Title: Pusztai találkozás; Patak banya
Author: Baksay, Sándor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Pusztai találkozás; Patak banya" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

BANYA ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

37. KÖTET

PUSZTAI TALÁLKOZÁS

*

PATAK BANYA

Irta

BAKSAY SÁNDOR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1907

PUSZTAI TALÁLKOZÁS

*

PATAK BANYA

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

BAKSAY SÁNDOR

WINKLER ELEMÉR RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1907

Minden jog fentartva.

Franklin-Társulat nyomdája.



BAKSAY SÁNDOR.

1832–.

A szép ligetes Ormánságban, a Dráva mentén, Nagy-Peterden született
Baksay Sándor, s ez nem afféle mellékes adat, mint más íróknál, mert
Baksay az ormánsági nyelv elütő zamatjával, ragyogó színeivel nevelte a
magyar irodalmi nyelv pompáját és édességét. Olyan református családból
való, mely beláthatlan időkig visszafelé papokat adott az országnak, kik
az istent szolgálták, míg végre egy olyan erős Baksay kerekedett
belőlük, a ki még egy másik istent is ráért szolgálni, egy pogánykorit –
Apollót.

1832-ben született a ref. tanítói lakban, mert a földi rangban egy
kicsit aláhajlott a családnak ez az ága, de talán szebb is ez így, mert
az igazi ág is, ha aláhajlítják, annál magasabbra szökken. Így tán
többet beszélgetett paraszt emberekkel, jobban megnézte őket, mit
tesznek-vesznek, mintha valami úrfi lett volna.

Alsó iskoláit a közeli Csurgón végezte, majd Kecskemétre vitték gondos
szülei, de itt a szabadságharcz szakította meg tanulmányait…

Tizenhatodik évében járt ugyan, de mivel Baranya az egész szabadságharcz
alatt szerezsánoktól volt megszállva, nem vihette feljebb a
népfölkelésnél. Míg tehát az ágyuk bömböltek, ő azalatt otthon csendes
méhzúgás mellett a régi klasszikusokat bújta s beléjök szeretett. A
szomszédos papoktól, kinek egy-egy magyar könyve volt Vörösmartytól,
Jósikától, Petőfitől, haza hordozgatta, maga is verselgetett, unalmában
prédikácziókat csinált a lustább papoknak, melyek csakhamar elhíresültek
azokban a szép fehér tiszta templomokban az Ormánságon és szállt-szállt
a jóslat, hogy a rektorék Sándorából talán még esperes is lesz
valamikor.

Csak a háború lezajlása után mehetett vissza theologiai tanulmányait
folytatni társai közé, kiket mint vidám diákokat hagyott el s most mint
altiszteket és hadnagyokat látott viszont. 1855-ben Halasra viszik
tanárnak, hol egyszerre két frigyre is lép, egyikre menyasszonyával,
Hetesy Viktoriával, másikra a múzsával. Itt kezd irogatni rajzokat a
református egyház multjából a Ballagi Mór által szerkesztett «Házi
Kincstár»-ba. A hatvanas években jelent meg a «Keresztyén család» czímű
lapban elbeszéléseinek egyik legcsiszoltabb gyöngye, a «_Patak banya_»
is. Édes-kevesen veszik észre. Az egyházi folyóiratok olyanok, mint a
pinczék, életadó nektárok, üdítő italok hiszen lehetnek bennök a lelki
szomjúhozók számára, de rózsákat ott senki se keres. Baksay neve tehát
jóformán csak akkor csillan ki a homályból, mikor Lucanus Pharsaliájának
fordításával a Magyar tud. Akadémia pályadíját nyeri el.

Ezentúl szemet kezdenek vetni rá a rátartósabb eklézsiák. Kivált, mert
nemcsak a tolla ékes, nemcsak a neve szépen csengő, hanem a szava is.
Megvannak benne a becses tartalom mellett a nagy egyházi szónokok
külsőségei is, melyek a népnek jobban imponálnak, azonfelűl szép ember,
derült homlokú, nemes, szelid tekintetű. Egészséges piros arczát férfias
kellem teszi kedvessé. Nem olyan szögletes, mint rendesen a kálvinista
papok; olyan, mint egy előkelő magyar földesúr, és mégis látszik rajta,
hogy nem világi ember. De hogy mi az, a mi őt a világi embertől
megkülönbözteti, az nem szemlélhető, sem meg nem nevezhető, az inkább
valami belső lelki kisugárzás.

1862-ben Csanád választja meg papjának, hanem iszen itt se lehet ő soká.
A mélytüzű nemes kő bizton megtalálja igazi foglalatját. Négy év múlva a
kún-szentmiklósi hívek viszik haza a szép paplakba, hogy ott aztán egy
egész életen át megmaradjon.

Irodalmi hírneve itt kezdődik. Elbeszélései, melyeket a Vasárnapi
Ujságba, többnyire a szerkesztő nógatására irogat, országos figyelmet
keltenek, kivált színgazdag nyelvükkel. Keveset termel, mint a nemes
fák, de a mi gyümölcsöt hoz, annak a zamatja kívánatos, sőt fölséges. A
kompoziczióban nem leleményes, tárgyaiban kissé egyoldalú. Nem hogy a
külföldre nem megy témákért, mint mások, de még a parochia köréből se
igen távozik, fantáziája kicsiny, de megfigyelése erős, minden sorából
látszik az okos, nagy tudású ember, egyes mondatai, gondolatai gránitból
látszanak lenni kivésve, stílusa az Aranyé és Mikes Kelemené közt foglal
helyet – s az ő műveit is ép úgy átlengi a magyar föld szaga, mint
emezekét.

Negyven esztendeje múlt már, hogy tiszteletes uram ott ül a
kún-szent-miklósi parochián, azóta nagy hírű ember lett. Két varázs
eszköze vitte, vitte a magasba, a szószék és az íróasztal. Akármelyikhez
fogódzott, csak megindult vele fölfelé. Az irodalmi helyen elért
mindent. A Kisfaludy Társaság már 1872-ben tagjává választotta. Az
akadémia is sietett magát fölékesíteni a nevével, 1884-ben levelező,
1903-ban pedig rendes tagja lett. Nagyobb elbeszéléseit: «Csudálatos
történet», «Jobb kezem», «Jáhel», stb. a _Gyalog ösvény_ és a
_Szederindák_ szerény czímek alatt gyűjtötte össze. Ezekhez sorakozik a
«Dáma» történeti körkép a mohácsi vész idejéből, «A király futása»
szintén történeti regény, valamint az _Iliász_ fordítása az avult
hexaméter köntösből kihámozva, magyar szájízhez mért páros rímelésű
népies versekben.

A papi pályán is elért mindent. A solti egyházmegye 1878-ban
főesperesévé választotta, 1904-ben pedig beültették hitsorsosai a
dunamelléki püspöki székbe.

Elgondolkozva e hatalmas talentum és e szép pályafutás fölött, mely
épületes látvány minden magyar ember előtt, ki fajtájának
glorificatióját látja egy-egy ilyen erős alakban, nem egyszer úgy rémlik
nekünk, mintha két Baksay Sándort ismernénk, melyek egy kicsit
hasonlítanak egymáshoz; az íróba belevegyül valamennyi a papból, a papba
valamennyi az íróból.

A két Baksay közt kétségkívüli az összhang, de mi (a kik az olvasók
nevében írunk e helyen), némi megrövidítésünket látjuk a két Baksay
eljárásában.

A pap Baksaynak hasznára volt az író Baksay, nevelte fényét,
tekintélyét, népszerűségét, míg ellenben a pap Baksay, úgy tetszik
nékünk, akadályokat gördített az író Baksaynak, elvonta idejét,
megfelezte ambiczióját, nem engedte leszállni az emberi társadalom
förgetegeibe, az égiek felé irányította figyelmét, holott néki a földi
dolgok közt kellett volna turkálnia.

Egyszóval, az olvasók dicsőítik az írót azokért, a miket írt, de
neheztelnek a püspökre, hogy nem engedi többet írni.

_Mikszáth Kálmán_.



PUSZTAI TALÁLKOZÁS.

_Első kiadása megjelent 1887-ben._



I.

I. _Lakásom_ a hortobágyi…

Azaz: hogy lakásom egy nagy síkságon van, melybe a Hortobágy is
beleesik, melyek határai északra a zöldellő Cserhát, a kékellő Mátra, a
sárgálló Nyirség és a feketéllő Hajduság; keleten Debreczen, Gyula,
Temesvár; délen Nagy-Kikinda és a telecskai dombok; nyugaton a pécsi
püspökség, székesfehérvári püspökség és Bogyiszló.

II. _Életkorom:_ 36 év. (Úgy tessék elhinni, a hogy le van írva. Nem
cseréltem fel a számjegyeket. 36 = harminczhat és nem 63.)

III. _Állapotom:_ Hogy tetszik érteni ezt a kérdést? Mert ez kétféle
feleletet is elbír. Vagy azt felelem rá hivatalosan, hogy nős, vagy
ösztönszerűséggel, hogy _keserves_. Mindkét felelet igaz különvéve, de
egybekapcsolva képtelen ellenmondásnak lesznek szülőivé. Mert a nős
állapot nem lehet keserves ott, a hol ezen állapot feltétele az én
kedves Jundám tűrő, szelid, munkás, okos, vidám személyiségén alapszik.
Keserves ellenben mindezek mellett is, ha az én Gyula fiamra vetem
szemeimet, a kinek Gyula nevével, nagy fejével, s bármely jól rendezett
hatosztályú népiskolából is kinőtt roppant tudományával sehogy sem
egyeztethetők meg a Szentgyörgynaptól Szentmihályig tartó évadban
(szeretnék csomót kötni a nyelvén, a ki ezt a szót a mi emberséges
magyar nyelvünknek a nyakára kötötte koloncznak) kiveresedett – mondjuk
ki nem évados magyarsággal – mezitlábak, melyekre igen fölillenék egy
harmadik gymnáziális osztályba járó fénymázas topán. De ha nem lehet; ha
nincs; ha nem telik! No de így is ember lesz az én Gyula fiamból. Nem is
a topánt szégyenlem, hanem a Gyula nevet. Többi gyermekeimnél már
takarékosabban is bántam a nevekkel: Péter, Sándor, János, Ferencz; elég
jó magyar nevek s még sem pompázók. Azonkívül mindegyik név kész tőke,
mely viselőjének évi tíz, húsz, harmincz s több forintokat kamatoz a
nélkül, hogy akár illeték-adó, akár az uzsora-törvény fenyítéke alá
lenne vonható, a mennyiben a névnapi kiadásokat mindegyik
meggazdálkodhatja, ha jól titokban tartja, melyiket ünnepli meg a naptár
sokféle Péter, Sándor, János és Ferencz szentjei közül. Egyebet ennél a
tőkénél úgy sem hagyhatok rájok. Csak szegény kis Lidikém miatt borúl el
néha anyja homloka. Ő erőnek erejével Irma, Riza vagy Ottilia nevet
akart volna neki adni, de én állhatatosan ellentmondtam. Legyen a neve
Lidia. Úgy is lett, hanem hogy az anyjuknak se legyen panasza: beirattuk
mínd a négyet: _Lidia_ (Irma, Riza, Ottilia). Majd ha felnő szegényke,
válogathat bennük az állapothoz képest, a melyre Istennek irgalmassága
méltóztatja.

IV. _Foglalkozásom:_ Uristen! van-e nekem foglalkozásom? Igen is van,
még pedig sok. De melyiket valljam be a sok közül? Szántok sajátkezűleg;
aratni nem aratok, valamint a kaszálást sem űzöm rendszeresen, kivévén
hogy alkonyatkor magam csapok egy-egy nyaláb füvet a tehénnek, de a
krumpli- és kukoriczakapálást inkább nevezhetem rendszeres
foglalkozásomnak. A nyomtatás Gyula fiammal közös missziónk, mivel
szabadságos katona béresem, azon ürügy alatt, hogy hat heti gyakorlatra
be kell rukkolnia, aratásra rendesen megszökik. Hisz az természetes,
hogy neki ilyenkor már semmi szüksége rám, de annál nagyobb szüksége van
a részaratásnak ő rá. Se baj! Majd visszahozza a kenyér Dömötörre. Addig
is pedig Gyula fiam, hajszold azokat a szegény párákat, majd én
vellázok. Különben is nekem nem nyárra kell a cseléd, hanem télére,
mert… (no de a «mert» megtalálható a VI. szakaszban.)

Lakhelyem a fentírt határok között áll a puszta mélyén; «magános és dőlt
kéményű», de azért nem csárda. Nem. – Lidiát (Irma, Riza, Ottiliát) nem
kereszteltet csárdás. Kertem is van, még pedig köröskörül egy egész
geografiai mérföld átmérővel. Régebben tovább is terjedt, de a
birtokelkülönzések miatt érzékenyen összezsugorodott. De még így is
tekintélyes darab. A Csicscsenkácsi pusztában minden vadvirág nekem
nyílik (a mennyiben a botanikát csak én űzöm).

V. _Voltam-e már büntetve?_ Igenis. Ezelőtt tizenkét évvel az együgyűség
vétkében elmarasztaltatván, a fentebb (I. sz.) megírt határok közé
élethossziglan tartó belebbeztetésre itéltettem el.

VI. _Jövedelmem:_ Jövedelmem a mint következik:

1. Készpénz: 80 frt v. cz.

2. 45, azaz: negyvenöt véka elegybuza. (A kevélység nyelvén: ocsu.)
Porára edgy véka.

3. 10, azaz: tíz véka zab.

4. Szalonnára 4 frt v. cz.

(Ahán! tehát kukoricza-csősz. Nem, nyájas olvasó. Kétszeresen csalódol.
Először mert: a kukoricza-csősz nem tud ilyen szépen írni; másodszor
pedig, mert mindjárt megtudod, hogy – –)

5. Télére őrletni való elegendő. (No lásd, a kukoricza-csősznek nem
őrletnek télére, mert ő nyáron szorgalmatoskodik.)

6. 5, azaz: öt font fadgyú.

7. 50, azaz: ötven font soó.

8. 100, azaz: Edgy száz feő káposzta. (Az Edgy szóban az E betű keményen
ki van írva, hogy valaki meg ne hamisítsa s egy még nagyobb N betűvel
négyszázra ne javítsa.)

9. Méz két itcze.

10. Vaj négy itcze. (Vaj-itczével.)

11. A közlegelőn két darab marhatartás, a nélkül azonban, hogy a
haszonélvező az engedményt máskép, mint saját jószágai kijáratásával
értékesíthetné, s a nélkül, hogy valami jogot a közlegelő tulajdonjoggal
való arányos birtoklásához formálhatna.

12. Nyolcz hold szántóföld, melynek minden míveltetési költségeit
haszonélvező fizeti.

13. Széna, mikor terem, húsz petrencze.

14. Fa, – mikor a familia vágat – egy ráta ajándékképpen.

15. Fűteni való elegedendő – mikor fa nem jut; de a melyből mint szintén
a megelőző tétel alattiból, az oskola is fűtendő. (Oskola? Érted? Dehogy
érted…)

16. Minden gyk fizet egy véka zabot és egy csirkét vagy e helyett 20 krt
v. cz. (No lám, hogy érted! Pedig dehogy érted, mert – –)

17. Keresztelés 21 kr.; esketés 1 frt, egy kalács és egy üveg bor, a
kinek van; halott-temetés énekszóval 21 kr., predikáczióval 2 frt 10 kr.
o. é. Extraneusoktól minden kétannyi.

18. A számadások elkészítéseért 2 frt o. é., edgy font gyertya és 4,
azaz négy itcze bor.

*

Hát készít számadást a kukoriczacsősz? Vagy a népnevelő, még ha
képesített is, még ha állami preparandiából nyerte is az oklevelet, –
fel van hatalmazva keresztelésre vagy esketésre?

Nem, tisztelt olvasó! Te, ha ezt a bérlevelet végig olvasod, azonnal
belátod, hogy nem kukoricza-csőszszel van dolgod; belátod, a nélkül,
hogy szemeidet lakásomon arra a kútágasra emelnéd, melynek ágai között a
gémet szemlélheted évadostól és ostorfástól, – azonfelül pedig egy
élestorkú harangot, mely mióta Gyula fiam felcseperedett, nemcsak a
halottat jelenti ki, hanem a delet is a budapesti középidő szerint. Sőt
hogy a csengettyű hegyiben még egy galambdúcz is nem pompáz, a mint
Gyula fiam, a ki hatalmasan fúr-farag, már munkába vette, csak az az
oka, mert a főgondnok úr megakadályozta a tervet, azt mondván, hogy nem
illik az ekklézsia épületeit rongálni, s egyszersmind a szent dolgokat
világi czélokra fordítani, – (a mint mondá, profanálni).

Tehát kiderűl, hogy itt nem kukoriczacsősz van a szemle alatt, hanem
tanító, még pedig «lelkésztanító», kinek diplomája van, két kápláni
vizsgát tett, lehet, hogy csak _«elégséges»_, de az is meglehet, hogy a
_«kitünők között is kitüntetendő»_ sikerrel; egy osztályban tanult a
debreczeni pappal valamelyikkel, s ettől most is csak abban különbözik,
hogy a debreczeni pap nem maga tanítja a debreczeni fiú- és
leánygyerekeket, mert van neki rektora, preczeptora, sőt leánytanítója
is, – míg a VI. sz. alatt elősorolt fizetés haszonélvezője minden belső
hivatalt a maga személyében egyesít, mint Augusztus császár; továbbá,
hogy a debreczeni papot nem minden esztendőben fenyegetik a hívei azzal,
hogy kihordják a határra, – míg alólirandónak ez az eshetőség
évnegyedről évnegyedre (rozskimérés alkalmával) kilátásba helyeztetik.

Nb. Ezen dolgokat jegyezni kezdettem 186* április 17-én. _Dombay Máté_,
m. k.

*

Mindabból, a mi itt följegyezve van, egyelőre csak két dolgot fogadjon
el igaznak az olvasó. Egyik az a név, mely a jegyzet alá van írva; másik
pedig a VI. szám alatt foglalt fizetés-sorozat. A többi mind nem létező
dolgok. Csicscsenkácsi puszta nincs a világon és nem is lesz. Valamint
hogy a «Gyula fiam» az ő nagy fejével, roppant tudományával és
sajnálatraméltó lábaival, azután a többi gyerek is, – Péter, János,
Ferencz, Sándor – jó magyar és még sem pompázó neveikkel, Lidike a maga
Irma, Riza, Ottiliájával, csakolyan fikcziók, mint a jogfeladási
elmélet. A tűrő, szelid, okos, munkás Junda is bábukkal játszik még, s
annak sem Junda a neve. És azt a 36 esztendőt is, mely a II. szám alatt
van bevallva, egy harmad levonással kell leszállítanunk kellő értékére,
mert Dombay Máté, mikor «ezen dolgokat jegyezni kezdette» s a mint
elkezdte, abba is hagyta, nem volt több 24 évesnél.



II.

Dombay Máté följegyzéséből (VI. 14.) annyit következtethetünk, hogy azt
a pusztát, melyet ő Csicscsenkácsinak nevez, nemes emberek lakják és
bírják, mert azok szokták magukat községül familiának nevezni.

A puszta igazi neve Nemes-Kondor, melyet Csicscsenkácsinak csak
keserűsége legsötétebb pillanatában nevezhetett egy reményvesztett
lélek; és pedig egészen méltatlanúl, mivel a kondori puszta nem tartozik
azon elszegényedett nemes fészkek közé, melyeknek lakói e mostani
virilis világ által alkotmányos jogaikból kitagadtatva,
visszasóhajtoznak azokra a húsos fazékokra, a melyek ezelőtt harmincz
esztendővel a nagy tűzben összerepedeztek. Nem; a kondori puszta rakott
hely; sok ezer hold terület, melyet igaz, hogy homloklánczok szegdelnek
keresztűl-kasúl, de e lánczokból nem sárgul ki a mostoha föveny, mert
mindenütt gazdag bokorerdők árnyékozzák; a homokbuczkák között gyönyörű
lapályok és a lapályokon ritkásan elhintve a fehér tanyák, melyeknek
falai csak itt-ott csillámlanak ki az akáczfák közűl.

Ritkásan, mondjuk, mert az egész nagy kiterjedésű puszta mintegy hetven
család birtokában van felosztva. Mindegyik család öröklési jogon bírja a
maga részét s vevő-idegen oda még emberemlékezet óta be nem tette lábát.
A legnagyobb birtok nem haladja meg a négyszáz holdat s a legkisebb nem
áll alul a harminczon. Senkinek sincs oka sem az elkevélyedésre, sem a
meghunyászkodásra. A birtokosok legnagyobb része birtokán él, csak
egy-két kiválóbb család lakik városon.

Hagyományos szokás náluk: körömszakadtig őrizni függetlenségüket és
semmi idegent be nem fogadni. A sokat emlegetett néhai kormány mindent
elkövetett, hogy a beláthatatlan terjedetű odúból kiperzselje őket.
Mikor annyira ment velük, hogy községbirói hivatalt szervezhetett, azt
vette észre, hogy a biró ezen a helyen nem egyéb, mint a kormányi
rendeletek alázatos tudomásulvevője és a familia kurátorának engedelmes
végrehajtója.

Idegen a pusztában – egy pár haszonbérlő leszámításával – egyetlen egy
van; ez a familia korcsmájának zsidó bérlője, a kire a familiának
mulhatatlanúl szüksége van, nemcsak a bor végett (a mai nemzedék csak
úgy issza a kertit, mint alispánválasztó mythikus elődei), hanem azért
is, mert a mai nemzedék is csak úgy gyapjúból, búzából és esett-bőrökből
pénzel, mint elődei.

Az 1850-iki czivilizáczió szüleményei, thea, csája, zsandár, fináncz,
reuniók, előfizetési felhívások, ismeretlenek mind; még a dohány is
vadon terem a kukoricza között és versenyt nő a magvas kenderrel, – ez
okból még a dohánycsempészetnek sincs itt kellőleg elkészített talaja.

Hanem a czivilizáczió mégis fölkereste őket egy napon. Majd mindegyik
kuriába járt egy-egy heti, sőt napi lap is. Egyszer ezek a lapok egy
csodálatos mottót kaptak fel egyenesen az úri imádságból. «Jöjjön el a
te országod». No nem volt benne semmi titkos czélzás sem Napoleonra, sem
Kossuthra. Az imádság szavai világosan a népneveléssel hozattak
kapcsolatba. Nem történt olyan szerencsétlenség az országban, hogy azért
a népnevelést nem okozták volna. Jégeső és garabonczás diák, tűzvészek
és bankjegyre váltott tantusok, meglopott cseresznyefák és kukorikoló
tyúkok mind a népnevelés országa után ríkattak bennünket. Ez az ország a
kondoriak fejébe is szeget ütött. Mikor aztán kiderűlt, hogy Sadovánál
nem a köd nyelte el a derék osztrák hadsereget, hanem a Disterweg
katonái tették semmivé, akkor már a kondori puszta is kezdett
gondolkodni, hogy az az ország, a népnevelés országa, – még sem lehet
rossz. – Jó volna belőle egy kis kóstoló.

Igaz ugyan, hogy tanítás nélkül a legszegényebb atyafi gyermeke sem nőtt
fel, mert a módosabbja – tíz-tizenkét tensúr – rendesen privát nevelőket
hozatott nyárára (csak úgy hangzott az instruktor urak lövöldözéseitől a
rónaság májusban); a nemzetes osztály városra küldötte csemetéit; a
nemes atyafiak pedig tanították maguk (apjuk írást és számvetést, anyjuk
pedig a zsoltárt és halotti énekeket), vagy összefogtak ketten-hárman,
elvittek egy kocsi gyereket Verbászra, német szóra (mert német nyelv
nélkül éhen is meghalhat az ember) s hoztak helyette ugyanannyit a
«szőkehajú, kékszemű» fajból. A magyar gyerek aztán Verbászon megtanult
német írást és német szót, a mi nagy szerencséje, mert különben
katonának sem vennék be.

Mindez igaz, de a puszta felvilágosúltabbjai mégis érezték, hogy nem
ilyen a népnevelés országa, a melyről az írások szólanak. Igaz, hogy e
familia semmi jöttmentet meg nem tűr a zsidó korcsmároson kívül: de
talán lehetne kissé tágítani a hagyomány korlátain, s egy állandó tanító
nem veszélyeztetné a familia függetlenségét… Mit?…

Ez a gondolat legelőször a familia kurátorának, Ihárosi Dávid úrnak
agyából pattant ki, – a ki maga gyermektelen ember levén, saját cselédei
gyermekein tapasztalta, hogy az Ábéczé nem könnyű tudomány. Hát még az
_Egy meg egy!_

A sok libapásztor tudatlanságát annyira szívére vette a jó úr, hogy a
familia megkérdezése nélkül, egészen saját fejétől, beírt a kollégiumba,
hogy küldjenek ki hozzájuk valami alkalmas ifjút tanárnak, a ki írást,
olvasást, számvetést tanítson, meg egy kis fizikát. Külön lakása ugyan
az ifjúnak nem lesz, de a ki a nyulat teremtette, bokrot is majd csak
teremt neki. Valaminthogy meghatározott fizetést sem igérhet, de az
ajándék, a mire kilátása lehet, egész fizetéssel felér; valamint az az
erkölcsi haszon is sokra tehető, hogy a familia, az egész országban levő
összeköttetéseinél fogva, az ifjúnak, ha tetszést aratand, előmenetelét
egyébként is elősegíteni fogja.

Erre a megkeresésre a rektorprofesszor visszaírt, hogy a beküldött
kondiczióra az ifjak közül senki sem vállalkozik, hanem terjeszszenek be
határozott fizetést, majd akkor meglátja.

Már pedig a nemes ember ajándékozni ajándékoz, de fizetni nem fizet.

Ihárosi Dávid érzékenyen sértve érezte magát a rektorprofesszor válasza
által. Hát minek tartja, minek gyámolítja akkor az ország az egyház
veteményes kertjeit, az iskolákat, ha még ilyen tekintélyes helyre sem
tudnak adni ifjat?

Egyébiránt pedig, ha csak határozott fizetés kell, hát az is meglesz,
hanem míg ő él, azt a fizetést abból a kollégiumból senki sem teszi el.

Saját alkalmatosságán ellátogatott az espereshez, ott az arkhivumban
sorba nézte a tanítói díjleveleket, hogy tájékozást szerezzen, mennyit
lehet és illik adni a meghívandó tanítónak. Legjobban megtetszett neki a
zakatói díjlevél, a melyet rögtön le is másolt további használat végett.

Váltig tanácsolta volna neki az esperes, hogy ha már választani akar,
hát válaszszon különbet, mert a zakatói díjlevél a leggyöngébb az
egyházmegyében: Dávid úr azt felelte igen bölcsen, hogy ő is volt
losonczi deák; hogy egy pusztai tanító megérheti annyival, mint a
zakatói rektor; hogy egy alakuló leányegyháztól nem kell sokat követelni
– megfojtván a túlcsigázott követelés által a jó igyekezetet még gyönge
csirájában; s végre hogy a legkisebb díjlevél is nagyra nőhet, ha van, a
ki megérdemli.

Az esperes nem is tudott felelni semmit Dávid úr ellenvetéseire.

Ekként a zakatói díjlevél mintájára el fog készülni a «kondor-pusztai
néptanítói állomás díjlevele», s bizonyos ideig ott fog lappangani Dávid
úr felöltőjének belső zsebében, várván az időt, melyben a papiron levő
ige testté lesz.



III.

Nyájas olvasó:

Főtt-e már valaha a fejed valami magasztos eszme megvalósításában,
valamely dicsőséges ország eljövetelének eszközlésében, valamely igének
testté változtatásában? Kisdedóvó-egylet, nő-egylet, korcsolya-egylet,
műkedvelő-egylet, kiházasítási-egylet, fogyasztási-egylet,
temetkezési-egylet, borászati-egylet, tűzoltó-egylet, hitel-egylet,
népbank, takarékpénztár, olvasókör, népkör, jobboldali kör, baloldali
kör, negyvennyolczas kör, vagy épen iskola, polgári-, elemi főtanoda,
felsőbb népiskola… Mely jelentéktelen tagja vagy te a társadalomnak, ha
mindezekre pirulatos _nem_-mel kell felelned! Élted tett-dús évadja most
évadlik, még helyrehozhatod mulasztásodat! Ki azzal a zászlóval – akarom
mondani a seprűvel, melylyel eddig önző kezed csak a magad háza előtt
söpörgetett, máskülönben nem tudom, miként érdemled meg ama _három
részt_, mely benned felmutatandja a jó hazafit, jó keresztyént és jó
családatyát?

Ha azonban jelen emlékeztető szavaim felriasztanak s tettre buzdúlva
elhatározod emlékoszlopod kifaragását: jól vigyázz!

Tapasztalatlan lélek! Te kétségkívül azon kezdenéd, hogy barátaid előtt
egy jól átgondolt beszédben kimutatod, mennyire életszükség, sőt
életfeltétel a ti községtekben egy jól szervezett tűzoltó-egylet vagy
egy lotteria-játszó társulat. De egy ilyen lépéssel csak azt éred el,
hogy a te publikumod terved gyakorlatiatlan, sőt veszedelmes voltának
kimutatásával csillogtatja mély belátását, te dühbe jösz, összeszidod
őket, hogy égjenek porrá s maradjanak pápuáknak, ha semmi életjelt nem
akarnak magukról adni. Megírod nekik a szegénységi bizonyítványt s
véglegesen visszavonúlsz a közélet hálátlan küszködő teréről.

Ez így lesz, ha nekem szót nem fogadsz s nem jösz el velem
nyomról-nyomra tanulmányozni nemes Ihárosi Dávid urat, a familia
kurátorát, miképen kovácsolja a familia kezére-lábára azt a lánczot,
melynek módját mindeddig sem a megyefőnök, sem a helytartótanács, sőt
maga a főesperes sem bírta kitalálni.

*

Az érdemes familia-kurátor az esperestől elbucsúzván, zsebében a zakatói
minta-díjlevéllel, hazafelé tartott, de nem egyenesen. Egy kis
kitéréssel útbaejtette Fűzvárt, a környék székvárosát.

A piaczon a nagy dohány-tőzs előtt megállapodott.

Vett egy csomó szivart, azután levélpapirt kért, melyre a következő
sorokat firkantotta:

_A Jobb Jövő Tekintetes Szerkesztőségének!_ Tekintetes Szerkesztő úr!
Kérem kegyeskedjék a következő czikkecskét becses lapja napihírei közé
iktatni:

«Az x...i püspök ő nagyméltósága a kondori pusztán felállítandó róm.
kath. népiskolára 2000 frtot kegyeskedett adományozni.»

Ezt bepecsételte s átadta a trafikosnak, hogy tegye postára. Azután azt
kérdezte a boltostól:

– Móricz! Maga szokta a kaszinó elárverezett ujságait megvenni?

– Igenis nemzetes úr! Szolgálhatok valamivel?

– Jót tenne velem, ha a hivatalos lap néhány számát kikeresné.

Móricz a pad alól néhány csomó, zsineggel átkötött lapot szedett elő s
csakhamar rátalált a keresett ujságra.

Dávid úr magához vette és haza hajtatott. Otthon sorba vizsgálta a
hozott lapokat s néhány számot kiválasztván, dolmánya belső zsebjébe
dugott.

Másnap reggel kilencz óra tájban egy subát kerített a nyakába, egy
vasas-végű juhászbotot a kezébe s nekiindult a pusztának a
szántóföldeken keresztül.

Vasárnapi nap volt, április elején, szép verőfényes idő. Tudta, hogy az
instruktor urak ilyenkor szoktak vadászni, mert szabad napjuk van, mert
szép idő van, és mert a nyúl nagyon bevárja az embert áprilisban.

Neki azonban _nem_ mindegy volt akármelyik instruktor. Ő egyetlen-egyet
keresett, a zsidó-preczeptort, a korcsmabérlő Dávid házitanítóját.

Nem sokáig kellett keresnie. Csakhamar megpillantotta a keresett fiatal
embert a földek között, a mint puskával kezében lépdelt.

Im most egy nyúl ugrik fel előtte; a vadász felkapja, rásüti; – azután
elveti a puskát és a nyúl után ered, hogy majd elfogja. Mert lehetetlen
az, hogy olyan közelről ne kapott volna. De a nyúl – bár látszott rajta,
hogy nehezére esik a futás – mégis gyorsabb volt és elszáguldott. A
fiatal ember egy darabig lábbal, – azután megállt és szemeivel kisérte a
menekvőt, végre búsan visszatért elhajított fegyveréhez.

Ekkorra Dávid úr is odaérkezett.

– Nini! Hát mégis itt van az ifjú úr?

– Hát hol volnék? – kérdé duzzogva a kérdett, nyilván neheztelvén, hogy
kudarczának tanúja találkozik.

– Azt hittem, hogy már régen kereket oldott…

– Már miért oldottam volna én kereket? – szólt lenézőleg s tüntető
önérzettel, mert ha Ihárosi uram nemzetes úr is, azért mégis csak
paraszt; míg ő tanító, még pedig olyan tanító, a ki ügyvédnek készül
vagy filozófnak.

– Hát csak azért, hogy kurrentáltatják az urat. Épen most olvastam a
hivatalos lapban. Itt van.

Előhúzta a mándlizsebéből a hozott lapot, melynek két egész hasábja a
beregmegyei újonczszökevények névsorával van megtömve. Van köztük
tizenhárom Adolf Klein.

– Nem tudom, az ifjuúr nem Beregvármegyéből való-e? (A kujon nagyon jól
tudta, hogy embere munkácsi születés.)

A fiatal ember azt felelte, hogy ő Vasvármegyéből való és toporáni
születés; ő rá ez nem tartozik, mert nem csak egy Klein van a világon. Ő
maga ismer hatot, a ki egy sem Beregszászról való. Egyébiránt ismeri a
beregszászi Klein Adolfot is, az most Pesten lakik vagy Kanizsán. Hanem
azért csak otthagyta a nemzetes urat és hazament.

– Ennek megírtam az útlevelet, gondolta Dávid úr, aztán felgyalogolt a
puszta felső szélére, a hol két tanyában két birkás-haszonbérlő lakott.
Az egyiket hívták Síró Jánosnak, juhász-nyelven Szentlábánnak, a másikat
Uherszkó Mártonnak, juhász-nyelven pedig Énekes Tót Péternek. Mindkettő
lutheránus ember, a kőszegi biblia soha sem hiányzik a hónuk alól, de
énekelni csak kálvinista módra énekelnek, mert a feleségük a szent Dávid
zsoltáraihoz hajtotta a szívüket. Gyerek szép számmal mindkét háznál.

[Illustration: – Ennek megírtam az útlevelet.]

Most is ott ül a két juhász egy zöld halom tetején; körülöttük négy
bojtár, mind a négy a háztól telt ki. A legidősb fiú diktálja az éneket:
«Mint a szép híves patakra.» Márton gazda kezdi és nyújtja. Mikor ennek
vége van, a másik gyerek kezdi diktálni: «Magasztallak én téged,» azt
ismét János gazda vezeti. – Hogy pedig ez a két ének szerepel az
áhitatosságban, az nem véletlen, hanem a jámbor férfiaknak jól
kiszámított furfangja. Otthon a két asszony éjjel nappal őrt áll, hogy a
«vén ember» lutheránussá ne tegye az _ő_ gyerekeit, – főként a
leányfélét, mert ahhoz az anyjának van jussa. Hogy hát elég legyen téve
mind a lelki, mind a házi békességnek, olyan éneket választanak ki, a
mely benne van mind a nagygyőri, mind a debreczeni énekes könyvben.
Különben közbekiabálna az asszony a kút mellől.

– Ámen! vén farizeusok, – mondá Dávid úr hozzájok érkezve, midőn Énekes
Tót Péter az ének végső sorát kikanyargatva bevégezte:

  «Lelkemnek adj boldog szállást.»

– Ámen! Vén álnokok. Látom a suttyók tudnak éneket, olvasást, de nem
tudom a susnyók hol tanulják meg.

– A hol a suttyók tanulták, nagyuram!

– Ott ám, ha ki nem rántják kentek alól a gyékényt. De gondol is kentek
arra! Kenteket az édes apjuk – pedig tudom nem volt olyan módban, mint
kentek, – kitanította énekre, olvasásra, imádságra, számvetésre,
hübnerre, kistükörre; kentek meg alig várják, hogy a Mártonka tízig
tudjon olvasni, mindjárt a szamár után vetik, hogy egy bojtár bérét
megtakaríthassák. De gondol is kentek a gyerek lelkével, csak a lábszám
kilegyen!

Énekes Tót Péter egy nagyot sóhajtott.

– De hát mit csináljunk nemzetes uram! Instruktort csak nem fogadhatunk
melléjök, mint az urak…

– Nem hát, mert nem akarják módját találni. Hány szegény kálvinista
ember lakik a pusztában, szegény birtokos emberek, vállukat nyomja a
nagy adó, mégis mindannyi taníttatja a gyerekét. Kentek adót nem
fizetnek, csak a nagy hasznot húzzák, összeteszik a kezüket,
énekelgetnek, imádkozgatnak, – mikor jön a nyírés, akkor söprik be a
pénzt, rakják almáriomba a sok czukrot, kávét, lajkát. Megtetszik, hogy
luthrános ember kentek, semmi gondjuk a más lelkére, csak a maguké
idvezüljön…

Most már Síró János is sóhajtott egyet.

– Úgy hát! – folytatta Ihárosi úr, a mint a hatást észrevette. – Bezzeg
az igaz kálvinista, ha a maga lelkével nem gondol is, de a családtagjait
igaz vallásban neveli. Vagy tud kentek olyan kálvinista embert, még ha
pogány is, hogy a magzatjával lutheránus éneket énekeltetne? Nohát!

– De mit tegyünk? kérdé rémülten Szentlábán János s rettegve gondolt a
táméntalan zsoltárra, a melyet az ő derék János fia az egész télen át
anyjával versenyt énekelt.

– Mit tegyen kentek? Tudnám én annak a módját! Nagy szégyen az, hogy
ilyen híres pusztában, mint a Kondor, nincsen iskola. Ha kentek ketten
folyamodást írnának a familiához…

– Megírjuk, nemzetes uram!

– Csak várjon kentek. Folyamodást írnának, mondom, hogy állítson
iskolát, elhihetik kentek, hogy lenne foganatja. Mert olyan ez a
nemesféle, hogy a maga fajtáját kutyába se veszi, – de a szegény
embernek az ingét is oda adja, ha kéri tőle. Csak az aláírást el ne
tévesszék. Okvetlenül úgy kell aláírni: «A Tekintetes Familiának
alázatos jobbágyai: ez s ez.» Inkább egy kis példát is adhat kentek az
uraknak az által, hogy valami ajánlatot is tesznek az iskolára, teszem
föl: öt font fadgyú, négy itcze vaj – kikerül a háztól, – no meg ötven
font só, – azért sem kell pénzt adni, mert annyi a birkáktól is elmarad.
Ennyit ajánlhat kentek a tanító fizetésébe, mert ennyit csak az egyik
susnyó lelke is megér, hát még a többi?

– Ha csak az kell uram, megtesszük.

– Így jól van. Látom, derék protestáns emberek kentek. Még egyet. Tud-e
kentek hazudni?

A két öreg a mellére tette jobb kezét lehetőleg szétterjesztett
ujjakkal. Látszott, hogy nagyot akarnak mondani.

– Jól van jól, ne esküdözzék kentek. Az esküdözés épen úgy nem illik egy
hithű protestáns emberhez, mint a hazugság. Egyiket sem kivánom. Hanem
nézzék kigyelmetek, én már meg is írtam a folyamodást, a kiben benne van
minden, iskola, vaj, fadgyú, só, csak alá kell írni a mint mondtam.
(Igen is, szaladj csak Mártonkám, hozz a tanyából kalamárist.) Hanem
halt!

– Azt megmondom, kuttya lánczos milliom schwarzburg-sondershausen,
sigmaringen, heckingen-teremtette! hogy az én nyakamra ne járjatok ám az
írástokkal, mert a világ valamennyi juhászáért sem veszem a nyakamba.
Hanem tudják mit? vigyék el ahoz a hóbortos Mecsekihez, az kap az
ilyeneken. Megkérik szépen, hogy pártolja a kentek ügyét. El ne feledjék
hozzá tenni, hogy nekem is kinálták az írásukat, de én rútul
megszidalmaztam kenteket irásostul. Ezzel csak nem hazudnak kentek.

– A minthogy igaz is, mondá Szentlábán János.

– Isten bocsássa meg a nemzetes úrnak! sóhajtá Énekes Tót Péter.

– No azért mondom. Tudják talán, mikor az agarát agyonlőttem. A
«legényt». Még a minisztérium előtt is volt az ügy Bécsben. Azóta nem
vehet be. Hát el ne hallgassák kentek, hogy én összekáromoltam kenteket,
mert ezzel a szóval nyerik meg szivét.

Akkor ott hagyta őket. A komondorok utána iramodtak, de Énekes Tót Péter
visszavezényelte őket:

– Juhoz te! hogy az Isten áldjon meg!

A két juhász visszaült a halomra, elővette a Keresztyén Tanítást és
elkezdte magyarázni a négy bojtárnak. A Nagy Megkisértetésekkel Járó
Hivatalban Élő Ember Elmélkedését. Mert csak az az Isten szerint való
Pásztor, a ki nem csak a juhaira vigyáz, hanem a lelkére is.

*

Ihárosi – noha már kerek dél van – még mindig nem tart hazafelé
napnyugotnak, hanem délnek ered tanya irányában, egy fehér ház felé,
melyet három oldalról hatalmas jegenyék őriznek; a délre néző tornáczos
oldal egészen nyiltan van hagyva; azt megőrzi két komondor, hogy még a
legátus is csak két csősz kiséretében mer itten requirálni.

Ide tart most a fáradt diplomata, útközben meg-megcsóválta fejét.

«Csóválhatod is Dávid – dünnyögte magában, – de azt hiszem, még a
komondorok is fejet csóválnak s felejtik az ugatást ha meglátnak. Be –
csak bemégy, de nem tudod, hogy jösz ki. Lőrincz sógort megüti a guta,
ha meglát, ha pedig meg nem üti, akkor téged lő agyon. Mindenképen halál
lesz a vége. No de egy halállal tartozunk! «Szép halni szent ügyért» azt
mondja… Úristen ki is mondja csak? Akárki mondja, bolondul mondja, s
szeretném, ha most a maga személyében mutatna példát. Addig is pedig
fordítsuk ki a subát, legalább a kutyák ne vegyenek mindjárt gyanúba.»

(Míg Dávid úr a suba-kifordítással vesződik a jegenyebokrok között,
addig megsúgjuk a tisztelt olvasónak, hogy a fentebbi monologban
kifejezett aggodalom igen is alapos. Nemes Ámbár Lőrincz úrnak első neje
Dávid úr testvérhuga volt. Mikor a szegény asszonyka egy évi házasság
után meghalt, Dávid úr huga hozományát visszakövetelte. E miatt pör
támadt, mely Ihárosi javára dőlt el. Ekkor Lőrincz úr a butorokat,
bundákat, drága ruhákat hozzá értő mesteremberekkel elemeikre
szétszedette, kocsira rakatta s bevitette Ihárosi birtokának a szélére.
Ihárosi nem szedte fel a romokat, hanem újabb pört kezdett s a pör most
is foly.)

Míg mi ezeket súgjuk, az alatt Dávid úr is ugyanezeket hányja-veti
elméjében s még tovább fűzi gondolatait.

«Igazán nem tudom, nem jobb lett volna-e ezt a látogatást Mecsekinél
tenni s Lőrincz sógort bízni a birkásokra. No de talán jobb így. A sógor
csak jobban feledhet, mint Mecseki, mert egy szép agár még sem kanapé.»

Egy szép agár még sem kanapé. Ebből a gondolatból erőt merített Dávid
úr, s határozott léptekkel indúlt az udvar felé.

Mire a komondorok észrevették, ő már a tornáczban volt, honnan minden
nagyobb podgyászveszteség nélkül a konyhába jutott, onnét a szobába.

Lőrincz úr ebédnél ült. A guta ugyan – a vendég aggodalma szerint – nem
ütötte meg, hanem a falat torkán akadt, a hogy a belépőt felismerte. A
háziasszony felsikoltott s mind a tíz ujja olyanra nyilott, mint az
almaszedő. Csak férje intését várta, hogy kikaparja-e az érkező szemét?

Rettenetes sejtelem támadt a gazda agyában. Kétcsövű puskája,
nemzetőrtiszti kardja három nemzetőri lándzsával a padláson az ereszbe
eldugva. A csepü között ismét egy szép mellvért, melyet ő vastag
kéregpapir és gyolcsvászon rétegekből elmésen két egész nap készített s
kívül-belül selyemmel – mert a selymet nem járja a golyó – beborított,
mikor nemzetőrnek ment a római sánczok ellen. Ezek már a kis
szabadságkor egyszer levándoroltak, de az adóexekucziók korában újra
elrejtőztek.

Már pedig, ha az ő Dávid sógora az ő házába fényes nappal beteszi a
lábát, az nem lehet másként, csak zsandárfödözet alatt; a zsandároknak
pedig mi lehetne egyéb czéljuk, mint a rejtett fegyverek, melyeket a
sógor árult el.

Nem kell hát kicsinyelni Lőrincz úr aggodalmait, melyek legjobb ízű
falatjának útját állották.

Ihárosi az ajtóban állt, sógorára szegezve szemeit.

– Isten jónap, sógor! Erre jártam, megszomjaztam. Csak nem löksz ki,
hogy betértem egy pohár borra?

– Dehogy lökjük, kedves sógor úr, – szólt az asszony mély lélekzetet
véve és ujjait rendbe hozva. – Dehogy lökjük! Dinácskám! széket a
bácsikának.

Lőrincz úr is magához tért s valami olyast mondott, hogy bizony rég volt
náluk a sógor. E közben egy titkos pillantást váltott feleségével.

Az asszony elértette.

– Tessék leülni, kedves sógor úr! A legjobb borunkból hozok. – Kapott
egy karafinát a pohárszékről, sebtében kinyitott a konyhába, a szolgálót
az ajtóban nyakon ütötte, minek hallgatózik; szaladjon inkább a fejős
juhászért, jöjjön mindjárt kordéval, álljon a ház végihez; a másik
cselédet küldötte borért; maga pedig repült a padlásra, elővonszolta a
láncsát, puskát, pánczélt és hányta el a padlásablakon, onnét kiáltván
le az érkező juhásznak, hogy rakja kordéra a fegyvereket, vigye el a
keselyüsbe és ássa el. Mire bejött, a bor készen volt, csak be kellett
vinnie, beléptében legelső pillantásával megnyugtatva férjét. Minden jól
van.

A férj visszanyerte nyugalmát s most már előzékenyebben merte kinálni
vendégét, feszült figyelemmel várván a kinálás eredményét.

– Láss hozzá, sógor.

Dávid úr belemerített a töltött káposztába, a testes takartak közül
kiválasztotta a három legtestesebbet, ezek tetejébe egy darab szép piros
füstölt sertésfarkat helyezett; mindezt pedig letakarta egy tenyérnyi
bőrke-lebernyeggel.

Lőrincz úr kebléről olvadoz a jég. Nem; egy ember, a ki felebarátja
töltött káposztájából az első szóra hármat ki mer szedni s ahhoz egy
egész oldalszalonnát felaprít, egy ilyen ember nem jöhet áruló
szándékkal. Oh egy gyakorlati pszikholognak megbecsülhetetlen
tanulmányanyagot szolgáltat az étvágy.

Míg ezeket Lőrincz úr elgondolta, azalatt a kiszedett szármántok fele
járulékaival együtt rendeltetése ösvényére tért.

– A kik ettenek, ittanak is! – szólt most Lőrincz úr még szivélyesebben,
teletöltve vendége poharát.

– Köszönöm atyafi! – mondá Dávid kiürítve s újra oda tartva a kristályt,
– hanem poharaid aprók!

Hát a danaidák hordaját nem töltené-e tele ilyen megjegyzésre Lőrincz
úr!

– Anyjuk, kupákat ide!

Az anyjuk a pohárszékből két öblös metszett rózsaszín billikomot vett
elő, tisztesség okáért kissé feltörülte s a két férfi elé helyezte.

A két billikom gyorsan megtelt, összecsendült s körömhegyig ürült.

Lőrincz újra töltött. A vendég fölvette poharát, de nem ivott, hanem
farkasszemet nézett a gazdával.

– Hát nem is kérded atyafi, mi szél hozott erre?

– Rég nyelvemen ül már a kérdés, csak azt nem tudom, hogyan tegyem fel?
Azt látom, hogy nem jösz ellenséges szándékkal, mert különben nem ültél
volna asztalomhoz. Násznagyképpen sem jöttél; mert ez a kis sváb leány –
s az asztalnál ülő leánykára mutatott – még nem eladó, hiszen most jött
haza német szóról. Így hát nem tudom, mit gondoljak. Koronázás lesz-e, s
te bandériumot akarsz vezetni, vagy az ázsiai magyarok jönnek tizenhárom
sátorral, vagy a tatár jön, vagy a burkus jön, de nagy okának kell
lenni…

– Valami olyanforma lesz, atyafi. Jön a burkus, hozza a preczeptorait.
Ezek a preczeptorok Szadovánál megverték az osztrák generálisokat. A
békesség ugyan meg van kötve, de azért a burkus folyvást hadilábon áll
és preczeptorait szaporítja. Tudod, mit mond a kistükör: «a németek
kitanúlván a magyarok harczolási módját…» Most nekünk kell azt a
némettől eltanulni, különben megyünk vissza Ázsiába mind az ötvenkét
sátorunkkal. Ha ő preczeptorokkal jön ellenünk, nekünk is preczeptorokat
kell ellenébe állítani.

– Hát hiszen, ha csak az kell, ott van a zsidó preczeptor, az Adolf
Klein, azt kiállítjuk a burkus ellen.

– Az már eddig útban van Boroszló felé, én indítottam útnak.

– Nos tehát, mit készüljünk többet? Nem elég ez hadilábnak.

– Félre a tréfával, atyafi. Azt akarom mondani, hogy szégyen egy ilyen
vagyonos familiának mint a mienk, hogy még egy rongyos iskolája sincs, a
mi van már a legutolsó falunak is. Az én czélom – s ezért jöttem hozzád
– hogy alkossunk meg egy jó iskolát a pusztában.

– Sógor! Ne tarts bolondnak. Hogy te egy rongyos iskola kedvéért léptél
volna be hozzám… Becsületedre?

– Compostellai szent Jakabra mondom.

– Jó: letetted a főesküt, hát most már beszéljünk okosan. Látom, te is
kiigazgattad a miatyánkodat és a népnevelés országáért buzogsz. De nem
gondoltad meg, hogy ez az ország is olyan, mint a töltött káposzta, a
kitől a magyar meggyógyul, a német meghal. Csakhogy a te reczeptedtől a
burkus gyógyúl meg, de mi menthetetlenül elpusztulunk…

– Atyafi! Fejedbe ment a bor!

– Nem ment a fejembe a bor, sem lábom szárába az eszem. Világosabban
beszélek. Az a te _országod_ – hozzá teszem az _enyém_ is – jó a
burkusnak, szükséges, jobban mint a kenyér, a magyarnak…

– No látod…

– A magyarnak, – Magyarország népének, minden falujának; de veszedelmes
és halálos lenne a nemes-kondori uraknak…

– No ez mégis furcsa töltött káposzta volna!

– Csak várd végire. Szükségtelen bizonyítgatni, hogy Magyarországon
sehova sem jár annyi hírlap, mint a mi pusztánkba. Te magad tudod
legjobban, hogy itt még a legszegényebb atyafinak is megvan a maga
hetilapja. Az olvasás életszükséggé vált nálunk és a hírlap háztartási
czikké. Csont Ábel bátyánk személyesen jár be a városba összeszidni a
postát, ha az ujságából egy szám elmarad. Mire mutat ez? Nem arra, hogy
van egy kis módunk, – mert módja van több, mint nekünk, sok olyannak is,
a ki a kalendáriomon kívül egyéb nyomtatást nem ismer; nem is arra, hogy
_tudunk_ olvasni, hanem hogy _szeretünk_ olvasni; mert nem mindenki
szeret, a ki szeretne. Hol kaptuk fel ezt a fényűzést, holott a
pusztánkban nem volt iskola?

– Nem ám, hanem városra mentünk, Pápára, Losonczra, Selmeczre, de meg is
nyújtotta az erszényt!

– Igen, Pápára, Selmeczre. Ott gázoltuk a sarat egész addig, míg meg nem
tanúltuk a franczianégyest és azt, hogy nekünk van miből megélni hivatal
nélkül is. Akkor hazajöttünk, levetettük a Zrinyit és dolmányt
öltöttünk; de a Zrinyivel nem vetettük le a mívelődési ösztönt s csak
tudunk valamit; hiszen még Csont Ábel bátyánk is Fédrusra esküszik. A
gyerekeink között sincs, a ki egy-két deák iskolát jól-rosszul ne
végzett volna, vagy legalább német szón ne lett volna, az isten akárhová
tegye azt a der-die-daszt. Már most… eredj csak Dína lányom, főzz egy
kis fekete kávét…

Dína kiment. Lőrincz úr folytatta.

– Már most építsünk itt iskolát s hozzunk bele valami peregrinust – mert
tisztességes ember nem jön – tanítónak, azt hiszed, hasznunkra lesz?

– Jobb valami, mint semmi.

– Ellenkezőleg. Ez a sok nömös atyafi mind a könnyebb végét fogná a
dolognak s a ki maga poézist végzett, megérné vele, hogy a fiát tanítsák
meg imádságra. Járatná a sarjuit minden harmadnap hanczuzni a pusztai
kollégiumba, a hol nyáron nincs iskola, télen pedig a komondorok, a
farkasok, a hófúvások, a sár, a köd, az ünnepek, a disznótorok, a
névnapok mind csak arravaló alkalmatosságok lennének, hogy a gyermek
otthon csavarogjon s unalmában megkivánja a juhásztól a szamarat, a
libapásztortól az ürgeöntést, a bujtároktól a csárdázást, a béresektől a
káromkodást és a gányóktól a vadházasságot. Imé ezeket az áldásokat
hozná a kondori pusztára a népnevelésnek eljövendő országa. De hát mi
ütött beléd atyafi, hogy úgy rád ásták azt a népnevelést, mikor neked se
kicsi, se nagy?

– Nekem nincs, de ott a juhászom, a két béresem, a kanász. Ott az egész
pusztában a cselédségnek legalább annyi gyereke, mint a familiának. Ezek
nem járhatnak sem német-szóra, sem Eperjesre. Ezekért mi vagyunk
felelősek az államnak és társadalomnak.

– Puff neki! Állam! Társadalom! Megtetszik, hogy losonczi diák voltál;
könnyebb a lelkednek, ha egy-két tót szót keverhetsz a beszédedbe! Hát
nem tudnak a mi cselédgyerekeink eleget? Zsoltárt, hiszekegyet,
üdvözletet? Hol láttál te olyan kántor-asszonyokat, mint a mi
juhásznéink? Vagy tudod te úgy a regula falsi-t, mint a juhászod, a ki
pedig nem tanulta Maróthit?

– Jó, jó; de a zsoltár meg a hiszekegy a mai világban nem elég. Egy kis
kézi-munka, egy kis házi ipar, egy kis kosárfonás, egy kis szalmafonás
egy kis selyemtenyésztés…

– Egy kis házisapka-kötés, egy kis brüsszeli csipke-szövés, egy kis
zsebóra-gyáripar. Jól van, de hát a malacz-őrzés és libalegeltetés
elmélete?

– Egy kis fizika… – folytatá türelmesen Dávid úr.

– Egy kis fizika?… Hozd el leányom azt a kávét, mert Dávid bátyád
ménküfogókat akar a kazlak tetejébe állítani. Egy kis fizika! Hozz egy
kis czukrot is a fizikához. Már az más. Annak már van értelme, ha te
filozófusokat akarsz képezni. Jóreményű ifjak: dominusz Taliga-likláb
Márton első éves fizikus és dominus Kenderhám-Tótkalap Flórián másodéves
filozófus és Magastetejű-juhász Márczel veteránus rhétor! De már ebből
az examentből nem maradok ki! Hanem, igaz, okosan kell beszélni. Tehát
atyafi! Így kis-télben, zabvetés és nyírés között elmefuttatásnak igen
jó az ilyen. De az iskolához ház is kell, a házba preczeptor, a
preczeptornak kenyér; mert ebben a pusztában fürjek ugyan vannak, de
manna nem hullik; hol veszed a mannát?

– Biz’ azt magunknak kell összeseperni!

– Tudom; pótadó, papbér, lélekocsú és lukma! De már erre nem rá-állok,
csak azért sem, hogy a népszerűségemet el ne veszítsem Csont Ábel
bátyánk előtt, a ki még életében soha adót nem fizetett.

– Semmi pótadó, semmi papbér! – felelt Dávid úr. Ha már másképp nem
lehetünk, maradjunk meg nemes embereknek annyiban, hogy a mit mások
adóként fizetnek, mi adjuk azt önkéntesen. Teszem azt, neked bőven terem
szénád; tíz-húsz petrenczét ajánlhatnál évenként a tanítónak!

– Mit! Hogy én szénát fizessek porczió számra; hogy az én kazlaimban
vájkáljon a dászkál; vagy az én szénámat szagolgassa évenként, ha nem
penészes-e? Még nem született meg az a Kenderhám Flórián, a kiért én a
Tekintetes Államnyik és Nagyságos Trsdalmovecz előtt ezt a felelősséget
elvállaljam.

– Hiszen nem kötelezettség ez atyafi, csak önkéntes ajánlat…

– Bolondabb mint a kötelezés, mer ha megigértük, becsületbeli dolog. Nem
adok. Punktum.

– Dehogy nem ád, – szólt közbe a háziasszony. – Bizony nem huzalkodik ám
egy boglya szénáért. Megadja; én mondom. Majd bizony! egy marok dudva
miatt nem mondjuk ám fel az atyafiságot!

– Hallod, sógor? – felelt rá szemmeresztve Lőrincz úr, – Roma locuta
est; az asszony nyilatkozott. Már meg kell lenni; ő lássa. De mit szól
rá Mecseki?

– Az megteszi a magáét. Ő maga fogja indítványozni.

– De atyafi! már most én is Compostellai szent Jakabra mondom, hogy te
engem a magam házában bolondnak tartasz. Hogy Mecseki, – a kinek te az
agarát agyonlőtted, – valaha te veled egy nótát fujjon és akarja, a mit
te akarsz,… ha ez igaz, akkor én azt a boglya szénát nem adom a
mesternek, hanem megeszem magam, évről-évre.

– Azt ne véld, hogy én a Mecseki házába beléptem és ott megebédeltem
volna, mint itt. Azt nem tettem, miután jól tudom, hogy más az agár, más
a kanapé. Hanem azért mégis úgy van indítva a dolog, hogy Mecseki lesz
az indítványozó, én pedig az ellenző. Ez így van elvégezve Lábán János
és Énekes Tót Péter tanácsában.

Azután elmondta, mit végzett a két birkással.

– Már az más! – mondá Lőrincz úr, – úgy hát nem eszem meg a szénát,
hanem felajánlom a physices professornak.

– Tehát számítok rád a familia gyűlésén. Te szólsz legelőször is
pártolólag Mecseki indítványa mellett. Megigéri ezt hugomasszony?

– Meg, kedves sógor, megteszi azt az én uram; meg kell neki tenni. Mit
meg nem tesz az ember a jó békességért!

Dávid úr megcsókolta a sógorasszonyt (pusztán nem terem a kézcsók),
azután ölbe kapta a kis Dínát, megigérte neki, hogy ha máskor eljön,
vőlegényt hoz, azután letette a leányt és felvette a juhászbotot.

Lőrincz úr kikisérte vendégét a varjas erdőig; itt búcsút vett egymástól
a két férfi. Lőrincz visszatért hajlékába, útjában nagyokat nevetve az
atyafi merész ábrándjain. Dávid úr pedig még mindig nem tart hazafelé,
hanem a csárdának vág, új terveket forralván új támadásokra.

Mikor a kőfallal körülkerített csárda kapujához ért, mint jó tervező
hadvezérhez illik, először körülkémlelte a megostromlandó erősséget.
Nagy megelégedéssel szemlélte, hogy Dávid gazdának – a csárda zsidó
bérlőjének – mind az öt gyereke a szín alatt mulat. Hintáznak. Ők ugyan
csak annyiban mulatnak, hogy hajtják a hintát (maguk nem mernek bele
ülni) verítékszakadásig, a hintán pedig a dajka ül.

Dávid úr belépett az ivóba.

[Illustration: Megigérte neki, hogy ha máskor eljön, vőlegényt hoz.]

– Sok jó napot drusza! Van-e jó borod?

– Alászolgája a nemzetes úrnak; – felelt Dávid a korcsmáros. – Nem volna
csuda, ha nem volna, mikor a kik megérdemlenék, felém sem jönnek.

Egy henger-alakú fa-kupát tett a nemes úr elé.

– Tessék! Ez Csont Ábel úr tulajdon kupája, mert ő csak ilyenből iszik.
Azt mondja, hogy Mátyás király is ilyenből ivott, mikor Árpád apánkkal
kijött Törökországból.

– Hanem te jó körösztény vagy drusza, hogy a vasárnapot is megtartatod a
gyermekeiddel.

– Nincs benne semmi érdem, kéntelen vagyok vele. A tanító felmondott és
itt hagyott. Csak legalább tudnám miért?

– Gombház, ha leszakad lesz más.

– Nem olyan könnyű, mint a nemzetes úr gondolja. Ha én jó tanítót
akarok, a kit ne hiába fizessek, Morvából kell hozatnom. A magyar zsidó
nagy úr; ha arra szorúl is, hogy tanító legyen, mindig máson jár az
esze. Ha egy kis pénzt takarít, mindjárt üzletet kezd vele, vagy pedig
egyetemre megy jogásznak; de a morva helyt áll, tanít szorgalmasan és
maga is tanúl, mert mind rabbinusnak készül vagy filozófnak.

– Az bizony baj, drusza.

– Sokszor elgondolom, hogy a legutolsó falusi rongyszedőnek jobb
állapotja van, mint nekem, a ki pedig magam bírom ezt a híres
dominiumot. Mert oskola a legutolsó faluban is van, a hol az ember
taníttathatja a fiát. Tanítja a rektor egy véka árpáért. Egy pár font
czukorért még különórát is ad a számvetésből.

– Úgy ám drusza, csak hogy ott kitérítik a hitiből. Keresztyén éneket
tanúl.

– Mit gondolok én azzal? – felelt Dávid fölemelkedett lélekkel. – Azokat
is csak szent Dávid írta. Sohasem árt az, a mit tud az ember, hanem a
mit nem tud.

– Hiszen ha csak az a bajod, azon könnyen segíthetünk. Egy szavadba
kerül, s mindjárt lesz iskola a pusztában, még pedig a te kedvedért itt
szemtől-szemben a korcsmával.

– Jujjujjuj! – örvendett Dávid, félrecsapva bojtos házisipkáját; – ha én
azt megérhetném, megilluminálnám az egész korcsmát, még a félszert is.

– Már pedig az jóformán tőled függ. Hanem hadd lám, mi áldozatot hoznál
erre az iskolára?

– Áldozatot? – felelt a bölcs számító, – áldozatot semmit, hanem a
költségből a mi rám esnék, fizetném.

– Úgy nem élünk meg drusza! Tudod, hogy a familia magára adókulcs
szerinti terhet nem vállal. Az oskolának magánajánlatokból kell
létrejönni…

– Hát a nemzetes úr mit ajánl?

– Hogy én mit ajánlok? Nem kell engem félteni. Azért, hogy én nem ütöm
dobra a mit adok, ott leszek én a hol kell. Ne mérd te magadat én
hozzám. Most arról van szó, hogy te mit ajánlasz? Teszem fel: tíz véka
zabot évenként…

– Tíz véka zab? Hadd lám! Tíz véka zab ára 10 frt, de tegyük tizenötre.
Most fizetek a tanítónak, – csak magyar zsidót értve, – mert a morva
sokkal drágább, – havonként 6 frtot; a koszt másik 6 frt; évenként 144
frt. Tehát nekem az iskolából 130 frt tiszta hasznom lesz. Megajánlom a
tíz véka zabot.

– Ezt vártam tőled drusza. Ez elegendő arra, hogy a familiát tettre
_serkentsd_, de nem arra, hogy tettre _lelkesítsd_. Még valami ajánlatot
kell tenned. Teszem fel száz fej káposztát.

– Köszönöm szépen. Hol vegyem én a káposztát? Az öregapámnak sem volt
soha egy fej sem. Hát honnan adjam én a káposztát?

– Már pedig, hogy a familia tettre lelkesüljön, ahhoz okvetlen
szükséges, hogy a káposztát te ajánld meg. Mert látod drusza, az a
hitvány káposzta bizony kitellenék akármelyikünktől is, de annak nem
lenne semmi hatása, mint a hogy annak nem lenne, ha te egy vagy két akó
bort ajánlanál. Mindenki azt mondaná, könnyű neki, mert van miből. De
mikor meghallják majd, hogy te olyasmit ajánlsz, a mit magadnak is
pénzen kell venned, majd meglátod milyen lelkesűlten követi mindenki a
te dicső példádat. Egyik vajat, másik fadgyút, harmadik szénát és így
tovább. Egy óra alatt örök időkre meg lesz alapítva a tanítói fizetés.
Aztán – csak ne tettesd – nem is kerűl az neked pénzbe. Ősszel huszával
is járnak a káposztás kocsik. Valamennyi itt etet, jövet-menet. Hány
van, a ki visszahozza a hetivásárról. Ötvenet is kapsz tőlük egy itcze
borért…

– Jól van, hát megadom a tíz véka zabot, meg a száz fej káposztát.

– Helyes! látszik, hogy szabadelvű ember vagy. Most már halldd, a mit
mondok. A familia gyűlést tart a héten, Mecseki úr fogja tenni az
indítványt az iskola iránt. Lesz egy-kettő, a ki pártolja. Többen ellene
mondanak. Akkor te szót kérsz és megteszed ajánlatodat s azt is
hozzáteszed, hogy ha az indítvány el nem fogadtatnék, te kénytelen
leszesz elköltözködni s a bérletet megszüntetni Szentgyörgynapkor, mert
neked olyan helyre kell menned, a hol gyermekeidet oskoláztathatod.

– De én nem akarok ám felhagyni a bérlettel.

– Ne félj, nem is hagysz fel. Csak te tedd, a mit mondok, a többit bízd
rám. Még egyet. Senkinek se szólj arról, a mit itt beszéltünk.

Dávid úr kifizette a kupa bor árát és jó éjtszakát mondott druszájának.

Minden jól megy! gondolta magában, s haza felé ballagtában elővette a
zakatói minta-díjlevelet, s kicsillagozta a biztosított tételeket. Zab,
só, fadgyú, vaj, széna, káposzta.

Minden jól megy! gondolta újra. A dicső természetnek mind a három
országa meghódolt már. A nehezén túl vagyunk, a többi magától megy.

Most hazamegy a népnevelés országának fáradt bajnoka pihenni; de azzal a
feltétellel, hogy holnap újra kezdi a hódító hadjáratot.

*

Másnap reggel újra nyakába öltötte Dávid úr a pusztát.

Ezúttal nem juhászbot a kisérője, nem is kifordított suba a védelmezője.
A juhászbotot fokos helyettesíti, a subát bő szürke köpönyeg, és a
gyalogszert sárga paripája.

Így lépdel át Pátrói Ábrahámné asszony majorjába.

A nemzetes nagyasszony a nagy cseresznyefa almáriom fényesítésében
fáradozott, midőn Ihárosi úr bekopogtatott.

– Kedves asszonynéném! – kezdé tisztelettel kezet csókolva, s a
megcsókolt kezet a csók után is kezében tartva. – A familia nagylelkű
Thábitájához jöttem könyörögni, egy szegény ember érdekében. Az a
szegény Pozdorja Mihály – hiszen tán tetszik ismerni – két hónap óta
fekszik betegen, se él, se hal; gyerekei csaknem koldulnak: kérném
kedves asszonynéném jó szívét, küldene néha egy kis ebédet annak a
szegény embernek.

A nagyasszony kiszabadította a fogva volt kezét, s két kézzel
belemarkolt Dávid úr csimbókjaiba – füleit is oda értve – s megrázta
emberül.

– Ó te éktelen puha! te Ihárosi Dávid! hát te lélekzetet se tudsz venni
hazugság nélkül? Hát a Pozdorja Miskáért vagyok én kegyes Thábita? Te
pokol pozdorja Miskája te! Ha már a Pozdorja Miska nevével akarsz
fosztogatni, legalább utána járhattál volna, hogy ki küldöz neki ebédet
mindennap két hónap óta! Ki vele, mit akarsz? Igazat mondj, mert
lehasítom a nagy füledet.

– Vallok már asszonynéném, csak a füleimnek irgalmazzon. Azt hallottam,
hogy boldogult urambátyám egy üveg cseresznyepálinkát testált nekem; ez
iránti igényemet jöttem bejelenteni.

– Nem kapod meg, a mért újra hazudtál. Igazat mondj.

– No hát igazat mondok, ha füleimet birtokomba helyezi, meg a kóstolót.
Olvasta-e asszonynéném a tegnapi ujságot? Nem még, mert a vasárnap nem
arra való, hogy hiábavalóságokkal töltse az ember. De én olvastam ám, s
nézze mi van benne. Itt van: «_Napi hírek:_ Az x....i püspök ő méltósága a
kondori pusztán felállítandó róm. kath. népiskolára 2000 frtot
adományozott.» Itt van nyomtatásban. Skorpió-jegy alatt, a mi azt teszi,
hogy ezt a szerkesztő nem a kisujjából szopta. Ha ezt sem hiszi
asszonynéném, akkor fűrészelje le a fülemet ácsfűrészszel.

