Title: Mi erosebb a halálnál?
Author: Gárdonyi, Géza
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Mi erosebb a halálnál?" ***

GÁRDONYI GÉZA

Mi erősebb a halálnál?

A papa nem örül. – Harangozóék karácsonya. Szüleim gyémántja voltam. –
Szép asszony a kovácsné! A rettenetes mama. – A vas-tyúk. Az órás meg a
kutyája. – Anna-báli emlék. A mult velünk él.

BUDAPEST 1909

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Minden jogot fentartunk.

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.



Mi erősebb a halálnál?

– Konduktor! Itt van két forint. Ha nem sok az utazó, magamban
szeretnék…

A konduktor biccentett a gyászruhás magas úrnak. Átlyukasztotta a
jegyet, s hálás-figyelmesen rávonta a kárpitot az ajtóablakra.

… Bizonyosan gróf, – gondolta aztán ottkünn. Csak valami rosszat ne
cselekedjen! A mult héten egy éppen ilyen karvaly-szemü ember lőtte
fejbe magát a szomszédos fülkében. Hm, hm… A nézése se jó.

A gyászruhás ember szeme valóban sötét volt és kékárnyékos. A hangja is
beteg. S mintha a hajával és bajuszával is gyászolna, – fekete volt
rajta minden. Csak a magas gallér volt rajta fehér, meg a mansettája.

– Dehát mi közöm vele? – elmélkedett tovább a konduktor. Egy fröccs
Dombováron 24 fillér; egy pohár sör Kaposvárott megin annyi; Gyékényesen
megin egy pohár sör, Zágrábban ebéd; Fiuméban egy-két víg liter bor a
komámmal a Leon-dóróba!…

Mégis aggasztotta a sor. Kaposvárott, hogy két hölgy keresett fülkét,
egyenesen odavezette őket. A két hölgy is gyászruhás volt,
fekete-keztyüs, fekete fátyolos. Gondolta: összeillenek.

S megnyitotta a fülkét.

– Bocsánat, – szólott be. Két hölgy van itt, és nincs más hely a
vonaton.

A gyász utas gunnyadtan ült a középső ülésen, és zsebkendőt tartott a
kezében. A másik kezében szivar égett. A szeme könnyes volt. A szemére
nyomta a zsebkendőjét, s komoran pillantott a hölgyekre.

Fiatal volt az egyik, vén a másik. A fiatal arcát nem lehetett látni,
oly sürün takarta a gyászfátyola. Az idősebben meg nem volt mit nézni:
köpcös és teltképü, mint a hold.

De jómódúak lehettek: krokodilus-bőrből volt az egyik kofferjök; a másik
sárga bőr, de az is ipari remek.

A gyász-útas fölkelt, és az ablakhoz állott: néma udvariassággal
engedte, hogy helyet válaszszanak. Aztán letette a szivarját, s maga is
leült az ablak mellé.

A két nő egy percig bús érdeklődéssel nézett reá. Ő is azokra. S talán,
hogy a saját gyászát még erősebben érezte a két gyászruhás nő láttára, a
szeme megnedvesült.

Az öreg nő szeme is.

A fiatal nő erre szintén hátravetette a fátyolát, és zsebkendőt nyomott
a szemére. Húszéves gyöngyvirágarc. A szeme körül vörös foltok a
könnyezéstől. Türkisz-szinü, nagyon is kék szem, mintha valami kék
festékkel festené a szemét. S a mozdulatára könnyü milflőr-parfön áradt
szét a fülkében.

Az öreg nő az útasra emelte könnyben lábogó szemeit, s repedt-pohár
hangon szólott:

– Ön is gyászol?

Az utas bólintott:

– Tegnap temettem el a feleségemet.

– Ez meg a férjét temette tegnap el. Egy éves házasok voltak… Ötször
elájult.

Mind a hármok szeméből megeredt a könny. Percekig tartó csend
következett.

Végre a férfi szólalt meg:

– Fogadja részvétemet… – rebegte, annélkül hogy a nőre ránézett volna. A
nevem Miszlay Gábor.

S a fiatal özvegynek könnyedén bókolt.

Az özvegy nem tudott felelni, csak bólintott. Helyette az öreg nő
szólott:

– A lányom neve: Matild, Soós Gáborné. Özvegy Soós Gáborné.

Az _özvegy_ szóra a fiatal nő méginkább eltakarta a szemét.

Sokáig nem beszéltek. A vonat zöldülni kezdő mezőkön száguldott tovább.
A fákon még nem volt rügy. Itt ott fehér pásztákban hevert a távol mezők
árkaiban a februáriusi hó maradéka.

A két nő leemelte a kalapját. Az idősebbik szürkehaju volt, s a haját
középen elválasztottan két hullámban viselte; a fiatalabbik hamvasszőke,
vékonyhaju, de fehér gömbölyü homloku.

Miszlay unatkozó szemmel pillantott rájok, és a fiatal nő feje mellett
elnézett az ablakon át, a fakó vidékek távolába.

– Mikor érünk Fiuméba? – szólalt meg újból az anyó.

– Nyolckor, – felelte Miszlay bágyadtan.

– Ön is oda utazik?

– Nem: tovább. Magam se tudom, hova.

– Nem tudja, hova?

– Talán Dalmáciába. Talán a Balkánra, ahol nincs civilizáció.

S mintha magában beszélne, hozzátette:

– Veszedelmet keresek.

– Veszedelmet?!

– Veszedelmet. A veszedelmekben fölébred az emberben a maga-védelem. S
ha már egyszer védem magamat, visszatér az életerőm. De attól tartok:
nem fogom magamat védeni.

A két nő szomoru csodálkozással bámult Miszlayra.

Aztán ismét az anya szólalt meg:

– Mink csak Velencébe útazunk. Talán még Firenzébe. Az orvos ajánlotta
Matildnak, hogy más levegőre menjen.

– Nekem nem ajánlotta senki, – felelt rá maga elé nézve a férfi. Sőt
otthon kellett volna maradnom. Most vágják az erdőmet. Bánom is én! Ha a
legszebb fámat elvette az Isten… Most kezdődik a szántás, vetés. Bánom
is én! Nekem már el is szántott, el is vetett a sors. A földben van
minden kincsem. Onnan már énnekem ki nem kél.

– De kikél! Biznunk kell az Istenben…

– Hiszen bizom benne. Ha nem biznám, főbe lőttem volna magamat. A
pisztoly már a kezemben volt…

– Azt nem szabad! – szólalt meg egyszerre mind a két asszony.

S ijedt szemmel néztek Miszlayra.

– Dehát minek éljek? – dünnyögte búsan a gyász-ember, könnyesen
pislogva. Én többé megnősülni nem fogok soha! Én többé boldog lenni nem
fogok soha!

– Ez is azt mondja, – szólt az anya. Ötször elájult. De minden szabad a
világon, csak kétségbeesni nem. Lám én három férjet temettem el, mégis
itt vagyok. Egészségesebb vagyok, mint voltam. Nem szabad összeesni,
mint a hült szufflé!

Vidám iparkodott lenni, de a két fiatal bágyadtan és érdeklődés nélkül
hallgatta.

– Az ember csak egyszer szerethet igazán, – szólalt meg aztán Miszlay
annélkül, hogy rájok nézne. És aki nagyon szeret, beleveszti az életét.
Én ezen sokat gondolkodtam…

És időnkint a könnyeit itatva folytatta:

– Hogyan lehet meghalni egy hitvány köhögéstől? Hogyan? Annyi ember
köhög a világon, és meghagyja az Isten: hadd köhögjenek! Az én szegény
Rózsikám… Egy este lefekszünk. Egyszercsak fölugrik: kiszalad mezitláb
az ebédlőbe. Az jutott eszébe, hogy az órát fel kell huznia. Nemhogy
nekem szólt volna! Vagy legalább papucsot kapott volna! De mindig olyan
Futri Kata volt szegény! Még szerettem is, hogy olyan eleven…

Szakadozottan, bús elmerengéssel beszélt Miszlay. A két nő érdeklődéssel
függesztette rá a szemét.

– Micsoda gazdasszony volt! Micsoda szeretettel rendelkezett a konyhán!
A sok kulcs a derekán csirgett-csörgött. Mindig jött-ment a házban, mint
valami tündér. Minden cseléden rajta volt a szeme. Sokszor mondtam, hogy
tartson egy kulcsárnét. Jobb szerettem volna, ha könyvet forgat. Néha
még pöröltünk is, – persze csak úgy galambnyelven, – hogy mondok olvass
lelkem, olvass, hacsak egy órácskát is, mikor legjobban ráérsz.
Nemesítenünk kell a gondolkodásunkat! Föl kell emelkednünk a köznapi
élet alacsonysága fölé! Lásd a báróné minden új könyvet ismer, a
szellemi világosságnak minden mezején jártas, te meg lassankint
elparasztosodol. – Olyankor bosszankodott. – A báróné, azt mondja, már
festékesen is rút, hát így akar szép lenni. De én eléggé szép vagyok
neked, ha nem is tudom, hogy mik a legújabb disznóságok a francia
irodalomban! – Igazat mondott. Később tudtam meg, hogy a báróné csak
fiatalon olvasta a nemes műveket. Később már csak a… _korpa_ iránt
érdeklődött.

Megdörzsölte az orrát és szimmantott néhányszor. Aztán bólogatva
folytatta:

– Az én kis okos feleségem jobban átlátott rajta, mint én. Szegényke!
Milyen jó volt, milyen vallásos! Engem is rászoktatott, hogy este
imádkozzak. Belefogta az imádkozó kezébe a kezemet és úgy imádkoztunk
együtt…

A szeméből újra kibuggyant a könny. Percekig hallgatott. Aztán
rányomkodta a zsebkendőjét a szemére és folytatta:

– Hiszem, hogy találkozunk. De olyan lesz-e, mikor újra látom, mint
amilyen volt? Milyen a lélek formája? Van-e egyáltalán formája? Látom-e
ugyanazt az arcot? ugyanazt a kedves két szemet? Én ezen sokat
gondolkodok.

Könnyezve prüsszentett, aztán elmosolyodott:

– Az ágyba esése előtt harminc kotlóst ültetett. Hogy szerette a
csibéket! Mikor az első csibék keltek, behozta a kötényében és kirakta
az asztalra. Csókolta őket.

A két nő mosolygott. A fiatalabbik kinyitotta a táskáját, és egy
sárgaborítéku könyvet vett ki belőle.

– Matild is olyan bolondos, – mondotta az öreg. Ez is úgy szereti a
csibéket. Mert mink is falun lakunk, és…

Matild elmosolyodott:

– A csibék oly kedves állatkák! Én is ültettem húsz tyúkot. Az én
szegény uram tavaszszal mindig csirkét kivánt. Minek most már az a sok
csirke? – kérdezte könnybe áradt szemmel az anyját.

S erre a két nő ujra sirásba fogott.

– Mily bús dolgokat beszélünk, – szólalt meg Miszlay. Ahhelyett, hogy
elüzni iparkodnánk a szomoru gondolatokat… Micsoda könyvet olvas
nagyságos asszonyom?

Az asszonyka fölvette a sárga könyvet s átnyujtotta:

– Magam se tudom, – felelte fásultan.

S hogy Miszlay szemöldöke összerándult a könyv cimének megpillantására,
ijedten kérdezte:

– Talán nem jó?

Miszlay vállat vont:

– _A szobaleány naplója_. Némelyeknek jó.

– Mondja meg őszintén! Láthatja, hogy fölmetszetlen. A mama vette az
állomáson, hogy szórakozzunk.

– Nem szeretem ezt az irodalmat, – felelte Miszlay tartózkodón.

– Dehát mi van benne?

Miszlay ismét vállat vont, s hideg nyugodtan pillantott Matildra:

– A báróné irodalma.

Matild elképedten bámult Miszlayra, aztán az ajka bágyadtan mozdult meg:

– Kérem, nyissa fel egy percre az ablakot!

S fogta a könyvet és kiröpitette az ablakon.

– Minek vettél ilyen könyvet? – fordult az anyjához panaszosan.

– Tudtam is én, – mentegetődzött az anya. Kértem egy jó könyvet, francia
könyvet, mulatságosat, hölgyeknek valót. Ezt adták.

– Inkább hoztunk volna hazulról. Van elég olvasatlan.

És Miszlayhoz fordult:

– Szegény uram nem szerette, hogy könyvekkel foglalkozom.

– Szintén gazda volt?

– Gazda, – felelte Matild, ujra megnedvesülő szemmel, – a legjobb gazda.
Azért is nem akarta, hogy olvassak, mint lánykoromban szoktam. Ő azt
szerette inkább, ha vele járok ki vadászni, meg a szántóföldre, vetésre,
cséplésre. Az egészség minden! – szokta mondani. Igen hitványka leány
voltam én mikor hozzákerültem, afféle erőtlen, klastromi… De az én jó
Gáborom szüntelen a levegőn hordozott…

Elfulladt a szóban. Helyette az anya folytatta:

– Még hideg vizben is akarta fürdetni, de azt nem állta ki Matild.

– Az nem is jó, – szólt a fejét rázva Miszlay. A langyos viz jó, de a
hideg viz nem jó. A hideg viztől reumássá válik az ember.

– Ő mindennap hidegben fürdött, – vette fel ujra a szót Matild, – és
neki nem ártott. Ha el nem ment volna a cigánylakodalomba… vagy én is
elmentem volna… De miért is nem mentem el!

Az anya magyarázott:

– Egy cigányt házasított meg a vőm hushagyókor. A lányom nem akart
elmenni, mert… nem állhatja a pálinka-szagot. És ott történt a
szerencsétlenség.

– Szerencsétlenség?

Az özvegy csak bólintott. Helyette az anya beszélt:

– A vőm tréfás ember volt. Szalmaköteleket vonatott keresztbe a falu
utcáin. Mikor a kocsik odaérkeztek, a szalmát a béresek meggyujtották.
Még mink is néztük. Nevettük a cigányokat. Jaj… Három kocsi felfordult.
A vőm is. A lovak lába alá…

A fiatal özvegy görcsös zokogásban rázkódott meg, s elhanyatlott. Az
anya ijedten kapott hozzá, s egy üvegecskét tartott az orra alá.

– Matild! Matild! Jaj! Mingyárt elájul! De milyen bolond is vagyok én!
Minek beszélünk ilyeneket! Matild! Matild! No tessék, hatodszor is…

Miszlay fölkelt:

– Csak tessék hamar kifüzni! Kimegyek addig a folyosóra.

Fogta a szivarját és rágyujtott odakünn.

– Szép mulatság lehetett, – gondolta. A régi falusi nemesek virtusa:
cigányokat fordítani az árokba.

S bús elmélázással nézte a még mindig sík és kopár vidéket, amelyen itt
ott zöldült csak egy-egy őszi vetés-tábla.

A szivar lassankint elfogyott, és Miszlay már visszatért volna a
fülkébe, de a vonat meglassudott. Gyékényesre értek.

Miszlay sétált egyet a nyolc-perces állomáson. Sétált feje-lógatva,
bandukolva. Egy leányka hóvirágot árult a perronon. Miszlay unalommal
nézte, hogyan vesz tőle egy öreg úr egyetlen csokrocskát. Ő is odasétált
a leánykához. Vett tőle öt kis csokrot, s összekötötte cérnával egybe.
Bevitte a fülkébe.

Matild már akkor nyugodt-bágyadt arccal ült a helyén.

– Hóvirág, – mondotta Miszlay jóságosan, – talán szereti…

Matild szomoru mosolygással vette át. S rámélázott.

– Az én kedves virágom, – sohajtott könnyedén. A hóvirág meg a szegfü.
Ön is szereti a virágot?

– Nagy üvegházam van otthon, – felelte Miszlay sohajtva. Ilyenkor már
nyilnak a rododendronok, azáleák. Van száz azáleám is.

Matild rácsodálkozott:

– Oh de szép lehet! Nálunk bizony csak karfiol meg saláta volt az
üvegházban, meg egy sorvadt kamélia, pirosvirágu.

A kezében tartott hóvirágra mélázott, aztán fölemelte az arcát és
hálásan pillantott Miszlayra.

Az ajtóban a vonati ebédlőslegény jelent meg:

– Kész az ebéd, kremássan.

Az anya kérdőn nézett a leányára.

Matild a fejét rázta:

– Nem ebédelek.

– Muszáj, muszáj! – felelte az anya.

Miszlay sem érzett kedvet az ebédelésre, de az anya kérő pillantására, ő
is biztatta az asszonykát, hogy egyen valamit.

Az asszonyka kinyitotta a táskáját, s egy fekete zománcu vékony
karperecet csatolt a csuklójára.

Átmentek.

Az ebédlőben alig beszéltek, s alig is ettek. Mégis megvidámította őket
egy fővárosi család, amely az ebédet jónak mondotta. Még a
Liebig-sürülékkel levessé bolondított sós melegviz is izlett nekik.
Mezei asszonyoknak mulatság, ha látják, hogyan eszi meg a városi ember
márciusban a tyúkot, meg a zsirba fonnyasztott kolerás burgonyát, meg
déli ételek között a tojásrántottát.

Mikor visszatértek a fülkéjökbe, egy szemüveges őrnagyot találtak benne.
Az őrnagy hirlapot olvasott és szivarozott.

– Bocsánat, – szólt rá Miszlay ridegen, – itt nem szabad dohányozni!

A hölgyek ijedten pillantottak Miszlayra.

Az őrnagy szemüvege is villant egyet. De aztán pardont mondott, s
fölkelt: kiment. Néhány perc mulva a kalauz utána szállította a
táskáját.

– Jaj, de rászólt szegényre! – mondotta a fiatal özvegy mosolyogva, –
hiszen szivarozhatott volna. Az uram pípás volt. Ön is, ha szokta,
miattunk ne tartózkodjék.

Miszlaynak jólesett ez a kinálat. Mingyárt elő is vette a szivaros
tárcáját.

– Csak úgy, ha maga is elszí egy cigarettet.

– Köszönöm, ma nem.

– Én bizony megkivánom, kivált nyomott lelkiállapotban. De talán mégis
kimegyek vele a folyosóra.

A két asszony nem engedte.

Aztán bizalmasabban folyt a beszélgetés.

– Ebéd előtt, – szólalt meg Matild, – mondott ön valamit, a halál után
való találkozásról. Hát ön bizonyos abban?

Miszlay kiméletes-kevés tüzet gyujtott a szivarja végére.

– Nem lehet másképp, – felelte apró füstöket bodoritva. – Hiszen ha nem
volnék bizonyos abban, hogy találkozom az én Rózsikámmal, nem itt volnék
ma, hanem őmellette a sirban. De az öngyilkosságtól is csak az a
gondolat tartott vissza, hogy az élet elvetése bűn, s ha ilymódon megyek
utána, éppen ilymódon veszítem el. Én ezen sokat gondolkodtam.

– Tehát találkozunk!? Bizonyosan találkozunk!? – kérdezte élénken a
fiatal özvegy. Oh kérem, az Istenre kérem, mondja el hogyan? mi az ön
hite? Mert én vallásos vagyok, de a római vallásban nevelkedtem föl, s a
mi vallásunk tudatlanságban hagyja az embert a másvilág felől.

Miszlay bólintott:

– Én is katolikus vagyok. A vallásunk a sirnál se nem vigasztal, se nem
világosít. Különben más vallások se.

A napfény besütött az ablakon. Miszlay a kezefejére pillantott, aztán a
fiatal özvegyre, aki hunyorgó szemmel állta a verőfényt.

– Lebocsássam a kárpitot?

– Ne. Köszönöm. Jólesik.

Miszlay folytatta:

– Inkább hiszem azt, hogy az ember lelke viseli tovább egyideig a
testnek a formáját, hogysem azt higyjem, hogy bizonytalan ideig külön
van a test is, a lélek is, aztán ki tudja mikor, ujra egyesül, és tovább
élünk egy renovált Földgolyón. Persze ezt a véleményt akkor alkották
még, mikor a Földet négyszögletünek vélték, s a világ csak Menny volt és
Föld.

S elmondta csöndesen szivarozgatva, hogy az ő hite szerint a meghalt
lélek jobbára a szerettei mellett tartózkodik, s a halál órájában ölelő
karokkal fogadja őket.

E beszédben folyton a fiatal özvegy arcán pihent a szeme. Jólesett a
szemének az az üde gyönge arc. Valami vigasztaló volt benne, noha az
özvegy csak néma elmerüléssel hallgatta.

– Az igazi élet a csillagokon túl folyik, – mondotta Miszlay bólogatva,
– ott, ahol nincs óra, se kalendárium, se betegség. Én ezen sokat
gondolkodtam.

A két nő áhitatos figyelemmel olykor könnyezve hallgatta a fejtegetést.

– Dehát bizonyos-e ez?

A vonat megállt a nyilt pályán. És hosszan állt. Ők akkor ocsudtak föl a
beszélgetésből, mikor látták, hogy az utasok leszállanak, és járkálnak a
délutáni napsütésben.

Miszlay kiszólt az ablakon a konduktornak:

– Mért állunk? Mi történt?

– Egy tehervonat megrekedt az úton.

– No, és meddig várunk?

– Talán egy órát is.

Miszlay ránézett a hölgyekre:

– Ne sétáljunk-e mink is?

A mamának nem volt kedve rá, de a fiatal özvegy fölkelt és belenyult a
kis utazó-táskájába; egy másik karperecet vett elő, arany láncocskából
formáltat. Azt is a balcsuklójára csatolta, a másik fölé.

S egy pillanatra elgondolkozva nézett reá.

Miszlay előre lépett le, s a kezét nyujtotta, hogy lesegítse az
özvegyet.

Az özvegy keze melegen nehezedett egy pillanatra az ő kezére, s egy
finom alkotásu lábacska lebbent elő a fekete szoknya alól.

A vonat a kék horvát hegyek közt állt egy leveletlen erdőben. A márciusi
nap verőfényében jól esett sétálniok.

Szótlanul sétáltak. Talán mind a kettő arra gondolt, hogy mily különös a
sétájok: egyik sem a maga párjával.

A fákon még rügy sem volt, de a fű már javában zöldikélt itt-ott a kövek
mellett.

Miszlay megszólalt:

– Egynéhány könyvet fogok ajánlani magának.

– Oh nagyon lekötelez. Most már olvashatok, amennyit akarok. És
különösen szeretnék a halál után való életről olvasni…

– Éppen azokra a művekre gondoltam. Az én könyvtáram csaknem csupa
filozófiai munka. Ha hazafelé utaznánk, azt mondanám, küldök belőle.

– A gondolatot is köszönöm.

És hálásan tapadt a szeme egy percre Miszlayra.

– Dehát mivel viszonozzam?

– Viszonozza? Hiszen már viszonozta! A maga arcában van valami enyhitő.
Noha maga is szenved. De mégis van valami nyugalom a vonásaiban, ami
átszáll másokra is.

Matild pillogott:

– Ezt már mondták nekem. Kisleány koromban is nyugodt vérü voltam.
Nézze, milyen szép az a szikla!

Egy asztalnyi magasságu mohos sziklakő állott vagy húsz lépésnyire a
pályától. Mintha valami régi siremlék volna. Elsétáltak oda. A kő
környéke tele volt száraz cserfalevéllel.

Miszlay megállt, s a földre nézett:

– Nézze, nagyságos asszonyom, – mondotta elgondolkodó hangon, – nézze,
mi van itt?!

Egy hervadt cserfalevélen valami zöldes kék bimbó látszott. Ibolya volt.
A holt levelet átlyukasztottan iparkodott ki a levegőre, napfényre.

– Lássa: az élet… áttör a halálon.

Az özvegy gyönyörködő szemmel mélázott a virágra. Aztán Miszlayra
nézett:

– Jöjjön velünk Velencébe! – mondotta esdeklőn.

Miszlay lehajolt az ibolyáért és átnyujtotta.

– Szivesen.



A papa nem örül.

– _Jelenetek a köznapi élet szinpadjáról._ –

Gedeon ingujjban.

Nem a bibliai Gedeon, csak Kovács Gedeon. Nem is hős, csak soványlábu
irnok. Ámbátor az élettel bajlódó irnokok különb hősök olykor az
ókoriaknál.

Gedeon a tükör előtt áll, és ábrándos maganézéssel fésülködik. Két
bokorba rendezi arasznyi hosszu fekete fürtjeit. A széken fekete kabát
hever, a rajta levő pepita nadrág kiegészitő része.

De még beretválkozni is kell. Gedeon beretválkozó szerszámokat szed elő
a fiókjából.

A szobája ajtaján kopogtatnak. S angyali-szózat hallatszik kivülről:

– Fölkelt-e már Kovács úr?

Kovács magára kapkodja a kabátot, meg a gallért, és közben örvendezve
hajlong, mint a barázdabillegető.

– Már fenn vagyok, Mariska, rég fenn vagyok!

– Fel is öltözött?

– Fel.

– Akkor hát…

S belendül egy csinos feketeszemü leány, – kissé kertbenéző, rózsaszin
bluzos, tegethóf-kékszin szoknyás, fehér kötényes; friss, mint a
hajnalban nyilott szegfü. A hóna alatt seprü és portörlő.

– Jó reggelt! No ne ijedjen meg! Nem fogok port verni. Csak az ablakokat
fogom törölgetni, mig itthon van. És ma hamar el akarok készülni.
Vasárnap, tudja, hogy misére megyek. Még meg se beretválkozott?

– Éppen most akartam. Nem volt még itt a izé, a levélhordó, Mariska?

– Nem. Hát csak beretválkozzon. Nem fogom meglökni a könyökét.

Kovács tétován néz a szerszámra. A leány felnyitja az ablakszárnyat és
törülgetésbe fog. Májusi napos levegő árad be a szobába. Az udvaron egy
kutyácska vidáman csahitol.

Kovács a másik ablaknál áll, és felköti a nyakkendőjét is, miközben a
szemöldökén át néz Mariskára.

A leány mosolyog:

– Hát mért nem beretválkozik? Azt hiszi, én sohse láttam beretválkozni?
Apámat bizony sokszor láttam, Isten nyugtassa. Maga oly furcsa ember
Kovács úr.

– Én? Furcsa?

– Bizony furcsa!

– Mért volnék én furcsa?

– Csak, furcsa.

– Én éppen nem látom magamat furcsának. Hát például, mért vagyok én
furcsa?

– Hát nem furcsaság az, hogy esztendeje nálunk lakik és mindennap
találkozik velem; minden vasárnap hoz nekem egy virágszálat, és mikor
arra kerülne a sor, hogy beszélgessünk, maga egyszerre telegramnak érzi
magát és elsürgősködik.

Kovács Gedeon pislog és elpirul.

– Mit beszélgessek? – hebegi.

A leány hozzálép, és a szemébe néz közelről, közeles közelről.

– Mondja: mért hozza nekem azt a virágot minden vasárnap?

Kovács méginkább elpirosodik.

– Mért? Mért? Mert tudom, hogy maguk… vasárnap délután… mindig mennek
valahova az édesanyjával.

– És semmi egyéb jelentősége nincs?

– Nincs.

– Érthetetlen ember!

Gedeon röstelkedve pislog.

A leány folytatja:

– Ahányszor hivjuk, hogy jöjjön velünk a levegőre, mindig azt feleli,
hogy eligérkezett. Mink aztán alig hogy kiértünk az utcánkból, visszatér
és ezekbe az unalmas könyvekbe dugja a fejét. Pfuj! Könyv! A könyv nem
élet!

– Nekem sokat kell tanulnom Mariska.

– Dehiszen nem tanul. Nem tanul maga! Verseker ir. A minap megnéztem,
hogy micsoda könyv az, amelyik érdekesebb magának, mint én vagyok. Hát
az egyik könyvben verseket találok, vadonat friss verseket. Ihol-e ez a
könyv. Itt vannak a versek is. _Titkolt bálványomnak. Lányok gyöngye. Ha
én szólhatnék. Őrült vagyok. Egy fekete csillagnak. Én éjjel-nappal_
_rólad álmodom. Elérhetetlen fényes csillagom._ Megbocsásson, hogy
elolvastam a verseit. Vers nem titok. Igazán szép versek.

Gedeon egyszerre felüdült, mint a megöntözött saláta.

– Szépek? És lássa mégse közlik a lapok. Azt felelik, ha beküldöm, hogy
izé… Képzelje, az egyik lap igy felelt: „Régi divatu versek; minden sort
meg lehet bennök érteni“.

Mariska mosolyog:

– Valami nagyon szép lány lehet.

– Kicsoda?

– Akiről a versei szólnak.

– Nincs szebb a földön!

– Ez is egy vers cime. Ime itt van: _Nincs szebb a Földön, tán az Égben
sem, mint az én piros réklis kedvesem_ stb. Megöl a kiváncsiság, hogy ki
az a leány?

Kovács Gedeon zavartan pislog a Mariska sárga félcipőjére. Nem felel.

– És épp ez az, amit nem értek Kovács úr, – folytatta a vallató. – Ön
úgy néz rám, valahányszor lát, de úgy néz… A minap meg, hogy itt ültem
az ablaka alatt féloldalt, ön le nem vette rólam a szemét.

– Honnan tudja?

– Csak vártam, hogy meddig néz? Egy óra hosszáig és öt percig nézett. De
oly mámoros szemmel, hogyha az utcán egy rendőrre nézett volna ugy,
bevitte volna.

– Hogy tudja? Hiszen maga föl se pillantott.

– Lát a leány akkor is, ha be van hunyva a szeme. Különben, ha tudni
akarja, egy zöld porcellán lámpaernyőt állitottam oldalt. Az megtükrözte
az ablakát. Jaj, de fecsegő vagyok! Szóval én nem értem magát. Vagy:
hasonlit hozzám az a megverselt leány? Eleinte még azt gondoltam, hogy
talán… Nekem is van piros réklim… De maga oly feltünően kerül engem! Én
mégis látni szeretném azt a ritka szép teremtést!

– Nézzen a izébe, a tükörbe, – rebegi Gedeon.

Mariska elejti a portörlő ruhát.

– Hát mégis én volnék? Gedeon!

– Nincs mért titkolnom tovább, ha már tudja. Már most csak én is tudnám…

A leány kezet nyujt, aztán egyszerre a nyakába omlik Gedeonnak.

Percekig tartó mély meghatódás.

– Hát mármost magyarázza meg édes Gedeon, – gügyögi a leány
kibontakozva, – mit jelent a maga viselkedése? Hiszen tudja, hogy én nem
vagyok gazdag leány, se pedig senkinek az eligértje, hát mit beszél maga
elérhetetlen csillagokról?

Gedeon a kancsóhoz lép, és megiszik egy pohár vizet.

– Mingyárt megérti Mariska. Én magának az első látástól kezdve… izéje
vagyok, rabja. Hiszen azért is béreltem ki ezt a lakást.

– Sejtettem.

– Az én születésemet, Mariska, izé borítja, homály.

– Tudjuk, hogy árva volt.

– Az árvaházban nevelődtem, és soha senki nem érdeklődött irántam. Ki
volt az izém, az apám? Nem tudtam meg soha. Kérdezősködtem bent gyakran.
De azt mondták, hogy várnom kell, mig megnövök, és embernyi ember
leszek, akkor mindent közölnek velem. Azóta mindig magamat vizsgálom;
miféle izéjü, karakterü vagyok? Kétségtelen, hogy úri. Mert a
durvaságokat mindig gyülöltem. Velem született érzékem van minden izé
iránt, minden szép iránt. Lássa én például mindennap olyan gonddal
fésülködök, akárcsak a nők. Egy-egy frizura úgy föllelkesit, mint a
paripát a katona-zene. A szép divatos ruhák is. Csakhogy persze nekem
nem telik. Mire telik nekem? Legföljebb egy illatos izére, szappanra.
Bolondja vagyok a dusan habzó illatos szappannak! Szinházba is szeretnék
járni, de arról szó se lehet. Meg kell elégednem a müvészetek közül az
én kis tamburámmal.

– Maga gyönyörüen tamburázik! És annyi érzéssel!…

– Pedig senkise tanitott. Szóval azt akarom mondani, mindig vizsgáltam a
hajlandóságaimat s minduntalan arra kellett következtetnem, hogy valami
izé folyik az ereimben, valami előkelő vér.

– Az bizonyos, Gedeon. Önnek az arcában is van valami. Hasonlit a hires
Andrássy Gyula grófhoz.

– Gondolja?

– A haját az is ugy viselte.

– Igaz. És a nevem is: Gedeon. Ez csak nem közönséges név! Ilyen nevet
csak izék, nagyurak választanak.

– Bizonyára. Nekem a neve mindig tetszett, Gedeon.

– Hát lássa, Mariska: én szegénysorsu ember, irnokoskodok. Egy napon
megtörténhetik, hogy betoppan hozzám egy izé, egy elegáns öreg úr. És
azt mondja: _Fiam!_ S meglehet, aznap jogos tulajdonosa leszek valami
izének, – cimnek.

– Jaj, gyönyörü még elgondolni is!

– Lehet, hogy valami igen nagy izé az apám, valami olyan ember, aki
nyáron is cilindert visel, és ha sétálni akar, akkor is hintóba ül;
hapedig utazik, első osztályon utazik.

– Gyorsvonaton!

– Gyorsvonaton, azaz még annál is különbön: a Keleti izén,
szilajvonaton. Az másfél óra alatt ott van Bécsben.

– És kastélyban lakik!

– És… szóval lehet az is, hogy… Ámbátor lehet, hogy izé, szegény ember…
De azt mégse hiszem! Valami sejtelem él bennem; az mindig izét susog,
előkelő embert. Dehát Mariskám a titoknak előbb-utóbb ki kell izélnie,
feselnie. Sohase volt még olyan titok, Mariska a világon, hogy ki ne
feslett volna! Sokszor meg is álmodom. Sokszor nappal is könnybe borul a
szemem, ha elgondolom. Tudja, Mariska, hogy én izé vagyok, érzékeny
természetü. Én nem nézhetem azt se, ha a kocsisok vasfésüvel vakargatják
a lovukat. Még azt se nézhetem, ha a szülők a gyermekeiket tépázzák,
vagy ha a gyermekek kutyát hajszolnak. Hiába no: nekem érzékeny a
szivem. Én mindent megbocsátok a szülőimnek. Mert bizonyára nagy izéből
tagadták meg a szeretet legerősebb törvényét…

Gedeon letöröl egy könnyet, és folytatja:

– Engem sohse csókolt meg senki, Mariska. A maga ajka az első, amely az
imént az első csókot nyomta reám.

Mariska erre ujra a fiu keblére dől és megismétli sokszorosan az első
csókot, mintha pótolni akarná azokat a csókokat, amelyek nélkül Gedeon
felnőtt.

– Hát itt a magyarázat, Mariska, – folytatja meghatottan Gedeon. – Én ma
nem vagyok senki és semmi. Csak egy hitvány izé vagyok, egy hitvány
fillér a társadalmi értékekben. De egyszercsak előizél, előgurul egy
ezüst forint, vagy egy arany, és azt mondja: Ez az én gyermekem! Belőlem
váltódott! Vagy előgurul egy hitvány, ócska, penészes négykrajcáros…
Nem, az mégse lehet. Szóval én mozdulni se akartam addig, mig a nagy
titok kihámozva nincsen.

– És az anyjáról se tud semmit?

– Csak a nevét. Sajnos…

– Mért sajnos? Legyen bizalmas, Gedókám, Gidókám!

– Hát jó. Tudja meg, Mariska, hogy az én anyám… az én anyám neve Kovács
Lidi.

– Kovács Lidi. Szép név. És?

– Nem érti? Oh, angyali ártatlanság! Kovács Lidi az anyámnak a neve.

– Kovács Lidi. Hogyne érteném!

– De látom, hogy nem érti. Hát nem érti, hogy ha valakit _Kovács_
Gedeonnak hivnak, s az anyja is izé, _Kovács_…

A leány ugy néz Gedeonra, mintha egy földre hullt kinai váza cserepeire
nézne:

– Most már értem. Tehát… És miféle nő volt az édesanyja?

– A keresztlevél ezt mondja: _Foglalkozása: szobaleány_.

Egy percnyi csend következik. Kovács búsan néz maga elé. A leány ijedt
csodálkozással Kovácsra.

Aztán a fiu fölemeli a szemét.

– Ugye, most már érti, hogy miért kerültem? mért hallgattam? Ugye maga
megizél engem, megvet?

– Oh nem! – kiáltja a leány.

S mint a madár, mikor röpülésre terjeszti a szárnyát, fölemeli a két
karját, és Gedeonnak a nyakába repül.

– Nem! Nem! Akit a szülők megtagadtak, a szerető szive nem tagadja meg!

– Köszönöm, – rebegi Kovács érzékeny-boldogan. – A szerencse napja végre
hát rám is kisüt. Érzem, hogy ez a nap az életem első izéje, ünnepe.
Tudja meg Mariska, hogy ma kell kifeselnie a titoknak. Ma vagyok
nagykoru. Ma levelet kell kapnom az árvaháztól. Abban megirják, hogy hol
van az anyám? És akkor én megkeresem azt a nőt, és megkérdem tőle, hogy
az én apám kicsoda? Kicsoda?

– Dehát minek? Gida.

A fiu vállat von.

– Talán, ha meglát… talán, ha megtudja, hogy igyekvő ember vagyok és
becsületes és józanéletü… Én teljes életemben izéltem, szomjaztam a
szülői szeretetre. Gyermekkoromban gyakran láttam képeket, amint az anya
a keblére szoritja a gyermekét, vagy olyan képeket, ahol a karácsonfa
körül örvendezik az apa a gyermekekkel. Én nem követelek az apámtól
semmit. De életem leggyakoribb álma volt, hogy egy szép öreg izé,
úriember megjelent, és azt mondta: fiam! És a keblére vont…

– Szegény Gidám!

– Mégis uriembernek kell lennie, Mariska. Mert hiszen szobalányt csak
nagyurak tartanak…

– Az bizonyos.

– Talán nem is az ő hibájából történt…

– Az is bizonyos! És azt mondja: sohse látogatta meg senki az
árvaházban.

– Senki. Bizonyára nem is tudott rólam.

– Hát én is azt hiszem, Gidám, hogy ha meglátja az az úr, hogy maga mily
szép, derék és… kedves ember… Hátha valami gróf! és adoptálja magát?

– Nem bánom én akármiféle. Csak az a gondolat az én egyetlen izém,
álmom, hogy lássam, hogy ránézhessek egy embernek az arcára, akiről
bizton tudom, hogy apám. És hogy a szeme egyszer a szemembe nézzen… A
szeme bizonyára olyan, mint az enyém… Ha meg is tagadna… De az az érzés,
hogy a szemébe nézhetek valakinek, és az érzésem igy szól: _Ez az én
apám!_… Ezt az egyet kértem mindig az Istentől.

– Szegény Gedeon!

– Sokszor az utcán szemlélgetem az öreg izéket, urakat… Különösen a
Kossuth Lajos-utcán. S találgatom… Higyje el, megösmerném, bár sejtelmem
sincs róla, miféle ember lehetett. De megösmerném, Mariska.

E percben csengetés hallatszik. Mind a ketten megrezzennek.

– A mama! – mondja a leány.

– A postás, – mondja Kovács.

A leány fölkapja a seprűt és portörlőt. Kifut, hogy megnyissa az ajtót.

– A mama jön.

De nyomban utána, másik csöngetés is hallatszik, s Mariska diadalmas
arccal lobog be Kovácshoz egy vastag pecsétes levéllel.

– Az árvaházból jön!

Gedeon elsápad. Remegő kézzel tépi föl a boritékot. Valami keményet érez
benne. Nem meri a leány előtt felbontani.

– Hagyjon magamra, édes, e sulyos izében, pillanatban. Mindent elmondok,
mindent megmutatok.

A leány helyeslően bólint és kiröppen.

Gedeon lázasan bontja tovább a levelet.

Arckép fordul ki belőle, régi, fakó. A kép egy fiatal cselédforma nőt
ábrázol, háromszor fodros fehér szoknyában, és egyszer fodros könyékig
érő, fehér bluzban. Szép-e? csunya-e? Nem lehet a képből kivenni, mert a
nő úgy mereszti a szemét, mintha valami porszem esett volna bele.

– Tehát ez az anyám! – rebegi Gedeon.

És csodálkozik, hogy oly idegennek érzi azt a nőt, mint amilyen idegenek
neki a városligeti ricsaj-fertály bádog-fényképei.

Nem is foglalkozik soká vele. A szeme az árvaházi igazgató meredek
betüire siet. Rövid értesítés, hogy mellékelten küldik a születésére
vonatkozó egyetlen iratot. Ők azon túlnan csak annyit tudnak még, hogy
Kovács Lidi a fővárosi Rókus-kórházban halt meg, huszonhároméves
korában, s a mellékelt fényképet és levelet hagyta a fiának.

Gedeon előbontja a másik levelet. Sárga papiros, fakult lilaszin tinta,
parasztos irás:

_Kedves fijam ne Áttkozd anyjádat, mert én Szeretelek volna föl
Nevellni, de nem tehetem, atyád Kis-Kuczor Gedejon borbéj legény
Devecserbe Ösmerkettem meg Vele de, neki nem vót semmije, aztán_
_lellencz házba vittelek mert kételen vótam vele mert mek Betegettem mel
bajba_

_Csókoll szerettő anyád a sirig Kovács Lidi._

Gedeon szeme elfárad, mire végig silabizálja a levelet.

– Tehát egy borbélylegény, – gondolja fájdalmasan. – Se nem báró, se nem
gróf, hanem egy borbélylegény. Egy négykrajcáros! Egy ember, aki sohse
utazott gyorsvonaton, csak vegyesen! Ott is a harmadik osztályon!

Szédül. Ugy érzi, mintha taglóval ütötték volna fejbe.

Percekig tart, mig föleszmélkedik. Ujra elolvassa a levelet.

– Kis-Kuczor Gedeon. De ismerős név! Hol találkoztam én ezzel a névvel?
Hopp, megvan: hiszen épp itt láttam az utcánkon egy ilyen-neves
borbélycégtáblát. A Gedeon név fogta meg a szememet…

S lelki zivatart érez, hogy végigtántorog a szobáján.

– Tehát egy borbély… egy iparos… egy réztányéros borbély… Azóta
bizonyára az is megöregedett. De mindegy: él! És talán keres engem!
Talán, ha betoppannék… Nem, azt nem teszem. Nem tudnék uralkodni a
hangomon. Mégiscsak apám! Be fogok nézni titkon az ajtón… Ha megismerne…
Vajjon miféle ember? Közös-e a természetünk? Talán vagyonos is? El
kellene az egyik segédjét hivatni. Hiszen éppen beretválkozni akarok.
Szépen, egykedvü hangon kikérdezem, miféle ember a gazdája? Jómódu-e?
nem részeges-e? emleget-e egy elveszett fiut? sóhajtozva emlegeti-e?
miket mond róla? Ez jó gondolat!

S Gedeon kiszól az ajtón remegő hangon:

– Kérem néni… Sziveskedjék valami fiucskát elküldeni a borbélyhoz. Itt
van egy borbély az utcánkban: Kis-Kuczor nevü. Ne máshoz menjen a fiu,
csak ahhoz. Küldjön egy segédet beretválásra. El ne felejtse: _segédet_.

Az arca átfült a belső hőségtől. Ujra fölveszi az arcképet és nézegeti
figyelemmel. A tükör elé is áll. Apróra összehasonlitja a homlokát,
orrát, állát a nőével. A homloka magasabb a nőénél, az orra is tompább
és az álla is szögletesebb, de az ajka vékonysága: az az ő ajka!

Mariska bedugta a fejét és kémlőn nézett Gedeon arcára.

– Jó hir, vagy rossz?

Gedeon zsebredugja a levelet.

– Délután elmondom, – feleli olyan mosolygással, mintha citromszelet
volna a szájában. – Elmegyek magukkal sétálni ma délután.

A leány szemében szinte lobogott a kiváncsiság.

– Mingyárt gondoltam, hogy jó hirt kapott. Borbélyért küld: ez már jó
jel! Most már nem maga beretválkozik. Gróf ugy-e?

– Nem.

– Báró?

– Hát… nem egészen.

– Tehát valami nagyur mégis?

– Ne vallasson, aranyom! Oly izgatott vagyok…

– Izgatott? Jaj akkor én is. Le kell ülnöm: még a lábam is reszket.
Tehát valami gazdag? Remélem, nem fogja ellenezni, hogy az én Gedeonom…

– Iszen csak azt próbálja meg!

– Ugy-e, nem enged?

– Nekem nem parancsol!

– Ugy van! Maga igazán férfi, Gedeon, a szónak legbátrabb értelmében! És
az édesanyja?

Gedeon legyint:

– Meghalt.

– Isten békéje vele! Node legalább csakhogy az apja él. Fog vele
beszélni?

– Nem tudom… beszéljek vele?

– Hát hogyne! Mielőbb! Van neki háza is talán?

– Azt nem tudom.

– Tehát lehet, hogy van. Oh Gedeon! Gidókám! Hátha sok háza van és egyet
nekünk ad? Micsoda? Maga a fejét rázza? Ne legyen olyan bizalmatlan,
Gedeon! Neki is van bizonyára lelkiismerete. Talán birtoka is van?

