Title: Feljegyzések
Author: Ignotus
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Feljegyzések" ***

MAGYAR IRÓK ARANYKÖNYVTÁRA

XXVIII. KÖTET

IGNOTUS

FELJEGYZÉSEK

BUDAPEST, 1909.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

IGNOTUS

FELJEGYZÉSEK

BUDAPEST, 1909.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

Nap nyomda részvénytársaság, Budapest



ELŐSZÓ

Mint egyéb könyveim, ez a mostani is ujságiró munkája, vagyis majd
minden darabja napból szakadt és naphoz kötött.

Ez nem szégyen s nem titkolni való s épp azért, mikor igy könyvbe való
illesztéssel egy időre meg akarnám menteni, ami ez irások
megfigyeléseiben egy napnál vagy két hétnél tovább is igaz maradhat: nem
igyekszem holmi csiszolással vagy átirással rájuk hamisitani az eredendő
örökbecsüség mázát. Azt tartom, hogy az efféle ujságirói könyvek olyan
értéküek, mint az emlékiratok s adataikon s gondolataikon fölül egyik
főérdekességük (s idő folytával egyre növekvő) annak megmutatása, hogy a
magát minden időkön tul elfogulatlannak érző értelmes emberben mint
elegyül e függetlenség a legsiralmasabb divat-rabsággal.

Az itt következő felfogások nem egyjén magam is tul vagyok már s az idő
s a fejlődés nem egyre rácáfolt. Hol és mire, azt a figyelmes olvasó itt
is, ott is megtalálja, de, mondom, nem érdekesség nélkül való, (bár a
csalhatatlanság szinétől ugyancsak megfosztja az irót) elmulatni azon,
hogy mi mindent nem látott meg, ami orra előtt volt s mit vett biztosra,
amit képtelenség volt várnia. Nem mentségül mondom ezt, csak
magyarázatul s nem mentségül tettem – csakhogy az olvasónak
magyarázattal járjak kezére – némely darab fölé az iratása évszámát.

Budapest, 1909. szeptember havában.



TÖRTÉNETEK


Hárman a szalonban


1.

Manikürt akkor még nem igen ismertek, de a mi kis főtisztelendőnk tömzsi
parasztkezén a köröm oly rózsaszin volt s olyan gömbölyüre hegyezett,
hogy nincs az a Rigaud-portrait, amelyiken különb francia papkörmök
előkelősködnének. Francia papot sem igen láttam addig s nem láthatott
maga a kis főtisztelendő se, de mikor – reverendában sohsem járt –
jószabásu hosszu peruvien-kabátjában oly ügyesen ült bele a
selyem-zsöllébe, hogy a kabát két szárnya természetes eséssel került
alája s mikor rövid lábacskái egyikét átvetvén a másikon, karcsu bokáján
fekete pantallója alól selyemharisnya fénylett elő s kicsiny – sajnos
rövid és széles – lábán csattos, kivágott lakkcipő: én gyerekfővel is
megértettem, hogy a kis főtisztelendő az ő szerény, el nem bizakodott,
de férfias vágyódásával a francia abbéság után érez honvágyat, a francia
szalónok után, az egyszerü és bájos francia előkelőség után, aminőnek
azt a könyvek irják le, a régi novellák, az elfelejtett regények,
melyeknek hatása hosszu évek multán ugy benne rezeg a kis nemzetek
irodalmában, mint ahogy a fény lassu járásánál fogva itt a földön még
látjuk a távol csillagot, mikor valójában rég széjjelrobbant.

Az a világ is, amelyről most szólok, rég széjjelrobbant. Mindössze
huszonöt éves emlékül él bennem, de kő kövön nem hiszem, hogy ma azon
mód találtatnék benne, ahogy még én láttam. A kis felvidéki város, ahol
akkor az alsó gimnáziumot jártam, néhány év mulva földig leégett s el
sem tudom gondolni, milyen lehet most, ujjá épitve. Az emberek pedig… de
hiszen éppen ő róluk akarok szólni; a kis főtisztelendőről, Suhay Dániel
r. kath. áldozárról, az odavaló r. kath. állami főgimnáziumon a magyar s
a latin nyelv tanáráról, továbbá Stein odavaló földbirtokosékról s
bérlőékről, akiknek szalónján (igy hitták a fogadószobájukat), a szalón
selyemzsöllécskéin s rézzel berakott ébenfa-asztalkáin délelőttönkint
végigtáncolt a téli napsugár; a kandalló tüzéről, mely besugározta s át
is melegitette a főtisztelendő bokácskáit; a mennyezet fehér
stukkójáról, mely épp oly büszkesége volt a jómódu vidéki familiának,
mint maga a kandalló; magamról, aki már nem emlékszem, hogy kerültem
hozzájuk s hogy szoktattak oda magukhoz s aki már nagy fiu voltam,
tizenkét éves, de testre fejletlenebb, lélekre bátortalanabb,
elkényeztetésre sóvárgóbb az ölbenülő kisgyereknél, – mindenek felett
pedig Stein Irénről, akinek lábánál kuporogtam a kandalló előtt, aki
maga volt a jóság s a bájosság, tizennyolc-tizenkilenc körül járó nagy
kisasszony, rózsásra lehelt arcu, világosbarna szemü, gesztenyeszin haju
– és mellbeteg.

Nekem erről a betegségről tudomásom nem volt. Ugy gondolom, neki magának
sem. A kényeztetés, a becézés, a langyos fürdő kéjével simogató
jóindulat ugy benne volt a fogadó-szoba levegőjében, hogy mindhárman
külön kiélveztük s nyujtózkodtunk benne, mint a macska, de egyikünknek
sem volt oka, hogy külön magára vegye. Mint a butorok, a zsöllék s a
hasábfák: az Irén karcsu, halovány, feketeruhás édes anyja s szakállas,
csiptetős, tagbaszakadt bátyja magától értetődően csak arra valók
voltak, hogy csöndes mosolylyal, vagy, a bátyja, harsány nevetéssel
bekukkantsanak hozzánk a másik szobából; hogy beküldjék a sokszoknyáju,
nehéz járásu szép tót szolgálóval a fényes és omlós apró pogácsákat s a
gyüszünyi pohárka tokajit. Boldog álmosság, édes gondolattalanság
zsibongott bennük, olyan lábbadozás fajta állandó elandalodottság, hogy
tél vagy betegség vagy felnőttség vagy halál vagy hogy innen el is kéne
mennünk: egy percre sem jutott eszünkbe.

Azt hiszem, ezeken a félórákon kivül nem is éltem. Azt hiszem, a
főtisztelendő ur sem. Azt hiszem, Irén sem. Sejtelmem sincs róla, mit
csináltam délelőtt, délután az iskolában – pedig akkor, az alatt az
egyetlen esztendő alatt, jó tanuló voltam. A bácsi s a néni, akinél
laktam s akikhez egy évre feladtak a felvidékre, hogy a vidéki jó
levegőn erőbe kapjak; a fizika-tanárom, aki szelid, bölcs és nemes volt,
mint Kepler Az Ember Tragédiájában; padbeli szomszédom, egy ritkán fürdő
kis tót fiu; a helybeli szerkesztő, aki költő volt s az Alföldről került
ide Tótországba; az ezredes, aki napjában negyvenszer végigsétált a
kaszárnya előtt, hogy a kapuőrség napjában negyvenszer fegyverbe ugorjon
s elorditsa a kverauszt; az öreg doktor, aki a patikusnál külön számlát
nyittatott a kis pesti fiu számára szalmiákra meg égetett cukorra; a
főispán, aki délután négy órakor veresre izzadt ábrázattal jött ki
barátjaival a nagyfogadó ebédlőjéből; az őszöreg tanfelügyelő, aki
Urnapján diszmagyarban áll az oltár előtt, a megyei urak között; a
fekete szakállu, halovány képü müvelt zsidó pap s egy gőgös, daliás,
haragtól eres homloku magyar ur, akiről a kis zsidó fiuk rettegve
susogták, hogy antiszemita; a ferencrendi kolostor, ahová tornázni
jártunk s ahol állandó volt a káposztaszag, csak egyszer vegyült bele
még valami nehéz, fejfájditó bűz, mikor az egyik cellában kiteritve
feküdt a szegény öreg fráter Anzelmus; a tavaszi mezők s a téli fagyok;
az ódon luteránus kollégium s a hervatag gesztenyés; a csobogó
város-kutja s a gomolygó Szentháromság-szobor; a vajas bödönök, a málnás
fazekak, a turós bélesek s a kaszinóból kölcsönvett régi élclapok:
mindez csak ugy van, idegenül, élettelenül, hozzám nem tartozóan
beraktározva hálátlan emlékezetembe, mint egy-egy évszám vagy könyveim,
melyet valaha be kellett tanulnom s még mindig nem tudom elfelejteni.
Ami azon időből vérembe ment át, ami tovább él, fejlődik s együtt vénül
velem, mint teszem a filozófiáról vagy a fizikáról való tudásom: az
csakis a Stein Irénék fogadószobája, csakis az ő büvös délelőttjei,
csakis a táncoló napfény s a sugárzó kandalló; csakis a finom kis
főtisztelendő suttogása, a magam odasimuló kuporgása s annak az édes
leánynak, mindezek uralkodó királynéjának, drága, meleg, ibolyaillatu
személye. Ezt az illatot ma is érzem; ezt az illatot magamba szittam
sötétkék szoknyájából, hófehér kezéről; ez az illat dobbantotta meg,
érzékletes emlékezettel, a szivemet lefekvéskor, elalváskor, mikor a
nagy szobából áthallatszott hozzám a kis benyilóba a bácsiék vidám
vacsora után való kártyázása s az ajtó hasadékán éppen csak annyi
lámpafény szürődött be hozzám, hogy még lustább s még álmosabb legyek;
hogy a félálomnak kormányozható képzeletével megint ott érezzem magamat
a drága teremtés lábánál s mind ernyedőbb ajakmozdulattal mormogjam el
esti imádságomat: Édes jó istenem, engedd, hogy holnap ne hivjanak fel
számtanból, hogy a nyujtón meg tudjam csinálni a zászlót s hogy most ugy
gondolhassak őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad!…


2.

A Margitszigetnek akkor még nem volt hidja, tennisz még seholsem járta s
csónakos klub is csak egy volt. De a főtisztelendő urnak azért el
kellett mondanom, milyen az élet a Margitszigeten s általában hogy élünk
Pesten; beszélnem kellett a Hangli-kioszkról, mint ülnek ott (akkor még
ott ültek) esténkint a mágnások s a politikusok; hogy vasárnap este mint
vacsorázunk az Angol-királynőben s nyáron mint nyaralunk a Városligeti
fasorban, átmenvén vacsorára az egész ismertség a Tyukketrec-vendéglőbe,
ahol kitünő a rántott csirke, csak a velesült petrezselyem utálatos
rajta. A főtisztelendő ur csak ugy mellesleg, odavetve kérdezősködött,
mikor Steinékhoz menet találkoztunk a Fő-utcán s ő kedves, barátságos,
kistermetü létére is méltóságos szivességgel vett baljára. De én,
mialatt tele voltam iránta szeretettel és tisztelettel s az iskolás
gyereknek a tanár előtt való leküzdhetetlen szorongásával makogtam
eleinte, majd mikor belemelegedtem s önnön beszédemtől megrészegedtem,
szavaltam el mondásaimat: ösztönszerüen megéreztem, hogy ez az
odavetettség csak tettetés; hogy a kis főtisztelendő számára ezek a
dolgok a legfontosabbak a világon; hogy bármint adja az atyai
leereszkedőt, magához képest mégis felsőbb lénynek tekint, mert fővárosi
gyerek vagyok. Önkéntelen fölébe kerekedtem s a tisztelt és szeretett
embert egyfelől ugyan még tiszteltebbé, de másfelől egy kicsit
megalázottá tette előttem az előkelőség, a nagyvárosiasság, a
magasabbrendü élet után való forró vágyakozása, ebben való tehetetlen
vergődése. A felsőbbség nek ez az érzése akkor sem hagyott el, mikor a
kis szalónban Irén kezét éreztem hajamban s térdére hajtván fejemet, a
szőnyegről fölnéztem s szemem egyszint volt a főtisztelendő ur félcipős
kis lábával. Néha vakmerően belekotyogtam a szavába s valami gyerekes
szójátékkal sok elmésséggel zavartam meg finoman füzött mondatait.
Ilyenkor elhallgatott s szeliden mosolyogva nézett rám, én pedig
mérhetetlenül megzavarodtam. Ám nyakam szirtjén ott éreztem az édes lány
térdét, fejemen ott éreztem meleg ujjait, amint megcibálta hajamat s
leszólt hozzám: csitt, csacsi! Ez bizony feddés volt, szelid korholás,
sőt megalázás, de nem tudom, miért, a mellem mégis valami diadal
dagadásától feszült s a kis főtisztelendőnek reszketett a keze, mikor ő
is megsimogatta sovány képecskémet, majd ugyancsak felnyult a hajamba s
ott, éreztem, az ujjai közeledtére Irén hirtelen elkapta a kezét.

Annyit gyerekészszel is átértettem, hogy a vidéki zsidó uri házba
bejárónak a főtisztelendő ur ugyanugy kerülhetett, mint ahogy iskolabeli
társaim közül különösen én irántam melegedett fel: megérezvén rajtam,
mint a Germinal vén bányalova a lekerült uj csikón, egy naposabb,
levegősebb, földfelettibb világ levegőjét… Istenem – ha kutatom azt a
második természetemet, ami szeretett minták utánzásából fejlik ki
bennünk, ugy találom, hogy eszembe jutásaimnak ez a könyvszaga is tőle
ered; ő volt az, aki a könyvek világából s árnyalakjaiból vette a
mértéket s a hasonlatokat az eleven élet, az élő emberek megismeréséhez.
Szeretett a Steinék szalónjában elüldögélni már azért is, mert e házban
mindenki ismerte az ő kedves német költőit, akiket klasszika filologus
és paraszti magyar vér létére fölébe helyezett minden római, minden
magyar poétáknak. Én már akkor olvastam Heinét, az Uti képeket, a Le
Grand könyvét, a Romantikus Iskoláról szóló véres bethlehemi
gyilkosságát. Sokat nem értettem belőle; inkább a nyelve muzsikáján
részegedtem meg; egy-egy mondata a ritmusa révén ragadt meg
emlékezetemben s a kandalló pattogásának, a napfény táncolásának, a szép
teremtés lábánál való macskálkodásom álmatag dorombolásának dallamára
mormogtam olykor: die blaue Blume der Romantik… die blaue Blume der
Romantik… A főtisztelendő ur ezen is mosolygott, ez után is
megsimogatott. De néha, mikor ketten voltunk s ugy vártuk Irén
kisasszonyt, mig felöltözködik vagy a fésülő asszonyt elküldi, olyan
német költőkre figyelmeztetett, akiket alig ismertem; ifjan elhalt
sorvadásosokra, kék romantikusokra vagy még régebbekre; Höltyre,
Novalisra; két hamar elpusztult magyar költőre: Dayka Gáborra és Ányos
Pálra, – s egyszer, mikor hiába jöttünk, mert Irén kisasszony meghült,
ágyba kellett feküdnie s nem jött be a szalónba, hazamenet megkérdezte:
jól tudok-e franciául, a Ploetz nyelvtanából tanultam-e s emlékszem-e
ennek olvasmányai közül egy Millevoye nevü költő versére; Levelek
hullása, vagy ilyesmi a cime; ősz van benne s az erdő utolsó leveleivel
behinti a földet; a csalitnak nincs többé titka, a fülemile elhallgatott
s triste et mourant à son aurore, hajnalkorában leverten s halódva egy
ifju beteg bucsuzik az élettől… Triste et mourant à son aurore…
ismételgette elgondolkozva a főtisztelendő ur, majd különös, bennem
rossz érzést keltő mosolygással kérdezte: mondja, Palika, ki tudná-e
fejezni franciául, de ugyanebben a mértékben azt, hogy: „szivtépő
öntudatlansággal?“ Megzavarodtam s hebegve bucsuztam a házunk előtt;
egész délután a szótárral s a nyelvtannal bibelődtem, de nem tudtam oda
gondolni; a főtisztelendő urra gondoltam és szórakozott voltam.


3.

Az Irén kisasszony meghülése érthetetlenül makacs volt. Ha elmult is,
csak visszatért megint s mind gyakrabban megtörtént, hogy a kisasszony
helyett a néni fogadott bennünket, egyre halványabban, egyre fáradtabb
mosolylyal, mig Anti urfi, az Irén bátyja, mind többször törülgette a
csiptetőjét s mind kurtábbra rágta a bajuszát. Pedig – legalább az én
szememmel nézve – a betegség nem viselte meg a mi szép tündérünket. Azt
ugyan észrevettem, mikor megint kijött közzénk s kitörő örömmel szaladt
először felém s magához szoritott s összecsókolt s csak aztán,
balkezével még mindig magához vonva, nyujtotta jobbját a főtisztelendő
urnak: azt észrevettem, hogy soványszik; észrevettem a kezén, mely
szinte átlátszó kezdett lenni, észrevettem a kebelén, mely mind lágyabb
volt hozzászoruló fülem és szemem számára s azt is észrevettem, hogy egy
idő óta nem visel füzőt. De arca piros volt, sőt néha szinte tulságos
piros, aztán meg vidám is volt s néha fuldokló köhögésbe nevette bele
magát azon a bolondságon, hogy mihelyt nevet, elkezd köhögni. Nekem ez a
köhögés tulajdonképp nem tetszett, mert testi utálat él bennem nagyon
sok testi dolog, különösen minden betegség iránt. De ezzel a drága
lénynyel másképp voltam, mint másokkal; ibolyaillatban élt számomra
mindenestül s behunytam a szememet, mikor köhögése közben fejem a térdén
összerázódott.

Nem voltam ostoba gyerek s nem voltam sem fejletlen értelmü, sem
tudatlan lelkü. Volt vagy három hét abban a téli harmadban (az akkori
iskolaév három részre oszlott), mikor, mondom, jó tanuló létemre
egyre-másra kaptam a szekundákat s a bácsi, akit az osztályfőnök
értesitett erről, haragosan küldte vissza a kaszinóba az élclapokat,
hogy ne ezeket bujjam, hanem tanuljak, ördögadta, nézze meg az ember.
Órákhosszat elfeküdtem a szobácskám keskeny diványán s ugy gondoltam
őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad. Büntudattal, nem tagadom. De
ellenállhatatlanul. Büntudattal sütöttem le a szemem mindenki előtt, –
ki mentül jobb volt hozzám, annál inkább; leginkább a főtisztelendő ur
előtt, aki a hihetetlenségig, a többi fiut összeröffentő kivételességig
volt elnéző irántam, mikor neki sem tudtam felelni s lehorgasztott fővel
álltam helyemen, kinosan váltogatva a pad alatt a lábamat. Annál
zaklatottabb érzéssel, mert elmondhatatlan szelidsége közepett néha
érthetetlenül szigoruan nézett rám; egyszer, mikor föltekintettem, egy
pillanatra azt a haragos és gyülölséges gunyt láttam az ajka körül,
melylyel a komisz pénzemberekről, az ostoba katonatisztekről, a
tenoristákról s a mágnásgyerekekről szokott beszélni. De különös: mentül
nyomorultabban álltam ilyenkor előtte, annál vadabb diadallal kopogott
belül a szivem; s annál inkább hirtelen eltünt előlem tábla, kathedra,
iskola, főtisztelendő ur s csak valami gömbölyüséget éreztem a nyakam
szirtjén, valami melegséget a hajamban s ibolyaillatot a levegőben. Alig
vártam az estét, hogy lefeküdjem s elaludjam s álmomban ne én legyek
felelős, csakis és egyedül maga a mindenható isten feleljen érte, mit
merek én, kis fiu, összeálmodni. S ha aztán délelőtt, előadás után a
főtisztelendő urral a Fő-utcán összetalálkoztunk, szinte tiszteletlen
szórakozottsággal feleltem kérdéseire; bennem volt még az éjszaka minden
láza és káprázata; ennek a láznak veres rózsáit, ennek a káprázatnak
táncoló napsugarait láttam az Irén kisasszony arcán és haján, mikor
bejött hozzánk s én eléje szaladtam; álom és valóság vakmerően
összeolvadt érzésemben, tudatomban, e szobában mindig rámboruló
félálomban; a karcsu ujjak, a gyenge keblek, a remegő térdek, mintha be
lettek volna avatva abba, mintha a visszaemlékeztetés titkos jeleit adó
cinkosok lettek volna abban, amit rajtam kivül senki halandó ember nem
tudhatott.


4.

Én legalább, elhihetik, senkinek sem gyóntam meg. Tulajdonképp
önmagamnak sem. Az álom s a félálom vizein usztam eltökélt
akaratlansággal, öntudatlan is afféle ravaszsággal, mint ahogy a
harcmezőn halottnak tetteti magát a sebesült, nehogy a martalócok észre
vegyék, – olyanféle mozdulatlansággal, mint az édesen álmodó, aki
vigyáz, hogy meg ne üsse a lábát s föl ne ébredjen bele. Kis
kérkedéseim, éretlen közbekotyogásaim mind gyérebbek lettek; végre
egészen elmaradtak s délelőttről délelőttre szótlan, mozdulatlan
kuporogtam urnőm lábánál, mesterem lába előtt. Az ő beszélgetésük is
mind szakadozottabb lett. Erőltetett volt s gyakran megakadt, néha
percekig tartó kinos hallgatással, melyet még kinosabbá tett a leány
fuldokló köhögése. A pogácsákhoz hozzá sem nyultunk, a tokaji érintetlen
csillogott a metszett pohárkákban. Napfény sem igen táncolt már be az
ablakon; odakinn pelyhezett a hó s az északi szél olykor ugyancsak
megrázta az ablak tábláit. Irén néha mellém kuporodott a szőnyegre s a
kandalló tüzénél melengette jéghideg ujjait. A főtisztelendő pedig
fölkelt a kis selyem-zsölléből s némán járt föl-alá a szobában. Olykor
odaállt az ablakhoz s kinézett rajta a hideg világba. Csak akkor fordult
visza, mikor Irént elfogta a köhögés s egy pohár vizet kellett adnunk
neki, hogy magához térjen. A főtisztelendő ur elmondhatatlan
gyengédséggel segitett felkelnie s leülnie s ügyesen és szeliden
tartotta a tálcát, mig szegény kortyonkint ivott. Reszketett a keze,
mikor a poharat elvette a lánytól s még jobban reszketett, mikor
megsimogatta a drága térdekre visszahanyatló fejemet. S megint csak azt
éreztem, amit nem egyszer: hogy Irén hirtelen elkapta a kezét, mikor a
főtisztelendő ur simogató keze véletlenül odaért ujjaihoz. Nekem
feldobbant a szivem, a főtisztelendő ur egy percre elkomorodott s
hazamenet borus szemöldökkel, összeszoritott ajkakkal, kis félcipőjét
bokáig nyomva a hóba, lépkedett mellettem.


5.

Irén kisasszony egyszer öt napig nem mutatkozott s édes anyja olyan
volt, mint a fekete-fehér márványszobor, mikor megnyugtatott bennünket,
hogy a baj nem komoly, csak az orvos tart rá, hogy Irén ebben a hideg,
szeles időben fel ne keljen. Anti urfi kikisért bennünket a kis ajtóig,
ugy kérdezte, mit izenünk a hugának s közbe a szakállából is felkapott
egy pamatot s rágta, ahogy csak tudta. A doktor bácsi napok óta felém
sem nézett; nem törődött vele, van-e égetett cukrom; az utcán nagy
beszélgetésben láttam a bácsival s mikor hozzájuk értem, elhallgattak.
Én az iskolában rosszabbul feleltem, mint valaha; magyarból a
főtisztelendő ur föl sem hitt, olyan világos volt, hogy ugy sem tudok
semmit. Este előre kértem a vacsorámat s már hétkor lefeküdtem, hogy
imádkozzam és elaludjam. De az ötödik este alig tudtam már elaludni;
minduntalan fölriadtam s remegve hallgattam a téli éjszaka zugó
csendjét. Reggelre elállt a havazás, a piszkos szürke felhők elvonultak;
a kék levegőben mintha jégtüket csillogtatott volna a kisütő téli nap.
Előadás után alig hogy hazulról elindultam, már a házunk kapujában
összetalálkoztam a főtisztelendő urral. Alázatosan köszöntem s szótlan,
gyors léptekkel siettünk a Steinék portája felé.

Irén már ott ült a kandalló előtt; pirosabban, karcsubban, mosolygóban
és ibolyaszaguabban, mint valaha. Nem a rendes ruhája volt rajta, hanem
valami puha, vastag, világoskék selyem otthonka, hattyuprémes kis papucs
s fehér gyapjukendő a vállán. Felállott, hogy elénk jöjjön; én
kirántottam kezem a főtisztelendő ur kezéből s odavetettem magam a
kebelére.

Nem birtam magammal s ő megtántorodott ölelésemtől. Mögötte volt a karos
szék, abba roskadt vissza s én velebuktam, fejjel az ölébe, karom a
válláról, a kebelén át, lecsuszva a dereka köré. Fuldokolva mondtam
valamit; nem tudom mit. Hallottam, hogy csitit, éreztem, hogy simogat s
én hirtelen fölemelkedve, rádőltem ültében s drága illatos fejét két
kezembe szoritva, belekoccantottam fogamat a fogába, ugy szittam,
martam, csókoltam ajakát. Térdemnél éreztem a térdét, éreztem, hogy
karja vállam köré fonódik, éreztem, hogy magához von, éreztem, hogy
visszacsókol.

Ebben a percben valami toppant a hátam mögött. Ugyane szempillantásban
durva szoritást éreztem a nyakamon; valaki galléromnál fogva rántott ki
a forró selyemkarokból. A főtisztelendő ur volt; amily kicsiny, oly
erős, oly felindult, oly vértől elfutott szemü. Kis kemény,
parasztkezével rángatta a galléromat, majd megrázott mindenestül, ugy
hörögte a képembe: „Megőrültél, kölyök? megőrültél?!“ Ez is csak egy
percig tartott, mert a perc végén már ott volt Irén s kitépve engem a
kis főtisztelendő markából, odavont maga mellé. Ugy lihegett és
reszketett, hogy rám kellett támaszkodnia, aki magam is alig álltam a
lábamon.

Dult arccal néztek farkasszemet. De csak rövid ideig. A főtisztelendő ur
hamar erőt vett magán; arca elsimult, karja lehanyatlott s csöndes
megadással szólt: „Bocsánat, Irén kisasszony, valami idegesség bánt
napok óta, nem egészen tiszta a fejem“. Irén is elbocsátott s mosolyogni
próbált. De nem tudott. Dideregni kezdett s le kellett ülnie, majd
szájához kapva zsebkendőjét, balkezével a levegőbe kapott. Én rémülten
orditottam föl, a főtisztelendő ur odaugrott az ajtóhoz, ugy kiáltott be
az ebédlőbe: „Nagyságos asszony! Anti urfi!“ Mire berohantak: a
világoskék otthonka, a hattyu-prémes kis papucs, még a fehér gyapjukendő
is mind csurom vér volt.


6.

A főtisztelendő ur már délután beteget jelentett, még azon este
elutazott s olyan mód helyeztette át magát egy alföldi gimnáziumba, hogy
vissza sem tért butoraiért; ugy küldték mindenét utána. Irén mindössze
nyolc napig volt beteg s egy szép, napos februári délelőtt temették. Én
nem voltam ott a temetésén; betegségét, halálát, mindent, ami az
égszinkék otthonka biborra válta után történt, hetek multán tudtam csak
meg, magam is attól a perctől fogva valami idegláz forma betegségben
élet s halál közt lebegve. Mikor először magamhoz tértem: első világos
pillantásom a bácsira s a nénire esett, meg a nagybajuszu öreg doktorra,
aki szorongva ült ágyam mellett. Kérdezősködéseimre nem igen feleltek;
azt mondták, hogy aludjam s ne törődjem semmivel, csak a főtisztelendő
urról mondták meg, hogy áthelyeztette magát s már irt is a bácsinak,
hogy ha a kis Pali nyárára is vidékre kivánkoznék, küldjék le ő hozzá;
az odavaló gimnáziumnak szép könyvtára van, főképp teljes gyüjteménye
német és francia remekirókból.


A tisztás

Az öreg ur elég jól birta még a járást s vásott, kampós botjával ügyesen
hajlitotta ki utból a tüskés cserjéket, a szurós fenyőgallyakat. Még a
tavalyi tobozok süppedtek be lábunk alatt, ahogy az avaron át, a sürün
is átizzó napsütésben, izzadva és lihegve igyekeztünk hegynek föl –
isten tudja, miért, mikor lenn a völgyben oly szép, oly illatos, oly
langyos volt a délelőtt. Az ember ugy van a természettel, mint a
lányokkal; ahelyett, hogy megállitaná a pillanatot, melyben érintetlen s
ismeretlen telik el lelke mosolyukkal: addig nem nyugszik, mig életükbe
bele nem kerül s emléke róluk egy csomó kiábrándulás vagy lelkifurdalás.

Nem tudtam, tudta-e az öreg ur, hogy éppen ilyes okból ültem volt reggel
óta a hegy tövében, egy padon, amerre a gyalogösvény egy bizonyos villa
felé visz, melynek aranyozott rácsa mögül néhány nap óta egy piros
napernyő s egy fehér szoknya villogott ki hébe-hóba az országutra. De
való, hogy nem törődve szórakozottságommal és kelletlenségemmel, előb
odaült a nyakamra, majd meg, élve gyengeségemmel s azzal, hogy minden
kimondott akarattal szemben kötelességet érzek, rávett, hogy fölmászszam
vele a hegyre, melynek tetején valami korcsma vagy filegória van,
gyönyörü kilátással, ami iránt én vak vagyok, friss sörrel, amit én nem
iszom és női kiszogálással, amitől undorodom. Vagy egy órája mászhattunk
és vesződhettünk már s nekem az egészben egyetlen örömem a káröröm volt,
hogy az öreg ur mekkorákat fuj, mint gombolja ki mellényét s mint
törülgeti nagy fehér zsebkendőjével egyre szaporábban a homlokát. Közben
valami dombhátra érhettünk, mert egy darabon vége volt a lejtőnek s ha a
sürütől lehetett volna, ugy mehettünk volna tovább, mint az országuton.
Én már nagyon untam a dolgot s türelmetlenül gázoltam előre, nem törődve
vele, hogy az ágak, amiket eltolok, mögöttem az öreg urnak vágódhatnak
képébe. Fáradt voltam és elkeseredett, mikor egyszerre ritkulni kezdett
a fenyves s néhány lépés mulva tágas rét bukkant szemem elé, melynek
vastag füvezetét koszoruban fogta körül az erdő, szemközt velem ismét
menedékesen indulva falnak, a hegy csucsa felé.

Városi ember vagyok, nem értek füvekhez és virágokhoz s máig sem tudom
megmondani, mi minden nőtt és illatozott ottan, térdig érő bujaságban, a
nap tüzétől párologva. Nagy, szivárványszin legyek dongottak körül
bennünket, lomha pillék lebbentek föl lábunk előtt s mi fáradtan dőltünk
le, kalapunkat szemünkre huzva, hogy egy kicsit kifujjuk magunkat. Én
hanyatt feküdtem, egyik lábamat átkalimpáltatva a másikon, – de alig
hogy tenyeremet fejem alá csusztattam, hogy kalapom alól álmosan
nézegessem a táncoló léggyürüket, menten föl kellett ülnöm, mert karom
elzsibbadt, fülembe pedig keményen befelé igyekezett egy pár hangya;
gémberedő ujjaimmal alig tudtam őket kiszedni.

Az öreg ur, ki behunyt szemmel szuszogott fektében, dünnyögve szólott
föl hozzám bajusza alól:

– Pali, tudja, hogy mi az, ahol most vagyunk?

– Mi az, hogy mi az? – kérdeztem én dühösen, mert a hangyák, az ő ismert
értelmességükkel, ugy magyarázhatták beavatkozásomat, hogy én a kézelőm
alatt kivánom őket a karomon fölmenteni – s szokott buzgalmukkal láttak
neki vélt kötelességüknek.

– Azt mondom, hogy nézzen körül, vizsgáljon meg apróra mindent, fogja az
egészet egybe s igy mondja meg, hogy mi az, ahol most vagyunk?

A hangyákat szerencsésen elfogtam, mielőtt a legvégsőbbig megfeleltek
volna tisztjüknek; messze lepeckeltem őket ujjaimról a fübe, olyan erős
ivben, hogy bolyukba térve, aznapról nyilván Pompeit és Herkulánumot
jegyezhették föl évkönyveikbe. Azután leszóltam az öreghez:

– Lajos bácsi, ne pukaszszon. Mondja meg mindjárt, mire akar kérdésével
kilyukadni; isten bizony, mindenhez inkább van ma kedvem, mint találós
mesékhez.

Az öreg ur fölült, közel hajolt hozzám s mint az összeesküvők a jelszót,
ugy sugta képembe, jelentősen és diadalmasan:

– Tisztás!

– Mi az, hogy tisztás? – kérdeztem én még szórakozottabban s még
idegesebben.

– Ez; az, ahol most vagyunk; az: tisztás.

Körülnéztem s nagyon ostoba képet vághattam, mert az öreg ur hangosan
fölnevetett. Csakugyan: tisztás volt, noha nem tudtam, hogy az öreg ur
mit lát ebben fontosat, vagy különöset. Környöskörüli erdő, fölöttünk
ég, velünk egyszint sik mező; valóban: ilyesmi az, ilyesminek kell annak
lennie, amit tisztásnak szokás nevezni.

Az öreg ur, mintha csak homlokom mögé látott volna, folytatta
gondolatomat:

– Igen, barátom, ez az a hires tisztás, amiről maga a regényekben annyit
olvasott, ami előfordul akárhányszor a maga novelláiban, mindjárt a
legutóbbiban is, ott, ahol az őzet riadtan állatja a tisztáson a
bokorban leselkedő vadász csöve előtt. És amit alkalmasint most lát
életében először s ha én meg nem mondom, talán eszébe sem jut, hogy ez
az a bizonyos tisztás, amelyről annyit irt és olvasott…

Most már magamnak is el kellett mosolyodnom. Az öregnek, mint rendesen,
most is igaza volt, – annyira igaza, hogy csakugyan: életemben először
akkor láttam tisztást. S abban is igaza volt, hogy novelláimban, amiket,
mint sok más ifju ember, én is elkövettem s a révükön költőnek éreztem
magam, akárhányszor előfordult a tisztás; hogy hőseim, vándorlás közben,
gyakran tartottak pihenőt tisztásokon; hogy nem egy hősnőm, mint Bovary
Emma, erdő tisztásán adta oda magát hol ennek, hol annak a Rodolphenak;
s hogy valóban, éppen legutóbb őzet is nézettem riadtan a tisztás
közepéről a bokorban leselkedő vadász csöve elé, holott őzet csak az
állatkertből ismertem, a vadász csöve elől pedig, ha még ugy tokba van
is bujtatva, még ma is át szoktam ülni, ahová vadász-utas nem igen ül: a
nem dohányzó szakaszba. Rossz néven a suskust nem lehetett tőlem venni;
ha irtam is már akkor vagy két kötet novellát, mindössze huszonegy éves
voltam s mondom: városi gyerek s a természetet nem igen ismertem
egyebünnen, mint a nyaralókból s a sétaterekről.

A tisztás különben annyira tisztás volt, hogy a nap pecsenyévé kezdett
bennünket sütni. Fáradtak voltunk arra, hogy máris fölkerekedjünk;
beljebb huzódtunk hát a sürübe s éppen elhelyezkedtünk s ujra ledőltünk,
mikor a tisztás tulsó felén, ott, ahol az erdő menedékesen futott le
széléig, a bokrok mintha megmozdultak volna, egy pillanatra hol valami
veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben s mielőtt még jól
szemügyre vehettük volna, hogy ki vagy mi az: egy fiatal lány bukkant
elé a sürüből, kipirultan küzdve át magát az ágak közt.

Szép, karcsu, szőke, fiatal teremtés volt, körülbelül tizenhétéves. Egy
ugrással termett lenn a fűben, ahol csukott piros napernyőjével ügyesen
csapta vissza fejébe megingó kis szalmakalapját. Fehér szoknyája, csikos
vászoninge a déli világitástól egy síkban viritott a térdig érő zöldben,
ahogy, a piros ernyőt ellenzőnek emelve kalapja alá, kémlelve nézett
körül, szemlátomást valakit keresve. Minket, a fák mögött, ugylátszik,
nem vett észre; az öreg ur fekve maradt, én pedig halkan ültem föl s
öklömre támaszkodva, csöndben hajoltam előre, hogy beigyam magamba
gyönyörü mozdulatait. Dobogó szivvel ismertem meg: az a fiatal leány
volt, akivel negyedik napja nézzük egymást a kertjük rácsa mögül s az
odavivő uton, de olyan elvonultan élhettek, hogy mind a percig nem
tudtam vele megismerkedni. Most pedig, ime, itt volt, tőlem két-három
ugrásnyira, és, mintha csak megrendeltem volna, ágálása közben, ahogy a
füvet szétverte maga előtt, elejtette napernyőjét.

Le sem hajolhatott érte: én már fölpattantam s két-három ugrással ott
termettem nála. A neszre fölriadt s tágranyilt szemmel, fejét
visszakapva, ijedten hátrált a váratlan jelenség elől. Majd mikor látta,
hogy ernyőjéért hajolok le, ő is utánakapott s guggoltunkban a homlokom
erősen odavágódott a vállához. Neki meg a keze ért az enyémhez, ahogy
együtt nyultunk a piros selyem után; végre is én kaparintám meg az
ernyőt s fölemelkedve, valami bocsánatkérésformát motyogva nyujtottam át
neki.

Ő is fölemelkedett közben és még mindig zavarodottan, de már egy kis
huncutsággal, szintén valami köszönetfélét rebegett.

Ez történt, semmi több. Mert mielőtt bármi egyéb vagy több történhetett
volna, váratlanul odacövekelődött közénk, akiről már egészen
megfeledkeztem, az öreg ur; engemet, ki meglepetésemben tiltakozni is
elfelejtettem, egyszerüen maga mögé tolt; a leányt pedig, kivel tudtomon
kivül ismerős lehetett, szonika letegezte és lemagduskázta;
megmagyarázta neki, hogy csak menjen hamar haza, mert valami Anna néni
már nyilván igen várja, nekünk ellenben okvetetlen föl kell mennünk a
filegóriához. S ezzel, még mielőtt szólhattam vagy bemutatkozhattam
volna, a leány már lefelé is tartott a gyalogösvényen, mely a mi
följárónknál jóval hosszabban, de szép simára irtva kigyózódott le,
erdőn, mezőn át, a nagyvendéglőig.

Utána akartam szaladni, de az öreg lefogott. A fehér szoknya, a piros
ernyő utolsót villant a lejtős ut kanyarulatánál; én tiszteletlenül és
méregbe gurulva rántottam ki karomat az öreg ur kezéből, ki azonban
hirtelen elkomorodott s parancsoló hangon, melynek annál inkább
engedelmeskednem kellett, mennél szokatlanabb és érthetetlenebb volt,
most már egyenesen megkövetelte, hogy felmenjek vele a filegóriához.

Mentem hát, – de én is komoran és nem leplezve haragomat. Magamban
eltökéltem, hogy délután a kisleányt egyszerüen megszólitom a rácson át,
az öreggel pedig most sétálok utoljára, akár hegynek föl, akár hegyről
le. A sörhöz tüntetően hozzá sem nyultam, mikor végre fenn ültünk a
filegóriában, a pincérleányra pedig ugy rámordultam, hogy ijedten
kotródott tovább. A kilátás helyett meg órámat néztem; előbb a kis
számlapon a perceket számoltam, majd a nagyon az ötperceket.

Az öreg ur végre nevemen szólitott. Fölnéztem rá:

– Parancsol, Lajos bácsi?

– Parancsolok, – felelte. – Tegye el az óráját.

Eltettem.

– S most feleljen kérdéseimre.

– Tessék kérdezni.

Rosszakarattal néztem rá, az öreg meg szárazon kérdett, mint valami
birósági jegyző:

– Hány éves maga, Pali?

Elgörbitettem a számat:

– Lajos bácsi tudhatja: huszonegy.

– Volt már katona?

– Nem voltam; októberben akarok berukkolni.

– Van diplomája?

– Hogy az ördögbe volna? Nem is lehet még.

– Igaz. De vagyona csak van?

– Nincs nekem egy vasam se. Apámnak van valamicskéje, de az nem sok.

– Nem sok, én is ugy tudom. Nohát hallgasson rám, fiam. Az a kisleány
legfeljebb négy esztendővel fiatalabb magánál. Apátlan, anyátlan,
vagyontalan árva, ki kegyelemkenyéren él valami távoli atyafiságomnál,
akik különben neki is rokonai s igen jóravaló népek, ők is, a gyerekeik
is, és nem igen éreztetik a leánynyal, hogy nem sokkal több köztük
nevelőnőnél, vagy, mondjuk társalkodónőnél. Ahogy ez a leány maga előtt
megállt, ott a tisztáson, mikor bennünket meglátott: ha maga nem érezné,
én megmondhatom: ez a leány ki van szolgáltatva magának; ki volt
szolgáltatva első perctől fogva, mióta maga a keritésüknél leskelődni
kezdett; ki van szolgáltatva most is, mint – hogy’ is mondja maga a
novellájában: mint az őz, mely a tisztáson riadtan áll meg a bokorban
leselkedő vadász csöve előtt…

Az öreg ur hangja itt annyira gunyos lett, hogy elpirultam s
félbeszakitottam:

– A novelláimat ne bántsa, Lajos bácsi. A hasonlat kopott, azt
elismerem, de én sohasem igértem senkinek, hogy a hasonlataim ujak
lesznek.

