Title: Egy év történelem - Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig
Author: Ignotus
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Egy év történelem - Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig" ***

IGNOTUS

EGY ÉV TÖRTÉNELEM

JEGYZETEK

1914 TAVASZÁTÓL 1915 NYARÁIG

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1916

Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18.

Az itt következő jegyzetek szerzője, mint elmélkedő cikkiró,
végigkrónikázta a háborut a Világban, a Nyugatban s a Magyar Hirlapban,
s e cikkeiből válogatta össze e könyvben egyelőre az első hadi esztendő
terméséből a sorokat, melyeket vagy jellemzőeknek érez azon napokra,
vagy további napokra is igazaknak. A tulajdonképpeni háborus krónikáknak
elébe bocsát néhányat az előző hetekről, amiken, most visszanézően, már
meglátni a nagy világzivatar elővillanását s melyekben mintha egy és más
nem rosszul lett volna előre meglátva. Hogy megérték-e e sorok az
ujságból a könyvbe való átmentetést s érdemes-e folytatásuknak
következnie, azt sokkal nagyobb problemákkal együtt nyilván csak a
háboru vége fogja eldönteni.

Budapesten, 1916 junius havában.



KATONASÁG

1914. május 10.

Jó volna, ha valóra válnék a Lord Roberts álma s az angolok vállalnák az
általános védőkötelezettséget. Mert bizonyos, hogy mihelyt vállalnák,
menten fel is lázadnának ellene. Nem türnék, hogy a haza védelme
két-három kiszakadt esztendőt, mulasztást, elmaradást, talán
helyrehozhatatlanságot is jelentsen az ember pályafutásában. Ez éppúgy
nem jár a véradóval, mint ahogy a pénzadóval nem jár az, hogy az ember
egy ujját levágassa. A két-három éves szolgálat, a katonaság külön
kaszárnya-élete, az a munkátlan agyondolgozottság, ami ma a katona
élete, mind a régi zsoldosseregbő maradt s ellenkezik a népsereg
gondolatával. A mai hadsereg még ugyanaz, mint a régi zsoldossereg volt,
csak zsoldot kap kevesebbet s mindenki köteles kötelének állni. Ez való
a kontinens rabszolganépeinek, melyek csak utánozni és mimelni tudják a
szabadságot, nem megszerezni és gyakorolni. Komolyan a szabadságot csak
az angol veszi – de ez aztán meg is tudja szerezni s meg is tudja
tartani. Az angol népsereg még meg sincs, az angol katonaság
zsoldos-katonaság, de máris éppúgy sztrájkba állt, Ulster körül, a
munkaadójával, mint a szénmunkások vagy a hajóhordárok. A világnak azért
nem esett ki a feneke, Angliát nem borítja el az anarchia, a német
császár még nem kötött ki Harwichban, hogy meghódítsa a hármas
királyságot – általában az angolok éppoly nyugodtak és egészségesek,
mint voltak, mikor először adtak példát a világnak, hogy a királynak is
csak egy feje van s a polgárnak is lehet akarata, ha tud akarni. Azt
hiszem, a katonai renitencia, melylyel az ulsteri csapatok ejtették
zavarba a kormányt, nem rossz étvágygerjesztő voltak a néphadsereghez.
Bebizonyosodott, hogy a katonai állás nem jelent megkötöttséget, s nem
jelent sem másodrendű állampolgárságot, amibe angol polgár nem nyugszik
bele, sem fellebbvalóságot a polgárság felett, amit angol ember el nem
tür. _Így_ mindnyájan is lehetnénk katonák, gondolhatják a jó angolok,
az ulsteri rebelliseken legeltetve szemüket. Azt hiszem, lord
Robertsnek, ha még egy-két évig birja, nagy öröme telik majd utolsó
esztendeiben.