– Nem gondolom…

– Mindegy. A ház is birtok. Hányszor olvastuk az apróhirdetésben, hogy
birtokot elcserélnek házzal, vagy házat birtokkal. Hintója is van,
ugy-e? Nős ember? Előkelő? Talán országgyülési képviselő? Mily boldogok
leszünk, Gedeon! Ha vásári koldus bujt volna is ki a levélből, azt is
elfogadtuk volna jó szivvel, de így Gedeon… mily boldogság! Itt jön a
borbély!

Egy sárga-lüszterruhás kopaszka ember jelenik meg az ajtóban, ötvenéves
forma, kunkoritott bajuszu és soványlábu. Alázatosan mosolyogva köszön:

– Tekintetes úr hivatott?

– Én, – feleli elfulladó lélekzettel Gedeon.

S a borbélyra mereszti a szemét.

A borbély leteszi a táskáját az asztalra. Szijjat, beretvát, tányérkát
és szappant szed elő.

– Egy kis vizet kérek, – szól a leánynak.

Mariska eléje teszi a kancsót és dolgára távozik.

Gedeon remegő kézzel veti le a kabátját, csatolja le a gallérját és leül
háttal az ablaknak.

A borbély kendőt bont ki.

– Itt még nem voltam, – kezdi nyájasan a társalgást. – Régen méltóztatik
itt lakni?

S amíg a habot veri, körülpillant a szobában.

– Én csak a izéjét kértem… a segédjét, – rebegi Gedeon.

– Oh kérem, magam is szivesen jöttem, – feleli a borbély. – Az igazat
megvallva, nincs is segédem. Tetszik tudni, olyan idő van, hogy nehéz
segédet kapni. Hja… A munkabérek emelkednek és igy külvárosban
lehetetlenség… tessék elhinni, lehetetlenség.

Ezt mondva, mégegyszer megkeveri a habot, s rámázolja Gedeonnak az
arcára.

– Tessék tán megfordulni tekintetes uram. Igy, a világosságnak.

Gedeon megfordul. Közben rápislog a borbélyra.

– … Ez volna? Ez a sovány varjuképü?

Mégis szorong a melle.

– Ön a mi utcánkból való? – kérdezi lehető egykedvüen.

– Igenis kéremalásan.

– Kuczor?

– Igenis kéremalásan, Kis-Kuczor Gedeon, szolgálatjára a tekintetes
úrnak.

Szöget keres a fenőszíjjnak. Végre, hogy nem talál, ráakasztja az
ajtókilincsre. Végigcsattogatja a beretváját.

– … Tehát semmi kétség, – gondolja fulladozva Gedeon.

És a szeme szögletéből újra végigvizsgálja az embert. Termetre nem
hasonlítanak, de a borbélynak a szemöldöke, – akárcsak a magáét látná a
tükörben. És a szeme is valamennyire. Ha nem volna olyan besüppedt és
ráncos körületü…

Belső remegést érez. Hiába, biztos, hogy az apja!

A borbély nyugodt lélekkel kezdi meg a kaszálást Gedeon jobb füle
mellett. A keze járása nagy gyakorlatról tanuskodik. Mikor a habot
lekente, Gedeon megszólal:

– Nős?

– Igenis, tekintetes uram.

– És… és vannak gyermekei is?

– Oh, szépen! Négy egész. Három fiu és egy leány. A legnagyobb fiam már
segit is az üzletben. Ügyes gyerek. Gondoltam, hogy tanittatom,
tekintetes uram. De nem fült a foga sehogyse a latinhoz. A két kisebb
jobban markolja. A lányom, az meg a legjobb tanuló. Hja…

– És… és több izéje nincs? gyermeke?

– Nincs, tekintetes uram.

– Nem is volt?

– Nem, nem.

– Szedje csak össze az izéjét, az emlékezetét.

A borbély udvariasan nevet.

– Nem, nem. Négy is sok a szegény embernek, tekintetes uram.

És figyelemmel beretvál tovább.

A következő kis szünet után Gedeon szorongó szivvel folytatja a
kérdezést:

– Hol járt a világban?

– Mindenfelé, tekintetes uram, mindenfelé. Még Bécsben is. Ott a
legjobb. Hja…

– Veszprémmegyében is?

– Ott is. Oda való talán a tekintetes úr?

– És hol volt abban a vármegyében?

– Voltam Veszprémben, Devecserben. Legtovább Devecserben voltam. Az szép
hely! Hja…

Gedeon hallgat. Csak a szeme pillája rebbeg az izgalomtól. A borbély a
fél arcát már letisztázta, s a másik fél megmunkálására ujra megvonja a
szijjon a beretváját.

Mikor visszatér, Gedeon remegő ajakkal kérdezi:

– Ismert-e ott egy… egy Kovács Lidi nevü nőt?

A borbély megdöbben. Rábámul Gedeonra:

– Hogy ismertem-e? – feleli tétován. Ismertem.

Gedeon nem birja tovább.

– Apám! – kiáltja a két karját széttárva.

A borbély megroggyan ijedtében. A beretvája is kiesik a kezéből.

Gedeon a nyakába borul és könnyes szemmel ismétli:

– Apám!

A borbély annyira elképedt e váratlan fölfedezésre, hogy a képére és
kabátjára átragadt szappanhabot se törüli le, csak makog bámulatában:

– Ön volna?… azaz te volnál?

– Én, én vagyok, Gedeon, az ön fia.

– A fiam?…

– A fia. Én nem haragszom önre. Ma tudtam meg…

A borbély még mindig kővé váltan bámul. Aztán fölveszi a beretváját és
újra megfeni. A homlokán izzadság fénylik.

Gedeon visszaül a helyére és érzelmesen folytatja:

– Ma tudtam meg… De hányszor gondoltam erre a pillanatra! Nem igy
gondoltam, nem igy! De mindegy! Tudja, hogy árvaházban neveltek?

– Nem, nem tudtam tekintetes ur, azazhogy…

S remegő kézzel folytatja a beretválást. Be is vág vagy kétszer.

– Bocsánat, – hebegi.

És szótlanul folytatja a munkát. Gedeon se szól, nehogy harmadszor is
megvágják. Másrészt lehütötte az érzelmeit, hogy az apján nem látszik
semmi öröm. Csak a munka végén, mikor már spongyával mossa a borbély,
szólal meg csüggedten:

– Meg van lepődve, ugy-e? De mondom, én nem vagyok olyan… és megbocsátok
ezért. Elvégre…

– És mi lett szegény Lidiből? – hebegi a borbély.

– Meghalt.

– Meghalt?

– Meg. Én különben nem ismertem.

Hallgatnak aztán. Mind a ketten el vannak fogódva. A borbély sápadt. A
szemében aggodalom ül.

Mégegyszer belemártja a spongyát a vizbe és körülvonja Gedeonnak az
arcán.

– Arra kérem, azaz hogy kérlek… hát iszen ha már igy van… régen vót… ne
szóljon a gyermekeimnek.

– Megtehetem, – feleli Gedeon bágyadtan.

A borbély kicsavarja a vizet a spongyából és megtörten kérdezi:

– Bepuderozzam?

– Ne, – feleli a fiu.

A borbély leveszi róla a kendőt s gépiesen rebegi:

– Alásszolgája.

Gedeon a zsebébe nyul. Nedves szemmel válogatja a tenyerén az aprópénzt:

– Mit fizetek?

A borbély szintén nedves szemmel, de azért üzleti hangon válaszol:

– Csak negyven fillért…



Harangozóék karácsonya.

Egy kocsi zörgött el a harangozóék ablaka alatt.

Kártyáztak nálok, mint ahogy Krisztus születésének éjjelén illik. Az
asztal sarkán ott állt a pintes meg a fonott kalács. Minden arc derült
volt. Még a dróton lógó lámpás is vigan világított rájok.

A kocsi-zörgésre felfüleltek.

– Nem idevaló kocsi, – mondotta a harangozó a kártyát osztva. Tök a
toromf!

– De nem is a szomszéd faluba, – felelte rá a koma.

És tünődve fülelt.

Mert örökké szekerező ember volt ő. Hol fuvart vállalt, hol a maga
dolgában járt a városba. Tavaszszal csigát és csikot árult a piacon,
télen pattogatott kukoricát. Hát ő megismert minden kocsit a zörgéséről.
És hát érdekelte is minden jövő-menő kocsi és szekér.

– A kocsi megállt, – mondotta pislogva.

– Bizonyosan a papnak érkezett vendége, – vélte ásítva a harangozó.

Az asztalnál még ott ült a két komaasszony, meg egy tiz éves buckós fejü
fiu, a harangozóék fia. Kártya volt valamennyiöknél, meg előttük dió.

– Igyunk is közbe! – rikkantotta a harangozó. Még karácsonkor se igyunk?
Te is ihatsz egy pohárral Gyuri!

A gyerek a fejét rázta:

– Nem iszok én. Nem akarok részeges lenni.

Az apa bólintott:

– Jól beszélsz fiam! Látom, hogy okos ember leszel. Mai világban hiába…
csak olyanra szokjon rá az ember, ami nem költséges.

Magas száraz ember volt a harangozó. Hosszu csontos ujjain látszott,
hogy szabóság a mestersége, – persze csak afféle paraszti szabóság.

– Nagy a drágaság! – bólintott rá a koma.

Az meg kis köpcös paraszt ember, róka-szemü, mint az adó-vevő népek
szoktak lenni. Kese bajusza hegyesre volt viaszkolva az ünnep
tiszteletére.

Kikocogatta a pipájából a hamut az asztalszélen, és tovább beszéltek a
drágaságról.

A kártyát ujra megkeverték. Közben az utca-ajtó koppant és nyikordult.

A harangozóné az ablakra pillantott, hogy ki a látogató? Alig hogy a
lassu tempóju csizma-csoszogás felhangzott a folyosón, szólott
nyugodtan:

– A gondozó jön.

A gondozó látogatása nem zavarta őket a kártyázásban.

A harangozó megnyálazta az ujját, és nyugodtan osztotta tovább a kopott
sarku avas kártya-lapokat.

– Na. Te kezded Gyuri.

A gyerek elmosolyodott. Csillogó szemmel vizsgálta végig a kártyáit.
Aztán megfogta fönt a zöld kilencest. Kissé még habozott. Végre
határozott mozdulattal kivágta.

S rásanditott az anyjára, hogy helyesli-e?

Az anyja mosolygó szemintéssel helyeselt. Fehérfejkötős dunántuli
asszony volt, testes tokás mint a hizólud, de értelmes szemü. S mindig a
fiát mosolyogta a nézése.

A harangozó rávetette a zöld alsót és az ajtóra nézett.

Egy kis cseréppípa jelent meg az ajtóban, s a pipa folytatásaképpen egy
fehér bajszu méltóságos szürös emberke. Kegyes-komoly dicsértessékkel
köszönt. Hideg levegőt és lágy foghagyma illatot terjesztett legott maga
körül.

Nem kezeltek vele, csak széket adtak neki az asztalnál.

– Vesse le a szűrit János bácsi! – szólt rá az asszony a kártya mellől.

– Köszönöm, – felelte az öreg. Nem azér gyöttem. A pap izent át, hogy
tizenegykor nyissuk ki a templom ajtaját.

– Mér? – csudálkozott rá a harangozó.

– Hát, – felelte az öreg a pípát egy percre a markába véve, – tudod hogy
tavaly sokan besereglettek a tanyákrúl, oszt ott ácsorogtak a hóban a
templom előtt. Most ugyan nincs hó… Dehát mégis aszongya a pap, hogy
korábban nyiss.

– Jó, – felelt a harangozó, – csak ezt az osztást eljátszuk.

Az öreg megszipákolta a pipáját. Pislogott. És szólott vidáman:

– No nálunk mán megvan az nagy karácsonyi öröm!

Mind reá fordultak:

– Hogyhogy?

– Hát a menyem…

– Megszült?

– Meg hálistennek. Szép kis gyönyörü leány! Mint az csöppentett harmat!

A két asszony összecsapta a kezét:

– Milyen boldogság!

– És éppen ma!

– Karácson éjjelén!

A kártyázást is abbahagyták erre a csodára. A harangozó bort töltött. Az
öreg elé is tettek egy pohárral.

– No Isten tartsa az ujszülöttet! – kivánta a harangozó. Isten éltesse
ebben az örömben anyját, apját, öregapját. Engedje az Isten, hogy ott
legyünk a lakodalmán is!

– Isten nevelje szépre! – toldta hozzá a koma.

Mind ittak körömig. Gyurinak is kellett innia.

Az öreg boldogan pislogott.

– Nekünk nem adott az Isten több gyermeket, – sohajtott a harangozóné, –
csak ezt az egyet, ezt az egy rosszat.

És szeretettel nézett a fiára.

Gyuri meleg büszkeséggel fülelt. Micsoda érték ő!

– Nekünk meg egyet se adott az Isten, – sohajtott rá könnyedén a
koma-asszony.

Nehány percnyi hallgatás következtt.

Aztán arra a kérdésre fordították a beszédet, hogy _hol lehetne vagy
hatvan forintot kölcsön kapni?_ Mert a tej is megdrágult, s harangozóék
tehenet vennének a vizkereszti vásáron. Akkor legolcsóbb a tehén.
Tavaszszal már legelhetne az állat a temető árkában. A pap megengedi.

Az öreg gondozó nyugtalanul pislogott.

– Hát a koma?

S a fuvarosra intett a pípája szopókájával.

A harangozó legyintett:

– Iszen ha a komának vóna. Ez odaadná az ingit is. Igaz, hogy én is
őneki…

A koma rábólintott:

– Én odaadnám. De most az őszön vettem az uj szekeret. Hát kendnek János
bácsi? Iszen kendnek mindig hever a ládába…

Az öreg azonban elintett a füle mellett:

– Nekem nincs kiadni való pénzem, – mondotta a fejét ingatva. De a
zsidónk ad. Jóinteresre ad, de ad.

A harangozó az órára pillantott:

– Te Gyuri! Erigy nyisd meg a templomot. Gyujtsd meg a gyertyát a
szenteltviztartónál, aztán meg két gyertyát minden oltáron.

A fiu, korához képest erősen fejlett kölyök, a fejére nyomta a süveget,
és a szögön lógó nagy kulcsért nyult.

– Huzd le a süveget a füledre! – szólt rá gyöngéden az anyja.

A fiu lejebb nyomta a süvegét, s kiment.

Csillagos csendes éj. Az út rögösre fagyott. Hó helyett csak kevéske dér
lepi a fákat, meg a háztetőket. Orrcsavaró hideg.

A fiu elkopog a patkós csizmában. Föllép a lépcsőn a templom
kerítéséhez. Az ajtó előtt valami nagy fehéres kutyát lát.

A homályban is megismerte, hogy a kasznár kutyája. Láncon szokott lenni,
de éjjelre mindig eloldják.

Megdöbbent, de nem hátrált meg. Falusi fiu tudja, hogy a legdühösebb
kutya is gyáva, ha kivül van a gazdája udvarán.

Ráfogta a nagy kulcsot, hogy megsujtja vele, s rikoltott:

– Mégy innen Kúnó!

A kutya leugrott oldalt a lépcsőn és elinalt.

De valami fehérlett még az ajtóban. Gyuri azt vélte, hogy az is kutya,
valami kisebb kutya. Ujra sujtásra emelte a félkilós kulcsot, és
rákiáltott:

– Czo te ronda!

De az alak nem mozdult.

Közelebb lép hozzá, hát valami bundaféle.

Ki tehette itt le a bundáját? S ilyen hidegben?

Körülnézett. Nem látott senkit. A falu ablakai vörösfényü tűz-sor az
éjszakában.

A gyerek beletolta a kulcsot az ajtóba és masinát gyujtott. Rávilágított
a bundára.

Hát csakugyan bunda, sárgás juhászbunda. A bunda tetején egy papiros.
Nézi: mi papiros? Hát levél. Nagy téntabetükkel rá van irva: _Istennek_.

Gyuri úgy elmálészkodott, hogy a gyufa is a körmére égett.

Sohse hallotta, hogy az Istennek levelet is lehet küldeni. S bundát!

Átlépte a göngyöleget, és bekocogott nagy-elgondolkodva a templomba.

A zsebéből kivett egy kis viaszgyertya-véget. Meggyujtotta.

Azzal kocogott volna be az oltárig, amely mögött a gyertya-gyujtó pózna
áll. De az istennek küldött bunda izgatta a kiváncsiságát. Megfordult, s
ujra a templom küszöbéhez lépkedett.

Csakugyan: _Is-ten-nek_. Nem álom, se nem káprázat. Mégis félrébb kell
tolni az útból, mert hátha valaki elbukik benne?

S tolná lábbal. Nehéz. Fölkarolja, hogy odább tegye. Valami keményet
érez a bundában. Fölemeli a bunda szélét, hát egyszer csak megszólal a
bunda: _oá! oá!_

Gyuri megrettent. Mi ez? Gyerek?

Zavarodottan fordult vissza. Megkereste a gyertyagyujtó póznát, s
meggyujtott két-két gyertyát minden oltáron.

Közbe a gyermeksírás elszünt. Gyuri gondba mélyedt, hogy kié az a
gyerek?

Csakhamar tisztázta, hogy most már senkié. Istennek van adva. A hívek
adnak az Istennek krajcárt az apja pörsölyébe, meg adnak képet,
oltárterítőt, viaszt és bort.

Hogy gyermeket is adnak, azt még nem hallotta.

Tünődött, hogy mit is kell ilyenkor cselekednie a harangozónak?

Ha beljebb teszi a templomba, a gyermek óbégatni fog, és az emberek
megbotránkozva kérdezgetik majd:

– Mi ez? Micsoda gyermeksirás? Ki hozta ide be ezt a gyereket?

S végül kitudódik hogy a harangozó fia.

Ebből rossz szél kerekedhetik!

Fogta megint a gyertyát, s kiment vele. Nézte a levelet. Hátha a tulsó
felén is van valami irás? Fölveszi. Megfordítja. A levél nincs
beragasztva, mint a levelek szoktak lenni.

Egy percig tünődött, hogy szabad-e őneki megnéznie: mi van a boritékban?

No bizonyosan szabad. Ha nem volna szabad, beragasztották volna.

Gyuri már tudott olvasni, sőt legjobban tudott a társai között. Bevitte
a levelet a bejáratnál égő gyertyához, és kivonta belőle a papirost.

Olvasta:

_Jóságos Istenem!_

Megdöbbent. Ez mégiscsak az Istennek szól. Félve szemlélte tovább az
irást. Az eleje tiszta kerekbetüs, mintha iskolás gyermek irta volna.

_Szent Fiad születésének éjjelén ajánlom néked az én szerencsétlen_…

A sorok ott nem voltak egykapásra olvashatók. Gyuri szeme átugrotta azt
a sort, s lejebb fogott a szóba:

… _bárki megtalálja… legyen a te szent akaratodból annak a gyermeke_…

Gyuri szive egyszerre lángot vetett az örömtől.

… Gyereket találtam! Gyereket! Nekünk is lesz gyerekünk! Micsoda öröm
lesz nálunk is! Éppen mint János bácsiéknál!

Gyorsan visszadugta a levelet a boritékba, és zsebrevágta.

Aztán örömmel, de mégis ovatosan takarta föl a bundát. A bundában füles
kosár. A kosárban fehér kendővel letakart pólyás baba.

A bundát ott-hagyta. A kosarat felragadta, s vitte haza szinte
szökdécselve.

A kisded megint nyekergett, de Gyuri nem bánta. Vitte a nehézke kosarat,
vitte. Milyen szerencse, hogy ő akadt rá, nem más!

Berontott az ajtón, s diadalmasan kiáltotta:

– Kisgyereket hoztam!

A társaság elképedten, elnémultan fordult feléje.

Gyuri odavitte a kosarat a székre, amelyen ő ült, és föltakarta.

A kis teremtés egyszerre elhallgatott. Bámulva nézett a lámpásra. Nem az
emberekre, csak a lámpásra.

Harangozóék elrőkönyödve meresztették rá a szemöket. Végre a harangozó
hörkent a fiára:

– Kinek a gyereke?

– Nem tudom, – felelte megszeppenve Gyuri.

Már látta, hogy bolondot cselekedett. Mentegetődzve hebegte:

– A templom előtt találtam. A kutya meg akarta enni…

– A templom előtt?

– Ott.

A komaasszony elképedt arccal vatyogta:

– Kitett gyerek. Nektek kell fölnevelnetek!

Az öreg János bácsi rábólintott, és szólott nyugodtan:

– Ez bizony a tietek most már.

A harangozót elfutotta a méreg:

– Te bbarom! Te ttinó! Te hhatökör!

S úgy csattantotta pofon a szegény Gyurit, hogy a szekrénynek esett. Még
abba is belevágta a fejét.

– Micsoda buta gyerek ez! – ordított képéből kikelten a harangozó. Ide
hurcolsz a nyakamra ilyen porontyot! Ilyen senki gyerekét! Éppen nekünk
kell! Magunknak sincsen kenyerünk! Viszed vissza azonnal!

Gyuri két tenyérbe fogta a fejét. Egyik tenyerébe a pofont fogta, a
másikban a szekrény szögletének az ütését. Bőgött.

– Viszed vissza azonnal!

Gyuri megmozdult. A könyein át bús szemmel kereste a süvegét a földön.
Fölvette. Föltette.

A két asszony ekközben érdeklődéssel hajolt a kosár fölé.

– Milyen szép! – mondotta a harangozóné. Vajjon ki tette ki?

– Az a kocsi, amelyik az imént ment erre, – vélte a koma.

Az öreg gondozó bólogatott:

– Csakis az lehetett. Láttam is mikor jöttem, hogy a templom előtt áll.
De azt gondoltam, a misére jöttek.

– Vissza! vissza! – dühöngött a harangozó.

A harangozóné azonban védőn nyujtotta a kezét a kosárra:

– Hova vinné abba a fagyba? Volna lelked… Az éjjel hadd maradjon. Reggel
jelenteni fogjuk a birónak.

– Ez a helyes! – bólintott rá az öreg.

– Úgy úgy lelkem, – kontrázott a kománé is. A biró ki fogja adni
tartásra a község költségén. Én is elvállalom ha más nem vállalja.

– Vállalod a fenét! – mordult rá az ura. Majd bizony hogy ott nekem
éjnap kornyikáljon. A szekeret se szeretem, ha nyikorog. Az ilyen gyerek
mindig nyikorog.

És megvetőn pökött a szoba sarkába.

A harangozóné ekközben kiemelte a kisdedet a kosárból, s bontogatta a
pólyát:

– Úri-e vagy paraszt? Aligha úri. Valami jómódú paraszté lehetett. Van
ez már négy hónapos is.

– Istentelenség! – sopánkodott a kománé.

Gyuri az Isten említésére levette a fejéről a kezét, és a zsebébe nyult:

– Ihol a levél…, – szólt cikogva.

Az asztalra vetette a levelet, és visszakullogott a zsámolyra az óra
alá. Ott bőgicsélt tovább csendesen.

A harangozó a lámpáshoz tartotta a levelet, és dühös arccal olvasta:

– _Istennek_. No tessék! Hát hol lakik az Isten? Nálam? Te
bbivalybornyú!

Kirántotta a levelet a boritékból és olyan hangon olvasta, mintha
végrehajtásról szóló értesités volna:

_Jóságos Istenem! Szent fiad születésének éjjelén ajánlom neked az én
szerencsétlen Emmácskámat!_ (Persze!) _Kérlek add őt jószivek közé._ (A
gazember!) _Aki megtalálja és hazaviszi, bizonyára jó lélek._ (Az hát!…
Nem olyan, mint te vagy, disznó!)

_Legyen a te szent akaratodból Istenem, annak a gyermeke._ (Köszönjük!)
_A kosárban levő e-zer kis arany legyen a jóságosoké, akik… e-zer…
hetes… koráig… fölnevelik…_

A harangozó szeme kerekre meredt, mintha kővé vált volna. A szobába
csend szakadt. Még Gyuri is abbahagyta a züpögést, és könytől csepegő
szemét várakozón függesztette az apjára.

A harangozó ajka végre megmozdult. Mintha álomban rebegne:

– Ezer arany? Tyűh a kutya fáját! Ez mán osztán…

– Mink vállaltuk, – szólalt meg nyugtalanul a koma.

S fölkelt a helyéről. Idegesen babrált a bajuszán.

– Ihol a tanum János bácsi, hogy a feleségem azonnal elvállalta.

– Elvállaltam! – vágta ki harcias arccal az asszony. Mondtátok, nektek
nem kell…

S nyult is volna a kosárért, de a harangozóné erős mozdulattal háritotta
el a kezét.

– Nono! Ne olyan mohón! Az én fiam hozta talán? Neked hozta, vagy nekem?

– A leányka a mienk! – dördült meg a harangozó.

És a fiához fordult:

– Okos gyerek vagy fiam! Derék emberséges gyerek vagy!

Gyuri erre a dicséretre ujra a képére tapasztotta a tenyerét, és
züpögött.

A koma azonban nem hagyta annyiba. Már vörös volt, mint az érett
paprika. Kiabált:

– Az a gyerek a miénk! A fiad találta, de nem vállaltad! Ez az igazság!
Igaz-e János bácsi? Kend okos ember! Kend biró volt háromszor is! Itélje
meg ő!

– Itt nem itél! – harsogott a harangozó. Itt nincs itéletnek helye!

– De csak itéljen! Ő tudja a törvényt! Ösmeri! Szóljon no!

Az öreg gondba mélyedten vonogatta a vállát és szemöldökét:

– Hát iszen… hát… hát… Az irás beszél. Az irás aszongya, hogy aki
megtanálja…

– Szamár ember kend! – ordította teljes torkából a fuvaros. Vén ember,
szamár ember! Soha nem is volt okos biró! Csak mivel vagyonos…

A harangozó dobbantott:

– Az én vendégemet ne sértegesse senki! Az én házamban ne szamarazza
senki a gondozónkat. Pusztuljatok innen! Eddig komám voltál, eztán nem
ösmerlek. Ki!

E viharos jelenetbe a fuvarosné is belekotkodácsolt. A harangozóné
visszakotkodácsolt. Kotkodácsoltak, kukorikoltak. Végre a harangozó
fölragadta az egyik széket. A koma erre káromkodva lódult az ajtónak. A
felesége is rikoltozott. A folyosón gazembert rikított. Arra a harangozó
a botját kereste és utánok rohant. De mikorra kirobbant az ajtón, az
utca-ajtó olyat csappant, hogy még az ablakok is megrezdültek belé.

A harangozó dühtől lihegve toppant vissza a szobába.

– No lám a cudarok! Még az én vendégemet sértegetik!

Az asszony akkorára megtalálta a zacskóba kötött aranyat, és örömtől
tündöklő szemmel öntötte ki az asztalra.

– Olvasd meg: ezer-e?

S fölkapta a csecsemőt. Megnézte közelről, meg is cuppantotta.

– Fölnevelünk, föl, kedves!

És a fiára pillantott. Szinte részeg volt az örömtől.

– Gyurikám, ez lesz a feleséged!

Gyuri a sarokban félrefordította a fejét, és világmegvető keserűn
nyekeregte:

– Köll a fenének!



Szüleim gyémántja voltam…

– No gyerek, hát lássuk a bizonyitványt!

Az első bizonyitvány a gimnáziumból. Tizenegy éves szivemnek szemérmes
büszkeségével nyujtottam át. S egy aranyat is vettem ki a zsebemből. A
tenyerem közepén tartottam apám elé:

– Melléklet a bizonyitványomhoz!

Négy jeles. Példás magaviselet. Az arany a példás magaviselet jutalma.

A háznak ünnepe volt az a nap. A falusi tanítómat is meghivták
vacsorára. A tanitó poharat köszöntött rám:

– A családnak gyémántja vagy te! Büszke leszek arra mindenkor, hogy én
miveltem rajtad az első köszörülést. Tündökleni fogsz, példaképül
ragyogsz mindenkor a mi falusi gyermekeink előtt.

Az anyám könnyezett boldogságában.

Én csak ültem komolyan és szentképüen. És boldogan áztam a dicséreteknek
özönében. Csak egy kérdés nyugtalanított olykor, hogy hát Guszti? vajjon
hogy végzett?

Guszti a szomszéd falubeli papnak a fia volt, nekem jópajtásom.
Merthiszen a szomszéd falut csak egy domb választja el. (Negyedóra a
futva járó gyermeklábnak.) Idősebb volt nálamnál egy évvel, de nem
magasabb. És ő is az első osztályt végezte, csakhogy ő Sárospatakon.

Még éjjel is gyötrött a kiváncsiság, hogy hogy végzett? Szerettem volna
hallani, hogy megbukott, és hogy ismételnie kell. Vagy hogy legalább is
elégségesekkel van szennyezve a bizonyítványa.

Át is nyargaltam volna mingyárt reggel. De az apám ide-oda hordozott a
faluban a bizonyitványommal meg az aranyammal.

A bognárunk, a jegyző, a póstamester, a kántorné, a boltos, meg akiket
útcán, ablakban előtalált, mindenki ismerője lett a jeleseimnek, meg a
példás viselkedésért nekem vert körmöcinek.

– Püspök lesz ebből a kis úrfiból! – mondotta a bognárunk.

És nagy kerek okuláréján át máris tisztelettel nézett reám.

– Lehet ebbül még miniszter is, – vélekedett a jegyző.

– És az is megbámult. Mindenki megbámult. Magam is bámultam magamon.

Tiz óra volt mikorra hazakerültünk.

Akkorra már készen várt a mennyei illatu tejfeles lángos. És ott várt
rám a folyosón Guszti is.

No alig ösmertem rá!

Megpofásodott, megtagosodott. Máskor tüskésen álló nagy barna haja le
volt nyirva tövig, s tagadhatatlanul falusi ollóval, mert a fejebőrének
a meztelenje egynéhány barázdában szinte világitott.

A tavalyi bő muszkavászon nyári ruhája szűken szorult rá az idén.
Ültében különösen úgy feszült rajta a nadrág, mintha második bőre volna.
A kezét és lábát is mintha kicserélték volna valami parasztéval: nagy
volt, kétszer akkora, mint tavaly. A kabátja zsebéből valami vastag
spárgának a vége lógott ki, s a mellénye egy gombbal félre volt
gombolva. Látszott rajta, hogy nincsen már anyja.

Csak a szeme volt a régi: tekintélyek előtt földre meredő, vad és buta
nézésü.

Mindig csodáltam, hogy mily ostobán tud nézni!

Huzódozva vonta elő a bizonyitványát. Csaknem jobb volt pedig, mint az
enyém. Mert én az egyik jelesemet a szépírásból kaptam, másikat a
tornából. De ő a latinból, magyarból, számtanból. És amin legjobban
elbámultam, a magaviselete, az övé is példás! Példás!!!

A dicsőségemet csak az arany mentette meg. Ő nem kapott aranyat. Tehát
én mégiscsak különb legény vagyok!

A szülőim is bizonyára igy gondolkoztak. Mikor megmondta, hogy ő nem
kapott aranyat, azonnal meghivták ebédre. A juhász-gyereknek át kellett
futnia az apám névjegyével a tiszteletes úrhoz, hogy _a kedves fiut ne
várja ebédre: erőszakkal itt marasztaltatott_.

Addig is hozzáláttunk a tornác-asztalra kitett jó meleg tejfeles
lángoshoz, pláne hogy az apám ott hagyott bennünket, s magunkra
maradtunk.

… Magunkra maradtunk…

– Mit csináljunk? – kérdezte Guszti egyszerre okosra változott szemmel.

– Hoztam cigarettát a városból, – súgtam körülpillantva.

Legyintett:

– Az semmi. Én szivart hoztam.

– Nekem is?

– Neked is. Te, a csűrötök padlásán, ahogy jöttem, három verébfészket
láttam. Már csipognak!

– Az ókútba több van bizonyosan…

A tornác fala előtt egy kétéves gyermek csücsükélt vessző-kosárban. A
kenyeret sütő parasztasszonynak a kisdede.

Hogy a tejfel lecsöpögött a tornác kövére, három kutyánk mohó
vetélkedéssel nyalta fel a csöppöket.

Guszti a kutyákra pillantott, aztán a gyerekre. Vigyorgott.

A következő pillanatban kihúzta az egészben hagyott legalsó lángost és a
gyerekhez fordult:

– Kell-e?

– Ehe, – felelte esdő szemmel a gyerek.

Guszti a tenyerére tette a lángost, mint valami zsebkendőt, s
ráborította a gyereknek az arcára. Betejfölözte szemét, száját.

A kutyák persze azonnal ott termettek, és buzgón nyalták a gyermek arcát
jobbrul-balrul, hogy majd a nyavalya törte ki. Mink visszaugrottunk az
asztalhoz, és ettük a lángost tovább jámbor arccal. Magunk csudálkoztunk
legjobban, mikor az asszony a gyerek sikoltozására kirohant a konyhából,
és elrikítozta, elverte a kutyákat.

Délig szinte repült az idő. Kifutottunk az ókúthoz. Guszti ruhaszárító
madzagot húzott elő a zsebéből, s a derekamra kötötte. Én meg levetettem
a kabátomat, nadrágomat, cipőmet. Az ingadozó mohos köveken húsz
körömmel kapaszkodva ereszkedtem alá, a harminc-méteres mélység fölé.
Foszlott a veréb-fészek! Vergődtek a tollas fiókák a markomban. A
csupaszokat le a vízbe! A tojásokat zsebre!

A tojásokat és verébfiókákat persze a Cibere kutyának a szájába
nyomkodtuk, s utána egy nagy szeplős vadgombát is lenyomtunk a torkába.
Lássuk a hatást!

Akkor már szivaroztunk is vigan, és nagy füsttel. A Cibere kutya épp úgy
mulathatott rajtunk félóra mulva, mint ahogy mink mulattunk őrajta.

Kissé sápadtan kerültünk vissza az ebédre. Anyám csóválta is a fejét:

– Hiába a sok tanulás mind a két fiun meglátszik.

Másnap én voltam hivatalos ebédre a tiszteletes úrékhoz. Anyám a fekete
ruhámat adta rám, s megcsókolt:

– A bizonyítványod után fölösleges, hogy jó magaviseletre
figyelmeztesselek.

Csak délfelé bocsátottak el, – mert hátha Gusztinak tanulnia kell
délelőttönkint?

Őszintén szólva nem nagy örömmel mentem. A tiszteletes úr igen
méltóságos komoly ember, és folyton erkölcsöt prédikál. Máskor is
ebédeltem már nálok. Hogy asszony nem ült soha az asztalnál, – (beteges
volt a megholt tiszteletesné) – olyan volt mindig az ebéd, mintha mind a
hárman büntetésből ennénk.

Nem is siettem nagyon. A dombról lekerültem az erdőszélnek. Ott a kövek
alatt bogarak tanyáznak.

Felforditottam egy jókora követ, s találtam is alatta egy nagy százlábu
bogarat.

A százlábut sikerült egy gallyacskával megnyomnom. Először a derekát
nyomtam meg, aztán a fejét egy másik gallydarabnak a hegyével.
Gyönyörüség volt nézni, hogyan veckelődik, hogyan pöndörög ide-oda!
Mindenképp szeretett volna kiszabadulni a gally vége alól! De én csak
nyomtam, nyomtam. Végre úgy maradt, felpöndörödten.

Szétnéztem, hol találok még egy másik követ, s alatta még egy százlábút?
De egy nagy festett tábla vonta magára a figyelmemet.

A tábla uj volt, s rajta a betük feketék. Mindenféle tilalmazásról
szólottak. Hogy az erdőn nem szabad éjjel legeltetni, se tüzet rakni, se
kocsival járni a mellékes útakon. És másefféle.

Az utolsó pont: _A vadak jogtalan ellövése a törvény értelmében
elzárással büntettetik._

Gusztit a házuk előtt találtam. Egy olasz babkáros árulta ott a kőpadon
a háti-boltocskáját, – afféle bársonykabátos, csizmás és fülbevalós
olasz, amilyenek városon a kucséberek. Két parasztleányka válogatott a
krajcáros gyüszükben, gyürükben és egyéb csillogó portékákban.

Nekem persze a penicilusokra tapadt a szemem. A penicilusok egy fekete
csont-markolatu revolver körül ragyogtak csillag-alakban elhelyezetten.

Guszti félrehúzott:

– Hallod-e! Vehetnénk egy revolvert! Neked van pénzed.

És jelentősen emelgette a szemöldökét.

De én a fejemet ráztam rá:

– Az aranyomon nem lehet. Mit gondolsz! Meg aztán minek volna a?

– Kijárnánk vele az erdőre. Te! Lőnénk madarakat! Az aranyadból
kikerülne… Azt mondanád otthon, hogy elvesztetted. Te! Lőhetnénk vele
szarkát. Te, lőhetnénk vele fácánt is!

Az erdőben csakugyan van egy drótsövénynyel bekerített fácános kert, s
nem is messze. De azon a tájon áll az erdészház is.

Csak a fejemet ráztam.

– Megvernének. Meg nincs is nálam az aranyam. Hanem van húsz krajcárom.
Szombaton bemegyünk a városba, és veszek rajta gumit. Csinálunk
gumi-puskát, csúzlit!

– Nekem is?

– Neked is. Lövünk verebeket.

Guszti gondolkozva nézett rám. Aztán a kocsiútra pillantott. Fölkapott
egy kövecskét, s az úton ugrándozó verebekre sujtotta.

A verebek fölrepültek az akácfára.

Én is fölszedtem egynehány kövecskét.

A verebek tovább repültek a tiszteletesék udvarán át a kertbe.

Az orgonabokrokon ült öt is. Ültek némán, s néztek ránk gyanakodva.
Odasujtottunk egyszerre mind a ketten.

– Mintha egy leesett volna!…

Kerestük. Találtunk helyette egy levelibékát. Kettőt se ugrott, már a
markomban volt.

– Mit csináljunk vele?

– Kössünk cérnát a lábára! Nem. Várj csak. Te! Tegyük be egy kas alá!

– Megcsipnek a méhek…

– Elfutunk.

A méhesbe osontunk. Guszti nagyóvatosan fölemelt egy méhkast. Beugrattuk
a békát.

A tiszteletes úr, mikor megjött, el nem tudta találni, hogy mért rajzik
olyan buzgón annak a kasnak a népe? Csak hetek mulva várta. Legott át is
izent a rektornak, hogy állitson lesre egy fiut, és ha a méhek
kirajzottak, fogja be.

Mink a legjámborabb arccal ültünk bent a tiszteletes úr
tanuló-szobájában, s nézegettük a Reformáció képes történetét.

Igaz, hogy előbb mást is nézegettünk: a tiszteletes úrnak a
vadászpuskáját.

A puska szegre volt akasztva, de Guszti levette. Körülvizsgálgattuk.
Nehéz, kétcsövü puska volt, patronra járó, nem afféle töltögetős,
kapszlis. A csövébe is belenéztünk. Nem volt megtöltve.

– Ezzel lehetne ám szarkát lőni!

És Guszti felvonta a puskának a kakasát, meg lecsattantotta. Célba vett
az ablakon át egy arra-haladó asszonyt, és végignézett a csövön,
csattantott.

– Azt mondta apám, hogyha letettem az érettségit, én is vadászhatok. Te!
Ha egyszer apám elmegy egy egész délutánra, kilopjuk a puskát. Te!
Kimegyünk az erdőre. Lövünk mindent. Nyúlat is!

S ragyogott a szeme.

– No nesze, fogd a puskát. Én vagyok a nyúl.

Azzal négykézlábra. Átnégykézlábazott a szomszéd szobába. Tett, mintha
legelne.

– Célozz! Lőjj!

Céloztam, lecsattantottam a kakast.

Guszti egyet ugrott, s eldőlt, nyifogott, rázta a lábát.

Aztán én voltam a nyúl. Ő célzott, csattantott. Én is ugrottam, dőltem,
nyifogtam, ráztam a lábamat, meghaltam.

Tovább is folytattuk volna, de a tiszteletes úr méltóságos
csizma-nyikorgása hallatszott a folyosón. Guszti gyorsan szögre vetette
a puskát. Mikorra a tiszteletes úr belépett, mink már olyan mély
elandalodással néztük a vormszi gyűlés képét, mintha egész délelőtt azt
cselekedtük volna.

– No ezt szeretem, – mondotta a tiszteletes úr, hogy belépett. Könyv
mellett, Isten mellett.

Atillás bús magyar volt, ritkás szakállu, és magas homloku. Mindig oly
emelten tartotta a fejét, mintha sokaság fölött nézne el, s a hangja
mindig olyan reggeli dercés hang volt, mintha akkor ébredt volna.

A fejemre tette a kezét.

– Derék fiu vagy. A fiam már mondta, hogy szép a bizonyítványod, csaknem
olyan szép, mint az övé.

Mintha tűvel sziven szúrtak volna.

– Én jutalmat is kaptam, – vágtam ki büszkén. Aranyat kaptam…

– Micsoda? Aranyat is kaptál? No lám, ezt nem mondta Guszti.

És ránézett.

Guszti lesütötte a szemét, és butára változott arccal hallgatott.

– No lám! – ismételte a tiszteletes. És mire kaptad a jutalmat?

– A példás magaviseletre.

A tiszteletes úr megenyhült arccal bólintott.

– Gusztinak is példás a magaviselete. Csakhogy a mi iskoláinkban az
ilyesmit nem jutalmazzák. A kálvinista embernek _kötelessége_ a jó
magaviselet. Nem érdem az nálunk, kötelesség.

És ebéd alatt is folytatta a jómagaviselet fejtegetését. Hogy a tanulás
kell az életre, mert a tanulás olyan, mint a hajó-fölszerelés. Ki hogyan
rakódik, abból fog élni az élet tengerén. De a jó magaviselet a
vitorla!… Stb.

Mink ájtatosan hallgattunk, és közben jóizüen ettünk. Én a békára
gondoltam, hogy ha kibúvik a kas száján, vége a vitorla becsületének!
Szinte beleizzadtam abba a gondolatba, hogy a tiszteletes úr elnádpálcáz
engem is. De aztán ebéd végére még is megnyugodtam: ha megtalálják a
békát, ráfogjuk, hogy magától mászott be a kaslyukon.

Ebédután a tiszteletes úr hosszúszáru pipára gyujtott, és jókedvüen
pöfékelt. Közben az órára nézett. Egyszercsak fölkel. Leakasztja a
fogasról a kalapját, nyomja a fejére. Veszi a szögletből a botját is.

– No gyerekek, hát csak játszogassatok. Nekem át kell mennem a
jegyzőhöz. A közlegelő ügyében lesz ott tárgyalás. Guszti, mulattasd a
vendégedet!

Azzal megindul.

A küszöbön mégis egyet gondol, visszafordul. Belép a dolgozó-szobájába.
Kihozza a Reformáció történetét.

– Nesztek, ha olvasnátok.

Átadja Gusztinak. Azzal szépen becsukja a tanulószobája ajtaját.
Ráfordítja a kulcsot. Zsebredugja. A szokott méltóságos járással
elpipál.

Füleltünk míg a lépései elhangzottak.

Gusztinak a szeme szokatlanul csillogott. Végre megszólalt:

– Estig odalesz!…

– Mit csinálunk estig?

– Kilopjuk a puskát!…

– Hiszen bezárta…

– A padlás-kulcscsal nyílik…

Nekem a lélegzetem is elállt. Vakmerőnek és veszedelmesnek éreztem a
gondolatát. De ha mégis megvalósulhatna!… Hogy igazi puskával lőjjünk!…
Madarat, nyúlat, mindent!… De nem, csak madarat, merthiszen a nyúlra
börtönbüntetés jár…

Guszti intett, hogy kövessem. Kiovakodtunk a szobából. Guszti kinyitotta
az útca-ajtót, és az apja után lesett.

A tiszteletes úr nyugodtan haladt a széles utcán a felvég felé. Közben
bodor füstök röppentek el a válla fölött.

– De hátha nem lesz oda estig? – szólaltam meg aggódva.

– Biztos, hogy oda lesz!

– De hátha visszatér?

– Nem tér vissza. Ha a jegyzőhöz megy, mindig ott-ragad. Politikáznak.

A kertbe futottunk. Fölmásztunk a diófára. Onnan néztük, hogyan
kanyarodik rá a tiszteletes úr a szomszéd község felé kigyózó
gyalogútra.

Aztán a gazdasszonyt lestük. Egykedvü arccal mosogatta az edényeket.

Negyedóra mulva lappangva vittük a puskát a kertek alatt.

A nap tüzesen sütött. A megsárgult gabona szinte zizegett a hőtől.
Rólunk csurgott a verejték, és mégis szinte fáztunk a félelemtől, hogy
valaki meglát bennünket.

A puskát én vittem persze. Ha netalán valaki belénk akad, azt mondjuk,
hogy az én apámé, és hogy verebet lövünk vele. Nehéz volt a puska és
olyan hosszú, hogy a sarkamat verte. De azért cipeltem szívesen. Lövünk
vele! Életemben először lövök igazi puskával!

Guszti előbbre járt vagy tiz lépést. Fülelt, nézett, kémlelte az útat.
Nála a patronok voltak. Nem sok, csak kettő. Eszébe se jutott, hogy
többet tegyen zsebre. Egyikkel ő lő fácánt, a másikkal én.

S alig hogy beérkeztünk az erdőbe, Guszti értő mozdulattal nyaklította
el a puskát, s nyomta bele a két súlyos patront.

Most már csak az erdészt ne vezesse ránk az ördög!

Az erdő is meleg volt. A levegő fülledt a fák között. A madarak
hallgattak. Csak gyíkot láttunk itt-ott a tuskókon, meg szöcskéket a
naptól szárazra égett tisztáson.

