Title: 1913 - Történelmi szinmu három felvonásban
Author: Biró, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "1913 - Történelmi szinmu három felvonásban" ***

1913

BIRÓ LAJOS

KÖNYVEI:


=1. Regények=

A diadalmas asszony.

Nyári zivatar.


=2. Elbeszélések=

Kunszállási emberek.

A fekete ostor.

Marie és más asszonyok.

Huszonegy novella. 2 kiadás.


=3. Szindarabok=

Az utolsó csók. (Egy szegény ifju története.)

Tavaszi ünnep.

A rablólovag.

Sárga liliom.

A cárnő. Irták _Biró Lajos_ és _Lengyel Menyhért_.

Singer és Wolfner kiadásai

Budapest, VI. ker., Andrássy-út 16. sz.

_Biró Lajos_



_1913_

_Történelmi szinmű három felvonásban._

_Budapest 1914_

_Singer és Wolfner kiadása_

_VI., Andrássy-út 16._

_Az előadás joga dr. Marton Sándornál (Budapest, IV., Bécsi-utca 1.)
szerezhető meg._

*

_Minden jog, a fordítás joga is fenntartva._

*

_Színpadokkal szemben kézirat._

_Copyright 1913 by dr. Marton Sándor Budapest_

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.



SZEREPLŐK:


Westerland altábornagy

Beatrix, a lánya

Almásy főhadnagy, az unokaöccse

Törő

Theodori kapitány

Karanov Paula

Radován

A főlakáj

A régiségkereskedő

Kovács



ELSŐ FELVONÁS.

Nagyúri kastély terrasza. Jobbra (nézőtől) maga a kastély. Balra és
hátul a park. A terraszon kertiszékgruppok, kis asztalok stb.


ELSŐ JELENET.

_A régiségkereskedő, Radován, Beatrixszel_, azután _Beatrix_ nélkül.

(A kastély felől halkan katonazene hallatszik.)

_A régiségkereskedő_ (jön jobbról; az ebédtől; átsiet a terraszon, lenéz
a parkba, nyugtalanul átmegy a terrasz tulsó oldalára, aggódva keresgél,
végre észreveszi azt, akit keresett és türelmetlenül leszól): Jöjjön
már, kérem. Alig tudtam az ebédtől elszökni.

_Radován_ (aggasztóan rút ember, negyven éves, nem ősz csak őszülő; de
egészen megtörött. Nehezen vonszolja magát; minden percben mintha össze
akarna roskadni. A hangja kongó és tompa): Jövök már.

_A régiségkereskedő:_ Hol az ördögbe járt?

_Radován_ (feljön a terraszra): Elhíttak… Vigyázzon: itt jön a lány.

_A régiségkereskedő:_ Melyik? (Lenéz.) Ah…

_Beatrix_ (jön fel a lépcsőn).

_A régiségkereskedő_ (túlzott édességgel): Ah, bárónő is fölkelt már az
asztaltól?

_Beatrix_ (fönn a terraszon; mosolyogva): Igen, nem akartam, hogy apát
elhíjják… Éppen a harmadik tósztját mondta.

_A régiségkereskedő_ (egy mentegetőző mozdulattal): Én is kijöttem… ez a
terrasz olyan hívogató… az ebédnek mindjárt vége lesz.

_Beatrix:_ Igen, megyek is, és megmondom, hogy a feketekávét itt
szolgálják föl. (Radovánhoz:) Ön sem jön már vissza?

_Radován:_ Nem. Én is maradok… (Szünet. – Elkényszeredetten:) A bárónő,
láttam, találkozott a gyerekekkel és megsimogatta őket.

_Beatrix:_ Igen, mert úgy megsajnáltam őket.

_Radován:_ Miért?

_Beatrix:_ Mert olyan rútak. Ritka dolog ilyen csúnya gyerekeket látni…
nekem valósággal fájt, mikor rájuk néztem… gyerekeknek olyan szépeknek
kellene lenniök, mint az angyaloknak, nem? (Szünet.) Hogy kerültek ide
ezek a gyerekek? (Szünet.) Nem tudja, kinek a gyerekei voltak ezek?

_Radován_ (sápadtan): De igen. Az én gyerekeim voltak.

_Beatrix_ (megdöbbenve): Oh… kérem… bocsásson meg… Higyje el… Biztosítom
róla…

_Radován_ (halkan): Hogy szépnek találta őket.

_Beatrix_ (őszintén): Én nem akarok önnek hazudni… hanem hiszen ön
mondta nekem, hogy nincs családja. Miért mondta?

_Radován_ (nagyon halkan): Mert az anyjuk elhagyott. (Szünet.)

_Beatrix_ (hallgat, azután nagyon becsületesen): Higyje el, hogy nem
volt szándékomban önnek fájdalmat okozni… és bocsásson meg érte. (Kezet
nyújt.)

_Radován_ (alázattal fogadja a kézszorítást): Tudom, hogy a bárónő
senkinek nem akar fájdalmat okozni.

_Beatrix_ (igent int és elmegy jobbra).

_Radován_ (utána néz és folytatja az előbbi mondatot): De nekem mégis
fájdalmat okoztok mindnyájan!… (Ökölbe szorított kézzel, halk, nagy
dühvel:) Ha én már egyszer titeket látnálak úgy, hogy összegörnyedtek és
nyögtök a fájdalomtól.

_A régiségkereskedő:_ Ugyan kérem, ne álmodozzék… Jöjjön gyorsan és
mondja, hogy mi van.

_Radován_ (fanyar fájdalommal): Mi lenne?

_A régiségkereskedő:_ Beszélt-e már Törővel?… Hajlandó-e Törő nekünk
eladni a találmányát? Hajlandó-e eljönni, vagy elszökni innen? Vagy
ismeri-e végre ön a találmány titkát? A dolog nagyon sürgős! És alig van
rá mód, hogy én holnapnál tovább itt maradjak.

_Radován_ (nyugodtan): Itt maradnak a többiek…

_A régiségkereskedő_ (meglepetve néz rá).

_Radován:_ Előttem ne titkolózzék; hiszen én mindent tudok… És engem ne
sürgessen, mert senkinek a világon nem olyan sürgős ez a dolog, mint
nekem.

_A régiségkereskedő:_ Miért?

_Radován:_ Mert nekem minden perc egy örökkévalóság; és mert az én
perceim mégis sietnek.

_A régiségkereskedő_ (megütközve): Mi baja magának?

_Radován_ (fájdalomtól eltorzult arccal): Én… nagyon beteg vagyok.
(Szünet.)

_A régiségkereskedő_ (türelmetlenül): Szóval? Hogy állunk?… Ismeri ön a
találmányt?

_Radován:_ Nem. Az még mindig a Törő titka.

_A régiségkereskedő:_ Hát hajlandó Törő nekünk eladni? Innen elszökni?

_Radován:_ Még nem. De remélem, hogy nemsokára igen… Még ma… Egy-két óra
múlva.

_A régiségkereskedő:_ Miért?

_Radován:_ Az altábornagy most vár táviratot Bécsből. A
hadügyminisztérium kimondja a végső szót: mennyiért hajlandók megvenni a
találmányt.

_A régiségkereskedő:_ És?

_Radován:_ És a távirat azt hiszem, már meg is jött. A lány azért hagyta
ott az ebédet.

_A régiségkereskedő:_ És?

_Radován:_ És mert az altábornagyot én is informáltam, föltételezem,
hogy csak a felét, csak a negyedét adják annak, amit Törő kért. És mert
Törőt is informáltam, mert hetek óta rakom a taplót a fülébe, és mert
amugy is vak és gőgös… (Szünet.) Föltételezem, hogy még ma szökik.

_A régiségkereskedő_ (türelmetlenül): Hiszen ha csak végezhetnénk. Mi
mindennel elkészültünk… És átkozottul sürgős a dolog.

_Radován_ (röviden): Nekem a legsürgősebb… És most váljunk el, mert
fölösleges, hogy bennünket együtt lássanak. Én visszamegyek az ebédlőbe.

_A régiségkereskedő:_ Én akkor le a kertbe. (Elmennek.)


MÁSODIK JELENET.

_Almásy, Kovács, Paula_, majd _A régiségkereskedő_.

(Amint a régiségkereskedő hátul lement a parkba, a terrasz egy ideig
üresen marad, azután a baloldali lépcsőn föllopózik Almásy, mögötte
Kovács és hat szuronyos katona. Magyar bakák.)

_Almásy_ (huszárfőhadnagy; vezérkari jelvény, középtermetű, barna,
nyugodt, izmos, inas. Óvatosan a terrasz hátsó részéhez siet): Ő volt
az. Nézze Kovács… az, aki ott befordul az alléba… Látja?

_Kovács_ (gyalogos szakaszvezető; tartalékos; tehát nem a fiatal
katonatipus): Látom, főhadnagy úr.

_Almásy:_ Hát ezt kell nyakon csípni, Kovács.

_Kovács_ (indulni akar): Elébe kerülünk a nagykapu felől.

_Almásy_ (csettint a kezével): Halt!… Megálljunk csak. (Gondolkozik:) Ez
akkor szimatot kaphat és megugrik… Itt várunk, míg visszajön. Ha
szerencsénk van, előbb itt lesz, mint az ebédelők odabentről… (A
katonákhoz:) Le a lépcsőn… bújjatok be ott az orgonabokorba. Ha intek,
föl ide mind… Maga is húzódjék vissza Kovács… (idegesen:) A mindenségét…
meg ne ugorjon ez a róka előlünk… De nem lehet mást csinálni, várni
kell… (Idegesen és türelmetlenül járkál; benéz jobb felé, fölvillan az
arca, odamegy a jobboldali ajtóhoz és suttogva beszól:) Petrovna Paula!…
Paula!… Jőjjön csak; most megmutatom, amit igértem.

_Paula_ (huszonhároméves, orosz diáklány; rövidre nyírott haj; az orosz
diáklány ismert tipusa… Csodálkozva): Hát maga mit csinál itt?

_Almásy:_ Türelmetlenkedem. Félek tőle, hogy nem sikerül elfognom egy
érdemes honfitársát.

_Paula:_ A régiségkereskedőt?

_Almásy:_ Azt.

_Paula:_ Ugy-e mondtam, hogy honfitársam?

_Almásy:_ Igaza volt… mint mindig. De addig is, míg sikerül elfognom,
bemutatom magának, amint igértem, Kovács Pál tartalékos szakaszvezetőt,
a budapesti famunkások szakszervezetének egyik vezető emberét… (A leányt
is bemutatja, komolyan, de érezvén a helyzet humorát:) Karanov Paula,
vegyész, politikai menekült, a szociálista-párt volt pártvezetőségi
tagja, a legutóbbi forradalom egyik vezetője.

_Paula_ (komolyan kezet nyujt Kovácsnak): Jó napot elvtárs.

_Kovács:_ Jó napot elvtársnő.

(Kezet szorítanak.)

_Paula_ (komolyan vizsgálja): A főhadnagy úr nekem azt mondta, hogy ön
jó katona, elvtárs.

_Kovács:_ Én az vagyok, elvtársnő.

_Paula:_ És ha holnap megkezdődnék a háború, ön nem dezertálna.

_Kovács:_ Nem én, elvtársnő.

_Paula:_ És a többi magyar elvtárs se?

_Kovács:_ Egyetlenegy se, elvtársnő.

_Paula_ (hitetlenül): És ön forradalmi szociáldemokrata?

_Kovács:_ Az.

_Paula:_ Nem valami (megvetően:) nemzeti… vagy keresztényszociálista
szervezet tagja?

_Kovács:_ Hó… De nem ám…

_Paula:_ Nemzetközi…?

_Kovács:_ Az bizony. Osztályharci alapon. A kommunista manifesztum
alapján. A termelési eszközök kisajátításának a programjával.

_Paula_ (hitetlenül csóválja a fejét): Hihetetlen. – És ön szivesen
harcol?

_Kovács:_ Szivesen? Azt nem. De bizony én is harcolok, ha meg kell
lennie. Bár lenne már meg.

_Paula_ (meglepetve): Ön kivánja a háborut.

_Kovács:_ Nem. De… mindig mondom a főhadnagy úrnak is… az teszi a mi
helyzetünket, behivott tartalékosokét, itt keservessé, hogy mi itt
várunk és a családunk otthon koplal. Ha csak ez másképp volna már.

_Almásy_ (beszélgetés közben állandóan figyeli a parkot): Majd másképpen
lesz ez is. Csak türelem kell. (Humorral:) Hiszen tudja Kovács…

_Kovács_ (Paulához, mosolyogva): A főhadnagy úr azt állítja, hogy a
szociálizmus eddig helyesen tette, ha hadseregellenes volt, de most itt
az ideje, hogy militaristává alakuljon át.

_Almásy_ (a parkba néz, bólintva folytatja): Mert a szociálizmus lassan
meghódítja az államot és mert így neki kell gondoskodnia az állam
fennmaradásáról.

_Paula_ (szelid kicsinyléssel): És hogy a militarizmus, amely eddig
antiszociálista volt, ezentul szociálista lesz.

_Almásy_ (bólint): Ugy van. – Mert a néphadsereg csak akkor ér valamit,
ha valóban a nép hadserege.

_Paula_ (felülről lefelé): Igen, ismerem, ez a Törő elmélete.

_Almásy_ (kinéz): Amelyet Törő cserben hagyott, hogy kiránduljon a
részeg gőg anarchista mezejére. De amelynek az igazságát én óráról-órára
bizonyosabbnak látok.

_Paula_ (pedánsan): Ez, kérem, romantikus polgári álmodozás, amely nem
ismeri az osztályharc egész elméletét és amely örökké kiegyenlítésről
álmodozik, holott…

_Almásy_ (a parkba néz): Vigyázni!… Bocsánat! hallgasson Paula kérem…
Itt jön az emberünk. – Kovács, ha intek, hetedmagával ide. – Paula
kérem, vonuljon maga is… Vagy, hm… maradjon itt.

_A régiségkereskedő_ (nyugodtan jön föl a lépcsőn, meglátja Almásyt,
mosolyogva): Ah, jó napot főhadnagy úr, jó napot kivánok…

_Almásy_ (nyugodtan megvárja, amíg odaér hozzá, elfogadja a kezét, a
másik kezével int a katonáknak és a balkezét rögtön rá is teszi a
régiségkereskedő vállára): Jó napot… én önt ezennel letartóztatom.

_A régiségkereskedő_ (előbb neki akar rohanni Almásynak, át akar gázolni
minden gáton, egy másodpercig úgy van, hogy a revolvere után kap, egy
másodpercig összehúzódik, mint az ugrásra készülő vadállat, azután
észreveszi a szuronyos katonákat, akik körülveszik és elkezd nevetni):
Ha… ha… ha… ha… Nagyon jó. Ez kitünő. Ha… ha… ha…

_Almásy_ (nyugodtan): Siessen kérem a nevetéssel, mert a katonáim rögtön
elkisérik… Kovács!… A revolvert kivenni a zsebéből.

_Kovács_ (hozzálát).

_A régiségkereskedő_ (túlzott fenséggel): Kérem én tiltakozom minden
erőszak ellen, én tisztességes kereskedő vagyok, én hivatkozom ő
excellenciájára, Westerland altábornagyra. (Egyre hangosabban kiabál.)

_Almásy:_ Csend! Ha kiabál, betömetem a száját és meg is bilincseltetem…
Kovács!… megmotozni.

_A régiségkereskedő_ (megpróbálkozik méltatlankodással): Kérem, én…

_Almásy_ (nyugodtan): Ön… ön nem Baumann József, nem régiségkereskedő;
és én azt hittem, hogy az önök vezérkarának a tisztjei is olyan
elegánsan tudnak belenyugodni abba, ami elkerülhetetlen, mint a mi
vezérkarunk tisztjei.

_A régiségkereskedő_ (átalakul, kiegyenesedik; álkedélyessége eltünik;
hideg gőggel engedi át magát az erőszaknak).

_Kovács_ (átnyujtja Almásynak a kiszedett holmit): Tessék a pisztoly.
Itt a tárca.

_Almásy_ (átveszi): Jó… A folytatása majd a hadbiró úrnál… Kovács a
foglyot lekiséri a…

_A régiségkereskedő_ (nyugtalanul néz körül, nem jön-e valaki.
Nyugtalankodva, lesben állva): Csak egy percet kérek még, csak azt
szeretném, ha…

_Almásy_ (udvariasan félbeszakítja): Sajnálom, semmit sem lehet. Ön
senkivel sem beszélhet és tovább itt nem maradhat… Kovács, a foglyot
átadja az őrnagy-hadbiró úrnak. Az úton az első gyanus mozdulatára
lelövi. Két ember megy előtte, kettő szorosan mögötte. Az úton nincs
megállás egy másodpercre sem.

_Kovács_ (katonásan ismétli): A foglyot az őrnagyhadbiró úrnak. Első
gyanus mozdulatra lelőni. Két ember előtte, kettő mögötte. Megállás
nincs.

_Almásy:_ Úgy van… Előre… indulj.

_Kovács_ (tiszteleg, közrefogja a katonáival a foglyot és a baloldali
lépcsőn lemegy vele).

_Almásy_ (elgondolkozva néz a távozók után. Azután belenéz a
régiségkereskedő tömött nagy tárcájába és figyelmesen nézegeti a benne
levő kis papirdarabokat): Hm… hiszen ez nagyon érdekes lesz… (Még mindig
a tárcára hajolva:) Nagyon köszönöm magának, kedves kis Paula, hogy
fölhivta a figyelmemet erre a derék, bécsi régiségkereskedőre.

_Paula_ (nyugodtan bólint): A második szaván megéreztem, hogy
honfitársam. (Elgondolkozva:) Ez az érzékenységem talán azért olyan
fájdalmas élességü, mert minden gondolatom a hazámé.

_Almásy_ (gyöngéden bólint. Összehajtja a tárcát): És most mondja meg,
meg volt-e elégedve az én tartalékos szakaszvezetőmmel.

_Paula_ (komolyan): Meg.

_Almásy:_ No ugy-e, hogy igazam volt: ugy-e, hogy ez a hadsereg olyan,
hogy le lehet vele győzni a maga hazáját.

_Paula_ (idegesen): Ne mondja kérem, hogy a hazámat.

_Almásy:_ Megint igaza van: nem a hazáját, hanem a hazáját is elnyomó
zsarnokságot.

_Paula_ (elgondolkozva bólint): Igen… lehet… A nép itt derék, okos és
érett, a népben megvannak a fejlett demokráciák jó tulajdonságai; (kissé
száraz, előadó hangon:) de a többi osztályok aggasztó romlást tüneteket
mutatnak: az emberek tunyák, henyék, elbizottak, gőgösek, szinte
alkalmatlanoknak látszanak az állam fenntartására; nincsenek meg bennük
az államot fenntartó tulajdonságok, nincs bennük önzetlenség, nincs
bennük szolidaritás… nézze, mennyit ettek és mennyit ittak odabent; és
katonákat rendeltek ki, hogy zenét is kapjanak a zsiros és füszeres
ételek mellé.

_Almásy_ (előbb félig mosolyogva, félig komolyan hallgatta a pedáns kis
előadást, azután benéz a kastélyba és ijedten közbeszól): Várjon, kedves
kis Paula, majd máskor… most mindjárt itt lesznek a többiek… és én még
meg akarom magát kérdezni: mi van a kapitánnyal?

_Paula:_ Theodorival?

_Almásy:_ Igen.

_Paula:_ Mi volna vele? Ostoba… Imád…

_Almásy:_ Nagyszerű. És maga?

_Paula:_ Utálom.

_Almásy:_ Az nagyon jól van… csakhogy… kedves, drága, kis Paula: ne
mutassa neki. (Őszinte szorongással:) Ha csak annyira tudna vele jutni,
ha csak azt megtenné, ha csak azt a… hogy mondjam?… ha maga a mi jó
ügyünk érdekében egyelőre azt az igéretet ki tudná belőle venni, hogy ő…
hm… hogy ő magát… pénzzel dúsan ellátja… ha… ha… ha…

_Paula_ (nyugodtan): Ha a szeretője leszek.

_Almásy_ (megkönnyebbülten): Igen.

_Paula:_ Az nagyon könnyű lesz.

_Almásy:_ Azt hiszi?

_Paula:_ Majdnem bizonyos vagyok benne… A férfiak általában hitványul
szerelmesek tudnak lenni; de soha én embert nem láttam, aki ilyen
nyomorékja lett volna a szerelmi vágyódásának.

_Almásy_ (őszintén): Hát akkor, drága és kedves barátnőm, ha egyedül
marad vele… de lehetőleg még ma délután… vegye ki belőle. Pontosan azt:
mennyi pénzt költ magára, hogyha… hogyha…

_Paula:_ Hogyha a szeretője leszek.

_Almásy_ (mosolyogva): Igen… Megteszi?

_Paula:_ Meg.

_Almásy:_ Köszönöm.