– Hát aztán? Preczeptor akarsz lenni abban az oskolában vagy mi?

– Nem én asszonynéném. Hanem tudja, a mit egy püspök kimond, annak meg
kell lenni.

– Hát legyen. Mit én bánom.

– Bánhatná pedig, mert az oskolát nem szokás a levegőbe építeni; annak
fundus kell.

– Hát adjon a püspök; én nem adok neki.

– Nem ám, hanem majd ád a familia.

– De öcsém, azon a funduson, a mit a familia ád, egy tyúk alja csirke
sem forog meg.

– Nem is úgy lesz az. Hanem egy szép napon a községi biró (tudja, hogy
az is van) közgyűlést hirdet. Ilyen közgyűlés pedig csak császári biztos
jelenlétében szokott megesni. Már most egybegyűl a község, azaz a
familia; a királyi biztos előadja a maga módja szerint, hogy mi készül;
hogy annak a mi készül, fundus kell; hogy nincs benne semmi kétsége,
miszerint ez a nemes és nagy, ilyen és amolyan familia, – a melynek ősei
egykor így és amúgy, – s a mely nem veszhet el, míg az ezüst Dunának, s
a többi: – egy szívvel és szájjal meg fogja ajánlani a kivánt fundust.

– Megtagadja egy szívvel és lélekkel.

– De a biztos nem egy szívvel és szájjal való nyilatkozatot kiván ám,
hanem névszerinti szavazást követel, s lesz annyi esze, hogy nem
asszonynénémmel szavaztat először, hanem valaki olyannal, a ki nem mer
_nemet_ mondani. Teszem föl Talpárdi, a ki államhivatalnok, vagy Dámán
atyafi, a ki most szabadúlt ki Theresienstadtból s folyvást felügyelet
alatt áll…

– Hát adjon a magáéból, a kinek muszáj.

– Vagy pedig nem is szavaztat névszerint, hanem felállással hozat
határozatot és azt mondja: «Azok, a kik a népnevelés oltárának
felemeléséhez és a czivilizáczió fáklyájának magasan lobogtatásához
tényleg való járulásokat…»

– Ez a sok szó azt teszi: _fundus_…

– Igen fundus, – tehát: «járulásokat megtagadják, _álljanak_ fel». Ebből
az lesz, hogy senki se mer felállani, legfeljebb Csont Ábel atyafi. A ki
felállt is, látván, hogy kisebbségben van, szép csendesen megkushad,
mert a kinevettetéstől mindenki fél. Így aztán meg lesz szavazva a
fundus, – tán nagyobb is, mint szeretnők, s felépül a püspök költségén
az atyafiak oskolája, míg a mi hitünk cselédei oskola nélkül nőnek fel.

– Mit gondolok én vele, – szólt a nagyasszony félénkebben, jobb
tenyerével végig simítva barnás balkarját. – Nekem se kicsi, se nagy…

– Hát nekem van? – kérdé lelkesűlten Dávid. Nekem sincs, de azért kész
vagyok minden áldozatra…

– No csak ne thábitázz öcsém, nem jól áll az neked, mert mindjárt
észreveszik rajtad, hogy levélbül prédikálsz. Mondd ki kereken, mit
akarsz.

– Hát asszonynéném, én oskolát akarok fundálni.

– Van hozzá elég pénzed, csak fundálj.

– Nem a magaméból. Közkincs, közczél, közáldozat; ezt összegyűjteni…

– Élted feladata…

– Az is, meg más is. Egyszóval koldulok az oskola részére. Mit ád
asszonynéném? Alapítvány, évi ajánlat, egyszer-mindenkorra, a hogy
tetszik.

– De hát mit gondol uramöcsém, mit adjak? – szólt most a nagyasszony
komolyan.

– A tanítói fizetés első tétele 80 frt v. cz. Ezt kellene biztosítanunk
vagy alapítványok által, vagy évi kötelezettség útján.

– Én örök terhet nem veszek a nyakamra, hanem a mit szántam, odaadom
egyszerre. Jó lesz-e, ha szegény boldogult nagyanyám száz arany
móringkövetelését átruházom az oskolára? Csak vége szakad már a pörnek;
hátha az a kevély Talpárdi elébb is kifizeti, ha látja, hogy szent
czélra megy.

– Ez jó lesz, de oda is veszhet; mostanában semmi esetre sem hoz
jövedelmet. Nem adhatna asszonynéném valami biztosabb alapot?… A mivel
az Isten megáldotta!

– A mivel az Isten megáldott? No megáldott engem ő szent Felsége azzal a
csaptatnivaló Okulás Ádánynyal. Itt van a kontraktusa száz váltó
forint-forintról. Mikor felvette a pénzt, akkor adta ezt az irást.
Mondtam neki, hogy magyarul irja alá a nevét, de azt hazudta a pokolra
való, hogy az ő aláirása csak zsidóul érvényes. Én ráhagytam s ő
felrakta a póklábakat; de mikor bepöröltem, azt mondta a törvényszék,
hogy a kontraktus alá az van írva: Kászpoló Náthán, az pedig nem az
Ádány neve. Nem az Ádányé, hát kié? Hát Ádány vagy Náthány nem mindegy
guta a? Nem ám, azt mondják, mert az nem is név, hanem csak zsidóírás, a
mi azt teszi, hogy «pénzt nem ád». Hanem, ha azt akarom, hogy a pénzemet
megkapjam, esküdjem meg, vagy a zsidótól kivánjak esküt. Mit! hogy én
esküdjem száz forintért, vagy hogy az a nyavalyás Ádány az én lelkemre
még jobban is elkárhozzék? Há kedves öcsém már most én is Kaszaboló
Náthány vagyok; hanem ha kell, odaadom ezt a kontraktust az oskoládra,
ha tudnál valamit venni az Ádányon, magam is megkönnyebbülnék.

– Idevele asszonynéném, majd féllábra állítom én az Ádányt, hogy azonnal
Náthánynak vallja magát. Hanem kedves asszonynéném, lássa, ez a két
adomány összevéve is csak olyan, hogy jó szántából maga az Ádány is alig
adna rá valamit. Erre valami nyomtaték kell, hogy el ne fujja a szél.
Valami kézzelfogható…

– Kézzelfogható? Mi az? Rokkanyél? Azt kapsz édes öcsém most mindjárt,
ha még tovább is zsarolsz.

– Nem, kedves néném, hanem hát egy kis fűteni való szalma annak a
nyavalyás tanítónak.

– Adok hát azt is, a mennyi kell, dühödjön meg az oskolád. De most már
vége legyen a kunyorálásnak.

– Vége lesz, csak ide a nevét asszonynéném, hogy Náthány.

Egy ívet tett a nagyasszony elé.

Az öreg asszony fogta a tollat és irta, a mint unokaöcscse diktálta:

«Füttenivalót elegendőt»

– «És négy font szalonnát ajánl.»

– Szalonnát én nem mondtam…

– Írja már oda kedves néném, hát mivel főz az a szegény ember? Mihaszna
a tűz, ha nincs mit főzni nála?

– Jól van hát no. «És négy font szalonnát alyál Nemes Nemes-vidi Juditha
nobilis vidua relicta dominus generosus Abrahus Patrói mpr.»

Ihárosi beporozta, átvette és zsebretette az irásokat, azután megitta a
testamentombeli cseresznyevízből a kóstolót, kezet csókolt a
nagyasszonynak a szent ügy nevében és eltávozott.

[Illustration: Az öreg asszony fogta a tollat…]

Ihárosi hazament és asztalhoz ülve, szemlét tartott a szerzett javak
fölött, a biztosított fizetéstételeket megcsillagozván.

– Nagyon jól van! – mondá magában kezeit dörzsölve, midőn az
aranyszabály által megmagyarázta magának, hogy száz arany és száz vft.
évi 6% kamatja épen 80 frt v. cz., sőt még több is. Nagyon jól van; a
nehezén tul vagyunk; a könnyűje a padlásról is lecseppen. _Mézet_ Csont
Ábel; _Őrletés_, ez jó lesz a papiron, miután valóságban úgy sem lesz rá
szükség; _Marhatartás_ és _Fa_ a familia könnyű terhe lesz; _Negyvenöt
véka buza_, ezt egy jó alapszabályokkal körülkerített takarékmagtár
fogja önteni. _Nyolcz hold föld_… itt a bökkenő! No Dávid, most mutasd
meg, hogy ember vagy. Honnét veszed a nyolcz hold földet. Szent Árion,
segíts!

Mindenkit, a ki valaha nyolcz hold földet szerzett, tanúbizonyságul mer
hívni Dávid úr, hogy nyolcz hold földet nem gyerekség szerezni, még
magunknak sem, hát még másnak.

– Szent Árion, segíts! – kiáltott újra, kétségbeesetten tárva kezeit egy
kép felé, mely a szemközt lévő falon függött, hegedűt tartva hóna alatt,
aranyos rámában.

– Szent Árion, segíts! – sóhajtott újra a kőnyomatú alakhoz. – Add ide
azt a hegedűt, hadd muzsikáljam össze a nyolcz hold földet.

A kép ajkai gúnyos mosolyra biggyedtek.

– Nevethetsz, – folytatta Dávid úr, – de hát minek koptatod te azt a
szép nevet, ha ennyit sem tudsz megtenni? De persze könnyebb a czethalat
megnyergelni, mint a familiát! Hah! Ha én birnék a ti lantotok
hatalmával! Megvonnám azt a vonót s egyszerre a polyva, a sár, a
vályogvető czigányok elkezdenének mozogni, egy nap alatt készen lenne a
negyvenezer vályog; mind első minőségű, aczélos, tartósabb holmi rossz
téglánál. Másik rántásomra, a vályog egymás hegyibe ugrálna s készen
lenne a fal; _harmadikra_ a legszebb szálfák idetánczolnának a _familia_
erd… nem: a _Mecseki tanyájáról_, mestergerendáknak: _negyedikre_… de
igaz, azt a régi Orpheusról sem mondja az irás, hogy nyolcz hold földet
összehegedűlt. De hah! Hiszen meg van! Az én Árionom több mint Orpheus.
Hogy nem jutott előbb eszembe! Rögtön irok neki.

Míg ő ír, elmondjuk röviden az Árion-kép regéjét.

A korábbi évek valamelyikében egy híres hegedűs utazta be az országot, a
nagyobb városokban hangversenyeket adva, s mindenütt, a hol megjelent –
az egész környéket magához bűvölve. Igazi Amphion volt. A merre járt, a
kövek megmozdultak, begyülekeztek a székvárosba, kibérelték a
páholyokat, zártszékeket és kakasülőket, s a mint a nyirettyű szóra
bírta a húrokat, a kövek mertek sírni, alélni, vagy asztalt ütni
ököllel, a szerint, a mint azt már a kövek különböző vérmérséke hozta
magával. A kondori urak is kitettek magukért, mikor a művész Fűzvárra
jött. Lefoglalták az üléseket több mint száz jegy erejéig, a hangverseny
után pedig fényes vacsorát rendeztek tiszteletére. Itt a felköszöntők
versenyre keltek egymással a művész megtisztelésében. Ihárosi Dávid
poharat ragad és ünnepélyesen kinevezi magyar Árionnak. Harsogó éljen. –
Nem késik Mecseki is a poharával és azt mondja: Szép név az az Árion, de
tud ő annál még szebb nevet is; felhivja a familia összes tagjait:
kiáltsák ki Árion urat a familia _tiszteletbeli tagjának_. Kikiáltatik.
– Egyetemes csókok és ölelkezések. – Nem engedi de Ihárosi az utolsó
szót másnak, kivált pedig Mecsekinek; újra poharat emel és azt mondja: A
mai reális világban a tiszteletbeliségek kora lejárt, ennek nincs többé
értelme; ennélfogva indítványozza, tegyék meg az ünnep hősét _osztályos
atyjokfiának_, kondori földesúrnak. E czélból ő maga mutat példát a
«mikéntre», s ezennel a saját vagyona után eső közföldekből a Tekintetes
Atyafi úrra két czövekrészt ünnepélyesen átruház. A példa ragadós és az
új atyafinak ott melegében harminczöt czöveknyi jog inscribáltatik.
Árion a kitüntetésre arczképének egy-egy példányával felel, az átírási
okmányt elfogadja azon kérelemmel: engedtessék meg neki jószága
jövedelmét a _kondori_ jótékony nőegylet czéljaira felajánlani; de
miután felvilágosítják, hogy a kondori pusztában Patróiné asszonynénin
kívül egyéb jótékony nőegylet nem létez, a ki pedig sokkal kevélyebb,
mintsem ajándékot elfogadna: oda módosítja nyilatkozatát, hogy
fordíttassék hát valami közczélra.

Ez a története az Árion-képnek, kihez Dávid úr azt a szemrehányást
imént, s ezt a levelet e pillanatban intézte. Fölösleges mondani, hogy a
levél tárgyát ama bizonyos czövekek képezik, melyek mintegy nyolcz hold
földnek felelnek meg.

Most még csak annyit jegyezzünk meg, hogy a familia-kurátornak
kötelessége levén minden hó 15-ik napjára familia-gyűlést hívni össze a
korcsma ivójába, mely a familia méltóságának megfelelőleg ez alkalomra
kivételesen «vendéglő szálájának» neveztetett: Dávid úr a legközelebbi
ápril 15-ére a gyülést nem hívta össze. Ő tudja, miért. Ez is az
eszélyes férfiú fogásai közé tartozott.

Mecseki úr ugyanis alig várta, hogy ápril 15-ike fölött leáldozzon a nap
jóltevő világa, rohant Ámbár Lőrincz úrhoz, hogy micsoda ember az a
kurátor, hogy a familiát semmibe sem veszi; gyűlést soha össze nem hív;
minden csak úgy «rólunk nélkülünk» megy! Magyarországon lakunk-e még,
vagy pedig Grönlandiában? Ki kell csapni a kurátorságból az ilyen
embert!

Ámbár Lőrincz – alelnöke a familiagyűléseknek – azonnal utasította a
kurátort a gyűlés összehívására, holnaputánra, ápril 17-dikére. _Tárgy:_
folyó ügyek.



III.

Tekintetes Ámbár Lőrincz úr elnöklete alatt jelen voltak stb. stb.

Úgy van. A korcsma-asztal végén legfelyül elnököl Ámbár Lőrincz; jobbján
Talpárdi Gáspár, a puszta leggazdagabb embere, egyszersmind megyefőnök,
ki csak a napokban rándult le Fűzvárról birtokát megtekinteni. E mellett
ül Mecseki, egy szelíd tekintetű szőke, nyúlánk férfi, nyakában
aranylánczczal, melyről Ihárosi azt vallja, hogy az nem Mecsekié, hanem
feleségeé. Mecsekivel szemben ül a halálos ellenség – és unokatestvér –
Ihárosi. – Említettük már a két úr között dúló olthatatlan tüzet, mely
azon gyuladt ki, hogy Dávid agyonlőtte a Mecseki agarát. Olynemű
cselekmény, melynek súlyát a körülmények enyhíthetik. Mert ha úgy áll a
dolog, a mint az egyetlen tanú – Ámbár Lőrincz – talán az igazsághoz
való elfogúlt ragaszkodásból, vagy talán a háború megelőzésére finomul
czélzott tapintatosságból előadja, t. i., hogy Dávid úr kopókkal
vadászván, a rekettyés közt nyúlnak nézte s tévedésből puffantotta le az
agarat: akkor azt mondja rá Mecseki is velünk együtt: «Már az más. Ha a
sógor az agarat nyúlnak nézi, abban nincs violenczia, sem személy-, sem
birtoksértés: legfeljebb egy kis optikai csalódás.» De mivel Dávid úr
jól tudja, hogy a «cselekmény» ilyen magyarázattal kitörültetnék ugyan a
bűnös cselekmények sorából, de egyszersmind az ő neve is a
vadászalmanachból, ennélfogva készebb puskát fogni az egész világra,
mintsem megengedhetővé tegye Lőrincz sógor föltevését. Ellenkezőleg, ő
szándékosan lőtte szét az agarat, mivel az minden megbizás nélkül s
csupa hivatalos túlbuzgóságból beleavatkozott a kopók dolgába, s
szemeláttára elkezdte cziczkézni a felhajtott nyulat. Mit volt mit
tennie, mint ártalmatlanná tenni a veszélyes ellenséget s a csősztől egy
pár «szigmaringen – heckingen» kiséretében beizenni Mecsekihez, hogy
viselje gondját az agarának. – Ezen izenetet azonban – mint Lőrincz úr
suttogja – a sógor már csak következetességből intézte, a mint a tévedés
után egyszerre feltalálta magát, hogy micsoda színt adjon a dolognak.
Nekünk kötelességünk azt a magyarázatot fogadni el, a mit a bűnös magát
terhelőleg nyujt, s ezzel a végzetes agár kisérteties árnya be van
vezetve történetünk alakjai közé.

A hosszú asztalnál az elnök közelében ülnek a familia érdemesebb tagjai,
az _Urak_, mert azok, szemben a _Néppel_, itt is megteremnek; a
nyughatatlan újítók, kik egy-két gazdasági gép behozásával, s holmi
homok-megkötési, erdőültetési, útjavítási elmélet hangoztatásával az ősi
nyugalom szeretőinek sok aggodalmat okoznak titkon és nyilván. Az asztal
alsó végét jobbfelől a _Mámög_, balfelől a _Mineka_ nagy kiterjedésű
családok ellenzékies tagjai foglalják el. Ezek pedig – nem indián
törzsek.

Nem.

Ezt a nevet a csúfolódó Ihárosi ragasztotta a nyakukba.

Nem is családok pedig, hanem pártok, melyek elveikben nem, csak
jelszavaikban különböznek egymástól. Mindkettő gyanús szemmel nézi az
uralkodó párt fészkelődéseit, csakhogy a _Mámög_-párt az uralkodó
párthoz atyafiság, érdekközösség, barátság s vagyon-egyformaság által
sokféleképen lévén kötelezve, nem meri ennek kezdeményeit nyiltan
ostromolni, hanem csak a nyakravaló közül dörmögi: «_Már megint!_»
vagyis a pusztai patois szerint «_Mámög_». A _Mineka_-párt már
rögzöttebb pecsovics; ez meg sem hallja az újítók szavát, hanem minden
indítványra kész az egyetlen felelettel télen úgy, mint nyáron; «_minek
a?_» Innen az elnevezés.

Az asztal legvége és az ajtó közötti szűk téren állva csoportosúl egy
negyedik párt, a _Kikőhúznyiaké_. Mert ezeknek minden indítványra, mely
az asztal felső végén támad, egyetlen egy véleményük van: _ki kell
húzni!_ T. i. nem az indítványt a jegyzőkönyvből, hanem az indítványozót
a szálából. Mely vélemény erélyes kifejezése után az egész párt rendesen
oda szokta hagyni a gyűlést hangos tüntetéssel.

Van még egy ötödik párt is, mely a nagy boglyakemencze széles patkáján
rajthúzlis jobblábát a patkára felhúzva s térden át összefogva figyel.
Ha fésületlen haját és a négy szelek által ápolt szakállát nézzük, azt
hiszszük, hogy ez a _Kikőhúznyiak_ csontjából való csont; de ha
deáknyelv-tudományát, melyre sokat ád, családi összeköttetéseit,
melyekre semmit sem ád, s tekintélyes birtokát, melytől még adót soha
sem fizetett, tekintjük, úgy Csont Ábel urat hajlandók vagyunk az úri
párthoz sorozni. Majd meglátjuk. – Egy véleménye van: mindenre _nem_-et
mondani, a mit ugyan megtesznek a _Mámögök_ is, a _Kikőhúznyiak_ is,
csakhogy Ábel úr nemcsak mondja, hanem foganatosítja is a _nem_-et. Egy
ábrándja van: királyt választani a Duna jegén; és egy foglalkozása: a
méhészet, melytől adó nem jár. Egyszer össze akarták irkálni a méheit,
de ő fogott egy marok herét és az adóvető úrnak az inge gallérjába
tömködte, a mint ez a méhesben az asztalra hajolva töltögette ki a
rubrikákat. Azóta felé sem mernek menni. – A tanácskozásba csak akkor
szól bele, ha valami jó deák-idézetnek épen nyilása akad.

– Tekintetes család! – kezdé az elnök, – a gyűlés ezúttal a rendes időn
kívül tartatik meg, a miért elnézést kérek a kurátor úr részére, ki –
kétségkívül saját fontos teendői által – akadályozva volt a meghívó
szétküldözésében.

– «Publica privatis præferenda» – dörmögé Ábel úr. – A közügy a
magándolognál elébbvaló.

– Fölöslegesnek láttam a familiát fárasztani, – mondá Ihárosi úr, –
semmi előterjeszteni valóm nem lévén.

– Ha az úrnak nem lévén, lehetvén másnak! – csendűlt bele Mecseki szava.
Az úrra nincs egyéb bízva, mint a kihirdetés. Ha ezt sem bírja az úr
elvégezni, akkor mondjon le.

– Majd lemondok, mikor akarok, de nem az úrnak.

– Az úr itt most szolgája a familiának, s az úrnak itt nincs szava.

– Több van mint az úrnak. Az én öregapámat nem fakószekéren szalajtották
ám ide Girgácziábúl.

– No majd elszalajtják az unokáját.

Mámög és Mineka uraimék kegyes megbotránkozással csóválgatják a fejüket.
«Mámög, mámög! Minek a’ mámög?» Pedig álnok a lelkük! Pénzen is
megvennék az ilyen mulatságot, ha ingyen nem juthatnának hozzá.

– Azt hiszem, – szólt az elnök – hogy eltérünk a tanácskozás tárgyától.
A tisztelt atyafi urak a magánkérdéseket tisztázzák másutt, itt pedig
tartsák szem előtt a tanácskozási tisztesség követelményeit.

– Sic! – mond Csont Ábel úr. – Hoc faciendum, illud non omittendum.

– Minthogy – folytatá az elnök – sem az elnöknek, sem a kurátornak
nincsenek előterjesztései, felhivom a család tagjait indítványaik vagy
intézkedést váró kérelmeik előadására.

Most újra Mecseki állott fel.

– Tekintetes család! Van szerencsém Siró János és Uherszkó Márton
birkás-embertársainknak alázatos folyamodását benyujtani, s ha
méltóztatnak parancsolni, azt, a mit ők a maguk együgyű nyelvén
folyamodásukban rebegnek, élőszóval röviden előadni. (Halljuk, halljuk!)
Méltóztatnak jól tudni, embernek való ember nevét a nevelés és oktatás
adja meg; bárha nem tagadom, vannak egyes szánalomra méltó kivételek,
kik minden nevelés mellett is állatabbak maradnak az állatnál. Azonban
semmi újat nem mondok, ha azt mondom, hogy az ilyen szomorú kivételek
csak a szabály erősítésére szolgálnak. Mi sem vonhatunk khinai falat a
határainkat ostromló czivilizáczió áldott hatása ellen…

– Mámög! – zúgott baljós gyanakodással a Mámög-párt, a pogány szó
hallására, melynek mindig «fizess» a következése.

– Ennélfogva indítványozom, találjon módot a Tekintetes Familia, hogy e
mi virágzó pusztánk bájos rónaságán egy, a kor igényeinek megfelelő
iskola állíttassék.

– Minek a? – harsant meg a Mineka-párt, a közelgő veszély élénk
érzetében szokatlanul elszánt és határozott hangon.

– Nem a magam érdekében emeltem szót, mert hálaistennek van annyi módom,
hogy gyermekeim mellett külön instruktort tarthatok, hanem épen azok
érdekében, kik közűl némelyek a maguk földhözragadtságában…

– Ki kell húzni! – búgott az ajtó mögül a közvélemény.

– Kinek nem inge, ne vegye magára. Nem az én igen tisztelt atyafi
birtokos-társaimat értem én, hanem a felvilágosodásnak azokat a buta
ellenségeit, kik a maguk kurta eszével…

– Gyerünk innét! – zúdult fel a Kikőhúznyiak csoportja. – Ez az úr
minket szemtől-szembe összebolondoz. – Én is csak olyan úr vagyok, mint
az úr. – Ha az úrnak olyan sok az esze, vegyen be belőle óránként egy
evőkanállal. Ráfér. – Eb ura kurta!

– Sajnálattal látom, hogy némelyek félreértik jószándékú kifejezéseimet
és távoznak; de örülök azon, hogy most már a familiának csak szine és
java maradt együtt, kiknél sem a belátás, sem a buzgóság nem hiányzik
szavaim helyes felfogására, s kellő műveltséggel birnak az indítvány
fontosságának megmérlegelésére s hatásának kiszámítására. Én, tehát,
Tekintetes Atyafiság, azon két embertársunk és nagyszámú ártatlan
gyermekeik nevében, kiket a familia tisztelt kurátora folyamodásukkal
együtt előlegesen és kihallgatás nélkül (Haud æquus fuit: Csont Ábel)
szokása szerint embertelenül összekáromolt, könyörgök, méltóztassék
kimondani elvben az iskola felállításának szükségét.

– Minek a? – kiáltott újra a Mineka-párt, nem engedvén szemét beköttetni
a szónok magasztalásai által. – Jó a dicséret, de csak ingyen. – Eddig
megvoltunk iskola nélkül, ezután is meglehetünk.

– Hiszen nem mondom én tisztelt Atyafi urak, hogy most mindjárt neki
fogjunk. Várjuk végire. Nem olyan fekete ám az ördög, mint a milyennek
festik.

– Ha nem olyan is, de azért még se jó azt a falra festeni, – mond egy
éltes Mineka.

– Egyelőre, mondom, csak indítványomnak elvben leendő elfogadását kérem.
Utasíttassék egyszersmind a falu kurátora egy véleményes javaslat
készítésére, melyben az iskolaépítés költségeire és a tanítói fizetés
alapjául szolgáló források lennének kijelölendők, de – és ezt
hangsúlyozom – _a közbirtokosság minden terheltetése_, – méltóztassanak
jól megérteni, – a _közbirtokosok minden terheltetése nélkül_.

– Csinálja, a ki kezdte, én nem avatkozom bele – dünnyögé Ihárosi.

– Kötelessége az úrnak. Azért húz a közjövedelmekből külön részt.
Különben is elérzékenyülve jelenthetem, hogy azon két embertársunk,
kiket a kurátor úr szent szándékukért illőnek tartott rútul
megszidalmazni, nem maradt meg a kérelmezés merev korlátai között, hanem
tényleges ajánlatot is tőn. Imé: «ajánlunk a tanító évi fizetésébe 5
azaz öt font fadgyút, 4 azaz négy itcze vajat, 50 azaz ötven font sót».
– Kérem – folytatá, letéve az írást, és fejét hátravetve kihivólag
nézett végig a gyülekezeten, – ha egy familia-kurátor ilyen alapra sem
tud valamit építeni, akkor menjen Ukrániába szék-sót söpörni. Igaz vagy
nem, uraim?

A kérdés nyert ugyan egy pár udvarias fejbólintást a közelben, de a
Mámögök és Minekák részéről konok hallgatással fogadtatott. Oh a
Mámögnek van annyi esze, hogy nem felel minden kérdésre. A Mámög ha
egyszer kimondja a sibboletjét, beszélhetsz azután neki. Csak néz maga
elé és mosolyog. A Mámög a legravaszabb petrefactuma a világ társadalmi
konvulzióinak.

Most Ihárosi kért szót.

– Miután az érdeme szerint tisztelt úr a tervjavaslat készítésével engem
kíván megbizatni, miután kikötötte, hogy a familia minden terheltetése
nélkül kerestessenek ki a források, s e czélból egyenesen Girgácziába
utasít, a hol pedig nem tudom mit találnék, ha csak bizonyos nemzetség
forrását nem: – bátor vagyok személyes tájékozás tekintetéből őt magát
kérdezni meg először is: csupán a száraz indítványnyal kíván-e járulni
az iskola-alaphoz és lelkes szónoklatával s buzdító nyögdécseléseivel a
tanító fizetéséhez, vagy pedig követi az általa magasztalt kérelmezők
példáját, s ezennel kinyilatkoztatja, hogy a magasztos czélhoz ő is
járúl ennyivel vagy annyival?

– Igenis – felelt Mecseki belevörösödve, mert a dolognak ezen oldalára
még nem gondolt – én ugyan úgy értettem, hogy az iskola épüljön föl a
közösből, mert van elég nád, épületfa és vályognak való föld; a
tanító-fizetés terhét pedig viseljék azok, a kik szolgálatával élnek: de
minthogy az általam érdemén felyül tisztelt úr ilyen egyenesen mellemnek
szegezi a puskát – valószinűleg agárnak vél – ezennel kijelentem, hogy a
tanító fizetéséhez évenként két mérő búzával kivánok járulni.

Azután mintha megijedt volna a nagylelkűségtől, világosabban is körül
írta ajánlatát, egymásután hullatva a magyarázatot. – Igenis; két mérő
buza. Kenyérnek való. Pozsonyi mérőt értve. Míg élek. Ezen ajánlatom
örököseimet nem kötelezvén.

– Éljen! – szólt az elnök. – Én a magam részéről ugyanezen czélra húsz
petrencze szénát ajánlok. Önként értetvén: _mikor terem_.

– Tehát ezeket jegyzésbe teszem. Ezek már források. Igaz, hogy csak
időszakiak.

E közben a Minekák kezdettek elszivárogni. Nagyon meleg van idebenn. Nem
értenek ők ehhez, végezzék az urak. A Mámögök közül is csak a
fiatalabbja maradt benn, a ki jól tudta, hogy az ő élete nem forog
veszélyben, mert neki még él az apja, az pedig otthon maradt, s ő annak
a nevében nem igérhet semmit. – Eddig csak _elv_nek vélték a dolgot, a
mi ő szerintök azt teszi, hogy «semmi sem lesz belőle». De mikor már az
elnök is megteszi ajánlatát, már ennek fele sem elv. Hátha még Talpárdi
nagysága is szól valamit az asztragán prém közűl. Juj juj juj! Akkor már
_fuss_ se lehet, csak _fizess_.

Talpárdi úr nem szólt, hanem szólt helyette Dávid, a bérlő. A mint az
öreg nemzetes urak kezdettek menekülni, ő az ajtónál szembe jött velük
és szép csendesen visszaterelte őket.

– Ha megengedi a Tekintetes Familia, én is csatlakozom a két
kérelmezőhöz. Sok gyermekem van, sokba kerül a házitanító, működésének
sincs kellő sikere, mert nem lehet mindig jót kapni, kivált pusztára.
Innep lenne az nekem, mikor az az oskola megnyílnék, és templom az a kis
szeglet benne, a hol az én gyermekeimnek helyet engednének. E czélra én
is meghozom a kivánt áldozatot. Fizetem kétszeresen a mi rám esik. Azon
felyül pedig, míg itt lakom – akár lesz iskolás gyermekem, akár nem,
évenként tíz véka zabot és száz fej káposztát ajánlok a tanító
fizetésébe.

Mecseki úr szemei ragyogtak a tűzben és könyben. Azt hitte, hogy egy
ilyen lélek megeleveníti a petrefactumot. De csalódott. A Mámög
mindenből tud fegyvert rögtönözni. Neki bátorodtak, mert Dávidnak
könnyen el lehet mondogatni egyetmást, a mit Mecsekinek nem mer az ember
kitálalni.

– Könnyű magának Dávid! Maga ajándékozhat, mert pálinkáért kapja a zabot
az aratóktól. A káposztát meg ingyen is nyakán hagyja a káplárdi ember.

– Tisztelt Atyafi-gyűlés! – szólt ismét egy éltes Mineka. – A mit ama
zsidó férfiú mondott, én azt nem javallom. Mert jóllehet, hogy ő zabot
adna, de minek a préczeptornak a zab? Mert minek a préczeptornak a ló?
Különb lovak is megvannak zab nélkül, mint egy préczeptor-lovak. Azért
adjunk-é neki zabot, hogy zabozza a lovait, eljárjon vásárokra
kupeczkedni, mint az én rektorom Szent-Gálon, hogy az oskolás gyerekek
voltak a kocsissa; nem tért ki senkinek; osztán a lovát vasvillával
agyonszúrták a Csöglei uraimék, akkor a rektor – volt neki egy fiskális
bátyja…

– Hová beszél bátyámuram annyit? – szólt egy Mámög. – Noha a szentírás
azt mondja: a vénember orczáját megbecsüljed, – én csak azt mondom, hogy
a mely uraiméknak tetszik, építsenek oskolát, de mi nem építhetünk, mert
az építéshez pénz kell, ahhoz pedig szegények vagyunk.

– Szegények a nemzetes urak? Hadd lám csak, – szólt Dávid bérlő, szemeit
a mestergerendára emelve, – van a pusztában 10,000 hold szántóföld
birtok, egyéb vagyont nem is számítva. Egy iskolaház belekerül 2000
frtba, melyből egy hold földre 20 kr., száz holdra húsz forint esik…

– Micsoda? – szólt az öreg Mineka, kinek épen száz holdas birtoka volt,
– hogy én húsz forintot kidobjak csak azért, hogy az Izrael nemzete még
jobban megtanulja a kétszerkettőt? Könnyű neked Dávid, mert mi adót
fizetsz te a butyrodtól? Adóra kell most a húsz forint, meg a húszszor
húsz is. Nem úgy van már, mint volt régen…

– Ha így van a dolog – szakasztá félbe a bérlő, – akkor én kénytelen
vagyok a bérletet megszüntetni. Ide hagyom a bánatpénzemet is. De el
kell mennem olyan helyre, a hol a gyermekeimet iskoláztathassam.

Ezzel Dávid kiment az udvarra, s az ott csoportozó atyafiaknak újra
elmondta szándékát. Ez gondolkodóba ejtette az atyafiakat. Egyszerre
eszükbe jutott, hogy ha Dávid elköltözik, bizony a könyveit is elviszi,
s azokban sok mindenféle kölcsönök, gyapjúra, repczére, buzára adott
előlegek vannak bejegyezve; elmegy a kimeríthetetlen hitelpénztár, mely
minden jóravaló embernek egyetlen szóra megnyilt, a nélkül, hogy
valakinek odaharapta volna a kezét. Aztán milyen zsidó következik utána?
Hátha szegény lesz, vagy vérszopó és csalárd? Hátha nem is lesz zsidó,
hanem körösztény, a ki maga is fülig adós? De már abból semmi sem lesz,
hogy a Dávid itt hagyjon bennünket.

Rohantak vissza a szállába; a legszájasabbik Kikőhúznyi előadta, hogy
mit végeztek odakinn. Ők nem viszik el a lelkükön, hogy ilyen igaz
izraelita, mint a Dávid, kiben nincsen álnokság, elhagyja őket. Ha már
annyiba kelt, hát legyen oskola. Van a familiának erdeje, nádja, abból
kikerül a tetőzet. Polyvát ők maguk adnak a vályoghoz; a vályogot vessék
meg és hordják be a kertészemberek, úgy is azok veszik hasznát.

Mecseki szükségesnek látta megdicsérni a fölvilágosodott jellemű
férfiakat, kik készek áldozatokkal tartani fenn azt a hazát, melyet
őseik áldozatokkal szereztek.

Ismét Dávid úr bátorkodott szót emelni, ha méltóztatnék a familia
helyben hagyni azon alázatos nézetét, mely szerint a tanító fizetésére a
közös jövedelmekből éveként egy ráta fa – –

– Helyes. Megadjuk.

– Világosan odajegyeztetvén záradékul: mikor a familia vágat –

– És: melyből az oskolát is tartozik fűteni –

– Igen, mindezeket én is úgy értem; – továbbá egy pár darab marhatartás
a köz-földeken –

– Megadjuk – –

– De tulajdonjog igénye nélkül –

– Igen; tisztán használati joggal; továbbá minden tanítónak van egy kis
földecskéje – –

– Dejszen földet nem adunk; minek a préczeptornak a föld? hogy azt bújja
az oskola helyett?

– Egy fertály-telek falukon…

– «Malo adficietur si quis _quartam_ tetigerit» «kihúzza a lutrit, a ki
a fertályt emlegeti.» «Nekem a préczeptor nem osztályos atyámfia.» –
Szavazott Ábel úr.

– Hallgassanak ki, urak! Egy fertály telek falukon is kijár a tanítónak;
nem azt mondom, hogy mi is adjunk annyit, de ha valaki ád, azt nem
ellenezhetjük. Bátor vagyok kegyes emlékezetükbe hozni, hogy nagynevű
atyánkfia, Árion úr, a neki ajándékozott harminczöt czöveknyi jogot
közczélokra kívánta adományozni…

«Utasíttatik kurátor, – diktálta Mecseki – hogy e tárgyban keresse meg
az ünnepelt atyafi urat, s igyekezzék kieszközölni beleegyezését…»

– Én óvást teszek ellene, – dörgött Csont Ábel. – Az az atyafi úr
nőtelen, s magvaszakadása esetén birtoka a familiára visszaszáll…

«Csont Ábel úr óvása figyelmen kívül hagyatván», – fejezé be Mecseki
indítványát az elnök.

Csont Ábel úr leeresztette maga alól a jobb lábát s a viszonosság
elvénél fogva a balt húzta föl. Majd meglátja ő, ki lesz a preczeptor!

«Tehát nyolcz hold föld»…

– De robot munkát nem végzünk ám rajta, mint falun szokás.

– Nem; bele lesz írva: «A míveltetési költségek haszonélvezőre nézvén»…

– Úgy nem bánjuk.

«A gabnafizetést 45 vékában gondolom megállapítandónak s évről-évre
közadakozás útján beszerzendőnek – …»

– Gabona czím alatt _kenyérnek való_ értetvén, a mi elegybúzának is
neveztetik…

– És meg nem engedtetvén, hogy e czélból _valakik, valakik_ által
személyesen megkerestessenek és az adakozásra mintegy végrehajtásilag
kényszeríttessenek…

«Úgy lesz. – Végre hogy indítványozó úr azt ne gondolja, hogy más
alszik, míg ő virraszt, hálás elismeréssel veendő tudomásul bejelentem
Pátróiné asszony kegyes alapítványát. Ő ugyanis száz aranyból és száz
váltó forintból álló alapítványt tett a tanítói fizetésre.»

Semmi riadó éljenzés. Ellenkezőleg, az ijedtség némasága. Általános
elszörnyűködés. A pártok meghökkentek. Mert a Dávid zabja, az Ámbár
Lőrincz petrenczéje, a familia fa-rátája és az Árion czövekjussa
szerintök még mindig csak elvi oldalához tartoztak a dolognak. Piros és
fehér borsószemek, melyeket Ihárosi és Mecseki urak csak egymás
ingerlésére és mások mulattatására rakosgatnak a malomtáblára. De száz
arany! Ez már nem elv. Ez méltó arra, hogy elszaladjon tőle az ember.
Mert a mily bizonyos, hogy a többi deputatumok megannyi ágyúsánczok,
melyeknek lőtávolába semmiféle preczeptor nem merészel mutatkozni: ép
oly bizonyos, hogy a száz aranynak nem elvi immár, hanem szomorú fizikai
következése egy magyarcsizmás, attilás, kurtaszárú kazinczipipás fiatal
ember lesz.

Most már olyan lejtőre jutottak, honnét nincs visszatérés. A száz arany
egy rettenetes kő, melyet semmi pártszövetkezés száz keze ki nem húz a
Dunából. A Minekák fenyegető tekintetet vetettek a Kikőhúznyiakra s
tolultak ki az udvarra folytatni a csetepatét.

Utoljára csak két ember maradt a szálában. Talpárdi és Ihárosi.

A két férfi merően nézett egymásra.

Ihárosi tekintetében kérdőjelek hemzsegtek. Hát te leggazdagabb embere a
pusztának, hatalmas végrehajtó eszköze a czivilizáló hatalomnak, főnöke
a megyének és oszlopembere az egyháznak! Megbénultál-e, hogy ennyi dicső
példa nem ragad magával, megkövültél-e, hogy ennyi áldozat nem lelkesít?

A néma kérdést elértette a kihívott és így felelt rá:

– Ó te bunfordi Ihárosi! te legnagyobb szédelgője a világnak! te Law! te
Barnum! mit fundáltál ki már megint azzal a kerek fejeddel? Micsoda száz
arany az a Pátróiné száz aranya?

– A mivel urambátyám öregapja adós maradt a második feleségének.

– Mindjárt gondoltam. Így szentül van a dolog. Majd az öregapám
megfizeti. – Aztán te Psammenith! oda mersz bolonditani arra a hegyével
lefelé állított piramisra valami boldogtalan embert? A száz aranyod
kamatját sohasem látod. A birkások elmennek a bérletből, Dávid zsidó
idehagyja a korcsmát. Juczi nénéd meghal: ki fizeti akkor a vajat, meg a
zabot, meg a szalonnát?

– «A holnapi nap gondot visel az ő dolgairól!» – felelt Dávid úr példás
kegyességgel. – Emlékszik-e rá tisztelt urambátyám, mikor a tolnai
Duna-kanyarulatot átmetszették? Egy hat öl széles csatornát ástak
Domboritól Gemenczig, a mire azt mondta a bogyiszlói biró: «Mind
megiszom én uram azt a vizet, a mi ezen az _ásáson_ lefolyik.» No hiszen
ihatná most. Bécstől Belgrádig nincs olyan medre a Dunának; széles,
mély, egyenes. Az én dolgom is csak ilyen. Megássuk a hat öl széles
csatornát, és a vízre bízom, hogy csinálja a többit, ha Duna. Ha pedig
nem Duna, akkor megmarad a száraz árok, emlékeül a sikertelen munkának.
Sikertelen volt, de munka volt.

– Nagyon bölcs beszéd ez a te fúrt fejedből Dávid. – Hát aztán te magad
mivel járulsz a kollegiumod alapjához?

– Erkölcsi támogatással! – vakkantá ki Dávid úr.

– No nekem az nem terem. Hanem itt van száz forint az építésre.
Azonfelyűl kapsz harmincz mérő búzát, – nem a tanító két évi fizetésére
elpocsékolni, hanem a takarékmagtári huzavonádra, hogy a gányókat legyen
mivel eladósítanod. Száz esztendő mulva az egész puszta belekerül a
granáriumodba. Hanem aztán vége legyen a koldulásnak. A száz aranynyal
pedig elhallgass, mert calumniát akasztok a nyakadba.

Bánta is azt Dávid. Fölszedte a sátorfát, hazament s leírta a díjlevelet
egy forgalomból kiment 15 kros bélyegpapirra, hogy hiteles legyen. Azt
elküldte Mecsekihez, hogy írja alá, mert ő a keresztapja ennek a
bolondságnak. Azután magához hivatott két szóvivő Kikőhuznyit, hogy ha
olyan nagyon erősködtek az iskolán a Dávid zsidó kedveért, hát már most
hitelesítsék. Azok aláírták daczból; ne csak mindig az legyen meg, a mit
az urak akarnak!



IV.

Ihárosi beporozta az aláírásokat, borítékba zárta a hitelesített
díjleveleket és beküldötte a postára, czímezvén az x-i kollegium
Rektorának. Másfelől csőszök által felrendeltette a pusztában lakó
mindenféle szegénységet, a zselléreket, kis bérlőket, gányókat,
juhászokat, gulyásokat, még pedig feleségestől. Gyűlésre. Birság alatt
nem szabad elmaradni senkinek.

A szegénység örült, hogy ő is bevétetett az alkotmány sánczaiba és
életében egyszer ő is tarthat familia-gyűlést. Fel is gyűlt szép
számmal; az asszonyok is mind. Hogyne! olyan drága úrnak a szép
szavaira, mint a Nemzetes Uram!

Könnyű itt gyűlést tartani, mert úgy hallgatják a Nemzetes urat, mint az
angyalt. Aztán itt nincs se Mecseki, se Mineka. Maga Dávid úr elnök is,
jegyző is, szótöbbség is, általános felkiáltás is. Egy személyben.

Elmondta nekik, hogy a familia miben fáradozik. Hogy milyen lelkes
alapítványok történtek. Csak maga Pátróiné száz aranyat adott. Talpárdi
nagysága egy egész granáriom buzát, melyből takarékmagtár lesz, hogy a
szegénynek sohasem lesz szabad ezután megszorúlni élet dolgában, mert
onnan mindig kaphat, a mennyi kell; hogy lesz tanító, a ki elé
járathatják a gyereket _télen_. Voltak ugyan, a kik azt követelték
volna, hogy nyáron is, de ő erre halálig rá nem áll, inkább abba hagyja
az egészet, mert ki őrzi akkor a libákat? Lesz, a ki elénekeli és
kikiséri tisztességesen a halottakat. – A tanító fizetését a familia
vállalta magára, mert ahhoz csak birtokosnak van jussa, így tehát a
nem-birtokos lakosokra semmi egyéb teher nem járul, minthogy nehány ezer
vályogot megvetnek és a fundamentomhoz való követ kiássák, kirakják… S
mivel a jelenlevő embertársak általános hallgatásából örömmel
konstatálhatja az indítvány egyértelmű elfogadtatását, – ebben az
értelemben enuncziálja és improtokollálja a végzést, a jelenlévők neveit
is bejegyezvén.

Akkor elővett egy üres paksamétát s abba a jelenvolt embertársak neveit
bejegyezte mind. Diktálták a neveiket nagy örömmel s törtettek előre,
hogy ki ne találjanak maradni a lisztából.

– Most már kedves magyar-embertársaim, válaszszanak önök magok közül két
érdemes embert, a ki a jelen gyűlés nevében a familia-gyűlés elnökénél,
Ámbár Lőrincz úrnál hálás köszönetet tolmácsoljon. Ajánlom e tisztre
Lőcs Jónás és Kezesménes Lukács embertársakat. Ők tudnak szépen
beszélni.

– Igen is, kérjük szeretettel, – felelt egyszerre a két becsületes arczú
galambősz öreg, – tudunk mi az urak nyelvén, mert sokat forgottunk urak
között; abban vénűltünk meg. (Hirhedt lókötő volt mind a kettő.)

– Már most barátim, elbocsátom önöket áldásom kiséretében. E napon
oszlopot emeltek önök maguknak; a kor embereinek és a felvilágosodás
fáklyavivőinek lenni magukat megbizonyitván. Ez a lap – s felmutatta a
paksamétát – a késő századokra hirdetni fogja azon nagy lelkek neveit,
kik önként és minden rábeszélés nélkül szivöket-vérüket felajánlották a
népnevelés országára. Tehát a jövő hétfőn minden háznéptől egy ember
ezennel kirendeltetik vályogot vetni, illetőleg követ ásni a kerek
tóból. El ne maradjon senki, mert az aztán nem az én szégyenem lesz ám.
Azt megmondom. Itt van felírva mindenki neve, a ki ajánlkozott. Senki
sem volt vele kénytelen. Hát a ki mit magától igért, bolondot én belőlem
ne csináljon ám! Mert én nem vagyok gyerek. Jó békességet kívánok
önöknek!

A szegény emberek így nekibiztatva, másik héten hozzáfogtak a
vályogvetéshez. Az erősebbje ásta a tó fenekéről és rakta köbökbe a
terméskövet; munkaközben egy éltes özvegy juhász még arról is suttogott,
hogy van neki száz forintja, ő azon harangot vesz, de nem adja addig
oda, míg meg nem hal, hogy ő rá huzzák meg legelőször. Ihárosi támogatta
őket erkölcsileg; el-ellátogatott hozzájuk, mesélt sokat, kérdezősködött
a családjaikról, tüzet kért tőlök, dohányt adott nekik. Csupa jóság
volt.

Mikor a vályog megszáradt, a kő köbökbe volt rakva, akkor figyelmeztette
az embertársakat, hogy jó lesz ám sietni a behordással, mert az urak
csak azt lesik, mikor lesz minden készen; egyszerre itt teremnek a
szekereikkel s behordatják egy nap alatt mind, hogy a kész munka
dicsőségével dicsekedhessenek. A szegény emberek aztán – be sokra lehet
velük menni egy kis hazudozással! – elővonszolták az igáikat, gebéiket s
behordogatták a falanyagot a fundusra.

Vályogbehordásra a kollegiumból is megérkezett a válasz. Dávid úr nagy
kiváncsisággal bontotta fel. Ki lesz, mi lesz, hány éves diák lesz?
Micsoda ember az apja? Mert ezek mind lényeges kérdések egy világba lépő
ifjúra nézve.

Majd kiszédűlt a karos székből, mikor az első sorokat átfutotta.
Hihetetlen az, hogy ennyi áldozatkészségre ilyen választ adhasson művelt
ember. «Hogy ilyen fizetésre az ifjak nem vállalkoznak, hanem ha a
Tekintetes Familia a készpénzfizetést pengőben megajánlja, a vékabuzák
helyett ugyanannyi mérőt ád, a kibocsátandó ifjúnak – míg háztartását
berendezheti – sorba főzet, azonkívül a földjeit megszántatja, magot
bele a tanító adván…»

– Huj, huj, huj! – szörnyűködék Dávid úr, – nem olvasom tovább, mert itt
még koszorús füge is következik. – Nem is olvassa.

Hanem hirdet rögtön rendkívüli gyűlést rendkívüli tárgyban s ott
eredetiben felmutatja a példátlan levelet, melynek örül Mámög és Mineka,
mert imé, nem kell semmi erőt kifejteni a czél agyonütésére, minthogy
magától is meghal. A Kikőhuznyiak pedig képmutató fájdalommal forgatják
szemöket Dávid zsidó felé, hogy ők megtettek mindent, lássa a Dávid a
többit is. Látja is és becsületes arczán világosan olvasható a komoly
aggodalom. Mi lesz már most az ő gyermekeiből, a kik három hónap óta
mindent elfeledtek s most nagyobb gonosztévők, mint akármelyik magyar
gyerek.

– Az én ifjuságomban, – panaszkodék Dávid úr – mindig tekintettel volt a
kollegiumi professorátus az előkelőbb helyekre; megválasztotta a java
ifjakat, hogy becsületet valljon velük. Most pedig még azt merik ide
írni, hogy csekély fizetés! Hát hiszen nem adhatunk neki viczispáni
fizetést! Hát mire valók a kollegiumok, ha tanítót sem kapni belőlük? De
panasszal nem segítünk a dolgon. Ha már mindenünk megvan, a mi kell, nem
hagyjuk összeomlani a szép épületet. Tennünk kell. S ha méltóztatnak
elfogadni, az én véleményem az, hogy vagy közakarattal neveljük az
alapot a kollegium kivánatához képest…

– Dejszen! Új terhet nem vállalunk. A mit igértünk (egy ráta fa),
álljuk, de tovább nem megyünk – zúdulnak fel a Minekák.

– Magam is ezen nézetben vagyok – fordítá Dávid úr a köpenyegét, – de
méltóztassanak meghallgatni véleményem másik részét is. Tulajdonképpen
nekünk nem tanítóra van szükségünk, mert az csak egyoldalú szolgálatot
tesz, azt is csak télen, holott mi egész esztendőre fizetjük. Mit gondol
a Tekintetes Familia, ha már ennyi áldozatot hoztunk: kő, vályog
behordva, tessék megnézni, nem jobb volna-e papot hoznunk? Lévitát,
azaz: adminisztrátort, azaz: lelkész-tanítót, a ki tanít is, prédikál
is. Hiszen erre a fizetésre akármelyik káplán is eljön, mert jobb, mint
a legjobb káplánság. Itt élhet tanulmányainak, maga ura lesz, senki
asztalát sem kell neki terítgetni. Előre kikötjük, hogy független és
önálló adminisztrátor lesz, akár püspöknek hivassa magát. E czélból csak
a papi szolgálatokért járó díjakat kell a díjlevélbe iktatnunk. Punktum.

– És egy két tornyú bazilikát a Nyöszörgő-hegyre iktatnunk. Punktum. –
Dörmögte Csont Ábel.

Ábel úr megjegyzése ezúttal rosszaló zúgással fogadtatott. Mindenkit
elbájolt a Dávid úr ötlete.

– Kár a szent dolgokkal tréfálkozni! – vágta vissza Dávid úr. – Én a
tisztelt atyafi úrtól egészen mást vártam. Azt vártam, hogy ezen
javaslat után ő is meghozza a maga fillérét az oltárra, és saját
foglalkozásának gyümölcséből egy-két itcze mézet, mely nélkül papi
fizetés nem is képzelhető, lelkesülten felajánl; annyival is inkább,
mivel közülünk neki van legtöbb oka sajnálni ezen hivatal hiányát.

Ezen utóbbi megjegyzés nem volt nagyítás. Ábel úr a környék minden
papjával hadi lábon állt. Szidta az atyákat úton-útfélen pataki diáknak,
debreczeni diáknak. Nem is kereszteltetett az ortodox kokczéjusokkal,
hanem hármat-négyet összevárt, akkor szekérre rakta, felvitte
Gömörmegyébe Uza-Panyitra, a hol, részjószága lévén, pátrónus volt,
ennélfogva a panyiti papnak kötelessége volt minden ellenséges érzület
nélkül keresztelni meg a kis patrónusokat és patrónákat.

Most ezek és az ezekhez hasonló viszontagságok eszébe juttatták Ábel
úrnak, hogy nemcsak az életnek, hanem a halálnak is van angyala, mely
utóbbi, ha be talál köszönteni, messzi lesz Panyitról hozni papot.
Ezekkel a vaskalaposokkal pedig akkor se lehet birni, ha helyükbe megy
az ember, hát ha még kocsira kell őket rakni. Förhécztelen kocsira fel
nem ül az egy se. Már pedig ő a csézát be nem küldi nekik, hiszen maga
sem jár rajta, mióta az asszonyt haza hozta. Mégis jó volna, ha helyben
volna az alkalmatosság. Kezdett olvadni szívéről a következetesség
zuzmarája, s már-már ajkain volt a _méz_, mikor Ihárosi újra kezdte.

– Sőt megvallom, hogy midőn énnekem e szerencsés gondolatom támadt,
ugyanazon pillanatban gondnokra is gondoltam, még pedig egyenesen Csont
Ábel úrra, mint a ki úgy képzettségénél, mint törhetlen jelleménél fogva
hivatva van a leendő lelkész hierarkhikus czélzatainak gátot vetni.

– Mit! Hogy én gondnok legyek? – zúdult fel Ábel úr. – Inkább a
pusztából is kiköltözöm. – Megrázta magán a subát és odahagyta a
gyűlést.

Ihárosi tudta, hogy a ki a megtiszteltetés elől kiköltözéssel
fenyegetődzik, annak a szive fájdúlna meg, ha szaván fognák; másfelől
azt is tudta, hogy a megtámadott ügy élére mindig legczélszerűbb annak
legnagyobb ellenségét állítani, mert ha oda áll, bizonyosan dülőre
húzza. Ezen bölcs okokból tehát keresztülvitte az eltávozott úrnak
gondnokká választását, még pedig _főgondnoki_ czímmel, hogy a falusi
kurátoroktól _megkülönböztetődjön_. (Ne tessék deresre húzni ezt a szót.
A mai hívságos évad ugyan nem használja, de a debreczeni codex,
úgyszintén a debreczeni civis is halálig nem hagyja.)

Azután választatott még hét presbytert, a kik a jövő tavaszi egyházi
gyűlésre, élükön Dávid úrral, testesületileg[1] fognak elmenni. Papot
kérni az atyáktól, miután egyházunk szervezve van immár.

Addig pedig vegyük le szemünket Dávid úrról. Hadd folytassa erkölcsi
támogatását, mely abban áll, hogy meghozat Posnertől egy 152-ik számú
vonalozott könyvet, azt elnevezi _aranykönyvnek_ és abba bejegyzi
mindazok neveit, a kik «e mi zsenge egyházunk megalapításához járultak»,
megjegyezvén, hogy ez eszme Siró János és Uherszkó Márton becsületes
birkások elméjében fogamzott meg. Ezek neve fénylett első helyen, azután
jött Dávid zsidó, úgy tovább végig a polyvaáldozókig és vályoghordókig,
a kik ríttak örömükben, mikor tudtukra esett, hogy a könyv már most be
lesz terjesztve a szent székre örök emlékezetnek okáért.

Hathatós fegyver volt ez Dávid úr kezében. Kéz alatt hirdetgette, hogy
van annak a könyvnek egy másik lapja is, mely II. résznek, azaz:
_feketekönyvnek_ neveztetik, melyben viszont azok nevei adatnak át a
késő századok megvetésének, a kik a szent ügytől hidegen visszavonúltak.

Így az aranykönyv, meg a feketekönyv rakják naponkint sorra a vályogot,
keverik a sarat, hordják a nádat, a meszet, az épületfát. A hol a
könyvek nem segítenek, segít a furfang, a magasztalás; a hol ennek is
kötele szakad, Dávid úr nyakára jár az atyafiaknak, zaklatja őket
deszkáért, költségért, ajándékért, fuvarért. Azok szidják, rútolják,
Dávid úr nem marad adós. Egy pár rozzant ajtóért még Mecsekit is
megrekvirálja. Hát ne tessék kicsinybe venni, drága Talpárdi úr, azt az
erkölcsi támogatást, mert azt feleli rá Dávid öcscse: «Csinálja utánam
urambátyám, majd én megfizetem a harmincz mérő búzát meg a száz
forintot. Nem volna jó dolgom, ha a magamét fogyasztanám, míg mást
húzhatok. Magamat mindig megtalálom.»

Utoljára is ez az úr egy furfangos fukar, a ki csak szóval tudja; egy
bohó majom, a kinek kedve telik benne, hogy macskákat keressen a maga
mulattatására. Majd meglátjuk.

És ez az egész Tekintetes Familia, mely torkig úszik a bővségben, de
isteneinek csak a hulladékokat áldozza, egy értetlen földhöz tapadt nép.

Nem, tisztelt olvasó! Ez a familia egyenesen azoktól az ősöktől
származik le, a kik – Csont Ábel nyelvén szólva – egykor azt kiáltották:
«Vitam et sangvinem, sed avenam non. Éltünket és vérünket, – de zabunkat
nem.» Azért a zabbal sem maradt adós. Csak várjunk egy kicsit, Ihárosi
jól ismeri őket, s tudja, hogy a fát sem vágják le egy vágásra, hanem a
ki Á-t mond, majd B-t is utána mondja. Ő erősen hisz a B-ben.

[Illustration: Dombay Máté]



V.

Az olvasó kétségkívül beleúnt már a sok gyűlésezésbe, a falusi diplomata
aprólékos furfangjaiba és egy vályogból épülendő pusztai ház és
polyvából épülendő közintézet szervezkedési kinjaiba. Pedig még lesz
módunk a gyűlésekben; most azonban pihenőre egy csendes félhomályos
szobácskába viszszük az olvasót.

Útközben elmondjuk, hogy az a szoba kápláni szoba s benne e pillanatban
egy fiatal ember méláz, meg sem álmodva, hogy egy (hízelgek magamnak és
könyvemnek) néhány ezer főből álló kiváncsi sereg tart feléje. Ne
féljünk, hogy a monstre-látogatás zavarba hozza: ő csak akkor méláz, ha
egyedül van; de ha meglepik, egy pillanat alatt talpon áll s a világ
legközlékenyebb embere lesz belőle.

Szőke-e, barna-e, magas-e vagy középtermetű? Nem tartozik a dologra;
kiki képzelje olyannak, a minőnek egy szeretetreméltó fiatal embert
képzelni szeret. Előéletéből csak annyit jegyzünk meg, hogy Dombay Máté
egész élettörténete e két szó körül forog: tanulás és tanítás. Tanúlt
falusi oskolában mindent, a mit a rektor nem tanított, – és tanított
ugyanott, mint első gyerek mindig, valahányszor a rektornak elébbvaló
foglalatossága akadt, pedig sokszor akadt. Tanúlt, mikor a falusi
oskolából kikerűlt és szülei a kikerűlhetetlen német szóra adták egy
asztaloshoz, kinek nyelvét és mesterségét egy esztendő alatt eltanúlta;
ugyanott tanította a mestert és legényeit magyar szóra, írásra és
számvetésre. Tanúlt és tanított mikor árván maradt; tanúlt maga erejére
támaszkodni, és tanította társait mindenre, a miben erősebb volt náluk,
főként kötelességhűségre, – a mire nagy szükség volt a demonstrácziók
korában. Tanúlt theologiát, mert papi vagy tanári pályára készűlt, s
mikor a theologiai tanfolyamot itthon bevégezte: külföldi egyetemekre
szándékozott. Míg ezt tervezgette, az alatt ismét tanúlt valamit; igen
fontos dolgot. Megtanúlta, hogy az ültetvényfának ugyan nem kell gyámol
és védő oszlop, de a kinőtt fa nem boldogúlhat ilyesmi nélkül; más
szóval, míg diák az ember, addig semmi szüksége pártfogásra, hanem a
mint kinőtte a tógát, azontúl elengedhetetlen feltétele a földi létnek a
pártfogás, mely nélkül a ki szűkölködik, bizony nem mehet egyetemekre,
mert az egyetemi ösztöndíjakat boldogabb halandók nagyramenendő csemetéi
seprik be Jénában úgy, mint Heidelbergben. Ő viszont megtanította a
rajta sajnálkozókat arra, hogy ösztöndíj nélkül is lakhatik az ember két
évig Bázelben és Edinburgban olyformán, hogy hat órát egyetemen, hatot
pedig az asztalos műhelyben dolgozik naponként, ekként kötelezvén a
testet a lélek táplálására, s egyszersmind arra is, hogy a hazajövetelre
egy láda idegen könyvet, útiköltséget s a következő kápláni szűk
esztendőkre némi kis tartaléktőkét takargasson meg.

Itthon valami nagyúri csemete nevelésére vállalkozott; azonban egy év
alatt meggyőződött arról, hogy a csemete az ő közreműködése nélkül is
azzá lehet, a minek indult, t. i. nagy úrrá. Megköszönte a hivatalt,
letette a vizsgát és kápláni alkalmazást nyert egy nagy városban.

Itt már alig tanúlt (mit is tanúlhatna már többet), csak tanított.

Tanította környezetét, a nélkül hogy maga akarta, vagy a környezet
észrevette volna. Igéző beszéde foglyul ejtett minden embert, hogy a ki
vele találkozott, nem bírt tőle megválni: mint a két tanítvány
Emmausnál, mikor azt mondta a mesternek: Maradj velünk, mert
beestveledik.

Tanított a kathedrában. Egyszerű mesterkéletlen előadással, melynek
minden szavát mély meggyőződés és meleg szeretet hatotta át. Lehetetlen
volt a szíveknek e nyilak, a szemeknek e sugarak előtt zárkózni. A
férfinép csodálta, a női közönség halk sóhajjal gondolta el: Boldog a
méh, mely téged hordozott. Úgy tisztelték mint magát az öreg atyát. A
mit az öreg úr nem is vett szívére; csak a Nagytiszteletű asszony
duruzsolt miatta, hogy ugyan mit tudnak szeretni azon a nyápicz emberen.
Káplán káplán!

Tanított szívével, az ő áldott jó szívével. Maga is gyermekkorától fogva
árva és rokontalan, kimondhatatlan rokonszenvet érzett azok iránt, a kik
az életnek egy vagy más keresztjét hordozták, a kiknek homlokán az ő
mélyen látó szemei (a szeretet mindig mélyen látó) fölfedezték a
fájdalom titkos pecsétjét; véghetetlen szeretetet a gyermekek iránt.
Minél vidámabbak, minél ártatlanabbak, minél nemesebb lelküek voltak,
annál inkább szerette őket sajnálatból. Mert mennyi szenvedés, mennyi
szenny és mennyi csalódás vár rájok.

Azután volt a városban egy _nőképző intézet_. Nem merem _felsőbb
leányiskolának_ nevezni, mert az igazgatónő sajtópört kezdene ellenem,
hogy kisebbítem az intézetét. Hát legyen _nőnövelde_. Még pedig
nevezetes és sikeres nőnövelde. Ott a kisasszonykák fél év alatt
megtanúltak zongorázni, mert a zongorát maga az igazgatónő tanította.
Fél év alatt németűl (mert «az ég _egy_ kincset ad minden hazának») –
mert a német nyelvet a zsidó tanító tanítja. Fél év alatt francziául,
igazi franczia mosziőtől. Fél év alatt rajzolni. Mindent fél év alatt,
mint a 27 kros bolt. Csak egyetlen egy csorbája volt az intézetnek, mely
miatt nem versenyezhetett a fővárosi legelőkelőbb hasonnemű
intézetekkel. Az angol nyelv.

Könnyű kitalálni, hogy az új káplánra az igazgatónő azonnal kivetette a
hálót. «Két órát hetenként.» «Tehát csak egyet.» «Van vagy nincs haszna
vagy szüksége, ne tessék azzal gondolni; legalább azoknak, a kik
szeretnének, legyen alkalmuk megismerkedni az angol irodalommal.»

Mielőtt határozott választ nyert volna, rögtön kihirdettette a helyi
lapban, hogy «intézetében ez évre az angol nyelv is fel _lett_ ölelve a
rendes tantárgyak közé, Tanítja Dombay úr Edinburgból». (Értsd nem is
holmi Londonból, hanem sokkal feljebb: Edinburgból.)

Dombay nem akarta meghazudtolni az igazgatónőt, tehát – meghazudtolta
önmagát. Ajánlkozott naponkénti egy órára, mert a heti két órát kevésnek
találta.

Mikor az első héten megismerkedett a kisasszonykákkal, megsajnálta a
szegény kis teremtményeket. Az apai háznak ezeket a jövendőbeli
papagájait, a kik a _nevelőben_ két év alatt megtanúlnak mindenféle
tudományt; a kik által beoltatik a nemzettestbe hetedíziglen az a
meggyőződés, hogy a német nyelv mellőzhetlen kelléke a neveltségnek; a
kik megtanúlják szavalni a _Szép Ilonkát_ – tanúlnak világtörténetet és
egyetemes földrajzot, – úgyszintén Magyarországét is; és a kiknek
kézirásuk tele van a hibák minden nemével – – – – Ah! szegénykék «német
szón» vagytok bizony ti. Jól mondja apátok, akárhogy bizonyoz a mama,
hogy az «Nevelő».

Dombay – s itt hazudtolta meg magát – letett az angol nyelvről, a melyre
igérkezett. Nem gyötri őket, eleget gyötrik mások. Inkább enyhíteni
kivánja nyomorúságukat, szépíteni világukat.

Beszélgetett velük; a leánykák figyelemmel, szeretettel függtek ajkain.
Más tanár szavai feliből-harmadából maradtak meg náluk, de abból, a mit
Dombay mondott, egy szó el nem veszett.

Lassanként figyelemre szoktatta őket, azután fogalmaztatta velök a
hallottakat, a hibákat igaz szívjósággal kiigazgatta. Válogatott műveket
olvasott, olvastatott, magyarázott; fölfedeztette velük azt, a mi szép,
vonzó, megragadó van a költői kifejezésekben és rajzokban, s
megszerettette a mi nehéznek és unalmasnak látszott előttük.
Megtanította őket hazájuk nyelvének és irodalmának ismeretére.

Atyának ifjú, játszótársnak nagy, rokonnak idegen: egy édes jó testvér
volt; bizalmas és finom, gyöngéd és komoly, megközelíthetetlen
távolságban, s mégis közvetlen közelükben, úgy bánt velük, – mint
gyermekekkel, mint szent gyermekekkel.

Azok a tiszta szemek!

Nem gondolt arra, hogy egy párt ezek közűl örökre magához igéz. Hogy
egynek a kiröpülők közül köt a szárnyacskája alá egy finom selyemszálat,
a melynek segélyével fölkeresheti s magához vonhatja az elrepültet,
mikor eljön a tavasz? Hogy ez neki csak egy titkos mély pillantásba
kerül, melyről nem tud számot adni, sem a ki adta, sem a kire esett?

Nem.

Vagyonos házak sarjai mind, kiknek az élet sokkal többet megadott,
mintsem az ő részvétére szorulnának. Ha volna közöttük egy árva, egy
irgalomból felfogott – –! Mert részvét és szerelem, ez a kettő nála egy,
legalább majdnem egy.

A kik az intézetből időközben eltávoznak, mind megteszik nála a
búcsu-látogatást, s hagynak nála valami szép emléket, kis kezeik drága
munkáját; és egy pár forró könnyet, kis szívük hálájának múló zálogát.

Egy közülök – egy szép szőke sarjú leányka – váratlanul kellvén
távoznia, nem gondoskodhatott idejében méltó emlékről, de azért megtette
a búcsu-látogatást anyjával.

– Dombay úr kérem…

Akkor sírva fakadt, lehajolt és kezet csókolt az ifjúnak, mielőtt az
kezét kiszabadíthatta volna. Azután megkapta a másik kezét, azt is
megcsókolta.

*

Tehát abban a szobában, a hová bekopogtatunk, Dombay Máté méláz a
kanapén.

A szoba nőies tisztasággal van gondozva, miből azt következtethetnénk,
hogy lakója örök nőtlenséget esküdött. Leánykák! gyűlöljétek az olyan
ifjú embert, a kinek szobája izlés, rend, tisztaság dolgában vetélkedik
a tietekkel: az nem fog szorúlni a ti gondjaitokra. Tiszteljétek
ellenben azt, a kinek asztala rendetlen, szobája sepretlen, nyakkendője
kötetlen stb., mert az ilyennek van szüksége segítőre, a ki mindenkor
mellette légyen.

A szokatlan kézcsók története állandó helyet foglalt Dombay lelkében.
Még most is érzi kezein a szőke leányka ajkainak édes melegét.

Micsoda indulatnak volt a kifejezője ez a kézcsók? Talán a szégyené
csupán? Fájt a leánykának, hogy ő semmi emléket nem tud adni, holott az
_úgy szokás?_ Talán a háláé, melyet az okos leányka társainál élénkebben
érzett? (A hálához mindig ész kell; korlátolt elmék ritkán tudnak
hálásak lenni.) Talán a csodálaté? – – Azok a mély tüzű kökény-szemek
oly figyelemmel függöttek az ő beszédein! Talán… Itt elpirúlt Dombay.
Abbahagyta a találgatást. Megrettent a gondolattól, hogy akarva vagy
akaratlanul titkos vonzalmat kelthetett maga iránt valakiben, a ki
mellett ő az atya és anya hűségének egy részét vállalta magára.