De csak beljebb a fák közé!

Minden kis zörrenésre egy-egy megrezzenés. Lekussadunk. Hallgatódzunk. A
szivünk verése is ellassul.

Óvatosan lopakodunk egyre beljebb és beljebb az erdőbe. A csörgős
harasztot amennyire lehet, kerüljük.

Egyszercsak változnak az erdő fái. Szálasabbak, ritkább lombuak. Zöldebb
a fű is alattok. Egy csermely vékony ere kanyarog a fák közt. Megyünk,
lesünk, megyünk, lesünk, hallgatódzunk.

Találunk cincért. Rá se nézünk. Gyönyörü kék szitakötő hintáz előttünk a
káka fölött. Nem futunk utána. Csak lépegetünk, lesünk, lépegetünk,
lesünk, hallgatódzunk.

Valami nagy madár burran fel egy terebélyes galagonya-bokorból. Majdnem
akkora, mint a tyúk. Guszti ahhelyett hogy lőne, megijed. Mikorra a
puskát emelné, a madár már elszárnyalt.

– Találunk másikat, – susogja.

S óvatosan lépkedünk beljebb, egyre az ér partján. Ott nem zörög a
haraszt. A madár nagy reménységekre izgat.

Egyszercsak Guszti int:

– Pszt…

A szemünket egy somfa-bokorra hegyezzük.

Mintha sötétlene benne valami!…

Guszti felvonja a kakast. Közelebb lopódzunk, közelebb, közelebb.

A bokorban nincs semmi. Csak éppenhogy sűrű a közepe. Egy picinke
madárfészekre is találunk benne. Száraz fűszálakból van fonva, de már
üres.

E pillanatban valami csörgés hangzik az erdő mélyéből. Egyre erősebb.
Valami állat csörtet felénk a harasztosban. Csörtet…

Megrettenünk.

Egy őz!

Emelt fejjel szökdel. Egyenesen felénk. Könnyedén szökell át egy kis
vadrózsabokrot s ránk…

De mégse ránk! Egyszerre megáll alig húsz lépésnyire tőlünk.

Megáll, mintha bronzzá vált volna. A feje még egy percig emelten marad.
Fülel.

Aztán mintha mi se történt volna, szép nyugodtan lebocsájtja a fejét, s
egy másfél méteres magasságu növendék fácskának az alsó leveleire
nyujtja a nyelvecskéjét. Tépegeti. Eszegeti.

Mink már a csörgéstől is annyira megdöbbentünk, hogy azt véltük,
legalább is oroszlán. Ösztönösen lappantunk le a bokor mögé.

Az őz megjelenésére álmélkodássá változott a rémületünk.

Egy őz! Egy élő-eleven őzike!

A lélegzetünk is elállt.

Az őz legel. Gyönyörü fekete szeme nyugodt és szelid. Eszeget
gyanutlanul.

Guszti óvatosan térdre bocsátkozik.

Csak nem őrült meg hogy meglőjje?! Kiáltani akartam rá. Meg akartam
ragadni a kezét, hogy ne… De meg volt meredve minden tagom. Még a hajam
is meredezett…

Guszti fölemeli a puskát. Céloz. Soká céloz. Én pillantani se merek…

Az őzike a hasa alá hajtja a szarvát. A hasát vakargatja.

.....

_Durr!!!_

Láng és füst! Puskapor-büdösség!

Az őz egyet szökell. Térdre roggyan. Megint lábra erőlködik, de csak
eldől. Még a fejét is elnyujtja a fűben…

Egy percig megkövülten bámulunk. Az öröm és rettenet lenyügözi a
lábunkat.

Guszti aggódva pillant körül. Aztán odafutunk.

Az őz oldalából bugyog a vér. Szép fekete szeme vádlón mered reánk.

De mink is egymásra meredünk.

– Mit csináljunk vele?

– El kell ásnunk! – hebegi Guszti ijedt szemmel.

Sápadt volt, mint a fal, s a homloka fénylett a verejtéktől.

– De hova?

– A bokor alá.

Megfogtuk az őznek a lábát, s a bokor alá vonszoltuk.

Azzal neki a földnek mind a ketten, tiz körömmel! Gödröt kapartunk.
Kapartunk lázasan és remegve. Jókora gödröt kapartunk a fekete porhanyó
földben. Az őzet belefordítottuk. Behordtuk, betakartuk nagysebesen
földdel és száraz falevéllel.

*

– No, hogy mulattatok? – kérdezte anyám este, mikor hazaérkeztem.

– Nézegettünk képes könyveket, – feleltem jámboran.

– Milyen a térded?

– Játszottunk is a kertben…

Anyám megcsókolt.

És én oly édesded-nyugodtan aludtam mint az angyalok.



Szép asszony a kovácsné!

Februáriusi olvadós havon, szánkótalpas kocsin igyekeztünk egy borsodi
faluba. A társam kasznár ott. Odavaló is.

Ahogy a falu felé közeledünk, – délután három óra lehetett, – az egyik
ló egyet botlik, s rá minden lépésre ejtegeti a csipejét.

A kocsis káromkodott.

Megállitjuk a lovakat. Hát a sántitónak a lábán oldalt lityeg a patkója.

No nem is olyan nagy baj. Itt a kovács a falu végén, – fölveri egy perc
alatt.

A kocsis lefeszitette a patkót, éshát a ló vigan poroszkált tovább
mezitláb, a műhelyig.

A kovács éppen lőcsöt vasalt a hóval boritott fekete műhely előtt. Ritka
szép nagy ember: egy szürkülő Toldi Miklós bőrkötényben. Kissé ragyás
ugyan, s eldurvult kezü, de hátha Toldi Miklós is ragyás volt és
eldurvult kezü?

– Csak ezt az előbbi patkót üssük fel, – mondotta a kasznár, – aztán
majd bejön a kocsis a lóval.

A kovácsház ajtajában egy fehér-főkötős asszony dugta ki a fejét.

Vén birka-arc. A szeme-pillája is fehér mint a birkáé. És hogy a kendője
a tarkóján volt megkötve, szokatlan nagy sárga két füle méginkább
eltorzította az arcát.

Hogy Palit meglátta, mosolygott, kilépett és alázatosan bókolt:

– Jónapot kivánok kasznár úr! Tessenek talán bejönni addig…

Könyékig sovány meztelen karját a kötényébe takarta, – kenyeret vagy mit
dagaszthatott odabent, – s közben rám is vetett egy alázatos pillantást.

– Tessenek…

Tiszta és jó asszony lehetett. De a milói Vénusz egyszerre megfordult
volna a fal felé, ha ez az asszony elébe áll!

– Köszönjük kovácsné asszony, – felelte Pali, – hiszen már megyünk
tovább.

A kovács patkolás közben odaszólt félvállról a feleségének:

– Hát legalább széket hozzál ki Katókám, hogy az urak leülhessenek.

Egy büszke fiucska állt nagykomolyan a műhelyajtóban, kicsi mása a
termetes kovácsnak. Az anya hivó pillantására egyszerre megelevenült.
Befutott és széket hozott ki, kettőt.

Aztán egy mosolygó szemü szőke leányka is kilesett az ajtón, de csak egy
pillanatra. Az meg az asszonynak volt a megszépített mása, noha fekete
szemü, mint a kovács.

A kasznár rákiáltott:

– Bujj elő csak kis nyúl! bujj elő! Krajcárt kapsz!

A kis nyúl szemérmesen bujt elő. Öt éves lehetett. A kovács mosolyogva
pillantott rá a munkájából.

*

Nekem ki nem múlt a fejemből az az asszony, az a két gyerek, az a
gyöngéd hangja a kovácsnak: „Széket hozzál ki Katókám!“

– Hallod-e, – mondom Palinak vacsora előtt, – hogyan vehette el az a
Toldi Miklós azt a birkafejü asszonyt! Nem talált magához illőbbet?

Pali hümmentett:

– Nem ajánlanám, – felelte, – hogy a kovácshoz intézd ezt a kérdést.

És szinte ijedten nézett rám.

– Tudod-e, – mondotta, – hogy egy embernek eltörte a lábát? El ám. Ült
is érte. Valami szamár vidéki ember volt, vagy ittas. Az is azt
kérdezte: Hogy tudott ilyen csunya asszonyt elvenni majsztram? Hozzá
sujtott egy nagy súlyos harapó-fogót.

Vacsorára hivó szó zavarta meg a beszélgetésünket. Az asztalnál
gyermekek is ültek. Minden más egyébről folyt a szó, csak kovácsékról
nem. Ámbár nekem ki nem ment az a házaspár az eszemből. Hogy kerültek
össze? Pénzre házasodnak falun is? Minek a pénz a falusi kovácsnak? Igy
is úgy is csak az üllőt döngeti napestig. Minek annak a pénz? Nem is
lehet az, hogy pénzért vette el. Talán boszuból vette el, hogy egy szép
leány nem ment hozzá? Talán ostoba ember, és valami ravasz család
beugratta a házasságba? Vagy olyan volt a gusztusa?

A gyermekeket korán lefektették. Szivarra gyujtottunk. Pali kártyát
ajánlott. De én útálom a kártyát.

– Hallod-e, – mondottam, – nekem ki nem megy az eszemből az a kovács.
Valami érdekes a házasságuk története?

Pali nevetve legyintett.

– Érdekes a fenét. Nagyon is prózai!

– Mégis hát mért vette el azt a csúnya asszonyt?

– A manó tudja! Elvette, hát elvette. Ha éppen olyan nagyon érdekel,
elmondhatom:

Fiatal kamasz voltam, mikor a kovács először házasodott.

Az első felesége szép asszony volt, fekete-selymes szemü halványka
asszony. Fehér fecske. Azt mondták azért olyan fehér, mert szivbajos.

Egy nyári napon, éppen Szent Anna napján, meg is halt. Hirtelen halt
meg, a kertben. Valami krumplit vagy mit kapálgatott, aztán egyszercsak
leült, lekonnyadt a feje, meghalt.

A város messze van tőlünk. Koporsót a szomszéd faluban szoktak a mi
embereink csináltatni.

Átkocsiz a mi kovácsunk is. Az asztalos komája is neki. Elsirja nekik a
baját, mint valami gyermek. Asztalosék is sirnak egyet.

Aztán az asztalos megtörli a szemét.

– No ne búsulj, – mondja, – csinálok én neki olyan koporsót, hogy a
grófnék se fekszenek különbbe.

Azzal bevezeti a kovácsot a félszerbe, ahol a deszkáit szokta tartani.
Mutat neki egy falhoz támasztott avas rossz zongorát.

– Ihol e. A meghótt kántoré vót. Szekrénynek szántam. Hát ebbűl…

Azzal mingyárt le is roppantja a zongora födelét. Fürészel, méreget,
gyalulgat.

Közben pálinkát hozat a kocsmából. Iszogatnak. A kovácsnak csöpög közben
a könnye. Asztalosék vigasztalják amennyire szivökből, szavukból telik.

De a kovácsnak minduntalan megered a záporessője:

– Micsoda asszony volt!… Milyen bablevest főzött!… Hogy reszketett
értem, mikor a hideg lelt!…

S remegő mellel folytatta:

– A fiacskám… Az Imruskám. Ki viseli most már gondját az árvának? Senki
asszony-atyámfia nincs olyan, akire rábizhatnám. Az öreganyám jött el.
De az mán nyócvankét esztendős. Mindig ül. Reszketős a lába.

Asztalosék megajánlják, hogy magukhoz veszik a gyermeket, legalább
addig, mig uj asszony nem kerül a házba.

Uj asszony? A kovács hallani se akar arról! De a fiát sem adhatja oda.
Merthiszen egyetlen fiu, és nem tudna nélküle enni se.

A sok tanakodásban kitalálja az asztalosné, hogy Székely Kati lenne oda
jó, ha elmenne. Székely Kati időske árva-leány. Annak is a mult héten
temették az anyját. Az apja kertész volt, hát éppen mesterember házába
illő. Tiszta, dolgos, becsületes teremtés. Főzni is jól tud, kivált
bablevest meg turós rétest. Arra rá lehetne bízni a házat is, a
gyermeket is.

Délutánra megvan a koporsó. Politúros, réz-szegekkel pazarul kivert
pompás gyászalkotmány. Székely Kati is előkerül. Fizetést nem is kiván,
csak ne cselédképpen bánjanak vele. Mert ő még sohase szolgált. Nem is
volt szándéka. De mivel azt mondják, hogy jó ember…

A kovács kezet nyujtott neki:

– Hugomnak foglak tekinteni. Csak a fiammal bánj jól, hogy ne legyen
nagyon árva!

*

A temetés után való napon búsan csiheli ismét a kovács a vasat. A szeme
vörös. Az arca szintelen. A haja fésületlen.

Nem is dolgozott volna aznap, de valami pánt eltörött a csézánkon, – az
apám ráküldte. Más sürgős megcsinálni való is torlódott össze a halottas
napok alatt. Aratás idején nem lehet halogatni a munkát. Biz a kovácsnak
szögre kellett akasztania a gyászköntöst, és fel kellett öltenie a
szennyes bőrkötényt.

Hát dolgozik. Veri a vasat a Feri legénynyel.

Emberek érkeznek jobbrul is balrul is. Ejtenek egy-két vigasztaló szót.
Isznak egy két korty szilvóriumot a tori maradékból.

A kovács is iszik velök, noha éjfélután egyig ivott. Minden vigasztaló
szóra megvizesedik a szeme. Sohajt nagyokat:

– Iszen ha ez a kis kölyök nem vóna!…

Érezni lehet az elhallgatásban a fekete gondolatot. Az öreg Irhóczi meg
is rójja érte:

– Nem lú az ember majtsztram! Aki erős, ne csak kivülről legyen erős,
hanem bévülrül is.

Veri a kovács a vasat.

Falu-helyen a kovács-műhely a kaszinó. Aratás idején is ott ül mindig
egy-két dologtalan ember. Tuskón, keréken, vasalni való rúdon, ki hol
helyet talál.

A vakációs napokon magam is gyakran ellátogattam oda, s hallgattam,
miket beszélnek.

Mert a jövő-menő kocsik, szekerek, lovas gazdák gyakorta patkoltatnak,
vasaltatnak ottan, s mondanak hireket. Ki merre járt, mit hallott?
Ősszel a gabonaárakat is ott lehet megtudni hiteles számokban. No meg
odajár a dolgatlan óráiban a sánta suszter is, a falu humoristája.

A falubeliek csak Dolfinak hivják, noha se nem Dolfi, se nem zsidó. De
göndör a haja, és ő is elbérmál mindenkit.

Aznap délután is elősántikál a házából. (Az alsósoron lakott akkor, egy
nádfedeles házban, a műhelytől vagy ötszáz lépésnyire.)

Hát csak biceg felénk, a tányérszélü ócska szalmakalapban.

Máskor mindig mosolyogva vártuk. Elibe is kurjantott némelyik jókedvü.
Most azonban…

Dolfi is kedvetlen. Nem is a szokott sietéssel hányja befelé-kajmós
lábát, hanem csak lassacskán jön. A nyári szurtos elejü gyékény-szinü
kabát van rajta, és az örökkétartó, buggyos térdü pepita-nadrág.
Szőkevörös arcán gondolatok komolykodnak.

Nem fogadja mosolygás, se tréfa-szó. Ő se kiabál. Csöndes jónapot mond,
hogy hozzánk érkezik.

A kovács a csézára való uj pántot fényesiti szurokkal. Szótlanul nyujtja
neki a kezét.

– Hát barátom… – szól remegő lágy hangon a suszter, – majd leszünk
jobban is.

A temetésen nem volt jelen, sem a toron. Annyit figurázott a halállal,
halotti énekekkel, – nem érezte illőnek, hogy mutatkozzék.

Leereszkedett a kovács-eresz árnyékába, a csézának félretett
bőr-ülésébe, s elővonta a kabátja belső zsebéből kis szutykos
tajtékpipáját.

Furcsa volt az arca, hogy komolykodott. Sohse láttam másképp, csak
hunyorgó szemünek, rókásan mosolygónak, vagy kikerekedett szemmel
kacagónak. Aznap mintha kicserélték volna. Az arca megrútult,
meghosszabbodott. Kiálló vékony orra is, mintha lejebb konyult volna.
Butának látszott és vénnek.

De nagy barátságban éltek ők a kovácscsal. Nyáron különösen, mikor
senkise varrat csizmát, se nem foltoztatnak, Dolfinak félrevágott ócska
szalmakalapja naphosszat ott volt látható a műhely előtt. Vasárnap meg a
kovács látogatott el őhozzá. Ittak, kártyáztak, szidták Tisza Kálmánt.

– Pronty! – kiáltotta a suszter.

Ma sem tudom mit jelent ez a szó. Megvetés, rosszalás egyaránt van
benne. Olyankor szokta kiáltani, mikor hazafias elkeseredésében
rácsapott az asztalra.

De ritkán történt ez. Csak akkor történt, ha már a harmadik liternél
tartottak. Annyit pedig csak kettős ünnepeken ittak, amikor a kovácsnak
az öccse is átlátogatott a szomszéd vármegyéből. A kovácsnak az öccse
bognárságot művelt. Sovány, gyomorbajos ember volt. Pápaszemet viselt,
és vasárnaponkint valami hazafias néplapot olvasott.

Hát a bognár elmondta nekik, hogy az országot osztrák kézre juttatják a
miniszterek; hogy a katonaság nem az országot szolgálja, hanem a
császárt; hogy a császár nem a magyarok javát nézi; hogy háboruba
keveredünk előbb-utóbb; hogy a magyarok falkánkint költöznek át napról
napra Amerikába, s egyszercsak azt látjuk, hogy csak a mi falunk maradt
itthon meg Tisza Kálmán.

Dolfi suszter az ilyen beszédekben sűrün verte az asztalt, s kiáltotta a
prontyot. A kovács csak morgott:

– Iszen csak én foghatnék meg egy minisztert! Az üllőre a fejit… rá a
pőrölylyel, mig csak olyan lapos nem lenne, mint a palacsinta!

A bognár aztán hazakocsizott, s ők ketten hetekig kérődzöttek a
hallottakon.

Azonban a műhely előtt nem sokat politizálhattak. Ott a kovács nem
ülhetett le. Zörgős mesterség a kovácsság. Különben is a Dolfi esze csak
bor mellett járt a politikán. A műhely előtt évődtek, humorizáltak.

Kezdetben nem voltak ők annyira jó barátok. Mikoriban Dolfi a falunkba
telepedett, nem szivelhették egymást. A kovács _nevető tyúknak_ nevezte
el a susztert. A suszter meg _táncos bikának_ a kovácsot. Nem is
beszéltek egymással. A kovács mindazonáltal nem gyűlölte a susztert,
csak lenézte, mint a herkulesek szokták lenézni az erőtelen embert.

A suszter azonban gyűlölte a kovácsot. Valahányszor elsántikált a műhely
előtt, tüntetőleg törülgette az orrát a vörös zsebkendőjébe, és megrázta
a zsebkendőt, mintha poros volna.

Hanem egyszer a kovácsnak sürgősen kellett uj csizma. Valami lakodalomra
hítták násznagynak, s nem volt ideje arra, hogy a városba kocsizzon
csizmáért. Rá kellett fanyalodnia, hogy a Dolfi műhelyébe ellátogasson.

– Nem alkuszok, csak szép legyen! meg szerdára meglegyen, – mondotta
méltósággal.

A Dolfi suszter aztán varrt neki olyan egy pár csizmát, hogy nincs az a
cseh harmonika, amelyiknek a ráncai egyenletesebbek volnának, sem az a
kenetlen talyiga, amely cifrábban nyikorogna. A szárát lakbőrrel szegte
be. A talpán meg rézszegekkel verte ki a _B. P._ betüt, a kovács nevének
a kezdőbetüit. (Bagos Pál.) Táncos embernek igen tetsző az ilyen. No a
kovács úgy megszerette akkor a sántát, hogy a lakodalmon tepoharat is
ivott vele.

Attól fogva a suszter gyakorta megjelent a műhely előtt. Sőt mikor
kitavaszodott, át is költözködött a felvégről az alvégre, hogy közelebb
lakjon a kovácshoz.

Hát mondom, akkornap is megjelent. Öt vagy hat ember lebzselt már a
műhely előtt. Valami verekedésről beszéltek, amely tőlünk nem messze az
aratók közt történt az előbbi vasárnapon. Dolfi csak hallgatta őket
szótlanul. Foszlott szélü ócska szalmakalapját a térdére tette, s
pihegett a melegtől.

Akkor láttam, hogy a kabátjának mind a négy gombja más. A legfelső
katona-zubbonyra való sárgaréz-gomb, a legalsó meg porcellángomb,
amilyet paplanra szoktak varrni. Legény-ember szegény ember. Hát még ha
falusi mesterember? Ámbátor… nem az a szegény akit mi nézünk szegénynek,
hanem aki magát érzi annak.

Hát ott piheg a suszter szótlanul.

Ekközben a leány, – akit asztalosék szereztek, – betér a kertből a
házba. Papucs a lábán, viritó-sárga szoknyája ferdén lóg. A haja
boglyas. A szeme is vörös. Látszik rajta, hogy álmatlanul töltötte az
éjet. Bizonyosan a gyermek miatt.

Egy kosárka apró uborkát hozott be a kertből. A karján a kovács kis
egyéves árvája. Aludt a kis feketeszemü gyermek a leánynak a vállán.

A suszter rábámul.

A leány egy perc mulva kifordul, és nagy félénk juh-szemeivel megáll a
kovács előtt.

– Hotzzak-e még _tszilvóriumot?_ – kérdi pöszén, kedvetlenül.

– Nem kell több Kati, – feleli a kovács. Hanem a korsót töltsd meg
vizzel.

A leány visszatassog a papucsban a konyhába.

Mink már a _tszilvórium_ szóra is elmosolyodtunk. A Dolfi arcán is
megjelentek a vidámság ráncai. Egykét percig csak fojtogatta a szót, de
aztán kipattant belőle:

– Hol szedted Pali ezt a gyönyörü gyöngyvirágszálat?

Valamennyien nevetésre fakadtunk. A kovácslegény elfordult, és a
tenyerébe szoritotta a száját, de csak kitruccant belőle is a nevetés.

A kovács csodálkozva nézett ránk. Közben a leány kitassogott ismét a
korsóval.

A kovács ráfordítja a szemét a leányra. Bizonyára akkor nézte meg
voltaképpen először. Mert az asztalosnál a gyásza meg a pálinka
meghomályositotta a látását. Nem bánta ő akármilyen vászoncseléd,
csakhogy megbizható. Egy-két szóval megalkudott vele, s estefelé maga
mellé ültette a kocsira. Másnap meg, a temetés napján, megint nem látott
ő se eget, se földet, úgy összezavarodott a fejében a világ.

Hát csak a suszter szavára nézte meg jobban. Bizony maga is furcsálta.
Fejet csóvált rá:

– Passzorkányos!…

– No ritka szép gyöngyteremtés! – folytatta a suszter, mikor a leány
bement. Elküldjük Pestre a szépség-versenyre!

Erre méginkább nevettünk. A kovács is megmosolyogta. A legénye levágta a
kalapácsot, s hajlongott röhögtében.

– Ne bántsd, – szólt aztán a kovács visszakomolyodva. Mikor megjöttünk,
a kisfiam egyszerre az ölibe kivánkozott. Bánja a manó akármilyen a
pofája. Majd megszokjuk.

No attól a naptól kezdve volt min mulatni a műhely előtt.

A Dolfi suszter mindennap uj ötlettel állitott be a félszer alá.

– A kegyes-asszonyok tanácskoztak, hogy lefestetik a Katit oltárképnek.

Vagy:

– Egész éjjel nem alhattam. Azt álmodtam, hogy a Katit el kell vennem
feleségül.

A kovács is szerette a tréfát. Szivesen füzte tovább:

– Dejszen hiába álmodtad: a Feri mán szemet vetett rá.

– A világbúl is kifutnék! – kiáltotta a legény.

És nevettünk ezeken az ostoba beszédeken.

Egyszer a leány éppen akkor fordult ki a konyhából, mikor nevettünk.
Dinnyehéjat vagy mit vitt a hizónak. A konyhaajtó a műhely mellett volt.
A disznóól meg tulról. Köztünk kellett elmennie.

Hogy a nevetésben akaratlanul is ráfordult a szemünk, megérezte, hogy őt
nevetjük. Egyszerre elvörösödött, még a füle is.

Bedobta a héjat a disznónak, és sokáig ott állt mozdulatlanul. Aztán
visszatért sebesen, csakugy suhogott a szoknyája. De már akkor sápadt
volt, szinte kékesen sápadt. Még a füle is.

Ahogy elhaladt mellettünk, fájdalmasan pillantott ránk és gyülöletesen.

De nem ügyeltek rá. Talán csak magam láttam azt a pillantását.

Negyedóra mulva ujra kilépett a házból. Rákszinü uj rékli viritott
rajta. Egyik karján kis kosár, másikon a gyermek.

Bement a faluba. Bizonyosan a kovácsnak az öreganyja küldte, hogy
valamit hozzon a boltból.

A következő napokban is a rákszinü réklit láttam rajta, a lábán meg
magas sarku fűzös cipő. A haját már akkor gondosan fésülte. A nyakán
valami kék kláris, nem tudom kőből való-e, vagy csak üvegből? Félig
parasztos volt a ruhája, félig, mint az iparos lányoké szokott lenni. De
mindig ünnepi.

A suszter figyelmét nem kerülte el a leány öltözködése.

– Ugy _tszép_ a lány, ha _tczinos!_ – szólalt meg, mikor a leány
ellépett.

– Szerelmes ez! – vélekedett tréfásan egy falubeli legény, aki a
csizmáját patkoltatta.

A suszter komoly szinnel felelt:

– Nem olyan természetü: csak a szőke legényt sohajtja meg a barnát.

A kovács is megszólalt:

– Én már gyanakszok, hogy Feriér öltözködik. Nem látjátok hogy Feri is
hogy pislog rá?

Nevettünk persze.

Az öregasszony künn ült az ajtó előtt, s babot pirgált. Ráncos-kezü,
görbe kis vénasszony.

Rászólt a fiára:

– Ugyan ne rágjátok mindig azt a szegény leányt! Már panaszkodott. Ha
elmegy, nem tudom, kit találsz a fiad mellé. A fiad az anyját se
szerette jobban.

A leány csakugyan sürgő-forgó dolgos teremtés volt, s a gyermekkel
édesdeden bánt. És lompos se volt, mint az első napon, sőt nagyon is
gondosan öltözködött.

De ha már valakit kikezd a tréfa, nem lehet azt többé komoly szemmel
nézni.

– _Tszeretlek_ Ferikém! – szólt Dolfi suszter a leány beszédét utánozva.
– _Tszeretlek tszivem tszép tszerelme._

És ujra nevettünk.

A leány csakhamar visszatért. Az öregasszony még ott ült vén-komolyan az
ajtó előtt. A leány elmondta, hogy mit kapott a boltban, mit nem kapott,
és utána véletlenül a Feri legényre pillantott, s véletlenül sóhajtott
is egyet, mint a nyomott lelküek szoktak.

Erre persze olyan nevetésre fakadtunk, hogy dőltünk belé. A Feri legény
levágta a kalapácsot, és nagyröhögve befordúlt a műhelybe.

A leány ismét elhalványult. Ránk nézett merőn, aztán a kovácshoz lépett.

– Majszter úr, elmegyek. Még ma elmegyek, – rebegte könnyes szemmel.
Csak kocsit kérek. Annyit kérhetek… Annyit megérdemlek talán, hogy ne a
magam költségén…

– Mégy a fenébe! – kiáltotta elkomolyodva a kovács.

– Akkor elmegyek gyalog.

S megfordult. Bement a házba.

A kovács arcán látszott a megdöbbenés. Letette a reszelőt, s bement a
leány után.

Bent időzött néhány percet. Boszus volt, mikor visszatért. Még a
kutyáját is megrugta, hogy ott hevert a küszöbön.

– Ménkü belétek! – ripakodott a legényére meg a suszterre. Ne
bolondozzatok avval a leánynyal!

S nagy lökésekkel reszelte tovább a vasat.

Akkoriban már sűrün kerülgették mindenféle házassági ajánlatokkal.
Öregasszonyok, jóbarátok tanácskoztak a kovács háta mögött, hogy kit
kellene elvetetni vele? De mások is, akik munkát vittek oda, nem
mulasztották el a kérdést:

– Hát meddig tart az özvegyi élet?

– Hóttig, – felelte rá a kovács.

– Én tudnék egy magának valót.

A kovács csak ellegyintette a folytatást.

Ránk következett szeptember. Vissza kellett térnem a városba. Ahogy
mögöttem maradt a falu pora, mögöttem maradtak a falusi érdeklődések is.

Csak karácsonkor jutott ismét eszembe a kedves kovácsműhely. De a téli
hidegben nem igen kaszinóztak a műhely előtt. Csak az ablakban láttam a
kisgyereket, – ahogy arra jártam a vadászpuskámmal, – s láttam a kicsi
mögött Katinak az arcát, nagy sárga két fülét, fakó birka-szemét. Tehát
még mindig ott van. Az öregasszonyt is láttam a templomban. A kovács
tehát még özvegykedik.

Hanem a husvéti szünetben ujra megindult a kaszinózás. A suszter ismét
ott ült a kutya-rágta szélü szalmakalapban, szurtos sárga kabátban, és
az örökké tartó pepita-nadrágban. Mindössze annyi változott rajta, hogy
a kabátja alsó fehér gombja fölülre került, a fölső rézgomb meg alulra.

Az öregasszony is ott ült a zsámolyon a konyhaajtó előtt. Az előbbi
napon kelt csibéket rakta ki a verőfényre a szitából. S a vén bozontos
kutya is ott sütkérezett a küszöbön.

Utálatosabb kutyát nem ösmertem annál. Csupa szőr, hosszu-fürtös szőr,
fekete-fehér vén kutya. A szemét se lehetett látni a ráhajló fürtök
miatt. Valamikor még a kovács legénykorában csatlakozott a gazdájához az
országuton, és nem maradt el tőle többé. A kovács meg nem űzte el. Pedig
nyáron, még most is, ha eszembe jut, vakaródznom kell egyet.

A kovács éppen patkolást végzett. A nehéz körömbűz még ott terjengett.
De nem zavarta a kaszinót a beszélgetésben.

Akkor éppen négyen pipáztak ott. Dolfi körül. A negyedik Gede, az
erdőkerülő, tatárpofáju vállas ember, – bekecs rajta, és a fején az
apámnak egy rég neki-adott zöld vadászkalapja.

Gede láthatóképpen csak parázsért fordult be a műhelybe, hogy pipára
gyujthasson. A hüvelykujja körmével nyomogatta a mogyorónyi szénparazsat
a pipájára, és beleszólt a beszélgetésbe:

– Én is tudnék egyet majsztram, az igazán jó teremtés, magának való.

A kovács félvállról ránézett és felvonta a szemöldökét.

– Kit?

A műhely előtt nagy kocsi-zörgéssel-robogással két megvadult ló
dübörgött el. A Dávid boltos ült a kocsin vagy jobban mondva állt, mint
menydörgéskor a macska a háztetőn. Ragaszkodott-kapaszkodott teljes
erejével a kocsi oldalába meg a saroglyába. De meg az is látszott rajta,
hogy ki akar ugrani. Azonban a kocsisa még szemünk láttára megfékezte a
lovakat, s a kocsi rendesen haladt tovább.

Jóideig néztünk utána, aztán Gede mintha mi se történt volna, folytatta:

– Hát a Zágóczi jányát, az özvegyet. Az ám jó dógos asszony!

A kovács a fejét rázta:

– Iparos vagyok én. Nem hozhatok parasztasszonyt a házamba.

A kerülő nem hagyta abba:

– Hász tudok én mesteremberfélit is, a ki alkalmatos lenne. De az mán…

– Kit?

– Hát a Vitéz bognár özvegyit.

A suszter a levegőbe rúgta az ép lábát s kákogva nevetett.

– Az éppen neked való Pali! Annak a szavát meghallod ha megsiketülsz is.

– Nono, – szólt indignálódva a kerülő, – senki se mondhassa, hogy nem
szép asszony.

A kovács boszusan legyintett:

– Mi fenét akar kend minden özvegyet az én nyakamba varrni! Hogy nekem
mindig az első urát emlegesse!

Egy hosszu száraz gazda állt a pipázók között: Sulyán Mátyás, –
fecskefarku bajszos, kehes ember. Megszólalt:

– Mondok én annál hozzája illőbbet. Az se nem özvegy, se nem hangos, se
nem paraszt. Oszt akar a tavaszi gyöngyharmat…

– Ki az a gyöngyharmat?

– Hát a nyárádi vasuti bakternak a jánya.

Minden szem a kovácsra szegeződött.

A kovács nyugodtan válogatott a szerszámai között. Csak egy perc
multával felelt:

– Nem oskola az én házam. Mit akar kend olyan fiatal leánynyal? Meg
aztán azt gondolja, hogy én csak úgy pénz nélkül fogok másodszor
házasodni?

– Hisz annak van valamelyes.

– Mennyije van?

– Kétszáz forintja. Magátul az apjátul hallottam.

A kovács megvetőn nézett Sulyánnak a térdére:

– Kétszáz forint? Kántornak a lányát se venném el annyiért. Nem vagyok
én már olyan éretlen, hogy tőtelék nélkül fogadjam el a káposztát.

S az öt ujjával hátra igazította a homlokába hajló fürtöket.

– Hát aztán mennyi tőtelék kéne majszter uram?

– Sok!

– Mégis.

– Hát legalább is nyócszáz forint.

Sulyán megbotránkozva nézett. Szótlanul verte a markába a pipáját.
Zsebre tette a pipát, szájába a bagót és haza ballagott.

– Ezt bakterék küldték ide, – szólt a suszter, mikor már Sulyán
távolacskán járt.

Husvét ünnepén telegyűlt a templom néppel. Nekünk, – tudod talán, – az
oltár mellett van a padunk. Ahogy ott ülök az apám mellett, körülnézek
persze. Megáll a szemem egy úri forma fiatal asszonyon.

Fehér cipó-képü nő, gyászbodros kabát rajta. A fején pörgeszélü
hollótollas kalap. Az első padban ült az ispánné és a kántorné között.
Két lósóska között fehér bazsarózsa!

Ki lehet? De ismerős!

Néhány perc mulva rávilágosodtam, hogy Etelka a molnárunk leánya.

Nini, hát megözvegyült?

De milyen más a nő leánykorában és asszonykorában!

Leánynak barnabőrü és sovány volt Etel, mint a szarka, és a nyaka
hosszu. Még a beszéde is olyan rekedtes, mint a szarka szava. Ahányszor
a malom felé jártam vadászni, mindig a kert sarkán állt, és a távolból
mutatta merre lappang a vad. Egyszer varjut lőttem ott, és csak a
szárnya sérült meg. Oda mentem hozzá és bedobtam neki.

Hogy örült!

A városban lám megfehéredett, meggömbölyödött, megpofikásodott, tokát is
eresztett. A nyaka meg úgy megrövidült, hogy szinte nincs is nyaka.

A mise alatt folyton rajta pihent a szemem. Vajjon mért halt meg olyan
fiatalon az ura?

Délután egy béresfiu jelentette, hogy szalonkát látott a réten. Szokott
ott tanyázni a vizárokban minden tavaszon. Az idő is napos volt. Fogtam
a puskámat és ki a rétre.

Ahogy ott járom a vizes füvet, három embert látok, hogy megyen a malom
felé, meg egy kutyát. Elől a mi Toldi Miklósunk, mögötte a kutyája;
aztán egy kistermetü szemüveges ember, s leghátul a sánta. Mind a három
ünneplős ruhában persze. A kovács a cifra acélfokosával darutollas
hortobágyi kalapban, a másik kettő is feketében.

S azért lépkednek egymás mögött, mert az út kissé sáros. A kovács olykor
lábujjhegyen lépked, mintha tojások közt járna. Olykor megáll, néz és
utána hosszút szökell. A kutya is megáll, néz, és szökell egyet. A másik
két ember még tétováz, de azok bizony nem birnak olyan hosszút
szökelleni. Inkább kerülnek egyet-egyet. Csak ahol jobb az út, ott
lépkednek a kovácsnak a lába nyomába.

De csak nem molnárékhoz mennek tán?

A kovács a molnárral esztendők óta haragos. A harag oka egy talyiga
troszka volt. A troszka arra kellett a molnárnak, hogy az udvarát
beszórja vele. Értéktelen valami az. A kovácsok örülnek, ha elhordják a
műhelyük elől.

De a kovácsné is kért egyszer valami szivességet: tyúktojást vagy négyet
a molnár bóbás tyúkjáéból.

Molnárék meg is adták a kivánt négy tojást, s nagy volt az öröme a
kovácsnénak. Mert ritka faju tyúk volt a molnáréké: fehér mint a galamb,
de a bóbája fekete. Mindenkinek a szeme megállott rajta. Egy
csendőrőrmester azt tanácsolta, hogy küldjenek belőle egyet vagy kettőt
a királynak.

Debizony molnárék nem küldtek. Ki is tudná azt, hogy hogyan mimódon
küldhető valami a királynak?

Hát a kovácsné szép vigyázatosan alája rakja a kotlósnak a négy tojást.
Várja várogatja a huszonegyedik napot. Még álmodik is felőle. A nap
végre elérkezik. Repedez a tojás: bujnak ki egyenkint a csirkék. Sárga
és sárga, és megint sárga és megint sárga! Bóbás egyse!

A kovácsné csaknem sirt mérgében. A kovács is morgott, boszankodott:

– Hálátlan rókák! No megállj molnár, iszen eljösz te még hozzám!

Nem is kellett sokáig várnia. Beállit egyszer a nagypipáju molnár. Hoz
egy nagy lapos vaskarikát. A karika el van törve. Össze kell
forrasztani.

– Mingyár tüzbe teszem! – feleli szinlelt-nyugodtan a kovács.

S bedug a kohóba két vastag rúdvasat. Beszélget nyájasan. A legényét
elküldi borért.

Mikor a vas már fehéren izzik, odaugrik a kohóhoz:

– Hopp elég a vasam! Fogd meg emezt! Kapd ide az ülőre. Tartsd míg
össze-kovácsolom.

A molnár leteszi a pipát a szerszámos asztalra, kirántja a vasat. Kapja
az ülőre. A kovács is kirántja a másikat, csapja szintén oda. Azzal
csihi-puhi! A vasat úgy veri, hogy a szikra záporként pattogzik a
molnárnak a szeme közé!

– El ne ereszd! – kurjantja közben.

De a molnár se nem lát, se nem hall. Tán ép az orrába szökött egy
szikra. Csak elkapja a fejét, eldobja a vasat. Két tenyérrel kap az
arcára. Elfordul. Akkor meg a nyakába, fülére, hátára zúdul a tüzesső.

A molnár a falnak is nekiment, míg kitalált az ajtón. Még a pipáját is
ott feledte a műhelyben.

A kaszinó persze röhögött.

A molnár is értett annyit a kovácsolás tudományában, hogy a vasat lefelé
szokták verni, s nem oldalt a kalapácscsal. Megszakadt köztük a
barátság.

A molnár aztán hetek mulva engesztelődő kedvünek mutatkozott: köszönt a
kovácsnak a községházán, mikor adót fizettek. De a kovács csak elnézett
a feje fölött.

– Három veszedelemtül mentsen meg az Isten, – mondotta másnap a
műhelyben, – tüztül, viztül, veszett kutyátul meg a hálátlan természetü
embertül.

Ez ugyan négy veszedelem volna, de a kovács bizonyára egybeértette a
veszett kutyát a hálátlan emberrel.

Dehát íme a kovács mégiscsak molnárék felé lépeget. Nézem. Csakugyan
odamennek. Meg se állnak a kapu előtt, csak befordulnak.

Összebékültek? Minden megtörténhetik faluhelyen. De hogy épp a kovács…
Hátha most meg a molnár ugrasztja őt valami lisztesládába, vagy épp a
zúgóba?!

Tünődve néztem utánok. Arra is vélekedtem, hogy a kovács szintén
meglátta a templomban molnár Etelkát, és egyet gondolt!…

De az ünnep után való kedden megfordultam a műhely előtt, s hallottam,
hogy ellene nyilatkozott minden házasságnak.

– Mán én nem házasodok meg, – mondotta féltréfásan, – majd csak Dolfi
után.

Magát a susztert is meglepte ez a nyilatkozat.

– Énutánam?

De csakhamar visszatalált a kerékvágásba:

– Nem is kell soká özvegykedned. Én csak Ferit várom meg, úgy
fogadkoztam. Megvárom mikor elveszi a _tszölke bazsalikumot_.

És Katira pillantott.

A leány ott ült a konyha-ajtó előtt, az öregasszony mellett, s a kovács
Imruskájával játszott. Úgy játszott vele, mint a kisleányok szoktak a
bábúval. Hol fölvette, hol letette. Dédelgette, csókolgatta.

A gyermek már akkor másfél-esztendős volt. Barnafejü és aprószemü, mint
az apja. Csak éppen hogy az apjának kicsiny a feje a testéhez képest, –
azért is visel tán olyan nagy üstökös hajat, – a gyermeké meg oly nagy
volt, hogy alig bírta. Akkor kezdett járni. A feje hol jobbra húzta, hol
balra, de legtöbbször előre. Olyan volt, mint aki részeg.

A leány azzal mulatott, hogy el-elbocsátotta, mikor a gyermek elesett
volna, megkapta.

Máskülönben tisztán volt öltözve Kati is, a gyermek is. Katin rózsaszínü
karton ruha volt, – amilyenben a falusi lányok járnak: szük szabásu,
hogy csaknem repedt a vállán meg a hátán. A gyermeken meg térdig érő kék
szoknyácska volt meg piros cipőke.

A _bazsalikom_ szóra gyűlölettel pillantott a suszterre, aztán meg rám
is. Mikor rámpillantott, elvörösödött. De nem felelt.

Később tudtam meg, hogy két cserép bazsalikomot öntözgetett folyton, s
azért bérmálták el bazsalikumnak.

– Hát én el is veszem, – fűzte tovább a tréfát a legény. Pünkösdkor
esküszünk. Igaz-e Kati?

Kati helyett az öregasszony felelt:

– Nyughassatok mán!

Kati sohajtott, és behunyta fehér szempilláit. Ismét halavány volt,
olyan sárgás halavány, mint szokott lenni. A gyermeket az ölébe fogta:

– Álmos vagy édes? álmos?

– Álmos, – felelte a gyermek.

És átölelte a leány nyakát. A fejét a keblére hajtotta.

A leány bement vele a házba.

Az öregasszony duhogott:

– Örökkön-örökké ezen a leányon köszörülitek a nyelveteket. Csodálom
hogy állja. Én már nem soká élek, talán csak hetekig, talán csak
napokig. Kit találsz helyibe?

És ő is betért a házba.

– Hát ne izéljetek mán, – szólt rájok a kovács. Aztán nem is igaz, hogy
olyan csunya. Formás ennek minden tagja. Termetre az Isten nem alkotott
szebbet.

– Csak a fejét cserélte el! – vágott rá a suszter. No Feri, elcsapja a
lányt a kezedrül a gazdád!

Akkor meg a kovácson nevettünk.

*

Az érettségin is átjutottam. Egyszerre más lett nekem a világ. Mint a
hernyó mikor átvedlik és szebb bőrrel jelenik meg s vigabban éli tovább
az életét.

Az öreg kocsisunk jött értem az állomásra egymaga. Az apámat már
lekötötte az aratás. Hogy víg lélekkel ültem a kocsinkban, beszélgetést
kezdtem az öreggel:

– No Márton, hát hogy vannak otthon?

Azelőtt Márton _bácsinak_ szólitottam. Most csak úgy magától elesett a
bácsi szó.

– Ekkis himlő jár a faluba iftyuram, – felelte az öreg.

– De csak nem veszedelmes tán?

– Dehogy is iftyuram. Mindössze két ember fekszik meg egy legény. Meg
igazis egy asszony, a Jósvai kanász felesége.

A himlő kevéssé érdekelt. Alig van tavasz, hogy egy-két ember meg ne
ragyásodna. Kivakaródznak belőle, aztán dolgoznak tovább.

– Hát a Pajtás ló megvemhezett e mán?

– Meg, szerencsésen. Csődört.

– Hát ez, hát az, – eszembe jutottak kovácsék is.

– Hát a _tszölke bazsalikom_ férhő ment e mán?

Márton hümmentett:

– Dehogy ment. Ki venné azt el? Ámbátor amilyen dógos leány, asszonynak
se lenne rossz.

– Kend elvenné, ha legény vóna?

– Én ugyan el nem venném. Ha más faluba lakna, talán még el lehetne
venni. Jólélek az iftyuram!

– Dehát mér éppen a mi falunkban nem lehet elvenni?

– Nagyon kikezdték. Ha mán eccer valakit kikezdenek, soha abba nem
hagyják hóttáig. De ű az oka. Mer akárhogy csúfolják, semmit se felel,
csak sóhajt vagy könyvezik, vagy az eget bámulja. Nem úgy kéne.

– Hát?

– Neki tiz körömmel a csúfolódónak! Akárki, az istenfáját! Akkor osztán
elhallgatnának.

