Title: Förgeteg János mint közero és más elbeszélések
Author: Tömörkény, István
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Förgeteg János mint közero és más elbeszélések" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

ELBESZÉLÉSEK ***

VIDÁM KÖNYVEK

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

FÖRGETEG JÁNOS

MINT KÖZERŐ

ÉS MÁS ELBESZÉLÉSEK

Budapest,

Singer és Wolfner kiadása

1905

_Minden jogot föntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.



Förgeteg János mint közerő

Halbőr Förgeteg János reggel aludt a domaszéki kapitányság területén.
Mert tudnivaló, hogy Jánosnak ott van a tanyája. A tanyában van egy ágy,
leterítve szépen subával, a fejtől van egy fanyereg, amelyet beborított
szűrrel. Ez így egészen jó párnaféle alkalmatosság és Förgeteg János meg
van vele elégedve. Azonban a fanyeregnek megvan az a rossz tulajdonsága
is, hogy néha lecsúszik róla a szűr. Történt ma, hogy éppen beállott ez
az eset. Förgeteg odaütötte fejét a fához és fölébredt.

Odakint virradt. A tanyák között szellő futott végig és mozgatta a
faágakat. Förgeteg heverészett az ágyban. Az ablak éppen a feje irányába
szolgált és a gazda pislogó szemekkel, álmosan nézett ki rajta. A tájék
annak, aki mindig látja, meglehetősen unalmas. János gazda azt is tudja,
hogy az útszélen melyik fát mikor ültették és hány búzaszemet szórtak el
a gyökereire, hogy jobban megfogamzzon.

Ennélfogva János gazda nem valami nagy érdekkel nézelődik kifelé.
Nincsen semmi változatosság. Mindössze egy ló jön errefelé a rügyező fák
alatt. A lovas még nem látszik az ágaktól s Förgeteg lustán
gondolkozásba merül, hogy ugyan ki lehet. De pár pillanat mulva rövid,
csillogó fényt lát a ló hasa mellett. János észhez kap. Pusztázó jár
erre. Rossz jel.

Förgeteg Halbőr János hirtelen befordul és elkezd nagy erélyesen aludni.
Hortyog. Időközben a pusztázó odaér a ház elébe. A kutyák mérgesen
fogadják, elharapott vakkantásokkal jelezve azt a nagy folytonossági
hiányt, ami egy pusztázó és egy önérzetes eb közt elterül.

A lovaslegény odaléptetett az ablakhoz és bezörget a kardtokkal.

– János!

János jól hallja a hívást, sőt a hangjáról meg is ismeri Koszó
pusztázót, aki igazság szerint komája is. Hanem a hivatalos állapot
megszünteti a komaságot. János nem tartja arra méltónak Koszót, hogy
feleljen neki. A pusztázó még egyszer megveri az ablakot:

– Förgeteg János, – hej!

János ebben a pillanatban azt hiszi, hogy a dolog komolyodni kezd, de
úgy okoskodik, hogy az ő neve Halbőr Förgeteg és így nem tartozik a
Förgeteg szóra hallgatni. Megmarad befelé fordult állapotban az ágyban,
de azért fülel erősen. Mikor aztán hallja, hogy a legény már csizmaorral
ütögeti az ablakát, eszébe jut, hogy ha a ló meglép a legény alatt, a
csizmaorr betöri az ablakot. Az pedig baj lenne. (Ezek a hitvány üveges
tótok nem igen járnak most a tanyák között. Tán elpusztult mind a
kolerában.)

Förgeteg fölül az ágyban és elkezd tempósan öltözködni. Minthogy a
szemérmetes magyar ember magával viszi az ágyba is a fehérruháját, az
egész öltözködés csak annyiból áll, hogy János kalapot húz a fejére.
Aztán odamegy az ablakhoz és kikiált:

– Mi kő?

– Gyékken ki! – mondja a pusztázó.

Förgeteg a nyakába keríti a subát és a pitvarban, ahogy jön kifelé,
készakarva rátapos a macska farkára. Ezt azért teszi, hogy
káromkodhasson. Ezt meg azért teszi, hogy ne kelljen köszönnie.
Tudvalévőleg az idejében alkalmazott káromkodás sok mindenféle
kötelezettség alól fölmenti az embert. Így hát csak a kalapbillentésből
kifolyó tisztesség adódik meg a zsaró-nak.

– Ken’ mátul kezdve közerő, Förgeteg János.

János ijedten néz a ló feje fölött a városi katona arcába.

– Mi vagyok én?

– Közerő kend a röszkei tőtésen. Tartozik kend odamenni és dógozni
estig.

– Ingyen?

– Hát. De leginkább mingyá mönynyékken.

János lenéz a földre és ebben az állapotban marad egy darabig. Aztán
fölkapja a fejét:

– Hát möhetök?

– Hát gyékken…

Halbőr Förgeteg János még egypár háttal kijelenti, hogy „rögvest“ megy,
hanem előbb elkászolítja a tarisznyát. És van annyi malicia Jánosban,
hogy nem invitálja be a pusztázót a szobába. A tarisznya előkerül, a
szája hozzámérődik a kenyérhez, amelyből akkora darabot harap, amekkora
éppen belefér.

Mindez azonban időbe kerül, mert a tarisznyát előbb ki kell fordítani és
leveregetni két tenyérrel a szőrébe akadt miegymást.

(Apró kacsákat talált János tegnapelőtt anyátlanul a réten és azokat
pakolta bele.)

A tarisznya belseje tele van sárga pihével. Ahhoz nagy műértelem kell,
hogy valaki körömvéggel letisztogatni bírja.

Ezután jön bele a kenyér és a szalonna. De a szalonna fönt van a
padláson. Föl kell menni érte. De a létrát mintha a föld nyelte volna
el, sehol sem találja János. A létra eltűnt, keresi jó félóráig
kamrában, istállóban, ház háta mögött, de sehol sem talál rá.

Végre aztán eszébe jut, hogy hiszen nem is a padláson van a szalonna,
hanem a kamrában. Levág az oldalból egy darabot és belerakja a
tarisznyába. Véghetetlen lassan csinálja mindezt s időnkint odasandít a
pusztázóra, hogy ugyan únja-e már a dolgot.

Idő multán elkészül ezzel is. A nap már fölkelt. Vérpiros fénynyel önti
el az eget. A pusztázó nézi és megszólal:

– Eső lösz.

János kap a szón és fontos képpel veszi vizsgálat alá az égi határt. A
föld peremének a szélén úszó kékes felhőket nézi először, azután fölebb
halad és a szeme elé tartott tenyér mögül bele próbál nézni a napba.

– Löhet hó is, – feleli aztán.

János ekkor a dolgok mibenlétével már majdnem készen van. Csak még a
cók-mók hiányzik. A cók-mók a szűr meg az ásó. A szűr csak előkerül
valahogy a szobából, de már az ásóra megint nem lehet ráakadni.

Nagy keresés kezdődik. János a feleségét, leányát, valamennyi gyerekét,
mind az ásó után küldi. Azonban lehetetlenség ráakadni. Végre aztán a
pusztázó leszáll a lováról s a kerítés bozótjában kutatva, ráakad az
ásóra.

Most már lehetne menni. Meg is indulnak. A tanyaút feléről visszatér
Förgeteg János, hogy ugyan el van-e kötve a tehéntől a borja. Alapos
istállóvizsgálat után megint megindul.

Mennek egy darabon az úton, amidőn Halbőr megint csak megáll.

– Hopp-hó, fékomteremtette…

– No!

– De bizony csak… – felel János és sürögve tapogatja körül magát.

– Mi?

– A kaparó!

– Micsoda kaparó?

– Hát az ásókaparó!

No, ehol van ni. Ásókaparó nélkül nem tökéletes az ember. Halbőr
kijelenti, hogy okvetetlenül vissza kell mennie a tanyára, hogy egy
ásókaparót faragjon.

A pusztázó meggondolkozik. Neki még másfelé van dolga, embert hajtani a
nyúlgáthoz. A lelkére köti hát Jánosnak, hogy a faragással ne soká
késsen, másképp a kapitány elé állás lesz. János bizodalmasan integet a
fejével és kétszer mondja:

– Ügön, ügön.

A legény megszorítja lovát és leporoszkál a Madarásztó túlsó végébe.

Förgeteg hamiskás mosolylyal néz utána, ameddig látja. Azután
visszaballag a házba, a szűr megint a nyeregre kerül és János folytatja
az alvást.

Idő multán fölcihelődik, megindul és éppen a háromórai harangszót veri
ki a töltésre a városból a szellő, mikor munkába áll Halbőr Förgeteg
János.



Munkások

Már az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt,
mert ez néha úgy van, hogy ballábbal kelnek az emberek és ilyenkor
mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha
ássa lent a gödörben a földet, megáll munkaközben és maga elé tekint,
azután nekivetve a mellét a talicska-hámnak, dacos némasággal halad föl
a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a
legnehezebbek közül való és aki nem benne nőtt fel, nem bírja csinálni.
Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt és
a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint más
napszámos. Munkája akkor kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a
járót, amin föltolja a talicskát és este akkor végzi, mikor már a járót
látni nem lehet. Munkája olyan, hogy a hust, amit télen át magára
szedett, egy hónap alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien,
csak a lábuk szárán állanak hatalmas csomóban az izmok.

Mert télen nem dolgozik, s ha megszorul is, más munkát nem vállal;
tavaszszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő zsákoló, azt
csinálja, ha van munka; ha nincs: nincs, akkor várni kell, míg lesz.
Hasonlóképp van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is keresi
ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy semerre. A
munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el kell tolni.
Vagy föl vagy le. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz követ a
megapadt nyári vizen alacsonyan álló hajóba. Várat épít-e, vasutat vagy
vizitöltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is kubikolja a
pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt ujmódisan sok helyen már nem ássák
földi verembe, hanem fönt rakják kazalba és ezután beterítik földdel,
hogy abban érjen.

Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A
béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti
a kazlat, számítgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja s
nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához s azon a deszkán, amely
oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a
kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda
átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy
sok diplomás úr vállalná jószívvel fizetésnek. A talicskába berakják a
cókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az ásó,
a szélre a bogrács s haladnak odább a kubikosok egymás után, mint a
libák, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal,
bocskorban, tótnak is nézheti őket, aki akarja, bár alighanem belehalna
a tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha
lassan nem járnak a talicskával; úgy tetszik, mintha a talicska huzná
őket, pedig ők tolják.

Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó
nélkül. Levelet sem írnak haza, csak utalványon küldik az asszonynak a
pénzt, ugyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig oda vannak, hónapokon át,
olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a butorzat a suba, az
élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban
főz a bokor tarhonyás hust szolgafán. Bokrok szerint oszolnak meg, mint
a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és
számol.

Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a mult hét
végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. A mérnök
nem úgy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb
föld esett ki a számítása végén és azt mondta némelyik gödörben, hogy
csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma
földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak s
annak a magasságából számítják ki munka végeztével a kihordott földet
kubik szerint.

A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikusok gödörgazdája pedig
csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább
össze szokott vágni a két számadás.

A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis
fatornyot éjjel finoman elmetszik a közepén s egy-egy arasznyi földet
építvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldel az a fű, amely
akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén s annak ott is
kell lenni, mert az a bizonyság arról, hogy nem történt csalás a
bubával. Ezért úgy a közepibe építik bele a földet olyan ügyességgel,
hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve
van. Így furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a
csángókat hazahozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy
keresetük legyen. Ahhoz tanitó kellett, adtak is melléjük öreg
kubikosokat, akik legelső sorban arra tanították meg az atyafiakat, hogy
mint kell nevelni a bubát és csak azután fogtak a mesterség egyéb
tudományához. – Nem valami jeles dolog, de nekik is van furfangban
részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó
földet igérnek, ahhoz képest alkudnak s amint odaér, látja, hogy be van
csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, most már hogy
jőjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával a
földet és szótalan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az
élét más helyre is bele tudná vágni.

Ilyenkor lassu mozgások támadnak köztük és összesúgnak a gödörgazdák.
Munkájuk, mely úgy folyik, mintha gép végezné, lassúbb. Az arcok
elkomorodnak és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összekapnak
az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezuttal is, mikor
nem oda messze vannak Galiciában, Romániában vagy Boszniában, ahova
vasuti töltést építeni viszik őket, hanem itthon, magyar földön építik a
gátat a víz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján
végighúzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig.

Mint nagy lomha kigyók fekszenek esztendőkön át a parton anélkül, hogy
valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra odarakva a sok karó, a rőzse,
a szalma, hombárokon áll a tömérdek zsák és semmi látszatja nincsen
annak, hogy ezek valamire kellenének. A víz messze van a töltések
lábától túl a füzeseken, mélyen alant az árkában, hogy a fák közül még a
gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Így áll
esztendőkön át az elhagyatott várfal. Párját, a tulsó oldalról valót,
nem is látni, szürkeségbe vesző fűzfák takarják. Nagy néha egy kocsi
vagy nehéz ökrös szekér megy a tulsó oldalon s úgylátszik, mintha a fák
hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sík, lapos
táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás
vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi
világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák
és vizibuvár vöcskök laknak.

Mígnem aztán egyszer játékos kedve támad a víznek és nagy sokaságban
kezdenek uszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig
volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A víz a kérdésekre nem felel, csak
elhagyja medrét és bemegy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér
s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák
koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt
helyébe újból jön másik és szőke színe olykor haragos barna. A föld fölé
épített csatorna ilyenkor a két töltés köze s lent a mélyben virágzó
föld, a tanyák s oda messze falvak és városok… Az a kérdés, hogy van
megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala és hamarosan
temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok,
közerők haladnak kifelé és kocsikon viszik sebesen a kubikos népet.
Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasítanak,
erősítenek. Két-három sor karót meghág a víz, elviszi a rőzsét és mossa
a töltést; akkor újból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen a
töltésről még nagyon szép akácerdőt láthattál, amint enyhe színével
kivált a haragos-zöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye
üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak s talán azt sem
kérdezték, hogy kié.

Nincs úr. Senki sem úr, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság
is, amely távol falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de
az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, a kétkézi
munkásból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva
több, mint a más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a
szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra
készül, hogy néhány ölnyire elcsúszszon a helyéről. Nem ismeri az
éjjelt, nem a nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám s
munkaközben szárad meg rajta a ruha. Nem bírná azt meg más, csak ő, aki
tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daccal feszül neki a
dolognak; ha kérdik, csak morog s úgy áll fogai között a kurta pipa,
mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért
teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki ez az egész tájék
s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönynyel áll?

A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül,
de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről:

– Huja!

A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a
talicskát, annak a közepén ott hagyja. Az ásókat belevágja a földbe. És
sorban, mint valamely elrontott sortűz ropogása, hallatszanak a kemény,
rekedt szavak:

– Huja!

– Huja!

A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó,
amelynek nem látni a tulsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a
töltéshez és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már
nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a
szivárgó vízből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos
alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek
rá ruhát váltani.

– Mi az, emberek, mi az? – kiáltja messziről. – Mi van itten?

Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gúnyosan a sárga
tengerre és azt mondja:

– Víz.

Hát az van csakugyan, sok. A tulsó partnak nyoma se látszik, az ártér
fái mind eltüntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott uszik egy házfedél,
valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen
olyképp veri át a szél a hullámot, hogy messziről fehér, röpködő
vitorláknak látszanak. És úgy látszik (tévedés-e, nem-e?), hogy ez a
hosszu sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a víznek és a
parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a
gyékényponyva, ha a szél veri.

– Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? – kérdezi a mérnök. – Hiszen úgy
elszakad a töltés!

– El – hagya rá egykedvüen a kubikosfőnök.

A többiek hallgatnak. A gödörgazda folytatja:

– Ha a víz mög nem zsáll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka,
hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a víz. Nézze csak
uram itt-e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a patkája
már három hejjön el van repedve.

– Hát meg kell fogni, – kiáltja a mérnök. – Dologra, mindenki oda! Van
zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek!

– Csak lassan, – mondja a gödörgazda. – Dógozunk uram, amíg csak át nem
szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a víz az
éjjel, valahun átszakad. Hisz úgy mozog már, mint mikor a kigyó csuszik.

– Hát mi a kivánságuk?

– Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az úr,
– magyarázza az ember és odasereglenek a többiek, – én abba vagyok
beleállapodva a cimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten. Addig
nem várhatunk a pézzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki szétszalad
amerre lát, oztán sönki se fizet ki bennünket.

– Dehogy nem, – szól a mérnök.

– Nono, – felel nyugodtan az ember, – mink mán jártunk úgy. Hát most azt
akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntúl
mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint.

Keserűen felel a mérnök a bocskoros embernek:

– Persze, aki meg van szorulva, azzal könnyü így beszélni.

Kissé zavarodottan védekezik a gödörgazda:

– Szögényök vagyunk… Aztán máskor is jártunk mán úgy…

Halad a töltésen errefelé egy másik sáros úrforma alak, egy katonatiszt.
A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az őrseit.
Nagy, hatalmas, nyers őszinteségü ember, ha akrobatának menne, bizonyára
jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolcvan
forintokért és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi
elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött s ha a karóhordó
szekér elakad, odamegy segíteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már
mind az itt dolgozó ember, hozzá a szörnyü erejével, hatalmas hangjával
is imponál.

– Hát itt mi van? – kérdezi, ahogy odaér.

Mondani kezdené a gödrösgazda, de a mérnök a szavába vág és elmondja a
bajt.

– Ebben igazuk van, – véli a főhadnagy. – Hát nem birsz most pénzt adni
nekik?

– Nem.

– Nincsen? – kérdezi ez leverten.

– Dehogy nincsen, – mondja mérgesen a mérnök, – van itt tizezer forint,
de mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl
itten?

– Hát a többi szakaszon?

– Nem tudom. Ha van apróbb pénzük, úgy sem adják ide, mert nekik is
kell.

A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz?
Lesz vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul és csöndet int, de
már az ő szava nem sokat ér.

– Adj ide egy ezrest, – mondja a katona. – Más itt nem segit.

– Hát a katonaság? – kérdezi a mérnök.

– Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer
különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar.

S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos
kubikosok közé.

– Nem lehet fizetni, emberek, – mondja. – Nincs aprópénz. Hanem pénz
van, itt is az ezresbankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy
itt nincs trafikos bolt, ahol váltanának.

– No, az nincs, – szólnak a tömegből.

– Hát itt a pénzük nálam, a mérnök úr ideadta nekem. Akármi lesz a
töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbíznak-e bennem hát,
mi?

– Honné! Mög hát! – hallatszik mindenfelől, csak a gödörgazda szól:

– Hanem…

– No?

– Ha elszakad a tőtés, ami hummink itt vesz, mögfizetik-e?

A főhadnagy rámutat a pénzre:

– Az is itt van benne.

– Hát akkor gyerünk, – int az embereknek a gödörgazda és mennek a
bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a
karókon, nyikorog az ázott talicska és ásós emberek keresik a töltés
háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a
vizet szinte percenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő
ez, mikor a víz egyszerre apadni kezdjen csak úgy magától, hanem apadna,
ha a tulsó parton szakadna el a töltés. De ott bizonyosan különben áll,
mint itt; itt pedig már olyan, mintha gyerekkéz építette volna játékból.
Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint aki biztos benne,
hogy ami késik, nem múlik.

– Ahun a! – mondja.

Jól föntesen, a kis nyárfaerdőn túl ketté vált a töltés és valami nagy
darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a víz és a hirtelen beálló
csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szakgatja a partot. Hát
most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már
megvan a baj, amin senkisem segíthet többé semmiféle hatalommal. Csak
majd hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezd a táj,
csinálhat nyulgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikos társaság sietve szedi
össze a cókmókját s mindent a talicskába rakván, megindulnak a töltésen,
hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez, mert ha előttük is
elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a
mérnökökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé s
egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol
siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a
kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska; de az elhagyás azért nem
baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon.

– Hát megjövendölte kend! – szól a gödörgazdának, amint mellette elmegy.

A rövid pipaszár mögül csendesen feleli az ember, tolva a talicskát.

– Nem először látok én ilyent, uram.

A víz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit
most már hiába vetettek, persze, ilyenkor nem tudni még, hogy meddig jut
el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad.
Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő
állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad
hirtelen, hogy aztán a végén kiöntsön.

A gödörgazda megáll és azt mondja a társaknak:

– Majd ebbe a faluba mönnyünk le.

Bólintanak rá, hogy jól van és libasorban a talicskák újból megindulnak.
Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu
laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat.
A toronyban kongatnak. A talicskaszíj melledzőjének erősebben feszül
neki a gödörgazda.

– Ügyeközzünk embörök, ügyeközzünk.

Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a
kis darabot gáttal el nem kerítik, a falu közepéig beszalad a víz és itt
szélrül a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet,
szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy
is a legényekkel. A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják
lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész kerítésdarabokat
tépdel ki és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a víz, mert a
nyomás egyre nagyobb s a laza kis földgát a közepén enged. A támadt
nyiláson szökve fut át az ár és sikoltoz az asszonynép és szomoru
némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a
főhadnagy és a nyilásba ugrik velük. A kubikos-csapat odaért és nagyot
ordit a gödörgazda:

– Embörök!

Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény és a vizelfogás
paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt borítanak
előbb a derékig vízben állók elé, más felekezet a földet teremti oda
nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkerítésről kapja le a
rácsos kaput és gyékénynyel borítva letámasztván, mögéje földdel
dolgozik.

– No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány és betömték a
szakadást.

Segítenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a
főhadnagynak:

– Uram, elázott-e a pénzünk?

– Nem ázott az, – felel a tiszt, – csak derékig ért a víz.

– Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekünk mit
keresni.

A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha
pénzüket kiadják.

– Jól van, – mondja amaz és megindul azon vizesen, – talán csak tud itt
valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt sem tudom, mi
fizetés jár maguknak.

– Majd tudom én, – felel a gödörgazda. – A kubikot most mán úgy se löhet
számítani, hát napszám jár. Három egész nap napszám: hétfő, kedd,
szerda, mög mára röggel kilenc óráig egy fertáj napszám. Fejenkint ez
esik.

– És az a munka, amit itt csináltak?

A gödörgazda nemet int.

– Az nem számos, – mondja. – Szögényöknek történt.

A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban úgy van.



Egy vídám katonáról

Az összes szerelmek között, miknek eddig nézője voltam, nem láttam ahhoz
fogható bolondot, mint mikor infanterist Alexander Bézső beleszeretett a
bimbasi egyik feleségébe, odalent a fölöttébb görbe Novibazárban. – Igen
különös dolognak tekintetődött ez nagy általánosságban akkor; először,
mert nem éppen azért küldettünk le oda, hogy egy vagy más szerelemben
utazzunk, másodszor pedig leginkább, mert hogy Bézső, a vizsgázott
lovász, a kapitány úr Bársonyának volt komornyikja, (amely állást később
a kompánia-szakácssággal cserélte föl), a századnál a negyvenhatodik
számu fegyver tulajdonosa, egyébként ezermester s örökös
szószátyárkodása miatt közönségesen csak Rucának nevezett úr voltaképpen
csak a piros selyemruhába lehetett szerelmes, mert a nagytekintélyü
bimbasi feleségeinek egyikéből sohasem látott egyebet. Azonkívül a
bimbasi és Alexander Bézső igen távol állottak egymástól. A Ruca
egyszerü közkatona volt, aki, bár sok mindenhez értett s a
kompánia-suszter, Franc Kerekes otromba szerszámaival rendbe tudta hozni
a rosszul járó zsebórát, nem lehetett olyan nagy ember, hogy a bimbasi
asszonyáig emelhesse szemét. Egyébként azonban általános szeretetnek
örvendett. A szakasznak, – nagy, hosszu, fából tél-túl összeütött
hodályban laktunk télen, szellős sátorokban a nyári meleg napokon, –
szinte a lelke volt, amint örökös fecsegésével jobb kedvre hozta a
folytonos hazavágyódástól már szinte elborult bolond társaságot.

Ruca igen jeles férfiu volt. Ha új bakancsokat kellett zsirozni a
magazinnak nevezett állitólagos férhelyiségben, oda csak Rucát hívta meg
az őrmester, mert ime, az ügyes Ruca egy félóra alatt bezsirozta az
összes bakancsokat, el is kezelt belőlük egy zsebre való szíjat, s ami a
legcsodálatosabb a dologban, még a fontos művelethez kiadott zsírt is
„elfogta“ mind, ami pedig igen jó étel vacsorának, kenyérre kenve, ha
nincs más. Ámbár Ruca pénzbeli dolgokban sohasem szűkölködött. Mindig
gyártott olyasmit, amit el bírt adni. A suszter elhullajtott bőreiből
bukszákat varrt, ami különben pénztárca volna, de mégis csak sokkal
szebb az, ha bukszának neveztetik. Mert például a pipa pipa, a kanál
kanál, de a katona a pipát hívja kanálnak, a kanalat pipának s menage
táján el nem tudná képzelni a dolgokba nem avatott, hogy miért kiabál
minden ember egyszerre a pipája után. Éppen úgy, mint hogy a kék
nadrágot csak azért is zöld nadrágnak nevezi, a szanitészt dögésznek, a
huszárt kocsisnak, a jágert péknek, a hornistájukat lovaspéknek, a
regimencbanda cseheit új-spanyolnak, a kapitányt öregnek, a kadétot
csirkének, a hegyi üteget kis bolondnak, a mezei ágyút nagy bolondnak, a
várágyút ménkűnek, a bosnyákot szamárnak, a szamarat mulinak, a hegyi
train katonáját, aki az öszvéreket vezeti, dupla szamárnak. Ha valakit
visz a napos káplár a börtönbe, s a tisztelt valakit, amint vinné
szeretettel cirógatva a vasakat, amelyekkel pár perc mulva a keze a
lábához köttetik, megkérdezik, hogy miért kapta a büntetést, a
legártatlanabb képpel feleli, hogy azért, mert nem akarta reggel meginni
a kávét. Ha valaki kitör egy ablakot, amit meg kell fizetni, annak
„utalványa jött Magyarországból“, aki szerencsétlenül elpusztult odalent
s most nyugszik a nehéz kövek alatt, az egy sem halt meg, csak hosszu
szabadságra ment csupán.

Valóságos külön nyelv ez, amelyre külön lingvistákat küldhetne ki az
akadémia. Van olyan közel hozzánk ez is, mint az osztyákok és egyéb
messzi népek.

Ruca ezeket is értette nagyon. Ha kenyeret kapott a század, míg a fele
része oda volt patrouillban, a hazaérkezőknek elébe futott a
hegyoldalakra, nagy hujjáhozás között kiabálva:

– Megjött anyátok Magyarországból! Hozott kalácsot!

Rucát ilyenkor puskatussal oldalba verték, ami azonban csak a
szeretetnek a nyilvánulása volt. Rucától sok mindenfélét eltűrtek, ha
néha „meghúzták“ is, a pokrócba borított kis embert soha sem verték
csizmákkal, legföljebb a papucsok sarkával csak. Ő szerfölött hálás volt
e kedvezményekért s az ilyen örömünnep éjszakáján rendesen „úszni küldte
az ágyakat“. Ezeket a vasakat csak néhány arasztékba eresztett mozgó
pánt tarja ágyképes állapotban. A Ruca nagy furfanggal szedte ki a
sötétben mindet s amikor valamennyivel készen volt, föllökte a magáét. A
zajra egyik-másik fölébredt, megmozdult, s abban a pillanatban nagy
robajjal esett szét a „szobája“. Végül aztán földön volt valamennyi.
Rucát ilyenkor minden szó nélkül fogták elő. Ő nyugodtan nézett a
büntetés elébe s csak nagy vörös szakállába nevetett a sikerült csiny
fölött.

Rucának föl kellett öltöznie mars-adjusztirungba s hatszor tisztelegve
minden fölállított ágy előtt, így kiáltania:

– Így jár az, aki elereszti az ágyakat…

Ruca komolyan, megbánással, szinte siralmasan tette ezt. Amint készen
volt a tisztelgéssel mindenütt, levetkőzött, lefeküdt csöndesen, s egy
óra mulva újra a földön feküdt minden ágy megint, ő maga pedig, magára
szedvén mind a három pokrócot, kivonult valahova a kövek közé aludni.
Másnap reggel rendesen egy nagy üveg pálinkával vonult be, amit a
kiszabandó büntetésnél enyhítő körülmény gyanánt vett a szakasz.

Hamisítatlanul jeles cselei voltak neki. Alacsony, széles vállu, nagy
vörösszakállu ember volt, az egyik kezével örökké rajta a nevezetes
szakállon, büszkeségén.

Abba a kicsi, idegenbe tolt kolóniában, mivelhogy a török borbélyok
rettenetes kínnal nyúzzák meg az embert, senki sem borotválkozott. A
századok, ha a fiatal gyerkőcöket, akiknek még nem nőtt ki az állukon –
a hajuk, hátraállították, olyanok voltak, mintha nem volna köztük
negyven éven alól való ember.

Egyszer volt csak szomoru dolga Rucának, amidőn elaludt a poszton.
Valahol a hegyek között, kis kolónia-őrház bezárt ajtaja mögött,
paliszádok védelme alatt, silbakolni kellett volna, azonban Ruca megúnta
az állást s leült. Majd fölugrik, ha jön valaki. Aztán oldalt
támasztotta az „asszonyt“. Végül elaludt a hideg őszi éjszakában, nagyon
mélyen s mikor a vizitáló tiszt költögette, félálmosan azt felelte, hogy
tisztességes ember nem szokta álmában háborgatni a másik tisztességes
embert.

Ezért a kis alvásért elutazott Ruca a plevljei Svéta-Trojicába. Ez
valami bosnyák szentnek a neve, egyébként azonban egy rettenetes börtön,
amelynek csak egy fala van téglából, a másik három pedig a kősziklába
vágva.

Ruca, innen hazatérve, egy ideig szótlan volt. Most is ugyan, rendes
szokása szerint, a földön ült két ágy között mindig s gyártotta
egyre-másra világraszóló találmányait, de nem beszélt. Szomoru volt s a
hathavi brigádáristom katonai önérzetén ejtett hatalmas vágást.

Ugyanekkor történt, hogy a századnak a régi török híd tornyában
elszállásolt néhány emberével nagy baj esett. A torony tele volt pókkal
s azonfelül patkánynyal, amelyek megették a legények kenyerét s ha
kenyér nem volt, megették a ruhát. Ennélfogva a szobalétszámba, annak
rendje és módja szerint, fölvétetett egy macska is, amely mégis némi
pusztítást követett el olykor a patkányfamiliákban. Történt azonban,
hogy a macska, megúnván a kincstári életet, megszökött. A nagy Ördög
állott akkor fegyveres őrt az ajtó előtt, látta is a macskát, de semmi
kísérletet nem tett az elfogására. Denikve, a szobaparancsnok rapportra
ment a kapitány elé:

– Jelentem alássan, azt kéri a legénység, hogy ne kapjunk többet
kenyeret.

– Hát miért?

– Jelentem alássan, megeszi a patkány.

– Hát nincs ott a macska?

– Jelentem alássan, nincs.

– Hát hol van?

– Jelentem alássan, dezertált.

– Hát miért nem vigyáztatok rá?

– Jelentem alássan, az infanterist Ördög állt posztot, amikor megszökött
a macska.

– Hát jőjjön elő az Ördög.

A nagy Ördögöt előhívták az albántól, ahol szokása szerint itta a
szilvaszeszt és káromkodott. Megjött s akkora haptákot csapott, hogy
rezgett belé a barakk s a kadét teás ibrikje, az egyetlen európai
színezetü porcellán, lehullott a polcról.

– Maga poszt volt, mikor megszökött a macska?

– Jelentem alássan, igen.

– Minek engedte?

– Jelentem alássan, nem lehet a macskát abfertigolni.

Végezetül a kapitány mérges volt, elrendelte, hogy szerezzenek másik
macskát. S elrendelte, hogy a hadnagy nézzen utána: van-e a
toronybelieknek macskájuk. A hadnagy nem jól beszélt magyarul, s ami szó
nem jutott eszébe, arra azt mondta: zizé. Elment mindennap, fölmászott a
rossz lépcsőn s ahogy megjelent, haptákot állt minden magyar és török
katona a szobában. Az utóbbiak átjártak kártyázni hozomra, mert szultán
ő felsége e derék harcosainak sohasem volt pénzük. Az valahol a
bimbasinál maradt, akinek a feleségébe szerelmes volt a Ruca.

– Hát frájter, van-e már zizé?

A holdvilágképe miatt rendesen csak Hókának nevezett őrvezető
tisztelettel kérdezte:

– Milyen zizé, hadnagy úr?

– Amelynek négy lába van és nyávog.

– Olyan még nincs, hadnagy úr.

Utoljára aztán az öreg dühbe jött. Rapportra vitte a frájtert és
elrendelte, hogy lopjanak reggelre macskát.

A felsőbb hatalom ezen buzdító kijelentése rettenetes nagy vígasságot
idézett elő. Délután eltűnt a Ruca s másnap reggel olyan nyávogás volt a
táborban, amilyenre a legöregebb emberek se emlékeznek.

– Válogassatok, – mondta jólelkűleg.

S kiöntött a földre egy zsák macskát. Ezzel aztán visszatért újra a
jókedve, de nem a régi duhaj, amikor az ember nem hallotta csinyeket
követett el. Inkább elmélázó, szelid vidámság volt az, aminek sokáig nem
lehetett nyitjára akadni.

Végre azonban kiderült, hogy Ruca szerelmes.

A zászlóaljjal együtt egy török csapat feküdt ott, jó anatóliai fiúk,
Kis-Ázsiából, azoknak az őrnagyuk volt a bimbasi. Tél-túl összetákolt
kis sereg volt biz az, alig lehetett hinni, hogy ilyen katonák elől
szaladt a muszka. Gyakorlat semmi, fegyelem nem sok, ellenőrzés még
kevesebb. A Martin-féle fegyverek feketék voltak a rozsdától, némelyik
szíjjon hordta, a másik régi módon vállon, egyik csizmában járt, a másik
félcipőben, a harmadik bocskorban. Hanem a rozsdás fegyverekből, a hídon
állva, belelőtték a Lim tiszta vizében úszó halba a golyót.

Fizetés nem igen járt, nagy neves ünnep volt, ha egypár ezüstpénz
csörrent a legénység zsebében. Egy darab középkor a földnek az a része,
elmaradva hegyei között a világtól, ahol a lelőtt rabló fejét karón
vitték be a városba a zaptiehk, ami igen szép ingyen-látványosság.

A bimbasinak volt egy féltucat felsége, akik gyakran ott sétáltak a
tábor körül, illendő zaptiehkísérettel. Drága szép selyembe öltözködve,
kék az egyik, piros a másik, rózsaszín, sárga, volt ott mindenféle
fajta. Az arcot takaró ruha alól kicsillogott fekete szemük, amint
mentek a vízparton, olybá tűnve föl, mint egy-egy vasálarcos.

A rózsaszínruhás leghátul járt mindig. Az lehetett a legfiatalabb, arra
haragudhatott a többi. Az ostoba szabásu, minden ízlés nélkül való
talárból azonban semmit sem lehetett sejteni, csak éppen járása
könnyedségéről volt észrevehető, hogy fiatal. A Ruca egyszer aztán
kezdett utánuk bolondulni, – igen tisztességes távolban. Mindig azt
nézte, az leste és úgy sóhajtozott, mint egy ifiúr.

Kezdték észrevenni a szakaszban a baját, de nem szóltak. Ruca
el-elmaradozott, nem vett részt a játékokban, amelyeknek azelőtt
főrendezője volt. Még az általa konzervbádogok és zsinegekből konstruált
telefont is otthagyta. Parancskiadás után rendesen eltűnt a táborból.

