Title: A legnagyobb bolond: Regény
Author: Rákosi, Jenő
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A legnagyobb bolond: Regény" ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

39. KÖTET

A LEGNAGYOBB BOLOND

Irta

RÁKOSI JENŐ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

A LEGNAGYOBB BOLOND

REGÉNY

IRTA

RÁKOSI JENŐ

CZIGÁNY DEZSŐ RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



RÁKOSI JENŐ.

1842–.

A hatvanas évek elején a czukor-utczai Ozinger-féle szegényes és
olcsóságáról hirhedt kis vendéglőben, melyet szegénysorsú egyetemi
tanulók özönlöttek el, magányosan, félrehuzódva egy szikár, magas,
csontos ifjú volt látható. Túl lehetett a húsz esztendőn, de mintegy
harmincznak látszott. Jogász volt-e vagy egyéb, senki se törődött vele.
Hiszen semmi különös nincsen rajta, csak az, hogy az egyik szeme örökké
be van hunyva. Mit tudhatta azt még akkor valaki, hogy ő azzal a másik
szemével többet lát ebből a világból, mint az Ozinger vendégei
valamennyien?

Sokáig volt ott törzsvendég anélkül, hogy csak némileg is feléje fordult
volna valakinek a figyelme, míg végre elérkezett egy nap, hogy minden
szem őt nézte ott és minden ember őt mutogatta a másiknak.

Ez a nap pedig csak úgy következhetett be 1866-ban, hogy előtte való
este az _Aesopus_ czímü uj darabot adták a Nemzeti Színházban és az üde
költészet, mely a csengő-bongó rímekben írt romantikus műből kiáradott,
elbájolta a közönséget. Elementáris erővel tört ki a zajos tetszés, s
másnap maga az öreg Ozinger büszkén sugta meg az érdemesebb vendégeinek
s azok aztán egymásnak, hogy azt a félszemü fiatal embert Rákosi Jenőnek
hívják, s ő írta a tegnapi darabot, az «Aesopus»-t.

Most aztán apródonként mindent kezdtek tudni az emberek, nemcsak az
Ozingerben, hanem az irodalmi és műkedvelő körökben, hogy Rákosi most 24
éves, 1842-ben született, Vasmegyéből való, Acsádról, hogy szegény fiú,
a kinek a kenyérkereset miatt többször félbe kellett szakítania
iskoláit, de szívós természet, harmadéve minden pénz és terv nélkül
mégis Pestre jött, hogy itt valahogy elvégezze, ha egy kicsit későn is,
a jogot. Mellékesen darabokat írt, s íme sikerült, most már nem ősjogász
többé, hanem felkelő csillag, most már nem kell félteni.

Hát úgyis volt. Archimedes egy pontot keresett a földön kívül, hogy a
világot helyéből kimozdítsa; Rákosinak elég volt csak egy kis pont az
irodalom földjéből, hogy azon a lábát megvetve, őt a világ a helyéből ki
ne mozdítsa. Ez a kis pont most megvolt adva. A friss hírnév révén
bejutott a _Pesti Napló_-hoz, s itt mindjárt kitünt, hogy hidegen itélő
feje, színekben gazdag, eleven, fordulatos és főleg fegyelmezett tolla
ép úgy képesíti publiczistának, mint poétának. Gyorsan megismerkedett az
akkori írói nemzedék jelesebbjeivel, kikkel megalapítá a «Kávéforrás»
kompániát, mely sok nyomot hagyott akkoriban az új életre ébredt ország
tevékenységének vonalain.

Nem a szokásos kávéházi kompánia volt az, kiket a nemzeti ragasztó, a
«Kalaber» tart össze. Ezek az ifjak, kiknek szinte észrevétlenül Rákosi
lett a vezérük, erős szellemi munka után jönnek ide pihenni és még
mulatságból is tevékenyek, mert terveket szőnek, új munkához buzdítják
egymást, az aktuális napi kérdésekről beszélgetnek, s a mi ötletet a
párolgó kapucziner mellett elejtenek, úgy se vesz kárba, Klic a
_Borsszem Jankó_-ba rajzolja meg.

Különösen Rákosi dolgozik sokat a szerkesztőségben és otthon.
Shakespeare-darabokat fordít s közben eredetieket alkot. A koronázásra
már ő írja az ünnepi darabot, a _Szent korona varázsá_-t. Híre
jelentősége, szemlátomást nő. 1869-ben a Kisfaludy-Társaság tagjai közé
választja. Ugyanekkor már elég erősnek érzi magát, hogy a köréje gyült
írói csoporttal saját lapot indítson, s így támadt a Deákpárti _Reform_.

Rákosiról kisül most, hogy gondos, körültekintő szerkesztő. A lap körül
karikacsapásra gyűl a közönség. Mindjárt tekintélyes organum, mely
irányítólag hat a napi politikára. De bár lankadatlan szorgalommal
dédelgeti lapját, olvassa, vörös czeruzázza részben írja a Moloch napi
eledelét, üres óráiban a saját isteneinek áldoz. Lelke szomjusága nem a
zöld posztóval beborított deszkákhoz húzza, hanem a sugólyukkal ketté
szeltekhez. Írja, egyre írja színműveit: a _Színre színt_, a _Krakói
barátok_-at, a _Szerelem iskolájá_-t, melyek többé-kevésbbé, inkább
többé jelentékeny alkotások és a Shakespeare-i romantikában mozognak.
Csak egyszer csábítja el a _Falu rossza_ sikere, hogy népszínművet
írjon, a «Ripacsos Pista dolmányá»-t.

Oly annyira szereti a színpadot (mert nála nem lohad, hanem fokozódik a
szenvedély), hogy a végén már nem elég neki a darabírás, még több
kellene. Hát iszen Rákosinak csak kivánni kell valamit s nyomban megvan.
1875-ben fölépült a Népszínház s Rákosi vállalkozott bérlőjének.

Lapját beolvasztotta a _Pesti Napló_-ba, s hozzá látott nagy eréllyel új
feladatához s csakhamar kisült, hogy kitünő igazgató és elsőrangú
üzletember. Ért ez mindenhez. Hat év alatt felvirágzott az új intézmény
s jövedelmező vállalattá fejlődött.

A hat éves ciklus után visszavonult pihenni. De tud is Rákosi pihenni?
Uj napilapot, a (_Budapesti Hirlap_-ot), alapított mindjárt 1881-ben s
azóta teljesen a lapjáé és az irodalomé. Ír mindenfélét, tárczát,
vezérczikket, æstétikai tanulmányt, színházi kritikát, színművet, még
regényt is írt a _Legnagyobb bolond_ czímmel (s ezen a réven kerül a mi
gyűjteményünkbe).

Nem csak írt sokfélét, de el is ért sokfélét. Az akadémia levelező
tagjának választotta 1892-ben. A millenniumkor nemességet kapott a
királytól. Az utóbbi években pedig főrendiházi taggá nevezte ki. Lapja
nagy súllyal biró, mert a legolvasottabb organumok közé emelkedett.
Rákosi nem csak a lapjával és tollával szól hozzá a közügyekhez, hanem
személyével is épúgy kiveszi részét a társadalmi mozgalmakban. Elnöke a
hirlapírói Otthonnak s irányítója a sajtó törekvéseinek. Sovin magyar s
ily értelemben agitál állhatatosan. Egyébiránt alig van közhasznú
kérdés, amibe ő bele ne ártaná magát hasznos módon. Ráér mindenre,
mintha száz keze volna. Szobor-bizottságokban tanácskozik. Ujságírók
dolgában reprezentál. Idegeneket kalauzol. Felolvasásokat tart az ország
különféle városaiban. Prológokat ír a színházi megnyitásokra. Jótékony
egyletekben szónokol. Nemzeti gyüjtések elé ír lelkesítő felhivásokat.

Szóval, Magyarországnak nem csak újabbi irodalmi, de kulturális és
politikai történetébe sem lehetne belemélyedni, hogy ott Rákosi Jenő
nyomaival ne találkoznék a kutató. Sőt mint Bosco, aki állítólag egy
ugyanazon órában és perczben mutatkozott Bécs minden kapuján, Rákosi
alakja sok ponton jelenik meg egyszerre is. Működésének nyomai és
eredményei befonják, beerezik a magyar közéletet szinte egészében.

Pedig Rákosi Jenő nem kormányozta az országot, nem is volt ott közel,
ahol ez történik, nem állt intézkedő positióban, még csak a Ház tagja se
volt. Lentről, észre nem véve, próbálta a munkát csekély eszközökkel.
Mint az ákácz szélesebbre nőtt és terjeszkedett alul, ami nem látszott,
mint fölül törzsével ágaiban, ahol látszott. Szívós, hatalmas akaratú
férfi, tud akarni és keresztül vágja magát a sziklán is, ha a tulsó
oldalon zöld gyepet érez.

A mihez fogott, sikerült neki. Hogy ez szerencse volt? Talán. De
meglehet, hogy azért sikerült, mert erősen fogta, amit megfogott.

_Mikszáth Kálmán._

A LEGNAGYOBB BOLOND.

_Első kiadása (könyvalakban) megjelent 1882-ben._



ELŐSZÓ.

Mint kéziratom margóján olvasom, ez elbeszélés első lapjait még 1875.
februárjában írtam meg. Az az ambició támadt fel akkor bennem, hogy
néhányunk fiatalkori ábrándját egy regény keretébe foglalva, átadjam az
utánunk jövő fiatalságoknak, hogy esetleg azok is lelkesedjenek rajta.

És ez ábránd nem más, mint a magyarság eszméje, ez ország
megmagyarosítása volt.

Akkor voltam búcsúzófélben fiatalságomtól. Ma hat évvel utóbb teljesen
elbúcsúztam s elváltam attól, a mit egy férfi fiatalságának lehet joggal
nevezni. Azt veszem azonban észre, hogy az az ábránd eljött velem idáig,
s úgy látszik elkisér a sírig.

Vállalkozásaimnak és cselekedeteimnek első és utolsó oka volt mindig, az
maradt ma is. Rávitt az írói, az ujságírói, rá a szinigazgatói pályára,
és ma, midőn a szinházi vállalatot a legjobb helyen: a főváros lelkes
közönségének kegyében biztosítottnak látom, visszavisz az ujságíráshoz,
sőt az ujság-vállalat kényes és nem veszedelem nélküli terére.

És ha akkor, 1875-ben ábrándommal akartam szolgálni ambiciómat, ma az új
viszony, s az új kötelék, melybe a «Budapesti Hirlap»-pal és
közönségével léptem, arra indít, hogy ambiciómat ismét ábrándom
szolgálatába hajtsam. Ha akkor regényt akartam írni arról, a mi
lelkesített, ma a regénynyel lelkesedésem tárgyának érdekeit kivánom
előmozdítani. Tárgyam a régi maradt, de kidolgozásban a hirlapi
szolgálatnak koncessziókat tettem, mert nincs e munkával más célom, más
becsvágyam, mint hogy a «Budapesti Hirlap» számára s ez ujság olvasóinak
élvezetére egy lehetőleg vonzó és érdekes elbeszélést írjak.[1]

Ha munkám közlésével sikerül e lap harcképességét fokoznom a nemes és
hazafias küzdelemben, melyben zászlóját lobogtatja, gazdagon meg van
törekvésem jutalmazva.

E szerény vallomások után művemet a rokonérzelműeknek fölajánlva,
elbeszélésemhez látok.

Káposztás-Megyeren, 1881. szeptember 17-én.

_Rákosi Jenő_.



I. FEJEZET.  (Pipiske kisasszony.)

Különféle bolondokról lesz ebben az elbeszélésben szó, de tartok tőle, a
szerző intenciói ellenére is eldöntetlen fog maradni, melyik a sok közül
a legnagyobb bolond. Mert ez is csak relativ fogalom s többé-kevésbbé
voltaképen mindnyájan bolondok vagyunk, a kik itt lent bolyongunk ezen a
maga is bolygó vakcsillagon. Nincs talán szó, melyet itéletképen
sűrűbben használnánk, mint ez a szó «bolond». Lear király mindenét
elajándékozta, címeit, rangját, királyságát. Ez az egy cím, mely
veleszületett, rajta is tapadt s a «bolond» mondta meg neki, hogy
mindenéből csak erre a szóra való jussa maradt meg. Nincs jobb
kifejezés, mint a magyar nyelvé, a mely a passziót úgy fejezi ki, hogy
«bolondja vagyok» (a lónak vagy az asszonynak, vagy a bornak stb.). A
legboldogabb emberek a világon pedig a «jó bolondok», mert valóban
ezeknek vannak legkevesebb «bolondságaik». Iparkodjatok tehát, hogy erre
a sírversre tegyetek szert: «Jó bolond vala. Őrködj’ fölötte béke
angyala.»

Pipiske kisasszony épen Kordelia szerepét játszta a próbán (egy
kisvárosi szinpadon) s rendkívül megindító módon szavalta a következő
sorokat:

                          «Jó uram,
  Nemzőm vagy, fölneveltél és szerettél.
  A tartozást én úgy rovom le, mint
  Illik s méltó: szeretlek, engedelmes
  Vagyok, tisztellek mindenek fölött.
  Mért mennek férjhez nénéim, ha mondják,
  Hogy csak téged szeretnek? Én ha egykor
  Tán férjhez mennék, akkor az, kivel
  Jegyet váltottam, bírni fogja fél
  Szerelmem’, gondom’ s tartozásomat.
  Úgy mint nénéim, hogy csupán atyámat
  Szeressem, férjhez nem megyek!»

Szép kék szemei ihletesen égtek, egyet cikáztak s midőn új felelete
következett, melyben bizonyítja, hogy úgy beszél, a mint érez, a
villámot eső követte s két nagy csepp gurult végig lágy vonalakkal
rajzolt arczán. Lear hiú, leánya pedig büszke. Pipiske kisasszony úgy el
volt telve Kordelia lényével, hogy ostoba Learje sem tudta megzavarni
ihletében. Az igazgató egy szinfal mellől nézte a próbát s elégedetlenül
hallgatta Pipiskét. Nagyon szépen játszik, nem nekünk való. A szeméből
könyek folynak alá s mégsem pityereg. Jeles szinész lesz belőle
valamikor, de kétlem, hogy ma este megindítsa a mi publikumunkat.
Rettentő érzéke van az igazság iránt s nem tud komédiázni.

A míg a direktor így monologizált és gyakorlati eszével egy igen
talpraesett tapasztalati igazság körül járt, addig Pipiske kisasszony
befejezte jelenetét és elhagyta a szinpadot. De a szinpadi játék
hangulata nem hagyta el őt. Szeme mélységes vizeinek kék tükre meg volt
zavarva. Nehezen árnyékolták be pillái e vizeket. Szép száját félig
nyitva felejté. Nyilván érezte, hogy egy-két sóhaj pici szivéből
vándorútra kél, s nem akarta a légi utasokat tartóztatni. Hova szálltak
a sóhajok? A poezis hatalma uralkodott-e rajta, a melynek mint szinész
szolgálatában állott? Avagy szerepének van-e valamely vonatkozása magára
Pipiskére?

Pipiske még nagyon fiatal s nem régen állhat Thália papi szolgálatában.
Keserű Jónás igazgató úr társaságában alig nehány hónapja játsza az
«első szendéket». Neve nincsen más, csak Pipiske. Rokonairól soha
senkisem hallott. Magaviselete kifogástalanabb, mint a milyennek az
igazgató urak a magok igazgatói érdekében kivánni szokták. A
magafajtájabeli iránt rendszerint nyájas, a maga körében vidám, szives,
beszédes, mindenkor szorgalmatos és pontos volt. Az igazgató nagy
figyelemben részesítette, a mi egyrészt ellentétben állt a véleménynyel,
melyet magának a publikumra teendő hatásáról alkotott s ezért méltán
feltünt, s másrészt Pipiske kisasszonynak nem sokat használt
pályatársainál, kik nemcsak a közönség, hanem az igazgató kegyében sem
szerettek mással osztozkodni. Keserű Jónás úr társaságával vándorol egy
siket vénasszony, a ki mindenféle, egy kollektiv név alá össze nem
foglalható szolgálatokat teljesít a szinészek s a társaság körül, a mért
valamely szerény fizetésben részesül. Az igazat megvallva, ez ócska
asszonyságot nem is a szolgálatokért tartják, melyeket jelenben tesz,
hanem multjáért. Szegény feje kiszolgálta a szinészéletet.
Gyermekszerepeken kezdte, azután lett «naiv», azután «társalgó», majd
«drámai szende», az évek gyarapodtával «fiatal anya», végül «kómika».
Mikor a «matrónák» szakmájára került a sor, elhagyta az az érzék, mely
szinészre nézve legfontosabb: a hallás. Így jutott mostani sorsára.
Pipiske jónak látta az öreg asszonynyal szövetkezni. Egymásnak ekképen
kissé gyarló, de szerény igényeikhez képest elégséges támasza voltak.
Kettejök fizetéséből jobb konyha, jobb szoba telt, a mi az öregre nézve
fődolog volt, s Pipiske nem lakott egyedül, a mi megint Pipiskére nézve
volt a fődolog.

Pipiske kisasszony, kinek szivét Kordelia sorsa kissé összefacsarta, a
szinpadról az öltöző szobába ment. E szoba ablakai – levén a szinpad a
nagyvendéglő nagytermében fölállítva – a kis városka nagypiaczára
szolgáltak. Pipiske az ablakdeszkára könyökölt s megnedvesült szemei
tekintetét az ablakon át az utcára eresztette, melyen piros orral
szaladgáltak az emberek dolguk után. A hó szaporán esett. A téren a
csókamadarak bátrabbjai le-leszálltak, ha találnának valami csipkedni
valót. Kordelia elmerengett ezen a mindennapi látványon… Úgy nézte a
csókát, ha minden alaposabb ok nélkül rátévedt a szeme, mintha soha se
látott volna ilyen madarat. Azután meglátta egy átellenes ház kéményét,
melyből sűrű füst gomolygott égfelé. Azt is megbámulta. Ez épenséggel
nagyon is tetszett neki. Hogy tódul ki az a bolondos füst. Mi hajtja?
Abból támad, hogy vizes a forgács, melyet a tűzre vetettek. Eltölti a
házat, megmarja a gazdasszony szemét, azután iparkodik ki a kormos,
fekete uton; úgy kóvályog, mintha csak volna is valaki vagy valami,
pedig hát hol erre, hol arra hajlong a szerint, a mint a szél szárnya
meglebbenti, aztán egyszerre csak semmi sincs belőle. Csak a kémény
száján legénykedik, hol mindig meg van, mintha mindig az volna, pedig
sohasem ugyanaz, mert mindig más meg más karika tódul elő. És Kordelia
elkezd lassan hajlongni, s valahányszor új füstkarika gomolyodik ki a
kéményből, mindannyiszor biccent a fejével és szinte segít a kéménynek
füstölögni. Csak biztatja, csak biztatja, s a kémény sem veszi tréfára a
dolgot. Az is elkezd integetni (legalább Pipiskének úgy tetszik), két
fekete szemét (füstlyukak) barátságosan mereszti a vendéglő ablakára s
Pipiske integetése tempójában elkezd valamely rég hallott dalt dudolni,
s csak integet a kéménynek, mely szörnyű kedvét leli a dologban s járja
a táncot Pipiskével. A füst kavarog, le-lecsap a ház hóval takart
fedelére s ilyenkor Pipiske nagyobbat kiált s biztatja táncosát: ne
hagyja magát! Hajlong is erre a füst s szinte át-átugorni látszik a nagy
téren Pipiskéhez; táncra szilajodik, már-már a sarkantyúja is pereg.
«Cserr-cserr-cserr-cserr» hangzik előbb halkan, majd hallhatóbban.
Pipiske keresi a kémény tetején a csengetyűt is, mely e pengésbe
bele-beleszól, de nem látja. Pedig jól hallja, sőt mindig jobban. Arca
pirulni kezd, integető feje már-már az ablakot éri, szemei a füst
groteszk kavargásait kisérik, s a muzsika («cserr-cserr-cserr-cserr»)
egészen közel szól, a csengetyű egyre csilingel… Aztán egy erős kavargó
szél támadását látja Pipiske, mely egyenesen feléje tart s egyszerre
megállítja boszorkányos táncát a kéménynyel; de mire a füst
magaslataiból szeme leesik a földre, addig el is robogott ablaka előtt a
csilingelő négylovas szán csörgő kakasharangdíszével, be a vendéglő
udvarába. Itt aztán lett a jövevények miatt lótás-futás, és a
lótók-futók közt vala Keserű Jónás is, ő tudja miért.

Pipiske kisasszony minden valószinűség szerint kissé mélázó volt, talán
épen érzelgős is, a miért aztán megesett rajta, hogy érzékei ilyen
káprázatos játékba keverték, ha – nem is annyira gondolatainak, mint
inkább hangulatának adta oda magát martalékul.

Felocsudván kábultságából, a játéknak utána eresztette utolsó sóhaját s
kezébe vette szerepét. Keserű Jónás úr pedig jó kedvű ábrázatát bedugta
az öltöző ajtaján s meggyőződvén, hogy senkit sem háborgat, beeresztette
többi tetemét is. Egy párszor végig ment a szobán, kipirult kezeit
dörzsölgette, egyet-egyet kanyarított a bajszán, köhentett s
mindenféleképen szeretett volna beszédbe eredni Pipiske kisasszonynyal.
Nem állásában, nem is szokásaiban, még kevésbbé érzelmeiben volt az ok,
mely mintegy tartózkodóvá s félszeggé tette, hanem nyilván abban, a
miről beszélni óhajtott.

– Ugyan ne tegyen úgy Pipiske kisasszony, szólt végre, mintha még nem
tudná a szerepét.

– Maga szokta mondani, direktor úr, hogy az ember a szerepét soha sem
tudhatja elég jól.

– De nem magának ám! Tudja lelkem, a szereptudás a mi művészetünk
alapja; ellenben mesterségünknek egyik főtámasztója a szerep nem-tudás.
Az a sok nyögdécselés, szemforgatás, az a kétségbeesett kaszálás
kézzel-lábbal: az mind hézagpótló komédia, a míg a sugót meg nem értjük.
Közönségünk pedig, már mint a mienk itt Dárdáson, csupa művészetnek
veszi. Ez neki az igazi. Azért, lássa, soha sem tudunk vígjátékkal oly
nagy hatást csinálni mint tragődiákkal. Mert a vígjátékba könnyű
fürgeség, vidám gyorsaság és független, szabad természetesség kell.
Honnan vegye ezt az olyan ember, a ki egy gyönge cérnaszállal van a
sugólyukhoz kötve, s nem csak hogy nem szabad ezt a cérnaszálat
elszakasztania, hanem állandó rettegésben van, hogy valamely gyorsabb
fordulatnál magától szakad el a szál. A tragődiában egy pár
Hamlet-lépés, egy sóhaj, egy ah s több eféle szerencsésen pótolja a
hézagot és hozzá tetszik is. Ezért jobb szeretjük játszani mink, a
közönség pedig jobban szereti nézni.

Pipiske kisasszony elkomolyodott. Nyilván nem először hallotta ez
igazságokat, melyek azonban eddig nem fogtak rajta. Világos, hogy e
szerint őt a művészet helyes utjára vitte ösztöne; de diszkrét,
egyszerű, tartózkodó játéka nem versenyezhetett társainak tragikus
tolakodásával s könnyen arra kárhozik, hogy föltünés és hirnév nélkül
fusson meg egy tövises pályát, mely ama kettő nélkül rosszabb az epesztő
szomjúságnál.

– Maga igazán jó ember, direktor úr, hogy javíthatlanságom mellett is
nemcsak el nem csap, hanem még hozzá igen lekötelező figyelemben is
részesít. Ne haragudjék rám. Nem tudok másképen játszani. Igazán
természetem ellen van. Sokszor föltettem már magamban, hogy rálicitálok
Apollonia kisasszonyra, de mindig ki fog rajtam s aztán meg is bántam,
valahányszor megpróbáltam.

– Apollonia jó szinész, nagyon jó szinész. Apollonia ritkítja párját.
Senki sem tud az országban úgy kézzel lábbal játszani, mint Apollonia.
Apollonia szánalomra indítja az erdei vadat is. Persze, egy műveltebb
izlésű – Keserű Jónás uram hirtelen kitekintett az ajtón, aztán
visszahuzta a fejét s biztosabban folytatta – műveltebb izlésű közönség
persze vonakodnék Apollonia kisasszonyt megkoszorúzni. De nekünk, már
mint dárdási igazgatóknak, Apollonia kisasszony kincs. Ez pedig végre is
a fődolog. S az igazat megvallva, – bár nem vagyok épen szivtelen ember,
de tudtommal nincs a világon szinház, ha legjava művészek játszanak is
benne, a mely ne pénzért mérné a művészet isteni italát – az igazat
megvallva, nem csupa jóságból és emberszeretetből van, ha Pipiske
kisasszony úgy tapasztalja, hogy külömb figyelemben részesül nálam.
Végre is, valahányszor játszik, a nézőtér mindig teli van s itt léte
nincs a pénztárnak semmi kárára. Mért-mért nem: minek hánytorgatnám. A
dolog úgy van, s nekem nincs ellene kifogásom. Meddig lesz úgy s mikor
változik: ismét nem keresem. De mert semmi sincsen állandó, annál fogva
szeretek példálózni arról, hogy nem ártana, ha lelkem Pipiske is
leszállana a dárdási izlés szinvonalára. Mindenféle megkivántató
tulajdonsága a nagy hatásra – az eltökélt akaraton kívül – meg van.
Hódítson ott, a hol személy szerint senki sem formál magának jogot a
hódításból; a tömegben, mert ez a biztosabb.

Pipiske kisasszony figyelme némi megrettenéssel szaladt Keserű Jónás
megeredt nyelve után. Arczán egy hirtelen láng csapott fel. A mit Keserű
beszélt, azt csak félig értette, de félig is csak tökéletlenül, csak
sejtésképen. Hogy a szinház megtelik valahányszor játszik, de hogy nem
az ő játéka tölti meg, hanem mégis valami, a mi ő rá vonatkozik s hogy
ennél biztosabb és maradandóbb az Apollonia komédiás hatásával
bilincselni magához egy értelmetlen közönség kegyét. A kérdések egész
sora támadt föl agyában e dolgok hallatán, de hirtelen az utolsón
találta kezdeni:

– Ma is megtelik a szinház?

– Legyen nyugodt, megtelik ma is.

– Hajlandó nekem a dolgot bővebben megmagyarázni?

– Egészen bőven magam sem tudom. Csak annyit tudok, a mi közvetlen
érinti az érdekemet is és ezt körülbelül el is mondtam.

– Pipiske, Pipiske lelkem, – hangzott e pillanatban az ajtón kívül s a
süket Borcsa néni rájok is nyitotta az ajtót. – Kezdődik a jelenésed
Pipiske, gyere-gyere szaporán.

Pipiske ösztönszerűleg – a kötelesség ösztönénél fogva – indult a
szinpadra. Midőn a keskeny folyosón át egyik ajtón ki, a másikon
belépett, szeme egy pillanatra az udvarra tévedt, a hol két legény
jártatott két pár párolgó lovat, melyek szerszámán tompán csörgött a
kakasharang. Az udvar közepén pedig ott állt a szép mívű úri szán.

A csöndesen, de szaporán havazó idő estére kelve viharossá vált. A
kavargó szél föl-föl kapta a már földre hullott havat s ujra
megtáncoltatta a levegőben. Itt tisztára söpörte az utcát, ott halomra
hordta benne a havat. A jó dárdásiak azonban, úgy látszik, hozzá voltak
szokva az ilyen mulatsághoz s hét órára jól megrakodtak a szinház
nézőterének különben kissé szűken mért helyei. Ha nem is volt épen ember
ember hátán, Keserű Jónás uram meglehetett elégedve, mert «a ház tele
volt» tisztességesen tele volt a terembeli levegőnek nem valami nagy
hasznára.

Az ütött-vetett zenekar elvégezte úgy, a hogy a maga mondókáját s a
függöny felgördülvén, a kiváncsi közönség elé tárta Lear király
országosztó első jelenetének képét.

A dolog elég jó benyomást tett. Learnak (aránylag) hosszabb volt ugyan a
szakálla, mint királyi palástja, de annál rövidebb volt a lélekzete, a
mi azonban öreg szinének hasznára vált. Apollonia kisasszony mint
Goneril uszályos vörös bársonyruhát viselt s midőn két kezét két mellére
tette s teste e részét megmarkolván, megrázta egész többi tetemét, hogy
megmutassa a királyi apának szeretete rendkívüli voltát: igen
szerencsésen sikerült a dárdási közönség érdeklődését a jövendők iránt
fölkeltenie. Pipiske kisasszony Kordeliára szeretett volna valamely
szines ruhát felvenni, ha csak gyenge barackfavirág szinüt is. Úgy
érezte a próbákon, hogy valahányszor Goneril és Regán elkezdenek
csalárdul hizelkedni s nagy szeretetekről áradozni, de kivált mikor ez a
gonosz tettetés Learnak jól esni látszott, hirtelen harag támad fel
benne s röstelte, hogy le nem szólhatja álnok nyelvű testvéreit rögtön
(mert nincs benne a szerepében.) Így némán várván aztán, hogy ő reá
kerüljön a beszéd sora, lassan valamely dac keletkezett benne, mely
hangját is merevebbé teszi: olyanná, a hogy indulatának s nem olyanná, a
hogy apja iránt való szeretetének megfelel. Röstelte tehát a martíriumi
ártatlanság szinébe öltözni, mert nem érezte magát olyan egészen
ártatlannak. De már ebből Keserű Jónás, kivel a dolgot közölte, nem
engedett. Kordéliának fehér ruhában kell megjelennie. Így jelenik meg
mindenütt az egész országban, sőt egész Európában, mint ártatlan
szenvedő.

Pipiske tehát a szinészi hagyomány szerint öltözött. De már azt nem
tudta megakadályozni, hogy lángba ne boruljon az arca, a mikor gonosz
testvérei elkezdték az öreg Leart «szeretni.» Az a kis méreg csak
felforrt benne megint, szeme szikrázott, ajka szólásra nyilt, de persze
– szerepében nem volt ezen a helyen szöveg. Tehát nem szólt ugyan, de
igen szerencsésen járult az akcióhoz. És ezenkívül is sikerült neki
valami: önkénytelen nagy sikerrel licitált reá Apollonia kisasszonyra.
Goneril nagy szavú páthoszát az ő sértődött lényének vigyázó, szóban
fukar, hangban kissé kemény egyszerűsége követte. Szavait nem Learhez,
hanem inkább testvéreihez intézte, a mi élöket fokozta s az által, (ő
találta ki ezt is) hogy nem mellettök, hanem velök szemben, atyjától
jobb kézre foglalt helyet, szembetünőbb és sujtóbb volt. A dolog a
dárdásiakat is sziven találta. Megértették s igazat adtak neki. Igaz,
hogy szegény Pipiske e kis diadalt (teljesen el levén a játékkal
foglalva) nem vette észre, de Keserű Jónás ott állt a szinfalak mögött s
csöndesen susogta magában: «Semmit nem értek a dologhoz, ha nagy szinész
nem lesz belőle». S a mint a játék tova haladt, rá-rá ütött a fejével.

Meg kell azonban vallanunk, hogy a direktor úr néma biztatgatása is
kárba veszett Kordeliára nézve, a kinek sem a szinfalak, sem a nézőtér
közönsége számára nem maradt figyelme, mindent elfoglalt belőle a játék
s a darab.

Következett a mondat, mely már a próbán is «megpróbálta» egy kissé:

                          «Jó uram!
  Nemzőm vagy, fölneveltél és szerettél.
  A tartozást én úgy rovom le, mint
  Illik s méltó: szeretlek, engedelmes
  Vagyok, tisztellek mindenek fölött.
  Mért mennek férjhez nénéim, ha mondják,
  Hogy csak téged szeretnek? Én,…»

Pipiske kisasszony megakadt. Mint valamely varázsos érintésre fölkapta
fél kezét szívéhez. Arcát erős pír borította el s szeme nyílsebességgel
szökött a szinpadról a közönség közé, a hol meg is állt mereven egy
fejér férfiarcon. A szerepben ez következett: «én, ha egykor tán férjhez
mennék.» Ama fejér férfiarc tulajdonosa ebben a pillanatban – mert az
egész csak egy pillanat műve, – elkezdett tapsolni s a közönség
érdeklődése már az előző szavaknál annyira az okos Kordelia pártjára
állt volt, hogy a tapsba mindenki szivesen beleugrott.

Arról a mondatról, hogy «ha ő egyszer tán férjhez menne», önkénytelen –
esze járásának minden eddigi szokása ellenére – Pipiskének eszébe jutott
egy vonzó arc, melyet már jó régen minden előadáson előkelő helyen ott
lát. Ehhez a megemlékezéshez csatlakozott – ki tudná a gondolatok
villámjárásánál fogva az eszmebeli láncolatot ily esetekben
megállapítani! – eszébe való visszatérése annak, a mit a direktor
délelőtt az öltözőben beszélt. Van-e a kettő közt valami összefüggés? És
szeme kiröpült a nézőtérre s ott találta a fejér arcot. E fejér arc
tapsai pedig siettek a szinész zavarát leplezni.

Pipiske, ki a sértett érzelem lányos ihletével, szemérmes háborgásával
mondta volt el az előző sorokat, zavarát csakhamar szerencsésen
illesztette bele szerepébe s a taps megszüntével lágyabban s kissé
szégyenkezve folytatta:

                          «Én, ha egykor
  Tán férjhez mennék, akkor az, kivel
  Jegyet váltottam, bírni fogja fél
  Szerelmem, gondom s tartozásomat.
  Úgy mint nénéim, hogy csupán atyámat
  Szeressem, férjhez nem megyek.»

A jelenet végén rendkívül izgatottan hagyta el Pipiske kisasszony a
szinpadot. Keserű Jónás azonban nem azért igazgató, hogy mindannak, a mi
történt, a fenekére ne lásson. Kereshette is őt már Pipiske kisasszony a
szinfalak körül. Rég más helyről nézte már ekkor Keserű Jónás az
előadást. Pipiske tehát bemenekült izgatott szívével az öltözőbe, hova
azonban csakhamar Apollonia kisasszony is betérült, még pedig nem ok és
nem szándék nélkül.

Apollonia kisasszony két orcáján kevesebb, piros bársony ruhája elején
pedig több volt a rizspor, mint a hogy Apollonia kisasszony kivánságának
megfelelt. (Szertelen játéka az oka kétségkívül.) Sietett tehát itt a
felesleget eltávolítani, ott pótolni a hiányt. Ez a kis munka azonban
csak kezeit foglalkoztatta. Szájának más munkát adott a «hatásos»
művész.

– Ugyan, édes lelkem Pipiske, mi bajod volt, hogy elakadtál? Azt
gondoltam mindjárt megüt a guta, (már mint t. i. tégedet.) Szerencsére a
közönség elkezdett tapsolni (noha egyáltalán nem tudom minek tapsolt) s
ezzel eltakarta a zavart. Azt mondják, valakit megláttál a publikumban
és az hozott ki a sodrodból. No, én miattam ugyan ott lehetne első
imádóm kisértő lelke is, engem meg nem ijesztene. Nem az, ha huszszor
olyan fejér arca volna is, mint annak a gavallérnak, a ki – akár
farsangi mulatság lehetne – olyan csengős-bongós szánon csörtetett be
Dárdásra, hogy az előadást el ne mulassza. Pipiske szivem, de talán csak
nem tőle ijedtél meg? Hiszen úgy gondolom hozzászokhattál már, mert úgy
segéljen, itt látom, valahányszor csak játszol. Szép lovai vannak az
istenadtának – hova porozza még a vállamat? – de rám ugyan hijába
kacsintana. Nem tudod a nevét Pipiském galambom? Azt gondolom, ez a mi
patrónusunk, ez az édeskés Keserű Jónás sok sárga csikajába kerül. Azt
mondják – – adta fékom, elkésem a jelenetről, fogja a sleppemet Borcsa
néni.

És azzal a megnyugtató öntudattal, hogy Pipiskét vérében hagyta, kiment,
s a szinpadon sikerrel folytatta Goneril szerepét.

Pipiske kisasszony pedig se szólt se beszélt, hanem komolyan
elhatározta, hogy holnap mindent meg fog tudni az igazgató úrtól. És
végig játszta szerepét, a nélkül, hogy a fejér férfiarcot a nézőtéren
még egyszer felkereste volna.



II. FEJEZET.  (Persze Celesztin úr.)

Aligha szidtak ez este tiz óra körül valakit sűrübben és cifrábban, mint
a rosz időt, mely az előadásról haza térő közönségnek utját állta. Oda
menet föl se vették. Akkor jó formán mindenki külön birkózott meg vele s
arra nem volt kénytelen. Mert hisz nem kényszerítette senki se, hogy
szinházba menjen. De már szinházból haza okvetlen el kellett menni.
Akkor mindenki külön ment, most mind egyszerre veszik igénybe a keskeny
járt utat a hóban és sokkal többen kerülnek melléje, mint rája. Akkor
mindenki szépen lassan és jól felkészült rá, gondosan bepólázta magát
otthon, most félig se készen, megizzadva, fogyatékosan kapkodván magára
a meleg ruhafélét, alig fordult egyet-kettőt s észre se vette hogyan, a
többiekkel együtt ottkün volt a kényelmetlen időben. Kinek a kalapját
kapta el a szél, az asszonyoknak a fátylát, ennek lerántotta válláról a
panyókára vetett mentéjét, amannak a szeme közé vágott egy összemarok
havat, az emberek is taszigálták egymást és a szél kacagta valamennyit
és fütyörészve állt odább. Mi csoda, ha a tragikai hatás egy
tragikomikus káromkodó karba olvadt fel.

Borcsa néni, a süket veterán, jól begöngyölgette Pipiske kisasszonyt s
ők is indulóban voltak kifelé.

A mint kiléptek az öltözőből az immár elnéptelenesedett folyosóra, a
folyosó egyik homályos zugából egy férfiú, egy fiatal ember lépett
elejbök.

– Bocsánatot kérek, – szólt, s kalapját könnyedén megérintette, – kegyed
nemde Pipiske kisasszony?

– Az vagyok.

– A ki ma Kordeliát játszta?

– Az vagyok.

– Mi tetszik? – kiálta Borcsa néni, a ki természetes okoknál fogva
persze eddig egy szót sem hallott.

– Még egyszer bocsánatot kérek, hogy ilyen időben, ily helyen ekképen
megszólítom. Az okát elmondom, ha egy negyed órára szives lenne
meghallgatni.

– Kérem uram, kicsoda ön?

– A nevem Persze Celesztin. Örvedről való vagyok.

[Illustration: – A nevem Persze Celesztin…]

– Örvedről?

– Igen, a hol két hónappal ezelőtt játszottak.

– Úgy tetszik, láttam már, alkalmasint akkor. Miről akar velem beszélni?

A fiatal ember körültekintett.

– Csak igen röviden, nagysád legszemélyesebb érdekében.

Pipiske kisasszony egy pillanatig habozott. Azután intett Borcsa
néninek, a ki e beszélgetés alatt nyitott szájjal, hol az egyik, hol a
másik beszélőre nézett a nélkül, hogy egy szót is megértett volna.
«Özvegy Hirtelen Borcsa, az én lakótársam», mond ismét a fiatal emberhez
fordulva s a fiatal ember illedelmesen meghajolt özvegy Hirtelen Borcsa
előtt. «Ha önnek nincsen ellenére, visszamehetünk hárman az öltözőbe, a
hol már senki sincsen; ott elmondhatja, a mi mondani valója van. Borcsa
néni igen nagyot hall, miatta egészen nyiltan beszélhet ön.» S ezzel rá
is tette ismét kezét a kilincsre s mindhárman beléptek az öltözőbe, a
hol egy faggyúgyertya haldokló üszkemaradékán meggyújtottak egy
fenmaradt szál gyertyát s minekutána Pipiske kisasszony valami olyas
módon, a mit suttogó kiabálásnak lehetne mondani, özvegy Hirtelen
Borcsát megnyugtatta volna, kérdőleg nézett a fiatal emberre.

Persze Celesztin úr, a ki eddig igen bátran, elszántan és biztosan
cselekedett és beszélt, most némi lámpalázt érzett a szivében. Helyzete,
környezete, szándéka s mondanivalója, mind és minden kissé szokatlan
volt. Meglehet, igen fontos szolgálatot tesz egy rendkívül
szeretetreméltó kisasszonynak, de meglehet, hogy nevetségessé teszi
magát előtte. Ő végre is «csak kereskedő», ennek sem a maga gazdája még.
De bizonyos, hogy a szándéka jó és egészen önzetlen. Hasznos
olvasmányokon értékesre köszörülte izlését s midőn Keserű Jónás uram
vándor társasága Örved városában játszott, Persze Celesztin egy
pillanatig sem habozott az örvedi többséggel szemben nem Apolloniának,
hanem Pipiskének adni a koszorút, kiben a «hazai művészet» hivatott
apostolát látta. Érdeklődésében a szép apostol iránt el is ment addig,
hogy Pipiske kisasszony magánéletéről magának biztos tudomást szerzett,
de tovább nem. Ez is elég volt azonban arra, hogy azt, a kit mint
művészt tisztelt, mint asszonyt becsülje. Mindez és még több efféle már
órák óta járt Persze Celesztin agyában keresztül kasul s végre is úgy
tetszett neki, hogy a mire vállalkozott, az kötelessége. Meg is kezdte,
a mint láttuk, bátran, de a «folytatás» nem minden zavar nélkül
«következett.»

– Kegyed reménylem nem fog félre érteni, – így kezdé beszédét. – Vegye
úgy, mintha régi barátja volnék, s igazság szerint az is vagyok minden
igénytelenségem mellett. Meglehet, egy igen nagy bolondságot fogok most
elkövetni, de meglehet – meglehet, hogy nem. Mindenkép csak arról legyen
meggyőződve, hogy sem megsérteni, sem megszomorítani, sem bármely
dolgába betolakodni nem jut eszembe. Igen hő tisztelője vagyok kegyed –
a kegyed művészetének s ha e tiszteletem félrevezetett, jó indulatom
megérdemli a bocsánatot. Szüleimet voltam meglátogatni (végre!) s
hazatérőben Örvedre. Az út hosszú és rosz, s hogy megtudtam, hogy Keserű
társasága itt játszik, elég okot tudtam arra, hogy megháljak Dárdáson.
Itt a vendéglőben szobát nyittattam s az idő nagyon viharos levén,
szobámban vártam az estét, az előadás idejét. Magam voltam, csöndesen
voltam; de annál hangosabb volt a szomszéd szoba, melyben két férfihang
beszélt fölváltva. Üvegajtó volt a két szoba közt, melyet a másik
szobában egy nagy almáriom takart el. Az üveg azonban két helyen ki volt
törve s én a két beszélgetőnek majd minden szavát megértettem. Sokáig
kegyedről volt a szó. Kérem, nem tudom ismeri-e kegyed ama férfiakat.

Pipiske tagadólag rázta a fejét. Persze Celesztin könnyebb lélekzettel
folytatá.

– Az egyik, mint beszélgetésükből megértettem, már több hét óta
látogatja rendesen mindazokat az előadásokat, melyekben nagysád játszik.

Pipiske úgy tett, mintha valamit mondani akarna, de voltaképen nem akart
semmitsem mondani.

– Sőt mi több, mindenkor megveszi és kiosztja mindazokat a jegyeket,
melyek ily napokon esti hetedfél óráig el nem kelnek. Ez némi
gazdagságra mutat.

Pipiske kisasszony nem jól játszta szerepét, mert egyáltalán nem
álmélkodott, nem mutatott meglepetést, a mint illett volna (s tán Persze
Celesztin várta is) hanem izgatott figyelemmel leste a fiatal kereskedő
beszédét.

– Kegyed, drága kisasszony, egy alávaló ármány áldozatául van
kiszemelve. Kegyed egy becstelen fogadás tárgya. Engedelmet kell kérnem,
hogy tovább mondhassam.

– Mondja kérem, mondja tovább, – rebegé Pipiske kisasszony s félve
tekintett Borcsa nénire, mintha attól tartana, hogy ezt a süketnek is
meg kell hallania. Az aggodalom alaptalan, mert özvegy Hirtelen Borcsa
arra használta az időt, hogy egy kissé elszunditson.

– Ama két úr közül az egyik, nyilván az, a ki minden előadására eljár, –
folytatá a fiatal kereskedő leeresztett hangon és lesütött szemmel, –
egynémely hozzá illő társával fogadás tárgyává tette a kegyed erényét.
(Pipiske merészen egyenesedett fel ülő helyén.) Bocsánatot kérek, hogy
olyan dolgot hall tőlem, milyenről eddig kétségkívül még nem is hallott.
A véletlen tett a két úr beszélgetésének tanújává. Kegyed iránt való
tiszteletem s azt hiszem a közönséges becsület is, kötelességemmé tette,
hogy nagysádat figyelmeztessem helyzete veszedelmeire.

Pipiske kisasszony felszökött ülő helyéről.

– Kicsoda ön? – kérdé. S ki biztosít engemet arról, hogy nem cinkosa ama
két úrnak, hogy nem épen a másik?

Pipiske nyilván nem tudta – vagy legalább is hirtelen meg nem fontolta,
– mit beszél. Mert igazában semmi helyes oka nem volt ez inszinuációra.
Persze Celesztin úr oly töredelmesen beszélt előtte, hogy töredelmessége
miatt bizvást lehetett volna a kettő közül valamelyik, de bűnebánva.
Hanem a mellett jámbor szemei, részvéttől lágy vonásai, megindult hangja
mind oly hirnökei voltak igaz őszinteségének, miket Pipiske kisasszony
csak rendkívül felizgatott állapotában ismerhetett ennyire félre.

– Bántó kérdéséből, – monda szeliden a fiatal ember, – azt látom, hogy
az egyiket ismeri. (Pipiske lesujtva ereszkedett székére.) Én – gondolom
már egyszer mondtam, – kereskedő vagyok. Szüleimet voltam meglátogatni.
Holnap innen tovább utazom haza Örvedre. Kegyedet látom is még és nem is
ez életben. Még egyszer bocsánatot kérek azért, a mit a legtisztább
szándékból tettem. Egyet bizonyosan mondhatok még, hogy azt, a mit most
elmondtam, kegyeden kívül soha senkinek sem mondtam volna el. Bocsánatot
kérek még egyszer s ha megengedi, most el is távozom.

Pipiske kisasszony felállt s végig simítván képén, meglehetős
nyugalommal szólt:

– Maradjon kérem. Köszönöm nagyon hozzám való jóságát. Igen nagy jót
tett velem. Soha sem fogom elfelejteni. Számítson lekötelezettjei közé s
őrizze meg rólam való jó véleményét. Az isten meg fog segíteni. Nekünk
vándorló népségnek sok mindenfélére el kell készülve lennünk. Sokan
vétkeznek közülünk s a következményeket egyetemlegesen viseljük. Ne
távozzék haragban tőlem. Adja kérem a kezét.

– Oh kisasszony, hogy mondhat ilyet! (Ennél nem tudott Persze Celesztin
úr okosabbat mondani, de legalább megcsókolta Pipiske kezét.) Pipiske
folytatá:

– Mit fogok tenni, még nem tudom. Mit is tehetek? Én nem ismerem ama két
úr közül egyiket sem. Semmit sem tudtam mindarról, a mit ön beszélt,
egész maig. Kérem, a nevöket?

– Nem tudom, csak azt tudom, hogy ma déltájt érkeztek ide csöngős
szánon.

– Ő tehát az egyik. Látásból ismerem. Feltünt, hogy az előadáson van,
valahányszor játszom. Egyebet nem tudok róla. Igen, igen köszönöm önnek
a szolgálatot.

– Ha az isten szeret, ad is rá módot, hogy visszaszolgáljam. Most el
kell válnunk. Jó éjszakát. Tartson meg barátságában és el ne kerüljön
soha. Hiszen könnyen rám találhat. Mi mindig trombitaszóval járunk.

Özvegy Hirtelen Borcsát felrázták csöndes álmából s az asszonyok
elhagyták a vendéglőt, Persze Celesztin pedig szobájába sietett.

A hóvihar kiadta mérgét s a két asszony könnyen eljutott a közönség
által letaposott utakon a kisded házhoz, melyben szállásuk vala. Az uton
egynél több okuk volt hallgatni, de elég lett volna az az egyetlen egy
is, hogy Borcsa néni süket volt. Otthon meleg szoba várta őket. Pipiske
téli felöltőjét ledobta s egy rozoga karosszékbe ült. Gondolkoznia volt
min, s ha együgyű lányos szive rózsaszinű ábrándokba szőtte volt azt a
«fejér férfi-arcot,» a mely oly állandósággal kisérte föllépéseit s ma,
midőn megzavarta, gyorsan ki is segítette (az általa indított tapssal),
a zavarból: most már ennek a dolognak vége s Pipiskének volt elég esze
arra, hogy a dolgot (tekintve exponált szinészi állását) generalizálja s
határozatképen kimondja, hogy hasonló bolondságok nem fognak rajta többé
megesni. Ámbár egészben véve kár érte. Az a fejér férfiarc igen vonzó
jelenség vala. Egész lénye bizonyos előkelőséget mutatott. Figyelme
hizelgőbb volt a tömeg tapsánál. Magaviselete igen diszkrét. Mindent
lehetett volna tőle inkább várni, mint a mit a fiatal kereskedő (be
furcsa neve van) róla mondott. De másrészt az igazgató beszéde,
Apollonia fulánkos fecsegése: minden összevágott (a furcsa nevű)
előadásával.

[Illustration: Gondolkoznia volt min…]

Borcsa néni nyelvén sok kérdés égett, de a kérdések nem szoktak
megkozmásodni, a mit arról a paradicsomos ételről, mely alatt a tűz
szintén égett, nem lehet állítani. Minden emberi bölcseség tehát akkép
kénytelen a sorrendet megállítani, hogy előbb biztosítani kell a
paradicsomos ételt, ezután következnek a kérdések. Ekkép tett Borcsa
néni is, és e pillanatban azért fordul ismét az asztal felé, hogy
megterítse. De az asztalon egy kis levélke fekszik Pipiske kisasszony
számára.

Pipiske a levél láttára megfelejtkezik a mai nap izgalmairól, felszabja
a fakult papirost és olvassa a mint következik:

«drágo kisasszon!

«Az onkli Nagyon Beteg És azt sem Tudom hol ál a fejem. Mert pappot sem
kiván meg egész nap Nyög és se eszik se Iszik hanem ha drágo ida
kisasszon meg szánná hát nékem is Jól esnék mert biz isten el Kárhozik
és csak gyüjön haza mentül előbb ha élvén látnyi Akarja Hűséges
szolgállója

Néhai Nemes Adorgyán János özvegye gazdasszon.

És csókolom a kezit Jól bétakarózzék, mert nálunk Nagy a hidegség és
mindgyárást induljon külömben Későn lesz.»

Pipiske, kit a levél Ida kisasszonynak nevez, annyi izgalmon ment már
által e napon, hogy e levél és tartalma hatása szinte meg sem látszott
már rajta. Egész nap kisérte az érzés, hogy ő nem olyan lány, mint a
többi lányok, a kik, ha bajok van, anyjok vagy más valakijök keblére
borulnak s pityeregve várják, hogy parancsolják meg nekik, a mit tenniök
kell és illik, hanem a maga gazdája, a kinek magáért gondolkoznia is,
tennie is kell. Ez az érzés estére kelve, mire a levelet megkapta, már
egészen urává lett s most sok habozás nélkül, kevés gondolkozás után
mondá: «Elmegyek úgy, hogy meg se tudják, hova mentem. Veszítsék
nyomomat, hogy utánam se jöhessenek. – De hogyan? A legközelebbi vasuti
állomás Örveden van. Megvan!»

Midőn Borcsa néni a párolgó paradicsomos ételt, kettejök mai vacsoráját,
behozta a paraszt konyháról, Pipiske kisasszonyt írva találta. Gyorsan
telt meg egy kis levélpapiros néhány sorral s Pipiske összehajtogatta,
borítóba tette s Borcsa nénihez fordult.

– Borcsa néni lelkem, kérlek szépen, vidd el ezt a levelet a vendéglőbe
annak az uriembernek. A nevét ráirtam a cimlapra. Hozz róla választ.

Borcsa néni hol a levelet, hol Pipiskét nézte.

– Annak, a ki az öltözőben volt velünk?

– Annak.

– Persze Celesztin?

– Az.

– Hát a paradicsom?

– Visszateszem a tűzre.

– Mit mondjak neki?

– Semmit sem.

– Semmit sem?

– Nem.

– Ejnye! Aztán mindjárt?

– Azonnal.

– Hm! Megbolondult ez a leány? – dörmögte a vén asszony olyan formán,
hogy rajta kívül mindenki meghallotta volna, ha még annyian lettek volna
is a szobában. Azt gondolta a jámbor, hogy csak gondolkozik. Azonban
fölszedte a sátorfáját és már indulóban volt.

– Hátha már lefeküdt?

– Költesd föl.

– Nojszen ha olyan jó füle van, mint nekem, akkor dörömbölhetek az
ajtaján akár holnap reggelig is.

Ezzel kilépett az ajtón.

Pipiske kisasszony pedig egy fordulóra tűzre tette ismét a paradicsomos
ételt, azután oly hirtelen, a mint csak telhetett tőle, összeszedte
minden szerte heverő holmiját és jól, rosszul belegyömöszölte egy
pléhsarkos vásárosládába. Mire özvegy Hirtelen Borcsa megfordult a
fogadóból, akkorra Pipiske kisasszony már ismét a karosszékben ült.

Borcsa néni azzal a magyarázattal, hogy «juj be hideg van» egy borítékba
zárt névjegyet adott át Pipiskének, a ki a jegyről e szókat olvasta le:
«Örülök, hogy szolgálatára lehetek. Reggel négy órakor.»

Azután mindketten vacsorához ültek, azután mindketten lefeküdtek.

Másnap reggel azonban nem mindketten keltek fel a szokott órában, hanem
csak maga Borcsa néni, a ki csodálkozott azon, hogy Pipiske ágya üres.
Még jobban csodálkozott azon, hogy Pipiske ládájának a helye is üres.
Legjobban csodálkozott azon, a mit a ház népétől hallott, hogy t. i.
kora hajnalban egy kocsi állt meg a ház előtt, a melyen a kocsison kívül
még valaki volt, s hogy Pipiske kisasszony ezen a kocsin elutazott.

Özvegy Hirtelen Borcsának nem volt szüksége süket füleire, hogy rettentő
gyanú támadjon benne. A kocsi kerekeinek nyomát követte, egész a
fogadóig s ott rögtön világossá lett előtte, hogy az ő ártatlan (most
már világosan alamuszi) Pipiskéje megszökött azzal a fiatal emberrel, a
kinek a nevét «uram Jézus Krisztus «persze» hogy elfelejtettem!»

A szenzácionális eseménynek természetesen gyors hire keletkezett, mely
szerencsésen még épen jókor érkezett két uri emberhez is, a kik abban a
pillanatban ültek fel egy cifra uri szánra.

– Hallod, hallod ez nagyszerű!

– Terringettét! – mondja a másik, a kinek arca finom fehérsége dacolt a
csipős téli hideggel, – pedig istenemre becsületes lánynak tartottam.
Büszke, Csillag! – kiálta a tüszkölő két első lóra, kieresztette hosszú
ostorát s egyet durrantott.

– Kár érte! Gyi!

S nagy csilingeléssel, csengéssel, bongással vágtatott ki a szán a
fogadó udvarából.



III. FEJEZET.  (Egy haldokló ember.)

A halálra – hiába minden filozófia – soha sincs elkészülve az ember s
legkevésbbé akkor, mikor rákerül a sor. Persze, erről a válságos
pillanatról senki sem számolt még be. Sokszor pokoli gyötrelmek segítik
át az embert a nehéz küszöbön. Csak egy pillanatra villámlik el szeme
előtt a rémítő lehetőség s ilyenkor görcsösen kap ott virrasztó
kedveseinek keze után s üveges szemmel, síri hangon, a rémület sárga
szinével arcán kiáltja: meg kell halnom, meg kell halnom! Szerencse,
hogy nem ér rá ilyenkor a dolog mivoltán gondolkozni. Máskor a kéretlen
vendég a reménység köpenyével takarja el bús jelvényeit. A beteg úgy
érzi, mintha állapota jobbra fordult volna. Gyógyulást remél, pihenő
álomra hajtja fejét s az ágyánál leselkedő «halál koma» loppal nyújtja
ki száraz kezét s csörgő ujjaival alattomosan nyomja le örök álomra a
reménykedő szempilláit.

Csak egy van, a mi túlsegít e szörnyű dolog nehézségein bennünket. A
tudat, hogy meg kell lennie, okvetlenül, elkerülhetlenül,
megrendíthetlen biztossággal, előbb vagy utóbb, de mindenesetre; hogy
senki semmiféleképen magát alóla ki nem vonhatja. Senki! senki! A
legerősebb nem kevésbbé, mint a leggyöngébb, a legbátrabb nem kevésbbé,
mint a leggyávább. Kérlelhetlensége teszi elviselhetővé. De azért még
senki sem mondta meg, miképen viselte el a döntő pillanatban, s ebben
van rémes eredetisége. Másolni nem lehet. Mindenki a maga módja, a maga
embersége szerint hajtja végre. Aminek az élet forgalmában becse volt,
annak itt nem lehet hasznát venni. Sőt ami ott legfőbb becsű volt, az
itt a leghaszontalanabb, ha nem a legterhesebb. A legfőbbet az tanulta
volna meg, a ki megtanult volna öntudatosan meghalni. A meghalás
tudományára eddigelé jóformán csak a vallás tanította az embereket. A
dolog nem veszti gyakorlati értékét azzal, hogy csak a vakhitért cserébe
adhatta e tudományt a vallás is. A kik hittek igazán, azok «üdvözűltek»
is. Napjainkban, midőn az emberek vallásos hite apadóban, a filozófia
magával harcban van, a természettudományok pedig, bárha nem lehet is
mindazokat, a kiknek a sorsa meghalni, tudósokká tenni, ismét csak annak
nyújtanak némi megnyugvást, a ki a hit, a rajongás, a vallás egy nemével
csügg e tudományokon: napjainkban nem marad más hátra, mint hogy az
egész emberiség egy karthauzi egyesületté legyen. Memento mori – lesz a
jelszó. A törvényhozás s az iskola föladata lesz a halál kényszerűsége
elvére alapítani az életet. Az élet ne legyen – vallás nélkül – egyéb,
mint a halál iskolája. Valamint a pillanattól fogva, hogy megszülettünk,
elkezdjük a meghalás processzusát, azonképen el kell kezdenünk a
készülődést is rá, gondolatát soha sem szabad távol tartani magunktól.
Az egész életen át folytatjuk a küzdelmet a halál ellen. Ha nem vagyunk
az isten lehéből vett halhatatlan lélekkel ellátott lények, akkor egy
pillanatra sem szabad felednünk, hogy gép vagyunk, amely a szerint jár
le, a mint gondját viseljük, balesettől óvjuk. Bizonyos időn túl nem
járhat, de tőlünk függ, hogy mentül tovább járjon, s békével kell
elvennünk, ha lejárásához értünk. A ki nem vigyázott, vessen magára,
nincs joga zugolódni, térjen vissza az anyaföldbe, melynek szüksége van
az ő anyagára, hogy az életrevalóbbakat táplálhassa. Szó nélkül,
csendesen, lehetőleg észrevétlen kell kotródnia. Idő előtt meghalni
szégyen. Megérdemli, akin megesik. Ott áll minden iskola, minden
középület, sőt minden ház homlokán: vivendo discite mori: az élet a
halál iskolája.

De ez egy későbbi kor vívmánya lesz. Ma még szörnyű kontárok az emberek
e tudományban. Mindenkit, ha tizszer csinálta is meg testamentumát,
nagyon korán ér a katasztrófa; mikor kopogtat, akkor látjuk be, hogy
teljes életünkben mindenha olyan volt minden törekvésünk, úgy találtuk
rendezni minden dolgainkat, hogy mentül jobban megnehezítse halálunk
óráját, mentül keservesebbé legyen az örök megsemmisülés.

Az életet, a bizonytalant szeretjük; a mi bizonyos, a mit el nem
kerülhetünk, arra nem készülünk el. És, különös, mentül jobban szeretünk
élni, annál serényebb munkásai vagyunk a halálnak. A flegmatikus ember,
a szenvtelenebb, a kevésbé érdeklődő s élvező lassabban ér el a sírhoz.
A táncosnak sokszor csak egy keringőjébe kerül, az inyenc egy ebéden
nagy gyönyörrel szürcsöli be mint egy osztrigát. És végzetesen neveli,
táplálja magában. A mellbeteg rendszerint bőbeszédű és buja. Úgy hajtja
maga-magát a sírba, mint a hogy a kő a hegyről saját súlyával mind
jobban kergeti magát le a völgybe…

Nehéz beteg hajlékába lépünk. Az ember, a ki útja végére érkezvén
birokra kelt a végzetes mesgyén a halállal, azok közül való, a kik
koruknál, eredeti egészségöknél fogva még jó sokáig elkerülhették volna
e kellemetlen találkozást. Volt még élni való ideje, élni való ereje; de
valamely vigyázatlanság, valamely gondatlanság – mit tudom én –
leterítette s most ott vivódik kemény ágyán s maga sem reméli, hogy
fölülkerekedjék a birokban. Helyzetének körülményei, nevezetesen a
tudat, hogy más véget is érhetett volna még a dolog, hozzájárulván élete
tanúlságaihoz, egy irigy halálos filozófiát tettek urrá beteg agyában,
valamely kegyetlen, kiméletlen hangulatot, melynek élét a látogató,
súlyát környezete kinosan érezte.

Persze, környezete nem sokból állott, látogatója pedig alig volt az
orvoson kívül, a kit hozzá nem is maga hivatott magához. Mikor eszébe
jutott, hogy orvosra volna szüksége, érezte is, hogy későn van. Mikor
másnak is eszébe jutott, tudta, hogy már nem segíthet rajta.

Ergerberger Flóriánnak hivták a boldogtalant. Ezt a hangzatos nevet,
világos, hogy nem ezen a vidéken szerezte, hanem magával hozta idegen
országból. De nemcsak az idegen nevet, magával hozta az idegen országot
magát is romlatag keblében. Hozott azután magával két kiskorú gyermeket.
S hozott végre magával valamely vagyont is, melyet ki többre, ki
kevesebbre becsült, de annál jobban szeretett nagyítani, mentül
kevesebbet tudott róla.

A gyermekek nincsenek a háznál. A vagyon szintén a házon kívül van. Az
idegen országból is semmit sem látni a házon sem belül, sem kívül. Egy
öreg asszony, félig paraszt-, félig uriasféle kisért a ház szobáiban,
iparkodik úgy a hogy rendet tartani, ellátja a beteget, parancsol a
külső cselédségnek és a mi ideje fönmarad, nagy betűs imádságos
könyvével tölti el. Künn tél van, gonosz idő, mely se mezőn se kertben
nem ád dolgot. Fonni minek fonna, varrni minek varrna a jó asszony. A mi
ruhája van, beéri vele holta napjáig, másra meg nincs se kire varrjon,
se kire fonjon. Beszélget istenével, a kitől nyugodalmas halált ohajtana
magának kieszközölni, ez immár ő rá nézve a legfontosabb.

Kitipeg, meg betipeg a beteghez, ki a legbelső szobában nehéz
lélekzettel vivódik. A verejték gyöngyözik csontjára tapadt sárga bőrén
s ollót rég látott haja mint gazdag koszorú szürkén ágaskodik fel
homlokán. Szemei kétszer akkorák, mint mekkorák egészséges korában
voltak. Lázas fényben égnek és nyugtalanul gördülnek ide s tova. Pillái
néha befüggönyzik, de a nyugtalan golyók a rájok tapadó függöny alatt is
forogni látszanak. Száraz ajkai mozognak, de a kiégett torkából kihörgő
hangot nem képesek artikulált szóvá szabályozni, s csak a vén asszonynak
e látványhoz hozzászokott szemei képesek a hörgésből kiérteni e szót,
hogy: «vizet». Megenyhíti a beteget egy korty citromlével.

És a beteg, a benne munkáló halál szolgálatában siet a kis erőt, melyet
az ital adott neki, gyorsan elhasználni.

– Mit jár körülöttem ilyen imádságos ábrázattal? Úgy sopánkodik, mintha
engemet akarna sajnálni. Gondoljon magára. Ha igazság szerint menne, már
odakünn várna engemet a temetőben régen, nem ólálkodnék itt körülöttem
száraz köhögésével. Azzal is engem akar ölni. Számlálja meg, hány szál
haja hullott el, hány ránca támadt a képiben. Sirassa el a diót, melyet
fölharapni nincsen már foga; tapogassa meg tetemét, és jajgasson érte, a
minek híját érezi rajta. Azután ha mindezzel készen lesz, kezdjen el
máson sajnálkozni. Ha az a kutya volnék, a mely ott kinn tutol a
hidegtől, magát marnám el ettől az ágytól. Egy akasztott embert láttam
ebben az életben, ott libeg-lebeg most is, kiölti a nyelvét és jókedvűen
veri össze a bokáját. Bár én lettem volna! Bár én lettem volna! Bár én
lettem volna!

– Uram Jézus! mormogta az öreg asszony, ki egyébként e kifakadásokhoz
már hozzászokott s csak vigyázatlanságból ejtette a Jézust hangosabban.

– Ismerem a ficzkót, – vágott vissza hagymázos feleselő kedvvel a beteg.
– Sokat emlegették egész életemben. Csak azért kerülte el az akasztófát,
mert akkor még más volt a divat, nem az a száraz fa, mely olyan furcsa
gyümölcsöt terem. Harminc ezüst pénzt adtak érte. Minek állja az
embereknek szándokaikban és cselekedeteikben az útját kétezer esztendő
óta? Mért nem lehet, hogy az ember egymaga elég legyen férfiú voltában
magának? Teli vagytok babonával. Emlegetitek a Jézust, a poklot, a
hazát. És az ember küzd és fárad és verejtéke gyümölcse semmi egy-egy
puszta babonás szóhoz képest. Jobb lett volna kölyked nyakát kitekerned,
mintsem hogy fölneveld s azután egy babonás szót állítson örök
válaszfalnak közzéd és maga közé. Mit ér a szíved, mit ér az elméd, mit
ér az erőd, mit ér a bátorságod? Semmit. Semmit sem ér mindaz, a mi a
magadé. Valamennyi fölött uralkodik az, a mi mindenkié: az ostobaság, a
babona, a balhit, trónra tett hiú fogalmak, megistenített akasztott
emberek. Pápaszemmel nézitek az imádságos könyv betüit, elmétekben pedig
az örökséget forgatjátok. Én voltam a legbölcsebb. Aztán jött a nyári
napra éjszakról a hirtelen förgeteg hideg szél szárnyán. Azon lovagolt a
halál. És végig kaszált a levegőben, hogy csak úgy sivított benne tüzes
kaszája. És rám öntötte az egyik felhőt, melyet csontos lábával
felrugott. Mit tehetek én róla, hogy a nyári nap meleg, a víz meg hideg.
Mégis ezért meg kell halnom. Mért voltam bölcs? Vakmerő mért voltam? Mit
használt minden? Egyszer csak el jön az idő, a mikor az ember nem elég
magamagának. Jaj akkor annak, a ki mássá tette magát, mint milyennek a
többi emberek. Bölcsesége őrült bolondsággá lesz. De én rajtam ki nem
fogtok. Inkább elpusztulok a magam módja szerint, mintsem hogy
vénasszonyok által istenben megboldogultnak csufoltassam magamat.

Gyülöllek, utállak benneteket. Nem hiszek mennyországot, nem hiszek
poklot. Jóságtok önzés. Vallástok elmétek lustasága. A természet
kötelékei gyarló megszokás. Állatok vagytok. Rosszabbak az oktalanoknál,
melyeket ösztönük biztosan vezérel. Titeket bolondít elmétek, bolondít
szivetek, bolondít véretek hóbortja. Mindig elég voltam magam magamnak.
Most is az vagyok. Hordd el innen sziszegő lélekzetedet. Fuss innen a
Gellértre. Ott a helyed, boszorkány. Hozzám ne nyulj! –

És magára rántotta paplanát, eltakarta verejtéktől fényes képét. A
vénasszony pedig legyezte tovább a szerencsétlent, ki a paplan alatt sem
hallgatott el. Kidülledt szemei keresztül láttak a szöveten, keresztül a
falakon, keresztül a földön a sír fenekére, a hol kiéhezett férgek
vártak elaszott földi maradványaira. Keresztül a multon, a hol az az
egyetlen, a kit látott, összeverte a levegőben a bokáit. Rémes tánca az
akasztott embernek. Varjuk muzsikálnak hozzá, meg a szél. «Mit használ,
mit használ minden!» mondogatja százszor is. «Az ember szab magának
törvényeket. Azok szerint él, cselekszik és mulaszt. Ha van hozzá esze,
boldogul is. De mit használ, ha törvényei csak magának tetszenek. Mások
elfordulnak tőlök. Mások más törvényeket tartanak. Ezt is elbírja addig,
a mig a teste bírja. De ha nem tőle függő erő az ágyba dönti, a hol egy
pohár vizet sem tud segítség nélkül meginni: akkor ellene fordulnak
törvényei, kinozzák, üldözik, nem tudják megvigasztalni. Egy korlátolt
vén asszony türelme ki fog rajta. A buta, babonás boszorkány lesz a
megrendíthetetlen bölcs a legnyomorultabbal szemben.»

Az ajtó csikorgás nélkül fölnyilik s halk lépéssel közeledik az ágyhoz
az orvos.

A beteg ember elcsöndesedett. Csöndesen veszik le arcáról a paplant.
Szeme be van hunyva. Nehéz verejtékcsöppek ülnek megfeszült bőrén. A
lélekzet gyorsan röpül ki s be félig nyitott keskeny ajkain.

Az orvos megfogja sovány jobb kezét, s a beteg ember mellére teszi
fülét.

A beteg nem mozdul.

– Úgy tetszik, alszik.

– Az isten enyhítette meg édes álommal. A lelkének jobban kell, mint a
testének.

– Nem kell háborgatni. A holnapi napot úgy sem éri meg.

– Uram s én istenem!

– Nem kell izgatni. Igen csöndes halála lehet.

– Egy rokonát várom haza, egy fiatal leányt, kinek írtam: minden
pillanatban itt lehet. Nagyon nagy jó volna, ha életben érhetné.

– Akkor még az éjjel kell megérkeznie. Nincs annak szere, hogy
megtoldjuk az elfogyott fonalat. Isten áldja meg. Vigyázzon rá.

A doktor elment s az öreg asszony elfelejtette kikisérni. Könnyei
kezdtek hullani, de rémület fogta el abban a pillanatban, midőn az orvos
maga után betette az ajtót, a beteg pedig nagy karikára nyitotta fel két
szemét.

Mindent hallott.

– Fösvény kutya! Kár hogy többet nem ugattál itt arról a kevés időről.
Holnapig. Úgy hát holnapig. Milyen jó, mikor az ember tudja. Holnap
éjjel már csak egy szál lepedőben járhatok haza a magam házába. Végig
kisértek valamennyi ágyon. Rémes dolgokat beszélek a poklok kinjairól,
melyeket holnap szemtől-szembe fogok látni. Minden éjjel mást ejtek
közületek kétségbe. Számíthattok rá.