– El innen! – szólt, jobb kezével meglegyintve homlokát, mintha valami
fantómot akarna elűzni. – Áruló! Feledni tudnád a te szegény kis
Jundádat?

És akkor a szegény kis Jundára gondolt. Újra átgondolta és elmondta
magának megismerkedésének egész kis regéjét.

*

Junda árva leányka volt, kivel Dombay a múlt őszszel találkozott
először. A gyász hozta őket össze.

A múlt ősszel dúló járvány elragadta Junda atyját, a ki Tarhalom
lelkésze volt. A váratlanúl elhúnyt lelkész végtisztességétől a
hivataltársakat távoltartotta a rettegés: családos ember nem megy
járványos helyekre. Úgy hogy a két avagy három prédikáczió helyett, mely
egy állásbeli lelkészt megillet, a boldogúlt atyának csak egy rövid ima
jutott, az is csak egy közönséges káplántól mondva. A káplán Dombay
volt.

Alig hantolták föl az atya sírját, megbetegedett az anya s harmadnapra
ismét megjelent Dombay imádkozni az anya koporsója felett.

A temetési szertartás itt is ugyanaz volt, csakhogy most a közönség még
gyérebb, – s az öt gyermek sírása meg szívszaggatóbb volt. A négy kisebb
folyton kiáltozta: «Anyám, anyám!» Az ötödik csak halkan zokogott, fehér
kendőcskéjével eltakarva szemeit. Ez volt Junda.

A koporsót kivitték a temetőbe, az anyát letették az atya mellé. Az
üvöltő jajokba belezendűlt a vigasztaló zsoltár:

  «Már lelkem dicső széked körül
  Szent szined látásának örül – –»

A vén ákáczok bús kétkedéssel hajtogatták ágaikat az ének szavára (mert
a vénebbje megcsontosúlt skeptikus), mintha azt kérdezték volna: hát tud
örülni? míg a fiatalabb csemeték aláhajolva gyöngéden simogatták az
árvák fejét másodvirágos lombjaikkal.

Úgy lesz, úgy lesz, szegénykék! Bízzatok! Nézzétek, mi is másodszor
virágzunk.

Az éneklés alatt a gyér közönség szétoszlott, fölkeresni, elsiratni a
maga halottját. Minő szép látvány volna az, a mint az élő a holt
fejfájára borúl, ha nem volna benne annyi ámítás; minő drágák volnának
azok a könyek, ha a halottnak volnának szánva és nem a világnak!

Csak az árvák maradtak ott és Dombay. Junda megtörölte szemeit, kézen
fogta a két kisebb testvért s a két nagyobbat maga előtt útnak
indította.

Menjünk haza.

_Haza_.

E szóra újra kicsordúlt szeméből a köny és fényes ösvényt hagyva,
alászaladt orczáján.

Dombay elkisérte az árvákat s búcsuvételkor megkérte Jundát, hogy ha
ügyei elrendezésénél szolgálatára lehet, parancsoljon vele.

Jundának erre nem volt szüksége. Testvéreivel együtt másnap
nagybátyjához költözött, a ki szintén lelkész volt egyik közel faluban s
a nagybátya elintézte, rendbehozta az árvák ügyét, biztosította
örökségüket.

De Dombay nem feledhette azt a jelenetet, melyet a sírdombnál látott.
Mikor a legidősebb árva megtörli szemeit, mint a ki tudja, hogy már most
ő a család feje, a kinek ennélfogva sírni nem szabad; a ki tudja, hogy
az öt testvér között csak egy az árva – ő maga, mert a többinek van
anyja – és ez anya ő maga –: mintha az élet és halhatatlanság angyalát
látta volna állani a sír felett, a mint mondja a kicsinyeknek: «Mit
féltek kicsinyhitűek! A ti angyalaitok látják a ti mennyei atyátok
orczáját mindenkor.»

Annyi bátorító volt azoknak a sötét szemeknek könyek közül ragyogó
sugáraiban! Dombay megszerette azt az alakot ott a sírdomb előtt. Nem
akkor, mikor sírt, hanem akkor, mikor megtörülte szemeit és azt mondta
testvéreinek: menjünk haza; holott egymaga tudja csak az öt közül, hogy
nincs «haza».

Néhány nap mulva meglátogatta Jundát új hazájában.

A leányka egy pár czipőcske fényesítésével foglalkozott a folyosón. Az
érkező láttára nem rejtette el hirtelen a czipőcskét (kis testvérjéé
volt), hanem csendesen letette s kezett nyujtott az ifjúnak. Azután
fölvette ismét s nehányszor végig simította a puha kefével.

– Ha megengedi, bevégzem munkámat, mert az ifjuúr nagyon kényes a
czipőire. Visszaveti, ha meg nem látja benne a gömbölyű képét.

[Illustration: – Ha megengedi, bevégzem munkámat.]

Az ifjúnak tetszett ez a keresetlen modor. Sem nem szégyenli, sem nem
mutogatja, a mivel foglalkozik.

Megismerkedett a nagynénivel és nagybácsival. Kedélyes, szeretetreméltó
öreg pár, kik egymást elkényeztették, – s most a kényeztetés gondjait
Jundára ruházták át.

Junda lett a háznak mindene.

Kis testvérei gondozása, tisztántartása; cselédre, konyhára ügyelés: a
nagynéni ozsonnájának elkészítése, kedvencz könyveinek felolvasása: ez
az ő belügyminiszteri tárczájához tartozott.

E mellett a felség személye körüli miniszterkedés sem volt terhére.
Értjük a felség személye alatt a nagybácsit.

Könnyű a készet hallgatnod, nyájas olvasó, mikor a nagybácsi prédikál.
De tudnád csak, hogy szombat este Junda keresi ki a nagybácsinak a
holnapi szent-leczkét, azután jegyzékkel megjegyzi, hogy a nagybácsi
egyszerre rányithasson; kikeresi és megjegyzi a mondandó téli, tavaszi
stb. imádságot is, már a mint az idő kivánja; hogy vasárnap reggel Junda
áll őrt a nagybácsi múzeuma fölött, hogy semmi fölösleges
alkalmatlankodás ne botránkoztassa az elmélkedőt; hogy a palást, a
kalap, a tóga előkészítése, két fehér zsebkendővel a zsebekben, megint
csak a Junda dolga; azután egy kézcsókkal elbocsátani a nagybácsit és
szemeivel kisérni egész a czinteremig; ebéd alatt ismét a hallott
prédikácziót részletezni, szép gondolatokat kiemelni s az egészet
kellőleg megdicsérni, mely dicséret a bácsinak annál jobban esik, mert
rég volt benne része; valamint ha az öreg úr ebéd után rá fogja a
messzelyes üvegre, hogy nem volt tele, bebizonyítani, hogy de igenis,
még most is tele van; ebéd után kikeresni a kedvencz pipát s minden
finnyáskodás nélkül kézbe szolgáltatni: no meg a kurrenseket lemásolni,
mert a rektor mindjárt papi zsarnokságról panaszkodik, ha egy
betűvakarintást kell neki tenni: Jundának pedig olyan szép folyó irása
van, akár egy filozófus deáknak.

Hát ne mondja senki, hogy a felség személye körüli miniszternek semmi
dolga sincs!

Néha megtörténik nagy ritkán, hogy a nagybácsi dúl-fúl, költözködik.
Ráfogja a nagynénire, hogy beleavatkozik a hivatalos dolgaiba, a
dékánra, hogy alamuszi, a kurátorra, hogy egy követ fúj a nótáriussal, a
mesterre, hogy hizelkedik a népnek, az esperesre, hogy basáskodik,
azután leül és el kezd írni egy vezérczikket az egyházi lapba a papi
tekintély csökkenésének okairól; de minthogy annak annyi oka van, hogy
egy délelőtt megírni nem lehet, abba hagyja, kimegy az udvarra, ott
beleköt a kis Jóskába, hogy gölöncsérinasnak adja, a mért sáros a
czipője. Minthogy pedig Jóska a legkisebb gyermek s így Junda védencze:
Junda elkezd vizsgálódni, hogy honnan támadhatott a nagybácsi _hód_ja.
Végre a nagybácsi csizmáin akadnak meg a fekete szemei.

Ahán! Új csizma! Szorít!

Szorít. Hiszen azt tudja a nagybácsi is, de azt már nem tudja, hogy
rossz kedvének ez az oka.

Junda alig várja, hogy a nagybácsi déli álomra dőljön, rögtön kicseréli
az ártalmas csizmákat. Oda lop egy pár öreg habdát, míg a
háborúság-szerzőket visszaküldi a mesterhez s kisámfáztatja kegyetlenül.

Nagybácsi felkél, felhúzza a habdákat, mintha kicserélték volna, pedig
csak a csizmák vannak kicserélve; kimegy, mosolyog és szégyenkezik;
kedvét keresi a nagynéninek, a Jóskának, a dékánnak, a mesternek; az
esperesnek megbocsát és kegyelmet ad a papi tekintély csökkenésének.
Békét köt mindenkivel, – csak Jundával nem, mert a Junda személye a’
nélkül is szent és sérthetetlen.

Azután napestig töprenkedik, hogy miként kelhetett ő fel ma reggel
ballábbal.

A csizmákra nem is gondol.

Pedig minden háborúság szerző oka nem a sátán, hanem a csizmadia-czéh.
Jó kényelmes csizmákban minden ember tagja a békekongresszusnak. De szűk
csizmában a bárány is tigrissé változik.

Így Törökország bukásáért a mi érdemes csizmadiáink a felelősek. Ha ők a
háború kezdetekor valamivel szűkebbre vették volna a mértéket a
miniszterium lábáról, most már Kiev alatt volnánk.

Ámde ez a magas politikához tartozik; mi maradjunk csak a lelkészi
udvarban.

Junda figyelmes gondjai szeretetre mutató találékonysága, őszinte
hívsége a megnépesűlt ház életét megnépesítették! A boldog öreg pár még
boldogabbnak érezte magát a gyermekek között. Nem is hitték, hogy ennyi
gyermekkel ilyen kevés baj van. Ilyen kevés ám! Nincs azokkal semmi baj,
azt mondja Junda is. Tiszták, engedelmesek, rendtartók. Junda felel
valamennyiért.

Dombay élesen látó lelke néhány látogatási óra alatt átismerte Jundát.
Látta minő könnyű szívvel, jó kedvvel hordozta a kötelességek egész
hosszú nehéz lánczolatát, hogyan foglalja gondjaiba új szüleit és kis
testvéreit, figyelmes tekintetének egy mozdulatával igazgatja a
gyermekeket, a nélkül, hogy valaha zsémbelne rájuk, míg másik tekintete
az öregekre villan át s kitalálja, mi lesz kedvükre.

Elgondolta magában, nem azt, hogy ez a leányka egy férfit boldoggá
tehet, mert kincs, hanem azt, hogy ez a leány méltó arra, hogy egy derék
ember boldoggá tegye.

Hitte, hogy e boldogító tisztre ő van hivatva, s magatartását ez az
önbizalom irányozta. Nem nyilatkozott, de a két lélek tudatával bírt a
kölcsönös vonzalomnak, mely minden nyilatkozatot feleslegessé tesz.
Mindkettő természetes és nyilt lélek: olvastak egymás szívében; ugyan mi
szükség lett volna szavakra?

De ez a vonzalom nem az a vak, heves, égető és kizáró indulat volt, mely
a közönséges szerelmet jellemzi, s melynek első, utolsó, egyetlen szava
ez: «Nálad nélkül nem élhetek.» «Vagy te, vagy a halál» stb. Az ő
vonzalmuk nem csapott ilyen magasan az üres levegőbe; az a néma tekintet
csak ennyit mondott: «Veled szeretném átélni az életet. Nem akarnám,
hogy más tegyen boldoggá; én szeretnélek azzá tenni.» Ennyit és nem
többet de ez elég volt, mert ez igaz volt.

Különben is, hol van még az az idő, mikor erről világosabban lehet
szólni. Dombay két évet töltött egyetemen, egy évet nevelőségben: egyik
sem olyan hely, hol a gyakorlatot alaposan meg lehetne tanúlni. Legalább
az atyák azt mondják. Ő még csak _egy éves_ káplán-számba megy, ha
Bazileában járt is. Más is járt ott, de sort várt.

Mind e mellett is megtörtént az a rendkívüli eset, hogy a tarhalmi
egyház közönsége, a Junda atyja halálával ürességbe jött hivatal
betöltésénél nem akart élni választási jogával. Ő nekik nincs
választottuk, ők nem ismerik az atyákat, annálfogva az esperes-atyára
bízzák, ajánljon nekik valami jó papot. Mely bölcs elhatározását a
tarhalmi értelmes közönségnek az egész traktus nagy helyesléssel
fogadta. Ez már jóravaló nép, ez már értelmes közönség. De bezzeg
megváltozott a világnézet, mikor megtudták, hogy az esperes-atya
mellőzve érdemekben megőszült saját régi szolgatársait, valami széllel
bélelt, ebenlóggós (mert lehetetlen az, hogy a ki Angliában járt,
széllel ne volna béllelve és plaidet ne viselne) inczifinczit, valami
Dombay nevű káplánt ajánlott, a kiben az együgyű tarhalmiak meg is
nyugodtak, várván az egyházmegyei gyűlés megerősítését.

Dombay örült a váratlan szerencsének, nem a szerencse nagy volta miatt
(volt benne önérzet és bátorság nem tekinteni a szerencsét nagynak),
hanem azért, hogy bálványozott tervét tovább építheti, be is fejezheti.
A szegény kis Junda atyja örökjébe léphet, oda viheti, ott nevelheti kis
testvéreit. Minden gondjainak meg lesz a jutalma. Az ő oldala mellett.

Imé az a fiatal ember, a ki a kanapén méláz, – és a kinek neve Dombay
Máté, – ilyen gondolatokkal foglalkozik; – közbe-közbe mintha légy
szállana homlokára, a kit onnan el kell neki hajtani. Az a légy pedig
annak a kézcsókos szőke leánykának az emléke, a kinek ajkainak melegét
még most is érzi kezein, s a kinek elűzött alakja erőszakkal visszatér,
– s félig elfogja a világosságot az ifjú szemei előtt, hogy ne láthassa
teljes fényben a szegény kis árva Jundát.

Most, – miután bepillantottunk Dombay Máté szobájába és szívébe, –
hagyjuk magára ábrándjaival, repüljünk át néhány hónapot és mértföldet,
szálljunk le Fűzvárnak kellőközepébe és szaporítsuk számát annak a
«számos közönségnek», mely a fűzvári egyház nagy termében az
egyházmegyei közgyűlés érdeklődő tanujaként gyülekszik.



VI.

Szép azt látni, mikor az ilyen gyűlésre seregelnek.

A kálvinista kanonokok, a hogy szokták nevezni a világi urakat, a kik a
papok többivel közösen gyakorolják az egyházigazgatás és egyházi
biráskodás tiszteit. Urak, hivataluknál, születésüknél, vagy érdemüknél
fogva.

De bármily magas az a hivatal, az a születés, az az érdem, melylyel a
világban kitűnnek, sohasem utasítják vissza azt a megtiszteltetést,
melyben husz-huszonöt parasztközség őket részesíti az által, hogy
megválasztja világi tanácsbirónak vagy épen főkurátornak.

Főispánok, kik ma egy egész megye összes értelmiségének tanácskozását
vezetik s holnap féldélig vizsgálnak egy öreg-bötűs számadást, melyből
ki kell sütniök, hová lehetett az a 2 frt 20 kr., a melyről számadó hit
alatt kész erősíteni, hogy ő el nem sikkasztotta.

Rengeteg gazdák, kik tegnap fél óra alatt megkötöttek a kalmárral
tízezrekre menő szerződést, s ma azt veszik érett megfontolás alá, hogy
a vadormi tanító fizetésébe járó kánikuláris csirke darabonként 20 vagy
25 krért legyen-e méltányosan megváltható.

Ügyvédek, kik tegnap uradalmakért pöröltek, ma pedig egy kenderföld
termése tárgyában mondanak véleményt, s e czélból elolvasnak még ma
éjfélig két koncz dokumentumot.

Államférfiak, kik tegnap a fölött határoztak, hogy akczióba lépjenek-e
Oroszország ellen, ma pedig eljönnek ide véleményt mondani az iránt,
vajjon azon «egy mázsa húson», mely a kéresdi lelkész konvencziójában
írva találtatik, marhahús értendő-e, mint a prédikátor pretendálja, vagy
pedig juh-hús, mint az előljárók állítják, azon okon, mert az ő
községükben nem mérnek marhahúst.

Ünnepelt költők, az eszményi fenség udvarnokai, kik itt a prózai zöld
asztal unalmas tanácskozásai alatt feszült figyelemmel vetik papirra az
atyák torzképeit.

Nagyszakállú országgyűlési képviselők, kik tegnap vérig harczoltak a
romániai vámegyesség ellen, s most visszatorlásul vérig engedik magukat
sarczoltatni a román és szerém misszió élelmes elnöke által.

Parlamenti pártfőnökök, kik tegnap az egész másik oldalt megpuhították
egy nagy beszédben, s ma engedik magukat semmivé tétetni a falusi
prédikátor buzgó ékesen-szólása által, s az izzadó férfiúnak udvarias
mosolyban fizetik le a győzöttek sarczát.

Nem hosszú, nem drága nekik az az idő, a mit ezen apró-cseprő ügyekben
elvesztegetnek. Mert ezek az apró-cseprő ügyek homokszemek, – de egy
nagy drágakőben.

Itt jőnek a fűzvári egyházmegye világi férfiai. Ez a fiatal mágnás, a ki
imént tért haza Zürichből, az egyházi ügyekből ugyan édes-keveset tud,
de majd beleszokik, hiszen minden apja, öregapja, koadjutor-kurátor volt
Bodrog-Keresztúrtól fogva a mai napig. Kötelessége neki is. Azután jön
jószágigazgatója, a ki a zöld asztalnál a fiatal gróf előtt foglal
helyet, mint rangban és hivatali idejére nézve elébb való. Azután másik
két úr, kiket a harmadik vármegyéből szólított ide a kötelesség. Azután
Talpárdi Gáspár, a segédgondnok, a ki helyben Fűzváron lakik ugyan, de
azért a szomszéd utczabeli főnöki lakásáról ötlovas hintóban jő a
parókhiáig, mert a dignitás azt kívánja; hozván magával elnöktársát: az
esperest is.

Az udvaron és kapu előtt csoportoznak a gyűlés alkotó tagjai.

Ott van N. t. Fúrfaragó úr, a ki azért neveztetik Fúrfaragónak, mert
örökké statutumokat fúr-farag; zsebe tele van ház-szabály,
lelkész-választási, káplán-tartási, káplán-elhelyezési,
simonia-korlátozási, beiktatás-rendezési s több efféle javaslatokkal. Az
atyák reszketnek tőle ha látják, mert tudják, hogy a gyűlés az ő
jelenléte miatt egy nappal tovább fog tartani, a mi a traktusnak 125
frtjába kerül. Úgy fognak ki rajta, hogy minden indítványát rövid úton a
szuperintendencziára terjesztik. Bajlódjék vele a püspök.

Emitt búskodik tiszt. Kérges úr, a kinek van egy Pitavalja, melyet csak
azért tanulmányoz, hogy az ott előforduló kriminálitásokat sorrend
szerint ráragassza mindazon ifjú atyafiakra, a kik elég szerencsétlenek
magukat valami rendes hivatal elnyerésével kecsegtetni.

Emitt emelkedik tiszt. Rúth Mihály úr, a kit a traktus bölcsének
neveznek, mivel minden embert összeszamaraz: az öregeket, mert már
vének; az ifjakat, mert még gyerekek. Könnyű neki, lévén középkorú
férfiú. Büszke a függetlenségére, mert őtet semmi hivatallal vagy kegyes
mosolylyal le nem lehet kenyerezni annyira, hogy kivételt tegyen
valakire nézve azon kollektiv czím alól, mely alá az egész emberi
nemzetet fentebb összefoglalta.

Item: Effendi Kucsuk Mehemet Ali Seitán Ibrahim. A hogy a találós eszű
rektorok tiszt. Hegyenvölgyi uramat négyszemközt emlegetik, kiknek ő
_Dallaeusuk_. Egy napi járó földre maga körül minden felekezeti tanítót
kipusztított már, s a helybeli oskolát csak azért nem tette községivé,
hogy legyen kit nyaggatni. Különben született körlelkész s ha beül
valami examenbe, addig onnét ki nem jön, míg a mestert ki nem vexálja a
templomból.

Hát azok a mesebeli prédikátorok, a kik Tompával az öreg harangozó
vállaira támaszkodva kimennek a temetőkertbe, talán nem is azért, hogy a
Szép Julcsa fejfáját megnézzék, hanem hogy az a kis sarjú megszáradt-e
már és a szilvát nem horgászták-e el a lovászgyerekek, minthogy az ó és
új temetők haszna a prédikátoré, nem egyszersmind a nyesedék is. A
kiknek méhesük a tudomány, múzeumuk a buzgóság, nagyszobájuk a
vendéglátás, háznépük az erkölcs, udvaruk a rend és tisztaság tüköre. A
kik a főispán, a földesúr, a királyi herczeg, a váczi püspök
tiszteletére palástosan megjelennek a küldöttséggel, és örök hálával
emlegetik, hogy ő méltósága vagy exczellencziája milyen kegyesen szóba
ereszkedett velük. A kiknek szép simára borotvált piros arczuk világosan
utal arra a a szívjóságra, melylyel egész környezetüket boldogítják.

Ha csak azokban a marczona alakokban nem keresed, a kik a folyosón egy
csoportban állva beszélgetnek! Őszbe keveredett szakálluk
honvédkapitányokra mutat; pedig ha ez a szakáll eltűnnék, menten előtted
állna az az eszményi jóság, a kit könyvekből ismersz. Úgy van! Ezek is
úgy kezdék az életet. Szép Schwarzenbergbarkóval, bajusztalan,
szakálltalan. Mikor aztán eljött az idő, megeresztették a magyar díszt.
Beszélhetett aztán esztendők fordultával a magas helytartóság, hogy az
«úgynevezett egész szakáll (Vollbart) hordozása általában betiltatik, az
arczszakáll és bajusz viselése pedig minden túlzástól távol és oly
szabály szerint engedtetik meg, hogy az áll a száj végétől (Mundwinkel)
lefelé teljesen borotválva legyen». – Csak azért is! Még
bojtorjángyökér-esszencziával is! Beszélhetnek a fiatal óriások, hogy a
papi tekintély megölője a szakáll! Hát nincs ő nekik tekintélyük?
Nézzétek a nagybácsit azzal a rengeteg zászlóval! Meri annak a kezét
megtapogatni a fiókfalvi presbyter? Vagy mer annak az ablaka alatt
fütyörészni a lovász-gyerek? Vagy birák uraimék egész nótárusostól
mernének odaizenni hozzá, hogy ne sajnáljon átlépni a helység házához?
Hohó frátres! a nagybácsi szakállosan is különb legény, mint ti, ha a
hajatokat leberetváljátok is. Ti kezdjetek új módit; ők szakállosan
kezdték, úgy is végzik.

Ez a méltóságos tekintetű, magas megtermett alak azzal a kövéres piros
orczával, jóságos kegyes szemekkel, a ki most lép ki az ötlovas
kocsiból… Ne higyjetek a külsőnek! Az alatt a szép fekete
selyemkabát-hajtóka alatt nem-emberi szív dobog, hanem egy rettenetes
mélységű zseb, a mely örökkön-örökké tele van gyüjtő ívekkel, kérő
ívekkel jótékony czélokra; szerző által kinyomatott értekezésekkel, még
jótékonyabb czélokra; a gyülekezet közkivánatára kinyomatott alkalmi
prédikácziókkal; előfizetési felhivásokkal, tankönyvek árjegyzékeivel;
globusok, térképek prospektusaival; templom-, oskola-, orgona-építésre,
harangvételre, torony-reparálásra, kétosztályú gymnasiumok
nyolczosztályúvá tételére; a nm. m. k. miniszterium által engedélyezett
s kibocsátott sorsjegyekkel, melyeket Nagy-Szombattól Nagy-Szebenig a ki
van Irhatnám és Szerepelhetném ember, mind ő hozzá küldöz. Ő neki
esperesi kötelessége a naponként hozzá tizével érkező kérő és előfizető
ívekre, a szép tarka-barka sorsjegyekre összefogdosni a maga rekrutáit.
Szaladna tőle minden ember, de nem lehet, mert ő az esperes; muszáj
venni, aláírni, előfizetni mindent, a mit ő kér. Mikor olyan szépen tud
kérni, oly finoman nyakadba akasztja, mintha egész életét a jótékony
bazárban töltötte volna el.

Amott tisztes kékbeliek tanakodnak hátratett kezekkel, kérdezvén
egymástól a vetések állását és félszemmel vizsgálván az atyákat. Ezek
egyházi képviselők. Némelyiknek kék mándlija erősen megkopott. Ne hidd,
hogy ez valami alpári ember volna. Ellenkezőleg, ez azt jelenti, hogy ő
már régóta koptatja az előljárói köntöst, s majd meglátod, milyen
routinja van az ékesszólásban. A többiek, a kiken még meg sincs törődve
a kék posztó, egészen új emberek s nem ösmervén a dörgést, még a
mestereknek is nagy reverentiával köszönnek.

Mert a fiatal nemzedék is itt van. Udvarias, szolgálatkész fiatal nép,
mikor az atyák között van; csipős nyelvű, gúnyoros, adomázó, kedélyes,
mikor nincs közel a macska; keserű, mikor eszibe jut a papi zsarnokság,
melyet deákul úgy nevez, hogy canonica hora. Nyilván most is erről
beszélnek. Egy a többi közűl magasan tartja fejét és órazsinórjával
játszik. Elvitathatlan jele a _községi_ tanítónak, a mint szánalommal
veszi tudomásul _felekezeti_ kollégái panaszát.

Most sebes hajtással három könnyű kocsi gördül a parókhia kapuja elé. Az
érkezők kikelnek a décz-bundákból; az udvaron mozgalom és suttogás
támad.

Ezek a _kondori_ urak. _Ezek_ ám az emberek! Nem nyüglődnek, nem
nyavalyognak sokat, hanem a mult tavaszszal eszökbe jut, hogy ekklézsiát
kellene alkotni s egy év alatt készen vannak templommal, paplakkal, papi
fizetéssel, melynek első tétele «száz arany» vert aranyban; valami
özvegy nagyságos asszony alapította. Nyolcz hold föld primissima
klassis: rizskását terem!

Az «egyházias férfiak» általános csudálat tárgyai. Vezérök, Ihárosi, egy
iratcsomagot nyújt át az esperesnek, melyet a Nagytiszteletű úr
figyelmesen megtekint, aztán a többi csomagok közé helyez.

– Ez eddig jól van. De hát találtak-e a kondori urak, a kit papjuknak
óhajtanak?

– Utána néztünk – felelt Ihárosi – s találtunk is. Mi Dombay Máté urat
szeretnénk megnyerni. Sok jót hallottunk felőle.

– Beszéltek vele? Elfogadja?

– Annyira nem mentünk. Egyházi ős autonomiánk azt hozza magával, hogy az
esperes erősíti meg a választást.

Az esperes nagyot nézett az autonom férfiura. Nem tudta elhatározni:
ravasz-e vagy együgyű.

– Ez mind jól van, jó uraim! Csakhogy a megerősítést Dombay úr
elhatározása változtatja ténynyé. De alig hiszem, hogy ajánlkoznék,
miután a tarhalmiak is megtisztelték.

– A tarhalmiak? Már az más; azonban ha a tarhalmiak más gondolatra
térnének… Akkor?

– Akkor – felelt rá Csont Ábel – volenti non fit injuria.

*

A kondori urak el kezdtek ismerkedni. Fölkeresték az ismerősebb papokat,
azok előtt lerajzolták, mennyi buzgóságot fejtettek ki nagy
erőfeszítéssel, hogy zsenge egyházukat létrehozhassák. Figyelmeztették a
befolyásosabbakat, hogy vegyék szívökre ennek a szépen indúlt kis
egyháznak az ügyét, mert ha most kezdetben elrontják, – ha valami nem
odavaló embert löknek oda, a kinek se tudománya, se szónoki képessége,
se tapintatos finom modora, – bizony a hogy kezdődött, úgy el is
végződik ez a szépen indúlt kis egyház, és a késő maradék a mostani
oszlopembereket fogja kárhoztatni, a miért veszni engedték.

Azután ismerkedtek tovább. Az atyáktól az uraimékhoz fordúlnak,
beszélnek velük közömbös dolgokról, azután áttérnek az egyházi ügyekre,
s itt Dávid úr hatalmas szavakkal lelkükre köti, hogy legyenek élő
oszlopai annak az ügynek, a melynek őrállóiul elhivattak, mert – úgymond
– elvész a nép, a mely tudomány nélkül való.

Így megtámogatva szavainak igazságát a szentírással, ott hagyja a maga
társait és egy másik csoporthoz fordúl. Kiveszi a szívük titkát, hogy ez
a tarhalmi küldöttség.

– – Mert édes atyámfiai, drága jogunk nekünk, őseink vérével és
könyeivel megszentelt jogunk nekünk, magyar református kálvinista
protestánsoknak, a mi drága autonomiánk. Mi is mikor megalkottuk e mi
zsenge egyházunkat, megkaptuk a sok jóakaratú tanácsot, hogy így bízzuk,
úgy bízzuk a szentszékre, hogy ő adjon nekünk papot, és ne bocsátkozzunk
magunk a választásba. Micsoda! hogy mi lemondjunk a mi sarkalatos
jogunkról, és hogy minket csak olyan teddide-teddoda népeknek nézzenek!?
Már kérem szépen, hiszen nem tehetjük magunkat az előkelő és fényes
gyülekezetekhez, de mégis kikérjük magunknak, hogy ne nézzenek holmi
Kakucsfának. Még az unokáink is megátkoznának, ha eladnánk a mi ősi
autonomiánkat! Meg is érdemelnénk.

A tarhalmi küldöttség összenézett. Ihárosi pedig tovább ment ismerkedni.

Mikor aztán a gyűlés további folyama alatt sorrendre kerűlt a tarhalmi
lelkészség ügye és az esperes örömmel jelentette a tarhalmi egyháznak az
egyházi kormányzat iránt tanusított példátlan bizodalmát, mely szerint
lemondván ez esetre választási jogáról, egyenesen az esperesre bízta a
kinevezést, s ő e bizodalomnak megfelelőleg Dombay Máté jeles ifjú
atyafiút ajánlotta, kit a tarhalmi díszes egyház el is fogadott…

Akkor előlépett a tarhalmi küldöttség vezére és szépen elmondotta azt, a
mit Dávid úrtól tanúlt:

«hogy igaz ugyan, miszerint némely zsöllér emberek, de a kiknek semmi
jussok sincs az ekklézsiában, annálfogva ők azt nem úgy értették, mert
mi haszna az ekklézsia, ha a népnek még a maga papját sem szabad
választani. Ők ugyan szeretik e jámbort – embernek, de a szavazatja
kicsiny az ő kathedrájukba, kihúzná őket otthon a nép, mert ő nálok
mindig nagy papok voltak».

– Tehát nem akarják kegyelmetek elfogadni Dombay urat? – kérdé az
esperes reszkető hangon és kigyúlt homlokkal.

– Mi szeretnénk, követjük alázatossággal, de a nép…

– Jól van, ne folytassuk tovább. Kérem a tisztelt közgyülést,
kegyeskedjék e tárgyban tett jelentésemet nem mondottnak tekinteni.

Akkor fölkelt az elnöki székből és úgy folytatta:

– Minthogy pedig a tarhalmi küldöttség megengedte magának azt a
kedvtelést, hogy engem hazugságban hagyjon, s valótlannak nyilvánította
azt, a mit én befejezett tényként adtam elő: ezennel leteszem az
esperesi hivatalt, kérvén a közgyűlést, hogy e nyilatkozatomat tudomásul
véve, a helyettesítésről azonnal intézkedjék.

Az urak és atyák fölkeltek székeikről, körülvették a tisztes öreg urat,
kérlelve hogy vegye vissza lemondását, egy egyház miatt ne büntesse az
egész egyházmegyét.

De az öreg úr hajthatatlan maradt.

Ekkor előlépett Dombay, szót kért, és szólt az önérzet nyugalmával.
Fájlalja, hogy ezen kellemetlen eseményre az ő személye adott okot, s
csak abban van némi vigasza, hogy ennek előidézésében semmi része sincs.
Nem kereste a tarhalmi egyház kedvét, s nem szégyenli, hogy nem nyerte
meg. De fájlalná, ha esperes úr megmaradna nyilatkozata mellett, mert
ennek sulyát azok éreznék legkevésbbé, a kik erre okot szolgáltattak,
míg ő rá örök teherként nehezülne az a tudat, hogy az egyházmegye ő
miatta vesztette el legtiszteltebb vezérférfiát. Ha az ő könyörgésének
van egy porszemnyi súlya, ő is járúl azzal a közgyűlés nyilatkozatához s
kéri esperes urat, foglalja vissza székét.

Az ifjú annyi bensőséggel beszélt, hogy a közgyűlés riadó helyeslésben
tört ki. Karon fogták az esperes urat, s visszakényszerítették elnöki
székébe. Talpárdi nagysága pedig oda lépett az ifjúhoz és ott a gyűlés
színe előtt megölelte.

– Köszönöm, köszönöm, kedves fiam! Az Isten lelke megszentelte szádat.

Még Rúth Mihály úr világnézete is megingott; elismerte, hogy a fiatal
atyafi gyönyörűen beszélt. Alkalmasint angolból vette, hanem az mindegy,
jól elkészült rá.

Legjobban meghatotta pedig a tarhalmi küldöttséget. Most látták, minő
kincset vetettek a sárba. Érezték, hogy elrontották a dolgot, de az,
hogy horogra jutottak, s hogy az a horog a ravasz Ihárosinak egy
elejtett szava volt, nem jutott eszükbe. Szégyenkezve léptek Dombayhoz,
hogy ne búsuljon, ők csak a forma kedvéért kivánják a szokott
választást, mert ha most erről lemondanának, ki tudja mi lenne a
következése; egyébiránt biztosítják, hogy az egész _haza_ rá fog
szavazni.

Dombay megvígasztalta őket, hogy válogathatnak a különbnél különb
papokban, de ő róla tegyenek le, mert ő nem lesz nekik papjok soha.

Úgy mondta, hogy kérlelésről szó sem lehetett tovább.

Ekkor előállt az egykori kondori küldött, Mecseki. Nem Ihárosi. Nem; ő
sokkal nagyobb róka, minthogy tarhalmi bátyámuramékat nyomra vezesse.
Oldalba lökte Mecsekit, hogy itt a kedvező pillanat, szóljon s kérje
Dombayt.

Mecseki szót fogadott és választékos szóval bele kezdett, hogy ők tárt
karokkal fogadják azt, a kit a tarhalmi atyafiak nem tudtak megbecsülni…

De nem mondhatta el a jól átgondolt díszbeszédet, mert Talpárdi
indulatosan félbeszakasztotta:

– Dejszen abból bizony semmi sem lesz! Én azt meg nem engedem, hogy
olyan talentum a mi buczkáink között eltemesse magát. Debreczenbe való
ember az, nem pedig Kondorra.

Azután még tovább is méltatlankodott, félig magának, félig az
atyafiaknak, jól oda mondogatván.

– Persze! Göttingából Bugaczra! Hiszen preczeptort sem kaptok és mégis
theologiæ doktorról álmodoztok. Azt megmondom nyiltan, hogy Dombay oda
be nem lép. Nem neki való állapot az! A mi igaz, igaz.

Az esperes is így gondolkodott. Az ő becsületes öreg szívét semmi érdek
nem kapcsolta az ifjúhoz egyéb egy kis hiúságnál, melytől még az
esperesek sem menekülhetnek. Büszke volt a papjaira – a maga ezredére.
Volt gondja rá, hogy minden érdem lehetőleg megnyerje jutalmát, minden
tehetség a maga munkakörét. Nem hogy féltékeny lett volna a fiatal
ágaskodókra, ellenkezőleg, előszeretettel tanulmányozta s felhasználta
jellemüket, hajlamaikat, tehetségeiket. Gyengéiket takargatta vagy
szeretetteljes iróniával irtogatta. A kiválóbb tehetségeket megyéjébe
édesgette, hogy a succrescentia, – az új nemzedék – legalább is legyen
olyan, mint a kiknek nyomába lép. Így vette karjaira Dombayt is, s épen
ezért igen zokon esett neki, hogy az ő jó és bölcs czélzatai egy derék
ifjú ember szégyenével végződtek. – Minden áron elégtételt kivánt
szerezni.

– Úgy van! – tódítá elnöktársa szavait. – Módunkban van gondoskodni
Dombay úr számára más jutalomról is. Ha a tarhalmi egyház megvetette
kért ajánlatunkat, megköszöni azt Gódircz, és sietni fog magának Dombay
urat biztosítani.

Micsoda! gondolja magában a gódirczi fényes egyház képviselője. Hogy
Gódircz, melynek népessége hetvenkét lélekkel haladja Tarhalomét, és
Gódircz, mely két tanítót tart, külön a fiúknak és külön a leányzóknak,
és Gódircz, a melynek tornyában négy harang szól, és Gódircz, a melynek
bádogos tornya négy öllel magasabb, mint a tarhalmi fazsindelyes torony,
hogy egy ilyen egyház fölvegye azt, a mit Tarhalom eldobott?

– Megkövetem a Nagytiszteletű Esperes urat, mi még sehogy sem vagyunk a
mi választásunkkal, mivelhogy még sok a párbér restánczia, s míg az be
nem jön, addig nem nyerhetünk papot. Tudjuk mi azt, mert ösmerjük a
törvényt. A Tiszteletesnének is kegyelem-esztendőt szántunk, mert az
árva nagyon sír-rí rajtunk, hát nem akarjuk Dombay uramat elkötelezni
idő előtt; hátha addig még jobb szerencséje akad – –

Szegény öreg esperes! Javítani akart a dolgon és rontott vele.
Elégtételt akart szerezni kegyenczének s csak szégyenét tetézte. Zavarba
jött. Tekintélye volt a koczkán s most már másodízben.

Talpárdi észrevette az öreg úr zavarát és segítségére sietett. Jó az a
kettős elnökség; az a két szárny. Ha az egyiket zsúrolja a lövés, a
másik még birja, s ha egyebet nem tehet, csapkod.

– Nem kértük véleményét az érdemes képviselőnek, s az ajánlat nem is úgy
tétetett, mint ő képzeli. Az elnökségtől távol van korlátozni a szabad
választást; az ellen azonban nem tehetnek kifogást gódirczi uraimék, ha
Dombay úr hozzájok rendeltetik adminisztrátornak, mert ez az egyházi
felsőbbség rendelkezési joga, melyet fog is érvényesíteni. Esperes úr is
úgy értette.

Esperes úr hálás tekintetet vetett a szabadítóra s fejével csendesen
_igent_ intett.

Dombay azt vette észre, hogy ő két óra alatt két évtizedet vénült. Vén
káplánná lett, világból kimaradott vén káplánná, kinek sorsán minden
embernek joga van szánakozni. Keserűség fogta el szívét s reszketett a
hangja, mikor szólt:

– Érdemem feletti az a kegyesség, melylyel az elnökség rólam gondoskodni
kiván, de nem köszönhetem meg, mert szégyenpadra állít, melytől
következőre meg akarom magamat őrizni. Ha az egyházaknak van
autonomiájuk, van az egyéneknek is. És én ezen egyéni jogommal élve,
kijelentem, hogy valamint Tarhalomnak, úgy Gódircznak sem leszek sem
adminisztrátora, sem lelkésze soha. Megyek a hova hívnak, de nem a hova
kényszerítenek.

Kaptak ezen a kondori urak.

– Legyen a mienk! – kérlelte Mecseki. – Nem fogja megbánni. Gyönyörű tér
nyílik tevékenységének.

– Teremteni és semmiből teremteni! – folytatá Ihárosi. – Ez lesz az ön
apostoli missziója. Isteni munka.

– Idylli életet él. Távol az emberek zajától. Tanulmányainak szentelve
idejét. Romlatlan pusztai nép között – liczitált Mecseki.

– És mívelt úri családoknak predikálva, kik önt megértik – feljebbezé
Ihárosi.

– Gondoljon ön Frankéra Hálában! – biztatta Rúth Mihály úr.

– És Oberlinre! – mondá egy másik kollega.

– És a rézpataki lelkészre! – lelkesedék egy versíró káplán, a ki egyik
szemével Gódirczra, másikkal Tarhalomra bandsalított.

– És a vékfildi papra! – szólt oda egyik urambátyám – a kinek magasztos
történetét ő még 1827-ben olvasta Bécsben (midőn tudományának öregbítése
végett külföldi egyetemekre indúlt, de az akkori háborús idők miatt
útlevelet nem nyerhetvén, Bécsnél tovább nem mehetett).

– És Robinsonra, édes uramöcsém! – szólt most a nagybácsi is.

Dombay feltekintett rá.

– Úgy, úgy, édes öcsém! Robinsonra. Ezek az urak levegőben járnak, de
más a gyakorlati élet. Kár volt olyan nagyon szívére venni a gódirczi
ember beszédét. Menjen a hova rendelik s ne gondoljon vele, szívesen
látják-e vagy sem. No bizony! Hát Pál apostolt hívta-e valaki Listrába
vagy Efézusba? Megesett volna bizony, ha Ilyés akkor megy Ákháb
udvarába, mikor hívják. Mentek nem a hová hívták, hanem a hova
küldötték.

– Én nem vagyok próféta, sem apostol – felelt elmélázva Dombay. – Én
rajtam kiadtak, mielőtt rájuk kötöttem volna magamat. Megvénültem két
óra alatt, nem akarom a harmadik kudarczot. Úgy is, akárhová megyek,
mindenütt utánam jön a szó: itt sem kellett, ott sem kellett. Még csak
meg sem hazudtolhatom, mert nem mondják hangosan. És ha fülembe
kiáltanák is, igazuk volna. Tehát megyek nem a hová küldenek, hanem a
hová hívnak.

Kezét nyújtotta Mecseki felé.

– Megállj öcsém! – kiáltott a nagybácsi – indulatosan elkapva a
veszélyes irányban nyújtott kezet, s fojtott hangon suttogta: – Senkid
sincs, a kinek joga volna beleszólani?

Az ifjú szelíden kiszabadította foglyúl esett kezét s Mecsekinek adta.
Azután felelt az öregnek.

– Én határoztam. Ön tudja, kinek van joga beleszólani, kérdezze meg,
eljön-e velem!

Lehuzott az újjáról egy karikagyűrűt, azt átadta a nagybácsinak.

– Vegye át ezt a gyűrűt és hozzon helyette másikat, vagy hozza vissza
ezt.

*

Azután szállására ment az ifjú. Fogott egy ív papirt, arra elkezdett
írni valamit, a minek ezt a czímet adta: _Tizenkét év múlva_.

Ez az ő anticipált naplója volt. Ezt másoltuk le történetünk első
fejezetében. De nem úgy történt, a mint ő megjövendölte.



VII.

A kondoriak hazavitték papjukat még onnan a gyűlésről.

Ünnepélyben nem volt hiány. Három kocsival mentek, de jött eléjök
harmincz. Úri fogatok, egyenruhás kocsisok rajzottak ki a kondori
határszélig, hol az érkezőt Ámbár Lőrincz üdvözölte az egyházközönség
nevében. Kondor – mintha fejedelmet fogadott volna – kitárta minden
gazdagságát az érkező előtt; gulyák, ménesek, juhnyájak oda voltak
terelve mind az útszélre jobb és balkéz felől. Lássa a vendég, hogy
Kondoron is élővel élnek.

Az új lakással nem igen volt mit dicsekedni, ezt még Ihárosi is
elismerte. Bűnbánólag bevallotta, hogy itt minden a kezdetlegesség
jeleit viseli: a szoba, mely padozatlan, de száraz; a benyiló, melyben
kályha ugyan még nincs, de északra nyilván ablaka, nyáron át kellemes
hűvös; téli ablakok sincsenek, de a nagy szoba ablakai délnek nézvén,
felesleges is az ilyen fényűzés; azután a konyha, mely szép tágas és
biztos, mert a padlásfeljárás, úgyszintén a kamraajtó is innen nyílik;
végre az iskolaház, mely ötödfél öl hosszú és három öl széles lévén,
igen alkalmas az isteni tisztelet tartására is. A padlás ugyan nincsen
lesározva, de hiába! nem lehet mindent egyszerre; különben is távol
állván minden épülettől, tűzveszélytől nincsen mit tartani. Mindezen
hiányosságát helyrehozza azonban az a három gipsz Varula, a kik a tűzfal
három fülkéjében állanak őrt, s a kik közül egyik Kazinczynak, másik
Vörösmartynak, a harmadik Petőfinek mondja magát.

Ilyen szépen kimentvén alkotásának minden gyarlóságait, sietett az ifjú
lelkészt kivinni a tornáczra, honnét az egész gazdag síkságot
áttekinthette. Ihárosi szerette a költészetet és tudta könyvnélkül
Petőfit, – be is mutatta tudományát, egész versszakot alkalmazván a
távol kék ködében emelkedő toronyra, a délibábos égre, a puszta mélyén
álló csárdára, mintha csak az összes ihletét azon a buczkán nyerte volna
a költő, a hol ők állanak.

[Illustration: … az egész gazdag síkságot áttekinthette.]

Azután meghordozta az udvarban és kertben. Azaz újra megmutatta neki a
világ négy tájékáig terjedő síkságot és rábízta, hogy ebből a síkságból
mérjen ki már az épület körül két négyszög holdat a belsőségnek. Az
épület maga egy magas homokbuczkán állott, köröskörül meglehetősen
hepe-hupás síkkal, mely, mint Ihárosi mondá, planirozva és rigolirozva a
legpompásabb gyümölcsössé alakítható, továbbá egy mély homokvölgy,
melynek hossza és mélysége épen elegendő arra, hogy a parokhia kéménye
kilássék belőle, ha a házat oda építették volna; azontúl egy még
magasabb homokdomb – begyepesedve, melynek nevét is tudjuk már Csont
Ábeltől. Nyöszörgőhegy.

Tehát ezt a tért csak planirozni és rigolirozni kell, gondolta a Comte
tanítványa, s azonnal kész a pompás gyümölcsös.

A felséges őszi almák, a mosolygó nancy-baraczk, a drága
muskotály-körte, melynek egyik oldala mint a hajnal, a másik meg mint a
teli hold, – a csúfolódó pongorádi cseresznye, a biborszilva, a szőlő,
altam maritans populum stb., stb., a melyeknek zsengéje mind Junda ujjai
által szakasztatik le, de érett megfontolás s közös megállapodás útján,
míg Józsikának mind az öt ujja bekötöztetik gyolcsdarabbal, hogy nénjét
meg ne előzze. Aztán a dinnye, a legkitünőbb sárga fajok; görögöt nem
termeszt, mert azt ellopja a juhászság.

Mind ez az öröm pedig nagyon olcsó. Csak mintegy két hold területet kell
planirozni és rigolirozni és egy tíz öl hosszú, négy öl széles és két öl
mély homokvölgyet betemetni, a mi nem is jár nehézséggel, mert épen a
Nyöszörgőhegy tövében van, a honnét telik, sőt szükséges is, mert Dombay
Máté, míg rigoliroz és völgyet temet be, egy füst alatt egy csinos
templomot is épít a Nyöszörgő-halomra (igaz, hogy csak egy toronynyal) s
azt körülülteti ákáczokkal. Ni! mintha máris

  színá illatát
  s szellője ráfuvallna!

Ott fognak ők sétálni Jundával az ákáczok csendes alkonyában, előttük
futkároz a Gyula gyerek, a ki nagy gonosztevő, mindig rikatja a szegény
kis Lidikét meg a Ferit. Mars be, gézengúz! Ez is így lesz, mihelyt a
nagybácsi meghozza a gyűrű mássát.

Mikor Ihárosi magára hagyta, az ifjú lelkész visszatért szobácskájába,
elővett egy baltát s azzal kezdette fölfeszegetni málhácskáit. Egyik
ágyneművel, másik könyvekkel volt rakva. Szépen rendesen kirakosgatott
mindent, mintha az édes anyja bánt volna velük. A könyveket
kinyitogatta, beléjük tekintett, mintha búcsút akarna venni Maculay-tól,
Mill Stuart-tól, Comte-tól és a többi essayktől, melyekkel ő neki vajmi
kevés köze lesz ezután. Mély sóhajok között helyezte őket polczaikra –
megannyi halottas fülkébe.

Egyszerre a rakosgatás közben elmosolyodott; arcza kiderült.

Mégis jobban van ez így? Ide kérve kértek, híva hívtak, s ha az állapot
nem valami fényes is, de a bevonulás viczispáni volt. Szeretnek, jót
hisznek rólam, jót várnak tőlem s nem hiába várnak.

– Jobban van ez így!

Azután hozzá tette:

– Ki tudja, ha Gódircz vagy Tarhalom jutott volna részeműl, a jó
gódircziak s tarhalmiak nem tudták-e már eddig az egész előéletemet csak
úgy, mint az Argyrus király históriáját? Hogy az oskolából kétszer
kicsaptak; hogy sohasem voltam Edinburgban, hanem a két esztendőt
Olaszországban töltöttem mint besorozott bakancsos, mivel az érettségen
húsz éves koromban zökkentem át; hogy a Miatyánkot életemért el nem
tudnám mondani behúnyt szemmel; hogy mind a két fülemre nagyot hallok;
hogy a bort nagyon szeretem, a pálinkát még jobban; hogy már két
egyházmegyéből kizártak és édes apám a tömlöczben halt meg; hogy
tulajdonképpen nem is végeztem az iskoláimat, hanem csak úgy irgalomból
bocsátottak a szent tisztre, mint apátlan, anyátlan árvát! Mely
mindezekre azt mondaná Gódircz és Tarhalom, hogy ha csak fele is igaz…
nem zörög a haraszt, ha szél nem fúj. Nem, nem! Hálásnak kell lennem
Kondor iránt. Hálás leszek!

Asztalhoz ült, melyet Dávid bérlőtől kért, tollat vett elő s elkezdte
készítgetni beköszöntő prédikáczióját.

A szentleczke-választás nagy gondot igényelt, mert az ő beköszöntő
ünnepe a keresztyénség nagy ünnepére esett. Húsvét következett.

*

Szentgyörgynap előtt pár nappal aranyos szép hajnallal virradt a húsvét
a puszta népére.

Mikor Dombay nyolcz óra tájban kilépett szobájából s a szűk tornáczról
áttekintette a rónát, már akkor a délibáb ölébe vett s lágyan ringatott
minden tanyát, minden bokorerdőt. A menyboltozat a nyugalom boldog
mosolyával borúlt az ünneplő földre, mintha föl akarná ölelni. A tó
fénylő tükrén fekete madarak uszkálnak kevély lassúsággal: az egyedüli
lények, a kik életet mutatnak az élet napján. Mert minden más élet
rejtőzik még bent a házakban, hogy összeszedje magát arra a perczre,
mikor az élet diadalmát kell énekelni.

A Nyöszörgő-halmon túl terűl egy roppant erdő, a familia erdeje. Nem egy
fészekben kelt ez azokkal az alföldi ványúlt erdőkkel, melyekben több a
mezítelen buczka, mint a sikár, és több a sikár, mint a törpe nyárfa.
Mintha a Somogyság kellő közepéből emelték volna ide. Az erdő szélén a
homoktalajban még a kökörcsin, a nagypéntek virága gyászol hamvas sötét
leveletlen lecsüngő fejével, mintha a sírba készülne, de egy lépéssel
odább az erdőben már húsvétot ünnepelnek a lombok. Sasfészkes tölgyek
váltogatva óriási jegenyékkel, a gémek tanyájával, a sudaras fák között
itt-ott vadgalambos vadkörtefák, megannyi patyolatinges leánykák, a
kökénybokrok fülemüléikkel, a somfa sárga virágai az orgona felső
bokrai; a ki közéjük keveredik, feledi, hogy az Alföldön van, s azt
hinné, hogy ez a sok virág pünkösdöt üdvözöl.

Bent az erdő mélyén balzsamos levelű fiatal jegenyék-környezte ligetben
tíz-tizenkét férfi és asszony szorgalmatoskodik.

Templomot építenek, szent sátort. Már három nap óta ékesgetik; a fák
sudarait kötözik össze, ágakat fonnak, vagdalnak, idomítanak, füvet
nyesnek, nyirnek, göröngyöt gereblyélnek, czölöpöket vernek, padokká
erősítik; s mikor húsvét szombatján végig néznek munkájukon, azt mondják
rá: olyan szép, mint egy templom.

Reggelre a munkának már csak az ünnepi része marad, a mit még húsvét
reggelén is lehet, sőt illik végezni. A liget hajójában már készen áll a
fűzfagallyakból font mennyezet, ez alatt egy csinos karszék, a Mózes
széke, egyszersmind kathedra; a kathedra előtt egy szalon-asztalka.
Ihárosi Dávid, ki az építést vezette, most két könyvet helyez az
asztalra: egy zsoltárt bársonyba kötve, melyet ő maga ajándékoz az új
papnak, és egy öreg bibliát arany szegélyű, maroquin kötéssel. A Csipkés
Comáromi hírneves bibliája, kétszáz éves mártyr, mely száműzetett
mielőtt hazát nyert volna. Ez is az új lelkésznek van ajánlva Pátróiné
nagyasszony által. Ez volt a legdrágább, a mivel bírt.

A liget közepén drága faragványos tölgybútor foglalja el a legméltóbb
helyet; Párisban tanúlta a rajzot, a ki ezt az Úrasztalát Talpárdi
Nagysága rendeletére készítette; az a nehéz selyem biborbársony
asztalterítő, közepén az arany sugaras nappal, sarkain aranyfonálból
hímzett kelyhekkel s a négy szélein az Úr beszédével, a nagyságos
asszony keze munkája, ezt is Ihárosi teríti fel gyöngéd vigyázattal,
elhelyezvén előbb a szent kenyeret, melyet Ámbár Dína sütött anyja
felügyelete alatt; első sütése, de remekelt vele, s melyet maga Ihárosi
szeldelt fel azzal az ezüstnyelű késsel, melyet Dámán atyafi
ajándékozott az eklezsiának; továbbá az aranynyal futtatott ezüst
tányért – Mecsekiné ajándékát – és a két karcsú ezüst kelyhet, melyeknek
egyike Ámbár Lőrincznének, másika annak az öreg Minekának a nevét
örökíti meg, a ki multkor oly hatalmas daczbeszédet mondott a preczeptor
zabfizetése ellen.

Minderről Dombay nem tud semmit. Ő porczellántányérokról és czin- vagy
cserép-kelyhekről álmodik s ha meglátja e kincseket, elrémül bele, hogy
hol fogja ő ezeket őrizni; hiszen az egész háza nem ér annyit, mint e
klenodiumok fele.

Most Ihárosi zászlót huzat fel egy fasudárhoz erősített fenyőficzkóra.
Ez helyettesíti a harangot s azt jelenti, hogy kilencz óra van. Kezdődik
az isteni tisztelet.

A fogatok a zászló lobogására megindúlnak a tanyákból, kerekeik sebes
forgással metszik a homokot, az erdő szélén megállapodnak s leszállanak
belőlök a gazdag selyemruhás hölgyek és a rövid vagy hosszú atillás
pusztai urak; délczeg alak mind, s most még délczegebbek, még
kényesebbek, annak érzetében, hogy nem kell nekik Fűzvárra menni
ünnepelni, mert imé itt a saját földjükön szól hozzájuk az Örökkévaló.
Áldott legyen, a ki felkereste őket.

A középbirtokú gazdák, festett könnyű szekereikre felrakva az egész
háznépet a legkisebb apróságig, hogy megemlegessék azt a napot, a mikor
a kondori pusztában először zendült meg a kiáltónak szava.

Becsületes majorosok, tisztes hosszú subával palástolva a kék mándlit,
mert náluk a suba a díszköntös, az a szép méltóságos bő tiszta suba
minden hím és sújtás nélkül; éltesebb juhásznék és kertésznék bő
selyemköténynyel s keszkenőben őrzött zsoltárral, figyelmesen vigyázva
előttük menő hajadonaikra, hogy tisztesen és szemérmesen lépkedjenek.

Elfoglalják az Úrasztalától illő távolban elhelyezett padokat és a
lombpáholyokban rejlő ülőhelyeket. Első padban Csont Ábel a főgondnok és
Talpárdi mint főtisztviselő, – utánuk a többiek. Külön a férfiak, külön
a nők.

  – – – Fák, füvek és virágok
  Ujulnak örömben.

Most belép a lelkész. Dávid úr vezeti s illedelmes főhajtással kimutatja
neki a számára kijelölt helyet.

Dombay áttekintette a gyülekezetet s mélyen megindúlt. Talán az jutott
eszébe, hogy más lelkészeket ilyen alkalmakkor, székfoglaláskor,
primicziákon, a szülők, testvérek, rokonok egész serege kiséri be,
tiszttársak körülállják, vállaira tett kezekkel megáldják Isten nevében
– –; ő neki nincs itt senkije, senkije. Még csak egy lelkésztárs sem,
sem öreg, sem ifjú, a ki őt ajánlaná a gyülekezetnek. Nem tesz semmit.
Felemeli fejét, széttekint a sokaságon, szívében megáldja őket és azt
mondja magában: «Imé ezek az én atyámfiai.»

Azután megzendül az erdő a «Nincs már szívem félelmére» diadalmas
hangjaitól. Megreszketnek a lombok, köny csillan a szemekben; a csengő
női ajakkal összehangzik a férfi torok ércze; Ámbár Lőrincz méltóságos
basszusa palástolgatja Csont Ábel iskolázatlan olvadozásait; Mecseki
kellemes discantojának Ihárosi kontráz, Talpárdi nagysága ajkai mozognak
s egy cseppet sem rösteli, hogy háta mögött a juhásza ugyanazon új
egeket reméli az újra megnyílt szemekkel, a melyeket ő. Kételkedés,
hitetlenség mind kívül maradt az erdő árkain. Férfiak, kik a század első
negyedében az anyatejjel, a levegővel, a könyvekből, a kathedrákból
szívták a Voltaire tanait: itt hisznek, remélnek.

Hogy ne hinne az ember, mikor két század magával énekli:

  Nincs már szívem félelmére
  Nézni sirom fenekére
  Mert látom Jézus példájából…

Foly a köny az orczákon: mikép ne hinnének?

Dombay az éneklés alatt megtekintette az elébe helyezett könyveket, a
Pátróiné ajándékozta bibliát felnyitotta, és abból vette fel a leczkét:
Ezékiel XXXVII. 1–5.

«Lőn én rajtam az Úrnak keze, és vűn engemet lélekben a Jehova, és
helyheztete a völgynek közepette, mely tele vala csontokkal, melyek igen
megszáradtak valának,

«és monda énnekem: Embernek fia! vajon élnének-e ezek a tetemek? és
mondék: Uram Isten, te tudod!

«és monda énnékem: profétálj e tetemek felől, és mondjad ő nékik: ti
megszáradt tetemek, halljátok meg a Jehovának beszédét!

«ezt mondja az Úr ezeknek a tetemeknek: Imé én hozok tibelétek lelket és
éltek.»

*

Akkor betette a könyvet és szólani kezdett.

Mit beszélt, azt kivonatban sem közölhetjük. Olvasóink között lehetnek
papi férfiak is, kiknek az öregebbjei kemény birálat alá találnák venni
a kezdő pap első beszédét s ez által meggyöngítenék azt a hatást, melyet
a közönségre tett. De lehetetlen be nem látniok minden akadékoskodás
mellett is, hogy a leczke ügyesen volt választva kettős alkalomra. A
boldog feltámadás reményét erősíteni a tudomány kétkedéseivel szemben;
az anyag, a megszáradott csontok tehetetlenségét, semmivoltát a lélek
hatalmával vetvén egybe, kimutatni, hogy az anyag a halál, a lélek élet.
S végre gyöngéd művészettel a kondori közönség addigi állapotára s
mostani átalakulására alkalmazni a szent leczke utolsó szavait: «Imé én
hozok tibelétek lelket és éltek»; körülbelől ez volt elmélkedésének
vázlata.

A tanultabb urakat kellemesen lepte meg az ifjú szónok tapintatos
elocutiója. Attól tartottak, hogy pusztai közönség előtt levén
beszélendő, egészen ez együgyű elmékhez fogja alkalmazni tanítását; hogy
majd pattog, hatalmaskodik, vagy ríkat és érzeleg: s ime megbecsüli őket
s úgy szól hozzájuk, mint a kikről fölteszi, hogy bírják követni és
felbecsülni az ő lelke repülését. Ihárosi a megragadóbb helyeken
fölemelt fővel hordozta végig tekintetét a gyülekezeten, majd ismét
Mecsekire szegezte kihívó büszkeséggel. Ilyen papod legyen Mecseki!

A prédikáczió után a szent asztalhoz járúltak a hívek.

Legelőször lépett ki Csont Ábel, a főgondnok. A csontembert is
megszállta ama lélek, mely a szent leczkében volt említve. Keze
reszketett, rángatódzott, mikor a sákramentomi kenyeret fogadta, míg
torzonborz szakállán aláperdűlt a köny. Húsz éve már, mióta haragban van
a papokkal és e miatt templomot nem is láthatott belülről. Most ime az
Isten neki is mutat helyet, a hol leteheti fáradt lelke minden terhét.

Utána Talpárdi, Ámbár Lőrincz, Mecseki, Ihárosi, Dámán és még
egynehányan az előkelőbb nemes urak közül, talpig magyar diszköntösben,
mentésen, kardosan; azután a közrend, végre a szegénység, egész Lőcs
Jónásig és Kezesménes Lukácsig, lelki töredelemmel, igaz hálával
valamennyi.

Míg a lelkész a körben sorra vitte a szent jegyeket, az asszonyok ajkain
alázatos dallamban zendült a bűnbocsánatot váró remény:

  «Mert nem azért vetted fel testünket,
  Hogy megitélj bűnünkért bennünket…»

Mennyi bátorító van abban, mikor az ember _ezt_ mondhatja Istenének!

Dombay mondhatatlan részvéttel szemlélte ez alakokat. A sok daczos,
kevély, féktelen jellem, a kik vagyunk többé-kevésbbé mindnyájan, itt
meghajol egyetlen érzelem elborító súlya alatt mind. Míg a kenyeret és
bort osztotta, mindegyikhez intézett egy-egy emlékeztető szót Isten
beszédéből s mindegyiknek fejére küldött egy igaz áldást szívéből. Légy
megáldva, légy megszentelve.

A női közönség már nem alkotott olyan szép rendes kört, mint a férfiak.
Egy az, hogy az asszony, ha még oly igen meg van is hatva a töredelem és
alázat lelkétől, soha sem feledi méltóságát s biztosítani igyekszik mind
magának, mind köntösének a megillető tért; más meg az, hogy a nők
legalább is kétannyian voltak, mint a férfiak.

Ezért kettős, sőt hármas kört kelle alkotniok egymás mögött, mely miatt
egy kis tolongás és rendetlenség támadt. Nem nézték, ki a Mecsekiné, ki
Ámbárné, hogy előre bocsátanák; mindegyiknek volt igénye az elsőbbséghez
koránál, vagyonánál vagy nemzetségénél fogva. Így a szerényebbek vagy
bátortalanabbak a második vagy harmadik gyűrűben maradtak. Csak Pátróiné
és Talpárdiné asszonyok elsősége nem vonatott kétségbe.

A lelkész türelemmel várta végig a sorakozást, akkor elkezdette osztani
a szentségeket az első körben álló hölgyeknek, azután sort fogott a
második gyűrűn, majd a harmadikon; az első sorban állók vállain
keresztül szolgáltatván át. Néhol csak a kezet, néhol csak a három ujjat
látta, a mely reszketve nyúlt a kenyér után.

Miután a kelyheket is ekként sorban osztotta volna, visszatért a
szent-asztalhoz; meghajtotta fejét, imára kulcsolta kezét; maga volt
áldozandó.

A lelkész utolsó az áldozók között.

Az ének elhallgatott, a gyülekezet felállott, Dombay kezébe vette a
szent-kenyeret s megtörni készűlt.

E közben a mozgékony Ihárosi, kinek figyelme mindenre kiterjedt,
észrevette, hogy a harmadik gyűrűben álló hölgyek közűl egy, egy fiatal
leányka, kikerűlte a lelkész figyelmét. Szemérmesen megvonúlt az előtte
állók mögött, nyújtotta is kezecskéjét, de a lelkész nem vette észre.
Így nem részesűlvén a kenyérben, elpirúlva hátralépett, hogy a
kehelyosztásnál rendet ne zavarjon. Csak tanuja volt, de nem részese a
sakramentomnak.

Mikor a nők a körből oszlani kezdtek, Ihárosi meggondolatlan
túlbuzgósággal odalépett a leánykához, kézenfogta, hogy az úrasztalához
vezesse.

A leány zavarba jött, még jobban elpirúlt; vonakodott kissé, de
ellenállani nem mert, öntudatlanul engedte magát vezettetni a szent
asztalhoz.

Ihárosi halkan tudatta a lelkészszel a jelenet okát.

Dombay a leánykára tekintett és megdöbbent. Ez az ő kézcsókoló
tanítványa volt, a szőke sarjú leányka: _Ámbár Dína_. Ott állt, mint az
elitélt bírája előtt. Összeroskadóban a ránehezülő tekintetek sulya
alatt.

A lelkész egy másodperczig tétovázva nézett a leányra, azután kettétörte
a kezében volt szent kenyeret és felét a leánynak nyújtotta.

[Illustration: Ihárosi halkan tudatta a lelkészszel a jelenet okát.]

«A te ifjúságodnak legyen vezére a te Istened!»

Akkor rázendült az ének:

  «Az úr énnékem őríző pásztorom,
  Azért semmiben meg nem fogyatkozom…»

Lábán János kezdte rá. Ő tudta, hogy ezt szokás akkor énekelni, mikor az
egyházi szolgák áldoznak.

*

Így ünnepelte meg a nemes-kondori gyülekezet első húsvétját.

Így lőn a pusztába bujdosott ifjúnak első találkozása a kézcsókos
leánykával.

Az isteni tisztelet végeztével a közönség kivonúlt a szent sátorból, s
egy másik ligetbe seregelt át, melynek dombos közepe hosszú négyszögben
gyepasztallá volt alakítva s megterítve. Távolabb, lobogó tüzek mellett,
a szolgafán függő bográcsok körül öreg juhászok sürögnek,
meg-megpörgetve a terjedelmes edényt, melyből a husvéti bárány illata
párolog; egy bokor rejtekében csapraütött hordó igérkezik a köz-rendnek,
míg egy másik lugasban pinczetokok csoportoznak aristokratikus
nyugalommal, terepélyes kosarak társaságában, melyek a nemzetes és
tekintetes asszonyok süteményeit rejtik. Közös vendégség készűl,
eklézsia örömére, új pap tiszteletére.

Dombaynak, ki Ámbár Lőrincz jobbján közelget, csak szét kell tekinteni,
azonnal észreveszi, hogy Kondoron jó világ van. (Kinek-kinek.)

De nem tekinthet szét, mert Pátróiné nagyasszony ottan leragadja Lőrincz
úr karjairól, s a mint hatalmába ejtette, össze-vissza csókolja az
aranyos szép száját. Neki joga van erre, hiszen ő tette a
legjelentékenyebb alapítványt, no meg hogy ő értette meg igazán minden
szavát, mert az öcsémuraméknál és az öcsémasszonyéknál bizony sok
hullott az útfélre és a tövis közé.

De hát az öcsémasszonyok nemde nem csak olyan nemesasszonyok-é mint
asszonynéni, s nyomorult utánzóknak kell-é őket tartanunk, ha az
asszonynéni példáját követik?

És az ifjabbja veszít-e valamit kelleméből vagy tisztességéből az által,
hogy szemérmes távolból vár egy nyájas tekintetet vagy köszöntést, és
boldognak érzi magát, ha megnyerheti?

Azután a férfiak hódolat-nyilatkozatai következnek.

Talpárdi nagysága nem szól semmit, csak megrázza az ifjú kezét emberül,
a mit az ifjú olybá vesz, mintha püspöke dicsérte volna meg.

Csont Ábel sem titkolja meggyőződését, hogy ha valamennyi vaskalapot, a
ki a környéken van, összekalapálnának is, még sem nyomna a szívén
annyit, mint a mai prédikáczió. Azt hiszi, ez elég is lesz neki a másik
husvétig.

Nem késett Lábán János is kijelenteni, hogy akárcsak főtisztelendő
Székács urat hallotta volna; mely megjegyzés az éltes Minekának annyira
elviselhetetlen, hogy rögtön torkon kapja:

– Hohó juhász! Hát Józsa uramat a gólya költötte? Mert mikor Józsa uram
el kezdett prédikálni, még a város végén is meghallották a szavát.

Azután megijedt, hogy a Józsa uramra való hivatkozással érzékenyen
megsértette az új papot, biztatólag fordúlt feléje:

– No de kigyelmednek is majd megerősödik a hangja. Te pedig Lábán János,
elmenj a Székácsoddal és ne kárhozkodtasd az igaz körösztyén embert.

A becsületes Dávid zsidó is meghozta elismerése adóját. Ő, úgymond, nem
meri többé husvétban meghallgatni a tiszteletes ifjúurat, mert…

Nem mondta tovább, hanem azt tette hozzá: Akár csak a Lőw rabbit
hallotta volna Nagy-Kanizsán, mikor először prédikált magyarul.