Este kilenc óra tájban volt az idő, midőn a szakasz már feküdt s rendes
bakaszokás szerint az ágyból diskurált. Rucát még nem látták hazatérni.
A retrait kürt-szava végigzengett a völgyön, mikor betoppant és
jelentkezet az altisztnél, hogy hazaért.

– Hol voltál, Ruca?

Elütőleg felelt:

– Sétáltam.

– Merre?

– Itt a Limparton.

– Kerested a bimbasi feleségét?

Sértődött haraggal hányta le magáról a ruhát.

– Mi közötök hozzá? Keressétek ti is.

– Én nem vagyok olyan bolond, – mondta a káplár. – Elég egy szakaszban
egy bolond.

Ruca vetni kezdte az ágyát s fölrázta a szalmát a zsákban.

– Hadd legyek… – mondta.

A káplár kötekedve folytatta:

– Szerelmes vagy, Ruca, látom. Csak azt mondanád meg, mibe. Hiszen nem
látsz abból az asszonyból egyebet, csak a piros reverendáját. Mi tetszik
rajta?

Ruca megállott az ágyvetés fontos munkájában s komolyan felelte:

– Pajtás, sohasem szól egy szót sem…

Ime, Ruca, a gyerek, a nevetséges, a vídám Ruca, mint komolyan
gondolkozó férfiu, aki olyan asszonyt szeret, aki sohasem beszél.



Subavásár

Még mikor eladta a termést, kimondta Halbőr János, hogy subát vesz. A
régi nem jó, új kell. Tudvalévő dolog, hogy a suba szükséges bútordarab
parasztikus embernek. Szék, ágy, párna, divány, télen kályha, nyáron
jégverem az neki; enni lehet a bőrén, meg húst aszalni rajta, s ha
belekötik a serdülő legényt, elhagyja a harmadnapos hideg. Azután ha
beleültetik a gyereket, az annak gyönyörűség. Meg hát egy suba, egy
szépen kivarrott irhás suba díszruha ünnepnapokon. Cifraság, tanyai
Makart-bokréta, ha föl van akasztva a szobában, s tekintélyt szerző
állapot, ha a ráncai közt komoly állásba helyezi magát a gazda.

S miután úgy történt a dolog, hogy a másik suba, a régi, elpusztult,
indokoltan mondta ki a határozatot Halbőr, hogy új subát kell venni.

Ennélfogva ma korán reggel fölül a kocsiba Halbőr János, a felesége, meg
a fia. Ugyanakkor a szomszéd tanyáról megindul a szomszéd és két koma.
Csöndes, nyári reggel van, élénk szellő szalad végig a füvek fölött.
Halbőr jókedvben érzi magát és pipára gyújt.

A kocsik megindulnak a város felé s ekközben szó esik a subáról. Előbb
elbeszélik a multat, a nagy időt, amit az eddigi suba átélt. Nem lehet
mondani, hogy valami különös suba lett volna, de azért becsülettel
megállta a sarat s érdemes arra, hogy néhány szót vessenek utána.

A városban aztán megáll a kocsi valamelyik szűk útcában, szokott
gyűlőhelyén a tanyai népnek. A kocsikat őrizni ott marad a legény.
Halbőr János pedig az asszonynyal, a komákkal és a szomszéddal megindul.
Komoly menet ez. Halbőr van közbül s ahogy lépdel, határozott mozdulatok
kíséretében veszi ki a pipát.

Azonban, ahogy menne, egyszerre megáll. Ijedten kotorász a zsebében:

– Hopp-hó! – mondja. – Hol a pénz?

A pénzt elő kell vennie. Halbőr ugyan biztosan tudja, hogy megvan, de
hát azt látni kell.

– Hát perce, perce, – feleli a koma, Barácius Mihály uram. – Meg kell
azt nézni.

Megnézik. Ott a pénz egy rakásban, szépen kisímogatott ötösök, tízesek,
s nagyobb csomó egyes, tetszetősség okáért átkötve madzaggal.

Megindulnak újra s mennek addig, amíg odaérnek a subásokhoz. A derék
nagy subák ott vannak kiterítve a kövezetre, a szőrös felükkel kifelé.
Halbőr a csapat élére áll s először úgy immel-ámmal mennek végig a subák
között. A sor végére érve megállnak s szemhunyorítással kéri ki Halbőr a
szakvéleményeket.

– A szélsőhöz, – mormogja lassan a koma.

– A szélsőhöz, – hagyják helyben a többiek.

Elmennek a két sor közt és megállanak a szélső suba előtt.

– Suba köll, – mondja Halbőr János.

– Hát hiszen van itt elég, – feleli a subagyáros. – Teszem azt, ez a
legszélső itt mindjárt. Kályha ez, nézze kelmed, valóságos kályha.

Halbőr lehajol és végigsímítja hosszan, szőrmentében a subát. A keze
nyomán meglapulnak a fehéres szálak és símán egymásra borulnak. S ahogy
a napfény rájuk vetődik, megragyognak.

– Mint a valóságos selyem.

Ezt a subás mondja. Halbőr János érzi a szavak igazságát, de azért nem
lehet azt annyiban hagyni. Vontatottan felel vissza:

– No, kit így, kit úgy.

A komák meg a szomszéd intenek a fejükkel, hogy az ám, bizony csak úgy
áll a dolog, hogy kit így, kit úgy.

Halbőr most már a másik oldalra kerül. Leguggol és úgy néz végig a
subán. Azután hirtelen rácsapja a kezét és a széttartott öt ujjával
hirtelen végigszántja az egészet. Ahogy ez megtörtént, fölemelkedik a
kéz és nézi a bizottság, hogy mennyi szőrszál maradt rajta a subából.
Alig egynéhány.

– Nem sok, – mondja komoly arccal Halbőr. – Ámbár ismertem én már olyan
subát, akiről nem gyütt le ennyi. Régi nagy suba volt, az bizonyos. Máma
már nem csinálnak olyant.

– Nem ám, – erősíti a koma. – Nem azok már a subák, akik ezelőtt voltak.

– Nem, – veszi föl a szót a szomszéd. – Pedig a birkák most is csak
olyanok, mint azelőtt. A birkabőr nem változandó.

Amíg ez megtörténik, Halbőr fölveszi magára a subát. Az asszony segít
neki. Ahogy a subában tetszelegve megfordul, lebbenve csapódik utána az
alja. Azután tesz egypár lépést előre, oldalt. Mert ki kell tapasztalni
az ellentállási képességét is. A komák és a szomszéd egy kissé
meghajolnak, úgy nézik. Ki kell tapasztalni a subaaljnak a földhöz való
viszonyát is.

Halbőr kerül-fordul, a két kezét beleakasztja a felső szijakba s hol
kinyitja, hol becsukja a suba elejét. Először az egyik felét csapja
magára s úgy a tetejébe a másikat, azután megfordítva. Az egész készség
jól jár. A csapat egyes tagjának az arcán az elégültség bizonyos foka
látszik, amit meg is érdemel egy jóravaló suba.

Halbőr azt látja s úgy tetszik neki, hogy mindnyájan egy gondolaton
vannak. Azonban hamarosan olyan arcot csinál, mint akit bánt valmi
dolog.

– A színe se az igazi, – mondja kedvetlenül.

– Dehogy nem, – vág bele az iparos. – A legtisztább arany se szebb.

Csap egyet a levegőben Halbőr s megvetőleg dobja le a subát.

– Nagyon vásárhelyies, – mondja. – Nem tetszik nekem a színe. Nem
tetszik.

Most már a subás előveszi az ékesszólást. Fölkapja a nagy darab állati
bőrt s egy ügyes lebbentéssel szétteríti.

– Hát ez a bőr? – kérdi fölcsattanó hangon, diadalmasan.

Belécsippent a két ujjával egyes helyeken.

– Mint a patyolat!

– Hiszen éppen ez az, – szól a szomszéd. – Hogy nagyon gyönge. Szakad az
ilyen fáin portéka. Tudja, nekünk odaki mindenre köll az ilyen, azért
akar erőset a szomszéd, hogy mög ne ártson neki a viselés.

Halbőr megint fölkapja a subát, de most már kifordítva, nyári
állapotban. A tenyereit elül kéjjel húzza végig a finom bőrön. S mialatt
így álorcáskodik a cimboráival együtt, a lelkében meggyőződéssé válik a
tudat, hogy ennél alkalmasabb subát nem igen lehetne találni.

– Hát az ára? – kérdi odavetőleg.

– Harminc forint.

Halbőr behunyja az egyik szemét s a másikkal féloldalt néz a
kereskedőre.

– Hogy mondja? – szól s féloldalt tartja a fejét, hogy jobban a fülibe
menjen a szó.

– Harminc forint az ára. Megér ez annyit testvérek közt is.

– Pöngőben? – kérdezi tovább ártatlan tanyai ábrázattal Halbőr.

– Nem, új forintban.

Halbőr megcsóválja a fejét, a subát leereszti a félválláról s úgy veszi
vele magát körül, mintha kocsiban ülne. A komák azonközben a varrást
deputálják. Az úgy megy, hogy aláfeszítik a körmöt s az ujj mint egykaru
emeltyü szerepel. Valamelyiknek engedni kell. Ha a szirony szakad, rossz
a varrás, ha a köröm törik, hát rossz a köröm. Még jobb, hogy kitört.

De a varrás is jó, valamint jól illik a suba is. Halbőr leereszti a
subát maga körül és rátámad a suba-árusra:

– De hát maga-e az a Kis Mihály, akit én keresek?

– Nem én. Engem Varga Jánosnak hívnak. Ha valamikor subát vett kend a
szegedi piacon, ismerheti a nevemet.

– No, mert ezt a Varga Jánost kerestem én, – mondja most már hamiskás
mosolylyal Halbőr. – Mert magánál vett az apám is. Még most is megvan.

– Hát hiszen amit én megvarrok, az meg is marad! – esik nagyot a szón a
subás.

– Csakhogy nem a suba van meg, hanem az apám.

A komák arcán széles mosoly halad végig és elneveti magát a subás is.
Halbőr fölhasználja a kedvező pillanatot.

– Adok érte húszat, – mondja. – Nem ér többet.

– Nem lehet. Hiszen csak éppen magának adom harmincért. Mert maga ugy-e
a Kása András?

– Nem én, Halbőr János, a felsőtanyai.

– A Förgeteg Halbőrökbül?

– Ügön.

– Hát vigye a huszonnyolcadfélért.

Halbőr kiteríti a subát s ahogy végigpillant rajta, hirtelen megakad
valamin a szeme. Kedvetlenül rántja föl a vállát és föltolja fején a
kalapot. Nagyot lélegzik és úgy felel:

– Nem köll ötért se.

– Nem-é?

– Nem. Minek varr bele tulipántot, mikor én azt nem szeretem, – mondja
haraggal. – Sohase viseltem tulipános subát. Minek az rajta? Mirül jó
az? Vagy rúzsát varrjon rá, vagy semmit. Tulipános nem köll. Mögugatna
benne a kutyám.

A véletlen úgy hozta magával, hogy mind csupa tulipános subát hozott ki
a vásárra a subás. De nagyobb bizonyosság okáért keresni kezd köztük,
hogy nem akadna-e vagy egy rózsás. De nincsen.

– Ne is keresse, – Duzzog Halbőr János. – Más nem köll. Erre az egyre
volt gusztusom, ez se jó.

Izgatottan jár föl-alá a subás előtt. Előveszi a kendőt, letörli a
homlokát és menni készül. De hirtelen visszafordul, kikap a tárcájából
két tizest és odatartja a subás elé:

– Köll a húsz forint?

– Nem lehet. Nem adom alább, – szól ez ingerülten.

Halbőr visszateszi a pénzt, a tárcát körülköti a szíjjal, úgy csúsztatja
vissza. Mikor már beletette a zsebbe, még egyszer odasandít, hogy
csakugyan benne van-e?

– Nem köll azér haragunni, – mondja Förgeteg Halbőr, – ’szen én se adnám
oda érte ezt a kéket. Csak éppen tréfáltam.

A kereskedő dühösen rákiált:

– Tréfáljon kend mással!

– Mondom, hogy nem köll haragunni. A pénz megmarad. Majd vöszünk máskor.
Majd ha lösz rúzsás subája, elgyüvünk érte. S a csapat élén távozásnak
indul Halbőr Förgeteg János. Még a sarokról visszakiált:

– Itt a pénz! – s a tenyerével ráver a tárcára. – Behozom egy rúzsás
subáért a másik szombaton.

Hanem hiszen elviszik azt addig adóba.



A Szent Mihály a jégben

A kormányos nem valami jókedvvel indult ennek az útnak, mert úgy vélte,
hogy igen hideg már az idő és nemsokára ereszkedni kezdenek lefelé a
marosi jegek. Ezek rendszerint az első híradók a folyó alvásáról.
Legelsőbb jönnek le a Marosból és a Tiszában úsznak lassan. Utánuk már a
fagyok következnek, a jég egyre sűrűbb, valahol aztán megakad, valamely
kanyarulatnál vagy hidak között. De fölülről egyre csak több jön, odaér
a társaihoz, összefagy velük és apránkint ily módon beáll a víz. A halak
alatta maradnak s igen nagyon futkároznak, hogy hol találnának a jégen
egy kis ablakot, mely friss levegőt adna. A hajók pedig, amelyek
ilyenkor útban vannak, befagynak a jég közé és még jó szerencse, ha a
zajlásban parthoz tudnak állni.

Ettől félt leginkább Török Mihály uram, a kormányos, mikor fölküldték a
nagy hajóval Vác alá, hogy ott kővel rakodjon s azután térjen vissza.
Mert az ország e tekintetben nem jól van berendezve. Arra fölfelé kevés
a búza, sok a kő, erre lefelé búza csak van, van rozs is, de mit ér, ha
kő nincsen. Ennélfogva azt hozatni kell és a nagy hajók járnak érte föl
a Dunába és mire leérnek vele, oly drága, hogy jóformán olcsóbb lenne
túróslepénynyel rakni ki az útcákat.

És jó őszi idő volt már, mikor a nagy hajóval megindult a kövekért Török
Mihály s mondta is, hogy ha ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint
Isten különös kegyelme a Szent Mihály iránt. De azért csak útra kelt,
legénységével egyetemben. A maga emberségéből lement Titelig. Ott
vasbikát fogtak a hajó elé, amely fölhúzta egészen a kőbányákhoz, hol
aztán azonnal rakodni kezdték a hajót.

Lassu munka az ilyesmi, mert a kő nagyon nehéz és Török Mihály látván az
időnek egyre hidegebbre való fordulását, igen aggodalmasan pipázott. Ám
kell, hogy mindennek vége szakadjon egy időben s a kővel is megtelt
végtére a hajó.

– Holnap indulhatunk, Mihály bátyám, – mondta az első legény, bizonyos
Kanizsay Ferenc, másnéven Rámás Ferenc, mert mindig rámás csizmát
viselt.

– Indulni indulhatunk, – felelte Török Mihály, – azonban, hogy haza
érünk-e valamikor, azt én most mömondani nem bírom.

Ugyanis kezdtek már jönni a jegek. Előbb csak a vágbeliek, az aprók,
utóbb széles, nagy darabok, amik a Csallóköz pihent ágaiban teremnek meg
vastagra. Biz úgy, hogy keresztet is vetettek valamennyien magukra,
amidőn elkötötték a hajót a parttól s a Szent Mihály belehaladva a Duna
közepére, ott orrával lassan délnek fordult. Nem valami pihenős
ereszkedés volt ez, Török uram folyton a domentátumon állott, a
kormányrúddal a kezében, a legények pedig csáklyázták a jeget, ami a
hajó oldalát verte. Ezzel is gyorsabban haladtak, bár Kiskovács Mihály
legény egyszer akkorát taszított a jégen, hogy maga is ráesett a
hajóból.

– Nézd a bolondot, – mondta Török s kötelet hajított le Kiskovácsnak,
amin visszamászott.

Ezen egész napon megvolt lefelé való mentében a hajó, de estére kelvén,
baj történt. Megtörtént Török Mihály urammal is, amit eddig nem
tapasztalt, hogy tönkre vitte a hajót. Hogy esett, mint esett, ki tudná
megmondani. Ismerte pedig a Duna fenekét is, akár a tenyerét, mivel vagy
negyven éve jár-kel már a medrek fölött. Azonban egyszer esik az meg,
ami eddig nem volt s ez valóság, hogy a nehéz hajó rászaladt a porondra
s a dereka akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek. És e nagy
ijedtségben, amikor a nyelvüket elfeledték használni az emberek, a hajó
lassan forogni kezdett s alig telt bele vagy három minutum, a Szent
Mihály már megint orrával állott fölfelé. Ilyen hatalmai vannak a
vizeknek.

És így szemközt állván a jégáradatnak az öreg fahajó, megkezdte a maga
szomoru haldoklását. Jöttek a csodálatos nagy táblajegek és vágták az
oldalát. A fekete festéket hamar leszedték róla és ki merné így
látatlanban hinni, emberek, hogy kővel terhelt ekkora hajót féloldalra
fordít valamely jégdarab, ha jól az oromzat alá tud furakodni. Pedig
bárki bármit beszéljen, úgy van ez, Kanizsay Ferenc eléggé pötyke legény
a rámás csizmában, de ezúttal reszketett és ugyan sűrűn hányta magára a
keresztet. Ellenben Török Mihály szomorúan pipált és egyre csak azt
mondta:

– Varnyut főztem az egész éjszaka álmomba, tudtam, hogy ilyesmi
történik.

És hordatta a deszkákat, letépette a fedélzetről mind, amit csak
lehetett s leakasztotta kötélen a hajó oldalára. De mit ért mindez?
Semmit, valóságosan semmit. Jött ám a jég kegyetlen és beszédes volt,
úgy harsogott, mintha az itélet napján citeráznának az angyalok. A budai
telepről segítségre jöttek vasbikák, hogy majd elhuzzák e helyről a
Szent Mihályt, de szégyenszemre vonultak vissza, mert behorpadt az
oldaluk. Vágta a jég, vágta, egyre vágta, alig volt már fa a hajó orrán,
úgy leszedte és dőlt, egyre jobban dőlt a hajó. Török Mihály kivette a
szájából a pipát és azt mondta a legénységbeli népnek:

– Úgy nézem, belefordulunk…

Azt mondta erre Kalapis János legény:

– Biz én nem fordulok, mert nem vagyok bolond. Itt hagyom a hajót, aztán
forduljon amerre tetszik.

Török idegenül nézett rá.

– A hajót? – kérdezte. – A hajót hagyod itt?

– A hajót hát. Hát mi a ménküt? – szavalt tovább keményen Kalapis (mert
az efajta veszedelmek tökéletesen elrontják a fegyelmet). – Csak nem
fagyok a jég közé a Szent Mihály kedveért?

Azt lehetett volna hinni, hogy Török Mihály e szavakra elharapja a
pipacsutorát, de nem harapta el (mivelhogy csak az az egy volt neki).
Inkább ehelyett csak azt mondta:

– Hát ugyan hogy mentek ki a partra?

Ez bizony kérdés. Akármelyik pontját nézték is a víznek, jó távolosan
feküdt. Ebben az istenitéletben tökéletes bolond, aki csolnakra száll,
mert úgy bekapja a jég, mint a harcsa az apró keszeget. Bár hiszen rég
elcsapta a csolnakot a hajó faráról a zajlás. Hanem itt arról van szó,
hogy ki kell dobni a körtét a partra. A parton ugyanis voltak emberek,
mert az ilyen szerencsétlenség nem hagyja soha megindulás nélkül a parti
embert. Most nincs más mód, mint a körtét kell kihajítani vékony
zsinegen s ezen által majd kihuzzák a vastag kötelet. Azon aztán aki
végigkapaszkodik, bizonyosan kiér. Ebben a körtében bizakodtak most a
legények és azt mondta Kisfurus Gergely (a híres verekedő):

– Majd kihajítom én!

Más azonban a körte télen és más nyáron. A körte voltaképpen ugyanaz a
fakolonc minden időben, de nem egyfajta a zsineg, ami utána huzódik.
Téli időben megfagy s nehezen halad az eldobott körte nyomában. Így járt
Gergely is, mert dobta ugyan a körtét, de hiába dobta. Felére se
közelítette a partot a kölönc, hanem lebukott a jegek közé.
Szégyenszemre kellett azt kihuzgálni.

– Majd én, – próbálta a Kiskovács Mihály. – Jaj, de hiszen minek is
próbálja az ilyesmit a tökéletlen ember. Teljes hiábavalóság az. Most
már Kanizsay Ferenc fogta föl a körtét és próbavetést téve előbb, nagy
suhogtatással eresztette ki a kezéből.

Odakint a parton várták az emberek, nyujtották is utána mindkét kezüket,
hanem hiába nyujtották. Nem ért ki. A hajósok a hajócsárda előtt állván,
összenéztek. Török a félrebillent hombár tetején állott és pipázott.
(Azon emberek közül való ő, akik meghalnak azonnal, mihelyest nem jól
esik a dohány.) Végig méltatta tekintetével az embereket s úgylehet,
szíve valamely rejtekében föloldódzott a jóindulat.

– Hát, – így adta föl a szót, – hát csakugyan itt hagyjátok a hajót?

Kanizsay Ferenc nem szólt erre semmit, csak ahogy ült a gugora-oszlopon,
azt rugdalta a csizmája sarkával. Kiskovács Mihály sem szólt, ellenben
Kalapis mentegetőzve rántotta föl a vállait.

– Otthonra vagyok tartozandó az életemmel, – mormogta, – neveletlen kis
árváim…

Jakab Pál, aki olyan inasforma volt a hajón, elfakadt sírva. Én uram és
én teremtőm, miért ne fakadna sírva az ilyesmin a gyermek?

– Adjátok hát ide azt a körtét, – mondta Török, és levetette magáról a
felsőkabátot, le az alsót. Fölgyűrte a karján az inget az öreges ember
és meglóbálta a körtét. De megint abban hagyta. Egy darab fát letett
támasztéknak az első lábához. Annak jól neki lehetett feszülni. Most
karikában kezdett suhogni a körte, szinte sivított utána a fagyos
zsineg, azután kivágta hosszan, egyenest és minden morajló jegek fölött
átrepülve, kiesett a partra, koppant is a fagyon.

– No, – mondta az ember, – aki akar, az mehet.

A parti népek elkapták azonnal és vonták át a zsinegen az alattságot.
Kikötötték cövekhez és most már valóban mehetett, aki akart. Olyan sűrűn
járt a jég, hogy lépni lehetett rajta, ha pedig megbillent valamely
tábla, haladt az ember a kötélen a karjaival. Mert nemcsak a lábakkal
lehet előre jutni. Elsőbb a Kiskovács Mihály indult útnak s hogy
szerencsével járt, Kalapis próbálkozott. Harmadiknak Jakab Pált
eresztették, neki azonban jó erős madzaggal a derekát körülkötötte Török
Mihály, hogy azon esetben, ha jég és kötél is elhagyná, segedelem nélkül
ne maradjon. Utolsónak pedig az első legény, ama bizonyos nevezetü
Kanizsay Ferenc maradt.

– Te még ne menj, – szólt neki Török, – mert majd levelet viszel a
partra, hogy postára add.

Meg is írta a hajócsárdában fehér papiron az ő betüivel. Ismeretes betük
ezek nagyon, mert Török Mihály nem szereti a cifraságot s ez okból a g
betünek rendszerint elfelejt farkat csinálni. Így írta, amint itt van;
ha valaki kételkednék benne, tanu vagyok rá, mert láttam (legföljebb a
névben lehet különbség):

Tisztelt gazda uram!

Jövetben a porondot értük és az jég oldalba kapott és borzasztó
hasigatja a deszkákat a hajórul. Már itt járt a Sirály és az Ven
gőzösök, hogy kivontassanak, de azok se tehettek semmit a jégségben.
Vasbádogokat hagytak itt, hogy az jég ne zakgassa annyira a Szent
Mihályt, de hiába, mert az jég mindent elsodor. Úgy nézze a sorsot,
gazda úr, hogy alighanem utoljára látta a Szent Mihályt. Engem is. A
levelet viszi a partra Kanizsaji Ferentz.

Török Mihál.

Most tépte le az első kormányt a jég.“

Kijött a kis házból Török a levéllel és odaadta azt Kanizsay Ferencnek.

– Ezt, – mondta, – mihelyest falut érsz, föladd.

Kanizsay Ferenc ránézett Török Mihályra.

– Hát kend, – kérdezte, – Mihály bátyám? kend nem jön?

A kormányos, aki a sarogján fölment a domentátumra, szótalan, onnan
aztán kérdést adott föl Ferencnek:

– Én? – szólt rekedten. – Én? Innen?

Roppant megint a hajó dereka, mert valami nagy darab jég furakodott alá.
Kanizsay sietve kapott a kötélhez, ment a többi után. Török lenézett a
jeges vízre, ki a parti ködbe s magára maradván a félredült hombárral,
önmagának tette föl a kérdést:

– Én? Innen?

*

Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára úgy történhetett, hogy
az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt,
dacára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor félrebillent a
hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla jég,
azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De Mihály
arkangyal óvta a hajót, mert nem borította föl a tábla, hanem csak
meglökte olyformán, hogy leszaladt a porondról. Mihály aludt már egy
subán a csárdában, mikor ez történt, de azonnal észhez kapott,
fölugrott, kiszaladt és látta, hogy a Szent Mihály a ködben lassan az
orrával ismét délnek fordul.

– Dicsőség, dicsőség! – mondta, azaz, hogy gondolta inkább, mert nem
volt kinek mondani a kietlenségben s a kormányhoz állván, megtömte
azonnal a pipáját. Azontul aztán haladt. Egymaga úr a vizeken az
elevenre vált hajóban. S történt, hogy haza is ért, mert az idő
megenyhült s a jég úgy elveszett a vízről észrevétlen, mint az apró
kácsák tollából a sárga szín. Titeltől fölfelé megint csak vasbika
huzta, fölérvén, kikötött Mihály, orral a víz ellen, mint szokás. Amint
eközben foglalatoskodna és rendelkeznék, útközben fölkapott értetlen
legényeivel, azt kérdi tőle a partról a sógora, Baráczius Illés
(kormányos az Isten velünk, ki ellenünkön):

– No, meggyütt kend?

– Meg.

Egy szót se szólt többet.

De szótalansága mellett is az olvasó egyet gondol, hogy idáig eljutott:
az elvállalt dolognak hőse Török Mihály uram.



A mag története

Nagy, komoly ökrök mennek be legelőször a földbe, huzván maguk után a
nagy kést, amely a föld hátát hasogatja. A föld az ellen nem szól
semmit, áldottabb teremtés, mint ő, sehol e világon nem létezik. Azután
emberek állnak a földbe s dobálják szerteszét a buzamagot. A nagy kés
által tett hasításokba esnek a magok, mikre előbb az Isten hasznosító
kegyelme kéretett. Majd megint a nagy, komoly ökrök mennek végig a
földön a boronával s betakarják a szétszórt magot. Ezzel aztán jóidőre
el is van intézve az egész dolog. Ezentul az Isten dolgozik s az ember
nem tehet mást, mint hogy jó akaratát kérje. Adjon őszi esőt, de ne
sokat, de mégis annyit, hogy elpusztuljanak a mezei egerek. Azután
fagyot ne adjon idő előtt, ha ád is, kicsit adjon, s a nagyobbat csak
akkor adja, ha már előbb havat adott. Szép fehér havat, amit az emberek
hidegnek találnak ugyan, de a földnek az nem hideg, hanem jó meleg, az
ajnározza a magot.

Azután jön egy hosszu tél, melynek leforgása alatt nem is tudnak mit
csinálni az emberek a tanyákon. Jóformán a napot lopják, a jószág
etetése csak, ami munka, s néha, ha sok hó esik, el kell hányni s néha
adót is kell fizetni. A mag nyugodtan van a föld alatt, pihen s kezdi
kikezdeni oldalait a melegség. A földben, amely meg van fagyva, a
földben, a melyet méteres hó föd be fehéren, a mag nyilni kezd. Előbb
álmodik, azután szül. E nagy darab földek, mikben öregjeink csontjai
nyugosznak, apa. Apja a magnak, melyet termékenyít a hideg hónapok
alatt, nyilásra fakasztja s minden módon azon van, hogy a maga erejéhez
képest éltesse.

Idők multán a nap közelebb jön s vetni kezdi tüző sugarait. A hó
apránkint elvész, úgy tünik el a mezőkről, hogy észre sem lehet venni.
Alig hogy így búcsútlan távozott s fehérsége helyében ott maradt a
fekete föld, abból kicsinyke zöld szálak bújnak elő. Oly vékonyak, oly
elhagyatottak, egy nünükebogár semmi módon meg nem állhatna rajtuk. (Bár
nem is igen megy rájuk, a nünüke a vonatok bolondja s a vasuti
töltéseket kedveli.) A nap szeliden öleli körül fényével a gyenge
növendéket, hogy erősödne. A gazda is kijár már a földre és nézi, öröme
telvén benne. Nyől a kis zöld szál, miből idővel kenyér lesz és bárcsak
legyen is belőle sok. Mert, ha elején keressük a dolgot, hát a büftök
nem föltétlen szükséges, de a kenyér föltétlen szükséges ahhoz, hogy
éhen ne haljanak az emberek.

Ez a kenyér most még ott van abban a félujjnyi törékeny szálban és senki
más, csak az Úristen tudhatja azt tenni, hogy e törékeny fattyúból
valaha kenyér származhasson. A gazda igen nagyon jól tudja ezt s el
lehet mondani, hogy harmincesztendei klastromélet nem tanít meg úgy a
valódi istenség ismeretére és félésére, mint egy esztendei gazdálkodás.
Mert valóban csak a legfelsőbb hatalomtól függ minden igyekezete.
Hitében népünk ezért tántoríthatatlan s istenéhez való mély
ragaszkodásában olykor valóban a tökéletes bájosság képét nyujtja az
elé, aki a mai furcsa világban az ilyesmiben való gyönyörködést még
élvezetnek tartja.

– Jézus Krisztus urunk minden buzaszemben ott van, – mondja a nép, az
asszonya különösen.

Ténybeli dolog, hogy a buzaszem legtöbbjén (ritkaság a kivétel) valami
jelzés van. Vagy az alján, vagy a tetején, már ahogy fogja az ember a
kezében. S valahol látni rajta egy olyfajta jelt, mint amilyent
aranynemüekre nyom rá a hiteles próba bizonyítására az állami ötvös.
Hogy mit jelez, szabad szemmel épp úgy nem látható, mint ezen az állami
verésen, de a nép ráfogta, hogy a Jézus Krisztus képmása. A pénzeken,
amiket a király veret, ott lehet a király feje, de a buzaszemen, mit az
Isten kegyelme húz elő a föld alól, csak az Isten fiának képmása lehet.
Így is hiszik és így is vallják. Ha föltekintjük, hogy volt idő, amidőn
nem az aranyat akarták pénzül, hanem a buzát: im itt a pénz, amit az
Isten veret tulajdon titkos erőivel a fia képmására. Mit azonfölül meg
is lehet enni. Mert az éhes gyermeknek hiába adsz aranyat, abban
legföljebb csak a fogát töri.

*

Most hát csak félni kell, továbbá hinni és remélni. A börziáner nem nézi
oly mohó szemmel az árfolyamot, mint a nép az égalját, a támadó felhőt,
s névtelen aggodalmak szorongatják szívét. Mert minden időben van valami
baj. Jaj, talán már sok is lesz az eső. Jaj, talán már sok a nap nagyon,
ugyan hova lettek a felhők? (Eladták a boszorkányok Oláhországba.) Most
meg szél van, most meg kevés a harmat, most meg ni, már köd mutatkozik.
Igen ritka az, hogy a gazda teljes lelki nyugalommal mondja:

– Ejnye, de gyönyörü szép időnk van.

Ilyenkor örül s reménykedik, mert élete javarésze a reményhez van kötve.
Minden apró kis gyökérke, amely odakint a földbe ereszkedett, az ő
szívében is helyet foglal.

Azután jönnek az apró bajok. Itt bogár van, amott rozsda, más helyen
rossz emberek lóval behajtottak a vetésbe és összegázolták. Ezt
észrevévén, már nemcsak nappal kerülgeti, de éjjel is, fegyveresen. Őrzi
a mag növelkedését, miből augusztusra kenyeret süttethet gyermekeinek.
Az nől is. Már hozzávetőlegesen számolgatni is lehet, mi lesz és hogy
lesz. Ugyan mennyit ad? Hányan vághatják?

A kaszákat is elő kell szedni. Nyelek megpántolandók, ha rajtuk törés
volna, de talán egy új fenőkő is vétetnék. De még a fenőkő bőrtokját is
megvarja az asszony, ha szakadozott, jó erős zsineggel. Víztartó
csobolyók körülnézendők.

Egyszer pedig, valamely igen meleg délután, szél támad, igen gyorsan
haladó. Előbb csak a messzi határ sugár jegenyéin látszik, hogy
hajladoznak az idegen erő előtt, de abban a szempillantásban már eme
tanya fölött is ott terem. Zúgásán kivül semmi egyéb nem hallatszik. Még
a szarka sem csereg, a láncos eb mogorván bujik az ódújába s mondják
ugyan, hogy esőt jelent, ha a macska mosakszik, de bíz nem mosdik az
ilyenkor, hanem még az egyhez ki sem mondtuk a kettőt, már a padláson
terem. S jön a rettenetes felhő, nagylomhán terjesztve barna szárnyait a
vidék fölé. Minden elfakul, a virágok elvesztik színüket, a barna
föllegben zöldes darabok mutatkoznak, erre, aki csak látja, keresztet
vet s reményei rombadőltére gondol: mert az ott a jég. Az eső megindul,
azután erősebb paskolások az ereszek tetején, jön az apraja jég. Utóbb
nagyobbak koppannak, mígnem egy olyant vág a tetőre, hogy
pisztolydurranásnak beillenék. A gyermekek sírva fakadnak, az asszony
rémülten sikolt s a gazda, figyelmes szemével, az udvar földjét kémleli.
Mást tenni nem lehet. Minden más veszedelem ellen dolgozhat az ember, a
tűzből ki lehet menteni valamit, a víz elől futni lehet, itt azonban
nincs más, mint belenyugodni s legföljebb számítani lehet az udvarra
hulló jegeken, hogy mennyi esik a buzába belőle, hány darab két araszon
vagy három araszon s ebből a tapasztalat kigondolja, hogy mennyi veszett
el reményeiből.

– Hála Istennek, – sóhajt a gazda, – csak a nagyja hull.

Ez ugyan a hova leüt, letöri a növényt, de mert nagy, kevesebb, mint az
apró. (Sok kicsiből ragadt össze, míg leért.) Idő multán a jég elhalad s
a határban beáll az irtóztató csönd. Sem nóta, sem fütyülés. A tanyákból
lehorgasztott fejü emberek, síró asszonyok és hallgatag gyermekek
lépdelnek a vetés felé. Jól föltekintvén ezt, némi megkönnyebbülés
támad. Hát még sem vert el mindent. Még maradt. S ebben is van öröm, a
legszomorúbb sorsok is kinálnak néha ebből valamit.

Azután jön a jégaszaló, ahova jön, de nem mindenhova jön. Az most a
boldog ember, aki a nagy írást a ládafiából előkeresi. Ej, ez de nagy
büszkeség, mikor ama tekintetes urnak, ki a városi fiakkeron érkezik,
elébe terjeszti, hogy ehol van ni. Az alku megindul, a vetést megnézik s
mondják a biztosítók, hogy sehol olyan könnyü szerrel nem végeznek, mint
épp itt, ennél a népnél.

– Úgy nézem, gazda, hogy itt egytized termés elveszett.