– Szent arkangyalok! Minek kisérti az istent! Gondoljon lelke üdvére!
Gondoljon azokra, kiket világgá üzött! Gondoljon véreire, a kik
szegénységben járják a havat! Gondoljon vétkeire, szálljon magába és
béküljön ki a mennyországgal, ne tetézze esendő fejét még több
káromlásokkal.

A beteg szemei szikráztak, melle zihálva hullámzott fel s le. Jobb
könyökére támaszkodott s száraz balját kinyujtá a levegőbe.

– Nem hiszek se az imádságban se az átokban. De ha csalatkoznám, inkább
szálljak testestül lelkestül a pokolra, mintsem hogy ez órában azokra
gondoljak, kiket emlegetsz. Érje utól szerencséjük megrontására,
sanyarúságuk tetézésére veszendő lelkem átka, amen!

A vén asszony kővéválva állt az ágy előtt s iparkodott keresztet vetni.

– Most pedig hozd ide azt a papirost. Ott van a fiókban. Öt pecsét van
rajta, öt név alatt. Hozz ide téntát és tollat. Úgy. Tedd ide azt a
könyvet alája. Gyujts gyertyát, hozz pecsétviaszkot is. Úgy. Egymásután.
Egymásután. Holnap már későn lenne. Holnap már hallgathatnám odalent
ocsmány vihogástokat. Én pedig azt akarom hallani, hogy estek kétségbe.
Úgy. Most már jól van.

Nehéz kézzel írt a fehér lapra néhány szót. Azután összehajtogatta a
papirost, borítékba tette s öt pecsétet ütött rá.

– Most szaladj el a papért. Gyorsan járjatok, tudjátok, hogy nem érek
rá. Az este közeledik. Nekem már nem lesz holnap is nap. Mindent el kell
végeznem.

A lenyugvó téli nap talán csak azért birkozott már a fellegekkel, hogy
lehanyatlása előtt benézhessen még egyszer a beteg emberhez. Sárgás
fénynyel ült rá két orczájára. Sárgás színt vetett a falra, az ágyra. A
levegőben röpködő porszemek megremegtek varázsos érintésére s az ember
láthatta, mint röpködtek be a beteg ember nyitott ajkán lélegzetével.
Segítettek a halálnak. Ezek sokszorozzák a beteg köhécselését.

A két szemgolyó mereven fordult az ablaknak. Kínosan vonaglott a beteg
arcza. A megsemmisülés érzete járta be idegeit a gondolattal, mely
agyában keletkezett.

Holnapig! Csak holnapig!

Mire az a nap az ellenkező oldalon ismét fölkel, akkorra ő már örökre
lenyugodott.

Örökre!

De boldog, a ki azt hiszi, hogy nem örökre. Aki hiszi, hogy «ott túl»
kedveseivel találkozik!

Igen, a kinek kedvesei vannak!

Neki se hite, se embere, a kit szeretne.

Nincs, kiért éljen, nincs, kivel ott túl találkozni óhajtson.

Az az egyetlen akasztott ember, a kit életében látott, szinte jó, hogy
nem várakozik rá a túlsó parton. Nem kérhet számon tőle semmit.

Minek élt az ember? Mi oknál fogva és mi végből?

– Az az isten, a kit a vallások tanítanak, képtelenség. Körül van véve
dolgokkal, a melyeket tilt hinnem az elme, a legfőbb adomány, melylyel
az az isten más teremtmények közül kitüntetett. De hát hol keressem
másutt? Nem nyilatkozott-e, nem kellett-e nyilatkoznia oly formában,
hogy kétkedés ne férhessen hozzá? Világos, hogy nincs. De minek voltam
hát én itt a világon, és hová megyek holnap? Érzem, hogy egészen nyugodt
vagyok. Akárhová megyek, attól, a kit ott látok, nem félek. Mert nem
magam szerint jöttem ide. Lettem bizonyos anyagból, bizonyos körülmények
közt. Egyikről sem tehetek én. Egyikért sem én vagyok felelős. Az az
isten, a ki sötétségben, létünk okának és céljának tudatlanságában, a
bennünk támadt és táplált indulatok által hányva léteznünk enged, joggal
nem bíráskodhatik felettünk. Az voltam, a mi voltam. Azzá kellett
lennem. Ha más lettem volna, nem én lettem volna. Nem tudom miért
voltam. Nem tudom, kit átkozzak azért, hogy voltam, kit áldjak azért,
hogy holnap nem leszek. Jó éjszakát. Jó éjszakát! Soha többé! Soha
többé!

És elkezdett az ablakon át a vörös fényben leáldozó napnak integetni s
az est és bozontos hajának árnyéka ereszkedett le arcára. Nehéz pillái
ráborultak szeme golyóira.

– Így fogok feküdni holnap. Ez a babonás vén asszony keresztbe kulcsolja
majd a két kezemet. Azután jönnek más vén asszonyok és beföcskendeznek
szentelt vizzel. Koporsóba szögeznek. Egy ökörszekér kidöcög velem a
temetőbe a hol a sírásó tíz garasért megássa gödrömet. Oda beletesznek.
Ott fogok feküdni nyárig, addig nem rothadok el. Nyáron aztán kibujnak
gubóikból a férgek. Kibujnak gubóikból a férgek…

A beteg ember homlokán hideg verejtékből gyöngykorona támadt. Ajkai
tovább mozogtak.

– Ha Krisztust a kőkoporsóban megették volna a férgek, nem támadhatott
volna fel harmadnap. Egyszer láttam a muzeumban egy mumiát, az kifogott
rajtok. Ha én most felakasztanám magamat, én is kifognék rajtok. Mért ne
tenném? Ugyis holnap vége van mindennek. Egy, kettő, három. Egy, kettő,
három. – Egy kettő három. Kakast hallok kukorékolni. Hajnalodik. Három
óra van reggel. Most van az ideje. Nagyon jó lesz. Mikor aztán holnap
értem jön a halál, fölakasztva talál. Vicsorogsz fickó? Kifogtam rajtad?
Pokolba veled! Mindig elég ember voltam magamnak. Soha sem féltem a
sátántól, sohasem dicsértem az istent. Sohasem dicsértem…

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

A pap lépett be. A beteg rémülten meresztette rá két szemét. Nem
valószinű, hogy ekképen emésztvén magát a holnapi napot is megérje. Maga
is a mint bódult elméje és csalfa érzékei játszottak vele, azt hitte,
hogy itt van a túlvilág küldöttje. Csak a vén asszony láttára tért
magához, a ki a pap után a szobába lépett.

Néma remegéssel kisérte a beteg a pap mozdulatait, ki két, az
öregasszony által beállított viaszgyertyát gyújtott fel. Rezegve futotta
be a sárga fény a homályosodni indult szobát. A pap egy fris arczú,
fehérhajú öreg ember volt. Kegyszereit s a feszületet, melyet magával
hozott, a gyertyák közé tette s a beteg ember ágyához lépett.

Két kezét föléje tartotta s lehunyt szemekkel egy kis imádságot s áldást
rebegett el.

«Az atyának, a fiúnak s a szentlélek istennek nevében! Az Úr fordítsa
felénk engesztelő arczát. Megmérhetetlen malasztja szálljon le ránk.
Senki sincs vétek nélkül ezen a földön. Irgalmadért kiáltozunk,
könyörülő atyánk! Könnyítsd meg testünket, enyhítsd meg lelkünket, adj
erőt, adj megnyugvást cserébe a mi hitünkért a bünök megbocsájtásában,
ámen!»

– Ámen, ismétlé az öreg asszony s keresztet vetve kiosont a szobából.

A beteg ember lázasan kapta el a pap kezét.

– Nem érek rá, nem érek rá! Úgy érzem, az orvos megcsalt. Nem élek
holnapig. Ne beszéljen nekem bűnökről, bűnök megbocsájtásáról. Ön
becsületes szavahihető ember. Önre kell biznom végső dolgaimat. Ezért
kérettem ide. Itt van ez az ötpecsétes levél. Ebben van végrendeletem.
Az ön kezébe teszem le. Nem akarom, hogy megsemmisítsék az éhesek. Vegye
most ezt a kulcsot. Nyissa ki vele amaz almáriomban a második fiókot.
Megvan? – Ott van két levél. Az egyiken nincsen pecsét. Abban megtalálja
rokonaim névjegyzékét. Azokat kérem ide hivassák meg a testamentom
felbontására. Ott van egy másik levél is. Azon hét pecsét van.

A lelkész kivette a másik levelet is.

– Most adja ide azt a feszületet. Úgy. Tegye rá a kezét. Mondja utánnam
amit mondok: esküszöm!

– Nem esküszöm!

– Pokolba hát ezzel a rézbálványnyal. Csalók vagytok. Magatok sem
hisztek benne, a mibe másokat hinni ösztökéltek.

S ezzel elhajította a feszületet.

A pap felvette s megcsókolta az istenember képét.

– Istennek felszentelt szolgája vagyok. Szent fogadalmam szerint járok
el az anyaszentegyház szolgálatában. Eskű nem köt jobban mint megkötözve
vagyok. Isten megbocsájt neked, a ki nem tudod, mit cselekszel.

– Pap, ebben a levélben van az én gyónásom. Leteszem a kezedbe. Azt
akarom, hogy olyan biztos helyen legyen ott, mint az enyimbe volt. Ha
van isten: intézkedjék róla.

Ha felbontod, akár siromat bonthatnád fel.

Úgy legyen békében nálad, mint a hogy sirom békéjét nem akarhatod
megháborítani.

– Úgy lesz! Isten nevében.

– Meg vagyok nyugodva.

– Nincs több mondani valód?

– Nincsen.

– Imádkozzál ellenségeidért.

– Magamért sem imádkozom.

– Legnagyobb ellenséged magad vagy magadnak.

– Nem sokat ártok már vele.

– Békülj ki isteneddel.

– Nem ismertem meg soha.

– Ismerd meg jelen nyomorúságodban. Ismerd meg az én türelmemben és
békémben. Ismerd meg az örökkévalóságban, melynek lehelletén elszállandó
a te lelked. Ismerd meg a kényszerűségben, melyből nem menekülhetsz,
mely az ő hatalma, az ő akarata.

A beteg ember egy végső erőfeszítéssel emelkedett ágyában.

– Ide vagy szegezve, folytatá a pap. Kincseidet az én kezembe tetted le.
Az isten kezében vannak nálam. Békülj ki isteneddel.

A beteg ember visszaesett az ágyba s fogait csikorgatta tehetetlenül. A
lelkész kezébe vette a szent olajt s a rituális mondatok kiséretében
ráadta az utolsó kenetet.

E pillanatban a ház előtt kocsi állt meg. A külső szobában gyors léptek
nesze támadt. Az ajtó hirtelen feltárult s egy fiatal női alak jelent
meg rajta.

A hölgy futtában tépte magáról téli ruháját s úgy hányta el. A mint a
papot meglátta, egy sikoltással szökött az ágyhoz.

– Bátyám – atyám – atyám – atyám!

A beteg ideges rángással rázkódott meg. Kezével görcsösen kapott a
jövevényhez. Azután valami nevetésféle hörgött végig tüdeje vesztette
mellén, s halva esett össze vánkosaiban.

Pipiske kisasszony, a jövevény leány, rémült sikoltással aléltan törött
össze az ágy előtt.



IV. FEJEZET.  (A testamentom.)

Hetek multak el. Ergerberger Flórián csöndesen pihent a falúvégi
temetőben a nélkül, hogy eszébe jutott volna éjfelenként hazalátogatni.
Egy szerény keresztre volt primitiv ákombákommal – kontár kezek
mestersége – az elhunytnak pogányhangzású neve kék mezőben fejér
föstékkel ráfestve. Dombját az enyhe tavaszi idő megrokkantotta. Magának
jobb dolga volt, mintsem hogy fölkivánkozzék még egyszer a földre.

Meghalni nehéz. De azután, ha túl estünk rajta, bizonyosan édes az álom
nélkül való pihenés.

Egeresi Illés, a fiatalos képű öreg pap, annak rendje szerint
beszentelte a sírt, értesítette a hatóságot a nála letett
testamentomról, kért a kihirdetésre napot s a terminusról értesítette a
lajstromba vett rokonságot.

Azt a másik levelet eltette. Az a «megboldogult» gyónása volt s a pap
titkává lett, melyet a pap maga sem tudott.

Az elhunyt házát Adorgyán János özvegye és Pipiske kisasszony, a kinek
itthon Ida a neve, tartották rendben, és pedig jó rendben. Gyászt is
öltöttek ketten az elhunytért, még misét is mondattak érte meghalálozása
minden heti forduló napján.

Mielőtt a végrendelet kihirdetésének napja elérkezett volna, egy-két
nappal előbb az öreg lelkész meglátogatta néhai Ergerberger házát,
illetőleg lakóit, az öreg özvegy asszonyt és Idát.

Nyájasan bocsánatot kért, de nem teheti, hogy egy kérdéssel ne
alkalmatlankodjék. Azt szeretné tudni, hogy Ida van-e és micsoda
rokonságban az elhunyttal?

Igen különös kérdés. Miképen kerül rá a főtisztelendő úr?

Hát bizony a megboldogult a főtisztelendő úrnak még halálos ágyán átadta
rokonai lajstromát s ebben Ida nevét hijába keresi.

Ida reszkető kézzel nyult a lajstrom után. Neve csakugyan nem volt ott.
Sem egy másik név nem volt ott, a melyet Ida keresett. A kisasszony
szemei megteltek könyekkel. Adorgyán János özvegye is föltette
pápaszemét, hogy megnézze a lajstromot, de ő se tudott jobb eredményt
kisütni s nagy zavarban volt a három ember, a kit ez a dolog az elhunyt
házában összehozott.

– Én mindazokat, a kik a jegyzékben foglaltatnak, – szólt a pap, –
levélben értesítettem Ergerberger úr haláláról, valamint a végrendelet
felbontása napjáról. Mindannyi felelt is nekem levélben s bejelentette,
hogy erre a napra eljön. Feltünt, hogy a kisasszony nincs a megnevezett
rokonok között s erre kötelességemnek tartottam figyelmeztetni.

– Köszönöm uram, nagyon köszönöm. Nem tudom azonban hirtelen, mire
véljem a dolgot. Úgy tartottam eddig, hogy az elhunyt nagybátyám volt.
Szüleimre nem emlékezem. Tőle sem tudtam meg rólok soha semmit. E jó
asszony nevelt fel. Meglehet – mi nem lehet?! Minden lehet. Itt vagyok s
nem tudom ki vagyok. Köszönöm uram. Köszönöm.

Zokogva borult a szegény leány Adorgyán János özvegye nyakába.

Másnap pedig elhagyta néhai Ergerberger házát. Ily körülmények közt nem
akarta magát a végrendelet megnyitására érkezendő vendégek szemének
kitenni. Ha lesz a végrendeletben valami, a mi őt érdekli, majd megirja
neki Adorgyán János özvegye, azért tanulta meg hál’ istennek azt a kis
tyukvakarást.

A lelkész pedig hazament. Bús léptekkel közeledett háza felé, melynek
fedele alatt van a hét pecsétes levél, mely az elhunyt gyónását
tartalmazza. Bizonyos, hogy abban e szerencsétlen fiatal lányt érdeklő
dolgok is vannak.

De hét pecsét és a fiatal arczú aggastyán lelkiismerete őrzi e gyónás
titkát. Erről nem lehet tenni. «Intézkedjék benne az isten.»

Igen szép verőfényes napja volt a kikeletnek. Még semmi zöldséget nem
viselt a föld. A tavasz még csak a nap megujhodó melegében és a levegő
enyhe, fris járásában volt meg, mely délről jövén, terhelve jött a déli
virány illataival. Édes vajúdásban dagadozott a föld, az ébredés ösztöne
mozgatta az ágakat s a falak nap felé eső részén a földből kibujt az
isten tehenkéinek vörhenyes csordája, hogy sütkérezzék.

Néhai Ergerberger Flórián háza nem volt benn a faluban. Elül nagy
udvarkerítés, hátul ugyanakkora kert sövénye környezte. Az ajtó előtt
két akácfa állt, két oldalt tőle egy-egy deszkapad volt. Az egyiken
Adorgyán János özvegye ül s beszélget két anyalúddal, melyek közül
mindenik nehány sárga libácskával még hijában keresi a gyepet.

[Illustration: Néhai Ergerberger Flórián háza.]

Nagy rend és nagy tisztaság van a házon kívül úgy mint belül. Ma
hirdetik ki a testamentomot s az öreg asszony nem akarhatja, hogy a
megboldogult rokonai megszólják.

A nagy szobában együtt ül már a rokonság s várja a hatóság kiküldöttjét,
a ki felbontsa a végrendeletet s ki a városból kijövén, a paphoz szállt.

Öten voltak a szobában. Az öt között három asszony. Egyik sem becsülte
az elhunyt vagyonát egy milliónál kevesebbre s mindenik ezt gondolta
magában: «Még arra az esetre is, ha nem én leszek a főörökös, hanem
egyenlően osztozunk, 250 ezer frt esik rám. Ezért érdemes volt ide
utazni.»

Az egyik egy határszéli városból jött, melynek alsó népe tót, polgársága
német. Ez özvegy asszony. Az elhunytnak huga, a kit egy hivatalnok
hozott volt az országba férjhez. Neve özvegy Rapuncelné asszonyság.
Harminczkét foga közül legalább is kétszer tizenkettőnek megrendült az
állása. Egész sora be volt dülve, mint a rosz palánk. Szemén pápaszemet
viselt, kezén kötött fekete félkeztyüt.

Kirner Boldizsár ült az érdemes asszonyság mellett a divánon. Boldizsár
úr e helyet koránál fogva vette igénybe. A többi három fiatalabb lévén
mint akár ő, akár Rapuncelné asszonyság.

Egy szikár uri ember az ablaknál állt. Ha nem csalódunk, házasság utján
jutott a rokonságba s az örökséget mint özvegy ember, gyermekei számára
kivánja igénybe venni. A neve Picurka Tóbiás.

Egy kisasszony, első virágzásán túl, de még hervadásán innen, úgy
tetszik szintén testvére a megboldogultnak, reméli, hogy az örökséggel a
házasságnak előtte már-már bezáruló kapuját még egy darabig nyitva
tarthatja. Ernesztina a neve.

És még egy asszonyszemély. Kövér, jó izű, jó kedvű hölgy, a ki férjét
otthon hagyta, mert maga jobban elvégzi az ilyen dolgokat. Talán
hentesné, vagy mészárosné, a ki első legénye által elvétette az üzletét.
Mindenesetre rokon és hivatalos a mai napra.

E társaság hivatalos szomorkodással és megfelelő pletyka közt várja a
döntő pillanatot. Az elhunyt erényei egyetértő elismeréssel
elintéztettek. A rokonság rangfokozatai megállapíttattak s bárha egyiket
sem önző remény, hanem mindnyáját csupa rokoni kegyelet hozta a mai
napon a nemes és áldott néhai Flórián hajlékába, azért egyik sem
felejtette el mindazt felhordani, a mi elsőbbsége tán a többiek felett
volna.

– De nini! – szól a kövér asszonyság, – úgy tetszik, nem vagyunk még
mind együtt.

– Ah, szegény Kristóf, minek emlékeztet ön engemet szegény Kristófunkra!
– szólt a társaságban a szűz s battizt kendőjét szemeihez emelte.

Kristóf az elhunytnak s itt összegyült testvéreinek testvére.

– Végre is látszik, – mond a határszéli városbeli özvegy Rapuncelné
asszonyság, – látszik, hogy vérbeli kötelék nem füz tégedet az
elhunythoz s azokhoz, kik vérei voltanak. Ah, szegény Kristóf, mi lett
belőle?

– Ugyan hát mi lett belőle?

– Jaj, ha csak tudnók!

Persze, tán Kristóf után is lehetne örökölni.

– Ha nem tudjátok, minek sopánkodtok? Tán jobb dolga van
mindannyiunknál? Meddig nem tudtunk Flóriánról is semmit is. Egyszerre
csak ime, megjön a levél, hogy meghalt.

– Az igaz! – szalasztá ki a két testvér egyszerre megvigasztalva.

– Igen ám, – szólt a szikár ember az ablaknál a nélkül, hogy a társaság
felé fordult volna, – de ha él, akkor neki is van joga az örökséghez.

– Ah, – siránkozék a határszéli s keblére emelte kötött keztyüjét, – ah
szegény Kristóf, bizonyosan nem él már.

– Husz éve már – istenem, még kis gyermek voltam – egészité ki a szűz –
annyi ideje, hogy híre veszett.

– Annyi ideig nem hallottuk kedves, felejthetetlen Flóriánunk hírét is.

– Bizony kedves, felejthetetlen testvér volt. Oh soha, de soha sem lesz
nekem többé olyan testvérem, siránkozék a szűz.

– Ki tudja? – mond ferde mosolylyal a szikár ember. – Hiszen csak
huszonkét éve, hogy szüleid meghaltak.

A szüzet a gúny nagy zavarba hozta, melyből a kövér asszonyság segítette
ki, mondván:

– Hagyjuk abba, ne civakodjatok. Ki tudja, mit fogunk hallani. Engem
elhívtak, eljöttem. Ha semmit sem kapok, abba sem halok bele. Hál’
isten, van miből megélek. De más is van még a dologban.

– Ugyan, ugyan!

– Én beszéltem ezzel az öreg sárkánynyal, a ki a házat őrzi – mert már
tegnap érkeztem. Tizenhat esztendeje már, hogy itt a megboldogult házát
tartja s azt mondja, hogy Flórián két gyermeket nevelt fel. Úgy tartotta
mint saját gyermekeit. Ez a sárkány azt hitte mindig, hogy egyik
testvérének gyermekei.

– Az enyimek nem!

Ketten siettek egyszerre e három szóval közbevágni, mire egy kis szünet
támadt s a beszélő Ernesztina kisasszonyra nézett.

– Mit gondol! – mond pirulva Ernesztina.

– Mit? Hát azt, hogy ha a tied nem, akkor végre is csak Kristófé
lehetett a két gyermek.

– Lehetetlen! – Ezt a testvérek mind egyszerre mondták.

– Miért? – kérdi a szikár úr.

– És hol van a két gyermek?

– Ez épen a történet bunkója. El vannak bujdosva.

(Hála isten!)

– Valami különös rajongók voltak. A fiú, kinek már vagy 25–26 évesnek
kell lennie, tizenhatéves korától fogva szüntelen civakodott
bátyátokkal.

– Szegény Flórián!

– Egyszer Flórián végre is megsokalta a dolgot s a fiut elkergette. El
is ment a gyerek s azóta hirét se hallották.

– Úgy kellett a bolondnak. De hát a leány?

– Jaj annak eleintén irogatott a fiú; de a szentem még csak kis tacskó
volt. Mégis jó eszének kellett lenni, mert bátyja (már csak azt kell
hinnem, hogy bátyja) levelei egészen átformálták. Flórián későn vette
észre a dolgot.

– Szegény Flórián!

– De akkor aztán tett is róla. Eltiltotta a leányt a levelezéstől s a
fiú minden levelét elfogta. De már a méreg benne volt a lányban, hatott
minden korda ellenére. A veszekedés ujra kezdődött.

– Szegény Flórián!

– És egy alkalmatos órában bátyátok a lányt is elkergette.

– Hála isten!

– És ennek sincs híre?

– A sárkány azt mondja, ennek sincs.

– Flórián mindig szolid, reális gondolkozású ember volt. Nem csoda, ha
nem türte meg a hóbortosakat.

– Nem is lehettek azok az ő véréből – a mi vérünkből való vér.

– Bolondok voltak.

– Az, az, bolondok! hahaha! Úgy kell nekik, ha elestek az örökségtől.
Úgy kell a bolondoknak!

És megindult a nevetés a bolondokon, a kik elestek az örökségtől. Úgy
kacagtak rajtok, hogy a könyjük végig csorgott ábrázatjukon. A szikár
ember pedig ördöngős mosolylyal arcán mintegy véletlenül ekkép sóhajtott
fel: «Szegény jó Flórián!»

És erre az asszonyok olyan sírást indítottak csak úgy ex abrupto, mintha
a «bolondok» el sem is estek volna az örökségtől.

Ebben a sírásban találták őket a hivatalos kiküldöttek, kiket Adorgyán
János özvegye vezetett be a szobába.

A formaságokon csakhamar túlestek. A kerületi törvényszék tagja a
rokonság kiváncsi szemétől kisérve, fogta neki ollóját a végrendeletnek,
minekutána pecsétje hitelességét konstatálta volna.

És fölbontá s olvasá:

«Én alulirott Ergerberger Flórián – (a rokonok összenéztek: hiszen az ő
igaz neve Gerber Flórián volt!) Én alulirott Ergerberger Flórián abban a
hitben éltem, hogy én voltam a legbölcsebb ember. De nem abban a hitben
halok meg. Hitemből egy nyomorult meghülés vetett ki végkép, mely az
élettől fosztott meg. Se isten, se ember, se intézményeik soha ki nem
fogtak rajtam. Egy hűvös őszi szellő csavarta ki a nyakamat, holott egy
hitvány felső kabáttal megvédelmezhettem volna magamat. Cudar bolondság
ez a silány véletlenekre fektetett emberi élet s én ezennel következő,
ötszáz ezer forintokat kitevő vagyonomat, úgy mint (itt el van sorolva a
vagyon állaga) arra hagyom, a ki legméltóbban viseli ezt a földi
nyomorúságot, vagyis

_A legnagyobb bolondra!»_

«Mégis, a fent elsorolt összegen kívül levő vagyonom, úgymint lakóházam
és a vele együtt telekkönyvezett fekvőségem Adorgyán János özvegyére
marad, a ki nem a legkisebb bolond volt teljes idején át, a míg nálam
volt.»…

A kövér asszonyság ocsudott fel legelőbb is bénító ámulásából.

– Olyat sem ettem még, hogy valaki maga magát nevezze ki örökösének.

– Szegény Flórián! – mondta a szikár úr gunyos szomorúsággal.

De a másik két asszony kőbálványnyá volt válva.

Egy hóbortos végzet játszik-e velük tréfás játékot ezzel a szóval, hogy
«bolond». Sokért nem adták volna, ha nehány perccel előbb nem
osztogatták volna oly könnyedén ezt a drága szót.

Kinek van már most közöttük legtöbb jogcíme arra, hogy követelje az
örökséget? Megosztozzanak-e a bolond címen, vagy pereljenek-e érte?

Ernesztina kisasszony megtalálta a kibuvót. Hirtelenében elájult.

A kötött keztyüs asszonyságot pedig ezzel szörnyű méregbe hozta.
Csipejére tette két kötött fekete keztyüjét: «Mit, ezért elájuljak? Nem
vagyok bol–.» Mégis inkább elájult, semhogy törvényes tanuk előtt e
végzetes mondatot befejezze.

Erre meg a kövér asszonyság jött dühbe.

– Menjetek, bolondok vagytok mind! – De kérem – toldotta meg hirtelen,
észrevevén a vigyázatlanságot, – kérem, még magam vagyok köztük a
legnagyobb bolond.»

Ez hirtelen feltámasztotta az elájultakat s a dolog egy kellemetlen
családi versengésre kerül, ha a hatóság közbe nem veti magát.

A törvényszék küldöttje tanácstalanul állt a bolond végrendelettel
szemben s nem határozott mást, mint hogy hiteles másolatban kiadja az
érdekletteknek, a további végzés hozatalát függőben tartja.

Adorgyán János özvegye pedig sietett fölkeresni téntatartóját, pennáját
és ókuláját s értesítette Ida kisasszonyt az eredményről. Kezeim közé
csak levele végső sorai kerültek, melyek ekképen szólnak: «Ne aggódjék
drága Kisaszon mivelhogy a ház megmeg a ki főd van hozzálya Való a mienk
a kibül elélünk hóttig isten Nevében és malasztjábul semicse féljen.»



V. FEJEZET.  (Két bolond.)

Varhonyay Dezső fővárosi ügyvéd úr kancelláriájában igen sok ténta és
igen sok papiros fogyott el évről-évre. Abban az időben, a mikor a mi
figyelmünket vonja magára a kitünő ügyvéd, nem kevesebb, mint tíz – az
ügyvédség pályájának különféle stádiumát ért – ifjabb és öregebb segéd
fogyasztja az ő szolgálatában a téntát s a papirost. Kitünő buzgalommal
sercegnek a tollak a fehér papiron, nyerendő és veszendő perek aktáinak
gyarapodására. Ez csak váltó, az csak úrbéri, amaz csak egy harmadik
kategóriabeli perekben dolgozik. Ez végrehajtásokra, amaz tárgyalásokra
készül. Egy hatodik sürgetni, egy hetedik informálni indult s arra
jegyezgeti magának az adatokat. Egy nyolcadik szerződéseket fogalmaz,
egy kilencedik fogalmazványokat tisztáz s ennyi munka közt a tizediknek
sincs henyélő ideje.

Varhonyay Dezső maga pedig a feleket fogadja külön szobában s ebben a
pillanatban formaruhás inas áll előtte, kinek a kezéből egy kis levelet
vett által, s kihez, minekutána a levelet elolvasta, ily szavakkal
fordul: «Édes barátom, szólítsa csak be a kancelláriából Csongor Béla
urat.»

Csongor Béla volt az a tizedik, a ki nem henyélt, mindazonáltal egy perc
mulva főnöke előtt állott.

Varhonyay úr szó nélkül adta át Csongornak a vett levelet, a mely
ekképen szólt:

«T. ügyvéd úr! Sziveskedjék nekem egy okos, megbízható, becsületes és
hallgatag urat küldeni irodájából. Valami dolgot szeretnék vele
végeztetni. Tisztelettel

Gróf Szanday Elemér.»

– Kivánja ügyvéd úr, hogy én menjek el?

– Menjen el, barátom. A gróf családjának ügyvéde vagyunk. Végezze a
dolgot jól. Ez a legény elkiséri a gróf úr lakására.

Csongor Béla köszönt és elindult a gróf inasával, a ki megmondta gazdája
lakását s nyomban követte Béla urat az utcákon mindenütt. Az idő
délelőtt volt, nem sokkal több tíz óránál.

Elemér gróf reggeli pongyolában volt még, midőn az inas Bélát
bejelentette. – Ezüst szamovár párolgott az asztalon, – mellette jó ízű
hideg reggeli, szivarféle, édes szesz s több eféle volt felhordva s
legalább idegen elemmel tarkította az asztal rendes rendetlenségét. A
szoba legénymódra volt berendezve. Fő ékessége fegyverek, vívó szerszám,
egy pompás Vénusz-kép és egy felséges tükör valának. A padlót puha
szőnyeg takarta. A levegő rózsavíz illatával volt deszinficiálva,
melylyel enyhe csibukfüst vivódott az elsőbbségért. Elemér könnyedén
terült el egy heverőszéken. Aludt-e az éjjel, nem-e, nem tudom, de arca
feltünő halványsága álmatlanságra mutatott. Valószinű, hogy ez a rendes
színe. Ajka színe friss és piros. Állán gyenge szakáll csak árnyként
emeli arca fehérségét. Szemei bágyadt fénynyel unottan, nehézkesen
néznek a világba.

Béla úr ilyen színben s ily helyzetben találta a grófot, midőn belépett
s meghajolván, üdvözölte őt.

– Jó reggelt, – mond a gróf, s jobb kezét a heverő szék válláról
leejtette. – Tessék ott az íróasztalnál helyet foglalni. Engedje meg,
hogy ülve maradhassak – tevé hozzá, midőn látta, hogy az ügyvédsegéd
furcsának találta a fogadtatást.

– Kérem, nem a magam nevében vagyok itt. Principálisom küldött, őt
képviselem.

– Jó, tehát majd bocsánatot kérek a principálisától.

Béla elpirult, nyilván a bosszúságtól, de válasz nélkül hagyta a dolgot.
Leült az íróasztalhoz, kezébe vette a tollat, megfogta a papirost s a
grófnak hátat fordítva szólt:

«Készen vagyok.»

Gróf Elemér erre egyet hallgatott, Béla pedig segített neki.

Végre is megszólalt a gróf.

– Kedves barátom, nem innék velem egy csésze theát?

– Köszönöm.

– Vagy egy szivart.

– Köszönöm.

– De megengedi, hogy én reggelizzem?

– Kívánja a gróf úr, hogy később jöjjek el?

– Tessék kérem itt maradni.

Béla megült a helyén, csak a már bemártott tollat tette le. Elemér gróf
pedig theát szűrt magának s elkezdett sonkát csemcsegni. Szörnyen
terhére volt a dolog, az bizonyos. Jó idő telt bele, hogy újra
megszólította vendégét.

– Ön – ön nem tudja nemde, mi végből kérettem ide.

– Nem tudom.

– Végrendeletet akarok csináltatni.

Béla fogta a tollat s elkezdte írni a végrendeletek szokásos bekezdését.
Elemér gróf nem szólt, amíg Béla abba nem hagyta az írást. Ekkor ismét
ekkép fordult hozzá:

– Nem talál a dolgon csodálkozni valót?

– Nem.

– Sok végrendeletet írt már életében?

– Már írtam néhányat.

– Régen van már principálisánál?

– Régen.

– Mit nevez ön annak, hogy régen?

– Az ügyvédi segédkedésben két esztendőt.

– Két éve, hogy Varhonyay úrnál van?

– Annyi.

– Ön úgy látszik, nem igen szeret beszélgetni.

– Nem.

– Megsértettem önt?

– Csak principálisomat.

– Fogadjon el kérem egy csésze theát.

– Köszönöm.

Elemér gróf ismét megpihent egy kicsit s aztán ujra kezdte:

– Olvasta ön azt a levelet, a melyet principálisának írtam?

– Olvastam.

– E szerint Varhonyay úr igen szép ajánlatával jött ön ide.

– Varhonyay úr elküldhette volna akármelyik segédét.

– Valamennyi megfelel a kivánságoknak, melyek ama levélben foglaltatnak?

– Megfelel valamennyi.

– Nem tagadhatja, ön igen jó véleményben van maga-magáról.

– Mért? Mert azt mondom, hogy nem vagyok különb többi kollégáimnál?

– Mert azt mondja, hogy okos, megbízható, becsületes és hallgatag.

– Ennyit méltóságod nem merne magáról elmondani?

– Én nem vagyok ügyvédsegéd, kit valahova testamentomot fogalmazni
küldenek.

– Ezek nem egy ügyvédsegéd kvalifikációi, hanem legnélkülözhetlenebb
tulajdonságai a férfiúnak. Mért nem fogalmazza meg méltóságod a
testamentomát maga.

Elemér gróf el nem pirult, de egyet emelt a felső testén s vendége
provokált impertinenciáját kissé nehezebben nyelte le, mint a
sonkafalatot, a mely útmutatónak előre indult volt. Semmi esetre sem
valószínű, hogy Elemér gróf helyesen meg tudja fogalmazni az okmányt,
melyről szó van. Csakis egy pillanatnyi szünet után válaszolt:

– Hát mire valók volnának az ügyvédek és ügyvédsegédek? Azt gondolja ön
fiatal barátom (a gróf fiatal barátja tán egy évvel volt idősebb a
grófnál), hogy én nem volnék képes megtanulni a szabómesterséget? De
mért venném el szabóm kenyerét, kivel még hozzá meg is vagyok elégedve?

Csongor Béla úr mosolyogva válaszolt:

– Remélem, én velem is meg lesz méltóságod elégedve.

A válasz nem tette a grófra azt a hatást, melyet Béla tán szivesen
látott volna. Az ügyvédsegéd nem tudta mire vélni az egész
szószaporítást, mely egyébként mulattatta. Ide küldetett valamely munkát
teljesíteni s vele s idejével a gróf rendelkezhetett. Principálisán fog
állni ez időt – az expenz-lajstromban – osztrák értékre redukálni. A
gróf bizonyos egykedvűséget tanusított. Arcát egy pillanatra sem hagyta
el elegáns halványsága, szemei halvány fényben égtek változatlanul, mint
jól moderált lámpa, a reggelire felhordott holmi csak lassan fogyott
előtte.

Elemér gróf ismét csak szünet mulva vette fel a beszéd fonalát.

– Megvallom, kissé unom ezt az egész dolgot.

– Csak a gróf úron áll, húsz-huszonöt évre elhalasztani. – Azt hiszem,
akkor sem lesz későn.

Elemér gróf nagyot ásított. Terringettét! Még huszonöt évig élni! Mennyi
unalom! Eddig sem élt még huszonöt évet, s ebből tizenöt az ártatlan
gyermekségre esik, csak a többi eshetik beszámítás alá. És most élni még
huszonötig! A gondolat kiveszi egykedvűségéből s megedzi a munkára.

Lássunk hozzá. Az okmány feje meg van. Következik a vagyon kimutatása.
Itt egy uradalom ennyi ezer hold; amott az a másik, és egy harmadik.
Másfél millió vagyon. Utolsó sarja a családnak Elemér gróf. Senkije a
világon, csak egy kedves agara, egy kedves paripája és egy pár megúnt
kedvese. Se barátja, se rokona. Az élet nem szolgál néki a gyönyör oly
poharával, melyből még nem ivott volna. Ellenben tele van
követelésekkel, melyek untatják. Lettek volna ambiciói, politikai,
társadalmi téren; de «nem érdemes.»

A nemzet eljátszta szerepét.

Idegen kézben van. Meghódítva, megkötözve. Általános érzülete a
nemzetnek tiltja, hogy fiai a napi politikában részt vevén, így
próbálják visszahódítani konfiskált jogait. A semmittevés hazafiui
kötelesség. A hallgatást az okosság parancsolja. Tehát élni a nappal,
élvezni és várni. Meddig? Senki sem tudja. Könnyű annak, a kit elfoglal
mindennapi kenyere, gondja. De a ki megunta a gyönyöröket, melyek
örökségeül valának már biztosítva? Szétnézett osztályosai közt. Nincs
ember, a ki kételyeire választ, vágyainak célt adni tudna. Csak élni s
élvezni. Ezen már túl van s most meg van töltve a pisztoly, a mely a
többin is hamar túlsegítse.

Ezt logikai rendben csatolja az ügyvédsegéd úr a testamentom
bevezetéséhez.

Fel-fel kapta Béla fejét, a mint a gróf előadását ceruzával jegyezgette
az előtte fekvő papirra. Arca erősen kipirult s valamely idegesség
reszketett rajta végig.

– Logikai rendben! Hol van ebben a logika? Azt hiszi a gróf, hogy az
ürügy ok és egy gyönyörökben kimerült szervezet vágya a megsemmisülés
után már jog is arra, hogy a kire nagy beneficiumok, nagy kötelességeket
szabtak, gyáván megugorjék a munka elől, midőn az élvezéstől kifáradt?
Teremtő isten! Ez a fejérképű gróf nem tud az élettel és vagyonával mit
csinálni. Huszonöt éves alig van s már kifogyott az erőből s a
bölcsességből, kifogyott a bűnből s az erényből. Nincs már kedve se jót
se rosszat tenni. Engem hivat el, hogy testamentomát megírjam. Még
megérem, hogy kedves agarát teszi meg örökösének, mert barátja nincs,
kedveseit pedig megunta. Ugyan hány ilyen fickó szaladgál még a
fajtájabeliek között. Többen is vannak még, a kik azt vélik, hogy a
nemzet eljátszta szerepét? Ki volt az a gazember, a ki a gróf urat
nevelte? Tudja meg a gróf úr, hogy a gróf egy korlátolt tudatlan ember,
egy értéktelen jellem, egy szánalomra méltó lény, a kivel
kancelláriabeli kollégáim közül a legutolsó – a ki magam vagyok – még az
sem cserélne.

Bélának úgy tetszett, hogy erre a sértő filippikára a grófnak a
legrövidebb úton kell őt a küszöbön kitétetnie s nagyon csodálkozott
rajta, hogy Elemér gróf lefegyverző közömbösséggel nézett a fiatal
emberre, a ki kiült szemekkel, kipirult arccal s kidagadt erekkel volt a
gróf felé fordulva. Föl volt háborodva, föl volt lázadva. Lélekzete igen
élesen járt ki s be, vére erősen forrt minden testében.

– Valami baja van, fiatal barátom? kérdé a gróf.

– Bajom? Nincs. De inkább a magam testamentomát írnám meg, mint a melyet
a gróf úr akar velem iratni.

– Miért?

– Hát nem mondtam?

– Tudtommal nem. Itt ül előttem valamely extatikus állapotban, száját
nyitva felejti, szemeit rám mereszti, de szólani elfelejt.

Úgy is volt. Ama fentebbi filippikát Béla csak gondolta s úgy
elgondolkozott, hogy egészen feltüzelte magát a puszta gondolkozással.

– Bocsánatot kérek. Azt gondoltam beszéltem, pedig igen sértőn. Kérem,
mentsen fel engem e munka alól, mely egészen fölháborít.

– Jól van.

– Megfogom mondani Varhonyay úrnak, hogy küldjön mást helyettem.

– Jól van.

– Még egyszer bocsánatot kérek.

– Jól van.

– Ajánlom magamat.

– Isten önnel.

Béla indult. A gróf utána szólt.

– Kérem, hogy hívják önt?

– A nevem Csongor Béla.

– Köszönöm.

Béla féllábbal már künn volt, mikor a gróf még egyszer megszólalt:

– Ne mondja kérem a principálisának, hogy másikat küldjön.

– Nem kiván a gróf testamentomot csináltatni?

– De épen mert akarok. Már pedig ha többi kollegái is mind olyan
bolondok mint ön, akkor sohasem készülnék el velök.

– Gróf úr!

– Ej mit, én kimondom önről azt, a mit ön én rólam gondol.

– Igaza van gróf úr, bocsánatot kérek.

Ezzel meghajtotta magát és távozott.

Elemér gróf pedig becsöngette a legényét és elkezdett toilettet
csinálni.



VI. FEJEZET.  (Politika.)

Sokan voltak akkor, a kik Elemér gróffal tartottak s azt hitték, hogy a
nemzet eljátszta szerepét s egy utolsó konvulzivus harc után, melyet
lételéért vívott, dicstelen enyészetnek indult. Többen voltak azok, a
kik rendületlenül hittek a nemzet győzhetlen voltában. Csak is «árulás»
dönthette meg a hazát! Sajátságos, hogy a tábor, a mely a bukás okát az
árulásban látta, viszont a fölemelkedést nem a nemzet belső erejétől,
hanem «kivülről» várta. Legkevesebben voltak azok, a kik sem
reménytelenül le nem mondtak, sem külső segítségre nem számítottak,
hanem a nemzet testében rejlő életbeli erőben hittek. Ez az erő él,
elevenen munkál, ha nyomják, reagál és szivósabb minden rendszernél,
kibőjtöl nemzedékeket. Ha nem táplálja is a jelen, szítja a mult és
mentől jobban elfojtják, annál jobban növekszik feszítő ereje.

De azok is a kik hittek, azok is, a kik vártak, azok is, a kik se nem
hittek, se nem vártak: mind – mind – mind – – hallgattak. Viselték a
békés alattvaló álarcát, szántottak, vetettek, adtak, vettek és –
hallgattak. Mentől jobban el voltak telve keserű gyűlölséggel, annál
jobban tudtak hallgatni. A hatalom idegen elem kezében volt s minthogy a
hazában sokféle idegen elem találtatott, annál fogva e bus időben a
nemzeti faj el volt merülve mintegy az áramló vizek fenekére. Ha valaki
a fővárosba jött idegen földről, minden nemzet fővárosának előbb nézte
volna, mint azénak, a melyé valóban volt. Kereskedés, mulatság, hivatal,
isteni tisztelet, polgár és katona – semmi sem nemzeti. A címer, a
színek, a hova festve voltak, idegenek voltak. Az iskolák – idegenek
voltak. Sehol semmi, semmi nemzeti, csak a szívek legrejtettebb fenekén
– talán! Csak egyes házakban este, ha a kapu be volt zárva, az ajtók el
voltak reteszelve, az ablaktáblák be voltak rakva: akkor is vigyázva,
óvatosan (ha már bizonyos, hogy a cseléd füle nincsen a kulcslyukon) ott
járt, de ott is bátortalanul a szó.

Nehéz idők voltak ezek. A kiket a nemzet vezéreiül követett, jóformán
mind külföldön bolyongtak. A kik otthon maradtak, békés visszavonulásban
iparkodtak ártalmatlanságukkal tüntetni. A lángszavú költőt elsodorta a
nemzeti vihar, a lángeszű államférfiút emésztette a maga kétségbeesése,
melylyel a tébolyodottak bús házába menekült. Ez egy borzasztó tragődia
katasztrófája volt, de sajátságosan oly tragődiáé, melyben halomra
hulltak a statiszták, kóristák, kisebb és nagyobb szerepek vivői. A
természetes tragikum csak annak a sorsából hiányzik, a ki a nagy
szinjáték első és főhőse vala.

De ne tovább erről.

Estére járt az idő. A főváros – akkor természetesen csak tartományi
főváros volt a birodalmi főváros mellett – e főváros utcáin nem sok
ember járt. Alig jutott egy-egy rendőrnek mindenik szemére egy-egy
járó-kelő. Nem igen volt mit keresni az utcán. Jó, ha akkor az embert
nem keresték. A kávéházak is néptelenek voltak s e tekintetben nem volt
kivétel az sem, mely egy kis rövid kereszt-utca egyik oldalán a
«kávéforrás»-hoz volt címezve. Utóbb több volt ebben a kávéházban a
pincér, mint akkoriban a vendég. Pedig a ritkamívü kasszatrónuson K.-né,
a kávés felesége ült, egy kellemes asszonyság, asszony voltának bájos
kezdetén, barátságos mosolygással arcán, ritka tűzzel fekete szemében. A
négyszegletes terem egyik szögletén volt az ajtó, innen a diagonális
vonal végén a kassza; szemben vele a sarokban egy hosszúkás asztal. Erre
fordul ezuttal a figyelmünk, nehány fiatal emberre, ki ott
ujság-olvasással, beszélgetéssel, kávézással van elfoglalva.

Ezek a fiatal emberek igen komoly fickók. Suttogva beszélnek, elmélyedve
olvasnak, sőt mintha az evést-ivást is komoly foglalkozásnak tartanák.
Ne is várjuk, hogy ki- és mi- voltuk beszélgetésükből derüljön ki,
szemük közé kell néznünk, ha némileg megismerni akarjuk őket.

Egy uj nemzedék néhány tagjával találkozunk itt, a nemzeti ifjuság egy
osztályával. Olyan fiuk ezek, kik közül alig egy-kettőnek sikerült
valahogy magát a forradalom hadseregébe belopnia. Nagyobb része akkor
még nem birta el a puskát. Fiatalok tehát, de jóformán mindennapos
vendégei ez asztalnak. Napi foglalatosságukat elvégezvén, ide sietnek
egymással találkozni. Hallgatagon élvezik egymás társaságát, a míg
idegen van a kávéházban, vagy közömbös dolgok körül megélénkülnek,
vitatkoznak, nevetnek bölcs mértékkel, hogy a rendőrség atyai
gondoskodását föl ne idézzék magokra.

Minden héten egyszer valamelyikök szállásán van a találkozó s ott azután
más dolgokról folyik a szó. Az ország sorsáról, érdekeiről, jövőjéről,
mely az ő vállaikon van, az ő szívökben őriztetik.

Ezek azok közé tartoznak, a kik se le nem mondtak, se mástól nem várják
a mentést. Ők magok a mentők. Az ő kezök, az ő elméjök, az ő szívök az ő
fegyverök, a melylyel a diadalt mulhatatlanul ki fogják vivni. Van
közöttük szinész, van közöttük pap, van közöttük ügyvéd, van poéta, van
még hivatalnok is.

Az a hosszúkás képű, nagy szemű, csupaszállú ember fekete hosszú
hajával, az a szinész. Nincsen a nemzetnek jelenben szerény
csöndességben működő, a hatalom veres ónja által zabolázott első
szinpadán, bárha tehetségének ott volna méltó helye. Az ő feladata ott
lenni, a hol zsenge vidéki erők nem képesek a soknemű nehézségekkel
megküzdeni. Ő az igazi apostol. Vándorol helyről-helyre, sikert
hordozván vándorbotjában oda, a hol fogyatán van a küszködő erő. Keble
teli van keserűséggel és – tervvel a jövendő számára. Végletes
gyermeklélek, kinek arcán a sirás és nevetés egy vonalon himbálózva
játszik. A legelkeseredettebb ember, a legvérmesebb reménylő. Teli termő
fantáziával, erővel a tettre és kitartással. Mester a nélkülözésben és
mester az élvezésben. Elméleti műveltség nélkül, de vele született
kitünő izléssel, melyet a gyakorlat s a gazdag tapasztalás nagyon
értékesre művelt. Itélete ezen és helyes ösztönén fekszik s bárha soha
sincs tudós okokkal támogatva, ritkán vét. Nem ajánlható követendő
példának, mert nem lehet követni. Ilyennek lenni kell. Látszani ilyennek
nem kell.

[Illustration: A szinész.]

Mellette ül egy másik csupasz áll, nálánál fiatalabb. Haja kurtára van
nyírva, szürkés szemei mélyen feküsznek üregeikben s alig világítják meg
kiálló két arcacsontját. Füle előtt egy kis szakállmaradék van. Merész
homloka mint egy címertábla van képe fölé téve: tág műhelye belül a
gondolatoknak. Ez pap. Egyik vármegye jeles fia, kit az odavaló
papnevelőből mint legjelesebbet küldöttek fel a fővárosi központi
szemináriumba. Itt nevelődnek jóformán a püspökök. Ez a fiatalember
előljárója engedelméből minden héten egyszer kijön a szemináriumból,
hogy barátaival töltse az estét.

Egy másik fiatal ember, tán a legfiatalabb a társaságban, egy deli
Apollo, egy hódító Alexandros, egy szemgyönyörködtető alak, az
egészségtől duzzadó, fiatal életerővel gazdag, massziv tetemével is
kecses a mozdulatokban, izmos, ruganyos, ha beszél nyugodt, szavaiban
fukar és találó, beszédében kiméletes, itéletében egyenes, mint a repülő
nyil, gondolkozásában rendszeres és kérlelhetetlen mint logikus: e
pillanatban sakk-feladáson töri a fejét.

Egy negyedik, a ki részeire szedve csupa kifogás, összeségében merő
kedvesség s kinek minden tulajdonsága megköveteli e jelzőt «kissé,»
kinek tehát: alakja kissé zömök, feje kissé nagy, orra kissé tömpe,
szemei kissé bandzsik, nyaka kissé kurta, ajkán a szó kissé selypes,
ujjain a körmök kissé vakok, de a ki mind ez apró tökéletességeket egy
nervózus nyugtalanságával s egy ártatlan kedvesség és sugárzó jó kedv
derüjével viselvén, kellemes harmoniában mutatja be, mely mindenkit
megveszteget és rászed. Minden ember csinos fiúnak tartja s
csodálkozásra gerjed, ha részeire szedi szét s a részekkel nem lehet
megelégedve.

Az érzékiség minden ingerével van egy ötödik felruházva. Kacérul a
homlokba függő hajcsiga, hosszú pillák alatt epedőn nyugvó szemek,
vékony sötét bajusz árnyékában szép metszésű ajkak; mindezek egy
tökéletesen ovális fej keretében; hozzá szép arányos középtermet, erős
vállakkal, erős mellel és telt kerek tagokkal: veszélyes látvány az
érzéki kivánság szemeinek. Hozzá a könnyed hanyagság, a kaczér
rendetlenség és az álmatag bágyadtság, mely egész lényén elömlik,
megannyi szándék nélkűl hódító fegyver, persze, inkább a «gyöngébb» nem
ellenében. Álmélkodva hallja mindenki e fiatal ember rendkivüli
munkássága, szorgalma s termékenysége hirét. «Azt gondolom, mond
önkénytelen az ember, hogy a henyélésre van teremtve.»

A hatodik – nem mintha helye nem lett volna, hanem mert nyugtalan
idegessége nem engedi öt percig egy helyen ülni – három hirlapot tart a
balkezében, a negyediket olvassa, azaz tartja jobbjával maga elé, mintha
olvasná, voltaképen pedig az ötödiket olvassa, mely szomszédja kezében
van. Féllábon áll, féllába egyik székre van téve. Nagy savó szemein
szemüveget visel. Kemény szőke haja ki van fésülve csontos homlokából.
Elméje ritka tárháza az ismereteknek, melyeket részint könyvekből,
részint utazásokon szerzett, gondolkozása végletes, tolla merész és
fényes, maga – természeténél, hajlamainál fogva hivatott izgató.
Szerencse, hogy személyisége, külső megjelenése nem az, a mit rendesen
vonzónak mondanak és hogy hangja ércevesztett, szónoklásra nem alkalmas
és igy az izgató külső kellékeivel épen nem rendelkezik. Népgyűléseken
nem fogja elragadni a tömegeket képességeinek kétélű fegyvere. Tehetsége
e szerint kamatozhat a nélkül, hogy hangosabb időkben veszedelmessé
válhatnék. Ő mindenha csak tollal, vagy négyszemközt, vagy intelligens
fórum előtt fog izgatni. Ez az izgatás pedig a legtöbb haszonnal és a
legkevesebb kárral járó izgatás.

[Illustration: Alakja kissé zömök.]

Hogy mire van hivatva az, a ki felé figyelmünk most fordul: ama gyenge
alkatú, nagy, szikrázó szemű fiatal ember, a ki, a miben eddig erejét
megkisértette, a legkülönfélébb dolgokban egyaránt szerencsés volt; a ki
tetszik az asszonyoknak, noha gyenge, férfiatlan és legkevésbbé épen
szép; tetszik a férfiaknak, noha ideges mint egy asszony, gyáva (nem
mint jellem, hanem mint természet gyáva) és kényes: remélem, meg fogjuk
érni. Nagy mandula szemei rémesen tüzelnek, ha ajakán megindul a szó és
dagad és árad könnyed folyásban, színben gazdagon, formában tökéletesen.
Beszéde elmés, fordulatokban és szóbeli elmésségekben egyaránt. Esze
fürge és gyors, itélete nem kevésbbé. Egyenlően szeretik társai mind, ha
nem is egyenlő szeretettel. E szeretet titka pedig nem egyéb, mint az a
gondtalan és homálytalan jóhiszeműség, melylyel magát mindazoknak
teljesen odaadja, furfang, számítás, vigyázat és tartózkodás nélkül, a
kikkel barátságra lépett.

Folytathatnók még a bemutatást, de személy szerint e kávéházi asztal e
vendégei, kik közt Csongor Béla is van, nem mind szerepelnek e
történetben. Ellenben összeségökben igenis történetünk mozgató kerekei
közül a legjelentősebbnek küllői.

Ők azok, a kik se segítségre nem várnak, se le nem mondtak az országról
s magokról. Sőt ellenkezőleg, egy tettre s munkára készülő fiatalság
minden hitével futnak a pályán, melyre lelkesülésök vitte. Ők azok, a
kik egy percet sem akarnak elveszíteni. Ő bennök lüktet a nemzet eleven
ereje a parázs alatt. A vének, a bölcsek, kiknek ajka által a nemzet
illetékesen fog szólani, várják a jövőt, hogy szólítsa őket és alig
várják immár. Ezek megmarkolták már a jelent, hogy a holnapnak egy
óráját se szalaszszák el.

Egy sincs köztük közönséges ember. Jellem és tehetség a díszök s az
ércabroncs, mely a társaságot összetartja; mert a cél maga soha nem
elég, ha a legszentebb is.

Senki sem tudott rólok. Mindenikük más-más körben mozog. Csak este jön
el a kávéházba, hogy lássa a többit.

Mindenikben elevenen él a haza képe, nem a milyen most, hanem a milyen
lesz és pedig lesz általok.

Szegények, vagyontalanok mind a hányan vannak. De nem volt akkor ember,
a kivel cseréltek volna, mert akkor itt minden Krőzus hazátlan sehonnai
volt tényleg és hite szerint is, csak ezeknek a koldusoknak volt meg a
hazájok.

Meg volt, mert hittek benne és dolgoztak érte.

A nevöket ne kérdezzétek.

A papét tudják a szemináriumban, a szinészét a szinházaknál, a
hivatalnoké benne van a hivatali sematizmusban, az ügyvédé az ügyvédi
lajstromban.

Itt egy közös nevök van, az, melylyel mindenki felruházta volna őket
gondolkozás nélkül is, ha heti ülésöket kileshette volna, mondván
szánalmas hangon: «oh a bolondok!»



VII. FEJEZET.  (A gyermekekért.)

Egy kis városhoz közel az országúton érdekes kis karaván ballag tova a
meleg őszi napon, porfelhő által kisérve útján. Két csúcsos sövegű
zsandár felvont panganéttal, fejér mellszijjaival messze vidékre
láthatón; a kettő között egy barna képű talián és medvéje, az egyik
fürgén, de nem boszuság nélkül napsütötte arczán, a másik egykedvüen
ballagva orrán a lánczczal, tisztességesen megemberelve magát az úri
társaságban. E társaság szótlanul megyen tova. Egyik tagja sem érzi, úgy
látszik, szükségét annak, hogy a másikhoz szóljon s ha mégis beszédre
nyitja ajakát, maga-magának, szakállának vagy fogainak beszél mindenik.
Négy utas, köztük egy medve, a ki csak monologizál.

– Szatracene, szatracene! – Így sóhajtozik a sorban az első. Soha se
láttam ilyen forróságot. Bezzeg otthon a kedves Bunzlauban nem sütött
így még a nap se! Szatracene, szatracene!

Persze, a jámbor ott nem viselt nyolcz fontos sapkát, kilencz fontos
összecsavart köpönyeget, 25 fontos zsandárpuskát, patrontást és szorosra
gombolt erariális posztóruhát. Otthon ingujjban tisztelte a melegebb
napokat. Nem veszi észre, hogy a különbség nem a napban, hanem az ő
személyes viszonyai változásában van.

– Oh Jemine, Jemine! – zokogja sorban az utolsó. Té hitc, té hitc! – és
törli tarka zsebkendőjével a homlokán fakadó bővizü forrásokat.

– Maledetta compagnia, – dörmögi a középső s hozzá teszi: ha a medvémnek
volnék, majd másképen bánnék veletek atyámfiai! Avanti Pannonia, avanti!

– Brum brum brum, mondja a láncos, a kit «Pannonia»-nak szólít a társa,
a negyedik a társaságban és széles nyomokat lapít az út porába, a mint
tova cepeli bundáját.

Az olvasó kitalálta, hogy miért nem méltatja a négy útitárs egymást se
barátságos, se másmilyen szóra. Egyik se érti a másik nyelvét. Az egyik
cseh, a másik német, a harmadik talián, a negyedik medve. Ha közös
céljok van, isten a megmondhatója a Bachrendszeren kivül, mely
összehozta őket, miként járnak a dolguknak végire.

Beérnek a városkába s ott hamar akad egy csomó kisérőjük. Ki a
zsandártól fél jobban, ki a medvétől, de mindeniket húzza valami a
veszedelmes állatok után s mire a karaván a nagy piacon a
legtekintélyesebb ház előtt megáll, akkorra vagy ötven ember, asszony és
gyermek vegyest bámulja a jövevényeket.

– Ale holt! – kiáltja itt a vezető s megállítja a menetet.

– Ize hir pane fenek, – teszi hozzá, a mi azt jelenti, hogy itt lakik a
megyefőnök úr. És egy némely jelekkel megmagyarázza a többi háromnak,
hogy várjon rá, ő majd fölmegy az emeletre jelentést tenni a megye
«fenek»-éhez. A német zsandár pedig puskájára támaszkodva törülgeti
tovább homloka verejtékét, a talián legény meg toppant bocskorával s
megrántja medvéje láncát.

– Hopsza hopsza Pannonia! Allegro avanti, allegro la bestia, che il
megmutásse szve tudomagne! Avanti mio caro, avanti!

A talpas engedelmesen két lábára áll, átveszi a segítő fütyköst
gazdájától, nyakába fogja s elkezdi dörmögve esetlen kerengését a
bámészkodók nem kis örömére.

A mulatságot a cseh zsandár zavarja meg, a ki visszajőve félig jelekkel,
félig valamely bábeli nyelvzagyvalékkal megmagyarázza társának, hogy a
főnök úr nincs otthon, csak a «pane adjunkt» van a hivatalban. Az fogja
a csavargó medvetáncoltatót megtáncoltatni. Beviszik a taliánt barmostul
a nagy ház udvarába. Ez udvarban szép zöld rácskerítés mögött egy kis
árnyas virágos kert van. Egy pár szép katalpa, mely világoszöld
levéldíszét szépen áthozta az őszbe s néhány virágágyacska, lobeliával
szegve s tiszta kavicsos utak által körül szaladgálva.

A mint a zsandárok, a talián s a medve az udvarra lépnek, a zöld rács is
egyszerre megnépesül egy csomó piros pozsgás arczczal. Úgy kandikálnak
ki mögüle, mintha egy csomó virág szökött volna ki a padokból s most
kiváncsian iparkodnék szinpompás fejét kidugni keresztül a rácson. A kis
kikandikáló virágokat a guvernant éles hangja próbálja a rácstól
visszaparancsolni, de nem sok sikerrel, mert ha a gyermekeket vonzza a
medve, úgy a guvernant a maga részéről a talián hajcsárt találja
figyelmére méltó jelenségnek s kommandó-szavának erejét megosztott
figyelme tetemesen csökkenti.

A medvehajtsár barátságosan integet a gyermekeknek s állásához képest
meglepő kecscsel köszönt a guvernantnak, a ki szivesen fogadja a
köszöntést s leereszkedőleg szólítja meg az idegent.

– Est-ce que vous êtes italien monsieur? – kérdi.

– Si madonna, italiano; de la frontière francese, colla mia bestia, qui
est boia enfant, madamicella – és beszélt volna tovább is az olaszok
közlékenységével, ha a zsandár engedte volna. Ez azonban a grádicsra
mutatva ekép rivalt rá: «forverc.»

Az olasz körülnéz s mindnyájok gondolatát kitalálva, a kert kerítéséhez
láncolja a mackót s a cseh zsandár által kisérve fölmegy az emeletre.

Az emeleten egy ajtó elé vezeti a cseh ember az olaszt. Az ajtón e
felirás volt: «Adjunkt Emil de Bőkéndy.» Az olasz rábámul a fölírásra,
azután kisérőjére néz, megint az irásra, megint a cseh emberre, ki e
habozásra annyi felvilágosítást adott ismét, hogy «forverc, hir.» Ezzel
úgy látszik ki is volt merítve minden ismerete a birodalmi hivatalos
nyelv körül.

– Bőkéndy Emil! – mormogja a medvehajtó, – Bőkéndy Emil! s alig találja
meg a fényesre csiszolt kilincset…

Két férfi áll egymással szemben, Bőkéndy Emil és a medvehajtó, mereven,
hitetlenül; két pár szem egymásba szegezve, két szólásra kész, de csak
remegő ajak. Hát még a két szív a két kebelben!

Szerencsére Bőkéndy észreveszi a harmadikat, a zsandárt.

– Italiano? kérdi.

– Si signor.

Bőkéndy egy pillanatra a szomszéd szobába lép, hirtelen beteszi maga
után az ajtót, egy divánhoz tántorodik, leül s karfájára hajtja fejét.
Egész erejére volt szüksége, hogy zokogását elfojtsa. Görcsösen küzdött
a férfimell az érzések ilyetén kitörése ellen, szemei vizét megzavarta a
köny.

De nemcsak hogy elrejtse az indulatokat, a melyek megrohanták, azért is
szükséges volt a szomszéd szobába menekülnie, hogy meggondolhassa, mi
tevő legyen. Olaszul nem tud, németül nem beszélhet, mert a cseh
megértheti, magyarul úgy sem, mert elárulja vele az olaszt. És mit
mondjon neki? Hogyan intézkedjék a dolgában. Hogy mi járatban van itt a
medvehajtó? bár konkrete nem tudta, de a dolog természete kétségtelen
volt előtte.

Végre visszament a hivatalszobába, nyugalma megvolt már s állása egész
tekintélyével szólalt meg.

– Palafa pilifiv jalafailifi dalafat!

A fenséges helyzet evvel mintegy varázsszóval bele volt lökve a
nevetségesbe. Taliánunk egy olasz vőlegény jó kedvével fakadt víg
nevetésre, annyira, hogy a cseh zsandár fenyegető állásba helyezkedett e
tiszteletlenséggel szemben s csak akkor nyugodott meg, mikor az
adjunktus úr is nevetésre vette a dolgot.

Bőkéndy átvette az olasz írásait s a nélkül, hogy megnézte volna, átadta
a zsandárnak e szóval: «pane főnök.»

– Nix doma, – felelé a zsandár.

– Kartye kartye, recipient – magyarázza Bőkéndy s kezével is mutatja,
hogy a főnök úr oda van kártyázni a főadószedőnél.

A zsandár szalutál s távozik a papirokkal.

A két férfi magára marad. Arcukra a komolyság visszatér, szívök ismét
sebesebben kezd dobogni.

Bőkéndy szólalt meg.

– Ülj le. Nem kérdezhetem, mi járatban vagy erre. Nem nézhetem meg
papirjaidat, nem foglalkozhatom ügyeddel, hivatalnok vagyok, becsületes
is vagyok, esküt is tettem – minek jösz az utamba – boldogtalan, minek
jösz az utamba! – És kitört a negyven éves emberen a gyermekes sírás
elemi erővel.

Két régi iskolabeli barát áll egymással szemben: szemben áll két ember,
ki együtt gyerekeskedett, együtt legénykedett, a jó magyar világban
együtt csinálta bolondságait, egy időben lett ember, egy században
együtt harcolt mint honvéd, együtt látta a hazát elveszni, aztán
elvesztette egymást s most az egyiket mint csavargót zsandárok hozzák a
másiknak, mint politikai hivatalnoknak eléjbe.

Bőkéndy jól ismerte azt, a ki előtte állt s a mint fölismerte, tudta is
mi járatban van, tudta mire való a talián maskara, nem is várt sokáig
feleletre, hanem ura levén zokogásának, igy folytatá:

– Ha levelet viszel akárhonnan akárhova, add ide az ég szerelmére, hadd
égessem el, aztán menj isten hirével. Ha nincs nálad semmi ilyes, akkor
is az életeddel játszol.

– Máskor is játszottam én már azzal, de soha még a – becsületemmel.

– Mindig jó lövő voltál, jól céloztál, jól találtál. Látom a régi vagy
most is. A ki azonban a maga golyójától halott, azon nem fog többé a
másé, a legjobb vadászé sem. Papirjaidat elküldtem a főnökömnek: a mint
az intézkedik rólad, úgy fogok veled bánni. De még egyszer mondom, add
ide, hadd égessem el láttatlanul a mi veszélyes van nálad, mielőtt megjő
vagy a zsandár vagy a főnök.

– Jó volna előbb tudni, magadat félted-e vagy engem?

– Mit változtat az a dolgon?

– Medvém talpára, ha magammal ránthatnálak, nem mondom, hogy nem volna
kedvem egy kicsit fölidézni magamra a veszedelmet.

– Bolond, bolond, bolond! – susogja a hivatalnok, inkább magának mint a
másiknak.

– Hej! de nem adnám én a bolondságomat a te okosságodért, ha hegyibe
kapnám ráadásul az osztrák császár összes kincseit. De hát mi becse
volna az olyan okosoknak a milyen te vagy, ha nem volnának ilyen
magamfajta bolondok. Eredj, eredj, ne játszd előttem az érzékenyt!
Papirjaim rendben vannak, rendben van a lelkiismeretem is: és egyik sem
elég ok arra, hogy fel ne köttessetek, ha felakartok köttetni.
Nevetséges is volna, ha nem úgy volna! Mesterségtek az, hogy egy
országot, egy egész népet megöljetek: mért remegne a kezetek, mikor egy
ilyen nyomorult csavargónak kell kitekerni a nyakát, a milyen ma én
vagyok! Minek még ahhoz nagyobb ok? Minek egy levél, «akárhonnan
akárhova,» szép szóval kicsalva biztos rejtekéből? Nem elég, hogy honvéd
voltam? Nem elég, hogy menekült vagyok? Nem elég, hogy kenyeres pajtásod
voltam? Nem elég, hogy becsületes hazafi vagyok? Minek neked még egyéb
is hozzá?

– Minek nekem még egyéb is hozzá? – ismétlé Bőkéndy, ki e beszéd alatt
merően nézett a beszélő arcába. Szemei tüzeltek, az elérzékenyülés
lágysága eltünt vonásaiból. Az inszinuáció, hogy a csavargótól egy
ellene bizonyító okmányt akart kicsalni, minden morális erejét
visszaadta neki. Saját helyzete természetével leszámolt, a mikor
keretébe lépett. Az ellentábornak megadta a jogot, hogy hasonló
elvetemedettségre, mint a minővel gyanusíttatott, képesnek tartsa; se
becsülésére, se csak elnézésére is nem számított; de hazafi-becsületének
hajótöréséből megmentett magának annyit, a mennyivel e nagy oszlopától
megfosztott erkölcsi világát egyensulyban tarthatta. És ha hasonló és
élesebb vádakat is eltűrni el volt tökélve, ez eltűrésre az erőt abban a
fogadásban kereste, hogy e vádakat helyzetén, állásán kivül soha semmi
se igazolhassa. Hajója kincsei közül azt a részt, a mely magát a hajót
elsülyesztéssel fenyegette, kiveté; de a mi megmaradt, annál keményebb
kézzel fogta, hogy csorbája ne essék.

– Minek nekem még egyéb is hozzá?

– Papa, papa! – szólalt meg egy csengő gyermekhang a nyitott ablakon,
mely az udvarra szolgál. Egy nyolc-kilenc éves fiúé, ki a barack
treillageon felkúszott az első emeletig. – Papa, nini a medve!

Bőkéndy arca ismét ellágyult. Odasietett az ablakhoz, arcon csókolta a
gyermeket.

– Látom fiam, látom. Közel ne menjetek hozzá. A medve nem kedves állat a
magyarnak. Közel ne menjetek, mert könnyen letapos nagy talpával.

És még egyszer megcsókolta, mire a gyermek eltűnt az ablakból.

S most Bőkéndy ismét a medvehajcsárhoz fordult.

– Bocsánat uram, hogy kérdésekkel fakgattam. A kegyed hirtelen meglátása
egy kissé megzavart, egy percig nem voltam ura magamnak. Tessék helyet
foglalni, remélem, a zsandár azonnal itt lesz papirjaival.

És csakugyan a zsandár itt is volt hamar. Visszahozta a papirokat,
melyek a kártyázó főnök úr által rendben találtattak. Bőkéndy megnézte a
főnök intézkedését s ennyit mondott: «Dobse frei.»

A zsandár szalutált s elment.

– Ime uram papirjai, ön szabad.

– Mehetek?

– Mehet szabadon.

– De hisz ön osztrák hivatalnok s tudja, hogy én ki vagyok, sőt tudja,
mi természetü járatban vagyok itthon.

– Semmi közöm önhöz. A főnök úr az ön papirjait rendben levőknek
találta. Nem az én dolgom az ő intézkedéseit fölülvizsgálni. Isten
önnel.

– Nyomorultak vagytok. Vállalkoztok valamire s nincs meg a bátorságtok,
hogy meg is tegyétek, a miért megfizettetitek magatokat.