Megpöccintette a lovakat, s folytatta:

– De ott a hiba, hogy maga a kovács is figurázza. Most Szép Ilona a
legujabb neve. A leány, a bolond, ahhelyett hogy elmenne, csak kóvályog,
mint a beteg kisértet. Mindenféle cifraságot szed magára. A képit
egyszer kipirositotta valami piros rongygyal. Attul még csunyább lett
szegény.

– Dehát mért nem is hagyta ott kovácsékat?

Márton vállat vont:

– Mán egyszer összehányta mindenit a ládájába, hogy elmegy. De a gyerek
ríva fakadt, mikor mondta neki, hogy elmegyen. Nem bír tűle megválni.

Hallgattunk egyideig. A lovak vigan poroszkáltak a kocsiuton. Aztán az
öreg ujra megszólalt:

– Pedig csak meg köll tűle válnia. A kovács mán jegybe jár.

– Kivel?

– A mónárék Etelkájával.

– Elveszi? Az jó lesz neki!

– Élnek-halnak egymásér.

– No lám!

– Az Etelka mindennap megfordul a kovácséknál. Mán rendezgeti a
baromfi-ketreceket. Mindig tanácskoznak az öregasszonynyal. Kávét főz
neki.

Mély gondolatok következtek, – bizonyosan a kávé irányában. Aztán
meggyihikelte a lovakat. Látszott már a kastélyunk tornya a távolban.

Arra gondoltam, hogy fognak örülni otthon a megérkezésemnek. Szivart is
hoztam magammal. Rágyujtottam. Vajjon mit szól az apám, ha meglátja,
hogy szivarozok? Bizonyára nem szól rá semmit. Hiszen már ember vagyok,
az érettség bizonyítványa az arcomon is pelyhedzik.

Márton ujra megszólalt:

– Tyhe! Katit is megtartaná. Kati csak a lakadalmat várja meg. Most mán
igazán elmegy.

Bántam is én már Katit, a kovácsot, meg az egész műhelyt, csakhogy
egyszer hazajutottam, s kicsaphatom a bizonyítványomat az asztalra!

A férfi-embernek hét boldog napja van az életben. Köztük az egyik
bizonyára az, mikor utolszor lép ki az iskolából.

Annak a boldogságnak napokra, hetekre kiterjed az édessége.

Én is boldog voltam azokban a napokban. A boldogságomat csak az zavarta
meg, hogy a hugaimat elvitték a háztól. A doktor ajánlotta, hogy vigyék
el őket. Jósvainé meghalt a himlőben, s utána a szomszédaira is ráragadt
a himlő.

A hugaim ugyan be voltak oltva, de ha csak egy két szem himlőcske is
kitör az arcon, – riadtan siettek a Tátrába, az anyámmal együtt.

A házunk hát kongott az ürességtől. Vendég se jött hozzánk azokban a
hetekben. Rosszul is éltünk, hogy nem az anyám szeme előtt főztek.

Az apám darabig csak tűrte a szakácsasszony hibázásait, de egyszer hogy
töpörtő nélkül tette az asszony az asztalra a túrós csuszát, az apám
kifakadt:

– A teremtésit! Hát még csuszát se tudnak ezek főzni! Te Pali, eridj át
délután molnárékhoz. Hátha az Etelkát ideadják egy-két hétre? A molnárok
jól élnek. Ha egyebet nem, a csuszát megcsinálják rangosan. Mindennap
csuszát eszünk míg anyád vissza nem tér!

Fogtam a puskámat. Mentem mingyár ebédután.

Etelkát nem találtam otthon.

– Kovácséknál van, – mondotta az anyja. – Tudja tán urfi, hogy
vőlegénye. Mindennap csuszát főz neki is. Ma meg perecet is vitt. Tessék
mán megkóstolni.

S elém tett egy kosár illatos omlós perecet.

– Persze maga azt gondolja molnár néni, hogy nem eszek belűle.

S neki ültem. Azalatt beszélgettünk mindenfélérül, legtöbbet Etelkáról.
A kovács úgy szereti, hogy az első feleségét se jobban. Etelka csaknem
az egész napját ott tölti, a kovács meg esténkint mégis eljön, s
beszélget Etelkával néha éjfélig is. Tiz nap mulva lesz a lakodalom,
szombaton.

Beszélgetés közben előfordult a szegény Jósvainé halála is.

– Minden halál szörnyü, – mondta a molnárné, – de a himlő-halál a
legszörnyübb. Nekem egy bátyám halt meg himlőben. Még most is ha rosszat
álmodok, hallom a nyöszörgését: _Vizet, vizet! A pokol minden parazsa
bennem ég!_ Nem győztük vizzel. Utoljára fölkelt, kitámolygott éjjel,
mikor mindenki aludt, és beledőlt a zúgóba. Ott fulladt meg.

Szörnyű elbeszélés volt. Még most is borzong belé a hátam.

Nodehát megyek a kovács-házba Etelkáért.

Mióta hazajöttem, csak egyszer jártam a műhely felé. A kaszinó
véletlenül nem ült együtt, csak Dolfi pipázott ott egymaga. Meg egy
paraszt-gazda ráfoltatott szekérkereket.

A ráfot éppen akkor huzták rá nagy vasfogókkal a kerékre. Füstölt,
bűzölt.

A kovács kedvetlen volt és zavaros szemü, mint dorbézolás után szokott
lenni.

Mellette ott állt Etelka is, és aggodalommal nézte. Még tokásabb volt
mint husvétkor, s a gyászruha volt még rajta. Aggodalmas szemmel
kérdezgette a kovácsot:

– Dehát mitül? mitül? Hiszen még délelőtt nem volt semmi baja.

– Bizonyosan jól bevermeltél a csuszából, – mondotta rá Dolfi. Fene abba
a csuszába, egyszer vándorló-legény-koromba nagyon zsiros csuszát adtak
Érsekujvárt. Egy egész tállal megettem. Félesztendeig sanyarta a
gyomromat.

– Az lehetetlen! – szólt rá hevesen Etelka. Ami csuszát én főzök, azt
megeheti a beteg is.

Az öregasszony is kilépett a konyhából. Vizes kendőt hozott.

– Kössük be a fejedet.

A kovács a fejét rázta rá. De Etelka vette át a kendőt, s mosolyogva
kérte:

– No ha én kötöm rá.

A kovács engedett. Még csókot is cuppantott az Etelka képére, amitül az
szemérmetesen sikoltott, és pofonra emelte a kezét.

– Ugyan hát, jegyeseknek szabad! – mentegetődzött a kovács. De nézd, már
is szűnik a forróságom.

Akkor mondtam el aztán én is, hogy mért küldött az apám.

Etelka öröm-arccal hallgatott:

– No lássák, – mondotta diadalmasan, – az urak nem félnek a csuszámtól.
Jó hát holnap elmegyek. De csak úgy, ha a vőlegényem…

– Eleresztelek! szivesen eleresztelek! – szólt a kovács. Hadd izlelje
meg a kasznár úr is a főztödet.

A suszternak egyszercsak elváltozik a képe. A térdére csap.

– Te Pali! Nem-e a himlő kezd ki téged?

– Ördög! – feleli félvállról a kovács.

– De a Pilátusát! Igy kezdődött ez Jósvainén is. Be vagy-e ótva?

– Nem vagyok.

A suszter fölkelt. A fejét csóválta, s elbaktatott köszönés nélkül, be a
faluba.

Másnap reggel a kovácsék Katija jött hozzánk.

– Izeni Etelka asszony, hogy bocsánatot kér, nem jöhet: beteg a
vőlegénye.

– Mi baja a kovácsnak?

– A keresztcsontja fáj.

– No lám, – mondotta az apám, – nyáron is meghülhet az ember.

Az orvos éppen a faluban járt. Etelka elfogta a műhely előtt. Könnyezve
kérte, hogy nézze meg a vőlegényét.

Már akkor feküdt a kovács. Csak a diványra dőlt le azon bőrkötényesen,
ahogy volt. Boszankodott is, hogy az orvost behítták.

– Nincs nekem semmi bajom! – mondotta fölkelve. Nagyot emeltem:
megeröltettem a derekamat.

– Forróságot nem érez?

– De olyan hideglelés félét. Elmúlik az magátul is.

Az orvos bólintott:

– No csak vetkőzzön le majszter! Feküdjön le. Az ilyen erős ember
kibirja – a himlőt.

Az öregasszony még azon órában kocsit fogadott.

– Én már öreg vagyok, – motyogta, – fölösleges is vagyok már itten. A
fiatalok majd elgondoznak.

S visszatért a falujába.

A Feri legény éjjel megszökött a faluból.

Etelka másnap délelőtt hozzánk jött főzni.

– Nem vagyok bolond, – mondotta, – hogy rám szedjem a himlőt.

A kovács-műhely két héten át be volt zárva. Aki véletlenül odament is,
meglátta a piros cédulát a házon, ijedten fordult el onnan.

Mi történt a két hét alatt a házban? A jó Isten tudja.

Én is irtózva kerültem azt a tájékot. Mindig a molnárlegény kisértett,
aki nyöszörögve kért vizet, s utoljára beleölte magát a zúgóba.

A harmadik héten aztán láttam a kovácsot, amint egy kantával ballagott a
patakra. A szakálla kinőtt. A képe sötétvörös volt messziről is. Aztán
megint láttam, ahogy ott ült a konyha előtt és sárgarépát tisztitott.
Mellette a kisfia játszadozott a kutyával. A fiucskán nem látszott semmi
baj, de a kovácsnak a képe olyan tarka volt, mint az üvegházi ananász.
Alig lehetett ráismerni.

A következő héten Kati is előbujt. Annak még cifrább volt az ábrázata. A
konyhaajtó előtt állt, és a falu felé nézett, miközben a kezével
ernyőzte a szemét, hogy a nap bele ne süssön.

Valami tiz napra rá betértem a suszterhez, hogy a cipőm sarkát
megjavittassam.

Ahogy ott ülök a csiriz-szagu nyomoruságban, belép Gede is, és hoz a
hóna alatt egy pár rongyos csizmát.

– No, – mondja vigan, – hát látták-e a kovácsot?

– Nem, – feleli Dolfi buzgón kopácsolva a sarkat. Mióta lefeküdt nem
láttam.

– Most mentek el itt a ház előtt Katival.

A suszter rábámult:

– Katival?

– Avval ám. A papho mennek.

A suszternak kiesett a cipő a kezéből.

– A papho?

– Ahho. Kihirdettetik magukat.

– Pronty! – kiáltotta a suszter.

S olyat csapott az asztalára, hogy minden szerszám zörgött belé.

A kihirdetés csakugyan megtörtént.

A suszter még azon a héten átköltözött a falunak a másik végére.



A rettenetes mama.

A kupéban már hárman ültünk. Egy monoklis ősz úr volt az egyik
velem-utazó. A másik egy kövérségtől szuszogó szintén igen-úr,
panama-kalapos.

Bizonyára nyaraló fővárosiak.

Nem ügyeltem rájok. A Budapestre induló kis vicinálison egy-órás utacska
várt rám. A fővárosi emberek beszéde ritkán érdekel.

Az állomás órája a reggeli nyolcon járt. A kánikulai nap már is befűtött
a kupéba. Nyitva hagytam az ajtót: hadd szellengőzzön. Ők utánam
szálltak be. Ők is nyitva hagyták.

De aztán a panamás mégiscsak be akarta vonni, – nehogy még valaki
beüljön. Ahogy kifele mozdult, üdvözlést intett valakinek, s halkan
visszaszólt:

– Bogláriék.

A monoklis megrándult:

– Csapd be az ajtót!

– Már késő, – mormogta a panamás.

A monoklis boszusan duhogott:

– A penész egye meg! Nem szeretek azzal a viperával egy-diványon ülni.
De mit keresnek ezek a fővárosban?

– A felesége nyelvét akarja talán kihuzatni.

Nevettek.

Aztán a monoklis szólt:

– Örzsikének vesznek tán kalapot.

– Nem látom velök.

– Gyujtsunk rá hamar, akkor talán nem ülnek ide.

A két ember gyorsan cigarettára gyujtott. Magam is szivart vettem elő a
tréfás vészjelzésre.

Közben kipillantok, hogy miféle házaspárt akarnak oly buzgón elfüstölni?
Hát egy szürke-cilinderes szőke-ősz urat látok, s vele egy fekete
bársony-kalapos öreges hölgyet. Testes asszony volt, büszke és begyes
mint a jóllakott pulyka, de oly bánatos szemü, mintha gyászolna valakit.

A Boglárinak nevezett szürke-cilinderes úr a szomszédos fülkébe
noszogatta.

– Nem ül itt senki, és itt nem dohányoznak.

Az asszony habozva nézett a mi füstfelleges fülkénkre, aztán eltünt a
szemem elől.

Két útitársam hallgatva lapult a kupé belsejében.

Kis idő mulva megszólalt a monoklis:

– Máshova ülnek.

– Hálistennek, – felelt a panamás.

És a fejét rázta:

– Sohse birtam megérteni, hogy mért élnek ezek együtt?

A monoklis vállat vont:

– Hja ahol gyermek van…

– Hogy vehet el egy úri ember egy szakácsnét? egy sárkefét? egy cafrát?

– Kérdezd meg Gőtét, Russzót, vagy Móric bátyánkat.

A vonat már indulóra füttyentett, mikor valaki megnyitja az ajtót.
Boglári cilindere jelenik meg. Boglári behág közénk.

– Láttam, hogy itt vagytok, – mondja örvendezve. Ide jöttem szivarozni.
A feleségemnek találkozott asszonytársasága.

S kezet fogott a két fővárosi úrral.

A tekintete mosolygó volt, s a hangja meleg. No mégse lehet a felesége
valami nagyfogu vipera. Ahol a férj vidám és egészséges, ott az asszony
jóasszony, ha valamikor szakácsné volt is.

A beszélgetésükből megértettem, hogy harmadéve együtt laktak ők hárman a
Tisztviselő telepen. Aztán csak Bogláriék maradtak ott, de az utóbbi
tavaszon azok is elköltöztek.

Aztán a beszéd másra fordult.

– Hova mégy? – kérdezte a panamás.

– Pestre, – felelte Boglári a cilinderét a hálóba helyezve.

Kopasz volt a jó ember fülig. Lehetett ötvenöt éves. A szeme azonban
fiatal volt. Világoskék tót szem, kerek szőke magyar arcban.

– És a kedves leányod? – folytatta a kérdezést a panama-kalapos.

– Asszony, – felelte vigan Boglári. Hát nem tudjátok, hogy férjhez ment?
Benne volt egypár lapban is.

A két pesti úr összenézett. Egyik sem olvasta.

– Bizony, bizony, – bólogatott Boglári, – már három hónapja.

– És ki vette el?

– Egy művész, jeles művész: Nagy Balázs. Ismeritek talán?

A két ember a fejét rázta:

– Nem.

– Egy ragyogón talentumos ember! Csodálom, hogy nem ismeritek legalább
névről…

Hosszu szivartárcát vont elő a zsebéből. A tárcából meg összesrófolható
csibukot.

A vonat elindult.

– Haj, – mondotta Boglári vigan a csibuk tömése közben, – sok bajom volt
nekem ezzel a házassággal! Pedighát… éppen nem rossz. Csak a feleségem…

– Nem szereti?

Boglári felvonta a vállát.

– Attól tartok… Az ő beleegyezése nélkül történt…

– Az ő beleegyezése nélkül?

– Az ő beleegyezése nélkül. És aggódom hogy még most is ellenzi…

Kissé elkomolyodva gyujtott a csibukjára, aztán ismét mosolyogva
folytatta:

– Három hónapja nem beszéltünk erről semmit. Az asszony, – iszen
ismeritek, – csak magában pukkadozott. Hogy az ő beleegyezése nélkül!!!
Iszen ismeritek.

– Éppen azért csodálkozunk.

– Nem lehetett másképp. Ő a leányát valami előkelő embernek szerette
volna adni. Legalább is bárónak. A báróságot bizonyára nők találták fel.

Megszivogatta a csibukját és folytatta:

Belép egyszer hozzám az asszony és azt mondja:

– Te Kálmán! A mi Örzsinket nem tudom mi lelte? Már három napja, hogy se
nem eszik, se nem iszik.

– Hm! Tán megszidtad valamiért?

– Nem én.

– Hát mi baja lehet?

– Nem tudom.

– Kérdezted tőle?

– Kérdeztem. Faggattam. Azt feleli, semmi baja sincs. De éjjelenkint
hallom ahogy sohajtozik, forgolódik. Ha ez igy tart, elpusztul az a
leány.

– Hm. Szólj neki, hogy jőjjön be.

A leány mindenkor bizalmasabb volt hozzám, mint az anyjához. Az én
figyelmemet se kerülte el, hogy kedvetlen. De gondoltam: az anyja
bántogatja. Iszen tudjátok, hogy micsoda tüskés asszony a feleségem.

A leány belép. Kérdőn néz rám és szomorún.

– Örzsikém, – mondom neki, – mi bajod?

És megfogom az állát, hogy a szemébe nézzek.

– Semmi, – feleli fahangon.

– Semmi?

– Semmi.

Hm, gondoltam, ismerem én ezt a _semmit_ még leányiskolai professzor
koromból.

A szemébe nézek:

– Te szerelmes vagy!

A leány szeme megnedvesedik.

– Nono, – mondom vigasztalón, – hiszen az nem olyan nagy baj; főképpen
ha az, akit szeretsz, méltó ember.

A leánynak erre megcsordul a szeme. A könnyein át az anyjára pillant.

Az anyja düllyedt szemmel bámul rá. És már remeg a szája, hogy
kifakadjon.

Intek neki:

– Eredj. Hagyj magunkra!

De az asszony… hiszen ismeritek milyen természetü.

– Nem! – mondja visszafojtva az indulatát. Nekem kell ezt legjobban
hallanom!

És vallatón rival a leányra:

– Ki az az ember?

– Én azt nem mondom meg, – sirja a leány.

– Valami gazember!

– Nem.

– Valami éhenkórász!

– Nem.

– Valami pincér!

– Oh!

– Valami diák!

– Semmi diák!

Intettem az asszonynak, hogy hallgasson.

– Örzsikém, mondom a leánynak, töröld meg lelkem a szemedet. Hiszen ha
becsületes ember…

– A legbecsületesebb!

– Ha nem éhenkórász…

– Nagyon is úri ember!

– Ha tisztességes foglalkozása van…

– A legtisztességesebb!

– Hát akkor mért nem mondod meg?

A leány hallgat.

Én tovább biztatom:

– Mink nem fogjuk a te boldogságodnak útját rekeszteni. Akárki az, ha
nem ült Illaván, ha szereted, és ha van rendes fizetése, nem ellenezzük
mink. Légy bizodalmas!

A leány csak hallgat, és még mindíg nedves szempillákkal pislog maga
elé.

– Szólj hát, – biztatom ujra. Hiszen egyszer ugyis csak meg kell
mondanod.

– Igérik, hogy nem ellenzik? – rebegte a leány.

– Becsületemre igérem.

Soha ezt a szót nem hallotta tőlem a lány. Láttam is, hogy meg fog
nyilni a lakatja.

Az anyjára nézett.

– Előbb tudni akarom, kicsoda? – felelte az asszony.

Végre a leány szepegve megszólalt:

– A Nagy úr!

Elképedten bámultam rá.

Az asszony is elképedt:

– A Nagy úr?! Az a kicsi?!! Az a majom?!!!

A leány mind a három kérdésre könnyezve biccentett.

– Dehiszen annak felesége van! – rikoltotta az asszony.

– Elváltak.

– Gyereke is van!

– Az asszonynál.

– És negyven esztendős!

– Harmincegy.

Én e vallatás alatt fel és alá kóvályogtam a szobában, és füstöltem,
mint a gyárkémény.

Az a Nagy úr ugyanis egy alázatos kis úr. A szeme zöld, az arca
négyszögü és csúnya; a termete meg semmi, egy töcsök. Másfél fejjel
alacsonyabb a lányomnál. Foglalkozására festő volna, de mindig csak
tehenet fest. Kezdett derengeni a fejemben, hogy mért találkozom vele
esténkint a mi útcánk táján? mért szorongatja a kezemet a kaszinóban? és
mért ajálgatja, hogy lefest ingyen a feleségemmel együtt?

Végre is befogtam az asszonynak a száját.

– Ne vijjogj már! Az ügy el van intézve. A festő nem Örzsinek való.
Eredj, ne gyötörd ezt a leányt!

A leány leroskadt a diványomra, és zokogott. Az asszony is megelégelte
immár a tortúrát, de azért kifelé vonultában mindenféle címeket rakott a
leánycsábító festőre.

– Meg ne lássam erre azt az akasztófáravalót, – rikácsolta, – mert úgy
csúffá teszem…

És mind a tiz ujját meghorgasztva csapott a levegőbe.

Megálltam a leányom előtt.

– Örzsikém, – mondottam a könnyeit letörölve. Tudod édesem, hogy mink
nagyon szeretünk, és megmondtam már, hogy ahhoz adlak, akit magadnak
választasz. De kijelentem, hogy az izlésed kétségbeejtő! Az az ember nem
hozzád illő! Engedek neked hat heti időt a gondolkozásra. Ha a hat hét
alatt ki nem megy a fejedből, ám legyen, ahogyan te akarod. Meg kell
azonban igérned, hogy a hat hét alatt se nem levelezel vele, se nem
találkozol. Ha ezen idő elteltével nem változik meg a szándékod, én
állom a szavamat. Hogyan és miképpen? még nem tudom, de állom. Hát
megigéred nekem?

– Meg, – felelte a leányom határozottan.

– Anyádnak azonban ne szólj semmit. Mondd hogy letettél róla. Vagy
legjobb, ha hallgatsz, akármit beszél.

Az asszonyt is elővettem aztán:

– Mindent elrontasz, ha szidalmakkal kinzod azt a leányt. A szerelem
olyan mint a kova. Mentül inkább verik, antul inkább szikrázik. Csak
bizd rám. Én majd napról napra lágyítom. Tudod hogy én leánylelkekkel
foglalkoztam egész életemben.

– Én találkozzak avval a mázolóval! avval a rücsökkel! avval a
vakarcscsal! Iszen tudom Istenem, leszedem rúla a szentölt vizet!

– Akkor a lányod sajnálkozni fog rajta, és csak annál őrültebben lángol
érte. Azt akarod, hogy elfelejtse, és te hordod mindig az eszibe.

– Költözzünk el innen! Menjünk Leányfalvára, vagy még messzebb!

– Azt is megtehetjük. De most már késő a felmondás.

– Fizesd ki a házbért. Augusztus elsején hurcolkodni akarok!

– Legyen meg a te akaratod!

Este megfogom a piktort a kaszinóban, és bevezetem egy zugszobába.

– Hallja-e, – mondom neki haragos nyers hangon, – a leányom megvallotta,
hogy ön szerelmes belé, és hogy ön el akarja venni. Én azt hiszem: önök
mind a ketten megbolondultak.

A festő megrőkönyödve nézett rám. Olyan karikára állt a szeme, mint a
lokomotiv-lámpás.

– Hát van magának valami vagyona? – förmedtem reá.

– Van, azazhogy nincs, – hebegte gőzölögve, – de a müvészetem…

– Müvészet? az a tehénfestés? Még ha igazi tehenek volnának,
gondolhatnám, hogy tejcsarnokot nyit…

– Kérem, kérem, – szólt sértődve, az én teheneim első dijat nyertek
Münchenben. Én évenkint három négyezer forintot keresek, és egyre
többet.

– És maga kicsiny is a leányomhoz!

– Kérem vannak kisebb emberek is. Én közöttük még nagy is vagyok.

– Látom. Azért, hogy magas sarku cipőt visel, meg cilindert, azért csak
kicsiny maga. Node mindegy: maga elbolondította a lányomat, hát magukra
vessenek. Én csak arra kötök, hogy hat hétig ne beszéljen vele, se ne
irjon neki, se ne találkozzon vele. Legjobb, ha visszavonul a mühelyébe
és dolgozik. Ha ezt megállja, hat hét mulva jelentkezhetik. De csak itt
a kaszinóban. Akkor megigérhetem, hogy a hat hét alatt iparkodom a
feleségemet belehajlítani az egyezségbe.

A festő égnek emelte a két ujját, aztán szótlanul megrázta a kezemet, és
eltávozott.

Mi célom volt ezzel a hat héttel?

Hát először is az időnyerés. Hat hét alatt hatszor megfordulhat a
szerelem. Tudakozódtam mindenfelé a festőmről: nem kártyás-e? nem
lump-e? nem tart-e szeretőt? mért vált el az előbbi feleségétől? Szóval
valami rosszat akartam róla megtudni. Hacsak egyvalami rosszat is eléje
teríthetek a leányomnak, beleutálkozik és megtér az esze.

Hát a festőről csak jókat hallottam. Töviről hegyire megtudtam az egész
életét. Jóravaló, szorgalmas ember. A felesége pazarló volt,
elkényeztetett divatbáb; nem asszonynak nevelték. Maga ment vissza az
anyjához. Semmi rossz, semmi! Mégcsak pálinkát se iszik!…

Nem maradt egyéb reménység, csak az, hogy a hat hét alatt kipárolog a
leánynak az eszéből.

– Hogy viselkedik a leány? – kérdem a második héten az asszonyt.
Nyugtalankodik-e még?

– Nem, – azt mondja. De még mindig nem a régi. Gondolkodik, és hallgat.
Nem szeretem mikor a leány hallgat.

– No csak ne emlitsd neki. Ne zavard fel a vizet, hadd higgadjon le
végképp. Inkább eredj vele társaságba, ahol fiatal emberek is
megfordulnak. Menjetek el a majálisra is. Hadd táncoljon.

– Ott lesz a festő is.

– Nem lesz ott.

Ugy történt. A leányomat meghordozta az asszony mindenfelé. Elujságolta,
kivel beszélt, kivel táncolt. A festővel nem találkoztak.

Az ügyről én se szóltam semmit a leánynak. Sirni már nem sirt.
Gondolkodó maradt és hallgató. Néha szó nélkül megcsókolt és elfordult.

Furta az oldalamat a kiváncsiság, hogy ugyan kezd-e kijózanodni abból a
kurta emberből? De nem akartam az eszét ráforditani: hadd vélje, hogy a
festő személyével gondolatban se foglalkozunk.

De mi lesz, ha letelik a hat hét, s mind a ketten megmaradnak a
szándékukon?!

Rábeszéléssel próbáljam-e az asszonyt beleegyezésre birni? vagy az
akaratomat vegyem elő.

Nehéz két kérdés! A rábeszélés sohse fogott az én feleségemen. Az meg
hogy szembeszálljak vele… előbb valami torreadorhoz kellett volna járnom
órákra. Iszen ismeritek.

Hát letelik a hat hét.

A lányom meg se várja, hogy szólítsam, elém áll:

– Hát papa meggondoltam.

– És mit határoztál?

– Azt hogy hozzámegyek.

Rögtön felelt és határozottan. A szeme-állásából is lehetett látni, hogy
mozdithatatlan, mint a Szent-Gellérthegye. Hát mit csináljak vele?
Átgondoltam már százszor is a hat hét alatt, hogy ha éppen
bele-csökönyösödött a festőbe, nem tehetünk ellene semmit. Elvégre ha
csunya kis ember is, neki nem csunya. A fő az, hogy egészséges ember és
négyezer forintot megpingál évenkint. Főispánnak se több a fizetése.
Aztán hát mit várjunk grófokra, bárókra? Hátha a gróf nem jön, se a báró
nem jön, de még csak a lovászuk se jön. A vénleányságban van valami
szomoru. Olyan mint a fa amelyik virágzik, de nem gyümölcsözik.

Hát a leányom válaszára csak vállat vontam:

– Jó. Beszélek este a festőddel. Ha ő is megmaradt a szándékán, anyádnak
is engednie kell.

Este csakugyan ott volt a kaszinóban a festő. Nem is a teremben várt,
hanem az ajtóban. Ő szedte le a köpönyegemet, kalapomat.

Az érzelmei neki se változtak.

Egy utolsó ellenvetést próbáltam meg rajta:

– A leánynak vagyona nincsen.

– Dehogy nincs, felelte mosolyogva, az Örzsike lelke felér a Rótschild
vagyonával!

Ez is csökönyös, mint a leányom, – gondoltam. Éppen összevalók.

– Hát jó, mondottam. Valamit azért adunk garnírungnak a lelke mellé, de
csak később. Az asszonynyal kell előbb beszélnem. Addig ne jőjjön
hozzánk, míg nem értesitem.

A festő aggodalmasan pislogott:

– Ön megigérte…

– Megigértem. A lányomnak is megigértem. Meg is lesz.

– Ha nem egyezik is bele?

– Ha nem egyezik is bele. Egyszercsak én is lehetek úr a házamban!

El voltam határozva a legkeményebb föllépésre. De mikorra hazaérkeztem,
megint csak vakarództam:

– Mit szól az asszony?

Mindig jól szoktam aludni, de azon az éjszakán sehogyse jött rám az
álom.

A lányom leolvasta az arcomról, hogy a festő mit határozott. Reggel a
fülembe sugta:

– Tehát ma…

– Ma, feleltem bágyadtan, mint az elitélt, aki a vesztőnapjára ébred.

– Délelőtt…

– Hagyjuk ebédutánra.

– Jó.

Szótlanul és gondolkodva ebédeltünk. Az asszony locsogott egyet-mást, de
mink a lányommal alig feleltünk rá. Én háromannyi bort ittam, mint
amennyit szoktam. Enni is ettem bőven. Fütöttem a lokomotivot.

Mikor a fekete kávénál tartunk, úgy csibukszó mellől odaszólok az
asszonynak:

– Tehát a leányod férjhez megyen.

– Kihez? – kérdezte ijedten.

– Nagy Balázs festőmüvészhez.

Felrobbant, mint a puskapor.

– Soha!

– De ő akarja. És én is beleegyeztem.

– Én meg nem! Soha! Soha!

A szeme elfordult, mint a fuldoklóé. Fölkapta a kenyérszelő kést és
fölemelte:

– Megölöm! Megölöm, azt a varangyékot ha ide be mer lépni! Elmegyek a
lakására, ott ölöm meg!

No ez nagy vihar volt, nagyobb mint amekkorát bármely tengerész átélt.
Örzsike elájult. Az anyja elrohant. Enmagam azt se tudtam, hogy
locsoljam-e a lányomat? vagy az asszony után fussak? vagy hogy magam is
elájuljak?

A leányt nem lehetett lebeszélni. Csak sirt éjjel nappal. Az anyja meg
őrjöngött. Olyanná vált a házam, mint valami tébolyda.

Végre is azt mondtam a leánynak:

– Az istenért ne sirj már! Hiszen tudod, hogy én a te pártodon vagyok.
Ha másképp nem lehet, hát megesküsztök titokban, aztán elmentek egypár
hétre ahova akartok. A többit bizd reám.

Csak úgy ötletképpen vetettem ezt oda. De a leány kapott rajta.

– Úgy lesz! Megesküszünk titokban. Oh hála az Istennek, hogy ilyen jó
apát adott!

És ő dolgozta ki a titokban való megesküvés módját, idejét.

Belevitt.

A festőnek megmondtam este, hogy ne mutatkozzék, mert a feleségem meg
akarja ölni, de ne búsuljon mert én ebben az egyben nem tágitok. A
lányomtól levelet adtam át neki. Azt hiszem ő is olyasmit irt, hogy ne
járjon még csak közel se az utcához, mert a mama megesküdött, hogy
leszurja.

A festő elsápadt és aggodalmasan nézett reám.

– Nincs más mód, feleltem neki, – csak hogy az ügyet titokban kijárjuk.
Maga beszéljen a pappal; én beszélek a polgármesterrel. A kihirdetést
valahogy csak elengedik.

– Igen, de hogyan lesz az esküvő?

– Az bizony bajos barátom, mert azóta úgy őrzi a feleségem a leányt,
hogy még csak az ablakhoz sem ereszti. De mikorra kitűzik az esküvőt,
előtte való éjjel kiszökünk Örzsikével és a Vadászkürtbe szállunk.
Reggel aztán a lehető legkorábbra tétesse az esküvő óráját.

Úgyis történt. Az esküvő terminusáról suttyomban értesültünk. Az asszony
még csak nem is álmodta, hogy mi készül a háta mögött. A leányt egy
percre se bocsátotta el maga mellől. Azt gondolta, hogy láncon tart mind
a kettőnket.

Elérkezett végre az utolsó éjszaka. Milyen vigan voltunk este! Még
kártyáztunk is vacsora után! Engedtem, hogy az asszony nyerjen.

Tizkor feküdtünk le. Örzse megvárta, hogy az anyja elaludjon. Aztán
átosont hozzám. A hóna alatt hozta a ruháját, a közönséges utazóruháját,
és az én szobámban öltözködött fel. De annyira remegett, hogy a
gallérját is képtelen volt bekapcsolni.

Aztán holmi útravaló apróságokat kapkodott össze, és én kinyitottam az
ablakot.

Az éj csillagtalan volt. Csak az útcai lámpás világított. Megvártunk egy
részeg gyári munkást, aztán az éjjeli őrt. Végre az utcán nem láttam
senkit. Kitártam az ablakot.

– Ereszkedj le. Én majd a kapun megyek ki.

Kisegitettem a leányomat, aztán bezártam az ablakot, s én magam az ajtón
osontam ki, harisnyában. A folyosón huztam fel a cipőmet. A házmester
ugyan csóválta a fejét. Bizonyosan azt gondolta, hogy mulatni megyek.

Az utca sarkán van a bérkocsi állomás. Hamar be egy kocsiba! És
elhajtottunk.

Reggel aztán zárt fiakkerben mentünk az anyakönyvvezetőhöz, s onnan a
Józsefvárosi templomba. Hét órakor már férj és feleség voltak.

Elképzelhetitek azt az ábrázatot, amelylyel visszatértemkor a feleségem
fogadott. (Kénytelen voltam, hazatérni, nehogy az asszony a rendőrséget
mozgósitsa értünk.)

Hát képzeljétek azt az ábrázatot, azt a geométriai ábrázatot!

– Örzsike?! Veled ment el Örzsike?

– Velem, – feleltem olyan nyugalommal, mint amilyennel egy előre várt
nagy pofon elé készülhet az ember.

– És hol van?!

– Nem tudom.

– Nem tudod?!!

– Nem.

– Dehát valahol csak van!?

– Valahol van.

– Dehát hol van?!

Már akkor még a fülecimpája is remegett.

Én végre kipöffentettem:

– Valamelyik vonaton van.

– Vonaton? Micsoda vonaton?!!!

– Vasuti vonaton. Mennek valahova.

– Kivel? – hörögte az asszony.

– Kivel? Hát a férjével.

A kancsóhoz kapott, hogy hozzám vágja, de szerencsére elájult.

Én azalatt ellógheceltem.

Másnap levelet irtam neki, hogy nem térek többé haza, ha nekem szent
esküvéssel nem fogadja, irásban persze, hogy legalább is egy hónapig nem
szól semmit az ügyről. Ami megtörtént, változtatni azon nem lehet. Ha az
irást meg nem kapom, a vőmnél fogok élni, és sohse fogja megtudni, hol?

Harmadnapra megjött az irás. Az asszonyt fekve találtam. Mérgében feküdt
persze. De még két hét mulva is olyan sárga volt, mint az érett uborka.

Nem szólt semmit a leányról. Igaz, hogy egyebet se szólt. Olyan volt a
házam, mint a siketnémák intézete.

Végre egy hónap mulva, egyszer hogy az asztalnál ülünk, könybe
ereszkedik a szeme, és ázott hangon rebegi:

– Hol van?…

– Külföldön, feleltem nyugodtan. Elmentek Münkenbe, onnan Párisba,
visszatéret Drezdába.

– Mikor térnek haza?

– Mikor te megigéred, hogy nem reszelsz tormát az orruk alá.

Egy hétig hallgatott ismét. Egyszer ebéd után megszólal:

– Telegrafirozz nekik, mert a szivem megszakad!

– Telegrafirozz te.

– Én? Miért én?

– Mert ha én hivom őket, arra nem indulnak meg. De ha te telegrafirozol
nekik, kedves hangon persze…

– Hogyan?

– Beleírod, hogy mindent megbocsátasz és soha többé egy keserü szót nem
fognak tőled hallani, Isten téged úgy segéljen!

Darabig vonakodott, de aztán látta, hogy ha nincs békesség, nincs leány.

A telegrammot megirta, elküldte.

És most megyünk, megyünk a lányomhoz. Nem Drezdába, csak Pestre. Régen
haza tértek, és a Szondy-utcában laknak. Boldogok. Itt várnak bizonyosan
az állomáson.

*

A két ismerős gratulált.

– Okos ember vagy! – dicsérte az öreget a monoklis. Elvégre, ha a lányod
szereti…

– Magam is úgy gondolkodtam, felelte az öreg. És jó fiu, igazán jó fiu.
Csak egy valami aggaszt…

– Pofon fogja ütni, az biztos!

– Az még csak hagyján, de most gondolok rá, hogy hátha ez az asszony
revolvert hozott?

– Csak nem tán?

– Ettől kitelik. Csak gondoljátok el, mennyi mérget nyelt ez a lefolyt
hetek alatt!

– Meg kell vizsgálni mielőtt kiszállana, – vélte a panamás. Ha másképp
nem lehet, lefogjuk: megnézed a ridiküljét, a zsebeit.

Boglári hümmögött, és aggodalmasan nézett maga elé.

A vonat már a fővárosi házak között kanyargott, és meg is lassabbodott.
A nap melege szinte tüzes katlanná hevítette a vasuti kocsit.

Boglári összesrófolta a csibukját, és gondosan eltette.

– Nem, ne vizsgáljuk meg, – szólalt meg aztán. Hanem, gyertek velem, és
álljatok szorosan mögötte. Ha gyanus mozdulatot tapasztalunk, elkapjuk a
kezét.

– És ha a gyanus mozdulat csak pofon?

Boglári a fejét rázta:

– Már azt aligha birjuk elkapni.

A vonat beérkezett. Megállt. Én az ablak mellett ültem, hát első
pillantásra megláttam a várakozók között egy tömzsi kis szőke embert,
nagyarcut és cilindereset, s vele egy fiatal barna nőt aki aggodalmasan
nézett az ablakokra.

A festő vörös volt mint a cékla. A kezében kis rózsacsokrot tartott.

Alighogy megállt a vonat, a leány a szomszéd kupé felé rohant.
Összeölelkezett az anyjával.

No nem volt érdemes várakoznom. Se revolver, se pofon. A vő némi
szorongással kezet csókolt, és átnyujtotta a rózsacsokrot.

Az asszony habozás nélkül elfogadta, és könnyes szemmel, mosolygó arccal
fenyegetett rá:

– Többet ilyesmi ne történjék!



A vas-tyúk.

Az állomás tornácán a vonatra vártunk. Az égből az első hó pihézett.
Késett a vonat.

Egy bársonykabátos úri mama a vas-tyúkhoz vezette a fiacskáját.

– No itt egy húszfilléres: tedd bele. Fogd meg a fogóját: ránts egyet
rajta!

Négy-öt gyermek is odacsoportosult. Parasztgyermekek. Irigy szemmel
nézték, hogyan kotkodácsol a vastyúk, s hogyan veszi ki örvendezve az
úri fiucska a piros fényes bádogtojást.

A perron sarkán két iparosféle beszélget. Az egyik feketekezü, –
ruhafestő vagy kalapos. A másik vastag szemöldökü szintén szennyes kezü
vaskos ember, – falusi kovács.

– Haj, haj! – hallatszik olykor a festékes kezü sóhajtása.

A kovács csak hümmög reá.

Micsoda elnyűtt labdái a sorsnak!

Különösen a festékes kezü. Fél századnak a nyomorusága rí le az
alakjáról. A kalapja horpadt ócska kalap, amilyen a szemétdombokon
hever. A csizmája csupa folt. A téli kabátjának minden gombja más. Hogy
eldobtam a szivarom maradékát mohón hajolt le érte. Zsiros
megyfa-szopókába illesztette, és apró füsttel szívta.

De még a szivarvég se vigasztalta meg. Szomorú volt és sápadt. Hogy egy
percre megállottam mellettök, hallottam is a bánata okát.

– Hát bezony sógor, – beszélte dünnyögő orrhangon, – így állok én mán
egyhete mint a karó, amelyik mellül a szőlő kiveszett. A kéményem azóta
nem füstölt, sepedig söprü nem járta a házat. Idegent fogadjak? Kilopja
a szömem világát is. Uj asszonyt vegyek? Eltékozolja mindenemet. De meg
nem is tanálok én olyan dógos kezü asszonyt többet.

– Dehonnem, – brummogta vigasztalóan a kovács.

A kalapos terebélyes kék zsebkendőt vett elő és megtörülte vele orrát,
szemét.

– Aztán ha kerül is, ki tudja micsoda veszedelem? Én nem szeretem, hogy
az asszony tartogassa a zsebébe a pénzemet. Az én Annám ebbe az erányba
nem volt erőszakos. De azér mindent kiteremtett, ami a házho kellett. Ha
végigment az utcán, megszólitotta a parasztasszonyokat:

– Csúnya fakó mán az uradnak a kalapja! Hozd el: megföstjük ingyen.

Az asszony elhozta a kalapot, de hozott vele egypár tojást, vagy egy
kötény babot, vagy egy tál lisztet, vagy egy zacskó kását. Néha csirkét
is. Sohse vettünk mink pénzen élelmet.

A kovács hümmentett.

– Ügyes asszony lehetett. Minálunk drága a föstés. Egy koronán alul nem
föstenek.

A kalapos legyintett:

– Az asszony beledobta a kalapot holmi régi maradék föstékbe. Nem köll a
parasztnak se bélés, se szalag. A kovács csodálkozva nézett és
hümmögött.

A városi főorvost pillantom meg a perronon. Hozzá sétálok. Üdvözlöm.
Beszélgetünk.

Egyszer oldalt pillant a két iparosra, és azt mondja:

– Látod azt a kalapost?

– Látom. Mi van rajta nézni való?

– Annak a szennyes embernek több a pénze, mint valamennyiünknek, akik
itt utazunk az első osztályon.

– Lehetetlen!

– Tudom.

– Dehiszen fölszedi a szivarvéget.

– Azér gazdag. Uzsorás, fösvény kutya. Csak a mi bankunkban magzik vagy
százezer koronája.

Cigarettát vont elő a zsebéből.

A parasztgyerekek mögött, akik a bársonyruhás úri fiut bámulták, egy
sápadt fiucska ácsorgott. Csizma volt rajta és ködmenke, de a fején úri
kis vadászkalap.

– Nézd, – mondottam, – de kedves arcu gyermek!

Olasztemplomban láttam egyszer egy fali festményt, egy szinehagyott
angyalt rajta, akinek a szeme mégis élt…

– Ismerem, – felelte az orvos a cigarettáját meggyujtva. Azért kedves
arcu, mert a másvilág szine van már rajta.

– Beteg? Gondolhattam volna.

– Szivbajos. Kezeltem. Annak a gazdag kalaposnak a fia.

– Szegényke!

– Nem éri meg a tavaszt.

S megszólitotta a fiut.

– Hogy vagy Bandika?

A fiucska az orvosra emelte bágyadt kék szemét.

– Jól, – felelte mosolyogva.

De olyan panaszos volt a tekintete, hogy most is előttem van. Semmi se
szomorúbb a beteg gyermeknek a szeménél!

Folytattuk a sétánkat a tornácon.

– Kár azért a szép gyermekért, – szólottam elgondolkodva. Mondtad a
kalaposnak?

– Hogy mondtam volna? Az orvos nem jósol essőt sohse. Csak napfényt.

Sétánkban ismét a tornác végére értünk, ahol a kalapos beszélgetett. Az
orvos elhallgatott.

A gyermek ott huzgálta az apja kezét, és rimánkodott neki:

– Apám! Szeretnék egy vastojást… egy vastojást…

A kalapos úgy tett, mintha nem hallotta volna. Csakugyan volt az arcán
valami a fösvények vonásaiból. A soványsága, a szeme kigyói hidegsége,
ajka vékonysága.

– Apám, – esengett ujra a fiucska, – az a tyúk tojik… ott la…

– Elhallgass! – mordult rá a kalapos.

– Csak egyszer…

– Mingyárt agyoncsaplak! No nézd! Eltékozolna itt húsz fillért semmiért!

Már a zsebembe nyultam, hogy adjak a gyermeknek egy vastojásra valót, de
bedübörgött a vonatunk. Mindenki a táskáját kapkodta. A vonat csak egy
percet áll azon az állomáson.

A következő év juniusában ugyanazon a tornácon épp úgy vártuk a vonatot.
Az idő borús volt, a perron kőszénszagu.

A várakozók közt a kalapost pillantottam meg. Nyári ruha van rajta, de
azért megismerem. Még soványabb, mint a télen volt, s még fakóbb az
arca. A fiucskát nem látom vele.

A kalapos unatkozó arccal őgyeleg a tornácon. A hóna alatt valami
elfakult régi fajta zsák-táska. Egy percre se teszi le, pedig látszik,
hogy nehéz.

A vastyúk elé egy csoport falusi iskolás gyerek siet. Valamelyiköknek
pénze van. Kijöttek a faluból a vastyúkhoz. Izgatottak az örömtől.

– Én teszem belé! – kiáltja az egyik. Én már tudom, hogyan kell.

Egy idősebb izmos pofás gyerek félrelöki:

– Erigy innen! Én vagyok ennek a mestere!