– Már pedig én csak a mondó vagyok – dörmögte szomszédjához egy távolabb
álló atyafi, – hogy ebben a mi emberünkben kell valami nagy hibának
lenni, mert különben a szentszék nem vetette volna miközibünk. Majd
meglássa kend.

Ámbár Lőrincz újra karon fogta az ifjút, tovább hordozta az atyafiak
között, bemutatta itt is, ott is, azután szétnézett; keresett valakit
vagy valakiket.

A kiket pedig keresett, azok még nem érkeztek meg. Útközben
megállapodtak a szent sátor és az ebédlő liget közötti pagonyban.

Lőrinczné asszony, balján Dínával, hevesen magyarázott valamit Ihárosi
úrnak, a ki állott a hugomasszony előtt, mint fölvetett feje mutatta,
daczosan, de mint égre emelgetett kezei a szétnyiladozott újjakkal
sejtetni engedték, még sem egészen tiszta lelkiösmérettel.

– Dávid bácsi – szidta az asszony, szemeit törűlgetve – soha sem léphet
hozzánk úgy, hogy bajt ne hozzon a nyakunkra. A múltkor bevetődik
házunkhoz, s ott a következése…

– Egy derék fiatal pap.

– Az ám! Ellopták az uramnak a drága fegyvereit.

– Hát annak is én vagyok az oka?

– Persze hogy maga! – de nem merte tovább folytatni a történetet
(melynek az lett a vége, hogy a fegyvereknek, melyeket ő Dávid úr
látogatásakor lehányt a padlásról, a keselyűsi homokban lába kelt),
hanem napirendre tért.

– Most meg közszemlére hurczolja a lányomat. Még azt hiszik, én fogadtam
meg, hogy árulja.

Dávid bácsi újra fölemelte a kezeit.

– De gondold meg, kedves húgom! Mekkora veszteség lett volna erre az
ártatlanra nézve, ha ő épen ezen alkalommal elmarad az ünnepélyről.
Vajjon miről emlegetné meg ezt a dicső napot?

– No hiszen, van már miről emlegetnie!

– Köszönd meg asszony, hogy volt rá gondom. Még azt hitték volna, hogy
el van tiltva a szent asztaltól.

Hanem mikor ezt kimondta, kapta is odább a fejét, nehogy a húgomasszony
keze elhirtelenkedje a választ.

Jó volt az elővigyázat. A válaszra kész kezecske csak a híg levegőt
fenyítette meg abban a térben, melyben imént Ihárosi feje állott.

– Menjen innen. Rá sem nézhetek.

– Jól van no, hát ne nézz rám! Hát te galambom kis primulám – szólt a
leánykához – haragszol-e? Te se nézz rám, ha haragszol!

A kis primula rávetette kökény szemeit Dávid bácsira. Bizony, hogy
haragszik.

Ekkor odaért Lőrincz úr Dombayval.

– Mi már ismerjük egymást! – mondá Dombay. – Hogy megnőtt azóta! –
Elbeszélte Lőrincz úrnak az ismeretség történetét, azután hozzátette: –
Én adósa is vagyok kegyednek; egy kézcsókot feledett nálam búcsuzáskor s
most alkalmam van visszaadni.

Soha még sarjú leányt ekkora tisztesség nem ért. Szabadkozott is nagyon.

– Kölcsönt kölcsönnel kedves Dína! – mondá, ajkaihoz érintve a lányka
puha kezét.

Lőrincz úr nagyot mosolygott a kis sváb leányka zavarán (sváb leány
Lőrincz úrnak mind, a ki tud német írást), de neje nem igen örült a
dolognak. Még hírbe hozzák a csetrest. Dávid bátyja, az a nagy paraszt
elkezdte, ez meg itt folytatja, holott vályogházban lakik és
kertészgyerekeket tanít.

Dombay szívébe látott az anyának és sietett fölhasználni az első
alkalmat, hogy aggodalmait eloszlassa.

Mert mikor az ebéd vége felé járt, s kezdődtek az áldomás-ivások, a sok
mindenféle jó kivánat között múlhatatlanúl elő kellett fordulni annak
is, a mely így kezdődik:

«Rég megmondotta bölcs Salamon, hogy nem jó az embernek egyedül lenni…»
mely rövid igazságból kiindulva, Mecseki úr szive teljességéből azt
kivánja, hogy az ő szeretett papjának szivét fűzze minél elébb egy hű
szívhez a legdrágább frigy aranyláncza.

Az erdő «éljent» harsogott egy csinos kis pusztai papné gondolatára.
Mindenfelől ráestek Dombayra, hogy asszonyt ám a házhoz minél elébb.
Különösen Pátróiné nagyasszony biztosította, hogy úgy fogja szeretni,
mintha saját menye volna.

Dombayt a sok biztatás annyira elragadta, hogy többet is vallott a
kellőnél. Szót szóra.

– Talán már van is valaki jegyben? – kezdé a nagyasszony.

– Talán! – felelt Dombay.

– A _talán_ nem elég. Én őszinte és töredelmes vallomást akarok.

– Még nincs jogom ilyen vallomást tenni, mert «hátha» is van utána.

– Tehát a «hátha» betudásával! – szólt közbe Dína egy tányér
dióskalácsot nyújtva át Dombaynak.

– Kegyed is kiváncsi rá? Egy feltétel alatt megmondom.

– Csak azt ne, hogy tovább ne adjam a titkot, mert ilyen feltételt el
nem fogadhatok.

– Oh sokkal könnyebb. Ha kegyed ajánlkozik nyoszolyó-lánynak
menyasszonyom mellé.

Dína tapsolt a koszorúlányságnak.

– Szivesen.

– És azt a gyöngyvirág-csokrot átadja nekem menyasszonyom részére.

– Legyen az övé. Tehát a titkos jegyes neve?

– _Junda_.

– _Junda_ – ismétlé Dína s levette kebléről az illatos bokrétát és
Dombaynak nyújtotta.

Leesett a kő Ámbárné szívéről. Az ő egyetlene megszabadúlt a
mendemondától. Most már örült az iménti tisztességnek, hogy a kézcsók
nem _úgy_ volt adva, hanem _amúgy_.

*

Az áldomások után oszlani kezdett a közönség. Az urak és úri asszonyok
egy csoportban lakására kísérték Dombayt.

Beléptek a világos, hűvös, gyér butorzatú szobába; ott biztatták, hogy
ne féljen, jó dolga lesz köztük; a kondori vízhez nehezen jut az ember,
de a ki egyszer ivott belőle, az nem tud megválni Kondortól. Olyan
boszorkányos ez a kondori víz.

E közben Talpárdi félre intette Dombayt.

– Kedves papom! Nekem ugyan akaratom ellen történt idejövetele, de ha
már itt van, isten hozta. Az az én patvarkodó Juczi néném olyan száz
aranyat adott a fizetésére, a mi hetven esztendő óta pör alatt van, s
lesz is még másik hetvenig. Hanem azért, hogy a hivatal rövidséget ne
szenvedjen, a per lefolyásáig én fizetem önnek a kamatokat.

Átadta a hat aranyat. Aztán végig tekintett a szobán.

– Ez bizony szűk lakocska; ez a bolondos Ihárosi fújta fel semmiből.
Hanem ne búsuljon. Én magam építtetek hozzá egy csinos szobát a
_húgomasszonynak_.

Alig szabadúlt meg Talpárditól, elfogta Pátróiné.

– Kedves uramöcsém! Én száz aranyat adtam a papi fizetésre, de ez az én
gyilkos öcsém, ez a kevély Talpárdi nem tudom mikor fizeti ki. Hogy
tehát maga ne szenvedjen, a kamatokat én fogom fizetni a per lejártáig.

– De én már átvettem ezt Talpárdi úrtól! – szólt Dombay, eltávolítván a
nyújtott összeget.

– Az annak a kevélynek a dolga, ez pedig az enyém. Ne szemérmeteskedjék
uramöcsém, hanem vegye jó szívvel, a mit jó szivvel adnak.

Azután jött Lábán János a sóval, vajjal. Csont Ábel a méhkasokkal, mert
ő adót nem fizet, hanem kiadja a kapitálist egyszerre. A bárányok, –
egész kis nyáj, a sok apró liba, a mit a gazdaasszonyok hordtak össze,
mint mondták azért, hogy annál hamarább hazahozza a feleségét, mert a
libának asszony kell. Nem paphoz illő ludat nevelni. Az az igazi papné,
a kinek százával nő a libája, pulykája.

Hogy megörül majd ennek Junda.

– Meg ám!

Épen most érkezik a csősz a levelével.

«Uram! Önnek ajánlata más körülmények között mindennél drágább lett
volna előttem. Most szülőim emléke, testvéreim jövője, és annak a két
öregnek, kinél menedéket találtunk, szeretete tilt azt elfogadnom.
Kövessem önt, és elhagyjam testvéreimet? Kire, hová! Vagy magammal
vigyem a pusztába? Mi lesz ott belőlük? Engedje meg, hadd maradjak én az
én szegény kis árváimnak és az én öreg jó rokonimnak szolgálója.
Feledjen ön. Ne emlékezzék meg rólam soha.»

Ez volt a Junda regéje.



VIII.

Robinson, szegény Robinson! Mit csinálsz te itt?

Oh te jámbor Máté! És még neked szokott fájni a szíved az emberiség
szenvedései miatt, és vérezni egy-egy elhagyatott gyermek sorsán, holott
nincs az az égi madár, a ki a te kiterjesztett szárnyaid alá
kivánkoznék. Hogy beczézed, hogy simogatod őket, hogy megfördeted
szavaid mézében a kit elől-utól találsz. Az persze tetszik nekik: de rád
nem meri magát bízni senki, hiszen magadnak sincs miből élni. Az a leány
téged szeret, mint leány szerethet, becsül, mint embert becsülni lehet,
rád bízná magát és menne veled világtalan világig, még czipődet is
fényesen tartaná, fényesebben, mint Józsikáét; de Józsikát nem meri rád
bízni, hogy majd abból te embert faragsz, sem pedig Milikéjét nem meri
kitenni annak az arkadiai boldogságnak, mely abban állana, hogy a te
préczeptornak való bárányaidból a legpákosztosabbiknak napról-napra
friss koszorúkat aggasson a birka fejére. Egy gróf megirigyelhetné azt a
szerencsét, melyben te azokat az árvákat részesítenéd, napról-napra
fejlesztvén értelmüket, képezvén erkölcsüket, erősítvén hitüket a
gondviselő Istenben, de neki nincs bátorsága, vagy talán több a
józansága, hogysem testvérei jövőjének a puszta homokjában és magányában
merné letenni alapját. Ne kárhoztasd: igazat mondott, mikor azt írta,
hogy marad az ő szegény kis árváinak és az ő jó öreg rokonainak
szolgálója.

Légy gyakorlatibb kissé. Az a sok bárány (bizony nem válogatták ám neked
a javát) mind elpusztúl harmadnapra, ha te akarsz lenni a juhászuk.
Hivasd Lőcs Jónás uramat és számold át neki. Ha te úgy gondot viselsz az
ő lelkére, mint ő a te bárányaidra, akkor Jónás gazdának jó dolga lesz a
másvilágon. A libákat is add ki feléből valami kertésznének, legalább
haláluk nem a te lelkedet fogja terhelni.

Azután tarts vizsgálatot málha-ládáid fölött. Ezek a te hajódnak a
roncsai. Nem lehetne-e belőlük egy kis ladikot ábdálni össze, melyben a
sík tengerre kivetődhetnél? Mert Európa igen messze van. Mindenekelőtt
pedig ne feledd, hogy közeleg a május elseje, és a legények már holnap
kezdik vagdalni a májusfának való sudarakat, melyeknek hegyébe
nyárfalomb lesz erősítve, felékesítve piros kendőkkel és sárga
szalagokkal, úgy lesznek leállítva a lány ablaka elé éjnek évadján.
Eredj te is; kötözz össze három-négy póznát, szegezz a tetejébe egy
széles deszkát és írd rá: _Ferte opem misero Robinsoni_. Állítsd fel azt
a Nyöszörgő-halmon, hogy a ki deákul tud, el ne olvassa. Mert ez a te
május-fád.

Robinsonabb vagy Robinsonnál.

Mert Robinson magára volt ugyan hagyatva, és épen úgy maga kereste
magának a bajt, mint te: de utoljára is ő ura volt annak a világnak, a
melybe jutott: te pedig a világ kellő közepén (mert nem Kój a világ
közepe, hanem Kondor) vagy elszigetelve, a mint csak ember elszigetelve
lehet. Köröskörül rakott tanyák füstölgő kéményei hirdetik, hogy
mindenütt vidám tűz pattog a tűzhelyen, asztal készűl a házban, melyet
boldog háznép ül körül; s a hol így nincs is, ott is van élet; káromkodó
béresek, nyafogó gyerekek, patvarkodó feleség és jámbor gazda, a ki
ürügyet keres, hogy beleköthessen az asszonyba, s legyen oka a házi
kereszt elől Dávid zsidó barátságos levélszínje alá menekülni.

Neked mindebből az örömből csak annyi jut, hogy holnap vagy holnapután
valami alkalmatosságon sorba látogatod ezeket a tanyákat és majorokat.
Mindenütt töltesz öt percznyi időt, azután még tovább, mind a hetven
nemzetes és tekintetes úrnál sorba tevén a dísz-látogatást.

Ha ezen túl estél, akkor vesd kezedet az eke szarvára és többet hátra ne
nézz.

Pamlagjára dőlt s tovább folytatta szomorú elmélkedéseit. A közeli
korcsmából átdörmögött hozzá a bőgő hangja. Egész éjfélig azt zúgta
fülébe: Robinson, Robinson, Robinson…

Reggel felé elszenderedett, de csakhamar fölébredt.

A kelő nap első sugara szemébe sütött, arra ébredt fel.

Az ébredő ember első dolga szemlét tartani tegnapi gondolatai fölött. Ő
is csakhamar megtalálta a fonál végét, melyre néhány fekete gyöngyöt
fűzött tegnap. Ott következtek egymásután «Robinson», «Májusfa», «Ferte
opem», azután a Junda levele, a visszaküldött gyűrü, azután multjának az
a nagy széles tengere, melyen az ő kincsekkel megterhelt hajója a
kondori zátonyra vetődött ki.

Azután az a késő bánat, melylyel _megbánta a mit cselekedett_, mely első
éjtszakáját ezen a szigeten oly gyötrelmessé tette.

Nem jobb volna-e egyszerre mindennek véget vetni?

Ez volt az utolsó gondolat, melyre tegnapról emlékezett.

De minő más az ember lelke, mikor a keleti ablakán süt be a nap!

Gyáva önkéntes! el akarsz szökni az őrhelyről, hová senki sem
kényszerített? És miért? Csak azért, hogy egy leány, kiről azt hitted,
egyedül te tudod boldoggá tenni, nincs veled egy véleményen? Micsoda
öklelő syllogismus ez? Ha vad emberré lettél, ne keseregj európai
kisasszony után. Ez volt az első gondolata reggel.

Fogta a gyűrűt, melyet Junda visszaküldött, s szépen felhúzta annak a
gyöngyvirágcsokornak a szárára, melyet Dína adott át a nyoszolyólányság
foglalójául.

Ez tehát be van fejezve véglegesen. Ha a díszlátogatásból épségben
hazakerülök, elkezdem az életet. – Lássuk csak.

Kezébe vette a naptárt és szemlét tartott a napok felett: melyik bírna
legajánlatosabb külsővel a díszlátogatásra? De azok a napok olyan
bunfordi szemmel néztek rá, egyiknek sem jutott eszébe feltartani az
újját, hogy ő magára vállalja a bemutatás tisztét.

Hanem az ember, mikor vademberré lesz, első kötelessége magát lehetőleg
ravaszszá idomítani, mert miként védekezhetnék különben az elemek és a
hozzá hasonló vadak ellen sikerrel.

A naptár tanúlmányozása közben Dombay egyenes lelkén is talált egy kis
hasadékot a ravaszság. Egy kis ártatlan ravaszság.

Unalmas história biz az egész látogatási parádé, – mondá – kedvetlenül
tovább forgatva a naptárt s olvasgatva jámbor adomákat, míg végre azokat
is megtanulta, és a vásárokra került a sor. Aba, Abony, Ada és a többi.

Mert egy vadembernek semmi sem áll annyira érdekében, mint azt tudni,
hol mikor lesz vásár.

Kérem, ez nem tréfa. Mert lám Dombayt a tudományszomjnak éppen ez a neme
segíti ki zavarából.

«Füzvár. Quasimodo-vasárnap.» Igy mondja a kalendárium.

Quasimodo-vasárnap; hiszen ez a legközelebb vasárnap; Fűzváron országos
vásár lesz és a fűzvári vásárra Kondorról bezarándokol minden ember, a
kinek lelke, lába vagy lova van. Ez lesz a legalkalmasabb nap az én
látogatásomra. Oh te Quasimodo! Hogy nem tudtál rám kiáltani!

Jól számított. Mert Quasimodo vasárnapja reggelén a zászló-jeladásra
csak Énekes Tóth Péter jelent meg az isteni tiszteleten gyermekeivel.
Nem győzte csóválni a fejét a világ romlottságán, mely egy hívságos
vásárt többre becsül egy szép éneknél.

  «Mely boldog, a ki jól és igazán él!»

Elénekelgették a szép éneket, Énekes Tóth Péternek jól esett
tapasztalni, hogy az új tiszteletes csak úgy tudja könyv nélkül mint ő.
Igazán tudós ember. Csak úgy prédikál ő neki egy magának, mintha az
egész húsvéti közönség jelen volna. Húsz krajczárt vetett a perselybe
örömében, holott húsvétkor csak tíz tellett a buzgóságból.

Isteni tisztelet után felkérte Dombay, hogy hordozná őt meg a tanyákon
sorban, mert látogatásokat akar tenni, mit Péter gazda meg is ajánlott
egy kis fejvakarás után, mert – úgymond – ez a csősznek volna a
kötelessége. A legatust is az szokta vezetni az urakhoz.

Sorba vették a tanyákat.

Dombay nem győzte magasztalni a maga életrevalóságát. Áldotta Fűzvárt és
a Quasimodo-vasárnapot, hogy nehéz tisztét így megkönnyítették neki.
Sehol senkit nem talált otthon. Egy-egy éltes cseléd jött ki eléje,
annak átadta névjegyét és sajnálkozva hajtatott tovább a keskeny sínű
juhászkocsin.

Csak egyet nem vett számba. Tudniillik, hogy a kisasszonyokat nem
szokták vásárra vinni, mert ott nem szokás divatczikkeket venni, hanem
edényeket, ahhoz pedig jobban ért a mama, mint a kisasszony.

Ámbárék számára is készen tartotta már névjegyét, mikor a kocsi a
komondorok tiltakozása ellenére bepördült s a tornácz előtt
megállapodott, de csak vissza kellett a névjegyet csúsztatni a zsebbe
még leszállás előtt, mert a tornáczon Dína vidám alakja jelent meg,
mosolygó örömmel fogadva a kedves vendéget.

Belépett a leány után a házba. Dína Márton bácsit is leparancsolta s az
emberséges birkás készséggel szót is fogadott. Ritkaság az ilyen
emberséges leányzó, a ki megadja az embernek a becsületes nevét. Mint
tudjuk, Uherszkó Márton volt a becsületes neve.

A tiszta szobában foglaltak helyet. A tágas kertre nyíló két ablak
közötti kanapé előtt csinos szalon-asztalka, az asztalka közepén egy
pohárban élő friss virágcsokor s a virágcsokor körűl az asztalon
keresett rendetlenségben díszkötésű könyvek. Tompa Olajága, Tompa
Virágregéi, Andersen meséi, Virágok a legjelesebb magyar költők
válogatott műveiből, Kis nemzeti lant és egyéb gyémánt kiadású
könyvecskék. Irodalmi bábúi egy kis leánynak, a ki szeret olvasni s a
kinek apja bír is érzékkel az ilyen fényűzési czikkek szüksége iránt, de
nem annyira tékozló, hogy nagyobb összegeket merne befektetni valamely
«összes művekbe». Mert bárha Lőrincz úr Vörösmartyval nőtt fel és
Petőfivel erősödött meg, de Petőfi nem adja alább magát egy kila
búzánál, Vörösmarty pedig épen két kilát követel, azonkívül pedig két
mérő zabot ráadásúl. Aztán nem is leánynak való a Petőfi.

Rövid beszélgetés után Dína fölkelt, kinyitotta szekrény-ajtaját s egy
szép gazdag fehér koszorút vett elő és fejére tette.

– Nézze Dombay úr, én már készen vagyok a koszorúmmal, mikor teszem én
ezt fel?

– Majd mikor mirtust is fűzünk a fehér virágokhoz kedves Dína, a mikor
én kegyedet szívem szerént meg akarom áldani. Isten nevében.

– Hogy hogy kérem! Csak nem utasította vissza menyasszonya?

– De igen… engem… Tudja kegyed, mit neveznek kosárnak?

– Kosárnak? Ó az a csúf Junda!

– Ne bántsa kegyed. Én voltam az esztelen, mikor azt kívántam tőle, hogy
osztozzék az én pusztai sorsomban.

– Hát mi kifogása van a mi pusztánk ellen?

– Alapos, melyet én is helyeslek s ha elmondanám, kegyed is helyeselné.
Elég az hozzá, hogy a kegyed ajándéka kárba veszett, és én kénytelen
vagyok azt visszaadni. Noha hervadottan.

– Nem, nem! Nem fogadom vissza, – felelt a leány, – én azt a kegyed
menyasszonyának szántam, s azénak kell lenni. Csak én beszélhetnék azzal
a Jundával!

– Az már nem változtatna a dolgon, – szólt elmélázva Dombay, – s a
kegyed ajándékának nem lesz gazdája.

– De azért nem veti ki Dombay úr úgy-é? Majd meglássa, meglesz a gazda.
Igérje meg, hogy megőrzi mindaddig, míg menyasszonyának nem adja.

– Ezt könnyű megigérni, ha kegyednek kedvére van – felelt Dombay – s
bucsút vett a leánykától, a ki kikisérte vendégét, s midőn a kocsi
kigördűlt az udvarból, visszament szobácskájába és összetette kezeit.

– Oh az a csúf Junda! Az az ostoba Junda!

*

Dombay azután még folytatta s be is végezte látogatásait. Sehol sem
kellett a névjegyeket személyével helyettesíteni.

A korcsmát utóljára hagyta. Ott sem találta a kit keresett s a
bérlőnével váltott néhány barátságos szó után alkonyat felé hazatért.

A tornáczon üldögélve találta Dávidot.

Tudniillik a zsidót és nem Dávid urat. Oh, Dávid úr, mint a ki jól
végezte dolgát, pihen és nagyokat nevet magában a szerencsés ötleten,
melylyel lefőzte a bárgyú tarhalmiakat, és embert hozott Kondorra. Ő
tette Kondort ekklézsiává; csak az fáj neki, hogy nem dicsekedhetik
vele. Egész furfangja titok.

A bérlő felkelt s tiszteletteljesen köszönt az érkező lelkésznek.

– Ha terhére nem vagyok önnek, átléptem mint szomszédhoz illik,
meglátogatni a szomszédot. Új embernek, magános embernek sok mindenre
van szüksége, s ha egyéb nem, egy jó szó is jól esik. Szivesen
felajánlom, a miben szolgálatára lehetek.

Az ifjú megrázta a zsidó kezét.

– Köszönöm, szomszéd úr! Már az ajánlat is nagy szívesség, mit én
hasonló ajánlattal viszonzok, bár tudom, hogy a kölcsönben én nyerek.
Most mindjárt első lélekzetre is két kérésem van.

– Előre is tartsa ön teljesítettnek.

– Egyik az, hogy küldje fel holnap gyermekeit. Megkezdem a tanítást,
mert únom a tétlenséget.

– Ön vesződnék az én gyermekeimmel? Én ezt a dolgot tréfára vettem.
Kezdődik a nyár s ilyenkor lehetetlen a rendes iskoláztatás.

– A ki itt lesz, tanúl. Ön, tudom, becsüli a tanulás hasznát, azért
kérem, küldje a gyermekeket.

– No ez szép kérés öntől, mely engem tesz önnek adósává. Remélem, a
másik ellenkező természetű lesz.

– Igen. Látom, ön a pusztának a mindenese, s önnél kapható mindaz, a
miért városban tíz üzletet kell befutni. Adjon ön nekem deszkát és
léczeket, a mennyire szükségem van, jutányos áron és törlesztésre.

– Szivesen uram, a mennyi kell. De szabad kérdenem, mi czélra?

– Ezt a hajlékot lepadoltatni, téli ablakokkal s tisztességesebb
ajtókkal ellátni és az iskolateremben egy olyan a milyen kathedrát
felállítani.

– Nem jobb volna, ha rám bízná ön az elkészítését? Én az asztalossal
olcsóbban tudnék alkudni.

Az asztalossal már megvan az alku, csak deszka kell hozzá.

Dávid megigérte a deszkákat s távozott.



IX.

Hová lett innen a Nyöszörgő halom? És micsoda kihívó magaviseletű torony
az ott, azon a dombon, melyet ezelőtt tizenkét évvel Nyöszörgő-hegy
néven mutatott be Csont Ábel úr? Az a kövekből rakott jegenyefa hogyan
meri mellét oly egyenesen szegezni az északi szélnek; s az a sugár
nyilvessző, mely a torony hegyén az állhatatlan vitorlát helyettesíti,
hogyan tud szembe fordúlni a bármely oldalról támadó szellőnek,
meglövéssel fenyegetvén még az ártatlan zephyrkét is? Minő elszántsággal
hajlik előre a homlokzat két szárnya, mint egy védelemre kelő sasmadáré?

És hol születtek azok a homokos, de tiszta serpentinek, melyek illatos
bokorszegélyzet között három oldalról kanyarognak fel a völgyből; kimért
közökben jobbról-balról feleresztett lombos fák, élő szobrai egy
kertész-kezek által alkotott kalváriának?

És micsoda sötét alagútja az a szőlőleveleknek, mely a templom nyugati
ajtajától egy téres gyümölcsösön keresztül abba az Elysiumba vezet,
melynek tornácza oleander-bokrokon látszik nyugodni, s kéménye csak
lopva tekint ki a kábító illatú ákáczok hét-soros erődei közül?

És hová lett az a mély homokvölgy, mely régebben a Nyöszörgő-hegy és az
Ihárosi építette lelkész-lak között állott?

És nem Dínának neveztük-e mi régebben ezt a telt idomú kökény-szemű
asszonykát, a ki imé karjain egy busa leánykát tartva, kegyetlen
fenyegetődzéseket intéz egy fiatal akáczfa ellen, melynek ágai között
valami gézengúz foglalt megközelíthetlen állást? A Gyula gyerek az, a
nagy gonosztevő, a ki fejébe vette, hogy hintát köt a fára, de a kötél
sehogysem akar kötélnek állani, mert az ő hétéves ujjai csak képzelik,
de nem tudják, hogy mi az a hurokvetés.

És az az egészséges vállas úr ott abban a porkabátban, a ki
Konstantinápolyt, az Aja Sophia kupolájánál fogva felemeli s egy
tollseprüvel kisöpri belőle a muszkákat; majd egy üveg-ablakon át
betekint Debreczenbe, hogy mit csinál most a civis ebben a rekkenő
melegben; azután Páris kapuiban állapodik meg, s a részrehajlatlan
végzet közönyével szemléli, miként tolonczozzák ki az ouvrierek a
proletárokat; végre az Angyalvár bejáratához illeszt egy csinos
nádcsövet, hogy a jogos tulajdonos könnyebben ügyelhessen az
útlevelekre;

tehát ennek a sok Dzierzon híre nélkül épült világvárosnak ura nemdenem
ugyanazon Dombay Máté-e, a ki…

*

Most egy kék kötényt köt maga elé s a Dávid szomszédtól kapott deszkák
közül oda illeszt egyet a gyalupadhoz.

Ha már idejutott, lehetőleg meg akarja szépíteni földi szállását.
Becsukta maga mögött az ajtót, itt kell előre mennie.

A zsidó gyerekeknek, kiket apjok, igéretéhez híven felküldött,
magánfoglalkozást szab, ő pedig megteszi az első fűrészmetszést
papihivatalának második hetében.

Szerencse fel!

Ez az ő titkos, de valódi beköszöntője. Ez a fűrészhang igazabb jó
kivánatot zizeg az ő fülébe, mint minap azok a pohárcsendülések az
erdőben.

A gyalupad az ő iróasztala; enyves serpenyő, festékes láda a kalamárisa;
fúró, fűrész, kalapács az ő segédkönyvei, s pennája a mázoló ecset. E
mellett arra is ráér, hogy a Dávid nemzetét bölcscsé tegye; tanítja
mindenre, sőt a két nagyobbat még a Pentateuchusra is, szívességből;
mely fáradsága a deszkák árában fog betudódni.

Ablakrámák és ablakredőnyök simúlnak egymásután gyalúja, – és zöldülnek
virulóra ecsetje alatt; a benyilóban egymásra lapúlva száradnak a
párosával összeeresztett padlódeszkák, a szoba talaján keresztbe
feküsznek a vánkosgerendák. A padlózat alá száraz homok való, a mit nem
kell messze keresni; a Dávid fiai betalicskázzák mulatságból; de mivel
az ő kezük nincs a talicska szarvaira alkotva, Dombaynak sajátkezüleg
kell a hiányt pótolni, mit meg is tesz, szép holdvilágos éjszakákon
lopkodva be a szükséges lomot. _Lopkodva_, mondjuk, mert attól tart,
hogy a közföldnek ilyen _magánczélra_ bitangolása szemet szúr; még
inkább félti lelkipásztori méltóságát, mert mit szólna hozzá, ha valaki
meglátná, hogy ő homokot talicskáz.

Másfelől Talpárdi nagysága is embere akar lenni a szavának. Neki hajtja
mind a tizenkét igáját és egy hét alatt annyi követ, téglát, épületfát
felhordat, hogy a ki látja, megbotránkozik benne. Harmadrésze is elég
volna egy szobához, de Talpárdi úr azt mondja, hogy ha már úr fog bele,
ne legyen szegényemberes munka.

Ez is gyorsan ment, mert Talpárdi úr nem szeret czeremóniázni. A Dombay
terve szerint kiépűl az épület homlokzata most már három szobával, hat
ablakkal, hat zöldelő szemmel és ellát a puszta szélső határáig.

Maga Talpárdi úr is megcsodálta.

Sok is ez egy pusztai papnak. Hanem hát a zsalúk honnét teltek ki, meg a
padlózat és egyéb fölösleges luxus?

Megenyhűlt, mikor megértette, hogy az a Dombay saját keze műve.

– Na most már nem haragszom, hogy Kondorra jött; látom megél a jég hátán
is, ha csak az a czélja, hogy megéljen. Ha valamiben segítségére
lehetek, legyen hozzám bizodalommal, kedves papom.

– Igenis leszek, még pedig azonnal. Ezt a fölösleges anyagot, a mi
megmarad az építkezéstől, adja nekem nagyságod asztalosmunkadíjban.

– Talán negyedik szobának? Abból semmi sem lesz. Nem való a sok szoba
szegény embernek.

– Csak bízza rám. Nem lesz belőle szoba.

Talpárdi úr ott hagyta neki s haza hajtatott. Útközben találkozott
Ihárosival.

– No Dávid! Szivárog ám már a csatornában a víz – Domboritól Gemenczig.

– Duna-e vagy csak föld árja?

– Eredj, nézd meg magad.

*

Az építkezés két hónap alatt be lőn fejezve s elkövetkezett Dombayra
nézve a _holt izé_. (Fővárosi jargonban _saison morte_.) Julius,
augusztus. Igazán holt. Akár egész nap se tegyen egyebet, mint mélázzon
a kanapén s tanúlja Horatius ódáit és tanítsa a Dávid házanépét, mert
magyar gyerek ugyan még nem látta az oskola belső világosságát; sőt az
iskolaház környékén köröskörül két dülőföldnyire ugyan buján nőhet a fű.
Ott nem mernek lovat legeltetni, sem libát, mert méltán attól tart a
gyerek, hogy Dombay az ablakból les rájok s a kit elcsiphet, viszi be az
iskolába, diktálni a kétszerkettőt.

Így a tudomány bő forrásában a zsidó gyerek lubiczkol nagy
præjudiciumára az egész keresztyénségnek és nagy csorbulására Dombay
jónevének. Tudtára is adatik, hogy ez a dolog nem tetszik közvélemény ő
fenségének.

Először csak szép módjával s a legtapintatosabb modorban súgják meg
neki, hogy minek töri magát, mikor neki az nem kötelessége. Hiszen nincs
az az ő konvencziójában, hogy nyáron is tartozik tanítani. Mikor ez nem
használ, akkor a fellázadt jog kezdi hallatni kedvetlen mordulását, hogy
az, a mit a tiszteletes úr elkövet: nem kevesebb, mint valóságos
jogbitorlás és egyházellenes cselekmény Máté XV. 26. nyomain. Hát az ő
véres verítékükön a zsidó gyerek lelke táplálkozzék?

Dombay nem hallja a közvéleményt, noha Csont Ábel úr kürtjén a
_hierarkhiát_ emlegetve zúg fülébe, hanem teszi, a mire vállalkozott.
Másfelől tervezget s papiroson szépen kiszámítja, hogy öt év mulva a
kondori egyháznak teljesen be kell rendezve lennie.

A berendezést a lakása körül elterülő két holdnyi belsőségen kezdi,
melyet csak el kell egyengetni és megforgatni, hogy paradicsomi kert
legyen belőle. Nem is nagy munka, mert igaz ugyan, hogy a terület nagy
része hepe-hupás homokszakadás, de az északra nyiló rész egyenes gyepes
tér, úgy szintén a tornáczra néző is, ki egész a Nyöszörgő-halomig,
kivévén azt a kis mélyedést ott a halom tövében.

Mindezeket el birná látni egy kecskeméti gányó: és Dombay Máté nem
birná-e meg?

Azokban a szép árnyékos, gyengén kitisztuló, ismét beborúló egű
szeptemberi napokban, melyek a permetezgetést májustól örökölték,
megkezdte a munkát.

Az ablakai előtti tért fogja jövő tavaszszal akáczokkal beültetni.

[Illustration: – Hát ebből mi lészen?]

E czélból gödröket ás, mélységben és szélességben három lábnyiakat.
Három öl távolságra egymástól quincunxra. Ingre vetkőzve, mint egy
Garibaldi, hányja ki a földet. Ezt az egész télen hadd szívja a fagy,
hadd járja a hó-lé.

Az ásó nehezebb mint a gyalu, de azért nem fog ki rajta. Legfeljebb egy
kis gyöngéd panaszt kényszerít ajkaira.

Hej Robinson! Mégis csak jobb sorsod volt neked. Legalább volt egy
Pénteked. Jó volna nekem csak egy árva kannibál is.

No, ha csak kannibál kell, ime itt közelget Csont Ábel személyében, még
pedig egyenesen azzal a szándékkal, hogy téged felfaljon. Itt a jó
alkalom a te kegyetlen megleczkéztetésedre, a miért szót nem fogadtál a
Csont Ábel úr közvéleményének. Hát zsidó gyerekeket tanítani hoztunk mi
téged? Nem önkénykedés ez? Nem első lépés ez a gyászos hierarkhiára! No
megállj te hierarcha!

– Hát ebből mi lészen? – kérdé köszönésképen, megállva az ásózó lelkész
előtt.

– Erdő lészen, ha lészen, – fogadá az adjonistent Dombay. –
Körülültetjük a házat egy kis erdővel, fával.

– De micsoda fával?

– Azt hiszem akáczfával.

– Akáczfával? – csúfolódott az ember. – Dejszen az itt meg nem fogja, az
már bizonyos.

– Nem fogja? – kérdé Dombay, kimeresztett szemeit végig hordozva a
távoli tanyákon, melyeknek homlokai csak itt-ott csillámlottak ki az
akáczok felhőiből.

– Hjah! Az egészen más; azok a tanyák egészen szelid homokon vannak, még
a szőlőt is megtermik. Vízeres, kötött, szelíd természetű homok. De
nézze az úr ezeket a csigákat és bigákat, melyeket itten tetszünk látni.
Mire mutat ez? Arra, hogy ez a homok a pliocen-korszakból való, a mint
azt, tetszik is tudni, Darwin bölcsen megmutatta. Mert azt talán csak
nem hiszi az úr, hogy az Isten hat nap alatt teremtette a világot?
Nohát. Mikor a pliocen-korszakban ezen a helyen édes-tenger volt, az
urak tanyái mind víz alatt állottak; a víz sok száz esztendőkig
megfeküdte és a minéműségüket általjárta jól: azért a mi földjeink tele
vannak mindenféle savakkal s a fát meg is hajtják. Ez a hely pedig, a
melyet az úr most áskál, hiszen úgy is látszik, hogy jóval magasabb a
többinél, akkor is sziget volt, a víz ide föl nem hatolhatott, savakat
itten le nem rakhatott. Vagy azt tetszik hinni, hogy ha itt megfogná
valami, nem osztotta volna fel a familia régesrégen? Theoretikus ember
az úr, látszik.

Dombay megsemmisűlten nézett az ásó vállaira.

Ó te Sárvári, te Kerekes, te Péczeli, te Aranyi és ti mind a
tizenketten, le egész a zsidó prézesig! Halljátok? Hogy én theoretikus
ember vagyok! Hát azért bízott engem ti reátok a gondviselés, hogy
belőlem theoretikus embert faragjatok? Nem jobb lett volna a
kimeríthetetlen theoremák helyett egy kis pliocent csepegtetni fogékony
lelkembe?

Végig tekintett az ásott gödrökön.

Ennyi munka hiába! És mindez csak azért, mert Aranyi professor a
pliocen-dolgokat nem tanította.

– Mindegy! – mondá végre elszántan. – Elültetem; ha az ákácz meg nem
fogja, megfogja a licziom, ha ez sem, megfogja a szerb tövis.

– Az kéne még, hogy a közföldet szerb tövissel népesítse be az úr. Most
is nyakig vagyunk már az irtásával, mert a kormány egyebet sem tud, mint
a kisbirtokosokat zaklatni.

– Nos tehát megmaradunk az akácznál. Mindaddig próbálgatjuk, míg nem
sikerül.

– És hol tetszik venni a csemetéket? Mert a familia nem ád ám. Hogyne?
Haszontalanra, mikor úgyis kiszárad.

– Nem is fárasztjuk a familiát; mindenütt van jó ember. Főgondnok úr sem
sajnál tőlem egy-két szálat, ha szépen megkérem.

– Már az más! – szólt ámultan Ábel úr. – Így már helyesen van. Akár egy
kocsiderékkal, ha így beszél velem tiszteletes uram. A legszebbeket
válogatom ki, még bérest is küldök ültetni.

Azután jó egésséget kivánt olyan illedelemmel, a minő telt tőle, és
távozott, szidva magában az ilyen adta papját, a kin nem lehet kifogni.
Csak annak örül, hogy egy kicsit mégis megnyaggatta. Jó ember lesz, ha
leszokik a hierarkhiáról.

Szavát is tartotta: a következő tavaszszal saját iskolájából és saját
embereivel elültette a hét sor ákácz-csemetét. Még azon évben ölesre
hajtott valamennyi és egy szál sem pusztúlt el az édestengerben feneklő
pliocen-theoria miatt.

Robinsonunk megnyerte az első ütközetet a kannibál ellen, de nem
fegyverezhette le.

Mert az, hogy Csont Ábel úr ez időtől kezdve idejének nagyobb részét nem
a méhesben és a Budai Ésaiás Magyartörténetével tölti, hanem kint a
méhes előtt, honnan a parokhia összes ültetvényeit, nevének
tavaszról-tavaszra kizöldülendő örök emlékét áttekintheti, csak arra
mutat, hogy Csont Ábellel is vele született a szép iránti fogékonyság,
nem pedig arra, hogy a megvert ellenség hív szövetséges lesz.

Egyébiránt pedig kannibál és kannibál között különbség van.

De van Robinson és Robinson között is. A Campe Robinsonja semmi nélkül
vetődött ki a maga szigetére, míg a mienk sokat megmentett a
hajótörésből. Megmentette azt, a mit egykor Simonides; és megmentette
azt is, a mit Simonides társai hiába hurczoltak a partra.

Talán még hasznára vált a Junda elutasító válasza is. Ez a válasz az
ábrándozó lágy kedélyű fiúból egy óra alatt határozott czélokra törő
aczél akaratú férfit érlelt. Érezte, hogy a földön ül, honnan ha esik,
csak fölfelé esik s csak _magának_ esik. Jó a férfiúnak egyedül lenni.

Azután imént czéloztunk Simonides társaira. Dombay nem jutott ezek
sorsára, mert ő neki egy pár ezer forintocska tőkéje volt; szülei
örökség s nevelői fáradsága díjai. Ennek jövedelmét az ő jóltevő keze
korábban minden számítás nélkül szórta boldognak-boldogtalannak, amit
most ha akarna sem tehetne, mert a pusztán nincs szegény ember, legalább
nincs, a ki irigyelné.

Most azonban nem is szórná, mert a mit Ihárosi előljáróban mondott neki
vigasztalásul, ő azt komolyan veszi és az őszi ködös napokban elkezdi
forgattatni fél öl mélyre a maga két holdnyi belsőségét. Hiszen van neki
már kertészeti és szőllőszeti kézikönyve, s ezek bizonysága szerint egy
hold föld felforgatása hatvan forintba kerül. Mi az?

Híre szalad ennek is a pusztában és a kiváncsiság egyszerre tódulni kezd
különböző ürügyek alatt a remete-lakhoz.

Mert _Ez-s-ez_ úr nagyon rég volt már templomban, azért most kivánkozik
az Isten házába. Kijövet fejet csóvál a szokatlan munkára. Micsoda ez?
Mi megérjük kertnek forgatatlan földdel is, ez meg úgy turkál a máséba?
Mi jusson?

T. cz. és T. N. uraknak most jut eszébe, hogy vissza kellene adni Dombay
úrnak a látogatást. Megdicsérik Csont Ábel urat a szobák buzgó
lepadoltatásáért, azután megteszik a megjegyzést a világ felforgatására.
Hiszen az ekklésia tiszte volna ez.

A harmadik csoport az egész presbyterium. Iskolalátogatás ürügye alatt
lepik meg, mert Ábel úr látja a méhesből, hogy Dombay uram sok időt tölt
a napszámosok körül.

Nem kapták tetten, mert ihol ebben a pillanatban is az Ábel úr csemetéje
más két úrfi társaságában Hannibált nyomozza Cornelius útmutatása
szerint.

Ünnepi alkalom ez Mecsekinek és Ihárosinak egyaránt, mert mindketten
bolondulásig szerelmesek Corneliusba. Kérdezik a fiúkat itt is, amott
is, és a vén Csont csak úgy mosolyog a torzonborz szakálla közül, hogy a
fiú minden kérdésre megfelelne, ha időt hagynának neki. De nem hagynak,
mert a két úr nem azt akarja látni, mit tud a fiatal Csont, hanem
egymásnak kérkedik a tudományával.

Azután sorba kérdik az apróbbakat. Mecsekinek nagy megelégedésére
szolgál, hogy a katholikus gyerekek Szent Lukács szerint mondják a
Miatyánkot és a maguk hittanában oktattatnak; Ábel urnak viszont az
tetszik, hogy a Dávid zsidó fiai preczentorokként működnek a zsoltárok
éneklésénél, és szemei ragyognak, mikor az idősebbik sadduczeus ragyogó
szemekkel elfeleli, hogyan tánczolt a nagy Kinizsi a foga közé fogott
törökkel, és hogyan vágta be a kis Botond a konstantinápolyi kaput. Csak
Dávid urnak nem volt inyére, hogy egy kis fizikát még most sem tudnak a
gyerekek.

Iskolaszemle után gyűlést tartottak, melyben végzést hoztak az iránt,
hogy «az ekklésiai belsőség felforgatási költségével lelkész úr
semmiképen terhelhető nem levén, utasíttatik főgondnok, hogy az egész
területet tíz év alatt tíz egyenlő részletben fordíttassa föl.»

*

– Meg van ön elégedve a végzéssel? – kérdé Lőrincz úr Dombaytól, midőn
távozni készült.

– Nem.

– Én sem; ez a végzés csak arra való, hogy foganatosítva ne legyen soha.
Jól tette ön, hogy szó nélkül elkezdte s jól teszi, ha folytatja. Egyet
azonban nem tett jól.

– Kérem.

– Nem teszi jól, hogy minket nem szeret, a miben egyébként igazsága van!
Nem sok szeretni való van rajtunk.

Dombay tiltakozni akart.

– Ne tiltakozzék. Az nem hiba; de hiba, hogy nem is keresi bennünk a
szeretni valót. Hiba, hogy nincs hozzánk bizalma. Mi nem tudhatjuk,
miben keressük önnek kedvét, önnek magának kellene alkalmat nyújtani,
hogy segítségére lehessünk. Hanem ön büszke s fél a visszautasítás
szégyenétől. Jól van, én hát rákényszerítem a szívességemet, ha annak
nevezhető s öt embert küldök egész hétre a földmunkához. Csont Ábelre ne
nehezteljen. Ő olyan Balambér koma; csak a szakálla bozontos, de a szíve
nem.

Bizony hiába árulkodott ott Mundzukus komára háta megett; a koma nem
volt az az ember, a ki minden szíre-szóra változtatta elveit. Hanem
Lőrincz úr annálinkább megtartotta igéretét.

Elküldötte az öt emberét egész hétre, azután a másik hétre is, míg az
egész terület munkája be nem végződött.

Vége felé megszégyelték magukat az urak is. Mindegyik küldött az utolsó
napokban egy-két napszámost, még Ábel úr is. Ennélfogva hű maradt a
valósághoz, midőn az egyházi tanácsban kötelességének tartotta örömmel
jelenthetni, hogy az egész parochiális belsőség megforgattatott.

*

Nincs abban semmi regényes, hogyan turkál fel valaki két hold homokot,
hogy ültet tele innét és amonnét szedett-vedett csemetékkel, tőkékkel;
miként éldegél hivatalának napközben, s fáinak reggel és alkonyatkor; az
olvasó kétségkívül különb kertész mint a ki ezeket írja, s könnyebben
elképzelheti, mint az író leírhatná.

Az idő repül.

Míg ezeket leírjuk, Dombay akáczosa fiatal erdővé lesz Ábel úr
dicsekvésére; az udvar, mert ez is van, szabályos és nem a
Fekete-tengerig terjedő, hanem eper- és ákácz-sövénynyel bekerítve,
telve gyümölcsfa-csemetékkel, szőllőlugasokkal oltott rózsákkal. Dombay
most lesi, melyik fa nem rúgja el a virágát; ezen a nyáron már egy pár
szem gyümölcsöt is szakaszt a saját ültetvényéről.

Nagyot dobbant a szíve. Ha mégis másodmagával szakaszthatná!

– Eh! bolond álom. Túrd ember a földet; tedd paradicsomoddá, de nézz a
csillagokra! Szólt önmagához, midőn a Junda végkép elenyésző
ködfátyolképe mélyéből előtűnik egy mosolygó alak; hajnalarczú,
kökényszemű, tömött szőkehajú; a ki egykor könyet hullatott az ő kezére,
és a ki ezelőtt három évvel ezt mondá: Óh az a csúf Junda.

És a kit ő esztendőben egyszer lát szeretetreméltó kedélyének ártatlan
frisseségében, és a kinek mély tüzű szemei oly csodás fénynyel ragyognak
rá.

És a kit egykor szíve mélyéből meg fog áldani, ha ugyan nem kicsinylik
az ő áldását, és nem valami esperest fognak e tisztre méltóztatni az
előkelő szülék.

Túrd ember a földet.

A kinek nincs mit remélni, mindent mer.

Még a Nyöszörgő-halmot is meg meri támadni, hogy azután még nagyobbat
merjen.

Nem emlékszünk rá, hogy a Nyöszörgő-halmot rajzoltuk volna. Nincs rajta
semmi érdekes, hegyes vidéken domb számba sem menne. Itt azonban az úri
rend a csinosabb _halom_ nevet ruházta rá, míg a köznép _hegy_-nek
nevezi, mert uralkodik az egész puszta és annak minden homokbuczkái
fölött. Szép zöld pázsittal bevonva, s egyik oldalával az erdőnek
támaszkodva, távolról festői tekintete van.

Ha egy varjú száll is le a csúcsára, azt is észre veszik a tanyákról.

Hát mikor hat ember dolgozik, ás, talicskáz rajta!

De hát hiszen azért lesz az ember vademberré, hogy tudjon élni az
eszével. Az a dicsőséges november hónap, melyet a mi emberünk a
keresztyén æra minden májusánál és szeptemberénél kedvesebbnek tart
most, mikor az elérkezik hétszámra tartó ködével, melyen még Csont Ábel
sas-szeme sem hatol keresztül.

Elő azzal a hat emberrel!

Mire a köd felszáll, az idő kitisztúl és megerősödik, Ábel úr pipára
gyújtva kilépked a méhes elé, hogy meglássa, maradt-e még lomb az
akáczültetvényein, akkorra a hat ember végez.

Ábel úr lát, szédül és ijedten fut Dombayhoz.

– Hová lett a nyöszörgő kalapja!

– Levétettem a mint tetszik látni.

– És hová, mi czélból?

– Ezt a mély völgyet temettettem be vele a tövében. Ne jöjjön indulatba
kérem, ennek meg kellett lennie.

– Ah ah! zúgott a komor ember a kétségbeesés hangján. Mi lesz már most a
birtokainkból? Erről a hegyről a szél az egész pusztát eltemeti
homokkal.

Dombay elnevette magát.

– Ne tessék megijedni. A multkor ön tartott nekem előadást a
geologiából, most én szolgálok vele. Nézze ön, ez a talaj nem a
pliocen-korszak szüleménye, hanem a mi édes testvérünk, t. i. agyag,
mely megállja a helyét.

– De még sem kellett volna ezt tenni a familia híre nélkül.

Dombay tovább mosolygott.

– Mit gondol ön, megengedte volna a familia-gyűlés?

– Bizonyosan nem.

– Tehát jobb volt nem kérdezni.

Ábel úr szomorkodva távozott, szíve mélyéből sajnálva a gyönyörű
pázsitos tetőt. Hogy el van csúfitva!

Valóban el volt. Hosszúkás kúpja le volt szelve, s a tetőn hatvan-hetven
négyszegölnyi sík maradt. Egyenes mint az asztal.

Rettenetes jogsértésnek tekintette ezt az egész familia. Vitatták a
dolgot mindenfelé, de kénytelenek voltak benne megnyugodni. Arra csak
nem kényszeríthetik Dombayt, hogy hordassa vissza. Ki venne a nyakába
ilyen vesződséget. Aztán a területnek ő volt a tulajdonosa használati
joggal; tehát tehette épen annyi joggal, mint a többi rész
felforgatását.

De már nem földforgató, hanem világháborító.

Hát még a mi ezután következett!

A következő tavaszszal négy kőmives legény vándorolt keresztül a
pusztán, s a korcsmába betértek pihenni.

Dombay megtudta ott létüket, felfogadta mind a négyet, s a Talpárdi
úrtól ajándékba ott hagyott kőanyagot a Nyöszörgő-hegy északi oldalán
felrakatta velük falnak, hogy lett belőle egy csonka torony. Egy tíz láb
magas csonka torony.

Két nap alatt elkészült, s vele csordúltig tölt a pohár Csont Ábel
kezében, mert ez mind az ő baja lesz már most; őtet eszi meg a familia.

Talpárdi úr is megszemlélte a mint elhajtatott alatta, s meg nem
állhatta, hogy be ne tekintsen Dávid öcscséhez.

– No Dávid! Duna ám már. Láttad a Nyöszörgőt?

– Láttam ám, – felelt Dávid szárazon.

– Mi lesz abból. Világító-torony, lovag-vár, Henczi-szobor?

– Kérdezze meg bátyám az építőjét, mert ha én kérdem meg, nem jó vége
lesz.

De hát van abban valami botránkoztató, hogy valaki a maga költségén épít
olyan területen, a mely az övé, míg él, legalább míg ott él? Hát ha
például tyúkólat, galambdúczot szerkesztett volna oda, vagy egy
szárnyékot, – a mi a juhásznak is szabad, – lehet az ellen kifogás?

Nem; a papi törvény nem ellenzi. Óh ravasz egy törvény az! Nem bánja, ha
réz-sarkon forgó várat épít is valaki, csak azt teszi hozzá, hogy az
építő annak költségei megtérítése iránt követelést nem formálhat.

Nos hát Dombay bizony nem kivánja, hogy váltsák ki mármost tőle a
tornyát, sőt még azt sem kivánja, hogy helyeseljék. Elég, ha ő jónak
tartja, s azt mondja: várják be a végét. A mit ő még eddig rendezett,
javított, túrt, kapált, ültetett, annak mind jó vége lett, és igen
kietlen lenne a kondori puszta, ha egy hatalmas szél mindazt egy
pillanat alatt elsöpörné onnan. Ebben bizik most is.

Az igaz! Hanem ennek a hegytetőre épített kalitkának mi lehet a czélja?

Mindenki tudja, de senki sem meri megnevezni. (Torony.)

De hát ez a torony olyan nagy köve a botránkozásnak? Hát ha valaki
jótékony czélra hagyományoz száz forintokat oly feltétellel, hogy azok
ötszáz esztendő mulva egy pár milliárdra nevekedvén, az alapító nevéről
nevezett kisdedóvó alapjául szolgáljanak, nem méltán megérdemli-e a
magyar Peabody nevet ekkor? És a ki egymaga felépit egy tornyot tíz láb
magasra, nem érdemel-e hálát a birtokos uraktól, a kiknek fejenként
mármost csak mintegy öt lábot kell ráépíteni, hogy olyan tornyuk legyen
mint a Szent-Istváné Bécsben? Hiszen addig szó sem lehet eklézsiáról,
míg torony nincs.

Mert míg torony nincs, addig harang sincs; valamig pedig harangok
nincsenek, mi gyüjti egybe a népet? És ha a nép egybe nem gyűl, kinek
prédikál a pap? És ha nincs kinek prédikálni, minek akkor a pap? És ha
papra semmi szükség, hol van akkor az eklézsia!

Tehát torony annyi mint eklézsia.

De a kondori közönség másként fogja föl a helyzetet. A Nyöszörgő-halom
tövében fut el az országút sűrű ákácz- és eperfa-szegélyzet között, az
igaz: de ez a szegélyzet mégsem oly sűrű hogy a fuvarosok éles tekintete
át ne hatoljon rajta. Már pedig a fuvaros-nép a legelmésebb és
legrosszabb-nyelvű kinövése a kaukázusi fajnak, és ha ez valami találó
megjegyzést röpít arra a bolond-várra, azt semmi eső le nem mossa a
familiáról. Mert hiszen egy zsebóra, melyet agyonütnek, egy tábla
hajdina-vetés, melyet megúsznak, egy bögre szappanos lébe beáztatott
fejkötő, melyet a jámbor gazda paczal-leves helyett felkanalaz, egy
ócska zsoltár, melyet a menyecske a kötött gombócz között feltalál, vagy
– mint Kisfaludytól tudjuk – egy ártatlan gólya, mely a tornyon
fennakad, mind elegendő arra, hogy országos hírnevet szerezzen a
falujának.

Ez hozta rémületbe az egész Kondort.

Az a csonka torony ott csúfkodik; akár ott hagyják, akár lerontják, kész
a veszedelem s egyéb sem kell hozzá, mint egy gyors-eszű baranyai ember,
a ki példabeszédbe foglalja.

Szidták az urakat, mert ők jártak oda papot keresni, mind ott voltak a
nagy bevonuláson, ők hajtották az útszélre nyájaikat, ők lakták el az
áldomást; – és különösen Dávid urat, mert ő gondolta ki a holdas
eszével, hogy Kondorra iskola kell, azután meg pap, s ihon utoljára
torony lett belőle.

Nem is mert Dávid úr a familia-gyűlés felé menni; a többi úrnak is sok
dolga támadt, s szegény Lőrincz úr maga maradt Dánielűl az oroszlánok
között, a kik már most egyre-másra diktálni akarták a vérbírói
itéleteket.

Mikor látták, hogy Lőrincz úr nagyon neki vetette a hátát a toronynak, a
mi miatt nem lehetett a paphoz férkezni, a Mineka-párt ott hagyta a
gyűlést.

A Kikőhuznyiak magukra maradva, nem mertek tovább harczolni, hanem
feljárták a pusztát és összeszedték a vádakat Dombay ellen. Még Dávid
zsidóhoz is elmentek, hogy tud-e valamit a papra? Igen is tudott; hogy a
Pentateuchust magyar-módra olvastatja a gyerekeivel, a mi miatt azok
reformált zsidóvá lesznek. _Breschith bara_. Holott igaz zsidó úgy
olvassa azt _Böröschisz bóró_. Ezt is beletették a vádba.

Mikor a vádpontok tizenkettőre felszaporodtak – a min alól el se kezdje
az ember, mert semmi foganatja sem lesz, – gyűjtést rendeztek maguk
között; a begyűlt 17 forint 9 krt átadták a két legtanultabbnak, hogy
menjenek be Fűzvárra instáncziát iratni valamely fiatal ügyvéddel.
Öreghez ne menjenek, mert az nem tudja a törvényt, és mind egy követ fúj
a papokkal.

Egy fiatal doctor meg is írta aztán 10 forintért olyan hathatósan, hogy
egy minisztert is elcsapnának rá.

Most már csak alá kell írni. – Igen, de ki kezdje meg, mert az nem
mindegy ám. Egy az, hogy a kérvényt mindig az első aláíró nevéről
nevezik: «Olvastatik Borona Jábes és társai stb. folyamodása», a mit
röstel az ember; más meg az, hogy ha rosszul üt ki a dolog, fizetni is
kell, és megint csak Borona Jábes neve kerül legelől. Urat kell rá
keresni, az úgy sem kár.

Igen, de kit? Talpárdi úr elnöke a papi törvényszéknek, szó sincs róla,
hogy vádló legyen. Ámbár úr nyilván védelmezi a bűnöst, Mecseki úr
mindig ellensége az igaz ügynek, Dávid úr következetességből nem teszi
meg, a többi úr pedig nem gondol vele, ha a világ felfordúl is.

Hanem Csont Ábel úr!

Főgondnok, tehát kötelessége az egyház javát előmozdítani. Azonkívül
igaz ember is, mert nem veti meg a rajthuzlit, nem nyíri a haját és nem
fésüli a szakállát, megmondja az igazat, noha deákul. Ez az igaz ember.

Felkeresték a méhesében. Ezúttal azonban kiderült, hogy a rajthuzlit,
sőt még a csizmát is meg szokta vetni titokban. Aludt; ő maga egy szalma
kanapén, a rajthuzli pedig előtte egy széken.

A deputáczió elmondta, hogy miben járnak.

– Hadd látom az írástokat! – válaszolt Ábel úr olyan kedvvel, a minőre
déli álomból szokott az ember felserkenni.

Az ember nyujtotta volna az írását, de Ábel úr visszatolta.

– Csak olvasd magad, nincs itt a szemüvegem.

«Tekintetes Szent Törvényszék!»

– Szamár vagy fráter! Hát miért volna az Tekintetes. – Csak olvasd
tovább.

«Méltóztatik rá emlékezni, hogy ezelőtt négy évekkel a kondori nemes
familia a maga zsenge egyházát megalakítván, lelkészért folyamodott a
Tekintetes szent székhez, melyet minden ellenmondás nélkűl meg is nyert
t. cz. Dombay Máté személyében, a ki világból kivénült vén káplán létére
örülhetett is előmozdíttatásának, noha mi már akkor is úgy
gondolkodtunk, hogy kell benne lenni valami nagy fogyatkozásnak, mert
különben elfogadták volna eő kegyelmét a tarhalmi avvagy gódirczi
uraimék, de csak mireánk tuszkolták, mint a kik nem ismertük. Noha mi az
ő szolgálatában hibát nem kerestünk, mindazáltal ő fölemelte sarkát
ellenünk, mivel kevély, embert nem becsülő, magának való, földiek után
eredt és az eklézsiának siralmas károkat okozó lelki szolga, a ki a
helyett, hogy hivatalát folytatná, az Izrael nemzetét vezérli a zsidó
bibliában és az úrfiakat tanítja deákságra, mely miatt a nép úgy
elszokott a templomtól, hogy csak nagy ünnepeken gyűl egybe teljes
számmal…»

És így tovább.

– Hát miért hoztátok ezt ide? – kérdé Ábel úr, mikor vége volt a műnek.

– Hogy írja alá tekintetes urambátyám.

– Hogy én árulkodó legyek. Feladó. Denuncziáns. No várjatok, hát majd
aláírom.

Felkapta a polczról a legközelebb eső kaptárt. Nem nézte: teli-e,
üres-e; úgy a fejébe nyomta a szószólónak, hogy a válla sem látszott ki
belőle.

Az ember elbődült; szerencséjére a kaptár üres volt, de azért kiállta az
egész raj ijedtségét. Társa futott volna kifelé, Ábel úr azonban útját
állta az ajtóban.

A konfederáltak moczczanni sem mertek, mert jól látták, hogy Ábel úr
közelében deszkához tapadt népes respublikák forronganak. Ha azokat
lázítja fel urambátyám, nem jó világ lesz.

– Hát frátres! Ti kötözni való bolondok! – rikácsolt Ábel úr bárdolatlan
hangja a pipafüsttől sárgúlt, kúszált bajusz közűl. – Ti kötözni való
bolondok! Mióta árulkodik a nemesember, mint valami szedett-vedett
csürhe nép? Mióta keres másutt igazságot, mikor maga birája is lehet?
Hát nem a tiétek ez a puszta? Mi? Hát nem hordhatjátok ki a papot, a
mikor tetszik? Mi? Az igaz, hogy becsuknak érte két esztendőre, de
legalább nem lesz benne mit szégyenleni.

A szószóló azalatt kihúzta fejéből a süveget, védelemre kezébe vett egy
rajrázó csáklyát és elkezdett pattogni.

– Dejszen, én bizony nem kínzom a jószágomat azzal, hogy kihordjam ebben
a nagy homokban! Mert az a familia dolga. Ám ha tetszik, hordjuk ki
közmunkában, kire mi esik; majd meglátom, ott lesznek-e az úr szekerei.
Ha pedig nem tetszik, maradjon az úr magának, mi megyünk a magunk útján.

Letette a csáklyát, felkapta az asztalról az Ábel úr pennáját és ott
Ábel úr szeme láttára megmutatta, hogy alá meri kanyarítani Ábel úr
nélkül is. Nemes Borona Jábes.

– Én felelek mindenért. A ki igazi atyafi-vér, annak itt lesz a neve.

(Igaz bizony; ha sikerül. De ha nem: mind eltagadja, és magad maradsz
benne nemes Borona Jábes.)

Ábel úr összeszidta még egyszer árulkodó mivoltukat és kikisérte a
vendégeit egy furkós bottal, szívesen felkérvén őket, hogy csak még
egyszer itt ódalogjanak az irásukkal, majd kihúzatja velük a lutrit.

*

Dombay sejtett valamit a mozgalomról és örűlt neki. Hiszen a toronynyal
épen ezt akarta előidézni.

Életkedve teljesen visszatért. Háza, udvara be van rendezve, s hogy
hivatala is úgy legyen, erre nézve is le van téve az alap.

Volt ideje kirándulásokat tenni a pusztába; látogatásokat tenni,
ismeretségeket kötni, még pedig nem csupán a kiválóbb családoknál, hanem
a magokban vonult, rejtekben élő egyéneknél is. Hóna alatt egy
Diószegivel.

A Diószegi pedig nem boros-palaczk, hanem füvészkönyv; valamint hogy a
_kiválóbb családok_ és a rejtekben élő _egyének_ is, kiket fölkeresett,
nem a kondori pusztán élő atyafi urak és embertársak, hanem azok a
csodálatos szép teremtések, a kikkel az Örökkévaló keze mindjárt
harmadik napon kihímezte a száraz földet.

Dombay változatosabb és gazdagabb növényzetű vidéken nevekedett és így a
dicsőséges Flóra királynő pusztai népét nem ismerte s keveset is tartott
róla.

Meg is lakolt érte s már az első kirándulás alkalmával szemrehányó
szégyennel kelle bevallani tévedését. Az ő régi kedves kis ösmerősei
köszöntötték mindenütt nyílt, mosolygó ajkakkal. A középhegyek
arisztokrácziája, a folyampartok czivilizált polgársága és az erdők
sötétarczú farmerei, melyek gyökereikben és piliseikben tőrrel és
revolverrel járnak, meg vannak itt telepűlve mind. Némelyik itt még
jobban boldogul és idő előtt nyit. «Nini, hát kegyed itt van már?» A
másik újra virágzik és meglepi az embert, mint egy holtnak hitt jó
barát. «Hogy kerűltél vissza?» A Foganőtt kaczag a találkozás örömén, a
Fintor és a Pintyő ajkaikat pittyesztik. «Valahára mégis eszébe
jutottunk önnek!» Minden lépésen új találkozás. A Kosbor-dynastia saját
parkjaiban pompáz, az Arachne fajzata, mely pókot virágzik, a jajgató
Delphinium, a czivilizáczió elől erdőkbe menekült Hunyor és a száműzött
Paris, mely négy rendbeli oklevelével hiába védi létjogát, elszigetelten
búskodik, mint egy testvértelen népfaj Európa közepén.

Az ismerősök között szerényen várja a látogatónak kegyes tekintetét
egy-egy ritkább szironták, fűz és liliom. Ott tolonganak az árvalányhaj
és a gyopár, a királydinnye és a szamárkenyér kékvirága, mindegyik
kérkedvén az elsőbbséggel. – Amazok ősfoglalóknak tartják magukat, míg
ezek a Petőfitől kapott donátionálisra hivatkoznak. Dombay int a
kamarásának és Diószegi kamarás egymásután mutatja be őket.
Természetesen a Linné szertartásos rendszere szerint, mert a másik
sokkal demokratikusabb, mintsem egy utazó fejedelemnek kedvére lehetne.

A füvész-ember poézisa különbözik más halandóétól. Neki nem kellenek sem
a délibáb enyelgései, sem alkonyodó nap aranysugarai, sem a nyáj
kolompja, sem az alakot cserélő felhők. Lába alá vigyáz, hogy kis
barátnői közül egyet is el ne tapodjon. Szegénykék! úgy is rövid az
életük, hadd örüljenek. Dehogy szakasztaná le ha ösmerős, dehogy tapodná
el ha ösmeretlen.

Nem lát semmit, csak a virágot, melyet óvatosan át kell lépnie. Azt sem
veszi észre, hogy most egy jegenyesor közé érkezik, mely Ámbár Lőrincz
úr major-belsőségét szegélyezi. A major és jegenyesor között gazdag
kaszáló termi azt a híres szénát, melyet a kondori közvélemény a
sáfránnal tart egyértékűnek.

[Illustration: – Kegyed nem fél a naptól?]

A fasor hosszúra nyúlt árnyékában – noha még csak néhány nap múlva lesz
pünkösd – megszáradt rendek, melyeknek felgyűjtésével két nő
foglalkozik. Az egyik szép karcsú növésű, rövidecske szoknyában; fején a
finom fehér kendő jó előre húzva védelmezi a titokzatos arczot; nem
muszáj azt a napnak látni, hogy szőke-e vagy barna, a ki a kendő alatt
van. Köntöse ujja piros szalaggal felkötve, de a két gömbölyű kart fehér
gyolcsujjak védik a napfény ellen; mert a nap a milyen irigy, még
befeketítené.

A rendek a jegenyesorra dűlnek. A leány a rend végének alá akasztja a
vellát, annálfogva ostorhegyre veszi, meg sem áll addig, míg halmazba
nem torlódik. Azután gereblyét vesz föl, visszamegy a jegenyesor felé,
hogy az elmaradt szálakat fölgereblyézze. Itt fölveti szemeit,
megpillantja a közelében lépkedő Dombayt és ráijeszt.

– Nini Dombay úr! Felénk sem néz.

Az ifjú odatekintett s fölismerte Dínát.

– Kegyed nem fél a naptól? – kérdé a leányhoz lépve.

– A mint látja; – szólt a nyugvó napnak szegezve piros arczát, mely
ragyogott a serkedő verítéktől, mintha gyémántporral volna behintve.

– Mulatság ez vagy kötelesség?

– Még pedig szigorú kötelesség, miután belekezdtem. Oh én igen szeretem
a gyűjtést: nézze ön, talál-e utánam egyetlen szálat is? El ne feledjen
megdicsérni apámnak. Sietnünk kell vele, hogy meg ne ázzék, mert akkor
mindjárt megfeketednék, értékét vesztené és – –

– És?

– És hibát találna ön benne, még visszautasítaná. Apám azt mondja: önök
nagyon válogatósak.

– E szerint ez az én honoráriumom. Úgy nekem is kötelességem részt venni
a gyűjtésben.

– Nem, nem! Ez nagyon is idylli volna, a mi csak írva szép, de téve szót
támaszt. Hanem igaz, tudja-e, hogy önt veszély fenyegeti?

– Tudom és ismerem annak egész nagyságát. (Valahányszor veled
találkozom. Gondolta utána.)

– És mit tesz ön?

– Kikerülöm.

– Én az ön helyén fölkeresném.

Az ifjú meglepetve nézett a leányra. Most vette észre, hogy nem érti.

– Micsoda veszélyről beszél kegyed?

– Vád alá fogják önt, s minden bűnét elősorolják, a mit négy év óta
elkövetett. A panaszlevél meg van írva tömérdek aláírással. Azt mondják:
nem is a püspökhöz nyujtják be, hanem a generális vice-notariushoz, mert
ez a legfőbb személy a papok között.

