzá.

Bogadi János Diák épen a Gritti palotájában lakott. Athinay Diák Simon,
maga mellé véve társul Dalkay Pozaka Pál czimboráját, rajta hajtott a
harminczadoson s követelte tőle, hogy adja át neki vagy a kincstárnoknak
a harminczadokból begyűlt pénzt.

Diák János kereken megtagadta azt a kivánságot, kijelentve, hogy ő neki
csak Gritti Lajos, a kormányzó parancsol; ha az megjön, annak fogja
átadni a summát.

– Dejsz’ azt hiába várod már; monda neki Diák Simon; megölette azt a
török szultán, a fölötti boszújában, hogy a hadjáratot elvesztette; le
is húzatta a bőrét, kitömette szalmával, úgy húzatta fel karó hegyébe az
Athméidán piaczon.

– Hazugság ez! monda Diák János. Épen ma kaptam a kormányzó levelét,
hogy három nap mulva megérkezik Budára. Én kegyelmeteknek nem tartozom
számadással, engem a kormányzó nevezett ki harminczados tárnoknak. Annak
fogom a pénzt átadni.

Ekkor az urak erőszakkal megragadták Diák Jánost, megkötözték, bedugták
egy sötét kamrába. Aztán a kulcsokat megtalálva, felnyitották a vasládát
s a mi pénzt aranyban ott találtak, több, mint kétezer márkát, elvitték
magukkal. Diák János feleségét ott hagyták egy szál öltözetben.

Ők maguk is elhitték a kósza hír meséjét, hogy a szultán megnyúzatta s
kitömette Grittit.

S harmadnapra ott volt Budán Gritti Alajos.

Palotája szobáit felnyitva találta, a tivornya minden undok nyomaival.
«Ki garázdálkodott itten?» A kulcsár megmondá: «Diák Simon, meg az
urak». – Kereste Diák Jánost; azt megtalálta a rázárt kamrában, csaknem
éhen halva. Megtudta tőle, hogy mi történt itt a távolléte alatt.

Erre Gritti, kétszáz janicsárt maga mellé véve, maga ellovagolt
Zsámbékra, a hol Diák Simon kastélya állt; berontott hozzá; nem is vonta
vallatóra; csak megkötöztette, a szekrényét felnyittatva, abban
megtalálta a harminczadtárnoktól elhozott erszényeket, az ország
pecsétjével volt ellátva valamennyi: csak egy volt felbontva s félig
kiürítve.

Azzal Gritti Alajos, minden törvényszék nélkül, kiviteté Athinay Diák
Simont a kastélya elé s ott saját házának a kapubálványára
felakasztatta.

Azután a másik főúrra került a sor, Pozakára: Gritti azt is felkötteté.

Hallatlan eset volt ez! Hogy magyar főnemeseket felakaszszanak! Birói
itélet nélkül! Appelláta nélkül. A király kegyelméhez sem engedték
folyamodni! És még akasztással kivégezni. Holott ez a pórok büntetése, a
nemes embert megillető díszszel szokták pallos által kivégeztetni!

Bánffy nádor és Verbőczy cancellár e miatt erélyesen fel is szólaltak a
kormányzó előtt s tiltakoztak az ország törvényeinek flagrans megsértése
ellen.

– Jól van! Mondá Gritti; tehát ezentúl az ország törvényei szerint fogok
nyakaztatni.

S rögtön elfogatta az Ártándy-testvéreket és a csonka toronyba záratta.

Diák Simonnál, az elharácsolt közpénzeken kívűl még egy csomó levelet is
találtak, melyekből világosan kiderült, hogy Athinay, a két Ártándy és
Nádasdy Tamás régóta összeesküvést forralnak a Ferdinánd-párti urakkal s
csakugyan való az, a mit Kristóf diák elhistorizált, miszerint maguk a
János király fő-fő tanácsosai aljánlkoztak, hogy Budavárát, a foglyul
ejtett királylyal együtt, kiszolgáltatják a németeknek.

Nádasdynak jó angyala volt a szerelme. Ő ugyanezen napokban egész
titokban lóra kapott, s ellátogatott a menyasszonyához, Kanizsai
Boriskához, Csákvárra, ott érte utol a rémhír, hogy Gritti a vérbiróság
elé állíttatá a két Ártándyt, nagy hamar elitélteté s le is ütteté a
fejeiket a «csatornakut» melletti téren. Nádasdy nem is ment aztán
többet vissza Budára; hanem egyenesen felszaladt Pozsonyba, magával
vivén a hegedüsét is, Tinódy Sebestyén diákot, ki e gyász esetnek
szemmel látott tanuja volt: ő is vitte meg annak a hirét a patronusa
után. Nádasdy ezzel nyiltan átpártolt Ferdinánd királyhoz.

János királyt elrémíték e négyes kivégzés hirei, melyeket Fráter György
által tudott meg, mikor a hátszegi bölényvadászatról hazakerült.

– Ezt nem vehetem a lelkemre, a mit a kormányzó elkövet, monda a
barátnak. Négy főnemest kivégeztet az én tudtom nélkül! S az ötödiket
átkergeti Ferdinándhoz.

– Összeesküvők, árulók voltak, mondá a barát.

– Tudtam én azt régen. De ők hajdan jó barátjaim voltak. Ők fogadtak
hadsereggel, midőn Lengyelországból visszatértem; ők harczoltak, győztek
az én nevemben. A pataki diadal az Ártándyaké volt, meg Athinay Simoné.
S most porba hull a fejük én miattam!

– Elvégre valakinek rendet kell csinálni az országban. Te, uram,
királyom nem tudsz, nem akarsz[1]; Gritti tud és akar. Nekem is a
szivemet szorítja, hogy ilyen két derék magyar főúrnak, mint az
Ártándyak, meg kellett halni; Athinayt nem sajnálom. Az Ártándyakat
nagyon szerettem, de jobban szeretem fölségedet és a hazámat. Athinayt
és Pozakát közönséges rablásért végezték ki. Ezekből nem lett
prédikácziós halott. A két Ártándyt a törvényszék itélte el. Aktáikat
leteszem fölséged elé. Csak azt a négy levelet olvassa el belőlük, a
melyeket Ártándy Pál írt Athinaynak.

A király csak egy levelet olvasott el, attól is könybe lábadt a két
szeme.

– Milyen ocsmány árulás! Hadsereget gyűjtött alattomban a Tisza mögött,
hogy engemet elfogjon, mikor Erdélyből visszatérek, s aztán
kiszolgáltasson Ferdinándnak! – Milyen kedves komám volt. Két fiát én
tartottam a keresztvízre! – Most azok árvákká, földönfutókká lettek.

A király igazán nem tudta, hogy magát sirassa-e, vagy az áldozatul
esetteket. – Ismét más tárgyra ugrott át az esze.

– De hát, mondsza csak, hogy lehetett Ártándy Pált fogságra ejteni, ha ő
egész hadcsapattal vette magát körül a Tisza mögött, a hova csak réven
keresztül lehet jutni?

– Nagy praktikával. A kormányzó Laszkó Jeromost bizta meg Ártándy Pál
megfogdosásával, a ki ezt igyen hajtá végre. Csak négy szekérrel utazott
le a Tiszához s csak tizenkét hajdut vitt magával. Három szekeret a
hajdukkal együtt elrejtett a nádasban, maga egy szekérrel lehajtott a
Tiszához, csupán egy puskafeltekerője kiséretében s ott elkezdett
kacsákra vadászni. A durrogatásra odajött a tulsó parton sátorozó
Ártándy, s a mint egymásra ismertek, átkiabáltak egymáshoz a vizen
keresztül. «Mit csinálsz itt czimbora?» Kérdé Ártándy. «Kacsázok, gyere
át, van jó borom, egri vörös, nagyot igyunk». Ártándy látva, hogy Laszkó
csak másodmagával van, nem tartott semmitől; ő is maga mellé vett egy
csatlóst s azzal átevezett a jó pajtáshoz, s aztán együtt vadászgattak.
Egyszer aztán leültek falatozni. «Ugyan bizony jó volna egy kis borsos
halászlé!» Mondá Laszkó. «Eredj szolgám a szekérhez, hozd ide a
pendelyhálót». Az alatt a két úr tűzet rakott, felakasztotta a bográcsot
a szolgafára, a melybe Ártándy beleaprította a horoggal fogott
kecsegéket. «Ejh, lassan megy ez így!» Mondá Laszkó, midőn a a hajdu a
hálóval megérkezett. «Majd mingyárt csinálok én egy jó fogást ezzel a
hálóval: tudom, hogy fogok vele egy nagy csukát!» S azzal neki kerekítve
a pendelyhálót, olyan ügyesen hajítá azt a tűz mellett guggoló Ártándy
fejére, hogy az egészen belekeveredett a háló szövevényébe. Erre a
lesben álló hajduk előrohantak a nádasból, Laszkó kiáltására. Ártándy
eleget kiabált a tulsó parton levő katonáinak, hogy jőjjenek
segítségére; de míg azok átusztattak a vízen, Laszkó a négylovas
szekerével, a melyre Ártándy Pált feldobták, nagy egérútat vett.
Üldözték Egerig, sarkában nyomulva; de ott nyomát veszték s egész éjjel
futtatva, reggelre felhozta Budára Laszkó Ártándy Pált s rögtön bedugták
a Haragos tornyába.

– S mi történt Ártándy gyülevész hadával?

– Vezér hiján ki szétugrott, ki pedig Czibakhoz ment; boszut esküdni
Gritti fejére vezérük halála miatt.

– Rosz aspektusok ezek! Szólt a király csüggeteg kedélylyel. A
csillagokban van a hiba. Megjövendőlte ezt nekem a káplán, mikor a mult
nyáron a hosszú farkú csillag megjelent az égen, a milyent ember nem
látott még az én emlékezetemre. – Én azt álmodtam a múlt éjjel, hogy
kibékültem Ferdinánddal – és azután, hogy fölébredtem is, sokat
gondolkoztam rajta. Mi a te tanácsod?

– Fölséges uram! Ez az én papi köntösöm megmondja az én tanácsomat.
Nekem hitemben áll a békesség az emberek között. Tégy próbát vele. Csak
arra kérlek, hogy Laszkóra ne bizd a Bécsbe járást, a hogy már egyszer
tevéd; mert annak sokféle húr van a hegedüjén; s ha Gritti megtudja a te
békülési szándékodat az ellenkirálylyal, bizony rád uszítja a török nagy
vezért, mert az ő buzájuk nem virágzik a béke napja alatt.

János király megbizta vele Fráter Györgyöt, hogy fundálja ki a
föltételeket, melyek alatt Ferdinánddal megköthetné a békét. Bele fáradt
már teste-lelke az uralkodásba, a melyben a király nem más, mint egy
koronás rabszolga, a kinek a szultán minden csivasz cselédje parancsol,
az ő parancsolatjait pedig úgy fogadják, hogy a levelét leköpik,
széttépik, csizmával tapossák.

Fráter Györgynek ez a békekisérlet is beleillett a messzelátó tervébe.
Először időt nyert vele és alkalmat a kábító zürzavarban valami rendet
csinálhatni; – azután pedig tudta jól, hogy nem lesz annak a
békekisérletnek semmi befejezése. A két király szivesen elfogadná a
kibékülést: de az apró emberek, a kik körülveszik őket, azok
meghiusítják azt.

Rossz vigasztalás ugyan: de mégis elégtétel, hogy azok a magyar főurak,
a kik Ferdinánd királyt támogatták, még a János-pártiaknál is önzőbbek
voltak, s a német tanácsosok még tultettek rajtuk. Egyik fél sem
szégyenlheti magát a másik előtt; maga előtt mind a kettő.

Jánosnak legalább volt «egy» hive, a ki egy magas czélért ragaszkodott
hozzá; de Ferdinándnál mindenki csak azt kérdezte, hogy «mit adsz?» s
mentül jobban tömte őket, annál éhesebbek voltak.

Hát még ha valami «konczot» ki kellene adni a kezükből? Mi lesz akkor?

Pedig a béke-ajánlat erre nagyon alkalmas volt.

Ferdinánd a koronát követelte vissza Jánostól; János viszont cserébe
követelte a maga ősi birtokait, várait, uradalmait, melyeket atyjától
örökölt. Ez a legigazságosabb, a legbecsületesebb föltétel volt.

Ámde azok a várak, uradalmak mind ki voltak már osztva Ferdinánd által a
hozzánőtt magyar főuraknak: a Thurzóknak, Báthoryaknak, Serédyeknek,
Bebekeknek s inkább ég föld összeszakadjon, mint hogy azt ők
visszaadják. Azt mondták, adja oda Ferdinánd Jánosnak inkább az özvegy
királyné birtokait, az pedig testvére volt a királynak. Senki sem akarta
kiadni a maga prédáját a kezéből.

Végre találtak ki egy jó megoldást.

Itt van Török Bálint! Az is sok birtokot kapott már Ferdinándtól. Azok
mind a Dunán túl feküdtek. Ezeket lehetne cserébe adni Zápolyának a
szepesiekért.

Török Bálint ugyan hatalmas, derék vitéz, sok szolgálatot tett
Ferdinándnak; de a hadizsákmány ki nem adásáért a német vezérek előtt
ingratissima persona, különösen Kacziáner dühöng ellene, s szitja a
haragot az udvari körökben.

Kedvező alkalom jött a megoldásra.

Gritti, összeszedve minden pénzt, a mit az ország különböző ládáiban
talált, (ezt nevezte ő kormányzásnak,) a fiaival együtt ismét visszament
Sztambulba. Az itt maradt uraknak megigérte, hogy küld maga helyett még
rosszabbat.

Ezt az időt felhasználta Aszszán basa, a belgrádi alvezér, hogy egy erős
hadsereggel betörjön Horvátországba.

Ferdinánd leküldé ellene Kacziánert, derék haddal, a kinek előhadát
Török Bálint vezette.

A mint a derék magyar vezér a Muraközben tábort ütve, farkas-szemet
nézne Aszszán basával, odavetődik hozzá Tinódy Lantos Sebestyén, a kinek
énekes verseit mindenha kedvelte a magyar főur.

Ezuttal azonban a verses kronikák helyett valami mást énekelt a lantos.

Pártfogója Nádasdy Tamás asztalánál hallotta a vendégeskedő főuraktól,
midőn a bor feloldotta a nyelveket, azt a tréfás kabalát, a miben a
pozsonyi és bécsi urak megegyeztek. Hogy János királyt kielégítsék, de
még is a felső vidéki főuraktól semmit el ne vegyenek, hát (a hogy a
népmesében van) feláldozzák maguk közül azt, a kinek a neve legrutabbul
hangzik: jó Török Bálintot. Annak a birtokait ajánlják fel Zápolyának.

És hogy ezért Török Bálint meg ne haragudjék, arról is nagyon szépen
gondoskodtak. Úgy tesznek vele, mint Dávid király Uriással. Kacziáner
parancsot ad Török Bálintnak, hogy kezdje meg az ütközetet Aszszán basa
ellen. Mikor aztán a harcz javában folyik, akkor Kacziáner takarodót
fuvat; de Török Bálintot elfelejti értesíteni a visszavonulásról. Azt
azután a törökök mindenestől lekaszabolják.

A poéták mindig becsületesek! Lantos Sebestyén nem birta ezt a
cselvetést elnyögni; ott hagyta a borozó társaságot s késő éjjel neki
vágott az útnak, gyalog felkereste Török Bálintot s elmondta neki, a mit
megtudott.

Török Bálint e miatt szertelen haragra gerjedt, hogy így jutalmazzák meg
azt a sok diadalmas harczot, a mit ő Ferdinánd javára megvivott: most az
ő vérével és vagyonával akarják kifizetni János királyt. A barátai
esküsznek össze ellene.

Rettenetes boszut állt ezért.

A midőn Kacziáner fővezértől megkapta a parancsot, hogy kezdje meg az
előhaddal az ütközetet Aszszán basa ellen, Török Bálint a helyett egy
oldalsétával kihuzta a maga dandárát az ellenség és Kacziáner hadserege
közül. Ekkor aztán a belgrádi basa a német hadsereget egész
készületlenül lepte meg s a nem várt ütközetben úgy szétverte, hogy maga
Kóczány vezér is alig menekült meg belőle, kevesed magával. Otthon
Bécsben aztán Ferdinánd király, mint árulót, börtönre vetteté.

A halálosan megsértett Török Bálint pedig derék csapatjaival együtt
egyenesen felment Budára s felajánlá a szolgálatát János királynak.

A barát meg volt elégedve a kimenetellel.

Ime a békealkudozásnak az lett az eredménye, hogy Ferdinánd király
elvesztette a számbavehető hadseregét, János király pedig kapott egy
derék, begyakorlott dandárt s ahhoz egy kitünő hadvezért, eddig
legerősebb ellenségét, a kinek hűsége a legbiztosabb fundamentumon
nyugszik, az elhagyott párt elleni engesztelhetlen gyülöleten.

És mindez nem került neki semmibe.

Most már jöhet vissza Gritti!

(A korszak jellemzésére azt is jegyezzük fel, hogy ezen viszontagságos
idők alatt országgyülések is tartattak Magyarországon: még pedig
Babocsán, Bélaváron, Zákányon és Kenesén. Mindezek ma is létező
helységek. A kinek jó szeme van, megtalálhatja őket a térképen. Ezekre
az országgyülésekre mind a Ferdinánd-párti, mind a János-párti urak
felgyülekeztek, a mennyi épen a faluban elfért; indítványaik között,
melyek határozatra soha sem emelkedtek, legderekasabb az, hogy nekik sem
Ferdinánd, sem János nem kell királynak, mert ők inkább a töröknek
magának adják oda az országot.)

Gritti ismét visszatért Sztambulból, de ezuttal nem Belgrád felől jött
be; hanem Erdély felől. Hozott magával a kétszáz rendes jancsár testőrön
kívül még kétezer török és görög lovast és puskást.

Hatalmasodó szándékát már a Dunán átkelésnél elárulta, a hol a
szilisztriai kormányzó bojárt, Illést, azért, mert nem rendelt elég
hajót az átszállításra, a parton felakasztatá.

Memhet bég előre tudatá Fráter Györgygyel Gritti szándokait, hogy
királylyá akarja magát tenni Magyarországon, Zápolyát elfogatja s
lánczraverve Sztambulba küldi, Dóczy Jánost kinevezi nádornak, Batthányi
Orbánt temesi bánnak Petrovics helyett, Laszkó Jeromost erdélyi
vajdának.

Fráter György nem szólt a királynak erről semmit; hanem a saját zsoldos
csapatjait Kun Gothárd vezetése alatt összegyüjté Erdélyben.

Gritti Brassó felől jött be, a hol a határon a nagyobbik fia, Antal
fogadta egy magyar lovas ezreddel s a pártjához tartozó magyar
főurakkal. Brassóban mind a János, mind a Ferdinánd-párt vezérei jöttek
eléje üdvözlésére; amaz volt Kún Gothárd, emez Majláth István Fogaras
kapitánya.

De nem jött üdvözlésére Czibak Imre. – Pedig ő volt az erdélyi vajda.

Grittinek elmondta azt már Dóczy János, hogy minő szép czimekkel szokta
őt Czibak emlegetni. Szabadszájú ember volt a vajda, a ki mindenkit
megsértett a szavaival s e miatt volt legtöbb ellensége. – Dóczy
azonfölül nem tudta neki elfelejteni a királyi asztalnál kapott
arczulcsapást. – Most itt volt az ideje a visszafizetésnek.

A jó ürügy megvolt rá. Czibak Imre, a kinek szintén soha sem volt elég,
a mivel birt, addig zsarolta János királyt, hogy adományozza neki
Vajda-Hunyadot, míg Zápolya beleegyezett. Ugyde annak a várnak Ferdinánd
volt a névszerinti ura, Czibak tehát ostrommal foglalta azt el. Ezért a
kormányzó maga elé idézte őt a béke megszegése miatt, melyet a szultán
Ferdinánddal kötött.

Czibak Imre, a mennyire egész ember volt test dolgában, annyira
fél-ember volt lelki állapotban. Fél öklével leütött egy tulkot, s egy
szapu buzát egy maga feltöltött a garadra; sőt nem volt az a kovács
üllő, a mit a kardjával ketté ne vágott volna; hanem erős elhatározásra
nem volt elég lelki adománya.

Gritti távollétében egyre kente a markát, hogy majd így meg amúgy
kifordítja ő a bőrét a renegát olasz fattyunak; gyüjtött is maga körül
elég jó dandárt, a melylyel a bitorlót bizony összecsépelhette volna; de
mikor kenyértörésre került a dolog, akkor elhagyta a lelki ereje. A
testi erejében még bizott. Biztosra vette, hogy ha ő az egyik kezébe
fogja a tollas buzogányát, a másikba damaskusi szablyáját, nincs az a
török tábor, a kin ő keresztül ne vágja magát.

Mégis előreküldé Grittihez az udvari káplánját, Péter pátert, holmi
arany, ezüst ékszerekkel, többek között egy szinaranyból készült s drága
kövekkel kirakott serleggel, mely még azonfölül aranypénzzel volt
megtöltve, hogy engesztelje ki a kormányzó haragját; majd maga is el fog
következni.

Dóczy János azonban elszedte az ajándékokat s megvesztegeté a papot;
adott neki egy zacskó rézpénzt, hogy csak térjen vissza s mondja
Czibaknak, hogy szivesen látja a kormányzó, jőjjön bátran.

A saját káplánjától elámítva, nem is hozott magával Czibak valami nagy
kisérő csapatot; csak huszonöt lovast, azokat is Felmér helységéhez
érve, elhelyezé kvártélyra a házakban; ő maga pedig künn a mezőn ütteté
fel a sátorát s abban aludt éjszakára.

Nagy testű, vérmes ember lévén, soha sem aludt szobában, félt a
gutaütéstől; hanem télen-nyáron sátor alatt huzta ki az éjszakát,
farkasordító hidegben is. Ekkor pedig épen nagy kánikula volt.

Gritti azonban megértve, hogy Czibak közeledik, rendeletet adott Dóczy
Jánosnak, az pedig Batthányi Orbánnak, hogy menjenek eléje s fogják el
útközben.

Süketes éjszakán érkezének meg a magyar főurakkal küldött janicsárok s
mindjárt rátaláltak Czibak sátorára, mely egy vadkörtefa alatt volt
felhúzva.

Dóczy elkiáltá magát:

«Kelj fel Czibak Imre! Itt vagyok a tartozást megfizetni.»

Erre a szóra felébredt Czibak Imre, s kitekintett a sátora nyilásán. Az
egyik kezében volt a kardja, a másikban a buzogánya. Mikor meglátta a
kétszáz janicsárt, azt mondá: «Hát csak ennyien vagytok?»

Arra a janicsárok, Dóczy jelszavára, megrohanták a vajdát, fegyveres
kézzel. De Czibak jobb és balkezével osztogatva emberölő csapásait,
nagyhamar egész sánczot emelt maga körül holttestekből. A hányszor
odacsapott, annyiszor nyikorgott a Mohamed paradicsomának kapuja sarka.

Végre azt találták ki, hogy elvagdalták a sátorának a feszítő köteleit s
erre a ponyvák a fejére hullván, ott elnyomták a tehetetlenné lett vitéz
embert a ráröffent janicsárok s kivégezték számos tőrdöféssel. Végre egy
lovas hadnagy, Ghyczy István levágta a fejét. A testét bevitték Szebenbe
s ott eltemették.

Harmadnapra éjjel egy nagy meteorkő esett alá nagy robajjal azon a
helyen, a hol a vajdát megölték, a nép nagy eseményeket jövendölt a
csillaghullás csodájából s azok nagyhamar be is következének.

Gritti Alajos (vagy a hogy a törökök hitták «Ogli bég») ez alatt vigan
mulatozék Brassó alatt. A városon kívül ütteté fel a sátorát a fegyveres
hadai közepett. Oda hivta meg a lakmározásra a magyar urakat. A
kormányzó egész keleties pompával utazott. Teveháton szállították utána
a drága szőnyegeket, arany, ezüst edényeket, bőrkereveteket, akár csak a
szultán utazásánál. Bajadéreket és abelérákat is hozott magával, a kik
tánczaikkal, tagficzamításaikkal mulattaták a lakomázó társaságot. Épen
szüret ideje volt, s az alkorán a törököknek is megengedi, hogy must
korában a kiforratlan bort megigyák; annálfogva gazdák és vendégek
torkig lakhattak a jóból. Kun Gothard és Majláth István is ott voltak a
lakomán.

A kormányzónak ilyen nagy parádéval történt megérkezésére minden
világrészből odaszaladának az idegen nemzetbeli «fukarok».

«Fukar» volt az elnevezése a hajdankorban annak a vállalkozónak, a ki
nagyban vásárolt, kereskedett, a királyi javadalmakat kibérelte, az
uraknak és fejedelmeknek pénzt adott kölcsön s aztán ő látta, hogy kivel
fizetteti vissza? – négyszeresen, ötszörösen.

Háromféle fukar is serénykedett a szolgálataival Gritti körül: egy
zsidó, egy görög, meg egy örmény. Üres kézzel egyik sem jött.

Az örmény az erdélyi sóbányák bérletét akarta elnyerni; a görög abban
sántikált, hogy a nemrég Erdélyben feltalált aranybányát és pénzverést
elkaparítsa; a zsidó pedig szabadalmat követelt az összes gabona, bor,
gyapju és bőr kivitelre.

Mind a hárman tolmács által beszéltek Grittivel. Memhet bég mondta el
törökül az ajánlataikat, úgy hogy a jelenlevő magyar urak nem értettek
azokból semmit. Memhet bég azonban mind azt a legelső találkozásnál
elmondta Fráter Györgynek, innen nem tudta meg Szerémy.

Csoda dolgokat igértek Grittinek. A zsidó fukar azt fogadta, hogy
Grittinek az egész udvartartását egy maga ellátja, ha a kereskedelmi
monopoliumot megkaphatja s azonfelül tizezer aranyat fizet évenkint. A
görög arra vállalkozott, hogy Budavár utczáit veres réz tetővel födi be;
az örmény pedig valamennyi budai héviz fürdő pompás átalakítására
igérkezett; a melyekhez a várból egyenes tornácz vezetne, gyantáros
födéllel.

Gritti azt felelte nekik, hogy a külső kereskedést, meg a verespataki
aranybányát még most a «barát» tartja a kezében.

– Lehet azon segíteni, mondá ravasz hunyorgatással a görög fukar. A
barát szereti a fügét. Majd küldünk neki olyant, a milyennel a nyemeczek
a Szibinyáni Jankó fiát, a Mátyus Krált elküldték a paradicsomba.

A miroboláns igéreteknél még jobban beszéltek a hozott ajándékok.
Mindegyik fukar odarakta Gritti elé az asztalra a táskájából a
«foglalót». Arany dobozkákban ritka szép drágaköveket. Ez volt Grittinek
a gyöngesége: a gyémánt, rubint, smaragd, zafir, meg a csodálatos
macskaszem s a nemes opál. A magyar urak bámultak ennyi felhalmozott
kincs láttára, a mi Gritti előtt összegyült. Valjon mi lesz ennek az
ára?

Utoljára tartogatták a fukarok a legnevezetesebb ajándékaikat: mikor a
fekete kávét hozták. A mokkanedv már akkor kedvencz itala volt a török
uraságoknak. Azt Arábia termé.

Ekkor a zsidó fukar erszényéből egy ökölnyi világossárga kristálytömeget
vett elő.

Ezt izleld meg, kegyelmes uram. Ez a kristálylyá vált méz. Az új
világból hozták, a mit a portugállok fedeztek fel. Ez a kővé vált méz
ottan a nádban terem, azért nádméznek hivják. Ez még a török császár
asztalán sem volt, te izleled meg először.

S hogy bebizonyítsa, miszerint nem valami gáliczkő az, a mit kinál, a
késével letört belőle egy darabot s azt a fogai alatt megropogtatá. Arra
a többi urak is bátorságot vevének a csodálatos ehető kristálynak a
megkóstolására s mindnyájan azt mondták, hogy ez valóban édesebb a lépes
méznél s igaza van a fukarnak, hogy ez a kávéban felolvasztva, azt
mennyei itallá nemesíti. (Még ma is nádméznek hiják Erdélyben a
czukrot.)

– Ilyennel ellátom én a te asztalodat. Pedig drágább az aranynál.

Azonban az örmény fukar sem maradt hátra. Ő pedig egy arany dobozkát
felnyitva, abban tíz szem – kukoriczát tett a kormányzó elé.

– Ezt nézd meg, kegyelmes uram. Ez az uj világból való búza, a melynek a
szára olyan magasra nő, hogy a lovas katona nem látszik ki a vetésből,
egy szem után ezer terem. Ezzel az egész országodat beültedheted. Még
most senkinek sincs, én hozattam az első magot. Ez annyit fog érni a te
kezedben, mint Faraónak a hét kövér tehene.

Végre a harmadik fukar állt elő: a görög. A mit az egy bőrzacskóból
előmarkolt, az nem volt egyéb, mint holmi száraz levél, apróra
összevagdalva, a mi olyan, mintha szemét volna. Hanem aztán mikor azt
egy eleven parázszsal töltött medenczére hinté, olyan fölséges zamatú
füstöt terjesztett, hogy annak az illatától a paradicsomban képzelte
magát az ember.

– Ezt is az újvilágból hozták. Nikótfüvének nevezik. A ki ennek a
füstjét beszívja, elfelejti minden búját-baját: ha álmatlanság bántja,
elalszik és szépet álmodik tőle, ha rettegés éri, bátor szivet kap tőle.
Ez elüzi a pestist, a patécsot, a hideglelést. Ha ezzel füstöltek volna
Szolimán szultán sátorában, nem halt volna meg a kedvencz kadinája. Én
egész gályával fogok neked ilyent szállítani.

A kinek legelőször dohányfüsttel tömjéneztek, az nem csoda, ha kis
Istennek érezte magát. Magyar és török urak mind tele tüdővel szitták be
a füstillatot. Ez a fukar fölülmulta valamennyit a kedveskedésben.

Dóczy János is ott volt az asztalnál.

Ő előre vágtatott a szebeni erdőből, hogy a Czibak meggyilkoltatásában
részes voltát eltagadhassa, s vigan megebédelt Gritti sátorában, mint a
ki semmiben sem tudós. Olyan jó etyepetyéje volt, hogy csak egy
étekfogást is el nem hagyott menni, hogy ne evett volna belőle.

A lakomának vége is volt már, a midőn Batthyányi Orbán megérkezett a
lovas csapatjával a táborba.

A mint a lováról leszállt, egyenesen Gritti sátorához sietett. A
pánczélja fölött egy hosszú meggyszin köpönyeg volt rajta.

A midőn Gritti a kiküldött kapitányt egyedül látta belépni a sátorába:
bámulva és haraggal förmedt reá:

– Nos! Hát nem hozod magaddal Czibak Imrét?

– Ugyan hozom! mondá Orbán úr, s azzal köpönyege alól elővéve a nagy
bőrtarisznyát, belenyult s kivette belőle Czibak Imre levágott fejét az
üstökénél fogva. – A kormányzó előtt állt egy nagy ezüst tál, tele
mogyoróval: abba letette a vajda fejét: «itt van neked Czibak Imre!»

Kun Gothárd és Majláth uramék elszörnyedve ugrottak fel az asztaltól, a
mint jó barátjuk, vajdájuk levágott fejét meglátták. Hogy a hős vezér, a
kinek megjöttére vártak, így jelenik meg közöttük! Az ünnepelt alak, a
kinél az erdélyi nép senkit sem szeretett jobban, a kire úgy emlékezett,
mint többszörös megszabadítójára: egyszer a fekete czártól, másszor a
rablóvezér Balikától mentette meg a szorongatott lakosságot, s a
zsákmányt visszaosztotta a károsultaknak. És nem vétett semmit! Még
vádolva sem volt semmiféle bűnnel. Együtt mulattak, szüreteltek,
tréfáltak még e napokban: s ma itt van előttük, egy levágott fő, mely
sámsoni törzsét elvesztette, s néz reájuk azokkal a kővé vált szemekkel.

Dóczy azonban szokva volt már az ilyen asztaldíszhez János király
lakomáiból. Részeg is volt. Nem tudta eltitkolni az örömét.

Azt tette az ellensége levágott fejével, a mit Lollia tett Ciceroéval.

– Heh! Te nagy szószátyár! Ide kerültél hát! Köszönheted ennek a te
rossz nyelvednek! Most rágalmazz már! Most mondjad a csúfságokat a
szemembe!

De Gritti józan volt; mert ő a törökök láttára nem ivott bort, s
észrevevé a két főúr arczán a nagy felindulást. Ő is elkeseredést
színlelt, sírva fakadt, «miként Julius Cæsar Pompejus feje fölött».

– Nem ezt akartam én! zokogá. Nem akartam én őt megöletni. Azt
parancsoltam, hogy élve hozzák elém. Ki mondta, hogy öljétek meg a
vajdát?

Batthyányi Orbán egyenes lelkű ember volt, urát adta a cselekedetének:
rámutatott Dóczyra.

– Nekem az alkormányzó uram parancsolta, hogy vágjuk le a vajdát a
sátorában.

Erre Dóczy a részeg ember vakmerőségével kiálta fel: «az nem igaz! Én
ott sem voltam a vajda sátoránál».

Orbán úrnak megtagadta nyelve a szolgálatot. Megnémult. Nehéz is arra
kadencziát találni, mikor egy fő-fő uraság, az előljáró mester még azt
is eltagadja, hogy jelen volt a gyilkos vérengzésnél, a mit ő maga
intézett.

A kapitány megfordult a sarkán s elhagyta a sátort.

A két főúr, Kun és Majláth, szintén felkelt az asztaltól és kiment.

– Hová siettek, urak? kiálta utánuk Gritti.

– Hadd őket menni! szólt dévánkodva Dóczy. Csak rókát vadászni mennek.
Szokás az Erdélyben, hogy a vendégek háromszor is felkelnek az
asztaltól. Majd ha megkönnyebbülnek a terheiktől, megint visszajönnek.

De a két főúr bizony nem került többet vissza Gritti sátorába. Azok
rögtön lovaikra kaptak s addig meg sem álltak, a míg Brassó kapuján
belül nem voltak.

– Mit tegyünk most? kérdezte Majláth.

– «Halált halálért!» felelt rá Kun Gothárd. Innen el nem viszi az
irháját többet ez a taliánba ójtott török!

Brassóban épen vásár volt, a piacz tele székelyekkel. Kun Gothárd rögtön
körülhordatta a tivatulussal a véres kardot, fegyverbe szólítva a
népséget.

– Mi baj, uram?

– Nagy ellenség ütött közénk. Gonosz uraság. Gritti a talián neve, Ogli
bég a török neve. Mint a vipera a madárfészekbe, úgy lopózott közénk,
hogy megegyen bennünket. Megölette a vajdánkat orozva, a mi jó atyánkat,
Czibak Imrét. Boszura fel székely! czinemintye oláh! falakra szász!

S a kiáltó szónak roppant hatása lett. Patóczy Miklós, a megölt Czibak
unokaöcscse, maga kapta kezébe a véres kardot, s beszáguldozta vele a
Székelyföldet. Kun Gothárd, Majláth gyorsan fegyverbe öltözteték a
hadaikat.

S a székely, ha verekedni hívják, nem tart elébb tanácsot a lábával:
«édes lábam! akarsz-e menni, vagy nem akarsz?» hanem azt mondja, hogy
«elmegyünk mind, levágjuk mind, hazahozzuk mind!»

Gritti nagyhamar azon vette észre, hogy a tábora minden oldalról körül
van fogva fegyveres népekkel. Növelte a veszedelmét az, hogy egy éjszaka
egész magyar lovassága, kapitányával, Batthyányi Orbánnal együtt
otthagyta a táborát s átment a felkelőkhöz. Majláthék megbocsáták neki
az elkövetett gyilkosságot, ő csak eszköz volt abban; de az intéző kéz
ellen fordult a haragjuk.

Gritti előbb erővel akart utat törni magának, de mindenütt visszaverték.
Majd a moldvai vajdának, Péternek üzent, hogy jöjjön segítségére; de még
az oláhok is ellene fordultak. Gyűlölte azt minden nemzet. Utoljára
Dóczy tanácsára bevette magát a bástyákkal körülvett Medgyes városába.
Oda azonban a jó szászok csak oly módon bocsáták be, hogy elébb az
asszonyt, gyereket kiküldték a havasokba; a férfiak pedig bevették
magukat az erős kőfallal kerített templomudvarba, melynek kaszamatái,
szász mód szerint, egyúttal az egész város népe szalonna- és
lisztraktárául szolgálnak. Így aztán Gritti kívül is, belül is ellenség
közé volt szorítva.

Ebben a nagy veszedelmében elküldé Memhet béget Budára, szájába rágott
izenetekkel, János királyhoz és Laszkó Jeromoshoz.

A tolmács szerencsésen megérkezett s mindenekelőtt Fráter Györgyhöz
köszönte be.

A baráttal kifundálták, hogy mit tegyenek?

János király Gritti elől vándorolt vissza Buda várába. Ott ugyan nem
fogadta senki. Fő-fő zászlós urait kivégezték, elugratták: csak Laszkó
Jeromos volt helyben. Azt pedig hiába hivatta magához: azt vetette a
főúr, hogy nagy beteg, nem állhat a lábára. Tartott a számadástól.
Csupán Fráter György volt a király mellett.

De Memhet béggel egyidőben Paksy Ferencz is megérkezett Majláthék
táborából, a ki viszont kérte János királyt, hogy ne siessen Gritti
felszabadítására, majd igazságot tesznek azzal maguk az erdélyiek.

A király nagy zavarban volt.

– Mit tegyek hát? Mennék Gritti felszabadítására, ha volna katonám. De
hol venném? Ők maguk mindent kivettek a kezemből. Ha pedig veszni
hagyom, a szultán én rám haragszik meg. Talán Török Bálintot lehetne a
mezei hadaival Erdélybe küldeni?

– Csak hagyd te Grittit a maga sorsára, királyom, mondá Fráter György.
Ime, hogy világosan lássad, mi vár reád, ha ez a Bég Ogli megöröködik
ebben az országban, olvasd el ezt a levelét, a melyet Laszkó Jeromoshoz
írt Sztambulból a renegát.

Azzal átadta a királynak azt a levelet, melyet Kristóf diáktól vettek el
Nagy-Enyeden.

A király elszörnyedt e levél olvastára.

– S én ezt a kigyót melengettem a palástom alatt! Gyöngyökben
fürösztöttem, aranynyal szárítgattam: még is engem mart meg.

Rögtön parancsot adott Laszkó elfogatására.

Az elővigyázó főnemest azonban nem lehetett olyan könnyű szerrel
megfogdosni. Annak a palotájából egy földalatti lépcső vezetett le a
Dunáig s ott állt a hajója, a melyen elmenekülhetett.

Fráter György azt mondá Memhet bégnek, hogy keresse fel Laszkót, de csak
annyit mondjon neki, hogy itt van már Gritti, nagy erővel, nap-nap mulva
itt terem Budavárában.

A mint ezt a jó hírt meghallotta Laszkó, egyszerre meggyógyult a
hideglelésből, kiállt a derekából a zsába, felkelt, felöltözött,
előhozatta a lovát, hogy ő most megy a királyhoz. Nem félt már Zápolya
haragjától.

Mikor aztán a királyi palota elé megérkezett, a kapuban a vicevárnagy
fogadta, az ifjú Amadé István.

– Hová, nemes uram?

– A királylyal akarok beszélni.

– Nincs már neked semmi beszéded a királylyal. Itt vár rád egy pár szép
kösöntyű a két kezedre, lánczczal együtt.

S ott rögtön békót vetettek a főúr kezére s vitték a Haragos István
tornyába s bezárták a főnemesek börtönébe.

Volt ottan egy tölgyfaasztal, a melynek a táblájába mindazok
belefaragták a neveiket, a kik valaha e szomorú helyet meglakták. A
legutolsó név Ártándy Pálé volt. Még Laszkó neve is elfért alatta. Épen
olyan tréfás módon került ő is e tölgyfaasztal mellé, mint a hogy ő ide
szerezte Ártándyt.

Fráter György aztán megnyugtatá a királyt, hogy majd megírja ő a
válaszokat mind a két részre.

– De ne az én nevemben irogass.

– A magam fejével játszom.

Majláthnak ezt irta – a saját neve alatt – a barát:

– Bánjatok a kormányzóval érdeme szerint. Ki mit vetett, azt arassa. Én
fogom a király kezét.

Grittinek pedig azt irta: «a királynak katonája semmi! pénze kevés, baja
sok. Mi csak imádkozni tudunk kegyelmedért».

A két levelet átadta Paksynak és Memhet bégnek s útnak ereszté őket.

Negyvenezer harczos gyűlt már össze Medgyes bástyái alatt. Majláthék
ágyúkat is szereztek s elkezdték a falakat lövetni.

János királyt csak még sem hagyta a gyönge szíve megnyugodni a barát
intézkedéseiben.

– Látod, mondá a barátnak, Gritti milyen híven megvédelmezett engem,
mikor Roggendorf szorongatott Buda ostromában: itt harczolt végettem a
falakon. Csúnya hálátlanság volna tőlem, ha most veszni hagynám.

A barát ráhagyta, hogy menjen hát, szabadítsa meg a jó barátját.

Zápolya összeszedett egy dandárt Török Bálint csapatjaiból, s megindult
vele Erdély felé. Igazán jó fiú volt! Kenyérre lehetett kenni.

Nagyváradig csak elhatolt, ott azonban eléje jön Kun Gothárd, megértve a
király szándékát, sietett útját állni.

– Király uram, be ne jöjj Erdélybe Grittit fölmenteni, mert téged is úgy
elverünk, mint a Deákné vásznát. Úgy is zeng a nevedtől egész Erdély, de
nem a dicséretedtől. Te ültetted az ország fejére ezt a vérszopó
fenevadat! Ha még egyet lépsz, egész Erdély mind Ferdinánd pártjára áll.

Erre mégis meggondolta a dolgot János király s elővette a barát eszét a
saját magáé helyett, a ki felvilágosította felőle, hogy a hadviselés,
meg a keresztyéni virtusok gyakorlása két külömböző dolog.

Grittinek gonoszul ment a dolga Medgyes városában. Élelmi szere,
puskapora fogytán volt, a magyarok kívülről, a szászok belül a templom
bástyából szorongatták; azt gondolta ki, hogy a janicsárjaival ásatott
egy hosszú, földalatti utat, akként irányozva, hogy annak a kijárása oda
lyukadjon ki, a hol a moldvai csapatok állnak.

Az oláhok azonban, a kikben bizott, szintén ellene fordultak, s a két
fiát, a kik az alaguton át menekültek, elfogták, Péter vajda elé vitték,
a ki mind a kettőt «gonosz halállal» végezteté ki.

Ez alatt pedig a magyarok az ágyúk által tört résen behatoltak a
városba, szétverve Gritti csapatjait s a templomba szorult szászokkal is
kezet fogának.

Gritti Alajos vesztét látván, nagy pompával akarta a magyarok szemét
elkápráztatni. A városház tanácstermében felállíttatá azt az aranyos
trónust, a mit magával hozott s abba bele ült, biboros ruháját magára
öltve, s gyöngyös süvegét fejére téve. Mellette áltak Dóczy János
alkormányzó, a jancsár aga és a fukarok. Így fogadta a győzteseket, mint
egy potentát. És midőn Majláth István és Kun Gothárd, Batthyányi Orbán
urammal együtt kivont karddal berohanának a terembe, úgy fogadta őket,
mintha még mindig ő volna a házi gazda s ezek még az ő vendégei.

– Urak! Engem pedig semminemüképen meg ne öljetek. Ha valami panaszotok
van ellenem, állítsatok törvényszék elé. Vannak az országnak
pristáldusai, itéljenek ők fölöttem.

Azt felelé erre neki Kun Gothárd:

– Itélt te fölötted már a Jézus Krisztus, azt mondván: «a milyen
mértékkel ti mértetek másoknak, olyan mértékkel mérjenek ti nektek!»
Vestra dominatio illustrissima nem volt se gyerek, se bortul részeg,
hogy meg ne gondolhatta volna a dolgát, a midőn a mi atyánkfiát, Czibak
Imrét, egy ilyen nagy urat: a Krisztus katonáját megölette.

– Batthányi Orbán ölte meg. Ő a vétkes. Ott áll közöttetek.

– Orbán úrral már elvégeztük a dolgot. Ő meggyónt, penitentiát tartott:
a csikszeredai szűz Máriának hat ezüst gyertyatartót ajándékozott, most
már absolválva van. De a ki a parancsot adta neki, azt terheli a bűn.

Gritti mellét verve szabadkozék:

– Nem én parancsoltam, hanem Dóczy János. Allahra mondom.

– Ekkor Dóczy kiálta fel:

– De bizony te parancsoltad, nem én. Jehovára mondom.

– No hát menjen el mindenitek a maga Istenéhez s ott igazolja magát. E
földön nincs kegyelem.

Azzal Majláth ráolvasá a fejükre a halálitéletet, s elébb Dóczyt, azután
Grittit lenyakaztatá, székeikben ülve. («Sicut unum canem», jegyzé fel
Szerémy.)

A Gritti mellett talált hadakra pedig azt a végzést hozták az
igazságtevő urak, hogy azokat egyesével bocsátják ki a város hátulsó kis
ajtaján, s a ki közülök ki tudja mondani azt a szót, hogy «Uram Szent
János», tisztán, az magyar, elmehet veretlenül; a ki pedig hibázva
mondja, török, görög, vagy zsidó, az farmatringgal üttetik, a míg csak
végig nem szalad a kettős katonai soron.

Azok legalább megemlegették a Gritti pünkösdi királyságát.

Így fejeződött be ez a nagyon szomorú epizód a magyar nemzet
történetében: a Grittiek korszaka, a nemzeti közérzületnek egy hatalmas
fellobanásával.

János királynak nem volt benne része, hanem Fráter György keze igazgatta
ezt így, messziről, előre számítva.

Grittinél rengeteg kincseket találtak a győztesek, miknek értékét
háromszázötvenezer aranyra becsülték. János királynak is küldtek belőle
egy elefántcsont dobozt, tele rakva legritkább drágakövekkel, a miben
nagy gyönyörűségét lelte.

De még nagyobb gyönyörűsége telt Fráter Györgynek azokban a levelekben,
melyeket Gritti levéltárából Mehmet bég a számára elhozott, azok közt
volt Ibrahim nagyvezérnek egy levele, mely egyenesen a szultán ellen
szőtt összeesküvést világosítá fel. – Ez a levél egy országot ért a
barát kezében.



V. FEJEZET.  JUNISZ BÉG.

A nagyváradi hévviz partján ült Fráter György, egy levágott fatörzsből
készült ülőkén, melynek kérgéből még kihajtottak a csivatag sarjak.
Plutarch volt a kezében; de többet nézte a víz színén pompázó nimfeák
fehérzöld rózsáit, mint a tarka betűket. Pedig nem is a nimfeákat látta
maga előtt. Hanem azokat a letünt alakokat, a kik mellőle elmultak.

Visszagondolt azokra a fényes alakokra, a kik egykor a Zápolya-várban az
ifjú Jánost körülvették, mely várnak ő a kandallóit fűtötte. Látta
azoknak a lenéző, kinevető, gúnyoló arczaikat. Hogy kaczagtak az ő
komoly tudatlanságán! – Mind azon törekedtek, hogy Jánost a királyi
székbe emeljék, ottan maguk körül vegyék, – és azután onnan ledobják. –
Hová lettek? – Tomiczky püspök? Az Ártándyak? Athinay? Homonnay? Czibak
Imre? Dobó Ferencz? Nádasdy Tamás? Pekry Lőrincz? Frangepán Kristóf? –
És aztán Zápolya ellenségei, a kiknek a neveit emlékében megtartá, a
főpapok, a zászlós urak? az öreg király szép ifjú nejével, játszi
leányával, meg az idétlen szülött kis király? és a hatalmas brandenburgi
herczeg? a Fuggerek? Szerencsés Imre? Tomory, előbb a hős, aztán főpap,
végül fővezér? Végtére a Gritti-fajzat egész czimboraságával? Mind, mind
elmultak mellőle! – ő maga maradt itt egyedül, mint a hogy megmarad
örökké az az eszme, mely lelkében napot gyújtott: «a régi magyar
nemzetnek egy új magyar nemzettel kicserélése». Az történt, a mit
kivánt, a mit előre kigondolt, a miben munkás volt, a régi mind elmult,
egyik felfalta a másikat. – A hajdani nagy emberekből nincs már senki! –
De honnan támadjanak az újak? Ez a nehezebb kérdés.

Mikor a vizi rózsa elvégzi a virágzását, lehúzódik a víz alá, s aztán új
bimbó jön fel helyette, mely kelyhét kitárja. Ilyen lesz a magyar
nemzet? A míg meleg víz van a forrásban, a nimféa ki nem vész soha a
tóból: hát a míg meleg vér van a magyar szívben, kiveszhet-e a nagy
emberek faja a nemzetből?

Fráter György képzeletében az elvonuló kisértet-tábor közepett meg
kellett jelenni Zápolya János alakjának is, mint a többi fántomok
vezérének. Ez is olyan kisértet volt, mint a többi. Az a délczeg, hős
Zápolya János, a ki a koronát merte követelni, a ki az országot
vaskézzel megmenté a lázadók seregétől, a ki magát érdemessé tette a
koronára, ez a fényes alak is csak álomhozta fántom volt már, addig volt
királyi lélek, a míg királylyá nem lett. Élő testben nem az.

S mintha a képzelet teremtő erővel bírna, egyszer csak ott állt előtte
János király. Csak akkor vette őt észre, mikor elzárta az alakjával a
kilátását a fényes lótuszokra.

Fráter György hódolatteljesen felállt az ülőkéből s a királyt kinálta
meg az üléssel.

– Csak maradj te ülve, szólt Zápolya, majd én állok előtted. – S ezzel
visszakényszeríté az élő zsellyébe a barátot. Ma én vagyok az instans,
én jövök hozzád kegyosztásért.

Fráter György elfogadta a megfordított helyzetet.

– Ime, látod, a sors milyen gyorsan bánik el az emberekkel, mondá a
király. Egy csapással két magas polcz megürült. Az egyik az erdélyi
vajda széke: ezt én Majláth Istvánnak szántam, a ki Grittivel szemben
oly erős lelket mutatott.

– Nagyon is erős ember, a ki valóban jó lesz a vajdai székben, ha te még
erősebb fogsz lenni a királyi székben; de az bizonyos, hogy oroszlánt
fogtál a szekered elé.

– A másik üres hely, mely Czibak Imre után uratlan maradt, a nagyváradi
püspöki szék, ennek a betöltésére én azt az egyetlen embert szántam, a
ki nem maga jár a főfő méltóságok után, de a kit a királynak kell kérni,
hogy azt fogadja el: «Martinuzzi Utyessenovich Györgyöt».

Erre a szóra felállt a helyéből Fráter György.

– Fölséges uram. Midőn Zsigmond király czenstochovai főapáturrá
felavatott, azt kérdezém tőle: «van-e szüksége ennek az én fehér
csuhámnak erre a te arany lánczodra?» – Mire a király nekem azt felelé:
«igen is van szüksége ennek az én arany lánczomnak erre a te fehér
csuhádra.» Zsigmond királynak ezzel a mondásával felelek meg neked:
Elfogadom e nagy felmagasztaltatást a te kezedből; de csak azon föltétel
alatt, hogy nem én viselem a nagyváradi püspökség fényes dalmatikáját,
hanem a püspökség viseli ezt az én fehér csuhámat.

– Azt kivánom én is.

– Nagy szót mondtál ki vele, királyom. A nagy háboruskodások alatt
megfeledkezett mindenki a vallásos rendről az országban. Megfogyatkozott
a hit és buzgalom mindenütt, még pedig a lelkek pásztorainál: a
papoknál. «Ha a só megsótalanodik, mivel izesítsük azt meg?» így kérdi a
szentirás. A mi népünk egy emberöltő időn át nem látott már püspököt más
alakban, mint lovon ülve, dandárt vezetve, vagy asztalnál ülve és
dorbézolva. Istenben boldogult Czibak Imre derék hadvezér volt,
ismeretes volt a hősi harczairól, ép oly ismeretes a jó konyhájáról,
derék pinczéjéről; de az soha egy misét nem mondott a szép Szent-László
templomában, annak a kezében bibliát nem látott senki, se prédikáczióját
nem hallá. S a milyen volt a vezér, olyanok a hadnagyai; a pap nem
tanítója már a népnek, csak dézsmabeszedője, siet gyorsan lemorzsolni a
létániáját, a mit a vénasszonyokon kívül nem hallgat már senki s csak a
stoláért mutatja meg a szentséget. A szerzetesi rendek pedig épen
fészkei az erkölcstelenségnek, guny és szidalom tárgyai a nép előtt.
Ezért terjed az új vallás a nép között megdöbbentő gyorsasággal. Ha te
én nekem Szent-Péter kardját a kezembe adod, én nem a Malchusok fülét
fogom vele levágni; hanem a Judásokét.

– Cselekedjél, a hogy jónak látod.

– De azután meg ne fogd a kezemet, mikor tenni jónak látnám.

– Bizonynyal nem fogom.

– Hogy csak egy példát mondjak. Ime itt van a nagyváradi dioecesis
legnagyobb hitközsége Debreczen. Derék tiszta magyar nép. Szorgalmas,
élelmes, vagyonos lakosság. Buzgó katholikusok, a kik templomaikat maguk
erejéből tartják fenn. De van egy kolostor a városukban, melynek
szerzetesei olyan életet folytatnak, hogy a példájukkal vagy
megmételyezik az egész nép erkölcseit, vagy átkergetik azt az új hitre.
Hisz az nem kolostor már, hanem karavánszerály, a melyben főurak, gazdag
korhelyek istentelen luperkáliákat rendeznek – és a barátok
assistentiája mellett.

János király nagyon fintorgatta az arczát.

– No no! «Ne legyetek fölöttébb igazságosak!» Azt is mondja a szent
irás. Krisztus szava volt, a mit a házasságtörő asszony védelmére
mondott: «A ki jobb nálánál közületek, az dobjon követ a fejére.»

– No hát én jobb vagyok! mondá felemelt fővel a barát. S fogok követ
dobni e Belzázár lakomájába, nem kérdezve, hogy kit találok vele?

A király tréfára fordítá a dolgot:

– No és ha épen engemet találnál megdobni azzal a kővel?

Tudta azt Fráter György nagyon jól. Zápolya nagyon szeretett
Debreczenben időzni. Az a derék zárda igen kellemetes hely volt reá
nézve. A mit este vétkezett, reggel az áhitatossággal kiegyenlíté,
kéznél volt mind a kettő.

Az édes méreg és a keserű orvosság – egy patikában.

– Uram király! mondá Fráter György. Te nem fogsz többet a debreczeni
kolostorban megszállni.

– Ki parancsolhatja azt meg nekem? A királynak!

– Te magad: a király.

– De hogy én magamnak parancsoljak, kell valakinek lenni, a kinek
engedelmeskedjem.

– Az is lesz bizonynyal.

– Szeretném én azt ismerni?

– A te királynéd.

Zápolya lecsüggeszté a fejét.

– Királyné? sohajtá fel szomorúan. Álomkép az. Mikor te veled legelőször
találkoztam, milyen ifjak voltunk. Szőr sem volt az arczunkon, akkor
elkezdtem már e fántóm után futni. Egy királyné! Most már naponta ősz
hajszálakat tépetek ki a fürteimből, újra jőnek. S az álomkép még mindig
fut előlem.

– Már közelít hozzád. Eljegyzett menyasszonyod Krakkóban te rád vár.
Milyen szép gyermek volt, mikor gyűrűdet átadtam neki! Azóta deli
hajadonná fejlődött. A király és királyné te neked igérte. Csak a
násznagyaidat kell érte küldened, adva adják.

A király megölelte a barátot. A szemei megteltek könynyel.

– Eddig nem szóltam felőle, mondá a barát; mert eddig nem voltál igazi
király Magyarországon. De most már elmultak mellőled mind azok, a kik
trónodat alááskálták. Az árulókat, a dölyfösöket, az ármánykodókat föld
takarja már! Csak hiveid maradtak s nyilt ellenségeid. S hiveid élén
ellenségeiddel megküzdeni királyi munka! Most már hozhatsz királynét
magadnak! – Elküldheted a nászkiséretedet a menyasszonyodért, a
szépségben, jóságban angyalhoz hasonló Izabelláért.

Itt valami olyan emlék támadt fel a barát lelkében, mely neki is
elfacsarta a szivét. – Elhallgatott.

– Te vagy az én egyetlen hivem, mondá János király.

– Ez az én föltételem, mely alatt elfogadom a nagyváradi püspökséget.

A Szent-László templomában vecsernyére szóltak a harangok. A király
hintaja hat lóval előjárt. Zápolya maga mellé ültetve a barátot,
hajtatott Nagy-Váradra a püspöki palotához. És most már ő volt Fráter
György vendége ugyanabban a házban.

Fráter György, mint új püspök, igen jól értett volna a házigazdai
tiszthez, készíttetett a püspöki szakácscsal, a ki még Czibak alatt
tanulta ki a mesterségét, igen jó vacsorát. Csak az volt a hibája az új
püspöknek, hogy rosszul értett a tálaltatáshoz. János királynál az volt
a bevett szokás, hogy «elébb az estebéd, azután az országos dolgok».
Fráter György pedig megfordítva tálaltatott, elébb az országos ügyeket
kellett elintézni, azután került a sor a pokuláczióra; a mi valóban
ellene van a diététikának.

Valának pedig több uri vendégek, azok között Majláth István, az új vajda
és Kun Gotthárd, főkapitány, azután Keresy Ferencz, hadnagy a király
testőrségében, meg Tóth Péter dulló; a kik ketten most érkezének fontos
kiküldetésből.

– No hát csak röviden mondd el Keresy, hogy végezted el a rád
bizottakat?

– Tökéletesen a felséged utasítása szerint. Kétszázad magammal
megérkezém Szeghre, a hol a hazaárulásért kivégezett Dóczy János
alkormányzó kastélya vagyon. Azonnal lefoglaltam a perduellis minden
kincseit. Három társzekér telt meg a ládákba rakott ezüsttel; tizenkét
ökör alig birt egy szekeret elvontatni. Szerencsésen eljutottam a
kincsekkel Budára.

– Derék dolog! Helyeslé a király. Ez az én utasításom szerint történt.
Abból az ezüstből rögtön dénárokat fogunk veretni.

– Kár lesz beolvasztatni a remek ötvösműveket, mondá Fráter György, a
fukaroktól így több pénzt lehet értük nyerni.

Keresy csak a bajuszát rágta mosolyogva.

– Azonkívül az alkormányzó özvegyét és két kis porontyát is magammal
vivém Budára.

– No ez is az én utasításom szerint történt.

– Szegény asszonyka, bizony szánalomra érdemes. Még egészen élte
legszebb virágában van s igen módos, takaros menyecske.

– Csak nem lettél bele szerelmes? Keresy!

– Mikor a nyomorult asszony olyan nagyon sirt. Az ember szive megesik
rajta. Vigasztalni csak kellett. Isten a birám. Én biz elvettem
feleségül.

– No már ez gyönge dolog volt, Keresy. Ezt nem az én utasításom szerint
tetted.

– És már most instálom fölségedet, hogy miután a hazaáruló kincseit
hűségesen lefoglaltam és megmentettem, az özvegyét pedig feleségül
vettem, a lefoglalt ezüstféléket kegyeskedjék felséged a szegény
ártatlan özvegy és árvák részére nekem átengedni.

A király mérgesen csapta a süvegét az asztalhoz. A többi urak pedig
nevettek. Hisz ez rendes dolog. Más ember elvitte volna a kincseket s az
özvegyet, árvákat ott hagyta volna a királynak.

– E szerint nem veretünk dénárokat a Dóczy ezüstjéből.

Ez a rezultátum!

– Hát kegyelmed Fóth Péter uram, mit végezett Nagy-Bányán? Megkapta a
pénzverőt?

– Igenis megkaptam Dobó Ferencz uramat; de nem Nagy-Bányán, hanem
Ruszka-Bányán; a hová az erdélyi rebellió hirére elmenekült, szép jó
egészségben.

– Nem bánom én Dobó uram egészségét; de a kivert aranypénz?

– Az tészen kerek summában száztizenkétezer aranyakat.

– No az derék dolog! S hol van a pénz?

– Hát azt Dobó Ferencz uram arra a hirre, hogy Erdélyben rebellió van,
okosságból két huszárkalpagba bekötve, elásatta az erdőn. Minek utána
pedig felvilágosítottam róla, hogy nincs már rebellió; és hogy a
kormányzó úr ő nagyméltóságát lenyakazták s annálfogva az mindenbe
beleegyezik, hát csak vegye elő a föld alul azokat a jeles kalpagokat.
Azonnal el is jött velem s az egyik kalpagot szerencsésen megtaláltuk és
kiemeltük; de a másikra bizonyára semmi keresés mellett sem találtunk
rá.

– No már ez gyönge dolog! És hát az egyik megtalált csákó tele
aranynyal, hol van? Itt van?

– Épen azért czáfoltam vissza nagy gyorsasággal felségedhez, hogy
bizonyosat vigyek neki, miután nem tudtam a kérdésére megfelelni, hogy
kinek a kezéhez küldje a kivert aranypénzt? Mivelhogy Nádasdy Tamás
kincstárnok uram méltóztatott átnyergelni, Ártándy alkincstárnok uramat
pedig kormányzó úr ő nagyméltósága kegyeskedett egy fejjel
megrövidíttetni, annálfogva az országban nem lévén kincstartó, Dobó
Ferencz uram ő kegyelme nem tudja, hogy kinek a kezéhez küldje a pénzt,
s addig ott tartja lészen.

– No, már ez erősen gyönge dolog! Hiszen tudhatná kegyelmed, ha esze
volna, hogy a két főkincstartó, alkincstartó mellett volt egy valóságos
kincstartóm, a ki igazán megtartotta a pénzt s a kit ezennel
nyilvánságosan kinevezek országos főkincstartóvá, méltóságos és
főtisztelendő Martinuzzi Utyessenovich György nagyváradi püspök uram!
Holnap rögtön vágtasson vissza kegyelmed Ruszka-Bányára s hozza ide Dobó
uramat az aranyokkal együtt Nagyváradra.

A vajda nevetve szólt közbe.

– Dejszen rég átszökött az már Moldovába mind a két huszárkalpaggal
együtt.

A királynak egészen elrontotta a vacsoráló kedvét ez a kellemetlenkedés.

– Ne epeszsze ezen dolgokkal magát fölséged, engesztelé őt Fráter
György. Ha már nyiltan az én vállamra kegyeskedik felséged ezt a terhet
róni, én az egész szisztémán fogok változtatni. Pénzőrzés nem nagyságos
uraknak való, a kontrolléria nem komám uram, bátyám uram hivatala.

– Jól mondád, szent atyám. Most ha a rablót biró elé állítom, akkor a
birónál ragad a rablott jószág. Ott van a legnagyobb példa ni! Az
országos rablót, Móré Lászlót, én megostromoltatom a várában Laszkóval.
A várat beveszik, a kincset megtartja magának Laszkó. Mikor aztán
Laszkót árulásban találom, birák elé állíttatom, elitélik, akkor meg a
Laszkó palotáját rabolják ki olyan tisztára, hogy még csak egy
emlékezetül megtartandó köpőládát sem hagyának meg benne.

A vendég urak nevettek rajta.

– Ne nevessetek, urak! monda a király elszomorodva. Bizony inkább
sirhatnám, mikor erre gondolok. Szegény Laszkó Jeromos! Milyen jó
barátok voltunk hajdanában! Akkor is megcsalt, tudom jól, megirta nekem
Thurzó Elek, de legalább víg czimbora volt, értett a mulatáshoz.
Sajnálom a fátumát. De nem tehettem róla. Alá kellett irnom az itéletet.
Neked adtam át Utyessenovich, hogy hagyd ott Amádénál. De addig ne
vágják le a fejét, a míg én Budán vagyok. Csak másnap, «rorate» előtt.
Ugy-e bár, kedves püspököm, megteszed az én kedvemért, hogy a legelső
úrnapján a püspökké felavattatásod után, tartasz a szegény Laszkó
Jeromos lelki üdveért egy fényes rekviemet. Te gyóntattad meg, mikor a
halálitéletét közölted vele. Te adtad meg neki az absolutiót. Megteszed
ezt az én lelkem könnyebbségére?

Fráter György az egész uri társaság nagy megütközésére azt felelé erre a
királynak:

– Nem! felséges uram. Én László Jeromosért nem tarthatok rekviemet, se
csendeset, se fényeset.

– Te megtagadod ezt a régi jó barátodtól? Mi okod lehet az ilyen
atroczitásra?

– Két okom van rá. Az egyiket «még most» nem mondhatom el; a másikat
pedig «soha sem»; mert az gyónás titka.

– Megtagadod királyod kérését? Én téged ma emeltelek fel a püspöki
székbe.

– Még nem foglaltam el azt, leszállíthatsz belőle.

– Kemény szivű ember! Így csak egy pap tud gyülölni; a ki még a
halottnak sem bocsát meg.

Szerencsére jött az étekfogómester, jelenteni, hogy az estebéd fel van
tálalva s ez a kellemes nunczium helyrezökkenté a már-már dülőre hajló
tanácskozási szekeret.

De az urak, a királylyal együtt még a vacsora felett is azon évődtek,
hogy vajjon mi oka lehet a barátnak efféle austeritásra?

Fráter Györgynek pedig mind a két oka nagyon alapos volt, s igazságot
adott neki, a midőn megtagadá a királytól a rekviem megtartását.