_Paula:_ Megteszem, bár alig akadt még elém férfi, akit ilyen hevesen
utáltam volna, mint ezt a Theodori kapitányt. Milyen ember ez! Szép,
kedves, mosolygó: utálom! Ha én ilyen szép férfi volnék, összevagdalnám
karddal az arcomat, mint a dervisek Husszein ünnepén. Vagy himlőt
oltanék magamba. Hogy legalább ragyás legyek, ha már ilyen szép vagyok.


HARMADIK JELENET.

_Voltak, Westerland_ altábornagy, _Beatrix, Törő, Theodori, Radován_,
több lakáj, közöttük a főlakáj, aki símán siklik ide-oda, mindenütt
jelen van és gyorsan eltünik, végül vendégek: hölgyek és férfiak, a
vidék előkelősége.

_Az altábornagy_ (a nők elől menekül; szeretetreméltóan védekezik): Nem,
nem, hölgyeim, lehetetlen.

_Egy fiatal hölgy:_ Kegyelmes uram: csak azt legalább, hogy
nagyhatalommal lesz-e háborunk?

_Az altábornagy:_ De ha mondom, hogy én semmit sem tudok.

_A nők:_ De igen. De igen. De igen.

_Egy idősebb hölgy:_ Hát csak azt, kegyelmes uram, bizonyos-e már a
háború?

_A fiatal hölgy:_ Hiszen ha bizonyos, akkor egy nagyhatalommal egészen
bizonyosan dolgunk lesz.

_Az idősebb hölgy:_ Dehogy lesz…

_A fiatalabb hölgy:_ Kegyelmes uram: nekem a vőlegényem van behíva…

_Az altábornagy:_ De hölgyeim, ha mondom…

_A nők:_ De igen, de tudja.

_Az altábornagy:_ Ha mondom, hogy nem tudom, hát irgalmazzanak már. Nem
tudom.

_Törő:_ Hát tisztelt hölgyeim, irgalmazzanak szegény házigazdánknak.
Higyjék el: elhihetik neki, hogy nem tudja.

_Az altábornagy_ (kissé sértődötten): Miért ne tudnám?

_Törő:_ Mert ebben a pillanatban talán még ő felsége a király sem tudja.
(Általános fölzúdulás: Óh!… Hohó!… Hogy lehet ilyet mondani.)

_Az altábornagy:_ No hát ez már mégis…

_Törő:_ De hiszen ez világos… és nagyobb tiszteletnek a jelét a király
iránt nem adhatja senki, mint az, aki azt mondja: maga ő felsége sem
tudja, lesz-e háború.

_Az altábornagy:_ Ezt meg is kell magyarázni.

_Törő:_ Nagyon szívesen… (Leül. A feketekávét szervirozzák körülötte.) A
háborút nem mi akarjuk, helyesebben mi nem akarjuk: sem az ország, sem a
király. Mi védelmi állásban vagyunk. Most éppen úgy, mint öt évvel
ezelőtt, öt évvel ezelőtt úgy, mint tíz évvel ezelőtt. Az a nagyhatalom,
amellyel szemben állunk, öt évről öt évre úgy tesz, mintha nekünk akarna
rontani. Nem támad, de idegessé tesz, megijeszt, kifáraszt, izgalomban
tart… Mert a maga népének az izgalmával nem törődik, öt évről öt évre
megismétli ezt a játékot, amelyről mi sohasem tudhatjuk, mikor válik
véres mérkőzéssé. Mikor válik tehát azzá? Majd akkor és nem előbb, ha ez
a nagyhatalom elérkezettnek látja rá az időt. Most van-e ez az idő, az
csak hónapokig tartó izgalom után derül ki; egyelőre nem tudhatja tehát
ő excellenciája, sőt nem tudhatja ő felsége a király sem.

_Az altábornagy_ (dörmögve): No így… így már más…

_Törő:_ Ami egyébként nem is olyan örvendetes állapot.

_Az altábornagy:_ Mi nem örvendetes állapot?

_Törő:_ Az, hogy egy nagy birodalom öt évről öt évre engedi magát
megrémíttetni, költekezésre és védekezésre szoríttatni, beteg embernek
kikiáltatni, hogy végül szégyenkezve dugja hüvelybe ismét hiába kihúzott
kardját és szégyenkezve élvezze a létet a legközelebbi ijesztgetésig.

_Az altábornagy_ (mogorván): Preventiv háború?

_Radován_ (halkan): Az a nagyhatalom, amely velünk szemben áll, a
legbelső ösztönét követi, amikor fenyegetőzik és mi a legbelső
ösztönünket követjük, amikor védekezünk.

_Törő:_ Vagyis: az a nagyhatalom a terjeszkedő hatalmas és fiatal
ország, mi pedig betegek vagyunk és megértünk a pusztulásra.

_Radován:_ Mi, azt hiszem betegek vagyunk… megértünk a föloszlásra.

_Az altábornagy_ (hevesen akar válaszolni).

_Törő_ (közbevág): Ez az, ami nem igaz. Ez a babona az, ami bennünket
gyengévé tesz. Ki hitette el velünk, hogy most rajtunk a sor?… Nem
rajtunk a sor, hanem ő rajta a sor.

_Fölkiáltások:_ Ah! Rajta! Miért? Hogyan?

_Törő:_ Csak azt legyen bátorságunk kimondani, hogy mi a népeknek
szabadságot viszünk, és az egész félelmes hatalom összeroskad, mint a
hamú. Csak egyszer merjük azt mondani, hogy a mi demokratikus
impériumunk föl akarja osztani ezt a velünk szemben álló birodalmat,
mert Keleten a független államoknak egy hosszú sorával akarja Európát
elválasztani a fölszabadított népétől: Finnországgal, Lengyelországgal,
Ruténországgal, és hol van az a félelmes erő, amely öt évről öt évre meg
merte tenni azt, hogy az élet és a halál játékára rákényszerítsen
bennünket. Csak egyszer merje a mi birodalmunk megüzenni az elnyomott
népeknek… mindnek… hogy velük van, – és megküldte a halálos üzenetet
annak a hatalomnak, amely bennünket merészel halállal fenyegetni.
(Mosolyogva és nyugodtan beszélt.) Nagyon egyszerű a dolog: az ő
fölosztását kell európai programmá tenni. Ez az egész.

_Felkiáltások:_ Bravó! Éljen!

_Paula:_ Nagyon jó, csakhogy akkor sok mindennek át kell itt is
alakulnia.

_Törő:_ Majd átalakul.

_Paula:_ Én nem is tudtam, hogy ön ilyen jó osztrák-magyar hazafi.

_Törő_ (nyugodtan): Osztrák-magyar hazafiasság nincs és én azonkivül sem
osztrák, de még magyar hazafi sem vagyok.

_Paula:_ Igen hallottam, ön szociálista volt.

_Törő:_ De már nem vagyok. Nem hiszem, hogy akármilyen embertömeggel
igazi közösségem volna.

_Paula:_ Akkor miért mondta el mindezt?

_Törő:_ Mulattatott.

_Paula_ (végignézi; nyugodtan): Ön énnekem munkaadóm. De ez nem gátolhat
meg annak a kimondásában, hogy ön igen erkölcstelen ember.

_Törő:_ Ön énnekem alkalmazottam, de ez nem gátolhat meg annak a
kimondásában, hogy önnek nyilván tökéletesen igaza van.

_Paula:_ Ezekről a dolgokról Magyarországon, úgy látszik, lehet
elméskedni és tréfás hangon beszélni. Nekem azonban annyit meg kell
mondanom, hogy én az olyanfajtáju emberekben, mint ön, az emberiségnek a
leggonoszabb ellenségeit látom.

_Törő_ (még mindig mosolyogva): Annyit nekem is meg kell mondanom, hogy
most már látom, miért nem akadt munkaadó, akinél ön egy hónapnál tovább
dolgozott volna… Az én erkölcsi züllöttségemen azonban egészen hiába
háborodik föl: én az ön kémiai tudását béreltem ki, nem pedig az ön
politikai meggyőződését… nekem tehát ön hiába erőlködik, én önt nem
fogom kidobni.

_Paula:_ Csakhogy én nem vagyok hajlandó…

_Beatrix_ (közbevág): De kedves Paula, ne haragudjék: hiszen amit Törő
mond, azt ő sem veszi komolyan.

_Paula:_ Engem éppen az háborít föl, hogy semmit sem vesz komolyan.
(Halkabban:) Én láttam, amint katonalovak a testvéreim véres holttestére
léptek… és láttam, hogy barátaimat a börtönbe vitték; és láttam, hogy
ezer meg ezer ember hiába halt meg a szenvedő milliók megváltásáért; én
nem tudom türelemmel nézni, hogy vannak emberek, akik mindig készen
vannak minden árulásra.

_Beatrix:_ De ne higyje, hogy ő áruló tudna lenni.

_Paula_ (hallgat, azután csöndesen): Az ön honfitársai között… akár
osztrákok, akár magyarok… tulságosan sokan vannak, akik semmiféle
erkölcsi törvényt nem ismernek.

_Beatrix:_ De miért lennének azért árulókká?

_Paula_ (vállat von): Aki azt teszi, ami jól esik neki, az árulóvá lesz.

_Beatrix:_ De nekik nem esik jól az árulás.

_Paula:_ Nem…?

_Beatrix:_ Nem. Semmiféle törvényt nem ismernek, de az árulás nem esik
jól nekik.

_Almásy_ (észrevétlenül odalépett az altábornagy mögé): Kegyelmes uram…

_Az altábornagy_ (meglepetve): Szervusz fiu… te már itthon vagy?

_Almásy:_ Szabad egy háromperces audienciát?

_Az altábornagy_ (elvonul vele balra előre): Na mi ujság?

_Almásy_ (nagy lélegzetet vesz): Antal bátyám, kérlek, hallgasd meg
nyugodtan, amit mondani akarok: – én ezt a te Baumann álnevü
régiségkereskedődet letartóztattam és átadtam az őrnagynak, aki most
hallgatja ki.

_Az altábornagy:_ No hallod… én kikérem magamnak…

_Almásy:_ Ez az ember nekem gyanus volt. A gyanumat igazolta az, hogy
folyton ott őgyelgett, ahol nem kellett volna…

_Az altábornagy:_ Római régiségeket keresett. Az én engedelmemmel.

_Almásy:_ A Diocletián és Traján nyomait, ami tavaly épült péterhegyi
várunkban.

_Az altábornagy:_ Semmiesetre sem volt rossz szándéka…

_Almásy:_ Abban sem, hogy titokban átjárt a Dunán a szerb partra és a
román partra, ahol egy kis házat kibérelt?

_Az altábornagy:_ Mi a csudának bérelt volna ez egy kis házat a román
parton?

_Almásy:_ Azt nem tudom. Annál rosszabb. Hadiállapotban vagyunk és nem
engedhető meg, hogy egy idegen és ismeretlen ember…

_Az altábornagy:_ Nem idegen és nem ismeretlen. A legkitünőbb ajánlásai
vannak.

_Almásy:_ Nem engedhető meg…

_Az altábornagy:_ Az nem engedhető meg, hogy te az én megkérdezésem
nélkül intézkedjél és hogy ostobaságokat csinálj. Értetted?

_Almásy:_ Értettem… Itt az elfogott Baumann régiségkereskedő tárcája.

_Az altábornagy_ (megnézi a tárcában levő papirokat): Óh!… Óhohó!… Ejnye
a keserves mindenségét…

_Almásy:_ Ezt a rajzot katona készítette… Ez a Baumann nem bécsi ember
és nem régiségkereskedő, hanem vezérkari tiszt.

_Az altábornagy:_ Ejnye… a keserves hétoltári…

_Almásy_ (gyorsan): Kérlek, hallgass most egy másodpercre.

_A főlakáj_ (odajött, elvette a kávéscsészéket, átadta egy lakájnak).

_Az altábornagy:_ Mi az? Miért mondtad, hogy hallgassak?

_Almásy:_ Mert nem akartam, hogy a főlakájod hallja, amit mondasz.

_Az altábornagy:_ Miért ne hallhatta volna, hogy alaposan kikáromkodom
magamat?

_Almásy:_ Mert énnekem ez a főlakáj gyanus.

_Az altábornagy:_ Hát… édes fiam!… Amiben igazad volt, abban igazad
volt, de ha a kémkeresésbe belerészegedtél, ne kivánd, hogy én komolyan
vegyem, amit részegségedben beszélsz. Az én cselédeim kitünő cselédek és
semmi egyebek. A főlakájom tökéletes lakáj és semmi más. És én őket el
nem kergetem azért, mert a hulló csillagban is kémet látsz… Most pedig
ide hívom Theodorit és…

_Almásy_ (gyorsan): Kérlek, ne hídd ide.

_Az altábornagy:_ Miért?

_Almásy_ (kissé kínosan): Nagyon kérlek… nagyon kérlek rá… hidd el, hogy
helyesen cselekszünk… ne szólj Theodorinak egyelőre erről az
elfogatásról.

_Az altábornagy_ (elképedve): Miért? (Gúnyosan:) Talán Theodori is
gyanus neked?

_Almásy_ (kínosan habozik, azután határozottan): Igenis, Theodori is
gyanus nekem.

_Az altábornagy_ (mérgesen nevet): Óriási. Te meg vagy őrülve. Te
komolyan meg vagy őrülve.

_Almásy:_ A hadsereg érdekében… és az ország érdekében…

_Az altábornagy:_ Te maniákus vagy… Te megőrültél… Én nem vagyok neked
gyanus…? Én nem vagyok kém és áruló?

_Almásy:_ Én könyörögve kérlek…

_Az altábornagy_ (bosszusan): Eh!… (Hangosan:) Theodori!

_Almásy_ (gyorsan): Kérlek, ne szólj neki.

_Az altábornagy:_ Nem szólok neki arról, hogy mivel gyanusítottad. És
azt köszönd meg nekem.

_Theodori_ (Paula mellett ült és vele beszélgetett, most fölkel és
derülten jön az altábornagy felé): Parancs, kegyelmes uram.

_Az altábornagy_ (megvárja, míg odajön, azután megmutatja neki a
tárcából kivett rajzot): Nézze csak ezt Theodori.

_Almásy_ (úgyszólván lesben állva figyel Theodorira).

_Theodori_ (megnézi a rajzot, azután megnézi a tárcát, azután teljes
nyugalommal, derülten ránéz az altábornagyra és Almásyra): Ezt a rajzot
katonatiszt készítette, – és ez a tárca az állítólagos régiségkereskedő
tulajdona. Akit excellenciád elfogatott, mert nem régiségkereskedő,
hanem kém.

_Az altábornagy_ (elámulva): Theodori, – nagyszerű! – Honnan tudja?

_Theodori:_ Igy történt?

_Az altábornagy:_ Igy.

_Theodori:_ Nagyon helyesen.

_Az altábornagy:_ De honnan tudta?

_Theodori:_ A tárcát megismertem; és a következtetés könnyü lett volna
akkor is, ha ez a régiségkereskedő nekem nem lett volna amúgy is gyanús
és ha nem készültem volna rá, hogy excellenciádnak javaslatot tegyek az
elfogatására. Csak arra vártam, hogy innen elmenjen, mert nem akartam,
hogy az elfogatás excellenciád kastélyában történjék.

_Az altábornagy_ (egy kis szemrehányó éllel Almásy felé): Az talán jobb
is lett volna úgy. No, így se nagy baj. De nagyszerü Theodori, hogy ezt
is tudta. Semmivel sem lehet meglepni. Hm… és ennek a fickónak a
holmiját majd átvizsgáljuk. Theodori ezt ugy-e, elvégzi és…

_Almásy_ (gyorsan): Az őrnagy hadbiró úr nemsokára ideérkezik.

_Az altábornagy:_ Jó; azzal együtt. Nagyszerü Theodori, hogy ezt is
tudta. Nézze csak: Almásy azt mondja, hogy vannak itt még mások is,
akiket szemmel kellene tartani. De hát ez képtelenség.

_Theodori:_ Nem képtelenség, kegyelmes uram.

_Az altábornagy:_ Micsoda? Maga is gyanakszik valakire?

_Theodori:_ Gyanakodni? Azt nem mondhatom. De a helyzetünk olyan, hogy
minden kézre vigyáznunk kell, amely a hadi titkaink körül babrálhat. És
itt van egy szépen formált kéz, amely minden figyelmet megérdemel.

_Az altábornagy:_ Micsoda kéz?

_Theodori_ (halkan): A Törő asszisztenséé… a lelkes és kedves idegen
kisasszonyé.

_Almásy_ (magánkívül): Azért én a becsületemmel és a fejemmel
kezeskedem… (Hirtelen legyűri a dühét. Teljes nyugalommal.) Pardon, –
nem kezeskedem érte… Senkiért sem kezeskedem.

_Theodori:_ Hiba is volna.

_Az altábornagy:_ Igen. Mondja csak Theodori…

_Theodori:_ Ez a lelkes kisasszony mindenekelőtt idegen. Másodszor nekem
úgy tetszik, hogy erkölcsi tekintetben nem nagyon megbizható.

_Almásy_ (alig birja a dühét megfékezni).

_Az altábornagy:_ Úgy van, úgy van, – engem már többször fölháborított,
amit mondott.

_Theodori:_ Végül pedig vegyész, szakértő, éppen a Törő asszisztense, –
és nekünk most a legféltettebb kincsünk a Törő találmánya, amely még
nincs is egészen a kezünkben.

_Az altábornagy:_ Nagyon helyes. (Aggódva.) De hát mit csináljunk akkor,
hogy kézre kerítsük?

_Theodori:_ Ha szabad előterjesztést tennem: egyelőre semmit. Ha
elérkezik az ideje, én majd jelentkezem. (A derültsége mosolygássá lesz,
meghajlik, halkan:) Hiszen excellenciád észrevette talán, hogy nem
töltöm hiába az időt és hogy a legjobb úton vagyok.

_Az altábornagy_ (elragadtatva): Nagyszerü, Theodori. Maga páratlan!
Nagyszerü. (Jókedvében nevet; megveregeti a kapitány vállát és félkarral
megöleli.)

_Almásy_ (fuldokolva nyelte a mérgét; korrekt hangon): A legsürgősebb
teendő mindenesetre az volna, kegyelmes uram, hogy a Törő találmányát
végre megszerezzük.

_Az altábornagy:_ Igen, igen… Persze, persze… A hadügyminisztériumból
megjött a távirat.

_Almásy:_ Megadják, amit Törő kér?

_Az altábornagy:_ Nem.

_Almásy_ (kétségbeesve): Kegyelmes uram, akkor könyörgök, ne is
tárgyaljon excellenciád Törővel, mert eredményt nem ér el, őt ellenben
elvadítja… és – ezzel számolni kell, akármi is a véleményünk az
egyéniségéről – (keresi a szót:) oktalan elhatározásokra ingerli.

_Az altábornagy_ (Theodorihoz): Hát hallott még ilyet valaha?

_Theodori_ (derülten, nyugodtan): Nem vagyok a főhadnagy úr véleményén.
Itt sok millióról van szó, az ország pénzéről, úgy, hogy az alkudozás és
a takarékosság nem csupán jog, hanem kötelesség is; – kockázatot pedig,
amellyel az alkudozás járna, egyáltalában nem látok.

_Almásy_ (magánkívül): Ha Törő nem kapja a találmányáért azt az árat,
amelyet megszabott, akkor elmegy oda, ahol ezt az árat megadják neki.

_Theodori_ (nyugodtan): Én jobb véleménnyel vagyok a Törő
hazafiasságáról.

_Az altábornagy:_ Én is. Úgy van… És: köszönöm, elég volt. Mégis csak
hallatlan, csak kimondani is: ha itt nem kap elég pénzt, akkor megy
máshová… A találmánya nem is ér többet.

_Almásy:_ Minden pénzt megér.

_Az altábornagy:_ Nem igaz.

_Almásy:_ De hiszen mi próbáltuk ki.

_Az altábornagy:_ Hát én pedig nagyon jó helyről ismerem a hibáit…
Kitől? Hát a saját emberétől, a másik asszisztensétől, Radovántól.

_Almásy:_ Könyörgök: ne tárgyalj még vele.

_Az altábornagy:_ Fogok: mihelyt a vendégeim elmentek. Elég volt.
Köszönöm. Abtreten. (Theodorinak barátságosan int és visszamegy a
vendégei közé.)

_Almásy_ (elvegyül a társaságba).

_Theodori_ (rövid séta után visszaül Paula mellé).

(Lent megszólal a zene.)

_Az altábornagy_ (a nőkhöz, akikre nyilvánvalóan nagyon hat a zene):
Hölgyeim, a zenekar most tüzes csárdásokat fog játszani. A park nagyon
alkalmas rá, nincs kedvük egy kicsit táncolni?

_Egy fiatal hölgy_ (kacér fájdalommal): Ah, holnap, ki tudja, kezdődik a
háború; és mi táncra kényszerítsük itt ma azokat, akik holnap talán a
halálba mennek?