– Uram, – felelé Bőkéndy – ön céltalan szószaporítással oly helyen
vesztegeti idejét, a hol legkevésbbé tanácsos önnek sokáig mulatni.

A hajcsár hangosan nevetett.

– Menjen, – mondá a hivatalnok – vagy –

– Vagy? – kérdé a hajcsár.

– Vagy kidobatom.

A medvetáncoltató e szóra ökölre kapta két kezét, de csakhamar mást
gondolt. Meghajtá derekát s az olasz vándornép ismert alázatosságával
szólt:

– Pardone szignor adjunto, mi riccomando signore – halabszolgá!

És kiosont a szobából, az ajtón túl a guvernantba ütközött, kitől újabb
hizelgő bókokkal búcsúzott. Aztán eloldotta medvéjét a kerítéstől.
«Avanti la mia bestia, avanti mio caro, avanti mio benissimo amigo!» S
végig vitte az utcán a lompos barmot, meg-megcsörgette lánczát s szilaj
kedvvel biztatta láncos «Pannonia»-ját keserves táncra az utcai népek
nem csekély gyönyörére. S csakhamar végére ért a városkának, ott
megfordult s kereste szemeivel még egyszer a nagy házat: «Ti ott, én meg
itt. Mindketten táncoltatjuk a láncbavert Pannoniát. De ha egyszer
széttöri láncát a hatalmas rab – hirmondója se marad a táncoltatójának.»

Ott a nagy házban pedig az a másik sóhajtott egy mélyet.

– Ez csak kicsiség, így biztatta magát. Hátra van még a java. Majd ha
megnőnek a gyerekek és szégyenkezve tagadják meg apjokat, a ki árulója
lett a hazafiügynek! Akkor! akkor! – – – No de ember lesz belőlük! Hatan
vannak, hatan engesztelik ki a vétket, a mit apjok elkövetett érettök,
hogy embert adhasson bennök a jövőnek…

És oda állt az ablakhoz s szivárványos szemmel mosolygott le a kertben
játszó gyermekekre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap kora reggel hivatja Bőkéndyt magához a főnök.

– Micsoda ember volt az a talián, a kinek az írásait utánam küldötte?

– Medvetáncoltató.

– Ön azzal az emberrel itt a hivatalban magyarul beszélt.

– Magyarul.

– Honvéd volt? Bujdosik?

– Az is volt.

– Mért nem tartóztatta le?

– Főnök úr tudja, hogy az ily emberek ügyében soha sem én intézkedem.

– Igen igen, de én mulatságon voltam, láttam is, nem is azokat a
papirokat.

– Bocsánat.

– Jól van, nem ön az oka, de mégis! – És haragosan elment.

Otthon a nevelőnő fogadta.

– Ha nem is gróf, de mindenesetre a legelőkelőbb társasághoz tartozik.

– Köszönöm Klotild kisasszony, köszönöm, majd meg fogjuk tudni, hogy ki
volt.



VIII. FEJEZET.  (A medvehajtó levele.)

A fővároshoz közel, alig nehány mértföldnyire egy csinos útszéli csárda
áll, utolsó stációja egy azon az uton rendesen közlekedő társaskocsinak.
A csárdában a nagy ivón, nagy konyhán és a két lakószobán kívül még egy
kis hátulsó szobácska van, melynek ablaka a nagy udvartól elágazó kisebb
udvarra szolgál. A szobácska butora egyszerű és kevésből áll. Egy
szekrény, egy ágy, egy kis asztal, három szék s a falon egy szent kép és
egy kis tükör. A kisded ablak előtti udvaron egy üresen álló tágas
sertésól van, az ól előtt s a kerítés mellett árnyas bodzafák
virágoznak. A kerítésen nagy rés van dülve, a résen át a szabad mezőre
jutni s mintegy ötszáz lépéssel egy bükkös erdőbe. A táj nem változatos,
de fris és a szemnek kellemes, inkább azonban szinei, mint formái által.

A vidék szépségei mégis csak kevéssé vagy épen semmit sem érdeklik azt a
kis lányt, a ki a kamarában az asztalka mellett ül s egy levél irásába
van elmerülve. Azt hiszem, ha hátamögött állanál s a vállán át előre
hajolva elolvasni iparkodnál levelét, észre se venne. Papirja első lapja
már tele van írva, el is van fordítva s a bús szemű kisasszony, mert
egyszerű ruhája mellett is annak látszik, buzgón irja a második lapot.

«… úgy van, kedves jó nénikém, én már el vagyok tökélve. Ha egyszer se
atyám se bátyám nem volt, se semmiképen rokonának el nem ösmert, isten
nevében megyek a sorsom elé, de soha többé, a míg eszemet és erőmet
birom, semmije után nem akarok élni. Ennek okáért magához se megyek
vissza. Hálát adok az istennek, hogy annyira mégis volt, hogy magát nem
hagyta, hű ápolóját, semmi nélkül. De én ebben sem akarok magával
osztozkodni. Kegyetlenségével elérte az az ember, hogy testvéremmel
eltévesztetett egymástól bennünket, de az isten majd csak összevezérel
bennünket, ha javunkra valónak tartja. Én eddig itt voltam, itt laktam
ennek a csárdának jó gazdáinál, ide vártam, itt kaptam is meg a levelét
is, de most már a kis megtakarított költségem nagyon fogyatán van, alig
van annyim, hogy eltartson, a míg ujra kenyérhez vergődöm, hát indulok
is még ma istennel tovább. Ne búsuljon értem, ha jó dolgom lesz, megint
adok magamról hirt. Imádkozzék értem kedves jó nénikém, a maga régi
kisasszonykája – Ida.»

És Ida, mint a ki nagy munkát végzett, megtörülte homlokát, könyező két
szemét és sietve hajtogatta össze levelkéjét, melybe meg volt irva, mit
határozott magáról. Nem kis dolog volt ez ő reá nézve, de mégse nagyon
nehezen végezte. Nehezebb volt, a mi ezt megelőzte.

Ida semmit sem tudott magáról. Nem tudta se nevét, se származását.

Fölvette egy ember, a kinél nem mindig volt. Ki volt rá nézve ez ember,
ma kevesbbé tudja mint valaha. Mi oka volt Ida születésének,
származásának titkát sírba vinnie? Se szeretet, se bizalom, az igaz,
soha se volt köztük. Örömük egymásban nem volt. A mit az egyik
szeretett, azt a másik gyűlölte, a vége az lett, hogy Ida világgá ment.
Ábránd, egy ideális szív álmai és a szeretetlenség üzték, melyet otthon
tapasztalt. De azt nem gondolta soha, hogy az, a kit majd atyjának, majd
rokonának tartott, a ki azonban mindig zsarnoka volt, kegyetlenségét
annyira vigye, hogy még csak neve tudását, származása titkát se hagyja
rá örökségképen.

A senki volt és a senkié szegény Ida, kinn a világban, magára bízva,
sorsára hagyva. Rokona senki, se közeli, se távoli, barátja senki, jó
embere, ismerőse senki.

Egy öreg asszony kinálta meg sovány falatja felével, néhai nemes
Adorgyán János özvegye, de ez a falat attól a szivtelen embertől maradt
az öreg asszonyra: ezzel a falattal az éhenhalástól sem mentené meg
magát a maga jó szántából az elkeseredett kis leány. E pillanatban
legalább azt gondolta.

És fejében cikázó gondolatai által üzve, a mint a levelet ellátta, régi
szokása szerint oda állt az ablak elé s kiereszté szemeit a szabadba. A
verőfényes égről káprázva menekült le tekintete a földre s a közeli
erdőbe menekült. Jaj, de jó is a szemnek meg a madárnak a zöld erdőbe
menekülni a nap elől, meg a vadász elől, az egész világ elől!

Csicseregve éli világát ott a füttyös rigó, a szeles pinty, bugva a
gerle, csörögve a szarka. Biztos fészket rak a ringó ágon, biztos
eledelt talál a mezőn, egész nap dicséri istent; ellensége elől megvédi
a falevél, vihar elől a kipárnázott fészek. Ni, hogy reszketnek, hogy
szállongnak, hogy fecsegnek az erdőben; mulattatják, boszantják,
kergetik egymást játszva; és a nagy bükkfák rázzák lombos koronájokat,
ágaik pattognak, kérgök nevetve meghasad, mint egy nagy száj s gyökereik
kikandikálnak a földből kiváncsian arra a zsongó életre, mely fölöttük
tanyázik vigan. Aztán jön a szél a sikságról, megkeresi a réteket és
besurran a sűrűbe. Megkavarja az ágakat, rázza a levélfürtös fák fejét,
sipol az odukban s a madárnép elhallgat, mikor a hatalmasabb veszi át a
szót. Pedig a szél semmi, csak levegő, egy tolakodó, a ki beront
megbontani az erdő szép otthonának játékait, – ne hagyjátok magatokat,
ne engedjétek – így biztatja a madarakat messziről Ida s integet kezével
az erdőnek. De a madarak csak annál jobban bujnak, a szél pedig derékon
kapja az erdőt, földig hajlítja ágait; zsarnoki vesszője suhog a
kegyetlen sehonnainak s az erdő csak bókol, bókol, bókol, (Ida feje is
egyre utána hajlong) s már helyéből is kimozdul, mintha jönne is, ide;
Ida már hallja dübörgését; már közel rázzák üstökös fejöket a
mozgósított fák, tompa morgás üti meg a lány fülét s a közeljött erdő
első fája arcába vág iszonyú erővel, hogy Ida sikoltva kapaszkodik a
nyitott ablakba, melynek egyik üveg táblája csörömpölve hull a földre.

Ida alig tud a káprázatos játékból, mellyel izgatott képzelete tréfálta
meg, magához térni. Mert hisz a lomb egyre csapkodja most is az ablakot,
de az egy ott álló bodzafa ága; a tompa morgás is hallik, de az ólból
jő, s a mint Ida odanéz, egy csunya lompos medvét lát, mely bevette
magát a hűvösre; az ól ajtaja előtt álló bodzafa árnyékában pedig egy
sötét szemű, fekete szakállú idegen áll, kezében a medve láncával s
barátságosan néz Idára.

– Istenem, valami baja van kisasszonykám?

– Köszönöm, nincs, csak egy kissé elgondolkoztam.

– Láttam, már jó ideje nézem, gondoltam, nagy bánata van.

– Kegyed már régebben itt van?

– Oh még akkor a kisasszony írt. Abból a kis erdőből jöttem, valamit
enni szerettem volna, de a mint megláttam, akaratlanul megálltam és
néztem.

– Egy kissé el voltam gondolkozva; gyakrabban járok így; képzeletem erőt
vesz rajtam s olyan furcsa játékot üz velem. A mit ilyenkor meglátok,
megelevenül s beleszövődik gondolataimba. De csakhamar vége szokott
lenni. – Most is úgy volt, mintha az a kis erdő jött volna ellenem.

– Beteg, beteg, – mond a talián.

– Oh dehogy, semmi bajom sincs.

– A kedélye beteg. Látom arcáról, szemeiből. Ide való ebbe a házba?

– Oh nem, utas vagyok, még ma tovább is utazom, csak a gyorskocsit
várom.

– Hogyan, egyedül?

– Egyedül.

– Az nem nagyon bátorságos a mostani világban.

– Miért? Mit keresnének rajtam? Én ugyan békét hagyok mindenkinek, csak
engem ne bántsanak.

– De bocsánatot kérek, hogy megszólítottam.

– Kérem, inkább még megköszönöm. Barátságos részvéte szinte
megnyugtatólag hatott rám. Kegyed nem ide való.

– Nem, olasz ember vagyok.

– És milyen jól beszél a nyelvünkön!

– Az ám ni! – mond némi zavarral a talián.

Kegyeddel szemben egy pillanatra elfelejtettem, hogy talián
medvetáncoltató vagyok.

– Istenem, – mond a leány ijedten, – az ám, én is most veszem észre.
Akkor bizonyára kegyed lesz az, a kit kerestek.

– Kerestek? Kik kerestek?

A leány körülnéz és fokozott aggodalommal s fojtottabb hangon mondja:
Zsandárok!

– Zsandárok? Az meglehet, sőt valószinű, és nem tréfaság!

– Egy jó órával ezelőtt voltak itt s én az ajtón át hallgattam a mint
kérdezősködtek. Egy olasz medvehajcsárt kell elfogniok, a ki már egyszer
volt a kezükben.

– Az én vagyok!

– De istenem, akkor ön itt veszedelemben van!

– Valósággal abban vagyok, és épen nem szeretnék még egyszer visszamenni
kedves barátom Bőkéndy elé, – mondja az olasz s nyugtalanul keresi, hogy
mit lesz tanácsos tennie.

– E szerint ön nem olasz?

– Nem vagyok olasz.

– Istenem, istenem!

– A kisasszonyon szinte meglátszik, mint szeretne rajtam segíteni, –
mond mosolyogva a medvehajtó.

– Már hogy ne szeretnék, ha tudnék.

– Dejszen, majd megtréfálnám én a mackómmal ezeket a zsandár uraságokat,
csak –

– Csak –?

E percben nyilik az ajtó.

– Kisasszony jön a gyorskocsi.

– Kedves barátom, vigye ki a málhámat rögtön megyek én is.

A vöröshajú szolgalegény felkapta a málhát, egy gyanakvó pillantást
vetett ki az ablakon át a taliánra s kiment.

Ida kikisérte s betette utána az ajtót.

– Mennem kell, – mondja az ablakhoz visszatérve.

– Igazán sajnálom, hogy megszólítottam, – mond mosolyogva a talián.

– Ej uram, miért?

– Látom az arcán, hogy nehezebb szívvel megy, mint a nélkűl ment volna.

– Isten bizony igaza van, – mond a leány.

– Most már az én gondomat is viszi a magáéival.

– Mi haszna, ha a kegyedé egész marad, akármennyit is viszek belőle
magammal.

– Isten bizony odaadnám a felét, ha csak gond és nem egyszersmind
veszedelem is volna.

Ida kinyujtá a kezét az ablakon.

– Adja ide, ha megosztható.

– Kisasszony!

– Nézze, egy félórával ez előtt a legelhagyottabb teremtésnek éreztem
magamat. Most már csak a gondolat is, hogy valakinek becses szolgálatot
tehetek, fölvillanyoz, életkedvez, s bizalmat kelt bennem. Az ember nem
tudja az isten végzéseit. Adja ide azt a félgondot s a fél veszedelmet.
Érzem, szinte jót tesz velem. De gyorsan, mert nem érek rá.

A talián megfogta a kinyujtott jobbot és megcsókolta.

– Egy körülmény határoz. Oktalan voltam, midőn vállalatomban kezdvén, a
medvehajtó szerepét vettem fel. A medvehajtó feltünik mindenütt. Azt
hamar meglátja mindenki s ha üldözik, biztos, hogy el is fogják. Engem
már elfogtak, de papirjaim rendben voltak s ujra elbocsájtottak. Most
okom van hinni, hogy nem viszem el szárazon, ha megint elcsipnek.
Nyilván gyanakszanak és megvallom nem ok nélkül. Egy levél van nálam.

– Kisasszony! kisasszony! – hangzott kívül.

– Ide hamar azzal a levéllel.

A talián egy görbe pengéjű kést vett elő s felhasította nadrágját a
combja táján a varrás mellett s egy hosszú, vékony, füző módjára
összehajtogatott papirdarabot vett elő.

– Magam is hiszem már, kegyednél biztosabb helyen lesz – adja át.

– Kisasszony, a kocsi nem vár tovább, – szól a belépő korcsmárosné.

– Megyek már, – mond Ida keblébe rejtve a papirt, felkapja kalapját,
mantilljét, napernyőjét, míg a korcsmárosné egy kis kézi táskát készül
utána vinni.

Ida körül néz a szobában. Egy pohárban egy kis szegfű csokor volt.

Felkapja a csokrot.

– Isten veled kis virág!

És az ablakon kihajolva ledobta a virágot egy búcsúzó pillantást vetve a
taliánra, a ki az ablak alatti falhoz lapult, hogy a korcsmárosné az
ablakon át meg ne láthassa.

A medvehajtó felkapta a virágot, megcsókolta s eltette.

Az útszéli csárdát egyszerre hagyták el: a nagy kapú felé Ida kisasszony
a gyorskocsin, a kerítésbe ütött résen a talián és medvéje a kis erdő
felé.



IX. FEJEZET.  (A vámnál.)

Pipiske, vagy más néven Ida kisasszony nagyon önérzetesen, de nem
egészen nyugodtan ült a gyorsnak nevezett ekhós kocsiban, mely vele a
főváros felé döcögött. A vele utazott vegyes társaságra csak kevés
gondja volt. A megjegyzéseket, melyeket a várakozás a csárda előtt és a
társaság kelletlen megszaporodása provokált, jó formán alig hallotta.
Saját gondolatai igénybe vették egész figyelmét. Csak későn jutottak
eszébe kalandja egyes különösségei. Kinek adja a levelet, azt a
taliánnak öltözött ember nem mondta meg. No de ez alkalmasint rajta lesz
magán a levélen. Az azonban, hogy ki ez a talián, aligha van meg a
levélen, ha csak nem belül, a mihez megint Pipiskének nem volt köze. Ezt
mégis jó lett volna megkérdezni, ámbár alig volt rá idő, mert hiszen egy
pillanatig sem hallgattak a különös találkozáson. És mi járatban van az
a jóarcú ember hogy álruhában jár, egy veszedelmes barom társaságában?
Aztán zsandárok üldözik? Semmi valószinűség sincsen benne, hogy
közönséges gonosztevő legyen. Beszéde, godolkozása nemes és előkelő.
Nyilván politika van a dologban. És a levél, melynek leadásával
veszedelme felét adta le! Jaj az gonosz levél lehet. És Ida kisasszony
szíve elkezdett dobogni a levél szomszédságában. Szerencse, hogy a kocsi
egyet zökkent s Ida ráesett a szomszédjára, a ki megint a maga
szomszédját ütötte oldalba s az erre támadt nem egészen barátságos
szóváltás és végül bocsánatkérés és dörmögés megakasztotta Pipiske
kisasszony száguldó gondolatait s tán megmentette a képzelet egy ujabb
káprázatos játékától.

A zökkenés a társaságnak okul vagy ürügyül szolgált egy kis ismerkedő
beszélgetésre. Mind a fővárosba utaztak. Egy falusi boltos bevásárlani,
egy felgyűrűzött asszonyság kis lányát meglátogatni, a kit beadott a
zárdába manírt és zongorát tanulni, mert uri férjet szánt neki, nem
olyant, minő az ő istenben megboldogult Boldizsárja volt, a ki bizony jó
ember volt, de szörnyű neveletlen. Egy hivatalbeli fiatalember
protekciót keresni utazott Budára; egy öreg úr a sáros – fürdőbe készül,
hogy köszvényétől megszabaduljon. Otthon azt mondták ugyan, hogy Pöstyén
jobban arra való, de neki jobban kezeügyében van a budai sáros-fürdő.
Egy mesterlegény szerencsét próbálni siet a fővárosba. Hallotta, hogy
ott már sok legény boldogult. Ott a mesterek korábban szoktak meghalni s
az özvegy szivesen megy a derék első legényhez feleségül s az ember
vagyonhoz jut. A gyűrűs asszony megjegyezte, hogy előfordul az ilyen
vidéken is, hanem ritka mai napság az arra való legény. Hja, sokat
el-elvisznek katonának. Pipiskét mind megcsodálták, hogy ő nem akar a
fővárosban megállani, csak keresztül utazik. Pedig épen ma ott ünnep
van. Azt írja az ujság, hogy valami főherceg van ott. Reggel nagy
szemlét tart a katonaság fölött a vérmezőn, délelőtt 11-kor nagy isteni
tisztelet, aztán diplomatikus ebéd lesz s este díszelőadás a német
szinházban. A gyűrűs asszonyság ki is jelentette, hogy ott lesz. A
legény is szereti a szinházat, de inkább csak ha majmokat lehet benne
látni. Embert ugyis eleget lát egész nap. Mégis ha már díszelőadás és
főherceget is látni benne elevenen, már csak elmegy. Az asszonyság
reméli, hogy találkozni fognak s legalább nem lesz kénytelen egyedül
járni az utcákon éjszakának idején. Mondják, hogy sok ott a hamis,
vállalkozó ember s asszonynak olyankor igen bajos magányosan. Ez
gyakorlati megjegyzés volt. Pipiske kisasszony is megforgatta elméjében
s elhatározta, hogy egy hordárossal majd elvezetteti magát a Griff
vendéglőbe. Azt még mikor Keserű Jónás társaságánál volt, hallotta
dicsérni, hogy olcsó és jó helyen van, azon a tájon hamar talál kocsit
is a közel városkába. Csak azt a veszedelmes levelet fogja kézhez
juttatni, aztán ha megtudja hol van egy arra való színjátszó társaság,
tán épen Keserű Jónásé, s ezt a magyar szinház udvarán (mindjárt a Griff
mellett van az is) legkönnyebben megtudhatja, azonnal szerződésbe megy.

Ily beszélgetések és gondolatok közt utazott a gyorskocsi társasága
tova, míg nem az este leszállt s még egy félórányira voltak a vámtól.
Itt persze erre fordult a társalgás. Hogy ez most milyen szigorúan megy,
hogy néha bizony magát az embert is megvizitálják, de azért mégis van, a
ki a vámosokat rászedi. Jó, hogy a társaságban senkinek sincs tiltott
holmija, legalább nem sokat fog állani a kocsi, senki sem késik el a
szándékától.

– Halt megállj! – szólt most egy harsány hang, a fináncé, a ki
megállítja a kocsit. – A bagázsiát le kell oldani, meg fogjuk vizitálni.

– Jesszus, – kiált az asszonyság, – az uj selyemruhámat pocsékká teszik!
Kérem finánc úr.

– Itt van kérem a ládám kulcsa, ruhafélék vannak benne. Ott látok egy
hentes boltot, egy kis vacsorát veszek magamnak addig. – Pipiske volt, a
ki ezt mondta. Éhes volt, időt se akart veszteni, szerette fölhasználni
az alkalmat. Ezt haza viszi, aztán bezárkozik a szobájába és senkire,
semmire nem lesz szüksége.

Kiosont tehát az ekhós kocsiból s átsietett a henteshez, onnan egy
közeli pékhez, szépen papirosba pakoltatott mindent s indult vissza a
vámhoz. A mint a nagy kocsi árnyékában megáll, abban a pillanatban
érkezik a vámhoz vágtatva két lovas zsandár.

– Hollá, zsandarmpost!

– Hir! – s előállt az őrség tisztje.

– Egy olasz medvehajcsárt üldözünk. Nem ment be a sorompón?

– Ma nem. Nyomuk nincsen?

– De van; megvan a medvéje. A x–i csárda melletti bükkösben találtuk egy
fához kötve, de a gazdája nem volt mellette. Két társunk őrzi a medvét s
ha gazdája cserbe nem hagyja kenyérkeresőjét, akkor annyi, mintha már ő
is kezünkbe volna.

– Ide nem jött.

– Azután egy fiatal lány volt a csárdában. Itt a személyleirása. Le kell
tartóztatnia, ha bejő, mert azt látták a hajcsárral beszélni s ha tán
nem is cinkosa, de szükség esetén az vihet nyomra.

– Épen most érkezett a gyorskocsi, utasai ottbenn vannak a
pénzügyőrtanyán a málháikkal. Tán köztük lesz.

Pipiskét láz fogta el e beszédek hallatára. Három gondolat cikázott át
egyszerre agyvelején: üldözik, málhája üldözői kezei közt van
(szerencsére minden papirja, levele a kézitáskában van), el tehát,
menekülni gyorsan.

A kocsi árnyékából az utca másik felire térült s a járókelők közé
elegyedve indult be kopogó szivvel, gyors lábbal abba a nagy városba,
melynek egy utcáját, egy házát nem ismerte.

Merre menjen?

Hová menjen?

Kit szólítson meg?

Kit ne szólítson meg?

Nem fog-e gyorsan az ő dolgának hire terjedni?

Nem lehetséges-e, hogy a kit megszólít, egyenesen börtönébe viszi.

Hiszen ő maga csak menne oda is, mert hisz ő senkinek sem vétett; de a
levél!

Mit csináljon azzal a levéllel?

A mit az a szegény üldözött ember reá bizott: elvesse, nehogy bajba
keverje?

Nem osztozni kivánt-e amaz ember bajában, nem a veszedelme felét kérte-e
el tőle?

S ha maga kérte: lehet-e most gyáván eldobni ezt a levelet?

Aztán ki tudja, mi van a levélben?

Ki tudja, mi függ attól, hogy kézbe jut-e, aztán meg attól, hogy kinek a
kezébe jut a levél.

Nem, nem, a levéltől meg nem válhatik, inkább történjék akármi?

És ment gyors lábbal, izgatott elmével a nagy útvesztőben
utcáról-utcára, nem tudva hol jár, nem tudva hol álljon meg, nem tudva
hova menjen. A lámpákat lassanként felgyújtogatták s ő az utczák egyik
oldaláról a másikra került a világító lámpák elől. Ha katonát, rendőrt
látott: azt is iparkodott elkerülni. Ha valaki erősebben megnézte, nem
tudta mit tegyen zavarában s ha gyorsabb lépéseket hallott a háta
mögött, minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy futásnak ne eredjen.

Végre egy befásított térre jutott, a melynek közepében egy nagy, csunya
épület állott.

Egy fa árnyékába húzta magát s a fa törzséhez támaszkodva megpihent a
kétségbeesett gyaloglásból. De nem sokáig állt itt, emberek közeledtek s
ő átmenekült a nagy ház árnyékába, ott egy szögletben egy rozzant pad
volt, arra leült. S teste pihenvén, agya annál lázasabban dolgozott. Az
a levél elkezdett rejtekében mozogni s Pipiske a szivéhez kapott, mintha
megakarná a levélkét állítani, nehogy valamely arra menő figyelmét oda
vonja. Mert ő tisztán hallotta a levélke zörgését és lépteket is hall.
Valaki közeledik, egyforma kimért léptekkel, szorosan a nagy ház
mellett, Istenem, ez katona, őrt áll itt e háznál, micsoda ház is lehet
ez? És ha a katona megtalálja, kérdőre vonja, – gyorsan tovább e
helyről!

És Pipiske felugrik s a falhoz lapulva megyen tovább. S a mint az épület
végére ér, a katona meg utána lépked, még nagyobb rémület fogja el. Az
épület végén két lámpa ég s a lámpa világánál izgatott csoportok
állanak, vegyes nép, köztük katonatisztek is és élénken beszélgetnek.
Merre menjen most a szerencsétlen leány, előre-e vagy hátra? ama népek
közé vagy az őr katona felé?

Körülnéz, egy kis ajtó mellett áll, mely a nagy házba visz. Maga sem
tudja mért: ezt az utat választja. Egy keskeny félhomályos folyosón megy
végig. A rövid folyosó végén egy szerény gázláng ég, alatta keretben egy
szinlap a Stuart Mária német előadását hirdeti. Ez a szinház. Legjobb
volna jegyet váltani s beülni nézőnek. Csak annyi nyugodt ideje lenne, a
meddig egy előadás tart. Az alatt rendbe szedné zaklatott gondolatait.
Már indul vissza a kis folyosón, a mint azon egy ember nagy sebten
berobog. Utána rohannak néhányan a künn állt csoportokból élénken
kérdezősködve. A jövevény alig felel s rohan tovább épen Pipiske felé. A
szerencsétlen leánynak alig van ideje egy félig nyitott ajtót magára
rántani, hogy elrejtse magát. A sietős ember ép azon az ajtón nyit be a
szobába, míg az utána tódult csoportok a kis ajtóban megállanak s
elzárják Pipiske elől a menekülőt.

– Nos, nos, mi ujság? – kérdi a szobában valaki az érkezettet, ki
siettében még az ajtót is nyitva hagyta.

– Nincs, nincs, otthon sincs.

– Nincs! Mivé leszek! Mindjárt hét óra, az előadást, a díszelőadást a
főherceg tiszteletére kezdeni kell és nincs Stuart Mária! De hát hova
lett, mit csinált az a boldogtalan?

– A háznépe azt mondja, hogy egy félórával ezelőtt egy úri hintóba ült s
elment. Ők azt hitték a szinházba megy.

– Tönkre vagyok téve, alig egy-két percz! Az a gyalázatos
megfelejtkezett, az a nyomorult máshova ment és el sem is jön az
előadásra! Blamírozva vagyok, tönkre ment ember vagyok. Nem lehet
megtartani az előadást.

– Hátha mégis még eljön. A kisasszonynak néha vannak olyan bolondos
szeszélyei. Hiszen a ruhái mind itt vannak a mai előadásra.

– Csak legalább üzente volna meg idejekorán, hogy gondoskodhattunk
volna!

– És a szinház egészen tele van.

– Rettenetes, rettenetes, – jajgatá a szerencsétlen szinigazgató s
ide-oda kapkodott a szobában kínjában. – Mit csináljak, mibe kezdjek?

E pillanatban a félig nyitva maradt ajtó kitárult s egy szerényen
öltözött leány állt a küszöbön.

A két ember egyszerre oda nézett s csalatkozva várakozásában, egész
mérgét a jövevényre szerette volna önteni az igazgató.

– Ki az, mit akar itt? Mit keres itt? Mit háborgat? Takarodjék innen.
Mars, mars, mars innen.

De a leány csak megállt s nézte a vergődő szinigazgatót.

– Nem hallja, mond most a másik, mit alkalmatlankodik ilyenkor? Mit
akar?

– Uram, – szólt a leány, – önnek egy Stuart Mária kell, itt vagyok én.

A két ember egymásra nézett. Ez vagy egy égből leszállt angyal, vagy egy
betévedt utcai bolond.

– Kicsoda ön?

– Én – – Stuart Mária vagyok.

– Szinész?

– Mi gondja rá.

– Hát mit csináljak önnel?

– Léptessen fel.

A szinigazgató közelebb ment Pipiskéhez, mert Pipiske volt, a ki így
zavarba hozta a két embert a nagy zavarban is.

– Honnan jő?

– Mi gondja arra?

– Hogy jut eszébe ez a bolondság?

– Ej uram, ön Stuart Máriát keres és önnek kinálkozik egy Stuart Mária s
ön mindenféle felesleges kérdésekkel tölti el a drága idejét.

Ezt az igazgató nagyon találó mondásnak találta.

– És ön kész is, képes is eljátszani a kérdéses szerepet?

– Megint kérdez?

– Igaz! De mégis! Hiszen ez az őrűltséggel határos! Hanem lássuk.
Mondjon el egy részt a szerepéből.

Pipiske, a ki még otthon tanult be minden szerepet, sőt minden darabot,
a mely kezébe került, ha németül, ha magyarul kapta, még egy gondolattal
megerősítette magát szándékában s szerény útiruhájában kiállt, egy
másodpercre letakarta két kezével két szemét, aztán balkezét a keblében
zizegő levélkére téve, jobbját ég felé nyujtva, ábrándos dallamossággal
elkezdé:

  «Eilende Wolken, Seegler der Lüfte
  Wer mit euch wanderte, wer mit euch schiffte:
  Grüsset mir mein Vaterland!»

Talán soha sem érzett semmit se jobban mélyebben, mint most azt a
gondolatot, hogy ha ő a felhőkkel repülhetne tova! Benne is volt
hangjában a mérhetetlen vágy rezgése, hogy az igazgató szive csak úgy
ujjongott tőle. Be se várta, míg a strófa végére ér, hanem megragadta,
megcsókolta, megforgatta s a másik férfiúhoz így szólt:

– Eredj ki az ajtóba, onnan el ne mozdúlj, végy egy seprűt a kezedbe és
ha jönni talál az az – –, hát seprűvel kergesd ki.

Aztán karonfogta Pipiske kisasszonyt, ragadta magával, vitte az
öltözőszobába, a hol a szerencsétlen skót királyné jelmezei szép sorban
ki voltak már készítve s betuszkolta, hogy csak siessen öltözködni. Maga
meg ment a szinpadra s diadalmas arccal, repeső szivvel sétált végig a
deszkákon, de nem szólt, csak direktori szeretetreméltóságát produkálta
még a statisztákkal szemben is. S ha aggódó arcok közeledtek feléje s
kérdve néztek rá, ő mosolygott oly széleseket mint egy kaszárnya kapuja
s ha suttogva kérdék, hogy «nos, nos?» ő önérzetesen csak annyit
mondott: a «hivatott direktort semmi sem hozza zavarba.»

Pipiske pedig föllélegzett s elkezdett öltözködni. Maga elé tette a
szerepet, mely szintén az öltözőszobában volt, bele-bele nézett s egyet
mosolygott, ha arra gondolt, hogy ha az összes hadsereget mozgósítják
most utána s ha tűvé teszik is érette az egész várost: egy helyen,
Stuart Mária fekete bársony sleppjében, a német szinpadon bizonyára nem
fogják őt keresni.

A szinésznők pedig összedugták fejecskéiket. Jogosult kétségeik voltak
ugyan az est sikerei iránt, de egyben megegyeztek: ezen a fránya
direktoron ugyan már nem lehet kifogni, mert ennek minden szakmára van
titokban egy-egy jelöltje in petto.

Két és fél órára biztos helyen volt Pipiske. Mentől több szem nézi s
gyönyörködik benne, annál biztosabban. A kis levélkét magával vitte a
szinpadra. Helyzete pedig segítette szerepében. Schiller rezignált
hősnője nyugtalanabb lett az ő kezei közt s asszonyibb. A közönség, mely
fényes, nagyobbrészt hivatalos volt, roppant elragadtatással fogadta a
játékát s a mint hatása mind fokozottabb, a közönség tetszése
tüntetésesebb lett s persze az előadás is vége felé közeledett, úgy
kezdett nyugtalankodni Pipiske. Ő remélte, hogy tisztességesen, a
megszorult direktor megelégedésére viszi ki föladatát s magának ezzel
azt a szolgálatot teszi, hogy egy pár órai biztosságot élvez, tán egy
pár napit is, ha a direktor hajlandó nagy szolgálatát egy kis
viszontszolgálattal elismerni; s ime ő feltűnést kelt, gratulációk,
ovációk tárgya lesz. A szinfalak mögé sereglenek a szinház habitüéi, a
főherczeg leküldte szárnysegédét, az igazgató szerződési ajánlatokkal
ostromolja, az egész szinház róla beszél, holnap már az egész város
figyelmének ő lesz a központja. Erre nem számított, sőt épen ennek az
ellenkezője volt minden óhajtása.

Egy másik aggodalom is meglepte. Épen mikor Erzsébettel kelle
szembeszállania, akkor veszi észre a gyűrűs asszonyt és a mesterlegényt
a kikkel utazott, egymás mellett egy-egy zártszéken. Az asszonyság több
figyelmet látszott ugyan fordítani a mesterlegényre mint a szinpadra, a
mesterlegény pedig kissé mintha álmos lett volna, de mégse lehetetlen,
hogy ez a két ember őt felismerje s akkor vége mindennek. Eddig se sokat
vizsgálta Pipiske kisasszony a közönséget, ezentúl még kevesebbet mert
oda nézni. Alig várta, hogy már végre vérpadra hurczolják s még mielőtt
elmondta volna utolsó szavát, egy félénk tekintettel fölkereste a kövér
asszonyt s a mesterlegényt, aztán rohant az öltözőbe. A direktort, a ki
útját állta, elhárította maga elül, az öltöztetőnét valami képtelen
kommisszióval (hogy a harmadik emeleten van egy veres szakállú doktor,
azt kéreti ide le) elküldte, lehányta magáról Stuart Mária gyászi
ékességeit s felszedte a Pipiske-ruhát – ami gondolhatlan gyorsasággal
történt meg – úgy hogy a szinpadon még az utolsó változásra készültek s
a direktor azt hitte, hogy egy félóra mulva is jókor lesz, ha kopogtat
az öltöző ajtaján – és huss huss! észrevétlen künn volt a szinpadról,
künn a szinházból, megint az utcán…

Ott egy egylovast lát közel a szinházhoz. Jó lenne beleülni s a Griffbe
hajtatni. De száz eset jut eszébe, mikor a menekülőknek ép azáltal
akadtak nyomára, hogy nyilvántartott szállító eszközt vettek igénybe.
Aztán a Griffbe is most már bajos menni, a rendőrség számon tartja az
érkező s távozó vendégeket. Ott akadnának rája legkönnyebben. Mégis csak
az igazgatóhoz kellett volna fordulnia. Azzal nagy jót tett,
kétségbeesett helyzetéből szabadította ki, ha német is és ha bármi
loyalis is, legalább tanácsot adott volna neki nagy bajában. Menne is
már Pipiske vissza, de már az ötödik utcában jár s tanácstalanul tekint
jobbra-balra, hogy merre került ide, melyik utcán jutna ismét vissza a
szinházhoz. A hosszú utcán senkit sem lát, pedig most jó volna, ha
valaki jönne, attól megkérdezné az irányt. Hiszen itt oly rémes tömege
lakik együtt az embereknek, valamennyi csak nem kém, sem nem rendőr, sem
nem ellenséges indulatú! Mért ne kerülhetne egy olyan ember az utcába, a
ki gyanútlanul nézné őt s jóindulattal igazítaná útba! Ilyen megnyugtató
gondolata még nem volt, mióta bejött e háztömegbe, ezt jó angyala súgta
a fülébe: de meg is szólítja, a ki most jön, mert azt is ugyan az az
angyal vezérli… S ni lám, nem is késik, ott fordul be egy mellékutcából
egy férfi, kalapja be van húzva a homlokába… épen erre tart, egyenesen
erre…

Pipiske összeszedi magát.

– Bocsánatot kérek uram –

– Kisasszony?

– Jézus Mária, édes anyám! – kiált fel Pipiske és zokogva az előtte álló
fiatal ember nyakába borult.

– Pipiske kisasszony! Az istenért, hogy kerül kegyed ide.

– Ne kérdezzen, vigyen el valami biztos helyre –

– Az édes anyámhoz –

– Az isten minden jó órájában kegyedre gondoljon és édes anyjára: vigyen
el hozzá, de hamar, mert itt halok meg felindulásomban az utcán.

És Persze Celesztin úr, mert ő volt, karjára fűzte Pipiske kisasszonyt
és vitte édes anyjához.



X. FEJEZET.  (Persze Celesztinéknél.)

Persze Celesztin Örvedről felköltözött a fővárosba, a hol meglehetős
állást kapott egy kereskedő házban s magával hozta fel édes anyját is, a
ki szerény lakásán a szerény fiatalember szerény háztartását igazgatta.
Jó emberek voltak, kevés helyen megfértek s kevéssel beérték. Pipiske is
jó leány volt, igényei alig voltak s ha nem is jó cselekedetet élvezett
volna, akkor is kitünőnek találta volna helyzetét Celesztinéknél, így
meg mérhetetlen hálával fogadta a mit kapott. Ez pedig egy kis szoba,
nyugalom, szivesség s szerény élelem volt. Az első napokat jóformán
félbetegen töltötte el Pipiske; fölötte izgatott volt részint attól, a
min már keresztül ment, részint a félelemtől, mely nem tágított tőle.
Szökésének a vámsorompónál roppant feltűnést kellett keltenie. Ha addig
csak az a gyanu terhelhette méltán, hogy a medvehajtót ismeri, most
üldözői előtt kétségtelennek kell lennie, hogy cinkosa a keresettnek s
így annál félelmesebb kitartással fogják üldözni. Hozzájárul a föltünés,
melyet föllépésével keltett, valamint ismét hirtelen eltünése a játék
után. Valószinü, hogy most már kétfelől keresik: egy oldalon a hivatalos
körök gyanuja a medvehajtó cinkosát, másfelől az érdeklődők és
kiváncsiak hada az eltünt szinésznőt. Mindezek felett egy aggodalom is
megszállta. Nem fogja-e jótevőjét bajba keverni? Nem lesz-e bántódása
Perszeéknek is, ha nyomára találnak?

Nem csoda, ha a láz, az izgatottság nem akarta elhagyni a jó fészekben
is a szegény leányt s csak midőn napok múltak és semmi sem változott,
kezdte érezni, hogy végre is nem minden ember rendőr ebben a nagy
városban s ha sokat beszéltek is különösen a rejtélyes szinésznőről, a
ki ép oly csodálatosan jött, mint ment, azért az ő dolgán kivül is
vannak még dolgok, melyek az emberek érdeklődését igénybe veszik.

Egy hét múlt el s Pipiske még mindig háborgatás nélkül élvezte jó
barátjai vendégszeretetét. Kezdett is volna már teljesen megnyugodni, ha
helyzete egy oldalról nagyon ferde nem lett volna. A jó lelkű öreg
háziasszony Pipiske dolgáról mitsem tudott; de sőt Persze Celesztin sem
tudta a valót. Pipiske azt mondta nekik, nagy útról jön, beteges és
pénztelen, így érkezett a nagy városba, a hol senkije sincsen. Az ég
vitte útjába Celesztint, a ki menedéket adott neki. Nem kér már csak
egy-két hetet, a míg felépül és az összeköttetést régi direktorával
megszerzi, aztán elmegy és hálás lesz a míg él. A két jó ember nem
fakgatta kérdésekkel, ellátta mindennel, iparkodott őt szórakoztatni s
nagyon csodálkozott azon, hogy a különös leány sehogy sem vehető rá,
hogy elhagyja a házat, megnézni a várost, melyet még nem ismert.

Egy-két meghiusult kisérlet után Celesztinék le is mondtak arról, hogy a
leányt akár csak egy sétára is rávegyék. A helyett a fiatal ember, mikor
dolgáról hazajött, szolgált friss újságokkal. A legérdekesebb persze a
német szinház esete volt. Ott a főherceg tiszteletére diszelőadásra
készültek. Ki is volt a darab tűzve, de az illetők gróf Szanday Elemér
nélkül számítottak. Ez a gróf egy érdekes fiatal ember, a kiről azt
beszélik, hogy semmiben sem telik a kedve. Hanem azért sok hóbort
kitelik tőle. Most is lám, fogadott egy barátjával, hogy a díszelőadást
meghiusítja. Látja kisasszony, megint egy fogadás! Épen egy hasonló
bolondos fogadásnak köszönöm a szerencsét is, hogy kegyeddel
megismerkedhettem Pipiske kisasszony!

– De még milyen szerencse, édes Celesztin ur, hanem csak nekem! – S
Pipiske kisasszony melegen megcsókolta Celesztin anyjának a kezét.

– Hát kérem, – folytatja Celesztin – az a gróf fogadott egy barátjával s
mit gondolnak, mit csinált? Az előadás előtt vagy egy félórával
megszöktette a német szinház heroináját.

– De hisz az előadás mégis megvolt, – mond Celesztin anyja.

– Meg ám, de ez még csak a különös! A heroina megszökik – senki sem
tudja hova (közbevetőleg ma sem került még meg s azt hiszem nem is
egyhamar fog megkerülni) és kérem mi történik. A válságos pillanatban, a
mikor a megszorult direktor már a szeget kereste, a melyikre felkösse
magát, honnan, honnan nem, mintha a felhőkből cseppent volna, a direktor
elé áll egy idegen, ismeretlen leány, hogy ő eljátssza a szerepet.

– Ah, ah! – mondja Celesztin mamája s szinte hitetlenül rázza a fejét.

– Az ám s úgy eljátszta Stuárt Máriát, hogy még ma is csak róla
beszélnek.

– No de talán nem is annyira a jó játékáért, mint egyéb valamely
okokért, – mondja Pipiske mosolyogva.

– Szó sincs róla, van még valami különös hozzá, – mondja Celesztin, – de
a német ujság úgy fölmagasztalja az ismeretlen leány játékát, hogy
bizony annak jól kellett játszania.

– És mi van még hozzá, – kérdi a mama.

– Az a különös dolog, hogy az ismeretlen szinésznő, a mint elvégezte
szerepét, mint egy tündér úgy eltünt hirtelen. Senki sem látta jönni,
senki sem látta menni. A föld nyelte-e el, a légbe olvadt-e semmivé: az
ember azt hiszi boszorkányság, tündérség van a dologban, olyan
csodálatos.

– És még semmit se tudnak róla ma sem? – kérdi Pipiske.

– Semmit a világon. Az emberek nagy része nem is hiszi a dolgot, azt
mondják, a direktor találta ki, hogy szelet csapjon vele. Hanem a
szinészek s a kik a német szinházba járni szoktak, azok mind szentül
állítják, hogy úgy történt a dolog.

Nos, – gondolta magában Pipiske, – ha eddig nem tudtak meg semmit, akkor
ezentúl még úgy sem fognak megtudni. Ez nagyon megnyugtató. Még
megnyugtatóbb azonban az, hogy a medvehajtóról és a szökevény lányról
Celesztin soha sem hozott haza ujságot. Erről úgy látszik, hallgatnak az
emberek. Meglehet a szegény medvehajtót el is fogták s a leányt talán
már nem is keresik. Ezt Pipiske egyszer gondolta, aztán lassan szentül
hitte is, hogy úgy van. Hanem ha úgy van, akkor itt is az ideje, hogy
további teendőivel tisztába jöjjön.

És elmenni a kerepesi uti szinházhoz, ott megtudni Keserü Jónás úr
stációját, ezzel egy levelet váltani s ujra elszerződni hozzá: ez mind
igen egyszerű s könnyü dolog is lenne, ha – az a levél nem volna! De azt
vagy rendeltetése helyére kellene juttatni, vagy visszaadni a medvés
embernek. Hogy most már mit tegyen: ehhez Pipiske nem volt elég okos
magának, elhatározta tehát, hogy Celesztintől kér tanácsot.

Meg is ragadta az első kinálkozó alkalmat, a mama a vacsorakészítéssel
volt elfoglalva, s így szólt hozzá:

– Kedves Celesztin úr, soha én életemben sehol ilyen jól nem éreztem
magamat, mint a kegyed házában. Soha sehonnan nehezebb szívvel nem
távoztam, mint innen fogok; de végre is most vagy máskor, ma vagy egy
hét mulva el kell magamat rá szánnom.

– Nos akkor inkább egy hét mulva mint ma.

– Jól van, hát egy hét mulva; de ha ma, ha akkor megyek, önnek
eltávozásom előtt egy vallomást kell tennem, mert egy jó barát jó
tanácsára igen nagy szükségem van.

– Ha a tanácsom is olyan jó lesz, mint a barátságom a milyen: akkor a
legjobb helyre fordul. Beszéljen kisasszony.

– Az igazat megvallva kedves Celesztin úr, én – hogyan is mondjam –
helyzetem felől önt és áldott jó mamáját nem úgy értesítettem, a hogyan
a dolog van. Nem mondtam el mindent, a mi velem történt s csak ha ön
megtudja akkor fogja látni, mily nagy jót tettek velem, s nem tudom, nem
itél-e meg, hogy barátságával vissza is éltem.

És elmondott mindent, kivéve szereplését a német szinpadon.

– És ki volt az a medvehajtó?

– Azt nem tudom.

– És mi van a levélben?

– Azt sem tudom.

– És kinek szól a levél?

– Azt sem tudom.

– De hát hol van az a levél?

– Itt van, – s Pipiske átadta a hosszúkásra összehajtogatott s finoman
leragasztott papirt, melyben semmi fölirás, semmi cím nem volt.

– Kétséget nem szenved előttem, – mond Pipiske, – hogy az a medvehajtó
emigráns, ki Olaszországból hozza valakinek titkos küldetésben e
levelet. Mikor tőlem megtudta, hogy üldözik, ideadta a veszedelmes
papirt, nyilván azt hivén, hogy nálam sem veszedelmes, sem veszedelemben
nem lesz. Mielőtt utasítást is adhatott volna, közbejött valaki s el
kellett válnunk. Elég bizalom ugyan, hogy ide adta, de azt hiszem, nagy
veszélynek nem tette ki magát vele. Azt nem mondta meg, kinek szól a
levél; ha tartalmát meg is néznők, nem hiszem, hogy okosabbak lennénk,
mert az ily levelek úgy szoktak irva lenni, hogy más mint az
érdeklettek, nem érti. Azt hiszem, arra nézve akart utasítást adni, hogy
mint juttassam a levelet ismét vissza az ő kezeihez, de a korcsmárosné
abban a pillanatban lépett be, a mint emberem szólni kezdett, a kocsis
ott künn türelmetlenkedett s nekem mennem kellett. Elváltunk, a nélkül,
hogy egy további szót válthattunk volna. S most itt vagyok, e levéllel,
mely nagyobb gond, mint a magam gondja. Mit tegyek? Mint kezdjek hozzá,
hogy vagy medvehajtóm kezébe vagy illetékes helyére juttassam.

– Már hiába, még is csak fel kell azt bontani.

– Nem fogjuk megérteni.

– Ha meg nem érthető, akkor mi veszedelem volna benne? Akkor a
medvehajtó meg is tarthatta volna.

– Az úgy látszik, – mondja Pipiske, – de én azt hiszem, hogy ha nekünk
érthetetlen is, a rendőrség majd megértené!

– Az is igaz. Ejnye Pipiske kisasszony, maga nagyon körültekintő lett,
mindenre gondol.

– Mit csináljon az ember, ha ilyen bajba keveredik.

– Már most én csak egy tanácsot tudok. Nyakamba veszem a várost és
megpróbálom kipuhatolni a talián ember nyomát.

– Mit gondol, még bajba keveri magát.

– No, nem lesz olyan nagy baj. Tudom, ha én nem teszem, maga megy a
dolognak utána.

– Istenem, bánni is kezdem, hogy szóltam.

– Soha se bánja, kisasszony. Lássa az nem ingyen van, ha ilyen szerény
emberek valami országos dologba a sors által így belekevertetnek. Én
békés és csöndes foglalkozású ember vagyok. Magamtól soha eszembe nem
jutna ilyen dolgokba ártani magamat. De most, hogy a véletlen bele
sodor, eszembe jut, hogy mind, a kik itt vagyunk, első sorban a hazának
tartozunk életünkkel. Mennyi érték, mennyi család érdeke, mennyi élet
esett oda áldozatul érettünk, a kik túléltük a nagy eseményeket vagy
utána jöttünk a nagy időknek. Mennyien dolgoznak most is, titkon,
életet, vagyont koczkáztatva a haza érdekében! Ki tudja, mi függ,
hányaknak a sorsa, mily érdekeknek, mily terveknek eldülése jóra vagy
rosszra attól, a mit mi ketten most itten elhatározunk. Nem, nem Pipiske
kisasszony! Minket egy láthatatlan gondviselés beleszőtt e tervek titkos
fejlődésébe tényezőknek, nekünk mától mint ez ügy katonáinak, mennünk
kell a tüzbe, a veszedelembe. Én itt kegyednek megfogadom, hogy a
levelét kézre fogom adni, akármibe kerüljön is.

Pipiske könyes szemekkel nézett Celesztinre s kezét nyujtá feléje.

– Nem tudom örömmel fogadni nemes ajánlkozását. Isten tudja, nem jól
esik, hogy el nem háríthatom. Igen szép az, a mit mondott s én, noha azt
sem tudom, hazám-e ez a haza, érzem, mint ver a szivem melegebben e
szavakra.

– Hogyan, nem hazája?

– No erről talán máskor. Maradjunk tárgyunknál. Nincs más mód a
kigázolásra?

– Csak azt kérdezzük nincs-e jobb?

– Nos?

– Se jobbat, se mást nem tudok.

– Hát a mama?

– A mamának nem szabad szólni. Ő már öreg, igen hamar aggódik ok nélkül
is. Minek zavarjuk szükség nélkül a nyugalmát.

– Nem, nem, nekem a dolog így nem tetszik, – mond Pipiske, de –

– Csak próbáljuk hát meg legalább.

– Jól van, hát próbáljuk meg.

És Persze Celesztin megpróbálta. Járt-kelt, vacsorákat fizetett
rendőröknek és csavargóknak, de fáradsága és költekezése kárba veszett,
hazajövén mindig csak azzal jött, hogy «még semmi».

Pipiskén az izgatottság egy neme vett erőt, de Celesztinnek egy igen jó
érve volt ellene.

– Mit gondol kisasszony, kegyed leány létére sikeresebben folytathatná a
kutatást? Nem valószinű. Ügyesebb, találékonyabb ugyan mint én, de mint
leány sokkal nem próbálkozhatnék meg, a mit én játszva elvégezek. Igaz
ugyan, hogy siker nélkül; de az is eredmény, ha valamit már kipróbált az
ember és legalább tudja, hogy itt vagy ott nincs többé mit keresnie. De
még én sem kértem ám ki utolsó kártyámat! Tehát csak türelem!

Magától értődik, hogy a hol medvehajtót hallott vagy látott Celesztin,
ott meg is jelent, hogy szóba álljon a medve gazdájával, de arra a kit
keresett, rá nem talált, de talált nem ritkán, a mit nem keresett.
Legutólszor egy igen szép és nagy medvét látott táncolni. Nagy publikum,
kivált gyermeknép nézte a mackót s Celesztinnek feltünt egy szépen
kiöltözött gyermekcsoport, mely székekre volt telepedve. Hat széket
hozattak ki egy házból, négyen négy gyermek ült, az ötödiken egy felől
valami dajkaféle, a hatodikon más felől egy 16–17 éves kedves szép szőke
leány, a gyermekek közbül. A mackó táncolt s nagy volt az öröm.
Celesztin meg kivánta várni míg a nép eloszlik, hogy a hajtsárral
beszélhessen, addig tehát ő is egy széket hozatott magának s
letelepedett a szőke kis lány mellé, engedelmet kérve, hogy oda
ülhessen. Legalább a kisasszonynak nem kell félni a medvétől. A
kisasszony azt hiszi, nincs oka félni, de azért csak üljön oda bátran,
hiszen itt senki sem parancsol a helyről. Oh, mondja Celesztin, csunya
állatok ezek a medvék nagyon, alattomosak, bosszuállók. – «De,
viszonozza a leány, ez meg is van szelidítve, s hozzá az ily erős
állatoknak az a szokása, hogy nem támadnak, ha nem bántják őket.» – Ezt
bizony jó lenne, úgy véli Celesztin, ha minden erős állat megtanulná, ez
az erősebb emberségének volna mondható. De az életben nem mindig így van
a dolog.

És alig, hogy mondá, egy vaskos, utcán nevelődött suhanc sietett is
illusztrálni a dolgot. A mackó elvégezte táncát, a kör közepére leült, s
míg gazdája kéregetni indult a Celesztinnel szemben állókhoz, a körben
álló gyermekek kezéből záporként hullt az ennivaló a medve elé s az
említett suhanc, a ki a széken ülő gyermekek háta mögött állt, nyilván
ezek szép, tiszta ruháján irigységre kelve, lekapta az egyik kis fiú
szép kalapját, a medve elé dobta s nagy kacagással futásnak eredt. A kis
kalap kis tulajdonosa pedig ijedten szaladt kalapja után, nem is
gondolva arra, hogy baj is érhetné. Talán nem is érte volna, ha más
oldalról meg épen e pillanatban jól orron nem dobja valaki a medvét, úgy
hogy a mackó egy nagyot röffenve szökött fel s maga előtt látván a kis
fiut, fenyegetőleg két lábra állt.

Egy sikoltással ugráltak fel a kik ültek. A medve már-már ölelésre tárta
lompos első lábait, a mint Celesztin egy felől oda ugrik, megkapja a
medve orrába füzött láncot s félre rántja a vérszemet kapott fenevad
fejét; más felül ugyan e pillanatban ott termett a medvehajtó s
dorongjával úgy oldalba ütötte kenyérkeresőjét, hogy szinte nyögött bele
a szegény pára. Erre Celesztin a kis fiut felkapta s visszavitte a
kisasszonyhoz, a ki a helyett, hogy a mint illik, elájult volna, mint
egy kis mama, átkarolta a másik három gyermeket védőleg, míg a dajka
kegyetlen jajveszéklést támasztott.

– Tessék kisasszony, itt a fiu, semmi baj az ijedségen kívül.

– Oh uram, köszönöm, nagyon köszönöm.

– Istenem, nincs miért.

– Mondja meg legalább a nevét.

– Gyermekség az egész.

– Hogy a papának megmondhassam.

– Jézus Mária nagysága, csak nem akarja a nagyságos urnak elmondani, én
akkor akár haza se menjek velök! Jaj aranyom drágám kis Béluskám! –
jajveszékelt a dada, s alkalmat adott Celesztinnek, hogy egy könnyű
köszöntéssel odább állhasson.

A mint pedig elment, a kis lány utána nézett.

Celesztin pedig mormogta menet magában:

– Ez a medvetáncoltató sült talián ugyan, de azért ezuttal még sem
jártam hiába utána. Az a kis lány – igen kedves kis lány!

A mint pedig otthon belépett, Pipiskének, a ki kérdő szemekkel fogadta,
ennyit mondott: megint semmi!

És ez megtörtént még egyszer, még kétszer, tán még tizszer is, úgy hogy
Persze Celesztin már nagyon restelte, sőt szégyelte a dolgot s
elhatározta, hogy ki fogja kérni «utolsó kártyáját.»



XI. FEJEZET.  (Két zsandár és egy medve.)

Furcsa világ volt az a zsandár-világ egy pár évtizeddel ezelőtt. Nagyon
szomorú világ volt, félelmes világ is volt és felettébb komikus is volt.
Már magában az a tény, hogy a csendőrséget minden nemzetség legényeiből
válogatták össze s egy felül az egy föladatra hivottak nagyon gyakran az
egymás és mindnyájan azok nyelvén nem értettek, a kik jóvoltán őrködniök
kellett, a képtelenség bélyegét ütötte az intézményre. Arról, hogy a
népet, szokásait, karakterét, hajlamait, kedvteléseit és averzióit nem
ismerték, már csak szólani is felesleges. Ha már ily körülmények közt a
nép körében rokonszenvvel eredetileg nem találkozhattak s tényleg csak
csufság és indokolt rettegés tárgya lettek, úgy a műveltebb osztályok
bizalmát teljesen elvesztette amaz idők rendőrsége az által, hogy e
szerencsétlen «fegyvernem» csak másod sorban volt hivatva a tolvajok,
rablók s a társadalom hasonszőrű veszedelmeinek megfékezésére, első
sorbeli föladata a politikailag gyanus vagy kompromittált emberek
kiszimatolása és összefogdosása volt. Csináltak is a szegény zsandárok e
réven sok bajt, szerencsétlenséget, végrehajtói lettek sok gyalázatos
önkénynek és cudarságnak, másfelől temérdek galibát, mert valamint a
bécsi német, ha fekete disznót látott, azt hitte, hogy az a Bakonyból a
csorda közé szabadult vaddisznó, úgy a zsandár, ha mulató gyolcsgatyás
emberre akadt, szentül hitte, hogy az is a Bakonyból szabadult el. A
juhász és kanász népekben valóságos pusztítást tettek a jámborok, a
földesurak töméntelen bosszúságára. Ha egy malaclopást jelentettek be,
egy egész vidék összes kanászait a megye székhelyére kisérték, s néha
hetekig hordták oda az asszonyok az eledelt gazdáik után. Már szinte úgy
voltak velök az urak, mint most a tüzoltókkal vagyunk. Majd jobban
féltek a zsandároktól, mint a betyároktól. Ma is nagy veszedelem a tűz,
de a tűz után mindjárt a tűzoltó jön pokoli szerszámaival, melyekkel
neki esik az épületnek, hogy az se maradjon épen, a mit a tűz el nem
pusztít.

És ha már az emberanyag oktalanul volt összehordva, ha felhasználása
megfosztotta a lakosság szimpathiáitól és szükséges támogatásától: a
kezelésbeli bürokratikus pedanteria és az «adjusztirung» másfelől
teljessé tette a bolondságot. A villámhárítós fényes sisak és a fejér
szijjak a zsandár mellén sík vidéken mértföldekre ellátszottak s eleve
figyelmeztették az üldözötteket: fussatok, mert jövök. Annak pedig élő
tanuja vagyok, mikor a zsandártól ötszáz lépésnyire főzte a betyár a
gulyáshust, s a figyelmeztetőnek azt felelte a szerencsétlen zsandár,
hogy az a tanya már a másik kerületbe tartozik, oda ő nem megy el.
Ellenben megtették pontosan körútjokat, a falu birájánál láttamoztatták
könyvüket s a ki nem akart velök találkozni, csak abban a sorrendben
járta be a falvakat, a melyben a zsandár urak jártak és biztos volt
benne, hogy nem találkozik velök véletlenül.

De ott voltak minden búcsun s ha a boros fejű legények a szomszéd
falvakból összekaptak, akkor aztán összeszedték őket s vitték a
zsivány-gyárba, a megye székhelyére s irták rólok hetekig hónapokig a
protokollumokat, a specifácit (species facti.) Nem egy hires
szegénylegény így kezdte pályafutását, melynek utóbb statárium vetett
«magasztos» véget.

Nem akarok ezzel pandurjaink panegiristájává lenni. De egy tény. Ha
valakit okvetlen el kellett fogni, azt a pandurok be is hozták. A
zsandárok, mint egy kedélyes stájer gyerek nekem mondá: «el iszen csak
el fognák, de nem tudják őket megcsípni.» És még utóbb is, mikor a
zsiványság úgy felnőtt e gondviseléses intézmény szárnyai alatt, hogy
katonaságot kellett ellene rekvirálni, akkor is a jágersereg egy lépést
se tudott tenni pandurok nélkül. És hogy mily szerepet játszott a
hadjáratban a katonaság és a pandur, megmondja a somogyi nóta, mely
Patkó Pistáról keletkezett 1862-ben:

  «Hallod-e te mi történt már Vityában,
  Patkó Pista mulatott a csárdában.
  Mulatságnak a lett utóbb a vége,
  Szegény pandurt agyon lőtték egyszerre.
  A katonák erre nagyon röttögtek,
  Fegyverökből egyszerre kilődöztek:
  A kűfalat kilődözték sorjába
  S elszaladtak egészen Somogyvárra.»

E dal egy esetről keletkezett, mikor a vadászok előre küldték a pandurt,
s mikor a betyár lelőtte a szegényt, a katonák futóra vették a dolgot, a
hogy a dalban van…

Az utszéli csárda melletti erdőben, a hol Pipiske a medvehajtóval
találkozott, két ilyen zsandár atyafi nagy bajban volt. A medvehajtót
üldözve egy zsandárpatrol közbevette a kis erdőt, hogy felhajtsa. Fel is
hajtotta, de taliánt nem fogott, ellenben egy kis tisztáson egy fiatal
nyírfához láncolva ott találta a mackót.

A patrolvezető káplár úgy okoskodott eleinte, hogy a hol a medve van,
ott kell a hajtójának is valahol lennie s ujra megindította a keresést,
de most már a levegőben is, tudniillik a fákon. Azonban taliánt ott se
találtak. Vagy nagyon jól el volt bujva a kópé, vagy cserben hagyta
kenyérkereső barmát.

De már egy zsandár patrolon ki ne fogjon egy medvetáncoltató. Abban
semmi valószinűség sincs, hogy egy talián csak ilyen könnyedén oda
hagyja állatát. Ha nincs itt, majd visszajön érte. Nagy furfangosan
kifőzte tehát a káplár, hogy két ember maradjon itt, őrizni a medvét, a
többi pedig menjen a hajcsár után. Minthogy azonban az sem valószinű,
hogy a hajcsár visszajöjjön, ha itt látja a zsandárokat, hát legjobb
lesz, ha a két zsandár fölmászik egy-egy fára s onnan tartja szemmel a
medvét. Úgy is lett. Két szép cserfa állt a közelben, mindenikre
fölmászott egy-egy zsandár lesbe, lövésre készentartván fegyverét.

Órák multak el, a mackó nyilván jól tartatott volt, mert olympusi
nyugalommal aludt a kis nyírfa tövében. A zsandárok helyzete mind
kényelmetlenebb lett a fán. Kezök elzsibbadt a puskatartásban,
ülőhelyzetök fárasztóbb lett mint akármely nagy marsolás az országuton.
Segítettek magokon, a hogy lehet. Félre tették fegyverzetüket, izegtek
mozogtak s magokban szidták még azt is, a ki a medvét, azt is a ki a
zsandárságot feltalálta. Lassan megehültek, lassan elálmosodtak s azt
gondolták, jobb volna ha a mackó volna a fán, ők pedig a nyírfa
árnyékában. Az az átkozott talián is nem akart mutatkozni. De ha jönne
is, miképen kellene őt elfogni? A zsandárok a fán lassan be kezdték
látni sztrategikus állásuk kedvezőtlen oldalait. Hiszen míg ők
lekecmeregnek, addig az a bolond talián rájok szabadíthatja a medvéjét
is, és úgy sarokba szorítja őket, hogy nem marad egyéb hátra, mint
lelőni őt is meg a medvét is. Akkor aztán mi cél van elérve? Az idő
kezdett estére fordulni, felhő lepte el az eget s az első cseppjei
jelentkeztek. Terringettét, nem is kell már egyéb, mint hogy meg is
ázzanak!

De a katona azért katona!

A medve is felébredt és kezdte láncát csörgetni.

Aha, a mackó is éhes! Az is unja a mulatságot! Elkezdi cirógatni a kis
nyírfát fogaival, majd talpaival s a két zsandár ijedten néz messziről
egymásra, a mint látja, hogy az a kis nyírfa nem sokáig állja ki egy
éhes talpas barátságos cirógatásait. Jó lesz a mackóra ráijeszteni! Jó
lesz, integeti a másik, s az egyik zsandár puskája eldördül. A mackó
mérgesen elbődül a lövésre s olyat ránt a kis nyírfán, hogy az recseg és
ropog, a medve orra pedig vérzeni kezd.

– Jesszász, – kiáltja az egyik zsandár, – nem ijed meg ez a bestia!

– Nem ám, – mondja a másik, – s a medve az emberi hangokra szimatolva
tolja orrát a levegőbe.

No most mi lesz! – gondolja a két német. – A medve észre vesz bennünket
s egyikünknek vége, mert a mi a famászást illeti, ahoz ez az állat
jobban ért mint a zsandár.

– Szignál sisszen! – kiáltja az egyik s abban a pillanatban elkezdődnek
a vészlövések. A két zsandár bátran lövöldöz az egekbe és rémülettel
tekintget a földre, a mackóra.

A medve pedig a lövöldözéstől egészen neki vadul. Dühödten rángatja a
kis fát, két lábra áll s bőgve marcangolja lánczát. Hosszú nyelvével
pedig felfogja az orrából csurgó vért.

Segedelem azonban sehol se mutatkozik!

Jaj, ha most jönne a hajtsár, de jókor jönne a két zsandárnak! Talán el
se fogná, ha bajából kisegítené. Alig egy két lövése van már
mindeniknek, azt nem pazarolják a levegőbe. Le kell lőni az állatot! –
kiáltja az egyik. Ja ja, – feleli a másik s mind a ketten a mackóra
fogják a puskát.

De jaj a megijedt vadásznak!

Az egyik három utolsó golyóját kínos poziciójából remegő kézzel süti a
földre a medve körül. Csak az egyik golyó horzsolja a medvét, mire a
bősz állat egyet szökik a levegőben s láncostúl s nyírfástúl rohan a
fának, melyről a három lövés jött. A szerencsétlen zsandár ijedtiben
eldobja fegyverét és kapaszkodik föllebb, a fa sudara felé
jajveszékelve.

– Sisz, sisz! kiabálja oda társának.

Ez se rest, rá fogja puskáját a rohanó medvére. Egy durranás, egy
ordítás, és a medve láncától s nyírfától megszabadulva, csonka orral
rohan a fának, belevágja körmeit s kúszik a zsandár után.

A medvének el volt lőve az orra, az a rész, a melyben a lánc karikája
volt.

A zsandár, a kinek még volt lövése, egyelőre nem segíthetett, mert a
cserfa széles törzse eltakarta előle a medvét, bizonytalanra pedig nem
akarta utolsó golyóját ellőni. Társa meg a veszedelem elől mászott föl,
mind föllebb a fára, abban a reményben, hogy a medve nem fog merni a
vékony sudárra mászni, és egyre ordított: Hilfe, Hilfe! Pajtása most
lejött a fáról s a fa dereka táján mászó medvére fogta fegyverét. Az a
szerencsétlen pedig, a ki a fa tetején volt, ugy látta, hogy épen ő reá
szolgál a gyilkos cső.

– Nit sisszen! Nit sisszen! – rimánkodott le pajtásához. – Hilfe
szuchen!

A célzó zsandár maga is megijedt, hogy pajtását találja az ellenség
helyett s visszahuzta a puskát, körülnézett valami szövetséges után s
szeme egy határ rőzsére s fölhalmozott ágra esett, mely még a tavalyi
favágás óta van ott összehányva. Az ág alja teli volt csalittal.
Emberünk széthintett rajta még egy marék puskaport s hirtelen
meggyujtotta a rőzsét, maga pedig futásnak eredt az erdő széle felé.

A rőzse, a puskaporos csalit hirtelen lobot vetett s pattogva harapózott
el a tűz egy pár másodperc alatt s rémesen világította be a tisztást.

A medvét a láng egy pillanatra zavarba hozta. Megállott a fa derekán,
bőgve, morogva habozott, szájáról csepegett a tajtékos vér, bundája
tüskésen meredezett széjjel ideges testéről. E habozás azonban csak
rövid ideig tartott, de elég volt a boldogtalan zsandárnak arra, hogy a
fa sudaráról egy vékony ágra kapaszkodjék át, s kimeneküljön rajta
annyira, a hol már az ág alig látszott erősnek arra, hogy egy ember
sulyát megtartsa. Vérben forgó szemekkel kúszott utána a fenevad, mind
közelebb, első lábaival már azt az ágat mozgatva, melyen a zsandár ült.

Itt azonban csakugyan megállt. Dühösen csattogtatta fogait, s karmaival
mint könnyű papirt, úgy szedte le a kérget a fáról. Mintha gondolkozott
volna, mit tegyen, hogyan jusson prédája közelébe. Ugy látszik, ki is
találta. Hirtelen fölebb kapaszkodik s egy a zsandár feje felett kinyuló
gyengébb ágon ereszkedik kifelé, épen a zsandár fölé. A vékony ág nyög
és hajlik a roppant test alatt, de szívós, erős, nem törik. A medve két
első lábával megöleli az ágat s hátsó lába talpaival a zsandárra
ereszkedik.

Jaj de jó most a kemény zsandársisak!

Alig érinti a medve talpa a zsandár fejét, majd hátát, vérszomjas
ordításba tör ki s egyet lódítva magán, egész sulyával zuhan a
zsandárra, a ki meglepetésében, ijedtében nem volt képes a találékony
vadállat példáját követni, s szintén egy ággal lejebb ereszkedni.

Alatta égett a borzasztó tűz s tűrhetlen hőségével ingatta az ágakat,
fölötte ordított a felbőszült állat: kinek a lelke nem remegne meg e
helyzetben!

Első érintésére végig hasította a medve a zsandár hátán a szép feszes
zöld uniformist, a sisak csörömpölve hullott ágról ágra, a patrontás és
a panganétszíj állott csak ellen az első támadásnak. De vérszemet kapva
még egyet lódít magán a medve, hogy az ágak recsegnek s medve és ember
iszonyú csörtetéssel hullanak alá keresztül kasul a fa ágain.

Egy zuhanás, egy véghetetlen ordítás és egy tűzcsomónak elmenekülése az
erdőbe: ez a borzasztó tusa vége.