– Hát uram, – szól rá az ember, – épp egy gondolaton vagyunk. Én is
éppen ebbe vagyok beleállapodva.

No, itt az egyezség nem lehet valami nehéz.

*

A könnyü, homokjáró kocsik csodálatos vékony kerekei nyomát nagy, széles
nyomok kezdik fedegetni az úton. Kévék és keresztek között ismét a
komoly nagy ökrök viszik a vasbikát s ha jó helyre érnek vele, azonnal
be is fűtik. A kőszénfüst ismeretlen szaga terjeng szét a tájon, le a
pusztalegelőkig, ahol a cséplődob búgását hallva, mérgesen bőgi vissza a
választ valamely fiatal bika. Itt is búgás, amott is, a gépek járó
kéményei mindenütt füstöt eregetnek. Másutt lovak forognak körben s a
hajtóember így szól nekik:

– Hajrá!

Máskor sohasem mondja ezt a lónak, máskor a gyü-vel nógatja. A változás
talán azért van, mert a lovak most nem egyenesen előre indulnak, hanem
körben forognak az ágyon.

Nem sokkal ezután a szélmalmok is jobban forgatják vitorláikat, mint
eddig. Minden kis szél elébe odatologatják az egész tetőt és forognak
folyton a kövek. A szélmolnár most arat. Jön egy kocsi s elmegy, jön a
másik s szintén viszi hazafelé a lisztet. Nem sokat: egy zsákot, két
zsákot, csakhogy ez a frissből való legyen. Az aztán megint nagy nap,
mikor ehhez a liszthez fog az asszony, hogy megdagaszsza.

– Holnap új buzából sült kenyér lesz, – mondja a gyerekeknek.

Ennél különb öröm nincs a világon már ismét. A gyerekek ezen éjjel nem
igen alszanak. Hisz mikor az anyjuk hajnalban a dagasztáshoz lát, már
figyelve nézik e munkáját apró, csillogó szemek. Mikor a szakajtóból a
megkelt kenyér a széles lapáton a kemencébe vándorol s szájához teszik a
tévőt, gondolkozva szemlélik e különféle dolgokat. S egyszer csak a
lapáton előjön a kenyér. Friss, illatos, óh, de valami fölséges lehet.
De hülését várni kell s addig apjukhoz szaladnak…

– Apám! apám! – kiabálják, – új buzából van már kenyér…

Tíz hónap munkájának első eredménye ez. A gazda bicskáját előveszi s
kicsattantja. Balkézzel a kenyeret fogja meg, jobbjával a bicskát, annak
hegyével a kenyérre kétszer keresztet vet. S megszegi.



Föl is hajózunk, le is hajózunk

A hajó, amely Szlavóniából fával igyekezett hazafelé, a moholyi partok
alatt két nap szelet hevert. Az ilyen nagy bőgőshajókat ha megrakják
fával, még a tetejére is tesznek, ameddig csak lehet, így nagy szelet
fog, nagy oldalszélben nem mehet, mert a parthoz verődik, nem tehet hát
mást, mint hogy kiköt és hever addig, amíg a szél mérge alább hagy.

A szélheverés nem szokott unalmasan folyni. A legénység vagy bemegy a
kormányos lakásába, a csárdába, ott tárgyal, pipál, tüzel, ételt főz,
kártyáz, vagy pedig ha nem olyan fajta a kormányos, hogy a legénységet a
csárdában szeretné, van a hajó orrában egy kis fülke, a bas, hát ott
tartózkodnak. Pár literes kis hordó mindig van a hajón, összehánynak
némi pénzt borra, egy legény elmegy a hordóval a faluba érte s
visszajövén, citeraszó mellett töltik az időt. Ritka hajós, aki a
citerához ne tudna, ritka hajó, amelyen citera ne volna. A nótákat
tollal verik ki rajta, régi szomoru dalaikat búsan zengi a rézhúr:

  Csináltatsz-e rózsám diófakoporsót?
  Csináltatok, csináltatok márványkőkoporsót.
  Megismersz-e engem három leány előtt?
  Megismerlek, megismerlek egész világ előtt…

Épp ezen az „Isten velünk, ki ellenünk“-ön kettős bas volt a hajóorrban,
mert nagy volt a hajó, a legénység tehát ott egész rendesen elférhetett,
bár ott tüzelni nem lehet. A csárdába azonban mégsem kivánkoztak, mert
nem afajta ember volt a kormányos, ez a Vetró Barna Pál. Családos ember,
asszonyostól, gyermekestől él a hajón, meg némiképpenformán büszke is:
hozzá át amúgy sem mentek volna. De azért a kettős basban sem volt kedv,
nem szólt a citera, borért sem küldtek senkit, az emberek szótalan
üldögéltek s foglalkozásképpen befonták a hajókötelek kioldódzott végét.

A szótalanság oka onnan van, hogy előző nap, még mikor útban álltak,
tett történt a hajón. Egy legény, a mint haladtak és csáklyázott a part
felé való oldalon, a csáklyavéggel megütötte Vetró Barna Pált. A
kormányos, hirtelen lévén, mint büszke emberek szokása, a domentátumról
leugrott, mellette termett és visszaütötte a legényt kézzel, fültövön. A
legény, Thököli Mihály – leginkább hajósok szoktak lenni ezek a
Thököliek, de némely része mégis varga, – a csáklyát előbb úgy emelte,
hogy beleüti Vetró Pálba, de ezután meggondolta magát és nem tette.

Nemrég került még a legény Pólából haza, az őszszel történt mindössze,
hogy hazajött, a négy év alatt jól benne maradt a reglama, hát csak
letette a csáklyát. De amúgy arcában elborul és azt mondta a
kormányosnak:

– Ha partot érünk, lemegyek a hajóról.

Többet nem szólt, de Vetró Barna is érezte, hogy a hajóról lement
emberrel úgy hamarjában nem lesz alkalmas találkozni. De nem sokat
törődött vele: egy emberrel mindig elbír.

Másnap szél miatt parthoz nyomult a hajó s ott dángováztak két nap. Ezt
nem lehetett parthozérésnek tekinteni, mert nem maguk akaratából
macskázták le. Így a hajón maradt Mihály, de kedvetlenül s ült komoran a
basban a többi legénynyel. Jó hideg szél fujt, beszűrt a bas oldalán, ez
volt az egyetlen, aki fütyült, mert a többi nép is szótlanra vált. Ami
Mihálylyal megesett, velük is megeshet s volt közöttük, aki mondta, hogy
ő ilyenkor a bicskát venné elő. A dolgot igen sérelmesnek itélték, annál
is inkább, mert a legények között gyakran van öregebb ember, mint a
kormányos és ez emberek a szóval való szidást eltürik bár, de az ütést
nincs, aki tűrje. Barna, izmos markaik azonnal készek elkapni a mellényt
s fordítani rajta félkézzel akkorát, hogy a belegombolt is fejjel lefelé
fordul.

A szél alábbhagyott, de már késő volt az idő, nem fogtak útba, úgy
gondolták, hogy majd reggel. A kormányosné ezt az időt arra használta,
hogy majd füröszti a tyukokat. A tyuk homokban szokott fürdeni, de a
hajóbeli tyuknak nincs homokja, valamint a hajóbeli kutyának sincs
udvara. De a tyuknak azért a fürdés jó, így bedobják a vízbe a hajó
orránál s nyeles hálóval várják a hajó végén s mikorra a víz odáig viszi
a tyukot, kiemelik.

Ez gyereknek is jó mulatság, ott settenkedett a hajóvégben a kormányos
kis fia, lesve, hogy ugyan idején kikapdossa-e az apja a tyukokat a
vízből. Ez ugyanis igen szorgalmas munka: a vízben a tyuk nem szeret
soká tartózkodni, inkább beleful. Ott állt hát a gyerek az apja mellett
egészen, mikor előrehajolt és beleszédült a vízbe. Belezuhant s még
sikoltani sem ért rá, mert elmerült benne rögtön.

– Ladikba, ladikba! – kiabál Vetró Barna Pál, mire hirtelen
előtolakodnak a felső basból a legények. Sietnek és ugrálnak, de vékony
az oldaljáró, a kősóbálványnyá meredt asszony is az útjukban – bizony
későn érne a ladik, ha hirtelen fejest nem ugrik a vízbe Thököli Mihály.

Megy lefelé a gyerek után.

A kormánytól nem messze megáll a vízben és nézdegél, hol veti föl a víz?
Fölvetette, de messze, mire a legény odaért, a kis test újra elmerült,
emez pedig szótalan nembánomsággal bukott utána, mint olyan ember, aki
nem ilyen vizeken, hanem a tengerben tanulta az uszást. El is kapta még
a víz alatt, mert a haláltusában kapálódzó gyerek éppen szájon rugta s
így elkaphatván, fölbukott. Fogta félkézzel az ájult gyermeket s a part
felé tartott vele.

A part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a
limány. Ahol a víz örvényes és kavarog. Aki úszik, nem látja meg, de a
hajó magasáról azt látni lehet s Vetró Barna látván, hogy limányon akar
keresztül menni Thököli, kiáltotta neki:

– Ne arra te! Ne arra, ha mondom!

Elfutotta a düh ott a vízben Thököli Mihályt, s hirtelen az eszébe
ötlött, hogy visszakiáltja neki, hogy: – ne ugass! – de nem tette, nem
szólt. Kiért a partra, a gyereket megrázta kissé a lábainál fogva, mint
már ilyen esetekben szokás, amitől hamarosan életre is kelt. Bevitte
azután a hajóba, az anyjának adta gondozás végett s maga a basba ment. A
kormányos utána indult, mondta neki, hogy menne a csárdába szárítkozni,
mert ott tűz is van, de a legény csak azt kérdezte meg, hogy a gyermek
hogy van, azontúl a hívásra nem felelt semmit, csak éppen a megállott,
vizes zsebóráját mutatván a kormányos elé, mondta:

– A reperálást kend fizeti.

Megbánta azután, hogy mondta, de mindegy, már kimondta. Más aztán nem is
történt, másnap reggel elindultak s idő multán el is értek oda, ahová
kellett: parthoz álltak. Végezte kiki a dolgát, már ami ilyenkor
szokásos s készültek azután a legények a gazdához, hogy az útért járó
fizetést elkérjék. Mihály is így tett, előbb azonban minden cók-mókját
összeszedte, berakta a bőrtarisznyába, meg egy kis zsákba s mielőtt a
hajóról lement volna, beszólt a kormányoshoz a csárdába. Régi rend ez.

– Lemegyek a hajórúl, – szólt be kurtán, – viszem a holmimat. Mög löhet
nézni, hogy van-e közte olyan, ami nem az enyim.

Megütődve tekintett Mihályra a kormányos, az asszony s a kis gyerek.

– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte Vetró Barna. – Hát már minek mégy el?

Az asszony nem szólt semmit, férfiak dolgába beleszólása nincsen. Csak
nézett Mihályra, aki pár nap előtt istenként tartotta kezében az ő
gyermeke sorsát. A gyermek pedig símult az anyjához; a gyermek, ha
észszel föl nem éri is, de ösztönével megsejti a komoly pillanatokat.

Azt mondta Mihály:

– Mondtam, hogy lemegyek, hát lemegyek. Meg lehet nézni a holmit.

Vetró Barna rekedten beszélt:

– Hát ne menj el, hát már csakugyan ne menj el. Ha éppen olyan nagy
bajod, hogy hozzád nyúltam, inkább üss vissza, akkor aztán az egyik
tizenkilenc, a másik egy híján húsz. De ne menj el, mert minek mennél
el, mikor mondom, hogy ne menj el.

Thököli csak állott, az asszony pedig ezen megalázkodások és a másiknak
nyakassága között lévén, elfakadt sírva:

– Mihály, ha istent ismer kend…

Sírván az asszony, megmozdult a gyermek és Mihályhoz szaladt. Csizmáit
átkarolta:

– Ne mennyék kend el, Mihály bácsi, ne mennyék kend el. Ha kend elmén,
ki húz ki engem másszor a vízbül?

És Vetró Barna szólt:

– Hát üsd vissza, ha akarod, hát üsd vissza.

De Mihály nem ütötte vissza. Tarisznyáját szíjánál fogva a válláról
leeresztvén, a gyermek mellé térdelt, hogy a szemébe nézhessen.



Szüreten

Amikor a bojtorján levelét az útszélen befogja a por, itt a nyár vége.
Amikor a napimádó virág, a napraforgó gyümölcse oly nagyra érik, hogy
nem forgathatja többé a méltóságos csillag melege felé: itt az ősz.
Ugyan zöld még sok minden s az ég kék sátrába merészen nyújtják föl a
jegenyék sötét oszlopukat, de azért a fű már szárad s az eperfák alatt a
lucernaföld sárga egészen a lehullott levelektől. Reggel hűvös van, sőt
hideg, de délelőttre kelve, csak besüti a tájat a nap.

– Fölmelegszik az idő, – mondják odakint.

Igen. Az idő fölmelegszik, a kabát lemelegszik az emberről, a suba pedig
rámelegszik. A fák között szél jár s egy-egy napraforgót, amelynek
gyökerei nem bírják már meg a homokban a nagy tányérgyümölcs súlyát,
kidönt. A homok száraz, kevés eső ját, de ha eddig nem volt, ezután már
nem is nagyon kell, ameddig áll a szüret.

A szüret áll, ami onnan is tudnivaló, hogy a darazsak mind részegek, a
legyek pedig egyáltalán nem haldokolnak, hanem igen hadakozós kedvében
van valamennyi. A must illata fekszik végig a szőlőkön, ahogy a présház
nagy, nyitott ajtaján kiszabadul. Itt bent a kapás tesz-vesz és azt
mondja az embereknek:

– Jobban táncoljanak kentek.

A nagy sutúkádakban táncolnak az emberek a szőlőn. Kemény munka ez a
csumiszolás, azonban azért a pipa el nem maradhat. A pipa olyan
szerszám, mint a gyárnak a kémény, anélkül nem lehet ellenni.

– Ügön, – szólnak ki a pipa mellől, meg a kádból az emberek s azzal
folyik a tánc tovább a drága gyümölcsön.

Az idén lehetősen drága. A termés kicsi s a szegényebb helyeken keveset
ér. A szőlő sok ápolásra szorul, ahol ez elmarad, csak egy részében,
azonnal meglátszik a termésen. Ha a tanyalakó elmegy az ilyen szőlő
mellett s műértő szemmel rátekint, hamar készen van a véleményével.

– Ennek se adták mög, ami mögkivántatódik.

– No nem, – feleli a koma, akivel együtt mennek az úton, a szőlőbeli
árak kitapasztalása szempontjából.

Bejárják a határt, gyalogosan, ostorral a kezükben s beszólnak egy-egy
ismerős helyen. Csak úgy futólag, mert most kinek sincs arra érkezése,
hogy ünnepies formákban vendéget fogadjon. Az alma szüretje összeesett a
szőlőével, a diókat is le kellene már verni a fákról, de meg a kevés
hajnali esőt fölhasználva, szántani kellene az őszi ugart. S amellett,
miután a pusztának nincsen terménytőzsdéje, ahol jegyeznék az árakat,
így csatangolni kell annak megtudása végett, ki mennyiért veszi a
szőlőt.

A kisbirtokos, az elhagyatottabb szegény ember szőlőt termel, de bort
nem, csak éppen a maga szükségére valót. Nincs hozzá módja. Hiányzik
nála a tisztességes bor első alapföltétele: a pince. A homokba pincét
ásni nem lehet s kőből nem minden ember épít ott pincét, ahol a házak
fala is csak földből van verve. De meg nem is bajoskodik vele. Megszedi
a szőlőt s eladja a gyümölcsöt annak, aki veszi s ezek közül megint
annak, aki jobb áron veszi.

Ezért szól be az utat járó ember a komával a tanyákba:

– Szödik-é erre?

– Szödik.

– Kicsoda?

Útba igazítják s azzal megy odább. Valamely nagyobb tanya előtt lelép az
útról az ember, meg a komája s bemennek. Elintézvén a kutyával az
elintézni valót, a gazda elé jutnak.

– Adjon Isten, – mondják.

– Adjon Isten, – fogadják.

– No, – mondja a koma, – hát mire végzik?

– Hát csak csináljuk, – feleli a tanyabeli.

Ezzel egy kevés szünet van. Akkor a sógor szót emel, ütögetve a csizmája
orrát az ostor nyelével:

– Kérdözze már, hogy mit akarnak kentek?

– No, nem ögyebet, – szól a sógor odavetőleg, – hanem, hogy szödi-é?

– Szödöm.

– Aztán milyen árban? – kérdezi ismét a sógor.

– Hát kit így, kit úgy.

– Úgy hát? – vontatja most a szót a sógor s kedvetlenül sikálja végig az
állát a kezefejével.

– Az ám, – mondja a másik, aztán nézik egymást.

Kevés idő megint csak telik, aközben a koma hümget néhányszor, a sógor
pedig tesz egypár lépést, mintha menni akarna, de csak visszafordul.

– No tudja, – beszéli magyarázólag, – nem olyan ez a szőlő, mint aki két
esztendő előtt volt, ez már magától értetődik. Nem szolgál most úgy az
üdő.

– Nono, – felel a vevő, – de hát éppen azért nem is löhet úgy mögadni az
árát. Ha a szőlő rossz, rossz a bor is, hát én nem adhatok annyi pénzt
érte.

– Az ám, – feleli a másik, – de nem kérdözi azt a király.

– A király?

– Hát, mert mindön esztendőben bekivánja az adót egyformán.

Ez igaz is, hogy az adó egyforma mindig, a termés pedig nem egyforma. Az
emberek ezt kint meghányják és vetik s olyan konkluzióra jönnek, hogy
ekkora, meg ekkora pénzért nem lehet odaadni a termést.

Azzal azután mennek odább, elköszönve. Járják végig a határt, beszólnak
a tanyákba, amíg valahol megegyeznek. Akkor azután odaviszik hordókban a
termést a gazdához, az átönti a maga sutuló kádjába és kész a szüret.

Az úton nem jónappal köszöntik egymást az emberek, hanem ezzel a szóval:

– Adi-e?

Már, hogy a tőke a fürtöt.

– Adi, – felel a másik, állva a homokban.

– Löhetősen? – kérdezi ismét amaz.

– Hát, tudja kend, – mondja elgondolkozva, – ahun van rajta, ott nem jó,
ahun mög jó van rajta, ott nincs rajta.

Igy magyarázgatják egymásnak a dolgokat, anélkül, hogy megértenék
egymást. A termést egyik akóba számítja, a másik hektóba. Az egyik
magyar holdban méri a földjét, a másik katasztrálisba, a bácsi határhoz
közel pedig a bácskai láncok is járják. Abban aztán nincs ember, aki
kiismerje magát, amennyiben némelyik bácskai lánc kétszer akkora, mint
egy kis magyar hold.

S a szüret áll. Az utakon, a táblákban, a hártyák között a leányok dévaj
serege. A legények pedig hordják a csöbröt befelé. A leány négy hatost,
a legény öt hatost kap egy napra, ami ugyan nem túlságos nagy napszám,
de volt idő, nem is olyan régen, amikor tíz krajcár volt az egy napi
bér. Persze étel is jár hozzá, csakhogy az étel most nem nagyon kell.
Ott előttük az édes szőlő, azt eszik naphosszat s isszák reá a mustot.
Megfigyeltem egy egész nap, vajjon a kúthoz szomjat oltani megy-e
valaki. De senkinek sem volt hajlandósága hozzá.

Körül-körül pedig kerüli a szőlőt a kapás, a hosszu rozsdás puskával a
vállán, hogy valahol a szélén mások meg ne szedjék. Néha valamely árnyas
almafa alatt pihenő helyet talál s elszunnyad. Majd megint megy tova,
bocskorjaival szinte csúszva az omlós homokon.

Igy tart hajnalhasadástól ez alkonyatig, amidőn feljönnek az égre a
csillagok. Most abba hagyják a munkát, vacsoráznak s lefekszenek, aki
ahol helyet talál. Hét órakor már alszik mind s csend van a tájon.
Egyedül Móric ugat, a láncos eb és a sutúházból a must forrásának
suttogó zaja hallatszik elő. A hold fölkél a fasudarak mögül, a kapás
veszi ismét a puskát s kerülni megy. Durran messze a fegyvere, utána
vonítás következik, ami azt jelenti, hogy valamely lakmározó ebet talált
el. Móric ilyenkor igen dühös és rázza a láncot. Idő multán megkerül a
kapás s az udvarra fekszik subában.

Most azután már végleg csönd van, mély, nehéz átható csönd. Minden baj
nélkül mulik el az éjszaka, a hold lassan átmegy az ég egyik feléről a
másikra, s mire ott halványodni kezd, tompa hangon hallatszik, mintha a
sírból jönne:

– Kukoriku…

Utána következik még sok, sok kukuriku és kiriki, – a padlásról,
mivelhogy szüret alatt, amikor nyitva vannak a szőlőkerítés ajtajai, a
tyuk- és kakas-társadalmat oda internálják. Legelsőbb a kapás ugrik föl.

– Dologra, embörök! – kiáltja a subából.

Aztán a kamaraajtóhoz megy s megzörgeti, (mert a leányok odazárkóztak be
a legények elől).

Azonközben föltetszik az égre a hajnal. A keleti égalj föllegei között
hosszu fénysáv hasad, a fák levelei mozogni kezdenek, a galambok mennek
a vályuhoz inni s Móric nagy lyukat kaparva a homokba, az éjszakai
őrtállás után nyugodtan elalszik.



Kása a kötéllel

Kása még a régi ivásu emberek közül való, egyszerü, anélkül, hogy
egyúttal becsületes is akarna lenni, miután ezen irányban neki semmi
külön tennivalója nincsen. Ő az az egyszerü férfi, akit a mi vidékünkön
a „célszörü szögény ember“ néven ismernek. Becsületessége föltétlenül
nyilvánvaló s ha volna ezen a tájon olyan bolond ember, aki egy ezer
forinttal súlyos tárcát az útszélen hagyna, Kása azt bizonynyal behozná
a gazdához, mondván:

– Már nézze csak, tekintetes uram: valami bolond úr már megint esze
nélkül kódorgott erre felé.

Kása nem is tételezné föl másról, csak úrról, hogy útszélen ennyi
vagyont hagyhatna. Gyémánt inggombot vagy ezüst dohánytartót is ott
lehet felejteni az udvaron, az neki mindegy. Lehet az a Smaragdus király
kárbunkulus kincse is, reá nézve akkora értékkel sincs, mint valamely
kidőlt szőlőkaró. Becsületében ő föltétlen. Ha egy királyságot lehetne
ellopni, azt sem lopná el, hanem figyelmeztetné az illető királyt, hogy
vigyázzon jól a birtokára, mert mások esetleg ellopják. Ellenben régen
tudatik, hogy minden ember megkísérthető s a sátán különféle útakon
ólálkodik s teremt az áldozat elé olyan dolgokat, aminek ellentállni nem
tud.

Kása részére a Sátán az eszközt a borban találta föl. Az iránt föltétlen
szeretettel viseltetik s létezését egyáltalán nem tűri. Azt kebelére
fogadja, akár az övé, akár a másé, s úgy el tud vele társalkodni, hogy
az csodálatos. Mindazonáltal nem bírja az italt, mert, mint a legtöbb
földmíves ember, nem borivó. Az ember gyakran hall beszélni nagy borivó
emberekről, ezek azonban más vidékiek s falubeliek lehetnek, ahol az
italhoz könnyebb a mód s az alkalom. Pusztai és tanyai nép ilyenhez
nehezen jut. Meglett embernek hétköznap eszébe sem ötlik, hogy a
csárdába menjen, hacsak különös dolga nincsen (miután ott történnek a
napszámos-fogadások). Bort sem tarthat otthon, aki nem vagyonos,
részben, mert nem telik rá, részben, mert nincs a háza alatt pince, a
kamrában pedig, ha hosszabb ideig áll, elromlik az ital. Innen van a
„teknyőben telelt bor“ elnevezés is. Hát Kása is csak így van. Mint maga
beismeri: szereti a bort, de, mert hozzá ritkán juthat: mégsem borivó.
Így történik aztán, hogy ha hozzá jut, Kását egy nagy pohár bor azonnal
imbolygó állapotra emeli, ilyenkor derült és vidám s rászól az ugató
ebre:

– Ne ugass, kutya, a gazdád se ugat.

A második nagy pohár Kását már rendelkezési állapotba helyezi. Ilyen a
Kása s e miatt előle a borital szorgosan őriztetik. A gazda Kását a
pincébe csak rendkívüli pillanatokban ereszti le, kellő felügyelet
mellett, s az esetleg fent lévő kimaradt borok este zár alá tétetnek,
hogy Kása, aki éjjel fegyverrel őrzi a tanya békéjét, e fontos tisztében
meg ne tántorulhasson. Biz az asztalról el kell rakni és zár alá tenni,
mert különben Kása gazt vetne rá. Ez is valami régi mondás s olyan
eltulajdonításokra vonatkozik, amik nem annyira bűnből, mint inkább apró
csinytételekből erednek. A bugyellárist vagy az aprópénzes zacskót,
amiből a gazda a napszámosokat este fizette, bizvást ott lehetne hagyni,
arra ugyan gazt Kása soha életében nem vetne, ellenben fegyverével igen
komolyan őrizné egész éjen át.

Kása különben mint kapás éli világát, gyermekei vannak neki s felesége,
aki iránt igen nagy szeretettel van, mert néha elkövetett hibáit az
asszony hallgatag veszi tudomásul, mert hát én Istenem, valami
szenvedélye mindenkinek van. Egyiké a kártya, másiké a ló, még olyan is
van, aki a kutyába vagy a puskába bolond. Történt tehát Kásával egy
nyári este, amikor a gazda kis fia a tanyán időzött, hogy a gazda elébe
kellett volna menni. A föld ugyanis, amelyen Kásáék vannak, igen boldog
vidék. Arrafelé már jár a vasút s ott zörögnek el a mérges vasbikák a
tanyák ablakai alatt. E vonatok sok embert összefaragtak már s némely
kavicsaik véresek, van azonban ember, aki belőlük elgazdagodott.
Némelyiknek csupa szerencse az, ha elüti a vonat, mert akkora
fájdalomdíjat kap, hogy új földet vesz az árán. És még azonfelül járni
lehet a vonaton ki-be. A gazda is ezen jött volna ki, s mert csak kis
félóra oda az út, Kása elébe ment, hogy, ha podgyásza lenne, majd segíti
vinni. Mert Kása is tudja, hogy mióta a fene rossz por (peronospora)
ellen dermedeznek (permeteznek), azóta mindig van mit kivinni a
városból, hol gépet, hol gálicot.

Kása hát megindult, de oldala mellé vette a kis gazdafit is, hogy majd
ez így az apját a vasútnál mihamarább viszontlátja. Mentek a szőlők,
földek között, ákácok alatt s az ember mesélt a kis fiának ama két
oroszlámokról, akik el akarták az égen földelni a fiastyúkot, de nem
bírták, mert (köztünk legyen mondva), kutya legény ám az a fiastyúk.
Palika nevetett a történetnek. Kása lassan ballagott a homokban s új
mesét kezdett. Így értek az állomásig, amely nem is állomás, csak
olyanféle megállóhely, de hiszen csak üsző marad az üsző, bármiként
nevezik is. Ezt pedig semmi figyelembe sem véve, a dolog úgy állt, hogy
igen korán volt még az idő. Bármerre nézett szét a lapos tájon Kása,
sehol füstöt nem látott s így nyilvánvaló, hogy a bagonyok kissé messze
vidéken kalandoznak. Ellenben Vince bácsi csárdája pedig tökéletesen itt
van a közelben. Gondolt egyet Kása s odament.

Voltak ott néhány magyarok az udvarban bor fölött. Kása közibük ült s
rendelést tett ital irányában.

– De borzasztó sebösen hozzák, – parancsolta, – mer mingyár gyün a
vonal.

Hoztak is neki borzasztó sebesen s Kása azt ugyanilyen módon el is
fogyasztván, még óhajtott egy borzasztóságot. Közben az idő mult, a
bagony is elhaladt a tájon, de mert nem állt meg az állomásnál, Kása
azonnal kitalálta, hogy nem jött meg a gazda. Kása ily okos s vajjon nem
érdemli-e meg a vidámságot az okos ember? Megérdemli, (aki ellenkező
észjáráson volna, ide jőjjön). Kása érdemelni kezdte a vidámságot
szerfölött. Az alkonyat leszállt, ellenben egyre fölfelébb ment az
esthajnali csillag. A többiek Kását elhagyták, de Kása ekkor már mivel
sem törődött.

Vince bácsiék ágyba fektették Palikát s Kását a tulajdon gondjaira
hagyták, mert a tanyából nem lehet az embert kilökni, mivelhogy akárhová
löki is, úgyis csak a tanyába esik. Kása egyideig még létezett az
asztalnál, többféle szóváltást folytatott az üvegekkel s utóbb az
érthetetlenekbe is beleúnván, lefordult a padról s a kelő hold fényében
szelíden elaludt.

Történt az éjjel, hogy a kakasok harmadszor kukuríkulván, az eb is
fölkelt s lerázván testéről a harmatot, nagyot ásított. Azután üzenetet
kiáltott át a szomszéd tanyákba hangosan. Bőgött a tehén is, mert
ihatnék már ilyenkor. Az ismerős hangokra Kása fölébredt, fölkelt, s
lerázván testéről ő is a harmatot, tekintetét széjjelvetette az
udvarban. Látta, hogy a hely idegen, itt a tehénnek nem ő köteles vizet
adni, ez okból megindult. Ment a harmatos fűben mezítláb (jó az nagyon)
s fújta fejét a szellő is, amely kora hajnalban támadni szokott. Kása
helyes útra tért, ballagott s lassacskán hazaért. Fölkelt már ekkorra a
nap, felesége a túrós kendők körül bajoskodott. Kása belépett a kis
ajtón az udvarra s hirtelen megdöbbenve megállt.

– Teca, – szólt az asszonyhoz rekedten, – Palika hun van?

– Hun van? – kérdezte viszont foghegyről az asszony. – Hát hun vóna?
Kend vitte el tegnap este, hát hová tötte?

Kása mereven bámult a homokba. Színpadon ilyen eseményeknél rettenetes
rugdalózásokat szoktak elkövetni az emberek, míg Kása mit sem szólván,
(de azt is lassan mondta), az istállóba ment s a szögről leakasztott egy
jó pányvakötelet. A karjára volt akasztva, mikor újból kijött s
megindult.

– Hát kend? – kérdezte az asszony. – Huva mén kend avval a kötéllel?

– Huva? – kérdezte viszont Kása. – Hát huva mönnék? Vagy én mögtanálom a
Palikát, vagy mögtanának engöm ezen a kötélön.

Kifordult. Szavalt valamit az asszony, de a köteles ember mit sem
hallott, csak haladt visszafelé ismét. Kezdte volna ama csapásozást,
amelyhez ők igen értenek, de agya erre nézve még nem szolgált. Ment csak
előre s olykor félve tekintett az árkokba. Óh, irgalmas szent szűz! Hol
bokrok borultak össze: félrehajtotta az ágakat, hogy nem alattuk
alszik-e. Bárcsak tudhatná, hogy hol hagyta el. Bárcsak kalapját látná
az útszélen. Ő tud menni nyom után, de embert még sohasem nyomozott,
csak állatot, ami egészen más. Hát nincsen. De sehol és semerre sincsen.
Kása a fákra nézett és kémlelte, hogy melyik ág lesz elég erős.
Apránkint, bár egyre szomorúbban, kiért a síkig, ahol a vonat szokott
szaladgálni. Széjjelnézett, hajolva kereste a nyomokat, de mitsem
látott, mert szemei nem is voltak most éppen erre valók. Jézus, –
gondolta Kása, – itt a halál.

Ki ne tenné meg azonban, hogy halála előtt némi bort ne innék? Csak egy
olyan kis két-három decis po… különben egye kutya: egy féllitert. Kása e
gondolatok alatt a csárda felé irányozódott, de lassan haladt, mint kin
bú nehezedik. A kötél vége lógott a vállán.

Szalad akkor elő a tanyából egy nagy fekete kutya, utána pedig egy kis
ember ingujjban és kiabálja:

– Kása bácsi, Kása bácsi!

Kása úgy gondolta, hogy térdre kell most esnie, a haláltól való
szabadulás ezen pillanatában. De azután mégis arrafelé futott, fölkapta
a fiút és teljes meggyőződéssel mondta:

– Palika… Palika…

Fölfogta a gyermeket, hogy most, amíg haza nem ér vele, a karjaiból nem
ereszti. Meg is fordult azonnal és vitte. A gyermek azt kérdezte:

– Hát ez a kötél minek, Kása bácsi?

– Jaj, Palikám, – nevetett Kása boldogan, – gyönyörü szép kis csikót
láttam itt a rétön, aran patkó vót mind a négy lábán. Azt akartam vele
magának elpányvázni.

– Kár, – vélte a gyermek, – hogy el nem pányvázta.

Kása nyaka kissé kellemetlenül bizsergett. Megölelte a kis fiút és vitte
sietve hazafelé.



Bábocskay szelet hever

Úgy volt előbb, hogy csak szelet heverni megy ki a partra a hajó, mert
ebben a szélviharban lehetetlen az ereszkedés. A hajó nagy, hát nagy
szelet fog s akárhogy rángatja is a kormányt Bábocskay András, csak nem
ér az semmit. Szűk a víz s a hajónak nekifekszik a szél, bármint
kerülgeti, csak kifújja a parthoz a víz közepéről, de ez még szerencse,
mert zátonyra is kerülhet. Okos ember ilyenkor nem áll violenciába az
égiekkel, hanem megvárja, mikor szépen partot ér a hajó, ott macskát
ereszt, kiköti elül-hátul s mikor rendben van minden, leül pipázni.

Bábocskay András sem tett egyebet. Egy szál kötéllel kiakasztották a
nagy hombárt a partra, elül pedig a macska tartotta. Jó macska,
nagyfogu, nincs olyan fenék, amibe az bele ne kapjon és ha egyszer
fogja, nem ereszti. Ily módon voltak, libegvén a part közelében és semmi
intézkedést nem tettek egyebet, mert úgy volt, hogy mihelyst eláll a
szél, mennek odább. Ám azonban a szél kitudhatatlan és formájában
sohasem egy.

Hogy hátha halat fognak, a picéket is kivetették, ami állandóságra
mutat. Kiskovács Mihály evedző legény pedig be akart menni a hajóházba,
amikor rámordul a kormányos:

– Mit akarsz ott?

– Hát majd a brácsát leeresztöm, – felelte Kiskovács. – Úgy lehet, rák
is van itten.

– Hát rák löhet itten, mert épp neki való partos a part, az bizonyos, –
vélte válaszadásképp Bábocskay, körültekintve a sivár tájon, amelyen
talán ez az egyetlen hajó, az életben, amely kikötött. – De itt jelenleg
a szobába nem mégy be, Kiskovács.

– Nem, – kérdezte Kiskovács Mihály, – pedig olyan rákot ehetnék volt a
nép, hogy csoda.

És szétnézett a víz fölött. Viharos szellő verte a sárga hullámot, ez
meg hordozta tetején azt a piszkos habot, amit áradáskor lök ki magából
a víz.

– Már mindegy, – mondta Bábocskay. – A hal se kutya; ha fognak, egyenek
halat. A szobába nem mégy be, mert ha ebbe a szélbe kinyitod az ajtót,
eloltja a szél az olajat a kép alatt. Ezért a brácsát onnan nem lehet
most kihozni.

Kiskovács elment a hajó orrába, pipázni a többihez, András pedig ült
tovább a hosszu kerek gerendán, ami oda volt a szoba elé gurítva. A szél
egyre erősebben járt a víz fölött, a kikötött kormányrúd nyikorgott, a
kis székről pedig leestek a muskátli-cserepek. Azt rakta volna vissza és
szomorkodva nézte, hogy letört egynek az ága.