_Az altábornagy_ (a karját nyújtja; lovagiasan): Eh, katona sorsa: ma a
bálterem parkettjén kell megállani a helyét, holnap a csatatéren…
(Lemegy a lépcsőn.)

(Vidám zajgás közben lemennek a többiek is.)


NEGYEDIK JELENET.

_Paula, Theodori._

_Theodori:_ Maga nem megy le a tánchoz és a zenéhez?

_Paula:_ Nem megyek… Én gyűlölöm a tömeges táncokat és utálom a
tömegeknek szervirozott zenét.

_Theodori:_ Pedig maga arra szánta az életét, hogy nagy és piszkos
tömegeket szolgáljon.

_Paula:_ Arra.

_Theodori:_ Akkor szeretnie kell a tömegeket. Akkor… (közelebb húzódik
hozzá) minden szeretete a tömegeké és… a szeretetéből nem jut senki
másnak ugy-e…

_Paula_ (nem veszi tudomásul a közeledést; elnéz a messzeségbe): Igen,
de most szomorú vagyok és…

_Theodori:_ És?

_Paula:_ És ilyenkor mindig az jut eszembe: érdemes-e az embernek
föláldoznia az életét? Nem mennek-e előre a dolgok én nélkülem is? És
nem volna-e okosabb az életet okosan élni? Egyedül lenni? Vidámnak
lenni? Boldognak lenni?

_Theodori_ (egyre közelebb húzódik hozzá): Látja, drága kis lány, ez az
igazság és ez a bölcseség: csak az én életem az enyém és az ember élje
le szépségben az életét.

_Paula:_ Ah, szépségben… Ha az ember el tudná zárni az életét mindentől,
ami rút és ami beléje tolakszik…

_Theodori_ (egészen közel hozzá): Kicsi lány: jöjjön velem és bízza rám
az életét. Én gyöngéden bele fogom a kezembe és vigyázok rá… Keresek
magának egy illatos, selymes és puha fészket… A rózsaszínű éjjeli lámpa
a maga puha nyakára veti a fényét… (Még közelebb hozzá.) Vagy
felöltöztetem magát (megfogja a kezét) rövidhajú kis lányom… fekete
selyemtrikóba… Fekete selyemruhás kis apródom leszel és a nyakamra
teszed a lábadat… kis apródom. (Megöleli.)

_Paula_ (elbágyadtan engedi magát; azután megrázkódik és kibontakozik):
Ah, mindez szép volna; de hiszen mindez lehetetlen.

_Theodori_ (részegen): Miért volna lehetetlen?

_Paula:_ Mind a ketten szegények vagyunk.

_Theodori:_ Én nem vagyok szegény.

_Paula:_ Egy szegény diákleány és egy szegény katona. Hagyjuk az
álmadozást.

_Theodori_ (megöleli): Ide figyelj: én nem vagyok szegény. Én
elárasztalak pénzzel; puha nagy bőségben élsz, ha az enyém leszel.
Eljössz velem innen?

_Paula_ (kibontakozik): Ah, Theodori, látja, én nem vagyok olyan, mint
más nők: – talán szemérmetlenség erről nyiltan beszélni…

_Theodori:_ Nem szemérmetlenség. Okosság.

_Paula_ (szégyenkezve): Talán szemérmetlenség, de én… én olyan bágyadt
bölcseséggel nézem a világot, hogy megmondom: én nem tudok már nekivágni
a bizonytalanságnak, a küzködésnek és a szükölködésnek. (Szemérmesen:)
Tudom, rosszul tettem, hogy ilyen nyiltan beszéltem.

_Theodori:_ Jól tetted, okos kis leányom, rövidfürtös kis apródom…
Hiszen én láttam rajtad, hogy ezt akarod mondani és ide akarsz eljutni…
Óh, rövidfürtös okos kis fejem: ugy-e egy hét óta gondolkozol azon,
hogyan mondd ezt meg nekem?

_Paula_ (lesütött szemmel): Igen.

_Theodori:_ Hát ne félj: innen elmégy Bécsbe; ott berendezek neked egy
lakást; és amikor elmégy, már akkor a kezedbe adok… mennyit… tízezer…
húszezer… ötvenezer koronát. Elég lesz?… Egy fél évre?

_Paula:_ Istenem, igaz ez?

_Theodori:_ Nem hiszed, kis diáklányom? Úgy fogsz élni, mint egy
hercegnő.

_Paula:_ Nem tudom elhinni.

_Theodori:_ Majd elhiszed, ha látod, hogy szórom az édes öledbe a pénzt.
(Megöleli.)

_Paula:_ Vigyázzon, jön valaki.


ÖTÖDIK JELENET.

_Voltak, Almásy;_ majd _Theodori_ nélkül.

_Almásy:_ Kapitány úr, jelentem alássan, ő excellenciájához.

_Theodori:_ Megyek. Mi ujság?

_Almásy:_ Az őrnagy-hadbíró úr van itt.

_Theodori:_ Jó. Ön itt marad?

_Almásy:_ Itt kell várnom ő excellenciájára.

_Theodori_ (barátságosan üdvözli mindkettőjüket és elmegy).

_Almásy_ (kiséri, utána néz, azután feszült várakozással visszafordul).

_Paula_ (igent int).

_Almásy:_ Mi az? Vallott?

_Paula:_ Igen.

_Almásy:_ Mit?

_Paula:_ Ha elmegyek vele Bécsbe egy (utánozza) illatos, selymes, puha
fészekbe, akkor ad tíz… húsz… ötvenezer koronát.

_Almásy:_ Ezt mondta?

_Paula:_ Ezt.

_Almásy_ (ökölbe szorított kézzel): Oh! Akkor… (Csüggedten:) De hiszen
ez még mindig nem elég. Igy ez még mindig nem elég. (Szinte az öklébe
harap türelmetlenségében.)


HATODIK JELENET.

_Voltak_, majd az _altábornagy_ és _Törő_.

(Az altábornagy hangja hallatszik.)

_Almásy:_ Hát majd meglátjuk. Ezt is: köszönöm kis Paula.

(Az altábornagy hangja lent: Szervusz uraim.)

_Almásy:_ Most menjen innen drága kis Paula… Nagyon köszönöm…
Viszontlátásra.

_Paula_ (elmegy).

_Az altábornagy:_ Hol van Törő? Küldd ide.

_Almásy:_ Már szóltam neki.

_Az altábornagy:_ Te menj a többiekhez és ha készen vagytok, szólj
nekem.

_Almásy:_ Igen… (Habozik:) Antal bátyám, engedd meg, hogy még egyszer
könyörögve kérjelek: ne beszélj még Törővel.

_Az altábornagy:_ No hát ez már mégis… Kikérem magamnak. Elég volt.
Hátra arc. Indulj.

_Almásy_ (habozik, de).

_Törő_ (fölsétál hátulról a terraszra).

_Almásy_ (erre sarkon fordul és elmegy).

_Az altábornagy_ (dühös; katonásan): Tessék helyet foglalni.

_Törő_ (felsőbbséges és mosolygó; leül).

_Az altábornagy_ (pattogva): Tudtára adom önnek, hogy a
hadügyminisztérium várva-várt táviratát ma délután megkaptam.

_Törő_ (nagyon nyugodtan): Ugy?… Na?… És?

_Az altábornagy_ (bosszantja a Törő felsőbbsége): A hadügyminisztérium
az ön találmányát öt millió koronáért átveszi.

_Törő_ (föláll; vár; gőgösen): Nem veszi át.

_Az altábornagy:_ De átveszi. Én föl vagyok hatalmazva…

_Törő:_ Nem veszi át.

_Az altábornagy:_ Miért ne venné át?

_Törő:_ Mert én nem adom.

_Az altábornagy_ (lobog benne a düh, hangsulyozva): Nem adja?!
(Nyugodtságot erőszakol magára:) És miért nem adja?

_Törő:_ Én excellenciádnak megmondtam, hogy húsz millió az ára. – Annyi
az ára.

_Az altábornagy_ (pattogva): Ez rengeteg pénz.

_Törő:_ Én úgyis ajándékot adok az országnak, a hadseregnek, a
hadügyminisztériumnak, a királynak… mindnyájuknak itt.

_Az altábornagy_ (pattogva): Rengeteg pénz. Az ország pénze és nekünk
nemcsak jogunk, hanem kötelességünk az alkudozás.

_Törő:_ De ne velem alkudjanak. Mit kolduskodnak én velem…

_Az altábornagy_ (pattogva): Nincs személyre tekintet. A monarchiával
szemben mindenki egyforma.

_Törő:_ Mindenki? Én is, aki győzhetetlenné teszem azt, aki mellé
odaállok? Velem kolduskodnak, aki az életet és a halált tartom a
kezemben? (Teljes indulattal, úgy hogy az altábornagy szinte megszeppen
tőle:) Mit tudja ön: nem azért várakozik-e az a hadsereg, a mely velünk
szemben áll hetek óta, mert még nem tudja, hogy én ki mellé állok? Mit
tudja ön, nem jelenti-e a békét, ha én önöknek adom a találmányomat és
nem jelenti-e a háborut és a vereséget, ha másnak adom?

_Az altábornagy_ (megzavarodva): Akkor ingyen kell ideadnia. Köszönettel
fogadnia, akármit kap érte. Akkor annál inkább a hazafiasság parancsára
kell hallgatnia.

_Törő:_ Eh!… Én mondtam már, hogy én nem tartozom senkihez.

(Szünet.)

_Az altábornagy:_ Ön katonatiszt volt.

_Törő:_ És nem egészen önként távoztam. Az adósságaim miatt el kellett
mennem és belekerültem egy olyan nyomoruságba, hogy a száraz
kenyérhéjakat szedtem volna föl az utcán, ha nem szégyeltem volna. Velem
hát így hiába beszélnek… Összegezem azt, ami mondanivalóm még van: az én
Hungaritom félelmesebb minden eddig volt robbanószernél; minden fegyver
értékét megtizszerezi, az ágyúét megötvenszerezi, azt, akinek a
tulajdonában van, győzhetetlenné teszi… Az ára húsz millió… Adok újabb
huszonnégy órát, az alatt még nyilatkozhatnak önök: akarják-e, vagy nem.

_Az altábornagy:_ A hadügyminisztériumnak utolsó szava volt az, hogy a
találmányt öt millióért átveszi.

_Törő:_ Akkor az én utolsó szavam az, hogy a hadügyminisztérium ostoba
és hogy az öt milliójára fütyülök.

_Az altábornagy_ (ki akar fakadni): Ejnye a keserves… (Legyüri a
mérgét:) És mit szándékozik ön cselekedni?

_Törő:_ A vendégszeretet itt megköszönöm és megyek oda, ahol okosabb
hadügyminiszterek vannak.

_Az altábornagy:_ Megy, hogy eladja másnak?

_Törő_ (komolyan): Megyek, hogy eladjam másnak.

_Az altábornagy_ (nevetni kezd).

_Törő:_ Mit nevet?

_Az altábornagy_ (nevetve, recsegő hangon): Hát azt hiszi maga, hogy mi
magát innen elengedjük?

_Törő_ (fenyegetően): Mi?

_Az altábornagy_ (recsegve): Hát csak nem hiszi?… Háborús időben?… Hogy
engedjük… menjen az ellenséghez?

_Törő_ (villámló szemmel, ökölbe szorított kézzel néz vele farkasszemet.
Az Almásy érkezése elhallgattatja készülő dühkitörését).


HETEDIK JELENET.

_Voltak, Almásy;_ majd _Törő_ egyedül és _Radovánnal_.

_Almásy:_ Kegyelmes uram, jelentem alássan: az iratok átkutatásával
készen vagyunk, az őrnagy-hadbiró úr kéreti excellenciádat.

_Az altábornagy:_ Megyek. (Törővel le akarja zárni a beszélgetést.) Na!
Na! Hát itt kell maradni békességben. Maradni. Meggondolni a dolgot.
Elfogadni, amit ajánlottunk. Na! Majd estére azután megbeszéljük a
dolgot. Na.

_Törő_ (hideg gőggel, elfojtott dühvel hallgat).

_Az altábornagy:_ No, isten velünk. Na, – nichts für Ungut! – Szervusz,
szervusz. (Indul.)

_Almásy_ (aggódva nézte Törőt, halkan): Szabad nekem, kegyelmes uram,
néhány szót váltani Törővel?

_Az altábornagy:_ Most nem. Most hagyd. Hadd rágódjék egy kicsit.
(Elmegy.)

_Almásy_ (kelletlenül vele megy).

_Törő_ (egyedül maradt; fogcsikorgatva néz utánuk és ökölbeszorított
kézzel néz körül. A dühe egyre nő; egyszerre elszánja magát és rögtön
hangosan kiált): Radován!

_Radován_ (rögtön megjelenik a kastély felől. A főlakáj nyitotta ki
előtte az ajtót. Mind a ketten hallgatóztak): Tessék.

_Törő:_ Radován, én innen rögtön el akarok menni.

_Radován_ (lesben állva): Nehéz lesz. Ezek majd erőszakkal is vissza
akarnak tartani bennünket.

_Törő:_ Hát akkor meg kell csalni őket. Csináljon valamit, – bánom is
én, – én nem maradok itt.

_Radován:_ Ha ön csakugyan nem fél tőlük…

_Törő:_ Én? Kinevetem őket.

_Radován:_ És ha ön csakugyan tárgyalni akar azokkal, akik a találmányát
meg akarják venni…

_Törő_ (egy másodpercnyi habozás után): Tárgyalni akarok velük. Ha
megadják azt az árat, amelyet kivánok, eladom nekik.

_Radován:_ Ők nagyobb árat adnak, mint amennyit ön kíván. Ha tehát ön
nem fél ezektől itt…

_Törő:_ Nem félek, ha mondom.

_Radován:_ Akkor egy félóra mulva indulhatunk, egy óra alatt a Dunához
érünk és estére szerb parton vagyunk.

_Törő_ (megütődve): Szerb parton? Oda nem megyek.

_Radován:_ Hát román parton, ha úgy tetszik. (Szünet.) Az jó lesz?

_Törő:_ Az jó lesz. (Szünet.) Át a Dunán. Ott szabad ember vagyok és
szabadon alkuszom. Az jó lesz.

_Radován:_ Egy félóra mulva, – egy negyed óra mulva itt leszek, – addig
vigyázzon arra, amit tesz, – észre ne vegyék, hogy menni készülünk.

_Törő_ (előbb nem akar a tettetésbe beleegyezni, azután fanyarul): Jó,
majd vigyázok. (Elmerülten gondolkozik. Felkapja a fejét. Csenget.)

_Radován_ (elmegy. Ismét a főlakáj nyitja ki az ajtót előtte. Távozás
közben visszafordul. Inkább a főlakájnak, mint Törőnek): El kell
távolítani az altábornagyot és Almásyt.

_Törő_ (vállat von).

_A főlakáj_ (bezárja mögötte az ajtót).

_Törő_ (mélyen elmerülten gondolkozik, azután felkapja a fejét.
Csenget).

_A főlakáj_ (rögtön belép).

_Törő:_ Hol van a bárónő?

_A főlakáj:_ Lent a parkban. Néhány vendég még csak most búcsúzik.

_Törő:_ Köszönöm. (Hátul lemegy a parkba.)

_A főlakáj_ (utána néz; utána akar menni).


NYOLCADIK JELENET.

_A főlakáj, Theodori, Az altábornagy, Almásy._

_Theodori_ (balról feljön a terraszra és át akar menni a kastélyba).

_A főlakáj_ (észreveszi; visszafordul, feljön a lépcsőn a terraszra,
körülnéz, nem lát senkit, halkan megszólal): Kapitány!

_Theodori_ (hátrafordul, megrettenve körülnéz, azután, mintha nem is a
főlakájjal beszélgetne): Mit akar?

_A főlakáj:_ Az altábornagyot egy félórára távolítsa el innen.

_Theodori:_ Lehetetlen.

_A főlakáj:_ Meg kell lennie.

_Theodori:_ Nincs rá semmiféle mód.

_A főlakáj_ (nyugodtan:) Keressen.

_Theodori:_ Semmiféle ok nincs rá.

_A főlakáj:_ Akkor csináljon okot… Itt jön… (Parancsolón.) Ön majd
hazudik neki valamit.

_Theodori:_ Igen, majd…

_A főlakáj_ (kisurran a kastély felé).

_Theodori_ (sóhajtva töröli meg a homlokát, azután hirtelen kihúzza
magát és az érkező altábornagy felé fordul).

_Az altábornagy_ (jön Almásyval:) Hát ez hallatlan Theodori, ez a
gazfickó mindent tudott. Nagyon kell vigyáznunk.

_Theodori:_ Igen, kegyelmes uram; és ezért arra is kérem excellenciádat,
jőjjön le velem azonnal a barakkokhoz.

_Az altábornagy:_ Dolgom van az irodában.

_Theodori:_ Kérem excellenciádat, halassza ezt el és jőjjön le rögtön a
barakkokhoz, mert… mert… (kétségbeesve gondolkozik).

_Az altábornagy:_ Miért Theodori?

_Theodori_ (eszébe jutott, amit mondania kell:) Ugy-e excellenciád
keményen bánt most Törővel?

_Az altábornagy:_ Igen.

_Theodori:_ Törő elbizakodott, gőgös és beszámíthatatlan,… az imént
különböző parancsokat osztott ki… és nekünk pótolhatatlan veszteség
volna, ha a barakkokban őrzött anyag elpusztulna.

_Az altábornagy:_ Ez igaz. (Almásyra néz.)

_Almásy:_ Az anyag Törő nélkül teljesen értéktelen. Nem az anyagra,
hanem Törőre kellene vigyáznunk.

_Theodori_ (nagyot lélegzik:) Törő, azt hiszem, maga is ott van már a
barakkoknál,… jó ha meg tudjuk előzni… és bebizonyosodott, hogy sohasem
lehetünk elég óvatosak. Én azt hiszem, a barakkokat mindenképpen
sürgősen meg kellene védenünk.

_Az altábornagy:_ Ez igaz. Ne sajnáljuk a fáradtságot. (Indul balra.)
Én, ha kell, egy egész zászlóaljat kirendelek a barakkok őrzésére…
(Kimegy.)

_Theodori_ (vele megy).

_Almásy_ (kelletlenül követi őket).


KILENCEDIK JELENET.

_Törő, Radován;_ majd _Törő, Beatrix_.

_Radován_ (jön jobbról, Törőt keresi. Várakozik. Meglátja Törőt, aki a
parkból jön): Jőjjön kérem.

_Törő:_ Mi az?

_Radován:_ Minden rendben van. Indulhatunk.

_Törő:_ Én még nem megyek.

_Radován:_ De minden perc elveszíthet bennünket. Az altábornagy minden
percben visszafordulhat.

_Törő:_ Mindegy. Én még nem megyek.

_Radován:_ De mire vár? Hiszen ez őrültség.

_Törő_ (lenéz a parkba): Most hagyjon itt engem. Egy félóra múlva jőjjön
vissza.

_Radován:_ Nem várhatunk egy félórát.

_Törő:_ Eh, menjen most innét.

_Radován_ (észreveszi a közeledő Beatrixet): Ah, ezért… Most
esztelenséget akar csinálni.

_Törő_ (nem törődik vele; néz Beatrix felé).

_Radován:_ Őrültséget akar csinálni… Tönkretesz mindent egy őrültségért.
Itt akar maradni? Fogságban akar maradni?

_Törő:_ Most takarodjék innen… És tíz perc múlva indulunk.

_Radován_ (visszavonul:) Tizenegy percünk már nincs. Hát siessen.

_Törő_ (legyint neki, hogy menjen el).

_Radován_ (kihuzódik).

_Beatrix_ (feljön a terraszra).

_Törő_ (elébe megy; szinte komoran): Köszönöm, Beatrix, hogy idejött.

_Beatrix_ (őszintén): Azt hiszem semmi oka sincs az ilyen őszinte
köszönetre, mert én akárhová elmentem volna, ha azt mondja, hogy
beszélni akar velem.

_Törő_ (nehéz lélegzettel): Igen, beszélni akarok magával Beatrix.

(Szünet.)

_Beatrix_ (vár, azután megkérdezi): És mi mondanivalója van nekem?

_Törő_ (habozik, nehezen mondja meg, szinte komor elszántsággal): Az
Beatrix, hogy én szeretem magát. (Hosszú szünet.) És mi mondani valója
van erre magának?

_Beatrix:_ Hiszen… hiszen maga azt régen tudja. (A kezét nyujtja neki.)

_Törő_ (lassan, szinte komor áhítattal megfogja a kezét, magához vonja
és szinte keserű mámorral megöleli. Hosszú ölelés).

_Beatrix_ (lesütött szemmel, de őszintén): Én szégyennek tartottam volna
egy percig is titkolni, hogy szeretem.

_Törő_ (sötéten, mámorosan): Én pedig, drága szerelmem, szégyennek
tartottam volna a maga szerelméért úgy jelentkezni, mint ahogyan most
mégis jelentkezem: könyörögve, koldus gyanánt, kudarc után és szegényen.