Az egyik oka az volt, hogy Laszkó Jeromos még élt és a feje sem fájt,
élő emberért pedig nem szokás halottas misét czelebrálni. Fráter György
a Laszkó halálos itéletét átvette ugyan; közölte is azt a fogolylyal, s
aztán meggyóntatá szépen, fel is adta neki az utolsó szentségeket; hanem
aztán eldugta a halálitéletet a csuhája zsebébe s nem adta azt át
Amadénak az ekzekuczió végett, jól ismerve Zápolyát, hogy az majd
megbánja, hogy kivégeztette hajdani jó barátját, s örök lelkifurdalást
fog szenvedni miatta.

Ezt «még most» nem mondhatta meg a királynak; mert ha «ma» buslakodik is
a király a végrehajtottnak hitt halálitéletén, «holnap», mikor kezébe
kerülnek Laszkó Jeromos levelei, melyeket Grittihez irt, s olvasni fogja
– hagyján az árulást – de azt, hogy őt Laszkó folyvást «Katalin
vajdának» (még vajdának) csufolja; hát akkor igazán lenyakaztatja a
gunyolódót, ha még életben tudja. Fráter György pedig nem akarta, hogy
lengyel vér folyjon magyar pallos alatt.

A második ok pedig, a melyért nem tarthatott requiemet Laszkó felett a
barát, a meggyónt titok volt. Laszkó, a bécsi udvarnál időzve, áttért a
lutheránus hitre. Ez is elég impedimentum!

Gyönyörű világitást vet ama kor embereinek alakjára, hogy egy főur
meggyónja egy pápista papnak, hogy ő lutheránussá lett, ezért, mint
kapitalis bűnért, absolutiót kér a pápista paptól, s aztán csak megmarad
az új hitében továbbra is.

A jó vacsora némileg kiengesztelte a királyt az új püspök iránt, a jó
sors pedig gondoskodott felőle, hogy a Sphinx találós meséjének
megoldását siettesse.

Másnap délelőtt nehéz munkája volt János királynak. A Grittinél talált
mindenféle leveleket kellett elolvasnia. Csak most látta be egész
fenékig azt az örvényt, a melyen áthatolt, igazán az Alsziráth
borotvahidján. Különösen fel volt gerjedve Laszkó ellen, azokért a
gunyos mókákért, a melyekkel róla megemlékezett.

– Csak le ne nyakaztattam volna azt az embert! mondá Fráter Györgynek.
Nem érdemelte ezt a becsületes halált. Karóba huzatnám most a
csélcsapot. Jól mondád tegnap este! Nem rekviemet! Máglyát érdemel az
ilyen gonosztevő! Exorcismust!

Délben, midőn az ebédre csöngetének a püspöki palotában, s a király és a
főméltóságok már serényen fölgyülekezének a refektoriumba, nagy lárma
támadt az utczán, trombitaszóval vegyest. Uri vendégek érkezének
Lengyelországból, három superlátos szekérrel, lengyel szokás szerint
nagy uti kisérettel; valának százötven lovasok és azonkívül hat
trombitások, a kik elől lovagoltak és fujták a kürtjeiket. Egy czifra
ruhás herold pedig tartá a zászlót, mely az érkező fő-fő vendég czimerét
viselte.

A király mindjárt ráismert a czimerről, mert azon egy pelikán volt, a ki
a fiait saját vérével táplálja: «Ez Tarnovszky János!»

Valóban ez a főnemes ült az első szekéren, nyusztprémes subában, a másik
szekéren pedig szintén egy főnemes ült, a kinek farkasbőr subája volt; a
harmadikon ült egy rókamálos.

A király egész a tornáczig eléje ment a vendég uraknak, mivelhogy ez a
Tarnovszky volt az ő házi gazdája, a ki őt Magyarországból kiveretése
után Tarnow várában szivesen fogadta, s sok időn keresztül egész
udvarával együtt vendégszerető módon ellátta.

János király és Tarnovszky, a mint egymást meglátták, kiterjeszték a
karjaikat s háromszor összeölelkezének s csókolózának, s egymást
hangosan üdvözölték. Tarnovszky serényen beszélt magyarul, csak egy
kicsit sárosi kiejtéssel: «Kedves barátocskám! drága királyocskám!
Jancsikám druszám!» mondá a királynak. «De régen kivántam, hogy
lássalak!»

Azután Fráter György ötlött a szemébe. Annak is hangos parolát csapott a
markába. «Szervusz papocskám, Fráter Gyurka!»

– Nagyváradi püspök! figyelmezteté a király.

– Pispek? Monda elbámulva a főnemes. Akkor hát kezet csókolt neki.

– Ő a mi házi gazdánk most. Mondá a király.

– Gazdánk? Akkor azt is nyalábra fogta, összecsókolta.

A másik úr is megmondta a nevét: de azt úgy elmorzsolta a fogai között,
hogy az az amabilis confusióban elenyészett. A harmadik Talló Máténak
vallotta magát.

A király aztán karöltve vitte befelé magával az étkező terembe
legkedvesebb vendégét: «Épen a hora regiára érkeztél. Most akartunk
asztalhoz ülni.»

Erre a vendég úr megvetette a lábát a küszöbben.

– Királyocskám! Barátocskám! Egy szó, mint száz! Nekem szent fogadásom
tartja, hogy addig se nem eszem, se nem iszom a te asztalodnál, a míg
nekem királyi szavadat nem adod, hogy a mi szegény barátunknak, annak a
Laszkó Jeromosnak kegyelmet fogsz adni.

A király nagyot sziszszent, mintha a darázs csipte volna meg.

– A Laszkó Jeromost mondád?

– Egyenesen azért jöttem ide hozzád Lengyelországból, hogy meghallottam
szegény czimboránk casusát. Ej, ej! már hogyan történhetett az?

A király kénytelen volt haragot mutatni.

– Megérdemelte a fátumát. Sokszorosan áruló volt.

– Ej, ej! Hátha csak rágalmazták? Nagy embernek sok az ellensége. Nem
kell mindent elhinni. Bizonyosan csak tréfált. Bizonyosan csak ráakarta
szedni azt a Grittit. Hiszen tudod: «cum lupis ulula». Ha farkassal
beszélsz, akkor ugatnod kell. Tüzbe teszem a kezemet érte, hogy
ártatlan.

– De hisz épen ma olvastam a levelét, a miben arra ajánlkozik, hogy
engem éjszaka elfogat, lánczra veret, így küld el Sztambulba.

– Hahaha! kaczagott Tarnovszky, hiszen világos, hogy tréfált! Már ilyen
bolondot hogy irhatna valaki sério?

– No, hát azt föl sem venném; de hogy kigunyolt, azt meg nem bocsátom! A
levelében folyvást «Katalin vajdá»-nak nevez. Ez fölségárulás!

– Nonono királyocskám! Minek ez a harag? Hiszen ha valaki a hátad mögött
szid, az csak azt bizonyítja, hogy nagyon tisztel; mert ha nagyon nem
tisztelne, akkor szembe szidna. Hát micsoda? Minden nagy embernek van
gúnyneve, a hogy a familiarisok egymás között emlegetik. Zsigmond
királyt nem úgy hija-e minden ember, hogy «sztara baba»? Az előtted való
királyt nem «Dobzse Laczkó»-nak mondták? Itt a püspököd; Utyessenovich
Martinuzzi György: hát nem úgy hiják, hogy «csontfülü»? Még sem
haragszik érte. Hát engem ezek a Kohanyicskák nem úgy titulálnak, mikor
nem hallom, hogy «Przsepiorka»?

– De a Katalin név asszonynév!

– No és hát édes királyocskám, azzal akarod bebizonyítani férfi
voltodat, hogy engesztelhetetlen boszut állsz egy gúnynévért, mint egy
asszony? Hát persze, hogy «Katalinnak» csufolnak; mert nem házasodtál
meg. Végy feleséget. Majd ha fiad lesz, nem fognak Katalinnak hini.
Leszek násznagyod! Nye Boj sza! No ide a kezed! Grácziát adsz a szegény
Laszkó Jeromosnak. Nézd, ez itt az öcscse: a Laszkó Kazimir.

Erre a kisérő lengyel úr (a róka prémes), odaveté magát a király
lábaihoz, s hangosan zokogva ölelte át a térdeit.

A király kegyetlenül meg volt szorítva.

– Édes barátim. Sajnállak benneteket. A szegény Jeromos pajtást is
sajnálom: jó czimbora volt. De hát nem én itéltem halálra; hanem az
országtanács. Az itéletet régen végrehajtották rajta. Szent-Mihály
napján vették fejét: azt én neki visszaadnám szivesen, ha tehetném.

Erre aztán a király előtt térdeplő Laszkó Kazimir elkezdett felugrani,
tánczolni, kaczagni, s a tenyereivel a térdét ütögetni: úgy hogy a
király azt hitte, hogy ez most egyszerre félnederes lett.

Tarnovszky nagyot taszított a király vállán.

– Sed non faciet sculptile! regiestas vestra; hiszen most jövünk
Budáról, negyednapja; ott beszéltünk a mi Jeromos pajtásunkkal a Haragos
István tornyában, a hová be van zárva. Dehogy van annak a feje levágva.
Inkább úgy meghizott a tömlöczben, mint egy makk-túz. A derék várnagy
Amadé azt ott marczifánkkal tartja.

A király bámulva fordult Fráter Györgyhöz.

– Mi dolog ez?

– Felséges uram! A fejem rajta! Én biz a zsebembe sülyesztém a
halálitéletet, s nem adtam át Amadénak. Tudtam, hogy időjártával meg
fogod bánni.

A király haragot akart mutatni: de Tarnovszky bevágta az utját.

– Igy van jól, kedves barátom. Bár minden király mellett ilyen derék
tanácsosok volnának, mint ez a fehér barát, a ki kámzsájába dugja a
halálitéletet.

Erre aztán a király is engesztelődve nyujtá a kezét Fráter Györgynek.
Látszott az arczán, hogy örül a lelke rajta, hogy ez igy történt. Még
ugyan volt a haragjának egy pár rakétája, a melyeket nem hagyott
kárbaveszni, s elpattogtatott.

– No hát! Fiat piscis! Gráczia a csélcsapnak! Non parlamus super eo
plus! Nem érdemes rá, hogy miatta elhüljön a jó tyukleves. Asztalhoz
urak! – Hanem azt kikötöm, hogy azt a haszontalan embert elém ne
hozzátok; mert sem én nem akarom őt látni, se ő ne lásson engem többet!

A lengyel urak nagyon beszédessé lettek, Tarnovszky elmondá, hogy két
püspökkel, meg a kanczellárral találkoztak az utban. Frangepán,
Brodarics és Verbőczy szintén ide igyekeznek a királyhoz; de mivel nehéz
bőrős hintókon járnak, a püspökladányi utban megrekedtek: jó szerencse,
ha holnapután idevergődnek. Hozzá tevé: «azok bizonyára a harmadik
püspök felszentelésére igyekeznek Nagy-Váradra. Nagy püspöki lakomában
lesz részünk!»

Fráter György felvilágosítá a palatinust, hogy püspökszentelésről addig
nem lehet szó, míg a pápa a királyi kinevezést meg nem erősíti. «Én
külömben sem várom be a nagy méltóságokat; mert holnap a dioecesisemben
canonica visitatióra indulok; egyébiránt a szakácsot és pinczemestert
itt hagyom s a püspöki lakoma addig tartson, a míg a vendégeink kedve
tart.»

– Ez már a kedvemrevaló püspök! Mondá a palatinus. Maga nem iszik a
borából, hanem a vendégeinél hagyja a pinczekulcsot.

Tudta azt jól Fráter György, hogy miért sietnek Váradra a méltóságos
urak. Ezek valódi hivei János királynak. De a mellett szeretnék őt
mindenáron kibékíteni Ferdinánd királylyal. Hadd kisértsék meg. Ne
mondják, hogy a «barát» akadályozta meg a békekötést. Fráter Györgynek
jól fizetett biztosai voltak mindenütt: Bécsben, Sztambulban, Krakkóban,
Toledóban. Futár állomásai voltak berendezve az utakon. Mindenről
értesülve volt, a mi az udvaroknál készülőben van. Ez volt az egyik
titka a hatalmának.

De meg azért sem akart a főurakkal még most találkozni, mert tudta jól,
hogy ezek a főnemesi családokból támadt országnagyok, őt, mint
feltolakodottat le fogják nézni. Tudta jól, hogy neki minden nagy ember
irigye: irigylik tőle azt, hogy ő valósággal a királynak «alter ego»-ja:
sőt több! «melior ego»-ja. Nem csak «második én»-je, hanem «jobbik
én»-je. A hajdani kályhafütő! A koldusdiák!

Elment előlük egyházfejedelmi kötelességeit teljesíteni.

A részrehajlatlan franczia életiró azt jegyzi fel Fráter Györgyről, hogy
első gondja volt megismerni és rendezni a dioecesisét, a nép érdekében a
szükséges könnyítéseket megszerezni e szerencsétlen korszakban.
Megvizsgálta a klérus magaviseletét és tudományát, felköltötte az
egyháziakban és világiakban azt az igaz buzgóságot, melytől saját maga
lelkesült a valódi evangeliumi erkölcs iránt; de még jobban hatott a
példaadásával, mint beszédeivel; minden kötelességét pontosan
teljesítve, püspöksége munkáit azzal a buzgalommal, kegyességgel és
felvigyázással teljesíté, melyért nem tagadhatták meg tőle a nagy
magasztalást még a legkegyetlenebb ellenségei sem.[2]

Ékesszólása csodákat művelt mindenütt. Ez a nép olyan régen nem hallott
már igazi papot szónokolni a templomban. Az elzüllött nyáj újra
összesereglett az «egy akolban» a mint az igazi pásztor megérkezett.
Férfiak, asszonyok siettek meggyónni: a gyermekeiket seregestül hozták
eléje a bérmálásra.

Mikor Nagy-Bányán a templomban prédikált, s beszélt a népnek Istenről,
királyról, hazáról, az erényekről, melyek a hazát megtartják, s a
mennyországot megszerzik, az isteni tisztelet után odajött hozzá egy
hevér, iszákkal az oldalán. Ez az ember töredelmesen bevallá Fráter
Györgynek, hogy ő lopta el a Dobó Ferencz uram által elásott
huszárkalpagok egyikét, tele aranynyal: s az egész kincset átadta a
gyóntatónak. A püspök megadta neki az absolutiot: azonkivül egy marok
aranyat az átadott kincsből; s aztán mint országos kincstartó, kinevezte
ezt az embert felügyelőnek az aranybányában.

Ötvenezer arany volt abban a bőriszákban.

Olyan pénz, a mely már el volt veszve, s megkerültéről nem fog beszélni
senki.

Fráter Györgynek az az ihlete támadt, hogy ezzel az Istenküldte pénzzel
lehetne valami jót eszközölni.

Senkitől nem kisérve, gyorsfogattal átment Lengyelországba.
Éjjel-nappal, pihenés nélkül, felsietett Krakkóba. Zsigmond királyhoz
ment. A király nagy örömmel fogadta s üdvözlé őt új egyháznagyi
méltóságában.

Fráter György elmondá a királynak, miszerint idejövetelének az a czélja,
hogy Zápolyának családi kincstárát, melyet negyvenezer aranyért zálogban
itt hagyott, visszaváltsa. Most már szüksége lesz e pompára a királynak;
mert királynét fog hozni a házhoz. Ime itt küldi a váltság dijat, forró
köszönettel.

Zsigmond király lovagias jellem volt; azt mondá, hogy Zápolya kincseit
azonnal visszaadatja: a negyvenezer arany, melyet Zápolyának adott,
annak sajátja volt; a szász fejedelem eltévedt küldeménye: csak vigye el
a püspök a kincseket, a pénzzel együtt János királynak. A mi pedig a
házasságot illeti: Zsigmond király azonnal nászutra ereszti a leányát,
mihelyt Zápolya Jánost, Ferdinánd király és Károly császár elismerik
királynak. Ez az egy föltétel.

Azt is megengedé a püspöknek, hogy a királyi jegyessel beszélhessen: a
ki viruló hajadonná nőtt fel, a mióta utolszor látta.

Ennek a tündéri alaknak ő volt a fátuma. Fátuma volt, mielőtt
megszületett volna s az maradt mindvégig.

S megtörtént, hogy a fátum kezet csókolt a választottnak.

Izabella (vagy a hogy Szerémy és Bechet nevezik: Elisabeth) szives
üdvözletét küldé vőlegényének, a kit most is «János bácsi»-jának
nevezett.

Zsigmond király aztán saját jelentétében nyittatá fel az ajtókat Tarnow
várában, melyek Zápolya itt hagyott kincseinek rejtekét őrzék s a
palatinus távollétében, maga adta át Fráter Györgynek; ki nagyobb
biztosság kedveért a sok drágaságot azokba az üres hordókba rejteté el,
melyek az ő számlájára utaztak vissza Magyarországba, miután a
lengyeleknél kifogyott belőlük a bor. Hordókat, melyek Lengyelországból
jönnek Magyarországba, nem bántanak a rablók: tudják, hogy azok üresek.

Ilyenmódon szépen elhozta magával a Zápolya-kincstárt Fráter György
Nagyváradig. Utközben prédikált magyarul, lengyelül, gyóntatott,
bérmált, misézett; úgy, hogy lassacskán két hetet eltöltött.

Egy kis szándékosság is volt ez időhalasztásban: arra gondolt, hogy ez
alatt a lengyel uraságok jól kimulatták magukat s ezóta bucsut vettek a
királytól, a ki nem gyakorolhatta ismeretes bőkezüségét ez alkalommal: a
kincses ládák kulcsai a kincstartónál lévén. Legfeljebb szép lovakat
ajándékozhatott a szeretett barátjainak.

Annál nagyobb volt aztán a meglepetése, mikor a hordókat szállító
társzekerekkel együtt megérkezett Nagyváradra a püspöki palota elé s
annak a nyított ablakaiból harsogó kürtzenét hallott riadozni.

– Mi van odafenn? Kérdezé a kapustól.

– A vendégurak bucsuvacsorát ülnek.

A Szent-László templom tornyában az óra épen reggeli nyolczat ütött.

A mint Fráter György fölfelé mendegélt, szemben találkozott a
pinczemesterrel, a ki után egy pár pintérlegény üres vedreket czipelt.

– Ilyen soká tartott a vacsora? kérdezé a püspök.

– Nem tudom én kegyelmes uram, hogy hol végződik itt a vacsora s hol
kezdődik az ebéd? mert ennek két hét óta nincs szünete. A vendég urak
megittak ez alatt százhat gönczi hordó érmellékit.

– Nem is sok: miután egy gönczi hordóban csak harmadfél akó van. Váljék
egészségükre.

– Ő felsége győzi ám vitézül. Ő vezeti még mindig az ivást.

– Csak az egészségének meg ne ártson.

Fráter György mindig attól féltette Zápolyát, hogy egyszer megüti a guta
a sok boritaltól.

Mikor belépett az étkezőbe, épen a «végtelen pohár» járta, a «widerkom»
kézről-kézre vándorolt, a karzaton a trombitás zenekar fujta egyre a
«tri sztó bdow tancz» nótáját; az urak danoltak volna, de már mindnek
rekedt volt a hangja.

Fráter György azzal a különös adománynyal birt, hogy egy tekintettel egy
egész társaságot szemügyre tudott venni. Azt látta, hogy a három lengyel
főnemesen kívül még a két erdélyi vajda is ott ül az asztalnál, három
karszék üres: azokat bizonyosan a két püspök és a korlátnok hagyta el; a
király az asztalfőn, tőle harmadiknak pedig ott ül Laszkó Jeromos.

Tehát e néhány nap alatt nemcsak szabadon bocsátá az áruló czimborát a
király, de még asztalához is ültette s egy pohárból ivott vele.

A mint azonban Laszkó megpillantá a belépő fehér csuhást, egyszerre azt
szinlelé, hogy elázott a bortól, félrenyaklott a feje s hátradült a
székében. Jó okai lehettek rá, hogy a gyóntatójának a szeme közé ne
nézzen. A hajduk felkapták s kivitték a teremből.

– Hozott Isten! kiálta a király az érkező püspök elé. Épen a Szent János
poharára érkeztél. Igyál te is velünk egyet!

– Köszönöm: monda Fráter György. Nem ihatom reggel bort, mert misét kell
mondanom.

– – Hát már reggel van? kiálta fel Tarnovszky. A bizony, besüt az
ablakon a nap! De már akkor csakugyan utra keljünk urak!

Azzal nagynehezen felkeltek egymás után az asztaltól, eldörmögték az
asztaláldást, keresztet vetettek magukra, s mindegyik kereste a maga
hajduját, a ki a süvegét, kaczagányját őrzi.

– Ugyan jó, hogy megjöttél már! Monda a király a püspöknek. Nehezen
vártalak!

– Szükség volt rám?

– Ugyan szükség volt. Magaddal vitted a kincses ládák kulcsait: nem
férhettem hozzájuk. Ajándék nélkül pedig nem ereszthetek el utra ilyen
illustris vendégeket.

Fráter György nagyot fohászkodott. Rossz fortély volt olyan sokáig
elmaradni. A király addig marasztotta a vendégeit, a míg a kincstár
kulcsai a kincstartóval együtt haza nem kerültek.

Most azután ki kellett nyitogatni a kincstár vasajtaját, s a
vasszekrények mesterséges závárait, hogy a király ajándékokat
osztogathasson bucsuzó vendégeinek. Tarnovszkynak kiválasztott a király
egy nagy arany lánczot, drágakövekkel kirakva, ezt saját kezével köríté
a vállaira. A láncz ezer arany márkát nyomott. Azonkívül neki
ajándékozta Gritti igazgyöngyös süvegét. Aztán még egy szinaranyból
készült buzogányt. Tallónak pedig ajándékozott egy gyöngyökkel kirakott
nyerget, takaróstul, szerszámostul, a hozzávaló arabs ménnel együtt.
Negyvenezer aranyra lehetett becsülni az ajándékait.

És Fráter Györgynek némán kellett nézni ezt az oktalan pazarlást. Mise
előtt nem szabad a papnak indulatoskodni. Nem is nézhette tovább,
sietett a templomba misézni.

Mire visszatért, már akkorra a lengyel vendégurak elkocsikázának,
fegyveres kiséretükkel és trombitásaikkal együtt. A király pedig
lefeküdt, s úgy elaludt, hogy ha három éjszaka összeragadt volna, azt is
végig aluszsza lészen. Az erdélyi vajdák is elutaztak, épen úgy a két
püspök és a korlátnok, a nélkül, hogy bevárták volna a püspököt, a kinek
a házánál szállva voltak, s legalább egy «Deo gratias»-t mondtak volna a
két heti vendéglátásért.

Fráter György a hallgatásból is értett.

Azonnal felbontatta a magával hozott hordókat s azokból kiszedetve a
Zápolya-család kincseit, felhordatta mind a kincstárba. Jó, hogy ezek ma
reggel itt nem voltak!

A király csak másnap reggel kászolódott fel a nagyszerü mámorából. Akkor
kedvetlen, fanyar volt: nem volt szája ize, s azon panaszkodott, hogy
minden hajaszála fáj. Fráter Györgyöt mégis maga elé bocsátá, mikor a
kubikuláriusától meghallá, hogy a püspök háromszor is ott volt már.

– Tudom, tudom jól, mit akarsz mondani! vágott eléje a király, mikor
Fráter György belépett a szobájába. Leczkét akarsz nekem tartani a
tegnap elkövetett nagy prédálásért: hogy olyan sok kincset
elajándékoztam Tarnovszkyéknak; hát csak essünk át rajta! – S nagyot
ásitott.

S azután, hogy Fráter György nem kezdett hozzá a leczkézéshez, a király
magától kezdé az önigazolást.

– Látod, György, ezzel én tartoztam Tarnovszkynak: azért az uri
vendéglátásért, a miben ő engem és kiséretemet részesített
lengyelországi számüzetésemben. De még más okom is volt rá. Én, mint
kérő akarok fellépni Zsigmond király előtt: Tarnovszky megigérte, hogy
násznagyom lesz, s a királyt és királynét szándékomról értesíti s
kedvező választ vesz tőlük. Azt is tudod, hogy én Zsigmond királynak
negyvenezer aranynyal tartozom, melyekért ott vannak zár alatt eltéve
zálogképen Tarnow várában összes családi kincseim. Szerfelett illetlen
volna az, ha egy leánykérő úgy járulna a leendő ipa elé, hogy annak még
nagy pénzzel adósa s zálogban van nála a családi kincse. Tarnovszky
barátom tehát, ismerve az állapotomat, felajánlá önkényt, hogy ő
lefizeti helyettem a lengyel királynak a tartozásomat, s a zálog alól
felszabadult kincseimből megtart magának annyit, a mennyi megér
negyvenezer aranyat, a többit pedig ide küldi nekem rövid idő alatt. No,
úgy-e ez szép barátság Tarnovszkytól?

– Csakhogy én már el is hoztam a Zápolya-kincseket Tarnow várából.

Erre a szóra egyszerre nagyra nyiltak fel János király szemei. Felugrott
a karszékéből.

– Az én kincseimet? Álmodol? vagy mesélsz? Hol volnának?

– Itt vannak a kincstárban. Jöjj át, és győződjél meg saját szemeiddel.

A király egyszerre virgoncz lett, mint egy gyermek, s aztán a püspökkel
átmenvén a kincstárba, a mint azokat a régi, jól ismert drága
remekműveket, miket atyja, anyja, Ujlaky Lőrincz nagybátyja gyüjtöttek,
maga előtt látta, úgy repesett, mint egy gyermek a karácsonyfa előtt,
odarohant hozzájuk, kezébe vette egyenkint, megemelte, az ablak felé
fordította, hogy jobban lássa: nevetett, sirt: «ez az apám kedvencz
órája volt! Ez az anyám gyöngyfüzére». Némelyiket meg is csókolá. Nem
birt velük betelni. Utoljára azoknak visszaszerzőjét ölelte meg s
hálásan megcsókolta az orczáját.

– Hát te azalatt, hogy nem láttalak, Tarnowban voltál?

– És Krakkóban is.

– A királynál?

– A királynénál.

– S honnan vetted te a pénzt az én kincseim kiváltására?

– Az Isten adta. Templomban kaptam egyházi szolgálatért; de nem volt rá
szükség. A király felszabadítá a zálogodat s nem fogadta el a váltságot.
Azt mondá, saját pénzed volt az, a mit kölcsön képében vettél át tőle.

Most már kaczajban tört ki a király.

– Hahaha! Milyet fog bámulni az én Tarnovszkym, ha meglátja az üres
kincstárt!

Egyszerre elkomorodott megint.

– De nem fog-e ezért megneheztelni? Nem rontja-e majd el a házasságomat
Izabellánál?

– A felől is légy megnyugodva, én beszéltem a királylyal és a
királynéval és a menyasszonyoddal is.

S aztán leirta egész költői ihlettel a tündérszép hajadont, arczát,
termetét, egész megjelenését, szemeinek tüzét, ajkainak mosolyát,
szavának csengését. Mint az «énekek énekében» szól a költő-király az
ideális aráról. – A király el volt ragadtatva.

– Hogy állhattad meg, hogy ezeket a kincseket mind oda ne rakd a
lábaihoz?

– Majd ide fog ő jönni, s akkor te magad rakd a lábaihoz.

– A király mit válaszolt neked?

– Azt, a mit első kérő szavamra mondott. Leányát hozzád adja feleségül;
rád fog várni. De egyetlen föltétele az, hogy Károly császár és
Ferdinánd király ismerjenek el tégedet az általad birt országrész
királyának.

– Az meglesz, szólt a király. Nem tartok titkot előtted. Mindenbe
beavatlak. A két püspök, meg a korlátnok azért járt itten, hogy
megállapítsa velem a békeföltételeket, melyek alatt a császárral és a
királylyal kiegyezhetem. Majd megmutatom neked.

– Már ismerem őket. A császár és király elismerik Zápolya Jánost fél
Magyarország és Erdély királyának a míg él, ellenben Zápolya János holta
után az általa birt rész is Ferdinándra fog szállni. – Zápolya János
rögtön átadja a szent koronát Ferdinándnak, ellenben Ferdinánd
visszaadja Zápolyának a tőle, mint szepesi gróftól elfoglalt várait és
uradalmait. Károly császár spanyol hadaival megszállja Budát és
Temesvárt.

A király ámult és bámult.

– Honnan tudtad ezt meg? Hiszen csak tegnap állapítottuk meg ezt a
békeszerződést Frangepánnal, Verbőczyvel és Brodaricscsal s azok rögtön
elutaztak, a nélkül, hogy velük találkoztál volna.

– Krakkóban tudtam ezt meg. – Zsigmond királynak több bizodalma volt
hozzám, mint János királynak. – Ő közölte velem e békepontokat, melyeket
neki is megküldtek – Bécsből.

Zápolya kezét nyujtá Fráter Györgynek.

– Bizony közöltem volna veled még ma. S kikértem volna a tanácsodat.

– A midőn már a követeid elmentek Bécsbe, s az én tanácsom nem változtat
a dolgon. Hát csak menjenek Brodarics és Verbőczy Bécsbe, Frangepán
Nápolyba a császár után. – Szép utazásuk lesz. – Tehát már most mondjuk
azt, hogy «fitymássánt». Nekem is van viszont egy tudomásom, a mit nem
közlök veled addig, a míg magától ki nem fakad. Addig ringattasd magad
boldog álmaidban.

Ez a titok az volt (Krakkóban tudta meg Martinuzzi), hogy a bécsi
kormányférfiak az alatt, a míg a két ellenkirály egymással a békekötés
felett alkuszik (mind a kettő sokalja az árt,) – tehát az alatt ők
követet futtatnak Szolimánhoz, a ki Bagdadban táboroz s a szultán
haragját szittatják fel János király ellen, a derék Grittinek, a
Ferdinánd által olyan nagyrabecsült Grittinek meggyilkoltatása miatt.
Űzze el Szolimán a lázadó Zápolyát az országból, vagy a mi még jobb,
fogassa el, zárassa a Jedikulába; vagy a mi legjobb, vágassa le a fejét.
S ez az alattomos cselszövény sikerrel biztat, a bécsi követ
megvesztegette Ibrahim nagyvezért s a szultán német tolmácsát Junisz
béget, hogy Szolimánt János király ellen ingereljék. Ez volna aztán a
legegyszerűbb és a legolcsóbb megoldása a – békekötésnek. A
Ferdinánd-párti uraknál is megmaradnának a Zápolya birtokai.

És ezzel a hatalmas ármánynyal szemben nincs egyéb védő eszköze Fráter
Györgynek, mint egyetlen alacsony embernek a fanatizmusa. Az ő fegyvere
Memhet bégnél van, a szultán magyar tolmácsánál; de ez biztos.

Fráter György nem akarta ennek a titoknak a közlésével János királyt idő
előtt elrémíteni.

A király most egyelőre egészen boldoggá volt téve hazakerült kincseinek
szemléletével.

Mielőtt Fráter György elhagyta volna a királyt, még egy kérdést intézett
hozzá.

– Ugyan, felséges uram, mondd meg, hogy hát Laszkó Jeromosnak mit
ajándékoztál búcsú fejében?

A király kitérő feleletet adott.

– Nem adtam neki semmit a kincseimből.

– Lehetetlen, hogy a kibékített árulót minden ajándék nélkül bocsátottad
volna el szined elől.

– No, igen. Neki adományoztam Kézsmárk városát.

– No, ott nem sok kárt tehet. Azok már lutheránusok. És egyebet semmit?

– És aztán még Debreczen városa földesurává tettem.

Erre a szóra egészen haragra gyult az arcza Fráter Györgynek.

– Fölséges uram! Szólt indulattal lihegve. Debreczen városa az én
dioecesisemhez tartozik.

– Hát mit alterálja a te püspöki hatalmadat az, hogy ki a földesura
Debreczennek?

Fráter György nem mondhatta meg az okot a királynak. Azt ő a gyónás
szentsége alatt tudta meg Laszkótól.

– Fölséges uram. Inkább aranyoztattad volna meg Laszkó Jeromost
tetőtül-talpig, mint hogy Debreczen földesurává tetted. A következéseit
majd tapasztalni fogod e nagylelkűségnek.

Azzal magára hagyta a királyt.

Laszkó Jeromos nyolcz szekér kiséretében érkezék meg Debreczenbe.
Mindegyik szekérben ült három markos hajdu. Szokás szerint a jukundus
barátok kolostorába szállásolá el magát. Onnan izent fel a városházára,
hogy jöjjön fel hozzá a biró, nyolcz tanácsbelivel együtt.

Egyuttal elküldé a birónak János király függő pecsétes levelét, melyben
az ő kineveztetése Debreczen új földesurává foglaltatik.

Debreczen város, mely magát büszkén «respublicának» nevezte, mindenkor
nagy privilegiumokkal birt s a földesuri viszonyt csak annyiban ismerte,
hogy a király által kinevezett főuraknak, urszolgálat-váltság fejében
valami évdijat fizetett.

A biró neve volt Sike Péter, Krakkóban iskolázott baccalaureatus ember,
János király udvari káplánjának unokatestvére; azonkívül a legöregebb
senátor Hölgye László, a főnotárius Szűcs Tamás, a kiknek a neveik
följegyezve vannak, a nyolcz között, a kik Laszkó meghivására a
kolostorba felmentek. Még egy név említtetik, Szécsi György uramé, ki
szintén hivatalos volt, de a ki igaz debreczeni észszel ekképen
okoskodék:

– Ez a Laszkó Jeromos egy sokfából faragott ember, a ki ma itt, holnap
amott. Ennek se hite, se becsülete; mert különben a király nem csukatta
volna be a Haragos tornyába. Mézet hord a szájában, mérget a szivében.
Kilencz szekérrel jött be a városunkba. Mindegyiken három fegyveres
legény. Kilencz főfő czivist hivat maga elé. Ennek valami algoritmusa
van!

Azzal ő maga felkapott a szekerére s elkivágtatott a hortobágyi pusztára
a maga gulyásaihoz, a kik között egészen biztosan érezé magát. A többi
nyolcz azonban felment a kolostorba, a barátok biztatására.

Laszkó Jeromos csupa lépes méz volt a tanácsbeliek előtt, elmondá nekik,
hogy ő nem olyan földesur lesz, mint az eddigiek voltak. Ő nem kiván
tőlük semmi váltságot, vagy adófizetést, beéri a dicsőséggel. Ennek
nagyon megörülének az előljárók s háládatosságból megajándékozák a
nagylelkű földesurat egy szép felnyergelt paripával, meg egy aranyos
ezüst bokálylyal.

Ekkor aztán arra kérte őket Laszkó, hogy tegyék meg vele azt a
tisztességet, kisérjék el a tiszai révig. Arra is ráálltak szivesen, s a
hány, annyi szekérre ülve, elkisérték Laszkót a tokaji átjáróig. Ide
érkezve aztán már nem kérte, de parancsolta nekik Laszkó, hogy már most
egész Kézsmárkig kisérjék el. Ezt már nem szivesen, de mert kényszerítve
voltak rá, szintén csak megtették.

Mikor aztán Kézsmárkra megérkezének, akkor maga elé állíttatá őket
Laszkó s azt kérdezé tőlük:

– Hát igaz hivei vagytok-e ti János királynak?

– Minden bizonynyal azok vagyunk! Felelt, a többiektől rá hagyva a biró.

– Hát igazhitű katholikusok vagytok-e ti?

– Mind egytől-egyig azok vagyunk.

– No hát tudjátok meg, hogy én Ferdinánd király hive vagyok és
lutheránus vagyok! annálfogva a ti királyotoknak, vallásotoknak és ti
nektek ellenségetek vagyok. Ti pedig az én foglyaim vagytok s addig
szabadon haza bocsáttatni nem fogtok, a míg fejenkint ezer aranyat a
kezembe le nem fizettek.

E kegyetlen itélet nagyon megrémíté a derék polgárokat; de minden
könyörgés hasztalan volt: állt a szentenczia, hogy addig árestomban a
helyük, a míg nem fizetnek.

Egy közülök: Hölgye László, annyira szivére vette a dolgot, hogy ágynak
esett, s heted napra buvában meghalt. Ennek a váltsága is a többi hét
rovására marad.

Debreczen városa azután megküldé a harácsolt nyolczezer aranyat
Kézsmárkra Laszkónak, a ki azzal mindjárt tovább állt Bécsbe. A tuszul
letartóztatott tanácsbeliek aztán hazakerültek Debreczenbe.

Azok rögtön siettek a királyhoz Nagyváradra panaszt tenni.

János király még jól lehordta őket, hogy miért voltak olyan ügyetlenek s
elkergeté valamennyit. Máskor legyen eszük.

A debreczeni polgárok aztán hazamentek s akként fogadták meg a király
utasítását, hogy «legyen eszük», hogy szépen felmenének a többször
dicsért szerzetesekhez, a kiknek a biztatására jutottak ilyen
veszedelembe: – egy rossz szót sem szóltak nekik, csak felpakolták őket
egy szekérre (egy olyan debreczeni szekéren sok barát elfér), aztán
kifuvarozták őket a város kerítésén kívül, ott leszállították a
szekérről s jó utazást kivánva nekik «mind a vizig szárazon», becsukták
mögöttük a kaput.

Azután pedig irának egy levelet Martinuzzi Utyessenovich György
püspökhöz, efféle tartalommal:

«Minekutána a város nagy veszedelme egyenesen a barátoknak a tolvaj
hazaárulóval szőtt csélcsapsága miatt történt, s mivelhogy király ő
felsége odautasítá a debreczenieket, hogy ezentul legyen eszük, tehát
ezennel kicsukják a kapun az esztelenség okozóit, a barátokat. A
kolostort pedig, hogy üresen ne maradjon, átadják az új vallás hiveinek,
a kik abba már be is helyezének egy Melanchton tudománya szerint
prédikáló lelkipásztort: tiszteletes Bálint Áron uramat. S minekutána az
új vallás követőinek semmi külső pompa nem kivánatos, a kolostor arany
és ezüst edényeit, monstrantiáit, thuribulumait, melyek a város
tulajdonai, a város archivumába emlékül megőriztetés végett deponálják,
a szentszobrokat azonban nehogy azokat holmi éretlen durva nép
megcsúfolja, szekérre rakva, elküldik a püspök urnak, mély
tisztelettel.»

A levél átadásával és a szent szobrokat szállító szekér vezetésével
megbizták az éjjeli őrt, a ki külömben félkegyelmű vala s hivatalát
éjjel viselvén, nappal aludván, emberekkel soha nem érintkezék.

Minden olyan szép rendben ment, mint a karikacsapás.

Mikor Fráter György elolvasta azt a debreczeni levelet, az első
indulatja az elégtétel érzete volt. Úgy kell azoknak a barátoknak! Rég
megérdemlették, hogy a debreczeniek kikergessék őket a városból. Hanem
azután a hitbuzgóság megfeddé ez elsietett indulatért. Rémeset volt az,
hogy egy kolostorból Melanchton tanai számára alakítsanak át imaházat és
épen az Alföld hatalmas nagy városában.

Rögtön sietett a levéllel a királyhoz.

Az elfogadóteremben már oda voltak szépen egymás mellé állítva a szép
aranyos, bibor karmazsin, zöld és ultramarin köntösű templomi szobrok, a
kiket a debreczeniek ide küldtek. Csak alig lehetett külömbséget tenni a
faragott szobrok, meg egy eleven alak között, a ki szintén aranyos,
biboros és zöld kaftányban salaváriban állt egy szegletben, arcza épen
oly mozdulatlan, mint a faragott képeké, két keze egy irástekercset
tartott.

A király rettentő haragra lobbant, a mint a debreczeni levelet
elolvasta, kirohant a szobájából. Még magasabb fokra hágott haragjának
heve, mikor az audiencziás terembe lépve, meglátta azt a sok profanált
szobrot a fal mellett.

A terem közepén állt a hülye küldöncz, szájtátó mosolygással.

– Ki hozta ezeket ide? kiálta a király, haraggal.

– Hát keed a király? kérdé a bamba ficzkó. – Hát hol hatta keed a
koronáját?

A király akkor vette észre, hogy egy félkotyót küldtek ide követnek.

– A fejeiket üttetem le a gonosz eretnek lázadóknak!

Ekkor előlépett a szegletből az a czifraruhás idegen alak s aztán mondá
tompa ércztelen hangon:

– Ne keresd te a mások fejét, hanem védelmezd a saját fejedet. – Én
vagyok Junisz bég, a ki te neked parancsolatot hozok az én uramtól és a
te uradtól, a felséges Szolimán szultántól.

Azzal oda nyujtá a királynak az irattekercset.

A király felgöngyölítette a tekercset s beletekintett.

– Nem ismerem ezeket a betűket. (Arab jegyekkel volt irva.)

– De a «nagyur» aláirását ismered és a pecsétjét is ismered szólt a
török követ; s nem törne el a kezed, ha azt az arczodhoz emelnéd.

A király arcza holthalvány lett. Fráter György attól tartott, hogy még
képes lesz Zápolya a mindenféle instans nép szeme láttára megcsókolni a
szultán névaláirását. Kivette azt a kezéből s ő válaszolt a király
helyett.

– Junisz bég. Te a fölséges szultán követe vagy. Téged megillet az a
tisztesség, hogy a király magánszobájában fogadjon; nem itt a könyörgő
pórnép társaságában. A követek megbizó leveleit a király oldalán álló
országtanácsos szokta átvenni. Most én vagyok az. Én át fogom olvasni az
athnámét s közölni fogom a királylyal a tartalmát. Ő felsége majd
tudatni fogja veled, hogy mikor jöjj a szine elé? Addig foglald el a
követek számára rendeltetett szobát, az ajtónálló oda fog vezetni.

Azzal meghajtá magát a király előtt. Zápolya elérté azt, s visszavonult
az elfogadási teremből, véget vetve a kinos helyzetnek.

Junisz bég felfuvalkodott gőggel mondá a püspöknek a király eltávozta
után:

– A te királyod az a királyok között, a mi a koldusbiró a birák között.

– Én is azt mondám, hogy miért nem teszi fel a koronáját? kiálta a
szavába a debreczeni bakter. Igy nem tudhatja az ember, hogy ő király.

S oda állt a rüpők egy sorba Junisz béggel.

– Lódulj, pimasz! förmedt rá a bég. Én a szultán követe vagyok.

– Én meg a debreczeni biró követe vagyok! A kinek van kétszáz ökre, meg
száz tehene. Nem tudom, a szultánnak vannak-e olyan nagy ökrei, mint
Sike Péter uramnak?

Erre még az ajtónállók is elkezdtek nevetni.

Fráter György karon fogta a béget, s arab nyelven szólt hozzá: «jöjj
innen a csürhe nép közül, beszéljünk egymással háborítatlanul».

S azzal átvezeté a béget a másik szobába. Ott is emberek voltak. Végre,
mintha nem találna másutt csöndes helyet, fölnyitotta előtte a kincstár
ajtaját. Oda vitte be magával a béget.

– Te tudsz arabusul? kérdé a követ. Akkor megértheted, hogy mi van az
athnáméba irva.

– Már megértettem. A «nagyúr» megparancsolja neked, mint teljhatalommal
felruházott biztosának, hogy indíts vizsgálatot a szultán által
megerősített kormányzó, Gritti Alajos megölettetése dolgában, s a kit e
bűnben legfeljül találsz, mint annak főfő okozóját, annak a fejét vidd
el Sztambulba.

– Jól tudsz arabusul.

– Hát nézz itt széjjel magad körül. János király nem koldusok királya.
Mondd meg magyarán, mennyi pénz kell?

– Rosszul tudsz arabusul. – Majd én jobban tudok magyarul. Engem te és a
te királyod semmiféle kincsekkel meg nem vesztegethet, mert én olyan
igazságos biró vagyok, miként a másvilágon a «Monkár» és «Nakir»
angyalok, a kik a lélek mellett állnak jobbról és balról, s itéletet
tartanak, hogy a paradicsomban, vagy a pokolban lesz-e helye? Nekem nem
kellenek a kincseitek, hanem a bűnösnek a feje.

– Tisztellek érte. Tehát te igazságos biró vagy. E szerint meg fogod
itélni, hogy az volt-e a bűnös, a ki Grittit megölette; vagy Gritti volt
a bünös, a ki megöletett?

– E felől nincs kérdés. Ogli bég a nagyúr kegyencze volt. Az ő
fermánjával jött be az országba s ha annyi bűne lett volna is, mint a
hajaszála, azért egy hajaszálát nem volt szabad meggörbíteni.

– Értelek. Ez magyarul van. Tehát az itélet ki van mondva, mielőtt a
védelem meg lett volna hallgatva. Te engesztelhetetlen vagy és
megvesztegethetlen. Ezt is értem: magyarul is értem, arabusul is értem.
De legjobban értem németül, már most nem szükség a királynál tovább
alkalmatlankodnod, a ki külömben is nem tudós semmiben. Ogli béget
Erdélyben fejezték le. Az ügy az erdélyi vajdákra tartozik. Nekik vannak
főkapitányaik, királybiráik, dullóik, a kik szónak állnak. Bizonyosan
igazat fognak neked mondani.

– De én nem válogatok sem a főkapitányok, sem a királybirák fejeiben,
még a vajdákéban sem, én a legmagasabb fejek után járok. Tudd meg, hogy
az Atmeidan-piaczra nyiló erkélyen már ki van téve az arany tál, a
melyre csak királyok és hoszpodárok fejeit szokták a nép látványául
helyezni és a főpapokét.

– És a nagyvezérekét! tevé hozzá Fráter György. No, hát csak indulj a
dolgodra és járd végig az utadat. Bizonyára rá fogsz találni arra az egy
emberre, a ki a saját fejét fölteszi a hazája szabadságára. De a
királynak a feje szent és sérthetetlen. Azt nem fogod a kezeddel elérni,
Junisz bég. Itt az athnaméd. Nem tartozik a királyra. Magyarországon az
itélet a biró dolga: a királyé csak a kegyelmezési jog. Isten
vezéreljen!

– Allah veled. Ha visszatérek, nagy szót fogok neked mondani.

– Hires nagy fülem van: befogadja.

Azzal dolgára ereszté a béget.

Maga pedig átment a királyhoz, s megnyugtatá. Csak hadd járjon a
vizsgálat után Junisz bég, majd az alatt lesz mód a szultán haragját
megfordítani.

Az ebédnél Kún Gothárd is megjelent, Török Bálinttal együtt.

Gothárd úr egy kevés rossz hírt hozott. Erdélyben zavarognak a szászok.
Nagy-Szeben kitűzte Ferdinánd király zászlóit s nyiltan rebellállt János
király ellen. De nyomban ott termett a vajda Majláth István a hadaival s
ostrom alá vette a várost: majd ránczba fogja szedni a lázadókat.

Aztán Junisz bégre került a discursus sora, és annak a küldetésére.
János király nem titkolhatá el az aggodalmát, hogy ez az egész az ő
személye ellen szőtt ármány, a mit Bécsből intéznek.

– Sohase aggódjék miatta fölséged, szólt Kún Gothárd. Hiszen ezer ember
tudja, mindenki azt fogja vallani, hogy én, Kún Gothárd hordattam meg a
véres kardot a székelyek és szászok között; én fogtam ostrom alá a
renegátot Medgyesben, én fogtam el, a trónusából kihúzva, én diktáltam a
bakónak, hogy üsse le a fejét. Piacz közepén történt. Itt áll Kún
Gothárd, s nem bujik el a borzlyukba, ha keresik. Engem nem utasított
erre sem a király, sem tanácsosai: magam lelkétől tettem. És ha bűn volt
a szultán előtt, hogy a rablót, a gyilkost lefejezték: töltse ki én
rajtam a boszúját. Kún Gothárd feje nem drága, ha a királyáért, a
hazájáért kell odaadni.

Ez a nemes áldozatkészség egészen feléleszté a királyt. Megölelte az
ifjú nemest, legjobb hivének nevezte. – Az is volt ő bizonyára.

Rövid idő mulva hire jött, hogy Ferdinánd király Bánffy Boldizsárt egy
dandárral útnak indította Erdély felé az ostromolt Nagy-Szeben
felszabadítására. Boldizsár úr a helyett jobbnak látta Szathmár városát
felprédálni és elhamvasztani.

– Szépen haladnak ezek a mi békealkudozásaink! mondá iróniásan a
királynak Fráter György. – Azonban a mellett komolyan hozzá látott a
visszatorláshoz. Itt volt Török Bálint harczkész dandárral.

Ez a vitéz hadvezér azonban nyiltan bevallá, hogy ő Bánffy Boldizsárnak
ifjúkortól kezdve hűséget esküdött fegyvertársa; nem jó lesz őt küldeni
a jó barátja ellen, nem jól fogna verekedni.

Elég becsület volt tőle, hogy ezt őszintén megmondta.

No, hát ha Török Bálint válogatós volt az ellenségben, nem volt az Kún
Gothárd. Ez az ifjú hős, a ki már Gritti hadával szemben bebizonyítá
hadvezéri tehetségét, átvette a vezetését a király dandárának s rajta
ütve Szathmár-Németinél a labancz seregre, úgy szétverte, hogy hírmondó
is alig maradt belőle.

Az ifju hős vezér nagyon is jól harczolt: maga vezette a rohamot. E
közben oly nehéz sebeket kapott, hogy a vett diadal után harmad napra
meghalt.

A király egyszerre kapta meg a győzelmes csatának és Kún Gothárd
elestének hirét.

Keservesen sóhajta fel: «bár inkább verték volna meg Gothárdot, csak
maga maradt volna élve».

Így elveszté csendes álmainak vánkosát feje alól. Eddig azzal a
megnyugvással hunyta le estenkint álomra szemeit, hogy hiszen itt van
Kún Gothárd, a ki a fejével áll jót a királyért. S most ezt a drága
fejet ott hagyja a csatatéren!

Junisz bég ez alatt keresztül-kasul járta Erdélyt. Annak az örve alatt,
hogy ő a szultán teljhatalmu biztosa, a kinek küldetése a Gritti
megöletésének okozóját kinyomozni, mindenfelé elhiresztelé, hogy a
szultán haragja engesztelhetetlen Zápolya iránt, boszuját vagy a
királyon fogja kitölteni, vagy Erdélyországon, ha ez János királynak
fogja pártját. Ennek a rémhiresztelésnek az lett a következménye, hogy a
mely főnemesi várban csak megfordult Junisz bég, annak a tornyából
azonnal behúzták a Zápolya-czímeres zászlót s kitűzték helyébe az
oroszlános lobogót, magyarok, székelyek ugyancsak versenyeztek a
szászokkal, hogy melyik tud szebb hódoló levelet irni Thurzóhoz
Pozsonyba. Gyönge szivű emberek szokása kiugrálni a szekérből, melyet a
lovak elragadtak, a helyett, hogy a gyeplübe markolnának.

Egy pár hét alatt egész Erdély elveszett János királyra nézve. Sem a
vajdák, sem a főkapitányok nem voltak a pártján többé. Halálra volt már
itélve szegény király. Ez mindig így járta! A harmadik kakasszóig
megtagadja a veszélybe jutott mestert a tanítvány, s Junisz bég
ugyancsak telekukorította Erdélyt.

Mikor visszakerült a török biztos Nagyváradra, alig lehetett ráismerni,
úgy ki volt hizlalva, de még jobban felcziczomázva aranylánczokkal, ékes
boglárokkal, minden ujján drágaköves gyűrűk, az övében két zsebóra is
ketyegett. Tele rakták a főurak és birák becses ajándékokkal, a hol csak
vizsgálatot tartott, hogy bőrüket mentsék.

Zápolyát még ott találta Nagyváradon a bég. Egyenesen ő hozzá ment be; a
püspököt elmellőzte.

A bég lenéző arczkifejezéséből kitalálhatta a király, hogy mi vásárfiát
hoz számára erdélyi útjából.

– Voltam Erdélyországban, minden vizsgálatot megejtettem. Ezeknek
folytán annak a biztos tudására jutottam, hogy a kormányzó, Ogli bég
megöletésére Budáról jött az erdélyiekhez az utasítás, a király
legbensőbb tanácsosától, a fehér baráttól, Fráter Györgytől.

A király arcza idegesen vonaglott a bég kigyó szemeinek igézete alatt.

– Én nem tudok róla semmit, hebegé, megfeledkezve királyi méltóságáról,
még a férfiui büszkeségről is.

– Szeretem, hogy mosod kezeidet ettől a vértettől. Mert bizonyára, ha
azt mondanád, hogy te voltál, a ki erre a parancsolatra utasítottad a
barátot, akkor a padisah tégedet sújtana a büntetéssel.

– A kincstárnok igazolni fogja cselekedetét. Állítsák őt törvényszék
elé.

– Ne kivánd magadnak ezt a törvényszéket. Egyszer már megmutatta a
padisah, hogy milyen törvényszéket tud tartani azok fölött, a kik az ő
képének viselőjét, a követet meggyalázzák. Megmutatta Mohácsnál, hogy
milyen itéletet tud tartani? Te akkor nagy eszesen elmaradtál az itélet
napjáról. Remélem, hogy most is megtartottad azt a jó eszedet, s ha
akkor veszni hagytad azt az egyik barátot, Tomoryt, ezért a másikért sem
égeted meg a kezedet. Gondold meg, hogy mit cselekedjél. Ez az ember
csak egy ember. Ha ennek a fejét leütteted, én azt szépen viaszkba
mártva, elviszem Sztambulba, a szultán kiállíttatja a Demir kapu elé
arany tányérra a nép látványául: «így bünhődik, a ki a padisah küldöttét
megsérté!» s ezzel a harag lecsendesül, a szultán arcza ismét feléd
fordul. Ha azonban ezt sajnálod megtenni, akkor a szultán azonnal
rábocsátja az országodra a moldvai és oláh vajdákat, a Ghirai khámot és
Begler bégeket s tűzzel-vassal pusztítja el a tartományaidat, nyomorult
hadaidat levágja, váradat ledönti s tégedet magadat lánczra verve
hurczoltat el Sztambulba s ott fejeztet le az Athmeidán-piaczon. Tehát
gondold meg, hogy kinek a fejével fizess meg? A barátéval-e, vagy a
magadéval? Egy embert áldozz-e fel, vagy egy országot?

A király kétségbe volt esve. Azon idő alatt, hogy Junisz bég a
vizsgálatot tartotta Erdélyben, sok gyönge dologra rászánta magát
Zápolya. Követeket küldött Ferdinándhoz, hogy védelmezze őt meg Szolimán
haragja ellen. Hogy Ferdinánd védelmezze meg Jánost Szolimán ellen!
Milyen nagy nevetést támaszthatott ezzel Bécsben!

De azt még is előre gondolhatá, hogy ha rá engedi magát arra a
gyávaságra biratni, hogy leghívebb tanácsosát, Fráter Györgyöt (egy
püspököt, felszentelt papot!) kivégeztessen, igazságtalanul, egy
országos rabló, egy renegát halálának kiengeszteléseül, hát akkor
megérdemli, hogy valamennyi híve mind itthagyja, s az utolsó jobbágy is
bezárja előle az ajtaját.

– Beszélj te magad Fráter Györgygyel, mondá Junisz bégnek.

– Jól van. Hivasd elém. Beszélni fogok vele.

A király a püspökért küldé az apródját.

– Én addig a kápolnába megyek, imádkozom Istenhez, hogy adjon kedvező
kimenetelt a ti értekezésteknek.

– Jól van! Eredj imádkozni. – Majd meglátom, milyen csodákat tud tenni a
keresztyének Jehovája.

A király a kápolnába vezető ajtón kiment. Egyedül az oltár előtt tudott
még oltalmat keresni. Midőn nincsen, ki segítsen, jövel Jézus! jövel
Szent László hős király, védszentünk, segíts te Beata Virgo, patrona
Hungariæ!

A püspök ott várt az elfogadási teremben, megtudva Junisz bég idejöttét,
s nyomban a király eltávozta után belépett a szobába.

Az arany kaskétás, ékszerektől ragyogó muzulmánnal szemben nemcsak az ő
egyszerű, fehér papi talárja képezett merev ellentétet, de még inkább az
a merev aszkétai arcz, mely semmi indulatot el nem árul.

– Légy üdvöz, kezdé a szót a barát. Megérkeztél erdélyi utadból
szerencsésen. Örülök rajta.

– Kevésbé fogsz örülni, ha elmondom, hogy mit hoztam magammal.
Bizonyosságot Ogli bég megöletésének okozójáról.

– Azt könnyen megszerezhetted. Mindenki tudja, hogy Kún Gothárd kapitány
fogta el és az is végezteté ki Gritti Alajost.

– Szivem barát! Ilyen olcsón meg nem szabadulsz a Morhut verméből. Jó is
volna az egész vétket egy embernek a sarujába dugnod, a ki már nincs
ezen a világon. Nem Kún Gothárd a vétkes, hanem a ki ezt neki
parancsolta. Te voltál az.

– Mivel bizonyíthatod?

– A te saját leveleddel, melyet Paksi által küldtél a vajdának,
Majláthnak.

– Annak a tartalmát te nem tudhatod, mert Majláth István nemes lovag, a
ki árulást nem követhet el.

– Nem is árulásképpen tudatta velem, hanem egyszer borozás közben mondta
el mámoros fővel; leveled így szólt: «bánjatok el a renegáttal érdeme
szerint, én fogom a király kezét».

– Tehát te, igazhitű muzulmán létedre, bort ittál, hogy titkokat kicsalj
egy nemes lovagból?

– Hja szivecském: a czél szentesíti az eszközöket.

– Ezért Allah meg fog téged büntetni!

– Az ne legyen a te gondod. Védelmezd te csak a magad üdvét.

– Jó. Tehát én irtam azt az erdélyi vezéreknek.

– A király tudtával.

– A király akarata ellen, a ki elég gyönge szivű lett volna az áruló
Grittinek dandárával segítségére menni. Én tartóztattam vissza.

– Akkor az egész bűnvád a te fejedre háramlik.

– Viselem.

Erre a török biztos kihúzta az erszényét s kiválasztva belőle egy kis
rézpénzt, azt odadobta az asztalra.

– Akkor azt mondom én teneked, Fráter György, hogy látod-e ezt az
oszporát? Ez a legkisebb rézpénz a török birodalomban. Én ezért az
oszporáért megveszem a te fejedet.

Ezt olyan jó tréfának tartá, hogy elnevette magát rajta.

Fráter György felvette az asztalról a «kis pénzt», beletette a kis
zsebbeli breviariumába s azt visszatette ismét a zsebébe.

– Köszönöm, Junisz bég. Megtartom az oszporádat. S majd meglátod, hogy
milyen drágán fogod te ezt tőlem visszaváltani.

– A váltságot már megmondtam. A szultán haragszik. Ibrahim nagyvezér
boszut követel. A kormányzó megöletőjének lakolni kell. Ha te vállalod
el a bűnt, a te fejed hull a porba; ha a királyra hárítod, az övé.

– Talán még nem.

– Szivem barát! Itt nincs alkudozás. Te okos ember vagy, pap vagy, jó
hazafi vagy, János királynak nagy híve vagy. Megitélheted, hogy az egész
országodra vészt, pusztulást, királyodra futást, trónról leesést idézz-e
elő azért, hogy ezt a te borotvált fejedet megtartsd? Kire támaszkodol?
Ha kihirdetem a szultán itéletét, saját katonáid fognak megölni. Vess
számot magaddal és térj a lelkedbe. Önfeláldozásod hőstett lesz, a mivel
hazádat mented meg. Én sok ilyen esetet láttam már, a minő a tied.
Derék, nagy emberekét! Te is az vagy. Nem tagadom. Látod, az ilyen
esetekre, nálunk ozmanoknál minden magasban ülő nagy ember el van
készülve. Basák, helytartók mindig ott viselik a mutató ujjukon a
pecsétnyomó gyűrűjökben a gyorsan ölő mérget, mely az itélet
végrehajtása elől megszabadítja őket. Látom, a te ujjadon is ott van a
talizmán-gyűrű. Ismerem a formájáról. Ilyen az. Meg akarom mutatni, hogy
milyen nagy tisztelettel vagyok irántad. Megengedem neked, hogy bemehess
ezen az ajtón, mely a kápolnába vezet, s imádkozhass. A királyod is ott
van. Bemégy, mint élő ember s kijösz, mint holt ember. A többit elvégzi
egy kés. Te azt már nem érzed. Eredj a kápolnába.

A barát arczán különös mosoly vonult el.

– Tehát Ibrahim basa, a nagyvezér, olyan nagyon kivánja az én fejem
levágatását?

– A királyét jobb szeretné; de a tieddel is megelégszik. – Ibrahim
nagyvezér követeli ezt – s Ibrahim karja hosszú.

– No hát az én karom még hosszabb! Levágattam én már Ibrahim
nagyvezérnek a fejét!

– Megőrültél, te barát? Az iblisz szállt beléd? Vagy hashiszt ettél,
attól beszélsz félre?

– Ott áll biz az, a Demir kapu előtt, arany tálra fektetve. Ha nagyon
sietsz, még ott találod, tizenkét napig lesz közlátványra kitéve.

– S ez a te parancsolatodra történt, jámbor barát?

– Az én intézkedésem következtében történt. Én adtam át Memhet bégnek, a
szultán magyar tolmácsának Ibrahim basa leveleit, melyeket a kivégzett
Grittinél találtak, s melyekből kitudódott, hogy Ibrahim és Gritti egy
húron pendültek, összeesküvést koholtak a szultán ellen. Ibrahim magát
akarta magyar királylyá, Grittit Erdély fejedelmévé emelni; sőt egy
levélben még azzal is fenyegetőzött, hogy ha Szolimán ennek útjába áll,
Szelim szultán sorsára fog jutni.

– Ezt te mind most fundáltad ki.

– Memhet bég gyűlölte Ibrahim basát istentelen magaviseletéért, hitetlen
voltáért, átadta a szultánnak a nagyvezér leveleit. A vége halál lett.

– Nevetnék rajtad, ha nem szánakoznám inkább fölötted.

– Hát majd talán ennek a levélnek inkább hinni fogsz, melyet az éjjel
kaptam gyorsfutár által Sztambulból. Meghallgathatod, nem titok.

Fráter György elővette a zöld erszénybe kötözött pergamen tekercset.

«Én, Memhet bég, Csendereli, a padisah szolgája – irám ezen levelet te
neked Fráter György Utyessenovich, a király szolgájának,
Dzsemadi-el-avvel hónap huszonkettedik napján, csillagfeljövetele után,
Abdesztán mosakodás előtti órában, a tsiragán palotában».

«Allah akbár! Szelám az olvasónak!»

«A hogy kivántad, én rögtön megérkezésem után átadtam a szeraszkiér
leveleit a padisahnak. (A kinek dicsőségét hirdesse ég, föld és minden
élők, a kik ezekben laknak!) A midőn a nagy úr elolvasá a leveleket, a
két kezével a szakállába markolt és azt megrázta erősen, a mi haragjának
és elkeseredésének jele. Azonnal elküldé a csausz-agát Ibrahim basáért.
Midőn a szeraszkiér belépett, a nagy úr azt parancsolá neki, hogy álljon
meg az ajtóban. Két bosztandzsi (mivelhogy a padisah kerti kiöszkjében
volt) keresztbe tett kardokkal állt mögötte. Akkor a nagyúr felmutatá
Ibrahimnak a legutolsó levelét, melyben az ő urát Szelim szultán
sorsával fenyegeti, e szavakkal: «te irtad ezt a levelet?» Erre a
nagyvezér, mint a kit villám ütött meg, arczczal a földre borult, e
szavakat kiáltva: Allahnál a kegyelem! Jash Allah!»

– Hazugság az egész! dörmögé közbe Junisz bég.

Fráter György tovább olvasá a levelet.

«Ekkor a szultán parancsára a csauszok megragadták Ibrahimot, s
legelőször is az ujján levő pecsétnyomó gyürüjét huzták le, melyben
halálos méreg vagyon, azután levetkőztették mezítlenre, s adtak rá
világossárga selyem köntöst, mely a halálnak színe, a kezeire pedig
elefántbőr keztyüket huztak, hogy magában kárt ne tehessen.»

– Ezeket a szokásokat hallhattad másoktól. Szólt közbe Junisz.

«Ez alatt a szultán előhivatta Lufti basát, az anatoliai béget, a ki
Ibrahim basának esküdt ellensége.

Junisz bég megrendült: «ez való igaz. Nagy titok volt ez.»

«Lufti basa, a nagy úr parancsára azonnal összehivatá a diván tanácsot,
a szultán ült elől. Ibrahim basát törvény elé állíták. Nem tagadhatá el
bünös voltát. A diván tanács, személy szerint megszólalva, kimondá
fejére a halált, fényes érdemeire való tekintetből, selyemzsinór helyett
kard által.»

– Most foglak el a hazugságon! A padisah is halált mondott-e Ibrahim
fejére?

«A padisah azt mondá, midőn a nagyvezér halálitéletét eléje tették
aláirás végett, hogy engedjenek neki egy napot a meggondolásra, hogy
megölesse-e leányának férjét, legkedvesebb hadvezérét? még ha az ő saját
élete ellen esküdött is össze.

– Ez hasonlít a valósághoz… suttogá Junisz bég.

«Ennek a napnak az estéjén nagy sikoltozás támadt a szultán kiöszkje
előtt, egy kétségbeesett hölgy, szétszórt hajakkal, keresztül tört a
bosztandzsikon egész a szultán belső szobájáig. Ez volt a szultán
kedvencz leánya, a kinek az atyja azt a hizelgő nevet adta «Gül-güz»:
«rózsás szűz.»

Junisz bég remegni kezdett, «ezt nem tudhatja más, csak a meghittek!»

«A hölgy megragadá a szultán köntösét mind a két kezével és azt mondá,
«te nem öletheted meg az én férjemet Ibrahimot! Emlékezzél rá, a midőn
engemet feleségül adtál a nagyvezérhez, menyegzőm napján, én azt
könyörögtem tőled, hogy férjemet soha meg ne ölesd, a mi a sorsa minden
nagyvezérnek. Bármit vétsen is ellened, bármilyen nagy csatát veszítsen,
bármivel vádolják ellenségei, férjemet soha halálnak ne add! És akkor
te, Szolimán szultán, megesküdtél nekem, Gülgüz leányodnak, megesküdtél
apád sirjára, hogy a míg élsz, Ibrahimot meg nem öleted. Emlékezel-e
esküdre szultán?» Erre a padisah azt mondá a leányának: «Bizonyára
emlékezem rá, menj haza békével, a mig én életben vagyok, férjedet,
Ibrahimot meg nem ölik.» Az asszony megvigasztalva távozott el.»