Az öreg ur bólintott a fejével:

– A novelláit nem bántom, fiam, s hogy a hasonlat kopott, az nem volna
baj. Igaz, hogy az ember nem gondol hallatára semmit; elmegy a füle
mellett, mint a gyereksirás, mikor áthajtatunk a falun. De nem furcsa,
hogy mi jó és tisztességes emberek, kiknek talán magunknak is vannak
gyerekeink, nem is gondolunk rá, hogy micsoda fájdalmat, betegséget,
vagy szomoruságot érezhet az a gyermek, akitől a sirás ered? Mondja,
fiam: átérzett-e már valamit abból, amit olvasott vagy megirt? Ne
tiltakozzék és ne adja a megbántottat – teszem: gondol-e a mellett
valamit, mikor ir vagy olvas: éppen a tisztásról, éppen az őzről, éppen
a vadászról, ki ott leselkedik a megriadt, az ártatlan, a senkinek sem
vétett árva istenteremtésére? Gondolt-e, érzett-e valamit, mikor száz
életrajzban olvasott ifju Goethékről, kik kék kabátban és sárga
nadrágban lovagolnak tova hajnalban a csöndes paplakokból, hol karcsu,
szőke, magukkal tehetetlen Friderikák sirják ki a szemüket utánuk?
Kisirják a szemüket – micsoda közhely ez is, és egyáltalában: mennyi
közhely, mennyi kopott szó – s mennyi könnypatak és vérfolyó mosta
ezeket, mint a kavicsot, ilyen kopottá, ilyen simává, ilyen életlenné!
Novellák és életrajzok, őzek és tisztások, – milyen semmitmondók az
olyannak, milyen semmit nem gondolhatók az olyannal, aki még nem élt át
novellát, akinek még nincs története, aki még nem látott tisztást, aki
még nem ölt őzet. De én, fiam, én, akit itt lát: én már öltem; rám már
rám emelte szemét, könnyes, halódó, szemrehányó szemét akárhány
megsebzett őz, kire férfias mulatságból állottam lesbe s mészárosnak
éreztem magam, mikor előttem vonaglott! Én már átéltem, a magam s a
mások eleven és érzékeny bőrén tapasztaltam ki nem két, hanem negyvenkét
kötet lehetőséget s ahogy mint irót kitanitottam magát, fiam, arra, hogy
ne irjon le olyan szót, melyre csak olvasmányaiból emlékszik s a maga
eszével még nem gondolta végig: most mint embert figyelmeztetem, – nem
mint annak a leánynak atyafia, aki tartozik gondját viselni, nem mint
magának régi jó embere, ki magát gyerekkora óta tartja szemmel: mint
öreg ember figyelmeztetem magát fiatal embert: százszor gondolja meg,
mielőtt olyasmibe szédül, amit könyvekben unottan lapoz át, de amin az
élet, a maga lelkiismerete s a mások sorsa nem ugrik át egyre-kettőre!
Most pedig, ha ugy tetszik, mehetünk!

Ezzel fölszedelőzködött és fizetett; begombolta mellényét, zsebébe
gyömöszölte zsebkendőjét s többet rám se nézve, felindultan tartott
lefelé az uton.

Nem próbáltam megállitani, nem próbáltam megszólitani sem; nem igen
tudtam volna mit mondani neki. Mint legtöbb ilyen szépen kimódolt s
gyakori prédikációjában, a mostaniban is éreztem valami igazságot, – de
egy és más fojtogatta az én torkomat is. Magam is fölkerekedtem s
mialatt ő botját a földhöz ütögetve, nagy kopogva ment előre, én, mint
akinek orravére eleredt, némán, lehorgasztott fővel bandukoltam utána.

A déli forróság körülfogott bennünket, s ahogy az árnyékos uton
lejjebb-lejjebb jutottunk: mintha a gőzfürdő medencéjébe ereszkedtünk
volna le. Igy mentünk lefelé vagy egy félórát, lassan, szótalan, eleven
istenteremtésével nem találkozva, legfeljebb, ha egy-egy mókus futott
fel jöttünkre a barna sudarakon, ijedten nézve utánunk a tűgallyak
közül. S barna lepkék is ereszkedtek olykor elénk – én mindinkább
sarkára hágtam öreg barátomnak s éppen utolértem, mikor kiszélesedett az
ut, széjjelszaladt a fenyves, az árnyék is kettévonult – s izzó
napsütésben ismét rétségre értünk, melyen térdig volt a fű, égig szállt
az illat s környöskörül, lejtőben, hallgatag állták körül az erdő
sudárfái. Nem kellett már, hogy az öreg ur figyelmeztessen rá: magamtól
is észrevettem, hogy leértünk a tisztásra.

Megálltam, megnéztem órámat, – volt még egy óra ráérő időnk.
Végigvetettem magam a fűben, majd, mikor a nap nagyon is rám tüzött,
bevonultam az árnyékba. Fiatal szivem csordultig eltelt keserüséggel, s
mikor öreg barátom visszafordult s leereszkedett mellém s megint magamon
éreztem okos, jóságos, apai tekintetét, mely oly érdektelen szeretettel
virrasztott évek óta ifju pályafutásom vergődései felett: szememet
elfutotta a köny s mellemet megrázta a zokogás, mialatt öreg kezét
visszaszorongattam.

Egyszerre csak: mintha a tisztás tulsó felén, a sürüben megmozdult volna
valami. A bokrok hullámzani kezdtek, – hol valami veresség, hol valami
fehérség villant föl sötétjükben, – s mielőtt még jól szemügyre vehettem
volna, ki vagy mi az: Magduska, az én szép, szőke, karcsu őzikém bukkant
elé a sürüből, kipirultan küzdve át magát az ágak között.

Egy kicsit gyürött volt, egy kicsit kócos s ernyőjét összeszoritott
ölébe fogva, két kezével ügyesen tüzte meg hátul a kontyát. Majd
lehajolva, az ernyővel lesimogatta szoknyáját s a piros selyemből
kihalászva zsebkendőjét, pihegve nyomogatta arcához s homlokához. Közben
visszafordult a sürü felé, mely ujra meghullámzott, s mintha valaki jött
volna benne. Ugy is volt; az ágak ketté váltak; egy karcsu barna férfi
ugrott ki közülök s magához szoritva a leányt, nevetve csókolgatta
szemét, száját, fülét és halántékát.

Csinos, napsütötte, nyulánk ember volt, mondom; kék zeke volt rajta és
sárgás-fehér tennisz-nadrág, melyen itt-ott egy-egy száraz fenyőtű
barnált odatapadva. Különben a fürdőorvos volt, nős, két gyermek apja s
hires kegyeltje az asszonynépnek. A leány ijedten nézett körül, de mikor
senkit sem látott, ő is visszanevetett rá s visszacsókolta. Lajos bácsi
föl akart ugrani, kiabálni akart, de én vaserővel nyomtam vissza ültébe
s rátapasztottam tenyerem a szájára.

A leány kibontakozott a férfi öleléséből s ujra rendbeszedte magát.
Közben elkomolyodva szólott a doktorhoz:

– Higyje meg, ez nem jó hely. Mondom: ugy kellett tennem, mintha
lemennék s leskelődnöm kellett, mig végre tovább mentek.

A doktor megnyugtatta, hogy majd találnak jobb helyet, azután ő is
begombolta a kabátját, rántott egyet magán s kalapját legényesen a
félszemére huzta. Igy mentek el együtt s nemsokára együtt buktak szemünk
elől: a lábuk, a derekuk, végre a kalapjuk is, az ösvény sötétjébe.

Eleresztettem az öreg urat, – ő tanácstalan meredt maga elé.
Előráncigálta zsebkendőjét s törülgette homlokát, majd a zsebkendőjét
visszagyürve zsebébe, elkezdte vakargatni orrát, egyenletesen, feszült
figyelemmel. Én előszedtem a kis pipámat, megtömtem, meggyujtottam s
parazsát lenyomkodva, bodor füstöt eregettem a tikkasztó levegőbe.
Szivárványszin legyek dongtak bennünket körül; lomha lepkék lebegtek a
pamatos virágokon; az égen fehéren izott egypár apró felhő s a lég
gyürüi gömbölyögve szálltak föl a magasba. Jól szemügyre vettem mindent:
környöskörül erdő, fölöttem ég, velem egyszint sík mező – ez az a
tisztás, amiről az ember annyit olvas a regényekben.


Három perc

1902 augusztus 5-ikén történt, St. Moritzban, svájci Engadinban,
délelőtt tizenegy órakor a Hotel Victoria mögött, édes, langyos,
hegyvidéki nyári napsütésben. A lugas előtt bádogból való kerti asztalka
mellett négy széken elhelyezkedve ült, kinyujtóztatott lábbal, sapkában,
fehérlő tenniszruhában egy ritka, mert férfiasan szép s előkelő formáju
szőke fiatalember, mig oldalt mellette, ugyancsak kerti széken, a
legszebb, a legeslegszebb, fiatal, karcsu, szőke asszony ült, kit az
életben látnom adatott. A férfi unottan, kelletlenül, tömött angol
bajuszának sütött tekintettel nézett maga elé, az asszony pedig beszélt,
beszélt, könyörögve, esengve, ültében is a térdenállás szemfölvetésével.
Közbe lehajtotta fejét és selyemernyője hegyével tétován turkált a
kavicsban, mig fehér bluza felett, felfésült aranyhaja pihéjéből
kirózsállott a nyakszirtje. Nyilván várt, feleletre várt. De a férfi
tovább ringatódzott a négy széken, még unottabban, még kelletlenebbül,
még jobban nem nézve oda. Az asszony pedig ujra rákezdte a beszédet, a
könyörgő ránézést, az esdeklő suttogást, és – egyéb semmi sem történt.

Azaz hogy én nem tudok többről. Ennyi meg azalatt ment végbe, mikor
elmentem mellettük, hogy a portásnak szóljak. Sem azelőtt, sem azóta nem
láttam őket – lehet, hogy ők utaztak el, lehet, hogy én; ma közelebb
járok a negyvenhez, mint a harminchoz; életemben eltelt jó néhány
esztendő, sok nap, teméntelen sok óra, s ez életnek annyi eseménynyel s
képpel teljes husz millió percéből mindössze két-három perc esett erre
az eseményre, ezekre az emberekre. De emlékszem rájuk, olyan világosan,
olyan érzékletesen, hogy szemem hártyájáról le lehetne fotografálni
őket, ha rájuk gondolok. S történetük – mert nyilvánvaló, hogy volt
történetük – olyan élénken él lelkemben s emlékeimben, mintha magammal
esett volna meg, magamat meritett volna ki, gyötrött s vénitett volna
meg – két csik ősz hajamat tudom, hogy ebbe az esetbe őszült bele.
Elmondhatatlanul együtt érzek ezzel a gyönyörü két darab emberrel; ezzel
a gyötrődő asszonynyal, aki nem tud belenyugodni abba, hogy megunták, és
letéve a büszkeségről s ezzel még nevelve a férfi csömörét,
visszakönyörgi magát, holott tudja, hogy lehetetlent kiván, – s ezzel a
meggyötrött férfival, aki talán maga sajnálja legjobban, hogy érzései
megváltoztak, de végre is érzi az érzései jogát. Együtt érzek velük én,
akit észre sem vettek, kiről nem is tudják, hogy a világon van, vagy, ha
látták, bizonyára nem sejtették, hogy tudja, mi történik itt; együtt
érzek most is, mikor ők az esetet talán már el is felejtették, s régi
érzéseik helyén régen ujak támadtak. Történetük és képük itt él bennem,
idegeimben, talán tengernyi távolságban tőlük, mig nekik sohasem jut
eszükbe, hogy ilyen messzeségben valakinek számára eleven és ismert
valóságok lehetnek; ha véletlenül mégis találkoznám velük s elmennék
mellettük: egy porcikájuk sem sugná, hogy olyan valaki volt közelükben,
aki ismeri őket és tud róluk s történetükről. Pedig voltaképp abban,
hogy én ismerem őket s tudom történetüket, nagy-e a különbség ahhoz
képest, ahogy ismerős volnék velük és regényükkel, ha véletlenül valóban
megismerkedem velük, s ők maguk mondják el, mi van köztük? És mi marad
meg ebből a különbségből is husz vagy harminc év mulvára, mikor egészen
biztos, hogy hármunk közül egy sem lesz már életben, s egészen mindegy
lesz, ismerősek voltunk-e, vagy csak látásból ismertem-e őket, vagy csak
ugy elképzeltem, avagy ugy olvastam valahol, minden külső látás,
találkozás és tapasztalat nélkül képüket és történetüket?

*

1886. április végén történt, tehát most lesz husz éve. Délután három óra
körül volt, a Deák-téren, valami külön órára iskolába menet, hogy
megszólitott egy urformáju, de erősen megvedlett ember s német nyelven
valamit tudakolt tőlem, már nem tudom mit. Mialatt elmondtam neki
felvilágositásomat, hirtelen elsápadt, s szája is elkékült, s végre
reszketve és fuldokolva szakitotta meg szavamat:

– Fiatal barátom, ne haragudjék, hogy félbeszakitom. Mérnök ember
vagyok, diplomás, Csernovicból jövök. Két napja nem ettem, s itt ájulok
el a kimerültségtől. Ha van nála valami pénz: az isten áldja meg, adja
ide.

Hetedik gimnazista voltam, nem volt se égen, se földön többem
kilencvenkét krajcárnál. Megdöbbenve kapartam elő, s odaadtam neki.

Mindez két-három perc alatt történt. Az emberemet annak előtte nem
láttam, de annak utána igen. Vagy egy hét mulva az Andrássy-uton
egyfogatu bérkocsin. Ő is meglátott, elpirult s elkapta fejét. Ez,
mondom, idestova husz éve, hogy megtörtént – s azóta nincs hét, amelyet
itthon töltök Budapesten, hogy kétszer vagy háromszor ne találkozzam
vele, s a boldogtalan mindannyiszor el ne piruljon s félre ne nézzen,
hogy szemünk ne találkozzék. Az egyfogatu bérkocsit nemsokára
felváltotta a kétfogatu, majd, három évre rá, számozatlan fiakker, s
most már, néhány hónap óta az automobil; az ember – azóta megtudtam,
mert kiváncsiságból utána jártam – valóban mérnök, vállalkozó, akit
valami üzleti hajótörés vetett ki ide Budapestre, s azóta gyönyörüen
megszedte magát; meg is házasodott, szép serdülő gyerekei vannak, akik a
magától értetődés hanyag nyugodtságával töfögnek végig az Andrássy-uton
– s ez a boldog ember s boldog apa, aki alkalmasint annyira-amennyire
tisztességes ember is, kétségkivül fele vagyonát odaadná érte, ha valami
csendes módon eltehetne láb alól engemet, akiről nem is tudja, kicsoda
vagyok, akivel egész életéből mindössze három percig váltott háromszor
három szót, s aki nemcsak hogy nem vétett ellene, hanem, ugy lehet,
életének megmentője, boldogulásának meginditója volt. Látszik, hogy
gyülöl, látszik, hogy utjában vagyok, látszik, hogy mikor meglát,
lehunyja szemét, s elgondolja, hogy hátha csak álom volt az egész, vagy
hátha én már nem emlékszem őrá – hiszen oly régen volt, mindössze
két-három percig tartott; azóta ezer meg ezer emberrel találkozhattam –
s ugyan ki emlékszik mindenkire, akivel valaha néhány szót váltott, s
akinek kilencvenkét krajcárt adott? Látom, hogy néha tétováz, mintha meg
akarná állitani kocsiját, kiszállani belőle, elém állani, s félig
tréfásan, félig megindultan igy szólni hozzám: „Uram, husz éve tartozom
magának kilencvenkét krajcárjával; örülök, hogy végre megadhatom.“ De
csak tovább hajtat; gyáva a szamár, nem tudja rászánni magát. Néha
magamat is megszáll a nagylelküség, hogy én keressem fel, s én mondjam
neki: „Ugyan, kérem, adja meg már azt a nyavalyás kilencvenkét krajcárt,
és hagyjon békét énnekem s ne gyötörje tovább saját magát.“ De dühös
vagyok a szamárra, s hagyom, hadd vergődjék.

*

Van még egy ilyen kis, hogy ugy mondjam: a sorok közt történt regényem.
Az állatkertben volt, roppant forró nyári délelőtt, hogy egyik
kutyaketrecben ennivaló kis kölyök-daklit vettem észre, amint lihegve,
kilógó nyelvvel, könyörgő szemmel lesett minden arra menőre s a rostély
mögött szükölve ment vele a szomszéd ketrec elválasztó keritéséig,
kétségbeesve nézvén utána, mikor az végképp elment, s menten kémlelni
indulva, nem jön-e uj jövevény, akitől talán mégis csak megkapja a
segitséget. Hamar rájöttem, miben kell ez a segitség; a kis állat vizes
lábasa üres volt, s elepedt szomjan. Néhány lépésnyire szivattyus-kut
volt, odaláncolt bádogitcével; az itcét lefeszitettem a láncról, vizet
huztam bele, bedugtam a rostélyon, ahol a kis állat remegő kéjjel
lefetyelte ki, ameddig csak a nyelve ért, hálás pillantással s
vakkantással köszönve meg jóságomat. Vagy két hétre rá ujra kimentem; a
kis pára már messziről észrevett, megismert és boldog ugrándozással és
ugatással valósággal lelkendezett az örömtől s a viszontlátás
izgalmától. Annyira meghatott ez a nagy háládatosság, hogy – a dakli
eladó volt – megvettem, hazavittem, ahol Zsipi – erre a névre
kereszteltük – két hónapon át a ház elkényeztetett kegyeltje volt,
akinek legalább husz sziv majd hogy utána nem szakadt, mikor egy nap
eltünt, nyomtalan, mindenkorra, hiába kerestettük rendőrökkel, hiába
hirdettük ujságban. Megvallom, – nem szégyen, katonát is láttam már
kutyája után sirni – jó néhány éjcakát átsirtam miatta álmatlan. De
hiába, nyoma veszett. Ám vagy három évvel ezután, tavaszi délben,
valahol az Andrássy-ut vége körül való villa-fertályban egy nyaraló
előtt elmentemben a rács mögül a szokott felháborodással ugatott ki rám
három válogatottan szép kutya, s az egyikben, egy négy év körül járó
dakliban: ugrásában, vakkantó ugatásában, mókázva haragvó szeme
járásában, hirtelen odafigyelve, szivdobbanva ismertem meg – s esküdni
merek, hogy nem tévedtem – a mi Zsipinket. „Zsipi!!“ kiáltottam, szinte
rikoltottam rá a szépen kifejlett, kifényesedett szőrü bolondos állatra,
s csodálkozva, örülve, igazán a legkülönbféle váltakozó érzésekkel
álltam meg a rácsnál, s dugtam be önkéntelen mozdulattal sétabotomat –
még ugyanazt, melyen hajdan, jobb időkben, az ifju Zsipi annyit ugrált
át meg vissza. A kutya is meghökkent, megállott, az ugatás torkán, az
ugrás inában akadt meg, mig a másik kettő, akire hangom nem hatott,
szaladtában és ugattában, hemperegve bukott rajta keresztül. „Zsipi!“
kiáltottam ujra, s reszkető kézzel nyultam át a rács rudai közt, hogy
megsimogassam, mint hajdan szoktam, menedékes homlokát, szemöldöke
dombjait. De a kutya hátrált, vagy két lépést visszavonult, s mereven
megállva a négy lábán, merően, megdöbbenve, tanácstalanul nézett ki rám.
A másik kettő önkéntelen megérezte, hogy itt történik valami, s
feltápászkodva egymás mellé álltak, s hol felém forgatták a fejüket, hol
társuk felé, várva, hogy mi lesz. A dakli pedig ott állt egy helyben,
mozdulatlanul nézve velem farkasszemet; magam is felegyenesedtem,
visszahuzódtam, s visszanéztem a felindult állat tágra nyilt szemébe.
Két-három percig állhattunk igy, egymással szemben, s az én meredt
nézésem előtt a kutya szeme fényes, széles, átlátszóan barna égbolttá
terült szét, melyen mintha kékes felhők vonulnának zavaróan keresztül. S
e szemek mögött, e félig öntudatlan, szegény, megzavart agyvelőben
ugyanilyen gomolygó, elvonuló hullámzás mehetett végbe, valami olyas
gondolat, hogy „idegen, érzem, hogy nem vagy tőlem egészen idegen,
tudom, hogy van hozzád valami közöm, de már nem tudom, mi; érzem, hogy
volna valami kötelességem irántad, de nem tudom megtalálni, mifajta;
nyugtalanitasz, megzavarsz; a világról, az életről, a nappalról, az
éjcakáról, ebédről, vacsoráról, gazdáról, házról, mindenről való
megszokott és megnyugtató képeimet hirtelen megzilálod, megtéped,
elhomályositod, de nem adsz helyettük megbizhatóbbakat, mert a te
felkeltetted képek is homályosak, kóválygók, el-elhalványulók. Menj,
menj, menj; ne szólj többet, ne nézz rám tovább, ne kinozz tovább; ne
zavard meg megszokottságaim nyugodt rendszerét, ne vedd ki talpam alól a
földet, ne döntsd le a világról való érzésem körül, a megnyugtató
korlátokat!…“

Mindez kutyanyelven volt mondva, egy rémült szemmeresztés mindent
elmondó beszédességével, és, mondom, két-három perc alatt. A kutya aztán
hirtelen megfordult, utána a másik kettő is, és vad, eszeveszett, vissza
sem néző rohanással menekültek befelé, s tüntek el a nyaraló mögött. Én
még egy darabig ott álltam, majd sarkon fordulva, lassan s elgondolkozva
ballagtam vissza a város felé.


Péter


I.

Simon Péter, Jónának fia, zavaros fővel ődöngött a hideg éjszakában.
Csak olykor riadt fel, ha a szikkadt föld egy-egy palaszilánkja
élesebben hasogatta mezitelen lábát, kérges bokáit. Nem igen volt helyén
az esze – ma egész este forog már vele a világ. A jobbkezében valami
sajgást érez s egyszerre eszébe jut, honnan jön. Nincs egy félórája,
hogy álmából fölriadva, tiz társával botorkált az Ur után, aki ma egész
este olyan szomoru volt, olyan végtelen szomoru, szomoru mindhalálig.
Igen, igen, ezt mondta: szomoru az én lelkem mindhalálig – aztán ott
hagyta őket az olajfák között, ő maga pedig lassu léptekkel ment fölfelé
a hegynek. Péter már nem tudja, mi okból. A mai pogácsás ünnepek
vecsernyéjén bort ivott, attól nehéz a feje. Olyan rég ideje, hogy bort
nem ivott, de most meg kellett innia, hiszen az Ur azt mondta, hogy ez
az ő vére. És ő sokat nem értett abból, amit az Ur mondott, de mindig
követte – attól a perctől fogva, hogy elszólitotta a hálójától,
halászsajkájától, hüséges eb módjára járt a nyomában és szent áhitattal
nézte ezt a szépséges szomoru fiatal férfit, akinek országa nem e
világból való… Az ur egyszer azt mondta néki: „Lészen a te neved Petrus,
kőszikla, s erre a sziklára épitem én az én hitem házát.“ Ime, az Ur
tudta, milyen hivséges tanitványa neki Simon Péter, ma este mért mondta
mégis, hogy „Mire a kakas szólana, háromszor is megtagadsz te engemet?“
Ó, ha mindnyájan megbotránkoznának is az Urban, Péter nem botránkoznék
meg benne soha. És ha betelék is, amit ma este mondott, hogy egyikőjök
elárulja, ha az a képmutató szelid Judás el is árulta az Urat, Péter
soha sem fogja megtagadni!

Hol is hagyta csak el?… igen, ott vártak az Urra az olajfák között.
Sötét is volt már, csak a csillagok pislogtak az ágak között. Betlehem
felől az egyik olyan szépen ragyogott! Forró nappal után egyszerre
rajtuk ütött a dermesztő hideg s a mámoros álmosság háromszor is lebirta
őket. Kétszer is fölkeltette őket az Ur, harmadszor hítta, mennének
vele. Tizenegyen voltak, a tizenkettedik, a szelid szemü, fehér kezü
Judás nem volt közöttük. Egyszerre csak fáklyafény közeledett,
fegyvercsörgés kisérte. Nagy csapat ember jött, fustélyos, fegyveres
poroszlók. Aztán csak kivált közülök egy és futvást rohant az Ur felé.
Judás volt, a tizenkettedik. Péter még most is hallja a lihegését s
látja, mint csókolja lehunyt szemmel kétszer is az Urat: „Mester,
Mester!“ A fustélyos emberek erre mind nekiesnek a védtelen emberfiának
s a tanitványait ellökdösik mellőle. Egyikőjük sem mozdult, csak ő,
Péter, ugrott elé, elkapta az egyik ember szablyáját s mámoros
hadonázásban lemetszé vele a szeplős Málkus fülét. De szomoru mosolylyal
maga az Ur mondta, ne ontson vért. Hát arra se tartja jónak, hogy
megvédje?… Elejtette a szablyát, az emberek meg nekiestek… ő pedig
futvást menekült a többiekkel s elszéledének a világ tizenegy tájéka
felé… Az éjjeli szellő feléje sodorta az Ur néhány szavát: „Mint egy
latorra, ugy jöttök ellenem fustélylyal és fegyverekkel…“


II.

Hová vitték, mit akarhattak véle? A helytartó fogatta volna el? Az nem
lehet, hiszen a császár ellen soha egy szót sem szólt. Vagy a farizeusok
váltották volna be, amivel fenyegetőztek? Szék elé hurcolták volna most,
páskák ünnepén, amikor inkább a rabokat is szabadon szokták bocsátani?

Holnapra virradóra majd kitudódik. Baja ugy sem eshet; aki holtakat
éleszt, sebeket gyógyit – isten fiának baja hogy eshetne? Péter is
nyugton volna, csak a feje ne volna olyan nehéz. Ebben a sötét
éjszakában hová menjen, mitévő legyen? Amire évek óta nem gondolt, most
eszébe jutott, hogy neki se hazája, se hajléka. Hosszu évek óta ma van
először egymagában s az első éjszakát tölti ugy, hogy nem hallja a
társai lélekzetét s álmatag szemmel nem virraszt felettük az Ur. Álmatag
szemével – avval a csudálatos, ragyogó barna szemével, amivel megigézte
a szegény, együgyü szivü Simont, aki azóta hivséges lábbal követi az
Urat, ki tudja mért, ki tudja hová.

Tizenketted magával járja már igy évek óta azt a titokzatos, kalandos
utat. Csuda csudára pereg le értetlen szeme előtt és csak titokban meri
furcsálni, mi jogon lett ő különb a többi embernél, mi okon szakadt el
régi társaitól. Mért kell vándorolnia, éheznie, fáznia, holott ő eladdig
olyan boldog, nyugodt és csöndes halászéletet élt. Szóval nem merte ezt
uj társaitól kérdezni, röstellette az ő nagy együgyüségét. Érezte, hogy
a többiek sem a maguk eszétől követik az Urat, – azokat is, mint őt, a
Mester ragyogó homloka, szelid szeme sugara viszi ellenállhatatlanul
magával. Néha, viharos éjszakákon, ha néhányan volt halászok
összebujtak, mindnyájok ajkán ott kisértett a hebegő kérdés: mire való
mindez, ez a bolyongás, ez a törődés? De egyikök sem mert szólani – nem
különösen két társuk miatt, akik az ő tudásuk és tapasztalásuk hegyéről
olyan kicsinylő szemmel tudtak rájok lenézni. Az egyik a fehérkezü Judás
volt, aki valami nagy nemzetségből való lehetett; olyan fehér volt a
bőre, olyan ápolt a vöröses szőke hullámos haja s olyan válogatott a
szavajárása. Tudott irni, nagy kerek görög betüket vetni, aminthogy a
görög szó sem volt tőle idegen. A másik János volt, a Zebedeus fia,
lángoló lelkü ifju ember, akit az Ur a mennydörgés fiának nevezett,
mindig megkülönböztetett s aki tudott az idegen hóditó méltóságos
nyelvén is. Az egyik görögül szólott, a másik latinul, mig a szegény
Péter nem tudott, csak héberül, azt is parasztosan ejtette, foghegyről,
mint a galiléusok. Az ő szava csak arra való volt, hogy ne vegyék
semmibe, az érzése csak arra, hogy elfojtsa és megtagadja. Az ő fiatal,
vértől duzzadó szive akárhányszor megszólalt, ezek ketten csak
letorkolták. Ezek ketten, akik közül az egyik elárulta az Urat, mint
valami latrot, a másik pedig a kiss ujját sem mozditotta meg, mikor a
poroszlók nekiestek a Mesternek… Ő, Péter volt az egyetlen, aki szablyát
rántott az Ur védelmére, holott az Ur soha semmi dolgáról vele nem
szólott, mindig csak Judással, mindig csak Jánossal… Ezek, akik egy
kiélt élet keserü seprüjével, kiégett szivvel s lemondó lelkiismerettel
menekültek az Urhoz, kinevették és kigunyolták a szegény Pétert, ha
mélázva, egymagában vissza-visszasirta boldog halászéletét, amikor még
nem kereste a mennyek országát s nem kerülte az asszonyt…

Ezeknek nem kellett asszony. Maga az Ur nem volt e világból való s ha
meg is bocsátott a parázna asszonynak, a bünbánó Magdolnának, ölelésre a
karja sohse tárult, csókra az ajka sohse vágyott, ha száz asszony
törülgette is selyemhajával fáradt lábait. A többi mind csak azt
hirdette, hogy jó a férfiunak asszonyt nem illetni s lekorholta Pétert,
mikor ez azt mondta, éljen a férfi az ő asszonyával, mint illik értelmes
emberhez, az asszonyi edénynek, mint erőtlenebbnek tisztességet tévén…
És Péter nem mert többet mondani, csak titkon, loppal gondolt Leára, az
ő szépséges kedvesére, akitől elszakadt, hogy vakon kövesse a Mestert.


III.

S a hideg éjszakában Péternek szivébe szállt a mámor s eltöltötte a
keserüség az Ur ellen, aki még azt sem engedi meg, hogy hivséges
tanitványa szablyával oltalmazza a poroszlók ellen. Annyit se adnak rá,
mint egy kuncsorgó ebre – ezért hagyta ő oda kenyerét, hazáját,
szépséges mátkáját? Szétzüllöttek, szertefutottak, egyikök elhagyta a
másikat, az Ur elhagyta valamennyiöket. Pétert nem köti többé hozzájok
semmi. Ma még itt jár a hideg éjszakában, holnap tul lesz a határon,
holnapután otthon lesz a hálójánál, halászsajkájánál.

A hajnal is közel lehetett, mikor nagy zsivajra riadt föl. A főpap háza
elé ért, ahol füstös fáklyák fényinél sürgött-forgott a sokaság. Valami
nagy bünösről beszéltek, istentagadóról, pártütőről, aki most áll a
főpap Kajafás előtt. Péter bekerült a kapun s keresztül törte magát az
udvaron nyüzsgő népségen, fel a főpap háza tornácába. Megállt, hogy
körülnézzen. Végig a tornácon hosszu asztal állott, fehér abroszszal
beteritve, tele üres kancsókkal, félig telt kupákkal, otthagyott
eledelekkel. A pogácsás vecsernyét ünnepelték itt is, annak a maradékai
állnak az asztalon. Péter dermedt ujjal kapta föl az egyik kupát s egy
hajtásra kiüritette. Minden vére a fejébe tódult az erős bortól s egy
oszlophoz támaszkodott, hogy el ne dőljön. Lehunyt szeme előtt vérvörös
szinben forgott valami idegen világ, aztán kék hegyeket látott és kék
tengert s látta Leát, a kis halászlyányt, amint gügyögve hivogatja:
Gyere vissza Simon, hadd el a földönfutó kóborokat, légy az én jó uram!

Nehéz léptekkel botorkált tovább. A tornácon szenes serpenyők előtt
melegedtek az emberek, kufárok, nagyszakállu zsidók, bozontos római
poroszlók vegyest. Az izzó szén néha, egy-egy percre, homályos pirral
öntötte el az arcukat. Át az ablakon s a nyitott ajtón, a nyüzsgő
farizeusok csürhéjén keresztül fegyverzörej, káromlás és vesszősuhogás
hallatszott. A tornác egyik sarkából föl-fölrikitó vihogás vegyült bele.
Az egyik lyány nagyot sikitva ugrott el egy részeg katona csókja elől. A
föllobbanó fény egy pillanatra arcára esett és Péter földobbanó szivvel
ismert rá: Lea volt, az ő mátkája. Odaugrott hozzá, megfogta a karját:

– Lea, te vagy itt? Kinél vagy itt, ki vagy itt mi vagy itt? Rossz
személy lettél, részeg katonák szeretője lettél?

A lyány ijedten nézett rá. Megismerte és kitépte magát a kezéből.

– Ha az lennék is, mi közöd hozzá. Mátkád voltam, elhagytál. Bucsut se
mondtál, csak világnak mentél, kóborló istentagadóknak lettél a
cimborája. Annak a galiléusnak lettél az embere!

– Nem igaz asszony, nem igaz, nem is ismerem…

– Nem ismered? Nem te mentél vele? Levelet sem irtál, izenetet se
küldtél. Hagytál volna éhen veszni. Ha szolgálatba nem állok, el is
veszhettem volna a te názáretbeli Jézusod miatt.

A népség köréjük gyült. Rongyos gyerkőcök rángatni kezdték a Péter
kopott köntését. Cselédlányok a kovásztalan kenyérből galacsinokat
gyurtak s a sötétben találomra dobták a Péter fejéhez. Egy katona
rekedten rikkantott:

– Üssük agyon, ez is a Jézus emberei közül való!

– Nem igaz ember, nem is ismerem! – kiáltott Péter mámoros rémülettel.

– Az ő embere vagy, a szavad járása is elárul, a galiléus beszéded!

A sarokban álló katonák is figyelni kezdtek. Egyre fenyegetőbben
tódultak a sötétben Péter köré. Lea is megijedt, féltette a kedvesét s a
köntösénél fogva bevonta magával az első szobába. A másik szobából nagy
világosság látszott, de Péter a sok embertől nem láthatott be oda. Az
emberek olykor be-bekiabáltak: „Üssétek agyon az istentagadót, a hamis
királyt!“ De Péter se látott, se hallott. Csak Leát érezte, amint
odaszorul hozzá és szorongatja a karját. Odahajolt a lyány füléhez:

– Lea, – suttogta – Lea, nem vagyok az ő embere, nem leszek az ő embere.
A tied akarok lenni, a te hüséges urad. Gyere velem, hazaviszlek,
visszamegyünk a falunkba, a tenger partjára. Szeretjük egymást, mintha
sohse váltunk volna el. Gyerünk, gyerünk, viszlek is már…

A zsivajt egyszerre éles kakasszó szakitotta meg. A hajnalt jelentette a
kakas. Az emberek szétváltak az ajtó elől s Péter ijedten kapta föl a
fejét. Belátott a fáklyafényes szobába. Látta a főpapot, amint
toporzékolva tépi a szakállát. Valami pirosság felé hadonáz. Részeg
katonák üvöltözve suhogtatják vesszejüket valaki fölött, aki piros
palástban ül a szoba közepén, egy székre kötözve. A kakasszóra az ajtó
felé forditja a fejét. Töviskoszoru van a homlokán s a vér nehéz
csöppekben pereg végig az arcán. Világos homloka alól szelid fénynyel,
mosolygó szemrehányással küldi a szeme sugarát egyenesen a Péter
szemébe, aki ijedt hörgéssel ismeri meg benne a Mestert.

*

És kifordula Péter a tornácra és keservesen zokogott. Azon sirt, hogy
milyen gyarlandó a férfiember s milyen hatalmas az asszonyi állat,
amikor egy cselédlyányért a leghivebb tanitvány is háromszor megtagadja
az ő Mesterét, mire a kakas egyet szólana.


Válás után

Abban igazad van, Jolán, Bélával akkor nagyon kompromittáltam magam. De
hiszen tudod, ugy volt, hogy elvesz és ő irtózatos féltékeny természetü
volt. Igazán el akart venni; – éjjel-nappal azzal kinzott: a válópörnek
már vége van, a viszonyunkról mindenki tud, mért nem megyek hozzá?

Magam se tudtam, miért nem. Elhiheted nekem, nem szerettem a volt uramat
s ha ugy imádtam is volna, mint az istent, abban a percben, amikor azt
mondta nekem, nekem, hogy megunt, ő engemet, abban a percben megutáltam
és meggyülöltem volna, még ha maga a Szent-György lett volna is. Tudod,
hogy nem volt szent; jól észrevettem, hogy neked is udvarolt, vagy akart
udvarolni, – köszönöm, hogy nem hallgattál a gazemberre. De udvarolt
másnak, de szaladgált száz más után, engem pedig megunt.

Aznap, amelyikről szóltál, Gödöllőn voltam a néniéknél; ott laktam náluk
egész nyáron s aznap mulatságra készültünk. Béla a szomszédban bérelt
lakást és mindig a negyednégyes vonattal jött ki délután a hivatalából.
A néni ilyenkor aludt, a bácsi pedig a kártyapartiejánál volt és Béla
nesztelenül surrant be hozzám, a sötét konyhán keresztül. Jól láttam,
hogy a szegény fiu nem ebédelt rendesen, mert a vonat kettőkor indul s a
hivatal is kettőig tart. De nem igen szólhattam neki s nem is
kinálhattam meg semmivel, mert nagyon szentimentálisan fogta föl a
dolgot és szinte sirt, hogy én ételre gondolok azokban a rövid
pillanatokban, amik boldogságunknak vannak szánva. Igy mondta szegény,
de én biztosithatlak, hogy az a boldogság nem volt valami nagy
boldogság, legalább nekem nem s azt hiszem, neki se. Mert soha ki nem
fogyott a jajgatásból, hogy én nem szeretem őt; hogy egy szikrát, a
legszikrábbat se szeretem; hogy én sohase is szerettem és csak szántam,
amikor meghallgattam és szánom most, amikor nem üzöm el magamtól. Annyit
beszélt, hogy még ha akartam volna, se juthattam volna tőle szóhoz, de
folyton azt hajtogatta: látja, nem szeret, egy szava sincs hozzám.
Minden pillantásomról számot kellett neki adnom, hogy hova nézek, kire
gondolok, mért nem nézek ő rá s mért nem gondolok ő rá, hacsak egy
csöppet is, ha csak egy ilyen csöppet is. És féltékeny volt
hihetetlenül. A legjobban az uramtól féltett s az uram emlékétől. Az
volt a rögeszméje, hogy én még mindig halálosan szeretem azt az embert,
még halálosabban azóta, hogy elkergetett magától. Ezt nem verhettem ki a
fejéből; nagyon hiu volt az emberismeretére és arra, hogy mennyire
ismeri a nőket s a legnagyobb csacsiságokat mély meggyőződéssel hirdette
róluk. Mi azt szeretjük, ugy mondta, aki megaláz mennünket (ez az uram)
és nem azt, aki megalázkodik előttünk (ez ő). De azért egyformán féltett
mindenkitől, akár megalázott, akár megalázkodott, a szemtelen
hivatalnokoktól s az udvarias katonatisztektől, sértette minden szó,
amit más férfinak mondtam, gyanakodott mindenkire, akivel kezet fogtam s
nem is jutott eszébe, mennyire sért és mennyire megaláz evvel a
féltékenységével. Különben a „Tisztviselők Lapjá“-ba irt rólam verseket
és novellákat, amikből a vak is kiolvashatta, hogy hányadán vagyunk.
Pedig a világ nem volt vak és nagyon hamar észrevett mindent.

Az igazat megvallva, nem is bántam. Megelégeltem azt a szerelmet, amiben
az én szivemnek is része van és vágyódtam a béke s a nyugalom után.
Legjobb szerettem volna meghalni, de ne nevess ki, valahányszor komolyan
rászántam magam, mindig volt egy ruhám készülőfélben s én azt gondoltam,
nem akarok addig meghalni, amig egyszer rajtam nem volt… Gyülöltem azt a
gazembert s utáltam az egész világot. Utáltam a férfiakat, mert tudtam,
hogy ezek a hitványok most kész prédának tekintenek engem; szemtelenek
voltak, mint a poloska, az asztal alatt alig tudtam a lábaikat
elkerülni, mialatt a vigyorgásukból kiolvastam: jól tudom, nem lehetsz
el férfi nélkül; biztositlak, hogy én bennem fogsz csalódni! Az a
szegény fiu másképp viselte magát s avval ejtett meg. Nem volt a kerek
világon senkim, akinek egy sóhajtással is kipanaszkodhattam volna
magamat – ha ti akkor itt laktok, vagy én elutazom hozzátok, minden
másképp történt volna. De én a néninél laktam s az a válópör alatt is
egyre vigasztalt, hogy ne féljek, minden jóra válik, türjek csak és
várjak, az uram majd visszatér hozzám. Én várjak! ő visszatér! –
ráuszitanám a kutyát, ha csak közeledni is merne! Béla nem igy beszélt s
ha nem is vallott nekem szerelmet soha, minden szaván, minden mozdulatán
látszott, hogy mindig szeretett és mindig szeretni fog. Énnékem balzsam
volt ez a szerény szerelem, amely nem kér mást, mint hogy megtürjem a
közelemben s ebben bizva, meg is türtem. A szegény fiu minden szabad
percét nekem szentelte és velem töltötte s én annyira megszoktam, hogy
aztán nem tudtam róla leszokni. Ő szegény, ha esküdöztem neki, mennyire
rokonszenves ő nékem és mennyire nem nélkülözhetem, keserü viccekkel
gyötrötte magát: nélkülözhetetlen vagyok, mint a kendője, amibe kisirja
magát! És igazán, mind bizalmasabbak lettünk s én mind többet meg többet
gyóntam meg neki. S ő ilyenkor olyan jól, olyan tapintatosan, olyan
nemesen tudott meghallgatni s olyan édesen, olyan gyengéden próbált
megvigasztalni – sirva borultam a vállára tizenkétszer s ő nem lett
volna férfi, ha tizenharmadszor meg nem csókol. A többinél én nem
gondoltam semmit, de jól esett hallanom a bolondos ember őrjöngéseit s
elképzeltem olykor: ha az az ember engem igy szeretett volna!
Idegenkedtem attól a gondolattól, hogy a felesége legyek; de megtettem a
kedvéért mindent, még azt is, hogy sehova se jártam, senkivel se
beszéltem s nem bántam, amikor kikezdett a pletyka: legalább megtudja
_az az_ ember, hogy van, aki engem nem un meg.

