Title: A hazai bölcsészet jelene
Author: Erdélyi, János
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A hazai bölcsészet jelene" ***

A

HAZAI BÖLCSÉSZET

JELENE.

– – – Aliusque et idem.

Hor. Carmen seculare.

SÁROSPATAK,

NYOM. A FŐISKOLA BETŰIVEL. 1857.



Előszó.

Jelen munka eleje (I–VIII) még a mult év folytán láta világot a Pesti
Napló „Tárczá“jában, Kemény Zsigmond szerkesztése alatt. Most az egészre
rá került a sor, s némely módositással azótai mozgalmakat is beölelve,
önállóan jelenik meg.

Halaszthatlan szó ez „a hazai bölcsészet“ ügyében, melynek ugyancsak itt
az ideje. Lehetlen volt benne kettőt mellőzni: polemikus hangot és éles
czáfot. Mégis az egész irat utoljára engesztelő. Mert többre van
becsülve benne a tudomány mint a felek, az élet mint a tan, az ész mint
a név. Egyuttal czélja is eléggé méltó; a mennyiben a nemzet szellemi
életének multjára, gondolat és eszmevilágára van benne utasitás, s ugy
kérve a végeredmény a lehető hazai bölcsészetben.

Ha szabad emlékeztetni az irodalom ismerőit, nem első ízben teszek így.
Csakhogy ezelőtt a képzelődés megyéje volt a mező, azaz a költészet;
most a gondolkodásé, azaz a bölcsészet. Vajha sükerülne a kisérlet!
Akkor nem maradna többé puszta remény vagy szó a bölcsészetnek
meghonosulása. Mivelhogy erre az általam kijelölt s javaslott mód és
uton kivül semmi kilátás: erős hitem.

És midőn ily határzottan nyilatkozom, ne vetessék másnak mint a
meggyőződés hangjának, mert nem hiszem hogy köztünk valaki ez iránt
komolyabban elmélkedett volna, mint én.

Sárospatak, marcz. 19. 1857.

=Erdélyi János=.

A HAZAI BÖLCSÉSZET JELENE.



I.

Mondják, mondogatják, hogy a bölcsészet egyike azon tudományoknak,
melyek irodalmunkban legkevésbbé vannak müvelve, ápolva. E nyilatkozat a
mint egy részről vád akar lenni a magyar gondolkodás ellen, ugy más
részről sajnálat a multra és buzditás a jövendőre nézve. Akár igy, akár
ugy, de ha igaz, el kell vállalni, és ha csakugyan hiány, ki kell
pótolni. Azonban e hiány pótlására gondolván, lehetlen föl nem ötleni
azon kivételes állapotnak, hogy a tulajdonképi bölcsészet müvelése ugy,
a mint tudományos fejlődésében történetileg előttünk készen van, nyilt
ellentétben áll a mai kor jelenségeivel, melyek szerint a világ
tudományosságát, ha nem visszatériteni, de majdnem kizárólag a valárd
(reál) isméretekre szoritani, a bölcsészetet pedig mint nem életrevaló
szobai tudósságot vagy mellőzni vagy legalább nem pártolni kevésbbé
titkolt akarat és terv, mint bármely időszakban is ennekelőtte.

Meghaladott kérdésül tekintvén azt: vajjon érdemelte-e a bölcsészet mint
tudomány, hogy ekkép hátratétessék, mire tagadólag felelek; másfelül:
adott-e rá okot a bölcsészet, hogy legkisebb gyanu is támadhasson
ellene, mire igennel válaszolok: csak annyit jegyzek meg, hogy a valárd
isméretek iránti s az idealizmust visszatorló irány, szintén egyoldalu
és ferde, melyet nem sokáig állhat ki az emberiség; mert eszményiség
nélkül legfőbb vigasztalóitól látandja megfosztatni magát. Azonban
ezekről szólani épen nem czélom ezuttal. Nekem a magyar bölcsészet
müvelése körül és iránt vizsgálódni feladatom; ennél maradni
kötelességem; s teszem. –

Adjatok egy történeti könyvet a kezembe, hadd olvasom ki lapjairól: minő
mozgalmai lehettek a magyar elmének a gondolkodás mezején, minő
fordulatai szellemének az eszmék világában. Mert ugy hiszem, hogy ez
igen szép tudomány és nem is lehet szebb, mint fölismerni azon nyomokat,
melyeket gondolkozó eleink hagyhattak magok után a bölcsészet
országában. Vegyitettek-e ők annyi hazai bánatot elmelkedéseikbe, mint
vegyitünk mi, hogy legtisztább igyekezeteinkből is csak tépelődés, a mi
ered ugy tudományos, mint egyéb müveltségi tekintetben; és külön és
soknemű hátralétünk okai felett tünődvén, a keserű idők emlékével
szivünkben, azt hiszszük eléggé keresztyéntelenül, hogy őseinkért
lakolunk; s merengéseinkben nem tehetünk okosabbat mint az egyetemes
müvelődési kérdéseknél összevetni Mátyás és II. Lajos korszakát s Mohács
terén találni fel magunkat, mikor aztán gondolkodásunk közé nemzeti
fájdalom és költői buslakodás vegyül.

Nem akarom kinevetni a mult idők fájdalmait; ezekben sok rejlik, mi
lelket öl, de más oldalról sok, a mi emel is. Oly érzékenynek sem akarok
láttatni, hogy még ma is folyvást a mult időkre sirjak, panaszoljak. Nem
volt-e visszaélés, torzsalkodás, versenygés, elnyomás, kül és belháboru,
és minden nemü rosz, mi a lelket, testet öli, sanyargatja, mindenütt a
világon, és mégsem hibbant meg a szellemi erő? A mi eleink derék katonák
voltak; lármás életet éltek hadban, békében. Ha semmi baj nem
mutatkozott a végek felé: váraikban ettek, ittak, zsarnokoskodtak. A
szegény huzta igáját akkor is, mint most, nálunk, mint másutt; s el
lehet mondani, hogy nemzetünk olyan európai volt, mint más akármelyik;
nem jobb, nem roszabb, mint a többi; hódolva ugyanazon befolyásoknak,
vitetve ugyanazon eszmék hatalma s ereje által; kitéve minden nagy
mozgalomnak, mely a szellem országában kerekedett; s a mint látszik, a
fogékonyság nem minden jele nélkül.

Ha mégis elmaradt, mi lehet annak valódi oka? Ugy hallottam
közmondásképen, hogy a ki akar, lel okot. Mi, jó magyar emberekül, talán
igen is akarunk lelni, s ez nem kerül sok munkába. Politikai vagy magán
körülmények? Faj vagy égalji sajátság? Véralkat vagy neveltetés?
Tudományos intézetek s pártolók hiánya? Hanyagság, vagy velőbeli
szegénység? Melyik ezek közül vagy talán épen mindnyája esküdött össze a
mi romlásunkra és üdülésünk ellen? Balogh Pál[1] és Hetényi[2] akademiai
pályairataik sok szépet mondanak ezek körűl; kiemelvén a magyar
bölcsészet multját és rangját; de én ugy gondolom, hogy a baj fekvését,
különösen bölcsészeti elmaradásunk okát nem is kell egészen a multban
keresni, hanem közelebb és mélyebben.

Ebbeli fejlődésünk akadályait eltemette az idő. Felettök immár néhány
század emelkedik mint sirdomb; s az akkori mulasztásokat mai embertől
számon kérni nem lehet; de azok betöltését követelni, igen is, szabad,
munkálni kötelesség. A külföld nem volt különb mint mi; sőt
bölcsészetünk történetének ismerői előnyöket mutatnak ki számunkra a
multban maga a, kiválólag bölcsészeti, német szellem fölött. Megengedem
ugyan és előre is elvállalom, hogy a ki jártasb mint én, az európai
népek viselt dolgaiban, sok egyes körülményt fog elütőnek találni a
mienktől, s egyuttal kedvezőnek is tartani ott a tudományok fejlődésére
nézve, melyekkel szemközt állitván a mi akkori állapotainkat, mentséget
fog lelni mulasztásainkra. Ilyenekül fogja tán fölemliteni a nagyobb
vallási és polgári szabadságot, vagyoni hogylétet, politikai önállást,
czélszerü nevelést stb. Ezekre azonban legyen megjegyezve, hogy ha még
egyszer oly igazak is, többé kevésbbé mind külső körülmények, és sehogy
sincs megállásuk a szellem előtt. Mert nélkülök is van példa
bölcsészetre nyugaton, keleten.

A mi hazai körülményeinket illetőleg: nem fogadhatom el mentségül
legtöbb iróink nézetét, mely szinte nemzeti közhit s előitélet lőn már,
a török idők, hitujitás, belzavarok felhordásával. Talán nem tudom, hogy
azután, a midőn a török elüzetett Budáról, mi történt a legujabb időkig
a bölcsészet ügyében: de hogy volt egy időtáj, melyben az irodalmi
történet adatai szerint nemcsak hogy nem állottunk ily hátul, mint
jelenleg, a bölcsézetben, hanem egyenlő lépést tartottunk más európai
népek bölcsészeti haladásával, azt bizonyosan tudom; és ezen időtáj,
legalaposbnak látszó okaink daczára, épen a török uraság alá esik
vissza, ezelőtt két száz esztendővel; midőn Komnai Ámós, Pósaházi, Bayer
János, Ladivér Ilyés[3] ugyan latinul, de Apáczai Csere már magyarul
irtak és bölcsészkedtek; s az akkoriban támadt kartézi bölcsészetet
szinte oly éles elmével fogta föl ez és követői, mint az arisztótelesit
Ladivér, a mózesit Ámós és Bayer, az ekklektikát Pósaházi; s általok és
más kortársaik által valamennyi uralkodó rendszer kellőleg, illőleg volt
képviselve hazánk tudományos világában annyira, hogy mint előtte, ugy
utána sem volt közöttünk hasonló bölcsészeti mozgalom és éberség; más
szóval: az akkori magyar gondolkodás jobban megfelelt az egyetemes
bölcsészeti müveltségnek mint a mai, mely, akármit hiszünk magunkról,
olyan kis körü és csekély hogy más nemü irodalmunkkal sincs arányban, s
annál kevésbbé az európai bölcsészeti tudományossággal. Ebből igen
rendin azt lehet kihuzni, hogy a török idő nem volt épen ellenére a
belterjes müveltségnek; sőt a vallási és politikai küzdelmek együtt és
külön csak rugalmassá edzették a szellemet; hanem az utána következő
időszak folytán, mely már nem oly távol esik tőlünk, fogta ájultság
szellemünket. A többi Európában bölcsészetinek mondott XVIII. század
reánk legföljebb megujhodási korszakot derite alkonyával; és bár
költészeti dolgokban megtettük a férfias lépéseket azóta, de a
tudományosság tekintetében szenvedett hátraesést ma sem hevertük ki oly
annyira, hogy teljesen magunkhoz jöttünk, magunk legbensőbbjéhez, a
gondolathoz érkeztünk volna, és a tudományos versenyt ujra folytathatnók
immár.

Igy a világ dolgainak olyan irányu fordulata, mint e czikk elején
emlitém, reánk nézve épen a legroszabb időben történik; mert még mind
nem vagyunk oly tisztában a szellemi világgal, hogy az anyagi érdekek s
valárd isméretek tulnyomósága meg ne rontaná fejlődésünket; hiszen még
nyelvűnk sincs oda müvelve, hogy aggodalom nélkül tehetnők félre
csinosbitása, szilárditása gondjait, s hagyhatnók abba igazi
bölcsészetre való hajlamának fürkészetét. Azonban van gond reá, mint
Hetényi mondja, hogy a fák az égig ne nőjenek. Roszul ismerném a szellem
és gondolat természetét, ha hinném, hogy a világ politikai
tanácskozmányok után megy elő. Ezeknek a bölcsészettel legfölebb annyi
köze, hogy elfogadnak tőle utasitásokat, de irányát félre nem tolhatják.
Hanem az álbölcsek és az ugynevezett gyakorlati elmék, kik a helyett,
hogy a dolgok természetéből s a tárgyilagos igazságból indulnának, mint
Toldy mondja: a konyhából indulnak, szivesen a magok malmára téritgetnék
a vizet, és hasznossági elvökkel neki mennek az elme és sziv legmagasb
tárgyainak, s mint a római augur, kijelölvén egy kört szemlélközéseikre,
abba várják be a szent sasokat, s a mi azon kivül repül, talán nem is
madár, nemhogy sas.

Legalább ide megy ki azok igyekezete, kik bölcselkedvén, örökké azon
törik fejöket: mit lehet tudni, mit nem; s erőnek erejével ki akarnák
jelölni, hogy meddig terjedjen a tudás határa. Akkor parancsoljátok meg
a földnek, hogy meddig tenyészszen vagy ne tenyészszen állatot, embert.
Parancsoljátok meg az éjszaki fénynek, hogy valamikép befolyást ne
szerezzen a földre, s a napnak, hogy meddig érjenek sugárai. A tudásnak
ott van határa, hol maga veti azt; a hol bevégződik, mint egy kerek mű,
és kielégit, mert semmi nem hiányzik belőle.

Különösen a tudás határait illetőleg a mi bölcsészeti irodalmunkban
állottak elő saját és jónál jobbnak hiresztelt elméletek; nevezetesen,
hogy a tudat valamire használható, életrevaló legyen; annálfogva
maradjon közel a valósághoz, tárgyilagossághoz. Szinte nagy szöget ütött
némely iró fejébe a bölcsészetnek mint tudománynak, a köznapitól eltérő
előadása, nyelvének szokatlan nehézkessége; végre erőszakoltatik azon
kérdésnek eldöntése, hogy a nemzetiségi elem és sajátságok minő
befolyással vannak a bölcsészetre; miszerint már előre kimondatott, hogy
a magyar elmének ez s ez bölcsészet való, s ennyit vagy annyit bir el és
kell elbirnia müveléséből; mintha mondatnék, hogy a kiszabott mértéken
tul bölcselkedni aztán nemzet és józan ész elleni vétség.

E szerint három, és nem több, nem is kevesebb az, mit a legközelebb
időbül vett kimutatások szerint kivánhatni vélnek a bölcsészettől. Eme
három, tudnillik életrevalóság, népszerü előadás, nemzetiség ugyanannyi
előitélet, ugyanannyi akadályai bölcsészeti előhaladásunknak. Ezen
állitásomat indokolni, beváltani következő czikkeim feladata.



II.

Midőn a bölcsészettül legelőször életrevalóság kivántatik, ez magában
ártatlan dolog; hanem mégis ugy tetszik, hogy inkább lehetne azt más
tudománynál s müveltségi ágnál sürgetni, mint épen a bölcsészetnél.
Vannak tudományok, melyek az efféle tanácsot megköszönik; a bölcsészet
nem köszöni meg. Azonban előre kellene tudni, mit értenek némely magyar
bölcsészek az életrevalóság igen szépen hangzó s behizelgő neve alatt.
Mert a bölcsészet, mint olyan, messzi van az élettől, s tudomány létére
nem is kivánható tőle, hogy minden utczasarkon, piaczon megjelenjen,
vagy a tőzsérek csarnokaiban jegyezze a kamat és pénzlábat, árfolyamot,
vagy leleményei által, mint egy Barnum, maga részére hóditson minden
hasznot, jövedelmet. Azt sem hinném, hogy a bölcsészet oly tudomány
volna, mint a gazdászat, vagy politika, melyeknél az igen és nem, az
állitás vagy tagadás közvetlenül hoz előnyt vagy veszélyt az anyagi
jólétre és a közérdekre. Hasonlóul másnak kell hinnem a bölcsészetet,
mint a hittant, mely az életben s a népek járó kelő mozgalmaiban, mint
vallásos és erkölcsi szabály és alap jelenik meg, az istentisztelet és
szentszokások által idomitja, irányozza egyes mint egész népek elméjét,
világi dolgait, polgárzati előhaladását, törvények iránti
engedékenységét.

Ha e tudományok, s illetőleg keresetre való módokkal vetjük egybe a
bölcsészetet, kivánván tőle életrevalóságot, rövidebbet kell huznia
okvetlenül a legmagasabb és legáltalánosabb értékü tudománynak, s
bölcsészeinknek a legutolsó kalmár vagy földmivelő is a szemébe fog
nevethetni; mert ez épen az életrevalóság szinvonalán áll, mig amaz
tartalék nélkül függ a levegőben, a mivel bizony jól nem lakik. – De
talán valamely világi hajlékonyság, társalgási ügyesség, nőkkel való
sima bánásmód értetik az életrevalóság alatt. Bármennyire dicséretes
dolgok is mindezek, miattok mégsem kell megerőtetni magát a
természetnek, hogy rájok való embert szüljön; sőt a tapasztalás
bizonyitja, miszerint gyakran a legüresebb fejü és szivű egyének a
legpompásabban töltik be a ‚galant‘ ember hivatását; ha pedig valami
szépelmüség értetik az életrevalóság alatt: erre nézve csak azt jegyzem
meg, hogy a divat urai e részben semmi kivánni valót sem mulasztanak el;
izlés dolgában pedig a legelső párisi ékárusoknak is szabályt
osztogathatnak; egész operai közönséget vezethetnek; még sincs semmi
közük a bölcsészettel.

Mindezek, mondhatná valaki, nagyon különös beszédek, és sehogy sem ütik
meg a komoly bölcsészeti hang mértékét. Édelgés vagy tréfálás, fogják
hinni mások. Pedig fölötte csalódnak. Az efféle állitások, tulajdonkép
félrevaló beszédek komoly arczczal és meggyőződéssel folytak, mint a
viz, irodalmunkban ezelőtt néhány évvel, s a mi több, előkelő bölcsész
ajkairól, mint a bölcsészet életszabályai. Soha sem gondolkoztak még oly
alacsonyan nálunk a bölcsészet dolgában; s ha nem ismerte a világ,
legalább adott rá valamit hallomás és tekintély után; most a mélység
fenekére adatott pillantanunk és belátnunk mindazon nemes elmék
nyugtalanságának, törődésének hasztalanságát, kik az igazságot magaért
keresték, a tudást magaért szerették, s egész éltöket készek voltak
odavetni áldozatul – miért? a gondolat örömeiért, mit bölcsészeti
föllengésnek hisz egyik, rajongásnak másik, tébolyodási kedvtelésnek a
harmadik; de akár igy, akár ugy, mindegy: mert improduktiv isméret;
utána semmi haszon.

1850–1. évi „Uj m. Muzeum“ hetedik vagy aprilisi füzetében sok adatot
lehet olvasni ez állitások igazolására. Ott van mindjárt egy nevezetes
tétel, mely szerint az értekező, Szontagh Gusztáv, igy fejezi ki magát:
„Minden tudomány becse általában igazságától van föltételezve, továbbá
életrevalóságától. – Minden igazság, természete szerint, tárgyilagos; a
tudós müvelje magát tárgyilagosan, ne csak magában könyvek, hanem
világban, emberek között. Tárgyilagos világ a természet. Az iró, ha a
magányt, könyvet, szobát soha el nem hagyja, a tárgyilagos világtól
egészen elvonja magát. Tehát tárgyilagosság a szabad levegő élvezete,
igazság a természet. – Lám, irja Szontagh, a kalmukok, Pallas előadása
szerint, több józan észt bizonyitanak, mint a müvelt európaiak. Ők kevés
ismérettel birnak, de az mind való, tárgyilagos, mert magokat
tárgyilagosan, szabad ég alatt a természet utmutatásai szerint
müvelték.“ – Tökéletesen igazat adhatni Szontaghnak, s azt modjuk reá:
ez aztán igazi… igen! kalmuk tárgyilagosság.

Az életrevalóság szinte megtermi a maga gyümölcseit némely állitásokban.
„Azon tudományok, melyek a nemzet társadalmi s anyagi léte fentartására
nélkülözhetlenek, fontosabbak, szükségesebbek azoknál, melyek az emberi
isméretkört kiegészitik, vagy az életet csupán szépitik. Ezek
improduktiv, amazok produktiv isméretek. Tekintsetek Amerikára, az
angol, franczia polgárisodásra. – Majdnem kizárólag azon tudományokat
müvelik, melyek az életben közvetlen hasznuak.“ – S több ilyen huron
pendülő állitások, igen jól, elevenen előadva.

Toldy, nem soká késve a megtorlással, őszintén oda mondá Szontagh
Gusztávnak, hogy „néhány veszedelmes nézeteit“ nem hagyhatja szó nélkül;
s meg is czáfolta a IX. füzetben már.

Szontagh folytonosan meg levén győződve, hogy az igazság mindig
tárgyilagos, a XII. füzetben „Eszmecserét“ vált Toldy Ferencz és Wenzel
Gusztáv társaival; s megint a szobán kivül, majd falun keresi a
tárgyilagosságot, nem pedig Pesten, a poros, fátlan, rosz vizü városban;
a tárgyat a természetben utasít szemügyre venni, „máskép az isméret
való, élethű és életre alkalmazható nem lehet.“ – „Azért ki a
természetbe, a tárgyilagos világba, hogy ne csupán gondolkodjunk, hanem
szemléljünk is; és az eszményi uton ki-kikalandozó képzeleteink ismét a
valósághoz visszavezettessenek.“ Itt még tovább megy Sz. a
tárgyilagosság magyarázatával, és mind jobban téved. Szerinte már maga
az irodalom, minthogy nem közvetlen foglalkozik a nyers természettel,
szintén csak eszményi, tudós foglalkodás összege, mely nem megy ki az
életbe: szobatudósság. Ez igen kedves szava. Toldy, mint az irodalom
embere, azért nem életrevaló, azaz csak magyar tudós, mert „kutatásai,
vizsgálódásai tárgya már maga nem létezik a természetben, hanem csupán
az irodalomban.“

Ennyire feszíti Szontagh az életrevaló igazságok vitatását; mi által
tulajdonkép mindent eltagad, mi kézzel nem fogható; utasitván bennünket
a természetre minduntalan, mint a barmokat, melyek „oly kedélyes
metafizikusok, hogy az ő tárgyilagos világát megeszik.“ Nekem ugy
látszik, hogy az életrevalóság szertelen sürgetése hajtá ide Szontaghot,
hol minden bölcsészetnek vége a közvetlen haszon mellett. Ő istentagadó
lehet a városban, de nem falun, mint Diderot és mégis szemlélődésről
beszél, melyre ifju kora óta annyi és mély hajlandósága. Ily uton nincs
előmenetele a bölcsészetnek mai fejlődési fokozatához képest.

Ha a természet csakugyan oly igaz világa a tárgyilagosságnak, mint Sz.
irja, kérdezhetnők: mi sors vár oly tárgyakra, melyek nincsenek meg a
természetben, azon természetben, mely a szobának tétetik ellenébe. Mert
ilyen tárgyakul nézzük példaul isten, hit, halhatlanság, szabadság,
igazság, haza, nemzetiség, irodalom, állodalom stb. tárgyakat, melyekről
nem szükség épen csak falun és szabad levegőn gondolkodni, hanem szoktak
városon és szobában is. Kérdezhetnők továbbá: az-e a dolgok valódisága,
a mint közvetlenül előttünk állanak, hogy épen tárgyilagos igazság
következzék utánok. Hasonlóul nem ártana megtudni: mi különbség van a
tárgyaknak ily nemü felfogása és a között, melyet Hegelre ugyancsak rá
fogtak, hogy az, a mi van, észszerü; mikor aztán minden visszaélés,
ferdeség, fonákság a magán és társadalmi, vallásos és országos életben,
mint épen meglevő tárgyak, köztünk divatozó roszak meglelnék
igazoltatásukat, s késleltetnék a bölcsészetnek nálunk mindeddig helyre
nem állitott érvényét, tekintélyét. És ha elvégre ugy áll a dolog a
tárgyilagossággal, nem kérdezhetnők-e, mint a középkor bölcsészei:
vajjon a külső tárgyak, a mint előttünk vannak, valódilag a tárgyak-e,
vagy csak neveik?

Más oldalról érdekes eszmecsere válhatnék abból is, minő arányban
állanak egymáshoz igazság és életrevalóság, a mennyiben minden tudomány
becse általok döntetik el. Mert ugy látszik, hogy az igazság magában
kevés arra, hogy az életet meghassa, és hogy az életrevalóság más
valahonnan mint az igazságtól jő a tudományba. – Mindenekelőtt
megjegyezvén, hogy az igazság, melynek nincs magában életrevalósága,
azaz oly képessége, hogy részint megéljen, s mint uralkodó világnézlet
felkapjon, részint az emberi életet mozgassa, elevenítse, halva
született gyermek; ezt megjegyezvén, alapos okunk van kétség alá vonni:
ha jól, bölcsészhez méltólag van-e felfogva ily módon a tárgyilagosság;
valamint kevés kilátásunk lehet oly bölcsészettel, mely a
tárgyilagosságot nem keresi, csak megleli, a hol kézzel foghatja, s az
igazságot minden bokorban készen találja.

Nem! a tárgyilagosság több, s magasabb fokozat, mint hogy épen érzékeink
elé tolatott volna minden nyomon még akkor is, ha ellenébe tétetik az
alanyiságnak, mint szokás az értelmi bölcsészetben, mely e kettőt
egymástól végképen és örökre külön választja, annyira, hogy az alanyi
(subjectiv) más mint a tárgyi, ez mint az, és a kettőnek érintkezése,
egysége merő tiszta lehetlenség. Mert azt a legvastagabb tapasztalatiság
is megengedi, hogy a dolgok igazsága észrevétel utján nyilatkozik, és
nem más okból mint abból, hogy gondolkodással járulunk a tárgyakhoz, s
valami belsőre jutunk bennök a megfigyelés által. Talán ezen, észi uton
fölfedezett, belső leszen inkább a tárgyilagosság, mint a tárgyak magok
ugy, a mint elénk tünetkeznek.

E szerint a dolgok puszta külső léte, vansága (bocsánatot! Czuczor is
használja), előttünk állása igen szegény fokozat arra, hogy meglelhessük
rajta mindjárt a tárgyilagosságot; noha kevésbbé müvelt elmék egynek
veszik a kettőt, holott a kézzelfogható lét csakugyan nem fogalom és nem
is tárgyilagosság; hiszen az empirikus bölcsész, mikép följebb mondám,
átallana megállapodni alább mint a tárgyakban levő törvényeknél, s ott
igyekszik tárgyilagosságban fogni fel valamit, s hol ennek törvényeit
már fölfedezte, mi csakugyan magasabb lét a puszta érzékinél; s ugy
hiszi, hogy a közvetlenség még nem szükségképi s igazolt észiség.

Egyébiránt a tárgyilagosságnak oly értelmü hirdetése nem esik kivül a
bölcsészet birodalmán, hanem ennek multjába tartozik már a régi dolgok
közé, azon időbe, mikor a logika mint üres, formai tudomány nézeték, a
tárgyak pedig ellenében mint ép, teljes, hiánytalan valódiság; a tárgy a
gondolaton, a gondolat a tárgyon kivül kecses szemköztiségben, merev
különváltságban parádézott, mint az ancien régime alatt a menuett
tánczosai, hogy alig fogtak kezet. Azon időbe, mikor azt taniták, hogy
az ész nem mehet tul a tapasztaláson, mivel akkor már elméletivé válik,
a mi magában hóbort, mert miképen Kant tanitá, az észnek csak mint
gyakorlati ismérő tehetségnek van érvénye; annálfogva magán élet és
nyilvános munkakör világában az elmélet, a theoretizálás fölösleges vagy
épen ártékony, hanem a gyakorlat és kézzel lábbali hozzálátás, ez a
lényeges. Azon időbe, mikor ugy tartották, hogy a tárgy magában
hiánytalan valódiság levén „teljesen nélkülözheti a gondolást, ez
ellenben fogyatékos létére a tárgyon tökélesítheti magát, még pedig mint
valamely puha, és határozatlan alak és elem módosulni tartozik az anyag
után.“ Tehát azon időbe, melyben a gondolat formái mélyen el voltak
sülyedve a kelmében, az anyagban; s a forma mind a mellett is külső és
idegenszerű maradt a tartalomra, s ez amarra nézve.

Meghiszem, hogy a bölcsészet némely buvárai, támaszkodva folytonosan
Kant tekintélyére, föl sem vevéssel akarják elütni a dolgot. De mikor a
szellem világában lényeges változás történik, és ezt a tudományok
fejlődése a legutolsó következményekben is igazolja, akkor hiába
törekszik egyes feltartani a kiavult formákat, elunt módokat, s legjobb
megadni magát, mert utoljára akaratlanul is oda sodortatik, hogy mikor
nem is hinné, szól uj nyelven, uj dolgokat. Meddig állt ellen Szontagh
Gusztáv a legujabb filozofiai mozgalmaknak, mindenki tudja, ki olvasá a
tudományos irodalmat. Ugyanis nem volt alkalom, kisebb vagy nagyobb
értekezésben, tudományos vagy vezérczikki alakban, hogy földig ne verte
volna Hegelt s más ujabb kori bölcsészeket. Ő kifáradhatlan volt apró
szurkálások, élczelésektól kezdve a legkomolyabb hangig emelni a vádat
ellenök; aztán talált gunyneveket a német és magyar szobatudósság és
zsófiféle[4] bölcsészetre. Kedvtelésében soha és senki sem haboritá,
mert a hegeli bölcsészetnek csak egy védője sem állott fel czáf vagy
megtorlás végett, s utoljára egyedül monologizálván örökké, maga is
elhitte hogy igaza van mindenekben. Eszembe jut egy olasz tudós
szónoklata Rousseau ellen, kit minden áron össze akart törni, de már
ekkor nem élt többé a franczia bölcs, s ügyvédet sem rendelt maga
helyett, hogy védené. Az én olasz tudósom tehát hogy segitsen magán?
Leteszi sapkáját maga elé, s hozzá, mintha Rousseau lett volna, a
legkomolyabban intézi ellenvetéseit: „No szólj most, Jean Jacques! (A
sapka természetesen hallgat). Nem szólasz, ugy-e? meg vagy győzve!“ –
Eszembe jut Banquo árnyéka, melyhez elég nyomatékosan mondá Macbeth:
eredj onnan! Az árnyék elment, de ujra feljött. Igy van Hegellel a
régibb bölcsészeti felekezet; igy maga Szontagh. Leverik: fölkel;
megölik: feltámad; rávallanak: ujra előttök áll. Ez igy foly mindazon
idő óta, mikor a hegelisták elveszték a csatát, és meg se mukkannak. A
diadalmas fél egyre tombol holt testeiken. „E diadalnak férge van.“ S mi
történik mindezek ellenére? Az, hogy Szontagh, mint ki fog tetszeni
alább, ma leglelkesebb ápolója, hive a hegeli bölcsészetnek – félig
meddig, azaz közelit hozzá, mikép Ballagi Mór is megjegyezte már, hogy
az egyezményes bölcsészetről irván, szerencsésen használta föl ama
bölcsészet néhány tételeit.



III.

Egyébiránt általánosan a tudományok, és különösen a bölcsészet
életrevalóságát lehet védni, csak külön ne választassék azok
igazságától. A bölcsészet igen is hat az életre, de sohasem közvetlenül.
Tudomány létére ugyanis messzi jár az élettől, vagy épen fölötte annak,
a nélkül, hogy a mindennapi tevő vevő életbe a legrövidebb uton, azaz
közvetlen avatkozzék. Igy az élet, a nagy közönség sohasem veheti első
kézből igazságait, hanem csak szelét hallja sejtve, gyanitva, okoskodva,
a mikor kinek-kinek jut belőle annyi, hogy meggyőződést szerezhessen
magának egy két napra, hoszabb időre, kitől hogy telik. Egyik hisz, a
másik tudni vél; s ha a nagy szám eltalálja az igazat, a valódit, azt
mondják: a tömegnek esze nincs, hanem tapintata, szelleme. A bölcsész
azonban fölötte van a sokaságnak, mint a nap, melynek déli fénye külön
szinekké van felaprózva a természet tárgyain.

De ha már csakugyan föl kelle hozatni az életrevalóságnak, Szontagh
Gusztáv okosabban teende, ha a produktiv és improduktiv isméretek
valóban merev szemközt állitása helyett talán azt vitatja, mit
Aristoteles tanit, hogy a bölcselkedés világa, a gondolat uralkodása ott
és akkor kezdődik, hol és mikor az ember, és társadalom tulvan immár az
első szükségeken. Vagy ha őszintén bevallja, hogy még nem értünk meg
annyira, hogy mikép egy költői müvet birunk élvezni, egy szónoklatot
megtapsolni, ugy élvezhessük a gondolatot is; azaz nem jutánk el még a
gondolat élvezetére. Ezen állitásnak azonban bármennyire ellenmond is a
mi polgárisodásunk története, mégis van annyi ereje, hogy legfölebb igen
ifjunak mondatván a nemzet, ha bántó, ugyanakkor sürgető is, mig az
improduktiv oldal emlegetése kedvetlenitő.

Elismerem ugyan, hogy bölcsész előtt nagy fontosságunak kell lenni
nemzete sorsának, kivált ha példák intenek felé a multból, mint az idők
kényszerüsége, vagy felsőbb erkölcsi rend, által megjátszott s hiusitott
kisérletek. De ha ezen kisérletek talán épen a bal és tévesztett
felfogásnak, valamely korszerü de mind a mellett hibás gondolkodásnak
köszönhetők, a veszteség, a hiány koránsem a nemgondolkodással, vagy a
fő igazságok keresésének elhanyaglásával üthető helyre, hanem a hibás
nézetek, vélemények, meggyőződések kijavitásával. Csak nagy
megrendülések, világos erkölcsi roszak, az emberi tudalom egységének
megtörése, a társadalmi szervességnek megszakulása azon igazi tényezők,
melyek a gondolkodást legerősebben villanyozzák, hogy az eltévedt
nézetek valamikép a helyes utra visszatérittethessenek. Gondolkodást
csak gondolkodás gyógyit.

Igy ránk nézve ha soha nem, de most következett el a bölcselkedés valódi
korszaka, midőn a régi intézvények halomba döltek, s mindenestől uj
földet érzünk lábaink alatt; mintha mondatnék, hogy a sokáig tapodott
nyomokat a történetből kitudni ugyan nem lehet, de a lépést meg kell
változtatni. S hogyan lehető ez? Egyik rész feleli: a produktiv
isméretek müvelése, pártolása által; én (ha talán másik rész vagyok) nem
téve oly barbár különbséget az isméretek között, csak minden oldalu
müveltséget ohajtok, s mi különösen a bölcsészetet illeti, nem
vegyiteném ezt be oly mélyen a közvetlen haszon érdekeibe, sőt szeretném
megtartani azon szerencsés nyugalomban, melyben marad a delejtü minden
vihar ellenére s mutatja örökké az éjszakot.

Ki a bölcsészettől közvetlen hasznot s társadalmi befolyást igényel, nem
ismeri a gondolat természetét, s a tudomány lassu de annál tartósabb
hatalmát. A legelső tengernagy sem tudna egy hajót összeácsolni, mint
nem készit távcsöveket a csillagász. Az éjszaki csillagot senki sem
akarja lámpásba tenni, hogy utczai kóborlókat vezetgessen haza vele.
Mert hová lennének akkor a világtenger utazói? Ha pedig csakugyan
lehuzatik fönségéből a bölcsészet és a népek s egyesek külön és apró
érdekei előmozditójává, épen taligatolóvá fokoztatik alá, akkor lesz
minden vallásu és rangu, szinü és érdekü tudomány, mely a helyett, hogy
a magával, mint tartalommal, foglalkodó gondolkodásban összehozná,
egységbe hóditaná az emberi tudalmat, megosztja és szétszórja ezt. A
fának nem ágai fognak hajtogattatni a viharban, hanem gyökerei is minden
szilárdság nélkül; a hajó sulypontja nem lesz egy irányban és ugyanaz,
hanem itt és ott, azaz sehol. „A magához ért, s magát fölismerő
gondolkodásban hallgatnak azon érdekek, melyek a népek s egyesek életét
mozgalmazzák.“

Ha mondatik, hogy a bölcsészet igazságaiban szunyadnak a külön érdekek,
s mintegy közönyösen vannak meg egymásban és egymás mellett, mikép a
virág vagy növény magvában a szin, illat, gyümölcs stb. még mielőtt
kifejlődtek volna, tehát csak képesleg: alkalmasint fel fog ismérszeni
tüstént szavaimból az elhirhedt azonság, Hetényi és Szontagh által
lehurogatott, tanitmánya. Mind a mellett utána mondom, hogy ezen
közönyös magasságban leli föl igazi helyét s rangját a bölcsészet; ez az
igazi eszmeiség. Ily állitás, lehet, hogy sokak előtt nem fog tetszeni,
de bölcsész megértheti. És ha becsüljük erkölcsi tekintetben Horácz igaz
és czéljahü férfiát, kit az állhatatosság egykedvüvé tön a polgárok
haragjára, zsarnok dühére, sőt ki azt is egykedvüen veszi, ha rá szakad
az ég: miért ne volna igénye becsültetni, elismértetni a tudatnak is ama
fönségében?

Azonban az eszme épen azért életrevaló, mert minden különösségek,
ellentétek sőt ellenmondatok megvannak benne mint rejtve duló és forró,
állitó és tagadó elemek, mert ez az utja a létesülésnek. És e ponton
igazán az elmélődés (speculatio) magasságain veszszük magunkat észre,
hol minden csupa ellenmondás, vagyis ellenmondások egysége. E magasságra
a pusztán csak különböztető, és különböztetéseiben megfagyó gondolkodás
soha de soha fel nem jut. Azért volt és van és lesz, hogy a közrendü
miveltség, az ugynevezett józan ész, mikép nálunk ugy másoknál is,
rendesen „inconsequentiákat“ vesz észre legnagyobb embereiben; de a
felsőbb egybefüggést nem is keresi; s tudjuk: mi foganatos eljárás, minő
szerencsés fölfedezés volt nálunk következetlenségen kapni valakit. Az
elvesztette ügyét. Az egész nemzet prokátori müveltség volt.
Különböztettünk vég nélkül de nem egyesitettünk soha. A fejünkben
kicsinált szubjektiv igazságot, egyoldalu különbséget kidobtuk a
világba, hogy álljon meg, mint talpra esett igazság, ha csak egy lába
volt is. Az eszme történetének hazai buvára egykor keserü mulatságát
fogja találni benne, ha e „consequentiák és inconsequentiák“ hajhászatát
minden nyomon fel fogja ismérni ott, hol küzdő mezejök volt, a
nyilvánosság terén.

Mondom: e magasságán az eszmét, a gondolatot nehezebb észrevenni, mint
gula csucsán a betetőző követ, mely anyag létére is fölötte van
mindegyiknek, s uralkodik mindegyiken. És mégis ez a valódi elmélődés;
ez az igazságnak valódi felfogása, melylyel a köztudalom is egyez
olyképen, hogy részrehajlatlanságban fejezi ki az igazságról való tiszta
fogalmát. A bölcsészettől épen ilyen részrehajlatlanságot annál inkább
követelhetünk, mert ez tulajdonkép az igazság tudománya, mely minden más
tudományok fölött intéző rangban áll. Mikép a gula legfelső köve csak
azért legfelső, mert valamennyi alsóbb kő mintegy érte van: ugy a
bölcsészet, mint minden emberi tudásnak kivonata, röviditett
egyszerüsége, szóba fuladástól kimenekült öszszehuzása, érdekektől ment
tisztasága formailag, s gazdagsága tartalmilag, csak magaért mint tiszta
tudat érdemelheti becsülésünket, s ha nem ezért, ugy semmiért. Általa
nem közvetlenül a tárgyak nyernek igazodást, hanem a magában müködő ész
élesiti s isméri fel magát, mely aztán a tárgyakkal bánásra utasitást
ad, törvényt szab. Ilyen eljárása kétségbevonhatlan. Különben az utolsó
falusi borbély is tultenne rajta, ki addig feni szerszámát, mig finom
élét a puszta szem már be nem láthatja.

Ha a bölcsészet oly tiszta, részrehajlatlan tudomány, hogy nem akar
különbséget tenni az emberi érdekek között, ez által azt müveli, hogy
egyenlően osztja befolyását egyetemes müvelődésünkre. Ezt érzi a világ,
isméri és megőrzi a történet. Ennyiben a bölcsészet csakugyan
életrevaló, a nélkül, hogy segitségre volna szüksége innen vagy amonnan;
sőt ha mint tudat és meggyőződés üli meg az emberiség elméjét, szivét,
érzékenységét: akkor kivivja magát minden áron, mint a keresztyénség,
mint a hitujitás nagy korszakaiban. Miből azt tudhatjuk meg, hogy az
ugynevezett életrevalóság nem a mi válogató akaratunktól függ, nem is
irható elé, mint egy orvosi gyógyszabály, mint valamely remedium, mely
szerint kellessék élni, munkálni a léleknek: hanem

  „Az eszme áll, mióta e világ,
  Felé a kor csak fokrul fokra hág,“

és ekkor az életrevalóság nem esik külön az igazságtól, hanem ebbe
foglaltatik be amaz, mert az igazság nem puszta szó, hanem eszme, melyet
már a gyermek is érez mozogni magában játékai közt, mikor arról vitáz:
kinek van igaza; a meglett ember pedig oly kebelszükségnek vall, hogy
avagy csak egy perczig sem mondhat le róla kétségbesés nélkül. Ha már az
igazság ily magát kivivó eszme, akkor bizonyosan életrevaló, azaz
összerü; s a kérdés kettessége, a tudományoknak igazság és életrevalóság
általi becse felől, megszünik és egységgé magasul; azaz kivilágosodik,
hogy az életrevalóságot kevésbbé kell ajálgatni a bölcsészetnél, mint
eddigelé; a közvetlen hasznuságot pedig, mi anyagi felfogás, lehet
tanulmányozni a francziaországi események között, melyek mint
bölcsészeti mozgalnak, épen a bölcsészetnek ártottak legtöbbet, midőn
veszett hirbe hozták ezt.