– Ha már árulkodik kegyed, árulja el az aláírókat is.

– Azt nem teszem. Csak kettőre vallok. Az egyik Borona Jábes bácsi, a
másik Ámbár Dína.

– A ki az igazmondást nem vádlottól tanulta.

– Igazat mondok. Apám távollétében hozták hozzánk és ott hagyták. Én
elolvastam s minthogy egyenesen azt kérik, mozdítsák el önt tőlünk, én
is aláírtam. Ámbár Dína. Csakhogy vízzel írtam. De írtam s be is
poroztam balatoni porzóval.

– Inkább sohasem mutatom magamat, csak ne kergessen el.

– De micsoda élete van önnek ebben a szomorú pusztában?

– Kegyednek szomorú puszta ez?

– Nekem nem az, mert az enyim; az én hazám, melyet semmi kincsért el nem
hagynék; de önnek nem hazája; itt nincs senkije –

– De van; egy szép házam; előtte egy ákáczerdő és egy szép kert, az az
enyém, mert én alkottam.

– Ön nem boldog benne; menjen ki belőle. Hagyjon el minket.

– Szót fogadok, miután Dína parancsolja. Megyek.

– De nem a nélkül, hogy a harczot végig ne küzdje. Még azt mondanák:
megszökött. Apám szereti önt és oldalánál lesz. Jó éjszakát!

A leány tovább gyűjtött. Dombay még a tornáczról is látta, a mint fürge
léptekkel kergeti halomra az engedelmes rendet.



X.

Dombay a legközelebbi vasárnapra egyetemes tanácskozást hirdetett az
erdőben, abba az ismeretes ligetbe, hol a beköszöntőjét tartotta, és a
mely nyaranta az isteni tisztelet rendes helyévé lőn.

Senki sem tudta miről lesz szó, azért mindenkit felkényszerített a
kiváncsiság. Ott volt Talpárdi úr is, külön meghívó által kiidézve
Fűzvárról.

«Értesültem, – kezdé Dombay – hogy egy panaszlevelet köröznek a
pusztában, mely felsőbbségemhez fog ellenem benyújtatni. A vádlevelet
nem olvastam, de tartalmát tudom – –

– Nem volt ember a ki elárulta, – vágott oda Jábes bácsi.

«Ne itélje el, kérem Borona úr! Hisz’ úgy is csak közölnék velem. Tudom,
mondom, tartalmát és igen könnyűvé teszi helyzetemet, hogy a felhozott
vádak mind olyanok, melyeknek a vádlók maguk sem tulajdoníthatnak
fontosságot; el van pedig hallgatva épen az, a mivel magam ellen
ingereltem sokakat, de a mit senki sem akart a vádak között említeni, ők
tudják miért. Megvallhatják a panaszló urak, hogy az én főbűnöm az a
tornyocska, melyet arra a halomra építettem. Nem maradandó épületnek,
hanem kőből, vályogból, törmelékből össze-vissza, minden fundamentom
nélkül, egy lábnyi széles fallal, melyet az első őszi eső elmos és az
első Luczanapi szél halomra dönt; önök itéletét, mielőtt ki volna
mondva, végrehajtván.

«A kik gondolkodni szeretnek, tudják tettem indokait is.

«Soha semmiféle indítvány, tanácskozás, rábeszélés és izgatástól sem
várhattam annyi erőt, hogy önöket egy templom építésére megnyerjem.
Pedig önök nyilván Egyháznak nevezik magukat, de soha sem lesznek azzá,
míg hiányzik az egyház kifejezője, a templom és mit én pusztában
elengedhetetlennek tartok, a torony. Nem szóval hát, hanem tettel, mely
előtt senki sem hunyhatja be szemeit, kiáltom éjjel és nappal
mindenkinek, hogy mit kell tennünk. Ezért építtettem azt a kis
alkotmányt arra a halomra, a melyet Isten ebben a pusztában _szent
hegy_nek szánt, és az emberi léhaság csúfolt el Nyöszörgőnek. Bedobtam a
vexillumot az ellenség sorai közé, a ki tiszteli, kövessen, váltsuk ki…

«Ne szakaszszanak félbe kérem; ne mondják, hogy nincs pénzünk, én tudom,
hogy van; ne mondják, hogy eddig meg voltunk nála nélkül, én tudom, hogy
ezután nem lehetünk el; ne mondják, hogy évekig kell hozzá készülnünk,
mert én tudom mibe kerül…

«Itt van – és kiterjesztett egy összegöngyölt ívet – elkészítettem az
alaptervet, a hogy tudtam; költségvetést is ütöttem össze, a mi szép
summát hoz ki, tizenkétezer forintot, de a mibe bizony nem szédülünk el,
ha elmondjuk rá a kétszerkettőt. Ez az összeg épen felét teszi a
közbirtokosság évi adójának. Az a kérdés, nem sajnálják-e egy lelki
ügytől kétszáz évben egyszer annak az összegnek felét, a mit polgári
érdekeikre évenként fizetnek?

«Ez az előterjesztésem. Vagy elutasítják ezt, és én ez esetben lemondok
hivatalomról, búcsút veszek önöktől azzal a kéréssel, semmisítsék meg a
tervben lévő vádlevelet, mely nekem nem árt, önöknek pedig sem
elégtételt, sem dicsőséget nem szolgáltat; vagy fontolóra veszik
javaslatomat és, a mit könnyen létesíthetőnek tartok, végrehajtják azt,
a mi nélkül a legszegényebb jobbágyközség sem tudja magát képzelni és az
én példámat – ki az építésre szintén ötven forintot ajánlok fel –
követik. Ez esetben kérem önöket, tűrjenek meg továbbra is alázatos
hivatalom folytatásában, s engedjék meg, hogy halálomig lakosa lehessek
az önök szép birodalmának.»

Birodalmának! Minő pompázó szó ez! Hogy a kondori pusztát egy pap
nyilvános szónoklatban _birodalomnak_ nevezi!

Mondhatta volna, hogy jön az utolsó itélet és elsöpör, ha templomotok
nem lesz, vagy jön a muszka és elvisz Szibériába, ha tornyot nem lát a
pusztátokban, vagy fenyegetőzhetett volna traktussal és annak minden
villámaival. Mindez nem ér semmit. Hanem: _birodalmával_. Ez a szó
elbájol mindenkit, Csont Ábel kivételével.

– Ha csak ennyi az egész! – szólt először is Jábes úr, a Kikőhúznyiak
bevallott levélhordozója. – Üsse meg a mézharmat az egész proczesszust.
Templomra ki sajnálná a pénzét? Én sem halok bele egy fias tehénbe. Mért
nem tetszett ezt Dombay uramnak élőszóval mondani, minek tett bennünket
csúffá azzal a góréval?

Másik se sajnált, harmadik se sajnált. Talpárdi úr azt mondta: ő nem
krajczároz, hanem viseli az egész teher tizedrészét, de azt megmondja,
úgy ki legyen számítva minden, hogy pótadóra ne kerüljön a sor, mert
pótadóban még harangkötelet sem vesz. Mecseki úr, Lőrincz úr,
külön-külön huszadrészt vállaltak. Ábel úrnak nem kell a templom, de
azért jussát tartja hozzá. Fizetni ugyan egy fillért sem fizet, hanem a
birtokát oda adja egy esztendőre a templomnak. Húsolja ki rajta a mit
tud. Pátróiné nagyasszony egy ócska harisnyaszárat áldoz fel, mely tele
van olyan dolgokkal, a mik soha meg nem érik a devalváczió keserűségeit.
Szent Lábán és Énekes Tóth Péter atyafiak a zsindelyt kötik ki maguknak
oly feltétel alatt, hogy nekik a szent vacsora ostyában szolgáltattassék
ki. Dávid zsidó megtekinti a tervet, kiszámítja a toronysisak magasságát
s számításának eredményeként kijelenti, hogy a bádogról ne tessék
búsúlni a Tekintetes _Atyafiság_nak, mert ő ennek a toronynak az
árnyékában akar mégvénülni (nem merte mondani meghalni). Ihárosi úr is
kijelentette, hogy őtet ne féltsék, ott lesz ő, a hol kell. A minthogy a
következő napon be is rándúl Fűzvárra és ott az igazság-házának
fundamentomai között fölkeresi Lőcs Jónás és Kezesménes Lukács
embertársakat, mely látogatásának eredményeként harmadnapon
szerencsésnek érzi magát elérzékenyűlve jelenthetni, hogy még a
fogságban ülő szegény rabok sem feledkeznek meg a keresztyénség közös
nagy missiójáról, melynek támogatására ezen tizenkét forintot küldik,
azzal az igérettel, hogy kiszabadulásuk után sem feledkeznek meg, ha az
Isten megsegíti őket vállalataikban.

Ottan megalakúlt az építtető bizottság, Csont Ábel úr elnöklete alatt,
Ámbár Lőrincz és Mecseki urak személyében. Dávid úrat is hívták, de ő
azt válaszolta, hogy ő már megvetette az alapot, más építsen pedig arra.
Így tehát hagyták menni s helyébe kinevezték még tiszteletbeli tagnak
Pátróiné nagyasszonyt, kiről lehetetlen feltenni, hogy fél pár harisnyát
viselt volna valaha, továbbá a felekezetközi szent egyességre való
tekintetből Szentlábánt és Dávid zsidót.

A torony északfelé fog nézni. Ebből származott a legelső nehézség,
melylyel a bizottságnak meg kelle küzdenie. A torony alatt ugyanis
ajtónak kell lenni; úgy szintén a keleti oldalon is, mivel ez a
parochiára néz: két ajtó pedig elég a Szent István templomára is, ha az
_eleget_ veszszük. Úgy, de mivel történetesen a nagyobb birtokosok
majorjai épen az északi és keleti részeken voltak: világos, hogy
érzékeny jogcsorbulást szenvednek a déli és nyugoti tartomány urai, ha
ők ajtó nélkül maradnak. Hát ők mindig megkerüljék a templomot, ha az
Isten-házába akarnak menni? Hát ők nem olyan urak, mint az északi urak?
Csont Ábel viszont azt mondta erre, hogy ha négy ajtó lesz rajta, akkor
neki nem kell a templom, mert akkor a passát-szelek keresztül-kasul
nyargalnak rajta. Ő ugyan nem kopasz még, de bizonyosan elébb-utóbb az
lesz és a léghúzam miatt reumát kapnak a homlokai. Az ellentétes nézetek
úgy békültek ki, hogy mindegyik tett egy ajtónyi engedményt. Sem kettő,
sem négy, hanem három. Egy a torony alatt, a másik kettő keletnek és
nyugotnak. A dél elégedjék meg egy szép kerek ablakkal.

Alig csillapult le ez a nyugtalanság, midőn újabb és veszedelmesebb
összeesküvés ütötte fel fejét. Jöttek az asszonyok tömegesen, hogy csak
legyen bizony ajtó a déli részen is, inkább elengedik a kerek ablakot.
Mert ha az az ajtó onnét elmarad, bizonyosan annak helyére van szánva a
kathédra. Ebből pedig az következik, hogy a padok nem a régi tisztes
szokás szerint, a nőké szemben a férfiakéval, hanem újság hajhászva,
mind a kathédrával szemközt lesznek elhelyezve, ez pedig a
házasságkötési szent szokások kijátszására czéloz, mert a vidéki, sőt
helybeli legények is, kik a karba járnak, miként választhatják ki
jövendőbelijöket, ha szemben nem is láthatják?

Megnyugtatta azonban Mecseki úr bölcsesége az elégedetleneket. Lássátok
édes hugaim, az, a mit ti kivántok, lehető, sőt szükséges is holmi
ringy-rongy faluhelyeken, a hol a templomok egyenes lapályokon állanak.
De itt ezen a gyönyörű magaslaton, – melyet, a ki ezentúl Nyöszörgőnek
merészel nevezni, ám ő lássa a következését, – a mátkaválasztásnák
sokkal tiszteségesebb módja lesz. Mert nem elég a jövendőbelinek csak az
orczáját nézni, ha szép-e, mivel a szépség porra írott czifraság, mely
elmúlik, mihelyt ráfuvall a meleg szél: hanem sokkal inkább termetét,
járását, mozdulatait, elevenségét, mint a melyek maradandó díszei az
emberi nem szebbik és jobbik felének. Azt pedig a templomban megbírálni
nem lehet. Hanem igen is más módja lesz annak. Az ifjak, mint illik, az
első harangozáskor már itt lesznek és innen az oromról kényelmesen
itélhetnek a feljövő hajadon felől. Nem fárad-e ki, nem rövidül-e meg a
lélekzete, nem görbül-e előre, míg onnét a völgyből ide feljön? És mikor
lefelé megy, nem veti-e meg a sarkait a homokban, a mi parasztos és nem
fut-e hanczúzva, a mi tiszteségtelen? És nem sokkal kegyesebb módja-e ez
a leány-nézésnek, mint a templomban, a hol a prédikáczióra kell
figyelmezni, nem pedig a leányi hiábavalóságra? Avagy Eliézer szolga a
templomban szemelte-e ki ifjú ura számára Rebekát? Avagy Czipporát
Mózes, vagy épen a szép orczáju Esztert Ásvérus király? Én magam is csak
úgy választottam a feleségemet. Bizony nem buksikoltam ám a karban, mint
a csizmadialegény, hanem ültem egy helyben tiszteségesen és nem
pislogtam sehova. Hallgattam a prédikácziót olyan édesdeden, hogy szinte
beleszenderedtem s csak arra eszméltem fel, mikor a Tiszteletes elkezdte
öklével verni a kathedrát. Esőért imádkozott. «Nem megyek ki Uram szent
házadból, míg meg nem hallgatod öreg szolgádat és meg nem itatod az
elepedt földet. Nyisd meg azért az eget, hogy töltse ki kincsed. Gyűjtsd
össze a felleget, összegyűl, csak intsed.» Egyszerre kezdett a nép
kifelé tódulni, mert tudták, hogy az öreg úr imádsága nem kél hiába. A
sokaság között én is kisiklottam; ideje is volt, mert mire kiléptem úgy
szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Alig bírtam egy
bolternyő alá menekülni. Onnét vettem szemügyre a kijövőket. Meglátok ám
egy leányzót a mint kilép az ajtón; széjjeltekint, látja, hogy szakad az
eső és sár van az utczán. Már most mit cselekszik? Talán felfogja a
viganóját, mint a többi nedelkó? Nem bizony; hanem elkezd a sár fölött
repűlni, röpűlni mondom, mint a hogy álmában szokott az ember, végig
röpűl a sáron, mint a fecske. Ez kell nekem, mondok. («Meg a száz hold.»
Csont Ábel.) Mindjárt bemutatom magamat, haza kisérem, ott megmondom a
szüleinek magyarosan, hogy mi a szándékom és hogy mi tetszett meg a
leányzóban. A leány örült, hogy olyan kérője akadt, a ki még a járását
is megfigyeli, nem is mondott ellent, nem is bánta meg. De még én sem
ám.

A húgomasszonyokat egészen elbájolta az a gondolat, hogy ha netán az ő
leányaik is úgy szökdécselik ki a szerencséjüket. Dehogy gondoltak
többet a negyedik ajtóra. Hiszen, ha szemben ül a legény a leánynyal,
hogy jutna eszébe a járására vigyázni.

Így a legfőbb nehézségek elenyésztek. Az építtető bizottság már most a
munka helyes felosztásához fogott. Ábel úrnak jutott a felügyelet, mert
az ő szemei előtt minden ember kettőzteti az erejét. Reszketnek, ha
torzonborz szakálla egyet mozdúl. Mecseki úr a fundamentumot teszi le és
a gomb-feltételekor szónokol a familia nevében. Szentlábán dolga az
épületanyagokért befutkosni. Lőrincz úr számon tartja a pénzt és
jegyzéket vezet az igaszámról, melyet az atyafiak kiszolgáltatnak. Így
Dombayra nem néz egyéb feladat, mint az urakat hol szép szóval, hol még
szebb levéllel figyelmeztetni a tized, illetőleg huszadrészre, továbbá
az igaerőt, hol lelkesítő beszéddel, hol csüggedt arczczal kihazudozni.
Pátróiné asszony megváltja magát a bizottsági terhek alól egy másik
harisnya-szárral és azon hozzáadással, hogy többet hozzá ne jőjjenek,
mert ha az égig húzzák, sem adhat többet. Bizony Isten nincs.

Az építkezési idő alatt Dombaynak sokszor meg kellett látogatnia Lőrincz
urat és ha már odament, nem szaladhatott mindjárt. Néha hosszasabban is
kellett értekezni, az értekezleten Lőrinczné asszony is megjelent néha s
többször sikerűlt útját állani a távozónak. – Egy toppot sem bizony. Itt
marad nálunk ebéden.

*

Dombay nem tartotta illőnek a szabadkozást, miután érezte, hogy a
maradás nincs terhére sem magának, sem a háznak. Ott marad ebéden; ebéd
után még beszélgetnek s néha alkonyat felé megy haza.

Mindez oly természetes. A két férfit egymásra utalja a közös feladat.
Lőrinczné csak azon csodálkozik: hogy tudtak ellenni a nélkül a jóravaló
ember nélkül annyi ideig, holott itt lakott a tövükben?

Dína tartózkodás nélkül társalog vele. Figyelmesen függ rajta, ha néha
felolvas, fejteget. Örül, ha jön; kétszeresen örül, ha nálok marad
ebéden; és százszorosan, ha két napi kimaradás után megint csak
beköszönt.

Lőrincz úr maga annyira jutott, hogy egy nyugtatványt sem tud megírni
Dombay nélkül.

Egyiknek sem jut eszébe megkérdezni magától: Micsoda minőségben van
jelen náluk ez a fiatal ember?

Még akkor sem kérdezik, mikor kérő jelentkezik a háznál, de a kinek
sajnálattal vallják meg, hogy bizony még nem készűltek el a
kiházasításra és mivel az építkezési gondok nagy súlylyal nehezűlnek
vállaikra, mostanában nem is készűlhetnek el.

Jön a másik kérő, szomszéd vármegyéből; vagyonos, tanúlt fiatal ember s
azonkívül megnyerő modorú és tekintetű, a ki gondolkodóba ejti a
szüléket, de a kik csak mégis nem adhatják oda ilyen fiatalon ezt az
egyetlen leányt. Hiszen még gyerek.

Dínát meg sem kérdezik, mert mit tartozik ez ő reá? Dína örül, hogy nem
kérdezik.

Az atyafiság számoltatja Lőrincz urat és asszonyt, hogy mit akar a
leánynyal? Nem tudnak számot adni. Mi kifogásuk van az utóbbi kérő
ellen? Nem tudnak semmi kifogást. Lőrincz úr csak annyit mond nagy
kínlódva, hogy jó, jó, de nem olyan ember, mint a minőt ő szeretne. Hát
milyent szeretne? Azt még kevésbbé tudja megmondani. Igazán nem is
tudja, pedig ott van a modél szeme előtt, a nélkül, hogy arra csak
gondolna is; és ha valaki Dombayt találná előttük említeni, bizonyosan
nem ott menne ki, a hol bejött.

Közönséges szokás a fiatal embert azzal búsítani, hogy házasodjék.
Kivált olyan családoknak nagy mulatsága ez, a hol nincs leány a háznál;
ezek tehetik azt a nélkül, hogy czélzataik iránt gyanút keltenének.
Ámbáréknál bizony van leány, de azért Lőrincz úr a kedélyesebb órákban
folyvást igérkezik Dombaynak násznagyul és abba a gyönyörű paradicsomba,
a kit uramöcsém alkotott, olyan virágszálat szeretne ültetni, a milyen
még nem virúlt a kondori pusztában. Lőrinczné asszony is sajnálkozik
néha Dombay magános sorsán. Eszökbe se jut, hogy a háborgatott szív
egyszer olyan hullámot vet, a mely megrendíti szívüket. Adjátok hát
nekem ezt a leányt.

Olyan kicsinynek tartják, hogy erre nem is gondolnak. Dombay maga is
érzi ezt és nem mutatja, hogy fáj neki. Egy pusztai pap, a ki, hogy
megérdemelje sovány fizetését, gyermekeket tanít, a mi még Perikles
idejében is rabszolga dolga volt!

De vajjon olyan kicsinynek tartják-e? Ez akkor tetszenék meg, ha egyszer
azt mondaná…

Úgy de azt nem mondjuk soha. Miért állaná útját ennek a leánynak, mint a
haramja az utazó hölgynek? Majd fölépűl a templom nem sokára, akkor az
lesz az ő háza, családja, öröme, pihenő helye.

Dína zongorához űl. Nem igen szereti ugyan, t. i. a zongora Dína
újjacskáit és Dína ezt jól érzi, de ezért kötelessége gyakorolni azt a
néhány darabot, a mit még a német szón tanúlt, anyja kedvéért.

– Most Dombay úrnak zongorázok. Melyiket parancsolja? Cserebogár vagy
Sík a puszta…?

– Sík a puszta? – kérdé Dombay fölrettenve. – Annak nincs dallama.

– Nincs ám az emberek között, mert már a madarak közé kerűlt az erdőbe.

– Sohasem hallottam.

– Óh, óh! hogy tehette ön le a vizsgáit? Hiszen az borzasztó
tudatlanság, a miben ön szenved.

Ujjai végig futottak a billentyűkön, azután elkezdte Tompa kedves dalát.

  «Sík a puszta, se halma, sem erdeje…»

– Önnek talán unalmas ez a dal, de lássa nekem kedves, mert a puszta
édes hazám. Önnek is meg kell szeretni, mert nem sokára – (és akkor
folytatta a dalt) –

  «Sugár torony kilátszik a pusztára…»

– Ah én egészen mást gondoltam; – ébredt Dombay. – Ezt én is ismerem,
ezen nőttem fel, de már másban élek. Imént azt hittem Petőfit kérdi
kegyed, mert annak nincs dallama.

– Petőfiét? Én nem ismerem Petőfit. Apám könyvtárában megvan, de azt
mondja, az nem az én kezembe való, mert nagyon meg van már viselve.
Mintha nem lehetne azért olvasni, hiszen a könyv is viselve szép, mint
az ékszer. És hogy van hát a Petőfi sík pusztája? Ön egykor nekünk
irodalmi műveket fejtegetett, folytassa az előadását, mérjük össze
Tompát és Petőfit.

– Nem tudnám elmondani, – felelt Dombay hirtelen; – különben nem is
merem állítani Petőfié-e vagy sem?

Dína észrevette, hogy a vonakodásnak valami titkos oka van. Lehetetlen
az, hogy Dombay ne tudná Petőfit könyv nélkül! Alig várta, hogy magára
maradjon, egyenesen apja szobájába ment, ott felkereste a megviselt
apokryphot, azt a köpczös kötetet, melyben a költő összes művei először
láttak napvilágot. Lőrincz úrnak igaza volt. A könyv nagyon meg volt
viselve. Nem kisasszonykézbe való.

Dína elsőben is a tartalomlapot számoltatta meg. Az nem vezetett nyomra.

Azután sorba vette a dalokat. A legmélyebb szív idegeinek azokat a
hasonlíthatatlan rezdüléseit, melyeknek varázsától megbűvölten álmodtuk
át fiatalságunknak olyan a milyen hajnalát mindnyájan.

A költő mindenhatósága új világot alkotott, vagy az alvót ébresztette
létre a leányka szívében.

Szemei előtt hajladoztak a czipruslombok, peregtek le a szerelem
gyöngyei; itt-ott egy-egy értéktelennek látszó kavics is elkeveredve, a
melyből csak alig csillan ki, de kicsillan a drága ércz – –

Végre megtalálta a mit keresett.

  «Sík a puszta, mint a pihenő tó…»

Megnézte a czímet. _Pusztai találkozás_. Azután elolvasta a románczot.

Haramia útját állja az utazó hölgynek. A hölgy aléltan rebegi:
«Könyörülj». Haramja gyöngéden bátorítja foglyát s csak egy csókot kér
tőle, mire a hölgy elpirúl. A haramja nem tudja harag-e vagy szégyen ez
a pirulás?

  «– – – – Isten áldja meg hát!
  Felejtse el a szegény haramját,
  A ki, a ki…» Itt megszakadt szava,
  De érezte sarkantyúját lova – –

Dína visszatette a könyvet helyére, futott ki a kertbe, és ott leült egy
lugasba.

Ott még egyszer átgondolta a románczot, és megalkotta az összefüggést
Dombay magaviselete és a románcz tartalma között.

Oh az az ostoba tekintetes asszony!… Szegény haramia!

Hanem annak a tartózkodás nélküli bizalmasságnak, melylyel eddig Dombayt
látta, egyszerre vége lett. Lőrinczné asszony éles szemei nem látták meg
ezt a változást. Azt mondják, hogy a szerelem vak. Vakok ám az őrei.

Dombay is visszamerült zárkózottságába. Ámbárékhoz ritkán ment, s ha
ment, Dína nem futott eléje, nem üdvözölte mosolyogva, s ha bent voltak,
nem untatta zongorájával.

A _Pusztai találkozás_ románcza volt a tükör, melybe a két lélek
egyszerre tekintett. Egyik sem látta a másikat, mindegyik csak magát.
Dombay a haramiát és Dína – – a tekintetes asszonyt.

*

Az építkezésnek nincsenek regényes változatai, ha csak azt nem tekintjük
ilyenül, a mi Dombay lelkében véghez ment hétről-hétre, mikor pénz
elfogyott, mesterek zúgolódtak, napszámosok kaszálni, aratni mentek; a
homok ott volt a hegy tövében, öreg szemes kavicsok, de nem volt a ki
felhordta volna; mikor fal betetőzésre várt, de a tető
alkotmány-czikkelyei még a városban hevertek, s mindezekért magának
kelle végig futkosnia a pusztát, hogy a hideg rázta bele mind a két
félt, azt is a ki ment, azt is a kihez ment. A sok futkosás verítéke
lemosta, a sok vakolatpor lezsurolta bizony róla azt a színekben játszó
zománczot, melynek késfoknyi vékonyságú vértezete a lelkész személyét
tiszteltté teszi, mint egy királyt vagy egy matronát, és kiméltté, mint
egy koldust vagy egy kisdedet; a mely megoltalmazza minden bántalomtól
és képtelenné teszi minden bántalomra, mint a méhek között a királynét;
de a mely zománcz, ha egyszer pattogni kezd, az egész edény zsibvásárra
kerűl.

De csak elvégződik ez is, minél több ügygyel-bajjal, annál nagyobb
örömre. Őszre be van fejezve az építkezés, következő tavaszszal
besimítják, pünkösdre ki van tisztogatva a kevély kis nyúlánk épület
ragyogó bádog tornyával, két kis hangos harangjával. A kondori nemes
reggelenként, mielőtt aklait megtekintené, önérzettel tekint a
templom-hegyre, ha ott van-e még az ő századok óta nélkülözött
büszkesége; túl rajta látja a felnyúlt akácz-erdőt, Ábel úr örömét, és
annak lombjai között őrködni a fehér kéményt: a mely alatt csendes
magánosságban piheni küzdelmeit az, a ki mindezt a dicsőséget létre
hozta.

Meg is lesz jutalmazva. Mert imé pünkösdre van kitűzve a
templomszentelés, csakhogy az egyháztanács határozatából a gregoriánum
törvényei ezúttal mellőztetnek, s pünkösd napja egy héttel későbbre
deklaráltatik, hogy az egyházmegye összes papsága, a ki a
kalendáriumbeli pünkösdben nem mozdulhat helyéből, testületileg
megjelenhessen. A szentelés után nagy lakoma az erdőben, egészen hasonló
ahhoz, a mely ezelőtt öt évvel az új papot fogadta. Ott olyan
áldomásköszöntések lesznek, a melyek Dombay nevének örök életet igérnek.



XI.

Szentháromság vasárnapján kivirágzott a templomhegy.

A harangszó végig csendűlt a pusztán, hogy minden asszony sírva fakadt
rá. Öreg emberek levették a kalapjukat és nem merték mondani: Hála
Istennek! – Érezték, hogy ez a szó igen köznapi ruhája volna annak az
indulatnak, a mit ők most az Örökkévalónak kivánnak bemutatni. De a
szegény embernél nincs a ruha olyan bőségben; azért meglátja azt az
Isten.

Soha nem látott rajban seregel fel a sokaság. A ki látja, nem hiszi,
hogy ebben a pusztában ennyi nép lakik. Nem is lakik; a nagyobb rész
vidékről gyülekezik a ritka ünnepre, minőt életében egyszer lát ember, a
legtöbbje egyszer sem.

Ott jönnek az egyházmegye papjai, a fekete gárda; élükön az öreg
esperessel, kinek hóna alatt aranyszegélyű biblia ragyog. Ebben egy
jegyzék Ezekiel prófétánál III. 23. _Kimenék a mezőre; és imé ott az
Úrnak dicsősége áll vala._ Erről fog ő ma prédikálni hatalmasan. A
nagybácsi, ki Dombayval fogja osztani az Úrvacsorát. Gódircz és Tarhalom
ifjú papjai, arczukon az önérzet kihivó ragyogásával; mert világos, hogy
a mennyivel jövedelmesebb az ő állomásuk a kondori lévitaságnál,
annyival különb férfiak ők ketten a kondori lévitánál. Ezek közül az
egyik keresztelni fog egy kisdedet, a ki három hónap óta várakozik a
szent keresztségre: a másik pedig egy igen ragyogó előbeszéd után fogja
összekötni és megáldani azt az új jegyes párt, a kit válogatott násznép
méltóságos csendben kísér fel a szent hegyre.

Mikor a papok hosszú sora belép, és letelepedik, minden kebel elfogódik.

  Szent Lélek végy környül bennünket,
  Szenteld meg szívünket!…

Mindenki megfogadja magában, hogy soha többé egyetlen egy vasárnapot sem
mulaszt el, hogy itt meg ne jelenne.

Igaz ugyan, hogy Talpárdi úr csak ritkán és akkor is csak vasárnap
délutánonként rándul ki birtokára; az is igaz, hogy Csont Ábel úr
homloka – mielőtt kellőleg megvedlett volna, – rövid idő múlva
érzékenynyé lesz a légvonat érintésére; Mecseki úr csakhamar rettegni
fog, hogy a boltozat – a mely gyengén van beékelve – (ő látta) le talál
szakadni, és őtet agyonütheti; Dávid úr ízlése a kálvinista éneklést
fogja megunni; hanem ha majd orgona lesz! Dámán atyafi még a
forradalomkor megfogadta, hogy templomba nem megy addig, míg stb. stb. –
Képzelhetni, minő feltételeket szabhat egy kiszabadult státusfogoly az
Úristen elé; Lőrincz úrnak – mint sejthetjük – más okai lesznek ritkán
láttatni magát.

Hanem azért, ha mi most szemközt állanánk velük, és ezt a jövendölést
elmondanánk nekik, mint Elizeus próféta a siriai Házaelnek, bizony nem
tudom, nem gyűjtenénk-e fejünkre eleven zsoltárokat.

Nézzétek ezt a búzgóságot!

  Ne lakjék e helyben
  Oly tudomány, melyben
  Van földi salak…

Ezt énekli hathatósan Csont Ábel, a pliocen-theoria zászlótartója; és
Ihárosi Dávid a ki a fizikát tekinti a magyar és az összes emberiség
megváltójának. Ezt énekli most.

*

Gondolható, hogy az isteni tisztelet sokáig tartott. Maga az esperes úr,
mikor Talpárdi bizalmasan megkérdezte: Nem lesz-e nagyon hosszú? azt
felelte: Nem vagyok én légátus! (t. i. hogy a légátusok szoktak rövid és
kerekded prédikácziókat mondani). Be is váltotta szavát. Felségesen
beszélt, nagy-papi komolysággal és ifjúi kellemmel! Mecseki úr
elhallgatta volna estig.

Hanem elég is volt. Csak már a nagyszakállú nagybácsi ne tartana hosszú
beszédet. Ez a kivánság is teljesült; a nagybácsi röviden és a lelkek
mélyéig ható szigorúsággal intette a lelkeket töredelemre.

De azért elmúlt a dél, mikor a keresztelésre került a sor. A
keresztelési cselekvény rövid szokott lenni, tehát ezt könnyűlt kebellel
várták az urak.

Hanem a gódirczi atyafi ki akart tenni magáért, s azon föltevéssel, hogy
a kondori vadak bizonyosan soha sem hallottak még örömbimbókról,
mosolygó reményekről, angyalarczokról, csecsemőálmakról, anyakönnyekről,
fájó örömökről, elkezdette őket e hasznos tudnivalókra oktatni; azután a
béketűrő kisdedhez fordúlt, s szívrehatólag elszavalta neki mind azt, a
mit egykor Tompa _Fia születésekor_ annak bölcsője felett megírt.
Mindezeket bezárta egy hat szakaszból álló nyolcz soros verses imával.
Hadd lássák Kondoron, hogy a gódirczi nép meg tudta választani a neki
való papot.

Hiába erőlködött pedig. Mert Tarhalom ifju lelkésze titkon szintén
Tompával szerződött, bele vonván a közös akczióba Petőfit is; így a két
nagyhatalom támogatásával semmivé tette vetélytársa minden vivmányait, a
Szerelem gyöngyeinek és Családi képeknek egész özönét borítván a
boldogtalan új pár fejére, ráadásul megkoszorúzván őket 1. az
erény-virág; 2. hűség-virág; 3. szerelem-virág; 4. bizalom-virág; 5.
önzetlenség-virág szálaiból szerkesztett koszorúval, mint a mely virágok
számukra termeni fogják 1. a jobblét gyümölcsét; 2. a boldogság
gyümölcsét; 3. a megelégedés gyümölcsét; 4. a békesség gyümölcsét; 5. az
öröm gyümölcsét.

Dína elgondolta magában, hogy sohasem megy férjhez, ha azért a kis
mirtuskoszorúért ennyi vexát kell kiállani. Ennyit bizony, édes lányom.
Egy álló óráig kell hallgatnod Petőfit és Tompát, a miért eddig meg nem
tanúltad és csak azután kérdik meg tőled: mi szándékban vagy?

No de ennek is vége lett délután két órára és most már minden akadály
nélkül elkisérhetjük az egész közönséget ismert ligetünkbe, hol mindent
úgy találunk, mintha tegnap hagytuk volna ott, kivévén, hogy az asztalok
hosszabbak és az áldomások.

*

– Uram uram Csont Ábel uram, szállok az úrhoz!

– Állok elébe, Mecseki öcsém! – felelt a kihívott felczihelődve.

– Mikor ezen zöld lombok alatt legelőször nyiltak meg a mi szeretett
lelkészünk ajkai, ön volt az a szerencsés, a kihez a legelső szó intézve
lőn; ön volt az a boldog, a kiről lelkészünk magát a szent leczkét is
felvette: _«Vűn engemet az Úr és helyeztete egy mező közepette, mely
Csontokkal rakva vala»;_ és ismét: _«Ti megszáradott Csontok, imé én
bocsátok tibelétek lelket és éltek»_. Én fejet csováltam ekkor erre a
jövendőlésre s elgondoltam magamban: Szeretném én látni azt a lelket, a
mely a mi _Csont_unkat életre ébresztené. Soha hitetlenség oly
örvendetes módon nem lakolt, mind az enyim. A mit mozdúlhatatlanabbnak
hittem a pólusoknál és magánál a sarkcsillagnál, a mi _Csont_unkat ez a
lélek életre és mozgásba hozta. Mit kivánhatnék én, ezen való mostani
örömömben nagyobb áldást a mi pusztánknak, mint az, a minek
nyilvánítására jelenlevő kedves vendégeinket és az egész tisztelt
Atyafiságot e pohárral felhivom, t. i. hogy azt a lelket, a ki által
Isten ezt a csudát cselekedte mi közöttünk, a mi szeretett Dombaynkat az
Isten sokáig éltesse!

Éljent harsogott az erdő, éljent dörögtek a Fűzvárról hozott taraczkok,
és a fűzvári banda rázendítette a riadó hejjrát.

Ábel úr szembeszállt a kihívóval és elduruzsolta, hogy ha már annyiba
költ, hát Dombay ünnepélyesen neveztessék ki a kondori egyház
megalapítójának. Úgy is van már a familiának egy számfeletti tagja.
Legyen kettő.

Ezen szónoklatnak Dombay nem várhatta végét, mert jött egy ember, a ki
jelentette, hogy egy beteg a puszta felső szélén vigaszban óhajtana
részesülni ezen a szent napon.

Ez pedig kicsinált dolog volt az urak részéről, mert alig hagyta el
Dombay az erdőt, fölkelt Talpárdi úr és azt mondta Csont Ábel szavaira,
hogy igen is _legyen hát kettő_. Legyen a familia tagja Dombay, de nem
úgy, mint Árion atyafi, hanem egy kicsit _úgyabban_. Azt kivántuk, hogy
Dombay urat az isten éltesse: jó. De ha úgy kivántuk, hogy _közöttünk_
éltesse, és _nekünk_ tartsa meg: akkor atyafi uramék, azt mondom, elég
volt öt esztendő eklézsiásdit játszani. Hagyjunk fel ezzel a játékkal és
tiszteljük meg magunkat azzal, hogy alkossunk egy olyan
lelkész-jövedelmet, a mi az ő érdemeinek és a mi becsületünknek nem lesz
kisebbségére.

Hiszi vagy nem a Tiszteletes olvasó, bizony familia-gyűlést rögtönöztek
ott, és egy szó ellenmondás nélkül elhatározták, hogy a lelkészi hivatal
dijazására a közösből mérettessék ki a kellő terjedelmű szántóföld
terület, melynek végrehajtásával Mecseki úr bizatott meg, utasíttatván,
hogy ezen terület öt holddal nagyobb legyen, mint bármely más lelkészi
hivatalé az egyházmegyében. Az Árion-féle alapítvány ide nem
számíttatván. Azonkívül a kellő mennyiségű pénz és gabona deputamok.
Megbírjuk mi azt.

Az azonban nem volt kicsinált dolog, a mi ezután történt.

Dávid úr befejezve látta a maga művét. Ő ásta meg a csatornát, melyen
íme vigan foly a Duna, és első útját teszi rajta az a szép árboczos hajó
ott a szent hegyen. Műve magaslatáról kicsinyléssel tekint a törpe
lelkekre, kik Dombaynak úgy hujjákolnak. Pedig tudnák csak!

Megszállta az irigység dæmona.

– Már pedig öcsém, én csak azt mondom, én is megérdemeltem volna egy-két
szót, mert mindezt én hoztam mozgásba.

– Nem feledjük el Dávid, – szólt oda Talpárdi úr, – és ha feliratot
helyezünk a templom falába, oda lesz vésve: Erkölcsileg támogatta I. D.

Az urak kaczagtak, mert mindenki tudta, hogy Dávid úr az erkölcsi
támogatáson kívül egy szalmaszálat sem tett keresztbe.

– Nevethettek a mennyit tetszik, hanem azért mégis csak azt mondom, a ki
ökör és ló van ebben a pusztában, mind összefogva sem mozdították volna
ide Dombayt, kit én egy erkölcsi pókhálószálon ide támogattam.

Törődtek is az ő pókhálójával. Nevettek tovább, mert az nekik jól esik a
kávé mellett, s Dávid urat ingerli.

– A nevetéshez nem kell ész – neheztelkedék Dávid úr, és zavarában
felöntött egy pohár sashegyit, a melyre már semmi szükség sem volt.

– Mert az úgy történt, – fűzte tovább a tárgyat, a mit senki sem kivánt
tőle, – hogy luddá tettem először is a bamba tarhalmiakat, rászedtem az
esperes urat és lefőztem nagyságos urambátyámat.

A társaság figyelni kezdett. Dávid észrevette s még jobban lelkesült.

– Midőn megtudtam, hogy Dombayt a tarhalmiak az esperes ajánlatára egy
szívvel-lélekkel elfogadták lelkészül, oda törlészkedtem a
küldöttségükhöz és bárgyú pofával elmondtam, hogy mi is papot akarnánk a
mi zsenge egyházunknak s hogy az esperes atya ajánlott is valakit,
azonban mi nem vagyunk olyan tökkelütött fajankók, hogy valakit magunkra
tuszkoltatni engedjünk. Összenézett mind az öt szamár, megcsipték a
horgot. Mindjárt ki is jelentették, hogy köszönik a jó ajánlatot, de nem
élnek vele. Nem is nektek való, nagy tohonyák! Gyere Dombay! nekünk való
vagy. – Hát öcsém, ezt csináld utánam, ha legény vagy. De ehhez más is
kell ám, nem csak röhögni tudni.

Diadalérzettel nézett szét a társaságon, s észrevette, hogy az asztal
végén valaki egyszerre kiejti kezéből a fagylaltos kanálkát, sírva
fakad, és kendőcskéjét szeme elé tartva, sietve távozik. – Dína volt.

A társaság egy része fanyar mosolylyal fizetett a diplomácziai
leleplezésekért, mások ümgettek, a mit még Dávid úr sem magyarázhatott
helyeslésnek; mások hallgatva néztek maguk elé, mintha fontolgatnák
Dávid úr eljárásának erkölcsi értékét.

Volt a ki arra gondolt, hogy ilyen előzmények után talán nem is
örömünnep ez, a mit most ülnek, hanem tor.

A lehangoltság kezdett kényelmetlen lenni a szónokra nézve, mikor valaki
gyöngéden vállon érintette.

– Egy szóra Dávid.

Ihárosi felkelt és ment Lőrincz sógor után, a ki menetközben Mecsekit és
Csont Ábelt is magával intette.

A három férfi követte Lőrinczet az egykori szent sátorig. Lőrincz úr ott
megállapodott, és szemközt fordúlt Ihárosival.

– Ihárosi! Te azzal dicsekedtél, hogy ezt a becsületes Dombayt semmivé
tetted. Te egy körmönfont imposztor vagy.

Akkor hátat fordított, és csendesen távozni kezdett.

Ihárosi nézett utána. Szólni akart, de szó nem jött nyelvére. Csak állt,
míg ellenfele végkép eltünt szemei elől. Akkor ő is megfordúlt és
eltávozott.

Megállj!

Egyik sem ment vissza a társasághoz, a két tanú sem.

*

Ihárosi másnap reggel felkereste Ábel urat a méhesében.

– Két vén bolond! – fogadá Ábel úr, – kialudtátok magatokat.

– Tudod mi történt, – felelt mogorván Dávid, – az után nem szokás
aludni.

– Három vén bolond! – válaszolt Ábel úr, magát értvén harmadiknak.

– Mecsekivel.

– Négy vén bolond, – liczitált a gazda. – De még ez sem elég, mert ott
hat vén bolondnak kell lenni.

– Eh, mit nekem a regényes formaságok, én nem vagyok jurista. Minek oda
négy szájtátó.

– Tudsz a kardhoz?

– Tudok annyit, mint _az_.

– Az nem elég. Kardot nem adunk a kezetekbe, mert kiszúrjátok egymás
szemét, hogy arrul kódultok. Tudsz lőni? (t. i. embert.)

– Majd meglátod.

– De pisztolylyal. Párbajpisztolylyal?

– Annak is fel tudom vonni a nyelvét.

– De az nekem nincs, neked sincs, senkinek sincs. Mert ahhoz egészen
saját alkotású szerszámok kellenek; azokat igen erősen meg kell tölteni
két dózis porral, hogy czéljuknak megfeleljenek. Oldalt kell állani, te
ahhoz nem értesz; a segédeknek tapsolni, vezényelni, lépést olvasni,
sorompót jelölni, ahhoz meg én nem értek; tehát sem kardhoz, sem
pisztolyhoz nem állok be harmadik bolondnak. A koszperd németnek való, a
pisztoly taliánnak vagy diáknak.

– Akkor kikérem kezességre Kezesménest és Lőcs Jánost, azok lesznek
segédeim.

– Ne te ne! Nem azt mondom én, hogy lókötőket hívj gárdistáknak. Hanem
hogy válaszsz magadhoz való fegyvernemet. Nemes embernek valót, magyar
embernek valót.

– Nem bánom én, ha szőlőkaró lesz is, a ti dolgotok.

– Mert látod, ha baj történik a pisztolylyal vagy karddal, akkor a
segédeknek is menekülni kell, pedig tudhatod, hogy én nem hagyhatom az
eklézsiát, mert főgondnok vagyok; a méheimről nem is szólok, pedig ahhoz
senki sem ért a háznál, csak én. Hát vívjatok úgy, mint a régi magyar
vitézek, lóháton buzogánynyal; ahhoz nem kell gyakorlat, csak erő és
paripa, az pedig van mindkettőtöknek. Ebben osztán semmi szólója sincs a
német törvénynek.

– Annál jobb! – hagyá helybe Dávid. – Legalább több helyen beszakíthatom
a koponyáját és üthetem, míg egyet rúg.

Ábel úr felnyitott egy magas szekrényt, mely méhese egész oldalát
elfoglalta; ez volt az ő könyv- és fegyvertára. Onnét kivett két
buzogányt, réznyelüt, csillagszeges fejűt. Az egyiket saját birtokán
találta, arról kritice megállapította, hogy valamikor az ő ősének Chuntu
vezérnek harczaiban szolgált; azután csináltatott neki mássát, mely
felől bebizonyította, hogy azt az ő őse Chuntu vezér magánviadalban
szerezte, miután annak viselőjét, Buthemer kún kapitányt levágta.

– Válassz Dávid! Melyik kell: Chuntu apámé-e, vagy a kún Buthemér-é?
Dejszen igaz, erre nézve sorsot húztok.

Dávidnak mindegy volt akármelyik; ő megy Mecsekihez, annak megvallja
nyiltan, hogy a _legényt_ csakugyan jóhiszemüleg lőtte agyon,
(képzelhetni minő foka lehet az az elkeseredésnek, mikor valaki még
ilyen áron is békét keres) csak arra kéri, ne adja tovább.

Mecseki szivesen kibékült. Van ő neki agara három, külömbek mint a
_legény_. Ajánlkozott segédnek. Holnap reggel nyolcz órára az
erdősarokhoz. Paripán, buzogánynyal.

Azután hazament és elkezdett készülni a halálra vagy bújdosásra, mert
tudta, hogy ez lesz belőle valamelyik. Egész nap rendezgetett,
intézkedett, írt, iratokat csomagolt vagy semmisített meg.

Másnap reggel öt órakor felült a sárga paripára és ellovagolt Dombayhoz.
A lelkészt lugasai alatt találta.

– Kéréseim lesznek önhöz. Ha megengedi, itt is elvégezhetjük.

Karjába öltötte karját, úgy indultak tovább a virágszegélyes úton,
miközben egy lepecsételt levelet adott át Dombaynak.

– Ez végrendeletem, mely halálom után a familia-gyűlésben bontandó fel:
elfogadja ön őrizet végett? Köszönöm. Most egy másik kérést, fontosabbat
az elsőnél. Én egy ravasz fogással vittem oda a dolgot, hogy önt a
tarhalmi egyház mellőzze és nekünk hagyja.

Elbeszélte miképp, azután hozzátette:

– Én megsemmisítettem azt a tisztes jövőt, melyet az ön képzettsége,
szónoki tehetsége, tiszta jelleme érdemelt, s nyert volna is, ha én
útjába nem állok sorsának. Tárgya lehetett volna egy önt bálványozó nagy
közönség szeretetének, és én önt pusztai lévitává tettem, kinek sorsát a
legszegényebb falusi rektor is kicsinyli, szánja. Ha valami kedves önnek
ebben a szomorú magányban, arra kérem önt; öt évi küzdelmei között ha
van a mire édesen emlékezik, arra kérem önt: bocsásson meg nekem, kit
czélja annyira elvakított, hogy annak feláldozta azt, a kit legtöbbre
becsült.

Dombay most értette meg élete titkát. Egy elejtett szó zökkentette ki
útjából, mint a tekegolyót egy kis kavics a porondon. Kezét nyújtotta a
bűnvallónak.

– Szívemből megbocsátok.

– És micsoda biztosítékot nyújt arra nézve? – kérdé Ihárosi, nem
fogadván el a nyújtott kezet.

– Kezemet.

– Nekem az nem elég. A papnak kötelessége kezet nyújtani minden megtérő
felé. A férfinak nem. Én a férfitól kérdezem.

– Ha csak ön maga nem jelöli ki a biztosítékot…

– Nősüljön meg.

Dombay elnevette magát, azután ismét elkomolyodott.

– Nem értem, mi összefüggésben lehet az ön állítólagos bűnével a
feloldozásnak ez a neme?

– Nem érti? Azt csaknem lehetetlennek tartom. Ön, mielőtt állást
foglalhatott volna, hajlandóságot mutatott egy derék hajadon iránt: ez
arra mutat, hogy az ön lelke a családi boldogságra fogékony. Az a
hajadon nem akarta sorsát az önével összekötni: ez arra mutat, hogy az a
leány nem érzette ön iránt azt az érzelmet, melyet poezis és élet
egyaránt a családi boldogság alapjának tekint, mert különben nem
tekintette volna a jövőt hideg, sőt kissé fagyos számítással. Önt ez a
visszautasítás nem verte le, mint a csalódott szíveket szokta: ez arra
mutat, hogy az az érzelem, melylyel ön e leány iránt viseltetett,
lehetett akármi, de nem szerelem volt. Jól beszélek?

– Megengedem; de az összefüggést még most sem értem.

– Ismét lehetetlennek tartom. Nem hiszem, hogy ön figyelmesebb ne volna
mint én, s ne sejtené azt, a mit én tudok. Én tudom, hogy ön szeretve
van, titokban talán, de igen szeretve van. Azt is lehetetlennek tartom,
hogy ön ne gondolt volna arra, a ki ebben a pusztában egyedül méltó
önhöz… Nem gondolt ön Ámbár Dínára soha?

– De igen, mint a haramia a tekintetes asszonyra Petőfi románczában. Én
szegény legény vagyok, de nem haramia.

– Ah, ne idézgessen Petőfiből, mert az idő rövid. Én láttam, a mint az a
leány sírva fakadt, mikor önnek sorsáról volt szó. Mit beszél ön
szegénységről? Oly kicsinynek látja saját társadalmi helyzetét? És
vagyoni tekintetben nem egyenlő-e ön vele tegnap óta? Sürgetem a
választ, mert időm rövid. Bocsásson meg és – el.

– Tudja ön, hogy én szeretem ezt a pusztát, hogy én ezt a lakot, ezt a
hivatalt semmi mással el nem cserélném?

– Asszonyt hozzá, és még kevésbé lesz kedve elcserélni.

– És ha elutasít az, a kivel egy pusztában laknom is boldogság, tudja
ön, hogy akkor nekem innen el kell menni? Nem mondom meg hová.

Ez utóbbi szavakat indulatosan, majdnem fenyegetőzve mondotta.

– De az én megnyugtatásomra…

– És fejem veszedelmére…

– Akkor is én leszek a vesztesebb. Nem bízik ön bennem, a ki oly
őszintén vallott?

Győzött. Beléptek Dombay szobájába.

Dombay felnyitotta iróasztalát, s onnét egy egészen összeszáradt
csokrocskát vett ki. Csak a szára volt már, a gyöngy rég lepergett róla.
De a gyűrű most is ott volt a szárára fűzve.

– Ezt a gyöngyvirágot Dína adta nekem első találkozásunkkor a pusztán,
azon kilátással, hogy ő lesz menyasszonyomnak koszorústársa. Azt mondta:
adjam menyasszonyomnak. – Most hát vigye el ön hozzá, s mondja meg neki,
hogy ez az elveszett jószág gazdáját keresi. Hozzon tőle választ, azután
meglátjuk a többit. Ez a megbízás legyen jele, hogy megbocsátok önnek.

Dávid úr az átvett záloggal távozik, legényes könnyüséggel lép a
kengyelbe, s kivágtat az akáczsorok között.

Onnan észre veszi, hogy Ámbár Lőrincz is most lép ki a majorságból
másodmagával. A másik nyilván Mecseki lesz.

Ő neki pedig még egy kis útja van, tehát még most nem akar velük
találkozni, sőt azt sem szeretné, ha felismernék. Visszavonúl hát az
akáczerdőbe, s ott vár, míg Lőrinczéket egy buczka veszi oltalma alá.

Akkor sarkantyú közé kapja a sárgát és sebes vágtatással röpül az
Ámbár-majorhoz.

A kerten kívül, a nagy jegenyék alatt leszáll, a lovat bokorhoz köti,
maga átlép a kert árkán, s megy tovább lassan, óvatosan és gondolkodva,
mert még most jutott eszébe, hogy azt se tudja, mihez kezdjen.

De a véletlen kisegíti a providencziális férfiút.

Megmutat neki egy gyalogszéket, minőt minden béres tud faragni téli
unalmában, a nélkül, hogy azt fel tudná ékesíteni olyan piros
papucskával kettővel, mint a minő a mi gyalogszékünkön nyugszik.

Az a piros papucska egy pár fehér harisnyára van felhúzva: a fehér
harisnyákat viszont hosszú hálóköntös takargatja. A hálóköntös is csak
övig láttatja magát, többi tartózandóságait elrejtik egy fiatal
cseresnyefa gazdag levelei, melyek között két fehér kar bujkál idestova
minden harisnya nélkül; a fehér karon felül és túl két kökényszem
csillog át a leveleken. Ha ez a két szem két tőrré változnék, jaj volna
annak, a kire szegezve vannak.

Dína szedi a cseresnyét. Oh az a csúf Dávid bácsi, mit keres itt ilyen
korán?

Dehogy szólna neki, hátha nem is veszi észre. De az áruló papucs! Semmi
nyelven sem beszél, még is elárulja Dínát.

Dávid bácsi tetteti, mintha sohasem látott volna papucsot. Elmegy a
cseresnyefa mellett, ott hirtelen megfordúl és befogja a leány szemét.

Dínának semmi kedve sincs az ijedséghez, sem a találgatáshoz.

– Menjen, Dávid bácsi! mintha nem láttam volna. Én most nem tréfálok,
mert… cseresnyét kell szednem. Atyám kilovagolt, anyám pedig még nem
kelt föl.

– Megyek galambom, megyek, mert sietek. De apádhoz nem jöttem, sem
anyádhoz, hanem tehozzád.

– Én hozzám pedig hiába jött, mert én haragszom Dávid bácsira.

– Azért mégis csak tehozzád jöttem. Úgy sem látsz többet, hát láss
szivesebben. Eddig sem sokat aggattam nálatok.

– Nem ám, de anyámnak igaza van, hogy minden látogatása kész veszedelem.
Apám akkorát nevetett rá tegnap este, hogy megijedtem tőle.

– No nem lesz belőle több veszedelem. Hát tudod-e mikor voltam nálatok
először?

– Tudom ám, egyszer délben, mikor iskolát épített.

– Tudod-e, mit mondtam akkor?

Már hogy tudta volna azt Dína?

– Ölembe kaptalak, és azt mondtam, hogy ha még egyszer eljövök,
vőlegényt hozok.

Kell is Dínának a Dávid bácsi vőlegénye! Az is olyan csúnya, mint a ki
hozza.

– Már ahhoz én nem szólhatok. Én csak igéretemet váltottam be; annak
pedig itt a bizonysága.

Előmutatta a kis csokrot. Ez a kis izé gazdáját keresi.

Dína megpillantotta rajta a gyűrűt.

– Kié ez a gyűrű?

– A ki másikat ád helyette. Ennek a gyöngyvirág kórónak, mint magad is
tudod, csak egy rendeltetése lehet, t. i. Dombaynak menyasszonyt
keresni. Akarsz-e az lenni?

[Illustration: – Vigye hát ezt is!]

– Majd biz’ én Dávid bácsira bízom a feleletet! duzzogott a leány,
forgatva a gyűrűt a csomón.

– Rám bízhatod, miután a kérdés rám van bízva. Igen vagy nem?

– Majd megálmodom, addig hagyja itt ezt a kis kórót.

– A gyűrűt is?

– Nem bánom.

– És te mit küldesz helyette?

Dína föltekintett, mintha azon gondolkodnék, mit küldjön? A
cseresnyefának egy ághegye megrakva cseresnyefürtökkel ott hajladozott
előtte. Azt letörte és Dávid bácsinak nyújtotta.

– Ezt.

– De kedves leányom, én sem hoztam csupaszon a kórót. Nem kötnél te is
valamit a nyelére ennek a buzogánynak? Különben el sem hiszik, hogy szív
adta szívnek szivesen.

– Vigye hát ezt is! szólt Dína, lehúzván ujjáról egy piros köves
gyűrűcskét.

Akkor kapta a kosarat és elfutott, ott hagyva Dávid bácsit a cseresnyefa
alatt.

Dávid bácsi vágtatott vissza a békeelőzményekkel.

– Itt a válasz! – szólt kényesen lépve be Dombayhoz.

– Dína küldötte? – kérdé reszketve Dombay, a mint a cseresnyegalyon
megpillantotta a gyűrűt.

– Igen. És bánja még ön, hogy Kondorra csaltam?

– És szülei?

– Ej! ne törődjék a szülékkel. Nevezzen ki engem megbizottjának,
egyszersmind adjon arról elismervényt, hogy tőlem semminemű kártérítést
nem követel, a miért Kondorra juttattam.

– Két kézzel! – felelt vidáman Dombay, s leült megírni az
igazságlevelet.

*

Ez alatt nyolcz óra elmult a nórimbergain, melyet Ábel úr minduntalan
előhúzgált. Szeretné már ha elvégeznék, mert el talál szökni a raj.

A három úr nyugtalanul várja a negyediket az erdősaroknál. Lőrincz úr
harmadszor veri ki pipáját, hogy a negyedik énekre gyújtson, a mi arra
mutat, hogy a dohányt erősen szívja: ez viszont arra, hogy Lőrincz úrnak
füstöl a feje.

Mert igaz ugyan, hogy deák korában nem egyszer vívott párbajokat, de
azok csak amolyan emlékek voltak, mint hajdan Ivanhoe idejében; nem is
lóhátról, hanem gyalogszerrel, és nem is buzogánynyal, hanem
széklábakkal egyenlíttettek ki. De bolond is az ember, a ki
szánthat-vethet, s ha épen verekedő kedvében van, ott vannak a béresei,
a kiket levasvillázhat; osztán nem elégszik meg ezzel a csendélettel,
hanem keztyűt húz csak azért, hogy oda vágja a hozzá hasonló parasztnak.

– Azután miért? Hiszen ha minden komisz embert, a ki egy becsületes
embert bolonddá tesz, imposztornak bélyegzünk, akkor Csont Ábel egyebet
se csináljon, csak buzogányokat áskáljon. Üsse meg a magas mennykő a
találmányával együtt. Soha sem látom többet a feleségemet. Agyonverem
azt a kótyalagos sógoromat, akkor becsuknak nem is Kufsteinba, hanem
Illavára. Ahun ni, jön is már. Hogyan szakaszszam én be ennek az
embernek a fejét, mikor sógorom? Már mindegy, benne vagyunk.

Ihárosi odalépett.

– Várakoztattam magamra, – mondá, – de az embernek rendbe kell hozni
mindent, ha nagy útra indul. Készen van minden, Ábel?

– Készen. Itt a susták. Felhajítom, fej-e vagy irás? A nagy bolondé lesz
írás, a nagyobbé a fej. A ki felül esik, az választ buzogányt.

– Megállj, legnagyobb bolond! – szólt neki Mecseki. – Tartsuk meg a
szabályokat. Mielőtt a két lovag elindulna a véres útra, a segédeknek
kötelességük megkisérteni a békés kiegyenlítést. Gondolják meg uraim,
hogy önök találkozása sokkal komolyabb, mint az ok, mely azt előidézte.
A fegyvernem, melylyel végeznek, a legvégzetesebb. Pisztolylyal egy
lövés, karddal az első seb befejezi a vitát: könnyű sebbel vagy anélkül,
ölelkezés a vége, halál ritkán. De buzogánynyal! Itt csak két eset
lehet, két szélsőség; túltragikus vagy túlkomikus, de mindkét esetben
halál. A buzogánynyal lehetetlen nem találni, s nem elég az első seb,
mert az első ütés után az ember nem ura magának, hanem addig bunkózza
egymást, míg agyon nem veri. Ez fizikai halál, és ez még nem is baj. De
úgy fordul, morális halál lehet belőle, mert a paripa és az életösztön
nagyon jó eszközök arra, hogy az ember kereket oldjon, ha szorúl a
kapcza, s akkor lesz belőle országos nevetés. Egy párbaj, a hol
ostorhegyet futnak buzogánynyal! Azután miért? Azért, mert az egyik
rászedett valakit, a ki a másiknak se inge, se galléra. Segéd létemre
tartózkodom itéletet mondani a tény fölött, de annyit mégis legyen
szabad megjegyeznem, hogy ezen párbaj által érzékenyen megsértetik az, a
kiért Ámbár úr boszút akar állani. Hát micsoda Dombay úr? Gyermek vagy
öreg ember? Matrona vagy hajadon? Egyik sem, hanem férfi, még pedig a
mint megmutatta, bátor férfi, a ki nem köszöni meg az ilyen védelmet. Az
én nézetem tehát az: Lőrincznek nincs joga lándsát törni Dombay nevében
s nem volt oka megsérteni Dávidot. Kötelessége visszavonni a sértést s
ez az ő jellemére nem fog homályt vonni.

– A mit mondottam, mondottam – szólt állhatatosan Lőrincz úr s felvette
a buzogányt.

– Végezzünk.

– Még nem. Hátra van még egy módja a kiegyenlítésnek. Ismétlem, nincs
joga Lőrincznek más férfi helyett elégtételt venni annak engedelme
nélkül. Még azt sem tudjuk, sértve érzi-e magát Dombay? Kérdezzük meg
hát őt magát, ha Ihárosi eljárására nézve egy értelemben van-e
Lőrinczczel? Ha igen: akkor végezzetek. Ha nem: akkor te Lőrincz ok
nélkül követted el a sértést és visszavonod.

– Ez esetben kész vagyok.

– És te Dávid elfogadod ezt az elégtételt?

– El.

– Mi tehát megyünk Dombayhoz Ábel bácsival.

– Felesleges lesz odafáradnotok, – szólt Dávid. – Én magammal hoztam, a
mire szükségetek van.

Kivette kebléből az irást és Mecsekinek nyújtotta.

– Olvasd.

Mecseki átvette és olvasta:

«......... Mely szerént én alólirott, minden kénszerítés vagy rábeszélés
nélkül, csupán szívemtől indíttatva kijelentem, hogy teljes tudatával
bírok azoknak az előzményeknek, melyek által Ihárosi Dávid úr az én
Kondorra jövetelemet eszközölte; továbbá, hogy én Ihárosi úrnak
eljárását nemcsak nem neheztelem, hanem épen ezért őt azon kevesek
egyikének tekintem, a kik által a Gondviselés boldogságomnak s
reményeimnek olyan alapjait vetette meg, melyeket semmi mással fel nem
cserélnék, melyekért nevezett úr iránt örök hálára vagyok kötelezve».

– Ha így van a dolog, – szólt Lőrincz úr könnyűlt kebellel, – akkor…

– Megállj, Lőrincz, még ne tedd le a buzogányt, mert rosszabb lesz, ha
újra föl kell venni. Gondolhatod, hogy Dombay nem úgy álmodta meg, hogy
ezt azt elismerést nekem kiadja. Én elmondtam neki mindent, és
bocsánatát kértem, úgy a mint a tiédet nem kérném soha. Természetesen
nem azért, hogy a párbajt megelőzzem, hanem egészen más okból, a mit
mindjárt meg fogsz tudni. Teljesen jóvá akartam tenni, a mit sorsán
rontottam s ez félig már sikerült. Most téged kérlek, fejezd be a másik
felét, azért azután beverhetjük egymás fejét. Én láttam, tegnapelőtt
este, hogy leányod sírva fakadt, a mint az én diplomácziám történetét
hallotta. Ebből azt következtettem, hogy Dína nem gyűlöli Dombayt s ha
lehetne, kész volna itt apját helyettesíteni a bosszúállásban. Én tehát
mielőtt idejöttem volna, megszámoltam az élettel, bizonyságom Dombaynál
letett végrendeletem; megszámoltam Dombayval, bizonyságom rá a
felolvasott elismervény; megszámoltam Dínával, bizonyságom rá egy szép
cseresnyegaly és annak a szárán egy piros köves gyűrű…

– Gyűrű? Micsoda gyűrű?

– A mit Dína küldött tőlem Dombaynak cserébe.

Lőrincz úr elámúlt. Nem azon, hogy míg ő a csatatéren várja ellenségét,
ez addig házát veszi ostrom alá s rabolja meg álnok praktikával. Nem. Az
jutott eszébe, hogy miért is adott ő ki a két derék kérőn? Miért is lett
ő Dombay lovagjává? Itt a világos ok. Hiszen tudta és akarata ellen úgy
megszerette azt az embert, hogy most, bár haragudni kellene, kéntelen
örülni a Dávid vallomásain.

– Nos tehát beszélj Ámbár Lőrincz. Visszavonod-e? – sürgeté Dávid.

– Nem vonom vissza, Dávid! – felelt Lőrincz úr, földhöz vágva a Chuntu
vezér reliquiáját. – Ismétlem, hogy te egy körmön font imposztor vagy.
Üssön meg a kő, most meg a leányomat tetted bolonddá.

Kezét nyújtotta Dávidnak, a mit az megrázott emberül.

– Hanem ha elkezdted, végezd is be. Mert én kimondom, hogy addig nem
megyek haza. Mit szól rá az asszony?

– Az ám. Ez nagy baj. Tudod mit? Arra valók a segédek, intézzék el ők.

Akkor a segédekhez fordult és hivatalos hangon utasította őket: «Csont
Ábel és Mecseki Tamás urak a szóban forgó ügyben követendő eljárás
megállapítása végett kiküldetnek az erdőbe. Véleményes javaslatuk még a
gyűlés tartama alatt beváratván.»

A küldöttség eltávozott, a két ellenfél pedig leheveredett a pázsitra
kiszívni a békepipát, egyik a dohányt, másik a taplót szolgáltatván a
béke művéhez.

A küldöttség visszatérvén, előterjesztette szóbeli jelentését, mely
szerint legtanácsosabb lesz testületileg jelenni meg az asszony előtt;
ebédre ott marasztaltatván lehető étvágygyal megdicsérni a gazasszonyi
erényeket; fekete kávé felé nyilvánosságra hozni a titkot, melynek
tolmácsául ott a helyszinén Mecseki úr ki is kiáltatik, mint ékesen
szóló férfi és az asszonyok nyelvén értő.

A négy lovag lassan léptetett hazafelé, mintha szeretnék, hogy minél
később érkezzenek meg. Mecseki úr a mondókájával van rendkívül
elfoglalva; Dávid úr izzad, mert ő a főbűnös, s csak az vigasztalja,
hogy még nagyobb bűnös is van nála, a ki leghátul bandukol. Így
sereg-vezetőnek Ábel úr marad, a kinek nincsenek öreg gondjai.

De csak a major bejáratáig. Ott megállítja lovát.

– Eredj elől Mecseki, te vagy a legszebb legény köztünk. Te légy a
caduceator.

Mecseki bátran előrerugtatott, de csak visszahőkölt, a mint Ámbárné
asszony bosszúálló alakja egy poroló seprűvel megjelent a tornáczon.

– Várom az urakat! Kerüljenek csak beljebb.

A négy bűnös szorongó kebellel sunnyogott a tornácz felé. Lesz most
kurucz-táncz. Azt hitték, hogy a buzogány-párbajnak vette neszét az
asszony. De csakhamar tapasztalták, hogy itt még nincs tudomás Chuntu és
Buthemer vitézekről.

– Dávid sógor pedig be ne lépjen, mert nem akarom, hogy a ház ránk
szakadjon. Mit keresett nálunk ma reggel?

– Én, kedves húgom? Egy pár szem cseresnyéért léptem be a kertedbe,
olyan szépen pirosodott ki az útra, nem állhattam meg, hogy ne
szakaszszak. Becsületemre, nem volt több egy kis galyacskánál. Hát már
azt is sajnálod?

– Szörnyűség az, a mi bolondokat elkövet velünk a sógor. (Ne tátsd a
szádat, te kormos, hanem lódulj a konyhába, koppaszd azt a libát.) Hanem
azt megmondom, hogy innét ki nem megy, míg vissza nem viszi a gyűrűt
annak, a kitől hozta… Dína, gyere ki Dína!

Dína előkerült összedugott kezekkel és kipirult orczákkal.

– Hol az a gyűrű?

– Itt van anyám nálam. – De kezeit nem vonta elő.

– Add ide…

Dína kénytelen volt elővonni a kis kezeit. Balközép újján volt a bűnjel,
csakhogy igen szoros; bármily könnyen forog, nem birja lehúzni.

– Ne vesződj vele lányom! – mondá Lőrincz úr. – Ha neked szép az a
gyűrű, hagyd ott, a hol van.

Dína apjához menekült az anyai feddőzés ellen. Az apa gyöngéden
eltakarta a keblére hajoló főt. «A te ifjúságodnak legyen vezére a te
Istened.»

Az asszony még tartotta magát. (Ne gondolják, hogy a lánya olyan
kivető.)

– Én nem bánom, de azt megmondom, hogy elmenjen innen; keressen magának
tisztességes ekklézsiát s nekem itt ne lévitáskodjanak.

– De kedves anyám! – védte a leány – én el nem hagyom a mi pusztánkat,
hogy esztendőben egyszer lássam az anyámat.

– Jó! Hát maradjatok itt. Lakjatok nálunk; fogjátok meg az ekeszarvát és
túrjátok a földet.

– De, kedves anyám, olyan gyönyörű kertünk lesz, hogyan hagyjuk el azt?
Meg azt a szép ákáczerdőt, a kit Ábel bácsi ültetett?

Ábel bácsit szívén találta a leány.