Hát igen, aznap valami koncert volt s utána táncmulatság. A néni
telebeszélte a fejemet, hogy ilyen fiatal teremtésnek nem szabad magát
eltemetnie és kell, hogy a világ előtt mutatkozzék. A néni nagy volt az
ilyen prédikációkban s én türtem, mert tudtam, hogy a javamat akarja.
Nem ellenkeztem vele, – harmadfél éve volt, hogy nem táncoltam és nem
akartam berozsdásodni. Nagy dolog volt a szegény Bélát rávennem, hogy
eljöjjön velem s ne akarja magát főbelőni, ha máshoz is szólok egy szót.
Két hétig magyarázgattam neki a dolgot és két hétig csititgattam, amivel
csak tudtam az ő kétségbeesett féltékenységét. Végre a nénit citáltam
neki; erre aztán ő is belátta, hogy nekem csakugyan nem szabad
eltemetnem a fiatalságomat s a szépségemet. De jól láttam rajta, hogy
odaadná a lakbérét s a drágasági pótlékát, egy évi fizetését és tiz
esztendőt az életéből, ha már csúf volnék és vén s az ördögnek se
kellenék. Ő maga is részt vett a készülődéseimben s fájdalmas mosolylyal
hozott ki a városból maradék cérnacsipkéket, amiket a boltosok rásóztak,
papiermaché-legyezőt, amiről elhitették vele, hogy elefántcsont és
akkora keztyüt, hogy csak a forró hamu hiányzott belőle, hogy a frau
Náni fogfájás ellen a képére tegye. Én nem vetettem nagy ügyet az egész
dologra; egyet-mást változtattam a nyári kimenőmön – erre a mulatságra
ez is jó lesz.

Mielőtt átöltöztem, Bélát erőszakkal kellett kikergetnem a szobámból.
Egymás után sorra vette az odakészitett ruhadarabokat, még a
legintimebbeket is és ha azt hitte, nem nézek oda, elkeseredetten gyürt
rajtuk egyet. Meg kellett esküdnöm ő rá és magamra, a nénire, a
boldogságomra, a legyezőmre, a szerelmünk emlékére és a jövőnk
reményére, a kisujjam körmére s a világos blouseomra, hogy igazán
szeretem; hogy hű leszek hozzá; hogy soha senki kedvéért el nem pártolok
tőle; hogy mindig rá fogok nézni és mindig vele fogok beszélni; hogy
mentül többet fogok ülni és mentül kevesebbet táncolni; hogy csárdást és
valcert egyáltalában nem táncolok s a négyesben csak a legyezőmet
nyujtom a férfiaknak; hogy nem megyek kivágott derékban, hogy a szemembe
nem engedek nézetni és már egy órakor hazamegyünk. Ő maga elátkozta
hasztalan elpocsékolt ifjuságát, amelyben nem tanult meg táncolni és
láttam, amint titokban halkan, de nagyon hamisan fütyült valami
polka-félét és komor ábrázattal illegette hozzá a lábait. Roppantul
kiöltözködött, különösen az ujmódi gallérjára volt büszke, ami
fölszaladt a füléig és elfogta a lélegzetét. Látszott rajta a szilárd
eltökélés, hogy fölveszi a keztyüt, még ha maga don Juan térne is vissza
az alvilágból, hogy engem egy fordulóra fölkérjen.

A terem ajtajánál majd felöklelte az egyik rendezőt, aki karonfogva
akart a helyemre vezetni. A rendezőbe a néni csimpajkodott és Béla
diadalmasan emelte magasra a galléromat meg a legyezőmet, valamint azt a
kétmázsás nagykendőt is, amit óvatosságból hozott magával, nehogy
hazamenet meghüljek. Szorosan mellém ült és nem engedte át a helyét
semmiféle kisasszonynak, ha még oly bágyadt pillantással markirozta is
neki a halálos fáradságot. „Ki az a majom? Honnan ismeri azt a
vizilovat?“ sziszegte, ha valakire ránéztem vagy valakinek
visszaköszöntem. Mikor az énekes kijött és meghajolt, a szelid képe
csupa epe volt: „Nézze, hogy begörbül az orra, ha a száját kinyitja. Két
zápfoga hiányzik. Olyan a keze, mint egy asztalosé. Csupa német nótát
énekel…“ De az énekes lágy baritonja őt is ellágyitotta és a százszor
hallott Schubert-dalok százegyedszer is megolvasztották a lelkünket.
Szerelemről és hüségről volt bennük szó s én édes fájdalommal éreztem,
hogy mindezekben a dalokban együttvéve nincs annyi hüség s annyi
szerelem, mint abban a szegény fiuban, aki itt okvetetlenkedik a
baloldalomon. Csupa szerelem és csupa vád volt a pillantásában, amit
állandóan, szünet nélkül ott éreztem égni az arcomon, a nyakamon, a
karomon. Az énekes egy operába csapott át és Béla mindenről megfeldkezve
kapott a kezemhez:

  Szeretlek én gyanakvó gyötrelemmel,
  Sovárgó és őrjöngő szerelemmel –

igy szólt a dal s én könyes szemmel szoritottam meg a kezét…

Ebben a percben éreztem, hogy összerezzen és ránézve láttam, hogy szine
kővéválva mereszti a szemét az egyik sarokba. Nekem is minden vérem a
szivembe szökött. Don Juan tért vissza az alvilágból – abban a sarokban
ő állt, az az ember, az én elvált uram.

Jó élet lehet a pokolban; a pokol tüzére nem emlékeztet egyéb, mint a
lesült arca s a villogó szeme. A haja s a szakálla is feketének
látszott, talán a fehér flanell-kabátjától. Összefont lábbal
támaszkodott a falnak és leplezetlen unalommal ásitott egyet-egyet a
feketeszalagos szalmakalapjába, – a fehér foga kicsillogott mögüle, mint
valami vadállatnak. A nyaka még erősebb lett s a bajusza sürübb,
különben alig változott. A viselkedése sem változott; az asszonyokat
ugyanavval a félig gúnyos, félig vágyakodó pillantással mérte végig, ami
nekem mindig olyan volt, mint egy-egy szivtelen ütés, amit az én
féltékenységtől kipiruló arcomra mér. A társasága is a régi volt – ha
nem is ugyanazok, de most is ugyanolyan léhütők, serdülő kamaszok, akik
közt könnyü elsőnek lenni, akik táncközben az embert szemtelenül
szoritják magukhoz s a csárdás közben a padlót ütögetve, kimerülten
bömbölik, hogy sose halunk meg. Most is, hangverseny után is ezt
bömbölték s én áldottam a jó végzetemet, hogy nem volt közöttük
ismerősöm s a nénivel meg Bélával dobogó szivvel, észrevétlen vonhattam
meg magamat az egyik sarokba, a rendező urak szürke-kabátos háta mögé.
Lehunytam a szememet és szerettem volna elsülyedni…

– Matild, maga itt van? Engedje meg, hogy én is itt legyek…

Rémülten pillantottam föl. A nénit láttam, amint gyáván huzódott valami
szomszéd mamához és Bélát, amint bőszülten fölpattanva, sietett ki a
folyosóra. S őt láttam, amint nyugodt mosolygással foglalja el a Béla
helyét s mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog volna, odaül
mellém, odafordul hozzám, még a legyezőmet is fölemeli, amit Béla
rohanása közben odacsapott a helyére.

– Kezet se nyujt? ugy látszik, haragszik. De azért pro forma nyujthatna
– ugy tudom, nem szereti a föltünést. Ne ijedjen meg, nem ismer itt
bennünket senki.

Én belőlem kitört a méreg.

– Hogy mert maga idejönni? sziszegtem feléje, de ő ezalatt már elkapta a
kezemet s a másik kezével egy percig végigsimogatta, mint egyszer,
sokszor, annak idején.

– Meghittak s én nagyon unatkoztam. Tudja, nem valami mulatságos dolog
olyan magánosnak lenni, mint én vagyok. Azaz, hogy maga nem tudja – ugy
látom, gondoskodott társaságról.

Azzal kibiccentett az ablakon a folyosóra, ahol Béla sötét arccal
telepedett le egy asztal mellé s egy battéria palack mögül ugy tett,
mintha nem nézne reám.

– Takarodjék innen, mert kidobatom!

– Mingyárt édes, mingyárt. Nem is ültem ide egyébért, mint hogy
megmondjam, hogy maga ma elragadóan csinos; hogy olyan jó napja van,
amilyen az én szegény időmben sose volt; hogy a ruháján meglátszik, hogy
valakinek a kedvéért vette magára s nincs is egyéb hiba a toilettejében,
mint hogy nincs virágja. Látja, ha én volnék a lovagja, erről nem
feledkeztem volna meg. A legyezőjéből is kitört egy lap – esküszöm, hogy
én még ma sem rösteltem volna a fáradságot, bevinni a városba s a
boltosnál megcsináltatni.

– Ha nem hagy békében, szólok a néninek, hogy vigyen haza.

– A néninek? Hát a néni él még? Él még, a foga ép még, most is rám
vicsoritja még? – Ezt a nótát az akadémiában hallottam vagy hol, –
ujabban nagyon müvelt kezdek lenni, amióta annyit unatkozom. Azokat a
szegény inszurgenseket gunyolja, akik még visszavonulni sem tudnak
tisztességesen.

Szinte sirva fakadtam dühömben.

– De hát mit akar tőlem, mért nem hagy békében?

– Mondom, hogy nem tudok visszavonulni. Matild, magában nincs egy szikra
fesseség sem, hogy ilyen tragikusan fogja föl a dolgot. Volt idő, hogy
olyan félvállról vett, mint egy polichinelt s olyan könnyen vált meg
tőlem, mintha, bocsánatot kérek, a szeretője volnék.

Olyan alázatosan nézett rám, mintha nem is az lett volna, aki. Nevettem
a haragtól.

– Tudja, hogy maga orcátlan, hogy lelketlen, hogy szivtelen, hogy nem
férfi, mikor igy visszaél az én tehetetlenségemmel és hogy alávaló,
mikor én rám fogja, amit maga tett?

– Tudja, hogy maga komédiás, hogy képmutató és alakoskodó, mikor azt
akarja velem elhitetni, hogy a maga nevében beszél? Azt hiszi, nem
tudom, kinek az egészségére isznak odakinn?

Önkéntelen odaforditottam a fejemet, ahol Béla egy árva kerti gyertya
világa mellett éppen bort öntött a sörös poharába és pipacsvörös arccal
magyarázott valamit egy szemüveges urnak, aki félrecsapott kalappal, az
öklére dőlve biccentgetett feléje.

– A középkori lovagok sokkal jobban birták az italt, – igaz, hogy ők
egyszerre csak egyfélét ittak. A középkori sárkányok pedig sokkal jobban
őrizték az elbüvölt királykisasszonyokat – igaz, hogy ők tüzet okádtak,
nem pedig…

Ebben a percben ujra fölcsendült a zene s a rendezők előre elrekedve
kiabálták: Első négyeshez tessék fölállani! Beleszédült a fejem a levegő
fülledtségébe, a szivem dobogásába. A kisértőm pedig fölugrott:

– Matild, ne akarjon tőlem megszabadulni, nem is szabadul meg, hiszen
jól látom, hogy még mindig szeret. Nem kiváncsi arra, hogy én szeretem-e
még? Itt nem beszélhetünk, pedig én megfulladok, annyi a mondani valóm.
Nézze, az a karikalábu vis-á-vist keres, maga nincs engageálva, álljon
be velem.

– Megőrült?…

– Megőrültem, te is meg fogsz őrülni, akarom, hogy megőrülj, hogy belém
bolondulj. Jösz, vagy botrányt csapok – s ezzel a karjába rántotta az
enyimet és vitt magával. Nem láttam semmit, csak a nénit láttam, amint
rémült szemmel meredt utánam, az ablakon keresztül pedig a szemüveges
urat, amint fölugorva az öklét rázogatta Béla felé és behalatszott,
amint rekedten kiáltozta: ha én mondom magának, fiatal ember…

Nem tudom, hogy táncoltam végig ezt a quadrillet, de tudom, hogy bolond
volt ő és bolond voltam én is. Azt mondta, hogy itt nem lehet beszélni s
nem akart kevesebbet, mint hogy fogadjam őt titokban magamnál, holnap
reggel, amikor a néniék alszanak s Bélának a városba kell utaznia.
Apróra bizonyitotta, hogy senki sem tudja meg s neki semmiféle rossz
szándékai nincsenek. Elárulta, hogy már két hete tanulmányozza a
terrénumot, tudja minden dolgomat és minden viszonyaimat, tudja, Bélával
hogy állok s mikor jöhet hozzám látatlan és zavartalan. Esküdözött, hogy
főbe lövi magát, ha nem fogadom magamnál s esküdözött, hogy tudja,
milyen alávaló ember s milyen méltatlan én hozzám. Ő maga mondta, mit
tegyek s hogy bánjak el vele – leföstötte az én diadalomat, mikor ő
megtérve borul a lábam elé s most én kergetem el őt, hidegen,
szivtelenül, ugy mint ő kergetett el engem, ugy mint Tatjána elkergette
Anyégint, mikor az visszatért hozzá. S eszembe juttatta azokat az
időket, amikor jegyben jártunk s ő olvasta föl nékem az Anyégint, amikor
még szerettük egymást és nem volt közöttünk senki és semmi. S a sétánál
megszoritotta a karomat, hogy szinte fölkiáltottam s a fülemhez hajolva,
egyre suttogott bele, vagy talán csak a forró lélegzetét küldte az
eszemre, hogy végképp belebolonduljak. Alig láttam, hogy a szomszédaink
összesugnak, lerogyó térddel, gépiesen vonszoltattam magamat egyik
kézből a másikba, amig visszaértem az ő forró kezéhez s mikor a többiek
fölemelt karral kaput álltak s nekünk át kellett alatta siklanunk, én
csak azt tudtam suttogni elfuló lélegzettel: hallgasson, az isten
szerelmére, hallgasson. De ő nem hallgatott s mikor ujra a helyünkön
ültünk, egyre beszélt, beszélt, folyton csak beszélt s mikor végre a
maradék eszemmel kábultan vánszorogtam a nénihez, hogy menjünk haza, ő
ugrott oda mellém s ő vetette a vállamra a galléromat. A karjába kellett
kapaszkodnom, hogy el ne ájuljak s csak homályosan emlékszem Bélára,
amint, mikor a kapuból visszanéztem rá, éppen a gyertyatartót akarta a
szemüveges ur fejéhez vágni, akinek rémülten vetette magát a nyakába egy
termetes hölgy és kétségbeesve sikoltozta: Ignác, neked három gyereked
van, neked nem szabad meghalnod!…

Két hét mulva megint sirva borulhattam a Béla vállára. Mert megint nem
én kergettem el azt az embert, megint csak ő kergetett el engem.


Sanyika nagy

Sanyika álmélkodva állt meg a tükör előtt. Magas állótükör volt, mégis
előre kellett hajolnia, hogy meglássa magát benne, bajuszosan, hosszu
nadrágosan, kemény gallérosan, órásan, mellényesen, apikásan. Hamar
végigtapogatta, két kézzel, kabátját – mellényét. Kivül, belül, fönt,
lent: mindenütt tele volt zsebekkel; oldalzsebekkel, amikben bőrtárca
volt és szagositott zsebkendő, apró zsebekkel, amikben aprópénz volt,
meg körömráspoly, meg szivarvágó kés – s az óralánca végén kis iránytü
fityegett. Semmi kétség benne: Sanyika meglett ember; nagy, mint a többi
nagyok.

Tudni kell, hogy Sanyika semmit ugy nem szeretett volna, mint éppen azt,
hogy nagy legyen. Nem szeretett kis fiu lenni. Nagy és erős szeretett
volna lenni, hogy mindent maga végezhessen el, mindent maga szerezhessen
meg, senki segitségére ne szoruljon, senkinek ne kelljen
engedelmeskednie. Szeretett volna nagy lenni, hogy a szekrény felső
polcáról a csokoládét maga tudja levenni s ne kelljen a frajlájntól
lekönyörögnie. Szeretett volna nagy lenni, hogy irni és számolni tudjon
apa iróasztalán s hogy mikor a Mancika megbetegszik, ne kelljen
éjszakának idején nagyanyáékhoz áthurcolkodnia s hat hétig nem
játszhatnia hugocskájával, nehogy elkapja a betegséget. Szeretett volna
nagy lenni, hogy legyen pénze megvenni minden játékot. Ezt szerette
volna – s most ime nagy volt.

Eleinte nem hitt szemének. Körülnézett, hogy nincs-e ő valahol s nem
valaki más-e az, akit a tükörben lát. De a tükörbeli nagy is
körülnézett, szakasztott ugy – aztán meg, ahogy végignézett magán,
ugyanolyan hosszu nadrágot, kézelőt, fekete cipőt látott kezén-lábán,
mint a tükörbeli nagyon. Ő volt az, ő nőtt meg igy – maga se tudta, hogy
és mikor. Csak arra emlékezett, hogy apika iróasztalánál játszott a nagy
bőrszékben. Onnan jött át ide, anya szobájába, a nagy tükör elé. Ezalatt
történhetett a nagy változás – azaz, hogy nem is változás. Mert éppen
csak hogy nagyobbnak látta magát Sanyika, bajuszosnak, nadrágosnak. De
érezni ugyanannak a Sanyikának érezte magát, aki annakelőtte volt.
Semmivel sem erősebbnek, semmivel sem okosabbnak. S örülni sem örült
annak, hogy nagy. Odakünn sütött a téli nap s bundás szép nénik s
felparádézott kis gyerekek sétáltak az utcán. De neki olyan volt a
kedve, mint mikor esik az eső és fuj a szél.

Átment a harmadik szobába, amelyik az ő szobája volt, meg a Mancikáé.
Nem kellett felágaskodnia a kilincshez, inkább le kellett nyulnia, hogy
megnyomhassa. A hintalovon egy kis fiu ült, akkora, mint nemrég még ő
volt s ezt mondta neki: isten hozott, apikám! A főzőedénynyel pedig ott
játszott a Mancika, aki most tanul a frajlájntól németül s az is azt
mondta neki: Guten Tag, Pappa, was hast du mir gebracht? Odament a
szekrényhez, hogy levegye a polcról a csokoládét. De ott állt anyika és
az ezt mondta: Ugyan, Sándor, hogy lehet öreg napjaira ilyen torkos?
Csak nem eszi el a gyerekei elől a csokaládét?

Azt is mondta Sanyika:

Kérem, Sándor, adja ide a konyhapénzemet!

Sanyika benyult a belső zsebébe s kihuzta a bőrtárcát. Kinyitotta, de
abban csak két névjegy volt, aztán egy piros kártya meg egy barna
kártya, három postabélyeg, de semmi pénz. Anyika elkezdett sirni és azt
mondta:

Hiszen magának már megint nincs pénze! Nyilván elkártyázta a kaszinóban!
Menjen a hivatalba és keressen pénzt!

Sanyika busan kiment az előszobába és felvette apika bundáját és kemény
kalapját, ami éppen jó volt neki. Egy ember állt ott s a kezében valami
irást tartott. Kérem, nagyságos ur, ezt a kis számlát hoztam, azt
mondta. És Sanyika azt mondta neki, hogy nincs nálam apró, jöjjön
máskor. És az ember haragosan morgott, becsapta az ajtót és Sanyika igen
félt tőle, pedig nagy volt.

Az utcán sok emberrel találkozott, aki mind ismerős volt vele és azt
mondta: Az isten áldja meg, Winkler ur, mi lesz már azzal a pár
forintomal? Vagy azt, hogy: Az isten áldja meg Winkler ur, segitsen
rajtam, mert nem tudok enni adni a gyerekeimnek. Sanyika ugy félt tőlük,
mint a tüztől, pedig nagy volt. A villamoson is pénzt kértek tőle; amit
játékokat meg akart venni, azért mindenért pénzt kértek, pedig az
aprópénze mindjárt az elején elfogyott. Mikor megállitotta az embereket,
hogy kérjen tőlük, azt mondták: Nem takarodik? Mindjárt bekisértetem a
rendőrrel! Sanyika azt mondta: de kell csokoládéra, meg zöld borsóra a
kis fiamnak, meg a kis lányomnak. Ők meg azt mondták: minek a szegény
embernek gyerek? És mind akartak tőle valamit és mérgesen néztek rá, ha
nem tette meg.

A hivatalban, az első szobában ott állt a János szolga és azt mondta: Az
isten áldja meg, Winkler ur, miért jár be ilyen későn? Az öreg már
háromszor kereste. Sanyikának, pedig nagy volt, ugy dobogott a szive,
mint mikor a kéményseprő azt mondja, hogy: jó napot, nem füstöl a
kályha? Sanyika levetette apa kabátját s beült a szobába az
iróasztalhoz. Egy szakállas, pápaszemes ember jött ki hozzá és az azt
mondta: Ha ez még egyszer előfordul, akkor le kell mondanom az ön
szolgálatairól! Sanyika ugy érezte, hogy ezt az embert meg kellene
verni. De semmi erőt nem érzett magában, inkább sirni szeretett volna,
de szégyelte magát.

Aztán elkezdett irni és számolni. Tudott. De nem örült neki, inkább
fáradt volt tőle. Az ujjai meggémberedtek s a számok összefolytak a
szeme előtt. Igen szeretett volna a Mancikával játszani.

Haza is ment. A kapuban kinn állt a házmester és azt mondta: Jó, hogy
jön a nagyságos ur! Most vittem fel a doktor urat; a Mancikát meg az
Anna vitte el az öreg nagyságáékhoz. Ugy látszik, baj van a kis fiuval.

Sanyika rohanva ment be a gyerekszobába. A kis ágyban ott feküdt a kis
fiu és nem lehetett ő vele sem játszani. Piros volt a képe és zihálva
pihegett. Anyika tágra nyilt szemmel nézte a doktor bácsit, aki az ablak
felé tartotta a lázmérőt és csóválta a fejét. Sanyika rémülten vonta
félre egy sarokba.

Doktor bácsi, inkább keserüt gurgulyázok, inkább megiszom az orvosságot,
inkább megeszem a sárgarépát és nem játszom a virgácscsal és a
Mikulással, csak ez a kis fiu ne legyen beteg és még egyszer rám
nevessen! Nézze, doktor bácsi, én most nagy vagyok és mindent
megtehetek, amit akarok és nem kell félnem senkitől. Mondja meg, hogy
mit tegyek, hogy ez a kis fiu meggyógyuljon!

A doktor bácsi csak csóválta a fejét és azt mondta: Kedves barátom, itt
te nem tehetsz semmit. Férfi vagy és el kell viselned, amit a sors rád
mért!

Sanyika irtózatos nagyot kiáltott és sirva borult le az asztalra, olyan
erősen, hogy megütötte bele a homlokát. Odakapott és körülnézett. A
bőrszékben ült apika iróasztala előtt s megint olyan kis fiu volt, mint
mikor utóljára játszott itten. Mellette állt anyika és nevetve kapta föl
a karjába. Az mondta: Megütötted magad, Sanyikám? Látod, mondtam, hogy
játszszál inkább a magad asztala előtt – ráérsz még itt ülni, majd ha
nagy leszel! Rosszat álmodtál, hogy igy felijedtél?

Sanyika nem felelt, csak szorosan átölelte anyika nyakát. Anyika átvitte
a gyerekszobába s odaemelte a szekrény polcához, hogy maga vegyen a
csokoládéból. Mancika a főzőedénynyel játszott s apika is ott állt a
szekrénynél. Sanyika letört egy darabot a csokoládéból, de nem ette meg,
hanem apika szájába dugta. És azt mondta:

Egyél, apikám, ne félj; nem eszed el a gyerekeid elől!



NÉPEK ÉS HELYEK


A japán pörgettyü

(1904.)

Csuzima után három nappal, mikor kiderült, hogy Togó már nyolc hónap
előtt arra és a szerint készülődött, hogy a balti flotta kénytelen lesz
a koreai szorosba bekerülni s ő ott két tüz közé veheti – a világ
legnagyobb tengeri diadaláról szóló hirek olvastára, arra az adatra,
hogy az öreg japán békésen átaludta a csata előtt való éjszakát, hogy a
csatában tengeralatti hajók voltak a döntők s a japán flotta hetekig
tudott a muzampói kikötőben lappangani a nélkül, hogy a mai
hirszolgálatos világban azt valaki is megtudta volna: a csata
rémképeitől népes álmaim közepett, hirtelen felbukkant előttem annak a
fiatal japán ujságiró kollégának a képe, ki a saint-louisi japán
kiállitás egyik padján mosolyogva fogadta felkinált szivaromat és lelkes
bókjaimat:

– Köszönöm, köszönöm, nemzetem nevében, a magam nevében – de mondja,
kérem, miért tekinti kegyed azt olyan rettenetes geniálitásnak, hogy a
mi fajtánkbeli emberek, akik elvégre szintén emberek, sőt kulturemberek,
meg tudják tanulni és csinálni mindazt, amit meg tudnak tanulni és
csinálni a fehér hajóácsok, vegyészek, asztalosok és admirálisok?!

Csakugyan, miért tekintjük annak? A japán, ez most már bizonyos, igen
geniális fajta. De ez a geniálitás: ez miért volna csoda? Ez a hit s ez
a csodálkozás nyilvánvaló kulturgőg a mi részünkről, – tudománytalan
elfogultság, mely a kulturának csak egy formáját hajlandó elismerni: a
nyugatit. Egyben magunknak is eléggé való meg nem becsülése. Mert
kétségtelen, hogy a nyugati népek is igen-igen geniálisak voltak, hogy
az ezer usque ezerötszáz év alatt, melynek előtte javarészt vérivó és
félig-meddig barlanglakó vadállatok voltak, akik sokkal nagyobb kinnal
és sokkal értetlenebbül ileszkedtek bele a pusztuló görög-római-zsidó
kulturába, mint ma a japánok a virágzó európa-amerikaiba: hogy ez idő
alatt kitalálták, kifejlesztették s életük részévé tették mind a
csodálatos tudományokat és készségeket, melyeket a boldog japánok
negyven év óta azon készen és kidolgozottan vehetnek át, tisztára mint
megtanulni való és meg is tanulható ügyességeket. Amit egyszer Disraeli
vetett oda gőgösen az ő zsidó voltára célzó angol uraknak, hogy: igenis
zsidó vagyok, vagyis az én őseim már királyok, költők és hadvezérek
voltak olyan időkben, mikor az urak apái még füvet ettek és négykézláb
jártak: az áll nagyjában a japán-európai viszonyra is, ám – ezt nem
szabad elfelejteni – legalább is akkora dicsőségére az angolnak, az
európainak, az amerikainak, mint a zsidónak vagy a japánnak. Mert mentül
igazabb, hogy a mai európai és amerikai népek még gyámoltalan vadállatok
voltak olyan időkben, mikor a zsidók, az indusok, a kinaiak s a japánok
már emberek és müvelt emberek voltak, annál nagyobb dicsőségük e
vadaknak, hogy – történelmi szemmel nézve igen rövid idő alatt s a régi
kelettől és Rómától meg Athéntól átvett müveltségnek igen kevés
segitségével, sőt ettől sokszor mint békótól szorittatva: mégis olyan
hatalmas müveltséget és életre való készséget tudtak kitalálni és
kialakitani, melyeket náluknál sokszorta régibb és sokkal régebben
müvelt népeknek meg kell tanulniok s mintegy uj bőr gyanánt kell a maguk
régi, tisztes, megszentelt bőre helyett magukhoz váltaniok, hogy a
történelem versenyében megállhassanak vagy éppen győzedelmesek
lehessenek. Ennyiben tehát nem volt igaza az én mosolygó kollégámnak.

De viszont mosolygásában igaza volt – maga ez a mosoly már testet öltött
igazság volt. Ahogy a mai japán mosolyog, még a hordárja, a pincérlánya,
a cirkuszbeli akrobatája is, akikkel a Japánt nem is járt nyugati ember
találkozhatik már hol itt, hol ott, Európában és Amerikában: ugy csak
olyan emberek mosolyoghatnak s ilyen beszédes némaságba csak olyan
emberek izomzata tud szétszaladni, akiknek már hetvenhetedik öregapjuk
is lelki életet élt s ennek testi kifejeződésében eljutott legalább is
addig a kezdőfokig, ahol a müvelt ember a többi állatoktól, a nevetni
nem tudóktól s a többi emberektől, a csak röhögni tudóktól,
elkülönböződik. Nem vagyok gyerek s nem gondolom, hogy minden japán
ember csupa nemesség és csupa költészet. Sőt a japán mosolyt sem
szeretem: mindig egy igen kevéssé magasrendü férfiunak, az osztrák
Körber doktor ur ő excellenciájának mosolyára emlékeztet, a tipikus
Streber és Schleicher bürokrata mosolyára. De végre is a Streber, a
Schleicher, a bürokrata is kultur-produktum. Azt sem mondom – bár senki
az enyémnél értékelőbb szemmel nem nézi a japán müvészetet, a japán
kertészetet, a japán fegyelmet és emberséget – hogy a régi, 1868 előtti
japán kultura tulságosan magasrendü kultura lett volna. Akik a
politikában csak a hübérségig, a hadi technikában csak a dárdavetésig,
az élet értékelésében csak az öngyilkosságig tudtak a maguk erejéből és
ázsiai szomszédaik iskolájában eljutni, azoknak kulturája nem a
legmagasabb rendü. De volt kulturájuk és pedig rég időktől fogva s e
kulturának, ha nem is a legmagasabb rendü, véghetetlen nevelő hatása van
nemzedékről nemzedékre, még testi nevelés dolgában is. A nyugati ember
előtt ez akkor világosodik meg, ha elnézi a cirkuszban a japán
birkozókat, akrobatákat és szemfényvesztőket. Démoni, kisérteties,
majomszerü készség és ügyesség ez, melyhez képest a nyugati mozdulat s a
nyugati izomzat esetlen, otromba, nyers és kidolgozatlan. (Mellesleg
szólva: a majomszerüség nem szól ellenem; a maga kulturájában, a fán
való mászkálásban és ugrándozásában a majom is kulturállat, és
szervezete sokkal tökéletesebben hozzáalakult ehhez az életmódhoz, mint
nekünk, ősi fáinkról talajra leszállott félmajmoknak, kiknek teste még
mindig nem eléggé alakult hozzá a földön, völgyön és hegyen való
járáshoz és éléshez.) Mikor a japán akrobata egy kifeszitett vékony szál
fonálon ugy szalajtja végig a szabadon forgó s éles hegyü pörgettyüt,
ahogy a mi gyerekeink az ő csigájukat sik földön sem tudják, vagy ahogy
ugyanilyen vagy egyéb efféle ügyességekkel remekel az indus
szemfényvesztő: mondom, a nyugati vagy nyugatra sodródott ember előtt
hirtelen megvilágosodik, hogy e testi ügyességnek e népekben hatalmasan
s ezredévek óta nemzedékekről nemzedékekre szálló hagyomány és
foglalatosság gyakorlatában kidolgozódott testbeli dispoziciója és
készültsége van meg, mely képessé teszi őket arra, hogy bizonyos
technikákat és ügyességeket, melyeket nem ők találtak ki, mégis, ha
azokat készen és kidolgozottan átvehetik és átérthetik, talán még jobban
és még ügyesebben gyakorolhatnak, mint azok a népek, akiknek géniusza e
mesterségek, e készségek és szerkezetek kitalálásában remekelt. Már 1868
előtt is, mielőtt az európai müveltséget átvették, a japánok teméntelen
idők óta iparüző, kereskedő, müvész, katona, filozófus és álladalmi
életet élő nép voltak. Kifejlődött bennük, óriási és roppant régi
gyakorlat révén a számitás, a higgadtság, a fegyelem, az összetartás, az
önmegtagadás, a testi ügyesség, a szerszámokkal való bánni tudás
tulajdonsága és képessége – tulajdonképpen sokkal erősebben, mint
náluknál sokkal rövidebb ideje kulturéletet élő nyugati népekben. Mikor
tehát hirtelen átvették a nyugati kulturát s a nyugati technikát,
melyeknek gyakorlásához éppen számitás, éppen higgadtság, fegyelem,
összetartás, önmegtagadás, testi ügyesség, szerszámokkal való bánni
tudás és egyéb ilyen tulajdonságok és képességek kellenek, melyek az ő
rég kidolgozott testükben és lelkükben tulajdonképp sokkal magasabb
fokon vannak meg, mint a nyugati testekben és lelkekben: éppen nem
csoda, hogy ezek a roppant ügyes, értelmes és fegyelmezett emberek, ezek
a végtelenül gyakorlott birkozók, dárdavetők, takácsok, csontfaragók,
kereskedők, politikusok és filozófusok csak olyan, vagy akár jobb
hajóácsok, vegyészek, gépmunkások vagy admirálisok, mint a mi nyugati
ilyen mesterségbeli embereink. A muszka generálison meglátszik, hogy
apái, nem is nagyon rég, földmives parasztok voltak, kiknek elméje nem
sokat élesedett, teste semmi finomabb vagy pepecselőbb munkában nem
gyakorlódott, – a japán bakán meglátszik, hogy ősei teméntelen idők óta
kertészek, kalmárok, katonák, takácsok, nyergesek, szijgyártók,
esztergályosok, selyemhimzők s mi egyebek voltak, kiknek elméje
megélesedett, teste kiügyesedett, lelke tudatossá edződött e régi nagy
iskolában.

S meglátszik az orosz-japán háborun is. S mint ahogy meglátszik a
kinaiaknak: nem ugyan háboruin, mert ebben tökéletlenek, de például
diplomáciáján, melynek atyamestere, az öreg Li Hung Csang, az egyetlen
eleven ember volt, aki a mi Andrássy Gyulánkon kivül a nyugat nagy
Bismarckjának imponált. Gondoljuk el, hogy Magyarországot ma hirtelen
tenger folyná körül s ezer esztendőre elzárna bennünket a többi világtól
s annak tudomása elől. Ezer év mulva aztán hirtelen rajtunk ütne az
idegen világ, mint ahogy rajtaütött 1868-ban Japánon. Ha ez ezer
esztendő során a mi enclavénkban kifejlődött vagy tovább fejlődött
bizonyos müveltség s e müveltséggel bizonyos testi és lelki
diszpoziciója az embereknek: akkor ezeken fordulna meg, hogy az uj
világban meg tudnánk-e állani. Ha az a világ vizen járó lesz: nagy
könnyüségük lesz benne a tiszai és dunai halászoknak. Ha az a világ az
intenziv földmivelés világa lesz: nagy helyük lesz benne a bolgár
kertészeknek. Ha a világ ravaszkodó és marakodó világ lesz: nagy erővel
állatnak meg benne bennünket a mai fiskálisok késő unokái. És igy
tovább.

Ezek a japán generálisok és admirálisok szakasztott ugy kormányozzák a
hadi kockát, mint a japán ügyeskedők a cirkuszi pörgettyüt. Ez azonban
kevesebbet von le a japán generálisok és admirálisok érdeméből, mint
amennyire önkéntelen kalapot emeltet velünk a japán pörgettyü előtt.


Konstantinápoly

(1903.)

Aki meg akarja érteni a búr háborut, nézzen le egy kicsit
Konstantinápolyba. Két világrésznek természettől fogva legtökéletesebb
kikötője, legalkalmasabb stratégiai pontja, legkinálkozóbb diplomáciai
fókusa. S erre a pontra ráfekszik ez a boldogtalan nép s mig maga
hasznát nem veszi, a világ használata elől is elzárja. Amig csak itthon,
ujság vagy könyv papirján látod ezt, talán nem izgat, sőt igazában
tudomásul sem veszed. De ha odalenn a civilizálatlan állapotok apró
tűszurásai formájában a magad bőrén tapasztalod; ha, aki Európában
megszoktad magad körül az uraság s a hatalom egyszerü formáit, odalenn
népet látsz, mely sem élni, sem meghalni nem tud; birtokban levőket,
akik maguk érzik magukat zselléreknek; derék, tisztes, jóságos
embereket, kik mégis gazabb dolgokat követnek el a legsötétebb
orgyilkosnál s mig egyfelől hatalmuk végtelen, másfelől kevesebb
biztonságban élnek a mezei nyulnál: önkéntelen feltámad benned az érzés:
nem, ez tovább igy nem maradhat. Ez az érzés uralkodik nemcsak az
ideszámüzött európain, de az ide bebörtönzött törökön is. (Ez betü
szerint igy van; utlevél nélkül Törökországból kijutni nem lehet s török
alattvaló, főképp, ha előkelőbb ember, csak a szultán kegyelméből kap,
ha kap, utlevelet.) Beszélni nem igen mernek; aki szabadabb szót ejt,
arról biztos lehetsz, hogy agent provocateur, ki meggondolatlan
nyilatkozatokba akar beugratni. De szemük, mialatt a mélyén ott lakozik
a kiirthatatlan gőg, megvetés és kicsinylés a tisztátalan nyugat ellen,
egyben szinte könyörgő kutyaalázatossággal kémleli a legkisebb,
legjelentéktelenebb, leggyanusabb ismeretlenségü nyugatiban az illető
európai nemzet fiát: nem volnátok hajlandóak elfoglalni bennünket?…
Arról a kiszolgáltatottságról, melynek érzése a törököt föl a
legmagasabbig egyaránt eltölti, a mi európai lélektanunknak kategóriája
nincsen. A Mencsikovok s egyéb muszka ügyvivők, kik felöltőben s
lovagkorbácscsal viszik föl a szultánhoz az ultimátumot: a török és
Európa között ezek szabták meg az összefüggés formáit. A száz év alatt,
mely óta a török ki van szolgáltatva minden idegen hatalomnak, s csak
abból tengeti életét, hogy ezek egymás közt nem tudnak megegyezni: a
mások könyök- és ököljogának elismerése mélyen belevájódott a török
idegekbe. Annyira elismerik maguk fölött a tolakodás, a bitorlás, a
jogtalan követelődzés s az illetéktelen beavatkozás jogát, hogy
önkéntelenül lenézik azt, aki nem akar tőlük semmit. Nincs az a
jelentéktelen idegen, ki, ha csak egy kicsit ügyes és erőszakos, odalenn
figyelmet ne tudna kelteni maga iránt, meghallgattatást ki ne tudna
erőltetni, s pénzben vagy egyebekben bizonyos fokig el ne tudná érni,
amit tervelt. S igy is fogadják az idegent; udvariasan, előzékenyen, nem
röstellve másfél órás vagy akár félnapos beszélgetéseket sem, csakhogy
kikémleljék: mit akar voltaképpen, miért jött ide, ahonnan csak
elkivánkoznak az emberek? Pénz kell neki? Ordó kell neki? Vagy még több
kell neki? S ha ugy tesz, mint ha semmi sem kellene neki: akkor ez
nagyon veszedelmes ember lehet – isten tudja, mi kell neki! Ám ha
csakugyan és valósággal nem kell neki semmi, akkor szamár és senki,
akivel kár volt másfél órát vagy egy félnapot ok nélkül elfecsérelni…

Mialatt gondos baráti kéztől kalauzoltatva gyönyörüséggel s utálattal
eltelve botorkáltam Konstantinápoly végtelen szépsége s feneketlen
szennye közepett, egyre Gobineau József grófra kellett gondolnom, a
leggyönyörübb lelkek s a legnagyobb tévedők egyikére, akikért olvasni
megtanulni érdemes. Őtőle származik az a fogyatékos elmélet, mely a
történelemben tisztára fajok harcát látva, egyformán lelkes követőkre
lelt a kapkodó dilettánsban, Houston Stewart Chamberlainben, s a kiváló
tudományos elmében, Gumplowiczban. Gobineau néhány évig a francia
császárság követe volt Teheránban, s ha valahol, ugy keleten támadhat
föl az emberben a kulturképtelen fajtákról való elmélet és meggyőződés.
Szó sincs róla: ez az elmélet egyoldalu és elfogult, s az emberi
természet abbeli egyoldaluságából és elfogultságából fakad, melylyel az
értelmességnek s a müveltségnek csak egy formáját hajlandó ilyenül
elismerni: a magáét. De bizonyos, hogy minden fajnak, vagy legalább is
fajcsoportnak megvan a maga sajátos, önnön képére teremtett kulturája; e
kulturák közt eltagadhatatlanok a fokbeli különbségek, és – itt a
bökkenő – az idegen, magasabbnak tetsző kultura végtelen nehezen
ragasztható csak fokbeli folytatásul, szerves továbbfejlődésül az
ugynevezett alacsonyabbra. Talán mert ez a fokbeli különbség igazán csak
látszólagos? Talán mert ez az alacsonyság valóban csak az idegen szem
optikai csalódása? Roppant nehéz az ilyesmiben itélni, mert éppen ebben
a pontban kivétel nélkül mindnyájan érdekelt felek lévén, egyben
elfogult birák is vagyunk.