IV.

Átmegyek azon második balitéletre, mely előadott véleményem szerint a
népszerü előadás követelése, s a köznapitól eltérő nyelvnek kárhoztatása
és szinte a berögzöttségig ment már irodalmunkban, pedig koránsem
netaláni fölszines hirlapirók sürgetései, hanem magok a bölcsészek
feladása után.

Minden tudománynak vagy bármely czélzatos emberi munkásságnak, minő
avagy csak a mesteremberek foglalkozása is, megadatik, hogy tanulni
kell. Csak a bölcsészet e részben kivétel; mert mennél kevésbbé
tanultatik, annál jobban akar tudatni, és ezt valami születési jognál
fogva követeli magának, még pedig a józan ész nevében, boldog,
boldogtalan. A versirás elég sok embernek gyöngéje, mig fiatal, de a
költészeti dühből láttam már kigyógyulni egyéneket: bölcsészetiből soha.
A különbség csak az, hogy a költői düh fiatal embernél talán a természet
rendin van, de a bölcsészeti a korral növekszik, a mi, ugy látszik nekem
legalább, fölötte viszásan esik. Senki sem igényli, hogy próbák és
kisérletek nélkül vegyésznek tartassék; ellenben bölcsésznek mindenki
épen ugy, mint jó hazafinak, becsületesnek.

Továbbá: minden tudománynak meg van engedve, hogy saját nyelve, szótára
legyen. A törvény, a természettan, a vegyészet, mathezis, igy más
tudományok: csak a filozofia kivétel. Ennek nincs megadva, némely
bölcsészeink véleménye szerint, a tudományi jog, mely szerint szabad
legyen ugy szólani, a mint a dolgok természete kivánja, hanem könnyen
oda vetett szókban, közérthetőségü rendezetlen előadásban diszleni;
különben száraz, sovány elvont, szobatudós; ki fogja élvezve olvasni!

A mi nyelvünk szép nyelv, gyönyörü nyelv, csak egy a baja: nem volt még
bölcsész kezében; és most sem látok irót, ki ne csak nyelvész lenne,
hanem filozof és műbölcs is. Az én bölcs nyelvészem most épen az, ki
máskor és más téren is az volt már: a nép, a köztudalom, a nyelv élete.
Nem lehet kivánni nyelvtől hogy eredetileg, az iskolátlan nép befolyása
után több és mélyebb nyomai legyenek benne a bölcsészeti hajlamnak, mint
vannak a mi nyelvünkben. Példa és utmutatás illendően van kiszolgáltatva
benne tudósaink számára, kik, mint alább ki fog tetszeni, bünig vitték a
hanyagságot e részben; s ma sem látok derekas igyekezetet a hiba
kijavitására. Mondom tehát ismét: a mi szép nyelvünknek egy a baja: nem
volt még bölcsész kezében.

A franczia s német bölcsészek és olvasók e részben meglehetős tág
keblüek. Az elsőbbi nép csak nem rég jutott azon fokára az öntudalomnak,
hogy a nyelv olyan, minő a gondolkodás; és versben és prózában, müvészet
és tudományban uj nyelvet csinált magának 1830 óta. Mire viszi a
bölcsészetben, nem tudhatni, de hogy e részben is ügyekszik
tökéletesedni, a legujabb bölcsészek irataiból látom, kik az akademia
ellenére járnak el bár, de a nemzet által figyelemmel kisértetnek. –
Sokkal jobban áll a német iró és olvasó nyelvéhezi viszonya. A filozofok
igyekeznek a nyelv bölcsészeti hajlamát az élő használat után
kifürkészni, s az olvasót oda vinni, hogy a fölfedezett hajlamnál fogva
annál inkább betalálja magát a bölcsészeti gondolkodásba egész
hazaiságával, nemzetiségével. Igen helyesen ugy hiszik, hogy „nagy
előnye valamely nyelvnek, ha sajátságos, különszerü logikai
kifejezésekben gazdag a gondolat határozmányaira.“ Ez által a
legnehezebbnek látszó dolgok is közel hozatnak a köztudalomhoz, vagy
épen belé plántáltatnak. És ha előnye a tudománynak a nyelv ilyszerü
készlete, még nagyobb előny a belőle meritett nemzeti tudalom, a
nyelvhez való bizalom és szeretet, bizonyosan, Mert nemcsak költészeti
müvek által nyer pallérozódást a nyelv, hanem bölcsészetiek által is;
mint tudatik: rendesen költők és bölcsészek együtt a nyelv leghatalmasb
elővivői.

Azonban egyikénél sem volna alábbvaló a viszony a magyar bölcsész és
olvasó között, ha ez oldalról is hozzálátnánk a nyelvműveléshez. Én
szólottam egyszer a nyelv bölcsészeti műveléséről, s érdemes
nyelvészünk, Hunfalvy Pál, kész volt azonnal semmisnek mondani az egész
gondolatot, és tanita engem az összehasonlító nyelvészetre, tudtul
adván, hogy majd megmondja: mi az a bölcsészeti nyelvmüvelés, de mai
napig sem mondta meg. Pedig erre már igen nagy szükség volna.
Bölcsészeink rettentenek a szobatudós nyelvtől, talán hogy magok
fölületességét mentsék, talán hogy eszök ágába sem jutott müvelni a
tudományos nyelvet, hanem vesztegelni s elsekélyesedni a népszerüségben.

Különösen valami aggodalmas félelmet látok az idealizmustóli
ovakodásokban nyelvre, józan észre nézve. A tudománytól féltik a
nyelvet. Elhiszem, hogy azon fokaig a haladásnak, meddig a mi keletben
levő bölcsészeeink feljutottak, nincs szükség a gondolat megjelölése
végett szabatos nyelvre, s meg lehet elégedni a közbeszéd szolgálatával.
Azonban félek, igen félek, hogy eddig is a nyelv tudtán kivül
bölcsészkedtünk, vagy legalább a belőle merithető adatokat nem
használtuk fel a bölcsészeti gondolat kategóriáinak világositására. Az
ontologia mindig oda tartozott a metafizikához, s tanitott a lényről,
valóról; mind a mellett hová lön nyelvünkből az ennek megfelelő ige: val
vagy vol gyök szerint, mely közkeletű alakjaiban élt s él maig is, de
fogyatékosan, példaul: binös valván (ma levén) és pirongván (Magyar
Benigna imakönyvében) és: bünös voltomat megvallom (Molnár Albert), hova
lett? kérdem. Kiveszvén a fogalom, a lélek, elfelejtetett maga a szó is,
mint a fészek, melyből kirepitett a madár. Hová lőn a vall igének
„habere, haben“ értelme? Hiszen a vallani annyit tett mint a német haben
(Jászay). Különös, hogy azon idők folytán, mikor hazánk „lenni vagy nem
lenni“ sorsa forgott kérdésben a hanyatlási korszak alatt, két igénk: a
lét és birást jelentő lesz és val, vall romlott meg, és pedig emez
fogyatékosan maradt fel, amaz jövendő helyett jelen értelmüvé alakult.

A nyelvben tehát nem utolsó kellék a bölcsészeti szabatosság és telj.
Mikor a gondolkodás eleven, és munkás, nem lehet a szónak értelem vagy
magaért megfelelő jelentés nélkül üresen hagyatni, jelentésének
kiavulni, megromlani. Egy szó egy eszme, de nem papiron és szótárban,
hanem azon kelet után, melyet a gondolat világában és az észi vagy
képzeti bensőségtől, tartalomtól kap. Szókkal eszmék halnak el a nemzet
tudalmában; s hervadván a gondolkodás, elhervad az élet.

Itt jelenleg hazai bölcsészetünkről levén szó, az iránt támad kérdés,
van-e a magyar nyelvnek oly netaláni hajlama, s készsége, hogy belőle a
népi gondolkodás hajlamára is lehetne következtetni. Azaz más oldalról
téve föl a kérdést, nincs-e nyom a mi népünk nyelvében, mely után
hajlandóságot fedezhetnénk föl az elmélődő eszményi bölcsészetre? Sőt
igen is van, minden bizonynyal.

A németek nagyra vannak vele, hogy eleitől fogva bir nyelvök egyes
szókat, melyek a köztudalomból a legpontosabban vétethetnek föl a
bölcsészetbe, mint gondolathatározmányok. Mintegy fensőségi érzettel
mondogatják, hogy szavaik nemcsak széles tartalmuak, jelentésüek, hanem
arra is képesek, hogy épen ellenkező értelmet is fejezzenek ki, „miben
lehetlen rá nem ismérni a nyelv elmélődési hajlamára. „Öröm,“
ugymondják, „ily szavakkal birni, és az ellentétek egyesitését, mely
eredmény az értelmi gondolkodás előtt bolondság, igen gyermeteg módon,
szótárilag már egy szóban feltalálni.“ Az efféle meggyőződés alá és föl,
széltében és hoszában van elterjedve s meggyökerezve a német nép között,
s meglehetősen segiti a bölcsészeti dolgok felfogását vagy vele valök
megbarátkozást, nemcsak, hanem az egész európai müveltség előtt ugy van
fölvezetve nyelve becse, hogy a régi görög óta nincs is más bölcsészeti
nyelv, csak az egy német.

Ugyan mondjátok meg: mi hasznát veszitek azon hiteles történeti adatnak,
hogy nálunk harmincz és néhány évvel hamarább irt magyarul Apáczai
Csere, mint Németországban Thomasius németül? Talán megint csak a
régiségre fogtok büszkélkedni, mint a családban, birtoklásban? Annál
szomorubb, ha mai nap legalább száz esztendővel vagyunk a német
müveltség mögött, s az előnyt, melyet biránk a multban, háromszornál
többszörte vesztettük el azóta, s midőn nyugoti szomszédunkat elisméri a
világ, irodalmát, müvészetét tanulmányozza épen ugy mint nürnbergi
portékáit Amerika is veszi: minket alig egy pár év óta fedezett föl az
államisme, mint egy pár év óta veszik, viszik tőlünk a bundát Krimiába.

De bizonyitsuk be hogy van a mi nyelvünkben elegendő hajlam az eszményi
bölcsészetre, habár váltig akarják is némely ó iskolabeli tudósaink,
hogy a magyar elme irtózik az effélétől. Az ellentéteket sőt
ellenmondásokat is egyesitő azaz speckulativ gondolkodási módot nem leli
ész- és természetellenesnek a magyar elmejárás, mint a németektől vett
példa és iesztés után hihetnők. Isten mentsen! mondják, az elmélődő
bölcsészettől, idealizmustól! De a magyar ember több ily módokat ismér,
s mégsem esik kétségbe. Nevezetesen több alakját, s példáját birjuk az
efféle gondolkodásnak egyes szókban és közmondási formákban. – Észre
kell valahára venni ebbeli gazdagságunkat is. A magyar köznép
ellenmondást nem látó, spekulativ szellemben szól, mikor igy fejezi ki
magát: egynek elmulása, másnak ujulása; a világ tagadva szaporodik;
tolvajok (rosz erkölcsök) hozzák a jó törvényeket; hogy sokat egyél,
keveset egyél; kevésből sokat végy; hegyes szarv megtonkul; együtt jár a
két (jó és rosz) szerencse; fülünk csak csendességet hall (Csokonai);
sirva vigad a magyar (Bajza); nincs oly lángoló szerencsétlenség,
melyben egy szikra jó szerencse ne volna; egy száj fu hideget is meleget
is stb., minők elég bővségesen találhatók a közmondások között. De ilyen
ellentétek halmaza eleinte az egész nyelv, midőn egyes szavait mint a
lét és tudat, az anyag és szellem kifejezőit használja. – Különben hol
venné magát az az ellenmondás, hogy szellet hajdan (Zrinyinél: isten
haragjának én szelleti voltam) jelentette a spiritust és aurát (csak
később Kazinczy által lön: szellem); tehát használtatott szellemi és
anyagi tárgyra egyszersmind. Mondatik: fogni észszel, kézzel; látni
testi, lelki szemmel. A szellemi és testi világ összefüggésére a
köztudalomból is elég a példa. Ez igy van a nyelvekben általánosan.
Ilyen ellenmondások kifejezői különösen emez egyes szavak: jár (jő és
megy); kel a tészta (nagyobbodik) és a portéka (fogy; a felföld elkel
utána. Vörösmarty); van, jelent oly létet is, mely akár nem volna, ezen
kifejezésben: vanni van, de annyi, mintha nem volna; emészt a gyomor,
midőn a bevett táplát semmivé teszi, ugy hogy a test javára
felhasználja. Igy mondatunk megemészteni esztendeinket, p. a negyven
éves magában hordozza, jelenleg is birja, elmult ifju korát. Hasonlő
értelemben használható az emik ige, példaul ily alakban: fölemni azaz
fölvenni, mint mikor valamely nép, név szerint a spanyol, fölemte a mór
befolyást, a római a görögöt. Ilyen fölemett lét szerint van meg a virág
a gyümölcsben, mert virágzás nélkül nincs termés. A virágzás nem szünt
meg végképen, hanem föl van emve a gyümölcsben. Hasonló észjárás, s mi
különben a dolog maga, érvényesült a latin tollere (fölem, fölemel,
nevel, megöl) és német aufheben, szintén olyforma ellentétes értelmü
szavakban. Hát a száll ige mit vétett; nemde innen, az ellenmondatot
eltürő nyelvhajlamból magyarázható az ilyen más más értelmü szók majdnem
tökéletes egyformasága: hives, hüvös, hüs, hő, hőség; csend, csendül;
rend, rendül stb.

Ezen egyes szavakat, ugy hiszem, ellenmondhatlanul száz meg száz éves
gyakorlat s mindennapi szokás igazolja, s nem is fogja senki légből
kapott ábránd s képtelenségül tartani, mind a mellett köznapi létökre is
megütik a spekulativ gondolkodás mértékét s a spekulativ gondolkodást a
közrendü elmejárás előtt és után is igazolják. Ha ezen nyelvbeli példák
mind kivül esnek a józan ész határain, vagy ha a népi gondolkodásmód sem
fogadtatik el a bölcsészeti gondolkodás világositására, akkor én nem
ismérem azt az igen szerény közepes állást, melyet az elmélődés ellenére
óhajt elfoglalni a hazai bölcsészet, nem ismérem bistosnak a
megszilárdulásra, s magát a bölcsészetet népszerübbnek tartom a
népszerünél, mi tulajdonkép együgyüség, legyen bár tapasztalatiság vagy
lélektani módszer a neve.

Azonban a bölcsészetet mégsem akarom mindig a köznépi szójárásbul
itélni; hanem a köznépi szójárásbul is lehetnek s vannak példák a
bölcsészeti gondolkodás igazolására. De a magyar ember, ha kedve jő
drága áron is tréfálni, nem tudja többé magát korlátozni és lenézőleg
mosolyog a német „anders-seyn, an-sich-seyn, in-sich-seyn,
für-sich-seyn“ bölcsészeti szavakon, s üdvösségesnek tartja óni az
elkárhozástul jó lelkü hazafi társait. Ám saját nyelvéből mind a mellett
sem birja kizárni vagy előbb tán fölfedezni sem, az ilyféle szókat:
mibenlét, hogylét, mintlét, volt, mivolt. Mert nem olvastuk-e: tudósitás
a m. akademia pénztára mibenlétéről, nem mondjuk és halljuk-e mondatni:
voltaképen (An-sich, Ding-an-sich) a dolgot voltaképen nem tudom, csak
hallottam; Isten jó volta; haragodnak nagy voltában (Molnár Albert)? És
ha lehet a lét, volt, volta szónak ilyen alaku összetétele, miért
vonakodnánk megengedni az ilyen formáukat is: másanti lét, másérti lét?
Hiszen egymásért élünk, vagyunk; „élni egymásért, egymásban,“ zengi a
dal, a költészet, és nem tesz kifogást ellene a józan ész. – Ugy hát
ezek nem puszta szó, annál kevésbbé oly kárhozatos dolog, mint avatag
bölcsészeink ránk beszélni szeretnék. Ők a nyelvet, melyen irni, tanitni
akarnak, vagy elhanyagolják, ott hagyván, a hol lelék, vagy ignorálják,
mintha nyelv és bölcsészet egymásra nézve teljesen közönyös dolog
volnának. – Látnivaló, hogy a kigunyolt német oly erősen hisz a
gondolatban, hogy vaskövetkezetességgel csuf szókat is gyárt érette. Mi
oly kevéssé vagyunk meghatva fenségétől, hogy föl sem veszszük a nyelv
ereklyéit, vagy ott engedjük veszni a szótárban nyelvtörténeti mumiának.
Tehát ne beszéljünk, legalább némely bölcsészeink szerint, a dolgok
miségéről, hogy- és mintlétéről. Ezt nem érti a magyar józan ész.
Hasztalan ily közmondás is: több valami, mint semmi. Ezt sem érti a
józan ész. Csodálatos! Hiszen mi, valami, semmi, közélet szerint is
ugyanannyi saját értelemmel biró fokozatok, kategóriák; s midőn ily
közértelmü dolgot bölcsészileg is akarunk magyarázni, sőt igazolni: a
józan ész tiltakozik ellene! Az ok és okozat, lényeg és látszat,
állomány és járulék hasonlóul köznyelven és használatban forgó
határozmányai a gondolatnak, s ha ezeket bölcsészileg lehozzuk, fokozzuk
a logikában, akkor is a józan ész ellenére cselekeszünk? Hisz az egész
bölcsészet tulajdonkép nem egyéb mint a tudat igazolása, megalapitása
épen ugy, mint a nyelvtan akkor is szükségés, ha anyai tejjel szivtuk be
és beszéljük a nyelvet.

Hetényi[5] már abban is „filozofusi lelket“ látott, hogy nyelvünkben az
igazság kettőt jelent, u. m. veritast és justitiát. „Talpra esett
közmondásaink is mutatják,“ irja ugyanő, „hogy a magyar nincs filozofusi
elme hiával, és csirája a bölcselkedésnek még köznépünk értelmében is
gazdagon el van hintve, mely csupán ápoló, gondos kezekre várakozik.“ –
Ez igaz. A nyelv olyan, minő a gondolkodás. Bátor ez, ugy a nyelv is
hatalmas, férfias; félénk: ugy a nyelv is elveszti jobb részét, erélyét,
azaz ellanyhul, elnyellik, mint a mult században s még ennek elején is;
mikor maga a legszebb szó: bölcselkedés, gyanura talált Ercseinél[6],
kinek lelkismérete ellenére volt a „Philosophia“ értelmét „bölcselkedés
tudománya“ formában és szókban visszaadni, mert e név, a mint
előszavában mondja: „a filozofiát igen megalacsonitja: bölcselkedni
helytelenkedésre mutat.“



V.

Sükerülvén, ugy gondolom, kimutatni egyes szók és gondolatjárás után,
hogy bölcsészek közbejötte s munkássága nélkül is bir nyelvünk oly
alakokat, melyek közönséges használatu és divatu kifejezés létökre is
elég alkalmasak, hogy bennök a bölcsészeti gondolkodás honosan érezze
magát: nem tehetek jobbat, mint ha ugyanezt még folytatom. Az ily
kisérlet, ha kissé tán nem épen a legmulatságosabb is, de hasznos lehet.
A nyelvet ugy szeretjük igazán, ha értjük. Azért van nagy rokonság,
belsőség a nyelvtan és hazafiság között. Minden szó méltó, hogy a
bölcsész által figyelemben tartassék, s annál méltóbb, mennél többször
hallik panasz és vád a bölcsészet homálykeresése, józan értelemtőli
eltérése miatt. Mindkettő oly igaz és alapos vád, minő alapos és igaz a
bölcsészet, mely teszi. Okos ember homályt nem keres; hanem ha lelt,
elháritja, vagy legalább megvivja; legroszabb esetben figyeltet a
nehézségre. A süker nem jő mindig oly könnyen; s a nehézség olykor
süker. – Kérem az olvasó figyelmét!

Az ilyen szók, mint feljebb mondám: semmi, valami, ugyannyi kategóriak;
különösen az utolsót szabadjon nekem most elemezni. Valami ebből van
öszszetéve: való és mi, németül Etwas. Értelmét ilyen formán fejthetjük
ki: a dolgok misége rendesen tagadás; mert nem tudom megmondani
tulajdonkép: mi a rét, hanemha oly formán, hogy eltagadom: nem legelő,
nem ugar, nem szántóföld, vagy mint Spinoza kiejti: omnis determinatio
est negatio. – Szólani oly valóról, létről, melyet nem tudunk
megmondani, hogy mi, annyit tesz, mint azt létező tagadásnak, azaz
valaminek mondani. Igy a valami létező tagadás, meglevő mi, való mi[7].
Sehol nem láttam jobban összevágni a nyelv és bölcsészet ugyanazonságát.
A fölvett szó magyarul van jól alkotva, de Erdmann német bölcsész által
jól kimagyarázva. Fogalmát, ha a bölcsészet ki nem fejtette volna, a
német Etwasnak is a magyar nyelvből lehetne kitalálni. A magyar szó a
bölcsészet maga. Az a kérdés: eset-e az, vagy észi kényszerüség, hogy a
német bölcs ugy fejti ki az Etwas fogalmát, mint a hogy a magyar
megalkotta?

Nyelvünkben továbbá a volt szó főnévileg jelenti a lényeget, p.
voltaképen, a dolog volta, mivolta, stb. Hogyan történhetik ez? Miért
jelenthet egy mult időféle igenév épen lényeget, azaz a dolgok belsejét?
A szó ellen, ugy hiszem, nem tehetni kifogást sem józan ész, sem hazai
nyelvszokás nézpontjából. Ezt minden magyar ember iskola nélkül is
megérti, sőt épen az iskolátlan nép használja leggyakrabban, mert a
tudományos nyelvben ez idő szerint inkább használtatik a lényeg. És
mégis a volt szó a legmélyebb felfogás után valódi spekulativ szellemben
van alkotva, minden egyszerüsége daczára. Nem untatok senkit azzal,
mikép fejlődik a tiszta lét lényeggé (volttá) a logikában, mert ez a
tudomány körébe való, hanem utalok ismét Erdmann emlitett munkájára, hol
ez olvasható: „Indem in unserer (t. i. német) Sprache das aufgehobene
Seyn (azaz Wesen, volt, lényeg) als das Gewesene bezeichnet wird, spielt
sie (die Sprache) sinnig[8]. – Épen ugy mint a magyarban, mert a német
Wesen, gewesen épen az, a mi volt, voltaképen. És ha dicsekszik a német
tudós, hogy e szó alakja és jelentése után oly elmés játéka találtatik
nyelvében a bölcsészeti szellemnek: nem épen a mi nyelvünk bölcsészeti
hajlamának is köti-e a koszorút? Tehát volt am. lényeg. Mi lehet itt a
valódi mélyelmüség? Hiszen a mi szavunk oly régi, és a magyar nép talán
igen együgyü arra, hogy bölcsészeti mélyelmü szavakat csinált legyen
valaha. Sőt inkább! Épen ily gyermeteg alkotásban fekszik a jelentesség.
– Tehát próbáljuk megfejteni, kérvén az olvasót, hogy türje el, ön
nyelve érdekében, a kissé foglyos magyarázatot.

Előbb ismerjük meg a tárgyakat külsejök s közvetlenségökben, mint
belsőleg és közvetve; más szóval: a lét, vagy a dolgok, a mint vannak,
csak kezdetét adják az ismeretnek, általa és általok emelkedünk feljebb:
külsőrűl a belsőre; példaul: megismérem a növény levelét, virágát,
gyümölcsét stb; de ezek egyenként és külön állókul tetszenek egymás
mellett és után, azaz elhervadnak, véget érnek; s vajjon oda van-e a
növény? Épen nem; hanem levél, virág, gyümölcs, a melyek már nincsenek a
növényen közvetlenül, megvannak a növény magvában, lényegében közvetve;
egyrészt mint elmult lények, tehát mint voltak vannak meg, másrészt a
mult, mint időbeli távolság, nem a közvetlen, közel levő, hanem a
messzibb fekvő, érzékeink felett eső létet akarja kifejezni. Ez a volt
szónak, melyet atyáink valóban mélyelmüleg, egyenesen a spekulativ
bölcsészet javára teremtettek, lehető, alakot és értelmet összehozó
magyarázata. Igy a volt = fölemett lét (aufgehobenes Seyn). – Lényeg az,
miben a külsőségek megszüntek önállókul mutatkozni; azaz visszatértek az
alapba: a lét volttá tökélyesült, a volt: meglevő mult.

A Ding[9] (nem is tudom, hogy tegyem ki magyarul; legyen: dolog) magában
sok különféle tulajdonok egészlete. Azon tulajdonokra nézve, melyek a
dolog miségét teszik, a haben (das Haben) szóval él a német nyelv. „Aber
diese Uebertragung des Habens auf das Seyende ist ungenau; mond egy
német iró, mintha tán értett volna magyarul és mondandá: helyesebb a
magyar nyelvszokás, mert a haben igét a létigével adja vissza: van neki
(er, sie, es hat), stb. A német bölcs tulajdonkép ezt akarja tisztázni:
van a dolgokban miség és minőség (Qualität und Eigenschaft). Miség
példaul a gőzben a rugalmasság, tehát oly határozmány, mely nélkül a gőz
nem gőz. Ellenben annak fehér szine, példaul, csak minőség, azaz nem
lényeges tulajdon. Ezen nem lényeges tulajdonok birására hagyja meg
német bölcsészünk a haben igét; a lényegesre nem. – És folytatja, mivel
a lényegesre, a voltra, is át szókták vinni a haben ige használatát: a
mult (volt) idő igen sok nyelvben azzal formáltatik (hat gelebt, und
geliebet. Schiller). – Ellenkezőleg nálunk, magyaroknál, mindig a lét
ige járja a mult idők alakitása körűl, példaul: szerettem vala, volna,
legyen.

A magyar alak tehát bölcsészibb, a mennyiben több mult idő a létige
segélyével áll elő; de hogy a német nyelv a seyn és haben igékkel külön
él a miség és minőség előadására, ez, tagadni nem lehet, mély vonás a
nyelvben; ellenben a magyar mind a miség, mind a minőség kitételére egy
igét (van) használ, s ez nyelvészeti szegénység. Hajdan azonban, jól
tudjuk, a vallani volt az, a mi most a német haben. Vajjon ne fogjuk-e
itt megjegyezni, hogy eleink a jövendő időre mondák a lesz, levén igét,
mig most jelenre is mondják már, nem mint régen: binös vallván, hanem:
levén. Ne jegyezzük-e meg, hogy Pesthi Gábor[10] irá: az orozlán
üvölteni, orditani foga azaz kezde, mely ige mai nap ezen értelmét nem
birja már, hanem e helyett segéde a jövő időnek. Lám, ezen igékkel vagy
félbeszakadt használatukkal egyegy bölcsészeti szabatosság és nyelvtani
készlet kallódott el a nyelvnek müveletlenül hagyása miatt. Most ennyi
valahai készlet daczára, pedig mindegyik a lét körében mozog, sem
vagyunk képesek egy szóban kitenni azt a müfolyamot, melyben egymást
követi a levés, nemlevés, példaul: midőn a növény virága elhull (nem
lesz), azonnal és minden félbeszakadás nélkül is folytattatik a lét a
gyümölcs előálltával; mire a német oly kimeritőleg birja werden (das
Werden) szavát. Ilyen lett, vagy lehetett volna nálunk a lesz ige, mely
szintén jövendőt alakitott, mint a német werden, ha jelenné nem
fordittatik; vagy a fog (kezd) ige, mely ma jövőt alkot, ha ez
értelemben is kifejti származékait. Mert a kezdet épen oly állapot, vagy
oly foka a létnek, mikor a dolog van is, nincs is, azaz indul a
létesülés felé, s csak „a vége választja meg.“ Ugy szintén más oldalról
meg volna nyerve tudalmunknak a bölcsészetből kimaradhatlan lét és levés
szó szerinti különbsége, mint értelmileg különbözők, melyek elsejére
spekulativ iróink a van igét, de a mi még nem főnév, használnák, ha
kétségbe nem esnék a másik fél, mely minden van és vanságféle szótul
világba megy.

De egyes szóknál minden esetre nagyobb az ugynevezett itéletek
alakitása. Az itélésben rend szerint három szóra van szükség. Első az
alany, második a mondomány, harmadik a kapocs, példaul: homo est
mortalis; der Mensch ist sterblich. A magyar nyelvnek három helyett elég
két szó. Ő a kapocsszóval (est, ist) nem gondol; ez, meglehet,
aggodalommal is tölté el a logika idegen müveltségü tanárait az itélés
alakitása iránt; azonban a magyar nyelv ez által nem kevésbbé bölcsészi.
Szerencsénkre egy idegen tudósnál ezt olvasom erre: falsch ist es von
einer Verbindung der Seiten des Urtheils zu sprechen, da, wenn von einer
Verbindung die Rede ist, die Verbundenen als auch ohne Verbindung für
sich vorhanden gedacht werden[11]. Ezt én ugy értem, hogy az est, ist
kopula nem tartozik oda észileg az itélés formájához, hanem az csak
nyelvtani fölösleg a bölcsészet rovására, mert az együvé tartozó
fogalmak nélküle is összeköttetnek az elme által; tehát nem szükség ott
láttatnia, külön szóban előállittatnia, mert az itélés nem a szem dolga,
hanem az elmeé. Az itélés magyar alakja az igazán bölcsészi. Nincs benne
kopula; például: a lélek [01.png] halhatlan. – Én soha sem birom
megfogni, mikép tudott egy német bölcs, Hegel, ily magyarosan, vagy az
ős magyar ezelőtt már századokkal oly hegeli módra gondolkozni. Igy
szövi be magát az ész a nyelv szavaiba s gondolatformáiba, mikép
gubójába a selymér. Szók, melyek minden meggondolás nélkül peregnek
ajkainkon, s talán csak egyszerre mint rögtönzések állhattak elő, mély
elmére utalnak vissza. A nép elméje itt is oly bölcsészinek mutatkozik,
mint ugyancsak az én kezem alatt egyszer már költői tökélyben is
világittatott fel. Az érthetlennek mondott idegen bölcsész, meg az
együgyűnek vélt magyar nép gondolkodása üt együvé. Pap Endre költészete
jut eszembe. A bölcset nála egy kis gyerek vezérli haza lámpásával.
Ilyen lámpás a nyelvszellem. Együtt járnak mellette a bölcs és a
gyermek. – Az adatok, melyekkel szolgálék, egy részt mint ezer évnél
idősebb alakai nyelvünknek, más részt a mi javunkra esett fölfedezései
egy nagy elmének, valók, kétségbe vonhatlanok. Nyelvünk és a bölcs
észjárása igazolják egymást. A német bölcset a magyar nyelv, a magyar
nyelvet a német bölcs teszi érthetővé. Talán kin Németországban értünk
is gondolkoznak. Meglehet; kivált ha elhagyjuk magunkat. De minden
esetre köszönjük meg Hegelnek, hogy logikai itélésünk alakját a kopula
kihagyásaért, a multnak létigével alkotását stb. az egész világ ellenére
s nyelvünk ismérete nélkül, tisztán a gondolkodás szigorával, igazolta.
Nyelvünkben tagadjam-e meg az észszerüségét, vagy nyelvünkkel együtt
Hegelt is az egekig emeljem? Kár, hogy ezt hamarább nem tudtuk! Talán
nem kelt volna oly veszett hire közöttünk bölcsészetének.

De még mindeddig sincs megmondva, miért nem való oda az itélés alakjába
a kapocsszó (est, ist). Megmagyarázom. Az elmélődő bölcsészet itt is
fáklyát visz előttünk. Már föntebb volt róla szó, hogy a tárgyakban
vannak lényeges tulajdonok épen ugy mint kevesbbé lényegesek, melyeket
nem lehet ugyanazon egy igével kifejezni, mert nemcsak miség és lényeg,
hanem fogalom szerinti mondományok is vannak a tárgyakban. Az est ist,
van tulajdonkép igen kevest mondanak a tárgyról, vagy mikor azt mondjuk
a tárgyról, hogy van (est, ist), semmi nagy dolgot nem mondottunk;
annálfogva végetlen a különbség az ily itélések között: dies Haus ist
roth, és: dies Haus ist zweckmässig: mert a vörös szin nem tartozik a
tárgy (ház) lényegéhez; ellenben a czélszerüség igen is. A vörösség csak
van, csak olyan lét, a mely akár nem volna; ellenben a czélszerüség már
nemcsak van, hanem valódilag is van; azaz valódi létet föltétez; a
valódiság pedig nem puszta lét (van); igy nem is alkalmas reá azt
mondani az itélésben, hogy ist (zweckmässig), hanem jobb ha elhagyatik a
kopula kivétel nélkül mint a magyar nyelvben; mert az itélés az elme
dolga, nem pedig puszta, merev nyelvtani külső alak.

És ha csakugyan annyi szembe tünő nyomai láthatók nyelvünkben a valódi
spekulativ hajlamnak, a mi elvitázhatlan; ha példákat még talán bővebben
is lehetne felhozni, a miről jót állok, és végre ha ezek csakugyan tőrül
fakadt módjai a magyar elme járásának: van-e ok nyelvi oldalról félni,
aggódni az elmélődő bölcsészet iránt; mikor a legmakacsabbnak látszó
nevezékek (terminus technicus) a közéletben, a köznép ajkán mondhatlan
idők óta forgandók? – A szót tehát birjuk, de hagyományilag, mint
gyermekdajka a mesét; de csak közönyösen, mintha nem is a mi elménk
szülte, alkotta, hanem valahonnan kölcsönözte volna. Igy járt
gondatlanul a szőlőmunkás Pompéji romjai felett sok időn át, igy a nyáj
Ninive betemetett dőledékein. A szó hanggá lett, visszaesett az
állatiság körébe, mert elfeledtük értelmezés által lelkünkhöz is
lekötni, a tudalomban megszilárditani. S most midőn én talán a
mulasztott hazai és nyelvészi kötelességet elvállalom s teszem, nem
vagyok biztositva, hogy a józan ész meg ne támadjon unalmas, de a nyelv
és hazai észjárás nevében véghez vitt magyarázataimért. Igy fajul el az
ivadék, s romlik meg a nyelv és a lélek.

Nagy örömemre szolgálna ezek után, ha kimagyaráztatnék: mi elsőséggel
jár az, ha népnek, minő a magyar, mely annyiszor volt már hajlandó
könnyelmüségre, hogy bizony nem lehet félteni, mintha meg találna
szakadni a rettentő nagy gondolkodásban, ha népnek, minő a magyar, egyre
az ajáltatik, mit tanulni nem kell, hanem csak tudni – a józan ész
szerint? Édes józan eszem! beh felvitte isten dolgodat! De mind a
mellett nem terem-e meg igen könnyen a józan észszel babona,
tudatlanság, tespedés, minden erkölcsi és anyagi rosz a döghalálig?
Ellenben minden nagy dolgon, mely az emberiséget elővitte, a gondolkodás
mély és komoly, nyugodt és fenséges nyomai látszanak. – Nem, a magyar
népet ne féltsük, ne kiméljük. Kimutattuk, mennyire tudunk distingválni,
mint alkotmányos testület, mint jogtudós nép. Vas a feje, ki egy magyar
ügyvédnél több adatot megbir, és boszorkány, a ki találékonyabb. Az ily
népet kár kimélni; sőt ha lehetséges, erővel is neki kellene verni a
gondolkodásnak, mint nyájat az usztatónak, hogy ne csak distingváljon
mindig, hanem spekuláljon is. De mi azt teszszük, hogy népszerü
okoskodásokkal a fölületesség rózsaleveleire csaljuk az értelmiséget,
hogy tengjen rajtok, mint a rászaféreg, mint a hernyó, s hervaszsza az
élet növényét. A mult idők müveltsége igy és ez okbul volt egyoldalu. A
legjobb elmék erejét pozitiv dolgok emészték föl az igazság nevében. És
nyertük a külsőség, fölszinesség minden czifráját a vitézkötéstől a
czimek és szóvirág tarkaságaig. Itt erősen tudtunk különböztetni.
Mindenkinek megvolt saját czime; ugy járt ki részére a tisztelet.
Egyiknek irtuk megkülönböztetett, másiknak hivatalos, igy tovább:
alázatos, mély stb. tisztelettel, vagy csak: jóakarattal. Egyiknek
voltunk alázatos szolgái, másiknak köteles, harmadiknak kész,
negyediknek kész köteles szolgái. – Nyertük a törvény magyarázatának
tűhegyre állitott atomisztikus felhasogatását, az indisczernibiliumok
imaginaczióját, csináltunk szavakat: „judlium, birsagium, incattus“ s
több ilyen barbarizmusokat. – A mely népben a külsőségek felfogására oly
készség s annyi ügyesség, hogy nyolcz száz esztendő óta mindig csak
distingvál, ez a nép megérdemli, hogy bölcsészeti dolgokra nézve ne
kiméltessék; ez lesz neki jó, kétség kivül. A mely nép ugy tudott
koholni, furni, faragni idegen nyelvet, tudja elvégre a magaét is. A sok
dubietások után üdvére lesz mélyebben avattatnia az elmélkedésbe mint
eddig, hogy könnyünek találja egyszer már a gondolkodás fejtörő munkáját
is. – Nem volt más czélom, mióta iróvá lettem, mint, ha isten engedi,
legalább egy vonallal tenni mélyebbé a hazai gondolkodást. Ez adja
minden munkásságom erényét, hibáját. Ez legyen óvásom az ugynevezett
józan ész bölcsészei ellenében.



VI.

Sokak előtt feltünő lesz, vélem, ha még a nemzetiség is előitéletül
nézetik a bölcsészeti müvelődés ellenében; talán annál feltünőbb, hogy
épen jó magam állitok fel ilyen nézetet. Azonban én a nemzetiséget
elismérém, fejtegetém az irodalom más terén; de ha bölcsészetben
általános becsre nem méltatom, ez sincs ok nélkül. – A nemzetiség szép
szó; alkalmazása igen helyén esik az ember lelki életének alsóbb
fokozatán, midőn szellemén a természeti befolyások után előállnak az
égalji, életmód utáni sajátságok, a földirati helyzet és fajtaiság
különbségei; s épen azért bölcsészeknél, kik a bölcsészetet nem a
tiszta, minden fékeitől ment szabad gondolkodás, hanem a lélektan utján
keresik, megjárja. Ily módon van szó nemzeti vagy égaljhoz és más
módositó befolyásokhoz alkalmazkodó bölcsészetről.

Azonban nem kell sokáig tépelődni fölötte, hogy belássuk, miszerint ez
nem más mint a helyiség adaléka; és gyönyörüen veszi ki magát a
költészetben és mind abban, mi ehez tartozik. Már a felsőbb foku
szellemi élet, a vallás, körében kevesebb sulya van a nemzetiség
fogalmának; vagy tulajdonkép nemzeti vallásról csak addig lehet szó, mig
valamely nép a kezdeti állapotot éli, s az érzések árnyalatai szerint
tudja magát legjobban kifejezni; azaz, mig a főigazságokat, melyek
tulajdonkép eszmék, gondolatok, az érzés nyelvén szólaltatja, s az ész
tárgyait is érzési felfogással teszi magaévá. Ezért van együtt minden
ifju népnél költészet, vallás, bölcsészet még fejletlen, egymástól külön
nem vált, azaz feltisztulatlan gyermeteg állapotban. Vallás, bölcsészet,
mely a primitiv világnézlettel azonos, igen jól neveztethetik
nemzetinek; de hozzájok járulván a gondolkodás, mindkettő változik és
idővel kinő a nemzeti korból, ellenben a költészet soha sem nőhet ki
veszedelme nélkül.

A nemzetiség elve tehát folytonosan erős a költészetben, gyöngébb a
vallásban, végképen megszünik utóbb a bölcsészetben. Ezt igy tanitja a
történet, a mivelődés története is, mely tulajdonkép az emberi
szellemnek az események folytában nyilvánult másolata. Első korban
minden nép az ösztön és tapintat sugallata szerint tesz és vesz. A
szellemi világ ezen kezdő fokozata teljesen öntudatlan, mint a
természet. Egyes gondolkozók helyett a közérzület uralkodik a lelkekben,
az egészben. A nemzet mint egy raj. Ez a kor a kiválólag nemzeti kor.
Mint ha mondanók: nem okoskodnak a történet felett, hanem csinálják. A
szellem közvetlenül hat; az ész beéli s elvegyiti magát szóba, tettbe,
mint rendeltetés, mint hivatás. A népek első müveltsége, nyelvben
polgári szerkezetben ezen öntudatlan tudalom gyermekei a közvetlenség
bélyegével, s induló pontjai minden utóbbi előhaladásnak. Annálfogva
eddiginél nagyobb előszeretettel fordul ma minden nemzet az előidők
hagyományaihoz, hogy megtudja, mi volt, ki volt ő egykor a történetben;
hogy mai felvilágosult eszével lássa: micsoda figyelemre méltó nyomait s
ereklyéit leli öntetteiben az észnek; hogy lássa: minő eszmélkedései
voltak az ősöknek valami, embernél magasb lényről, természetben dolgozó
munkásságról, halál utáni állapotról, erkölcsi rendről, az örök dijról,
vagy a jutalom és megtorlásról; mert ezek csak akkor övéi, ha bennök a
gondolat, mint magaéiban ismér magára; s viszont csak igy vetnek sulyt a
nemzeti tudalom mérlegébe. A nemzet ha nem érzi multját, elveszti
jelenét. A nemzet volt, van és lesz – a tudalom által.