Junisz bég most már hinni kezdett. Szeme szája felnyilva leste, mi lesz
a vége ennek a regének?

«A kedvencz leány eltávozásával ismét összehivatá a szultán a
divántanácsot, Lufti basát, a kit szeraszkiérré nevezett ki és a
Sheik-ul-Izlámot, eléjük terjesztve, hogy őt erős esküvése tartja kötve,
miszerint kedvencz leánya férjét, Ibrahimot, a míg él, halálnak ne adja.
Ekkor a Sheik-ul-Izlám előhivatta a főmuftit Abul-Nahnumánzádét, a ki az
egész alkoránt könyvnélkül tudja. S a főmufti, megértve a nehéz dolgot,
kikereste az alkoránból a 122-ik szúrát, melyben ez olvastatik: «a ki
aluszik, az nem él.» Ezen szent mondásra hivatkozva kimondá a
divántanács, hogy e szerint Szolimán szultán kivégeztetheti Ibrahimot az
alatt, a míg maga alszik, mert akkor nincsen életben. S a szultán ebben
megnyugodott.

Junisz bég üvöltött a harag és rémület miatt.

– Gyaúr! Ha te most hazudsz!

– A levél beszél, nem én:

«A padisah ekkor arra kérte a divántanácsot, hogy Ibrahimot az ő saját
görbe késével végezzék ki, melyet mindig öve mellé dugva visel,[3]
melynek markolatja drága piros kláris, zafirkő pecsétnyomóval a végén.
Damaszk aczél pengéjén arany betükkel a halottbucsuztató mondás: «Dámeh
Allah, hu teála remaéti.»

Junisz bég görcsrángatta reszketéssel támaszkodott a falhoz,
érthetetlen, szótagolatlan ordítást hallatva.

«És a midőn a muezzim az éjféli szúrát éneklé, a minarében a szultán
alvásának ideje alatt, levágta a khankiár Ibrahim basának a fejét a
szultán saját görbe késével és elvitte azt a Demir kapuhoz s kitette a
királyok és nagyvezérek számára rendeltetett arany tálra. Én is bele
mártottam az ujjamat a vérébe, s irám neked ezen levelet azon véres
ujjal. És most megyek az Abdesztán mosakodást végezni.»

«Allah nagy és hatalmas! Allah kérim!»

Junisz bég meg volt dermedve a rémülettől, majd görcsös zokogásban tört
ki.

– Oh barát, te rettenetes vagy! Ne szólj meg érte, ha uramat, barátomat
megsiratom.

– Pedig ez még a kisebbik okod a sirásra, Junisz bég. Magad mondád, hogy
megszokott dolog ez te előtted. Nagy emberek feje, arany tálon
felmutatva. A ki szolga, urat is talál egy helyett másikat. Hát csak
bizd te a sirást az asszonyokra. Nálunk magyaroknál az olyan férfinak, a
ki sirva fakad, asszonynevet adnak. Beszéljünk a te saját ügyedről.

– Az én ügyemről? kérdé bámulva Junisz bég.

– Arról bizony. A kivégzett Grittinél megtalált irások között te neked
is volt egy leveled. S erre a levélre is én tettem rá a kezemet. Ebben
az irásban te ajánlkozol Grittinek a titkos szándékait a szultánnál
előmozdítani, ha ő viszont a te czéljaidnak megfelel. Elismered, hogy te
a római király sztambuli követének lekötötted a szavadat, hogy János
királyt megrontsad s ezért te néked a német követ ezer arany évdíjat
igért.

Junisz bég fakósárga lett az ijedtségtől.

– A mit a leveledben igértél, hogy a bécsi kormánynak jó szolgálatokat
fogsz tenni, azt itt jártod-keltedben ugyan be is váltád. Egész Erdélyt
eltérítetted a János király iránti hűségből s áthajtottad a római király
zászlója alá. Mit gondolsz, Junisz bég, ha ez a te leveled a padisah
kezébe kerül, és az nekem, ha élek, egy szavamra, ha hirtelen halok, a
hallgatásomra megtörténik, mi vár te rád akkor a tsiragán palotában?

Junisz bég széttépte a köntösét a mellén.

– Barát! Add vissza az oszporámat! S vedd meg te rajta most az én
fejemet.

– Én pap vagyok és nem khankiár.

– Te csak egyszer ölsz meg, ha visszatérek Sztambulba, száz halál vár
reám. Azzal a pénzzel fizetsz nekem, a melylyel én fizettem te neked. Ez
az igazság a földön.

– Nem Junisz bég! A keresztyének Istene nem boszuálló. Az én vallásom
azt tanítja, hogy «a ki engem kővel hajít meg, azt én kenyérrel hajítsam
vissza.» És ismét azt tanítja, hogy «nagyobb öröm van az égben egy
megtért bünösön, hogy sem mint száz igazakon, a kik soha sem
vétkeztenek.» Én téged nem akarlak elveszíteni, hanem meg akarlak
nyerni. A bécsi követ te neked ezer aranyat igért azért, hogy János
király ügyét megrontsad: én nem igérek neked, hanem adok ezer aranyat
azért, hogy a mit elrontottál, javítsd helyre.

S azzal kitett a csuhája zsebéből egy piros selyem erszényt, melynek
hálószövetén átcsillogott az arany pénz.

Junisz bég odaomlott térdre a barát elé, s annak a fehér csuhája
szegélyét s a mezítelen lábait csókolta.

Ebben a pillanatban lépett ki János király a kápolna ajtaján.

Mikor ezt a jelenést látta: a czifra, aranybogláros török béget az
egyszerű szerzetes lábainál heverve, a király háromszor keresztet vetett
magára:

– Itt Isten van közel! Ő míveli ezt a csodát!

Fráter György pedig lehajolt és fölemelé karjánál fogva a béget.

– Kelj föl testvér. Isten fölvilágosította a te lelkedet, hogy
megismerjed az igazságot. Ime mondjad meg a királynak, hogy őt tisztának
és minden büntől ártatlannak találtad.

Junisz bég hátrafordult s a király előtt mellén összetett karokkal
meghajtá magát.

– Uram, a te igazságod a napfénynél világosabb. A te hű tanácsosod
meggyőzte arról az én lelkemet. Hájraddin sah óta nem volt igazságosabb
fejedelem náladnál.

– És most vissza fogsz térni Erdélybe, derék Junisz bég, monda Fráter
György. És ujra eljárod azokat a várakat, kastélyokat és városokat, a
melyeket előbb meglátogattál, hogy az igazságot kitanuljad; és elmondod
mind a vajdáknak, mind a királybiráknak, a kapitányoknak és
tanácsbiráknak, hogy a felséges padisah igazságot szolgáltatott, a midőn
Gritti Alajosnak pártfogóját, Ibrahim nagyvezért lefejezteté, Bég Ogli
nevét pedig a bitófára szegeztette s azt a török krónikákból
kitörülteté! És hogy János királyt a fölséges szultán palástjával
betakarja, és minden trónja előtt térdeplő szolgafejedelmeknél nagyobbra
becsüli, s ellenségeit vaskézzel fogja lesujtani.

– Valóban ezt fogom mondani.

– És aztán midőn Sztambulba visszatérsz, s a padisah fölséges szine
előtt megállsz: azon kezded, hogy nincs a széles föld népei között, a
kiket a nagyúr árnyéka betakar, hivebb testvére a töröknek a magyarnál.

– Bizony azt fogom mondani.

– És nincs szeretőbb fia a padisahnak János királynál.

– A mivel csak igazságot fogok mondani.

– És most távozzál békével. Az ég angyalai őrizzék a te lábaidat a
megbotlástól, a te elmédet a megfeledkezéstől.

Junisz bég a térdéig hajtotta a fejét, az elbucsuzásnál három izben a
királynak kezet csókolt, Fráter Györgyöt pedig megölelé s megcsókolta a
szakállát.

Fráter György az eltávozónak arab nyelven mondá:

– Üdvözlöm Lufti basát, az új szeraszkiért. Ugyanazon barátságot fogom
vele éreztetni, a melyet Ibrahim basával éreztettem.

Junisz bég ravaszul csóválta a fejét.

– Annak az kevés lesz.

– Tehát még többet.

(Az a «barátság» tudniillik tízezer arany évenkinti ajándék volt.)

– Hja bizony barát-barátom, a szeretet drága virág, a mit öntözni kell;
– ingyen terem a gyülölet, a mi dudva.

A szultán követének eltávozta után János hirály áhítattal sóhajta fel:

– Szent László tehát még most is tesz csodákat az ő magyar nemzete
oltalmára.

Valóban tesz. Még több csodát is tett. Azt, hogy egy hónap mulva
valamennyi erdélyi főúr, a kinek már kengyelben volt a lába, hogy
lovagol Bécs felé, szépen megfordítá a lovát s odajött Nagyváradra János
királynak a hódolatát bemutatni, s Fráter Györgyöt lelkesen üdvözölni.
És Nagyszeben város, melynek bástyáit két hónapig sikertelen vivta
Majláth István vajda: odaküldé a biráit önkényt János királyhoz, a kik
városuk kulcsait piros bársony vánkoson hozták eléje.

Aztán a bécsi urak is felhagytak egyszerre azzal a nagy nevetéssel s
küldték nagy sietve a lundeni érseket Nagyváradra a békekötés
föltételeivel. Magyar urak, Bebekek, Perényiek, a pécsi püspök, Zápolya
pártjára keltek. Egy nagy hadjárat meg volt nyerve s csak egy ember
esett el benne: a nagyvezér, Ibrahim.



VI. FEJEZET.  JÓ TÖRÖK BÁLINT.

«No de most már gyere sorra Debreczen!»

János király nagyon jól emlékezett rá, hogy Junisz bégnek a megjelenése
épen abban a kegyes szándékában rekeszté vala meg, hogy a debreczeni
refraktáriusokat a barátelüzésért s a schizmatikusok számára elkobzott
kolostor sacrilegiuma miatt méltón megfenyítse. Hogy ebből a nagy
veszedelemből ily csodálatos módon megszabadult, első kötelességének
tartá a debreczenieken példát szolgáltatni, hogy abból azután az egész
Alföld tanulhasson.

Egy kicsit Fráter Györgynek a truczczára is tette. Ez az ember olyan
fennyen hordja az orrát, mintha neki lett volna benne része, hogy ez a
nagy veszedelem elfordult a király fejéről. A helyett, hogy a dioecesise
dolgai után látna, minduntalan a magas diplomácziába ártja magát; a
békepontozatokat s a bécsi követek eljárását kritizálja. Holott neki
állott volna kötelességében az eliminált barátokat visszahelyezni az
elvett kolostorukba. Hanem hát Fráter György neheztel ezekre a jámbor
barátokra, a miért ezek olyan vendégszeretők voltak. Hogy a király is ő
hozzájuk szokott szállni. (Ne szóljunk «Kardosné» asszonyról.) A
királytól irigyelte ezt az ártatlan kedvtöltését. Pedig hát azok igen
derék hűséges barátok voltak. Azok bezzeg nem hirdették ki a kathedrából
VI. Kelemen pápa bulláját, melyben Zápolya Jánost excommunicálja, a
miért Szolimánnal szövetkezett, mint a hogy kihirdette az apátplébános
Debreczenben a nagy templomban.

Azért nem is szólt semmit az egész debreczeni dologról Fráter Györgynek,
hanem a mint megtudá, hogy Laszkó Jeromos átnyergelt a
Ferdinánd-pártiakhoz: visszavonta a donatiot, s megtette új hivét
Enyingi Török Bálintot Debreczen földesurává. Ezt azután, kellő
instrukcziókkal ellátva, megfelelő fegyveres erővel elküldé Debreczenbe.
«Majd ránczba szedi jó Török Bálint civis uraiméket.»

A derék hadvezér, régibb csatatéri szokása szerint, saját szeme és füle
észlelete után igyekezett megismerni az ellenséget. S ezen a nyomon
járva, mindjárt a megérkezése után első dolga az volt, hogy az új hit
követőinek a gyülekezetét felkeresse.

Épen nagypéntek napja volt, a midőn Debreczenben széttekinte. Ez a
kálvinistáknál nagy ünnep volt mindig, míg a pápisták, bevett szokás
szerint, az nap meszelik a házak elejét.

Török Bálint tehát elment a kolostorból alakított kálvinista templomba,
a hol igen nagy tisztelettel fogadták. Kurátorok, presbyterek eléje
jöttek, bevezették s az első padba beültették. Azután zsoltárt
énekeltek; maguk a hivek, hármoniás zengedezéssel, s annak a zsoltárnak
igazán szép volt a tartalma is, a dallama is, úgy hogy jó Török Bálint
egyszer csak azon vette észre, hogy a zsolozsma őt magát is elragadja s
az utolját együtt énekli a gyülekezettel:

  «Te voltál és Te vagy igaz Isten:
  És Te megmaradsz minden időkben!»

Azután felhágott a kathedrába a prédikátor, Bálint Áron uram. Igazi
magyaros, nyusztprémes mentében, sűrű gombokkal és zsinórokkal, hosszú
haja görbe fésűvel hátrasimítva. Kezében egy kapcsos biblia. Először is
elmondá a miatyánkot, a mit állva hallgatott végig az egész közönség.
Azt Török Bálint is utána mondá. Mikor aztán az ima végén következett
az, hogy «mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség!» akkor
felszólalt: «no ezt már ti tettétek hozzá! Hanem ebben nincsen semmi
istentelenség.»

Tiszteletes Bálint Áron uram aztán felnyitá a kapcsos bibliát s kikeresé
belőle a textust, mely szólt e képen:

«Adjátok meg az Istennek, a mi az Istené, és a császárnak a mi a
császáré.»

Az erre alapított prédikáczió természetesen arról szólt, hogy Debreczen
városa fizesse meg hűségesen, a mivel az ő koronás királyának tartozik;
mert ezzel a saját hazájának adózik, s vegye szivére a megváltó ama
szavait, a midőn követői a keresztre feszítés ünnepén bőjtöléssel és
vezekléssel tanusítják az ő buzgóságukat.

– Hisz ez nagyon okos beszéd: mondá Török Bálint, a kiséretében levő
hadnagyokhoz fordulva. Azután felkiáltott a lelkészhez: «kend derék,
becsületes pap! Csak végezze kend a miséjét a maga módja szerint.»

A prédikáczió bevégeztével egy vékonyabb könyvet vett elő a lelkész a
mente zsebéből s azt felnyitva, felolvasá belőle a hiszekegyet.

A közönség mind felállt; a min Török Bálint nagyon csodálkozott, hogy
ilyenkor nem térdepelnek.

A prédikátor csengő, érthető szóval mondá, a közönség utána rebegte a
hitvallást.

«Hiszek egy Istenben. Mindenható Atyában, mennynek és földnek
teremtőjében.»

– Hisz ez egészen olyan, mint a mi Crédónk, dörmögé Török Bálint.

«És a Jézus Krisztusban, ő egyszülött Fiában, mi Urunkban. Ki fogantaték
Szent Lélektől, született Szűz Máriától…»

– Hát ti is valljátok a Szűz Máriát! kiálta fel Török Bálint csodatelve.

… «szenvede Pontius Pilátusnak alatta. Megfeszítették és meghala. Szálla
alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felméne a mennyekbe,
üle a Mindenható Atya Istennek jobbjára: onnan lészen eljövendő itélni
eleveneket és holtakat.»

– Szórul szóra a mi Credónk!

… «Hiszek Szent Lélekben, hiszek egy közönséges keresztyén
anyaszentegyházat…»

– Hát nem egy kálvinista szentegyházat?

… «Szenteknek egyességét…»

– Még a szenteket is hiszitek?

… «büneinknek bocsánatját, testünknek feltámadását, és az örök életet.
Amen.»

– Hisz ez az utolsó jottáig az a hiszekegy, a mi az enyém, s az egész
katholikus világé! Hát akkor mért üldözlek én benneteket?

Aztán még egy zsolozsmára buzdult fel a közönség:

  «A Sionnak hegyén Ur Isten,
    Tied a dicséret!
  Fogadást teszünk néked itten,
    Tisztelvén tégedet!
      Mert kéréseket az hiveknek
        Meghallod kegyesen
      Azért te hozzád az emberek
        Jőnek mindenünnen.»

Az is nagyon megnyerte a tetszését Török Bálintnak, hogy az ájtatoskodás
után a népség a legszebb rendben oszlott szélyel. Legelőbb bocsáták ki a
kis leánygyermekeket, azután a fiucskákat, akkor következének az
asszonyok az ő leányaikkal, majd a délczeg ifju legények, utoljára
maradtak a tisztes öreg férfiak, és senki a templom küszöbén ki nem
lépett a nélkül, hogy a perzselybe egy darab pénzt ne bocsátott volna.

Török Bálint hátramaradt, hogy a lelkészekkel és a kurátorokkal
beszéljen.

– Hallják kegyelmetek. Én katona ember vagyok. Lelki dolgokhoz nem
értek. Kis káté, nagy káté az én kezemben nem forgott. Eddig a
kegyelmetek rituáléjában semmi megbotránkozni valót nem találék. Azonban
én senkinek nem hiszek, mint a saját fülemnek és szememnek. Itt jön
harmadnapra a feltámadás ünnepe, majd akkor a magam templomában fogom
végig hallgatni a misét s a szerint fogok itéletet tartani, a hogy a
külömbséget megtalálom.

– «Erős várunk nekünk az Isten!» monda rá Bálint lelkész; és azonkívül
semmi egyebet nem szólt.

Husvét vasárnapján aztán Török Bálint jó korán felkelt: felölté az
ünneplő köntösét s csak várta, hogy majd beharangoznak. Azonban a
harangok csak nem szóltak, pedig már haza kellett kerülniök Rómából.

Mikor aztán a templomba menetel órája eljött, csak fölkerekedék a
hadnagyaival és a legényfiaival együtt, s elballagott a két tornyu
templomig. Nagy csodálkozva tapasztalá, hogy senki sem tart vele az
utczán a lakosságból. A templom kettős ajtaja be volt zárva; a
hozzávezető lépcsők közül kinőtt a fű, s még csak egy koldus sem ült a
lépcsőkön, husvét vasárnapján. Csak az öreg sekrestyés gunnyasztott a
sekrestyeajtóban egymagában.

– Mi dolog ez? kérdezé Török Bálint az egyházfitól. Hát kivesztek a
hivek Debreczenből? Vagy talán nincs pap többé a városban, a ki az Isten
igéjét hirdesse?

– Nem vesztek biz azok ki, kegyelmes uram, mondá az egyházfi. Pap is
van, veres öves, arany keresztes. Hanem a mióta az apátur kihirdette a
pápa ő szentsége bulláját, János király excommunikáltatásáról: azóta a
mi templomunk be van zárva.

– Hol lakik az apátur?

A sekrestyés elvezette az új patronust a parochiához, a mi szép téglából
rakott épület volt: a hogy a levedlett vakolat elárulta, a mi ott hevert
eltakarítatlanul a fal tövében, még pedig régecskén, mert már az árva
csalán is felverte.

– Hogy hagyhatják ilyen árván a plébánuslakot? kérdé az egyházfitól a
földesúr.

– Nem az én dolgom, instálom alásan, szabadkozék a templomszolga. Én
csak az udvaron, a kertben pepecselek.

Nála volt a paróchia utczaajtajának a kulcsa is: ő nyitotta fel az ajtót
Török Bálint előtt. Ez is feltünt a vitéz úrnak.

– Hát aztán mikor ki akar jönni a főtisztelendő úr a házból, hogy nyitja
ki az ajtót?

– Nem jön az ki, instálom alásan, soha az utczára.

– Talán a köszvény bántja a lábát?

Török Bálint belépett az ajtón; több embert nem bocsátott be a
templomszolga: bezárta maguk után az ajtót. Aztán egy oszlopos tornáczon
vezette végig a főurat, a melyből egy derékban kettéváló ajtó vezetett a
konyhába: annak a felső része nyitva volt.

– Most tessék egy cseppet patzientálni magát a spektábilisnek, a míg
bejelentem a reverendissiménél.

Addig ott hagyta a főurat a konyhában állni.

Török Bálint megjegyzé, hogy a pestesen nem ég tüz. Husvét vasárnapján
nem készülnek főzéshez a plébániában! Se szakácsné, se macska a
konyhában.

Kevés vártatva kijött az egyházfi s jelenté, hogy «dignetur besétálni
illustrissimének, reverendissime elfogadja».

S felnyitotta előtte a szobaajtót, a mi lepedővel volt letakarva a
legyek ellen.

A szobának remetei egyszerüségű butorozata volt. Egy triptica, egy házi
oltár volt az egész disze.

Másformának képzelte Török Bálint a debreczeni plébánost. Domború, jól
táplált termetű, piros ábrázatú plébánosokkal szokott ő találkozni
eddigelé mindenütt, a helyett látott festetlen fenyőfa asztal mellett,
kartalan szalmaszéken ülve egy szikár, csontváz alakot: kopott,
paszomántnélküli fekete talárban, a derekán levő vörös öv is szinét
hagyta, mintha már a viselőjével együtt huzamosb időt töltött volna a
kriptában. Az arcza sovány volt, aszú, sápadt, redőtlen,
szemöldökcsontjai kiülők, sűrű fekete szemöldökökkel; de beesett
szemeiben életerő lobogott: nagy sima homlokán csak egy redő volt,
hosszában a két szemöld között; egyenes orra, vékony, összeszorított
ajkai, előre nyuló kétfelé osztott álla az akaraterő és a zelozitás
kifejezését egyesiték ez arczon.

Nem állt föl a belépő előtt. Egy nagy könyv volt az asztalán, azon
tartotta a kezét, és abba nézett.

– Benedicat Deus! üdvözlé a plébánost a főúr.

Az úgy tett, mintha nem látna, nem hallana semmit.

– Christus resurrexit!

Még azt sem hallotta meg.

Akkor oda lépett hozzá Török Bálint, megfogta a kezét és megcsókolta
azt. A plébános fogta a selyem öve csücskéjét s letörülte vele a csók
nedves nyomát a kezéről. Azzal keresztet vetett magára, halkan mormogva:
«minden jó lélek dicséri az Urat» s csak azután fordult a főur felé.

– Ki vagy? Mit akarsz?

– Reverendissime páter. Én vagyok Enyingi Török Bálint, Debreczen város
új földes ura. Főtisztelendőséged üdvözlésére jöttem.

– Kinek a kegyelméből vagy te Debreczen földes ura?

– János királyéból.

– Ilyen király nincsen.

– De már megbocsásson, szent atyám. Én magam jelen voltam János
királynak a koronázásán, Székesfehérvárott, a holott az esztergomi
primás az angyali koronát a fejére tette, én vittem előtte az ország
almáját.

– Én pedig ott voltam, a hol ezt a koronát a fejéről levették, a hol a
szent chrysmát a homlokáról ledörzsölték! Én hirdettem ki az anathemát,
melylyel VI. Kelemen pápa ő szentsége Zápolya Jánost excommunikálta, a
miért, hogy az kezet csókolt az Antichristusnak Mohács vérmezején, s
szövetséget kötött a kereszténység ősellenségével, a török szultánnal.
Itt a debreczeni nagytemplomban olvastam fel a szent atya bulláját, a
«perhorrescunt animæ» bullát. S azóta Zápolya János nem király.

– Hát én nem bánom: tartsa főtisztelendőséged Zápolya Jánost királynak,
vagy ne tartsa, de én valósággal Török Bálint vagyok, Debreczen földes
ura, s engem Kelemen pápa nem excommunikált.

– Téged is excommunikált! Mint valamennyi hiveit Zápolyának, a kik ő
hozzá ragaszkodnak. És te sem vagy már Enyingi Török Bálint. Az voltál,
a míg becsületes keresztény voltál, a míg a keresztény királyt
szolgáltad, a míg a hitetleneket paskoltad: addig minden kathedrában
imádkoztak érted; de a mióta megrontottad a hitedet, nem vagy többé
Török Bálint; hanem Valentinus Turcus de eadem: valóságos török,
muzulmán, istentagadó, pokol szolgája, ördögök adeptusa, Belzebub
czimborája. Téged is sújt az anathema ex consequentia.

– De szent atyám! Hiszen tisztelendőségedet Czibak Imre püspök tette meg
apáturnak, a kit szintén János király nevezett ki püspöknek, még pedig
azután, hogy az excommunicatio érte.

– De Czibak Imre nem is volt soha hive Zápolyának, mindig cserben
hagyta. Tokajnál is elhagyta, Budán is elárulta. Szivében mindig a
keresztény király hive volt. Ezt neked, ha Török Bálint vagy, nagyon jól
kell tudnod. Azért én elfogadhattam Czibak suprematiáját in
ecclesiasticis. De nem fogadom el Fráter Györgyét: a mostani magamondja
püspökét. Menjen ő Zápolyának a kályháját füteni. Ki erősítette meg a
püspökségében? A sztambuli főmufti? Még én hozzám pásztorlevelet mer
irni, a Jézus nevében! Mért nem ir Mahomed próféta nevében? Pogány vagy,
királyoddal, püspököddel együtt! Apage satanas!

– Hát hagyján! Legyek én pogány; de a debreczeni közönség igaz hivő
katholikus keresztény: ennek a népnek tartozik vele tisztelendőséged,
hogy a Megváltó feltámadásának napján a templomot megnyittassa előtte s
az isteni tisztelet malasztjában részesítse.

– Ne taníts te engemet a kánonokra, publikánus! Ez nem excommunicatio
medicinalis, hanem excommunicatio mortalis,[4] a mi Zápolya János fejére
lesujtatott. Ez feloldja a jobbágyot az ura iránti engedelmesség alól,
eltiltja a fiut az apa iránti tisztelettől, s ha egy város közönsége
tovább is megtartja a hűséget az excommunikált fejedelem iránt, maga is
anathéma alá esik. És mindaddig, a mig Debreczen városa tornyaiból le
nem dobatja a Zápolya-czimeres zászlókat, nem fognak a harangok
megszólalni a toronyban, nem fog a templom ajtaja megnyilni, nem lesz se
ünnep, se bucsújárás. Kereszteletlen maradnak az újszülöttek, temetetlen
a halottak, összekötetlen a mátkapárok. És a szentképek megfosztatnak
csodatevő erejüktől. Ez így tart mind azóta, hogy én az anathémát
kihirdettem. Én markomba zárva tartom a mennyei malasztot. Ez a kemény
nyaku nép azzal tromfol vissza, hogy megtagadja tőlem a dézsmát, a
párbért, a világi javakat, a temporaliákat. Én évek óta úgy élek itt,
mint Illés próféta a pusztában: – még ugyabban! Mert nekem a holló sem
hord kenyeret. Abból táplálkozom, a mit a kertem és az udvarom terem.
Ide nézz! És lásd meg, hogy mi a husvéti lakomája a debreczeni
apátplébánosnak!

Azzal kihúzta az asztala fiókját s kivett belőle egy cserép tányért.
Abban volt három tojás és egy fekete retek.

– Ez a debreczeni apáturnak mindennapi eledele, s az ő kalendáriumában
nincsen ünnep! Nincs páska! A míg a nép meg nem töri kemény szivét s a
keresztény király hűségére nem tér.

Török Bálint meg volt rendülve. Ez a pap, a ki a kánon és hitelvek
iránti hűségért önmagát is ily kástélyozásnak veti alá, ez a pap egy
hatalom!

– Engedje meg, szent atyám, hogy közbenjárója lehessek az egyház és a
közönség kibékülésének.

– Hasztalan fárasztod vele magadat! Ha eddig megálltam szigoruan az én
törvényem mellett, ezután könnyebben megállok. Eddig tudtak magukon
segíteni a filiszteusok. Itt voltak nekik a veresbarátok. Méltó
satellesei a derék János királynak! Belzázár az ő Bál papjaival! Azokat
meg lehetett világi javakkal vesztegetni. Azok tartottak ünnepet,
kereszteltek, temettek, eskettek: a pápai anathema ellenére. Utol is
érte őket az ég boszuja. Ime, a saját czimboráik kihordták őket a
városból. Most azután husvét ünnepén nincs templom, nincs harangszó
Debreczenben. Ez az Isten itélete fölöttetek. És én összeszorítva tartom
a kezemet és ki nem nyitom azt áldásra mind addig, a míg titeket,
pogányokat ki nem vernek e város falain kívül. Ez volt az utolsó szóm.
Most távozz innen. Itt az én templomom: az én oltárom. Egyedül fogok
misét tartani az oltár előtt a szobámban, s itt se farizeusnak, se
filiszteusnak nincsen helye.

Az a sovány csontalak úgy magaslott fel az erős hadverő vitézzel
szemben, hogy ez verve érezte magát.

Farizeusnak, filiszteusnak nevezték szemtül-szembe!

A pap csengetett az egyházfinak s meghagyta neki, hogy hozza elő a
misemondó öltönyét. Azzal hosszú, száraz kezét eltiltó mutató ujjával
Török Bálint felé kinyujtva, kemény hangon mondá:

– Procul este profani! A mai prédikáczió textusa: «Jézus pedig fogá a
kötelet és kikorbácsolta vele a templomból a kufárokat!» Fugias
cacodæmon!

Török Bálint büszke, makacs lelkű ember volt. Sohasem türte el a
megbántást, bizonyítja ezt gyakori elpártolása hol az egyik, hol a másik
királytól. Püspökökkel is vivott ő már harczot. Nem türte el azt a
megszégyenítést. Sietett ki a parochiából.

A kulcs benne volt az ajtózárban: kimehetett.

A piaczon már több polgár gyülekezett össze, azok között volt nemzetes
Sike uram is, a városbiró.

– Kegyelmességed számára egy levél érkezett kengyelfutóval Nagyváradról.
Mondá a biró Török Bálint elé járulva, levett süveggel.

A főur megismeré a pecséten a püspökség czimerét. Felbontá a levelet s
elolvasá. Fráter György irta, így szólt az irás:

«Kegyelmes főkapitány úr! – Ámbátor ő felsége velem nem közlé
kegyelmességed kineveztetését Debreczen város földes urává, mi pedig
engemet, mint főkincstartót, a kire a donatiók tartoznak megilletett
volna: mégis tudtomra esvén ez a dolog, sietek kegyelmességednek a
szükséges informátiókat citocitissime utána küldeni. Miután
kegyelmességednek a refractáriusok és schismaticusok ügyének elintézése
köttetett szivére a király által, szükségesnek tartom kegyelmességeddel
e veszedelemnek a kutforrását megismertetni. Hogy Debreczenben a
hitszakadás termőföldre talált, annak az eredete ott keresendő, hogy
VII. Kelemen pápa anathemája a Czibak püspök által installált
apátplébánus által kihirdettetvén, excommunicatio óta a főtemplom zárva
tartaték s minden egyházi szertartás felfüggesztetett. A debreczeni
apátplébánus pedig egy erőslelkü anachoreta, a kit se világi
javadalmakkal, se fenyegetésekkel meglágyítani nem lehet. De lehet igen
is helyes okokkal és felvilágosításokkal. Jelenleg új pápa ül a római
szent széken, III-ik Pál, a ki János király iránt sok jó akaratot
tanusít. Követünk Frangepán Ferencz, kalocsai érsek, Károly császár után
járva Nápolyba, egyuttal utasított, hogy a Vatikánban eszközölje ki az
elődje által kibocsátott excommunikáló bullának visszavonatását.
Frangepán már útban van hazafelé s mint előresiető kengyelfutóm által
értesültem, magával hozza a kivánt absolutiót és tökéletes amnestiát. –
Azért ime szájába rágom kegyelmességednek, hogy mely okokat hozzon fel a
debreczeni apátplébánus előtt, hogy őt a schisma terjedésének véget vető
egyházi tilalom megszüntetésére s a templomnak a nagy ünnepek alatti
megnyitására rábirja. – Legelőször is tudassa vele kegyelmességed, hogy
III. Pál pápa mind Frangepán érseket, mind a többi János király által
kinevezett püspököket, azok között alázatos személyemet is egyházi
méltóságaikban megerősítette s János király fejéről az anathemát
visszavette. – Jól tudom, hogy erre az anachoreta azt fogja felelni,
hogy János király azért még is a hitetlenek szövetségese s a
kereszténység ellenségeinek barátja: erre felelje kegyelmed neki azt,
hogy sokkal inkább ellensége a római pápának Károly császár, mint
Szolimán szultán; mert csak nem rég ostromolták meg Károly császár hadai
Rómát, a pápát is futni kényszeríték s a Vatikánt és a Szent-Péter
templomát kirabolták, és így gonoszabbul cselekedtek a törököknél.
Minden esetben pedig erőltesse meg kegyelmed vasból levő derekát
meghajlásra az apátplébánus előtt s a mit előtte mond, mondja fiui
alázattal és proselytai áhítattal; mert a hitbuzgóság, még ha túlságba
vetemedik is tiszteletreméltó s kétszeresen az a mostani hitetlen
korban.

A ki egyébiránt maradok kegyelmességednek, pásztori áldásom mellett stb.
stb…»

A dölyfös főurat ez a levél épen ellenkező indulatba sodorta, mint a
milyenre az indítva volt. Most már nem csak az apáturra volt dühös; de
még jobban a püspökre.

– Ez a barát! Ez a mezítlábos, faczipős monachus! Még én utánam
instructiókat küldöz, hogy azokhoz tartsam magamat! Még aprehendál érte,
hogy a király nem kérdezte meg elébb ő tőle, valjon kegyeskedik-e
beleegyezni, hogy én Debreczen földes ura legyek! Szájamba rágja, hogy
mit mondjak, mint a szeksta gyereknek az egzamenti gratulacziót. S most
én menjek vissza szép alázatosan a plébánushoz, a ki csaknem kivert a
szobából, azzal a szóval, hogy kérem alássan, elfelejtettem valamit
megmondani s akkor beszéljek neki Frangepánról, III. Pál pápáról, Károly
császárról egy czifra mesét, a minek se fülét, se farkát nem birom. – Eb
ura fakó! – Ha ti pap urak gubanczra fojtottátok a texturát: majd leszek
én Nagy Sándor, a ki azt kettévágom! S azzal odaadta az apródjának a
püspök levelét, hogy takarítsa el.

– Van-e kendteknél a templomajtót felnyitó kulcs? kérdezé a birótól.

– Igenis, nálunk áll a kulcsok mássa, hogy tűzi veszedelem idején, a
kitől az Isten őrizzen bennünket, a harangokat félreverhessük.

– No hát nyittassa fel kend a templomot és huzassa meg a harangokat.
Három verset huzasson, a hogy ünnepnap szokás!

Azután Török Bálint a fiát, Jánost elküldé a kolostorhoz, egy csoport
alabárdos kiséretében azzal a peremptorius parancsolattal, hogy Bálint
uraimék az isteni tiszteletet addig meg ne kezdjék, a míg ő engedelmet
nem ád rá.

A harangszó egyszerre felzavarta az egész várost. Évek óta nélkülözött
drága hang volt ez. Évek óta nem hivta a harang az élőket, nem siratta
el a halottakat, nem törte meg a villámokat, a hogy a körirata szólt:
«vivos voco, mortuos plango, fulgura frango». Minden utczából özönlött a
nép a nagy piaczra. Csak a férfiak: az asszonyt, gyermeket otthon
hagyták. A «debreczeni szem» előre lát! Zürzavart sejtettek a harangozás
mögött. A néptömeg egészen ellepte a roppant nagy fahidat, mely
Debreczen piaczát végtül-végig beboltozva tartá. A templomba azonban még
nem mehetének be, mert annak az ajtaja zárva volt.

Mikor aztán a harmadik verset is elzúgták a harangok, Török Bálint
előhozatta a templomi zászlókat, a főpapi baldachint, a csengetyűket és
a nyeles lámpásokat s azokat processióval odaviteté a parochia elé.

E közben odaérkezék hozzá Bálint Áron tiszteletes uram, kezében a
bibliával, s bátor lélekkel megállva a földes úr előtt, számon kérte
tőle, mi okból parancsolá meg, hogy az ő hivei az ünnepi ájtatosságot
meg ne kezdjék?

– Majd megtudják kendtek! volt rá a rövid válasz. Most álljanak félre,
maradjanak oldalvást veszteg!

Akkor odament a parochia elé levett sisakkal, s féltérdét meghajtva az
apátur ablaka előtt, ujja hegyével bekopogtatott az ablakán: a nép mind
letérdelt körülötte.

– Reverendissime páter! Szólt be az ablakon a főur. Egész Debreczen
városa hiveinek nevében, kérlek téged, alázatosan supplicálva: öltsd fel
a te casuládat, tedd fel a te infuládat, vedd kezedbe a pásztorbotot és
jőjj fel a mi templomunkba, Krisztus urunk dicsőségét hirdetni, a hivek
lelkét malaszttal eltölteni.

Semmi válasz nem jött rá.

Akkor a főur fölállt a térdéről, leverte róla a port, feltette a fejére
a sisakját, felhúzta a harczi keztyüjét s ezzel a vaskeztyüs ököllel
zörgeté meg a főpap ablakát, harsány hangon hiáltva:

– A király nevében! Én! Enyingi Török Bálint! Magyarország főkapitánya,
János király teljes hatalmú biztosa! mondom és meghagyom te neked, az
Egyház szolgájának s a király alattvalójának, hogy jőjj elő és
teljesítsd a te pásztori kötelességedet a szentegyház ceremoniái
szerint! Nec secus facturus!

Erre a felhivásra kitárult az ablak s megjelent abban az apátur, teljes
ornátusban, fején az infulával. Kezében tartá a pápai anathemát, s újból
felolvasta azt, csengő, messzehangzó szóval; átokverő kezeit
kiterjesztve a sokaság fölé.

«Singulis et omnibus anathema esto!»[5]

Azzal ismét bezárult az ablak.

Ekkor Török Bálint odafordult Bálint Áron lelkészhez s megfogva annak a
jobb kezét, így kiálta:

– A király nevében! Én, Enyingi Török Bálint, átadom te neked és a
Melanchton hitvallást követő hiveknek ezt a két tornyú templomot.
Hirdesd benne te az Ur igéjét. És legyen mátul fogva ez a templom a te
ekklezsiádnak a szentegyháza.

Azzal maga kezénfogva vezette fel a nagy templom lépcsőin a prédikátort.

És az egész összegyült nép tódult utána. Úgy hogy még a zászlókat őriző
strázsának sem maradt künn senki: azokat oda támogatták a templom
falához.

Csak a férfiak voltak ottan. Azokkal telt meg a templom. S mikor ez a
négyezer férfi rá zendítette a zsoltárt abban a viszhangos nagy
templomban, teljes szívből és tüdőből: ez a rémzengés magát a főurat is
magával sodorta.

Gyönyörüek a katholikusok zsolozsmái, azok az áhitat keltő lágy olasz
melódiák, a Beata Virgóról, az Agnus Deiről, a dicsőült szentekről,
angyali hangok harmoniájával vegyülve, közbe a csengetyűk szólnak,
oböék, hegedük zengedeznek! De a kálvinista zsoltár dallama egy riadó,
egy harczi ének, Clemens Marot franczia rithmusaira, a mely ostromolva
tör fel az égbe, a boszuálló erős Jehovához kiáltva! Mikor négyezer
férfi hangoztatja egy szivvel és szájjal:

  «Te Benned biztunk elitől fogva!
  Uram, Téged tekinténk hajlékunknak,
  Mikor még hegyek és vizek nem voltanak,
  Mikor sem ég, sem föld nem volt formálva.
  Te voltál és vagy igaz Isten!
  És Te megmaradsz minden időben!»

A zsoltárt ülve énekelték a népek: a hogy szokták a kálvinista
imaházakban. Az utolsó vers is elfogyván azonban, egyszer csak a kántor
rázendíté az orgonaszót odafenn a pompás aranyozott chorusban, s a «veni
sancte Spiritus» melodiáját kezdte el játszani, s fenn a karban
megszólalt a diákok éneke, összehangzó harmoniával.

Ez is olaszjellegű ária, mint a katholikus ritusé.

Az első hangjaira e zsolozsmának az egész gyülekezet felállt, s úgy
hallgatá az éneket.

De nem az eddig hallott latin szöveget, hanem a nemzet nyelvén
megérthetőt.

  «Jövel Szent Lélek úr Isten
  Töltsd bé lelkeinket épen.
  Mennyei szent ajándékkal,
  Szivbéli szép tudománnyal,
  Melynek hatalmas ereje
  Lelkeket vezető hitre
  Lelkesítsen sok népeket!
  Kik, mondván így énekeljenek:
          Halleluja! Halleluja!»

A halleluját az egész nép dörgő szózata visszhangozá, hogy a boltozat
zenget bele.

Azután felment Bálint Áron a kathedrába és beszélt Jézusról, a szeretet
vallásáról, a Megváltó szenvedéseiről, kínhaláláról, feltámadásáról,
isteni felmagasztaltatásáról. Bölcsen összeköté az Isten fiának
feltámadásáról szóló hitágazatot a magyar nemzet feltámadásában vetett
hittel: lelkére kötvén a gyülekezetnek, hogy a világ minden népei között
bizonyára legnagyobb ösztöne lehet a magyarnak abban, hogy Krisztus
halála és feltámadása igaz voltában saját nemzetének kínhalála s dicső
feltámadása példáját lássa és kövesse.

Az egész férfi sereg sirt. Hát hogy ne sirna a szegény magyar, mikor
hazája megostoroztatásáról, eltemettetéséről, feltámadásáról beszélnek
előtte? Talán még a mai kor férfiai is sirnának azon!

Maga Török Bálint is sűrűen zokogott, még a fiát is biztatta: «ne
szégyeld fiam! Jézus vére hull a férfi szeméből! Jézus vért sirt mi
érettünk».

S mikor a prédikáczió után az Úr vacsorájára került a sor, Török Bálint
az első volt, a fiával együtt, a ki odajárult az úr asztalához s
elfogadá kettős alakban a szent sakramentumot. Kenyér és bor, melyet a
lelkész osztott: «Vegyétek, egyétek, ez az én testem».

Másnap, húsvét hétfőjén ismét megszólaltak a harangok, megnyiltak a
templomajtók: most már a nők és gyermekek is feljövének, hozták magukkal
a zsoltáros könyvet, rozmaringszálat téve bele. Délután ismétlődött mind
a két napon az ájtatoság.

A harmadik napon, húsvét keddjén, megint megülték az ünnepet. Ezuttal az
Úr vacsoráját Török Bálint uram által ajándékozott aranykelyhekből és
ezüst tálakról szolgáltatták. Isteni tisztelet után pedig Bálint Áron
uram kathekizálást tartott, a hivek közöl kiszemeltektől kikérdezve, mit
tartottak meg emlékezetükben a meghallgatott prédikácziókból?

Délután pedig a város tanácsa nagy emmaust tartott a nép számára:
ökröket süttettek, bort folyattak a mezőn s szabadon bocsáták az
igreczeseknek a virginálást, de a tánczolást tilalom alá veték, mint a
melyet Melanchton elmélkedései a bünök bölcsőjének neveznek.

A negyedik nap pedig szerdai nap lévén, úgymint munka napja: a biró uram
meghagyásából felgyülekezének a nagy piaczra az ácsok, kőmüvesek és
talyigások s hozzá látának a munkához.

Elébb leszedték a zsindelyt és léczeket a parochia tetejéről, azután a
gerendákat: meg volt parancsolva mindeniknek, hogy egy szót a száján ki
ne bocsásson. Nagy némaság közt felszedték a padozatot, a szarufákat és
szelemenfákat, azután téglát tégla után a falból; s valamennyit
áthordták az átellenben levő Kiss Péter uram telkére, ki azt önkényt
felajánlá lelkészi laknak a prédikátor számára. S eként szépen csendesen
eltakarították az egész házat a szigoru főpap feje fölül, a nélkül, hogy
őt magát egy illetlen szóval megbántották volna. (Debreczen krónikáiban
ismételve megtaláljuk ezt a szokást: a házat elhordani valakinek a feje
fölül, a kit különben egy szóval sem akarnak megbántani.)

Jó Török Bálint pedig megköté a szerződést birák uraimékkal, a melylyel
minden részről meg valának elégedve.

Akkor aztán levelet irt a királynak, tudatva vele, hogy Debreczenben a
nagy vallási villongásnak bölcsen és okosan véget vetett; az
előljáróságot a király iránti hódolatra megtérítette. Debreczen város
ötszáz tulkot küld ajándékba a királynak a hadai élelmezésére, s kétszáz
huszárt állít ki teljesen felszerelve a saját költségén, a kiket nehány
nap múlva maga fog a király elé fölvezetni a főkapitány.

Ennek a levélnek az elvitelét pedig rábizták a legjobb postára, – kire
is bizták volna másra, mint a már minden utakban járatos bakterre, a ki
már egyszer vitt fel izenetet János királyhoz. A küldöncz ezuttal annál
is könnyebben ráismert a királyra, mert az ez alkalommal, szép
igazgyöngyökkel kivarrott süveget viselt a fején, míg a körüle levő urak
levett süveggel álltak, kivéve a püspököt, a kinek volt egy bársony
kapuczium a tarkóján.

Mikor a király Török Bálint levelét olvasta, nagy örömre gerjedt.

– Ez aztán az én emberem! Ilyen az én Török Bálintom! Tudtam én azt!
«Veni, vidi, vici!»

Azzal odanyujtá Fráter Györgynek is a levelet; dicsekedve.

Fráter György bele sem nézett a levélbe; vállat vont rá.

– Órrol az öreg: súgá a király Verbőczynek. Nem szereti, hogy Török
Bálint valamit helyesen csinált, s hogy azt az ő tudta nélkül sütöttük
nyélbe.

Aztán (ismerve már az emberét) tréfásan szólítá meg a levél hozóját.

– No hát, Okos Ferkó! Mondsza csak, mit csinált Török Bálint főkapitány
Debreczen városában?

– Hát biz ő kelme azt csinálta, hogy kálomistává tette az egész várost
és maga is kálomistává lett.

Hah! Mekkora kaczagás támadt erre a bolondériára! A király a vékonyait
fogta a két tenyerével nevettében.

Ilyen bolondot csak az a félkotyó képes kigondolni a felfordult eszével.
«Bolond lyukból bolond szél!»

Csak Fráter György nem nevetett, ő már tudta, hogy mi történt vala
Debreczenben.

A király adatott egy darab aranyat a bohó postásnak, a mit az a markában
megköpködött, ráolvasva: «apád, anyád idejőjjön», ezzel «jó etyepetyét»
kivánva a királynak, elkotródott.

Nyomban másnap megérkezék Török Bálint, magával hozván a kétszáz
debreczeni huszárt, a kiket a király ablakai előtt felállított.

János király nagy gyönyörűségét találta az igazi ősmagyar vitézekben, a
kik úgy oda voltak nőve a lovaikhoz, mint megannyi Centaurusok. Majd a
felhajtott gulyát is megtekinté: azok is mind czímeres ökrök voltak.
Nagyon meg volt elégedve Debreczennel.

Délben aztán a püspöki asztalnál ülve, ebéd vége felé, (okos ember nem
beszél, a míg jól nem lakott) a király kivánatára előhozakodék jó Török
Bálint a Debreczenben viselt dolgairól.

Ott voltak az asztalnál Verbőczy István főkanczellár, Frangepán kalocsai
érsek, Brodarics veszprémi püspök, Verancsics egri püspök, Eszéky pécsi
püspök, Fráter György és több világi urak. Azonkívül Wese, lundeni
érsek, Ferdinánd követe, ez azonban nem tudván magyarul, nem értette
Török Bálint előadását.

Annak pedig igen külömböző hatása volt. Ott, a hol az anachoreta papról,
s a király elleni anathemáról volt szó: a király jött nagy haragba; a
hol a püspökök iránti tisztelet felmondásáról beszélt Török Bálint, ezek
gerjedtek fel: mindenki korholta a lázadó apáturat s egyházi
disciplinát, deficientiába helyezést emlegetett. Midőn azonban a vége
következett, a nagy katasztrófa, akkor csak elhültek valamennyien. Török
Bálint pedig kérkedő hánykódással mondá el a nagyszabásu intézkedéseit,
s mikor végre oda jutott, hogy az apáturnak a feje fölül elhordták a
házat, akkor már a kaczagástól alig tudott beszélni. – De már akkor csak
maga kaczagott.

Az egész asztaltársaság Fráter Györgyre nézett; különösen a király
látszott a püspök szájából várni a szót.

Fráter György pedig nagy hidegvérrel szólt oda halkan Verbőczynek, úgy,
hogy a király is hallhatta:

– Ő Felsége most azt szeretné, hogy ha én haragudnám ő helyette. De
engem már ez nem lep meg, én már tegnapelőtt tudtam az egész debreczeni
dolgot. Az én perspektivám messze ellát.

– Hát ha Debreczenig ellátott a perspektivád, mondá a király, nem tudtál
közbelépni?

– Nem! Mert az én perspektivám messzebb is ellát Debreczennél: egész a
«smalkaldi szövetségig».

Erre a szóra egyszerre lehült mind a királynak, mind a püspököknek a
haragja.

– Habet rectum! Monda Wese érsek, kinek megmagyarázták a dolgot.

A király is leönté a boszuságát egy pohár aszuval.

– «Il faut donc fair bonne mine au mauvais jeu».

Török Bálint látva, hogy ő az ura a helyzetnek, tovább fejtette a
præpotenskedését, s a püspök asztalánál, annyi főpap jelenlétében,
elkezdé magasztalni a kálvinista zsoltárokat, hogy azok milyen szépek.
Sőt felhivatá a magával hozott debreczeni kántáló diákokat, kik
harmoniás kántusban énekelték a mulatozó conviváknak a templomi
énekeiket.

Majd behivatta a Debreczenben szegődött hegedüsét, Tinódy Lantos
Sebestyén diákot s azzal énekelteté a históriás énekeket Zsigmond
királynak és császárnak az ő cselekedeteiről, különösen Tar Lőrincznek
pokolban járásáról. A poéta lant pengése mellett énekelt.

– Énekbe hallottam, vagy volt, vagy nem volt, Tar Lőrincz, hogy pokolban
járt volt. Egy tüzes nyoszolyát ő ott látott volt. Négy szeginél négy
tüzes ember állt volt.

– Szózatot ott Tar Lőrincznek adának: Az nyoszolját tartják Zsigmond
királynak. Érsek, püspök két paraszt urak voltanak. Az négy ember hamis
urak voltanak.

– Érsek hamis dézmáért kárhozott. Kanczellárius levél váltságért
kárhozott. A két nemes úr dulásért kárhozott. Hamis vám szörzésért egyik
kárhozott.

– Nagy sok csodát Tar Lőrincz látott volt. Egy tüzes kádferedőt ott
látott volt. Zsigmond császár, hogy benne feredett volt. Mária király
leányával ott forgódik volt.[6]

– Ezt Császárnak Tar Lőrincz megmondja. Ezt felelé: leszen arról nagy
gondja. Mint ő ágyát pokolbul kiiktassa, És hogy menyországra
igazgathassa.

Az ilyen nótákért már egyszer Lantos Sebestyén diákot kikergette a
házából Fráter György. Ellensége is volt azóta a poéta mindvégig. És
most püspök korában türnie kellett ezt a profán virginálást a saját
rezidencziájában. A Lantosnak jó Török Bálint volt a patronusa.

Ez a szó: a «smalkaldiak» kötve tartá kezét és nyelvét a magyar
főpapnak: kényszeríté hidegre tenni a haragját.

És még azonfölül Török Bálint egyetlen hadvezére volt Zápolya Jánosnak
ez idő szerint, a kiben ész és tapasztalat van nagyobb hadmivelet
vezetésére. Sokat el kellett tőle tűrni. Tehát csak hadd énekelje a
debreczeni kántus a zsoltárt, Tinódy Sebestyén a Cancionalét.

Igy történhetett meg, hogy a legkatholikusabb király s a legerélyesebb
püspök és miniszter szemeláttára, úgyszólván a szárnyaik védelme alatt
megalakulhatott a magyar Alföldön a «kálvinista Róma». Hanem e naptól
fogva Enyingi Török Bálintnak a neve oda lett fölirva Fráter Györgynek
abba a lajstromába, a melyben minden név veres plajbászszal van
keresztül húzva.



VII. FEJEZET.  PÉTER VAJDA.

Ilyen messzelátó perspektivája valóban csupán Fráter Györgynek volt, a
többiek mind nem láttak tovább annál a tájhatárnál, a melynek a szélén
saját önző vágyaiknak délibábja játszott. Némelyiknek a vallás is eszébe
jutott, de az is csak a kardinális kalap miatt, a haza senkinek sem. A
király maga is csak a régi álomképét üldözte, királyleányt hozni haza
nászban. De az eljegyzettet csak úgy kaphatta meg, ha a császár és a
római király elébb elismerik Magyarország királyának.

Ezért volt olyan engedésre kész a békealkudozásoknál, a miket követei
folytattak Bécsben és Nápolyban. Kész volt odaadni koronát, palástot,
papucsot, kardot Ferdinándnak, csak adja meg neki a királyi titulust, s
hagyja békén megülni a lakodalmát ős Buda várában. Akkor aztán kész
átengedni még életében Buda várát, Temesvárt a császárnak, szállja meg
azonnal, még János király életében német és spanyol hadakkal, halála
után pedig legyen a János királyt uraló országrész is minden népével
együtt, nemes, polgár, pap és paraszt mindenestül örökösen Ferdinándé.
Hogy erre valami országgyűlésnek a helybenhagyását is kikérték volna,
arra a gondolatra ugyan nem vetemedtek. Ősi szabadság? Alkotmány
fenntartása? Eszükbe sem jutott. A Ferdinánd-pártiak legalább
megtartották a tisztességet. Pozsonyban diétát ültek, a maguk királyától
az ősi szokások tiszteletben tartását követelték. Megadták a módját.

Hanem annál inkább igyekeztek János király követei megszerezni egyet is,
mást is, a mi «utile és dulce» (hasznos és édes) uradalmakat, várakat,
fejedelmi évdíjat, még az özvegy királynéról is le akarták húzni a
jegyköntösét, kiváltképen nagy óhajtásuk volt a bányavárosok és
aranybányák után. Ha Ferdinánd átadja Jánosnak az aranyat, ezüstöt meg a
pénzverő műhelyt, akkor aztán csináljon az országgal, a mit akar!

Ferdinánd már ilyen szóra fakadt: «én azt kivánom Jánostól, a mi az övé,
ő meg azt kivánja tőlem, a mi az enyém!»

Végre Károly császár dönté el az alkudozást azzal a szóval, hogy meg
kell hát adni Zápolyának mindent, a mit csak szeme-szája megkivánt s még
azon fölül egy portugál királyleányt feleségül, ráadásba.

Volt aztán nagy öröm és dáridó Nagy-Váradon, mikor a császár követe,
Wese lundeni érsek közeledett a mindkét részről ratifikált békekötéssel
Nagy-Várad felé! Statiléó, erdélyi püspök félnapi járóra eléje kocsizott
s Török Bálint ötszáz főnyi lovas bandériummal fogadta a béke hirnökét.
A német érseket aztán úgy jóltartották a diszlakomán, hogy rögtön
kilelte a hideg s két hétig nyomta az ágyat s itta az iszonyú sok
ipecacuanhát s addig nem is tért magához, a míg minden doktort,
mediczinát ki nem dobott az ajtón. Betegsége napjaiban szorgalmasan
látogatta Fráter György, a kinek az érsek nagy fogvaczogás és didergés
között mondogatá el apródonkint a magával hozott békeokirat pontozatait.
A király és a főtanácsosok titkolták előtte. Féltek, hogy valami
okosabbat talál mondani, a mivel az ő okosságukat fenakasztja.

A mint aztán az érsek fellábbadozott, az országtanács ülésében
felolvasták a békekötés szövegét. Mindenki helyeselte. Fráter György
szavazata hagyatott utoljára. Rettegve nézett mindenki az arczára.
Borzasztó egy ilyen ember a tanácsban, a kinek több esze van, mint a
mennyi kivánatos.

Fölöttébb örvendezett a püspök, hogy a békekötés a két király között
ilyen közmegegyezéssel létrehozatott, felmagasztalta a két fejedelem
erényeit, elismeréssel adózott a közbenjáró tanácsosoknak, végül csak
arra kérte a főurakat, hogy ezt a békeszerződést tartsák addig titokban,
a míg Károly császár és Ferdinánd király derék seregei megérkeznek Buda
és Temesvár alá, mert ha elébb kitalálják ezt az egyezkedést hirdetni,
Szolimán szultán hamarább ott terem e két fővárosban a maga seregével s
elkergeti mind a két királyt, s csinál Magyarországból török
szandzsákságot.

Erre a szóra minden arczról eltünt az öröm ragyogása. Erre az egyre
senkisem gondolt. Szolimán szultánról meg is feledkeztek.

– Méltóságos urak, a béke nem olyan olcsó, mint mi óhajtanók. Bizonyára
igaz, hogy «si vis pacem, para bellum». Ha a két király meg akar
osztozni Magyarországon, ha a császár el akarja foglalni az ország
fővárosait, elébb a szultánnal kell leszámolniok, a kinek mind a két
király hűséget fogadott s egymással versenyezve keresi pártfogását. Én
nem mondok ellent annak, hogy mondjuk fel mind a ketten ezt a megalázó
hűséget a szultánnak, s szabadítsuk ki Magyarországot a török pártfogás
rabigája alól, de akkor nyuljunk az erszényhez és a fegyverhez. Vitéz
alattvalója mind a két királynak bizony nagy számmal van, csak fegyver,
jó ellátás és vezérség legyen. De a míg ez készen nem áll, addig ezt a
békekötést trombitaszó mellett kihirdetni annyi volna, mint az alvó
mándrucznak a szakállát megczibálni. Uram János király, tőlem, együgyű
szolgádtól eddig sem kérdezted, hogy mit cselekedjél? ezután se kérdezd.
De azt tudjad, hogy a midőn erre a békekötésre a pecsétet rá akarod
ütni, elébb a kardodat kell kihuznod, mert annak a markolatán levő
zafirkőbe van vésve a pecsétnyomó czímered.

Erre a szavára Fráter Györgynek Wese érsek felelt meg azzal a
biztatással, hogy bizonyára Károly császár és Ferdinánd király teljesen
el van szánva e békekötést Szolimán szultánnal szemben is fentartani s
hadaikat János királyéval egyesíteni fogják a közös ellenség
visszaverésére.

Ez a szó lángragyujtá János király álmatag lelkét. Egy pillanatra
fölébredt a régi hadvezető Zápolya, a büszke hazafi. A főurak, egyházi
fejedelmek mind egy szívvel-lélekkel fogadkoztak, hogy ki fogják
állítani a szükséges haderőt. János király fölhatalmazá Fráter Györgyöt,
hogy vessen ki adót, szerezzen pénzt a hadiköltségre, Majláthot, hogy
gyűjtsön hadat Erdélyben, Török Bálintot, hogy öltöztesse fegyverbe a
hajduságot, Petrovich Pétert, hogy fogadja zsoldba a rácz hadakat, ő
maga családja minden kincsét kész föláldozni hazája szabadságáért, s ha
kell vére hullását sem bánja.

S ez a föllobbanó láng nem is szalmatűz volt. Azon hónapok alatt, a
miket Wese érsek Nagyváradon töltött, tízezernyi dandárok gyülekeztek
össze János király zászlói alá, Erdélyben, az Alföldön, a temesi
bánságban, a Kárpátok vidékén, derék hadvezérek alatt, mint a Bebekek,
Perényiek és maga Török Bálint, kinek egész öröme telt bele, hogy ismét
a régi, sokszor meggázolt ellenségre húzhatja ki kardját.

Ez időköz alatt Nagyvárad nem csak Magyarországnak volt központja,
királyi székhelye, de valóban egy sarkalatos forgója az európai
politikának.

S valóban, ha Európa uralkodói egymás között békét tudtak volna kötni,
azokkal a vitéz hadseregekkel, melyek egymás ellen áldatlan háborút
viseltek, véget vethettek volna a török uralomnak a keresztyén
Európában. Ferdinánd királynak derék serege volt, de az mind el volt
foglalva a német hitszakadárok elleni harczokkal. Öt protestáns
fejedelemség, azok közt a szász, porosz és würtembergi és tizenkét német
város kötött ligát a reformáczió védelmére a hitbuzgó Ferdinánd ellen.
Ez volt a «smalkaldi szövetség». Attól függött a török elleni nagyszerű
hadjárat sikere, hogy a smalkaldi liga abba hagyja a harczot, s maga is
egy hadsereggel segíti meg János királyt. A csehek, lengyelek szintén
megigérték a segédcsapatok küldését. Velencze hajóhadával ajánlkozott a
törököt megtámadni, III. Pál pápa lelkesítő szavakkal buzdítá a
fejedelmeket az egymás közötti békére s hadaiknak egyesítésére, sőt maga
is zsoldos ezredeket fogadott s azokat hajóra szállítva a dalmata
partokra küldé. Magyarországon is mindenki, nemes és paraszt, egyformán
felbuzdult a török elleni hadjáratra. János király feltámadt harczi
kedve még a moldvai hoszpodárra is elragadt. Péter vajda, a ki már
Gritti veszedelme alkalmával is kimutatta a foga fehérét, Fráter György
felhivására húszezer főnyi oláh harczossal igérkezett a magyarokhoz
csatlakozni, a közös török rabigának összetörésére.

Minő dicső hivatás volt ekkor Zápolya lelkére bizva! Élére állani a
keresztyén Európának s a czivilizácziót, a szabadságot, a keresztyén
erkölcsöt a jövő századok számára megmenteni. Hogy ő maga is át volt
hatva e hivatás ihletétől, bizonyítja az a szava, melyet a lundeni
érsekhez intézett.

«Ha a fejedelmek teljesítik azt, a mit igértek, ezt a mi békekötésünket
Konstantinápolyban fogom kihirdetni!»

Azonban a jó szándékot gyorsan kellett volna követni a tettnek. A
smalkaldi liga követelte a protestantismus hitelveinek elismerését saját
országaira nézve. Ez volt a legnehezebb kő, melyen a nagy mozgalom
fennakadt. Ezért nem lehetett Fráter Györgynek Magyarországon ugyanekkor
egy protestáns-üldözést megindítani. Azzal a smalkaldi ligát egyszerre
maga ellen zúdította volna. Ezért tűrte el nagy békében János király
Nagyváradon időzve a szomszéd Debreczennek teljes reformaczióját.
Igazságszeretetét, nagylelkűségét és hitbuzgóságát azzal bizonyítá be,
hogy Celestin apátot, a kit a debreczeniek ecclesián kívül «sub Jove»
hagytak, daczára a király iránti ellenséges magaviseletének, kinevezé
székesfehérvári apáturrá, a mit az, a pápa által rehabilitált király
kezéből el is fogadott. Egy esztendő mulva aztán Székesfehérvár egész
lakossága lutheránussá lett. A királykoronázó város! A szentek, a
királyok sirját őrző város! Hét templomával, gyönyörű, ereklyékkel
teljes székesegyházával, mely szent Péter és Pálnak volt felavatva,
lutheránus várossá lesz! Ha már a Béthel is elszakad a Siontól!

És János királynak ezt is csendesen el kellett tűrni. Fogva volt a keze
a smalkaldiak barátságos kézszorításától.

Az idő azonban csak telt az ide-oda izengetésekkel. A magyar urak és
Wese érsek egyre szorongatták János királyt, hogy hirdesse már ki a
békekötést, Fráter György pedig folyvást azt követelte, hogy elébb
állítsák ki a szövetséges fejedelmek az igért hadilletményeket. Addig
nem fujjuk meg a trombitát, a míg a katonák a nyeregben nem ülnek. Végre
az urak erővel a kezébe nyomták Zápolyának a pennát, hogy irja alá a
békeokmányt, Ferdinánd már aláirta.

Ekkor aztán Fráter György a végső eszközhöz folyamodott. Kiragadta a
király kezéből a tollat.

– Ne ird alá, királyom! Szálljon az én lelkemre a felelet terhe, hogy a
békekötést megakadályoztam. Ez nem békeszerződés, a mit eléd tesznek,
hanem tőrvetés, a miben elejtenek. Emlékezzél Gritti esetére vissza, még
nem olyan rég mult. Egy hitetlen renegátot, egy gyilkos zsarnokot a
fellázadt nép megtorol, elitél, kivégez, megszabadítja vele az országot
egy plágától. S mit tesznek ekkor a bécsi és pozsonyi urak, németek és
magyarok? Követeket futtatnak Sztambulba, Bagdádba a török szultánhoz,
bevádolnak téged, a keresztény királyt, pártját fogják a renegátnak, a
töröknek, a gyilkosnak, hogy a szultán haragja által téged
megsemmisítsenek. Ezuttal az Isten különös csodatétele megszabadított
téged és az országot attól a szégyentől, hogy a koronás királyt
lánczraverve hurczolják el Sztambulba, s gyalázatos halállal végezzék
ki! Újból, másodszor is oda teszed a fejedet a bakó tőkéjére, az angyali
koronával együtt, hogy mind a kettőt egyszerre rugja fel a hóhér. Hisz a
mint te ezt a békeszerződést kihirdetéd, melyben országod fővárosait és
koronádat odaajánlod a császárnak és a római királynak, a szultán nem
várja be, hogy azt meg is tegyed, hanem elárasztja rengeteg hadaival ezt
a boldogtalan országot, téged pedig a te szövetségeseid, mint Dávid
hadnagyai Uriást, magadra hagynak, hogy martaléka légy a feldühített
hatalmasnak. Vészt, pusztulást, vérfürdőt akarsz hozni az országra. Nem
hallod, hogy kaczagnak rajtad az ellenségeid, míg én, a ki egyedül
szeretlek a világon, én…

Nem tudta tovább mondani szóval, erőt vett rajta a zokogás, odarogyott a
király lábaihoz, s térdeit ölelve, kezeit csókolva sírt, mint egy
gyermek, a nagy méltóságos urak szeme láttára.