_Beatrix:_ Maga gazdag. A leggazdagabb. És erős. A legerősebb. És
mindent el fog érni, amit akar… És én úgy bízom magában, mint egy
istenben.

_Törő_ (mint valami drága illatot, úgy szívja be ezeket a szavakat):
Akkor Beatrix én most szegényen, de a magamban való teljes hittel
elmegyek innen és maga velem jön.

_Beatrix_ (igent int).

_Törő_ (boldogan): Igen? Velem jössz?

_Beatrix:_ Igen. Hová?… Mikor?… Miért?

_Törő_ (komoran, fanyarul): Hová? Még nem tudom. Mikor?… Most rögtön.

_Beatrix_ (bámulva áll föl): Most rögtön?

_Törő:_ Nem jössz?

_Beatrix:_ Nem.

_Törő:_ Miért?

_Beatrix:_ Mert ezt nem tudom… mert ezt nem értem… mert ez szökés, mert
ez csalás. Én megyek akkor, ha tudom, miért kell mennem, ha oda mehetek
az apámhoz és azt mondhatom neki: apám, én most elmegyek.

_Törő:_ Beatrix… én velem most kell eljönnie, kérdés nélkül és habozás
nélkül és azonnal.

_Beatrix_ (megrázza a fejét): Igy én nem tudok.

_Törő_ (fanyar fájdalommal; habozva, lehajtott fejjel): Akkor…

_Radován_ (megjelenik jobbról).

_Törő:_ Akkor isten vele, Beatrix.

_Beatrix_ (halkan, értetlenül): Isten vele.

_Törő_ (indul).

_Beatrix_ (fölsikolt): Megálljon. Hát istenem… Hát miért kell? Hát
mondja meg…

_Törő_ (odalép hozzá, elszántan): Beatrix… nekem el kell szöknöm innen,
mert itt nem vagyok szabad ember. Menekülnöm kell olyan helyre, ahol ura
vagyok magamnak és ahol azt, ami az enyém, amit én teremtettem, a
találmányomat, annak adom el, akinek akarom… És most már csak perceim
vannak… Ezért.

_Beatrix_ (megdermedve): De hiszen az árulás.

_Törő_ (türelmetlenül): Én nem tartozom senkihez…

_Beatrix_ (ugyanazon a hangon):… ez árulás és bűn, és maga a fájdalomba
és a veszedelembe megy. (Föláll, megsímogatja a homlokát, fölemeli a
fejét.) Magával megyek.

_Törő_ (örömmel): Rögtön jönnie kell, Beatrix. Most. Velem.

_Beatrix:_ Megyek, most, magával.

_Törő_ (vezeti őt; együtt kimennek).

_Radován_ (velük megy).

(A kastélyba vezető ajtó bezárul mögöttük. Autó zaja hallatszik. A
terrasz egy ideig üresen marad, azután balról Almásy jön, végigrohan a
terraszon, be a kastélyba, onnan nemsokára visszajön Paulával, az
altábornagy elé, aki lihegve jön balról.)

_Almásy_ (az altábornagynak): Ők voltak azok. (Fogcsikorgatva:) Theodori
azért csalt el bennünket, hogy ezek szökhessenek.

_Az altábornagy:_ Szamárság… Telefonozz inkább a dunai őrségnek, hogy
tartóztassa fel őket.

_Almásy_ (legyint, mint aki ezen túl van): Megpróbáltam. A telefondrótok
el vannak vágva.

_Az altábornagy:_ És utól nem érhetjük őket.

_Almásy:_ De… Én megyek… (Indul. Tagolva:) Én utólérem őket. És Törő
vagy visszajön, vagy megölöm. (Elrohan.)

_(Függöny.)_



MÁSODIK FELVONÁS.

Kert közepén álló ház emeleti szobája. Hátul bejárat. Jobbra és balra
folyosóra nyíló ajtó. Hátul ablakok zárt ablaktáblákkal.


ELSŐ JELENET.

_A főlakáj, Radován, Törő, Beatrix._

(A kis társaság hosszu és izgatott futás után érkezik meg; a hátsó
ajtón. – Az ajtó mögött lépcső van, ezen kellett fölrohanniok. – Az ajtó
fölrántódik; elsőnek lép be a főlakáj, aki vezette a társaságot, azután
Radován, majd Beatrix és végül Törő. – Törő szótlan és komor.)

_A főlakáj:_ Ide jőjjenek… Gyorsan be az ajtón… A lépcsőház még nem ad
védelmet a golyók ellen… (Törőhöz idegesen:) Siessen kérem, oda még
betévedhet egy golyó.

_Törő_ (lassan és komoran bejön).

_A főlakáj_ (behuzza mögötte az ajtót): No most aztán lövöldözhetnek, ha
a román határőrség el nem rontja a mulatságukat.

_Radován:_ Vagy, ha jobbnak nem látják egyszerüen átrándulni ide.

_A főlakáj_ (felsőbbségesen): Legyen nyugodt… itt már román területen
vagyunk.

_Radován:_ A Dunán is román területen voltunk, mégis fütyültek
körülöttünk a golyók.

_A főlakáj_ (büszkén): De itt a mi követünk védelme alatt vagyunk.

_Radován_ (nagyon fanyarul, mindig mély keserüséggel, szinte tompa
dühvel beszél): Van az önök követének egy ezred bakája is, hogy
megvédjen bennünket, ha azok mégis meggondolják a dolgot és átrándulnak
ide?

_A főlakáj_ (gőggel): Legyen nyugodt, nem rándulnak át. Mert az
átrándulás, az azt jelenti, hogy a mi fővezérletünk rögtön kiadja a
parancsot a háboru megkezdésére.

_Radován_ (teljes, keserű, harapós dühvel): És ön azt hiszi, hogy a
háborutól odaát félnek? – és nem az önök fővezérlete fél tőle?

_A főlakáj_ (bámulva): Mi történt önnel? Most bennünket gyülöl? (Nézi.)
Eh… ön mindenkit gyülöl… (Óvatosan kinyit egy ablaktáblát.) A lövöldözés
különben úgy látszik abbamaradt… Igen… Teljes csönd… Itt biztosságban
vagyunk… (Kinyitogatja az ablaktáblákat.) Nem értem, hogyan üldözhettek
bennünket… a telefonvezetékek el voltak vágva… Az üldözőink huszárok
voltak; tornyirányban próbáltak az automobil elé vágni… Mindenesetre
helyes volt, hogy nem hallgattunk az öreg paraszt könyörgésére és
kilyukasztottuk a másik csónakot.

_Radován:_ Ha a bárónőre hallgattunk volna, már fogságban volnánk.
(Szünet.) Minek ijedős asszonyokat hozni az ilyen útra.

_Beatrix_ (ijedten néz rá).

_Törő_ (föl akar lobbanni, azután gőgösen hallgat).

_A főlakáj_ (befejezte a rendezgetés munkáját): Igy… rendben van…
(Megáll. Udvariasan, nem lakáj módra, hanem házigazda módjára:) És most
talán lesz majd részem abban a szerencsében, hogy megismerkedhetem a
bárónővel. (Törőre néz.)

_Törő_ (komoran hallgat):

_Beatrix_ (zavarodottan): De hiszen én önt már ismerem, Schmidt úr.

_A főlakáj_ (udvariasan): A bárónő nem ismer… Engedje meg, hogy
bemutatkozzam: Golovin Miklós… kapitány. (A bemutatkozás szól Törőnek
is.)

_Beatrix_ (elfogódottan bólint).

_Törő_ (komoran meghajol).

_Golovin_ (szeretetreméltóan): Engedjék meg, hogy átvegyem itt a
házigazda szerepét… Remélem, sikerül elég kényelemmel ellátnom
mindnyájukat… A bárónőnek teljes garderobera lesz szüksége, arról
természetesen gondoskodunk… csak holnap reggelig kérem a szives
elnézését.

_Beatrix_ (elfogódottan): Nagyon szeretetreméltó.

_Golovin_ (benyul a zsebébe és egy papirlapra rajzolt skiccet vesz elő):
Engedjék meg, hogy megismertessem önöket a ház berendezésével is. (A
skiccről olvassa:) Ez itt a társalgó; balra az ebédlő van; jobbra
folyosó: hálószobák… egy, kettő, három… méltóztassék majd választani… A
földszinten mi helyezkedünk el… (Törőhöz:) ott egyébként teljesen
berendezett laboratórium is várja önt… A háznak villamos telepe van, itt
tehát (keresi a villamos-lámpa csavarját) rögtön teljes világosságot
teremthetünk. (Fölcsavarja a lámpát. Világosság.) Igy… Parancsolják
talán most mindjárt a vacsorát is? (Hallgatás.) Nem? (Szünet.) Később?

_Beatrix_ (habozva): Azt hiszem, kilenc óra tájban… most még nyolc óra
sincs.

_Golovin:_ Nagyon helyes. Lehetek más valamiben szolgálatukra? (Hosszu
szünet.) Ha semmiben, akkor (Törőhöz:) mi talán elintézhetnők a mi
ügyünket. (Alig észrevehető, inkább csak az udvariasság kedvéért való
mozdulat a válasz.) Igen? Akkor talán nem terheljük ezekkel a komoly
dolgokkal a bárónőt, akinek nyilván kellemes is volna egyedül maradnia.

_Törő_ (komoran): Nekem az a kivánságom, hogy a bárónő is legyen jelen
a… tárgyalásnál.

_Golovin:_ Amint parancsolják. Mi tehát megvesszük az ön találmányát nem
húsz, hanem huszonöt millió koronáért, amely huszonöt millió korona a
Credit Lyonnais bukaresti testvérintézeténél máris az ön rendelkezésére
áll. Azonkívül ha ön formálisan az én kormányom szolgálatába lép, mi még
tiz évig fizetünk önnek évenkint egy fél millió frankot, amely fél
millió frank felvehető minden év julius elsején a Credit Lyonnais párisi
főintézetében.

(Hallgatás.)

_Törő_ (lesütött szemmel): Miért… miért… kívánják önök, hogy én az önök
kormányának a szolgálatába lépjek?

_Golovin:_ Hm… szeretnők hivatalossá tenni azt a ránk nézve valóban
örvendetes összeköttetést.

_Törő_ (felnéz): Hogy minden lehetősége megszünjék a hazatérésemnek?

_Golovin_ (udvariasan): Ha parancsolja: igen.

_Törő_ (fanyarul): Ez még mindig nem akadálya annak, hogy én a
találmányomat idővel egy más hatalomnak, – esetleg magának az
osztrák-magyar monarchiának eladjam.

_Golovin_ (habozik, azután nagyon udvariasan): Nem akadálya, – de mi
tökéletesen megbizunk az ön becsületében.

_Törő_ (szinte felszikrázik a haragja erre a bókra, azután erőt vesz
magán és keserűen, gúnyosan legyint egyet).

_Golovin:_ A döntő az, hogy megegyeztünk. (Hallgatás.) Tehát
megegyeztünk. Ez a döntő. És minthogy ránk nézve nagyon kívánatos a
dolog sürgős lebonyolítása, bátor vagyok önt megkérni rá, fáradjon le
velem a földszintre, hogy a laboratóriumot önnek megmutathassam.
(Szünet. Félig most már Radovánhoz is, aki eddig hallgatva állott.)
Szabad kérnem talán erre… (A jobboldali folyosó felé mutat.)

_Radován_ (indul).

_Törő_ (rövid habozás után): Kérem az urakat, menjenek előre. Én
szeretnék a… a menyasszonyommal pár szót váltani.

_Golovin:_ Kérem. Parancsoljon. Majd erre kérem azután, hogy utánunk
fáradjon. (Meghajol, kimegy Radovánnal. Utközben:) Ami önt illeti…
(Elmentek.)


MÁSODIK JELENET.

_Törő, Beatrix._

(Egymástól messze megállnak és hosszan és hallgatva nézik egymást.)

_Törő_ (szintelen, szinte rekedt hangon, szándékos közömbösséggel, száz
más szót beleszorítva a torkába): Hm… (Rágja a szavakat, teljesen
nyugodtan:) Beatrix, – a ruhája elrongyolódott.

_Beatrix_ (elfogódva): Igen, – elszakadt. (Szünet. Közömbösen:) A mikor
a csónakból kiugrottunk.

(Szünet.)

_Törő_ (rekedten, gőgösen): Lihegve kellett futni. És elbotlott. Kétszer
is.

_Beatrix_ (zavarodottan simogatja végig magát): Ah, semmi…

_Törő_ (reszkető, elbiggyesztett ajakkal): Lövöldöztek ránk. A vízbe
csapkodtak a golyók. (Közelebb megy hozzá. Más hangon:) Félt?

_Beatrix_ (egyszerüen): Igen. Dideregtem. Még most is didergek.
(Összeborzong.)

_Törő:_ Adja ide a kezét, Beatrix.

_Beatrix_ (odaadja a kezét): Hiszen a maga keze is jéghideg.

_Törő_ (elereszti a kezét. Halkan és monotonul): Bocsásson meg nekem
Beatrix… hogy elrongyolódott és bepiszkolódott a ruhája. És hogy lihegve
és elbotolva szaladnia kellett.

_Beatrix_ (a kezét nyújtja neki): Én magát szeretem és…

_Törő_ (megcsókolja a kezét, nem ereszti el, gyorsan, őszintén): Nem
bánta meg? Eljönne még egyszer?

_Beatrix_ (nem válaszol, folytatja a mondatát): … és oda megyek, a hová
maga hí.

_Törő:_ Eljönne mégegyszer?… Erre feleljen.

_Beatrix:_ Előbb feleljen maga: megtenné még egyszer?

_Törő_ (elereszti a kezét, elfordul, az ajkába harap, visszafordul,
megáll; gőgösen és fölemelt fejjel): Megtenném még egyszer. (Megfordul
és kimegy.)

_Beatrix_ (összekulcsolt kézzel sokáig mozdulatlanul néz utána).


HARMADIK JELENET.

_Beatrix, Almásy._

_Beatrix_ (föláll, sóhajtva körülnéz, megborzong az idegenségtől, az
ablakhoz lép és kibámul a sötétségbe).

(A baloldali ajtó villámgyorsan fölnyílik és rongyolt ruhában, porosan,
gyorsan, de szinte zajtalanul beugrik rajta Almásy. Az ajtót halkan és
gyorsan bezárja maga mögött és mozdulatlanul megáll.)

_Beatrix_ (visszafordul, halkan fölsikolt, azután megismeri Almásyt és a
szájára szorítja a kezét, hogy a sikoltását visszaszorítsa. Szünet): Ah,
te vagy az?

_Almásy:_ Én.

(Szünet.)

_Beatrix:_ Te üldöztél bennünket?

_Almásy:_ Én.

_Beatrix:_ A golyóitok én körülöttem röpködtek… (Szünet.) Mit akarsz
itt? (Szünet.) Minek jöttél ide?

_Almásy:_ Én Törőt vagy visszatérítem, vagy megölöm.

_Beatrix_ (hevesen:) Menj el innen…

_Almásy_ (közelebb lép hozzá; halk fájdalommal): Bea, te engem
elárultál.

_Beatrix_ (hevesen akar válaszolni, de azután halkan és dacosan csak
ennyit felel): Bocsáss meg, én téged nem szeretlek.

_Almásy_ (fájdalmas ajkrándulással veszi tudomásul a választ): De ebben
a hitvány árulásban vele tartani… vele elmenni… A milliók kedvéért vele
lealacsonyodni… (Szünet.) Miért jöttél el vele?

_Beatrix_ (küzd az érzelmeivel; gőgösen): Mert én őt szeretem és én
odamegyek, ahová ő hí engem.

_Almásy_ (fájdalmas ajkbiggyesztéssel, fanyar fejbólintással veszi
tudomásul a választ. A foga közt halkan): Asszony!

_Beatrix:_ És én neked azt mondom: innen menekülj. És ilyen hangon vele
ne beszélj, mert ő… mert ő… olyan, mint egy király; engem hagyj vele
egyedül; és megölni őt ne próbáld… mert én őt visszatérítem… de ha te
merészeled csak a kezedet is fölemelni ellene… (Teljes asszonyi dühvel
akar vele szembe szállni, de hangokat hall a folyosó felől és
félbeszakítja magát.) Jönnek… Menekülj innen… Rejtőzz el legalább.

_Almásy_ (komoran): Hová?

_Beatrix_ (a baloldali ajtót, nem a lépcsőházba, hanem az ebédlőbe
nyílót fölnyitja): Ide… Próbáljuk meg, talán nem vesznek észre… (A
jobboldali folyosó felé figyel.) Siess.

_Almásy_ (bemegy az ajtón).

_Beatrix_ (sápadtan várakozik).


NEGYEDIK JELENET.

_Beatrix, Golovin, Törő, Radován_ és két fegyveres ember.

_Golovin:_ Bárónő!… ide bejött egy idegen ember.

_Beatrix_ (habozva): Nem, idegen ember ide nem jött be.

_Golovin:_ Nem?… (Lassan:) A bárónő bizonyos benne, hogy idegen ember
ide be nem jött?

_Beatrix:_ Én… (Dacosan:) Bizonyos vagyok benne…

_Golovin_ (figyelmesen ránéz, azután egyenesen nekiindul az ebédlő
ajtajának): Minthogy a bárónő bizonyos benne…

_Beatrix_ (ideges mozdulatot tesz, mintha utána akarna kapni).

_Golovin_ (odaért az ajtóhoz, kinyitja, benéz a szobába és folytatja a
mondatot): Kénytelen vagyok a főhadnagy urat fölszólítani, jőjjön vissza
ide miközénk.

_Almásy_ (megjelenik az ajtóban, nyugodt; az a szándéka, hogy ha kell
harcol és átvágja magát).

_Golovin:_ Ime mégis…

_Beatrix_ (kétségbeesve törte a fejét, mit tegyen. Most lázasan, szinte
kiáltva és egyúttal Törőnek könyörögve mondja): Nem… Mert hiszen ő nem
idegen… Ő mi hozzánk tartozik, mert velünk tart.

_Golovin_ (kételkedve hallgat, azután Törőhöz fordul): Nem gondolja
uram, hogy a bárónő ismét téved?

_Törő_ (habozik).

_Beatrix_ (remegve néz Törőre, az egész lelke benne könyörög ebben a pár
szóban): Ő hozzánk tartozik.

_Golovin_ (Törőhöz, most már kurtán): Igaz ez?

_Törő_ (hosszú kutató pillantást vet Beatrixre. Lenyelve az izgalmát,
szaggatottan): Igaz… Ő hozzánk tartozik… Nekem… barátom… és én vártam,
hogy utánam jön.

_Golovin_ (gondolkozva): Ah, ez meglepő fordulat… (Szünet. Vizsgálja
őket.) És ha én ezt nem hiszem?

_Törő_ (habozik, azután gőgösen): Önnek kötelessége elhinni azt, amit én
mondok.

_Golovin:_ Úgy?… Hm!… Jó… (Erőt vesz az ágaskodó haragján.) Rendben van.
Hozta isten… Annál jobb… (Nagy lélekzetet vesz.) Annál jobb, mert most
már akkor annál több joggal (Törőhöz:) és annál teljesebb bizalommal
kérhetem meg önt, jöjjön vissza velünk a laboratóriumba és ismertesse
meg velünk az eljárását. Az én embereim készen vannak.

_Törő:_ Ah… igen… igen… (Unottan:) A baj az, hogy az ön embereinek előbb
egy egész kis tanfolyamra van szükségük, mert különben kész veszedelem
velük…

_Golovin_ (szárazon): Megnyugtathatom… Az én embereim a mi arzenálunk
legkitünőbb és legtapasztaltabb altisztjei.

_Törő:_ Úgy?… Hm… De… hm… a laboratórium anyagfölszerelése hiányos és
szükség lesz rá, hogy egyetmást előbb…

_Golovin:_ Tévedés… Minden anyagunk éppen úgy megvan, mint az ön otthon
hagyott barakkjaiban… (Radovánhoz:) Megvan minden anyagunk?… Igen, vagy
nem?

_Radován_ (vonogatja a vállát, epésen válaszol): Megvan.

_Törő:_ Igen… de sötét este van és a világítás…

_Golovin:_ Villamos ívlámpáink vannak.

_Törő:_ És… (További kifogásokat keres, azután föllobbanó gőggel
szakítja félbe magát:) Eh… fáradt vagyok.

_Golovin_ (küzd az indulatával): Vagyis… vagyis… ön nem hajlandó… ön nem
hajlandó a laboratóriumba lejönni és…

_Törő_ (hideg gőggel): Ma nem.

_Golovin_ (forró, halk dühvel): És ha én önt kényszerítem?

_Törő_ (szinte már derült gőggel): Ki?… Ön?… Engem?… (Szünet.) Ha azt
hiszi, hogy módja van rá és ha azt hiszi, hogy okos dolog… próbálkozzék
meg vele.