A kezdeti müveltségben tehát már benvannak a bölcsészet csirái,
különösen a nyelv alakjában vagy először még csak szó szerint, mihez
járulnak minden mese, monda, hagyományfélék, mint ugyanannyi
eszmeburkok. A szókat meg kell érteni, magyarázni, a burkokat lefejteni.
Én már ezekről irtam a közmondások alkalmával; egyenesen kijelentvén,
hogy a közmondások nem átalános igazságok, hanem leginkább az
állapotokból és körülményekből kifejlett állitások. Hasonlóan itél
Hetényi: „felednünk nem kell, hogy bár becsesek ezen közmondások: a
rendszeres bölcsészet hiányát azonban mégis soha ki nem pótolhatják. Sok
közmondásaink részint csak félig meddig igazak, részint nem tiszta
morált rejtenek magokban.“ – Afféle régiségi burvárlatok, mint a bátor
Ipolyi Arnoldéi, a történetnyomozásinál sokkal többre becsülendők
világnézleti tekintetben. Azok szinte bölcsészeti magvak, ébrények,
melyekből egyképen fejlődhetik mind a mellett csodagyermek és Antinous.

Mindezen érzékleti, vagy ha tetszik közvetlen, első szemre való
felfogásai az igazságnak, a gondolatnak azonban nem adnak nemzeti
bölcsészetet; sőt egyedül akkor kezdenek becsültetni, mikor a magára
térő, magát fölismérő lélek mintegy visszatekint a multba, s örvend
birodalmának, hogy a homályos eredeti müveltségtől a napfényi
tisztaságra birt bölcsészeti igazságokig minden az ő műve, először ugyan
öntudatlan, de később öntudattá viradott állapotban. Ez oka, hogy a
szélsőségek itt is, mint másutt érintkeznek, és a kezdeti müveltséghez
oly szivesen hajlik a valódi bölcsészileg müvelt elme; mig a közrendü
értelem föl sem veszi azt; habár mindennek, még egytemes elvnek, is
vallja a nemzetiséget, ereklyéit pedig századok óta tapossa.

A bölcsészet, mint egyetemes igazságok tudománya, a tiszta gondolattal
foglalkodik, vagy azon adataival a szellemnek, melyek az egy és
megoszthatlan ész nevében a föld népei által, nemzetiségre való tekintet
nélkül, egyformán fogatnak fel. A természeti, erkölcsi és polgárzati
befolyások, minők az égalji helyzet, földirati fekvés, fajtaiság, élet,
keresetmód, népekkeli hasznos vagy káros szomszédság, érintkezés stb.
tagadhatlanul nyomnak bélyeget a nemzet arczára, enyhesebb vagy ridegebb
modort bölcsészetére, de lelkét, melynek minden lényege a gondolkodás,
nem alakitják kivételessé. Én igen nagy kedvteléssel olvashatom a népek
jellemzéseit a szerint, a mint az éjszaki vagy déli sark felé, forró
vagy mérsékelt égöv alatt élnek, meglep az a sok minden ujdonság,
eredetiség, melyet csak a saját módu élet adhat: de azt nem hiszem, hogy
a gondolat, az eszme fokozatai máskép fejlődnének egyik mint másik
oldalán a földnek; azaz: más volna az állomány és járulék (substantia és
accidens), a fő és melléknév (substantivum és adjectivum) egyiknek, mint
másiknak. A honnan ezen kérdésre: mi, főnévvel; erre: minő,
melléknévvel; erre: mit csinál, igével fog válaszolni minden nyelv;
hasonlóul a fölismert állomány és járulék közül soha sem fogja ez
utóbbinak adni az elsőséget de semmiféle nép.

Mondhatnák ellenem, hogy ez igen elvont beszéd, légbe épült vár. Mind
türhető ellenvetés, csak igazam legyen. Mind a mellett áll, hogy a
bölcsészi gondolkodásba, kivált nálunk, szivesen vegyül be a nemzeti
töprengés, óvakodás. E tekintetben legsajátságosabb nézetet Szontagh
Gusztávnál ismérek, még a Propylaeumokból, hol a magyar filozofia
megállapitása körül elmélkedvén igy szól: ha a kellő „föltételeket
teljesitendjük akkor saját, önálló, akkor magyar filozofiával fogunk
birni: azaz tárgyra ugyan nem, de szellemre s előadásra a többi müvelt
nemzetekéitől különbözővel, ugy, mint a nyelvszokás megkülönbözteti a
német filozofiát a francziától, ezt pedig az angoltól stb. mert minden
nemzeteknek képzet módja mint az egyedeké, különböző.“ (280. l.) – Utóbb
igy folytatja: „hazánk földe dél és éjszak között a középvonalon terül
el, s nemzetünk szellemében az érzékiség és ész közt ritka egyensuly
találtató, melynél fogva félszeg empirikai vagy raczionalisztikai
kicsapongásokra nem lehet hajlandó (281. l.). Ugyanezen nézet hiven
másoltatik elénk ismét ő nála, midőn az egyezményes bölcsészetről ir,
állitván, hogy ez más kutfőből nem is eredhet, mint saját nemzeti
szellemünkből, a mennyiben hazánk emlitett égalji helyzeténél fogva, a
mi kedélyünkben „szerencsés arány s összehangzás van az érzékiség,
érzemény és ész közt“ (7. l.).

Fölkérem az olvasót, hogy kisérjen figyelmével. – A mennyiben ritka
egyensuly, szerencsés arány s összehangzás mondatik lelki tehetségeink
között, legelsőbb is kérdés támadhat iránta: nem válik-e kivételessé a
magyar elme épen az által, mint a kender vagy más növény a föld után? Ha
már ezen arány vagy egyensuly elménk javára van, s előnyössé tesz
bennünket valamely talpra esett bölcsészet birásában: miért nem
tüntettük ki eddig magunkat tudomány, ipar, mesterség stb. minden
ágaiban a müveltségnek? Ha tán nem üt ki előnyünkre, akkor ne
emlegessük, mert megint Jornandest fogunk, a ki hun eleinket nem is
tartá emberi fajnak. – Van a német embernek esze? tudakozá egy könnyelmü
franczia régen. – De továbbá legyen az a szerencsés arány és
összehangzás tény, abból más nem következik, mint hogy az ugy van; mert
az egész égalji fekvés oly bizonytalan fölvét, melynek igazsága egy pár
évnél tovább ki nem állja; számtalan mellékkörülmények dolgozván
körülötte. Ha ezen égalj csakugyan oly erős befolyásu, meg kellene
látszani nyomának a történetből, mely szerint minden fajta nép, mely itt
hosszabb ideig élt, megkapá ama szerencsés arányt, s összehangzást elmei
tehetségeire nézve, mikor nagyszerü fölfedezéssel örvendeztethetők vala
meg a világot, ha a kozmikai viszonyoknak a föld ezen pontján oly
hatékony voltát bizonyithatók be. – Utoljára az arány és összehangzás
oly kategória, mely szerint a lélek nem a maga lényegében fogatik fel,
hanem inkább anyagi módra, s külsőlegesen. Ez ellene van a lélek
állományiságának; s arányról az elme tehetségeinél csak beteg állapotban
lehet szólani, midőn mintegy fensőbb fokról alábbira sülyed a lélek, s
oda esik a külső befolyások, körülmények urasága alá; különben az oly
élő, eleven egység, mely szerint ellenére van minden olyas felfogás,
mintha külön, önállókul nézhető erők vagy tehetségekből, vagy épen
vegyülékből, melyek egymáshoz igy vagy amugy aránylanak, állana.
Bármennyire alaposnak látszik is azért az égalj utáni arány felhozása,
ez magában igen kevés a tömérdek összemunkáló befolyások nagy seregéből,
melyek előszámlálása nem is a bölcsész dolga. A mi pedig az arányt,
összehangzást illeti, mindkettő alrendü kategória és megjárja például a
tapasztalatiság világában, hol fődolog a mennyiség, ezeknek egymáshozi
viszonya, mit legjobban fejezünk ki számokkal. Lehet példaul a magyar
szellemben arány az ész és érzék között akkor is, ha kevesebb eszünk van
mint másnak, mert akkor érzékünk is kevesebb; mikor változván egyik
oldal, változni kell a másiknak is; és az arány mégis ugyanaz marad, p.
4: 8 = 16: 32. Itt az arány egy, a különböző oldalak mellett is, azaz
semmit se mond. Hasonlóul szinte gyönge kategória az öszhangzás, a lelki
tehetségekre alkalmazva. – A öszhangzás tulajdonkép a különbözők
egymáshoz tartozása, egymássali egyezése. Azért helyén van szinek,
hangok ellentétei s összeegyezésénél. A szellem és tehetségei, t. i. az
ész, érzékiség más nemü ellentétek; itt mindegyik ellentét a másikat is
magában foglalja; más szóval: eszmei a viszony, mert nincs oly egyes
tehetsége szellemünknek, hogy munkásságában ott nem volna mindig az
egész lélek, akár itél, akár emlékezik stb. A sulyegyen épen
alkalmatlan, ide nem való kifejezés; népszerűnek talán népszerü, de
semmi esetre sem bölcsészi.

De legvastagabb tévedés mégis ott mutatkozik Szontagh beszédében, a hol
azt irja, hogy minden nemzet képzetmódja különböző levén, birhat is
különböző filozofiával mindegyik. E ponton ismét le kell mondanom minden
kedvező czimről az alaposságon kivül, ha szinte unalmas lennék is.
Abból, hogy minden nemzet képzetmódja különböző, nem az következik, hogy
külön filozofiája is legyen, hanem az, hogy különböző nyelve; a minthogy
ugy is van. Honnan tehát Sz. tévedése? Onnan, hogy a képzetet a gondolat
helyére emeli, s a bölcsészet alapjaul veti; holott a képzet épen azért
képzet, hogy azt a mi magában egy és ugyanaz, különbözőleg tudja
előállitani; p. ezen gondolatot: szellem, a latin és magyar nyelv a szél
fuvásának külső jelensége után adja elő; a német pedig Geist-nak mondja
talán eredeti s nem átvitt értelmű szóval. Igy a hegy, latinul (mons),
talán a franczia monter (fölmegy) igével rokonosan azon képzettől van
véve, hogy föl kell reá menni, a német Berg talán a bergen, verbergen
(elrejt) igével rokonos, mit én tudom? de azt látom, hogy ugyanazon
tárgyat különböző oldal vagy szempontbul nevezték el a nyelvek
különbözőleg, máskép az egész világ nyelve egy volna; a minthogy a
rokonság épen a képzetek olykori lehető egyezésébül ered, okvetlenül;
mert a különbség nem általános, ugyanazért a képzetek össze is jöhetnek;
például ha nyelvünk a némettel összevág a dolgok lényegének a volt,
Wesen (gewesen) rokon nyelvtani alaku, értelmű szók visszaadásában; ha
eszik, essen egymással külsőleg is egyezők, stb. – Innen igen
természetesen lehet szólni valamely nyelvnek bölcsészetre, poezisra való
kisebb nagyobb hajlamáról a szerint, a mint észi vagy érzéki, lényeges
vagy látszati oldalt és szempontot emel ki egyes szavaival a dologból,
melynek nevet ad, s melynek, mint tudatik, többféle jegyei, mondományai
lehetnek s vannak.

A képzetnek a gondolattali fölcserélése igen fontos az egyetemes
bölcsészeti müvelődésre nézve; s a bölcsészetnek, mint tudománynak,
szemrehányásul felhordott érthetlensége, homálykeresési büne innen ered.
Azonban ki tehet róla, hogy a dolgokon nemcsak képzet lebeg, hanem
gondolat, azaz törvény, lényeg is dul és forr bennök? Ki tehet róla, ha
valamely bölcsészeti felekezet meg van győződve felőle hogy a tárgyakról
csak azt lehet tudni: mi viszonyban vannak hozzánk, és nem semmit arról:
mik azok magokban, mi az ő voltjok, mint ezt a kanti bölcsészet némelyek
szerint oly világosan kideritette. A bölcsészet homályt nem keres, hanem
mind a mellett nehezen érthető, mert kevés embernek van hozzá feje, hogy
a gondolatot tisztán, nem odavaló vegyülék nélkül meg tudja ragadni s
tartani. Ha pedig valaki nagyon könnyen akar végezni vele: példák
mutatják, minő sarkalatosan téved. Mert a bölcsészet tárgya a gondolat;
mi egyenlően fejlődik minden népnél; igy ha tárgyára nézve, mint
Szontagh is mondja, nincs magyar azaz nemzeti bölcsészet, az a kérdés:
bölcsészet-e oly tanitmány, mely nem a bölcsészet tárgyával foglalkozik;
s érdemli-e az, hogy a nemzetiségi jelző több legyen rajta gunyévnél,
czifra szónál? Más szóval: lehete tárgyán kivül vagy inkább tárgya
nélkül a bölcsészet akár német, akár franczia, akár angol stb.?

Mi játszik hát oly lidérczi játékot bölcsészeinkkel, hogy mint Hetényi
ugy Szontagh is ekképen tanitanak: van egyéni, van nemzeti és van
világfilozofia? – Az utóbbi bölcsész e tekintetben igy fejti ki nézetét:
ha az öngondolkodó ember önmagát el akarván határozni, szükségkép
bölcselkedik: az ez uton támadt filozofiai meggyőződése egyéni
filozofiája. Nemzet egyénekből áll, és pedig föld, éghajlat, történet,
állodalmi formák és százados szokások befolyásánál fogva magát más
nemzetektől némi saját közös jellem által megkülönböztető egyénekből,
mely sajátság bölcselkedésökre sem maradhat hatás nélkül, mit a
tapasztalás is kétségtelenné tesz, bizonyitván, mikép van filozofiája a
gyakorlati szellemü angolnak: a skot iskola (talán inkább a locke-i?);
az életrevaló francziának az ekklekticzizmus; a német szobatudósok
filozofiája pedig életben is oly hasznavehetlen mint önmagok. Van tehát
nemzeti filozofia is, és pedig nemcsak nyelvre de szellemre is
különböző. Ezt az irodalmi történet is elisméri, angol, franczia, német
stb. filozofiáról beszélvén. Mivel pedig az emberi természet lényegre
nézve egy, s ugyanaz minden emberben és minden nemzetben, és egy s
ugyanaz az igazság is lényeges tartalmára, azaz egyetemes igazságaira
nézve: ez oknál fogva minden igaz egyéni, s nemzeti filozofiának is
lényeges tartalmára nézve egynek s ugyanannak, tehát világfilozofiának
kell lenni[12].

Más szókkal: az egyetemes igazság, a lényeges tartalom egy és ugyanaz
minden egyénben, nemzetben, s ez világfilozofia is; a mi pedig nem
lényeges, az nem is filozofia sem egyénben sem nemzetben; annálfogva
apródonként s a müveltség eléhaladásával le is hull, mint a kaczagány,
az ivadékokról, kik a szerint vesznek fel uj módokat életben,
viseletben, gondolkodásban, a mint szorosabban ragaszkodnak a tudat
eszméjéhez, az emberi lélek lényeges tartalmához, vagy nem; a mint
mélyebben kutatják az igazság megalapitását vagy elfogadják, mint
készet, készen levőt további vizsgálat nélkül más hitelére,
tekintélyére; mikor nem a bölcsészet tárgya más, mert ez ugyanaz és egy
mindig, hanem felfogási módja, ez pedig egyre megy ki a Sz. által
ugynevezett képzetmóddal, miről már feljebb szólottam.

Tehát az játszik efféle lidérczi játékot bölcsészeinkkel, hogy a mit
csak gondolat és fogalom alakjában bir a tudalom mint tartalmat és
lényeget; a képzet alakjában is birni akarják szinről szinre, mikép
birják azok neveit a nyelvben, a szókban, vagy birni akarják a szint a
szivárvány változatai, veres, zöld stb. nélkül. Továbbá az játszik
lidérczi játékot, hogy a különösséget, minő a nemzetiség, egyetemessé
ohajtják tenni, midőn bölcsészetre is át viszik, mely pedig egyetemes
igazságok tudománya. E részben, bármint törjük is fejünket, a dolgok
rendin nem segithetünk; ugyanazért hasztalan keressük a bölcsészetet egy
vagy más nemzetnél, mert azt egyik sem müvelte ki maga, hanem a többivel
együtt; s ugy a mint ma történeti fejlődésében előttünk áll, nem egyes
hanem valamennyi müvelt nép csinálmánya. Igy az egész nemzeti bölcsészet
kérdése csak mint kezdet vagy folytatás található fel a tudomány
történetében. Ha tehát mondatik: van görög, franczia, angol, német stb.
bölcsészet, ez nem azt teszi, mint a lélektani uton járó filozofok
akarják, hogy talán eme nemzetek oly saját bölcsészettel élnének, minő
nyelvök, hanem azt, hogy bizonyos mértékig, többé kevésbbé volt
befolyásuk a tudomány fejlesztésére, virágoztatására. Mi ránk nézve sem
az következik, hogy tehát legyen magyar bölcsészet is, hanem az, hogy
szellemi becsünk, s nemzeti méltóságunk tekintetéből, az igazság iránti
hódolatból igyekezzünk befolyni az isteni és emberi dolgok isméretének
tudományába, s helyet foglalni a gondolkodó, eszmélkedő népek között.
Ekkor ki fog nyilvánulni: minő lényeges adalékkal járultunk a szellem
országának müveléséhez s ekkor és ennyiben lesz magyar bölcsészet, mint
van görög, franczia, angol, német stb.; leszen a nyelv mint közeg által,
mely épen arra való, hogy szellemi kötelék létére ne csak az egy sorsu
és vérü nép vagy nemzet tagjait kösse össze, hanem az isméretek
csatornáján az emberiséggel is egyesitsen. A nyelv az a csodálatos
eszköz, melyen a nemzeti különösségek közé mind jobban oltatnak be a
cselekvés, a gondolkodás egyetemes módjai; csak az a nyelv mondható
igazán müveltnek, mely különös létére is fölvette magába az egyetemes
eléhaladást; igy valódi egyetemességre fokozta fel a nemzeti
különösséget; mikor lesz a nemzet, minden sajátságának, egyéniségének
megtartása mellett is a szó igaz értelmében müvelt, pallérozott. És ez a
nemzeti egyéniség egyetemessége.



VII.

Adjuk meg a történetnek is a maga követelését, ha csakugyan tanit
nemzeti bölcsészetről. – A történet hely és időszerü tények közlője, s
nem vét önrendeltetése ellen, ha emlit bölcsészetet angol, franczia,
német földön; igy lehet arról beszélnie magyar hazánk multjában is. De a
különbség minden hasonlat mellett is roppant elütő. Mert idehaza a
gondolat tudományának müvelése alig volt egyéb, mint a külföldrül való
betelepitése az időnkint feltünt ujabb ujabb mozzanatoknak a legujabb
korig, midőn Berlin adja bölcsészetünket egy részről, vagy a skot föld
száz esztendő előtti bölcsészetét ajánlgatják, ültetgetik át más
részről. Nekem ez ellen semmi kifogásom; jőjön az isméret akárhonnan,
csak jőjön. De van ám kifogásom ama ferde és hiányos egyoldaluság ellen,
mely szerint a bölcsészetnek határ iratik, mint az országnak.

Sem az angol, sem a franczia, sem a német, vagy akármely más nemzet sem
tön egyebet, mint forgott a gondolat müvelése körül – bizonyos
eszmefokozat vagy kategóriák szerint; és igy minden nemzet bölcselkedése
nagy közös együvé munkálás a bölcsészet templomának fölépitéséhez, nem
valami különös nemzeti ösztön, hajlam után, hanem az emberi ész
egyetemességénél fogva. Szerintem ugy nem található bölcsészeti nemzet,
mikép nem talalható nemzeti bölcsészet. Ismérjük a régi logikában a
kantféle kategóriákat: mennyiség, minőség, viszony, észvisszony.
Tanultuk volt, hogy a gondolat ezen fokozatokat szokta megfutni az
emberi tudalomban; és hallottuk, hogy példaul Kant fölülemelkedett a
„quantitás“ kategóriáján a „relatióig“ de a „modalitáshoz“ már nem birt
feljutni. Ki volt jelölve előttünk, hogy például az angol bölcsészi
szellem a quantitás szerinti, vagy mert ez a kategória a tapasztalatiság
világában szerepel főkép, a tapasztalati, érzéki bölcselkedést fejtette
ki legjobban Locke hires munkája által; mig a franczia inkább a
„qualitás“ kategóriáján lelte föl magát Cartes eszmeiségével; igy tovább
az eszmei és tapasztalati oldalnak együttes, vagy különös müvelése által
fejlett, fejlett a gondolat s emelkedett azon fokozatra, hogy a
tárgyakban levő viszony kiemelése volt fő, p. az állomány és járulék
kategóriájával, Spinoza szerint, mi annyit tesz, hogy Locke a mennyiség,
Cartes a miség, Spinoza pedig az állomány és járulék szempontjából
kezdettek bölcselkedni; vagyis egyik egy, másik más fokon müvelte a
bölcsészetet.

Igy tanultuk ezt valaha még az iskolában; igy kellett tanulni; és csak
ez a helyes felfogás, ez a biztos kiindulási pont. – Ha már a nemzeti
bölcsészet önálló, történetileg külön váló szellemi munkásságul nézetik:
ám legyen; érjen, a mit érhet; de annyit tudok, hogy nemcsak az angolnak
volt képessége a tárgyakat quantitás, azaz érzéktapasztalati uton
müvelni, hanem akármely népnek; s müvelte is a franczia, szinte a
legvastagabb materializmusig. Ha tehát angol bölcsészetről van szó, ez
anyit tesz: az angol bizonyos fokig müvelte a gondolatot, vagy ennek
tudományát történetileg. És pedig ugy látszik, hogy ez idő szerint
leghajlandóbb az igazságot érzéktapasztalati uton megállapitani.
Megállapitja-e, más kérdés; mert Locke tanát megdönté Hume stb. – Ha
franczia bölcsészetről van szó, mondhatjuk: miszerint ez az angol
tudományt tulságig vitte a mult században, mint mai nap talán a német
eszmeiséget fesziti a végső határokig társadalmi bölcsészetében. Igy
lesz-e mindig vagy nem, azaz megmarad-e ugy bölcsészete mint nemzetisége
mellett, kétlem; de hát oda lesz-e nemzetisége, ha müvelődése
változtával, más fokra jutásával bölcsészete is változik? Épen nem, mert
bölcsészet és nemzetiség nem egy. Különben Locke-kal, Hume-mal, Reid-del
mindig mássá kellett volna lenni az angol nemzetiségnek, épen ugy mint
mássá a francziának Cartes, Condillac és legujabban Leroux Péterrel.

Egyébiránt nincs, nem képzelhető oly egyoldaluság vagy tulajdonkép
egyenruhai szabatosság, hogy egy nemzet igy és nem amugy is
gondolkoznék. Ott van a német idealizmus mellett ennek tagadása épugy,
mint az ekklekticzizmusnak czáfolata a francziáknál; ott van az angol
Reid, Battie és Oswald józan észi bölcsészetének legerősebb lerontása
magában az angol irodalomban Pristley s mások által. Szerencse, mond
Leroux, hogy Cartes spiritualizmusa ellenére feljött Gassendi, s
megtartá a testet. A mi magyar irodalmunk, minden kicsisége mellett sem
lehet oly egyoldalu, hogy kizárólag csatlakozzék ide vagy oda; mert a
bölcsészet nem oly kész jószág, mint az „egyszer egy“; hanem élő
elevenség a lelkekben, a szellemekben uj meg uj nyilatkozásokkal a
nélkül, hogy magáról lemondana, s minden uj alakulásokban ne magát
szülemlené ujra ismét, meg ismét. – Ide vágó példa volna már név szerint
az, mi a gazdálkodás külön ágaiban itt vagy ott üzetik. Igaz, hogy az
angol pompás marhatartó, és a marhatartás egyik ága a gazdászatnak.
Igaz, hogy Hollandiában roppant előmenetelt vön a kertmüvelés,
Lombardiában a csatornázás, selyemtermelés stb. effélék. De ez csak
ennyit tesz: Lombardia ebben, Hollandia abban, Angolország amabban
tünteti ki gazdászatát. Vajjon ezek közül akármelyikben külön áll-e a
gazdászat? Sohasem, hanem a gazdászat magában foglalja mindegyiket. A
gazdászat már mint tudomány nem abban áll, hogy a marhatartást s ennek
minden csinját, binját kimeriti, hanem abban, hogy a csatornázást, a
kertmüvelést, selyemtermelést, vaj és tejgazdálkodást is és még sok
tömérdek is-eket befoglalja, tárgyalja stb. Hasonlóul ha nekünk a
bölcsészet mint tudomány csak oly mértékben ajánltatik mint a hogy azt
akár Angol, akár Franczia, akár Németország kimüvelte, tehát a
nemzetiség ostyájában: akkor nem kapunk egyebet résznél, töredéknél.
Töredékesség után csak a törpék nagyok.

Mégis a lélektani módszer bölcsészei ekkép okoskodnak: ha van görög,
angol, franczia, német bölcsészet, azaz ha nemzetiség szerint birható ez
a tudomány: miért ne lehetne magyar bölcsészet is, hiszen a magyar
szintén egy saját nemzet? De ezt igy lehetne folytatni: ha van római,
arab szám, miért ne lehetne angol, német s magyar is? Hasonlóul lehetne
mondani: amerikai gőz, mert a gőz erejét amerikai ember tette
világhirüvé s használatuvá; amerikai villany, mert amerikai ember
ragadta ki égből a villanyt; továbbá olasz delejtü, mert Olaszországban
találták fel azt; lengyel naprendszer, mivel Kopernik lengyel volt stb.
Azonban, miután a római számjegygyel alig mehetünk tovább, mint a tiz
ujjunkkal, az arab szám pedig sokkal több munkálatra elegendő: Róma
számjegye akár ne is volna. Hasonlóul: mi köze a villanynak, delejtünek
a nemzetiséggel?

Mindezek ellenére a nemzetiség csatornáján veszélyes előtitéletek
nyomakodtak be hozzánk a bölcsészet dolgában. Az angol persze és
franczia iparos, gazdag nemzet; van politikai ereje, nagysága,
tekintélye, mert, ugy mondják bölcsészeink, szereti a gyakorlati
müveltséget, a produktiv isméreteket; s mindezt a józan filozofiának
köszönheti. Ez a tétel azért nem bizonyit semmit, mert nagyon sokat akar
bizonyitani. Épen ily okon lehetne felhozni a khinai népet, mely sokkal
régibb mint az angol, és a mi fődolog, nem is keresztyén, mind a mellett
porczellánt, szőnyeget pompásan tud késziteni, hihetőleg mert nem él
(vagy akár ha él is!) az idealizmussal. – Azonban ne feszitsük ennyire a
nemzetiséget. Sok történhetik az életben a bölcsészet minden hire tudta
nélkül. S ha oly messzi viszszük a bölcsészet felelősségét, nem tudom,
hol állapodunk meg vele. Mert a produktiv tapasztalati isméretek
kutatása is lehet olykor veszélyes, széditő, legalább azon bölcsészet
szempontjából, mely az életrevalóságot, s gyakorlatiságot papolja, s
ebben különösen az angolokat dicséri. Az angol igen derék nép, mind a
mellett oly impraktikus vállalatra is veti fejét, minőtül a becsületes
magyar ember nem magát, hanem jó házi kutyáját is óná. Már nevezetesen,
minek küld ő hajókat oda a jéghegyek közé, az éjszaki sarktenger
kikémlésére. Nem hallotta-e, hogy ott megfagy a lehellet is! Hát azt a
Nilus forrását minek fürkészik egyre? Nem elégszenek meg vele, hogy
utoljára is van olyan folyóvizök belőle, melyet gőzöseikkel föl s alá
szeldelhetnek. Bizony, mondhatná a magyar egyezményes bölcsész, az angol
nép igen szellengő nép, felhősdi számitó; nem tudja a maga hasznát,
midőn ily sükerülhetlen járatokra költ. Nem régen is alig találtak egy
darabkát azon vállalkozó tengerészek bakancsából, kik oly messzi mentek
a jeges tengerbe, hogy desperáczióbul utoljára egymást ették meg.

Tréfa vagy komolyság? A mint bölcsészeinknek elhatározni tetszik. – Nem
ugy, urak! Az isméret mindig isméret, legyen akár tapasztalati, akár
eszmei. A földsarkak rejtelmeit közvetlen nézlés, tapasztalás után
megközeliteni oly szent, bár még eddig sükertelen ügyekezet, mint az
elmélődő szobatudósé, midőn a szellem országát vizsgálja, korlátait
feszíti, s a lehetlennek látszót lehetőségre, megadásra szólitja fel. –
Az isméret becses jószág, csak az a baj, hogy szerzését nem egyformán
birja minden nép s minden egyén anyagilag is segiteni, előmozditani Nem
akarom védeni az e szempontból üldözött németet, olaszt; nagyobb az ő
bajok, mint hogy az én védelmem orvosolhatná; s mélyebb, mint hogy
minden, a ki felettök itél, megmérhetné; és mégis van olyan ága az
isméretnek, melyben e két nép volt az emberiség tanitója.

Nem! a bölcsészet többé nem ily szempontbul felfogandó. Mert, ismétlem,
ugy, a mint mai nap történeti fejlődésében s tudományos formájában
előttünk áll, nem egyes, hanem valamennyi müvelt nép csinálmánya. Az
emberi ész nyilatkozása időnkint: az emberiség közös müve. Mennyiben
járult hozzá egyik vagy másik nép, a tudomány történetéből kimutatható;
valamint az is, hogy nem volt nép, mely állandóan egy nézethez,
kategóriához ragaszkodott valna, sőt tanita sok egymással ellenkező
tant, véleményt vagy nézetet, melyek közül nehéz volna kivenni: melyik
volt már igazán odavaló, hazai, nemzeti. És e sok törekvésből,
vergődésből állott elő a bölcsészet, minden egyes bölcseletek rendszerbe
öntése által tudománynyá, mely egészen akar ismértetni s nem részenkint,
mi a tudás dolga; de hogy micsoda bölcsészetet honositson meg valamely
nemzet, ez nem esze s érzékisége valamely szerencsés arányától függ,
hanem igen sok mástól, mit egy szóval bátran nevezhetünk a népek jó vagy
bal sorsának. A német más körülmények között épen oly gyakorlati
lehetne, mint az angol; vagy legalább nincs megmutatva, hogy mindig ez
állapotban maradna; igy az olasz, igy a magyar. A héber nép irtózott a
kereskedéstől; ma egyebet sem szeret. Hajdan költő volt, ma csupa
kalmár; sőt a régi görög, virágzása fő pontján, jobban különbözött saját
magától, a mint kezdetben volt, hogysem mástól.

Az ujkori bölcsészet, hogy a régit mellőzzem, Francziaországból indult
meg Cartes hatalmas „cogito, ergo sum“-jával, mely három szó egész
mélyében rendité meg az emberi tudalmat. Utána jött az amsterdámi
Spinoza, kit a hannoverai Leibnitz, kit a német-latin Wolf váltott fel
egymásután, fokozatosan. Más oldalról, a tapasztalatiságot Locke és Baco
nyomták erősen, kik után a skot Hume jött, s megtöré a tapasztalatiság
örök érvényességét kételmeivel; s bölcsészete szikráiból gyulamlott meg
utóbb az itészet fáklyája, Kant kezében.

A königsbergi bölcsészszel igy megint az európai szárazra jött által a
gondolat müvelése, s ezóta mind mélyebben vette magát a német elembe. –
Kant, ha szabad igy szólani, tudományos végrendeletet tön a bölcsészet
iránt, megosztván ezt a tapasztalatiság, eszmeiség között. A kettő
közötti hidat ő még nem ismérte. Utódai lelkesen láttak mindkét oldal
müveléséhez. De a tapasztalatiság követői s vallói mihamar fenakadtak
törekvéseikkel. Ők véges elvet követtek, mely nem képes a végetlent
magába ölelni. Aztán a világ sem volt igen jól érzülve tudományuk iránt
a mult századi franczia események miatt, mikor az anyag volt minden;
csak benne ész, erő, isten. A másik rész örökösei méltónak lelvén a
szabad eszmeiséghez ragaszkodni, ez uton haladtak. A mester ugyan eléggé
ovakodott egyiket vagy másikat tolni előnybe; ha inte az idealizmus
kicsapongásaitól, szintugy elevenen hagyott emlékezni a tapasztalat
förtelmeire is; ekkép tehát valamely közép ut lett volna választandó, de
nem volt még rá készen az idő. A franczia materializmust ugyanis a német
idealizmusnak kelle más oldalra kiegésziteni, s ez megtörtént részben
már Kanttal, de teljesen Fichtével, Schleiermacherrel, s oda dölt el a
filozofia sorsa, hogy az eszmeiség ismértetett el végetlen alaknak, mely
a tapasztalatot is magába veszi, uralkodó elvnek, mely után a lét is
kimagyarázható, az anyag és szellem a legfelső fokozaton összehozható.
Igy Schelling még egy lépéssel hatolván előbb, már az egész természetben
eszmeiséget látott, s a kültárgyak világát is észi léttel gazdagitotta
föl. Hegel pedig öszszefoglalván mindazon fokozatokat, melyeken a
gondolat fejlődése áthaladott, rendszert alkota belőlök, melyben a
tapasztalat mint kezdő ismérési mód épen ugy megleli méltatását, mint a
legfellengősb eszmeiség, Locke mint Cartes, Baco, mint Fichte; s atyja
lön az általános eszmeiségnek (absolutus idealismus). Az emlitett nagy
elmék körül csoportosulnak már a kisebb nagyobb tömbök nemzet és idő
szerint; de valamennyien, kicsinye, nagya, képeznek egy egészet, s
álliták fel a mai bölcsészet dicső alkotmányát. Ki mai nap mint bölcsész
akar megjelenni az irodalomban, nem mint ábrándot vagy észficzamodást
tekintse a tudomány legutóbbi fejlődési fokát; mert ez történeti
jelenség, nyomrul nyomra kimutatható haladási mozzanat. Az idők senki
kedveért nem térnek vissza egy két száz esztendővel. A mi történetileg
megjelent, azt nem lehet oly könnyen kitudni a világ folyásából. Azt meg
kell érteni, vagy ha nem, kénytelenek vagyunk az idő nyelvét
utándadogni, mint a beszélni kezdő gyermek, ki „mondja s nem érti
szavát.“

Nem példátlan ugyan a müvelődés történetében, hogy a nemzetiség
egyetemes kategória gyanánt nézetik. Egy gondolatnak sincs tetsző alakja
máskép, csak ha ennek birja kenetét. Szerencsés a nemzet, mely minden
intézetein valósitá ezt annak idejében, azaz: mikor még ifju volt s
abban állott minden ereje, hogy fenállhatásért küzdött az egyetemes
emberiség vagy különböző népek ellen, hogy beléjök fel ne olvadjon. Mert
a nemzetiség különös eszme, azaz választó, elfalazó, különitó, tehát
épen azért tagadólagos. Azonban nem lehet mindig csak különösnek maradni
az egyetemes irányában; mert összeütközés esetére amannak nincs
megállása imez utóbbi ellen. S körülbelül e pár szóban foglaltatik ama
sok jött, ment népek története, melyek a közvándorlás időszakában neki
neki esvén Europának, jogot kértek, helyet kerestek benne, és egymás
után mint a kő, tüntek el az események folyamában. Szerencsétlenek! Nem
volt erejök egyenlő szinvonalra emelkedni a meglátogatott népekkel, nem
állhaták ki a szellem héfokát. Annyira magokszerüek voltak, hogy nem
birtak másfélék lenni, s kivesztek az életből. – A nemzetiségnek tehát
ki kell adni magát annak idejében, s valósulni az élet és cselekvés
minden alakjain, azaz: lenni először különösnek faj és nyelv szerint, de
azután jő az egyetemes müveltség, és lenni bölcsészinek, vagy az
egyetemes világforgással haladónak.

Éljünk hazai példával. Meg kell vallani, hogy a nemzetiség eszméje
sokképen hevitett és csalt bennünket. Vajjon miben állhatott akkor a
magyar nemzetiség, midőn diák nyelven folyt a müveltségi élet? A
nyelvnek hire sem volt a tudomány embereinél egy két szerény irón s a
népen kivül. Szent-István kora azért volt és marad is nagy, mert az
európai uralkodó eszmék szinvonalára emelte, s vivta föl nemzetünket. És
mégis hallottam a szent királyról nagy dicséretet és nagy kárhoztatást.
Tudnivaló, hogy nemzetiségi elv után járt ki számára ez utolsó, eszmei
szempontbul az első. Kérdjem-e; melyik a méltóbb gondolkodás, s igazabb
itéletmondás? Igy vannak olykor összeütközései eszméknek; mely esetben
csak a tiszta, minden előitélettől ment, szabad felfogás az egyetlen
biztos vezető. Minő hazaárulás, nemzetiség elleni bün volt 1841-ben egy
akademiai beszéd! Azt nem mondhatta jó hazafi. Akkor legalább ugy
hittük. Hiszszük-e még ma is? Mindig csodáltam Kölcsey szép
parainezisét; de azt soha meg nem foghattam, hogy „Zrinyi csak egy
Magyarországért halhatott meg.“ A hazafi örömest hall ilyet, s örvend
magyar emberben látni valósulva haza és fejdelem iránti kötelességet. És
Zrinyi mégsem a hazáért halt meg, hanem kötelességérzetből. E nélkül
senki sem hal meg szabadon Magyarországért; s ez nincs kizárólag a
magyar szellemhez kötve. Az magasabb fogalom; és Magyarországon kivül is
vannak hősei a feláldozásnak. – Hasonlóul el vagyok ragadtatva
költészeink nemzeti lángolása, emelkedése által. Érzem, hogy e lángolás
engem is hevit és hevitett szóban, tettben; sőt szabad hinnem, hogy ezt
mások is tudják és becsülik törekvéseim között: mégis nem tudom eléggé
megköszönni Vörösmartynak, hogy e néhány szót irta: minden ember legyen
ember és magyar. Ugyszintén végetlenül le vagyok kötelezve a bölcsészet
nevében Eötvösnek, hogy Karthausiában egy gondolatot kér, mely megtartsa
e világot. Vajjon azt a gondolatot értette-e, mely magában tehetlen,
élhetlen, a mi fejünk alanyi koholmánya, és valamelyik égalj alá
különösen tartozik; vagy azt, mely a dolgok lelke hatalma,
tárgyilagossága; melyen mint szálon függenek az idők meggyőződései, mely
örökös, szünhetlen nyilvánulásban mutatja erejét, hatékonyságát, minő a
keresztyénség, a polgárisodás szelleme?

Az e részben tudnivalót következőleg fejezem ki. Való ugyan, hogy az
emberi nem több fajokból áll elő, melyeken vallás, égalj, életmód
szerint egymástól messzi elütő különbségek észlelhetők. Igaz, hogy a
müvelődés története soha sem volt oly kegyes, miszerint Afrika forró
vagy a sarkak hideg öve alá vette volna utját, hanem a történeti kor óta
előkelően a mérsékelt földtájakon ment, leginkább a középtenger mozgása
körében forgott s a partok fejlődéseit követte; ez igaz. De ha még ennyi
és több különbséget tudunk is fölfedezni égtáj szerint a fajták között,
ez mégsem alapszik az emberiség fogalmábau, azaz fogalmilag, a lélek
állománya szerint nincs annyi különbség a fajták, annyival kevésbbé
szomszédos népek között; nincs oly különbség, hogy a bölcsészetet, mely
egyetemességek tudása, különösségbe ugy be lehessen foglalni, hogy semmi
ki ne maradjon belőle. A nemzetiség különösségek öszlete, véges elem.
Jól veszi ki magát benne a vélemény, rövidlátás, előitélet, ha
bölcsészetet akarunk belőle csinálni; ellenben a lelkesedés, költészet,
müvészet, édes hazaiság: ha nem akarjuk körén tul fesziteni –
szétpattantani.



VIII.