Olyan állapotok, vallásiak, gazdaságiak, társadalmiak, mint a mai
kinaiak, perzsák vagy törökök, fennállottak Európában is, századokkal
ezelőtt; Olaszországban még idegen-uralom formájában is. De mig ezekből
a mai jobb állapotok ellenőrizhető természetes fejlődés utján lettek, s
mig e fejlődés folyamán a legtökéletesebb termékenyitő képességgel
hatottak egymásra a legkülönbféle kulturák és kulturfokok: ezek a keleti
állapotok a legkisebb fejlesztő reformkisérletet is kilökik magukból,
mint a test a szálkát, s az állandó idegen befolyás csak állandó
megmételyezés formájában hat rájuk, termékenyités nélkül. Egy kivétel
van csak: Japán – s éppen a japániakról sütik ki, hogy más fajta, mint a
kinaiak… Sietek mindehhez hozzátenni, hogy én mindebben a kabbalában és
hókuszpókuszban nem hiszek; az állitólag kulturateremtő árják közül ma
az indusok s a perzsák épp oly kulturképtelenek, mint a török; hajdanta
meg Babilontól Kordováig s Granadáig a ma kulturképtelen fajok voltak a
müveltség megteremtői. A klima s a föld sem teszi; hiszen a mai kelet
helyén volt a hajdani Ninive, Alexandria és Bizánc. Azt pedig egy percre
sem szabad elfelejteni, hogy a mai keleti szenny és gyámoltalanság
hajdani nagy müveltségről való leszorulás, mig a mai nyugati tisztaság
és szépség nem rég volt vadságból való feltörekvés. Még egyszer mondom,
hogy csak az idegbeli elfogultság optikai csalódásában támadhat föl az
emberben az egész faj-elmélet, de még egyszer hozzá kell tennem, hogy
nem csoda, ha föltámad. Magamban különösen két helyt támadt föl, azon
percekben ellenállhatatlan erővel. Az egyik hely a Validehán volt, a
konstantinápolyi perzsák hitközségi háza, melynek tágas udvarán
játszódott le a perzsák Ali-gyászoló rettenetes vérünnepe, amelynek
során a hivők csoportonkint és imádságos taktusra körbejárva, kik a
mellüket döngetik, kik lánc-korbácscsal ütlegelik mezitelen hátukat, kik
éles handzsárral sebzik meg kopaszra beretvált koponyájukat. Hogy maga
ez az önkinzás igazában való mechanikus és egy kicsit komédiás
megszokottságához képest mily aránytalanul megrenditően és idegbontóan
hat az európaira, arról ne szóljunk. De érdekes volt megfigyelni, hogy
ez az ünnep szemmelláthatóan a legnagyobb előkelőség, disz- és
pompakifejtés jegyében állott; a perzsa sah képviseletében nézője volt a
perzsa követ is; végignézte javarészt a diplomáciai kar is, élén
Szinovjev orosz nagykövettel, Konstantinápoly koronátlan urával. Nos: a
máramarosi zsidó-iskolák köztisztasági, kövezeti és izlésbeli
állapotaihoz kell átnyulni, hogy némi fogalmunk lehessen arról a fajta
pompáról, izlésről és előkelőségről, melyet e legfőbb ünnepükön a
Hafizok s a szőnyegköltők fajtája kifejtett. Az egyik handzsáros
tulságos buzgalmában akkorát talált magára vágni, hogy a koponyacsontja
berepedt; másnap, ugy hallottuk, bele is halt. Ez az ember azon véresen
és kábultan egy olyan helyiség lépcsőjére ült le haldokolni, mely fölé
tulzás és hizelgés lett volna W. C.-t irni – és szemmelláthatóan nem
hatott rá: sem az irtózatos bűz, sem a közeledő halál… A másik hely a
szultán kincstára volt, melyet a gavallér és vendégszerető nagyur külön
engedelemmel nyittatott ki a magyar utasok számára. Tudnivaló, hogy ez a
hely a világ egyik legmesésebb értéktára s a kapujánál lázas
meghatottsággal türelmetlenkedő utas önkéntelen az Ezeregyéjszaka
csodabarlangjaira gondol – büvös ragyogásukra, szemkápráztató
fénytengerükre. Nos, a kapu megnyilik, s az idegen két-három sötét
szobán botorkál végig; linoleummal átvont keserves falépcsőkön, s
kényelmetlenül elhelyezett üvegszekrények között tekintetét közömbösen
futtatja végig egy huszonhét krajcáros bazáron, melynek egyes
darabjairól utólag hiába állapitja meg, hogy ha nem is az izlésnek, de
legalább is a pénzbeli értéknek igazán mesés kincsei: a huszonhét
krajcáros bazár érzésétől nem tud megszabadulni. Hiába minden filozófia
– nem tud; sem itt, sem amott; nem, még szemtül-szembe a leghatalmasabb
pasákkal és excellenciás urakkal, sőt… de ne folytassuk ezt a háládatlan
udvariatlanságot.

Ettől az érzéstől, legalább én, egy percre sem tudtam megszabadulni, egy
helyütt sem. Azaz hogy volt egy hely s egy félóra, amikor nem éreztem.
Egy magaslaton állottam, ahonnan feledhetetlen kilátás nyilik két
tengerre s két világrészre, s fölbukkanó történeti emlékezéssel
két-három történeti korszakra. Beláthatatlan messzeségig a természet
tavaszi előkelőségbe öltözött, s az emberi nyomok: házak, kupolák, ez
előkelőséget nem zavarták, csak szinezték. Körülöttem rend, kényelem és
tisztaság, ami nélkül nyugati ember nem tud már ellenni, mert egyben
élete legnagyobb javait is jelképezik: a békességet, a bátorságot, az
igazságot s a függetlenséget. Az életre való jog mámora fogott el s
könnyhullásig megindult meghódolás az emberi nem fönséges erőkifejtése
előtt, mely állati rabságból emberi méltóságba tudott fölvergődni, a
természet szennyéből, vakságából s kegyetlenségéből a müveltség
tisztaságába, tudatosságába s irgalmába. Ez a hely a skutaribeli angol
temető volt.


Belgrád

(1908.)

Béka brekeg, kutya ugat, kácsa hápog, liba gágog, tehén bőg, kecske
mekeg, bárány béget, sertés röfög, gólya kelepel, fecske csipog és kakas
kukorékol. Mindez a hang a hajó fedélzetére hat fel hozzám, part felől,
viz felől, ahogy éjjel, reggelig, Belgrád előtt vesztegelvén, egy tábori
székben elnyujtózkodva keresem az álmomat. Hiába. A szunyogok csipése és
zümmögése elől még valahogy a felöltőm alá bujhatok, de ezek a
rettenetes hangok áttörnek minden posztón és szöveten. S mind ez a
hangzavar, a mocsári és hetivásári faunának ez az egész állati bőgedelme
meghódol az állatok királya, az ember előtt. Tudniillik: a hajó
ebédlőjében egy, egyetlenegy darab ember alszik. Igaz, hogy nagy darab
ember; szőke, kövér; cipőjét, kabátját, mellényét levetette, gallérja
ott piszkollik mellette az asztalon, a pamlagpárnát feje alá tette és
horkol. Horkol, horkol, horkol – vagy, ha ugy tetszik, hortyog. Hortyog
olyan erővel és hatalommal, hogy a hajó velerezeg, remeg és meginog;
ablakai megcsörrennek, ajtai megrázódnak, palánkjai megrendülnek; a
hálófülkékből sápadtan támolyognak fel az emberek s rémülten állnak meg
az ebédlő ajtajánál, hogy félve bekukkantsanak. A környöskörül sikoltozó
állati hangok, melyek mintegy programmzene gyanánt jelentik Szerbia
külkereskedelmét, ugy semmiségbe szégyenülnek e horkolás előtt, mint a
belgrádi földvár, mikor alatta megjelenik a Szamos és a Maros
osztrák-magyar monitor. Visszakúszom a fedélzetre – alvásról szó sincs.
Mellettem egy szerzetes próbált elpihenni – ő is felfohászkodik, s a
partról felható villamos fény mellett dult ábrázattal olvasgat
breviáriomában. Lenézek a partra: a legszomorubb elhagyatottságra,
melyet Kis-Ázsia óta látnom adatott. Hajnalodik, megkezdődik a másnap,
tegnap egész nap lenn jártam a városban, bejártam várát, ligetét,
sétahelyeit, este elmentem mulató kertjébe – azt hiszem, van némi külső
képem róla. Szomoru, szomoru, szomoru. Nyilván bolondság; lenn a part
mentén s felfelé a város hepehupáin a házakban pihenő emberek
alkalmasint vidámak és gondtalanok vagy legalább is nem boldogtalanabbak
a maguk érzésében, mint akármelyik angol vagy francia vagy amerikai
polgár; – mondom, nyilván bolondság, hogy nekem elfacsarodik a szivem,
de elfacsarodik. Valami tragikomikum bánata nehezedik rám s nem tudom
pontosan megmondani, miféle. De olyas, mint mikor forró vasárnap délután
elmegyek a Valeró-kaszárnya előtt s lehallom a magyar bakák nótáját, – a
parasztét, akit itt komisz városi életre fogtak, üres munkába, céltalan
fegyelembe, mely egy harapás kenyérrel, egy ital borral többet nem
termel a világnak. Mily rettenetes ez a mai világ, melyben, hogy egy
nemzet disznót makkoltathasson s a hizót eladhassa: álladalomnak kell
lennie, hadsereggel, minisztériummal, parlamenttel és királyi családdal,
az embereinek kőházakban kell lakniok, az utcáknak rendeseknek kell
lenniök, kell világitás, vizvezeték, utcaseprés, főiskola és miniszteri
felelősség, kell külön óvatosság, hogy az átkozott idegen kémeket, a
követeket és konzulokat valaki le ne találja ütni, mint ahogy
megérdemelnék. Nem szabad sem ugy gyilkolni, sem ugy szeretni, sem ugy
élni, sem ugy halni, mint az embernek jól esnék, mint ahogy ezen az ősi
földön helyes, természetes, hagyományos, megfelelő, egyedül ideillő
volna.

Semmitsem szabad – s ez az, amit a nemzetek s az álladalmak
szabadságának neveznek, s amiért a hős disznópásztorok tőrt, kardot és
puskát ragadtak, amiért a Karagyorgye ágyuja dübörgött, az Obrenovics
pisztolya csattant. Ahány hatalma van Európának: mind regulázza ezt a
kis országot, mióta a töröktől megszabadult. A legmeghatóbb s a
legmulatságosabb az a tekintély, melylyel a mi züllött monarkiánk e kis
nemzetre ránehezedik. Az embernek eszébe jut az öreg zsidó tőzsér,
akinek a fia már magyar ur volt s anno Schmerling vagy főispán volt vagy
(nem tudom biztosan) nem akart főispán lenni – elég az hozzá, hogy mikor
az öreg ur valami gazdasági dologban audiencián járt a császárnál,
dolguk végeztével ő felsége még megállitotta: Mondja kérem, mi dolog ez
a maga Adolf fiával – hiszen az az én kormányomnak komoly
kellemetlenségeket okoz?! Az öreg ur tiszteletteljesen elnevette magát,
de nem felelt. A császár egy kicsit megboszankodva kérdezte, mit nevet.
Azon nevetek, felelt az öreg ur, hogy micsoda kormány lehet az,
amelyiknek az én Adolf fiam komoly kellemetlenségeket tud okozni! A
kakas is ur a maga szemétdombján – erre lefelé mintha mi volnánk az
urak.

Pedig tulajdonképp nem is szemétdomb, legalább szószerint nem, – ez a
megható benne. Juniusi napon voltam lenn, rekkenő forróságban, s a város
ragyogott a rendtől s a tisztaságtól. A rendőrökön s a katonatiszteken a
posztónadrág felett vászonzeke és vászonsapka (igen szép és mutatós a,
gondolom, lovastiszteké: fehér sapka és zeke a buggyos meggyszin
nadrághoz s fekete csizmához), és, bár hétköznap van, rendre aznapi
mosásu és vasalásu. Estefelé is a Kalimegdán sétatéren, ahol hat óra
tájt az egész város uri népe megfordul s az udvarlók, kivált a
katonatisztek, oldalt álldogálva szegik be a széles sétautat, mig a nők
előttük elvonulnak: a katonatisztek zekéi, a nők mostani divatu átlátszó
patyolatblúzai és búbos fejkötő (a lingerie kalapok, melyeket valóságos
uniformis gyanánt hordanak s fehérlik tőlük a Kalimegdán s a fogadók
étkezőudvara s a kocsmák terraszsza) mind csakugy havadzanak a
frisseségtől s a tisztaságtól, – csak az átható nehéz izzadságszag, mely
a levegőt elteli, vall rá egy és más hiányosságra, s az is feltünő, hogy
az uszodában ily forró napon mennyire nem kell verekedni fülkéért. Nincs
az a gazdasszony, aki ugy kisöprögetné a lakását, mint ahogy fel van
söprögetve minden talpalattnyi helye a belgrádi várnak; még valami
rettentő mélyre fúrt római kúthoz való lemenet a sziklatalajba bevágott
s végét alig érhető hűvös és sötét pincegádor is éppen csakhogy nyirkos,
de ahogy a faggyugyertya megvilágitja: szintén tisztán és rendben
tartott. Micsoda Európa ez ahhoz a piszokhoz és életveszedelemhez
képest, aminő közepett az ember Konstantinápolyban felmászik a galatai
vagy a szeraszkier-toronyba, a szennyes lépcső legfoka felett végül még
egy szál lengő és vásottfoku lajtorjával, mely isten kegyelmére
odatámasztva áll a tátongó mélység felett! Katonaság és rendőrség
fegyelmezett és tisztességtudó; a vasutnál is ilyen az utlevél- s a
vámvizsgálat; a villamoskocsik is jók s rendes rajtuk a szolgálat; éjfél
felé homályos utcákon asszonyokkal róttuk a nehézjárásu kövezetet, és
semmiféle kalandunk nem történt, sem az utcán, sem a Kolarac nevü
mulatókertben, mely csöndes unalomra és családias illedelemre vetekszik
a gráci sétatérrel. Csak az a hóditó tekintet, melylyel a férfiak az
asszonyok szemébe néznek: az vall a Balkánra, viszont ez már Budapesten
is igy szokás s az asszonyok nem esnek tőle kétségbe, – annál kevésbbé,
mert a belgrádi férfiak feltünő szép emberek; a katonatisztek
megtermettek, karcsúak és deliek; lesült cigányképükkel s egy kicsit
parasztos vonásaikkal olyasfélék, mint a mi szép kunsági legényeink. Az
átszaladó idegen, aki csak legkülsőbb külsőségekből itélhet, egypár apró
vonásban találja meg azt, amin elmosolyodjék. Teszem abban, hogy a város
legelőkelőbb fogadójában két embernek csak egy mosdótálat adnak, s
kérésre sem lehet még egyet kapni, – vagy hogy a kávéházában reggel hét
órakor még csak három-négy vendég lézeng ugyan, de ez a három-négy ember
olyan hangos, hogy Londonban egy meeting sem volna zajosabb. Vagy: a
sarkon kinnáll a rendőr, gőgösen nézve végig a járókelőkön, különösen a
kocsisokat nézi végig olyan szemmel, mint a káplár a bakát. De megy arra
olykor egy-egy uri ember, akinek viszont alázatosan szalutál – lehet,
hogy miniszterek vagy talán városatyák – s ezek aztán nem köszönnek neki
vissza, még csak egy ujjal sem bökik meg a kalapjuk karimáját, mint
ahogy nálunk már a siputcai háziur is visszaköszön még a
viceházmesternek is. Látnivaló, hogy itt valaha féktelen és lélektelen
uraság és szolgaság járhatta, s nálunk már a csendőr kényére adott
kolompár cigánynak sincs olyan halálfélelmesen alázatos ábrázata, mint
aminővel a topcsideri park korcsmájában a tárogatós cigány a dinárokat –
azaz hogy dehogy dinárokat, jó ha tizpárásokat – betányérozza. Olcsó
lehetett itt valaha az élet s keserves a megélhetés! S talán most sem
sokkal drágább és sokkal könnyebb. Pascinnak, a geniális Pascinnak, aki
maga is balkáni ember: annak a rajzai lehelnek olyan perverzus
meggyötröttséget, mint aminek szineit, vonásait, páráit itt mindenen
rajta érzem: renden, tisztaságon, mosolyon, vidámságon, kényelmen,
gazdagságon, műveltségen, európaiasságon – igazán nem tudnám okát adni,
miért, igazán nem tudnám egyenkint megmutatni, hol és miben. Még a nap
is olyan nehéz forrósággal tüzel itt, hogy az izzadság kevés, de kövér
zsircseppekben ül ki az emberek homlokára, mint a halálos verejték.

A Kolarác-kert apró szinpadja előtt a vedlett hegedűsök a Schubert
Ständchenjét játszszák, keservesen és hamisan. A függöny felgördül, s
valami szamár német gartenlaubés vigjátékot adnak szórakozottan,
szolgálóformájuan, s a sugót jobban hallani, mint a szinészeket. Aztán
kuplék következnek – ezek már ügyesebbek és élénkebbek, végül pedig
valami jelenetféle, melyben egy tatár- vagy törökformáju biró tesz
igazságot zsidó kalmárok között, még pedig török vagy törökös zsidók
lehetnek, mert turbánjuk és hosszu köntösük van. Ezt kitünő mimikával
adják, huncut vidámsággal – hogy szláv beszédjökben mi a zsidózás, azt
persze nem értem, de kihallom az éneklést, a gutturális r-hangot, s
végén felér a francia vagy az olasz mimikával, ahogy a zsidó imádság
kézzel, lábbal, nyakkal és lábujjhegyre állással való kántálását
kifigurázzák. Látnivaló, hogy ez közelebb áll hozzájuk, mint a Ständchen
s a Gartenlaube, s a két hatás közül, mely körülöttük viaskodott: az
osztrák s a török hatás közül a gyülölt török több talajra talált. Az
osztrák hatás csak a kávéházakra rajzolódott le, a milichbrótra s a
Thonetszékekre, de a török hatás még mélyen benne van a lelkekben –
alkalmasint a testekben is. Szó sincs róla: a keleti nyomás csökkenőben
van – igen lassan, de egészen bizonyosan ez a világ is közeledik a
nyugat felé. Vergődések és vonaglások közepett megy ez is végbe, mint
minden születés, de végbemegy. Nagyon jól el tudom gondolni – s ahogy
fennvirrasztottam az osztrák-magyar hajó tiszta és európai fedélzetén,
apróra el is gondoltam – hogy a mi monarkiánknak, majd ha a saját
problémáival elkészült (mert csak elkészül majd velük) nagy hivatása
lesz még e világnak, ugy a magunk, mint a maguk hasznára való kiépitése
körül. De sok munka lesz még addig – méltó ugy a mi világunk, mint a
szerbség legnemesebb elméinek legdicsőbb hazafiságának fáradságára s
töprengésére. Mi, akik oly közel élünk e világhoz s a multaknak annyi az
övékkel rokon sebétől vérezünk: mi bizonyára ne nézzük e fejlődő és
küzködő világot azzal az ostoba dölyffel, melylyel a civilizációba
végképp beleszokott nemzetek fiai nézik. Végre se feledjük, hogy a
müveltség s a polgárosultság csak akkor nagy, természetes,
elhagyhatatlan jó, mikor már megvan és megszokták – de amig hozzájutnak,
sok kedves megszokásról kell lemondani, sok drága kényelmet kell
feláldozni, sok nehéz terhet kell vállalni. Én fanatikusa vagyok a
müveltségnek s a fejlődésnek, s beteg vagyok minden nehézkességtől s
elmaradtságtól, de azért, ahogy a belgrádi főutcán a dolgos polgárság
déli napsütésben hazafelé sietett, végtelenül meg tudtam érteni egy pár
okos és kimerült arcot, melyre mintha ez lett volna irva: Mily szép a
civilizáció! mennyire szükséges civilizálódni! kell civilizálódni!
siessünk civilizálódni! – de a fene ette volna meg azt a gazembert, aki
a civilizációt kitalálta!


Amerikai vonások

(1904.)


1.

Amerika az első két-három hét alatt sokkal jobban elképeszti az idegent,
hogysem joga volna irni róla. Nekem már régen feltünt, hogy Amerikának
köztudomás szerint meglévő nagyszerüségeihez s különlegességeihez képest
jórészt mily szegényesek, üresek, néhány mindig visszatérő adomára
korlátozottak az amerikai utleirások. Még elmés, müvelt, jó szemü s jó
tollu irók is többnyire ellaposodnak, sőt izetlenek s unalmasak, ha
Amerika kerül tollukra. Ez furcsa jelenség, mit csak akkor ért meg az
ember, ha maga is Amerikába kerül. Az amerikai ember másképpen él, mint
az európai, még az angol is. Zárkozottabb, belsőbb életet él;
indulatainak titokban hódol, kifelé csak vallásos felét forditja; élete
a klub, a család s az üzlet körében telik el. Az idegen, kit – akár,
mert kerüli az effélét, akár, mert nem tudott ajánlást hozni – sem
családba, sem klubba be nem vezettek, s üzleti érintkezésben sincs az
ottvalókkal, két-három hét mulva sem ismer Amerikából többet, mint a
legkülsőbb külsőségeket; a fogadót, hol az ördög sem törődik vele; a
villamos kocsit, mely elszalad előle, a siető járó-kelőket, kik nem
felelnek kérdéseire, a korcsmákat, ahol nem értik a beszédjét s a termes
vasuti kocsikat, amiken ugy él, mint a bosnyák baka a magyar ezredben:
éjjel-nappal, sülve-főlve együtt van egy csomó emberrel, aki mind ismeri
egymást, csak őt nem akarja ismerni. Ha nem megátalkodott természet:
csakhamar lemond arról, hogy ismerkedni próbáljon. Az az angol beszéd,
amit ő otthon tanult: a szép, kicsiszolt londoni angolság idekünn nem ér
semmit; az amerikai, kivéve talán a legeslegmüveltebbeket, az ő saját
dialektusa szerint beszél, ami ugyan inkább kiejtésbeli, mint nyelvtani
különbség, de az idegen számára ugy aránylik az angol beszédhez, mint a
plattdeutsch a hochdeutschhoz vagy valamely patois az Isle de France
nyelvéhez. Mi marad még számára? Az ujságok? Ezek, még a legkülönbek is,
alig egyebek igen kitünően és bőkezüen szerkesztett hirszolgáltató és
hirdetésterjesztő vállalkozásnál; frissen megtalálni bennük minden
házasságtörést, zsarolást, öngyilkosságot vagy grófi házasságot, ami az
aznap szenzációja – de végre is ezek a szenzációk alapjában egyformák,
csak a bennük szereplő nevek változnak; az élet nem oly változatos, hogy
eseményei és intézményei négy-öt szkémában ne volnának összefoglalhatók
– s igy esik meg, hogy a pedig valamennyien kottériák és pártok kezében
levő ujságok inkább nézvén a hálószobák függönyei, mint a politikai élet
kulisszái mögé, még a legelmésebb, legfigyelmesebb és legjobb szemü
idegen sem olvas ki belőlük sokkal többet, mint azt a bizonyos
három-négy adomát, ami kérlelhetetlenül visszatér minden amerikai
utleirásban. Amerika a politikában él, s mindenén a politika uralkodik –
s a kép, melyből a politikai vonások hiányoznak, eo ipso hamis.

Erről az óriási világról, melynek nincs egyetlen intézménye sem,
beleértve a fogadókat is, ami csak egy kevéssé is számolna az átutazó s
csak mulatságból utazó idegennel: ez az idegen természetszerint kevéssé
illetékes arra, hogy itéletet mondjon. Nem illetékes maga az amerikai
sem, ki ugyancsak természet szerint elfogult a maga világa javára – s
nem illetékes, végre, a bevándorlott európai sem, ki a keserves
küzdelmek, szörnyü leckék után is, ha végre zöld ágra jutott: megint
csak természet szerint megbecsüli, imádja, ezen a kerek világon
legtökéletesebbnek, legutánozni-valóbbnak hirdeti ezt a földet, ahol
emberszámba vették őt, kit otthon (mert hiszen többnyire ez az eset) már
nem vettek emberszámba. Mint ahogy az Egyesült-Államokat csak
felszinesen is átfutni meg se kottyan az a három-négy hét, ami alatt
minálunk az átlagutas nemzeteket és országokat kitanul: azonképpen
hónapokig kell odaát élnie az idegennek, hogy ne legyen szinte
illetéktelen tolakodás, ha beszélni akar Amerikáról.

Egypár vonást azért mégis ki lehet ragadni e kábitó kuszaságból. Nem
nehéz észrevenni, hogy a férfiak egymás iránt tüntetően udvariatlanok, a
nők iránt tüntetően udvariasak; a hivatalokban tüntetően szorgalmasak,
az utcán tüntetően sietségesek; hogy a muzeumok, a paloták, a fogadók s
az ujságok tüntetően gazdagok, az asszonyok tüntetően függetlenek, a
cselédek s a kis emberek tüntetően bizalmaskodók, a vasárnapok tüntetően
unalmasak, s hogy itt általában mindig mindennel és mindenben tüntetően
tüntetnek. A komédia, a póz, még a természetességnek s egyszerüségnek is
a pózolása épp ugy végig vonul e világon, mint a vakmerőség s a
kegyetlenség – nyilván mutatván, hogy ez az emberfajta többé-kevésbbé
olyan apáktól származik, kiknek képmutatóknak kellett lenniök, mert volt
mit titkolniok, mindent kockára kellett vetniök, nem volt mit
veszteniök, meg kellett becsülniök az asszonyt, mert kevesük volt
belőle, s maguknak kellett egy ujfajta élet számára törvényeket
kialakitaniok, mert a régi élet törvényei alatt egy vagy más okon nem
volt maradhatásuk.

Végigvonul továbbá mindenükön, még fényüzésükön, még eleganciájukon is a
paraszti vonás. Lehet palotájuk a Fifth-Avenuen, napjában négyszer
válthatnak inget, s mail-coachaikon redingoteosan s szegfüsen hangos
trombitaszóval felverhetik a fél várost: a lelkük mélyén még mindig
bagóznak és köpködnek, s szigoru formatiszteletük, a nevetségig
követelődző ceremóniás voltuk szakasztott ugyanaz az ünnepiség s
szertartásos keresettség, amivel a paraszt vagy a vadember ugyancsak
szigoruan meghatározott formák és formulák szerint, apáról fiura szálló
mondásokkal és versekkel megy háztüznézni, s ül lakodalmat és tort.
Gyönyörüen kiszépültek – sehol annyi szép asszonyt és szép férfit nem
látni, mint New-Yorkban; bizonyos tekintetben, amilyen például a testi
tisztálkodás, a mi franciáinknál vagy éppen olaszainknál sokkal
messzebbre jutottak, – de igazában nincsenek sem testi, sem lélekben
igényeik az élet iránt; konyhájuk fényüző, de izetlen; szinházaik s
ujságjaik bőkezüek, de gyerekesek s alantasak; beszélgetésük egyhangu és
szegény; az üzlet, a pénz, s az üzletnek s a pénznek az a legfőbb
lutrija, amit ők politikának neveznek, magához szíja minden
érdeklődésüket, s nem hagy bennük érdeklődést magasabbrendü dolgok s más
természetü emberek iránt. Embernek csak az az ember, aki keresni tud;
érdekesnek csak az az érdekes, ami jövedelmez. „Kérem, csak ne
analizáljon, az fölösleges“, szólt hozzám egy édes, okos, szép és
előkelő asszony, ki hozzánk, szegény idegenekhez, egyébként csupa sziv
volt és csupa figyelmesség. Nekik analizis, fölösleges analizis minden,
ami a dolognak nem fölszine, hanem lelke és mélye; ami az életnek nem
adata, hanem veleje és virágja, amiért a müvelt embernek egyedül érdemes
élni és türnie az élet szörnyüségeit. Ezek a hatalmas, erős, világhóditó
emberek félig parasztok, félig vademberek – s talán éppen ez az erejük
titka, a mi elfinomitottabb világunkhoz képpest. Egyoldaluságuk, minden
intellektualitástól való ideges irtózásuk predesztinálja őket az
üzletre, melyhez, régi dolog, nem értelmesnek kell lenni, hanem
ravasznak és makacsnak – dumm, aber pfiffig, mint a svábok mondják, ezek
a született üzletemberek. New-York tele van dusgazdag könyvtárakkal,
miket mind csupa olyan ember pénzel, ki maga könyvet nem olvas;
fejedelmi palotákkal, miknek lakói jobban szeretnének traktérházban
lakni; muzeumokkal, melyek kezdik lepipálni Európa leghiresebb
gyüjteményeit, s amiket mind csupa olyan emberek adogattak össze, kik
csak a lepipáláshoz értenek, de nem a képekhez s az archeologiához.
Igaz, hogy ez mindegy. Hacsak valami katasztrófa e fejlődést meg nem
szakitja, kétszáz esztendő mulva emberek: müvelt, előkelő és magasrendü
emberek élnek majd ez uj világban, melynek most anyagi feltételeit
teremti meg a természetével vetekedő nagytervü s kegyetlen erővel a mai
nemzedék. De egyelőre groteszk dolog elnézni e világot, hol az
állatkertben a tigris villamos világitásu márványpalotában lakik s a
falon pálmafrizek kárpótolják elvesztett keleti hazájáért – ugyanaz nap,
mikor valamely milliárdos cég, munka hiján, alkalmazottainak hatvan
százalékát kárpótlás nélkül löki az utcára, a megmaradtaknak pedig
huszonöt százalékkal leszállitja fizetését.


2.

– Örülök, valahányszor egy alkalmazottam megbetegszik, – szólt hozzám
Mr. Oppenheimer, egy gazdag newyorki ingatlan-ügynökség feje, kinek
nevét kiirhatom három okon is; először nem tud magyarul s e sorok aligha
kerülnek eléje, másodszor sokkal büszkébb az ő amerikai voltára, hogysem
röstellené az ő amerikai nézeteit, harmadszor, mert ez a név példán
mutatja, mint alakitja magához Amerika már második nemzedékében azokat,
kiknek apja még egészen más nézetek közepett nevelkedett.

– S mért méltóztatik örülni, valahányszor egy alkalmazottja
megbetegszik? – kérdeztem Mr. Oppenheimert, ki ezt a skalpnyuzó
szentenciát oly vidám mosolylyal berregte felénk, mintha arról beszélne:
menta-mártással szereti-e a bárányt vagy morzsában rántva.

– Megmondom – tanitott bennünket Mr. Oppenheimer. Ha valamelyik
alkalmazottam csak egy napra is megbetegszik, rögtön helyébe ültetem az
utána következőt. Ezzel kettőt érek el. Először is a beteg alkalmazott
láthatja, hogy nem pótolhatatlan; az utána következő kisebb és kisebb
fizetésü ember épp ugy el tudja látni az ő dolgát, mint ő maga. Ez
megment attól, hogy embereim elbizakodottak legyenek. Másodszor nem
igaz, hogy épp ugy el tudja látni; rendesen szamár ezekhez az előtte uj
dolgokhoz s nem igazodik el bennünk; ha fennakad valamin, kénytelen
hozzám fordulni, s ez a valami többnyire vagy ostobaság vagy gazság,
amire én igy rábukkanok, mig ha bevárnám, mig a beteg ember felépül, az
nyugodtan s ellenőrizetlen ott folytathatná az ostobaságot vagy a
gazságot, ahol elhagyta. Ez megment attól, hogy az embereim megcsaljanak
vagy tönkretegyenek.

– Ez igen elmés dolog, Mr. Oppenheimer. De mit csinál ön aztán az olyan
beteg alkalmazottal, aki se nem szamár, se nem gazember, de talán
megrokkan erejében, s nem ér annyit ötven éves korában, mint ért harminc
év előtt, mikor mint husz éves kölyök állott az önök szolgálatába?

– Hogy én mit csinálok? Én semmit sem csinálok; én csak pénzt csinálok,
s ő is, ha okos, ugyanezt teszi, jobban mondva, már meg is tette. Minden
ember annyit ér, amennyit ér, s ha már nem ér nekem semmit, mi közöm
ahhoz, hogy tegnap mennyit ért? Nálunk a fizetés magas, a hus és a
kenyér olcsó; minden életrevaló embernek módja és alkalma van, hogy,
mire eléri az ötvenet, szerzett legyen annyit, amennyivel azontul uri
módon megélhet. Aki nem szerzett, az élhetetlen volt s nem érdemel
egyebet.

– Ön azt akarja mondani, M. Oppenheimer, hogy akaszsza föl magát?

– Azt nem mondanám; éljen, éljen, ahogy tud.

– Önnek igaza van, Mr. Oppenheimer, de egye meg önt a fene az igazával
együtt…

Ezt már nem mondtam, csak magamban gondoltam; az amerikai ember, amily
kiméletlen más iránt, oly érzékeny a maga nevében. Aztán meg ezek nem is
a Mr. Oppenheimer külön nézetei; ezek az amerikai világnak uralkodó
eszméi, a kikötőbeli munkáson kezdve föl az elnökig. Ilyen nézetek s
ezekhez alakult intézmények közepett, ezeknek megfelelő világban el
lehet érni a technika legmagasabb magasságait, az anyagi lehetőség
legszédületesebb szélsőségeit – csak éppen emberi s emberhez méltó
életet nem lehet élni. Mentől közelebbről látja az ember, annál
vakmerőbbnek, tolakodóbbnak s orcátlanabbnak tetszik a pretenzió, hogy
ez a civilizáció magához akarja amerikanizálni az egész többi világot.
Ha ez lehetséges volna: ehhez képest a tatárjárás renaissance-számba
mehetne. Mert a civilizáció nem civilizáció, s az amerikaiak igen
nagystilü emberek, de még nem egészen emberek. A civilizációnak az a
rendeltetése, értelme, életre való joga, hogy enyhitse s kiegyenlitse a
természet törvényeinek irtózatos igazságtalanságait s kegyetlenségeit,
nem pedig, hogy, mint az amerikai teszi, a modern technika kieszelésével
fokozza és fejleszsze és tegye azokat még gyötrőbbé, kinzóbbá és
kárörvendőbbé – s mig az isten tudja hány ezer esztendős tizparancsolat
a természet törvényeivel helyezi szembe a „ne ölj“-t s a ne „kivánd a
másét“, az amerikai civilizáció szentirássá emeli a köveknek és
majmoknak való irtózatos darwini tételt, hogy csak a legalkalmasabbnak
van joga az életre. Ezeknek a kőszivü vadembereknek még igen nagy
iskolán kell átmenniök, mig egy napon szabad emlitetniök a lenézett öreg
Európával.


3.

Fejlődni bizonyára fognak – s igen izgató kérdés, hogy e fejlődés
elviszi-e majd őket a királyságig? Most még az efféléről hallani sem
akarnak, de azért az értelmesebbjének, ha e perspektivát fölvetettem
előttük, szeget ütött a fejébe. Mentül műveltebb, erősebb összefüggésü s
egyformább fejlettségü ez a nagy, még igen egyenetlenül lakott, haladott
és fejlődött óriási világ; mentül többfelé vannak érdekei s mentül
többször s állandóbban kell egységesen s kitartóan fellépnie, hatnia és
viselkednie, annál keservesebben érzi az állami, a kereskedelmi,
bizonyos tekintetben még a magános élet folyamatosságának is azt a
megszakitását, mit az elnökválasztásnak négyévenkint való megujulása
okoz. Először is az ilyen rövid időre megválasztott elnök, s ha nem ő,
hát a kotteriája s a pártja egy évig a választás után s két évig az uj
választás előtt tisztára választási politikát kénytelen űzni; elébb
mindenkitől mindent elvenni s mindenkit mindenhonnan kitenni, majd
mindenkinek mindent megadni s mindenkit mindenhova betenni. Most
például, mialatt ott jártam, mindenfelé hallottam a panaszt, hogy az
amugy is sulyos gazdasági depressziót még elviselhetetlenebbé teszi az
őszszel elkövetkezendő elnökválasztás előre vetett tétlensége; senki sem
mer uj vállalkozásba fogni, mert nem tudja, barátságos vagy ellenséges
hatalmak kerülnek-e majd ki az elnökválasztásból? Mert, s ez a második
bökkenő, az elnökkel együtt megváltozik vagy megváltozhatik az egész
tisztviselői kar, az ajtónállóktól a nagykövetekig, beleértve tán még a
birák egy részét is. Ennek talán megvan az a jó oldala, hogy alig van
tehetség s becsvágy, melyre valamikor sor ne kerülne, de viszont az az
igen rossz következése, hogy például olyan főfontosságu vonatkozásokban,
mint a diplomáciai s a jogi élet, hiányzik a folytonosság s ezzel a
következetesség s a fejlődés, s hogy a holnaptól félő s a mára utalt
emberek első sorban többnyire csakis arra gondolnak, hogy szedjék meg
magukat négy év alatt annyira, hogy ne kelljen reszketniök a bukás vagy
a hivatalvesztés eshetőségétől. Ezek egy kicsit orosz állapotok, s hogy
mennyire megbénitják egy hatalmas birodalom külső erejét: azt éppen
Oroszország példája mutatja. Pedig az Unio kifelé is erős akar lenni;
mind erősebb beleavatkozhatnékot érez a világ dolgaiba s elnökei,
miniszterei, követei s minden megszemélyesitői mind sulyosabban érzik a
tekintély hiját, amit állásuk ingadozó volta okoz. S nemcsak kifelé van
ez igy, befelé sincs másképp. Mentül önérzetesebb, mentül inkább
nemzetnek s államnak érzi és tudja magát Amerika, annál inkább hijját
érzi valami nagy, hatalmas, sárba le nem rántható, kortestaktikára nem
szoruló, mindenekfelett ragyogó, kimagasló s tiszteletben álló
intézménynek, amilyen a világ legszabadabb republikájában, Angliában, a
királyság. Azt hiszem, a beteges imádat, amivel az amerikai már
Kindergarten-járó korában a csíkos-csillagos zászlón csügg: tulajdonképp
a királyság utáni öntudatlan vágyakozásnak szurrogátummal való
kielégitése. És gyanus előttem, hogy öreg köztársaságiak (e néven
egyformán értek öreg demokratákat s republikánusokat) mennyire
kézzel-lábbal ellene dolgoznak magának a gondolatának is, hogy az ő
egyetlen nagyobb stilü emberük Grover Cleveland, ujra elnöknek
választassék. Egészen olyan hangulat ez, mint amilyen Rómát Caesar és
Franciaországot Bonaparte konzul idejében eltöltötte – s ezekből a
hangulatokból született az imperium ugy Rómában, mint Franciaországban.
A legelső győzedelmes amerikai hadvezérnek vagy admirálisnak igen sok
kilátása van arra, hogy, ha egyébként arravaló ember, Amerika császára
legyen.

Kivánatos volna-e ez alakulás? Fogas kérdés, főképp olyan jó, becsületes
demokratának és szocialistának, kinek demokráciája és szocializmusa (s
gondolom: minden gondolkozó és jóizlésü emberé) arra tör, hogy minden
ember egyformán ur legyen, művelt, gazdag és előkelő. Ahol a demokrácia
eddigelé hóditott, ott többnyire csak a gazdagságra vetette a sulyt s ez
az egyoldaluság, mely az arisztokrácia legocsmányabb fajtájával: a
plutokráciával, a gazdag emberek imádásával hamisitja meg a demokráciát,
igen utálatossá teszi Svájcot, Norvégiát és Amerikát az ott utazgató
magamfajtáju demokrata számára. Az élet szépségei, finomságai,
legnagyobb és legvalóbb értékei ott virágzanak (sajnos!), ahol volt vagy
még most is van régi, gazdag, művelt és hagyományokon csüggő
arisztokrácia. Ugyanannak a szép és okos amerikai asszonynak, aki ugy
fintorgatta az orrát az én analiziseimen, egy sétánkon igy szóltam:

– Kedves, szép asszony, maguk igen csudálatos és nagyszerü emberek, de
meglátszik, hogy sohasem voltak királyaik; nincs is érzékük a királyok
iránt, vagyis azok a fajta emberek iránt, kiknek velükszületett joguk
van arra, hogy pusztán amiért vannak és születtek és olyanok amilyenek:
tiszteljék, becsüljék, minden jóval tartsák őket s minden jót
aranytálcán vigyenek eléjük. Elismerem, hogy ez igazságtalanság;
igazságtalanság a többiek iránt, kiknek vad marakodásban kell
megküzdeniök minden falat kenyérért s minden titkos kézszoritásért. De,
mint ahogy vannak testek, amik csak akkor fejtik ki elektromos erejüket,
ha megmelegittetnek: ezek az emberek is csak akkor érnek valamit, ha
urak. Ám ekkor aztán sokat érnek és mindenek hasznára érnek sokat.
Marakodásban, tülekedésben utolsók és szánalmasak. De ha megbecsülik
őket: értékesebbek a maguk kétlábu marakodó s pénzcsináló masináinál s
ezek a maguk masinái majd akkor kezdenek emberekké válni, ha észreveszik
s elismerik, hogy nem minden ember született masinának…

A szép asszony egy percre elgondolkozott ez analizisen, aztán
leplezetlen ásitásban csillogtatta meg szép, fehér, amerikai módon
aranynyal pettyegetett fogait. Sajnos, neki sem volt érzéke a királyok
iránt.


4.

Minduntalan alá kell huzni s jó vastagon, hogy egyre lássuk s közben el
ne felejtsük, hogy az átutazó idegen alig lát valamit az igazi amerikai
életből, az igazi amerikai életéből. Ezt ők maguk is mondogatják,
figyelmeztetik is rá az idegent – s egy finom, előkelő washingtoni öreg
ur, kiben egy amerikai intellektuel üditő példáját ismertem meg,
elmesélte, hogy mikor M. Paul Bourget ajánló-levéllel járt nála:
elsősorban erre figyelmeztette a hires irót. Félek, hogy M. Paul
Bourgetnak ez a figyelmeztetés tulságosan használt; legalább az
elragadtatásból, melylyel az amerikai nőket mind csupa Vittoria
Colonnáknak festi, kik egyében sem kapnak, mint az intellektualitáson:
azt kell hinnem, hogy ez a tökéletes snob egyebütt sem fordult meg
Amerikában, mint csakis egy pár legeslegelőkelőbb szalónban, hol az
asszonyok, a kacér amerikai asszonyok az érdekes idegenre való
tekintettel afféle intellektuális decolletéba vágták magukat. Ám
mindenesetre az egyszerü logika is megmondja az idegennek, hogy vagy
hetven millió ezer felől összepatakzott ember nem vallaná magát büszkén
és boldogan amerikainak, nem vallaná, hogy csak Amerika földjén élet az
élet, ha mindnek oly sivár, fáradságos és unalmas volna az élete, mint
amilyen az átutazó idegené. Ezt a levonandót ujra meg ujra levonva, az
idegen e hatalmas világ mérlegét ugy vonhatná meg, hogy üressége csak
látszólagos; ez a világ nem üres, hanem nagyvonásu; plakátstilusban
rajzolt. Ilyen itt maga a természet is; a rettenetes meleg s a
rettenetes hideg közt átmenet nélkül váltakozó időjárás; a roppant
puszták, a roppant hegységek s az órajárásnyi széles folyók. A mi
budapesti szemünk számára is nevetséges nagyzásnak tetszik, ha Drezdának
vagy akár Prágának is vizmenti részét egy napon emlegetik a mi szélesen
hömpölygő Dunánkkal, a mi fenséges Dunasorunkkal. De New-Yorkból
Buffalón át St.-Louisba menet az utas végigszáguld a tündérszép Hudson
vidékén, átkel a Niagarán s a Michigan vizén s St.-Louisnál a
Mississippin – s másfél nap alatt háromszor, négyszer megismétlődik
előtte a Dunasortól a Vaskapuig a mi vizmenti romantikánk minden
nagyszerüsége, gyakran még hatalmasabban, még fényesebben, még
félelmetesebben, mint otthon. Hol roppant pusztaságokon, hol roppant
városok mellett száguld el a vonat – s száguldanak el: érzéketlenül,
közömbösen, érdeklődésre rá nem érve vagy meg nem éretten az odavalók. A
munka, a vagyon, a szabadság s a rabság, a szerencse (itt chance-nek
hijják) s a kilátástalanság, a méltányosság s a kiméletlenség, bizonyos
dolgokban a fejlettség, bizonyosokban az elmaradottság, nagy dolgokban a
bőkezüség, kicsinyességekben a szűkmarkuság: mind, mind ilyen nagyvonásu
ideát – s a mi parcellázott világunk kisszerüségéhez szokott idegzetünk
ugy meggyötrődik bele, akárcsak a fülünk dobja a newyorki utca
rettenetes lármájában. Huszemeletes házakban vágtatva visz fel a felhuzó
a pincéből a padlásra s pincétől a padlásig az egész ház csupa hivatal,
hol kilenctől ötig szakadatlanul dolgoznak az emberek s nyernek vagy
veszitenek milliárdokat. Mértföldnyi messzeségen visz át a villamos
kocsi, földrésznyi területeken a vasut; a korcsmában hat embernek való
ételt löknek eléd s egy rizsma papirost kapsz egy ujságszámban; a
borbély nemcsak megberetvál, de megfürdet, megnyir és megken; beretválás
közben elkapják lábadat, hogy kifényesitsék a cipődet; ha fölkelsz,
végigporolnak és agyonkefélnek, – csakhamar az az érzésed van, mintha
kolbászvágó masinába kerültél volna, aminek egyik felén bedobják az
eleven embert, a másik felén hurkába kötve kapják ki. S nemcsak az
idegennek van ez az érzése. Amerre jársz: hivatalokban, kocsin,
sör-korcsmában: mind csupa fáradt, kimerült, idegesen kapkodó embert
látsz; türelmetlent és szórakozottat, aki nem arra gondol, amiről szó
van, nem arra néz, akivel beszél s nem azzal foglalkozik, amit csinál. A
jövőnek élő jelen, a holnapnak élő ma, a folytonos ideiglenesség, az
állandó változás, a folyton forgó kocka, a megeresztett kantárok s a
lovak közé vágott gyeplők világa ez a világ, főképp ez a város,
New-York, az amerikaiak Urbsa, mely mire ráborul az est s hivatalai
becsukódnak s emberei hazaszélednek, olyan is, mint az agyonhajszolt
csikó, mely őrületes, árkon-bokron át való s ezerszer a nyaktöréssel
játszó vágtatás és száguldás után tajtékban fürödve, vértől égő szemmel,
pihegő szügygyel, gőzölgő orrcimpával s megrogyó térddel vánszorog be a
karámba.