Sőt azt hiszem, hogy, ha jószemű ember, mind több gyönyörüsége telhetik
a mai világban, mely – nem tudom, vették-e észre – mindinkább
elkatonásodik. Persze nem úgy, hogy a tisztek nagy urak volnának s az
asszonyok csak hadnagyoknak tartogatnák kegyeiket – ebben inkább feltünő
a visszaesés. Ellenben, egyaránt a nagy fegyverkezésekkel, világszerte
felütköznek a katonai konfliktusok s több helyt kiujulnak a polgárság s
a katonaság közt való összeütközések. A hároméves szolgálat súlyos
gondja a francia köztársaságnak. A védelem fejlesztése zsarnokságba
ragadta a jámbor svéd királyt. Ulstertől Zabernen át a Vérmezőig, az
éposztól a karrikaturáig megmutatkozik, hogy valahogy valami van a
katonasággal. S világos, hogy mi. Az emberek érzik, hogy katonaságra
szükség van, s jobban s erősebben, mint valaha. De azt is érzik, hogy
sem a katonai szolgálat nyügét, sem a katonai uralom nyomását nem tudják
tovább viselni. Már pedig, a természet bölcs rendje szerint,
elviselhetetlenséget az ember olyankor érez, mikor már nem szükség
elviselni valamit – mikor az a jobb, ami a szükséget ellássa, de egyben
elviselhető, már tulajdonképp megvan, s csak azért nem látjuk meg, mert
itt alakult szemünk előtt. A tejfog is akkor inog meg, mikor alatta
növésre készen áll már a vasfog. Az emberek nem éreznék türhetetlennek a
katonai szolgálatot, ha tudtukon kivül nem tudnák, hogy már meg is van
az a néphadsereg, amit az általános védkötelezettség csak igért, de nem
adott meg.

Ez a hadsereg megvan az iskolában, ahol a gyerekek tornáznak. Ez a
hadsereg megvan a gyepen, ahol a fiuk footballoznak, a férfiak
cricketeznek, a lyányok tenniszeznek. Megvan a golfpályán, megvan a
lovaglópályákon, megvan az istállókban, a garageokban, a hangárokban.
Megvan a csónakversenyeken, a kerékpár-kirándulásokon s a
cserkész-táborokban. Megvan a fegyelemben, melylyel versenyre
trainiroznak, megvan a fáradságban, melyet a dicsőségért vállalnak,
megvan a szervezettségben, mely az embereket hosszában s keresztben a
legkülömbféle csoportokhoz forrasztja. Ruskin, a próféta reakcionárius,
éppoly mélyre nézett, mikor a sportokat szidta, mint amily igaza volt,
mikor a gotika eredetiségét megváltotta a renaissance olasz-utánzásától.
Erőt pazarolni éppoly erkölcstelenség, mint pénzt. S a sport ilyen
erőpazarlás, mert rendeltetés nélkül való erőkifejtés. Ez nem azt
jelenti, hogy meg kell szüntetni s az embereknek vissza kell
girhesedniök aranyeresekké. De igenis, hogy cél adassék számára s e ma
céltalan rengeteg munka beillesztessék a célzatos közmunkába.