És a tyúk csakhamar kotkodácsol és tojik.

Az utazók gyermekei is odacsoportosulnak.

Egy hatéveske kis szeplős-képü parasztgyerek álldogáll az anyja kezén
lógva a tyúk közelében. Elálmélkodva nézi az iskolásokat és a
csodatyúkot.

Aztán az anyjához fordul:

– Anyó! Hadd tojassak én is!

– Hallgass! – feleli kedvetlenül az asszony, – drága az!

És fölemeli a köténye sarkát, törül egyet vele a gyermek orrán.

– Csak egyszer, – rimánkodik ujból a gyermek.

– Hallgass!

– Oh Istenem…

– Hallgass!

A kalapos ott állt. Gondolkodva bámult rájok. Egyszercsak leereszti a
lábához a táskáját. A nadrágja zsebébe nyúl. Nagy piszkos bugyellárist
von onnan elő. Kiválaszt egy huszfillérest.

– Nesze, – mondja komolyan, – tojasd meg a tyúkot.

És könnyes szemmel nézett a gyermekre.



Az órás meg a kutyája.

Az órást Zsadányinak hívták.

Csak afféle óra-javító órás volt. Órát nem lehetett nála venni. Neki
magának se volt órája. Hanem ha valaki hozzáadta a zsebóráját, hogy
javítsa meg, hát szombatig azt viselte. Szombaton maga vitte meg. Mert
vasárnap pénz kellett neki. A vasárnapot mindig megűlte. Megűlte a sárga
földig.

Volt úgy, hogy nem akadt munkája. Olyankor kiment halászni. A városunk
végén jókora tó van. Egy patakocska táplálja. A patak hat méternyi
magasságból zuhog alá, s két nagy malomkereket hajt. A zugó mély. A
tóban csak derékig érő a viz. Zsadányi naphosszat tartogatta ott a
horgát.

Máskülönben kis lompos sápadt ember volt, körülbelől negyven éves,
kevés-beszédü ember. Kecskeszakált viselt, és mindig egy piszkos könyökü
sárga kabátban járt.

Vasárnaponkint azonban tüzoltó-ruhát öltött, s úgy feszített az utcán
mintha nála nélkül megégne a város.

A tüzoltók nagyokat ittak vasárnap délutánonkint. Az órásnak olyankor
megeredt a nyelve. Lármázott, veszekedett. Nem egyszer az élete
megmaradását köszönhette annak, hogy tüzoltó. Ha a réztarajos papiros
sisak nincs a fején, bizony nem egy vasárnap került volna véres fejjel a
kórházba.

Egy dologtalan tavaszi napon szokása szerint a tóparton űlt. A patak
vize egy kiskutyát vitt bele a tóba.

A kutyácska fehér-bundás állatka volt. Nyifogott, kepickélt a vízben.

Zsadányi benyult érte a horog-pálcával, és kivonta a partra.

– De szép kis dög!

Az állatka olyan volt, mint egy kis fehér muff. Csupán a bal füle volt
fekete. Talán azért is vetették a vízbe.

Hogy kivonták, megrázkódott. Úgy megrázkódott, hogy el is dölt belé.
Aztán bután nézett maga elé. Talán azon gondolkodott, hogy mi történt
ővele?

Zsadányi nevetett. A hóna alá fogta és hazavitte.

A hegy oldalában lakott, egy mohos tetejü barlangházikóban. Egy rozoga
ágy meg egy-két hitvány bútor volt az összes vagyona. Az ablaknál állt a
szerszámos asztala, – egy alacsony széles asztal, – s mellette két szék.

Zsadányi arra gondolt, hogy a kiskutya talán éhes. Mit is adhatna neki?
Tej kell az ilyennek, tej.

Az átellenes házban egy csizmadia lakott. Zsadányi azokhoz nyitott be:

– Láttatok-e már szőrös pontyot? Ihol-e! A tóba’ fogtam!

Csizmadiáék nevették.

– Egye meg a pontyát!

S tejet adtak a kutyának. Majd leszolgálja az órás, ha az órájok
meghibásodik.

És lett a kutya neve _Ponty_.

Zsadányi örült a kutyájának. Se felesége, se gyereke, senkije. Ime a
sors egy kis állatot vet melléje, hogy ne éljen magányosan.

A kutya egyszerre otthon volt az órás hajlékában. Míg az órás dolgozott,
a kiskutya egy rossz cipővel játszott. A foga közé vette, s megrázta,
eldobta; utána ugrott; megint megrázta, s eldobta.

Az órás le-lepillantott rá az asztaláról és nevetett.

Egy hét mulva már csaholt is a kis állat. Ha valaki belépett az óráshoz,
Pontyika beiszkolt az ágy alá, s onnan csehetelt.

– No-no, fel ne falj! – szóltak rá olykor tréfásan.

S az órás mindenkinek elmondta, hogy ne féljen, mert nem kutya az, hanem
ponty, négylábu ponty.

A kis Ponty napról napra nőtt és kedvesedett. De nőttével nem szépült. A
feje kicsi maradt; a teste ellomhult. Hasonlítani kezdett a fehér
medvéhez.

Hogy kiskorában az órás az asztal mellé a vendégszékre fektette,
megszokta azt a helyet, s ott hevert legszívesebben. A széken egy rossz
űlő párna volt. A kutya szereti a párnát. Ponty jóízűket aludt ottan.
Mikor meg nem aludt, fölült a széken, és órákig elnézte, hogyan dolgozik
a gazdája?

Különös mosolygó nézése volt annak a kutyának. Talán hogy a fél
szája-széle csempe volt, azért látszott olyannak, mintha mosolyogna?
Talán valósággal is mosolygott? Ki ismerhetné a kutyának a lelkét?

Hanem egy hibája volt Pontynak, ami a gazdájának nem tetszett: mindig
éhes volt, mindig.

Az órás hétköznapokon csak kenyéren élt meg szalonnán. Esténkint vett
csak a hentestől töpörtyüt, vagy egy szelet párizsit. Pontynak
kicsikorában elégnek látszott a kenyérhaj, meg a szalonna-bőr, később
azonban oly esennen nézte az órás evését, hogy a nyála is csurgott belé.

Az órás nem keresett annyit, hogy olyan nagy kutyát jóltarthasson. S a
kutya enni akart, mindig enni. Bármennyit is adott neki a gazdája, csak
egyet nyelt, s lent volt. A következő percben megint könyörgőn nézett. S
ha az órás nem vetett neki, fölemelte az első lábát, s rátette gyöngéden
az órásnak a térdére.

– Ménkü ebbe a dögbe! – fakadt ki olykor az órás, – egyszercsak meg fog
szólalni, mint valami ember!

S odavetette neki az utolsó falatját is.

Végre is arra gondolt, hogy elajándékozza a kutyát. Odaadja valaki
olyannak, aki kellőképpen táplálja.

Először a csizmadiának akarta adni. Csizmadiáék el is fogadták volna.
Délben és este ők adtak neki, az órás egy falatot se. Gondolták, úgy
majd átszokik.

Ponty nagykedvvel is fogadta a jóltartást. Mikor kiürítette a tálat, még
néhány percig ott nyalogatta a száját. Várt, hogy vége van-e a menünek?
Mikor aztán a csizmadiáné kinézett, és a forgószéllel szidta a
telhetetlen gyomrát, lefutott nagymosolyogva a patakra, s ivott
nagyokat.

A pataktól azonban nem a csizmadiáékhoz tért vissza, hanem az óráshoz.
Egyet kapart az ajtón, s oly kedvesen mosolygott, hogy az órás
bebocsátotta.

Fölfeküdt a székre és szunyókált.

– Szomszéd! – szólt rá egyszer a csizmadiáné, – ha maga mindig beereszti
azt a kutyát, ne tartassa velünk. Tartsa maga!

Az órás hát kikergette a kutyáját.

Ponty lefeküdt az ajtó elé, s ott heverészett. El nem mozdult onnan, míg
csak megint meg nem éhezett. Akkor aztán odaült a csizmadia ajtaja elé
és nézett be vidám esdeklő szemmel az asszonyra.

– De a görcs essen beléd! – fakadt rá az asszony, – ha te csak enni
jársz ide, nem adok én neked!

Az órás nevette.

– Máshova adom, – mondogatta, – máshova, messzebbre.

Vasárnap megtudakolta a tüzoltók között, kinek kellene kutya?

– Nekem bizony kellene, – szólt egy vastagnyaku tüzoltó, aki hétköznap
kerékgyártást művelt. Nekem kellene egy jó kutya, mert éjszakánkint
lopják a fámat.

– Nohát ilyen kutyád nem volt még! – mondotta az órás. Ez vízi kutya. A
tóba’ fogtam én horoggal.

– Vizi kutya nem kell nekem, – felelte a kerékgyártó. Nem vagyok én
hajós. Nekem földi kutya kell, egy jó csahos, okos földi kutya,
amelyiknek az ugatásától megijednek a tolvajok.

– Hászen földi kutya is az én kutyám, – felelte az órás. Ugatni egy
kutya se ugat szebben. Okosságra meg olyan okos, hogy még nevet is, mint
az ember.

A tüzoltók nevetésre fakadtak.

– Ez az órás mindig hazudik! – mondotta az egyik.

– Nem hazudok biz én! Az én kutyám nem olyan fajta állat, mint más
kutya. Az én kutyám érdeklődik az órák szerkezete iránt is. Micsoda? Nem
hiszitek? Hát őrült vagyok én? Hát ki ismeri jobban a kutyámat? Én
ismerem a kutyát, ti nem ismeritek. Mindennap ott ül mellettem és nézi,
hogyan bajlódok némelyik órával. Néha nem találom meg a hibát. Olyankor
a kutya is tünődik és a fejét rázza. De persze nem tud szólni, csak
nevet, ha ránézek. Ha lába helyett keze volna, már régen dolgozna
mellettem.

A tüzoltók méginkább dűltek nevettökben.

– No, – mondotta a kerékgyártó, – ha az a kutya csak egyszer is
rámnevet, egy hordó sört fizetek itt az asztalnak.

Az órás egyszerre haza akart menni a kutyáért, de az egyik tüzoltó nótát
kezdett, s arra valamennyien daloltak.

Az órás visszaült a helyére, s velök dalolt.

– Egy hordó sör! – mondotta. Vasárnapra bizonyos az egy hordó sörünk!

Másnap, hogy kialudta a mámorát, eszébe jutott a kerékgyártó meg a
kutyája.

– Dehogy adom oda a kutyámat, – mondotta. Ez a kutya még fejlődik,
okosodik. Dehogy adom oda!

S elment a pékhez, vett kenyeret magának is, a kutyának is. A kutyának
persze maradék kenyeret vett. Két krajcáron jókorát adtak.

Otthon aztán mikor ettek, szeletekben vágott a kutyának is.

A kutya megette a kenyeret mind, s rátette a lábát a gazdája térdére.

– Ugyan ne légy olyan telhetetlen! – mondotta neki az órás.

S boszuságában kikergette a kutyát.

Három óra tájban kinéz, hát a kutya egy bőrdarabot rág. Bizonyosan a
csizmadia szemétjéről vitte az ajtó elé.

– Nem lehet tartani ezt a kutyát! – boszankodott az órás. Hiába,
akármennyit adok neki, kevesli. És ha mindennap egy garas áru kenyeret
adok is neki, évenkint háromszázhatvanöt garas: több hét forintnál. De
ennek nem elég két garasáru se. Hát csak nem fogok ennek a dögnek még
külön dolgozni?!

Hétköznap mindig számító és takarékos volt az órás. Éshát őhozzá jobbára
a parasztok meg az iparosok hordták az órájokat. Azok bizony csak 10–20
krajcárt fizettek egy-egy javitásért.

Másnap délután elvitte a kutyáját a város végére a kerékgyártóhoz.

Régi léckerítéses házban lakott a kerékgyártó. Az udvara tele volt
keréknek való hajlított fával. Szép máglyarakásokban állott a fa ottan,
hogy szellőzzön, száradjon.

No a kutyának ott megörültek. Szép kutya! okos kutya! éshát csakugyan
nevet!

Kötelet a nyakára! S hozzákötötték egy mélyen bevert karóhoz, és
jóltartották.

A kutya mohón evett. Ugy jóllakott, hogy szinte domborodott belé.

– Három-négy nap ne eresszék el, – mondotta az órás. Ha látja, hogy itt
bőven kap enni, megmarad.

S mivelhogy ingyen adta a kutyát, a kerékgyártó egy üveg bort hozatott
fel a pincéjéből.

Az egy üveg borból kettő lett, a kettőből aztán több. Az órás, mint
afféle ülve dolgozó mester-ember, ahova egyszer leült, nem mozdult el
könnyen. Éjfélkor tért haza.

Reggel mikor kinyitotta az ajtaját, Ponty ott ült. A nyakában volt a
kötél is, meg a karó is.

Ránézett a gazdájára és mosolygott, örvendezett.

– Ménkü ebbe a kutyába! – mondotta nevetve az órás.

A kerékgyártó elküldte az inasát egy vékonyfajta lánccal a kutyáért. A
kutya azonban gyanakodva nézte. Átfutott az utca tulsó felére.

– Ponty! – kiáltott rá az órás haragosan. Gyere ide!

A kutya odacammogott. Búsan tartotta a fejét a lánc alá. De mikor a
gyerek vezetni próbálta, visszahuzta a gyereket.

Az órás megint elment vele. A kerékgyártó megint megvendégelte egy üveg
borral. Az egy üvegből több is lett. Az órás csak reggelfelé tántorgott
haza.

Valami egy hétig láncon volt a kutya. Adtak ennie, amennyi belé-fért.
Szinte meghizott az egy hét alatt.

A nyolcadik napon amikor kivitték neki az ételmaradékot, a kerékgyártó
leoldta a láncot a nyakáról.

– No most már megmarad.

A kutya akkor körülpillantott, egyet szökemlett, s ki! Otthagyta az
ételt, a kerékgyártót: elinalt vissza haza.

A kerékgyártó ujra elküldött volna a kutyáért, de az asszony nem
engedte.

– Majd bizony, hogy reggelig itt üljön az órás.

Zsadányi se vitte vissza a kutyát.

– Ménkü ebbe a dögbe! – mondotta nevetve, – hát nem akar tűlem megválni!

A kutya mintha értette volna a szavát, örvendezve nézett a gazdájára.

Zsadányi aznap megintcsak vásárolt kenyeret a kutyájának.

– Itt van, edd meg. Ha többet akarsz, keresd meg magadnak!

Ponty azonban nem keresett. Mióta láncra tették, nem mozdult el
hazulról. Órákig elült a széken, és nézte figyelmesen hogyan rakogatja a
kerekeket az órás. Néha nem illett be az uj kerék, s reszelni kellett
rajta. Olyankor Ponty annyira mosolygott, hogy a foga is kilátszott. A
kalapácsolásnál azonban félrevonta a fejét.

Ekközben elkövetkezett a nyár is. A kutya időnkint fölemelte a hátulsó
lábát, és buzgón vakart a füle tövén. Vagy hátra kapdosott és
végigvacogtatta a fogát a bundáján fel a háta közepéig.

Az órás eleinte nem sokat ügyelt rá, később azonban hogy a kutyája
minduntalan vakaródzott, megboszankodott reá:

– Ménkü ebbe a dögbe! Mit vakaródzik!

S ő is vakart egyet az oldalán.

– Mars hinausz! az apád irgalmát!

Kikergette a kutyát.

Másnap, hogy halászó napja volt, Ponty ott ült mellette. Máskor
csendesen megült, de akkor vakaródzott.

– Gyere, – azt mondja Zsadányi, fürödj meg.

A kutya azonban húzódott a viztől.

Zsadányi megfogta a hátán a bőrt két kézzel és bevetette messze a tóba.

A kutya ijedten uszott ki, megrázkódott és hazafutott.

Attól fogva nem lehetett a tóra elcsalni.

Ha a tóra ment az órás, a kutya otthon maradt. Ha nagyon hivta és mégis
velement, a tónál visszamaradt a kutya husz-harminc lépésnyire. Akárhogy
hivta az órás, csak fölkelt, a farkát csóválta, a fejét le-leütögette,
mosolygott, de nem mozdult közelebb.

Egy holdvilágos éjen az órás levetkezett a tóparton és bement fürödni a
vízbe.

A kutya akkor nyugtalanná vált, a parthoz szaladt, és nyöszörgött,
csahintott is olykor. Különösen mikor az órás a viz alá bukott.

– Gyere be te is, gyere! – biztatta az órás.

S ki is akart menni a kutyájáért a partra, de amint feléje közeledett,
Ponty elfutott.

Irtózott a viztől.

Egy napon falura hivták az órást. A tiszttartónak az órája állott meg.
Zsadányi fölült a kocsira. A kutyája futva kisérte a kocsi mellett.

– Hol szerezte azt a különös fajta kutyát? – kérdezte a tiszttartó.

Az órás elmondta.

– Tessék megvenni, – tette hozzá. Nem adnám el semmi kincsért, mert jó
állat, de nekem nincs konyhám. Én csak apróságokkal élek. Az ilyen
kutyának ennie kell.

– Hát hogy adja?

– Odaadom egy forintért.

– Jól ugat?

– Mint az oroszleány!

– Hát jó, megveszem.

– De ajánlom, hogy jól meg tessék kötni, mert hazajön.

– Dehogy megy haza. Hogy menne haza olyan messzire. Vettem én már máskor
is kutyát onnan.

– De csak tessék megkötni.

– Majd betesszük egy hétre a baromfi udvarba. Onnan nem bir kimenni.

És az órás becsalta Pontyot a baromfi kertbe. Sürü tüskésdrót-kerítés
övezte azt a kertet, jó kétméter magasan.

Az órás megigazította az órákat, s estefelé végezett. Kapott vagy öt
forintot.

Mikor elbucsuzott, a kutyája nyugtalanul nézett utánna. Szükölt. Fel-alá
ugrált a tüskés drótkerítés mellett. Itt is, ott is kidugta az orrát a
drót közül, de nem birt áttörni rajta.

Az órás sokáig hallotta az üvöltését.

A város végén csárda áll. Zsadányi, hogy pénzt érzett magánál, betért
oda. Egy óra mulva vigan zengett a cimbalom.

Reggel már a nap is kelt, mikor az órás haza vetődött. A kutyája vidáman
futott eléje. A bundáján pirosló vérfoltok tanuskodtak arról, hogy a
drótkerítés nem bocsátotta át valami könnyen.

– Ménkü ebbe a kutyába!

A tiszttartó harmadnapra elküldött a kutyáért. Csak nagy küzdelemmel
birták lefülelni, s megkötözni.

– Láncra kell tenni legalább is egy hónapra, – vélekedett az órás.

Három hétig nem látta az órás a kutyáját.

Egy délután ahogy kilép, ott fekszik megint a kutya az ajtaja előtt.
Csupa por a bundája, de úgy meg van hizva, hogy alig ismer rá.

Az órás attól fogva nem birta a város határán tul vinni a kutyáját.
Ponty elfutott, ha kocsi állt meg a ház előtt. S ha a gazdája kocsira
ült, csak épp a sorompóig kisérte. Ott leült és búsan nézett utánna. S
ott várt reá, míg csak vissza nem tért.

Pedighát igen láb alatt volt már a kutya. Ha szombat-délutánonkint
gyakorlatra vonult a tüzoltóság, Ponty nagyokat szökellve futott elől,
és erős _vuh-vuh!_ kiáltásokkal ijesztette az utca népét.

Mikor a gazdája fölment a gyakorló létrán, nyugtalanul nézte, és
keservesen tutult. Nevették miatta Zsadányit.

Még izgatottabb volt a kutya, ha tüzre kongattak. Olyankor végtelenül
vonított, mintha a fogát huznák, és kaparta az ajtót.

Zsadányi nem szeretett éjszaka fölkelni. Azelőtt mindig azt mondta, hogy
nem hallotta a kongatást. És el is hitték neki, merthiszen a város végén
lakott. Mióta azonban Ponty megnőtt, olyan veszekedett lármát csapott
mikor kongattak, hogy fel kellett ébrednie.

S a kutya száguldott vele a tüzhöz, mintha ő is tüzoltó volna. A tüzoltó
kocsik előtt dühös buzgósággal rohant a tüz felé, s mintha eleven ágyu
volna, amelyből vastag _u-u_ hangokat lőnek ki, úgy ugatott.

A tüznél aztán ide-oda ugrált és lármázott: zavarta a tüzoltókat a
munkájokban.

– Ménkü ebbe a kutyába! – mondta olykor az órás. Agyonverem!

Egy vasárnap, hogy kimaradt, szokása szerint berugott. Ide oda
tántorogva haladt hajnalban hazafelé. A kutyája is, hogy mellette járt,
a gazdája lépéseihez alkalmazkodott. Olyan volt mintha ő is részeg
volna.

Egyszer azonban mégis elhibázta. Az órás rálépett véletlenül a lábára, s
a kutya ugy ugrott félre, az órás is úgy lépett félre, hogy bizony az
órás átesett rajta, és elvágódott a földön.

– No elpúsztítom ezt a dögöt! – mondotta az órás. Belököm a zúgóba.
Onnan nem tud kijönni.

És ahhelyett hogy haza ment volna, elment a tóra.

Őszi hajnal volt az. A platánok már hullatták a leveleiket. A tó vizében
hideg szürke felhők tükröződtek. A malom kerekéről egyhangu zúgással
omlott le a viz.

Az órás a zsiliphez tántorgott. Át lehetett ott menni, mint valami
hidon. Az órás arra gondolt, hogy a kutyája követni fogja, s ő akkor
megfordul, beleveti a kutyát a vizbe.

A kutya azonban elmaradt tőle vagy húsz lépésnyire.

– Ponty! Gyer ide Pontyi!

A kutya megcsóválta a farkát és néhány lépést közeledett. De megint csak
leült.

– Pontyi! Gyer ide hát! No gyere ide!

A kutya megint fölkelt. Mosolyogva nézett a gazdájára, és a farkát
csóválta. De nem ment közelebb.

– Ponty!

Zsadányinak eszébe jutott, hogy mikor fürdött, mennyire nyugtalankodott
a kutyája.

A zsilip tetején csaknem félméternyi széles volt a gerenda. Gondolta oda
fekszik és nyögni fog. Akkor a kutyája bizonyosan melléje ül: belökheti.

Rálépett hát a kettős gerendára s a zsilip közepére ment. Leült ott. S a
kutyájára pillantott.

A kutya csakugyan közeledett. Nézte a gazdáját, hogy hova tünt?

Zsadányi lekókadt fejjel ült ott. A lába alatt egy általgerendát
pillantott meg, régi általgerendát, amelyen a vizi moha hosszu rojtokban
csüggött alá. Arra gondolt, hogy lehúzódik oda, s akkor a kutya keresni
fogja, hova lett? Hirtelen megkaphatja, belökheti.

Lelépett. Megsikamlott az iszamós mohon, s hanyatt-háttal le a vizbe.

Ponty látta hogy a gazdája eltünik, de a zugástól nem hallotta a
loccsanást.

Hát csak nézett, nézett és mosolygott. Várt néhány percet. Aztán
közelebb futott. Leült. Várakozón nézett, hogy honnan tünik elő a
tüzoltó sisak?

De a sisak nem tünt elő.

Ponty elkomolyodott. Nyugtalanná vált. Odafutott a zsiliphez. Nézett
jobbra balra. Lenézett a zúgóba is. Egyszercsak megpillantotta a vizben
forgó sisakot. Megrándult. Merő szemmel nézett alá.

A sisak forgott, forgott, és kiúszott lassan a tóba.

Ponty nyifogott. Egy-két nagy ugrással lenn-termett a tóparton. S nézett
nézett meredt-izgatottan. Várta, hogy a gazdája felbukik valahol, és reá
nevet, és szólítani fogja.

De a tóból nem bukott fel senki. A vizben lomhán kerengett a sisak.

Ponty mindegyre izgatottabbá vált. Remegett. Lefutamodott a viz szinéig.
Látszott rajta, hogy be akar menni a vizbe. De a lába besüppedt a sárba.
Visszaugrott. Vakkantott egyet kettőt. Egyszercsak egy nagy szökéssel
benn termett a vizben.

A sisakhoz uszott. A foga közé vette. Határozatlanul nézett széjjel a
vizben, aztán a sisakot kivitte a partra.

Ledobta a földre a sisakot, s ismét a vizbe nézett. Nyüszölt.
Végigfutott a parton. Megmegállt. Benézett a kerekek alá. Felszökkent a
zsilipre is. Nézett előre, hátra. A szeme aggodalmat fejezett ki. A
teste meg-megrándult.

Az úton egy falusi paraszt ballagott a malom felé. Putton volt a hátán,
s a kezében két füles kosár.

Ponty fölugrott a levegőbe, s panaszos ugatással futott hozzá.

– Mégy innen! – rikoltott rá az ember ijedten. Kusti büdös!

A kutya visszafutott a tóhoz. A fejét rázta. Vakogott. Aztán egyszercsak
fölkapta a sisakot és loholt vele haza.

Az utcákon már akkor mozgott a város.

A sisakot vivő kutya mindenkinek föltünt.

– Nini! – kiáltotta egy inasgyerek. Mit visz a kutya?

S követ kapott fel. Hozzásujtotta.

Más gyerekek is követték a példát.

– El kell tőle venni!

S repült a kő Pontynak eléje, utánna.

A kutya nagy szökellésekkel menekült. Egy kő tomporon találta. Nyikított
egyet, aztán tovább rohant.

Lihegve ért haza. A tomporán folyt a vér. A sisakot letette az ajtó elé,
s kapart az ajtón. Nyafogott, ugatott.

Depersze az ajtó nem nyillott ki.

A kutya megnyalogatta a tomporát. Ismét zörgetett. Várt. Szűkölt.
Egyszercsak megfordult. Rohant a tüzoltó-tanya felé.

A tanyán nem volt senki, csak az őrálló két tüzoltó, meg a kocsisok. Az
egyik tüzoltó kenyeret és szalámit reggelizett a padon. A nagyszobát,
ahol inni szoktak, söpörték.

– Nini, a Ponty! – mondotta a reggeliző tüzoltó. Az órás erre jár.

S egy falat kenyeret vetett a kutyának.

Ponty azonban rá se nézett. Befutott a nagyszobába, meg kifutott. Az
istállóhoz is futott. Benézett. Majd a reggeliző tüzoltóra fordult a
tekintete, s vakkantott reá.

– Ne, – mondotta a tüzoltó.

És a szalámi-bőrt neki dobta.

A kutya az eldobott bőrre pillantott, de nem kapta fel. Egy szökéssel
kiiramlott az udvarból.

– Ez a kutya beteg, – mondotta a tüzoltó.

Ponty száguldva rohant vissza haza. Ismét kapart egyet az ajtón, ismét
nyalt egyet a combján. Aztán megint el, le a tóra!

Ott szükölt, ott ritt. Beúszott a vizbe. Uszkált jobbra balra. Olykor
fölemelte a fejét és a levegőbe ugatott.

Délelőtt végre órát vitt valaki az óráshoz, s megpillantotta az ajtó
sarkában a sisakot.

– Mi a fene? – mondotta. Az órás nagyon részeg lehet.

S átment a csizmadiához.

– Ugyan kérem, ha az órás fölébred, adják át neki ezt az órát. Nem
akarom felzörgetni, hátha csak reggel feküdt le.

A csizmadia nevetett:

– Vasárnap mindig bekeffent…

Az óráshoz aztán mások is próbáltak bemenni, de akkor már Ponty ott ült
az ajtónál, a sisak mellett, és dühösen morgott.

Azelőtt nem szokott senkire haragudni.

Csizmadiáék nevették, hogy a sisak kivül maradt. Másnap azonban, hogy
még mindig ott volt a sisak, tanakodni kezdtek, hogy vajjon otthon van-e
az órás? Hátha valami baja van? Hátha felakasztotta magát?

– Hátha elment falura? – vélekedett az asszony.

– Akkor a kutyája nem volna itthon.

A csizmadia átment és zörgetett. A kutya őt nem morogta meg.

Zörgetett erősen. A kutya aggodalmasan nézett a kilincsre.

De semmi válasz.

A csizmadia akkor elment a rendőrségre.

Dél felé megérkeztek a rendőrök és egy lakatos.

A kutya a sisak fölé állt és haragosan nézett rájok. Morgott.

Az egyik rendőr kivonta a kardját:

– Mars innen!

A kutya akkor dühösen ugatott. Látszott, hogy egykönnyen nem tágít.

A rendőrök azonban követ ragadtak. Két dobás: egyik oldalba, másik a
fejen. A kutya sikítva menekült át a csizmadiához.

Tiznap elmultával az órás szegényes holmija dobra került. Rokonai nem
voltak. A ház gazdája a házbérért jelentett jogot a holmira.

A kutya még mindig ott ült az ajtóban. Lesoványodott, elhitványodott.
Bágyadt bús szemmel nézett a közeledőkre.

Mikor látta, hogy megint rendőrök közelednek, keservesen csahintott és
nyugtalanul nézett rájok. Ugatott. Hátrált. Neki hátrált az ajtónak, s
elkeseredetten ugatott. A rendőrök megint elüzték.

De alig hogy az árverést megkezdték, a kutya egyszercsak bentermett. A
mosóné épp a lepedőt akarta lehuzni az ágyról, azon okkal, hogy az órás
másfél forintjával tartozik. A kutya felszökött az ágyra, s a szeme közé
uhogott. A mosóné csaknem hanyatt esett ijedtében.

A kutya a négy lábát megfeszítve elszántan vicsorgott mindenkire.

Ütötték. Akinél csak bot volt, mindenki ütötte, csépelte.

A kutya az ágy sarkába huzódott, de a botok ott is zuhogtak rá, fejére
hátára. Végre leugrott és bebujt az ágy alá.

Az árverést folytatták. Az ágy, a két szék, a rozzant ruhaszekrény, s a
szekrényben levő köznapi ruha és fehérruhaféle, mindenre akadt vevő. Még
a papucsáért is adott egy kofa két garast.

Aztán a szerszámos asztal került kótyára.

Az asztal azonmód állt, amint az órás elhagyta. A finom reszelők, fogók,
rugók, kerekek, nagyitóüveg, kiskalapács minden ott hevert a szokott
rendben.

A végrehajtó egy minutumig gondolkodott, hogy úgy adja-e el az asztalt
ahogyan áll? vagy külön a szerszámokat? Végre is azt vélte, hogy legjobb
lesz egyenkint eladni az apró holmit: többet kap érte.

Fölvette hát a kiskalapácsot és kiáltotta:

– Egy kis kalapács, gyermekjátéknak is alkalmatos…

Abban a pillanatban dühös mordulással szökött ki az eb az ágy alól.
Egyetlen ugrással fönntermett az asztalon, és megmarta a végrehajtónak a
kezét.

Mindenki visszahőkölt.

A kutya a négy lábát szétvetve, nagy fehér fogait bőszült vicsorgatással
mutogatva állt az asztalon. Már nem medvéhez hasonlított, hanem
tigrishez, megádázott megbőszült nagyfogu tigrishez. A feje mintha
megnőtt volna. A szeme dühtől kikarikásodottan meredt rájok. S hörgött,
herregett. A szeme szinte tüzkarikákat hányt.

– Fene essen ebbe a kutyába! – kiáltotta a végrehajtó.

S ujra zuhogtak a botok a kutyán. Ütötték fejét, hátát, ahol érték.

Azonban a kutya mintha nem is érezte volna az ütéseket. Elszántan
kaffogott jobbra balra. Csupa fog volt, csupa agyar. Egy-egy nagy ütésre
villámként rándult az ütő felé, és az arcoknak kapdosott. A szerszámok,
rugók, kerekecskék csörögve röpültek jobbra balra a lába alatt a
forgolódásától. Forró lehelete, mintha láng lövellett volna a torkából…

– Ez a kutya megveszett! – kiáltotta a végrehajtó.

Erre egymás hegyén hátán igyekezett ki a népség a szobából.

– El kell küldeni a sintérért! – mondogatták hüledezve.

Félóra beletelt, míg a sintér megérkezett. Azalatt a kutya ott ült az
asztalon és a szemét az ajtóra meresztve morgadozott.

A sintér nem mert bemenni. Bezúzták az ablakot. Ott nyúlt be a dróttal.
Ponty hurokba került. A sintér izzadásig erőlködve huzta kifelé a
hurkot, hogy a kutyát megfojtsa.

Ugylátszott, meg is fulladt. De mikor a sintér kifelé húzta, a kocsinál
eszméletre tért és lehasította a sintérnek a kabátját.

Végre mégis lefülelték, bevetették a ketrec-kocsiba.

A kocsi megindult. Az árverést folytatták.

Ponty szőre-borzasan, rémült, aggodalmas szemmel bámult ki a haladó
kocsiból a világba, s meg-megtántorodott, mikor a kocsi zökkent a
kövezeten.



Anna-báli emlék.

A Malom-útca csakolyan kisvárosi útca, amilyen ezer meg ezer van
Magyarországon: alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban
cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt úri
ruhás, de mezitlábas gyerekek.

Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és pletykáznak
egymásról.

Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyü gurgulására azonnal ablakhoz
sietnek a lakók, és kiváncsian nézik, hol áll meg? Beteg van-e valahol?
Vagy úri vendég érkezett valahová?

Mert csendes szokott lenni az útca, legfeljebb ha a gyermekek hivják
kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig ünnepnapon,
vagy ha a kőmives kutyája idegen kutyát pillant meg az útcán s vele
összeverekedik.

A Malom-útca e napon is csak olyan mint mindig, tiz esztendeje, száz
esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az útca árnyékán egy ház
előtt gyermekcsoport ül. És az ablakok tárva vannak.

De ime érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekü bolti szekér.
Vonja egy mezitlábas széletlen szalmakalapu inasgyerek. A szekérkén
cimbalom csillog, egy barnára fényezett uj cimbalom. S a szekérke után
egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva.

Egy karcsu kisasszonyka előzgeti őket, depersze ő a házak mellett
lépdegél. Rózsaszinruhás fekete szemü leány; a fején tavalyi divatu
florentin-kalap, és a kezében fehér napernyő. Úgy lépdegél, mintha
tojáson járna, s olykor mosolygó pillantást vet a cimbalomra.

– Jaj, vigyázzunk! – szólal meg minden zökkenőnél.

– Ne féljen kisasszonyka, – nyugtatja olykor komoly arccal a kötényes
iparos.

A gyermekek egyszerre fölmozdulnak.

– Cimbalom! – kiáltja az egyik.

– A mi útcánkba hozzák! – kiáltja a másik.

Csak egy ölbeli kisgyerek marad a földön, hátul nyitott ingü félmeztelen
csöppség. De azt is felkapja egy tiz éves, rövidre nyirt haju leány;
gyakorlott kézzel üti le a ráragadt port a hátuljáról, s megindul a
gyermekraj vidám zsibongással a cimbalom után.

A muskátlis ablakokban egy-egy fej jelenik meg, ahogy a cimbalom arra
halad. S kiváncsi kérdések állitják meg a fehér napernyős kisasszonyt:

– Magukhoz-e Cilike?

– Hozzánk, – feleli Cilike boldog arccal, – de csak béreltük. Öt koronát
fizetünk érte minden hónapban.

– Hát tud-e már rajta?

– Hogyne: hiszen már négy hónapja tanulok.

És Cilike mosolyogva bólint. Lépeget tovább a cimbalom után.

De a következő ablaknál megint megállitja egy kikönyöklő öreg
asszonyság:

– Nini Cilike… Talán biz magukhoz…?

– Hozzánk, – feleli Cilike a napernyőjét összecsukva. Tetszik tudni hogy
ma az öregmama nevenapja van.

– Igaz ám: Anna van ma.

– Aztán ő tanittatott cimbalomra. Majorossy kisasszonyhoz jártam. Aztán
a kisasszony azt ajánlotta, hogy vegyek cimbalmot, vagy béreljek. Hát
béreltünk. Öt korona. De jó cimbalom: igazi „Schunda.“

– Egészséges az öregmama? Mert épp ma éjjel álmodtam felőle, hogy a
temetésén voltam.

Cilike mosolyogva rázza a fejét:

– Nem hal az meg sohse. Ámbár ahogy mondani szokta: „Mán én gyerekek meg
vagyok halva, csak éppen hogy a lélek mindennap vissza-száll egy-két
órára a testembe.“

– De hiszen borzasztó régen fekszik!

– Tizenegy esztendeje. De azért csakúgy elbeszélget velünk, mint aki
egészséges. Még nevet is olykor. De megyek már…

– Hát most meglepik.

– Meg. Arra gondoltunk a mamával, hogy a nevenapján állitjuk be a
cimbalmot. Aztán én megtanultam a nótáit, amiket emlegetett. Tetszik
tudni az Anna-bál… „Mikor én lány vótam gyerekek, aztán az Anna-bálon
könyörögtek, hogy danojjak egyet. Mer ojjan hangom vót mint a kerti
fülemilének. Oszt mondok, ide hát a cigányt. A sok cigány mögém áll. Én
meg (kezembe a kis csipkés zsebkendő) rákezdtem, hogy Cserebogár, sárga
cserebogár… hát még a falevelek is attúl rezegtek. Akkor szeretett meg
az uram.“

Mind a ketten mosolyogtak, mert Cilike az öregasszony hangját utánozva
mondta el az idézetet. Ismerik azt a szomszédok mind. Az öregasszony
mindig az emlékeit beszéli, s az Anna-bál az emlékeinek középső
gyémántja. Merthát akkor ő volt a bál legszebbje, és akkor szerette meg
az ura. Dehát hol van már az az Anna-bál! és hol van azóta az ura! Az
ura földesúr volt, később elszegényedett és falusi nótárius lett belőle.
Az öregasszony kis penzió-pénzéből él a család ma is. A lánya is
öregasszony már. Az unokája meg férjhez-menő leány.

– Tessék átjönni, – mondja Cilike.

– De át is megyek, – feleli az öregasszony. Megnézem hogyan örül a
cimbalomnak az asszonynéni?

Ezalatt a cimbalom-szekér megállt a Malom-utca 76-ik számu kis háza
előtt. S a fiu kibujt a hámból. A mester pedig a reteszt kereste az ó
zöld kapun.

Cilike szapora lépésekkel vált át az utcán.

– Csak egy percet várjanak, – mondja a zöldkötényesnek. Előbb
megköszöntjük az öregmamát, aztán majd kiszólok.

S belebben.

Az útcai szoba az övék. Tágas fehérfalu szoba. Három ágy benne, s avult
bútorok.

Az egyik ágyban egy fehérhaju öregasszony fekszik, egy időtlen idős
pergamenszinü múmia. Az arca oly érzéstelen és oly szögletes, mintha
fából faragták volna, abból is csak elnagyoltan. A szemöldöke is szürke
már, a szeme pillája is. Száraz kezében zsebkendő. Ha légy száll feléje,
bágyadt mozdulattal emeli rá a zsebkendőt.

Cilike gyors kézzel teszi le a florentin kalapot, és széket visz a
falhoz, ahol egy tüllel leboritott aranyrámás kép lóg.

Az agg asszony unatkozó szemmel kiséri a leány mozgását és álmos hangon
kérdi:

– Mit csinálsz Cilike?

A leány nem felel. Leoldja a tült. A falon előtünik a vedlett
aranyrámában egy méltósággal néző szőkeszakállu atillás magyar ember.
Egy csudásan szeplős ember, akinek még az inge gallérja is szeplős.

A szobába ezalatt egy másik öregasszony is belépett, egy fehérkötényes
kövérke asszonyság, akinek a szeme épp olyan fekete mint Cilikének, és
az orra is épp oly fitos, csakhogy immár cseperke gombává kövéredett az
arca közepén.

A kövérke asszony odaül az ágy szélére, és megfogja az agg nő kezét:

– Kedves mama, ma van a nevenapja. Isten éltesse.

S fölemeli a csontig hervadt kezet: megcsókolja. Ráhajol az arcra, oda
is csókot nyom.

– Igazán? – hebegi az agg nő. No nézd…

A hangja is olyan fakó mint az arca. Bágyadt szemén ólomszin árnyék űl.

Cilike is megcsókolja.

– Igazán öregmama. És én ma olyan köszöntőt mondok, amilyet még nem
hallott.

Azzal kiszól az ablakon:

– Behozhatják!

Az agg nő fölül az ágyban és nyugtalanul pislog. A leánya, – a kövérke
asszony, – a háta mögé igazitja a párnát. Négy párnát is tesz oda, hogy
ülhessen.

S a cimbalom bevonul. Cipeli a zöldkötényes ember meg az inasgyerek.

A szoba közepén felforditják a cimbalmot, s belesrófolják a lábakat.

– Ide, ide az ágy elé! – mondja Cilike izgatottan.

A szobaajtóban kiváncsi szomszédok jelennek meg. Két asszony, aztán egy
pápaszemes és bozontos szakállu csizmadia alak, pipásan és műhelyi
ingben. Aztán egy fiatal tanitóképzős-féle, aki csak a küszöbig
bátorkodik s onnan kiséri szerelmes tekintettel Cilike mozdulatait.

– Tessék beljebb, – mondja a ház asszonya.

S beljebb vonulnak a szobába. Befurakodik a csecsemőt tartó kisleány is.
Néhányan leülnek, a többi (mert nincs szék csak négy) az ajtó mellett
marad.

Cilike feljebb türi a rózsaszinü blúz ujját, és kezébe fogja a
cimbalom-verőket.

A szoba lágy cimbalomhangokkal telik meg. Bevezető futamok összevissza,
de aztán méltóságos mély búgással szólal meg a nóta: Cserebogár sárga
cserebogár.

Az ágybeli agg-asszony a párnákra könyökölten bámul az unokájára.
Bágyadt szemébe az életnek fénye gyullad bele. Fehér ráncos arca
mosolygóvá válik. És bólogat.

Cilike buzgón veri a nótát. Mikor odaér, hogy nem kérdezi a nyarat,
hosszan pengeti cifrázza a vékonyát. Aztán végigcikáznak a verők a
húrokon s folytatódik a nóta.

A gyülekezet ámuló csendben hallgatja. A zöldkötényes iparos elégedetten
pislant. A szemüveges csizmadia is bólint. Az ölbeli gyermek repülőn
mozgatja a karocskáját a cimbalom felé, de a tiz éves néni lefogja:

– Csitt! – susogja, – mert kikergetnek!

Cilike verői alatt uj nóta fakad a cimbalomból: „Mezitláb a
cigánylegény…“ Ez már vigabb valamivel.

A tekintetek földerülnek. A szemüveges csizmadia vidáman köpint ki az
ablakon. Az agg asszony a fejét rázogatja. S még következik valami négy
nóta, az öregmama kedves nótái.

Hallgatja a fehérhaju asszony a párnára könyökölten.

Aztán Cilike megáll a nóta végén.

– Mit muzsikáljak még öregmama?

Az agg nő pislog, a kezében levő fehér zsebkendővel egyet törül a
szemén, aztán elsimit egy fehér fürtöt a homlokáról:

– Azt az elsőt, – motyogja fogatlan ajkkal, – Istenem mikor leány
voltam… Füreden az Anna-bál… iszen beszéltem már nektek… kint a
csillagos ég alatt… olyan karcsu lány voltam mint te, Cilike. Aztán
könyörögtek a fiatalok, hogy daloljak egyet, hát csak kiállottam a
középre, oszt mondok: Ide cigány mögém… Az a szőke ember ott a falon,
akkor még pelyhező bajszu legény volt… Azt verd el mégegyszer Cilike…

A leány megpengette a cimbalmot s ujra a cserebogárt játszotta. Az
öregasszony behunyt szemmel hallgattá és bólogatott a végén.

A vendégek megdicsérték a leányt és elégedetten szállingóztak el
egyenkint:

– Jól kiverte! – mondja a csizmadia.

– Beállhatna akármelyik bandába! – mondja rá a zöldkötényes.

Az inasgyerek fütyörészve vonta vissza az utcán a szekerét. A gyerekek
visszatértek játszani. Az öreg beteg elgondolkodva ült az ágyon.

Egyszer aztán fölemeli a fejét s körülpillant:

– Elmentek?

– El.

Az öreg nagymama pislogott:

– Te Cilike, verd el nekem mégegyszer azt a nótát.

Cilike visszaült a cimbalomhoz, s legott megzendült a nóta a verők
alatt.

– Várj, várj… – mondotta az öregasszony, – ne olyan szaporán… szép
lassan…

Fölemelte aszott kezét, mintha taktust akarna inteni, s zengéstelen öreg
reszkető hangon kezdte dalolni: Cserebogár sárga cserebogár…

Dalolt buzgón, s bizony éktelenül. Beszáradt melléből már csak úgy jött
a hang, mint az elkopott régi verkliből. Egyik hang erősen, a másiknál
csak az ajka mozgása mutatta, hogy dalol. De azért dalolt az öreg beteg.
Bágyadt kezét emelgette hozzá. A szeme fénylett. Agg fejét úgy ingatta
mint a mámoros. S mikor odaért, hogy: Csak azt mond meg, babám-é
leszek-e? – megrázogatta a fehér zsebkendőt a füle mellett, és a képre
mosolygott.



A mult velünk él!

Szeretem nézni a vásározó népet. Mennyi ember nyüzsög mint a hangya!
Mért nyüzsögnek? Mi indította őket a vásárra a távoli falvakból,
tanyákból? Egy sütőlapát, egy méhkas, egy szita, borjukötél, kád,
talicska, s másefféle szükséges hitványságok.