Visszatekintve röviden a mondottakra, ugy hiszem, hogy érvényre vivtam
fel azon állitásomat, hogy bölcsészetünk mai emelkedésének akadályai sem
a multban nem keresendők, sem valami rendfölötti dolgok, hanem különösen
három előitélet, ugymint életrevalóság, népszerü köznyelv, és nemzetiség
követelése. Első eredett a tárgyilagosság elégtelen felfogásából, mely
szerint e kategória igen takarékosan pusztán a tapintható, vagy
érzékelhető világban mondatik érvényesnek, mikor hit, isten,
halhatlanság stb. metafizikai lények aztán nem birthatnak
tárgyilagossággal, s az eszme csak eszmének marad az érzékeinket
meghaladó tulban, létrejöhetlen elvontságban. Másik eredett azon
képesség számba vétele nélkül, mely a nyelvekben, különösen a magyarban
is, feltalálható, t. i. a bölcsészeti hajlam; mintha szó és gondolat
örökre kivül esnének egymáson, s a népek nyelvalkotó tehetsége minden
ihletést, öntudatlan tudalmat végkép nélkülözne. A harmadik előitélet a
különös fogalomnak egyetemesre átviteléből származott, mely szerint
nemzetiségi sajátságok, idő és tér utáni adalékok vétetnek föl
bölcsészeti alapul, holott a bölcsészet egyetemességek tudása, vagy a
gondolat tudománya. Legnevezetesebb pedig, hogy mindez előitéletek a
józan ész nevében tanittatnak, ápoltatnak.

Mielőtt azonban tovább mennék, elő kell adni nézeteimet az annyiszor
emlitett józan ész körül azon kérdés fölvetésével; megmaradhatunk-e ezen
vezető ige szövétnekénél minden isméreteink szerzésében; elegendő-e a
józan ész bölcselkedésre? – Első boldogság a jó ész; mondják már
közéletben, mintha mondatnék: van rosz ész is. Hasonlóul mondatik
valakire, midőn nem helyes gazdálkodás, viselet után jobbra tér:
elővette a jobbik eszét. Azonban ez még mind nem józan ész. Hanem látunk
jeleneteket embertársaink között, midőn egynémely a nélkül hogy
tudományosan müvelte volna magát reá: jól gazdálkodik, kalmárkodik.
Hivatalviselésben ügyesen, óvatosan jár el, keze alatt minden sükerül,
annálfogva szokták reá mondani: életrevaló, józan eszü; de leginkább
mégis azt tartják felőle, hogy szerencse fia. A józan ész tehát, a vele
született hajlam és ügyességnél fogva egész erélylyel üt szét a köznapi
valódiság között, és rendin van a dolog. Egy falusi biró, egy
csendbiztos igen könnyen államférfit s rendőrfőnököt fog megszégyeniteni
vele. A mi való: való; e tekintetben a magyar népnél sok józan észt
lehet tapasztalni. Nevezzük tapintatnak, természetes gondolkodásnak,
vagy az ész fortélyának: mindegy, de az csakugyan igen dicséretes,
jóravaló tehetség, istennek különös ajándéka. Mind a mellett ugy
látszik, miszerint a józan ész nem elegendő magában, hogy az ember
nagyra menjen vele, s ahoz még egyéb is kell. Egyes józan eszüre, ki
rendesen a mi népünknél falu esze, falu szája, őszintén szokták
elmondani: püspök lett volna belőle, ha iskolába járatják. És e ponton a
józan ész, midőn maga magát igy felfogja s megitéli, a tetőzést éri el,
s bebizonyitja józanságát, az önisméretben.

Hanem a józan ész elméletét elrontották a bölcsészek, midőn többet
csináltak belőle, mint a mi; többet fogtak rá, mint a mennyi tőle telik.
A józan ész idom, mely felsőbb rangu nevelés, müvelés nélkül
természetesen tud, s itél s annál biztosabban, mennél szükebb körre van
szoritva. Az eredeti, vagy ehez közel eső állapotban élő népeknél
uralkodó nézpont; a természet fia megeszméli vele az időjárást, az egy
két napra való jövendőt, a legközelebbi tárgyakat, s kimondja felőlök
itéletét szabadon, őszintén, föltétlenül. Ha tán csalódnék, nem sokat
törődik vagy pirul miatta, hanem más oldalrul kerül a tárgynak, s a mit
kivesz belőle, minden elfogultság nélkül elfogadja; és csalódjék bár
ezerszer, mindig elül kezdi s gyermetegül vallja be: az ember nem isten;
nem lehet mindentudó. Igy a józan ész. Ha keresnők: miféle népnél van
legjobban kifejlődve, előhozhatnók Pallas után mindjárt a kalmukokat,
Haraszty amerikai utazásából az indiánokat, kikről csodálatra méltó
adatok olvashatók, p. megismerik a láb nyomáról az életkort, és a láb
nyomát lehullott leveleken stb. A pásztorembernek szinte sok józan esze
van. Lehajlik éjtszaka a föld szineig, s ugy nézi marháit az ég
enyhében. Mondhatnók: van az isméretnek oly alsóbb köre, melyhez szintén
igy le kell hajolni, s a józan ész ez ismekörben járja meg mint vezető
elv.

De alkalmazzuk csak felsőbb ismefokon, kérdezzük itéletét túl a
szomszédos közvetlenségen, meglátjuk, minő sokképen törik ki az emberből
előitélet, önfejü dacz alakjában, de együgyüen sőt nevetségesen is majd.
Emlékezzünk vissza elmult néhány évünk tapasztalatira, ki volt, a ki
okot is tudott mellette mondani, hogy jobb a régi mint az ujmódi
gazdálkodás? Széchenyit rendesen a józan ész nevében ostromolták, ő a
zavart eszmékről alapos, érdekes leczkét ada elleneseinek, midőn
fölfedezte nekik, hogy a lótenyésztés nem hazafisági, hanem gazdászati
osztályba tartozik. Ezóta nem is hallom, a gazdálkodásban legalább, a
józan ész emlegetését; azt szivesebben mondják okszerünek, ellentétül a
régihez, mely igazán a józan ész szerint folyt. Aztán nem tudom, minő
rangu észt tulajdonitsak azon igen tisztelt hazafiaknak, kik féltek,
hogy a gőzhajó elveszti a tutalyosokat, elkergeti a halakat, rontja a
partokat, drágává teszi a piaczot; hogy a gőzkocsi tönkre viszi a
szegény fuvarosokat; vagy mint tapasztaltuk, azon értelmes nagy
sokságnak, mely kétkedett benne, ha termelhet-e a világ annyi vasat,
hogy ki lehessen rakni vele az utat, mint kővel szokás, ha már csakugyan
vasutat akarnak épiteni. Hasonlóul nem tudom, követelhetem-e a józan
észtől, hogy felfogja, megértse: mikép csakugyan a föld forog a nap
körül; hogy van abban valami becs, ha őseinkről sokat akarunk tudni; ha
kivánatos előttünk távol országok ismérete; ha nyelvünket
hasonlitgatjuk, bölcsészileg fejtegetjük; ha mesterinasnak előbb
pontokat és vonalokat irunk, mint azt mondanók, hogy példaul a
kerékgyártó inas „pingáljon nekünk egy hátulsó kereket, a szabósuhancz
pingáljon egy szál czérnat.“ És pedig mennyi van ilyen felfogás; de hát
szabad-e kérdeni: józan-e vagy nem józan? és melyik ilyen vagy amolyan?
Mi lehet nagyobb áldás emberen, mint a nevelés, mind a mellett belátta-e
szükséges voltát minden, a kiről föl lehetett tenni, hogy bir józan
észszel? Még nem régen is több gond volt nálunk a dolgokra, mint
személyekre; juh, marhanemesités hamarább lett közteendővé, mint az
ember nemesitése, és mondatott, hogy a nevelt ember csak jobban fogná
érezni bajait. A falusi asszony pedig azért nem hagyá irásra tanittatni
leányát, hogy levelet fog küldeni szeretőjének. – Nem lehet megmondani,
mi mindent lehet és nem lehet várni, tudomány dolgában a józan észtől.
Az utazók beszélnek Amerikában egy szép láttani csalódásról, mely, mikor
eléretik, azonnal elenyész. Látszik valaminek, de semmi. Point,
no-point. A hol keresem, nincs, a hol nem keresem, találom. Ha nevelést
adok a józan észhez, elrontom; ha e nélkül veszem, elvet sértek. Vagy a
józan ész lesz oda, vagy az elv. Sohasem tudom, hol kezdjek valamit
vele; mennyi kell vagy nem kell hozzá a tudományos müveltségből.

Firenczében láttam egy föstvényt, mely Galileit ábrázolja, a mint a
mozgás elméletét egy haránt lapon szemlélteti, fejtegeti. Ott lebeg az
uj eszme a tudós feje körül minden villanyosságával. Körötte pedig papok
gyülvék össze itéletmondásra; s meglátszik rajtok, hogy remegnek az
istentelen gondolattól, melyet a bölcs földünk mozgásárul kiejte. Azért
előhozatik a szentkönyv. Czáfolatot keresnek benne a tudós ellen, ki
várja itéletét. – Mi lehetett akkor ez embernek lelkében, minő kin, minő
fájdalom! Vajjon melyiket hitte akkor józan ész emberének a világ; és
kit hisz ma; s vajjon épen józan, vagy talán müvelt észnek inkább? Sokat
merengtem azóta e képen, mely avatlanok elől el van zárva, és
hasonlitgatám egybe a fájdalmakat, melyek dulhatják ember belsőjét a
méltatlanság, a vesztés, a csalódások miatt. De midőn, mert több esze
van mint másnak, szándékosan, okoskodva üldöztetik a tudós, a mi több,
vallás és erkölcs rontója, emberiség káromlója gyanánt is kiáltatik ki a
világ előtt, ez oly kegyetlenség, igaztalanság, mely csak a józan észtől
telhetik ki. Ugy tetszik, hogy ilyenkor az emberi lény végetlen részébe
dulakodik be a gyötrelem, s bennünk, noha csalódom, az isteni fáj. –
Galilei arcza e föstvényen mély és nyugodt. – Még oly ritka példáját sem
láttam a józan észnek, mint Pilátusban, ki nem itélt hanem megmosá
kezeit.

Elvégre téhát miben látjuk szerepelni az ugynevezett józan észt? Az
eszme története ugy tanitja, hogy az ujitók, akár Galilei, mint
természetbuvár, akár Széchenyi, mint államgazdász, akár Kazinczy, mint
nyelvész. lett legyen az, rendszerint a józan észtől kapják az első
ellenmondást; legalább a legelső követ mindig annak nevében és még
hozzá, teljes jóakarással dobják az ujitóra. A józan észnek tehát van
joga ellene szólni az ujnak; van joga makacsnak lenni, és bevásni az
előbbeni szük világnézletbe, s bolondnak tartani mást, mint tartatott
Fulton, Colombo. Van joga nyilvánosan vádolni a legüdvösbet, szóval: van
joga lenni farizeusnak és irástudónak. Igy a józan ész mindig a
bevégzettet akarja, vitatja; ujjá megeredni, megujhodni már nincs
módjában. Ellenben a szellem mind a mellett folytatja maga utját, viszi
elő a világot, mialatt a régi emberek kidölnek és ujabbak állanak
helyökbe. És mert a józan ész mindig a bevégzettet akarja, örömest
ragaszkodik a kész igazságokhoz, melyeket valamely bölcsészeti vagy
politikai felekezet valaha elvekké tett, mintegy örökig tartó
érvényességgel felruházott. Ilyen igazság és elv példaul a stoa
bölcseitől: a természettel egyezőleg élni; aztán sok számos egyes
tételek, a magok körülményeiből, az egészből kikapva, minők nagy részt
Horácz müszabályai; a a közép ut dicsérete: legjobb a közepes szerencse;
extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita! Baco mondatai a
tapasztalati bölcsészeknél; aztán a régi: „semmi sincs az értelemben, mi
nem volt az érzésben;“ ilyen volt a nemesi szabadság ezen szavakban:
réven, vámon nem fizet. Mindezen bölcsészeti, erkölcsi, politikai
igazságok nagyon kedvesek az értelem előtt, és épen azért kedvesek,
mivel oly kereken kiválnak az egészből, mikor aztán ily különösségben az
idők megszokásai által minden perczben kész pénzül szolgálhatnak. A
törvénytudók, gazdák, orvosok aztán az ilyeket „maximákká“ dolgozzák ki,
s az ügyvéd nem is ügyvéd, ha ezeket nem tudja; a gazda leginkább
időjárást jósol velök, az orvos pedig életrendi szabályokat csinál
belőlök versben, prózában. De a megszokás, az avulás ezeket is megrontja
előbb utóbb; mint példaul a stoikus tételt: „naturae convenienter
vivere“ mivé tette az a nagy megnyugvás, mely szerint oly bizton
támaszkodtak hozzá, hogy utoljára elvesztette valódi értelmét s egészen
a külső, gyepes és árnyékos természetet értették alatta. Oka, mert a
tétel bölcsészeti tekintélyre volt emelve, s vétkellették közelebbről
venni vizsgálat ala; mig nem szájantivá lön annyira, hogy semmi köze sem
maradt vele az észnek; vagy ellenkezőleg ismét felkapva, mint
Rousseaunál, egyetemessé tétetett mindenkép. Ha ezek kiavulnak, onnan
van, mert az emberi ész tulment rajtok, a nélkül, hogy a magok helyén
lemondana rólok, miért csak módjával, annak rendi szerint, és többé nem
általánosságban isméri el igazságukat. Példaul „a természettel egyezőleg
élni“ vajmi szép dolog „bizonyos“ tekintetben; de azért nem szaggatjuk
fel vassineinket, távirdai sodronyainkat, bárminő természet elleni
dolgokul látszottak is valaha. –

Bölcsészetben a józan ész rövid de hatékony szerepléssel mutakozott a
skotoknál ezelőtt száz esztendővel. Reid volt a józan ész tanainak
legméltóbb hirdetője a legelső felüdülés pillanatában, a mint a Hume
skepszise által megdolgozott bölcsészet kezdé magát ujra összeszedni.
Szerinte „vannak az ember lelkében bizonyos, a tapasztalástól független
alapigazságok, melyek után kell okoskodni, s okoskodik is nemcsak minden
ember, hanem a legmélyebb gondolkozásu bölcs is, ha t. i. értelmesen
akar okoskodni. Ezen alapigazságok mintegy ösztönszerüleg határozzák el
az értelem itéléseit, s kiállitják mint tartalom, a közös emberi
érzelmet (common sense). Mihelyt az ember ezen alapigazságokat megérti,
kénytelen azonnal hozzájok állani. A képesség, hogy megérthessük, velünk
született és közös minden emberrel. Hozzá se nevelés se müvelés nem
kivántatik. Hanem szükség hogy az értelem ki legyen fejlődve, érettségig
jutva, s balitélettől szabadon. Az ilyen elvek léte közönségesen
elismertett[13]. E tudomány tételei két osztálybeliek. Elsőben vannak az
igaz és bizonyos, másikban a valószinü isméretek. Utóbbiakhoz tartozik
p. ez: két tanu hihetőbbé teszi a vallomást, mint egy, ha másként a
tanuk egyforma hitelüek; aztán ama newtoni tétel: tulajdonok, melyek az
eddigi tapasztalás szerint minden testben és az anyaghoz szoros
viszonyban találtatók, az anyag egyetemes tulajdonai tartoznak lenni.
Ezek valószinüek. – Az alapigazságokat vagy az első rendbelieket nem
lehet kétségbe hozni, vagy ha igen, az nem tarthat sokáig. Azokat nem
lehet tulajdonkép s egyenesen bebizonyitani; hanem megforditva
(indirecte) az által lesznek bizonyithatók, hogy ellentétök mindig
nyilvánvaló lehetlenség. Tételei közül nevezetesbek: 1) mindaz, mit
belsőleg a tudalomban észreveszünk, igaz. 2) Minden gondolat, érzemés
valamely alanyéi; ez az én vagy a lélek. 3) Minden, a mire tisztán
emlékszünk, valósággal volt. Az emlerő oly közvetlen bizonyosságot ad,
mint a jelen tárgy tudalma. 4) Meddig a tudalom és emlerő visszament,
mindig ugyanazon én, ugyanazon személy voltam. 5) A dolgok, melyeket
külérzékeinkkel világosan szemlélünk, kivülünk valósággal megvannak. Az
emberi természethez tartozik az érzékek tanuságában korlátlanul
megbizni, még mielőtt nevelés, hamis képzet megrontották volna. Érzékek
által ismerjük szüleinket, rokonainkat, barátaink s embertársainkat.
Általok veszünk minden oktatást. Egész társas éltünk azon bizalmon
nyugszik, melylyel az érzéki tanuság igaz volta iránt vagyunk. –
Ellenben az eszmeiség (idealismus) alkalmatlan rendszer. Megfoszt
szüleink, rokonink, barátink, polgártársainktól; jóakaratunk elől a
tárgyakat elvonja, tökélyünk és üdvünknek árt, s viszályban áll
tudalmunk és érzésünkkel. Ugyancsak felhordja Reid, hogy Cartes,
Malebranche, Locke, Berkeley hadat üzentek a józan észnek,
bölcsészetökkel. 6) A mit értelmünk világosan és teljesen ismér s mint
hamisat vagy igazat különböztet meg, az ugy van. Egyedül az érzelem azon
tehetségünk, melylyel itélhetünk, gondolkozhatunk. Hume állitását,
miszerint az ész nem elve a mi cselekvéseinknek, hanem szenvedélyink s
hajlamink szolgálója, Reid azzal verte vissza, hogy az emberi
cselekvések különféle czéljai közt olyanok is vannak, melyekről ész
(Vernunft, reason) nélkül még csak fogalmat sem szerezhetünk. Ha ilyen
fogalmaink vannak, ezek után cselekszünk, s ezek észi, vagy okossági
elvek (rational principles). –

Ugy látszott, hogy az egységesnek hitt közös érzelmen alapuló bölcsészet
összeforrasztja ismét azt a sebet, mely a skepticzizmus által üttetett a
tudományon. Az élet s bölcsészet kibékülése váraték tőle; s voltak is
követői. Benne valami realitás mutatkozott volna az empirizmus számára;
tehát tisztult és növekedett volna a tartalom; mind a mellett a
bölcsészeti fejlődés átugrá a közös érzelem vagy józan ész tanát, mert
ez csupa bizonytalanság. Volt idő, midőn az egész világ hitte, példaul,
hogy a nap forog a föld körül s ez mozdulatlanul áll középen, mégsem
volt igaz e vélemény. Igy a józan ész bölcsészete semmit sem gyámolitott
a tapasztalás esendő voltán, hanem megmaradt maga is esendő
tapasztalásnak, melyet még Locke tanaiban megdönte Hume, s nem volt
többé szükség megdönteni.

A mi a skot bölcsészetben kecsegtető, az tulajdonkép az előbbeni
metafizikának, melyet Wolf után Baumgarten, Crusius, Mendelsohn egészen
ellapositottak, lett volna ellentéte, ugy szintén belső forrása
isméreteinknek, mely értelemben jótékonyan, szépen dolgoztatott fel
morálra leginkább ugyan magok a skotok, de francziák s németek által is.
Az a sok illendőségtan mind itt veszi gyökerét, s befutá a világot, mint
valamely folyondár növény. Bölcsészek dolgozták az „etiquette,
convenance“ rejtelmeit, világba lépő ifjak, leányok számára ilyforma
czimek alatt: a nyájas, vidám társalgó stb. Ezt aztán előkelő
szeretettel mondák a szó szoros értelmében gyakorlatnak, életszépitő
mesterségnek, az iskolát az élet elejének, a könyvet utlevelének.

A skot bölcsészeti elv, a mint látszik, a szellemet valamely választott
ponton akarja meglepni s alapul lefoglalni: a hajlamok, érzések válságos
pontján. Erkölcsi érzelem, rokonszenv, jóakarat, sok minden jó dolgozik
együvé, hogy a bennünk levő kötelességérzet kifejlődjék, az isméret
megalapittassék. – „Az ily okoskodás,“ mond egy bölcsész „a
tapasztalásból ered, és mind a mellett kényszerünek akar látszani
valamely erő után. Példaul: a társalmiság oly mozzanat, mely megvan a
tapasztalásban; a társaság hasznot terem az embernek. Hol alapszik tehát
a társaság kényszerüsége? A társalmi hajlamban. Igy szokták általvetni a
természettudósok az okot és okozatot egymás helyére; név szerint hogy a
villanyos tünemények alapja az erő, mely azokat előhozza. Ez puszta
visszalépés a külsőrül a belsőre, meglevőrül a gondoltra, ugy hogy ez
ismét meglevőül tekintetik. De mindez annak tudalma nélkül esik, hogy
alakra nézve átmenetel van a fogalomtól a létbe, és visszájára;
tartalomra nézve pedig a tünemény valóságos esetiség. Látjuk a villanyt,
épen ugy mint azt, hogy az emberek társalmiság által ösztönöztetnek,
rokonszenvvel birnak stb.“ – A közös érzelem, vagy közrendü értelem
bölcsészete a mint hamar felkapott, ugy hamar is letünt; s Hume óta, ki
a tapasztalást megkétlette, s ez által lényeges mozzanatot hoza elő a
bölcsészeti haladásban, angol bölcsészetről, tudománytörténeti
szempontból, mai nap már nem lehet beszélni.

Az, hogy a közös érzelem az észt csak ugy mellesleg veszi, még
eltürhető; hanem felötlik, legalább én előttem, Pristley azon
észrevétele, mely szerint ez a különben illödelmes elmélet megöli az
igazság keresése körüli türelmet, s annyira téveszti követőit, hogy
örömest czivakodnak és gorombák. – Ez, a nélkül, hogy kapnék a gyönge
oldalak felhajhászásán, nálunk szinten megtörtént, ismétlődött. Az a
nagy tüz és pathósz, melylyel nálunk az „előre járó gondolkodás
nélküli“, mondhatnám pisztolyból kilőtt, igazság védetik, ajáltatik,
fejünkbe veretik: igazán fejbeverés. Az ember nem tudja, mikor mondják
bolondnak, eszeveszettnek, ha nem hódol mindjárt az ugynevezett józan
ész tanainak. Még az előadási modor is rendesen oly emelt hangu, hogy az
ember kisértetbe jő azonnal valamely lármás nemzet bölcsészeteül tartani
az egészet. – Gar és zaj, gőg és szánakozás más emberfiak iránt.
Csakugyan meglátszanék ez elmélet dogmája, követőin?

A régi (wolfi) bölcsészet maga ellenkezőjévé, azaz egyoldalu
idealizmusból egyoldalu tapasztalatiságba fenczezvén át, a közérzelem
bölcsészete más alakot öltve mint alanyi értelmi bölcsészet állott elő,
s született az ugynevezett viszelmélő (reflektáló) gondolkodás. Ennek az
a tulajdona, miről már én többször tettem szót, hogy igen szeret
különböztetni, mikor elvonván (abstrahálván) egymástól a tárgy jegyeit,
örökösen különit, s különitéseiben makacsul megmarad. Mint józan ész,
nagyra van vele, hogy ellenébe tétetik az okoskodó észnek s magának e
fölött gyakorlati elsőséget követel. Igy a józan ész, máskép közös
érzelem, tartalmára nézve gazdagnak, formájára nézve legegyszerűbbnek,
első tekintetre belátható világosnak (selfevident) hivén magát, magánál
sem többet, sem világosabban tudni nem enged. A mi ezen tul van, agyrém,
hóbort. Igazság az érzéki valósulás. A gondolat csak gondolat; eszmét,
gondolatot tárgyilagos lét nem illet; ezek egyedül akkor valók, ha
érzéki szemlélet járul hozzájok. „Midőn a gondolkodás igy lemond az
észről, az igazság fogalmát veszti el, csak annyira levén szoritva, hogy
alanyi igazságot, tüneményt, csak oly valamit ismérjen meg, a mi nem egy
a dolog természetével. A tudat vélemés rangjára esik alá.“

A közvetlenül ismérő tehetség, vagy a skotok közérzelme itt egy fokkal
magasbbá rangozta magát. Többé nem gondolás nélküli munkásság, hanem
ugyancsak különböztető eljárás lön belőle különösen Kant föllépése
által. Mind a skotok, mind Kant Hume után és ellen keltek föl, de a
skotok bölcselkedése helyszerü maradt, mig a kanti észjárás elfoglalá a
világot; mely két irány mintegy az ősökhez való visszatéres örömével
nálunk mai nap, állitólag, előkelően pártoltatik, s ezuttal legyen elég
rólok ennyit mondani. – Legközelebb visszatérünk a hazai bölcsészethez.
–



IX.

Irodalmunkban a bölcsészet leginkább a kijelölt két uton müvelteték a
legujabb idő szerint, melyhez számitható az eszmei bölcselkedés is noha
csak kezdetileg még s alig egy pár elme hozzájárultával; miről igen kora
volna ezuttal végleg itélni; mind a mellett egy két szó nem fog ártani
utóbb, jelenségei felől. A közérzelmi bölcsészetet Hetényi fogta fel, a
kantit Szontagh; végre pedig megtörtént a fuzió, melyben a kettő egygyé
olvadott s én ki fogom mutatni mindkettejök irataiból, miképen jött e
két gondolkodó fej kölcsönhatásba egymással apródonként, mignem
csakugyan megállapodtak egy nagy szóban, melyet czimeül ajánlanak föl
valamely magyar bölcsészetnek.

Előadom pedig legelsőben is Hetényi tanait, észjárását lehető röviden,
mégis világosan. – Hetényi bölcsészetének legelső hire a m. t. társaság
kebelében pendült meg egy pályairattal, valamint ott érte el tetőzése
fokát is a „Magyar Parthenon“ felolvasásával. Az előbb emlitett
pályairat megjelent az uj Tudtár második kötetében[14]; a Parthenon
pedig a Magyar akademiai Értesitő füzeteiben[15]. E két dolgozat, mint
kezdet és vég, függ össze, sőt ez utolsó épen összesége akar lenni
mindannak, mi Hetényi lelkét mint bölcsészet izgatta, hevitette, s igy
amaz első, valamint a közbe eső számos értekezéseket is magába foglalja.
Mind a mellett lássuk gondolkodása menetelét.

Hetényi midőn emlitett pályairatával a bölcsészet eszméjének
meghatározásába ereszkedett, igy fejezte ki magát a filozofiáról: az,
„magános és társas életünk szépitésére vezérlő, a természet, főleg
emberi és müvészet lelkébe mélyen beható vizsgálódás utján szerzett
elveknek alapos és erős rendszere (80. lap).“ – Kifejtvén ez értelmezés
tartalmát, ily tételeket állit: „a filozofia tárgyai nem annyira
iskolaiak, mint életbeliek; nemcsak magunkra vitetik ez a tudomány,
hanem a társaságra is; a mi a társas és magános életre nézve nem
érdekes, az az iskola dolga. Induljon a filozofia elvekből és adatokból;
a tudást a gondolástól szorosan megkülönböztetvén. Legyen rendszeres;
nem töredékes, hanem összefüggő, következetes, törvényharczczal vagy
antinomiákkal magán nem segitő. Végre fejtse az élet kérdéseit, kövesse
a szerény életszépitést, kalobiotismust: ez az én saját eredeti
rendszerem (81. lap).“ – Hetényi tehát, midőn értelmezte a bölcsészetet,
tökéletesen hitte, hogy uj rendszert fedeze föl, de milyet, még nem
mondotta meg világosan, hanem ugyanazon pályairatának vége felé már hagy
sejtetni valamit felőle, midőn földicsérvén különösen a német
filozofiát, „mely Kant elveire épittetett“; igy szól: „visszatértünk a
tiszta izlés, természetes ész, és erkölcsi egyszerü érzelmek[16]
harmoniájához; és ezen egyezmény mód nélkül szépiti saját és társas
életünket“ (151. lap).

Ugyanis „ezen (kanti) bölcselkedési rendszer nemcsak az iskolában
pendült meg, hanem a nagy világban is, a tudósok minden osztályai között
érdeket gerjesztett; utóbb folyóiratokban sőt költészek munkáiban is
megjelent. Reformálta Némethonban a szentirás magyarázást. Nyert általa
sokat a hittudomány, morál és kultus“ (158). „Még szembetünőbb befolyása
a nemzetek polgári életére nézve (159. l.).“

Igy mutatkozott Hetényi előtt, pályairata szerint, a kanti bölcsészet;
hogy utoljára visszavonja állitásait, meggyőződéseit felőle. Mert nem
soká, ugymint 1841. elején az Athenaeumban[17] ily czimet, s czim alatt
értekezést olvasunk Hetényitől: az egyezményes rendszerről, hol azonnal
„ujdon és teljes joggal magyar filozofiai rendszernek“ nevezi azt, mint
valamely fensőbb filozofiát. Egyezmény, serinte, „a fensőbb filozofia
legérdekesb kérdése, nem az, mit az iskola tüz ki magának; jelesen:
melyik az a bő erü elv, melyből az egész filozofiát ki lehet fejteni,
vagy pedig, egy-e a lét a tudattal, vagy ezek külön nemü dolgok-e? Hadd
rágódjanak ezek megfejtésén az iskolai bölcselők (Athen. febr. 18.
szám).

Hetényi, mondom, tökéletesen hitte, hogy fölfedezte az egyetlen
bölcsészetet in natura, s nem szünt meg örvendezéseit folyvást
jelentgetni, mind a mellett az Athenaeum szerkesztői nem tarták az
értekezést bölcsészetinek, hanem a tárgymutatóban oda sorozák a nyelv és
„aesthetika“ rovat alá ily czimek közé: Goethe és Schiller; mü és élv; s
okunk van hinni, hogy ezt nem tették ok nélkül, vagy tévedésbül, hiszen
mindjárt utóbb oda sorozhatták volna a bölcsészeti rovatba, hol
Szeremlei Gábor értekezése: „bevezetés az uj filozofiába;“ Könyves Tóth
Mihályé: „rationalismus és supernaturalismus“ állanak; miből ugy
vélekedhetünk, hogy Hetényi fölfedezése inkább a szépészet mint
filozofia mezején történt az „Athenaeum“ szerkesztői előtt is.

Azonban az egyezményes rendszernek, a fölfedező gondolkodása szerint,
eszthetikainál magasabb rendeltetés volt szánva; tudnillik egyenesen
bölcsészeti. Nagyobb mérvü előadása, és kiépitése az egésznek, Hetényi
halála után, az Akademiai Értesitőben láta világot, s mondhatni nem
kevés figyelmet gerjeszte az irodalomban. Ha igazat kell vallanom, én
sohasem voltam elragadtatva Hetényi bölcsészete által; s az akademiának
azon tagjai közé tartozom, kik, midőn Hetényi rendes tagi székfoglalót
olvasott fel az akademia termében, megunván „az ész és filozofia
fennségéről“ szóló értekezést, a titoknoki szobába vonultak ki néhányan.
„Hát filozofia ez?“ kérdé tőlem egy tag, ki még hamarább igyekezett
menekülni.

Szokása volt tudnillik Hetényinek elragadtatni tárgyától vagy belé
szerelmesedni annyira, hogy más hozzá sem juthatott a sok
szuperlativustól, föltételtől, posztulátumtól. A honnan az a
szerencsétlenség is megesett rajta, mi némely szüléken, hogy mikor igen
dicsérik saját gyermeköket, annál kevésbbé tudják megszerettetni
másokkal. És mégis a mi neki nem sükerült, az a nyelv, az előadás. Mert
nézze meg bár ki az ő előadási nyelvét: meg fogja látni, hogy ama
dekantáló modor az irodalmak történetében azon időszakra esik, mikor már
veszti elevenségét az eszme, s romló félben van a világ. Nem is hagy
annálfogva semmit az olvasó vagy hallgatóra, hogy utána gondoljon a
tárgynak, s elmélkedjék fölötte, hanem elmond mindent oly bőven és
nagyitva, mintha csak ugyan elmondana mindent, és nem is volna szükség
többé ujra találkoznunk, hogy beszélhetnénk megint felőle valamit. Izlés
embere, ki meg szokta választani, hol, mit és mennyit mondjon valamiről,
ki a tárgyat önmaga ereje által is engedi hatni, undort kap az ilyentől;
egyszersmind megszökik ama sok minden jótul, mely reá erővel tolatik a
bölcsészet kegyelméből.

Minden további kétkedés nélkül mondhatni, hogy a bölcsészet és annak
eszméje van ez által lealacsonitva és pedig csendes hatalmu
természetéből kivéve, zörgő géppé változtatva, mely lármáz és altat mint
a malom. Valóban az a türelmetlenség, várni nem tudás, melylyel Hetényi
a bölcsészet imádását sürgette, hasznait a közvetlen szomszédságig elénk
hozta, mutogatta: repczetermesztőre emlékeztet inkább, ki minél hamarább
szeretné felcsipni a jövedelmet, mint bölcsészre, kinek tudni kell
várni, kinek elég magában örvendeni a nyilvánosság tapsai nélkül is.
Hetényi pedig ebben volt gyönge, legalább nem oly szeretetre méltó, hogy
meg ne unassék, midőn egy akademiai értekezést megrakva
posztulátumaival, szuperlativusaival mind az olvasó mind a hallgató
részéről teljes kimerülésig zaklat. Nem csuda ennélfogva, ha az ember
szabadulni ohajt és másutt keres enyhülést gondolkozó elméjének, mint
oly sétahelyen, hol fátul nem látszik az erdő.

Ide igtatok példaul egy idézetet Hetényi Parthenonából, hadd éreztessem
az olvasóval, mint nem kell irni bölcsésznek, ki férfiakhoz ir. „Az ész,
mely záloga isteni eredetünknek, oly fenséges lény, hogy ha ez az őt
sokkép leverő állati szükség, előitélet, szenvedély bilincseiből
kiszabadulhat, a józan bölcselés által magasb kiképeztetést nyer, a
széptani izléssel párosulhat, és, mint a nap, a ködökön felülemelkedve,
fényszekerén diadallal tündökölhet, tisztán emberivé, széppé és boldoggá
teheti mind az egyéni, mind a társalmi életet; mely életszépség vagy
harmónia aztán csalhatlanul tetőpontja minden szellemi vágyainknak,
czélja létünknek, legfőbb indoka minden cselekvényeinknek. Ennél én
sarkalatosabb, magasb, életérdekesb igazságot, főbb elvet nem ismerek,
mely, ugy vélem, viszhangzik minden emberészben és szivben; ugyanazért
méltó, hogy minden filozofia alapelveül tekintessék sőt tétessék.“

Szükségtelen mondani, hogy ily bölcselkedésnél nincs könnyebb. Mert
föltéve, hogy, ha ez meg ez történik az észszel: akkor az ész
legérdekesb, magasb, sarkalatosabb stb. Ez csupa föltét, kivánalom,
követelés; de hát addig, mig az megeshetnék, mint csináljunk az észszel?
Lemondjunk róla, vagy elvárjuk, mig bilincseiből kiszabadulhat,
párosulhat, tündökölhet? Ez az ugró pont, ez az égető kérdés! Látnivaló
hogy a legszebb szavak el vannak vesztegetve utópiai gondolatokra, s a
legközelebbi lépés helyett a legtávolabbi van szemmel tartva; s mondatik
hogy ez életbölcseség és nem szobai tudósság!

De mielőtt végitéletet kérnék az olvasótul ama lelkesedéssel vitatott
egyezményre, szállá fonom ki Hetényi okoskodásait. Hetényi mikor
bölcsészeti nézeteit „Magyar Parthenon“ czim alatt egybe alakitá,
hihetőleg azon kéziratát dolgozta ujra, melyből az „Athenaeum“ ban közle
már mutatványt, mint emlitém. Legalább a tartalom teljesen egy; s az
egyezmény vitatása oly módu és irányu. E részben Hetényi elméje
állhatatos és saját nyomon járó. Ő csakugyan horda fejében egy eszmét,
gondolatot, melyért tuda lelkesülni, fáradni megnyugvás nélkül. Jele,
hogy szerette a bölcsészetet. – A magyar Parthenon előcsarnokának, ugy
veszem ki, három oszlopa van: ész, élet és harmónia. Hetényi e hármat a
görög világban leli együtt, s különösen Szokratesban hiszi megtestesitve
oly formán, hogy Szokrates elisméré ugyan Anaxagoras tanát az észről –
νȣς – „de ő már nem az eget és földet tevé vizsgálata tárgyaul, hanem az
ember és ennek erkölcsi életét tüzé ki tanulmányul, és azt: mi szépiti,
mi rutitja annak életét.“ Ámde, folytatja H., „a tudat viszketegétől
elfoglalt zofizmus“ szüknek lelé e tudományt. Már Plató tulment rajta.
Igy Arisztoteles, Antiszthenes, Zeno, Arisztipp és Epikur. – „Ezen
szomoru jelenet korunkban szinte megujult. Kant, eleinte visszatért
Szokrates elveihez, de majd az isméret és tudat alaposságát vette kérdés
alá, és ez által oly általános alanyiságba sülyedt, mely az őt
követőkben gyógyithatlan kórbetegséggé válván, az egész filozofiának
ferde irányt adott.“ „Mihelyt elveté (Kant) az alanyiság Éris-almáját,
rögtön felkapá azt Fichte“, s annyira vitte hogy „Schelling ezt
megsokallá, de azért az egyoldalu idealizmus édes mérgétől szabadulni
mégsem birt; mert Fichte alanyi idealizmusát tárgylagos idealizmussá
csavarta, mi ép annyi, mint fábul csinált vas karika.“ – Továbbá
„Schelling hogy kiszabaduljon a kelepczéből, az azonságtanban, keresett
védelmet, egyesitve, sőt – mirabile dictu! – egynek és azonnak mondva a
tudatot a léttel. A tudatot a léttel ugyan,“ mond Hetényi, „öszhangba
lehet hozni, de azt állitni, hogy ezek egyek és azonok, ez már csakugyan
gunyüzés az emberi köz észjárással; mert hányszor megesik, miként a
gonosztevő tudja azt jól, hogy tilos az, mit ő most tenni nem irtózik,
mégis ezen öntudattal ellenkezőleg cselekszik.“ – „Sőt Hegel még vállat
vonit és nagy hidegen azt mondja: a filozofia csak az által filozofia,
hogy az értelemnek és józan észnek ellene mond, mely viszonyban a
filozofia világa általán fogva megfordult világ.“

Természetesen, hogy Hetényi többé nem a régi becsülője Kantnak, annyival
kevésbbé aztán utódainak, kik, mint fölebb láttuk, történeti
haladványban müvelték a bölcsészetet. Egyszersmind értékét veszszük
Hetényi állitásának „az emberi köz észjárás“ felől, mire szintén
megadatott már a felelet azon illető rang kimutatásával, melyet az
ugynevezett józan ész számára isméreteink szerzése körül
megállapitottunk.

Eme balvégzetü meghasonlása Hetényinek a jelennel, hol semmi életrevaló
bölcsészetet nem lát, sőt csaknem őrülteknek mondja ujabbkori hőseit,
okozá, hogy lépést tegyen hátra felé, s visszatérjen a mult századba, s
dicséretet hangoztasson a közérzelem, az illem bölcsészetének, melyről
szintén volt emlékezet a VIII. szakasz elején. „Ezen, még a mult
században ajánlatos, szerényen haladó, alapos filozofia,“ mond ő,
„korunkban elpártolva az élettől, a józan észjárástól, a lélektan soha
nem nélkülözhető vezérletétől, el a tiszta, világos, igazán tanitni és
épitni akaró előadástól, napjainkban ellenkező ösvényre tért;… iszonyu
alanyiság-állitásba sülyedt.“ – Ilyen állitások után joggal gyanitható
hogy Hetényi kész akarva tette tul magát igen sok tudnivalón, s itélt
oly dolgok és elmékről, melyeket és kiket ugy nem ismért, mint ha
sohasem történtek és voltak volna.

„Csekélységem tehát,“ irja ő nagy szerényen, „a divattá vált általános
alanyiságnak az általános harmonizmust teszi ellenébe, mely egységet,
öszhangot állit ugyan a világban létezni, de oly nemüt, minő van a jó
zenében; harmonizmusom helyet ad mind a mérsékelt idealizmus, mind az
empirizmusnak, és meg nem engedi, hogy ezek egymás ellen irtó háborut
kezdjenek.“ – Hetényi már ugy véli, hogy az általános alanyiság
(helyesen eszmeiség) védői elnézik, ha eszme és tapasztalat, tudat és
lét kiirtják egymást, és mindenben ellenkezőt tanitanak azzal, mit az ő
„igénytelen“ harmonizmusa vall, tanit, parancsol. Az általános eszmeiség
(absolutus idealismus) neki lélektani csoda, szörnyü tévely, tébolydai
kórhoz illő gondolatok, herosztratusi merény, rögeszmén alapuló
zofizmus. – Ki nem fog itt a rhetorika diadalaira emlékezni az ujoncz
vitatkozók virágkorából, s különösen ki nem fog itt a valódi magyar
bölcsészet hangzatos voltán megdöbbenni. Ha már a kezdet is ilyen, hát a
folytatása minő lehet!