_Golovin_ (fogcsikorgatva): Van énnekem egypár eszközöm, amely
elolvasztja a gőgöt és a makacsságot.

_Törő_ (gőgösen): Próbálkozzék meg velük. (Beatrixhez, könnyedén:) On
l’a gratté et voilà le cosaque.

_Golovin_ (egy másodpercre úgy látszik, fölrobban a dühe, azután erőt
vesz magán): Én… (Az indulat akadozóvá teszi a beszédét.) Én katona
vagyok és kijelentem önnek, hogy azt, amit én a hadseregem számára
egyszer megszereztem, soha a kezemből többé ki nem bocsátom.

_Törő:_ Én pedig kijelentem önnek, hogy én sem önnek, sem az ön
hadseregének a hatalmában nem vagyok.

_Golovin:_ Ön szerződött velünk.

_Törő:_ Úgy van. Én szerződtem az ön kormányával; vele egyenlőrangú
szerződő fél vagyok. Az ön kormánya fizet nekem huszonöt milliót és
ezért én kezébe adom a győzelem eszközét. Amely nélkül a háborúját nem
meri megkezdeni… De ma nem… Azt mondtam, hogy ma nem… Tehát ma nem.

_Golovin_ (hosszan gondolkozik): Jó… Tehát holnap… Rendben van, várunk
holnapig… Addig is: a főhadnagy urat, aki önnek szövetségese, én… hm,
sem el nem fogatom, sem főbe nem lövetem. (Int a két fegyveres embernek,
akik rögtön kimennek.) A főhadnagy úr itt maradhat… De természetesen nem
addig, amíg ő látja jónak, hanem addig, amíg én látom jónak. Ez,
ugyebár, természetes?

_Törő:_ Ez… hm… természetes.

_Golovin:_ Nagyon örülök, hogy egy nézeten vagyunk… Akkor én egyelőre
vissza is vonulhatok, csak egyre óhajtom mindnyájuk figyelmét fölhívni…
A ház minden kijáratánál most már fegyveres őr áll… Ezek a fegyveres
őrök parancsot kaptak rá, hogy mindenkit, aki a házat el akarja hagyni,
akárki legyen is, azonnal, fölszólítás nélkül, lőjjenek le… A házat csak
az én kíséretemben lehet elhagyni… Azt hiszem, helyes volt, hogy erre a
körülményre fölhívtam a szíves figyelmüket.

_Törő_ (hidegen): Igen… a figyelmeztetést köszönjük…

_Golovin_ (katonásan összecsapja a bokáját, sarkon fordul és elmegy).


ÖTÖDIK JELENET.

_Törő, Almásy, Beatrix_, előbb _Radovánnal_, aztán _Radován_ nélkül.

(Amint az ajtó Golovin mögött bezárul, a társaság feszült és merev
várakozásban marad egy másodpercig. De csak egy másodpercig. Azután Törő
és Almásy rögtön szikrázó szemmel fordúlnak egymás felé. Beatrix pedig
közbeveti magát. Mindez alig történik szavakkal, inkább mozdulatokkal.)

_Törő_ (gőgösen): Én téged…

_Almásy:_ És most…

_Beatrix_ (közbeveti magát, hogy fölhivja a figyelmüket Radován
jelenlétére): Kérlek, ne beszéljetek… Hallgassatok…

_Törő_ (megértette a figyelmeztetést): Ah…

_Almásy_ (összeszorítja az ajkát és hallgat).

_Beatrix_ (idegesen, gyorsan kezd beszélni. Közömbösséget játszik): Az
üzleti ügyeiteket ráértek megbeszélni később is… Most hagyjátok… Hadd
üljünk le végre nyugodtan egy negyedórára… Istenem, de elfáradtam…
Nemsokára remélem, vacsorázunk és én lefekhetem.

_Törő_ (szórakozottságot játszik): Ah, hiszen még csak negyed kilenc.

_Beatrix:_ Úgy?… Milyen hőség van még mindig.

_Almásy:_ Egészen kinyitom itt az ablakokat.

_Beatrix:_ Igen. A Dunáról friss levegő jön.

_Törő:_ Igen. Hm… (Megint valami közömbösséget akar mondani, de közben
elfogy a türelme:) Kérem, Radován úr… (Föl akarja szólítani arra, hogy
menjen ki.)

_Radován_ (félbeszakítja. Nyilvánvaló, hogy eddig is tudta, miért
beszéltek a jelenlétében az alkonyi szellőről. Fanyar rosszindulattal
várta, mi lesz a dolog vége és most fájdalmas, bólogató vigyorgással vág
bele a Törő szavába): Igen. Igen. Megyek már. (Lassan kimegy.)

_Törő_ (utánafordulva, amikor Radován mögött még alig húzódott be az
ajtó): Átkozott gazember.

_Beatrix:_ Vigyázzon rá Pál… ne sértse meg. Nagyon veszedelmes ember.

_Törő_ (gőgös dühvel): Úgy jár-kel itt, mint a testté vált rosszindulat.

_Beatrix_ (megborzongva): Mint a halál, úgy jár itt.

_Törő_ (legyint: nem kell vele törődni; azután Almásyhoz fordul): Én…
téged… megmentettelek…

_Almásy_ (szeliden): Nem engem… magadat mentetted meg.

_Törő_ (megütődve): Magamat?

_Almásy:_ Magadat. Mert ha engem ezeknek kiadsz és ha ezek engem el
akarnak fogni… nekem még két mozdulatra marad időm. Ez a két mozdulat
pedig elég lett volna rá, hogy te most már halott légy… (Szünet.) Hogy
ezt a két mozdulatot nem kellett megtennem, nagyon boldog vagyok.

_Törő_ (a foga között): Én nem.

_Almásy_ (meglepetve): Mit mondasz?

_Törő:_ Semmit… (Legyint.) Ez nem is fontos… Én… téged… megmentettelek
és ezért cserébe azt várom tőled, hogy itt maradsz, amíg itt kell
maradni… elmégy, mihelyt elmehetsz… de közben az én ügyembe bele nem
avatkozol, engem tanáccsal… rábeszéléssel… fenyegetéssel nem terhelsz.

_Almásy_ (csöndesen, tagadóan rázza a fejét).

_Törő:_ Ezt kivánom tőled… (Szünet.) Te erre nem vagy hajlandó?

_Almásy:_ Hiszen te magad sem hitted, hogy én erre hajlandó leszek…
(Hevesebben:) Hát miért jöttem volna én ide… és miért tettem volna ki
magamat veszedelemnek és megaláztatásnak… és miért lettem volna hajlandó
ölni is… ha nem azért, hogy… hogy… hogy… (ellágyul; más hangon
megindultan folytatja:) hogy téged könyörögve kérjelek: fordulj vissza.

_Törő_ (fanyarul): Ezt… nem akarom hallani.

_Almásy_ (közelebb lép hozzá): Mi valamikor barátok voltunk… én úgy
éreztem: a testvéred vagyok… És most, hidd el, én megint mindent
elfelejtettem. És mint a testvéred, összetett kézzel könyörgök… fordulj
vissza.

_Törő_ (küzd magával, az ajkát harapja): Én… nem… fordulhatok… már
vissza.

_Almásy:_ Miért? Mi tart vissza? Ez a hitvány fogság?

_Törő_ (megvetően legyint): Ah…!

_Almásy:_ Igazad van… ezeken átvágunk… Mi hát akkor? (Szünet.) Nézz bele
a lelkedbe: semmi más, csak… csak a dölyföd, ez a szánalmas dölyf, amely
olyan nyomorék módon kicsi a hüséggel szemben, a becsülettel szemben… A
millió meg millió emberrel szemben, akiket… elárulnál.

_Törő_ (nehezen emeli föl a fejét): Én nem tartozom hozzájuk…

_Almásy_ (félbeszakítja): Ne mondd ezt… ez nem igaz. Hozzájuk tartozol…
és ez az esztelen és gyilkos gőgnek a hangja… És azokhoz tartozol talán,
akiknek most a szövetségese akarsz lenni?… akiknek a kedvéért minket
elárulsz?… akik itt szégyenletes fogságban tartanak és akik téged… mert
ők becsületes katonái a hazájuknak… lenéznek és megvetnek.

_Törő_ (föllobbanva): Nem igaz.

_Almásy:_ Igaz… Az árulót mindenütt megfizetik és mindenütt megvetik.

_Beatrix_ (önkénytelenül lázasan igent int).

_Törő_ (háborog az indulata, azután ránéz Beatrixre, észreveszi a
fejbólintását és az indulata hideg gőggé változik): Ha megvetnek…
ostobák. Csőcselék!… és az én fejem föl fog érni a halhatatlanságba.

_Almásy:_ És a tiszta homlok közepére oda lesz sütve a legaljasabb
szégyenbélyeg, amellyel valaha hitvány fegyencet megbélyegeztek…
(Szünet. Nem kap feleletet. Az indulattól lihegve ostromolja tovább
Törőt:) Hiába adod nekik a legnagyobb ajándékot… áruló vagy… Hiába nősz
akármilyen nagyra… alávalóságot követtél el… Hiába érsz bele a
halhatatlanságba… becstelen voltál.

_Törő_ (fölkapja a fejét): Elég!… Nem.

_Almásy_ (összerezzen): Mit: nem?… Nem… akarsz…

_Törő:_ Először: nem akarlak tovább hallgatni… (Mértéktelen gőggel:) Mi
vagyok én… és mi vagy te, hogy te tarts nekem előadásokat az én életem
törvényeiről… Az én életem törvényét én szabom meg.

_Almásy_ (alázatra kényszeríti magát): Igen… te szabod meg… És nekem…
Almásy Györgynek… semmi jogom… sem erkölcsi… sem szellemi jogom nincs
rá, hogy a te életed számára törvényeket írjak elő… Nincs… De én itt… de
én velem… de én mögöttem ebben a percben tízmillió, meg tízmillió ember
áll…

_Törő_ (türelmetlenül szakítja félbe): Eh, én ezeket a tízmilliókat
lenézem és megvetem… És a te tízmilliód meg tízmilliód nevében ma
délután beszéltek velem. Ostobán és szemtelenül beszéltek velem. A te
tízmilliód meg tízmilliód cselekedjék okosabban, vagy válassza meg
jobban a választottait, ha az olyan embert, mint én, meg akarja tartani.

_Almásy:_ És te azért, mert egy ügyetlen és elhamarkodott válasz a te
hiúságodat…

_Törő:_ Elég volt… Mert ostobák voltak, eljöttem… És most itt vagyok… És
nem fordulok vissza.

_Almásy_ (lihegve): Vagyis te… megbántott gőgből… és esztelen hiúságból…

_Törő_ (elhárító mozdulattal): Köszönöm. Itt vagyok. És itt maradok…
Elég volt.

_Almásy_ (magánkívül): De nekem nem volt elég. (A zsebébe nyúl.) Ha te
elvesztetted az eszedet és eldobtad a becsületedet, akkor… énnékem arra…
hogy egy árulást meggátoljak, nem drága az életed sem. (Előrántja a
pisztolyát.)

_Beatrix_ (aki eddig feszült figyelemmel hallgatta a beszélgetést, most
halk sikoltással veti magát a pisztoly elé a Törő védelmére).

_Almásy_ (remegve állítja meg a saját lendületét).

_Törő:_ Köszönöm Beatrix… fölösleges. (Nyugodtan eltólja maga elől
Beatrixet és nyugodtan néz szembe Almásyval.) Tessék… (Szinte
szomorúan:) Miért nem lősz?

_Almásy_ (nagy harcot ví magával, azután remegő kézzel ereszti le a
pisztolyt): Nem… Most nem… Még nem… (A pisztolyt eltette.) De egyet
megmondok neked… te is voltál katona… három évig velem együtt, nem
kételkedhetel benne, hogy igaz… ha én itt a te árulásodat meggátolni nem
tudnám… ha te minket… a zászlódat… a bajtársaidat… a testvéreidet, a
hazádat elárulod, akkor magadat halálra itélted… Mert nem menekülhetsz a
szennyes millióiddal olyan helyére a világnak, hogy én, vagy a
hadseregünknek egy másik tisztje föl ne keresne és egy halálos golyóval
meg ne fizetne az árulásodért… És most menj és jelentsd…

_Törő_ (halkan, gőgösen fölnevet).

_Almásy_ (elámulva:) Mit nevetsz?

_Törő_ (lenézően, kurtán): Ijesztgetni akarsz… Elég volt.

_Almásy_ (fuldokolva áll és úgy tetszik, rá fog rohanni féktelen
keserüségében).

_Beatrix_ (ekkor elhatározza magát arra, amire a beszélgetés egész ideje
alatt készült; hogy közbelép… Almásyhoz): Kérlek, György, én mostan
téged arra kérlek… ne folytasd… Én szeretnék vele most végre egyedül
maradni… Még egy percig sem voltam vele egyedül… (Szünet.) Te most… menj
ki.

_Almásy_ (komoran): Hová?

_Beatrix:_ Menj le… Nézd meg a házat…

_Almásy_ (komoran): Igen… Hiszen… hozzájuk… tartozom. (Lassan elmegy
jobbra.)


HATODIK JELENET.

_Beatrix, Törő._

_Törő_ (komoran és zárkózottan járkál).

_Beatrix_ (lassan és óvatosan készülődik a mondani valóira. Óvatosan):
Most egyedül vagyunk végre.

_Törő_ (nem válaszol, nem is fordul feléje).

_Beatrix:_ Ketten, – együtt, – nagy csendességben – hogy vágyódtam rá, –
sírni tudtam volna már a türelmetlenségtől. (Szünet.) Maga… nem
vágyódott azután, hogy egyedül maradjunk?

_Törő_ (nem néz rá, komoran): De igen.

_Beatrix:_ Most meghallgatott már mindenkit, – mindenki elmondta, amit
gondol, – csak én nem. (Hiába vár választ. Odamegy hozzá. Nagyon
gyöngéden:) Nem akarja meghallgatni azt, amit én gondolok?

_Törő_ (ránéz; fanyarul, halkan): Almásy magának már majdnem a vőlegénye
volt, amikor én magukhoz jöttem?

_Beatrix_ (elképedve): Igen.

_Törő:_ És én miattam szakított vele. (Szünet.) És most bennünket
összehasonlít, – nem?

_Beatrix:_ Én… magukat… már régen összehasonlítottam; és maga
mindenkinél jobban tudja, kinek a javára ütött ki ez az összehasonlítás.

_Törő_ (nyugtalanul): Most… amikor Almásy kijött abból a szobából… ahová
maga rejtette el… a maga sikoltása olyan rémült volt és a hangja olyan
könyörgő, mint… mint… mint egy szerelmes lányé.

_Beatrix_ (végre magához tér a meglepetéséből. Ragyogó arccal): Istenem,
de boldog vagyok.

_Törő:_ Miért?

_Beatrix:_ Mert gyanakszik. Mert nyugtalankodik. Mert félt engem.

_Törő_ (ingadozva): És maga… a mikor az előbb az Almásy pisztolya elé
vetette magát… engem féltett-e, vagy őt?

_Beatrix:_ Én… én… (Válasz helyett a Törő karjaiba veti magát.
Megöleli.)

_Törő_ (hosszú csók után): Engem féltettél? Szeretsz? Csak engem?
Egyetlen gondolatod sincs más számára? Ne legyen. Nem szabad. Nincs?

_Beatrix_ (a karjában van; megrázza a fejét).

_Törő:_ Nincs? Engem így kell szeretni, – úgy, ahogyan embert még
sohasem szerettek. Én nem a lehetőt kívánom, én a lehetetlent kívánom.
Tudsz úgy szeretni? Fogsz úgy szeretni? (Szünet. A karjában tartja.
Mosolyogva:) Ha nem, akkor menj. Akkor eleresztelek. Akkor elküldelek.
(A karjába szorítja.) Küldelek, látod.

_Beatrix_ (mosolyogva fészkeli magát mélyebbre a karjába).

_Törő:_ Maradsz? Akkor cserébe érte elviszlek (mámorosan)… istenem,
hová! Majd meglátod, ki vagyok én. Én… én (mámorosan:) mindent jobban
tudok, mint más. (Eszébe jut Almásy.) Ah látod, ő, – ő derék, – igen, –
és hűséges. De mi az, deréknek és hűségesnek lenni! Derék és hűséges
ember sok van. De én… én (összeszorított ököllel:) én csudákat fogok
teremteni. Én a pénznek hatalmasabb ura leszek, mint akárki más. Én
jobban tudok örülni, szeretni és nevetni, mint akárki más. (Magánkívül:)
Én a világról, az életről, a mindenségről szebbeket gondolok, mint
akárki más. Örülsz annak, hogy velem jössz?

_Beatrix_ (magához térten, józanul, csendesen): Örülök.

_Törő_ (türelmetlenül): Nem örülsz eléggé. (Szünet.) Én a világot
ajándékozom neked.

_Beatrix:_ Igen. De…

_Törő:_ Mit: de?

_Beatrix_ (halkan): De haza ugy-e nem mehetünk?

_Törő_ (lehűtötten, elfordulva, fanyarul): Nem, – haza nem mehetünk.

_Beatrix:_ Soha.

_Törő:_ Soha.

_Beatrix:_ Kár.

_Törő_ (hevesen): Ne sajnáld. Én…

_Beatrix_ (a szavába vág): Te meghódítottad és nekem adod a világot.
Csak Magyarországot veszítjük el, amely a te hazád és Ausztriát, amely
az én hazám.

_Törő:_ Mit sajnálod. Előtted van a százszinü világ, hegyek, tengerek és
emberek, afrikai hajnalok és izlandi éjszakák és ezen a tarka földtekén,
te egy szürke foltot siratsz. Érdemes?

_Beatrix:_ Nem.

_Törő:_ Ugy-e nem?

_Beatrix_ (egészen nyugodtan): Én kimentem egyszer a mödlingi temetőbe
az anyám sírjához. Meleg tavasz volt, és én ott a virágzó temetőben
egyszerre csak meglepetve arra gondoltam, hogy az én anyám másnak
nyilván éppen olyan közömbös és hideg emlék, mint a milyen közömbösen és
hidegen én a mások anyját nézem. Miért tartják szentnek az anyákat,
holott a más anyját mindenki gyarló asszonynak nézi? Miért?

_Törő_ (komoran): Nem tudom.

_Beatrix_ (nagyon nyugodtan): Csak azért, mert mindenkinek volt anyja és
mert a maga anyja, aki másnak gyarló asszony, mindenkinek szent.
(Szünet.)

_Törő_ (gőgösen): Azt akarod ezzel mondani…

_Beatrix_ (félbeszakítja): Nem. Semmit sem akarok vele mondani. Csak
éppen elmondtam, mert eszembe jutott… (Szünet.) A te anyád is fiatalon
halt meg, ugy-e?

_Törő_ (komoran): Igen.

_Beatrix:_ Szép volt?

_Törő:_ Nagyon szép.

_Beatrix:_ És jó volt?

_Törő:_ Nagyon jó.

_Beatrix:_ Az én anyám a mödlingi temetőben van eltemetve… És a te
anyád?

_Törő_ (vonakodva): Egy… gömörmegyei… kis faluban.

_Beatrix_ (lassan): Szép a temető?… Tavasszal… És van virág a sírján?…
(Lassan:) És mondd: mikor voltál utoljára az anyád sírjánál?

_Törő_ (kínlódva keresi a választ, végre egy heves mozdulattal és egy
bosszús kiáltással lerázza magáról a megindulást): Nem!… Elég volt. Nem
felelek… Ezeken az érzékenységeken én nem botolhatok meg. Mit érne az én
erőm, ha ezt se tudnám lerázni magamról!… Nem akarom, hogy ezekről a
dolgokról beszélj és nem akarom… nem akarom… hogy ezekre a dolgokra
gondolj.

_Beatrix_ (csendesen megrázza fejét): Nem… Látod ezek olyan dolgok,
amelyek annál gyakrabban jutnak az eszembe és annál gyakrabban jutnak
neked eszedbe, minél keményebben eltiltod, hogy rájuk gondoljunk.

_Törő_ (remegve): Hát ilyen nyomorult babonákkal nem tudok én
megbirkózni?

_Beatrix_ (nemet int).

_Törő:_ De megtudok. (Összeszorított foggal:) Én… magamban… legázolom…
Már a talpam alatt van… És a te szívedből kiszorítom… Ne gondolj rá…
Boldog akarok lenni. És azt akarom, hogy boldog légy.

_Beatrix_ (föláll, sóhajt, nyugodtan): Pedig látod: így mi boldogok
sohasem lehetünk.

_Törő_ (megdöbbenve): Mi?… Beatrix!

_Beatrix:_ Soha… Mert van valami, ami velünk jön. És a világon végig
üldöz bennünket.

_Törő_ (megvetően): Mi?… Az ő (Almásyt jelzi) ostoba fenyegetése?… Az
ostoba emberek ostoba megvetése?