A sátorok között egy hosszunyaku ösztövér falusi pap jött velem szembe.
Egy csomó uj pipaszár a hóna alatt, a zsebéből meg egy hőmérő vége
kandikál elő. A többi zsebe is ugyancsak domborodik. Térdig érő fekete
liszter kabátja poros. Virzsinia szivart szí, és szőke juhszemét
unalommal pillogatja az előtte sokadozó parasztasszonyokra.

Nini! – mondok Répa Pál atyámfia!

Gyermekkori pajtásom volt. Huszonöt éve nem láttam. De a beretvált arcú
ember vén korában is csakolyan mint gyermekkorában. Az arc aszottabb,
fakóbb, de a szem ugyanaz marad.

Répát voltaképpen nem is Répának hivták, hanem Zellernek, Zeller Pálnak.
Sváb fiu volt; valami szegény harangozónak a fia. A diáknép magyarositó
pajkossága ragasztotta rá a Répa nevet.

Különben jó fiu volt. A társaságot nem kereste, de ha belekerült,
szivesen tréfálkozott velünk. Én csak három latin osztályt jártam vele
Pozsonyban. Aztán a szél engem elfujt tőlük. A társaim mind urak lettek.
Én csak falusi tanitó.

Örvendezve nyujtottam neki a kezemet:

– Főtisztelendő Répa barátom! Jónapot!

Meglepődve nézett reám, és mosolyogva pillogott. Beletelt egy perc, mig
végre megszólalt:

– Nini! Te vagy? No lám: vásárban mit nem talál az ember!

És beszélgettünk.

– Hát milyen az élet Pali?

– Izetlen, barátom; ízetlen, mint a cukrozatlan tea?

– Nem vagy tán beteg?

– Nem. Vagy olyan vagyok, mint aki beteg?

S kérdőn forditotta rám a szemét.

– Nem. Csak hogy az életet izetlennek mondod. Abból gondoltam, hogy
talán gyomorbajos vagy?

– Én? Gyomorbajos? Ugy eszek, mint a csikvándi farkas.

Egy testes úri ember nyomult át a vásári népen. Naptól sült piros arcu,
felkandaritott bajuszu. A fején poros szürke kalap. A kezében lovagló
ostor.

Rábámultunk.

– Ösmered? – kérdezte a pap a szemöldökével a nagy ember felé intve.

– Nem. Csak hogy ilyen virító egészségü ember, azért bámultam meg.

– Nohát csak nézd meg jól. Emmiatt lettem én pappá.

És fanyaran mosolygott.

A nézd-meg-jól emberen nem volt több nézni valóm. Láttam máskor is olyan
embereket, akik az egészségök virulásával tünnek ki a sokaságból. Mindig
ragyogó szeműek, elégedett arcuak, bőven esznek-isznak, harsogva
nevetnek, ritkán haragszanak, mindenkit szeretnek. Öröm az ilyen embert
látni!

– Lócsiszár vagy borcsiszár? – kérdeztem a paptól.

– Birtokos ember. De gyerünk valamerre. Nem óhajtok vele találkozni.

Magával vont egy lejtős útca felé, amelynek magasra vont kapujáról sörös
kancsót tartó bádogkéz nyúlt ki az útcára.

Oda tértünk be.

Az udvar tele volt asztallal. Még a kis udvari kertbe is tettek vagy
hármat. Az a három üres volt. Odatelepedtünk az egyikhez a diófa alá.

A pap elkérdezett, hogy hogy és mint vagyok? Aztán én kérdeztem:

– Hogy élsz? Micsoda gondolat vitt a papi pályára? Ámbátor okosan
választottad.

– Hát én is azt tartom, – felelte a sör habját lefujintva. Mit vergődjek
az élet gondjaival!? Csármás asszony, vásott kölykek, gyötrelmes munka
értök egy egész életen át, – bolond aki vállalja. Az életem legokosabb
lépése bizonyára az volt, amikor átléptem a szeminárium küszöbét.

– Az imént azt mondtad, hogy izetlen az életed.

– Hát tudod azért nekem is megvan a magam sokféle tüskéje. Az iskola, a
község, aztán az az unalmas fészek. Nyáron még csak megjárja: sétálhat
az ember jobbra-balra, de télen… Korán sötétedik, aztán olvasni se lehet
mindig. Olykor az óra elé ülök, és nézem hogyan halad az élet…

– Nincs társaságod?

– Ki volna? A jegyző? Mindig ir, és mikor nem ir, alszik. A tanitó? Nem
tud egyébről beszélni, csak a vadászatról. A szakácsném? Csak nem
ültetek be egy nyolcvan éves tyúkot a szobámba, hogy ott vatyogjon!? Te
nem unatkozol?

– Soha.

– Persze városon lakol. Ámbátor én, ha városon laknám is… Nem szeretem a
társaságot. Magvatlan szalma az emberek beszéde. Miről beszéltek
városon? Helyi ügyekről, meg amit az ujságban mindenki olvas, tehát
mindenki tud.

A megüresedett szomszéd asztalhoz falusi molnárféle ember telepedett.
Két fiu-gyerek volt vele. Az idősebbik tízéves, a kisebbik hat. De mind
a két fiu egyformán volt öltözve, szinte uriasan. Dohányszinü, egyforma
ruha rajtok és pörge kalap. A ruha úri szabásu, a kalap parasztos. Mind
a kettő csillogó fekete szemü, piros arcu tömzsi gyerek. S hörpintgették
a sört boldogan.

– Nézd milyen szép gyerekek, – mondottam a papnak, – s mily egyformák!

– Csakugyan szép gyerekek, – felelte a pap. Hiába, csak falun lakik a
jóegészség!

Akaratlanul is a többi asztal körül ülő falusiakra pillantottam. Mind
egészséges arcu ember. Vörösek mint a cserépzsindely, s eleven
tekintetüek.

A pap maga elé mélyedten nézett az asztalra, aztán mintha én is tudnám
miről gondolkodott, mintegy folytatásképpen szólott:

– Ezzel történt barátom, hogy mikor letette az éretségit, hazament. Az
apja, – afféle úri ruhába bele gazdagodott paraszt ember, – kiveszi a
bugyellárist, és előnyálaz belőle egy szép ezres bankót.

– No azt mondja, – minekelőtte beiratkoznál a jogra, eredj kissé világot
látni. Pihenj egy esztendőt. Nesze, itt a pénz. Vagy ha két esztendőt
akarsz pihenni, adok még egy ezrest.

– Adjon még egy ezrest, – mondja a fia.

Akkor még mondanom se kell, forint járta.

A fiu zsebrevágja a két ezres bankót, s másnap útnak ered. Azzal
búcsúzott el, hogy kimegyen Párisba, Londonba, talán Amerikába is.

Valami nyolc napra rá Sopronban van az öreg hetivásáron. Az idő csunya
essős. Ül a vendéglő ablakában és ebédel.

Egyszer ahogy kipillant az utcára, látja, hogy ott cammog négy gyönyörü
szimmentáli tehén. Oly remek állat mind a négy, hogy a kés, villa,
kiesik a kezéből.

A tehén után két hajcsár kullog. A két hajcsár nyomában… alig hitt a
szemének: az ő kedves Lukács fia.

Poros volt a fiu nyakig.

Az öreg csaknem kővé meredt bámulatában.

– Mi a csoda lelte ezt a gyereket? Csak nem állt be tehénhajcsárnak?

A fiu megállt a vendéglő előtt. Magához intette az egyik hajcsárt és
aprópénzt adott neki. Ő maga befordult. Egy perc mulva belépett az
ebédlőbe.

Az apja még mindig azt hitte, álmodik.

– Hát te…

– Hazaérkeztem.

– Csak nem a tied tán az a négy gyönyörü…

– De bizony apám. Bécsben éppen gazdasági kiállítás van. Bementem.
Láttam azt a szép négy tehenet. Gondoltam: ezeknél szebb néznivalót nem
látok én Londonban se! hát minek menjek tovább?

– No fiam, – azt mondja rá az öreg, – már látom, hogy te se születtél
úrnak. Csak vedd át a birtokot. Szánts, vess. Élj kedvedre.

Ilyen tulok.

De az imént emlitettem, hogy emmiatt lettem én pappá. Hát azt is
elmondom:

Mikor nyolcadikba jutottunk, én egy finánc fővigyázónál laktam. (Izlik
neked ez a sör? Nekem se. Igyunk tán ürmöst. Hé, csaplár! Hozzon
félliter ürmöst! vagy egy litert is ha jó.)

Én akkor tizenkilenc éves voltam, Lukács huszonegy. Későn kezdte az
iskolát.

Egy márciusvégi napon ellátogat hozzám Lukács. Nem szokott hozzám járni.
Valami meleg barátságban se voltunk, csak ahogy szoktak lenni akik
egyszőlőben szoktak kapálni. De a vár közelében lakott ő is, és valami
görög fordítás kellett neki.

Körülpillant a szobában, és azt mondja:

– Hogy lehet ilyen lyukban lakni?

Mert kamara volt valamikor az én szobám. De előttem is diák lakta. Az
ablakom egy kis húszlépéses kertre nyillott. Kályha nem volt benne. Csak
épp ami meleg a konyháról begőzölgött, az enyhítette télen a levegőjét.

– Hogy lehet ilyen lyukba lakni?

Ma már bizony magam is ezt kérdezem. S főképpen hogy hogy lakhattam ott
négy éven át?

Abban a szűk zúgban nem volt egyéb csak egy ágy, egy ingó-lábu asztalka,
meg egy nádszék. Az ágy oly rövid volt, hogy csak összevont térddel
lehetett benne feküdni. A ruháim szögön lógtak. Ha vendégem jött, ráült
az ágyamra. De ritkán nézett el hozzám valaki.

És én mégis szivesen laktam ottan. Tizenegy forintot fizettem mindössze
a teljes ellátásért. Azt másutt nem kaptam volna meg sehol. A másik ok
meg, ami odakötött az volt, hogy én már ötödik osztályos koromban
pipáztam. Fináncnál jó annak lakni aki pípás.

De más kellemességek is kötöttek arra a helyre. A házban nem volt
bölcsős gyerek, se hegedü, se zongora. Az udvar másik felén álló
házacskában is csendes lakó lakott: egy hadnagynak az özvegye,
Dormándyné nevü. Annak csak egy leánykája volt, s az se lármás.

Az én gazdám többnyire hivatalos csavargással foglalkozott, hát csak a
felesége volt otthon, egy bodros-fejkötőben járó pápaszemes asszony.
Magában az nem zajoghatott. A másik asszony, a hadnagyné napestig a
szobájában ült, és dolgozott. Abból élt, hogy papagályokat himzett,
rózsaszin-szárnyu fehér papagályokat amint kék levegőben, valami leveles
galyon ülnek, és ostoba szemmel néznek a világba. Később hallottam, hogy
spanyolfalra valók voltak a himzései. Hát az sem ért rá lármázni.
Többnyire egyedül is ült otthon. A leánykája – Cili nevü, – iskolába
járt. Szóval, az is odaragasztott engem, hogy zavartalanul lehetett a
házban tanulnom.

Nyári estéken kiültünk a finánccal a kiskertbe, vagy az udvarra, és ott
pipázgattunk. Néha az asszonyok is széket tettek ki, és hozzánk ültek.
Beszélgettünk. De jobbára csak a finánc beszélt. Jóhumorú ember volt.
Mindig tréfás történeteken járt az esze, és röhögve mondta el. Vannak
olyan boldog emberek! Persze szamarak. De átvihogják az életet, tehát
boldogan élnek. Porubának hitták a jóembert. Vastaglábu és vastag bajszu
finánc volt. A bajuszához hozzáeresztett a szakállából is, és mikor
gondolkodott marokba fogva simogatta.

A dohánycsempészekről meg a falusi parasztokról beszélt persze
legtöbbet. Hallgattuk és nevettünk vele. A felesége rikoltva nevetett,
és rácsapott olyankor az ura vállára, mintha mondaná:

– Óh te nagy furfangos!

Olyankor a kis Cili is vonaglott a nevetésben. A kezét tördelve
nevetett, s a fejét a félvállára hajlitva. A fogai szinte világítottak
az esthomályban. Csak a hadnagyné maradt félkedvü. Fanyaran mosolygott,
és a fejét rázta:

– Szegény ember, – mondotta az sz-et kissé a nyelve hegyéről ejtve.
Minek bántják őket? Hadd éljenek.

Az orrát kissé magasan viselő negyvenéves asszony volt; szigoru arcu és
nagyfejü. Mindig feketében járt, és mindig méltóságosan.

– A törvény törvény, – mondta rá néha a finánc.

De nem is igen hajszolta ő a szegény dohányosokat, inkább a
pálinka-csempészek érdekelték. Azok többnyire németek voltak, és
különféle rókasággal igyekeztek a fináncokat kijátszani.

Egyébiránt szegény volt a finánc is, a hadnagyné is, mint ahogy a
külvárosi nép szokott lenni. De azért sohse éheztünk, sohse fáztunk.

Hát mondom: Lukács látogatott el hozzám.

Leült az ablakhoz. A párkányra tette a papirosát. Én belefogtam a görög
fordítás diktálásába.

Egyszercsak Lukács visszaszól:

– Te Pali, ki ez a szép kis teremtés?

Kinézek az ablakon, hát Cilit látom a kertben, az özvegy hadnagynénak a
leányát.

Semmi csodálni való nem volt azon, hogy Lukács egy leány iránt kérdést
vet. Elvégre gyakori az ilyen pillanatnyi érdeklődés az öregdiákoknál a
lányok iránt. _Ki ez?_ Vagy: _De csinos!_ – Aztán a következő percben
elfelejtjük.

Akkor mégis, nem tudom miért, megérintett a kérdése. Hogy azt a leányt
Lukács szépnek mondja. Én négy esztendeje látom mindennap, de sohse
fedeztem fel rajta semmi szépséget. Mikoriban odakerültem kurtaszoknyás
csontosképü leányka volt, s vörös-kezü, nagylábu és nagyfogu. A négy év
alatt persze megnőtt. Én bizony nem sokat koptattam rajta a szememet.

A leány gyakorta megfordult a kertben. Csak afféle kis kert volt az:
húsz lépés széle-hossza. Két fa állt benne: egy sovány szilvafa, meg egy
hitvány kis diófa. Az ablakom előtt egy orgona-bokor is magánkodott. A
bokor előtt padocska volt és egy alacsony malomkő-asztal. Emlitettem,
hogy kiültünk oda szép estéken a finánccal.

A leányon az anyjának a fekete kabátja volt, s a fején ibolya-színnel
sávos zsenilia-kendő. Valami magot vetett: mákot, vagy répát, és azt
gereblyézte.

Lukácsnak a szava csak elmúló megjegyzés volt. Irt tovább. Aztán valami
negyedórát beszélgettünk, s hálás kézszorítással távozott.

Másnap ebédután rágyujtok pipára, és az ablakhoz űlök, hogy tanuljak.

Cili megjelenik a kertben.

Máskor rá se néztem volna, de hogy Lukács szépnek mondta, akaratlanul is
ráfordult a szemem, hogy mondok: mit lehet ezen szépnek látni?

Csakabban a színehagyott posztókabátkában volt, amelyben az előttevaló
nap, és csakaz a zsenilia-kendő a fején. Hát bizony felnyúlott, megnőtt.
Formásabb is, mint gyermekkorában volt, szinte fiús testalkatú. Keze,
lába nem olyan nagy már mint csirke-korában volt, de szépnek bizony nem
valami szép. Olyan mint száz meg száz más leány: kifejezéstelen arcú,
közönséges, mint a gyári kanál.

A leány valami öt cserép poros pelargóniumot ültetett ki. A kert fele az
övék volt. Csakhogy a kertnek az a fele, amelyikre a mi házunk vetett
árnyékot. Az udvarunk ugyanis amint emlitettem, két kis egymással
szembenéző ház volt. A kert is asszerint oszlott volna kétfelé, de a
finánc volt a ház tulajdonosa, és a koszmós szilvafa tekintetéből a
tulsó felét tartotta meg a kertnek.

Hát Cili ott térdelt féltérden. Konyhakéssel vájt gödröcskéket a
virágainak. Az arca álmodozó volt és sápadtkás, mint a szobai leányoké
szokott lenni.

A nap oly melegen sütött, mintha már java tavasz volna. A macskájok is,
– egy hasas szürke macska, – kifeküdt a kerti padra, a nap melegére, és
ott aludt.

Cili az essővizes hordóhoz ment a kannával, és gondosan öntözgette az
imént ültetett pelargóniáit.

Ekkor egy nyájas hang szólal meg az udvaron:

– Bocsánat kisasszony, hogy figyelmeztetem, de nem jó ilyenkor öntözni.

Lukácsnak a szava.

Cili ránéz. Elpirul.

Lukács se szól többet. Vörös arccal nyit be a szobámba.

– Megin itt vagyok, – mondja vidáman. Egy nagy gondolat hozott, pajtás!

– Nagy gondolat?

– Az. Arra gondoltam pajtás, hogy együtt tanulhatnánk. Kétszer-háromszor
elolvassuk, aztán egyikünk elkezdi mondani, a másik folytatja, ha
megakad. Ha egyik se tudja mondani, belenézünk a könyvbe. Hát nem nagy
gondolat ez? nem jó ötlet?

Az ötlet nagyon is jó volt. Szinte csodáltam, hogy annak a
szalonna-embernek a fejében megszülethetett. Olyannyira buzgó tanuló
voltam, hogy örültem mindennek, ami a tanulásban segitett. A leányra nem
is gondoltam abban a percben.

Nekidőlünk a tanulásnak, de az én Lukácsom mingyárt az első próbában
megfeneklik. Az igaz, hogy mindig kipislogott a leányra.

– Hiába, – azt mondja, – ma nincsen jó-napom. Az éjjel rosszul aludtam.
Nem jó ha útcai szobában lakik az ember. Milyen szerencsés vagy te, hogy
van ilyen csendes kis zugod. Te Pali, mondok valamit: cseréljünk lakást.

Ez az ötlete már bolondság volt. Az ő lakása legalább is kétszer olyan
drága, mint az enyém.

– Megszoktam ezt a lyukat, – feleltem kitérőn.

– Megszoktad, hát megszokod azt is. Vagy attól tartasz, hogy az
költségesebb? Az én apám fizeti továbbra is. A cserét én nem írom meg
neki.

– Nem, nem. Hátha apád betoppan egyszer? Nem szeretem az efféle izéket.

– De az én apám nem olyan. Legföljebb nevet rajta egyet. Az én apám
minden kívánságomat teljesíti most már.

– Nem, nem, – feleltem, – mindent kerülök ami nyugtalanít.

E beszélgetés alatt Lukácsnak a félszeme folyton a kertben bolygott.

– Te Pali, – azt mondja, – hogy hívják azt a leányt?

– Cilinek.

– A fináncnak a lánya?

– Nem. Egy özvegy asszonyé.

– Aki a másik házban lakik?

– Azé.

– Nincs vele valami… izéd… barátságod?

És nevetett.

Megvetőn legyintettem.

Ő megint kisandított az ablakon, és a fejét rázta:

– Micsoda fehér homlok! Micsoda szem!

Kinézek, hogy talán más leány is van ott? De csak Cilit látom. Ott
babrál a virágain. Spongyával mossa a port a pelargóniák leveléről.

Hát csakugyan fehér a homloka, és nem olyan keskeny, mint a nőké szokott
lenni. Én bizony nem láttam eddig a homlokát.

– Tégy nekem egy szivességet, – mondja Lukács.

– ?

– Gyere ki velem a kertbe. Látom hogy pad van itt az ablakod alatt. Azon
a padon tanuljunk. Jó?

– Nem bánom.

– És mutass be engem annak a leánynak.

Vállat vontam:

– Kell is ide olyan parádé. Szólj neki, aztán megvan.

Semmi csodálni valót nem láttam a kivánságán. Húsz éves korában az ember
minden kötény iránt érdeklődik. Sőt éppen az az érthető hogy az ilyen
ostoba ember figyelmét éppen az ilyen semmi-leány vonja magára.

Kiléptünk a kertbe. Nálam pípa volt, nála szivar, és mind a kettőnk
kezében könyv.

A leány megint elpirúlt.

Lukács meglökött.

– Cilike, – mondom leereszkedőn. Ez a barátom be akar mutatkozni. Lukács
a neve, Horváth Lukács.

A leány fölegyenesedett, és fülig pirosan nézett Lukácsra.

Lukács olyan városiasan emelte meg a kalapját, mintha legalább is egy
grófkisasszonynak mutattam volna be. A leány nem nyujtott kezet, csak
Lukács felé fordította a tenyerét, és mosolygott:

– Sáros…

– Felírom tartozásnak, – felelte Lukács. Az imént mondtam, hogy ilyenkor
nem jó öntözni. Meglássa Cilike, hogy egy hét múlva rozsdás lesz minden
levél.

Cili hitetlenűl nézett reá:

– Igazán?

– Tapasztalásból mondom. A gazdák az essőt se szeretik ilyenkor. Azt
mondják: A márciusi essőt vasvillával is ki kellene vetni a földből, ha
lehetne. Milyen virágú pelargóniák ezek?

– Mind halvány rózsaszín, – felelte mosolygó arccal a leány. Én nem
szeretem a tüzes-piros pelargóniumot.

(Milyen csinosan tud ez a csitri mosolyogni! És milyen bizalmasan
beszélnek!)

– A piros virág csak a mezőn szép, – felelte Lukács. Mondja csak Cilike,
milyen virágai vannak még?

– Csak szegfűm van egy bokor. Fehér szegfű, teljes. Meg egy leánderunk
van. De azt csak később tesszük ki.

– Ha megengedi, hozok én magának hónapos rózsát. Legközelebb, mikor
eljövök Palihoz.

– Köszönöm, – felelte ujra elpirosodva a leány. Nem tudom, hogy… hogy a
mama megengedi-e, hogy elfogadjam?

– Ha nem engedi meg, akkor idelopjuk. Igaz-e Pali?

Rábólintottam. Gondoltam: üres fecsegés.

A leányt ugyancsak pirosította ez a beszélgetés.

– Megyek már, – mondotta. Csupa sár a kezem…

És kacérkásan mosolygott. No lám!

Hogy magunkra maradtunk, elhajtottam a macskát a padról, és leűltem.

– Gyere hát, – mondottam türelmetlenül, – tanuljunk. Vagy ha nem akarsz,
hát eredj haza, legalább én hadd tanuljak.

Ujra nekikönyököltünk a tanulásnak. Lukács összeszedte az eszét.
Csakugyan úgy lett, ahogyan javasolta: hamar és tökéletesen
elkészültünk.

Másnap, – bolondnak bolond a szerencséje is, – Lukácsot kiszólítják.
Felel persze ahogyan soha életében. A professzor még meg is dícsérte.

– Ezt neked köszönhetem, – mondja óra után.

És megölelt.

– Magadnak köszönheted, – feleltem jószívvel. Gyere el ma is, aztán
meglátod, hogy micsoda változás lesz a lelkedben is, ha mindig
elkészülsz.

Mert az iskola falain belől mindig nyomott volt a kedve. Becsületesen
sohse tanult, hát szorongott, hogy kiszólítják. Hapedig kiszólították,
ritkán birt kiverejtékezni egy-egy _elégségest_. Akkor meg az
kedvetlenítette. De ha kívül volt az iskolán, egyszerre elcsapott
magától minden gondot: szivarra gyujtott, és az övé volt a világ.

A világ eggyáltalán a szamaraké, barátom. Figyeld meg. Az okos ember
mind dologba veszti az életét. Kinek dolgozik? A szamaraknak, a
henyéknek, a selyem ágyban született heréknek.

Lukács eljött aznap délután is. A kertbe nem ültünk ki, mert éjjel esső
esett, és a föld ragadós volt még. Cilivel nem beszélt, csak épp az
ablaknál köszönt neki, hogy áthaladt az udvaron. Tanultunk megint buzgón
majdnem estig. Lukács boldogan vált el tőlem. Azt mondta, hogy egy
vadonatuj tajtékpípával fog megajándékozni.

Sohse volt addig tajtékpípám, hát persze örültem az ígéretének.

– Csak gyere el, járj el rendesen, – mondtam a kezét melegen megrázva, –
meglátod mennyire javadra válik.

Másnap azonban szél fujt. Lukács otthon maradt.

Pedig este elállt a szél, s tavaszi enyheség következett a nyomába.
Gondoltam: eljön tán este? vártam is a kapuban pipázgatva, debiz az én
Lukácsom nem jelentkezett.

A finánc akkor tért haza. Vacsora után kiültünk a kertbe, hogy
meghallgassuk az élményeit. A két asszony is hozzánk telepedett. Cili
kis szalmaszéken az anyja mellé.

– Érdekes, gondoltam, hogy ez a leány még most is gyermek-székre ül:
maga se érzi, hogy nagyleánynyá fejlődött.

S több gondolattal nem is foglalkoztam vele. Nekem ő csak egy szoknyás
senki volt. Akárhányszor láttam őt söpörni, cipőt kefélni, krumplit
tisztogatni. És hát nekem is volt otthon lánytestvérem, akiről a
barátaim azt mondták: Gyönyörü leány ez a te Kati nénéd! – Csak magamban
nevettem. Látták volna reggelenkint a foltos alsószoknyában, fásultan
ásítozva, nyujtózkodva. Csunya prózai állat a nő! Ők maguk is tudják.
Azért szednek magukra mindenféle cifraságot.

A finánc összehazudozott, szokása szerint mindenfélét, és maga nevetett
rajta legtöbbet. De aztán elálmosodott, s az asszonyok vették át a szót.

Egyszercsak hozzám fordul a hadnagyné:

– Mondja csak Zeller: ki az a derékforma fiatal ember, aki magához
járogat?

– Iskolai társam, – feleltem közönbösen, – Horváth Lukács a neve.

– Miféle családból való?

– Gazdálkodó az apja.

Az asszony a két ujjába fogta az állát, és gondolkodva nézett reám:

– Vagyonosak?

– Hát biz azok nem kérnek kenyeret senkitől.

– Hány holdjuk lehet?

– Nem tudom. Lehet ezer is.

– Hm. És sokan vannak testvérek?

– Nem, csak ketten: ő meg egy leány.

Eddig érve asszonyi kiváncsiságnak véltem a kérdéseit. Az asszonynép
rögtön érdeklődik mindenki iránt, akinek egyszer az arcába nézett. Tudni
akar róla minden jót és minden rosszat; de legkivált rosszat. Hanem
mikor azt kérdezte, hogy hányan vannak testvérek? nekem egyszerre az
eszembe villant, hogy az asszony bizonyosan látta őket a kertben, ahogy
beszélgettek, s azóta a hetedik szentségről álmodott.

Erre már elmosolyodtam.

– Gazdagok azok – mondottam féltréfásan. Lukácsnak már ki is van
szemelve egy olyan menyasszony, aki nem harisnyában tartja a pénzét,
hanem zsákban.

Dormándyné csodálkozva vont egyet a szemöldökén. Cili álmodozó nyugodt
szemmel nézett reám. Aztán a fináncnak uj történet jutott az eszébe a
parasztról, aki föld-bért megyen fizetni a városi úrhoz s leveti előtte
a csizmáját, hogy a pénzét elővegye.

Másnap Lukács megint meglátogatott, s elhozta az igért tajtékpípát.
Félforintos babpípa volt, de én azért örültem neki.

Mégis jó fiu ez a Lukács, – gondoltam. – Tuloknak, tulok, az igaz,
deazért jó fiu.

A tanulás aznap délután sehogyse folyt. Lukács szórakozott volt, s
ki-kipillantott az ablakon.

– Nem tudok ilyen meleg időben tanulni, – mondotta renyhén
elnyujtózkodva.

Nem volt pedig nagyon meleg a nap, csak mint tavaszszal szokott lenni.

Darabig beszélgettünk, aztán kikisértem. Cili nem volt látható.
Bizonyosan bent járt a városban.

Aztán három nap múlt el ugyanigy. Lukácsnak a tanuló kedve elcsökkent.
Csak beszélgettünk. A leánynyal nem találkozott.

A következő napon elmaradt. Mondtam neki másnap, hogy vártam. Azt
felelte, hogy fáj a feje, ha sokat tanul; majd csak külön tanulgat,
otthon; egyébiránt meg fog látogatni olykor, csakhogy estefelé, mikor
már mind a ketten elvégeztük a dolgunkat.

Ekközben kibontakozott a tavasz. A fűzfák kilevelesedtek. A ház előtt
levő téren is kizöldült a fű. Néha egy madzagra kötött bárányka
legelészett rajta. A házak oldalában gyerekek gomboztak.

Kiállok napnyugta felé a kapuba, és ott pipázgatok. A hegyoldalon
laktam. A kapuból látni lehetett az egész várost, jobban mondva a városi
házak tetejét, templom-tornyokat, meg a távolban a gyárkéményeket. A
szomszéd házak előtt is kiűltek az enyhe tavaszi estén a padra.

Dormándyné is előbujt a lányával, és ott sétáltak a ház előtt fel és
alá.

Én lusta voltam megmozdúlni, hogy velök sétáljak. Meg nem is érdekelt a
beszélgetésök. Különben sem érdeklődtünk egymás élete iránt, noha
eggyudvaron laktunk. Eljártam olykor mellettök szótlanul, csak épp hogy
megbillentettem a kalapomat. Cilinek meg pláne nem is szoktam köszönni
se.

Hát mondom csak néztem őket.

Felötlött, hogy Cilin tavaszias kék ruha van, Tegethoff-szín, uj. A
lábán is elegáns cipő, gombos. Sohse láttam azelőtt olyan csinosan
felöltözködve. Az anyja csak a szokott fekete ruhájában sétált vele.

Egyszercsak előválik az útcából az én Lukács barátom. Kockás szürke ruha
van rajta, s a fején szalmakalap. A szájában hosszuszáru kis tajtékpípa.

No lám: pípázik a kedvemért!

Hát mosolygott is rám. Mosolygott, mint a frissfestésü kulacs. De
ekközben meglátta Cilit. Egyszerre irányt változtatott. Hozzájok ment
gangos illegéssel. Bemutatkozott Dormándynénak, és velök lépett.

Erre én is csatlakoztam hozzájok.

Ő mint afféle neveletlen fráter, Cili mellé sorakozott. Én az asszony
mellé.

Dormándyné elkérdezte, hogy milyenek a reménységeink az iskola
végzésére? aztán magáról beszélt. Elmondta, hogy mily szerencsétlen volt
az élete. Dormándy hadnagy hat év hosszat udvarolt neki, míg végre bele
tudta hajlitani az anyját, hogy megesküdhettek. Dormándyné ugyanis árva
leány volt és vagyontalan. A hadnagy anyjának kellett letennie a kauciót
a menyéért. A kaució egy belvárosi emeletes házikó volt, amit szokás
szerint a katonai bizottság háromszoros értékére becsült. Hát végre
összekelhettek. Azonban mi történt: a házasságuk második hónapjában a
férje bevezette őt a társaságba, a tisztnék közé. A Palugyai ebédlőjében
történt az, ahol szerdánkint este a tisztek feleségei is megjelentek.
Egy ittas kapitány beszélgetés közben a keresztnevén találta szólítani
Dormándynét, noha leánykorában nem ismerte. Erre Dormándy fölkelt és azt
kérdezte: Mi jogon szólítja ön a keresztnevén a feleségemet? A kapitány
részeg fővel csak legyintgetett: Szép asszony hát szép asszony…

Dormándy hazavezette a feleségét. Másnap a kapitánynyal megverekedett.
Könnyűcske karsebbel tért haza, s a kapitány a viadal után megigérte,
hogy a legközelebbi eggyüttes vacsorán ünnepiesen kimagyarázza, hogy
boros volt és gondolat nélkül beszélt; megköveti az asszonyt is. Az ügy
így el lett volna intézve szépen, de még se lett belőle semmi. A
hadnagynak ugyanis a kardtól-e vagy a sebész gondatlan varrásától
elmérgedt a sebe, s belehalt.

Az asszony ezt már tikkadozva, könnyes szemmel beszélte.

Én úgy félszemmel csodálkozva néztem rá. Ez a hámlós bőrü fakó asszony…
erre mondták volna, hogy „Szép asszony hát szép asszony!“? El nem tudtam
képzelni, hogy milyen lehetett fiatalságában? A leányához nem
hasonlított. Cilinek a szeme fekete volt, az övé sötétsárga. Cilinek az
arca szélesebb, álla kerekebb, ajka is duzzadtabb.

– Óh a lelkem jó uram! – folytatta az asszony fájdalmas sóhajtással, –
mily nemes lélek volt! mily egyenes, vitéz karakter! A vonásait Cili
örökölte…

S a leányára pillantott.

– És még ez volt az eggyetlen szerencsém a kegyetlen istencsapásban.
Mert az anyósom engem okozott. Azt mondta, hogy kacér voltam, és hogy
ismertem előbbről is a kapitányt. Megtagadta Cilit is. Az uram sírját
még jóformán be se hantolták, már levelet irt, hogy átadom-e a házat,
vagy megvárom, hogy pörrel vegye vissza? Átadtam, visszaadtam neki
mindent pör nélkül. A rokonaim hibáztattak, hogy a gyermeknek tartoztam
volna az apai örökséget megtartani, de nem cselekedhettem másként. Azt
gondoltam: elmondom majd Cilinek ha felnő, és ő helyeselni fogja.

A leányára nézett.

Cili mosolyogva bólintott.

– Fölneveltem a leányomat, – folytatta az asszony, – fölneveltem az
öreganyja segítsége nélkül, a kezem munkájával. Később persze megösmerte
a bűnét az öregasszony. Látta a leányomat, és látta a leányom arcában a
fia arcát. Megleste mikor kijött az iskolából, és megragadta,
csókolgatta, mint valami őrült. Eljött hozzám is, de amint belépett az
ajtón, csak ránéztem, fölkeltem és az ajtóra mutattam:

– _Ki!_

Elment, mint a megdobott kutya. Sokideig nem látta a leányom se, de
aztán megintcsak megjelent az iskolaajtóban, és csókolta. Különösen a
szemét csókolja mindég, ha valahol megkaphatja. A leányom persze nem
tiltakozik ellene. Mondtam neki, hogy csak engedje magát. Elvégre
öreganyja, és Cili… hátha rászorul, ha én véletlenűl meghalok. Mindössze
attól tiltom el, hogy ha ruhafélét küld neki, nem engedem viselnie.

Dormándyné mindezt töredezetten, el-elfulladva mondta el. Szinte bele is
fáradt.

– No én bemegyek, – mondotta a végén.

S a leányára nézett:

– Te még kint maradsz?

– Maradjon még Cilike, – esengett Lukács.

És a leánynyal sétáltunk tovább.

Miket beszél az ember egy tizenhat éves leánynyal? – ma már nem tudnám
megmondani. Csak arra emlékszem, hogy eleven és vídám csevegéssel
folytattuk a sétálást. A leány mintha egy ma-született uj teremtés
volna, – a kaktusz mikor egyszerre virágban pompázik… És úgy csacsogott
az a kis éretlenség, mintha teljes életében fiatal emberek társaságában
forgott volna.

Hét óra tájban kiszólt az anyja az ablakon. Cili kezet nyujtott
Lukácsnak:

– Jóéjszakát.

– Szép álmokat! – sóhajtotta Lukács a leány kezét hosszan megszorítva.

– Az éjjel apámmal fogok álmodni, – felelte ártatlanul a leány. – Anyám
még ennyire nem beszélt róla soha. Nem szereti a szomorú beszédeket. Azt
mondja: az élet ugyis tele van szomorusággal.

S tőlem is rövid kézszorítással vált el. Puha és meleg volt a keze
érintése, – mint a leányoké szokott lenni. Azelőtt sohse fogtunk kezet.

Mink aztán még kisideig beszélgettünk. Lukácsot elkisértem az utcánk
végéig, s barátságosan elváltunk.

Mért váltunk el barátságosabban, mint szoktunk? A levegő tavaszi volt.
És a leány is tavaszi volt. A földből élet-áramlatok szállnak föl
tavaszszal. Rejtelmes erőket hordoz a levegő. Mindennek megvan a
természeti oka.

Aznap este először történt velem, hogy gondolataimban a leánynyal
foglalkoztam.

Úgy tűnt fel nekem, mintha aznap beszéltem volna vele először. Dehát mi
is volt azelőtt? Éretlen szoknyás gyermek. Úgy néztem rá, mint a zöld
szilvára. De ma… igazán szép és kedves leány! A szeme csakugyan érdekes.
Ábrándos mélytüzü szemek! S mily egyenes, katonás járásu leány!
Meglátszik rajta, hogy az apja katona volt.

És színes álmokat festett a fantáziám. Már nem prózai senki volt ő
nekem, már én is olyannak kezdtem látni, aminőnek Lukács. Valami
finomabb matéria ez, mint a többi leány…

Életemben először történt, hogy házasságra gondoltam. Milyen szép játéka
volna a sorsnak, ha azt a leányt nekem osztaná feleségül.

De mi a házasság gondolata a tizenkilenc éves embernek? Bizony úgy
gondolja, mint a gyerek a mézes kenyeret: Ha egyszer nagy leszek, mindig
mézes kenyeret eszek. Se lekötöttség, se felelősség, se verejtékes
gondok, csak mézes kenyér…

Reggelre persze kihűlt a házasság gondolata a fejemből. A leány
alakjáról eloszlott a varázs. Olyanná vált, mint a szinész-kisasszony,
akit este szivárványos fátyolokban, gyémántos arany ékszerekben látunk,
reggel pedig köznapi ruhában, ferde sarku papucsban, sárga arccal,
álomtól dagadt szemmel, amint a konyhaajtóban ásítozva forgatja a
kávédarálót.

Micsoda bolondság volna, – gondoltam, – ilyen kétszoknyás leányhoz kötni
a sorsomat! Néhány hónap mulva én végzett ember leszek: még néhány évi
jogászkodás, aztán lapozgathatok a telekkönyvben.

Lány és házasság nem is fordult meg aznap többé a fejemben. Este csak
Lukácsra való gondolatból állottam ki a kapuba. Meg is érkezett. Pípa
nem volt nála, csak szivarozott. A nyakán cseresznye-szinü uj nyakkendő
viritott. A bajuszkája olyan hegyesre volt sodorva mint az aprószeg.

– Bemenjünk? – kérdeztem, hogy kezet szoritottunk.

Mert az előbbi napi sétálást elmúlt történetkének gondoltam. Lukács
hozzám jár barátságból, s ha véletlenül leánynyal, akármiféle leánynyal
találkozik, kedves neki. A fiatal emberek mindenütt ilyenek.

De Lukács nem akart bejönni.

– Jobb ideki, – mondotta. – Minek űlnénk be abba a szűk barlangba?

Szép piros tavaszi est volt aznap, aranyhabosak a felhők. A Dunáról
éltető fuvallat járta az útcákat.

Fel és alá sétáltunk a ház előtt.

Egyszercsak Lukács beköszön a Ciliék ablakán, s odalép:

– Ma nem sétálunk, Cilike? Az idő kellemes.

A leány válaszát nem hallottam.

Lukács folytatta:

– Vétek ilyenkor dolgozni! A szemét is rontja. Mozgás is kell. Aki nem
jár levegőn, elfonnyad, korán megöregszik.

Erre magam is az ablakhoz léptem. Cili ott űlt az ablaknál, himző ráma
mellett. Az udvari ablaknál az anyja varrta a papagályt, nem tudom hány
ezrediket.

Cili az anyjára nézett. Dormándyné bólintott:

– Hát csak eredj ki. Én még kisideig dolgozok.

Cili egy perc múlva kilebbent az ajtón.

Sötétkék szatinban volt, mint az előbbi napon, csak épp a nyakára vetett
egy kis türkiz-szín selyemkendőcskét.

Lukácscsal kezet szorított; vidám volt, boldog volt, látszott rajta,
hogy szívesen van velünk.

Amint a bárányhoz értünk, megállt és rágyönyörködött:

– Micsoda édes kis állat!

Megsimogatta a fejét. Fűvet szakitott neki onnan, ahova az állat el nem
ért. A bárányka elfogadta a kezéből. Cilit ez méginkább elbájolta:
féltérdre bocsátkozott, és a két tenyerébe fogta az állatka fejét, az
arcához szoritotta:

– Kis gyönyörűm!

– Ezt kellene paravánra hímezni! – mondotta Lukács mámorosan, – magát
így a báránynyal. Annál szebb paraván nem lenne a világon!

Aztán sétálgattunk tovább.

Napenyészet után Cilit beszólitotta az anyja. Elkísértük a kapuig, aztán
csak magunkban beszélgettünk.

– Mily édes szép teremtés! – ábrándozott Lukács. Soha sem láttam emberi
arcon ennyi kifejezést! Pedig nem mozgékony az arca. De a szeme! az a
lélekkel teljes két ragyogó szem! Ha néma volna, mindent meg tudna
mondani ez a leány a szemével!

És elgondolkozva nézett a kapura.

Gondoltam, képzelődik. Nem volt ő soha semmi beszédében komoly. Vannak
olyan emberek, akik éretlenek maradnak örökké.

Aztán arról diskuráltunk, hogy micsoda pályát válasszunk az érettségi
után?

– Én vagy jogász leszek, vagy mérnök, – mondottam. – A jogi pályán nagy
lépcsők vannak. De a mérnökség is jó, különösen a vasuti mérnökség.
Előre látható, hogy a vasút-építés folyton terjedő foglalkozás lesz.

– Én még nem tudom mi leszek, – felelte Lukács. – Apám azt véli, hogy
legjobb, ha jogra megyek, és országgyülési képviselőségre törekszem.

– És a birtok?

– Apám nem akarja, hogy paraszt legyek. Pedig csak eggy az igazi élet: a
földdel való eggyütt-élés.

És sohajtott.

– Apád okos ember, – mondottam vigasztalón. A falusi vagy tanyai élet
nyomorúság. Essőben sár, száraz időben por, műveletlen emberek
társasága…

– Városon nagyobb a por, – felelte Lukács. És épp az apám beszélgette
egyszer a jegyzőnek, hogy azt mondja: a városi emberek zsebórához
láncolt rabok. A városi ember nem tudja mért él? mért dolgozik? Csak
hordozza a terhet, amit a sors rárakott; hordozza, mint a teher-hordó
öszvér, nem gondolva arra, hogy hova? miért? Megy ahova hajtják, és megy
mert hajtják. A gazdálkodó embert nem hajtja senki. Magának dolgozik.
Annyit dolgozik, amennyit akar. Látja a szántást, a vetést, a fakadást,
érést, a napot, a felhőket, csillagokat, az élet teljességét. A
legszegényebb földmíves is tudatosabb életet él, mint a városi
irodaférgek.

Eldobta a szivarja végét, és csüggedten folytatta:

– Hát akkor mért kell nekem városi életre kárhoznom? Kell egy úr a
családba, egy nagyúr, egy városi úr, kell egy páva a ludak közé… De az
apámmal csak nem ellenkezhetek.

Egy nagybakancsos honvéd toppogott felénk a kövezeten. Hogy Lukácsot
meglátta, meglassúdott és szalutált.

– Szervusz Marci! – kiáltotta Lukács.

S ahogy a kezét nyujtotta neki, a gallérjára nézett:

– Hallám, hány a csillagod?

– Őrmester vagyok iftyuram, – felelte a katona, a nyakát félrevonva.

Lukács nevetve vert a vállára, s együtt mentek tovább. Másnap mondta,
hogy az őrmester úr juhászuk nekik, mikor nem katona.

Az idő nyolc óra felé járt: magam is befordúltam, vacsorára. Mondottam
tán, hogy az útca-ajtó a Ciliék folyosójára nyílt. Amint elléptem az
ablakuk alatt, megfordultam az udvar puha földjén s benéztem.

A két nő az asztalnál űlt. Spiritusznál melegitettek valamit, bizonyára
tejet. Az anya háttal volt felém. Az arca mozgásáról láttam, hogy
beszél. A leány a szék karjára könyökölten hallgatta. A lámpafény a
spiritusz-láng fényével egyesülten vert az arcára, s valami különös
fehérre színezte. Nagy fekete szeme álmatag kifejezéssel állt az anyján,
mintha mondaná:

– Mily bölcs vagy anyácskám!

S csakugyan megrezdült a szeme pillája, és bólintott.

Ki nem ment az az arc azon estén az eszemből. Valóban rajta van a lelke
a homlokán!

Megint azon eszmélkedtem, hogy kergülök.

– Az ördögit neki! – mondottam boszusan, – semmi ügyem, semmi dolgom
vele!

De hiába igyekeztem józanítani magamat. Az embernek az okossága már
napnyugtakor alszik; sokkal hamarabb alszik, mint a szeme. Csak az
ostobaságunk marad ébren. Az ostobaságunk még azután is ébren marad,
mikor már a szemünk elaludt.

Lefeküdtem, s átengedtem magamat az ostobaság bűvöleteinek.

– Nekem ez a leány jó lenne mégis, ha feleségem lenne. Mily kedvesség,
mily ártatlanság! S bizonyos hogy lelkileg is olyan fehér, mint az arca
volt az este. Hiszen a szemem előtt nőtt fel. Sohse láttam, hogy fiatal
ember lépett volna be hozzájok. S mikor is lépett volna? hiszen csak e
napokban feslett ki a bimbóburokból. Mi haszna, ha valami nagyúri leányt
veszek el, multjában ismeretlent, jelenében rosszkarakterüt, piperéset,
tékozlót, kívül kacérkodót, otthon kigyónyelvüt, mérgesen toppantót.