A medve épen a máglya kellő közepébe zuhant. Mire kivackolódott belőle,
agyon volt égve, bozontos bundája egy tűzfészek volt: igy futott vagy
tíz lépést az erdő felé, ott összerogyott s kiadta páráját.

A szerencsétlen zsandár pedig összemarcangolva, szíjainál fogva
fennakadt a fán: igy kerülte el a tűzhalált.

Ebben az állapotban találta társa, mikor visszajött a boldogtalannak
segítségére a patrol többi tagjaival, a kik szintén nem fogtak hajcsárt,
de legalább medvét se hál’ istennek.



XII. FEJEZET.  (Frajlain Pipiske.)

Celesztinéknél roppant nagy volt az aggodalom és a nyugtalanság. Az a
szerény, pontos és szolid fiatal ember már huszonnégy órája nem jött
haza. Édes anyja kétségbe volt esve, Pipiskét pedig lelkiismerete
gyötörte. Bizonyos volt benne, hogy Celesztin bajba keveredett ama
végzetes levél miatt. Ő lesz az oka, ha ezt a fiatal embert, a ki annyi
jót tett vele, szerencsétlenség éri. Iparkodott is az öreg asszonyt
megnyugtatni, noha maga is alig tudta fékezni izgatottságát. Midőn a
második huszonnégy óra is letelt a nélkül, hogy a fiatal ember haza
került volna, a két asszony nagy tanácsot tartott, hogy mit kell most
már tenni.

– Én bizony az ilyen esetben nem tudom itt a nagy városban a járást,
mond az öreg asszony. Örveden kidobolták vagy kurrentálták azt, a ki
elveszett. De az is régen volt. Most más világ van. Az ember beszélni is
alig tud, azt mondják, a hivatalbeliekkel.

– Ne nyugtalankodjék édes jó asszonynéni, az én gondom lesz most már
Celesztin urat megkeresni. Legalább lerovom nagy tartozásom egy részét.
Feküdjünk ma le békességben és holnaptól fogva nem lesz egyéb gondom,
mint a kegyed fiát keresni.

És lefeküdtek s Pipiske kisasszony egész éjjel azokat a módokat
hányta-vetette agyában, a melyek alkalmasoknak látszottak előtte arra,
hogy a kitűzött célra segítsék őt.

Az első persze az lenne, elmenni a rendőrségre s kérdést tenni.

Igen ám, de ha Celesztin vigyázatlanságot követett el, vagy ha
épenséggel már a rendőrség kezén volna a levél, akkor még ő is
belekeveredhetik a dologba, nem hogy a másikon segítene. Óvatosabban
kell ehhez hozzá fogni! – De hogyan?!

Legjobb volna egy hathatós pártfogó!

Bizony az, de csak ha volna!

Azonban nem lehetne-e szert tenni ily pártfogóra?

De hisz Pipiske nem ismer a városban senkit!

Senkit? Épen senkit?

Hiszen egyszer már meghódította úgy szólván az egész várost! Ott
ujjongott, tapsolt neki egy pár ezer ember őrült lelkesedéssel. Persze,
persze egy szép és népszerű szinésznő kedveért sokan sokra vállalkoznak.

Lássuk csak!

Ha Pipiske rászánná magát, ajánlkoznék a német direktornak.

Akkor neki egyszerre «poziciója», állása lenne, még pedig a lehető
legnyilvánosabb. Minden rendű és rangú emberekkel érintkeznék, sokan, ki
tudja, kik nem, a kedvét keresnék! Semmi sem volna akkor könnyebb, mint
lehetőleg mindenkit fölhasználni arra, hogy őt nyomra segítse.

De egy nagy aggodalma, egy nehézsége van ebben Pipiskének.

Ő, igaz, hogy a legszerényebb állású, de még is nem «idegen» szinésznő
volt. Oda menjen-e most, épen most, a nemzeti szerencsétlenség napjaiban
az ellentáborba?

Ellentáborba?

Hát ő maga kicsoda? Miféle születés, miféle származás? Nagy oka van
hinni, hogy ő oda nem idegenbe, hanem épenséggel haza megy, ha megy.

De nem! Akárki volt az a boldogtalan, a ki őt fölnevelte, ha semmit nem
adott is neki, még csak nevet sem: egyet mégis adott, még pedig a
legdrágábbat egy ideális szivnek, a legszebbet, a mi fogalmat emberek
alkottak: hazát. Hozzá hazát, a mely szerencsétlen, a mely jogaiból
kifosztva, az élettől eltiltva van s nem is él, csak fiainak szivében,
gyermekeinek ragaszkodásában és reményében. Akárki volt Pipiske atyja,
akármije volt neki az a gyülölettel megtelt ember, akármely vidéken
sütött rá először a nap: neki ez volt hazája, ez a sanyargatott ország,
melynek levegőjén gondolkozni s érezni tanult. E föld forrásaiban, a
virágain játszó szellőben csodatévő erő van. A ki issza a vizét, a ki
szíja a levegőjét, ha szűz ajakkal érinti, azt idebűvöli, azt varázsos
titokkal magához köti.

Sokszor láttuk már, hogy tollal verő hadakat hoztak reánk kicivilizálni
belőlünk édes mivoltunkat, de a munka egy emberöltőn se tudott tulmenni.
A kik ránk jöttek, mint ellenek, azokat borunk, buzánk és becsületünk
átváltoztatta jó barátunkká és gyermekeik e vizen, e levegőn ügyünk
bajnokai lettek és apáik szándékáért nemes kárpótláskép maradtak a
nemzetre.

Ha fogadott is, de kedves és hű gyermeke Pipiske a nyomorult anyának.

De hiszen épen e gyászos anya dolgában akar eljárni. Hű és hozzá édes
gyermekeit kell tán veszedelemből megmenteni! Mit habozna tehát akár
legszentebb érzésein is erőszakot tenni?

Előre tehát! –

… De még egyszer megállt.

Van itt nemzeti szinház is. Hátha oda menne?

Nem, nem! Az most szerényen meghuzza magát, iparkodik a közfigyelem elül
kitérni, nehogy magára haragítsa a hatalmakat. Ott nem találná meg
Pipiske amit keres…

Pipiske kocsit hozat s először is elhajtat Celesztin úr
principálisaihoz: mit szólnak ott a dologhoz.

Hát bizony Celesztin úr, a ki eddig pontos és megbízható volt, az utolsó
időben kezdett hanyag, szórakozott, sőt rendetlen lenni. Elmaradt
órákig, majd félnapokig, most már egy pár napja feléje se jött az
irodának. Ha e dolog nem változik, nagyon sajnálja ugyan a cég, de
kénytelen lesz az úrfi helyét másnak adni.

– Én azt hiszem, – mondja Pipiske, hogy a fiatal embert valami baj érte.

– Ah! ah! – csodálkozott a cég főnöke s gyanusan nézett Pipiskére.

– Én náluk lakom s csak azért jöttem ide, hogy a szegény fiú öreg anyja
nevében felkérjem önöket, legyenek szivesek inkább szorgalmas multját
tekinteni, mint jelenét, mely – mindnyájunkra nézve szinte
megmagyarázhatlan s helyét fentartani legalább addig, a míg
meggyőződnek, hogy nem hanyagság, nem is valamely gáncsra méltó más ok
tette rajta a változást. Azt hiszem, a dolognak sikerül hova hamarabb
végére járnunk.

– A míg lehet, szivesen várakozunk.

– Köszönöm uram. De még egy indiszkrét kérdést. Mi fizetése van
Celesztin úrnak?

– Százhúsz forintja van – azaz volt havonkint.

– Még egyszer köszönöm és bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam. És
ezzel kocsiba ült s a német szinházhoz vitette magát.

A német szinház direktora nagyot nézett, nagyot kiáltott s nagyot
ugrott, mikor Pipiskét meglátta s majd hogy összevissza nem csókolta.

Hát még mikor a szándékát megértette.

Azt se tudta hova ültesse.

Hát még mikor a föltételeit megtudta!

Kétszer háromszor kisérletet tett magán, hogy nem-e álmodik.

Pipiske föltételei voltak: a szükséges szinpadi ruhák, egy egylovas
kocsi, mely őt próbákra és előadásra s innen haza hordozza s százhúsz
forint havi dij.

Mily szerénység egy szinésznőtől, a ki egy föllépésével egy fővárosi
kőzönség előtt feltünést keltett, kinek e szereplése egy hétig volt az
érdeklődő körök beszélgetése tárgya, ki oly különös körülmények közt lép
e szinház deszkáira, s ki regényes körülményei mellett olyan fényes
talentumokkal is rendelkezik, melyek magokban is képesek egy
művészpályát biztosítani.

Még csak most jut eszébe a direktornak is a kisasszony nevét kérdezni.

A kisasszony neve «Pipiske».

– Pipiske! – mondja a direktor. – E szerint kegyed cseh eredetű?

– Nem mindegy az, ha úgy is németül játszom?

– És miben kiván először fellépni?

– Talán Grizeldiszben, de jobb szeretném Learban Kordéliát játszani.

– Ah, és miért?

– Ez a legkedvesebb szerepem.

– Elsőnek mégis csak jobb lesz más, olyan szerep, a melylyel többet van
kegyed a közönség előtt. Maradjunk csak a Grizeldisz mellett.

– Jó, nem bánom.

És Pipiske hazament s elmondta az öreg asszonynak, hogy volt Celesztin
úr principálisainál elnézést kérni a fiatal ember számára, maga meg
beállt szinésznőnek, hogy a kis háztartás jövedelmeiben fennakadás ne
legyen. A mit Celesztin szokott eddig a konyhára haza hozni, azt most
már, a míg Celesztin meg nem kerül, ő fogja beszállítani.

Az öreg asszony könnyes szemekkel megcsókolta Pipiskét a nélkül, hogy
bánkódásának csak részétől is megvált volna.

A német ujság pedig másnap kihirdette, hogy a német direktornak sikerült
a minapi rejtélyes Stuart Máriát föltalálni, és nemcsak föltalálni,
hanem – nem jelentékeny áldozatok nélkül ugyan, de mégis csak – további
fellépésekre is megnyerni. A rejtélyes és nagytehetségű kisasszony nem
német eredetü ugyan, de mindazonáltal hivatva van arra, hogy a német
művészetnek elsőrendű apostola legyen. Fővárosunkhoz lesz e fényes
pályafutás dicsőséges kezdetének emléke kötve. A műértő közönség,
melynek köreiben a művésznő személye s további szereplése iránti
érdeklődés már is tetőpontra hágott, legközelebb fog «Fräulein
Pipischke» kisasszony játékában gyönyörködhetni. Első fölléptére a
kisasszony «Grizeldisz»-t választotta.

És hogy ne is hazudjunk, mondjuk meg, hogy másnap, a mint a szinlap
csakugyan kihirdette Pipiske kisasszony első föllépését, az «érdeklődő
közönség» rögtön el is kapkodta az összes jegyeket.



XIII. FEJEZET.  (A tűkör előtt.)

Pipiske kisasszony az előadás napján nagyon izgatott volt s korán ment
öltözködni. Készen is volt már jóval az előadás előtt s úgy találta,
hogy mióta jelmezében várja a hét órát, azóta még lassabban megy az idő.
Máskor ilyen helyzetben minden gondolatát csak szerepe foglalta el. Hol
az egyik, hol a másik részt mondogatta magában s mint mikor valaki
gyertyával kezében vizsgálja egy helyiség minden zegét-zugát, hogy nem
fedez-e fel benne valamit, a miről még nincs tudomása, úgy keresgélt ő
ilyenkor még mindig szerepében jellemző anyagot felfogásához, a míg csak
a szinpadra nem lépett. Szinész volt a szó teljes értelmében, lélekkel,
szeretettel. Föladata teljesítésében gyönyörködött, szerepe helyzeteit,
érzelmeit, sorsát átélte s átélvezte. Ha öröm érte a szinpadon, neki az
reális öröm volt, ha bánatot játszott, ki volt kelve nyugalmából, mintha
csakugyan az övé lett volna a bánat s nem az alaké, melyet ábrázolt,
vagy a poétáé, a ki a helyzeteket kigondolta s a szókat megirta.

Most azonban más érzések ostromolták Pipiske szivét. Megosztott érdek
foglalta el kebelét. Grizeldiszszel osztozkodott az a cél gondolatain, a
melyért Grizeldisz keserveit ma eljátszani fogja. Aggódott a sikeren,
melyre máskor ily alakban keveset gondolt. Megkapja-e a mire pályázik?
Meg-megjelent Celesztin édes anyjának bánkódó alakja gondolatainak
csataterén. Az, hogy ideálját, fönkelt mesterségét egy ettől idegen cél
szolgálatába bocsátja, már nem bántotta. Ezzel leszámolt. Csak fog-e a
dolog sikerülni? Kontárkodnia nem szabad, mert ha csak középszerűen
végzi föladatát, akkor kárba vesznek amaz illuziók és nemesebb érzelmek,
melyeket vállalkozásával lerontott. Akkor kimondják rá az itéletet, hogy
egy középszerü német komédiásné, a ki először furfangos fogásokkal
feltünést keltett, de a művészet komoly szolgálatában nem állja ki a
sarat.

Félelem szállt szivébe és tépelődés. Százszor ismétlé, jobb volna csak
Grizeldiszre gondolnia, biztosabb lenne a siker. De ha valahova oda
kaptak a legyek, azokat elrezzenteni egy csapással nem lehet. Ellegyezi
az ember, de mindig csak visszaszáll a fekete sereg. Pipiske se tudott
nyugtalanító gondolataitól szabadulni.

Roppantul meg kellett változnom, gondolá magában, hogy így nem bírt
magával.

És ösztönszerűleg leült tűkre elé, a hol csak az imént festette ki
magát, megvizsgálni, vajjon nem változott-e meg külsőleg is.

A tűkörből egy idegen arc, a Grizeldiszé nézett ki rája, de Grizeldisz
rezignált szerelme és szerető szenvedésre predesztinált nyájassága és
nyugalma nélkül.

Pipiske kezére hajtotta nyugtalan fejét s belemélyedt a tűkörbeli kép
nézésébe.

– Óh te bohó Grizeldisz, minek nyugtalankodol? Könnyed félelmek, apró
aggodalmak osonnak be kinyitott sziveden s ingataggá tesznek a
megszokott pályateren. Nemrég halálos kín és rettegés közt biztosan
léptem a deszkákon, ma kicsinyes aggodalom bizonytalanná teszi
járásomat. Mitől kell félnem? Hiszen ez csak az első lépés, melyet
teszek e dologban, az első s a legveszélytelenebb! Ha nem sül el, s
veszedelmesebbe kell kezdenem, olyan téren, a hol járatlan vagyok, oly
eszközökkel, melyek tőlem idegenek: mi lesz velem akkor?

És ha odáig jutna a dolog, hogy csak magamért cserébe lehetne
kiszabadítanom a szegény fiatalembert?

Oh te együgyü Grizeldisz!

Ki vagy te? Mi vagy te?

Hiszen még csak anyád sincs, a ki megsirasson!

Hiszen alig tehetsz te a világon szebb és jobb dolgot, mintha egy
megszomorodott öreg asszonynak visszaadod a fiát!

Ez egy nagy cselekedet, mely boldogságot szerez azoknak, a kikért véghez
viszi az ember, ezért megáldanak, megemlegetnek, emlékedet őrzik s ha
életeddel fizetnéd meg, amit teszel, virágot is vinnének sírodra.

Most az sincs, a ki betegségedben ápolna, a ki elhagyottságodban
gondolna rád, a ki megsiratna, ha elvesznél.

Istenem, milyen senki, milyen semmi vagy és rettegés és félelem tölt el,
holott nincs mit féltened, mert nincsen mit vesztened!

És könnyek csorogtak végig Grizeldisz arcán. Szemei elhomályosodtak, a
tűkörbeli kép bizonytalan körvonalakat vett fel, majd megkétszereződött,
majd megsokszorozósodott, végre elmosódott s másoknak adott helyet…

A kis Grizeldisz könybe lábadt szemei előtt feltünedeztek és végig
vonultak a tűkör mélyében azok a képek, melyek emlékében éltek. Valami
régen elmult homályos időből egy fekete ruhás, halavány képű alak, a ki
reggel ágyából felvette, este meg megint beletette. Hogy milyenek a
vonásai, azt a tűkör ingatag képe vissza nem adja. De szelid jóság
tűkrözött szemén; az alak mély sóhajaitól mind homályosabb a tűkör, a
fekete ruhás halavány arc végre a semmiségbe hanyatlik, egy szigorú
férfiember merül föl a helyébe, a ki magához ragadja a kis leányt, meg a
kis fiút, és nagy utat tesz velök. Csak mennek, csak mennek, aztán mikor
megálltak, akkor se tudták, hogy nem mennek többé… Most egy ház, nagy
udvarral, nagy kerttel rajzolódik a tűkör keretébe… egy jó képű öreg
asszony tipeg benne ide-oda… jó szót ad a kis fiúnak, bábut a kis
leánynak. A két gyermek sokáig nem érti az öreg asszonyt. Azelőtt nem
így beszéltek hozzájok. De az öreg asszony olyan jó, az a bácsi meg
olyan szigorú, olyan haragos,… hogy jobban húzódnak az öreg asszonyhoz,
kit lassan kezdenek megérteni, mint a bácsihoz, ki mindig a régi nyelven
szól hozzájok, de kit sohasem fognak megérteni…

… A bűvös tűkör folyton változtatja képeit. A kis fiú nőtt és nőtt és
elvitték iskolára, s mikor hazajött, csodákat beszélt a kis leánynak… az
élet szép, az emberek rosszak… a haza szerencsétlen… az árva
boldogtalan…

A kis leány nagy szemeket csinált és a könyvekkel, a melyeket a fiú
hozott neki, fölment a padlásra, addig olvasta, a míg betéve nem tudta.
Jaj be szép élet volt ott a padláson. Már nagy leány volt, mikor oda föl
járt, s ott találkozott először Grizeldiszszel, ott látogatta meg Stuart
Mária, ott csókolta meg először Romeo, ott jelent meg neki Melinda, mind
ott, az a sok szépség, az a sok gyönyörű nép, a mely azóta meghittje,
barátja, tanítója, vigasztalója lett a buslakodó Grizeldisznek.
Dezdemonát ott siratta meg, fejfát is tett neki az egyik gerenda mellé,
egy szép szomorúfűzágot a kut melletti fűzfáról. Milyen csodás, édes
tündér világ volt az! Egész nap szivesen tűrt, szivesen nézte a haragos,
barátságtalan bácsit, abban a reményben, hogy egy félórát tölt a padlás
előkelő társaságában…

És aztán megint hazajött a fiú és hozott új ismerőseket. De egy napon
nagy vihar támadt a bácsi szobájában. A fiú hangja sírt át a viharon, a
bácsi borzasztó szaván. Aztán megnyilt az ajtó, a bácsi kezében korbács,
a fiú képén a korbács nyoma, aztán a bácsi lekapta a fegyvert a fogasról
s iszonyú szavakkal ajakán kiűzte a fiút a világba. Azután elszedte a
kis lány könyveit és a tűzbe dobálta s megtiltotta neki, hogy a
könyvekre s a fiúra gondoljon. A fiú pedig érzékeny levelet írt a
leánynak, de a bácsi ennek is tudomására jött és mikor a harmadik
levelet kapta a leány s mikor ezt el akarta tőle venni a bácsi s ő
szembe szállt a borzasztó emberrel, akkor ez megint fölragadta a
korbácsot és a puskát s a leány rémülten futott el világgá. Alkonyatkor
még vissza jött titkon, elbúcsúzni a jó öreg asszonytól, elbúcsúzni a
padlás bűbájos társaságától, aztán elment oda, a honnan a fiú utolsó
levele jött, de a fiút nem találta, hanem a korcsmában talált egy csomó
jókedvü népet, a kik cifra sátort ütöttek és az udvaron egy gyönyörű
kisasszonyt, a ki egy drága bársonyruhát porolt s a mint porolta, egyre
mondogatta:

  «Porzik porzik a ruhám
  Arany eső szakadj rám,
  Majd ha este ég a fény
  Szép Melinda leszek én.»

Vagy újabb versen «Ofélia leszek én», azután meg «Dezdemona leszek én»
és így tovább porozgatta a ruhát. A kis leányt nagy vágyódás szállta
meg, megszólította a szép kisasszonyt s a jókedvü népség magával vitte
őt s aztán ő kezdte porolni lassan-lassan a ruhákat s ő mondogatta:

  «Porzik porzik a ruhám
  Arany eső szakadj rám
  Majd ha este ég a fény
  Szép Melinda leszek én…»

És a tükörben a szegénység, a nélkülözés, a szerény dicsőség
felejthetetlen képei merűltek fel, frissen, elevenen, s Grizeldisz
édesen mosolygott bele a tűkörbe, s a képek mind mozgalmasabbak lettek,
mind élénkebbek, távoli csengetyű szavát vélte a leányka hallani, majd
közelebb jött e csöngetés, mint egy víg téli tájban a csengetyüs szán
csilingelése, s a tűkör megtelt lelkes hallgatósággal, mely figyel,
tapsol s amott, egy előkelő helyen egy fehér arc, érdekes szép
férfi-vonások, – ah! – ez a dárdási közönség! – S a mint Grizeldisz
izgatottan közelebb viszi fejét s rálehel a tűkörre, a csengetés még
egyre tart, de a lelkes közönség a semmibe hull vissza a sima lapról,
csak a fehér arc marad ott egy pillanatra még, igen… de nem, ez nem az,
ez egy halott ember dult, sárga arcza, torzonborz hajkoronával… irgalmak
istene, a bácsi, halálának borzasztó napján…

És a csengetés még egyre tart, az ajtó feltárul, s a direktor belép s
megzavarja Pipiske elmerengését. A nagy csengetés nem a dárdási szán,
hanem a harmadik jel, az előadást kezdeni kell; a szinház tele van
válogatott közönséggel. Itt van a polgári kormányzó úr, előkelő
hivatalnokok kiséretében, vannak mágnások is, kevés ugyan, de eddigelé
egyáltalán nem volt. Gyorsan csak, előre, előre diadalra.

És Pipiske összeszedi magát, kilép a szinpadra, a közönség elé és zúgó
taps fogadja megjelenését. Erre a csodaszerre aztán elfelejt mindent és
játszik és élvezi játékát jobban, mint akárki a nézők közül, s mikor
elhagyja a szinpadot, újra felzúg a riadalom s az a szép, elegans, úri
publikum, az a fővárosi nép, a maga művelt izlésével hódol Pipiskének és
szentesíti Keserű Jónás úr, a dárdási direktor itéletét.

Pipiske a jelenete után beoson öltözőjébe és tűkrébe néz és az onnan
kimosolygó Grizeldiszt megcsókolja és azt susogja: «Meg vagyok veled
elégedve kicsikém.»

És mikor megint kiment a szinpadra, kivitte magával azt a másik
szándokot is: körül nézett a páholyokon. Melyikben ül, a ki rajta
segíteni fog?

És mint a villámcsapás, úgy állítja meg szemléjében Pipiskét egy sápadt
férfiarc látása. Csak most látta a tűkörben, ugyanaz, a ki Dárdáson
megakasztotta Kordeliában. A fehérképű ember messzelátóját szögezte volt
Pipiskére s jól látta, hogy észrevétetett.

Pipiskét azonban e találkozás, bárha fölöttébb kellemetlenül érintette,
csak egy szempillanatra hozta ki sodrából s jelenetét, midőn férje által
megtagadtatik, oly vonzó s bensőséges lemondással játszta, a megtört
hangok oly zenéjét adta, hogy a közönség nagyja-apraja vele sirt, s
elmenetele után példátlan lelkesedésben adott tetszésének kifejezést.
Pipiske kénytelen volt újra meg újra kimenni megköszönni a nézőségnek,
hogy méltányolja művészetét.

A direktor úszott a boldogságban s egy rendkívül szép csokrot adott át
Pipiskének, s titokzatosan hozzá tette: a kormányzó úr ő excellenciája
hivat páholyába. Kegyed szerencse gyermeke s engem is bele vont
szerencséje bűvös körébe.

A direktor elrohant, Pipiske pedig öltözőjébe ment.

Ott egy másik szép csokor volt, rózsaszin szalagokkal. A csokorba
névjegy volt dugva, rajta e név «gr. Szanday Elemér».

– Ah! – mondja Pipiske kiábrándulva, – azt hittem… de hiszen ez az az
úr, a ki a heroinát akkor este megszöktette! Úgy látszik, megint
megszöktette valaki a heroinát, de… tőle!

És jó kedvvel indult a szinpadra.

A direktor jött. A kormányzó úr el van ragadtatva, le is jött a
szinpadra, be akarja magát mutattatni. Roppant szerencse! Tessék
kisasszony –

És egy érdekes külsejü, mintegy ötven éves úr felé vitte Pipiskét.

– Ő nagyméltósága, a polgári kormányzó úr. Pipiske kisasszony.

– Kisasszony, kegyed mindnyájunkat elbájol játékával.

– A közönség igen kegyes irántam.

– Ez a közönség rendszerint szigorú és követelő s nem valószínű, hogy
kegyeddel szemben megváltozott volna.

– Nagyon elbizakodottnak kellene lennem, ha a kitüntetés e jeleit mind
csak megérdemlett jutalomnak venném –

– Kegyed ép oly szerény, mint a mily jeles művészetében. Szivemből
gratulálok önnek. Lám, lám, ismét felriad a taps.

– Felvonásvég van, – mondja a direktor.

– Jöjjön, kisasszony, jöjjön, – mondja a kormányzó úr. – Kegyed ugyan
megérdemelte e tapsokat, de azért a közönség megkivánja, hogy meg is
köszönje.

– Istenem, hogyne! – mond Pipiske s elfogadja a kormányzó úr odanyújtott
karját.

– Jesszus, – kiált a direktor elképedve, – hát a csokrait nem viszi ki?

– Ah, csokrok? – mond a kormányzó, – hogy is ne! Ide velök! – És maga
rohan az öltözőbe, felkapja a két csokrot, de nem a nélkül, hogy körül
ne nézne az érdekes öltözőben.

– Lám, lám, – mondja magában, – gróf Szanday Elemér névjegye! Ez
érdekes!

És szalad ki a két csokorral, melyeket Pipiskének át ad. Pipiske pedig
prezentálja a két csokrot a közönségnek s a két csokor újabb riadalom
forrása lesz. Pipiske kénytelen másodszor a lámpák elé menni, de mostan
csak egy csokrot visz ki magával. A gróf Szanday Elemérét – ott benn
hagyta.

Abban a páholyban pedig, a hol az a fehérképü ember ült, a következő kis
párbeszéd folyt le.

– Nos, még mindig oly bájosnak találod, – mondja egy alak, mely a páholy
árnyékában ült.

– Még mindig, – felel a fehér arc.

– És – tartod a fogadást most is?

– Nem, most majd én fogadok valakivel az ellenkezőre.

– Nem is érdemes az ilyet komolyan venni.

– Nem érdemes, pedig kár. Nem tudod, kitől kapta azt a másik csokrot?

– Miért?

– Legalább is annak az adójával szeretnék fogadni.

– Nono! Ez még mindig egy kissé komoly.

– Eh, két hét alatt a szeretőm lesz.

[Illustration: – Eh, két hét alatt a szeretőm lesz.]

– Vagy a másé, – mond nevetve az árnyékban ülő.

Pipiske kisasszony pedig ez alatt udvarolt a kormányzó úrnak s mikor
elbúcsúzott tőle, igen meleg kézszorítással köszönte meg neki, hogy
érdemesnek tartotta lefáradni őt megdicsérni. Játék után aztán hazament,
megcsókolta Celesztin mamáját és azt mondta: minden jól megy, remélem,
szerencsésen végire járok a dolognak.

A kormányzó úrhoz pedig, mikor kilépett a szinházból, egy másik ember
csatlakozott.

– Nos, mit beszéltek azok a gavallérok?

– Semmi különöst, azt is keveset. Csak az új szinésznő iránt érdeklődtek
s azt hiszem – tervök van vele.

A kormányzó úr tudniillik, a mint Szanday Elemér gróf névjegyét
megpillantotta, utasítást adott, hogy a gróféval szomszédos egyik
páholyba egy bizalmas embere menjen be látogatóba s iparkodjék a két
fiatal ember beszédét kihallgatni.

Használhatta-e és mire a kormányzó úr, a mit megtudott, azt még talán
lesz alkalmunk tapasztalni. Vélekedésünk az, hogy egy ügyes ember
mindennek hasznát tudja venni a világon.



XIV. FEJEZET.  (A hogy az isten intézkedik.)

E sorok olvasóit szemtanujává tettem egy magával, a világgal,
fogalmaival meghasonlott ember halálának, s a kik látták annak az
embernek reménytelen küzdelmét s lehanyatlását az örök megsemmisülésbe,
tán szivesen tesznek velem egy kis kitérést, hogy egy jámbor és
istenfélő, hitében biztos embert meghalni lássunk. Az ilyennek könnyű a
meghalása s a látvány, melyet nyújt, inkább irigységet költ, mint
szánalmat avagy rettegést. Az ilyen munkája-végezetten, istennel és
emberekkel békében, csöndes lelkiismerettel – pihenni tér a halálos
ágyon; elalszik abban az édes reményben, hogy a mit szerencséje esett
jót cselekedni, azért édes jutalom várja egy szebb hazában. Az ilyent
kecsegteti a hit, hogy a kiket szeretett, azokat mind viszontlátja ott,
a hova megy, a kik már meghaltak, csak megelőzték őt az örök életben s a
kik utána fognak meghalni, azokra ő fog várni mennyei fényességben.

Kevesen, nagyon kevesen vannak, a kik e hitben élnek és halnak meg, de a
sír szélére jutván, valóban boldogoknak mondhatók a halandók között. Az
emberi tudomány, a felvilágosodott elme minden vívmánya ezt a nyugalmat,
ezt a békét, ezt az elandalító reménykedést a megsemmisülés percében meg
nem adhatja.

Rettenetesnek és ádáz kegyetlenségnek tartom istenét és hitét elperelni
az embereknek, mikor egyenértéket az élet nehéz óráira – egyetemes
értékűt nem adhatunk nekik. Hogy egyesek voltak, a kiket, hogy úgy
mondjam, a felvilágosodás nyugalma végső percükben sem hagyott el: ez
értéktelen; mert számosan vannak mások, a kik filozófiával éltek ugyan,
a míg testi erejök meg nem törött, de utolsó tusájokban elhagyta őket a
filozófia, helyébe lépett a kétség, s a kétségbeesés. És e két
kathegoria ki nem meríti a halandók számát, mert ezek képviselik az
egyeseket s a százasokat, ezek után jönnek a – milliók és újra milliók,
kik napi munkájoktól nem érnek rá vallás helyett filozófiát tanulni s
ennek magaslataira emelkedni. Hagyjátok meg tehát az emberiségnek
istenét érintetlen legalább addig, míg a természet és teremtés végső
okát ki nem puhatoltátok s megfoghatóvá nem tettétek minden józan emberi
elmére nézve. Hagyjátok meg a lehetőséget, hogy a jók és jámborok
halálát mennyei béke és glória vehesse körül…

… Egeresi Illés, a fiatalképű öreg pap szobájába lépünk. Ott pihen az
aggastyán, a ki százaknak vitt utolsó vigasztalást, kezében egy kis
finom mívű csontfeszülettel, rendesen, szépen megvetett ágyában.
Galambfehér haja körülveszi kimerült arczát, szemei fényökvesztetten
néznek a levegőbe. Ha az ajtó halkan nyílik, oda fordul a két barátságos
szem, s ha nem az lép be, a kit a haldokló vár, türelmesen tévedez ismét
a levegőben. Békés, egyhangú, teljesített kötelességgel terhelt mult van
az aggastyán mögött; egy szerény, lemondásokban gazdag, de megelégedett
élet; eredménye az egyensúlyos lélek, a nyugodt lelkiismeret. Az isten
nem lesz szigorú birája annak, a ki mindig szigorún itélt magáról, az
élettől nem kért sokat s a mit kapott tőle kéretlen, szivesen osztotta
meg másokkal. Nem elbizakodás a mi neki a nyugalmat adja. Bűne se több
se kevesebb mint más embernek, a ki nem bűnökben keresi kedvét, de
határtalan bizalma van isten irgalmasságában, mely előtt alázattal
hajtja meg fejét…

Ajtaja ismét nyílik s egy köhécselő öreg asszony Jézus nevét dicsérve
lép rajta be. Adorgyán János özvegye, a kiért a haldokló pap elküldött,
valamint Adorgyán János özvegye elküldött annak idején a papért, mikor
szerencsétlen gazdája haldoklott.

Őt várta tehát Egeresi Illés és magához intette.

– Kedves jó asszony, kevés élni való időm van már és egy nagy gond
nyomja a lelkemet. Nyúljon ide a vánkosom alá, úgy, ott talál egy
hétpecsétes levelet. Ez a maga boldogtalan gazdájától való. Azzal a
szóval adta nekem által haldokló ágyán, hogy «ha van isten, intézkedjék
róla». Ebben van úgymond, az ő gyónása, leteszi a kezembe s legyen itt
olyan biztos helyen, mintha a magáéban volna. Eddig őriztem e levelet,
most meg kell halnom, nem őrizhetem tovább. De nem is adhatom senkinek,
csak isten rendelkezhetik róla, nem én, sem más. Én tehát magammal
viszem a sirba. Ha isten úgy rendelte, ott porlódjék el velem. – És egy
kis pihenőt tartva s kezével, melyben a feszület volt, megfogva az öreg
asszony kezét, rövid néhány lélegzet után folytatá:

– Azért kérettem ide magát jó asszony, hogy végső kivánságomat maga
teljesíti leghívebben, maga, ama boldogtalan felebarátunk utolsó
gondviselője. Arra kérem tehát, vegye e levelet magához, maradjon
végpercemig nálam, fogja a félkezemet, mikor utolsó lélegzetet veszek,
aztán ha feltesznek a hideg ágyra s onnan a koporsóba, tegye ezt a
levelet a fejem alá, hogy békém legyen nekem, békéje annak a szegény
embernek s békéje magának, a ki maholnap utánunk jön a temetőbe, ott
künn a hantok alatt. Fogadja meg nekem ezt a szent szűz nevében.

– Megteszem, megteszem, a szent szűz nevében, – mond az öreg asszony
reszketeg ajakkal.

Egeresi Illés megszorította Adorgyán özvegye kezét, de el nem eresztette
többé.

– Köszönöm, – susogá; – és most a káplánt.

Az öreg asszony fölkelt, kiszólt az ajtón s ismét az ágyhoz ment, s
minekutána elrejtette a levelet, letérdelt az ágy elé s kezét a haldokló
kezére tette.

Az ajtón bejött a káplán, nehány férfi- és nőcseléd, mind letérdeltek,
hangosan imádkoztak.

Mikor imádságukat elvégezték, az öreg asszony, ki a beteg kezét fogta,
visszafordult a többiekhez és csöndesen susogta: meghalt.

Adorgyán János özvegyének nagyon nyugtalan éjszakája volt, míg az öreg
pap hagyatéka a kezei közt volt. Együgyű öreg asszony volt, de mindig
vissza-visszatért ágyához álmát elriasztani a gondolat, hogy ebben a
levélben köll valaminek lenni Pipiskéről is, a szegény világgá ment
leányról. Nem jobb cselekedet volna-e valamely becsületes irástudó ember
kezére adni ezt a levelet, mint eltemetni a jó pappal? De szabad-e ezt
tennie? A haldoklónak fogadást tett! Nem, nem, ő ezt nem teheti. Isten
rendelkezik a levélről, a levélnek az elhalt papnál kell maradnia.

De valamit mégis tett. Az is csak isten rendelése, hogy a levél az ő
kezébe jutott, ne menjen hát ki a kezéből nyom nélkül. Meg kell azt
cselekedni, hogy ne rothadjon el oly könnyen, mint a szemfedő. S az öreg
asszony okos észszel előbb megitatta a levelet olajjal, azután lakkos
vászonba jól begöngyölgette s bevarrta. Így vitte el másnap este a
paplakba, s mikor már koporsóban volt a halott, mielőtt a virrasztók
elfoglalták volna a halottas szobát, becsempészte a nagyon kicsire
összehajtogatott csomagot az elhunyt feje alá.

Másnap díszes temetésre jött el az egész lakosság. A falu apraja-nagyja
ott volt az elhunyt pap koporsója körül. A szép idő s a vasárnap délután
megengedte, hogy a pásztorembereken kívül mindenki ott legyen. Csak a
sánta harangozót kötötte hivatala a toronyhoz, ő maga nem, csak harangja
szava kiséri el a halottakat. A káplán s a szomszédfalu papja igen
meghatóan szentelték be, s a cirkumdederuntot a mesterrel egyetemben úgy
énekelték, hogy egy zokogás fogta el a hivők egész tömegét. Nem kellett
család, a ki elsirassa, siratta a jó lelkiatyát az egész község. Aztán
nyolc szálas ember vállra kapta a szent Mihály-lovat, a népek
sorakoztak, elől a halottas kereszt, aztán az iskolás gyermekek, utánok
a halottvivők, a fejfával s a koporsóval, majd a papok meg a mester,
ezek után a falubeli férfiak, végül az asszonynép, dicsérve az elhunyt
erényeit, jóságát, prédikációit, tanácsait.

A temető inkább a természet tenyésztő iskolájának látszott, semmint
halott emberek eltakarító helyének. Árok vette körül a négyszögű
térséget, s az árok kökénybokorral, galagonyával és csipkebokorral volt
benőve. A kökényen és galagonyán át itt-ott fehérszakállú ihszalag
kapaszkodott föl a levegőbe, s nem levén mibe fogóznia tovább,
tanácstalanul ingott ide-oda, a mint a szellő cirógatta szakállát. Lenn
a temető térségében fiatal cserfák, iharok és hársok álltak, az árokbeli
bokrok pedig itt is sűrűen ismétlődtek, földi szederrel körülfuttatva.
Nem kertészkedett itt senki, csak a természet, s az nem tűrte meg a
meztelen sirokat. Előbb gyorsan füvet növesztett rajtok, majd viruló
szemfedőt himzett rájok kúszó növényekből, szederből, csuhinából,
boncsból, végül árnyas bokrot, alkalmasat arra, hogy fülemüle fészkeljen
tavaszszal rajta.

Az egyik oldala a temetőnek egy kis vágásra dült, melybe a falubeli
gyermekek szoktak nyár elején epret szedni járni, ha egyéb dolguk
nincsen.

A temető közepe táján, a nagy keresztfa szomszédságában, bokroktól
beárnyalva volt megásva Egeresi Illés örök nyugalma számára a hely. A
gyászoló sereg körülvette a sírgödröt s a halottvivők letették terhöket
a sír szája elé.

Egy kis élénkebb szél kezdett már útközben támadni s mikor most
körülállták a férfiak hajadon fejjel a sírt, a szél kapkodta az emberek
haját s ide-oda lebegtette a szemfedőt. A nap nyugvó félben volt s
vörösen nézett vissza a határról. A káplán és a szomszéd falu plébánosa
a meghatottság leküzdhetlen jeleivel kezdték ismét egyházi éneköket,
melynek hangjait a szél el-elszedte ajkukról, hogy belevegyítse a titkos
búgásba, melyet a bokrok s fák lombjai közt csodás hangszerein
előidézett. Az egyszerű paraszt népek némán, megilletődve, s a sírhoz s
a koporsóhoz szegzett szemekkel állva, hallgatták a papok énekét, a szél
muzsikáját s érezni látszottak az ő világuk s a túlvilág e mesgyéjén
való szertartás bűvös hatását, a mint a hangokba, melyek rendes
rithmussal zsongtak fülökbe, rémes idegenszerűséggel vegyülnek be sértő,
zavaró hangok. A falubeli kis harang, melyet a sánta bakter hármazva
húzott eddig, hirtelen megáll, azután egyoldalosan kezd kongani.

– Jézus Krisztus, félreverik a harangot, ez tűzi veszedelem!

Mindenki a falu felé fordította arcát s onnan sűrű sötét füstfelhőket
látott az ég felé gomolyogni.

Egy rémkiáltás hangzott el minden ajkról, s pap, mester, hivők – mind,
mind, ott a sírszáján hagyva a halottat, rohant a faluba menteni,
oltani, szembeszállani a pusztító elemmel…

… A szélből vihar, a tűzből tenger lett. A kis falu hamuvá égett…
emberek, állatok veszedelme volt ez éjjel a kis falura nézve.

A kik másnap nehányan kijöttek a temetőbe, összeszedve a káplán és
Adorgyán János özvegye által eltemetni a papot, azok mindazon jajgattak,
bár őket temették volna el tegnap, hogy ezt a mai napot meg ne kellett
volna érniök. Lám, hogy szerette az isten az öreg plébánost, hogy előbb
magához vette, semmint a végitéletet e falura bocsájtotta.

Ily beszélgetések közt értek ki a temetőbe.

Ott azonban újabb rémület várta a szerencsétlen népet.

A koporsó fel volt szabva és üres volt. Az öreg pap holtteste papi
ruhájától megfosztva, bele volt vetve a nyitott sírba s bozóttal,
földdel félig be volt hányva, ruhája pedig a sír mellett feküdt
rendetlenül, megtépve.

A nép e rémes látványon elfelejtette hirtelen kárát s reszkető ajkán,
megrémült képén ott ült a hit, hogy a két esemény, a falu pusztulása és
a pap holt testének a koporsóból kifordulása összefüggésben van
egymással, hanem hogy egyenesen a sátán borzasztó munkája.

A nép nem is engedte eltemetni a papot, csak az esperes és a püspök
közbejöttével juthatott el végső nyugalma helyére Egeresi Illés, a
fiatalképű, jámbor életű öreg pap.

Adorgyán János özvegye pedig a mint összekulcsolta kezeit s
odaszorította öreg dobogó szivére, szét se tudta egyhamar venni nagy
rémületében s reszketeg vén ajkai egyre mondogatták:

«Az isten intézkedett, dicsértessék a neve!»



XV. FEJEZET.  (Pipiske nyomra akad.)

Pipiske kisasszonynak legjobb pártfogója csakugyan nem mindennapi
tehetsége lett. Minden föllépése egy-egy újabb diadal volt, gratulánsok
és udvarlók rajongták körül és a kormányzó úr egyik leghivebb tisztelője
lett. Pipiske minden tisztelgőt szívesen fogadott, csak egyet nem kivánt
észrevenni, a ki pedig legállandóbban ostromolta névjegyeivel,
csokraival és levélkéivel: gróf Szanday Elemért. Erről eleget tudott
azzal, hogy a heroinát megszöktette. Neki ilyen vágyai nincsenek; a
miben ő jár, arra pedig jobb segitőket remél másokban, mint a grófban.

Még egy makacs tisztelője tűnt fel Pipiskének, de valamely csodás
tartózkodás vett rajta ezzel szemben erőt, még csak azt sem merte róla
megkérdezni, hogy kicsoda az a halványképű fiatalember, a ki ép oly
hiven megjelenik minden játékára a fővárosi szinházban, mint egykor
Dárdáson.

Ebben nagyon erős és nagyon következetes volt a kis szinésznő (aki
egyébiránt modorában, magaviseletében s gondolkozásában rövid idő alatt
nagy változást érzett magán, nyilván a sűrű érintkezés folytán
idegenekkel): sem Szanday Elemért el nem fogadta, sem a fehérképű iránt
nem tudakozódott. Az egyik iránt nyilván komolyan érdeklődött, a
másiknak szándékaival azt hitte tisztában van s voltaképeni célját
elérheti mindenik nélkül is.

Celesztin mamájával, kinek házát új állásában sem hagyta el, nagy
beszélgetésben volt, elsorolta tisztelőinek, virágliferánsainak
lajstromát s magyarázgatta, hogy kiben bízik ezek közül, hogy adandó
alkalommal Celesztin rejtelmes eltünésének földerítésében hasznára
lehet, midőn egy látogatót jelentettek be.

A kormányzó úr volt, a ki bebocsátást kért.

Pipiske igen előzékenyen fogadta, a divánra ültette s megköszönte a
tegnapi csokrot, mely egy kis asztalkára a többitől külön volt
elhelyezve.

Hanem foglalkozott egyszersmind magában azzal a gondolattal, hogy mi
hozza ide ezt a nagy urat, a ki csak a szinfalak mögött szokta őt
felkeresni.

A beszélgetés, mely szinházi dolgokon indult meg, csakhamar érdekesebb
mederbe szakadt.

– Elhigyje nagysád, alig van valaki, a kit mostanában szivesebben
köteleznék le, mint kegyedet, – mond a kormányzó úr.

– Oh uram, ha ez komolyan van mondva, nekem van igen jó módom arra, hogy
kegyednek alkalmat adjak rá.

– Lám, lám, mily szerencsésen találkozunk félúton. Tehát ki vele azzal a
móddal.

– Oh, az elsőbbség méltóságodé, én csak azután jövök sorra.

– Kegyed diplomatizál –

– Nem, csak sort tartok. Nekem van egy kivánságom, méltóságodnak is van
egy. Én nem biztam még abban, hogy méltóságod jó indulatát annyira
megnyertem volna, hogy szolgálatokra igénybe vegyem. Nekem felettébb
hizeleg, hogy a kegyed bizalma irántam nagyobb, mint az én bátorságom
volt. Már ez maga nagyon biztató. Ha látom, hogy méltóságod kivánságát
képes leszek teljesíteni, akkor semmi okom sem lesz már kérésemmel elő
nem állani.

– Nagyon alaposan védi poziczióját. No de mindegy. Hiszen rám nézve
csupa szerencse, hogy valami kivánni valója van. Én el voltam készülve
esetleg a kegyed szivességét igénybe venni, így abba a kedvesebb
helyzetbe jutok, hogy szolgálatért viszontszolgálatot ajánljak.
Melyikünk szól először, a dolog lényegén nem változtat, csak
formakérdés. Tehát hallja az én kivánságomat!

– Kérem, – mond Pipiske némi aggodalommal.

– A dolog nagyon bizalmas természetű –

– Az csak hizeleg, de nem fokozhatja a diszkréciót, melyre
szeretetreméltósága számolhat nálam –

– Köszönöm kisasszony. Hiszen végre, ha más-más téren is, de egy ügy
katonái vagyunk ebben az országban.

– Valóban, – szólt Pipiske egy kis vonakodással és gyönge pírral az
arczán.

– Lássa, – folytatja bizalmasan a kormányzó úr – én igen kitünő állást
foglalok el. Hatalmamnak alig van korláta addig, a meddig – hivatalos
köreink terjednek. Azontúl – –

– Azontúl? – ismétlé Pipiske kérdve.

– Azontúl erőszakoskodhatom, csukathatok, akasztathatok, de egy
barátságos köszöntést, egy megfelelő ismeretséget, egy kis önkéntes
előzékenységet nem vagyok magamnak képes szerezni. Vannak, vannak, a kik
rám szorulnak, de a kik rám szorulnak, azoknak is nagy része a kárt
választja, sem mint hogy általam leköteleztessék. Magyarázzam-e a dolgot
kegyednek bővebben? A hivatalos körök vak követése és engedelmessége nem
elég egy ország kormányzására. A társadalom simulása kell hozzá, hogy
cselekedeteinek hatása legyen. Egyszóval, én e főváros társadalmában is
el óhajtanám foglalni a poziciót, a melyet a hivatalban elfoglalok.

Pipiske ámulva követé a kormányzó úr beszédét. Bármily hézagos volt is
előadása, Pipiske felfogta miről van szó. A kormányzó úr a fényesen
dekorált spanyol falat tolta előtte félre, mely kitünő állása sivárságát
elfödte a világ szemei előtt. De mi lehet az előkelő hivatalnok célja,
hogy helyzetét így leleplezi előtte; előtte, egy rá nézve végre is
teljesen idegen nő előtt.

Idegen? Oh, dehogy! Hisz mindketten egy tábor katonái ők, csak más-más
fegyvernemben.

– Méltóságod oly dolgokról lebbenti fel előttem a függönyt, melyeket ily
tisztán nyilván csak legbizalmasabb embereinek mutogat –

– Mert bizalmát akarom megnyerni, mond a kormányzó úr. Én kegyedet egy
igen kényes kéréssel fogom meglepni. Én a napokban bált adok. Ott
lesznek a helybeli hivatalok kitünőségei, ott lesznek az itt állomásozó
katonaság tisztjei, ott lesznek a szinház elsőrendű művészei, ha –
kegyed is ott lesz.

– Ez volna méltóságod kivánsága?

– Ez csak a fele. Számíthatok kegyedre?

– Volna-e jogom és okom el nem menni méltóságod e szeretetreméltó
látogatása után.

– Tehát ott lesz a művészet is.

– E szerint ott lesz minden –

– Minden, csak – a főváros nem lesz ott.

– Ah, – mondja Pipiske, de nem folytathatta.

– A társaság merevségébe szeretnék rést ütni, ha csak nagyon kicsit is.
A résnek az a természete, hogy azután magától tágul. Ebben kérem a
segítségét.

– És mégsem tudom, mikép lehetnék szolgálatára.

– Kegyed hő tisztelői közt látok neveket, melyeknek tulajdonosai kitünő
dísze lehetne a társaságnak, a mely nálam össze fog gyűlni. S e nevek
közt különösen egyet. Ha e név a kegyed kedvéért megtenné, hogy eljönne
hozzám bálba, megvallom, senki sem kötelezett volna engemet úgy le, mint
kegyed.

– A név? – kérdé Pipiske.

– Gróf Szanday Elemér.

– Ah, a heroinaszöktető!

– Kitünő állású fiatalember. Tekintély osztályosai előtt, népszerű a
városban, mint gavallér, – nem kell önnek magyaráznom, mily súlyt
fektetek megjelenésére. Ha kegyed nekem erre nézve igéretet tudna tenni,
nincs az a szolgálat, a melyet szivesen ne tennék érte, ha hatalmi
körömön túl nem menne.

Pipiske alig hallott egyebet, mint ez utolsó szavakat. Ha a kormányzó úr
– gondolá magában – az ő hatalmi körét megmozdítja, a föld alul is elő
kell kerülnie Celesztinnek.

– Én természetesen oly dologban, – mond Pipiske – a mely nem függ tőlem,
igéretet nem tehetek, csak föltételesen. Nem mondhatom tehát, hogy
méltóságod kivánságát teljesíteni fogom, de mondok annyit, hogy meg
fogom kisérteni.

– Kedves nagysád, én sokkal szivesebben veszem, ha egyenesen
visszautasítja kérésemet, mintha biztat és kibúvót keres.

– Hogy gondolhat ilyet? Nem kölcsönös szolgálatról van-e szó?

– Jó, hát vegyük tisztán ily természetűnek.

– Én is jobb szeretem. De itélje meg, tehetek-e kötelezőbb igéretet
annál, melyet mondtam, vagy adhatok-e reálisabb biztatást? Szívesen
kijelentem önnek, hogy a lehetőségig kész vagyok menni a dologban, hogy
önt lekötelezzem s biztosítsam magamnak a viszontszolgálatot. De
gondolja meg helyzetemet. Én a gróf urat, gróf Szanday Elemért még nem
is ismerem.

– Ah, nem ismeri, – mond hitetlenül a főnök.

– Nem ismerem, – ismétli Pipiske. Igaz, hogy mindazok közül, a kik
közeledtek hozzám, az ő ostroma a leghevesebb, de – helyesen-e vagy sem,
nem tudom megitélni – én állandóan vonakodtam őt elfogadni. Inkább
érzések, mint okok vittek a dologra, melyet azonban most kezdek
sajnálni. Egyébiránt a mit hírből tudok róla, az vállalatunkra nagyon
biztató.

– A mit én tudok róla, az kevésbbé biztató.

– Mindenképen legyen méltóságod meggyőződve arról, hogy semmit sem fogok
elmulasztani abból, a mit a dologban megengedhetek magamnak.

A kormányzó úr udvariasan kezet csókolt.

– S most – mondá – térjünk a kegyed kivánságára át.

– Térjünk át, – szólt Pipiske s hozzá is akart fogni, a mint a külső
ajtó csengetyűje megszólal s csakhamar megjelen a szobában Celesztin
mamája egy pompás virágcsokorral s egy levélkével, melyet egy egyenruhás
inas hozott.

– Az ő inasa, – mondja Pipiske, a mint a csokrot s a levelet átveszi. –
Az első levél tőle, melyet feltörök s elolvasok, – folytatá a főnökre
nézve.

A levélben ez állt: «Bájos kegyetlen! A míg virág nyilik és szív dobog,
meg nem szűnök a kegyed ajtaján bebocsátásért esedezni. Ha a kegyed
szíve is majd kinyílik nekem, mint kegyednek e virág, oly kitartás fogja
jutalmát elvenni, mely a hódító s a hódoló büszkeségére egyaránt
érdemes. Egy kegyes szóért esedezik híve és lovagja gróf Szanday
Elemér.»

Pipiske átnyujtá e levelet a főnöknek, aztán egy másik kis asztalkához
ült, melyen ténta, toll és papiros volt és írt.

Néhány percz mulva Pipiske átadta levélkéjét a főnöknek, ki e sorokat
olvasá le a papirról:

«Gróf úr! Ha ön nem fektet arra súlyt, hogy első találkozásunk az én
szobámban legyen, akkor a kegyes szóért, melyért esedezik, jöjjön el – a
polgári kormányzó úr báljára e hó 18-án. Pipiske.»

– Kitünően van gondolva, – mondja a főnök úr és ketten siettek ellátni a
levelet, melyet az egyenruhás inas rögtön el is vitt.

– És most, – mond Pipiske – térjünk át az én dolgomra.

– Térjünk az ön dolgára, – feleli a kormányzó szinte jó kedvre derülve.

– Én egy fiatalembert keresek –

– Ah, ez érdekes!

– Nem annyira, mint ön gondolja és mégis nagyon. E fiatal ember
háziasszonyom fia, nekem régi jó barátom, ki már két ízben
meghálálhatlan szolgálatokat tett nekem.

– Ah, ah, és hol keresi őt?

– Azt magam sem tudom. A fiú egy kissé különös ember. Attól tartunk,
hogy valami vigyázatlanságért összeütközésbe jutott a rendőrséggel.

– Akkor oda kell fordulni –

– Az nem olyan könnyű, mint ön gondolja, azaz nem olyan könnyű nekünk,
mint önnek. Az ember nem tudja, nem keveri-e magát is bajba, vagy nem
sulyosbítja-e az illető helyzetét –

– Látom, rendőrségünk nem a legjobb hirben van –

– Ön tudja legjobban, megérdemli-e vagy sem. Egyébiránt érhette
barátomat más baj is. Neve Persze Celesztin. Megvallom, egy kissé
ideálista, fantaszta fiatalember. Tudja kormányzó úr, olyan hazafias… de
egészben nagyon ártatlan. Senkinek sem vét, engem nagyon lekötelezett,
öreg édes anyjának pedig egyetlen támasza.

– Persze Czelesztin, furcsa név, bizonyos vagyok benne, hogy még nem
hallottam. Valami közelebbi ismertető jelei nincsenek?

– Külsőre igen szelid, szőke fiú, jelentéktelen kifejezéssel… Egy
medvehajtóról beszéltek itt valami történetet.

– Ah, lám, lám, erről leányom is, Klemmi leányom is beszélt! Ha ő volna,
akkor minket is nagyon lekötelezett volna. De Klemmi egyáltalán nem
jelentéktelennek mondta sőt igen veszedelmesen dicsérte a fiatal embert.

– Azt gondolom, – mond Pipiske – ez más eset. Valami üldözés, valami
politika, azt hiszem megzavarta a fiatalember fejét.

– Megálljunk csak, erről is hallottam. A minap volt róla szó, egy
hóbortos fiatalember, a ki minden összefüggés nélkül emleget medvét,
medvehajtót –

– Istenem, ő lesz az –

– El van fogva, de nem tudnak belőle semmi világos vallomást kivenni.

– Már bizonyosan ő lesz az, – mond Pipiske egészen felindulva s
reszketve az izgatottságtól.

– Ej, ej, Pipiske kisasszony, – kegyed szintén gyanuba keveri magát –

– Gyanuba!

– Talán mégsem olyan jelentéktelen és semmit mondó ama fiatal ember
külseje –

– Oh méltóságod félreért vagy egy tréfát enged meg magának, a mely
igazán rosszul esik. Istenem, hiszen már csak az, hogy fel nem ugrom, ki
nem szaladok innen megmondani ama jó áldott asszonynak ott künn, hogy
fia valószinűleg megkerül, oly magam legyőzésébe kerül, hogy ki sem
mondhatom. Gondolja meg csak méltóságod a helyzetet.

– Jól van kisasszony, – mond a kormányzó felkelve, menjen ki bátran,
mondja meg ama jó öreg asszonynak, hogy nyomon vagyunk. Én sietek a
rendőrségre biztosabb értesülésekért s ha úgy lesz, mint remélem, akkor
e hó 16-án kegyed vendégeimért cserébe visszaadja mamájának Persze
Celesztin urat.

A kormányzó úr elbúcsúzott s midőn a külső ajtó kilincsére teszi kezét,
ismét megcsendül a kis csengetyű.

A liberiás inas hozta meg a választ, a kormányzó úr maga vette át
izgatottan az ámuló inastól s rohant be vele a szobába, a hol Pipiskét
és Celesztin anyját egymásra borulva sirva találta.

A kormányzó feltartja a levelet.

– A válasz, – úgymond némi zavarban.

– Törje fel, olvassa el, – mond Pipiske és a zokogó öreg asszonnyal a
szomszéd szobába menekül.

A kormányzó úr pedig feltöri a levelet, elolvassa és kivirágzott arccal
a friss csokorra teszi azon kinyitva s gyorsan eltávozik, a ház előtt
váró kocsijába ül s tovahajtat.

A levélben ez a két szó állt: «Ott leszek.»



XVI. FEJEZET.  (Két fiatal ember beszélget.)

Gróf Szanday Elemér nagyon türhetetlennek találta már az életet s
felettébb csodálkozni meg nem szünt azon, hogy még mindig nem vált meg
tőle. Miért is nem tette? Egyszer végkép el volt rá tökélve, de akkor
ügyvédje egy hóbortos segédét küldte hozzá, a ki eltrécselte vele az
időt hasznosabb dolgok elvégzése helyett. Végrendeletét azóta sem
csinálta meg. De minek is csináljon végrendeletet? Nevetséges, mikor
olyan a világ folyása, hogy élvén se lendíthetünk rajta, rendelkezni
olyan időre, mikor már itt se leszünk. A ki nem tartja érdemesnek élni,
– bolond ha egy percig is komolyan foglalkozik azzal, hogy mi legyen
akkor, a mikor már nem él. Egyébaránt ő neki még aránylag könnyű. Nagy
vagyona után nagy kényelmet élvez. Háborítlan kesereghet és szidhatja a
világ folyását. Ráér semmit sem tenni, savanyodni és ilyen gondolatokkal
még unottabbá tenni magának exisztenciáját. De hát az a sok bolond, a ki
csak úgy el van keseredve mint ő, a mellett aztán kénytelen türhetlen
viszonyok keretében, gyülölt hatalmak őrszeme alatt megélhetése
föltételeiért vesződni, izzadni, megalázkodni! És hogy lót-fut a sok
ilyen bolond az utcákon! Hogy taszigálja egymást, hogy süvegeli
egymást!… Mit nyujt ezeknek az élet, hogy ragaszkodnak hozzá? Hogy
birkóznak keserveivel, hogy ostromolják akadályait? – Talán mégis többet
mint neki, a ki munka nélkül is tízszer, százszor annyit élvezhet
belőle, mint ezek közül akármelyik… Szanday Elemér gróf itt nyilván egy
titok kulcsa körül tapogatózik, a mint ablakán át a sokaságot szemléli:
saját unott exisztenciája titkának kulcsa körül…

Az élet nehézségeiben rejlik az élet gyönyöreinek a titka.
Legteljesebben élvezi azt, a mit az élet örömet nyujthat, a
legnyomorultabb. Egy előkelő hölgynek egy százezer forintos ajándék nem
adja meg azt a gyönyört, a melyet a munkás élvez, ha meglepetésképen az
egy messzely borhoz még egyet tesznek ebédlőasztalára. A tikkadt vándor
italához képest az útmenti forrásnál a legdrágább bor, melyet az inyenc
nagy fejtöréssel hozat, egy lukullusi ebédet leönteni, nem sokkal több a
kelletlen orvosságnál. A deáknak az ablakpromenád, a melyen rajtakapták
s melyért egy nap koplalással bűnhődik a kárcerban, menyei gyönyör; a
gróf kitartott szerelmének ölelése, a kéjesen berendezett boudoir
félhomályában e gyönyörnek csak árnyékát sem adja ki.

Egy exisztencia, a mely a gyönyöröket megunta, a munkát meg nem
próbálta, tehát nem is ismeri: ime Elemér gróf. De hát mért nem próbálta
a munkát? Mert a tér, a melyen ő munkálhatna rangjánál, születésénél,
összeköttetéseinél és nevelésénél fogva: az a tér előle el van zárva,
idegenek foglalták el, azon a téren dolgozni ma nem erény, hanem bűn, ha
nem hazaárulás. A közpályákat megszállva tartja az ellenség, oda csak az
viheti tehetségeit, a ki az ellenségnek megadja magát. Átok ilyen korban
nőni munka alá. A kit ér, megsemmisül alatta. Egyensúlyából az egyoldalú
élet kiveti, hacsak feje nem üres, lelke nem léha. Boldog, háromszor
boldog az, a ki ilyenkor személyes viszonyaiban talál szivének, lelkének
nemesebb foglalkozást. A szerelem, család, családi élet alapítása lesz
ilyenkor sok értékesebb lélek mentő horgonya. Találni ilyenkor egy
lényt, a ki megérti s betölti a szív vágyódásait s új édes kötelékeket
sző észrevétlen az elszakadtak helyére: ez az isteni szerencse! Elemér
grófot ez a szerencse is elkerülte. Serdülő legény korában belevetette
magát az élvezetekbe, uszott a hömpölygő árban, de nem a nélkül, hogy
szemmel ne tartotta volna a parton nyiló virágokat is. Hányat letépett,
hányat látott elmerülni az árban, melybe magával rántotta, nem egyért
tán partra is szállott volna, ha – ha oly könnyen nem szakadt volna le
száráról. Nincs már virág, a mely másra volna érdemes: bele vele az
árba, aztán le az iszapba vele…

… És az a szende Pipiske, ah, igazán boszúra is alig érdemes! Nem elég,
hogy megszökik egy fiatalemberrel… beteges ambició a német komédiára,
onnan politikai ügynök, tán kém szerepére viszi. És Szanday Elemér
grófnak voltak pillanatai, mikor komoly ábránddal gondol e…
teremtésre!.. Ah, ott megy a fiatal ügyvédsegéd… épen jókor, nagy kedvem
volna a hóbortossal egy kicsit vitatkozni…

És a gróf kocog az ablakán s kéri Csongor Bélát, hogy fáradjon be
hozzája.

– Bocsánatot kérek, hogy felhívtam, – szólt a gróf a belépőhöz.

– Valamiben szolgálatára lehetek gróf úr? – kérdé Béla.

– Nem is bánnám – szólt a gróf, – csak tudnám miben.

Béla nem tudta mit gondoljon, de valósággal Elemér gróf se tudta, hogy
mit akar. A gondolatok ama raja, melyeket vázolni iparkodtam, zsongott a
fejében; gondolatok, melyek nem ritkán nyugtalaníták őt. Sok jeles
tulajdonság hevert parlagon a fiatal mágnásban, akcióban csak
selejtesebb része volt eddig az ő énjének s ama jelességek
főttek-forrtak tétlenségre kárhoztatva börtönükben s zaklatták
gazdájukat, ki önkénytelen kereste a szabadulást e zaklatástól.
Disputált magával, háborgott a világgal, itélete tárgyává tette a
viszonyokat, az embereket, magát, de csak hangulata s lelkének
kényelmetlensége kormányozta ebbeli szellemi tevékenységét hol egy, hol
más irányban. Ugyanabból a kiindulóból nem ritkán ellenkező eredményekre
jutott, a mi csak fokozta, nem hogy csillapította volna nyugtalanságát.
Ily hangulatban látta meg az ablakon át azt a fiatal embert, a kivel
egyszer már szembe szállt oly pillanatban, melyet ugyanez a hangulat
tett rá nézve majdnem végzetessé. Úgy tünt fel előtte a fiatal ember,
mintha egy régen kivánt régi jó ismerőst látna s önkéntelen szólította
meg ablakán által.

Most, midőn szemben állt vele az, kinek csak sejtelme sem lehetett a
lelki processzusról, mely őt a grófi szobába varázsolta, s ki ennél
fogva természetesen egészen idegenül köszönt és szólt, szinte nevetséges
lett egyszerre előtte a helyzet, nevetséges és ostoba. Hogy mit mondjon
a fiatal embernek, az iránt nem volt zavarban. Kibujni a helyzetből
legkönnyebb, hiszen csak egy pár sort ír Varhonyay ügyvédnek s felkéri
Bélát, legyen szíves elvinni. De a gróf nem állt meg e gondolatnál. Ő
nem fog a helyzetből kibuvni. Vannak az embernek pillanatai, a midőn
szüksége van egy okos ember társaságára tépelődései közben. Az ember
harcba száll magával, de nem tud részrehajlatlan lenni, pártul fogja
gondolatai közül az egyiket s nem mindig a helyesebbiket, a másiknak,
nem ritkán az életrevalóbbnak róvására. Ha van valaki mellette, az
átveszi az ellengondolat védelmét, vagy a pártoltnak ostromát s az ember
erkölcsi lénye biztosabban tisztul, ha ellenfél és jó barát nem
ugyanazon koponyában táboroz és ütközik.

– Bocsánatot kérek, – kezdi ismét a gróf, – ma igen rossz napom van,
társaságra vágytam s önt véletlen meglátva, –

– Igen sajnálom gróf úr, e pillanatban nem lehetek szolgálatára. Egy
igen sürgős elvégezni valóm van. Azt hiszem azonban egy kis óránál
többet nem vesz igénybe a dolog s azontúl szabad az egész mai napom s
szívesen állok rendelkezésére.

– S mi végezni valója van?

– Egy végrehajtást kell teljesítenem.

– Kérem, fizesse ki az adósságot az én számlámra s jőjjön rögtön vissza.

– Isten ments! Rossz helyen gyakorolna a gróf jótékonyságot. Tud itt az
adós fizetni, de nem akar. Egy zsugoriról van szó, a ki vonakodott
visszaadni a tőkét, melyet nyomorúságában adott neki egy szegény özvegy
asszony. A zsugori uzsoraüzletet kezdett az összegen, meglehetős módra
tett szert s most, mert hibás volt a kötelezvény, tagadta az adósságot.
Megnyertük a pert minden forumon s most a perköltséggel együtt hajtjuk
be a megátalkodott uzsoráson a kamatos tőkét. Csak hadd fizessen az, van
annak miből, – mond Béla nevetve.

– De sokáig fog tartani!

– Hát – jőjjön velem gróf úr, azt hiszem ez is szórakoztatni fogja.
Igazában úgy sincs a bölcs beszéd, mely tanulságosabb és szebb volna,
mint egy helyesen és jól végrehajtott cselekedet. A közben kell az
embereket nézni, nem az ablakon által, – tevé hozzá mosolyogva.

– Jól van, menjünk, – mond a gróf.

S a két fiatalember elindult az őszi, késő őszi lucsokban az egyik külső
városnak. Utcán le, utcán felmentek, a gróf egy kissé gyakorlatlanabbul
játszta a szaladgálók szerepét, mint az ügyvédsegéd, de derekasan
taposta a külvárosi sárt. Beszélgetésre nem igen volt alkalom az
utcákon, csak egyes megjegyzéseket váltottak. Majd egy félórába került,
amig kiértek egy városszéli utcába, a melyben már se kövezet, se éjjel
világítás. Kutya van itt minden házban, a ki a maga tapasztalati
tudománya szerint ugatja meg a jövevényeket. Máskép az utcabelit, máskép
a koldust, máskép a kopott és máskép az úri idegent.

– A bíró még nincs itt, – mondja Béla órájára nézve.

– Hogy-hogy, hát már helyben vagyunk?

– Az a sárgás alház amott utazásunk célja. Az igazság ide nem jár
gyalog. Ha a bírói kiküldött már itt volna, kocsi állana a ház előtt.
Különben azt hiszem, egy fél órával korábban is találtunk jönni.

– S mit csináljunk most e fél órával?

– Elbeszélgetjük, ha jobbat nem találunk, vagy, ha a gróf úrnak inkább
kedvére van, járjuk be ezt a cigánynegyedet. Érdekes nép lakik ám itt
is.

– Nézze csak, amott látok egy csinos házikót, előtte pad van, üljünk le
oda. Onnan szemmel is tarthatjuk az ön adósa házát s rögtön
észreveszszük, ha a bírói kiküldött megérkezik.

És oda mentek s leültek.

Egy pillanatig hallgattak mind a ketten. Elemér gróf egyszerre csak
felkacagott. Különösen bolondos helyzet az, a melyben van. Kijött grófi
kényelmes otthonából ide, egy főváros szurtos és sáros külvárosába
gyalog, egy fiatalember társaságában, s maga sem tudta miért. De nem
bánta meg. Hangulata, a mely kergette, elmaradt tőle. Az nyilván jobb
szereti a nagy kényelemmel és pompával berendezett grófi lakást. Uj
helyzete kényelmetlenségét azonban élénken érezte s jelesen azt, hogy a
fiatal ügyvédsegéd bizonyos fölényben van fölötte. Nem is ő volt, a ki a
beszélgetést a lócán megindította.

– Nem alkalmatlan-e a gróf úrnak, – mond a fiatal ember – ha visszatérek
első találkozásunk tárgyára? Nekem olyan álomszerű a dolog, s érdekes
is, mint egy kedves álom, melynek csak darabjai vannak emlékünkben,
mikor fölébredünk, s dolgot ad a darabokat egymással összefüggésbe
hozni.

– Nem alkalmatlan, – felel a gróf, – annál kevésbé, mert nekem is
álomszerű a dolog. De az álom, a mennyiben én rám vonatkozik, még egyre
tart s minden inkább mint kedves.

– A gróf úr végrendeletet kivánt velem iratni.

– Igen. Az volt a szándékom, hogy főbe lövöm magam.

– És – megkészült azóta a végrendelet?

– Nem.

– E szerint azóta a gróf úr szándéka és gondolkozása megváltozott?

– Nem változott meg –

– Egyik sem?

– Egyik sem változott meg.

Béla különös zavarral nézett a grófra.

– Annyiban talán mégis megváltozott, – folytatá egy kis meggondolás után
Szanday Elemér gróf, – hogy más formulával kell helyzetemet s
hangulatomat kifejeznem. Akkor el voltam a dologra tökélve, leszámoltam
s meg akartam halni, s ha az ön principálisa más embert küld hozzám,
valószinű, hogy végre is hajtom a dolgot. Ma, ha tisztán akarom
hangulatomat kifejezni, azt kell mondanom, hogy még nem vagyok eltökélve
arra, hogy megtartsam magam az életben.

– Ez mégis jelentékeny – javulás, – bocsánat a kifejezésért, – mond Béla
komolyan. – Én szivesen tennék egy lépést tovább, a gróf úr okai felé,
ha tolakodó kiváncsiságnak nem venné. A körülmény, hogy szerepem volt a
gróf elhatározásának némi megrendítésében, eléggé okadatolja
érdeklődésemet.