Hetényinek megvan a maga jó oldala. Erkölcs, életszépités stb. minden,
minden kész szivvel igértetik, két kézzel nyujtatik általa; de ovást
kell tenni az ő „szerény, mérsékelt, igénytelen“ eszmeisége, idealizmusa
ellen. Roszul jő ki bölcsészetben ez a nagy ovakodás, ez a nagy
középszerüség. Nagy és mély gondolkodás ellen, melyről azt mondják, hogy
nem veszi be az élet, hogy érthetlen, miért oly nagy szenvelemmel
táborozni! De mégis ha bőviben volnánk a mély gondolkodóknak! Ha
vérünkben volna, magyarokul, merni az eszmék világában! El kell ismérni
továbbá, hogy Hetényi bölcsészete járatlanra csábitó, jártasra gyötrő;
levén minden rend és szigor nélkül, mire amaz nem gondol, mi nélkül emez
utolsó el nem lehet. Az ő elméje fuladásig telve volt jóra való
eszmékkel, melyek szónoki beszédben, erkölcsi tanitásban, mint sok
olvasás, buvárlás utáni halmaz isméret, jól fogtak volna elhelyezkedni,
de bölcsészetnek igen szónoklat, rendszernek igen esetlenség. Ő nem
szereti a rendszert. Ki is mondja ellenszenvét iránta; mintha bennünket
valaha megrontott volna már erkölcs- vagy országilag is a rendszer. Be
is teljesedik rajta, hogy „a magyar Parthenon előcsarnokai“ meglehetős
zavar, mondhatni, szószaporitás, mert a mit a három első lapon ir, a
többi ugyanannak rhetorikai változata; őrizkedvén folytonosan és számos
helyen a tovább lépéstől, mint egy miniszter, mondván: „most róla (a
harmonisztikárol) csak ennyit! Majd annak helyén és idejében megmondom.
Itt többet a harmonisztikai metafizikáról mondani nem lehet.“

Hetényi felől tehát nem tudjuk, mi volt tulajdonkép az a harmonisztikai
metafizika; ugy látszik, hogy későbbi idők tanulmányai előtt fog, ha
ugyan fog, egyszer tisztába jőni az egésznek szerkezete. Némi
ösmértetésül ide igtatok egy helyet a magyar Parthenon előcsarnokaiból,
melyben a harmónia igy magasztaltatik: „roppant eszme a harmónia;
világtörvény, éltetője a sféráknak ép ugy mint a parányi lényeknek.
Kulcsa ez a világegyetemnek, melynek uralma alatt áll a porszem ugy,
mint a fönséges napország. Ez teszi lényét a test és lélek minden
gyönyörének; ez központja minden szebb és nagyszerübb eszméknek; ennek
törvénye legfensőbb, melytől foly ki mind fenn, mind alatt minden
törvény. Ez fentartja uralmát minden szabály és norma mellett és fölött.
Ez törvényadója minden magasságnak és mélységnek: ennek trónját tiszteli
különösen minden élet, és ha tőle eltér, a halálnak esik martalékul.
Megfoghatlan lelke ez a világnak, irányadója minden alárendelt erőnek.
Ez állitá meg a szellemi és testi világ fejleménye rendét, és ennek
pálczája alatt áll minden lény, minden élet, minden törvény. A mi amaz
alól elvonja magát, az mint törvénysérv, más egyéb mint rut, valótlan és
jogtalan nem lehet. Ez mint legfelsőbb lény, magánal fensőbb hatalmat
nem ismérhet; azért a szellemi világban is olyan, mint a kozmikaiban az
általános sulyerő, melynek uralma alól a legtávolabb eső fényfelhők
napjai is magokat ki nem vonhatják. Ez szolgál a bölcsnek kalauzul,
midőn azon főlényhez tekint fel, kihez a hiuk vagy ritkán fordulnak,
vagy ha fordulnak is, a szenvedély szele az érzelem világát gyakran
eloltja bennök. Ez biztos vezérök, midőn a világ nagy könyvébe
tekintenek, mely fénylő csillagbetűvel szól hozzájok; ez iránytüjök,
midőn saját testök óramüvét vizsgáljak, ez, midőn az ész, a tudományok
és a müvészet, ez, midőn a családi és társalmi élet viszonyait
fürkészik“[18].

Tehát ez az alapgondolat; s a fentebbi előadás ennek magasztassá lenni
akaró kifejezése, de nem egyéb rhetorikai dagálynál, mindenes, üres
egyetemességnél. Képzelhetni, mennyi sok törődés előzhette meg eme nagy
eredményül felmutatott nyilatkozványt. Sok van itt összefoglalva, minek
igazolása nincs máskép, hanem ha csak mondva; nem sajnálandó-e
annálfogva, ha, jó, rosz eredménynyel bár, örökre elmaradt az
egyezményes bölcsészetnek, mely különösen magyar bölcsészet is,
bevégzett felalkotása? Igy Hetényi rejtély, mint én hiszem, magának,
rejtély maradt még inkább a világnak. És akad-e majd, ki e nyomokat
lépve, utjába igazodik, folytatni szerencsés a félbeszakadtat?

Részemről oda járulok meggyőződésemmel, hogy Hetényi hallott az
általános eszmeiségről, s talán rémlett is előtte valami annak
természete felől, de az igazságnak végire járni elmulatta; s megnyugvék
az ellennézetü bölcsészek vádjai, kifogásai, ellenvetéseiben. Ugy tartom
továbbá, hogy az egyezményes bölcsészet emberi tehetségeink, talán az
érzelemmel áttört ész s képzelődéssel fokozott gondolat titkos,
rejtélyes forrásából ered, s homályos vidékekre fut ki, félig
bölcsészetnek, félig költészetnek. Ezért ragaszkodik oly lelkesülten a
görögökhöz, név szerint a görög világ kihimzett és nagyitott
harmóniájához, de minden esetre olyanhoz, mi letünt immár az élet
szinvonaláról. Más idők, más erkölcsök! Ha mégis életfilozofiárul van
vele szó, ezt csak a multra, a görög életre kell és szabad érteni, nem a
jelenre; de igy aztán élet és tudomány alig ha fog használni nekünk, a
kik sem görögök, sem rómaiak, de még csak pogányok sem vagyunk immár.



X.

Mielőtt Hetényi tudományát Szontaghéval, mely annak folytatása, sőt
kiegészitése akar lenni, összefognám, idézek néhány tételt a Parthenon
előcsarnokaiból, melyek ugyancsak kiemelendik azt a bölcsészietlen
álláspontot, melyet Hetényi a bölcsészetben elfoglalt. Ilyen már a
franczia bölcsészetről való jó megemlékezés; mivel az „nem az
ellentétben keres üdvöt, mint a berlinizmus, hanem az egyesitésben (M.
akad. Ért. 229. l.).“ Ez magában derékül hangzik; de hát mit egyesit a
franczia bölcsészet? Olyat, a mi egyező? Ez nem egyesités, hanem csak
hozzá toldás. Ellentéteket? Ez jobban van mondva, s ehez hajlik Hetényi
is, mondván: „értenünk kell tudományban, mint életben az ellentétek
kiegyenlitését (216. l.);“ de vajjon a berlinizmusra bebizonyitotta-e
Hetényi hogy az ellentéteket csak magokért szereti, nem pedig azért
szedi külön, hogy egyesithesse? Hetényi semmit nem bizonyított, hanem
csak ráfogással élt, s ugy látszik, mindannak mi a franczia mellett
dicséretül mondatik, ellentételét, a berlinire titkon, nyilván hajlandó
átruházni. Annálfogva Hetényi ünnepélyesen állitja, hogy az (a berlini)
„nem tiszta irányu Parthene, nem tiszta jó akaratu filozofia többé,
hanem undok csábitó Circe, fensőbb életünknek, és emberi méltóságunknak
aláásó Phryne (217. l.).“ Szép! Hasonlóul kidicséri Hetényi a régi
görögöket, mert „az ellentétekben nem lelék kedvöket, a tárgyakat épen
nem állitották élökre (137. l.)“ – „A nagy természetben csak az
tökélyes, a mi harmónikus és mennél öszhangzatosb valami, annál inkább
diszlenek azon a természet és müvészet alkotó ujjai; minél
ellenmondásosabb, annál tökéletlenebb és megvetendőbb (276. l.).“
„Ellentét nélkül nincs harmónia, az élet föltéte a mozgás, ellentét
nélkül összefolynának a lények és az ős khaószba merülnének (283. l.).“
– Ezek egymás után mind megjárják a papiron, de fejben igen zavarosra
mutatnak, mert ha „ellentét nélkül nincs harmónia,“ kell mégis abban a
berlinizmusban valamely harmóniának lenni; mikor a franczia
bölcsészetben, ha csakugyan oly ellentét nélküli, alig van harmónia,
mert ez nincs ellentét nélkül; s hihetőleg innen ered aztán, hogy a
történet bizonysága szerint Francziaországban „a lények“ annyiszor
folynak össze s merülnek az ős khaószba. – Azonban Hetényi emlegeti az
„anyagiság és szellemiség egyesitését“ (266. lap); s ezt is harmóniai
müveletnek mondja. Ellentétek vagy különbözők vannak-e itt egyesitve?
Nem, hanem ellenmondók; s bármennyire vesződik is Hetényi az
ellenmondásokkal, mégis az a legszebb harmónia, melybe nemcsak az
ellentétek, hanem az ellenmondások (contradictio) is befoglalvák,
beszeliditvék. Hanem az ő „igénytelen harmonisztikája összesit minden
együvé illőket (327. l.); aztán a változatosságot is észreveszi az
életmüves testekben, létezik az emberi észben, mely az észjárás
változatossága daczára eleitől fogva egy volt; az erkölcsi, a széptani
világban (328. l.);“ mik után bátran érthető, hogy ellentét nélkül se a
természet, se az ész, se az erkölcsi, se a széptani világ nem
szükölködik. Ekképen ki mondja meg, hová megyünk az ő harmonizmusával?

Hetényi, midőn a harmóniát főelvül felállitandónak elhatározta, ingyen
sem vélte, hogy az ellentétek s ellenmondások természetét félreismeri, s
nem gondolta hogy velök a harmónia uralkodása mellett igen nehéz bánni.
Jónak lelte annálfogva kénye kedve szerint gazdálkodni velök, azaz
bevevén a harmóniaba az ellentéteket, ok nélkül zárá ki az
ellenmondásokat. Ez, ha ugy tetszik, féluton való megállapodás, mert az
ellentétet nincs mód megtartóztatni az ellenmondásba való átmeneteltől;
ugyanazért ennek is be kell az egyezménybe foglaltatnia. De továbbá épen
ez által azonságot, mit pedig gyülöl, állit fel, mely szászorta roszabb,
mint a schellingféle, mert kizárván egyezményéből azt, mit össze kell
egyeztetni, t. i. az ellenmondást (anyagot és szellemet), nincs benne
mit harmóniába hozni, mikor valóban ködbe ir hamuval; holott az észi és
összerü harmóniának épen az a természete, hogy tartalmáva teszi az
ellenmondásokat s mindazt, mi az ellenmondások közé esik, példaul a
különféleséget, ellentétet, s igy semmi sem marad ki belőle. Az ő
harmóniája tehát azonságok harmóniája, vagyis üres, tartalmatlan,
egyoldalu jószág, melyre miként fog aztán illeni az általánosság
bélyege, nincs mód belátni; sőt inkább észi helyett leszen az, elvont,
értelmi egyezmény; a mint alább még jobban ki fog mutattatni. Hol itt a
szükségesség, a kényszerüség? Nyert-e vele a logika, ha elveül az
egyezmény van elfogadva, mint Hetényi nagy önkényesen (217. lap)
elhatározza?

De Hetényi harmóniát kiván, minő van a jó zenében. A példa bármennyire
világos, még sincs jól választva. Ki nem tudja ugyanis, hogy az
ellenhangok (contrapunkt) összehozása meriti ki a harmónia lényegét, s
annál tartalmasabb leszen az, mennél távolibb hangok vannak benne együvé
foglalva, öszhangba engesztelve. Igy beszélhetni a szinek harmóniájárul
is példaul föstészetben. És bár helyén legyen felhozva szin és hang,
melyekkel üzi játékait az egyezmény, mégis csak külsőségnek marad a
harmónia mint ellenmondók egyezése, ahoz képest, a miben alapul a
különbözők, ellentétek, s ellenmondók egyezése. Ezért Hetényi
alaptételét, mely igy hangzik: „csak az lehet igaz, mi egyezik, a mi
pedig ellenmondásban van, nem való (217. l.),“ igy kell módositani: csak
az lehet igaz, miben az ellenmondások kiegyeztetvék. E tétel körül forog
a bölcsészet sorsa; s felőle, ugy látszik, Hetényinek is voltak
sejtelmei, mert különben hogyan szólhatott volna „szellem és anyag
egyesitéséről“ melyek az igazi ellenmondások; de nem voltak bölcsészi
meggyőződései, hanem szivesen járt egyezményével a változatosság,
ellentétek körül, mikép a hangokban és szinekben, melyek ugyancsak külső
tapasztalatiság dolgai, mig az ellenmondásoknak egységre vivése
valódilag metafizikai eljárás, melyre illik aztán az általános czimezet.
– Ennyit a harmóniáról ezuttal.

Az egyezménynek ama béna felfogása, melyet fentebb kimutattam, okozá,
hogy Hetényi nem birván a tárgygyal, maga erejéhez méri azt. Innen ő
szerinte „a józan filozofiának nem szabad az alapi és fensőbb élet
teréről lelépni, és fürkészhetlenek után kapdosni, minők példaul a
léleknek, a világnak, a főlénynek benső természete és lénye.“ Azonban e
tilalom az ész feljebbviteli törvényszékinél: semmi. Szabad, nem szabad:
a szellem, az ész nem kérdi, hanem világosodik és világosit. Hasonlóan
nevezetes állitás mai nap: jobb lett volna az embernemet a hit karjai
között szunyadni hagyni;“ akkor volt az ember „elégült, életvidor, a
főhatalomnak engedő és boldog.“… „Mi európaiak a tudományok föléledése,
a müveltségnek elterjedése óta már nem lehetünk ily egyszerüen
boldogok[19]. – Ilyen állitások megjárták a mult században; de az
alapok, melyekre voltak helyezve, kiszedvék alólok. Ha mai nap is
halljuk még uj alapok nélkül fölmelegittetni: eszünkbe jutnak a guggon
ülő indusok, kik egyebet sem csinálnak, mint igen nagyon hisznek.
Egyébiránt a hitet elszigetelve tartani, s minden időkre megállapitani,
lehetlen. A hit karjairól senki sem tépte le, nem is fogja letépni az
embert, hanemha saját gondolkozó természete fog változtatni hitén, a mi
ellen nem tehetünk. –

Eredeti jámborság az, melylyel Hetényi kijegyzi a józan filozofia
teendőjét, mondván: „nyujtson ez kristálytiszta elveket a politikának.“
Ilyen követelésre könnyen rámondhatjuk: tehát nyujtson! – „Képezzen
emberbecsülő fejdelmeket.“ Tehát képezzen! – „Képezzen népet is, mely
távol legyen az ábrándos népfenség, korlátlan szabadság és egyenlőség
hagymázától, és minden alkalmat ne használjon kirugásra[20].“ Mi is
ekképen gondolkozunk, és ohajtjuk hogy képezzen mindent olyat, mint
Hetényi követeli; de hát csakugyan olyan számadó gazda volna már a
bölcsészet, hogy mindenért ő vonatnék felelősségre? Ezt a munkafelosztás
napjaiban még sem gondoltuk volna!

Különös metafizikára lehet következtetni némely tősgyökeres igazságaiből
Hetényinek; ilyen már ez: „ha reál dolgok léteznek e világon, kell
létezni ezek reál okának is; és ha van reál világ, kell lenni reál
istennek is“[21]. Egyet jelent-e itt a „reál“ szó ha világra és istenre
is vitetik egyszersmind? Mert nem lehet oly könnyen megengedni, hogy a
„reál“ mindkét esetben helyén álljon. Különben az okoskodás igen
gyermeteg ájtattal folytatható ily formán: ha van testi világ, kell
lenni testi istennek is, mert ha van testi világ, van testi oka stb. Igy
ott vagyunk, a hol mondám, hogy a harmónia az egyoldalu azonság
hibájában szenved, s mint egy bekötvék szemei az eszmeiség felfogása
előtt, nem birván belátni, hogy annak, a mi reál, az oka ne reál, hanem
talán ideál is lehessen. A reál szó e tételben hamis játékot játszott
Hetényivel; s ő a reált bölcsészetben használta, de bizonyosan nem vette
ki jól értelmét.

Kalandszerü állitások, egy pontra vihetlen tévedések. Csalódásai egy
minden jóra való elmének csak azért, hogy a mi ellen maga is harczol,
rendszert, ujat, alkosson. Csuda-e, ha Platótul Hegelig minden nagy
gondolkozót, egy kettőn kivül, szándékosan mellőz, s hazafias
bölcselkedési vágytól elragadtatva, meglepetik ön maga által?



XI.

Hetényi nem valósithatván igéretét, hogy az egyezményes bölcsészetet
utóbbi változott nézetei szerint kiállithassa, tudósaink közül néhányan
ugy vélekedtek, hogy a nemzeti tudományosság érdekében munkálódnak, ha e
félben maradt egyezményes rendszert kiviszik. Valamennyi között Szontagh
volt legjobban megkapatva általa, annyival inkább, mert a hazai
bölcsészetet mint nemzetit ápolni, müvelni, alkalmasint hamarább fordult
meg az ő, mint Hetényi, elméjében. Hanem Hetényi először saját rendszert
födöze föl az egyezményben; Szontagh ezután nemzeti bölcsészetet vitata;
nem sokára pedig Hetényi már magyar rendszernek is mondá az egyezményt;
igy ketten tőnek egyet. A Hetényi kidöltével árván hagyott rendszer,
melynek csak a neve maradt fenn, kifejtendőnek ajálkozott előtte. „A
hiányt,“ irja Szontagh, „nekünk hátramaradtaknak kell kipótolnunk s e
munka kivált engem illet, ki a boldogultnak osztálybeli akademiai társa
valék, s ki rendszerében a magyar filozofia életbe léptetését látom,
azon filozofiának, melynek már Popylaeumaimban utját egyengetni
törekedtem“[22].

Szontagh, hogy az igen sok mellékes kérdést hát mögé hagyjam, minő
példaul azon állitás hogy Hetényi nem tartá eredetinek az egyezményes
rendszert, mire nézve én Hetényi saját igenlő szavait idéztem s őt
megczáfoltam; uj-e vagy nem a harmónia elve a bölcsészetben stb.,
ünnepélyesen magaévá teszi az ügyet, és legelőbb is a magyar bölcsészet
történetében akar lelni alapot arra, hogy az egyezményes rendszer nálunk
már Hetényi előtt is járta, hogy Hetényi azt csak kikiáltá. Ezen állitás
támogatásaul idézi Szontagh legelőször is a tulajdonképi bölcsészek
közül Imre Jánost, Köteles Sámuelt, és a „Propylaeumok“ at, mely munka,
Hetényi szerint, az egyezményes rendszer szellemében van irva, tehát
magát; aztán Purgstallert, ki azon szives elismerésre, hogy ő is olyan
szellemü, rendszerü bölcsész, mint Szontagh hirdeti évek óta,
gyermetegül hallgat, s folytatja, mint kell, vizsgálódásait és pedig más
irányban; mikép elő fogom tüntetni. Mübölcsészeti irók közül Berzsenyit
emeli ki Szontagh, mint olyat, ki a müvészet főelvéről egyezményes uton
bölcselkedett, nemcsak, hanem meg is előzte vele Hetényit.

Ezen történeti fölfedezést és „megmutatást“ oda lehetne kibőviteni: soha
sem volt bölcsészet a világon, se ma se hajdan, mely annyira igénytelen
lett volna, hogy még csak egyezményes se akarjon lenni, pedig sokkal
régibb idők óta, mint mikor Püthágorás egy kovács pőrölyeinek ütéséből,
történetesen, kivevé a hangtant, s a harmóniának bölcsészetben is
érvényt szerzett. Magyarországban szintén voltak hegyek, még mielőtt
Köteles vagy Imre harmonizáltak volna; kiknél jócskával régebben élt
Pósaházi s ő is emliti a harmóniát. Mert mit kerese a gondolkodó ész
egyebet, mint összeköttetést való és eszme, anyag és szellem, lét és
tudat között, Imre János szerint: amicum foedus rationis cum
experientia? Talán nem volt bölcsész, ki a harmóniát nem tanitotta volna
a sférák zenéjétől kezdve Leibnitz „praestabilita harmoniáján“
keresztül, Hetényi harmóniájaig. Azonban a bölcsészet nem egyezményt
keres, hanem egységet. Amazt lehetlen föl nem találni, mert épen utjába
esik az egységnek; de azért ki a harmóniát feltalálta, még nem találta
fel az egységet. Tulajdonkép amazt nem is kell keresni, mert a szemeit
felnyitó ember előtt, a legelső széttekintéskor egyszerre nyilatkozik a
még érzékileg ismérő elmének már; az egység pedig annál nehezebb, mert a
természet, a meglevő világ minden tárgyai egymástól külön álló,
független valókul tünetköznek, s minden dolog akként mutatkozik, mint ha
magára hagyott önlét, elszigetelt állomány volna, melybe maga
emberségéből szállt volna be valamely mozgató erő, s különválva egyik a
másiktól szeszélyesen pattant volna elő földbül, légbül, mint a „rideg
Somló“ egy sikság közepén. Pedig ez a rendes bölcsészi, azaz
bölcsészietlen gondolkodás. Ridegség, elvontság; mely megfagyaszt, s
eltép minden eleven bölcsészetet; melynek aztán ellenlábasa még a régi
bölcs (Heraklit) nagyszerü kijelentése: minden foly; vagy bölcsészeti
rövid szigorábul kifejtve: a természet és szellem minden lényei
egymásnak föltétei, alapjai. Egyik nincs a másik nélkül. Ok és okozat
egymásba folynak feltarthatlanul, és szülvén egymást, előállitják a
minden pillanatban jelenlevő örökkévalóságot.

Lépne föl német, franczia, skot, vagy bármely kalmuk bölcsész, mindenik
oly bizton, bátran merhetné állitani, hogy az egyezmény franczia vagy
skot, azaz nemzeti bölcsészet, és igaza volna; mert a harmóniát ugy nem
kerülheti ki az emberi gondolkodás, mint nem az ok és okozat, belső és
külső, én és te, itt és ott, fő és melléknév viszonyát, mivel az oly
emberi és egyetemes, hogy nem is lehet kizárólag nemzeti, mint nem a
„quantitas,“ melynek az csak egy része; és oly kezdetleges felfogás,
hogy rendesen a tudomány fejlődésének megindulási korszakát képviseli.
Kezdette bár valaki reál vagy ideál szempontbul a bölcsészetet, mindig
oda ment ki, hogy egyiket a másikból magyarázta, s én fel vagyok
jogositva állitani, hogy igen tisztelt bölcsészeti elődöm, Erdélyi
Boétius[23] dömés, Nagy Lajos királyunk idejében már, Arisztotelest
magyarázván, nem kerese mást mint a mit utána öt száz évvel később Imre
János: amicum foedus rationis cum experientia. Apáczai Csere vitatá
Cartes „cogito ergo sum“ ját, Ladivér mondá: universale in intellectu
est res, igy tovább; azaz „bizonyos“ tekintetben minden bölcsészet
harmónia, egyezményes, nemcsak az, melyet a mieink öten hatan csináltak
és csinálnak.

Hanem alkalmasint, fogja ellenmondani az olvasó, az „egyezmény“ szóra
lesz itt fektetve különös nyomaték. Meglehet. A mi felvilágositást eddig
Hetényi föntebb idézett filozofusi bombasztjában vettünk, tévelyit
inkább mint utba vezet; azért idézem Szontaghot. Szerinte az egyezményes
filozofia „sajátságos jellemét képezi fő elve, az egyezmény; ezt
alkalmazza végfolyamatban tárgyilagosan ember, világ, isten, alanyi
czéljaink, az igaz, szép, jó és isteni magyarázatára, és pedig alaki
szintugy mint tárgyas tekintetben, bebizonyitván, hogy ezen elv nemcsak
összes gondolkodásunk főtörvénye, hanem főtörvénye egyszersmind az
összes valóságnak élete minden müködéseiben ugy, hogy ezen elv fenállása
nélkül isméretet sem önmagunkról sem a természetről nem képezhetnénk,
sőt még egymás közt a világban fen sem állhatnánk, de maga a mindenség
sem, mert az egyezmény minden isméretünknek szintugy mint az összes
létező fenállása és törvényes munkásságának legáltalánosabb elve
általában“[24]. –

Nevezetes hogy mind Hetényi mind Szontagh sokat tartanak az érthető,
világos előadásra; helyesen; de magokat mind a mellett sem birják
világosan kimagyarázni, s tömik a nagy szavakat tárgyaikba. De a szó nem
megy a tárgyba, ha egyszer nincs benne. Igy bár Szontagh csufot üz a
keleti bölcsészekből, a mit felőlem bátran tehet, mégis követi őket.
Tudjuk, mikép keleten divatosak a hoszu czimek, elnevezések. Istent
magát sok nevünek hivják, mert reá ruháznak minden lehető jelzőt, mely
néminemü tökélyt mutat: mindenható, mindentudó, ezer karu, szemü stb.
Hasonlóul a kalifák, szultánok sok szép czimmel, névvel birnak. Igy,
magyar bölcsészeinknél a filozofia, mint a tudományok kalifája, szintén
sok szóval tiszteltetik. Megjegyezvén egyfelül, hogy a bölcsészeti
tudomány, mikor igen népszerű akar lenni, ellaposodik, másfelül a nagy
világosság benne hamar lesz taütologiává, mert ha az egyezményes
filozofia főjellemét csakugyan az egyezmény képezi, akkor utoljára is
igaza van Ballaginak, ha mondja, hogy ez a magyarázat amaz isméretesre
hasonlit: a kirchenparádé (sajátságos jellemét képezi a) kirchenparádé.
Én ezt nem hozám vala föl, ha később tán kifejtetik az egyezmény
mivolta, mi örökre elmaradt, mert minden utóbbi magyarázat ide megyen
ki: egyezik az egyező.

Azonban ezzel nem igen sok van megmagyarázva; sőt csak egy derekas lépés
sincs téve ama két nagy bölcsészeti ellenmondásnak: anyag és szellem,
tárgy és alany, lét és tudat, egymáshoz közelebb hozására, pedig épen
ez, a mit évezredek óta keres a bölcsészet. Az egyezményes bölcsészet e
szerint nem lehet más mint egyoldaluság, megfejtetlenül hagyván a másik,
vagyis az ellenmondási oldalt. Ha kérdezzük, Szontagh szerint, mikor hat
és müködik a mindenség törvényesen és mikor törvényellenesen, a felelet
igy hangzik: „midőn munkásságuk saját maguk törvényeivel egyezik vagy
ellenkezik“ (M. Egyezm. Phil. 30. l.). Ezen tétel aztán alkalmaztatik
folyvást. De legyen minden aggatózás nélkül kérdezve viszont:
létezhetik-e valami a maga létele törvényein kivül még akkor is, ha ugy
látszik, hogy ellenkezésben van magával; vagy nem inkább a létel
törvényei maga a lét? Ha létem törvényei az én létem maga, s ez nincs
különben: ugy az én létem egyezik a maga törvényeivel; vagyis a
bölcsészet ős feladatára vive át az alkalmazást: minden lét és mindenkor
egyezik a maga törvényeivel, és az anyag anyag, a szellem szellem, mert
mindkettő létezik és a maga törvényei szerint, de hogyan lesz harmóniába
hozva a kettő? Ez az, mit az egyezményes bölcsészet Hetényinél tudni sem
akar, s megfejtetlenül hagy, mi Szontaghnál is csak törekvésbe oszlik
fel, kivánt eredmény nélkül.

Azonban hagyjuk az emlitett főtétel taglalatát; nincs azon több taglalni
való; hanem jegyezzük meg előre, hogy, legalább az én belátásom szerint,
az egyezményes bölcsészet, mai nap már e tudománynak magas fejlettségi
korszakában, csak népszerüségi, életrevalósági számitás, tulajdonkép
csak bölcsészeti dilettantizmus. Jegyezzük meg továbbá, hogy Szontagh
nem folytatja Hetényi rendszerét; végre, hogy épen azért, mert nem
folytatja: mozdulóban van régi állásábul azon bölcsészethez, melytől
eddig veséje titkaiban irtózott. Saulus Paulus: egy betü különbség. A
jelenet minden esetre örvendetes. – E szerint a mondott három tétel
közül avagy csak egynek is bebizonyitása lön ezennel föladatommá, s nem
kivánok mást mint figyelmet, hogy a többit is belássa olvasóm.



XII.

Előadám föntebb, mily kevésre becsülte vagy épen lenézte Hetényi az
ugynevezett tudatfilozofiát, s mint nem adott ennek helyet az életben,
az iskolán kivül. Szerinte az nem élettudomány, hanem iskolai
bölcsészet, szobatudósság. A mester szava azonban elenyészett, s
közvetlen utóda, Szontagh, már nem gondolt vele s besodrá az egyezményt
a tudat és lét örvényébe. – Nevezetes az, mit Szontagh (Egyezményes
Philosophia 28. 29. lapjain) mond: „az ember és természet sarki
ellentétök s különféleségök daczára, a mindenség szervezett egységéhöz
tartozván, lényegökben szintazon eszmék szerint alkotvák, szintazon
törvényeknek hódolnak; a természet csak öntudatlanul, az ember
öntudatosan. Ész van a természetben is szintugy mint az emberben;… az
összes valóság a mindenható gondolat tárgyilagos létesülése levén, egy
kutfőből, és pedig gondolatból eredvén, szükségkép szintazon
alaptörvényeknek is hódol, csakhogy az, a mi a valóságban a lét
törvénye, isméretünkben a gondolkodás törvénye.“

E szavak épen azok, melyekre czéloztam már, midőn állitám hogy Szontagh
egyik legjelzöttebb követője lön Hegel–Schellingnek. Miért ez ügyben
magam helyett hagyom szólani Chalybäust, ki a schellingi azonságtant
kivonatosan de elég világosan adja elő a végre, hogy megérthessük utána,
miszerint a mi bölcsészünk (Szontagh) értelme egy és pedig ugyanegy az
emlitett német bölcsészekével. Különösen pedig Schelling levén az
elhirhedt tannak felállitója, Hegel rendszerezője, egyiket idézvén, e
pontban, a másikat is ugy nézhetni, mint hasonértelmüt. – „Vegyük fel,“
irja Chalybäus, „hogy az anyagiság csak legalsó lépcsője az egyetemes
természet életének, mely a magasb, különösen a szerves lények
lépcsőzetén mindig nagyobb ervvel (energia), belső önmozgékonysággal
fejlődik; tegyük föl előre, hogy eme fejlődés, a kő merev életétől mind
odaig, hol ember agyában játékot üz a gondolat, egy és ugyanazon állandó
törvények után megy, ugyanazon, mindegyre magasabb hatványu
önmozgalomban áll: megismérjük a természet ezen munkásságában a világ
törvényét, mely a legfelsőbb fokozaton magát eszméli és isméri, és
észnek neveztetik, a legalsó fokon pedig csak mint (más által) tudott
süket természeti ösztön képzelhető. Igy érthetővé teszszük ezennel a
(schellingi) rendszer alaptételét: minden egy és ugyanaz,
lényegében[25]. Ugyancsak Schelling más hires tétele: das Reale und
Ideale sind eins und dasselbe in ihrer Wurzel. – Folytassuk Schelling
értelmét. „Ez a lényeg magában már élet s neveztetik természetnek
(natura naturans) oly értelmében, a mint először képesség és lehetőség
gyanánt, melyből minden lehet, gondoltatik; és neveztetik egyetemnek,
világnak (natura naturata), a mennyiben folytonosan azzá lesz vagy lett,
a mivé lenni rendeltetése. Mindkettő: a természet mint alap, és a
természet, mint önmagának eredménye, ugyanaz, egy, egész általános. A
kifejlett természet vagy minden egyes természeti lények, nyugosznak ama
természetben, mint alapjok és lényegökben. Mivel ők mindösszeséggel csak
formái, alakjai a lényegnek, mely az alakokban magát tárgyasitá, s
kinyilatkoztatá. Magokban nem volnának egyebek hanemha üres formák
tartalom és fenállás nélkül. A mennyiben pedig mind emez alakokba ama
lényeg szállott be s belsejöket teszi: bennünk és körültünk minden nem
más mint a mindenütt jelenvaló örökös lét és lényeg, a maga
fejlődésében. Ezért szemlélhető mintegy kicsinben, minden egyes dolog
fejlődése folytán az általános törvény és lényeg. Az egyes az egésznek
visszatükrözője“ (i. h. 260. lap).

Imé a lét és tudat, vagy az ugynevezett azonság bölcsészetének nagyszerü
felmutatása Schelling által. Igy tanit Szontagh is. Tanitmánya, más
szókkal, épen ez. „Az összes valóság a mindenható gondolat tárgyilagos
létesülése; egy kutfőbül és pedig gondolatbul ered.“ Ugyanaz, mit az
eszmei bölcsészet állit; azaz lét és tudat (alapjában) egy. Az összes
valóság (lét, a létező világ) a gondolatból (ész, tudat) ered. És igy ha
egyik a másikból ered ugy Szontagh mint Schelling szerint, miért volna
oly rettenetes dolog a lét és tudat bölcsészete, mint tizennyolcz év óta
rémitgetik vele bölcsészeink a hazai olvasó közönséget? Látnivaló ezért,
minő gondatlan beszéd az Hetényitől, midőn igy ir: „állitni, hogy lét és
tudat egy, ez már csakugyan gunyüzés az emberi köz észjárással: mert
hányszor megesik, miként a gonosztevő tudja azt jól, hogy tilos az, mit
ő most tenni nem irtózik, mégis ezen tudattal ellenkezőleg
cselekszik“[26]. – Bármi kegyelettel viseltessünk is Hetényi emléke
iránt, őt a megrovás alól föl nem menthetjük. Mert ámbár ugy kell
hinnünk, hogy ő isméretlenül nem czáfolhatta Schellinget, valószinü
mégis, hogy soha nem olvasta, minden isméretet munkái felől alkalmasint
csak ugy, hallomásból, meritett. Ha ezekután Hetényi czáfjain el akarunk
menni, s őt tekintélyül ismérni: óvakodjunk hitelessége körül. Eljárása
épen nem használt tudósaink szavahihetőségének. Bölcsész előtt az ilyen,
lélekisméretben járó dolog; nekem fáj, hogy ő hamisan szólt. A tudat,
melyről a bölcsészet tanit, nem a gazember tudata, hanem az isteni
tudat, Szontagh szerint, a mindenható gondolat. Ez a felfogás a helyes.
Ellenök esik már Hetényi következő nyilatkozata: „Schelling az egyoldalu
idealizmus mérgétől szabadulni nem birt; Fichte alanyi idealizmusát
tárgylagos idealizmussá csavarta, mi épen annyi mint fábul csinált
vaskarika.“ Nem hiszem, hogy a magyar bölcsészi olvasók előtt a
nyilatkozónak minden hitelességét le ne rontsa ily nyilatkozás.

„Ész van a természetben is, mint az emberben,“ mondja Szontagh,
„csakhogy amabban öntudatlanul.“ Helyesen. Hasonlóul mondta már előbb:
„minden való tárgy, igy a mindenség is magában, különféleség egységben,
és egység különféleségben.“ Aliusque et idem. Ez szintén ugyanegy az
identitas bölcsészetével. Továbbá igy folytatja: „ha a mindenség,
lényegében, szintazon törvények szerint van alkotva, mint az ember, ha
gondolkodásunk alakjai a lét alakjai is: ugy gondolkodásunk fő
törvényének a lét fő törvényének is kell lennie“ (30. l). Kevés kell
hozzá, hogy e tételekben azonnal fölismertessék, miszerint Szontagh
többé nem az eszmei bölcsészet ellenére hanem részére szól s ugyanekkor
állitja, mit eddig tagadott. Kezei között a bölcsészet ügye mind a
mellett sem látszik a legjobb kezek közt lenni. Mert még ugyanazon
iratában folytonosan csépeli Hegelt, Schellinget, mi a fentebb mondattak
után megfoghatlanná kezd válni. Hihetőleg Szontagh is csak ugy isméri
Hegelt, mint Hetényi. Az ellenkező nem épen valószinü; s annál leverőbb
reá nézve. Igen roszul esnék, ha ő ama bölcsészeket csak németországi
ellenes birálóik, vagy csak az Allgemeine után ismérné. Legalább az a
biztosság, melylyel ő Heinét több helyütt szivesen idézi tekintélyül
Hegel, Schelling ellen, mutatja, mennyire isméri ő a maga embereit. Ha
Heine, mondja egy német iró, ugy tudá vala mint én, hogy Kantnak mindig
utána vitte az esernyőt inasa, nagyobb lármát csinál vele, mint Kant a
tiszta ész birálatával. Hátha épen csak magyar szószólói, az
„athenaeumi“ szerencsétlen felesélesek után ismérné Szontagh Hegelt? Nem
lehetlen; de hogy magábul ismérné igy, az lehetlen. Csudálatos egy
állapot! Mind Hetényi mind Szontagh váltig czáfolják Hegelt,
Schellinget, s mondják hogy nem értik. Én meg azt nem értem, hogyan
lehet azt czáfolni, a mit nem értenek.

De „ész van a természetben is, mint az emberben,“ mondja Szontagh.
Schelling szintén igy tanit. „A magát örökké ujra szülő természet
magában ugyan vak erőzet (dynamismus), ne mondjam, hogy gépezet. Ezen
erőzet vagy szervület az öntudatlan gondolatot állitja elénk a maga
valódiságában. Ezen tudat nélküli gondolat dolgozik bennünk emberekben
is először ugyan öntudat és akarat nélkül, hanem majd, saját
viszfényében jelentközvén, magára ismér és tudja magát. E szerint a
természet minden munkássága nem pusztán előttünk fog czélszerünek
mutatkozni, hanem magában is olyan lesz; habár semmit se tud is a
czélokról, melyeket akaratlanul követ és elér. A természet általában
czélszerüen müködik, de nem czéltudatosan. Ezért mondhatjuk: a természet
tudalom nélkül is észszerüleg müködik, vagy az élet és hatásnak a
természetben mutatkozó rendszere maga a meglevő (existáló, magát
kiállitó = existere) ész; az a tétel, veti utána Chalybäus, melyet Hegel
később az egészre, a történet világára is kiterjeszte ily formában:
minden, a mi valódi észszerü; was wircklich ist, das ist vernünftig,
vagy Szontagh szerint: gondokodásunk fő törvényének a lét törvényének is
kell lennie, más szóval, ugyanő szerinte: a lét törvénye a gondolkodás
törvénye[27]; mi azt teszi: lét és gondolkodásnak, lényegében, egynek
kell lenni.

Ezekből is belátszik, hogy nincs igaza Szontaghnak ha irja, hogy Hegel
bölcsészete le van verve, hogy Szeremlei, Taubner elhallgattak, hogy
Hegelt csak Térey vallja még Losonczon (azaz mai nap Rimaszombatban);
vallja még más is; és pedig ő maga Pesten. Mindezeket tudva, nem lehet
eléggé csudálkozni ama széthányt gondolkodási módon, mely szerint
Szontagh nem birva szabadulni bevásott rögzeszméjétül, olyat hirdet a
lét és tudat egysége tanának szine alatt, miszerint példaul ha én
gondolom, hogy legyen házam a pesti nagypiaczon: azonnal lesz. Legujabb
munkájábau is olvasható még az eszmei (lét és tudat egy) bölcsészet
ellen: „hogy valaki való elemet, élő lényt, vagy csak annak valamely
szervezett tagját p. o. egy szunyoglábat teremtett volna, ezt –
általános tudásuk daczára – még a szemlélődő filozofoktul sem
hallottuk.“ – Ez jött ki Szontaghnak a lét és tudat egységéből; és ő ezt
majd husz esztendő óta mindig igy vallja és hiszi! Ellenesei nem
követhettek el rajta nagyobb kegyetlenséget, mint hogy meghagyták e
boldogtalan hitében.

Mondottak, ugy hiszem, nem a legjobb vért fogják csinálni némely
bölcsészeinkben; különösen meg fognak lepetni, ha Szontagh mind folyvást
igy harczol az eszmei bölcsészet ellen: „a gondolat által alkotott tárgy
mindig a tárgynak gondolata és soha sem válik valóvá.“ Továbbá: „a való,
létező tárgy a gondolattal soha sem ugyanaz, mert mindig azon kivül van,
mindig tárgyilagos és létező, a gondolat pedig alanyi és eszményi. A
kikiáltott azonsági elv tehát nemcsak puszta és hamis hüpothezis, hanem
elvéből dialektikai uton, azaz pusztán gondolkodás által, valót épen oly
kevéssé lehet alkotni, mint Fichte eszményi elvéből“[28]. Ezen vádak
mind fölötte nyomosak volnának, ha azt, mit lerontani akarnak, tanitotta
volna valaki; de most szerencsére máskép van a dolog. Jó lesz azt
czáfolni, mit más mondott; vagy az én felebbi gyanum valónak bizonyul
annál hamarább. Ez alkolommal nem tartom fölöslegesnek Hegelt magát
idézni. „A valódiság és gondolat vagyis az eszme,“ igy szól ő,
„parasztosan egymás ellenébe szoktak állittatni, a mikor gyakran
hallhatjuk: ez s ez gondolat helyes volta, igazsága ellen nincs szó,
hanem a valóságban olyan nem találtatható, vagy kivihetlen. De a kik igy
beszélnek, elárulják, hogy se a gondolat se a valódiság természetét nem
fogták fel méltányosan. Ugyanis egyrészrül ily beszédekben a gondolat
egynek vétetik az alanyi képzettel, tervvel, czélzattal, másrészrül a
valóság (valódiság) egy értelmünek tartatik a külső érzéki léttel
(Szontaghnál: a létező tárgygyal). Közéletben, hol könnyedén veszik a
kategóriakat s más ilyen megjelöléseket, efféle megjárja, s megeshetik
hogy valamely adóterv példaul, vagy annak eszméje magában jó és
czélirányos, de a jelen körülmények közt ki nem vihető. Ha azonban az
elvont értelem kapván ezen határozmányokon, a bennök levő különbséget
oda csigázza, hogy ezek szilárd, merev ellentétek, s azért a való
világban tul kell adni az eszméken, ez, a tudomány és romlatlan ész
nevében, határzottan visszautasitandó. Mert egyrészrűl az eszmék nemcsak
pusztán a mi fejünkben rejlenek, s az eszme különösen nem oly tehetlen
valami, hogy valódivá tétele a mi tetszésünk után történhessék, vagy ne
történhessék meg, hanem az inkább a valósító és való; másrészrül a
valódiság nem oly rosz és esztelen, mint gondolat nélküli, vagy a
gondolattal meghasonlott s alászállott gyakorlati emberek
ábrándozzák[29].