A király meg volt hatva, és még inkább megrémülve. Felállt a tanácskozó
asztal mellől.

– Tehát beszélj te az urakkal a nevemben, én nekem hagyjanak békét. Én
most elmegyek vadászni, a míg visszatérek, süssenek ki az urak valamit.
Nekem már zúg a fejem a sok hercze-hurczában.

S ott hagyta az országtanácsot.

Akkor aztán Fráter György letörlé a könyeit s nyugodt orczával ült
vissza a helyére s szembe lévén a lundeni érsekkel, elkezdett a tervben
levő hadjáratról tanakodni vele, s e közben annyi sarcasmussal, oly
satyrai éllel bonczolta szét annak minden okoskodását, hogy a magyar
urakat is mind ellene fordítá. Az érsek tapasztalá, hogy Fráter György
jobban tudja azt, hogy mi történik Bécsben, Velenczében, Rómában, mint
ő. Még arról is van tudomása, hogy az egész hadsereg, melyet Károly
császár és Ferdinánd király kiállított, hétezer kimustrált labanczból és
háromezer szabad martalócz spanyolból áll, hozzá méltó generális, Laszkó
Jeromos vezetése alatt. Ez törököt megverni nagyon kevés, magyart
kifosztani nagyon sok.

Az érsek e tanácskozás után azt irja Fráter Györgyről nagy
elkeseredésében: «Ez az ember az egyik perczben sirni tud, a másik
perczben gúnyosan kaczagni. Valóságos daemon!»

Mindennap megujítá az ostromot Fráter György ellen és az mindennap
talált valami új gondolatot, a mivel az érseket zavarba hozza. Már azt
is tudta, hogy Károly császár újból háborúba keveredett a franczia
királylyal, s e szerint haderejét a török ellen nem fordíthatja.
Utoljára az érsek azzal a furfanggal élt, hogy azt mondá Fráter
Györgynek, miszerint ő sürgős levelet kapott Ferdinánd királytól,
melyben őt magához hivatja, annál fogva nem várhat tovább, ma, vagy
holnap kivánja a békekötés aláirását.

– Oh, ha ilyen sürgetős dolga van eminencziádnak, akkor csak
méltóztassék még ma utra kelni. Miattunk hátramaradást ne szenvedjen a
római császárság. János király még sokáig fog vadászni. Ismerem a
szokását.

Wese látta, hogy a saját kelepczéjében fogta meg magát, s rögtön
utrakelt bucsúvétel nélkül.

De ugyan zengett is egész Németország Fráter György dicséretétől, hogy
soha a föld nem szült ennél ravaszabb, álnokabb világcsalót, a ki még a
németet is, még a diplomatát is, még a pap társát is megtudja csalni.

Megérte hát valahára egy magyar ember azt a dicsőséget, hogy a hol
keserves rászedésről van szó, ott nem ő az, a ki lamentál, hanem őtet
szidják.

A magyar urak is szidták. Kinek-kinek porba esett a pecsenyéje a
békekötés megzápulta miatt. Frangepán is kapkodhatott már a levegőbe az
elrepült bibornoki kalap után.

János király csak tizenkét nap mulva tért vissza a mármarosi
medvevadászatból. Derék medvebőröket hozott haza.

Azonban éktelen haragra gerjedt, a midőn meghallotta Verbőczytől, hogy
Wese, re infacta, elutazott. Rögtön hivatta Fráter Györgyöt, s heves
szemrehányásokat tett neki a miatt, hogy az alatt, a míg a király
vadászni jár, a békeapostolt elriasztja az udvarból.

– Én alá akarom irni a békeszerződést! mondá kategorikusan a király.

– Meghajlok fölséged akarata előtt. Abban az esetben azonban
kegyeskedjék fölséged elhatározni, hogy hadseregének élére állva, mely
oldalon támadja meg a török szultán hadait? – Az alatt, a míg fölséged
távol volt, némi változások történtek a világban, a miknek közeledtéről
én már régebben értesülve voltam sztambuli ügyvivőm révén. A szultán
megtudta a franczia király követe és a bécsi ügyvivők által, hogy ellene
egy nagy európai hadjárat készül. Szolimán nem várta be a támadást, ő
maga beküldé a bosznya hadsereget Ferdinánd király tartományába!
Klisszát ostrom alá vette. Ferdinándnak pedig annyi serege sincsen, hogy
ezt a várat meg tudja menteni. Velencze nem jön. A császár készül a
francziákra, a kik ujból hadat izentek neki. Egyedül a pápa zsoldosai
védik még Klisszát. Ő szentségén kívül egy fejedelem sem tartotta meg a
fogadását.

A király hüledezett.

– Ez nagy baj!

– Ez kis baj. És nem is a mi bajunk. De van egy nagyobb, s az már a
mienk. Maga Szolimán szultán, megtudva, hogy Péter vajda is benne van az
ő ellene szőtt ligában, nagy hadsereg élén átkelt a Dunán
Szilisztriánál, a moldva hadsereget porrá törte. Péter vajda elfutott s
ide menekült hozzánk Erdélybe, Csicsó várába. A szultán megállt Erdély
határán s Jászvásárból kiküldé Junisz béget felségedhez (holnap itt
lesz) azzal a kérdéssel, hogy ki ellen gyüjté össze Erdélyben a magyar
király a fegyveres hadakat? Felséged tetszésére van bizva a válasz.
Felséged kihirdetheti a császárral és Ferdinánddal kötött szövetséget, s
akkor az erdélyi hadsereg élére állva, azonnal megtámadhatja a határon
álló Szolimánt. Még most legyőzheti, mert a szultánnak nincs több
százötvenezer katonájánál.

A király arczát eltorzítá a nagy rémületnél beálló ideges vonaglás.
Lerogyott egy karszékbe.

– Ne gyilkolj az ironiáddal! Lihegé elcsüggedten.

– Előre megmondám fölségednek, hogy ez lesz a békealkudozásoknak a vége.
Vagy a bécsiek, vagy a versaillesiak elárulják Szolimánnak a mi hadi
tervünket. A mikor aztán Szolimán megelőzi a támadást s ránk rohan,
akkor mindenki elugrik mellőlünk s engedik a magyart egy második
Mohácsba rohanni vakmerőn, egyedül!

– Igaz, hogy mondtad.

– Jó szerencse, hogy a veszedelem nem a mi fejünket érte legelől. A
szegény kis Péter vajdának kellett megadni a példát. De most rajtunk a
sor.

János király kétségbeesetten ragadta meg Fráter György kezét.

– Szabadíts meg! Kezedbe adom királyi hatalmamat. Mentsd meg az
országot! – Tégy helyettem, a mit legjobbnak gondolsz.

– Már tettem. – Nem várhattam felhatalmazásodra.

– Mit tettél?

– Elfoglaltam a németektől Kassát, s körülzárattam Péter vajdát Csicsó
várában, a míg te medvére vadásztál, s ha most jön Junisz bég kérdezni,
ki ellen gyüjténk hadsereget? azt feleljük: a németek és oláhok ellen, a
kik bennünket fenyegettek.

Ettől a vigasztalástól még jobban megijedt a király.

– Mit cselekedtél? Várostromokat indítál meg deczemberi hóban, fagyban!
Vérontást kezdél fegyvernyugvás idején!

– Nyugtasd meg a lelkedet, fölséges úr. Egy csepp vér sem lett kiontva.
Kassát elfoglalta Csécsy kapitányunk, a midőn a Ferdinánd-párti
parancsnok, Serédy Gáspár uram átszánkázott Gönczre, a felesége
nevenapját megülni. A magyar helyőrség kinyitá a város kapuit a mi
csapataink előtt maga jószántából, s most mi vagyunk az urak a várban, s
birjuk Felső-Magyarország kapuját. Ez a tromf kellett a németeknek a
cserbenhagyásért.

– Hát Csicsóvár ostroma?

– Az is csak a tessék-lássék végett van elrendelve, nehogy a törökök
vegyék ostrom alá a hozzánk menekült Péter vajdát, mert ha azok
kaphatják meg, sok szép titkot kisajtolhatnak belőle, a minek a seprüje
a mi torkunkra forr. Igy azonban a mi Batthányi Orbánunk szépen
odaplántálta magát a Csicsó vár kapuja elé s nagy gondja van rá, hogy
valakit oda be ne eresszen. Pro forma egy-egy taraczkot el is süttet a
falak ellen, de kárt nem tesz bennük. Majd aztán, ha Szolimán haragja
elpárolog, a török sereg a tél elől hazatakarodik, akkor kieresztjük
Csicsó várból Péter vajdát s itt eldugjuk. Otthon nincs rá nagy szükség,
a szultán Istvánt, Péter öcscsét tette meg helyébe hoszpodárnak.

Ekkor aztán megnyugodott benne a király, hogy valóban helyes dolgot
cselekedék a barát, a midőn ilyen merész fordulattal kerülte meg a nagy
veszedelmet.

Másnap csakugyan ott volt Nagyváradon Junisz bég.

A királyt együtt találta Fráter Györgygyel.

– A nagyúr haragja olyan, mint a háborgó tenger, mely az erős hajókat a
sziklához paskolja. Azt kérdezteti tőled, János király, ki ellen gyüjtéd
a sok ezernyi hadakat Magyarországon és Erdélyben? Avagy nem a te urad
és császárod ellen-e?

Fráter György felelt a király helyett.

– Bizonyára nem ő ellene, hanem a németek és oláhok ellen, a kik
megtámadásunkra szövetkeztek.

– Nekem Erdélyben az urak azt mondták, hogy a török ellen hivtátok
fegyverbe a népséget.

– Az természetes. Ha a német és oláh ellen fegyverkezünk, akkor azt
hireszteljük, hogy a török ellen kardoskodunk.

– Ejh te barát! te olyan vagy, mint a kigyó, ha elől fognak meg, hátul
csuszol ki, ha hátul fognak, elől csuszol ki a markunkból.

– A megtörtént dolgok beszélnek. A mint arról értesülénk, hogy a
felséges szultán Ferdinánd hadait megtámadta Dalmácziában s ostrom alá
vette Klissza várát, mi rögtön haddal támadtuk meg Ferdinánd legerősebb
várát, Kassát, s erős harczok után, nagy vérontással, ostrommal bevettük
azt, s ez által elvontuk Ferdinánd haderejét Klissza felmentésétől. Vidd
magaddal e fényes diadalnak a hirét a felséges szultánnak.

– Tüstént viszem. Csak még egy másik kérdésre is ilyen jó feleletet tudj
adni. Hát Erdélyben mi oknál fogva gyüjtöttétek össze a nemest,
székelyt, szászt táborszámra?

– Arra is az igazság feleljen meg. Nyilvánvaló volt előttünk Péter vajda
nagy készülődése, a kinek egyéb szándéka nem volt, mint Erdélyt
megrohanni. Hadseregünk egyenesen ő ellene volt felállítva, s a mint ő,
hadserege maradványaival Erdélybe áttört, azonnal szembeszálltunk vele,
hadaival együtt berekesztők Csicsó várába, s nem tekintve a csikorgó
téli időt, folyvást töretjük ágyuinkkal a falait, s bár ő
kétségbeesetten védelmezi is sánczait, mi nem irgalmazunk neki, de falai
alá fogjuk őt temetni!

János király e kegyes sohajtást szalajtá ki a száján:

– Az volna a legjobb.

– Úgy hiszem, minden kérdésedre tökéletesen megfeleltem. Monda Fráter
György a tolmácsnak.

– Nem tökéletesen. A szultán haragszik, a nagyvezér neheztel, a basák
elégedetlenek, én is az vagyok. «Szót» várok tőled. A mit eddig mondtál,
az mind csak a szó-fia volt! Öreg szót várok tőled, igazi szót, érthető
szót!

– Azzal is birunk. Ő felsége János király már elrendelé, hogy a mint
megérkezel, a riskásás tálad alá legyen letéve az ezer arany, a mit
kegydijul igért neked.

– Ez már «szó» volt. Okos szó. – Mondd tovább.

– Azonkívül ő felsége meghagyá nekem, hogy azonnal, a mint az utak
járhatók lesznek, indítsam el ő felségéhez, a szultánhoz az ő követét a
hódolatul felajánlott százötvenezer aranynyal, mely Gyulafehérvárott van
letéve.

– Ez már szép «szó» volt! Ez épen elég lesz a nagyvezérek és a basák
felgerjedt haragját lecsillapítani. De hát még mit tudsz? Találd ki! Azt
gondolod a szultán semmiért tette meg az utat Sztambultól Jászvásárig? s
még csak a fiainak való vásárfiát se vigyen haza?

– Én azt gondolom, hogy az a százötvenezer arany…

– A pénz csak polyva a nagyúr előtt, a mit a baromfiainak elszór. –
Imhol, te barát, olyan serény eszű vagy, mikor valamit el akarsz kapni,
s olyan lomha elméd van, a mikor adásról vagyon szó! Hát én nekem kell
téged helyes erkölcsre tanítanom? – Tudjad, hogy midőn a felséges
padisah Ferdinánd király tartományát megtámadtatá, a bécsi követ rögtön
ottan termett Sztambulban, s a szultán kegyelmét megnyerni serénykedett.
Nogarolának hivják az istentelent. Hozott magával a fölséges szultán
számára ajándékul egy pompás arany vedret, mely kivülről is
mesterségesen van kiformálva. De midőn a tetejét felnyitják, akkor egy
gyönyörűséges óramű támad elő benne, mely a nap járásán kivül a
holdfertályokat és a hónapokat is mutatja. A padisah szive ugrált
örömében, mikor ezt a remeket meglátta. Nem tudott tőle megválni. Oda
vitette a legbelső szobájába, a hol a kadinája lakik. Azt tolmácsoltatta
velem Nogarolának: «még is csak Nándor király (így hivja a németet) az
én legkedvesebb fiam!» Most már tudod, hogy micsoda «szót» várok tőled,
barát?

– Végére tartottam, mondá Fráter György. Én is tartogatok János király
nevében egy ritka szép ajándékot a nagyúr számára. A minap, hogy
Uj-Bálványos várát elkezdém építtetni, a hajdani Sarmisegethusa helyén,
egy földalatti boltozatban feltalálták a hevéreim Decebal, utolsó dák
király sirját, a kit Traján, római császár elpusztított. Ott meglelék a
dák király arany pánczélját és sisakját. Nehéz barbárkori munka mind a
kettő. Ezt az ősi, megbecsülhetetlen kincset szántam én Szolimán
szultánnak, a mi régiségénél fogva bizonynyal többet fog érni a mai kor
minden czifra ötvösműveinél.

Ezt a nagybecsű ősleletet még Zápolyának sem mutatta meg eddig Fráter
György, pedig itt volt az már a kincstárban. A király nagyon sajnálta,
hogy ezt felajánlá a püspök Szolimánnak. Inkább vett volna neki még
kétszerte drágább órát Németországban, a mely órát is üt, kukorít és
csilingel. De már az ajánlatot nem lehetett visszavonni.

Junisz bég is elismeré ennek a kincsnek a valódi értékét.

– No te barát, ezzel kiverted a sakktábláról a németek «ugróit». Erre
azt fogja mondani a padisah, hogy «János király még is csak a legjobbnál
is jobb fiam én nekem». – Mert tudjátok meg azt, hogy a felséges padisah
csak «egy» szót tud németül és egy szót magyarul. Ha a némettel van
megelégedve, akkor azt mondja neki, hogy «dobre!», ha pedig a magyarral
van megelégedve, akkor azt mondja, hogy «dobró!»

S e fölött nincs mért fejet csóválni. Mert a mikor Szolimán elé egy
németet vittek, az bizonyosan cseh volt, ha pedig egy magyart vittek, az
horvát volt, vagy legjobb esetben – lengyel. S így ő felsége bizton
hihette, hogy «dobre» németül jelenti azt, hogy «jól van!» – «dobró»
pedig magyarul. – Az a fő dolog, hogy azt mondja, hogy «dobró».

Ez pedig el lett érve ezúttal Decebál dák király arany fegyverzetével.

Junisz bég azzal a szóval vett búcsút Fráter Györgytől: «még
visszatérek!» – Szives házi gazdájának nem nagy örömére.

Szavának is állt Junisz bég, mert új esztendő napjára ismét visszakerült
Nagyváradra. Ezuttal a szultán és a nagyvezérek üdvözletét hozta a
királynak. Nagyon meg van elégedve a padisah János fiának a dolgával, a
miért az Ferdinánd fiával ölre kapott. Már most csak dulakodjanak
vitézül. Ha a magyarok és a németek egymást ölik, akkor nem kénytelen a
szultán ölni mind a kettőt. Junisz béget azonban azzal a megbizással
küldé vissza János királyhoz a szultán, hogy tudja meg, van-e hát elég
katonája? Nem kell-e neki «segítség»?

Fráter György megfelelt a kérdésre, igen is van elég hatalmas hadserege
a királynak. Debreczen alatt áll húszezer ember, ugyanannyi Erdélyben
Majláth vajda alatt, nem kevesebb Temesváron és Lippán Petrovicscsal,
azonkívül a felvidéken Bebek és Perényi seregei, összesen nyolczvanezer
harczos, a kikben lángol a harczvágy, csak az idő kiengedését várják,
hogy táborba szálljanak a németek ellen. Lehet, hogy hamarább is, ha
Ferdinánd fővezére, Fels Lénárd megkezdi a támadást.

Csak egy hadvezér kerestetik még, a ki az összes hadakat vezesse.

Megkináltatott e nagy hivatallal Török Bálint, de ő azt vetette, hogy
neki esküdt barátja és fegyvertársa Fels Lénárd, annál fogva ő az ellen
nem harczolhatna egész lelke szerint. S az ilyen gyöngéd érzelmek
tiszteletreméltók a katonáknál. Minthogy pedig a többi főkapitányok is
húzódoztak e nagy megtiszteltetéstől, utoljára elvállalta a fővezérséget
Fráter György.

Nagyon csóválta erre a fejét Junisz bég.

– «Circumdederunt»-tal fog végződni az a háború, a hol püspök viszi a
fővezérséget.

Pedig hát Fráter György nagyon is jó generálisnak vált be.

Először is a maga hadseregét igen jól élelmezte, azután pedig kimélte
minden gyors menetektől. Mire Debreczentől a Tiszáig felvonultak,
akkorra kitavaszodott.

– Soha sem hittem volna, hogy ilyen hosszú az út a Hortobágytól a
Tiszáig, mondá Junisz bég, a ki mindenütt a nyakán volt Fráter
Györgynek, mint a rossz lelkiismeret.

Tokaj alatt szintén összetalálkozott a két ellenséges hadtest. A németek
is magyarok voltak. S mivel hogy mind a két szemben álló ellenség
értette egymás nyelvét, nagy patvarkodás lett ebből, iszonyú lárma,
fenyegetőzés és szitkozódás, mely már csaknem tettlegességekre fajult.
Elvégre a német-magyarok átlátták, hogy nagy kisebbségben vannak, s
kegyetlen haraggal félre vonulának.

– Hallod-e Fráter György! Nem háború ez, hanem országgyülés! mondá
Junisz bég.

– De most jön a bunkója. Lásd meg a várostromot.

Tokajt aztán egy hajrá kiáltással bevették János király katonái. – Derék
szomjuságuk lehetett!

Az ostrom után végig lovagolt Junisz bég, Fráter György kiséretében a
városon. A piaczon szerteszét hevertek a temetetlen vitézek.

– Hallod-e Fráter György, nem halottak ezek, hanem részeg emberek.

A tokaji diadal után komolyan hozzálátott Fráter György a hadvezetéshez.
Kiosztá a parancsot Bebeknek, Perényinek, hogy a míg ő szemben fogja
megtámadni Fels Lénárdot, az alatt ők oldalt és hátul üssenek rá,
Majláth pedig az erdélyi sereggel erősítse a derék hadat.

A két főnemes vezér méltóságán alul valónak tartá, a baráttól parancsot
elfogadni s külön a maga szakállára támadta meg Fels Lénárdot, az aztán
külön megverte mind a kettőt, utoljára Fráter Györgyöt, a kinek Majláth
nemcsak hogy segítségére nem jött, sőt az első ágyúszóra úgy megindult
hátrafelé, hogy még a barát hadai sem érték utol, pedig azok is elég jól
szaladtak. A Kőrösig meg sem álltak, annak a hidját is leégették maguk
mögött.

– Soha sem hittem volna, hogy ilyen rövid az út Tokajtól Nagyváradig,
mondá Junisz bég, a ki maga is félpapucsban menekült el a nagy
hajczihőből.

Olyan háború volt ez, a melyik egyik félnek sem kellett. A saját pártját
nem szerette, az ellenfelét nem gyülölte senki.

Ez alatt azonban a szultán visszavonult a hadseregével Moldvából s
Adrinápolyig meg sem állt.

A mint ezt megtudta Fráter György, azonnal sietett a Csicsóvárban
ostromolt Péter vajdát értesíteni, hogy nem szükséges már a
várvédelemmel fárasztani magát, bátran kapitulálhat a királynak. A mit
az meg is cselekedett. Elhozták azután a vajdát Nagyváradra, a hol a
püspöki palotában rangjához illő szállást kapott.

Nagy öröm közt dicsekedék el e diadallal János király Junisz bégnek,
hogy ime Csicsó vára, a hatalmas, törhetlen erősség ostrommal
bevétetett, a vitéz Péter vajda fogságba esett.

Junisz bég sunyi hizelkedéssel gratulált e diadalhoz János királynak, s
a mellett a kaftányja belső zsebéből előhuzott egy pecsétes levelet,
melyet régóta rejtegetett már, a levél pecsétjén megismerte a király
Szolimán nevének lenyomatát. Ez volt annak a titkos pecsétje, mely alatt
János királylyal levelezett volt.

A király elrémült, mikor a szultán levelét elolvasá.

Szolimán azt parancsolá, hogy a mint a király foglyul ejti Péter vajdát,
azonnal szolgáltassa ki Junisz bégnek, hogy a lázadó fejedelmet az ő
haragos ura elé vezesse Sztambulba, a ki maga fog fölötte itéletet
tartani.

– Én tudom, mi van a levélben, mondá gúnyos alázattal a tolmács, s Péter
vajda lánczának a végét tartom a kezemben.

– Azt még nem tudod, Junisz bég, hogy tartod-e?

– A láncz végét tartom, hogy kinek a nyakán van a láncz örve, azt nem
tudom.

Zápolyának nagy kedve lett volna az oldalán levő kurta buzogányát
lekapni s az orczátlan követet két oldalt eldöngetni vele.

– Eredj dolgodra, bég! Majd az országtanács fog határozni ez ügyben.

János király rögtön összehivatta a főurakat.

Rendkívül súlyos volt a helyzet.

Egy hadifoglyot kiszolgáltatni más ellenségnek, egy elfogott lázadót
kiadni az ő zsarnokának, egy kapituláczióra lefegyverzettet, hit
ellenére, vérpadra vitetni! ez magában is olyan tett, a mi ellen a
magyarnak minden csepp vére tiltakozik. De hozzájárult még az a rémület,
hogy ha Péter vajda Szolimánnak ki lesz szolgáltatva, az mindent kivall
János királyra! Hogy ez biztatta őt fel a szultán elleni fegyverkezésre,
hogy valóban részese volt a török hatalom ellen kötött ligának, s ezzel
Szolimán teljes haragját János király fejére zúdítja.

Megtagadni a kiszolgáltatást? Ez ismét a szultán kegyének elvesztése
lenne. A parancs határozottan szólt. A souverain uralkodó követeli
lázadó vazallját.

Verbőczy kanczellárnak akadt egy mentő gondolatja e nagy
szorongattatásban.

Ki kell szolgáltatni Péter vajdát a szultánnak; de elébb egy lassan ölő
mérget kell neki beadni, mely őt útközben elpusztítja.

A főurak bizony helyesnek találták ezt a mentőszert.

Csak Fráter György tett ellenvetést.

– Ej, ej, kanczellárius uram. Nem te irtad meg a Corpus Juris
Hungaricit? Nem a te Tripartitumodban van Szent-István király decretuma,
mely a méregkeverést istentelen bűnnek nevezi s a méregkeverőt a megölt
rokonainak boszuállásra kiadatni rendeli?

– Hja! püspököm, van még ennél egy régibb törvény, mely így szól: «Salus
reipublicæ suprema lex esto». (A köztársaság jóvolta a legfőbb törvény.)

Ez előtt minden más tekintetnek el kellett enyészni.

Úgy lett a terv megállapítva, hogy majd a nagy búcsú lakománál Péter
vajda elé egy arany serleget tesznek, melynek a belseje azzal a finom
méreggel van zománczozva, mely csak napok múlva érezteti pusztító
hatását. – Szörnyeteg gondolat!

Ha ez megtörténhetett volna, egy tenger le nem mosná ezt a szégyenfoltot
e nemzet történetéből!

Hogy ezt egy Verbőczy feltehette, egy országtanács elfogadhatta!

A főurak annyi tekintettel még is voltak a király iránt, hogy őt ebbe a
rút tervbe nem avatták bele. Elvégezték sub camera charitatis. A
pohárnok erre a napra megbetegszik, s egy helyettes inas fogja a
mérgezett kelyhet a megfelelő helyre illeszteni. – Ha még Junisz bégnek
is lehetne juttatni belőle! – Hanem a török nagyon óvatos. – Régibb
erdélyi útjában ugyan együtt dőzsölt a magyar urakkal; de épen azért,
mivel akkor ezt a bűnét Mohamed próféta oly erősen megbűntette, soha
többet a gyaurok főztéből nem eszik; hanem mindennap ő maga vágja le a
birkát, melynek husából saját utazó katlanában készíti el a piláfot és
senkinek ahhoz még közel lépni sem szabad. Vizet pedig csak velenczei
pohárból iszik s azt maga meríti a kútból.

A királyi asztalnál ez alkalommal az volt a rend, hogy az asztalfőn két
első ülés volt: egyik a király, másik a hoszpodár számára, ki szintén
uralkodó fejedelem volt. A vajda mellett jobbról volt Fráter György
helye.

A régi magyar étkezési rend szerint, egész a harmadik étekfogásig nem
szolgáltattak fel italokat, csak a lében főtt ételek után hozták a
pohártöltögetők az idei új bort, s akkor kezdődött el az ivás.

Mikor épen az első serlegtöltés sora jött, hozott egy apród Fráter
Györgynek egy sürgős levelet. A püspök engedelmet kért a királytól, hogy
azt feltörvén, ott az asztalnál elolvashassa.

A levél olvasása közben folyton növekedő felháborodás látszott az
arczán, hol az irásba, hol a vajdára nézett s midőn Péter vajda éppen a
serleg után nyúlt, hogy azt János király egészségére ürítse, hirtelen
megragadta a vajda kezét s rémülettől reszkető hangon kiálta.

– Vajda! Ne igyál abból a serlegből! Az meg van mérgezve!

S azzal felkapva a billikomot, kiönté abból a bort a háta mögé. Rémség
volt azt látni, mikor a márvány padlón szétlocscsanó bor, a benne levő
gyilkos méregtől, elkezdett sisteregni s gőzt bocsátott magából. (Ezt
külömben a márványra, mint mészkőre öntve, minden savanyúság megteszi.)

A vajda hanyatt esett a székében a réműlettől; de még az urak is
megdermedtek az ijedségtől: azt látva, hogy Fráter György az ő tervüket
elárulta! A király felháborodva ugrott fel helyéből s haragos tekintetét
végig villantva az asztaltársaságon, kiálta fel:

– Ki cselekedte ezt?

– Légy nyugodt, felséges úr, mondá a püspök. Nem a te hiveid
cselekedték. Hallgasd meg, mit mond ez a levél, melyet jó pillanatban
adott kezembe az ég. Bécsi megbizottam irja: «Vigyázzatok és őrködjetek
a vajda felett, az itteni urak meg vannak rémülve, hogy a szultán a
vajdát Sztambulba küldetni kivánja. Attól tartanak, hogy a vajda ki
fogja beszélni, hogy velük szövetkezett Erdély elszakítására. Lassan ölő
méreggel akarják őt elnémítani, a mit a király asztalán levő kelyhébe
zománczoltak.»

Péter vajda halálsápadt lett a düh és rémület miatt.

– Engem akartak a bécsiek megöletni! Kiálta rekedt hangon. Azért, hogy
ellenük ne valljak! No megálljatok németek: ezt keservesen fizetem
nektek vissza!

Verbőczyék kezdtek könyebbülten fellélegzeni. Sejtették már, hogy mit
főzött ki ez a barát?

A király a saját serlegét nyujtá a vajdának.

– Igyál az én poharamból vajda.

– Köszönöm. Csak igyál te magad belőle király. Én több bort arany
pohárból nem iszom.

Voltak az asztalon szép köszörült üvegből velenczei karafinák vizzel
tele, s hozzá kristály poharak (a tisztesség végett). Egy ilyen
palaczkból tele töltött egy poharat tiszta vizzel a vajda és azt emelte
föl áldomásra.

– A milyen igaz az, hogy én mai napon legkedvesebb barátomat, a bort,
megutáltam, s leggyűlöltebb ellenségemet, a vizet, megszerettem, olyan
igazán fogadom neked János király, hogy e pillanattól fogva te veled
fogok tenni minden jót és Ferdinánd ellen minden rosszat.

S azzal körömpróbáig üríté ki a vizes poharat. A mi nagy eset a magyarok
között; de még az oláhok között is! Ha egy oláh azt fogadja, hogy
ezentúl vizet fog inni, akkor annak a haragját ki nem engeszteli semmi!

– Hivasd ide, király, Junisz béget azonnal, mondá Péter vajda. Mentül
előbb, annál jobb. Hadd vigyen a szultán elé. Nem rettegek már az
ellenségeimtől, a mióta a barátaimtól rémledezek.

Junisz béget előhivták.

– Azonnal indulunk Sztambulba! Mondá Péter vajda a követnek. Óhajtok az
én uram szine elé jutni s majd elmondom neki, hogy kik az ő igazi
ellenségei? Neked pedig, János király, köszönöm az eddigi oltalmat.

Azzal megölelte Zápolyát, s megcsókolta az orczáit.

Fráter Györgynek pedig hűségesen kezet csókolt.

– Az ég jutalmazzon meg azért, a mit velem tettél. Üdv veletek urak!

S azzal kemény léptekkel hagyta el az ebédlőtermet.

Junisz bég hátramaradt hálálkodni. Csupa áldás, csupa magasztalás volt
minden szava. Hanem midőn Fráter Györgytől bucsút vett, azt mondá neki:

– No, te barát, ha én valamikor hegedüs leszek, te tőled kérem el
kölcsön a hegedűdet, mert az ugyan mind a két oldalán fel vagyon
húrozva.

Péter vajda és Junisz bég eltávozásával ismét helyre kezdett térni a
társaság ebédelési kedve, mely erősen megzavartatott. A király azonban
felkelt az asztaltól s kiment az erkélyre, még egy Istenhozzádot
kiáltani a vajda után, kit hat lovas hintó vitt magával, a török
küldöttel együtt, egy osztag huszártól kisérve.

A míg a király nem volt az asztalnál, odaszólt Fráter Györgynek Verbőczy
kanczellár.

– Bizony, püspök uram, ez is méregkeverés volt, a mit te most
elkövettél; csak hogy te még finomabb és gyilkolóbb mérget tudsz keverni
mint mi.

(Ha méreg volt, úgy bizonyára nagyon jó méreg lehetett; mert a sikere az
lett, hogy Szolimán szultán Péter vajdát az első kihallgatás után ismét
kegyébe fogadta s a hoszpodári székébe visszahelyezte; Ferdinánd király
ellenében pedig mind végig ellenséges indulatot tartott fenn, míg János
királyt ezentúl békében hagyta s mindenfajta ellenségeitől
megvédelmezte.)

A király egészen ott felejtette magát az erkélyen; ugy, hogy a
testőrhadnagyot kellett utána küldeni, hogy behivja: az urak óhajtják,
hogy foglalja el a helyét az asztalnál, addig nem kezdhetnek az
áldomáshoz.

A király aztán gyors léptekkel tért vissza.

De nem ült le a székébe.

Odavágta a gyöngyös süvegét az asztalhoz.

– «Eheu, jam satis est!» Megtelt a keserű pohár! kiálta oly indulatos
hangon, a minőt régen nem hallottak már tőle. Úgy jöjjön még egyszer a
szinem elé Junisz bég, vagy akárki más szultán ebe, hogy én bele
fojtatom a püspöktóba! S akkor aztán kirántom a kardomat, s azt kiáltom,
hogy a ki magyar, a ki becsületes ember, jőjjön utánam s vágja ki a
kardjával a magyarságát, a becsületét. Én ennyi gyalázattal nem hagyom a
koronát bemocskoltatni többé! Nem kérek többé tanácsot senkitől, csak a
saját szivemtől. Kibékülök a keresztény ellenfeleimmel, ha a fejemet
kivánják is a koronával együtt; de csuf bábja a hitetlennek nem leszek
többé. Inkább haljak meg, mint egy oroszlán, semhogy éljek tovább, mint
egy lánczra kötött kutya!

Arcza izzott, termete kiegyenesült, hangja zengett. Nem lehetett rá
ismerni.

De Fráter György épen most ismert rá.

Megragadta a király jobb kezét s szivéhez szorítá.

– Most vagy az igazi Zápolya János, én édes királyom! Ilyennek láttalak,
így ismertelek meg, mikor legelőször találkoztam veled. A mikor azt
mondtam: te léssz méltó e nemzet vezetésére! Fölébredtél! De soká
aludtál! Most mutattad meg a te igazi alakodat. Bizony mondom,
lelkünkből beszéltél! S a mikor ideje lesz a vérontásnak, ott fogsz
találni mindnyájunkat az oldalad mellett, s mögöttünk fogod találni az
egész nemzetet.

S erre az urak mind fölugráltak az asztal mellől, s lelkesülten
csördíték össze billikomaikat, szikrázó haraggal kiáltva: «éljen János
király!»

Az elhangzott és leöntött áldomás után a király Fráter György vállára
tette a kezét.

– Milyen jó sors, hogy te épen most kaptad azt a bécsi levelet, melyben
a vajda megmérgezésének szándékát ismertetik veled. Ez a Ferdinánd
király…

– Ki ne mondd rá a «pereat»-ot! Ebben a levélben szó sincs semmi
mérgezésről, nem innen lettem én annak tudója: nem is Ferdinánd király
machinacziója volt az. Ellenben igen örvendetes hireket tudtam meg e
levélből. Értsétek meg urak, mi történt Bécsben?

Fráter György felolvasá a bécsi ügyvivője levelét, melyben arról
értesíti, hogy Károly császár és Ferdinánd király elhatározták a János
király ellen folytatott háboruskodás megszüntetését. A lundeni érsek
útban van már az új békepontozatokkal. Azokban János király elismertetik
egész Magyarország királyának s meghagyatik az általa birt országrész
birtokában, a koronát sem kérik tőle; csupán halála után szálljon a
királyság Ferdinándra; az ország alkotmánya biztosíttatik. Nem kivánják
Buda és Temesvár megszállását német seregekkel, s vissza adják az
elkobzott birtokokat, olyan békekötést ajánlanak, a minőt Fráter György
diktált. – És akkor aztán Károly császár és Ferdinánd király közös
erővel, békét kötve francziákkal és protestáns fejedelmekkel, egyesítik
haderejüket János királyéval, Magyarországnak és a Szerémségnek a
hitetlenek elleni megvédelmezésére.

Az volt aztán az üdvrivallás, a mi ezt a tudósítást követte! A
billikomok behorpadtak az összekoczintástól; tele torokkal kiáltá
mindenki: «éljen Magyarország!»

S ez a kiáltás kihangzott a tornáczra, a tornáczról az utczára, az
utczáról az egész városba. Mind, egész Nagyvárad kiáltá egy szivvel és
szájjal: Éljen Magyarország!

A király pedig az illendőség törvényét követve, még egyszer megtölteté a
serlegét s fölemelkedve karszékéből, az urakat is fölállásra invitálta s
előre bocsátván, hogy «háromszor iszik a magyar», poharát emelte
fölséges szövetségeseire: Károly császárra és Ferdinánd királyra, mely
áldomást a főurak csendes «vivát»-tal viszonzának, ámbár lelkükben
bizony nagyon örültek ennek az örvendetes fordulatnak.

Egyszerre vidám kedv pezsdült fel a társaságban.

Az örömzaj csillapultával odafordult János király Fráter Györgyhöz.

– Hanem már most arra felelj meg nekem, édes Fráter Györgyöm, hogyan
tudtál te az alatt, a míg ezen szivvidámító hireket olvastad ebből a
levélből, olyan rémüldöző, haragos arczot csinálni hozzá? És hogyan
tudtad ugyanakkor, a midőn Ferdinánd király ilyen barátságos békejobbot
nyujt felénk, a jó Péter vajdát a hamis mérgezési hirrel Ferdinánd
király ellen felbőszíteni? s a szultán haragját Ferdinánd ellen
lobbantani?

Verbőczy is szekundált ebben a királynak.

– Erre felelj barát.

Fráter György vállat vont.

– Hát ez útbaigazítás volt Péter vajdának, hogy mivel védelmezze magát a
szultán előtt. Szolimánt pedig jobban meg nem haragíthatja a vajda,
akármit mondjon is Ferdinánd királyra, mint ha ez a kettőtök között
megkötendő békeszerződés ki lesz hirdetve. Egyébiránt, ha sajnáljátok
urak, hogy Péter vajdát ilyen útba tereltem, fussatok utána; még nem
mehetett messze, hivassátok vissza s világosítsátok fel róla, hogy csak
tréfa volt az egész.

– Nem! Nem! Nem! Csak hadd menjen Allah hirével! Ez volt az egyhangú
vélemény az asztalnál.

Fráter György aztán még egyszer teletölteté a serlegét.

– Nem csak háromszor iszik a magyar: négy az igazi szám. Ittunk a
királyért, Zápolya Jánosért; kinek fejét mai nap a korona és a
férfibüszkeség nimbusza köríti. A király koronát, a férfi asszonyt
érdemel. A kinek szive van, ne szánja a kivánságát, kiáltsa lelke
szerint: éljen a mi leendő királynénk «Lengyel Izabella».

Már erre a szóra nem is lelkesedés, hanem tombolás volt, a mi kitört. Az
urak kirugták a székeiket maguk alul, odarohantak a királyhoz,
össze-vissza gratulálták: mindenkinek kinyilt a szive, s azt mondta a
szája. Ez hiányzott Magyarországnak! Egy asszony! egy szeretett
királyné!

A trombitások és török siposok a terem karzatán rázendíték a palotás
nótát, a riadót, az andalgót: egymás után a «háromszáz özvegy asszony
tánczát», a pohár csörgött, a sarkantyú pengett, az egész királyi udvar
tánczra kerekedett; dobogott a palló, reszketett az ablak, ujjongott
minden ember, kiabálva «vivát Izabella regina!» Még a jó Verbőczy István
is, elfeledve az in-zsábáját tánczra kerekedett, s megragadva Fráter
Györgyöt, azzal járta el a Kállai-kettőst. – Mikor besötétült,
fáklyatánczot jártak. Míg a világ világ lesz, nem lát ilyen örömdáridót
Nagyvárad!



VIII. FEJEZET.  IZABELLA.

Itt volt tehát Zápolya János álmai megvalósulta előtt!

A korona és a szerelem utáni vágya beteljesült!

Most töltötte be életének ötvenedik esztendejét.

Lett belőle fiatal vőlegény, ifjú férj. A legszebb királyleánynak a
férje.

Izabella akkor huszonegy esztendős volt.

Sugár, amazoni alak, eszményi szép arczczal, melynek minden vonása
igérte a boldogságot s követelte az örömeket, kék szemeiben az olaszszal
vegyült lengyel vérmérsék lángja égett, arczszine azzal a tündéri
halványsággal birt, melyet a rögtöni indulat hajnalpirosra fest, a
buslakodás még hidegebb szinnel von be. Ajkai rendesen duzzogásra
álltak; de ha oka volt rá, nevetni is tudtak, s akkor igézővé tették.

Kár, hogy olyan ritkán volt oka nevetni.

Három főurat küldött János király, mátkáját elhozni, Krakkóba. Fráter
György szemelte ki őket. Az egyik volt Brodarics, váczi püspök, a másik
Verbőczy, kanczellár, a harmadik Perényi Péter, Felső-Magyarország
főkapitánya.

Ez utóbbi főur nem régiben tért vissza János király zászlói alá. Láttuk
őt már, mint János király koronaőrét, ki a koronával együtt átpártolt
Ferdinánd királyhoz. A visszapártolásra ismét igen tisztességes rugói
voltak.

Az egyik az volt, hogy egyszer a vitéz hadvezért a törökök elfogták, s
csak azon feltétel alatt bocsáták szabadon, ha szavát adja, hogy ellenük
többet nem harczol, s ez igérete biztosításául magukkal vitték Péter úr
fiát, azt ott nevelték Sztambulban a szultán udvaránál. Péter úr jó apa
volt és becsületes hazafi. Sokszor kérte a törököktől a fiát; de azok
azt kivánták tőle, hogy adja át nekik váltságdijjul a birtokában levő
magyar végvárakat, a mire a derék nemes azt felelte, hogy a fiáért a
hazáját meg nem rontja. Majd Ferdinánd által akarta kikönyörögtetni a
szultántól a fiát, el is ment Sztambulba Ferdinánd követe, Laszkó
Jeromos ez izenettel, a kinek ott egykor sok szerencséje volt. De annak
már ottan jól elkészítette a feje alját Fráter György. A régi
patronusok, Ibrahim és Gritti helyén, ott volt Lufti basa és Memhet bég,
Zápolya baráti, azok orrát, fülét akarták levágatni Laszkónak, örült
bizony, hogy a saját fejét is épségben hazahozhatta. – Fráter György
ellenben biztatta Perényit, hogy a fiát kialkuszsza a szultán kezéből.

A másik oka Perényi Péternek a Zápolyához átpártolásra pedig az volt,
hogy ez a hatalmas főur maga is áttért a Kálvin és Czwingli
hitvallására. (Különös jellemvonása a kornak, hogy a tulbuzgó Ferdinánd
udvaránál levő magyar főurak hozták be magukkal a reformácziót, mint a
Thurzók, Perényiek, Török Bálintok: sőt magát a király testvérét, az
özvegy Anna királynét is azzal gyanusítják, hogy titokban Luther
vallását követte.)

Perényi Péter tehát, ezen vallásos érzületnél fogva is Zápolyához
szított, a kinek a debreczeni zwingliánusok és a székesfehérvári
lutheránusok iránt tanusított kegyes elnézése azt a jó hirt szerzé, hogy
ő alatta a reformaczió hiveinek üldöztetése nem lészen. Elég világosan
nyilatkozik erről Perényi levele Ferdinánd királyhoz.

De még egy harmadik ok is volt, mely Perényi Pétert Zápolya hűségére
visszavezérelte.

Többször feljegyeztük már, hogy az akkori magyaroknak az a nem
dicsérendő szokásuk volt, hogy mindenkit gunynevekkel ruháztak fel (a
mit még ma sem hagytak el).

Ha Zápolyát «Katalin vajdának» hivták még a hivei is, úgy Ferdinándnak
is kijutott. Őt pedig «Pelbárt»-nak nevezték a körülötte levő főurak is.
Nem azért, mintha Ferdinánd király tudományos munkálatokban hasonlatos
lett volna a nagyhirü tudós temesvári magyar püspökhöz, hanem azért,
hogy épen olyan nagy görbe kampós orra volt, mint annak. Ferdinánd
király pedig véghetetlenül haragudott ezért a gúnyolódásért s Pekry
Lőrinczet ezért záratta el örök börtönbe. Már pedig ennek a rossz
tréfának a szerzője senki sem volt más, mint Perényi Péter. Annál fogva
a Pekry Lőrincz példája őt végképen elvadította János király táborába.

Mind ezeket az apró adatokat össze kellett gyűjteni annak a
megértetésére, hogy miért bizta meg János király épen Perényi Pétert
azzal, hogy legyen vőfénye a menyasszonyának Krakkóból Buda váráig
kiséretében.

Korona! Korona! Nem minden korona válik díszére a férfi homlokának!

Egyébiránt Perényi Péter életkorára nézve egyenlő volt Zápolya Jánossal
és Fráter Györgygyel.

Hanem a férfi életkorát nem az regulázza, hogy mennyit visel a vállán,
hanem hogy mennyit bír el?

(Ez tendentiósus egy phrasis!)

Ezer lovas vitéz kisérte Lőcsétől Budáig a királyi menyasszonyt.

De volt is «mit» kisérni. Egész szekértábor szállította Izabella udvari
személyzetét, s azoknak a parádés czókmókját. A királyleány nyolczlovas
piros hintón utazott, a főudvarmesternője, a délczeg, amazoni termetü
«Mineróna» herczegnő, hatlovas zöld hintón; a többi udvari frajok
bőrfödeles lengyel kocsikon, se szeri, se száma nem volt a
társzekereknek, melyeknek ponyvája alul mindenféle tarka-barka szerzet
bujkált elő a budai várudvaron. Volt ott kukta, szakács, frizér,
czimbalmos, hárfaverő, bohócz, majomtánczoltató, még hat kutyapeczér is,
a kik ugyanennyi pár czorkára fűzött sinkoránt vezetének, aztán solymár,
kürtös, apród, csatlós, hajdu, kengyelfutó, törpe, lyüki és még a
gyöngébb fajtából apácza, lantverőnő, vajákos asszony, kuruzsló,
kártyavetőnő, hajfonó leány, himző, varró-cselédek, egy szóval minden, a
mi egy jól nevelt királyi menyasszony háztartásához megkivántatik.

Egyszerre megelevenült tőlük a budai királyi várlak, melyet Fráter
György hirtelenében lakhatóvá alakított. (Csunyául el volt hanyagolva a
török gazdálkodás alatt.) A finnyás mazurok ugyan nagyon fintorgatták az
orrukat, hogy nem találtak annyi kényelmet, mint otthon Krakkóban, hanem
aztán kiadta a pompát a Zápolya kincsek sokasága, a mihez foghatót
megint a lengyel udvarnál nem láttak.

A király a lépcső alján fogadta a menyasszonyát, ki igéző szemérmetes
bűbájjal nyujtá eléje félkeztyüs kezét. A boldog vőlegény gyönyörrel
értette ajkaihoz a rózsás ujjak hegyét, szerelmes üdvözletét rebegve
menyasszonyához. Ellenben, a midőn Fráter Györgyöt meglátta Izabella a
király oldalán, annak a nyakába borult, s azt egy egészséges csókkal
üdvözölte, a királynak mondván:

– Ő az én lelki atyám!

(– Átkozott barátja! dörmögé János király Perényihez, hamarább kap
csókot a királynémtól, mint magam, a férj.)

Még a megérkezés napján megtartatott az esküvő, azonnal, a mint Izabella
pompás menyasszonyi köntösébe felöltözött. A szertartást a Szent-György
templomában végzék, a hová a menyasszonyt négy nemes apród által emelt
gyaloghintón vitték. Az esketést Fráter György maga czelebrálta, a kinek
ez a kitüntetés jutalmul adatott, ámbár rangra és idősbségre Frangepán
és Brodarics elébbvalók voltak.

Elérte hát azt Fráter György, a mi után egész életét törte, hogy a
második sakramentumot is átadhatá annak a nőnek, a kit már a keresztelő
medenczénél kiválasztott, nem magának: az országának, hogy királynét
csinál belőle. Betelt a legmerészebb terve!… Huszonegy esztendeig
következetesen épített rajta… A lehetetlenségeket valósággá tette… Nagy
embereket, ivadékokat összetört, összezúzott, hogy a poraikkal az útját
kiegyengesse… Királyt teremtett, vőlegényt nevelt a számára… Küzdött a
fátummal, és leküzdte azt… És ime most kinyujtja reá áldó kezét, – «a mű
be van fejezve.»

… Az esküvőt nagy lakoma követte, mely benyult az éjszakába. A nagy
trónteremben a magyar és lengyel igreczesek felváltva hangicsáltak
szebbnél-szebb nótákat, a fiatalság tánczra kerekedett, járta a palotás,
a mazur, a minét, meg a radovacska. A királyné mindannyiban részt vett
és nagy tűzzel járta. A magyar és lengyel ifju leventék egymással
versenyezve vitték tánczba. Minden tánczhoz más öltözetet váltott a
királyné. A táncz-szünetek alatt a bohóczok, olasz jonglőrök játszottak
komédiát.

De a király is helyt állt magáért, tánczolni nem szeretett, ellenben
reggelig győzte az áldomásviszonzást a lakomázó asztalnál.

Csak hajnalhasadtakor hagyták abba a vigalmat, a királyné a mazurkázást,
a király a bratinázást, s akkor mentek, kiki a maga szobájába, nyugodni.

Fráter György egy szegletbe vonulva nézte a mulatságot éjfélig. Akkor
elhagyta a vidámság termeit. Csak egyedül ő neki jutott eszébe, hogy ez
a lakodalmi nap épen húshagyó keddre esett. A hogy Szerémy följegyezé.
Farsang utolsó napja! Törvény szerint csak éjfélig tart a vigasság
órája, azzal vége a Carnispriviumnak, kezdődik a hamvazó szerda… Haza
ment a püspöki palotájába, leveté a fényes főpapi köntösöket, felölté a
fehér csuhát, a faczipőt, s botját kezébe véve, kiment a «német temető»
kis ajtaján a várból. És aztán felkereste hajdani tanyáját, a pálosok
kolostorát. Lába alatt ropogott a hó. A várban ropogott a táncz. A szép
kolostornak csak a romjai álltak még. A török dulárok felégették azt, s
azóta senkinek sem volt rá gondja, hogy ujra betetőzze. Hanem a régi
carcerek megmaradtak. Azoknak egyikében ütötte fel tanyáját egy öreg
remete, a kiről az egész tájat «remetevölgynek» nevezték el. Ezt kereste
fel Fráter György a hires királyi lakodalom éjszakáján.

Talán épen abban a földalatti oduban térdepelt a remete lábainál,
gyónását végezve, a melyben egykor lángoló hallucinatióit végig álmodta,
Dózsa György fantazmagoriáját.

Nagy tehernek kellett nyomni a lelkét, hogy csikorgó téli éjszakán,
friss hóban, mezitláb elzarándokoljon bűnét meggyónni, absolutiót
keresni… egy erdei remeténél.

Valjon nem azt mondta-e a remetének:

«Megbántam, a mit egész életemben tettem, midőn a végére értem.»

Meggyónni lehetett volna azt más papnak is, de megvallani nem.

Másnap délre virradván az idő, megtartatott a lakadalom után szokásos
«kárlátó», «tyúkverő», melynek végeztével az egész királyi udvar
felkerekedék Székesfehérvár felé. Ez úton már János király egy hintóban
utazott Izabellával, hites feleségével, jó bundákba beburkolva.

Másnap ment végbe a koronázási ünnepély Péter-Pál templomában, mely
egészen megtelt a király nemesi kiséretével. A polgárság közül senki sem
lábatlankodott, külömben is hátul lett volna a helyük.

Itt is Fráter György volt, a ki a koronázási szertartást végrehajtá, az
angyali koronával érintve Izabella hófehér vállát. Ez volt a harmadik
sakramentom, melyben Fráter György választottját részesíté. A koronázási
körmenet tartása elmaradt, mert egész nap szakadt a hó.

A koronázási ünnepélyt is követé a fejedelmi lakoma, de az igrecznek
hely nem adatott, lévén ez a nap szent nap, épen nagy bőjt kezdete.

Estenden figyelmezteté is az udvari apácza a királynét, hogy a táncznak
ezúttal békesség adassék, s kiki menjen szépen a vecsernye után nyugodni
az Úrban.

És eként elérte János király, hogy a boldog együttlétet élvezheté a
királynéjával a székesfehérvári királyi palotában, a hol három nap és
három éjjel senki sem háborgatá a boldog házastársakat, az étekfogók
kivételével.

Annál sulyosabb megpróbáltatásnak volt kitéve Fráter György.

Őt ezen három nap alatt többszörösen meglátogatá a bűbájos Mineróna
kisasszony, a királyné főudvarhölgye.

Ismeretes a legendákból Szent-Antalnak a megkisértetése a pusztában, a
csábító nőalakot öltött Azraël daemon által.

Hasonló kisértetnek volt kitéve Fráter György, hasonló eredménynyel.
Hanem, a mi a legenda iróknak nem jutott eszébe, a midőn Szent-Antal
visszaborzadását a daemoni csáb ellenében igazolták, az kijutott Fráter
Györgynek.

Mert mi férfiak, természetünknél fogva is (ez már el van ismerve), az
erényességre hajlandók vagyunk, de főleg, a midőn a szép asszony
jelmezébe öltözött gonosz lélek elénk teszi a «kontót», hogy ennyi kell
köntösre, ennyi butorra, kocsira, szinházra, fürdőre, ékszerre: summa
summarum, «kétszázezer arany!» ez sok embert egyszerre anachoretává
tesz. Eliszonyodunk a bűntől, mikor megtudjuk, hogy milyen drága!

Fráter György egyuttal kincstartó is volt. Nála állt az ország pénze.

Mineróna kisasszony három napig czirógatta a barátot, lelkére kötözve,
hogy mennyi minden uj pompa szükséges a budai vár helyreállítására, hogy
az egy lengyel királyleány által lakható legyen (rá ment volna az egész
adó, a mi a szultánnak fizetendő vala), hogy a harmadik napon Fráter
György úgy elszökött a királyi udvarból, hogy még csak a czimét sem
hagyta hátra, hogy hol keressék?

– De hát mit fösvénykedik úgy a barát, panaszkodék Mineróna kisasszony a
királynénak, hiszen János királynak vannak arany és ezüst bányái,
sóbányái, nagy uradalmai, s nagy számu alattvalói, a kik mind adót
fizetnek? S most már katonát sem kell neki tartani, mivel hogy a békét
mindenfelé megkötötte.

A királyné udvarhölgyei és udvaronczai aztán megállapodtak abban, hogy
ez a barát egy valóságos vámpyrja a királynak, a ki annak a vérét
szívja, s erről majd adott alkalommal fel fogják a fölséget
világosítani.

A koronázás utáni harmadnap reggelén a királyi pár arra ébredt, hogy a
palota ablakai alatt igen szép reggeli zenehang és ének volt hallható,
kinn a piaczon.

A királynénak ez rendkivül tetszett, a király azonban szertelenül
felháborodott rajta. Hivatta Szerémy Györgyöt, a káplánját s azt mondá:

– Tudd ki, hogy ki merészel s hogy merészel nagybőjtben virginálni az
utczán?



IX. FEJEZET.  MIRE JÓ A LUTHERÁNUS VALLÁS?

Szerémy György káplán le sem ment, hanem stante pede megfelelt a
királynak.

– A fehérváriak azért muzsikálnak a mai napon, mivelhogy ők lutheránusok
és nem viseltetnek semmi hajlandósággal sem a nagybőjt, sem a kisbőjt
megtartásához.

De már ezt János király nem hagyhatta megtorlás nélkül.

Még épen a királyné hálószobájának ablaka alatt mernek virginálni,
kornyikálni az Istentől elrugaszkodott eretnekek! Fel kell hivatni a
birákat, előljárókat a király szine elé azonnal, majd ő maga fog
beszélni a fejükkel.

Lesz kriminális inkviziczió!

Szerémy megvitte a parancsot a korlátoknak s Verbőczy (maga is nagy
inkvizitor és lutheránusüldöző lévén) sietett azt foganatosítani.

Nagybőjt első vasárnapján! reggeli mise előtt! világi nótákat énekelni a
király ablaka alatt!

Izabella királyné addig könyörgött a királynak, hogy ő milyen nagyon
szeretne egy ilyen kegyetlen inkvizicziót látni, míg az beleegyezett,
hogy legyen hát ott mellette, de semmiképen ne próbáljon a bűnösök
mellett könyörögni. A királyné ellenkezőleg azt fogadta, hogy még
szigorúbb lesz magánál a királynál is.

A megrendelt órára (a király elébb a szent misét végzé a házi kápolnában
Szerémyvel és azután kollácziózott a magyar és lengyel urakkal)
beállítának a felidézett előljárók.

A király kemény szavakkal támadt reájuk.

– Ti pártütő eretnekek! Azért idéztettelek benneteket királyi szinem
elé, hogy feleljetek meg nekem, fejvesztés terhe alatt, erre a két
kérdésemre: először is, mi kifogástok vagyon ti néktek a szent
katholikus vallás ellen? Másodszor, mi jót találtok a lutheránus
vallásban? Ha ki nem elégítő feleletet adnátok, majd következik a
«nyujtó» és a «vizital»!

A királyné nagyon meg volt elégedve királyi férjének e hatalmas
fellépése által, odatette a karját a király vállára s úgy nézte angyali
kegyetlenséggel, hogy mint fognak most mingyárt halálfélelembe esni a
pogányok.

Biró uram, a többiek által könyökkel előre tolatva, jobbra is, balra is
sandított, aztán felnézett a padlásra, végre csak megszólalt:

– Fölséges király uram, királyné asszonyom, nincs mi nekünk akkorka
kifogásunk sem a katholikus vallás ellen, mint a körmöm feketéje. Dicső
vallás! melyben idvezültek apáink s mi is szivesen idvezülnénk, mert e
szerint bizonyos a paradicsom, mig a lutheránus vallás szerint, Isten
tudja, hogy lesz, mint lesz? Tökéletes a pápista vallás az alfátul az
omegáig, csak pap ne volna benne!

A király nagyon akart haragos képet mutatni. Perényi Péter magyarázta
francziául a királynénak, hogy mit mondott a biró.

– Őrült beszéd! monda János király. Pap nélkül nincs ritus, nincs
ceremonia. Örök időktől fogva volt papotok, s meg voltatok vele.

– De ilyen tökéletes még nem volt, mint a milyent most küldött fölséged
a fejünkre. Nem vagyunk mi méltók, hogy ennek a nyomdokaiba lépkedjünk,
mert ennek csak az angyalok és a martyrok képesek kiállani a réguláját
hiba nélkül.

– Hát micsoda régulákat szabott rátok? Bőjtöt? Penitencziát?

– Ha csak azt tette volna! De interdictum alá vetette az asszonyainkat.
Törvényt hozott ránk, hogy addig nem szabad férjnek a feleségéhez nyájas
szóval közelíteni, a míg elébb meg nem gyónt a papnál. Már most, ha
czéhmester komám uram hazavergődött a vásárból késő este, szomjasan,
kifáradva, megázva, azzal a szóval: «kincsem, rózsám, adj frissen egy
pohár bort, meg egy csókot», az asszony azt mondta rá: «hol a
gyóntatóczédula?»

Az urak a markukba kezdtek nevetni.

A királyné, Perényi tolmácsolása után, arcza elé húzta a fátyolát s azt
suttogá: «c’est effroyable!»

Török Bálint valamit sugott az udvari káplán fülébe, mire az nagyon
vonogatta a vállait s a fejét félreszegte. A király is közel volt hozzá,
hogy királyi méltóságát elveszitse.

– De azért nem kellett volna mingyárt lutheránussá lennetek falustul!

– Hja fölséges uram, ember az ember, husból és vérből vagyunk. Mit
szólna hozzá fölséged…

– Az egészen más! Rólam ne varrjatok himet! Bolondok! A mi vizen Nagy
Kristóf keresztűl gázolt, abba Faraó népestül belefulladt.

Még javában leczkéztette a király a hittagadókat, a midőn megnyilt az
ajtó, s mint Deus ex machina, belépett a terembe Czelesztin atya.

A szigoru aszketa egy nagy pecsétes pergament szorított a kebléhez mind
a két kezével, úgy járult a királyi pár elé.

Az urak mind kárörvendő mosolylyal néztek Zápolyára.

A király megelőzte az exorcisatiót.

– Jól van jól, szent atyám, tudom, miért méltóztatott jönni, a gyóntató
czédula? Igen is. Az udvari káplánom az én gyóntatóm, tisztelendő
Szerémy György uram, megmondhatja…

Szerémy György azonban, nehogy hamis tanubizonyságot kelljen tennie,
hirtelen kiosont az ajtón.

– Nem azért jöttem ide, fölséges uram, monda nyugodtan az apátur. Tudom
jól, hogy az esketési szertartást megelőzi a gyónás és az absolutió.
Hanem azért jöttem, hogy fölségedet egy törvény megtartására
figyelmeztessem, melyet fölséged megszegett.

– Én szegtem meg törvényt? Hiszen három nap óta kinn sem voltam a
rezidencziából s jónál egyebet nem cselekedtem.

– De ez már a negyedik nap. Fölségednek tudnia kellene azt, hogy Gergely
pápának van egy rendelete, mely megtiltja a királyoknak az olyan
székvárosokban való mulatást három napon és három éjszakán túl, a mely
városokban szentek és királyok vannak eltemetve. Ezt a brévét, különös
pásztorlevél mellett, alkalmazá Alberik érsek Magyarország királytemető
városára, Székes-Fehérvárra. Felséged már a negyedik napot üli itten.

– Ez azt teszi, hogy már most én kerekedjem fel asszonyostul, udvarostul
s hagyjam el a várost?

– Azt.

– De édes szent atyám. Lássa főtisztelendőséged, a királyné nagyon
megszerette ezt a várost, olyan jól érzi magát ebben a palotában. A
budai királyi várlakban mindent ujra kell bútorozni, a török rútul
elpusztított mindent. Itt pedig a legjobb kényelemben vagyunk. Nagy tél
van. Iszonyú hófuvások betömték az utakat. Gyönge asszonynéppel most
utra kelni istenkísértés volna.

Az apátur négyfelé nyitogatta a pergamenlevelet s odamutatott az aranyos
kezdő betűkre, a megfakult aláirásra.

– A törvény – törvény. Az egyház nem alkuszik.

A királyné boszusan dobbantott a lábával.

– Én nem értem ennek a törvénynek az okát! monda Zápolya.

– Nem érti fölséged? Azt a magasztos gondolatot, hogy a hol egy
Szent-István és vele együtt annyi dicsőült királyok aluszszák örök
álmukat, azt a szent helyet ne háborgassa senki világi mulatozással.
Ünnepélyekre három nap elég: a többi már csak hivalkodás. – Nem jut-e
eszébe fölségednek, hogy itt temetteté el a szerencsétlen II. Lajos
királyt, s most annak a sirja fölött tartja menyegzőjét? Nem gondol-e rá
fölséged, hogy maga is ide fog jutni egykor, a többi királyok sorába, s
akkor az utána következő király itt fog tombolni a sarcophagja fölött!

– Rettenetes ember! Kiálta föl a királyné. Így beszélni a királylyal!

– Én nem a királyokat szolgálom, hanem az Istent. A törvényt
felmutattam. A király megszegheti. – A mit mondanom kellett, megmondtam.
Lelkemet kimentém…

Azzal, több szót nem vesztegetve, megfordult s üdvözlés nélkül elhagyta
a termet.

– Lássa fölséged, ilyen pap ez a pap, monda a városbiró. Midőn a
királylyal is így bánik, hát akkor mivelünk, szegény kékbeli emberekkel
hogyan végez! Azért, hogy megfeleljek fölséged kérdéseire, azt mondom,
hogy tökéletes vallás a katholikus vallás, csak azok a papok ne
keveredtek volna bele, a kik fölségedet innen, a saját rezidencziájából,
ilyen hóförmeteg idején ki akarják üzni. Mi ellenben, szegény
lutheránusok, a kik nem tartjuk se Gergely pápát, se Alberik érseket
magunkénak, szivesen látjuk fölségedet a mi városunkban, akár egy álló
esztendeig s mi felőlünk énekelhet, muzsikálhat, tánczolhat az egész
násznép; mert mi a bőjtöt nem tartjuk: Urunk Jézus szavait követvén,
melyek szerint «nem az viszi az embert kárhozatra, a mi a száján bemegy;
hanem a mi a száján kijön.» Legyen fölségtek a mi városunk vendége, mig
kitavaszodik. A mint az idő megnyilik: szép erdőink vannak, tele
dámvaddal, szarvassal, tudjuk, hogy királyné ő felsége mennyire kedveli
a vadászatot: nagy örömét fogja itt találni. Maradjanak itt közöttünk:
nem lesz semmi botránykozás.

Azzal mind valamennyien odatérdeltek a király és királyné elé.

Perényi félnevetve monda:

– No már most megtudta fölséged, hogy mire jó a Luther vallása?

– Eredj! Te is közéjük való eretnek vagy.

Hanem azért bizony csak ott maradt János király a szép fehérvári
palotában egész udvarostól egy álló hónapig, vagy még tovább, nem
törődve pápai brévékkel s királyi dekretumokkal.

Kútforrásunk megjegyzi, hogy abból a királyra nem jó, hanem rossz
származott, hogy a törvényt kinevette.

De a székesfehérváriakra nézve is szomoru vége lett ennek a történetnek,
a hogy majd meglátandjuk, s akkor majd tisztelettel fogunk adózni pater
Celestinnek, a kiről kisül a végén, hogy igen derék férfiu volt: pap
létére igazi férfi ez elasszonyosodott nemzedék közt.



X. FEJEZET.  A FATALIS LENCSE.

Nem lévén többé a magyaroknak semmi bajuk külső ellenséggel, sőt a két
király közt létrejött békekötésnél fogva még a magyar váruraknak is
megtiltatván nagyobbszabásu rablókalandokat rendezni, ennélfogva semmi
sürgetősebb feladatuk nem lehetett, mint az egyetlen embert megbuktatni,
a ki az országukat rendben tartja. Megindult a hajsza minden oldalról
Fráter György ellen.

Irigyei voltak kicsinyek és nagyok. Azok haragudtak rá legjobban, a kik
hálával tartoztak neki. A hála férges gyümölcs.