– Kiváncsiságát vagy érdeklődését nem vehetem rossz néven, annál
kevésbbé, mert úgy tetszik némi jogot is adtam önnek e kérdésekhez az
által, hogy társaságát kértem. Pedig valóban semmi világos szándékom nem
volt önnel. El voltam merülve ellentmondó, egymással civakodó
gondolatokba, s mint a ki elmerül a vízbe, megkapja a deszkát s a
szalmaszálat, a melyet a hullám feléje dob, úgy kaptam egy ismerős
arcon, mely az embertömegből felém intett, midőn tépelődéseim martaléka
voltam. Ez arc az ön arca volt. Öntudatlanul kapaszkodtam önbe, ön
idehozott, csodálkozzam vagy nehezteljek-e, ha ön is tudni akarja,
miért?

– A gróf úr mindig rejtelmesebb lesz előttem. Birtokában van mindennek,
a mi egy szerencsés pálya és boldog élet föltételeihez szükséges és, ha
nem csalódom, távolabb áll mind a kettőtől, mint akárki, a ki semmi
nélkül indul keresni a kettőt.

– Ez való, – mond a gróf, – való annyiban, hogy különféle föltételeivel
rendelkezem annak, a mi az emberi szerencséhez kell. Egy szerencsés
pálya, egy boldog élet nem volnának rám nézve lehetetlenségek, ha
egyáltalán lehetségesek volnának. Megtanultam mindazt, a mit állásomban
tudni kell, van születésszerinti rangom, van megfelelő vagyonom, van
becsvágyam, de nincs hazám. Önök lesznek ügyvédek, tanárok, kereskedők;
a társadalom ad önöknek foglalkozást, tért az üdvös munkára. Az a tér, a
melyen mi «dolgozhatnánk», az a tér nincs és alkalmasint többé soha sem
is lesz. A «szerencsés pályához» meg vannak föltételeim, de a pálya maga
van elzárva. Ha léhán végig lovazni, végig kártyázni, végig dőzsölni nem
akarjuk az életet, nem tudjuk minek éljünk. Megkisértém valamennyit,
meguntam valamennyit. Egy jobbra vágyom, a mely elérhetlen, s terhes az
élet, a mely nem igérhet semmit.

– És a gróf úr osztályosai mind így gondolkoznak?

– Oh nem. Azok szerencsésebbek. Ezt lovai, azt szeretői, amazt utazások,
a negyediket a társaság s az élet egyéb szórakozásai foglalják el.

– És semmi más? A gondok és gondolatok, melyek magokban oly nemesek, de
oly kegyetlenül zaklatják a gróf urat, azok nem nyugtalanítják a
többieket?

– Nyugtalanítják, az nem jó szó. _Foglalkoztatják_. Ez helyesebb, azt
hiszem. Hogyne! Hisz ők mind jeles hazafiak. De nem hiszek nekik. Ők
játszák a reménykedőket, konspirálnak is egy kicsit, majd prédikálják a
türelmet, jönni kell, mondják a költővel, egy jobb kornak s e mellett
mulatnak, gazdálkodnak, kártyáznak, szerelmeskednek s futtatnak tovább.
Érzik, hogy szégyen volna és becstelenség szedni az élet örömeit
szivökben a kétségbeeséssel és lemondással. Hogy tehát szórakozhassanak,
játszák a reménykedőket. Vérig sért engemet ez a képmutató exisztencia.

– És mit kivánna a gróf úr, hogy tegyenek azok, a kiken úgy
megbotránykozik?

– Hogy mit tegyenek? – ismétli Elemér gróf.

– Igen, mert ha ily élesen elitéli őket, abból kettőt okvetlen szabad
következtetni. Egy azt, hogy a gróf úr tudja, mit kell a helyett, a mit
így elitél, tenni, más azt, hogy a gróf úr maga kétségkívül cselekszi is
azt.

A gróf csapdában volt, legalább Csongor Béla azt hitte s folytatta.

– A gróf úr nyilván azt kivánja osztályos társaitól, hogy hivassanak
ügyvédet, készíttessenek végrendeletet és lőjék magokat főbe.

– Ön azt hiszi, – mondja a fiatal gróf, – hogy egy prókátori dilemmával
meg lehet oldani egy problemát. Ön látja, hogy magamon is vonakodom az
itéletet végrehajtani és azt gondolja, megfog egy szarvas okoskodással.
Nem, barátom, én azt nem kivánom tőlök, én egyáltalán nem kivánok tőlük
semmit, sőt örvendek rajta, hogy nem olyanok mint én; de nem tehetek
róla, hogy más vagyok mint ők. Meg vagyok győződve, hogy ha a közélet
szolgálataikat kivánná, egy se találkoznék közöttük, a kinek büszkesége
nem lenne kötelessége teljesítése. De mind könnyen és nehézség nélkül
viseli, sem étvágyát, sem kedvét nem szegi, hogy a haza nincs abban a
helyzetben, hogy szolgálataikat igénybe vegye. Én meguntam, a mit az
ilyen élet nyujt, utálattal vagyok eltelve e nemesebb cél nélküli tengés
iránt s nem találok csak egy menedéket, a megsemmisülést.

– Ha nem találja nevetségesnek a kérdést: nem szerelmes a gróf?

Szanday Elemér gróf nagyon megnézte Csongor Bélát. Egy pillanatig nézte,
aztán egy jóizüt nevetett.

– Nem, nem vagyok szerelmes.

– Az valóban nagy kár, – mond a fiatal ember. – Lelki háborgásainak
forrása igen nemes. Eltévelyedései egy nagy lélekhez méltók. Semmi sem
kivánatosb, mint hogy a gróf úr épen megtartassék «egy jobb kor»
számára, a mely «jönni fog». És két tényező volna csak alkalmas arra,
hogy indulataival szerencsés birokra keljen: az erős kötelességérzet,
tevékenységre kényszerülve, – ha példának okáért munkájával kellene
fenntartania anyját, apját vagy testvéreit; vagy az igaz szerelem, mely
minden reményre megtanítja az embert és minden kétséget megöl.

– Azt kell hinnem, – mond a gróf, – hogy ön élvezi mindenikét e két nagy
szerencsének.

– Nem, – felel Béla, – nem gróf úr, én nem élvezem egyikét is a két nagy
szerencsének.

– Hogyan? Egyikét sem?

– Nem. Se atyám, se anyám, se testvérem, a kiről gondoskodnom kellene.

– És a szerelem?

– Arra időm nincs és – módom sincsen.

– Szerencsére szüksége sincsen reá, mint a hogy az ön szavai szerint
nekem volna.

– Ily értelemben valóban nincsen. Azok a kétségek, melyek a gróf úr
nyugalmát zaklatják, távol vannak az én keblemtől. Az őr, a mely távol
tartja, – de bocsánat, most mindjárt rólam találunk beszélni: ez nem a
szándékunk, azt hiszem.

– Miért? Beszéljünk önről is. Úgy sejtem, hogy mi ketten egyenes
ellentétek vagyunk. A többi ember közöttünk kettőnk közt jár. Én elég
leplezetlenül beszéltem magamról, van jogom hasonlót várni öntől.

– A gróf úr igen megtisztel nemcsak bizalmával, de felfogásával is.
Tartok tőle, nagyon fog csalódni várakozásában. Bennem már is látom
csalatkozását. Nagy baj volna rám nézve, ha azt kellene tapasztalnom,
hogy sokan nincsenek olyanok, a milyen én vagyok. De nem félek e
tapasztalástól. Tudom, hogy nézeteimmel, reményeimmel nem állok egyedül.
Sokan vagyunk itt, sokan, gróf úr, e vásári zajban, a kik futkosnak
szerény napi foglalkozásuk munkáiban és a mi hozzá erőt, türelmet,
kitartást ad, az csak a jövő reménye. Nem akarok önnek frázisokat
mondani, magam sem azokkal élek. Előttem egy nemzet fönnállásának,
életének a kérdése nem lehet vita tárgya. Az a reménytelenség, a mely
úgy megszállta a gróf keblét, mint a civilizátorok ezt az országot, az
én kis szobámból és az én szívemből egyaránt számkivetve van. A
szerencsétlenséget vitetem a többiekkel, osztozom bánkodásukban, de a
tábort, melyhez csatlakozom, kiválasztom magamnak és harcolok zászlóim
alatt. Egyet higyjen el nekem a gróf úr. Az a sereg, a mely ez országot
megszállva tartja, bitóival és tollaival, nem oly vészes, mint az, a
mely a gróf urat tartja megszállva. Ezt az ellenséget alig lehet
megverni, ezt az idő csak növeli s ez pusztít a legbecsesebb
emberanyagban. A többi ellenség ellen van fegyver s én is, a magam
semmiségében, egy szerény fegyverkovács vagyok. Semmi sem biztosabb,
mint az én ügyem győzelme, s csak a gróf úr borzasztó gondolatainak a
kudarca.

– Az ön ügye! Mi az ön ügye? És kicsoda ön?

– Az első kérdésre jobban meg tudok felelni, mint a másodikra. Az én
ügyem ez ország ügye, e haza nagysága és dicsősége. Hogy ki vagyok? Nem
tudom, hol születtem, mely országban, mily szülőktől. Homályosan
emlékszem vissza arra, hogy mint kerültem gyermekkoromban nálamnál
fiatalabb lánytestvéremmel ide. Iskolába jártam, egy kegyetlen ember, a
ki fölnevelt, serdülő koromban világgá űzött, jelenleg ügyvédsegéd
vagyok Varhonyay úr irodájában: íme, ez a biografiám. De bocsánat, látom
a végrehajtó bíró megérkezett. Velem tart a gróf úr, vagy talán
szívesebben fog itt bevárni?

– Ha megengedi, bevárom itt.

És Csongor Béla átsietett, végrehajtani az uzsorást.



XVII. FEJEZET.  (Az Olzingerban.)

Elemér gróf magára maradván a lócán, átadta magát a hirtelen
félbeszakadt beszélgetés benyomásának. Egyfelől restelte, hogy
hangulatának engedve úgy leleplezte magát az ügyvédsegéd előtt, másfelől
e fiatal ember vallomásai nem csekély mértékben lepték meg őt s a vásár
– egyrészt a mit adott s a mit érte másrészt kapott – nem látszott
károsnak. A kikkel tépelődéseiben eddig szembe szokta magát állítani,
azok csak ama munkásai a társadalomnak, a kik feladatukban fáradnak a
nélkül, hogy akár előre mint ő, akár utólag mint némelyek, mégis
anyagilag a gondtalanságig fedezve volnának. Hogy oly eset is van, a
melyben egy ily szegény küzdőnek még csak hazája sincsen: az eszébe se
jutott. S íme ez a fiatal ember egy szegény, magában álló, ismeretlen
származású legényke, a kit a véletlen ide vet s a ki ezt a földet, mely
csak pihenőt és sovány kenyeret ad neki és semmi mást, magához öleli,
elválasztja rajongása tárgyának s kitűzi egy élet küzdelmei
pályabérének. Ez ország ügye az «ő ügye!» S szeretete oly hatalmas, hogy
ereje mellett ő előtte minden enyészendőnek látszik, semmi sem bizonyos,
csak a cél elérése, mely előtte lebeg s a kudarc, mely minden azzal
ellenkezőre vár.

– Gyermek, teli ábránddal, gyermekes vágygyal; vagy őrült, áldozata
megrögzött eszméinek. Az élet első próbája ki fogja ábrándítani s aztán
lesz belőle furfangos pervesztő, váltóperekre fog vadászni s uzsorákat
fog közvetíteni…

Ilyen nyomokon okoskodott a gróf ide-oda, a míg a fiatal pervesztő
vissza nem jött.

– Most már szabad vagyok mára, s a gróf úr rendelkezhetik velem. A vén
zsugori fizetett, megátkozva minden krajcárját a követelésnek.
Principálisom által úgy vagyok utasítva, hogy a költségek levonása után
fizessem ki az összeget megbizónknak. Ha a gróf úrnak nincs ellene
kifogása, arra mehetünk.

– Hol van az?

– X. utca, 26-dik szám, – mond az ügyvédsegéd, egy kis papirkáról
olvasva, melyet mellénye zsebéből vett elő, – valami özvegy Perszéné –

– Perszéné! – kiált a gróf meglepetéssel.

– Igen, tán ismeri az öreg asszonyt?

– Nem épen, de egy fiatal leány van nála szálláson. Bizonyosan hallotta
ön is hírét. Az a szinésznő, Pipiske kisasszony, a német szinházból –

– Hallottam. Azt beszélik, azelőtt nem németül játszott.

– Nem; láttam azelőtt is, sőt érdekelt is egy kicsit; de most már
szívesebben nem látom.

– A gróf úr úgy látszik közelebbről is ismerte a leányt.

– Egy párszor virágot küldtem neki. Igen kellemes kis leány. Azelőtt,
mikor még nem volt a németeknél, az ember esküt is tehetett volna
jámborságára. Eh, ne beszéljünk róla. Megigértem neki, hogy elmegyek a
kedveért egy mulatságra, hova a nélkül el nem mentem volna. Azt hiszem,
az a szelíd kis nimfa kémszolgálatokat teljesít a kormánynak. Komédiát
játszik az életben is. Okvetlen most akarja oda vinni a pénzt?

– Ráérek akármikor is, vagy elviszi valamelyik kollegám. Menjünk a hova
a grófnak tetszik.

– Önnel szeretnék ebédelni, – mond a gróf.

– Velem? – kérdi a fiatal ember rámeredve.

– Önnel. Hogy mivel – táplálja a szellemét, azt némileg már láttam, az
tesz kiváncsivá az asztalára. Ha nincs oka a dolgot rejtve tenni,
szívesen megyek önnel.

– Okom? Rejtve tenni? Én igen szerény ebédeket eszem, de nem titkon.
Maga a hely, a hova járok, érdekesebb, mint a mire a gróf úr kiváncsi,
de semmi sem oly érdekes, sem a hely, sem az ebéd, hogy a gróf urat
kárpótolja azért az ebédért, melyet feláldoz érte.

Még nehány szót váltottak a dologról s elindultak a belvárosba. Az úton
szerencsére találkoztak Béla egyik kollegájával, a ki szívesen magára
vállalta, hogy a pénzt elviszi Celesztin anyjának.

Egy kisebb belvárosi utcában, melynek csak félfelén vannak házak, a
másik oldalán egy nagy úri kert nyúlik végig, van egy e helyre teljesen
méltatlan alház. Négy kis ablaka szolgál az utczára, de télen-nyáron
salugátert visel; kisded udvarára kapun át jutni, mely a ház s a
szomszéd ház közt áll. A kapun belüli tér, az udvar első része a pitar
hosszában be van tetőzve, ki van pallózva s a kapun túl még egy
üvegfallal van ellátva. E részről közvetlen léphet az ember egy
folyosófélébe, onnan jobb kéztől az első szobába, baltól a konyhára.

A kapuntúli szalétli s az első szoba a vendégeké. Kisebb fajta kerek és
négyszögletes asztalok sokasága és fonott szalmaszékek tömege foglalja
el a helyet, a székeket, asztalokat pedig az éhes vendégek légiója. E
vendégek nagyobb része fiatal ember. Jogász, orvosnövendék s más
tanulónép ama része, a melynek úgy a pénze mint az ideje csak igen
kevés. Itt olcsón lehet és gyorsan kell enni. A vendégeket egy zömök, jó
egészségű alak fogadja. Apró szemei mosolyognak, szép selyem
szögszakálla hullámosan borul széles mellére; ingujjra van rendszerint
vetkőzve s fejér ingujja fel van gyűrve karjain. Nyájas, barátságos
ember, rendes vendégeinek nemcsak korcsmárosa és kiszolgálója, hanem
barátja, szükség esetén tanácsadója, a maga módja szerint pártfogója.
Üzletére büszke, mert ha nem is aranyozott szobákban és finom
porcellánon méri ételét s köszörült üvegben italát: a mit ad, az jó,
áránál többet ér, mint táplálék s egy nagy szükséget elégít ki a nagy
városban, a hol sok az úrféle, a ki nem tudna tisztességesen megélni, ha
ilyen vállalat nem volna kezeügyében.

[Illustration: Az Olzingerban.]

Valóban, találni a város kellő közepében helyet, a hol az ember tizenöt
krajcártól fölfelé tisztességesen jóllakhatik és tisztességes
bánásmódban is részesül és valóságos eledelt eszik, mely jó izüen van
elkészítve, roppant áldás a cifra nyomorúság oly gyülekező helyein,
minők a nagy városok. Sok szellemi és anyagi munkás, napidíjas,
kereskedősegéd, tanuló, helykereső és más megszorult nép Mekkája volt az
Olzinger bácsi ütött-vétett külsejű csárdája. És ő nem bánt máskép azzal
a szegénynyel, kinek két hatosára még vissza is járt valami, mint azzal
a Krőzussal, a ki öthatosos ebédet evett nála. Mert ilyen is volt ott
ám. Ilyen volt az a jó derék sánta úr, a mankós ember, a ki öt éven
keresztül ült az asztalfőnél jóságos szemeivel, kedves tréfáival,
egyenes szivével, a jó Széthy bácsi, korrektor a Heckenast-nyomdában, a
mindennapos társaság nesztora; ilyen volt a másik sánta, egy
bevándorlott könyvkereskedősegéd, jó lélek, becsületes munkás, szíves
barátja annak, a kit megszeretett, híve Olzinger asztalának, a míg maga
nem alapított magának egy szerény tűzhelyet. Elsántikált már mind a
kettő a kerepesi nyugvóhelyre: e sorokat teszem sírjokra, ama
szegénységünkben is aranyos napok emlékeül. Krőzus volt a harmadik is,
ma már professzor a főváros egy állami intézetében, akkor a mi jókedvű
társunk, sorsosa a mi szerénységünknek: meg fog dobbanni érettünk a
szíve, ha e sorokat olvassa…

Mikor a vendégek sora megritkult s a Johann, ki reggel mészároslegény
volt, délben pedig jókedvű pincér, maga is meggyőzte a kiszolgálást,
Olzinger bácsi közénk ült s egyszer-egyszer maga is megebédelt. A
Krőzusok, ha ráértek, ott sziesztáztak egy kicsit. A politika, a
tudomány, a kereskedés, az irodalom: az mind érdeklődés és eszmecsere
tárgya volt az asztal körül. Jules Verne első regénye társaságban
olvastatott fel itt s majd hogy ágyúklub nem alakult az Olzingerben is…

Elkésve lépett be Béla Elemér gróffal Olzinger korcsmájába. A szobák
üresek voltak már, de üres volt már a konyha is. Csak a Krőzusok ültek
még ott pipaszó mellett, de azok ideje is vége felé közeledett. A
vendéglős nagy csodálkozással fogadta Bélát. Már bizony nem hitték, hogy
eljőjjön.

– Pedig nem is magam jöttem, hanem másodmagammal vagyok, hozzá még jó
ebédet is kérek Olzinger bácsi.

– Hiszen már senki sincs hátra, csak a hangyás ember, hacsak annak a
részét fel nem adom.

– No majd csak akad még valami, – mondja Béla, s búcsúzni kezd a
Krőzusoktól, a kik épen távozásra szedelőzködnek, míg Elemér egy a
bejáró ajtóhoz közeli asztal mellé letelepedett s szemügyre vette a
helyiséget.

Olzinger a konyhába ment, a Krőzusok pedig távoztak a korcsmából.

– Ide tessék, gróf úr, – mond Béla, – annál az asztalnál rámásznak a
hangyák.

– Hangyák? Úgy látszik azok is ide járnak ebédre.

– Csaknem úgy van. Nézze csak e könnyed turásokat itt a fal aljában. Ez
a hangyák járása. Évek óta van itt ez a rovartanya. Eleintén kezdték
őket pusztítani, forró vízzel, meszeléssel, falazással, de ha egy
pontról elüldözték, másik ponton ismét kibukkantak. Úgy látszik már
régen itt laktak volt, mielőtt először magokra vonták a vendéglős
figyelmét, a ki már-már belefáradt üldözésökbe, a mikor egy idejáró
vendége ez üldözésnek még egy veszedelmére is figyelmeztette őt.

– A hangyák üldözésének veszedelmére?

– Igen. Mert a hangyák úgy látszik el voltak tökélve, hogy nem engedik
magokat kipusztítani, s a hogy üldözve majd itt, majd ott fúrtak
magoknak utat a falba, attól kellett tartani, hogy egy napon tisztán
rostává fúrják a falat, az pedig nem lenne veszedelem nélkül.

– Az már igaz.

– A vendéglős is belátta s nem háborgatta tovább a hangyákat, a melyek
azóta mindig azon az egy helyen tanyáznak. Az a vendég pedig, a ki a
tanácsot adta, valóságos barátságot kötött ez állatkákkal. Mindig ott
ebédel az ő asztaluknál, kopog a hangyáknak, melyek tömegesen bujnak
ilyenkor elő s barátjuk által nem ritkán meg is vendégeltetnek.

– Különös.

– Különös az is, hogy e mellett igen békésen meg vannak e rovarok, kárt
nem tesznek, tért nem foglalnak s tömegesebben nem is lepik el a
helyiséget. Senkinek sincsenek se útjában, se terhére.

Olzinger hozta az ebédet.

Szerény tarka terítőn tálaltak, kőedényben, de jó tyúklevest, jó
marhahúst, főzeléket és sertéspecsenyét burgonyával. Tésztásnak
palacsintát készítettek hirtelen. A gróf – igaz, hogy éhes is volt – de
nem győzött csodálkozni az ételek jóságán s mikor utóbb fizetésre került
a dolog, álmélkodva nézte, mint adnak még az egy forintjára vissza is,
pedig bort is jót kapott. Maga a vendéglős is melléjök ült s a kis
beszélgetés, melyet folytattak, nem volt tanulság nélküli.

A gróf azt vélte, hogy ha a ház, a helyiség, a felszerelés díszesebb, a
kiszolgálás úribb volna, könnyen még egyszer olyan üzletet csinálhatna a
vendéglős, a ki ilyen jó konyhát tart. Mert így mégis csak sokan
elkerülik a korcsmát, mivel hiába, az étkezésben a csín is nagy szerepet
tetszik. Némely ember inkább egy tál étellel kevesebbet eszik, csak a
formája meg legyen jobban.

Olzinger igen meggyőzőleg felelt. A kik ide jönnek, azok már úgy is egy
tállal kevesebbet esznek. Ha sokan elkerülik az ő asztalát, ugyanannyian
meg külön fölkeresik. Ha a házat, fölszerelését fölcicomázná,
személyzetet fogadna s ezzel költségeit fölösen szaporítaná, mindjárt
még egyszer annyiért kellene adnia minden porciót. Vendégeinek fele
elmaradna, a másik fele kontóra ennék. Kinek lenne ebből haszna? Ő meg
van győződve arról, hogy üzlete úgy a mint van, nagy hézagot pótol, mert
ez a szegény, de becsületes és takarékos urak korcsmája. Ide jóllakni,
táplálkozni járnak az emberek. «A feleségem és szolgálói főznek, Johann
meg én hajnalban marhát vágunk, disznót ölünk, aztán piacra járunk. A
mészáros haszna kiesik, a szakácsok, pincérek nyeresége: mind a
vendégeim javára megy. Meg is vagyunk elégedve egymással én és
vendégeim. Megdolgozunk a garasért, de nem is költjük, csak a
legszükségesebbre. Jót adunk, nagyon olcsón, de csak készfizetésre. Ki
is próbálja az én korcsmám a karaktert. Én mondom azt meg, nem a
professzor urak, hogy melyik diákból mi válik és mondhatom, hogy az én
mai vendégeim között akárhány van, a kit meg fognak még emlegetni az
országban, ha csak…

Itt elakadt a korcsmáros svádája. Ránézett Csongor Bélára, a ki
mosolygott rá.

– Nos, ha csak? – kérdi a gróf.

– Tetszik tudni, Olzinger-korcsma csak egy van ebben a városban, de ez
az egy is elég arra, hogy ne féltsem az országot. Itt készül a jövő, én
táplálom a hazát ezeken a kopott asztalokon. Ez az ármádia, a melynek én
vagyok az élelmezője, ez veri meg a – németet.

– Miféle ármádia?

A gróf csodálkozva nézett e kérdéssel majd a zömök vendéglősre, majd a
fiatal emberre.

– A fiatalság, a mely nálam eszi ebédjét. Az a rész, mely igazán dolgot
és tudományt tanulni jár a fővárosba, melynek nincsen pénze csak a
legszükségesebbre, azt is nagyobb részt már itt keresi, de a melynek
annál nagyobb szüksége van egészséges táplálékra, mert minden egyebet, a
mi az élet kedvességét kiteszi, nélkülözni kénytelen. Én jól tartom őket
s úgy rendezkedem be, hogy mennél olcsóbbért tehessem. Az egész
belvárosban nincsen ház, a melyet olcsóbbért ki lehetne bérelni. Ez már
olyan rozoga, hogy tatarozni se szabad, ebben senki sem licitál reám.
Azért is nem sokáig leszek már én is itt korcsmáros, mert maholnap a
tetőn beesik az eső. Ha én kimegyek, utánam senki se jöhet bele,
becsukják s csukva marad, a míg újat nem építenek. Már az «új időt» se
hiszem, hogy megérje, ha csak romképen nem. A szisztemával együtt fog
elpusztulni, s a kik most itt az én ebédemet eszik, azok építenek új
házat meg új szisztemát s a szebb időben megemlegetik az Olzinger bácsit
meg a rozzant házat és összehasonlítják a kettőt: a rossz házat s a
cudar szisztemát, a melyben nevelődtek, a mely első iskolájok volt s a
mely ledült.

A hangyás ember lépett be s Olzinger sietett az új vendéget kiszolgálni.

A gróf pedig elmélázott a hallottakon.

Csodálatra méltó dolog, hogy az emberek mennyire reménykednek. S úgy
látszik mentül mélyebben hatol az ember le a társadalom rétegei közé,
annál hamisítlanabb aranyát találja az érzületnek. Nem volna rossz ez a
bányászmesterség, ha csak gróf is tudna olyan naiv lenni, mint ez a
vergődő, az élettel alkuvó szegénység. Hanem szép itt az élet, szebb és
becsesebb, mint az ő úri házában, a reménytelenség és lemondás
kétségbeejtő tanyáján. Csakhogy a tudatlanság adja ki szépségét. A
korcsmáros és vendégei könnyen reménykednek. Ők ismerik tán a küszködő s
nélkülöző életet, melyet semmi sem aranyoz meg, csakis a remény. Ezt ők
csinálják magoknak, mert egyebök nincsen, a mit élvezzenek. A gróf ezt
az oldalát az életnek kevésbbé ismeri, módja is volt az élet gyönyöreit
megszerezni s nem szorult rá, hogy álomképekkel űzze el mulatságra szánt
perceit, mint ezek. Ellenben ismeri az élet intéző köreit, látja a
hatalmakat tevékenységökben, czéljaikban és eszközeikben és szánja a
szegény ördögöket, kik ábrándjaik által bujtogatva jövendő «szép
időkkel» hitegetik egymást és magokat.

[Illustration: A hangyás ember.]

A két fiatal ember fölkelt s elbúcsúzott Olzingertől. Elmenet látták,
mint idézi föl kopogással az új vendég a hangyákat. Tömegesen tódultak
ki a fal s a padló közti üregből ez állatkák s vastag rajban nyüzsögtek
egymáson keresztül-kasul. Az egyáltalán nem barátságos képű vendég
nyájasan beszélt hozzájok, majd törött cukrot szórt nekik s végül valami
édes lisztfélével úgy behintette az egész rajt, hogy egyszerre fehér
színt váltott minden hangya, s idegesen szaladgált ide-oda. Aztán
hirtelen kezdett visszavonulni a fal üregeibe az egész apró sokadalom.



XVIII. FEJEZET.  (A fogoly társak.)

Persze Celesztin a fővárosi középületek egyikének mély és nedves
börtönében elmélkedett arról, hogy a kevés ész néha többet ér, mint a
sok furfang. A szegény fiatal ember mindent megpróbált, a mit
alkalmasnak tartott arra, hogy a medvehajcsárnak valamely nyomára
akadjon. Az ujságokat rendesen végig olvasta, tudakozódott minden
oldalon, loyális és illoyális hírben álló emberekkel fraternizált, rájok
költötte csekély pénzét, mígnem a sok sikertelen kutatás közben elméjébe
fészkelte magát a gondolat, hogy az a szerencsétlen vakmerő bizonyára el
van fogva és sötét zár alatt várja sötétebb végzetét. És nem
foglalkoztatta Celesztint most már más gondolat, minthogy itt is
valahogy közelébe férhessen, megtudhassa tőle a végzetes levél
rendeltetését s levegye Pipiske kisasszony lelkiismeretéről a terhet.

Kifőzött tehát egy nagyon furfangos tervet. Elfogatja magát, a minél
akkor könnyebb dolog sem volt, mert csak egy-két merészebb szót kellett
mondani hivatalos fülek hallatára s úgy hűvösre vitték érte az embert,
hogy a lába se érte a földet. Ha egyszer el van fogva, majd emlegetni
fogja ártatlan szókeverékben a medvehajtót, s ha a szerencsétlen a
kezökben van, majd csak szembesítik vele a vallatásnál. Ott persze a
talián mindent tagad, ő meg majd egy négyszemközti találkozót kér, hogy
esetleg vallomásra bírja. Ez természetesen nem fog neki sikerülni, de az
alkalom meg lesz rá, hogy a levél sorsa elintéztessék. Aztán még egy
darabig ülni fognak s ha megszabadulnak, megnyerték a játékot.

Jól volt kifőzve, jól is ment addig, a míg Celesztin a dutyiba került;
még a vallatás is sikerült. Úgy elbódította a vizsgálóbírót zagyvalékos
beszédével, hogy kis híja bolondnak nem deklarálták. Mégis jobbnak
vélték visszavinni pince-börtönébe, ott aztán ott is felejtették. Se
vallatásra nem vitték, se senki nem kereste. Könnyű volt, sóhajtá a
szegény fiatal ember, ide bejutni, de hogy jutok ily körülmények közt
ismét haza? Már nem is igen gondolt a levélre meg Pipiskére, csak
szegény édes anyjára, a kit könnyelműen egy borzasztó helyzetbe
juttatott. Szeretett volna hírt adni magáról, de bizony szép szóért még
csak szóba se álltak vele, egyebe meg nem volt.

Az az volt! Kínjában, mert már az kezdte hinni itt kell megöregednie,
kínjában már az jutott eszébe, hogy igaz vallomást tesz, a ruhájába
varrt levelet kézre adja s így vásárolja meg – nem magáért, hanem édes
anyjáért – a szabadságát. Gyötrötte és kecsegtette ez az áruló gondolat
és még türhetlenebbé tette helyzetét. Majd mértéktelen bosszúság fogta
el oktondisága miatt, a melylyel magát bajba keverte, majd sírt, mint
egy gyermek, hogy oktalanságát csak elvetemedettséggel lehet helyreütni.

Egy tégla által szedett lyukból egy patkány járt be hozzá; nem ritkán
osztotta meg vele kenyerét. A patkány igen barátságos volt, nem félt
tőle, kezéből evett s előtte ugrándozott, ficánkolt, mintha mulattatni
akarná. Hogy irigyelte ő a kloakák e szabad polgárát, mily csábító
gondolat, hogy ha ő e barátja vezetése mellett a tégla által takart
lyukon át a csatornákba, onnan a szabad ég alá juthatna! Szinte a hideg
rázta e gondolatra, aztán ismét könybe lábbadt a szeme s elkezdte sorsát
siratni. Aztán elaludt, – a patkány pedig ide-oda szuszogva virrasztott
kenyeres pajtása álma fölött…

Celesztint a börtönkulcsok csörömpölése riasztotta fel álmából. A mint
fonott szalmaágya szélére felült, a nyiló ajtón a börtönőr helyett egy
paraszt alakot lát belépni, a mely barátságosan kivánt jó napot. Szép
barna fiú, mintegy harmincon túl valahol, szakálltalan, csinos
bajuszszal, pörge kalap a fején, gyolcs gatya, kordován csizma,
kivarrott mellény – szóval hetyke parasztlegény viselet.

Tehát társaságot kapott. Nem valami különöset, de mégis különbet a
patkánynál.

Nem voltak azonban együtt még huszonnégy óráig s Celesztin kezdte jobban
respektálni a parasztot. Ritka legény ez valóban. Nem sokat beszélt
eddig, de a mit mondott, egyáltalán nem nagyon parasztosan volt mondva.
Celesztin szerette volna tudni, hol terem az efajta nép. De a legény
tudott feleletekkel szolgálni, a melyek válaszoltak a kérdésre a nélkül,
hogy megtudta volna Celesztin, a mit tudni akart. Nem szorítkozott
nemre, igenre, nem is tagadta meg a választ, sőt nagyon szívesen adta,
de nem mondott semmit, csak – beszélgetett, vagy hogy úriasan mondjam:
társalgott.

Elfogatása történetével szívesen szolgált. Hely nélküli juhászlegény
volt, nem messze a fővároshoz egy faluban búcsút tartottak, a korcsmában
tánc kerekedett, ő is részt vett a táncban. Táncosnéja egy kis szelíd
természetű gazdalány volt, a kire szemet vetett egy zsandárlegény, a ki
a búcsú rendje s a legények koponyájának épsége fölött őrködött ott lévő
társaival. De a kis Juliskának jobban kellett a juhászlegény, mint a
villámhárító. Ez utóbbi azonban nem vette tréfára a dolgát. Addig
mesterkedett, a míg okot kerített magának rá, hogy őt elfoghassa s most
itt ül a vármegyeháza fenekén. Egyszer megvallatták, de a birák nagyobb
figyelmet fordítottak az arcára, mint ártatlanságára. Nem azt kérdezték
tőle, hogy mit cselekedett, hanem hogy mikor borotválkozott. Aztán
összesúgtak s elhatározták, hogy eldugják addig is, a míg a szakálla
kinő, akkor aztán megint előveszik.

Celesztin érdekkel hallgatta a legény símán folyó elbeszélését s maga
sem tudta, mit véljen erről a «művelt» juhászlegényről. Mégis most már
azt kérdezte: aztán valjon mit akarnak a birák a szakállával?

– Nyilván azt gondolják, hogy nem mindig szoktam borotválkozva járni, s
nem tudom nem remélik-e, hogy másnak találnak, ha megnő a szakállam,
mint így csupasz állal.

Celesztin kezdte érteni a bírákat.

– Hátha úgy is talál lenni? – mondá.

– Akkor –

A legény elakadt. Nem szándék nélkül volt kissé nyilt egy magyar fiú
iránt, a kit a tömlöcben talált s a ki huszonnégy órai közönyösebb
tárgyakról folytatott beszélgetés alatt neki rokonszenves és nem rossz
fiúnak látszott, de még se tudta, tanácsos-e ily hirtelen tovább is
menni.

– Hát az úr kicsoda és mért ül itt? – kérdé, megfordítva a nyársat.

Celesztin rá nézett emberére s egy kis gondolkozás után így szólt:

[Illustration: Celesztin ránézett emberére.]

– Legyen nyugodt «uram», a mit én mondhatok el magamról, az nem éri meg
azt, a mit ön fog elmondani magáról. Az én titkom az ön kezében nem
biztosíték, mert az a titok nem magamé, az az én személyemre egészen
veszélytelen, sőt épenséggel megmentőm lehet, ha kiadom a kezemből, míg
a kegyedéről úgy látszik nem oly bátorságos beszélni. Ha tehát titkát az
enyimért cserébe akarja adni, a csere rossz lesz önre nézve. És én
visszavonom kérdésemet, mert nem akarok hamis pénzen igaz portékát
venni. Elég baj, hogy így vagyunk, ne súlyosbítsuk egymás helyzetét.

– Nem titkot titokért, hanem bizalmat bizalomért akartam adni –

– Igen, de ahhoz, hogy én elmondjam a magam sorát, nem nagy bizalom
kell, csak alkalom egy kis beszélgetésre. Épen alkalmas arra, hogy
kicsaljam vele az ön bizalmát a nélkül, hogy magam valamit kockáztatnék.

– Köszönöm, – mond a legény. – Ha tehát nincsen terhére, beszéljünk
egymás dolgáról.

– Az enyim igen egyszerű és szörnyen ostoba. Elvállaltam egy levél
kézbesítését, s mivel semmi mesterséggel sem tudtam célhoz jutni, az
utolsó s előttem nagyszerűnek látszó eszközhöz folyamodtam: vigyázatlan
nyilatkozatok miatt elfogattam magamat.

– Hát kinek akarta kézbesíteni a levelet itt a börtönben?

– Azt gondoltam ám, hogy az az illető is el van fogva s hogy itt
elejtett szókért szembesíteni fognak vele.

– Nos és sikerült?

– Dehogy sikerült! Eldugtak s itt veszek, ha valami véletlen új
fordulatot nem ád a dolognak.

– És micsoda levél az, a melyet kézbesítenie kell?

– Ez már az a része a dolognak, a mely nem az én titkom. Egy ismerős
fiatal leánynak kívántam vele szolgálatot tenni. Ő rá volt voltaképen
bízva a levél. De ő is csak véletlen jutott hozzá.

– Egy fiatal leány?

– Igen, egy szinésznő egy útszéli csárdában volt szállva s midőn már
elutazóban volt, akkor vette át egy ismeretlen medvehajtótól, a kit
üldöztek.

A mint a két beszélgető egymás mellett ült, a legény a meglepetés élénk
kifejezésével csüggött Celesztin ajakán s jobbját a vállára tevé.

– És hol van most az a fiatal leány? – kérdé a legény.

– Nálunk van, édes anyámnál –

– És mije önnek az a leány?

– Mim? – Semmim! Azaz jó barátném.

– Hogy jutott eszébe érette ily meggondolatlanságot tenni.

– Hogy jutott eszembe? Istenem, hogy jutott eszembe! Ha jól meggondolom,
magam sem tudom. Az embernek vannak ilyen bolondos órái. S most, hogy ön
e kérdést intézi hozzám, azon csodálkozom, hogy soha se jutott eszembe
ahhoz a leányhoz ugyanazt a kérdést intézni, hogy jutott eszébe, hogy a
medvehajtótól azt a levelet átvegye, a meggondolatlanságot elkövesse.

– No mert ez vagy nagy karakter, vagy nagy meggondolatlanság. Én
mondhatom önnek, hogy soha semmi sem tett reám olyan mély benyomást,
mint abban a pillanatban az az ismeretlen leány s e benyomás nélkül soha
sem is adtam volna néki oda a levelet. De akkor nem tudtam ellentállni.
Azt hittem, hogy ha oda nem adom, soha sem látom többé kedves szelíd
arcát. A levéllel, úgy éreztem, sorsomhoz kötöm a sorsát. A levél
képében vele vagyok, az én ügyem folyton jelen lesz eszméjében, vele
foglalkozik, érte aggódik és én szerepet játszom lelke világában. Semmi
sem természetesebb, mint hogy a nélkül örökre elfelejtette volna a futó
szóváltást a kis csárda ablakán keresztül. Én akkor részesévé tettem
titkomnak, veszedelmemnek, kezébe adtam sorsom egy részét, magamat,
kalandos módon, hirtelen, váratlan, inkább inspiráció szerint, mint
meggondolással cselekedve, egy ködös érzés, egy határozatlan vágy, egy
kifejezhetlen benyomás varázsa alatt. És meg vagyok győződve, hogy a
dolognak ezzel nincsen vége, ennek döntő befolyása lesz még életemre s
most, midőn a világon a legcsodálatosabb módon találkozom önnel, itt, a
börtönben, e hit élénkebben lüktet a szívemben mint valaha.

Celesztin e beszéd hallatára egyik ámulatból a másikba esett. Végre
kifakadt:

– Ön, ön, – kiálta, – tehát ön – és nem tudott tovább menni, felkelt
ülőhelyéből, végig ment a keskeny börtönön s ujra leült.

– Ah, ah, – mondja, de megint nem tudott hozzá egyebet mondani.

Végre mégis összeszedte magát.

– De hát nem mesét mond-e ön nekem. Hisz ez a csodával lenne határos!
Tudja-e azonosságát bizonyítani! Hogy nem juhászlegény, azt előbb is
beláttam. De mivel nem bánik birkával, abból még nem következik, hogy
medvével bánjék. És mégis! Igazán meg kell az embernek bolondulnia, hogy
ilyet legyen kénytelen elhinni.

A szegény fiatal ember egészen megzavarodott. Hóbortos vállalkozása
fényesen sikerült, de a meglepetés teljesen kivette sodrából. Hitte is,
nem is a dolgot. Fogolytársától a részletek elbeszélését, Pipiske
személyleirását, majd a levél ismertető jeleit kérte s végül ellenkező
indulatainak ereje alatt sírni kezdett, mint egy gyermek. Összevissza
csókolta a juhászlegényt s teljesen elfelejtette, hogy börtönben van.

– És mi lett a levélből, – kérdé a néhai medvehajtó.

– Szakasztott úgy varrtam bele a nadrágomba, mint ahogy ön viselte
valamikor Pipiske kisasszony elbeszélése szerint. Átadjam? – kérdé a jó
kedvre derült fiatal ember.

– Maradjon önnél, ott egyelőre biztosabb helyen van. Azt hiszem, bíráim
gyanakosznak rám s nem hiszik, hogy bojtár vagyok. Szakállam növését
azért várják, hogy kilétem kitudásában szolgálatot tegyen nekik.

– Az igaz, lám! Azt már tudom, hogy medvehajtó volt, mielőtt
juhászlegény lett, de hogy mi volt, mielőtt medvehajtó lett: azt még nem
tudom, sem azt, hogy mért lett egyik is, meg másik is.

– Tanuló voltam, honvéd lettem, emigráltam s most egy levelet, egy
fontos levelet hoztam be az országba, mint medvehajtó. Üldözőbe vettek,
a levelet átadtam Pipiske kisasszonynak –

– Mellesleg mondva, ön még valamit átadott Pipiske kisasszonynak, nekem
legalább úgy tetszik.

– Ugyan! – mond a legény inkább tréfásan játszva a kiváncsit, mint egyéb
indulattal.

– Teringettét, – a szivét!

– De reméllem, azt nem bízta az ön baráti kezeire, mint levelemet! Mi?

– Nem, ezt nem bízta rám. De viszont adott-e Pipiske önnek valamit érte?

– Egy kis szegfűcsokrot. Látja, megmondhatja neki, ha előbb meglátja
mint én, hogy idáig megbecsültem! S ezzel kebléből elővette a papir közt
elhelyezett hervadt virágot.

– Reméllem, meg fog neki örülni, – mond Celesztin, – reméllem, annál
alaposabb joggal, mert erről nekem Pipiske kisasszony mit sem szólt. De
térjünk előbbi tárgyunkra. Mint került ön ide? Mert most már nem áll
meg, úgy hiszem, a zsandár, juhászlegény és a kis Juliska táncos
története?

– Az még most is megáll, de magánál elfogatásom e kis történeténél
érdekesebbek előzményei. Hozzávetésem szerint közel az inspekció ideje,
mert este van. Inspekció és vacsora után szívesen elmondom az ön
mulattatására.

– A vacsora ideje csakugyan itt van már, látom kosztosomról, a ki
jelentkezik.

– Kosztosa?

– Igen, eddig egyetlen szórakoztató társaságom. Muc-muc, gyere csak! –
mond Celesztin, mire a tégla mögül fürgén bujt elő a patkány, félénken
nézve a börtön új lakójára, de csakhamar barátságot kötve vele is.



XIX. FEJEZET.  (A medvehajcsár viszontagságai.)

Semmi sem természetesebb, mint hogy a fogolytársak szoros barátságot
kötöttek s könnyebben viselhetővé tették egymásnak börtönbeli napjaikat.
Beszélni volt mit mindeniknek. Celesztin beszélt Pipiskéről, a
medvehajtó magáról, életéről, viszontagságairól. A levélre nézve abban
állapodtak meg, hogy egyelőre legtanácsosabb lesz azt azon a helyen
hagyni, a hol van, bevarrva Celesztin ruhájában. Rendeltetésére nézve
instruálta a medvehajtó Celesztint arra az esetre, ha ez előbb
kiszabadulna. Pipiske számára szintén el volt látva a fiatal kereskedő
üzenetekkel. Celesztin számot vetett magával. Ő bizonyos melegséggel
csüggött a fiatal leányon, de most látta, hogy nem szerelmes belé.
Valamely fordulat, arra való alkalom vagy szó könnyen belevihette volna
őt a szerelembe is, de ez alkalmat s a szót Pipiskétől nem kapta meg, ő
maga erre nem is gondolt, az ő szerény és naiv lelkének elég volt, hogy
ő a szép és érdekes leány szolgálatában jár a nélkül, hogy szineit is
kitűzte volna. Az, hogy a börtönben egy emberrel találkozik, a ki
érzelmeiben a lány iránt egy látásra tovább ment mint ő, épen nem
bántotta, sőt jól esett neki és nem némi aggodalom nélkül gondolt arra,
valjon Pipiske viszonozza-e ez érzéseket. Ő maga csak kevéssé tartotta
valószinünek a dolgot, de erről nem szólt.

Jól esett neki, ellenkezőleg, szerencsétlen fogolytársának ebbeli
reményeit táplálni. Némileg talán arra is gondolt, hogy Pipiskének
alkalmasabb jövőt fog készíteni társa, mint a milyennel ő
kecsegtethetné. Mert a medvehajtó régi s előkelő család ivadéka. Utolsó
férfisarja a Viknyédyeknek. A szabadságharcban fiatalsága daczára szép
szerepet játszott s mikor a katasztrófa bekövetkezett, mások példájára
külföldre menekült. Itt, mint az emigráció tagja, érdekes kalandos
életet folytatott. Minden vállalatában a bolygó hazafiak e testületének
részt vett. Ők azt hitték, ők vannak hivatva a hazát megmenteni, s bár
sok reményök füstbe ment, sok kisérlet kudarcot vallott, a bolyongók
ebbeli hite és reménye törhetlen maradt, annál is inkább, mert itthon is
nagy táboruk volt, a mely táplálta bennök a hitet. S mikor az erőszakos
hatalom itthon tagjaiban lankadni, zsibbadni kezdett, s a nemzet ős
ereje a passziv ellenállásban tette a zsarnokságot tehetetlenné, ők
akkor is a konspirációban, az invázióban látták a mentő eszközt. Egy ily
misszióban járt Viknyédy Géza, a medvehajtó, a hazában egy levéllel,
melyben fontos közlések voltak. Könnyen vállalkozik ily nyakvesztő
vállalatra, a kinek élénk szellemét csak rajongása tartja elfoglalva.
Más kötelékek nem béníták vállalkozó kedvét, s mikor útjában
szembekerült iskolabeli, honvéd- és valamikor rajongásában is
osztályosával, Bőkéndyvel, a kit gyermekei érdeke megtántorított volt
hitében: akkor még Viknyédyből hiányzott az érzék az ily megtántorodás
lehetőségének felfogására. Igazság szerint ez érzék most is hiányzott
belőle. De lelkében helyet kért egy más érdek is, kért és kapott is.
Pipiske osztozott érzelmeiben minden egyébbel, a mi benne volt, s ha
azelőtt más gondolata nem volt, mint elvégezni, a mint lehet, azt, a
mire vállalkozott, most már kezdte elosztani a munkát: ha kiszabadul,
ennyi időbe kerül a levélnek végire járni, ennyit szentelend ama kedves
leány fölkeresésére.

És ha megtalálta?…

Azt az isten tudja jobban, hogy mi lesz akkor!

Egy szóval, ő már nem olyan szabad mint volt: gondolatán, érzésein,
idején és érdeklődésén osztoznak. Lelke előtt fölmerül Bőkéndy, a kinek
ifjú felesége, apró gyermekei voltak, a mikor az országra szakadt a
szerencsétlenség feltartóztathatlanúl. Azután jött rá a szükség. Ez az
igazi balsors, a mely a férfit megpróbálja. Harcba menni, ott elveszni,
vagy csatavesztés esetén elbujdosni, kalandos életben tölteni éveket,
merész veszedelmes vállalatokba bocsájtkozni; ez a férfinak, a ki
hazáját vesztette, élvezet, izgalom, mely elviselhetővé teszi a
veszteséget. De kötelességek súlya alatt a vesztett harc terén
megmaradni, a győztessel megalkudni, lemondani mindannak látszatáról, a
mi a férfiú dísze, a mi szépnek, nemesnek, hazafiasnak tartatik: ez a
nehezebb rész. Ezt kezdte Viknyédy elméjében forgatni…

De ily tépelődésekre nem sok ideje maradt. Celesztin elég beszédes
fogolytárs volt. Viknyédynek még igen sok anyaga volt a beszélgetésre.
Külföldi kalandjait érdekesen adta elő, s nem kevésbbé feszítő volt
elbeszélése arról, hogy itthon mint medvehajtó, mint bujdosott s
menekült a zsandárok elől, s minthogy ez a rész a mi történetünk
keretébe tartozik s nem is közömbös rá nézve, ezennel ismételjük
Viknyédy elbeszélése alapján.

Viknyédy mint medvehajtó tudvalevőleg azzal a fortélylyal élt, hogy az
útszéli csárdához közel levő erdőben egy fiatal nyírfához kötötte a
mackóját, abban a reményben, hogy ezzel üldözőit, ha rá találnak
bukkanni, föltartóztassa. A csel annyiban, a mint láttuk, sikerült is,
hogy a zsandárok nagy vigyázattal kétszer-háromszor keresztül-kasul
kutatták az erdőt, a mi egy félnapnál is több idejökbe került, s végül a
sikertelen keresés után megoszlottak: ketten maradtak a medvét őrízni, a
többiek mentek tovább a hajtsár után.

Viknyédy közel tíz órát nyert fortélyával. Ezt arra használta, hogy egy
közel eső tanyán parasztruhát s egy gereblyét vett, átöltözködött s a
gereblyét vállára csapva, barátságosan iparkodott tovaballagni,
kitűzött, bizonyos cél nélkül. Az embereket elkerülte, falvakba nem ment
s mi természetesebb, mint hogy ismét erdőben esteledett meg. A nappal
szép derült őszi nap volt. Estefelé azonban beborult az ég és az eső
ritkás öreg cseppekben kezdett hullani. Az idő meghűvösödött s a
parasztgatya szellős lett rajta a fekete bársony talián mez után. Az
erdő fái még elég lombosak voltak, nappal még nagyon lehetett a
természet bájaiban gyönyörködni, de este, nedves, sötétedő, hideg időben
a természet csak kényelmetlenségeivel kinálta a vándort. Nagy is volt
Viknyédy öröme, a mikor a sűrűségen keresztül tüzet pillantott meg.
Dupla lépésekben sietett a világosság felé, habozás nélkül lépett a
sűrűből a tisztásra és semmire se gondolva, csak a tűz kínálkozó
jótékony melegére, bátran ráköszöntötte a tűz körül üldögélő nehány
szűrös emberre a jó estét.

[Illustration: Parasztruhát vett…]

Egyszerre ugrott fel a négy szűrös atyafi. Nyilván nem vártak ily időben
s e helyen látogatót. A fogadj istent is csak akkor mondták el, a mikor
a jövevény kezében a béke ártatlan fegyverét, a gereblyét meglátták.

– Honnan komám? – kérdi az egyik, egy pörge bajuszú barna legény, a ki
állva maradt, míg a másik három visszakuporodott a tűz mellé.

– Szél elül, tűz után! – feleli Viknyédy.

– Mi a fene! Hát fujdogál?

– Nem jártak erre a hárítósak?

– Ma nem. Csak holnapután kerülnek erre.

– Akkor hát még egyszer jó estét. Adtok-e egy ital bort, egy falat
kenyeret, meg helyet a tüzetek körül?

– Hát ki lánya fia vagy öcsém?

– Hazafi.

– Afféle bujdosó?

– Bujdosó vagyok, de már keresnek.

– Ha az vagy, meglehetsz velünk. Itt két napig nem keresnek. Innen
holnapután odább megyünk. Ha megjön a gazda, a többit is elmondhatja.
Ülj le.

– Hát ki a gazda?

– Patkóék vagyunk, – mond a legény önérzetesen.

Viknyédi az első pillanattól fogva tudta, kifélék közé került s belátta,
hogy e pillanatban sehol se lehet bátorságosabban, mint itt.
Letelepedett tehát a szegénylegények közé s utóbb a banda fejével is,
Patkó Pistával – a nép szerint Pista, igazabban János, – egy beteges
külsejű, alacsony, félkézre béna, de éles szemű, gyors elméjű s merész
elhatározású fickóval megegyezett abban, hogy egyelőre velük marad. Ha
módja akad magát másképen bátorságba tenni, elbúcsuzik tőlük. Addig
kenyeröket eszi, törvényüket tartja, fegyverhez nem nyul, csak
védelemre.

Tán három-négy hete járt Viknyédy már a zsiványokkal, de nem sok
szerencsét vitt nekik. Életök nyugtalan volt, sűrűn cseréltek tanyát, a
betyárok boszusak voltak, mert a kopók sokat kerülgették őket, kiadóbb
munkára a körülmények nem voltak kedvezők.

Már két napja tüzet se raktak, hideg konyhán éltek, kedvetlenek,
boszusak voltak, mint az idő, veszekedő kedvük megnőtt, tréfájok
elmaradt, midőn végre a banda feje megvigasztalta a legényeket.

– Az éjjel átmegyünk a gádonyi erdőn, a vityai pusztára. Erre járt egy
odavaló juhászbojtár, beüzentem a számadónak, hogy várjon bennünket
vacsorára.

Ismert jó hely volt a kujtorgóknak ez a Vitya. J. uraság számadó
juhászának konvenció járt a szegénylegények ilyetén elfogadására. Nem is
jött le az este, hogy Patkóék már beállítottak a pusztára. Jó bor, jó
gulyáshús, jó szoba melege, friss menyecske az asztal körül; ez várta az
elcsigázott betyárokat. Duskáltak is benne bele a késő éjszakába, hangos
volt tőlök a ház, de Viknyédyt jó kedv és lárma nem akadályozta meg
abban, hogy jó verset aludjék egy alkalmas kuckóban.

Éjfél felé járt az idő, a hold fönn járt a kitisztult égen csillagnyája
között s mosolygott akár a mulató betyárok, a midőn egy vészlövés
dördült el. A mulatók egymásra néznek, fegyver után kapkodnak s egy-két
másodperc alatt künn teremnek a szabadban. Viknyédy fegyverrel a
kezében, álommal a szemében velök.

A birkás ház a puszta többi részétől elkülönítve áll közel az erdőhöz.
De ép az erdő szélén csillog a holdfényben a zsandársisak. A betyárok a
ház előtt felrakott konvenciós ölfa árnyékába húzták meg magokat, kettő
közülök a ház árnyékába állt, Viknyédy az ólak mellett húzta fel
fegyvere sárkányát.

A lövés, mely felriasztotta őket, zsandár fegyveréből jött, a ki az
őrszemnek kiállított betyárra sütötte el puskáját, mikor az a házba
akart ugrani, hogy hírt adjon társainak.

Kemény munka lesz itt. A zsandárok nincsenek maguk. Tolltarajas alakok
mozognak körülöttük: ezek a jágerek. És nemcsak az erdőszélen
mutatkoznak, a juhászlakás jóformán körül van véve.

A szegénylegények hamar átlátják helyzetük kétségbeesett voltát s egy
kis haditanácsot tartanak az ölfarakás mellett.

– Nem kell lőni, – mondja Patkó. – Egy csomóba állunk, rejtve várjuk
őket be. S a mint közelednek, rájuk tüzelünk, töltünk s ketté szakadva
ellenkező irányban keresztül törünk rajtuk. Tízen vagyunk, öt erre, öt
arra. A ki elesik, ott marad s ha tud, hát lő. Hogy merre vágunk nekik,
azután mondom. Itt van-e a talián?

– Itt vagyok, – suttogá Viknyédy.

– Velünk tartasz-e, vagy itt bújsz el?

– Nem hagylak el a bajban.

– Hát akkor most csöndesség, vigyázzatok. Velem jönnek Ferkó, Pisze
Gyura, Csontos, Figura és Csécs Anti. A többiek a taliánnal.
Megvagyunk-e?

– Megvagyunk – mondák halkan a betyárok.

Ezalatt az erdőszéli zsandárok s a jágerok nem szűntek meg tüzelni, de
mikor látták, hogy a betyárok nem felelnek, ők is abbahagyták a
lövöldözést és tanakodni látszottak.

Ide-oda tekintgetésökből, heves szóváltásukból Patkóék látták, hogy
elleneik tanácstalanok. Iparkodtak a betyárokat meglátni, keresték más
oldalról közeledő társaikat, majd ismét egy pár lövést kockáztattak,
végre egy embert kémpróbára küldtek ki. Ez egy zsandár volt, a ki
sisakját letette s hol négykézláb, hol hason próbált közeledni a
juhászlakhoz. A betyárok még jobban meglapultak. A közeledő zsandár
istennek ajánlva lelkét, mászott előre. Alig öt lépésnyire volt már az
óltól, még mindig nem látott senkit. Azt kezdte hinni, hogy egyáltalán
nincs itt senki. Felemelte fejét s ismét hirtelen lekapta. Erre se jött
lövés. Ezt még egypárszor megtette, de a betyárok nem lőttek reá, pedig
a szerencsétlent érdekesen világította meg a hold s bizony nagy
önmegtagadás egy szegénylegénytől, ha az ilyen kinálkozó alkalmat fel
nem használja.

De itt nem lehetett tréfálni.

A kémzsandár végre felült s integetni kezdett vissza társainak. Jönnek-e
utána, visszamenjen-e vagy menjen tovább? Társai távozást intettek, azaz
hogy menjen előre.

A zsandár talpra állt, de lekuporodva s kettőt lökve magán, eltűnt a
többiek elől az ól árnyékában. Ott azonban egy barátságos ölelés
fogadta, hogy a csontja is ropogott bele, ugyanabban a pillanatban két
hatalmas tenyér az ijedt katona szájára illeszkedett.

A betyárok voltak, a kik felkapták őt s az üres ólba dobták, utána
beléptek oda s levetkőztették. A terv a taliáné volt, a ki megérttette a
zsandárral is, hogy ha mukkan, meg is hal. A zsandár gúnyájába belebújt
az egyik betyár, fogta a zsandárpuskát és az ól árnyékából ép azon mód,
a hogy a zsandár odajött, kiment a holdvilágba. Ott mintegy öt lépést az
óltól leült s integetett az erdőszéli csapatnak. Intéseiből kettőt
lehetett némileg érteni, hogy vannak ugyan betyárok, de nem itt, hanem
amoda túl a szérűskertben.

A katonák megértették őt s intettek neki, hogy menjen rekognoszkálni a
szérűskertbe. Kerekes Csana – ez volt most a pszeudo-zsandár – nem vette
tréfára a dolgot, hanem kezdett négykézláb a szérűskert felé mászni,
sűrűn integetve a zsandároknak. Ezek kezdtek is a pajtás kert felé
koncentrálódni. Szerencse, hogy arra is vannak katonák, különben már
elmenekültek volna a duhajok, így okoskodott a vezérlő zsandárkáplár.

A szérűskert fonott sövénynyel volt bekerítve, bejárásán alacsony
fakapuval. Kerekes Csana e kapunak vette kémútját, szorgalmasan
integetve, maga után intve a katonaságot; a mikor a kapuhoz ért, még
egyszer hátranézett, tanácsot kért a káplártól jelekkel s azt az
utasítást kapta, hogy csak előre, ők mennek utána, nem hagyják cserbe.
Az álzsandárnak se kellett több. Felkapott a kapura s egy másodperc
mulva eltünt a túlsó oldalon. A katonák szorongva lesték a jövendőket és
óvatosan közeledtek a kapuhoz. Ezzel az erdőt már odahagyták s a
juhászlakáshoz, a hol a betyárok némán lapítottak, félháttal voltak
mintegy 100 lépésnyire.

E pillanatban a szérűskertben egy lövés dördül el, egy jajkiáltás
hangzik az éjen át, a zsandárok és vadászok lövésre készen szorongatják
fegyveröket, midőn kémjök puska nélkül, sápadt arczczal, a holdfénytől
megvilágítva megjelen ismét a kapu tetején s lélekszakadva ordítja.
«Hilfe, hilfe!» aztán lebukik a kapun át, ismét fölszedi magát s egyre
segélyért kiáltva, néhány lépést tova tántorog a katonaság felé, de
ismét összeroskad, arccal a földre s ott fetreng.

E rémes jelenetre a katonák elesett «társuk» testén keresztül
megrohanják a szérűskertet, fel a kapura, kerítésre és sortüzet adnak a
kazalas pajták árnyékába.

Kerekes Csana pedig felugrik, társai felé iramodik s a tíz betyár
felhúzott kakassal nekivág a zsandárok által elhagyott erdőnek.

A szérűskertben a szénakazal, melybe a betyár belelőtte fegyverét
ezalatt lángra kap, gyorsan körülég és vörös fényével leveri a hold
sápadt világát.

A zsandárok azonban nem hagyták teljesen fedetlen az erdőszélt. Az
otthagyott őrszemek puskatűzzel fogadják a betyárokat, a kik viszonozzák
a tüzet. De egy-egy lövés váltásánál annyival kevésbé mentek tovább,
mert a zsandárság itt kisebbségben lévén, jobbra-balra menekült s nekik
utat adott, másfelül pedig, mert a pajtának rohant katonaság is
észrevette csalatását s a menekülők üldözésére megfordult.

– Szélnek, ki merre lát, – kiált Patkó – vasárnap a baglyosi rezulában
leszünk.

És a szegénylegények, a hányan voltak, annyifelé futottak, a katonaság
pedig vaktában utánok.



XX. FEJEZET.  (Viknyédy futása.)

Viknyédy Géza a betyárok kommandóját s egyszersmind példáját is követve,
neki vágott a sűrűnek. Hány golyó kerülte el, feje körül csapódva
egy-egy fába, se kedve, se ideje nem volt megszámlálni, figyelme csak
arra volt fordítva, hogy üldözőitől távolodjék. De bizony ez nem volt
csekély feladat. A zsandárság s katonaság együtt szép számot adott s
egy-egy futóra legalább öt kergető esett. Persze hogy éjjel erdőben a
menekülés könnyűnek, az üldözés nehéznek látszott. Hozzájárult, hogy a
lövöldözés nem szünt meg, bár a duhajok óvakodtak puskaporuk haszontalan
fogyasztásától. De ki tudta a sötét erdőben, hogy ki lőtt. A mi katona
ott hagyta a fogát, biz az társa golyóbisától esett el.

Viknyédynek a közös bajokhoz még egy nehézsége járult. Ő teljesen
ismeretlen volt e vidéken s egyáltalán nem volt képes magát tájékozni.
Akármerre ment, nem tudta hova fog jutni. Fogalma sem volt arról, vajjon
kifelé megy-e az erdőből vagy befelé? S ha az erdő véget ér, hova jut?
Még legjobbnak látszott az erdőben valami jó helyen meghúznia magát. De
ha ott virrad s a zsandárok nem találnak távozni, reggel bizonyosan
kivadászszák. És a puskasütögetés még egyre tart. Vagy kétszer
találkozott már egy-egy bokorból-bokorba ugró társával, a miből azt a
vigasztalást merítette, hogy a szegénylegények se járatosabbak, mint ő.
Valószínű, hogy üldözőik se valami nagyon bátorságosan hatolnak előre.
Legjobb tehát folyton a lövésekre fülelve, szépen óvatosan előre
tapogatózni.

És úgy tett. Szeme a sötétséghez hozzászokott s frissen járt körül az
erdőben. A mint tova surrant, soha sem a bokrokat kereste, hanem a
vastagabb fákat. Ezek mellett legalább egy oldalon védve van a golyó
ellen is. Ha egy-egy elsütött fegyver tüze fellobbant a távol sűrűben,
kettőzött lépéssel iparkodott tova jutni.

De a lövések csak nem maradtak el. Úgy látszik, az ő irányát vette a
katonák nagyobb száma. Azt gondolta, legjobb lesz már most megpróbálni
megfordulni s mint a szorongatott vad, megkisérleni keresztül törni a
vadászok kordonán. Nem látszott előtte valószínűnek, hogy oda jusson
vissza, a honnan kiindult, mert hiszen már oly régen megy s annyit
kavarog, hogy nemsokára virradni is kell a hajnalnak, s ő maga tán a
harmadik határban is jár.

Felfohászkodott tehát istenéhez és megfordult üldözői felé. Óvatosan,
bukdácsolva osont tova, hallgatózva s hiuz szemekkel tekintve
jobbra-balra s előre s kis híja, hogy térdre nem roskadt örömében, midőn
vagy egy negyed órai ílyetén menekülés után az első lövést hallja
eldördülni a háta mögött.

– Megmenekültem! – mondja magában félig hangosan s könnyebb lélekzettel
iramodik gyorsabb futásnak, a mint hirtelen egy pokoli detonáció éri
fülét és vakító fénybe vesz el a szeme világa.

– Jaj! – kiáltja Viknyédy önkénytelenül – és

– Jesszusz! – egy más hang ugyanabban a pillanatban.

Egymás mellett állanak, ő és egy vadász, a ki egy fa által tőle
elválasztva majdnem orra alá sütötte el fegyverét.

Viknyédy mint egy macska, úgy ugrott hirtelen az embernek, kicsavarja
kezéből a puskát, gáncsot vetve felfordítja a holtra ijedt katonát, a ki
bölcsen hátra maradva követte volt társait s telhető gyorsasággal
iramodik a felvett irányban tovább.

Saját fegyverét már rég eldobta, a katonáét se cipelte soká, annál
kevésbbé, mert e puska letepert tulajdonosának ordítására néhány társa
megfordult, felkereste őt s utasítása folytán ismét űzőbe vette
Viknyédyt. De ez a kordonon túl volt s könnyebb ruhájában sebten
törtetett előre.

Fütyült utána a golyó, de ő nem igen figyelte hova hull.

Egy tíz percnyi futással kiért az erdőből. Vörösös fényt lát az égen,
távol harangszó hallik. Hajnal volna már, hogy az ég pirosodik s a
harang megszólal?

Nem, ez nem a hajnal pirja, ez nem a reggeli harangszó. Tűz van, a
harangot félre verik. Jaj, ha ő egy ugrással ott teremhetne a tűznél s
elvegyülhetne az oltó nép között. De se tájat, se utat nem ismer, azt
sem tudja hol van, s a lövések közelednek.

Körülnéz, árokparton áll, az árkon túl cserjés látszik. Beugrik oda, –
vagy húsz lépésnyire tőle egy nagy keresztfa vonásai rajzolódnak le a
szürkés éjszakába. Körülnéz, sok apró kereszt vet árnyékot a holdtul
földre: temetőben van.

Boldog nyugvók a föld alatt, nektek nem dobog már úgy a szívetek, mint
ezé a szegény üldözött emberé, kinek már a lábai roskadoznak, tüdeje
zihál, kit űznek mint a vadat, ki pedig nem rosszabb ember, mint
akármelyik volt közületek, a ki békében halt meg.

Viknyédy sírról-sírra ugorva iparkodik kijutni a temetőből, s nagy
siettében, csak mikor beleütődik, akkor látja, mily akadályra talál
menekülő útjában.

Egy koporsó, Szentmihály lovára téve áll ott egy frissen fölhányt sír
szélén.

Az üldözők lövései mind közelebb jönnek.

Viknyédy megáll, körülnéz, felkapja a koporsóhoz támasztott keresztet s
alsó faragott végét beilleszti a kezdetlegesen összerovott koporsó
födele alá s fölfeszíti a halott házát.

Egy tisztes arcú ősz hajú pap fekszik a koporsóban. Arcának szinte
mosolygó vonalaira szeliden hullanak a hold sugarai. De emberünkre a
látvány semmi hatással sincsen. Benne csak az önfentartás ereje működik.
Késével végig hasítja a halott ember papi ruháját, kifordítja a ruhából
s a koporsóból a testet, s beleveti a nyitott sírba. Magára ölti a
talárt, belefekszik a koporsóba s lefödi magát a koporsó födelével.

És lélekzetét visszafojtva hallgatózik borzasztó menedékében. Tompán
hallja a harangok zúgását, tompán a puskalövéseket. Majd emberi
hangokat, melyek egymást szólítják, lépteket, melyek jobban látszanak
sietni e borzalmas helyről, mint másünnen.

Aztán csend lesz, csak a félrevert harang sírja még tele az éjszakát.

– Meg vagyok mentve, – sóhajt Viknyédy, de olyan törődött, hogy nem siet
fölkelni.

– Nem is rossz fekvés esik ebben a kis kunyhóban, – mondja s igazgatja
magát egy kissé. Csak a fejét nyomja a vánkosa. Nem is soká tűri,
odanyúl s egy kis csomag akad a kezébe.

– Lám, lám, mi lehet ebben? – S önkénytelenül tapogatja a csomagot. Majd
fölkel, leveti a halott ruháját s óvatosan elhagyja a temetőt.

Néma, csöndes, elhagyott a táj. A hajnal fakad a keleti égen s Viknyédy
ismét irányt cserélve tova ballag ez éj után, melyhez hasonlót kalandos
életében nem élt át se itthon, se külső országban.

Messze járt már üldöztetése helyétől, erdőszélen, dülő utakon ballagván
tova, midőn rávirradt a szép őszi reggel. Nem kimélte a lábait s
hozzávetése szerint két órát is gyalogolt egyben. Elhagyott
krumpliföldeken gyümölcsöt böngészett, bevitte az erdőbe, megsütötte s
isteni lakomája lett a fölszedett burgonya. Az erdőben töltötte a napot.
Tüze mellett jól is aludt s mikor közel volt az este, tovább vándorolt.
Tervet nem tudott magának főzni, emberrel nem kivánt hamarosan szóba
állani, a véletlen fog ismét dönteni legközelebbi jövőjéről.

Ez a véletlen harmadnap egy juhásztanyára vitte őt. A gazda befogadta,
szemet hunyt kilétére s itt töltött el pár hetet mint birkásbojtár. Első
merészebb útja az emberek közé búcsúra történt s ott fogta el őt a
zsandár komolyabb ok nélkül, de nem lévén semmi igazolója, komoly
következményekkel.

A juhásztanyán vette le szakállát s a frissen borotvált arc, melyen a
szakáll mezejének a színe erősen elütött a többi rész barnájától, gyanút
keltett a legény iránt, a kit szakállnöveszteni küldtek le a börtönbe az
első kihallgatásról.

– És mi volt abban a csomagban? – kérdé Celesztin Viknyédyt az
elbeszélés e részénél.