– Persze hogy én ültettem; tudtam én már akkor is, hogy kinek ültetem.
Ott laktok kettecskén, eszemadta. Én vagyok itt a főgondnok, papnak
papnénak én parancsolok, nem a te anyád.

– Lelketek rajta! – mondá Lőrinczné. – De hát szóljon már az a pap is
vagy mi! Hadd halljam; mert én ennek a Béliál fiának addig se hiszek,
míg egyet pislant.

– Ha csak az kell, kedves hugom, – felelt a Béliál fia s újra kengyelbe
lépett – hozom mindjárt vasba verve.

Egy óra mulva már ott volt Dombay, és az asztal körül sürgölődő Dínával
próbálgatták, hogyan venné ki magát, ha két nem-atyafi személy azt merné
egymásnak mondani: «te.»

*

Két hét múlva megjelenik az öreg esperes, a kit valami kiváló tisztre
méltóztattak a nagyravágyó szülék és a ki megáldja Dínát Isten nevében,
igaz szíve szerint, a nélkül, hogy Petőfiből avagy Tompából előlegesen
megleczkézné. Így aztán könnyű esküdni, gondolja magában az a fiatal
menyecske, a ki a templomszenteléskor olyan nagy czenzura után tehette
le a hitet.

Ott van az egész puszta minden Mámögje, Minekája és Kikőhúznyija. Az
ákáczerdőben hosszú asztalok vannak terítve.

Még néhány nappal is ezelőtt nagy meghasonlás volt a pusztában a miatt,
hogy Lőrincz úr maga akarta kitartani a lakodalmat. Természetesen csak
válogatott vendégek körében. Sikerült azonban Csont Ábel bölcseségének
más útra téríteni a jámbor örömapát, hogy ha papi familiába keveredett,
hát tartsa meg a rendet. A pap lakodalmát az ekkla tartja ki, honnét nem
maradhat el sem szolga, sem szabados. Ezért van jelen a puszta
apraja-nagyja. Pátróiné nagyasszony számos liba és pulyka árán
megvásárolja magának a házi-asszonyi méltóságot. A becsületes Dávid egy
hordó boron a pinczekezelést. Ábel úr ingyen jut a násznagyi tiszthez és
a menyasszony-tánczhoz, melyet el is jár olyan vidáman, hogy a könnyei
hullanak. Mecseki úr ugyanezen megtiszteltetést néhány ragyogó toaszttal
hálálja meg. Dávid úrnak elég volt a kezdeményezés és útegyengetés
dicsősége, a befejezés örömét másnak engedi át és semmi szerepet nem
vállal (mivel az egy pár birkába kerülne). A Mámögök és Minekák
letesznek jelszavukról s a «Mámög»-öt «Hogy volt»-tal cserélik föl a mai
alkalomra. Egyedül a Kikőhúznyiak maradnak meg következeteseknek, a mik
voltak s ha valamelyik akaratos leányzó húzatja magát a tánczra,
rákiáltanak a szemérmes legényre: «Ki kő húzni! Ne kiméld!»

*

És az az egészséges vállas úr ott a méhes előtt abban a porkabátban, a
kit évről-évre csalogatnak a fényesnél fényesebb egyházak, de a ki, –
egy tekintettel tanácsot kérve attól a kis karcsú toronytól, melyet ő
ültetett a szent hegyre; azoktól az árnyékozott serpentinektől,
melyeknek útját ő egyengette ki; azoktól a bokroktól és lugasoktól, a
melyeknek minden ágacskája az ő szemei előtt és az ő kezeinek melege
alatt fejlődött ki, – minden csalogatásra nem-et mond; de a ki nem
utasíthatja el magától azt a megtiszteltetést, melyben az egyházmegye
részesíti az által, hogy mindjárt előljáróban második aljegyzővé
választja: nemde, nem ugyanazon Dombay Máté-e, a ki évekkel ezelőtt azt
a kétségbeesett naplót megkezdette?

És nem Dínának neveztük-e mi régebben ezt a telt idomú, kökényszemű
asszonykát, a ki ime kegyetlen fenyegetődzéseket intéz egy fiatal
ákáczfa ellen, melynek ágai között valami gézengúz foglalt
megközelíthetetlen állást? A ki ime évről-évre pörbe száll Ámbár Lőrincz
úrral, hogy a konvencziószéna szűken van mérve és fekete is, azonkívül
sásas is, tehát erre ráadás jár, másik húsz petrencze és egy fias tehén,
meg három bárány. A szegény ember egész koldussá lesz, míg ki birja
fizetni a papját! A ki ime cseresnyeéréskor felkél a nappal és átmegy az
Ámbárék kertjébe, feláll egy gyalogszékre és megrabolja a cseresnyefát,
míg a fa alatt egy busa kis leányka, a kinek a füle tele van már aggatva
cseresnyefüggőkkel, türelmetlenül követeli a maga részét? Nem Dínának
neveztük ezt?

És nemde nem Csont Ábel, Mecseki Tamás, Ihárosi Dávid, Ámbár Lőrincz,
becsületes Dávid zsidó, Dámán atyafi, Talpárdi nagysága, éltes Mineka
stb. stb. uraknak neveztük-e mi azokat az urakat, a kik vasárnap
délutánonként az Ábel úr ákáczosát tisztelik meg látogatásukkal? Nem
ez-e az ő kaszinójuk? Nem itt pipázgatnak, nem itt beszélgetnek, nem itt
vitatkoznak, sőt oh botrány! nem itt savanyúvizezgetnek-é ők, a nélkül,
hogy a papnak terhére volnának vagy a papnénak, a ki maga is közéjük
telepszik néha a busájával? Nem itt ugratják-e Dávid urat az erkölcsi
támogatásért?

A mire Dávid úr azt mondja, nem kell őtet félteni, ott lesz ő, a hol
kell. Csak néha, midőn elborozgatnak, kivakkant annyit, hogy ő tőle
egyéb nem telik erkölcsi támogatásnál, mert neki két leánya van;
egyiknek Ámbár Dína a neve, a másikat úgy hívják, hogy kondori szent
ekklézsia. Bizonyság erre az a bizonyos végrendelet.



PATAK BANYA

(Szegény emberek tragédiája)



I.

Mikor az asszony túlhaladta már a hatvanat, kezd a korábbi neve kiveszni
a forgalomból és elkezdik egyszerűen csak _szülé_nek nevezni, vagy pedig
_banyá_nak. E két czím közűl a melyiket ráruházza a közvélemény, azt
viselnie, illetőleg tűrnie kell, mert ezt senki le nem veszi róla. És e
czímosztásban annyira választékos a közszokás, hogy a ki egyszer
_szülé_-vé lett, azt sohasem említi _banyá_nak, s viszont a _banyát_
sohasem mondja _szülé_nek, ha csak otromba hízelkedésből nem. Így Bárdos
István szomszédom éltes feleségét senki sem nevezi Bárdos Istvánné
asszonynak (az emberségtudó mesteren kívül, a ki ilyen tyúkászás által
akarja magát a predikátor rovására megkedveltetni) hanem egyszerűen
Bárdos szülének; viszont Csebres Mihály komám élemedett napaasszonyát
senki sem mondja néhai férje nevéről Mózsi Andrásnénak (még a mester
sem), hanem rövid úton a gazda nevéről Csebres _banyá_-nak.

Egészen különböző két lény: _szüle_ meg _banya_. Nincs a két név
viselőiben semmi közös erkölcs, mint magában a két névben nincs egy
közös betű.

A «_szüle_». Ez korábban kél a tehéncsordásnál, úgy hogy mire a
tehéncsordás tülkölni kezd, ő már akkorra nemcsak a teheneket megfejte,
hanem az udvart is kisöprögette. (A ház elejét az utczafelől nem, mivel
az a leány dolga; micsoda ház volna az, a hol leány nincs?) Egymásután
adja számon a pásztoroknak a jószágot, a tehenet, a borjúfélét; de az
utczaajtóban meg nem állapodik, csak mikor a kanász kezd hajtani. Mikor
ez már a harmadik szomszéd előtt jár, akkor a _szülé_nek is ki kell
lépnie az utczára, nehogy Miska kanász ellenőrzetlensége érzetében,
megint elkezdje azt az éktelen káromkodást, melynek tudományát Zsitváról
hozta magával. Miska kanásznak ez a lakat egész napra elveszi a kedvét;
meg sem mer mukkanni, de nem is köszön ám a _szülé_nek, hanem csak
magában szidja a vén tüskére valót (azért mégsem «banya»), a ki miatt az
ember ki sem káromkodhatja magát éhomra igaz szíve szerint. Az öregapám
látta, hogy a csürhét énekszóval hajtsák ki!

Mikor Miska káromlástalanul elhajt a harmadik szomszédig, onnan
visszatekint s látja, hogy a _szüle_ nincs már a kis ajtóban, akkor egy
lélekzettel kiadja mindazt, a mi a hosszú tűrtetés alatt felgyűlt benne,
de azt már a _szüle_ nem hallja; ő már a konyhában rakja a tüzet,
forralni a hízók ételét. Ez alatt a szobában csendes zsongás keletkezik;
a gyerekek felébredtek, a férfiak járnak ki és be, végre távoznak
munkára. A menyecske megmosdatja, megfésüli, felöltözteti gyermekeit: ez
az ő dolga. – Távol legyen azonban, hogy most már szabad volna a világ
Sárikának és Jánoskának, míg a _szüle_ kezein keresztül nem mennek. A
szüle egymás mellé állítja mindkettőt, elmondja velök a reggeli
imádságot «_Úr Isten én mennyei szent atyám!_», azután a szüleinkért és
tanítónkért való könyörgést «_Mennyei atyám az Úr Jézus Krisztusban!_»
Azt bizony; nem is ám holmi versbe szedett sületlen rigmust, kiről azt
sem tudja az ember, miféle emberi találmány: búcsúsok hozták-e Gyűdről,
vagy a vaiszlói poéta eszkábálta. Mikor az imádságnak vége van, akkor a
két gyerek megint visszakerül az anyai hatóság alá, mely egy-egy karéj
kenyérben nyilatkozik; ezt az anya sajátkezűleg helyezi el Sárika
kosarába és Jánoska czifra vászon szeredásába, mely nem madzagra van
fűzve, mint a zsellérgyerekeké, hanem kétujjnyi széles fekete szíjjra; a
szíjjnak egyik vége keskeny szálakra aprózva fityeg le két arasznyi
hosszaságban, – mérve Jánoska arasztjával. A «csak kenyér» egyáltalában
nem lázítja fel a két gyereket. Oh ők tudják jól, hogy még egyszer a
«_szülike_» kezein mennek keresztül, és úgy is van. A _szüle_ rájok
támad. Hát ti nagy behemótok! kenyérből akartok tanulni az iskolában?
Hát a könyv hol van? Nézze meg az ember! Hoczczi! Már ekkorra a
tarisznya ki van akasztva a Jánoska nyakából, és a Sárika kosarával
együtt az ablakhoz vitetik. Ott a szüle elhelyezi bennök a zsoltárt és a
Hübnert legeslegalól, hogy ki ne essék, mert ebben a két könyvben van a
szegény ember gyerekének egész útravalója a földi életen át a mennyeire;
az öreg kátét csak úgy fogják tanulni, ha jó fejök lesz. A Hübnerre jön
a kenyér, a kenyérre egy takaró ruhácska és úgy aztán tarisznya és
kosárka visszaakasztatnak illetőségi helyükre. A két gyerek szaladna
most már ész nélkül, de a _szüle_ szava még egyszer útjokat állja. «Ökör
ment el keetektűl?» még egyszer vissza kell sompolyogni kézcsókolás
végett. Már most szabad a világ egész az iskoláig. A _szüle_ titkon
utánok lopózkodik s nagy megelégedéssel szemléli a kerítés nyílásán
keresztül, a mint a két gyerek leül az ablak alatt, megnézni mi van a
Hübner alatt, mert hogy a szülike puszta kenyérrel nem ereszti őket
útnak, az a napnál világosabb. Mi van! De ki tudná azt kitalálni, bírjon
bár sokkal több tapasztalással mint Jánoska, vagy élesebb szemekkel mint
Sárika. Oh az a csontos kéz, – mely olyan erősen meg tudja húzogatni az
ember torkát, mikor fáj, – a _szülike_ keze kifogyhatatlan. Nyáron
cseresznye, szilva, körte; őszszel szőlő, berkenye, lasponya, a mit
somogyi asszonyoktól kenderért cserélnek; dió, mogyoró, tepertő, sült
tök, meg az a drága édes körte télen; egy-egy főtt tojás tavaszszal,
vagy pattogatott kukoricza, fehér mint a gyolcs; sőt hihetetlennek
látszik, de való igaz, hogy néha még szentjánoskenyér, sőt egy pár kerek
füge is lapul a Hübner alatt; mivel van egy kránicz ismerősük, a ki
nálok szokott szállásolni, s ha meggyűlik a pénze, azt is ott hagyja
letétben tavaszig. Aztán a _szülike_ olyan leleményes, hogy két nap
egymásután soha sem ád egyfélét, hanem mindig váltogatja. Néha, mikor
már semmi sem mutatkozik és Jánoska türelmetlenkedik: hát ímé jön ám be
ajtón a két nagy ordas macska, mind a kettőnek egy-egy piros alma a
nyakába czérnaszálon. Egyik a Jánoskáé, másik a Sárikáé. Hisz’ az látni
való, hogy az almát a macskák hozták s bizonyosan a padlásról, mivel
sokat járnak oda; ezen körülményből azt következteti Jánoska, hogy a
többi jó is onnét kerül mind. Csak ő tudná, hol áll! Egyszer fel is
merészelt vetemedni, összekeresett kasokat, ereszaljakat, de a kémény
mellé a csepűs szekrénybe nem mert nyúlni, mivel ott bőregér van s
megcsípi az ember ujját.

Mikor megszámlálják a kapott mogyorót s az osztály ellen semmi egyéb
kifogás nem támad annál az egy lyukas mogyorónál, mely a Jánoska
birtokában találtatik, de a melyet Sárika azzal egyenlít ki, hogy a
magáéból egyet, mely nem lyukas, csak egy kicsit töpörödött, odaad
Jánoskának s még rá a lyukast is nála hagyja, megköttetik a béke. Nem
úgy ugyan, mintha Jánoska nem tudná, mi lakik a töpörödött mogyoróban,
világért sem! Jánoska sokkal élelmesebb; hanem reméli, hogy a két rossz
mogyorón egy szem jó aszalt szilvát cserélhet s így még nyer rajta.
Azzal a két gyermek megindul az iskola felé kézenfogva, mint jó
testvérekhez illik, és egyszerre köszönve nagyot (nem úgy, mint azok a
butú városi gyerekek) minden embernek, mint jó iskolásokhoz illik és a
mint ezt az azon időbeli népiskolai törvény első és utolsó §-a rendeli.

De én nem Jánoska és Sárika mivoltát, hanem a _szülé_-ét akarom
ismertetni. Tehát a _szüle_ mikor a két gyermeket szemeivel elkísérte
egész az iskola korhadt deszkákból tákolt (micsoda iskola volna az, a
melynek jó kerítése van és hogy lehetne akkor a mester udvarát
megkülönböztetni a tiszteletesétől) – tehát az iskola – ismétlem –
korhadt deszkákból tákolt kerítéséig; maga is befordúl a nagyházba, ott
rendbehozza kissé haját, mely szabályszerűen fehér; öltözetét, mely
szabályszerűen fehér; fejét beköti kendővel, mely szinte fehér; karját
is, – hiszen mezítelen karral csak nem mehet az Isten házába – letakarja
egy nagy fehér kendővel; így az egész _szüle_ fehér mint a hó; az
ifjabbak is fehérben járnak, legfeljebb kötényük színes; de a tisztesség
színe és a gyászé minálunk az egész fehér. Mikor haza jön az
isten-házából, lát dolga után és többé nem megy ki az utczára, hanem ha
éneklő koldús áll meg az utczán, a ki helyébe várja az alamizsnát, ahhoz
még kiszalad egy tányér liszttel; sőt ha a kémesi koldus jön, az még
zsiradékot is kap, mivel olyan szépen tudja énekelni:

  «Azért hozzád szívemet emelem,
  Cselekedjél irgalmasan velem.»

Az ének aztán nem megy ki a _szüle_ fejéből, egész nap énekelgeti:

  «Azért hozzád szívemet emelem,
  Cselekedjél irgalmasan velem.»

Néha megesik, hogy megint látják déltájon, a mint megy az utczán
valahová, egy szakajtó ruhában valamit rejtegetve. Akkor mindenki azt
kérdi: vajjon ki a beteg? A Bárdos szüle ebédet vitt valakinek. A merre
jár, a gyerekek rákiáltoznak: «Szülikém, hová megy keed?» A _szüliké_nek
minden ilyen kis kiváncsi számára van egy-egy jó szava, néha egy-egy
almája, vagy egy kis aszalt cseresznyéje. Néha lemegy a rétre is, ha nem
hordta-e el a kis libákat a vadó? Akkor az egész libapásztor népség
hozzágyülekszik a panaszával. A _szüle_ törvényt tart és igazat ád
mindenkinek. Ha cselédei hazakerülnek a munkáról, megint csak ő várja
őket, meleg ételre, néha egy kobak borocskára is. Egy cseppet meg nem
inna nálok nélkül. Mikor a férfiak vacsorához ülnek, a gyerekek akkor
mondják az esteli könyörgést a _szüle_ vezénylete alatt: «_Szerelmes
atyám az Úr Jézus Krisztusban_.» Sokszor megtörténik kivált Jánoskán,
hogy imádság közben el is alszik. De a kegyetlen _szüle_ felébreszti.
Végig kell azt mondani hallod egészen, mert látod, a jó isten is egész
napot adott nekünk. Csak olyan hosszú ne volna! Bezzeg jó ám aztán,
mikor a bezáró imádságra kerül a sor:

  Három angyal fejem felett,
  Egyik őriz, másik vigyáz,
  A harmadik bevisz az örök boldogságba. Amen.

Ez a legkedvesebb imádsága Jánoskának, mert a hol az Amen végződik, az ő
kóczos fejének ott kezdődik nyugodalma. A _szüle_ kimegy, sorba nézi az
ólajtókat, a kaput, ha be van-e akasztva (zárni ugyan ki elől zárná) és
megint csak ő fekszik utóljára. Még akkor is fejében van az ének:

  «Azért hozzád szívemet emelem,
  Cselekedjél irgalmasan velem.»

Ez a «_szüle_».

Hát a «_banya_»? A szülével teljesen egyenlő korú és hatáskörű teremtése
az istennek s hasonlítanak egymáshoz, mint a _kelme színe_ a fonákjához.
Korán kel, – vagy talán nem is alszik soha – legalább a nyelve. Nem is
érdemli a nyugodalmat. Nem is szereti, mert első kakasszókor már talpon
van szidni a pásztort, mért nem hajt már. Egymásután kergeti az öreg és
apró jószágot, de egyiket sem engedi menni szó nélkül. Ha a tehén
öklelődzik, a borju ugrál, a malacz futkároz, mindegyikre van
kádencziája. Majd elvisz az ördög, majd nem veszkődöl! Né te! csúnyuljon
meg a párád! vér essék rád! és több efféle útálatosságok. Ha valami
szívszerint való párra akad, eldarál vele könyörgésig; ha nem akad,
visszamegy a konyhába, először a bodri kutyát piszkafázza meg a mért
lábatlankodik, azután bevágja a konyhaajtót, megint kinyitja, hogy
legyen mit újra bevágni. Az ilyen jó reggelre a férfinép is felugrál,
belevesz a feleségébe s minthogy reggel nem szokás asszonyt verni,
felteszi magában, hogy estére hagyja a számadást. A _banya_ előre örűl
az esteli mulatságnak. S minthogy Sárika és Jánoska ott is találkozik: a
banya előljáróban hátbaveri őket, azután egy periodusban foglalván
gyereket, mestert és iskolát, kijelöli nekik az útat poklok fészkes
fenekére. A Tiszteletest nem meri bántani, mert azért kalodába teszik.

Így szétijesztvén magától minden jótét lelket, következik a _banya_
legfőbb élvezete, a tyúketetés. Még ez az ostoba állat is megismeri
benne a _banyát_ s csak úgy oldalogva settenkedik körülötte, mint a ki
nem egy szomorú példából tudja, hogy a vakbizalom lábaiba kerülhet a
tapasztalatlan tyúkfiatalságnak. Ne vetődjék pedig oda a szomszédé! No
nem is vetődik: egynapos csirke korában, már a rosta alatt tudja, mi vár
rá, ha oda megy; de a _banya_ ezzel nem enged kifogni magán. Ha gyilkos
kedvében van a saját tulajdon kendermagos jérczéjére is ráfogja, hogy a
másé, leüti lábáról s nagy patvarkodással átveti a szomszédba. Az mitsem
segít a dolgon, ha szomszédasszony nem ismeri magáénak a deliktit: azért
a banya elpatvarkodik fölötte féldélig.

Most már kimegy az utczára azon borzasan, a mint kikelt az ágyból; a
gyerekek ordítva szaladnak előle az udvarra, vagy kerűlnek a másik
sorra. Kötője alatt rejteget valamit, a ki látja, azt mondja rá: most
viszi a Csebres banya a búzát a zsidóhoz pálinkáért. Ha végig megy a
kerten, a menye ültetvényeit tőben megemelgeti, hogy kifonnyadnak; a
szegény menyecske sír-rí, hogyan vesz csizmát a fiának. Ha lemegy a
rétre, libapásztorok sivalkodva szaladnak szét, kergetik a gyengelibát,
mert a banya, a mint utólér valami falkát, elkapja belőle a szélsőt,
megnézi a talpát és konstatálja, hogy az az ő jegyében van. A banya
lúdja a hány, annyiféle jegyben van. Télen is tud ő mulatságot szerezni
magának. Csak azt várja, hogy menye kifordúljon, menten egyet csavar a
rokka farkán és a menyecske nem tudja eltalálni, mi a baja ennek a
pörgőnek. Akkor a banya ráförmed, hogy nem tud fonni. Szövőszékén
összekúszálja a fonalat, akkor árulkodik rá, hogy nem tud szőni.
Párnáiból kilopkodja a lúdtollat; és megtömi kakastollal; akkor a
nyakába borúl a fiának: Szegény fiam! hát arra neveltelek én téged, hogy
tyúktollas ágyat vessen a feleséged! Megannyi kész veszedelem a szegény
fiatal asszonynak. Sohasem biztos benne, mikor kell kiugrani a házból;
alattomos, bizalmatlan lesz; a gyermekek gyanakodók, árúlkodók. Ez aztán
így megy a családban nemzedékről-nemzedékre, míg ki nem pusztúl. Óh a
banya tud _rontani_ még halála után is. Álnoksága vérből-vérbe
plántálódik át harmad- és negyediziglen.

Ez a _banya_. Másutt ezt boszorkánynak hívják és néki tulajdonítanak
mindenféle nyavalyát, sebet, tályogot, jégesőt, forgószelet; de mi már
nem hiszünk a boszorkányokban. Boszorkány nincs, hanem _banya_ akad
minden faluban.

*

Már most oda nézzetek. Ahol jön a Patak banya; épen most lépett át a
kert gyepűjén és a _gyalogútra_ tér, mely a búzavetések közé visz.

Mit beszéltek ti a ti vasútaitokról és azokról a vörös szemű
szörnyetegekről, melyek azon a két keskeny sínen éjjel és nappal
lótnak-futnak fel-alá, mint az átkozott lélek, mely elveszett üdvösségét
keresi? Az a lihegés, melyet az elől járó szörnyeteg tesz, a ti korotok
nyereség és élvezet utáni vágyát fejezi ki. Kész mindent összezúzni, a
mi őrült rohamának ellene áll. Hát a ti kátyus, döczögős országútaitok,
melyeknek poros, sáros, fojtó, tikkasztó prózája kieszi a tüdőt és
szemet! Két kerékvágás van rajta, az egyik a hintóké, másik a fakó
szekereké. Itt-ott nagy otromba kövek, a tengelyek veszedelmei. Amott
nyomorúságos vármegyei rabok sovány kézzel, ormótlan kalapácscsal
tördelik a kemény sziklát kilenczszögletű darabokra. Minden
lépten-nyomon egy elkényszeredett alak, papucsából kiigyekvő
hüvelykekkel; jobbra-balra mértföldről-mértföldre korcsmák, melyeknek
falára kuka piktor mázolta fertelmes fantáziája khiméráit. A szín alatt
ittas, kigyúlt képű fuvarosok… A kapufélfán statarium, kivégzési
hirdetmények – – és az egész aranyfüstös czivilizaczio, imitt-amott
érzékenyen megvedelve.

De nézzétek ezt a gyalogútat, a mint a buzavetések vagy az erdő csalitja
között bujkál, mint egy kis tündér, a ki szeret játszani, de senkit meg
nem csal. Szeszélyesen szökken dombról-dombra, jobbról balra, mégis a
legegyenesebb, a minő csak lehet. Gondosan kerül minden sarat, minden
pocsolyát; nem él vissza az emberséggel, nem követel nagymérvű
kisajátításokat, közmunkákat; nem tesz kárt az egyeseknek, mert nem
hosszában, hanem keresztbe szeli a mesgyéket; pályája rövid és keskeny,
czélja szerény, mint a rajta járóké. Nincs szükség útkaparóra,
úttöltőkre, mégis tiszta, egyenes, mintha mindennap felmosnák. Sem por,
sem sár rajta. Azok a tiszta lelkek, kiket a farizeusok bevádoltak a
szombatnapi kalászszedésért, bizonyosan ilyen gyalogúton jártak.

Ezen megy végig a Patak banya. Egy gyönyörű szép fiatal alak; délczeg
termete egy tenyérnyivel még magasabbnak látszik az egyenes tartástól.
Fején terepély vékás kosár tíz emberre való étellel, de azért
magatartása könnyű és fesztelen. Egyik kezében vizes korsó, mely már nem
fért a kosárba, másikon egy négyéves fiúcska, kinek előjoga anyjának
segíteni, mikor _ebédbe_ megy, mely előjogot akkép gyakorol, hogy
elmaradoz búzavirágot szedni, a mit haza visz a szülének.

Az asszony egyenlő lépésekben halad előre. Gyönge, fiatal arczán egy
vonás, egy verítékcsöpp nem ül ki panaszra a teher ellen, melyet emel s
mely alatt termete magasúlni látszik. Nyugodt arcza mintha mondaná:
terhet viszek, de nem hajlok meg alatta. (Minő más kép az, mikor az
asszony butyorba kötve czele-czuláját, hátára veti s arczát a földre
sülyesztve támolyog, mint valami dohánycsempész. Még bot is van a
kezében, mint a koldúsnak.)

Alakja teljes harmóniája mindazon szépségnek, melyet az ormánsági faj
kiváló példányaiból lehetne csak összeszerkeszteni. Sötétkék szemét a
távoli rétre szegezi s hogy az erős nézésben meg ne fájúljon, le-lehúzza
szivárványos szemöldökét. Ha paraszt asszony nem volna, azt mondanám,
férje után eped, de a szegény ember akármint szereti egymást, nem ér ám
rá az érzelgésre. Lehet, hogy fáradni is kezd, szeretne mielőbb
czéljánál lenni s azt hiszi, hamarább oda ér, ha meglátja munkásait.
Mezítláb jár, mint a múzsák; de én nem is tudom, minek is bántalmazná
azt a harmatmosott gyalogútat és minek gázolná azokat a lehajlott
kalászokat valami esett állat tisztátalan bőrével, mikor így, ha
rugalmas lábaival rálép, meg sem érzi a gyenge fűszál. Testét hófehér
redőzött ingváll fedi, melyet kebelnek hívnak s a mely kiszámított
ügyetlenséggel igyekszik elrejteni telt idomait. Aztán az a boldog,
nyugalmas, szelíd mosoly ajkain, bizonyosan még akkor maradt ott, mikor
megcsókolta alvó kisdedét; szemei szemérmes nézése, orczái pirulékony
rózsái…

Bizonyára, ha látnád odahaza, mikor kis madarait öltözteti, vagy
imádkoztatja; ha szemlélnéd, mikor téli estéken a szentirást olvassa
házanépének, hogy be se hallik a nagy csetepaté, a mit a szomszéd banya
gerjesztett; ha látnád, mint nyújtja a tál ételt szegény német vándorló
legénynek, mint kérdezi ki, ha él-e édes anyja és ha él, minek
eresztette ily messzi útra…?

Hát még ha látnád, mikor templomba megy. Nincs hóna alatt a testes
gradual; minek is volna, mikor tudja az egészet könyv nélkül. Hát még
mikor énekel a gyülekezet, és az ő szép hangja mint egy ezüst csengetyű,
játszva röpül ki a magasba! Sokszor egyszerre elhallgat az egész nép,
hogy gyönyörködhessen abban az egy hangban, a Patak menyecske
éneklésében.

Hát még ha figyelemmel kiséred értelmes tekintetét, melyet predikáczió
közben a Tiszteletesre függeszt. Csak néha mozzan meg szemöldök íve, a
mi nála helybenhagyást jelent. Néha végig pillant a gyülekezeten s
egyszerre lesüti szemeit, a mi azt jelenti, hogy ipamuram, öreg Patak
István megint elszenderűlt, pedig mennyire szégyenli, ha szemére vetik!
néha nagy ritkán megkeresi ajkait az emberszóló mosoly, nyilván
ángyomasszony Rákhel leánya miatt, a ki minden vasárnap úgy meghagyja
színét, mintha a forróláz gyújtotta volna el.

Ha mindezt látnád, el se hinnéd, hogy ezt a szép fiatal asszonyt, ezt a
jó, szelíd, okos teremtést Patak banyának emlegesse az ötödik embernyom.
Szegény! hogyan lehetett volna ő banya, hiszen meghalt fiatalon, szomorú
halállal.

*

Még akkor robotvilág volt, meg dézmavilág. Most, mikor aratógépek,
gyűjtőgépek, morzsoló gépek, cséplőgépek zúgnak, dörömbölnek, fütyölnek,
mintha kárhozott lelkek üvöltöznének, kinek jutna eszébe, hogy ezelőtt
százhuszonhat esztendővel, felséges Mária Terézia uralkodása kezdetén,
mindezeknek a csudagépeknek helyét a legegyszerűbb kétkarú emeltyűk
pótolták. A kétkarú emeltyű az urasági hajdú rendeletére vállára vette
munkaszerszámait, jókor hajnalban megjelent az urasági réteken, ott
elkezdett mozogni olyan taktusra, mint az igazi gép, nem kellett
megindításához tűz, víz, gőz, szén, olaj, kátrány, legfeljebb egy kis
mogyorófa; nem volt rá mérve, hogy hány lóerővel kelljen bírnia, sem
pedig az erő és időarány statáriuma nem függött a feje fölött. Ez a
kétkarú emeltyű volt a jobbágy. Mikor learatta az uraság búzáját (ez
volt a robot), akkor fogott a magáéhoz. Mikor ezt is letakarította,
keresztbe rakta, akkor megjelent a tiszttartó és minden keresztből
kiválasztott két kévét az uraságnak. Ez volt a dézma.

Mindezek ma már nincsenek. Mert azt, hogy Füstfaragó szomszéd tegnap
alkonyattájban Jékli zsidó kis ajtaján besurrant, nem lehet
dézmafizetésnek mondani; Gábor bátyám sem robotol azzal, hogy 100 forint
kölcsönért Dávid gazdának adta zálogba a fertály földjét, mindössze is
megszántja neki kamat fejében, az aratás a Dávid baja lesz, – sem pedig
Lukács gazda, a ki fuvarból annyit keres, hogy a faluban senki sem él
olyan jól, mint ő. Sokszor tíz pohár fekete kávét is megiszik egy este,
míg Péter gazda vöröshagymát vacsorál és a mellett dolgozik, mint a
marha (a hogy Lukács gazda szokta mondani), vagy mint a hangya (a hogy
bíró uram mondja neki szemtől szembe, nyilván a közelgő választásokra
való tekintetből). De hát Péter gazda kénytelen vele, mert Ignácz gazda
soha egy gyűszüvel sem kinálta meg abból az édes pálinkából, a mivel
Füstfaragó szomszéd szokott dicsekedni.

Ez csak úgy eszembe jutott és a dologra nem tartozik; visszatérünk a
kétkarú emeltyűkhöz, kik a dézmát és robotot nem oly rejtélyes módon
teljesítették, mint fennebb említett Füstfaragó szomszéd és társai.

Voltak azonban a kétkarú emeltyűk között fiatal asszonycselédek, kiknek
a nehéz robotból könnyű rész jutott: elviselni és viszonozni a felügyelő
urak enyelgéseit. Nem csuda hát, ha a felügyeletre többen is
vállalkoztak, mint kellene, sokszor olyan urak is lábatlankodtak, a
kiknek az irodába volt a helyök. És hogy messze ne menjünk példáért, ime
itt ez a kurta, testes, peczkes, őszbevegyűlt, ezüstsarkantyús úr, az
uradalmi fiskus, mit hivalkodik azzal a nagy balgatag tajtékpipával
kezében, ott a híd karfájára támaszkodva? Már a delet harangozzák a
szomszéd városban, ide is kihallik a harangszó, a boglyarakó emberek is
leteszik a villákat és a melyiknek kihozták az ebédjét, mellé is
telepedett. De a fiskus urat a napsugarak ellen minden oldalról védik a
hídtöltést szegélyző fűzfák, és legkevésbbé sem látszik az ebédre
gondolni; egész figyelmét lekötözték az ebédvivő asszonyok, kiknek mind
az ő őrszemléje alatt kell keresztűljutni a hídon. Mindegyik
emberségtudó modorban köszön neki; egyik-másik, kit a lelke rávisz,
merész oldalpillantást is vet rá, mivelhogy a fiskus úr gavallérhírben
áll.

A Patak menyecske (nem visz rá az ízlésem, hogy Patak banyának mondjak
egy szép fiatal pálmaszálat) legkésőbb érkezett, a mit kiment az a marok
buzavirág, mely legifjabb Patak István kövér ujjai között izzad. A kis
gazda egészen jól van lakva az «ebédbe» menés dicsőségével, húzatja
magát és a hídhoz igen messzilli azt a közeli petrenczét, melynek
tövében apja pihen.

A fiskus úr majd elnyelte szemével a közelgő hölgyet. Minden lépésre
szebb volt. Mint egy virágos almafa távolból; csak a tetsző szín varázsa
kápráztatja a szemet; az egész egy tömör testnek látszik, azt hinnéd,
így távolból nézve legszebb. De ha mellé jutsz s egyenként veszed
szemügyre az ágat, a lombot, a virágcsoportokat, az egyes virágot, – az
egyetlen aláhulló szirmocskát…! No de fiskus úrnak nem volt ideje tovább
fűzni a hasonlatot; a menyecske a távolból csak délczeg sugár termetével
és rugalmas lépteivel vált ki; közelebb jőve áramlott a báj, a termet, a
mozgás, a szín, az idomok bája, a fiskus úr szemébe, hogy egészen
belevakúlt. Csak egyetlen egy sugárkához nem volt szerencséje, a
szemekhez. Az asszony úgy a lába alá vigyázott, a mint előtte elhaladt,
mint azok a gyerkőcz-leányok, a kik életökben most próbálják először a
fejen való kosarazást. Illedelmesen szerencsés jónapot kivánt a nemzetes
úrnak. Még akkor nem nagyságolták a fiskálisokat.

– Fogadj Isten fiam! kié az a szép kis gyerek? – kérdé, mint a ki tudja,
hogy az anyát a gyermekében kell ostromolni.

– Az enyim, nemzetes uram! – felelt a menyecske és tovább haladt,
meggyorsítva lépteit, mint a kis gyerek, mikor a sötét szobából
világosra menekűl.

Tudta is a fiskus, mit mondott az asszony. Szeme, szája, szíve, értelme
rajtaveszett azokon a karcsú Atalanta-lábakon, melyek alig látszottak
érinteni a földet. Tekintetével elkísérte egész a petrencze tövéig.

Az asszony is leemelte fejéről a tárkosarat, kivette belőle a fazekat,
meg a tányért, meg azt az egy bádogkanalat, melylyel férje fog enni. Ő
sem ebédelt ugyan, hanem azért nem kell két kanál. Jóravaló asszony
megvárja, míg az ura megebédel és csak azután lát a maradékhoz. Tisztes
szokás ez!

Még nem ülhet le; másoknak is hozott ebédet. Öt-hat háznép ebédjét
kiviszi egy asszony, így aztán egy héten egyszer kerül mindegyikre. Most
ő volt a soros.

Mikor mindenkinek kiosztja a magáét, visszakerül urához, leül vele
szemközt három lépésnyire. Így szemébe süt ugyan a nap, de azon könnyű
segíteni. Megtágítja fején a kendőt, s annak árnyékában férjén pihenteti
édes tekintetét. A fiatal férfira is előnyösebb helyzet volna, ha fejét
kezébe hajtva elmerengene hitvese szemein: de akkor rajzunk nem volna
hív az igazsághoz. Ifjabb Patak István a földön ül és kanalazza a körmös
bablevest, melyből minden harmadik kanálhoz legifjabb Patak István
tartván természetes jussát – minthogy tud háromig olvasni – nem hagyja
magát kijátszani, hanem a harmadik kanálmerítéssel egyidőben eltátja
száját s engedi beletölteni a paprikás eledelt. Ezenkívül a levesben
található egészben maradt öreg babok is az ő extra accidentiáit képezik,
melyeket sajátkezűleg fogad el apja kezéből. E közben folyvást vallatja
apját, mért nem fogott arany málingót, majd ő most hazavinné a
Jánoskának.

[Illustration: Tekintetével elkisérte…]

Végre a férj bevégzi ebédjét és hanyatt fekszik a zöld fűtarlón.
Legifjabb Patak István rögtön megkivánja ezt az állapotot és azonnal
odafekszik apja mellé, kis kalapjával betakarva arczát, a hogy ezt
apjától látta.

A menyecske most felkél ülőhelyéből, de mielőtt a maradékhoz láthatna, a
fiskus úr odakiáltja magához a hídra.

A robotosok már Patak István után eveztek azon a csöndes tengeren, mely
gyönyörűségeinek egész özönét azokra árasztja ki, kiknek az élet vajmi
keveset ád. A déli álom! mit tudjátok ti hűs paloták és gazdag asztalok
lakozói, hogy mi az? Ti nektek az semmit sem ád egyebet keserű
szájíznél, vízkóros pöffedtségnél és gyilkos mogorva kedélynél. De
nézzétek ezeket az embereket, a kiknek homlokáról hajnaltól délig
pergett alá az igaz gyöngy! Egy órát pihennek anyjok kebelén, a puszta
földön, és ez az egy óra visszaadja nekik azt, a mit a megelőző nyolcz
elragadott. Óh a föld jó édes anya!

Mindenki pihen. Senkinek semmi gondja arra, a mit a fiskus az
asszonynyal beszél; különben is mind a kettőt elrejtik a parti fűzek,
csak itt-ott villan át a lombok között az asszony fehér kontya és a
lombok felett a fiskus feje; halk szavait nem lehet kivenni; az asszony
feleleteit azonban tisztán hallják a kiváncsibb sihederek, és a
feleletekből a kérdéseket is megfejtik:

«..............?»

«Ilona.»

«..............?»

«Patak István.»

«..............?»

«Huszonnégy.»

«..............?»

«Kettő.»

«..............?»

«Mindkettő fiú?»

«..............?»

«Őszre leszünk öt esztendős.»

«..............?»

«Szeretem.»

«..............?»

«Nem volnék keresztyén, ha nem szeretném.»

«..............?»

«Menjen uram! ez nem szeretet, hanem bujaság!»

A mi ezután történt, azt nem akarja tudni senki. A fiatal sihederek, kik
kalap alól figyelték a két beszélőt, úgy suttogják, hogy az utóbbi
szavak után a fiskus átölelte az asszonyt, de ez egy heves mozdúlattal
kibontakozott az úri ölelésből, egy másikkal pedig mellen taszította a
híd karfájához támaszkodott gavallért. Azután láttak egy pár sarkantyús
csizmát megfordúlni a levegőben, hallottak egy tompa zuhanást, végre
látták, a mint a Patak menyecske elsápadtan szaladt vissza az urához.

Az bizony megesett, és senki sem segíthet rajta. A menyecske sértett
szemérme egész bőszültségével taszította el magától a vigyázatlan urat,
s az a híd karfáján keresztűl hanyatt bukva esett alá. De ne ijedjünk
meg sorsán. A fiskus nem halt a vízbe, nem azért, mintha méltóbb halálra
volna predestinálva, hanem azért, mert a híd alatt nem volt több víz,
mint a mennyit két lábnyi mélységű agyag saturálni képes. A gondviselés
őrködik a fiskus felett és gondoskodik róla, hogy ha bukik is, olyan
anyagba bukjék, a melybe se el ne merűljön, se össze ne zúzza magát.
Paraszt nyelven _sár_. Külsőleg alkalmazva rendes gyógyszere minden
belső hévségnek, mint ezt láthatni alkalmazásban azon lényeknél, melyek
a híd tőszomszédságában Miska kanász erélyes felügyelete alatt élvezik a
sárkúrát.

A zuhanásra minden élő lény felriadt. Legelőször is Miska kondás
alattvalói, fölröffenvén, szaladásnak indúltak s újolag bizonyságot
tettek azon régi igazságról, hogy az abszolút kormány alatt élő népek a
veszedelem első szelére fejöket vesztik. Az alvó férfiak egymás után
ugráltak fel, felkapkodtak villát és petrenczerudat, mert hát itt az
idő, hogy minden ember dologhoz lásson.

Fiskus úr is kikeczmergett a sárból s dühösen rohant fel a hídra, ott
szétnézett az asszony után s a mint megpillantotta férje mellett, rohant
feléje azon sárosan.

– Megállj csak te!… és itt olyan czímmel illette a szegény asszonyt,
melyet csak úgy érdemelne meg, ha akkorát bukott volna, mint a fiskus
úr. Nem szabad tisztapapiron leírni azt a förtelmes szót.

De a szegénynek sokat el kell tűrni. Patak István nem volt nemes ember,
annálfogva nem is érezte magát jogosítva védelmére kelni a megsértett
női méltóságnak. Elébe lépett a fiskusnak s kezébe adta a petrenczehordó
rudat.

– Inkább engem verjen agyon a tekintetes úr!

A fiskus kapott a petrenczerudon, de csakhamar észrevette, hogy azzal
nem lehet valakit agyonverni egy lépésnyi távolból, a mennyire hozzá
Patak István állott. Aztán meg a sáros fürdőnek kiváló higgasztó és
észrehozó tulajdonsága van s azt is megtudja tőle az ember, hogy a
petrenczerúdnak két vége talál lenni; hogy a kezében levő rúd nem
egyetlen a maga nemében: annálfogva elvetette a kinált fegyvert.

– No kutya! ha csak az kell, hát majd agyon verlek. – Azzal ott hagyta a
parasztokat, kocsira lépett és haza hajtatott.

A parasztok munkához láttak. Dolgozott a kéz is, meg a nyelv is.
Beleszóltak a falu dolgába, azután a vármegye dolgába, azután az ország
dolgába, hanem a Patak István dolgából nem tudott senki semmit; hiszen
ők aludtak akkor, mit tudhatnának ők.

Ebben eltellett a nap, haza ballagott minden ember azon a szép márvány
gyalogúton. Otthon aztán a tejfeles leves mellett volt mit hallani a
gazdának az asszonytól. Hogyan járt a fiskus a Patak menyecskével. A
gazda nem győzte csíggatni. Mit tudsz te belőle jámbor? Én ott voltam,
nekem csak kellene tudni.

A fiskus meg épen nem csinált belőle titkot. Maga beszélte el elmésen
kisallangozva, hogy megrúgta őt egy mokány menyecske. Hiszen az
asszonykéztől kapott sebben nincs mit szégyenleni. No meg a törvény sem
itél benne. Ki mit kapott, viselje emberséggel.



II.  (Fatemplomok.)

Azt mondja az írás: «A ki tornyot akar építeni, üljön le és számlálja
meg a költségét.»

Ennélfogva alig van valami könnyebb munka a világon a toronyépítésnél.

Minthogy pedig a templom rendesen csak felényi magasságú, mint a torony,
ebből szigorúan következik, hogy a templomépítés meg épen felényi
munkával jár, mint a toronyépítés. Ennek csak le kell ülni, addig van. A
munka másik fele, a pénzszámlálás egészen fölösleges, mivel az a
toronyra tartozik.

A pénz! Hisz azt álom beszerezni.

Gyakorlatlan pap és kurátor rendesen úgy szerzi be, hogy először
megcsinálja az épűlettervet, nem nagy arányokban, nem fényes
kiállítással, a mint emberi szemnek tetszenék, hanem egyszerűen,
gazdálkodva, az egyház népességéhez, igényeihez, vagyonerejéhez mérten,
a mint Istennek tetszik; azután elkészíti a költségvetést, akkor azt
kérdi a néptől: «Atyámfiai! akartok-e építeni? Akartok, mert kell? No ha
akartok, hát minden telekre esik 50 forint, azonkívül minden lélekre 5
forint: elfogadjátok-e?»

Hogyne fogadnák el! Négy esztendő múlva azután ott ragyog ki a falu
közepéből a fehérre meszelt bádogos torony. Szemefénye a falunak.

Hasonló együgyű eljárás az is, mikor valaki (pap vagy kurátor) kocsira
ül kora tavaszszal, ellátogat a környékbeli uradalmakba, kiókumlálja,
hol lesz letakarítani való rét, vetés, nyomtatni való gabona, kapálni
való kukoricza, kivágni, hajóra szállítani való erdő nagy mennyiségben,
és azt felvállalja mind községe nevében. Az uradalmaknak jó, mert
helyükbe megy a sok munkás hangya s néhány nap alatt letakarít mindent,
míg tiszttartó úr bodros füstfellegbe rejtőzve vigan olvassa a
munkaerő-kalamitásról írt vezérczikkeket, melyeket Kiskun urak írnak a
«Hon»-ban. A falunak is jó, mert nagy összeg pénzhez jut könnyű szerrel
(az az áldott «_sok kéz_», az a szent «_közakarat_» az, a mit könnyű
szernek neveznek), és megint csak elkészűl a szép fehér, bádogos torony,
mely még az ötödik faluba is eltündöklik.

Hanem vannak praktikusabb emberek is. Tornyot kellene építeni? Igen, de
ahhoz pénz kell. Kivetni vagyonarányban vagy fejszámra: ez könnyű, de
beszedni ki szedi be? Minden kivetésnél jobb egy okos gondolat. Először
is folyamodunk a főtiszteletű szuperintendencziához, a hol köztudomás
szerint leveses kanállal mérik a pénzt. Azután ott vannak az egész
környéken az áldozatkész delnők, kik fáradhatatlanok a női munka
készítésében. Házisipka, óravánkos, székvánkos, pamlagvánkos,
varróvánkos, gyufatartó, gyöngy-fogvájó, gyertyaellenző, hímzett képek,
csinált virág, keztyű, harisnya, kiolvasott regények stb. stb. mind
nélkülözhetlen házi eszközök és az egész ország közönsége bizonynyal
örvendeni fog az alkalomnak, mely reményt nyújt neki az ilyen czikkek
elnyerhetéséhez. Annál fogva, miután a fenn (elismerjük hiányosan)
elősorolt czikkek a környék delnőitől beexequáltattak, megkerestetik a
nagyméltóságú magyar királyi nem tudom melyik miniszterium, egy
jótékonyczélú sorsjáték illetékmentes engedélyezéseért a kegyesdombi
templom javára; nemkülönben megkerestetik az áldozatkész typographus,
Szilády László úr is Kecskeméten, ötvenezer darab sorsjegynek mérsékelt
díjért, – de díj nélkül is elfogadandó kiállítására, s végre az
ötvenezer sorsjegyből negyvenkilenczezer-nyolczszáz darab a
szuperintendenczia 249 lelkészéhez (maga az építkező egyház is kétszázat
megtartván) kétszázanként azon szíves kéréssel _menesztetik_ szét, hogy
a küldött sorsjegyeket ismert buzgóságánál fogva ismerősei között 50 o.
é. krajczárjával elárusítani és a bejött pénzt (a netalán el nem kelt
sorsjegyekkel együtt) záros határidő alatt hivatalos úton visszaküldeni
ne terheltessék. Megjegyeztetvén, hogy a hivatalos levelet a posta
ingyen szállítja, csak azt kell ráirni: _Hivatalból_.

Ebből bejön 25,000 forint kerek summa. Ez a világon a legszilárdabb
alap, melyre templomot lehet építeni.

A legeslegpraktikusabb emberek azonban nem csúsznak-másznak sem a
delnőkhöz, sem a jó öreg Szilády Károlyhoz (mivel úgy is meghalt már),
hanem egyenesen csak a nagyméltóságú magyar királyi helytartótanácshoz
(melyen kívül egyéb guberniumot nem ösmérnek) folyamodnak kéregetési
engedélyért. Mely minden nehézség nélkül megadatván, őszszel
kiválasztanak 12 pár épkézláb embert, kiknek telente úgy sincs otthon
semmi dolguk, ezeket szétküldözik az ország minden provincziájába
egy-egy rubrikázott könyvecskével, melynek második lapján olvasható a
helytartósági engedély, első lapján pedig a helység pecsétje az
elmaradhatatlan szántóvassal, csoroszlyával, nappalt holddal és
csillagokkal tetováltan, alatta az öregbíró, ifjú
Nagy-Dani-Papp-Máté-János aláírása; hát hogy ne volna hiteles? A
tizenkét ember nyakába veszi a tarisznyát és az országot, kérlelhetlenül
megsarczol minden falut, harmadik esztendőre aztán hazakerűl, mint a
mesebeli kakas, viszi a sok pénzt, a miből majd a templom épűl. Ha nem
elég, megkisértenek egy második, aztán egy harmadik expedicziót is.
Némelyiket már messziről megismeri az ember. Nini, hát kigyelmetek már
megint templomot építenek?

A kinek a fentebb elősorolt módok közül egyik sem tetszik: az
folyamodhatik még könnyebb módokhoz is. Mázsás gyereket, kétfejű
csirkét, hatlábú borjút mutogatni építendő templom javára, mind igen
jövedelmező vállalat. S ha ilyesmit az aberrans természet nem
produkálna: megteszi egy pár tengeri malacz is. Ki ne buzdúlna egy
tengerimalacz sivítására? Az utolsó krajczáromat odaadom, csak én
tengerimalaczot láthassak.

Mi azonban itt a Dráva partján – nem hiába tart a világ együgyűeknek –
megmaradunk a két első mód mellett, legfeljebb folyamodunk a
főtiszteletű szuperintendeneziához kharitativumaink elengedéseért, mely
a három lelkes aljegyző összmunkálata folytán rendesen meg is adatik,
nem értetvén bele az iskolai p.-kros adó.

Akkor hozzáfogunk az építéshez. Nem építünk nagyobb hajlékot, mint a
melyben kényelmesen megférünk vendégeinkkel együtt, a kik innepelni
jönnek hozzánk; nem szebbet, mint a minőt erőnk enged. Bízvást
ráírhatjuk: «_Épűlt helyben_», mert senki idegennek nincs benne egy
krajczárja is. Mi a magunk szegényei vagyunk: a másé nem.

(Sorsjegyek, lutri, szerencsekerék, hűhó, lárma, dobszó, hajsza,
sültgalamb nálunk nincsenek feltalálva.)

Természetesen ma már minden kőből, téglából, boltozatra, gonddal,
csinosan, ízléssel, mert lehet és szabad.

Hajdan, mikor nem lehetett és nem volt szabad, – – – akkor sem hagytunk
kifogni magunkon.

Minden falu határában volt pompás őserdő. Az erdőben remek szálfák.
Ezekből a szálfákból kerűltek az épület rámái, vastag talpak, temérdek
oszlopok, izmos gerendák. Az oszlopok közeit befontuk sövénynyel, azt
betapasztottuk sárral, a sárt bemeszeltük fehérre. A tető befedésére
termett szalma. Bántuk is mi, hogy nem volt szabad téglából építeni? Az
isten ilyenben is meghallgatta könyörgésünket. Ha a földesúr rosszat
álmodott s ráfogta, hogy nem jó helyen van, szétszedtük és odább vittük.
Ha épen elfoglalta vagy elpusztította… Ugyan mit csinál a madár, ha
pajkos gyerek elszedi a fészkét? Ujat rak, még csak nem is panaszkodik.
A rombolási erőszakon győz az alkotási ösztön türelme. Mi is azt tettük.

Ti rögtönzött szent sátorai atyáink földi bujdosásának! Ti szalmafedelű
faalkotmányok, melyeket ama bujdosó kor pihenéstelen buzgósága
összeszerkesztett, újra lebontott, hogy más helyen ismét összerójjon! Ti
rövid időre számított hajlékai az egyház czölöpkorszakának, melyeket ma
már a kőkorszakban, mint az árvagyermek sírját semmi nyom, semmi rom,
semmi ásatag nem jelez – mintha az a kor, mely összerótta, tovább
vándorolván, magával vitte volna legutolsó darabját is…!

Ha szemem világát elveszik kevély tornyunk aranyozott gombjai, vagy
kifárasztják Ócsa és Decs magas boltívei, emlékezetem a ti virágos
mennyezeteitek alatt keresi fel édes otthonát. Az én bölcsőmet még a ti
árnyékotokban ringatta egy angyal szent keze, az én ifjuságom első
emelkedésének a ti falaitok voltak serkentő tanúi.

Fatemplomok, fabástyák.

Mikor Xerxes százezrei Görögországot elözönlötték, az orakulum azt
tanácsolta a görögöknek, hogy fabástyákban védelmezzék magukat. A görög
elértette, mi az a fabástya, hajókra szállott, megvívott a persával,
megverte, elkergette.

Ilyen fabástyáink voltak nekünk a fatemplomok az _artikularis_ világban.

Mi is sok mindenféle világot megértünk már, de az atyáinknak még
többfélében volt részük. A sokféle között legnevezetesebb volt az
_artikularis_ világ.

Micsoda világ volt ez? És ki teremtette? És hány napokon? És mikor? És
miből?

Kezdetben teremtette a soproni diéta; 1681-ben; Sok napokon;
Reaktzióból; Sok huzalkodással.

_És minekutánna megtekintette volna, valamit teremtett vala, imé igen
rossz vala._

Akkor magára hagyta, hogy szédelegjen, a hogy tud.

De nem. – Szabott neki törvényt is.

«A protestánsoknak adassanak vissza elfoglalt templomaik. De csak azok,
a melyeket a protestánsok magok építettek. De ezek közül is csak azok, a
melyek katholikus szertartással felszentelve még nem voltak.»

Nesze semmi, fogd meg jól.

Soha még ez a jó magyar példabeszéd fényesebben illusztrálva nem volt.

Mert hát építeni bizony nem igen építettünk mi Mohácstól a soproni
diétáig semmit; a mit építettünk is, azt nem igen irigyelte meg senki. A
Mohácsot előző időkből pedig valamit pretendálni a legbátrabb
rabulistika sem mert volna. De nem is volt nagy szükség az építkezésre.
Boldogúlt atyáink falustól és földesurastól egy szép reggelen kitűzték a
torony hegyére a kakast; a plébánost, a ki egyebet sem tudott, csak
áldani, áldani, áldani, elkergették, s fogadtak helyébe prédikátort, a
ki igazán meg tudta mosni a fejüket minden vasárnap két álló
órahosszáig, de tudott velük énekelni hatalmas zsoltárokat…

Szépen bele ültek a készbe.

Később a földesúr mást gondolt, kezet adott Szelepcsényinek vagy
Pázmánnak; attól fogva a kakasnak nem volt maradása a torony tetején, de
még a prédikátornak sem a faluban. Az árván maradt nyáj kiszorúlt a
templomból: de makacsúl ragaszkodott tradiczióihoz és szívósan hitéhez;
kesergéseivel, instáncziáival fárasztva urat, megyét, palatinust és
felséget.

Világos, hogy övék volt az a templom száz és száz esztendő óta, de mégis
csak nem ők építették azt, – így hát semmi joguk hozzá a soproni diéta
szerént.

Jó lutheránusok, – noha bizony ők fejtették ki a nagyobb erőt, a
szívósabb ellentállást, – jobban meg voltak akadva, a nagyobb veszély
őket fenyegette; ők keze ügyiben voltak a császárnak, földesuraik
egyrészt a császár hűségén voltak és a végkövetkezésig vitt földesúri
jogot (cuius regio, eius religio, – ki ura a földnek, ura a vallásnak)
következetlenség nélkül nem is igen tagadhatták, mert hiszen ez a
csudálatos elv németországi uralkodó testvéreik találmánya volt.

Ellenben a Kálvinus trombitásai – mint Pető Gergely nevezi őket – a nagy
alföldi síkságon izmos városokban vagy a török szomszédságában, bele
gyökerezve földjükbe, hitükbe, templomaikba, (akárki építette is)
nyugodtan várták vagy nézték a történendőket; s arról sem vettek
tudomást, a mi dunántúli testvéreikkel történik.

Ó azok a mi ártatlan atyáink! Ők csak martyrok és gályarabok tudtak
lenni mind! Ők sohasem erőszakoskodtak, sohasem foglaltak, sohasem
üldöztek! Ők sohasem vetemedtek visszatorlásra plébánosok és szerzetesek
megkötözésével, tömlöczözésével, sanyargatásával! Durvasággal,
kegyetlenséggel?

Nem??

Hát _nem_.

Túl a Mátrán, a Bodrogon, a Királyhágón, ott, a hol a földesurakat, a
fejedelmeket politikai tekintetek sarkalták, – ismerjük a történetet.

De bent Magyarország szívében, a Dunától a bihari hegyekig, a Jász- és
Hajdú-síkságtól a Marosig, hol fajunk tisztán és elegyületlenűl, távol
minden közvetlen földesúri, vagy papi befolyástól, egy parasztbíró
bölcsesége alatt élt, mondjatok esetet, hogy ez a faj egymást háborgatta
volna! Megfért mindegyik a maga oltárai körül, és nem aggatott a
másiknak, sőt sokszor megfért mindkét fél egy födél alatt évtizedekig,
mint Kecskeméten; s mikor elváltak, a helybenmaradt segítette a
kiköltözöttnek megépíteni a hatalmas nagy templomát, szebbet, mint a
magáé és nem irígyelte neki. Máig is büszke rá. A hivatalokat bölcsen
megosztották. Bíró, hat esküdt egyik részről, főnótárius, hat esküdt
másik részről.

Ez a türelmesség, – nem, több mint türelmesség – ez a szeretet,
felekezeti jelleg ez?

Nem! Édes szép magyar népem, ez a te faji jelleged. Daczczal, ha kell és
mind a vérig megállani hited és tradiczióid mellett, de nem háborgatni
mást a magáéban, ez a te erényed; ebben az egész nagy Európában egyedül
a tied. Neked nincsenek se máglyáid, se gályáid, se vecsernyéid, se
Bertalan-éjeid. (Írmagúl tartogatsz egy kis «_comburantur_»-t. Büszke is
vagy rá, emlegeted is.) A Caraffákat sem te szülted. Sok nagy bűneidért
meglátogathat az Isten, de azért az egy erényedért megáld. Akár kereszt
alatt, akár csillag alatt állj, akár mystikus homályú boltozatok alatt
térdepelve zengjed, akár rettenetes ablakú és teméntelen alacsonyságú
falak között egyenesen állva harsogd dicsőségét teremtő Uradnak: ezért
az egyért megáld tégedet. Áldjon is meg!

Hanem a szegény Pannonia. A Duna és Dráva áldott köze: ott bizony nem
magadon állott a türelmesség. Maroknyi falvaid kápolnácskáit hiába
öltöztetted a magad ízlése szerint: ráösmertek és visszakövetelték.

Hát vigyék!

De a melynek tégláit a mi keserves buzgóságunk égette, a melynek
vályogjait a mi szegénységünk hevenyészte fallá: azt is elveszítsük-e,
csak azért, mert a földesúr egyszer nagy penitencziát tartott?

Ez a kegyetlen törvény. Maga az udvar is belátta a kegyetlenséget.
Leopold király és III. Károly király is mintha enyhíteni szerette volna.
Az egyik explanálta, a másik resolválta. Végrehajtását mixta comissiókra
és investigátiókra bízta.

Meg ne botránkozzál jó olvasóm e diákos kifejezésekben. Ha nem érted, ne
busúlj miatta, nem vesztesz vele semmit. Apáid könyv nélkül tudták, hogy
a _mixta comissio_, meg az _investigatio_ vármegyei urakat és urasági
tiszteket jelent, kik sorba járták a falukat, megvizsgálták a
templomokat, kivallatták az embereket, mikor s miből építették a
templomot; szemügyre vették, nem petrificalódtak-e azok a fatalpak,
melyeken a templom falai nyugosznak; megliggatták a falakat, valóban
sövényből vannak-e fonva; a sárvakolat nem rejteget-e rebellis köveket
és inártikuláris téglákat, nem látszik-e ki a faluból nagyon messzire a
harangláb? (Torony? kőtorony? Micsoda istentelen gondolat még csak
feltenni is, hogy valamely templomnak tornya merne nőni minden
artikulusok ellenére! Nem kevélykedik-e kikönyökölve az utczára, vagy
éppen kihivólag szemtől-szembe az atyafiak díszes szentegyházával?)

Jó bástya, erős vár volt ilyenkor a fatemplom. Minél fább, annál
erősebb. Senki sem foghatta rá, hogy városi építész emelte gazdag
pénztárból olasz vagy gót ízléssel. Senki sem merészkedett feltenni,
hogy azt fényes és meglepő szertartással felszentelhette volna
katholikus áldozár. Ilyet nem építhet más, csak paraszt és kálvinista.
Nem prédikálhat benne más, csak predikátor. Ez igazi _artikularis_ hely.
Csak énekelgessenek, csak predikálgassanak benne. _Salvo tamen jure
domini terrestris_, azaz: _a meddig a földesúr megengedi_.

A fatemplomok tehát kifogástalanok voltak. Nem így a vályogból, vagy
éppen téglából épültek s kivált azok, melyekhez az emberi
felfuvalkodottság tornyot is ragasztott. Ilyen eseteknél vallatás alá
fogták a legvénebb embereket, vallomásaikat jegyzőkönyvbe vették s ezek
alapján konstatálták, ha igaz járatban van-e a templom, vagy nem.
Enyhítő körülményül tudatott be, ha négy erős szögletben volt épülve,
valamint az is, ha a torony a templomtól néhány ölnyi távolságban
csupaszon emelkedett. Senki sem tagadhatja, hogy kálvinista styl.

Ha ellenben szilárd kőfalai, csinos oszlopzatai, magas ívezetei, karcsú
tornya s hármonikus harangjai, kereszt vagy ovál alapja kihívólag
dicsekedtek régi eredetével s ha végre nem is valami szerény síkocskán,
hanem emelkedett helyen, valami természetalkotta, vagy épen kézzel
rakott dombon pompázott, akkor a mixta commissio többsége minden
kihallgatás nélkül eleve elitélte, mint nem igaz járatban levő
_inartikularis_ helyet.

Ez volt az _artikularis_ világ.



III.  (Artikularis világ.)

Ilyen járatban van most az a három hintó, mely egymás után evez a
feneketlen sárban az emlékezetes híd felé, mely oka és tanúja volt
fiskus úr esetének ezelőtt öt hónappal.

Fiskus úr nem sokat tünődött a megtorláson. Végig futtatta elméjét a
boszúállás kezeügyében levő különféle módozatain, egy pillanat alatt
megmérte mindegyiknek élét, súlyát, erejét, és abban állapodott meg,
hogy legjobb lesz az egész falu nyakába vetni a pányvát. Akkor
kiválaszthatja a maga emberét. Mert megkorbácsoltatni az asszonyt: ez
könnyű volna, de nem gavalléros munka, s aztán megkérdeznék az okát is:
miért? Tömlöczbe vettetni férjét, azt a zsiványt azzal a
petrenczerúddal, ehhez is elvitathatlan joga volna neki, mint uradalmi
mindenhatónak, csak az az átkozott _miért?_ ne függene fölötte. Tehát
színt kell adni a dolognak. Templomvizsgálatot rendezünk. Ebből zavar és
ellenállás lesz olyan, a minőt csak kivánok. E miatt aztán azt veretem
vasba, a kit akarok, és nem érne az életem egy ütet taplót, ha Patak
Istók kívül maradna a vason. A szép asszony könyörgésre fogja a dolgot.
Ez lesz az igazi elégtétel. Akkor nem lesz okom szégyenleni a fürdőt.

Ezt a gondolatot mind le lehet most olvasni arról az elégült mosolyról,
mely fiskus úr arczát még akkor sem hagyta el, mikor a kátyúba vágott
hintó az egész urat a mellette ülő prefektus ölébe zökkenti át.

Annál savanyúbb arczot mutatott a prefektus, a ki minden zökkenést
egy-egy szitokkal kisér igaz németséggel. A prefektus úr magyar ember
ugyan, de ha szitkozódni akar, azt németül cselekszi, mert a magyar
káromkodás oly utálatos, hogy azt jó nevelésű ember nem veszi szájába.
Ellenben az a Donnerwetter olyan ártatlan. Az nem üt agyon senkit.

– Az ördögök ásták az úrra ezt az egész komédiát. Csudálatos tücskei
vannak az úrnak. Sohasem jutott volna eszébe az uradalomnak. Sár-víz
idején ennyire törődni csak azért, hogy nyakát törje az ember. Magának
is, másnak is.

A fiskus úr folyvást mosolygott és fújta a füstöt.

– Könnyű az úrnak – duzzogott tovább a prefektus, – mert már ki van
próbálva a nyaka. Nem egykönnyen törik ki, de az enyém nem rúgókra jár,
mint az úré.

A fiskus úr a prefektus észrevételeire elvörösödik, de megint csak
mosolygásra fogja dolgát és kétszeres igyekezettel fújja a füstöt.

– Nézze az úr? még a torony is megbámúl bennünket, mintha számon kérné,
mi járatban vagyunk?

A fiskus a toronyra tekintett. Valóban neki is úgy tetszik, mintha a
torony azzal a bámész, tettetett ostoba képpel nézné, minővel a
parasztok bámúlták, mikor a sárból kikeczmergett. Nini! mintha még a
száját is félre vonná.

Ujabb zökkenés.

– Bárcsak jól hátba verne bennünket az a pap, hogy a házára törünk!

– No azon ne búsúljon, urambátyám! Alázatos nép az nagyon. Azt sem
tudja, melyik lábára álljon, ha meglát bennünket. Ó, én már jól ismerem.
Láttam egy párt belőlük. Voltam is egynek a házánál. Nyakkendőt nem
visel. Gazdálkodásból télen-nyáron papucsban jár, meg dókában.
Főfoglalkozása nyáron a dohány-kaccsozás és pipaszársütögetés.
Teletszaka szakajtót köt és kukoriczát morzsol. Van neki méhese is,
melyben déltől öt óráig alszik, és gyereke – fiú, leány – sok, kiket
mihelyt járni tudnak, deákúl tanít. Felesége szilvaczefrét főz és
italokat szerkeszt nyavalyatörés ellen. Majd elbánunk vele.

Ez alatt a hintók megérkeztek a faluba. Minden lélek kiállt az utczára
ennyi hintó csudájára.

Három hintó! Szegény embert egytől is kirázza a hideg. Ugyan hova
mennek? Ahol ni! A tiszteletes előtt álltak meg; két huszár a bíró
házához megy. Mi lesz ebből?

A parochia (nem teszem hozzá, hogy «szerény», mivel ez úgy is magától
értetődik) ott van az udvar közepén, jó mélyen beépítve, hogy az
utczáról be ne hallhassék semmi világi lárma, zavarni az elmélkedést,
melynek örök gyakorlatára van hivatva a ház lakója mindaddig, míg onnét
ki nem hordják. Az épület közepén nyílik a konyha, melybe semmi okunk
betekinteni, felső végén pedig a faoszlopos tornáczra egy alacsony és
keskeny ajtócska magas küszöbbel. Jól felszedje a lábát és jól lehajtsa
a fejét, a ki be akar rajta lépni. Belűl az ajtó sarkán felül egy nagy
vasrúd lóg, nem azért, mintha volna mit őriznie, hanem csupán azért,
mert egy predikátort mind az a kényelem megillet, a mi bármely más
rangbeli embert. Egy tekintélyt tartani tudó predikátornak mindég első
kötelessége legyen keresztvasat csináltatni benyilójára. Igen felviszi.

A fiskus úr, a ki minden volt mindenekben s a kitől ezt a jámbor
prefektus nem is irigyelte, mindenütt előljárt. Övé volt a kopogtatási
jog, melyre belűlről egy mély hang válaszolt.

– No ki az?

A fiskus úr bizodalmasan nyitott be.

– Mi vagyunk páterkám, jó napot.

– Páter? nem páter az fráter, hanem pater. Röviden. Syllaba prima
brevis. Semmi páter az olyan fráternek, a ki ennyit sem tud, – szólt a
predikátor, csak akkor kelve fel székéből, mikor a prefektust, kit már
ismert, megpillantotta, szivélyesen kezet fogott vele, azután a fiskusra
intett.

– Hát ez kicsoda?

A prefektus megmagyarázta neki, hogy ez az uradalmi fiskus.

– Úgy? hallottam hirét. Tessék belül kerűlni. Megférünk valahogy!

Bizony csak valahogy. Szűk szobácska volt nagyon. Egy ablaka volt, az is
kicsiny és homályos. Egy kis könyves théka az ösmeretes fehérkötésű
foliánsokkal, egy fenyőfa asztal és három bőrszék képezték bútorzatát.
Mert az a nagy gyékény fonatú karos-szék, mely az asztal mellett vetette
meg lábait, nem jön székszámba, mivel az senkit a világon be nem fogad a
predikátoron kívül. Viszont a prédikátor is csak ő vele érzi magát
egésznek. Imé most is első dolga betelepedni s csak azután kínálja meg a
hat urat a három székkel. Osztozzanak rajta.