A miliciáról, mely Amerikában és Svájcban a katonai szolgálat formája, a
katonatudósok lenézően beszélnek, mint másodrendű hadseregről. Ugyane
megvetés közben azonban azt magyarázzák (tegnap magyarázta a porosz
hadügyminiszter is), hogy a milicia tulajdonképp már meg is van, – a mai
hadsereg is miliciás rendszeren épül. Ez sokkal igazabb, mint a porosz
generális hiszi. Az a második réteg hadsereg, mely minden nagyobb
véderőben megvan már s most készülnek megcsinálni minálunk is, csakugyan
nem egyéb, mint tartalékosok hadserege, vagyis milicia. Az aztán úgy az
eredendő, mint az életben továbbfolyó kiképzés dolga, hogy ez a sereg
éppoly jó legyen, mint az első rétegű, – s viszont tisztára
közigazgatási feladat, hogy éppoly fürge mozgathatású legyen, mint ez.
Ámde az nincs sehol megírva, hogy az eredendő kiképzésnek éppen
kaszárnyában kelljen végbemennie s éppen husz-huszonhárom esztendős
korukban. S az sincs sehol megírva, hogy e katonás képzettségnek
frissentartása megint csak kaszárnyaéletben való felfrissítés útján
történjék. Mint ahogy minden téren föllázad a társadalom az ellen az
ostobaság ellen, hogy az iskolában mindent tanulnak, csak azt nem, ami
az életben kell: igen hamar képtelenségnek fogják érezni, hogy olyan
mindnyájunkat kötelező munkára, mint a katonai, nem készülünk szinte
első lélekzetünktől fogva. Röviden: mint ahogy irni-olvasni nem l’art
pour l’art tanul a társadalomban élő ember, hanem hogy tanulni és
közlekedni tudjon vele, úgy fog, attól fogva, hogy megtanul járni,
fordulni, kezével, lábával s lélekzetével bánni, addig, amíg utolsót
lélekzik: úgy fog minden testi kultura, ügyesség s fölszereltség, minden
iskolai s iskolán kivüli, minden pihenési s minden versengési mozgás,
testgyakorlat és sport annak szolgálatába állani, hogy minden épkézláb
ember – s ebbe beleértem testi mivoltuk természetes birásáig a nőket is
– köteles testi erejével, ügyességével s alárendelkezésével is
rendelkezésére állani annak a köznek, mely viszont az élet egyéb
föltételeivel őnéki áll rendelkezésére. Vasut, gőzhajó: ma is kitünően
ellátja a polgári szolgálatot s a polgári forgalomban nincs semmi
nyügösség és semmi fennakadás. De mégis úgy van megcsinálva és úgy van
megszervezve, hogy bármely napon, sőt órában egy óra alatt hadi eszközzé
alakítható s hadiszolgálatba állítható. Nos: ilyennek kell lennie a
polgári társadalomnak, ha nem vállal zsoldos-szolgálatot s nem tűr
katonazsarnokságot. Minden tanulásának katonai tanulásnak, minden
további munkájának s mulatságának katonai továbbképződésnek s
frissenmaradásnak kell lennie, s minden polgári szervezetének olyannak,
hogy egy óra alatt egy gombfordítással _szolgálattá_ legyen
átalakítható.

Hogy ez mennyire benne van már a levegőben: a cserkészmozgalom mutatja.
Tudnivaló, honnan indult ki: Baden-Powell generális, a lord Roberts
pártfele találta ki, egyenesen azzal a szándékkal, hogy katonai
foglalkozásban, ügyességben és megszokásban nőjjön fel egy uj ivadék,
mely másképp gondolkozzék majd a katonai szolgálatról, mint a mostani
elpuhult s szives örömest vállalja, ami nélkül a birodalom tönkremehet,
az általános hadi kötelezettséget. A számítás nem rossz, – de
nyilvánvaló, hogy, mint nem egyszer megesik, a gondos tenyésztő mindjárt
gyilkosát is benne neveli az uj teremtménynek. Mert a cserkészet nemcsak
a védkötelezettségre való nevelés, hanem a kaszárnyakatonáskodás ellen
való is. Aki tizenhat évet töltött katonai tanulásban és fegyelemben,
annak nem kell többé sem három, sem két, sem egy esztendőt töltenie
katonai monomániában s kikapcsolódva a polgári munkából. S viszont aki
gyerekéletébe is bele tudta kapcsolni a katonai érdeklődést, tanulást,
szolgálatot és gyakorlatot, az nem kapcsolja ki meglett életéből,
munkájából és pályájából sem. A jövő nemzedék egész élete és
pályafutása, a bölcsőtől a sirig, vagy, mondjuk, a kisdedóvótól a
nyugdijas esztendőig _egy_ katonai tanulás, szolgálat és gyakorlás lesz,
csak a kereteket kell mindig készen tartani, amikbe akármikor
beleállhasson, és, természetesen, egy kis tábor tisztet, vagyis igazán
tisztviselőt kell őrmestertől tábornagyig a mai hadsereg helyett úgy
fenn és külön tartania a társadalom ez állandó katonai nevelésben és
szervezésben való tartására s a kereteknek mintegy jelzésére, vagyis úgy
kell mindazonáltal fenntartania egy kis tábor foglalkozásos katonát,
mint ahogy ma is vannak foglalkozásos birák, ügyészek, miniszteriumi és
egyéb igazgatási tisztviselők a polgáribb élet igazítására s
szabályozására s kereteinek frissen tartására. Csak éppen hogy ez a
különbség fog megszünni: a katonaság s a polgárság közt való. A katonai
foglalkozás éppúgy egy foglalkozás lesz a többi polgári közt, mint a
telekkönyvvezetés vagy az adminisztrativ államtitkárság, s a katonai
ügyek úgy az egyes, mint a hatóság számára éppoly polgáriak lesznek,
mint ma az iskolaiak vagy az árvaszékiek. Bizonyos, hogy az eljövendő
néphadseregben sem a szalutálás, sem a parádélépés, sem – ne ess össze
világ – a feltétlen engedelmesség nem lesz olyan fontos, mint a maiban,
– s bizonyos, hogy ez elképzelhetetlen a mai katona számára. Még
Shakespeare előtt is elképzelhetetlen volt olyan állam, hol a szabók
komolyan belebeszélhetnek abba, amit a királyok tesznek. S most mégis
így van, s nemcsak az államok nem mentek bele tönkre, de a királyok sem.