5.

E vastagvonalu plakátstilusban az utas számára alighanem az a
legkellemetlenebb, hogy a pénzre is kiterjed; az amerikai tallér,
melyért nekünk körülbelül öt koronát kell fizetnünk, használatban igen
gyakran alig ér többet a mi koronánknál – jó, ha forintunknál. Nem
mindig s nem mindenben van ez igy, de általában igy van – s valahányszor
magas amerikai bérekről s fizetésekről hallunk, mindig gondoljuk hozzá,
hogy e fizetésnek, ahányszor nagyobb a nálunk szokottnál, többnyire
ugyanannyiszor drágább életre kell futnia – s játék és üzérkedés nélkül
pusztán a munkája után járó keresetből takarékoskodni nagyobbára csak az
olyan tud, aki amerikai módon keres s európai módon szükösködik. Az igen
gazdag ember számára persze itt is jó az élet, és jó – talán jobb, mint
egyebütt – az egészen szegény ember számára, kinek, ha csak valamit is
dolgozik, sőt félig-meddig munkátalan is: éhen nem kell vesznie, mert
Amerika nyersterményekben, gyümölcsben, főzelékben, tejben, husban,
tojásban, buzában és kukoricában bővelkedik; az osztrigát s az ananászt
New-York utcáin garasával vesztegetik s az öt centes pohár sör mellé
(ami itt alig megy öt krajcár számba) ingyen-uzsonna járja.
Egyáltalában: nem drágák, már az idevaló pénz szerint, a hazai, a
domestic termékek és áruk; a pamutvászon, a hitvány szövet, a gyári
cipők. De európai fogalmak szerint hallatlanul drága a lakás és
lélekzetmegakasztóan drága minden, ami külföldi dolog vagy külön egyéni
kényelmet szolgál, tehát (különös, de igy van a fejlett iparára oly
büszke Amerikában) majd minden, ami vászon, csipke, prém, gyapju,
bérkocsi, szinház, a vasuton csukott szakasz, a fogadóban csendes szoba,
a korcsmában tiszta teriték a középsorsu és jövedelmü embernek Európában
természetes jussa. Ám e különbséget nem nézve, akármiféle osztályozással
és osztály számára a mi kontinentális fogalmaink szerint igen drága az
élet ott, ahol a munkás huszonötfilléres szivart szí s ugyanennyi a
villamos kocsi egységára is; ahol a st.-louisi kiállitásba a puszta
bemenet két korona ötven fillér s legalább is ugyanekkora a sarc az
ezerféle látnivalóért, óriás területen, melyet gyalog bejárni lehetetlen
s minduntalan az intramurán villamosra kell ülni, ami minduntalan ötven
fillér kiadást jelent. Ezek igen érdekes adatok, éppen a mi számunkra,
kik éppugy nem számoljuk a garast vagy a fillért, mint az amerikai az ő
centjét, s akik számára (legalább az én számomra) a világ
legelszomoritóbb s legszánalmasabb látványa és jelensége a katonatiszt
vagy az állami tisztviselő, kit az uri élet igényei s a fizetése csekély
volta egyre garasoskodásra kényszeritvén, végre is fixa ideájává válik
az s nem tud egyébről beszélni, mint arról: mit hol kapni a legolcsóbban
s min hol lehet ennyi meg annyi krajcárt megtakaritani. Mily szomoru,
mily megalázó ez: értelmes, művelt, testi és lelki igényekre jogosult
emberek számára – s hány ily szomoru, ily nyomasztó, ily napokra
kedvemet szegő példával találkoztam Amerikába szakadt európaival, ki
beleőszül az azon való töprengésbe: hogy’ oszsza be az otthonról kapott
hatvan dollárt ugy, hogy New-Yorkban is megérjen háromszáz frankot?…

Kettőt azonban meg kell adni. Az amerikai drágán fizetteti meg, amit ad,
de jót és egyérőt ad a drága pénzért; a vendéglőben a drága étel, ha
izetlen is, de jó materiából való és bőséges; a drága fogadó minden
intézményével, kényelmével és figyelmességével éjjel-nappal
rendelkezésére áll a vendégnek; a drága ruha, kalap, cipő vagy csipke
jó, finom és tartós is – s ha jó havannáért aranynyal kell is fizetni,
viszont a világ legjobb havannáit itt kapni, zölden, frissen, olajosan,
szinte még földszaguan. Coney Islandon, egy New-Yorkhoz közel
félszigeten, afféle Paprika Jancsi vagy Ős-Budavára rendezkedett be – de
óriási méretekben; valóságos tündérpalotákkal s vagyonokba kerülő
tündéri világitással; az egyes mulatságokba a bemenet drágább, mint
akárhol Európában, de viszont a hullámvasut majd félórát elviszi az
embert, valóságos szakadékok fölött, alagutakban, hidakon, hegyeken és
völgyeken, az egész csodavároson átgyürüdző vadregényes kilátásokkal; a
tüzoltók mutatványai ötemeletes vászonház előtt játszódnak le, valóságos
utcai sokadalom másával, bérkocsikkal, lovakkal, katonabandával,
gyümölcsös kofákkal, és főképp a newyorki tüzoltóság remek eszközeinek s
kábitó gyakorlottságának teljesen hű bemutatásával. Alkudni csak nagy
hajóvállalatokkal kell a hajókabin iránt, de többnyire felesleges az
üzletekben; a boltos nem is igen csalja meg a vevőt, az amerikai, ha már
csal, nagyban teszi; ebben is a nagy vonások embere.

Ez egyik megnyerő vonása e nagy drágaságnak. A másik az, hogy mint már
pedzettem, e drágaság egyrészt az óriási, a legtöbb külföldi iparcikkre
hatvanig vagy még magasabbra emelkedő százalékkal kivetett vámoknak
következése – s ez a védővám nem pusztán a hazai üzérkedést szolgálja,
mint szolgálná vagy szolgálja legtöbb helyütt Európában. Nem mondom,
hogy aki a tengeren szabadkereskedőnek mentem át, most Amerikából
protekcionistaképpen tértem vissza, – de azt merném mondani, hogy ugy,
ahogy Amerika csinálja, a védővám mindenesetre jogosabb és okosabb, mint
az európai jelszavak szerint való. Éppen, mert a külföldi árura vetett
vám itt is, mint mindenütt, tulajdonképpen adó, amit a belföldi vásárló
fizet: az Egyesült-Államokban, ahol adót csak ingatlan után fizetnek s
fogyasztási adót alig alig ismernek: ezek a roppant vámok voltaképp
megvalósitása a világ leghelyesebb, legbecsületesebb, legszociálisabb
intézményének: a progressziv, kit-kit tehetségéhez képest terhelő
adónak. Mert, mondom: ami a szegény embernek kell: étel, ital és
egyszerü ruha, az megterem vagy megcsinálódik otthon is, tehát olcsó s a
kiskeresetü ember számára valóságos adómentes létminimumot biztosit.
Viszont, akinek van miből élni ezen a fokon fölül is – pontosan
annyiszor nagyobb adót fizet a nagyobb vámok formájában, amekkora
fényüzést kifejt vagy amekkorára képes. A prémre, a drága szövetre és
fehérnemüre kivetett adó pedig mindenesetre igazságosabb, mert terhében
valóban és arányosan fokozottabb, mint a mi gonosz fogyasztási
adóinknál, melyek teszem a cukrot egyformán drágává teszik a munkás és a
milliomos számára, pedig a milliomosnak sem kell sokkal több cukor, mint
a munkásnak, a munkásnak sem sokkal kevesebb, mint a milliomosnak.


6.

De végre is: csak a mi világunknál jobb, de jónak nem jó Amerikában sem
szegénynek lenni. S hogy itt a szegénységből a gazdagságba átmenetet
alig ismernek; hogy Amerikában a vagyontalan vagy kevés jövedelmü
polgárembernek sorsa és állapota elviselhetetlen pokol: az talán legfőbb
sarkalója e vad energiáju népsokaságnak abban az egeket verő pénzcsináló
munkában, mely viszont arra sarkalja őket, hogy a természet erőit, az
emberi elme kitalálásait a mi képzetünket elkábitó, lesujtó, lefőző és
megszégyenitő arányokban kutassák ki, s mihelyt kikutatták, menten bele
is iktassák és be is fogják munkájuknak dantei nagyszerüségébe. S
megforditva is igaz lehet: éppen, mert e semmitől vissza nem riadó
vállalkozó kedv és mindent munkájába illesztő elfogulatlanság határt nem
ismer: annyira nyitva áll minden tehetség, erő, élelmesség és szomjuság
előtt a meggazdagodás lehetősége, hogy Amerikának szegény emberek
számára is berendezkednie egyszerüen nem érdemes – csakugy, mint ahogy,
valljuk meg, a mi intellectuális világunk is, mentül intellectuálisabb,
annál türelmetlenebb kezd lenni a lélekbeli alacsonyság iránt, annyira,
hogy például Berlinben vagy Párisban ostobának és korlátoltnak lenni nem
kisebb pokol, mint New-Yorkban szegénynek lenni. Való igaz: ez a minden
eddigi emberi erőlködést tulszárnyaló munka eredményeiben egyelőre
egyoldalu, s minden inkább, mint vonzó. Ám e minden eddiginél teljesebb
anyagi föltételek egy minden eddiginél hatalmasabb értelmi fejlődés
számára rakják le a gazdasági alapokat, s amily rettenetes volna, ha a
mai Amerika a maga képére formálná át a világot, oly gyönyörüség lesz
egy-kétszáz év mulva élni, mikor majd a mai kalmárok unokái az egész
emberiség számára értelmi gyönyörüséggé fogják átszublimálni apáik és
nagyapáik minden eddigi mennyiséget eltörpitő anyagi hagyatékát. S aztán
– ezt se tagadjuk el: e mai egyoldaluságon, ez egyelőre lélektelen
materializmuson belül is már van is valami, ami spirituális érték: a
nagy stilus, melyet a mi eddigi civilizációnk eddig a müvészeten kivül
csak a politikában ismert, s ott is csak olykor, egy-egy Napoleon
idejében. Ezek a kalmárok, ha pusztán kalmárok is, történelmi nagyságu
nevelői az emberiségnek, mikor kiméletlenségükkel, vakmerőségükkel és
versenyükkel összezuzzák, megfojtják és kisöprik a világból a kicsinyes
szatócskodást.


7.

A gólyamadarakról meg van irva, hogy mikor vándorutra kelnek: beteg
társaikat nemcsak hogy otthon hagyják, vagy ott hagyják, könyörületlen,
elpusztulni utközben – de még nekik is esnek, s kemény, hegyes, gyilkos
csőrükkel agyonvagdalják s elpusztitják a nyavalyásokat. Ilyesvalami az
amerikai erkölcs. Ebben az élelmességre, kiméletlenségre, gyors szemre s
biztos kézre alakitott világban az élhetetlenség, a gyengeség s a
restség nemcsak hiba, hanem bün is; nemcsak végzet, melynél fogva balra
görbül az ember sorsa, de vétek is, melyért meg kell lakolni. Az
élhetetlen embert nemcsak hogy megveti s nem segiti az amerikai, de
gyülöli és üldözi is, s aki nem akar egyebet, mint egy helyben maradni
és élni, annak odaát nem lesz maradása s alig lesz életre valója. Akarni
annyit tesz, mint az emberektől akarni valamit – s mint ahogy az
asszonyok, még az ártatlan szüzek is, ösztönszerüen undorodnak az olyan
férfitól, ki a szerelemben, bármely oknál fogva, nem szorul őrájuk: az
emerikai is szinte testi utálattal nézi az olyan jövevényt, kiből az
akarás képessége hiányzik vagy kiveszett.

De azért munkára sem kényszeritik az embert. Egyáltalában: kevés dologra
kényszeritik, értvén kényszeritésen az álladalom mindenfélébe való
rendező, megszabó és parancsoló belenyulását. A törvény ugyan nem ismer
tréfát; nem ismernek a hatóságok sem, amelyek, legfeljebb a sápot s a
megvesztegetést ismerik – de a szabadság, az ember emberi jogának
átérzése annyira benneél az amerikai ember idegzetében, hogy bár nem
veszi tulságosan szivére, ha teszem a rendőr végighuz rajta, de a rendőr
sem tekinti a világrend megbontásának, ha annak rendje és módja szerint
meg kell boxolnia azzal, akit le akar fülelni. Nem, a kimondott
kényszerités nincs inyére az amerikainak. Azonban: a természetben s a
világegyetemben sincs a jó istennek belügyminisztertől aláirt kinevező
pátense, s a tüzre-vizre sincs ráirva, hogy ezen elemekkel tilos a
játék, különbeni halálbüntetés terhe alatt. Mindazonáltal az isten keze
sulyosan nehezedik ránk, s a törvény nem tudása nem óv meg a haláltól. E
sorokban már kerülgettem egyszer, hogy az amerikaiak életrevaló
berendezkedése lépten-nyomon a természet eredendő rendjét juttatja az
ember eszébe – most pontos példát mondhatok rá. Tehát: az amerikai
életben, mint a természetben, kimondott kényszerüség kevés van – de
minden irott törvénynél, minden kőbe vésett parancsnál, minden kötött
marsrutával való utnakeresztésnél nagyobb kényszerités és sulyosabb
szolgaság az a tompa nyomás, mely hetven millió egy törekvésü emberből
kilökődve, hetven millió felől nehezedik rá a jövevényre, hogy vagy
összelapitsa és összemorzsolja, vagy ugy váltassa meg vele nyomorult
életét, hagy a legkisebb ellentállás törvénye szerint arra tart, amerre
a többi. Sehol sincs megirva, hogy aki nem tud angolul, annak nincs joga
az Amerikai Egyesült-Államokban élni, sőt nincs hely a világon, még
Svájcot is beleértve, hol hivatalból a soknyelvüséget annyira
elismernék, mint az Egyesült-Államokban, melyekben még a muszka zsidók
yiddish nyelvét is elismerik külön nyelvnek, s a szülékhez intézett
iskolai köriratokat kiadják ezen a nyelven is. De viszont ki
kényszeritheti rá az angolt, hogy olyan hivatalba menjen, olyan üzletben
vásároljon, hol nyelvét nem értik? Ki parancsolhatja meg neki, hogy
olyan emberekkel barátkozzék, kikkel a beszéd fáradságos, kinek
szokásai, nézetei s felfogásai elütnek az övétől? A jövevénynek épp ugy
minden szabad és semmisem tilos, mint a bennszülöttnek – de nincs
módjában szabadságával másképp élnie, mint ahogy a közfelfogás
megszabja. Nincs világ, melyben annyira rövid ideig volna csak
lehetséges megmaradni idegennek, mint ebben a világban, mely
jövevénységből fejlett s jövevényekből gyarapszik. Semmiféle törvény
intézménye nem parancsolja itt a felszivódást s a naturálizálódást – de
testi és lelki, erkölcsi, gazdasági és társadalmi lehetetlenség:
megmaradni itt idegennek. Nem muszáj: de legjobb, legalkalmasabb,
legcélszerübb, legmegfelelőbb, legkecsegtetőbb, legkellemetesebb,
legegészségesebb, legkényelmesebb, leggyakorlatibb, legkevesebb
összeütközéssel járó, legtöbb sikert biztositó, legkevésbbé árvaságos és
leginkább társaságos dolog: ugy élni, ugy öltözködni, ugy beszélni, ugy
cselekedni – végezetre pedig: ugy érezni és gondolkozni, mint a többiek
teszik. Mint ahogy az éghajlat, a föld, a táplálék s az élettel való
küzdelem hatása tiz esztendő alatt már vonásaiban, tartásában, egész
külső megjelenésében mindenütt, még arcképről is megismerhetően
amerikaivá alakitja a bárhonnan származó, bármely fajtából sarjadt,
szőke vagy barna, kövér vagy sovány idegent: azonmód a siker csábitása s
a sikertelenség átka itt oly rettenetes, minden egyéb világénál
hatalmasabb erővel gyomrozza, vonzza vagy taszitja a lelket; az
alkalmazkodónak oly szédületesek a kilátásai, az elzárkózónak oly
irtózatos az elhagyatottsága, hogy e szörnyü nyomás összeroppantja a
legmerevebb nekiszegülést is, vagy megforditva: megkeményiti a legpuhább
bátortalanságot is. Igy kell érteni, s ezzel a kulcscsal megérteni az
amerikai szabadságot, egyenlőséget s türelmességet. Ez éppen nem áll
abban, hogy az amerikai, éppen ugy, mint akárki más, ne vetné meg az
idegent, ne kerülné az idegen vallását, ne volna gőgös gazdagságára,
müveltségére vagy hatalmára. De a verseny: az csakugyan szabad; a
meggyőződés: az csakugyan korlátozatlan – s az egyenlőség, ha nincs is
meg az emberek közt, de megvan az emberek esélyeiben, megvan a
lehetőségben s a kilátásokban. Az idegen, ha naturálizálódott: valóban
teljes értékü amerikai polgár, kit sem törvény, sem politika, sem
társadalmi szokásjog nem különböztet el a többitől. A szegény ember, ha
meggazdagszik: valóban teljes értékü milliárdos, kitől senki sem veszi
rossz néven, ha palotája van a Fifth Avenuen, s kinek nem vetik szemére
származása rongyait, mikor esti ruhában ül le pástétomot enni. Elmerülni
könnyebb, partra jutni nehezebb itt, mint bárhol egyebütt a világon – de
a partrajutottat nem löki vissza senki a fuldoklásba; a bukás nem foszt
meg a becsülettől, a szerencsétlenség csak kerités, amely elválaszt, de
nem örvény, amely elszakit. Van, nagyon is van különbség marsall meg
közlegény között, de minden közlegény bornyujában hordja a marsallbotot,
születésére, származására, multjára való tekintet nélkül. Szó sincs
róla: ez még mindig nem igazi szabadság és egyenlőség, mert a startnál
még mindig egy sorba állitja az erőseket s a gyengéket. De Európához
képest haladás, mert legalább startba hagyja állani a gyengéket; a
politika minden szabadságát megadja nekik, hogy szövetkezéssel
erősödjenek s ellennyomással ellensulyozzák a gazdagok nyomását – s bár
nem tud, nem is akar tenni az ellen, hogy ember az emberek közt
különbséget ne tegyen, de intézményeiben lehetőleg kevesiti az
alkalmakat a megkülönböztetésre. Hogy csak egy példát mondjak: sehol
vallásos okokból való üldözésre kinálkozóbb feltételek nem volnának,
mint Amerikában, hol a vallás szent dolog, az emberek hivőek s a
vallásosság kötelesség. De okiratokban nem emlitik az ember felekezetét,
iskolában nem tanitanak vallástant, hivatalból senkiről sem tudják, mi a
vallása, a nevelés nem választja el egymástól a különböző hitüeket,
nincs meg, mint nálunk, az a megkülönböztetés, mely hivatalból mintegy
bélyegül nyomja az emberre az ő felekezetét s valóságos különbségül is
beleneveli idegzetébe, élete módjába s a társasági körébe. A felekezeti
életnek s a nemzetiségi különválásnak sehol sincs nagyobb szabadsága,
mint Amerikában – de sehol sem könnyebb észrevétlen maradni vallásunkkal
vagy származásunkkal, mint Amerikában.


8.

Téved azonban, aki azt hinné, hogy Amerika ezt a szabadságos és
egyenlőséges amalgamizálást is rózsavizzel csinálná. Ahogy szinte
szemünk előtt folyik e folyamat; ahogy szemünk előtt okádják a hajók
kétezrenkint és százezerszám a gyámoltalan és tanácstalan kivándorlókat
s két lépésnyire a kikötőtől már ott idegeskednek, kiméletlenkednek,
dolgoznak, tervelnek, komolykodnak, gazdagszanak s általában, hogy ugy
mondjam: amerikállanak véreik s testvéreik, kik tizenkét vagy huszonnégy
hónap előtt még szakasztott oly zöldek s ágrólszakadtak voltak, mint a
mai jövevények: az embernek eszébe jut a középkori szokás, mely
nyaklevessel avatta polgárrá a jobbágyot. Csak az a titka az amerikai
nyaklevesnek, hogy nem hivatalból adják, ami elkeserit s ellenállásra
készt, hanem az élet adja, ami serkent és alakit. Egyfelől semmi
kényszerités vagy üldözés, mely az embert emberi méltóságában érné
származása miatt, másfelől azonban a különbség irtózatos
kilátástalansága s az elzárkózás kétségbeejtő reménytelensége – kettő
felett pedig, magasabb egységül, az uralkodó fajnak, szokásnak,
nyelvnek, miveltségnek, intézményeknek, sőt embereknek is néma, ki nem
mondott, nem is tudatos, de hatalmas csábitása: mindez együttvéve azt
öklözi a jövevény koponyájába, azt sugja fülébe, azt vési idegeibe, azt
vegyiti, lassankint, vérébe is: légy olyan, mint a többiek! S ha az
öregje még állja a csábitást: a gyereke nem. A kis magyar gyerek
lepisszegi apját, ha magyarul szól hozzá az utcán; a clevelandi kis tót
fiu azt irja iskolai dolgozatul, hogy: én amerikai polgár vagyok s az
osztrák-magyarok nemzeti virágja a napraforgó: a kis zsidógyerek
el-eljár a vasárnapi iskolába s elvegyül a presbiteri ájtatosságba; nem
tilos, sőt megvédett dolog magyarnak, tótnak vagy zsidónak lenni, de nem
szép, nem előkelő, nem uri, s a gyerek kap az előkelőségen, az uriságon,
ha az nem löki őt vissza, mint ahogy Európában sokszor és sok helyütt
igenis visszalöki. Az amerikai, aki nem üldözi, csak szánja az idegent,
s az amerikai élet, mely nem bántalmazza, de szánalmassá teszi az
idegenséget; az amerikai ember, ki magával egyérőnek tekint mindenkit,
aki vele egy nyelven beszél s vele egy istent hisz, s az amerikai
társadalom, melynek minden egyes szokása és intézménye mint
legcélszerübb megoldás, leggazdaságosabb mód s legalkalmasabb rend
csillan fel a jövevény tanácstalansága előtt: ezek azok az erők, amik
Amerikában ugy oldják meg a nemzetiségi kérdést, hogy noha az eredendő
angolság mindig kisebbségben volt s mindig abban marad: az
Egyesült-Államok ezerféle származásu, ezerfelől megujuló, egymástól
államonkint s földterületenkint a fejlettségnek s a müveltségnek olykor
századaival különböző népességét a gulyástól az elnökig egységes,
együttérző, egyfelé törő, egy nyelven beszélő, egy földben gyökeredző,
egyforma testi s lélekbeli, valamennyiükből megismerhetően kiütköző faji
vonásokat mutató angol-amerikai nemzetté alakitják.

Ha mindezekre azt mondja a kegyes és figyelmes olvasó, hogy hiszen ez
rózsaviz, sőt selyemkeztyü: én megint csak azt mondom, hogy téved.
Ugyanez a rózsaviz tud választóviz is lenni, s ugyanez a selyemkeztyü
kérlelhetetlen öklöt fed. Amerika minden intézménye, szokása s erkölcse
a körül fejlett, hogy itt a természet s az élet nem tréfaság, – s ha
szemügyre veszed a látszólagos lágyságot s irgalmat, s a látszólagos
kegyetlenséget: mindkettő alján egy egységes és gyakorlatból fejlett
megkülönböztetést találsz: szeretek és befogadok mindenkit, aki
segitségemre van, gyülölök és elpusztitok mindenkit, aki utamban áll.

Azzal a finom, intellectuális öreg urral, kit az elébb M. Paul
Bourgetval együtt emlitettem, egy este együtt ültünk a hajó karfája
mellett, s beszélgettünk gobelinekről s prerafaelita képekről,
beszélgettünk versekről, asszonyokról, védővámokról s izületi csúzról
(szegény öreg ur mankón jár a csúz mián), s hogy hogy nem, szó kerül a
vadászatról is. Az öreg urnak nagy birtokai, nagy erdőségei vannak
valahol a Michigan vidékén; nádasban lesett rucára, sürüben lesett vadra
– „de mi mindez ahhoz képest, tette hozzá szeliden elmerengve – mi ez
ahhoz képest, mikor indiánusokra vadásztunk!…“

– Mire tetszettek vadászni? – kérdeztem fölriadva.

– Indiánusra – szólt ő szeliden, – indiánusra; valóságos hajtóvadászatok
voltak ezek, néha szakasztott olyanok, mint India dsungeljaiban a
tigrisvadászat, mikor, ha nem boldogultunk máskép, gyürübe fogtuk a
gyilkos veres ember buvóhelyét, rágyujtottuk a bozótot, s ott lőttük le,
ahol végre a füst, a tüz, a megfuladás és megpörkölődés elől ki kellett
bujnia… Én, hiszen láthatja, rokkant vagyok már az ilyesmihez, de öcséim
még meg-megcselekszik…

Szájtátva hallgattam, s az öreg ur elértette hallgatásomat.
Elmosolyodott.

– Kegyed most azt gondolja: vakard meg az amerikait, még ha gobelinekről
beszél is, és megtalálod a rézbőrüt. Nem mondom, hogy egészen téved;
lehet, hogy vademberek vagyunk s az vagyok, talán, magam is. De éppen
rézbőrüek nem vagyunk; a rézbörüből sohasem válik ember; az megmarad
mindig vadnak, kegyetlennek, mérgezett nyillal lesből lövöldözőnek, –
talán szépnek és költőinek, de lustának, rosszindulatunak s ostobának,
mint a tigris vagy az oroszlán, amely szintén igen szép állat, de mégis
el kell pusztitani ott, ahol az ember élni és dolgozni akar. Kegyed
délelőtt, láttam, Prescottot olvasgatta, együtt könnyezett e derék és jó
emberrel a mexikói asztek müveltség pusztulásán s a Cortezék képromboló
kegyetlenségén. Nem vette észre, éppen a Prescott leirásában, hogy
gonoszabb embereket a föld még nem hordott hátán, mint ezek a nemes
asztekek voltak? Ezzel a fajtával nem lehet együtt élni, legfeljebb
hozzá lehet romlani, – s ezt, ugyebár, mégsem kivánja tőlünk?

Szakasztott ilyen gondolatmenetet hallottam egy német apától származó,
de maga már egészen amerikai, még pedig délvidéki, fiatal kereskedőtől,
kivel sörszó mellett elpolitizálgattunk, s aki elébb agyondicsérte
Roosevelt elnököt, amért a szegény meggyötrött muszka zsidóknak pártját
fogta, majd pedig, szinte átmenet nélkül, leszamarazta, amért a
négerekkel kacérkodik.

– Nem gondolja, kedves Mr. Stein, nem gondolja – kérdeztem, – hogy némi
ellentmondás van a kegyed felfogásában?

– Nem gondolom. Én jó embernek tudom magamat és emberszeretőnek, akit
bánt az igazságtalanság itthon, bánt az idegenben is, és nem bántam
volna, ha Dreyfus kapitányért vagy a kisenevi zsidókért hadat üzentünk
volna Európának. Mert igazságtalanság a zsidóval azért bánni rosszul,
amiért zsidó, mivelhogy a zsidó szakasztott olyan ember, mint én vagyok,
aki ha megtanulta nyelvemet s beleszokott felfogásomba, szakasztott ugy
él, ugy dolgozik, ugy érez s ugy gondolkozik, mint én. Ha összeházasodom
az asszonyával: a gyerekem bőre, képe, a lelke is szakasztott olyan
lesz, mint akármelyikünké. Ezt kipróbáltuk, ez igy van. És kipróbáltuk,
hogy a négernél nincs igy; hogy azon hetediziglen megérzik, hogy nem
olyan ember, mint mi; hogy nem való közénk, ha szabad; hogy nem való
arra, amit mi nevezünk életnek, s nem lehet vele másképp együtt élni,
mintha alul tartják s rosszul bánnak vele. Ti idegenek és ti északiak ne
beszéljetek bele a mi dolgunkba; nálatok nincsenek négerek, s ti nem
tudjátok, milyen a néger. Mi tudjuk és tudjuk, hogy kell vele bánni.


9.

Megint csak elhallgattam – az ember mindig elhallgat, ha szeret vagy ha
tanul. Mondom, már a hajón voltunk, visszajövet Európába; nyugaton a
nap, igazi amerikai módra, hirtelen eltökéléssel bukott le a tengerbe, s
hirtelenül, átmenet nélkül, burult fölénk az est. A távolból már nem
látszott, csak érzett a szárazföld, Amerikának forróságtól szikkadó,
verejtéktől nedvesedő földje. Szent földje – igen, ismerjük el, hogy
szent. Hány hazátlanság lelt rajta hazát, hány hajótöröttség ért rajta
partot! Nem uj világ, nem is szép világ Amerika, de a jóvátétel világa.
Ez a fele földet beboritó nagy sziget óriási méretekben az, aminek,
kicsinyben, a Robinson szigetét álmodta meg a szárazságban lángoló
elméjü De Foe Dániel. Minden nemzetek Robinsonjai, s általában az
európai müveltség robinsonsága itt vetődik szárazra, minekutána
könnyelmüség, lustaság, bün vagy szerencsétlenség után a fuldoklásig
közel volt a halálhoz. Ó, a Robinson szigete nem paradicsom; Robinsonnak
dolgoznia, dolgoznia, irtózatosan dolgoznia kelett, olyan munkával,
erővel, türelemmel és állhatatossággal, melynek tizedrésze is elég lett
volna otthon a boldogulásra – de otthon a kényszerüség nem tudott ugy
bottal s halálveszedelemmel tanitani, a siker nem tudott oly fejedelmi,
oly tüdőt tágitó elégtételt adni, mint ideát. Persze: titokban, a lelke
legmélyén, szigete fölött való császári hatalma közben Robinsont
el-elfogja a vágy a régi világnak: nem munkátlansága, de élete után… A
társalgóból zongoraszó hallik, majd egyszerre zugó ének; valaki megint
rágyujtott, mint napjában annyiszor, az America-himnuszra, s a miszterek
s a missziszek, a mászterkák, a misszek s a misszecskék lelkesen
dalolják vele, a God save the King nótájára: Á-á-mö-ri-ká! Be sem megyek
már; szembehunyva, kivülről is ismerem e képet, amint körben állanak,
egy szájjal, egy lélekzettel, egy nyelven s egy érzéssel énekelnek:
déliek és északiak, keletiek és nyugatiak, németből, olaszból,
spanyolból, franciából és hollandusból s javarészt még a maguk testében,
talán csak néhány esztendeje amerikaivá lettek – mialatt felettük, a
zongorára ugorva, egy fekete kis zsidólyány lengeti a csikos csillagos
zászlót. Amerikát éneklik s Európába sietnek – fáradtan, szomjasan,
epedve egy kis élet s vidámság után. Daluk végigverődik a sötétségen, s
mosolyogva lehunyt szemhéjaim mögül egyszerre ott látom magam
St.-Louisba menet a vasuton, a hálókocsi dohányzó-szobájában, egy
szurtoskörmü vékony kis szabó mellett, aki régen, talán harminc
esztendeje, hogy Bajorországból ide vetődött, s most igen jól megy
dolga. Kinéztem az azon órában sik vidékre, melyet megült a por s az
elhagyatottság; imitt-amott rongyos deszka-vityillók, gazdátlan taligák
– furcsa, hogy mint Belgiumban, itt is: ahol legtöbbet dolgoznak a
világon, ott tetszik a vasut mente a legistentől megvertebb
leromlottnak. A szabócska sürün hörpentette kis ezüst butykosából a
whiskyt, s minden korty után kéjesen köszörülgette torkát. Végignézett a
vidéken, majd hirtelen lelkesedéssel fordult hozzám:

– Istenem, micsoda áldás az emberiségre, hogy ez az Amerika: van!

Értően bólintottam egyet, ő meg halkan tette hozzá:

– De azért nem mondom, hogy élni nem jobb otthon.


Berlin

(1908.)

Mióta, nyolc esztendő előtt, utoljára jártam Berlinben, ez a szép és
nagy város nemcsak még szebb s alig nagyobb lett, de meggyarapodott
egypár olyan Wahrzeichen-nal, amilyenről, aki ma ismeri meg, szinte
ezekről ismeri, s el sem birja gondolni, hogy Berlin ezek nélkül is
Berlin lehetett. Ilyen, mindenekelőtt, a berlini uj épitészet s ennek
legszebb virágja, a Messel Wertheim-áruháza, melynek szolid és praktikus
bájossága benne kisért, valóságos stilus gyanánt, az uj szinházak és
kocsmapaloták épületeiben. Ilyenek nagyrészt e kocsmapaloták, melyek a
gyalázatos főztjéről nevezetes Berlint most hirtelen Páris, Stockholm és
Bécs mellé állitják – nem ugyan főzőmüvészet dolgában, de ez ugyis csak
az igen gazdagok mulatságát szolgálhatja, hanem abban a fontosabb
tekintetben, hogy elérhető áron egészséges és változatos matériából
készült ehető ételt kapni tisztességes felszolgálással. Ilyen a
földalattival váltakozó földfeletti vasut, mely viszont newyorki vonást
elegyit a nagy város képébe s a töltésre zárkózott Stadtbahnhoz képest
olyanfajta meghittséget vet a közlekedésre, aminővel az orvos vagy az
anatomus nézi embertársait. Ilyen a részint csak Párist és Bécset
ostromló lázas szinházi élet, amelyről még a portás és a pincér
társaságával megelégedő idegen is megérzi, szinte a levegőben, hogy a
közélet részévé lett, szivbeli és közügygyé. Ezekhez s a most már
gépkocsiktól is népesitett közlekedés növekvéséhez képest hanyatlás
számba legfeljebb az mehetne, hogy a becsületes és emberséges
Ladenschluss-törvénynél fogva ma már minden boltot bezárnak kilenckor, s
nem vehetni, mint annakelőtte lehetett, éjfél után kettőkor a
Friedrichstrassén keztyüt és nyakravalót. Ezt a különbséget azonban
igazán csak az veszi észre, aki meghal, ha éjjel kettőkor nem vásárolhat
keztyüt meg nyakravalót.

Megengedem, hogy ez külsőséges itélet, s az olyan nagy város polgára,
mint aminő Berlin, méltán lenézheti azt az idegent, aki mindössze ezt
látja meg Berlinen, s azt hiszi, hogy ilyenformán valaminemü sejtelme
van a városról, lakosságáról, életéről. Bizonyára nincs sok, és, hiába,
a portás és a pincér nem mindenben reprezentál egy három milliós
világvárost, melynek lakosai közt ott a császár is, ott vannak tudósok,
költők, ott az udvari nemesség s ott az ipar s a pénz uj nemessége és,
ami mindezeknél nagyszerübb, ott a világ legremekebbül szervezett
munkástábora. Mindazonáltal nem kell azt hinni, hogy az ilyen felszines
szemlélő s csakis a felszint szemlélvén, mégis egyet-mást ne látna meg
az idegen világ leglelkéből, legsajátosabb sajátosságaiból. Ugy vagyunk
ezzel, mint a fiziognómiával, mely zárt ajakkal is beszél s elmondja
gazdája titkait. Csak éppen szemügyre kell venni.

Hogy példát mondjak erre s berlini példát: itt a német birodalmi gyülés
palotája s itt vannak az ülései. Én éppen akkor jártam ott fenn, mikor
javában folyt az ujságiró-sztrájk s egy olyan gyüléshez volt bejutásom,
melyről a világ nem tud – igaz, hogy nem sokat veszit vele; Tirpitz
admirális költségvetését tárgyalták, és sem az admirális ur, sem a
képviselő urak nem erőltették meg magukat, hogy a vitát érdekessé
tegyék. S fenn ülve a karzaton, szemben az elnökség s a szövetségtanács
dobogójával, unalmamban azt kezdtem elgondolni: vajjon ha ezt a házat és
gyülést nem ilyen magamformáju minden hájjal megkent s a németség emlőin
nevelkedett ujságiró nézné végig, hanem valami átlagos müveltségü,
teljesen idegen ember: milyen képe alakulna a német alkotmányos és
politikai életről?

Mindenekelőtt észrevenné, hogy sem az ujságoknak, sem a berlini, sem
tehát a birodalmi életnek nem afféle lázokozó fókusa a Reichstag és
épülete; még a külügyminiszter-kancellár expozéja napján is közömbösen
bonyolódik le a sürü forgalom a Reichstag közelében, melynek a
nyilvánosságot igen megrostáló jegykiadó szokásai azt mutatják, hogy a
nagyközönség nem igen töri magát az ülések után, különben kiküzdötte
volna már magának, hogy ne olyan legyen a bejutás, mint egy
magánmuzeumba. Egészen biztos ezekről a külsőségekről, hogy ennek a
parlamentnek nincs, nem lehet föltétlen vezérlő hatalma; nem e körül
vagy nem csakis e körül forog a politikai élet; ennek szava nem oly
erős, hogy emelne vagy buktatna olyanokat, akiktől sorsok, vagyonok,
bodogulások függenek – ha ilyen volna, a dolgaik után járó emberek
többet törődnének vele.

Széles, előkelő, egy kicsit luteránusan disztelen és kongó
keresztfolyosókon ődöngenek lassu léptekkel a népképviselő urak.
Legnagyobbrészt – egypár elegánsabb öreg junker-figurát kivéve, polgári,
sőt kispolgári viselkedésü és öltözetü férfiak, akik szemmelláthatóan
idegenül és idegesen járnak-kelnek a frakkos lakájok között, s látszik
rajtuk, hogy nem ez az ő igazi helyük; nem, mint az angol képviselőnek,
még egy s a legmeghittebb klubjok ez a többi mellett. Ahogy egymásnak
köszönnek, ahogy egymás mellett elmennek, azonnal látszik, hogy kevés
közük van egymáshoz, vagyis megint csak az, hogy nem tulságos sokat hat
az egyes sorsára, hogy itt mi történik, ki van fölül és ki van alul.
Benn a teremben a kevésülésü karzatok mind tele vannak, csak az
ujságirókarzat kong az ürességtől. Egy-egy rosszul öltözött öreg
irnok-figura ül csak a helyén: a klerikális ujságirók, akiket a
rabszolgatartóik még a saját szakbeli összetartásuk szocializmusától is
eltiltanak. Az idegen, aki tudja, hogy ujságiró-sztrájk van, menten
megállapithatja, hogy ebben az országban a sajtó s az ő munkásai nem
tartoznak a legnagyobb hatalmak, a legjelentősebb mozgatók, a
legtiszteltebb emberek közé. Ugy látszik, ez a világ a legitim jogok
világa; az olyan szerzett jogok, mint aminők világszerte a
zsurnalisztikáé, itt nem tetszenek, nem kellenek, nem imponálnak. Ha nem
igy volna, lehetetlen volna, hogy sem a karzati közönség, sem a
képviselők, sem a szövetségtanácsi dobogó emberei nem igen nézegetik ezt
a már ürességénél fogva is feltünő karzatot; nem okoz egy lélekzetnyi
mozgalmat, mikor üres padjain mégis felbukkan egy-két gyászos figura.

De legtanulságosabb maga az alsó ülésterem. Patkóformáju sürü padokban
ülnek itt a népképviselők, s a patkó előtt, széles dobogón ül középütt
az elnökség s jobbról-balról két-két széles széksorban a
szövetségtanács. De nemcsak ezeknek van helyük a dobogón. Egy-egy
idősebb katonán vagy redingoteos elegáns öreg uron meglátszik, hogy
államtitkár lehet vagy valamely állam delegátusa. De vannak fenn fiatal
emberek: fiatal tengerésztisztek és egészen fiatal hadseregbeliek is, s
vannak egyéb jókabátu, de mind ugyanazon férfiuval, a tengerészeti
miniszterrel vagy államtitkárral szemben igen alázatos férfiak, akik
nyilvánvalóan miniszteri tisztviselők. Igy válik hát ketté ez a világ:
lenn a mély félkörben a többnyire rosszul öltözött s nagyrészt félszeg
viselkedésü képviselők – fenn a dobogón pedig a tisztviselők, a
legnagyobbtól a legkisebbig, egymás között a langrétra szédületeitől
elválasztva, de lefelé egy mosolygó, közömbös, le nem néző s szinte le
sem látó szines uri sokaság, a hatalomnak és előkelőségnek monopolista
könnyedségével és természetességével. A két világ közt semmi érintkezés.
A képviselők nem mennek fel, az urak nem szállnak le. Mégis: a
tengerészeti államtitkárnak van valami megbeszélni valója Epsberger
urral, aki a centrum vezércsillaga s az üsd agyon, de ne nagyon ellenzék
feje. A világért sem megy le hozzá; egy lakájt küld utána; a képviselő
ur felsiet a dobogóra, ott udvariasan kihallgattatik s megy vissza
megint a plebs közé. Ebben a birodalomban, azt kell hinni, az urak a
tisztviselők s a tisztviselők az urak, és, ugy látszik, elég jól végzik
a dolgukat, mert akiknek ez állapotra legféltékenyebbeknek kéne lenniök:
a képviselők ugy törődnek hozzá, mint valami természetességhez, mint a
berlini klimához, mely kellemetlen ugyan, de nem rossz levegőjü.