_Beatrix:_ Nem… _Az_ itt belül van… Az emberekkel nem kell törődni,
semmivel sem kell törődni, de itt belül van egy seb és akárhová megyünk,
az sajog; itt bent van egy fájdalom, egy félelem, egy nyugtalanság,
amely sehol sem pihen el; így ülünk nyugalomban és csendességben, és a
csendességben megszólal egy hang, amelytől megborzadunk és dideregni
kezdünk… Én borzadok… és didergek… és jobban félek tőle, mint a
golyóktól ma délután… és ez elől nincs hová menekülni, mert ez
végigkerget a világon… (Hosszú szünet.) És az életed így mérgeződik meg;
és így leszel ellensége az embereknek; és így lesznek ellenségeid az
emberek; és így maradsz egyedül; korán és elfáradva így maradsz magadra.

_Törő_ (görnyedezett ezek alatt a szavak alatt, de most rátalált arra a
szóra, amelybe belefogózhatik. Fölrázza magát): Hát magam leszek. Végre…
teljesen… tökéletesen egyedül… Mindig erre vágyódtam. Soha magamhoz
közel senkit ereszteni nem akartam. Soha a szívemből senkinek egy
darabot adni nem akartam… Hát végre magam leszek.

_Beatrix_ (fölindultan, de halkan): A… szívedből… nekem… nem adtál…
semmit?

_Törő:_ Igen… Neked igen… De hiszen te… te velem maradsz.

_Beatrix_ (fájdalmasan habozik, végre kimondja): Nem.

_Törő_ (megdöbbenve): Mit? Te…

_Beatrix_ (fájdalommal): Én nem maradok veled.

_Törő:_ Te… Te…

_Beatrix:_ Én innen visszatérek. Veled, ha jössz. De egyedül is, ha te
tovább mégy.

_Törő_ (égő kínban keresi a szavakat): De… de hát… de hát akkor… miért
jöttél… velem ide?

_Beatrix:_ Mert szeretlek… Mert máskülönben abban a percben
veszítettelek volna el, amikor megmondtad, hogy szeretsz… Mert abban a
másodpercben, mint egy villámlásra, megláttam mindent: hogy te mégy bele
egyedül a veszedelembe és a bánatba, és hogy nincs veled senki, és hogy
nekem azért kell mindent kockára tennem és mindent eldobnom, hogy
megmenthesselek… Eljöttem veled ide azért, hogy te velem oda visszatérj.

_Törő_ (félig lehúnyt szemmel): És… ha… nem térek veled vissza?

_Beatrix:_ Akkor… Akkor… én is… elhagylak… És egyedül maradsz.

_Törő_ (behúnyja a szemét, a mellére esik a feje, a végső elbágyadással,
nagyon halkan): Nem bírom… (Szinte megtántorodik, úgy ül le egy székbe;
a fejét belehajtja a két kezébe.)

(Hosszú szünet.)

_Beatrix_ (végre ijedten és gyöngéden megszólítja): Mi az? Pál!… (Meg
akarja símogatni.)

_Törő_ (elhárító mozdulatot tesz): Nem.

_Beatrix:_ Nézzen rám.

_Törő_ (elhárító mozdulatot tesz. Föláll, tompán): Híjja be Almásyt.

_Beatrix_ (habozik, de Törőnek egy újabb mozdulatára az ajtó felé indul;
kimegy).


HETEDIK JELENET.

_Beatrix, Törő, Almásy_, később _Radován_.

_Törő_ (egy másodpercig egyedül marad; elborult szemmel, bágyadtan, az
élet teljes és keserű utálatával néz maga elé).

_Beatrix_ (visszajön Almásyval).

_Almásy_ (fölindult várakozással): Hivattál engem?

_Törő_ (nem néz rá, mintha álomban beszélne): Én… elhatároztam… hogy
hazamegyek.

_Beatrix_ (megrezzen az örömtől).

_Almásy_ (kitárja a karját, remegve): Barátom…

_Törő_ (egy fáradt mozdulattal elhallgattatja őket. Fáradtan): Tudsz rá
módot?

_Almásy_ (alig tudja, hol kezdje a mondanivalóját): Itt… minden kijárat
előtt fegyveres őr áll. De… én a huszároknak meghagytam, hogy mihelyt
sötét van, úsztassanak át a Dunán… azok most lent vannak tehát
valamelyik parti erdőben. Két perc alatt ott lehetnénk…

_Törő:_ Ha innen kijuthatnánk.

_Almásy:_ Igen. Ha innen kijuthatnánk.

_Törő_ (fanyarul): És hogyan jussunk ki innen?

_Almásy_ (habozik).

_Törő:_ Azt még nem tudod.

_Almásy:_ Nem. Azt még nem tudom, de…

_Törő_ (fanyarul közbevág): Akkor majd én megmondom. Ti maradhattok…
majd eleresztenek benneteket… én pedig… majd átgázolok egy ilyen őrön.

_Almásy_ (ijedten): Nem… Nem engedem.

_Törő:_ Csak az egyik őrrel kell verekedni és a többi kijárat rögtön
szabad. Nyilván odarohannak mind, ahonnan lövés hallatszik… ha én
(jobbra mutat:) erre nekivágok, ti arra kényelmesen kisétálhattok.

_Almásy_ (nagy szemmel hallgatta): Igen… De mert itt egy élet van, amely
érték… én vágok neki erre, (jobbra mutat:) az őrnek és te sétálsz ki
arra (balra mutat).

_Törő_ (egy kissé, alig észrevehetően megütközve, fanyarul): Te… én
értem… magadat föl akarod áldozni.

_Almásy_ (egy másodpercnyi várakozás után): Igen.

_Törő_ (felülről lefelé Beatrixhez): Mit szól hozzá Beatrix?

_Beatrix_ (a kezét tördeli): Istenem, én… Istenem…

_Almásy:_ Vigyázni!… jön valaki.

(A jobboldali ajtó nyílik és óvatosan, a fejét a nyaka közé húzva, jön
be rajta Radován. – Hirtelen hallgatás.)

_Almásy:_ Hm… igen… hm…

_Radován_ (fájdalmas, alázatos, torz vigyorgással): Én… én csak átmegyek
itt a szobán… Már megyek is ki.

_Almásy_ (nem tud felelni).

_Törő_ (hidegen): Jó.

_Radován_ (a szoba hátsó részén meggörnyedve vonul át, azután torz
vigyorgással újra odafordul a többiekhez): Csak azt akarom megnézni,
lehet-e onnan megszökni… Az ablakból leugrani. (Kimegy. A többiek
dermedten állanak egy darabig.)

_Beatrix_ (remegve): Ez mindent tud. És mint a halál, úgy jár-kel itt.

_Törő:_ Pestises gazember!… Ha nem is tud mindent, legalább is sejt
mindent.

_Beatrix:_ Hogy jár itt. Mint a halál… Elárul bennünket.

_Almásy_ (összeszorított foggal): Nem árul el bennünket… Mert ha most
visszajön… és ha bennünket csakugyan el akar árulni… én… az első
mozdulatára… habozás nélkül… hátulról, orvul… le fogom lőni.

_Törő_ (nyugodtan): Vigyázz… Jön.

_Beatrix_ (nyugtalanul): Ne bántsd. Inkább beszélni kellene vele…

_Almásy_ (megrázza fejét): Le kell lőni.

_Radován_ (görnyedten jön ki… Amint a görnyedt hátát a többiek felé
fordítva, lassan behúzza az ajtót; amint azután arccal fordul feléjük és
megmutatja eltorzult fejét, amelyről nem lehet tudni, vigyorgás
torzítja-e el, vagy valami szörnyü fájdalom, amint lassan és pókszerüen
mozog, valóban van benne valami kisérteties): Visszajöttem… (Nagy
szünetekkel beszél, tudja, hogy minden szavát feszült várakozás
fogadja:) Megint itt vagyok… (Senki sem felel. Most tartja a leghosszabb
szünetet, a fejével hevesen bólogat:) Maguk… szeretnének… egyedül
maradni?

_Törő_ (gőgösen): Ah…

_Beatrix_ (udvariasan, izgatottan): Óh…

_Radován_ (egyikről a másikra néz, hevesen bólogat): Maguk… maguk most
innen szökni akarnak.

_Almásy_ (szikrázó szemmel lesben állva várt. Most, mint egy támadó
vadállat mögéje ugrik).

_Beatrix_ (azonban megelőzi… Visszafojthatatlan izgalmában rémülten
sikolt egyet és egy mozdulattal föltartja Almásyt): Ne. Ne még.

_Radován_ (hátrafordul. Mindent megért. Vigyorogva bólogat): Meg akart
ölni… Megölni. (Hosszu szünet. A torz vonaglás eltünik az arcáról. Nagy
lélegzetet vesz és tiszta, szomorú, mély hangon mondja:) Hiszen én úgyis
meghalok.

(Feszült várakozás.)

_Beatrix_ (helyre akarja hozni a hibáját; könyörögve): Radován úr,
kérem, könyörgök…

_Almásy_ (fenyegetőn): Ide figyeljen és értse meg jól…

_Radován_ (elhallgattatja őket egy széles mozdulattal, a szeme
becsukódik, a teste irtózatos fájdalomban összecsuklik, egy székre zuhan
és följajdul): Én meghalok.

(Ijedt hallgatás.)

_Beatrix:_ Mi baja van…?

_Radován:_ Nem látják rajtam? A belemet ronggyá tépi… Süt mint az izzó
vas… (Nyögve:) Hiszen nem tudok már járni se. És a pofámon rajta van a
halál álarca… (Valamivel nyugodtabban): Még két hetem van. Vagy egy.

(Hallgatás).

_Beatrix:_ De… de talán téved…

_Radován_ (ültében kiegyenesedik, nyugodtabban): Ah, most megenyhült…
(Komoran:) Nem tévedek. Két hetem van, vagy egy… mást régen levert volna
a lábáról… más már ordítva fetrengene az ágyban… Nekem nem lehetett
ledőlni addig, míg magukat ide nem hoztam.

_Törő:_ Míg bennünket…

_Radován_ (a fájdalmával foglalkozik; nem néz oda; halkan:) Magukat én
hoztam ide… (Törő szólni akar. Fölnéz rá.) Magában én támasztottam föl a
gőgöt.

_Törő_ (meghökkenve): Maga…

_Radován:_ Én… Mindennap piszkáltam… Magát én tettem részeggé.

_Törő_ (magánkívül): Maga…

_Radován_ (nem is néz rá): Én. Mert ide akartam juttatni… Idejuttattam.

_Törő_ (elkábultan áll, azután eltorzult arccal, szégyenkezve, gúnyosan
elneveti magát és mélyen lehajtja a fejét).

_Radován:_ Én… (Lehajtott fővel ül. Hosszasan gondolkozik.) Kellett… A
gyerekek miatt… Akiket (nem néz föl, de Beatrix felé int) maga utált. És
megsímogatott.

_Beatrix_ (reszketve): Kérem, bocsásson meg nékem.

_Radován_ (fájdalmasan): Ritka dolog ilyen csúnya gyerekeket látni…
Gyerekeknek olyan szépeknek kellene lenniök, mint az angyaloknak…
(Szaggatottan:) Olyan rútak, hogy fáj rájuk nézni… És én meghalok…
Sietni kellett… Olyan rútak… ki néz majd rájuk… Az anyjuk régen
elhagyott… Mi lesz velük, ha én meghalok… (Szinte zokogva:) A
gyerekeimmel, a gyerekeimmel… (Hosszu hallgatás.) Ezért hoztam magukat
ide.

(Hosszu hallgatás… A többiek összenéznek. Nem tudnak szólni.)

_Almásy_ (végre összeszedi magát. Óvatosan): Mert pénzt kapott érte.

_Radován_ (lehajtott fejjel): Mert pénzt kaptam érte. Azért hoztam… ide…
magukat… (Szünet. Föláll. Rájuk néz.) De most már megbántam… (Hosszú
szünet.) Én meghalok, de az bitang dolog… Megbántam… (Szünet.) És most
itt vagyok… Itt vagyok… hogy maguk vegyék meg az életemet.

(Meghökkent hallgatás.)

_Törő:_ Amit… maga mond… az nem nagyon érthető.

_Radován:_ Az az ostoba odalent kiadta azt a rendeletet, hogy ha az
egyik őr lő, a többiek mind szaladjanak oda… Csak egy életbe kerül… csak
le kell magamat (jobbra int) itt lövetnem és maguk arra (balra int) az
ebédlő ablakából kényelmesen megszökhetnek… (Szünet.) Hiszen erről
beszéltek, mi?

(Almásy és Beatrix habozik a válasszal.)

_Törő_ (egy mozdulattal elsöpri a habozást): Erről.

_Radován:_ Erről… Csak egy életbe kerül. És az én életem nekem már mit
ér!… Én döglődöm!… A maguké az életem, ha maguk a gyermekeimnek
megfizetik.

_Törő_ (kis habozás után): Pontosan meg kell mondania, Radován, hogy mit
kíván.

_Almásy:_ Megálljon Radován. Csak ezt: Theodori magukkal tartott?

_Radován:_ Theodori sokkal nagyobb gazember, mint én.

_Almásy:_ Ez elég. Most mondja –!

_Radován_ (csekket vesz ki): Én… itt… attól odalent… ezt kaptam… Odaadom
maguknak… Evvel csinálhatnak, amit akarnak… ha megfogadják, hogy a
gyerekeim a maguk pénzéből ezt az összeget megkapják.

_Törő_ (átveszi a csekket): A kétszeresét fogják megkapni.

_Radován:_ Megfogadják?

_Törő_ (igent int).

_Almásy:_ A becsületemmel kezeskedem érte.

_Radován_ (téveteg szemmel néz egyikről a másikra): Maguknak van…
Maguknak sok a pénzük… Pedig szépek és… és… minek annak a pénz, aki
szép… (Beatrixra néz.) Maga fogadja meg… Esküdjék meg rá.

_Beatrix_ (reszketve): Én megesküszöm… De borzasztó, hogy mi itt
megvásároljuk az ön életét, pedig talán…

_Radován_ (szinte rikácsolva): Nem… Nem… Ne mondja… Én elrothadok…
(fájdalmasan halkan:) soha életemben nem lehettem becsületes…
(izgatottan Beatrixhoz:) most ne beszélje le őket arról, hogy a rothadt
életemet megvegyék.

_Beatrix_ (rémülten): Nem. Én csak…

_Radován:_ Nem… Hát megveszik?

(A felelet: néma igen.)

_Radován:_ Megesküdtek rá!… (Néma igen.) Akkor… akkor én… (Megáll.
Visszafordul az ebédlő felé.) Maguk aztán ott kényelmesen leugorhatnak…
(Néma bólintás a válasz.) Én akkor… (Indul. Megáll. Beatrixre mutat.) Őt
hagyják itt.

_Almásy_ (halkan, gyorsan): Igen, Beatrix… öt perc múlva visszajövünk
érted. Csak egyszer kint legyünk.

_Radován:_ Akkor én… (fuldokolva az elfojtott izgalomtól:) most
kimegyek… (Megáll. A homlokáról törli a verejtéket.) Megyek… (Indul. Az
ajtóig ér. Irtózatos halálfélelemmel küzd.) Nem, nem.

_Almásy_ (melléje ugrik, halkan): Most ne legyen gyáva.

_Radován_ (rettegve): Nem, nem… Félek.

_Almásy_ (összeszorított foggal): Most menj már, gazfickó.

_Radován_ (fölordít): Nem. Félek a haláltól.

_Almásy_ (megragadja): Menj, vagy én lőlek le, mint egy ebet.

_Radován_ (félőrülten viaskodik vele): Nem… Élni akarok.

_Törő_ (odalép; eddig utálattal nézte a dolgot, most rászól Almásyra):
Ereszd el.

_Almásy_ (elereszti Radovánt).

_Radován_ (visszarohan a szobába, odatámolyog az asztal mellé, lezuhan
egy székbe, a fejét a kezébe hajtja).

_Almásy_ (a foga között): Gyáva gazember!

_Törő:_ Hagyd. Végre is… nem rugdalhatjuk ki.

_Almásy:_ Megvettük a hitvány életét.

_Törő:_ De ha nem adja… Most mit csináljunk?

_Almásy_ (gondolkozva, komoran): Akkor… mégis egy jobb életet fogunk
cserébe adni azért, hogy te visszatérhess.

_Törő_ (elgondolkozva néz rá; odalép hozzá; a karjára teszi a kezét;
gyöngéden): Várj még… várj még…

_Almásy_ (komoran): Várni veszedelmes… És minek?… Valakinek ki kell
mennie.

_Radován_ (ekkor ültében kiegyenesedik. Az arca egy rárohanó, nagy belső
fájdalomtól eltorzul. Lihegve mered maga elé egy ideig. A többiek
megdöbbenve néznek rá).

_Radován_ (hirtelen fölugrik): Én megyek. (Elvakultan körülnéz, a
fájdalomtól szinte nyögve várakozik, mintegy habozik még egy
másodpercig, azután végső nagy elhatározással, szinte futva indul a
jobboldali ajtó felé. Fölrántja az ajtót. Eltünik. Az ajtó nyitva
maradt.)

(Bent feszült izgalom.)

_Törő:_ Most nem fog visszafordulni.

_Almásy_ (gyorsan az ajtó mellé ugrik): Vigyázz… Hallgatni…
(Hallgatóznak.) Végigszaladt a folyosón. (Hallgatózik.) Lerohan a
lépcsőn… Kinyitja az ajtót… Dulakodnak… Most… (A távolból lövés
hallatszik. Megrémült hallgatás egy másodpercig. Törőhöz:) Most gyerünk.

_Törő_ (nyugodtan): Még egy másodpercet!

_Almásy_ (gyorsan): Beatrix, ne félj. (Megszorítja a kezét.)

_Beatrix_ (Törőhöz fordul).

_Törő_ (azonban nem búcsúzik tőle, hanem nyugodtan mondja): Most!

(Mind a ketten átrohannak az ebédlőbe.)


NYOLCADIK JELENET.

_Beatrix_, később _Golovin_.

_Beatrix_ (a szívére szorítja a kezét és gyötrő izgalomban hallgatózik.
Egy másodpercig csend. Azután kettős zuhanás. Utána csend. Beatrix
megkönnyebbül egy kissé. Azután lázas izgalommal siet a kinyitott
ablakhoz és belemered a sötétségbe. A Golovin érkezésének a zaja
riasztja föl).

_Golovin_ (berohan jobbról. Meglátja Beatrixet és megdöbbenve keresi a
többieket): Hol van a másik kettő? (A választ nem is várja meg, hanem
berohan az ebédlőbe, de onnan rögtön ismét visszatér.)

_Beatrix_ (dacosan várja).

_Golovin:_ Hová ment a másik kettő?

_Beatrix_ (hallgat).

_Golovin:_ Feleljen… Hová… ment… a másik kettő?

_Beatrix_ (lassan): Felelhetném, hogy nem tudom. De én azt felelem, hogy
nem mondom meg.

(Az ajtóban két fegyveres jelenik meg.)

_Golovin_ (dühtől remegve): Levetkőztetlek és megvesszőztetlek.
(Szünet.) Megmondod?

_Beatrix_ (sápadtan): Nem.

_Golovin_ (remegve): Átadlak nekik… Azt teszik veled, amit akarnak…
Odahajítlak nekik… hé, úrilány, bárónő, az övék leszel… mert én
odaadlak.

_Beatrix_ (gőgösen): Kozák!

_Golovin_ (sápadtan): Kötözzétek meg.

(A két fegyveres odasiet.)

_Beatrix_ (hátrál előlük).

(Ebben a másodpercben fölharsan egy huszártrombita hangja, amely attakot
fúj. A két fegyveres megáll. Golovinra néznek.)

_Golovin_ (meghökkenve hallgatózik).

_Beatrix_ (az ablakhoz rohan. Ujjongva): Ide, katonák! Ide huszárok!

(Kint egy kis csapat lábdobogása hallatszik. Palánkot törnek át.
Puskatus döng az ajtón.)

_Golovin_ (sápadtan áll. Azután elkáromkodja magát. A két emberének int
és kirohan).

_Beatrix_ (az ablaknál ujjongva): Törő! Törő!

_(Függöny.)_



HARMADIK FELVONÁS.

A Westerland-kastély. – Az altábornagy hivatali szobája. – Magas
földszint. – Hátul ablak az országútra. – Balra előszoba. – Jobbra
szobák.


ELSŐ JELENET.

_Az altábornagy, Almásy._

_Az altábornagy_ (rosszkedvü; levert. Felállt az asztaltól, amelynél
dolgozott. Táviratot tart a kezében, azt nézegeti. Indulna jobb felé).

_Almásy_ (besiet balról. Rongyos és tépett. Felvágja az ajtót és
félrelöki az előszobában időző ordonáncot, aki be akarja jelenteni): Nem
kell. (A jobboldali ajtó felé rohan, az ajtó előtt mintegy hallgatózva
megáll. Izgatottan:) Itt van Theodori?