– Ej, – gondolta, – ott a túlparton az erdő, azt mért nem döngeted? Nem
birsz vele, ugy-e? Erre fáj a fogad. Talán mert kiviszem az országból?

Bábocskaynak a fia vasútas Belgrádban feleségestől. Annak viszi most a
pár cserepet, hogy mégis otthonvaló virág legyen az ablakukban. Ha annak
a szép zöld levelei közt tekint ki az idegen föld népe közé a fiatal
asszony, az mégis csak egészen más már olyankor. Egy kis madzagot elő is
keres András és kötözné vissza a muskátliágat a szárához, mikor a
partról nagyot kiált valaki hozzá:

– Hej.

A kormányos odanéz. Gyalogos csendőrőrmester áll ott, szuronyos puska a
vállán. Bizonyosan az embereit ellenőrizte s úgy került ide a partra.
Azt kiáltja neki vissza:

– No.

– Micsoda ez itt, hé? – folytatja amaz.

András kötözi a virágot s kiáltja újból:

– Ez itt hajó, hé!

– Annyit én is látok, – szól a csendőr ingerülten.

– Ha látod, mit kérded, – felelé Bábocskay.

A katonát elfutja a méreg és a magasas partról beugrik a hajóoldalba és
mindenféle fegyverével csörög nagyon, ahogy a tetőhöz ütődik. Azután a
járón halad a kormányos felé, azon emberek ügyetlenségével, akik nem
szoktak ilyen vékony úton járni.

– Jó lesz egy kicsit vigyázni, – inti gúnyosan Bábocskay, – ebből a
házból nagyon hamar ki lehet ám érni az udvarra.

– El is jut hozzá a csendőr és ismét azt kérdezi:

– Hová való hajó ez?

András néz egy darabig, hogy feleljen-e? Aztán azt mondja ültőhelyéből:

– Ez a vízre való.

– Hogy hívják?

– Nem hívják ezt sehogyse, hanem hol a víz viszi, hol a ló húzza. A neve
pedig, – mondja, megemelvén a báránybőr sapkát a fején, – szent István
királyunk. Aki oltalmaz és megvéd minket.

Amaz nem elégelte be még a kérdést.

– Honnan jön?

Bábocskay a pipaszárával integet a háta mögé:

– A város alul, – jelenti ki komolyan.

– Ej, – kiáltja a csendőr türelmetlenül, – hát micsoda város alul? Sok
város van felülről idáig…

– Van ménkü, – véli Bábocskay. – Különben Szeged alul jövünk. Odavaló ez
a hajó, tudja, arra a vidékre, ahol, ha valaki bejön a hajóra, jónapot
szokott mondani.

A csendőrnek semmi módon sincs ínyére a beszéd.

– Ne leckéztessen itt engem, – vág vissza nyersen, parancsolólag. –
Feleljen, hogy hová mennek, mit visznek, miért kötnek itt ki? Ismerem
már az ilyen csempésztempót. Feleljen a kérdéseimre, mert tudni akarom.

András most már tökéletesen összekötözte a muskátlit és eltartván
magától a cserepet, nézi. Kedve telik benne, mert mire leérnek
Belgrádig, bizonyosan megfogja újból az ág. Lehelyezi a kis székre és
amint guggolásából fölemelkedik, azt kérdezi a csendőrtől:

– Maga?

Előre veti a jobb lábát, hogy a kezével jól beférhessen a nadrágzsebbe.
Ott van ugyanis a masinatartó.

– Micsoda kérdés ez? – pattan föl az őrmester. – Hogy mer maga velem így
beszélni?

András már előhúzta a masinatartót és a tetejét kinyitván, alkalmas
gyufaszálak után keresgél. (A kisebb fejü gyufa jó időre való, a nagyobb
fejü azonban még szél ellen is fog.) Eközben jólelküleg tekint végig a
jövevényen.

– Hát kicsoda maga? – kérdezi.

– Én? Hát nem látja maga, hogy ki vagyok?

A pipából veri ki a fölösleges hamut Bábocskay most, azután szájába
fogja, félre fordítván. Azután úgy mesterkedik, hogy a dohány a szél
dacára tüzet fogjon a gyufától, ami sikerül is. Egypárt szippant, hogy a
tűz jól életre keljen és ezen szipogás közt kurtán felel:

– Nem.

– Hát nem látja, hogy csendőr vagyok?

– Azt látom, hogy csendőrruha van magán, – mondja Bábocskay. – De azt
mondják, nem a ruha töszi az embört…

A katona most már egészen mérges a sok évődésre, és leakasztja a
világossárga kurta puskát a válláról, jól marokra fogván.

– Hát, – mondja komolyan, megvetve a lábát, – ez teszi-e az embert,
hajós?

Bábocskay Andráson mintha feszülne a kabát és mintha a válla vállasodna.
Egyenesebb is lesz, és a nyakát megszegve, fejtől lábig lassu
pillantásokkal nézi végig a csendőrt.

– Hát, hogy azt teszi-e, azt nem tudom, – adja most már föl a szót
lassu, erős ropogtatással, – hanem azt tudom, hogy akit én itt belevágok
a vízbe, annak aztán elég van téve. Öt emböröm van neköm itten,
előkiálthatom mindjárt. Hát mit lármáz itten? Tudom én, hogy maga
kicsoda-micsoda, de hát én ki fia-csikaja vagyok? Hé vagyok magának, én,
Bábocskay András, első kormányos, adófizető polgár? És István szent
királyunk hajójára úgy köll bejönni, hogy se jónap, se adjon Isten?
Aztán micsoda jusson? Nem azért van maga tartva az én adómbul, hogy a
becsületes embert hajkurászsza. Szaladgál itt elég gazember a rácok
közt, azokat fogdossa. Hé! – mondja végül megbotránkozva András, és úgy
szorítja bele a pipát a szárba, hogy makkban ketté törik.

– No, nem úgy van a dolog, – felel a csendőr, meglepődve kissé a
beszéden. – Azért bizták én rám ezt a vidéket, hogy vigyázzam. Ha erre
járok, meg kell tudnom, miért kötöttek ki? Sose kötött itt még ki hajó.

– Ha kivert a szél, – mondja Bábocskay.

– Aztán itt sok a csempész, közel a másik ország…

– Tudom nagyon jól, mink is Belgrádba mögyünk.

– Látja, mikor kérdeztem, nem mondta el. Nekem pedig tudni kell. A
kötelesség kötelesség.

– Azt neköm ne tanítsa. Voltam én már zajlásban a víz közepén a hajóval,
hogy minden emböröm otthagyott, még se möntem le róla.

– Az szép dolog, – mondja a csendőr.

– No hát akkor… – válaszol békülékenyen Bábocskay András, és vízbe dobja
a pipa cserepeit. – Nem mai gyerök vagyok én.

– Látom.

– Nohát. Az én fiam már vasútas odale a Belgrádba.

– Az enyim még iskolába jár.

– Ugyan? – ütődik meg Bábocskay András. – Né, a kölök!

– Az ám, – mondja az őrmester, – kettő.

– Ne mondja! – fűzi a beszédet András. – No látja, mibül lesz a tallas
egér. De aztán tanulnak-e valahogy? Vagy csak így azokat is katonának
akarja adni?

– De tanulnak azok, – mosolyog a katona, amennyire az álladzó szijja
engedi. – Az egyik már a latin iskolát járja.

– Lássa-e, – mondja Bábocskay András, virzsinyia módra kezelvén fogai
közt az üres pipaszárat, – abbul úr lesz. Hej, a fej, a fej, csak más
az, aki a fejbül él. Látja, majd a fia előrehalad, maga mög itt
zsandárkodik.

– Hát úgy van…

– Bizon, – folytatja elgondolkozva a kormányos. – Én se vagyok ám
különben. A fiúnak nyitva a világ, röpülhet, én mög, látja, csak itt
vagyok a hajón. Járom a vizet tavasztól télig rajta és soha azt sem
tudom, hol fagyok be vele. Itthon-e, vagy Oláhországban?

Hallgatott egy darabig, aztán a vastag fagerendán foglalva helyet,
megkínálta a katonát:

– Üljön hát le egy kicsit.

– De köszönöm, – szabódott az, aki eddig bólongatott András beszédéhez.
– Nem azért jöttem én.

– Tudom, tudom, – mosolygott András. – De tudja, ha csempészni akarok,
azt úgyis beraktam már a hajó fenekébe otthon, ahhoz pedig nem juthatna,
mert háromezör métermázsa búza van fölötte.

– Az úgy van, – szólt a csendőr, s a szoba külső falához támasztva a
fegyvert, leült Bábocskay András mellé a gerendára. – De mégis
mostanában nagyon hordják a sót kifelé.

– Löhet. De hiszen van már a rác fináncnak is esze. Tud az ügyelni, ha
akar… Ehen, – ütötte föl a fejét, szimatolva Bábocskay. – Érzi a szagát?

– Minek?

– Halat főznek odafönt az orrba a legényök. Ha van érkezése hozzá,
möghívnám, hogy tartson velünk. Hamar mögvan, mert tudja, röttentő
sebösen főz az ilyen éhös nép. Ahányan vannak, mind rakja fával a
bográcsot. Aztán ez a Kiskovács gyerök nagyon jól el tudja kászolítani.
Tudja, ez belehány mindönt egymásra, hogy káresz kantáresz, ahogy lösz,
úgy lösz, de azért senki olyant az embör elé nem ád, mint ez a szélfejü
kölök… Jó az, tudja, nagyon. Melegít az ilyen.

– Már köszönöm nagyon, kormányos úr, – szól a csendőr, – de nem löhet.
Időm sincs már, meg aztán a szolgálat, szolgálat.

– Nono. Tudom. Azért nem erőltetöm, csak mondom, ha gondolja – –

A csendőr vállára vetette a fegyvert és kezelt Andrással.

– Jó utazást, – mondta. – Mikor mennek el innen?

– Már azt éppen nem tudom, – és körülnézte az égi tájakat András. – Amíg
a szél el nem áll, innen nem indulhatok. A hajó nem sínön mögy, mint a
gőzkocsi.

Kivetette a járódeszkát a partra, hogy könnyebben léphessen a katona a
földre.

– Isten áldja mög, – kiáltotta még utána, amint szuronyának fényes vége,
kalapjának lengő zöld tollai el nem vesztek a magas part hajlásában. Még
maga is fölment utána tekinteni s ott is marad egy ideig, ha vissza nem
kiabálja a széllelbélelt Kiskovács Mihály:

– András bácsi, hej!

– No, mi köll már megint? – kérdezte Bábocskay.

– Be löhet-e már menni a szobába?

– Nem. Minek?

– Só köll a halba.

Bábocskay visszalépdelt a hajóra s Kiskovácscsal végighaladván a járón,
a nagy gerenda elé értek, amelyen az előbb András ült a csendőrrel.

– Inkább ezt nyitom ki, – mondta András, – mint a szobaajtót. Emeljük
no.

Ketten fogták a gerenda végét és föl bírták emelni, úgy, hogy a
kötéloszlopra tehették.

Kiskovács fogta, hogy el ne dőljön, Bábocskay pedig lecsavarta a gerenda
végét, benyúlt a lyukon és egy marék darabos sót húzott ki belőle.

– Ne, – mondta, – elég lögyön, mert ami itt bent van, az ki van mérve.

– Hát az agár elment már? – kérdezte Kiskovács, kalapjába szedvén a sót.

– El, – felelte kurtán Bábocskay András és visszacsukta a gerenda
tetejét. – Sót keresött, de azt mondtam neki, hogy nincsen a hajón…



Öreg embör napáldozatja

Faragó Mönyhért mögúnta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt
a kispadon, aztán pípázott. Rossz dohányt pípázott a garasos pípából.
Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával.
Volt ott eggy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az
ágát. Öreg mán ügön; ez ettül van. Eggy ága levált. Oda esött Mönyhért
elébe. Békésen. Nem ütötte meg Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát
ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét
esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No, adott
is ötven esztendő óta ölég epröt a malacoknak.

Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs.
Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy
széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök.

Leesött a faág. Mönyhért nézte.

– Legyüttél? – kérdezte tülle.

A faág leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt.

– No, – mondta Mönyhért, – ha mán legyüttél, faragok belülled a kis
onokámnak kiskést mög fakanalat. Mán úgy is eluntam itt magamat végképp.

A faág zizögött tovább, hogy az de bizisten jó lössz.

Mönyhért mostand elővötte a bicskáját. Mögnézte eggyik végrül, mögnézte
másik végrül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még
az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj, még akkor
fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát
Mönyhért.

De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba és ketté hasította. Az ág
ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésiben egy idejig
eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött,
később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lett belüle,
kis kanál az onokának, úgy híjják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos
fattyu.

Faragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb
mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson és löhessön vele
merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi
odajár kint a földben, Isten áldásáért. Óh, Mária, légy üdvöz.

Csak a sánta varnyu gyün oda féllábon, de hisz könnyü annak féllábon
járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billög a kutyalélök és
olyformán néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szóllani hozzá:

– A Marcié lössz, – mondja neki. – Hallod-e Matyó, a Marcié. Kanál.

Matyó félszömmel adja tekintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen:

– Kár.

– Kár beléd az étel, kutya, – fakad haragra nagyapó. – No nézd. Ugyan
hogy nem gyün ide a Hattyu, hogy mögtépázna vagy egyszer.

– Kár, – kiabál vissza Matyó, hanem van annyi esze a csudálatos
isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik.

Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyu. Mögneszelte hevertiben, hogy
nevét ejtötték s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyu, egészen fehér,
de ez nem az öregségtül van, mert mindig fehér vót, azér is lött a
mostani neve a neve neki.

Hattyu egy lábával sebösen fejön üti Matykót, hogy mönnyön az útbul.
Matykó kiabált és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott,
hogy védelmözné.

– Én nem védlek, – mondta most nagyapó, – mert fekete a lelköd. Még
Marcitul sajnálod a kanalat?

Hattyu nem is tudta, hogy Matykó ilyen rossz. Most csudálkozik is rajta.

– Aú! – így szól.

– De ügön, – felel neki nagyapó, – ijen vót.

No, ez mán sok. Hattyu leül a két hátulsó lábára és söpri a farka a
homokot.

– De söpörsz, – véli nagyapó, – pedig messzi van még a szombat délután.

Ezzel a vijolenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat és
most mán az ág másik feleközetibül villát csinál. Evvel nagyobb gond
jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyu nézi a munkát, a
szömtelen Matykó mög egyször csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is
koppint a fejire a bicskavéggel, de Matykó nem mozdul.

– No, – mongya nagyapó, belégyőződve a dologba, – csakugyan ojan vagy,
akár a kullancs. (Bánnya is Matykó az ijen beszédöt.)

Még kész sincsen tökéletösen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az
úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak
valamennyien, most szödték ki a fődbül. Én édes jó Istenöm, de szépre
nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel lán mög a Marci.
Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja.

– Hozom a paszúrt, öregapám! – kiáltya.

– Ó, jó kis lelköm, – mosolyog nagyapó és tekintettyeivel, könnybe
lábbadt szömeji nézésivel a gyermökre téved. – Hát hozod?

– Ahán, – feleli büszkén a Marci és ezön most mán mosojognak mind
valahányan. Zizög a száraz babbaj, ahogy apa, anya válláról a földre
veti. Anya mingyár vacsora kászolítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel
az epörfa alá a malomkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kúnos
kék virág van bennök, Dorosmán vötték régön. Azután mén eggy bögrével az
istállóba, hogy egy fejet tejet hoz nagyapónak. Mert Mönyhért nem öszik
főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ű csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt
a mi jó Istenünk a tehénbe aggya. Azér is az első fejet az üvé.

Hozza is az Etel lán hamardossan, nagyapó pedig ojan szépen iszogattja a
porcellán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl
is áll és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú, sejömszőrü,
egész takaródzásra való töröttbőrű subán szokott ott aludni nagyapó.
Elsőbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén
embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom.

Avval aztán el is mén az öreg humni. Szépen elnyújtódzik és fehér hajai
a fehér subaszőrbe elegyődnek. A nap mán áldozik, épp most van a
földszélrül lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrül még
szinte visszaugrik, hogy még egyször ragyogó fehér haját végigöntse
piros sugaraival. Mert úgy löhet, mire röggel mögén előkerül, már
nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végképp, mert az ijen vén embör
röttentő halandó.

Matykó fölmönt nagyapó subája vállára oszt behumta a szömit. Most úgy
tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magába a kutyalélök,
hogy ű mög a nagyapó hogy csinálták mög titokban a Marcinak a kanalat.



Útban Bécs felé

Mentünk egész nap, mint csapat, nem igen tudva, hová és merre. A helyzet
különben nem volt kétségbeejtő, már hazajöttünk Spanyolviaszkországból
és a régi Wenndl-fegyver kétélű szuronyait az úgynevezett fölöttes
hatóság kicserélte a Mannlicher-puska tompa papirvágó késeivel. A török
földről jöttünk, egy kicsit pihentünk itthon, de azután parancsot
kaptunk, hogy készülődjünk, mehetünk Bécsbe, mert ezentúl ott fogunk
lakni. De nem úgy, hogy hát azonnal. Hanem előbb egy kis nagygyakorlatot
útközben végigcsinálunk, ez volt az az akkori nevezetes székelyhidi
Kaisermanöver. Akkor csak így emlegették, a nevezetessége pedig abban
volt, hogy az utolsó napjai egészen úgy folytak le, mint a valóságos
háboru. A csapatok nem rend szerint mozogtak, nem tudták, hogy hová
érnek, mely faluba jutnak estére, vagy hogy egyáltalán faluba jutnak,
ahol ember lakik és van mit enni. Ehhez képest nehezedett az élelmezés
kérdése is, a katonák magukkal cipelték a több napra való élelmet s a
csapatok után a katonamészárosok lábon hajtották a húst, hogy amikor jut
a főzésre idő, letaglózhassák a marhát.

Különös kódorgás volt az, ahogy most, tizenöt év mulva ráemlékezem.
Össze-vissza való járás, ma előre, holnap hátra, világtól elzárt
szakadékok között, úttalan völgyekben. Hogy a kavarodás teljes legyen,
ragadós állatjárvány tört ki a vidékeken, s most már nemcsak az
„ellenséget“ kellett kerülgetni, hanem a jószágokkal a száj- és
körömfájást is, amely éppen nem respektálta a generálisok intézkedéseit.
Egy-egy kis folyó hídjánál odaállott a nagy csapat elébe, pecsétes
levéllel a kezében, egy-egy tarkazsinóros megyei hajdu s
visszafordította az egész társaságot, bármennyire tótágast állt is ettől
a Taktik.

Tény dolog, hogy vidéket megismerni sem vasútról, sem kocsiról nem
lehet: ahhoz a gyalogjárás szükségeltetik. De a gyalogos ember is csak
jó úton, lakott vidékeken szeret járni, azokba az elhagyatott fészkekbe,
ahol jártunk, valóban alig jut el más, csak a bújdosó, meg a katona.
Egyfelől az egyszerü, másfelől a nyomorúságos életnek különféle tájai
tárulnak elő. Mi akkor épp a Balkánnak egy elhagyatott vidékéről
kerültünk haza, s nem egyszer fakadt őszinte szóra a baka: – Lám,
idehaza ezek a népek nyomorultabb életet élnek, mint amazok oda alá.
Némelyik alföldi csősz egy nyárra, dinnyeérés idejére külömb gunyhót
épít magának, mint amikben itt állandóan laktak, elbújt, eldugott
völgyekben az emberek. Ahol a kidőlt fatörzs a nyitott ajtón át be volt
tolva a ház közepén füstölgő szabad tűzhelyre az egyik végével. A másik
vége kinyúlt a házból s csak úgy olykor tologatták beljebb, hogy a másik
vége odabent parazsoljon. A jámbor oláhnak eszébe sem jutott, hogy
elfűrészelje, de hiszen fűrésze sem volt neki. Olyasmije talán csak igen
gazdag embereknek lehet…

Egy helyen a mestergerendába egy fekete fanyelü kés, meg egy villa volt
beleszúrva: a család kincse. Nem használták, az ujjaikkal ettek, a
késnek és villának csak odaérkezésünkkor jutott rövid szerep. – Hát a
falvak! El lehet mondani e szegény móc népről, hogy vendégszerető, és
tudná is mutatni, ha volna mivel. Csak épp a lányait rettentő módon
félti a domnu katánától. Volt eset rá, hogy mikor a véletlen által arra
hajtott ezred a hegyekről ereszkedni kezdett alá a völgyben fekvő falu
felé, egész szépen lehetett látni, amint a falu tulsó oldalán a lányok,
menyecskék csapata haladt fölfelé a hegyen, megbújni az erdőkben addig,
amíg a domnu katánák el nem mennek, – bár ugyan így is minek hozta őket
ide az ördög.

Egy ilyen faluban boltot is találtam. Éppen papirra volt szükségem,
jelentések írásához, az irományos ládával a kocsi ki tudja, merre járt,
bementem hát a boltba néhány ív papirért, de a boltos sem papirt, sem
ceruzát nem adhatott, nem is volt raktáron:

– Nem keresik itt az ilyesmit, – mondta, – talán a bírónál kapható.

Ám a bírónál sem volt kapható, neki sem volt szüksége reá, mint
olyannak, aki járatlan a betűvetésben. Ellenben madzagon pecsétnyomót
viselt a nyakában, azt a faggyúgyertya fölé tartotta, s mikor elég korom
ragadt reá, a papírra nyomta. A dobresti bíró ezzel a tugrával
közigazgatott, s mégsem dőlt össze a világ…

Csütörtök. Áldott pihenőnap, amikor nem kell hajnaltól estig úton lenni,
ami némelyekre nézve pénzbelileg is előnyös, mert a lurkók mars közben
kártyáztak a sorokban. Mars közben ferbli, ez sem utolsó mesterség.
„Húsz nem húz, sánta nem gilt, licitálás nincs, akinek többje van, viszi
a vizit.“ Meglehetősen kurta és velős szabályzat.

A csütörtök a csend napja, akárcsak az elemi iskolában. Vén
strázsamesterek rontogatják különféle vizitációkkal, de másképp a
nyugalom jegyében üli meg a falut az ezred. Mert faluba jutottunk,
egészen alkalmas falu, pópa is van benne. A 15-től átizen a manipuláns,
hogy menjek a pópához ebédelni, hatvan krajcár egy ebéd, vannak már
húszan, akik oda mennek. A szegény pópának ime így hoz néhány
nyomorúságos forintot a hadgyakorlat. S híre sokáig meg fog maradni,
hogy mikor a domnu katánák itt jártak, hatvan krajcárt fizettek egy
ebédért, – óh, dumnye Zó!

Az udvarias tizenötösnek azonban nem is feleltem. Elsősorban méreg volt
a dologban. A kapitányom értesített különös kegyéről, hogy az őneki
rendelt szobában nem lakik, azt átengedi nekem, ezzel cserében azonban
adjam át neki a sátramat, amit a hátamon hordoztam: majd ő az alatt hál
az udvaron. A különös kegy nyilvánvalóvá tette, hogy mind a ketten az
udvaron fogunk hálni, csakhogy a kapitány lesz a sátor alatt, – mert a
szobákban hálni nem való olyan embernek, aki az ottvaló viszonyokat meg
nem szokta. Azonfölül csirkék szaladgáltak az udvaron. És hirtelen
föltámadt előttem, mintha túlvilági ködben libegne, valamely finom
krumplis paprikás csirkének az illata. Már valami húsz napja
kódorogtunk, alkalmas ételt régen nem ettünk: szóval, őszinte magyar
gondok voltak ezek. Nem megyünk tehát a pópához, hanem főzzön paprikás
csirkét az oláh.

Persze, előbb beszélni kell vele tudni. Regimentünk sorozó-járásaiban
volt egy oláh falu (ugyan most is megvan), Csanád a neve: ott, mire
katonává cseperedik a legény, egyformán beszél négy nyelvet: tud
magyarul, németül, oláhul, rácul. Hát csak egy csanádi legényt kellett
előkiabálni a szomszéd házakból és azonnal tárgyalásba ereszkedtünk:

– Főzz meg egy csirkét a domnunak.

– Hát főz az asszony egy csirkét a domnunak.

– De krumplival.

– Hát kimegyek a földre, kiások egy garaboly krumplit.

– De paprikásan főzd. Tud a te asszonyod paprikásan főzni?

– Az asszony tud főzni. De nincsen paprika az egész faluban.

Volt azonban a borjúban egy zacskóval, parancs és rendelet szerint.
Nohát itt a paprika. Az oláh elment a garabolylyal a krumpliért, az
öreges asszony pedig csirkefogdosásba kezdett.

E pillanatok ünnepélyesek voltak. A szomszéd házakban a katonák
daloltak, én az udvaron a földön ültem s egy ládatetőn irkáltam azokat a
haszontalan kimutatásokat, amiknek a révén az osztrák ármádia joggal
kiérdemli a fegyveres bürokratizmus elnevezést. De hát a csirke főtt, az
oláh hazajött a krumplival, az anyó igen buzgón téb-lábolt a konyhában:
úgy véltem, hogy mind bolond az, aki a pópához ment enni. Majd ez lesz
az étel s nem is drágább, mint amaz…

Estére hajlott az idő, ősz volt már akkor, szeptember második fele. Némi
köd mutatkozott a hegyek között, aminek nyomán hivatalos Ausweisaimon
szétmállott a tinta. És jött az oláh, hogy készen van a csirke, meg
lehet enni. Ott van a belső házban az asztalon. Valóban, az idő
elérkezett. Acuma jeste timp. A kard felkötendő, azután bevonulok. A
belső ház minden oldalát, ahol csak pad van, végigüli a házigazda
rokonsága, leányok, asszonyok, emberek. Ez mind úgy jött ünnepi
mulatságul, hogy megnézi, mint eszi a domnu katáná a paprikás-csirkét.

A csirke egy nagy tálban, valami barna, zavaros lében szelíden úszkált
az asztalon. A paprika meg mellé volt téve tányérra…

No, ez nem kell. Lefizetem az árát s otthagyom, az udvarra lépvén. A
kapitány már alszik az én sátorom alatt. Megyek a kocsinjáró kantinos
után, majd csak megtalálom valahol, s talán még valami maradék
szalonnája akad neki. Egy vendéget találok a rozoga cigánykocsin járó
vendéglő előtt: tartalékos káplár, itthon fiskális, ette a sárgára
avasodott szalámit, mivelhogy más nem volt. A kantinos kulturhölgye a
kocsisátor alatt, gyertyafénynél, Zolát olvasta. No, gyerünk haza,
holnap korán kell kelni, a sárgaszínü szalámi nem kecsegtet. Csak haza
tehát. A kapitány ismét alszik az udvaron az én sátoromban.

Az ereszet oldalán pedig ül az öreges oláh asszony és sír. Megverte az
ura, mert nem tudta megfőzni a csirkét a domnu katánának. A kecske
odamegy hozzá, az ölébe dugja a fejét s csendesen békíti: bekmek,
mek-mek-mek…

Jó éjszakát. Gyerünk Bécs felé…



Tanyahelyen

Ezen pár sor írásomat az eperfa alatt írom a tanyaudvarban. Dombos hely
ez, amely fölött örökké jár a szellő és zúgnak a fák levelei. Egy teljes
hónapra ugyanis búcsút mondtunk a városnak. (Éljen, ahogy tud
egymagában.) Hogy azon idő alatt innen el nem megyünk, bármi történjék.
Jó itt nagyon. Talán sehol sem jobb a világon. Sajnálkozva forgatom a
kezemben a Deutsche Reichspost egy levelezőlapját. A háziorvosunk írta
Norderneyből, mivelhogy elfeledte megmondani a helyettese nevét. Szegény
doktor! Mily messzire elmászott, hogy némi kis hullámverés érje a hátát.
Mi a vödörrel csináljuk az ilyesmit. A mély kútból szedett víz van olyan
hűvös, mint a tengeri s negyven vödörrel fölhúzni belőle, van olyan
erőgyakorlat, mint otthon a szokásos súlyemelgetés. Továbbá itt sarut
sem ölt magára az ember, hanem csak úgy mezitláb ténfereg. Igen jó
foglalkozás. Borotválkozni sem kell. Olyan messze vagyunk az úgynevezett
világtól, hogy úgy nőhet a szakállunk, ahogy éppen kedve tartja. A
méhek, amelyek itt az asztal fölött röpködve írásaimat olvassák, ilyen
kérdésekkel egyáltalán nem törődnek.

És micsoda gyönyörü érzés az, lustának lenni. Az ember apránkint szokik
bele. Oly buta, hogy valóban csoda. Már nagy munkának tetszik előttem,
ha kimegyek a semjékre, (igen messze van: száztíz lépés), s behajtom a
teheneket vizet inni.

Ha ez megtörtént, akkor aztán jó darabig nem csinálunk semmit,
kimerültünk. A láncos ebet el kellene vinni legelni, de már az csak majd
délutánra marad. A tanyákon van valami őstörvény, ki sem tudja
megmondani, mikor keletkezett s ki adta ki betartásul, amely azt
rendeli, hogy István első királyunk napja után kötve kell tartani a
kutyát. Amely kutya még e nap után is kötetlen szaladgál, azt lelőni
nemcsak hogy illik, de kötelesség. Onnan van ez, hogy Istvánnap után már
olyan érésbe indult a szőlő is, a kukorica is, hogy a kutya megeszi s
ezáltal nagy károkat okoz, mert igen sokat tud enni. Igy hát a kutya
kötve van s úgy kell vinni láncon a legelésre. Az epret végtelen szereti
s megeszi a faaljalmát is. Miután itt örökké jár a szellő, nagyon hullik
a fákról az eper s azt föl kéne étetni az ebbel. Elbocsátani azonban nem
szabad, mert akkor úgy elvágtat, hogy két nap sem kerül elő. Csak úgy
kell azt legeltetni, mint akármely más jószágot.

Azonban majd csak délután. Hogy én most innen megmozduljak? Ha a római
pápát látnám befordulni a tanyaudvarra, talán fölkelnék, hogy elébe
menvén, üdvözöljem, de másnak aligha. Oh áldott, nagy, dicső,
gyönyörűséges semmittevés. Nincs nálad különb valami a világon.

… Érzem, hogy miként csitul el a fejem. Hogy aprózódnak a gondolatok.
Utóbb már nem gondolok semmit. Minek? Sör van előttem a pohárban, de
megmelegedett, ki kell önteni. A hűs lent van a mély kútban. Azért
azonban érte kellene menni. Hogy azonban érte menjek? Minek? Inkább nem
iszom. Tiszta haszon ez. Jó volna egy papírszivar is. Az meg bent van a
házban. Érte menjek? Nem. Olyan papírszivar még nem termett ezen a földi
világon, hogy annak a kedvéért megmozduljak. Sokkal jobb itt, semhogy
bármiért csak egy percre is érdemes volna elhagyni. Ha megúnom az ülést
az asztal mellett, eldülök s beleesem a fűbe. Nem formák szerint. Nem
állok előbb föl s nem használom a térdeimet, a kezeimet, könyökeimet
ahhoz, hogy lefekhessek. Csak eldülök úgy, mintha hátulról fejbe lőtt
volna valaki. Beleesek a fűbe. Ahová estem, ott a legjobb. Jó helyről
pedig bolond ember, aki megmozdul.

A levélzúgáson, méhzümmögésen kivül tökéletes csend van. Az égen lassu,
tiszta föllegek vannak. A tanya fala fehér, egészen fehér s így szemközt
nézve, szinte vakít. Micsoda gyönyörűség mégis az, ezt a hosszu
fehérséget nézni. Alatta járnak-kelnek a kotlósok, némely része szintén
fehér, némely része fekete. A csirkék sárgák. A vadszőlő pedig, ami az
ereszeket befutja, zöld. A tetején széthasogatott alma szárad, amiből
bagolytüdő lesz télire, az meg piros. A dualizmus színei, hogy így
összekevergőztek, mily csodálatos ez. Gondolkozni akarok rajta, de nem
megy. Hála Istennek, nincsenek gondolataim. Nagy megnyugvás ez. Semmi
sincs az agyamban, egy szikra gondolat sem; érzem, hogy ha akarom, ha
nem: azonnal elalszom. Most keltem föl pedig nemrég az ágyból, miután
tíz óra hosszat aludtam benne s azután még két óra hosszáig hanyattfekve
néztem a fehér falakat.

Azt hiszem, tanyahelynek semmi úgy meg nem adja a szépségét, a nyugalom
teljes érzését, mint ez a sok fehérség. Olvastam, hogy a newyorki állami
börtönnek vannak szobái, ahol minden: fal, padló, bútor teljesen fehérre
van festve. Semmi másféle színt ott a szem nem lát. Még a fehér is
egyszínü: árnyalatai nincsenek. Mondják, hogy az e szobákba csukott rab
két óra mulva már ordítva eseng, hogy adjanak a szemének valami
néznivalót. Lehet, hogy így van, hogy a sok fehérség egyszerre és egy
tömegben kellemetlen, így azonban, ahogy a tanyaszobák falán az okosan
el van osztva, csodásan megnyugtató. Altat. Nem tudom, van-e még valami
más, ami úgy kitávoztatná a fejből a gondolatokat. Mert ez a tökéletes
pihenés itt s úgy nézem, szunyókálok is már megint. _Humok_, – amint
errefelé mondják a tanyai benszülöttek, onnan támasztván ezt a szót,
hogy amikor az ember lehunyja a szemét, akkor _hum_. Már kész volnék is
humni, de nem lehet. Ugyanis a nyakamnál érzem, hogy valaki arra nagyot
fújt. Azután jól oldalba böknek s elébem áll egy nagy fehér tömeg. Ez a
Pirók, az összes tanyai tehénség ükanyja, aki bejött a semjékről, mert
vizet ihatnék. Igy figyelmeztet, hogy merjek neki. Ahogy ő megbökött,
úgy visszabököm én is, mert valami egyenlőségnek mégis csak kell lenni a
társadalmi rendben.

Elmegyek vizet merni neki. Azután visszatérek s most már gondolkozom.
Azon, hogy micsoda szamárság ez már megint. Magamnak nem mentem el a
kútra egy pohár sörért, a Piróknak meg elmegyek. Hát hogy van ez? Hát a
Pirók több, mint én? Ez a vén tehén, amelyet már egyetlen mészáros sem
venne meg, mert oly öreg, ez én előttem nagyobb sarzsiban van, mint én
magam?

Kétségkivül érdekes kérdés ez és megnyugtatna, ha indító okai felől
tisztába jöhetnék. Azonban nem megy. Ismét elálmosodom. Előbb szétnézek
a fűben, hogy valami szegény bogárra ne tegyem a fejemet, azután
csakugyan humok.

Ebből az alvásból csak idő multán riaszt föl a kocsizörgés. Megjött a
kocsi a városból. Igen hasznos dolgokért ment be. Hozott sört, szódát,
továbbá a postát. Egy nagy csomó ujság s néhány levél. Az asszonyok
sietve kapkodnak utána, mert úgy van a világ berendezve, hogy az asszony
kiváncsi legyen. Bontogatják a lapokat. Hogy mi van Ferdinánddal? Hát
bánom is én, akármi van. Hogy meg volt-e már Henrik herceg párbaja? Hát
mi közöm nekem Henrik herceg párbajához? Én a Pirókkal párbajoztam az
előbb, jó, becsületes harcban, amelyhez ő a szarvait, én a könyökömet
használtam. Vigyétek el innen azt a postát. A leveleket majd elolvasom,
majd… holnap vagy holnapután. A dolog egyáltalán nem sürgős…



Pecsét

Förgeteg a piacon némely utasításokat adván az asszonynak, hogy menjen
sóért, vegyen az ünneplő pipába szárat, meg egyéb ilyen dolgokat, a
lelkére köti közben, hogy gyufát ne vásároljon, mert azt a városban
szokás a Vidám katonához címzett boltban venni, azon ravaszkás okból,
hogy ne csak éppen a pálinkabéli ital miatt kelljen ott megállni a
kocsival. Egy kurta „no eredj“ szóval útnak indítja a feleségét s ő maga
pedig megfordulván, a városházára ballag, kezelve itt-ott tanyai
ismerőssel, aki, hogy az útjába akad.