A prefektus megköszönte a kínált széket.

– Nem olyan járatban vagyunk, hogy el merjük fogadni, sőt el vagyok rá
készűlve, hogy kikerget bennünket, clarissime! Biz azt jól is teszi!

– Azt nem jól tenné a clarissime, – szólt a fiskus. – Kikergetni csak a
magunk házából lehet valakit.

A pap nagyot bámúlt a fiskusra.

– És most ki házában van clarissime?

– Ezt majd mindjárt megmondom, csak az előljárókat várom be, a kikért
elküldöttem. Imé jőnek is már. Csak ide közelébb atyafiak. Úgy! A ki a
szobában nem fér, maradjon kinn és onnan hallgassa, a mit mondok.

Az előljárók sorba álltak, görnyedt vállal, lehajolt fővel. Legelől áll
a bíró, az egyetlen, a ki egyenesen állt, mivel bírónak úgy illik.

– Emberek! – folytatta a fiskus, – mi az uradalom és a megye részéről
azért jöttünk ki, hogy ezt a templomot, melyet ti használtatok eddig, a
soproni artikulusok értelmében visszafoglaljuk igazi birtokosának.

Az emberek összerezzentek. A predikátor felugrott székéről és a fiskus
elé állott.

– Uram! kegyelmed tréfál vagy ingerkedik. Azok az artikulusok minket
pártolnak. Mi háborítatlan birtokában voltunk ennek a templomnak, mióta
fennáll.

– Maga tréfál, clarissime! – válaszolt a fiskus szárazon, – az
artikulusok értelme az, hogy azé a templom, a ki építette, akárkik
használták is időközben. A kérdés hát csak az, hogy kik építették?

– De mi szükség van erre a kérdésre is, holott az egész községben
egyetlen katholikus sincs?

– Nagyon is van. Az artikulusok még az esetre is világosan intézkednek,
ha valamely község lakósai mind reformálódtak volna is. Tehát minden
csak azon a kérdésen fordúl meg: kik építették a templomot?

Egy öreg ember közbeszólt:

– Én uram és én Istenem! Kik építették volna? Mi magunk építettük.

– Hol vettétek hozzá a téglát?

– Hol vettük? hát uram volt itt a töröknek egy régi temploma, melyet
ezelőtt hatvan esztendővel elkezdett Szigetvárra hordatni. Az egész falu
hordta keserves robotban, én is raktam a szekérre, mint iskolás gyerek.
Utoljára a török is megsajnált bennünket, megkínált, hogy váltsuk meg a
mi még itt maradt. Megvettük hitelbe háromszáz forintért. Kétszázat
lefizettünk, százzal most is adósai vagyunk, mert azután valami hét
esztendőre kiverték a törököt az országból, így a pénze nálunk veszett.
Pénzen vettük a téglafalat, pénzen hordattuk a Dráváról a fenyőket, a
deszkákat, magunk ácsoltuk az egész tetőt, magunk ragasztottuk hozzá a
fatornyot… Egy porszem, egy szálka nem sok, annyi sincs belőle az
uraságéból.

– Az mind meglehet, hogy pénzen váltottátok meg; hogy pedig a tornyot ti
építettétek hozzá, arra meg mernék esküdni, elárúlja mesterét. Hogy
azonban a török temploma lett volna,… no azt elhiszem én, de a
Tiszteletes nem hiszi. Nem igaz, clarissime? Hiszi maga, hogy ez a
templom a töröké volt?

– Nem hiszem. Hanem minálunk szokás minden régi épületet török – s ha
nagyon régi, tatár építménynek nevezni. Azonban akárki építkezett itt,
az bizonyos, hogy mi pénzen vettük minden anyagát.

– No ha vették, nem igaz jószágot vettek. A ki lopott lovat vesz,
lovavesztes lesz. Aztán az sem áll, hogy újra építették volna.
Kálvinista ember nem épít ilyen magas falat.

Az öreg előljáró igen keserülötte ezt a szót. Még hogy kálvinista ember
nem épít ilyen magas falat!

– No nézzék meg hát uraimék magok és olvassák el azt a régi írást, a mi
a templomban van, ha már nekünk nem hisznek.

– Magunk is azt akarjuk, – szólt a fiskus és felkelt. Vette a süvegét és
társai kiséretében a templom felé indúlt. Az udvar már akkor tele volt
néppel. A tömeg útat nyitott az uraknak s halk zugással kísérte a
templomba.

A templom két különböző világ ízlésének és czélzatának jeleit viselte
magán. Magas alapfalai pillérekkel kikoronázva kívül-belől. Északi
oldala egészen ablaktalan, a délre néző sűrűn megrakva keskeny, magas,
ívbeszökő ablakokkal. Belől a nyugati részen szilárd, karcsú
kőoszlopokon nyugvó meredek kar: mindmegannyi mutatóújjak, melyekkel a
középkor figyelmeztette a szemlélőt: Én építettem.

De ugyanezen falakon kívül és belől annyi teher, annyi szükségtelen
felszerelés, melyeket egy későbbi előrelátó század mintha csak a
bekövetkezendő mixta deputácziók félrevezetésére ragasztott volna oda
együgyű furfanggal. Mindmegannyi koholt okmány a középkor által írt
követelés megczáfolására. De bizony nem te építetted, hanem én. Imé
rajta is hagytam a kezem szennyét. Ott sorakoznak egymás után, mint egy
bekövetkezhető per alkalmára készített érvek, az ormótlan torony,
melynek minden porczikája fából van és ha nagy szél fúj, versenyt
nyikorog az előtte álló jegenyefával. Azután a déli oldalon egy gusza
czintériom vályogból rakva, széles, alacsony ajtaját kétfelé tátja,
mintha disputálna: már hogy építettek volna engemet a góthok. Nagyobb
bizonyosság okáért rá is van írva tűzfalára az építési év, 1690. Mindez
értelmes arábiai számokkal, nehogy a római számokból valaki régibb
keltüségi kriteriumot formáljon. Ott vannak aztán a belső ismérvek is (a
mennyiben belül vannak) a kathedra, fölötte az elmaradhatlan koronával
és aranyozott kösöntyűivel; a korona homlokán fából kifaragott nyitott
könyv, melynek fehér lapjára Ezekiel II. 3. 4. 5. 6. 7. van jegyezve.
(Az ilyen jegyzések mindig következtetnek a predikátor temperamentumára.
Nyilván a ki ezt iratta, valami kegyetlen ember volt.)

A keleti hajót, hol hajdan oltár állhatott, egy alacsony kar tölti be
fából, kékre kifestve. Ez ellenargumentumul van szögezve a szemben kellő
oszlopzatos kőkarnak.

A mennyezet fehér és piros virágokkal tarkázott kék deszka-koczkákból
áll. A középső koczka parasztra van hagyva és akkora kör van
belerajzolva, a mekkora csak bele fér. A körben kerek írás csiga alakú
sorokban:

EPVLT EZ ISTTENNEC HAZA AN. 1690. BARATHI JANOS PREDICATORS:…

Azután körönként kisebbedő betűkkel az öreg biró, azután az öreg
kurátor, kis kurátor, külső-belső előljárók neve rangszerénti sorban. A
harangozóé már egészen belesodródik a czentrum örvényébe. A mesteré
nincs. Annak nem dukál monumentum.

– No nézze nemzetes uram! – mutogatott az öreg előljáró. Olvassa bár
tulajdon maga azt az irást.

– Látom, – felelt a fiskus. – Irás nélkül is tudom, mi itt az új, mi itt
a régi. Új a menyezet, a kathedra, a torony, a kis kar, mind ez látszik
a munkáról. Új a nyugati előfal felső része, látszik a repedésekről, a
mint lejebb szállt. De az egész falazat régi. Aztán nézzétek, itt a kis
kar alatt a talaj egy egész lábbal magasabbra van emelve, mint egyebütt.
Mire mutat ez? Arra, hogy itt volt az oltár. Nem igaz-e, clarissime?

– Igaz; de azt is csak az a nép építette, mely itt lakott. Elődei a
mostani kornak.

– Lássa, clarissime, hogy maga az, a ki tréfál. Hiszi azt, hogy ez a
soproni artikulusok értelmében kielégítő ellenvetés.

A predikátor hallgatott.

– Nem hiszi; – felelt helyette magának a fiskus, – mert azok világosan
intézkednek azon templomokról, melyeket katholikusok építettek s az
anyaszentegyháznak visszaitélik még azon esetben is, ha a község mind
elhagyta volna is régi hitét s ha egyetlen katholikus nem volna is a
községben.

– Uraságod már nem tréfál, hanem félrebeszél. A soproni artikulusok
szólanak olyan templomokról, melyeket tartoznak _nekünk visszaadni_, de
nem olyanokról, a melyeket mi tőlünk békés birtoklóktól
elfoglalhatnának. Most.

– Ejh mit! A törvényt nem kegyelmed magyarázza, hanem a kinek a kezében
az erő van.

– Az erő? – kérdé a prédikátor és a kezében levő csontfogantyus, szeges
végű, vastag nádpálczát megemelte.

Nem volt vele semmi ártó szándéka. Csak gestikuláczióképen történt és
önkéntelenül. Megemelte, azután függélyesen a földnek szegezte.

– Az erő? – kérdé ismételten, – no hát nézzen ide uraságod.

Akkor ránehezedve a fogantyúra, elkezdte a pálczát nyomni lefelé. A
templom talaja – valamikor kővel vagy téglával kirakva – most nyirkos,
csupasz föld volt, de ezer és ezer lábnyom alatt szilárddá tömürülve,
nehezen nyitott útat a szeges botnak. De útat nyitott. A pálcza lassan,
de észrevehetőleg fúródott a földbe az érczmarok nyomása alatt. Végre
egészen elmerűlt, hogy csak fogantyúja maradt ki belőle, megfeküdvén a
talajt, mintha úgy ejtették volna oda.

– No hát a kinél van az erő, húzza ki ezt a pálczát onnan, a hova én
leszúrtam.

– De meg is izzadt bele kegyelmed. Én pedig minden izzadtság nélkül
kihuzom, – felelt a fiskus mosolyogva, és a templom-ajtóhoz lépve, annak
tárt szárnyai egyikéből kivette a kulcsot és folytatta:

– Itt a kegyelmed ereje. A templomot ezennel az uradalom, mint építtető
patrónus nevében birtokba veszem. – Ezzel kilépett a templomból.

A megyei küldöttek és uradalmi tisztek szótlanúl léptek utána; a nép,
férfi és asszony, öreg és ifjú zúgva, jajgatva, sírva rajzott körűlötte.

Ismerték a fiskust. Senki sem hitte, hogy a szerencsétlenséget a
törvények mérték volna rájok.

A hír sok mindent beszél azokról a háborgatásokról, melyeket az ország
és megye különböző községei szenvedtek. Templom-foglalásokról és
rombolásokról, melynek gonosz munkája évről-évre folyik, néha megpihen s
aztán újra kezdődik megujúlt szenvedélylyel; ellentállásokról, melyeket
erős és vitéz predikátorok, majd gyenge, de elszánt asszonyok fejtettek
ki s diadallal végeztek.

De éppen azért, hogy ők az általános háborgatás között mindaddig
sértetlenül maradhattak, nem tudták e rögtöni veszedelem okát a
törvényre vinni vissza. Mindenki személyes és titkos okot keresett s
mindenki ugyanazt az egy okot találta meg.

– A Patak menyecske csúffá tette a fiskust. Most a fiskus az egész falun
állja boszúját.

A szegény asszony ott volt a tömeg között, ott volt férje is. Mindketten
hallották a gyanításokat, a véleményeket, a kárhoztatást, azután a
szitkokat is, melyek inkább Ilonát, mint a fiskust illették.

– Patakné az oka mindennek!

– Féltette a gyönyörűséges képét, mintha megharapta volna a fiskus.

– Mintha megették volna azzal a kis enyelgéssel.

– Most már aztán elmehet a hídra énekelni, mint a koldus.

– El ám, meg vele együtt mi is.

Patak István hallotta a megjegyzéseket, de nem szólt semmit. Merően
szegezte szemeit a fiskusra. Ez a ledér, ez a dölyfös ember! Hát
mindenható ez? Hát ennek szabad az asszony tisztaságát beszennyezni
büntetlenűl? Ennek van hatalma ide jőni és szemébe mondani ennek a
sokaságnak: a mi a tied, az nem a tied, hanem az enyém; ennek van szíve
kizárni egy egész népet abból a hajlékból, melyben Istenét imádta? Van
szíve azt mondani: inkább örökre üres és néma maradjon, mintsem ti
énekeljetek benne. És a mit itt ez az ember cselekszik, annak minden
átka az ő ártatlan hitvesére nehezűl?

Elszántan vetette magát a fiskusra, midőn a kulcsot felmutatta.

– Nem megy az olyan könnyen uram! Hát az úr sohasem jöhet a mi
határunkba, hogy veszedelmet ne hozzon?

Érczujjai belemélyedtek a fiskus kövér csuklójába. Egyet fordított a
fiskus karján s hátra csavarta, egy másik fordítással pedig kitekerte
kezéből a kulcsot.

– Ezt a kulcsot nem az uradalom csináltatta.

Mindez gyorsabban történt, mint elmondtuk. Mire a két megyei huszárnak
eszébe jutott a fiskus védelme, már akkor a kulcs a predikátor kezében
volt, Patak István pedig a templomfalnak vetette hátát. Kezében egy
tégladarab első védelemre.

A fiskus ordított:

– Verjétek agyon azt a kutyát. – Mihelyt azonban szabadon érezte kezét,
a bíróra rohant s azt ököllel arczulütötte.

– Zsivány! Hát nem tudod kötve tartani azt a másik zsiványt?!

A bíró meg sem mozdúlt az ütésre. Hah! ha most ő bíró nem volna.
Megtörülte arczát és szólt nyugodtan:

– Semmi bűnt sem tett, nemzetes uram.

De ezt a szót már nem hallotta a fiskus.

Egy hamus fazék repült szeme közé, melynek tartalmától tele lett mind a
négy érzékenysége, anélkül, hogy ideje lett volna kiköpködni.
Segítségére jött azonban egy meszelő, mely arczáról a rárakodott hamut
letisztogatta és a helyét beecsetelte fehérre. Ugyanezen pillanatban egy
sütőlapát ütötte tarkón, mely miatt süvegje a szeméig csúszott le, ezt
egy kuruglya elhárította onnan, hogy a fedetlen, kopaszodni kezdő fejet
a pemet szabadon tisztogathassa. A legszokatlanabb fegyverek csattogtak
feje körül, több fenyegetéssel, mint ártalommal, miközben folytonosan
hangzott a bőszült sivalkodás:

– Üssétek le, szaggassátok szét!

Az asszonyok. Az artikuláris világ szabadalmazott guerillái, kiket semmi
törvény sem bűntet. Azért, a hol a templomot kell megvédeni, erőszakkal
az erőszak ellen: ott sohasem szerepel férfi, mindig asszonyok. A kit
ezek megvernek: azt kinevetik, ha úr, – deresre húzatják ellenben, ha
katona.

A boldogtalan fiskust most a bíró vette oltalmába. Középre fogta
esküdt-társaival, hogy a fiskus megtépett feje úgy nézett ki közülök,
mint a ketrecz rácsai közűl a fenevad. Kézzel és pálczával elhárították
a fiskusnak szánt ütéseket. A fiskus bátorságban érezvén magát, éktelen
káromlásokat harsogtatott megtámadói ellen, melyeket azok válogatott
változatokba öltöztetve adtak vissza.

A többi urat a váratlan veszedelem a templomba szorította volna, de ezt
már akkor a predikátor bezárta. Meg kellett elégedniök a czinterium
oltalmával.

Mikor a zaj csendesülni kezdett, a szolgabíró kihozatott egy
gyalogszéket a czinteremből és arra felállott.

– Emberek! – kezdé halk, siket hangon – (a nagy izgalmat ez a hang
fékezi meg legjobban) – a mi itt történt, azért ti fogtok felelni, ti
férfiak. A fiskus úr kötelességét teljesítette, ti pedig megengedtétek
asszonyaitoknak, hogy őt a kötelesség teljesítésében csúfosan
akadályoztassák. Ismétlem, a mit a fiskus úr mondott. A jogos
tulajdonost, az uraságot visszahelyezem a templom birtokába. A kulcs
csak formaság ugyan, de erre a formaságra szükség van. Átadjátok-e?

– Nem adjuk. Törjék be az urak az ajtót. Menjenek be az ablakon.
Csináltassanak hozzá másik kulcsot, hangzott mindenfelől.

– Ha nem adjátok, úgy is jó. Be nem töretjük az ajtót, mert ez
szentségtörés volna. Ablakon sem megyünk be, mert ez tolvajság volna.
Másik kulcsot sem csináltatunk, mert ez tolvajkulcs volna. Mi
törvényesen járunk el s az uradalmat erőszak nélkül akarjuk a templom
birtokába helyezni. Azért a zenebonáért, a mit itt az asszonynép
elkövetett, az egész falu minden férfia felelősségre volna vonható, de a
megye nem fogja magát terhelni ily tömeges fenyítkezéssel. Ez az
uradalomnak is kárával járna. Hanem felelni fog az előljáróság. Három
embert holnap délre a bíró vasban fog beszállítani a székvárosba. A kik
önként vállalkoznak vagy a kit ti választotok. Nekem mindegy. Fődolog
csak az, hogy holnap délre jelentkezzék. Ha bejőnek magoktól, jól
cselekszik, ha be nem jőnek, nem jól cselekszik. Negyedik lesz a
zenebona szerzője Patak Istók. Őtet sem veretem vasra; ha bejő magától
jól cselekszi, ha be nem jő, ám ti lássátok. Azt is megmondom, hogy míg
a templomkulcsot önként be nem hozza valaki, addig ezek az emberek
vizsgálat nélkül fognak raboskodni. Hogy pedig erre minél hamarább
elhatározhassátok magatokat, annak is megegyengetem az útját.
Gondoskodunk róla, hogy ne legyen bujtogatótok; a Tiszteletesnek ki kell
a faluból költözni. E czélból a papházat és mesterházat visszaveszszük
tőletek. Egyik sem szabadfundus, ti tudjátok. Robotoltatok mindkettőért.
Tizennyolcz napot a papi fundusért, tizennyolczat a mesterházért. A
szolgált robotot és a beépítkezés értékét becsű szerént megkapjátok az
uradalmi pénztárnál. Tiszteletes uramnak pedig kétszer negyvennyolcz
órát engedünk a kiköltözésre mesterével együtt. Értettétek?

A szolgabíró száraz, élettelen beszéde jéggé fagyasztotta az embereket.
Senki sem felelt kérdésére.

Nem is várta. Intett a kocsisoknak. Fellépett kocsijába s az öt úrral
elhajtatott.

A nép ámolyogva hullámzott haza, csak az előljárók maradtak a parokhia
udvarán tanakodni.

Érezték, hogy nincs szabadulás. A papház és mesterház az uradalom telkén
van, tehát joga van kivetni papot és mestert. Nem lehet ellentállani. De
a templom szabad funduson van, attól ők nem robotoltak soha. Ahhoz nincs
joga az uradalomnak. Ha erőszakkal elveszik, vegyék el, de a kulcsot
önként át nem adják soha. Most a Tiszteletes kezében van; maradjon is
ott, vagy adja oda valakinek, de senki sem tudja, kinek.

Azután a három ember kijelöléséhez fogtak. Ez elől sem lehet menekülni,
mert ha önként nem jelentkeznek, katonaság fog végezni.

– Istók öcsém, – szólt a bíró Patak Istvánhoz, – te szerencsés vagy,
mert ha elszaladsz, te helyetted senkit sem visznek el. Fogd a baltádat
és eredj, a merre látsz.

– Nem megyek, bíró uram! mikor a másik három emberről is van szó, nem
volna becsület kihúzni magamat; veressen kend vasba!

– Hát a többi három ki lesz? – kérdi tovább a bíró. – Úgy illik, hogy az
előljáróságból kerüljön ki. Öreg ember híjját kevésbbé érzik meg
idehaza. Mihály öcsém, János nász és András bátyám! Kentek cselédes
emberek, legkönnyebben elviselhetik.

A három ember nem mondott ellent.

– Ha már meg kell lenni, hogyne viselnénk el a vallásunkért? –
Összetette kezét mind a három felvenni a nehéz vasruhát.

Hát a pap? Nem rendűlt meg?

Nem; el volt erre készülve már ifjú korában, mikor e hivatalra adta
magát. Üldözés nélkül is ki volt téve koronkénti változásnak. Ha jobb
állomása akadt, ha szolgálatában hibát találtak, ha méltán vagy
méltatlanul bántalmazták: ott volt a dislokaczió, melynek alkalmával
könnyű volt, ha nem könnyíteni, legalább változtatni sorsát. Nem esett
kétségbe magáért. Az eklézsia pedig sokkal szívósabb, mintsem ilyen apró
viszontagságok megingatnák.

Bevonult a muzeumába, elővette a protokollumot és mindjárt a legutolsó
keresztelési adat után bejegyezte a nap történetét.

«Ezen kisdednek keresztelése napján stb., stb. három hintóval kijöttek
valamely urak (Solt. LXXIV. 4. 19.) és a lakosságot kegyetlenül
megtortúrázván, egynehány embereket foglyul vittenek. Ez az itélet lőn a
sok bűnért, mely az egész népben eláradott», stb., stb. Azután
feljegyezte örök emlékül a hat tyrannus nevét s befejezte egy deák
szóval: Recrudescant.

Másnap reggel besétált a szomszéd városba a seniorhoz helyet kérni. Az
újfaiak, kik csak mostanában hordták ki a papjokat, úgyis jártak nála a
mult héten, hívták. Adja neki Ujfát.

A senior kiadta neki a Concessát (Komj. III. 27–28.), másik héten érte
jöttek az újfaiak három kocsival és elvitték.

Indulása előtt meglátogatta Patak Istvánné.

– Uram! mi szenvedünk, kegyelmed szabadúl. Férjeink fogságban, ki tudja
meddig, s kegyelmed mint a fecske röpül a tél elől.

– Örömest szenvednék veletek, de én hajléktalanabb vagyok az égi
madárnál.

– Mind a hatvan ház a kegyelmedé, mely a faluban van.

– Mind a hatvan ház az uradalomé s a ki engem befogad, maga is
hajléktalan lesz, – felelt a lelkész, miközben az asszony vállára tette
kezét és folytatta.

[Illustration: Felragadta a nehéz kulcsot…]

– Jobb így. Ha elmegyek, a templom tiétek marad, mert az uradalom
feltöretni nem fogja, engem pedig nem ér el keze ott, a hova megyek.
Holott ha itt maradnék, ki tudja, milyen kisértetbe ejtene. Zaklatások,
édesgetések, gyermekeim jövője… Uram! ne vigy kisértetbe. Jobb, legyek
én távol, a templom zárva, a nyáj megverve, de mindnyájan istennek
vesszeje alatt, de oltalma alatt.

– Ah! kegyelmed az az erős ember, ki a földet átszegezi pálczájával, de
a kisértet nyilától fél, mielőtt idegbe tétetnék! Szegény hit, melyért
csak ennyit mer az ember, nyomorult szeretet, mely az első fuvallatra
megfagy. Menjen kegyelmed, nem a mienk többé, de a templom miénk marad s
kulcsának nálunk a helye.

Felragadta a nehéz kulcsot, mely történetesen az asztal sarkán
nyugodott.

– Asszony! – kiáltott a lelkész, megkapva a menyecske kezét, – te ne
keresd a rémet, melytől én futok. Tudod-e, hogy ezzel nyílik férjed
tömlöczének ajtaja?

– Tudom s inkább soha ki ne nyíljék, mint ezzel nyíljék, – felelt az
asszony kegyetlen lelkesedéssel s keblébe rejtette a kulcsot.

– Ó asszony! nagy a te hited, de rettegek, hogy megkisértésed még
nagyobb lesz. Ne tudjon róla senki, hogy a nagy kisértettel ekként
szövetkeztél. Kivánja-e, elfogadja-e tőled Isten ezt a nagy áldozatot?
De mindegy! Magad vetted kezedbe életedet és férjedét. Ha majd egyszer
jobban szereted ezeket, mint hitedet, akkor beviszed ezt a kulcsot
_azoknak_. Akkor férjed megszabadul. Még nem késő, add vissza; adjuk
másnak vagy vessük a tóba! Mit! Életedért? Nem? Egy vagy másképen
átkozott akarsz lenni? Menj! Isten azt is megbocsátja.

Míg a predikátor beszélt, az asszony görcsösen szorította két kezét
keblére, hova a kulcsot rejtette; aztán a lelkész kezére borúlt.

– Nem.



IV.  (Példab. XXX. 24…)

A harangszó. A keresztyén czivilizáczió tábori jelszava. Már messziről
beszél hozzád, hív, bátorít, köszönt. Jer, jer! itt keresztyének laknak,
a te testvéreid, kik a szeretet és irgalmasság munkáit gyakorolják, kik
veled egy névben idvezülnek.

Milyen szomorú falu az, a melyben nem hallik harangszó. Mint valami
rengetegben bujkáló ember, kerüli tekintetedet. Barátságtalanul tátja
rád egyetlen utczáját, mintha ketté akarna vele harapni. Az első ház
korcsma benne, az utolsó is az: a falu lakói ide fizetik az öt
perczentes adót. Ha hétköznap mégy rajta végig, azt gondolod innep van;
ha innepen azt hiszed, hétköznap. Az időt a pásztorok határozzák meg;
tehénhajtás, borjúhajtás, sertéshajtás: ezek a reggeli idők; ököretetés,
lóitatás, delelés: ezek a nappal szakaszai. Az estve aztán megint a
csürhével tér meg és tart addig, míg a tehéncsordásnak ismét kedve nem
jő kegyelmesen megengedni a hajnalt.

Mi másképp osztja fel az időt a harang. Hajnali harangszó, reggeli
könyörgés, déli harangszó, dél-esti könyörgés, estveli harangszó.
Imádságra, munkára, könyörgésre, pihenésre, hálára, nyugovóra. Ha aztán
az egész falu emez éber őrállójának valami fogyatkozása van, teszem fel,
kötél szakad, ütő törik, harangozó levél-vinni van: már akkor kész a
zavar. Kezd az asszonynép szomszédolni, tanácsot kér egymástól, ha
odateheti-e már az ételt?

Most pedig (igaz! még azt sem tudjuk, hol lakott a Patak banya? –
Domboron.) Domboron sem harangszó, sem könyörgések. Öreg emberek, kik
igen megszokták már, elindulnak napfelkölt után s mikor a templomajtóhoz
érnek, sírva fakadnak. Akkor jut eszükbe, hogy zárva a templom. Ma nem
lesz könyörgés, holnap sem lesz, holnapután sem, tán az ő életükben
soha. Őket harangszó nélkül viszik ki, prédikáczió nélkül temetik el.

Jő a vasárnap. Asszonyok, lányok felöltöznek ékesen, azután megint
levetik az innepi köntöst. Hiszen nem vasárnap az, mikor az ember nem
mehet kétszer az Istenházába. A fiatalja csak segít magán úgy a hogy.
Eljárnak a szomszéd helyekre innepelni. Azokba a dísztelen
fatemplomokba, melyeket régebben úgy kicsúfoltak. Kiéneklik magukat igaz
szívük szerént, de azért sóhajtozva ballagnak haza. Csak nem olyan ez,
mintha nekik maguknak volna innepük. Nem értik ők meg más pap
prédikáczióját, nem ő rájuk van az szabva. Aztán micsoda lélekkel veszik
ők szájukba azt a zsoltárt, a mit ott énekeltek:

  Örül mi szívünk
  Mikor ezt halljuk,
  A templomba mégyünk…

Hát örül? Aztán mihaszna megy egy-kettő, ha az egész nép nem lehet
együtt?

Megkérték aztán a szomszéd falubeli papot, hogy tartson ő nekik maguknak
külön prédikácziót a maga templomában. A textust ő róluk vegye fel,
aztán prédikálja le az ő szomorú állapotjukat. Megadják, a mit kér.

A pap sokat kért. Egy kila búza, két akó bor, tíz fej szála kender, meg
egy hosszú fuvar. Sok, de megadták, csakhogy nekik prédikáljon.

Mikor felvirradt a kitűzött nap: az egész falu népe útnak indult. Szép
rendben, válogatott zsoltárokat énekelve:

  Nincsen már előttünk, ki tanítana,
  Vígasztalásban ki jóra szólana,
  És templomodban szín-helyen állana…

Nagy sereg nép várta az érkezőket. A vidéken híre terjedt a rendkívüli
istentiszteletnek s mindenfelől tömegesen gyűltek fel részt venni benne.
Ezek fogadták az érkező domboriakat s mentek velük együtt a templomba.

De a templomban – ötszörte nagyobb lett volna bár – mégsem fért volna el
ez a tenger nép. Az ajtónál elkezdődött a tolongás és huzalkodás,
melynek az lett az eredménye, hogy vidéki hivatlanok, kik előljártak,
szépen elhelyezkedtek benn, a szegény domboriak pedig kívül maradtak. A
hatalmas és megindító prédikáczióból semmit sem hallottak. Csak a
bentlevők sűrű és folytonos szöpögéséről itélhették meg, hogy nagyon
szép volt és megérte a kila búzát stb.

De mi haszna, ha ők nem hallották? Ha ők nem sírhatták ki rajta magukat?
Ők a bőközieknek tartattak drága prédikácziót? Hát fizessék most már a
bőköziek.

De a Tiszteletes azt mondta, hogy ő nem a bőköziekkel alkudott. Ő
megtette a prédikácziót, úgy hogy senki sem találhatott benne hibát.
Eltartott két óra hosszáig, sírt rajta minden lélek. Ő nem tehet róla,
hogy dombori uraimék nem hallották. Hanem ha már úgy van a dolog, hát a
hosszú fuvart elengedi. Azonkívül ez évben nem vesz dupla stólát a
keresztelőknél, a miben neki – nyolcz keresztelőt számít egy évre –
harminczkét garas vesztesége van.

A domboriak megköszönték a Tiszteletesnek az engedelmességét s a mint
jöttek, ugyanazon rendben haza indultak. De most már nem énekeltek. A
fájdalomnak ez az egy öröme is kelletlenné vált. Némán, komoran,
lesütött fejjel lépdegélt ember ember mellett és után.

Öreg Patak István is ott ballagott nehéz kedvvel, élete párjával. Fia
fogsága is csak fáj neki – hogyne fájna? – de azt könnyű szívvel tűri s
némi dicsekedéssel. Szent Pál apostolt veszi fel példának, a ki szintén
tömlöczöztetett és kétszer szenvedett egy híján negyven csapást a
zsidóktól. Hanem ha ő templomba nem mehet, abba ő belehal. Nem bánná, ha
vörös barát prédikálna is, csak bár prédikálna.

Ilona mögötte lépdelt s hallgatta az öreg duruzsolását.

– Hisz’ azon könnyen segíthetünk, apám uram, azért nem kell a veres
barátok után epekedni; mi magunk is tudunk énekelni, imádkozni. Az Isten
meghallgatja azt, ha nem a mester kezdi is. Milyen szépen énekelgettünk
az adventi estvéken! Kegyelmed még azt is mondta, hogy olyan szépen
olvasom a szentírást, mint egy Tiszteletes. Hát ezután imádkozunk együtt
minden estve. Vasárnap pedig délelőtt és délután is. Behívjuk magunkhoz
az atyafiakat, meg a szomszédokat. Olyanok leszünk, mint egy kis
szentegyház.

E szavakra nyitva maradt a szája öreg Patak Istvánnak. Biz igaz is az,
édes lányom! Az Úr áldjon meg azért a szép beszédedért. Így már nem
halunk meg. Milyen szép lesz az. Tudom istenem, hogy majd sírok én
akkor!

Egy szempillantás alatt elterjedt a tömegben, hogy mit mondott a Patak
menyecske. Milyen szép lesz az. Minden háznép minden estve körülállja
fáklyavilágnál a maga asztalát és úgy ajánlja magát énekléssel,
imádkozással a Mindenható gondviselésébe. A mindenütt-jelenvaló a maga
kibeszélhetetlen jelenlétével betölt minden házat, minden szívet. Milyen
szép lesz az! Elvették tőlünk az Isten-házát s ím most az egész falu
Isten-háza lett.

Ez a kép újra edzette csüggedt lelküket. A faluba víg énekszóval mentek
be. A házpásztorok csudálkozva fogadták őket. Ezeket ugyan
megvígasztalta a Nagytiszteletű úr.

A következő vasárnap reggelén meg is tartották az első istenitisztelet
Patakék házánál.

A Patak-ház tornácza elég tágas, a talpgerendák elég magasak ülőhelynek;
a tornácz hosszában sorakozó körte- és almafák virággal terhes lombjai
képezik a rögtönzött templom leírhatatlan mennyezetét. A méhek ezrei már
meg is jelentek, s csudálatos harmóniában zümmögik az Invokacziót,
melyhez a diskantot egy fecskepár énekli. Fészket rak magának a tornácz
gerendáján. Hogyne volna ez a hely Isten-háza!

  Itt megpihen a madár is,
  «Fészket rak a fecske-pár…»

Ilona mindent megtett arra nézve, hogy még inkább az legyen.

A fal ragyog az új meszeléstől. A tornácz, a fák alja tisztára
felseperve és felöntözve; az oszlopok beaggatva zöld ágakkal, megrakva
virágbokrétákkal.

Az érkező szomszédok és rokonok nem voltak tisztában azzal, a mi
történni fog s nem rágalmazzuk őket, ha azt mondjuk, hogy lépteiket az
első alkalommal inkább a kiváncsiság, mint a buzgóság vezérelte.

Leültek sorban; a férfiak a talpgerendára, a nők gyalogszékekre;
némelyik állva maradt.

A fal mellett két tölgyfagőcs, mely öreg Patak István gyerekkorában is
ott állott már s ki tudja mennyi időtől fogva folyvást két czélra
szolgált. Csalánt és paréjt vágtak rajta minden estve: ez volt az egyik
rendeltetése. Másik nem kevésbbé fontos, hogy ülőhelyűl szolgált a
gazdának, mikor egyéb dolga nem volt. Most mind a kettő be van terítve
fehérrel s egyiken mint fő és szokott helyen ül az öreg gazda, a másikon
egy tüskés szemöldökű bátyura, öreg Patak Istvánnal egy ivású. (Mikor
ketten vannak, nem is becsülik egymást.)

A tüskés szemöldökű bátyura igen szeret régi csinjaikról beszélni, a
melyek a jámborabb Patak Istvánnak sehogy sem akarnak eszébe jutni.
Hogyan futottak a törökfutáskor, meg a ráczfutáskor… Hogyan nem birták a
török ágyúját kivontatni az Okor berkéből s hogyan veretett ezért a
török valamennyiükre tizet-tizet…

– Ne hazudozzék kend annyit! Sok szónak sok az alja, – dörmögött vissza
Patak István. – Nem illik ezt az órát világi hiábavalóskodással kezdeni
meg. Inkább olvasson kegyelmed valamit az írásokból. Jó szeme van még,
nem úgy mint nekem.

– A kendé sohasem volt jó, mikor olvasni kellett! – incselkedett a
tüskés szemöldökű bátyura. Adja kend ide azt a könyvet.

A bátyura kinyitotta, a hol a jegyzék volt.

«Óh irgalmas és könyörülő szent Isten: Én szegény bűnös ember…»

Az öreg ember az első szavak elolvasásán már egészen elváltozott. Arcza
gúnyoros vonásai elsímúltak, ajka vonaglott, lélegzete megakadt, hangja
reszketett. A betűk összefutottak szemei előtt.

A lámpaláz nemcsak a színpadi szereplőket keresi föl.

– Nem bírom olvasni, szédűl a fejem! – szólt tikkadtan. – Sohasem
éreztem ilyen szédűlést.

Ilona mikor látta, hogy senki sem ajánlkozik a tovább olvasásra, átvette
tőle a könyvet.

– Ha megengedik kegyelmetek, majd én olvasok egy keveset.

Elkezdett olvasni, halkan, szemérmesen, mintha versent akarna
döngicsélni azokkal a bogarakkal, kik a körtefa virágaiban duskálkodnak.
A szó, a gondolat megelevenül ajkain. Békességet kért a léleknek, a
háznépeknek, árva nemzetünknek; vígasztalást a szegény raboknak és
betegeknek. Olyan jól esett utána mondani és sírni azokon a szép igaz
szavakon.

Csak ő maga nem sírt. Tiszta homlokán egyetlen felhőcskéje sem suhant át
a búnak. Ha valakinek, neki volna oka sírni. De most innep van, az Úrnak
napja. A ki az Úrnak akar udvarolni, tegyen le mindent, a mi földi. Akár
öröm, akár keserűség.

Majd kinyitotta a bibliát és egyes részeket olvasott fel belőle, mindig
előre megkérdezve: jó lesz-e ez?

A mit helybehagytak vagy kívántak, felolvasta szabatosan, értelmesen,
melegséggel. Nem sietett, nem akadozott. Szép feje mélyen sülyedt a
könyvbe; talán a rajta függő tekintetek súlya alatt hajlott meg.

Csak egyszer rezdűlt meg hangja, mikor ezt a szót olvasta: «Jól vagyon
atyám, mert ez volt a te jó kedved!»

Akkor felvetette szemeit. Mintha azokban volna megírva, a mi ezután
következik. «Vegyétek fel az én igámat…»

– Elég lesz édes lányom! – szólt a tüskés szemöldökű bátyura. –
Elfáradtál már. Hanem most már kezdjünk az istenitisztelethez.

– Istenitisztelethez? Hát eddig mit csináltunk? – kérdé Ilona ámulva.

– Mit? hát te olvastál, édes lányom, mi pedig hallgattunk. De ez nem
istenitisztelet. Azt énekléssel kezdik, aztán prédikálnak benne. Én
ilyen istenitiszteletre jöttem.

– Hát aztán nálunk ki predikálna?

– Nem értek épen igazi predikálást. Hanem az írást sok helyütt nem érti
az ember. Azt ki kellene fejteni, aztán megmagyarázni, azután ránk
alkalmazni. Te ezt mind megtehetnéd, hiszen olyan szépen ki olvastál,
akár egy pap. Milyen szépen ki lehetne fejteni azt, a mit legutóbb
olvastál: «Jól vagyon atyám! mert ez volt a te jó kedved!» Ha már
istenitisztelet, hát adjuk meg a módját.

– Azt már nem teszem asszonyészszel. A szentírásból minden ember megért
annyit, a mennyit az Isten akar neki mondani, a mit nem értünk, az nem
mi hozzánk van intézve s nem is arra való, hogy találgassuk az értelmét.
Van ott elég, a mit érthetünk, bár azt olvasnók mindig kész szívvel.
Hiszi kegyelmed, hogy a mi írásmagyarázatunk istenitisztelet lenne?
Idvességünk dolga? Nem; hanem játék a szent dolgokkal. Templomosdi, mint
a kis gyermekek szokták. Én olyat nem játszom, bátyám uram?

– Lásd édes lányom! milyen szépet predikáltál most is; többet tanultam
belőle, mint máskor két tanításból. Hanem azért igazad van: ne játszunk
a szent dolgokkal. Azonban csak nem oszlunk el a nélkül, hogy egy szépet
ne énekeljünk!

– Nem ám, fiam! – mondogatta öreg Patak István – énekeljük el a Jerémiás
oráczióját. Az illik most mi reánk:

  Keserves szívvel Magyarországban
  Mondhatjuk magunkról…

A tüskés szemöldökű bátyurának ellenben a 64-ik psalmus volt a kedves
éneke. Ő tehát azt tette ajánlatba:

  «Im rettegtet az ellenség engemet.»

Öreg Patak István az ellenvéleményen megdúzta magát. Az ő házában más
akar parancsolni.

Ilona megkérlelte mind a kettőt. A kigyelmetek éneke tele van
zúgolódással. Nem illik az örökös panasz. Sok van még, a mivel bírunk, a
miért hálát kell adnunk.

Bátyura megint igazat adott az asszonynak s hogy a pörnek véget vessen,
elkezdette halk, reszkető hangon az éneket, mely a menyecske szavairól
jut eszébe:

  Adjunk hálát mindnyájan…

Az egyház gyönyörű ősi éneke, melynek egyszerű szövege az öröm és hála,
dallama az alázatos szenvedés panasztalan kifejezése. Egy angyal írta és
egy martyr énekelte:

  És mondjunk dicséretet
  Mi teremtő Istenünknek,
  Ki egybegyűjtött most minket,
  Hogy innepet szenteljünk…

Minden ajak, minden szív megnyílt a bátyura szavaira. Méhek és fecskék
elhallgattak. Most ember énekel. Ők nem tudnak ilyen szépen énekelni.

Az istenitisztelet végeztével az öregebbek még ott maradtak beszélgetni
egyről-másról. Hogyan válogattak eddig a predikácziókban! Most meg
milyen jó az is, ha valaki egy imádságot felolvas előttük. Magasztalták
Ilonát szemtől szemben. Milyen nagy kincs, a ki olyan szépen olvas, oly
gyönyörűen énekel; a ki annyit tud.

Ilona nem győzött szabadúlni a tömjéntől.

– Mi csak tudunk! – sóhajtozott az öreg bátyura, – mert tanítottak
bennünket. Milyen vígasztalás, milyen öröm a keserűség között is, hogy
értjük a jó Isten nyelvét. Tudunk vele beszélni: akármilyen együgyűen
mondjuk is, ő szent felsége meghallgatja. De mi lesz szegény
gyermekeinkből. Tudatlanul nevekednek fel, mint a mezei vadak. A ki nem
tud olvasni, énekelni, az elszokik a tisztességtől, a templomtól, a jó
emberektől. Hogy is menne emberek közé, hisz a száját sem tudja
felnyitni.

Ez kétségbeejtő gondolat. Hogy az ő ivadékuk bevetődjék valamikor egy
vidéki templomba s mintha összevarrták volna a szája szélit, egy kukkot
se tudjon énekelni? Már pedig ezt a sorsot ki nem kerülhetik.

– Ez sem olyan nagy baj! – vígasztalódzott Ilona. – Segíthetünk rajta
okkal-móddal, csak akarni kell. Tanítjuk őket magunk. Hogy mire? Arra, a
mit magunk tudunk. No bizony, nagy mesterség is az! Hiszen az iskolákban
is csak az öregebb gyermek szokta tanítani az apróbbat. Mikor én
iskolába jártam, hétszámra se tekintett be ránk a mester egyébkor, csak
szerdán, szombaton délután, mikor beszedte tőlünk a tojást, a mit
luzusba vittünk. Mindig az első leány leczkézett. Gyerekre nem merte
bízni, mert az mindig ütött volna bennünket. Én is voltam leczkéző!
betűztettem, silabizáltattam, olvastattam, kátét kérdeztem,
számoltattam. Aztán olyan examenteket adtunk, csakúgy harsogott bele a
templom. Nohát! ha iskolás lány korunkban tudtunk tanítani, bizony
tudunk most is. Én szívesen tanítom, a ki rám bízza a gyermekét. Tanítja
más is! Isten megáldja a testi munkát: hát a lelkit hogy ne áldaná meg!

– Mind szép ez prédikácziónak, édes leányom. Hanem bajosan érnétek ám ti
arra. Aztán iskolánk sincs, mert a jólelkű uraság azt is megirígyelte.
Hová járnának? Ide ti hozzátok? Az a sok czéda gyerek minden ablakodat
beverné.

– Igaz, hogy nem érnénk rá mindig. De a mester sem ért ám rá soha, mégis
csak ragadt ránk valami – egymástól. Aztán, ha nem is tanúlnak mindig –
a mi nem is szükség: – legalább hadd legyenek együtt. Egyik őrzi a
másikat. Ha egyebet nem tesznek kegyelmetek: fogadjanak nekik egy
pásztort, a ki reggelenként kihajtsa őket az erdőszélre játszani,
estvére meg ismét visszahajtja. No de addig, míg meggondolják a dolgot,
küldjék mi hozzánk, hadd játszszanak a mi udvarunkban.

A faluban ennek a szónak is híre terjedt. A Patakék menye most már
gyerekeket is akar tanítani. Mester akar lenni. Asszonymester. Hát már
most neki fizetik a sódart, meg a csutás kukoriczát?

Az asszonynép megirigyelte a szereplést. Majd bizony! Belső ember
dolgába avatkozni. Dejszen az ő gyermekét ne tanítsa senki.

A férfia kevély megvetéssel vállat vont rá. Asszony beszédére, gyermek
játékára, mester hivatalára okos embernek nem sok gondja van. Lesz is
abból valami! mester se bír azzal, nemhogy asszonycseléd.

De a férfiak és asszonyok gazda nélkül számoltak.

A Jánoskák meg a Sárikák a mennyire örültek neki, mikor a mestert nagy
énekszóval, sírva kikisérték a határig; épen úgy unták már most a
vakácziót.

A mint neszét vették, hogy ezután a Patak menyecske lesz a mester,
elkezdtek ólálkodni a Patakék háza körül. Bekandikáltak a
sorompónyíláson, megpillantották az udvaron futkosó Pistikát s a
nyílásokon átszolgáltatott czifra papirosjegyzékekkel, szőrlabdával,
fa-karddal, dorombbal és egyéb drága ajándékokkal megszerezték
ismeretségét (óh egy mester gyerekének óriási privilégiumai vannak s
pártfogása megbecsülhetetlen kincs), melynek erejénél fogva később be is
merészkedtek lépni a kisajtón.

Pistika kínos helyzetbe jutott. Választania kellett a leányok és fiúk
barátsága között. Szíve, valamint vele született gavallér érzülete,
azután azok a csábítva mosolygó arczok, ragyogó szemek; meg, hogy a
leány mind tiszta, síma, kimosdott, beszédes; meg azok a keresztbe tett
kezek, melyek «gólya vinni» ajánlkoztak: mindezek már-már arra bírták,
hogy elfordulván a karmolt orrú, csapzott hajú, szurtos képű fiúktól, a
női kamarilla karjaiba vesse magát, midőn az egyik gyerek egy négy lóra
való lószerszámot mutatott elő.

Ez hatott és Pistika testestől-lelkestől a demokrata-párthoz szegődött,
melynek játékai orrmosással végződnek.

Négy gyerek befogta magát a lószerszámba, mely tegnapelőtt készült csent
csepűből. Pistikának egyik kezébe adták a gyeplűt, másikba egy
kigyófejes telekes ostort. Gyi te!

A négy csikó hortyogott, tüszkölt, nyihogott, nyerített. Szügyibe vágta
a fejét, harapdálta egymást, marta a zablát, csakúgy habzott bele a
szája a keserű orgonafa-héjtól, mert a zablavas orgonafából volt
faragva. Kapált, toporzékolt, rúgott előre, hátra, egyszóval minden
lómesterséget elkövetett. Azután elkezdett menni, kényesen szedve
lábait, mint az úri lovak. Pistikának az orra egy araszttal elébb jár a
lábujjánál. De ez nem sokáig tart, mert ime a lovak csakhamar
megbokrosodnak, neki nyúlnak és úgy elragadják a kocsit, hogy máig se
tudjuk, hová lett a kereke. A kocsis orra bukott és elkezdett ordítani,
a hogy csak egy igazi mestergyerek ordíthat, mikor a lovak elkapják.

Most már aztán a négy csikó igazán elkapta a kocsit. A szerszámot
összevissza szaggatták, egyiknek nyakára fujlott a nyakló, azt úgy húzta
a másik három az istrángnál fogva a kisajtó felé.

De ó rémület! A tüskés szemöldökű bátyura, kinek kenyérebéd után mindig
volt valami oka végigsandalogni az utczán, épen abban a pillanatban
toppant be a kisajtón, mikor a négy gyerek törte magát kifelé.
Szétvetette előttük a két lábát, kiterjesztette az öreg szűrt s felfogta
mind a négyet, az egyik saját unokája volt.

– Hát ti rossz fát tettetek a tűzre? Vissza csak, vissza semmiházi rossz
kolonczai.

Terelte őket a tornácz felé.

A négy bűnös rettegve engedé magát betolonczoztatni. Az egyiknek ugyan
módjában lett volna elillanni, de szerencsétlenségére a lószerszám az
övé volt. Ezt csak nem hagyhatta oda!

[Illustration: … vörös orczájáról most is törülgeti az olympiai port.]

A tornáczban várta őket a bíró. Még pedig milyen bíró? Részrehajló,
elfogult bíró, a ki vádlót most is csókolgatja s vörös orczájáról most
is csókolgatja az olympiai port.

Aztán ott voltak a tanuk. Azok az irigy és kaján lányok, a kik
fölemelték és a tornáczig vitték Pistikát kegyetlen rugdalózásai
ellenére is. Most aztán az a boldogabb, a ki jobban árulkodhatik. –
Hiszen csak kerüljenek ki az utczára!

A kegyetlen bíró beparancsolta a vádlottakat is, meg a tanukat is a nagy
házba. A vádlót úgy vitte be félkézen fogva, mert az nem akart mozdúlni,
míg elégtételt nem szolgáltatnak neki.

A négy gyerek elkezdett a szobában bőgni, mindegyik ártatlannak vallotta
magát a dologban, hogy a többi a bűnös. A tüskés szemöldökű bátyura
aztán még jobban biztatta őket. Lesz most ne mulass.

Ilona a kályha-suthoz fordúlt, a hol szokott állani a rokkafa, meg a
nyírfa-seprű. Onnét elővett a vakablakból egy nagy köcsög aludttejet,
azt kitöltötte egy zöldmázas cseréptálba, vádlottaknak úgy, mint
tanúknak kezükbe adott egy-egy darab kukoricza-kenyeret – olyan sárga
mint a viasz – meg egy festett fakanalat.

– Egyetek, fiaim. Máskor vigyázzatok a kisebbre.

Pistika is megkapta a maga fakanalát és kukoricza-kenyerét. De ő
elhajította mindkettőt, ellenkezvén önérzetével, hogy a sértővel
érintkezzék, míg az ügy a lovagiasság szabályai szerént el nem
intéztetett. Szöpögött és kökényszemmel (értvén a kökénynek nem színét,
hanem ízét) bandzsalított a négy gyerekre, a kik imé gonoszságaik díjába
még aludttejet kapnak, holott megérdemelnék, hogy czérnaszállal
asztallábhoz kötöztessenek. De ilyen ez a földi igazságszolgáltatás.

A gyermekek az aludttej végén egymásután kiszökdöstek. Lehetetlen az,
hogy valaki meg ne adja az árát az ilyen bűnténynek. A ki legutoljára
maradt, majd azt fogják kihúzni a bőréből. Jobb lesz menekülni szép
szerrel. De a negyedik is vidám arczczal siklott ki a kisajtón. Ott
összeülének tanakodni s törték a fejüket a közelmúlt eseményeinek
összefüggésén. Nem foghatták fel az erkölcsi világrendnek ezt a
szokatlan abnormitását, melyben a bűnt aludttej követi.

Másnap reggel aztán a hány Jánoskája és Sárikája volt a falunak, az mind
előállott a szeredásával meg a kosarával. Példának okáért beletették a
Hübnert meg a zsoltárt, hogy kitünjék, miszerint a sült töknek meg a
pattogatott kukoriczának még marad elég hely! Hiába bizonyozták nekik,
hogy nincs iskola. De igenis, hogy van. Patak ángyi a mester. Már tegnap
is egész nap ott játszottak a gyerekek.

A Patakék udvara megelevenült. Ilona sorba ültette őket a talpgerendára.
Énekeltetett velük, imádkoztatott, azután megleczkézte őket. A
zsoltárosokkal két verset, az ábéczésekkel két sort. Mikor ebből is
kifogyott, diktáltatta a tizparancsolatot, meg a kétszerkettőt.
Megállapította az osztályrendet, azután hagyott nekik könyvnélkül valót.
Azt jól meg kell tanúlni, mert a ki egy szóba megakad, azt levetteti.
Most imádkozzatok tanulás után valót.

  Hő szüléink, hő tanítónk
  Minket hőn szeressenek…

Hohó! még akkor nem mívelődött így ki a világi nép. Csak szegény paraszt
gyerekeknek való imádságot tudtak.

«Én édes Jézusom! cselekedjed, hogy a te tudományodat mind holtig
szerethessem, követhessem…»

A gyermek vette kalapját, könyvét, a leány kosarát és az udvaron sorba
állott szépen párosával. Külön sorban a felszegiek, külön sorban az
alszegiek. Az első gyerek kezdeményezésére megindult a kis sereg és
harsány köszönéssel hagyta el a Patakék udvarát.

A falu asszonyai csak várták, hogy meddig tart ez a komédia s mikor
kergeti szét Ilona végképpen a gyerekeket? De ő nem látszott megunni a
dolgot. Napról-napra többen jelentek meg s ő lelkiismeretes hűséggel
tanította őket, a hogy tudta.

Fenyítéket nem tartott (ehhez éppen úgy nem tartotta jogát, mint az
írásmagyarázáshoz), tehát minden gyermek vonzódott, sietett hozzá. Az
árnyékos udvarban tetszett mindegyiknek a világi lét sora. Gyönyörűség
volt az életük. Tanterv, leczkerend, mulasztási jegyzőkönyv és a
közmívelődés egyéb házszabályozói nem voltak ugyan: de Ilona nem is igen
értett ehhez, a gyermekek pedig nem követelték. Ők csak azt érezték,
hogy mennyivel szebb az élet idekint a tágas, szellős, homokos udvaron,
mint abban az utálatos lyukban, a hol régebben reggeltől estig be voltak
gyömiszelve, s melynek két bunyik ablaka folyvást csikorgatta rájuk a
fogát, mint a kisértet.

Ilona hivatalát mások is megkivánták. Ki hiúságból, ki büszkeségből, ki
kötelességérzetből ráadta magát, hogy tanítson. A maga gyermekeit is meg
a rokonokét is. Hiszen az nem is mesterség. A mit a Patak menyecske
megtehet, azt ők is megtehetik. Lett egy helyett öt iskola. A
gyermekeknek jó dolguk volt. Ha egy helyütt levetették őket, vagy unták
magukat, mentek a másikba. Az asszonyok versenyeztek egymással, ki tud
többet tanítani. Még a csillagtalan zsoltárokat is.

De azért Ilonáé maradt a legnépesebb. Nemcsak azért, mert neki legjobban
kezére áll a tanítás, hanem azért is, mivel ő olyan jó és gyengéd volt.
No meg hogy tagadhatatlanul igen szép is. Nohát! szép, jó, igaz: egész
életünk ezt keresi, hát a gyermek hogyne szeretné, ha megtalálta.

Milyen nagyra van a jámbor amerikai ember a találmányával, hogy a
gyermekek legjobb tanítói a nők. Persze, hogy azok! Ki is más, ha csak
angyal nem? Tudtuk mi ezt ezelőtt kétszáz esztendővel, mikor még az ő
rongyos országuk a világon sem volt!

*

A világ aztán haladt a maga kátyús útján. A robot emberei – miután
lelkük dolgát ellátták – nyugodtan folytatták napi munkáikat a
parancsolat szerént, mely azt mondja: Hat napokon munkálkodjál…

Végezték minden dolgaikat. A kaszálást, gyüjtést, aratást. Kiki
szolgálta a robotot magának is, meg az uraságnak is, mert annak a
törvénynek ez az exegesise: öt napon magadnak, a hatodikon pedig az
uraságnak.

Patak Istvánt is várta a maga földje, meg az uraságé is, de az ő kezén
egészen másnemű szerszámok vannak most, mint kasza és sarló.

A háznál van elég cseléd. Két öreg, két apró. Mind a négy alkalmas a
készet fogyasztani, de megkeresni alkalmatlan mind a négy.

A szegény asszony most már nem taníthat; a gyermekek magukra hagyva
játszanak az udvarban, de azért együtt vannak Patak szüle perpatvarkodó
fenyítéke alatt, kinek sehogy sem tetszik az, hogy unokáit úgy
teletömködi az a sok gyerek mindenféle jóval. Már hiába, ennek minden
mestergyerek alá van vetve, azért békével kell tűrni sorsát. Másfelől
öreg Patak István gyűjti maga körül a csalánvágó göcshöz a sok czéda
cselédet. Kikérdezi őket, aztán ócsárolja tudományukat. Keveset tudnak.
Mikor ő is iskolába járt, nem ennyit tudtak ám. Deákúl is tudtak
énekelni.

  Jam moesta quiesce querela,
  Lacrymas suspendite matres.

Azt rájuk disputálja, hogy tanúlják meg. Nyaggatja vele őket, veri a
taktust féldélig. Hátha elvetődnek az _«atyák»_ az ő árva falujokba is.
Legalább ne valljon a menye szégyent.

Minderről Ilona semmit sem tud, hétszámra robotba jár. Sokkal adósok, a
mit szántáskor, kaszáláskor nem szolgálhatott le, mivel az ekeszarva meg
a kasza nem asszonykézbe való. Sarlóval kell leszolgálni, a mit lehet.

Ruhába kötve kiviszi a munkára kenyérkéjét s mikor a többiek hozzáülnek
a délebédhez, öten-hatan karikába, ő elbúvik vele valami kereszt
árnyékába magánosan. Ne lássák, hogy nem eszik főttet.

Napnyugatkor hazatér s míg más pihen, ő marhát etet, fej, főz,
tisztogat; mikor mindenki elnyugszik a háznál, akkor kimegy a konyhára,
ott mos, szárít, mángorol; onnan kimegy az udvarra, megtekinti a
jószágot, vet a lónak; bejön, megcsókolgatja kicsinyeit; ledűl a
kisebbik mellé, a ki felébred és elkezd sírni. Ennek tej kell, azon
elalszik gyermek és anya. A gyermek álmában is gőgicsél, az anyának
álmában is fülébe hangzik az ének, melyen elaludt.

  Ha ágyamban nyugszom,
  Csendesen aluszom,
  Nincsen semmi félelmem;
  Midőn felserkenek,
  Semmin nem kesergek,
  Mert Isten őriz engem.

Egy keveset _lop;_ akkor felkél hajnal előtt, veszi sarlóját, kimegy a
maguk földjére. Arat a mit arathat s fel is köti maga. A kelő nap megint
ott látja a többi között.

Búzát aratnak, tiszta búzát. Ötven-hatvan asszony széltiben elfogja a
nagy tábla aranytengert s vigan dalolva, nevetgélve vágják engedelmes
hullámait. Mögöttük férfiak kötözik kévébe a lerakott markokat s ezek
mögött egy ispán áll, a kit mostoha sorsa arra kárhoztatott, hogy a
hátrahagyogatott konkolyszárakat csapkodja lovagostorával reggeltől
estig. A nők tiszta fényes fehér ruhába öltözve, mint az angyalok. Óh a
búza nagy király, aratása nagy innep, hova csak diszruhában szabad
megjelenni. Minden szeme arany. Istenáldás, melyet nem szabad
pocsékolni. Szelíd kézzel kell összefogni egy-egy markot (a ki szépen
bánik vele, azt megérzi a kalász, gyöngéd szeretettel simul hozzá és
hálás hízelgéssel hajlik balkarjára, mint egy szőkefürtű gyermek),
gondosan kihagyni a konkolyt, mint azt az evangéliomi gazda parancsolta;
nagy tarlót hagyni, mert a ki tövin vágja, az egytől három napig tartó
derékfájásra itéltetik a bölcs természettől, a miért a földtől ellopta,
a mi a földé. Kaszával, ezzel a brutális, éktelen és zabnak való
szerszámmal, melyet bizonyosan a vandalusok alkalmaztak legelőször
búzavágásra, s a melynek minden mozdulata olyan bőszűlt, kegyetlen,
kérlelhetetlen, mint a hóhér pallosáé, ugyan melyik férfi merészelné
kaszával illetni a füvek királyát? A mi korunk, mely kitalálta a
mesterséget egyszerre kitakarítani is, tékozolni is. Csak gyorsan
mindent egy kaszavágással. Hadd ugráljon a szem szerteszéjjel! Csak
szalma legyen sok!

Mikor az ispán delet parancsolt, mindenki keresett magának egy
kereszt-kebelt s ebédjéhez látott. Ilonának nem az étel kellett, hanem a
pihenés. A sok álmatlan éj, férje sanyarú sorsa, elhagyattatásának
mindig gondosan titkolt, de folyvást emésztő fájdalma kimerítették
erejét. Kinézett magának egy üres keresztet, oda bevonúlt, lehajtotta
fejét egy kévére, betakarta arczát kenyeres abroszával és elaludt
mélyen.

A többiek a szokott egy órai alvás után sarlójuhoz mentek s hagyták a
szegény asszonyt tovább aludni. Hadd pihenje ki magát, hiszen nem
tartoznak ők az uraságnak rendőri szolgálattal.

Az ispán észrevette a hiányt. Nem tudakozta ki hiányzik; úgy is hiába
kérdezte volna, mert ez a lelketlen paraszt nem vall egymásra. Sorba
járta a keresztsorokat maga, s minél tovább ment, annál inkább
felbőszült s annál erősebb büntetést forralt annak a naplopónak, a ki
őtet ebben a pörkölő időben úgy megfárasztja maga után. Akárki lesz,
megkeserüli.

Távolról megsejtette az alvó asszonyt s óvatosan, lábujjhegyen
lopózkodott felé. Az aratók észrevették; nem tudták, mit akar, csak
annyit sejtettek, hogy nem jóban töri a fejét. Elkezdtek hujjákolni,
mintha nyulat ugrasztottak volna fel. Talán fölébred majd.

Az ispán még jobban dühödött; tudta, hogy az egész csinált lárma azért
van, hogy az ő szándéka meghiusuljon. Meggyorsította lépteit s a mint az
alvóhoz jutott, a kezében lévő korbácscsal végigvágott rajta, hogy a
vékony patyolatinget egyszerre elfutotta a vér.

– Adta rossz bestiája, így lopod te a napot.

Az asszony szívszaggató üvöltéssel ugrott fel, lekapta fejéről az
abroszt, felállt, azután hátragörnyedve, vonagolva térdrerogyott s
összekulcsolt kezekkel nézett az ispánra. Nem tudta, mi történik vele.

Az ispán maga is megijedt, a mint a gyönyörű alakot meglátta.

Megsajnálta, mivel olyan szép: de hát minek takarta el arczát? Valami
formátlan teremtést vagy vén asszonyt ütni: az más, azt nem tiltja a
lelkiismeret. De szépnek és fiatalnak okozni fájdalmat: ezt az ispáni
hatalomnak sem engedheti meg az ispáni lovagiasság.

Próbálta a dolgot _elütni_. A durvaságot otrombasággal. Mert hogy
egyenesen beismerje durvaságát, sőt bocsánatot is kérjen: ez gondolatnak
is bolond.

Még egyet vágott az asszony másik vállára, kicsit, a mi arra volt
szánva, hogy megenyhítse a másikat, a nagyot és vérzőt.

– Hát ilyen amolyan álmos menyecskéje! tartsad csak a hátadat! Ármányos!
így csalsz te meg engemet. Takarodol mindjárt aratni!

Az asszony magához tért ijedtségéből. Felkapta sarlóját és futott az
aratók felé. Orczáján a köny csorgott alá, hátán a vér.

Az ispán engedte futni az asszonyt, s mikor annyira volt már, hogy utól
nem érheti, ő is megeredt utána nehézkes gyorsasággal topogva és magasra
szedve térdeit, mint a ki tetteti, hogy teljes igyekezettel fut.
Korbácsát magasra emelgette. – Várj csak, semmiházi ármányosa te! csak
érhesselek utól.

Hadd lássák, hogy csak tréfa.

Az aratók hallották az asszony jajsikoltását, aztán látták, a mint fut
feléjük; utána az ispán nevetve, kiabálva, öklét mutogatva.

Elébe szaladtak Ilonának, kézen fogták, úgy vezették egy kévéig, ott
leültették.

Egyik az idősebbek közül felemelt sarlójával megfenyegette az ispánt.

– Ide ne jőjjön az úr, ha kedves a szemevilága, mert kivagdalom a
szemeit ezzel a sarlóval itt ni!

Azután Ilonkához fordult.

– Mutasd édes rajom, hol fáj? mutasd a válladat.

Sírtak vele együtt. Vígasztalták, biztatták, hogy nem mély a seb, majd
begyógyúl az.

– Begyógyúl, begyógyúl, – zokogott az asszony. – Nem is az öl meg, hanem
a szégyen.

– Ó fiam! a szegénynek semmit sem szabad szégyenleni, – dörmögött az
öreg bátyura, ijesztően húzván össze tüskés szemöldökeit.

Az ispán elővette tűzszerszámát és belemerült a csiholásba. Lássák, hogy
dolga van, azért állapodott meg, s nem azért, mintha nem merne
közelíteni. Csiholás közben fél szájjal (a másik fele a pipát marta)
böfögtette otromba tréfáit, minden szó után nagyot röhögve.

– No bizony nagy baj is az! Egy kis asszonyhús. Ne féljetek, kitelik a
maga foltjából. Még vastagabb lesz, ha begyógyul. Háj nő a helyén.
Halnak ám abban az asszonyok rakásra.

Nem szóltak neki vissza. Mit szaporítsák a szót. A sebet kimosták,
betapasztották forrasztófűvel, melylyel az aratók a sarlóvágta sebeket
gyógyítják s a mely mindenütt kél, a hol búza van. Egyik a király, másik
a királyné. Egyik táplál, másik gyógyít.

Mikor betapasztották a sebet, folytatni kezdték a munkát. Ilona is velük
együtt. Aratott és folyvást könyezett.

Némán dolgoztak: egy szó sem hallatszott az egész hosszú délután, csak a
tüskés szemöldökű bátyura dörmögött folyvást, a mint a kévét térdelte,
szorongatta. Mintha az ispánt térdelné s annak a nyakát fojtogatná azzal
a szalmakötéllel.

Az ispánnak nyomta a szívét ez a nagy hallgatás.

Óhajtott szabadúlni ettől a naptól, azért még jól fenn volt a nap, mikor
kimondotta a munkabeszüntető szót.

De most senki sem hallotta. Folytatták tovább is az aratást. Az ispán
felült lovára s mint a ki sértve érzi magát e dacz által, elvágtatott.
Mikor egy domb mögött eltűnt, akkor a tüskés szemöldökű bátyura is
készen volt a kévéjével, azt felemelte félkézzel, de megint csak eszébe
jutott, hogy az a kéve nem Isten ostora (mint az, a ki helyett földhöz
akarta vágni), hanem Isten áldása: azért szép gyöngéden ölbefogta, s egy
csonka keresztre föltette papnak.

– Elég.

Akkor abbahagyták az aratást. Ilona kisírt szemekkel ment a kereszt
tövéhez, fölszedni az egyét-mását.

A bátyura oda sarmallódzott hozzá.

– Kegyes leányom! – szólt neki reszkető hangon, – úgy fáj a szívem
éretted, mint ha késsel hasogatnák! De azért el ne busúld ám magadat,
hogy az az… istentelen ember úgy bánt veled.

– Dehogy búsulom, bátyámuram! A jó Isten engedte meg neki, mint
Sémeinek. Az ilyen munkát nem bízza jó emberekre. Majd megfizet neki.

– Ha én azt tudnám édes leányom! – Azután közelebb lépett az asszonyhoz,
megfogta kezét s búsan szegezte rá tüskés szemeit.

– Ilona! te úgy tudott az irásokat, mint a pap. Hát mondd meg nékem,
miért látogat téged az a szent Úristen, mikor te jó vagy, hív vagy,
istenfélő vagy!

– Nem tudom, bátyámuram! nem is kérdeztem még soha. Nem is vagyok olyan
jó, mint kegyelmed mondja. Nálam jobbak is szenvednek, sokkal többet. Mi
az én szenvedésem az én szegény jó uraméhoz képest, ki nem láthatja a
nap világát sem? A szemevilágait sem – tevé hozzá sírva, – az én szegény
kis árváimat.

– Lássa kegyelmed – folytatta azután szilárdabb hangon – még eddig nem
is szenvedtem. Gyermekeim és a ház gondja miatt időm sem volt búsulni,
Istenem! milyen gonosz vagyok én! sokszor fél napig sem jutott eszembe
szegény férjem szenvedése. Most már nekem is van mit szenvednem. A
szégyent. Köszönöm a jó Istenemnek, hogy ezt rám bocsátotta. Ha nem
szenvednék, azt hinném, hogy Isten elfelejtett és megvetett. Ebből
tudom, hogy van rám gondja és szeret: mert vesszőz.

A bátyura mélyen sóhajtott. Óh asszony, nagy a te hited.

Azután eleresztette az asszony kezét és tovább kullogott, dörmögve,
fejét csóválva:

– Ha én azt tudnám!

Ilona aztán felvette az abroszát, egyik sarkát megáztatta vízzel s
megtörülgette vele szemét, arczát, homlokát. Ne lássék meg rajta a
sírás; hogyan menne ő kisírt arczczal az ő kis madárkáihoz?
Összekapkodta egyét-mását, sietett haza az ismert gyalogúton. Öt-hat
fecske kiséri, előzi, játszik, kering, csicsereg feje fölött, mintha
dalra akarnák ingerelni régi ismerősüket. De ő meg sem látja a
fecskéket. Nem vehet már részt a többiek víg éneklésében, melynek hajdan
ő volt kezdője és vezetője; nem veri vissza rigóhangját a közeli erdő.
Feje meghajlik a fáradság, a fájdalom, a szégyen hármas súlya alatt. Az
útra kihajló búzavirág, melyet gyors lába megmozgat, fejcsóválva
mereszti utána kék szemét.

– Sohasem volt ez ilyen. Mi találta ezt?