_Az altábornagy_ (örül, amikor meglátja; de nem katonás viselkedése
azután fölbosszantja. Bosszusan, figyelmeztetően): No mi az? Mi lesz?

_Almásy_ (megérti a figyelmeztetést, kihúzza magát, elhadarja a katonai
jelentkezést, feszesen, de halkan): Kegyelmes uram, – jelentem alássan,
megérkeztem.

_Az altábornagy_ (recsegve): Honnan? Hogyan? Mi történt?

_Almásy_ (szeretne túllenni a dolgon): A románok harmadfél napig fogva
tartottak, de ma reggel követünk közbenjárására szabadon bocsátottak
mindnyájunkat.

_Az altábornagy_ (megenyhül): Jó. No! No. (Közelebb lép hozzá.) Hát
mondd csak…

_Almásy_ (felszabadultan, villámgyorsan, izgatottan): Itt van Theodori?

_Az altábornagy_ (folytatja): Hát Beatrix? Hol van? (Szorongva:) Mi
történt vele?

_Almásy_ (az ajtóhoz hajol): Itt van-e…

_Az altábornagy_ (magánkívül): A lányom! Mi van a lányommal?

_Almásy_ (idegesen): Eh, – bánom is én. Tudom is én. (Észreveszi, hogy
így nem boldogul.) Megérkezett ő is. Semmi baja. Felment átöltözködni,
mert rongyosan nem akar eléd kerülni. (Még ráadást is ad.) Teljes az
épsége. Semmi hiánya.

_Az altábornagy_ (megkönnyebbülve, de még mindig komoran tudomásul veszi
a fölvilágosítást);

_Almásy_ (makacsul): Itt van Theodori?

_Az altábornagy:_ Itt.

_Almásy_ (megkönnyebbülten): Na!… Féltem tőle, hogy megugrik… Igaz, hogy
demobilizálunk?

_Az altábornagy_ (bosszantja a faggatás, de érzi, hogy felelnie kell):
Igaz… (A táviratra mutat.) A hatvanhetesek egy fél óra múlva indulnak
haza… Az ellenség az utolsó percben váratlanul visszavonult.

_Almásy:_ Vissza, mert az utolsó percben váratlanul kisiklott a kezéből
Törő. És a Törő találmánya, amelynek te… sokallottad az árát.

_Az altábornagy_ (fenyegetően): Erről majd később beszélünk.

_Almásy:_ Jó… Most úgyis fontosabb ez: Theodori áruló.

_Az altábornagy_ (felelni akar, de nem tud; lehajtja a fejét és rágja az
ajkát. Szünet).

_Almásy:_ Elhiszed most már?

_Az altábornagy_ (akadozva): Félek tőle.

_Almásy:_ Én bizonyos vagyok benne.

_Az altábornagy_ (minden szót nehezen hoz ki az ajkán): És… mire…
támaszkodik ez a bizonyosság?… Mi… a bizonyítékod?

_Almásy:_ Először: Radovánnak, a Törő agyonlőtt alkalmazottjának a
vallomása.

_Az altábornagy_ (töprengve vár egy ideig): Azután?

_Almásy:_ Kell még más is?… Ha kell: hol van Karanov Paula?

_Az altábornagy_ (vállat von): A szobájában lesz… Készül elutazni… A
Törő szökése után elfogattam.

_Almásy:_ A Theodori tanácsára!

_Az altábornagy:_ De Theodori azután megállapította, hogy ártatlan.

_Almásy_ (gúnyosan): Megállapította!… Hát kérlek… (Kinyitja az előszoba
ajtaját. Az ordonánc rögtön belép.) Eredj és hídd ide Karanov
kisasszonyt… (Magyarázóan:) Az orosz kisasszonyt… A kegyelmes úr kéreti…
(Az ordonánc ismételni akarja a parancsot.) Indulj. (Az ordonánc
tiszteleg és elmegy.)

_Almásy_ (nyugtalanul visszatér a jobboldali ajtóhoz): A Theodori
szobája innen a harmadik?

_Az altábornagy:_ Igen.

_Almásy:_ Bizonyos, hogy bent van?

_Az altábornagy_ (lassan kinyitja az íróasztal fiókját): Bizonyos… A
holnapi parancsokat készíti el.

_Almásy:_ Valószinüleg két példányban, – egyet azoknak, – most már nem
kell ugyan nekik… de a szokás hatalma… (Szünet.) Az ablakon vasrács van
ugy-e?

_Az altábornagy:_ Igen. (A fiókból revolvert vesz elő, lassan megtölti.)

_Almásy:_ Más kijárat pedig nincs. Szóval… semmiképpen sem szökhetik el.
(Észreveszi a revolvert. Elámulva:) Mi… Mi az?

_Az altábornagy_ (komoran, konokul): Ez egy kilencvenötös mintáju
katonai revolver.

_Almásy:_ Mit csinálsz vele?

_Az altábornagy_ (konokul): Megtöltöm.

_Almásy_ (magánkivül, halkan): És… te… ezt a revolvert oda akarod neki
adni?

_Az altábornagy:_ Oda… És egy félóra hosszat egyedül hagyom vele.

_Almásy_ (magánkivül): Én pedig ez ellen a leghatározottabban
tiltakozom.

_Az altábornagy_ (elég sokáig türt; fölrobban): Mit mersz te…! Hogy
mersz te…! (Nem figyelmeztetés, hanem katonai kommandó:) Vigyázz!

_Almásy_ (vigyázz-állásban): Én ez ellen a kegyelmi aktus ellen
hivatalosan tiltakozom… (nyomatékosan:) a legfelsőbb szolgálat
érdekében… Nekünk nem az a fontos, hogy egy hitvány ember valahogyan
megbünhődjék, hanem az, hogy ez a hitvány ember rávalljon a büntársaira
és hogy az árulás egész szövedékét a kezünkbe kapjuk.

_Az altábornagy_ (fájdalmas töprengésbe merül; a tiltakozás nagyon
hatott rá; végre megrázza a fejét): Nem!… Amit vallana, majd megtudjuk
nélküle… Ezt a kabátot hordta… az az egy joga mindig megmarad, hogy maga
röpítsen golyót a fejébe.

_Almásy_ (válaszolni akar, de a Paula érkezése félbeszakítja).


MÁSODIK JELENET.

_Voltak, Paula._

_Paula_ (hidegen, megsértetten lép be. Amikor Almásyt meglátja, kiragyog
az arca): Jó napot, kedves Almásy; csakhogy épségben megérkezett. De
féltettem. (Hirtelen más hangon, fanyarul:) Nem is mondhatom különben,
hogy olyan nagyon féltettem volna.

_Almásy_ (fogva tartja a kezét; nagyon melegen): Mondja, hogy igen…
Miért tagadja le?

_Paula:_ Mert maguk nem bírják el a nyiltságot és az őszinteséget.
Maguknak lesütött szemü és halk nők kellenek. Azt a nőt, aki őszinte,
itt börtönbe csukják.

_Almásy:_ Haragszik ránk, Paula?

_Paula:_ Igen. Nagyon.

_Almásy:_ Pedig nekünk, ha győzni akarunk, gyanakvóknak kell lennünk.

_Paula:_ Igen, csakhogy maguk ott gyanakszanak, ahol nem kellene; ott
pedig, ahol kellene, ott nem.

_Almásy:_ Én is, Paula?

_Paula:_ Maga… maga… nem… De ő excellenciája, aki engem becsukatott.

_Almásy:_ Tudja kinek a tanácsára?

_Paula_ (vonogatja a vállát; habozva): Tudom.

_Almásy:_ A Theodoriéra.

_Paula_ (fanyarul biccent).

_Almásy_ (közelebb megy hozzá, könyörögve): Kedves Paula… mi van
Theodorival?

_Paula_ (habozik, a bosszusága még nem mult el, de hajlik a kérésre).

_Almásy_ (látja a lelki harcát): Kérem… Könyörgök… Mi van vele?

_Paula_ (elszánta rá magát, hogy megmondja. Bizonyos éllel az
altábornagy ellen): Mi van vele? Az van vele, hogy áruló és azoknak a
zsoldjában van.

_Almásy_ (fölemeli a fejét, egy pillantást vet az altábornagyra): Hm…
bizonyítékok?

_Paula_ (alig hallgat rá): Az van vele, hogy (a táskájába nyúl:) ezt az
útlevelet adta nekem… szökjem át Szerbiába. (Az útlevelet lecsapja az
asztalra.) Ezt a pénzt adta nekem, hogy legyek majd a szeretője.
(Lecsapja az asztalra a pénzt.) És készült ő maga is szökni, mert csak
holnapra várta haza magukat… Én őt megcsalhattam volna most már és a
szerb határon otthagyhattam volna. De utálom a csalást. Utálom az
árulót. És gyülölöm azokat, akiknek ő a szolgálatában állt… Itt van az
útlevél. Itt van a pénz. És az ő szobájában megtalálják a többi pénzt.
És megtalálják azt az útlevelet, amellyel ő akart megszökni… Eddig van.
Isten megáldja magukat.

_Almásy_ (feszült figyelemmel, lihegő elégtétellel hallgatta a kis
kitörést; most meghökkenve): Hova megy?

_Paula:_ Utazom… Valahová… Nem tudom még.

_Almásy:_ Kérem ne. Várjon még.

_Paula_ (megrázza a fejét): Minek?

_Almásy:_ Mert… mert nekem még… mert én még… szeretnék… beszélni
magával.

_Paula_ (vonakodik).

_Almásy:_ Hát jó. Csak egyet tegyen meg… nekem most… sürgős dolgom van…
egy félóra mulva nézzen be ide… Csak tíz percre… Azután utazhat… Ezt
megigéri?

_Paula_ (vonakodva): Ezt meg.

_Almásy:_ Jó, akkor most… Most menjen innen.

_Paula_ (megy).

_Almásy_ (komolyra vált arccal fordul vissza az altábornagyhoz).

_Az altábornagy_ (rendkívül izgatott. Szenved. Az arca vonaglik a
felindulástól).


HARMADIK JELENET.

_Az altábornagy, Almásy_, később _Theodori_.

_Az altábornagy_ (fájdalmas erőfeszítéssel összeszedi magát. Halkan):
Hivd be Theodorit.

_Almásy_ (halkan): Bocsánatot kérek… jobb volna, ha Theodori engem csak
itt látna meg… (Szünet.) És jó volna már az első kihallgatást hadbíró
jelenlétében megejteni.

_Az altábornagy_ (habozik; búsan megrázza a fejét; odalép a jobboldali
ajtóhoz és bekiált rajta a harmadik szobába): Theodori!

_Theodori_ (kijön. Mosolygó és nyugodt, mint mindig… Amikor Almásyt
meglátja, meghökken, de csak egy másodpercre. Azután megint derült és
felsőbbséges): Parancs, kegyelmes uram.

_Az altábornagy_ (küzd a fölindulásával, szeretne rádördülni):
Theodori…! (A lendülete elbágyad. Még egyszer összeszedi magát:)
Theodori! (Nem bír egyenesen lecsapni rá azzal, hogy áruló. A másik
módszert választja. Megfogta az útlevelet. Nyersen:) Mi ez, Theodori?

_Theodori_ (első pillantásra tisztában van mindennel, de most
figyelmesen megnézi az útlevelet): Ez… ah!… hiszen ez a kis idegen nő
útlevele… Hogy került excellenciádhoz?… A ravasz kis bestia nekem újra
gyanus lett, megpróbáltam lépre csalni… de most már, ha ez az útlevél
itt van, nem tudom, sikerül-e.

_Az altábornagy_ (fájdalommal és megvetéssel hallgatja. A pénzt sepri
odább): És ez itt?

_Theodori:_ Ez… (Derülten:) Az a pénz ez, amelyet én adtam neki?… Jónak
láttam ezúttal, amint excellenciád megengedte, a rendelkezésünkre álló
alapot erősen igénybe venni, mert ennek a Karanov kisasszonynak a
lelepleztetését igen fontosnak tartom… Az ilyenfajta kémek a
legveszedelmesebbek, először, mert nők és szépek, másodszor, mert a
hősiességnek és a becsületességnek olyan álarcában járnak, amely a
leggyanakvóbb embert megtévesztheti.

_Az altábornagy_ (nem hiszi, amit mond. De a mód, ahogyan mondja, még
mindig hat rá. Rá akar rohanni, de a fájdalma erősebb): Theodori… hogy
bíztam én magában… (Félig Almásyhoz, félig magának:) Én nekem
megfoghatatlan… Ez az ember áruló.

_Theodori_ (sértett méltósággal): Áruló?… Ki mondja rólam, hogy áruló
vagyok?… (Szünet.)

_Almásy_ (még ő is habozik, mert szörnyű dolog egy ilyen rangú katonának
a vádat a szemébe vágni).

_Theodori:_ Ah, ez a hazug kis nő talán… egérfogóban akartam megfogni;
most cincog… Ha ő vádol engem, akkor…

_Almásy_ (kipirultan odalép): Nem ő vádolja önt, hanem én… Vádolom
árulással és kémkedéssel… Vádolom azzal, hogy hazaáruló és fizetett kém.

_Theodori_ (fenyegetően): Almásy főhadnagy!…

_Almásy_ (nyugodtabban, szinte egyhanguan): Vádolom önt azzal, hogy
állandó összeköttetésben volt azzal az idegen hatalommal, amellyel
szemben álltunk, hadititkokat adott el neki és pénzt kapott tőle…
Vádolom önt azzal, hogy a Törő találmányáról ön tett jelentést az ő
vezérkaruknak és hogy ön segítette azt az egész műveletet, amely a
találmány megszerzésére irányult… Vádolom önt azzal, hogy ön csempészte
ide a házba azt az idegen vezérkari tisztet, aki itt Schmidt főlakáj
gyanánt szerepelt és vádolom önt azzal, hogy Radovánnal és az
állítólagos Schmidttel egyetértve, ön tette lehetővé a Törő szökését.
Vádolom azzal, hogy innen szökni akart; hogy csak holnapig akart várni,
mert azt hitte, mi csak holnap szabadulunk ki; hogy az állítólagos
Schmidtnek levelet írt és a levélben azt kérte, eszközölje ki az ő
követük, hogy bennünket még egy napig fogva tartsanak… És hogyha ön ezt
tagadná… akkor… itt a levele… (A levelet kihúzza a zsebéből és odaadja
az altábornagynak.)

_Theodori_ (az Almásy csendes zápor módra özönlő beszéde alatt lassan
elveszti a derült, feszes tartását. Lassan összeomlik).

_Az altábornagy_ (átfutja a levelet. Mintha csak most jönne rá, mi
történt, szinte fölordít): Theodori!… Canaille!

_Theodori_ (menekülést keresve, de megüvegesedő szemmel néz körül.
Odatámolyog egy székhez, leesik rá. A kezébe temeti az arcát): Istenem…
Istenem…

_Az altábornagy_ (fölszegi a fejét. Feszesen, mintegy rángatva a
tagjait, mozog. Undorral kikerüli a széket, amelyen Theodori ül. Odamegy
az íróasztalhoz. Elveszi a revolvert és hangos koppantással leteszi arra
a kis asztalra, amelynél Theodori ül).

_Theodori_ (fölnéz, üveges szemmel bámul rá a revolverre).

_Az altábornagy_ (undorral tartja magát távol tőle. Hidegen): Ön… most…
visszamegy a szobájába… Az ajtaja elé őrt állítok… De egy félórája még
van… Azalatt… azt teheti… amit… jónak lát…

_Almásy_ (halkan tiltakozni készül).

_Az altábornagy_ (egy heves mozdulattal elhallgattatja. Megfordul.
Magával vonja Almásyt is úgy, hogy mind a ketten hátat fordítanak
Theodorinak).

_Theodori_ (ingadozva, hamuszínű arccal fölkel. Kinyul a revolver után,
de a keze reszket. Megfogja a revolvert, de reszkető kezéből kiesik a
fegyver és ő ijedten vonja vissza a kezét… Körülnéz; tévetegen keres
menekülést. Megtörten csuklik össze; irtózatos harcot ví magával, végre
megfogja a fegyvert és kitámolyog az ajtón).

_Az altábornagy_ (utána fordul. Hosszan utána néz): Becstelen!… Hadd
haljon meg… (Szinte máris hallgatózik.)

_Almásy_ (halkan): Nagyon helytelennek tartom ezt a kegyelmi aktust… De
az a reményem van, hogy gyáva és hogy nem él ezzel a kegyelemmel. Hanem
választja a becstelen életet…

_Az altábornagy:_ Nem igaz… (Az előszoba ajtaját kinyitja.) Ki van itt?

_Válasz:_ Ordonánc a hatvanhetesektől.

_Az altábornagy:_ Gyere be.

_Kovács_ (teljes fölszerelésben, torniszter, puska): Parancs.

_Az altábornagy_ (kinyitja a jobboldali ajtót): Odamégy be az ajtó elé…
Indulj.

_Kovács_ (bemegy).

_Az altábornagy:_ Ráfordítod a kulcsot. (Hallatszik a kulcs csörrenése.)
Aki ki akar jönni, lelövöd. Akármit hallasz, nem mozdulsz. Ha én
visszajövök, nekem jelentést teszel… (Behúzza az ajtót. Peckesen veszi a
sapkáját. Int Almásynak:) Gyerünk. A hatvanhetesek parancsra várnak…
(Visszanéz.) Mire visszajövünk, az ott halott lesz… (Almásy válaszolni
akar.) Előre, indulj.

_Almásy_ (indul).

(Az ajtóban találkoznak Törővel.)

_Az altábornagy_ (rádördül): Itt van?… Nagyon jó. Itt vár rám… Ez a
legjobb hely… Itt várni… Megértette?

_Törő_ (nyugodtan): Meg.

_Az altábornagy_ (kicsörtet).

_Almásy_ (vele).


NEGYEDIK JELENET.

_Törő_, majd _Beatrix_.

_Törő_ (mosolyogva néz az altábornagy után. Derült, nagy boldog jókedv
ragyog az arcán, amelyet néha zavar meg egy kis nyugtalanság. Az
ablakhoz lép. Kinéz rajta. Visszafordul. Türelmetlenkedni kezd).

_Beatrix_ (benéz az ajtón, mosolyog): Maga van itt?… Bejöhetek?

_Törő:_ Maga itt a ház úrnője… Én csak vendég vagyok…

_Beatrix_ (bejön): Nálunk a vendégnek több joga van, mint a gazdának.

_Törő:_ De én úgyszólván fogoly vagyok itt… Az apja rámdördült, és
annak, amit mondott, azt hiszem, az volt az értelme, hogy fogságra vet
és meg akar büntetni.

_Beatrix:_ Vallja be, hogy a büntetést megérdemelné… (Nagylelküen:) De
én majd közbenjárok.

_Törő_ (mosolyogva, túlzottan): Örök hálára kötelez…

(Szünet.)

_Beatrix_ (jár-kel, úgyszólván kerülgeti Törőt. Várja, hogy Törő
szóljon, de minthogy Törő hallgat, megrázza a fejét és ő szólal meg):
Tudja mit… én nem szeretem ezt a hangot… Mondja meg nekem mindenekelőtt
becsületesen és komolyan: mit érez most?… Hogy van?… Elégedett, vagy
elégedetlen?…

_Törő_ (egy másodpercnyi habozás után): Megmondom… Boldog vagyok…
Szeretném kinyitni a két karomat és megölelni vele a földet… Sohasem
hittem volna, hogy ilyen jó az… az erkölcs; és… és a becsület; és… (a
meghatottságát egészen elrejtve:) és hogy… Sohasem hittem volna, hogy én
így szeretem a hazámat.

_Beatrix_ (minden mondathoz boldogan igent int. Azután vár).

_Törő_ (nem szól többet).

_Beatrix:_ És… és… és nincs nekem semmi érdemem abban, hogy maga… most
ilyen jól érzi magát?

_Törő_ (kissé elsötétül az arca. Azután becsületesen): De igen. Magának
köszönhetem… hogy… hogy… hogy egy jégkéreg lepattant a szívemről.

_Beatrix_ (megint hevesen többször igent int. Azután megint vár. Hiába.
Bosszúsan): No?… És?

_Törő_ (zavarban): És?…

_Beatrix_ (odalép hozzá): Ejnye… hát igazán nem akar engem most már
feleségül venni? (Maga is mosolyog a heves felelősségrevonáson.
Általában nem veszi komolyan a dolgot.)

_Törő_ (nagy zavarban. Nem tekint a szemébe): Nézze, Beatrix, én
magának… őszintén nagyon hálás vagyok… Őszintén az egész életre… De azt
hiszem… a szabadságát vissza kell adnom.

_Beatrix_ (elkomolyodik): És miért?

_Törő:_ Mert… azt hiszem… úgy vettem észre… maga… maga még mindig
szereti Almásyt.

_Beatrix:_ Ezért?

_Törő_ (int).

_Beatrix_ (röviden): Ez csacsiság… Sohasem is szerettem voltaképpen.