Jól végzik a dolgukat; itt is jól végzik: feláll egy szürke, öreg
képviselő – az embernek megdobban a szive, mikor ráismer, hogy Bebel, de
ha nem ismerné is, látnia kell, hogy nem lehet jelentéktelen ember, mert
mikor beszélni kezd, az addig részvétlen dobogó, élén az admirálissal,
lassankint átcsoportosul feléje, a balmezőre, sőt két redingoteos és
néhány tengerésztiszti ruhás uri ember egészen előrehajol és papirost,
ceruzát tart kezében. A szónok – kellemes szavu és választékos beszédü –
megemliti, dátum szerint, az államtitkár ur egy mult évi beszédét. Az
egyik redingoteos ir valamit a papirosára s átadja egy fiatal tisztnek,
ez szalad vele hátra, kimegy egy ajtón, majd visszatér egy vastag
kötettel, felüti, elolvas benne valamit, hozzáir egypár szót a cédulára
irtakhoz, visszaadja a redingoteosnak, aki viszont az admirális vagy
miniszter vagy államtitkár urnak adja kezébe. Ez a procedura
megismétlődik a Bebel beszéde alatt egynéhányszor, s általában
ilyesmiben sürögnek és forognak a berendelt szaktisztviselők az egész
ülés, az összes ellenzéki beszédek alatt; a vita végén egy csomó ilyen
cédula van a miniszter kezében, aki összefoglaló és vitazáró beszédét
ezek kapcsán mondja el, menten pontosan, minden adattal felfegyverkezve
felelvén minden kifogásra, vádra és birálatra. Az idegennek is észre
kell vennie, hogy ez a világ a jó igazgatás világa, az embereknek nem
sok szavuk van, de gondjukat viselik. S ahogy a különben hüvös ház a még
hüvösebb dobogó felől a beteg öreg népvezért, aki már annyira
megrokkant, hogy nem tud állva beszélni s beszédét a felcsapódott
székülés élére ülve mondja el – ahogy mondom a vörös öreget mindenfelől
tisztelet és szimpátia veszi körül, azon megismerszik, hogy ez a világ
nemcsak a hivatali munkának, de általában a munkának, a dolgozásnak, a
kötelesség állásának világa, ahol a hivatali rangon kivül a jól végzett
munka s a teljesitett kötelesség is rang s tisztesség az embere számára.
S talán az sem erőltetett következtetés, hogy ez a béna parlament
öntudatlanul talán rá sem gondolva, annak az osztálynak erőbe hozásától
várja megelevenedését, melyből ez az öreg uri munkás ide
differenciálódott.

Ez a parlamenti példa csak egy a sok közül – igy mehetnék végig
szinházakon, temetőkön, villamos kocsikon, áruházakon, sörkocsmákon,
zálogházakon, sétatereken és száz egyéb felé, ahol szintén, ha az ember
egy odavalóval sem ismerős, egy család hajlékába sem jutott be,
észrevehet sok mindent, aminek üvegén át az odavaló élet leglelkébe is
beláthat. Nekem különben legutóbbi berlini mulatozásom alkalmával volt
szerencsém megismerkedni és együtt lehetni az odavaló szinházi élet
egypár igen kiváló emberével, tehát szerezhettem értesülést egyenest és
jó forrásból. Mégis: még ebben a társaságban és társalgásban is a sok
érdekes és tanulságos közt, amit bőven hallottam, legérdekesebb és
legtanulságosabb megint csak egy kép, egy jelenet, egy faktum volt,
amely többet mond annál, mint amit a benne résztvevők különben igen
mélyet és elméset mondtak. Ez a jelenet, röviden, az, hogy éjjel három
órakor egy nagy fogadó külön szobájában együtt ülünk irók és szinészek,
odavalók és idegenek, s már egy órája, hogy beszél s még egy óráig
beszél majd, szinte megszakitatlan dialogusban, versengve, vitatkozva,
indulattal és nekihevülve, a társaság két tagja, két igen müvelt, igen
komoly, igen elmés és az életben nagy energiáju férfi, s beszélnek
legelvontabban müvészi kérdésekről, dolgokról és elméletekről, igen
magas rendüekről, igen fontosakról, olyanokról, aminőkről sokan
köteteket irtak, cikkeket magam is irtam, de beszélgetni és társalogni
róluk önképző körös korom óta nem volt alkalmam – nemcsak itthon, de
teszem Párisban sem. Az idegen ebből erőltetés nélkül következtethet
kettőre. Az egyik megint csak az, hogy a politikának ebben az országban
nem lehet főfontosságu jelentősége, különben lehetetlen volna, hogy
nagymüveltségü, sok munkáju és gyakorlati foglalkozásu férfiak ennyire
kizáróan müvészi dolgok köré kristályosithassák érdeklődésüket. A másik
viszont az, hogy ebben a világban a kultura nem valami sznobizmus dolga,
nem csakis divatos és kötelező játék és külsőség, nem szellő, melyben
megmárthatják homlokukat, hanem, legalább is a müvelteknél, lélekző
levegő lett, vagy, mondjuk, leszokhatatlan testi szükség, mint az
angolszászoknál a fürdő.



FELJEGYZÉSEK

Bűn az, miről más is tud.

⦿

Szerencséje van a szerelemben, vagyis: ráér.

⦿

Csak egy napot kérek az életből, amikor kétszerkettő öt!

⦿

Néma gyermeknek édesanyja sem érti szavát – s hány néma gyerek nem tudja
megérteni, hogy mért nem érti szavát még a saját édesanyja sem!

⦿

A sziv jobb tanácsadó, mint az ész; legalább nem akarja elhitetni, hogy
okosat tanácsolt.

⦿

Verébre ágyuval? Igenis, ha kártékony és nincs ellene egyebem, bizony
nekimegyek ágyuval.

⦿

Az élet halálraitéltjei azok, akiknek torkukon akad a szó, melyet
magukért kéne ejteniök s a kenyér, melyet más elől kéne elenniök.

A régiek leberetválták a rabszolga fejét s tar koponyájára irva a
levelet, várták, mig megnő a haja s igy küldték követségbe, izenettel,
melyet maga sem ismert s csak vevője tudta meg, ha ujra leberetválta a
fejét – s ha tudott olvasni. Ilyen irás van voltaképp mindenkinek a
koponyáján; mindennek minden porcikája, minden vonása, minden alakja bő
izenetet, teljes felvilágositást, a megesküdhetésig megbizható adatot
szolgáltat egész hajdani történetéről, melynek rendjén fokról-fokra
alakult olyanná, amilyen – egyben felismerhető s értő szem számára
könnyen olvasható nyomait mutatván annak, amilyen volt. S mily nehezen
tud ez irásban olvasni még a tudós is, aki pedig beretvával dolgozik s
mi magunk mily ártatlan tudatlansággal viseljük magunkon származásunk
történetét!

⦿

Csak meghalás van, de halál nincs. Ez lapos igazságnak tetszik, mint
mind, amit az ember a maga bőrén ki nem próbált. De ha ott fekszik az
ember kinyujtóztatva az altatókocsin; ha, belélekezvén ötöt-hatot a
savanyuan fojtó kloroform-gőzből, a koponyája belseje zugó és kalapáló
vörös kupolateremmé tágul s eszmélete utolsó haldoklásában már csak az
az egy gondolata marad meg, hogy: ilyen lehet, ha az embert megüti a
guta – s aztán nem gondol és nem érez többé semmit; majd meg aztán, ha
másfél óra mulva fölébred, megnyuzva, megsikálva, megrágva, összevarrva
és összeragasztva, égő bőrrel, jéghideg lábbal s azzal a tengeri beteg
óhajtással, hogy inkább meghaljon, semhogy ezt elviselje: akkor
gondolatlan és hivatlan fölkél benne a következtetés, hogy ez a másfél
órai semmi, mely alatt épp ugy négyfelé vághatták, fejét vehették, vérét
elfolyathatták volna, tulajdonképp rokona volt a halálnak, szinte sógora
vagy unokaöcscse. Azaz: minden igazság lapos és velőtlen, míg hatalmát a
maguk bőrén ki nem próbálták, de az olyan próba, mely még messzebbre hat
be, egy pár hüvelyknyire a bőr alá, még a halál velőtlenségének is,
annak a közhelynek is, hogy a halál velőtlen, a legkinosabban meglepő
hatalmat tud adni.

⦿

A betegség gondolkozni tanit s a fájdalom rejtelmeket fed fel. A
kinlódás állandó szubjektivitása a kinlódó szubjektumot állandó
objektumává teszi az önmegfigyelésnek, s befelé néző szociológus számára
alig tudok tartalmasabb tanfolyamot, mint egy öt-hat napos laparotomiás
állapotot. Véletlenül lett énből történetien lett reprezentativ emberi
állattá válik ilyenkor az ember, ki az ő pillanatnyi kinlódásaiból
nemének egész fejlődési menetére kénytelen sejtelmesen
visszakövetkeztetni. Faj, idegzet, test, mind csupa megsürüsödött és
lerakodott történelem, erősebbnek mutatkozik az akaratból s eszméletből
lazán s átfutóan összeállott énnél, mely, legyőzetve és leteperve,
rámered a történelemre, meglátja, észreveszi, megérzi, mint ahogy a
letepert állat érezheti, észreveheti és rémülten szemlélheti a rája
nehezedő vadállat sulyát, szőrét, melegét és szeme szikrázását. Ha igy
neked esik a fájdalom, hogy magad téped meg bele a husodat és
vicsorgatod a fogad, önkéntelen fölkél benned a történelemelőttien
homályos emlék, hogy ezek a reflexek, az állnak s az ujjnak e céltalan
mozdulatai ugy plántálódhattak bele testedbe, hogy még emberelőtti
időkben, hirtelen fájdalmak többnyire akkor álltak elő, mikor egyik
állat nekiugrott a másiknak, s ha ez annak karmát és fogát érezte a
husában, ugyanilyen mód karmával és fogával kellett védekeznie.

⦿

Meggyőződésre mindig rettentően természettudományos voltam s nem hittem
már gyerekkoromban sem a halhatatlanságban, a halál után való életben.
Azonban olyan ember lévén, aki nem osztozik a saját meggyőződéseiben,
nagyszerü felvilágosodottságom tövében, mint a komor ciprus alatt a
pettyegetett bolondgomba, vidáman huzódott meg a talánnak s a nem
tudomnak egy nap elpusztuló, másnap, eső után, ujra kibuvó babonája. De
mióta egyszer operáló-asztalon feküdtem, ennek a szép állapotnak vége.
Belekóstoltam a halálba; nemcsak hiszem, de tudom, mert megpróbáltam,
hogy nincs halhatatlanság, nincs halál után való élet, s hogy, ha már az
élet is semmiség, a halál még semmibb; egy igen egyszerü, természetes,
magától értetődő s a lehető legkönnyebben kialakuló, beálló és
elkövetkező tökéletes semmi. Ha nem tudnám, hogy őseink, a derék
félállatok, egyfelől kötélidegü barmok, másfelől azonban üldözött férgek
voltak, nem is érteném, mint tudtak a halhatatlanság gondolatára
rávetemedni. Igy azonban értem. Zaklatottságuk, melynek közepett csak a
sebláznak vagy az ellenség-félésnek nyitott szemmel való s látomásoktól
népes éberálmát ismerték, egyre-másra küldtek nyakukra olyanoknak
fenyegetődző, számonkérő, feleségeiket, jószágjukat s szerszámjaikat
visszakövetelő álomalakjait, akikről tudták, hogy meghaltak, akiket
maguk temettek el, vagy széjjelvagdaltak, talán meg is ettek. Viszont,
nem lévén érzékeny idegzetüek, nem ismerték a maguk tapasztalatából az
ájultság állapotát, mely amaz álomképpel szemben arra tanitotta volna
őket, hogy a halál nem élet, a halál semmi, a halottnak egyszer s
mindenkorra mindenestül vége. Igy fejlett ki bennük a halhatatlanság
hite s száll furcsa, vigasztaló, de egyre fogyó s pusztuló örökségül
ránk, bolond unokákra, mig végképp el nem vész majd a mi unokáink kezén,
akik, szegények, még nálunknál is bolondabbak, mert még nálunknál is
józanabbak lesznek.

⦿

Hogy mit el nem tud viselni fájdalmat és beavatkozást az emberi test!
Élet, gondolat, érzés – az ember azt hinné, hogy mind e finomságokhoz
finom masina kell, a legpontosabban kimódolt, a leggyöngédebben
összeállitott! Valójában a nyuzóorvos, ha csak elég tisztán cselekszi,
ugy furhat-faraghat rajtad és benned, mintha agyagból volnál,
nagytisztogatást tarthat a hasadban, a beleidet megkurtithatja, a
nyilásaidat bevarrhatja; ma, a keze alatt, alig vagy egyéb egy rakás
széthullandó matériánál, harmadnapra pedig már fönszaladgálsz, emberül,
homo sapiensül!… Karácsonyra egyszer fonográfot vettem a kicsinyeimnek.
Egészen durvát, csak játszanivalót, néhány koronáért; lomha acélrugóra
járt, a membránja egy lap celluloid, a közepén bádoglegyecskével – s
mindazonáltal ez az otromba szerszám a ráhuzott épp ily kevéssé finom
kaucsukkürtőről gyönyörüen leénekelte a leggyönyörübb énekesnők
leggyönyörübb nótáit, az emberi hang, a mi nemes, különös, legsajátabb
és leglelkünkből szakadt emberi hangunk minden édes sajátosságaival. Egy
pár órát forgatták a gyerekek, forgatták is, nyaggatták is – végre
elszakadt a lószőr, mellyel a rugó a hengert hajtotta. A kis fiam
egyszerüen spárgát kötött a helyébe, jó egy pár helyütt összecsomózva.
Majd a légy vált le a membránról, csak enyvvel volt odaragasztva – s a
kis leányom nem sajnálta a nyálát, hogy visszaragassza. Végre az egyik
kaucsuk-kürtő is megrepedt, még pedig a legremekebb szopránnótás, mintha
villám szaladt volna rajta végig. Nos: mindez nem tette egészen tönkre;
mind e balságok, belenyulások és helyettesitések után az eredendőnél is
durvább masina, ha valamivel náthásabban és nyekergőbben is, de még
mindig emberien, még mindig édesen dalolta el a legédesebb énekesnő
legédesebb nótáját. S mind, akik énekelünk és beszélünk s gondolkozunk
és érezünk és élünk: mind ilyen durván összerótt masszák vagyunk, a
legtervtelenebb, a legöntudatlanabb, a legképtelenebb s a legpocsékolóbb
ácstól, a természetes kiválástól találomra összeillesztettek!

⦿

Mintha egy képfaragó esnék neki vakon egy tönk agyagnak és
jobbról-balról ütné és pofozná, – ami ez atyai kéz alatt kiformálódnék,
az és ilyenek vagyunk és igy lettünk mi, valamennyien, akik élünk, és
minden, ami van.

⦿

Hol kezdődik az áldozatra való készség? Semmi esetre sem ott, ahol
valami áldozattal adózom, mert ez néha nem is oly nagy áldozat, jobban
mondva: ami áldozatnak tetszik, valójában nem az, mert a feláldozottat
lehet hogy szivesen áldozom, csak hogy ne kelljen áldoznom, teszem,
nyugalmamból, kényelmemből, szemérmetességemből vagy gyávaságomból.
Igazában csak az az áldozat s a más iránt való áldozó készség, ha más
miatt vagy a más javáért olyasmit türök vagy cselekszem, amire a magam
kedvéért, a magam érdekéből nem tudtam volna magamat rászánni. Ha teszem
az amugy is fukar vagy igénytelen vagy az életen nem csüggő ember
akárkik kedvéért még többet koplal vagy még kevesebbet fürdik, vagy
megöli magát, hogy a biztositási dij nekik jusson: az még nem áldozat.
De hogy a szemérmes és büszke férfi, aki a maga haladása kedvéért a kis
ujját sem mozditotta meg soha, akár a saját gyerekei kedvéért is
kilincseljen és előszobázzon: az a legnagyobb önfeláldozás, amit el
tudok gondolni. Azt hiszem, az anyai szeretet azért olyan magasztos,
mert majd csupa olyan áldozattal jár, amit az asszony a saját maga
jóvoltára sohasem vállalna.

⦿

Mit mondana vajjon a komoly szándéku fiatal ember, ha a jó házból való
fiatal leány igy szólna hozzá: Mondja, kérem, hogy’ tudna velem meglenni
egy egész hosszu életen át; hogy tudná, mint mondja, nevét és becsületét
rám bizni, és tudná, mindenesetre, a sorsa egyik fő alakitójának
megtenni: ha valóban oly buta liba, oly értetlen állat, oly semmit meg
nem látó, észre nem vevő, s vér és akarat nélkül való ábránd-masina
volnék, amilyennek mutatnom kell magam, hogy el merjen venni, s meg
merjen tenni társának egy egész hosszu életre, neve és becsülete
őrzőjének, és sorsa egyik fő alakitójának?

⦿

Nem igen van emberi cselekvés, mely előtt szóban kevesebb, cselekvésben
több tisztességet tennénk, mint az evés. Az evés külsőségeiben való
szertartásosságnak meg vannak a maga kiadós okai. Kevesen gondolnak
arra, mikor az ember emberi voltának valami jelképét, a kimüveltségnek
valami ismertetőjét keresik s önkéntelen elégedetlenséggel látják a
válogatást a tüzre, a beszédre s az irásra korlátozva, amik – szó sincs
róla – nagyszerü, de az emberhez végre sem hozzánőtt kitalálások –
kevesen gondolnak, mondom, arra, hogy mindezek szinte keveset jelentenek
ahhoz a sajátosan emberi s a müveltség legnagyobb javát jelentő
vivmányhoz képest, hogy az ember az ő táplálékát békességben költheti
el. Micsoda nagyszerü java az emberi összetartásnak, hogy kialakitott
egy állatot, éppen az embert, mely evés közben nyugton marad, mert nem
kell attól tartania, hogy az étellel való elfoglaltsága, az evés miatt
való gondatlansága közepett valami más állat rávetheti magát s megölheti
vagy legalább is elragadhatja tőle keservesen megszerzett falatját! Az
állatok erőmozdulatai ideges kapkodássá és rángatódzássá fejlődtek el,
egyfelől az éhség mohóságától, a gyilkolás küzdelmétől és dühétől,
másfelől azonban a zsákmány elköltése alatt érzett állandó félelemtől.
Csak az egy ember tud méltósággal enni, s a parasztnak ájtatos és
meggondolt evésén még frissen megérzik a meghatottság, hogy a
fáradsággal megszerzett ételt legalább biztossságban fogyaszthatja el.
Ha az ember emberi mivoltának kéne szobrot állitanom, nem tudom, Goethet
faragtatnám-e meg annak, vagy valami szép, komoly magyar parasztembert,
amint szépen és komolyan szel egyet kenyeréből, szalonnájából, bicskája
hegyére tüzi, s csöndes félivben emeli szájához.

⦿

Az evésnek, mint jogos szenvedélynek elismerésével még messze mögötte
vagyunk a szerelem ilyen elismertetésének. A szerelemmel szemben még a
komor aszkéta Dante is ellágyult s a legédesebb gyengédség aranyosan
átlátszó szavaiban őrzi meg a Paolo s a Francesca bünös szerelme
emlékét, mint ahogy a borostyánkő megőrzi a belekeveredett szerelmes két
aranylegyet. Szeretni szabad s méltó az emberhez; mentül több bünnel és
képzelettel történik, annál komolyabban s annál több tisztelettel
szemlélik. Ám étel s ital dolgában még mindig a félvállról való vétel a
kötelesség, s aki mégis komolyan veszi, annak ezt önnönmaga megvetésével
kell jóvátennie, tiszteletét s áhitatát maga is csak mint bocsánandó
gyengeséget emlegetvén.

Pedig ez a bün, mert barbárság: ez a megvetése az ételnek. Hiszen
nyilvánvaló, hogy az étel s a szerelem természettől fogva egyenlő rangu,
sőt, valójában, ugyanazon természetü folyamat; az ételnek, mint a
szerelemnek, meg vannak a maga magasztosságai, misztikumai, s az emberi
mivelődés legmisztikusabb s legmagasztosabb jelenségeiben: a vallásos
szertartásokban talán még nagyobb is a szerepe, mint a szerelemnek. A
keresztyénség az ő minden spiritualizmusával sem tudta az emberi
természetet mivoltából kiforgatni, s a középkori katholicizmus az ő
baráti és apáca-aszkétizmusa közben szinte buján és kéjelgően volt
átszőve a szerelem s a táplálkozás motivumaitól, mint aminő a Krisztus
állandó vőlegénysége, az egyház anyai méltósága, az urnak teste, mely
ostya formájában vétetik. Nem nehéz e jelenségekben régi kultuszok
nyomára bukkanni: szüzeknek valóságos feláldoztatására, vagy ami épp ily
gyakori: testi szerelem cselekedeteivel való isteni tiszteletre, és
mindenekfelett ételáldozatokra, melyek vagy mint a mennyei hatalmak
számára rendeltetett táplálék égettettek el, vagy a papoktól
elfogyasztatván, egyengették az utat a mennyei üdvösség felé.

⦿

Azt már csak nem lehet eltagadni, hogy velejében a keresztyénség zsidó
kitalálás, sőt tipikusan zsidó, valóságos kvintesszenciája a zsidó
léleknek. Örök kár, hogy a kicsiny, elzárkózó, fogyaték erejü nép nem
maga terjesztette és fejlesztette; hogy csak gondolatát pedzette meg, s
gyakorlatát a középkor barbárjai állapitották meg. Igy hajtotta végre
Napoleon is a liberálizmust – és meg is látszik a liberalizmuson.

⦿

Drága, bölcs és csupa életismeret a katholicizmusnak az uristen előtt
való szószólókba vetett hite. Mert ő szent felsége előtt, az ő
mindenhatóságában, minden egyformán semmis és jelentéktelen, még az
emberi sziv is, minden félelmével és töredelmével. Ám isten fia, ki
emberré lett, a szent szüz, ki tele van anyai szeretettel, vagyis
drágálatosan magasztos kicsinyeskedéssel, a szentek, akik az ember
emberi mivoltának minden iskoláját megjárták, mielőtt az üdvösség
felmagasztosultságában bevonultak: ők mind emberek, s mivel nem idegen
tőlük semmi, ami emberi, szükséges és alkalmas szószólók a legfőbb biró
előtt, aki előtt idegen minden, ami emberi.

⦿

A hitből kinőtt, a valláson tulnőtt görög bölcsnek csak gunyos és lenéző
szavai voltak a multak baromi istenségei számára. A mai bölcs pedig,
mentül jobban elhalványodik hite, annál gyengédebb kegyelettel csügg a
názáreti Jézus alakján, s a szociálista Marxot vagy az anarchista
Reclust, aki nagyon szivébe zárja s örök dicsőségbe akarja emelni: azt
mondja róluk, hogy krisztusi férfiak.

⦿

Nem nehéz megállapitani: miért. A kereszténység, amely előtt a nyugati
világ alakitó népei meghajlottak, voltaképp az esszénus és plátói
világfelfogás volt, a zsidó s a görög élet és lélek legutolsó szava,
legfőle, legvirágja, legteljesebb kiérettsége. A fejletlen nyugatiak,
mikor formáit átvették, lelkükben s intézményeikben mélyen alatta álltak
e fejlettségnek, s mint ahogy az uj istenségek neve alá öntudatlan
visszalopták régi isteneiket, az uj hit gerendáival is régi hatalmaikat
s régi világukat támogatták meg. Az uralkodást s a szolgálatot
lajtorjába foglaló hübéri kereszténység alatt ugy eltünik az eredendő
kereszténység mindeneknek egy atyától lettségét valló tanitása, mint
ahogy a középkori gót templom cifraságai alján nehéz megtalálni az
eredendő görög templom vonalait. Saját természetes fejlődésében a
nyugati világ csak ma jutott el afféle fejlettségig, aminőn akkor volt a
keleti, mikor a kereszténység levált róla. Marxot és Reclust
mindenesetre inkább lehet egy napon emlegetni Jézus Krisztussal, mint
Nagy Konstantinuszt vagy akár Nagy Károlyt is. S elvégre a tett
propagandája sem volt idegen Jézustól; a templomból a maga kezével
korbácsolta ki a pénzváltókat s a galambárusokat.

⦿

Nemcsak isteneit: megváltóit is a maga képére teremti az ember. S ahogy
maga változik az idők folyásával, ugy változnak megváltói is. Csak
sorsuk nem változik: az, hogy feszitsd meg-gel fogadják őket.

… Ez eddig csupa laposság és közhely. De nem tehetek róla. A közhely épp
azért laposodik közhelylyé, mert számos nemzedékeken végig, talán
kezdettől fogva mindvégig igaz volt és igaz lesz. A régi történetek,
énekli Heine, mégis csak ujak maradnak, mert akivel megesnek, mégis csak
megszakad belé a szivük. Unott jelenség, hogy minden korral s
nemzedékkel megváltozik a világ, s untig ismeretesek, az unalomig
egyformán ismétlődőek e vedlésnek lázas és görcsös fájdalmai. Ám e
lázat, e görcsöket, e velőbe hasitó vonaglásokat az ujság teljes
fájdalmával érzi a maga testén minden uj nemzedék. Amit ma haladásnak és
fejlődésnek nevezünk, azt már a rómaiak is ismerték, és uj dolgok-nak
nevezték. S ez az uj dolgok szó egyuttal rosszaságot és rosszat, bünös
és fájdalmas dolgot is jelentett, s ilyen értelemmel élt vele nálunk is
még a XVII. század második felében a hires poéta Gyöngyösi István.

Uj dolgok: rossz dolgok – s mikor az emberek a megváltó ujságokat
üldözik és megfeszitik: becsületes indulattal, őszinte gyülölséggel,
igazuknak lángoló átérzésével cselekszik ezt meg. A takácsok, akik az
első szövőgépeket szétrombolták, a kocsisok, akik az első vasuti
vonatokat kisiklatták: bizonyára hivő keresztyének voltak. Bizonyára
tele voltak két évezreden visszaharagvó gyülölséggel az irástudók, a
papi fejedelmek, a megátalkodott zsidók iránt, kik a megváltó Jézus
Krisztust epével itatták s megfeszitették. S bizonyára nem sejtették,
hogy mikor ők az első masinákat izekre szedik, motolláikat összezuzzák,
pántjaikat megtépik, és sarkukkal ugy taposnak romjaikon, mint a hajdani
harcos az ellenség belében: hogy ők ezzel ugyanoly megátalkodott népek,
a megváltónak ugyanoly vaksággal megvert megtagadói, mint akik kétezer
év előtt az isten fiát feszitették meg.

⦿

Ma már, egy évszázadnál nagyobb idő nevelő hatalma rendjén, minden
gondolkodó munkásember tisztában van azzal, hogy az ő megváltója s vele
az egész emberiségé: a lelketlennek, a gyilkosnak, a szivtelennek és
embertelennek kikiáltott szerkezet lesz: a gép.

Igaz, hogy rettentő pedagógia volt. Megint csak a legnagyobb nevelőre
kell gondolni. Jézusra, ki csak olyat fogadott el tanitványának, aki
otthagyja apját, anyját s minden gazdaságából s tekintetességéből
kivetkezik. A gép kezdődő uralma irtózatos kegyetlenséggel ütött szét a
munkások között. Valósággal a belükben tiport; valósággal megfosztotta
őket emberi mivoltuktól, méltóságuktól, keresetüktől. A napfényes
mezőből s a csendes mühelyből a füstös, az emberölő gyár gyomrába szítta
a földmivest, a kézi munkást s a hajdani rabszolgánál is nyomorultabb és
ellátatlanabb isten teremtésévé tette. Uj, eddig nem volt, nem ismert,
de mindeneknél számosabb osztályát teremtette az éhségnek, a
hajléktalanságnak, az agyonfárasztottságnak, a földönfutással
fenyegetett röghöz kötöttségnek. Megint csak a közhelyeket kell szemre
vennünk, hogy meglássuk, milyen képet keltett magáról felbukkanásakor.
Fentebb leirtam e jelzőket. A gép lelketlen. A gép gyilkos. A gép
szivtelen. A gép embertelen. Az embert áruvá silányitja s annak is
leghitványabbjává, amit még csak gondozni sem kell. S nemcsak emberi
méltóságától s ellátottságától fosztja meg, de emberi mivoltától is;
magát is géprészszé teszi, melyben elsenyved a munkájánál szükségtelen
lélek.

Mindezt mindnyájan igy tudjuk. Igy látjuk, igy valljuk; habozás nélkül
mondja és vallja a müvelt s a gondolkozó ember is. Ez igy is van. Mindez
igaz is, mindez igy is történt, sőt igy is történik, ma is. Ahogy a gép
a munkálkodó emberek közt szétütött: a tatárjárásnál gyilkosabban dult
köztük. Halálos rémület fogta el tőle a munkálkodók szivét és gonosz
kéreg vonta be a munkaadókét. S csak lassan, a gép uralma okozta
elviselhetetlen nyomoruság nevelése kezdte az elmét gondolkozóvá tenni
az iránt: kell-e ennek igy lennie? A gép, a nélkülünk magával
tehetetlen, lehet-e Dzsingizkán, vagy nem inkább mi magunk vagyunk-e
azok s a gép rosszasága és vaksága nem a mi gonosz vakságunk-e? A gépnek
nincs esze és nincs akarata, ő nem akarhatja, hogy az embere is piaci
áru legyen, mint a szene, amivel fütik. De az embernek van esze – miért
türi? A gép dolgozhatna akkor is, ha királyok fütenék s bibornokok
olajoznák. S mihelyt ezt átlátjuk s mihelyt e szerint cselekszünk is: a
gép teszi majd lehetségessé, az a lehetőség, hogy az ember ne maga
dolgozzon, hanem a gépet: a lelketlen, a munkabiró, az el nem
proletárosodó, a bele nem sajgó, méltóságában azért nem csökkenő s
mivoltából azért ki nem vetkező, áldott, derék, irgalmas, jószivü,
megváltó gépet dolgoztassa maga helyett: menten minden ember király és
bibornok lehet – és lesz is.

⦿

Ha az emberi nem fenségének szobrot állitanánk: gépet kellene szobrául
állitani. A gép a kristálylyá sürüsödött emberi elme. Az eljövendő
Danték, Miltonok és Klopstockok a gép dicsőségét fogják zengeni: a
poklokon és purgatóriumokon keresztül megváltó gépét. Amig gép nem volt:
az isten fia sem tudta megváltani az embert. Mit tehetett ő? Csak az
emberi nem büneit vállalhatta szegény lefogyott és meggyötrött vállára.
De amig gép nincs, amig egyik embernek a másik munkájából kell megélnie,
kell, elkerülhetetlenül kell, ha nem akarunk visszahanyatlani az erdő
vadjai mellé: addig minden egyes nappal, minden egyes falatunkkal,
minden egyes más felebarátunktól elszítt lélekzetünkkel ujra meg ujra
bűnbe esünk. Nem a bűn szülte a munkát, mint a szentirás mondja: a bűnt
szülte a munka – s valameddig a magunk vagy egymás emberi arcának
verejtékével kell megkeresnünk mindennapi kenyerünket: addig bünösek
leszünk s a bűn nem pusztul ki a világból, ha akár minden ezer évben
ujra emberré válik az isten, hogy terhét levegye vállunkról. Ember, még
ha isten is, az embert meg nem válthatja, mert a fájó, a sajgó, a maga
is szenvedő emberi váll gyenge és puha a megváltásra. Acél kell ide,
kemény, élet nélkül való, melynek nincs lelke magának, de megelevenedik
az emberi lélek beleömlésétől s mikor dolgozik: nem lealacsonyodik és
lélek nélkül valóvá mulik, hanem, inkább lelkes állattá magasztosodik
fel. Ha az acél átvállalja az ember munkáját s az embernek nem kell
egyebet adnia hozzá, mint, amije bőségben vagyon s amit testi
gyönyörüség foglalkoztatnia: elmét és lelket: akkor a gép vállalja, mert
elkerülhetővé s feleslegessé teszi a bűnt is és igaz megváltással teszi
ezt a földi világot az ő üdvösséges és boldogságos országává.

⦿

Még csak egyet. Azt mondják, hogy a gépi munka az embert is géppé
fásitja vagy ernyeszti. Nem igaz; csak ahogy most dolgoztatják a gép
körül az embert. Nemes ábrándozók, mint William Morris, a gépmunka
gyülöletétől lettek félig középkoriakká, félig szocialistákká, a
szépségen való csüggésből, melyet féltenek a gépmunka durvaságától s
attól, hogy a gépmunka révén kivész belőle az egyéni bélyeg és lelkesség
bája. Azt hiszem: ez nagyrészt képzelődés, másrészt a gépek mai
tökéletlensége okozta kishitüség. Jó, de elfogulatlan szemü embereket
kérdek: mondják hitükre; vajjon, ha a géppel való csipkeverést
tökéletesitenék – s ez már ma is lehetséges volna, ha az emberek bolond
elfogultságból nem kapnának a kézzel vert csipkén – nem lehetne-e a
gépen vert csipke szépnek szakasztott oly szép, mint amin szegény
parasztleányok vakra varják a szemüket? Miért kell a munkába, hogy szép
legyen, emberi vérnek is beledolgozva lennie, mint a középkori falakba,
hogy tartósak legyenek? A gépek még tökéletesedni fognak s azonfelül, ha
egyszer igazi uralmuk eljő s az embert urrá, szabaddá és ráérővé teszik:
kiki pepecselhet olyan finom és meghitt kézbeli munkával, aminővel csak
kedve tartja. De még egyszer mondom: nem igaz, hogy a gép a munkását
magához alacsonyitja. Persze: a kézi munkának is vannak téglahordói és
malterkeverői – s ez is olyan munka, amit géppel lehetne végeztetni, ha
nem akadna bolond és megnyomoritott ember, aki olcsóbban végzi. De
kérdezzétek meg a gépszedőket: vajjon lealacsonyitott masinának érzik-e
ők magukat az ő szedőgépeik mellett, a szedőszekrényekből való
betüszedés kimeritő és lélektelen kapkodásához képest! Irókat kérdezek,
akiknek van dolguk nyomdákban, hogy amely szedő-ismerőseik
betüszekrénytől szedőgéphez kerültek: nem vettek-e rajtok már egy hónap
multán változást észre: több fegyelmet, több tudatosságot és teljesebb
önérzetet? S ez természetes: nincs az embernek dicsőbb nemesitője, mint
a felelősséggel egybekötött hatalom, a kormányzás, az élettel való
eltöltés önérzet-nevelő szabadságai és magán való uralomra nevelő
kötelességei. A munkára köteles, de munkáját géppel végeztető ember
nemcsak nagyobb ur, de nemesebb és magasabbrendü állat lesz a mai
embernél. És közönségesen tudni fogja és boldog uraságban fogja próbáját
kiélvezni annak, amit ma csak dadogva merünk remélni: hogy a
megváltáshoz nem istennek kell leszállania, hanem magának az embernek
kell felemelkednie emberi sorba.

⦿

Nevetek, valahányszor azt a nagy argumentumot olvasom a szocializmus
ellen, hogy, ha nem lesz meg a kenyérgond sarkalása s ezzel a jobb
kenyérért való versengés versenye, a munka látja majd kárát, immel-ámmal
történik, s módjaiban megáll a haladás. Mintha most, mikor a szükség
külső muszája rég a tehetsége belső muszája gyanánt ivódott bele a
tehetséges emberek idegzetébe: mintha most a hivatott ember csak akkor
és csak azért dolgozna már, mert éhes és meg akar élni! A valóság az,
hogy ezer és millió számra mennek tönkre s nem fejthetik ki munka közben
tehetségüket és képességüket az azon munkabeli küldetéses emberek, mert
a versengés teremtette munkaföltételek valósággal gyilkosai a jó
munkának, az elmélkedésnek s a tudatosságnak. A verseny folytán a munka
ideje, menete, beosztása: mind a versenyben leggyőztesebb, vagyis a
különösen munkabiró, különösen gyors, fürge és bizonyára felszines és
lelkiismeretlen munkások dolgozó módja, menete és ideje szerint alakult
ki, s ez ütemmel a közönségesebb tehetségü, vagy a lelkiismeretesebb,
tehát lassub munkáju, avagy az ujra hivatott, tehát töprenkedő,
kisérletező vagy külön uton járó munkás csak ugy tud lépést tartani, ha
agyonfárasztja magát, vagy még lelkiismeretlenebbül dolgozik, vagy
lemond arról, hogy töprenkedjék s külön uton járjon, hanem lélek nélkül
beáll a taposó malomba, s ott folytatja s ugy folytatja, ahogy elődje
elhagyta. Ha az emberek kedvük s tehetségük szerint dolgozhatnak, sokkal
többet végeznek majd s hasonlithatatlanul messzebb jutnak, mint most
muszájból.

⦿

Még a szép tulipános időkben történt, hogy egy délben kihallgattam egy
bájos szőke asszonyt, amint a szövetes boltban tavaszi ruhának valót
keresett s a segédnek megmondta, hogy ne mutasson neki mást, mint hazai
árut, idegent föl nem vesz. Az ember kiment, bement, fölmászott,
lemászott, leguggolt, fölkelt, végre is megemberelte magát s igy szólt a
szép asszonyhoz: „Nagyságos asszonyom, én ismerem az izlését; van nekünk
hazai szövésünk s nem is utolsó, de még sem olyan, hogy a nagyságos
asszony a fejemhez ne vágja, ha megmutatom s azt merem föltenni, hogy
ilyesmiből szabatna magának tavaszi kosztümöt!“ A szép asszony egy
kicsit elpirult, de hamar megemberelte magát s igy felelt: „Kérem, ez a
maga dolga; én nem veszek egyebet, mint hazait, de ha maga azt mondja
valamire, hogy ez hazai, nekem sem okom, sem jogom nincs arra, hogy a
szavának ne higyjek!…“ Végignéztem a szép teremtésen – noha szőke volt,
mégis megismerhetően vérbeli magyar. Mint a pszihék, vagyis olyan
fényképek, melyeket ugy állitanak elő, hogy egy lemezre több egyéniségét
fotografálják rá ugyanazon rendnek vagy foglalkozásnak vagy fajtának s
igy olyan egy arc áll elő, mely a valóságban nincs ugyan meg, de ama
fajtának vagy foglalkozásnak tipusát egy emberi ábrázatban képezi le: a
szép szőke asszony is jelképes jelentőséggel állt ott a bolt közepén, s
bármily bájosak és asszonyosak voltak arca vonásai, sokkal keményebbeket
idéztek föl az ember emlékezetében: a Bocskayak, Bethlenek, Illésházyak
és Károlyi Sándorok harcos és diplomata-vonásait ’s mind a nagy
egyezkedő magyarokét, Deák Ferenctől fogva Andrássy Gyulán át Tisza
Kálmánig.

⦿

Hogy életét elhibázta: az nem is fáj az embernek annyira, olyan nép
közt, melylyel körülbelül ugyanez esett meg.

⦿

A multtal szemben csak egy kötelességünk van: lerázni magunkról.

⦿

Kritikus, ird iróasztalod fölé: Azért, hogy valaki tüdővészben halt meg,
még nem bizonyos, hogy jó verseket irt.

⦿

Ha az irodalmi erótikum ellen iróemberek is ajánlatosnak ismerik a
tömlöcöt, akkor jó lesz arra gondolniok, hogy logika és igazság szerint
effélében az irodalmi érték, ha egyáltalában módositó körülmény, akkor
csak sulyositó lehet, mert mentül müvésziebbek, annál teljesebben elérik
azt, amit akarnak. S nem gondolja végig a dolgot, aki komolyan azt
hiszi, hogy mikor az igaz müvész éroszi mozgatókkal dolgozik, akkor nem
az érzékeket akarja megmozgatni. Hát mit az ördögöt, ha nem ezeket?
Minden adaléka nem arra való-e, hogy valamire hasson olvasójában, s mire
hassanak vajjon a nemi adalékok? Festőről és szobrászról, ha szépen kér,
ugy teszek, mintha elhinném, hogy mezitelen testek s ölelkezések s
megfeledkezések ábrázolásakor semmi egyébre nem számit, mint foltoknak
és felületeknek tárgyuktól független optikai hatására, s nem kérdem
tőle, hogy látott-e már és tud-e folt és felület gyanánt alkalmazni
olyan foltot és felületet, mely csakugyan nem jelent többet foltnál és
felületnél, s nem kelt egyéb benyomást, mint azt, hogy kék vagy
hepehupás. De iró ilyet ne mondjon. Ő azért ábrázol, hogy részt vetessen
abban, amit ábrázol, s mennél nagyobb müvész, annál jobban bele tudja
vinni olvasóját. Maupassantnak, aki az elbeszélésnek Boccaccio óta
legnagyobb elbeszélő müvésze, egy csomó novelláját egy magyar iró, még
pedig nem kisebb, mint Tóth Béla, olyan cimen foglalta külön kötetbe,
mely – nem emlékszem rá pontosan, de egyenesen utalt arra, hogy e
történetek érzékcsiklandóak. A Madame Bovary regényt, mely netovábbja a
lélekfestésnek s irója a megirásnak eddig élt legnagyobb mestere, perbe
is fogták erkölcstelenség cimén. Goethe is csupa érzékiség, s ha őt
azzal tudják megmenteni az erkölcs számára, hogy legalább egészségesen
és férfiasan érzéki, Zoláról bizonyára nem mondhatják ezt sem. Zola
egyenesen hiszterikus, mint ahogy Wagner Rikárd valósággal perverzus. S
nincs az az egészséges és férfias érzékiségü müvészet, mely a
hisztériától s a perverziótól egészen ment volna, azon az egyszerü okon,
mert a müvészi képesség maga is abnormitás, s egy gyökérben, s éppen a
nemiségben, fut össze a hisztériával, a vallási tulfeszültséggel, s a
normálisnak tekintett emberi szerkezetektől való egyéb eltérésekkel. Ha
tehát az irók le akarják magukról rázni azokat az irókat, akiket egy nap
erkölcstelenség cimén becsukhatnak, akkor legjobb lesz valamennyiüknek
becsukatniok magukat, mert nincs az az iró, akit ezen a cimen be ne
csukathatnának azok, akik Pállfy Móric módjára ugy szeretik az irót,
mint az énekes madarat: kalickában.