– Maig se tudom, – felel a kérdezett. – Szórakozásból-e,
ösztönszerint-e: a csomag a kezemben maradt, elhoztam magammal, de
felnyitni mindeddig vonakodtam. Eszem ágában sem volt szegény jó
halottamat, a ki menedéket adott, megrabolni. Nem is bántom, hadd legyen
addig nálam, a míg valahogy az isten nem intézkedik róla, bár a viaszkos
bőr, a melybe takarva van, megrongyollott. Talán visszavetődöm még
egyszer arra a vidékre, s akkor sírkövet állítok öreg papomnak és
sírjába teszem a csomagot vissza…

Ilyen és hasonló beszélgetések folytak a fogoly társak közt; a patkány
töltötte ki barátságos közeledésével, ugrándozásával a többi időt.
Szépen meglettek volna hárman együtt, de a két férfi nehány nap mulva
mégis már ismét szívesen vágyódott ki börtönéből. Örültek egymásnak, a
sors furfangjainak, a melyekkel összehozta őket, de mi haszna van
mindebből, ha most meg nem mehetnek tovább, egymással zár alá vannak
téve. Viknyédynek a szakálla is kezdett kinőni s a szakállával nőtt
aggodalma is. Hátha itt is talál valakit, a ki fölismeri, mint Bőkéndy,
de nem lesz olyan loyális, mint Bőkéndy vala?

Elégületlenség és rossz kedv költözött be a börtönbe hozzájuk s
több-több időt töltöttek szótlanul és hallgatagon a fogolytársak.
Patkányuk is érezni látszott a hangulat változását, kevesebbet
ugrándozott előttük, inkább gubbaszkodott a sarokban, gazdáival versenyt
búsulva.

Ilyen néma elgondolkozásból verte fel őket egy este a kulcsok csörgése.

A rabok összenéztek. Mi lesz ilyen késő este még velök?

Egy felügyelő lép a börtön-helyiségbe, körülnéz és mindent rendben
látván így szól:

– Persze Celesztin rab, kövessen.

Celesztin feláll s indulni akar. Egy gondolat állítja meg szándékában.

– Hová? – kérdi a felügyelőt.

– Nem tudom, – felel ez. – A mi holmija van, szedje össze s hozza
magával.

Erre Viknyédy is felállt ágya széléről.

– Nem jövök ide vissza többé?

– Nem.

– Szabadon bocsájtanak?

– Nem tudom.

– De ilyen hirtelen, váratlan –

– Rendeletem van. A többit megtudja ott, a hova én viszem.

Celesztinnek elszorult a szíve. Ha szabadságra viszik, akkor se esik
könnyen elválni Viknyédytől; sőt patkányát itt hagyni, még ez is egy
kissé képes őt ellágyítani. Hátha még nem is szabadul. Kilesték a fogoly
társak barátságát és kegyetlenül elválasztják őket, tán közönséges
tolvajok, rablók társaságába viszik. A mint Viknyédyre nézett, a ki
szótlanul, szemében izgalommal állt ágya előtt, egy faggyúgyertya
fogyatékos világításában, kitörtek a könyei, oda rohant és ráborult, s
mint egy legény a szeretőjét, úgy szorongatta a férfiút.

– Menjünk, menjünk! – mond a felügyelő.

Celesztin szájon csókolta Viknyédyt és kilépett a börtönből egy félig
szoba, félig tornácfélébe.

Viknyédy magára maradt.

Nagyon, nagyon nehéz lett a szíve, a mint a kulcsok csörögtek, a zár
becsattant börtöne ajtaján.

Ágyára borult, arcát két tenyerébe szorította, hogy facsarodó szívére
nyomást gyakoroljon, de az ő két tenyere is megtellett vízzel: az
érzések és gondolatok tengere csapott ki medréből.

De nem adhatta magát át hangulatának. Beszédet hallott az ajtón túl.

– Vetkőzzék le, – szólt a felügyelő – s öltse fel e ruhákat itt.

– E ruhákat? – rebegé Celesztin.

– Szó nélkül és gyorsan.

– Itt marad.

– Mi végből?

– Mit kérdezget olyan sokat? Nem veszt a cserén, szép ruhát kap helyébe.
Siessen, nem érünk rá beszélgetni.

Ennél többet Viknyédy nem hallott, de ez elég volt, hogy gondolatának új
irányt adjon.

Celesztint megfosztják ruháitól. Nincs kétség benne, hogy valamiképen
kihallgatták őket s Celesztin ruháiban azt a végzetes levelet keresik.
És lehetetlen, hogy meg ne találják!

Villámként cikázott végig elméjén az új helyzet következményeinek hosszú
sora. Az összeesküvés, melyről a levél szól, felfedeztetik, nemcsak
Celesztin, nemcsak ő, egész sora a becsületes hazafiaknak veszélybe jut.
És ő itt ül, a börtön falai közt és senkiért semmit nem tehet, holott ő
idézte föl a veszedelmet, hogy a levelet könnyelműen kiadta a kezéből…

Menekülni s menteni a mit lehet: ez a gondolat fészkelte magát agyába,
hatása alatt felugrik, megragadja a faggyúgyertyát és reszkető kézzel
kezdi megvilágítani a nyirkos falakat.

Szeme a patkányra esik, melyet a felügyelő megjelenése elűzött volt
odujába s mely most bújt ismét ki a tégla mögötti lyukból, s
barátságosan tekintett a magából kikelt férfiúra.

– A patkány! – susogja Viknyédy s arcán a remény tüzei gyuladnak ki.

Szalmaágya székének egyik lábát óvatosan kiveszi eresztékeiből s
beleereszti a patkánylyukba.

Csekély erővel feszíti ki a falból a téglát s egy meglehetős üreg száját
kapja a tégla helyéből. A fal mindenfelé meg volt furva patkányok által
s a mint az ágylábbal érinti, könnyen hull szerte a törmelék.

Viknyédyt mondhatlan izgalom fogta el. Maga mellé tette a gyertyát, még
egy ágylábbal látja el magát s mielőtt egy óra letelt, egész testtel
benne volt börtöne falában.

Gyertyája homályosan égett, de ürege oldalait tisztán megvilágította.

Óvatosan kopogtatta végig Viknyédy a falakat, hogy keresse magának a
helyet, a merre utat törjön. Hangtalan ütések voltak ezek, vagy a fal
volt massziv, vagy föld volt a falon túl: menekülőre alig biztató
helyzet.

Remegni kezdett izgatottságától egész testében, mintha láz rohanta volna
meg, térdei roskadtak, ajka susogott.

– Isten, isten! – nyögte a kétségbeesett férfiú s szilajon forogtak
szemei ide-oda a dohos üregben.

Megint a patkány lett kalauza.

Ez a jó állat folyton ott sürgött-forgott körülötte, s most, mintha
értené az ember szándékát, kaparással, vinyogással iparkodik Viknyédy
figyelmét magára vonni. S a mint a menekülő rab ránéz, szapora
gyorsasággal kezdi az egyik sarokba omlott törmeléket apró lábaival
kaparni.

Viknyédy a tenyerével látott hozzá s letakar ismét egy lyukat. Bele
ereszti feszítő fáját s alig mozgatja, lehull egy négyszöglábnyi terület
s egy csatornarészt fed ki a kutató előtt. Viknyédy majd felordított
örömében s leereszkedik a csatornába. Itt azonban hamar észrevette, hogy
világa, a faggyúgyertya lángja veszélyeztetve van. De a bajban igen
találékonyak az emberek. Parasztkalapja béléséből kivette a viaszkos
vásznas csomagot, fogaival felhasítja s csakhamar talál is benne, a mit
keres: egy darab papirost.

A vásznon belül fehér papiros, azontúl egy összegöngyölt levél volt. A
levelet jól-rosszul visszahelyezi a vászonba és mellénye zsebébe teszi.
A fehér papirosból védő ernyőt improvizál faggyúgyertyája számára és
isten nevével ajakán leereszkedik a csatornába, hogy csak a feje búbja
látszik ki.

A bűzt, a pestist, mely lehével fogadta, nem érezte a merész vállalkozó;
a piszkot, a rothadt, undok folyadékot, a melybe lábai merültek, nem
vette észre. Mintha szeretőjére mosolyogna, úgy nézte, mint indul előtte
hív patkánya félig úszva, félig kúszva a sűrű lében s félkezében a
gyertyával, félkezében a két asztallábbal ment Viknyédy, óvatosan
gázolva tovább, kalauza után s eltűnt a földalatti ocsmány útvesztő
homályában.



XXI. FEJEZET.  (A kis szőke leány.)

Persze Celesztin hiába szabadkozott: börtönén túl egy külső szobában
levetkőztették pőrére. Elsőben csak tiltakozott, de midőn nadrágjára
került a sor, már könyörgésre fogta a dolgot.

Semmit se használt, még csak feleletre se méltatták. Mindössze annyit
mondott egy mogorva öreges ember, hogy ne izéljen az úr, úgy is jobbat
kap érte. Celesztin kopott ruhája jó lesz az ő kis fiának télire, se
szélességéből, se hosszúságából nem is kell sokat elvenni, a mi pedig
elesik belőle, jó lesz foltnak.

Celesztin pedig kapott szép friss, kikeményített inget, fekete nadrágot,
lakkcipőt, fehér mellényt, fehér nyakravalót és acélgombos frakkot,
végül még cilindert és keztyűt is. A keztyű kissé nagy volt, de hát nem
tudták a numerusát, csak gondolom-formára hozták s úgy gondolták, inkább
nagyobb legyen, mint kisebb, legalább felhúzhatja.

A szerencsétlen fiatal ember ugyan szivesen oda adta volna az egész
ünneplő öltözetet ócska nadrágjáért, melyben Viknyédy levele bevarrva
maradt, de hivatalos öltöztetői nem ismertek tréfát. Kistafirozták,
borbélyt is hoztak, a ki egy kissé meggubancosodott fejét rendbe szedte.
Aztán kivitték, kocsira ültették s elhajtottak vele.

Ha az öltöztetés alatt utolsó kérése az volt, hogy legalább mondják meg,
hova viszik, most már nem fárasztotta kisérőit hiú kérdésekkel, hanem
iparkodott magát tájékozni utcáról-utcára, a mint tova vitték.

Világos, a várba viszik.

Világos, nagy úr elé viszik, különben nem öltöztették volna ilyen
díszbe.

De mit akarnak tőle?

És nem azért fosztották-e meg ruháitól, hogy kikutassák ama ruhákat?
Talán kihallgatták beszélgetéseiket! S mi lesz akkor szerencsétlen
társából?

De ha ez volna, ehhez nem kellene ennyi körülményesség, ezt egyszerűbben
is el lehetett volna végezni. Nem kellett volna őt díszbe öltöztetni,
akármi más ruha is megtette volna.

Világos, őt szép szerivel akarják lefőzni, barátságosan kivallatni, hogy
teljesen kezükben legyen a másik. De ez nem fog sikerülni. Ő nem lesz
áruló, inkább keveredjék bajba, inkább tegyék ismét börtönbe. S már
kereste szegény Celesztin a feleleteket, melyeket esetleges kérdésekre
adni fog.

A kocsi megállapodása vetett határt gondolatai ebbeli irányának.

Egy nagy ház előtt álltak meg, portás nyitotta ki a kocsi ajtaját, a
bennülők Celesztinnel kiszálltak, egy pár titkos szót szóltak a
portásnak, a ki a fényesen kivilágított lépcsővel rézsut szemben eső
hátsó lépcsőre mutatott.

Arra indult Celesztinnel két kisérője, felmentek az emeletre s a mint
egy külső szobába belépnek, egy formaruhás inas fogadja őket, a kivel a
két kisérő ismét pár szót vált, aztán távozik. Az inas pedig
Celesztinhez fordul, mondván: tessék ide belépni.

És az inas megnyit egy ajtót s maga előtt bocsátja Celesztint. Egy
kedves kis barátságos szoba tárul fel Celesztin előtt, egy karos
gyertyatartó két égő gyertyája által megvilágítva. A szoba közepén egy
kis asztal, szépen fehéren megterítve, mellette szék.

– Tessék helyet foglalni, – mond az inas, – rögtön felhordom a vacsorát,
egyúttal megjelentem ő méltóságának.

És ezzel az inas azon az ajtón, a melyen bejöttek, el is tünt.

Celesztin azon kezdett töprenkedni, hogy álmodik-e vagy ébren van.
Roppantul röstelte, hogy az inast le nem tartotta, ki nem kérdezte.
Körültekint a szobában, egy szekrény, egy ágy, egy diván, néhány szék s
a megterített asztal, semmi egyéb bútor; a kis asztal alatt csinos
szőnyeg, az ablakon függöny és spaléta. Csak legalább azt tudná, hol
van, ki várja őt vacsorára, egyedül fogja-e megenni, vagy osztozik benne
vele valaki. Szeme az asztalkára téved. Ott csak egy teríték van, szép
porcellán tányér, ezüst kés és villa, szép köszörült üveg pohár, egy kis
palaczk bor, egy üveg víz.

Mindez csak egy emberre van számítva, ez az egy ember pedig ő. S valami
kimondhatlan vágy húzza Celesztint az asztalhoz. Szédülést érez, lábai
mintha reszketnének, gondolkozása mintha bizonytalan volna.

És tölt s felhajt egy fél pohár bort. Mily isteni ital! Máskor napokig
nem jut eszébe bort inni. Most, a börtön után, mintha ujjászületnék
tőle.

Lássuk csak. Az inas úgy látszik késik. Most veszi észre, hogy két ajtó
van a szobán. Melyiken is jött be? Nem tudja konstatálni. Beléptekor
először is az asztal tűnt a szemébe. De az asztal a szoba közepén van.
Ha fal mellett állana, most tudná, hogy az azzal szemben levő ajtón jött
be. Körülnéz. Ha szép szerével hirtelen meg lehetne szökni! És néz egyik
ajtóról a másikra határozatlanul. A csönd, mely szobája közvetlen
környezetében észlelhető, mind jobban izgatja e gondolattal. Valóban,
alig hallani egyebet, mint kocsik tompa robogását…

Egy-kettő… s Celesztin önkénytelen mutat ujjával az egyik ajtóra. Ez az,
a mely a lakásból kiviszen… És szilárd léptekkel indul az ajtóhoz,
melynek kilincsére óvatosan ráteszi a kezét.

Lassan, szívdobogva nyomja meg a kilincset s a mint érzi, hogy
elégségesen megnyomta, hirtelen rántja fel az ajtót, hogy a lassannyílás
nyikorgását megelőzze s szeme berepül a szobába.

És Celesztin kővé meredve áll meg a küszöbön.

Egy bűbájos szőke fejecskét lát mélyen, legalább is két szoba
mélységére, merengve, szinte bánatosan maga elé nézve, egy kedves
ismerőst, egy édes emlék vonásait, melyek lágyak, barátságosak már
magukban s melyek gyenge világítás mellett, elmerengő buslakodásban
igézők és meghatók. Celesztin nem képes egy lépést tovább tenni s
valamely hatalom nem engedi hátrálni se, keze odaszegezve marad a
kilincsen, ajka reszketegen nyúlik ki, de nem szóra; két szeme odatapad
a vonzó arcra, mely mozdulatlanul marad.

Celesztin lassan tér magához ámulatából s akkor látja, hogy egy tükörrel
áll szemben, a melynek sima lapja neki azt a bájos fejecskét mutatja.

Egy fiatal leány ül a szobácska egyik oldalán s búsan néz át a szemben
levő ágyra kiterített habos, könnyű, szép fehér báli ruhára. Mélyen el
van gondolkozva s nem veszi észre, hogy az ajtó kinyilt s egy fiatal
ember megállt a küszöbön, lebilincselve az ő képének a tükörben pihenő
másától.

Viszont Celesztin se tudja, menjen-e tovább, meneküljön-e vissza? Vágya
ösztönzi a szólásra. Hiszen az a fiatal leány neki ismerőse, s nyilván
itthon is van itt: az tudna neki felvilágosítást adni rejtelmes
helyzetéről.

E gondolat dönt, Celesztin megszólal.

– Kisasszony, – szól fojtott hangon, mire az ábrándozó lányka fölrezzen.

– Ki az? – kérdi az ajtó felé irányozva a fejét, s aztán egy halk
sikoltással felszökik a zsámolyról, a melyen ült, s vérvörösre pirul.

– Ön uram, ön! – mondja roppant zavarban.

– Igen, én vagyok, – feleli Celesztin.

– És hogyan jön ide, mit keres itt? – kérdi szaporán egymásután a lány.

– Úgy hoztak ide. Hogy mit keresek? Azt magam is szeretném tudni, –
rebegé Celesztin.

A leány nem érti a helyzetet.

– Ön nyilván a papa vendége s egy rossz tréfát enged meg magának, –
folytatja a szőke fejecske.

– A papa vendége? – kérdi Celesztin. – Az meglehet. De miből áll a rossz
tréfa?

– Hogy jutna önnek máskülönben eszébe, hogy így a szobámba lépjen!

– Ah, ez a kegyed szobája! Igazán nem tudtam. Bocsánatot kérek.

Celesztin még mindig a küszöbön áll s egyik zavarból a másikba
bonyolódott.

– Az nem szép uram, a mit ön művel. Ön azt hiszi, a miért egyszer nekem
egy becses szolgálatot tett, hát meg is engedhet magának akármit. Én
jobb véleménynyel voltam ön felől.

– Oh bocsánatot kérek, ezerszer kérek bocsánatot, drága kisasszony, –
mond Celesztin, a leányhoz lép, megcsókolja a kezét és folytatja:

– Kegyed még emlékezik reám! Ez igen szép kegyedtől s nekem visszaadja
lélekjelenlétemet. Higyje meg, egy szót sem értek abból, a mi
szemrehányást nekem tesz s legyen meggyőződve, hogy ha olyan helyen
vagyok, a hol nem volna szabad lennem, ha úgy viselem magam, hogy másnak
látszom, mint a mi vagyok: nem tehetek róla, nem én vagyok az oka.
Hiszen azon kívül, hogy ez a kegyed szobája, azt sem tudom, hol vagyok,
azt sem tudom, mért vagyok itt.

A leányka csodálkozva nézett a fiatal emberre, csodálkozva és némi
félelemmel. Azt kezdte hinni, hogy meg van háborodva. De a fiatal ember
folytatja:

– Egy perccel ez előtt nem is volt forróbb kivánságom, minthogy innen
kijuthassak a szabadba, ez ajtót is csak azért nyitottam ki, mert azt
hittem, kijutok rajta; de most már nem megyek addig, a míg a kegyed
bocsánatát is magammal nem vihetem.

– Ne vegye rossz néven a kifejezést, de ön oly zavartan beszél, hogy
semmiképen nem tudom megérteni.

– Én is úgy vagyok félig-meddig, semmit sem értek egy óra óta, a mi
velem történik, nem tudom, álmodom-e, vagy bűvös hatalmak játszanak
velem. Ha különben nem tudnám, hogy józan eszem birtokában vagyok, azt
hinném, hogy meg vagyok bolondulva.

– De hát miért jött ide?

– Nem tudom.

– Kit keres itt?

– Senkit és kegyedet találom.

– Valami szándékának mégis csak kell lenni?

– Nincs semmi a világon. Itt vagyok, mert ide hoztak, egy szobába
vezettek s ott azt mondták, hogy tessék várni, mindjárt felhozzák a
vacsorát s megjelentik ittlétemet ő méltóságának.

– Az a papa.

– Meglehet.

– És aztán? Felhozták a vacsorát?

– Még nem, de már meg van terítve.

– Hol?

– Itt a mellékszobában.

A kis leány kinézett s csodálkozva mondá: az ám!

– És a papa már itt volt? – folytatá kérdezve.

– Még nem.

– S mi okból jött be az én szobámba?

– Nem tudtam, hogy a kegyedé.

– Tehát e szobába?

– Meg akartam szökni.

– Szökni? Miért? Vétett valamit?

– Igazság szerint nem vétettem semmit.

– Nos, tehát?

– Mégis, idejövetelem körülményei –

– Mily körülmények? Végre is, öltözetén látom, hogy ön bálba jött.

– Bálba?

– Nos, igen, a papa báljába.

– A papa báljába?

– Igen. Látja, ott az ágyon hever az én ruhám is; de egy kissé fájt a
fejem, nem akartam részt venni a bálban.

– Az istenért, azt csak nem teszi! – kiált fel önkéntelen a fiatal
ember.

A leány elpirult s lesütötte két szemét.

– Fejfájásom már megszünt.

– Azt igazán okosan tette, – mond Czelesztin egészen megfelejtkezve
helyzetéről.

És a lányka még jobban elpirult.

– De ön, mit fog most már ön tenni? – mondá.

– Azt megint nem tudom. Ha csakugyan a papa báljára hoztak ide, akkor
kétségkívül részt veszek én is a mulatságon.

– És már nem szökik?

– Nem tudom, nem volna-e jobb mégis szökni. Ha kegyed ismerné egész
helyzetemet –

– Talán leróhatnám tartozásomat.

– Nem, jobb szeretem, ha adósom marad.

– De mégis mondja el. Ez a találkozás rendkívül különös.

– Lépteket hallok.

– Az inas!

– Nyilván a vacsorát hozza és az üzenetet ő méltóságától.

– Igaz. Lépjen ki. Lássuk, mit üzen «ő méltósága». És a kedves leány
szeliden kihárította Celesztint szobájából s betette utána az ajtót.

E pillanatban lépett a másik ajtón az inas egy nagy tálcával, melyen
különféle hideg ételek voltak. Baljában szamovárt hozott, melyből a
frissen leforrázott thea párája gomolygott ki.

– Ő méltósága engedelmet kér, még nagyon el van foglalva, méltóztassék
megvacsorálni; utóbb eljő maga is.

Így szólt az inas és kezdett Celesztinnek felszolgálni.

– Barátom, ha más parancsa nincs, én könnyen nélkülözöm szolgálatát.

– A mint parancsolja, – mond az inas, oda készít minden szükségest s
távozni készül.

E pillanatban megnyílik a másik ajtó, s a kis szőke leány kiszól:

– Pál, mondja meg a komornának, addig nem kell jönnie, a míg nem
csengetek.

Pál kiment s a kis leány kitárta szobája ajtaját s a küszöbön most ő
állt meg.

Celesztin újra zavarba jött s gyáván nézett a kis leányra. Ez intett
neki s így szólt: Nos, tessék! És az asztalra mutatott, mely mellett a
fiatal ember ügyetlen kényszerűséggel, gépiesen helyet foglalt.

– Istenem, – így kiálta fel végre, – én bizony isten nem tudom, mi
történik velem. Legalább tizedszer teszem a kérdést magamhoz, hogy nem
álom-e mindaz, a min egy óra óta keresztül mentem.

– Az, hogy ön itt ül, vacsorálni készül, az nem álom, az tiszta valóság,
– mond a leány.

– Nagyobb bizonyosság okáért nem osztaná meg velem a vacsorát?

– Köszönöm. Ez az ön vacsorája.

Celesztin felállt és oda lépett a leányhoz.

– Nem, egy csepp kedvem sincsen most enni. Tele vagyok izgalommal. Úgy
rémlik, hogy már egy félórája élvezem nagysád szeretetreméltó
társaságát, beszélek, beszélek, s mind abból, a min egy óra óta töröm a
fejemet, még semmit sem tudok.

– Úgy vagyok én is, – mond a leány. – Kegyed rám nyitja az ajtót s ha
kérdezem, olyan csodásan felel, mint az egyszeri «nem-tudom-ember».

– Ha nincs ellenére, kezdjük újra a kérdéseket.

– Jól van.

– Tehát.

– Mért jött ön ide?

– Nem tudom.

– Már megint!

– De hiszen azt sem tudom, hol vagyok!

– Nem tudja?

– Nem tudom. Felöltöztettek, kocsiba tettek, ide hoztak, bevezettek, azt
mondták, tessék vacsorálni, míg ő méltósága bejő, én kinyitok egy ajtót,
hogy megszökjem, s ez ajtón belül kegyedet találom. De azt sem tudom,
kik hoztak ide, hol vagyok, ki az az ő méltósága, mért kell vacsorálnom,
mi lesz ha megvacsoráltam, s miért találom nagysádot itt. Én nem tettem
semmit magamtól, mindent csak úgy tettek velem mások.

A kis leány bámulva hallgatta e beszédet. Nem értette ugyan, de kezdte
hinni, hogy a fiatal ember igazat beszél.

– És honnan hozták önt ide?

Celesztin körülnézett és lejebb szállított hangon mondá:

– A börtönből.

A kis leány arcára ijedtség szállt.

– A börtönből! – mondá, – a börtönből? És mért volt ön a börtönben?

– Egy oktalanság miatt, szándékosan fogattam el magamat.

– Hogy lehet az?

– Valakinek a nyomára akartam akadni, s mikor már minden más módot
kimerítettem, erre vetemedtem –

– Tehát nem követett el semmi – olyat?

– Nem kisasszony, semmit.

– Hála isten! – mond a leány fölfohászkodva. – Úgy megijedtem, istenem,
most olyan könnyen kerül az ember szerencsétlenségbe. No jöjjön,
vacsorázzék, a börtön asztala után jól fog esni.

S ezzel odalépett az asztalhoz és kitöltött egy csésze theát.

Celesztinnek pedig gyengén könnybe lábbadtak a szemei, szintén az
asztalhoz lépett s reszkető kézzel fogta meg a kis szőke leány kezét,
megcsókolta, mire a leány ismét elpirult s remegő hangon mondá: «ejnye,
mit csinál kegyed!»

– Istenem, kegyedben annyi kedves jóság van, én pedig olyan érzékeny
természet vagyok. Egészen el vagyok telve megindulással. Valami úgy
dagadoz a szívemben s úgy ösztökél, hogy mondjak valami nagyon illőt és
találót, de a helyzet olyan együgyűvé tesz, hogy jobb szeretném magamat
elsírni mint egy kis gyermek. Ne ítéljen meg kegyed ezért rosszul.

– Ej, most meg nekem is a szemembe ment ez a forró gőz, – mond a kis
leány s elfordul és kicsi zsebkendőjével kitörli két szép szeméből azt a
forró gőzt; – s úgy rám ijesztett azzal a börtönnel, hogy szinte most is
dobog a szívem.

Czelesztin sietett székkel kinálni a kis lányt, a ki le is ült, aztán
elkezdte vendégét süteménynyel és hideg pecsenyével kinálni; megcukrozta
theáját, adott neki rumot, szóval kiszolgálta, hogy a szegény
Celesztinnek csak úgy ugrosott a szíve a gyönyörűségtől. A kis lány arca
azonban bús maradt.

– Igazán, minden bizalmam, bátorságom kezd visszatérni, – mond
Celesztin. – Szinte lehetetlennek tartom, hogy bármi kellemetlenség
várjon rám. A min pedig keresztül mentem, azért ezerszeresen kárpótolva
vagyok.

És ismét a kis leány keze után nyúlt, hogy megcsókolja. De a kis lány
ezúttal nem adta oda a kezét.

– Mielőtt még – tovább beszélgetnénk, – mondá, – önnek meg kell tudnia,
hogy hol van.

– Nem, nem, – mond Celesztin, – nem akarom megtudni, a míg nem okvetlen
szükséges. Attól félek, úgy járok, mint a tündérmesében a hős: mikor nem
tudott már kiváncsiságának ellentállani s megkérdezte a titkot, vége
lett a varázsnak, a tündérségnek, a boldogságnak. Én most már nem
gondolok azzal, a mi volt, azzal sem a mi lesz, föltéve, hogy kegyed
megengedi, – tevé hozzá, látván, hogy az ő fölülkerekedő vidámsága nem
ragad el arra a kis tündérre, a ki őt így fölvillanyozta.

– Én, ellenkezőleg, tele vagyok aggodalommal, – mond a leány, – s önnek
el kell készülve lennie mindenre. Ki tudja, van-e önnek e házban rajtam
kívül, kivel egy véletlen az utcán hozta egykor össze, még egy barátja.
Önnek tehát meg kell ismernie helyzetét, készületlen ne találja semmi.
Hogy mért hozták önt ide, egy börtön sötét magányából egy előkelő bálba:
azt nem vagyok képes kitalálni. De tudja meg, ön az ország polgári
kormányzójának a házában van, a ki ma fényes bált rendez, melyen a
legelőbbkelő uraságok vesznek részt; én e kormányzó leánya vagyok.

Celesztin, mintha a villám csapott volna le előtte, meg volt semmisítve.
Zavarában a szalvétával megtörölte a száját, lassan felállt székében s
hebegé:

– Bocsánatot kérek.

A leány is felállt.

– Én kérek öntől bocsánatot, mert tudom, hogy beszélgetésünk, ha mindezt
korábban elmondom, egészen más fordulatot vesz vala. De ne aggódjék. Én
nem foglalkozom politikával és jobb szerettem volna e találkozásnak is
véget vetni e felvilágosítás nélkül; de az ön érdeke kivánta, hogy
helyzete felől kétségben ne maradjon. Tudom, hogy ön most már más
szemmel néz engem is, mint akkor nézett, mikor a medve körmei közül
kiszabadította kis testvéremet s mint nézett, a míg nem tudta, hol van s
ki vagyok én is. De ez mind nem baj, ha önnek javára válik.

Celesztin szólni akart, a leány folytatá:

– Csitt, ne szóljon. Beszélgetésünk véget ért. A hang, melyből
folytatnók, nekem – – nekem is fájna. Én tudom, mily szemmel néznek
«önök» «minket». Igaz, hogy engem tán szívem, tán együgyüségem, e két
fogalom, e két tábor közé állít; de mindazok, a kiket szeretek, a kikhez
természetes kötelékekkel csatolva vagyok, csak az egyik táborban vannak,
oda tartozom tehát én is. Isten önnel – vigyázzon! Remélem ugyan, hogy
nem lesz mitől tartania, de azért óvatos legyen. Isten önnel.

A kis leány kezét nyujtá a fiatal embernek.

– És nem fogom kegyedet többé látni? – hebegé Celesztin az oda nyujtott
kezet megcsókolva.

– Ott leszek én is a bálban, – mond a leány mosolyogva, de méla
tekintettel s eltünt szobája ajtaja mögött.

Celesztin pedig magára maradt kétségek és civakodó indulatok
martalékának. A leány, a bál, az a mi vele történt s a mi történni fog,
felváltva ostromolták őt s szinte fellélegzett, mikor, már jó későn az
inas ismét jött jelenteni, hogy ő méltósága kéreti őt, lenne szíves a
terembe jönni.

Egy bánatos fohászszal vett Celesztin búcsút a szőke leány ajtajától és
követte az inast.



XXII. FEJEZET.  (A kormányzó úr bálján.)

A kormányzó fényesen kivilágított termeibe fényes társaság gyűlt össze,
fényes az egyenruháktól, fényes a rendjelektől, fényes mind állásánál
fogva. A kormányzó sugárzó arccal fogadta vendégeit s neje a
legszeretetreméltóbb háziasszony szerepét tapintattal vitte. A társaság
nagyobb része férfiakból állt, a kevesebb számú hölgy külön két szalont
töltött meg illatszerrel és abroncsos, nagy terjedelmű díszruháival.

A társaságot élénken foglalkoztatta két hír, melyet suttogva adtak
tovább a vendégek.

Az egyik az, hogy az előkelő mulatságra művészek is hivatalosak s a nagy
feltünést keltett Pipiske kisasszony is meg fog jelenni. E rejtélyes
színésznő iránt nagy volt a kiváncsiság, mivel más színésznők szokásával
ellenkezőleg se kalandjainak, se fényüzésének, se udvarlóinak, se semmi
dolgának hírével nem foglalkoztatta a világot. Beszéltek róla sokan, de
kevesen ismerték. Igen szerencsés gondolatnak tartották a kormányzótól,
hogy meghívta a bálba. Most majd kinézik belőle, mért játszsza a
visszavonultat. Megesik tán, hogy közelről nem oly szép mint este és ezt
iparkodik takarni, vagy tán együgyű, azért kerüli a társaságot. Okának
kell lenni e különös magaviseletnek s ezt ez alkalommal tán ki lehet
fürkészni.

A másik hír még érdekesebb volt. Beszélik, hogy a nemzeti arisztokrácia
több tagja is meg fog jelenni a bálon. Ennek már politikai jelentősége
is van. Ha ez osztály, a mely ridegen tartózkodik a hivatalos körök
társaságától, fölkeres egy quasi diplomatikus estélyt: ez feltünést fog
kelteni, ez oly sikere lesz a kormányzónak, a mely további karrierje elé
beláthatlan perspektivát fog nyitni.

Ehhez képest vegyes érzésekkel beszéltek a thémáról. Csodálattal és
elragadtatással a jó barátok, rosszul palástolt boszusággal az irigyek.

A kormányzó boldogan, egy diplomatához már-már szinte nem illő nyilt
örömmel fogadta a célzásokat vendégeitől. Nem cáfolt meg semmit, de nem
is dicsekedett semmivel. Meglehet, hogy eljönnek, nagyon kedves lesz, ha
megjelennek; nem valószinű, de nem is lehetetlen; ha jönnek, nyilván
magasabb célokért teszik s több efféle kifejezésekkel hárította el a
dolog tüzetesebb feszegetését. De bármily óvatos volt beszédében, jó
kedve, csaknem lármás magaviselete mutatta, hogy úszik a gyönyörben,
hogy nagy diadalt élvez, hogy vendégeinek álmélkodása jogosult.

Ellenkezőleg viselte magát neje a hölgyekkel szemben. Magában örvendett
férje örömén, de nyilatkozataiban óvatosság nélkül szerény volt és
nyilt. A kérdéses vendégeket várják, megjelenésük be van jelentve, ő
felettébb örvend ezen, férje nagy súlyt is fektet a dologra; de férje
politikus, míg ő maga csak háziasszony s neki nem kedvesebb egyik
vendége a másiknál, ő mindannyinak egyformán örül. Ezt nyájas és
előzékeny magaviseletével sikerült is kimutatni úgy, hogy a hölgyek
körében elfogulatlanabb volt a beszélgetés, mint az urak közt, midőn
Pipiskét jelentik.

A kormányzó elejbe megy egész a kocsiig, mivel tudja, hogy Pipiske
egyedül jő. Ezt színésznő teheti, más nem. Karjára ölti a szép leányt és
fölvezeti a lépcsőn, be a termekbe, a hol a kiváncsiak sorfalba állottak
nézni az érdekes jövevényt.

Pipiske szíve dobogott, valami lidércnyomás feküdt a keblén, de külseje
nem árult el semmit; félsötét pompás selyem ruhában jelent meg.

Nem fog táncolni! suttogták a táncraváró fiatalok.

Hajában fejér rózsa volt a fejdíszen kívül, melyet akkori időben a két
oldalt széles frizura kiegészítésére viseltek. Ékszer fülbevalóin és egy
síma karperecen kívül semmi sem volt rajta. Egész megjelenése igen
díszes, kelmében pompás, de diszítésben szegényes volt.

Mosolyogva ment tova a kormányzó karján s előkelően, csak kevéssé
lányosan fogadta egyes ismeretlenek önkéntelen köszöntését.

A lépcsőn a következő kis párbeszéd folyt le Pipiske s a kormányzó közt:

– Nos, el fog jönni?

– Nem tudom. Megigérte, de hogy megtartja-e: arról nem felelhetek. – És
az én emberem?

– Itt van, vacsorál. A mint a gróf az egyik ajtón belép, az ön embere a
szemben levőn megjelen.

– Jaj be nagyon kalmárosan megy a dolog.

– De biztosan!

– Vezessen kérem nejéhez és mutasson be.

Ez meg is történt s a háziasszony a nagy divánról, melyen trónolt,
felkelt a bemutatás után s Pipiskével egy kisebb divánra ment, előbb őt
nehány előkelő hölgynek bemutatván.

– Örvendek kisasszony, hogy megismertem. A kegyed művészetében sokat
gyönyörködtünk, – mond a kormányzó neje.

– E szerint sokat járnak színházba.

– Majd minden este ott vagyunk, ha a gyermekek vagy épen más ok vissza
nem tart. Én is meg Klemmi leányom is semmit sem tudunk élvezetesebbet,
mint a jó színi előadást.

– Igazán szerencsés vagyok, hogy örömeikhez járulhatok. Megengedi, hogy
ebből bátorságot veszek magamnak egy kérésre.

– Oh istenem, e nélkül is!

– Arra szeretnék engedelmet kérni, hogy ez estét – természetesen a
mennyiben háziasszony tisztét nem csorbítja, – lehetőleg a körében
töltsem. Senki nélkül voltam kénytelen jönni, s bár állásom különféle
szabadságokat megenged, mégis bátorságosabban érzem magam.

– Oh kisasszony, szíves örömmel veszem.

És kezet szorítottak.

Egy általános mozgalom keletkezett a termekben, a mely a beszélgetést
félbeszakította. A háziasszony elfoglalta ismét szalonjában a főhelyet,
Pipiskének közelben jelölvén ki egy széket, de a színésznőt
feltartóztatta egy tiszt, a ki bemutattatta magát.

Az ország katonai kormányzója, a főherceg érkezett a bálba, ez keltette
a mozgalmat.

A háziúr jobbján lépett a termekbe a feszes hideg alak, a ki teljes
életében nagy szerepet játszott, és mindig bizalom és rokonszenv nélkül.

A főherceg megérkezésével megszólalt a zene is, de a tánc megkezdésére
mindenki várakozott. A háziasszony fölemelkedett helyéből, a hölgyek
mind tiszteletteljes állást foglaltak, midőn a magas vendég szalonukba
lépett. A főherceg kezet nyujtott a polgári kormányzó nejének, pár
elismerő szót ejtett.

– Tessék kérem, tessék megindítani a táncot.

A háziasszony e felszólításra elfogadta egy fiatal tiszt karját s a
táncterembe távozott, a hol körülkeringőzött, mire többen is táncra
kerekedtek a nélkül azonban, hogy a tánc általánosabb lett volna.
Mindenki, úgy látszik, kötve érezte magát a főherceg jelenléte által,
vagy vártak valamire, a mit nem szívesen mulasztottak volna el.

Ez alatt a házigazda bemutatta a főhercegnek Pipiske kisasszonyt.

Pipiske némán s tiszteletteljesen hajtotta meg magát.

– Örvendek, – mond a főherceg, de nem oly hangon, a mely csakugyan
elárulta volna, hogy örvend. – Kegyed igen csinosan játszik komédiát, –
folytatá németül.

– Igen fenség, de csak a deszkákon, – mond önkéntelenül Pipiske,
kellemetlenül érintve az előkelő úr hangja s magatartása által.

– Ah, és mit akar ezzel mondani?

– Semmikép se többet, mint illendő, – feleli Pipiske.

A főherceg boszusan nedvesítette meg ajakát s még egy megjegyzést
kockáztatott, míg a házigazdát majd kiverte a forróság.

– Maga talán benszülött?

– Ép oly kevéssé mint császári fenséged; én is csak jött-ment vagyok ez
országban, mint – mint – többi színésztársaim.

– Se baj, kisasszony, se baj, – mond a főherceg s a szerencsétlen
házigazdával tovább indulva a tánczterem felé, e német szavakat mondá.
«Die Kleine ist keine Deutsche, es scheint, sie frisst sie.» (A kicsike
nem német, hanem úgy látszik németfaló.)

Pipiske pedig magára maradva nem tudott magának merészségéről számot
adni. Valamely szédület fogta el s önkéntelenül bocsátkozott e kis
szóbeli párbajba, melynek szerencsére más tanuja nem volt, mint a
házigazda, a ki kétségbeesett tekintetével ostromolta a merész leányt,
de, fájdalom, nem vétetett észre.

A főherceg körülment a táncteremben s onnan karján hozta vissza a
háziasszonyt a nők közé, helyére ültette s egy éltesebb hölgyekből álló
csoporthoz fordult.

Pipiske pedig felhasználta az alkalmat: a háziasszonyhoz közeledett, a
kinél épen egy szép, ifjúságában is sugárzó szőke leány tisztelgett.

– Leányom Klemmi, Pipiske kisasszony – szólt a háziasszony, a két fiatal
teremtést egymásnak bemutatva.

– Pipiske! – szólt Klemmi. – Oh mennyire örülök. Én igen sűrűen látom
kegyedet játszani, de megvallom, nem annyira igen szép játéka, mint más
valami, a miről számot sem tudok magamnak adni, úgy vonz kegyedhez.
Kegyed a színpadon nem úgy játszik, mint más színésznők. Én azt, a mit
ábrázol, soha nem tudom elválasztani a kegyed személyétől. Mindig úgy
tetszik, mintha igazán a saját sorsa volna, a min sír és búsul. S hozzá
mindig szomorú darabokban játszik. De bocsánat kritizálásomért, az
igazság az, hogy titkon régen vágytam kegyedet megismerni, s nagyon jól
esik, hogy most alkalmam van reá. Én nem is tudom mért, a papa, mama nem
is mondták, hogy kegyed itt lesz. S képzelje, kis híja, hogy el nem
maradtam a mulatságról. Jaj, be megbántam volna –

Pipiske csak ámult és hallgatta, mint csergedezik e kis lányból a szó.
Valónak kell lenni, a mit mond s a mi így kifakad a szivéből, nem lehet
más, mint régen felhalmozódott vágyakozások tömege. Megszorította tehát
a kezét.

– Köszönöm jóságát nagysád. Igazán örülök, hogy egy jó szívben ilyen
érzéseket sikerült gerjesztenem. Szívesen felajánlom magamat;
parancsoljon velem, a mikor tetszik s a miben kedve tartja.

– Oh be jó kegyed! Én mindig mondtam a mamának. Meglássa, hogy össze
fogunk még az este barátkozni.

Itt félbeszakíttattak.

Egy inas sietett végig a termeken a háziurat keresve. Mint a futó tűz
járta be a szobákat, hogy Szanday Elemér gróf érkezett meg két
barátjával. A vendégek siettek az első szobákba s a termek e része
csakhamar megtelt a kiváncsiakkal.

A kormányzó pedig sietett új vendégei elé. Amit Pipiske elrontott, majd
helyre hozzák most a jövevények.

– Pál, – mond a kormányzó, – kéretem azt a fiatal embert is – és Pál
távozott az ellenkező ajtón.

Pipiske szintén észrevette a mozgalmat s Klemmivel a háziasszony mellé
ült. A főherceg kevés figyelemben részesítette a dolgot s egy másik
hölgytársaság központja volt s maradt is a háziasszony szalonjában.

Pipiske szivébe érdekes volna e percben egy pillantást vetni. Külseje
nem árul el semmit. Az utolsó időkben szándékai, állása, foglalkozása
egy bizonyos önuralomra taníták őt, melyre szüksége volt. Hiszen azért
ment az idegen színpadra, azért kötött ismeretségeket, azért jött e
bálba, hogy barátját, a jó Celesztint visszaadja anyjának. Se hírt, se
dicsőséget, se mulatságot, se anyagi hasznot nem keresett. A medvehajtó
végzetes levele bajba sodorta őt, ő bajba sodorta jóltevőjét: ebből
kiszabadulni, ez volt a célja. Ezért adott – a mi az ő dolgának jelen
végső stádiuma volt – légyottot ide, a kormányzó báljára gróf Szanday
Elemérnek, a kit különben csak nevéről és «tolakodásairól» ismert. Ez a
gróf nem is érdekelte őt e pillanatban. Ha szíve hangosabban kezdett
dobogni, Celesztin viszontlátása s az érdeklődés, melyet ehhez kötött,
okozta e dobogást, s tényleg, a míg az egész társaság szeme a főajtó
felé fordult, a melyen a grófnak kelle jönnie, addig ő az ellenkező
irányban kereste az ajtót: ott annak kell jönnie, a kit ő vár.

Így történt, hogy észre sem vette, mint lépett be az ajtón Elemér gróf
két barátja társaságában s mint ment fürkészve tova, még csak
köszöntésre sem méltatva a házigazdát, a ki az ajtóban kívánta fogadni a
grófékat.

Elemér gróf könnyen, ruganyosan, de fölöttébb hanyag testtartással,
kissé homlokba lógó, az ember azt hinné: rendetlen hajjal ment végig a
vendégek során. Arca a szokottnál is, ha lehet halványabb volt,
szemében, mely máskor álmatag és csöndes volt, parázstűz látszott égni.

Teremből terembe menve jutott el a szalonig, a hol a hölgyek ültek,
figyelmére senkit se méltatva.

Itt, körülnézve, lépteit a háziasszony felé irányozva, előtte könnyedén
meghajlik.

– Asszonyom!

E szóra fordult oda Pipiske, a ki a háziasszony balján ült s a hirtelen
ijedelem önkéntelen mozdulatával kapja meg Evelin kezét, arczára láng
borul s rémülten néz körül, nem hallották-e meg, mekkorát dobbant a
szive.

– Ez, – suttogja magában, – ez a Szanday Elemér gróf, ez a halvány arc,
ez a sápadt kép, – ez – ez, oh!

És a görcs, mely keblét szorította, egyszerre mintha kikapcsolódott
volna s Pipiske magáról megfeledkezve elkeseredett hahotába tör ki, ha a
gróf meg nem előzi.

– Szervusz Pipiske, lám a kicsike megismert, pedig még nem is beszéltünk
egymással, – szólt a gróf a háziasszonyhoz fordulva, s mintha észre sem
venné a megbotránkozás százféle jeleit, melyekkel a társaság tagjai
benyomásuknak e szók hallatára kifejezést adtak, folytatá:

– No, de így is régi jó ismerősek vagyunk s egy isteni éjszakát fogunk
ma együtt tölteni.

– Uram! – kiáltá Pipiske felugorva.

– Nono, semmi bolondság, kicsikém, – mond a gróf s Pipiske dereka után
kap.

– Hozzám ne nyuljon, nyomorult!

– Uram, – mond a háziasszony reszkető ajakkal és roskadozó lábakkal, –
uram, – mily fellépés –

– Bocsánat asszonyom, – mond a gróf, – tudom hogy ön szerzé nekünk e
kedves alkalmat, számítson hálámra érte!

– Segítség! – kiált a háziasszony, félkézzel szívéhez kap s ingadozva
siet el a helyről, a hol állt, hogy öt-hat lépés után egy karosszékbe
roskadjon ájultan. Evelin rémülten utána ment, az egész társaság
tanácstalanul kapkodott, a főherceg a háziasszonyhoz közeledett s csak
most lett figyelmessé a botrányra.

Pipiskét szédítő izgalom fogta el. Elemér grófhoz lépett s így szólt:

– Uram, ön egy nyomorult, egy gyáva, ön egy részeg botránycsináló, nem
gentleman, még csak nem is férfi.

Elemér gróf e szókra mintha álomból, kábultságból rázatott volna fel.
Mély halványságú két orcájára gyenge pirosság lehelődött, szemei
fénylettek rémesen.

A beszédben azonban megelőzte egy másik hang.

– Pipiske, Pipiske kisasszony! – kiálta egy fiatal ember, a vendégeken
keresztültörve.

– Celesztin, Celesztin! – kiáltja Pipiske azon a penetráns hangon,
melyen közönségét szíven szokta találni a színházban, és a fiatal
emberre borul s görcsös zokogásra fakad.

– Ez gyalázat uram, ön másodszor támadja meg e nőt, e védtelen leányt
becsületében –

– Becsületében! Tudják önök uraim, tudja ön fiatal ember, ki e védtelen
leány? Ez egy magyar vidéki komédiás, a ki beáll német komédiásnak,
aztán eladja magát a hatalomnak kémszerepre, a ki itt a politikai kerítő
szerepét játsza, a ki a kormányzó úr számára fogja a vendégeket,
légyottokat ád, hogy ide csalja, a kik bájainak hatalmába estek. Ime
uraim, így jutottam én ide, de legyenek megnyugodva, csak ezt elmondani
jöttem el.

– Pipiske! – kiált a fiatal ember a kétség és felháborodás elegyes
hangján, – Pipiske! – és rémülten néz a leány szemébe.

– Nos kisasszony! mondja, hogy nem igazat beszéltem s kész vagyok
bocsánatot kérni!

Mire a botrány e ponthoz ért, a szalonokban már roppant izgalom és
forrongás volt. Az ájult háziasszonyt elvitték, a kormányzó sápadt
arccal állt a főherceg előtt, a ki a felháborodás jeleivel hagyta oda a
bált. Nehány fiatal tiszt kezdett hangosan zúgolódni s közbe akart
lépni, mások, a kik úgy látszik, gyönyörködtek a kínos fordulatban s
titkon örvendettek a kudarcnak, tartóztatták a tiszteket. Nehány
éltesebb úr és hölgy menekülni iparkodott, a cselédség pedig vagy tán a
vendégek közül valaki rendőrségért szaladt.

Szanday Elemér gróf pedig folytatá:

– Bocsánatot kérek a társaságtól, a kit pedig fellépésem ezek után is
sért, szívesen állok rendelkezésére.

És ezzel indult kifelé, társai által követve.

– Pipiske, Pipiske kisasszony! – kiált Celesztin kétségbeesve.

– Végem van, végem van, – rebegi Pipiske, egy tétova pillantást vet
körül s szeme egy percre megáll Celesztinen, a ki remegve, esdeklő
arccal áll előtte.

– Celesztin, mért van ön itt, mért nem ment régen haza!

– Tehát igaz! Igaz!

– Igaz, mind igaz, de fusson innen, boldogtalan, jöjjön, jőjjön! –
görcsösen ragadja meg a fiatal ember kezét s kezdi vonszolni kifelé.

– Inkább a börtönbe vissza, mint önnel az utcára! – mond Celesztin,
kiragadja Pipiske kezéből a kezét s hátra lép nehány lépéssel.

Pipiske szótlanul bámul rá, szemei megüvegesednek, halálsápadtság terül
el arcára s a szerencsétlen leány szó nélkül a földre roskad.

E percben kiabálások hallatszanak.

– A rendőrség, a rendőrség, – mondják s szájról-szájra megy a hír.

– El kell fogni a betyárokat, el kell fogni a fickókat, – kiabálja
mindenki s a társaság összevissza keveredik, a zaj egyre nő, s a ki
közel éri az ajtót, menekül a további kifejlődés látványa elől.

A tolongásban, taszigálásban Celesztin a terem egyik sarkába kerül,
közvetlen mellette megnyílik egy kis tapéta-ajtó s a karját gyöngéd kéz
érinti.

Klemmi keze volt.

– Jőjjön gyorsan az istenért, különben ismét elfogják.

S a gyönge kéz ellenállhatlan erővel vitte Celesztint egy kis szobán át
a folyosóra, onnan egy másik kis szobába.

– Ez a papa dolgozó-szobája. Ebbe már holnapig senki sem jő, addig lesz
módom önt innen kimenteni. És betuszkolta őt s ráfordította a kulcsot,
melyet azonban benne hagyott a zárban. Ha kutatás talál lenni, látni
fogják, hogy kívülről van becsukva s nem fogják gondolni, hogy ott
lehessen valaki.

A vendégek ez alatt eltüntek a fényes termekből, csak a rendőrség állt
tanácstalanul a szalonban s Pipiske feküdt ott ájultan, körülvéve a
kormányzó cselédei által. Lassan magához tért a szerencsétlen leány,
kocsiba tetette magát és haza hajtatott.

Így ért véget a bál, melyhez a kormányzó úr oly nagy reményeket fűzött.



XXIII. FEJEZET.  (Két lámpa a sötét éjszakában.)

Sűrű felhők tolongtak az égen, komor októberi éjszaka sötéten borult a
fővárosra. Mintha az éjfélutáni lámpasorok is gyengült, fáradt
világosságukkal föladni készülnének a harcot a sötétség ellen…

Két ablakon gyenge világosság keres utat a szabadba, a hanyagul berakott
táblák hézagain keresztül.

Két lámpa mellett két ember virrasztja az éjszakát. Itt egy halavány
képű, kimerült leány, ott egy sárga férfiarc…

Vonásaik a leajzott ellenállás húrjai. Lemondás ül mind a kettőnek
arcán, lámpása mindenikre gyenge fény vet, akárha kriptában égne mulandó
világa…

Fehér lap fekszik mindenik előtt, de egyiknek is, másiknak is merev
szeme a lámpa fényébe van veszve. Sóhaj nem kél ajkukon, lélekzetük
csöndesen jár nyitva felejtett útján…

[Illustration: Merev szeme a lámpa fényébe van veszve.]

… Pipiske hazaérkezve szobájába osont, diványára vetette magát,
hosszasan sírt, s végül egy elhatározással lámpája elé ült írni. Sokáig
ült ott, a tollat sem érintve. Végül megragadta a tollat, mely aztán
sercegve futott végig a fehér lapon. Pipiske meg-meg pihent, mintegy
gondolatait összeszedni s újra megindította a tollat.

Hajnalra járt az idő, midőn egyszer ismét megállt a toll s nem indult
meg többé. Pipiske ki volt merülve, a jótékony álom szándokát, munkáját
s magát elnyomta, ott aludt el, ülőhelyében, haldokló lámpája fényénél…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… A sárga férfiarc, mely lámpása rezgő világától látszik tanácsot kérni,
a kormányzóé volt, a ki a megsemmisítő fordulat után, melyet büszke
estélye vett, magánkivül rohant dolgozószobájába, melynek závárával
belülről magára csukta ajtaját.

Mintha kergették volna, úgy menekült ide. Felesége szobája előtt, honnan
leánya zokogása hallatszott ki, megállapodás nélkül ment el. – Gyermekei
szobájához érve megkettőztette lépteit, mintha félne, hogy a delej
megfogja, odahúzza őt és megejti férfiúi elhatározását, melylyel
tanácsot ülni sietett.

Még fényesebb jövőt álmodott volt, a mai estély sikerétől dicsőséget
várt magára nézve; diadalt remélt ülni a főherceg szemei előtt s
botrányos kudarcot vallott, a főherceg személyét kitette a bántó
jeleneteknek, feleségét gyalázatos bántalmaknak: kétséget nem szenved,
maga, családja lehetetlenné van téve, pályája dicstelen véget ért, az
ügyet, mely reá bizatott, helyrehozhatlanul kompromittálta. Barátai
szégyenkezve kénytelenek elfordulni, ellenségei hangos kacajjal kisérik
az ügyetlent, a kontárt, a tapintatlant, a ki gúny tárgyává tette a
legmagasabb bizalmat, mely őt helyezte a legkényesebb állomásra.

És mily hatása lesz a dolognak az országban! A hivatalos tekintély
tönkre lesz téve hosszú időre. A botrány packázni fog e siker után a
hatalommal.

Átkozott legyen az óra, mely azt a furfangot sugalmazta neki, a mely
szövetkezni késztette őt szinésznőkkel, mely vakmerővé tette az okosság
rovására, a mely csak a diadalt mutogatta, csak a sikert kápráztatta
szemei előtt s nem engedte, hogy a kétség is feltámadjon elméjében.

Bukás, mellőzés és szégyen ezentul az osztályrésze, és szegénység,
sulyosítva ama szánalompénzzel, a melyet az állam adni fog annak, a
kinek többé szolgálatát igénybe nem veheti.

Nem, nem! Inkább nem élni, mint így élni, inkább nem lenni, mint
szánalmas tehernek lenni a társadalmon és családon, inkább megsiratott
halottnak lenni, mint élve halottszámba menni. Be kell végezni a
katasztrófát, ez kiegyenlíti a számadást, helyreállítja az egyensulyt.
Az egyik serpenyőben a kudarc, a másikban egy véres áldozat: ez
kiengeszteli a társadalmat és a politikai erkölcs meg van mentve. A mit
rontott a kontár, azt az elszánt hős helyrehozza. Föladatom nem tréfa,
nem játék volt; mikor megbuktam, nem lehet félreállnom, hogy mint
vesztettet kinevessenek, hanem a csatatéren kell maradnom, hadd
döbbenjen meg a világ a játék komolyságán. Ezzel tartozom azoknak, a kik
fölemeltek. Meg kell látniok, hogy életem nem volt nekem drágább, mint
föladatom, mint bizalmok. Elvesztettem az ő játszmájokat, ime utána
dobom, a mi a tételben a magamé volt.

És lázas izgatottságban kirántja asztala fiókját, s kivesz belőle egy
szépen faragott pisztolyt. Elszántan húzza fel a dupla fegyver két
kakasát, míg ajkai érthetetlen biztatásokat suttognak.

Keze s egész teste lázban remeg, a míg ezeket teszi.

Most jobbjába veszi az elkészített fegyvert, balját homlokára teszi s
végig simít rajta, azután fején, úgy hogy kupájában áll meg balkeze, s
szeme az eget keresi a szoba plafondján.

– Vége, vége mindennek – kiáltja hirtelen – fölemeli jobbját s a
pisztolyt a torkának szegezi.

– Jézus! – kiáltja egy hang háta mögött – s e pillanatban meg is van
markolva a szerencsétlen jobb keze.

Két lövés dördül el szinte egyszerre s a falon függő tűkör csörömpölve
hull a földre.

Celesztin pedig, a ki egy spanyol fal mögül, a hova rejtőzött, midőn e
szoba ajtaja kilincsére tette a kezét a kormányzó s kit tudvalevőleg
Klemmi rejtett a szobába, végignézte a boldogtalan ember kinos
tépelődéseit s az elhatározó percben kiugrott, hogy megakadályozza
öngyilkos művét.

A két ember elkeseredett dulakodásba keveredett, de a kormányzó
kimerülve, elcsigázva a hogy volt, nem bírt a fiatal emberrel, s
csakhamar legyőzve a divánon hevert. Celesztin pedig roppant izgalommal
tanácstalanul áll előtte, kezében a pisztolylyal, sem szót nem találva,
sem nem tudva, mit tegyen tovább.

Halk kopogás hallatszik az ajtón.

– Papa, papa! – szól egy reszkető hang kívül – itt vagy, papa?

A kormányzó nem felel, ájulva fekszik a pamlagon.

Celesztin majd rá, majd az ajtóra néz s az ismételt szólingatásokra
megnyitja az ajtót. Klemmi áll előtte.

– Istenem, ön, – mond a leány. – Nem tudom mi történik a házban. A mama
alszik, én virrasztok mellette, nagyon rosszul volt; most úgy tetszik,
mintha lövést hallottam volna, keresem a papát, nincsen a szobájában,
rémülve futok ide, istenem, istenem! Ön nem hallotta a lövést?

– Hallottam, hallottam – mond Celesztin szórakozottan, reszketegen, úgy
hogy az ajtóba kell fogózkodnia s baljából kiesik a pisztoly.

– Pisztoly, a papa pisztolya! Hát ön lőtt? Istenem, mi történt? – mondja
a leány mind nagyobb rémülettel – s belép a szobába, s ott egy rémes
sikoltással ájult atyjára borul.

– Megölte, megölte! – kiáltja – iszonynyal nézvén a fiatalembert, s
tapogatva atyját.

– Oh kisasszony, az istenért! Atyja él, térjen magához.

– Atyám, atyám! De hát mi történt! Istenem mi történt?

– Meg akarta magát ölni.

– Megölni! Oh jóságos isten! S a lány zokogva borult atyjára, a ki
felnyitotta szemeit.

Celesztin elfordult, hogy kitörő sírását eltakarja.

A kormányzó magához térve keblére ölelte leányát, megcsókolta a fejét s
Celesztint kereste szemével.

– Hogy jött ön ide ebben a borzasztó órában?

– Az ön őrangyala vezetett, – mond Celesztin habozva – legyen érette
megáldva.

– Én mentettem ide, én, hogy el ne fogják ujra – zokogja Klemmi –
feláll, Celesztinhez lép, könyein át rámosolyog, megérinti kezeivel,
aztán nevetésbe tör ki s ismétli, – én hoztam ide, én hoztam, látod maga
az isten keze vezetett, látod papa, látod édes papa, – és ismét térdeire
vetette magát apja előtt és ujra zokogva átkarolta őt.

A kormányzó baljával magához ölelte lányát, jobbját kinyujtotta
Celesztin felé.

Celesztin odalépett s a kinyujtott kezet mind a két kezével megfogta.

– Legyen meg isten akarata! – suttogá a kormányzó és lánya szép szőke
fejére ontotta forró könnyeit. S a lámpa rezgő fényét bocsájtotta az
ölelkezőkre.



XXIV. FEJEZET.  (Ifjabb és idősb Czachradnicsek Vendel.)

Czachradnicsek Vendel úr jó kedvvel ballagott hazafelé a Ferencvárosból,
a hol egy kurta korcsmában hamisítatlan új bort mértek. Jó kedve arra
csábította, hogy minden politikai óvatosságot félretéve, országmentő
gondolatokról monologizáljon. De a jó anyatermészet, a mely megengedte,
hogy e vigyázatlanságot elkövesse, egyszersmind gondoskodott arról is,
hogy senki a különben is gyérszámú járókelők közül Czachradnicsek Vendel
beszélgetéseit magamagával meg ne értse.

[Illustration: Czahradnicsek jó kedvvel ballagott hazafelé.]

Ki is sejtette volna példának okáért, hogy az, mikor Czachradnicsek úr
így elmélkedik: «Ha veres mocska megeszi fegede mocska, akkor veres
mocskát erisebb; ha veres mocska nem megeszi fegede mocska, akkor nem
veres mocskát erisebb;» – úgy az egy általános igazságot fejez ki és
tesz világossá az ő új bortól ködösült elméjében két szomszédos ország
politikai viszonyáról.

És elmélkedésekbe belemerülve, nemcsak a politikában szükséges
óvatosságról felejtkezett meg Czachradnicsek börtöntartó úr, hanem az
őszi sártól csatakos utczákon való járás-kelés körül óvatosságra sem
volt gondja s a mint ennélfogva egyik pocsolyából kilépett, a másikba
meg beletacskolt, egyre mondogatta a mély politikai meggyőződés és
elkeseredés erejével:

– Ez a veres mocskát, ez a fegede mocskát! Ha megeszi megeszi, ha nem
megeszi, nem megeszi. De dutyid mindig meg van, ha fegede mocskát, ha
veres mocskát, herrgott million kreuz donnervetter nochámel!

A nyugodt bölcs ilyetén elmélkedésekkel fordult be az utcába, a hol
hivatala és lakása volt. Itt azonban éktelen zsivaj terelte
gondolkodását más tárgyra. Egy gyermekcsoport vágtatott a lucskos utcán
végig, a gyermekek után pedig valamely monstruozus konyhabeli fegyverrel
egy kormos kezű ember. Nagy sivalkodással futottak az utcai suhancok az
ődöngő börtöntartó felé, a kormos ember meg idegen nyelvű káromkodással
utánok.

Gesztenyesütő ember volt. A gyermekek közül egyik, a többinek
mandatáriusa egy csomó gesztenyét lopott tőle. A szegény gesztenyés a
sötétedő időben nem tudta, melyik gyerek viszi a gesztenyét s űzte
lármázva nagy forgató kanalával valamennyit.

Képzelhetni a megriadt gyermekeknek rettegéssel elegyes örömét a
hajszán. Nehányának közülök sikerült a hajtásból kitörni hátrafelé s
ezek most siettek a gesztenyés holmiját még jobban megdézsmálni;
egyik-másik pedig a futók közül megbotolva vagy megcsuszva elvágta magát
a sáros utcán s az ilyenre jót húzott a gesztenyés kormos kanalával s ha
látta, hogy nincs nála gesztenye, iramodott ismét másik után.

Már harmadszor vagy negyedszer ismételte ezt a műtétet a gesztenyés.
Eleintén beérte azzal, hogy egy jót sózott szerencsétlen áldozatára, a
kit elért; de látva, hogy a kárt aligha teheti jóvá, a boszú szomja
fogta el s nem elégedett meg egy-egy csapással, hanem kettőt-hármat is
húzott a szerencsétlenekre, a kik kezeibe estek. S a kit most elért –
elérte pedig úgy, hogy az ész nélkül száguldó gyermek nekirohant
Czachradnicsek úrnak s azt is magával rántotta a pocsolyába – ezt már az
ütések számlálása nélkül látta el a gesztenyés. És mi több, a
számlálatlanból egy jó rész a gyermekkel összegabajodott börtöntartó
úrnak jutott. A gesztenyés ezzel azonban mit sem látszott törődni s már
ismét új áldozat fölött suhogtatta kegyetlen kanalát, mire a gyermek és
Czachradnicsek a sárból feltápászkodtak s mindenik megfelelő érzetekkel
vette tudomásul, hogy a különös, egyáltalán nem mindennapi helyzet két
áldozata – apa és fia volt, vagyis ifjabb és idősb Czachradnicsek
Vendel.

Hogy a fiú most még jobban szeretett volna futni, az apa meg szeretett
volna egyenesen állni, azt mindenki könnyen kitalálja. De a dolog
egyiknek sem sikerült.

A fiú azt gondolta: ha elfutok, akkor még egyszer megvernek; ellenben,
ha maradok s egy jó hazugsággal kivágom magam, akkor a további bajt
elkerülhetem.

Az apa pedig ezt gondolta: ha a kölyök észreveszi, hogy a «két kék
bakok»-nál voltam, kifog rajtam s vége az auktoritásnak. Álljunk hát
egyenest!

És oly egyenest iparkodott állani, hogy majd elvesztette ismét az
egyensulyt.

Hogy állapotát leplezze, a kapura mutatott, s csak annyit szólt:
forverc!

Otthon a mama fogadja őket.

– Jézus Mária szent József! No nézd ezt a két kőbányai – majd rosszat
mondok! Hol hemperegtetek az isten szent nevében azzal a drága ruhával.
Vendel, Vendel, ha már a te vén fejed sem oltalmaz meg tégedet az ilyen
disz – jaj nekem – dísztelenségtől, mit kivánjon az ember az oktalan
gyerektől! Uram s én istenem! Uram s én szerelmes istenem!

A két kőbányai erre a fogadtatásra egymásra nézett. Mit kell mondani,
mit kell most tenni?

Bezzeg a fiú hamarább kitalálta a magáét! Elkezd oly keserves ordítással
sirni, s hüpögve szólal meg, látva apja tanácstalanságát:

– Hát gyüttünk haza, a papa meg-meg-meg én, aztán megvadult egy
fiakkeres ló, aztán elragadta a kocsit, aztán elgázolt bennünket a
sárba, ugy-e papa? És új versbe kezd ordításával.

– Krisztusom! – kiáltja rémülten az asszony – de csak nem lett bajotok?

– Nehehehem hát, – ríjja a fiú.

Idősb Czachradnicsek Vendel pedig elkezdi a füle tövét vakarni s ezt
mormogja magában: ferflixte ponget, ize kseite pu! váz i nit, vu nimte
her!

Aztán a fia találékonysága által teremtett új s az előbbinél
mindenesetre kedvezőbb helyzetet elfogadva szólt:

– No hád úgy; baj nincs, de ruhát sem nincs! Látik, látik anyjuk, én
hozta Vendli fiának ruhát, te pedig meg nem csinálik, osztán most nincs
Vendlinek neki ruhádat. Hát ezt ordning? Hát ezt illik egy jó mamád? Há?

Az asszony jósággal és hosszan néz urára.

– Hej Vendel, Vendel, aligha fiakkeres ló volt, a ki téged a lábadról
levett; aligha a két kék bak nem kevert tégedet a sárba; aztán még eszed
sem marad elég, hogy magad hazudnál, hanem a fiadnak köll helyetted
hazudni. Hej Vendel, Vendel, de megvér tégedet ezért még a fiadban az
Isten!

– Zereg zasszony stád! – mond Czachradnicsek úr egy aggódó tekintettel a
fiára, a ki a sarokban vigyorog sikerén való örömében. – Nem kell
pereltem – folytatja, – hanem megcsinálik Vendlinek aztat a nadrág, a
mit hoztám, különben semmi sem meglesz neki holnap.

– Jól van, hiszen most látok hozzá, – mond az asszony s fölteszi
pápaszemét, melyet levett volt, mikor a férfiak berontottak, míg a gazda
dörmögve szedi magáról sáros ruháját s ujra a fekete s vörös macska
feletti elmélkedéseknek készül magát átadni, addig az asszony
fejcsóválva a férfinép ilyetén istentelen voltán, neki esik egy nagy
ollóval egy kész nadrágnak, forgatja ide, forgatja oda, hogy se sokat,
se keveset ne találjon vágni s az ócskából szabott új nadrág szűk se
legyen meg bő se legyen a rossz Vendel gyereknek.

Egy kis ide-oda vizsgálás után az öreg asszony rájön arra, hogy biz azt
a nadrágot rendszeresen fel kell fejteni, hogy biztos legyen az újnak a
munkája s hozzá is fog habozás nélkül egy bicskával a «fejtegetéshez». S
amint végigtapogatja kezével a varrást, egy helyen gyanúsan megáll.

Ide valami bele van varrva!

De ugyan mi lehet?

Óvatosan teszi a varrásra a kés élét, a cérna ropogva szakadoz s a
varrásból egy kis hosszukásra összehajtogatott papiros válik ki.

Uram bocsá’, talán csak nem bankó!

Forgatja az öreg asszony a papirost, majd a pápaszemét igazgatja, de nem
boldogul. A papiros össze van ragadva, nem lehet könnyen szétbontani.

– Apjuk, he, apjuk! – mond az asszony. De bizony a börtöntartó úr ekkor
már a kályhasarokban boldog álomban szuszogott.

– Apjuk – ismétli az asszony, oda is lép hozzá s fölrázza álmából.

– Nyo, mi az? – kérdi álmosan a gazda.

– Nézd csak, nézd, mit találtam ebben a nadrágban?

– Mit találtam, mit találtam, – hebegi Czachradnicsek úr, a nélkül, hogy
tudná mit mond.

– Nem hallod, ebbe a nadrágba volt ez a papiros bevarrva!

– Jezsuzs Maria! – kiáltja a börtöntartó úr, álma s részegsége egyszerre
eltünik szemeiből, s remegő kézzel nyúl a papiros után, gondosan
körülvizsgálja s megáll gondolkodni.

A nadrág Celesztin nadrágja, a levél a medvehajtó levele volt.

Czachradnicsek úr szerette a bort, szerette a pletykát, szerette a
perpatvart, de csak ha ráért, mert viszont hivatalában pontos,
lelkiismeretes és komoly, bár goromba ember volt. Hazahozta fia számára
a nadrágot, de biztosan tudta rögtön, hogy az a levél, a mely a
nadrágból napvilágra került, nem őt illeti.

Hamar tisztába is jött kötelességével. Kivette felesége kezéből a
nadrágot, tárcájába tette a levélkét s indult fölebbvalóihoz.

Az öreg asszony s fia ifjabb Vendel búsan néztek az új nadrág után.

Nem szükség mondanom, hogy a sokat hányatott levél becses fogás volt a
rendőrség kezében s idősb Vendel s ifjabb Vendel ama balesete, hogy a
sárba keveredtek, mint jelentéktelen ok járult a katasztrófa
siettetéséhez, melyet e levélnek rendőrség kezére jutása azokra nézve
fölidézhetett, kik e levél körül érdekelve voltak.



XXV. FEJEZET.  (Pipiske és Elemér gróf.)

Ködös, sáros őszi idő volt, az emberek sebesen jártak az esti órákban. A
felgyujtott lámpáknak nagy sárgás udvara volt, melyen túl fényök alig
hatolt. A köd cseppekké verődve csepegett le a házak pléhereszéről, s
erekben folyt végig a lámpák oszlopain. Csunya csatakos idő, a ki
kénytelen nem volt vele, az ember azt hinné, ugyan nem is lépett ez
estén a szabadba…

… Fojtó ködös hangulat borult Szanday Elemér gróf kedélyvilágára is.
Kényelmes szobájában, ruganyos pamlagon hevert, de lelkét ezer
kényelmetlenség zaklatta; nyugtalanság, idegesség, megbánás,
elégedetlenség s a léleknek megannyi gyötrő, kedv és erőemésztő rovarai
rajta csüggtek háborgó szellemén és türhetlenné tették állapotát.