A toppantásról a toppogva járó őrmester jutott az eszembe, az
őrmesterről meg Lukács.

Vajjon hozzám jár-e az a Lukács esténkint, vagy a leányhoz?

Ez a kérdés nyugtalanitott.

Hallottam, hogy akit az ágyban háborgat valami gondolat, fordúljon a
másik oldalára. Ezt a tanácsot én százszor megpróbáltam, s mondhatom,
nem haszontalanúl. Ha valami éppen csökönyösen háborgatott, fölkeltem és
ittam egy pohár vizet. A víztől aztán biztos, hogy eltávozik a lidérc.

Akkor este is megfordúltam a másik oldalamra. Hát fordúlt is velem a
gondolataim kereke. De csak annyit, hogy Lukács helyett a báránykára
gondoltam.

A báránykát láttam, amint Cili az arcához öleli, és bájosan mosolyog
reánk.

Mennyi szeretet van a női szívben!

De ismét meg kellett fordúlnom, mert Lukács szava jutott az eszembe:
„Ezt kellene hímezni paravánra!“

Aztán azon képzelődtem, hogy ha egy este ujra kiűlünk a kertbe, és
Ciliék is hozzánk, szólni fogok neki:

– Sétáljunk Cilike.

És sétálni fogunk ott kettecskén. És megfogom a kezét, és azt mondom
neki:

– Cilike, édes Cilike…

Fölkeltem és ittam két pohár vizet. Attól aztán az érettségi
vizsgálatokra fordult az eszemnek a kereke. S elaludtam.

De álmaimban ujra megjelent a leány, és tündéralakká fínomodva lebegett
hozzám. És sétáltunk ismeretlen virágos tájakon, kék vizek és selymes
lombok között. A leánynak le volt bontva a haja. Fejét a vállamra
eresztette. És mindenféle édes bolondságokat susogott.

Reggel persze fölébredt ujra az okosságom is. Kiráztam az álmot a
fülemből. Egyszerre tiszta szemmel láttam a világot.

– Micsoda oktalan ellágyulások! Borbélylegényhez illő ábrándozás!

Egy fiatal unokabátyám, Zeller Adolf volt az első aki nagyúr lehetett
volna a családunkból, és az az ember öngyilkossá vált egy nő miatt, egy
selyemruhás bestia miatt, egy szinházi állat miatt. Én még akkor kicsi
voltam, de nagyon az eszemben maradt a családunk kesergése, a temetés,
az utána való hosszas bánat, s aztán egy törvényszéki hír a kórista
leányról. Lopás miatt elzárták.

Tehát már gyermekkoromban tudtam, hogy az oktalan szerelem olyan
veszedelmes nyavalya, akár a tífusz. Én bizony nem fogom elfuserálni az
életemet egy szoknyáért!

Reggel, mikor iskolába indultam, találkoztam az udvaron Cilivel. A
macskájokat hivta tejre. Csekélyke megrezdűlést éreztem. Hidegen
köszöntem neki, s rá se néztem.

Az úton aztán ujra meg ujra átgondoltam az éjjeli nyugtalanságomat, s
tisztáztam, hogy az esti levegő s utána a spiritusz-láng butitott el.
Mindennek megvan a természeti oka. S azt gondoltam: végeztem mindenkorra
ezzel az ostobasággal! A leány nem nekem való. Pont!

És szinte megkönnyebbülten, megvilágosodott fejjel hallgattam aznap a
professzoraimat.

Ebéd után pipára gyujtok, és az ablakomhoz űlök, hogy valami írásbeli
dolgot míveljek. Ahogy kipillantok a kertbe, megakad a szemem valami
rózsaszinü virágon: a Cili virág-ágyának közepén kisded rózsabokor. Csak
egy rózsa van rajta, de az akkora, mint a félöklöm. Gyönge pirossal
árnyalt fehér rózsa.

Valami ismeretlen szúrás járta át a mellemet.

A rózsát bizonyára Lukács adta!

… Mikor adta? Mért adta titkon?… Hát ilyen álnok ember ez? Az én
megkerülésemmel udvarol?… Talán az útcán is kísérgeti?… Talán azért is
jött hozzám azzal a szinnel, hogy tanuljunk együtt?

Aztán azon boszankodtam, hogy mért fáj ez nekem? Mi közöm az ügyeikkel?

És mégis rágta a belsőmet!

Szabadúlnom kell ettől az érzéstől, szabadulnom, szabadúlnom!

S a lelkemre nyugalmat bilincselve gondoltam:

Délután el fog jönni Lukács: nem talál a kapuban. Ha bejön, jó. Ha nem
jön be, sétálhat maga a leánynyal. Bánom is én mint játszanak a verebek!

Meg is voltam egész délután kedvetlen nyugalommal a szobámban. Tanultam.
A felőlök való gondolatokat el-elhajtottam, s marokba szoritott
homlokkal folytattam a tanulást.

Úgy hat óra tájt azonban még erősebben nyomultak rám a zavaró
gondolatok:

… Itt van-e már Lukács? Sétálnak-e már? Ha sétálnak, miről beszélnek?
Olyasmit beszélnek-e, amit előttem nem mondanának? Talán éppen ma van az
a nap, amelyen Lukács magához széditi valami nyilatkozattal? Talán már
meg is kezdte? Talán épp ebben a percben…

Hiába ráztam a fülemet, hiába csaptam a levegőbe, a zavaró gondolatok
még csapatosabban tértek vissza.

Végre is azt mondtam:

– Megfogadtam, hogy nem kergülök, hát nem is kergülök, dehiszen azért
kimehetek, velök járkálhatok. Nem is az ő ügyök bizgat kifelé engem,
hanemhogy órák óta tanúlok. Az agy elfárad. Pihentetni kell. Mehetnék
elvégre máshova is, hogy szórakozzak, de mért kerülném el őket? Annál
derekabb, hogy belemegyek a tűzbe, s megmutatom, hogy éghetetlen vagyok.

Fogtam a pipámat, és kiléptem az ajtón.

Hát csakugyan ott volt már Lukács. Ott állt a leánynyal a kapuban. Ott
állt pirosra hevülten, csillogó szemmel, mosolygó boldog arccal.

A leány galambszin atlaszban, fehér napernyővel, keztyűsen, kalaposan…
Tehát bizonyosan a városban járt. Vajjon ott találkoztak-e? Jól nevelt
leány nem kisérteti magát fiatal emberrel végig a városon. De hátha csak
itt a kapuban találkoztak? Ki tudja mióta beszélgetnek itten?

A leány elmosolyodva nyujtotta a kezét:

– No csakhogy itt van! Magukat már el se tudom képzelni egymás nélkül.

Ez olyan hangon volt mondva, mintha a megjelenésem valami kátyuból
segitette volna ki. Vagy örül nekem? Talán hogy reggel hideg voltam
iránta?

Abban a pillanatban nem értettem a nyájasságát. S meglehet nem is volt
egyéb oka, csak az, hogy uj ruhát öltött, s az uj ruha az a leányoknak,
ami nekünk a bor. Részegek tőle.

De abban a pillanatban nem gondoltam erre. A nyájassága egyszerre
elolvasztott bennem minden jeget és zúzmarát.

– Kijön sétálni? – kérdezte esdő szemmel Lukács.

– Ha anyám megengedi, – felelte mosolyogva a leány.

– Meg fogja engedni, ha maga akarja. Ki ne engedne magának? Még a
csillag is leszáll az égről, ha maga szépen megkéri.

A leány édesen pillantott a Lukács szemébe, de ugyanúgy az én szemembe
is, s beillant az ajtón.

Lukács mosolyogva nézett utána, s a fejét rázta.

– Furcsa leány!

– Mért?

– Csak. Furcsa.

Gondoltam: a levegőbe beszél.

Egy perc múlva kilépett a leány, és sétáltunk.

Feltűnt nekem, hogy kedvesebb hozzám, mint szokott lenni. Csaknem minden
szavát hozzám intézte. A hangja, pillantása meleg volt. Csodálatos lelki
átváltozáson megy át a leányféle, mihelyt az első szépelgő megjelenik.
Mint a hernyó, amely három hét alatt változik pompás pillangóvá.

De csak alig félórát maradt künn. Akkor azt mondta, hogy fázik. Az idő
csakugyan hűvödözött. Cili bement a házba.

Mink még jóideig sétáltunk. Lementünk a városba is. A leányról nem
beszéltünk semmit. Szerettem volna pedig megkérdezni, hogy itt
találkoztak-e, vagy a városban? éshogy mit beszélgettek? De
visszatartott valami. Az elhatározásom-e, vagy a büszkeség? nem tudom. A
leányról eggyáltalán nem beszéltünk, ha magunkra maradtunk, legfeljebb
egy könnyen ejtett szóval.

Aznap este az a meglepődés ért, hogy a gazdám névnapot űlt. Rikhárdnak
hivták a jó embert. Nem tudom hol szedte ezt a regényes nevet. Vacsorára
meg volt híva egy írnok-barátja is, egy méltóságos magatartásu kis
ember, aki a kisemberek szokása szerint hosszú szakált viselt, és
magas-sarkú cipőben és cilinderben járt. Öregebb volt a fináncomnál vagy
húsz évvel, de sokkal pirosabb orrú. A barátságukat bizonyára pincében
kötötték, ahol is korkülönbség nincsen.

Az írnok, – Szepesi volt a neve, – magával hozta a feleségét is, egy
nálánál két fejjel magasabb dupla-tokás asszonyt, akinél gágogóbb
teremtést soha nem ismertem. A fejét eleinte méltóságosan forgatta ő is.
Később aztán, hogy összemelegedett a társasággal, a nyaka is
mozgékonyabbá vált.

Az előbbi években nem ünnepeltünk névnapot. Lehet különben, hogy ők
ünnepeltek. Nem egy-asztalnál étkeztünk. Ha a finánc otthon volt, két
órakor ebédelt, hapedig nem volt otthon, magam ültem az asztalnál.
Vacsorát én csak holmi hideg ételt kaptam: kenyeret és sajtot, vagy
töpörtőt, vagy szalonnát, vagy déli hideghus-maradékot. Tizenegy
forintért nem is lehetett többet várnom.

Az is lehet különben, hogy Poruba úr csakugyan nem ült az előbbi években
névünnepet. Ha nem űlt, bizonyára csak hívatalos kénytelenségből
mulasztotta el. De azon évben éppen szabad napjára került a névest.

Mikor bementem, Cilit ott találtam fehér kötényben, könyékig felgyürt
piros blúzban a mi konyhánkon, pecsenye-sercegés és mandula-gőz között.
Segitett sütni-főzni a fináncnénak.

– Nini, – mondottam, – hát maga főzni is tud?

– A télen tanultam. Hát nem tudja, hogy két hónapig jártam a
főző-iskolába?

Én bizony nem tudtam. Annyira idegenül éltünk egymás mellett, hogy még
csak azt se tudtam mi iskolákba járt, mit tanult, mit végzett.

A vacsorán persze ő is ott űlt az anyjával együtt. S mivelhogy én voltam
az egyetlen fiatal ember a társaságban, hát mellém űltették.

No ez éppen jól összeillett a reggeli eltökélésemmel! De úgy
elfelejtettem én minden eltökélést, mintha sohse is fordult volna meg a
fejemben!

Lány mellett űlni esti világosságban, ételillatok között, vidám
levegőben, szentet is megtántoritana. A nő kedves kanári-hangon
csiveg-cseveg mindenféle ostobaságot, és mosolyogva forditgatja szépen
fésült fejét az ember felé. Választ jófalatokat. Edd meg, mert ő adja.
Az ember elbájolt lélekkel töm magába valami zsiros falattal egy olyan
veszekedett gyomor-katarust, hogy hét esztendeig nyögi a görcsöt, – az
_ő_ kedvéért. Dehát akkor nem gondol az ember görcsre, csak azt látja,
hogy ő bájos, ő kedves, ő aranyos, ő cukros. Buzgón töltögetsz a
poharába, csakhogy kocinthass vele, és kocintás közben vágyakozva
leshesd, rádpillant-e? A testi jóérzés megcsalja az embernek az eszét. A
nőben a jólétnek és földi boldogságnak angyalát látja. Minden jó belőle
árad, a villanós szemű angyalból, a szépen fésültből, fitos orruból,
pirosan mosolygóból.

Szóval a vacsora vídám volt. Bőven értesültünk a finánc élet apró
érdekességeiről, és az irnoki fölöttesek gazemberségeiről. A bornak
fogyásával arányosan nőttek a finánc-élet érdekességei és az irnoki
tirannusok pokolba-küldései. Közben gyakorta ittunk a gazdának az
éltetésére, s én, hogy az eszemet ragyogtassam Cili előtt, köszöntőt is
mondottam:

– Szeretett gazdánk… a magyar pénzügyőrség érdemei… buzgó szolgálat…
példás férj… a magyar humor képviselője, stb.

A finánc könnyezésig meghatódott. A felesége is. Cili mosolyogva bámult.

– Éljen, éljen! – recsegte méltóságosan Szepesi úr. Bravó fiatal ember!
Éljenek a szép asszonyok! Az én feleségem is!

Annak a kis embernek olyan harsogós vastag hangja volt, mint a repedt
trombitának. A szeme már akkor tüzesen szikrázott. A szakálát
méltóságosan simogatta.

A finánc hálából valami szokatlanul komikus történettel akarta
megörvendeztetni a társaságot. Lenyomta a kis öreget a székre, és
fölemelte az ujját:

– Ezt hallgassák meg…

Egy percig mosolyogva és hunyorogva nézett maga elé, aztán a fejét rázva
röhögött.

– Hát mikor egyszer _ihihi_… paraszt lakodalomba voltam _mihahahihi_…
egy mosonyi faluba _ahhahahahuhuhu_…

S annyira röhögött, hogy nem bírta folytatni. Egy-egy szó kitört belőle:

– … az örömapa… a násznagy… hát ott ültünk…

De nem bírt a röhögéstől beszélni.

Semmi nevetni való se volt azon az egypár szón, amin a lakadalom
elmondását kezdte, de a nevetése a társaságra is átragadt. A fináncné
rikított, az írnokné visított, az írnok az asztalt verve hahotázott,
Cili tekergett kacagtában, s nekem még a könnyeim is dőltek a szememből.

Csak Dormándyné volt a csendesen mosolygó.

– Mikor a lakadalomba’ vótunk, – erőlködött ujból Poruba.

– Hadd abba! – rikoltotta a felesége a két oldalát szorongatva.

– Hagyja abba, mert megpukkadunk! – sivított az írnokné is.

Ezen aztán ujra nevettünk. S különösen Szepesinét nevettük, mert
elpattant a miderje, elpattant hallható roppanással. S ő ezt röstelte.
Igen elegáns asszony volt különben. Csipkés fekete selyemruhában ült az
asztalnál. A haja csigákba fodorítottan magasra fel volt tornyozva, és
gyémántos hajtűzők tartották össze.

Hát a finánc beleegyezőn legyintett, s a pohárért nyúlt.

Erre aztán mindnyájan könnyebben lihegtünk, s a szemünket törülgetve
csodálkoztunk, hogy voltaképpen mit is nevettünk azon a mosonyi
lakadalmon?

Poruba fölemelte a poharát, és hozzákocintotta a Szepesiéhez:

– Nohát most a hölgyek egészségére!

Persze én is siettem kocintani Cilivel:

– A maga egészségére iszom. De most már magának is kell innia.

Cili bájosan kocintott, s belemártotta a nyelvét. Az arcán könnyed
fintorodás futott át.

Nekem még az is tetszett.

Valóban igaz amit Lukács mond, – gondoltam. Ennek a leánynak az arca
átlátszó.

– Maga egy kis dunai tündér! – susogtam lelkesülten.

– Maradjunk a valóságnál, – felelte halkan.

De azért boldogan pillantott.

És magunkban beszélgettünk tovább:

– A költészet is valóság Cilike.

– De nem a tárgya.

– A tárgya is lehet valóság.

– Szépitett valóság. Irt már maga verset?

– Eddig nem.

– És eztán?

– Minden nap írok egyet.

Megvonta a vállát, mintha csiklandoznák, s mosolygott:

– Miről ír?

– Egy rózsáról. Igaz: kitől kapta azt a rózsát?

– Az ön barátjától, – felelte rám csodálkozva.

Elkomolyodva, szinte fürkészőn nézett a szemembe.

– Nem láttam mikor hozta, – mondtam közönbösen.

A leány egy percre a daloló írnokra figyelt, aztán felelt csak:

– Nem is láthatta. Másnap délután adta be az ablakon.

S az asztalkendő sarkát morzsolgatva tette hozzá:

– Igazán kedves fiu.

Ez a szintelenül ejtett dicséret, tövisként szuródott a szivembe. Nem
tudom, mi folytatása lett volna a beszélgetésünknek. Az öreg kis írnok
ragadta magához a figyelmet: – Ezt hallgassák meg! – mondotta szinte
követelőn.

S felbökött a levegőbe és bután mosolygó arccal danolt:

  _Gyön na meddve! Gyön na meddve!_
  _Véribe bé van kevveredve!_

Valami régi operai dal volt. Úgy lökdöste az ég felé az öklét, mint
valami színész. Mindenki ráfigyelt.

Mink folytattuk a halk beszélgetést.

Cili szólalt meg annélkül, hogy rámnézett volna:

– Mért mondta ön, hogy menyasszonya van? Nincs menyasszonya.

– És honnan tudja maga, hogy nincs menyasszonya?

– Mikor a rózsát beadta, megkérdeztem anyámtól _őelőtte_, hogy
elfogadhatom-e? Anyám azt mondta: Mért ne fogadnád el, ha Lukács úr
szívesen adja; _bizonyára jut azért a menyasszonyának is_. Akkor mondta
az ön barátja, hogy nincs menyasszonya. Igaz?

– De csak nem mondták tán neki, hogy tőlem hallották?

– Nem. Pedig kérdezte.

– Hát én úgy-tudtam. Lehet hogy szakitottak. De mért érdekli ez magát?

Cili mosolyogva vont vállat:

– Anyám nem engedte volna, hogy a rózsát elfogadjam, ha menyasszonya
van.

– Dehát… csak nem magyaráznak valamit abból a rózsából?

Cili rám-csodálkozott:

– Mit?

– Hogy az többet jelent a szimpla kedveskedésnél?

A leány elkomolyodott:

– Nem. És mégcsak azt se szeretjük, ha másnak lehet efféle gondolata.

Ez a maga elé morfondirozott mondása a hetedik égbe ragadott. Azt
értettem belőle, hogy Lukács iránt nem érez semmit.

– Maga igen kedves nekem! – susogtam mámoros nézéssel.

Elmosolyodva nézett maga elé. És én talán megfontolatlan vallomásokba
rohantam volna, de az anyja fölkelt, s intett a leányának. Bizonyára
megsokalta a véribe keveredett medvét, vagy hogy megneszelte a mi titkos
beszélgetésünket. Elbúcsúzott a társaságtól.

Azon éjjel lírai költeményeket írtam a falra, ceruzával. Az egyikre ma
is emlékszem még:

  _Bogár-szemü tündér, mosolygó kishamis!_
  _Minek neked rózsa? Rózsa vagy magad is!_
  _Előttem nyiltál ki igaz szerelemre._
  _Ültessen az Isten az én kiskertembe!_

Szép vers ugye? Irtam ilyet vagy ötöt, de még szebbek voltak azok,
amiket csak úgy képzeltem el.

Az emberi mágnesság nem mese. Akkor este annyira magnetizált az a leány,
hogy még másnap is magához rántotta volna az ujjon a papirost. S ha
másnap történetesen szabad napom van, s beszélgetek a leánynyal, azt
vélem, más irányt vált az életem folyása.

De mily kicsi sarkon fordul a nagy ajtó!

Egy tanulótársam, Fazekas nevü megszólít óra közben:

– Hallod-e, te tudsz németül.

– Tudok, – feleltem félvállról.

Fazekas félrevon egy ablakmélyedésbe és azt mondja:

– Egy fogorvos lakik az Orsolya útcán, abban a házban, ahol én két
csikót tanítok. Most költözött ide. Magyarúl akar tanulni. Fizet, mint a
köles. Engem szólítottak, hogy tanítsam, és én meg is próbálkoztam, de
németül is kellene tudnom. Azt pedig én nem tudok többet, mint amennyit
hat esztendő alatt tanúltam Komáromban az iskolában.

– Mit fizet?

– Tíz forintot havonkint.

Majd a falnak estem örömömben.

– Hát hány órakor menjek?

– Gyere el hozzám három óra után. Aztán együtt elmegyünk. Bemutatlak
neki.

Délután három órára összecsaptam minden dolgomat, s rohantam Fazekashoz.

A Konvent-útcán lakott egy apró ablaku ódon sárga házban. Az egyik
szennyes udvari ajtón kérdezősködtem. A másik szennyes udvari ajtóra
igazítottak.

Ahogy belépek a tágas alacsony szobába, meglepődéssel látom a
dupla-tokás írnoknét, Szepesinét. Házi ruhában volt, és lomposan,
boglyasan, tehát a saját otthonában. Ő is rám meresztette álmatlanságtól
vörös két szemét:

– Valami baj van? – kérdezte megdöbbenve. Megütötte a guta Porubát!?
Csak mondja rögtön. Tudtam, előre tudtam…

– Dehogy ütötte, – feleltem elmosolyodva, – Fazekas barátomhoz jöttem.

– Jaj de megijesztett! – sápogta az asszony. Szerencse, hogy nincs
itthon az uram. Az is beteg a bortól. Micsoda napszámos bort adnak maguk
az embernek? Az a bor einslágos volt! Ne is tagadja! Éreztem.

Beszéd közben leültetett. Fazekas cigarettával kínált meg.

Míg az asszony végig-gyalázta a vacsorát, körülnéztem. Négyágyas szegény
szoba; egymás mellett a mosdó és a kredenc; két ágy között egy hámlott
politúros üvegablakos szekrény; alól fehérnemü benne, középen könyvek, a
Fazekas könyvei, fölül kalapok, a szekrény tetején meg paradicsomos és
uborkás üvegek. A diványon egy piszkos fehér macska, az ágyon másik
piszkos fehér macska, az ablak párkányán is egy vén ronda fehér macska.
S valami kábitó rossz szag a szobában.

Láttam én sokféle diák-lakást, de azon mégis elbámultam. Szepesiékről
azt véltem, hogy bőségben élő városi urak. Cilinder kalapot nem visel
olyan ember, aki egyszobás lakásban lakik.

Hát mondom az asszony végig-gyalázta a vacsorát, a fináncné bodros
fejkötőjét, a hadnagyné finnyás orrát, a finánc butaságát, a tányérakat,
a lámpásból kiérzett petróleum-szagot, szóval megkritizált mindent oly
kegyetlenül, hogy szinte pirúltam belé. Csak Ciliről nem mondott semmi
rosszat.

De azért rá is gondolt:

– Maga nagy kópé! – mondotta rámfenyegetve. Láttam, hallottam mindent!
Node helyes kislány, azt meg kell adni. Éppen összeillenek. Az én uram
is ilyen diákkorában szeretett meg engem. Oh Istenem, ha rágondolok…
hogy éltünk haltunk egymásért! Hiába ellenezték a szülői a
házasságunkat. Szembe szállt értem mindenkivel. Megvonták tőle a havi
pénzt, koplalt. Kidobták a szülői házból, megvonta magát egy késesnél.
De tőlem nem tágitott. Elvégezte jóformán a nyolc osztályt, beállt
írnoknak a telekkönyvhöz, s megesküdtünk. Az én Károlyom ebben a
tekintetben karakter, igazi karakter!

Csodálkozva hallgattam a kotyogását. Hogyan lehetett ilyen nőbe
beleszeretni!? miatta szülőkkel megkülönbözni! nyomorult életet
vállalni!

Tekintetem ujra körüljárt a szobában. Még a falból kiálló rozsdás szög
is, mintha ezt sóhajtotta volna:

– Nyomorúság! nyomorúság!!!

Végre is Fazekas megszólalt, hogy gyerünk már, és így a Szepesiék
élettörténete félbe-szakadt.

– Hogy tudsz ilyen ronda helyen meglakni? – mondottam, hogy az útcára
kiértünk. És egy ilyen sápogó gágogó lúdnál!

– Ronda hely? – kérdezte csodálkozva. Én bizony eddig nem ügyeltem rá.

Az orvos éppen operált, mikor odaérkeztünk. Az inasa a váróterembe
vezetett bennünket.

Az bezzeg szebb szoba volt, mint a Szepesiéké! Szőnyeges,
bársony-diványos. Csupa faragott bútor. A padló parkett. Az ablakok
kétméteresek, csipke-kárpitosak. Az egyik ablak mellett pálma. A zugban
egy életnyi nagyságu Aszklépiosz-szobor, sellakozott gipszből. A falakon
tájképek, mind aranyrámás. Aztán egy nagy álló óra. Az óra tetején egy
három-araszos félmeztelen bronz-ember állt pőrölylyel egy nagy harang
mellett. A harangon a szokásos latin mondat: _Vivos voco_, stb.

Egyszercsak az érc-ember megmozdult: egyet kirrentett, aztán fölemelte a
pőrölyt, és _zomm-zomm_… négyet vert a harangra.

Nagyon tetszett nekem.

Ekközben megnyilt az ajtó, s kilépett rajta egy elegáns kecskeszakállas
úr, körülbelől harminc éves nyúlánk ember. Fazekas bemutatott neki, s
magunkra hagyott.

– Azt hiszem nem jön már senki, – mondotta az orvos a zsebórájára
pillantva. Ha éppen vetődne valaki, abbahagyjuk kisidőre a tanulást.

Mindezt persze németül mondta. Leültetett a pálma alá, és szivarral
kínált meg. Maga is rágyujtott. Aztán megbeszéltük, hogy nem könyvből
fogom tanitani, hanem élőszóval. Valamicskét _pészelt_ már _motyerúl_.

Közben kinyitotta az ablakot, aztán meg a két mellékszoba ajtaját. Az
egyik szoba a műhelye volt. Abból nyers kreozot-szag áramlott egy percre
be a szalonba. A másik szoba bizonyára a hálószobája volt. Rézágy
fénylett abban, és fehér márványmosdó. A mosdó fölött embernyi magas
tűkör; a ruhás szekrényének az ajtaja is tűkör. A padlón mindenütt
vastag vörös szőnyeg.

Csupa művészet és kényelem volt ott minden.

– Bámulom a szobáit, – mondottam magyarul. Érti mit mondok, doktor úr?

– _Értek_.

– Igy mondja: _értem_. Tehát: Bámulom a szobáit. A mi városunkban ilyen
szép szobák nem tudom kinél lehetnek.

– Magam szereztem, – mondotta elégült arccal, németül. Nincs itt egy
szög se, amely nem az én szerzeményem volna.

Mosolygós szemü kedves úri ember volt, minden mozdulata szíves,
figyelmetes, és csupa ész.

Lefordítottam neki magyarra a mondatot. Akkor megismételte, lejegyezte
papirosra.

S magyarra fordíttatott velem nehány maga csinálta mondatot, –
ilyenféléket:

… _Biztositom, hogy a legkisebb fájdalmat se fogja érezni… Tessék a
fejet hátra… Csak nyugodtan kérem… Ne tessék ijedezni… Tessék valami
kellemesre gondolni… Hja kérem fájdalom nélkül nem megy az ilyesmi!_

Mindezt gondosan bejegyezte egy sárgabőrös kis jegyzőkönyvbe.

A beszélgetésünkből megtudtam, hogy nőtlen ember, és hogy Bécsből
telepedett Pozsonyba. Egyébiránt diplomás orvos volt. A katonaságnál
kapott kedvet arra, hogy csak fogat gyógyítson.

Mikor hazafelé mentem, akaratlanul is összehasonlitottam az írnokék
lakását az övével.

Micsoda nyomorúság ottan! Micsoda jómód itten! S ő maga szerezte! Hogy
szerezhette? Csak a tudományával. Mi az orvosi tudomány? Négy évi kis
huzavona még az érettségi után. Ha Szepesi megállotta volna még azt a
négy évet… Mily marha! S azért a lompos üresfejü bagolyért! Minden
szépleányból vénbagoly válik idővel.

– Tanulj! tanulj! – biztatott egy belső szózat, – s lesz szőnyeges
szobád, szobrod, pálmád, puha széked, rézágyad, sok szép tajték-pípád,
dagadó bugyellárisod! De ne törődj négy évig semmi mással, csak tanulj!

Az útcán Lukácsba akadtam. Elmondtam neki, hol jártam, s hogy milyen
szerencsés vagyok.

– Hát tíz forint sok pénz, – mondotta elgondolkodva.

Aztán megint nevetőre fordult a kedve:

– Vígyázz, hogy hamarosan meg ne tanuljon magyarul!

– Megelégeltem a nyomoruságot, – feleltem komolyan. Úgy igazitom az
éltem rúdját, hogy az eddigi szűkölködésemnek inség ne legyen a
folytatása.

Lukács velem tartott hazafelé. Szótlanúl hallgatott.

– A fő az, – folytattam inkább magamnak beszélve, – hogy az ember bele
ne kerengjen minden gyertyalángba. Aki korán bolondul, korán házasodik.
Aki korán házasodik, korán a nyakába szakad az élet terhe. Ilyenkor kell
legerősebbnek lenni, mikor az ember leggyengébb!

Lukács mosolygott:

– Hogy érted ezt?

– Nem szabad abbahagyni a tanúlást semmiféle szép harisnya miatt. A
házasság különben is bolond találmány!

– Deiszen barátom, – felelte mosolygón vonogatva a szemöldökét, – nem
bolond találmány az! Az igazi élet a családos élet, meg a földdel való
élet. Minden másegyéb csak betü meg betü, könyv meg könyv. A könyvet
éppen olyanok írják, akik nem élnek igazi életet.

Vállat vontam:

– Vakondok gondolkodás! Az emberiség nem térhet vissza a földtúrásra!

– Én meg azt gondolom, hogy visszatér.

– Hát akkor minek jársz iskolába?

– Bizony nem is a magam kedvéért. Az ember sok mindennel tartozik a
szülőinek. Legfőképpen azzal, hogy ne okozzon nekik bánatot.

Egy kirakat előtt bámuló csoport állott. Mink is odanéztünk, hogy mi az?
Hát egy méteres méretü művészi olajfestmény volt ott. Fehér falon
fecskefészek, valónyi nagyságú. A fészekből négy kis buti fióka
kandikált ki. Az anyafecske a fészek szélén állva gyönyörködött bennök.
A másik fecske meg egy alattok elnyúló hangafa gallyvégen énekelt. De
még az árnyékuk is ott volt a falon.

– Remek! Gyönyörű kép! – hallatszott jobbról-balról.

Egy asszonyi hang:

– Édes kis picinyek!

– Lásd, – szólott Lukács diadalmasan, – a házasság szimbóluma.

Gondoltam: makkal álmodol!

S tovább mentünk. Találgattuk, hogy létrán állva festette-e a művész,
vagy kitömött madarakról?

– Mindegy az, – mondotta Lukács. A fő a gondolat!

Ahogy a Ventur-útcába jutunk, egy nagy fekete kutya lohol zörögve
kopogva a kocsijárón. A nyomorult állatnak vaslánc van a nyakán, s egy
nagy korhadt tuskót hurcol. Bizonyára vidéki kutya volt, és hogy el ne
szökjön, hozzá-láncolták a tuskóhoz. A tuskót aztán kirángatta a
földből, s vele együtt robogott világgá.

Az útcán járók megálltak, és sajnálva nézték. Nehányan próbálták
elfogni, hogy segitsenek rajta. De a kutya félreugrott s még ijedtebben
rohant tovább. Farkát a lába közé vontan, véres szemmel, és lógó
nyelvvel vitte tovább a terhét.

– Lásd, – mondottam nevetve, – ez is a házasság szimbóluma.

Nevetett ő is.

Aztán jött velem tovább.

Bizonyára velem akarta eltölteni az időt, míg Cili sétára méltóztatik
bocsátkozni. De én nem sétálok velök többé! Nem bánom, akármit
csinálnak!

Kezet nyujtottam Lukácsnak:

– Még nekem vissza kell térnem a városba. Valamit elfelejtettem. Te csak
eredj: űlj be a szobámba. Nem soká maradok.

S ott-hagytam.

Csak a vacsora-időre kerültem haza. Már akkor a dombon nem láttam
senkit. Ciliék ablakából világosság szüremkedett a folyosóra. Megálltam
az udvar puha földjén. Benéztem.

Mért álltam meg? Mért néztem be? nem tudom megmondani. Az ember igazán
nem ismeri maga-magát se. A gondolkodó embernek az élete nem is egyéb,
mint maga-magának a folytonos, részről részre való felfedezése.

A két nő gyertya mellett ült a szobában. Kávés edény volt előttük. Cili
éppen egy falat kávés kenyeret nyujtott a széken nyiákoló pocos
macskájoknak.

Ime, gondoltam, kávé a vacsorájok. Micsoda koldús nép!

Az én vacsorám se volt sokkal különb, de én már képzeletemben a pompás
szobában éltem, s különféle hideg-pecsenyéket éreztem az éléstáramban.
Csak négy év! csak négy év!…

Vacsorázás alatt mégis az eszembe tolakodott néhány kérdés:

Mit beszéltek?… Örült-e Lukács, hogy nem vagyok ott?… Mosolygott-e reá a
leány olyan bizalmas-kedvesen, mint rám a névestén?… Talán még
bizalmasabban is… Lukács bizonyára felhasználta az alkalmat arra, hogy
megszorítsa a kezét… Talán többször is… Talán föl is emelte a Cili kezét
az ajkához…

Ez a gondolat mégis nyugtalanított. Hiszen igaz, hogy elvetettem
magamtól a csábító gondolatokat, de… hátha megbánom!?

Nem, itt nem szabad erőtlenkedni!

És mégis ahogy pipára gyujtottam, csak kiléptem az ajtón. Hiszen,
gondoltam, azért beszélgethetek vele.

Föl és alá jártam az udvaron. Dormándyék nem mutatkoztak. Csak épp
egyszer nyilt meg az ajtajok, akkor is csak a macskát eresztették ki
rajta.

A sötétség miatt nem jönnek ki, gondoltam. A finánc sincs itthon, és az
ég csupa felhő. Az éjjel bizonyosan esni fog.

Hát másnap csakugyan csepergős időben mentem iskolába. Lukácstól
resteltem kérdezősködni, ő meg magától nem szólott Ciliről.

Szinte örültem, hogy napokra terjedő essőzés következett. Azalatt
elszoktatom a fejemet a hiábavaló gondolatoktól.

Lukács híven eljárogatott hozzám az essős napokon is.

No lám, gondoltam, ha olyan bizalmasságba jutott volna, mint véltem,
akkor most nem hozzám űlne be, hanem a leányhoz. De nem úgy van az
nevelve, hogy holmi diákkalandok szereplője legyen!

Lukács egyébiránt csak rövidke ideig űlt nálam. Egyszer dohányt hozott.
Nem volt olyan jó, mint a mienk, de barátságból elszívja az ember a
rossz dohányt is. Beszélgettünk, tanakodtunk a jövőnkön. Megint azt
gondoltam, hogy csak hozzám jár, s fel sem igen tűnt, hogy mikor a
Ciliék ablaka alatt elhalad, mindig ott babrálja az esernyőjét. Hát
bepislog, bepislog, mint afféle fiatal ember. De nincs ennek semmi
jelentősége.

Én buzgón iparkodtam elszokni a leánytól. Én bizony nem pillogtam be az
ablakán. Ha az udvaron találkoztam vele, nem álltam vele szóba.

S esett az esső, esett.

De minden essőnek csak az a vége, hogy egyszercsak elszűnik, a felhők
szétbontakoznak, és kisüt a nap. A házak oldalában ujra megjelentek a
gombozó gyerekek, és a gyepen ujra legelt a bárány. Lukács esernyő
nélkül jött el, s hat óra tájban letette a pípát:

– No gyerünk ki tán a levegőre.

– Nem, én ma nem megyek.

Rám-bámult.

– Nyakunkon az érettségi, – folytattam. Átnézem kissé a régi tárgyakat
is.

S Lukács ment, én pedig maradtam.

Elővettem a világtörténelmet. Gondoltam, az legjobban leköt.

De csak szórakozottan olvastam. Folyton a pázsiton járt az eszem. Láttam
a fel-alá andalgó két fiatalt, amint mosolyogva beszélnek,
meg-megállnak. A leány csupa édes rejtelem és tavaszi üdeség.

Hiába mondottam: Csupa gügyeség az amit beszélnek! Nincs abban egy okos
mondat. Soha mióta áll a világ nem mondott még az ilyen sétáló pár egy
olyan okos szót, amit érdemes lett volna fölírni! Valami mégis
marcangolt.

Kínos volt bent maradnom, de megálltam. Éreztem, hogy ezek a napok
döntik jobbra vagy balra a sorsomat. Lukácsnak könnyü. Ő haza mehet
juhot őrizni az őrmesterük helyett, de az én apámnak mindössze egy
kötele van, amin harangoz, azon elegen lógnak odahaza. S ha Lukács
mulatoz a lánynyal, azt nem fogadják Dormándyék komolyan, de ha én
nyilvánitok érdeklődést, akkor a kalendárium összes szentjei se mentenek
meg a Szepesi sorsától!

Csak este mentem ki, vacsora után. Az asszonyok kint űltek az udvar
közepén, a leánder mellett. Közéjök űlhettem volna. De én csak elléptem
mellettök, s lesétáltam a városba.

Igy teltek a következő napok is. S azt hittem, én már megszabadúltam
minden kísértéstől.

De a nőnek még az árnyéka is vonja, köti, hurkolja az embert!

Ablakom alatt virágzott az orgona. Talán az vonzotta ki egy délután
Dormándynét. Kiült a malomkőasztalhoz.

Máskor is szokott ott hímezni. De aznap nem hímzett, hanem valami
szalmaszínü nyári ruhát varrt. Könnyü omlós szövet volt, nem tudom
miféle, s nem olcsó portéka. Csak azon csodálkoztam, hogy többet bont,
mint amennyit varr.

A leánya is ott űlt, féloldalt az én ablakomnak, és ő is a szalmaszin
ruha varratait fejtegette.

Nekem ott kellett dolgoznom az ablaknál, mert csak az az egy ablaka volt
a szobámnak, s kellett a világosság.

Akaratlanul is a leányra szállt a tekintetem.

Kéksávos fehér otthonka volt rajta. Az anyján láttam azt az előbbi
nyáron. A haja fel volt tekerve japániasan. Akkor divatozott az a
hajviselet. Az otthonka nyaka kivágott volt, és gallérul visszahajtott.
Cili nyaka meztelen volt a nyaka-gödréig.

Gondolat nélkül tapadt oda a tekintetem. Csodáltam a fínomdad teltségét,
nemes hajlását. A tavaszi nap ki-ki bujt a felhők alól, és rásütött. A
szeme pillája árnyékot rezgetett a szeme alján, fínom kis leheletszerü
árnyékocskát. Az arca oly üde volt, mint a ma kinyilt fehér rózsa. S a
nyakára ahogy rásütött a nap, hajának néhány göndörke pelyhét szinte
aranyos szőkének tüntette fel. Pedig nem szőke volt a haja, hanem
sötétes gesztenyeszin.

A leány megérezte, hogy nézem: rámemelte a szemét, és elmosolyodott.

Én erre mit tehettem egyebet, köszöntést bólintottam, és szintén
elmosolyodtam.

Az ablak szimpla volt. A leány féloldalt hajlitotta a fejét, s beszólt:

– Tudja-e mi ujság Zeller úr?

Hozzá volt szokva, hogy urazzon, gyermek-korától. Lukácsot nem urazta,
csak Horváthnak szólitotta.

Kinyitottam az ablakomat.

– Mi az a nagy ujság Cilike?

– Megszaporodtunk.

– Hogy-hogy?

– A Miókának négy kis fiókája van.

És nevetett.

– No ez csakugyan szaporodás, – feleltem, – hol vannak az uj lakók?

– Még nem szabad őket látni. Majd csak nyolc nap mulva. Milyen helyes
kis miókák! Úgy mászkálnak összevissza a kosárban…

Amíg beszélt, az ablakban könyökölve gyönyörködtem az arcában. Sohse
néztem meg olyan apróra. Sohse láttam milyen eleven az ajka, milyen
tiszta a szeme, milyen piroska a füle, milyen fehér a keze. És a
mozdulatai… Teremtő Istenem mennyi bájt adtál a fiatal nőnek még a
mozgásába is! A férfi nem úgy hajlik, nem úgy pillant, nem úgy mosolyog;
a keze-járása nem olyan könnyü.

És ismét megmámorosodtam.

– Enyém lehetne, – gondoltam, – csak ki kellene érte nyujtanom a
kezemet. Csak azt kellene mondanom: Dormándy néni, én is szegény ördög
vagyok, maguk is: Cilit én feleségül veszem. És akkor enyém lenne minden
szépsége! kedvessége! az a szép piros szája! sötétpilláju mosolygó
szeme! hajlékony nyaka! minden mozdulata! egész tündéri valósága!!!

Amíg így rámélázva gondolkoztam, ő tovább csevegett. A szavakat
hallottam, de nem tudtam mit beszél. Elmém azzal a gondolattal vivódott,
hogy vajjon ha várok, kések, hallgatok, megtalálom-e idő multával is? S
ha azalatt elviszi más, fog-e nekem a sors egy másik ilyen leányt adni,
ilyen tisztát, kedveset, kívánatosat, ártatlant, nekem-valót?

És ő mintha látta volna a gondolataimat, oly biztatón, bizalmasan,
őszintén nézett a szemembe, mintha azt mondaná: Ugy-e szép vagyok? Hát
szólj, mondd ki, amit a szived gondol!

Azon az egy percen fordult meg minden.

Mielőtt szólhattam volna, a macska megjelent Cili mellett. Lapos volt,
mint az ócska muff, és borzas. Hozzátörleszkedett a Cili lábához.

Cili nevetett:

– Ejnye! Hát ott-hagytad a kicsinyeidet? Te rossz anya!

Azzal fölvette az ölébe, és a macska fejét az arcához szorította:

– Te kismama te!

S behúnyta a szemét.

Igy fogja az ura fejét is az arcához ölelni, – gondoltam.

De akkor egyszerre az eszembe vágódott Szepesiné. A sok szennyes macska,
a lomposság, a szobájok, szegénységök…

Bezártam csöndesen az ablakot, és átmentem a finánchoz a pipámmal.
Poruba ugyanis otthon volt és feküdt. Az előtte való napon lepedőben
szállitották haza. A csempészek megverték valahol a nagyszombati úton.
Karja-törötten, kék és zöld foltokkal tarkázottan feküdt az ágyában, és
keserűen sohajtozott.

Hát azokban a napokban kötelességem is volt, hogy be-beűljek és
vígasztaljam. Aznap bizony nem sokat tudtam beszélni. A fejem nehéz
volt. Szórakozottan hallgattam Porubának a panaszait.

Másnap a városban találkoztam Cilivel, a szinház előtt. A szalmaszín
ruha volt rajta, a nyakán valami fodros selyemgallér, a lábán kivágott
lakcipő. Oly elegáns volt, mint valami grófkisasszony.

A kávéház előtt katona-tisztek ácsorogtak. Mind megfordúlt, és utána
bámult.

Nekem egyszerre megvilágosodott, hogy Dormándyné rendre szedegeti elő az
elrakott régi ruháit, és azokat alakitgatja át a leányának. A cipői is
az anyja cipői.

De mi lesz, ha elfogynak azok a ruhák, és elkopnak azok a cipők?…

Az érettségi előtt való napon zivatar ért az orvosnál.

– Ne menjen el, – mondja, – ilyen essőben. Uzsonnázzunk együtt. Aztán
majd kitisztúl az idő.

Hozatott sört és sonkát. Az inasa beteritett szépen az ebédlőbe. Azt a
szobát még nem is láttam. És beszélgettünk.

Jó másfél órát töltöttem nála. Mikor elbúcsúztam tőle, még esdegélt az
esső, de a nyugovó nap sugarai át-átbocsátkoztak már a felhők
szakadékain.

A kapunkat nyitva találtam. Ahogy elmegyek a Ciliék ablaka előtt,
akaratlanul is bepillantottam.

Hát mit látok? A nap rézsutos sugara éppen betűzött a szobába. Lukács
ott űlt a narancsszínü fényben az asztalnál. A leány mellette állt.
Lukács a két tenyerében tartotta a leány jobb kezét, és mosolygó boldog
arccal susogott. Hallgatta a leány lesütött szemmel, pirosan, komolyan.
Aztán Lukács az ajkához emelte a leánynak a kezét, és fölnézett a
szemébe, de oly mámoros áhitattal, mint ahogy a jelenést látó Szent
Ferencet festik. A leány hozzá-simult. Az arca lehajlott a Lukács
arcához…

Egy percig megkövülten álltam ott. Éreztem, hogy elsápadok. A lélekzetem
is elállt. Háborgó lélekkel tántorogtam a szobámba.