Egész bünlajstrom volt, a mit összegyüjtöttek ellene s azt mind a király
elé vitték.

Hogy a buzát, bort, vágómarhát itt benn összevásárolja, külföldön eladja
s ez által azoknak az árát kétszeresre fölverte már a barát. (Akkor ez
halálos bün volt egy miniszternél: most próbálná meg!) Minden főispán
azon végzi panaszlevelét a királyhoz: «uram, éhen halunk! Drágaságot
csinál az országban ez a barát!»

Másik büne az volt, hogy jobbágyokat telepített ki Tisza-járta
mocsárvidékekről egészségesebb tájakra: holott az ország törvénye tiltja
a jobbágyoknak a költözködést.

Harmadszor: katonákat gyüjt, fegyverben gyakorol, ágyukat öntet; holott
nincs háboru.

Várat is épit, sok ezer emberre valót, Erdélyben, Uj-Bálványos név
alatt. Bizonyosan magát akarja királylyá emelni.

Szigoruan hajtja be az adókat.

És a mi legnyomatékosabb vád: hogy egész kincstárnoksága idejében még
soha számot nem adott az ország jövedelmeiről és kiadásairól.

De különösen fütötték alája a poklot a budai várban. A királyné udvari
környezetének ki nem szakadt a szájából a zokszó a barát
kegyetlenkedései fölött. Zsugori, kamuti! A pénzt számlálva adja. Soha
sem eleget. Mineróna kisasszony mindennap tudott valami új panaszt
előhozni.

A királyné különösen ingerült volt a barát ellen: hogy őt a megszokott
mulatságaitól megfosztja. Se karuszelre, se polikinelló-szinházra nem ád
pénzt; a királyi butorokat is itthoni mesteremberekkel gyártatja,
olcsóárban; nem hozatja Velenczéből. A királyné minden reggel sirt,
mérgelődött, már enni sem akart: undorodott az itteni ételektől; a minőt
pedig ő kivánt volna, abból nem adtak neki. Hogy még ez is mind a barát
machinácziója, az kiderült a következő esetből.

Izabella egy napon nagyon megkivánta a «lencsét».

A szakács felizent, hogy nincs az éléstárban lencse.

A királynál panaszt tettek, hogy nincs lencse!

– Hát hová lett a lencse? Hisz a kunságiaknak, a kik adó helyett
élelmiszereket küldenek a királyi udvarba, kötelességük lencsét is
küldeni.

Hivassuk a sáfárt.

Ez aztán visszaemlékezett rá, hogy az idén is küldtek fel a nagykunok
hatvan kupa lencsét, de azt Fráter György rögtön eladatta a piaczon,
azzal az okossággal, hogy a lencse zsizsikes lesz, mind elrepül
tavaszig. Ő tette annak az árát is zsebre.

– Ez a barát engem éhen akar megölni! sirt a királyné.

(De sokszor lehetett tőle ezt a szót hallani!)

Ez a lencse dönté fel a mérleget a király előtt.

A bün sulya több volt már, mint az érdemeké.

Rögtön levelet iratott Fekete Diákkal a barátnak, melyben az ellene
emelt panaszok felsoroltatának s megparancsoltatott neki, hogy azonnal
siessen fel Budára, sulyos vétkeiért számot adni.

Fráter György rögtön feljött Budára.

A király hideg szigorral fogadta. Követelte tőle az elmaradt
számadásokat, melyeket Verbőczy kanczellár dolga megvizsgálni; szemére
lobbantá egyéb nagy kihágásait és törvényellenes cselekedeteit. Mikor
végre a királyné themájára került a sor, akkor Zápolya, mint minden igaz
férj, egész haragba jött s végül ilyen dorgáló szókra fakadt: «én
tégedet, alacsony szolgai állapotból a legfőbb méltóságokra emeltelek, s
te rut hálátlansággal fizetsz érte? Az én feleségemtől a testén levő
ruhát, a mindennapi eledelét is sajnálod. «Esmég czipót hámozz György!»
azt mondom.[7]

Fráter György csendesen hallgatta végig a királyi dorgálást. Még az
arczán sem mutatott semmi keserüséget.

– Megengeded, hogy kegyes szavaidra válaszoljak fölséges uram.
Legelőször is, a mi a számadásokat illeti, én azokat régen átadtam
volna, ha lett volna kinek. Most, midőn megjelölte fölséged a competens
auctoritást, rögtön felhoztam az actákat és rubrikákat magammal; ha
kegyeskedik fölséged kitekinteni az ablakon, meglátja, hogy ott áll
három társzekér Verbőczy palotája előtt, a melyekről épen felhordják a
csatlósok a könyveket és irásokat a kanczellárhoz.

A király az ablakhoz ment s saját szemeivel győződött meg az igazságról.
Bizony három társzekér volt ott, tele aktákkal.

– No ennek bolondul meg fog örülni kanczellár uram! No de ő kivánta!
Habeat sibi!

– A mi a törvényellenes tettekkel vádoltatást illeti, arra majd meg
fogok felelni az országgyülés előtt, melyet egyedül competens forumnak
ismerek el: a hogy ebben fölséged maga is nagy részt vett a Rákoson és
Hatvannál.

A király a fejét csóválta: kénytelen volt igazat adni a barátnak.
(Országgyülés! Szép szó ez: csakhogy ahhoz kellene egy «közös» nádor, a
ki összehivja.)

– A mi pedig a fölséges királyasszony panaszait illeti, folytatá Fráter
György: azokból én arra a biztos és örvendetes meggyőződésre jutottam,
miszerint fölséges királynénk Istentől megáldott állapotba jutott.

A királyt úgy meglepte ez a szó, hogy hátrahökkent: öröm volt az, mely
megijeszté.

– A királyné áldott állapotban? Akkor te többet tudsz, mint én magam.

– Papi hivatásom hozza magával, hogy ezeket tudjam. Hozzám gyakran
jöttek asszonyok, gyónás, panasztétel, lelki orvoslás végett, meggyónták
bűnöket, a miket soha sem követtek el, magukra vallottak gonosz
indulatokat, a mik távol voltak a szivüktől; vagy panaszt tettek a
férjeik ellen, hogy kegyetlenek, szivtelenek, éhen akarják őket megölni:
olyan ételeket adnak nekik, a miket a gyomruk be nem vesz, s nem
teremtik elő azokat, a miket megkivánnak.

– Épen, mint Izabella.

– Vagy pedig ördögtől megszállottaknak vallották magukat, a kik
reggeltől délig sírnak, kétségbeesnek; déltől estig pedig kaczagnak,
danolnak, tánczolnak; mint a kiket a gonosz lélek gyötör.

– Így van a királyné is.

– A tapasztalt lelkiatya aztán ilyenkor penitenczia helyett okos
dietetikai utasításokkal látja el a hozzá folyamodó asszonyt; nem a rosz
lélek szállta azt meg, hanem az isteni teremtő erő csodájának tüneményei
azok, a miket tapasztal.

– György! Ha ez való, a mit mondasz, aranyba foglaltatlak érte! mondá a
király s már-már közel volt hozzá, hogy a nyakába boruljon a vádlottnak.

– Ne foglaltass te engem semmibe királyom, mert én a milyen bőrbe vagyok
kötve, azzal meg vagyok elégedve; hanem vigyázz a királynéd testi-lelki
mivoltára inkább. Mindenekelőtt hivass egy tudós asszonyt, hogy
tanácskozzék vele. Aztán óvd a nagy indulatoktól, a hidegviz ivástól, a
feszes öltözetektől; ne engedd lovagolni, tánczolni. Vigyázz rá, hogy
meg ne ijedjen: rosz hireket előtte el ne mondjanak. Magad pedig őt
szentnek tekintsd, a kihez csak imádkozva szabad közelíteni.

De már átölelve tartá a király Fráter Györgyöt.

– Aztán eltávolíts mellőle minden bohóczot, törpét, majmot, s egyéb
arczfintorgatót, hogy el ne bámulja magát rajtuk.

– Mind kergetem őket világgá azonnal!

– Aztán varrótűt ne engedj venni a kezébe: gombostűt inkább.

A király gyönyörtől csiklandva kaczagott. Megértette, mire való ez
intés.

– A mellett pedig minden indulatváltozatait tartsd természetes dolognak;
ha reggel sir, átkozódik, halni készül: az épen olyan természetes
tünemény, mintha délután dévajkodik, csintalankodik. Rá kell hagyni. Ha
nem szeret valami ételt, vágja tálastul az étekfogó hátához. S a mit
megkiván, azt hozni kell sebesen, ha mindgyárt kakastej volna is. A mi
pedig a lencsét illeti: hoztam hat zsákkal, a legjobbat a mi a
Bárczaságon terem: már a szakácsnak át is adtam.

– Akkor ma a királynéval együtt fogsz ebédelni, meghivlak a lencsés
torra, a mi a közmondás szerint «a barátban vérré válik».

S ezzel a nyájas tréfával azt hitte a király, hogy elvégezte Fráter
Györgygyel a dolgát.

A barát azonban még nem kezdett bucsuzni.

– Van még ellenem valami panasz, fölséges uram?

– Nem emlékezem rá.

– Talán Uj-Bálványosvár dolga.

– Igaz, hogy azt is felhozták előttem; de én azt nem tartom érdemesnek
tovább üzni-füzni.

– Annyival inkább, mert fölséged maga rendelte el, hogy azt a várat,
melyet Majláth vajda kezdett el építtetni, én foglaljam el.

– Te tanácsoltad.

– Okom volt rá, a mely azóta megerősödött. A míg te itt Buda várában a
házas élet örömei közt megistenülsz, az alatt a te vajdáid Erdélyben
azon vannak, hogy belőled közönséges embert csináljanak. Egész Erdélyt
feltámasztották ellened. Ime olvasd el Bethlen Farkasnak a levelét,
melyben értésemre adja, hogy Majláth István a szultánhoz küldé a
követét, nagy ajándékokkal; felajánlva neki, hogy az ő pártfogása alatt
kész elszakítani Erdélyt Magyarországtól, s mint Moldvát, Oláhországot a
török vazalltartományává tenni, rendes adófizetés mellett.

A királynak köny gyült a szemébe, mikor azt a levelet végig olvasta.

– Lehetetlen az! Nem hiszek ennek a levélnek. Majláth az én keresztfiam.
Én emeltem őt fel a vajdai székbe.

– Mégis ellened fordult, s csak a szultán jó akaratán mult, hogy ezt a
szép országot, melyben aranybányáid, sóaknáid s legjobb adófizető népeid
vannak, el nem veszítetted. A szultán azt kérdé Majláth követétől: «él-e
még János király? No ha él, akkor ő a ti királyotok s neki tartoztok
engedelmeskedni.» Ekkor aztán Majláth Ferdinándhoz fordult s most azzal
alkuszik; most már többre, mint Erdélyre: egész Magyarországra, a te
elüzetésedre.

– Ez olyan őrült gondolat, hogy nem lehet elhinni.

– Van még őrültebb is, mely ezt majd hihetővé teszi. Majláth
összeesküvése nem áll magában. Ez csak egy lánczszeme annak a nagy
ligának, mely Magyarországon túl Ferdinánd tartományaira is kiterjed. A
népnek egyik király sem kell már, se János, se Ferdinánd. Csehek,
morvák, sziléziták gyüjtik a parazsat Ferdinánd trónja alatt. Magyarok,
szászok, székelyek a tied alatt. Nem kell nekik trón: respublikát
akarnak, a milyen Helvécziában van. S a királyokkal együtt menetnek a
papok; nem kell se püspök, se barát, se diaconus: beérik
prédikátorokkal. Nagyon tetszik ez a tudomány! Nem adni dézsmát, nem
tartani katonát, nem fizetni adót. A respublika megváltja magát évi
adófizetéssel a töröktől, kitelik abból, a mit eddig a királyoknak
fizetett, s a papi birtokok jövedelméből kikerül az ország
adminisztrácziója. Az egész republikánus mozgalomnak a vezére a
liegnitzi herczeg. Majláth csak annak az egyik szövetségese. S a néppel
együtt tartanak a főurak. A republikánus és protestáns összeesküvésben
részt vesz Thurzó, Ferdinánd király helytartója és Hofmann a bécsi
kanczellár; itt Budán Török Bálint, a czwingliánusok és Perényi Péter, a
lutheránusok feje.

– Te engem agyon akarsz rémíteni!

– Nem! Csak tettre akarlak ébreszteni. Még most egy vaskeztyüs ököllel
el lehet fojtani az egész tüzet; de ha lángra hagyod lobbanni a füstöt,
akkor aztán jöhetsz velem együtt czipót hámozni!

– Tehát senkiben sem bizhatom?

– Csak Istenben és magadban. Ha erős tudsz lenni, akkor az ellenségeid
lesznek gyöngék; ha gyöngeséget árulsz el, akkor ők lesznek erősek. Ha
bátor vagy, az ingadozók melléd állnak, ha félénk vagy, elpártolnak
mellőled. A liga terve ez: Ferdinándot rábirni, hogy spanyol ezredeit
indítsa Erdély felé Majláth lázadását támogatni. A míg azok távol
vannak, Ferdinánd tartományaiban kitör a lázadás; cseh huszsziták, német
protestánsok rendezett dandárokban gyülnek a zászlók alá s egy füst
alatt elüzik a királyokat és papokat mind a négy országból, s akkor egy
választás alá kerülő elnök alatt egyesitik valamennyit egy respublikává.

Zápolya nem birta felfogni ezt a nagyszerü rémeszmét, mely őt és a többi
hozzá hasonlókat eltaposással fenyegette, egyre csak Majláth István
fölött kesergett, hogy az lehetetlen, hogy az ő kedves keresztfia ilyen
istentelenségen törhesse a fejét!

Fráter György folytatá:

– Ezért szálltam én meg Uj-Bálványos várát biztos katonasággal, egyetlen
hűséges hadvezérünk, Batthyányi Orbán vezetése alatt, hogy a mint a
vajdák egyet mozdulnak, a fejükre csaphassak s mi előtt azoknak idejük
volna a hegyi szoros utakat elállni, ott teremhessek Erdélyben a derék
haddal.

Zápolya nagy lelki küzdelmet állt ki.

– Engedj időt, hogy bizonyosságot szerezzek magamnak.

– Mi felől akarsz bizonyosságot szerezni?

– Hogy csakugyan való-e az, hogy Majláth a szultánhoz küldött követet,
ellenem árulkodva.

– Bethlenen kívül saját sztambuli ügyvivőm is ezt bizonyítja.

– Én csak a saját követem tudósításának adhatok hitelt.

– Tehát küldd Sztambulba követedet.

– Jó lesz Horváth György?

– Ő már többször járt a magas portán, ismeri a basákat, a szultán előtt
is volt. Nagyon alkalmatos lesz. De arra kérem fölségedet, hogy ezt
tartsa titokban: mert az összeesküvők hálója meszsze kiterjed, s a
fonálvégei itt futnak öszsze Buda várában.

… Ebéd idejére feljött a királyi palotába Fráter György, miután
látogatást tett Verbőczynél a számadások végett.

A király Izabella jelenlétében fogadta.

A királyné már akkor tudta a nagy titkot. A tudós asszonynyal való
értekezés egész bizonyosságot szerzett. A barát diagnosisa helyes volt.

A királyné arcza sápadt volt és átlátszó. Méltóságos szomoruság volt
egész tekintetében. Felséges hivatásának érzete átszellemülőt
megnyugvást zománczolt e szomorúság fölé. Kezét nyujtá a barátnak, s
meghagyta azt csókolni.

Fráter György átadta a királynénak a számára hozott ajándékot. Ez volt a
Dominica in albis napján szentelt viaszból készített «Agnus Dei», alatta
aranybetűkkel V-ik Orbán pápának e verse: «Prægnans servatur, simul et
partus liberatur».

A mint e szent ereklyét meglátta, elérté a királyné annak jelentését és
akkor egyszerre lángvörösre gyulladt ki az arcza. És aztán ilyen piros
is maradt az egész ebéd alatt.

Mineróna kisasszonynak pedig egy kristály födélzetű órát ajándékozott
Fráter György, melynek átlátszó fedelén át lehetett szemlélni a
mesterséges kerékművezetet. A királyné is örült kedvencze örömének.

Az asztal fölött azután Fráter György vidám adomákat mondott a
királynénak, Mátyás királyról és mulatságos meséket, a mikkel egészen
derült kedvre hozta Izabellát. Jó étvággyal evett, mint már régóta nem.
S minden jól izlett neki.

Csak a királynak jutott eszébe a fődolog:

– Hát azt a lencsét nem hozzák már?

Bizony hozták, felékesítve hozzá való diszszel, hagyma karikákkal,
malaczfülekkel és farkokkal.

– No végre valahára hát kapok lencsét! triumfált a királyné s az egész
tálat maga elé vette. Jó, hogy a tudós asszony levetteté vele a
vállfűzőjét. Most aztán kedvére duskálkodhatik a vágyva vágyott drága
eledelből.

Egy késhegygyel belekóstolt. Összehúzta szemét, száját, megrázta a
fejecskéjét. «Beh!»

– Bizony csak barátnak való eledel ez! S azzal odatolta a tálat Fráter
György elé. A min aztán a király hahotával nevetett, az udvarhölgyek a
legyezőik mögé rejték az arczukat, úgy vihogtak, csak Fráter György
mondá egész nyugodtan, hogy az ilyesmi rendben levő és megszokott dolog.



XI. FEJEZET.  A SZULTÁN PECSÉTJE.

A János király által Sztambulba küldött követ is egyike volt azoknak a
magyaroknak, a kik eredetükre nézve horvátok. A neve is Horváth volt.
Fráter Györgynek hű embere volt.

Mielőtt útra kelt volna a követ, felkereste a minisztert.

– Itt hagyom nálad a testamentomomat, uram. Engem a király Sztambulba
küld, Majláthék dolga felől tudakozódni. Hogy én onnan ez élő testben
nem térek vissza, annyi szent. A király Török Bálinttal is közölte
Majláth összeesküvését s a szerint kétszerkettő négy, hogy Majláth is
megfogja tudni az én sztambuli utamat. Visszatérőben engem bizonyosan
elemésztenek az úton. Gondoskodjál az árváimról.

– Ne félj, atyámfia, monda neki a barát. Csak te indulj az útnak rögtön;
de Szegedre érve, vess egy vargabetűt, – kerülj fel Nagyváradra: – ott
várj be engem. Én aztán majd megjelentem neked azt az utat, a melyen
visszajöhetsz Sztambulból, hogy még a talpadat sem ütöd meg.

Még azután néhány napig Budán maradt Fráter György, s az alatt
gyönyörködött a királyné szeretetreméltó rigolyáiban, ki majd olyan
mérges volt, hogy a légycsapóval kiporolta a baráton a reverendát, majd
meg olyan dévaj, hogy kényszeríté azt vele palotást tánczolni, majd
olyan ájtatos volt, hogy óra hosszant gyónt a fülébe – lehetetlen
dolgokat. Ehhez a gyönyörüséghez járult a derék Verbőczy
kétségbeesésének látása, a ki a számadások labyrintusában nem tudott
hová lenni; de legnagyobb öröme telt János királynak felébredő harczi
kedvében, a ki most már naponkint hadcsapatokat egzeczéroztatott a
Rákoson s egész animóval hozzálátott a hadrendezéshez.

Mikor aztán Fráter György mindezt megelégelte, visszament Nagy-Váradra.

Ott találta a püspöki palotában Horváth Györgyöt.

Nagy vendégszeretettel fogadta, kiszedette a kocsijából a kerekeket,
hogy el ne mehessen, s traktálta reggeltől estig. Ha üres ideje maradt,
leültette sakkozni s egész délutánokat eljátszott vele.

Egyszer aztán Horváth megsokallta a jó tartást: «uram, vegyük már elő
azt a mappát s mutasd meg rajta az utat, a melyen visszatérhetek
Sztambulból a nélkül, hogy az agyonüttetést szerencséltetném».

– Hiszen már vissza is jöttél Sztambulból jó ember.

– Én jöttem vissza Sztambulból?

– Te bizony. A szultánnal is beszéltél, a kitől ismételve hallottad e
szót: «dobró! dobró!» Lufti nagyvezérrel együtt ebédeltél; s az
kérdezősködött «Jánus král»-ról. A királynéról nem: mert a törököknél
nem szokás asszonyokról beszélni. – De valahogy Ajász basával, a másik
nagyvezérrel együtt ne találj vacsorálni, mert az már «Pilátusnál van
vacsorán» hirtelen meghalálozván. A szultántól aztán kaptál egy
lepecsételt levelet János király számára; azt ime fogjad, tedd a
tarsolyodba. Még mulass itt egy hetet, hogy az útra megkivántató
időhaladék kiteljen: Budán pedig, ha kérdezik tőled, hogyan tudtál
visszakerülni észrevétlenül Magyarországba? adj felvilágosítást, hogy
Belgrádtól csónakon eveztél fel a Tiszán, s aztán a Kőrösön egész
Nagy-Váradig.

Hát bizony a barátnak minden ravaszság ellenében volt fortélya. A
franczia példabeszéddel tartott: «a un rénard – un rénard et demi.» (Egy
róka ellenében másfél rókát.)

Az ellenségei minden utat elálltak a határon, hogy a Sztambulból
visszatérő követet elfogják s megöljék, és ez által János királyt az
erdélyi összeesküvők elleni fegyveres föllépéstől visszatartsák. Fráter
György túljárt az eszükön.

Ki sem bocsátá tizennégy napig a palotájából a követet, s az alatt egy
oláh diákkal, a kinek szép talik irása volt, ilyen tartalmú levelet
iratott a szultán nevében János királyhoz:

«Szerelmetes barátom és testvérem. Csodálkozom rajtad, hogy nem tudsz a
pásztorságod alatt levő nyájakra vigyázni. Nem tudod a farkasok honnan
akarnak rád rohanni és téged felfalni. Megmondom neked, hogy mit
ajánlott nekem Majláth vajda, hogy Erdélyországból adni fog. Tudniillik
évenkint háromszáz suhancz gyereket, és tizezer márka aranyat. Azért
tehát, a mint ezt a levelet látod, azonnal rohanj be Erdélybe egész hadi
készülettel, és korigáld meg őket. A mit ha megtettél, ki fogod mutatni,
hogy tied a királyság.» Aláirva: Solimán padisah, török betükkel.

De az aláirásnál még inkább hitelessé tette a levelet a szultán
pecsétje.

Szolimán és János király között titkos egyetértés volt arra nézve, hogy
ha egymásnak levelet küldenek, azt kívül is, belül is pecséttel látják
el, oly módon, hogy a szultán levele kívül Zápolya pecsétnyomó
gyürüjével záratik le; mely a szultán birtokában van, belül pedig a név
alá a szultán titkos pecsétje nyomatik, az ujján viselt gyürü
czímerével. Megfordítva a királynál.

Mind a két titkos pecsétnyomónak a párját megtudta szerezni Fráter
György, a király pitvarnoka Bozza Benke által, kimetszetve azokat Budai
Balázs aranymives praktikájával.

Ezzel a fortélylyal készíté el a költött levelet, a minek a szövegét hű
Memhet bég leveléből vette. Ezek valósággal a szultán szavai voltak, a
tartalom igaz volt; csak az irás meg a pecsét volt hamis.

Az ilyen fortély hozzá tartozott ama korszak diplomátiai apparátusához.
(Vajjon csak «ama» korszakéhoz tartozott?)

Ezzel a levéllel tért vissza Budára Horváth György. Martinuzzi védelme
alatt járt, a ki őt kétszáz huszárral kisérteté.

A király sirva fakadt, mikor ezt a levelet elolvasá.

– Ki hitte volna ezt az én kedves keresztfiamról?

A titkos pecsétek kétségtelen hitelességre vallottak, ez a levél a
szultántól jött.

Most azután itt volt a gyors elhatározás ideje.

A király félretette a kesergést s rögtön kiadta a rendeletet, hogy
Petrovich temesi bán és Fráter György dandárai foglalják el az erdélyi
szoros utakat. A hadsereg zöme pedig, mely Buda alatt volt összegyüjtve,
ágyukkal együtt, gyors iramban induljon Erdély felé. A fővezérséggel a
király Török Bálintot ruházta fel.

Török Bálint azt mondta, hogy ő neki Majláth István régi esküdt
fegyvertársa, annálfogva ő az ellen nem hadakozhat.

Már erre Zápolya kifakadt.

– De már, édes barátom Bálint! Kétszer csak megjárta ez a tréfa, hogy te
nem hadakozhatsz az én ellenségemmel, mert az neked esküdt
fegyvertársad; de már harmadszor ismételve kezd unalmas lenni ez a móka,
hogy az ország főkapitánya válogat az ellenségben!

A király becsületbiróságot hivott össze; az döntse el, hogy lehet-e
Török Bálintnak fegyvertársi esküje ellenére Majláth István ellen hadat
vezetni.

A becsületbiróság, melyben volt két püspök: Martinuzzi és Eszéki, meg
egy tábornok, Batthyányi Orbán, azt az itéletet mondta ki, hogy Török
Bálint minden scrupulus nélkül vezetheti a király seregét a
fegyvertársa, Majláth István ellen. Erre aztán Török Bálint elvállalta a
fővezérséget.

Az egész erdélyi lázadás fegyveres elnyomása azonban egy csepp vérbe sem
került, a mi akként lesz érthetővé, hogy a mint az erdélyi nemes urak
neszét vették, hogy az összeesküvés kipattant, egyszerre szélnek
ereszték a hadaikat s jöttek nyargalvást hódolni a király elé; a
székelyek épen seregestül csatlakoztak Fráter György dandárához; a
szászok pedig nagy hirtelen más zászlót tüztek a kopjanyélre s követeket
küldének a királyhoz, azzal a bölcs mentséggel, hogy nem akartak ők a
király ellen fellázadni, hanem csak a barátra haragusznak, a ki ellen
százezer ökörnek a kiontott vére kiált, melyeket hadi adó örve alatt
tőlük elekzekvált. A király börtönbe csukatta a követeket s azután
országgyülést hirdetett Tordára, feleletre vonva a két vajdát, Majláthot
és Balassát. Ezek azonban érezve ludas voltukat, nem jelentek meg az
országgyülés előtt, hanem bezárkózának Fogaras várába. Az országgyülés
aztán, kiderülvén a perduellio, mind a két vajdát halálra itélte; de
csak úgy, mint a nürnbergi törvény tartja, ha megfoghatják őket.

Ekkor aztán Török Bálint a királyi sereggel ostrom alá vette a két
pártütő vajdát Fogaras várában. Jó szerencse, hogy Fogaras vára olyan
messze esett Török Bálint ágyutelepeitől, hogy egymásnak se emberében,
se marhájában kárt nem tehetének.



XII. FEJEZET.  ÜNNEP ÉS GYÁSZ.

Félesztendeig eltartott ez a kedélyes várostrom. Tréfára vette azt
minden ember: maga a király is. A feleségére most nem volt gondja, egyik
szász városból a másikba járhatott mulatni. Az egyetlen erős kezű
embert, Fráter Györgyöt valami különös tréfára fogták. Azt már a verebek
is csiripelték, hogy a szultán levele a királyhoz apokrif volt. Azért jó
sikere volt; mert ennek közvetkeztében lett elnyomva az erdélyi lázadás;
tehát János királynak nem lehetett ellene panasza. De ezt a szultán is
megtudhatta, s ez a milyen nagy úr, bizonyosan haragszik érte, hogy az ő
nevében egy barát levelet irogat, s a gyürüs czimerpecsétjét is
rányomja. – Sürgetős volt az évi adó és ajándékok elvitele Sztambulba.
Ötvenezer arany márka, tiz arany serleg, száz ezüst billikom. – A főurak
Fráter Györgyöt küldeték ki János király által, hogy vigye el e
kincseket Sztambulba. Előre nevettek rajta, hogy fogja a szultán rögtön
a Jedikulába csukatni a barátot. – Fráter György azonban csak nem
kezdett hozzá az utazáshoz.

E közben az történt János királylyal, hogy szélhüdés érte. Csak a
féloldalát legyinté; de ez által az egész arcza eltorzult: a szája félre
húzódott. Doktorokat hivatott és kuruzsló asszonyokat. Az utóbbiaknak a
tanácsát követte.

Fráter György irigyei őt vádolják, hogy megmérgezte a királyt. Szerémy
azt mondja, hogy Perényi Péter küldött egy olasz doktort Fráter
Györgyhöz, a ki gyógyszer helyett mérget adott a királynak; Tinódy pedig
azt énekli, hogy Fráter György megmérgezett cseresnyékkel rontá meg a
királyt. Oktondi mesék!

A királynak erőteljes életszervezete volt. Rendes életmód, hideg vizkura
javára lett volna, s ha valakinek érdekében állt János királyt életben
tartani, úgy az Fráter György volt.

Ez első intése után a «sötét angyalnak», a király nem is bocsátá el
többé Fráter Györgyöt maga mellől. A sztambuli uttal, az ajándék
szállítással Verbőczy kanczellárt s Eszéky püspököt bizta meg, azok el
is indulának.

E közben a budai királyi vár istállóiban éjjel nappal nyergelve valának
a paripák. A király száz arany jutalmat igért annak a csatlósnak, a ki
meghozza a jó hirt. Lóhalálában vágtatott a hirmondó a királyhoz e
szóval: «a királyné szerencsésen fiat szült!» A nyomában érkező hirnök
már azt is meghozta, hogy a királyfit megkeresztelték, az első szent
király nevére, Istvánnak és nagyatyja nevére Zsigmondnak.[8]

A királyt egyszerre csoda módon helyreállítá ez az örömhír. Karjából,
lábából elmult a béna zsibbadás, az arcza újra visszakapta rendes
formáját, talpra állt: egész emberré lett.

– Fiam van! Vajha megláthatnám mihamarább!

Erre az örömhirre nagy áldomásnak kellett következni. Az ostromló
hadsereg bort kapott, az ágyuk háromszoros üdlövéseket dörögtek. A
király maga lóra ült, mintha semmi baja sem lett volna, s
tanyáról-tanyára ellovagolt a vigadozó hadcsapatokhoz. Megtekintette az
ünnepi hadijátékokat, párviadalokat, azután pedig a vezérekkel és
főurakkal együtt lakomához ült s fogadta a felköszöntéseket. – Ekkor
aztán halálos gutaütést kapott. A lakoma-asztalnál rogyott össze.

Hát ez is szép halál! Az újszülött fiu fölötti örömben agyoninni magát.

A király érezé, hogy halála közel van, a mint az asztalnál összeroskadt.
Az ágyához hivatta az ország nagyjait.

– Ne hagyjátok el a feleségemet, a fiamat. Koronázzátok meg. Tegyétek
királylyá én utánam. Ez volt az első szava hozzájuk.

Egészen eszméleténél volt. Papot, iródiákot hivatott, végrendeletét
megiratá s a szultánnak azt izené, hogy még haldokolva is az ő iránta
való hűségre gondol.

Majd Fráter Györgyhöz fordult.

– Te pedig Utyessenovics György, a kit én alacsony sorsból legfőbb
méltóságokra emeltelek, s mellőzve sok nagy nemzetségű, hatalmas, hires
férfiakat, csaknem testvéremmé fogadtalak, légy nőmnek és kedves fiamnak
gyámja, gondviselője.

Azután Petrovichot és Török Bálintot szólítá fel, hogy fiának gyámságát
Fráter Györgygyel oszszák meg.

Még valamit beszélt ifjú nejéről; de a szava elakadt, tagjai
megzsibbadtak s még kilencz napig élt azután, mint félhalott; szótlanul:
csak a szemei beszéltek még a főurakhoz. Végre azok is elhallgattak.

A holt király teteme fölött aztán Fráter György tartott egy lelkesült
beszédet a főurakhoz, összetartásra, hazaszeretetre buzdítva őket.
Beszédének megrázó hatása volt. Versenytársai mind kezeiket nyujták,
fogadva, hogy hivek maradnak az elhunyt király özvegyéhez, csecsemő
fiához.

Sok napig eltitkolták János király halálát. Holttestét viaszk közé
burkolák s vaskoporsóba helyezék el. És mindennap összegyülének nála,
mintha még élne s vele együtt tanácskozának az ország jövendője felől.

A király halálát főkép azért kellett eltitkolni, hogy a Fogaras várban
ostromolt vajdákat kiegyezésre lehessen birni. Az ostromra nem lehetett
többé gondolni; mert Budára kellett sietni az egész országtanácsnak.
Majláthot tehát felszabadíták az ostrom alól, lovagi szavát véve, hogy
lázadást nem kezd többé Magyarország kormánya ellen.

Erdély többi váraiba aztán elhelyezve a biztos hadcsapatokat, a királyi
holttesttel és az ország kincseivel megkezdték a szomorú utazást Erdély
szélétől Buda váráig. Nagy hire futamodott különösen a társzekerekre
halmozott kincseknek, a miket Zápolya minden utjában magával hordott,
mint szokták a barbárkori királyok.

Fráter György és Török Bálint kisérték fegyveres haddal a gyászvonatot,
s ugyan jó volt a fegyverről gondoskodni. Útközben oláh és rácz
búcsújárók kezdtek csatlakozni hozzájuk. Egyszer aztán, a mély völgybe
érve, eldobálták a bucsujárók a templomi zászlókat, s elővették a
fejszét, handzsárt, megrohanták a kincses szekereket. Azonban Török
Bálint lovasai szétkergették a rabló hadat. Olyan gyorsan utaztak, hogy
mire Fels Lénárd, Ferdinánd vezére utjokat akarta állni, már akkor el is
temették Zápolyát Székesfehérvárott a királyok kriptájába, s Budavárát
megszállották.



XIII. FEJEZET.  FIATAL ANYA.

Egy huszonkét éves királyné és egy két hónapos csecsemő maradt
Magyarország trónján.

A királyné maga is gyermek volt még: szép és okos; de mégis csak gyönge
asszony. A legtúlcsapongóbb költői képzelet nem találhat ki ennél
viszásabb helyzetet, mint a minőt a sors szeszélye előteremtett: egy
szétbomlott ország sorsát egy fiatal nő kezébe letenni, a ki még alig
két éve, hogy leánya lett a nemzetnek; a ki senkivel nem rokon népei
közt: még a nyelvüket sem érti, a ki még az élet örömeit sem ismeri, nem
hogy a rémeit ismerné; a kinek még azt az időt sem engedték nyugodtan
eltölteni, a mit egy gyermekágyas asszonynak az egészsége végett ágyban
fekve kell átpihenni; felköltötték, hogy öltse fel a gyászruhát, vegye
karjára a gyermekét, vigye ki azt magával a Rákosra: mutassa fel ott az
egybegyült rendeknek s fogadja azoknak a riadó «vivát» kiáltását, a kik
gyermekét királynak választák s őt magát ez ország regensnőjévé tették.

Verancsics püspök így ir a királynéról: «Fiatalsága, a gyász által emelt
szépsége, ékes beszéde és nyájassága által mindenkit annyira elbájolt,
hogy «az erények és kegyelmek tárházának» neveztetnék.»

A rákosi országgyülés Fráter Györgyöt, Török Bálintot és Petrovics
Pétert a kis király gondnokaivá, s a királyné országtanácsosaivá nevezte
ki, Fráter Györgynél hagyva meg a kincstárnokságot, Török Bálintnál az
ország hadainak főkapitányságát, Petrovicsnál a temesi bánságot.

Fráter György egy országkormányzói főméltóságot is tervezett s ezt
Perényinek szánta. Hogy a többi főurakat meg ne sértse, a szabácsi
szandzsákot kérte fel, hogy kinálja meg ezzel Perényit, a kivel benső
barátságban volt; Bali basa szabadítá ki Perényit keserves török
rabságából.

De Perényi már akkor nagy fordulást tett. Mikor meghallá János király
halálának hirét, meghuzatta a harangokat, Te Deumot rendezett, ökröt
süttetett, bort osztott a népnek: mintha valami nagy diadal volna. A
Bali basa levelét pedig elküldé Ferdinándnak. (Ez később nagyon torkára
forrott szegénynek!) Ferdinánd örömmel fogadta a visszatérő elpártolt
főurat s őt bizta meg a főkanczellársággal s a Ferdinándpárti magyar
hadak főkapitányságával.

Másnap a rákosi országgyülés után összegyüjték a budai polgárságot a
Szentgyörgytéren s felesketék a királyné és a kis király hűségére. János
király ugyanezen évben adá ki azon rendeletét, mely a budavári
polgárokat egyenkint és egyetemesen magyar nemesi rangra emeli.

Izabellának meg kellett érni azt, hogy az a Perényi, a ki őt, mint János
király násznagya, Krakkóból idehozta, a ki az egész uton, és még azután
is, rajongó cavalièr servantja volt, most ostromló hadsereget hoz
ellene. Ágyukkal folytatja a courtoisieját.

Hát Majláth mit csinált? Az még hagyján, hogy a mint Fogarasból
kiszabadult, rögtön feltámasztotta az elpihent lázadást Erdélyben s
magát kikiáltatta Erdély fejedelmének: de menthetetlen az az árulkodása,
a mit egy védtelen nő, és egy csecsemő ellenében elkövetett. Sztambulba
küldött követe által azt a hirt terjeszteté el, hogy Izabella gyermeke
nem valódi szülötte a királyi párnak. Az csak aféle «zabi gyerek», a kit
az utfélen szedtek fel s most kiadják királyfinak.

A szultán ennek a hiresztelésnek a kiderítésére nem sajnálta felküldeni
Budára Rusztán béget, a csauszagát, hogy saját szemeivel győződjék meg
az igazságról.

Fráter György megértve Rusztán bég küldetését, odavezette őt az ifju
özvegy királyné elé.

Izabella, fekete bársony gyászruhájában, trónusán ülve, fogadta a török
követet. Ölében tartá kis fiát, István Zsigmondot, a ki már hat hónapos
ember volt s négy hónapos király.

Rusztán bég üdvözlő szavaira a királyné válaszolt, s az alatt, míg a
tolmács ide és oda átfordítá a beszédeket, a kis király rákezdte a
követelő sirást.

És ekkor a bájos királyi özvegy, nem gondolva az országnagyok
jelenlétével, kikapcsolá keblén a ruháját s szemérmes anyai gondossággal
megkinálá a gyermekét az élet kutforrásával.

Ennél a bűbájos jelenetnél Rusztán bég, a milyen hosszu volt, úgy vágta
magát arczra, a királyné lábaihoz, s a kis gyermek meztelen lábacskáit
összecsókolva, fogadá a prófétára, hogy pártfogója fog lenni teljes
életében.

A szoptató királyné diadalmaskodott a diplomaták minden ravasz
fondorkodásai felett. A szultán arany süvegecskét, arany almát és arany
buzogányt küldött a csecsemő királynak s biztosítá nagyuri oltalma
felől.

A bécsiek nem voltak ilyen érzelgősek. Rögtön megindítának egy erős
hadat Fels Lénárd és Perényi vezetése alatt az özvegy királyné és a
csecsemője ellen. Elfoglalták könnyű szerrel Visegrádot, Váczot, Pestet,
Székesfehérvár önkényt kapitulált Perényinek (Nostras volt!) és
megszállták Buda várát.

Török Bálint állt velük szemben.

Könyv nélkül lehet tudni a többit.

Török Bálintnak Perényi Péter régi esküdt fegyvertársa volt. Azzal csak
nem verekedhetett.

Ámde voltak a bécsi hadseregben németek is. S ezek szorgalmasan
portyáztak szerteszélylyel a Budavidéki falvakban zsákmány után.

Török Bálint huszárjai aztán megtették azt a barátságot, hogy a midőn
Fels Lénárd labanczai prédával megrakottan jöttek visszafelé a táborba,
lesből kirohantak rájuk, jól elpáholták őket, s a vett zsákmányt
elvették tőlük.

Ez pedig a Perényi alatt levő magyar vitézeknek nagy gyönyörűségére
szolgált. Még ők kiabálták jobban a Török Bálint huszárjainak: «üsd! nem
apád!»

Ezen aztán a Fels Lénárd labanczai, meg a Perényi magyarjai olyan szépen
összevesztek egymás között, hogy a szép római fürdők völgyében valóságos
csata fejlődött ki a Ferdinándpárti magyar és német ezredek között. A
két fővezér, Fels és Perényi személyesen siettek a veszedelmes
czivakodás lecsillapítására; de biz az ő katonáik nem hajtottak a
vezéreik szavára. Fels Lénárd kapott egy kopjadöfést a tomporába,
Perényit pedig úgy üték nyakszirten egy nagy kővel, hogy felbukott.
Utoljára a Dunán álló hajóhadról kellett előhozni a spanyol muskétásokat
és dalmata naszádosokat, a kik egypárszor közé durrantván a puskáikkal a
német-magyar viaskodó hadnak, azokat szépen kibékiték egymással.

A budai várban nagyot nevettek ezen, hogy az ellenség hogy öldökli
magamagát, háromrészre válva, s Izabella királyné is ezen tréfás
bevezetés után, kezdett gusztust kapni a háboruhoz.

Hiszen ha mindig ily mulatságosan végződnék.

Ferdinánd király azonban gyorsan futtatá Andronicus Tranquillust, hajdan
Gritti titkárát Sztambulba: «repülj! rohanj! Itt az ideje a nagy urnak
bejelenteni, hogy Magyarországon nincs már több király, csak Ferdinánd.»

A szultán azonban nagyon rosszul fogadta ezt az üzenetet.

– Mit nekem a nagyváradi békekötés? felelé Laszkónak. A te urad és János
király tudtom nélkül szerződtek. Magyarország és a korona nem Jánosé,
hanem az enyim: ő csak az én hűbéresem volt. Ha nem tetszik a
magyaroknak, hogy általam megerősített királyuk legyen, akkor majd adok
nekik basát helytartónak, csinálok az országukból szandzsákságot, mint
Boszniából s Budából lesz török város, Szent Zsigmond templomából ozmán
mecset, a saját törvényeik helyett megkapják a Khalilt. A te királyodnak
pedig mondd meg, hogy a midőn ő Buda várát hadsereggel megtámadta, az én
országomat támadta meg, s ezért én őt meg fogom fenyíteni, csak azt
várom, hogy a télvíz ideje elmuljon.

S midőn még egyszer visszatért Laszkó, nagy ajándékokkal, színe elé sem
bocsátá a szultán; hanem bezáratta a Jedikulába. E nevezetes alakja a
történelemnek ott is végezte be nyughatatlan életét. Ugyanekkor a
szultán maga elé hivatta Izabella követeit, Verbőczyt és Eszékyt s a
divántanács előtt biztosítá őket, hogy János király fiát teljes erejével
meg fogja tartani a magyar trónon, s küldött neki zöld erszénybe kötött
megerősítő okmányt, aranynyal átszőtt ruhát, arany paizst és kardot.

Ennek a helyzetnek a tökéletes felfogása képezi a megoldását Fráter
György rejtélyes politikájának. Ezt nem ismerték se Ferdinánd
tanácsadói, se a magyar főurak, se az európai fejedelmek; még Zsigmond
lengyel király sem, ki két követet is küldött leányához, Kvarkovszkyt és
Gorkát, a kik Izabellát rábeszéljék, hogy mondjon le fia nevében a
koronáról, adja át Ferdinándnak Buda várát, s kárpótlásul fogadja el
Ferdinánd ajánlatát, a szepesi herczegséget, özvegyi tartást, nagy
pénzbeli évdíjat, s fia részére (a bölcsőben) Ferdinándnak egy leányát
(a pólyában) feleségül. E kecsegtető ajánlatokat Bécs legdaliásabb
lovagja, Salm Frigyes, adta elé behizelgő szóval az ifju özvegynek. S
Izabella bizony hajlandó lett volna kezet adni rá. Egy fiatal asszonynak
többet ér egy vidám farsang egy szomoru háborunál. De Fráter György
szüntelen az oldala mellett állt, s visszautasítá a deli lovagot.

– Mondd meg az uradnak, hogy a királyné nem vesztette el az eszét, hogy
a nyomorult szepesi herczegségért elcserélje a magyar királyságot.

A kedélyes háboruskodás tehát csak tovább folyt.

A közös táborbeli magyar és német harczosok összeverekedése után Fels
Lénárd beérte azzal, hogy körül zárta Buda várát, azt hitte, majd
éhséggel kényszeríti feladásra.

Egy délután a Ferdinánd-párti táborból Bánffy Boldizsár, magyar
kapitány, egy portyázó csapattal a fehérvári kapuig hatolt, a hol a
bástyafokon álló Török Bálint ráismert. «Adjon Isten, fogadj Isten» szót
váltottak egymással.

– No hát gyere fel hozzánk egy pohár borra! kiálta alá Török Bálint.

– Fel is megyek, ha paroládat adod, hogy visszabocsátasz.

A fővezér kinyittatá a kaput s bebocsátá a hajdani jó czimborát a várba
kiséretestül.

Odabenn azután nagy disznótort készíttetett a számukra. Odakerült Fráter
György is, s karon fogva a kedélyes ellenséget, körül hordozá őt a
bástyákon, megmutogatta neki hűségesen az új védműveket, melyeket olasz
fortifikátor készített; az öreg ágyukat, a golyó-piramidokat, a spanyol
lovasokat és lábhorgokat, a boltozatos lőportárakat, tele robbanó
szerrel; azután körülhordta a rengeteg nagy bástyapinczékben, a melyek
szinig voltak rakva lisztes zsákokkal, másokban szalonna garmadákban,
zsiradék vendelyben, füstölthus és kolbász füzérszámra, kétszersült
kenyerek, tarhonya és perecz hombárokban, hagyma halomszámra s óriási
hordókban a betaposott káposzta. Hát még azután a boros pinczék, egész
hosszú sorával a száz akós hordóknak. Azokat sorba kóstolták. Azonkívül
voltak a só és füszer raktárakban. A bástyák mentében a tulokistállók és
disznóólak, tele barommal. Majd a vízművet is megmutatta neki, melyen
taposó malommal hajtják fel a vizet a Dunából földalatti uton. El vannak
itt látva egész esztendőre, még azon is túl. S a várbeli katonaság előtt
nagy a rend, felvigyázat; maga a polgárság mind fegyverbe öltözött s a
kapuját strázsálja.

Bánffy Boldizsár tele lett bámulattal, még jobban tele budai veres
borral, s mikor késő este, a vidám dáridó után csapatostul nagy
dalszóval visszakerült a maga táborába, vége-hossza nem volt a csodának,
a mit a várban járt vitézek a táborbelieknek elmeséltek a nagy
készületről odafenn. Másnap már az egész tábor zajongott, kiabált, hogy
nem ők éheztetik ki a várbelieket, hanem azok őket. Fels Lénárd
elkergette a táborból Bánffyt egész csapatjával együtt. De már későn
volt; az egész seregét megrontotta a hir, hogy Budavár bevehetetlen. A
labanczok kurta ruhájukban fáztak; nyakukba hullott az őszi eső, tele
voltak az ispitályok, úgy, hogy Fels tábornok kénytelen volt az
ostromzárt abbahagyni, s egész seregével téli szállásokra oszolni.
Fráter György ezuttal visszaverte az ostromot nem tüzokádó, csak
borstörő mozsarakkal, palaczkdugókkal és hurkatöltőkkel.

Fels Lénárd csupán Pestet hagyta megszállva cseh és spanyol ezredekkel,
s a Ferdinándhoz pártolt királynaszádosokkal, meg a magyar huszárokkal.



XIV. FEJEZET.  BUDA OSTROMA.

A magyaroknak tehát ez esztendőben a fővárosuk egyik felében is, a
másikban is más-más királyuk volt. Buda István Zsigmondé volt, Pest
Ferdinándé.

Pest abban az időben (La petit ville, a hogy Bechet nevezi) városnak nem
számított, de erősség számba ment. Félkör alakban fogta körül egy
lőréses bástyafal, melynek kapui fölött hatalmas tornyok emelkedtek;
ilyen volt a hatvani kapu, azzal szemben a török temető, a mostani
nemzeti szinház helyén; a körbástya két végpontját pedig terjedelmes
bástyaköröndök zárták be a Duna parton. Ezeknek egyikében még e század
elején a vándor magyar szinészek tarták előadásaikat. A városban elfért
négy ezer harczos. S azonkívül volt hozzáragasztva a külön kőfallal
elzárt zsidóváros, mely szintén védelmezhető állapotban volt tartva. Az
akkori pesti zsidók harczias indulatu népek voltak s falaikat a végső
körömszakadtáig védelmezték. Jól tudták, hogy akármilyen ellenség
foglalja el a várost, az okvetlenül ő rajtuk tölti ki a boszuját.

Török Bálint megkisérté Fels Lénárd elvonulta után Pestet
visszafoglalni. Segítségére jöttek a boszniai, belgrádi és szilisztriai
basák a seregeikkel. Váczot hamar el is foglalták; de a mint Pest város
sánczait meglátták, azt mondták, hogy ők lóháton falra nem tudnak
mászni, a mi gyalogságot pedig magukkal hoztak, azt a pesti
várparancsnok a derék spanyol Fotiszkusz lovag véres fejekkel utasítá
vissza. A mire aztán a török basák azt mondták, hogy ez gorombaság! Ők
nem azért jöttek ide, hogy a fejeiket beveressék s megfordultak, vissza
mentek. Ekkor aztán a pesti magyar huszárok, Nyáry Ferencz és Horváth
Bertalan kapitányaik alatt utánuk eredének s az utóhadaikat
lekaszabolták.

– Igy nem jutunk dülőre! Mondá Fráter György Török Bálintnak. A
határszéli törökhad mind martalócz, gyülevész. Meg kell próbálnunk, hogy
van-e még Magyarországon fegyverfogható ember, a ki jó pénzért fegyverbe
öltözik?

Arról már régen letett, hogy a hazájáért, lelkesedésből fegyvert fogjon
a magyar! Ott vannak azok már mind a mohácsi mezőn eltemetve. Kik így
éreztek vala!

Török Bálint tehát a lovas dandárával neki indult Tolnának, Somogynak,
sereget gyűjteni. Kapott rá pénzt Fráter Györgytől eleget. Össze is
hozott valami két ezer embert.

Fráter György pedig ez alatt szintén felgyűjtötte a hűséges bihari,
hajdusági vitézeit, a kik soha, a míg a világ éjjelből és nappalból áll,
más zászló, mint a magyar alatt nem harczoltak. Azokkal rakta meg
Budavárát.

A hadi készülődések alatt készséggel ráállott a lengyel követek
tanácsára, hogy küldjön a királyné követet Bécsbe Ferdinándhoz,
békeajánlattal. A csak nemrég áttért Bebek Imrét bizták meg e
feladattal.

Bebek Imre túl ment az utasításon, melyet a királyné adott neki; úgy
látszik, hogy azt is előadta Ferdinánd király előtt, a mit Mineróna
kisasszony bizott rá. Hogy a királyné kész volna minden órában átadni
Buda várát és a koronát Ferdinándnak, de a barát nem engedi. A barát
zsarnoki önkénynyel kényszeríti a királynét az ellenállásra. Szigoruan
bánik vele. Háztartását szükre fogta, udvari személyzetéből mindazokat
elbocsátá, a kiket fölöslegeseknek tartott; a pénzt csak a katonáknak
osztja. A királyné gyakran sír miatta.

– Hát mi a királynénak ez a barát? mondák a bécsi állambölcsek. Ha nem
tetszik neki, vettesse fogságra, üttesse le a fejét, s azzal vége lesz
az egész nehéz állapotnak.

Ezt a jó tanácsot bevette Bebek Imre, s igéretet tett Bécsben, hogy
rövid időn végre is fogja hajtani.

Mikor aztán Bebek Imre Budára visszatért, az összes országtanács
beleegyezett, hogy a barátot elemészszék. Másnapra a királyné termében
tanácsot hirdettek, melyre hivatalos volt Verbőczy és Petrovich is,
Fráter György legnagyobb irigyei. Azokkal is megértették a beavatottak,
hogy már csak legjobb lesz így. A barátot félretenni az utból s aztán
Ferdinánddal megegyezni. Kinek-kinek előkelő hivatalokat ád az új
király, pénz is jut elég. A tanácsban, ha a barát beleegyez a
békekötésbe, úgy neki is kijár a jutalom, de ha ellenkezni fog, Bebek
Imre egy csengetésére berohannak az ajtónállók, megkötözik s mindjárt a
palota küszöbén levágják a fejét.

Ez szép, barátságos közmegegyezéssel el lett határozva.

Nagy lett azután a meglepetésük a főuraknak, mikor Fráter György az
országtanácsba megérkezett.

A szokásos fehér barátcsuhája helyett zöld bársony kantus volt rajta, és
a fölött kékzománczu pikkelypánczél, oldalára kötve hatalmas kétélü
pallosa. Egy pillanatra nyitva hagyta maga után az ajtót, láthatták a
főurak, hogy a külső terem a barát pánczélos katonáival van tele.

Fráter György elfoglalá az ülését az első helyen ülő királyné mellett.
Tuloldalon ült Petrovich, átellenben a lengyel követek.

A királyné, megnyitván a tanácsülést, felszólítá Bebek Imrét, hogy adja
elő, miket végzett Bécsben Ferdinánd királylyal.

A tanácskozás latin nyelven folyt, azon a magyarral, lengyellel,
horváttal kevert, semmi grammatikai szabályt nem ismerő diákságon,
melyet Szerémy naplójában megörökített, s melyen ez a három nemzet
megértette egymást: ez volt a hajdani volapük. Kivételt csak Fráter
György és Verbőczy képeztek, a kik a klasszikus római nyelvet
használták.

A válasz meghallgatása után Fráter György szólalt fel.

Mindent helyeselt. A békekötést, Buda és a korona átadását. De végül
egyet kérdezett Bebektől.

– Hát a felől mit izent Ferdinánd király, hogy ha mi átadjuk neki Buda
várát, akkor Szolimán szultán nem fogja-e őt a miatt nagy hadsereggel
megtámadni?

Bebek Imre ötölt-hatolt, hogy erről bizony semmi bizonyosat nem hallott.

– No hát én hallottam. Most érkezett vissza Drinápolyból Bozsa Bende
követünk, hirül hozva, hogy Szolimán megindult százezernyi derék haddal
Magyarországra: azzal a czéllal, hogy ha Budát más király kezében
találja, mint a kit ő helyezett be, Budából török fővárost,
Magyarországból török szandzsákságot fog csinálni. Urak,
országtanácsosok, szólaljatok fel; tudtok-e ez ellen valami segítséget?

Mélységes hallgatás követte a barát felszólitását.

– Ujból kérdezlek benneteket, kinek van elég erős szive magára vállalni
az ország sorsát s kezébe venni a kardot azzal a szándékkal, hogy
Ferdinánd király zászlói alatt meg fog mérkőzni Szolimán szultán derék
seregével?

Ujból nagy hallgatás.

– Ti engem azzal vádoltok ország-világ előtt, elvádoltatok a szentséges
római pápa előtt is, hogy én akadályozom meg Magyarországnak egy
keresztény király alatti egyesülését. Én megirtam ő szentségének is, a
hogy ti előttetek is elmondom: hogy semmit jobban nem óhajtok, mint hogy
hazámnak ily egyesülése valaha lehetővé legyen. De elébb segítsenek
nekünk ebben a keresztény hatalmasságok. Mert ha ők nem segítenek,
Magyarország a török birodalom rabtartományává lesz. Most még van egy
gyenge pókfonál, mely e balsorstól visszatartja: egy csecsemő királynak
a nemzet választásából eredő joga; a kit a szultán királynak
megerősített. Ha ezt a fonalat elszakitjuk, hazánk elveszett. Tartsa föl
a kezét, a ki elég merész azt állitani, hogy ő megtudja akadályozni e
végveszedelmet! Szóljon a királyné: akarja-e eltépni ezt a vékony
pókfonalat, mely őt és gyermekét ez országhoz köti, hogy aztán hadd
rohanjon ez ország a maga örvényébe, míg ő maga elmenekül belőle.

– Nem akarom! Kiáltá közbe a királyné.

Fráter György e szónál tiszteletteljesen állt föl a helyéről s
hódolattal hajtá meg magát a királyné előtt s azontul állva beszélt.

– Ki akarja hát ezt? E szónál önkénytelenül a kardmarkolatára ütött.

– Ha kegyelmed, püspök uram, a kardjára üt, akkor szóval nem lehet
választ adni. Monda Bebek Imre.

– Kegyelmednek, főispán uram, majd később felelek. Várjon sorára. Elébb
a lengyel követ urakkal kell tisztába jönnünk. Kegyelmetek, nemes uraim,
hozták a tanácsot a királynénak Krakkóból, hogy mondjon le fia nevében
az országlásról s adja át Budát és a koronát a római királynak. Van-e
kegyelmeteknek felhatalmazása ő felsége Zsigmond király által,
megbizatása a palatinus és a lengyel országgyülés részéről, hogy ha a
lemondás következtében a török császár Magyarországot hadijárattal
támadja meg: Lengyelország egész hadi erejével segítségünkre fog sietni?
Mert ha e felől bizonyossá tesznek bennünket, semmi tétovázás nem lesz
többé: a vitéz lengyel nemzettel vállat vállnak vetve, szembe merünk
szállni az ozman hatalommal.

Erre azonnal válaszolt Kvarkovszky püspök.

– Ilyen meghatalmazás nekünk nem adatott, s ilyen segítséggel mi
kegyelmeteket nem is biztathatjuk: miután maga Lengyelország is évi
adófizetéssel váltja meg magát a törökök ellenségeskedése alól.

– Akkor e szóm és mondásom kegyelmetekhez. Ha minket Lengyelország
haderejével támogatni nem szándékoznak: akkor ugyan röviditsék meg a
látogatásukat Buda várában; ne avatkozzanak Magyarország ügyeibe, ne
csélcsapjanak a királyi palotában, hanem ugyan igyekezzenek egy óra
alatt innen kijutni: nehogy a hajduk meghajigálják kegyelmeteket.

A követ urak ezt nem mondatták maguknak kétszer. Sietve fölkelének s
bucsuzatlan távozának.

Ekkor aztán Bebek Imréhez fordult Fráter György.

– Főispán uram, az imént e szót ejté: ha a püspök kardjára üt, akkor
szóval nem lehet neki felelni. Én itt most nem püspök vagyok, hanem a
király gyámatyja. Kegyelmed főispán uram, a bécsi tanácsurak előtt
elmondva azt, a mi igaz, hogy a királyné hajlandó a koronáról
lemondásra: azt is előadta, hogy ennek egyedül ez az én ősz fejem áll
utjában és aztán magára vállalta, hogy ezt az akadályt elfogja háritani.
No hát ide hoztam ezt az ősz fejemet: megkaphatja kegyelmed. Gondolom,
hogy nem orgyilkosok módjára vállalta el ennek megszerzését; hanem a
hogy igaz nemes ember szokta az olyan fejet leütni a helyéről, a mely
neki nem tetszik. No hát ki azzal a karddal, s váltsa be kegyelmed, a
mit Bécsben igért. Ne tudja most azt, hogy püspök vagyok: nincs rajtam
se casula, se infula. Nemes ember vagyok, mint kegyelmed: gróf
Utyessenovich György a nevem! Több töröknek gázoltam a fejére, mint a
hánynak kegyelmed hátat adott. Itéljen az Isten közöttünk, melyikünk
szereti a hazáját jobban?

S ezzel kirántotta a kardját.

Erre aztán Bebek is kihuzta a kardját.

De a királyné, egy hősnő bátorságával lépett közéjük, s felcsattanó
szóval kiálta Bebekre.

– Parancsolom kegyelmednek, hogy bocsássa hüvelybe a kardját! És
kegyelmed is gróf Utyessenovich György! Ez tanácsterem, nem ordália.
Kegyelmed, követ úr, tulhaladt az utasításokon, a melyeket tőlem kapott.
Soha és semmiképen nem kapta kegyelmed én tőlem azt a tanácsot, hogy
fiamnak gyámja, Fráter György élete ellen alkudozzék! Maradt volna
szigoruan az utasításaim mellett!

A tanács urak lehuzták a fejüket, tenyerükbe támaszták az arczukat.
Bebek Imre nagy morogva dugta hüvelybe a kardját. Hol leült, hol
felállt: a szerint, a mint a királynő trónja mögött álló Mineróna
herczegnő szemjátéka biztatá. Végre Mineróna herczegnő félre fordítá a
fejét s az arany hajtűjével kezdé el a fogát piszkálni. Ekkor aztán
Bebek Imre durczásan leveté magát a székre s félkönyökére vágta a
nyirott fejét. Neki nem egyenesen a királyné mondta azt, hogy a barátot
el kell pusztitani; de Mineróna hozta izenetül.

Fráter György úgy tett, mint a ki ez arczjátékokból nem vesz észre
semmit. Térdét meghajtva csókolt kezet a királynénak.

– Fölséges asszonyom. E királyi szavakban nagyobb elégtétel van nekem
adva minden vérhullatásnál. Szolgáljon minden csepp vérem fölségednek és
fiának javára.

Azzal Bebekhez fordult.

– És most, Bebek Imre főispán uram, tisztán és világosan megértve a
dolgot, menjen vissza kegyelmed azonnal Bécsbe, s mondja meg a római
királynak ő felségének: hogy Izabella királyné igen is kész lemondani a
koronáról és Fráter György nem áll e lemondásnak utjában. Adja két
kézzel a koronát, hajol két térddel hódolva Ferdinánd királynak; ámde
jöjjön Ferdinánd a koronáért olyan hatalommal, mely az országot Szolimán
ellen képes diadallal megvédeni.

Ebben a határozatban az egész országtanács megnyugodott. Mindenkinek
könnyebb lett a keble a magas Tátra hegyével. Még maga Bebek is finta
mosolyra fanyalodott arczczal járult Fráter György elé s magyarázni
kezdé, hogy így volt, meg amugy volt: nem egészen úgy volt, a hogy ő
hallá. (A csontfülű!)

Mikor a királyné elbocsátá az országtanácsot, egy intésével ott marasztá
Fráter Györgyöt.

Csak hárman maradtak, Minerónával.

– Van kegyelmednek valami indulatja ellenem? Kérdezé a baráttól,
engesztelő lágy hangon.

– Csak egy van, az örök hódolat. Én fölséged nevét attól a percztől
fogva, a melyben a szent keresztséget feladtam, mindennap kétszer
imáimba foglalám. Én fölségednek mindenkor könnyeket okoztam. Akkor is
sírt, a mikor megkereszteltem. Sírt, mikor a király nevében eljegyzém,
sírt, midőn az oltár előtt vele összekötöttem, sírt, mikor a koronát
vállára tettem. Hogy ne sírna most, midőn e koronával együtt egy egész
ország szerencsétlen sorsa nyomja vállát, s asszonyi voltából csak az
özvegyi fátyolt hordja fején. De az elmult könnyek mind üdvére váltak,
adja Isten, hogy a mostaniak s az ezutániak is arra váljanak. Mert jön
még több könnyhullatás is. Jönnek rémes napok, melyek még a férfi szivet
is megreszkettetik. Ha ezen balsors adta napok valamelyikén felségednek
szivén erőt találna venni az az érzés, hogy jobban szeresse a siró
csecsemőt, mint a királyfit, s inkább akar boldog anya lenni, mint
boldogtalan királyné:… akkor az én rideg érzéketlen kőszivem ne álljon
utjában. Tudja meg fölséged, hogy a Szent János templomából a kriptán
keresztül a régi német barátok temetőjébe lehet jutni. Én ezt a kis
tért, melyet már a barátok is kertnek használtak, most még inkább
kibővitettem, hozzá foglalva a bástyák közeit, s azokat is veteményes
kertté, baromfi udvarrá alakíttattam át. Ha Budavárát az ellenség ostrom
alá találja venni, fölséged, asszony cselédeivel együtt ebben a kis
kertben mindennapi üdülő helyet talál. A bástyafalak és a templom azt
három oldalról megvédik: csak keletnek van nyítva.

– Köszönöm e gyöngéd gondoskodást, monda a királyné, kezét nyujtva a
barátnak.

– Többet akarok mondani. Ezen kertnek van egy kis ajtaja, mely a keleti
vároldalra nyilik. Ennek az ajtónak a létezéséről csak a legrégebben itt
lakó polgároknak van tudomása. Azt senki sem őrzi. Ha tehát egy keserü
órában letalálná győzni a királynét az anya: ha fölséged nem birná
tovább a küzdelmet a rámért iszonyatokkal: ime átadom felségednek ezt a
kulcsot. Ez annak a kertajtónak a kulcsa. Fölséged észrevétlenül
elhagyhatja ezt a várat, a mikor akarja. Nem őrzi nyomait a hétfejű
sárkány, az átkozott barát. Itt hagyhat bennünket, viheti gyermekét
magával, s a pókfonál szakadtával engedheti Magyarországot gördülni a
lejtőn lefelé, míg össze nem törik.

Ismét csak könnyekre fakasztá a királynét: ez volt az ő sorsa.

Izabella visszautasítá a rejtett ajtó kulcsát.

A helyett átsietett a gyermeke szobájába s azt kiemelve a bölcsőből,
odahozta Fráter György elé.

– Úgy-e? Együtt maradunk? Mondá a királyné, odatartva a kis királyt a
barát elé. És a gyermek mind a két kezével belekapaszkodott annak a
szürke szakállába: úgy tépte czibálta; alig akarta kiereszteni a két
kicsiny ökléből.

Oh milyen jól esett Fráter Györgynek ez a legmagasabb királyi válasz.

Azt a titkos ajtó kulcsát odadugta a gyermek pólyáiba. A királyné nem
vette azt észre.

De észrevette Mineróna herczegnő. Odalépett a királynéhoz s kivette a
kezéből a csecsemőt, s azután a pólyában megtalált kulcsot ügyesen a
hosszú ruhaujjába pratálta.

Fráter György azonban eléje állt a gyermekkel együtt távozni akaró
herczegnőnek.

– Mineróna herczegnő! Nekünk egymással nagy leszámolásunk lesz.
Kegyelmednek én nálam sok van a rovásán. S a papok boszuállók. Én a
herczegnőnek irgalmatlan megtorlással fogok megfizetni. Én Mineróna
herczegnőnek férjet szerzek.