A tüskés szemöldökű bátyura egy darabig nézett az elsiető asszony után,
azután egyet gondolt, felvette furkos botját, beleakasztotta a
vizeskorsót s öreg lábaival, fiatalhoz illő gyorsasággal megeredt a
gyalogút felé. Ott, hol a gyalogút letér a dűllőről, megállapodott,
kétfelé vetette lábát, szétterjesztette az öreg szűrt, mintha most is
gyerekeket akarna vele fogni, úgy várta be a többi aratókat, kik utána
csoportonként hullároztak, és a kik már most egy toppot sem mehetnek
tovább, mivel a bátyura elzárta előlük a gyalogutat.

– Atyafiak! – szólt hozzájuk szeliden, – annak a szegény asszonynak
annyi a baja, hogy három embernek is sok volna. Összetöri maholnap.
Kenyerét most is azon mód vitte haza, a mint hozta. Búzája még most is
aratatlan, hajnalonként aratgat valamicskét, mikor más alszik. Jertek
takarítsuk le neki eklézsia-sorába, hadd legyen reggelre egy kis öröme.
Kiadja az estve, szép holdvilág van!

Az öreg nem várt feleletet, úgy is tudta, hogy szavát fogadják. Elindult
s nem tért a gyalogútra, mely haza vezet, hanem végig ment a düllő úton
s a jobbágyföldek felé tartott. Az egész sereg utána ballagott, kissé
fáradtan, de jó kedvvel, szívesen. Soha sincs az embernek olyan jó
kedve, mint mikor valakinek igazi örömöt akar szerezni, vagy szerzett.

Neki álltak a Patak István búzájának, melyből még alig volt öt-hat
kereszt letakarítva; learatták, felkötötték, keresztbe rakták. Két órai
munka volt az egész.

– No lám! itt nem lábatlankodott az ispán, mégis milyen becsületesen
dolgoztunk! – szólt egy fiatal ember, mikor a legutolsó két kévét
gyöngéden ölbe fogva keresztbe helyezte. Itt az ötvenedik kalangya.

A bátyura felmutatott a teljes holdra, mely gazdag ezüstjét pazaron
hintette a tarlóra.

– Ott van az ispán, öcsém. Az látta minden sarlóvágásunkat s eddig már
el is mondta a gazdának. Hej fiaim! nagy robotot szolgáltunk mi a mai
napon. Gyerünk haza, fiaim! Jó éjtszakát se kivánjunk egymásnak, mert a
ki még ma sem alszik jó izűt, annak ugyan rossz lelke lehet.

Hazatisztúltak szépen, csendesen, dal nélkül. Otthon várhattak rájuk az
elázott eczetes levessel.

A bátyura Patakék ablaka alatt ballagott el. Úgy szeretett volna
bezörgetni az ablakon. Aludjál nyugodtan szegény asszony! Ne
szorgalmatoskodjál a holnapi napról, mert Isten gondot visel a te
dolgaidról. De csak nem zörgetett be, mert hátha csak most szenderedett
el: bűn volna felébreszteni. Aztán meg mit dicsekednél azzal, a mit más
tett? Hadd aludjék szegény tovább. Majd elámul holnap, ha észreveszi,
hogy rászedték.

Holnap? Bizony holnap ám; még pedig az a holnap mindjárt meglesz. Mert
ímé a bátyura még el sem végezte talán estvéli imádságát, a menyecske
már felkél, kimegy a kertbe s ott szétnéz az égen. Éjfél már régen
elmult, mert az aratócsillag lement, mindjárt hajnalodni kezd. Sietni
kell.

Néhány percz alatt készen van az útra, a hosszú munkára, melytől nem
tudja, mikor lesz pihenése. De a pihenés eszébe sem jut annak, a ki be
sem láthatja munkája végét.

Megy halkan, nyugodtan; semmi fájdalma a tegnapi sebnek, arczán semmi
maradványa a tegnapi borúnak. Bal vállán abrosz úszik palást módjára,
jobb kezében a sarló. Mind a két szemében az állhatatos kitartás szelíd
fénye. Ha pogány volnál, azt hinnéd, Ceres istenasszony, a ki elveszett
leányát indúlt keresni ebben a mély éjtszakában. De neki már reggel van,
hallhatod énekéről, a mit csendesen dúdolgat.

  Atyai gondviselésedet
  Sok ezerszer megpróbáltam,
  Reám kinyujott kezeidet
  Én Istenem, általláttam.

Most betér a düllő-úton. Minél közelébb jár a jól tudott földhöz, annál
inkább gyorsítja lépteit. Most megáll, gondosan körűlnéz, szemlélődik,
csóválja szép fejét, tovább megy. Ez nem az. Minden mesgyénél ismétli.
Ez sem az, ez sem az.

Végre a düllő végire jut. Most már félni kezd. Nem találja a maga
földjét. Eltévedt, vagy álmodik, vagy megtébolyúlt, hogy nem talál a
magáéra? Mért nem kiált rá az a sok veríték, az ő homloka vizének
folyásai: Itt vagyunk!

Visszatér a merre jött, még gondosabban megvizsgál minden tüsköt, minden
mesgyét. A szomszédok földét mind felismeri: de hová lett az övé?

Végig megy a tarlón. Itt kellene lenni, de ez le van aratva.

Most visszatér és sorban kezdi vizsgálni az első kereszteket. Ezeket én
kötöttem, suttogja magában, a mint két-három kévét megemelint. Ezek az
én kévéim!

– Az én kévéim! – ismétli reszketve s lázas izgatottan nyúl egy alsó
kéve alá, ha ott van-e a kötélcsavaró-pálcza, melyet tegnap reggel
rejtett oda.

Ott volt.

Elámúlva tekintett végig a hosszú keresztsoron, szétnézett jobbra-balra,
mintha keresné, kinek köszönje meg; azután mikor senkit sem látott,
zokogva borúlt a legközelebbi kévére.

– Köszönöm, édes jó Istenem!



V.  (Isten azt is megbocsátja.)

A siető nyarat utólérte a lankatag ősz, el is temette Patak szülével
együtt.

Öreg Patak István megsiratta öreg társát. Minthogy pap nem volt, a ki
elpredikálta volna, csendesen kikisérték a temetőbe; ott énekeltek
fölötte sírnál mondandó énekeket. Visszajövet, útközben, aztán meg a
torban az öreg gazda elismételte mindazokat a textusokat, melyek a
halotti prédikácziókból megmaradtak emlékezetében. Ez volt a
parentáczió.

Az öreg aztán azon kérte Istent, hogy csak addig engedje élni, míg
egyszer megláthatja kedves fiát. Hadd az fogja be az ő szemeit. Akkor
örömmel meghal.

De Isten mást végzett felőle. A tél az öreg gazdát is eltemette öreg
társához és Ilona magára maradt.

Azt hinné az ember, hogy ennyi bajú és fájdalmú asszonynak a két öreg
csak aggatott. Igen is aggatott, mint az iszalagnak a korhadozó sövény.
Az iszalagnak semmire sem kell az oszlop, csak ő azt körülfolyhassa,
beárnyékolhassa, bevirágozhassa. Ha az oszlop végképp kidől, a folyondár
is kisárgúl.

Csak most kezdi érezni az élet sulyát. Míg élt a két öreg, vagy egyiknek
vagy másiknak a kettő közűl mindig volt valami panasza, a mit ő szeliden
tudott orvosolni; valami parancsa, a mit ő neki kellett teljesíteni.
Micsoda asszony az, a kinek senki sem parancsol, a ki jár a maga esze
után? Igaz, hogy mindent, a mit tenni kellett, ő gondolt el, ő szabta
meg a rendét a dolognak, de azért úgy intézte, hogy mind arra a mit
teljesített, ipa adja ki a szót.

Azonkívül jól esett tudnia, hogy van két igaz szív, a ki megosztja vele
fájdalmát, melyből – háromfelé osztva – egy-egy részre mégis csak
kevesebb jut. Jól esett tudni, hogy a legnagyobb, legigazabb része ennek
a fájdalomnak az övé, mert ő tudva, készakarva viseli azt. Csak egy
szavába kerűlne megszabadúlni minden fájdalomtól, de nem teszi. Édes
dolog a keresztet önként viselni azzal és azért, a kit szeretünk. Ő
önként vette fel, önként viseli, nem addig, a meddig neki tetszik, hanem
a meddig Istennek tetszik. Ni milyen nehéz! ni milyen magas! ni milyen
vérző! ni milyen könnyen földre dobhatnám, ha akarnám! De nem akarom. Én
nem kerestem: Isten tette vállaimra; ő parancsolja, hogy vigyem. Hát
viszem.

Vitte. Sohasem mutogatta, sohasem panaszolta, míg az öregek éltek. Most,
hogy meghaltak, a megosztott fájdalomnak mind a három része ő rá
nehezűl. Most érzi magát elhagyatva és sír sokat, még ha látják is.

*

Kegyetlen idő.

A Mecsek megeresztette a havat. Úgy esik, hogy nem is fér a földön,
hanem a házereszre kívánkozik. Nyomásnak híre sincs az utczán harmadnap
óta; gyerek nem jöhet az iskolába, mert a hó elnyelné mind.

Az ablakok befagyva, hogy ki sem lehet látni. Ámbár István gazda erősen
nyomkod az ablak derére egy forgalomból kiüldözött pénzdarabot, mintha
azt akarná megmutatni, hogy neki sikerűlend a polturával elérni azt a
czélt, a mire az ezelőtt negyven esztendővel veretett: egy kis szabadabb
kilátás a nagy világba.

Mikor az egyik fiók tele van már a LIBERTATE fonák lenyomatával, akkor
folytatja ezt a munkát a másikon. Az nem tesz semmit, hogy míg emezen
terjeszti a Libertast, addig az első fiók figuráit megint csak belepi a
kegyetlen dér: az ő piros keze ott küzd féldélig a külső ellenséggel s
reméli, hogy majd valamelyik lenyomat érvényben marad. Csak próbálgasd
jó fiú! Hátha neked sikerül.

Bennt a szobában jó meleg és nagy csendesség, melynek némaságával egy
rokka gyors pergése küzd. A szép szálú kender a fáradhatatlan ujjak
között finom fonállá sodródva szalad fel a teljes orsóra szakadatlan
futással.

Csendes munka. Életemésztő, asszony-magasztaló.

Zajtalan életét, alázatos munkáját, nyugodt lemondását, egymásból folyó
kötelességeit ábrázolja annak a szelíd és értelmes valóságnak, a ki
rajta ül, a nélkül, hogy kérdené: meddig tart ez? Szerencse, hogy nem
kérdi, mert imé a gép folyvást feleli a lábas órával: örökre… örökre…
örökre…

Ti, a kiket Isten az emberiség nevelésének örök munkájára hívott el,
olyan társat keressetek, a ki fonni tud és szeret. Nem azért, hogy
házi-vászonba öltözködjetek csúfra ebben a papirgalléros és hangedlis
világban, hanem azért, hogy ha kétségbe estek valamikor munkátok sikere
felől: az a folyton folyó fonál tanítson meg benneteket munkálkodni
tudni a siker várása nélkül és mégis jó kedvvel, a befejezés reménye
nélkül és mégis bízva.

Míg István gazda a Libertas megörökítésén erőlködik, azalatt Jánoska az
öreg tornyos nyoszolya felmérésével küzd, azt iparkodván bebizonyítani,
hogy ő képes annak a nyoszolyának a hosszát fellépni, még pedig úgy,
hogy az ágyterítőt is magával viszi hitelesítőnek; a mi pedig hogy nem
kis mesterség legyen, tudhatjuk magunkról, mikor mi is ilyen Jánoskák
voltunk.

Hanem az ilyen Jánoskák – magunkról tudhatjuk azt is, – sokszor
nagyobbakat mernek, mintsem végrehajthatnák. Annálfogva ne csudálkozzunk
rajta, ha Jánoska pályája felén összeroskad. Tán a feje is megérzi, ha
korábbi tapasztalásai hirtelen eszébe nem juttatják az opportunitás
arany réguláját. Őrizd a fejedet. Őrzi is ezt minden ember, csak a
Jánoskák vetik koczkára, ha felnőnek.

Jánoskában még fel sem ébredt a költő, kinek az ilyen tragikus bukást
megkeseregni szent hivatása, midőn az anya már mellette termett, egyik
kezével felkapta az ijedt gyermeket, a másikkal pedig a költői
igazságszolgáltatást hajtotta végre az intrikus nyoszolyán.

– Ez bántott? kedves rajom te! Ez a csunya nyoszolya! Ne! Ne! Üssed te
is kis fiam! Üssed édes kis árvám te!

De Jánoska műérzéke tiltakozott a dráma ily gyors lefolyása ellen. A
bukás fájdalmát hadd zengje el elébb a khorus, aztán ám lakoljon a
vétkes. Másként paródia az egész.

Elkezdett keseregni, a hogy csak igazi múzsa kesereghet. Utóljára is meg
kellett vigasztalni.

Az anya ölébe vette és elkezdte dúczolgatni. Jánoska lassanként
elcsendesedett s csak néha zokogott fel. Ilyenkor az anya lehajolt hozzá
és homlokon csókolta.

– Édes kis árvám te.

István gazda, a ki t. i. az ablakon küzd a Rákóczy-poltura forgalomba
hozásával, erre a szóra mindig hátratekint és kimereszti nagy fekete
szemeit. Gondolkodik. Miért hívják a Jánoskát árvának? Hiszen a
bornyúcsordást nevezik árva Jancsinak. Hát a Jánoska is bornyúcsordás?

A mint ezt a syllogismust – mely a mint látjuk, egészen helyes –
összeszerkesztette, megkérdezte anyját:

– Anyám! A Jánoska is borjúcsordás?

– Nem az kis fiam; miért kérded?

– Hát miért nevezed árvának?

– Azért fiacskám, mert árva; te is az vagy.

A gyermek még jobban kimeresztette szemeit.

– Hát milyen az az árva?

– A kinek apja nincs! – felelt az asszony, miközben az ölebeli kisded
arczára két csepp víz hullott. Az anya szépen lecsókolta.

A kis István mindezt látta, de persze, hogy nem értette. Hanem hogy
érzett valamit, onnan gyaníthatjuk, hogy a kályhasutba szaladt, onnét
előczepelt egy gyalogszéket, arra ráállott és leborúlt a Jánoskára.
Megcsókolta nagyon, csak úgy fénylett bele a Jánoska orczája, és ő is
azt mondta neki: Édes kis árvám te!

Az asszony aztán Pistika fejét is ott marasztalta. Ráborúlt mind a
kettőre. Egyik szeméből egyikre csordult a könny, másikból a másikra.

Ebben a helyzetben találta őket a bátyura.

Nagy, reszkető, skálára szedett sóhajtással köszöntött be, s goromba
szemöldökei mögül kegyetlen fénynyel szegezte két szemét az egymásra
borúlt három alakra. Látszik rajta, hogy nagyon teli a szíve, sokat
szeretne mondani.

Furkós pálczáját megtámasztja az ajtósarokhoz, bocskorát megsöprögeti az
arra rendeltetett söprűvel, akkor rámordúl Istvánkára keményen.

– Te gyerek! mit aggatsz ott anyádon! Gyere onnan, mert oda ragad a
fejed a Jánoskáéhoz.

Azután egyet vet az öreg szűrön s annak ujjában kotorászni kezd, mely
mívelet egyszerre megváltoztatja István deák érzelmeit. Kiváncsian lesi
a bátyura kezét, kitől szeretne szabadulni minden alkalommal, de sohasem
lehet, mivel a bátyura szűre ujjában mindig van valami, a mi Pistika
szabadságérzetét farkasgúzsba köti.

Imé most is puha meleg lángos bontakozik ki a szakajtóruhából, melyet
bátyura a szűrujjból elővonszolván, az asztalra tesz. A lángos mellett
egy töpörödött piros alma. Az egyetlen és utolsó, melyet bátyura a
zab-garmadában talált, és saját unokái rövidségével ide hozott. Ebből is
látszik, hogy milyen szívtelen egy vén ember ez!

– No te szegény asszony, hát _mire végzed?_

(Ez a _«mire végzed»_ nem egyéb paraszt euphemismusnál, e helyett: _«mit
csinálsz?»_)

– Tünődöm az életem során, bátyám uram! – felelt az asszony, megtörölve
szemeit. – Ebben a kegyetlen időben minden jobban fáj. Egész héten
senkisem nyitotta rám az ajtót. Kegyelmed az Isten angyala.

– Majd bizony ilyen bozontos vén bolondot választ ő szent felsége a maga
angyalának! – morgolódott a vén paraszt. – Azt gondolod, azért jövök,
hogy téged vigasztaljalak? Hol az eszed? Csak búczorgok, mint az állat,
a ki vesztét érzi. Itt hoztam egy kis vakarcsot, a menyem küldi. – (Nem
igaz, mert csente az öreg.) Hát neked, te gyerek, kell-e ez az alma,
vagy visszavigyem? Mit adsz érte?

A gyermek a polturáját ajánlotta fel.

– Ér is az valamit, hadd lám. Bolond volt, a ki verette. Hajítsd
pokolba, mert még felkötnek érte. Kérdezd anyádat, mit tud apádról.
Mikor vetik már ki abból a lyukból?

– Nem tudom én, bátyám uram! – felelt az asszony. – Kétszer is jártam
már a városban, de közel sem juthattam hozzá. Azt mondták, a fiskus
úrnak könyörögjek. Én oda nem megyek.

– Nem hát! – dörmögött a vén goromba, – mert ott leharapják az orrodat.
– Azután nagyot sóhajtott.

– Asszony, asszony! azt sem tudom, mit beszélek. Isten ne vegye bűnűl,
úgy húz hozzád a szívem: jobban, mint a magam cselédeihez. Észre sem
veszem, mikor itt vagyok nálad. Jobb is volna mihozzánk jönnél lakni.
Elhozod ezt a két nagyfejű gyerekedet. Úgy sincs nálunk elég. Hadd
víjjanak.

István gazda tiltakozott ellene. Ő nem adja oda az anyját.

– Hát nem is kérdezed, hol jártam a héten? Meglátogattam a
tiszteletesünket Ujfán. Bezzeg nem bánja, hogy az uraság kihordatta
innen. Azt mondja, az nagyobb kenyér, mint a miénk volt. Van neki bora
sok, még zab-konvencziója is. Készpénz húsz forint. Vaj, méz hat itcze,
száz fej káposzta, só, fejetés, fűszerszámra négy márjás. Egészen
meggazdúlt. Van neki fias tehene kettő, most meg lovat akar venni.
Dicsekszik nagyon. Azt mondja, nem is adja papnak a fiát, hanem
fiskálist nevel belőle.

– Fiskust? – kérdi ijedten az asszony.

– Azt hát. No ne szaladj el, nem ilyen nadrágszaggatót, mint a mienk,
hanem istenfélő urat, a ki a szegények ügyét felfogja a törvény előtt.

– Hát aztán még mit beszélt vele kegyelmed?

– Követeltem tőle a templomkulcsot, de azt felelte, hogy azon ne
búsuljunk, jó helyen van az. Jó helyen, jó helyen! – dünnyögött az öreg.
– Patak Istók is jó helyen van, de már unja. Ő kigyelme erre megint azt
felelte, hogy a kulcs mindjárt előkerül, mihelyt Patak Istók akarja.
Azután azt mondta, hogy ne ő nála keressem a kulcsot, hanem idehaza. Te!
Talán tudsz róla valamit?

– Mit akar kegyelmed vele, tán bevinné?

– Száradjon el a keze a ki bevinné! Én be nem viszem soha! Csakhogy
mégis fáj, hogy az egész falu baja miatt te szenvedsz, jámbor! Ne volnál
csak te, majd gondolnék is én az uraddal! Más is volt már ott, mégsem
rothadt ki az oldala.

– Én miattam pedig ne aggódjék kegyelmed. Én is tudom tűrni, a mit rám
mért az én jó Istenem! Csak bár szegény uram tűrné, de attól félek,
sokat búsul miattunk.

– No búsulhat is a jámbor! – felelt a bátyura, azután még gorombábbra
húzta össze szemöldökét. – Hát azt tudod-e, hogy a többi már haza
szabadúlt?

Ilona összerezzent. Arcza kigyuladt, felkapta Jánoskát és össze-vissza
csókolta.

– Tréfál kegyelmed. Nagyobb híre volna annak.

– No már pedig elhiheted, ha mondom. Azt kívánod, hogy megesküdjem három
fej vöröshagymáért? Én láttam ezzel az én két (megmondta, hogy milyen)
szememmel. Beszéltem is mind a hárommal.

– Hiszem már bátyámuram, hiszem már! – szólt reszketve az asszony, s
újra megcsókolgatta az alvó kis fiút.

A bátyura fejet csóvált ennek az örömnek.

– Hát mit gajdolsz annak, hogy kilökték őket a tömlöczből? Jobb bizony
sírnál rajtuk!

– Hogyne örülnék! Ha ők kiszabadúltak, az én szegény uramat sem tartják
tovább a vason.

– Szegény asszony! azt gondolod, ő kemék ingyen szabadúltak? Hej! drága
volt az ő váltságuk, én csak azt mondom. Ne adja az Isten, hogy a te
embered olyan áron szabadúljon.

Az asszony nem értette a bátyura okoskodását.

– Megyek, bátyám uram! Hírt hozok tőlük. Lelketlenség, hogy felém se
néztek, holott én esztendőn át vesződtem a gyermekeikkel. Egy török, egy
árianus nem volna ilyen szívtelen.

A bátyura útját állotta az asszonynak.

– Hova mennél ebben a nagy hóban, jámbor. Azt hiszed, nem érték volna
fel ököllel, ha mernének idejönni. De nem mernek ám. Félnek azok még az
utczára is kilépni. Talán attól félnek, hogy az ég rájuk szakad. Semmi
közöd velük…

Azután gondolkodott egy kissé, kimondja-e a nagy szót, a mit mondani
akar? Megkeményítette magát s inkább bömbölve, mint emberi hangon szólt:

– Megtagadták a hitüket. Nohát!

Aztán zokogva ismételte: – Megtagadták!

– Hitüket megtagadták! – ismétlé Ilona is szelíden. – És ragaszkodtak e
jelenvaló világhoz. Szegény öreg emberek! ki tudja, micsoda
szenvedéseken mentek keresztül, hogy ennyire jutottak. Inkább sajnáljuk
őket, mintsem kárhoztassuk. Jobban fáj az nekik, mint nekünk. Mi ne
itéljünk. Olyan kőben ők is eleshettek, a minőben Péter apostol. De –
tevé utána izgatottan – szívüket mégsem kellett volna megtagadniok!

– Azt is megtagadták, ha mondom, – dördűlt fel a bátyura, míg marczona
arczán két-három ágra folyt a köny. – Azt is megtagadták s azt az egyet
az Isten, annak az egynek, ne engedje el soha!

– Mit?

– Az egyiket megtette az uraság szabadosnak. Jól járt, nem robotol, míg
él. A másikat megtette bírónak, már a háza előtt áll a kaloda. Viselje
egészséggel. A harmadik… A harmadikat verje meg az igazságos Isten!

– Uram! ne hallgasd meg ezt a szót! – sikoltott az asszony ijedten. – Ne
átkozódjék kegyelmed, mert az átkozóra hull vissza.

– Hadd hulljon! – harsogott az öreg durva daczczal. – Hadd legyek
megverve és mint egy bélpoklos; magam is azt akarom, ha még az ilyen
ember is boldogul élhet. Csak azért is átkozódom. Verje meg az Isten!
Verje meg! Verje meg! Verje meg! Hétszer verje meg addig, míg más embert
egyszer megáld. A százkilenczedik zsoltár minden átkával verje meg!

Az öreg szája tajtékzott. Ilona réműlten ragadta ölébe kisdedét s
eltakarta kezével, fejével, mintha attól félne, hogy az átok mindjárt
visszahúll és ezeket éri. Nyugtalan félénkséggel csodálkozva nézte a
rettenetes öreget, a ki úgy állt ott, mint egy kiszáradt fa, mely fekete
ágaival kapkodni látszik a villámok felé.

– Lehúzta az özvegyről a ruhát, az árva feje felűl a fedelet. Ki sem
merem mondani, mert tudom, hogy mindjárt meghasad a szíved.

Ilona a két kisded fejét letakarta a kötőjével. Most már beszélhet.
Védve vannak az átok ellen.

– Csak mondja bízvást bátyám uram. Ha a kegyelmed átkaira meg nem
hasadt, ne féltse semmitől.

– Bánsz is te valamit, csak a két porontyod maradjon! – szólt bosszúsan
az öreg, aztán újra felharsant. – Nohát elveszik a telkedet és annak a
kopasz képmutatónak adják pribéksége díjába! Verje meg az Isten!

– Dehogy verje bátyám uram! – felelt könnyűlten az asszony, mikor
megértette, hogy ennyi az egész. – A nélkül is elég baja lesz vele.
Hiszen csak tömlöczöt változtatott az Isten-adta! most már két telektől
kell neki robotolni: az száznyolcz nap. Innepelni sem ér rá! Elég
büntetés ez neki. Mintha élete egyharmadát tömlöczben töltené. Azért mi
sem esünk ám kétségbe. Ad az Isten munkát is, kenyeret is. Hány zsellér
van, a ki tiszteségesebben él, mint a telkes gazda! Csak a házunk,
kertünk legyen meg.

Míg így vígasztalgatta az öreget, elkezdett könyezni. Eszébe jutott a
mező, a rét, melyen aratott, gyűjtött. A szántóföld, hova ebédet
hordott. A kukoriczaföld, a kenderföld, melyet ő kapált, tört, puhított
két kezével. Jó karban tartották, most ez a jó föld idegenre száll. Míg
az ajka vigasztalt, a lelke sírt.

– Azt mondom asszony, hogy te most engem ámítasz. Látom a szemedből,
hogy fáj. Nem is volnál jóravaló asszony, ha nem fájna. Hanem azért ne
búsulj! Majd fordítunk valahogy a dolgodon. De az a kopasz haramia nem
ül ebbe a vagyonba. Hát csak ezt jöttem mondani. Holnap kijönnek az
urak, majd meglássuk, hogy lesz, mint lesz.

Az öreg elkullogott. Ilona magára öltötte legmelegebb ruháit és ment –
nem a három kiszabadúlt emberhez, kik férjének fogolytársai voltak,
hanem végig a kerten, ki a mezőre. A mezőt, a gyepűt, a gyalogútat, a
dűlőútat, az árkokat magas hó borította mind. Ő ment nyíl-irányban s
felkereste földjeit. Ráismert mindegyikre, sorban megsiratta
mindegyiket. Egyiknek a végén kökénybokor volt. Úgy fájt a szívének,
hogy rá nem borúlhat, hiszen az is adott neki árnyékot. Rajta volt még
az idei kökény puhára aszva. Leszedte mind, ne legyen az idegené. Haza
vitte kis fiának.

*

Másnap megjelentek az urak. Csöngős szánakon jöttek. A szán oldaláról
kétfelől kevélyen fityegett le a farkasbunda ujja, érezvén, hogy most
nem holmi sáros kerékkel, hanem magasabb származású hóval van dolga. A
szánka előtt lovas paraszt kémlelte a fuvatagokat és gödröket.

Minden nyaktörés nélkül végigcsúsztak az útczán egész addig, a hol a
kaloda, a becsületérzés ezen emelőgépe gyakorolta czivilizáló
tekintélyét. Imé, az erkölcsi erők is csak gépek által fokozhatók: hát
hogyne volna szín-arany igazsága a materializmusnak.

A volt bíró már ekkor összegyűjtötte a közrendet s fiskus úrnak nem volt
egyéb tenni valója, mint a tornáczban a legelőnyösebb helyzetben
állítani föl kurta termetét s a legkedvezőbb világításba zöld bekecsének
ezüst gombjait.

Az emberek levett kalappal rettegték az orákulum megszólamlását.

A fiskus úr beszélt nekik a jobbágyi hűség és engedelmesség hasznairól.
Imé Hárány András, Kárány János és Sárány Mihály (mind a három jelen
volt és lesütötte szemét), kik mint szánni való eretnekek jutottak
tömlöczbe, nagy testi áldásokkal elhalmozottan tértek vissza.
Megmentették lelküket, mert megtértek az anyaszentegyház kebelébe. De ez
még mind semmi. Mert ezek fölött még Hárány András bíróvá, Kárány János
pedig szabadossá tétetik, hát mindenki engedelmeskedjék nekik. Ne
szégyeld magadat Jancsi! Te pedig Andris jól megmarkold a bírópálczát!
Sárány Miskára még más jutalom is vár. Hívjátok elő Patak Istóknét…

– Az uradalom értesült róla, hogy az öreg Patak Istók feleségestől
együtt meghalt; fia tömlöczben: így hát gazdátlan maradt a telek. Már is
huszonnégy nap robot tartozása van. Az uradalom nem szenvedheti a kárt,
azért a telek a tied lesz Mihály! Te szolgálsz érte. Értetted-e
menyecske? – szólt az érkező asszonyhoz.

– Igenis értettem, nemzetes uram! – suttogta az asszony reszketve.

– Nagy jó uram, – furakodék elő a bátyura egész alázattal, – instáljuk
kegyelmedet falustól, ne tegyenek annak a szegény embernek annyi kárt.
Ez a szegény asszony akár koldulni menjen két gyermekével. Mi mindnyájan
kezességet vállalunk érte, leszolgáljuk robotját. Csak addig ne
bolygassák szegényt, míg a férje haza szabadúl.

– Kend vén zsivány! ki fogadta kendet prókátornak? Jobb lesz, ha
eltisztúlsz innen vén haramia! A Patak Istók házában egész éven át
iskola, zsinagóga! kend a vezetője, ezzel a féleszű bognárczímerrel. Ha
ezer robotot igértek sem lesz belőle semmi. A ház is Sárány Miskáé lesz
becsáron. Százötven forinttal meg van fizetve becsületesen. Egyébiránt
ki ád többet érte? Senki. Tied a ház Miska. Egy hét alatt kifizeted; ha
nincs pénzed, ád az uradalom. Úgyis csak oda megy vissza, mert nem adjuk
ám az asszonynak. De hogy sem! Czifrálkodásra? Értetted-e menyecske?

– Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az ő szent neve! – felelt az
asszony inkább magának, mint a kérdésre.

– No azért mondom. Az a pénz kamatozni fog a gyermekeidnek. Az árvák
vagyona szent. Ahoz senkinek sem szabad nyúlni; – tevé hozzá
elérzékenyűlten. Az Isten is megveri, a ki az árváéból csak egy fillért
is elvenne. (Verje is meg! dörmögött a bátyura.) Elhallgatsz, vén tulok!
Nem fiaim! az árvák vagyona épségben megmarad; ha felnőnek, visszakapják
kamatostól.

– Hát addig miből élnek? – kérdi a bátyura.

– A kend kurta esze szerint meghalnak éhen. Szeretnéd úgy-e vén ripők,
hogy lenne mivel vádolni az uraságodat. Hán! de az uradalomnak is van ám
esze, meg lelke is. Az árvákat az uraság fogja táplálni, ruházni,
taníttatni, neveltetni. Úgy fordúl, hogy urat nevel belőlük, hogy az
anyjuk kézcsókra jár hozzájuk valamikor. Bíró gazda! ennek az asszonynak
a gyerekeit holnap behozod a városba.

Ilona most látta csak a kést, mely szíve közepének van irányozva.

– A kis fiaimat akarják tőlem elvenni! – szólt szelíd, alázatos
panaszszal, mely a szíveket facsargatta meg, azután odaroskadt a fiskus
lábaihoz, ott vonaglott mint egy féreg, mely az elgázolástól meg nem
mentheti hitvány életét. Vagy mint egy angyal, kit a sátán földhöz
vágott és megkötözött.

– Kegyelmes uram! ne vegyék el tőlem a kis fiaimat!

Két könycsepp is jött segítségére, azután több is. Az is oda hullott
mind a fiskus lábaihoz. Segítettek könyörögni.

– Ne vegyék el tőlem a kis fiaimat.

A fiskus kegyesen megsimogatta az asszony arczát.

– Eredj bolondos asszony, még engem is megríkatsz. Hát hiszen nem eszik
meg a fiaidat! Megcsókolod te még ezt a kezet, a mért elvette őket.
Jóval fizetek a gonoszért. Lásd! a te férjed erővel vette el én tőlem a
kulcsot, pedig az épen úgy az uraságé, mint azok a gyermekek a tieid. Mi
mégsem használtunk erőszakot. Azt sem kérdjük, hol a kulcs. Majd behozza
a kinek tetszik. De bíz az míg kezünkben nem lesz, addig a te Istókod a
vármegye kenyerét eszi. Ha behoznátok a kulcsot, férjed kiszabadúlna,
házát is visszakapná. Az uradalom is megszabadúlna egy tehertől, mert
nem kellene gyermekeidről gondoskodnia. De így kéntelen vele. Jóravaló
uraság gondját viseli a jobbágyai árváinak. Bíró! megértetted-e jól?
Holnap behozod a gyerekeket. Viszed egyenesen a szürke barátokhoz.

Ott hagyta az asszonyt; a tömegen keresztül szánkájához hatolt,
fellépett s elhajtatott.

Ilona kétségbeesett jajgatással futott a szánka után végig a falun: «Ne
vegyék el a kis fiaimat!» Elesett egy zökkenőben, felkelt; megint
elcsúszott egy sikamlós lejtőn, megint felkelt; de szemeit le nem vette
a szánról, mely perczenként nagyobb távolságban előzte. A falu végén a
kocsiút keletnek felkanyarodik, szögletet képezve, melynek két végét
nyáron át gyalogút köti össze. Ilona ösztönszerűleg a gyalogútra
tartott, melyet most felismerhetlenül elborított a hó, az árokkal
együtt, melyen keresztül vitt az ösvény. Egy lépéssel övig sülyedt a
csalárd árokban, s mire az árok hátjára hatolt, már akkor a szomszéd
falu utczájában eltünt a fiskus szánkája. Még akkor is könyörgött neki
összetett kezekkel.

– Ne vegyék el tőlem a kis fiaimat.

Most egyszerre elhallgatott. Azok jutottak eszébe, kikért szívét
hasogatta a bánat. Hátha már el is vitték. Őrizetlen hagyta őket: hátha
azóta a bíró elvitte! Az ijedség elvette szavát. Visszafordúlt s néma
kétségbeeséssel szaladt haza. Most már nem nézett sehova, csak egyenesen
maga elé, hogy el ne essék. Minden elesés egy örökélet rá nézve. Nem
hallott, nem látott semmit, csak az útat, az úton a két mély
szánkanyomot…

E közben mintha nevén szólította volna valaki.

– Ilona, Ilona!

Feltekintett. A bíró háza előtt volt. A kalodán akadt meg szeme, mely
mögűl ujra az előbbi kiáltás hangzott durva nyögéssel.

Ilona odafutott. A bátyura volt. Hajadon fővel ült, inkább feküdt a
havon, jól rosszúl betakarva öreg szűrével. Két lába a kalodában.

– Véged van asszony. Nekem is végem lesz, mihelyt innen kiszabadulok.
Megölöm ezt az istentagadót. El akarta vinni a gyermekeidet. El is
vitte, ott ordítanak a házában, hiszen hallhatod. Ne könyörögj neki, úgy
is hiába! Mikor elszaladtál az után az istenostora után, én elmentem a
gyermekeidért, hogy majd magunkhoz viszem. Ez az ember utánam jött, a
kisajtóban találkoztunk. Mind a két porontyod a szűröm alatt volt. Az
ártatlanok úgy hallgattak, mint a macskakölykek, mikor az anyjuk viszi.
Még erővel akarta tőlem elvenni! Letettem a gyerekeket a hóra, megfogtam
a kutyának a nyakravalyóját, letepertem a hóba s megtérdeltem. Csak azt
bánom, hogy meg nem fojtottam. De ha innen kiszabadulok, jaj lesz neki
is, nekem is.

Ilona az öreg szavait értette is, nem is. Az utolsó szavakat már nem
hallotta. Befutott a bíró udvarára; a konyhaajtóban egy perczre
megállapodott. Úgy is hiába! – gondolá és visszafordúlt, a nélkül, hogy
kis fiait meglátta volna. Futott egyenesen haza, felnyitotta a
szekrényét, annak fenekéről előkeresett egy ruhacsomagot, azt kibontotta
s kivette belőle a templomkulcsot, mely egy év óta rejlett pólái között.

«Isten azt is megbocsátja – suttogta magában. Isten azt is megbocsátja!
azt mondta nekem az én jó lelkiatyám. Nem is hiszem, hogy meg ne
bocsátaná. Miért kívánna én tőlem nagyobb áldozatot, mint mástól? Egy
szegény árva asszonytól, a kinek nincs már senkije, semmije. Sem
hajléka, sem férje, sem két kis fia. Két szép kis fia sincs. Édes jó
atyám! édes jó Istenem! mutass nekem nem hajlékot, a hol megpihenjek:
mutass útat a hatalmasok szívéhez!»

Megeredt ismét azon az úton, melyen ezelőtt félórával futott
sikertelenül a fiskus után.

Egy pillanatig tétovázott, ha a szán-nyomot kövesse-e, vagy átvágjon a
gyalogút irányában. Ő csak távolságot látott, nem akadályokat. Azt
hitte, egyenes irányban menve nyerni fog, ha csak néhány perczet is.
Keresztül vágott a szántóföldeken, nehéz, fárasztó léptekkel, zihálva
törtetett a nyomástalan havon. Végre tikkadtan kijutott a kocsiútra. Ott
leült a határdombon; piros csizmájából kirázta a havat s újra felhúzta.
Egy pillantást vetett még a falura, hol kis fiai vannak, meg a szegény
bátyura; aztán sietve haladt a székváros felé, folyvást mondogatva
magában: – Isten azt is megbocsátja! Isten azt is megbocsátja!

A székváros jó hat mértföldnyi távolságra van. Útközben elesteledett, de
eszébe sem jutott szállást keresni éjtszakára pihenőre. Ment mindaddig,
míg egy falu végén az utolsó háznál összerogyott. Jó emberek ölbe
fogták, melegre vitték s nem bocsátották ki a kegyetlen hideg
éjtszakára. Végre elaludt. Álmában is ezt suttogta: – Isten azt is
megbocsátja. – A kik hallották, nem győzték találgatni, micsoda nagy
vétke lehet a szegény teremtésnek. Mindegy, akármi, csak hadd nyugodjék
szegény.

Másnap újra útra kelt. Lábai fájtak a tegnapi hosszas gyaloglásban.
Semmi sem oly fárasztó, mint nagy hóban út nélkül törtetni.

Nagy erdőkön vitt keresztül útja. Hallotta a lankákból a fenevadak
üvöltését, de nem félt tőlök. Hogyan bántaná a farkas az olyan asszonyt,
a ki fiaiért megy könyörögni.

Ha az út nehezűlt, ha lábai fáradni kezdettek, volt egy jó segítsége. A
köny. Mikor ez megeredt, feledtette minden fáradtságát.

Mikor megpillantotta a székváros hatalmas tornyait, a mint a város
fölött ülő lomha köd közűl kisugárodtak, megdöbbent, s a keblébe rejtett
kulcshoz kapott. Nem árulás-e, a mit el akar követni? Nem a mások
kincsén akarja-e megmenteni a magáét? Nem jobb lenne-e visszafordulni és
Istenre bízni dolgát?

Akkor ismét eszébe jutott a pap szava.

– Isten azt is megbocsátja! Isten azt is megbocsátja! – Suttogta magában
és kettőzött erővel sietett a tornyok felé, melyek mint megannyi
fenyegető ujjak emelkedtek ellene.

Ide ne jöjj! Eredj vissza!

– Mit beszéltek ti nekem a ti kőujjaitokkal! Isten nem tornyok által
küldi izenetét az embereknek. A kő nem mond sem jót sem rosszat. Isten
szolgájára hallgatok, a ki azt mondotta: Isten azt is megbocsátja…

– Nem is kell nekem egyéb, csak hogy megbocsássa. Csak az az egy, hogy
megbocsássa. Azt nem mondhatja: «Jó és hív szolgám!» Nem is várom. Nem
illet ilyen nyomorult férget az a nagy boldogság. Nem is kívánom. Oda
adom a kis fiaim váltságául. Csak megbocsássa.

A város végén egy emelkedett domb, a dombon egy kőkereszt. Szobrász keze
műve és nem kőfaragóé. Az a nyugalom, mely az Isten szentjének arczán
ül, nem a kő nyugalma, hanem az örökkévaló életé.

A nemes fő szeliden hanyatlik alá, nem az elhagyattatás fájdalmát, hanem
azt a boldogságot fejezve ki, mely lelkét az atya kezeibe ajánlja. Semmi
pleonasmus az egész alakon, mely a képzelet erőszakolására volna
számítva; rikító vércseppek, otromba szögek és a szenvedés egyéb kiáltó
jegyei mellőzve vannak mind. Még az ismeretes négy betű is hiányzik a
kereszt ormán. A művész kevély volt. Felirat nélkül is meg kell ismerni
az ő művén a názáreti Jézust; azt pedig, a ki megfeszíttetett.

A kereszt alján a szent anya áll összetett kisded kezekkel. Tiszta
arczán az a mondhatatlan fájdalom, mely szívében érzi az éles, az
általverő tőrt.

Ilona távolról észrevette a feszületet, oda sietett és tövéhez borúlva,
zokogva ölelte át.

– Oh te Istennek báránya! Én uram! én idvezítőm! felvettem keresztemet,
követtelek. Itt van, igen nehéz. Vigyem-e tovább? Letehetem-e? Igen
elfáradtam! Mondj egy vígasztaló szót! Megbocsátod-e, ha elmaradok
tőled? Nézd nincs semmi erőm; semmim sincs, csak ez a nehéz kereszt.
Megbocsátod-e ha leteszem…?

[Illustration: – Óh szűz anya! Könyörülj rajtam.]

– Nem szólsz semmit! nem szólsz semmit! nincs tenéked én hozzám egyetlen
szavad! – folytatta sírva; azután az anyához fordult:

– Oh szűz anya! könyörűlj rajtam. A te szívedet is általverte az éles
tőr. Te is futottál kis fiaddal, te is féltetted, te is őrizted.

Azután megmarczangolta fagyos ujjaival a szobor kisded lábait. A
szobornak nem fájt az, neki sem fájt már!

– Asszony vagy! – kiáltott őrjöngve, – szólj az asszonynak! Anya vagy!
szólj egy szót az anyának! Mit tettél volna te, ha kis fiadat elvették
volna tőled? Megváltottad volna-e a templom kulcsán? Nem felelsz? Oh te
nem vagy anya, a te szíved kőből van.

Magához tért. Borzadva emelkedett fel a kereszt tövéből. Hiszen nemcsak
eszét hagyta már el, hanem hitét is. Egy faragott képnek könyörgött! –
Ő!…

– Te kő vagy! te nem bocsáthatsz meg semmit! De te, én Jézusom! én
lélekben imádandó idvezítőm! te megbocsátod nekem, mivel igen szerettem…

Sírva futott odább. Görcsös ujjait marczangolva mélyesztette keblére.
Tépte szaggatta teljes emlőit, miért nem maradtak tej nélkül valóknak.

Az sem fájt neki.

*

Roncsoltan és tépetten, kivül fagyban, belül lázban támolygott át a
székváros éles-köves útczáin az uradalmi igazgató palotájáig.

Felvánszorgott a lépcsőkön, s ment a merre hallgatag cselédek részvéttel
igazították.

Reszketve lépett be az előtte nyilt ajtón. Tétovázva nézett szét a
homályos szobában. A hó világa, melyet egész nap látott, meggyöngítette
szemeit.

– Mi bajod, leányom? – szólt egy magas vállas alak, az asszony elé lépve
s kegyesen fejére nyugtatva fehér kezeit.

A földesúr volt. Álltól talpig fekete taláris köntösben. Az egész alak
fekete volt, még arcza is barna. Csak haja volt fehér, igen fehér.

Szemközt állt egymással a két alak. Egyik magas, másik meggörnyedt,
egyik tiszta fekete, másik tiszta fehér. Egyik nyugodt, másik lázas. Két
szeretet. Egyik a rettegő, másik a vígasztaló szeretet.

– Mi bajod, leányom? – ismétlé halkan a prelatus. Mert főpap volt.

– Kegyelmes nagy uram! itt van a templomkulcs, csak a kis fiaimat ne
szakaszszák el tőlem.

Az agg főpap semmit sem értett ebből a könyörgésből; elmondatta magának
az előzményeket.

Fuldoklás között beszélte el szomorú életét.

– Elvették telkünket, nem sirattam meg; kibecsültettek hajlékunkból, nem
fájt nagyon. De a fiaimat nem akarom odaadni. Itt van a templomkulcs.

Ezzel végezte történetét.

A főpap kegyesen válaszolt az asszonynak.

– Jól cselekedted édes leányom, hogy behoztad. Rosszúl tetted, hogy
eddig is rejtegetted, mert sok fájdalmat okoztál vele magadnak. Igaz, ha
más szívósabb kezekbe jut, akkor sem kerűlted volna ki. Ehhez a kulcshoz
az uradalomnak joga van, sokkal nagyobb és igazabb, mint a te telkedhez
vagy házadhoz. Azt a templomot a káptalan építtette. De most minden jól
van. Férjed még ma szabad lesz. Fiaidat visszakapod. Jó helyen lesznek
ilyen anya kebelén, bár ilyen atya kezei alatt jobb helyen lettek volna,
mint én vagyok.

Az asszony megragadta a főpap kezeit és míg az az utóbbi szavakat
mondotta, folyvást csókolgatta.

– De kezed csupa jég; nagyon átfázhattál. Hogyan jöttél?

Az asszony nem tudta kimondani, hogyan jött, de a főpap megértette.

– Embertelen vagy magad iránt, édes jó leányom! – szólt, egy könnyet
törűlve ki szeméből. – Menj! a kulcsár helyet fog adni, a hol kipihened
magadat.

Az asszony nem mozdúlt.

– Van még mondani valód?

– Ó kegyelmes atyám! igen fáj a szivemnek, hogy elhoztam e kulcsot.
Mondja meg szíve szerint: megbocsátja-e ezt nekem az _én_ Istenem?

– Megáld érette.

– Nekem nem kell áldása! – riadt fel keserűen az asszony. – Csak azt
szeretném tudni, megbocsátja-e?

– No hát megbocsátja! Meg kell neki bocsátania! – felelt az öreg főpap.
– Bocsássa is meg! tevé utána az öreg ember.

*

Harmadnapra Patak István hazakerült. Együtt volt az egész család! – a
férj, a nő, és kis fiai.

Azután az atyafiaknak valami innepe következett.

Ezen a napon kijöttek a székvárosból pap urak és világi urak sokan és a
templomot fényes szertartással felszentelték. Sárány Mihály volt a
ministrans diák, meg a másik. Tetszettek maguknak a fehér ingben.

A fiskus úr is ott volt és biztatta a népet, hogy ne féljen. Az a
templom még csak ezután lesz igazán az övék. Orgona is lesz benne.
Beerőszakolta az előljárókat a templomba, kitudakozta tőlük, melyik
padban ültek eddig, azt meghagyta nekik továbbra is. Ki hova járt, oda
üljön ezután is. Csak a tiszteletes asszony szép virágosra festett
mennyezetes és rácsozott páholyával nem tudott boldogulni, míg a biró ki
nem segítette a bajból. Majd lesz a plébános úrnak édes anyja: az fog
ott ülni.

A szertartás végeztével három sátor nyilt meg a templom előtt, gazdagon
megrakva mézesbábbal. Mindegyik sátorban két inas, a kiknek nem volt
egyéb dolguk, mint szórni a mogyorót, órát, bölcsőt, kosarat, templomot,
kardot, lovat, nyulat, babát a rajzó gyermekcsoportnak, osztogatni a
drága koszorús szíveket a leányoknak, s mérni a márczot ingyen. Semmit
sem kellett fizetni; ihatott, ehetett mindenki, mely miatt nagy volt az
öröm a sátorok körül. Mely örömöt időnként sivalkodás szakasztott félbe,
mikor t. i. valamely gyereknek az apja odavetődött és az innep
mézes-mázos örömeit gonosz kötőfékkel háborította meg, s a tékozló Ésaut
hazakergette. A bátyura unokái nem voltak ott, mivelhogy még napfelkölte
előtt a szénapajtába internáltattak.

A faluvégen vidékről begyűlt fiatalság lejtett ernyedetlen kitartással
egész addig az ideig, míg az egészben sütött ökrök eléggé meg nem égtek
a széjjel szaggattatásra. Milyen volt az az öröm, mikor elkezdették
szórni a zsemlyéket, a kenyereket, melyekért törte, zúzta magát a
sokaság; mikor a legsűrűbb tömeg közé néha-néha egy-egy ökörczomb zuhant
s hogyan lakott az jól egy szempillantás alatt, a kit éppen talált! én
ezt a leirhatatlan jelenetet le nem írhatom.

Míg az ökrök sültek, azalatt a fiskus tapintatossága jónak látta
behivatni a lakosságot a biró házához s ott egy tiberiusi predikáczióban
megdicsérni Patak Istvánnét. Nem hiába tartották jó és okos asszonynak,
de igaz is. Mit nem tesz a jobbágyi hűség és az anyaszentegyházhoz való
titkos ragaszkodás! Mihelyt nyomára jön a templomkulcsnak, azonnal
hozza, tél, hó idején, gyalog, futva, hét mértföldnyire. Melyik férfi
vagy asszony tenné ezt meg? Ezer közül egy. Nem igaz. – Százezer közül,
egy milliom közül egy sem. De meg is kapja jutalmát.

A tömeg ámulva hallgatta a fiskus leleplezéseit. Az indokokat senki sem
kereste, csak a tényt látták egész szárazságában és itélték el
könyörületlen objektivitással.

Mikor a fiskus bevégezte beszédét és intett mindenkit, hogy engedvén
innepi szent érzelmeinek, menjen a falu végére lakmározni: az emberek
nem mentek égett konczokat enni, hanem hazaszéledtek, utczahosszat
torkuk szakadtából átkozva, szidalmazva az árulót.



VI.  (De hát igazán megbocsátja-é?)

Az innep rendszerint csak délig innep. Délután utálatosságai
nyilatkoznak. Ez is ilyen innep volt.

Kinn a faluvégen, s bent a templom előtt a sátorok körűl marakodó
tömegek, kik borral, márczczal, nyers vagy égett hússal jól lakva,
tánczban felbőszülve rúgják, harapják, tépik, öklözik egymást; más rész,
a falubeliek, távol tartva magukat e kárhozatos vigalomtól, járnak fel s
alá az utczán, tömegekben zúgva, átkozódva.

A ki Patak István ablaka alatt megy, az kötelességszerűleg beordít
valami mocskos átkot. Ilona általánosan elfogadott neve: Júdás.

– Mit csinálsz Júdás? Gyere ki te Júdás! Hol a harmincz ezüst pénz
Júdás? Mit adtak a papok Júdás?

Egy siheder valahonnan koromdarabot kerít, és felírja a ház falára nagy
otromba betűkkel: «Itt lakik a Júdás.» A másik még tovább megy, lerajzol
a falra egy csudálatos alakot és aláírja: «Júdás ez!»

A tömeg egyre szaporodik, a faluvégről bekerülnek verekedni a vidéki
legények, azok is ordítják a ház előtt: – Júdás! Gyere ki Júdás!

Azt sem tudják, ki az a Júdás.

Bent a házban némaság. A vád, a rettegés, a halál némasága. Egyik ágyon
Patak István fekszik örökké alva. Nem hallja, nem is érti az átkokat. A
másikon Ilona ül, ébren, figyelve, elmélkedve, s szemeit merően,
mozdulatlanul egy pontra szegezve.

– Engem hínak Júdásnak! Én vagyok a Júdás, a ki elárulta az Urat!
Szegény Júdás! minek árultad te el a te Uradat. Hiszen más is el tudta
volna azt árulni, s most nem te volnál a falu Júdása?

– Júdás! Júdás! Gyere ki Júdás! – ordított a tömeg odakint.

– Engem hívnak ki, de nem megyek. Semmi dolgom velük. Vajjon miért
hívnak? Hogy én árultam el? Köszönjék meg, hogy nekik nem kellett ezt
tenni, mert most ők volnának a Júdások. Én kiabálnám rájuk: Júdás!
Júdás! De nem kiabálnám ám, csak elgondolnám magamban egyszer. Azután
nem mondanám soha senkinek sem.

Egy kő repült be az ablakon, utána ordítás és kaczaj. Júdás! Júdás!

– Itt nem tudok gondolkodni tovább a nagy lárma miatt, – szólt rettegve
az asszony. – Oda megyek a kályhasarokba, ott húzom meg magamat, a hol
nem talál a kő. De te, én Istenem, ott is megtalálsz, oda is eljösz
utánam. Úgy-e eljösz?

Leszállt az ágyról és a kályhasutba vonult, ott összehúzta magát és
összetette két kezét. Arczán a fásultság kegyetlen nyugalma; könytelen
szemeit tétovázva vitte egyik ablakról a másikra.

– No most édes jó Istenem! No most kegyetlen bírám, jöjj ide! Itt nem
háborgat bennünket senki. Hadd beszéljünk együtt. Hadd pereljek veled!
Miért tetted rám azt a nagy keresztet? Miért tettél ki magadnak mint egy
tárgyat? Azt kivántad volna, hogy gyermekeimet hagyjam el? A kis fiaimat
áruljam el? Oda vessem a kegyetlen fenevadaknak? A tűzbe, a Hinnonba? A
kulcsot csak a pap bízta rám, – gyarló földi ember; de a kis fiaimat te
adtad nekem! Hát mondd meg már most, melyiket kellett volna elárulnom a
másikért, hogy igaz maradhassak? Azt mondod, jobb az engedelmesség az
áldozatnál; de hát melyik az engedelmesség? Hiszen azt kerestem, azt
kérdeztem mindig! Mindig azt kerestem; ne haragudjál rám, hogy az én
szegény lelkem nem tudta kitalálni: melyik tetszik neked? De jobb, hogy
meg nem jelentetted, mert a két kis fiamat a te szavadra sem adtam volna
oda. Ha te kérted volna, neked oda adtam volna, de embernek nem.

– Júdás! Júdás! – hangzott az ordítás és repült a kő.

– Úgy-e nem igaz, édes jó Istenem! Tégy csudát, intsd meg őket, hogy ne
mondjanak engem Júdásnak, mert én nem vagyok az. Nem adott nekem pénzt
senki. Te tudod legjobban: úgy-e nem adott senki, senki?…

E pillanatban nagyobbik fiacskája jött be sírva. A nyakában egy istráng.
Keserves fuldoklások között panaszolta el, hogy egy asszony vetette
nyakába és azt mondta neki: Te Júdás-ivadék! vidd be ezt a kötelet a
Júdás anyádhoz, akaszsza fel magát.

Az asszony szelid gonddal leoldozta kis fia nyakáról a kötelet s
felemelte.

– Látod ezt, édes jó Istenem! Hát megérdemelte ezt az én szegény életem?
Vagy talán nem is élet ez az enyém, hanem csak mese. De a mesében a ki
szenved, utoljára boldog lesz. A te világodban pedig nem így van, mert
micsoda boldogságot várhatok én? Azt, hogy a kis fiaimat Júdás-ivadéknak
nevezzék. Ne nevezzék, mert felgyújtom a falut. Nem gondolok vele, ha
soha meg nem bocsátod is. De mégis nem gyújtom fel, uram Isten, nem
gyújtom fel: csak ezt az egyet bocsásd meg!

– Júdás! Júdás!

– De te semmit sem felelsz nékem én teremtőm, én bírám! Messze vagy
tőlem? Nem hallod a féreg lélekzetét? Hát majd közelebb megyek hozzád!
Szemtől szemben! Ott ítélj meg engemet.

Indult kifelé.

– Hová mégy anyám?

– Megyek kis fiacskám az Istenhez, megkérdezem tőle: igazat mondott-e a
pap? Megkérdem tőle, ha megbocsátja-e?

Felment a padlásra, felvitte a kötelet is.

*

A nap rég lement, a mézeskalácsos sátorok bevonták a szárnyaikat, a
csillagok felgyuladtak, mikor a bátyura elő mert jönni házi rejtekéből.
Egész nap őrizte házát, hogy a szentségtörő innep bűnéből valami szenny
ne ragadjon rá, se háza népére.

Első dolga volt felkeresni Patakékat. Patak István folyvást aludt; a kis
gyermekek egyike bölcsőjében, másik a szoba közepén. Sírt mind a kettő.

– Hol van anyád, te gyerek?

– Elment az Istenhez, valamit kérdezni akart tőle, aztán még most sem
jött vissza.

Az öreg ember összecsapta a kezeit és ösztönszerűleg rohant a padlásra.

Másik perczben a karjain hozta a lélektelen hullát. Nyakáról úszott a
kötél. A szép, szelíd arcz meg volt kékülve.

– Ember ne aludj! – ordított a vén ember. – Nézd, mit csinál én velem ez
az asszony.

Patak István felvetette szemeit s egy rémeletes kiáltás után újra
behunyta. Örökre.

Az ordító gyülevész betódult a házba. Könyörület és szívtelenség,
részvét és átok, fájdalom és káromlás vegyes üvöltései töltötték be a
kis lakot. Ez volt a szegény asszony virrasztó éneke.

Aztán eljöttek a bírák. Azok elhatározták, hogy szentelt földbe nem
szabad temetni egy ilyen elkárhozott léleknek a testét, a kinek nagyobb
volt a bűne, hogysem megbocsáttatnék. – Ez volt a szegény asszony
búcsúztatója.

Azután begyűlt a közrend. Az azt határozta, hogy de bizony nemcsak hogy
a közönséges temetőbe, de még a falu határában sem; mivel az ilyen
gonosztevő holtteste miatt elverné a vetéseket a jég, meg a sáska. Ez
volt a szegény asszony siratója.



VII.  (Az utolsó szó.)

Azután eljött a vármegye hóhéra és a szegény asszonyt eltemette egy
árokba, mely Somogy és Baranya vármegyéket elválasztja. – Ez volt a
szegény asszony temetése.

Azután eljött a monda, ráült a szegény asszony sírjára és elmondotta
nemzedékről-nemzedékre, hogy ott egy istentagadó vallásáruló van elásva,
a ki a maga bűneinek súlyát nem birta elviselni és felkötötte magát.
Eltemette a hóhér; az árokban temette el, a mint érdemelte.

Ez a _Patak banya_.

Hiszen egy áruló nem is lehet egyéb, mint _banya_.

Ez az igazságszolgáltatás. Ez az utolsó szó ide alant.

Ez az utolsó szó?

A szegény asszony appellál ez ellen. Nincs egyéb óhajtása, csakhogy az ő
kis fiait ne nevezzék Júdás-ivadéknak. Elégtételt ád, csak fiain
könyörüljenek. Nem kiván egyebet tudni, csak azt, hogy megbocsátja-e
neki Isten? Erre kiván feleletet, miután lelkiismerete nem tudott rá
felelni…

*

Néhány nap mulva a fiskus két álarczos haramiával találkozott egy erdő
mélyében. Lovát megállították, magát, kocsisát lerántották, megkötözték,
száját betömték, akkor felvetették a kocsiderékba; a két haramia felült
a kocsiba, s tüskön-bokron keresztül visszahajtottak.

Késő estve érkeztek meg az erdő széléhez, melynek árkába a szegény Ilona
volt temetve.

Itt levették a fiskust és feloldozták.

– Állj egyenesen.

– Tudod ki van itt eltemetve?

– Az a szegény asszony, a kit te gázoltál össze.

– Tudod, hogyan halt meg?

– Tudod, ki temette el?

– Tudod, ki vagyok én?

A fiskus egy szót sem szólt. Az ember levette álarczát, a mi fölösleges
is volt; a fiskus úgyis felismerte a bátyura durva hangját.

Egy mozdulatot tett, hogy mellen ragadja a vén embert, de az öreg
észrevette a szándékot.

– Ember! – szólt ásóját ütésre emelve, – nem birokra hoztalak én ide,
hanem számadásra. Itt van ez az ásó, ásd fel ezt a sírt. Ha szót nem
fogadsz, összedarabollak.

A fiskus szó nélkül kezdett ásni, s nemsokára előfehéredett a rögök alól
a szegény asszony patyolat ruhája.

– Megállj! – szólt az öreg reszkető hangon, – a többi nem a te dolgod.

Maga lépett a gödörhöz, gyöngéden elhárítgatta a göröngyöket, s a hullát
kiemelte a szomorú üregből. A másik ezalatt a bokorból egy festetlen
koporsót húzott elő. Abban elhelyezték a testet s a fedelet rászögezték.

Azután ugyanazon bokorból előhúztak egy petrenczerudat, abba belefűztek
két kötelet, s a két kötélbe elhelyezték a koporsót.

Az öreg intett a fiskusnak, a ki az intést megértette s gépszerűen fogta
meg a rúd egyik végét s emelte fel a koporsót, a szerint, a mint az öreg
ember társa cselekedett.

– Levedd a kalapodat, te isten-ostora! – rivallt az öreg, öklét emelve a
fiskusra, – mert most szentet viszesz.

A fiskus levette kalapját s úgy vitte görnyedve a koporsót a fiatal
emberrel. Az öreg ember a koporsó mellett a fiskus oldalán lépdegélt
csendesen, lehajtott fővel, kúszált hajjal, halkan zokogva.

A temetőbe értek. Ott újra parancsolta az öreg a fiskusnak, hogy ásson.

– Tudod, ki fekszik itt?

– Az a szegény ember, a kit semmivé tettél.

A fiskus ásott.

Mikor az ásó megakadt a Patak István koporsójába, az öreg félrerántotta
a fiskust s egy kötél segélyével kiemelték a koporsót.

Azután leszállott a sírba s pandalt ásott. Oda behelyezték Ilonát férje
jobbjára, azután visszabocsátották Patak István koporsóját.

Eltemették mind a kettőt együvé.

– Most már számoljunk uram! vissza megyünk, a honnét eljöttünk.

Az erdősaroknál a kiásott gödör szélén újra megállapodtak.

Az öreg ember egy csomó kötelet vett elő szűre ujjából s a fiskus szeme
elé tartotta.

– Látod mi ez?

– Látom, – felelt az komoran.

– Tudod micsoda?

A fiskus hallgatott.

– Az az istráng, a mivel az az asszony kivégezte magát… Tudsz-e
imádkozni?

Semmi felelet.

– Tudsz-e imádkozni, ember? – mennydörgött az öreg. – Ha tudsz, hát csak
fogj hozzá, még most van rá idő. Sírod szélén állasz… Mondjad: Mi
atyánk…

Öntudatlanul mondta utána:

«Mi atyánk Isten?»

– Térdre fenevad! térdre! úgy imádkozzál. Verd a melledet… «Mi atyánk…»

A fiskus engedelmesen utána mondta mind azt, a mit az öreg diktált.

Az ima közepén már nem várta, hogy mondják előtte. Mondotta maga,
gyorsan, ész nélkül:

«És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben, azonképpen itt e
földön is. A mi kenyerünket mindennapit add meg nékünk ma. És bocsásd
meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben azonképpen itt a földön is. A mi
kenyerünket, mindennapit add meg minékünk ma. És bocsásd meg a mi
vétkeinket _miképpen menny_…»

Izzadt, rettegett, fogai vaczogtak. Oly hosszú most ez a rövid imádság.
Nem akar vége lenni. Bárcsak ne lenne vége az éjjel. Majd addig valaki
jön…

A vén ember türelmetlenül rivallt rá:

«Miképpen mi is megbocsátunk…»

«Miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek…»

Az imának mindjárt vége lesz.

Az öreg felemelte az ásót; a fiskus állati ordítással ugrott fel s
megragadta a vén ember kezét.

– Oh, ha hisztek Istent, ne öljetek meg!

A vén ember durva erővel lökte el magától a nyomorultat, hogy hanyatt
esett a kihányt földre. Azután odalépett hozzá, – sáros bocskorával
hasára hágott, s az ásó élét szívének szegezte…

– Hát hiszesz te Istent? – – –

– Hiszek, hiszek, hiszek, hiszek! – szólt az összekulcsolt kezekkel.

– Az ördögök is hisznek! – mormogott az öreg – és rettegnek tőle. Hát te
rettegsz-e?

– Rettegek, rettegek, igen rettegek – –

– Éppen mint az ördögök. Hát hiszed te azt, hogy az Isten megfizet?

– Hiszem, hiszem, hiszem! – – –

– Melyik világon? Ezen, vagy a másikon?

– Ezen a világon!

– Hazudsz ember! – s a fiskus felordított, mikor az ásó élét e szóra
szivének feszülni érezte.

– Hazudsz ember! ha az igaz volna, akkor az a szegény asszony most is
élne, te pedig már lógnál.

– Jaj, jaj, nem ezen a világon, nem ezen a világon. A másikon, az
örökkévalón.

– Én is azt hiszem. Hát nem is avatkozom ő szent felsége tanácsába. Meg
akartalak ölni ember, de nem öllek meg. Szégyen volna, ha én nem hinnék
Istenben, mikor még te is hiszesz. Legyen az övé a bosszúállás; ez úgy
is kicsiny volna, a mit én állanék helyette. Állj fel, nézz a szemem
közé, nézz meg jól. Ismersz-e engem?

– Jaj, jaj, nem ismerem kelmedet Péter bátyura! Sohasem láttam kelmedet.

– Most is hazudsz. Ez is az Isten büntetése rajtad, hogy nem mersz
igazat mondani. Én vagyok a vén Csősz Péter. Eredj! nem kell az életed.
Ha neked kell az enyém, hát otthon találsz mindenkor. Fel is
akasztathatsz. Ne ez az ásó, ne ez a kötél is. Csinálj vele a mit
akarsz… Az erdőben a kocsid, eredj haza…

Az öreg ott hagyta a fiskust s hazatért fiával együtt. A fiskus ott
állott az üres sír fölött az ásóra támaszkodva, s nézett utánuk.

Mikor már nem látta őket, akkor a kötelet belé akasztotta nyakába,
kétszer körül kerítette, megkötötte csokorra, hogy a két vége a mellén
fityegett le; azután marokra fogta az ásót s elkezdte vele a sírt
betemetni. Mikor azt betemette, akkor kezdte behúzni az egész hosszú
árkot az erdőszél hosszában. A felhányt földet egyengette, taposta,
igazgatta, mint a sírokat szokás.

Erővel kellett onnan elhurczolni.

Meg volt őrülve.

Az uri ruha nem sokára lefoszlott róla; elhagyott, elvesztett mindent,
csak a kezében maradt ásót és a nyaka körül tekert kötelet őrizte
gondosan. Ha el akarták tőle venni, sírt mint a gyermek. Ne vegyék el
tőle, mert az az ő kenyere.

[Illustration: Nyakában a kötél, vállán az ásó…]

Azzal járt házról-házra, templomajtókba, temetőbe és az erdőszélre; – a
hol árok volt, azt behúzta, a hol nem volt, ott sírt kezdett ásni,
mindenütt, folyvást imádkozva:

«És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben, azonképpen itt a
földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma. És bocsásd
meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is…»

Megvénül, állát kiveri, arczát benövi a szakáll, hogy csak két buja
szeme villog ki közüle.

Nyakában a kötél, vállán az ásó, ajkán az imádság:

«És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mennyben…»

Megbocsátja-e? Neki?

A szegény Ilona azt felelné:

Meg.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Úgy van! _Testesületileg_. Mert ha az _egy_ből
«egyesület»-et formált a reactio, a _test_ből is «testesület»-et várunk.
Következetesek legyünk.]



TARTALOM.

  BAKSAY SÁNDOR. Irta _Mikszáth Kálmán_  V
  PUSZTAI TALÁLKOZÁS  1–214
  PATAK BANYA  215
  I.   217
  II.  Fatemplomok  239
  III.  Artikuláris világ  251
  IV.  Példab. XXX. 24…  270
  V.  Isten azt is megbocsátja  301
  VI.  De hát igazán megbocsátja-e?  328
  VII  Az utolsó szó  333



KÉPJEGYZÉK.

  1. Baksay Sándor arczképe  II

_Pusztai találkozás._

  2. – Ennek megírtam az útlevelet  18
  3. Megigérte neki, hogy ha máskor eljön, vőlegényt hoz  34
  4. Az öreg asszony fogta a tollat  44
  5. Dombay Máté  75
  6. – Ha megengedi, bevégzem munkámat  84
  7. … az egész gazdag síkságot áttekinthette  108
  8. Ihárosi halkan tudatta a lelkészszel a jelenet okát  120
  9. – Hát ebből mi lészen?  145
  10. – Kegyed nem fél a naptól  165
  11. – Vigye hát ezt is!  201

_Patak banya._

  12. Tekintetével elkisérte  234
  13. Felragadta a nehéz kulcsot  269
  14. … vörös orczájáról most is törülgeti az olympusi port  285
  15. – Óh szűz anya! Könyörülj rajtam  323
  16. Nyakában a kötél, vállán az ásó  339


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

19 |szép számma |szép számmal

21 |Csah várjon |Csak várjon

25 |ipedg mi |pedig mi

39 |midőn Iharosi |midőn Ihárosi

62 |beleegyezését… |beleegyezését…»

96 |vizsgálván az atyákar |vizsgálván az atyákat

119 |vállain kereszül |vállain keresztül

161 |bogy hivatalát |hogy hivatalát

161 |számmal… |számmal…»

184 |világos, bogy |világos, hogy

210 |menyecsket a ki |menyecske, a ki

231 |Ez rolt |Ez volt

240 |elfogadjátok-e? |elfogadjátok-e?»

258 |ablakokkkal |ablakokkal

260 |vastap nádpálczát |vastag nádpálczát

261 |háborgatásokről |háborgatásokról

291 |reggeltől ettig |reggeltől estig

292 |lehajtotta fejél |lehajtotta fejét

318 |azóta a btró |azóta a bíró

337 |vétetteknek… |vétetteknek…»]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Pusztai találkozás; Patak banya" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.