A rendőri folyosóra megy föl, a hol ki-, hol becsapódó ajtót szelíd
tisztelettel nyitja ki s néhány percig dángovázva lépked előre-hátra az
ügyes-bajos emberek között, az ajtók föliratáról kémlelvén ki, hogy hol
van neki a dolga. Lassan halad eközben, a pipát a zsebbe csúsztatta s
begombolva a mellény néhány nyitva felejtett gombját.

Ráakad azután a kihágási bíró szobájára s mert hogy éppen nincsen
odabent senki, mint a nyitott ajtón látszik, előre lép, a küszöbön
leveszi a kalapját, néhányszor körülkeféli a könyökével s ahogy beér az
asztal elé, ahol a bíró valami íráson dolgozik, köhint. Azután meglátja,
hogy a szőnyegen áll.

– Nini, – mondja.

S lelép róla hirtelen. Valami rendőr jön be a szobába, az visszatolja
gyöngéden Jánost a viaszkos padlóról a pokrócra, ami némi fejcsóválást
eredményez. János nem szól ugyan semmit, de arcán teljes egészében
látszik, hogy nem tartja magát méltónak ezen megtiszteltetésre s azt
hiszi, hogy most okvetlen nagyobb lesz a bírság, mert beleszámítják a
pokróckoptatást is.

Azután a baltenyerével megüti a kabátja elejét, hogy hátralebbenjen. A
kabátszárny meglebben, János fölhasználja ezen pillanatot arra, hogy a
mellényzsebbe nyúljon, ahonnan apróra összehajtogatott, gyűrött
papirosdarabot húz elő. Nem lehet valami jó beleírva, mert János a két
ujja között olyforma irtózattal tartogatja, ahogy a békát szokás.

Kibontja félig s a gyertyák, a rézkereszt, meg a tintatartó fölött
átnyúlva a karjával, leteszi a kapitány elé. Ahogy ez föltekint,
bizalmasan bólint neki a fejével, s magyarázólag szólal meg:

– A pecsét… behoztam.

– Be?

– Be ám, – mondja sajátos, a végén fölcsattanó hangon János. – Nézze
csak meg. Nem tudom, mire mén vele.

A pecsét voltaképpen a kihágási bíró idézvénye s pecsétnek azért
hívatik, mert rajta van a város címere, amit különben nem igen szeretnek
látni az odakintiek, mert ahol címert talál, ott vagy kapitány van, vagy
vámház. János kevéssé hízelkedni is akar, alattomos célzattal a bírság
kiszabására nézve s mosolylyal teszi hozzá:

– Nézze no meg. Maga jobban érti.

S elunván a jobblábon való állást, a balra teszi át a testi súlyt, ami
természetesen egy kevés féljobb fordulattal jár. Ekközben megpillantja
előtte a nagy tükröt, benne magamagát és fiatalos kedvteléssel csavarja
meg a deres bajúszt, az üstököt egy kicsit eltolja a homlokából s
nyakravaló-igazításba fog. Ez igen tanulmányos állapot, mert egész
tenyérrel kell lefogni a fölcsúszott kendőt s ekközben fejbillentésekkel
húzogatni ki az alászorult nyakbőrt. János egész otthoni kényelemmel
illegeti magát, azonban mindez csak parádé, benső tekintetekben János
igen szomoru és félelemmel tekint a jövő elé. De azért otthonosnak
mutatkozik, hódolva azon külterületi elvnek, hogy ijedt embernek soha
sincs igazsága. A kapitány kibontja a papirost.

– Nézze no, csak nézze, – biztatja Förgeteg. – Hogy mi lehet benne…

– Hát nem tudja kend, miért van citálva?

János elütőleg, megvető hangon felel, mintha kicsinek, gyerekesnek
találná az egész dolgot:

– Gondolom, hogy néhány birka irányában… Abban hajkurászszák az embört.

– Abban hát. Bent jártak megint az erdőben a birkák.

– Nono, – veti bele csöndes hangon a vétót János, – csak módjával. Mert
alig hogy bent voltak a szélbe egy kicsit. Nem övött az ott semmit. Van
annak mit önni.

Az utolsó szavakat haraggal mondja és keserűen teszi hozzá:

– De persze, a szögényét möglátják. Másikét mért nem panaszolja be az
őr?

Halbőr most már beletüzesedne a dologba s igen-igen szeretne a
vádlottból vádlóvá kerekedni fölül. Ki meg be kezdi gombolni a mellényt,
ami nyilvánvaló fölindulás jele s olykor a gomblyukakon húzgálja kifelé
a nyakravaló csücskét.

– Ott a másik, Kisguczi Illés, a Nagy István, a Faragó Döme… Persze, azt
nem látják.

Mélyen elkeseredik ezen igazságtalanságok fölött, közbe egy legyet
lefricskáz az asztalszélről s oda se igen akar hallgatni, mikor rárójják
a bírságot.

– A tilos helyen való legeltetésért tizenkét forint bírságot fizet kend.

János hirtelen körülnéz, s ahogy csak magát látja a szobában, meglepetve
kérdi:

– Én?

– Hát.

– Ugyan, – szól tünődve s nézi az egyik lábafejét, amelyet ide-oda
mozgat a szőnyegen. A gondolatai elkalandoznak, a bíró más íráson
dologba kezd, János csak áll s egyszer, mintha akkor eszmélne, hangosan
szólal meg:

– Mennyit mondott?

– Tizenkét forintot.

Most kevéske állsimogatás következik és szinte hallik a sikárlása, amint
a kezét végigvonja a borostás szakálltarlón.

– Elég nagy pénz a szegénynek, – szól, s hol egyik, hol másik ujját
húzza végig az asztal szélén.

– Tizenöt nap alatt le kell fizetni.

– Ugyan ne mondja, – csodálkozik Förgeteg s kétkedő arccal tekint a
kapitányra.

– De pedig úgy van, – biztosítja amaz. – Vagy talán le akarja fizetni
rögtön?

Halbőr indulatosan kezd beszélni:

– Én? Mibül? – és úgy lép egyik lábával hátra, mint ahogy színpadi hősök
szoktak.

– Ha van annyi kendnél, jobb, ha most lefizeti.

– Van is. – Lemondólag üt kezével a levegőbe. – Nincs nekem pénzem…
Honnan? Miből?

S miközben így beszél, ravasz szemeivel erősen kémleli, hogy eddigi
viselkedésével tett-e vajjon valami hatást a bíróra. Amaz azonban csak
nagy egykedvűséggel hagyja rá:

– Hát akkor tizenöt nap alatt be kell hozni.

János most kétkézzel támaszkodik az asztalra, kicsit meghajol és teljes
bizalommal teszi föl a kérdést:

– Igazán be kell hozni?

– Be ám. Másképp végrehajtás lesz a dologból. Az még többe kerül.

A köztapasztalatu igazságot sóhajtva hagyja helyben János:

– No, ez már igaz.

Hmget egy darabig, s majd az egyik, majd a másik lábát rakja előre,
lenézve olykor reájuk. Azután ránt egyet a vállán, a tükörbe tekint s
odavetőleg mondja:

– Hát elmegyek, no.

Lassan indul meg kifelé, hogy esetleg visszafordulhasson a hívó szóra,
mert még erősen él benne a reménység, hogy hátha engednek a _sarcból_
valamit. Ahogy az ajtóig ér s ott megfordul köszönés okáért, hirtelen
mintha eszébe ötlene valami.

– Nini… kapitány úr…

– No?

János bemegy a szobába újra félig és olyan arccal kezd beszélni, mint
aki valami nagy új dolgot fedezett föl:

– Hát a pecsétet nem adják vissza?

A kapitány únja már a dolgot és bosszúsan mordul rá:

– Nem. Az itt marad.

Halbőr lóbázza a kezében a kalapot és csöndesen mondja:

– Ejnye, hejnye…

Hogy nem felelnek neki, még egyszer ismétli a sóhajtást s csöndesen
ingatja hozzá a fejét, mint a cukorhuszárok a lakodalmi torták tetején.

A bírónak egyéb dolga van s méregbe jön, hogy János annyit
okvetetlenkedik. Haragosan kapja föl a többi papiros közül az idézést s
odalöki az asztalszélre:

– Hát vigye. Ehol van ni. Szeretném tudni, hogy minek az magának?

– No, – mondja és lehúzgálja a mellénye csücskét, – mégis, szó nem esik,
mondván…

Közelebb halad az asztalhoz, oda is nyúl a pecsét felé, majd meg
hirtelen megáll és fölveti a fejét.

– De hát minek ez nekem? Nem kell ez nekem. – Ezenközben a sarokba
pillant, ahol a bírságról csinálja a jegyzőkönyvet az irnok, hogy ugyan
valójában komoly-e a dolog egészen. – Úgyis csak eldobnám…

– Akkor minek kéri kend?

– Hát csak úgy, – dünnyögi elszégyenülten s most már igazán meg van
restelkedve Förgeteg, mert forog a kalap a kezében. Kis vártatva csak
lépdel újra kifelé s a határozatlan lépésein látszik, hogy gondolatokba
mélyedt. Az ajtónál újra megfordul:

– Ugy-e, tekintetes uram, megkérdezem már még egyszer… mennyit is
hozzak?

– Tizenkét forintot.

– Annyit, ugy-e, – mondja János, a kilincs rezén birizgálva. – Eggyesbe
jó lesz-e?

– Jó, jó.

János újra megüti a kabátszélt hátralebbentési célzatból s most már a
lajbliba nyúl. A széles bőrtárcát, ami valószínűleg még nagyapai
örökség, kibontja s a nyelvével végignyalva az ujjait, forintokat szed
ki belőle. Mikor a tizenkét darab megvan, együvé fogja s most már
kemény, határozott lépésekkel megy asz asztalig és odahajítja a
papirosok közé:

– Ehol a pénzük, – szól nyersen, haraggal, – Hanem csak agyonverem a
bürgét odaki mind.

Azonban dehogy. Három-négy hét mulva újra csak megjelenik ismét néhány
birkák irányában a kapitány előtt János, mert az egész bürgetartásban
csak akkor telik némi öröme a gazdának, ha más földjén legelhet az
állat.



Versengés

Eszéki Ferenc a mult héten vett új szerszámot a lovaira és hát büszke is
velük. Szép a szerszám nagyon, világossárga bőrből való, rézkarikákkal.
A ló mindjárt büszkébben megy az ilyen hámban, mert neki is van annyi
esze, hogy más viselkedés illik az ünneplő ruhával. Továbbá némi bor is
van Eszéki Ferencben, miután a városból megy hazafelé a tanyára. A mezők
lakója, ha ügyes-bajos dolgában a városba viszi az útja, mikor már
mindent elvégezett, betér a szokott korcsmájába. Nem annyira a borital
kedvéért, mert az otthon is van, sőt a kocsiban is találtatódik, hanem
mert a korcsmában ott talál egy-két embert az ismerősök közül. Odakint
mérföldekre vannak egymástól és azon időben, mikor a dolgától ráérne
járni-kelni, az útak is rosszak. Itt meg kéznél van mindenki, mint a
Bárkányi szomszéd, (éppen a nyomás túlsó oldalában lakik két
órajárásra), Kisguczi Illés és a többiek. Itt mindenféle dolgot meg
lehet tudni. Ki hol vesz vetőmagot, mikor kezd szántani, meg egyéb
ilyenféle. Ily módon mikor aztán megindul hazafelé déltájban a gazda,
vidám a kedve és ezt azonnal megérzi a ló. Nem tudni, attól-e, hogy
könnyebb járása van ilyenkor a gyeplőnek, vagy hogy hangosabb szavu a
gazda, – annyi azonban bizonyos, hogy egészen másképp viszik a lovak a
kocsit.

Amiként ő, úgy a többi tanyai is gyorsan hajt kifelé az egyenes utcákon
s a boros emberekben föltámad az érdekes virtus: kinek jobb a lova? A
városban ezt még nem nagyon lehet próbálgatni, mert kevés arra a hely és
sok a kocsi. Hogy azonban a vámon kívül érnek, ott már nincs ilyféle
akadály. Zörögve indul meg a vékonykerekü, könnyü alföldi kocsi, egy
másik utána s kezdődik a verseny nagy porföllegek és ostorcsattogások
között. Ennek a neve: elkerülés. Már Eszéki Ferkó elhagyott egy egész
csomót, olyant, amelyiken vagy öregember hajtott, vagy asszonykézben
volt a gyeplő. Ezek nem mernek ilyen játékot kezdeni, s egyáltalán nem
bánják, ha elkerülik is őket. Azután meg nem minden lóval lehet
megcsinálni az ilyen versenyt, de azonfölül olyan kocsi se bírná ki,
amelyen teher van. Ha csak egy festett új szék van is rá föltéve, már
azt nem töretik össze a rázkódással.

Eszéki mosolyogva veszi észre, hogy mint hagyogatja el egymásután a
hosszu kocsisort, hol jobbra, hol balra kerülvén el egyeseket. A szivart
keményen szívja a szopókában, mert ha máskor a pipa járja is, de a
városból jövet szivar dukál. Halad előre, bár a lovait alig érintette
még az ostorral, elég, ha a gyeplőszárral egy kicsit a hátukat veregeti.

Már ott jár egészen az elején a sornak, mert hetivásáros napok
délutánján egész karaván az, amelyik a tanyák világába a városból
különböző útakon megindul. Van néha százával is, mind olyan emberek,
akik a városhoz tartoznak ugyan, de a messzi tanyákon élnek, ott
születtek, s meghalván, ott is temetődnek el. A városba csak a
terményeit eladni s adót fizetni jár s a dolgát végezvén, rendszerint a
kora délután indul meg a tömérdek kocsi s a nagy távolságok miatt olyan
is van köztük, aki csak késő éjjel ér haza a tanyájába. A távolságok a
hosszan elnyúló határ miatt itt akkorák, hogy más területekkel alig
hasonlíthatók össze. Mikor a gyorsvonat Félegyháza mellett szegedi
határba jut, még majd egy óra hosszáig szalad, míg a városhoz ér. A
csengeli pusztán lakó ember Félegyházával szomszédos, az átokházi
pusztán lakó tanyai pedig meghallja a szabadkai harang szavát. Erre a
nagy területre indul meg a vásáros délutánokon az a sok kocsi, amiket
most Eszéki Ferenc kerülget. Kevés biztatás kell a lovaknak s lemarad
mellette valamennyi. Már a legvégén van, csak az utolsót kell még
elkerülni. Úgy látszik, nem lesz nehéz, mert annak a lovai lassan
poroszkálnak, a gazda lapulva ül a kocsiban egy csomó szénán.

Eszéki neki is vág, de amint amaz a zörgést meghallja, gyorsan kap a
gyeplőhöz, ostorhoz. A lovak azonnal sebesebben mennek.

– No, ez nem enged, – gondolja Eszéki.

Ő is szorítja a lovakat most már még jobban.

– Gyü, Badár, – mondja a Pejnek, a Sárgára pedig jót húz.

Amaz még előbb járván egy kocsinyommal, ugyanazt cselekszi. Ha nem is
olyan jók a lovai, mint Eszéki kocsija előtt vannak, mégis előnyösebb a
dolga, mert ő eddig lassan járt, Eszéki pedig folyton kerülgetett.

De azért Eszéki egypár ostorcsapással behoz egy fél kocsinyomot s a
lovak fejei már egy irányban vannak a gazdával. Amaz hátra nem nézne egy
világért, hogy ugyan ki a versenytárs, hanem a fürhécre feszítvén a
lábait, rángatja a gyeplőt, s hol erről, hol arról biztatja a lovakat.

– Hej, pedig csak elkerüllek, – mormogja bosszúsan Eszéki s most már a
lovak hasaalját ütögeti.

Egyre jobban mennek az állatok, megnyúlnak s a könnyü homokjáró kocsi
úgy szalad utánuk, mintha nem is húznák. Ezzel aztán el is ér annyit,
hogy egy sorba jut a másikkal. Most már megláthatja, hogy ki a
versenytárs ott a nagy kalap alatt. Hát biz az éppen a Bárkányi
szomszéd.

– Nini, – kiáltja át Eszéki, – hát kend nem enged engem előbbre?

Bárkányi is fölismeri Eszékit.

– Én ám, Ferkó, – kiáltja vissza, mert kiáltozni kell a nagy zörgésben.

– Pedig csak elkerülöm kendet.

– Én nem úgy nézem, – vág vissza Bárkányi gúnyosan.

Mindketten az ostorozáshoz fognak, röpül a két kocsi s ahogy haladnak,
szakadozik már itt-ott a lovakról a tajték. De azért csak egyaránt
vannak, senki sem nyert még semmit.

– No, kerűjj hát, Ferkó! – kiáltja Bárkányi.

– Várjék kend.

Eszéki már a gyühózást is kevésnek tartja, s oly módon füttyentget a
lovainak, mint juhhajtó pásztoremberek a pulikutyának szoktak.

Ezzel sem nyer semmit, mert Bárkányi csak most kezdi még szólogatni a
lovait.

– Hej, – kiáltja át Eszéki, – a tarisznya lemarad a kocsiról.

Bárkányi ijedten fordul hátra, mert a tarisznyában sok minden értékes
dolgok vannak, amiket a városból hozott, dinnyemag, adókönyv, egyéb
ilyenek. Az nagy baj volna, ha elveszne. De a tarisznya ott van a
kocsiderékban s Eszéki csalt. Most látja ezt, mikor előre fordult
megint. Az ő hátraforgását kihasználta Eszéki, mert előbbre ugrott
annyival, hogy Bárkányi gazda most már amannak csak a hátulsó
saroglyájával van egy irányban. Emiatt aztán elfutja a méreg. Erősen vág
megint a lovak közé, s mikor már majd eléri Eszékit, dühösen átcsap
hozzá az ostorával. Éppen a nyakát éri s Eszéki most szintén haraggal
kiált át:

– Mér volt ez, ugy-e?

– Tudod nagyon jól, – vág vissza Bárkányi.

– Mi jogon üt kend engem? – kiált ismét a Ferkó s pislogat hol
Bárkányira, hol a lovakra.

A szomszéd erre nem is felel, csak hajt előre. Megint mennek egy
darabon, de az ostort már most ugyan erősen fogja mindenik. Még egy ütés
kell csak valamelyik részéről s kitör azonnal a harc a vágtató kocsik
tetején. Nem első eset volna. Az is megtörtént már ilyen dolgokban, hogy
a szénahányó villával társalkodtak. Ám most erősen megrántja Bárkányi a
gyeplőt s húzza vissza. Ugyanazt teszi Eszéki Ferenc is.

– Hó, hóha, hó, – kiáltják egyformán a lovaknak és meglassabbodnak
azonnal. Az ilyesmihez ennyi fáradság után nem kell nagy biztatás. Előbb
ugyan még kocognak egy kicsit, de csakhamar lépésre fogják mindaketten.

– No, ez útunkba akadt, – mondja csöndesen Eszéki.

– No, hogy, – felel Bárkányi.

Előttük lassan, szomorúan halad egy szegényes kocsi. Elől egy legény
hajtja, háttal fordulva pedig sír egy öregasszony. Fekete koporsó az
egyetlen teher még a kocsin, a tetejére ezüstös papirosból kereszt
ragasztva, öt-hat asszony, ember lépdel a kocsi mellett.

– Ezt mán csak nem akartad elkerülni, – mondja Bárkányi.

– Nem ám, – felel Eszéki Ferenc, – halottakat nem kerülgetek.

Így aztán lépésben mennek, de már nem sokáig, mert az útjuk elvál.
Bárkányi a legközelebbi dülőnél lefordul az útról, hogy így a nyomás
alsó végébe érjen, ahol lakik.

– No, Isten áldjon, – mondja. – Tisztelem az asszonyt.

– Isten áldja kendet is, – felel Eszéki Ferenc. – Ejnye, de jót húzott
kend a fülemre az elébb.

Bárkányi befordul a dülőútra s nevetve szól vissza:

– Baj is az. Hisz nem esett idegennek.

Úgy kell venni ugyanis a dolgot, hogy ők voltaképpen rokoni viszonyba
vannak elegyedve egymással.



Fecskék

Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy
feketeszakállu, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos
káplár Maksa nevezetü. A legények, akik a szava alá tartoztak, a nevét
nem Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigoru volt a
kis ember fölöttébb, rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert
elvégre a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő
túlságos sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált
arra, hogy legényeit súlyosan leszidja, vagy egypár napra a tábor
áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszu és szerfölött erős
Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer
innen hazaérünk Magyarországba, így félkézzel fölemellek a nyakadnál
fogva, de nem teszlek le addig, míg meg nem fulladtál. Akkor maradsz
majd csak igazán Macska.“ A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe
vitette az Ördöghöt, mert effajta szigorúságot tartott azon a területen
belül, ahol húsz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni.
Bár kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigoru, sem
pontos oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán
csak a magasabb rangúaktól való félelemben volt keresendő, ami nem ritka
dolog olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az
ember hát ezen okból volt szigoru s mert csak a tények előadására kell
szorítkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszu és nagyöklü Ördögh a
hazatérés után csakugyan arra a színvonalra emelte-e, ahová emelni oly
erősen igérte.

Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes, mert
néha mégis csak alább hagyott a szigorúsággal. Ez olyankor volt, amidőn
hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem olyankor, amidőn
szabadságukban állott, hanem tiltott időben, amidőn rendnek kellett
lenni. És még sem tudott olyankor szigoru lenni a Macska. Ahogy a nóta
szólt az otthonvaló Magyarországról, elfeledte ő is a rendszerét és
hallgatott. Ha már nagyon sok és nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt
erre hazafelé s már gondolta, hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is
csak szeliden szólt:

– Ugyan ne szaggassátok az ember szívét…

A szomoru dalok azért nem hallgattak el. Fölzokogott a barákok sarkaiban
a nóta a szép Magyarországról, amelytől mi messze estünk a vörös sziklák
közé s néhányan már itt is maradtak végképp a vörös sziklák között.
Ahogy a katonalegény parasztészszel a maga szíve verését versekbe
foglalni tudja, olyan különféleképp szól az ének a távol hazáról, lombos
nyárfaerdőkről, a kis pej lóról, amely talán bizony most szomjazik is,
mert nincsen, aki itassa rendesen, s ime, a tó is befagyott, amiből ő
tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a fejsze, – ábrándozott a
bakavers sírva, – megyek, beverem a jeget, hogy ihasson a kis pej ló
eleget.

Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája csöndes,
elhaló, végeztével elborulva tekintettek egymásra az emberek. Mert
szomoru sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a nagy mezőkön és
tágas helyeken éli világát, csak úgy messziről zümmögni verses dalokat.
De a Bodri kutyának se volt nyugta, a Sajó kutyának sem, továbbá a nagy
fehér Tiszát is emlegették a dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az
emberek részére szabad idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel
telt el, míg ellenben máskor rendkívül nagyokat hallgatot a társaság.
Szótalan pipáztak, mígnem azt mondja egy:

– Otthon már járnak a betlehemesek.

Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan, mély
hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zúgása közben is
behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona
valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét vidéktől: Mikor megyek
hazafelé, szép Magyarország felé?

A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai
népekhez. A minarétek tetején hiába gegőzött a török, ha a legszebben
fújta, akkor se hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon járt az esze,
hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé. De feleletet
senki sem adott, a feketülő hegyek csak hallgattak. Forró sóhajtásokra
és meleg vágyakozásokra nem indul meg az ő keblük, mert szokva is
lehetnek az ilyesmihez, miután a római légiók nótás katonái is
kérdezgettek tőlük annak idején egyet-mást. Mit tudják azok, hogy mi az,
mikor egy ember kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, úgy
hallom“, – hogy ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sürü
nádasokról, a szelíd és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még csak
szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik legfölebb
ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan úsznak innen
arrafelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás.

Óh, a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak, s ha ritkásan,
nyaratszaka úszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a mi
kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a sapkáját és
mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt… És azokról is
verses nótákat csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek Szeged felől jönnek,
jaj de nagyon sebesen.

Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, amit a maga
valóságában az ő szívük kimondani restelt, így versbe és nótába
formázták. Csak egyszerü parasztlegények voltak, köztük egy-kettő
iparos, jó része azonban a tanyák világából és szomszéd falvak
ákácvirágos utcasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami híres, ugy-e
bizony? és érzelmeik az ő hideg és nyers szokásaiknál fogva itthon is
igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig, amit oda alá
folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön által, még ridegebbre
vált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne sírt volna titkon az
otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal kelt valamennyi. Nem
bír az alul szabadulni senki, lelkének ez a tápláléka, ha a határon
kívül kell szomorkodnia.

Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán
és a zúgó víz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded
fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. Erről
hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringélni kezdett
a völgy fölött.

– A fecskék, a fecskék,! – kiáltozta a sok gyerek, – jönnek
Magyarországból!

Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül
szoktak útra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon
és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk, hogy
éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek
következnek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés
szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban szem, amely
ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek pihenni a
fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is
mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben
nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz. Hármas, négyes sorával ülték
végig a tetőket; a kerítésekre, az eresz-gerendákra is jutott a seregből
és tele volt csipogásukkal az egész környék. A katonák meg néztek föl
rájuk és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi ujság otthon, kis
fecskék? Ugy-e, nehéz volt a mars idáig a csúnya hegyeken keresztül? A
szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre, úgy, ahogy ők tudtak,
de az tökéletesen úgy hallatszott az elepedett füleknek, mintha magyar
beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen apró
madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az. Azonban csak
most mert volna jönni a sas, vagy csak egy dlyü is!

Halálok halálát nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar
vendégek az ereszet alatt beszélnek. Ameddig csak beszélgettek,
mindvégig lesték a szavukat a katonák, mígnem a kis törődöttek elaludtak
ott a tetőszélen, az ereszték gerendáin és a párkányokon. A barákok
szobáiban nem volt ez este lárma, csak beszélte egymásnak a nép
boldogan, hogy lám, hát erre jöttek. Hogy bizonyosan tudták, hogy erre
kell jönniök. Talán otthonról üzentek is velük, mert az ilyesmi
lehetséges, miután a fecskék az Isten madarai. (Mondja kend mán, komám,
nem-e veszi kend észre, hogy ez a nagyobbik-e, ez a kövér, nem épp az
öreg szüléméktül való?)

Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél
alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár
az máskor sem ment valami túlságos nehezen.

De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren volt a nép,
hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki látni, hogy
hogyan indulnak a tovább való messzi útjukra a kicsi magzatok.

Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy miféle szelek
lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél
után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte a tetőket, a
barakokat és igen nagy hideg lehetett, mert az útszélen járó
turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima.

Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze ott hevert a havas földön
megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta altában gyenge
testét a fagy s lebukott a barak tetejéről, még vergődött valamicskét s
nem éppen a fal tövében dermedt meg, hanem szárnyaival verte a havat és
odább akart menni én szegény állatom, mert tudta, hogy neki útja van
valamerre. No, egypár lépést el is vergődött a hóban.

A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakajtóban és el volt fagyva az ő
szívében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert
akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Időbe telt,
míg valahogy átugrálták a dermedt testeket és a kurtatermetü tambur
Asztalost, aki akkora ugrásra nem volt alkalmatos, a hosszu Ördögh csak
úgy kivetette a hóba, hogy a halott fecskék fölött elhaladni bírjon.
Káromkodott is az Ördögh, (a nevével jár különben), mondván, hogy ilyen
sorsokat miért éreztet velük a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy új
nehéz kéreg szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhler-féhler lépegetett
a fecskék közt. Kéhler volt a neve, de mert a golyó, amit ő küldött,
soha célt nem talált, okos német szó szerint Kéhler-féhlernek neveztett.

Igen kövér, de mindamellett bohó ifju volt ez a Kéhlerféhler, bár
egyébként tanyai származás, amin nincs mit csodálkozni, mert van itt
olyan juhász is, akit Hoffannak neveznek Hát Kéhlerféhler a hóba
térdelt, fölvett egy fecskét és nézte a két tenyerében.

– Nini, – mondta, – még meleg.

Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva a
tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösött. Ebbe a két
tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt. Szemeit a
félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot ordított:

– Emberek, élnek még a fecskék.

És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a
hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit bírt, annyit szedett föl belőle
és a hosszu Ördögh, aki az imént hajította a hóba a rövid tambur Emerich
Asztalost, már ismét behajította a barákba, hogy fűtsön, ahogy csak tud,
mert meleg kell ide.

A sok baka pedig hordta be a fecskét, az asztalokra rakta és
keszkenővel, fehérruhával, miegymással terítgette és akadt, aki fején
csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyekezett bele lelket
lehelni. Nem maradt a tábor udvarában elhullott fecske egy sem, csak
amely már végleg elhalt. Emezek meg, a barakszobákba hordottak,
egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj, de nagy örömök voltak
azok!

– Néd-e, mán éled!

– Hát az enyim? Ni, hogy mozdul!

Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, aki már fölült az asztalon és
széjjeltekintett. Gyönyörűséges szeme van a fecskének, kis acélgömbjében
le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok katona nekik a
komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt olyan is, amely
feléje nyúlt. Vizet is vittek nekik csajkákban, de továbbá hoztak
feketekávét is. Mert miután a bakanép igen szerette a feketekávét, amibe
baka-kenyeret aprított, a barakszobák haditanácsa hasznos tápláléknak
vélte a fecskék részére is.

Jó vol-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egy-kettőnek a
kivételével mind életre jött a fecske. És azután, – bár ki is nevessenek
érte, – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy
sem röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi. Összeázott
szárnyaikat a legfinomabb eszközével: a fogkefével pucolgatta a baka.

Azután mindenkinek a fecskéjei ott laktak azon délelőttön az ágyon. Más
kompánia állt épp aznap szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve
szerint ajnározhatta kis magyarországiait a nép. Gügyögtek nékik a
katonák, mint ahogy apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a
fecskék és a durvalelkü parasztkatona lelke síránkozva mondta nekik:

– Mért nem úgy mondod, hogy érteném, hogy mid fáj?…

Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az
udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni
kezdtek s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is elmentek
aznap délután. Szerencsés boldog útat sóhajtottunk utánuk.

Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált. Betette
a katona az elgyötört, az elvárvult kis madarat az inge keblébe és
együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a rövidke kis
madárnak a szíve egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment.
Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót. Fölvágott a
magasba a madár, néhányszor körülkerítette a tábort, azután megindult a
társai nyomán.

– Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig
voltaképpen annyi köny pergett a nagy vörös szakállába, hogy az sem
bírta állni: arról is lepergett.



Vándorló földek

Senki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Úgy
kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig
mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki
megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmultak s ma már nincs
ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az,
amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar
közepére s föltartván a fejét, olyformán, mint amikor a ló szokott a
felhőkre nevetni, idegen hangon hosszu, szomoru vonyításba kezd. Ez
rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezúttal a kutya sem tett
ilyest és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes
időben, hajnaltájon és ugyanekkor a kakas az ő régi módján üdvözölte a
hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az ákácok fiatal leveli
már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni kezdett,
mert apránkint föltámadt a szellő.

Így volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté és
szétnézett az udvarban az állatok között. A kutyát láncára kapcsolta
vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból,
fogadta az asszony jóreggel-kívánatát. Viktor a tyúkokat nézte körül s
kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat
vett föl a kert mellől s védte a párnapos csibéket a falánk kacsák
rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek ekkorra a kút mellett a
vízben s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A
gácsér vezette a támadást, de Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal.

– Te rossz csont, – mondta neki, – eredj kígyót fogni, még majd hogy
éppen téged traktálunk kásával.

A gácsér, – élemedett, okos kácsa volt ez, – el is ment és hápogva hívta
maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre, s
ott lármázni kezdtek nagyon.

– Tanakodnak most, hogy mitévők legyenek, – szólt Máté Viktornak. – Jót
húztam a Makszi fejére.

Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát s mind odaszórta az
ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek.
Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja:

– Anaaa…

– Megyek, megyek, – felelt rá szinte öntudatlan az asszony, – megyek
már, kis pulykáim.

Máté boldog mosolylyal tekintett utána. Messzi a mezőség tulsó oldalán
hirtelen hosszu tűzdárda jelent meg az égen s utána rögtön a föld
peremén vörös világával föltűnt a mindenek élesztője, a nap. Libegett,
egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat s kalapját emelvén,
köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az
Isten küldötte ő, aki sírjából minden reggelen föltámad, lassan és
méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak, a szarka cserreg és a
sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje.
A Búböcze megszólal az istállóban és azonnal ki is lép a kúthoz s a
gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki:

– Vizet, Máté, vizet a Búböczének.

A libák meg egyszerre nekiiramodnak és keresztül a sövényen.

– Gágá, – mondják a libák a napnak s feléje terjesztik szárnyaikat.

A töröttlábu varju, a tanyaudvarok humoristája már rég lejött a
padlásföljáróról s ezúttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a
lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az ákácok teljesen
fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A
jegenyenyár zöld levele a szőlőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez
egybeolvad és mindez gyönyörü.

– Kszü, pszü, – kiáltja mérgesen a macska és jól pofonüti a varjút. –
Grá, grá, kurkurkur, – felel rá emez ijedten s rögtön elugrik és billeg
a kutya felé, hogy ezentúl most már majd ezzel társalog.

Máté néz és hallgat és áll elmerülve, így nyújtván imáját mindezekért
annak, aki adta. Azután fogja a baltát s folytatja a dolgot ott, ahol az
este elhagyta és faragja az új kapubálványt a régi helyett, mert idővel
még a kapubálványok is elmúlnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a
két karján két apró emberrel.

– Apja, – mondja, – apja!

Máté leteszi a baltát és odamegy. A Pistika ez, meg a Miska. Pistika a
jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egygyek, mert ikrek, de mégis a
Miska a tömzsibb, lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni,
hogy melyik kicsoda.

– No, mit kell mondani? – kérdezi Viktor.

– Addon Iszten ló löddet. – Így véli Miska, hogy ezt kell mondani. A
példán Pistika észretérvén, szintén szól:

– Addon Iszten ló loddalt.

– Ló löddelt, ló loddalt, – köszönti vissza őket boldogan Máté, csók
között.

István és Mihály lekívánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos,
azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szívnak föl az
áldott homokból.

– Újság van, apja, – szól Viktor mosolyogva. – Nagy újság.

– No? – mondja Máté.

– Hát nem látja kend?

– Újság? – ismétlé Máté. – Nem tudom. Nem vélek rá.

– Hát… – folytatja dévajkodva Viktor.

– Hát? Mond no, ha tudod.

– Hát épp ma két esztendősek a gyerekek.

– Óh, uram Isten, – nevet Máté, – hát ijen vén népek mán kentök,
iftyurak?

– A! Búböcze! – mondja Miska a tehénre.

– A! Búbocza! – mondja Pista is.

– Ugyan, hát mit adjak nekik? – szól Máté.

Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyúk,
csirke, kutya, sündisznó: mind jóbarát. Egyedüli ellenség a sánta varju,
mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes kenyeret. Hát a
dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába kettősen, aztán
hajtani a lovakat: Dü te Tárga, hóha hó! A homokba pedig olyan házakat
lehet építeni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a belső házba és
két darab egészen fényes krajcárt hoz elő.