Sok habozás nélkül, gyorsan határozta volt el, hogy megteszi a szégyent
a kormányzón és női ágensén: Pipiskén. Nagyon durvának és nagyon
alávalónak tartotta a hálót, melyben meg akarták fogni s nagyon durván
is kivánta eltépni. A dolognak magára való eshetőséges következményeivel
még csak nem is foglalkozott. Pipiske iránt, midőn először meglátta,
naiv és őszinte vonzalmat érzett, oly vonzalmat, mely előtte újnak és
kissé félénk természetűnek tetszett. Szerette látni a leányt, óhajtott
vele érintkezni, de mintha félt volna hozzá közeledni. Tán illuzióit
féltette, azt az ártatlanul vonzó benyomást, melyet az első látáson
kapott. Az ujság ingerével izgatta őt az, a mi Pipiskében rá nézve
lebilincselő volt. Nem merem szerelemnek mondani; érdeklődés volt, de
indokainál fogva becsesebb, mint a mit rendesen e szó alatt értünk.
Érdeklődése egy gavallérnak, a ki kéjt, szerelmet fenékig ürített, a
hölgyvilág szolgálatában rég elvett minden babért; érdeklődése egy kis
leány irányában, minden gondolat nélkül csak érdeklődés, őszinte és
vonzó, egy kis ártatlan kultusz, de benne a szívben. – Egy kis poezis a
sok reális viszony után. Valamely ideális fölmelegedés, egy csepp
ábránd, egy kis szívbeli magábaszállás. A szebb, a jobb, a nemesebb, a
tisztábbra való megszomjúzás első halavány jelentkezése. Első csirája
tán a megfordulásnak eddigi életmódjában, első mozdulása egy új életnek.
Ha akadálytalanul fejlődik, tán első cseppje egy nagy boldogság
forrásának, tán a szerelem maga.

De láttuk, mint akadályoztatott, mint fojtatott meg e boldogság első
csirájában.

Elemér barátja s osztályosa addigi életében nevetségesnek találta a
dolgot s fogadást ajánlott Pipiske erényére. Hogy Elemér a fogadást nem
utasította vissza, mutatja, hogy az érzés még távol volt attól, hogy az
első helyet foglalja el a szív köztársaságában, de egyszersmind azt is,
hogy legitim jogcímen valóban oda volt beigtatva.

A fogadás Celesztin által Pipiske fülébe jutott, Pipiske eltünt, a mint
kiderült: éjjel, egymaga egy fiatal emberrel.

Ez megszégyenítette Elemért naiv hitében s ideális kultuszában és
elkeserítette.

Majd mint német szinésznőt látja őt ujra. Nincs is más gondolata, mint
hogy mérhetlen hiúsága csalta át a leányt az elnyomottak, a
szerencsétlenek, a művészek vigasztaló s kiengesztelő hatására jobban
rászorultak táborából, a nagyobb zaj, a nagyobb fény és a több pénz
táborába.

Most már ő volt hajlandó Pipiske erényére fogadni. Eleintén meghökkent a
szilárdságon, melylyel Pipiske őt s udvarlását magától távol tartotta,
de e különös jelenség is csakhamar borzasztó megfejtésre jutott. E
leánynak nem elég a fény, a luxus, nem elég a gróf erszénye, neki a gróf
lelke, reputációja kell, hogy eladhassa az ellenségnek. Ez a leány
politikában is dolgozik, ez a leány gyűlölt elnyomóinak politikai kerítő
szolgálatokat teljesít.

Mély gyűlöletbe fordult a gróf eddigi érdeklődése e tapasztaláson s
innen túl nem volt hőbb szándoka, mint e gyalázatos exisztenciát
eltiporni. Az, hogy el nem fordult tőle megvetéssel, hanem mintegy a
boszura serkentve érezte magát, mutatja, mi mély benyomást tett volt reá
Pipiske. Láttuk, hogy boszujára hideg és durva kegyetlenséggel épen
magát ellenfelei tervét használta fel, lesujtó sikerrel.

De minden hasonló forrásból eredt, hasonló lélektani processzuson
fejlődött boszú, műve végrehajtása után – mint az embervért kóstolt
vadállat – szomjacsillapítlan maga a végrehajtó ellen fordul.

A Pipiskére nézve kedvezőbb feltevések jelentkezni kezdtek s ostromolták
a grófot a tett után. Valahány gondolat megfordult nyughatatlan agyában,
mind Pipiske pártját fogta, mind Pipiskét mentegetni jött. A mi azelőtt
oly bizonyosnak látszott előtte, kétséges lett s szemben azzal, hogy egy
irreparabilis szerencsétlenséget csinált, kétségei mérhetlen súlylyal
nehezedtek kedélyére. Folyton perelt, feleselt magával, erőszakolta
tette igazolását, iparkodott bizonyítgatni cselekedete indokolt voltát;
de egy sajgó érzés szivét nem eresztette el, s mikor azt hitte
megtalálta a legfényesebb felmentő okokat, megnyugvás helyett csak az a
kínos szorongás fogta szorító kapcsokkal érzelmei székhelyét. Fáj, fáj,
hiába, fáj. Kiokoskodni mindent lehet, de a test idegeiből nem lehet
kivenni azt a vonaglást, a mely el nem ismeri az ész fegyvereit, a
melyet a legfényesebb okoskodás meg nem állít csöndes munkájában. Ez a
fájás az, a mi a pihenést fárasztóvá, tűrhetetlenné teszi; a mit csak
nagy izgalmak, kicsapongások által lehet túllármázni; de ha a természet
ismét rendes folyásába kényszerül vissza, szívdobbanva érezzük, hogy az
a fájás mégis ott lüktet. Harcba nem lehet vele keveredni, mert
hozzáférhetetlen. A tölgy hajlong és csikorog, mikor a vihar megtámadja:
száz kézzel birkózik vele, félelmesen rázza meg üstökét egy-egy roham
után, mintegy kihíva a másikat s csendes lebegéssel, méltóságosan ül
diadalt, ha a vihar elmult, enyhet, árnyat, táplálékot ad embernek,
madárnak s erdei állatoknak. Hanem a szú, a melyet egy zümmögve repdeső
rovar oltott bele, az ott munkál lassú percegéssel belső részeiben, ha
vihar van, ha csöndes a szél: az ellen nincsen védelme, azt csak
eltűrni, annak csak végét várni lehet, mely egyszersmind a büszke fának
is vége leszen…

Lázas izgatottsággal járt fel és alá Elemér gróf, szivében a percegő
szúval, barátságosan s úriasan bútorozott szobájában. Napok óta küzködik
így magával. Napok óta százszor igazolta magát maga előtt s százszor
kiáltott fel: «Jól tettem, úgy kellett tennem… de hátha nem úgy tettem
volna!»

Kandallójában vidám lobogással égett a tűz. Egymásután hamvadoztak
semmivé a rávetett bükkhasábok. A képeket s a gróf halavány arcát egy
függő lámpa derengő fénye csak gyengén világította meg, úgy hogy a
kandallóbeli tűz visszaverődő fénye sárga pirossággal rezgett rajtok. A
padló szőnyege elnyelte a léptek zaját. Ha a tűz nem lett volna, a
magányosság, az elhagyottság képe lett volna ez a szép szoba, benne az
elátkozott férfi vívódó szivével, feleselő gondolataival.

– Eltapostam egy kígyót, megsemmisítettem egy káros és erkölcstelen
exisztenciát; megérdemlett sorsára juttattam egy kémet, ennyi az egész.
Ha egy nő szerelméért elbukik, részvétünket érdemli meg; ha a nyomor, az
éhség, ha szenvedélyek viszik a bűnbe: szánalmunkkal kisérjük
eltévedését; ha a kéjvágy s az élvezet szilaj kívánsága, a test
fékezhetlen bujasága sodorja el: ott hagyjuk ocsmány sorsa áldozatául,
megvetéssel fordulván el az undok látványtól. De a kit se szerelem, se
szükség, se bujaság nem ragad, hanem a ki az ellenség politikai
szolgálatába bocsájtja bájait; áldozatokat szed össze hóhérok számára;
bérencek és tányérnyalók becsábítására harcol a szerelem isteni
fegyvereivel: az nem asszony, azt szánalom nem menti, részvét nem
szépíti, megvetés nem sujtja: azt el kell tiporni mint a skorpiót, mint
a kígyót, mint a virággal ölő nadragulyát…

– Megölni – nem tőrrel, nem méreggel, nem gyilkos fegyverrel, hanem
gyilkos botránynyal!… Ez az igazi, ez az egyetlen mód…

És a kandalló előtti karosszékbe vetette magát s belebámult a tűzbe. A
tűz meg pattog, ropog és lobogva integet neki. Egy-egy szikra elpattanva
az égő fáról kiröpül s félkör-nyomot rajzolva a levegőbe, földre hull.

– Jól volt téve, helyesen volt téve – mondogatja tovább két kezét
homlokára szorítva.

– De hátha ez egyszer inkább nem azt tettem volna, a mi helyes?… Hátha
nem avatkoztam volna bele a világ folyásába!… Van-e joga az egyes
embernek a bíró, van-e joga a bíróéval kapcsolatosan a hóhér szerepét
magára vállalni?… És ha csalódnám, ha tévedésnek volna szemem,
gondolatom végzetes áldozata… Ha az a leány ártatlan volna!… Oh ez oly
rettentő föltevés, hogy csak szilaj őrültség vetemedhetik rá. Hiszen ha
ártatlan volna mind abban, a mivel terhelve látom, akkor az a mit én
tettem, milliom nyelvvel kiáltana az égre vég nélküli boszuért s az
égnek nem volna büntetése, méltó az én gyalázatos cselekedetemhez. Akkor
én százszor nyomorultabb, százszor gonoszabb volnék, mint minőnek magát
azt láttam, a kit büntetni magamat feltoltam!…

– Jaj nekem!… Ereszszetek szabadon százezer bűnöst, mintsem hogy egy
ártatlant megsemmisítsetek! Oh ha én azt nem tettem volna. Oh ha inkább
magam lettem volna hasonló cudarság áldozata!…

És a zsölle karjára eresztette a fejét és elkezdett zokogni. Görcsösen
kitörő sirását csak nehezen tudta visszafojtani, de lassan-lassan
elcsöndesedett, homlokát fejér zsebkendőjébe temetve s a hánykódástól,
tusakodástól, sírástól kimerülve álomba merült. De lelke itt se pihent
zavartalanul, majd egy-egy görcsös csuklásban rázkódott egész teste,
majd egy fájdalmas sóhajban hasadt ketté összecsukott ajkapárja. De
magát Elemért mély álom nyomta. Az utcák élénkülése, az emberek futása,
tolongó sokaságok zaja, zagyva kiáltozása nem volt képes őt álmából
kizavarni…

A jótékony álmot azonban nem sokáig élvezte az elcsigázott fiatal ember.
Inasa nyitotta rá óvatosan az ajtót, kezében levéllel.

Egy pillanatig habozott mitévő legyen, látván fiatal gazdája mély álmát.
Az utcáról ezer torok vegyes üvöltése hallatszott be. Az inas az
ablakhoz lépett, majd ismét sebesen az alvó grófhoz, kinek vállára tette
a kezét.

Elemér felnyitá szemét.

– Az utcán zendülés van, – mond az inas, – az emberek tolonganak,
ordítanak, azt mondják a katonaság ki van rendelve.

A gróf, mint nagy beteg, végig simított kendőjével arcán s baljával
közönyösen távozást intett az inasnak.

Az inas az ablakra, majd gazdájára nézett, figyelme nyomon kisérte az
utcák zaját s egészen zavarba jött, hogy a gróf mindezt oly egykedvűen
veszi. Végre oda nyujtotta a kezében levő levelet.

– Egy hordáros hozta ebben a pillanatban. Tőle hallom, a mi ott künn
történik…

De a gróf nem figyelt a beszélőre s nem nyult a levél után. A legény ezt
látván letette a levelet a zsölle mellett levő kis asztalra s
szorultságában inkább, mint egyéb okért mondá:

– Egyebet nem parancsol méltósága?

– Mit? – mond a gróf s szemei a levélre tévednek.

– Egy pohár friss vizet.

– Jól van, hozz egy pohár friss vizet.

És az inas habozó léptekkel, még a küszöbről is hátratekintve kiment
abban a hitben, hogy itt ezúttal aligha fognák számon kérni, ha nem
hozna is egy pohár friss vizet.

A gróf szeme pedig a levélen volt. Tévetegen, a nélkül, hogy látott is
volna egyebet egy négyszögletes, lapos fehér tárgynál, ott csüngött az a
két szem. Ki az a boldogtalan, a ki ily kelletlen órában levelet küld
ide?… Egy nyomorúlt, a ki segedelmet kér?… Egy jó barát, a ki kalandra
hívja?… Egy szerető, a ki szívet kínál, vagy egy másik, a ki pénzt kér?…
Egy kupec, a kinek eladó lovai vannak?… Egy előkelő hölgy, a ki
unatkozik?… Egy bolond, a kit a haza sorsa nyugtalanít?… Egy csaló, a ki
szerencsét próbál?… Egy érkezett, a ki jelentkezik?… Egy távozó, a ki
búcsúzik?…

És a gróf jobbja önkéntelenül elkezd játszani a kis levéllel.

És a kis levél suhog és zörög a gróf ujjai között és a gróf csöndes
susogását hallja a kis levélnek, mely folyton ezt mondja. «Én vagyok, én
vagyok!»

Mint mikor sötét éjszakán kopognak s kérdésünkre azt felelik «én
vagyok!» Ujra kérdezzük és fülünk fölfigyel, hogy a hangjáról ismerjünk
a rejtelmes látogatóra. A gróf izgatottan hallgatta a susogást, lázasan
figyelt a hangra s nem merte elhinni, hogy ismeri, a mint az folyton és
szünetlen susogta: – «én vagyok, én vagyok!»

És szemei elkezdtek lángolni delejes fényben, szíve dobogott szilajon,
ajkai ketté nyíltak.

– Akárki vagy, – kiáltá, vagy inkább vélte, hogy kiáltja, mert hisz néma
lázban ült a széken – akárki vagy, te gyötrelmes titkos látogató, nem
menekülsz meg, a kezemben vagy!

És görcsösen összeszorítá a levélkét, hogy csak úgy ropogott acélos
markában.

Aztán óvatosan, mintha legyet fogott volna, kivette markából a gyűrött
levelet, széjjel bontotta és a kandalló előtt térdre bocsájtkozva nézte
a tűz fényénél az írást.

– Tudtam, hogy te vagy, tudtam, hogy el kell jönnöd, tudtam, hogy mi még
nem számoltunk le végkép, tudtam, tudtam, tudtam! – mondogatá egyre s
föltépte s lázasan olvasá le a következő sorokat:

«Gróf úr!

«Isten is bocsássa meg önnek, a mit rajtam tett, én megbocsájtottam. A
hova indulok, csak úgy remélem bűneim bocsánatát, ha én is előbb
feloldok mindenkit az alól, a mit ellenem vétett. A sors nem akarta,
hogy mi békén mehessünk el egymás mellett ez életben. Gonosz káprázatok,
gonosz hatalmak gonoszabb játékot űztek velünk, de nem lenne békém a
sírban, mely után vágyódom, ha abban a hitben hagynám meg önt, mintha én
tudnám, mintha csak sejteném is, mivel vontam magamra azt a borzasztó
itéletet, melylyel ön megsemmisített.

«De isten végzése volt, meg kellett lenni, és én megnyugodtam benne és
kibékültem mindennel. Ebben nyugodjék meg ön is. Sem én nem tehettem
róla, sem ön nem tehetett róla. Száz levelet írtam, százat téptem el.
Valami arra izgatott, hogy mondjak el magamról önnek mindent, a mit
tudok, hogy igazolva legyek ön előtt. De végre is mi czélja lenne?
Sorsom kegyetlenebb, mint semhogy fordulóit emberi műnek tekinthetném.
Oly rettentő, oly igaztalan az is, a mi ön által történt rajtam, hogy a
felelősséget érte ember el nem viselheti. Valamely magasabb cél
országútjára tévedtem, azt hiszem s ott gázoltattam el az elrobogó
működő hatalmak által. Isten önnel! Béküljön ki emlékemmel, én egy
boldogabb életből mosolyogva fogok önre nézni.

Pipiske.»

Elemér gróf szakadozottan olvasta e sorokat, kétszer-háromszor egy-egy
szót, egy-egy mondatot, mint az iskolás gyermek, a kinek még nem nagyon
folyékonyan megy az olvasás mestersége. Olvasás közben kilelte a hideg,
lélegzete rövid lett s úgy didergett, rázkódott egész teste, hogy
félkézzel a kandalló párkányába kellett kapaszkodnia. Mikor elvégezte a
levelet, ülőhelyzetbe rogyott s a kemence féloszlopának vetette hátát,
jobbját a levéllel homlokához vitte, baljával a padlóra támaszkodott.

– Meghalt, meghalt, vége van, megöltem! – nyögé dideregve s a két
fogsora összeverődött.

– Elmegyek hozzá, elmegyek hozzá – folytatá – megmondom neki, hogy a
szív, hogy a szív! Attól őrizkedjék csak!… Jaj de fáj, de fáj, de fáj!…
Pipiske, Pipiske! – kiálta föltérdelve, aztán arcát a papirba rejté és
zokogva borult a zsöllébe…

Az ajtó e pillanatban feltárult s rémült képpel jelent meg a küszöbön a
gróf inasa.

– Méltóságos uram, gróf úr, gróf úr! Az utcán zendülés van, ezernyi nép
énekli a szózatot, a kaszárnya felől pedig katonaság jön; fáklyások
futkosnak föl s alá – beszédeket tartanak, a jogászoknak zászlójuk is
van! Mindjárt kiüt a szabadság; – azt mondják Kossuth Lajos a városban
van elbujtatva, – tessék csak kinézni…

És az oktalan inas izgatott zavarában föltépi az ablakokat.

Az ablakon ezer toroknak egybevegyülő hangja tódul be:

  «Hazádnak rendületlenűl
  Légy híve oh magyar!…»

Közbe felkiáltások, sikoltozás, taps és egy tolongó sokaságnak
mindennemű riadalma.

És a mint az inas az ablakot kitárta, kívül kisivít a többi lármából egy
hang: «Éljen gróf Szanday Elemér.»

S mint a vihar adja tovább a nép zúgva, kavarogva, egymásba fonódva:
«éljen gróf Szanday Elemér!»

Az a fickó ismerte a lakást s az inast nyilván a grófnak vélte. A
szerencsétlen cseléd pedig, a mint ezt látja és hallja, fejvesztetten
tántorodik meg, az ablaksarokba szédül s ott belekapaszkodik a
függönyökbe.

A függöny mozgására (s tán az inas alakja is némileg látható lett) az
éljenzés vihara ujra felzúg: «Halljuk gróf Szanday Elemért!»

A tömeg átveszi a szót s messze utcákon, téreken ismétlik: «Halljuk
Szanday Elemér grófot!»

– Gróf úr, gróf úr! – kiáltja az inas és valamely szilaj erő által húzva
az ablakhoz lép, kendőjét meglebegteti s kihajolva ordítja: «Éljen a
haza!»

A sokaság, mint bősz és rengeteg visszhang felel az inasnak. Kendők,
kalapok lobogtatása teszi elevenebbé a feketéllő tömeget, mely ujra
mintha egy szájjal üvöltené: «Halljuk gróf Szanday Elemért!»

A város ki volt vetve sarkaiból. Egy csepp hullott valahonnan a kínos
elkeseredés szinig telt poharába s a végzetes pohár tartalma kicsordult.

Az inas Elemérhez lépett, a ki a borzasztó zugásra fölemelte volt fejét
s a zsölle mellett lassan maga is fölemelkedett, kezében Pipiske
levelével.

– Mi az? – kérdé Elemér inasára bámulva.

– A nép, a magyarok, a hazafiak! – hadará izgatottan az inas. – A német
szinházban voltak, ott összeverekedtek a rendőrséggel, aztán kitódultak
az utcára s ott egyszerre tengernép lett abból a kevésből, a ki a
szinházban volt. Mert azt is beszélik, hogy valami összeesküvést
fedeztek fel, sokakat elfogtak, sokakat keresnek, sokan a nép közé
menekültek, a ki azért volt a szinházban, mert ma azt a német-magyar
kisasszonyt ki akarták fütyölni, de hogy az a kisasszony eltünt, nem
játszott és senki sem tudja hova lett.

– Meghalt, nyomorult, meghalt! Mondd meg nekik, hogy én öltem meg! –
rikácsolá a gróf torkon ragadva az inasát.

Ez alatt a sokaság egyre zúgott s folyton hallani kívánta a grófot, mint
egy központját, mintegy zászlaját keresve benne a véletlen támadt s
félelmes alakot öltött zendülésnek.

Elemér gróf ellökte magától az inast, ki ismét az ablakhoz tántorodott,
táplálván ekkép önkéntelenül a nép várakozását. S a grófot szólító zúgás
ismét élénkebb lett. Az ablak előtt egy pár fáklya jelent meg s egy
merész fiatal ember társai vállára kapva, szólani kezdett. Elmondá, hogy
e házban egy ifjú hazafi lakik, kinek ősei dicsőséggel vannak beírva az
ország szenvedéseinek krónikáiba. Nubia párduca, mond a lelkes ifjú, nem
szül gyáva nyúlfiat s a haza bizalommal és reménynyel tekint a nagynevű
ősök unokájára.

A tömeg e kis apologia után csak annál zajosabban kívánta látni a nagy
ősök lelkes unokáját s az őrült lelkesedés riadalma futott rajta végig,
midőn Elemér sápadt arccal megjelent az ablakon.

A fáklyák füstös világa rémesen esett a fiatal grófra, a ki holthalavány
arccal, kisértetiesen égő szemekkel, kezében a levéllel lépett föl az
ablakra, a borzasztó tüntető tömeg elé. Delejes erő húzta oda a fiatal
embert, maga sem tudta mért megy, nem tudta mit akar, nem tudta mit fog
tenni. Úgy látszik, ment volna, ha tűz, ha víz van előtte. Úgy látszik a
fejében zúgó, a szivében tomboló elemek zajánál nagyobb zajt keres és
démoni ihlettel, őrületes szilajsággal veti magát a kínálkozó alkalom
karjaiba.

És fél kezével az ablak karfáját fogva, félkezével melyben a levél is
volt, a tömegnek intve, ajakát szólásra nyitá.

– Népek, boldogtalanok, ide hallgassatok!

– Halljuk, halljuk, – riad és mozdul a rettentő tömeg.

– Harangok zúgását hallom, hallom a népek zokogását és a könny záporban
hull a földre és nem képes elfojtani a mérhetetlen kínt, a mely a világ
trónján ül és kegyetlen jogarát suhintja el boldogtalan fejünk felett!

[Illustration: – Harangok zúgását hallom…]

Halál a zsarnoknak, halál kibérelt hóhérainak, halál!

És minthogy ti mindnyájan elszánt lélekkel eljöttetek e borzasztó
temetésre, engedjétek, hogy szelid halottam erényeit fölmagasztaljam
előttetek.

Szép volt mint a hajnal hasadása, egy kínban és félelemben töltött
éjszaka után; édes volt mint a menyasszony álma, tiszta volt, mint a
májusi harmatcsepp, isteni forrása ezer boldogságoknak!

– Éljen a szabadság! A szabadságról beszél – kiáltá a fiatal ember, a ki
az előbb szónokolt.

Elemér gróf pedig folytatá:

– Jaj nekem, hogy többé föl nem támaszthatom! Jaj nekem,
legnyomorultabbnak, hogy csak boszura hívtalak benneteket, gyilkos
boszura, e borzasztó temetés után.

– Mert ez a világ – folytatá Elemér lázas sebességgel – ez a világ termő
földje mindennek a mi gonosz, a mi cudar, a mi gyalázatos; és a jó, az
igaz, a hű csak arra van itt, hogy áruló módon eltiportassék. Itt a
kezemben lebegtetem az igazságok könyvének egy kiszakított lapját. Az
elgázolt, vérbefojtott ártatlanság gyilkos története van reá írva.
Meghalt a ki írta, halálé, a ki olvasta. És a halál az a rév, a hol a
gyilkos meg az áldozat egy csónakba ülnek és leeveznek az örökkévalóság
tengerén. Rajta, rajta, ragadjatok fáklyát, ragadjatok kést, ragadjatok
gyilkot és töltsétek el a világot rémes üvöltéssel. A halál a szabadság:
töltsétek el a világot szabadsággal, hadd pihenjen a ki fáradt.

Iszonyú zaj töltötte el a levegőt, a nép ittasodva fogadta az
érthetetlen szókat, melyeknek képei alatt mindenki azt értette, a mit
maga gondolt. Elemér pedig beszélt tovább a zsarnokokról, a hatalmakról,
a szabadságról, az ő halottjáról és rémesen lobogtatta hozzá Pipiske
levelét. Nem vette észre, hogy egyszerre csak megmozdul előtte a tömeg,
hogy az utcai zaj elfojtja az ő szavát, hogy a nép jajgat és futni kezd,
hogy az egyik utcasarkon fehér kabátos katonák sorfala tünik fel, mely a
népre indul, majd visszavetődik, most parancsra vár, tűzre kapja
fegyverét és iszonyú ropogás, majd jajveszékelés tölti el a levegőt.

A fáklyák eltünnek, a nép észnélküli futásnak indul, a katonaság
szuronyszegezve söpri végig a csatakos utcát.

Egy félóra mulva csöndes, néptelen, tisztára söpörve volt az utca.
Elemér gróf pedig ott feküdt ájultan a pamlagon, mellén a veres
levéllel, mellében egy puskagolyóval, mely az ablakból leterítette volt…

Kandallójában pattogott a tűz mint az előtt, inasa s egy orvos pedig
ápolták a fiatal embert, kinek görcsösen összeszorított kezéből nem
voltak képesek kivenni Pipiske levelét.



XXVI. FEJEZET.  (A bolondok.)

Nyolcan ülének ezúttal együtt egy középszerűen bútorozott elég
terjedelmes pince-szobában. A nyolc közül egyiknek volt lakása e szoba.
Egy ágy, egy szekrény, egy jó nagy asztal, egy másik kisebb asztal, egy
állvány, megrakva könyvekkel, diván, töltött székek és nádszékek: ez
volt a szobában nagyobb gond és rend nélkül elhelyezve.

A nyolc fiatal ember, ki itt, ki ott ült, nagyobb része a nagy asztal
körül, Csongor Béla az asztalfőn mint elnök, tőle balkézről egy jegyző,
vele szemben a pap, az asztal körül többen, kiket a kávéforrásból
ismerünk. A kis asztalon thea-készülék volt elhelyezve, mindennel
fölszerelve, csak a spirituszt kellett alája gyújtani.

Pipa és szivar nem hiányzott az asztalokról.

Az egyik szögletben egy pléhkályhában égett a tűz dübörögve. A falak nem
voltak kifogástalanok, a padló szintén mutatott hiányokat. Az ajtó egy
folyosóra nyilt, melyből lépcső szolgált az udvarra. Az ajtó előtt a
padlóba belül a szobában egy négyszögletes erős vaslemez volt illesztve,
maradványa tán olyan időnek, midőn ezt a helyiséget más célra
használták. A szoba két ablaka az utcára nyilt, de vasrácscsal és
vastáblákkal volt ellátva, melyek ezúttal gondosan be voltak rakva.

A fiatal emberek társasága, mely magát a «Bolondok társaságá»-nak
veszélytelen címével tisztelte meg, heti ülését ezúttal e szobában
tartotta. Midőn mi átlépjük küszöbjüket, a tanácskozás előkészítésén túl
vannak, s épen tárgyuk fölvételéhez látnak.

– Napirendünk mai tárgya, – szól az elnök, – általános nézetek a
társaság föladatai körül s különösen működése megkezdésének és
folytatásának voltaképeni mezeje. Két nézet harcol itt egymás ellen, s
minthogy eljárásunk sikere az egységes munkát legjobban megkívánja, a
két nézet közül az egyiket győztessé kell tennünk, s magunkat alája
rendelnünk annak, a melyiket többséggel helyesebbnek nyilvánítunk. A
társaság két jeles tagja tehát utolsó határozatunkhoz képest ma elejbénk
fogja terjeszteni a munkálatokat, a melyek tanácskozásunkhoz az anyagot
adják. Az egyik munkálat azt a nézetet vitatja, hogy az ország különféle
nemzetiségeinek megmagyarosítása az első teendő, s hogy működésünk első
és közvetlen mezeje ez. A másik munkálat azt bizonyítja, hogy az ország
tökéletes megmagyarosításának nagy művét nem az idegen ajkú
nemzetiségeken, hanem magán a magyaron kell kezdeni. Világos, hogy
bármelyik itéltessék is helyesnek a két nézet közül, mindenik más-más
eszközöket, más-más intézkedéseket teszen szükségessé. Kivánatos tehát,
hogy e dolog körül tisztába jöjjünk, hogy munkánk sikere biztosabb
legyen. Felszólítom ennélfogva először is Szombathelyi István társunkat
nézeteinek előadására.

A felszólított fiatal ember feláll. – Tisztelt társaság, – így kezd
szólni, – midőn abban a megtisztelő megbizásban részesültem, hogy e
nagyfontosságú tárgyban egyik előadói tisztre meghivattam,
kötelességemmé lett az elejbém tett kérdés minden oldalának bő és alapos
megfontolása. Ebbeli lelkiismeretes munkám folytán arra a meggyőződésre
jutottam, hogy a két felfogást, a mely itt harcban van, nem szabad, sőt
nem is lehet ily merev szembeállítás által egymástól teljesen
elválasztani. Hiszen feladatunk kiválóképen a gyakorlati életet teszi
működésünk terévé s a gyakorlati élet, ha nem mindig zárja is ki, de
csak ritkán mutatja tanácsosnak egyes elveknek tiszta, keverék nélküli
alkalmazását. Alku és megszorítás tárgya lesz ott hamar minden, a hol az
ember az élet nehézségeivel kénytelen számolni s gyakorlati eredményeket
kiván munkája után. A társadalom különféleségei ugyanazon elvnek más-más
alkalmazását parancsolják, s az ország ethnografikus helyzete nem
egyedül szabja elejbénk az alkalmazás módjait. Semmi sem volna könnyebb,
mint egy hasonlattal a vegyészet teréről minden kétségen kívülivé tennem
az eljárásnak azt a módját, melyet ajánlani és képviselni van
szerencsém. Mert hiszen, ha valamely folyadékot valamely színre festeni
akarunk, nem-e a festőanyagnak intenziv erejétől függ munkánk jobb
sikere? Egy csepp kitünő festőanyag tízszer annyi vizet megfest, mint
tíz csepp gyengébb erejű anyag. Magától kinálkozik tehát a belátásra az,
hogy, ha Magyarországot nemzetiségünk szinére akarjuk festeni, saját
nemzetiségünk festő erejét és hogy tárgyamnak megfelelő s nem képleges
szót használjak, azonosító képességét a lehetőségig fokozzuk. E
nemzetiség erkölcsi, intellektuális és anyagi érdekeinek kell tehát
predominálni ama nemzeti hatalom intézkedéseiben, mely e haza sorsát
kezébe veszi. A történet, a meddig csak visszavihető irott és
hagyománybeli források nyomán, azt tanítja, hogy e téreken államalkotó
szervezetet csak a magyar nemzet volt képes tartósan alkotni. Semmi más
fajnak rendezett állami életet fentartania itt nem sikerült. Minden
barátja tehát a rendezett és biztos államéletnek józanul pártolni
kénytelen az itt egyedül életképesnek bizonyult _magyar_ állameszmét.
Ebből logikailag folyik, hogy csatlakoznia kell a magyar nemzeti
törekvésekhez, csatlakoznia az irányhoz, mely számításait a magyar fajra
fekteti. A ki ezt ignorálja, vagy épen elnyomni oktalan, azt mesterséges
hatalom ideig-óráig fentarthatja, de viszonyok természetes folyományai
hovahamarább porba döntik. Ha tehát, a mi bizonyos és csak rövid idő
kérdése, újra eljön e nemzet szabadságának napja, a nemzeti kormány a
béke, a biztosság, az erkölcs és a józan politikai számítás érdekében
egyaránt csak arra irányozhatja figyelmét, tevékenysége céljául csak és
kizárólag csak azt tűzheti ki, hogy a magyar elem, a magyar faj
mindennemű érdekei fölemeltessenek. Felfokoztatván e faj szellemi és
anyagi ereje, minden további következmény önmagától fog beállani. A
magyar városok gazdagságban és kulturában emelkedvén, fölöslegük mint a
gőzkazánban a feszülő elem, rést fog keresni és szét fog áradni e
hazában egyfelől; másfelől mint példa és tekintély hódítani fog a
szellemekben. Vágyak, ambiciók forrása lesz a vezérlő elemnek ilyetén
tündöklése s ellenállhatlanul fog vonzani. A lélek, az erő, az anyagi s
a szellemi hatalom: ezek lesznek hódító katonái ez iránynak; a hír jár
előttük s utánuk és az erkölcsi hatás rövid idő alatt nagyobb munkát fog
végezni az elkapott kedélyekben, mint akármely rendelet és erőszakos
intézkedés, a minek a jelen időben is intő példáit látjuk.

És itt van helyén áttérnem arra a pontra, a hol a két rendszer
találkozik. Mert ha nagy eredményt csakis attól a módszertől várok, ha a
magyar faj emelését tesszük politikánk vezérlő elvévé, mégis vannak a
harctérnek pontjai, a hol a másik módszert nem szabad elhanyagolni, de
sőt a hol abban minden mulasztás pótolhatlan veszteséggel járna.

Ilyen pont mindenekfelett a polyglott főváros, első gondja egy modern
államnak. A fővárossal szemben haladéktalanul mindent eszközt meg kell
ragadnia a nemzeti kormánynak lakosainak megmagyarosítására s minden
eszközt _egyszerre_. Ha már nem oly szerencsés ez ország, hogy
nemzetiségére nézve egy teljesen magyar fővárosa legyen s nagy nemzeti
céljainak elérésére nemcsak, hogy nélkülözi ezt a megmérhetlen hatású
tényezőt, de sőt meglévő erőinek egy részét, épen ennek a fővárosnak
megmagyarosítása veszi igénybe: akkor ez csak arra ok, hogy szemben a
fővárossal e téren a legerélyesebb munkára sarkaljon bennünket. Az
államnak kötelessége kezét tenni az iskolákra, templomokra, szinházakra
s a törvénykezésre. Imádkozni, tanulni, mulatni s igazságot keresni
nyilvánosan csak magyarul lehessen. És ha minden próba kimerülte után az
ország fővárosának minden rétegét ötven év alatt a magyarság át nem
hatotta, akkor a magyar nemzetre az a roppant és keserű feladat vár,
hogy egy második és pedig tősgyökeres magyar fővárost teremtsen az
országnak, mely bizonyos tekintetben csak gyenge versenytársa lesz a
kereskedelmi Pestnek, de mint a magyar kormány, az országgyűlés, az
egyetemek, a főbíróságok, tudós társaságok és irodalom székhelye, a
magyar nemzeti kulturának fészke és tűzhelye leszen s teljesíti a
feladatot, a melyre a főváros a nemzeti életben hivatva van.

De ez eshetőség be nem fog állani.

Egy szebb jövő szózata hallik máris a tovazúgó idő szárnyainak
verődésében. A most fennálló, a történelem tanulságait megtagadó s azért
természettelen helyzet, mint a csúcsára állított pyramis saját terhétől
talpra fordul s eltemeti azokat, kik a súly törvényeivel ellenkező
állásában gyenge vállukkal támogatják. A mi időnk közelg, reményeink,
terveink, kötelességeink teljesítésének hajnala már a hegyek mögött
várja hasadását! Ajánlom a tisztelt társaságnak a fővárosra nézve
ellenfelem tervét, az ország többi részeire nézve az általam
indítványozott módszer elfogadását.

A mint a szónokló fiatal ember társai éljenzése közben leült s a
szobában csend lett, a társaság megdöbbenve kezdett figyelni. Tompa
kiabálás, futó emberek nehéz lépteinek zaja hallatszott le az utcáról a
szobába.

– Talán tűz van! – mond Csongor Béla s fölemelkedik székéről.

A társaság indulna kifelé, midőn az ajtó feltárul s a házmester ijedt
arca jelen meg a nyiláson.

– Kérem urak, a belvárosban forradalom van, lövöldöznek, tessék haza
menni, becsukom a kaput.

A fiatal emberek összenéztek, kalapjuk után nyúltak s indultak a
házmester nyomában.

Hárman maradtak vissza: Csongor Béla, Virág Bence és Gyalóky Béni, a
szoba lakója. Bezárkóztak barátságos beszélgetésre és vacsorára.

A belvárosi forradalom csak kevéssé érdekelte őket. Alapszabályaik egyik
pontja volt, hogy erőszakos mozgalomban részt nem vesznek; a ki pedig
ilyenkor a tömegben találtatik, attól se a golyó, se a katona nem kérdi,
mi szándékkal van ott. Jobbnak látták egymás társaságában tölteni az
estét s ha kell az éjszakát.

Üldögéltek, beszélgettek, theáztak és falatoztak tehát, a midőn
egyszerre halk kopogás vonta magára figyelmöket.

Összenéztek, mintegy egymástól kérdezve, mi ez?

Se az ajtó, se az ablak nem volt, a min kopogtattak. Nem is rendes
kopogás volt, inkább szabálytalan kotomozás.

– Úgy látszik, – mond tréfásan az egyik, – a forradalom nem is annyira a
belvárosban, mint inkább a föld alatt van!

– És csakugyan, mintha onnan, az ajtó előtti vaslemez alul jönne! – mond
Béla.

– Mi van az alatt a fedő alatt? – kérdi Bence.

– Biz én alig tudom, pince, csatorna, vagy legalkalmasabban vízfogó, –
mond a szoba gazdája. – Én bizony még soha csak meg se néztem!

– Alkalmasint megszorult patkányok lesznek.

– Bajosan, mert különben máskor is kellett volna már jelentkezniök.

– Az is igaz. Hallgassuk csak! mintha ütések volnának! Valamely szomszéd
pincében dolgoznak talán.

– Végre megnézhetjük, – mond Béni, a gazda; – csak a pléhszedőt kell
fölemelnünk!

– Próbáljuk meg, – mond egyszerre a másik kettő s a három fiatal ember
csakugyan neki áll feszegetni a vaslemezt.

Nem kis munka volt megmozdítani s kiemelni a berozsdásodott vasat, de a
mint el volt távolítva, az ütések csakugyan világosabban hangzottak.

Béla kezébe vette a lámpást s belevilágított az üregbe, mely egy nem
épen tágas vízfogó volt, mintegy bokáig érő vízmennyiséggel a fenekén.

De a zaj hirtelen megszünt. Csend és nyugalom volt az üregben, a víz
tükre is teljesen zavartalan volt s mutatta, hogy benne se patkány, se
más lény ezúttal nem gázolt.

A házigazda letérdelt a földre s az üreg fölé hajolva, kissé
beeresztette a fejét.

– Hejhó! – kiáltá, – ki az?

Senki sem felelt. Csendesség lett az üregben s a fiatal emberek is némán
hallgatóztak egy darabig.

– Valakinek vagy valaminek pedig kell itt lennie, – mond végre Béla, –
mert zaját tisztán hallottuk.

– Megesik, hogy tolvajok, a kiket merész vállalatukban megzavartunk.

– Olyan bolond tolvaj aligha van Pesten, a ki ennyi fáradsággal ide
jöjjön lopni!

Ez a beszélgetés suttogva folyt s most ismét félbeszakadt egy kis zaj,
valamely törmelék hullása miatt, mely a víz tükrén is karikákat hajtott.

– Csendesen, – mond Béla súgva, – látogatónk ismét jelentkezik, – s
hátrább vitte a lámpát az üreg nyilásától.

A mint a három fiatal ember lélekzetfojtva hallgatózott, szemmel tartván
a homályba borult nyílást, a zaj élénkebb lett, tompa ütések vegyültek
bele és a törmelék szaporábban hullott a vízbe.

– Valaki falat bont, – susogja Béni, – várjuk be, mi lesz a dologból.

E pillanatban élénk robaj és nagy locsogás támad az üregben. Béla
hirtelen eloltja a lámpát s kezébe veszi a gyujtótartót, hogy a
szükséges pillanatban ismét világot gyújthasson.

A vízfogóból olyan zaj hallik, mint mikor valaki egy szűk nyíláson nagy
ügygyel-bajjal keresztül bújik: ruhája surlódásának a zaja. Ezt lábak
tapicskálása vízben, tapogatózás és szuszogás követi.

Fiatal embereink egymást sem látták a sötétben s izgatottan várták a
világosságot. Addig is fülhegyezve lesték a zajt s abból iparkodtak
magoknak itéletet formálni a titkos földalatti látogatás mivoltáról.

Tisztán lehetett egy lény erős lélekzését hallani, úgyszintén az üreg
nyílása körül kezek tapogatózását, míg a lábak zaja csak csobogás volt.
Világos, a földalatti vándor megtalálta a nyílást, feje már a szobában
van.

E pillanatban Béla meghúzta sercegve a gyújtót s a szoba világos lett.

A három fiatal ember álmélkodva látja egy tüskés szakállú fiatal ember
fejét a nyíláson. Paraszt ruhája tele maszattal, keze, arca, haja
piszoktól, pókhálótól éktelen, félkezében egy törött ágyláb, szerszámnak
vagy fegyvernek: a mint a dolga fordul.

– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi a három fiatal ember egyszerre.

– Hol vagyok? – kérdi viszont a csodálatos jövevény fáradtan körülnézve.

– Mit keressz? Hol jársz a föld alatt, mi a szándokod? – kérdi újra
Béni. – Nálam vagy a lakásomon, ha rossz szándékkal nem jössz és
tisztességes ember vagy, akkor biztos helyen is vagy. Mi a neved?

A jövevény hallgatott, mintegy tanácsba szállva magával, aztán fölnézett
a fiatalokra, egyikre a másik után s így szólt:

– Tisztességes ember vagyok, semmi rossz szándékom nincsen, többet nem
mondhatok hazugság nélkül. Bajban vagyok, ha önök nem segítenek rajtam,
nincs más módom, mint újra a föld alá bújni, más kijárót keresni, vagy
ott veszni el ebben a borzasztó útvesztőben, melyben már nem tudom, hány
napja bolyongok.

A fiatal emberek összenéztek. Ez a paraszt nem paraszt.

– Honnan jöszsz, mint kerültél a föld alá?

– Kérem önöket, ne faggassanak kérdésekkel. Szerencsétlen ember vagyok,
ki szeretnék rettentő helyzetemből szabadulni: azt kell csak tudnom,
kiknek a kezébe adott a sorsom. Ha ellenségeim, üssenek agyon vagy
ereszszenek tovább; ha pedig van egy szerencsétlen ember iránt
szánakozás a szívökben, mentsenek ki.

– Mi senkinek sem vagyunk ellenségei. Ha ön tolvaj vagy gyilkos, akkor
tőlünk segítséget ne várjon, ha csak szerencsétlen, a ki a segítő kezet
megérdemli, akkor jó sorsa hozta közibénk.

E szavakra, melyeket Béla mondott, a jövevény belekapaszkodott a nyílás
széleibe, egyet rúgott magán s a szobában termett. Ruhája, csizmája,
mindene egy csatakos volt és undok bűzzel töltötte el a levegőt.

– Kérek egy ital vizet, kérek egy falat ételt, kérek az isten irgalmáért
valamely ruhát. Ha megszabadulok, mindent gazdagon meghálálhatok.
Börtönből szöktem meg, menekült vagyok, tegyék velem, a mi a szívökre
fér.

És Viknyédy, mert ő volt, a fiatal emberek kérdéseire elmondta merész
szökését. A fiatalok theát és enni valót adtak neki, ő pedig lehányta
magáról a piszkos ruhát s beledobálta a vízfogó verembe, mely még nyitva
volt. A házigazda ellátta őt friss ruhával, mert hisz egy darab a
régiből nem volt rajta száraz.

– Tessék, – mondá vetkőzés közben, – át vagyok ázva bőrig. Itt van ni, –
s egy rongyos viaszkos vászonba takart csomagot vett ki kebléből, – az
én egyik jótevőm, a halott pap hagyatéka is oda van. Tessék kérem addig
átvenni, majd a kályhán megszárogassuk, s odanyújtá Bélának a csomagot,
ki, a míg a másik két fiatal ember Viknyédit mosdatta, tisztogatta s
öltöztette, a csomagot kezdte törülgetni s szárogatni.

A mint Viknyédy ki volt tisztogatva, fel volt öltöztetve, a négy fiatal
emberhez egy ötödik szegődött: a jó kedv. Ettek, ittak, beszélgettek
(hiszen beszélni ugyan volt mit, kivált Viknyédynek), s megismerkedvén,
egy félóra alatt meg is szerették egymást.

Béla pedig a kályhánál folyton s óvatosan szárítgatta a csomagot, a
melyet Viknyédy az öreg Egeressi holtteste alul a koporsóból kivett.



XXVII. FEJEZET.  (Ismét kopogás.)

A még fiatal ember csakhamar igen jól érezte magát Béni lakásán. Akár
ott is virradt volna meg. Viknyédyé volt persze a szó, s ez a szerencsés
kedélyű ember csakhamar feltalálta és ragyogtatta eredeti
szeretetreméltó tulajdonságait. Elmés volt, beszédes és természetes,
hajmeresztő kalandjairól dicsekvés nélkül beszélt. Könnyelműsége játszva
vitte bele a legmerészebb dologba s mikor elbeszélte élményeit, ez a
könnyelműség takarta kellemesen rémes fordulatait. Neki magának is
mulatság volt a dolog s elbeszélése humorosan volt fűszerezve. A mint
túl volt egy-egy veszedelmen, az már elbeszéléseiben nem mint veszedelem
szerepelt, hanem «mint bolondság», s a készség is meg volt ismét benne,
bármely újabb bolondságba vakon bele rohanni. Mintha csak foglalatossága
lett volna, folyton épségével és életével játszani. A mint más ember
szivarra gyújt, úgy kezdett ő egy-egy nyaktörő vállalatba.

A három fiatal ember, kinek vendége lett, komoly és higgadt természet
volt ugyan, de Viknyédy kedélyének és természetének varázsa ő reájok is
ellenállhatlanul hatott, s a mint bolyongásait a föld alatt elbeszélte,
kis híja, hogy kedvök nem kerekedett egy sétára a föld alatti város
tekervényes utcáin patkány, egér és más férgek e süppedékes, piszkos
országútján.

Kedélyes beszélgetésében ismét halk kopogás zavarta meg a fiatal
embereket. A kopogás ezúttal az ablakon szólt. Béni kinyitá a vastáblát,
majd az ablakot, melyen egy 12–14 éves fiú arcza kandikált be.

– Itt van még Csongor Béla úr?

– Itt van, mit akarsz?

– A házmester fia vagyok onnan. Ezt a cédulát kell átadnom.

S ezzel bedobott egy kis papirdarabot s tovább szaladt.

A papirt fölvették, elolvasták.

Kezdetleges irással a következő sorok voltak ráirva:

«Csongor Béla úrnak! A rendőrség keresi önt lakásán. Ne jöjjön haza,
rejtőzzék el. Irásait összeszedik. Azt beszélik, sok elfogatás lesz még
az éjjel, összeesküvésnek jöttek a nyomára.»

– Ha nem csalatkozom, a házmesterem irása, – mond Béla.

– Keresnek, – szól Bence, – téged, hát meg vannak ezek már bolondulva.

– Összeesküvés, – mond Béni. – Összeesküvés. Hogy jössz te ahhoz?

– Mint Pilátus a krédoba.

– Megfoghatatlan.

– Sőt épen természetes. A nyúl minden bokorban vadászt, a gonosztevő
poroszlót lát. A ki aztán mind a kettő egy személyben, nyúl is meg –

– Gonosztevő is –

– Az, ha egyszer megijed, kapkod vakon maga körül –

– És ebben van a dolog veszedelme, – mond Béla. Mit kell most tenni?

– Itt maradni, várni. Itt jó helyen vagyunk.

– Csakhogy végig itt se maradhatunk.

– Egy elfogatás veszélyének ki nem teheted magadat. A kit egyszer
elfognak s betesznek valahová, az aztán ha bűnös, ha nem bűnös, az isten
irgalmára van bízva. Lehet, kiszabadul, de mikor!

– No most már sorsosok volnánk, – mond Béla Viknyédyhez fordulva, ki
némán hallgatta a fiatal emberek tanácskozását.

Viknyédy komoly lett. Ha őt jönnek üldözni, tán nevetve vett volna
búcsút, hogy tovább kisértsen szerencsét. De a mi rá nézve semmi, az
ezekre a komoly, munkás fiatal emberekre nézve nagy dolog. Ő tudja mit
tesz az, zár alá kerülni.

– Nem örvendek rajta, – mond Bélának. Önnek más dolga van, mint kopók
előtt szaladni.

– De végre is szaladni kell.

– Legalább is tanácsos.

– Csak az összefüggést tudnám a dologban. Sejtelmem sincs róla, miféle
összeesküvésben vagyok részes.

– Az összeesküvésről nekem alkalmasint van tudomásom, – mond Viknyédy.
Nyilván az én levelem került a rendőrség kezébe s a szerint nyomozzák a
békételeneket. De ott ön aligha fordul elő, legalább névszerint.

– Magam is bajjal hiszem.

– Végre is, még egy egész éjjel van előttünk a tanácskozásra.

– Csendesen, az utcán valamit hallok!

És a fiatal emberek hallgatózni kezdtek.

Több ember rendes léptének zaját adta le a kövezet.

Ez katonaság!

És erre közeledik. Most megáll a ház előtt. Most valaki meghúzza a
csöngetyűt. Nem bizonyos, de valószinű, hogy Bélát keresik. Igen, igen,
hiszen egyik társa számára a lakásán egy cédulát hagyott hátra, melyen
meg volt írva, hogy az estét itt töltik Béni lakásán.

Tehát kétséget nem szenved: Bélát elfogni jött el idáig a katonaság.

Most mit kell tenni? – Menekülni? – De merre? – Börtönbe menni, egy
bizonytalan sors elé?

– Igen, de hát Viknyédy? – ő is elfogassa magát? – S az ő ittléte nem
komplikálja-e a fiatal emberek helyzetét? –

A kapu nyilik: – a fiatal embereknek határozniok kell, és határoznak is.

Meg vannak győződve, hogy az első ijedtségen túl a kormány hangulata is
más lesz. Tehát ez első ijedtség elül kell kitérni.

S a menekülő?

Ott van a patkányok országútja, még most is nyitva a fedele.

Viknyédy borzasztónak találta, mikor maga gázolt benne végig: most
szinte dobog belé a szíve, mikor arról van szó, hogy többen menjenek.

De a házigazdának itthon kell maradnia. Azért is, hogy a gyanut
lehetőleg elhárítsa, azért is, hogy a pléhajtót betegye.

A fiatalok egymásután ugrálnak a víztartó sikátorba. Elül Viknyédy,
utána Bence, Bence után Béla.

Béni egy isten hozzátokat rebeg utánuk, s két kézre fogja a vaslemezt,
hogy rá tegye.

Ekkor kiált vissza Viknyédy:

– Héhé, a csomagom!

Béni leadja Bélának, Béla e szóval: «meg van!» zsebre teszi és az ajtó
felettük bezárul. Benne vannak térdig a vízben, fejig a sötétségben.
Egymást tapogatják s óvatosan kúsznak át a résen, melyet Viknyédy a
falon ütött volt. A résen túl egy pillanatra megállanak, s hallgatóznak.

Béni ajtaján dörömbölnek a törvény nevében. Béni lomhán, ingujjban, nagy
pipával a szájában fogadja a katonai segédlettel jelentkező rendőrséget.

– Csongor Béla?

– Nincs itt.

– Itt volt?

– Itt volt.

– Mikor ment el?

– Azt a házmester jobban tudja.

– És más sincsen itt?

– Más sincs itt.

– De gyűlés volt e szobában?

– Az volt.

A rendőrség int s emberei a kutatáshoz fognak.

– A padló piszkos,

– Biz az piszkos.

– De nagyon piszkos.

– Biz az nagyon piszkos.

– Mitől olyan piszkos?

– Tetszik tudni, hogy itt gyűlés volt, többen jártak itt, ott künn pedig
nagy a sár.

– Hát ez a vasajtó hova szolgál?

– Biz én még nem néztem meg. A házmester jobban fogja tudni.

– Vízfogó kérem ássan, – mond fogvacogva a házmester.

– Tessék megnézni, – mond Béni. A katona urak kevés erővel azt hiszem
fölnyithatják.

És fölnyitották.

– Iszapos víz; rongy darabok félig megrothadva látszanak ki belőle. A
ciszterna üres, – mond a rendőr, aztán hozzá teszi:

– Nyitva kell hagyni –

– De bocsánat, ez az én szállásom –

– Önnek más szállást fogunk adni.

– Köszönöm szépen, – mond Béni. Most mindjárt?

– Azonnal. Kövessen. Két ember itt marad a szobában, kettő a kaput
őrizni. Egy kettő, fél jobb.

S rendőr, katonaság, a két őr kivételével, valamint Béni is, elhagyták a
szobát.



XXVIII. FEJEZET.  (A hangyás ember.)

Egy földalatti homokbarlangban elmerengve gubbaszt egy elkényszeredett
emberi alak. Alája pokróc van terítve a puszta földre. Világosságnak
sehol a barlangba bejárója nincsen. Egy szegényes olajlámpa vet kétes
világosságot a merengő emberre, a ki a barlang közepén nyüzsgő óriási
hangyabolyra szegzi vörös karimáju szemeit, s míg jobbjában egy kis
pálcát tart, melylyel meg-megbolygatja a fürge hangyanépet, addig
baljával a mellette kosárban lévő eleségből – összedarabolt patkányhús
lisztbe, mézbe hempergetve – eteti furcsa háziállatait, melyek
sürögnek-forognak körülötte, botjára, kezére másznak s vidáman
lakomáznak a nyújtott eledelen.

Éveire nézve ez ember az ötven-hatvan közt van, de szemre sokkal
öregebb. Koponyája kopasz, csak a kupája kerületiben van egy csomó
gubancos haja. Két füle messze eláll a fejétől, mintha folyton
hallgatóznék, arca szine a fakónak s a sárgának bizonytalan vegyületét
mutatja; bajusza, szakálla már gyér és szinehagyott, már nem szőke és
még sem fehér, szine alig különbözik arcabőrétől s csak árnyéka
segítségétől sötétebb, mint ez a kicserzett bőr. Alkatra az egész ember
gyengés, vézna, de ha mozdul, erőt és könnyüséget mutat. Ruhája nem csak
jobb, mint az ember, a helyhez képest, a hol látja, gondolná, hanem
valósággal is jó, alkalmatos, puha, simulékony kelméből való, s ha nincs
is épen gazdájára szabva, tisztességesen áll mégis rajta.

Figyelmét emberünknek teljesen igénybe veszi hangya-csordája. Söpri,
marékba veszi az izgékony állatkákat, melyeknek foszfor-illatjától a
köhögtetésig meg van terhelve a barlang levegője; beszélget hozzájok,
nevetgél, pöröl, majd egy kis dalt dúdol nekik, mely körülbelül ekép
szól:

  Hangya, hangya, mit csinálsz?
  – «Napvilágra mászok.»
  Napvilágon mit keressz?
  – «Napsugárral játszok.»
  Hangya, hangya, mi a baj?
  – «Napvilágra voltam.»
  S mit cipelsz a hátadon?
  – «Társamat, de holtan.
  – Napvilágon járt velem,
  – Az utcát futosta,
  – Napvilágon a szegényt
  – Ember eltaposta.»
  Hangya, hangya látod-e,
  Ne menj napvilágra,
  Ember ottan rátapos
  Emberre, hangyára!

Valamely egyhangú koldusnótára ment a dal, inkább csak a rhitmus
kiemeléséből állt, mint következetes melódiából, de nagy hatással
látszott lenni az ideges hangyákra. Seregesen álltak meg az éneklő előtt
e kis állatkák, fejüket földre szegezve, testük hátsó részét fölemelve,
csak csápjuk mozgott s utolsó lábuk párja. A mint emberünk a dalt
elvégezte, ismét megindult a raj és futkosott ész nélkül ide-oda. A
nagyobb koncokat úgy ellepték, hogy csak egy hangyacsomónak látszott
mindenik. Itt-ott egy tisztára lerágott csont, patkányfej váza s efféle
hevert a bolyon, hangyaszakaszok által bolygatva.

– Egyetek fiaim, egyetek kicsikéim! – így biztatta az öreg állatjait.
Minek mennétek a napvilágra! Itt jó nekünk! Se telünk, se nyarunk.
Egyforma meleg van mindig, egyforma sötétség van mindig, senki se tapos
bennünket, senki se bánt, senki se hízeleg, senki se szeret, senki se
gyűlöl. Nincs bíró, nincs elüljáró, aki igazságtalan mértékkel mérne!
Nincs apa, a ki elhagyja gyermekét, nincs gyermek, a ki megtagadja
apját, nincs testvér, a ki elárulja testvérét – nincs más, csak patkány
meg egér. Egyetek fiaim, egyetek kicsikéim!

És a hangya-sereg mintha értette volna a biztatást, evett, futkosott,
dolgozott, nyüzsgött a barlangban, melynek félhomálya nyilván világosabb
volt lakóira nézve, mint a kik a napvilághoz szokott szemekkel vetődtek
volna oda.

A barlang oldala síma homokfal volt, itt-ott egy vakablak vala a falba
ásva. Területe tán öt négyszögöl, magassága alig sokkal több egy ölnél.
Az egyik falon egy rozoga deszkaajtó takart valamely nyílást, ezzel
szemben nyitott folyosó fekete szájürege tátongott a bolyra. Csunya
barátságtalan hely volt ez arra nézve, a ki ide nem szokott. A
barlangnak azon az oldalán, a hol a lámpa volt egy erős fakampóra
erősítve, a fal mellett a földön egy félig ágy, félig pamlagféle volt
elhelyezve, jó pokróccal leterítve, szőnyeggel borítva. Nem rossz
fekvőhely egy lusta vagy fáradt embernek. Fejtül egy X lábú asztal volt
melléje illesztve, melyen egy kancsóban bor, egy tányéron sült hús és
egy megszegett kenyér volt.

Sajátságos, hogy az asztaltól alig féllábnyira egy formális kis országút
volt kaparva, finom lábacskák által, hogy úgy mondjam, taposva a
homokfalra. Mint egy széles ripszszalag, úgy vonult fel az út a barlang
tetejéig, a hol a homok is ki volt kezdve. Innen aztán számtalan kisebb
s tágabb lyuk ment tova, folytatása az országútnak. Hangyanép jött, ment
ezen az úton, kerülgette egymást, találkozván megállt, szimatolva
összeeresztette s érintette egymás csápját s tovább szaladt mindenik a
maga irányában. És ez iránytól el egy se tért, még azért sem, hogy a
közel asztalra helyezett sült húst megkóstolja. Értették úgy látszik
egymást a barlang lakói, az éneklő hangyás ember és parányi állatkái,
kedvében jártak egymásnak, mindenik tudta, mi illeti őt, mi a másikat.

A hangyás ember, minekutána énekkel, biztatással és patkányhússal jól
tartotta hangyáit, fölkelt a pokrócról, megigazította lámpáját, egyet
huzott a kancsóból, a deszkaajtót kinyitva egy tekintetet vetett mögéje,
a hol egy másik lámpa fénye derengett eléje és lefeküdt a kerevetre.

– Esti nyolc órának kell lenni, – mond órájára nézve – egy csinos
aranyóra – a hangyák fölöttem abban a nyüzsgő bolyban még aligha
gondolnak a lefekvésre. Most hosszú ott is az éj… Oh be nem kivánkozom
már közéjök!… Nincs is mit keresnem… A kik voltak, a föld alatt vannak,
mint én,… de nyugodtabban, mert se álmodnak, se gondolkoznak… A ki még
ott van… a ki még ott van… azt jobb nem látnom… mert a föld alá tenném…
pedig annak meg jobb ott, mert az a féreg, a mely a föld alatt pusztít,
az nem fáj… de az a skorpió, mely őt ott fön csípi, szúrja, zaklatja:
az, tudom, hogy fáj, jobban fáj, mint a kés, jobban fáj, mint a kötél,
jobban fáj, mint a halálos félelem!… Ha lusta nem volnék… ha nem
szeretném úgy ezt az éjszakát, elmennék egyszer kínjaiban gyönyörködni…
de attól félek, megszabadítanám kínjaitól, melyekről minden nap
lefekvésekor oly édes gondolkoznom… Csípjétek, szúrjátok, hasogassátok
az agyvelejét, marjátok sebesre a szivét, őröljétek meg a csontját,
igyátok a vérét föltámadt lelkiismeret skorpiói! Hallja álmában
elpusztított gyermekek sírását, hallja az akasztott testvér csontja
zörgését… a míg én csöndesen pihenek, csöndesen alszom és álmodom
azokról, a kik már nincsenek… Jaj nekem, pedig be szépek voltak! Jaj
nekem, pedig de édesek voltak! Jaj nekem, jaj nekem, de elmult minden, a
mi szép, minden, a mi édes, – minden, minden, minden!…

És a vén ember tapogatta kopasz fejét, mintha ott volna az a fájás, a
mely e beszédek alatt megmozdult benne s ajkai motyogtak és mozogtak,
szeme a lámpára bámult, a mely mintha kriptabeli mécses lett volna,
gyéren szürte le sugarait a barlang bús éjjelére…

Egyszerre csak elmerengéséből hirtelen talpra szökött.

Mintha zuhanást és kiáltást hallott volna!

Mi lehetne az? Hiszen itt ember nem jár, csak ő, ide kiáltás nem
hallatszik, itt egyéb zaj az ő léptei és sóhajai zajánál nem hallható!

Talán már elszundított s csak álmodta a dolgot? Nem, nem, nagyon tisztán
különböztette volt meg. A jajkiáltás hangja most is a fülében csend.
Akár ismételni is tudná.

– Há – há! – próbálja aztán, de csak rekedt károgással tudja utánozni, a
mit hallott. Ő azonban meg van elégedve vele.

– Tisztán ez a hang volt, mondja magában, tehát nem álmomban hallottam.
De ni, még az irányát is tudom. A kút felül hallottam, a patkánykút
felől!

És ezzel felragad ágya mellül egy kis kézi lámpát, meggyújtja s
nekiindul a sikátornak, mely a fal egyik oldalán a homokba vágva volt.

[Illustration: Felragad egy kis kézi lámpát.]

Egy öl széles, egy öl magas folyosó volt ez, síma fenékkel, síma
falakkal. Vagy ötven lépést tett benne a hangyás ember, aztán
bekanyarodott jobbra, ismét előre ment tíz lépést és két nyílást
elhagyva egy harmadik sikátorba lépett be. Ezen menetelésen mind alább
ment vagy harminc-negyven lépésnyire, ott élesen világító lámpájának
sugarai a homokfalba ütődtek. Vége volt a sikátornak.

Ez volt a patkánykút. A folyosónak tetője itt mind jobban emelkedett s a
sikátor végén egy tág kéménybe végződött, melynek felső végét látni nem
lehetett.

A mint a hangyás ember lámpája világa elérte a sikátor végét, felülről
kiabálás hallatszott.

– Hej hó! – ki az? – Béla! – Hol vagy? – Ide, ide! – hej! S hasonló
kiáltozások két pár ajkról egymást keresztezve.

A hangyás ember egy pillanatig megáll figyelni s lámpája világát az
úgynevezett kút fenekére, az az a folyosó végére ejti, a hol ő
patkányait fogni szokta.

Ha már idegen emberi hangok hallatára szokatlan izgatottság fogta el s a
tudatra, hogy emberekkel akadhat ily váratlanul dolga, ideges lett mint
egy hangya: úgy a látvány, mely elejbe tárult a kút fenekéről, egészen
kivette sodrából.

Egy piszkos, sáros emberi alak feküdt ott elterülve, egy fiatal sápadt
férfi arc, holtan-e, ájultan-e? nem tudhatja, de mozdulatlanul.

Tanácstalanul állott az öreg ember e látvány előtt, de csakhamar irányt
adtak neki a felülről meg-meg ujuló kiáltozások. Derekáról leoldá
szíját, s az ott fekvő test mellén átveté, becsatolá s karját a szíjba
öltve felemelé a testet s vitte a folyosón végig, – hogy lábai végig
karcolták a földet, a mint utána csúsztak, – vitte barlangjáig s ott
kerevetére ledobta.



XXIX. FEJEZET.  (A hogy az isten intézkedik.)

– Ki ez és hogy került ide?

Ezt a kérdést intézte magához először is a hangyás ember s erre keresett
feleletet, természetesen az idecepelt test – zsebeiben, melyekben
kutatni kezdett.

Első a mi a kezébe esett, egy csomag, viaszkos vászonba hirtelen
becsomagolva egy darab papír.

A mint a hangyás ember e csomagot sebten felbontja s a szennyes írást
oda tartja lámpájához: égni kezdenek szemei, két ajka reszketegen
szétnyílik.

Ezt az írást ő ismeri! A kéz, a mely e vonásokat rajzolta, az elme, a
mely foglalatját gondolta, – mindenik nagy munkát végzett az ő, a
hangyás ember sorsában is! Lehetetlen, hogy ebben csalódjék, lehetetlen,
hogy a pokol káprázata idegen írást mutasson neki, «ahhoz» hasonlónak… s
midőn lázas remegéssel fordít a kezében lévő lapon, hogy az aláírást
megkeresse… egy állati, tagolatlan hörgéssel roskad le a fiatal ember
teste mellé.

– Mely végzés, mely hatalom küldi nekem ezt, ebben az órában, e helyre
és miért? Mi végre?

Ezt hörgi, a mint két tenyerében az ágy szélén kopasz fejét meggörgeti.

De csakhamar magához tér és az éhes ember mohóságával falja fel két
szeme a piszkos papiros tartalmát, mely a következő sorokból állt:

«Ide irom le kínszenvedésem történetét, aztán rá bizom a véletlenre, a
mit a világ istennek csufol: intézkedjék róla az!»

«Kristóf testvérem! mondhatlanul szerettelek addig, míg vőlegénye nem
lettél annak a leánynak, a kit mindennél jobban szerettem.»

«Megfogadtam, hogy boldogságtok virágában teszlek benneteket
nyomorultabbakká a legnyomorultabbaknál is.»

«Kivándorlottam hazánkból, hogy idegen országból biztosabban intézhessem
csapásaimat reátok.»

«Én voltam az, a ki, míg dolgaidban oda jártál, elrablottam két
gyermekedet és elhoztam idegen országba.»

«Feleséged nem tudta túl élni az első csapást, belehalt. Pedig nem erre
számítottam. Azt reméltem, hogy belőlük nevelek ostort, kínt, gyötrelmet
a számotokra.»

«Tégedet becsaltalak az országba, a hol voltam, pénzedet elvettem,
magadat akasztófára juttattalak.»

«Gyermekeidet világgá űztem, földönfutókká tettem, azt sem tudják, hol
születtek, azt sem tudják, kitől születtek: nyomorúltak, koldusok,
sehonnaiak lettek!»

«Pénzedet irigy rokonok közt per, civakodás és visszavonás tárgyává
tettem. Meg vagyok magammal elégedve.»

«Hallod-e Kristóf! Meg vagyok magammal elégedve! Ha hallod, lehetetlen
sírodban meg nem fordulnod.»

«Gyűlöletem és boszúállásom mérge volt az én táplálékom teljes
életemben.»

«Ha van isten, mindent tudó és mindenek felett bölcs isten felettünk, a
ki két nyomorult testvér szeretetét emésztő gyűlöletté változtatja át az
által, hogy pusztító szerelmöknek egy tárgyat ád: ez az isten feleljen
kínos életemért, gyötrelmes halálomért; én kacagva szállok alá a poklok
tüzébe!

_Gerber_, ujabban _Ergerberger_ Flórián.»

– Jaj a nyomorult, jaj a nyomorult! – Csak ezt rebegte csukló hangon,
könnyei záporként omlottak alá, térdei ujra erőszakadtan hajlottak össze
s a vén földalatti ember ott fetrengett az ágy mellett, zokogásba fult
hangon egyre ismételve: jaj a nyomorult, jaj a nyomorult! Jaj nekem szép
gyermekeim, jaj nekem édes feleségem! Jaj nekem, jaj nekem!

A hangyák pedig mászkáltak körülötte egykedvüen. Ezeket a hangokat nem
ismerték, nem is értették, nem is figyeltek reájok.

Egyszerre azonban megáll jajgatásával, és felemeli fényes kopasz fejét.

– Ki ez az ember, a ki nekem ezt a rettenetes levelet hozza? És mint jut
a zsebébe ez a levél? – Irgalmas isten, hátha – –

És görcsösen megragadja az ájult fiatal ember fejét és odafordítja a
lámpa felé.

Piszok, por, pókháló borítja a fiatal ember képét; az öreg ember
szemeiből meg oly sűrűen esik az eső, hogy attól nem képes látni. Kendőt
ránt elé tehát és megáztatva omló könnyeiben, elkezdi törülni,
tisztogatni az ájult ember arcát.

És egy merev, holtnak látszó sápadt képen nyugszik meg kisírt szeme. A
lámpa sárga fénye rémessé teszi az arcot lecsukott két szemével, melyen
az öreg ismerős vonásokat keres.

– Mikor gyermekeiért jajgatott, mikor utánok epedve elhervadni kezdett,
mikor kiterítve volt, akkor lehetett ehhez hasonló! De oly régen volt,
és oly gyötrelmes volt, hogy ma már semmit sem tudok belőle… Jaj és ha
mégis úgy lenne!… fel kell használnom az alkalmat… Mert ha úgy van is, a
titoknak itt kell maradnia, ebben a barlangban és ebben a szívben… de
fel kell használnom az alkalmat!

És a hangyás ember ujra megragadta ájult vendége fejét s elkezdte
csókolni.

– Ez az apádért,… ez az anyádért… ez neked, ez drága kedves húgodnak… ez
a multért… ez azért a drága jelenért… ez a borzasztó jövőért… ez a
mérhetlen kínszenvedésekért…

És csókolta végig a testet, a hol érte, hogy szinte maszatos lett tőle
mindene. Sírt, zokogott, és egyre csókolta és mindig tudott hozzá
valamit mondani, hogy mért csókolja.

Egyszer aztán ismét rémülten felszökött. Hátha ez a fiatalember meg van
halva! Ha nem is az, a kinek hinni remeg, legalább hírt mondhat,
legalább elbeszélheti, mint jutott ez okmány birtokába… És felszabván
ruháit, elkezdte a testet dörzsölni. Aztán borral locsolta meg az ott
álló kancsóból kendőjét és az orra alá tartotta. A piszkos, sáros ruhát
leszedte róla s majd a puszta mellét, majd halántékát dörzsölte, míg
végre kezdte érezni a fiatalember szíve verését. Ekkor szépen ágyára
fektette, letakarta szőnyeggel és egy kortyra való bort öntött a
szájába. Aztán leste, mint tér az élet fokonként vissza a fiatal testbe
s mint terjed el benne újra.

A fiatal ember felnyitotta két szemét, de csakhamar ismét lecsukta.
Lélegzete erősebb, halhatóbb lett s melle elkezdett hullámosan, bár
gyengén emelkedni a ki s bejáró lélegzettől. Az öreg ember izgatottan
nézte mint foglalja el az élet jogos területét s szemeivel a fiatal
ember arcán csüngve várta az első szót.