Mint láttuk, Szontagh szintén tanitá, hogy „a mindenható gondolat
létesült tárgyilagossá;“ de ő ehez nem ragaszkodik elegendő szigorral,
hanem sürgeti minduntalan az alanyi gondolatot, vagyis a képzetet,
melyet mi teszünk a tárgyakba, példaul a költői (jelvi) gondolkodásban.
Az eszmei bölcsészek már ha gondolatról beszélnek, nem vegyítik ezt
össze a képzettel, mely, mint érintém följebb, ugyanazon tárgynak
különböző felfogása, mig a gondolat örök és állandó, melyet nem mi
képzünk a tárgyon, hanem meglelünk a tárgyban, mint öröktől fogva benne
rejlőt, s ez által, mondhatni, részeseivé leszünk a gondolatnak, az
isteni tudatnak. Innen már közéletben is van szó örök igazságról. Tehát
a gondolat nem az, hogy kivül volna a tárgyon, sőt inkább a gondolatban
él a tárgy, vagy benne van létele a tárgynak, s ha azt, mi a tárgyakban,
magok az anyagiakban is, gondolat, azaz ős, örök erő, törvény, lényeg,
kiveszszük a tárgyakból, megsemmisitjük a tárgyakat mindenestül.

E ponton zsibbad meg a térde minden tapasztalati s lélektani
bölcsésznek. Azért igen avatag módon nyilatkozik Szontagh, midőn igy
tanit idézett legujabb irata 19. lapján: „filozofiában főkérdés a
tárgyas igazság kérdése, tudnillik: képzeleteink összeegyezése vagy nem
egyezése a tárgyakkal.“ Akkor volt ez igaz, mikor még a fizika is a
bölcsészetbe tartozott, mint Sartori Bernátnál, ki a képzelet
összeegyezése után vitatá, hogy a Kopernik rendszere nem igaz, hanem a
Tychoé igaz. De a képzetek, vagy képzeletek összegyezése annyiféle, a
mennyi a képzelő. Bölcsészetben nem is képzetről van szó hanem
gondolatról; a gondolat pedig egy; csak a gondolatban lehet egység; vagy
népszerűbben: egy az igazság. A képzetek összeegyezése ugyanazért csak
puszta ugytartás, ugyhivés, vélemény, alanyi felfogás. Ezen a
bölcsészet, minden kérkedés nélkül legyen mondva, mailag már tulvan; ha
tárgyiról, azaz tárgyilagosról tanit, ezt nem a tárgyak héján szemléli,
hanem a tárgyakban észreveszi, mint örök mozgató erőt, gondolatot,
fogalmat; mi csak tudható, nem pedig szemlélhető is oly szinről szinre,
mint a tapasztalati bölcsészek erőnek erejével akarnák. Ellenben az
eszmei bölcsész nem véli isten ellen való támadásnak, ha az embert, az
összes emberiséget, tehát nem pusztán egy személyben önmagát, az igazság
megismerésére, az isteni tudatra képesnek hiszi, vallja. Vagy mi bennünk
mindössze is annyi volna minden tudalom, és szellemiség, hogy csak
megbámuljuk a tárgyakat, vagy csak a tüneményeket, a tárgyaknak hozzánk
való viszonyát lehetne megismérnünk, s nem többet is? Mintha bizony más
valamiből állna a tárgy mint nyilatkozásaiból; vagy tárgy lehetne
nyilatkozás és emez amaz nélkül, s ezek csak külön eshetnének az emberi
tudás alá! Ez olyan, mond Hegel, mintha helyes belátásunak tartatnék
valaki oly hozzáadással, hogy ő mind a mellett nem képes az igazságot
megismérni, hanem csak az ellenkezőt vagy az igaztalanságot. A minő
esetlen volna ez utóbbi, épen oly esetlen volna afféle megismérése az
igaznak, mely a tárgyat nem ugy ismérné meg, a mint van magában.

Itt tetszik meg igazán, minő egyoldaluság és valótlanság az, mi a
tárgyilagosnak oly nemű felfogásábul ered, mintha csak az volna
tárgyilagos, mi kézzel fogható. Ugy vélem, a csillagász nem sokat
törődik vele: akármiféle anyagbul van kigyurva hold, nap, csillagok, ha
egyszer a keppleri törvényeket isméri. Sőt azt is valónak tartom, hogy
igazi tudós nem is törte még az égi testek anyagán a fejét, hanem
törvényén. A minő szegénysége volna a gondolkodásnak oly feladat
sürgetése, épen oly fölszines gondolkodásra mutat a tárgyilagosnak
olyszerű értelmezése. Ha mégis valakinek itt „szunyoglábat“ teremteni
jut eszébe, az oly erős képzelődést árul el, mennyinek a bölcsészet már
nem veheti hasznát.



XIII.

Legközelebbi kérdés ezentul: minő rendszer lehet az ugynevezett
egyezményes rendszer? Hetényi kezei között még az egész harmónia csak
mondva van; de gondolom, Szontagh iránti figyelemből, mégis annyit
szabad megtudni felőle, hogy a kettős rendszerekhez hajol, reál-ideál
értelemben. E ponton Hetényi a helyett, hogy előrement volna,
visszalépett; ő az egyezményt kettősdiségben akarja feltalálni. Mivel
pedig a feltaláló maga ugy ajálgatja egyezményét, mint az a jó zenében
tapasztalható, e példa folytán kérdem: fő dolog-e zenében is a harmónia,
vagy annyira uralkodó-e, hogy ne legyen nála főbb? Ez bajosan volna
állitható; mert minden értő köztanitása szerint előbb való a dallam;
épen azért egymással szemközt áll a melódia és harmónia; s ez amaz
nélkül nem képzelhető.

Zenében tehát fő a dallam. Ebben rejlik s mozdul meg a dalköltői
gondolat, az érzés; a harmónia pedig csak azon hangok összegyezése,
melyek a dallamból kifejlődtek. Igaz, hogy a harmónia teszi kedvessé a
dalt, de azért a dallam becse nem változik. Nem a harmóniában fekszik a
lényeg, hanem a dallamban. Ez, a lélek szabad kizengése, a zene
költészete, mint önálló, szabad alkotói munkásság. A harmónia inkább
mesterség, szabadtalan müvesség, mely magában semmi elevent nem szül, s
amaz nélkül zengő ércz, pengő czimbalom. És a harmónia ellenhagjai csak
ugy adnak lélekemelőt, ha ki vagyunk békülve a dallam egységében; azaz a
tulajdonképi zene, mint lelki nyelv, mint dalló beszéd csak a melódiában
leszen felfogható, melyben nyugosznak különben a hangok minden
disszonancziái. A melódia ugy áll a harmóniához, mint ész az
érzelmekhez, suly a testekhez, világosság a szinekhez. Bár egyiket a
másik nélkül gondolni sem lehet, de annyi mégis van módunkban, hogy a
lényegest megállapithatjuk.

Átvive e tant a bölcsészetre, – minthogy az egész egyezmény nem is egyéb
eszthetikai lénynél, mely a logikában nyer főpolczot, – Hetényi a
helyett, hogy egyezőkbül az egységre lépett volna elébb, vissza felé tőn
lépést a különbözőkhez, a kettősséghez. Szontagh viszont, hogy a
kettősségből, mi utoljára is eredendő büne az ő bölcsészetének,
menekülhessen, kapva kapott az egyezményi elméleten; igy okkal móddal
együtt volnának. Hanem itt az a kérdés: minő szükséges egymásutániság,
rend és módszer lehet oly bölcsészetben, mely a maga egész gazdagságát
oly könnyen teszi át egyik rendszerből a másikba, mint szoktuk
lakásunkat minden butorainkkal együtt egyik házból másikba? De még
ezenfölül jó módjával az is megkérdezhető: vajjon a harmónia Parthenona,
mely a lét és tudat bölcsészetét kigunyolja, azon végre van-e készitve,
hogy alkalmasan lehessen elrendezni benne a „Propylaeumok“ butorzatát,
mely legujobban a gondolkodás és lét főtörvényének egységével
szaporodott, Hetényi pedig erre épen nem volt hajlandó számitani.
Bajosan állitható ily körülmények között, hogy a két szóban levő
bölcsész egymás kezére dolgoznék. Ezt még ugy sem hiszszük, ha magok
mondják.

Szontaghnál mind a mellett rendszerbe akar ömleni a harmónia. Mint
hajdan, ugy ma is, hiven ragaszkodik a franczia ekklekticzizmushoz,
szereti a skot iskolát, becsüli a német kriticzizmust, legujobban pedig
hajlandó egy szavában az ugynevezett azonságtanhoz, más szavában nem
hajlandó. Neki most is, mint hajdan, induló pont az öntudat tényei.
„Keblünk legbensőbb mélyében,“ irja ő, „előre járó gondolkodás nélkül,
az igazság helyeslést okoz, a tévelygés roszalást, a szép tetszést, a
rut visszatetszést, sőt az ocsmányság undort, az érzéki jó kivánást, az
érzéki rosz irtózást, az erény tiszteletet, a rosz megvetést, az isteni
végre imádást, az istentelenség iszonyodást“[30]. Ez, mint első
tekintetre kivehető, ugyanaz, mi a skotok közérzése, a „common sense“
kifolyása. De a skotok megkívánják, hogy az értelem ki legyen fejlődve,
érettségig jutva, s balitéletek ne pókhálózzák. Szontaghnak ezen tények
előre járó gondolkodás nélkül, tehát vaktában, igazak. A skotok tétele
ovatos, Szontaghé merész, és szintugy nem alapos. Mert akármennyire
mondjuk is, hogy az erény, az isteni, az igaz oly közvetlenül esnek
tudalmunk alá, hogy gondolkodás sem kell hozzájuk, mégsem állithatni,
hogy az erényt, istenit, igazat csakugyan ismérnők, midőn hiszszük hogy
ismérjük. Ezt előlegesen megemlitve, alkalmat veszek ezuttal előadni az
öntudat elméletét ugy, mint az elmélődés bölcsei tanitják, megérintve a
logikai és lélektani megismérés elméletét is. Miután a lélektan örök
törvényeit unalomig hallottuk már, nem fog ártani ha meghalljuk a
spekulativ bölcsészet alaptételeit is, mert igy érthető meg a tudomány
legujabbi előhaladása. –

Ha van tudó, kell lenni olyannak is, a mi tudassék, különben a tudat
üres, álmi játék. Tehát a tudat szükségkép magával hordja a tudottat
vagy létet egyfelül, de másfelül el sem is választható a maga tárgyátul,
mintha e kettő aztán végképen különböznék egymástól. Ha a tudat a maga
tárgyátul nem végkép különböző, akkor épen azért meg kell azt hatnia, és
belsőleg felfognia, mikor a tudat és tárgya hason nemüek okvetlenül. És
valóban az ilyen tudat, hol a tudó és tárgy akkép összeköttetvék, csak
is az ilyen tudat, mondható igaznak. Igaz tudat e szerint a magáról való
tudat, az öntudat, hol az alany tudja, azaz tárgyul veszi, magát. A
tudalom tehát a lélek állományát nem mintegy belsőleg maga előtt látja,
vagy fölötte lebeg, hanem a tudat és lét ugyanaz, magában, lényegében. A
tudat tehát egysége alany és tárgynak. Hogy a gondolkodás létezik, senki
sem tagadja, a ki gondolkodik; és gondolkodni annyi mint lenni
(cogitare: est); mi, Schelling szerint, mert ezen egész okoskodás az
övé, a gondolkodásnak önigenlése, önbizonyitása.

Elhiszem, hogy e ponton fölkiált a bölcsészet ismerője: hiszen ez
ugyanaz, mi a Fichte alanyi eszmeisége: nem kell! Azonban az anyag
barátai legyenek oly kegyesek, hogy tárják fel az anyag természetét, s
magyarázzák ki a parányok (atomok) titkát, mik azok: test-e vagy lélek?
A legvastagabb anyagimádó sem fog kevesebbet mondani eme kérdésekre
erőnél, az erő pedig nem anyag többé; sőt az anyag maga sem egyéb, mint
a természetben munkás erők játéka (Kant). Igy ha megismérhetők az erők,
megismerhető az anyag is a maga legbensőbb valójában, tárgyilagos
voltában, vagy tulajdonkép az anyag tárgyilagossága, annak bensősége.
Annyiban tehát mégis igaza van Fichtének, hogy a külvilág, a helyett
hogy maradékony, nyugvó, állományilag veszteglő, rekedt életet élő világ
volna: csupa elevenség és munkásság; vagy a külső lét teljesen fel van
törve, aprózva tér és időszerinti részletekbe, melyek egésze az erő. A
mint müködik már egyesben (emberben) a gondolkodás, ugy müködik az a
nagy egészben is; s csak ez volt hátra hogy Kant és Fichte után
kimondassék; s a mit amaz erők játékának, emez eszmei müködésnek
állított, Schelling átvitte a való és valódi világra, s ő mondá ki első,
hogy az eszmei és valárd, gyökerökben, ugyanazok. Igy Schelling sem
többet sem kevesebbet nem tön, mint egyrészrül Kant tanitmányát a
benmaradó önczélról (az itészeti erő birálatában), másrészrűl Fichte
vizsgálódásainak gyakorlati mozzanatát, vagy elődei gondolkodását egy
végokoskodásban összefoglalva, kimondotta, s az ösztönszerű tudalmat
kijelentette. A mi Fichténél csak az egyénre szólott, az Schellingnél az
egyetemre van kiterjesztve; Szontagh szerint: „ész van a természetben
(egyetem) is, mint az emberben (egyesben).“

Ezeket előre bocsátva, halljuk az elmélődő bölcsészet megalapitását a
mester, Schelling, után. – Az életnek vagy lélekerőnek magára nem
gondoló munkássága, mig ez magáról semmit sem tud, egyenlő fokon áll a
kivülöttünk létező vak természeterők munkásságával. A tudalmas és
tudalmatlan munkásság között egyedűl az teszi a különbséget, hogy megvan
vagy nincs meg benne ez a magára való gondolás. Ama vak tevékenység már
épen ugy megvan az emberi élet alsóbb fokán, mint a természet tárgyaiban
mindenütt. De ezek nem tudhatják magokat, hanem csak mások által
tudathatnak. Az ismért természetben egyedül az ember az, ki alany és
tárgy egyszersmind. Ő a maga munkásságában magát tudó lény. Benne az
alany és tárgy általánosan ugyanaz. Tehát nem pusztán hasonló vagy
egyező, hanem tökéletesen egy és ugyanegy. Ő (alany) tudja magát
(tárgy). Öntárgy. Ezen munkásságról való tudat, ez a bennünk mozgó,
elevenitő erő, magában és eredetileg egy azon müködéssel, mely magasabb
fokon érzéklés (Anschauen), érzemés (Empfindung) és tudás gyanánt
mutatkozik. Ha nem volna egy, akkor egyszersmind lehetlenné válnék
minden öntudalom, melyben ez magát tudja, s azért igen helyesen
neveztetik magáttudásnak, öntudatnak.

Hogy teljes, tökéletes öntudathoz jussunk, előre föltétetik, hogy az,
mit tudni kell, egy a tudással; különben mindig rejlik a tárgyakban oly
belső valami, a mi titok marad, a mit nem lehet kivilágositani. Csak ha
belátja a tudás, hogy a mit lénynek, valónak nevezek, ugyanazon működés
játéka, mi maga a tudás: csak ekkor felelhet meg egymásnak tökéletesen
az eszmei és való; csak ekkor érdemli meg a tudás a maga nevét; mikor
nem áll tőbbé az ismért mondat, hogy „teremtett ész nem fog behatni a
természet belsejébe.“ Sőt inkább át és behatja azt, mert az egész
természetben csak magát (észt) leli föl ujra; s ez az, mit Szontagh
megenged, de nem sürget folytonosan, hogy „ész van a természetben is,
mint az emberben;“ más szóval: az észszel biró ember is csak egy
mozzanat a természetben. – És ezen tételen tartózkodik, mint első
lánczszemen, az ujabb elmélődő bölcsészet, melytől mind a mellett oly
nagy irtózás mutatkozik irodalmunkban, hol az ember még folyvást
szemközt áll a természettel, mint valami ellenséges hatalommal, mely
tőle egészen különböző, elzárt ellentét, megfoghatlanság; melynek csak
fölszinét lehet érinteni a képzettel, nem pedig belsejét hatni meg a
tudattal.

Állitsuk a föntebbi tétel mellé a régi logika ismérési elméletét. E
szerint tanittatik, hogy a világ sok mindenféle tüneményei hatnak reánk
és benyomásokat hagynak ézrevevő tehetségünkben. Igy ugyanannyi kép, a
mennyi a tárgy, van leirva bennünk. Minő bűvös módon jőnek ezek
tudalmunkba, ez iránt senki sem tudakozódik; elég, ha ott vannak. Hogy e
sokféle benyomást rendbe hozhassam, összevetem egyiket a másikkal.
Észrevett hasonlat után összefoglalom, azaz különbségeikre osztom, őket;
és egyes rovatokat, azaz nem szerinti fogalmakat, melyek a rendezésben
eligazitanak, csinálok. Ha ismét oly tárgyat lelek, melyről talán nem
fogom tudni: melyik rovatba tegyem, utána nézek rovataimnak, s
megtalálván a nemi fogalmat, alkalmazom ezt a tárgyra, s ugy tartom,
hogy már ekkor ismérem és fogalmazom azt felsőbb nem (genus) alatt.
Találok, példaul séta közben, egy nem tudom – mit. Szemügyre veszem,
forgatom: mi részei, tulajdonai lehetnek és mégsem tudom: mi az. Ekkor
jő valaki és megmondja nekem a közös nevet, a fogalmat, p. ez kagyló.
Imé a megmondott szó nekem azonnal a dolog maga, a rejtvényes tárgyhoz
kulcs gyanánt szolgál, s bátran mondom ekkor: tudom már, micsoda.

Igaz! mond az elmélődő bölcsész. A logika rendez, ha már van mit
rendezni: egyes nézleteket egyetemes fogalom alá. De a kérdés nem az:
mikép jő rend az emlékben, felfogásban megtartott képek
különféleségeibe, hanem az: mikép változik tudattá avagy csak egyetlen
kép is; mikép lesz a benyomásokból tudat? Az első, vagy akárhanyadik,
tárgy nekünk közfogalmat juttat eszünkbe, és ha később hason tárgyat
lelünk, összevetjük az elsővel, és lényegben egynek tartjuk a kettőt. De
hogyan szülhet bennünk előképet, közfogalmat egyes tárgy, és hogyan
ismérhetünk föl egyes tárgyban, mely csak egyediség, egyetemességet? Ez
itt a kérdés. Azaz másrul van szó, mint a logikai rendezésről. Az
észrevételek származását akarjuk tudni, vagy máskép azt: hogyan jőnek
benyomások az én testetlen elmémbe a testi tárgyakról. Erre, mint
láttuk, a logika nem felelhet. Hanem, gondolák, fog felelni a lélektan.
Ezért a lélektan elő is vétetett a logika előtt, és sok igen sok
tapasztalati adatokat állitván össze, mégsem segitett azok végére jutni,
hanem vastagabb lön a könyv; s a magyarázat ott akadt fel mindjárt, hogy
nem lehete jobbat mit tenni, mint eme szellemi tünetközés
felvilágosítására bizonyos lelki tehetségeket, minden tüneményre
különbözőket, állitni föl és mondani: ez s ez tünemény azon erőbül
magyarázható, mely ez s ez tüneményt előhozza. Azonban ez nem egyéb
szónál, melynek nincs végérvénye.

Az elmélődő bölcsészek tehát jónak látták felhagyni mind a régi logikai
mind az ugynevezett lélektani magyarázatokkal, noha magokét épen annyi
joggal mondhatják lélektaninak s logikainak, csakhogy egészen uj
értelemben. Ők is ugy tanítanak, hogy az ő magyarázási módjokat sem
lehet a szó szoros értelmében megmutatni, hanem ugy kell nézni, mint
egyetemes lélektani tényt, belső tapasztalást, közvetlen kényszerüséget.
Lássa meg az ember, ha megleli-e magában vagy nem, azt; ki meg nem leli,
annak hiába volna mutogatni. Fődolog, hogy legyen az emberben annyi
mozgása a szellemnek, élessége a vizsgálódásnak, mennyi arra szükséges.
Mert tulajdonkép gondolni mást nem tudunk, mint magunkat; nincs más
gondolás mint az, mely magát gondolja, tehát: öngondolás, öntudás[31].

E ponton az elmélődő bölcsészet elveti azt a tant, hogy „minden
isméreteink két kutfőbül származnak: előlegesen (a priori) a
gondolkodásból s utólagosan (a posteriori) a tapasztalásból.“ Hanem e
helyett igy tanit: közvetlen értesülést, átható tudalmat semmi egyébről
nem birhatok, mint arról, a mi magam vagyok, a mint én müködöm
szellemileg. Látni való, hogy ez által kimondatik az isméret egységes
származása. – Szellemem előbb, mintsem mondhatnám, hogy tapasztalok, már
müködik: látok, érzelek öntudatlanul, akaratlanul. Tehát minekelőtte
tudnám: tudok. A gyermek a világosság felé forditja fejét, mint a virág.
Az alany és tárgy (látás és világosság) érintköznek benne az öntudatlan
állapotban már. Oly szellemi tény, melyről a szellem sem tudja hogy övé.
Azonban ha öntudatra jut a szellem, s e tényeket szabadon ismétli: be
kell látnia, hogy ez a tárgy, ez a képzet egyedül az ő munkássága, az ő
saját tudalma; mikor a tárgy nem esik többé kivüle szó szerint, hanem
tudalmába, mint ő magának egy része, biralma. A szellem az anyagban is
megleli a szellemet, az észt: belső a belsőt. Mert nem tudhatok mást,
mint magamat, nem egyebet, mint a mi magamban van, mikor a szellem, mint
valamely eszmei tériség, foglalatjává, rövid kivonatává leszen a tér és
időben megjelenő természetnek, világnak, egyezőleg ama régi mondattal,
hogy az ember kis világ a nagy világban.

A spekulativ bölcsészet tehát kettesség helyett abban leli föl az
egységet, hogy a tapasztalást és gondolkodást nem állitja szemközt
egymás ellenében, hanem inkább és igazabban a bölcsészi tudat különböző
fokai gyanánt jegyzi meg. A gyermek, ki a világosság felé hajlik; később
midőn eszmélni kezd, különböztet; aztán majd reflektál, abstráhál, végre
mint férfi, spekulál: ugyanegy szellem; csak a tudat fokai benne
különbözők. Egyuttal rajta van az elmélődés hogy megmutassa, miszerint
ez belső szükségesség után van igy. Ha ezen szükségességet sükerült
kivinnie s megmutatnia, ugy hiszi, és nem ok nélkül, hogy nyert ügye
van. Eme kényszerüség már abban rejlik, hogy midőn a szellem a tudat
alsóbb fokát meghaladta, nem vált meg ettől végkép, hanem magával emeli
azt minden következő magasabb fokra, mint eredményt, mint tanulságot,
mikép esztendeinket az életben; és pedig az ifjuság tapasztalásait
példaul későbbi életkor irányzására használjuk fel. A mai bölcsészeti
tudalom már nem oly egyoldalu, hogy kizárná a tapasztalást, nem is oly
önhitt, hogy teljesen ujnak, eredetinek hirdetné magát; hanem igenis oly
hiszemben van maga felől, hogy minden előzményeket méltat, elfogad a
magok helyén; s nem nyugszik egyes fejekben, hanem az idők és emberek
meggyőződésében, mikor világ- és korszellemnek halljuk közajkon
neveztetni.

A szellem először már mint természetes tudalom, az alsó vagy kezdetleges
fokozaton ugy nézi a természet egyes tárgyait, mint egymástul
elszakaszkodott, önálló, maradékony lényeket; idővel ez a nézet
változik, s a világ, ugyszólván, tüneményekké, változandósággá oszlik
fel; végre ugy állapittatik meg mint szükségkép valamely fővalóban
gyökerező teremtmény. Ha valaki ebben már a hegeli hármasságot sejti
meg: nem csalódik s elmondhatja okát a költővel:[32]

  „Mert egyenként birni káros,
  A minek csak hárma jó.“

Lássa ennek ellenében az ugynevezett lélektani bölcsész, ha, makacsul
ragaszkodván a tapasztalás és gondolkodás egymástul elszakasztott
elméletéhez, ki nem vergődhetik a kettességből; ugy szinte lássa és
vallja be őszintén, ha megveti-e az eszmei bölcsészet a tapasztalást,
mintha e nélkül és teljesen maga szabadjára szeretne gazdálkodni a
világgal, természettel. Igy a lélektani és eszmei bölcsészek abban
különböznek egymástól, hogy utóbbiak nem tartják mindjárt életnagyságu,
telivér igazságnak azt, a mi közvetlenül van, mert ez csak van; mi által
még nem mondatik, hogy valódilag van; hanem ugy hisznek, hogy az ismérő
tehetség maga fejlődés alá van vetve ugy az egyesben, mint az összes
emberiségben; hogy az igazság nem kész jó, mely a szabad ég alatti
„tárgyilagos“ világból napsugáron, lélekző csőn minden gondolkodás
nélkül jőne lelkünkbe, fejünkbe, hanem az inkább készülő, és pedig az
emberi szellem felvilágosultsága szerint megmegujuló, elémenő, örökös,
lankadatlan törekvésben az általános felé. Mig ellenben a lélektan
bölcsei a tapasztalás adatait kész pénzül fogadván, elválasztják a
gondolkodástól; ezen különböztetéssel átellenes szomszédságban tartják a
megismérés módjait, és tanitják: az ember „érez és gondolkozik,“ „minden
isméret két kútfőbül származik,“ holott sem a tapasztalás nem menne a
gondolkodásba sem ez nem hatná meg azt, ha nem volna valamely közös
érülközésök, szellemünkben.

Nem ok nélkül hányják tehát szemökre a lélektani vagy helyesebben a
kettősdi bölcsészeknek, hogy az elevent, az összerüt eltépik,
elválasztják egymástól, vagyis az értelem szemüvegén nézik a világot.
Nem ok nélkül mondják reájok, hogy az igazságot, mely egy, de az értelem
előtt kettőnek látszik, abstrakt, elvont részletességben fogják fel,
mint az ügyvédek a törvényt, mikor azt lehetne a feleselésekből kihozni,
hogy mindkettőnek igaza van, ha nem volna okos biró, kit a különböztetés
meg nem zavar. Hasonlókép nem csuda, ha egymástól külön állónak,
egymással ellenmondónak tanittatván az isméretszerzés módjai, a
bölcsészi igazságok is egymástól független, egymásba át nem vezetett
makszimák, aksziomákban határozódnak, melyek mint kész leczke szolgálnak
utravalóul a bölcseség temploma felé. Ilyenek példaul: nihil est in
intellectu, quod non fuerit in sensu; mi megforditva is igaz. Ilyen a
„naturae convenienter vivere;“ mi csak félig igaz, vagy csak oly formán
van helye, mint a kettős számnak az egy után és a három előtt; ilyen,
hogy az isteni bennünk imádást, a tévelygés roszalást, az erény
tiszteletet okoz stb., mert nem ugyanaz tartatik erénynek mindig, s az
istenit ha imádjuk is, de a mit imádunk, nem mindig isteni: mutatja
minden nép vallás- és erkölcstörténete. A tapasztalás ugyan tanitja,
hogy az isteni meghat és imádást okoz, de az is a tapasztalásból
bizonyos, hogy a mi imádtatik, nem isteni, példaul a fetisch vallásban.
E szerint a tapasztalás vagy nem igaz isméretszerző mód, vagy midőn
általa, mint tárgyilagos bizonyosság által akar igazoltatni a
gondolkodás, épen azért csak alanyi marad, azaz képzet, ráfogás,
ugyhivés fokozatán fagy meg, mint minden egyoldaluság, mely azzal
boszulja meg magát, hogy ellenkező oldalra csap által. Valami nem azért
igaz, mert tapasztaljuk, hanem a mit a tapasztalás igazol, az
tapasztalás előtt is magában hordja igazságát; igy a tapasztalás
igazolja az igazat, s lármát üt a könnyű szerencsével. Mert az igazságot
nem az teszi, hogy képzetem és a tárgy egyezzenek, hanem az, hogy az
emberi ész meglelje a tágyban levő isteni észt, másképen: czélt,
rendeltetést, gondolatot, Hegel szerint a fogalmat. Mert az igazság csak
ugy tünhetik fel a tárgyban, ha tárgyas ész járul vizsgálatához.
Ennyiben az elmélődő bölcsészetet is mondhatni alanyinak, de itt az elme
egyszersmind tárgyavatott lény; mig a kettősdieknél a tárgy fő és
megközelitő ismérési módja a képzet, vagy a tárgynélküli, üres
alanyiság.



XIV.

Nem fog meglepni, ha az egész idealizmusi tan nem mondatik is egyébnek
elmés hüpothezisnél, mint Szontagh által. Ilyen észrevétel jó
szolgálatot tehet a maga helyén; és a világon minden hüpothezis annak, a
ki be nem látja; ezt pedig, ugy hiszem, az egyezményes bölcsészet
szószólóira bebizonyitottam, hitelöket a Schelling Hegel fölötti
biráskodásban lerontottam. Ők ez ügyben többé nem illetékesek. De ha
mégis amaz elmés hüpothezis minden következményekben igazoltatnék, mint
a Fulton gőze, Kopernik tudalma: akkor is csak hüpothezis maradna-e? Nem
gondolnám! Hiszem és remélem, hogy bölcsészeti előhaladásunk
legközelebbi fokozatát az idealizmus megértése, elfogadása fogja
képezni. Hanem addig is maradjunk egy perczre még az „öntudat tényei“
vagy az „egyezmény“ bölcsészeténél. – Az öntudat csupa ellenmondás, nem
csak az egyesben, hanem az egész emberiségben is. Ha már mint szemünkkel
a tárgyak szinét, alakját, mozgását, ugy foghatjuk fel minden előre járó
gondolkodás nélkül az igazat, az istenit: megfejtendőnek marad előttünk
az a titok: miképen esik hát meg az igaznak, isteninek, erénynek stb.
annyiféle módu felfogása, mint a különböző népeknél, idők és helyek
szerint tapasztaljuk? Igaz, hogy elmondhatja az egyezményes, eszmei,
anyagi bölcsész egyiránt, épen ugy mint a franczia, muszka és
hottentott, valamint az ó, közép, s jelenkori ember, hogy „keblünk
legbensőbb mélyeiben helyeslést okoz az igazság, tetszést a szép,
imádást az isteni;“ tehát elismerhető a tétel egyetemessége. De kérdezd
meg aztán egyiktől mint másiktól, hogy mi lesz egyiknek mint másiknak
igaz, isteni, szép: látni fogod, hogy tételed egyetemessége üres
egyetemesség, mely csak épen nagy széles kiterjedésü, s mint pallium a
szobrokra, kivétel nékül rá illik a párisi és hottentott ember
igazságára; e szerint az egyezmény gondolata csak forma, mely a
tartalmon van, nem pedig a tartalom maga. Vagyis, mert a forma és
tartalom külön esnek egymástól, s a forma csak befödi a tartalmat, nem
pedig mint kellene, kiegésziti s betölti egymást a kettő: az egyezmény
bölcsészete tárgyas ugyan, de khiméra jő ki belőle, mert a néger
hihetőleg majmot, a parsz tüzet, a keresztyén a nemgondolhatlant vagy
szükségkép gondolandót fogja isteni gyanánt eléd állitani; s igy leszen
sorsa az igaznak, szépnek; s ez lesz a te tárgyilagosságod vagy
egyezményed érvénye a tárgyilagosságban; azaz igazságod csak formai,
elvont, egyoldalu, alanyi, melyből épen a tárgyilagosság van kimaradva.
Nagyon sivar üzlet!

Bármi hódolattal legyünk is az ilyen egyetemes igazságok iránt, mégsem
lehet megelégedni velök a bölcsészeti tudalomnak, mely összerüt,
életrevalót, elevent akar. Nem titok többé azok érdeme. Az emberiség
megunta már azt a leczkét, hogyan kell lenni, menni a világ dolgainak;
azon egyetemességek pedig csak puszta kellés, parancsolás, „categoricus
imperativus.“ Tudat lét nélkül. Állapitsd meg már példaul, hogy az
„öntudat ily közvetlen ténye“ föltétlenül igaz; és bár a bölcsészeti
magasabb fokon álló gondolatot (p. vallásban a keresztyén hitet) akard
is tárgyasitani oly népeknél, melyekben a tudat, a meggyőződés nem
fejlett ki eléggé: meg fogod látni: mennyire téveszted az idő járását.
Mindent tudhatsz, csak azt nem: hányat ütött az óra. A mit tudsz, igaz,
de létbe nem megy át; mert igazságod abstrakt, olyan, melyben nincs
számitva a létre, a létesülésre. Az ily egyoldaluság ezer meg ezer
esztendők óta gyötri már az emberiséget, Pizarro és Cortez példaadása
előtt és után. Megjelent az életben, történetben, meg is bukott mindig
szerencsésen. Tanulságos főleg francziaországi szereplése, mit,
megvallom, csak azért hozok fel, hogy idézhessem Hegel szavait, ki ugy
van elhirhedve nálunk, mint ha a gyakorlatisággal végkép meghasonlott s
ellene pártot ütött volna. „A mi az államot illeti,“ mond ő, „a franczia
bölcsészek ingyen sem gondoltak még forradalomra. Kivántak, ohajtottak
javitásokat, de főkép csak alanyilag: hogy a kormány szüntesse meg a
visszaéléseket, alkalmazzon becsületes egyéneket, a kik javitsanak.
Aztán ilyen módok látszottak szükségesnek: adassék jó nevelés a
herczegeknek, legyenek a miniszterek becsületesek, a fejedelmek
takarékosak stb. Nekik csak egyetemes gondolataik voltak, elvont
eszméjök arról: hogyan kellene lenni, nem pedig arról, mi kivihető“[33].
Az ilyen közönséges tételek, betanult aksziomák és makszimák aztán igen
nagy hangba mennek át; de mai nap már nem hisznek bennök. Hetényi
aksziomái; áthozva Görögországból hozzánk, innen másuvá, mintha valami
nevezetes gyakorlatiság feküdnék abban, ha egy igazságot felállitunk,
mint kaptát, s reá szabjuk a világot. Mintha bölcsészet volna az, mikor
az egyezmény köpenyébe minden idők meggyőződését, szükségét beállitjuk.
Ez értelmi bölcsészet, értelmi gondolkodás: egyoldaluság. Nincs könnyebb
mint azt mondani státusra, egyházra, társadalomra: nem jól van igy.
Ennél nehezebb azt vitatni: hogyan legyen. De legnehezebb eltalálni:
hogyan legyen addig, a mig oda érünk, a hol ugy lesz, a mint szeretnők
hogy legyen, vagy lenni kell. Történetet is irtak ugy, drámát is egyebet
is az emberek: a mint lenni kell, vagy szeretnők, hogy legyen. Mai
eszmék szerint fogattak nézpont alá ó és középkor eseményei. Azért lehet
már végetlenül becsülni, oly történészt minő Macaulay, ki okoskodásaival
kiséri az időket, s nem pedig eléjök szabja makszimáit. Ez nem volt
mindig igy. Csak Rottecket vegyük példaul. Hemzseg benne az eszmék
anakronizmusa; csupa refleksziók halmaza, émelyitő egyetemességek. Nem
azt irá: mint fejlődött a történet, hanem azt: mik az ő nézetei, melyek
szerint ő csinálná a történetet. Ellenben a történet semmit sem ad az
ily abstrakcziókra, s megy a maga utján. Az angol történész pedig az
események tövébe áll és szemléli az elvonuló jeleneteket, oldja fel az
ellenmondatokat, s engesztel örökké, békitvén a visszásságokat. Mert a
fejlődés nem is mehet máskép életben, történetben, eszmei világban. És
ha kérdeztetnék: miért erős ország Anglia? felelhetnénk Macaulay
szavaival: „bármi nagy legyen a változás, melyen (Anglia) szerkezete az
utolsó hat század alatt átment, fokonkénti kifejlődésnek s nem
lerombolás és ujra alkotásnak volt az eredménye. Soha sem vala pillanat,
midőn a létezőnek főrésze nem a régi volt volna. Sikerült a forradalmat
az elévüléssel, a haladást az állandósággal, az ifjuság erélyét az
emlékezetet haladó régiség fönségével párositani.[34]

Valóban az egyetemes igazságoknak, ugy nevezhető „locus communis“ oknak
becse alászállott. A bölcs ragaszkodik hozzájok, s azon veszi észre
magát, hogy hopon marad. Emlékezzünk az irodalom, az élet, a történet
folyására, alakulására. Az a csudálatos, hogy a tapasztalati bölcsek
mind a mellett megvetik a tapasztalást és ragaszkodnak a magok sovány
makszimáihoz, bölcsészi táruk készletéhez; s beczövekelvén igazságaikat
az eszmei világba, hozzájuk kötnék a történetek pályafutását. Ez valóban
félreértése magának az idők tapasztalásának, s nem csuda, ha
legszárazabb metafizikánál egyéb nem terem utána. És mégis ez a nézet
van kifejezve Szontaghnál az egyezményes bölcsészet feladatának
kitüzésében. „Megmenteni a világot,… visszavezetni az emberiséget az
elhagyott természethez, a régi görög harmóniához, s az ujabb kori
müveltséget a természettel egyesiteni, harmóniába hozni a testet és
lelket, az embert önmagával, embertársaival és a természettel: ez
feladata az egyezményes filozofiának.[35] Tehát visszavezetni! Ez nagy
szó! És nem is egyéb. A görög müveltség alapkövét teszi az utána jött
emberiség haladásának, de hozzá visszatérni? Megvallom, ezt szeretném
látni. Hanem tréfán kivül kérdezhető: érti-e a mai kor müveltségét, a
szellem utait valóban, ki folyvást görögökkel, talán annyi sok hányt
vetett isteneikkel, helótáikkal, vizeszü polgáraikkal álmodozik? Más
szóval: érti-e magát s a világot, ki az eszmét, az igazságot mai nap is
csak a képzelődés alakjában örvend felfogni s nem inkább a gondolatéban
is? Óh az ember gyarló! Korszerű, életrevaló bölcsészetével kiéli magát
a világból s a keresztyénség közepéből mint klasszikusokon lelkesedett
ifju költő, zarándokutat vállal egy pár ezer esztendővel hátrálni
visszafelé a történetekben. De akkor mi törekvéseink legyenek a jövendő
számára? Itt vége szakad minden lehető ujabb kérdésnek. Az egyezmény
kimondá a végszót. Nincs egyéb hátra, mint fölvenni a vándorbotot és
indulni visszafelé az elhagyott természethez, Görögországba. Diogenes,
Diogenes! Senki sem akarja hinni, hogy te panaszkodál, s fényes nappal
embert keresél lámpásoddal. Anaxagorás számüzetik, Szokrates bürökpohárt
iszik, Arisztoteles megfut, nehogy szinte akként járjon; a legnagyobb
hazafiak kicserepeztetnek (ostracismus); Themisztokhles, Epaminondás
stb! Mondom, ha Görögországrul van szó, senki sem hisz egyébnek, hanem
csak a képzelődésnek, mely arany időket fest a háttérbe. És ha csakugyan
az a tudomány feladata, hogy visszaforduljon Perikles hona felé, akkor
ereszkedjünk Morfeus karjaiba, s álmodozzunk előre, mint Beranger
„ábrándos vándora,“ a hajdani Görögországról.

Nem életrevaló bölcsészet biz ez, uraim! hanem mesterségesen kicsinált
rendszer, tákmű; melynek épen azért van szüksége mindenünnen
összekoldult tartalomra, mert magában semmi elevenítő ereje. Csak a
költészetet hozom fel! Nem megfürösztöttük-e azt is Hümettus minden
illatában, mézharmatában; mégsem volt szánk ize szerinti. Addig játszott
velünk a görög képzelődés, hogy utoljára sem értettük. Bölcsészetben még
akaratosb a szellem. Mert ugy hiszi, hogy a mi jó és megmaradni való
volt a görög világnak ember, isten, és természetisméretéből, megvan, él
a mai kor tudalmában; hogy az folyvást müködik bennünk és hatja
gondolatunk világát. Az emberiség a férfikorba is felhozta magával
ifjukori gondolkodásából, a mi benne életrevaló volt s az eszmét nemcsak
a képzelődés játékában, hanem a maga saját elemében, a gondolkodáséban,
is akarja felfogni és felfogatni; és a patakot senki sem tériti vissza
kutfejéhez. Vagy az emberiség élete mind azóta hiába folyt, története
hiába nyilatkozott volna?