RISZTOVÁC

1914. május 15.

Risztovácban, Szerbiában, lepuskáztak minap egy zászlóalja ujoncot,
amért a nyavalyásak, szerbbé hódított bolgár létükre, nem akartak
hűséget esküdni uj zászlajuknak. Egy zászlóalja bolgár… és Risztovácban…
Most illenék alaposnak lenni s utána járni, jól emlékszem-e, hogy
Montesquieu veti fel a kérdést: vajjon ha rajtam állna, hogy egy gomb
megnyomására valahol egészen messze, Kinában, tizezer ember
felforduljon: volna-e szivem megnyomni ezt a gombot?… Montesquieu
idejében Kina még messze volt, s a gombokból, amiket megnyomhattak, nem
szaladt tovább vasfonál, hogy, ha tetszik, akár százezer embert is fel
lehessen vele fordíttatni tizezer mértföldnyi messze. Ma akárhányszor
megesik, hogy elnök vagy császár megnyom egy gombot, a villamosság
elszalad vele, s dróton vagy most már dróttalan is felrobbantja például
az utolsó sziklát, mely a Panamaszorosban a Csendes-tengert az
Atlanti-tengertől elválasztotta, vagy vizre ereszti a legnagyobb
csatahajót, mely egyszerre tizezer embert tud halálba vinni vagy
gyilkossá avatni. Az elnököknek, a császároknak, sőt a minisztereknek s
mindenesetre a hadi szállítóknak ma már valóban vannak gombjaik, amiket
csak meg kell nyomniok, hogy potyogjanak az emberek Pekingben is,
Risztovácban is. E lehetőség tudata benne van idegeikben s akárhány
közülük járt már Pekingben is, Risztovácban is, és tudja, hogy sem a
tizezer kuli nem mese, sem a zászlóalja bolgár, hanem eleven isten
teremtései, hus és vér, vacogó fog és nyilalló ideg, mint bármely
király, miniszter vagy hadi szállító. És van szivük megnyomni azt a
gombot?