Az első szó, a visszatért öntudat első szava lesz a varázsige, a mely a
viszonyt kettejök közt más lábra állítja. Azontúl nem tapogathatja
reszkető kezekkel, nem csókolhatja többé szomjas ajakkal a fiatal
testet. Azontúl egy idevetődött idegen lesz, a ki felvilágosítást
kénytelen adni az írásról, ő pedig a barlangbeli hangyás ember, a ki, ha
akar, ád, ha nem akar, nem ád magáról felvilágosítást.

És ez első szó csakhamar ellebbent a magához tért fiatal ember ajkáról.

– Hol vagyok? – susogja szemeit újra felnyitván s tétován tekintve
szerte.

Az öreg embernek az izgalom összefogta száját. Csak nagy megerőltetéssel
volt képes összeharapott fogait szétvenni egy-két szóra.

– Csendesen, csak térjen magához – mondá.

– Ki az? – kérdé a fiatalember. – Ki az? És hol vagyok?

– Jó helyen, veszélytelenül. –

– Mi történt velem?

– Hogy érzi magát?

– Már jól, jobban. Egy pohár vizet kérek.

– Inkább egy ital bort. –

– Jó lesz!

És ivott s ismét lecsukta szemeit nehány perczre. Gyönge pirosság ült az
arczára s midőn szemeit ismét kinyitá, tekintete tiszta volt.

Körülnézett a furcsa helyen, aztán az előtte térdeplő öregre, s hirtelen
felülő helyzetbe emelkedett.

– Istenem, hol vagyok? S hol vannak társaim? – Kicsoda ön? – Mily hely
ez, a hol vagyok? – S hogy kerültem ide? –

– Lassan, lassan! – mond az öreg. Mennyi kérdés? Ki győzné önt
felelettel úrfi! Látja, hogy jól megvetett ágyon van, érzi, hogy
ápolják, a többi nem sürgős!

– Hát barátaim?

– Azok nem estek le.

– Igen igen, már emlékszem. A mint a sötétben tapogatóztam, féllábam
alul elenyészett a föld és én lezuhantam.

– Én pedig hallottam az ön kiáltását és zuhanását és elhoztam ide s
fölélesztettem.

– És kicsoda ön?

– Én? – Az ön életének megmentője.

– Igen, igen, bocsánatot kérek, nem tudok jól magamhoz térni. Oly
különös és borzasztó minden. Egy visszás véletlen arra kényszerített
bennünket, hármunkat, hogy egy házból a csatornán át meneküljünk. Az
első csatorna szűk és alacsony volt, csak négykézláb tudtunk benne előre
haladni. Abból egy tágasabba tértünk be, de térdig gázoltunk utálatos,
bűzös salakban, nehány gyujtószállal világítván meg egyszer-egyszer
undok utunkat. Ebből egy szárazabb sikátorba tértünk be, a hol könnyen
hatolhattunk volna előre, ha gyujtónk el nem fogyott volna. A pokoli
sötétségben azonban csak tapogatva lépkedtünk tova. Figyelmünk mindig
fölfelé volt irányozva, nem találnánk-e kijárót e sikátorokból a
levegőre. De persze éj volt, a föld felett is sötétség volt, valószínű,
hogy több csatornanyílás alatt elmentünk a nélkül, hogy észrevettük
volna. A sikátor hol szűkebb, hol tágabb lett, így majd jobbra, majd
balra elágazott. Mi hárman folyvást szólítgattuk egymást, úgy mentünk
előre, mígnem egyszerre én, a mint előre lépek, lábam alá nem találok
földet, az egyensúlyt elvesztem, a fejemen egy ütést érzek s többet
ezentúl nem tudok magamról.

– Ön lezuhant a patkánykútba, ott találtam önt ájulva s idehoztam e
barlangba, a hol sikerült fölélesztenem.

– Köszönöm jóságát és kérem tetézze azzal, hogy helyzetemet tekintve,
megengedje a kérdéseket, melyek ajkamon égnek.

– Elég jól érzi már magát?

– Mintha visszatért volna minden erőm. Nem lehet barátaimat értesítenem?

– De hát ki ön? s kik barátai? S miért kellett s kik elől kellett e
szokatlan úton menekülniök?

– Fiatal emberek vagyunk, ügyvédsegédek s effélék. Menekülnünk, csaknem
– azt hiszem – elégséges ok nélkül, a hatóság elől kellett.
Összeesküvőknek tartottak bennünket, s el akartak fogni. Mi meg egyrészt
a mai napság veszedelmes elfogatást nem akartuk megkockáztatni, másrészt
meg egy összeesküvő csakugyan volt is köztünk.

– Fiatal ember, nem szeretném, ha ön nekem itt meséket mondana.

– Hogy juthat ilyesmi eszébe!

– Ön és társai tehát se nem tolvajok, se nem – rendőrközegek?

Béla – mert hisz az olvasó már tudja, hogy ő volt – természetes
ámulással mondá: Tolvajok? Rendőrközegek? – Oh uram, nem tudom mi
ösztönzi önt arra, hogy a szolgálat után, a melyet nekem tett,
vonakodjék szavamnak hitelt adni.

– Jól van, hinni fogom a mit ön mond. Hiszen engem úgy is hiába szedne
rá! Hiszen ön itt nálam nélkül sírjában volna! Hiszen ha egy pillanatig
belenézek gondolataim örvényébe, el kell szédülnöm a Gondviselés
hosszúkezű munkájának láttára! Hiszen én évek óta vagyok itt ebben a
barlangban, és ma tetszik csak úgy, mintha derengne előttem, hogy mért
kellett itt lennem! – Nem nem, ebben az órában ön, meg én: mi ketten nem
csalhatjuk meg egymást; hogy mi itt, ily rettentő utakon találkoztunk,
annak oka van!

Béla csak félig értette az öreg beszédét s a csodálkozás egy nemével
nézte a torz külsejű embert, a ki belső izgalmát elrejteni iparkodott, a
mint beszélt.

– És mért nem mentek ugyanott vissza, a hol lementek a föld alá? – kérdé
kis vártatva a hangyás ember.

– Az első pillanatban az volt a szándokunk. Meg is álltunk hallgatózni,
de a mit meghallottunk, az nem igen volt biztató reánk nézve. A ház
előtt s a szobában, a honnan menekültünk, őröket hagytak. Nyilván
gyanakodtak. Így határoztuk el megindulni azon az undok uton, melyet
egyikünk sem ismert s mely engemet ide hozott az ön barlangjába.

– Csodálatos, csodálatos! – mormogta az öreg s biccentett elgondolkozva
kopasz fejével.

– Megengedi most már, – kezdé újra Béla – hogy én is kérdezzem: kicsoda
ön, s hogy kerül ide?

– Én itt tanyázom.

– Állandóan?

– Már nem tudom hány éve, hogy nem láttam a napvilágot.

– Szinte hihetetlen!

– Szinte hihetetlen!

– És mi készti arra, hogy itt, e borzasztó börtönben töltse életét?

– Mi? – A körülményeken kívül, melyek idehoztak, az a csekélység, hogy
nincs mit, nincs kit odafönn keresnem. Akár a sírban is lehetnék s ezt a
helyet nem is nézem egyébnek síromnál.

– Nincs mit, nincs kit odafönn keresnie?

– Nincs, nincs, nincs! – És az öreg ember megrázta esetlen fejét s
könnyei lepotyogtak a barlang, szürke földjére.

– És hogy került ide?

– Még csodálatosabb módon, min ön. Gazdag ember voltam, de a sors
megfosztott mindentől, a mi kedves volt előttem. Egy testvérem élt, de
nem tudtam hol. Gyászomba voltam eltemetkezve, mikor megjelent nálam s
rávett, hogy kivándoroljak vele egy idegen országba, a hol ő
tartózkodott. Elmentem vele, mert azt reméltem, az élet új meg új képei
és változandóságai, új népek, új vállalatok, új viszonyok, új emberek
valamikép ki vesznek búsongásomból, megenyhítik beteg lelkemet. Abban az
országban épen háború volt, forradalom. Testvérem a fővárosba vitt, a
mely akkor élénk tábori életnek volt színhelye. Értékeimet biztosságba
helyezte, s egy élelmezési vállalatban akart részesíteni. Kocsin mentünk
ki ketten egy közelfekvő birtokra, a hol a nemzeti hadsereg táborkara
volt. Egy erdőn vitt keresztül az utunk. Ott egyszerre csak körülfognak,
beszélnek egy nyelven, a melyet én nem értettem, testvérem a katonák egy
részével eltávozott, úgy látszott, mintha erőszakosan hurcolták volna
el, engem pedig a többiek mint «spiont» egy fára felkötöttek… És úgy
mint ön vagy tíz perccel ezelőtt, én is ezen a helyen tértem magamhoz s
azóta napvilágot nem láttam.

– És kik hozták önt ide?

A hangyás ember hosszan nézett a fiatal emberre. Kimondja-e a szót, ne
mondja-e? Nehéz volt az elhatározás. Végre is az ágy mellett a földön
heverő papir után nyult s fölemelte.

– Hol vette ön ezt az írást?

– Ez írást? – Nem ismerem.

Az öreg élesen nézett Bélára.

– Nem ismeri? Nem tudja, mi van e papirra írva?

– Hogy tudnám! Először látom életemben.

Béla azt hitte, az öreg félre beszél, ez viszont azt gondolta Béla
tréfál vele.

– De hisz én az ön zsebéből vettem ki!

– Az én zsebemből?

– Igen, e rongyokba volt takarva!

– Ah, tudom már, – a Viknyédy csomaga.

– Ki az a Viknyédy?

– Egyik társam, a ki velünk szökött. Az összeesküvő.

A hangyás ember indult a sikátor felé. Hirtelen azonban megállt.

– Hogy jut e levél Viknyédi kezébe?

– Menekülés közben egy temetőben felejtett koporsó halottját, egy öreg
papot kidobott a sírba, maga bele feküdt s a koporsóból hozta magával
véletlenül.

– És ő se tud róla mást?

– El se olvasta.

– Csodálatos, csodálatos! El vagyok temetve, senki a világon nem tudja,
hogy vagyok, senki és két idegen ember megjelenik itt, a hova senki el
nem találhat, hogy nekem ezt a levelet átadja!

– Tehát e levél önt illeti? Ez valóban csodás.

– Megdöbbentően csodás! És az ön arcza, a mint itt előttem megélénkül…
bocsásson meg, jól esik az ön fiatal arcát néznem. Már évek óta nem
láttam szép fiatal arcot…

És nem győzte szemeiből a könnyeket törülni, de csakhamar ismét
összeszedte magát s visszavitte a régi nyomra a beszélgetést.

– Ön azt kérdezte, kik hoztak ide. Nos tehát, engem könyörületes emberek
a faágról levágtak, idehoztak, fölélesztettek. E könyörületes emberek a
fölöttünk elterülő nagy városnak egy hosszú évek óta fennálló
tolvajbandája, én pedig itt a katakombákban az orgazdájuk vagyok.

Béla e szókra ülőhelyéből felszökött.

A kopasz ember vállára tette kezét.

– Csöndesen, fiatal ember – mondá. Nehogy egy meggondolatlan, tán épen
bántó szóra ragadtassa magát. – Nem valami kitűnő, nem is épen díszes
állás ez az én állásom, de láthatja, nem is számítok semmire, amit
kitünő és díszes állás szokott az embernek adni: sem anyagi jutalmak
által megszerezhető kényelmekre s élvezetekre, sem polgártársaim
közbecsülésére. Hiszen még a napvilág élvezéséről is lemondtam. Itt
vagyok hangyáimmal örök éjben, örők magányosságban, bizalmi férfia, ha
tetszik azoknak, a kik nyomorult életemet visszaadták. Dolgom, hogy a
mit kezemre adnak, azt megőrizzem. Én nem kérdem, hol veszik, hogy
veszik, hová viszik ismét, ők pedig kérdezetlen nem mondják. Így vagyok
itt, nem tudom hány év óta, mert az időt nem számlálom. Társaságom,
mulattatóm, barátom ez a hangyaboly, mely postásképen teljesít
szolgálatot közöttünk.

– E hangyaboly?!

– Úgy van. Látja itt ezt a kis országútat a falon fel? Ezen járnak ki
hangyáim a napvilágra. Hova, nem tudom. A tolvajtársaság egy tagja
behinti őket odafenn valami lisztfélével. Ha hangyáim fehéren jönnek le,
az nekem üzenet, s azt jelenti, hogy átvenni való van. Én kimegyek éjjel
egy bizonyos helyre, átveszem a mit adnak s ismét hazajövök. Azt hittem,
e csendes foglalkozásban végzem el napjaimat s hangyáim fognak egykor
eltemetni. Eleintén sokat töprenkedtem azon, mért kell itt maradnom s
nem lenne-e jobb felszöknöm a világra. De csakhamar beláttam, hogy ez
legjobb hely nekem, ily megrablott szívű embernek csak a sír való. Hogy
még valakin jót is tehessek itt, mint ma önön, azt szinte lehetetlennek
tartottam.

– Oh szegény, szegény ember! – mondá Béla megindulva s vállaira tevén
két kezét, szánakozva nézett az öreg ember szemébe majd ismét folytatá:

– Hagyja itt ezt a a borzasztó helyet! Jöjjön fel velünk a világra.

– Nem, nem – mondá fejét rázva az öreg. – Én már könnyebben vagyok el a
világ minden gyönyörűsége nélkül. És ha még tudtam volna gondolni okot
magamnak, a mely képes lett volna rácsábítani, ez a levél, a melyet ön
hozott, megtanított arra, hogy nincsen.

– És mi van hát abban a levélben? – kérdi Béla s utána nyul.

– Majd ott fenn elolvashatja. Mert a levelet magával kell vinnie. Egy
testvérről van benne szó, a kit fölakasztottak: az én vagyok.
Gyermekekről, – azok az én gyermekeim; pénzről – az az én pénzem;
gyötrelmekről – azok az én gyötrelmeim. Neveket is fog benne találni,
jegyezze meg magának a neveket. Ön nem értheti, mért mondom el mindezt
önnek, magam sem igen tudom. Nem is okok birnak rá, hanem érzések és
sejtelmek. – A gondviselés kezemunkáját látom abban, hogy ily csodás
úton ide le a föld alá egy öreg pap koporsójából jut el az írás, ön, egy
idegen által. Ha én most öntől elveszem, itt rothad el velem. Így pedig
ön megtanulja ez írás értelmét s tán eszköze lesz a gondviselésnek
további művében. Ez a gondolat járkál a fejemben. Eleinte többet hittem,
mást gondoltam, de most már csak ennyit gondolok. Ez elég, hogy önnek
magamviseletét megmagyarázza. És most siessen fel ismét a világba s ne
felejtse ezt a barlangot és lakóját, a ki önt az életnek visszadta.

Béla önkéntelen vette át az öregtől a papirt, melyet ez ismét a viaszkos
vászonba gondosan becsomagolt s maga is csodálatos gazdájának sejtelmes
hangulata alatt állt.

– És ha az írás folytán önre valamikor szükségem lenne? – mond kis
habozás után. – Miként adjak hírt, vagy miként keressem önt fel?

A hangyás ember megrázta fejét.

– Rám többé odafönn senkinek szüksége nincs. Maradok tolvajnép
orgazdája, hangyáim társaságában.

– Igen, a hangyák! – mond Béla élénken.

– Ezek az én postásaim. De ha mégis úgy fordulna, hogy az isten kezének
szüksége lenne rám? Ah, ah, – nevetett kinosan az öreg. – Ön idetalál e
levéllel, mikor nem tudja, hogy itt vagyok! Az isten ezentúl még
könnyebben eljuttatja hozzám, a kitől üzenetet akar küldeni, ha kell…

– De mégis.

– Nem, nem! Már is többet mondtam, mint szabad lett volna. Nekem
kötelességem volna önt innen ki nem bocsátani. E tanyáról, e tárakról
itt, – s ezzel odamutatott a fogyatékos ajtóra, – senkinek sem szabad
tudomással bírnia, önnek sem.

– És társaim, az istenért! – kiált fel Béla hirtelen, mintegy
aggodalomtól megszállva.

– Társait is ki fogom menteni; de önök ezért cserébe meg fognak esküdni,
hogy a telepről itt, soha senkinek semmi körülmények közt nem szólnak.

– Az istenért, menjünk társaimért!

– Menjünk, – mond a hangyás ember s felragadta ismét lámpását.

E pillanatban távoli kiáltások zaja hallatszott a barlangba. Az öreg
figyelve hajlott előre.

– Úgy lászik az ön társai. Jöjjön velem.

És elindultak a sikátoron a patkánykút felé, s a mint mentek, mind
közelebb hallatszott Viknyédy hangja, a ki Bélát szólítgatta. Az utolsó
előtti fordulónál találták őt, ide-oda tapogatózva. Viknyédy pőrére volt
vetkőzve s úgy hagyta fönt Bencét is. Ruhájokat eltépték, kötelet
sodortak belőle, azon eresztette le Bence Viknyédyt Bélát keresni. A
kútból felkiabáltak Bencének, hogy csak legyen nyugodt, mindjárt érte
mennek. Ezzel a hangyás ember a két fiatalt visszavezette a barlangba,
megkinálta őket borral, pecsenyével és kenyérrel, maga pedig eltávozott
s mintegy tíz perc mulva hozta magával Bencét.

Ez üregek tömkelege, melyben az öreg ember oly biztosan járt, akár a
hangya a bolyban, a kuria épületétől körülbelül a Rókuskórházig
terjednek, s részben ma is elég épek még, bár lakójuk régen nincsen más,
mint egér, patkány és – hangya.



XXX. FEJEZET.  (Egy test a vízben.)

Csongor Béla, Viknyédy Géza és Virág Bence jóízűt ettek a hangyás ember
pecsenyéjéből, jóízűt ittak borából s a mint a jóízű evés-ivás közben
egymásra néztek, rögtön közibök is szállt a fehér galamb, a fiatalságnak
áldott jó kedve. El-elmaradoz ez az áldott madár néha, válságos
pillanatokban, kétséges helyzetekben, de az első pihenőn ismét csak ott
terem.

Hogy is ne! Egy lélekzetrabló rettenetes pillanat után, melynek
rettenetességét a sötétség, a hely, a fiatalok helyzete csak fokozta,
fokozta az a körülmény is, hogy minden segítő eszköz, még csak egy
nyomorult gyufaszál nélkül is voltak: most itt falatoznak megint, még
pedig a föld alatt, jóízűen. Hozzá ketten teljesen pőrén, a harmadik
félig levetkőztetve, mindhárman még elég maszatosan! Mi kell több, hogy
három ép testű és egészséges kedélyű fiatal ember kedélye kicsattanjon!
Csak Béla volt kissé lágyabb a többinél. Rajta még mindig meglátszott az
öreg ember revelációjának hatása.

– De ki hát ez a mi Salamon-fejű házigazdánk voltaképen? – mond
Viknyédy.

– Nála nélkül aligha volnánk ilyen jó kedvben.

– S mi dolga van neki itt a föld alatt?

– Nem elég, hogy itt van – minket kimenteni?

– Igaz, igaz! Éltessük a derék trogloditát!

– Nem kell rossz tréfát csinálni rá!

– Nem, nem! Csak kocintsunk!

És a fiatalemberek ittak és éltették a hangyás embert, a ki e
pillanatban egy új meglepetéssel jelent meg a deszkaajtón.

Három pár jó és kényelmes ruhát hozott a fiataloknak s egy-egy köpenyt
mindeniknek. Erre lett még csak igazán jó kedv. Kacagva, tréfálva,
láttak az öltözködéshez, jó kedvvel szólitgatták az öreg bácsit is,
kinek úgy látszik még választékban gazdag ruhatára is van a föld alatt,
de azon az öregen mély szomorúság ült.

Mégis csak szép emberekkel lenni.

Azok tréfálnak, kacagnak, beszélnek! Csak hallgatni is jól esik az
emberi nevetést, vidám beszélgetést! A hangya néma, se nevet, se beszél.
Ha e fiatalok elmennek, ismét nem fog emberi nevető hangot hallani
sokáig – tán soha többé!

Soha többé!

Szinte a hideg borzongatta e gondolatra. De el volt tökélve. Ez a
gondolat csak egy kis gyönge érzékenység, melynek nem szabad rajta erőt
vennie. Minek is lenne másképen? ha föl is menne az emberek közé: hova,
mely társaságba jutna. Az emberek hogy fogadnák, ijesztő külseje
senkiben bizalmat, senkiben szeretetet nem keltene. E nélkül pedig
hidegebb, ridegebb az élet az emberek közt, mint itt lent a hangyák
társaságában. Reá odafönn csak keserűség, csalódás, nyomorúság és
tűrhetlenebb magányosság várna, mint az, a melyet itt élvez…

A fiatalok elkészültek.

– Fiatal urak, – mond az öreg most – mielőtt távoznának, becsületökre
kötöm, hogy soha senki előtt áruló szót arról ne mondjanak, hogy
tudomásuk van e földalatti tanyáról. Soha, senkinek! Ezt meg kell
fogadniok.

– De valahogy csak meg kell hálálnunk, – szól Viknyédy – az ön nemes
cselekedetét, édes jó öreg bácsi.

– Adják a kezöket. Így, megnyugszom önökben. Hálájok hallgatásuk legyen,
isten önökkel – és rájok borult, sorba ölelte őket és keservesen elsírta
magát. Csak Béla értette ez elérzékenyülést, a többi azonban szintén
megilletődve adta vissza az öregnek az ölelést.

– És most menjünk! – mond az öreg, felkapta kis lámpáját s indult elül,
utána a három fiatal.

És mentek üregeken, sikátorokon keresztül, kasul, kitanulhatlan
útvesztőkön át gyors léptekkel, tán egy negyed óránál tovább, midőn
vezetőjök megállott.

– Itt vagyunk a nagy csatorna mellett. Ezen egyenesen a Dunára lehet
jutni.

– De hisz ebben víz van! – kiált fel Bencze, a mint az öreg lámpájának
fénye a csatornára esett.

– Itt balra van egy üreg, abban három csónak van eldugva. A
középnagyságút bocsássuk vízre, azon elmenekülhetnek. A város alatt
érnek a szabadba, onnan a Dunára. Nyáron itt ritkán van víz, de ilyenkor
csak csónakon lehet járni. Tehát előre!

És belekapaszkodtak négyen a csónakba s leeresztették a vízre. Elsőnek
Viknyédy ugrott bele, megkapta az egyik evezőlapátot s kezet nyujtott az
öregnek.

– Kedves jó öreg bácsi, isten bizony haraggal búcsúzom el, még csak a
nevét se adja velünk emlékül!

– Nevem a hangyás ember. Tartsatok meg a szívetekben!

Bence kezet fogott az öreggel s szintén csónakra szállt.

Béla volt hátra. Odalépett az öreghez, a ki egész testében remegett. Egy
pillanatig habozott, aztán ráborult a fiatal emberre.

[Illustration: Ráborúlt a fiatal emberre.]

– Isten veled fiam! Rád adom az áldást, a melyet nem adhattam
gyermekeimre. Emlékezzél rám gyermeki szeretettel. Én már el nem
felejtelek, beszélgetni fogok magamban veled, mintha ott lennél,
lefekszem oda, a hol feküdtél, gondolatom, szívem veled a merre jársz és
ha valami történik azzal a levéllel, lelkem ott fog lebegni rajtad és a
mit tész ebben a dologban, azt imádsággal kisérem innen a föld alul, a
sötétségből, az én síromból. Isten veled, isten veled!

És mielőtt Béla szólhatott volna, az öreg ajkon, aztán homlokon
csókolta, aztán a fiatal ember fejét melléhez szorította s hajára forró
könyeket ontott, aztán ellökte magától s eltünt a homályban, lámpája kis
világát testével takarva.

Béla is alig tudott elérzékenyülésén uralkodni. Tenyereivel törülte le
könybe borult arcát, zokogását görcsösen fojtotta el s kezével intve az
üreg felé, csónakba ugrott e szóval: isten nevében!

És Viknyédy megindította a csónakot, mely a tisztátalan elemben csak
nehezen siklott előre, gyakran beleütődve a nagy csatorna falaiba…

A vén ember pedig loppal visszajött, kihajolt a csatornára s hallgatta a
távozó csónak zaját. Sokáig hallgatta, tán már csak képzelte, hogy
hallja… Aztán megfordult, gyors léptekkel sietett barlangjába,
hangyáihoz vissza, ott az ágyra vetette magát és körülötte csend és
némaság volt, csak az ő nyögése, csak sóhajtásai kóvályogtak a siri
nyugalomban, hogy elenyésszenek hallatlanul…

… A három fiatal ember némán evezett tovább s egy jó félóráig tartott, a
mig a csatornából kivergődött egy szük árokba, onnan pár ölnyire a
Dunába. Az ég csillagos volt, a felhő eloszlott s a hold telő félsarlója
ragyogott a zenithen. Még e szerint nem lehet nagyon későn az idő.

[Illustration: A három fiatal ember némán evezett tovább.]

Csak itt, midőn a Duna sodra ellen kellett kapaszkodniok, kezdtek azon
tanakodni, mi tévők legyenek. A városba bemenni most nem nagyon
bátorságos. Nappal az ilyet jobban meglehet kockáztatni, gyanutlanabbul.
Az ember hasonszőrű nép közé elegyedik s nem vonja magára a figyelmet,
míg most könnyen megesik, hogy akár valamely rendőr, akár a patrol
megszólítja.

Legjobb lenne az éjszakát a városon kívül tölteni valahol, de hol, ha
még a szabad ég alatt is!

Virág Bencének van erre nézve egy ötlete. Ő a fővárosban járta ki a
kisebb iskolákat is és volt egy igen kedves tanulótársa, egy korcsmáros
fia, itt künn a rákosi versenytér közelében. Igen jó barátok voltak s ő,
Bence, sokat járt ki barátjával ennek szüleihez, egész napokat töltött
itt. A fiú pár évvel ezelőtt mellbetegségben halt meg. Bence egész
betegsége idején nagyon szorgalmasan látogatta szegény barátját a miért
az öreg korcsmárosok, mert jól esett nekik ez a baráti részvét, igen
hálásak voltak. Bence reméli, hogy a jó emberek szívesen adnak nekik pár
napra vendégszerető rejtőző helyet.

A terv igen pompásnak találtatott s már megakarták a fölfelé haladó
csónakot fordítani, midőn az egy sulyos tárgyba ütközött.

– Mi az, – kérdi Viknyédy, a ki a csónak hátuljában ül.

Bence a csónak orrán forgatta a lapátot, csak meg kellett fordulnia,
hogy meglássa az akadályt.

– Jézusom, – kiáltá – egy emberi test a vizben.

A másik két fiatal ember oly hirtelen ugrott föl erre, hogy a csónak
oldalt fordíttatott, hogy az uszó test épen a derekához került a
csónaknak.

Egy nő teste volt.

Két karja egy gerenda darab körül fonódva, feje a gerendára hajolva.
Többi teste a vízben uszott.

Holthalavány s nedves képén a hold gyenge sugarai játszottak.

Béla kihajol s két kézre kapja az uszó testet.

– Vigyázzatok a csónakra, hogy föl ne billenjen!

És könnyűséggel emeli a testet, mely görcsösen kapcsolódott két karjával
a gerendába, gerendástól együtt ki a vízből, derékig. De a mint a test
fele a vizen kivül volt, sulya megkétszereződött s Bélának, hogy bírjon
vele, térdre kellett bocsátkozni.

Ekkor már az arca egészen közel jutott a szerencsétlen nő arcához, kit a
Duna vize a csónakhoz mosott.

– Irgalmas isten! – kiáltá Béla ingadozva – Ida, Ida! testvérem!

Feje szédült, karjai elzsibbadtak, maga összeesett a csónakba, Pipiske
teste pedig nagy locscsanással vissza a Dunába.

Virág Bence alig volt képes a csónak egyensúlyát fentartani. A mint
azonban a veszélyes ingadozások megszüntek, odatérdelt Bélához, megrázta
s fölemelte.

Béla csakhamar magához tért, mindössze egy pillanatnyi szédülés fogta
el.

– Vízbe, vízbe, – nyögé és tehetetlenségében kétségbeesetten hadonázott
a kezeivel, – ki kell menteni, ki kell menteni.

Bence feláll s körülnéz.

– Uram Isten, hova lett Viknyédy! az is kiesett, hé Géza, Géza!

Béla felugrott s kiveti magát a Dunába, ha Bence derékon nem kapja.

E pillanatban hallatszott Viknyédy szava.

– Hej hó! megálljatok!

Viknyédy, a mint Pipiske teste visszahullt a vízbe, egy szökéssel utána
ugrott, mire azonban megfogta s felhozta, addig a Duna a csónakot nehány
öllel lejebb vitte. Most hatalmasan uszott terhével a csónak után.

Pár perc s Viknyédy is, Pipiske teste is a csónakban voltak.

Pipiske ruháját Béla és Bence, a ki végzett orvosnövendék volt,
felkapták s elkezdték testét hatalmas kezekkel dörzsölni.

– Partra, partra, – kiált Béla s Viknyédy, ki már ismét az evezőlapáttal
dolgozott, a part felé irányozta a csónakot.

A parton ujra hozzá láttak a mentés munkájához. A test hideg volt, de
nem volt megmerevedve. Úgy látszik, hogy a leány a halálra elszántan
vetette volt magát a vízbe, de végső tusájában az uszó gerendavég a keze
közé jutott, s ő inkább ösztönből mint akarattal, belekapaszkodott a
fadarabba, a mely leusztatta őt Dunahosszat.

Midőn érezték, hogy a test reagálni kezd, erősen beburkolták egyik, a
barlangból hozott köpenybe, a másikat rácsavarták két evezőlapátra s
arra helyezték Pipiskét. A harmadik köpenyt Viknyédyre erőszakolták reá,
a ki ugyan váltig mondta, hogy nem fázik, de azért jól esett neki a jó
köpeny.

A három fiatal ember most vállra kapta a Pipiske terhét és megindult a
korcsma felé, Bence útmutatása mellett.



XXXI. FEJEZET.  (Ernesztina kisasszony.)

Varhonyay ügyvéd úr, kinek irodájában ez elbeszélés első fejezeteinek
egyikében találkoztunk, elfogadó szobájában ült egy irománnyal a
kezében. Előtte, a divánon egy sovány hölgy foglalt helyet. A hölgy még
nem annyira idős, mint inkább nem fiatal. Könyökéig érő fekete kötött
keztyűjére az olvasó jobban fog emlékezni, mint magára.

Ernesztina ő, Ergerberger Flórián egyik örököse. Megunta a rokonokkal
céltalan civódni s eljött a furcsa végrendelet dolgában ügyvédi tanácsot
kérni a fővárosba.

Varhonyay úr forgatta, olvasta s ujra olvasta a testamentumot, mindig
csak az volt véleménye, hogy biz ez bolondos egy dolog.

– No, nemde hogy az!

– Azt hiszem, érvénye nem is tartható fenn.

– Hogy érti ezt ügyvéd úr?

– Úgy értem, hogy a törvényszék meg fogja semmisíteni és törvényszerinti
örökösödésnek fog helyt adni.

– Persze, persze, az lesz a vége.

– És mért is nem terelték már régen a törvény útjára?

– Hisz épen az. Senki sem akar osztozni, mindenik szeretné az egészet.

– Vitatják a legnagyobb bolond címét?

– Kérem az úgy van, hogy azt hiszik, kell a dolognak valamely értelmének
lenni, valamely vonatkozásának. Valószinű, hogy néhai bátyánk értett
valakit a legnagyobb bolond alatt. Már most ezt szeretnék kisütni.

– És találtak már valamit?

– Semmit a világon.

– Én azt hiszem, hogy az elhunyt csak egy rossz tréfát akart csinálni
rokonai megboszantására.

– Meglehet, meglehet, – mond Ernesztina kisasszony keztyűjét csipkedve,
– ki is telhetett tőle, csak az a kérdés, ki tudja a dolgot hasznára
fordítani.

– Hogyan, hasznára?

– No persze! Hiszen kérem gondolja meg, van egy sógorunk, a ki már három
hónapja a bolondok házában van.

– Meg van bolondulva?

– Sőt nagyon is okos! Így akarja tőlünk elkaparítani az örökséget. A
felesége gondolta ki s az vette rá.

– Ez nem rossz. Csakhogy, ha a testamentom szerint megy, akkor az
örökösnek nem kell épen rokonnak lenni.

– Jesszus, az volna még csak szép.

– Csak a legnagyobb bolond legyen.

– Kérem nagyobbak, mint a mi családunkban, már nem is lehetnek.

– Azt mutatja a testamentom is. De ha ezt a kisasszony is elismeri, hát
adja oda a maga részét annak, a ki a legnagyobb közülök.

– Hova gondol ügyvéd úr, hiszen én sem vagyok tán az utolsó közülök!

E pillanatban egy ügyvédsegéd lép be, megzavarni a beszélgetést.

– Bocsánatot kérek ügyvéd úr, – így szól – Csongor Béla jött be és
sürgősen szeretne az ügyvéd úrral beszélni.

– Mondja meg neki, hogy ide várom, – szól Varhonyay, mire a segéd
távozik.

– Kedves kisasszony, – folytatja az ügyvéd, – engedje meg, hogy a
végrendeletet visszatartsam. Meg fogom még egyszer alaposan fontolni a
dolgot s a napokban végleges választ fogok adni kegyednek.

– Jól van doktor úr; de tudja meg, én kész vagyok a dologban a császár
trónjáig elmenni, hogy igazságomat megoltalmazzam. Ajánlom magamat.

És Ernesztina kisasszony eltávozott. Ugyanazon az ajtón, a melyen az
igazáért mindenre kész hölgy kiment, lépett a szobába Csongor Béla.

– Az istenért, honnan jön? – szólítja őt meg principálisa. – Nem tudja,
hogy keresik?

– Tudom. Hiszen az egész éjjel üldözőim elül futottam. Oh ügyvéd úr,
mily éj volt ez! Mily játéka a sorsnak, mily intézkedései a
gondviselésnek!

– Beszéljen, de előbb üljön le. Hiszen egészen ki van magából kelve.

– Ügyvéd úr tudja, hogy Csongor Béla csak fölvett nevem. Ez éjjel
megtaláltam atyámat, beszéltem vele, megcsókoltam, a nélkül, hogy tudtam
volna, kicsoda. Elváltam tőle, és nem fogok hozzá visszatalálhatni. Oh
ügyvéd úr, ez egy éjszakán többön mentem keresztül, mint egész ez előtti
életemben.

– Nem értem önt! Szedje össze magát!

– Azért jöttem ide, hogy ezt a csomagot önnek átadjam – s Béla elővette
Viknyédy csomagát, – ez világosított fel mindenről. Engem keresnek,
megesik, meg is találnak, azt akarom, biztos kezekben legyen ez az
okirat. Mert testvéremet is megtaláltam az éjjel, – gondolja meg ügyvéd
úr, a Dunából mentettük ki! – Ez az okirat az ő számára esetleg egy
vagyont menthet meg. Azt akarom, hogy önnél legyen, mert ha engem
elfognak, elveszik tőlem s elveszhet. Vegye át s őrizze meg s kérem,
fogja pártul szerencsétlen testvéremet.

– De hol van az ön testvére?

– A rákosmezei futtató tér mellett van egy korcsma, ott ápolják.
Mellette van Viknyédy Géza a ki a vízből kimentette. Ezt a csomagot egy
csodálatosan véletlen játszta a kezembe. Mikor testvéremet sikerült
életre ébreszteni, s Bence barátom azt mondta, hogy a közvetlen veszély
elmult, megvizsgáltam ez okiratot s minden világos lett előttem.
Kristóf, az a szerencsétlen, az a boldogtalan öreg, az az én atyám!
Flórián, az én hóhérom, az atyám gyilkosa! Istenem, istenem! Mily
borzasztó dolgok! Csodálkozom, hogy az eszemet el nem vesztettem tőlök.

És a szegény fiatalember tenyereibe temette arcát és zokogni kezdett.
Varhonyay pedig csakugyan azt kezdte hinni, hogy Béla meg van háborodva.

– Ha az ügyvéd úr olvasni fogja ez okiratot, akkor jobban megért, –
mondá kis szünet mulva. Ismétlem mind azt, a mire kértem. Én most
megyek, és ha mégegyszer végig kellene bolyongnom ama borzasztó
földalatti útvesztőkön: addig nem nyugszom, a míg atyámat ujra fel nem
kerestem.

És Béla indulni akart, a mint ismét az előbbeni segéd lépett a szobába.

– Gróf Szanday Elemér legénye van itt. A gróf úr sürgősen kéreti Csongor
Bélát.

– Bocsánat, én nem mehetek. A gróf úr rá ér, a gróf úr várhat.

– A gróf úr, a legénye szavai szerint, nem várhat: nagyon rosszul van.

– Rosszul van! mi baja?

– Ön azt sem tudja? – mond az ügyvéd! – A grófot az esteli zendülésen
mellbe lőtték.

– Istenem! – Meglőtték! – Megyek!

– Fiatal barátom, vigyázzon, – mond az ügyvéd, – önt keresik.

– Ne hagyja el testvéremet! Nekem mennem kell!

– Ne hagyja el húgomat!

És Béla rohant tovább.

Az ügyvéd úr pedig elővette az okiratot, melyet Béla nála hagyott s az
irás és a név egyaránt világosságot vitt abba a zavarba, a melyben a
dolgokat az előtt látta.

S midőn Ernesztina kisasszony pár nap mulva megjelent nála a válaszért,
az ügyvéd úr e szavakkal fogadta: «Kisasszony, nagyon sajnálom a dolgot,
de nekem is van örökös-jelöltem, s én perrel fogom megtámadni a
végrendeletet.»

– Úgy? – mond a kisasszony élesen. – Tessék! Én pedig megyek a
császárhoz! Alásszolgája!



XXXII. FEJEZET.  (Elemér és Béla.)

Orvosok vették körül gróf Szanday Elemér ágyát aggódó arcokkal. A
rendőrség rátette volna kezét a fiatal mágnásra, de a gróf állapota
olyan volt, hogy ágya körül a rendőrségnél nagyobb úr parancsolt.

Elemér arca nem lehetett halaványabb a rendesnél, de szemeiben lázas
fény volt, ajka félig nyitva csüggött alá, lélegzete rövid és kinos
volt.

Midőn Béla belépett hozzá, a gróf intett környezetének, mely a másik
szobába vonult.

Aztán kinyujtotta kezét Béla elé, és a mint a fiatal ember odanyujtá
jobbját, a gróf gyönge, de ellenállhatatlan erővel huzta magához őt, le
az ágyba, átkarolta fejét, arcát arcához nyomta, megcsókolta és kinos
sirásba tört ki, átölelve tartván a fiatal embert.

Béla megilletődve csak azt susogta: «Gróf úr, gróf úr, kimélje magát!»

A gróf pedig halkan, hangtalanul beszélni kezdett Bélának, s a mint
beszélt, véres lett tőle az ajka.

– Köszönöm, hogy eljött. Igen nagyon vágyódtam kegyed után. Talán már
hallotta a történteket. Magam sem tudom, hogyan fejlődött a dolog, de
jól van, hogy így van. Oh kedves barátom! Milyen különös egy lény az
ember. Mikor békén vagyunk, nem is sejtjük, mily elemek, mily félelmes
elemek nyugalma az, a mely bennünk táboroz. Hanem ha az elemek
felbőszülnek, ha kitörnek csatázni: hogy vonaglik a szív! Hogy kínlódik
a lélek! Hogy törik össze a test, a mely a béke óráiban élvezetek
eszköze és anyaga volt és hogy hányódik az elme nyomorult sajkája
tehetetlenül az elemek viharában ide s tova! Minek nem képzeli magát az
ember! Mily szerepekre vállalkozik oktondi s hiú elbizakodásában! Bíró
lesz, hóhér lesz, s ha itélt, visszahull a fejére a maga itélete s
összetöri. Jaj be borzasztó az élet, ha erői összecsapnak az ember feje
fölött! Teljes életemben nem tanultam annyit, mint életem ez utolsó
napjaiban. Öntől kivánkoztam elbúcsúzni. Oh, hogy a világ osztályokba
sorozza az embereket, az osztály osztályt keres és az ember az osztályok
miatt oly gyakran nem találja meg az embert. Ha egy kegyes végzet minket
korábban összehoz, tán minden máskép lett volna. Itt van, itt, minden
itt van a szívben. A haza is, meg a szerelem is. Későn találtam meg mind
a kettőt, furfangos buvó helyében. Jól el volt rejtve mindenik. Magam
sem tudtam, hogy ott van. Szeretni kell tudni! Ez az igazi, ezen túl
semmit sem ér minden! Szeretni a hazát, szeretni a barátot, szeretni a
leányt, szeretni az életet, szeretni mindent! Most már késő! Csak önnek
akartam elmondani, hogy minden világos lett már előttem. Most már
mindent tudok, mindent értek, semmiben sem kételkedem. De jaj, milyen
borzasztó árt fizettem ezért az okulásért! – és e szóknál jobban magához
szorította a fiatal embert… Ez a kis tudás, ez a kis világosság
egyszerre ment be szívembe a halállal!… De ez még a kisebb!… Oh Pipiske,
Pipiske!… Azt is én öltem meg, az is ezért esett el borzasztó áldozatul.

– Gróf úr, az istenért, mit beszél! – mond Béla s izgatottan ölelte át a
fiatal embert, ki lassan fölemelkedett volt s most hanyatlani kezdett. A
gróf viszont megragadta Béla kezét és folytatá.

– Szerettem őt! Magam sem tudtam, hogy szeretem, de most már látom, hogy
a vak szenvedély, melyről nem akartam tudomást venni, az hajtott pokoli
munkámban. Én kergettem a rettenetes halálba, én pusztítottam őt el a
világról!

– Testvérem volt, – mond Béla s szemei könybe borulnak.

– Testvéred! Testvéred! – ismétli a gróf. – Hát mit vétettünk mi ketten
egymásnak, hogy egymáson kell ilyen nyomorultakká lennünk!

– Csendesedjék gróf, ne kinozza magát, hiszen Pipiske él!

– Él!

– Pipiske él! Egy kétségbeesett pillanatában a Dunába vetette magát, de
szerencsére kimentettük.

A gróf eltakarta patakzó szemeit. Aztán vánkosa alól egy véres
papirdarabot vett ki és ajakához vitte. Hosszan feküdt így, becsukott
szemmel, csak jobbjával kereste Béla kezét, s mikor megtalálta, szorosan
megfogta s nem is eresztette el mindjárt. Két ajakán lélekzete véres
lerakodása ült. Melle nehezen pihegett. Sebe sajogni kezdett, s a gróf
mintha azt érezte volna, hogy felszakadt s vére csergedeznék le mellén.

Végre felnyitá két szemét s rá vetette Bélára. Mintha foszforfény égett
volna a szemében.

– Engemet már nem fogtok kimenteni a Dunából!…

Béla az ágy előtt féltérdre ereszkedett, hogy közelebb legyen a
beteghez.

– Ne adjon ily gondolatoknak helyet.

– Csöndesen. Jól van, – mond a gróf. – Érzem, hogy lázam emelkedik.
Hagyjon most el. Világos észszel akarok öntől búcsút venni s nem akarom,
hogy a mit lázamban beszélni fogok, ön hallgassa. Ön megértené s nem
engedem meg, hogy annak az emlékét is rólam magával vigye.

– De ha már igy beszél gróf, hogy kivánhatja tőlem, ha szeret, hogy
ebben az órában elhagyjam?

– Épen azért, mert szeretem. Oh ne gondolja, hogy el leszek hagyva. Itt
van rendelkezésemre az egész orvosi fakultás. Ezek ápolni fognak, a míg
az életnek csak egy kis szikrája is lesz bennem. Isten önnel!
Testvérének ne beszéljen rólam. Ő megbocsátott, isten önnel!

Béla lehajolt, megcsókolta őt. A gróf ölelve tartotta barátját egy
darabig, aztán eleresztette s fejét a falnak fordította.

Béla zokogva tántorodott ki a szobából. Percekig tartott, míg annyira
rendbe szedte magát, hogy távozhatott.

A kapuban egy ismeretlen ember szólítá meg.

– Ön Csongor Béla ügyvéd-segéd úr?

– Az vagyok.

– Kövessen, ön foglyom.

Béla a rendőrrel kocsiba ült, a rendőrségre, onnan kaszárnyába s onnan
tovább vitetett.

Az orvosok pedig, mikor Elemér szobájába visszatértek, a grófot erős
lázban találták.

Kétszer huszonnégy óráig tartott még a fiatal ember gyötrelmes láza,
aztán vége lett.

Impozáns, tüntetéses gyászmenet kisérte őt ki örök nyugalma helyére, a
kerepesi ut melletti temetőbe.

A kegyeletes ifjúság pedig minden esztendőben fölkeresi halottak napján
a fiatal martyr sirját, megkoszoruzza és hazafias beszédet tart a
jövendő ifjainak buzdítására.



XXXIII. FEJEZET.  (A legnagyobb bolond.)

Béla pere nem tartott nagyon sokáig. Az összeesküvésben, mely Viknyédy
elfogott levele folytán üldözés tárgya lett, nem lehetett ugyan a
részességet reá bizonyítani, azonban mint egy titkos politikai társaság
elnöke és mint a ki az utcai zendülésben tettleges részt vett Szanday
Elemér gróffal benső összeköttetésben levőnek találtatott, elitéltetett
s el is szállíttatott egy osztrák várba.

E helyen azonban nem sokáig volt. Mi ismét útközben találjuk őt. Maga
sem tudja, hova viszik, de gyanítja, hogy más hely jelöltetett ki
számára, a hol a rászabott büntetés idejét eltöltenie kell.

De nagy volt a csodálkozása, midőn egy göröngyös utcáju kis városka és
komor várfalak helyett egy nagy város zaján kocsikáztatták keresztül,
egy nagy palota előtt állt, s egy fényes aranyos előszobában állapodott
meg.

A tiszt, a ki hozta, s a tiszt, a ki fogadta, egy pár szót váltottak, s
az utóbbi egy ajtón keresztül eltünt. Csakhamar megjelent azonban s
ugyanazon az ajtón át egy szomszéd szobába bocsátotta be Bélát.

E szobában egy szálas, feketébe öltözött úr fogadta, kezében egy
irománycsomóval.

– Fiatal ember, hogy hivják önt?

– Csongor Bélának.

– Tudja-e, hogy hol van?

– Nem tudom.

– Ismer-e engemet?

– Nem ismerem.

– Sohasem is látott?

– Nem tudom.

– Mért nem tudja?

– Nem vagyok benne bizonyos.

– Mi hozza e tekintetben zavarba?

– Az arca – uraságod arca oly ismerős.

– Talán hasonlítok valakihez, a kit ön ismer?

– Valakihez, a kit én nem ismerek.

– Csakugyan úgy van. Hasonlítok valakihez. Maradjunk meg e mellett. Ön
tehát nem tudja, hol van, ehhez képest nem is tudhatja, miért van itt.
Az első nem fontos, az utóbbit meg fogja tudni. Önt nem mindig hivták
Csongor Bélának?

– Nem. Eredeti nevem Gerber Adalbert.

– Mért vette fel ön új nevét?

– Engem felvett egy új haza, én felvettem ez új hazát új nevem által.

– Nem lett volna-e ön ép az a fia e hazának, ha nem veszi is föl e
nevet?

– Kétségkivül, az lettem volna.

– És mért cserélte fel ön mégis apja nevét idegennel?

– Óh uram, a csatlós gazdája, a lovag is hölgye szineit veszi föl. A
minek az ember a szivét odaadta, azzal kérkedni is szeret. Nem elég
valaminek lenni, _látszani_ is kell annak! Ez csekély dolog nemzeteknél,
melyek gazdagok, nagyok és szabadok, s adhatnak másnak is a
fölöslegökből. De fiává lenni egy hazának, a mely szegény, kicsiny és
rab, nem titkos szerelemmel kell, hanem nyilván, példaképen. A ki kész
vagyok e hazáért mindenemet odaadni, exisztenciámat, életemet: ne adnám
atyámtól reám maradt nevemet, mikor belátom, hogy minden ily névvel e
hazának erkölcsi tőkéje, lételének föltétele, igazainak ereje
gyarapszik? Úgy érzem, hogy a kik szükség nélkül vonakodnak idegen
hangzásu nevöket ilyképen fölcserélni, csak félszivvel szeretik
boldogtalan hazájokat.

– Önnek ez érzelmeiben nem sokan osztoznak.

– Most, e sötét időben. Az emberek ilyet nagy meggyőződésből ritkábban
kezdenek. Ellenben példából, divatból igen könnyen megcselekesznek. Az
ilyen dolog azért sürübben fordul elő a szerencse napjaiban, mint a
szomorú időben.

– Végre is a név nem tesz ki semmit.

– Semmit, azt nem lehet mondani, semmi irányban sem. Mert ha a haza egy
nagy és hű fia neve bármely hangzásu is, azért az a hű és nagy fiú sem
kevésbbé hű, sem kevésbbé nagy nem lesz. Legfölebb a neve lesz
alkalmatlanabb a magyar ajknak, mintha jó magyar név volna. Hanem a
hazának nem csupa nagy fia van s ha hűtelen nincsen is, de százezrek
hűsége forgalmon kivül van, hogy úgy mondjam. Szóval, próbára nem kerül.
Mint polgárok a sokaságban élnek, mozognak és halnak el. Nevök csak a
fejfán kerül nagyobb nyilvánosság elé. E százezrek, e tömegek bélyege,
ismérve, minősítése az a név, a melyen egymást szólítják, egymásról
beszélnek, a mely szerint ismeretlenek, idegenek őket osztályozzák. Hogy
ne volna a hazafira nézve fontos és kivánatos dolog, hogy minden magyar
szívnek, minden magyar elmének, minden magyar léleknek az a név, melyre
– ha mondják – megfordul; melynek becsületét őrzi, szeplőtlenségét védi;
melynek leirásával magát kötelezi; melyet, ha kiválik a tömegből – a
közszeretetnek, a maradéknak örök emlékezetül átad, az a név jelölje és
hirdesse a fajt, mely szülte őt a maga dicsőségére, halhatatlansága
osztályosának. Nekem úgy tetszik, mert nagy nemzetek sorsa mutatja a
legnagyobbak mulandóságát is: nekem úgy tetszik, hogy minden egyes
ember, a ki idegen hangzásu nevét fölcseréli magyarral, e nemzet
fennállásának idejét egy-egy generációval megtoldotta. Gondolja meg az
érzést, melyet ez a tudat az embernek ád!

Az úr, a ki Bélát ekkép examinálta, mintha kissé elgondolkozott volna e
beszéden. Csakhamar azonban folytatta kérdéseit.

– Nem találja ön különösnek, hogy ezt a szokást más nemzetek körében nem
lehet így kifejlődve feltalálni?

– Különösnek épen nem, de jellemzőnek igen, jellemzőnek a magyar fajra
nézve, mely vonz, mint a mágnes. De csak a jó ércet vonzza, a vasat. Van
más becses érc is a világon, de ezzel a legbecsesebb tulajdonsággal nem
bír.

– És arra nem gondolt soha, hogy a névcserével vesztenie is lehetne?

– Mit?

– Először is régi hazáját.

– Hazát nem veszíthet az ember, ép oly kevéssé mint szülőt. A ki egyszer
a haza fogalmát felvette tudalmába, az ott meg is tartja mindhalálig, ha
szeretete tárgya lett a haza. Én Magyarországot tanultam meg szeretni
mint hazámat, más hazám nincsen.

– Jó, tehát más értéket.

– Semmiről sem tudok.

– Ime, itt van egy végrendelet másolata. A végrendelkező az ön régi
nevét viseli. Vagyonát a legnagyobb bolondnak hagyta. Itt van egy
beadvány az ön nevében is, mely szerint a hagyaték Gerber Adalbertet és
Idát illeti, mert a vagyon atyjuk vagyona volt.

Béla izgatottan hallgatta a beszélőt s egy pillantást vetett a
felmutatott okiratokra. A Viknyédy viszontagságaiban osztozott levél
volt az egyik, melyet nyilván Varhonyai juttatott e helyre, a másik
Ergerberger Flórián végrendelete volt, a mely Ernesztina kisasszony
kezéből került ide.

– De hiszen ezek felségfolyamodványok! – mond Béla meglepetve s kétkedve
tekintve arra az urra, a kivel beszélgetését folytatta.

– Azok!

– De hisz akkor én –

– Ön minden körülmények közt velem beszélget, nem tudja hol s nem tudja
kivel, ne engedje magát megzavarni, legyen tovább is oly őszinte, mint
eddig volt.

– De mégis –

– Semmi nem változott! – mond a magas termetű, feketébe öltözött úr. –
Ön mint Gerber Adalbert követelheti az örökséget, mint Csongor Béla
nehézségeket találhat.

– Oh istenem, hiszen itt, ebben a dologban szó sincs rólam. Itt csak
testvéremről lesz szó s reménylem, az a törvény útján hozzá is fog jutni
ahhoz, a mihez joga van.

– És ön?

– Ha régi nevemen volnék s a vagyonhoz e név megtartása volna kötve,
megtartanám régi nevemet s a vagyont, melylyel becses szolgálatokat
tehetnék a hazának. Ma meg van uj nevem és azt se vagyonért, se állásért
el nem cserélem.

– Itt van egy másik iromány. Alapszabályai a bolondok társaságának. E
társaságnak ön elnöke volt.

– Az voltam.

– Mi e társaság célja?

– Meg van az alapszabályok második szakaszában.

– «Második szakasz: a társaság célja Magyarország megmagyarosítása.» –
És semmi más célja nem volt?

– Nem volt.

– De hiszen ön e miatt van fogságban.

– Egyelőre még úgy látszik ez is bűn.

– És kik e társulat tagjai?

– Fiatal emberek, mint én.

– Nem tartja ön természetesnek, ha az emberek kétkednek abban, hogy
néhány fiatal ember józanul célul tűzhette ki magának azt a nagy munkát,
a mely itt körül irva van s ha ehhez képest gyanakodnak, gondolván, hogy
a társaságnak nyilván más titkos céljai is vannak.

– Természetesnek épen nem, de lehetőnek, mert természetesnek a föladatot
tartom, a melyet magunknak célul kitűztünk.

– És ma is komolyan gondol rá?

– Ma is!

– Miért nevezték magokat bolondoknak?

– Mert mindenki, a ki az eszmétől áthatva nincs, mint mi, könnyen
ábrándnak, bolondságnak tartja s e cím veszélytelen is.

– És egymásközt bolondoknak nevezték egymást?

– Csak tréfaképen.

– S ön volt nyilván mint elnök –

– A legnagyobb bolond.

– Lám, lám, mond a sugár termetü, fekete ruhás úr a jóságos mosoly egy
nemével, mily különösen talál ez a cím a – testamentom szavaival.

Béla megdöbbenve nézett a gazdájára s lassan mondá: Az igaz!

Azután egy neme az izgalomnak fogta el.

– Uram – így szólt – én valóban nem tudom e beszélgetés célját, nem is
merek magamnak a helyről, a hol vagyok, számot adni; de valamely különös
érzés fog el e pillanatban. Mi sokan vagyunk, egy új nemzedék tagjai, a
kik csöndesen készülünk egy küszöbön álló kor munkáira. Számot vetettünk
hazánk helyzetével és kiosztottuk a munkát. A lezajlott mult emberei még
itt vannak, övék leend a nagy föladat, hogy a hazát magának vissza
adják, nem haddal, nem erőszakkal, nem vérrel, nem vassal, a mely ismét
csak egy jövendő nemzedék jobbjainak és munkaerejének föláldozásával
volna lehetséges, hanem békés, méltányos egyezkedéssel, becsületes
alkuval. Ha ez meglesz, akkor az öregek lassan lassan elvonulnak és
nekünk adják át a tért. Kitünő tehetségek, nemes ambiciók, kincset érő
munkaerők nevelkednek a mi szerény körünkben, hogy az öregek
bölcseségére rátegyék fiatal erejöket s a mit azok alkottak, ők tovább
építsék s a nemzet és király találkozásából alkotott művet a nemzetnek
megifjítása, számban és vagyonban meggyarapítása, nemzeti irányban való
kifejlesztése által örök időknek átadják. Ezek a mi álmaink, ezek a mi
reményeink, ezek a bolondok bolondságai, melyek egy életen át köteleznek
bennünket. Ezt fogja közülünk képviselni az, a ki a kormány, az, a ki a
törvényhozás tagja lesz; tőlünk vesz parancsot a tudós, a tanár, a ki
közülünk kikerül és a bolondok társaságának tagjai működni fognak a
társadalom minden rétegében és egymásnak számot adnak működésük
eredményéről. E társaságnak, hogy vérnél és vasnál jobban hódítson,
becsesebb diadalokkal emelje fel a nemzetet, ma már csak a fejedelem és
nép őszinte békekötésére van szüksége és arra, hogy vagyont teremtsen
magának. Ha az elsőt elvégezik a bölcsek, a második játék lesz a
«bolondoknak». Csak békét, csak békét, csak békét!

– Békét! A mit összeesküvésekkel tesznek lehetetlenné!

– Mihelyest szabadság van, nincs összeesküvés. A kit nem kötöznek meg,
az nem kapálózik. A ki szabadon beszélhet, az nem gondolkozik titkon. A
ki fogva nincs, nem gondol szökésre és a kinek megadják jogait, annak
nincs arra szüksége, hogy visszalopni akarja azokat. A szabadság, a
hűség, a jólét, a béke! És a nemzeti dicsőség, az örök élet.

És Béla térdre ereszkedett.

– Fiatal ember – mond a sugár termetű fekete ruhás úr, – rövid időközben
ugyanazokat hallom attól, a kit nemzete a haza bölcsének mond s attól, a
kit társai a legnagyobb bolondnak neveznek. Keljen fel. Ön szabad.
Menjen haza, gyüjtse össze társait és munkáljanak a nemzet jóvoltán.
Istentől remélem, rövid időn a nemzet is elmondja magáról, hogy szabad.
A végrendelet végrehajtása e végrendelet értelmében fog teljesíttetni. A
vagyonról a legnagyobb bolond fog rendelkezni. Isten önnel…

Béla kábultan hagyta el a fényes szobát.

Másnap elláttatott a szükségesekkel, harmadnapra otthon volt, Ida és
Viknyédy karjai közt.



BEFEJEZÉS.

Pipiske a katasztrófából, melybe a viszonyok sodorták volt, egy súlyos
betegségen át gázolt vissza az életbe. Viknyédy, a ki a Duna hullámaiból
kimentette, hiven virrasztott a szerencsétlen leány betegsége felett s
ünnepet ült, midőn a veszedelem lemult róla. Bár maga sem volt a kis
korcsmában, a szerelem leleményessé tette s gyöngéd udvarlásával
kellemessé, sőt édessé tudta tenni Pipiske rekonvaleszcenciája napjait.
A tél enyhén kezdődött. A Rákos ligete bokrainak védelme alatt kiváncsi
virágocskák első álmukból felébredve kidugták fejöket. Viknyédy a
kiváncsiakat fölkereste s csokorba kötözte. S egyszer, mikor nem talált
ilyen virágot, csak apró csipkés füveket szedegetett, s ezekkel kötötte
bokrétába egy meghervadt szegfűcsokrocskát. Pipiske, mikor ezt átvette,
mélyen elpirult, Viknyédy pedig a pirulásért hálából megcsókolta a szép
lány kezét.

Ez mind a rákosuti korcsmaházban történt, a hol Pipiske egy kis szobát
kapott, Viknyédy pedig egy másik szobában egy zugot. De milyen királyi
idő volt az ennek az ép lelkű fiatal embernek! Úgy tetszett neki, hogy
most éli fiatalsága aranyos napjait.

Igy találta őket Béla, mikor fogságából hazatért. Roppant ölelésekkel,
roppant sok csókkal fogadták őt, hanem beszélni nem tudtak. Mintha
valami megmondani valójok lett volna, a mit azonban nem mertek
megmondani. Szerencsére Bélának nagy gondja volt, a mely miatt csakhamar
el is hagyta őket. Hogy mi, azt nem mondotta meg.

Mi tudjuk. Atyját akarta fölkeresni, fölhozni a napvilágra, az életre,
gyermekei közé. Tudta is már a módját, hogy hogyan. Eszébe jutott a
hangyák országútja a falon, s eszébe jutott a hangyás ember az
Olzingerből. Az Olzinger korcsmájabeli hangyák az ő apja hangyái. Ott
van a kulcsa annak, hogy miképen férjen szerencsétlen atyjához. Odament
tehát s napokig leste, várta, míg a hangyabarát végre megjelent,
megkopogtatta a földet. Az apró fekete sereg kitódult a lyukakból,
emberünk sót hintett nekik, meg cukrot, aztán valamely fehér
lisztfélével beporozta a kicsi postásokat.

Igen, ez a jel arra, hogy valami átadni való van, a hangyás ember ott
lenn a föld alatt megjelen egy bizonyos helyen s átveszi, a mit adnak
neki.

Béla benső izgalommal tette jobbját a hangyakedvelő vállára.

– Uram, csak ketten vagyunk itt, lehet önnel beszélni bizalmasan, vagy
máshova menjünk?

– Mit akar ön? – feleli a másik elhárítólag. – Nekem nincs önnel mit
beszélnem.

– Nyugodjék meg, nem vagyok rendőr.

A hangyás felugrott.

– Ön láthatja – folytatá Béla, – hogy ismerem önt; de ismétlem, tőlem
nincs oka tartani. Én egy szolgálatot kérek öntől.

A hangyás visszaült helyére.

– Hogy teljesen nyugodt legyen, megmondhatom önnek, hogy tudom, mért van
itt, tudom, mi célból idézte ki s mi végre hintette be hangyáit. Én
voltam oda lenn! Láttam azt a hangyabolyt, jártam a helyiségekben, a
hova önök a holmit szállítják. De ha önöknek vesztét akarnám, akkor nem
jöttem volna egyedül ide, hanem emberekkel, a kik önt elfognák.

– Mit akar hát tőlem?

– Hirt arról az öregről, a ki oda lent van.

– Mit akar vele?

– Fel akarom hozni a napvilágra.

A tolvaj megrázta fejét.

– Nincs önnek arra hatalma.

– Van!

– Szeretném ismerni.

– Fia vagyok e boldogtalannak! – mondja Béla, ki már alig tudta magát az
ideges sirástól megtartóztatni s egy pillanatra az asztalra borult, hogy
magához térjen. Azután folytatá:

– Fia vagyok, rég elvesztettem szegényt, most jöttem nyomára! Senki sem
született oly megátalkodottnak, hogy ez a dolog szívéhez ne férkőzzék,
ön sem, és ön ma, mikor átadni valója lesz az öregnek, elvisz magával
engem hozzá.

– Az lehetetlen.

– Kényszeríteni fogom.

– Nem lehetséges.

– Nyomukra viszem a rendőrséget!

– Gyermekség! ön jót kér tőlem és fenyeget!

– Igaz, bocsásson meg, de úgy fel vagyok indulva –

– Látom, azért hallgasson rám. Én már hetek óta nem voltam oda lent, de
ma csakugyan én is lemegyek, de nem egyedül. Ha ön fenyegetésével arra
kényszerít bennünket, hogy magunkkal vigyük, mi igen szivesen levisszük,
de – ön onnan nem fog többé visszajönni!

– Oh gonoszság! Ez nem jutott eszembe!

– Gondoljon ki mást. Én, ha lehet, szivesen teszek önnek valamely
szolgálatot. Gondoljon ki mást.

– De mit! Istenem, de mit?

– Irjon az öregnek levelet.

– Átadja neki?

– Átadom.

– Ha a szívembe látna, bizonyosan átadná!

– Csak tolvaj vagyok, de azért ember vagyok. Át fogom adni, át fogom
adni az ön levelét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap ugyanott találkozott a két ember.

Béla kinos nyugtalansággal foglalt mellette helyet.

A tolvaj zsebébe nyult s odaadta a fiatal embernek – saját levelét.

– Hogyan – mond Béla, – hisz ez az én levelem!

– Az!

– Nos? Ön nem adta át?

– Nem adtam át.

– Mért nem adta át?

– Nem lehetett.

– Ön nem volt odalenn?

– Ott voltam.

– Beszéljen az ég szerelmére! Társai eltiltották? Nem volt alkalma? Vagy
mást gondolt? Szóljon, mondja.

– Egyik sem ebből.

– Hát mi, beszéljen, kérem.

– Az öreg – meghalt.

– Meghalt! s Béla rémülten felállott. Azután két kezét a tolvaj vállára
tette.

– Ember, te megcsalsz engemet! – kiáltá fojtott hangon.

A tolvaj megfogta acélos kézzel Béla két kezét s levette válláról. Aztán
maga is felállt s így szólt:

– Az isten elvette vagyonomat, elvette feleségemet, elvette gyermekemet
és nyomorra vetett, a nyomor a bűnre vitt. Százszorozódjék meg nyomorom
és bűnöm, ha eszembe jut valaha, hogy egy szerető gyermek szívével
gyötrelmes játékot üzzek. Ott van eltemetve a hangyabolyban, a melyet
őrizett…

Béla, kinek e szókra a szemei megteltek könynyel, megrázta a tolvaj
kezét s fuldokolva mondá:

– Hiszek önnek, köszönöm!

S ezzel kitántorgott Olzinger vendéglőjéből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tavasz felé járt az idő, a nap ragyogott, a kedélyek ragyogtak, a
természet ébredett, a szabadság ideje hasadni kezdett, az ajkon dal, a
szemekben kedv, a kitárt ablakon nyiló virág, az utcákon hangos nép:
élet, pezsgés, tarkaság volt mindenütt…

Hát még abban a szobában, a hol egy párocska szerelmesen egymáshoz
simulva hallgatja az utcák zsongását…

Hát még abban a kocsiban, a mely az utcán tovarobog s tova szállit egy
másik párt, a mely saját szíve dobogásától nem hallja az utczák zaját.

És a párt, a mely a szobában enyeleg, a csengetyű éles szava zavarja
meg.

A kis szőke fejű asszonyka felugrik és kisiet beereszteni, a ki kopog.
Istenem nemcsak az ajtón, a szívén is beereszti, olyan boldog.

De bezzeg eláll a szive, mikor előtte állanak a jövevények: Pipiske egy
szép barna úr karján.

– Nini Pipiske kisasszony!

– Nini, Klemmi kisasszony!

– Én Celesztin urat keresem!

– Itthon van ő is.

– Hogyan, ő!

– Igen, a férjem!

– Jesszus! Ez meg Viknyédy Géza, a vőlegényem.

A sok felkiáltásra Celesztin úr is kijött.

Hogy hogyan borultak egymásra, hogy sírtak, hogy nevettek, hogy csüggtek
most egymás ajkán, most egymás nyakán, mind a négyen, a kik
viszontagságaikért boldogsággal jutalmaztattak: azt már minek mondanám
hosszasan tovább?

Itt, a hol boldogságban uszva hagyhatom őket, legkönnyebben bucsuzom el
tőlök örökre s azt hiszem olvasóim, közül is mindazok, a kik – mint én –
megszerették történetem ez igénytelen alakjait…

… S így vége van a történetemnek. De ha az ajk elhallgat is, a munka meg
nem áll. A fiatal munkás nemzedék ideje elérkezett, itt van. Isten
áldása legyen szándékjokon, siker a lábuk nyomában, hogy éljen és
virágozzék a nemzet s szüljön magának megszámlálhatatlan időkön által új
meg új nemzedéket, áldozni az igaz oltáron, az ő oltárukon!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: E regény eredetileg a «Budapesti Hirlap» 1881-iki
évfolyamában jelent meg.]



TARTALOM.

  RÁKOSI JENŐ. Irta _Mikszáth Kálmán_  V
  A LEGNAGYOBB BOLOND.
  Előszó  3
  I.  Pipiske kisasszony  5
  II.  Persze Celesztin úr  20
  III.  Egy haldokló ember  32
  IV.  A testamentom  49
  V.  Két bolond  60
  VI.  Politika  70
  VII.  A gyermekekért  79
  VIII.  A medvehajtó levele  91
  IX.  A vámnál  100
  X.  Persze Celesztinéknél  114
  XI.  Két zsandár és egy medve  126
  XII.  Frajlain Pipiske  135
  XIII.  A tűkör előtt  142
  XIV.  A hogy az isten intézkedik  153
  XV.  Pipiske nyomra akad  162
  XVI.  Két fiatal ember beszélget  173
  XVII.  Az Olzingerban  188
  XVIII.  A fogolytársak  199
  XIX.  A medvehajcsár viszontagságai  209
  XX.  Viknyédy futása  220
  XXI.  A kis szőke leány  231
  XXII.  A kormányzó úr bálján  246
  XXIII.  Két lámpa a sötét éjszakában  260
  XXIV.  Ifjabb és idősb Czahradnicsek Vendel  266
  XXV.  Pipiske és Elemér gróf  273
  XXVI.  A bolondok  289
  XXVII.  Ismét kopogás  301
  XXVIII.  A hangyás ember  307
  XXIX.  A hogy az isten intézkedik  314
  XXX.  Egy test a vízben  330
  XXXI.  Ernesztina kisasszony  338
  XXXII.  Elemér és Béla  344
  XXXIII.  A legnagyobb bolond  349
  Befejezés  358



KÉPJEGYZÉK.

  1. Rákosi Jenő arcképe  II
  2. – A nevem Persze Celesztin  21
  3. Gondolkoznia volt min  27
  4. Néhai Ergerberger Flórián háza  52
  5. A szinész  73
  6. Alakja kissé zömök  75
  7. – Eh, két hét alatt a szeretőm lesz  152
  8. Az Olzingerban  191
  9. A hangyás ember  198
  10. Celesztin ránézett emberére  203
  11. Parasztruhát vett  212
  12. Merev szeme a lámpa fényébe van veszve  260
  13. Czahradnicsek jó kedvvel ballagott hazafelé  266
  14. – Harangok zúgását hallom  286
  15. Felragad egy kis kézi lámpát  312
  16. Ráborúlt a fiatal emberre  333
  17. A három fiatal ember némán evezett tovább  334


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

IX |ami gyűjteményünkbe |a mi gyűjteményünkbe

16 |Jó uram! |«Jó uram!

19 |Keserú |Keserű

20 |sűsübben |sűrübben

20 |ailg fordult |alig fordult

22 |kisassszonynak |kisasszonynak

75 |«kissé,« |«kissé,»

82 |»Adjunkt |«Adjunkt

84 |«pane főnök.« |«pane főnök.»

89 |»Avanti |«Avanti

122 |– És Persze |És Persze

129 |nyírfához lánkolva |nyírfához láncolva

141 |«Fräulein Pipischke» |«Fräulein Pipischke«

251 |öbbi színésztársaim |többi színésztársaim

264 |vell fogózkodnia |kell fogózkodnia

264 |iszonynyal nézkén |iszonynyal nézvén

306 |A padló |– A padló

322 |Már nem |– Már nem

332 |Itt vagyunk |– Itt vagyunk

335 |Benee egész |Bence egész

336 |Vigyázzatok |– Vigyázzatok

343 |Úgy? |– Úgy?

354 |magtartanám |megtartanám

362 |mondá; |mondá:]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A legnagyobb bolond: Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.