Itt esik már egyenes válaszszal felelnem azon kérdésre: minő rendszer az
egyezményes a bölcsészetben. Tartalmára nézve halmaz: skot közérzelem,
franczia ekklekticzizmus, német kriticzizmus, görög harmónia: magyar
egyezmény. Formájára nézve, mert egyezmény nem lehet egység nélkül,
közelit az identitáshoz, de ezt Hetényi ellöki, Szontagh nincs épen
ellene, de nem is öleli; s megmarad a kettősdiség elvénél, mikép hajdan,
és nem teremt „szunyoglábat.“ Mint mondám: az egyezmény a legjobb
akaratu, tárgyavatatlan dilettantizmus Egyezmény, melyből csudálatos
módon hiányzik az egység. – Harmónia, melódia nélkül.

Mind ezek daczára, azon merev szemközti állás után, melyet évek óta tart
elfoglalva hazai bölcsészetünk az ebbeli haladás ellenében, jól esik ha
látom, hogy kezdik az emberek változtatni helyzetöket. Bár nem sokat
adok az egyezményes bölcsészetre, de Szontagh Gusztávnál mégis haladást
veszek észre általa, nem ugyan az egyezmény javára, hanem annál inkább a
tudomány érdekében. Maradjunk meg csak ama, bölcsészünk által fölvett és
mihamar letett, igazságnál, hogy „ész van a természetben is szintugy
mint az emberben,“ s vegyük az észt észnek ugy a természetben mint az
emberben, azaz mondjuk: örök ész nyilatkozik a természetben az egyes
természeti tárgyak által, melyek magokra nem gondolhatnak, tehát
öntudatlanul; és örök ész nyilatkozik az emberi szellem előhaladásában a
történetek által, melyben az emberiség mindig magára gondolva, tudatosan
müködik: leomlik azonnal minden közfal az az ész és külvilág között.
Mert ha ész van a természetben, vagy a természet „a mindenható gondolat
létesülése“ (Szontagh szavai) egyes tárgyak által, és ha ész van a
történetekben, vagy a történet a megvalósult isteni gondolat az emberben
és ember által, mindaz pedig, a mi léttel bir vagy a természet- vagy a
történetbe esik: miféle istenkisértés lehetne a lét és tudat egységének
tanában?

Én tehát az egyezmény tanát elfogadom s megjelölöm, mint haladási
mozzanatot, vagy az ugynevezett kettősdi rendszerek mély kerekvágásából
való kimozdulást az egységes bölcsészet felé; igy mint a hazai
bölcsészetnek tudva, nem tudva megtett ujabb előre lépését, nem törődve
vele: magyar-e vagy nem, mert a nemzetiség nem bölcsészeti fogalom, de
megemlitve, hogy ha a harmónia oly igazán nemzeti magyar szellemünkben
gyökerezett tudalom volna, mint állittatik, már régen baráti lábon
kellene állnunk a természettel: „erőit ismérni, az elemek káros hatásait
megelőzni“ stb., birnunk kellene, továbbá, öntudatlanul is, minden lelki
testi bajaink óvószerét, vallásos, erkölcsi, társadalmi állapotaink
orvosságát benne, miután hogy tudománynyá lehessen, már eleitől fogva
hatni és forrni kellett vala tudalmunkban, mint Hetényiként életelvnek,
életszépitő, észderitő, léleképitő ösztön és hajlandóságnak. Azonban ne
beszéljünk ilyeket. A mi az elmében van, jöhet is belőle. Ráfogással nem
termékenyedik a szellem; hanem, midőn eljő ideje, s a lelkek megindulnak
szeretete által, kijelenti magát.



XV.

Előadtam az egyezményes rendszert ugy, a mint előkelő bajnokai
tárgyalták, s hagyák fölismerszeni eddigelé. E rendszer kórságát, ugy
hiszem, kimutattam, s véleményemet felőle őszintén, bátran kitüntetvén,
igyekeztem érthetően is szólani dolgokrul, tárgyakrul, melyek kevéssé
sőt talán sohasem voltak fejtegetve irodalmunkban. Szembeszökőleg
mutatkozott előttünk az egyezménynek Hetényi és Szontagh általi
különböző magyarázata, magának a rendszernek a jelen idők és emberiség
elleni fordulása; mikor csakugyan kétségbe vonhatni annyira emlegetett
gyakorlatiságát; mi nálunk fölöttébb ajánlatos czime fogott volna lenni.
Az is tisztába lön állitva, mi véknyan függ össze nemzetiségünkkel az
egyezmény, nemcsak, hanem irodalom, melyben a fensőbb szellemi élet
megindult, a nemzetiség koczkáztatása nélkül járhata, jára is különböző
nyomokon, mint a régi görög vagy az ujabb kori nemzetek példája mutatja;
sőt csak is ez a szellem szabadsága, élete oly bizonynyal mint az
ellenkező eset rabsága és halála volna okvetlenül. Ez okbul óvást kell
tenni minden saját és kizárólagos nemzeti bölcsészet ellen és pedig a
bölcsészet nevében. Az nem lehetne más, mint hatalomszó, s a lélekre
ráparancsolt szabatosság, miben soha sincs köszönet. Az egyezmény, mint
önutu és saját módu keresése az igazságnak, ám virágozzék, és fejtse is
magát lehető emberi szépségben, tökélyben közöttünk; mikor bizonyosan
meg fogja érdemelni az irodalmi elösmerést; de a legszentebb érdekek,
vallás és állam féltésének aggodalmaival táborozni körülte az
igazságkeresés más módjainak rovására, s mintegy közvetve a hatalom
éberségét, őrizkedését zaklatni föl kiválólag az eszmei bölcsészet
ellen: hogyan lehet komoly férfiak szándoka, megfoghatatlan. Pedig nem
kevesebb, mi az egyezmény hőseinek szavaiból kirí, s ez több mindennél.
A vád noha terhes, de be van bizonyitva.

Szerencsére csak a mi kisded irodalmunkat emlitve is, tényleg máskép áll
a bölcsészet ügye. Nem szükség hogy a történeti mezőre kibocsátkozzam, s
kiszinezzem a a különböző filozofiai feleket. Azt mégis lehetlen
mellőzni előadásom folytán hogy az üldözőbe vett spekulativ
filozofiának, melyre Hetényi annyi kiméletlenséggel annyi nem
tisztességes czimeket halmozott szent haragjában, Szontagh annyi sok
helytelen élczet csinált könnyü jó kedvében, nemcsak multja van hanem,
mint remélnünk szabad, jövendője is a magyar elmében s irodalomban. De
megigérvén már, hogy elő fogom tárni a felőle kivehető nyomokat: ám
legyen. Bár rövid leszek, előadásomból mégis ki fog tetszeni, hogy
közöttünk e század eleje óta nem is volt élete, azaz előmenetele,
gyarapodása más bölcsészetnek, mint az elmélődőnek. Mert a kanti
rendszer vallói nem hogy fejtették volna tudományukat, hanem inkább
megfeneklettek a dualizmus kettős zátonyán, vagy a mi nem jobb,
visszaestek a Kant előtti tanokra, névszerint a skotok közérzelmi
tanaira. Az ekklektikus, vagy más lehető felekezetbeli bölcsészek, azok
ma is, mik hajdan: szedegetvén mindenünnen, vagy elülkezdvén szokás
szerint az érzéki természetességen, melynél megállapodtak. – Továbbá
gyakorlatiságot tekintve, nem ugyan a szabad ég alatti tárgyilagosság
értelmében, hanem spekulativ szempontbul, az én magyar irodalmi
buvárlataim s mindennapi észrevételeim nyomán, csak ott mutatkozik
szembetűnő életrevalóság, hol a régi felfogási módokban kezd alábbhagyni
az irodalom s az ujnak enged befolyást. Emlithetek tudományt, mely derék
mivelői fáradozása mellett is azért halad kevésbbé sükeresen, mert
mindez ideig sem fogadta be a spekulativ elmejárást; ilyen az
összehasonlitó nyelvészet. Utoljára és az előbbeni adatokból, rövid
irodalomtörténetként fog már eddigelé nyilatkozni az elmélődés ügye;
melyben akár az irók számát, akár müveik bensőségét tekintsük, ha
neveket emlitek, egynek sem lesz oka pirulni a társaságért, melyben
emlittetik.

Kant után a bölcsészetnek két utja állt nyitva Európaszerte. Az eszmei
ut követése mihamar nyilvánvaló lett irodalmunkban is. Erdély, hol a
gondolkodás – mert költői alig voltak Erdélynek – oly régidők óta lel
kedves tanyát, valamint Cartes korában Apáczai Cserével, ugy Fichteében
is megelőzte Magyarországot Sipos Pál és Aranka György bölcsészeivel.
Fichte mély forrongásu elmélkedéseit amaz előbbinek munkáiból érzé ki a
magyar tudós világ még szászvárosi tanársága idejében már, majd később
Sárospatakon, hová 1805. nov. 12-én iktattatott be tanárnak. Itt az
irodalommal, különösen Kazinczyval jővén közelebbi ösmeretségbe, azonnal
felhangzott az ember hire és iratott hozzá a nevezetessé vált
„Manikheussá lettem“ kezdetü bölcsészköltői episztola. Száraz
bölcselkedő valószinüleg unalommal fogja e költemény sötéttiszta
merengéseit olvasni; de ha nincs megvonva tőle minden költői sugallat és
elevenség, magas gyönyörrel kisérendi a gondolatok emez iránykereső
tétováját, s kiveendi belőle az alanyiság erejét, a fichtei
alapgondolatot. –

Schelling bölcsészetének, irja Balogh Pál[36] jutalmazott
bölcsészettörténeti pályamüvében, „különösen a természettudományokkal
foglalatoskodók hódoltak.“ Tehát mint külföldön. Első, ki ezen filozofia
szellemében szólott nyelvünkön, Zágoni Aranka György. Ő vénente bár,
Kant bölcsészetét hallgatá Marosvásárhelyen, de később „olvasásai után
természetbölcseleti nézeteknél állapodott meg.“ Ugyancsak Schelling
követői voltak Pethe Ferencz, dr. Rácz István, dr. Bódogh Mihály. Nyiry
„Mathesis intensorum“ czimű munkájával, nemkülönben schellingi befolyás
után fogott uj rendszeren szólani. Készite is egy nagyobb munkát, mint
buvárkodó elméjének maradandó emlékét, de a mely özvegye által, mint
meghagyta volt, néhai gróf Teleki József pártolása alá tétetvén le, hová
lett, még eddig nem tudhatni. Világosan kivehető a schellingi tudomány
Balogh Sámuel bölcseletéből. Ő „az empirikusok és idealisták szektáit,
mint két oldalt, mely az egységet alkotja, soha egymástól el nem
választhatja, ha csak minden isméreteit felbontani nem akarja; ha
értelme láttatik is azt megkülönböztetni, de az észben változatlanul áll
az egység“[37]. Ugyancsak Schelling követőjeül vallja magát Balogh Pál;
mégis ugy tartom, hogy az azonsági rendszer alkotójának senkire sem volt
oly eldöntő befolyása mint Schediusra, ki valóban ott fogta fel a
mestert, a hol legméltóbb volt felfogatni, t. i. az izlés dolgában és
önálló eszthetikai kézikönyvét[38] az azonsági bölcsészet ihletése után
irta. Mocsy Mihály természettudományi értekezései hasonlóul Schellingre
mutatnak vissza.

A hegeli észjárás, gondolkodás mint bölcsészet, majd negyven év óta
isméretes már közöttünk, tehát szinte egykorulag németországi
elhirhedtével. Tanát legelső ízben a széles tudományu Fejér
Györgynél[39] olvassuk 1818. évből, kinek a filozofia, Hegel szerint,
„észtudomány, mennyire az egész létet megtudja.“ Azonban Fejér,
ekklektikus létére már elvénél fogva sem gondola Hegel általános
eszmeiségében netaláni oly önálló rendszerre, minő vala Kant birálati
bölcsészete. Sőt a mennyiben Hegel a történeti fejlődés szálaira füzé az
egész bölcsészetet, bizonyos, miszerint alig láttak rendszerében mást,
mint valami bölcselkedő regényt a tudomány kedveért; igy kevésre
becsülték; a hol pedig a gondolat határozmányaival, az eszme
alkotmányával küzd és addig elé homályos, kemény nyelven szól: nem
értették; s igy megint föl sem vették. Tüzetesen, világhirében felfogva
Hegel bölcsészete jóval később, azaz 1830 után egy pár évvel, Pápán a
ref. főiskolában kezde tanittatni Tarczy Lajos által, ki érte a
tudományos világ háláját vivta ki magának. Mind a mellett nem talált
köztetszésre. Ugy hallom, hogy a süker nem volt valami szembetünő. De
nem is lehete alábbvaló mint azelőtt, Márton István idejében, Krug
rendszerével, vagy akárkiével Pápán vagy másutt. Ha ismérjük a hazai
tanintézetek állapotát, nem fogunk rajta csudálkozni. És megtörtént, a
mi nem példátlan, de mégis jobb lett volna, ha soha meg nem történik,
hogy a tanárnak megtiltatott Hegel szerint tartani előadásokat. Homéri
kaczaj az alvilágban! Kant bölcsészete is tiltott portéka volt egy
időben, Cartesiusé is. A sárospataki főiskolai évkönyvek bőven szólnak
felőle, hogy a tanárnak kikötötték, megtiltották: ne tanitsa Cartesiust.
A pápai esemény azóta sokképen használtatott fel mint adat, a hegeli
tudomány ellen, nem ugyan békés, nyugodt érzelmü polgárok, vagy
féltékeny vallásfelekezetek, vagy pedig türelmetlen kormány, hanem
egyenesen bölcsészek által. Szerencsére! Mert, noha bölcsészeti
müvelődésök kiskoruságát fogja is az eset ama bölcsészekre bizonyitani,
mégis jobb hogy általok történt. Ne is tulajdonitsuk azt másnak mint ama
hibás felfogásnak, hogy a bölcsészetet ugy nézték, mint szokták a
kenyértudományt. Mégis eljárásuk épen oly igazán érdemli meg az „odium
philosophicum“ czimet, mint a kölni jézsuitáké hajdan Reuchlin ellen
azért, mert ez héberül is tudott, következéskép nem lehete jó
keresztyén, méltán czégéreztetett mind e mai napig ösmeretes „odium
theologicum“ nak. Ám szabadjon hinni az idők folyásárul, miszerint
gyógyit a hibás nézeteken, és munkál az elmék éredésére; szabadjon
egyuttal föltenni, hogy a nevezett főiskola igazgatósága nem veszi jó
kedvvel, ha valaki bár legjobb akarattal is emliti eme tudomány elleni
galád eljárást. Ez legyen vezeklése!

A pápai esemény vagy az uj filozofiának kitiltása nagy hirré ment ki az
országban. Kezdtek róla himet varrni. Az 1836. Tud. Gyüjtemény VIII. és
XI. kötete polemiát is hozott az uj tudomány ügyében N. J. mint támadó,
Tarczy mint támadott fél között. Az egészben legnevezetesb, hogy N. J. a
Tarczy oskolai kéziratának első és utolsó szakaszát metszé ki, s mutatta
fel. No ennyiből ki ne fogná megitélhetni Hegelt, Tarczyt! Pár év mulva
már nagyobb vita keletkezett az „Athenaeum“ elismert tekintélyű
tudományos és szépirodalmi lapban. Vecsey, volt debreczeni tanár,
gondolom, a pápai esemény hirére, sürgető kérdést intéze a hazai
tudósokhoz: fedeznék föl: minő bölcsészet az a „hegelizmus.“ Warga,
Szeremlei, Taubner mint jelzött hegelisták, szóltak a kérdés
felvilágositása körül, de a csatát elvesztették. Mi e vitatkozásból
emlékezetre méltó felmaradt, leginkább a különböztető értelem éles
voltát, találó elmésségét mutatja egyik oldalon, mig a másikon nehéz
mozgásu tanultság, hitszerű komolyság uralkodott. Nem annyira
meggyőződést mint inkább nevetőket szerezni volt az erősebb fél
törekvése. Ez a hangulat azóta folyvást is uralkodik bölcsészetünk
„athenaeumi“ nyertes töredékén. Komoly egy dolog, midőn a filozofiát
bohózatnak kell kisegiteni!

De a mi régi, nem tartja ki sokáig; s az ó tudomány ez erős védelem
alatt összeomlott. Egy más felekezetnek kelle támadni uj néven, uj
alapon. A szükség érzete hazai tünődéssel párosulva hozá elő a „magyar“
filozofiát Szontagh „Propylaeumaival“, melyből Hetényi hozzájárulta után
„egyezményes,“ végre pedig egész neven „magyar egyezményes“ filozofia
lett, mikép előadtam. A szükség érzete, mondám. Különben nehéz volna
kimagyarázni ama hirtelen változást, mely szerint némelyek mihamar
hagyák el a birálati rendszert és visszamentek a régibbhez, mikép az
egyezményesek; vagy ellenkezőleg teljes odaadással estek az ujnak, mint,
állitólag, a hegelisták. És imé e szavakban igazolva látnók valamely nem
hegeli de nem is kanti gondolkodás feltünését. Nevezetes hogy ezen uj
gondolkodás az igazi kantiak által, noha ellenök volt, nem fogadtatott
egykedvüleg, mert ezek is jobban szitottak olyan ujhoz, mely az ő
tudományuknál régibb, és a multra vezet, mint olyanhoz, mely fiatalabb
és előre mutat. Épen ugy az uj felekezet minden más felekezettől
különbözni akarva is, megegyezett másokkal annyiban, hogy ellensége lön
az elmélődésnek; s ezen fölül magának igényelte a hegeliek meggyőzését,
noha e dicsőség tulajdonlag Vecseyt illeti, ki pedig sohasem emlittetik
az egyezményes bölcselkedők sorában. Igen természetes ily módon, ha nem
általa nyert győzelem hatalomjeleit tűzvén ki mutató czimerűl, roszul
találta be magát a győző szerepébe; azaz nagylelkű diadalmas nem
lehetvén, hol könnyen nevető hol komoly feddőzésű, de mint két esetben,
gunyolónál több nem telt ki belőle. Hanem a hegeli tudomány hiveinek
vesztesége, mint az idő meg fogja mutatni, nem volt egyéb
látszólagosnál. Azért igen jól tudák titkolni veretésök fájdalmát. A
győzelem más oldalrol nem használtatván fel gazdája által, idegenre ment
át, s ennek, mint nagyon természetes, roszul állt a nyertes örömét
vallani. Gondolkodó elmének, ki valami előmenetelt vára e tudományos
vitábul, alkalma és módja esett ily formán kérdést tenni nem egyszer:
hát annyibul áll az egész irodalmi süker, hogy a bukott fél egyre
gunyoltatik a nélkül, hogy a tudomány velőbe ható itészettel
biráltatnék, czáfoltatnék máskép, mint az első egy két tételnek, a
hegeli lét és nemlét kategóriának pelengérre állitásával. Semmi sem
használt a hegeli rendszernek annyit, mint eme lovagiatlan eljárás.
Kiváncsiak lettek reá az emberek, rokonszenvet tápláltak iránta, mely a
jó indulatnál aztán nem állapodott meg, hanem lassanként elfoglalá az
elméket, a vizsgálódó fejeket. Mert a nap süt, ha roszul beszélnek is
róla, és a szellem munkás, ha nem foglalják is rendszerbe minduntalan.
Mint előadám, az általános eszmeiség nem kellett; de a szóban erő volt
és megtartá magát. Mulatságos e részben amaz eljárás, hogy az
„eszmeiség,“ a mi ellen még eddig nem volt kifogás, elvettetett, az
„általános,“ a mire kigyót békát kiáltottak, elfogadtatott. Diviserunt
vestimenta ejus! Az „általános“ kifejezés divattá lett. Az is beszélt
róla, a ki nem értette; de azért ugy beszélt róla, mintha értené.
Annálfogva használván, használta roszul, mint Hetényi. Mert az a szellem
titka, hogy az emberekhez, a felfogáshoz méri magát. Egyikre divat,
másikra vélemény, harmadikra tudalom képében hat. Nincs mód ellene
állni. Ha el nem fogadod önként, elfogadtatja magát veled kényszerüleg.

Mi lehete már korszerübb, mint általánosról, általános egyezményről
beszélni? Korszerübb alig lehete más, de észszerübb volt minden
bizonynyal az általános eszmeiség. Ugyanazért az ujonnan fölmerült
egyezményes rendszer szóhajtásainak, a Kant és Fries lanyha
tiszteletének közepette is megőrzék az elmék az ujabb elmélődés iránti
vonzalmat, mignem a hegelizmus követésének hangja ujra megneszszent az
irodalomban. Azaz másoknál is mutatkozott a hegeli nyom, nemcsak a
régieknél, kik meggyőzettek, de csak egy perczig sem hagyták el
zászlójukat. Sőt Horváth Czirill valamennyit megelőzé vizsgálódásaival,
s ha nem számittaték a rontónak árult bölcsészet hiveihez, ildomos
fölléptének tulajdonitható. Ő ugyanis nem csinála zajt szóval, hanem
annál erősebben ragaszkodott az ujhoz tettleg. Régidő már az, mikor ő
ily tételeket hirdete: 1) dolgok, melyeket nem látok, bizonyosan
léteznek az észben; 2) nincs filozofiai rendszer, mely valódi becs
nélkül szükölködnék; 3) a történeti álláspont az, melyről most a
józanabb rész a filozofiai tüneményeket vizsgálja; 4) a filozofiában
puszta ellentéteknél vesztegelni káros egyoldaluság; 5) a rendszer mint
egy organizmus; mely számtalan elemet elfogad, de valódilag csak azokat
sajátitja el közülök, melyek megvalósitására szükségesek[40]. – Ezek
mind Horváth Czirill, akarom mondani, az általános eszmeiség tételei. De
ő nevet nem monda, különösen alig csak alig hogy emlité olykor Hegelt
értekezéseiben, s nyugton maradt mind ez ideig. De nyugton maradt
tudománya is. Mert noha épen ő állapitá meg közöttünk, hogy nincs
bölcsészeti rendszer, mely valódi becs nélkül szükölködnék: mégis épen
az ő bölcsészi irányának ismértetésére van megjegyezve az Uj M. Muz.
szerkesztője[41] tollával, hogy a Horváth Czirill és Hetényi által
követett bölcsészet „egymást kizáró, tagadó, engesztelhetlen.“ Ez, mint
már volt érintve, nem áll. Az általános eszmeiség épen azért eszmeiség,
hogy minden bölcsészeti mozzanatokat beölel, méltat, s felhasznál ön
szervületének táplálatára. De áll igen is, minden másféle bölcsészetre,
legyen az birálati, tapasztalati, anyagi stb; mert csak az eszmeiségben
van végetlenség, általánosság; csak az eszme oly végetlen elv, hogy
benne az anyag is megalapittathatik, mi az anyagról, megforditva, nem
mondható; és igy az eszmeiség nem anyagiság; bármennyire szivesen
ohajtják is némelyek összekötni Hegellel Moleschott Jakabot, Vogtot;
mely utóbbiakat épen a hegeli tudomány védői szokták rendre utasitgatni
Németországban, mint sok legujabb időbeli czáfolati példák mutatják.

Méltán gyanuba vehető ennélfogva egyrészrül szóban levő bölcsészeink
önállása, másrésztül tudománytörténeti jártassága. Meglehet, s a
valószinüség oda hajlik, hogy nem Hegel tudományát roszalják, hanem
inkább nevét. Megvallom, nem ohajtom hogy e részben igazam legyen, de
mégis legyen inkább nekem igazam, mint hogy iróinkra bebizonyodjék,
miszerint ösmérve is üldözik Hegelt. Amaz gyarlóság volna, ez gyalázat.
Mert vegyünk hazai tudósokat, kik párti érdekből, mely személyekre hajt,
sohasem szólottak, s független vizsgálódási nyugalmat sőt tartózkodást
tanusitottak az uj iránt, s becsülő figyelmmel vonzódtak a régi felé,
minők a boldogult Fejér György, az élő Szilasy János és Purgstaller
József: mindez irók ismérik Hegelt, felejték-e el magokat egy perczig is
annyira, hogy belőle veszedelemnek státusra, egyházra lettek volna
határzott jós papjai? Még Szilasy legtartózkodóbb. „Philosophiai
tanulmányai“ nem mutatnak föltétlen odaömlést Hegel keblére, de
visszataszitó ellenszenvet sem. Ő nem örült a győzőkkel, hanem folytatta
elmélkedéseit, s mindjárt a Hegel miatti pör végződtével felolvasásokat
tartott az Akademia kebelében. Azokból kitetszik, hogy csak nem
bátorkodott hive lenni az ujabbkori bölcsészetnek, de megvallja, hogy „a
vele való foglalkozás szép eszmékre szolgáltatott alkalmat,“ hanem
rendszere annyira homályosnak és beburkoltnak, iskolája oly ingatag és
habozónak, részint bontó és rontónak látszott előtte, hogy vele
társaságba lépni nem tartá tanácsosnak[42]. Ennek daczára mégis fontos
Hegelre nézve ugyancsak Szilasy nyilatkozata. „Részemrül nem bánom,
itéljen Hegel felől kiki, a hogyan neki tetszik; de azt mint bizonyost
állitom, hogy Hegel és iskolája mellőzvén a logika, metafizika és
pszükhologia s más effélékre való befolyást, különösen hatott a
filozofián alapuló nagyobb tudományokra, milyenek a theologia, politika,
hisztória, fizika és az eszthetika[43]. Annyi vád ellen, mennyi Hegelre
nálunk szóraték, ez is igen elég védelem. Mit mondjak Purgstallerről, ki
évek óta egyezményesnek, s a mi ezzel azonos jelentésü, az általános
eszmeiség ellenségének is hireszteltetik? Ő, ugy veszem észre,
bölcsészeti meggyőződéseivel másutt áll, mint állott akkor, mikor
„Észtan, vagyis gondolkodás és ismetan“ czimü bölcsészeti munkáját irta.
Névszerint az ujabbkori elmélődésre vonatkozólag, kimélettel, mi az
elismerésnek csalhatlan kezdete, szól Hegelről. Világosan kimondá e
bölcsészünk, hogy a Hegelre hányt kövek, vagy saját szavaival: „a régen
elhunytra (Hegelre) szórt kárhoztatás nincs eléggé okkal támogatva; s
föltéve hogy rendszerében pantheizmus rejlik, tiszte a kritikának
szigoruan vizsgálni: van-e czáfolhatlan észokkal támogatva; mert tegyük,
hogy ama világnézet tudományilag van igazolva, ugy a tudomány kénytelen
azt türni[44]. Fejér Györgyöt már idéztem, s körömhöz képest illően
méltattam.

A most emlitett bölcsészek egyike sem állván vitában Hegel miatt
senkivel, pártatlanság tekintetében valamennyi szaktársaikat
felülhaladják, Ők, egyen kivül, ma is élő és legmunkásb müvelői a
bölcsészetnek irodalmunkban. Rólok és utánok önként jut eszembe az
egyháziak, különösen a kegyesrendiek nagy érdeme a bölcsészet körül.
Kegyesrendi volt Cörver Elek is, és épen egy századdal előzte meg mai
utódait, midőn a peripatetika filozofia után oly sükerrel és első
müködött az akkoriban felkapott wolfi bölcsészet meghonositására,
hagyván szent hagyományt szellemi örököseinek.

Irodalomtörténeti tényül, s teljes határozottsággal állitható ezen
adatok szerint, hogy az ujabb elmélődés midőn megbukni látszott, nem
bukott el, hanem csak védelmezői hanyatlottak meg. Ez okbul reá, mint
olyanra hivatkozni, mint történettani lényre mutatni, még igen korai.
Sőt inkább élő elevenség az közöttünk. Mert nem felfogta-e ujból az
elmélődés ügyét Térey még 1843-ban mindjárt Szontagh ellen, birálván
ennek Propylaeumait[45]; aztán nem tört-e egész bátorsággal lándzsát
Hetényivel[46] Bocsor István ugyanez időtájban[47]; mig a régi harczosok
mindegyike folyvást hive maradt az ujnak e jelen óraig, sőt egyes
tudományokra is többen átvitték a hegeli bölcsészetet, mint különösen
nevelésre Warga és Szeremlei; ez utóbbi a jogbölcsészetre is; ki, miután
még 1841-ben adta volna ki a hegeli rendszert ily czim alatt „Az uj
filozofia szellemvilági fejletében[48], 1849. év folytán jelent meg tőle
“Jogbölcsészet[49]. Mindkettő önállóan. Folytassam-e a neveléstan ujabb
alakulását? Csak jó emlékezettel fordulok vissza néhány sorocskára,
melyet ama nemes törekvésü, alföldi kisded irói kör, a „Néptanitók
könyvének“ alapitói[50] Hegel ügyében jó alkalommal Eötvös ellen, ki az
uj kor Arisztotelesét kárhoztatja, mert igy tanit: „a mi van, az jó,“
védelem gyanánt elmondottak. Emlitsem-e továbbá a „Protestans theologiai
könyvtár“ dolgozó társait, s ujból egy kis önczélu szaktudós irodalmi
kört, mely Hagenbach után a velőkig van meghatva az ujabb kori
bölcsészet által? Ők a theologiát Schleiermacher elvein, a mint ezeket a
hegeli befolyás meghatotta s módositotta, irják, tanitják; s egyuttal
beösmerik, hogy mai nap puszta józan észszel, tudomány dolgában, nem
sokra mehetni. Még nem szóltam a történetirásról, jog- és széptanról.
Nem is akarok oly határzott itéletet mondani, mint ha példaul az ujabb
és valóban uj történészek, Csengeri, Szalay, Wenzel iskolailag tanulták
volna be Hegelt, s kapnák az ihletést utána. Ilyet nem mondok, mert négy
fal közötti elmélkedéseiket nem ismérem. Igaz mégis, hogy munkálataik át
meg áttörvék a hegeli elmejárás verőfényével. Sőt többet mondok.
Henszlmann Imréről, önvallomása után, mihez nem fér kifogás, tudom, hogy
sohasem foglalkodott Hegel széptanával, mégis, mint én kimutattam, semmi
sem igazolja ugy egymást, mint Hegel theoriáját Henszlmann gyakorlata,
az viszont ezt, elannyira, hogy mindkettőnek széptani nézetei, habár
különböző oldalrul indultak is, egy nagy igazsággá jöttek össze, mint én
az egykor kigunyolt „eleven, czélirányos, jellemző“ három szépalakot a
hegelféle „jelvi, remek és regényes“ müformákkal ugyanegynek
bizonyitám[51]. Mondhatnék s pedig egész jámborsággal, magamrul is
annyit, hogy előbb voltak afféle meggyőződéseim gondolkodás után, mint
tanulmányaim könyvből; de hát ki hisz mai világban az irói
önvallomásoknak? Végezetül legyen az eszmei bölcsészet javára felhozva
Győry Sándor[52] nagy becsü értekezése az Uj M. Muzeumból. Őt nehezen
fogja érthetni könnyed külföldi tanultság, ifjusági kapkodás
ellenvetése. „Az emberiség eszményi fejlődése,“ ez az értekezés czime,
az uj filozofia sarkköveit rakogatja le. Hadd szóljon Győry maga. „Az
általános filozofia, mint egy másik uj korszak az elméleti világban nagy
részvétet gerjesztett és szintugy számos követőkre mint megtámadókra
talált. Legkellemetlenebb benyomást talán az tehetett az elmélkedni
szerető közönségre, hogy a legmélyebb gondolkozó fők, milyenek minden
kétségen kivül az általános filozofia alapitói, ugy hurczoltattak,
meglehet méltatlanul, a fel nem világositott nagy közönség törvénytelen
itélő széke elibe, mint éretlen gyermekek vagy szinte tébolyodottak. Az
általános filozofia követői közönségesen idealizmussal, pantheizmussal,
atheizmussal, erkölcs elleniségre vezető elvekkel, fatalizmussal
vádoltatnak és minden egyébbel, ha van még valami, mely irántok
gyülöletet gerjeszthet. Ezen vádaktól távol azon férfiak nyilvános
élete, a kiknek tanitmányait látjuk előnkbe terjesztve, és ha a
filozofiában elégnek tartatik néhány betanult szavakkal vitázni, azoknak
értelmét hol ide hol amoda huzni vonni, azokhoz következtetéseket
aggatni, mind addig mignem föltett eredményünkhöz jutunk, ugy hadd
menjen a maga utján, nem sokat törődünk vele.“ – Igy szól Győry Sándor
elfogulatlanul és eléggé idős korában, hogy éltesek által ifjunak ne
kisebbittessék; és fejtegetvén az ujabbkori elmélődést, ezen tételben
mondja ki megnyugvását, s az eszme iránti hódolatát: „korunk az
általános filozofia kifejlődésénél állapodott meg;“ és ez alapon szövi
további okoskodásait az emberiség eszményi (talán inkább eszmei[53])
kifejlődése körül. Elég, elég, hogy az eszmeiség ócsárlói ellen bástyát
találtunk legyen okoskodásaiban. –

A helyett, hogy a tudományoknak nem a divatos vagy jobban: a régi skot-
és kantféle bölcsészet nyomán való haladását részletesen és tovább is
bizonyitgatnám, egyedül a nyelvészetről van egy két szóm, részint magam
igazolása végett, részint a nyelv körüli más más utú törekvések
összehozására. Én, mint másban, ugy itt is szeretem együtt tartani az
elméket, s nem látok semmi veszedelmet abban, ha Czuczor egyik, Hunfalvy
másik utat követi a nyelvtan megalapításában. Ez nincs az én általam
követett bölcsészet ellen; azonban más oldalról nem kis aggodalmak
keletkeztek az iránt: lehet-e Czuczor utját jogositani. Én, részemről,
jogositottnak hiszem, tartom; s nem támasztok gyanut okok ellen, ok
nélkül. De honnan van hát nyelvészeink aggodalma, kik a bölcsészeti
nyelvészettől, mint Hunfalvy Pál, féltik a nyelvet? Felelet: nem
elegendő bölcsészeti műveltségből, vagyis az egyoldalu gondolkodásból,
mely szerint a történeti vagy összehasonlító nyelvészek elvetnek
mindent, a mit a nyelv külső történetéből nem merithetnek, vagy más
szóval: semmit sem hagynak az élő tudalomra, a nyelvösztön és érzékre,
holott a magyar nyelv nem oly teljesen bevégzett jószág még, melynek
csak története volna már, hanem van folyvást eleven, munkás élete,
szülemlő képessége, mely szerint ha nem teremt is minden nap uj alakot,
de legalább ujraszülheti a régieket, mint ujra is szüle már sokat; nem
is említve az egyszerüséget, mely a tisztultság, éredés tagadhatlan
jele. – Hibáznak továbbá nyelvészeink abban, hogy a nyelvet, mint
bölcsészetit, nem a képzet, hanem teljesen a gondolkodás müvének hiszik;
legalább ide vág Hunfalvy Pálnak ellenem felhozott okoskodása, melyben a
betük jelentességet, az organizmus szolgálatát a nyelv körül, elveti.
Mert ha valamit állitok is „a magyar betük ősjelentéséről,“ ez még nem
azt teszi, hogy annak „minden más nyelv betüiről is okvetlenül“ állani
kell. Épen az a nyelvek sajátsága, hogy bennök nem azon abstrakt
egyetemesség dolgozik, mely nem is egyéb, mint egyetemesség, hogy a mi
egy nyelvben történik, másikban is ugy történjék. Épen abban áll a
nyelvek szelleme, hogy a mit egyik nép igy fejez ki: a másik amugy
fejezi ki, vagyis a dolgot, mely egy és ugyanaz, p. a napot, egyik
mondja nap-nak, a másik sol-nak a harmadik Sonne-nak, igy az isten,
világ stb. szavak végetlenül. A mit már élő nyelv körül tudni lehet, az
nem foglaltatik mindig oklevelekben. Sőt a nyelv élete épen a tudalom
maga. Soha se keressünk azért oly egyetemességet, a mi csak névleg az,
ne különösen nyelvekben; ne is fogja rám senki, mintha én olyan bolondot
állitanék, „hogy egyedül a mi nyelvünk hű lenyomata az emberi
organizmusnak, s a többi nyelvek elkorcsosultak“[54]; mert ez az én
bölcsészeti meggyőződésemmel ellenkezik; holott más oldalrul nem
csudálom, ha olyanokért tétetem felelőssé, a mik a régi elvont
bölcsészeti gondolkodással épen egyeznek. Ilyen már az a meggyőződés,
„hogy a nyelv bölcsészeti müvelése az élő tudalom és ezer meg ezer
példák nyomán fölösleges, mert a bölcsészet egyetemes tudalom dolga, igy
tehát bölcsészeti nyelvmüvelés után a nyelvek között nem volna
különbség, holott a tapasztalás ellenkezőt tanit.“ És épen mert a
tapasztalás ellenkezőt tanit, azaz a nyelvek különbségét: ezért kell
lenni a magyar nyelvben is valami különböztető határozmánynak,
tulajdonkép sajátságnak. És ez a sajátság nem épen az, mi a magyar
nyelvnek, példaul az uralaltaji nyelvek közül, mint felmaradt rész, jut,
hanem az, a mi a magyarnyelvet folyvást élteté s virágoztatá addig is,
mig uralaltaji nyelvekről nem is álmodtunk. Ez pedig a nyelv mai élete,
melynek törvénye nincs megirva előre a rokonság határai között.

Hasonlóul hiába való törekvés „a magyar nyelvnek minden izikéjét
oklevelesen meghatározni“ akarni, mert a nyelv oly szabad alkotásnak is
helyt ád, minő a legszilajabb költői képzelődés vagy kedvcsapongás
mögött sem marad hátra. Én tisztelem az összehasonlitó nyelvészetet, s
erről Hunfalvy P. is vön értesülést, hanem az még nem minden. És
Hunfalvytól nem vehető épen rosz néven, ha emlitvén „a hires filozofia
tudományt,“ kicsinléssel szól felőle, mert ez neki már szokása, másfelől
az a bölcsészeti gondolkodás, a melyre munkáiban ismerhetni, nem is
egyéb mai nap, mint csak épen hires. Ő, hiszem azon bölcsészetről szól
kicsinléssel, a melyet ösmér; tudnillik a magáéról; ez jogában áll.

A nyelv, mint emberi szellem müve, dolgok tárgyak neve. A dolog vagy
tárgy (nap, isten, világ) ugyanegy; a név (nyelvek szerint) különböző,
hasonló vagy épen ellentétes. Lucus a non lucendo. De a dolgok nem üres,
holt lények, hanem bennök erők, törvények munkálnak, nyilatkoznak; és
pedig elménk meg szokta különböztetni bennök a lényegest a látszattól,
az allományit (substantiale) a járulékitól. Egyik tárgyat elnevezé az
ember egyik, másikat másik tulajdona után; vagy épen a magyar ember a
lényegi, másik csak a látszati oldalt vette észre, s fogadta el inditóul
a dolog elnevezése végett. Sőt tetszett valamely nyelvnek ugy és nem
máskép álkotni szót, mint Humboldt irja: aus freier Lust, teremtői
játékból: ki veheti kérdőre? Az összehasonlitó nyelvész? Soha! A mit a
képzetek társakozása egy Shakspearenél, egy Jean Paulnál vagy magánál a
népnél, dalai, meséi, közmondásaiban szabad, senkitől nem engedelmezett,
de nem is kért módon összehoz: mindazt előhozhatja, mindazt a
szabadságot követheti a nyelv és jaj a nyelvnek, a mely ebbeli
szabadságát nem követi, nem használja, mert megkövesül, elveszti
szülemlő erejét utóvégre. Mondom, ismét mondom, „okleveli bizonyosságot“
ne keressetek a nyelvben; ne is feszitsétek a szellemet a tudvalevő
szabályokra, és ugy ne a nyelvben, mint ne egyebütt. A maga önutú,
szeszélyes, daczos alakaiban a nyelvet követni, a nyomokat kimutatni, ez
nem épen oly csekélység, mint pusztán az adatok emberei gyanitják. Tiz
összehasonlitó nyelvészünk lesz addig, mig nem kettő olyan, minőt,
előbbiek után, ohajtok, Czuczorban pedig jó formán birunk is már.

Ha tehát történik, hogy valamely tárgyat ez a nyelv talán lényegi, amaz
ellenkezőleg látszati oldalrul foga föl és nevezett el, és erre a betük
vagy hangok segitségét sajátságos módon vette igénybe: nem lehet-e
szólni bölcsészeti nyelvmüvelésről, mint ezt, Czuczor után, tömérdek
példában isméri a magyar olvasó már eddigelé? És ha nyelvünkben talán
inkább lényegi mint látszati oldaláról van elnevezve a dolog, nem
mondhatni-e, hogy a magyar elme inkább bölcsészi mint költői
határozmányait ragadta meg annak, vagy mgforditva? Igy a bölcsészeti
nyelvmüvelésről, igenis, lehet sőt kell szólni, ha nem akarjuk
egyoldaluságban szilárditani meg a nyelvészetet, mitől isten őrizzen. De
ez a bölcsészeti nyelvmüvelés korántsem azt teszi, hogy mindig
kategóriákat pergessünk ajkainkon; hanem ez uton lehet szólni valamely
nyelvnek bölcsészeti vagy költői hajlamáról, de akár ezt, akár azt
mondjuk, mindig bölcsészkedve, okot fejtve szólunk, különben az egész
nyelvészetet igen közönyös dolognak tartom, olyannak, melyben semmi
sincs egyéb emlékezeti tudatnál, a lélek bensősége nélkül.