Erre mind a két hölgy nevetésre fogta a dolgot.

– Hol van hát! Veté oda a félvállán keresztül Mineróna kisasszony.

– Pedig a mit Fráter György megigér, azt meg is tartja.

S bár hamarább férjhez adta volna ezt a cselszövő fehércselédet; sok
veszedelemnek elejét vette volna.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Izabella ujabb békeajánlatára Ferdinánd azzal felelt, hogy egy tehetős
nagy sereget utnak inditott Buda elfoglalására. Németek, csehek, morvák,
spanyolok és magyarok adták ki a sereg számot, mely huszonötezerre ment.
Száznál több tábori ágyut hoztak magukkal, s harminczhat nagy öblü
faltőrő csatakigyót és tüzes golyókat szóró taraczkokat. Ugyan el voltak
látva minden ostromszerrel.

Ezzel a nagy haderővel szemben a budaiaknak nem volt több fegyveres
katonájuk kétezernégyszáznál. Török Bálint a maga dandárával kinnrekedt.
Mire Baranyából előkerült volna, már akkor a budai hegyeket megszállta
Perényi Péter és Serédy Gáspár, Révay a magyar huszársággal s ezek mind
a hárman régi kedves fegyvertársak levén: ellenük Török Bálintnak nem
illett hadakozni.

E szerint egészen Fráter Györgyre maradt Budavár védelme. Neki kellett
most bebizonyítani, hogy mit tud a várostromló pattantyus mesterséggel
szemben kifundálni.

Az öreg Roggendorf volt újból az ellenfele: a kit már egyszer olyan nagy
kudarczczal kergetett el Buda alól.

Ezuttal Roggendorf a Gellérthegyről kezdé el az ágyuztatást egyenesen a
királyi palota ellen, mely azzal szembe esik.

Fráter György odaizent a generálisnak: «oh te bolondfejü vén ember! Hát
megint eljöttél abba az árokba, a mibe már egyszer beleestél? Ugyan ne
ijesztgesd a szegény asszonyokat a puffogatásoddal: eléggé meg vannak
azok már rémülve a nélkül is. Ne töltesd meg olyan nagyon az ágyuidat;
mert bizony még elvetél az emse.»

Ez alatt Fráter György nyilván azt értette, hogy elreped a tultöltött
öreg ágyu: a mit ellenben a historikusok Jovius után szó szerint vettek
s komolyan megróttak.

Ekkor aztán Roggendorf úgy megharagudott, hogy egy vasbuzogánynyal
fenyegeté meg Fráter Györgyöt s menten lehozatva az ágyuit a
Gellérthegyről, minden nehéz üteget a Kalvária-hegy aljában levő zsidó
temetőben állíttatott fel s onnan löveté a várfalakat.

Ekkor aztán azt izente neki Fráter György.

– Visszavonom az itéletemet; most már látom, hogy helyes eszü ember
vagy: kikerested magadnak a legjobb neked való helyet: a temetőt.

Roggendorf azonban nem érté a tréfát. Ferdinánd király által meg volt
neki hagyva, hogy minden véráldozattal siessen Budavárát ostrom utján
bevenni, mielőtt Szolimán a Dunán átkel a török sereggel, hogy akkor egy
bevégzett ügyet találjon maga előtt: Buda-Pestet erős haddal megszállva,
Izabellát, István Zsigmondot, a szent koronát Ferdinánd hatalmában: az
egész magyar nemzetet egy király alatt egyesülve. Ezért Buda
elfoglalásának a legnagyobb politikai eredménye lett volna, mely Európa
minden keresztyén fejedelmét Ferdinánd védelmére kényszeríté lészen.

S az ostromágyuk roppant nagy rést törtek már a bástyafalon, épen a
királyi várkert alatt. Mikor a cseresnyefák májusban virágozni kezdtek,
akkor kezdé el Roggendorf a faltörést, s a cseresnyék érni kezdtek a
királyi kertben, mikor a ledöntött falakon át rohamra indítá a legjobb
ezredeit: jó korán hajnalban. A rés ostromára Pest vitéz parancsnoka, a
hős spanyol Fotiszkusz lőn rendelve: a zsidó város felől ugyanakkor
Perényinek kellett a naszádosokat lábtókon a sánczra feljuttatni.

A roham kezdetén Fráter György felölté a messze virító zöld kantusát,
ragyogó pánczélját, felköté a hajdani fejvágó jó kardját. A két apródját
pedig kiküldé a királyi kertbe: «menjetek fiaim cseresznyét szedni a
királyné asztalára. Ha golyókat hallotok fütyülni a fületek körül,
higyjétek azt, hogy sárga rigó, seregély fütyül az ágak közt.»

S ezzel a fegyveres had élére állva, sietett a résen felnyomuló
hadoszlop elé.

Fotiszkusz a spanyol vitézek élén vakmerően nyomult fölfelé a tört
résen: ámbár azt éjszaka Fráter György hirtelen emelt új fallal
eltorlaszoltatá; de a spanyolok a falakra is felhágtak s a Szent-János
templomáig hatolva, egy emeletes házat elfoglaltak. Ekkor jött elé
Fráter György a hajduival. Azok aztán megmutatták, hogy mi lakik a
magyarban, ha egyszer kihozzák a házából? A spanyolokat leölték, a
kitüzött zászlójukat elvették, a segítségükre siető német ezredeket
maguk a budai polgárok golyózáporral és kövekkel fogadták; még az
asszonyok is köveket hajigáltak s forró szurkot öntögettek az ostromlók
fejére. Elkeseredett, vérengző harcz után nyolczszáz halottat hagytak a
vitatott résen az ostromlók s teljes kudarczczal vonultak vissza a
pallizádjaik mögé.

S e viadallal egy időben a Pest felőli oldalon Perényi naszádosai, kik
már az Ország-nemzetség házáig hatoltak előre, Batthyányi Orbán által
hanyatthomlok verettek le a falakról; maga a vezérük, Záray Jeromos
halálos sebekkel tetézve, vitetett el katonái által.

Az ostrom minden ponton vissza lett verve: fényes diadallal.

A királyné az egész harcz alatt palotája földszinti pitvarában
rejtőzött, félénk udvarhölgyei s még félénkebb udvaronczai által
környezve. Egyik jobban jajveszékelt, mint a másik. Az ádáz
rohamordítás, a haldoklók jajszava khorusban, a puskaropogás,
ágyudörgés, a félrevert harangok kongása kereszt ültört az ablakon, s
reszketésbe hozta az üvegfestményü szent képeket. Imádkozni kellett
volna! De kihez? És miért? Allahhoz, vagy Jehovához? Ki a jó barát? Ki
az ellenség?

A királyné kis gyermekét tartá ölében, ki anyja emlőin elaludt, gömbölyü
szájában az utolsó csepp tejjel.

Egyszer aztán elcsendesült az ádáz kiabálás, fegyverzörej, puskaropogás:
a tornyokban a harangok elkezdtek ünnepre kongani.

Azután másnemü zsongás támadt: asszonyi és gyermeki hangok elegy
kiáltozása, mely közül komoly dobverés és tárogotósípók hangja tört
keresztül. A győzelmes had közelített a Szent-György-tér felől a királyi
vár felé.

A kiváncsiság hatalmasabb a félelemnél. A királyné és udvara felsietett
az emeletre s onnan kandikált ki a függönyök mögül.

Izabella látta megtérni a harczból végzethősét. Nem volt az vén ember,
egy nibelungi hős volt, füstlepte izzadt arcza olyan volt, mintha vasból
volna öntve. Egyik kezében véres kardja, másikban az elfoglalt spanyol
zászló, a kettős földtekével, s e büszke felirattal: «unus non sufficit»
(Egy világ nem elég!)

Azt a diadaljelt meghajtá a királyné előtt: (Izabella kijött az
erkélyre), s aztán odatüzte a nagy szökőkut csigamedenczéjébe. A hová
hajdan feltüzdelé a diadaljeleket, a mikért az a másik királyné kiüzette
a palotából.

A nép üdvriadallal köszönté a királynét és a hőst.

Azután eltünt Fráter György a várpalota kapuján.

S midőn a királyné elé járult, már akkor nem volt az arcza füsttől
fekete; nem volt rajta a pánczél, a zöld hadi mez: fehér barátcsuhája
volt rajta, kezében egy kosarkát hozott, tele friss piros cseresznyével.

– Most szedettem ezt fölséged számára; szólt szeliden mosolyogva.

(– János király cseresznyéi!) sugá Mineróna a királyné fülébe.

De Izabella nem ügyelt a suttogásra: a kosárka után nyult.

Fráter György visszavonta azt.

– Majd ebédnél. Most a templomba megyünk, hálát adni Istennek a mai
diadalért.

A visszavert ostrom után hetek teltek el harcz nélkül; ugy látszott,
mintha pihenést tartana mind a két ellenséges fél. Roggendorf sem ujítá
meg az ostromot, Fráter György sem tétetett kirohanásokat. A harcz a
föld alatt folyt.

Egy napon azt mondta a királyné a látogatására jött Fráter Györgynek:

– Én itt iszonyú rémségek között élek. Egyik nap elkezdenek a
játékasztalon a koczkák maguktól tánczolni, máskor meg éjjel a kristály
poharak csengve verődnek össze, majd ismét megáll minden falióra a
várban. Egész éjjel hallom a nagy dobogást valahol a mélységben. A
körülem levők azt rebesgetik, hogy az ellenség aknákat furat a vár alá s
a királyi palotát levegőbe akarja vettetni.

– Úgy van, mondá Fráter György. A törekvés meg van nála. Legyen nyugodt
felséged. Én viszont az erdélyi hevéreimmel ellentárnákat ásatok az
ellenség tűzaknái alá s én fogom őket a levegőbe röpiteni.

(Szép biztatás egy ideges asszonynak.)

Egy délelőtt aztán földrengető pukkanás riasztá fel a királyi palota
lakóit. Azt hitték a falak omlanak össze. Mind kirohantak az udvarra. Az
ég elsötétült a sűrű füst és porfellegtől, melyet, mint a vulkánkitörés,
világított meg a felrobbant lőpor égre lövellő lángja. S a pokoltüzben
széttépett emberi tagok, egész emberi alakok repültek az ég felé.
Gyehennai mulatság!

Fráter György szavának állt. Ő vetteté levegőbe Roggendorf tüzaknáit,
munkásaival együtt.

Ekkor aztán Roggendorf azzal állt boszút, hogy éjjel tüzes golyókkal
lövette magát a várost.

A királyné látta az erkélyéről, hogy repülnek föl az égre azok a
tüzveres csillagok s hogy csapnak onnan alá. Több a királyi várba is
leesett; de Fráter Györgynek gondja volt rá, hogy a hajdui a tüzes
golyót rögtön lefüleljék nedves marhabőrökkel, mielőtt gyujthatna.

Azonban Verbőczy palotájának a tetejét mégis felgyujták a tüzgolyók. A
padláson nagy halom irás volt: ez egyszerre meggyulladt. Oda hordatta
fel a kanczellár Fráter György hét esztendei összes számadásait: három
társzekér szállítmányát. Pompásan elégtek. Mikor a tüzforgatag egy-egy
égő fasciculust felkavart a sziporkaözönbe, a jó Verbőczy könnyebbült
szívvel monda: «de szép látvány egy ilyen tüz!» Ezzel az egész számadás
szuperálva lett örökmindenkorra.

A királyné iszonyút szenvedett a rémnapok alatt. Környezetét hadi
élethez nem szokott udvaronczok s kényes asszonycselédek képezték, a
kiknek jajveszékelése még növelte szenvedéseit.

Az élelmi szerek is fogytán voltak. A várőrség már a lovakat emészté
fel. A királyi istállók hintós lovaira is rákerült már a sor. A mi
aprómarha volt, azt a királyné számára tarták fenn. Az utolsó tehenet is
levágták már, mert a széna is elfogyott. Csupán két kecske maradt: ennek
a teje szolgált a királyné asztalára a kávéhoz. Azok a bátor állatok
felkeresték maguk az élelmüket az ostromlott vársánczokon. S a
németekben volt annyi becsület, hogy nem lőtték le a királyné kecskéit,
mikor azok ott ágaskodtak a falakból kinőtt rekettye után.

S a királynénak módjában volt innen elfutni, a titkos ajtón keresztül.
Nem tette.

E közben eljutott Szolimán szultán levele Fráter Györgyhöz, melyben
tudatja vele, hogy immár átkelt a Dunán Nándorfehérvárnál: csak még
rövid ideig tartsák magukat az ostromlottak, nemsokára ott lesz
felszabadításukra.

Fráter György kihirdetteté a szultán levelét a városban dobszó mellett.

A fegyveres hadat ez a hír egybe föllelkesíté; de annál jobban elijeszté
a polgárságot, kivált a tanácsbelieket, a kik a töröktől még jobban
féltek, mint a némettől.

Már a hosszú ostrom alatt akadtak egyes polgárok, kik a bástyafalakon
kötélen leereszkedve, átjártak a Roggendorf magyar hadaihoz s azoknak a
vezéreivel értekeztek. Emezek közül Révay Ferencz volt Ferdinánd király
által megbizva, hogy a budai polgárságot átpártoltassa.

Maguk a birák, kivált a kisbiró, Palczán Ferencz, s a leggazdagabb
polgárok, a két Bornemisza, részesek voltak az összeesküvésben; de a ki
azt intézte, az a főjegyző volt: Bácsy Ferencz deák. Ő járt fel a
királynéhoz a polgárság izeneteivel, s hozta vissza azokra a választ.

Mivelhogy Fráter György az egész budai polgárságot felesketé
ünnepélyesen a királyné hűségére, annálfogva az eskűjöket híven megtartó
polgároknak a királyné beleegyezése nélkül a várat feladni nem lehetett.
Bácsy Ferencz deák ezt a kivánt választ is meghozta:

«Én immár nektek semmit sem tudok segíteni: hanem azon eszeskedjetek,
hogy a némettel megegyenesedjetek, valamint lehet, jóban, hogy mind
fejetek, marhátok, mind feleségtek, gyermektek, török rabságba ne
essenek. Azért titkon a németekhez kiküldjetek.»

A budai tanács a zsidó kapun kibocsátá Bornemisza Gergelyt,
utasításokkal és szépen megirt kapituláló levéllel ellátva: melyben Buda
városnak, a királynénak, az országnak a jogai meg voltak erősítve.
Roggendorf azokat mind elfogadta, aláirta és megpecsételte.

Akkor Bornemisza Gergely még azt kivánta Roggendorftól, hogy az a
csapat, melyet éjjel a kis ajtón beeresztettek a várba, csupa magyar
vitéz legyen: hétszáz pánczélos, kopjás, puskás, háromszáz huszár, s
azokat a magyar kapitányok vezessék, Révay, Perényi, Nyáry, Serédy
uraimék: mert ha német vagy spanyol katonák jönnének, azok majd a budai
polgárokkal kegyetlenül bánnának, a minapi visszavert ostrom miatt.
Azért is ez legyen a jelszavuk, melyről az éjjeli sötétségben rájuk
ismerendnek: «Uram Szent-György!» – a mire idegen népnek a nyelve rá nem
fordul.

Roggendorf azt mondta rá, hogy «jó lesz.» S ezzel visszabocsátá
Bornemiszát azon az úton, a melyen eljött.

Már akkor Mineróna herczegnő elküldte a titkos ajtó kulcsát Bácsy Deák
által Palczán birónak.

Benn a várban az összeesküvésbe beavatott polgárság egész éjjel strázsán
állt a Boldogasszony templom czimetériomában; a Petrovics Péter katonái
pedig, a kiken ez éjjel az őrködés sora volt, a pellengér mellett, a
tanácsház előtti téren tanyázának.

Úgy volt az összeesküvés, hogy a polgárőrség, a mint Révay magyar
muskétásai a kapun bejönnek, egyszerre körülfogja Petrovics csapatját,
hogy az lármát ne üthessen s aztán a betörő magyarok «Uram Szentgyörgy»
jelkiáltással megrohanják az álomtól elnyomott hajduságot: foglyul ejtik
Fráter Györgyöt és a vezéreket.

Ezt a jól kifundált tervet azonban egyenesen maga Roggendorf zápítá meg.
Az agyafurt vén generális úgy okoskodott, hogy minek engedje ő Budavár
elfoglalásának dicsőségét a magyaroknak, mikor ezt a németekre is
áteresztheti. A helyett, hogy Révay Ferenczet küldte volna ki a
belopózás keresztülvitelére, a magyar pánczélos és muskétás ezreddel,
kiválasztott egy stájer ezredet, melynek a saját fia volt a parancsnoka.
Annak a kezébe adta Ferdinánd zászlóját. Atyai szivének becsületére
válik, hogy nevének dicsőségét átakarta örökíteni a fiára; de hadvezéri
bölcsességenek nagy kárt okozott vele.

Mert a mint a rövid juniusi éjszakán a betörő csapat szerencsésen
keresztülhatolt a kis ajtón, s a templomon át Budaváros főutczájára, a
strázsát álló polgárok kérdezték tőle a jelszót. Azt azonban senki sem
tudta: csak mind azt kiabálták, hogy: «her! her! her!» Két érdemes
polgár rájuk kiáltott: «Kik vagytok?» Arra egy német katona úgy szurta
hasba az egyik kérdezőt, hogy felbukott. A másik aztán elkezdett
torkaszakadtából ordítani: «németek jöttek a várba! Itt vannak a
németek!» Arra ugyanaz a polgárság, mely fegyverben állt, hogy a
belopózó magyaroknak segitsen a várat elfoglalni, rémülve szaladt szét,
árulást kiabálva ütötték a lármadobot, félreverték a harangokat,
lövöldöztek puskával, ágyuval: a helyőrség aztán előrohant a
kaszamátákból; jött sietve maga Fráter György is a testőreivel: a német
alabárdosokat minden oldalról megrohanták, ütni, vágni, kaszabolni
kezdték. Azok menekültek volna szivesen: de alig találták meg az utat,
melyen jöttek s a szűk ajtónál megtorlódva, halomra ölettek; maga az
ifjú Roggendorf is csak egy merész ugrással a bástyafalról tudta
megmenteni az életét, a királyi zászló hátrahagyásával.

Egy része az árulásban résztvett polgároknak a menekülő katonákkal
együtt futott ki a várból: a kit megkaphattak közülök, azok felett még
azon nap virradóra törvényt láttatott Fráter György. Valamennyit
lefejezték. Az árulás főczinkosát, Bácsy Ferenczet pedig négybe vágták.
Annak a derekán volt egy drága öv, melybe Mineróna herczegnő himezte
sajátkezűleg arany fonállal ezen szavakat: «Fides et virtus.» Azt Fráter
György visszaküldé a himzőjének – emlékül.

S e naptól fogva a királynénak és udvarának nem volt szabad a királyi
palotát elhagyni.

Most már látták az ostromlók, hogy Budavárát se rohammal, se
tűzaknákkal, se árulással nem lehet bevenni. Még egy negyedik eszközhöz
folyamodtak: a békés alkudozáshoz. Ferdinánd és a császár békekövetei
felmentek a budai várba az elszakadt fonál összekötésére. Fráter György
azoknak is azt mondá, hogy ő minden órában kész Budát, a koronát, az
országot átadni Ferdinándnak; csak hozzon olyan haderőt magával, a mely
Magyarországot a török ellen megvédeni képes. Ilyen erőt igértek a német
fejedelmek a regensburgi gyülésen Ferdinándnak; de nem siettek a
megadásával. S ezen elhaladt a békeegyezmény.

A törökök pedig siettek. A meghiusult árulás után tizednapra Buda alatt
volt Mohamed basa, a harmadik vezér, Török Bálint kiséretében. A budai
helyőrség már akkor az utolsó lovak husát fogyasztotta. Török Bálint
keresztül tört az ostromzáron s egy falka tulkot hajtott fel a várba.
Ezzel megszünt az éhség a védő seregnél.

Roggendorf a török felmentő hadak megérkeztére az ostromló sereget mind
a Gellérthegy vidékén vonta össze, a honnan Pesttel a hidon át biztos
volt a közlekedés. A harcz rögtön megkezdődött a két sereg között:
egyelőre a Dunán, a hol egész hajós ütközetek vivattak a magyar és török
naszádosok között, különösen a Duna közepén levő «Ónos» sziget
birtokáért. A sánczokat is megtámadták a törökök; de azoktól a németek
által visszaverettek, ámbár egy izben Török Bálint egész a gellérthegyi
templomig felhatolt.

Ez a sikertelen harcz eltartott három hétig.

Török Bálint izenetet adott a közben régi jó barátjának, Perényi
Péternek, hogy veszedelmes dolog ez az ő mostani vitézkedésük. Még most
csak Mohamed basa serege s Török Bálint dandára áll velük szemben; de
közeledik már maga Szolimán szultán a derék sereggel, s ha azt is
bevárják, úgy itt vesznek seregestűl, mint a hajtásba került szarvasok.
Perényi eleget nógatta a fővezért, hogy hagyjon fel a megszállással s
vonuljon a budai oldalon Visegrád felé, a pesti dandárt is átvonva
magához; de a generális mind csak azt hajtotta makacsan, hogy neki a
bécsi főhaditanácstól az az utasítása van, hogy erősen tartsa magát.

Egyszer aztán a bécsi főhaditanács is megorrontotta a nagy veszedelmet s
kiadta a rendeletet Roggendorfnak, hogy vonuljon vissza az ostromló
sereggel. Mindenek felett az ágyukat igyekezzék épségben elhozni
magával.

Csak hogy már ekkor a visegrádi út el volt zárva előle. Csak Pest felé
volt még lehető, nagy harcz nélkül, a visszavonulás. Rendes eszű
hadvezér ezt úgy intézte volna, hogy miután egy széles folyamon kell
átkelni a seregnek, legelőször is a gyalogságát szállítsa át, azután a
nehéz lovasságot, utoljára az ágyukat, a tüzérséggel, a huszárság
védelme alatt. – Roggendorf megfordította a csatarendet: egészen
fejtetőre állítva a harczvonalát.

Szent-István napjának éjszakáján: éjféli sötétség idején kezdődött meg a
visszavonulás. Legelől bocsátották a hidra a magyar lovasságot. Azok
után az ágyú ütegeket. De ez annyi lármával, dübörgéssel ment, hogy mind
a budai várban, mind a török táborban észrevették a retirádát; s csak
azt várták meg, a míg a német és spanyol nehéz lovasság is átdörömböl a
hidon. Akkor egyszerre minden oldalról megrohanták az ágyúk nélkül,
lovasság nélkül hátramaradt német gyalogságot a Lagymányoson, mely sok
ideig kétségbeesetten védta magát sánczai mögött. A mint azonban Fráter
György is előrohant a fehérvári kapun a hajduival, a német hadsereg
veszedelme meg volt pecsételve. Maga Roggendorf állt a baráttal szemben,
hősi módon védve a sánczait; de nemsokára nehéz sebekben hanyatlott le a
lováról; csatlósai a sátrába hurczolták: «Az én uram tönkre tette
becsületemet, testemet, életemet!» panaszkodék a sebesült vezér; kit
aztán a hivei a hosszú zajgásból nagy küzdelem között a naszádokig
vittek, s ott egy csónakba téve, megszabadíták.

A vezér eleste után minden rend felbomlott a német gyalogságban. Zagyva
tömegben rohantak a hid és a naszádok felé. Ekkor Fráter György
felgyujtatá az ellenséges tábor felhalmozott széna és szalma kazalait a
Dunaparton a «Mátyás király csüreiben.» Az égre csapó lángok egyszerre
pokoli napot gyujtottak az éjszakában. Az egész Duna lángban látszott
úszni s e vésztűz fényében megujúlt a harcz, a partról átszármazva a
naszádokra. A hajókon, dereglyéken folytatták az ádáz küzdelmet: görög
tűzzel, szurok koszorukkal gyujtogatták fel a gályákat; a Gellért
oldalán a csűr sziporkáitól lángra kaptak a német tábor sátrai, s
azoknak a lobogványa is nevelte az éjszaka alvilági fényét; lángveres
volt az egész égboltozat.

A királyné nézte ezt az apokalipszis jelenetét a vár ablakából.

Ez volt a végjelenete Buda második ostromának.



XV. FEJEZET.  A SZABADÍTÓ SZULTÁN.

Roggendorf serege tönkre verve menekült Komáromig. Elvesztett
halottakban és foglyokban tizenhatezer embert és valamennyi ágyuját;
Pest is odaveszett minden erősségeivel. Maga Roggendorf is meghalt
nehány nap mulva, sebeiben, bánatában, szégyenében.

Szolimán szultán a Dunán vonult fölfelé, biborral bevont, aranyos
födélzetű gályában. Magával hozta a két fiát is: a tizennégy éves
Szelimet s a két évvel ifjabb Bajazidot – és a háremhölgyeit. Egy másik,
kék posztóval bevont, ezüsttel czifrázott gályán jött utána Rusztán
basa, (Lufti bukása óta nagyvezér) s a szultán veje. Az is magával hozta
a nejét, Mirmah szultánát.

Rusztán basa mellékneve volt az «igaz szivű.» Igazi nemes ember a
nemzete között. Szavát megtartó, hűséget ismerő, nagylelkű török. Ezt is
elhalmozta mindenki gazdag ajándékokkal; de ő soha azokból semmit meg
nem tartott: arany edényt, ékszert, pénzes zsákot mind a szultán
kincstárának adott át. Ezért a szultán e kincshalmaz fölé e szavakat
vésette: «itt látjátok Rusztán becsületét!»

Mind családostúl jöttek. Nem volt ez nekik hadjárat, csak kéjkirándulás.
Egy mulatságos ünnepség az asszonyok és gyermekek számára.

Harminczhat evezős hajtá folyam ellenében a gályákat. Tizenkét rézágyú
volt mindegyiken.

A hadsereg maga előre járt a jobb part mentén; rengeteg lovasságával,
társzekereivel, tevéivel.

Mikor Mohács alá megérkezék a szultán flottája, a pilóták egyszerre nagy
üvöltést kezdének s midőn Szolimán kérdezé, hogy micsoda lárma az? a
csausz aga odamutatott a Duna tükrére.

– Nézd, minő fekete az egész folyam!

Egyik parttól a másikig.

A Buda alatti csatában megöltek hullái usztak csendesen lefelé a Dunán.
Azok voltak a legelső hirmondói a diadalmas ütközetnek. Csupa hajas fej:
egy sem borotvált tarkó! Mind a keresztyének halottai.

A szultán felhozatta a födélzetre a zöld imaszőnyegét, s arcza borult,
hálálkodással: «Allah nagy és hatalmas!»

Egész nap eltelt, a míg ezeknek a szomorú hirhozóknak a serege a gályái
mellett csendesen elvonult. Az evezőknek nem lehetett dolgozni miattuk.

Hat nap mulva megérkezett Buda alá Szolimán, s Ó-Buda környékén
fölütteté a sátorát.

Mohamed basa és Török Bálint eléje sietének, jelentve, hogy a hadjárat
be van végezve. A német sereg semmivé lett.

– Kár! Monda a nagyur. Hát most már a gyermekek semmit se lássanak
belőle?

De hogy mégis az ifjú herczegek meg ne fosztassanak a mulatság javától,
sorrendbe állíttatá a foglyul ejtett nyolczszáz német gyalogost. Kezükbe
adatta a dárdáikat, paizsaikat, s aztán rájuk rohantatá a török
lovasságot, s ott a fiucskák szemeláttára kaszaboltatá le őket. Hadd
szokjanak hozzá a csemeték!

Török Bálinttal is igen nyájasan beszélt a szultán.

– Erős vitéz voltál. Sok derék katonámat megöldösted. De most hivem
vagy. Ne félj tőlem. Palástommal betakarlak. Életedet megtartom. Mind
holtig gondom lesz rád. Másnak sem engedlek bántani. Urrá teszlek, midőn
szolgámmá teszlek.

– Aranyszavak ezek, fölséges császár! Monda Török Bálint. Méltók
volnának, hogy pergamenre irva, arany betükkel megörökíttessenek.

A szultán megparancsolá a krónikásának, hogy ezen szavait arany betükbe
foglalva irja le, s az ő nevének jegyével ellátva, adja át Török
Bálintnak; ki ezzel a levéllel visszatérve Budára, nagy dicsekedve
mutogatá azt fel Verbőczynek és Verancsicsnak. Emelte e levél értékét a
szultán által ajándékozott drágaköves aranyláncz, melyet maga a szultán
akasztott Török Bálint nyakába. Megért ezer aranyat.

A szultán ezután még közelebb jött, s a logodi mezőn ütteté fel pompás
sátorát. Onnan küldte fel a csausz-agát (azt a bizonyost, a ki már a kis
király lábait csókolta) Buda várába. Gazdag ajándékokat hozott az aga:
drága khinai selyemszöveteket a királyné számára; egy vég fekete
bársonyt Fráter Györgynek, (azért, hogy János királyt méltó pompával
gyászolhassa) a többi uraknak is pompás kaftányokat.

Azután elmondá a szultán izenetét.

A magyar vitéz urakat magasztalja a nagy úr a vitéz ellenállásért,
melyet a német megszálló sereg ellen kifejtettek. Ő maga jönne fel Buda
várába, ha az alkorán nem tiltaná a legszigorubban egy igazhivő férfinak
egy idegen asszony házába való belépést. Izabella királyné Szolimán
szultánra nézve idegen asszony. Óhajtja azonban a nagy úr védenczét,
pártfogoltját, János király gyermekét maga előtt látni. Azért felkéri a
magyar urakat, hogy az ifjú királyt vigyék le hozzá s valamennyien
jőjjenek a kiséretében.

Nagy lőn a megzavarodás a magyar úrak közt erre az izenetre. De még
nagyobb a királyné keserüsége. Kiadni a kezéből szivtől szakadt egyetlen
gyermekét! Elküldeni azt a pogányok császárja kezébe!

Fráter György megnyugtatá a királynét. A szultán nemes érzésü férfi, a
ki szavát megtartja.

Nagy nehezen a királyné abbahagyta a zokogást s beleegyezett gyermeke
elvitelébe.

Fráter György azt ajánlá, hogy a királyi díszhintóban történjék az
elszállítás, melyhez még megtartottak két hámos lovat. A kis királyt
vigye az ölében a dajka és kisérje a királyné két legidősebb
udvarhölgye, a kiket már nem fenyeget közvetlen veszély a török táborban
megjelenésnél. Az egyik talán Mineróna herczegnő.

Hah! Minő mérgezett nyilat lőtt ezzel a szóval Fráter György Mineróna
keblébe! Mindent megbocsáthat neki az amazon: csak azt nem, hogy őt
«veszélyben nem forgó életkorú hölgynek» nevezte!

Kevésbbé volt megnyugtatható jó Török Bálint.

Mikor a lovára felült, azt mondá a fiának, Jánosnak és a hűséges
katonáinak.

– Bizony soha sem láttok ti engem többet. – De kaphatnám csak egyszer
Szolimán szultánt a sátorán kivül: bizony mondom, hogy ő nem látná meg
többet Sztambul városát!

Legderekasabb volt Szerémy György véleménye, melyet Fráter Györgynek
tanácsképen adott:

«Legjobb volna Szolimánt meghini vendégségre Buda várába; aztán a logodi
kapúval szemben, a hol be kell neki jönni: a Szent-János kápolna
kapujában felállíttatni négy ágyút, megtöltve szeges zsákokkal. Mikor
végre belép a kapún, akkor kisüttetni az ágyúkat s elsepertetni
szultánt, basákat egyszerre mindenestül.»

Fráter György azonban nem találta elfogadhatónak ezt a jó tanácsot.

Annálfogva a magyar főurak, valamennyien, a kik csak Buda várában
valának, közrefogták az aranyos hintót, mely a kis királyt és dajkáját,
meg a két «érett korú» udvarhölgyet szállítá, s Török Bálint
kivételével, a ki lovon ült, (a többiek már mind felebédelték a
lovaikat) gyalog lekisérék a «kis urukat» Szolimán táborába.

A fogadtatás, török szokás szerint, nagyszerű volt. A szultán, kit
Fráter György, Verbőczy, Verancsics és Török Bálint már szinről-szinre
ismerének, leereszkedő fenséggel fogadá a főurakat, s aztán elrendelé,
hogy azokat a basák megvendégeljék.

Azután maga elé hozatá az egy éves királyt, kivette azt a dajka kezéből,
s megcsókolá az orczáját. A két fiát, ki mellette állt kétoldalt,
szintén odaszólítá, hogy csókolják meg a kis királyt és fogadják
testvérökül. Azzal visszaadta a csecsemőt a dajkának, megajándékozva e
hölgyet száz aranyas erszénynyel s lelkére kötve, hogy csak jól táplálja
a felséges urat.

Azzal a dajkát a gyermekkel és a két udvarhölgyet átvezették Rusztán
basa neje, Mirmah szultána sátorába, a ki őket fényes vendégséggel
fogadta.

A vendégség folyta alatt élénk beszélgetés nyilt meg Mirmah szultána s a
királynő hölgyei közt, melynél a szultána egyik olaszul jól értő rabnője
szolgált tolmácsul.

Mineróna kisasszony megragadta az alkalmat, hogy kiöntse szivének egész
keserüségét a nagyvezér felesége előtt.

(Idős hölgynek neveztetni!)

Elmondta, minő kegyetlen, szivtelen ember az a barát! Mennyi keserűséget
okozott a királynénak! Éheztette, zsugorogtatta. Akarata ellen fogva
tartotta. Istentagadó ember ördögökkel czimborál. Soha jobbat nem
tehetne szultán ő felsége, mintha ezt a gyülölt embert rögtön
lánczraveretné és akár lenyakaztatná.

A másik udvarhölgy még segített tódítani a panaszt, s a hol azok abban
hagyták, kitöltötte a hézagot a dajka. Ez tudott még csak panaszkodni
Fráter Györgyre. Még a bérét sem kapta meg tőle pontosan.

Mirmah szultána előtt az udvarhölgyei halálosan elrágalmazták Fráter
Györgyöt, s nagyon a szivére kötötték, hogy a férjénél minden befolyását
elővegye, hogy a barát egy darabban vissza ne kerüljön. A többi urakért
sem kár!

Mikor aztán a nagyvezér, Rusztán basa a szultántól hazakerült a neje
sátorába, a bűbájos Mirmah szultána odaült az ölébe, s elkezdte neki
mesélni, hogy a királyné udvarhölgyei miket beszéltek előtte. – Hogy az
a Fráter György, a fehér barát, egy földfeletti tökéletességű ember.
Jóltevője mindenkinek, a ki reá bizza a dolgát. Olyan főpap, a ki
nemcsak a saját Istenét imádja, de még az ellenségeiért is imádkozik. A
királyné könyörög érette, hogy semmi bántása ne legyen; de minél előbb
visszaküldjék hozzá a többi magyar urakkal együtt, a kik az ő hű
tanácsadói.

Miért tette azt Mirmah szultána, hogy egészen ellenkezőre fordítva adta
át a férjének a budai udvarhölgyek ungorkodásait? Csupán a veleszületett
jóságból eredt-e ez? hogy soha a férjétől mást, mint kegyelmet,
üldözöttek megvédelmezését nem kérte? vagy pedig a török nőknél
kifejlett ravaszság, a kik a maguk fajtájának a szenvedélyes beszédéből
ki tudják találni, hogy a mondott szavak mögött minő ellenkező értelem
keresendő? annyi bizonyos, hogy Mirmah szultána könyörgése Rusztán
basához nagy fordulatot adott Magyarország történetének.

Másnap Szolimán szultán a sátorában divántanácsot tartott, melyre a
török vezéreken kívül a magyar főurak is meghivattak.

A tanácskozás, az arab nemzetiségű Rusztán basa kedvéért, arab nyelven
folyt, tolmács volt közöttük Mehemet bég, Fráter György régi hive.

Fráter György maga jól értett arabul, de ezt titokban tartá. Ugy tett az
idegen nyelven folytatott vita alatt, mint a ki abból semmit sem ért, s
elővéve az olvasóját, végzé az ájtatos imádkozásait.

Arról folyt a vita, hogy mi történjék most már Buda várával,
Magyarországgal? A királynéval és gyermekével s a magyar tanácsurakkal?

Mohamet beglerbég és Rusztán fővezér között heves vitatkozás támadt.

A beglerbég azt tanácsolá a szultánnak, hogy a királynét és a fiát el
kell vitetni Sztambulba, ott bezáratni holtig a Jedikulába;
Magyarországnak a nevét letörülni a mappáról, ezeket a főurakat pedig, a
kik még a magyar nemzetet vezetik, egyszerűen lefejeztetni. Azzal be
lesz fejezve mindenkorra a munka.

Fráter György értette ezt mind, de egy arczvonással sem árulta el magát.

Szembeszállt azonban a beglerbéggel Rusztán. Délczeg hősi alak volt:
lelkesült beszédű. Eléterjeszté a szultánnak, hogy a nagyúr szavát adta,
fogadását köté le, hogy Magyarország igazait megfogja védelmezni, a
magyar nemzet választott királyát trónjában megerősíti, az ide hivott
magyar főuraknak menedék levelet adott, Szolimán dicső nevét
hitszegéssel be nem mocskolhatja!

Rusztán vezér beszéde nagy hatással volt a szultánra.

Erre azonban nagy furfanggal felelt vissza a beglerbég.

– Ő felsége, a nagyur, igen is fogadását köté le Jánus Králnak. De csak
annak. Mi mindnyájan nem ismerünk más hűséget, mint a mit Jánus Králnak
fogadtunk. De hát hol van most Jánus Král? A magyaroknak most «Istifán»
a királyuk. Már pedig sem Szolimán szultán, sem az ő vezérei Istifán
királynak semmiféle hűséget nem fogadának.

A beglerbég megfenyegeté ököllel a barátot.

– Mi a neve a kis királynak?

– «János!» felelt rá Fráter György; a jelenlevők nagy bámulatára. (Mind
addig Istvánnak hitták.)

«Dobró!» Mondá rá a szultán.

S azzal arab nyelven kimondá, hogy a mire János királynak megesküdött,
azt János királynak megfogja tartani.

Ekkor a bég Fráter György felé fordult s arab nyelven egy kérdést
intézett hozzá, melyet Mehemet bég magyarul tolmácsolt.

– Hej, te barát! te barát! Bizony kutyahájjal van megkenve a te két
tenyered.

A szultán pedig kimondá.

– Tehát János a neve a kis királynak! Az maradjon![9]

Az urak a hintóval és a hölgyekkel késő éjjel érkezének meg a várba,
fáklya kiséret mellett.

Ugyan nagy meglepetés várt rájuk. A várkapuban a hajduk helyett
janicsárok álltak az őrhelyen, a piacz közepén volt felállítva két
sátor, mely körül török szarácsik strázsáltak: serpenyőkben égő szurok
fényénél.

Turkovics Miklós főbiró a hintó elé jött s elmondá hirtelen az uraknak,
mi történt az alatt a várban, a míg az országnagyok a szultán hódolatára
jártak. – Az anatoliai helytartó, Szolimán basa barátságosan felkérte a
városbirót, nyittatná fel a kaput, hogy nehányad magával megtekinthesse
hires Budavárnak ékességeit. – A nehány kisérőt mind több-több követte,
tizével, huszával jöttek látogatóba a jancsárok; de vissza nem ment csak
kettő-három. Mikor aztán már voltak valami három ezeren a törökök benn a
várban, akkor egyszerre sorakoztak az utczákon, elállták a kapukat,
elfoglalták az ágyukat s ezenben Szolimán basa trombita szó mellett
kihirdeté, hogy minden fegyverviselő férfi, a ki a várban van, hordja
oda a Szentgyörgy térre a fegyverét, kardot puskát halomra rakjanak,
maguk pedig a kapukon kitakarodjanak; mert mától fogva Buda török város:
a neve «Dzsigerdilen». A szultán az úr!

A jancsár aga felállt a Szentgyörgy szobor talapzatára s onnan kiáltá el
háromszor: «Allah! Allah! Allah hói!» a mit az egész jancsárság utána
üvöltött.

És a szegény magukra hagyott harczosok, a kik annyi véres ostromban
visszavertek vitéz spanyolokat, kemény németeket, harczias cseheket,
most nem lévén senki fölöttük, a ki őket vezesse, lerakták a fegyvert
egy csoport nyomorult janicsár előtt s azzal elszéledeztek. A várban nem
maradt más, csak fegyvertelen polgár, paraszt és zsidó.

Ilyen tréfás csellel foglalta el Budavárát Szolimán szultán. S még
köszönetet kell neki érte mondani, hogy komédiát játszott el ott, a hol
bizony tragédiát is játszhatott volna: hiszen erőszakkal is
elfoglalhatta volna a várat. Nem ágyuztatta ki, kimuzsikáltatta belőle a
magyarokat. Jószivű, tréfás úr volt!

A királyné kétségbeesés közt várta a viszszaérkezőket. A törökök a
királyi várat is el akarták foglalni; de Izabellának volt bátorsága
szembeszállni a jancsár agával s kitiltani őt a palotából: «ez a szultán
palotája!» S a vitézek visszavonultak az asszonyi tekintély elől. Midőn
aztán gyermekét ismét keblére szoríthatá, visszatért a nyugalom a
királyné keblébe. Mineróna, meg az udvarhölgy és a dajka annyi érdekes
mendemondát tudtak elfecsegni, hogy a felett elfelejtette a nagy
veszedelmét. Mirmah szultána dobozokban küldött édes csemegéket,
dulcsászát, szultánkenyeret, fügét, mazsolát a királynénak, a miben a
török háremhölgyek duskálkodnak, az udvarhölgyek által s megtanította
őket sorbethet készíteni, a mi szintén nagyon izlett a királynénak. A
szultántól ajándékba kapott keleti szövetek is sok gyönyörködésre adának
alkalmat. A kis király is igen eleven volt, a kapott arany csörgetyűvel
játszott. Az egész udvarnak nagy mulatsága telt benne, hogy már most a
szultán óhajtására István helyett Jánosnak kell a kis királyt szólítani.

Kevésbbé találta tréfásnak ezt az állapotot a derék vitéz Podmaniczky
János. Neki nem kell a török bérmálás. Hirtelen levágta az urias
szakállát, darócz ruhát öltött, puttonyt vett a hátára, úgy osont le
reggel a várból s jól eltette magát a várpalotai kastélyába.

Másnap délelőtt hivatá a szultán a magyar urakat a sátorába.

Rusztán basa eléjük adá mind a tegnapi napon történteket, mind a
divántanács határozatát.

A nagy úr birtokába vette Buda várát s annak parancsnokául kinevezte
Szolimán basát, vezéri méltóságban, a ki egyuttal szandzsákja lesz a
Duna és Tisza között eső Magyarországnak.

A főurak elrémültek erre a szóra.

Fráter György férfias szilárdsággal mondott ellent ez önkénynek.

– Fölséges szultán, Magyarország sorsa fölött csak a magyar országgyülés
határozhat, nem a török divántanács. Minket kormányzói állásunkban az
országgyülés erősített meg, s mi fölségedet, mint pártfogónkat fogadtuk
el.

A szultán kegyesen válaszolt a bátor tiltakozásra.

– Jól mondád, barát! Mint pártfogó jöttem hozzátok s nem is nézlek, mint
leigázott rabot, de mint hű szövetségest. Én Buda várát nem magamnak
foglalom el, hanem János királynak. Ha felnő, emberré lesz, bizony
visszabocsátom a kezére s e felől kezetekbe adom athnámémat. Addig
azonban Buda várát s a dunai tartományt nem lehet egy gyönge asszony s
egy gyermek kezére bizni, a kitől azokat könnyen elvehetik. Eleget
tapasztaltál ebben. Ha az én kezem lesz rajtuk, majd nem olyan könnyen
kapkodnak utánuk. Addig is átadom a te királynédnak és fiának az egész
Tiszán túl fekvő Magyarországot, és a temesi bánságot, Lippa várával,
mint leendő lakóhelyével. S azonfelül Erdélyországot, minden váraival és
bányáival együtt. Azokat birja békével.

Fráter György keserüen felelt vissza.

– Nem hihetem rólad, felséges úr, ki az igazság védelmezője vagy, hogy
gúnyt akarnál üzni egy sorsüldözte, magas lelkü királyné gyászával.
Pedig valóságos gúnynak látszik, a midőn a divántanács azt határozta el,
hogy a János királyhoz hűséges vármegyék tőle elvétessenek, s azokért
cserébe adassék neki Erdélyország, melyet azonnal, a mint János király
meghalt s mi Buda oltalmára siettünk, egyszerre eltérített a hűségről
Majláth István, a ki azóta magát Erdélyország fejedelmének
megválasztatta, a várakat elfoglalta, s a kitől most minekünk előbb
vissza kellene foglalnunk Erdélyt, holott a te basáid utolsó fegyveres
dandárunkat is lefegyverezték, szétbocsátották, s még magunktól is
elszedték a kardjainkat, s most itt állunk előtted puszta kézzel:
gyalogsorban s kezünkön-lábunkon érezzük már a békó szoritását.

A szultán mosolygott s szakállát végig simítva, inte Rusztán basának, ki
megértve az intést, kiment a sátorból s rövid időn visszatért
másodmagával.

Az a másik egy magyar úr volt, szintén kard nélkül, mint a többi.

Akár csak egy kisértő lélek jelent volna meg előttük, mikor ezt az
alakot meglátták. – Ez volt Majláth István.

A félelmes Majláth István! Az erdélyi fejedelem, a kivel János király,
Török Bálint, Fráter György egyesűlt erővel sem tudtak birni.

De alig lehetett ráismerni.

János király kedves keresztfia, a délczeg, deli hős, meggörnyedve állt
ott; haja, szakálla féloldalt megőszült, tekintetében félelem, lemondás
kifejezése látszott.

– Kié Erdélyország? kérdezé az eléje állított Majláthtól a szultán.

– A tied, fölséges úr: és a kinek te ajándékozod. Rebegé vékony fisztula
hangon – a hajdan dörgő szavú férfi.

– Tehát tudd meg, hogy én azt ez órában Izabella királynénak és az ő
fiának, János királynak ajándékoztam.

A csausz aga odatartá Majláth István elé a kigöngyölített athnámét, mely
kék és arany betükkel volt megirva. A hatalmas vajda meghajtá a térdét
az irat előtt s megcsókolá azon a szultán aláirását.

Szolimán némán inte s Majláthot ismét kivezették a sátorból.

– Most látod, hogy nem férges dió az, a mit a királyodnak ajándékoztam.
Vidd fel hozzá ez athnámét, add hirül pártfogásomat és oltalmamat minden
ellenségei ellen. Ezentúl én állok a balsorsa előtt. Költözzék el minden
udvarával és kincseivel, fegyveres kiséret mellett azonnal Lippára. Te
magad és Petrovich, mint a király gyámjai mellette maradtok s az
országát kormányozzátok. Verbőczy István itt marad Budán, s mint az
ország legfőbb birája fog igazságot osztani a magyarok között: naponkint
ötszáz oszpora fizetés mellett.

Fráter György meghajtá a fejét. Egy rövid percz alatt arra is gondolt, a
mi évek múlva eljövendő, és a mellett a legközelebbi órára is.

– A királynénak nincsenek hámos lovai azokon kívül, a melyek a királyt
ide hozták: a többit az ostrom alatt elfogyasztottuk.

– Hámos lovat nem adhatok, monda a szultán, kegyesen elnevetve magát,
azt a táborban nem hordunk: paripát kaptok, a mennyi kell, s a kocsik
elé jármos ökröket. A kardjaitokat majd utánatok küldi Szolimán basa, ha
jó messzire jártok.

Azzal inte nekik, hogy eltávozhatnak.

Török Bálint is menni készült a társaival; de Rusztán basa megfogá a
kezét.

– Te itt maradsz!

– Mit kiván én tőlem a felséges úr? kérdezé Török Bálint, bátran a
szultán elé lépve.

– Beszélgetni akarok még veled. Sok kérdezni valóm van. Te igen
nevezetes ember vagy, a ki nekem sok tanulságosat beszélhet. Te velem
fogsz jönni Sztambulba.

– Ez annyit tesz, hogy fogoly vagyok? Hát ez a török hűség? Hát illik
egy Szolimán szultánnak a szavát megszegni? Te engem mézes-mázos
szavakkal csalogattál magadhoz, aranybetükkel irott menedéklevelet
adtál, ebben bizva jöttem vissza hozzád; mert bizony ha a hű szolgáim,
feleségem, fiam rimánkodására hallgattam volna, ide a lábamat be nem
tettem volna, s most látom, hogy farkas verembe estem! Hát ennyit ér a
szultán irása?

Szerencsére a jámbor Memhet bég e goromba kifakadásokat nem tolmácsolta
török nyelven, csak annyit magyarázott meg a szultánnak, hogy Török
Bálint a menedéklevelére appellál: az arany betüsre.

– Hát mi van abban a te aranybetűs leveledben? szólt a nagy úr. Az, hogy
én te neked pártodat fogom. Hát jobban nem foghatom pártodat, mint hogy
magammal viszlek. Hogy senki által bántani nem engedlek. Nem is
engedlek, olyan jó gondviselés alatt tartalak. Hogy holtod napjáig
gondoskodni fogok rólad. Hiszen gondoskodom. Lesz ételed, italod,
öltözeted, lakásod, szép kerted, tele olajfákkal. Hát mi kell még egyéb?
Ilyen szójátékot csinált az adott szavából a török szultán: a ki hasonló
szójátékkal a saját vejét, kedvencz leánya férjét is, esküje daczára,
halálnak tudta adni.

Török Bálint erre dühbe jött. Össze akarta tépni a szultán
menedéklevelét, de a Rusztán és Olimán basák megkapták a kezét s
kituszkolták a sátorból; Olimán a fülébe sugta: «Qui habet tempus, habet
vitam!» Míg végre lecsendesedett. Akkor aztán elvezették egy kisebb
sátorba, melynek nyilását két beslia őrzé, oda bebocsáták.

Abban a sátorban találta már Török Bálint Majláth Istvánt.

A volt vajda a földre terített bőrszőnyegen ült és kávét főzött magának.

Mikor Török Bálintot a sátorába bebukni látta, nagyot kaczagott rajta.
Nem volt már az a bamba képe, a mit a szultán sátorában produkált, a
hangja sem fisztulázott: a régi bariton volt.

– Hahó! Czimborám! Hát te is ide kerültél? No legalább ketten majd
játszhatunk együtt sakkot a napok végéig, s most már igazán
fegyvertestvérek maradunk, egymáshoz lánczolva.

– De hát, hogy kerültél te ide? kérdezé Török Bálint.

– Elmondom rendén. Csak ülj le ide mellém a tevebőrre, szedd magad alá a
lábaidat, a hogy én. A töröknél nincs szék. Ehhez hozzá kell szoknod.
Aztán tölts kávét a csészédbe, ez a mi borunk, reggeltől estig.

Török Bálint úgy tett, a hogy a czimborája mondá, akkor aztán a
sátorkarónak vetve a hátukat, kedélyesen elbeszélgetének.

– Hát a mióta utoljára láttuk egymást, kezdé Majláth, – tudod a nagy
ágyuzás után, a mit Katalin király indított Fogaras alatt, a fölötti
örömében, hogy a felesége egy fiucskával megajándékozá. (Bolond beszéd!
Hogy ajándékozhat nekem a feleségem valamit, a mi az enyém? Ha pedig nem
az enyém, akkor köszönöm az ily ajándékot.) S rá azonnal megsimította a
guta a nagy paszitánál! Hát akkor én megegyeztem veled, hogy abba hagyom
az ellenségeskedést a Zápolya pártjával. Hát én meg is tartottam a
szavamat. Tehetek én róla, hogy a Zápolya hivei mind átpártoltak hozzám?
Tehetek én róla, hogy magyar, székely, szász és oláh mind egyszerre azt
kivánta, hogy én legyek Erdély fejedelme? Én csak azt tettem – a mit az
ország rendei kivántak. Ha ez a szerencsétlen Roggendorf hagyta volna
Budát budának, s jött volna, a hogy én tervezém, seregestül Erdélybe,
most Ferdinánd volna ott a király: én a fejedelem. De hát Szolimánnak
gyorsabb esze volt. Hirtelen beküldé ellenem Musztafa basát és Péter
moldvai vajdát ötvenezer emberrel Erdélybe. – Én a jó hűséges
ezredeimmel ismét bevettem magamat Fogaras várába, s minden ostromot
visszavertem emberül.

– Tapasztalásból tudom, hogy Fogaras vára bevehetetlen.

– Ekkor ezt a ravaszságot gondolta ki a török. Összehivatta az erdélyi
rendeket, mind a három nemzetet, s az országgyűlésnek eléterjeszté a
szultán akaratát. Engemet meghágy Erdély vajdájának, csupán azt kivánja,
hogy Ferdinánd király helyett János Zsigmondnak ismerjem el a
fensőbbségét. Azontul szelid hat ezer forintokat kiván hűbérül a
szultán, melyért minden pártfogásával biztosítja Erdélyt, a kit azután
soha semmi ellenség nem fog háborgatni többé.

– Irásba adta ezt?

– Irásba is adta; de még annál többet is tett a basa. Nekem
menedéklevelet küldött Fogaras várba, hogy jöjjek le hozzá a
kiegyezésre.

– Aranybetüs menedék levelet?

– Még annál is többet. Négy tuszt küldött fel a várba, a kik kezesül
szolgáljanak értem, hogy semmi bántódásom nem lesz. – Az a négy tusz a
török sereg legelőkelőbb bégjeiből lett kiválogatva. Ilyen biztosítás
mellett én a hadnagyaimmal együtt leszálltam Fogaras várból a basa
táborába, a hol a legnagyobb tisztességgel lettem fogadva. Musztafa
sátorában mindent apróra megrostáltunk, s a szerződést aláirtuk,
megpecsételtük kölcsönösen. – Ekkor a moldvai vajda, az a bizonyos
Péter! nagy ölelkezések között meghiv a saját sátorába barátságos
lakomára. Én azt elfogadtam, s a hadnagyaimmal együtt vigan hozzá
láttunk a borozáshoz. A poharazás közben előhozakodik vele a vajda, hogy
milyen karakán dáridóban vett ő részt egyszer Nagy-Váradon, a midőn a
király asztalánál meg akarták mérgezni egy arany pohárral a
Ferdinánd-pártiak. – Én az asztalra ütöttem az öklömmel mérgesen: «az
nem igaz! Az én pártom nem volt méregkeverő soha!» Erre Péter vajda még
nagyobbat ütött az öklével az asztalra: «De bizony igaz! Ha akkor a
jámbor Fráter György meg nem kapja a kezemet, ki nem önti a bort a
földre, – a bor egybe füstöt vetett a pallón, – hát holt ember vagyok!»
– «Akkor ez a barát gonosz praktikája volt!» Kiálték én. – «De pedig a
barátot ne sértegesd; mert az igazlelkű ember!» – «Mit? Igazlelkű? Pokol
szövétneke! Gyehenna fajzatja!» – E közben úgy összevesztünk a baráton,
hogy immár nem az asztalt, hanem egymásnak a fejét ütögettük ököllel,
kancsóval. Az én hadnagyaim s a vajda bojárjai mind belekeveredtek a
verekedésbe: a sátor oldalát is kidöntöttük s egymáson hemperegtünk.
Ekkor loholt oda nagy sietve a szomszéd táborból Musztafa basa a
jancsárokkal. Azok meg hirtelen szétválasztottak bennünket egymás keze
közül. Csupa karmolás volt mindegyikünknek a képe. A basa előadatta a
versengés okát, a mi fölött hajba kaptunk? – Azt megértve, keményen
lehordta Péter vajdát, hogy minek sértette meg a vendégjogot? Azután
magára vállalta, hogy mint egyedül illető biró, a szultán elé fogja
bocsátani ezt az egész keveredést. A padisah most Belgrád felé jön. Az
csak egy bakugrás Fogarashoz: ott igazságot fogunk találni. Én kaptam a
szinlelt pártfogáson, Musztafára biztam a lelkemet, s most itt vagyok, a
hol te vagy: a szultán örökös oltalma alatt; van holtig való ételem,
italom, czifra öltözetem; de a mellett rab vagyok.[10]

– Hát a Fogarasban hagyott túszok?

– Azokról kisült, hogy mind a négyen basa ruhába öltöztetett komisz
tevehajtsárok voltak.

Ez is a rendes tréfájuk közé tartozott a török hadvezéreknek.

Bizony együtt maradt holtig a szultáni pártfogás czifra rabságában a két
magyar főúr. Rövid ideig egy harmadik is került közéjük: Laszkó Jeromos,
a kit mint Ferdinánd követét tartóztatott le a szultán.

A nagyeszű és sámsoni nagyerejű ember a török rabságban annyira
összeroskadt, hogy a midőn Majláthtal, Török Bálinttal összekerült, már
csak két mankón tudott járni s ő, a ki tiz nyelven szónokolt
folyékonyan, most már csak egyen tudott beszélni: csak lengyelül, azt is
akadozva, a többit egy szélhüdéstől elfelejté.

A szultán megtudva foglyának nyomorék voltát, odavitette őt maga elé s
nagylelküen megadta neki a szabadságát.

Mire a nyomorék ember azt mond a szultánnak nyavalyás tréfával:

– De fölséges uram, ha megetted a husomat, csak edd meg már most a
csontomat is.

Ott is halt meg a szultán kenyerén.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fráter György Verbőczyvel, Petrovichcsal és a csausz agával visszatért
Budavárába.

A csausz aga adta át a királynénak az athnámét, melyet Fráter György
titkára, Pesty András latin fordításban olvasott fel a királyné előtt.

Verbőczy sírt keservesen, Petrovich fujt dühében, Fráter György hideg
vért mutatott. Izabella keserűen mondott köszönetet a szultánnak az
iránta és fia iránt való gondoskodásért, a főuraknak pedig azt mondá:

– Én ezt tinektek gyarló asszony létemre előre megmondám; már most ti,
férfiak levén, lakjatok abban, a mit ti magatok kerestetek.

Ezzel Fráter György ismét visszatért a szultán táborába, a hol még
többen voltak visszatartva a főurak közül, azoknak a szabadonbocsátását
kikérni.

A szultánnal azonban három napig nem lehetett beszélni. Nagy
ájtatosságra készült.

Szolimán basa, a budai helytartó e három nap alatt a budavári
«Boldogságos szűz» német templomát átalakíttatá török mecsetté. A
harangokat leszedette a toronyból, az oltárt, szent szobrokat kihordatta
a templomból, a szent képeket, a remek frescokat levakartatta a falakról
s aztán az egészet bemeszeltette világoskékre, a párkányzatokra arany
betűkkel mázoltatva alkoráni mondatokat.

Mikor ez készen volt, akkor a szultán fellovagolt a várba a két fiával
együtt s leszállva az új mecset előtt, leveté a saruit s mezítláb ment
be az új mecsetbe s ott végzé az ájtatosságát teljes két óráig. Mikor
visszatért, épen a déli szurát éneklé a müezzim a mecset tornyában.

A többi templomokban a harangozás meg volt tiltva. Reggel, délben, estve
csak az egy szó hangzott a toronyból: «La illah il Allah, Mohammed razul
Allah!»

Történt vala ez «Keresztelő János fejvételének» ünnepén, tizenöt évvel a
mohácsi néptemető ütközet után, ugyanazon napnak keserves évfordulóján.

Másnap délelőtt megjelent a nisandzsi-basi a királyné előtt. Még egy
czifra irással tele pingált levelet hozott a számára. Ez volt a király
kinevezési athnáméja.

Azt is felolvasák latin fordításban a királyné előtt. A végén ez volt.

«Esküszöm neked, János király, Alláhra, az én hitemre, az én nyeldeklő
gégémre, az én kardom pengéjére, az én mindennapi kenyeremre, hogy a
mint felnősz bajuszos, szakállas embernek, azonnal visszaadom neked Buda
várát és a Dunától a Tiszáig terülő tartományt. Addig is légy az én
árnyékomban bizodalommal.»

A királyné nem állhatta meg, hogy el ne nevesse magát (ilyen az
asszony!) s gúnyosan mondá a magyar uraknak:

– E szerint most már semmi egyébre ne legyen gondunk, mint hogy a király
mentül hamarább felnőjön s bajuszt, szakállt erszszen; s a Mindenható
addig a szultán nyeldeklő gégéjét épségben megtartsa. Most pedig
induljunk útnak. Az ökrök itt vannak.

Fráter György a királyné és az ország kincseit társzekerekre rakatá. A
szultán ötven ökröt küldött előfogatúl: azokat a szekerek és hintók elé
fogták s felülének. Csak a királyné hintóját vontatták lovak.

Izabella, mielőtt királyi várát elhagyná, egy fali tükörre felkarczolá
gyűrűje gyémántjával ez emlékezetes mondatot: «sic fata volunt» (Igy
akarja a sors.)

Budáról, Pestet kikerülve, kompokon szállíták át a királyi udvart a
tulsó partra. Ott várt reá egy aga háromszáz lovas szpáhival, a kik
kiséretül voltak rendelve. A magyaroknak fegyverük sem volt.

Az ökörvontatta hintókkal bizony nagy lassan lehetett előre hatolni. Az
éjszakát a mezőn felütött sátorokban tölték el az urak és hölgyek. Távol
a sátoroktól tanyáztak őrtüzek mellett a szpáhik. A farkasok üvöltöttek
szerte a nádasokban.

S még egy rém járt velük egy uton mindenütt. A keleti pestis. Ezt a
kisérő szpáhik hozták magukkal. A hol ezek éjjel tanyáztak, ott reggel
temetőt hagytak maguk után. Mikor Tisza-Varsányba megérkeztek, már akkor
csak fele volt meg a szpáhinak. – S e rettenetes mirigy a királyné
kiséretét is meglepte. Varsányon az öltöztető frajját temetteté el és a
felolvasó mesterét; s valahány városba megérkezett, mindenütt hagyott
hátra egy siremléket, valamelyik kedves cselédje fölött.

Végre utólérték a királyi udvart a bivalyos szekerek, melyek a magyar
urak és hajduk fegyvereit szállíták. Akkor azután, a mint kardot érzett
az oldalán Fráter György, megköszönte szépen a szpáhi agának az eddigi
kiséretet; már most visszamehet a csapatjával Budára.

De az aga azt felelé, hogy ő neki parancsolatja addig kisérni a királyt,
és az anyját, a míg a várába meg nem érkezik.

Fráter György aztán úgy mesterkedett, hogy a mint Tisza-Varsányban az
udvari had, a nagy koplalás után, a vendégszerető nép asztalánál jól
kiette magát, a hintók elé fogott ökröket kicserélé jófutó alföldi
lovakkal; s egy éjjel, a midőn a szpáhik a mezőn elfeküdtek, úgy
elvágtatott előlük, hogy reggelre kelve a szpáhik nyomát sem látták a
királyi udvarnak: a tengert mutató délibáb nem mondá meg nekik, merre
mentek?

Igy azután, Gyulán, Kun-Szent-Mártonon temetést, rekviemet tartva,
eljutott tizednapra a királyné a számára rezidencziának kirendelt Lippa
városába. Az egy hatalmas sánczokkal védett város volt a közepén egy még
erősebb fellegvárral: abban volt a királyi palota; vastag kőfalú
boltozatos épület, jégverem hidegségű nagy termekkel, a királyné
szobájában szalmából fonott ágyak, festetlen szekrények; az ablakok üveg
helyett hólyaggal behuzva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ferdinánd király is jelentette, hogy él még.

Megint küldött szép remekművű órát a szultánnak követei által s szépen
megköszönve neki, hogy a hadseregét Budánál tönkre verte; azon
reménykedett, hogy ő neki békét fog hagyni. A jó barátságért ajánl a
szultánnak negyvenezer arany évenkénti adót.

Erre a szultán azt felelte a német követeknek:

– Köszöntetem a királytokat! örülök, hogy olyan jó indulattal van
irántam. Én sem vagyok ő iránta rosszabbal. Nem is akarok az idén nála
látogatást tenni Bécsben. Ellenben a czifra órát vigyétek vissza; mert
más ajándékot várok tőle, a mit megkapván, atyai pártfogásomat fejére
borítom. Ezen ajándékok Visegrád, Tata és Esztergom várai. Ezeket kérem
szépen a királyotoktól.

A követek hüledezének e kivánság hallatára s azt mondák, hogy ilyen
ajándékok megadására nincsen semmi igazság a tarsolyukban.

– No hát menjetek vissza Bécsbe és hozzátok el; de siessetek vele; mert
ha késlekedtek, addig el találom foglalni mind a három várat.

S ezzel Szolimán szultán visszatért Sztambulba; Budán hagyva druszáját
Szolimán basát helytartónak, Verbőczy Istvánt ország birájának.

A jó öreg Verbőczy bizony nem sokáig biráskodott Buda várában. Az is
keserves hivatal volt. A Budán és Pest városában őrségül hagyott
janicsárok, besliák, delik csunya, rakonczátlan nemzetségek voltak: a
kik miatt örökös volt a lakosság panasza.

A derék főbiró serény volt a panaszok megorvoslásában, s ha valakinek a
marhájában kárt tevének a török katonák, törvényt látott fölöttük s az
itéletét Szolimán basa hiven végre hajtá. Hanem ha a törökök valamely
keresztyénnek a feleségével, leányával gonoszul forgolódának, ebben a
basa csak nevetni valót talált: hisz nem tettek neki kárt! A töröknél
nincs tizparancsolat. Az asszony nem megy lélekszámba; sőt még marhának
sem számít.

Igy történt egy izben, hogy a janicsárok és szpáhik egy pestvidéki
kastélyból elraboltak egy fiatal uri asszonyt; a kit, minthogy
rendkívüli szépség volt, a szultán háremébe küldeni szándékoztak. Mikor
az elrabolt nőt, a nyeregbe vetve, hurczolta magával a város utczáin
végig a szpáhi; szembe jött rá Márkus Deák, az országos biró tollfogója.
A magyar nő rimánkodva kiáltá neki, hogy szóljon mellette az országos
birónak, szabaditsa meg attól a veszedelemtől, hogy őt elküldözzék a
szultán háremébe. Szabadulásáért mind átadja egész birtokát az országos
birónak.