Van. Vagy legalább is: van szivük azt csinálni, amit nagy politikának
neveznek. _Most egyelőre vége egy kétéves nagy háborunak, melynek
megvolt az a tehetsége, hogy minden percben világháboru legyen belőle._
Rendre megjelennek a zöld könyvek s a vörös könyvek, s ahány levelük,
mindmegannyi gombnak emléke, mit arra szerelt föl a diplomata művészet,
hogy százezrek, sőt milliók robbanjanak föl, ha megnyomják. A háboru a
szabadság, sőt az emberség nevében indult. Rab népek évszázadok óta
nyögnek idegen igában s most összefognak egymással – testvérek a
szerencsétlenségben s az elszántságban – hogy ezt az igát lerázzák
magukról. Hősi szövetkezésük körül ott áll a művelt világ, a keresztény
Európa, hogy felügyeljen a nagy lobogásra, hogy tüze kifelé ne
harapodzzék s befelé is csak hevitsen, de ne pusztitson. Így volt ez
papiron, – Európa mint művelt és modern keresztény szekundált a
viadalnál, ki már tudja, hogy a bolgár vér is vér, az albán ember is
ember s érzékletesen el tudja képzelni, hogy igazi és véres halál az,
ami egy-egy gomb megnyomásának nyomába kelhet. S meg kell mondani, hogy
Európa két szövetségi tábora, amily veszettül intrikált és dolgozott
egymás ellen s a Balkán népeivel egyikkel az egyik, másikkal a másik a
_maga_ háboruját vívatta: annyira egy tudott lenni és egy is volt, mikor
annak kellett utját állni, hogy a balkáni háboru európai háboruvá ne
terjedjen szét. Egyszóval: Európa, ha két tábora mégoly fenekedve
agyarkodik is egymásra, bebizonyította, hogy tud egy lenni, ha akar, s
amikor így összetart, akkor meg is tudja tetetni a Balkánon, amit akar.
Konstantinápoly előtt meg tudta állitani a bolgárokat, kiknek csak egyet
kellett volna lépniök, hogy Bizáncnak urává legyenek, – mert akarta őket
megállítani. Az Adriától vissza tudta szorítani a szerbeket, kiknek
joguk, okuk és erejük lett volna rá, hogy a partig kijussanak, mert
akarta őket visszaszorítani. Tehetetlensége, már ami annak látszott,
mikor megkérdezése nélkül tört ki az első balkáni háboru s kedve
ellenére tört ki a második: csak képmutatás és komédia. Ha igazán akar
valamit, azt meg is tudja csinálni. S mikor az ember végignéz az
aljasságon, mely szerint az uj balkáni térkép alakult, el kell borzadnia
a művelt Európa vérivó gonoszságán.