Hiába csillapítottam magamat, hogy semmi közöm velök, semmi! semmi!
semmi! – úgy éreztem, mintha valami féltett kincsemet rabolták volna el
orvúl, gonoszul!

Hogy aludtam azon az éjszakán, hogyan harcolt bennem a vér és a
filozófia, a sok _hátha mégis elvehettem volna?_ – azt csak a martírok
történetében lehetne elmondani.

Reggel szinte betegen ébredtem. És éppen arra a napra, amelyen az ember
sorsa legnagyobbat kanyarodik!

A társaim már együtt voltak, mikor az iskolába beléptem. Lukács pihent
szemmel, vídáman forgott köztük, mintha ő volna a legkészültebb. Valami
hírlapot olvastak a terem közepén. A püspöki iroda közli, hogy aki pap
akar lenni, jelentkezzen az érettségi bizonyítványnyal.

Néhányan mondották is, hogy jelentkezni fognak. Mások nevettek rajta:

– Legyen pap az ördög!

Lukács meglátott, és rámcsodálkozott:

– Tán beteg vagy?

– Dehogy is, – feleltem félvállról, – csak rosszul aludtam.

Mily igazságtalan a sors is! Az érettségi vizsgálaton csak ugy szórták a
könnyebbnél könnyebb kérdéseket; Lukács is jól felelt; csak nekem
jutottak olyan kérdések, hogy alig bírtam kigázolódni rongy elégséges
feleletekre.

Mikor kijutottunk az iskolából, néhány apa a kapu előtt várta a fiát.
Lukácsnak az apja is ott állt: atillás, csizmás falusi úr, kürtös-bajszu
testes ember. Még az arcán is fénylett a jólét zsiradéka.

– No, széna-e vagy trágya? – kérdezte dongó basszus-hangon.

– Széna! – felelte Lukács diadalmasan.

Akkor aztán az apja megcsókolta.

Lukács hozzám fordúlt:

– Gyere, ebédelj velünk.

S bemutatott az apjának:

– A legkedvesebb, legjobb barátom.

Semmi kedvem nem volt arra, hogy velök ebédeljek, de falusi embertől nem
lehet szabadulni. Az apja karon ragadott, s oly erővel, aminővel bikát
szoktak teperni a mészárosok.

– Aki az én fiamnak barátja, nekem is barátom, – dörmögte. Má illyen
ünnepen nem eresztem el!

A Palugyaiba mentünk. Az öregúr bő ebédet rendelt. Még pezsgőt is
hűttetett. Életemben akkor ittam először pezsgőt.

Az asztalnál csak hárman űltünk. A terem másik felén is ült egynehány
társunk a szülőivel.

Csupa feketeruhás, ünneplő ember; csupa örvendező arc. Csak én vagyok
bágyadt, kókadt fejü, szótalan.

Az öregúr ragyogott a boldogságtól, hogy a fiát érettnek láthatta.

– Összepakkoltál-e? – kérdezte az ebéd végén. Persze, nem értél rá. Node
itt maradok ma, aztán reggel mehetünk. Jöjjön el maga is öcsém, – szólt
hozzám-fordulva, – töltse nálunk a nyarat.

– Köszönöm, – feleltem, – de én most nemzeti munkát teljesítek:
magyarosítok egy németet.

– Nekem is maradnom kell még, – mondotta Lukács a szivarját nézegetve.
Ma délután ötkor megkoszorúzzuk az elhunyt tanáraink sírját; este
búcsuvacsora; holnap a tanárainktól búcsúzunk. Azután meg tájékozódnom
kell a jogi akadémián. Az meglehet eltart hetekig is.

– A manót! – dörmögte az öreg. Nodehát mindegy, azért én ma már nem
megyek haza. Sok mindent kell bevásárolnom. Anyád szinte egy litániát
irt össze erre a papirosra. (S elővette a tárcáját.) Még a pap is
megbízott, hogy vegyek neki egy légycsapót. Te, azt rádbíznám. Én nem
tudom milyen bótban kell azt keresni. Nessze az öt hatos, amit adott.

Lukács nevetett:

– Légycsapót? Bizony légycsapó-bolt nincsen Pozsonyban. De azért majd
keresek.

Aztán, hogy a terem tulsó felén is nevettek, fölkelt és átlátogatott az
ott űlő barátainkhoz.

Az öregúr kortyintott a pezsgőből, és mormogott:

– Pedig az anyja ugyan várja.

Erre nem kellett volna szólnom semmit. De az ördög akkor űl rá az
embernek a hátára, mikor legkevésbbé véli; megcsiklandoz a
sarkantyújával, s beleugrat valami rosszba.

Rámosolyogtam az öregre, és halkan, bizalmasan szóltam:

– Jó lenne pedig, ha haza vinné.

Az öreg kérdőn nézett rám:

– Hát nincs neki dolga?

Vállat vontam:

– Amint nézzük. Dolognak nem dolog, sőt nagyon is távol jár a dolog
névtől. Dehát tetszik tudni, fiatal az ember…

Az öreg pislogva nézett rám:

– Hát nem dógok erányába marad?

– Mindössze a ma délutáni koszorúzás a való, meg a mai vacsora.

– És a jogi akadémia?

– Ráér jelentkezni ősszel is.

– Hm. Hát mér marad akkor?

Rejtelmesen mosolyogtam, és terjegettem a tenyeremet:

– A virágnak megtiltani nem lehet…

Az öreg megint hümmögött, és gondolkodva nézett a poharára.

– Csodálom, hogy… Nem szokott pedig előttem titkolódzni… Hm. Dehát csak
nem komoly az a história?

– Nem tudom. Mennyire lakik ide urambátyám?

– Jó öt óra, kocsin.

– És Lukács tud lovagolni?

– Mindig lovon űl, mikor otthon van.

– Hát majd meg tetszik látni: ha délutánonkint nem lesz otthon, és csak
éjjel ér haza, fáradt lóval, akkor az ügy komoly.

Az öreg a fejét rázta, és nyugtalanul pislogott. Beleütötte a szivarja
hamuját a kávés csészébe. Aztán halkan vallató hangon dörmögte:

– Miféle perszóna?

– Csinos, fiatal.

– Asszony?

– Nem. Leány.

– Úri?

– Úri. Úrinak lehet mondani bizonyára.

– Tisztességes?

– Tisztességes.

– Vagyonos?

– Ha vagyonnak lehet nevezni három öltözet tavaszi ruhát…

Az öreg összeráncolta a homlokát, és aggodalmasan nézett az asztal
mellé.

Aztán ismét rámfordult, és elborúlt szemmel kérdezte:

– Fogták úgye? Fogták, mint a halat!

– Nem tudom.

– Maszlagolták! Tudták, hogy vagyonos fiu! Hol lakik az az izé? Hogy
hijják?

Már nem szerettem, hogy ennyire járt a beszélgetés, de nem lehetett
visszacsinálni.

Vonakodva mondtam meg az útcát, házszámot, a hadnagyné nevét. Aztán
hozzátettem:

– Remélem, nem felejti el urambátyám, hogy az én figyelmeztetésem
bizalmas beszéd volt. Nem szeretném, ha Lukács megtudná… hogy…

– Nyugodjon meg, – felelte az öreg a kezét nyujtva. Hálát érzek maga
iránt. És éppen ebből látom, hogy igazi jóakaró jóbarátja a fiamnak.
Remélem még nem késő…

– Oh dehogy, hiszen alig kéthónapos az ismeretség. Az ilyesmi elalszik
magától, ha a két fiatal nem látja egymást.

Már bántam, hogy aláfütöttem Lukácsnak. De az a fene pezsgő volt az oka!

Az öregúr megszopákolta a szivarját, és dohogott:

– A teremtésit a sok cafrájának! Befonják, behálózzák az éretlen eszü
fiatalokat! Még szerencse, hogy nem korábban történt.

– Négy év nagy idő, – mondottam csillapítón. Azalatt még nyolc lány
körül is söndörögni fog. A fiatal emberek így szokták. Nincs ennek semmi
jelentősége.

De az öreg már borongó szemmel nézett maga elé.

Lukács másodmagával tért vissza. Egy közös barátunkat, Szél Józsit
mutatta be az apjának. Leültette hozzánk, s töltött neki a pezsgőből.

– Igyál koma! A nehezin már túl vagyunk! Most már aztán könnyebben
folyik az élet!

S kocintottunk.

– Csak arra köll vigyázni, – mondotta az öreg Szél Józsira bólintva, –
hogy idő előtt bele ne keveredjünk valami cifra szoknyába.

Szél Józsi tiszteletesen nevetett. Lukács somolygott. Nekem szorulni
kezdett a kabátom.

A katekizmusát ennek a vén mezei patkánynak! – gondoltam, – bizony még
csávába márt! Micsoda hatökör is vagyok én, hogy ismeretlen félparaszt
emberekkel bizalmas beszélgetésekbe bocsátkozok! Most már aztán
megehetem, amit főztem.

– Mer a szoknya nagyon sikos valami, – folytatta az öreg a fejét
rázogatva. Több ember elcsúszott mán azon, mint a jégen, és több
szerencsétlenséggel.

Azzal az öreg elhallgatott.

Én hamar a pályaválasztásra tereltem a szót:

– Nohát választottatok-e már? – kérdeztem Szél Józsit. Én orvosi pályára
lépek.

– Én Óvárra megyek, – felelte Szél Józsi a cigarettáját pöcögetve. Ott
két év alatt végez az ember, aztán kibazsal egy pénzes leányt, birtokot
vesz, úr.

– Bölcsen beszél, – bólogatott rá az öreg.

Akkor az őrmester jelent meg az ebédlőben. Megállt az asztalunknál,
összecsapta a két súlyos bakancsot, és szalutált. Azután lekapta a
sapkáját és kezet csókolt az öregnek:

– Hallottam, hogy bent van tekintetes uram…

– No derék, felelte az öreg. Már őrmester vagy? Tőts neki Lukács. Ülj le
Marci fiam.

Az őrmester széket fogott, de nem tette az asztalhoz, hanem távolacskán
ült le, csaknem háta mögé az öregnek.

– Hogy vannak a juhok? – kérdezte alázatosan.

Aztán más társaink is odatelepedtek a pezsgő láttára. Én
megkönnyebbülten búcsúztam el tőlük. Mennem kellett a németemhez.

Az időt aztán azzal úgy elbeszélgettük, hogy mikorra az órámra néztem,
egynegyeddel múlt öt óra.

– Tyü a keservit! – mondottam röstelkedve, – elkéstem egy
kötelességemről.

– Mi az? – kérdezte a német.

– A temetőbe kellett volna kimennem.

– Oda mindig jókor eljut az ember, – felelte mosolyogva.

Kedvetlenül ballagtam haza. Mégis bántott, hogy a két meghalt professzor
sirjánál nem voltam. Nekem különös jóemberem volt az egyik, és nekem
tetszett az a gondolat, hogy először a halottaktól búcsúzzunk, azután az
élőktől.

Dormándyékat kint találtam az udvar árnyékán. A mellem elszorult mikor
Cilire pillantottam. Oly derült nyilt szemmel nézett rám, mintha nem is
ő volt volna, aki tegnap…

Hidegen billentettem meg a kalapomat, s el akartam mellettök menni
szótlanul.

De az asszony megállitott:

– Nos, hogy sikerült? – kérdezte családiasan.

– Jól, – feleltem kelletlenül. Én ugyan nem kaptam valami jó kérdéseket,
de azért nem rontottak a bizonyitványomon.

– És Horváth?

– Neki mindig nagy a szerencséje.

És Cilire pillantottam.

A leány szemében szinte lángot vetett az öröm.

Azzal tovább akartam menni. De a leány megállitott:

– Várjon már, mutatok valamit, valami nagyon érdekeset.

Azzal beszaladt a kamrába, hogy szinte lobogott a szoknyája, és egy
szakajtó-kosárral tért vissza.

A macskák voltak benne.

– Nézze milyen kedvesek! Várjon, hozok nekik tejet, majd meglátja hogyan
dőzsölnek!

Azzal megint befutott, és egy kormos alju cseréplábossal tért vissza.

Fásult kedvvel álltam, és néztem, hogyan fut eléje az anya macska, és
hogyan kíséri esdő nyávogással a fiaihoz.

Cili letette a lábost. A kismacskák legott kikepeszkedtek a kosárból, és
rámentek a tejre. Szórakozottan néztem, hogyan nyalintanak bele, hogyan
trüszkölnek, ha valamelyiknek a tolakodásban belé ütődik az orrocskája.

Az öregmacska csak ült, és elégedett nyugalommal nézte a lakmározást.

Cili átkinálta nekem a székét. Persze nem fogadtam el. A leánderhordó
szélére helyezkedtem.

– Istenem, – mondotta Dormándyné, – milyen eggy a szeretet állatban,
emberben! Meglássa, hogy az anyjok nem nyúl előbb a tejhez, csak ha már
a fiai jóllaktak.

E pillanatban megnyilt az utcai ajtó, és az öreg Horváth lépett be
rajta.

A szeme egyszerre az asszonyra fordult, aztán a leányra. Megállt
előttünk némán. A kezét a kalapja széléhez érintette.

– Dormándynét keresem.

– Én vagyok, – felelte az asszony űltön maradva.

Nekem egyszerre elfűlt a levegő. Megmozdúltam, hogy bemegyek a szobámba,
de ólomnak éreztem a lábamat.

Az öreg nyugodt szemmel nézett az asszonyra. A leányra is rápillantott.

– Én, úgymond, Horváth Lukácsnak az apja vagyok.

Az asszony erre fölkelt. Cili is.

A Cili arca elpirosodott. Az asszony arca elhalványult.

Mégis udvarias mosolygással bólintott, s a leánya székére mutatott:

– Tessék leűlni.

Az öreg leűlt. Szivart vont elő nyugodt-lassan a felső zsebéből; gyufát
az alsó zsebéből. A szivar végét elcsikkentette az óralánc végén lógó
szerszámmal, s rágyujtott.

Mink hallgatva, szinte dermedten néztük.

– Hát, – kezdte az öreg, – azt hallottam, hogy az én fiam… sűrűn tapossa
itt a küszöböt. Azér jöttem.

Dormándyné feszült figyelemmel nézett reá. Nem felelt.

Az öreg folytatta:

– Semmi közöm az ő apró mulatozásaival. Fiatal ember. Elvégre nincs a
lábán békó. De mégis az apa rajta tartja a szemit a gyermekén. Nagykoru
is lesz egykét év mulva.

Megszivta a szivarját, és a macskákra nézett.

Dormándyné nem szólt. Cili már holtszínre vált arccal állt az anyja
mögött, s aggódó szemmel nézett az öreg Bendegúzra.

– Hát én nem egyébér jöttem, – folytatta az öreg nyugodtan, – hanemhogy
megmondjam, amit tisztességes embernek illik, hogy megmondjon más
tisztességes embereknek. Mert tudja tekintetes asszony, legjobb az
egyenesség. A mi családunk mindig egyenes úton járt. A kisasszony szép
leány, látom, igazán szép leány. És bizonyára jól is van nevelve. Neki
is jobb, ha tudja, mihez tartsa magát.

Ismét csend és szivarozás következett.

Az anya-macska megfogta az egyik fiát a tarkójánál, és elvitte a kamara
felé.

Nekem a hátamba állt a meredek.

– Bocsánat, – fakadt ki végre az asszony, – nem tudom… nem értem…

– Mingyár megértjük egymást, – felelte nyugodtan az öreg. Éppen azér is
jöttem, hogy megértsük egymást. Az egyenesség útján járok én. Tisztán
szeretem én a tányért amelyikből eszek, a poharat is, amelyikből iszok.
Másnak is úgy nyujtom. Hát azér jöttem én, hogy megtudjam: kötelezte-e
magát a fiam valami igérettel? mostanra, vagy a jövőre, nagykoruságára,
vagy halálom utánra?

– De kérem… – hebegte sértődötten az asszony.

Az öreg szigorú nyugalommal folytatta:

– Mert ha kötelezte magát, akár szóbeli ígérettel, akár írásban,
tudtomon kívül cselekedett. Kiskorú embernek a beszéde is kiskorú. Meg
kellett volna mondania, hogy az én beleegyezésem nélkül… Ámbátor hát
tudnom kell előbb, hogyan áll ez az ügy?

Dormándyné fölkelt, és büszkén méltósággal nézett az öregre:

– Nem tudom, miket beszél ön uram. Az ön fia szokott idejárni ehhez a
barátjához. És mikor kellemes az idő, kikérik a leánykámat, hogy itt a
ház előtt félórácskát, vagy egy órát is sétáljanak. Itt semmiféle
egyenes útnak, vagy görbe útnak az emlegetése nincs helyén. Mink az ön
fiát becsüljük, mert művelt és tisztességes, kedves ifju. De mink tőle
semmiféle ígéreteket nem vártunk, nem kértünk, nem vettünk. És én csak
csodálkozásomat fejezhetem ki, hogy ön ilyen súlyos szavakkal
kérdezősködik.

Mindezt oly éles-haragosan pattogtatta oda az asszony, mintha minden
szava egy fricska volna az öregnek az orrára.

Meg is zavarodott az öreg, – látszott a szeme rezdülésén.

– Hát nem szokott ide bejárni?

– Nem.

– Hm.

– Mindössze egyszer volt bent nálunk, tegnap, hogy az esső esett. Akkor
is úgy jött be, hogy megállt az ablaknál, és a víz a tetőről a vállára
csurgott. Remélem semmi bűnt nem követtem el azzal, hogy azt mondtam, ne
lucskosítsa el a ruháját.

Az öreg az állát vakarta:

– Hát nincs semmi… köztük?

– Erre a kérdésre nem felelhetek. A fiatal ember kétségtelenül vonzódik
a leányomhoz. Nem ismerhetem kötelességemnek, hogy a leányomat ládába
zárjam. Ha valakinek nem tetszik a leányom, ne nézzen reá. Ha valakinek
nem tetszik, hogy a fia udvarol a leányomnak, a fiával rendelkezzen, és
ne az én leányommal!

Az öreg megrázta a fejét, mintha darázs csapódott volna a fülébe.

– Nono, – mondotta csillapítón.

És fölkelt.

– Hát nincs semmi… _vekszli?_ vagy másefféle?

– Nincs! – felelte az asszony haragtól remegő hangon. A mi családunk
tisztességes család. Az én uram katonatiszt volt. A nevén és a kardján
nem volt folt soha.

Az öreg rám-pislogott. Azt hittem, a guta rögtön megüt.

De mégse szólt. Ismét az asszonyra emelte a szemét:

– Nono, iszen tisztáztuk az ügyet.

Még valamit akart mondani, de csak a keze mozdulásáról látszott. Némán
köszönt, és elballagott.

Dormándyné lázas-pirosan és fáradtan ült vissza a székére. Cili szemében
könny csillogott.

– Micsoda nap ez! – szakadt ki a szó az asszonyból.

És a leányához fordúlt:

– Nyilatkozott neked az a fiatal ember?

Cili a szeméhez emelte a zsebkendőjét, s bólintott.

– Hát mért nem mondtad meg? Anyád előtt titkolódzol-e? Mit mondott?
Igérte, hogy elvesz?

A leány szomorún lecsüggesztette a fejét:

– Arra kért, hogy ne szóljak róla senkinek… senkinek. Még magának se.
Mert ő még kiskorú, és ha az apja idő előtt megtudná… Ő majd lassankint
rábírja az apját. Én nem értem, hogy történhetett…

Nem tudom mit beszéltek tovább. Ott-hagytam őket.

Pipára gyujtottam, s magamban dühöngtem, hogy micsoda álnokság lakik
abban az emberben! Csodálatos valami, hogy a korlátolt elméjü emberek a
legálnokabbak. Én azt gondolom, hogy hozzám jár baráti szeretetből, s a
végén kitudódik, hogy engem csak vasuti állomásnak használt:
felszállásra. Ki tudja hol és hány szor találkoztak ők ketten, külön!

Annyira boszus voltam, hogy mozognom kellett. Ki akartam menni a kertbe
és ott járkálni fel és alá. De épp hogy kilépek akkor siet be az
útca-ajtón Lukács. Az arca ragyog, mint a velencei tűkör. A hóna alatt
egy vadonatuj légycsapó, a kezében drága szegfücsokor. Köszön és megáll
Cili előtt. Nyujtja a csokrot.

Cili ránéz búsan. Nem nyúl a csokorért.

Látom Lukácson, hogyan döbben meg. Néz a leányra, néz az anyjára.

– Mi történt?

Az anya felel:

– Nem szabad öntől a leányomnak elfogadnia semmit.

– Miért?

– Mától fogva tekintse idegennek. Mink is idegennek fogjuk önt
tekinteni.

Lukács arca hasonlatossá vált a Laokon ábrázatához.

– Annyit csak kérdezhetek, – szólt egy percnyi idő után, – hogy
magyarázzák meg…

– Az ön atyja az imént ment el tőlünk.

– Az én apám?

– Az ön atyja. Vallatott bennünket, mint valami vizsgáló-bíró.

– Az én apám??

– Súlyos szavakkal illetett bennünket.

– Az én apám???

– Azt mondta, hogy mink önt… Azt mondta, hogy az ön ígéretei semmisek. Ő
rendelkezik az ön vagyonával és sorsával.

Egy percnyi meredt hallgatás következett. Lukács úgy nézett, mint a főtt
ponty.

Én már akkor ott álltam, s érdeklődéssel vártam, hogyan fogják Lukácsot
kidobni?

Lukácsnak akkorát fordult a szeme, mint a malomkerék:

– Ki lehetett az a gazember?!

S a szeme rajtam állt meg.

Ez a kegyetlen szó megrázott.

Lángba borultan toppantam eléje, és a szeme közé néztem:

– Válogassuk meg a szavakat! – harsogtam. Vagypedig fordítsuk vissza
arra, aki ártatlan leánykákat hazug ígéretekkel akar megtántorítani!

A következő jelenetre emlékezni is gyötrelem. Elég annyi, hogy írígy
kutyának, és másefféle állatnak nevezett. Szóval olyan vihart csapott,
hogy még a fináncom is kiugrott az ágyából, és egy-szál ingben szaladt
ki közibénk.

Csúnya egy petek volt az!

Még azon órában elrobogtam a németemhez. Kértem, hogy legyen segédem.

– Embert ölök ma! – lihegtem dühösen. Vagy engem ölnek meg, de mindegy:
vért iszik ma a föld, a kutya teremtésit!

A németem először is egy pohár hideg vizet itatott meg velem, és csak
azután kérdezte, hogy mi történt?

Az történt uram, hogy egy barátom, akit többé barátomnak nem nevezhetek,
egy olyan leánynak udvarolt, akit nem vehet el, de olyan színnel
udvarolt, mintha elvehetné. A leány tiszta volt, mint a ma-esett hó.
Ámbár tiszta ma is. Én emberi kötelességemnek ismertem, hogy második
Margarétát megmentsem az elbukástól.

– Szép. Helyes, – bólintott rá az orvos.

Azzal elmondtam röviden, hogy mily ovatosan, kíméletesen figyelmeztettem
az apát; mily tapintatlan volt az öreg, s mily durva paraszt volt a fia.

– És most idejöttem, – folytattam, – önhöz, úri emberhez és tartalékos
tiszthez, annyival is inkább, mert a társaim az ilyen ügyekben
tapasztalatlanok és szamarak.

– Helyes, – mondotta komolyan az orvos. Az ügy kétségtelenül súlyos
természetü, sú-lyos ter-mészetű. Tud vívni?

– Nem tudok.

– Baj. És az ellenfele?

– Az se tud.

– Még nagyobb baj. Hm. Hát lőni tud-e?

– Sohse volt pisztoly a kezemben.

– Hát az ellenfele?

– Annak bizonyára volt puska is.

– Baj.

És az állát fogdosva, töprenkedve járt fel és alá a szobában.

– A sértett fél maga, – mondotta végre. Tehát mink választjuk meg a
fegyvert. Mármost mit válaszszunk? Ha pisztolyt választunk, maga még
három lépésről is melléje lő. Ő azonban magát hasba lövi, vagy mellbe,
az kétségtelen.

Ez nem tetszett nekem.

– Hát akkor kardot…

– A kard meg pláne veszedelmes olyan kezekben, amelyek nem ismerik a
vívást. Mert a víváshoz értők, csak éppen érintik a testet: metszenek
bőr, metszenek izmot, metszenek fület, orrot, de csontot nem vágnak
soha. Ellenben a tanulatlan vívók mészárosokká változnak át a viadal
színhelyén: teljes erejökkel nekihuzakodva sujtanak, vágnak, kaszabolják
egymást, s nyomorékot szabnak egymásból, ha ugyan meg nem ölik egymást.

És a fejét rázva nézett reám,

Az óra megkerrent. Az érc-ember fölemelte a pőrölyét. Hatot ütött szép
rendben a harangra.

… _mortuos plango_…

Nekem elcsökkent a vérontó kedvem. Eszembe jutott a Dormándyné férje. Az
tudott vívni, mégis…

– Nem lehetne-e, – mondottam, – az ügyet valahogy másképp elintézni?

– Másképp? Hogyan?

– Talán… talán békésen…

– Békésen? – hörkent meg az orvos. Pofont? Békésen?

És hidegen nézett reám.

– Hiszen nem volt az pofon, – mentegetődztem. Mondtam, hogy a
légycsapóval ütött meg. Véletlenül az volt a kezében, hát azzal ütött.
Ha véletlenül pávatoll-legyező volt volna a kezében, azzal ütött volna.
Azt nem lehet pofonnak nevezni.

Az orvos a fejét rázta:

– A légycsapó önt arcon érte. Hiszen most is fel van dagadva a bal arca.

– Arcon ért, mert félre kaptam a fejemet. Az csak véletlen volt. Ha nem
kapom félre a fejemet, nem ott ér. Azt nem lehet pofonnak nevezni doktor
úr… A magyarországi fogalom szerint…

Az orvos megint a fejét rázta:

– A pofon internacionális fogalom. De nézzük tisztára: Mi a légycsapó? A
légycsapó nem egyéb mint kéznyujtvány. Iparilag készített eszköz, amely
arra szolgál, hogy az emberi kéz rövidsége meg legyen hosszabbitva, s a
tenyér körülbelől egy méterrel távolabbra működjön, csapólag. A
légycsapó tehát kéz. Mondjuk, hogy vele a pofon indirekt pofon, s hogy
direkt pofont csupán az igazi kéz adhat, azért a pofon csak pofon. A
jelző nem változtatja meg a tárgyat, csak minősiti. De ha önnek más a
felfogása, akkor tisztelt uram, keressen más segédeket.

S oly hidegen nézett reám, hogy szinte megfagyott a velő a csontjaimban.

– Hát kérem doktor úr, – rebegtem megtörten, – intézze el ahogy lehet.
Én csak vélekedésképpen szóltam. Ön jobban érti. Én szeretnék mihamarabb
túl lenni ezen a rút ügyön.

Az orvos erre megint becsüléssel pillantott reám:

– No csak bízza rám, – mondotta. Én jártas vagyok az efféle ügyekben.
Küldjön hozzám még egy urat, s még ma kihivjuk a frátert.

– Kardra?

– Azt majd mink elvégezzük. Egyébiránt én azon leszek, hogy ne kardra.

– És mikor kell…

– Talán holnap reggel már megverekedhetnek. Rajta leszek, hogy sokáig ne
húzódjon ez az ügy.

Fogtam a kalapomat, és neki-mentem az almáriumnak. Erővel ott akartam
kimenni. Aztán az ajtóhoz igazodtam. Ott megálltam:

– Még valami doktor úr: énnekem sohse volt efféle ügyem. Nem ismerem a
szokásokat. Milyen ruhában kell ott kiállani?

Azt gondoltam, hogy le kell vetkőzni félig meztelenre, vagy legalább is
ingre.

– Fekete szalonruhában, – felelte az orvos. A nadrág is fekete legyen.

Ez valamennyire megnyugtató volt. De ennek is volt egy bökkenője: nem
volt szalonruhám. Egy téli fehér-pontozott szürke ruhám volt, meg egy
nyári sötétvöröses. Nadrágot tudtam volna szerezni a finánctól, de már
kabátot… a fináncnak csupa aranyzsinóros galléru volt a kabátja.

– No min gondolkodik? – kérdezte az orvos a vállamra téve a kezét.

– Azon, hogy más ruhában nem lehet-e ott megjelenni?

– Nem. A világos ruha erősebb célpont, mint a fekete. Még a gallért is
felhajtjuk, hogy az ing fehére ki ne lássék.

– Nekem ám csak nadrágom van fekete. A társaim meg nem adnak most
kölcsön fekete kabátot. Mindeniken rajta van ma, s talán reggelig…

Az orvos elmosolyodott:

– Hát majd küldök én egyet. Hol lakik?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az útcán találkoztam Fazekassal. Éppen kapóra. Megrohantam. Elmondtam
neki mi történt. Kértem legyen második segédem, és menjen föl azonnal az
orvoshoz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Életem legkülönösebb estéje folyt le aznap.

A bucsuzó-vacsorán megjelentünk mind a ketten, s mi ketten voltunk a
legvidámabbak. Már akkor a kihívás megtörtént. A segédek tárgyalása is.
Pisztolyharc reggel hat órakor a Malomvölgyben; egy-egy lövés; huszonöt
lépés a kiállás, abból öt-öt közelítő.

Persze a lehető legtávolabb ültünk egymástól. Őmellette Szász Józsi,
énmellettem Fazekas. Csak ők, a két segéd komolykodtak, ünnepieskedtek.

Én annyira vittem a hencegést, hogy még dikciót is mondtam az egyik
tanárunkra. A tanár szép köszöntőben válaszolt. Figyelmeztetett
bennünket, hogy az iskola együtt-végzése valamennyiünket éltünk
hosszáiglan testvéries szeretetre kötelez. Szeressük egymást kint az
életben is. Mert az iskola közös anyánk volt: éveken át azonegy
gondoskodásban, lelki nevelésben részesültünk, éshát meg fogjuk ismerni
az élet sok hideg küzdelmében, hogy a szeretet a földi embernek
eggyetlen nemessége, kincse, világossága, melegsége.

Erre általános kocintás, ölelkezés, csókolódzás következett. A fiuk
fogadkoztak egymásnak, hogy testvéri összetartozást ismernek. Csak mi
ketten nem néztünk egymásra, csak a mi poharunk nem érintkezett.

Mintha jeges szél fuvalt volna át a szivemen, mikor közelébe értem.

De a többivel én is ölelkeztem és fogadkoztam, hogy szeretni fogom őket.

– Holtig, – mondta az egyik.

– Holtig, – feleltem eldobbanó szívvel.

Aztán visszatelepedtünk az asztalhoz. A cigány magyar dalokat muzsikált.

Néhány perc multával Lukácsot láttam fölkelni. Intett a cigánynak, hogy
hallgasson el.

Megrezdültem. Azt kellett vélnem, hogy Lukács a mi rút ügyünk vallomását
terjeszti elő; bűnösnek fogja vallani magát, és ünnepiesen megbékülünk.
Éreztem, hogy nem fogom megtagadni a szivemet.

Lukács azonban arról szólott, hogy minden tíz évben találkozzunk.

Tehát még azzal is henceg, hogy ő tíz év mulva élni fog!

No majd meglássuk.

A doktor már akkor megoktatott engem, hogy a pisztolyt hogyan emeljem
fel, hogyan mozdítsam meg egypárszor függőleges vonalban, mielőtt
elsütném és hogy ne a mellére célozzak, mert a puskapor fölfelé rugja a
cső végét, s ellövök a feje fölött, hanem célozzak inkább a térdére,
akkor mellbe vagy vállon találom.

A vacsora előtti percekben a kávéház egyik sarkába történt ez az
oktatás, s mondhatom úgy megerősített, hogy bátor arccal űltem az
asztalnál.

Tizenegy órakor meglökött Fazekas: elosontunk.

Fazekas hazáig elkisért. Elmondta bővebben, hogy miképpen tárgyaltak?
Lukács másik segéde az őrmester lesz, ha kiengedik a kaszárnyából.
Egyébiránt a Lukács segédei ostobán viselkedtek: mindent elfogadtak,
amit az orvos akart. Még azt is ő mondta meg, hogy melyik orvost hivják
orvosuknak.

Ez az utóbbi értesités megviszologtatta a hátamat. Hát annyi orvos kell
az ilyen ügy lebonyolitására?

– Feküdj le azonnal, – mondotta Fazekas a kapuban. A német orvos azt
mondta, hogy reggel öt órakor érted megyünk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát én le is vetkőztem.

De amint magamra maradtam, egyszerre gyászszínben láttam a világot.
Bolond szerszám a pisztoly: ki tudja, holnap este fogok-e vetkőzni?

Eszembe jutott apám, anyám, testvéreim. Szegények! Mennyi pénzt
áldoztak, hogy elvégezzem az iskolákat! Apám mennyit dolgozott értem! A
testvéreim kopott ruhában jártak, hogy nekem jusson jó. Anyám a
gyufa-szálakat is kétszer gyujtotta meg, annyira takarékoskodott. S
holnap… talán egyszerre kapják meg az én öröm-levelemet egy idegen kéz
írta fekete levéllel.

Illő, hogy irjak nekik, s mentegessem magamat, s hogy legyen a
szeretetemről emlékük legalább egy levél.

Irtam könnyezve: _Társadalmi kényszerüség… becsület… úri emberhez illő
bátorság… köszönet a szülői szeretetért…_

Mikor idáig értem a levélben, azt hittem, megfulladok. Csak akkor
éreztem át igazán, mi a szülői szeretet! hogyan kíséri át az embert az
életén át két szívnek a gondoskodása, ezernyi jósága, aggodalma…

Dehiszen nem bizonyos hogy temetésre jutok!

A _temetés_ szóról eszembe fordúlt a doktor vicce: _A temetőbe mindig
jókor eljut az ember!_

Ez a tréfás mondás halálharangként csendült bele az én sötét
gondolataimba.

– Uram Istenem, – fohászkodtam az Éghez, – csak most az egyszer húzz ki
ebből a sárból! Neked adom az életemet! Papod leszek, holtig imádkozó
legbuzgóbb papod! Csak ne engedj holnap elvesznem!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Reggel öt órakor megzördült az útcaajtó. Én magam nyitottam ki. A
segédeim léptek be rajta. Az orvos hadnagyi ruhában, Fazekas feketében.

– No, maga már fenn van?

– Le se feküdtem, – feleltem bágyadtan. Minek? Egy-két órára nem
érdemes.

– Nohát csak tegye fel a kalapot, aztán gyerünk.

Az orvos kabátja már rajtam volt, csak épp a cilinder nem. Cilindert is
küldött a kabáttal.

Sohse volt cilinder a fejemen, sem azelőtt, sem azután. Ahogy feltettem,
lecsúszott a két fülemig. Papirost nyomtam bele hamarosan, hogy
amennyire lehet, rendesen álljon a fejemen.

Fél óra mulva leszálltunk a Malom-völgy egy fája mellett. A reggeli nap
aranyos pompában ragyogott át a lombokon. Madarak csicseregtek,
pillangók ébredeztek. Élet és vidámság volt minden, csak én voltam
fásult. Fáztam.

Az orvos elővont egy kis lapos zsebüveget. Konyak volt benne.

– Igyék, – azt mondja, – igya meg mind.

Soha életemben nem ízlett úgy a konyak.

Csakhamar hallottuk a kocsizörgést. Két fiáker is kanyarodott elő a fák
közül, s állott meg a mienk mellett.

Az egyikből Lukács ugrott ki, s utána egy ismeretlen Kossuth-szakállas
fiatal úr. A másikból az őrmester szállt ki Szél Józsival.

Az őrmester meghökkent a hadnagyi ruha láttára: haptákba rándult és
szalutált.

A két orvos kezet fogott. Mind a kettő fekete bőrtáskát lógatott a
kezében. Kinyitották egy fa alatt a táskájokat, és láttam, hogyan szedik
elő a vattát, meg a mindenféle csillogó szerszámot.

Azután az én németem összehívta a segédeket. Egy vörös-bélésü tokból két
pisztolyt vett elő. A gyöpre zsebkendőt terítettek. Kirakták rá a
pisztolyt, puskaport, töltő-vesszőt.

Mink ezalatt Lukácscsal külön-külön ácsorogva cigarettáztunk. Lopva
rápillantottam. Láttam a szemén, hogy ő sem aludt. Az arca piros volt.
Olyan füstfelhőket fujt, mint a soproni lokomotív.

Én bizonyára sápadt voltam. De nyugalmat erőltettem az arcomra.
Összefont karral néztem, mint töltik porral a pisztolyokat. Egyiket az
őrmester, másikat Fazekas. Az orvosom egy bőrzacskóból golyókat bontott
elő, s közben rendelkező szavakat mormogott. Az őrmester mindannyiszor
kaszárnyai engedelmességgel felelte:

– Igenis, hadnagy uram.

A német doktor maga rakta a golyót mind a két pisztolyba. Maga gyömött
fojtást is beléjök. Csak azután nyujtotta vissza:

– Ezt is verjék le.

– Igenis, hadnagy uram.

Mindez oly szertartásosan hangzott, mint mikor a sekrestyében beszél a
pap a sekrestyéssel, aki rekviemre öltözteti.

Végre az őrmester fölkelt, és kilépte hosszú gólyalépésekkel a huszonöt
lépést.

Fölállitottak bennünket. (Rémséges közelség!) A nagy nehéz pisztolyt a
kezembe nyomták.

Az orvos, mivelhogy még akadozva beszélt magyarul, átadta a zsebóráját
az őrmesternek, s mondta hogy vezényeljen.

– Igenis, hadnagy úr.

A hadnagy hozzánk fordult, és harsányan kiáltotta:

– Felszolitok asz urak kipékelni, ha asz lehet fan.

Egyikünk se felelt. Én a füre néztem. Lukács is.

A hadnagy intett az őrmesternek.

Az őrmester megköszörülte a torkát, és kiáltott:

– Tűz!

Mind a ketten fölemeltük a pisztolyt.

Céloztunk.

Én nem akartam megölni, hát csak a bokájára céloztam. Gondoltam, ha
felrugódik a pisztoly, legfeljebb combon találja.

Lukács ekkor előre lép egynehányat. A pisztolyunk szinte egyszerre vet
lobbot.

Súlyos csapódást érzek a mellemen. A pisztolyt elejtem. Odakapok a
sebre. Érzem, hogy valami meleg nedvességbe tapad a tenyerem.

Elájultam.

Mikor ujra fölnyitottam a szememet, Lukácsot láttam féltérden mellettem.
A szeme tele volt könynyel. Az arca oly sápadt volt, hogy szinte zöld
szinre vált.

– Répácskám! – sírta, – meg ne halj! Az Isten áldjon meg, csak most az
egyszer meg ne halj!

A két orvos is mellettem hajladozott.

– Nincs semmi baj, – mondotta a németem az ingemet visszaigazítva, –
csak a töltés csapódott a melléhez.

– Nagyon vérzik? – kérdeztem bágyadtan.

– Sehogy se vérzik. Semmi, semmi…

E nyilatkozatnak annyira megörültem, hogy egyszerre fölkeltem, és kezet
nyujtottam Lukácsnak.

Lukács megölelt:

– Felejtsünk el mindent! – mondotta érzelmesen. Bocsáss meg nekem, Répa!
Ne haragudj rám!

– Nem haragszom, – feleltem örömmel.

S mind a ketten a tenyerünkre néztünk. Az én tenyeremen valami vastag
zsiros, fekete piszok ragadozott. A kézszorításban abból juttattam
Lukácsnak.

– A fojtás leve az, – magyarázta az orvosom. A faggyút beitta a csepü.

Akkor láttam, hogy a mellemen is ott a tenyérnyi piszok, a német
gyönyörű redengotján.

Hát hogy lehetett az?

Sok idő elmúltával értettem meg, hogy a derék német nem igazi golyót
tett a pisztolyokba, hanem valami Erzsébet-pirulát, kénesős viaszt, vagy
tudj’a a kefe mit.

Dehát akkor egyikünk se gondolt arra.

Engem az a halállal való játék annyira megrázott, hogy azon részegen
ahogy megszabadultam az áldomás-ivástól, bementem a Szent-Márton
templomba, és hálálkodtam az Istennek.

Merthiszen azzal is csak az Isten szabadított meg, hogy azt a jó embert
választhattam főelintézőnek.

S amit azon éjjel a gyötrődésemben fogadtam, azt is teljesítettem: én
voltam az első jelentkező a püspöki irodában.

Nem is bántam meg.

De különös valami ugye, hogy egy légycsapón fordúlhat meg az embernek az
élete sorsa…

Mily keserű emlék mégis! Azt gondoltam, idővel el fogom felejteni.
Hiszen sokkal nagyobb, érdemesebb, kedvesebb emlékeink elenyésznek.

És nem tudom elfelejteni.

Otthon a csendes szobai magányosságban sokszor eszembe jut az a leány.
És eltünődök rajta:

… Ha Lukács nem jött volna görög jegyzetért…

… ha véletlenül nincs ott a kertben az a leány…

… hátha mégiscsak… hátha mégiscsak én vettem volna el?

… Vajjon milyen életem lett volna vele?…

… Örökölt-e vajjon az öreganyjától?…

… Milyen gyermekeim volnának? Hány évesek volnának?…

… Mi volna a foglalkozásom?…

… Boldogabb volnék-e mint most? vagy épp oly igavonó állata volnék a
házasságnak, mint más ezerek, milliók?

*

Egy fiucska zavarta meg a beszélgetésünket, – a szomszéd asztalnál
söröző molnárnak a gyereke. Az asztalunk alá bujt. Valami üvegcserepet
kapott fel onnan, – sörös üvegnek a cserepét.

Ahogy kivonta a fejét, ránk-mosolygott, hogy szólunk-e a tolakodásáért?
Aztán visszasompolygott a bátyjikájához. Adott neki is egy cserepet.
Mind a ketten a szemükhöz illesztették, és mosolyogva forgatták a
fejöket.

– Mily kevéssel boldog az ember! – mondottam rájok-gyönyörködve.

– S lásd, hogy csalja magát, – felelte a pap. Hogy csalja magát az ember
akarva is. Ez a gyönyörüsége az embernek.

A kisebbik gyerek ekkor a papra nézett, és nevetett.

A pap is elmosolyodott:

– Mit nevetsz lurkó?

– Azt, hogy milyen sárga a pap bácsi.

Kedves, tiszta arcu kis gyermek volt, s boldog a játékában.

Fölvettem két perecet s nekik-nyujtottam.

– No gyertek ide.

És a molnárnak is szóltam:

– Ugye megengedi?

A molnár vállat vont:

– Ha köll nekik…

A nagyobbik fiu a fejét rázta:

– Köszönjük már ettünk.

– Nem perec köll ezeknek, – mondotta a pap. Cukor kell, igaz-e? No
gyertek hát…

S belenyúlt szinte könyékig a zsebébe. Elővont egy kék papiros-csuklyát.
Az iránt már a gyerekek több érdeklődést mutattak.

Odaálltak a pap mellé, és várakozással nézték, hogyan bontja elő a
mályva-cukrot.

Adott vagy tiz szemet mindeniknek, s megsimogatta a kisebbiknek az
arcát:

– Hogy hínak?

– Jancsinak, – felelte szemérmetesen mosolyogva a kicsi.

– Hát a másik neved?

A gyerek a vállát vonogatta:

– Jancsika.

Nem tudta a nevét.

Ahogy ezen mulatunk ottan, a kocsma udvarán azt a falusi urat látom
megjelenni, akiről Zeller beszélt.

Keresőn jártatta körül a szemét az udvaron ülő népen, aztán felénk
nézett, és elmosolyodva jött hozzánk:

– Nini Répácskám! – mondotta örvendezve.

És megölelte a papot, ráveregetett a hátára.

– Hogy kerülnek ide ezek a porontyok?

– Tán a te gyerekeid?

– Éppen. Kezet csókoljatok hamar a pap bácsinak! Ez a két legkisebb
fiam.

– Hát nagyobb is van?

– Van, kettő is. Egyik már a hetediket végzi, a másik, a Lukács meg az
ötödikben bukdácsol.

A pap bámulva nézett a gyerekekre.

– Mingyár olyan ismerősök voltak nekem ezek… Hiszen éppen olyan a
szemök, mint az anyjoké.

Horváth leült kissé hozzánk. Nyájasan, kedvesen, szeretettel
beszélgettek. Elkérdezték egymást, hogy vannak? Zeller _őnagyságát_ is
kérdezte.

– Köszönöm, – felelte Horváth meleg tekintettel. Hízik, és mindig
jókedvü. Olykor egyet gondol, és szül egy-egy fiucskát. De most már
ritkán teszi. Hiába, gyerekből se jó a sok. No, megmondom neki, hogy
találkoztam veled, éshogy megemlékeztél róla.

Aztán bocsánatot kért, hogy több időt nem tölthet velünk. (Négy óra
járás kocsin.) Velem barátságosan kezet szorított, Zellert pedig
megölelte, meg is csókolta, – balfelől.



TARTALOM:

  Mi erősebb a halálnál?  3
  A papa nem örül  19
  Harangozóék karácsonya  39
  Szüleim gyémántja voltam  53
  Szép asszony a kovácsné  69
  A rettenetes mama  101
  A vas-tyúk  120
  Az órás meg a kutyája  127
  Anna-báli emlék  147
  A mult velünk él!  155




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Mi erosebb a halálnál?" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.