– Ne nektek. Egyik egyiknek, másik másiknak. Jól vigyázzatok rá. Ezen
vösz édesanyátok nektek ruhát. Ez pénz, úgy nézzétek.

– Péz, – szól Miska.

– Péd, – folytatja Pistika.

Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A
barnapiros apró arcokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit
ők még eddig soha nem láttak.

– Ni! – mondják egymásnak.

– Az enyimek, – szól Viktor.

– Hát. Hogyne. Mindön a tied mán éppen, – felel évődve Máté.

Evvel aztán megy is vissza az ákácfarúdhoz, amit faragni kell. Az
asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Így vannak egy darabig. Viktor
már mindent rendbe szedett s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet
melegítse a népeknek. A balta alatt kint kong a rúd s recscsen róla
sorra a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált:

– Viktor te! Vidd be a gyerekeket.

Az asszony kilép:

– Miért?

– Úgy nézem, föltámad a szél.

Valóban, a tanya mellett a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben
hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zúgás
van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb,
egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytáncot. Viktor épp
hogy ölbe kapta a gyerekeit és bevitte a házba, már ide is érkezett
süvöltve. Utána nagy zúgás következik és végigvágtat a tájon a száraz
vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről és száll messze, az apró
gólyákkal egyetemben. A jegenyefák sírnak s a nagy elhajlásokban pattog
a derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél
alá. – A varju nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. – Minden madár
elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul szaladgál,
a fejét épp most hányó búzavetés között. Máté sietve futkos az udvarban,
becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány eltévedt apró
csibét fölszed s bedobja a kotlóshoz, az ágasról leszedi a köcsögöket s
a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A szénapadlás elől
elfújta a nehéz létrát és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejebb
száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy
egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit sem lehet
látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni. Nincs
levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, amely
elfog mindent és betemet mindent. Rettenetes a zúgás. Kétágu öreg
törzsek kettéhasadnak, fiatal fák gyökerestől fordulnak ki s földre
fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a levegőbe, a föld utazik
s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bír,
a röpülő homok úrrá lett az emberen.

– Isten, hol vagy? – szól elhaló szava.

Még egy ideig dőlnek a fák és visz mindent a szélzivatar: gerendát,
szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy, utolsó fúvás elviszi
még a galambok ducát, azután óriási hosszu sóhajtással elvész a zivatar.
Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon,
távozóban.

A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázza
magáról a földet, ami ellepte s mély szomorúsággal néz végig a tájon.
Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a
sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki
kínszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a
sövényajtót kinyitni nem lehet, úgy tele van fújva mindennel, fával,
karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekint szét a
fekvőségre és amint a szúrós ágakat széthajlítván, tekintete a vetésekre
esik, följajdul. Mintha kétágu szigonynyal szaggatnák a szívét, mintha
kalapácscsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar
boszorkányai. A nyilegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a
búzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt
tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se síkság, se
árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés földestül átvándorolt az
árpavetésre. Látván ezt s a maga tiszta eszével azon pillanatban
fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a köny és
vize elvesz a képét borító homokban. Úgy érzi, az esze pusztul, s
minden, ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az
ember. Visszamegy a házig s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az
ajtót, szemközt ér vele.

– Viktor, – mondja megtört szomorúsággal, – látod-e? Látod-e? Nézd,
nincs semmink. Amit a jobb kezével adott az Isten, elvette. A balkezével
járt itt. Nézd. Elpusztultunk. A nincstelenségbe jutottunk.

A szeretett ember könyázott, poros arcára függeszti szemeit az asszony
és az ajtófélfába fogódzik e megrendülések alatt szótalan. Ki tudna erre
mit felelni? Ő is csak úgy van, mint amaz, itatni kezdi az egereket a
szeméből s állnak a pusztulás közepett hallgatag.

Ám Miska félretolja az anyja szoknyáját és előlép. Csillog a kezében az
új krajcár és kínálva nyújtja az apja felé:

– A! Apám! Pénz!

Pistika a másik oldalon következik elő és röviden kínálja vagyonát:

– Péd! Péd!

Fehér Máté letérdel az istenhozta homokba, átvette két karjával két
gyermekét és Viktorra nézett. Könyezése már elcsillapodott.



Főzés

Meg volt apadva a víz nagyon. Alant, egészen a kőfal alatt, kilátszottak
belőle a nehéz gránitok, amiket a fal oldalába erősítés gyanánt
hajószámra dobáltak évek előtt, amikor itt attól tartottak, hogy nem a
Tisza jön ki a partra, hanem a part kínálkozik be a mederbe. Ezenfelül
csendes nyári reggel volt. A tulsó parton, az ártéri füzesek között
fehér tehenek és tarka tehenek legeltek, messze fönt Tápé felé kevéske
köd legelt a lapályos vízen. A malmok lapátjai lassan forogtak s
feketére barnult deszkáikról aranycsöppek hullottak a sárga vízbe
vissza. Maga a víz kétféle színt játszott. Világos az innenső oldala, ez
az ősfolyó, ez az a víz, amely Sziget alól, Szolnok alól, Szentes alól
következik. A tulsó a Marosé, az sötétebb s így nagy apadások idején
nincs annyi vágása, hogy a másikba elegyedhetne. Együtt haladnak, külön,
halkan, hogy semi zajuk nem hallatszik. A tömérdek nagy vashídak lomhán
állnak fölöttük, öt-hat lába van egyiknek-egyiknek, de egy lábat se ér a
víz, annyira patak a folyó. Ki nézné ki belőle a tavaszi harsogó tengert
ilyenkor, amikor oly lassu, hogy ágat kell bele vetni, hogy
megláttassék, merre van a folyása. Fölötte halszag érzik. A tulsó parton
hálót húz lassan néhány ember, egy egyfából való halászcsónak lassan
halad a közepén; az az ember, aki a végében ül, lyukas fadarabbal ütöget
a vízbe, s ennek a kuttyogásával ijeszti a harcsákat a háló felé. Csend
van ezen a tájon, a tengerhajósok állomására még nem jött a szentesi
gőzös, a többi parti forgolódás helye meg lejebb esik. Lementem az
iszapjárt lépcsőkön a mederbe, amit a folyó elhagyott, mert az
ilyesmiben néha különös érzés van. Járni a víz fenekén. Nagy darab kövek
voltak itt, amiket a Maros tavaszi árja már erősen kiporondolt néhol. A
kövek között apró halak kínlódnak s vetik magukat jobbra-balra,
igyekezvén a víz felé. Elemük azonban elhagyta őket s elvesznek a
parton. Van ott aztán azonfölül törött bögre, bádogkanál feje s egy
nagydarab szigony és bele van ütve a földbe, amely valamely horgonyt
vetett vasmacskából szakadt ki. Továbbá rőzseágak s az apró bojtorjánfű,
amely azon a helyen, ahonnan a víz tegnap elment, ma már kifakad s fehér
virágját hullatja a tátogó apró halakra.

Odább a kövek közt mozog valami feketeség. Közelebb érve, látnivaló
volt, hogy ez egy ember, bocskorban és zölddel cifrázott szűr a vállán.
A mellén bőr, amelyre piros, zöld és sárga zsinórokkal csodálatos
tulipántok vannak hímezve. Ez a melledző, egy rácos ruhadarab. Magyar
ember közül csak az hordja, aki köhög és fél a hűtéstől. Ez megvédi a
szelektől, mert a bőr belseje nem cifra, hanem rajta van a birka szőre
és ezen áldott jó állat még holt korában is így melegíti az embert.

A bocskoros mellett egy nagy iszák hevert, abból már előszedett egy
bögrét. Ebből sem ma főztek először, mert füstös az oldala nagyon. Három
kőből tűzhelyet is csinált már, az aljába pedig azon galyakból, amiket a
víz a partra hordott, tüzet rendezett. Lement a partszélre, ott
lehajolt, kezében a bögrével. Az edény aljával szétvert egy kicsit a
habok között, hogy tisztátlanság ne jőjjön bele, azután pedig megmeríté.
Eközben nem szólt semmit, halkan járt, igen ügyesen lépdelve bocskorával
a kövek között. Szigoru arcu ember volt ez, a képe jóformán feketebarna
a napégéstől, harcsabajusza hajósok szokása szerint lefelé lógott.

– No, – mondom, – adjon Isten.

– Adjon Isten, – felelt és a kopottas sipkából, ami a fejére volt húzva,
igen bizodalmasan integetett ki.

– Hát mire végzi?

– Ehun-e, – mondta megint, – nézze. Majd főzök.

Letette a bögrét a tűzhelyre, vigyázva igen, hogy valamiképp oldalt ne
forduljon. A tüzet is megpiszkálta. Előbb guggolt, azután leült ismét,
bocskorait kinyújtva. Akkor az iszákba nyúlt. Sok minden volt ebben a
nagy bőrtáskában, szinte csörgött. Legelsőbb krumplit szedett ki, vagy
három szép és nagy darabot. A bicska is az iszákban volt, azt kotorászta
most már. A bicskának szokása, hogy elbújik, de csak előkerül, ha kutat
utána az ember. Hámozta a burgonyákat, jól vigyázva, hogy igen sokat le
ne nyessen róla a héjával. Amit letisztított, ketté vágta, a darabjait
megint csak kettőbe s így a bögre vizébe dobta. Így járt a többi is,
amely után újból az iszákban kellett keresgélni. Mélyen belenyúlt, hogy
szinte a válláig elveszett a karja benne.

– No, – szólt csöndesen, – gyüssz vagy nem gyüssz?

Gyütt. Egy szép fej vöröshagyma volt, az gyütt ki. Ennek a tisztításával
már nem sokat törődött. Hanem lehántotta a külsejét, kettévágta s a
bicska lapjával nyomta széjjel.

– Ereggy a többi után.

Az is a vízbe került, amely már főni kezdett.

– Hallja, – szólt megint az ember, – hogy duruzsol? Nincs ijen bögre
több a világon, akibe így megforrjon a víz…

Tévedne, aki azt hinné, hogy zsír nem tartózkodott az iszákban. De
bizony tartózkodott. Vele együtt jött elő a napvilágra egy ütött-vert
cinkalán is. A zsír fehér ruhában volt, azon belül pedig egy
bádogedényben. Ez a boldog világban itce vagy messző lehetett. A
kanállal mért a zsírból, a szűrből pedig skatulyát szedett elő, amelyben
fűszerszámok voltak. Só, paprika és egyéb ilyenféle. Ebből mind jutott a
bögrébe a zsírral együtt s a kanállal kavargatta az egészet. Senki el
nem gondolná, aki nem tapasztalta, hogy milyen csodálatos jó illata van
az ilyen mis-másnak, ami egy füstös bögrében fől a part kövei között.
Egy-egy galyat rakott az oldalára, hozzáértő módon, hogy mindenfelől
érje a láng.

– Nem vetök neki három órát, – adta föl most tréfásan a szavat, hogy
megfől.

– Gondolom, várja is már.

– No, – felelte, rázva a fejét igenlőleg. – Éjfél előtt indultam, de még
nem öttem ma. Hát az embör mögéhözik.

Megkavarta a bögre belsejét a kanállal s vágyó szemekkel tekintett bele,
főlt a krumpli, egyet kivett s megpróbálta, omlós-e eléggé. Még egy
kicsit várni kell vele. Hanem a leve, az tökéletes volt már egészen, s
ami a kanálon maradt, nagy gyönyörrel szürcsölte le róla.

– Csak azt mondom én, hogy a főtt ételnek nincsen párja, – mondta.

– Aztán elég lesz ez reggelinek?

– Hát, tuggya, több is löhetne. De ez a bögre így is nagyocska az
iszákban… Mög ez is ölégbe kerül. Nézze, fél kanál zsír, három krumpli,
egy hagyma, só, paprika, könyér… Mit tögyön a szögény?

Kése nyelével verdesni kezdte ültőhelyéből a bocskora orrát s görbedten,
elgondolkozva tekintett szét a vízen.

– Az ám, – folytatta sóhajtva, de csakhamar abbanhagyta e gondolatokat.
Bugyborékot vetett a bögrében a víz s habos teteje ki is futott. A
burgonyadarabok játszottak benne, hol fölkerültek, hol lementek. Már
most elemelte a tűzről. Újjai meg sem érezték a bögre fülének a melegét,
mert lassan, vigyázattal vette maga elé, hogy ki ne lötyögjön a jó meleg
étel. A két térde közé szorította s újból benyúlt az iszákba kenyérért.
Nem volt sok, de jól megőrizve, piros kendőben. Megfogta a csücskét,
fölemelte s a kenyér lassan kiforgott belőle a kőre. Lassan kezdett enni
s fújta az ételt a kanálban s párologva szaladt szét a levegőben a
paprikás hagyma és a zsíros burgonya szaga.

– Ízlik, látom.

– Hát igen, – mondta. Azután, mint akinek valami az eszébe jut, rántott
egyet a vállán. – Nekem jó.

Ez az étel pedig, amit te főztél, már csalogat erre valakit. Ez a valaki
egy parti gyerek, amilyen sok van. Félig elzűllött apróságok, akik, ha
halat vesz valaki, hazaviszik egy garasért s vágtatva futnak a
hajóállomások felé, ha gőzös közeledik, hogy lesz talán olyan utas,
akinek a batyuját utána kell vinni. A gyerek rongyos és sovány, lassan
lépegetett a kövek között, vigyázva a meztelen lábaira. Megállt aztán jó
távolosan és nézett. Nézte a bögrét, a kenyeret s igyekezett jóllakni az
étel szagával.

– Hát te, csipisz, – szólt rá az ember, – mit bámulsz?

A gyerek szégyenülten kapta le róla a tekintetét s zavartan a víz felé
fordult. Lassan lépett egyet-kettőt előre, aztán vissza, amerről jött.

A kanál a bögre oldalában a felén alul kopogott már. Az ember
belenézett, azután megmerítvén jól a kanalat, ezt még a szájához emelte.
Azután a gyerek után kiáltott:

– Te.

Hirtelen visszafordult a fiu.

– Gyere no, – intett neki, nyújtva feléje a bögrét. – Ödd mög, de
sebösen, mer gyün mán átalrul a ladik értem…

A gyerek mohón kapott az étel után s nagy igyekezettel kotorta a
kanállal a bögre oldalát. A bocskoros nézte egy darabig, azután sietve
pakolázta holmiját az iszákba. A kenyeret már készült behajtani a piros
kendőbe, amikor meggondolta a dolgot s vágott még belőle egy darabot.
Annak felét magának törte, a másikat nyújtotta ismét a partigyerek felé:

– No, – kínálta békülékenyen. – Ne.



Vásár

Az átokházi kapitányság egészen odalent van Szabadka alatt, de azért
Vadlövő István mégis csak bejött a vásárba. Semmi vennivalója nem volt
éppenséggel, mert Vadlövő világéletében barkácsoló ember lévén, nem ád
pénzt kaszanyélért, hanem maga faragja. Ilyen furfangokkal gyarapszik
aztán a vagyon, mert akárki akármit beszél, csak úgy érdemes a pénzt
megkeresni, ha nem költi el mindjárt másra az ember. Azonban amit cifra
kaszanyélre sajnál, mégsem sajnálja magától, sem a családjától.

– Most vásár van bent, – mondta otthon, – ilyenkor sok mindenféle
mutogatások vannak, azokon az ember eszmélkedik. Aztán a gyerekeknek ez
gyönyörűség.

Ebben igazat adnak neki az otthonvalók, mert az átokházi pusztán néhány
kútágason kívül alig lehet egyebet látni. Így aztán el is határoztatik a
menés. Már szombaton este nem lehet birni a tanyában a Viktor leánynyal
és az Énok gyerekkel. A városba mennek holnap, a városba. Oda még a
tanító úr is csak egy hónapban egyszer megy.

– De talán még akkor se menne, – véli Vadlövő, – ha a fizetését nem ott
adnák oda neki.

Az asszony is tesz-vesz, vasalja a városba való szoknyát és sokáig
tépelődik azon, hogy az új ruhát adja-e az Énokra? Már a városban igazán
az új ruhát kellene ráadni, mert az ilyesmi ünnepélyes alkalom, más
oldalról tekintve azonban a dolgot, kocsin rettentő kopik a ruha. A
gyerek apja dönt a kérdésben. István azon véleményben van, hogy nem
lehet most itt Énoknak a kedvét szegni. Ha már kedvtöltésre van a nap
szánva, ne essen a gyereknek az zokon, hogy hát ő mostan itten nem új
ruhában jár-kel. A ruha ugyan kopik kissé, de hát majd egészen tiszta,
száraz szalmát tesznek a kocsiderékba. Azon majd úgy elhevernek a
gyerekek a városig, hogy az csupa gyönyörűség.

Vasárnap virradóra ugyan korán kelnek. A fiastyúk még fönn van az égen,
amikor Vadölő már tökéletesen elkészült, s mert az asszonynak az
öltözködéssel van dolga, ezúttal a reggeli gondját magára veszi. Pár
apró szilánk lángjánál szalonnát süt, hogy éppen ha már ilyen korán
kelnek útra, egyenek valami meleg ételt az aprók. Gyors falatozás megy
most, mert messze a város. Azután befog az apja. A tanyában ottmarad a
béres, annak kiadják egész napra az élelmét. Vadlövő pedig a
kocsiderékba helyezi a gyerekeket, az asszonynyal együtt ketten előre
ülnek a subára. Gyü no, Isten nevében, – szól a lovakhoz s vidáman
kocognak ki az eperfás udvarból. Szalad, szalad a kocsi, időközben
megvirrad s feljön a nap. Énoknak eszébe jut, hogy ma nem imádkozott s
most a kocsiderékban mondani kezdi a maga pár soros tudományát. István
hallgatja, elmosolyodik s figyelmezetetőleg oldalba üti könyökével az
asszonyt. Azután a gyeplőszáron kiveri a pipát s újra tömi.

– No, még ez a pipa, gyerekek, – mondja, – aztán ott leszünk a
tetthelyen.

Nemsokára kezdődnek a csodák. Nagy gyárak kéményei következnek. Továbbá
vasbikák húznak vaskocsikat a töltéseken. Egy háznál meg kell állni s
kardos ember közeleg a kocsihoz.

– No, – szólal meg haragosan Vadlövő, – ezt a két gyereket csak nem
akarja megvámolni? Nem eladók ezek.

– Más nincs a kocsin? – kérdezi a vámos.

– Hát a magunk étele, kulacsa, kenyér, szalonna, sült hús, füstölt
oldalastól, mög egy kevés kalács a gyerekeknek.

Voltaképpen ezt se kellett volna mondani, de Vadlövő ezzel bosszantani
akarja a vámost. Hagy lássa, hogy ha szegények is, de jól élnek.

Így aztán mennek belfelé. Találnak hamar istállót és korcsmaudvart, ahol
megálljanak. (A lóvásár is áll most, s a legtöbb kocsi odakint van,
amely bejött.) A lovakat bekötik, a subákat valamely becsületes ember
gondjaira bízzák, a tarisznyát és kulacsot ellenben viszik magukkal.
Énok buzgón söpörgeti magáról a szalmát.

– Édesapám, – mondja, – vesz-e kend nekem olyan labdát, amelyik fölmegy
a levegőbe?

– Jaj, cselédem, – feleli az anyja, – drága az nagyon.

– Aztán, – toldja Vadlövő, – ha egyszer elszalajtod, soha többet utól
nem éred.

Ezen Énok egy kissé elszomorkodik.

– Majd veszünk mást, no, – biztatja az apja. – Van itt mindön, még
tengöri herkentyü is.

Lassan járni kezdik az utcákat. Vadlövő néha egy-egy ismerőssel
találkozik. Legelsőbb a csőszszel a Matók-hegyből, aki ott a szőlőt
szokta őrizni. Új csizmában van már a csősz, azt most vette bizonyosan s
föl is húzta azonnal, kevélykedők szokása szerint. A kezében meg hosszu
új bot gyertyánfából, nagyon szép gombbal a felső végén.

– No, ez a bot hosszu egy kicsit, – szól neki Vadlövő. – Mért nem vettél
rövidebbet?

– Hát hosszúnak hosszu egy kicsit, – feleli a csősz, – hanem hiszen le
lehet ebből vágni.

– Felülről? – veti oda István.

– Fölülről? Mér fölülről?

– Hát hiszen fölülről hosszu, – évődik tovább a gazda a csőszszel.
Azután kezel vele és megint csak mennek odább. Végignézik a belső
vásárt, a tálasokét is. Azután a sajtpiacra mennek. Ott nagy juhsajtok
vannak egy rakáson s István az árak után érdeklődik. Némely túrót meg is
kóstol s a fölvett darab felét az asszonynak nyújtván, kérdő tekintetet
vet rá.

– Jobb a mienk odaki, – szól az asszony.

– Nono, – adja rá a helybenhagyó véleményt István.

A maguk dolgát ezzel körülbelül el is végezték. Most már semmi más
tennivaló nincs, mint haladni ki a komédiáspiacra, mert az lesz a
gyönyörűség. A komédiáspiac nagy téren van és sok mindenféle sátor körül
tömérdek ember tolong. Ott nóta szól, minden sátornál más, verik a
csengetyűt, a nagydobot, a rézüstöt, kiabálnak a sátorok előtt a
komédiások családjai és instálják befelé az embereket. Van olyan fölös
számmal, aki hajt a szóra.

– No, Viktor, – mondja Vadlövő a leányának, – ilyen muzsikára tudnál-e
táncolni?

Viktor féligmeddig-formán nemsokára az eladók sorába lép s vannak már
sejtései. El is pirul és zavarodását azzal rejtőzteti, hogy Énokra szól,
akit kézen fogva vezt a sokaságban:

– Ugyan ne maradozz el mindig…

De bizony. Énok hajlandó az elmaradozásra, mert egészen a különféle
mutogatások irányába értek már és sok a megcsodálni való. Ott van az
óriási hölgy Sziléziából. Egy sátorban van az és kívül ki van festve
egészen a maga valóságában. Nagy az nagyon. A derekára kék ruha van
festve, a szoknyája vörös, de a lába szára ebből térden fölülig
kimaradt.

– De szemtelen, – mondja az asszony, amire Vadlövő fölrántja az egyik
vállát:

– Hát ha ez a kenyérkeresete…

A ponyva előtt pedig áll egy ember és nádpálcával mutogat. Azután egy
nagy darab réztányért ütöget a bottal. Mikor a figyelem egészen
odafordul, szóba kezd:

– Itt láthatom az óriás hölgy Sziléziábul. Van fölülről lefelé az a
szász nedvenhét centiméter, alulról fölfelé az a szász hetvenkilenc
centiméter. Ed sumába a három méter és húsz centiméter megy a magasság
és elsüt ed ádjut a kebelin! Üt krajcárért mindenki megláthatom. El ne
mulaszom senkisem az olkalom. Ha én nem mondok igaszt, üthet engem
mindenki pofon…

Vadlövő igen jót mosolyog ezen beszéden s utolsó szavára ráfelel:

– Üssön a ménkü.

Azt mondja a kíváncsi Énok:

– Aztán, apám, igazán óriás?

– Ugyan már, te… – feddi az apja azon célból, nehogy valamiként a
bemenésre kösse magát a fiu, – hiszen ha az volna, ebből az alacsony
sátorból kilátszana a feje.

Ebbe Énok belenyugszik. Még egy darabig ugyan húzatja magát,
vissza-visszatekintve, de csakhamar megbékül, mert egy igen hosszu sátor
következik. Ez a történelmi kiállítás, amint a kiírás mutatja. Végig van
az oldala aggatva kívül képekkel. Ott van a Serajevo ostroma és ez
valósággal éppen ilyen lehetett, mert a cukfürer Gera Pétert meg is
lehet ismerni rajta. Azután ott van a Salamon király ítélete, ahogy
vágatná kétfelé a kisdedet. Túl rajta meg van rajzolva a zöldre festett
halfarku kisasszony. Bent elevenen is látható, ahogy a Vörös-tengerből
kifogták. A középső följárónál pedig egy nagyhaju asszony ül és szedi a
pénzt. Fölötte kosarak üveggyöngyből. Az ura meg piros mellényben van és
árvalányhajos kalapban, sarkantyús csizmában, lobogós inggel. Táncol és
közben fokossal mutatja az üvegkosarakat:

– Mindenki kapsz ed nyereméntárd.

Vadlövőék most ezeket nézik azon nyugalommal, amely mindezen furfangokat
figyelemre méltatja ugyan, de megveti.

– Lessük: ki mit nyer, – véli István.

Szórványosan jönnek kifelé a cédulákkal és a nagyhaju asszony osztogatja
kifelé a nyereménytárgyakat. Egy legény valami rossz garasos szivarszívó
szopókát kap, amit mérgesen visszadob. Ez a nézőkben kacajt támaszt.
Azután jön egy úrféle, aki már több szerencsével járt. Gyerekórát kap
láncostul s nem tudja, mit csináljon vele. Énok szemei mondhatlan
vágygyal tapadnak az úrfélére, amint lépked a följárón lefelé. Hihetőleg
tiszta színaranyból van ez az óra…

– Hogy hívnak, kis öcsém? – kiált rá az úrféle.

Énok megzavarodik, de aztán eszébe jutnak a tanító úr tanításai és
bátran felel:

– Engem hívnak Vadlövő Énoknak.

– Nohát akkor neked adom ezt az órát.

A kezébe is nyomja azonnal. Ilyen érzésekről, amik most Énokban
támadnak, csak az tud számot adni, aki valaha már főnyereményt csinált.
Köszönni is elfelejti, csak nézi s fölkiált:

– Édös anyám, nézze már kend is…

Az úrféle elveszett a tömegben s mert hogy a szerencsés Énok körül most
nagy csoportosulás támad, ismét csak odább haladnak. No, ez nem valami
híres. Odabent egy ember birkózik egy medvével. De bemenni és megnézni,
bárha csak két krajcár az ára, nem érdemes. Ugyanis ki van az oldalára a
dolog festve, egészen úgy, ahogy történik. Hanem ezentúl aztán
következik a hajóhinta. Ezen már sokkal többet lehet szemlélni. Nézik
sokáig. Énok bámulatát megosztja a hinta és az óra között. A hintát
elnézné reggelig is, egyben azonban már szeretne otthon lenni, hogy a
pusztai gyerekeknek megmutassa az órát.

– De hogy van az, édesapám, hogy nem jár ez az óra? – kérdezi megütődve.

– Hát hiszen majd jár, csak várd ki az idejét, – vígasztalja az apja. –
Te se tudtál járni kicsi korodba.

Most a tulsó oldalon, ahol szintén végig van sátorral a piac, rettenetes
lárma támad. Ott van a világ legelső állatsereglete, amely most jött a
francia országból és útban van az angol ország felé. Kezdődik az etetés
és ezen nagy dolgot méltó lármával hirdetik. Bent valami nagy láncokat
húzgálnak és valaki bőg. Ez így együttesen képezi az oroszlánok
ordítását a sivatagokon. A sátor ponyvája föllebben és két kopott tevét
kihoznak. Három ember, továbbá a híres oroszlánszelídítő hölgy áll az
emelvényen s hogy a tökéletes lármában, ami itt dúl, a szavakból valamit
mégis érteni lehessen, hosszu bádogcsőveken keresztül kiabálnak.
Kihoznak egy csenevész krokodilust is, amely a tudósok állítása szerint
Hamburgban hetven éves. Vadlövőék ezt a sátort nézik egy darabig,
különösen a tevét.

– De csúf apád lehetett, – mondja neki István.

A család lassan-lassan abbahagyja az érdeklődést. Volna ott még tömérdek
néznivaló, de a fülük már megunta a rettentő zsibongást, a lábuk kiállt
a nagy tolongásban, a szemük betelt a látnivalókkal. Jó szerencse, hogy
a szomszéd toronyban üti az óra a tizenkettőt s nyomban utána ünnepi
méltósággal szólni kezdenek a népekhez a harangok.

E pillanatban az egész sereg kalap és sapka megmozdul s a pusztai
emberek fejei mind, mind födetlenül maradnak. A harang megmozgatja azon
emberek szívét, akik ritkán hallják s bensőjükbe szállván, nyilvánvalóan
fordulnak el e vásári hiábavalóságoktól. Hasonlóképp Vadlövőék.

– Gyerünk, – mondja Istán és szavának senki sem mond ellent.

– Gyerünk ám, – mondja a felesége, Kiskabók Apolló, – mert már a
gyerekek is nagyon éhesek lehetnek.

Viktor azt mondja:

– A szemivel nem lakik jól az ember.

Így aztán most már visszatérnek a kocsira. A korcsma udvarán az a másik
kocsiról való derék, becsületes, jó ember, (neve nem tudatik), csakugyan
megőrizte a subákat, sőt vetett a lovak elébe is. Tisztesség okából
Vadlövő kitekeri a kulacs nyakát s kínálja a jó embert borral.

– Köszönöm szíves jóságát, de nem fogadhatom, – szabódik amaz kenetes
hangon.

– A bort? – kérdi csodálattal Vadlövő.

– Igen, a bort. Hitvallásom tiltja, – mondja megint az újhitü.

– Hát akkor Isten fizesse meg a szívességét, – szól Vadlövő és kezet
szorít az emberrel.

– Ő már meg is fizette azt nekem.

Fölülnek a kocsiba, ebéd irányában. Már akármennyire degez a tarisznya,
meglappad, mire a végit érik. Közben a kulacscsal is társalkodik István
s nyújtja a többinek.

– Már csak csunya állat az a teve, – mondja egyszer.

– Vagyis a sivatag hajója, – teszi hozzá a túdós Énok.

Ebéd végével befog Vadlövő s miután lefizette az egy hatos helypénzt,
útra kelnek. A Sárga és a Badár vígan kocognak, mert a lóban megvan az a
szokás, amit sok ember nélkülöz, hogy szeret hazajárni nagyon. Énok, aki
a kulacs rejtélyeit nem ismeri, többet kortyantott, mint kellett volna s
hamar elalszik a kocsiderék szalmáján. Viktor betakarta a subával s
előkotorászván zsebéből az órát, nézegeti. Csudálatos az, hogy ha a
gombját forgatják, forog a mutatója.

Haladnak. Egyszer azt mondja Kiskabók Apolló:

– Látja kend, most a képüket le lehetett volna vetetni.

– Lenek le, – mondja gondolkozás után válaszadásképp István, – de minek?
Ugyan hová tetted volna?

– Hová? – kérdezi az asszony. – A tiszta szobába. A Kossuth Lajos meg a
király képmása közt éppen elfértünk volna a falon.

Vadlövő nevet:

– No, ezt megént eltaláltad, – szól. – Éppen mi vagyunk azok közé valók.

Apollónia kissé ingerülten vág vissza:

– Nem tudom, mért ne? Kata ángyóék is éppen úgy ott vannak. Ha nekik
futja, nekünk mért ne futná?

Vadlövő egy darabig hallgat, mint ahogy ez már hiábavaló asszonybeszédek
után meggondolt férfiaknál szokás. Szólítja a Badárt s azután, hogy
válaszadásra mégis méltassa a feleségét, komolyan szól:

– Futja-e, nem futja-e, nem tudom. Hanem példaadásként Kata ángyójékat
ne hozd elő, lelkem. Más nép az ám, nem affajta, amilyen mink vagyunk.
Nem tudom, tudnának-e Kata ángyójék egész napon át egy hatosbul
elmulatozni a családjaikkal együtt…

Az asszony, belegyőződvén az igazságba, nem szól semmit. A kocsi békén
gördül a mezők füvei fölött az átokházi puszta felé.



Förgeteg a kompaktornál

Förgetegen akkora suba volt, mint egy ház. Ennélfogva egész
szélességében nem férvén be az ajtón, úgy tesz, mint a nagyszarvu ökör:
féloldalt kecmeleg befelé.

– Alig fér be az embör, – mondja.

A kompaktor fölteszi a pápaszemét, mert anélkül nem tökéletes az olyan
ember, aki tudományos könyvekkel foglalkozik, s Halbőrre tekint.

Halbőr Förgeteg János ezenközben letette már a kalapját is, Isten
jónapot kívánt s bizonyos negéddel rázza meg a vállain a subát. Az alja,
ahogy lebbenve csapódik, lever a székről néhány könyvet. Halbőr utánuk
néz, úgy tesz, mintha föl akarná venni, de azután csak megállapodik
megint. Jó azoknak ott is.

– Begyüttem, – szól és kinyújtja barátságos üdvözlés szempontjából a
kezét.

– Be? – kérdezi kedvetlenül a könyvkötő, aki nem sokat néz ki Halbőrből
s egyáltalán nem tudja elgondolni, hogy mit kereshet nála.

– Be ám. Ide magáhon. Mert ide utasítottak.

– Nem árulok én patkószeget.

Förgeteg ránéz, hogy nem-e tréfál. De ahogy látja a komolyságát,
sértődött arccal kezdi rázogatni egyik válláról a másikra a subát.

– Nono, – dünnyögi lassan. – Tudom én azt.

Nagyobb igazság okáért benyúl a subán belül s tapogatódzik a nagy darab
állati bőr alatt. Előbb a balkezével kanyarog a suba jobboldala alatt,
azután a jobbal a balfelül eső részen.

– No né, – mondja ijedten. – Hát hun van? Pedig idetöttem. Hun is, hun
is csak… no nézze mán, hát nincs itt. Pedig idetöttem, éppen ebbe a
subába… Nné… No, no, lösz, nem lösz? Ahán…

Hát igen. Nem volt egészen tiszta a visszaemlékezés, mivelhogy nem a
subába, hanem a kabátba tevődött a keresett jószág. Hát most már nincs
más tennivaló, le kell vetni a subát, hogy előszedessék.

Förgeteg ezt hozzáértő ügyességgel teszi. Kiakasztja a bőrgombokat,
fordul egyet s lelöki a fapadra a subát.

– Jó lösz neki itt a kanapén, – mondja jólelkűleg.

S most már egészen egyenes, büszke állásba helyezkedik, hogy lemult a
válláról a teher. A kabátot kigombolja s a belső zsebből vékony füzetes
könyvet húz elő. Becéző gondossággal tekint rája, lesímogatja széles,
barna kezével a lapokat, melyek meggyűrődtek a belső zsebben hordott
paksaméták között. Azután a pulpitus fölött, amely a könyvkötőtől
elválasztja, kínálja által, de amint ez utána nyúl, hirtelen visszakapja
a kezét és gyanús szemmel nézegeti a másikat.

– Kompaktor maga? – kérdezi.

– Az én. Talán be kellene kötni azt a könyvet?

Förgeteg arcára a szája szélén meg a szeme körül ráncok szaladnak föl s
most már vidáman integet a fejével.

– Eltalálta. El. Azért gyüttem. Mert okos könyv ez nagyon, tudja.
Röttenetössen mulatságos, ha érközése van az embörnek hozzá, hogy
olvasson benne.

Az ujjaival böködve az asztalt, magyarázólag teszi hozzá, hamiskásan
hunyorítva a szemével:

– Én ugyan nem hiszöm el, ami hogy bele van írva, de az eszit csudálom
annak, aki csinálta… mert ész köll ehhön is…

A könyvkötő az egyszerü szavakra mosolyogni kezd. Halbőr fölhasználja a
könyvkötői lélek e derűs pillanatát s gyorsan nyújtja át most már neki a
könyvet.

– No, mit kér érte? Mondja.

A fejét kissé féloldalra hajtja, balkezét a csípőjére teszi s némi
izgatottsággal, hol az egyik, hol a másik lábára helyezve át testi
súlyát, várja a választ.

Egy ideig tart a műértő becsülgetés.

– Nagyon rongyos.

– Rongyos? – tör ki Halbőr. – Az a jó könyv, amelyik rongyos. Mit akar
az úr?

– Jó, jó. De több a dolog vele.