A jó Márkus Deák rögtön futott fel Verbőczyhez, elmondani a mit látott
és hallott.

Az országos biró azonnal előhozatta a nyerges lovát, s a déákja
kiséretében ellovagolt a jancsárok kaszárnyájáig.

A mint a kaszárnya előtt ácsorgó jancsárok meglátták Verbőczyt a lován
ügetve közelíteni, elkezdék a kiabálást:

– Ihol jön az a gyaur, a ki minket megszokott botoztatni, ha valamit
lopunk! Nosza most megfogdossuk s levágjuk a fejét!

Márkus Deák azonban tudott törökül s nagyon megrettenvén, megrántá a
principálisa mentéjét.

– Kegyelmes uram, ne menjünk mi oda, mert ha mi azt a nemes asszonyt ki
akarjuk szabadítani, bizony a magunk feje szakad oda!

Erre a kanczellár keservesen fohászkodék fel:

– Jobb lett volna nekem az ostrom alatt meghalnom, mint ezt a
nyomorúságot megérnem.

Azzal megfordult, ott hagyta a jancsárokat és az úrhölgyet s visszatért
a várba Szolimán basához.

A basa ott tartotta magánál ebéden s könnyű vérrel vette Verbőczy
panaszát az elrabolt nemes úrhölgy miatt.

Ebéd után nagyon elbusultan tért vissza a házába Verbőczy s elkezdett
valami levelet irni a szultánhoz. De a közben elővette valami fájdalmas
bágyadtság.

– Fiam, úgy fázom, mondá a körülötte forgolódó Imre fiának.

– Borbélyt hivassak?

– Nem fiam. Papot inkább. De az nincs Buda várában. Mig Zsámbékról
idejő, addig én meghalok.

Az ifjú látta a jelekből, hogy atyját a pestis lepte meg. Erre a hirre
szétszaladt a palotából az egész cselédség.

Csak az egy legényfia a kanczellárnak maradt az atyja mellett mind
halálig. Az is tevé a koporsóba s eltemetteté minden harangszó és papi
beszentelés nélkül, a mi meg volt tiltva a török városban.

– Megállj, hitetlen pogány! mondá Verbőczy Imre. Keservesen megfizetek
neked az apám haláláért, de még inkább a temetéseért.

Jó Verbőczy Imre nem sokat kapott örökségbe az atyja szörnyű nagy
tudományából, de annál többet birt a jó karjában a fegyverforgatás
mesterségéből. Bizony hekatombával rótta le később az apja gyászolását.



XVI. FEJEZET.  A FEKETE HERCZEG.

Mikor már a királyné udvarhölgyei eléggé kilamentálták magukat az új
rezidenczia nyomoruságos állapota fölött, megérkezék Fráter György, a ki
a kincses társzekereket kisérve, nem tarthatott lépést a királyék
hintóival. Örvendetes vigasztalást hozott a királynénak.

– Nem itt lesz a fölséges asszonyom lakása, ez csak a katonák számára
való. Túl a Maroson van Sólymos vára. Abban lakott rendesen boldogult
János királyunk, mikor Lippáról intézte a hadjáratát.

S azonnal dereglyékre szállíttatá az egész udvari czókmokot s felvitte
őket a Lippával átellenben fekvő Sólymos várába, mely Zápolya által
igazi fejedelmi kényelemmel volt berendezve. A koronát és a kincseket is
ideszállították. Solymos vár erkélyéről aztán egészen szépnek tünik fel
Lippa nagy tornyos templomaival, erős bástyáival s a Boszborda hegytetőn
emelkedő hatalmas fellegvárával, mely a török időkben «Koazta Bea» nevet
viselt. A piacz közepén fakadt fel egy gazdag vizű forrás.

A királynét elhelyezve a sólymosi várkastélyban s ellátva minden
élelemmel, maga Fráter György visszasietett Lippára, az ottani
várparancsnokkal, Varkócs Tamással tanakodni. Ez volt az első ember, a
kitől megkérdezhette, hogy mi minden történt egy év alatt széles e
hazában, a míg ő Buda várában be volt zárva?

… Tehát ismét Lippán volt! A hol ez előtt tizenkét esztendővel. Ismét
ott volt, a hol akkor – Magyarország visszafoglalásának a
kezdőbetüjénél. Magyarország ismét romba volt dülve, a nemzet
tetszhalálba sülyedve: mindenki kétségbeesett a haza sorsa felett, csak
Fráter György nem. Ha tizenkét év előtt volt bátorsága hozzáfogni ahhoz
az óriási munkához, a mi egy eltemetett nemzetnek a feltámasztása, hogy
ne lett volna most?

Akkor ő semmi sem volt, mint «iste monachus Georgius.» Előtte, mellette,
körülötte pedig egy sereg önző, saját hasznát vadászó, egymás ellen
torzsalkodó, szolgálni rest, parancsolni tudatlan, elhatározásaiban
ingadozó, elpártolásra mindig kész főur, püspök, kapitányok, püspökségre
áhitozó főurak, generálisságot követelő püspökök, csatatérkerülő
kapitányok: népzsaroló mindegyik. – Most azok már mind elmúltak: ő maga
maradt egyedül. Cselekedhetett a saját tanácsa szerint. Török Bálint
fogságba vitelével ő maradt a «királyi gyám» czimén az ország
kormányzója. Itt volt még Petrovich is; de az nem vetett számot. Mint
Zápolya természetes testvére, a királyi családhoz tartozott s dohogott
is néha, mikor a ráczai között volt, hogy neki kellett volna János után
a trónra következni; de azon csak nevettek. A derék temesi gróf ostoba
volt, gazdag és fösvény és mindenekfelett tohonya rest. Ezzel nem is
közölte a dolgát soha Fráter György.

Előtte állt a nagy «semmi» és abból neki nemzetet, országot kellett
teremteni. Egy új ivadékot kellett más erkölcsökben fölnevelni: a régi
lejárta magát. Ehhez kellett tíz esztendei békés munkálkodás. Sem pénz,
sem hadsereg, sem rend az országban, és ő tisztán látta maga előtt egy
egész évtizednek a munkatervét.

Egy vezéreszméje volt: azt a részét az országnak, mely az ő
kormányzatára volt bizva, elvonni a harczokból; folyvást fegyverben
gyakorolni, de soha ütközetbe nem vinni; hanem a két hadakozó felet, a
németet és a törököt egyre hitegetni a szövetségével, az alatt gyüjteni
haderőt és kincseket az ország számára; hogy a mikor egyszer a sors
kedvező alkalmat ád, az elveszettet önerejével visszafoglalhassa.

Egy nagy veszedelem állt előtte. Az erdélyi rendek nem akarták János
Zsigmondot, a gyermeket, királynak elfogadni, ők önálló fejedelemséget
akartak alkotni saját vajdájuk alatt. Fráter György legelső dolga volt
Kolozsvárra sietni, a hol az egybegyült rendek előtt egy hatalmas
beszédet tartott, melyben leirta az ország veszedelmét, felmagasztalva
az erdélyiek hazafiuságát, lelkükre köté nagy hivatásukat Magyarország
ujjáalkotásában, beszélt nekik Izabella királyné fejedelmi erényeiről,
testi szépségéről, lelki erejéről, a magyarok iránt való igaz hűségéről
s ezzel a beszédével úgy megnyerte az erdélyiek szivét, hogy egy szivvel
és lélekkel hűséget esküdtek Izabella királynénak és János Zsigmond
királynak; de azzal a kikötéssel, hogy Fráter György legyen a vajdájuk.

Petrovichnak megint volt min morogni: «ez a barát már meg az erdélyi
vajdaságot is magához kaparintotta.» Fráter György nem nevezte magát
vajdának, csak országos birónak. Azonban az erdélyi aranybányák, sóaknák
megnyiltak előtte, ép úgy az iparos szász városok kapui s a székelyek
szivei: mind a három kifogyhatlan kincseknek tárháza.

A királynénak is nagy öröme telt, mikor az erdélyi főurak egész hosszú
kocsisorral, csengős ötös fogatokon robogtak fel Sólymos várába, hogy őt
meginvitálják kincses Kolozsvárra. Nagy készséggel hagyta magát
elragadtatni általuk. De még jobban elragadták azok a gyönyörű tájak,
melyek a Maros mentén egymást váltogatják: a szép rendezett városok,
(miket még a török nem látogatott meg), a derék főuri kastélyok, a
pompás népviseletek, a jól mivelt földek, a jámbor, jószivű népek. Mikor
pedig Kolozsvárra megérkezett, egészen más világban találta magát, mint
az eddigi volt. – Erdélyben volt igazi délczeg magyar fiatalság, a mit
Budán alig látott; itt volt életkedv, vidám mulatság, lovagjátékok; az
egy egész külön világrész volt: a magyar földglóbusz; itt voltak
művészek, tudósok, énekesek; voltak nyomtatott könyvek és emberek, a kik
könyvekből beszélnek, itt ismét megtalálta Izabella Boccacio regéit, a
miket anyja, Sforza Bona udvaránál megkedvelt. Ezek az urak tánczolni is
tudtak. A mellett, hogy verekedni is jól tudtak.

Izabella meg volt elégedve a cserével, és nem panaszkodott. Fráter
György pedig dolgozott a tervein. Erdélyből visszahódítani
Magyarországot: egy magyar király alatt.

Ez a terve azonban mindjárt az elején nagy megpróbáltatás alá került.

Ferdinánd király, a török szultán visszataszító válasza után komolyan
hozzáfogott egy ujabb hadjárathoz Magyarországnak a török rabiga alól
felszabadítására. Összehivta a magyar országgyűlést s a hű vármegyékkel
megszavaztatá a hadilletéket, a mit azok ki is állítottak. Perényi
fővezérsége alatt tizenötezer főnyi lovas sereg gyült össze. A német
fejedelmek is nagy segélysereget küldtek Magyarországra. Károly császár
spanyol ezredeket küldött, Medicis herczeg és Sforza Pallavicini olasz
csapatokat hoztak, s a pápa is háromezer olasz muskétással járult e
hadviseléshez, a kiket a hős Vitelli vezetett. Komáromnál nyolczvanezer
főnyi derék sereg állt együtt, ellátva kétszáz ágyuval s támogatva egy
hatalmas hajóhaddal.

Ha ennek a jól rendezett hadseregnek maga Ferdinánd király áll az élére,
s határozott haditerv mellett nyomul előre, bizony meg nem állt volna
Nándorfehérvárig, s Szolimán szultánnak letörhetett volna a félholdjának
a szarva.

Hanem hát Ferdinánd királynak nem voltak hadibabérok utáni vágyai. Ő
maga Bécsben maradt.

A győzhetlen armádia vezéreül pedig kinevezte a brandenburgi
határgrófot, Joákimot; a kit «fekete herczegnek» csufoltak, azért, hogy
egy testőrezredet tartott, melynek fekete pánczélja volt, fekete
sisakja, fekete tollal, s ő maga is ennek az egyenruháját viselte, mikor
az ezredet egzeczéroztatta. Olyan mesterségesen szalutálni a dárdával s
olyan szép kanyarulatokat tenni dobszóra a világon egy ezred sem tudott,
mint Joákim fekete légiója.

S hogy még tökéletesebb legyen a hadviselés, Joákim őrgróf mellé
odarendelt Ferdinánd király egy haditanácsot, mely állt tizenkét német
generálisból.

S mikor aztán ez a hatalmas sereg mind együtt volt Komárom körül, akkor
a haditanács összeült kiczirkalmazni, hogy mitevők legyenek? E fölött
eltanakodtak egy álló hónapig.

A jó Perényi és a vitéz olasz Vitelli váltig unszolták a fekete
herczeget, hogy mozduljon már, vigye őket Budavára alá: ott most nincs
több háromezer töröknél, annak is fele nyavalyás. Maga a vezér Szolimán
basa is meghalt dögben, a bástyák még a tavalyi ostrom óta romokban
hevernek, most egy rohammal el lehet foglalni az erősséget, a
haditanácsosok nem hallgattak rájuk.

Nagyon furfangos tervet komponáltak a bécsi állambölcsek. Legelébb is
Szolimán szultánhoz küldtek követet, a kinek az volt a feladata, hogy
Szolimánt biztosítsa Ferdinánd jó akaratáról, békés szándékáról s
ajánljon neki most már százezer aranyat évi adó fejében. Mintha egy
nyolczvan ezer főnyi tábor gyülekezését Komárom körül titokban lehetett
volna tartani! Másfelől pedig Izabellához küldtek Erdélybe magyar
urakat, a kik a királynénak fölajánlják a szepesi herczegséget,
fejedelmi jövedelmet Erdély átengedéséért. S a királyné hajlott ez
ajánlatra, kész volt fiastul együtt elvezettetni magát Erdélyből. Akkor
aztán Erdély hadainak kellett volna megkezdeni a támadást Szolimán
ellen, a szultán főhaderejét maga ellen vonva, a mikor végtére Joákim
őrgrófnak könnyű munkája lett lészen az ármádiájával előre nyomulni.

Csak hogy mind a két helyen gazda nélkül csinálták a számadást. A
szultán nem értette a tréfát, hanem nagy sietve küldé Bali bég budai
vezér segítségére Ulomán basát, a boszniai helytartót egy dandárral, a
ki aztán az alatt, a míg Joákim haditanácsa a mappát böködte az ujjával,
a rongált várfalakat helyreállíttatá, ágyukkal megrakta s készen várta a
támadást. Buda és Pest között egy hatalmas vaslánczot huzatott
keresztül, s ezzel elzárta a német hajóshadnak a város alá vonulását, s
a hajóhíd elfoglalását.

A másik oldalon is kárba veszett az igyekezet. Fráter György neszét
vette a királynéval folytatott cselszövénynek s sietett azt széttépni,
megtiltva a királynénak mindenféle egyezkedést Ferdinánddal az ő tudta
nélkül; Erdélyt nem engedte a készülő háboruba bele sodortatni,
készületlen hadaival bizonyos áldozatúl.

Végre megállapodásra jutottak a hadi tanácsosok. Kisütötték, hogy nem
Budavárát kell a hatalmas armádiának megtámadni; mert az kemény falat,
abba még a foga is beletörhet valakinek, mint a szegény Roggendorfnak;
hanem Pest városát kell megostromolni. Ha azt elfoglalja a hatalmas
hadsereg, a török úgy megijed, hogy esze nélkül szalad haza: a
Bosporusig meg sem áll.

Nagy lassan alászállának a pesti sikságra. A magyarok és olaszok a város
falaihoz közel ütöttek tábort a «királyi kert» tájékán, a német
birodalmi sereg jó távol az ágyuktól a Rákos mezején.

Hét napot itt is eltarisznyáztak apró csatározásokkal. Egy izben az
olaszok, magyarok és Zrinyi Miklós horvátjai egy kirohanó török csapatot
emberül összevágának. Ekkor végre elhatározá magát a fekete herczeg,
hogy hozzányul az «ultima ratio regum»-hoz: az ágyukhoz, s elkezdé
hatvan ágyuból lövetni az ócska pesti bástyákat. Azok nagyhamar össze
omlottak, s ha akkor rögtön a résre rohannak az ostromlók, egy hajrá
alatt beveszik a várost. – De a fekete herczeg azt mondá, hogy «elég
volt az mára»; elébb a haditanácsot kell összehívni: az határozza meg,
minő rendben, milyen echelonban történjék meg a csapatok rohamra
vezetése? Ezt is Roggendorftul tanulták! Ez eltartott másnap délig. Ez
alatt Jusszuf basa, Pest védője, új árkot ásatott a leomlott fal mögött,
azt meghordatta rözsekötegekkel, szurokkal, lőporos zsákokkal, az ágyuit
pedig mind a tört réssel szemben egy magas kőrakáson állítá fel.

A bölcs hadi tanács rendelkezése szerint legelső sorban kellett a
rohamra indulni a pápai olasz gyalogoknak, azok mögött voltak felállítva
a magyar lovasok.

A fekete herczeg nem akart kimaradni a nap dicsőségéből. Elővezetteté a
fekete pánczélos légióját.

– No ördöngős ficzkók! Menjetek ti is háborút látni! Meglátom, hány
török fejet hoztok haza?

Azok aztán kikerestek egy szép száraz helyet, a hol nem ázik fel a lábuk
a tocsogóban. S ott tökéletes sorfalat képezve, felállának. A dárdáik
hegye oly egyforma sort képezett, mintha posztónyiró ollóval nyirták
volna egyenletesre. Három strucztoll volt a sisakja mellett
mindegyiknek. A zászlótartójuk egy óriás volt.

A jeladó ágyulövésre megkezdték a rohamot a pápai csapatok, a kik könnyű
szerrel verték el a résről a törököket. Midőn azonban az éjjel ásott
árok fölé jutának, akkor Jusszuf basa meggyujtatá a lőporos zsákokat,
azok felrobbantak s lángba boriták az egész sánczárkot. Ámde a derék
olasz vitézek azért még is bátran előrenyomultak s egész a főtorlaszig
hatoltak. Itt azután a Jusszuf basa ágyui fogadták őket emberirtó
kartácstűzzel.

A magyar lovasság, látva ezt a veszedelmét az olaszoknak, nem nézhette
azt tovább tétlenül, leugrált a lovairól s kivont karddal rohant Vitelli
harczosai segélyére. Azonban a törökök is a legjobb csapataikat állíták
velük szemközt s a harcz elkeseredetten folyt a városban, eldöntetlenül.
Száz somogyi gulyás legény (bubulci), fokossal a kezében, egész a város
piaczáig tört előre, legázolva a szemben talált janicsárokat, onnan
kiabáltak: «jertek utánunk! nyitva a város!» De biz azokat magukra
hagyták s ott levágatának.

A fekete légió mind ezt nézte, nagy lelki nyugalommal.

Perényi maga oda nyargalt a fekete légió ezredeséhez, hogy
trombitáltasson már, rugtassa neki a katonáit az ostromnak, most az
ideje közé vágni a töröknek; de a katonai akadémiában nevelkedett
főtiszt azt a választ adta, hogy ő neki nincs a haditanácstól utasítása
adva az ostromban tettleges részt venni.

Perényi vágtatott a fővezérhez, hogy hivja hát össze a hadi tanácsot, s
adja ki a rendeletet a fekete légiónak, hogy siessen a magyaroknak és
olaszoknak segítségére az ostromnál.

Ez alatt azonban az emberséges Jusszuf basa megszánta a szegény fekete
pánczélosokat, hogy ott a verőfényen úgy izzadnak hiába, s a hatvani
kapú köröndjéről nekik szegeztetett tizenkét szakállast s azokból
egyszerre kilövette rájuk a lánczos golyóbisokat, úgy hogy huszonnégy
fekete pánczélos rögtön túlvilágra szenderült.

No, nem kellett a dicső fekete légiónak utasítás a fő haditanácstól, de
úgy eliramodának, hogy Jusszuf basa ágyui többé utól nem érték őket.
Elől szaladt az óriás a nagy standartéval.

Nagy lett az elszörnyedése e rémeset fölött a fekete herczegnek.

«Huszonnégy fekete pánczélost kilőni a sorból! A kik bele sem ártották
magukat az ostromba! – Ártatlan nézők valának! – Még a dobost is
agyonlőtték! A ki igazán nem bántott senkit. – És még a Kunczot, a
fligelmant, a ki félkézzel megcsinálta mind a hat parádét a dárdával! Ez
istentelenség! Ilyen pogányhaddal keresztény vitézeknek harczolni nem
illik!»

A haditanács azonnal összeült, s most már sietve és nem temporizálva,
elhatározá, hogy a hadjárat be van fejezve.

Az ostromnál a magyarok és olaszok hétszáz embert vesztve,
visszaverettek, s a győzhetlen ármádia, a nyolczvanezer vitéz ezt nézte,
vállra vetett dárdával.

Vissza kell vonulni! Ez volt a haditanács bölcs határozata.

Még pedig szép rendben. Fődolog az ágyukat megmenteni!

Éjjel kezdték meg a visszavonulást. Elől Joákim herczeg a fekete
légióval (huszonnégy ember hiányzott belőle!) utána az ágyuk. Azok után
jött a birodalmi lovasság. Hátul hagyták a gyalogságot. (Épen, mint
Roggendorf! Ugyanaz az az okos taktika.)

Igaz, hogy leghátul volt hagyva a magyar lovasság Perényi alatt s a
főhaditanácsnál – a papiroson – ez szerepelt fedezetül.

Ámde jól ismerjük a dörgést. Mikor a magyar katonának azt mondják, hogy
a hadjárat be van fejezve, az rögtön elpárolog.

A mint a bölcs haditanács kiadta a rendeletet, hogy most már fussunk, a
magyar lovasság úgy szétiramodott Tolnába, Baranyába, hogy Perényi
mellett nem maradt más, mint a zászlótartók, a kiknek nem volt sarkantyu
a saruján.

Ekkor aztán Jusszuf basa kirontott a városból, négyezer lovas spáhival s
ez a kicsiny dandár olyan dúlást követett el a visszavonuló birodalmi
gyalogságban, hogy ha segítségükre nem jön a vitéz olasz Vitelli, a ki
ezredeit zárt sorokban állítá a török elé, az egész hatalmas ármádia
nyomorultul szétveretik.

Egy török lovag odakiáltott Vitellinek:

«Ugyan te derék olasz, mit ontod az olasz vért? Téged nem bántunk mi!
Állj félre előlünk!»

De a pápa vezére és csapatja hiven megtartá a kötelességét s
önfeláldozással védte a dicstelenül futó nagy hadsereget.[11]

Maga Ferdinánd azt irta e hadjáratról a bátyjának, Károly császárnak: «A
kárról, a veszélyről nem is szólok, a vezérek agyában volt a hiba.
Nagyobb gyalázat még soha sem érte a német birodalmat.»

A milyen sötét folt ez a kudarcz a történelemben, olyan fényes igazolása
ez Fráter György hazaszerető elméjének. Hogy ő nem vette ki belőle a
neki és Erdélynek szánt osztályrészt.

(A jó Szerémy György mind előre megjósolá ezt a veszedelmet, mivelhogy a
német birodalmi seregek vezérfejedelmei mind lutheránusok voltak s azok
közül Szász Móricz magát Melanchton Fülöpöt is magával hozta s azzal
prédikáltatott a sátorában).[12]

Valakinek azonban meg kellett lakolni e világraszóló kudarczért.

A sok mihaszna fejedelmi vezér, a mamlasz haditanács mind nem akarta azt
keresztfiául fogadni: utoljára ráfogták a magyar vezérre, Perényi
Péterre, hogy ő árulta el a birodalmi sereget a törököknek.

Mit árult volna el? Azt, hogy nyolczvanezer derék vitéz kész elszaladni
négyezer török szpáhi elől?

Ráfogták, hogy éjjel beszökött Memhet béghez a várba s azzal fujta a
követ a németek ellen. A mint Esztergom alá értek, hirtelen megrohanták
a sátorában, vasra verték, idegenekből alakított törvényszék elé
állították, mesemondásba illő negyven vádat olvastak a fejére s
elitélték életfogytig tartó fogságra.

Azt a Perényit, a ki legtöbb sikert vivott ki Ferdinándnak s legnehezebb
csapásokat mért János királyra; a ki Izabellát Buda várában ostromolta,
a ki a Ferdinándpárti magyar hadsereg bálványa volt!

Az volt a bűne, hogy nagy volt a gazdagsága s sokan voltak, a kik meg
akartak rajta osztozni.

Ez a vérlázitó erőszak, igaztalanság egészen összedönté Ferdinánd
kártyavárát Magyarországon.

A leghivebb főurak otthagyták: maga Thurzó Imre is letette az ország
pecsétjét s haraggal vált meg a bécsi udvartól.

És az egész világ azt beszélte, hogy még itt is Fráter Györgynek a keze
dolgozott.

Ismét egy nagy név lett veressel keresztülhuzva azon a hosszu
lajstromon, melyre az utját álló hires emberek voltak feljegyezve.
Versenytárs, ellenség mind elfogyott már.

Ujaknak kellett támadni a jó barátokból.



XVII. FEJEZET.  SZÉKESFEHÉRVÁR VESZEDELME.

A szerencsétlenség nem marad vén leánynak: mindig akad párja. A német
ármádia dicstelen elvonulása után következett Szolimán betörése. Most
már büntetni jött. A Ferdinánd pártján levő országrészt jött behóditani.

Az erős Siklós vára, melyben Perényi Mihály deákja volt a várnagy, egy
szóra megnyitá a szultán előtt kapuit. Ez volt a boszu a fogságra vetett
főuráért. Pécs városa alá érve, az «öt egyház» városának küldöttsége
fele uton eléje jött, felajánlva hódolatát, s mikor a szultán azt
kérdezte tőlük, hogy kit kivánnak főispánul? azt felelték: «nem kell
nekünk magyar úr főispánnak, hanem Kászon basa!» Ezért az
illendőségtudásért marék aranyat adott nekik s ott hagyta Kászon basát.

Innen tovább haladt a szultán seregével: a hódolni siető jobbágyságtól
kalauzolva. A parasztok szája tele volt panaszszal a földes uraik ellen.
Ugyan örültek rajta, hogy a török elkergette a nemes uraikat. No csak
várjatok, majd ti rátok is eljön a hét péntek egy héten! A nemesség
otthagyta a hegytetőkön épült várkastélyait s főispánjainak, Verbőczy
Imrének és Kápolnay Ferencznek vezetése alatt, két zászlóaljal
Székesfehérvárba menekült.

Ez a királyi temetkező város akkoriban hatalmas erősség volt: körül
átgázolhatlan ingoványoktól védve, a homlokrészen pedig erős
bástyatornyokkal ellátva.

Szolimán elébb Budára vonult be, onnan Esztergom alá szállt s annak a
falait kezdte el töretni háromszázhetvenöt ágyuval. Spanyolok voltak a
várnagyok, Lascano és Salamanca: kilenczed napra feladták a várat. Tatát
első felhivásra átadta Taxis Ferdinánd. Legvitézebbül védte Valpó várát
a derék Arkay Mihály, a ki hat hétig állt ellent az ostromnak: a mi
alatt háromezer golyót lőttek a várába.

Ekkor azután egész haderejével Székesfehérvár ellen fordult a szultán. Ő
maga személyesen intézte az ostromot, bár az első tekintetre fel tudta
becsülni az akadályokat.

«Ha hegytetőn volna ez a vár, majd hamar elfoglalnám; de lapályon épült
várat megvivni nagy sor!» Ezt mondá a szultán.

Még is egy merész próbát tett. Azon az egy uton, mely járható, egy
hosszu hadoszlopot tolt előre: ráczokból, bolgárokból, tatárokból volt
összeállítva az ostromló had; azokat hátulról a janicsárok kergették
előre buzogányokkal.

De a vártornyokat vitéz hajduk védték, onnan Borsodból, a kik nem
fáradtak ki az öldöklésben, s a hogy ember hátán ember nyomult fel az
ostromlábtókon a falakra, úgy verték le azokat folyvást, pőröllyel
szekerczével. A szultánnak háromezer halottja maradt a sánczárkok
között, s a kik felhatoltak a falakra s a városba betörtek, azokat az
utczákon vagdalták össze, s azoknak a hulláit aztán a nagy öblű
mozsarakba tették s úgy lövöldözték vissza a szultán táborába.

Szolimán elszörnyedt e csodavitézségen s rögtön abba hagyá az ostromot s
oly gyorsan vonult el Fehérvár alól, hogy az futásnak is beillett. A
magyarok annak is vették s Verbőczy Imre, Kápolnay Ferencz kapitányaik
alatt kirohantak a távozó törökökre s egész Siófokig vágták őket
kegyetlenűl. Itt azonban a szultán rendbe állítá a hadait, s két oldalt
«mint a sárkány a szárnyaival» körül fogá a magyar lovasságot. Kápolnay
elesett a besliák nyilaitól, Verbőczy Imre keresztül vágta magát a
szpáhikon: de már nem tudott Székesfehérvárra visszatérni; el volt vágva
az utja: a Vértesbe menekült.

Derék vitéz volt! A hány török lovas futtában utolérte, annak mind egy
csapással leütötte a fejét.

Ekkor aztán Szolimán szultán ujra visszatért Fehérvár alá; melyet most
már csak a hajduk és a talián, meg a német csapatok védelmeztek. Maga a
polgárság nem vett részt a várvédésben. Ők semlegesek maradtak. Hanem a
helyett, hogy puskát fogtak volna: illetlen taglejtésekkel boszanták a
falakról a törököket, a mikre a szultán azt mondta, hogy «szemtelenség!»

Ekkor aztán Szolimán előparancsolta a környékből a parasztságot, s neki
állította őket a Vértes erdőnek, kivágatta velük a szálfákat. Kétezer
jármos ökör hurczolta azokat a város alá. Ezekből rakatott egy széles
hidat a mocsáron keresztül odáig, a hol a városnak csak igen alacsony
falai voltak, s ezen a hidon keresztül indítá rohamra a csapatait. De a
vitéz hajduk az alacsony falakról is visszaverték az ostromlókat. Tíz
nap folyton megujították a rohamot: ekkor a magyarok kifáradtak s azt
mondák a németeknek: «álljatok már egy nap ti a falakra, mi hadd együnk,
igyunk és alugyunk egyet.» És aztán úgy tevének. Jól ettek, ittak: aztán
lepihentek.

Ekkor újból jött a bástyák ellen a török had a hidon át. A németek és
taliánok nem birták a rohamot fenntartani s hátat adtak. Az álmukból
felriadó hajduk hirtelen fegyvert ragadva, szembe rohantak az utczákba
tóduló törökökkel, jó hadnagyuk Varkocs György (a Tamás öcscse) vezetése
alatt s ugyan nagy vérontást követtek el: úgy, hogy mind a két harczoló
fél kifáradt a verekedésben.

A hadnagygyal együtt ott járt, a harczolókat buzdítva, a kemény szivű
pap, Celesztin apát, a feszülettel kezében, s lelkesíté a derék
vitézeket a pogányok ellen. Most bizonyítá be, hogy mit képes tenni hite
és vallása mellett, a kinek az igazán a szivén fekszik.

Mig a hajduk jó bivalybőr pánczélokkal övezék fel a derekaikat, az
apátur vértezet helyett azt a szentelt pergament borítá a mellére,
melyet Kelemen pápa bullája ékesített: az a János királyt excommunikáló
bulla. Ez volt az ő pánczélja.

A városi polgárok pedig, a mint azt látták, hogy az ellenség betört a
bástyákba, gyorsan bemenekülének a belső várba s feltekerték a felvonó
hidat.

A derék vitéz hajduk aztán, mikor már látták, hogy a török had
baromsokasága már-már erőt vesz a németeken és taliánokon, és ők minden
oldalról közre vannak szorítva, felkiabáltak a belső vár kaputornyát
őriző polgárokhoz, hogy bocsássák le a felvonó hidat; ők is hadd
meneküljenek a belső várba.

A polgárok azonban gunynyal felelének vissza.

«Vannak ti nektek Mózeseitek és profétáitok: kövessétek azokat!»

S nem bocsáták be a magyar véreiket a belső várba.

Sőt csufondárosan előhurczolák a templomból kitett szent szobrokat, a
fából kifaragott, és ékesen megaranyozott Szent Péter és Pál szobrait,
azoknak a nyakára kötelet kötöttek s eként egy gerendára függesztve,
előtolták a torony ablakán, lekiabálva a kinn rekedt vitézekre.

«No hát, ti bálványimádok! Itt vannak a szenteitek, a kikhez imádkozni
szoktatok. Most énekeljetek már hozzájuk; segits Szent Pál, segíts Szent
Péter! Most tegyenek értetek csudákat, ha adatott nekik!»[13]

E kegyetlen szavakra páter Celestin, a torony felé fordulva, megátkozá a
csufolódokat, s aztán megáldotta a körülötte letérdepelt maroknyi vitéz
magyar népet s akkor mindannyian, kardjaikat ragadva, ezzel a kiáltással
«Jézus Krisztus: Szüz Mária» a törökökre rohanának. Páter Celesztin volt
az első, a ki dárdaütésektől átverve, összeroskadt: a hősök pedig
harczoltak az utolsó csepp vérük kihullásáig, és egy is közülök meg nem
adta magát; hanem azon volt, hogy drágán adja el az életét. Szolimán
szultánnak huszonnégyezer halottjába került az esztergomi és fehérvári
diadal.

A belsővárba szorult polgárok aztán jobbnak találták egyesség utján
feladni a várat a szultánnak. Az egyességlevélben kikötötték, hogy a
szultán olyan pártolásban részesítse őket, «a hogy ő felsége szokta.»

A szultán azt mondá rá, hogy «dobró».

S aztán ott hagyta a városnak kormányzóul Dülbendár basát.

És annyi hires városnak és erős várnak a meghódítását elnézték csendesen
Ferdinánd király, Károly császár és a német fejedelmek. Nagy sokára
összegyüjtének egy hadsereget Pozsonynál; de mikor már Ferdinánd király
meg akart indulni a serege élén Szolimán ellen, akkor a nagy úr, dolgát
elvégezvén, visszatért Nándorfehérvárra, s erre a németek azt mondták,
hogy oda csak nem szaladhatnak utána, s hagyták az ország második és
harmadik fővárosát, Esztergomot és Székesfehérvárt török kézen. Száz
évig ott maradtak!

A fehérváriakkal pedig nagyon ocsmányul kezdének bánni a befészkelt
törökök. Minden asszonyt és leányt magukénak tekintének. Ez pedig a
polgároknak semmiképen sem tetszett. Felmentek panaszra Dülbendár
basához, hivatkozva a szultán aranybetüs kegylevelére, a melyben
biztosítva van nekik minden pártfogás, a hogy ő felsége a szultán
szokta.

– No hát mit akartok? Igy szokta a szultán! Ez a török erkölcs!

S hogy ebben a polgárok nem akartak megnyugodni, sőt nagyon lármáztak, a
basa megfogatott közülök egyet s levágatta a fejét; másnap levágatta
kettőét, harmadnap háromét és így tovább. Nyolczadnapon a polgárok
rimánkodtak, hogy meg vannak már elégedve: ne folytassa tovább a
megnyugtatást.

– Dehogy vagytok ti még megnyugtatva, monda Dülbendár basa, s még
folytatta tovább a fejlevágatást, egész tizenhétig.

Akkor aztán a polgárok szépen visszavitték Szent-Péter és Szent-Pál
szobrait a templomba s elhelyezték az oltár fölé: a Lajos nevü
prófétájukat szélnek eresztették s visszatértek a római katholikus
hitre.

– Most vagytok már megnyugtatva. Monda nekik Dülbendár basa. Igy járnak
azok, a kik a szenteiket megcsufolják.

Eként adja elő a dolgokat Szerémy.

Mivelhogy Dülbendár áttért renegát volt, a ki lelkében hive maradt a
keresztyén vallásnak, s eképen visszatéríté a fehérváriakat, a miért
megérdemli, hogy a neve a hittéritők közé feljegyeztessék.

De nemcsak ezzel bizonyítá be a török basa a szent dolgok és emberek
iránti titkos buzgóságát, hanem még inkább a következő rendelete által.

A csatában megölt Celesztin apátnak a casulája alatt megtalálták Kelemen
pápa bulláját: elvivék a basának. Dülbendár abból a bullából megértve,
hogy Zápolya János a pápa által excommunikáltatott: rögtön felhozatta a
királyok sirboltjából Zápolya sarcophagját s kiteteté a czimeterium
udvarára: «annak nincs helye a szent királyok között!» Aztán levelet irt
Fráter Györgynek, hogy János király koporsóját vitesse el a királyok
közül, s temettesse el máshová.

Eképen ama keményszivü pap még holta után is megtudta üldözni a halott
királyt, s végrehajtá rajta az excommunicatiót még alvó porában is.



XVIII. FEJEZET.  AZ ÚJ ELLENSÉGEK.

Fráter Györgynek a szivét ez az eset rendíté meg legjobban. Ha volt még
a lelkében egy szikrája a török iránti szeretetnek, azt is kioltá ez a
kegyetlen csufság. Kidobni János király holttestét a királyok
sirboltjából.

Ilyen tőrökkel a szivében kellett neki tovább folytatni a hódolat
játékát.

Ebből a szégyenteljes hadjáratból ügyesen ki tudta huzni magát.

Mind a két fél követelte tőle, hogy jőjjön a segítségére. Azt felelte
nekik, hogy nincs hadserege. A szultánnak pedig engesztelésül küldött
katona helyett nyolczszáz szekér eleséget, a mit még szivesebben
fogadtak.

Hogy mit tett ezután Fráter György? Annak a jellemzésére a franczia
életiró szavait idézzük:

«A kormányzó gondoskodása mellett a királyné oly fényes és mivelt
(polie) udvart talált maga körül Erdélyben, mint Budán, s miután nagy
hajlandósága volt a fényüzésre és mulatozásra, ennek a kielégítésére
mindent elkövetett, úgy hogy a királyné évek során át boldog és nyugodt
uralkodás édességét izlelheté. A kormányzó (Fráter György) ezalatt
minden gondját a népek boldogítására forditá: virágzásra hozta a
vallást, az igazságszolgáltatást, a művészeteket, mesterségeket és a
bőséget. Mindig azt tartotta szem előtt, hogy abban az állapotban és
akaratban tartsa fenn a nemzetet, hogy egy napon a gyámfia, a király
hatalmát nemcsak a szép részében a királyságnak: de egész Magyarországon
is helyreállíthassák. S a míg e hazafiui dicsvágyat ébren tartá a
nemzetben, nem feledkezett meg annak a kényelméről és biztosságáról. A
saját jövedelmét is feláldozva, emeltetett középületeket, haszonra és
mívelődésre, építtetett erősségeket Erdély védtelen pontjain s Nagyvárad
környékén azokat megrakta jól begyakorolt zsoldos hadakkal, a kik fölé
derék, hű kapitányokat helyezett; az urak közül pártfogolta azokat, a
kiknek eszük és érdemük volt, s különösen kegyelte a székelyeket, a kik
a legharcziasabb és legkifáradhatlanabb népek, mindig készek a
felhivásra hadirendbe állni.»

Igy ir a részrehajlatlan franczia tudós Fráter Györgyről.

A magyar kortársak azonban más véleményen voltak. Nekik Fráter György
kormányzása kiállhatlan zsarnokság volt. Mindenki irigykedett rá s ezek
az alattomos torzsalkodók, meg a cselszövényben felnőtt olasz
udvarhölgyek, az élvhajhászó lengyel udvaronczok úgy felingerelték
Fráter György ellen a királynét, hogy Izabella elhatározta
megszabadítani magát e nehéz ember zsarnoksága alól, a ki őt
mulatságaiban, fényüzésében akadályozza. A királyné már a saját
jegypénzét költé: azt a bizonyos tizezer aranyat.

A Zápolya-kincsek mind Petrovics kezébe vándoroltak zálogba. A jó
nagybácsi adogatott a királynénak azokra pénzt, szaraczénus uzsora
mellett.

A királyné azon kezdte Fráter György ellen a támadást, hogy felszólitá,
adjon számot, hová tette az ország jövedelmeit egész kincstárnokságának
az ideje alatt.

Fráter György erre röviden válaszolt. János király haláláig a számadások
Verbőczy Istvánnak lettek átadva megvizsgálásra. Azok ott elégtek a
kanczellár padlásán Buda ostromában. Az azóta felszaporodott
számadásokat majd befogja mutatni János királynak, mihelyt az olvasni
megtanul. (Már hét esztendős volt.)

És Fráter Györgynek igaza volt. Abban az időben nem volt szabad
nyilvánosságra hozni sem a jövedelmeit, sem a kiadásait az országnak. A
közjövedelmek legnagyobb része mind olyan volt, hogy ha felfedezik a
forrását, rögtön bedugul. Még nagyobb veszedelem támadt volna belőle, ha
a kiadásokat dobra ütik: a titkos ajándékozások a török nagyvezéreknek,
tolmácsoknak, magának a szultánnak; a titkos ügynökök fizetése Bécsben,
Rómában, Toledoban, Jászvásárban; az új erősségek emelése, a hadak
felfegyverzése, különösen a nagyváradi ágyuöntő mühely, mihelyt közhir
szárnyára kap, egyszerre rázudítja Erdélyre a török haragját. Ezt vétek
volt kérdezni, s bűn lett volna rá felelni.

Majd ha a király olvasni tud! Az pedig még az öreg Á-t sem ismerte.

Ekkor a királyné összehivta az erdélyi országgyülést, hogy az lásson
törvényt a barát feje fölött.

Fráter Györgynek vesztett ügye volt az országgyülés előtt. A főurakat
bántotta az, hogy fölöttük egy barát uralkodik; a szász követek
keseregtek ellene a rajtuk behajtott adó miatt. Batthyányi Orbán
haragudott rá, hogy nem ő rá bizta az ország főkapitányságát s nyilt
ellensége lett. Török János, a Bálint fia el volt keseredve ellene
atyjának török rabságban elhunyta miatt, a kiről azt hirlelték, hogy
Fráter György okozta az elfogatását. Majláth Istvánnak a hivei mind
ellene esküdtek, mert azt hitték, hogy ő tartja vissza a vezérüket a
Jedikulában; de legnagyobb ellensége volt a királyné, a ki a zordon,
rideg erkölcsü papi gyámban világi örömeinek megcsorbítóját látta. Török
János készült az országgyülésen a királyné ügyét védelmezni, s Fráter
Györgynek ugyan el volt készítve az útja a vérpadhoz, ha ezen az
országgyülésen megjelenik.

Hanem a barátnak megint segítségére jött a saját édes esze.

Nem az országgyülésre ment el; hanem a királynéhoz.

Izabella fejedelmi haraggal fogadta a barátot. Szemére hányta, hogy
dicsőült férje, János király, minő alacsony sorsból emelte őt fel a
legmagasabb méltóságra! Eszébe hozta a haldokló szavait, melyekkel nejét
és gyermekét a barát oltalmába ajánlja; s ő most háládatlanul,
szivtelenül eltüri, hogy királynéja és királyi gyermeke szükséget
szenvedjen: maga kincseket gyüjt halomra, s a királyi asztalra csak
morzsákat juttat.

Végzé keserves sirással.

Fráter György engedé a feje fölött lezugni a királyi harag menyköveit s
a rájuk következett záport egyaránt.

Akkor aztán elővette az ékesenszólását s világos képet rajzolt az ország
állapotairól a királyné elé; de legékesebb beszéd volt az, a midőn
előszólítá apródjait s azok egy vasszekrényt czipelének be, melynek
kulcsait átadá Fráter György Izabellának.

– Ime lássa felséged, hogyan sáfárkodtam az ország vagyonával, felséges
asszonyom és királyi gyámfiam javára.

A királyné által felnyitott vasszekrényben tizezer darab lizimakhus
arany volt felhalmozva.

Hát ez már okos beszéd! Az ilyen czáfolattól rögtön felszáradtak a
királyi könyek. Izabella kezét nyujtá Fráter Györgynek, sőt az arczát is
megcsókolta. Végre nevetni kezdett s azt mondá, hogy előre tudta ő,
milyen jó ember a barát, s most már fel lévén világosítva, átlátja, hogy
mindent az ország javára cselekedett.

Itt rendbe hozván a dolgát, Fráter György Mineróna úrhölgy felé fordult,
a ki nagyon duzzogni látszott.

– Kegyelmednek pedig, bájos szép amazon, szintén meghoztam azt, a mit
igértem: egy délczeg vőlegényt, az előkelő Zborniczky Miklós herczeget,
a ki ime általam küldi kegyelmednek a jegygyürüjét – és a jegypénzt, két
ezer darab oroszlános tallérokban.

Erre aztán Mineróna úrhölgy is zokogásra fogta a dolgot; de ügyelt rá,
hogy a könnyei kárt ne tegyenek az arcza hajnalszinében.

Eként mind a két asszony meg lévén nyerve, Fráter György ismét ura volt
a helyzetnek.

A két, jókedvre derített hölgy kétfelül karonfogva a kedves zsarnokot,
átvezeté őt a királyi gyámfiának a szobájába, hogy annak is bemutassa
hódolatát.

A gyámi feladat aként volt felosztva a két tutor között, hogy Fráter
György vezette az ország ügyeit, jó Petrovich Péter pedig a királyi
gyermek nevelését.

Mikor a gyermek-király szobájába benyitottak, épen ebben a
foglalatosságban találták a gyámot és növendéket.

Petrovich négykézláb mászott a földön, János Zsigmond pedig a hátán ült,
mint egy lovon s pattogatta a korbácsát fölötte, kiabálva: «deh te
ráró!»

Fráter György nagyon restellte ezt a dolgot.

– Uram, Petrovich Péter; temesi gróf uram. Ez már mégsem kegyelmedhez
méltó pozitura.

A temesi gróf mérgesen felelt vissza.

– Hát mi köze ahhoz kegyelmednek, ha én a királyommal lovast játszom?

– Megigazítom magamat. Nem kegyelmednek illetlen, hanem a királynak,
hogy ilyen lovat választ magának. Majd adok én a királynak egy szép kis
tatár lovat, a min hetykén lovagolhat.

Erre a gyermek-király rögtön leugrott a nagybátya hátáról s odafutott
Fráter Györgyhöz.

– Hol van az a kis ló?

– Az a kis ló itt van már az udvaron felnyergelve. Hanem annak az ám a
szokása, hogy az olyan gyereket ledobja a hátáról, a ki nem tudja
elmondani az Úr imáját: a miatyánkot.

– Én pedig nem tudom. Péter bácsi azt mondja, hogy az embernek kipotyog
a foga az imádkozástól. Aztán minek nekem az a «miatyánk»? Az én atyám
király volt. A «mindennapi kenyerünkért» sem könyörgök én, mert én
kenyeret nem eszem: csak hust, meg tortát.

Fráter György kemény dorgáló szóval fordult gyámtársa felé.

– Uram, temesi gróf uram, ez nem jó nevelés! Nem így bizták kegyelmedre
a királyt.

Petrovich durván förmedt vissza.

– Ne tanítgass engem, te barát móresre! Én királynak nevelem az öcsémet,
nem papnak!

Azzal tele pofával fujtatva eltávozott a szobából, engedelmet sem kérve
a királynétól.

A barát aztán ölébe vette a kis királyt s elkezdett neki szép meséket
mondani: mig az annyira megszelídült, hogy össze hagyta tenni a kezeit,
s elmondta Fráter György után a miatyánkot végig. Másodszor aztán már
elmondta magától. Olyan tűz-esze volt – a gyermeknek!

Az egybegyült rendek várták ezalatt nagy gyürkőzéssel Fráter Györgyöt az
országgyülésen.

Nagy lehetett az elbámulásuk, a midőn érkezni látták a biborszínü hintót
a nyolcz fehér lóval: a hintóban a királynét a hátulsó ülésben, mellette
a kormányzót, Fráter Györgyöt, vezéri öltözetben, kardosan, szemben az
első ülésen Mineróna herczegnőt; a hintó mellett pedig a miniatur
paripán lovagolva a kis királyt, a szultántól kapott arany buzogánynyal
a kezében.

Az országgyülés termébe Fráter György vezeté fel a királyt és királynét
kézen fogva. Az esztrádon három baldakinos szék volt felállítva: a
középsőbe ült János Zsigmond, ő volt a főszemély, jobbról a királyné,
balról Fráter György. – Petrovich már nem fért el. Neki oda alant
Mineróna herczegnő mellé kellett ülni; a ki egyre azzal boszantotta,
hogy milyen derék ember ez a barát!

A felriadó üdvkiáltás után a királyné szólalt fel: előadva szép latin
nyelven, hogy a «főbiró» már ő neki teljes számadást terjesztett elő
kincstárnoki hivataláról. Ez előterjesztés világ elé nem hozható, mert
akkor az ellenségeink is megtudhatják; a rendek nyugodjanak meg abban,
hogy a királyné az ország és a király jóvoltára történteknek találta a
főbiró által tett kiadásokat.

Hát ha ilyen hatalmas szószólója akadt Fráter Györgynek, mint Izabella
királyné, akkor ki szólhatott volna ellene? A rendek egy lélekkel
kiáltának a királyné szavaira helyeslést; s Fráter György legmérgesebb
ellenfele, Batthyányi Orbán (lelkében igaz hazafi) állt fel azzal az
indítványnyal, hogy ha a királyné ily bizalommal ragaszkodik
Martinuzzihoz, akkor kiáltsák őt ki a rendek Erdély kormányzójának. Ez
meg is történt, s e naptól fogva Fráter György alkotmányosan
megválasztott kormányzója, valódi fejedelme volt Erdélyországnak.

A jó Petrovich mérgesen rugta ki a széket maga alól e választás után.

– Hát akkor én mi vagyok? A király lova?

Azzal nagy mérgesen ott hagyta az országgyülést, kocsijába vetette magát
s dúlfúlva vágtatott haza Temesvárra.

Az országgyülés e pillanat hatása alatt egészen megfordult. Irmagja sem
maradt annak a pártnak, mely Fráter György ellen szövetkezett, s mely
még egy nap előtt eltipró többséget számított.

Bizonysága ennek a csodaváltozásnak az, hogy ugyanazon országyülés, mely
az eddigi adók miatt a fejét akarta kérni Fráter Györgynek, a kormányzó
bölcs beszéde után új adót szavazott meg, a hogy Tinódi Lantos Sebestyén
diák énekli:

«Egy pénz héával egy forintot szörzének, Hogy török császárnak adót
szörzenének, Mert mindenkor ez törvénye Magyaroknak. Forintot héával az
adóban szednének!»

Hej, de okos törvényök volt a régi magyaroknak! Minden adóforintból egy
pénzt visszatartani magnak!

Nemsokára e nevezetes országyülés után megtartották Mineróna
herczegasszony lakodalmát, a jeles Zborniczky Miklós lengyel főurral, a
mely alkalommal az ország is hozzájárult az udvarhölgy kelengyéjéhez
(Tinódi szerint): «Mineróna asszony elházasításában, Zborniczky
Miklóssal törvényházasságban. Ott szép ajándékot az ország mutata.
Szegény köznemes nép kit váltiglan bána».

A menyegzői tánczvigalomban a királyné kezdé meg a tánczot: együtt
lejtvén el a szép palotást a kormányzóval. A barátról az irigyei is
elismerték, hogy még «dali tánczot járni» is jobban tud, mint valamennyi
fiatal leventék.

Mineróna nagyon meg volt elégedve, úgy a kelengyével, mint a
vőlegénynyel, ki őt magával viendő volt haza, Lengyelországba.

A vánkostáncz végzi a lakodalmat, mely abból áll, hogy egy
selyemvánkost, zeneszó mellett vándorolni küldenek, férfi viszi
hölgyhöz, hölgy viszi férfihoz; arra letérdepel: hölgy megváltja magát
egy csókkal, férfi egy aranynyal; kiki azt választja magának, a ki neki
tetszik. Ebből a tánczból a királyné sem vonta ki magát s bizony ő kapta
a legtöbb – aranyat váltságban. De a ki a legtöbb aranyat fizette, az
bizonyára Fráter György volt. Azért, hogy ősz szakálla volt. Mikor végre
Mineróna vitte a selyemvánkost Fráter Györgyhöz, s letérdelt a vánkosra,
az egész udvar gonoszkás mosolylyal nézte ezt a példát. Mindenki tudta
jól, hogy minő halálos ellensége Mineróna a barátnak, azt is tudta, hogy
a remete azért boronálta össze ezt a házasságot, hogy a viperamérgü
udvarhölgyet eltávolítsa a királyné mellől. Azért is a világ truczczára
olyan hangos csókot adtak egymásnak, hogy azt meg lehetett hallani az
egész teremben.

A csókváltságban Fráter György egy, a rendes aranypénznél nagyobb
aranyat adott Minerónának. Az egy KOZON arany volt, melynek egyik
lapjára a figura alá három X volt verve.

Mineróna elérté a czélzást: odasugott a barát fülébe.

– Ez a XXX jelenti a «harmincz ezüstpénzt». – Ez a Judáscsók dija. Ne
legyen igaza kegyelmednek. Én nyilvános ellensége voltam. De itt marad
utánam egy roszszabb ellensége, mint én. Nem visel asszonyruhát, de
azért még sem férfi. Ott van a Judás!

– Látom én azt, pedig nincsen itten. (Petrovichot érték.)

A vőlegény azonban megelégelte a vánkostánczot, s élt azzal a jogával,
hogy a táncznak véget vessen, a trombitásokkal a menyasszonykisérő nótát
zendíttetve rá takarodóul.



XIX. FEJEZET.  «VITÉZ TÖRÖK JÁNOSRÓL EMLÉKEZEM.»

Ez országgyüléstől fogva, Fráter György tudott élni a maga méltóságával.
Elhagyta a remetei egyszerüséget, váradi székhelyén s új Bálványos
várában egészen kormányzóhoz méltó udvart tartott, a hol a fejedelmek
követeit fogadhatá. Bécsben, úgy mint Augsburgban, Toledóban úgy, mint
Versaillesben, Velenczében, Rómában tudták azt jól, hogy Magyarország
ügyeit Nagy-Váradról intézik. A szultán is elismerte a barátot
kormányzónak. Az ő követei forgottak minden külföldi hatalmasságnál.

Azok pedig folyvást harczban álltak egymással, s ezekben a harczokban
számítottak a magyarok fegyvereire is. Viszontag ők is bejöttek
egyszer-egyszer Magyarországra a török ellen harczolni s itt sok vért
elvesztegettek, úgy hogy akkoriban Magyarországot a «németek
czimeteriomának» nevezték.

Ferdinánd király a magyar ezredeket felhasználta a protestáns német
fejedelmek elleni hadjárataiban, a helyett, hogy a török ellen
fordította volna a vitézségüket. A szász fejedelmet, Frigyes Jánost,
Wittenbergánál magyar ezredek győzték le, s egy magyar huszár: Luka
Józsa megsebesíté és elfogta, sőt, mint Pethő Gergely krónikásunk
feljegyzé: Szentgyörgyi Miklós gróf, egy jeles hadviselő vitéz, fogta
volt meg a gallus királyt, Ferenczet, a Ticinum város alatt. Mire volt
ez jó a magyaroknak?

Ebben a minden politikai és vallásos izgalmak általános khaószában
kellett Fráter Györgynek keresni az utat a maga nemzete számára. Az
igazságosan itélő történetbuvár előtt Fráter György nem csak korának, de
nemzete történetének legnagyobb diplomatájaként fejlődik elő.

Azt mondják, hogy mindenkit megcsalt: hát őt nem akarta mindenki
megcsalni? Ez a diplomaczia. Csakhogy ő jól értesítteté magát Európa
minden hatalmasságainak szándékairól s nem hagyta magát véletlenek által
meglepetni: azt pedig, hogy ő mit tervez? senki sem találta ki. Még
sejteni sem tudták, hogy ő váraiban egy egész hatalmas hadsereget
tartogat, a mivel minden órában ott csaphat le, a honnan a veszély
közelít.

Legtöbb vesződsége volt magával a királynéval. Annak Gyalu várát
rendezte be fejedelmi székhelyül; hanem ott a királyné unta magát.
Bécsből szüntelen küldöztek le hozzá magyar főurakat, a kik megujították
az alkudozásokat Erdély és fél Magyarország átengedése végett. Most már
a szepesi herczegség helyett az oppelni herczegséget kinálták János
Zsigmond királynak; Izabellának gazdag évdijat.

Fráter György helyeselte az alkut; de elébb azt követelte, hogy
Ferdinánd hagyjon fel a német fejedelmek elleni áldatlan háboruval, s
hozza ki seregeit Magyarország védelmére: különben az egész országot
elfoglalja Szolimán. Valamennyi magyar főúr, a ki Ferdinánd pártján
volt, ugyanazt követelte, a mit Fráter György.

Izabella azonban türelmetlen volt: minden módon menekülni akart
Erdélytől, a magyar koronától, a magyar fájdalmaktól.

Egyszer már el akart szökni fiastul Erdélyből, Petrovich és Patóczy
biztatására. Fráter György azonban, a ki a királyné minden lépését
őriztette, gyorsan parancsot küldött az erdélyi városoknak, hogy a
királynét be ne bocsássák, s a derék szászok a kormányzó parancsát
fogadták meg, leeresztették a sorompókat a királyné hintója előtt, s
annak egész udvarával vissza kellett térni Gyalu várába. Volt aztán hét
országra szóló panasz: hogy a gonosz barát fogolyképen bánik a
királynéval s még a várából sem engedi kimenni.

És Fráter Györgynek erre igen erős oka volt. Ferdinánd király, midőn
végre egy hatalmas, csataképes hadsereget hozott össze, midőn minden
magyar készen állt a török rabiga ellen feltámadni, akkor egy olyan
nagyszerü meglepetést szerzett a magyaroknak, a mi túltett még a «fekete
herczeg» lángeszü retirádáján is. Ferdinánd király a legnagyobb hadi
készülődés közepett egyszerre csak békét kötött a török szultánnal hét
esztendőre, a legmegalázóbb föltételek mellett. A magyarok le voltak
verve egész a fekete földig!

Egész Európa följajdult erre a békekötésre; a pápa, a császár
szemrehányó leveleket irtak Ferdinándnak, de ő azt felelte, hogy már
lekötötte a szavát. S keresztyén fejedelemnek a szavát meg kell tartani.

És Izabella akkor akarta átadni az országot Ferdinándnak! A midőn a
legjobb hivei is elpártoltak a királytól. A hűséges főurak ott hagyták
Bécset és Pozsonyt, mind Erdélybe siettek, s Fráter Györgygyel
conventiculumot tartva, olyan határozatot hoztak, hogy János Zsigmondot
megkoronázzák királynak s Erdélyt és Magyarországot a szultán
fenhatósága alá bocsátják. Ezt a határozatot tiz magyarországi főúr irta
alá és egy asszony: a fogságban tartott Perényi Péter neje; egy élő férj
özvegye: – így küldték el a szultánnak.

Ha ekkor János Zsigmondot megkoronázzák, Ferdinánd elveszti egész
Magyarországot. Ezért kellett Fráter Györgynek erőszakkal visszatartani
Erdélyben Izabellát és a fiát. A miért kegyetlen zsarnok lett a neve.
Azt tette, a mit a helyzet parancsolt. Nem ő rontotta el a Ferdinánddal
való egyezkedést, hanem Ferdinánd szerencsétlen békekötése a törökkel.

No, de jól adta a sors, hogy nincsen olyan rossz a világon, a minél még
rosszabb is ne jöhessen: így aztán a kisebb rosszból jó lesz.

Szolimán szultán a tiz főúr ajánlatára azt a választ adta, hogy kész
beleegyezni János Zsigmond megkoronáztatásába; ha a magyarok átengedik
neki Temesvárt, Becse és Becskerek várait, – melyeket ezennel követel is
tőlük; ha nem adják: elveszi.

Ez annyit jelentett, hogy adják át még a temesi bánságot is török
szandzsákságnak.

Erre a pokolbeli követelésre aztán nem maradt más kijárásuk a
magyaroknak, mint az áttérés a Ferdinánd hűségére, mindenestül.

Fráter György lemondott a török pártfogásról; széttépte nagy terveit:
egy nemzeti király alatt felvirágzó Magyarországról. A hajótöröttnek a
part felé kell menekülni, akárki országa van ott. Most már ő mondta,
hogy át kell adni Ferdinándnak a Zápolyák országát. Így legalább
megnyeri a békét az ország. Ferdinándnak hét évre van békekötése
Szolimánnal. Ha a magyar Alföld, a Bánság és Erdély Ferdinánd birtokába
száll át, akkor ennek az országrésznek is biztosítva lesz a békessége
hét esztendőre. S ez a hét év is élet!

Mindenki ezt akarta már. A török kényúri követelés után nem maradt más
választás.

Ferdinánd király végre valahára elérte azt a vágyát, hogy senki sem
ellenezte a nagyváradi kötés végrehajtását: maga Fráter György minden
föltételbe beleegyezett; a királyné mehet már a fiával az opuliai
herczegségbe, a hová nem rég szökve akart menni.

Ámde ekkor egyszerre egy új ellenség támadt. Maga a királyné.

A mint Petrovich megtudta, hogy Fráter György beleegyezett a
Ferdinánddal való kiegyezésbe, s Ferdinánd őt megerősíti Erdély
helytartója állásában, egyszerre támadt benne az ostoba emberek
nagyravágyása: a legveszedelmesebb indulat, mert ez nem nézi hogy mit
gyujt fel a tüzzel, a mit lángra szított.

Legelőször is a királyné szivében gyujtott fel egy nemtelen haragot. Ő,
a ki mindig futni akart Ferdinándhoz; a ki kulcsolt kezekkel rimánkodott
neki, hogy kisértesse ki innen, most egyszerre az ellenkezőre fordult,
egy olasz udvaronczát (Salvazzit) futtatá Szolimánhoz: elárulva a
szultánnak, hogy Fráter György megalkudott Ferdinánd királylyal, Erdély
és a korona átadása végett, hogy őt és fiát megakarja fosztani
trónjától, országától: kéri a szultánt, küldjön seregeket az oltalmára,
s törje össze az ő zsarnokát, Fráter Györgyöt!

Izabella királyné hitta fel Szolimán szultánt, hogy Fráter Györgyöt
pusztítsa el a világról!

Egyetlen igaz barátját, a legnagyobb magyar hazafit, gyermekkora óta
jóltevőjét, kiadta az ő maga, az országa, a keresztyénvilág
ellenségének!

Nem jöhetett ez a szivéből. Nem támadhatott ez az ő lelkében. A nagy
hájfejű Petrovich, meg az a sok ármánykodó olasz, lengyel udvaroncz
tette ezt az ő nevében.

De meg volt téve.

Magyarok is járultak hozzá. Batthyány Orbán haragosa volt a barátnak,
Losonczy Pál gyűlölte, mint papot.

Aztán volt a királyné udvaránál két fiatal levente, Török János és
Patóczy Ferencz, a kik mind ketten halálosan szerelmesek voltak a
királynéba.

Nem volt ez világi szerelem, hanem az a mesevilágbeli rajongás a
sárkányölő lovag részéről az üldözött hölgy iránt. Gyönyörűségnek tarták
érette meghalni. S azon versenyeztek egymással, hogy melyik fogja
kettőjük közül hamarább ontani a vérét szive bálványáért.

Török János, mint fiatal suhancz, atyjának Török Bálintnak török
rabságba hurczoltatása után, felmene Bécsbe, s ott Ferdinánd király
udvarában vállalt szolgálatot. Lovaglásban, de különösen tőrrel való
vivásban mindenek fölött kitűntette magát. A magas udvar gyakran
gyönyörködött az achillesi alkatú ifjúban, mikor az a lovagjátékokon
egyedűl két ellenlovaggal szemben elfogadá a tornát. Az egyikkel vivott
görbe karddal, balkézzel, a másik ellen hosszú háromélű egyenes tőrrel a
jobbjában, a lovát csak a térdeivel irányozta.

Mikor aztán Ferdinánd leküldözé a követeit Izabellához alkudozni, a jó
Nádasdy Tamás kiséretében egyszer Török János is lejött, s akkor esett
bele abba a tündéri szerelembe a királyné iránt, ott is maradt annak a
szolgálatában.

Majd megismerkedve a korra nézve egyivásu Patóczy Ferenczczel, midőn
ifjak módjára sziveiket egymásnak kitárták, megtudták, hogy mind a
ketten a királynéba szerelmesek.

Ettől fogva aztán örök fegyverhűséget esküdtek egymásnak s felfogadták,
hogy vérüket, életüket Izabellának fogják szentelni.

Tehát ezek is szaporíták a királyné vakon követő hiveinek táborát. Török
Jánosnak volt százhatvan huszárja, mind aképen gyakorolva, hogy
egyszerre karddal és tőrrel vivjon, és hatvan muskétása, a ki egyúttal
karddal vívó hajdú is volt.

A török szultán első hallásra nem akarta hinni, hogy Fráter György az ő
hatalma ellen szarvakat merjen emelni, előbb csauszokat külde a
baráthoz, annak az örve alatt, hogy szerezzenek tőle szelindek
(molosszusz) kutyákat és nyulhajtó agarakat. Ezek nem tudtak a barátból
kivenni semmi okosat. Ellenben a szultán tolmácsa Mahmud, a kit Bécsbe
küldött, azzal a bizonyos hirrel tért vissza, hogy bizony átadta Fráter
György Ferdinánd királynak Erdélyt, fél Magyarországot: hozzá is nyulna
a király, ha forró nem volna a gesztenye.

Ekkor aztán Szolimán szultán, a maga haragjának teljességében,
visszaküldé Mahmud béget Ferdinándhoz és Izabella királynéhoz, mind a
két vazalljának megparancsolva, hogy a rebellis barátot, azt a Fráter
Györgyöt, a hol kapják, megfogdossák, lánczra verjék, úgy küldjék
Sztambulba; ha élve el nem foghatják, a levágott fejét utaztassák a
szultánhoz.

És egyúttal, parancsolatja nyomatékául elrendelé a szultán, hogy a
királyné nagybátyja, Petrovich támadja meg a rácz hadaival Nagy-Váradon
Fráter Györgyöt; Péter vajda törjön be Moldvából a Székelyföldre, István
vajda török-oláh dandárral rontson be a Királyföldre; végre a budai
beglerbég: Kászon basa, az egész török hadsereggel nyomuljon Szegeden,
Aradon, Déván keresztül Erdélybe. Négy felől indítá meg a nagy úr, a
királyok királya! a fegyveres támadást, a szegény fehér barát ellen, a
kinek ötödik ellenségül ott volt maga a királyné, Petrovichcsal és
vakbuzgó magyar testőrvitézeivel.

Ekkor mutatta aztán meg magát a barát a maga egész titáni nagyságában.