Mindezektől azonban elüt Hunfalvy P. értelme a bölcsészeti
nyelvmüvelésre nézve. Szerinte „bölcselmi magyar nyelvtudomány az leend
egyszer, mely felfogva a nyelvek közötti egyezést és különbséget, fel az
altaji nyelvek általános jellemét, azok mélyébe hat, s a magyar nyelvnek
minden izikéjét oklevelesen meghatározza“[55]. A mi ezenkivül van,
szerinte, ráfogás, ugyhivés. Látni való, hogy ő pusztán csak adatokat
szeret a nyelvben még pedig irott adatokat. Ez igen fontos egy dolog, de
az élőnek van élete is nemcsak története, jövője is, nemcsak multja. Én
ezt is becsülöm Czuczorral és Lugossy és Ballagival együtt, mig ő csak
amazokhoz ragaszkodik. Ez érdeme egy részrül, mert munkássága eddigelé
is bámulatos, és hibája más részrül, mert türelmetlensége már is
kiállhatlan. A bölcsészeti nyelvmüvelés nem törli el a nyelvek közötti
különbséget, ha bár egyes hangokat, szókat végső elemekig bonczol is.
Ugyanazon hangot máskép veszi más nép. Ugyanazon tárgyat más tulajdonság
után nevezi el más nyelv. Ugyanazon nyelvtani alakot más módon
szerkeszti más nyelv. A hang egy, de a felfogás különböző. A tárgy egy,
de sokfélék a benne fekvő tulajdonok. Egy az értelem, de más az alak, p.
a mondat formája.

Ha tehát emliti Hunfalvy, hogy nem tudja: „miért nevezte el az ökröt a
régi hindu a vah (vehere) szótul, a görög a boare-tul s a magyar az
öklelni-tul;“ ha nem látja be „azon belső metafizikus szükséget, melynél
fogva különböző uton nevezték el a nyelvcsinálók az ökröt;“ és ha „az
erre adandó felelettől függ az igazság, melynek hódolni fog“[56]: ugy
előbbeniekben kész az eligazitó felelet. Hiszen a magyar sajtói
Tárczában hozza fel maga Hunfalvy, hogy „némelyek a szanszkr. uksan-t
(taurus) seminatornak értelmezik.“ Hogy ez épen valami nagy metafizikus
szükség volna, arra semmi szükség, mert a nyelv a képzet dolga, nem
pedig a gondolaté s épen azért különböző. Ha a gondolaté volna, ugy nem
volna különböző; mert a gondolat egy és ugyanaz, p. az ökör sehol sem
tartozik nem szarvas állatok közé, de tulajdonai után egy osztályba
eshetik lóval, tevével; s a lovat, tevét is el lehet vala nevezni vah
(vehere) szótul a nélkül, hogy mindaztal ló és teve összetévesztetnék az
ökörrel. De az öklelni-tul lovat már nem igen fog nyelv nevezni soha,
mert a ló nem öklel. És igy a metafizikus szükség mindössze is a dolog,
a tárgy maga. „Vah (vehere), seminator öklel, boare,“ mind tulajdonságai
az ökörnek, ennélfogva lehete is közülök akármelyik után neveztetnie;
mint nem fogna meglepni, ha körme, szarvai után neveztetnék is valamely
nyelvben talán szarvasnak, körmösnek stb.; mikor csak annyiban volna
beleszólója a bölcsészetnek, a mennyiben elitélné hogy melyik nyelv
nevezi lényegesb vagy kevésbbé lényeges oldal után ugyanazon tárgyat. –
Igy jár el szellemünk a nyelvalkotás körül. És gyanus az a bölcsészet,
mely nem tudhatni vél oly dolgokat, melyeket még nem tud, ellenkezőleg
nem tudni vall olyakat, melyeket tudhat. Ennélfogva semmi nagy
bölcseséget nem látok abban, hogy „miért nem jelent a menni szó
repülni-t.“ Ez a szőrszálhasogatásnál is finomabb, és lehet, hogy igen
gyakorlati, de a „lét és tudat“ bölcsészetének vele semmi köze. –
Térjünk vissza ennek ügyéhez közelebbrül és végezetre.



XVI.

Ugy tetszik, legalább nekem, hogy az a fenséges tudomány, melyet
mondaszerü adatból Püthágorás óta filozofiának hi a tudós világ, jelen
korunkban megállapodott. Lehet, hogy az időjárás vön uj fordulatot, s az
ugynevezett gyakorlati szellemeknek viradt fel, de hihetőbb mégis, hogy
valami nagy esemény történt a tudomány életében, mely miatt, vagy mert
akadály, vagy mert fontos előhaladás, lehetlen kissé hosszabb időre meg
nem állapodni; első esetben, hogy elhárittassék; másodikban, hogy reá
mivelődjek a kor, s utána érjenek az elmék. Én ez utolsót hiszem.

E részben a német szellemet illeti a dicsőség. Ezt bevallani az
igazságnak vitt hódolat. Egyszersmind állithatjuk, hogy a bölcsészet
elérte férfikorát, vagy legalább tulvan a fejlődési korszak vergődésein.
Ezen nyilatkozattal, megvallom, azon tudósainknak ohajtok egy kis örömet
szerezni, kik a németországi bölcsészeti mozgalmakban, miképen Kant óta
történt, megrovandónak lelék a rendszerek egymásutáni gyors
következését. De ugyanazon tudósainknak mondok más oldalrul keserüséget,
ha állitom, hogy ilyes felfogással s ellenvetéssel akaratlanul is
elárulják, hogy igen elmaradtak, vagy tévuton járnak, talán vég
meghasonlásban is vannak a mai bölcsészeti tudalommal.

Ma már nem igen nagy szerencse az a bölcsészet, mely tapasztalat,
kétely, birálat s több efféle vezérige után indul. A tudomány megnyeré
immár a lehető szervületet, s amaz elemekből elfogadta mindazt, mi
bennök életrevaló, elsajátitható volt; minek öntáplálkozása végett
hasznát vehette. Hasonlóul elvirultak a váladékos (ekklektikus)
bölcsészet tavaszi napjai; szinte késői dolgok a nemzeti bölcsészet
ferdén látott alakulásai: az angol vagy skot közérzék, a franczia
felvilágosodás, a német alanyiság részszerintiségei.

A tudomány épületén egy uj emelet van készen; ezt kell meglaknunk,
megerősitnünk, hogy tovább épithessünk. A szellem, ugy látszik,
megfáradt a nagy munkában, s hosszabb időre pihen, a mig uj irányt lel.
Láthatni ugyan mai nap is némely nyomokat, de koránsem uj, hanem csak
megujitott kezdettel. Az eszmeiségnek (idealizmus) sükerült a rendszerbe
ömlés, a tudományi alak megnyerése, mig a másik oldal, az anyagiság,
mind hiába küzd szervületért, alakért, elevenségért. Most tehát emez
utóbbi ujra kezdi a harczot[57], mint Macready Macbethe, mikor már
haldoklásábul még egyszer fölemelkedik, s megerőteti magát utoljára.
Mert mióta a természet, az anyagi világ is átszellemült, azaz
tüneményeiben magánál fensőbbre, nemesebbre utal, senki okos nem lesz
eléggé bohó a természettudományok itélő széke elé vonni az eszmeiség
elvét. Pedig ez volt a rendes eljárás. A természet, mint tények országa,
volt az itélőszék, a legfelsőbb biróság. Hányszor állittatott szembe
egymással ész és anyag, szellem és természet? Mai nap épen a legnagyobb
természetbuvárok, Liebig, Humboldt stb. tesznek tanuságot a szellem
ügyében.

Ha tehát megujult az anyag és szellem ős kérdése, körülbelül annyi
várható utána, mint a mi eddigelé történt, hogy az eszmeiség ujra
megfelel magaért, föltevén, hogy legyen valakinek kedve folytatni a
vesztett ügy csatáját.

Erre gondoltam én már, midőn a bölcsészeti fejlődés megállapodásáról
szólottam. Legfőbb az, hogy ezalatt időt nyerünk elérni az előre
haladott irodalmakat s egy szivonalra emelkedni velök. Csak az a kérdés:
miképen használtassék fel az eltölteni való idő. Mert ennek is több
módjai lehetnek. Nálunk az volt eddig szokásban, hogy a bölcsészeti vagy
általán, tudományos jelenségeket a külföldön kelle megszeretnünk előbb s
aztán nagy ügygyel, bajjal ültetnünk által, s honositani meg. Ilyenkor a
mi tudósaink belé kapaszkodva egy egy külföldi nagyságba, vitték a nevét
s tudományát csudálatra méltó buzgósággal, tüzzel, vassal; inkább mint
honfitársai oda haza. Sohasem szerették jobban Coccejust, Voetiust,
Ramus Pétert saját népeik, mint mi. De az ellenkezővel, a gyülölettel is
igy voltunk. Sohasem, üldözték jobban Hegelt oda haza, mint nálunk.
Azonban a szeretet épen olyan volt mint a gyülölség: bün. Mind a kettő
tekintély rovására történt; s ez mutatá és mutatja ma is azon
álláspontat, melyet a bölcsészet, mint tudomány, irányában elfoglalva
tartunk. Igy hallhatni közöttünk ma is sokféle bölcsészetről. Rousseau
és Voltaire felől, ha tetszik, ujdonságképen csak jelenleg olvashatunk
eligazitó elmélkedéseket. Van embere a mult századi bölcsészetnek oly
meggyőződéssel, hogy a mi azóta történt, mind hiába történt. Igy
rothasztjuk az életet fölösleges tudni valókkal, miket már régen el
kellett volna felejteni, vagy csak annyit tartani meg belőlök, mennyit
ételből a gyomor, t. i. a táplálkozásra szükségeset. – Mind e
jelenségből mégis annyi esik dicséretül a magyarság szellemére, hogy nem
volt oly habütése az eszmék mozgalmának Európában, mely közöttünk nem
érzett volna. Mindenkor belé estünk a mozgalom körébe, s fejlett
körültünk a szellemi tériség, mint naptól a világosság. Ez nagy
szerencse, igy és nem máskép magyarázható meg, ha nem hullottunk ki,
mint önmiveltségü nép, az idő rostájából.

De a mi bününk, szeretet és gyülölséggel egyiránt, igen természetes volt
mind eddig. A népek egymásnak mesterei. Egyik a másiktól tanul; és nem
mutathatni nemzetet a földön, melynek hiányzott volna a maga mestere.
Történik aztán, hogy a kezdet durvasága lebárdoltatik a müveltség simitó
befolyása által; s a nemzetek rokonulnak a pallérozódásban. Azért egy
részről időelőtti volna kedvünket veszteni a munkához, mert még nagy
tudományi multtal nem dicsekhetünk, de más részrül férfiatlan is, mert
erőszegett állapotra mutatna, mintha félnénk a munkától. Tanuljunk csak
más népeket, irodalmukat: meglátjuk, hogy a mi nem nekünk való, bizony
nem ragad ránk erőszakosan, csak el ne hagyjon bennünket az eszmélkedés,
a magunkra gondolás. Arra, hogy tudományban eredetiek, önállók legyünk,
nem is oly szükséges a nemzeti eredetiség, mint az emberi szellemnek
fölismerése. Költőénél e részben kedvezőbb a bölcsész sorsa, mivelhogy
nem oly lényeges nála a nyelv és ebben rejlő forma, mint a költőnél. De
ha még a költészet is idegen formák után müveli magát és még sincs
elzárva előtte az eredetiség, mennyivel kevésbbé van okunk kételkedni
magunkszerü bölcsészeti önállóságon, ha szinte ellene mondok is más
részrül minden olyan lehető nemzeti bölcsészetnek, mely az értelmi és
érzelmi természet valamely saját vegyülése, aránya után, égalji
viszonyokból származnék, mint a „Propylaeumok“ szerzője akarja.

Bölcsészeti önállóságot azonban nem ujonnan fölmelegitett módok és
elvek, oldalvásti elmélkedések, viszketeg különczségek adnak, hanem
egyenlő méltatása mindannak, minálunk az idők folytán az eszme javára, s
érdekében nyilatkozott. Ez volna már az a másik üdvös foglalkozási mód,
melyet az eltölteni való idő alatt fölhasználtatni, nemzetünk s
irodalmunk részéről, ohajtok. Tehát valamely történeti szempont volna
elfoglalandó, s erről tekintendő át a magyar szellemnek e tárgy körüli
forgódása.

Nem én vagyok első, ki ezt sürgetem. A magyar akademiáé e részben az
elsőség, mert felállása után mindjárt, 1831-ben már fontosnak hitte
pályakérdésül adni fel: tudományos mivelődésünk története időszakonként
mit terjeszt elénkbe a filozofia állapotja iránt; és tekintvén a
filozofiát, miben és mi okra nézve vagyunk hátrább némely nemzeteknél.
És épen az, hogy nem én vagyok első, hanem az akademia, mutatja,
miszerint tárgyam földeritése a nemzeti tudományosság ügyébe vág. A
beadott pályamüvek lehet, hogy megfejtették a kérdést, de a további
nyomozást nem tették fölöslegessé. Elismérve Balogh Pál és Hetényi
pályairataik becsét – mert ők voltak a versenyzők – annyiban mégis
hiányosnak mondható mindkettő, hogy első inkább támaszkodik a bölcsészet
iróira, összeköttetésben a külfölddel; másik, történetére; az irók
bővebb ismértetése nélkül. Mert ha kifonják is a tudomány történetének
szálait, de az első csak halmazosan, nevek egymás után rakásával
elégszik be; a második némi tartalmat is ád régi bölcsészeink irataibol,
de mind a mellett csak egy pár helyen, mig legtöbb esetben nem hagyja
belátni: honnan, mit és miért állit, ekképen nem vagyunk minden lépten
biztositva iratában, hogy jó helyen járunk-e csakugyan; s a történeti
alap mintha ingana lábaink alatt. Megértjük példaul, mikép Arisztotelest
vagy Cartest követé egyik vagy másik bölcsészünk, de nem többet ennél; s
nem marad egyéb hátra, mint szavukra hinni belátás nélkül.

Ez oldalrul kivánatos volna minden egyes bölcsészt át meg át
tanulmányozni, s kivonatban közzé tenni, mások itélete alá is bocsátani
az irodalom utján, hogy a holt kelme megelevenednék lelkeinkben. –
Alapos reményeim vannak hozzá, hogy bárminő parlag is a mi régi
tudományosságunk mezeje – mégis csak a mienk az – nem egy buvárkodó
elmének fogja, épen ezért, maga felé ragadni szeretetét.

Ha mégis a történeti szempont fölvétele után aggodalom keletkeznék az
iránt, hogy adataink sovány multra, szégyenlendő kezdetre fognának
visszavezetni: ez a legalaptalanabb aggodalom volna, s épen ellenkező a
történeti szemponttal. Hiszen a történetnek épen azt kell mutatni, a mi
történt, a mi megesett; s megvallom, én nem volnék oly nagyra vele, mint
közönségesen a történetirók, hogy a mi eleinknek a tüzimadással nem épen
legalább való fogalmuk volt istenről. Sőt egyáltalában kétséges előttem
minden nagy kezdet; akkor pedig, ha netalán az utódok a nagy kezdet után
is alászállottak, nevetséges. Sohasem vált szégyenére a görög elmének,
különösen az ion iskolának, hogy Thales a vizet, Anaximenes a léget,
Anaximander a vizet és léget, Heraklit a tüzet, Empedokles az elemek
khaószi vegyületét tartá a dolgok kezdetének, mig Leucipp és Demokrit a
parányokat (atomokat). Ki veti szemére a Püthágorás által alapitott
olasz iskolának, hogy istent az anyaggal együtt hivé öröktőlinek s ezek
egymásra mükődésének harmóniájából hozta ki a világot? Igy vagyunk a
többi oskolákkal is. És miért nem volnánk igy továbbá minden egyes
népekkel és tudósaikkal? Nekünk magyaroknak, utoljára is csak magunknak
kell magunkat felfogni, megismerni; s vajjon aggodalmasan kell-e
nyulnunk Laszkói Csókás Péter bölcsészetéhez, mert ő a lelkeket, a test
halála után, egész saját, nekik való helyen egy nagy társaságban együtt
tartja, mit bölcsésznek tudni alig lehet; piruljunk-e, ha Pósaházi előtt
nem látszott épen nevetségesnek a föld napkörüli forgása, mig Sartori
Bernát egy századdal utóbb is lehetlennek hitte azt?

Szokjunk hozzá észrevenni a kicsiségeket, majd rá kapunk a nagyra is.
Hibábul, tévedésbül még a kicsi jó. A történeti szempont már
legbiztosabban juttat bennünket eme nem irigylendő jóhoz; de ha egyszer
nincs jobb, az is több semminél. És ha netalán ugy látnók, hogy az a
nagy bölcsészeti tökély másutt is csak nagy idők és törekvések munkája s
eredménye, nem kapnánk-e vidámságot, kedvet a tudományhoz inkább, mint
bölcsészeink szokásos gyakorlatával, kik elsajátitván a fő eszméket a
külföld tudósaitól, vadonat ujdonság gyanánt bevetik közinkbe rágódni és
veszekedni rajtok mint Pósaházi korában Cartesen, Rozgonyi korában
Kanton, Szontagh Gusztáv korában Hegelen? Ki látta fejleni azon
körülményeket s föltéteket, melyek alatt, által és között az emlitett
bölcsészek tudománya nem épen szörnyeteg szülött, vagy az emberi
elmejárásnak ficzamos gyermeke, hanem rendes maga utjáni teremtmény
gyanánt mutatkozik, s természetesnek találtatik? Senki! – Pedig ha
egyszer bevétettek tudósaink által, kellett annak valami belső okának is
lenni. Az nem lehetett puszta ránktapadás. Ily módok előadásával
ohajtanám én elfoglalni egy időre bölcsészeti irodalmunkat. De még eddig
elhanyagoltatott közöttünk a bölcsészetnek ily utu müvelése; szakadékos
jelenetek mutatkoztak folytonos velebánás helyett. Fölvettük, letettük a
tárgyat, mint a pert; s nem adván semmit lelkünk elevenségéből a
tudományhoz, elidősült, elócskult a legszebb ujdonság is, mig végül
hasznavehetlen jószág gyanánt rajtunk veszett, rajtunk száradt mint a
gyalázat. Hiányzott a szerves munkásság, fejlődés.

Mindez semmi volna magában, ha némileg elvből nem történnék. Talán
minden gonoszkodás nélkül állithatnám, hogy mi, magunk között elméletét
állitottuk fel a nemgondolkodásnak. Valaki elkiáltá magát egy rosz
órában, hogy a magyar szellem fellengősdi járásu, és legott elkezdtünk
lenni gyakorlatiak, életbölcsek s ellenségei minden elmélődésnek.
Hetényinek szüksége volt a gyakorlat erősbödésére, s igyekezett
bebizonyitani, hogy a magyar „keleti faj“ és „gyakorlati irányu“; igy
felhőt támasztott a szobatudósság ellen. S általában a tudós czimet
gunyul szokták használni akademikusok épen ugy mint ujdonságirók, előtte
utána, kivétel nélkül. Aztán velőnket veték latba, s mérlegelék az
érzelmi és értelmi természet vegyarányát. Honnan mindez állitások?
Felmutatta-e valaki: miben áll a magyarság szelleme, gondolatjárása
kezdettől mostanig? Művelődési történetünk csak most kezdődik, mióta az
irodalmat, s tudományosságot fejtegeti egy két elme, de még nem
jutottunk el a magunk megismerésének határpontjához.

És legyen kárhoztatás nélkül mondva, de mégis megmondva egyszer és
őszintén, hogy a történeti életére oly sokat adó magyar népnek bizony
nem válik dicséretül az a fél meleg fél hideg indulat, melylyel a
legujabb magyar irodalom történeti irányát fogadja, ha még most is csak
áldozatul kell vinni az irónak minden tudományát, erkölcsi s anyagi
haszon kétes kilátásával. Mit nem követ el az irodalom, hogy kellő
méltánylást gerjeszszen Szalay, Teleki, Toldy e nemű vállalata iránt?
Micsoda mesterséges az a kelet, mely a „Nemzeti könyvtárnak“
csináltátott? Az „Erdélyi történelmi tár,“ a tudós társasági „Magyar
történelmi emlékek“ hasonló utánalátással remélhetik az életet. Az ember
ohajtana ilyekrűl nem beszélni, mert kinos kinnal esik. De a
kényszerüségnél, mely ilyekrül beszélni kötelességül teszi, fájdalmasb
volna mégis a hallgatás.

Senkisem olvasta hivebben a történetirókat, mint én; de hát hol volt az
a magyar történeti munka, mely kielégitett volna? Hadainkról, katonai
erényeinkről meglehetősen hallottam; valamint jelenlenni véltem magamat
nem egyszer a Rákoson vagy Budán a nemzet tanácskozásaiban. Figyelemmel
voltam az ipar, czéh s jobbágyrendszer multjára, s már már történetiró
lett belőlem, de mind nem láttam, mind nem találtam még fel azt a
lényeget, vagy inkább ős alapot, mely középpontja fogott volna lenni az
én bölcsészet-történelmi dolgozatomnak. Mikép a föstész, midőn arczot
másol, a szemet rajzolja ki legelőbb, hogy mintegy folyvást nézhessen a
másolandó egyén lelkébe: ugy kerestem én azt a szemet, melyen a
magyarság szellemébe láthassak, s nem találtam.

Kiki megérthet, hogy az én tekintetem s vágyódásom belső történet után
sovárog, melyhez az irodalom ismérete ad vezérvilágot. De az irodalomnak
sem minden ága ver ide. Mert más valamely tudomány története a nemzet
irodalmában, más ismét oly tudományé, mely magának a nemzetnek belső
története, s alaplényiségére vonatkozik. Mint az egyes igen rég óta vesz
és tesz, alkot és ront az életben, mielőtt teljes tudalommal birna minde
felől: ugy a nemzet. És pedig a szellemnek ilyféle nyilatkozása hiába
mondatik egyesben ifjui megnemgondolásnak, nemzetben kezdeti müveletlen
kornak; annál jobban magyaráz és fest mindkettő. Nem ok nélkül vetettem
hát én magamat utána ilyen mozgalmaknak a magyarság szellemi életében;
nem ok nélkül kerestem össze a nemzet dalait, közmondásait, meséit, s
ohajtanám ismérni most bölcsészetét. Nekem az alapvonásokat nem adja ki
a polgári vagy világi történet. Nekem a polgári élet körülményessége,
közel és távoli befolyásoktól függése a legmeglepőbb eseményeket adhatja
had és békében; de maga az egész polgári élet olyan, hol sokan csinálnak
egyet. Melyik a sok közül a mester, nem birom kivenni, mert gyakran a
vezér is vezettetik. A szellem függ, határoztatik. Mennyi játéka van
mindenféle ingernek az ember lelke körül. A dicsvágy még legártatlanabb,
noha legbizonyosb. De a kül s erőszaki befolyások! Ha észreveszem is a
sok egyesben a nemzeti lelket, de sokkal inkább rajta kapjuk a szellemet
az igazságon, midőn is ten, világ, lélek eszméivel foglalkozva lepjük
meg az egyest; midőn gondolatait, és érzelmeit vallás, bölcsészet aztán
szépmüvekben tárja elménk, szivünk elé; s ugy gondolom, hogy eme dolgok
ismérete az a szem, melyen a nemzet lelkébe pillanthatunk.

Nem kisebb tehát ohajtásom, mint belátást, meggyőződést szerezni arról:
micsoda fokát birja meg szellemünk az elmélkedésnek, s mi a magyarnak
belső embere a gondolkodás szerint; s hogyan mutatkozik ez a bölcsészet
történetében. És ha mind ezt ki tudnók fejteni, magyarázni! Ha módunk
esnék a földig alázott bölcsészeti müveltséget nem lábra állitani, hanem
mélyebb sülyedéstől megovni! Mert ha százszor derűl is aranyidő az
anyagi érdekekre, melyek hatalom és nyervágy uralkodása által szinte
divattá emelvék: még sem fognak lehullni magasságukból az égnek
csillagai, melyek a világutazót vezetik; ezek pedig épen a magas
metafizikai eszmék, a szellemi világ vezérszövétnekei. És ha csakugyan
elvéljük s meggondoljuk: miben áll parányiságunk, mint nemzeté, saját
népé; mi vitte elő eddigi sorsunkat vallás, polgárzatban; mi az, minek
nevében annyiszor formáltattunk ujjá ezer év alatt: ugy fogjuk találni,
hogy az mindig és kivétel nélkül valamely észiség, változott
meggyőződés, emberiségünkhöz méltóbb felfogás, értelmi alap nevében s
érdekében történt; és ha külön czimet szán is müvében az anyag ügyének a
történetiró, s megjegyzi az időt, mikor külső jóllét, vagyon előmenetelt
vőnek: mégis a nagy életet intéző mozzanatok mindig az eszme, az
igazság, a magasabb gondolkodás ereje által születtek; sőt magának az
anyaginak többre becsülése is onnan van, mert tisztultabb felfogás bánik
vele; holott értelmi gyarapodás, eszmék körüli jártasság nélkül az anyag
igen könnyen megöl.

Mivel pedig nálunk hamar elszaggatják egymástól az élő igazságot, minő
például ez is, hogy anyag nincs szellem nélkül, s megforditva, de mégis
emez utolsó a nemesb, óvást teszek minden egyoldalu, ügyvédi felfogás
ellen, mely csak ellentétek szerint, a maga eltépett állapotában képes
fölismerni az igazságot, s arra, hogy anyagot és szellemet összerüen,
együttesen fogjon fel, végkép gyarló, s egyáltalában képtelen Az ilyen
felfogás ellen óvást teszek, s ujra mondom: ama nagy változások, melyek
az európai népségek közt idegen magyar elemet megtartották, koronként
elővitték, mindig az eszmeiség jelszava mellett történtek. Hogy ne volna
hát érdekes tudni ama változások mélyebb fekvésü okát, vagyis az idő
lelkében működött értelmet, meggyőződést; mert hogy a keresztyénség, a
hübériség, a hitujitás, a szabadelvüség csak külsőleg ragadtak volna
reánk, s nem meggyőződéseinkben vertek volna gyökeret, alapot:
megfoghatlan. A történészet ugyan kijegyzi helyét most német és
bizanczi, majd szláv és vegyes természetű befolyásoknak, ugyszinte bevon
bennünket legujabb idő szerint, az európai bölcselkedés ármozgalmába: de
kimagyarázni, okot fejteni még eddig vagy módjában nem állt, vegy
érdekében. Ide járulnak azután a hidegség, közönyösség utáni
meggyőződések az emberekben; például az a meggyőződés, hogy a magyar
sohsem törődött az elvont eszmékkel; az nem természetéhez való; ha
őseink nem sokat gondoltak velök, miért lennénk mi különbek, mint voltak
apáink?

Ez igen fontos ötlet némely történeti egyoldalu miveltség előtt, de
máskülönben nem igaz. Mind a mellett bizonyos, miszerint a kik a
történetet az emberi szellemen kivül keresik, vagy történeteikből a
tudat, a gondolat életét kitudják: előbb utóbb kiesnek a történetből
mindenestűl magok is. Részletesség, töredékesség soha meg nem tart. – S
megvallom, e ponton engem egyes, társalgási mondatok, önkénytelenül
elejtett szavak is érdekelnek jóra való emberek szájából. Itt azonban
nem szükség urát adnom: kitől, noha ma is élő magyar irótul hallottam
ily határzott, egyenes nyilatkozatot: „a tudományok legközelebbi
változása, tökélyesbülése abban fog határozódni, hogy a metafizika
elenyészend közülök“. Egy ily mondat bárminő elszigeteltnek látszik is a
papiroson, mégsem áll magában. Ám enyészszen ki a tudományok sorából
minden metafizika, jobban lesz-e akkor? De a mondat egyáltalán
helytelen. Hogy ez megtörténhetnék, embernek tulajdonlag nem
kevesebbről, mint eszéről kellene lemondani. Azonban kérdés:
lemondhat-e? A vakand tur, mert neki turni kell; az ember gondolkodik,
mert ez által ember. De továbbá az sem hiábavaló kérdés: mi minden fogna
ez esetben maradni tudománynak metafizika nélkül? Bizony legfölebb is
meddő, sivatag tekintet a külvilágba, mint az állatok megrebbenése. Még
csak heraldikára sem lehetne kilátásunk.

Igaz ugyan, miszerint nagy emberek, sőt egész tudós felekezetek
ovakodtak a metafizikától. Névszerint Newton, de csak a természettanban;
mind a mellett semmi sem bizonyosabb, mint hogy maga sem tette. Az ilyen
ovakodási beszéd aztán nagy névi tekintély gyanánt foly ki a világba.
Isten tudja, hány ember hiszen ugy mint ő kitalálta ejteni a szót, ha
szinte nem érti is. Hasonlóul tilt a metafizikától az anyagi s
tapasztalati bölcsész, de még sincs avagy csak egy is, hogy tudta volna
óni magát Locketól kezdve Moleschottig.

Se a természet, se a szellemi világ nincs addig kiösmérve s kellően
felfogva, mig átlátszóvá nem tétetett a buvárló gondolkodás által. Mint
nem puszta vakeseményt látunk a természetben immár, ugy kell
kiösmérszeni a szellemnek a történetből, mely az összes emberiség vagy
egyes népfajok szerint válik emberiség vagy nemzet szellemvilágának
tűkörévé. Mert a történet nem csak tények halmaza, előszámlálása; de sőt
inkább a tények magok is akarat, elhatárzás, meggyőződés müveletei. E
szerint a mi nálunk az idő folytán ténynyé vált, az egyszersmind
visszamutat a lélekre, a meggyőződések mibenlétére. Csak a tények és
meggyőződések szigoru egybefoglalása viheti oda müveltségi haladásunkat,
hogy saját egész valónk, nemzeti méltóságunk, magunk és az emberiség
irányában önisméretté világositassék fel, s egész történelmi életünk
átlátszóvá tétessék a nemzeti öntudalomban.

Ennyi, a mit mondani akartam, ennyi az, minek végbevitelére szólitom fel
a magyar tudományosság embereit azon idő elfolyandása alatt, melyre a
bölcsészet jelen korunkban megállapodott, vagy legalább megállapodni
látszik. Különösen minden szeretettel fordulok a hazai bölcsészet
müvelőihez. Emlékeztetem őket az eddigi foganatlan kisérletekre a
bölcsészet utján, melyek mint rendesen idegenből jött mozdulatok, csak
függelékei a külföld munkásságának, mint ügyekvés csak vesztegetése az
erőnek, mint előmenet, csak toldozásai a szellem életének. Azonban a
szellem soha sem fog előmenni a maga természetén kivül. A szellem élete
a gondolkodás, előmenete a szervesség. És ha már az anyagi világban is
oly szerepet játszik ez: mennyivel inkább a szellemiben. Sőt szervesség
a szellem igazsága, egészlete. Azon kivül csak töredék, összefüggetlen
részenkéntiség. Ohajtásom ennélfogva bölcsészetben is visszafordulni,
meddig csak nyomokat lelünk, a mult emlékeihez. Helyezzük be hát
magunkat, bölcsészetileg is, a történeti állás jogaiba, mint a
költészeti oldalon eddigelé behelyeztük már. És midőn ezt ohajtom, nem
beszélek valamely soha nem gyanitott eredetiségről, hanem
gondolkodásról, olyanról a milyenről: ez lesz az eredetiség. Mert az
eredetiségre nem szükség egyéb mint az emberi szellem buvárlása,
fölismerése. Ez uton senki elől sincs elvéve az. Ily formán együtt
vagyok azokkal, kik a külföldi bölcsészet mozgalmaitul ónak: de koránsem
nemzetiségi önségből, hanem, mert szeretem hogy mi is gondolkozzunk,
nehogy megemésztessék belső emberünk. Együtt vagyok továbbá azokkal is,
kiket anyagiakban a külfölddeli verseny dicse ösztönöz: de reszketek ama
szellemi szolgaság előtt, melybe már eddig is sülyedtünk, hogy eszméink,
gondolataink sincsenek, mielőtt idegen könyvet át nem lapoztunk. Ez oly
vivmány, melyért nem magunk fáradtunk; oly dicsőség, mely magunk előtt
aláz meg; oly előmenetel, melyből még igen sok van elmaradva; oly
nyereség, mely veszteséggel ér föl.

Tudom én hogy a gondolkodás egyetemesbe visz: a nemzetet összeköti az
emberiséggel. Tudom hogy minden folyó a tengerbe siet, de mégis a tenger
a folyók éltetője, folyók a tenger élete. Kölcsönhatásban áll egymással
a kettő: nemzet és az emberiség, folyók és a tenger. Tudom, hogy a
vizcsep természete nem más akár Tiszábul, akár Rajnábul merittessék, de
mégis a Tisza délre foly, a a Rajna északra. Ilyen lenne talán az, mit a
hazai bölcsészet neve alatt értek? Ugy vagyon! mert az egész csak
hasonlitás. Hanem az igaz szó ennyiben áll: bölcsészeti multunk
összeállitásábul folyó fogna elő állni a szellemi élet mozgalmával,
elevenségével; és ki fogna tünni a munkarészlet, melyet a magyarság
elméje vön a gondolkodás nehéz pályáján. Az a részlet, melyet nemzetünk
az ész, a tulajdonképi emberiség ügyében leszolgált. Azon illetőség,
mely reánk mint nemzetre, az emberiség egy családára, világpolgári
kötelesség gyanánt esett a közös teendőbül.

Vajha senki ne lássa magát oly nagynak, hogy kicsit lásson ebben s
méltatlan magához! Vajha előitéleteink földet veszitsenek a bölcsészet
mezején, s adassék ellenkezőleg tám az önisméretnek és a nemzeti
tudalomnak az által, hogy az idők rendiben mindig volt annyi
életrevalósága szellemünknek hogy, ha rátelt az idő, szert foga rendesen
a szellem, a gondolkodás nehéz, de dicső munkájában. Öt hat század
beszélhet nálunk a bölcsészetről; s a mit ők beszélnek, az lesz a
magyarság szelleme, s bölcsészete okvetlenül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Nyomási hibák,

Lap.         Sor.  Helyett            Olvasd.
75.  felülről  19. hat. i.            ha t. i.
84.     –      14. vitágot            világot.
94.     –       8. tökéletetlenebb    tökéletlenebb.
95.   alulról   6. bélyege nincs, mód bélyege, nincs mód
107. felűlről   8. vegyik             vegyük
120.  alulról   9. ogitare            cogitare.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Philosophiaí pályamunkák. Első kötet. Budán, 1835.]

[Footnote 2: A magyar philosophia történetirásának alaprajza. Uj Tudtár.
1837. 2. köt. 76–164 lap.]

[Footnote 3: Munkái, azon kis logikán kivül, mely a
Széchenyi-katalogusban találtatik, a sárospataki főiskola kéziratai
között: 1) Pneumatica, 2) politica, 3) ethica, 4) grammatica, 5)
rhetorica, 6) logica, 7) philosophica, 8) annotationes in logicam etc. –
Leirattak 1656–1659 folytán.]

[Footnote 4: Philusophia; ennek utóbbi része sophia, nőnév; köznyelven
kicsinyitve: Zsófi. Tehát zsófiféle talán asszonyi, férfiatlan,
mendemonda filozofia? Propylaeumok 1839. 103. lap.]

[Footnote 5: Uj Tudtár. 1837. 2. k. 90–91. lap.]

[Footnote 6: Philosophia. Irta Ercsei Dániel. Első db. Debreczen, 1813.
Előljáró beszéd 8–9 lap.]

[Footnote 7: Erdmann. Grundriss der Logik und Metaphysik. Zweite
verbesserte Ausgabe. Halle, 1843 22. 23. lap.]

[Footnote 8: Erdmann, fentebb idézett munkája 66. lap. jegyzetében.]

[Footnote 9: Hegels Werke. Encyklopaedie. Sechster Band. Zweite Auflage.
Berlin 1843. 254. lap.]

[Footnote 10: Uj M. Muzeum 1853. VII. 346. lap.]

[Footnote 11: Hegels Werke. Encyklopaedie – 327. lap.]

[Footnote 12: Az egyezményes Philosophia stb. 41 l.]

[Footnote 13: Buhle, Geschichte der Philosophie. Göttingen 1802. 7.
kötet, 433–34 II.]

[Footnote 14: Buda, 1837. 76–164 lap.]

[Footnote 15: Pest, 1853. 204. 223. 263. stb. lapokon]

[Footnote 16: „Értelmek“ áll, nyomási hibából, mint én hiszem, a
szövegben.]

[Footnote 17: Athenaeum 1841. febr. 16-ki számában *) alatt: mutatvány
ily czimü, kéziratban levő munkából; „Szépélettan, vagy az egyezményes
rendszerre épitett fensőbb filozofia.“]

[Footnote 18: M. Akademiai Értesitő. 1853. 273. lap.]

[Footnote 19: M. Akad. Értesitő. 1853. 275. l.]

[Footnote 20: U. o. 242–3. l.]

[Footnote 21: Magyar Akadem. Értesitő. 333. l.]

[Footnote 22: A Magyar Egyezményes Phlosophía. Irta Szontagh G. 24.
lap.]

[Footnote 23: Toldy. M. irodalom története. Pest, 1851. 8dr. Első kötet,
137. lap.]

[Footnote 24: A Magyar Egyezményes Phil. 11. lap.]

[Footnote 25: Chalybäus. Historische Entwickelung der spekul.
Philosophie. Vierte Auflage. Dresden und Leipzig. 1848. 258–9. lap.]

[Footnote 26: Magyar Akad. Értesítő. 1853. 211. lap.]

[Footnote 27: A Magyar Egyezm. Phil. 29. l.]

[Footnote 28: A Magyar Egyezm. Phil. 21. l.]

[Footnote 29: Hegels Encyklopädie. Sechster Band 282–3. lap]

[Footnote 30: A Magyar Egyezm. Phil. 24. l.]

[Footnote 31: Chalybäus „Historische Entwickelung d. spekul.
Philosophie.“ 230–341. l.]

[Footnote 32: Vörösmarty Csongor, és Tünde. 2. fv.]

[Footnote 33: Geschichte der Philosophie. 15. Band. 3. Abtheilung.
Berlin. 1836. 516. l.]

[Footnote 34: Anglia története. Irta Macaulay; magyarul Csengeri Antal.
I. kötet. 21–22. l.]

[Footnote 35: A Magyar Egyezményes Phil. 40. lap.]

[Footnote 36: Philosophiai pályamunkák. Első kötet. 121. l.]

[Footnote 37: Tud. Gyüjtemény. 1822. X. kötet. 73. lap.]

[Footnote 38: Principia Philocaliae seu Doctrinae Pulcri. Pestini. 1828.
8 dr, 184. l.]

[Footnote 39: Tud. Gyüjtemény. 1818. Első kötet. 10. lap.]

[Footnote 40: M. Tudós Társaság Évkönyvei. Negyedik kötet. 60–86 lap.]

[Footnote 41: Uj M. Muzeum. 1854. VII. füzet. 13. lapon, alul,
szerkesztői jegyzésben.]

[Footnote 42: Philosophiai Tanulmányai. Pest. 1856. 202. lap. –
Olvastatott a magyar akademiaban, febr. 26. 1844.]

[Footnote 43: U. o. 196. lapon.]

[Footnote 44: M. Akademiai Értesitő. 1853. 41. lap.]

[Footnote 45: Térey. Elmélet és szemlélődés. Pest. 1843.]

[Footnote 46: Hetényi. Palinagonia. Protestans Egyházi és Iskolai Lap.
1843. 477–95. l.]

[Footnote 47: Protestans Egyházi és Iskolai Lap. 1844. 128. lap.]

[Footnote 48: Pesten, 1841. 8dr. 183 lap.]

[Footnote 49: Sárospatakon, 1849. 8dr. 158. lap.]

[Footnote 50: Egyház és oskola. Szarvas. 1852. 42. lap.]

[Footnote 51: Uj M. Muzeum 1855. 353–369. l.]

[Footnote 52: Uj M. Muzeum 1856. VII. VIII. füzet.]

[Footnote 53: Eszményi = ideal, eszmei = ideel.]

[Footnote 54: M. Akad. Értesitő. 1855. II. sz. 151. lap.]

[Footnote 55: M. Akademiai Értesitő. 1855. II. 155 l.]

[Footnote 56: Magyar Sajtó Tárczája. 1857. 21. vagy január 27-ki szám.]

[Footnote 57: Feuerbach, Vogt, Moleschott.]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8 |sürgetní |sürgetni

18 |változtatní |változtatni

46 |ngyanannyi |ugyanannyi

88 |ő,“ korunkban |ő, „korunkban

91 |tekinteuek |tekintenek

122 |tökéleteseu egy |tökéletesen egy

126 |tndalom |tudalom

131 |leezkét |leczkét

159 |jauuár |január

167 |bogy Thales |hogy Thales]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A hazai bölcsészet jelene" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.