⦿

Nehogy félreértés legyen e dologban. Éppen nem állitom azt, hogy ne
lehetnének az irodalomnak vagy általában a müvészetnek rossz hatásai,
amelyek ellen igenis meg kell védeni: nem ugyan az államot, mert az
erős, hanem, és csakis, a gyerekeket, mert azok gyengék. Szörnyü
kegyetlensége a természetnek, hogy a nemi vágyakodás és érdeklődés elébb
fejlődik ki az emberben, semmint lehetséges vagy ajánlatos volna
kielégitenie, s a müvelt társadalomban e visszásság még keservesebb.
Tartozunk a szegény kis vergődőknek azzal, hogy a lehetőségig távol
tartsunk tőlük mindent, ami sokban enyhithetetlen nyomoruságukat még
fokozza is – s bizonyos, hogy a nemiségtől felgyuladt képzelet erős ily
fokozó. Mellesleg mondom, hogy még itt sem lehet különbséget tenni igazi
és nem igazi, egészséges és perverzus müvészet között, s nem ismeri a
gyermeket, aki azt reméli, hogy a római elégiákból kevesebb mérget szi,
mint a Fidibusz regényeiből, s higiénikusabbak az érzései a milói Vénusz
láttára, mint ha bejutna a Beardsley-kiállitás különszobájába. Wedekind,
a perverzus és hisztériás Wedekind, aki nem tudom, pornografus számba
megy-e nálunk, vagy előlépett igazi iróvá, a Frühlings Erwachen egyik
jelenetében gyönyörüen megirja azt, mikor egy kis gimnazista bezárkózik
oda, ahol senkisem zavarhatja, s ugy él szerelmi életet egy muzeumi kép
reprodukciójával. Nem látom át, hogy, ha nem is teljesen, de annyira
amennyire meg ne védhetnők a gyermeket (s megint csak azt mondom, hogy
csakis a gyermeket) e kinlódás kisértésétől. Csakhogy ez nagyjában
közigazgatási tennivaló; abba a fajtába vágó, melylyel a mérgek vagy
orvosságok számára külön kezelés, külön árusitó mód s ez árusitásnak
külön ellenőrzése van megszabva, melylyel némely helyütt büntetik a
boltost, aki tizenháromévesnél fiatalabb gyereknek dohánynemüt ad el, s
olyik helyütt muzeumokba sem engednek be bizonyos koron alul lévő
gyermekeket. Ez is nehéz és meglehetős kilátástalan vállalkozása volna a
köznek, de szabad is, érdemes is gondolkoznia rajta, próbálkoznia vele.
Ám csakis ezen és csakis ezzel. Egyébként azonban vannak szép
szekszualitások s vannak ronda ocsmányságok, vannak érdekes betegségek s
vannak unalmas üzleti kieszeltségek. A felnőttek világában, ahol kiki
magáért felel, mindezek boldoguljanak értékük vagy értéktelenségük
szerint, annál is inkább, mert ugyanannak az erkölcsnek jogán, melyet
meg akarnak védeni az irodalomban, meg lehet támadni az embereket
legmagánosabb életvitelükben is, s a társadalmi érvek jogán, melyért
békót vernek az irodalomra, békót lehet verni mindenre, ami kényelmetlen
a társadalom urainak. Szokjuk meg a gondolatot, hogy disznóság csak egy
van: ha egyik ember a másikra rá akarja kényszeriteni, hogy mit higyjen,
mit gondoljon, mit akarjon és mi tessék neki.

⦿

Nekem a gyermekkorom legbájosabb emlékei füződnek az artistasághoz,
igaz, nem az előkelő tivolishoz és varietébelihez, csak alföldi kis
ponyvasátrakhoz, meg a városligeti Barokaldi-cirkuszhoz, melynek napfogó
ponyvája akkor még épp oly lenge volt, mint a müvészeinek
egzisztenciája. De talán azért tudom jobban megérezni, mint akik már a
cirkuszok s az orfeumok nagyvárosi kiteljesedésében ismerik meg, hogy az
artistaság mennyire népi származásu, mennyire a néplélekből lelkezett,
mennyire az örök és elpusztithatatlan emberi egészség és természetesség
szerveződött ki ügyességeiben, természetellenességeiben, kedves
alakosságaiban. Aki a nép között élt, tudhatja, hogy sehol nem oly
komolyak a szerelem és egyéb erkölcsök körül való felfogások, mint az ő
körében, de az eredendő érzések vagy az emberek külön helyzetének külön
következései sehol nagyobb természetességgel nem teszik tul magukat ez
őszintén vallott fölfogásokon. Amilyen ez egy dologban a nép, olyan volt
majd mindenben az egész középkori emberiség. A hatalmas nevelő, a
vallás, rettentő erővel nehezedett rá egész életére, minden addig
vallott hitére, minden addig érzett érzésére. Ami addig erkölcs volt,
nagyrészt förtelemmé vált, ami addig gyönyörüség volt, nagyrészt bünné
sötétedett. A germán barbárok északról magukkal hozták a ködöt s a
sötétséget ’s ez a keletről jött nazarénus vallással együtt tette
komorrá az addig görög-római vidámságot. Ez a nevelés nyilván kellett az
emberiségnek, – hiszen ha nem kellett volna, nem türte volna. Ám annál
inkább türhette s viszont csakis ugy türhette, hogy a sok uj komorság
alján szépen tovább éltek a régi kedves babonák, a régi kedves
vidámságok; a Szent Szüzet ugy imádták tovább, mint hajdan Vénus
istenasszonyt ’s a megvetett vásári komédiás, a saltimbe, nem látott
abban istentelenséget, hogy legszebb bukfenceivel hódoljon az istenanyja
szentképének. Mikor Aristoteles s az egész régi tudomány belemerevedett
a barátok skolasztikájába, a régi épitészet belefagyott a gótikába s a
régi költészet az iskolai szinjátékokba: a régi szép világ elevensége s
az uj népek eredendő egyénisége meghuzódott a vásári ponyvák alatt meg a
betlehemi játékokban; a kardnyelők, a kócevők, a Pierrot-k, a Colombinák
s a ragasztott szakállu pásztorok és három királyok tartották homályosan
ébren az érzést, hogy az ember: ember s élni és örülni akar. Ha nagy
tudós volnék, talán ki tudnám mutatni, hogy a renaissance bepatakzó
szépsége és elevensége számára a vásári vidámság tartotta nyitva a
zsilipeket, aminthogy ma is a föléledt táncmüvészet ’s a l’art pour
l’art egész nagyszerü pogánysága elképzelhetetlen volna a levegő nélkül,
melyet az artistaság tartott számára frissen, az artistaság, mely a
legtisztább art pour art: szépség a szépség, ügyesség az ügyesség
kedvéért.

⦿

Nem csodálnám, ha a szinészek kartellbe állanának a kritika ellen; a
kritikának csak az a joga van meg az életre, hogy maga is müvészet,
egyébként azonban alig van müvészet, mely valamit is köszönhetne neki,
amelyet valóban fejlesztett s nem csupán a fejlődésének sántikált volna
utána, s viszont különösen a szinészetről be lehet bizonyitani, hogy
többet ártott neki, mint használt. Az oka ennek nyilván az, hogy a
kritika, minthogy meg kell irni, az irók kezében van, s ugy ennek, mint
a szindaraboknak révén, egy más és igen idegen müvészet emberei, az irók
és a költők, az ő saját mesterségük szemszögéből nézik a szinészetet s
annak sajátos törvényeit akarják erre rátukmálni. Ez lehet tőlük igen
jóhiszemü dolog, de mégis csak tulkapás, s a rabságnál fogva, melyben a
szinészet az irodalom alá kerül, végzetes zavarokat okozhat ebben a
kiszolgáltatott müvészetben. Kell-e rettenetesebb, mint az a kongó hősi
stilus, mely a mi Nemzeti Szinházunkban még mindig fel-felbukkan s a
hajdani Burg-stilus révén került ide? Nos, ez a saját müvészetének
lelkét és magját megtagadó móka nem kisebb ember és müvész lelkéből
lelkezett, mint Goethe. S ennek a fenséges és mindenhez értő léleknek
két értetlenségéből, tulkapásából és dilettantizmusából. Az egyik az a
hite és fefogása volt, hogy a szinésznek a szinpadon minden egyes
mozdulatával és helyzetében szobrot kell állania a közönség felé. A
másik a szobrászatról, nevezetesen a görög szobrászatról való felfogása,
mely a maga egyenletességét, arányokat, szép szimmetriákat és
harmóniákat követelő pedantériájával és mathematikájával az épitészetre
még valahogy felszinesen ráillenék, de a vonalakkal s
felülettöredékekkel dolgozó szobrászatra semmiképpen sem. Igy vált a
nagy Goethe keze alatt a weimari szinpadon a párisi stilizált hősi
szinészet vidéki élőképmaskarává. Szegény Schiller pedig, aki igazában
szintén idegen volt a képzőmüvészettől s a drámaisághoz értett, de a
szinészethez nem, mindinkább e játékra gondolva irta darabjait; igy
játszva persze nem szinésziesek, de más, modernebb játék viszont bántó
és zavaró elentétbe kerül e darabok stilusával, s amig Schiller él a
szinpadon, addig a goethei szinjátszó képtelenség sem pusztulhat ki
végképp. Két nagy müvész bélyege és hatalma igy törvényesitett és tart
szinte még ma is életben olyan fattyumüvészetet, aminőnél a makaróni
vagy leoninusi versek divata sem volt, a maga nemében, barbárabb.

⦿

Egyéb, mint impresszionista kritika nem is lehetséges. Az értékelő
kritika sem mondhat többet, mint hogy az én itéletem szerint mit ér az a
dolog. A kritikának semmi egyéb lehetősége nincs, mint tudomásul venni a
müvészi munkákat s e tudomást tovább adni; leirni azokat, mint ahogy
leirunk egy vidéket vagy egy eseményt, s hogy nem leltárt irunk róluk,
hanem csak benyomásokat, az éppen azért van, mert láttatni akarjuk ama
dolgokat, már pedig a leltárban az ember a részletektől nem látja az
egészet. Nem értem, hogy a kritikának mért kéne exaktabbnak lennie a
fizikánál s a kémiánál, melyeknek még ugynevezett törvényeik sem
egyebek, mint jelenségek leirásai.

⦿

El kell viselnünk, mert hiába rugdalódzunk ellene, hogy szavakban
gondolkozunk, vagyis hamisan és fogyatékosan. De ha már igy van:
legalább meg volna belőle az a hasznunk, hogy ki tudnók fejezni szóban,
amit gondolunk!

⦿

Alig tudok meghatóbbat, mint a mi Jókaink öregkori irásai. Ha feloszlást
lélekzenek is már: viszont s épp ezért, mint a feloszló húsról,
gyöngyház fénye csillog le róluk; meghatóan gyermeteg és gyerekes bájnak
szivárványlása. S kedvesen tanulságosak s a lelki kórság érdekességével
feltünőek az ő utolsó szerelmes versei – nemcsak az érzések miatt,
melyek bocsánatért és megintésért esdeklő szemek módjára néznek ki a
vers rostélypálcái mögül, hanem maguk e versek miatt, minémüségük miatt,
melyekben a Jókai gyermekkorának együgyüen tudákos s urambátyámosan
allegóriás lakodalmi s névnapi költészete ébred föl hirtelen, amely
viszont maga is még a XVII. század kellemetes szerelmi époszaiból
származik, – s ezek, tudnivaló, már a Jókai gyermekkorában is rég
tulhaladtak, teljesen elavultak voltak, s akkor őrá magára sem hatottak.
Ugy találom: az agg Goethe hangjában s nyelvében is valami váratlan s
különös, bár csupán halk felcsendülését a gottsched-i idők cifrázatos
tudákosságának – Goethenél, kinek ifjui harcai éppen a gottsched-i idők
cifrázatosságának s tudákosságának szóltak! Persze: ennél az isteni
öregnél az ilyesmi csak külsőség volt, mint fehér szemöldöke, mely alól
barna látnoki szeme annál ragyogóbban világolt elé, aminthogy annál
csodálatosabb e tizennyolcadik századba visszaeső formában olyan
gondolatokat találni, teszem Amerikáról s az indusztrializmusról, melyek
előtte járnak a huszadik század fejlődésének.

⦿

Minden irodalmakban az irott szó hasonlatosságba jut az élővel. Ennek
nyilván megvannak a maga gazdasági és technikai okai, melyek közül olyik
valósággal szembeszökő. Teszem: a munkának mind veszekedettebb sietsége,
mely szükségessé s a gyorsirás és az irógép, mely viszont lehetségessé
teszi, hogy az ember diktáljon, vagyis az élő szót változatlan áttétesse
irásba. Aztán, bizonyára, a politikai felszabadulás, a társadalom
demokratikusan gazdasági elkülönböződése, mely mind több embernek szerez
alkalmat s mind többre rója rá a kényszeritést, hogy nyilvánosan
beszéljen, szónokká legyen, vagyis, hogy az élő szót mindinkább ugy
öltse egymásba, hogy simitás nélkül áttehessék irásba.



Zsebekről és szivekről


Szegény gazdagok

(1900.)

Az öreg Tolsztoj – akkor még fiatal volt – olyasmit ir egy novellájában,
hogy a tizenkilencedik századnak nem Waterloo, nem a februáriusi
forradalom, nem Szebasztopol eleste, hanem az, hogy az ötvenes évek egy
nyári estéjén egy gitáros ember kornyikált egy svájci világfogadóban, s
a karzatról s az ablakokból ki és lekönyökölő dusgazdag uri népek közül
egynek sem jutott eszébe ledobni a nyavalyásnak bár egy polturát is.
Azóta a tizenkilencedik század végképp letelt, s a vége felé történt egy
esemény, mely lefőzi nemcsak Waterloot és Szebasztopolt, de még a svájci
világfogadóbeli esetet is. Ez az esemény pedig az volt, mikor George
Gould, a néhai hires amerikai milliárdos Jay Gouldnak fia, pazarlás
miatt gondnokság alá tétette az ő szép hugát, az Európába férjhez ment
Castellane grófnét!

Mielőtt a dolog kiábránditó oldalára rátérnék, hadd hajtsam meg
lobogómat legszebb oldala: a szép amerikai asszony előtt. Ó asszonyom,
ne vegye rossz néven, de meg tudnám csókolni az ön világtörténelembe
belekerült kezét! Tiszta rajongásból tenném, mintegy elvből, távol
minden illetlen gondolattól és semmiesetre sem silány érdekből – amit
némely amerikai milliárdos lányok grófi férjeiről nem lehet elmondani.
Megcsókolnám? – nem, letérdelnék előtte, s megcsókolnám ruhája
szegélyét, a ruhájáét, melyből minden másnapra uj jutott, darabja
nyolcszáz és ötezer frankok közt váltakozván. Továbbá csókot lehelnék a
gyürüje kövére, mely, gyürüje válogatja, olyik megérte a félmilliót is.
S kár, hogy ez már tolakodás volna, mert szivesen temetném arcomat
csipkéibe, bár ezeknek az árát már egyáltalában nem tudják fölbecsülni a
mindent kikutató ujságok.

Ah, látom a szép asszonyt, kiautomobilozni a ligetbe, mindennap uj kalap
a fején, darabja két- vagy hatszáz frankok. Szép kalapok, szép ruhák,
szép ékszerek és szép csipkék lehetnek, és ki járjon bennük, ha nem a
Jay Gould lánya? Az öreg Jay Gould minek gyüjtötte volna millióit, ha
nem azért, hogy végre valahára, millió meg millió esztendők után, boldog
emberi lény is legyen e világon – s halóporában is jól eshetett az
öregnek, hogy ez a boldog lény éppen az ő leánya, az ő aranyos kis
leánya, kinek grófi férjet tudtak szerezni, a legelőkelőbb
arisztokráciából, s három millió frank rentét adtak vele hozományul. Az
öreg Jay Gould bizonyára megfordult volna sirjában, ha megtudja, micsoda
filiszter vált volt az ő George fiából, ki pazarlás miatt gondnokság alá
helyeztette az ő szép hugát. Az öreg Jay Gould, a nagy fantaszta, kinek
kezében a pénz isteni játék volt, költészet, tündérmese, ezeregyéjszaka,
teli terülj-asztalkákkal, kincses barlangokkal és geniális szezámokkal,
melyekre fölpattantak a vasszekrények ajtai s ontották a pénzt az öreg
Jay Gould ölébe! Ennek a poétának méltatlan fia volt az a George, ki
most az öröklött vagyont ugy kezelte, mint a tejelő tehenet. Méltó e
vagyonhoz csak a szép asszony, a szép Castellane grófné volt, ki 1895.
tavaszán ment férjhez, s aztán öt év alatt évi három millió rentében,
elköltött tizenöt milliót s még azonfölül harminchét millió adósságot
csinált – vagyis költött napjában átlag százezer frankot. Igaza volt,
isten áldja meg érte, Vénusz mosolyogjon rá, gráciák táncoljanak előtte
s Auróra legszebb rózsaszinéből adjon gyámságban halványló fehér
ábrázatának.

… Van asszonyod szép s a kit szeretsz – a világ minden kincse sok-e,
hogy szépségét bekereteld, szemébe mosolygást csalj vele? Mennyit
irigylik az emberek Amerikának milliárdosait, s hév álmaik földön tul
való hatalomnak szivárványával vonja be keszeg alakjukat. Ha minden
sóhajtás, átok, panaszos elmésség és kihivó fenyegetés, ha minden
ujsághir, főkönyvi tétel, jegyzőkönyvi kivonat, kolduló levél,
diszpolgári oklevél, váltó, utalvány, nyugtatvány, részvény és adóiv,
mely valaha Jay Gould felé szállott, repült, körülötte forgott vagy ő
reá vonatkozott: ha mindez egyenkint csak egy-egy centté válna, már igy
is többet tenne ki, mint a centeknek az a konglomerátuma, mely
együttvéve a Jay Gould vagyonát tette. Mert erről a vagyonról legendák
szólottak – de ime, mennyit ér ez a vagyon? Annyit sem ér, hogy, akit az
ilyen vén pénzember bizonyára legjobban szeret a világon, a saját édes
leánya: szép, egészéges és élni szerető fiatal asszony csak öt évig is
kényére s örömére élhessen belőle. Vegyük csak sorra. Sok egy szép
kalapért háromszáz frank? Szép ruháért akár ötezer is? Sok mindennapra
uj kalap s minden másodnap uj ruha: annak, akinek legtöbb pénze van a
világon? Ha az arányosságnak csak némi jussa is van e világon: sok-e ez
a Jay Gould leányának, mikor három-négy kalapot, darabját ötven
frankjával, elhord esztendőnkint nem egy asszony, kinek az ura öt év
alatt nem keres annyit, mint a szép grófné apja egy nap keresett!
Szemére vetik, hogy a képárusnak s régiségkereskedőnek ma is vagy két
millióval tartozik, Istenem, hát ki vegyen képet, szobrot, himzést,
szőnyeget, faragványt, metszett üveget, szikrázó kösöntyüt, szivárványos
selymet, virágos kárpitot, kirakott butort, öntött rezet, esztergált
csontot és faragott márványt, ha nem az, akinek a világon legtöbb a
pénze? Hát nem vérlázitó, hogy ez a legtöbb pénz is olyan, de olyan
megalázóan, lesujtóan és elkedvetlenitően kevés, hogy egy jóizlésü
asszonynak öt esztendőre se futja méltó életre, s akinek volt annyi
esze, hogy élni, élni akart – nem rabszolga módon a pénzének, hanem uri
módon a pénzén: gyámság alá vetik, mint a beteget, a hülyét, a magával
tehetetlent!

… Ó pénz, ó pénz! Volt idő, hogy azt hittem: belépti jegy vagy az élet
paradicsomába. Most azt kezdem látni, hogy bizony csak ebéd-jegy vagy az
élet népkonyhájába. Van, van az életnek sava, borsa, fácánnyelve,
paradicsommadara és ezer gyönyörüsége. De, ugylátszik, csak a
kirakatban. Enni nem eszik belőle senki, mert csak belekóstolni futja
még a legtehetősebbnek is. A java használatlan s élvezetlen romlik,
áporodik, penészlik és fonnyad. Vannak gazdasszonyok, kik olyan jó
gazdasszonyok, hogy nincs szivük cselédnek, gyereknek eleget adni
lepényből, pogácsából s a kamrában addig tartogatják, mig megavasodik s
csak szemétre való. Az élet is ilyen jó gazdasszony, vigye el az ördög,
aki ilyennek alkotta. Mert hogy a jó istennek ebben része nincs, abban
biztos vagyok. Biztos vagyok benne, hogy azoknak a népeknek volt igazuk,
kik nem az istenhez imádkoztak, hanem az ördöghöz, nagyon helyesen ugy
okoskodván, hogy isten ő szent felsége, az ő végtelen kegyelmében,
jóságában és irgalmában sem ilyen rossz világot nem teremthetett, sem,
ha ő teremtette volna, a szegény emberi állatot nem lökné benne oda az
ördög incselkedéseinek. Hogy ez a világ rossz – amit tagadni nem lehet;
hogy az ördögnek mindeneknél több benne a hatalma – amit mindenki
láthat, aki nem vak: mindez annak bizonysága, hogy a világot magunkkal
együtt maga az ördög teremtette s menten el is vinné, ha a jó isten
megengedné. De a jó isten nem engedi és, bár keményen igazságos voltában
az ördögnek is meghagyja a maga jussát, nekünk is adott fegyvert a mi
gonosz urunk ellen: az imádságot. Imádkozzunk az ördöghöz, felebarátaim,
hogy szabaditson meg bennünket önmagától s ne vigyen kisértetbe azokkal
a sárga kis manóival, melyekből talán neki magának sincs elege.

… Szegény szép grófné! Talán neked is jobb lett volna szegény kis
jószágnak születned, mint születik a legtöbb leány, ki téged, apádnak
mérhetetlen gazdagságáért, oly nagyon irigyelt. Igy, még e nagy
kincsekkel sem voltál elég gazdag, még öt évre sem, tehát még felére sem
az esztendők ama tizedének, mely az asszonynak pompázása, virágzása és
gyönyörüsége. Amugy egy nagy kincsed lett volna, mely, ha sokakkal közös
is, mégis mindenki egészen birja, az az ábránd, hogy: de jó volna
gazdagnak lenni! Nos, gazdagnak lenni sem jó, mert elég gazdag sohasem
lehet az ember, jónak pedig csak annak jó, aki elég gazdag. Ilyen pedig
nem volt és nem lesz senkisem, sem Jay Gould, de még Napoleon sem. Ő is
csak vérben, életben, hatalomban és dicsőségben tudott bizonyos
magasságig eljutni, vagyonban nem. Nemcsak a pápát verte meg, hanem a
szép Josephine s a még szebb Mária Luiza szabóit és divatárusait is,
amiért dupla krétával muerészkedtek a császárnék számláit irni. A világ
urának sem volt annyi pénze, hogy feleségét ugy öltöztethesse, ahogy a
császár feleségét megilleti. A nagy rabló, ki, a Párisba hurcolt képek
és szobrok mutatják, mennyire értett az effélékhez: csak a nemzet
számára tudott efféléket rabolni; neki magának, az értő amatőrnek, már
nem jutott belőle. Elhigyjétek: nem érdemes már Napoleonnak se lenni s a
milliárdosok példája mutatja, mennyire igaza van a szocializmusnak,
mikor a magántulajdon hitvány voltát hirdeti s szidja a milliárdosokat.
Nem azért, mert ezek a modern mágnások, özvegyek és árvák könnyéből és
véréből sajtolják az aranyaikat s a Jay Gould leánya egy nap alatt költ
el annyit, amennyiből kétszáz szegény családnak egy esztendeig kell
elélnie. Hanem azért, mert még ezen a rettenetes áron, özvegyek, árvák s
éhező férfiak árán sem élhet kedvére a Jay Gould leánya s az emberek
milliói hiába fáznak, éheznek és pusztulnak el szennyben, bűzben,
vesződségben és nyomoruságban, mert a minuszok e temérdekségéből nem tud
kinőni egyetlen egy plusz, egyetlen egy ember sem, ki halálos ágyán
elmondhatná: nyugodtan halok meg, mert éltem.


John Burns, a puritán

(1905.)

John Burns, a munkásvezér, miniszter lett és titkos tanácsos. De azért,
igy hiresztelik az ujságok, megmarad szegény embernek, kis embernek,
puritán embernek; kinn lakik a külvárosban, a királynak vásott cipőben,
elnyűtt ruhában, vedlett kalapban, gyalog ment udvarlására; ha ki otthon
felkeresi, a felesége maga nyit ajtót a jövevénynek s a jó asszony
tovább is szolgáló nélkül tesz-vesz a homályos kis házban, maga főzvén s
tisztogatván kettejükre, beleértve ebbe a cipők tisztitását is.

Igaz-e mindez? Nem tudom. Lehet igaz is. Ez a John Burns igen tehetséges
ember, de se nem egészen kristályos elméjü, se nem egészen átlátszó
lelkü. Az ő félig radikális, félig szociális politikája a gyakorlatinak
nevezetteknél is rendszertelenebb s politikai megbizhatósága sem a
legtökéletesebb. Lehet, hogy személyére nézve nem egészen okos ember s
némiképp malac hajlandóságu, akinek valóban nem is kell jobb élet, mint
aminőben eddig megrekedt. Az is lehet, hogy alacsonyrendüen alakos
lélek, aki azt hiszi, munkásvoltának tartozik ezzel a vagy ostoba, vagy
képmutató, vagy ostobául képmutató puritánsággal. Ha nincs igy,
bocsánatot kérek tőle látatlanban is. Ha igy van, én tőlem lehet igy s
én tőlem lehet mindenki, tehát John Burns is, olyan malac vagy tulok
vagy róka, amilyen csak tud lenni. Amit szóvá teszek, nem is az, hogy ő
ugy él, ahogy él, hanem hogy munkásból lett miniszter, a munkásságnak
hatalomba emelője létére él ugy, ahogy él. S hogy ezt az emberek valami
nagyszerü s követendő dolognak tartják.

Pedig nem az. Inkább: megseprüzni való dolog. Hogyan? Hát rendes ruha,
kényelmes szállás, megosztott munka, kocsi, ló és emberhez méltó élet
olyasmi, ami nem illik s nem való munkás embernek? S ha munkás ember s a
munkásság képviselete hatalomba s egyenlőségbe jut, köteles magát azzal
megkülönböztetni, hogy lemond az élet javairól, s mikor elfogadják
embernek, tovább is ugy él, mint a kutya? Hát nem java az életnek a jó
szállás, a tápláló étel, a rendes gunya s választott munkájuk számára az
apró-cseprő házi munkától s gyalog kocogástól el nem aprózott ráérő idő?
Hát miért küzdenek a munkások a hatalomért, ha nem ezek elérésére? Hát
miért folynak a sztrájkok, a bojkottok, a szervezkedések, a
szövetkezések, ha nem jobb, szabadabb, teljesebb életért? Hát mire kell
a munkásnak a béremelkedés? Mire, hogy munkáját ne a tőkés fölözze le,
hanem kiki, amit megdolgozik, maga kapja? Csakis azért, hogy igazság
legyen a földön? Igazság nincs; csak az az igazság, aminek hasznát
veszik. Ha a munkásnak csakugyan nem kell, még akkor sem, ha teheti és
volna módja benne, egészséges lakás, szép ruha, jó kenyér és kényelmes
élet, akkor igaza van a kizsákmányolónak, aki nem hágy meg neki többet,
mint kutyányi életre valót. S micsoda programmja az: akár a munkásság
felszabadulásának s hatalomba jutásának, akár a köteles és minden vállra
egyformán szétterülő munka eljövendő uralmának, ha e munkásság hatalomba
emelkedett embere s e jövendőnek kikényszeritő prófétája élete vitelével
azt képezi, hogy munkásnak csak kutyának való élet jár s a munka
világában az élet kutyának való élet lesz? Nem tudom, ugy él-e John
Burns, mint az ujságok irják, nem tudom, ha igy él, kedvére való-e ez az
élet, – de tudom, hogy még kedve, hajlandósága, személyes kényelme
rovására is kényelmes, és, kimondom ezt a gyülölt szót: uri emberhez
méltó életet kell élnie, ha, mikor a munkásságot hatalomba viszi, nem
olyan szerepbe viszi, mint az udvari bálba keveredett szabómesteré volt,
akit a körülötte hullámzó és csillogó pompán ugy elfogott a szorongás,
hogy eltörpülve orditott fel: Dobjatok ki, csak szabó vagyok!

Ó, John Burns, szivem John: nem vagy igazi munkás és nem vagy
munkásvezérnek való, ha nem tudod, mily dicső, mily nagyszerü, emberhez
mennyire egyedül méltó dolog a kényelem, sőt a fény, sőt a pompa! Hogy a
gazdag ember, az ur, igen, az ur, aki teheti: mennyivel emberebb ember,
mint mi, szegény izzadómasinák vagyunk! Hogy a rongyok, a cafrangok, a
léhaságok s a mulatságok mily üditői és finomitói testnek és léleknek!
Hogy fehérre sikált pofák közt mennyivel édesebb a szerelem, hogy
semmiségek közt mennyivel nemesebb a lélek, hogy gond és vesződség
nélkül mennyivel nagyobb, jó a világ számára az emberi élet, mint olyan
szutykosan, lefejezetten, erőnk hagyottan és szivünk tompultan, ahogy mi
élünk! És mikor erről lehet tenni s lehet arra tenni, hogy ez
közönségesen igy legyen; mikor minden anyától lett emberben megvan a
tehetség, hogy olyan herceg legyen, mint akármelyik herceg, s mikor a
technikának már mai fejlettsége közepett is lehetséges világrend,
melyben, ha minden ember dolgozik, egyben mind akkora ur is lehet és
olyan uri életet is élhet, mint a mai hercegek; mikor neked, ó, John
Burns, nincs is egyéb jogositód a te politikai életedre,
miniszterségedre és hatalomba jutásodra, mint az a kilátás, hogy a
dolgozó ember is lehet ember s a dolgozó világ a mostaninál jobb, szebb,
uribb, előkelőbb, diszesebb és pompásabb világ lesz: akkor te bagólével
köpsz arcul minden emberi és tudományos igazságot s ostoba
szinjátszással s megátalkodott megszokással fölkelted az avatatlanokban
a félelmet, az avatottakban a lelkiismeretet, hogy hátha, a munka
hatalma révén, ilyen elszutykosodásnak megy elébe a világ!

John Burns, szivem John: ha magadnak élsz, élj, amily kutyául csak
tudsz, kinek mi köze hozzá. De ha a mi nevünkben élsz: élj emberi módon;
a puritánságot hagyd a szamaraknak s a gazembereknek, de te élj ugy,
ahogy jogod van élni, ahogy jogunk van élni.


Kikkel, miről

Az asszonyokkal, magától értetődik, arról szoktam s arról szeretek
beszélni, ami őket érdekli, vagyis arról, hogy imádom őket s szivesen
volnék értük juhászkutya hét esztendeig vagy még hosszabb megszolgáló
időig. Méltóztassék ezt minden donjuansági magamstilizálása nélkül
érteni, vagyis ugy, hogy ha egyáltalában érdeklem vagy érdekelhetem ő
nagyságát, minden bizonynyal csakis abból a szempontból érdeklem, hogy
szerelmes vagyok-e bele s amit mondok, az is csak annyiban érdekli,
amenyiben erről tesz vallomást. Igaz, hogy ezt viszont elmondhatom
mathematikai vagy filológiai értekezés formájában is; beszélhetek
ismeret-elméletről, mi-végü igékről, refakcia-politikáról, hengerrel
való őrlésről, pointilizmusról, sőt más asszonyról is; minden érdekli,
ha azt érti ki belőle, hogy szeretem, imádom és meghalok, ha nem szeret
viszont. Én tudnék talán minden mellékiz nélkül is érdekesen beszélni
refakcia-politikáról, pointilizmusról, s nemcsak elgondolhatok, de
ismerek is asszonyokat, akik nem pusztán megértik, de tovább is
fejlesztették az ismeretelméletet. Roppant szamár minden férfi, aki
komolyan azt hiszi, hogy a nők libák s ne tudnák felérni észszel, amit a
férfiak fel tudnak. De még nagyobb szamár, aki férfi létére s ha
hivatalból mint tanitó vagy előadó nem köteles rá, ugy prelegál
asszonynak, hogy csakis figyelmét akarja vele leigázni, szivét nem. Az
asszonyt külön érdekelheti a magasabb mathematika és külön egy férfi. De
ha a kettő összekerül, akkor ebben a magasabb mathematikában – igen
helyesen és természetesen – az a férfi érdekli, aki előadja s aki e
mathematikának szépségét s a maga tudásának erejét az előadásban ugy
terjeszti ki előtte legyezőformában, napban való csillogásra,
szerelemkeltésre, mint a páva a tollát. S ez nem azért van, mintha a nők
született libák volnának, hanem azért, mert nőnek születtek; mert más
nembeliek, mint mi vagyunk, s mi más nembeliek vagyunk, mint ők; mert,
ennélfogva, egymásban különösnek, feltünőnek, sajátosnak, tőlünk
elütőnek s ezért a másik, számunkra legérdekesebb s legfoglalkoztatóbb
jegyének éppen ezt a különbségét érezzük s mert, mindezeknél fogva, ha
én asszonynyal refakciáról beszélek s ő énvelem ismeretelméletről, ebben
a találkozásában a dolgoknak, ebben a kombinálódásában az adatoknak,
ebben az összeszaladásában a véletlenségeknek az uralkodó jegy nem lehet
sem a refakcia, sem az ismeretelmélet; az uralkodóak mi vagyunk: ő meg
én.

Természetesen. Tudományt, müvészetet, bármiféle ismeretbeli adalékot
találhatok könyvekben, kaphatok férfiaktól is. De nőt csak nőnél
találhatok; ha van valami érdekesség abban, amit mondunk, annak varázsa
a mi férfi vagy nő voltunkra csuszik át. Mint nő a nő engem akkor
érdekel, ha vonz az ő nőiessége és várhatom azt, hogy felmelegszik
elragadtatásom iránt. Mint férfi a férfi akkor érdekli a nőt, ha vonzó
az ő férfiassága s várhatja azt, hogy a férfi el lesz ragadtatva tőle.
Ilyenformán az, amit nőtől hallok, nem tartalmánál fogva érdekel,
legalább nem első sorban, hanem a szerint, hogy bezománcolja-e előadását
az ő egyéni és nemi bája, s megérzem-e szaván át, hogy nem lesz
érzéketlen hódolatom iránt? S az, amit nő éntőlem hall, csakis aszerint
érdekelheti, hogy megkapóvá tesz-e engem előtte az előadásom s kiérzi-e
szavaimból, hogy ő rá akarok hatni, az ő tetszésére, az ő érdeklődésére
és minden akaratom abban az egy akaratban fut-e össze, hogy őt akarom?
Ez nem jelenti azt (legalább nem muszáj, hogy azt jelentse), hogy
számomra a nő, a nők számára a férfi a legfontosabb a világon. De ha nő
áll szemben férfival s férfi áll szemben nővel, akkor igenis ez a
legfontosabb.

Ezért, de csak ezért van az, hogy a férfi és nő közt jó összekötő
kapocs, ha a férfi magasrendü, nagy eszü, valamely értelembeli dologban
vezérlő elméjü – és egy picit talán válasz, ha a nőt verte meg sorsa
efféle kiválósággal, válasz még ugyanily kiváló és ugyanilyenekben
kiváló férfival szemben is. A nő azt keresi a férfiban, hogy az neki
imponáljon s mentül kiválóbb elméjü a férfi, annál több esélye van arra,
ha egyébként arra való, hogy az asszonynak imponáljon. Viszont a férfi
nem azt keresi a nőben, hogy az imponáljon neki: ha az asszony tapos a
férfin, az még összekötheti őket, de ha imponál neki, az idegenséget
okoz. Nem is hiszem, hogy volt valaha kiváló elméjü férfi, aki azt a
fajta megértést kereste volna nőnél, hogy az ő mondanivalóját értse meg,
vagy, mint a költemények irják, követni tudja röptét. Különben sem
hiszem, hogy a röpülésnek szüksége volna arra, hogy kövessék; a röpülést
megzavarja, ha követik, s a sasnak nem kell társaság, mikor röpül.
Mentül magasabbra röpül az elme, a gazdája annál inkább nem azt a fajta
megértést keresi, hogy akit szeret s aki őt szereti, követni tudja a
gondolata menetét s osztozkodni tudjon érdeklődéseiben, hanem azt a
fajtát, mely megbocsátja ezeket az érdeklődéseket, elnézi, hogy az
elgondolkozás egyuttal elkalandozás, megérti, hogy a gondolat érték s a
gondolkozó ember életének mások a feltételei s a gondolkozó munkának
mások a megkivántatói, mint a rendesebb vagy gyakorlati polgári életnek
és munkának. Nincs az a legkiválóbb elméjü nő, akinél a legkiválóbb
elméjü férfi is első sorban ne ezt a fajta megértést keresné s aki
ebbeli értéketlenségét bármi egyéb fajta megértéssel pótolni tudná.
Hiszen általában ember meg ember, még férfi és férfi közt is értelembeli
egymás megértésének, politikában vagy tudományban való állandó
együttdolgozásnak fundamentuma csak a személyes szimpátia lehet;
akárhányszor megesik, hogy egytörekvésü és egyérdekü politikusok egymás
ellen fordulnak, mert személyükben nem állhatják egymást; az egy életen
át tartott társszerzői összeköttetések többnyire egytestvérek között
valók, akiket a vér vonzódása füz egybe.

Schiller sohasem frissitette volna fel a Goethe lelke fáradtságát, ha
végre-valahára való személyes ismeretség révén fel nem melegedett volna
a heptikás sváb embernek már életében is földöntuli fensége és rajongása
iránt – viszont az asszonyok közt, akik a nagy férfiuhoz kegyesek
voltak, ott volt Marianne van Willemer; az asszony olyan ingenium volt s
olyan fényes költői tehetség, hogy egy-egy versét a Westöstlicher
Divan-ban együtt olvassuk a Goethe verseivel, közéjük illenek s egyérőek
velük, a férfi pedig hatvanöt esztendős volt, mikor ezek a versek
iródtak, de mégis ezek a versek iródtak, szerelemről iródtak; az öreg
Goethe s a fenséges Marianne között ugyanarról folyt a szó, mint valaha
az ifju Goethe s a kis liba Friderika között: szerelemről, csakis
szerelemről, semmi egyébről, mint szerelemről; – az ifju Goethe épp oly
atyáskodó felsőbbséggel bánt a kis liba Friderikával, mint később az
öreg Goethe a fenséges Mariannával, s a fenséges Marianna ezt épp ugy
türte, mint a kis liba Friderika. Megértették mind a ketten a nagy
költőt, s a kis liba s a fenséges költőnő egyforma módon értette meg s e
megértésük adalékai, eszközei és tolmácsai ugyanazok voltak. Sohasem
találkoztam még férfival, akit bántott volna, hogy aki asszony szerelmes
beléje, a mivoltába s a férfivoltába szerelmes, nem pedig a gondolatai
röptébe és menetébe – nem látom át, mi sértő volna a nőkre abban, hogy
mi is őket magukat szeretjük s nem azt, amit – bármily geniálisan –
gondolnak; ha felteszszük, hogy a legmélyebb problémánál, mely iránt
megvan a leggeniálisabb fogékonyságuk, mégis jobban érdekli őket az,
hogy keltettek-e szerelmet s a legmélyebb előadásban is, ha férfi mondja
előttük, az érdekli őket főképp, hogy szól-e ki abból hozzájuk szerelmi
vallomás? Ez a hit nem a nőknek vagy a nők értelembeli hivatásának s
képességének lekicsinylése – legfeljebb a szerelemnek felmagasztalása. S
sohasem tudom átlátni, hogy annak a faktumnak, hogy az ember: egyik nő,
a másik férfi, fontossága épp oly nagy, minden következése épp oly
elismerni való ne volna, mint annak a faktumnak fontossága és minden
következése, hogy a tarifapolitikában vannak refakciák s a bölcseletben
van ismeretelmélet.


Tavasz ébredése

=Frühlings Erwachen. Frank Wedekind darabja.=

(1907.)

A költőknek és egyéb bolondoknak az a bolondságuk, hogy amit mindenki
érez, azt mindenki másnál jobban érzik. Vagy hogy tulhajtottabban érzik,
– mint ahogy a negyvenfokos láz csak tulhajtottsága a minden emberben
meglévő harminchétnek, s a kleptománia csak tulhajtottsága annak a
közönséges érzésnek, hogy a fene egye meg Rothschildot. S végre, olykor,
hogy tovább érzik és tovább megértik; „hiába, nem érti ezt az olyan bajt
a’, ki hamar vagy régen általesett rajta“, énekli Arany János az öreg
Toldinéról s az ifju szerelemről – s a költők és egyéb bolondok tovább
érzik s tovább veszik komolyba az élet állati költészetét, mint a
rendes, becsületes emberek, akikben az állatból lassankint csak a buta
gondatlanság marad meg, s az életből csak az életen ok nélkül való
csüggés.