Karddal rontottak rá, karddal felelt vissza! S egy rövid hónap alatt
szétverte mind a négy támadó ellenséget, hogy sebeit nyalva futott
valamennyi vissza a hazájába, s megtrágyázta a magyar földet a
hulláival!

De tartsunk rendet.

A mint Fráter György meghallá, hogy a királyné visszautasítja a
Ferdinánddal kötött egyességet, s az országot fegyverfogásra hivja fel
Fráter György kormányzó ellen, minden haladék nélkül megindítá új
Bálványos várban gyüjtött hadait Erdélybe: a két Mártonffyt, a kik
Marosvásárhelyen hadakat gyüjtöttek ellene, megfogatta s lenyakaztatá. A
hadserege saját zászlói alá esküdött; melyeken az Utyessenovich czimer a
pálosok rendczimerével volt egyesítve: az egyszarvú veres mezőben és a
kenyeret hozó Illésholló kék alapon. A királynénak még ekkor nem volt
több, mint kétezer katonája, azokkal nagy sietve Gyulafehérvárba vonult
vissza. Fráter György a nyomában. Harminczezer főnyi rendes serege volt,
ellátva ágyúkkal. Ott körülzárta a várban a királynét és hivei seregét.
Aztán várta, hogy mely oldalról fogják hát megtámadni?

A királyné udvarában nagy lett erre az ijedség. Senki sem számított
arra, hogy Fráter György a fegyverre fegyverrel fog felelni. A saját
honfiai a királynénak nem igen tartoztak a vitéz hadverő lengyelekhez;
azok Tinódy jellemzésekint «hamar megröttenének, kiknek csak bujaság és
táncz kell kedveknek. Esznek, isznak leányok körül csellyegnek, Királyné
asszonynak könyörgeni kezdének: Igen jók nem vagyunk mű táborban lakni,
Kérjük, felségedet, ne akarj kiküldeni Münket a táborba, ott kin
nyomorogni. Jobbak vagyunk itt ben felségednek szolgálni.»

Eként aztán Izabella a vele tartó őrseregnek a vezetését rábizta Török
Jánosra és Patóczy Ferenczre.

Fráter György Ekemezőn ütött tábort derék seregével. Gyulafehérvárt csak
körülzárta és nem ostromoltatá. A királynét kimélte. Folyton izengetett
be hozzá a várba, de a királyné minden békeföltételt visszautasított.

A Cunctator rendszerrel még azt is elérte Fráter György, hogy a királyné
által behivott pártfogók mindenütt dulással, a fegyvertelen nép
öldöklésével nyomultak előre: ez által azoknak a magyar és szász
uraknak, a kik a török, oláh, rácz segítséget olyan nagyon áhították,
kegyetlen leczkét szolgáltattak.

Egy kora hajnalban arra ébred Fráter György, hogy ugyancsak erősen
ágyuznak Gyulafehérvár táján. Rögtön lóra ült s odavágtatott a táborból.

Az történt, hogy a székelyek, megunva a várakozást, minden vezéri
parancsszó nélkül neki fordíták az ostromágyukat a várfalaknak, s
elkezdék azokat rombolni, mire Fráter György odaérkezék, már akkorra
nagy rést lövének a bástyán.

Fráter György haraggal kiálta a pattantyusokra: «Ki parancsolta nektek
az ágyuzást?»

– Magam la! pattogott vissza egy kurta zekés atyafi: még nem is «lófő»,
csak afféle «pixidárius». Én mondám, mindnyájan megállták és teszszük, a
hogy illik. Mü nem jövénk ide azért, hogy mogyorót törjünk a fogunkkal a
te királynéd számára. A mi országunkat kétfelől is háborgassa az
ellenség: gyerekünk, asszonyunk fut a homoród-almási barlangba, mü meg
itt süssük a makkot? Azért, ha te barát létániát mondani jöttél ide, hát
akkor «Dominus vobiscum», de mü már ott vagyunk, hogy «Secula seculorum
Amen!» s úgy széttörjük ezt a rongy várat itten, királynéddal,
királyoddal együtt, hogy még a pora sem marad: azután megyünk haza
ellenséget verni.

Ez igazán székelyül volt mondva.

Fráter György megtiltá a további ágyuzást, a székelyek táborában pedig
tartott egy hathatós beszédet, a melylyel megnyugtatta őket. Ő maga fog
még ma felmenni a királynéhoz az ostromolt várba, lelkére fog beszélni,
hogy távolítsa el a sok behivott ellenséget az országból; ha aztán a
királyné nem hajlik a szóra: azonnal az ellenségre fogja vezetni a
hadait s kiveri azt az országból.

Ebben a székelyek megnyugodtak.

Fráter György azonnal követet küldött fel a királynéhoz; személyes
beszélgetést kérve tőle: az alatt egyikét a királyné főkapitányainak
kivánva ide küldetni tuszul.

Ketten voltak: Török János és Patóczy Ferencz, mind a ketten délczeg
fiatal vitézek, mind a kettőnek egy volt a szerelme. Olyan szerelem,
mely czélját soha el nem éri.

Mikor Fráter György izenetét meghozá a várba a követ, azt mondá Török
János Patóczynak:

– No czimborám, most itt az óra, a melyben bebizonyíthatjuk a mi
bálványunknak, mennyire imádjuk. Kezünkre adta az Isten az ő gonosz
tyrannusát: ide jön a barát! Kettőnk közül az egyiket leküldi a királyné
a táborba tusznak, a másik itt marad. A többit tudod már. A ki kettőnk
közül itt marad a királynéval, ugyan keresztül rontja a háromélű tőrét a
barátnak a lelkén; a másik, a ki kezesül ment érte, bizonyos kínhalált
szenved. A kit a királyné választ.

Patóczy kezet adott rá.

A királyné Patóczyt választotta tuszul Fráter Györgyért: azt küldte le
az ekemezői táborba. Török János maradt mellette.

Abban a szobában, a hol a királyné fogadta Fráter Györgyöt, volt egy
rejtett fülke, melyet Hunyady János arczképe takart el, odarejtőzék el
vitéz Török János.

Fráter György a maga egyszerű fehér barátcsuhájában jött fel. A királyné
violaszin gyászban fogadta: atyját Zsigmond királyt gyászolta, ki ez
évben költözött el ez árnyékvilágból.

Mikor a barát a királynéval szemben lett, csak leborult térdre a
lábaihoz, s megragadva a királyné kezét, elkezde neki szemrehányást
tenni, de a szava csupa zokogás volt.

– Óh én édes leányom! én drága királyném! Mit cselekedtél az én szép
országommal? Azért, hogy «engemet» összetöress, behivtad a magyarnak
minden kegyetlen ellenségét, négy oldalon gyujtottad fel a kies szép
hazát.

– Nem tudok felőle. Rebegé a királyné megrendülve.

– Te nem tudsz felőle? Hát ki adta a kardot és üszköt Cserepovics
kezébe, hogy a rácz hadakkal pusztítsa végig a magyar Alföldet? vegye
ostrom alá Csanádot, Hunyad várát? Ki irt levelet Péter vajdának, hogy
rontson be a moldvaiakkal, s a krimi tatárral a Székelyföldre? Ki
nyitotta meg az ország kapuját István vajda előtt, hogy oláh és tatár
hadakkal áraszsza el a Királyföldet? Ki küldött követet a budai
beglerbéghez, Kászon basához, hogy jőjjön az egész török hadsereggel
egyenest Erdélybe? Talán nem is tudod, hogy útjában végigpusztította a
Maros vidékét, s már itt ül az előhada Déva várában s tanítja a
megkínzott szüzeknek a te nevedet átkozni.

A királyné megrettent és sirva fakadt.

– Isten látja: én ezt nem akartam!

– Csak engemet akartál összetörve látni. No, hát töress össze; itt
vagyok a kezedben. Ide hoztam neked ajándékba ezt az én ősz fejemet. Ne
emlékezzél rá, milyen szeretettel, mekkora hűséggel szolgáltalak mindig.
Vágasd le a fejem, s aztán próbáld meg az én véremmel, meg a te
könnyeiddel eloltani azt a szörnyü lángot, a mivel az országaidat
elborítottad!

A királyné a kezét tördelte kétségbeestében.

– Istenem. Jehova szent Atyám! Hisz én nem ezt kivántam.

Fráter György ekkor felállt a térdéről, s nyugodt hangon beszélt.

– Tudom, királyném, hogy te nem sejtetted, minő rémségeket költesz fel
szavaddal. Ha lett volna melletted egy ember, a kinek helyén van a szive
és az esze, bizony nem tetted volna ezt. De a kikkel körül van véve
fölséged, azoknak vagy esze, vagy szive meg van rontva. Íme itt van az a
Török János, felséged hadainak főkapitánya, a kinek az atyját, a dicső
emlékű Török Bálintot a hitetlen ozmán zsarnok lánczokban hurczolta
magával. Isten úgy legyen a birám a másvilágon, a milyen igaz, hogy én
mindent elkövettem a megszabadítására: meseváltságdijat ajánlék érette.
Most veszem a hirét, hogy az én dicső barátomat megváltotta már a
jóságos Isten, s török rablánczából felvitte magához.

A királyné rémkedve tartá a kezeit Fráter György ajkai elé, mintha
visszaakarná tiltani a beszédét.

A rámában az a festett kép, a hős Hunyady képe hogyan reszket: hangot
ad, mintha zokogna! Fráter György tovább beszélt.

– Én e gyászhirre tábori misét tarték a megdicsőült nagy hazafi
rekviemére, míg a fia, a huszonötéves levente, kardját köszörüli itt
fenn, hogy atyjának gyilkosaival, a pogány törökökkel vérszövetséget
kötve, végig pusztítsa a saját hazáját! Hát ez nem a te munkád királyné
asszonyom?

Ennél a szónál megmozdult a nagy arczkép rámástól, sarkán elfordulva, s
a rejtett fülkéből előlépett ifju Török János. Férfiui harag lángolt az
arczán, gyermeki köny ragyogott a szemében. Három élü tőre volt a
kezében.

Nem Fráter Györgyhöz, hanem a királynéhoz beszélt.

– Ezt nem mondtad nekem, királyné asszonyom! Oh hogy imádtalak, mint egy
oltárképet! Hűséget esküdtem neked életre-halálra. De ha tudtam volna,
hogy te a törökkel kötél szövetséget, hogy a hitetleneket hivtad az
országba, inkább levágtam volna azt az esküre felemelt három ujjamat. És
most legyek elkárhozva, legyek a Szentháromság által megbüntetve, de még
is megtöröm az én hűségemet te hozzád királyné, s kardomat, szivemet
adom a te ellenségednek, a te zsarnokodnak, a ki engem apám gyilkosaira
enged rohannom! Fráter György! Vigy magaddal. Kétszáz vitéz harczos jön
utánam. Az egy kivánságom, hogy én ronthassak legelől kegyetlen bosszut
állni apám hóhérain!

A királyné abban a perczben, a midőn Török János előlépett a rejtekéből,
egyszerre odaveté magát Fráter György keblére, mintha a saját testével
akarná őt megvédelmezni. És a midőn az ifjú levente nemes kifakadását
végig hallgatta, arczán a rémület átváltozott megdicsőüléssé. Átfonta
két karjával az ősz ember nyakát, csókolta az arczát, könyörögve szólt
hozzá.

– Atyám! Csodatevő szentem! Mentsd meg az országot!

– Hát nem te hivtad be a törököt az országba? szólt Török János a
királynéhoz.

– Átkozott legyen az az óra, melyben azt tettem. «Mea culpa! mea maxima
culpa!»

– Akkor álld meg ezt a kardot, mely a te bűnödnek a zsoldját lefogja
fizetni.

És a királyné áldva tette a kezét az ifjú hős tőrére.

Fráter György halkan rebegé: «Amen.»

Azután a királynéhoz szólt.

– Királyné asszonyom. Te parancsoltad, hogy mentsem meg az országot.
Megmentem. Török János, ifjú vitéz: tied legyen az első diadal.

Az ágyuk még azon órában újból eldördültek, de ez örömjel volt. A
királyné és a kormányzó közötti kibékülés hirmondója. Izabella magyar
csapatjai álltak Fráter György seregének az élére, kardjaik hegyét a
török felé fordítva.

Négy oldalról támadták meg Fráter Györgyöt a szultán vazallusai, a
gyönge királyné kérésére, az erős nagyúr parancsolatjára; Fráter György
egyszerre csapott le mind a négy ellenségnek a fejére. Még nem is
egyiket a másik után, de egy időben verte vissza valamennyit.

Petrovich rácz hada Cserepovics vezetése alatt tízezred magával vivta
Csanád várát, melynek sánczait Fráter György hadnagya, Perusich Lázár
védte nagy vitézül. Ide Varkocs Tamást küldé Fráter György a nagyváradi
dandárral a vár fölmentésére. A vitéz kapitány nem sokat
haditanácsozott, hanem a mint kora hajnalban megpillantá az ellenség
táborát, rohamra trombitáltatott s megütötte az álmából riadó ráczságot.
Erre Perusich hadnagy is kirohant Csanádból a védő sereggel, s úgy
elpaskolták kétfelől Cserepovich hadát, hogy az minden ágyuját,
zászlóját ott felejtve, futott haza felé, útközben fele elveszett a
diadalmas üldözők fegyvere élétől.

A másik betörő sereg Mihály vajdáé volt, ki tizenkétezer oláhval,
tatárral jött be a vöröstoronyi szoroson a Királyföldre. Ez ellen Kendy
János kapitányát küldé Fráter György négyezer harczossal. Az ojtózi
szoroson betört moldvai vajda, István ellen pedig elbocsátá a székely
hadait. Még maradt egy akkora hadserege, hogy ő maga, személyes
vezénylete alatt szembeszállhatott a budai beglerbég, Kászon basa derék
seregével, mely ágyuk és lovasok nagy ereje mellett jött Magyarország
felől, s előhadával már elfoglalva tartá Déva várát, Erdély délnyugati
kapuját. Fráter Györgynek is volt elég öreg ágyuja, hogy ezt a várat
ostrommal visszavegye. De hát elég volt erre a diadalra vitéz Török
János, a kit a barát, ő nagy kivánságára, a maga csapatjával előre
bocsátott.

A mint az ifju vitéz meghallá, hogy Kászon basa előhada megszállta
Dévát: a válogatott szpáhi lovassága benn van a városban, Feru aga, Ali
csausz, Gyurbát vajda vezetése alatt, egy zászlóalj szarácsi kinn a
mezőn táborozik:

«Erre Török János szólla ilyeket: Régen kértem a felséges Úr Istent,
Hogy adjon éltemben oly jó szerencsét, Törökökkel adjon nekem ily ügyet.
Bátorsággal Török Bálint fogságát, Én megtorolhassam szörnyü halálát,
Nem nézhetöm jószágom pusztulását, Bizony megkésértöm a basa hadát.»

A Lantos éneke elmondja aztán az egész hőstettet a leghivebb
közvetlenséggel.

Éjfél után indítja Török János a kis csapatját Déva alá. «Nagy vígan az
úr trombitát fuvata, Lovagját, gyalogját elkiindítá. Száztizenhárom
lovagot számlála, Hatvanhét gyaloggal éjjel indula.»

S trombitaszó mellett rohanta meg a várost: három vitéze fejszékkel
berontá a kaput, a többiek a palánkon hágtak keresztül. Ez a maroknyi
vitéz had a legnagyobb tivornya közepett lepte meg a városban a
törököket, kik ott a házakban istentelenkedtek az elragadozott fiatal
hölgyekkel. Keserü halállal fizetének meg a tiltott édességért: az
utczákon, a házakban ölték őket szerte. Egy része a felriadt török
hadnak futott a fellegvár felé; de annak a kapuját már elállta Török
János, ki egyszerre ért oda az igyekező Gyurbát vajdával: «Jelös fővitéz
embör mondják hogy volt, Öltözeti neki mert szép gazdag volt, Az Feru
agának agatársa volt, Egy szablyával viadalnak állott volt. Egy ő maga
Török János már vala; Hegyes tőrrel derékban úgy találá, Sorompóhoz a
törököt nyársalá.»

Magát Feru agát a dévai parasztok kaszabolták darabokra.

A rövid harcz alatt a törökök «kétszer negyvennégy holttestet ott
hagyának» azokon kívül, a kik foglyul esének; míg a magyarok közűl csak
«négy vitézök halálát szánák.»

Igy állt boszút vitéz Török János szívszerette jó édes apjának szomorú
fogságban történt haláláért.

«Csuda-szép nyereséggel ők járának. Török János küldte az kincstartónak.
Egy törököt, egy zászlót az barátnak. – Megköszöné, mint szerelmes
fiának.»

A kik ez öldöklésből megmenekülhetének, a város palánkjain átugrálva,
azok a törökök rémmesékkel riaszták fel a mezőn táborozó szarácsi
zászlóaljat. Arra az is megfutamodék s szaladt valamennyi lóhalálában
vissza a beglerbég táborába.

Vitéz Török Jánosnak azonban még több volt az ész a fejében, mint a
vitézség a két kardhordó karjában. Bölcsen átlátta ő, hogy nagy
bolondság volna neki a maga csipetnyi hadával a törököt üldözni, Kászon
basa derék hadának a torkába futni. – Fordítá a dolgát: megértve, hogy
Kendy Ferencz kapitány az oláhországi betörő sereggel van szemben,
rögtön ő is arra felé indúlt, valamennyi trombitát és dobot a törökök
elhagytak, mind magával czepelvén, úgy, hogy csaknem minden katonájára
jutott egy trombita vagy dob.

A vöröstoronyi szorosban történt ütközet részleteit a franczia iró,
Bechet jegyezte fel. Kendy (Quendi) négyezer emberével tizenhatezer
főnyi ellenséggel állott szemben. Azt a ravasz taktikát követte, hogy a
seregét megosztá: a nagyobb részét a szorosban felállítá, a kisebbet
pedig egy magas hegyről jártatá alá, zászlókkal, dobszóval az ellenség
láttára: a hegyről leszálló ezredek azonban az erdőbe jutva, megint
áttértek a hegy tulsó oldalára s ugyanazon az úton megint levonultak:
úgy hogy a vajda azt hitte, hogy arról az oldalról egy egész ármádia
közelít ellene; s ő is akként állítá fel a hadai zömét. Mikor aztán a
vajda serege a képzelt ellenséggel fordult arczvonalban, akkor Kendy
János az egész dandárát összevonva, lelkesen rohant rá a felgombolyított
ellenségre. Ugyanekkor megszóllaltak a dobok és trombiták a betörő had
háta mögött, melyek egy új ármádia megjelenését hirdeték; pedig csak
dobok és trombiták voltak. Török János kis csapatja jött onnan felül. –
De ezzel oly zavarba hozta a betörő hadat, hogy az lelkét vesztve, hátat
adott Kendy Jánosnak, s bár négyen voltak egy ellen, ötezer ember
veszteséggel hagyták ott a csatatért, lovaikat, ágyuikat, zászlóikat, s
a ki elfuthatott, hazáig meg sem állt.

Kászon basa, a budai beglerbég maga ott táborozott huszonötezernyi
hadával a Marosvölgyén, arra várva, hogy elébb a másik három oldalon
betörő hadoszlopok fogják oldalt és hátba a barátot: akkor aztán ő csap
le a fejére Allah segítségével.

Allah máskép rendelé.

Egymásután jövének futvást a hióbhirnökök a táborába.

A legelső volt a jó Cserepovics, a futó rácz hadaival.

«Nyakunkon a barát! Annyi a serege, mint a mezőn a sáska. Elfoglalta
rohammal Nagy-Lakot, Egrest, Oroszlámost, Petrovich várait! Száz ágyu
van vele!»

A futóhad megtízszerezi a verő ellenséget s ágyuszónak hallja a
mordálydurranást.

Ez még jól ki sem jajgatta magát, midőn jön vágtatva, nagy ordítással
Déva felől a megriasztott előhad, a nagy mészárlásból megmenekült Kéván
vajdával, ki maga sebekkel volt elborítva, feje, keze bekötözve.

«Hátunkban a barát! Elfoglalta Déva várát! Angyali alakok harczolnak
mellette, a kik az égből repülnek alá! Nincs előttük bezárt erősség!
Nincs előttük emberi vitézség! Még a pánczél sem védelmez meg ellenük:
azt is keresztül rontják.»

S még azon éjjel felverték Kászon basát az álmából a verestoronyi
ütközetből elmenekült tatár lovasok.

– Végünk van! Itt jön a barát! Úgy nőnek ki a földből a magyar katonák,
mint a gomba az erdőn. Oda van a vajda hadserege!

Kászon basa ijedtében «Jézus Máriát» kiáltott. Elfeledte renegát voltát:
a régi szent nevek jutottak a nyelvére.

Hanem aztán helyreállítá a mohamedán hitet.

– Ez a barát ördög; mert különben egyszerre három helyen nem adhatna
ütközetet. Ördög ellen pedig ember nem harczolhat. Allahnál a segítség!
Így volt megírva a Kizmet könyvében.

S nehogy ő maga is két tűz közé szoruljon: nagy hirtelen felszedette a
sátrait, s a nélkül, hogy Fráter György derék hadát látta volna, vert
hadképen futott haza Buda váráig. Varkocs Tamás ütötte a hátát egész a
Tiszáig.

Fráter György aztán ekkor a negyedik betörő sereg, Illés moldvai vajda
ellen fordult, ki István öcscse vereségét megboszulni jött második
haddal a székelyekre; – de az meg sem várta a találkozást; hirtelen
visszavonult a havasokon a maga országába. – És Fráter György soha sem
üldözött futó ellenséget.

Egy hónap alatt tiszta volt az ország az ellenségtől.

A barát négy hadseregét a szultánnak verte el fegyverével.

És mégsem az volt a legnagyobb csodatette.

Hanem az a bámulatraméltó remeklése, a mit tollal kivívott.

E négyszeres diadal után azonnal levelet írt a szultánnak, melyben
előadta tetteinek okait: magát szépen kimenté, ellenségeit eláztatta, s
annyira vitte a szultánt, hogy az visszaküldé Mahmud tolmácsát Erdélybe
Izabellához és Petrovichhoz, ezzel az izenettel:

«Szót fogadjatok ezután a barátnak: mert ha még fellázadtok ellene, én
megyek benneteket engedelmességre tanítani s azt nem köszöni meg az
ország».

Ezért nevezték Fráter Györgyöt ördögi karakternek.



XX. FEJEZET.  SIC FATA VOLUNT…

Ugyanakkor, a midőn a török szultánhoz írt levelében azt bizonyítá
Fráter György, hogy mind az, a mit eddig tett, a nagyúr iránti
hódolatból történik, egy a pfalzi fejedelemhez irt levelében «a Krisztus
kínszenvedéseire kéri Károly császárt, küldjön fegyveres segélyt
Magyarországba a keresztény vallás megmentésére».

Tíz év óta sikerült már neki ezzel a kettős arczczal játszani, a nélkül,
hogy a maszkját egyszer is elejtette volna. (Még most sem tudjuk igazán,
melyik volt a maszk?)

Mikor a törökkel beszélt, annak azt bizonyozá, hogy ő csak a nemzetét
szereti jobban, mint a hitét: inkább akarja Mahomed árnyékában nemzetét
magyarnak megtartani, mint a kereszténység fényében németté átváltozni.

Mikor pedig Ferdinándhoz írt, annak arra esküdözött, hogy ő a vallásához
ragaszkodik inkább, mint a nemzetéhez, s kedvesebb előtte az oltár, mint
a nemzeti czimer hármas halma.

Mind a kettőt el lehetett hinni.

És voltaképen egyiknek sem mondott valót.

Nem kellett neki sem a német, sem a török.

Egyedül akart maradni, maga akart uralkodni Erdélyországban.

Lángesze és tapasztalatai megtanították rá, hogy ez a kicsiny ország,
mintegy természetadta erősség, hivatva van arra, hogy egész Magyarország
újjáteremtője legyen. Földje gazdag, szirtje gazdag; de leggazdagabb a
népeinek lelkülete. Hazaszerető szivek, kardhoz és munkaszerszámhoz
egyformán szokott kezek. Tanult, mívelt nemes urak, szolgaságot nem
ismerő székelyek és szászok.

Ez a pálos barát, a korszellemet háromszáz évvel megelőzve, irá e
napokban Ferdinánd királynak, hogy hívja össze a magyar országgyülést és
szabadítsa fel a jobbágy népet. (1550! – 1848!)

Ez a nagy nemzetalkotó eszme Martinuzzi György szivében született.

«A török szabadságot igér a parasztnak s ez által a ráczokat részben
megnyerte magának; mert az elnyomott ember örömest ád hitelt ilyes
igéretnek, habár még nagyobb rabságba sülyed. S mi vagyunk ennek okai,
mert a pórt annyira elnyomtuk, hogy nején és gyermekén kivül édes
mindenétől megfosztatott».

Ezt a magasztos elvet Erdélyben erőre lehetett emelni; ott székely és
szász nem szolgált urnak: de Nagy-Magyarországon perhorreskálta azt nem
csak a nagy király, de még jobban a kis királyok.

Fráter Györgyöt kikiálták demagognak, Antikrisztusnak, Dózsa Györgynek.

A király körül csellyengő nemes urak új összeesküvést forraltak ellene,
s mikor már Fráter György annyira vitte a megkezdett tervét, hogy
Izabella királyné és Ferdinánd király teljesen megegyeztek: amaz a
korona és országátadásában, emez a fejedelmi kárpótlásban, s az ország
alkotmányos jogainak fentartásában, sőt Ferdinánd eljegyzé János
Zsigmondnak vele egy idős leányát Johannát, (egyetlen eset, hogy egy
Habsburg fejedelmi ivadék egy magyar nemes fiával cseréljen jegygyürüt!)
a midőn már Ferdinánd király és Károly császár beküldék hadaikat
Castaldo spanyol és Pallavicini olasz vezéreik alatt, a kikhez
csatlakozott Báthory és Nádasdy magyar serege s ezek már Debreczen alatt
táboroztak: akkor egyszerre összesugtak az elégedetlen magyar nemes
urak, s az enyedi országgyülésen kikiáltották Fráter Györgyöt a haza
ellenségének s Balassa Menyhárttal az élükön, kitűzték a királyné
zászlóit, megtagadva a szerződés elfogadását. Balassa fegyverhez nyúlt.
A ki pedig nem is volt erdélyi főnemes; hanem egyike azoknak a
magyarországi váruraknak, a kiket a mult években Salm Frigyes, rabló
kalandjaik miatt sziklafészkeikből kiforgatott: egy kalandhős, a kinek a
zürzavarban csak nyernivalója lehetett.

Fráter György rögtön ott termett a hadaival s jöttének hirére szétfutott
az országgyülés: a királyné Gyulafehérvárról fiával együtt Szászsebesre
menekült, ott hagyva a várban egész kincstárát, a koronával együtt.

Fráter György most már félretett minden kiméletet: ostromágyuival
összetörette Gyulafehérvár falait s az elfoglalt várból a királyné
kincseit és a koronát magához véve, személyesen vitte el azokat
Szászsebesre, átadva csorbítatlanul mindent a királynénak.

Ismét előkerültek a régi jelenetek; a szemrehányások, a könyhullatások,
a bocsánatkérések s a kölcsönös kiengesztelődés.

Petrovich nem volt ott. Ő a puskaporfüst elől elhuzódott Temesvárra,
onnan írt dühítő leveleket a szultánnak.

A királyné ráállt a Fráter György által eléje terjesztett egyességre.
Lemondott a koronáról: elfogadta a fia számára az oppelni és ratibori
herczegségeket.

E szerződéssel ment Fráter György Ferdinánd biztosai, Nádasdy és
Castaldo elé.

Fejedelmi pompával tartá felvonulását, nyolcz fehér ló által vontatott
hintóban, kétszáz hajdu és négyszáz huszár által kisérve.

Midőn Castaldo táborába érkezett, kiszállt a hintóból, nyerges lovára
kapott fel, úgy vágtatott a biztosok elé. Castaldo és Nádasdy
ölelkezéssel fogadták a barátot, ki a szerződést velük is aláiratá
Ferdinánd király nevében.

Ekkor aztán a nyolczlovas hintót Izabelláért és a fiáért küldte el
Fráter György. Úgy utazott együtt a királyi udvar a fegyveres haddal
Kolozsvár felé. Fráter György és Nádasdy Tamás két felől a hintó mellett
lovagoltak.

Utközben megállítá a menetet Fráter György s könnyes szemekkel adott
számot a királynénak mind arról, a mit teljes életében tett a Zápolya
családért. Most is az ő javát akarja s lesz még idő, a mikor neki ezért
Izabella köszönetet fog mondani. Legyen hát a királyné vidám és jókedvű!

Hanem ő maga nem tudta a zokogását visszafojtani.

A királyné is sírt, s csak annyit válaszolt, hogy hinni akar Martinuzzi
szavainak: Isten adjon neki erőt szándékaihoz.

Kolozsváron már egybegyültek az ország rendei, midőn Izabella
megérkezett, s kinyilatkoztatták, hogy elfogadják az egyezményt. Az
országházból a főegyházba vonultak, a hol az egyezség megtartására
letették az esküt, elébb Ferdinánd biztosai, azután Izabella, saját és
fia nevében, végül Utyessenovich Martinuzzi György, Erdélynek ezentul is
kormányzója. A koronát és a szent jelvényeket azonnal átadták.

Ez országos cselekvény után Kolost-Monostorba ment át az udvar és az
országos rend, a hol a gyermek János Zsigmond király eljegyzése az oltár
előtt egész szertartással ment végbe. – Ilyen szomoru vőlegényt még nem
láttak soha. – Igaz, hogy a menyasszonyt az öreg Nádasdy képviselte.

Két hét volt adva a királynénak, hogy Erdélyből elutazására elkészüljön.

De hátra volt még két ember, a kivel számolni kellett. Az egyik volt a
szultán követe, Hali csausz, a másik Petrovich.

A török azért volt itt, hogy sürgesse János Zsigmond megkoronáztatását.
Fráter György szép szóval (és még szebb csomó aranynyal) megnyugtatá a
törököt, hogy most még épen maga a koronázás nem mehetett végbe, mert
János még nagyon gyermek: a korona férfi fejre való; de majd eljön az
ideje. Ezuttal csak a lakodalmát ülik (ahoz már elég idős) s nem sokára
az anyjával együtt csak azért távozik el Erdélyből, hogy a saját
magyarországi fővárosában Kassán megtartsa a menyegzőjét királyi
menyasszonyával.

És Hali csausz híven elhitte a barátnak ezt a mesét, s ezzel tért vissza
Stambulba. – S még a szultán is elhitte.

De nehezebb ember volt Petrovich. Ő a Bánság vajdája volt: valamennyi
várnak ura s vele nem lehetett meséket elhitetni. Végre maga Izabella
kérte őt fel, hogy adja meg magát. Ekkor aztán átadta Temesvárt jó
Losonczy Istvánnak, Ferdinánd kapitányának a többi várakkal, Becsével,
Becskerekkel, Lippával, Karánsebessel együtt s nem fogadta el a
munkácsvári cserét: azt mondta, hogy ő a királynéval együtt megy
bujdosásba. Esze kevés volt, de szive nagy volt a derék főúrnak.

Ott is volt a királyné kiséretében, midőn Izabella útra kelt Kassa felé.

Fráter György Szentkirályig kisérte a királynét és fiát. Itt érzékeny
búcsut vett tőlük, mind a kettőt megcsókolva, s mindegyiknek egy
erszényt ajándékozott ezer aranynyal.

Maga ott maradt az út közepén, midőn a királyné kocsijai tovább vonultak
fel a hegytetőnek.

Mikor az utolsó szekér is eltünt a hegyorom mögött, a por is elszállt
utána, akkor érezte Fráter György, hogy milyen üres lett a világ
körülötte. Nincs többé itt az az asszony, a ki sír, fenyegetőzik, szid,
haragszik, gonoszkodik; aztán megint kiengesztelődik, bocsánatot kér,
hizeleg, jó lesz. Nincs többé senkije!

A távozó királyné pedig, midőn Zilahon túl, Erdély határán túl pihenőt
tartott, hogy még egyszer visszatekintsen az elhagyott kicsiny, de
boldog országra, elővette a szivét a nagy fájdalom. Egy hársfa kérgébe
felvéste a nevét és jelmondatát: «Sic fata volunt!»

Így akarja a sors!



XXI. FEJEZET.  A PÁLOS BARÁT.

Mikor Fráter György visszatért a királyné kiséretéből Kolozsvárra,
leveté a lovagruháját, tokjába tette a kardját, fölölté a fehér csuhát.
Ugy fogadá a tisztelkedésre érkező királyi személynököket, Nádasdyt és
Castaldot.

– Uraim, az én munkám be van fejezve, mondá nekik. Magyarország és
Erdély egy király alatt, egy országgá egyesült. Most én nekem semmi
dolgom többé e világban. Eleget fáradtam, küzdöttem, sokat
ellenségekkel, jó barátokkal még többet, öreg ember vagyok, megtört
lélek vagyok. Nincs már egyéb óhajtásom, mint egyedül maradni az én
Istenemmel. Én megyek a sajóládi pálos klastromomba vissza s ott végzem,
a hol elkezdtem.

– Azt kegyelmed nem teheti, mondá Castaldo. Ő felsége kegyelmedet Erdély
vajdájává és Magyarország kincstárnokává nevezte ki. Ő felsége
kegyelmednek a czimeit még szaporitani is fogja, Magyarország primásának
biborszéke vákál, oda kegyelmedet fogja ő felsége beültetni. S a hogy
bizton tudom, ő szentsége, Pál pápa már elküldé kegyelmed számára a
kardinálisi kalapot.

(Tehát erdélyi vajda, primás és kardinális! Az egykori kandallófütő
fiu!)

A barát arcza nem változott derültté.

– Engem a fényes czimek nem csábitanak. Soha sem pompáztam velük.
Voltam, vagyok és leszek «Fráter György».

A spanyol gyanakodó természetü volt. Ebből a szavából Fráter Györgynek
azt következtette, hogy ő ezeket a magas polczokat mind alacsonyolja,
még fenköltebbre vágyik, a fejedelemségre.

Ekkor azonban Nádasdy Tamás fogta gyóntatóba Fráter Györgyöt.

– Tudod, Fráter György, hogy én mindig ellenesed voltam, soha sem
szerettelek. Azért, mert sok eszed volt. Most is, ha jó barátod volnék,
azt mondanám, «ugyan jól sugalta a spiritus familiarisod, hogy itt hagyd
most ezt a theatrum mundit s hazamenj Sajó-Ládra, csendesen nézni,
hogyan nőnek a kertedben a káposztafejek? a midőn az országos zürzavar
sürüje kezdődik; mert itt bizony arra a fejre, a ki itt vezetni akar,
semmi gyönyörüség nem vár. Azt mondanám, ha jó barátod volnék, hagyd itt
ezt az eszeveszett népet, hadd falja fel maga-magát, engedd a
királyoknak és herczegeknek, hadd ökleljék egymást a koronáikkal, s ez a
sok vaksi főnemes hadd menjen a falnak a fejével, te magad pedig
mosolyogva nézzed a nevetni való tragédiát, halálveszedelmet a
szőlőlugasod alól! De mivel ellenesed vagyok, roszszadat akarom, azért
azt kivánom neked, hogy maradj itt, azon a főhelyen, melyet elfoglaltál.
Ezekkel az átkozott ördögökkel, a kik ez országot kivül-belül marják,
egyedül te tudsz megküzdeni, a náluknál nagyobb ördög, a csalfáknak az
eszén te jársz keresztül, a náluknál csalfább. Te boszorkánymester vagy,
ki az egyik tenyeredben aranyat tudsz termeszteni, a másikban fegyveres
sereget. Te varázsló vagy, a ki pokolbeli büvészettel megtudod vakitani
az ellenségeidet. Ezért oda is jutsz, a Tar Lőrincz tüzes nyoszolyája
szélére. Ezért kivánom, hogy itten maradj. És azt se hidd, hogy
háladatosok leszünk hozzád, se én, se a királyom, se a nemzetem! Szidni,
átkozni fogunk, ellened incselkedünk, s mikor lehet elejtünk.
Keserüséggel van szinig az a pohár, a mi a számodra meg van töltve,
Fráter György! Ez az a bizonyos pohár, a melynek elmulásáért esedezett a
nagy názáreti király a Gecsemáne kertben. Ő nem futott el tőle, te
elfuthatsz, itt a tövis koszoru vár!

– Itt maradok! kiálta fel Fráter György! (A bibornoki kalap nem csábitá
el, hanem mikor a töviskoszoruról szóltak, az itt marasztá.)

S aztán kezét nyujtá Castaldonak, az is az övét neki.

Az a kéz ölte meg.

E siker után Castaldo magára hagyta a két magyar főurat. Meg volt felőle
győződve, hogy az ő kecsegtetése a bibornoki kalappal birta rá
Martinuzzit a kormányzói állás megtartására.

Négy szem közt maradván, azt kérdezé az országbiró a kormányzótól:

– Mit szándékozol tenni legelébb?

– Erre ugyan, ha azt tekinteném, hogy ellenségek vagyunk, nem tartoznám
felelni, de miután van egy közös jó barátunk, Magyarország, s azt
egyformán szeretjük, elmondom előtted a szándékomat. Legelőször is
haladéktalanul megküldöm a török szultánnak Erdély évi adóját, ötvenezer
aranyat.

– Mit cselekszel? Hiszen Erdély mátul fogva Ferdinánd király tartománya.

– Nem ért ehez az országbiró! A szultán nem tudja meg, hogy Izabella
királyné és Ferdinánd király között ilyen szerződés köttetett.

– Már meg is tudta. Azt hiszed, a szultán csak a csauszok fülén
keresztül hall? Nem láttad azt a franczia marquist, a ki az egész
ünnepségek alatt folyton közöttünk járt?

– Marquis d’Ormey. A franczia király követe volt. Most is itt van.

– Az rögtön megirta a királyának, hogy mi történt itt? Izabella
leköszönt, János király elhagyta az országot, Ferdinánd hadai bejöttek
Erdélybe. Ezt a tudósítást lóhalálában küldé el a franczia király
Sztambulba. Ezóta az a szultán kezében van.

– De az én követem nyomban a sarkára hágott a franczia követnek, az én
tudósításommal, melyben hiven elmondom a szultánnak mindazt, a mi nálunk
történt. Lakodalom volt itt, nem trónváltozás. János király eljegyzését
tartók a templomban Ferdinánd király leányával. Castaldo és Nádasdy nem
hadvezérek voltak, hanem násznagyok, a mit hadseregnek nézett a marquis,
az nászkiséret, nálunk ez így szokás, ha vége lesz a «tyukverőnek», a
nászvendégek hazamennek. Izabella János fiával kiment Erdélyből, de itt
maradt Magyarországon, Kassa fővárosában, mely az ő birtoka, ott fog
János király egybekelni a menyasszonyával.

– Hát ezt mind el fogja hinni neked a szultán, kivált, ha az adót is
megküldöd neki; de hogy tudsz himet varrni arról, hogy Petrovich átadta
Ferdinánd királynak valósággal a temesi bánságot? Hogy Ferdinánd ezredei
el is foglalták már Temesvárt, Lippát, saját kapitányai alatt s minden
bánsági erőd felcserélte Ferdinánd zászlóival Zápolya zászlóit?

– Csodálom, hogy olyan dolgot kérdezhetsz tőlem, a mire már magad
megfeleltél. Azt mondád Petrovich adta át a bánságot, Temesvárt
Ferdinándnak. Akkor ez Petrovich dolga.

– De ő ezt Izabella parancsára tette s Izabellát te kényszerítéd a
szerződés elfogadására.

– Ezt te tudod, de a szultán nem tudja. Én pedig eltagadom.

Nádasdy elkezdett hahotával kaczagni.

– Ez remek csélcsapás! Hát te most a szegény jó buta Petrovich hátán
mászol ki a hinárból, a ki kézzel-lábbal ellenkezett a kiegyezés ellen,
s most ő viselje a te bünödet?

– Hiszen nem bün, hanem erény volt a kiegyezés. Én az enyémet ruházom át
a jó öregre, a kinek ugyis mindegy már, akár szereti a szultán, akár
haragszik rá.

– Ördögi praktika!

– Te mondád, hogy ördög vagyok.

– Hanem ennek a csufságnak[14] lesz majd egy komoly oldala. A szultán
elhisz neked mindent az utolsó szóig. Petrovich volt az ő elárulója.
Téged megtart a kegyében. Erdélyt háborítatlanul hagyja, kivált miután
megmutattad neki, hogy a támadását négy oldalon vissza tudod verni, s
még jobban is odaverhettél volna, ha akarád, hanem e helyett a Bánságot
fogja megtámadni teljes erejével. Hát akkor, ha Ferdinánd királyt
Temesváron és a Bánságban támadja meg Szolimán szultán, mit fog akkor
tenni az erdélyi vajda?

– Erre is felelek neked, nem az országbirónak, a ki nekem ellenségem,
hanem Nádasdy Tamásnak, a ki igaz magyar hazámfia. Tehát ha azt látom,
hogy Ferdinánd király az ő vezéreivel, te veled, Báthory Endrével,
Castaldóval olyan haderőt állít a török ellenébe, mely képes azt
Temesvárnál feltartóztatni, akkor bizony mondom neked, hogy én innen
Erdélyből egy olyan ármádiával rohanok ki, a minőt még magyar nem
vezetett s a törököt közrefogva, letöröm a szarvát. Ha azonban ti csak
holmi dibdbáb csapatokkal álltok ki a török elé, s csak azért, hogy
futástokkal megmutassátok neki az utat, ha Ferdinánd király, Károly
császár, meg a vitéz magyar főurak nem tudnak több sereget összehozni
Magyarország védelmére ennél a mostani «násznépnél», akkor én itthon
maradok, lábhoz teszem a puskát, s ha csak jajgatni tudtok, még én is
titeket ütlek, hogy még jobban jajgassatok.

– Becsületes válasz! Világos szó!

– Egy ördögtől. Egy csélcsapótól. Már most tudod jól, hogy miben járok?
S majd ha hallani fogod, hogy a törökkel barátkozom, itéld meg a most
hallottak szerint, mi a szó? mi a szándék? mi a cselekedet? Ez alatt a
fehér csuha alatt pánczéling van. Ha magyarok és németek összefogva,
komolyan verekesznek a törökkel, a barát leveti a csuhát s együtt
verekszik velük, de ha a magyarok csak káromkodni tudnak, akkor a barát
összehuzza a csuháját és imádkozik. Én Erdély kormányzását elvállaltam.
Erdélyt megtartom, oktalanul föl nem áldozom. Ez a kulcsa mindannak, a
mit mondok és cselekszem.



XXII. FEJEZET.  ULOMÁN BASA.

Ugy történt, a hogy Nádasdy előre látta. Szolimán szultán egész kedélyes
humorral fogta fel a helyzetet. Elhitt Fráter Györgynek mindent. A barát
az ő hive, annak tehát békét hágy. Ő lássa, mit fundál Erdélyben. Az
áruló Petrovich, a ki átadta a Bánságot Ferdinándnak, azt kell
megbüntetni. Segény Petrovich nem hitte volna, hogy ennyit fogják
emlegetni a nevét.

Kászon basa kudarczát is megbocsátá a szultán a győzteseknek. Ha Török
János százhetvenhárom vitéze elkergeté a beglerbég huszonötezer
harczosát, az Török Jánosnak dicsőségére válik. (Atyja fia!) Ezért a
beglerbéget illeti meg a büntetés. Azt lenyakaztatá a szultán s helyébe
budai basának Alit küldé, az ennuchot. Ez legalább egy dologban nem volt
férfi, de a többiben ugyancsak az volt.

Az uj beglerbéget pedig, Szokolovics Mehemet basát (egy rácz pap renegát
fiát) beküldé a Bánságba, nyolczvanezer főnyi haddal, ötven ágyuval a
tartományt meghódítani.

A rácz eredetü nagyvezér mindenütt nemzetebeli őrséget talált a várakban
s azok egymásután nyiták meg előtte a várkapukat egy barátságos
felhivásra. Báthory Endre, Ferdinánd vezére, a kinek a Bánságot
védelmezni kellett volna, látva a huszszoros ellenséges hadat, egyszerre
olyan köszvényt kapott a lábaiba, hogy nem tudott lóra ülni, a miből
azonban olyan jól kigyógyította a török vezér, hogy a Marosig tudott
szaladni, ott találkozott Ferdinánd másik vezérével, Sforza
Pallavicinival. Akkor volt együtt a kettőjüknek hatezer fegyveresük.
Ugyanannyi lehetett Castaldónak is, Nádasdy huszárjait is odaszámitva.

Szokolovics már október elején Lippáig hatolt, a nélkül, hogy egy puskát
kisütöttek volna ellene. Itt is tárt karokkal fogadta a lakosság, s
kényszeríté a magyar őrséget a várból kivonulni. A beglerbég Lippán
ötezer szpahit és kétszáz janicsárt hagyott, Ulomán basa vezénylete
alatt, a kinek első dolga volt a belső várban kutat ásatni. Ezt ma is
«basa kutjának» nevezik.

Fráter György eddig meg sem mozdult.

Hatvanezer harczosa volt sátor alatt a kenyérmezei sikon. Azokat jó
fegyelemben tartá s bőven élelmezte. Castaldónak adott harminczezer
forintot a katonái zsoldjára.

Ezalatt folyvást jöttek-mentek nála a török csauszok, arab nyelven irott
levelekkel, a mi nagy szemet szurt Castaldónál.

E táborozás alatt történt az, hogy Fráter György belső iródeákja, Pesti
Gábor, éjnek idején megszökött az urától, felkereste Castaldo sátorát, s
sürü könyhullatások között mondá el neki, hogy őrizze a fejét a
baráttól, mert ez a pokollal czimboráló ember csak azon törekszik, hogy
Castaldo seregét a törökök kezére játszsza, elmondta a spanyolnak
mindazon levelek tartalmát, melyeket a barát az ő tollába diktált a
török szultánhoz és vezérekhez.

Ezt a felfedezést közölte Castaldo a királylyal, a ki országnagyjainak
tanácsára azt az utasítást küldé a vezérnek, hogy inkább előzze meg ő a
barátot s tegye el láb alól.

Ez alatt Szokolovics Mehemet basa Temesvár alá vonult derék seregével s
hozzáfogott annak az ostromához.

Itt azután derék harcz fejlődött a várvédők és ostromlók között.
Losonczy István naponkint kitört az ellenségre, s meghiusítá a
támadásait.

– No most uraim, itt az ideje az indulásnak, mondá Fráter György. Most
már harczolnak a magyarok.

És sikerült neki egy követet bejuttatni Temesvárba Losonczyhoz, azzal az
izenettel, hogy tartsa erősen magát, jön a felmentő sereg.

Azonban egyuttal a beglerbéghez is sietett egy követe Fráter Györgynek,
olyanforma izenettel, hogy most már vége a csufságnak, jön a komoly
dolog, jó lesz hazavakarodni.

Szokolovics Mehemet ezt nem is mondatta magának kétszer, hanem a mint
Fráter György és Castaldo hadai a Marosvölgyén előtörtek, rögtön
felszedette sátorait, s abbahagyva az ostromot, visszavonult Becse
váráig.

Fráter György tehát ismét elérte a czélját vérontó ütközet nélkül.
Temesvárt felszabadítá egy levél irásával.

A kettős játékot még mindig folytathatá. Nem vette észre, hogy minő
halálos mérgekkel játszik.

Most végre eljött az idő, hogy el kellett vetnie valamelyik álarczát s
az igazi képével jelenni meg a világ előtt. A vezérek haditanácsa
elhatározá, hogy miután Szokolovics Mehemet nagyvezér Temesvár alól
elfutott s még tovább is futni készül, Lippa várát fogják ostrom alá
venni és visszafoglalni.

Itt aztán meg kellett vallani Fráter Györgynek, hogy ki hűségét tartja?
Szolimánét-e vagy Ferdinándét?

Castaldo elkezdte a város falait lövetni s három napi ágyuzás után
hatalmas rést töretett az alsó klastrom alatti bástyán.

A vezérek elhatározták, hogy Szent-Imre napján, délután két órakor
rohamra viszik a csapatjaikat.

Egy fiatal spanyol vitéz, dicsvágyó kedvében nem várhatá meg a rendelt
órát, hanem sokkal elébb nekiindula hetedmagával a törésnek s azon
beugorva, vakmerő harczot kezdett a törökkel. Azokat ott ugyan darabokra
vágták, de a nagy sivalkodásra felzendült a tábor, urak és legénység az
ebéd mellől felugrálának s lovaikra kapva, vágtattak a vivott falakhoz.
A gyalogság lajtorjákat támasztott a bástyák oldalához, azokon nyomult
fölfelé.

– No vitéz ellenséges hazámfia, mondá ekkor Fráter György Nádasdy
Tamásnak. Lássuk, hogy melyikünk tüzi ki hamarább a falpárkányra a maga
zászlóját?

Azzal mind a ketten leugrának a lovaikról, kezükbe ragadták a saját
nemzetségük czimeres zászlóit s úgy vezették a csapatjaikat a vivott
bástyák felé.

Csodaharczot látott a világ e helyütt. A két öreg ember oly hős módon
harczolt, oly halálmegvető bátorsággal vitte fokről-fokra elő a
zászlóját s védte azt kardjával egész tömeg janicsár ellen! Talán az
egyiknek az adott meseerőt a karjába, hogy e napon hitte megalapítani
nagyra hivatott családja dicsőségét; a másiknak meg az, hogy itt vélte
becsülettel bevégezhetni a terhes életet. De sem golyó, sem kard nem
fogta egyiket sem. Zászlóikat oda tüzhették egymás mellé a megvivott
falra. Az ostromló sereg minden oldalon a városba hatolt. Ulomán basa
népének egy részével a belső várba menekült, a kinnrekedt szpáhik a
Maros felé nyiló kapun kitörének, de ott épen szembe találkoztak vitéz
Török Jánossal, ki most már ezredet vezényelt. A szpáhikkal dühös
harczot kezdett, ő maga azoknak a főemberét hegyes tőrével leszurá, s a
nagy viadalban maga is hét sebet kapott, de a szpáhikat mind a Marosba
szoríták, s a ki a tulpartra átvergődött, azt a spanyolok ölték meg. A
lippai diadalnap háromezerötszáz halott és fogoly török árával lett
megfizetve.

«Ezt hogy hazudod el a török szultánnak, meg hogy magad vitted elől a
hágcsón a zászlódat?» mondá Nádasdy az ostromból visszatérő Fráter
Györgynek, kivel Castaldo sátorában a győzelmes ostrom után
összetalálkozék. Fráter Györgynek az arcza fekete volt a lőporfüsttől,
és foltos a vértől, de ragyogó az erős indulattól. Ez volt hát az igazi
arcza?

Castaldo azt mondá neki:

– Menjen csak kegyelmed, mossa le az ábrázatját szaporán a dicsőség
kormától: mert olyan izenetem van kegyelmedhez, a melynél az arcza
teljes ragyogását óhajtanám látni.

Mikor aztán Fráter György ismét odakerült Castaldo sátorához, harczban
összetépett ruháit felváltva és arczát tisztára mosva: ott találta
azelőtt összegyűlve mind a vezéreket, kapitányokat, és a tábori
káplányokat és pópákat, azok mögött a tamburokat és trombitásokat,
mintha nagy tábori misére készülnének.

És akkor előhozatá a sátorból Castaldo a nagy vastokokba zárt
függőpecsétes irásokat. Az egyik volt Ferdinánd király decretuma,
melyben Martinuzzi Utyessenovich Györgyöt, legjobb hivét kinevezi
esztergomi prímásnak. A másik pedig III. Pál pápa levele volt, melyben a
püspököt, a keresztyénség védelmében tett nagy és hősi szolgálataiért a
kardináli biborral ruházza fel.

Az okiratok felolvasása után dob- és trombitaszó hangzott fel háromszor,
mit a hadirendben felállított ezredek vivát kiáltása követett: közbe
dörögtek az elfoglalt bástyákon az ágyuk, hirdetve urbi et orbi a nagy
örömhírt.

S e nagy dicsőség, felmagasztalás közepett a barátnak az arczán egy
vonás derülése, egy szinváltozás árnyalata sem mutatá az örömöt. Hideg
maradt, mozdulatlan, mint egy szoborkép.

Ez a mozdulatlan arcz volt a halála.

Ulomán basa ezerötszáz törökkel a belső várba vette magát.

Miután kútja volt, vizben szükséget nem szenvedett, eleségül ott volt a
sok paripa. A fellegvár bástyái erősek voltak, daczoltak az ostrommal.

Castaldó felszólítá a basát kapitulációra.

Ulomán azt felelte rá, hogy csak tisztességes elvonulás mellett,
fegyverrel a kézben, lobogó zászlókkal adja át a várat.

November vége felé járt az idő. Esős, ködös, csatakos napok.

Az erdélyi hadsereg haza kivánkozott. Székelyek, szászok, oláhok mind
nem voltak rendes zsoldba vett katonák, hanem felkelő seregek, a kik egy
hadjáratra vállalkoztak, de téli táborozás elől ugyan haza tértek.

Fráter György azt ajánlá a társvezéreknek, hogy el kell fogadni Ulomán
basa ajánlatát. Hadd menjen Allah hírével a maga hazájába. Elég nagy
diadal lesz, ha Ferdinánd seregei egy ötezer töröktől védett erős várat
ostrommal elfoglaltak. Az első töröktől visszafoglalt vár e hosszú
hadjáratban.

Még talán valami más is járhatott a barát eszében.

Ulomán basa nevezetes alakja volt a történelemnek.

Találkoztunk vele a fekete herczeggel megvivott harczoknál, a mikben
annyi diadalt aratott. Azóta is hires harczai voltak a Zrinyiekkel. De
legtöbbet nyomott mellette az eredete.

A hogy franczia kútforrásunk értesít: Ulomán basa a persa Szófi hugának
a férje volt, a ki a sógora iránti haragból átszökött annak
ellenségéhez, Szolimánhoz. (Uloman le persan.) Asszony volt a kérdésben.
Szolimán udvaránál nagy kedvezésben részesültek a renegátok. De semmi
keresztyén pribék nem állt előtte olyan nagy becsben, mint a persa
hittagadó, a ki elhagyja a siita vallást s áttér a szunnita hitre. Ezért
állt nagy értékben Ulomán Szolimán előtt. S ezt Fráter György jól tudta.

Azt képzelte, hogy ha ő Ulomán basát ép bőrrel haza menekülni segíti, az
hálából ismét kiegyenlíti az ő tartozását a török szultánnál.

Fráter György addig ijeszgette Castaldot a beglerbég és budai Ali basa
közeledésével, saját serege szétbomlásával, míg az beleegyezett a török
basa által felajánlott kapituláczióba. Elmehet Ulomán egész seregével,
fegyverestül, podgyászostul: csak az ágyuit hagyja hátra.

Fráter György még egy szekérsor élelemről is gondoskodott a török had
számára s kiséretül oda adta melléjük Cserepovics rácz kapitányt a
szerezsánjaival. Azok éjjel, fáklya és lámpafény mellett vágtak neki az
utnak.

Eddig ez mind jó lett volna. Azonban a magyar táborban akadt két
kapitány, a ki összebeszélt, hogy az elvonuló török sereget útközben
megtámadja, levágja és prédát tesz benne. Alávaló terv volt: nem méltó
se magyarhoz, se keresztyénhez. Kapitulált ellenséget a váron kivül
megrohanni, leöldösni.

De meglakoltak érte a kapitányok. Az egyik volt Horváth Ferencz, a másik
Balassa Menyhért (Tinódynál Balási) ugyanaz a rabló várur, a ki Izabella
dolgában fellázadt s aztán nagy sietve Ferdinándhoz visszapártolt. A
megtámadott Ulomán bég harczosai fegyverre kaptak s a martalóczokat
szégyennel visszaverték, Balassa Menyhértnek a czombját keresztül
lőtték. Azok nagy gyalázkodással visszakullogtak a magyar táborba.

S ezt mind Fráter György rovására irták. Ő segített Ulomán basának
megmenekülni: ő miatta fáj Balassa Menyhért átlőtt lábszára!

E közben Szokolovics Mehemednek egy levelét elfogták, mely Fráter
Györgyhöz volt intézve. Ebben ez volt irva:

«A szultán, mihelyt az uraságod által küldött adót kezéhez vette,
rámparancsolt, hogy Erdélyt háboritatlan hagyjam. Ezért hagytam fel
Temesvár vívásával. Uraságod pedig, farizeusok és haramiák társaságában,
szablyákkal, rudakkal és fáklyákkal Lippa ostromába fogott. E miatt Ali
budai basa seregével ide jött hozzám. De én őt a szultán parancsa
mellett visszaküldöttem, mert, mint Cicero mondja, adott szavunkat az
ellenség irányában is illik megtartanunk. Uraságod, máskép cselekszik,
mint levelében beszél. Jó lesz a dolog végét meggondolni, s a császár
hatalmára gondolni!»

Ezzel még gyanusabbá lett Fráter György Ferdinánd vezérei előtt. Bőszült
volt ellene az egész magyar-német had. De kivált az olaszok.

Sforza Pallavicini igy ir e napokban Ferdinándnak:

«Nincs olyan ész, mely ennek az embernek a természetét fel tudná fogni.
Ugyanabban a pillanatban sir és nevet. Egyszer igér, másszor tagad. Ugy
beszél mint egy szent, s úgy cselekszik, mint egy ördög. – Ez az ember
inkább török, mint keresztény, inkább Lucifer, mint János. Fogásai és
ármányai a beglerbéggel különfélék. Követei, levelei, szünet szüntelen
mennek a törökhöz, s onnan vissza hozzá a csauszok. Azt mondja, mind ez
jó czélra történik. Mikor a szavaiért legjobban felindulok ellene, a
tetteit helyeselnem kell. Kitalálja a gondolataimat. Kérem az Istent,
világositson fel, mit tegyek ezzel az emberrel?»

Martinuzzi a lippai napok után minden dolgát megirta Ferdinánd királynak
és Károly császárnak: világosan, őszintén. Elküldte nekik a beglerbég
leveleit is. Mind a két uralkodó meggyőződött ez irataiból, hogy Fráter
György helyesen cselekszik. Válaszoltak is rá. Ferdinánd a vajda kitünő
ügyességét és hűségét magasztalá, Károly császár azt irá néki:
«Bátorságod és lelki nagyságod által egymagad állasz ez idő szerint az
egyház férfiai között, a ki karral és tanácscsal oltalmazod a hitetlenek
dühe ellen a kereszténységet.»

Fráter György ezeket a leveleket már nem olvasá.



XXIII. FEJEZET.  HETVEN NAPIG TEMETETLEN.

Eljött a deczember. Az erdélyi hadsereg hazaoszlott. Castaldo és Sforza
Pallavicini hadaikat téli szállásaikra küldék Erdélyben. Fráter György a
saját testőrezredét is szabadságra küldé: a hadviselés télen pihent.

Deczember 12-ikén, András napján, érkezett meg Fráter György alvinczi
kástélyába, tábori fáradalmait kipihenni.

A krónikás feljegyzi e napról, hogy azon szokatlan természet csodái
voltak; zivatar volt, villámlott, mennydörgött, sűrű zápor esett,
délután fényes szivárvány ragyogott az égen, mely után kemény északi
szél támadván, egyszerre átcsapott az időjárás csikorgó hidegbe. Lucza
napjára jéggé fagyott minden folyó.

Castaldo és Pallavicini néhány nap múlva Fráter György vendégei voltak a
kastélyban, s vacsoránál együtt mulattak vele.

Fráter György annyira gyanútalan volt, hogy még a rendes testőreit is
előre küldé Gyulafehérvárra: nem tartott maga mellett mást, mint Vas
Ferencz apródját, és Ferrári Márk olasz titkárját.

Szent Özséb napján, Lucza után harmadnapra, korán reggel kopogtatott a
kardinál ajtaján a titkárja, Ferrari Márk.

Fráter György épen a hóráit végezé, az imazsámolyról kelt föl. Pongyola
ruhája, egy drága prémes kaftán volt rajta. Kinyitá a titkárjának az
ajtót.

Ferrari egy levelet adott át a kardinálnak, a mit az felbontott s
elkezdett olvasni. A titkár ruhaujjából markába csúsztatá a gyilkot.

De nem volt bátorsága a rémtettet végrehajtani: visszahúzódott.

Ámde az ajtóban állt Pallavicini, az visszalökte s az ajtót behúzta
előtte.

Ekkor Ferrari odaszökött a kardinálhoz s tőrével a nyakába döfött.

– Mi ez? Kiálta föl Fráter György, visszafordulva. A gyilkos még egyszer
a nyakába szúrt.

De a hatalmas erős férfi egy ökölcsapással leteríté a nyomorultat s
kicsavarta kezéből a gyilkot. Ekkor berohant a mellékszobában rejtőző
többi orgyilkos, köztük Pallavicini s karddöfésekkel, pisztolylövésekkel
leteríték a kardinált, a ki «Jézus Mária»! kiáltással rogyott össze, s
kiadta lelkét.

A kiáltására elősiető apródját Vas Ferenczet is hét sebbel átszúrva
leteríték s halottképen otthagyták az ura mellett.

Azután levágták a kardinálnak azt a fülét, melyről híres volt, hogy
születése óta szőrös, s hőstettük tanujeléül elküldék Ferdinándnak.

Azzal ott hagyták a halottat. A kincsein megosztoztak.

Az alvinczi várkastélyból mindenki elfutott.

A sebeiből felocsudó apród a gyilkosok eltávozta után felvánszorgott s a
faluba menekült: ott ápolták a jobbágyok rejtegetve, mig magához tért.

A nagy ember pedig ott feküdt a tornácz márványán hetven napig
temetetlen. Senki sem kérdezősködött utána. Csak a midőn a felépült
apródja hírt vitt a gyulafehérvári barátoknak ura haláláról, azok mentek
érte s eltemették a kolostorukban. Sírkövén ez epitaphiummal: «omnibus
moriendum est». (Mindenkinek meg kell halni.)

A franczia közmondás igy szól: «C’est plus, qu’un crime; c’est une
faute!» (Ez több, mint bűn, ez hiba!)

A bűnért fölmentést adott a pápa a gyilkosoknak, de a hibát megboszulta
a nemezis. Fráter Györgyöt elveszítve elveszté Ferdinánd Erdélyt.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A király káplánja drasticus kifejezéssel veti ezt Zápolya
szemére: «sub miti pastore lupus vellera cacat.»]

[Footnote 2: … Ses premièrs soins furent de connoitre et régler son
Diocese, il entra d’abord dans les interèts de son peuple, pour leur
procurer les soulagements necessaires, dans le temps si malheureux. Il
examina la conduite et la doctrine du Clergé, il inspira aux Corps
Reguliers est seculiers, ce zèle, dons l’en même ètais animé… de la
morale de l’Evangile,… mais son exemple fis ancore plus d’impression,
que ses paroles; exact à tous ses devoirs, il remplit les fonctions
del’Episcopat avec un zèle, une vigilance, qui lui ont attiré de grands
éloges, même de la part de ses plus cruels ennemis. A. Bechet,
chanoine.]

[Footnote 3: Ezek a részletek mind Bechet művében vannak följegyezve.]

[Footnote 4: Gyógyító kiakolbólitás; halálos kiakolbólitás.]

[Footnote 5: Egyesekre és az összesre átok vettessék.]

[Footnote 6: Még egy közbeeső strófa is van: «Sok párta nélkül való
leányokrul» de azt a pártával valók kedvéért elugorjuk.

J. M.]

[Footnote 7: Tinódy Sebestyén Diák Cancioneléjában.]

[Footnote 8: Bechetnél «Etienne» = István.]

[Footnote 9: Bechet így adja elő a dolgot.

«Le sultan fit scavir a la Reine: qu’il se dèdaré protecteur du Roy son
fils, pour lesquel il vouloit avoir la même amitiè, qu’il avoit en pour
le Roy Jean son père, et que pour le mieux marquer, il vouloit, qu’il
quittât le nom de Étienne; et prit celui de Jean.»]

[Footnote 10: Igy adja elő az eseményt Bechet.

J. M.]

[Footnote 11: Bechet adata.

J. M.]

[Footnote 12: «Gens contumacia, gens rebella, gens superba, gens absque
licencia Christi pastore. Et nil prævalebunt adversus Turcarum. Non
observabant sanctorum adiuvamina, sed potius absque ordine comedebant
carnes in die jejunii». Nagy bőjt napon hust ettek, az lett a
veszedelmük.

J. M.]

[Footnote 13: Szerémi naplója.

J. M.]

[Footnote 14: «Tréfa» helyett használták e szót.]



TARTALOM.

MÁSODIK KÖTET.

  I.  Az első bankó!  1
  II.  A hét vendégfej  4
  III.  Az orgyilok  12
  IV.  Gritti  16
  V.  Junisz bég  89
  VI.  Jó Török Bálint  135
  VII.  Péter vajda  156
  VIII.  Izabella  180
  IX.  Mire jó a lutheránus vallás?  188
  X.  A fatalis lencse  193
  XI.  A szultán pecsétje  202
  XII.  Ünnep és gyász  206
  XIII.  Fiatal anya  210
  XIV.  Buda ostroma  216
  XV.  A szabadító szultán  236
  XVI.  A fekete herczeg  258
  XVII.  Székesfehérvár veszedelme  268
  XVIII.  Az uj ellenségek  274
  XIX.  «Vitéz Török Jánosról emlékezem»  282
  XX.  «Sic fata volunt…»  299
  XXI.  A pálos barát  304
  XXII.  Ulomán basa  309
  XXIII.  Hetven napig temetetlen  316

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

22 |király ís |király is

63 |tviteté magát |átviteté magát

80 |valamí |valami

108 |nyltogatni |nyitogatni

138 |halottaíból |halottaiból

238 |azt a bizonyost |(azt a bizonyost

279 |parípán |paripán

309 |huszárjaít |huszárjait

311 |sátoraít |sátorait]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Fráter György (2. rész) - Történelmi regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.