_Törő:_ De…

_Beatrix:_ Még valami van?

_Törő:_ Igen.

_Beatrix:_ Ki vele.

_Törő_ (elszánja magát; komolyan): Nézze, Beatrix, én azt hiszem… én
megmondtam magának… én csak akkor tudok nyugodt és boldog lenni, ha
engem nagyon szeretnek. Mindenek fölött. Mindennél jobban.

_Beatrix:_ És én?

_Törő:_ Maga… engem ide visszatérített… Az elszántságával és a
bátorságával… Ezért én egy életre hálás vagyok magának… De ugyanakkor…
ugyanakkor… maga azt mondta, hogy engem magamra hagyna; azt mondta, csak
azért jött velem, hogy visszatérítsen; és ha nem jövök… elhagy engem.

_Beatrix:_ Ezért?

_Törő:_ Ezért.

_Beatrix:_ Mert azt mondtam magának, hogy elhagynám?

_Törő:_ Igen.

_Beatrix_ (elnyomott mosolygással): Csakhogy az nem volt ám igaz…

_Törő_ (álmélkodva): Mi?… Mi?…

_Beatrix_ (lassan): Amikor azt mondtam, nem mondtam igazat…

_Törő_ (levegő után kapkod).

_Beatrix_ (nyugodtan): Hazudtam. (Közelebb megy hozzá.)

_Törő_ (hátrál): Vagyis maga…

_Beatrix:_ Vagyis én magát sehogy, soha, semmiért a világon el nem
hagytam volna. De ha ezt akkor őszintén megmondom, maga marad a
makacsságban, a bajban és az örök bánatban. Hogy megmentsem… kénytelen
voltam hazudni.

_Törő_ (levegő után kapkod): Maga tehát nemcsak azért jött velem, hogy…

_Beatrix:_ Én azért mentem magával, hogy mindig magával maradjak és hogy
magától soha el ne váljak. (Feléje megy.)

_Törő_ (boldog volna, feléje indul, de hirtelen megáll): De hátha…

_Beatrix:_ Hátha?

_Törő:_ Hátha… akkor mondott igazat és _most_ nem mond igazat?

_Beatrix_ (mosolyogva tagadja és indul feléje).

_Törő_ (hátrál, kétségbeesve): Sohasem fogom megtudni, mikor hazudott.

_Beatrix_ (energikusan feléje nyomul): Az nem is fontos. Az a fontos,
hogy végre belássa, hogy engem kell feleségül vennie. Még pedig sietve.

_Törő_ (mosolyogva meghökkenve néz rá).

_Beatrix:_ Akarja tudni, miért?… (Törő igent int.) Azért, mert… látja…
én rájöttem, hogy ma már csak a nőkben vannak meg a férfias
tulajdonságok.

_Törő_ (kételkedő arcot vág).

_Beatrix:_ Az igaziak: a hűség, az állhatatosság, a kitartás, a
következetesség, az őszinteség… ezek csak a nőkben vannak már meg.

_Törő_ (szólni akar).

_Beatrix_ (nem engedi): Almásy?… az kivétel… Megállapítottuk tehát, hogy
férfias tulajdonságok csak nőkben vannak. A férfiak hütelenek,
állhatatlanok, következetlenek és mértéktelenül hiúk, különösen
következetlen, állhatatlan és hiú a tehetséges férfi… Minél
tehetségesebb, annál inkább… A maga következetlensége, állhatatlansága
és hiusága tehát… (Alig talál rá szót:) már egyszerüen kimondhatatlan…
Hogy ebből baj ne legyen, szüksége van arra, hogy a boldogsághoz és
boldoguláshoz szükséges következetességet, állhatatosságot és puritán
egyszerüséget, hogy úgy mondjam, rábízza a feleségére, az életének
határozottan jobbik és szebbik felére… Kell, hogy valaki következetes,
állhatatos és hiuságtól ment legyen maga helyett is… Kell, hogy valaki
vigyázzon magára… Vagyis mi következik mindebből?… kell, hogy maga engem
minél előbb boldogan, hálásan és szeretettel feleségül vegyen.

_Törő_ (állandóan hátrált előtte; most végre nem bírja tovább; megáll;
elneveti magát. Egy másodpercig nevetve néznek szembe egymással. Azután
Törő megöleli… Hosszu ölelés).


ÖTÖDIK JELENET.

_Voltak, Almásy, Az altábornagy._

_Almásy_ (berohan az előszoba felől. Amikor Beatrix és Törő ölelkezését
meglátja, fölszisszenve megáll).

_Beatrix_ (kibontakozik a Törő karjaiból).

_Almásy_ (a foga között): Éppen itt kell?… Nem mehettetek máshová?

_Beatrix_ (félreérti): Bocsáss meg… Neked is jobb lesz így.

_Almásy_ (bosszusan): Nekem biztosan… A katona legyen aszkéta… Ne
akarjon szerelmet és ne kösse le magát asszonyhoz.

_Beatrix:_ De ugy-e… te azért nem vagy benne bizonyos, nem kötöd-e le
magadat nemsokára egy okos… nálam okosabb, egy bátor… nálam bátrabb, egy
kedves… nálam kedvesebb, egy szép… nálam szebb asszonyhoz?

_Almásy_ (ránéz, hosszan, szótlanul néz rá; megzavarodik… Hevesen
legyint, mert eszébe jutott, miért sietett előre): Ah istenem, mi itt
hiábavalóságokat beszélünk… (Elsiet a jobboldali ajtóhoz és beszól):
Kovács… van valami jelenteni valója?… történt valami?

_Kovács_ (csak a hangja hallatszik): Semmi, főhadnagy úr.

_Almásy_ (megfordul és az előszoba felé siet. Az ajtóban találkozik az
altábornaggyal).

_Az altábornagy_ (komoran): No!…

_Almásy:_ Semmi.

_Az altábornagy_ (meghökkenve mered rá. Sokáig hallgat): Te… te
lehetségesnek tartod, hogy ne lőjje főbe magát?

_Almásy_ (vállat von, halkan): Egy negyedóra már letelt a félből.

_Az altábornagy_ (a fejéhez kap, mint aki azt mondja: ez lehetetlen
szörnyüség… azután magába mélyedve, hevesen járkálni kezd).

(Hosszu szünet. Senki sem akarja megzavarni.)

_Beatrix_ (végre előlép a sarokból, ahová behúzódott Törővel együtt).

_Az altábornagy_ (mintha álomból ébredne föl, ránéz. Úgy nézi, mintha
nem ismerne rá. Szórakozottan): Te… igen… Itt vagy… Igen…

_Beatrix_ (indul feléje, hogy megölelje): Apám!

_Az altábornagy_ (most jut eszébe minden): Megállj. Hát itt vagy?… Hogy
mertél te innen megszökni az én tudtom nélkül?

_Beatrix_ (nem veszi nagyon komolyan a mennydörgést): Igazad van apám…
Én be is akartam neked jelenteni, hogy megszököm… De Törő úgy sürgetett,
hogy abszolute nem maradt már időm rá.

_Az altábornagy_ (a Törő említésére fölhorkan. Keresi Törőt): Ah maga…
igen… Jőjjön csak ide… Álljon ide.

_Törő_ (komolyan, csak egy belső mosolygással elébe áll).

_Az altábornagy_ (nagyon komolyan): Maga… szégyelje magát azért, amit
tett… Ha nem érezne szégyenkezést azért, hogy a hazája ellen akart bűnt
elkövetni, érezzen égő szégyenkezést azért a bűnért, érezzen nagy
megbánást azért a bűnért, amelyet maga ellen akart elkövetni… Érzi ezt a
megbánást?

_Törő_ (csöndesen, őszintén): Érzem.

_Az altábornagy:_ Maga így még nagy szolgálatokat tehet a hadseregnek, a
hazának, a királynak. (Nagy megindulással:) Az árulónak azonban
becstelen élet és nyomorult halál a sorsa… Az áruló nyögve viaskodik a
gyalázatával és a gyalázaté lesz az élete, ha még arra sincs bátorsága,
ha még… arra… sincs bátorsága, hogy… legalább… meghaljon… Aki iránta az
irgalomnak még egy szikráját érzi, annak azért kell imádkoznia, hogy
magát megölni legyen legalább bátorsága… (A meghatottsággal küzdve
elhallgat… Hallgatózik, mintha azt várná, hogy most rögtön fölhangzik a
dördülés… Hosszu csönd.)

_Törő_ (nyugodtan, kissé megindultan): Én mindezt magam is érzem…
Mentségem egy van: az, hogy visszafordultam… (Szünet.) Ezt Beatrixnak
köszönhetem… Kérem excellenciádtól a Beatrix kezét.

_Az altábornagy_ (a lánya felé fordul. Fájdalmas gondolatai még mindig
erősebbek, de most tud ezzel az üggyel is foglalkozni).

_Beatrix_ (odasiet hozzá).

_Az altábornagy_ (megöleli; szemrehányóan): Te, te!… te is szégyeld
magadat!… egy lány… három éjszakát tölt a házon kivül.

_Beatrix_ (bűnbánóan): Kénytelen voltam vele, papa… előbb ő hítt, azután
fogva tartottak.

_Az altábornagy:_ Mit csináljak most veled?

_Törő_ (halkan): Adja nekem…

_Az altábornagy_ (ellódítja): Vigye… Úgy sem ér már semmit…
(Beatrixnek:) Aztán vigyázz rá. (Törő felé int:) Ilyen dolog többet ne
történjék.

_Beatrix_ (mosolyogva): Soha.

_Az altábornagy_ (elfordul tőlük… Újra Theodorira gondol… Járkál.
Izgatottan halkan Almásyhoz): A félóra eltelik és…! (Kétségbeesett
mozdulatot tesz.)

_Almásy_ (csak egy szkeptikus mozdulattal válaszol).

_Az altábornagy_ (elfordul, járkál; később leül az íróasztalhoz; egyszer
be is néz a jobboldali ajtón).


HATODIK JELENET.

_Voltak, Paula._

_Paula_ (az ajtóban): Szabad bejönni?

_Beatrix:_ Sőt kell… Én nagyon vártam már.

_Paula:_ Miért?

_Beatrix:_ Hiszen megmondtam: sürgősen meg kell vele értetnie (Almásyra
mutat.) hogy a katonának nem kell aszkétának lennie.

_Paula_ (megrázza a fejét).

_Beatrix:_ Maga nincs ezen a véleményen?

_Paula:_ Nem vagyok… A katonának igenis aszkétának kell lennie…
Mindenkinek, aki egy nagy ügy katonája lett, egyedül kell élnie,
magányosságban, ridegségben, mindig készen rá, hogy a mások számára
értéktelen életét a maga nagy ügyéért föláldozza.

_Beatrix:_ Istenem, de szomoru volna, ha így volna.

_Paula:_ Igy van.

_Beatrix:_ Ha minden ügy boldogtalanságot kivánna a maga katonáitól és
ha nem engedné meg, hogy… addig is… például addig… amíg… amíg az
áldozatra rákerül a sor… addig boldogok legyenek… Ha például két ember
találkozik és… (Elhallgat… Szünet.) Igaz, György… mit akartál te
Paulának mondani?

_Almásy_ (kissé zavarodottan): Én… én… először is meg akartam kérdezni,
igazán olyan szomoru-e…?

_Paula:_ El vagyok keseredve.

_Almásy:_ Miért?

_Paula:_ Most már ugy-e bizonyos, hogy elmarad a háború?

_Almásy:_ Bizonyos.

_Paula:_ Kétségbeejtő.

_Almásy:_ Az, hogy elmarad a háború?

_Paula:_ Igen… Most megint várni kell. Esztendőkig… Tovább kell menni
valahová… Közel a hazámhoz… Dolgozni, ahogyan tudunk… Vagyunk így
százan, meg százan, akik várjuk, hogy az elnyomó hatalom a csatatéren az
első sebeket megkapja és hogy akkor rögtön otthon legyünk: fölgyujtani
az eddig csöndben készülő forradalmat… Most megint reméltünk… A háború
elmarad… Várni kell.

_Beatrix_ (Törővel együtt kissé hátra húzódott. Figyelemmel nézik a
beszélgetést).

_Almásy:_ Nézze… kedves kis Paula… én magával mindenben… tökéletesen
egyetértek. Nincs magának egyetlen érzése és egyetlen gondolata, amely
nekem idegen volna… Éppen azért egy dolog van, amiben nem értek magával
egyet.

_Paula_ (kissé pedánsan): És pedig?

_Almásy:_ Abban, hogy magának innen most el kell mennie.

_Paula:_ Ah…! (Legyint.)

_Almásy:_ Látja én értem azt a nyugtalanságot, amely magát tovább
hajtja… De ezt a szubjektiv nemes lázat le kell csillapítani annak az
objektiv, hideg megállapításnak, hogy a maga nemes indulatai elporlódnak
a társadalom törvényszerüségein… Amikor az idő megérik… amikor a
gazdasági élet kényszerüségei meghozzák… akkor a maga hazája is
fölszabadul. Akárhol várja is be maga ezt az időt.

_Paula_ (élénken): A történelmi materializmusnak ez a szofisztikus
magyarázata henye fatalizmusba visz. A gazdasági fejlődés megteszi a
magáét. De tegyük meg mink is a magunkét és ne merüljünk bele léha
szemlélődésbe.

(A pedáns beszélgetés egyre melegebb lesz. A két vitatkozó a legmelegebb
szimpátiával húzódik közel egymáshoz.)

_Almásy:_ Én azt nem is tanácsolnám magának. Én csak azon a véleményen
vagyok, hogy a maga munkája, a maga lelkesedése, a maga lelkének a
lángja itt éppen olyan termékeny volna, mintha elutaznék mondjuk Svájcba
és csinálná a külföldön élő forradalmárok meddő propagandáját… (Egészen
közel hozzá:) Sőt tovább megyek: itt maga nagyobb szolgálatokat tehet az
ügynek, mint akárhol másutt.

_Paula:_ Hogyan? Miért?

_Almásy:_ Mert maga bátor, nemes és derék ember; minél több ilyen bátor,
nemes és derék emberünk van nekünk, annál erősebb itt a munkás
demokrácia… és aki itt a demokráciát erősíti, az a cári hatalmat, a
kozák erőszakot gyengíti.

_Paula:_ Én… azonban… azt hiszem… mégsem maradhatok itt.

_Az altábornagy_ (nem bir a türelmetlenségével. Föláll); György… kérlek.

_Almásy_ (megrettenve ugrik föl. Sietve, izgatottan fordul Paulához.
Megfogja a kezét. Könyörögve): Maradjon mégis itt… Mert én kérem rá.
Nekem már nagyon hiányoznék… Mert jöhet egy kibékülés is… Maradjon… A
többit majd meglátjuk… (Szünet.) Itt marad?…

_Paula_ (halkan): Nem!… Nem tudom… Talán…

_Almásy_ (boldogan fordul az altábornagyhoz).

_Az altábornagy_ (gondolataiba merülve, nagyon izgatottan): Nem bírom!…
(Theodorira gondol.) Még mindig nem!… Ez képtelenség… Már tíz perce
sincs… Azután elfogatom… (Járkál.) Hivd el az őrt az ajtaja elől… Már ne
is őrizze… Várj csak: az a hatvanhetesektől van itt… Elmehet… Menjen le…
A hatvanhetesek indulhatnak.

_Almásy_ (odamegy a jobboldali ajtóhoz): Kovács.

_Kovács:_ Parancs, főhadnagy úr.

_Almásy:_ Menjen le. Jelentse, hogy a kegyelmes úr itt fönt marad. Az
ezred indulhat.

_Kovács:_ A kegyelmes úr itt fönt marad. Az ezred indulhat.

_Almásy_ (int): Igen… Megálljon, Kovács… Örül, hogy haza megy?

_Kovács:_ Boldog vagyok, főhadnagy úr.

_Almásy:_ És ha megint be kellene jönni?

_Kovács:_ Akkor keményen verekednénk, főhadnagy úr.

_Almásy:_ No… menjen, Kovács. Isten áldja meg.

_Kovács_ (tiszteleg és elmegy).

_Beatrix_ (az ablaknál): Erre fognak elmenni. Nézzük őket innen…
(Lenéz.) Mekkora nézőközönségük van odalent is… Mindjárt indulnak.

_Törő:_ Még nem.

_Beatrix:_ De igen. Az ezredes már lóra ült.

_Törő:_ De indulás előtt?… Mi jön? Katona-lánynak ezt tudni kell.

_Beatrix:_ Ah, igen… Az ima… Az ezredkürtös már készülődik.

_Az altábornagy_ (egyre gyötrőbb izgalomban, valóságos kétségbeeséssel
jár föl és le. Almásyt elvonja Paula mellől): Gyere… a szívemet
marcangolja… mintha vasfogó szorítaná… hát lehet ez?… Egy katona!… ne
nyúljon a fegyver után?

_Almásy_ (alig észrevehető mozdulatot tesz. Hallgat).

_Az altábornagy:_ Én nem tudom, nyugtalan vagyok… lelkifurdalásom van…
talán én is bűnös vagyok. (Ránéz Almásyra.)

_Almásy:_ Szabad válaszolnom?

_Az altábornagy:_ Igen.

_Almásy:_ Te is bűnös vagy.

_Az altábornagy_ (megdöbbenve, fölháborodva): Én!… Hogy mered?

_Almásy:_ Te is bűnös vagy. Bűnt követtél el a bizalmaddal, bűnt
követtél el azzal, hogy engedted megcsalni magadat, bűnös vagy abban,
hogy nem voltál rideg, kérlelhetetlen és gyanakvó akkor, amikor
ridegnek, kérlelhetetlennek és gyanakvónak kellett volna lenned, mert a
hadseregről, a hazáról van szó. Abból a nemzedékből való vagy, amely
csak félmeggyőződéssel volt katona. Nem voltál az egész lelkeddel
katona; nem értetted meg, mit jelent katonának lenni… dilettáns katona
voltál… és ezért magadra is büntetést kell szabnod.

_Az altábornagy_ (nagy szemmel): Milyen büntetést?

_Almásy:_ Azt, hogy át kell adnod a helyedet azoknak, akik megint az
egész lelkükkel katonák.

_Az altábornagy_ (nagy fájdalommal): Én… ezt a kabátot… levessem?…
(Hosszú szünet. Megtörten:) Levetem.

_Beatrix_ (az ablaknál): Vigyázzunk… jön az ima.

(Lent fölhangzik az ima síró és hatalmas kürtjele.)

(Bent csöndben hallgatják végig. Amikor az ima véget ért, még mindig
csönd van… Rögtön utána egy dördülés hallatszik jobbról.)

_Az altábornagy_ (aki eddig görnyedten ült, talpra szökik).

_Almásy_ (kisiet jobbfelé és pár másodperc múlva visszatér. Az
altábornagyra néz, szótlanul és komolyan igent int a fejével).

_Az altábornagy_ (megkönnyebbülten lélegzik föl, de gondolkozva néz maga
elé és a szeme lassan könnyes lesz).

_Törő_ (Almásyhoz): Mi történt?

_Almásy_ (halkan): Theodori agyonlőtte magát.

(Hallgatás.)

_Beatrix_ (odasiet az altábornagyhoz): Apám, mi baj?

_Az altábornagy_ (a könnyeivel küzd): Mégis… katona volt.

_Beatrix:_ És te sajnálod?

_Az altábornagy:_ Sajnálom… hogy áruló lett, mert kár érte. Mi lesz
velünk, ha ilyenek történnek?… Sajnálom, hogy árulóink vannak.

_Törő:_ Nem kell sírni… Nekünk nem esik jól az árulás… Vagy
visszafordulunk, vagy megbüntetjük magunkat… (Paulára:) De közülük a
legderekabbak lesznek árulókká és az árulás adja meg a lelkük nyugalmát…
(Könnyedén:) Mi, ha jól érezzük magunkat, nem sokat törődünk a hűséggel,
de mikor baj van, fölfedezzük magunkban a hűséget és a hazaszeretetet
is. De aki nekik ellenségük, az örökre és változtathatatlanul az… Nem
kell tőlük félnünk… Mi vagyunk az erősebbek.

_Az altábornagy_ (sóhajtva): Bár úgy volna.

_Almásy_ (az ablaknál): Indul az ezred…

_Az altábornagy_ (az ablakhoz lép).

(Lent fölharsan az induló, amelyet a zenekar fuj. Az ezred ütemes
dobogása. A tömeg ujjongó moraja. Az ablakból a férfiak kihajolnak, a
nők zsebkendőt lengetnek az elvonuló ezred felé.)

_(Függöny.)_


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

30 |altáborngy: No |altábornagy: No

36 |Almássy (fuldokolva |Almásy (fuldokolva

63 |abbamardt |abbamaradt

86 |Magánkívül:) |(Magánkívül:)

103 |Colovin: Feleljen. |Golovin: Feleljen.]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "1913 - Történelmi szinmu három felvonásban" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.