Miután Halbőr Förgeteg ezen szavakból a kötés árának fenyegető
emelkedését érzi ki, el akarja ütni egy kis tréfával a dolgot.

– Hát ez már az úr dolga. Minek lett kompaktor, ha sokalja a dolgát, –
feleli vidáman.

A könyvkötő átadja a könyvet Förgetegnek.

– Negyven krajcáron alul nem lehet megcsinálni, – mondja.

Halbőr lehajtja a fejét, a szemeit tágra nyitja s úgy tekint a mesterre.

– Mit? – kérdezi bárgyún.

– Mit? – s föltámad a sok haszontalan szóbeszéd miatt a kompaktorban is
a méreg. – Hát ezt a könyvet.

– Hát mög van már az a könyv csinálva. Nem köll ezt már csinálni.

Az iparos azonban úgy gondolkozik, hogy elég időt vesztegetett már így
is a tanyai emberrel. Nem is felel, csak a dolga után néz s apró
darabokat kezd hasogatni egy nagy papiroslemezből. Halbőr nézi egy
darabig hmgetve, hogy talán majd csak szól valamit. De hát nem szól. Hát
nem szól már. Halbőr oldalt fordul és hangosan mondja:

– Gyere no, suba.

A középre áll vele, ahol nagyobb a térség, s nagyot lendítve rajta, a
nyakába keríti. Mialatt illegeti s a vállaival rázogatja bele magát,
folytonosan a könyvkötőre sandít. A könyvet bedugja a kabátba és lassu
léptekkel elmegy egészen az ajtóig. Ráteszi a kilincsre a kezét s a
fejét hátrafelé fordítva, nyikorgatja, hogy mégis csak visszahívják
talán tán. De nem hívják.

Most aztán elhagyja a türelme egészen. Mérges, nagy léptekkel megy
vissza, kicsapja a pulpitusra a könyvet és fölcsattanó hangon kezd
veszekedni:

– Hát azt hiszi az úr, hogy én bolond vagyok? Mi?

– Nem hiszem én, – mondja a békülékeny mester.

Annál jobban pöröl Förgeteg:

– De pedig nagyon azt hiszi az úr. Minek néz éngöm az úr? Nem azért
gyüttem én ide, hogy le nézzön engöm. Van énneköm annyi, mint az úrnak.
Hun a _keszám_, hagy csapom ki azt a rongyos négyhatost…

Förgeteg rettenetes huzakodások között szedi elő a keszát. A könyvet
lerakja az asztalra, a négy ezüst pénzt meg a kezében csörgetve, elkezdi
az alku komolyabbik felét:

– Osztán mijen _rámába_ köti?…

– Vörösbe.

Halbőr gyanakodva néz rá. Nagyon olcsó lehet az a vörös ráma, hogy ilyen
nagyhirtelen rámondta a kompaktor.

– Vörösbe? Miért vörösbe?

– Hát kékbe.

– Kékbe… – ismétli tünődve Halbőr.

– Jó lönne a kék szín?

– Az már a maga dolga. Olyanba kötöm, amilyenbe akarja. Ha jobb szereti,
lehet feketébe is.

– Hogyne! – kiáltja Halbőr tiltakozva. – Nem vagyok én kántor.

– Hát ha ezt nem akarja, akkor jobb lesz kékbe kötni. Szép szín az.

Halbőr reáhagyja, hogy jó lesz. Szép az. Az égnek is olyan színe van, a
kékítőnek is. Hát az éppen jó lesz. A másik héten majd be is jön érte.
Akkorra készen legyen aztán. A könyvkötő biztatja, hogy készen lesz
bizonyosan. Halbőr ezen örülni látszik. Kezel a mesterrel vidáman, s
ahogy leteszi a pénzt, jó egészséget kíván s féloldalt férkőzve ki a
boltból, ahogy jött, úgy elmegy.

Az utcán aztán megindul nagy sebesen, mert már sok időt vesztett. De
alig tesz egypár lépést, megáll. Azután megfordul, visszatér a bolthoz
és benyitja az ajtót:

– Nini, – kiált be. – _Vörös rámába_ kösse…



Infanterist Csupak

Volt nekem egy komám a katonaságnál, úgy hívták, hogy Csupak. Tudvalévő
dolog, hogy akik egy esztendőben kerülnek sor alatt fegyver alá, azok
mind végesvégig komák egymással és hát így volt nekem komám a Csupak.

Ő ugyan nem mondta nekem, hogy komám, de én sem mondtam neki, hogy
komám, mert igen el voltunk búslakodva abban az időben, mivelhogy, mint
a jó Mikes Kelemen mondja, jó Isten nekünk Novibazárban hullajtott el
egy nagy darab kenyeret s oda kellett mennünk, hogy mi azt ott megegyük.
Hát mondom, Csupak sem igen beszélt, mert rettenetesen magával jó
tehetetlen gyerek volt, – sohasem láttam magyarban olyan ábrázatot.
Savószín apró szemei voltak a fiúnak, hosszu arca, görbére konyult orra,
mint a horogvég.

Azonfelül azt tette ő, hogy nem értett meg semmit; ha azt mondták,
jobbra fordulj, hát három fejet lehetett tenni egy fületlen gomb ellen,
hogy ő most már okvetlenül balra fog fordulni; ha azt mondták: állj, hát
ő Isten ellen való véteknek tartotta volna a megállást. Kurtaeszü
embernek tudták Csupakot és azt mondták rá, hogy buszma, ki is próbálták
a félkegyelműségét hol egyben, hol másban; hát csak buszma maradt ő
mindig s egész mondák jártak a táborban a horribilis ostobaságokról,
amiket elkövetett. Mert hogy el volt maradva gyakorlat dolgában a
többitől, egymagában ekzeciroztatta a frájter úr Csúri s igen nevetni
való volt az, mikor Csupak úgy kapdosott a puskához, mintha el akarná
dobni. Azt is kommandirozták neki egyszer, mikor egymagában állott
ottan, hogy: oszolj! Csupak nézett, nézett és markolászta a fegyver
szíjját és nem bírta fölérni véges észszel, hogy miként oszolhatik föl
egymagában az egyes ember, amit talán még a főgenerális urak se tudnak,
– de azok mégsem fakadtak volna el úgy sírva rajta, mint a komám,
Csupak.

Hát így volt ez egy darabig Csupakkal, a buszmával, – pedig az ő magas
homlokában, a savószínü szemek mögött több sütnivaló volt, mint
valamennyiünknek, akárki meglássa. Mert már az elejében is azt
jelentgette a frájter úr a káplár úrnak, hogy nem lesz ebből a Csupakból
sohasem katona, mert visszájáról csinál ez mindent, a káplár úr
jelentette firer úrnak, a firer úr a hadnagy úrnak és ment ez így tovább
és egészen jó úton volt már a komám arra, hogy kivetkőztessék a szép kék
ruhából, kivegyék a fejéből a fényes gombos sapkát és hazaküldjék a maga
valóságában a tanyákra, libát legeltetni.

Mert nem lehetett annak semmiféle hasznát sem venni, csakhogy éppen
nevettek rajta. Minden olyan tél-túl állt a kezében és rettenetes
bárgyúnak mutatta magát. Próbálgatták a komámat erről is, arról is, hogy
– hátha mégis valamifajta okos észt, egy kis ügyességet találnak benne.
De hát nem volt. Még a kapitány úr is odaállott elébe egyszer, összeütve
a sarkantyúit, hosszú császárszakállát húzogatva keskeny, fehér kezével.

– Hát hogy hívnak engem?

A savószemek nagyra nyíltak, Csupak iszonyu feszes állást akart venni,
aminek folytán rendkívül görbére változott és a tudás biztosságával
vágta oda:

– Hát Her Hapman Csupak.

Hát most már a kapitány úrnak is be kellett látni, hogy a Csupak
valósággal a legostobább fajtája ennek a kanasszen und jogasszen népnek,
akiket a hadi tudományokba bevezetendő, az ő kezei alá adtak. Nem ér ez
az ember egy hajítófát sem.

Az ilyen őszinte vélekedéseket ott nyilvánvalólag mondták el Csupak
előtt, nem tagadva el belőle egy szemet sem. Csupak hallgatta bárgyun,
némán, s benső énjének egyetlen nyilvánulása az volt, hogy igen kemény
haptákokat állott, ha róla beszéltek.

Olykor azonban, ha nem figyeltek reá, ha az ágya előtt a ládáján ülve
varrogatott, gúnyos mosolygás ült ki az ajka szélére, a szemei
megvillantak, az arca megváltozott, mintha hirtelen rákentek volna
valami kevéske okosságot. Azután hirtelen, mint ahogy az őszi napfény
elsuhan a tavi sás fölött, levált az arcáról, ami egy pillanatra
ráköltözött s megint csak a régi Csupak lett ő, a félkegyelmű. Ott
állott Csupak már egészen, hogy hazakergessék az ármádiából, mivelhogy
fölöttébb kevés esze van neki.

Hanem azután megváltozott minden, akárhogy is adta komám Csupak az
ostobát. Valami céllövészeten, a legelsőn történt, hogy Csupak bajtárs
úgy lőtt, mint a parancsolat. Ami célt nem tudtak eltalálni a vén
katonák, akiknek már úgy a kezeik közé illik a fegyver, mint teszem azt,
az ácsnak a szekerce, azt a koma eltalálta. A tanyai legényben fölébredt
a vadásztudomány, ha az ő furfangos lelke elébe bírt is húzni egy másik
ostoba lelket a komának, ahhoz már nem volt ereje, hogy ne tudjon lőni,
ha tud. Gyönyörűen puskázott, csak bámulni kellett azt, lelkeim, ahogy
háromszáz lépésről beleküldözgette a mozgó figurákba az egyest. Minden
esetlen volt ezen az emberen, csak mikor célzott, lőtt, vált egészszé,
szívós karjain szilárdan nyugodott meg a cső, mint a sziklán, a savószem
élesen tekintett ki a ráboruló szemöldök alól.

Az összes vélemények nagyhamar megváltoztak Csupak úr irányában. Hohó,
hiszen ez jeles katona, ha egy csöpp esze sincs is. Csupak ezt
fájdalommal vette észre s a legközelebbi csütörtöki napon este hat
órakor hanyattvágta magát, verte fejét, kezét, lábát kíméletlenül a
padlóhoz, vonaglott, túrta a tajtékot a száján, hogy azt rettenetes volt
nézni. Csupak úr átváltozott nyavalyatörössé. Ezután aztán minden
csütörtökön este pontban hat órakor ahol állott, ott fölborult a koma és
járta fekve az iszonyatos vitustáncot. A legények rettegve nézték. Aki
odament hozzá, hogy lefogja a vonagló test kezét, ellökte magától
hatalmas erővel, mint egy gép acélrúgója.

A dolog vége az lett, hogy a komát bevitték a maródiházba zur
Beobachtung. Nem hittek neki. Valami kicsi gyanu férkőzött az orvos
agyába, hogy Csupak polgártárs szimulál. Beobachtolták aztán ott vagy
három hónapig s e fertályesztendő alatt nem volt olyan csütörtöki nap,
melyen kékre ne verte volna magát a koma. Az orvos belegyőződött, hogy
valóságosan nyavalyás ez az ember. De nem merte a saját felelősségére
elereszteni. A komát bevitték Taslidzára, hogy ott több orvos előtt
mutassa be a nagy tornyos barákban, hogy mit tud.

Bemutatta és színművészeti sikerei oly nagyok voltak, hogy a harmadik
bemutató előadás után hazakergették.

– Haza fog menni, Csupak.

– Haza…

– Magyarországba, haza.

– Haza… – ismételte bárgyúan.

S eljött, hogy hírét se hallották többé odalent.

Most néha, ha vásárra, piacra bejön, látom. A maga kocsiján hajt, szép
fiatal menyecske ül mellette, az a felesége a komának. A koma vidáman
tekintget szét a világba a kalapszél alól s ha az ostoros kezét félig
fölemelve, a fejét egy kicsit megbillentve köszön a kocsiderékból,
hamiskásan hunyorítanak egyet-kettőt a savószín szemek. Mintha csak azt
mondaná:

– Magáhon való esze lögyön az embörnek.



Darabbanmaradtak

A juhászatban épp úgy, mint bármely más mesterségben, megesik, hogy
odakerül valaki gyerekkorában, azután halad vele az idő, fiatal bárányok
igen sokszor nőnek anyajuhokká, csak éppen a gyerek nem megy előre, ő
megmarad egy helyben. Az ő csontjai nem akarnak hosszabbak lenni, a
bajusza nem ütközik ki sohasem, mint mondani szokás, ő afféle darabban
maradt ember. Ilyen volt Pirittyó is a tanyában, csak afféle kis juhász,
tedd-ide, teddoda, sovány, senki és semmi, az apró, gyerekforma fejével.
Az igazi nevét már úgy lehet, nem is tudták a többiek, talán ő maga sem,
a gúnynevek szálló madarak ugyan odakint, de ha valakire rászállnak,
tovább nem igen röpülnek. Neki nem volt neve más. Lenézték, megvetették,
olykor megsajnálták, Pirittyó mindezt szótlanul tűrte, mert mit tehetett
volna egyebet: köteles volt vele. A nagy, hórihorgas többi cselédek akár
lapdának kaphatták volna föl, ámbátor – ez bizonyára elismerhető –
lapdának nem használták. Csak tréfaképp megtevék vele, ami tehető volt,
amazon egyhangu életben amúgy is kevesek a mulatságos napok. Ennélfogva
mondták tehát Pirittyónak, hogy ezentúl ő fejje a juhot, amikor este a
gyerek behajtja a legelőről.

– Te amúgy is olyan juhászos ember vagy, Pirittyó, – szóltak neki
komolyan, – te érted az ilyesmit.

– Hát, – mondta meleg bizalommal Pirittyó, s valóban jól eshetett neki,
hogy még ily szolgálatokat is bíznak reá. – Hát. Majd megfejem én.

A juh azonban nem olyan természetü egyéniség, mint például a tehén. A
tehenet, ha bejön a mezőről, előbb megitatják, s a gyerekek azt mondják
neki: bejöttél, édös búböce? A tehén erre azt mondja: bú, s a következő
pillanatokra gondolván, néhány kövér könycsepp kiesik a szeméből. Tudja,
hogy a jászolhoz kötik s megy a Veron leány a sajtárral hozzá, hogy
belőle, az eleven és négy lábon járó tejcsarnokból a tej felét kifejje s
csak felét hagyja meg a Búböce borjujának. Búböce szereti ugyan a
gyerekeket is, de a borjúját még jobban szereti. Fájdalma csillapitásául
Veron, amíg feji, dalol neki. Veron énekel a boszniai várnak
várkapuablakáról, Búböce ezen elszomorodik és leadja a tejet. De csak a
felét. Veron azontul már hiába dalolna, mert Búböce rúg, azaz, hogy
inkább csak olyan tehénféle kalamolást végez a lábaival, de az is elég
arra, hogy feldöntse Veront kis-székestől, sajtárostól együtt.

A juh nem ilyképp van. Azt nem igen szokás kötni sehová, hanem aki
rendes juhász, útközben elfogja, elkapja a tőgyét s megfeji ott. Ehhez
szükséges, hogy meg tudja állítani a juhot, mivelhogy az sem áll meg
éppen szép szóra, a tejét az sem engedi. Az övé, hát minek akarják
elvenni tőle. A juhfejő cselhez folyamodik. Mielőtt a juh elszaladhatna
előle, elkapja a tőgyét és többé el nem engedi, amikor aztán szegény
állat engedni kénytelen s megáll a fejéshez.

Pirittyó tanulmányozta a helyzetet és szintén így akart cselekedni,
azaz, hogy így is tett. Amikor a testes anyajuh estefelé komolyan
baktatott volna be a tanyába, megállította, megfogta a tőgyét és fejni
készült. A juh látván ez emberi gonoszságot, nem akart engedni.
Megfutott és vonszolta maga után Pirittyót, aki szintén nem engedett,
hanem ezúttal nem képletesen, de valóságosan is csüggött az emlőn. A
többi tanyabeli nép nézte ezt a mulatságot s igen nagyokat nevettek
rajta. De azután baj történt. Mert Pirittyó olyan ember ugyan, aki nem
enged, de a birka is olyan állat, hogy csökönyösségben kevés van hozzá
fogható. Szánkázott hát egy darabig Pirittyó a homokban, a juh meg
futott ijedten. Útjába esett egy félig kész kút, még nem volt kávája: a
juh átugorta, Pirittyó meg beleesett a kútba. No, most már nem nevettek
az emberek, sietve tolták le a létrát Pirittyó után, hogy fölmászhasson
rajta. Hogy azonban nagyobb baleset nem történt, este megint csak
nevetésbe fogtak az emberek, a leányok is vihogtak, Pirittyó
elszomorodva csendesen hallgatott.

Másnap estefelé más ember vette elő azt az edényt, amelybe a juh tejét
fejni szokás. De Pirittyó odament hozzá és félénken mondta:

– Adja kend ide. Majd én fejem.

– De, – mondta amaz, – megint a kútba visz.

– Csak adja kend ide.

Pirittyó nem félt a kúttól, hanem várta a juhot. Estefelé jött be megint
a mezőről és Pirittyó elkapta. A juh ismét szabadulni igyekezett,
szaladásba fogott és húzta Pirittyót. De alig mehetett vagy öt-hat
lépést, meg kellett állania, nem lehetett tovább. A juh hátranézett s
meglátván, hogy azért nem mehet tovább, mert Pirittyó odakötötte magát a
diófához kötéllel, megadta magát. Pirittyó fejni kezdte s büszkén mondta
neki:

– Nem az a juhász van ám itt most, aki tegnap volt, hé!

És az öregbéres, aki sokáig lakott a városon is, mondá:

– Hát kicsi ez a Pirittyó, de mégis csak látszik, hogy taluntuma van
neki.

Csodálatos nagy madárpusztítás élte a világát sok ideig, némely helyen
ugyan még most is, ebben az országban. A gyerekek a fészkét szedték,
tojását eldobálták; a nagyok puskázták, hát fogyott, helyette pedig
megnövekedett a mindenféle irtó hernyók hadserege. Valóságos küzdelmet
kell ellenük viselni a gyümölcsös szőlőben. Egyfelől a fákat permetezik,
mint a szőlőt. Másfelől leveleire lapáttal szórják föl a homokot, ami a
hernyókat lesodorja. Déltájban, amikor forró a homok, ettől el is
pusztul. De más időben, ha leesett, csak visszamászik. Sok ember van,
aki a körtefát az almafától nem igen bírja megkülönböztetni, de ez az
alig pár napos hernyó sohasem mászik a szomszéd körtefára, ha almafáról
esett le.

– Ü is oda vágyik vissza, – véli a vén kapás, – ahol született! – S ezt
az öreg obsitos tudja, mert ő annak idején álló kilenc esztendeig
vágyakozott a Pádovából, a Mántovából, meg a Venéciából ide, a szülőhaza
homokjára, állván fegyver alatt, de ma sem tudja megmondani, hogy miért.

Ennek a hernyópusztításnak van még egy harmadik fajtája. Hogy tavaszszal
kézzel leszedik a fáról, a levelet is letépik ugyan vele. Lányok végezik
ezt a munkát, mászkálván a faágakon. Akármilyen foglalkozás is, de
májusi időben, amikor a gyümölcsös szőlő a leggyönyörübb, szép nagyon,
amidőn tizenöt-húsz fiatal leánynak vidám nótája szállong szét a fákról
a tájra.

Dél van, hát jönnek be a lányok a tanyába ebéd irányában. Éhesek
bizonyára, mert reggeltől délig a fákon mászkálni, akár a majmok, ez
csinál egy kis étvágyat. Ugyan nyáron is jó étvágyuak, de akkor mégis
inkább van dolog közben is valami ennivaló, a fákról leesett gyümölcs
képében, de tavaszon még nem termett semmi. Jönnek hát és várják, amíg
mind egybe érkeznek, csendben köszöntvén, amint az ereszet alá érnek.
Ahányszor napjában a dologról bejönnek, annyiszor köszönnek. Amilyen
nótásak odakint, olyan csendben vannak bent. Össze kell várniuk egymást,
mert öten-hatan egy tálból esznek a földön. Már együtt vannak, csak a
kis, apró Sós Róza hiányzik, de látszik, hogy már az is ballag. Amikor
megérkezik, leülnek a nagy cseréptáblák köré s a kapás osztogatja szét a
nagy karéj kenyereket.

Azt mondja halkan Dicső Veron:

– Ebben a darabbanmaradt Sós Rózának adta a legnagyobbat, Tóni bácsi.
Pedig most is utolsónak maradt.

Csendben szoktak lenni bent, de most Sós Róza, a vékony kicsi teremtés
fölsivít:

– Hát utolsó vagyok az ételnél, ugy-e, Veron? De a fahegyben én vagyok
az első, nem mersz utánam gyünni, ugy-e? Te nagy, te kövér!

Veron elvörösödik, a többiek nem szólnak, csak a cinkanalak kezdenek
halkan kopogni a tál oldalán. Az öreg kapás sem beszél, csak másnap
délben már nem osztogatja a kenyereket, hanem tálra teszi, vegye
mindenki ki belőle, amelyiket akarja.

– Ördög vigye az ilyen világot, – mondja, – amelyikben már még ezek a
tacskó-lányok is szavallni mernek. Bezzeg az én időmben… – s belekezd
valamely történetbe, amit már százszor elmondott, de százszor elfeledte,
hogy már százszor elmondta. Ami különben nem baj, csak egészség legyen…



A muzsika

Már őszre hajlott. Nem volt sem meleg, sem hideg, a lovacskák a
pusztáról jövet jóízűen kocogtak a fasoros úton. Csak olyan
egyszerű-forma kocsin, az nagyon jó a lovacskáknak, mert teherrel is
könnyebb, mint amaz a vastengelyü üresen. Nem hiába vannak errefelé
nevezetes bognárok és jó kovácsok, azok már régen kitalálták, hogy
milyen kocsi való ide.

Nem jó, ha valahol van az ember, későn indulni, mert csak estére,
sötéttel ér haza. Annak semmiféle értelme nincsen. Eltörődik a kocsin;
mert sötét van: nem lát semmit, csak ül; ha elszunnyad, a nyaka
félrebicsaklik s másnap, de még harmadnap se tudja, mitől fáj a nyaka,
pedig a nap sem süthette föl. Unalmas is, ásítozik, alig várja, hogy
hazaérjen, hogy a kocsi az utcákba jut, idegenül néz körül a lámpák
között, s megcsodálja a járókelőt, hogy miként lehet ilyen későn, esti
kilenckor még a házon kívül mászkálni. A kapuja elé érve, úgy száll le,
mint a holtrafáradt; ha nem várják: mérges, ha várják, az a baja, hogy
miért várták, – nem, ez a mesterség nem ér semmit, napvilággal kell
hazaérni, az bizonyos.

Szép őszi délutánokon mennyi gyönyörűség telik. A kocsi halad, már ahogy
éppen akar, mert ilyen kora indulással az út nem sietős. Továbbá a
dohány élvezetül szolgál, mert látni lehet a füstjét. Tüzet sem oly
könnyü vele csinálni, az ember nem égeti ki vele a másiknak a kabátját,
kocsira való szűrét. Pedig lám, a sógor pipára gyújt, hasonlóképp a
másik sógor is és büszkén mutogatják a dohány parazsát:

– Ehol-e! Keresi a fináncot.

A dohány ugyanis, régi hit szerint, ha a pipából parazsalva kidudorodik,
nemes vérbeli faj, s a pipából csak azért jön elő, hogy a határban
szétnézvén, keresse a fináncot. De nem találja, mert szép illatának
hallatára megbúvik a finánc, (az effajta dohányok oly különösek lévén,
hogy halladzik a szaguk). És a nap kellemesen jár-kel a fák fölött,
játékos sugarai az emberi képekkel enyelegnek. Némely légyfélék állandó
kísérőül a kocsihoz szegődnek, s úgy laknak rajta, mint más a palotában.
Barátságosan duruzsolnak, egyik emberről a másikra másznak, s csak akkor
rebbennek odább, ha a kocsi a város alá ér: a pusztai szabad legyek oda
be nem mennek. A kútnál pedig megállani, – ki ne állna meg az útszéli
kútnál? A lovacskák feje már jó ideje arra felé van fordulva, amerről az
ágast látják; a lovacskák szaladás közben szívesen kortyantanak egyet és
a hüs vizecske hosszu torkukon úgy szalad le, hogy kívülről is látszik,
amint hullámzik belül. A vízmerésnél pedig ismét mulatságok vannak, mert
mindig az akar merni a lovacskáknak, aki legkevésbé ért hozzá. Mert a
jártasabb itató nem vödörre jár, hanem dézsára s az ostorfát a dézsa
állása szerint fogni nem minden embernek adott tudomány. Különösen, ha a
karjai sem szolgálnak hozzá, mivelhogy nem könnyü a dézsa, kávája sincs
a kútnak, hanem fölötte köll a deszkákon állni; aki már most ehhez nem
ért, semmi vizet sem juttat a lovacskáknak a vályúba, hanem mindet
magára locsolja s azután ilyen csurom vizesen a magas kútról a homokba
ugorván, úgy elkeveri magát, hogy akár a küldött ördögnek is lehetne
tekinteni. (Nem tall ez, hé, se nem kalamáris…) Azután pedig megint csak
halad a kocsi, kihallatszik a lovacskákból, amint taktusra kotyog bennük
a dézsa víz, ellenben a sógor kiált, hogy baj van. Elmaradt a pipa.
Mindenki látta ugyan, hogy a sógor ottfeledte a pipát a kút oldalában,
de hát aki nem tud a pipára vigyázni, az ne pipázzon. Megint csak
megállunk, a sógor visszaszaladt a kúthoz, s jön aztán vidáman, mert ki
látott ekkora örömet? – a dohány magára hagyatva is még mindig kereste a
fináncot.

Ily mulatságok történnek, és az őszi enyhe napos délután szépsége
valóban csodába illő. Ami a földeket illetné, amiken a kocsi átszalad,
azokban vannak úgymondott feketeföldek, meg homokok. Valójában azonban
egyik is homok, a másik is, csak az egyik színe fekete-szürke, a másiké
sárga, míg megint másé oly fehér, mint naponjáró apró kis tanyai
leánykák lenhaja szokott lenni. A fák derekai barnák, meg fehérek, már
amelyik ahogy szokta, azonfelül pedig minden zöld, ami csak a
magasságbéli úrnak a kék ege alatt van. Hanem ennek a zöldnek a
sokféleségén el lehet ringatózni, mert bár számos, nem kápráztató, hanem
szelídségében a természet tiszta bájával teljes. A fák levele más,
sokszínü, azután itt-ott a szőlők, az egyik még éled, a másik hervatag,
azután más a fű zöldje, más a nádasé, amodébb aranyszínében szinte
világít a tarló. Nincsen piktor, aki le tudná festeni, nincsen ember,
aki el tudná beszélni, s lám, a csendesen kocogó kocsi üléséről mégis
látható.

Látszik azonban a fák törzsei között némi fehérség is. Mindenki tudja,
hogy no most, nemsokára ez következik. Kis útszéli csárda ez, mert még
némelyek annak nevezik. Udvarának a kapuja nyitva, beállhat, aki akar,
most igen alkalmas oda beállni, mert nóta van ott és tánc van. Nem
valami nagy tánc, csak két magyar sétál az udvar homokján, a másik három
magyar megy utánuk zenével. A zenében két ember van pikulával, egy ember
pedig valami kis koporsófélét visz a nyakába akasztott szíjjon, ez a
koporsó a dalnak a lelke. A pikulák csak sivítanak, de ez a koporsó
mondja a nótát. Az ember, aki kezeli, kis alacsony zömök, hátul csattra
járó csizmában, huszonöt év előtt úri divat volt az ilyen csizma, ma nem
tudná megmondani egy sem, aki akkor viselte, hogy miről volt jó rajta
akkor az a csatt. De hát divat volt, s mint minden divat, átszolgált a
néphez használtabb csizmák alakjában, – tehát így fölöltözve hordozta a
furulyások után a dalos koporsót a zömök ember és igen csak szólaltatta:

  Két karikagyürü van az ujjamon,
  Találok szeretőt falun, városon.
  Találok én szeretőt,
  Minden ujjamra kettőt,
  Szőkét, csinosat,
  Barnát, gavallérosat.

Mikor a pikula elhallgat, még egyszer mondja a kis koporsóforma zenei
edény: barnát, gavallérosat. És lippenek rá egyet a mulatók. A
mulatságban (ünnep van ugyanis) semmiféle hátráltatást nem tesz az, hogy
a kocsi az udvarba fordul, a zene azért hangzik, csak okosan kitér
egymás útjából zene meg ember. Dunog tovább az ember oldalán a muzsika.
A formája az, ami a kisbőgőé, csakhogy nincsen neki nyaka. Vonó se kell
hozzá, csak a jobbkezével hajt az ember egy köszörűkőformát, amikhez a
húrok hozzáérnek, persze zúgnak is. Huszonkét játéka van a zenei
edénynek, id est: huszonkét billentyűje, fából faragva, amiket
különféleképp a balkeze ujjaival szolgáltat a húrokhoz a
csattos-csizmás, ezekkel ütögeti ki a nótát, tíz félhang is tartózkodik
közöttük. De mindebből nem látszik semmi, szemérmetesen le vannak a
húrok födéllel takarva; a köszörűkőforma sem látszik, födele van,
nemzetiszín pántlika óvja a zúgó födélt, hogy ha leesik, a földre ne
essen. És egyfelől hajtja a köszörűkövet, másfelől pedig balkézzel
huszonkét fadarabon, paraszti klaviatúrán muzsikál az ember. Zeneedénye
hasába épp olyan lyukak vannak vágva, mint a hegedűn, brácsán és bőgőn
szoktak f-formában lenni, csakhogy kisebbek. A forint be nem férne
rajtuk, épp a koronához alkalmatosak: az első korona tehát az edénybe
csúszik, mint valaha a nagybőgőbe a huszas. Jó. De a sógor szintén utána
óvakodik, amint haladna az udvaron lippentgető pusztafiak után s megint
belekoppan az edénybe egy korona, amazzal összecsördülvén. No, még tűri.
De amikor a harmadik is beleesik, mérgesen rázza meg a szerszámot:

– Ne bántsanak engem, – mondja haragosan. – Akkor zavargassanak, ha vége
van a zenének. Akkor adjanak, kinek mi tetszik.

Őszinte szó. Ez nem cigány, sohase volt az. Ami pedig a muzsikáját
illetné, ez nem más, mint a lant, a régi magyarul tekerőlantnak nevezett
formája a lirának. Nem igen gondolom, hogy akadna ember, aki meg tudná
mondani, hogy miként vált a mostani formájára, s hogyan s mely módon
került az Alföldre s itt is csak egy vidékre. Régi, igen régi hangszer
ez, de ami itt-ott felőle írva van, azon nagyon bajos elmenni, mert
összetévesztik mással. Comenius a debreceni janua linguaeben említi,
ahol az éneklésnek tudományáról beszél s tekerőlantnak mondja, latinul:
sambuca sen barbitus nevet ád neki. A nürnbergi Orbis pictusban említi a
muzsikáló hangcsináló szerszámok között: „a tekerőlant (kíntorna) belül
a keréktől, amely forgattatik, a forgácsok a balkézzel szoréttatnak,
fogattatnak, illettetnek.“ Itt lirának meg leiernnek is nevezi, de
képben másnak mutatja: azon nem fabillentyűkkel játszanak, hanem kézzel
nyomják a húrokat. A sambuca pedig másfelől nem más, mint a
bodzafafurulya: „bozfában alkotott igreckésség“-nek mondja a bécsi
kódex. De megint másfelől meg ugyane név alatt parasztciterának említik:
genus citharae rusticae. Ebből a fajtából, amelyen most a
csattos-csizmás játszik, egy darabot ismer a lipcsei De Wit-féle
hangszermúzeum, csinálási éve 1720, s mert szép kalapács van a
vasalására verve, azt hiszik, hogy valaha bányászemberé lehetett. Ott
Bauernleier-nek tartják; a francia a viellek közé sorozza; az angol
neve: hurdygurdy. Mint látható, elég változatos és körülményes sorsu
muzsika, amely most itt szól a csárda udvarán. Hangja úgy zúg, mint a
nagybőgőé s a szentesi tanyai embereket, akik még csinálni tudják és
játszani is értenek rajta, messzebb vidékekre is elviszik falusi
lakodalmakba muzsikásnak.

Vége a dalnak, elállt a tánc, gyerünk tovább. Előbb azonban a szíjjra és
kerékrejáró muzsika iránt alkudunk, hogy meg lehetne-e venni.

– Meg, – mondja az ember, – de ma nem. Mert nekem az éjjel muzsikálni
kell, szerződésbe vagyok ide a korcsmárossal.

– Hát itt hagyjuk. A korcsmáros majd beküldi alkalomadtán.

Gondolkozik az ember, azután kezdődik az alku. Két árát kéri, fél árát
ígérjük, mint már szokás, végül megegyezünk. Fele árát mindjárt oda is
adjuk, hogy meg ne bánja az alkut.

– De hát… De hát, – szól meglepődve, – még oda sem adtam…

– Majd ideadja. Hiszen magyarok vagyunk, vagy mi?

– Hát hiszen, – vélte csendesen, – hát persze hogy persze.

De a muzsikát nem hagyta ott a korcsmárosnál az ember, amint az alku
szerint ez állt volna. Hanem másnap reggel behozta maga, s ahogy
hangszerét a város utcáin cipelve járt-kelt, megfordultak utána a
jövő-menők: a városi nép legtöbbje manap már hírből sem ismeri ezt a
lantot.

– Hát behoztam magam, – mondja. – Veszekedés volt ott az éjjel, mondom,
még majd összetörik, ha ott hever. Meg apró gyerekei vannak a
csárdásnak, elronthatnák.

Tekintete szeretettel siklott végig a lanton, amelynek fényesre kopott,
barna födelére égetve van: Én, Csendes István készítettem ezt a
muzsikát, Szentes… – az évszámok lekoptak róla.

Hát jól van így is. A még járó pénzt eltette, s az ember, aki tegnap nem
szívesen hallotta a bőgőbe hulló koronák csöngését, most ráadásul némi
útiköltséget kért, mert, – mondta, – hogy behozhassa épségben a
muzsikát, lemaradt a társai kocsijáról s most vasúti jegybe kerül, hogy
hazaérhessen.

Azután leült. A lantot az ölébe vette s hosszu szíjjait átcsatolta a
derekán. A köszörűt megforgatta, a fabillentyűkön még egyszer próbára
végigjártatta a balkezét s még egyszer elzúgta az öreg szerszám:

  Szőkét, csinosat,
  Barnát, gavallérosat…

Még az ajtóból is visszaszólt:

– Sohase adtam volna el, ha rám volna szabva… Hanem hát nekem nagy,
magas embernek való ez… Majd csinálok másikat, – vígasztalta magát és
csendesen behúzta maga után az ajtót.



Megállás közben

Másfelől jövén s jó hosszu ideig, ahogy a dorozsmai fürdő lombos ákácait
elérjük, a kocsikat visszaküldöm, mert elég lesz nekik innen is
hazaérni. Innen majd kapunk más kocsit a további útra s itt jó is
megpihenni. Érdekes kis hely ez itt. Egy fehérvizű tó, tele sziksóval. A
homokban magasra nyúlik a ritkás erdő. Odább vendéglő, terraszszal, –
szikből, mivel a szik is olyan, mint a suba, mindenről jó. Fürdőnek
véve, a görbe lábat egyenesre hozza s elkergeti a járó-kelő fájdalmakat,
amiknek manapság már oly sok neve van. Továbbá alkalmas országútnak, de
a tanyák udvarán aszfaltul szolgál és a szobák földjének kitapasztásában
is használatos. Ezenfelül seprővel róla szedik a szódát s ugyancsak ő
termi a valódi chamomillát, a széki füvet, amelyből nyolc garasért adnak
egy félkilót teának s minden gyerek rettentően szeret vele élni. No,
neki ilyen hasznai vannak s így van vele ez a fürdő. A vendéglő két
oldalán szobák, jó kis kurtácska szobák, ám azért aki akarja, el bír
bennük férni. Már végig van lakókkal mind, közeli és távolni népekkel,
még Budapestről sem sajnálják az idejövést. De tudok rá esetet, hogy a
Magas-Tátrából jönnek le ide nyaralni. S idestova húsz éve, hogy a
kezemet, amely keresztül lövődött, egy hét alatt helyrehozta.