Frank Wedekind még költőnek is bolond, az ő tárgyai tehát jórészt
olyasmik, amiket az élettől kiheréltek perverzitásnak,
természetellenességnek szoktak nevezni – mintha a természetben
előfordulhatna bármi is, ami természetellenes, s mintha a perverzusok
bányatüzes emésztődése nem volna épp oly természetes vagy
természetellenes, mint az ő olajafogyott tehetetlenségük! Van a régebb
német irodalomban egy rokona Wedekindnek: a detmoldi Christian Dietrich
Grabbe, akit Heine elnevezett a részeg Shakespearenek, s igy lehetne
Wedekindet is elnevezni a gyereknek maradt Shakespearenek:
állhatatlanságáért, hamar fáradásáért, váltakozó kedvéért, melylyel hol
röhög a légyen, akinek kitépte szárnyát-lábát, hol sir a madárfiókon,
aki kiesett fészkéből – s kivált reszkető bujaságáért, melylyel a
szoknyák alá leselkedve néz fel a szivekhez. Ő az a fajta bolond, aki
még nem esett át, sem régen, sem hamar, semmin, mert még benne van
mindenben; – aki nemcsak azt tudja, amit mi többiek csak sejtünk, hogy
nincs felnőtt ember, csak gyerekek vannak, akik tiz, husz, harminc vagy
ötven esztendővel elmultak tizenhárom évesek, hanem azt is, amit mi
többiek az első szigorlat után elfelejtünk, hogy nincsenek gyerekek,
csak emberek vannak, innen a huszonnégyen vagy a tizenhármon. A
Frühlinges Erwachen-ben ez van megirva, a tavasz, a nemi gerjedelem
ébredése a gyerekemberben, a gyereknek az az emberi tragédiája, hogy nem
szabad, ami muszáj, hogy tilos, ami elcsitithatatlan, hogy érthetetlen,
ismeretlen és kimondhatatlan, ami természetes. S hogy van megirva?
Bolondul és gyönyörüen – kár ehhez bármit is hozzátenni. Kivált, mert –
s ez benne a leggyönyörübb – nem vádlóan és nem védően, nem számonkérően
s nem magyarázóan van irva, hanem egyszerüen: megállapitóan. Tartat
ugyan a végén egy álarcos urral (meinen Namen sollt ihr nie erfahren,
ich bin Frank Wedekind, der Erste) egy életre buzditó beszédet egy
kamasz ember számára, aki meg akarja magát ölni, amért megejtett s
halálba kergetett egy szegény kis kamasz leányt, de előbb is: ez a
beszéd igen erőltetett és értemény nélkül való értekezés, s szónoklatnak
is majd olyan rossz, mint ahogy Wedekind mester ezeket a szerepeket mind
cimén szokta megjátszani, – aztán meg: ami kevés értelme van, az már a
jövőnek szól, férfinak való használati utasitás az élethez, melynek még
egy felvonással vagy egy pár hónappal előbb az ifju Melchi Gábor nem
vehette volna semmi hasznát. Egyszóval: ez már móka; a darab, a szépség,
a költészet ott van, mikor a kis Melchi Gábor ráveti magát a kis Wendla
Bergmann-ra, s a kis leány csak suttogni tudja már, hogy ne… ne…! – vagy
amikor a derék, aranyos, elragadó Bergmanné kétségbeesett
tehetetlenséggel áll anyának készülő tizennégy éves leánya ágyánál, aki
ártatlanul és tudatlanul került e szerencsétlenségbe, mert az anyjának
nem volt szive őt – ne nevessünk: nemileg felvilágositani!

Ne nevessünk – vagy tán igen? Talán ez a legmeghatóbb, legtisztább
édességü jelenet e skurrilitásokkal is gazdag darabban – de talán ez
legkevésbbé másolat az életből. Én egyszerüen nem hiszem, nem, ha maga
Wedekind, sőt még ha maga a tizennégy éves kis leány mondja is, hogy egy
tizennégy éves nagy leány, ha még oly édes, drága és szende is, de
nyilvános iskolába jár s beszélt már szolgálókkal és más leányokkal:
hogy ez még hinne a gólyában, s a szénapadláson ne tudta volna, hogy mi
történik a szénapadláson. Ez lehetetlen – de viszont mindegy, mert ami
igy történt, az megtörtént volna akkor is, ha a gyenge Bergmanné helyett
maga az erős Frank Wedekind tanitotta volna ki a kis Wendlát a
gólya-elmélet hamisságára. Én azt tartom, hogy a gyermek vágyakozása és
bujasága nem onnan van, mert titok előtte a nemi élet, vagy mert
ocsmányul és kerülő uton világositották fel felőle, hanem, hogy mindez a
misztikum, ez a tulfeszültség, ez a reszkető bujaság a
visszafojtottságtól van, – attól, hogy nem szabad, ami muszáj, s hogy
ezen koedukáció és nemi felvilágositás, mint ahogy végső soron mindegy,
hogy a fejletlen gyerek ugy vágyódik-e szerelem után, mint a csitri lány
a Vigszinházba, vagy ugy, mint a komoly fiu az egyetemi tanárságra.

Elfogulatlan s mai embernek nem kell bizonykodnia, mennyit vár, mennyi
beteg misztikum megszünését, mennyi egészséges természetesség
ujrafejlődését, a koedukációtól s a nemi felvilágositástól, s általában
minden olyasmitől, ami háromezer esztendő gyötrésétől megrontott
idegeink számára megint magától értetődővé tegye, mit ma csak szájjal
mondunk s csak az utcafalak firkái vallanak természetesnek: hogy férfi
és nő egymásnak valók. Ám ezek hija csak egy s nem is oroszlánrészben
oka a gyermek mai nemi nyomoruságának, s eljövetelük igen sokat nem
enyhithet rajta. Éppen ez a szép és megrázó emberi dokumentum: a
Wedekind darabja; nem azokban a bonyodalmaiban legigazibb-e s
legmegrázóbb, melyeket egyszerüen az ébredő test kora vágyódása okoz s
okozna a mainál bölcsebb nevelés közepett is – és nem éppen azokon a
helyein hihetetlen vagy fantasztikumba vesző-e, melyekre a nemi
felvilágositás követelői hivatkozhatnak? Szó sincs róla: ez nem
csökkenti költői értéküket, sőt még argumentáló alkalmasságukat sem
egészen, de figyelmeztető lehet arra, hogy a gyermekszerelem betegségei
nem gyógyithatók mind „aus einem Punkte“, sőt talán egészen épp ugy el
nem kerülhetők, mint valamivel kisebb korban a fogzás kisérő nyavalyái.
Mellesleg sajnálom, hogy a koedukáció s a nemi felvilágositás eddigi
esetei és sikerei germán országokból valók, vagyis olyan fajok köréből,
melyek később érnek meg a szerelemre s később sem oly hevesek benne,
mint a vérmesebb keleti és déli fajok. Ezzel megint nem akarok e
kivánatos intézmények ellen szólani; csupa hasznukat várom, semmi
káruktól nem félek; de ebben is figyelmeztetést látok arra, hogy a
társas együttélés apró tanitásaitól ne várjunk nagy eredményeket, s ne a
nemi felvilágositástól se többet, mint amennyit valamely ügyes tüneti
kezeléstől, mely a bajt csak enyhiti, de meg nem gyógyitja s ki nem
irtja.

Mert ez a baj, mondom: leggyökerében az, hogy a nemi gerjedelem elébb
ébredez az emberben, mintsem hódolnia szabadna neki. Hogy nem szabad,
annak egyik oka a mostani társadalmi berendezkedés, mely egyfelől csakis
házasságban engedi meg a nemek egyesülését, másfelől ezt is későn, egyre
romló megélhetési körülményeink közt mind későbben. Ennyiben lehetséges
a gyógyitás, de ennyiben sem olyan kisebb fajta szabadelvü szentelt
vizzel, aminő a nemi felvilágositás, hanem valamely nagy, hatalmas,
mélységekbe markoló gazdasági változással, mely megváltoztatja egész
társadalmi életünket. Ám még ez után is marad, s marad idők végéig
valami rendezhetetlenség; a második nem szabad; a természet
hebehurgyasága, mely az egyébként még fejletlen, és, ami a nőket illeti,
anyaságra testileg alkalmatlan korpuszban már fellépeti a nemi
gerjedelmeket. Ezen aztán nem segithet semmi társadalmi vagy pedagógus
intézmény; ez egy olyan nemtörődömsége a természetnek, mint aminő
például a számlálatlan sok mag tönkremenése, mely közül százezer közt ha
egy fogan meg, vagy az a természeti rend, hogy egyik lénynek a másik
halálából kell megélnie. A civilizáció, melynek rendbe kellene szednie a
természetet, e pontban tehetetlen s összefont karral kénytelen s lesz
mindig kénytelen állani; ezen segiteni nem tudunk; ez olyan örök
tragédiája az embernek, mint akár az, hogy meg kell halnia, s megmarad,
minden társadalmi renden belül, örök témának a költők számára, minthogy
a legigazabb s legmegrázóbb tragédiatárgyak mégis csak azok, amelyek az
emberi élet eredendő fogyatkozásai körül gyülnek meg, s nem, mint a
Dumas filsek, a törvényházak kapuit ostromolják s embereket vádolnak,
hanem, mint az Aeschylusok s a Shakespearek: az eget döngetik s az
istenek ellen lázadnak fel.

Ez az örök emberi tehetetlenség vegyiti a költészetbe azt a bizonyos
Ewigkeitszugot, mely egy-egy költőt sok ivadék költőjévé tud
halhatatlanitani. A torz vonások közt, melyekből a Wedekind
gyerekgrimaceai és faun-fintorai összealakulnak, mintha egyszer-egyszer
ez az Ewigkeitszug is felsejlenék, s igen el tudom gondolni valamely
messze jövendőbeli unokámat, aki okos emberül lapozgatva e régi bolond
költő irásaiban, közben, mint annak idején az ükapja, a homlokához kap
majd, hogy: édes eszem, el ne hagyj!


Fráter Erzsébet

A Palágyi Madách-könyvének szépségeit maga az Ember Tragédiájának tudós
és finom magyarázója: Alexander Bernát is elismeri. Ez elismeréshez
szivesen csatlakozik mindenki, aki e rajongó szeretettel, de e rajongás
közben sem gyengülő kritikai és történeti érzékkel megirt, némiképpen
uttörő munkát elolvassa. Tulzással, igaz, tele van – de a szeretetével,
melyben csak a méltatás foka a tulzás, nem az itélet veleje. Noha ez
itéleteinek is olykor csökkenti értékét a Palágyi Menyhért régi baja: az
idealizmusnak az a naiv fajtája, mely azt hiszi, vét az idea szentsége
ellen, ha a hitvány matériának minden órában egy evőkanállal be nem adja
a halálos mérget. Ez épp oly tudománytalan elfogultság, mint a Büchnerek
materializmusa, mely azt hiszi, meg kell ölnie a bitor ideát, hogy a
matériát jogos trónjához juttassa. A naiv materializmussal rég végzett a
tudomány, de a naiv idealizmusnak nem szabad azt hinnie, hogy az ő
javára. Kevésbbé szent a haza ideája, ha gazdasági talajban keresem a
gyökereit? Nem ez a talaj válik-e inkább szentté, hogy az ő gyakorlati
kézzelfoghatósága ilyen élő egységben van a legszentebb
kézzelfoghatatlansággal? Azzal tisztában kell lennünk, hogy akárhány
közön át is a szentségeinket mindig a magunk képére teremtjük, s a
magunk céljait, szükségeit és érdekeit szenteljük meg bennük. Ennek
tudományos átlátása miért volna a szentségeink profanálása? A mi
érdekeink, céljaink és szükségeink miért ne volnának magunk előtt
szentek? Az emberi érdeknek miért csak a koporsójára szabadna rátüzni az
emberi elme nemesi levelét, s miért ne szabadna már az életünk
teljességére rátenni a nemesség koronáját? A Fülöpöknél, kiknek
sirboltokba kellett leszállaniok királyi társaságért, többre becsüljük a
Napoleonokat, akik maguk teremtettek maguk körül királyokat és
fejedelmeket.

Ezt az egy szempontot nem nézve azonban, Palágyi Menyhért kitünő
esztétikus magyarázója a Madách költészetének. Sőt talán ott is igaza
van, ahol az Alexander Bernát reális érzéke inkább belemagyarázást lát,
mint megmagyarázást. Persze, azon nyersen leirva némiképp düntzeresnek
tetszenek afféle állitások, hogy a Lucifer-ben Szontágh Pált irta meg
Madách, a francia forradalomban a magyar forradalmat, a falansztériumban
a Bach-szisztémát – és igy tovább. De Palágyi meg is okolja ez
állitásait, még pedig szerencsésen. Madách Imre lirikus lélek volt,
vagyis olyan, aki képtelen a világot máskép nézni, mint önmagán
keresztül. Ez a világ pedig amily határtalan volt az ő elmélkedésében,
annyira szükös volt az ő tapasztalatában. Magába vonult ember volt,
társaságba keveset járó, nyilvános életből kimaradt, kinek tapasztalata
még csak azzal a szurrogátummal sem bővült, melyet az utazó remetének
megad a különböző falvak, városok és országok tornyainak látása. Olyan
tudományos szem, mint amilyen a Madáché, az ő legszükebb környezete
mikrokozmusában is meglátja a makrokozmust. De olyan magányos ember,
mint Madách, lassankint beleszorul abba, hogy a makrokozmust csakis
ebben a mikrokozmusban lássa. Palágyi éleselméjüen és megcáfolhatatlanul
mutatja ki, mint öntötte már az ifju Madách is az ő magánéletének
töprengéseit költői formába, s például az ő házasodó vágyait és
töprengéseit mint kristályositotta meg egy herakleszi drámában. Ez aztán
megforditva is igaz lehet, s az emberi nagy tragédiákból sem erőltetés
kiolvasni a Madách Imre magános tragédiáit. Aki verseket ir a baráthoz,
ki a feleségét elcsábitotta, bebizonyitottan nem ismer különbséget az
élet s a költészet között. Nekünk, akik például Szontágh Pált az
ujságolvasó, a hivatali főnökünket az alárendelt, a szobalyányunkat a
gazda szemével nézzük, alkalmasint nem jutna eszünkbe drámát irni róluk.
De alkalmasint csak azért nem, mert nem vagyunk költők. Madách azonban
költő volt, az életben is költő, ki a szolgabirót is sub specie
aeternitatis nézi. Szontágh Pálnak például olyasmit ir egy levelében,
hogy szereti őt, bárha cinikus is, mert ez a cinizmus csak csalódásoknak
lehet okozata, s ezért szent előtte, mint a görögök előtt szent volt a
hely, melyet villámcsapás tett pusztasággá… Ilyen nézéstől a
költészetéig csak egy a lépés: az iróasztalig való.

Sokkal nagyobb, s épp ebbe az erejébe vágó gyengesége a Palágyi
könyvének a Madách Imre házassági tragédiájának elnagyolása. Madách
Imrét – nem Palágyi mondja ki először – hét esztendei házasság után
megcsalta a felesége. A nagy költőnek ezt a keserü élményét maga Palágyi
döntőnek és korszakosnak itéli a Madách életében és költészetében. Az
embernek bizonyára az az első gondolata, hogy nem telt még el akkora idő
sem a Madách, sem a felesége halála óta, hogy erről a dologról
világosan, pontosan, teljesen és nyugodtan lehetne irni. De Palágyi azt
állitja, hogy igen – a dolog ugyis köztudomásu, a Madách-pár rég porlad,
beszélhetünk róluk. Fölmerülhet továbbá az a tekintet is, hogy a
Madáchék utódait nincs joga érzésükben megbántani még a tudománynak, az
irodalomtörténetnek sem. Ezt a tekintetet azonban megdöntötte a nagy
költőnek kiváló fia, Madách Aladár ur, ki mint egy megforditott Brutus,
az ő fiui érzését antik keménységgel rendeli alá az örök igazságnak.
Palágyi Menyhért baráti viszonyban van Madách Aladárral, a könyv
függelékében ott vannak a Madáchné összes, urához irt levelei, minden
jel arra vall, hogy Madách Aladár teljes fölhatalmazást adott Palágyi
Menyhértnek. Még ezeken tul is érthető volna, ha Palágyi visszariadna e
szomoru boncolástól. Szabadni szabad, de megtenni nehéz. Ám Palágyit
csábitja a nagy föladat, bele is fog, de a keze lehanyatlik. Olyan
fordulatok, mint „hosszas volna“, vagy „nem érdemes szóba állani“ –
becsületére válnak a Palágyi tapintatának, de ártalmára a
pszichológiájának. A kelevényt vagy fölszurja az ember, vagy békén
hagyja, de piszkálni nem való. Nem lehet, mint Palágyinál kevésbbé
érzékeny lelkek tennék, huszáros vállvonással sem átsiklani a dolgon –
ez az eset régi história ugyan, de ebben az esetben uj annak a személye
miatt, akin megesett. Hogy groteszkek legyünk, de kézzelfoghatóak:
tegyük föl, hogy Shakespeare ugy vált volna költővé, hogy, mint a
mesebeli gyerek, leesett a padlásról és betörte a fejét. Bizonyos, hogy
az életirójának kötelessége volna ezt a különös esetet végigtaglalni,
minden oldalról, minden szempontból, összes lelki és testi
vonatkozásaival. Palágyi szemmelláthatóan tisztában van a Madáchné
Fráter Erzsébet egész esetével s az itéletét s ennek megokolását is
teljesen megformálta magában, de nekünk olvasóknak csak olyan
schlagwortok-ban adja meg, mint a ballada-énekes, aki teljesen beavatott
közönségnek lantol. Mi a Madách házassági tragédiájába nem vagyunk
teljesen beavatottak, főképp, mert Palágyi Menyhért éppen a punctum
saliense előtt áll meg: ifjabb Madáchnénak idősebb Madáchnéval, a költő
édesanyjával való viszonya előtt.

Ahogy a Palágyi festéséből ismerjük: értjük az imádást, melylyel a
Madách-familia e nagy asszony iránt viseltetik, s értjük, hogy ez az
érzés átragadt Palágyira is. De ha, és méltán, ez uri nőt annyira
tökéletesnek nézi, miért fél attól, hogy az eset minden szálainak
föltárásával valami árnyék talál rá esni? Nekünk nincsenek
rendelkezésünkre a Palágyi eszközei, de már az ő adataiból és
itéleteiből is egészen biztosan láthatjuk, hogy a Madách házassági
szerencsétlensége nemcsak a férfi s a nő, hanem az anyós és a menye örök
tragédiája is. Palágyinak nem volt kötelessége, hogy igazságot
szolgáltasson az urától elszakadt, a posványba mind mélyebbre sülyedt s
végtére kórházban meghalt bünös asszonynak: ifjabb Madách Imrénének. De
ha megteszi, ha itél – s egészben helyesen itél – itélni nem szabad
megokolás nélkül.

Idősebb Madách Imrénéről, a költő anyjáról, nem lehet a legnagyobb
tisztelet nélkül irni. Spártai asszonynak lehetne nevezni, ha nem volna
a tipikus magyar özvegy uri asszony, ki az ura halála után maga viszi a
gazdaságot, maga neveli az árvákat egy kufár okosságával s egy szent
lemondásával. Ifjabb Madách Imréné pedig a csinos, temperamentumos
tucatasszonyok közül való, kiknek csak magukhoz való eszük van, és
szeretni sem szeretnek mást, mint magukat. Ez nem valami szép dolog, de
ki tehet róla, hogy olyan, amilyen? Érdekes, hogy ifjabb Madáchné még
tenni is szeretne róla; hogy mikor őrajta, a kacér, fiatal, közönséges
lyányon, akit idáig csak magafajtáju és gusztusu parlagi gavallérok
vettek körül, az előkelő lelkü Madách Imre is rajta felejti a szemét,
Fráter Erzsébet is – igy hivták a lyányt – igyekszik olyan lenni,
becsületes igyekezettel, mint amilyenek a harmincas és negyvenes éveknek
bizonyára ő előtte is tetszetős regényhősnői, s a vőlegényének irt első
levelét igy kezdi (1844. dec. 19.): „Isten! kire öntudatom tisztaságával
emelem buzgó fohászomat, adj erőt összveszedhetnem zajongó keblemnek
érzelmeit, adj erőt egy gyenge s ahoz bátortalan lénynek egy szive ugy
mint lelkére ható ostromnak elfogadására!…“ Ettől bizony nagy lépés
addig a levélig, melyet Madáchné ir fogságból kiszabadult, de továbbra
is Pestre internált urának (1853. jun. 25.): „… igen sok dolgom van,
meszeltetek, multkor Anyád küldött 100 frtot, de a cselédek számára
semmit, irtál-é, ilyen állapotban meg kell bolondulnom… irjál neki
rögtön… ha én irnék, akkor borzasztókat találnék irni, mindazokért, mit
én tüle meg nem érdemlettem. Itt küldök 10 pár harisnyát, a nyári
slafrokod a ferslagba van, egy selyem ruhát tsináljon Mutsenbacher más
derekat, mert igy már nem hordhatom, mond meg néki, hogy derékbe
szükebbre és a melybe bővebbre csinálja, 2 kalap Czermánnak és egy
mántil, a 2 kalapból válaszszon egyett és tisztitsa és putzolja fel, ha
a ritkát választja, ugy ara tegyen fehér pántlikát, ha pedig a sürü
szalmát, akkor arra tegyen Schottis pántlikát, a mántlit, ha lehet,
tisztitsa ki és tsinálja ugy, mint most horgyák, ha kitelik belüle…“ Ez,
mondom, nagy távolság attól a hangtól; Fráter Erzsébet ilyen volt, de
bizonyos, hogy jóhiszemüen és becsületes vágyakozással szeretett volna
olyan lenni.

Efféle elhatározások igézete eltarthat egy hétig, el a menyasszonyság
alatt, el az első mézes esztendőkig, de örökké nem. Főképp, ha az
emberrel éreztetik, hogy belelátnak az ő köznapi lelkébe s nem segitik
meg benne, hogy ünnepivé váljon. Idősbb Madách Imréné, a müvelt, előkelő
és tökéletes asszony, vérző szivvel nézte, hogy az ő nagy fia mint hoz a
házhoz ilyen közönséges teremtést, s ez a „közönséges teremtés“ jól
látta, hogy őt látják. Azt még egyszer ne feledjük, hogy lett legyen ez
a Fráter Erzsébet bármicsoda közönséges teremtés, ő nem tehetett róla,
hogy ő az, a hiba ott van, hogy a Madách Imréknek mért tetszenek ilyen
közönséges bábok s mért nem a két lábon járó Conversation-Lexikonok? Ha
egy Madách Imrének ilyen nők tetszenek, Fráter Erzsébetnek mért tessenek
a Madách Imrék, a tépelődő, ábrándozó, társaságkerülő, gyöngéd, de éppen
nem mulatságos Madách Imrék, s mért ne afféle magához illő parlagi
gavallérok, mint amilyenekkel az urát megcsalta? Leánykorában Fráter
Erzsébet erőt vett ezen a természetén; maga is szégyellte maga előtt, s
mikor ő, a szegény lyány, hozzáment a jómódu, előkelő s finomlelkü ifju
urhoz, bizonyára nemcsak számitásból tette – amely számitást különben a
mi mai társadalmi viszonyaink közepett nem lehet lyánytól rossz néven
venni – hanem becsületes szándékkal ment hozzá és sok szép reménységgel.
De bizonyos, hogy nemcsak ő csalta meg az urát, hanem ő is megcsalódott.
Az urának anyja megvetette őt, amiben az anyának, az ő emelkedett
szempontjából, igaza volt, de a menye ezt maga csak nem ismerheti el,
főképp mikor ő tudja, hogy ő mennyire tele van jó szándékokkal.
Ilyesmiért az asszony mindig az urára haragszik. De haragudhatott másért
is. Ő egy előkelő megyei ur feleségének életét várta és várhatta Madách
Imre mellett, – a hivataloktól s a társas élettől visszavonuló költő
mellett pedig csak egy neki éppen nem való, kontemplativ életet
oszthatott meg. Végre pedig a várt jó módot is megnyirbálták a család
folytonos pörei és osztozkodásai. Ilyen körülmények közt nem érdemes
idealistának lenni s nagyon el lehet gondolni, hogy az unatkozó asszony
a már akkor házukba járó későbbi csábitójával, a parlagi gavallérral,
ugy maradhatott olykor négyszemközt, mint ahogy olyik uraságba
cseperedett asszony ki-kiszökik a cselédszobába trécselni. Mindazonáltal
hét évig hű volt az urához, akit 1852 augusztusában ugy fogtak el, amint
éppen felolvasgatott a feleségének. A feleség alkalmasint nagyon
unatkozott e felolvasás alatt és a Schottis mantilra gondolt és H. F.
urra, ahogy Palágyi az első csábitó nevének kezdőbetüit közli. De az
asszony csakhamar nem ért rá unatkozni. Az ura más állapotban hagyta
otthon, két kis gyerekkel, ugylátszik, pénz nélkül, a Madách-birtokokat
pedig lefoglalta az osztrák. A fiatal asszony, akinek soha életében
efféle gondjai nem voltak, egyszerre csak a legválságosabb helyzetbe
jutott. Mindenkinek az volna első gondolata, hogy az anyának, a család
tulajdonképpen való fejének kéne itt segitségre sietni, de az maga is
szükében volt a pénznek s tán a nőket is maga szerint mérte. „Ha én
tudom tizennyolc esztendő óta vinni a gazdaságot s nevelni a
gyerekeimet, tudja ő is…“ Ifjabb Madáchné bizonyára nem igy
gondolkozott; ő csak a gazdag és gőgös anyát látta, aki őt ilyen
állapotban itt hagyja vergődni, és, asszonyi logikával, az urát gyülölte
meg az anyósa miatt. Maga az, hogy az ura fogságban van, ezt az érzést
nem igen enyhithette, mert az asszony, ugylátszik, elejétől fogva tudta,
hogy a dolog nem nagyon komoly s az apja, Fráter alispán, hamar kijárja,
hogy Madách Imrét szabadon bocsássák. Azokban az időkben nagyobb és
szörnyübb dolgok estek meg minden családban, a Madách-családban is,
hogysem ilyen kisebb incidensek nagyobb emóciókat keltettek volna. S még
egyet emlitsünk: hogy az asszony más állapotban volt, amikor egyfelől
minden asszony módfelett tudja magát sajnálni, hát még a született
egoista, – másfelől, köztudomás szerint, a megzavart fizikai egyensuly
megzavarja a lelket, s főképpen az erkölcsöt. Számitsunk még, legalább
célzással, egy harmadik szempontot, – azt, hogy a léhább asszonyi
gondolkodás a lelke mélyén a szerelmet éppen nem tekinti olyan mélységes
dolognak, mint az erkölcsi felfogás; főképpen olyankor s olyan
állapotban nem, melyben annak semmiféle ujabb természetes vagy jogi
következései nem lehetnek. Vegyük számba a közönséges asszony ismert
lelki-tipusát, melynek akarata nincs, csak makacsságai vannak, amelyet
ennélfogva minden akarat szuggerálhat, csak elég zavartalanul hasson rá
s még jobban szuggerál a saját magának legcsekélyebb megkivánása vagy
dacossága, könnyelmüsége vagy elkeseredése is. S vegyük számba végre azt
a bizonyos H. F. urat, aki most zavartalanul és ellensuly nélkül
settenkedhetett a minden tekintetben érdekes asszony körül, ki nemcsak a
magának való embert, hanem a bajban való egyetlen segitséget is láthatta
benne. Az asszony izgatott volt, dühös volt, beszámithatatlan volt és
boszut esküdött az anyósa ellen, aki – az ő érzése szerint – mindennek
az oka. A dühös, izgatott és beszámithatatlan asszonyi logika szerint
ennek a boszunak csak egy módja volt, – az, amit a többször emlegetett
H. F. ur nyugodtan vágott zsebre.

Hogy aztán, mikor az asszony 1853. áprilisában lebetegedett s májusban a
kiszabadult, de még Pesten internált férjet meglátogatja, H. F.-et is
titkon Pestre rendeli; hogy a hazatért asszonynak a Pesten maradt
férjhez irt leveleiben egy nemes, nagy és tiszta ember legotrombább és
legbántóbb módon való megcsalatásának és kijátszatásának vérlázitó képe
tárul elénk; hogy később H. F. ur után M. M. ur következett, utánok más
urak, s a Madách hazatérte után nemsokára a, ha nem is törvényes, de
valóságos váláson át egészen a váradi ispotályig 1854-től 1872-ig a
Fráter Erzsébet élete egy folyton eső lejtő: azt természetesnek itéli
mindenki, aki tudja, hogy a csók kötelező, hogy a szerelemben nincs első
lépés, amely után második ne következnék, s hogy az erkölcs olyan, mint
a bolognai üvegcsepp: a legnagyobb ütést is keményen állja, de ha egy
csöppet sikerül belőle letörni, az egész porrá esik. Ám hogy ezt az első
csöppet valóban tragikus végzet törte le a Fráter Erzsébet erkölcsi
egyensulyáról, azt legjobban az a naivság bizonyitja, melylyel azt
hiszi, hogy ezt az egész dolgot, ha meg lehet érteni, meg lehet
bocsátani, s az anyósához fordul közbenjárásért, hogy beszélje le fiát a
válásról. „… az igaz, hogy sok részt magam vagyok oka, mert nem keletet
volna engedni némi fájdalmaktul magamat anyira elragadni, de elhagyatva
és ellenem annyian ármánkottak és én benem a datz erőt nyerve…“ ezt irja
könyörgő levelében az anyósának. Bizonyára: ha nem rosszaság, naivság
azt hinni, hogy daczból jogunk van az árulásra s a jóvátehetetlent
jóváteheti a bocsánat, – de még itt is van valami asszonyi logika a
Fráter Erzsébet gondolkodásában. Ha Madách Imre nem kénytelen ellökni
magától Fráter Erzsébetet, ki tudja, Fráter Erzsébet az asszonyiság
külön törvényeivel nem cáfolja-e meg az erkölcsi lejtő szigoru
törvényét?

Mahadőnek, ha magának való istennőt nem talál, ugy látszik, jobb
agglegénynek maradnia, mint földi nőt emelni magához. Mert Mahadő
istennek tökéletes, de férjnek unalmas.


Az erkölcs morálja

(1901.)

Nemrég egy bácskai kollegám keményen nekem támadt, amiért egy sikkasztó
pénzeslevélhordóról olyasmit mertem irni, hogy titokban sokaknak
tetszett a betyár. Az én tisztelt kollegám alighanem félreértette az én
ártatlan kis mókámat. Igazán sokat kéne bizonykodnom, hogy előttem az
olyan levélhordók, akik nem sikkasztanak, hanem becsülettel
megelégszenek a maguk kis fizetésével s ujesztendei borravalójával:
sokkal, de sokkal vonzóbbak, kedvesebbek és tisztelni valóbbak, mint az
a levélhordó, aki sikkasztott? Azt hiszem, józaneszü és becsületes
embernél e felfogás annyira természetes, hogy nem kell külön kiirnia s
figyelmeztetni olvasóit, hogy bármit mond egyebet, azt csak e
korlátozással értsék. De ki meri állitani, hogy egy szegény levélhordó,
ki beteg családja miatt keveredik sikkasztásba, nem kedvesebb előtte,
mint például a közjegyző, ki árvák vagy özvegyek pénzét sikkasztja el?
Az oka? Ügyvédbojtár koromban volt irodánkban egy vén irnok, afféle
fél-szolga faktótum, ki ha sora került, jobban értett a dolgunkhoz, mint
akármelyikünk vizsgázott vagy diplomás ember, de legjobban ahhoz értett,
mint kell a bélyeget átnyalni egyik meghatalmazásról a másikra,
megkárositván ezzel a kincstárt naponta két-három forintokkal.
Valahányszor egy ily bélyeget lefejtett, sohasem mulasztotta el átnyalás
közben csillogó szemüveggel megjegyezni: „A kincstárt pedig egye meg a
fene!“ Ez az; ez a mi titkos érzésünk, melylyel a sikkasztó levélhordót
nézzük, s melylyel jobb szivvel veszszük, ha a kincstárt tiz millióval
kárositják meg, mintha egy szegény özvegynek öt hatost lopnak ki
bugyellárisából. Ez alighanem illogika, mert ha a kincstárt nagyon
megdézsmálják, az nekünk is, az özvegynek is alkalmasint többünkbe van
fejenkint öt hatosnál. De sokkal több ideig volt a mi kincstárunk török
meg német, s most is sokkal több here hizik az állam pénzén, hogysem a
logikánk hiznék tőle.

Nem első eset különben, hogy az én opportunista erkölcsi felfogásom
szemet szur jóhiszemü, sőt jó szemü embereknek is. Emlékszem: a panamino
idején mily rossz néven vették tőlem, hogy ez az eset a Crispiről való
nagy véleményemen nem változtatott. Az eset, erre is emlékszem, az volt,
hogy az öreg Don Ciccio, de még a felesége is, Donna Lina, keményen
sápolt a hamisságon épülő Banca Romana pénzéből, sőt a
Panama-vállalatéból is. Azóta efféle eset kisült többek közt a szent és
dicső Krüger apóról s az ő többi, majdnem valamennyi félistentársáról
is, ami nem csorbitotta nimbuszukat, noha az öreg maga sem tagadta, hogy
őt is, mint elnököt, de az ő egész minisztériumát meg volksraadját is
minden Transvaalban kereskedő bank-, vasut- vagy bányatársaság
megvesztegette, s ez, tette hozzá, természetes is volt, mert az ő
fizetésükből nem lehetett megélni. Ugyanezt bátran elmondhatta volna
Crispi is, mert olasz ügyvédül vagy bankárul meg lehet élni, de
miniszterül, ha az ember különben nem gazdag, alig. Igaz, hogy ama rossz
néven vett cikkemben éppen csak pedzettem, hogy bármennyivel dicsőbbek
előttem a Washingtonok s a Deák Ferencek a Crispiknél és más
banditáknál: számot kell vetnünk azzal, hogy nem minden nagy, hasznos és
örök érdemü ember egyben becsületes is; a fő sulyt akkor annak
bizonyitására vetettem, hogy a Crispi esetét igazsággal nem lehet
kijátszani a polgári uralom jogosultsága ellen, mert a panamák s a
panaminók nem ez ellen bizonyitanak, szemben a lehanyatlott egyházi,
nemesi és fejedelmi uralommal, hanem csak azt bizonyitják, hogy a
polgári uralom erkölcsösebb és becsületesebb a hajdaniaknál, mert mig
ezek természetesnek itélték vagy elleplezték a disznóságokat, polgári
uralom alatt az effélék rendre kisülnek s keservesen büntettetnek.

Persze: a Washingtonok, a Deák Ferencek… Félek, hogy a nagy és tiszta
Washington annyira magában álló példa, s annyira összefügg az akkor
szinte szüz amerikai föld külön körülményeivel, hogy történelmi normául
fel nem állitható. Nekünk is voltak efféle alakjaink – sajnos,
szerencsétlenebbek, mint ő. Ilyen volt, szeplőtelen és dicső: második
Rákóczy Ferenc is. De mily erőtlen vezér volt ő, mily gyenge politikus,
mily ábrándos diplomata! Az ő élete fenséges tragédiája, mélabus
végével: mily kevés hasznot hajtott nemzetének! A nálánál szerencsésebb
elődök: a Bocskayak, a Bethlenek más fából faragottak. Nem kevésbé
becsületesek, de sokkal kevésbé idealisták. Nemcsak hadat izenni tudtak,
de fele árban kiegyezkedni is, és nemcsak a hazát mentették meg, de
gondoltak lengyel vagy egyéb koronákra is vagy birodalmi hercegségre,
vagy legalább is valami jó helyre való beházasodásra. És Deák Ferenc?
Deák Ferenc a haza bölcse volt már huszonöt éves korában; bölcs volt,
mikor a zalai véres követlevelet elfogadni nem akarta, bölcs volt, mikor
a Habsburg-ház letétele után visszavonult birtokára, s bölcs volt, mikor
kimondta a fenséges igét, hogy ő a császártól Königgrätz után sem
követel többet, mint követelt Königgrätz előtt. S már most: kényes és a
mi detektiv-ideinkben veszedelmes dolog e mai tárgyam kapcsán s Crispi
Ferenccel párhuzamban emlékezni meg Kossuth Lajosról, – de a mi nagy
hősünk minden életrajza megemlékszik a zempléni ügyvéd viharos
ifjuságáról, mely annyit mindenesetre mutat, hogy e nagy egyéniségben
több lélek lakozott és viaskodott egymással, s hős volta azon kezdődött,
hogy, mint a földalatti folyamok: megtisztult, mielőtt a fölszinre tört.
Ezek után kérdem: ha ugyanakkor, mikor Deák Ferenc a véres követlevelet
elfogadni vonakodott, mind csupa olyan ember van e hazában, kinek
ugyancsak nem kell véres követlevél; ha ugyanakkor, mikor Deák Ferenc
visszavonult birtokára, mind csupa olyan ember van e hazában, ki
visszavonul a magánéletbe, mert nem akar letérni a törvényes utról; ha
ugyanakkor, mikor Deák Ferencnek Königgrätz után sem kellett több, mint
kellett Königgrätz előtt, mind csupa olyan olyan ember van e hazában,
akinek nem kell a több és elegendő az elég: vajjon Deák Ferenc
Königgrätz után is megkapta volna-e azt, amit nem kapott meg Königgrätz
előtt? Deák Ferenc gyakorlati politikus volt, aki jól látta, hogy
Magyarország magában meg nem állhat, sem, idegen nemzetiségei miatt,
szláv konfederációban: nem marad egyéb hátra, mint az Ausztriával való
házasság. De ha ugyanekkor nincs az az ábrándos, kalandos hajlandóságu
Kossuth Lajos, aki könynyel és szavalással két hemiszférát tudott lázba
ejteni a magyar ügy mellett; ha nincs ez a hihetetlenül naiv diplomata,
aki sorra becsapatja magát Palmerstontól, Cavourtól, Bismarcktól s III.
Napoleontól; ha nincs ez a vérmes lelkiismeret, melynek izeneteit nem
fagyasztja ajkán a tudat, hogy otthon sorra akasztják, akiknél ez
izeneteit megtalálják – egyszóval: ha a magyar emigráció minden
balsikerei után mégis az osztrák előtt nem áll a fenyegető lehetőség,
hogy bármily eszeveszett oktalanság volna, Magyarországtól kitelik, hogy
megint forradalomba áll: bizony nem kaptuk volna meg azt a keveset sem,
ami Deák Ferencnek elég volt. Kemény Zsigmond, a magyar géniusz egyik
legértékesebb megtestesitője, Forradalom Után cimü röpiratában
hajmeresztő dolgokat mesél arról: a Madarász Lászlók s más ily könnyü
életfelfogásu férfiak mint terrorizálták őket értékesebbeket s
mérsékeltebbeket, mig kierőszakolták a végzetes függetlenségi
nyilatkozatot. Való igaz, e nyilatkozat végzetes volt s az volt az egész
szabadságharc és forradalom. De bármily kiváló férfiu volt is Kemény
Zsigmond: politikai képességre s becsületes hazafiságra nem mind
állottak mögötte azok az Apponyi Györgyök, Majláthok és Jósikák, kik a
negyvenes és a hatvanas évek derekán megpróbáltak másfajta politikát
csinálni, mint a negyvenkilencediki terroristák. Csakhogy ez a politika,
melynek során, ha győz, Magyarország ma jó, ha ott tartana, ahol Galicia
meg Csehország: a magyar konzervativok politikája ugyancsak nem tetszett
s méltán nem tetszett Kemény Zsigmondnak. Széchenyi István, ki lelkében
a konzervativokhoz huzott, az ő démoni Blickjében a Bach urék
kulturgőgjével szemben lángoló haraggal veszi védelmébe a magyar
tiltakozást, – még Rózsa Sándort, még a szegénylegényeket is.

Hogy visszatérjünk Crispire: mi ránk a nápolyi s sziciliai
Bourbon-uralomról csak radikálisoktól szinezett kép maradt. Bizonyára:
aljas uralom volt, de lehetetlen, hogy szelidebb hurjai is ne lettek
legyen, hogy a dinasztia s az ország között egy pár olyan szál is ne
szövődött volna, melyet hideg szivvel lehetett csak szétszakitani, s
mindenesetre két hatalmas erkölcsi erő lakott erkölcstelenségében:
hagyomány és tekintély. Nem gondolják, hogy a léleknek nagy és hideg
előitéletek nélkül valósága kell hozzá: habozás és könyörület nélkül
széttépni ama szálakat, s a kalandor vakmerő önbizalma, senki ember
létükre azt érezni: vagyok olyan legény, mint ti, s tulemelkedni a
hagyományon és fittyet hányni ama tekintélynek?! Csak az a Crispi, aki
fütyült a bigámia-ellenes törvényre s nyugodtan vette nőül állitólagos
első felesége életében a másodikat: csak az fütyülhetett Nápoly és
Szicilia s az egész legitimista világrend hagyományaira és tekintélyeire
– s ugyanazon Crispi, ki fölötte állónak érezte magát a rendes
tisztességi és illedelmi törvényeknek, az érezhette magát az ólomgolyók
hatalma felett állónak is. Vagy megforditva: ugyanazon Crispi, kinek
vakmerő ereje s hatalmas elfogulatlansága hősi időkben hős tetteket
szült: a rend s a béke közönséges ideiben közönségessé vagy akár
ocsmánynyá törpült. De még ekkor is: csak az a Crispi, ki baromi módon
tudta elgázolni a szegény földmivesek forradalmát és volt szabadsághős
létére vérbefojtani a nép szabadságmozgalmát: csak az a Crispi tudta
cinikusan megtagadni saját multját és szövetkezni a poroszszal s az
osztrákkal, s ezzel körülbelül megmenteni Olaszországot. S Garibaldi, ez
a dicső nagy gyerek, hamar akasztófára jut vala s elveszti hazáját, ha
nem állanak mögötte az ilyen betyár Crispik, az elfogulatlan Cavourok s
a minden hájjal megkent Viktor Emánuelek. Gyerekes emberek, rókák,
kalandorok – de mit tegyünk? Rendes és tisztességes polgárok nem igen
döntögetnek trónokat, hanem azt mondják: haj, haj, nem jól van ez igy!
Aminthogy nagykoru emberek sem igen épitenek barrikádokat, hanem ha a
főutcát elállják a zsandárok, vérző szivvel fordulnak be a mellékutcába!

Röviden: a történelem vajudásainál való bábáskodáshoz olyan
tulajdonságok kellenek, melyek ritkán találtatnak a rend s az erkölcs
tiszteletének amaz elegyében, mely a tisztelnivaló polgártársat teszi.
Nem mondom, hogy ez jól van igy, de azt mondom, hogy gyakorta igy van, s
nagy embereinkkel gyakorta ugy vagyunk, mint a szeretőnkkel: jobb
szeretnők, ha tisztességes volna, de akkor nem is volna a szeretőnk!



TARTALOMJEGYZÉK

  Előszó  5
  Történetek  7
  Hárman a szalonban  9
  A tisztás  27
  Három perc  42
  Péter  51
  Válás után  61
  Sanyika nagy  76
  Népek és helyek  83
  A japán pörgettyü  85
  Konstantinápoly  93
  Belgrád  101
  Amerikai vonások  111
  Berlin  150
  Feljegyzések  161
  Zsebekről és szivekről  199
  Szegény gazdagok  201
  John Burns, a puritán  209
  Kikkel, miről  214
  Tavasz ébredése. (Frühlings erwachen. Frank Wedekind darabja)  221
  Fráter Erzsébet  229
  Az erkölcs morálja  243




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Feljegyzések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.