Vannak olyan helyek a lapos tájakon is. Mint mondatik, volna valamely
Gyopáros nevezetü tó, valahol Békésben, oda aki mankón megy, ott szokta
a mankóját hagyni. Csodálatos, hogy mégis ezideig nem építettek rá
búcsújáró helyet. Úgy volna az szép, ha valami szent szedné el a
mankókat, nem a tó. Legalább pénzt is hajigálnának érte, mert, a szél
hordja el a förtelmes világ baját, a pénz nem túlságos módon kutya.

Jó pár hete Radnán gyüszmékelve, a búcsúsokkal följutottam azon
hegyekre, ahol viaszbábokból való egyszerü adományait az elérhetetlen
magasba áldozat gyanánt nyújtja a nép. Volt ott közönség sok mindenféle
fajta, egész etnográfiai kiállítás. Fekete bihariak, papucsos svábok,
kövér, bácskai bunyevácok, fehér posztóba öltözött bessenyői bolgárok,
akiknek asszonyai máig is a hegyes orru, sárga csizmát viselik, piros
bőrrel fejelve. Nagy tömeg nép, mégis rend mindenütt, a világi
bajlódások itten eltűnnek. Három csendőrfiú, akikre a rend őrizete
bízatott, csöndesen ült egy padon, télen-nyáron egy posztóruhájukon
kívül senki más nem vétett ellenük. A nép húzódott fölfelé, por volt és
énekek sokasága. Zengtek belé az ívek és a lépcsők. S a számtalan sok
ódon lépcsőkön négykézláb, meg térden másztak föl a hit vérezői, mert
véresek valának a térdek és rongygyá szakadoztak az ünneplő
asszonyszoknyák ezen áldozattétel és vezeklés alkalmával.

Lihegve, fejüket lehajtva és tenyerükről könyökükre ereszkedve pihentek
meg olykor a lépcsőkön s pergett róluk a víz, az izzadságos, fülledt
helyen. A bizalomnak s a hitt helyre való fölsóhajtásnak csudálatos képe
ez. És mindenütt egyforma. Láttam a tersatói hegyen hasonlóképp, hogy
dalmát és insuláner asszonyok, akiknek tengerész-uraik a vizeken
kódorogtak, a vízi-edény rendben maradása céljából szintén térden
járultak föl a jó magas hegyre és csúszásaik vérnyomát ott hagyták a
fehér köveken…

… Azt mondja ott a radnai téglaívek alatt magyarázólag egy úrforma
asszonyság, bár kit senki sem kérdett:

– Kérem, már ma egy siketnéma visszanyerte a hangját.

A könyvből való beszéd bántó volt és szomoru volt. A vasaltszoknyás és
pirosképü reklám-ifiasszony bízvást elmaradhatott volna, vásári
szószátyársága nehéz bűnnek tetszett, ott, azok között, akik a földön,
szótalan lihegéssel, négykézláb másztak, s mert egyebet nem adhattak,
szenvedésüket nyújtották a magasság felé. Nincs mit tagadni rajta: a
megilletődés, amelyen egyébként szintén nem volt mit tagadni,
szertefoszlott és eltűnt, s az áldozatul vitt viaszfigurák nem voltak
többé egyebek, csak viaszfigurák, amikből majd viaszgyertyákat öntenek.

Ezeknek kapcsán az eszembe jutott egy régebbi történet akkorról, amidőn
a szemközt való városban, Lippán, katonai sorsban heteken át hevertünk.
Abban az időben útban voltunk Bécs felé, a mert a legrövidebb útat
kerestük, útba ejtettük Lippát is. Nagyon alkalmas oláh
csizmadiamesternél volt szállásom, azóta kerestem már a házat, de csak
az utcáját találtam, a mester eltűnt és elveszett végképp, mert elvégre,
– utóvégre nemcsak a csizma pusztul, hanem a mester is. (Tökéletesen jó
bőr nincsen a világon.) De mindegy, akkor megvolt a mester háza s a
szomszédos házakban laktak a katonák, az udvaron és a szalmán. Délelőtt
volt a bódorgás, a puskákat meg kellett hordani eme jó bortermő hegyeken
is, tehát meghordták. Széjjelmentek. De volt eset rá, hogy kellett volna
ember munkaerőnek, tíz-tizenkettő. Kiáltok a napos káplárnak, hogy
adjon. A káplár végigjárja a házakat, azután jelenti, hogy nincsen. Hej,
mondom, de kell! De megint mondja, hogy nincsen. Hogy hol a pokol
egyházában vannak? Jelenti a napos, hogy a becses társaság, mihelyst a
délelőtti járás-kelés után kipihente és rendbeszedte magát, azonnal
haladt át a marosi hídon Radnára.

No, ez furcsa. Már ez katonában igen csak rendes publikum. Ilyen
nézetben voltam azután róluk egy ideig, mígnem egyszer a lakóhelyeiken,
az udvarokban félig elkoptatott szent viaszfigurákat találok. Akkor
derül ki, hogy az istentelen nép ezeket a viaszalakokat „fogdosni“ járt
át, mivelhogy akkoron még viaszkolni kellett a fölszerelés szíjjazatát…

Ez azonban mind csak ide s tova való beszéd. A fődolog, hogy ülök a
szikterraszon, nagy csendességben, mivelhogy mindenki belebújt a tóba.
Odább menni bajos, mivelhogy kocsi nincsen. Ládáim, bogarászó holmik,
szerteszét hevernek. Persze, nyomtatás ideje van éppen, nem bolond
senki, hogy országúton járassa a lovát, amikor búzán is járhat. Közben a
tóból kijön a közönség s ebédbe kezd, ez nem rossz foglalkozás, érdemes
a követésre. Azután zörög egy kocsi, megáll, s kisvártatva fölhalad egy
magos, ősz tanyai ember.

Az asztalhoz ül és kezel:

– Az Isten éltesse az urat.

– Isten éltesse, Hódi bácsi.

– Hát a nevemet is tudja?

– Hát.

– Hát akkor én majd kérök egy pohár bort a vendéglőstül.

– Hát az csakugyan jó lesz, Hódi bácsi, mert még innen messze van
Zákányig.

– Hát azt is tudja, hogy odavaló vagyok?

– Hát.

Hódi bácsi hallgat egy darabig, azután azt mondja:

– Maga tán orvos vagy mérnök?

– Nem én.

– Nono, – mondja ismét Hódi bácsi, kissé mentegetőzve, – ültem én egy
asztalnál a polgármester úrral meg tanácsnokkal is. Tudja maga, ki
vagyok én. Az öreg Hódi.

– Nono.

Hódi bácsi azon veszi észre magát, hogy asszonyok is jönnek az asztalhoz
s az most már szerfölött kellemetlen volna, ha nem hallaná mindenfelől:
nini, a Hódi bácsi, – jó napot, Hódi bácsi, – hát hogy van, Hódi bácsi?
Meglepődve nézett hol erre, hol arra, azután éles, szőke szemei
megcsillantak, mondván:

– Nini, hát maguk csakugyan maguk?… Az Úristen ő szent felsége éltesse
mindnyájukat… Hanem most már, nézzék csak, én is csak öszök valamit.
Ebbe a pohár borba is vizet kérhettem volna.

– Majd öntünk.

– Az bizony jó lössz, – hagyta rá, – úgy tovább tart. Tudja, ez már a
harmadik pohár bor máma. Mert odabent jártam a városban, barackot
vittem, negyven krajcárért kelt garabolya. Hát tudja, éjfélkor indultam,
mert nem ér az az embör sömmit, aki későn ér a piacra. A maguké is úgy
kelt. Hát tudják, odabent is ittam egy pohár bort, aztán Dorozsmán is,
meg most itt. Az asszony ugyan mondja, mért állok meg annyi helyen, de
hát, mondom, más mulatságom úgy sincsen. Ha most haza érök, nem fekszök
ám le, mögyök a fiakhoz, nézöm, mit munkálnak. Ha jól van, azt mondom:
jól van, édös cselédöm, ha nem jól van, azt mondom: édös fiam, nem így,
de amúgy. Mert tudják, ez a testvérisülés. Tanulni köll. Neköm nem köll
se pör, se politika. Hanem a testvéri viszonyban köll virágozni. – De, –
s fölemelte a karját az öreg ember, – csak lassan, lassan. Mindig csak
lassan. Csak lassan.

Elhallgatott. Szétnézett az ereszetek alatt, ahol mindenütt ebédeltek.

– Milyen sok úri nép, – szólott azután. – Talán engöm zokon is vösznek,
hogy ilyen kopottan, porosan…

– Dehogy, Hódi bácsi. Letelt a ruha ideje. A munka az első! Rangban az
van legelül.

Az ősz, agg ember bólintgatott:

– A munka, – szólott elgondolkozva, – a munka… fogatlan koromtól
fogatlan koromig az egész élet: munka. Ez a cél. Ez a testvérisülés.

Tenyerébe támasztotta a fejét s úgy folytatta:

– A cél a munka. Nincs más cél. Jegyözzék mög maguknak, hogy nincs más
cél. Öreg embör mondja. Én maguktól tanulhatok, tudom; de maguk is
tanulhatnak éntülem. Ez a testvérisülés. Hanem, – s komolyan integetett,
– csak lassan, lassan. Csak lassan, lassan…

Elkezelt s fölült a kocsira az alcserényre. Jó két sárga patkolatlan
lovával a tanyák világának vidáman nekiindult. Még a kocsiból
visszaszólt:

– Tisztölöm az egész közönségöt…



Vélemények


I.

Pár kocsival ünnepnap reggelén megyünk a tanyákra. Otthon, azaz, hogy
odakint már várnak, ebéd tekintetében, ennélfogva semmi baj sincsen. De
éppen ezért némi kódorgások történnek, az első kocsin a kocsis mellett
ülő férfiu parancsszavai nyomán, mert hogy nézzünk be imitt-amott az
utunkba eső tanyák udvarára is. Mert olyan emberek is voltak a kocsikon,
akik sohasem voltak ezen a tájon. Benszülött pestiek, akik még erre nem
jártak s akik bizonyára nem is ismerhették a tanyavilág sajátos életét:
ennélfogva az első kocsin a kocsis mellett ülő férfiu nézete szerint a
szemléltető oktatás terére kell lépnünk. No jó, forduljunk be tehát ama
tanyába, ott a szélmalom mellett. Az országútról letérve, nem hosszu
dülőút vezet odáig, de nem is dülőút, hanem csak olyan vágás a földben,
amelyen csak egy kocsi fér el egyszerre.

Ez ugyan nem baj, mert nem jön szemközt senki. Csak az a baj, hogy egy
nagy fekete ló keresztben áll az úton. Kantár a fején, nyereg a hátán; a
kantárszár a fűbe húzódik, a ló egy helyben áll: erről alighanem vagy
leesett a gazdája, vagy leütötték a lóról.

No, inkább az előbbi. Valami szombat esti mulatságról haladhatott haza a
gazdája hajnal felé, a ló hátán elaludt s itt a csöndes nyári mezőkre a
nyeregből szeliden kifordult. A francia grófról mondatik, hogy leveti a
ló, a gróf repül, de a monokli a szemében marad, – sőt a gróf estében
kitöri a nyakát, de a monokli akkor is a szemében marad: így hozza ezt
magával a világi előkelőség. Hát emez meg itt az úton bukott le a lóról,
de a kantárszárat nem eresztette ki a kezéből, azzal együtt szállt le a
harmatos fűbe s menten elaludván, a ló mellette megállt.

A lovat tehát, mert az úton keresztben állt, kissé szóval hajkurászni
kellett. Csak szeliden, hogy egy kicsit oldalt álljon ugyan a kocsi
elől, de azért a gazdájára ne taposson. Mindez így annak rendje és módja
szerint történék. A kocsi mehet, mert a ló, megértvén a helyzetet,
félreállt.

De aki az első kocsin ül a kocsis mellett, a pesti vendégek előtt a
tekintélyt mutatni óhajtja és rákiált a fűben alvóra erősen:

– Hé! Hé! Kinek a lova ez, hé?

Az alvó, ahogy a két karjára fekve aludt, a második hé!-re fölérzett és
a kérdést már tisztán hallotta. Ennélfogva fölemelte a fejét és kurtán
mondta:

– A gazdájáé, hé!

Azután megint letette a fejét a két karjára és pihent tovább. Az ördög
törődik ilyenkor az ilyen gyüszmékelő urakkal, ha akár hat kocsival
lennének is…


II.

Különös kis tábori helyőrségünkben odalent Novibazárban, lehettünk annak
idején olyan négyszázhúsz lélek-formán. Az idegen helyet tekintve: nem
nagy társaság, de azért ez is különböző osztályokra tagozódott.
Legtöbben voltunk persze gyalogosok, mivelhogy az írás szerint úgy is
mink voltunk a hadsereg eleje. Azután volt egy kadétalja vártüzér, mint
külön osztály, talán nyolc ember az egész. Azután voltak számvevő
hivatalnokok. Azután volt két dragonyos katona, akik a tábori
csendőrséget képviselték. Azután volt egy postaőrmester, aki egymaga
külön osztályt képezett. Meg ismét volt egy pékőrmester, akinek az
osztálya egyetlen legényből állott, annak parancsolt életre-halálra. Ez
utóbbi urat úgy hívták, hogy harmadosztályu élelmezési segéd, s
rendkivüli igyekezetet fejtett ki abban, hogy lehetőleg
harmadosztályulag élelmezzen. Egyébként tekintettel arra, hogy mégis
csak az élelmezés az első, igen fontoskodva viselkedtek mindketten,
különösen az öreg strázsamester, aki még a legelső csapatokkal jött le,
ennélfogva a tiszthelyettesi és az őrmesteri fizetést is egyaránt húzta:
a vén zsoldos boldog volt tehát és előkelő. Ha jött bort kóstolni, azaz,
hogy inspiciálni a jólelkü öreg generális a szomszéd faluból, akkor
mindenek fölálltak rendben és új ruhában a tábor udvarán és kijött
írásban, hogy die Fahne ist zu hissen. Hát hiszen jól van, a Fahneról
mindenki tudja, hogy a Regimenz Fáni, az az ezredzászló, amely különféle
okok alapján a magyar ezredeknél ily szívreható módon tisztelődik s ily
példátlan lelkesedés veszi körül. Hanem hát, hogy mi az a „hissen?“
Inkább katonák voltunk, mint német nyelvészek, így nem is tudtuk, de
azért a parancs nyomán, ha már a Fániról volt szó, fölvonult az
árbócokra a lobogó és lobogott ott, mint szokta, fekete-sárgán. Török
katona és magyar katona egymás szemébe nevetett, persze csak a szemével,
mivelhogy a hapták hapták. És akkor ünnepi inspiciumra kivonult az
élemedett pékőrmester a maga pék-katonájával és fölálltak ketten egymás
háta mögé külön osztályba. És jött azután a tiszteletreméltó ősz bácsi,
a generális úr, hogy majd mindeneket inspiciál, s a pékőrmester stentori
hangon vezénylé:

– Osztály, jobbra nézz!

Amire a harmadosztályu élelmezési segéd a fejét mereven, hogy úgy
mondjam, jól kisütött tartásban vetette a generális úr felé. A tábornok
elhaladt előttük, tisztelgett: vannak pillanatok, amidőn a komolyságot
meg kell tartani.

Voltak azonban más foglalkozásu népek is abban a kicsiny táborban.
Ilyképp a szanitészek, tán három, vagy négy, egy ezredorvos vezérlete
alatt, köznyelven dögészeknek neveztettek, de káplárjuk, mint jó
borbély, halott csak imitt-amott akadván, az eleveneket borotválta és
okarinán furulyázott.

És voltak azonfölül a gálánt katonasághoz tartozó szerzetek közül is ott
némely népek. Persze csak a csekélyebb mértékben vettek, akik ama
szekerészettel és mulizással voltak elfoglalva, amely szekerészet csak
arra mehet, amerre kocsiút van s amely mulizó arra is mehet, amerre
kocsiút nincsen.

Ugyanis a lentvaló népek sok évezredet átéltek anélkül, hogy országútról
fogalmuk lett volna. Ahol a rómaiak annak idején csináltak utat, hát azt
használták, ahol meg nem volt, mentek a hegyen át, úgy ahogy bírtak:
tamu góre, tamu dóle – vagy fölfelé, vagy lefelé, miután egyenesen menni
úgysem lehet ott semmiképpen sem.

Ezért kelle tehát a vitéz lovasságból oly társaság is, amely kocsin ül
és kocsiúton tud csak járni, de egyben olyan is, aki olyan helyen is tud
járni, ahol nincsen kocsiút. Az efajta katona félig-meddig lovas ugyan,
de maga gyalog jár s kantárszáron vezeti az állatját, amelynek háta meg
van rakva teherrel.

Nem igen ló, hanem inkább muli szokott lenni ez az állat: jobbfajta
öszvér, amely hihetetlen terheket elbír, ha vasnyereg van a hátán; a
vasnyereg arról jó, hogy a teher alatt a bordái össze ne roppanjanak.

No, egyszóval négyszázhuszunkban sokféle fajtáju népség foglaltatott.
Nem említve a levélhordási osztályt, amelyet egy karddal ellátott
gyalogos töltött be és a vizityukokat, akik a Lim vizén csajkáztak
volna, ha a víz sebjétől tudtak volna; maga az őrnagy urunk is kétféle
hivatalt viselt, mert amíg egyrészt a katonai dolgokban parancsnok volt,
másrészt a civilis ügyekben konzul. És hát így némely fehérnépek is
fönhatósága alá tartozandók voltak. Négyszázhúsz katona után mindig
vetődik le egy-két afféle hazájavesztett fehérnép, akit már mindenünnen
kitoloncoltak, – ha e fehérnépek módfölött berugtak és igen szidták a
császárt, akkor a konzul becsukatta őket, más hely nem lévén, a
katonabörtönbe. No jó.

Mint látható, mindenfélével el voltunk látva, csak éppen a
haditengerészet és a hegyi tüzérség képviselete hiányzott. Ámbár a
tengerészetet a vizityukok képviselték, akik nagybátran csak kötélre
kötött csónakkal mertek a vad vizekre ereszkedni. De nem volt hegyi
tüzérségünk, ami mély gyászszal töltötte be a lelkeket; e lelkek előírás
szerint voltak nyírva és borotválva. Volt ugyan fönt a hegy tetején a
sáncban néhány vártüzér, de mit értek azok, amikor az volt a nézet
felőlük, hogy nemsokára honvédek lesznek. Ez a nézet még abból az időből
való, amidőn a honvédek piros nadrágot hordtak és paradicsomos üvegnek
neveztettek. Ez időben minden generálist és minden vártüzért leendő
honvédnek tekintett a baka, mondván: – Már kezd pirosodni a nadrágja.
Mire tökéletössen bepirosodik, honvéd lössz. – A tüzéreknél nem vált be
a jóslat, öreg generálisoknál inkább, bakanyelven szólva: inkádabb.

Mindez a beszéd azonban egy árva garasárát sem ér, mert azért csak nem
voltak hegyi tüzéreink. Ezen búslakodott még a hegyi pékütegosztály is:
köznyelven így tiszteltük a harmadosztályu élelmezési segéd urat.

Annál nagyobb volt ennélfogva az öröm, amidőn híre jött, hogy, habár
csak egy napra ugyan, de egy egész őrnagyalja hegyi tüzér érkezik a
faluba. Társaságunk szeretettel várta ezt a katonaságot, amelynél nem a
tüzér van lovasitva, hanem az ágyu. A tüzér gyalog jár, a muli viszi az
ágyút és szalad vele hol ide, hol oda: ahová mondják. Délután értek
hozzánk, másnap reggel mentek vissza Plevljére. Illendő volt jelen lenni
távozásuk alkalmával is. Lengyel volt valamennyi. Ahogy a
gyülekezőhelyen kora reggel összeálltak, a Lim párás ködébe kezdtek
belehangzani a szokásos katonai kiabálások. E gyalogosított lovasságnál
a vezényszó a formát illetőleg majdnem ugyanaz, mint a puskával lőni
tudó csapatoknál, ahogy már az szokás volt: Antreten, Rechts richt euch,
Auf zwei Schritte rückwärts marsch, Rechts um, Links um, meg mi egyéb.

A ház ablakából mindezt tünődve nézi és hallgatja Kutásó János fiatal
katona, innét az alsótanyáról. Azután, amikor a csattogó vezényszavakat
elunta, felkönyökléséből megbotránkozva fordul be a szoba felé:

– Nézze mán, káplár úr, hát még ezöknek az ebatta pojákoknak is magyarul
komandéroznak…



Viszik a pénzt kifelé

Miután Jánosék sok ideig hordogatták befelé a pénzt, most kezdik kifelé
hordogatni. Az év folyamán sokat behordanak ruha, kalap, suba árában,
továbbá porcióban ama kis adókönyvecskére, amely olyan nagy, mint egy
ujság. Mindenféle vonalak vannak benne, azokba mindenféle számokat írnak
az adótiszt urak és az mind fizetéssel jár, bár néha alig is lehet
tudni, hogy honnan vegye elő a rávaló pénzt az ember. Mindegy,
valahonnan elő kell annak kerülni. Azután csak így hordódik befelé a
pénz az asszonyok, leányok ruhájára, valamint ha új ekét kell venni. De
még ha kis gyerek születik odakint, azt is megérzi a város, mert akkor
is pénzt hoznak be Jánosék, ha egyebekre nem is, legalább gyerekkocsira.
Most ennek a divatja járja odakint. Azelőtt falusi mestertől vettek
ringatós bölcsőt, az ácsszekercével bánni tudó gazda meg némely helyen
otthon maga is megkészitette. Ez idő szerint pedig a négy vaskerekü,
vastengelyes, fonottkasos, sátoros gyerekkocsit keresik. Bár nem
újkorában veszik, hanem a _szögénypiacon_, amely név alatt a zsibárusok
társasága értendő. Ott mindig van ilyen kocsi, amit úri családok adnak
el s aszerint, amint a bele való gyerek, vagy kihalt, vagy kiöregedett
belőle, újabbak, vagy használtabbak a kocsik. De hiszen jó odakintre a
legócskább is.

Szóval, így jönnek be mindenfélére a pénzek a városba a kintvalóktól.
Egyre jönnek s már igazán nem volna odakint egy krajcár sem, ha megint
az emberek a városból a pénzt nem hordanák vissza. A pénz olyan
járó-kelő jószág, bemegy pántlikáért, ruháért a városba, tyúkért,
libáért, buzáért, bürgéért meg ismét kihalad. De kifelé haladása mégis
leginkább ilyenkor van neki, aratás után. Ilyenkor mégis jobban hordják
a buzát, meg egyéb magot, mint máskor. Mert Jánosék nem hogy a még lábán
eladott vetés üzletét ismernék, de még az a szokásuk sincs meg, hogy
aratás után azonnal eladják mind a termést. Ennek részben az igen nagy
távolságok az okai, de másrészt az úgy is szokás, hogy akkor hoznak a
városba egy-egy kocsival, amikor már jól bejött a pénz a tanyából s
vinni kellene kifelé.

A kocsit ilyenkor előkászolítják. A tengelyeket jól megkenik,
nemkülönben a kerekek agyát. Egy kis kenőcs megy a rúd fordítójára is,
hogy könnyebben csúszszon. Akkor a kamrában zsákba öntik a buzát, jó sok
zsákba, mert akármilyen vékonynak látszik is a pusztai kocsi, sok terhet
elbír. Ez a dorozsmai bognárok és kovácsok tudományának köszönhető, mert
ezen a téren azokat tartják a legokosabbnak, minek megfelelőleg van is a
faluban negyvenkét kovácsmühely. A zsákok a kocsira kerülnek. Azután a
tarisznya, széna a lovaknak, az ülés pedig subából készül, mert nincsen
jobb jószág a világon, mint a suba. A kocsi ezután megindul, lassan
döcögve a homokos úton. Az indulás ideje a hely távolságától függ, meg
attól is, hogy milyen karban van az út. Ha Jánosék itt laknak valahol a
Domaszéken, akkor elég hajnali három órakor indulni, amíg a zákonyi úgy
éjféltájon indul. Ha Csorvára való János, akkor úgy tizenegy óra tájban
is megindulhat, míg ha az átokházi pusztaszéleken gazdálkodik János,
akkor már előtte való nap este, vacsora után megindulhat, hogy kora
reggel a buzapiacra érjen. Lassu, halk s csöndes utak ezek. János pipál
a zsákok tetején, a lovak egyenletes buzgalommal haladnak, mert nagyon
szeretek hűs éjjeleken járni a lovak, mivel:

– Nem bánti őket a légy, – mondja János, aki ez oknál fogva igen
kényelmes most, miután nem kell az ostor végével a lovak hátáról a
csípős bögölylegyeket piszkálni.

Amire megvirrad, így beérnek a buzapiacra. A tér, ahol a buzát árulják,
István első szent királyunkról neveztetik, bár ezenfölül aztán nincs is
rajta emlegetni való semmi. Már van ott sok kocsi, akik közelebb laknak,
hamarabb érnek. Ha nincs is ott a gazdájuk, meg lehet ismerni, hogy
melyik melyik. Ez a vastagkerekü a nagy lovakkal, az rác kocsi. Ez a
hosszu, ez sváb kocsi. Ezek a Tisza másik oldaláról jönnek. János beáll
a sorba s leveti a lovak istrángját. Két zsákot a kocsisaroglyához tesz
le és kinyitja, hogy azokból vidáman mosolyog elő a buza. S jönni
kezdenek azonnal ama férfiak, akik „cendzál“-nak neveztetnek s
elhaladván János zsákjai mellett, óvatos tekintetet vetnek a buzára. A
buza szép, de nem szólnak semmit. János sem szól semmit, ellenben inkább
a felhőket vizsgálja.

– Apám, – mondja a gyerek a kocsiról, – micsoda kémény az, amelyik ott
füstöl?

– Az a gőzfürdő.

– Aztán abban a gőz fürdik?

– Az, – kénytelen János ráhagyni, mert az igazat megvallva, nem egészen
ismerős e dologgal.

– Aztán mér füstöl? – faggatja tovább.

– Mer kémény, – felel János. – Azér van a kémény, hogy füstöljön.

– Azér…? – kérdezi az apró kis magyar és elgondolkozva néz végig e
furcsa tájékon, ahol se mező, se liba, se fa, se semmi. Kis szemei,
amelyek már megszokták, hogy a föld pereméig ellássanak, az álmatlan éj
után idegenül pislognak az egymásra rakott nagy téglahalmok között.
Ismeretlen világ ez nagyon s nem jó benne lenni. Bóbiskolva hajtja le a
fejét s a zsákok tetején boldogan elalszik. Ahogy elaludt, apró lelke
alighanem mindjárt hazaszaladt innen a jegenyenyárfák alá, mert csettint
a nyelvével, ami azt jelenti, hogy álmában eszik. Friss túróval kinálja
bizonyosan az anyja.

János is megéhezik, bár ő nem álmában, hanem valóságosan. Tarisznyázni
kezd. Szalonnát vesz elő s az alkalmat fölhasználván, hozzá egy
pékgyerektől zsömlyét vásárol. E tökéletes úri mód mellett van, amikor
jönnek cendzálok s nézni kezdik a buzát, eregetvén egyik kezükből a
másikba.

– Köll nyóc negyven?

– Nem köll, int a szalonnavágó bicskával János.

– Hát nyóc negyvenöt?

– Nem. Nyóc kilencven az ára.

A vásárlók tovább mennek, János nem bánja s az elaludt gyerekre egy
otthonszövött pokrócot terít. Azután becsattantja a bicskát, a tarisznya
szíját a csatba fűzi s az unalom elűzése szempontjából a dohányzacskóhoz
folyamodik.

– Nyóc ötven, János gazda? Más sem kap többet ilyen buzáért, – kerülgeti
egy cendzál.

– Nagyon bolond kend, ha azt hiszi, – gondolja János, de nem szól
semmit, csak int a fejével. (El löhet mönni…)

Az idő azután elérkezett arra, hogy János odaszóljon a legközelebbi
szomszédhoz:

– Kend milyen árban tartja?

– Nyolc hetvenötre, felebarátom, – feleli az ember, aki a
„felebarátom“-nál fogva nazarénus.

– Tiszta a buza?

– Tiszta, egészen tiszta.

Ha a dolog így áll, a nyolc kilencvenről le kell menni. János le is
megy. Megint jön egy ügynök, akinek most már a kérdésére így felel:

– Nyóc nyócvan.

– Nagyon meg van kend bukva, – mondja az ügynök és tovább halad.

János ezt sem bánja, mert elég idő van még délig s engedni még akkor is
ráér. Közben jön Czicza Miska, akire a városi gyerekek siccet szoktak
kiabálni s ezért szerfölött haragszik, bár egyébként csak koldus. Ez a
piac a területe, itt nem bántják a gyerekek, mert jó hosszu nyélen
szokott lenni a tanyaiak ostorszíjja. Két tarisznyája is van Czicza
Miskának, csak olyan zsákvászonból valók, keresztbe vetve a vállán.
Azokkal ér János elé, énekelve a könyörgést: Hajtsd meg keménységünket,
Hevitsd hidegségünket, Térítsd a tévedteket… János két kézzel nyúl a
zsákba s abból egy összemarok buzát kivéve, Czicza Miska tarisznyájába
önti.

– Adjon Isten ezör ennyit, – mondja Czicza Miska, de János rámordul:

– Ne parancsolgassék kend Néki; ád az úgy is, ha akar.

Az idén adott, nem lehet tagadni. Jót is, eleget is, sőt szépet is. Mert
úgy kell venni a dolgot, hogy nem mindig szép az, mivelhogy az a buza,
ami az eleje a többinek, amit tiszamenti buzának neveznek, voltaképpen
nem a Tisza mentén terem, hanem Békésben a tótok között, ami nem helyes
dolog, miután a tótot ősi juss alapján a zabbal való foglalkozás illetné
meg… Jön egy úr János felé, valami nagyobbfajta kereskedő, vagy malmos
lehet, mert két-három cendzál csak úgy messziről halad utána. Ránéz a
zsákra s önkénytelen mondja:

– Ejnye, de szép buza. Milyen tiszta!

– Nagyon sokat fürdött növendék korában, – mondja János, példázván ezzel
a szerfölött való tavaszi esőket.

– Maga termelte? – kérdezi az úr.

– Nem, – feleli János, – én csak elvetöttem, a föld terömte.

János ötletére a kocsisorok között halk nevetés és bajusz alatt való
mosolygás suhan végig, mert az úrféle megtréfálása a legkedvesebb
mulatságok közé tartozik.

– Nyolc hetven, – szól az úr.

– Nyóc hetvenöt, – válaszol János.

Az úrféle elhúzza Jánostól az egyik kezét, maga elé tartja és belécsap.
Jól van, most már lehet menni a magtárba. A zsákokat János beköti,
fölteszi a kocsira, felöltözteti a lovakat is és sajnálattal látja, hogy
a kocsi tetején jól elaludt gyereket föl kell költeni. – Miska, Miska! –
szól neki. A gyerek fölérzik. – Mit álmodtál? – kérdezi János. – Öhetnék
vagyok nagyon, – felel a gyerek s János megvígasztalja, hogy most már
várjon egy kicsit.

A magtárba, ahová elhajt, már csak be kell önteni a buzát a többi közé,
miután előbb súlyra a piacon a hatósági mázsán megméretett. Arról a
céduláról, amit ott kapott, számítják ki az árát. János a számadást
komolyan nézi s mert nem nagyon érti (az idősebb fiát kellett volna
behozni), esetleges megcsalattatása ellen egyszerü ajánlattevéssel
védekezik. Inditványozza, hogy minden mázsa árát külön-külön fizessék
ki.

– Nincs nekem annyi hetvenöt krajcárom, – mondja a kereskedő.

– Majd vissza adok én a bankóbul, csak az első mázsa árát fizesse ki
előbb.

Szóval, János régi tapasztalatokon okulva, semmiképpen sem akar
rövidséget szenvedni. Pénzeit azon bőrtárcába rakja, amely a mellény
belső zsebében szokott tartózkodni. Az elveszés ellen egy madzag védi,
amely által a mellény legfelső gombjához köttetik. A vásár így
megtörténvén, a kocsiban az üresen maradt zsákokból most egészen helyes
ülést rendez János. Arra Miskát ráhelyezi s elébe adja a nyitott
tarisznyát, hogy azt egyen belőle, amit csak akar. Ő maga egy pohár
nyakolajra a szomszéd boltba megy, mert a pálinkamérések föltünő
szorgalommal csoportosulnak az ilyen buzamagtárak köré. Ott János kissé
társalkodik s egy, vagy két pohár – különben ne kerteljünk, mondjuk meg
őszintén, hogy négy pohár nyakolaj árát fizeti ki s némiképp vidáman
megy vissza a kocsihoz. Miska már jól lakott ezen rövid idő alatt és
szemlélődik.

– Hát most már, – szól hozzá János, – bombó-cukrot vögyek-e néköd, vagy
fütyülő-cukrot?

Miska habozás nélkül ajánlja, hogy vétessék bombó-cukor is, meg
fütyülő-cukor is. De ebbe János nem egyez bele.

– Nézd, Miska, vagy ezt, vagy azt. Hát válaszsz. A bombó, az cukor, de
nincs rajta fütyülő, a fütyülő-cukor pedig cukor is, fütyülő is. Hát
most már melyik köll?

Miska elméjében a sötétség így kivilágosíttatván, a fütyülő-cukor
mellett marad. Azt hoz neki az apja, s hogy ne kerteljünk, el kell
mondani, hogy e munka közben még egy pohár nyakolajjal úgy ráadás
gyanánt fűszerezi önmagát – a meleg ellen. De ahogy ezt elvégezte, most
már csakugyan megy ám kifelé és viszi a pénzt be a tanyák világába.
Miska fütyül a cukron, János pedig szivart szívó szopókából hosszú
szivart szív.

A város házai apránkint elmaradnak mögöttük. A legelső útszéli kútnál
megáll, hogy itasson, miután a lovak odabent nem ittak, (mert külső
lónak nem való a belső víz…)



TARTALOM

  Förgeteg János mint közerő  5
  Munkások  13
  Egy vidám katonáról  31
  Subavásár  45
  A Szent Mihály a jégben  57
  A mag története  69
  Föl is hajózunk, le is hajózunk  79
  Szüreten  89
  Kása a kötéllel  99
  Bábocskay szelet hever  109
  Öreg embör napáldozatja  123
  Útban Bécs felé  131
  Tanyahelyen  141
  Pecsét  149
  Versengés  159
  Fecskék  169
  Vándorló földek  183
  Főzés  195
  Vásár  205
  Förgeteg a kompaktornál  219
  Infanterist Csupak  227
  Darabbanmaradtak  235
  A muzsika  245
  Megállás közben  257
  Vélemények  267
  Viszik a pénzt kifelé  277


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

63 |veszedelnek |veszedelmek

72 |kenyér föltélen |kenyér föltétlen

222 |jobboldala alattt |jobboldala alatt]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Förgeteg János mint közero és más elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.