Mert Risztovác: ez csak egy flagráns példa ezer helyett. Az egész Balkán
ma _egy_ Risztovác. A nemzeti, a keresztény, a szabadsági eszme nevében
a török járom alól kiszabadult balkáni nemzetek ma mindahány, valamennyi
egyszerre aktiv és passziv hőse egy török stilusuan elnyomó, zsarnoki és
rabszolgatartó politikának. Sőt a töröknél is rosszabbnak. Mert a török
türelmes, vagy legalább is közömbös ur volt, nem zavarta a rabot sem
nemzetiségében, sem vallásában, s csak adót szedett tőle, de (kivéve a
legutóbbi időket) nem nyomott kezébe fegyvert, hogy még életével is
kelljen szolgálnia elnyomóit. De a szerb, aki bolgárt hódit, a görög,
aki szerbet, a montenegrói, aki albánt s az albán, aki görögöt: azt
kivánja a nyomorulttól, hogy menten szerbbé, göröggé, csernagorccá
legyen, s megtagadja fajtáját, melynek megszabadulásáért csak imént
vérzett a török szablyáktól. Ahogy a második balkáni háboruban az uj
szerzemények felosztattak s az uj határok megvonattak: mintha sose lett
volna a világon az a hires nemzeti eszme, melynek nevében folynak száz
esztendő óta a balkáni háboruk. S a rettenetes az, hogy ami arculcsapás
odalenn a nemzeti eszmét éri, egyben az emberségnek s a műveltségnek is
meggyötretése. Északi albánok szerb uralom alatt: ez csak kegyetlen
igazságtalanság, de mégsem borzalmasabb, mint mikor a patkány kerül a
ratler fogára. Ám elképzelni Epirusz művelt kalmárgörögjeit a vérboszus
albán vadak igazgatása alatt! Elképzelni a Dobrudsa szabad és komoly
bolgárait a román raszták perfidiájának odalökve! Elképzelni Szaloniki
szefárdjait az ősi konkurrensek, a görögök boszujának kiszolgáltatva! S
elgondolni végre a boldogtalan müzülmánokat, kik, mint az iszapban
maradt hal, mikor az árviz levonult róla, fuldokló tanácstalanságban
vergődnek volt rabszolgáik között! Rémitő elképzelni, mik történhetnek
odalenn Dibrától Szalonikig s Drinápolytól Valonáig. S mindezeknek nem
kéne történniök, ha Európa nem akarta volna. Teljesen Európának
hatalmában volt, hogy az uj balkáni országok igazság és emberség szerint
alakuljanak s a nemzeti államok határai a népek lakóhatárai szerint
szabassanak meg. Mind az érdekek, melyek szerint az entente az egyik, a
triplice a másik balkáni országot lökte vagy tartotta, ugyanugy meg
volnának őrizve s ugyanugy ellensulyozhatnák egymást, ha e királyságok
nem alakultak volna egyik a másik rovására. Sőt így, mindegyik ország
belső ellenséget s nemzetiségi kérdést kapván uj szerzeményével,
mindegyik gyengébb előőrse annak a triplices vagy ententeos érdeknek,
mint volna, ha természetes és megmaradható kialakultságban minden erejét
belső kiépülésére vethetné. Még amit a külön olasz és osztrák-magyar
érdek egy kicsit mesterségesen erőltetett ki a Balkánon, és mert
komolyan akarta, rá tudta szoritani az ententeot, hogy utjába ne álljon:
a független Albánia is alakulhatott volna egészségesen, megállhatóan,
nem úgy, hogy északon csonka, szerb uralom alá került albánok híján,
délen tulterhelt, feleslegesen hozzácsapott görögökkel – s szakasztott
ugyanannyit jelentene akár a triplice, akár az entente mérlegén, mint
ma. Nem reális érdek, csak pokoli rosszaság, – csak régi rossz időkből a
diplomáciában megmaradt hiperravaszság volt, amivel Európa megengedte
vagy előidézte, hogy a felszabaduló rabszolgák telhetetlensége rajzolja
meg az uj balkáni térképet, s a török atrocitások helyett most román,
bolgár, szerb, görög, albán és csernagorc atrocitások legyenek, s a
török uralom tarthatatlansága helyében most a román, bolgár, szerb,
görög, albán és csernagorc tarthatatlanság legyen odalenn továbbra is a
zavaros, amiben ki tudja, nem lehet-e halászni. Micsoda szégyene a
kulturának, a huszadik századnak, a kereszténységnek, hogy a kultura, a
békesség s az emberség nevében kell visszasirni a müzülmán uralmat, mely
aránylag még állandóságot s kiszámithatóságot jelentett a kavargáshoz
képest, _mely, úgy látszik, hun- és tatárjárásos idők borzalmait fogja
felujítani az Adriától a Fekete-tengerig!_

S ekkor összeül a magas delegáció s csinál magas politikát. S feláll a
nagyméltóságu miniszter s tart nagyméltóságu expozékat. A delegátusok
mintha nyársat nyeltek volna – még az osztályfőnök ur is olyan fenséggel
beszél, mintha csak szórakozottságból nem teremtett volna nyolc nap
alatt uj földtekét. S ezalatt Risztovácban ropognak a puskák s egy
zászlóalja bolgár legény harap a fübe, az entente nagyobb dicsőségére. S
Epiruszban villognak a kardok s vagyonok és műveltségek véreznek el a
triplice nagyobb dicsőségére. _Ami problémája volt a Balkánnak: két
vértengeres háboru után még vadabbul, még veszedelmesebben, még
kiszámithatatlanabbul mered Európa elé, mint annak előtte._ S a
diplomaták irják a zöld könyveket s a vörös könyveket, s nem akad senki,
aki a fejükhöz vágja!



HARTWIG

1914. julius 12.

A nagy sakkpartiból kidőlt a _szemközti_ bástya is: tegnap este fél
tizkor hirtelen meghalt – azt fogják mondani szörnyet halt s a rác
paraszt s a muszka deák hitéből az isten se veszi ki a gombanövésü
legendát, hogy vendéglátó gazdájának, a belgrádi osztrák-magyar követnek
kezétől halt meg: Hartwig Miklós, belgrádi orosz követ. Hartwig Miklós
öt-hat éve tanyázott Belgrádban s ugyanennyivel volt idősebb azon Ferenc
Ferdinánd ausztria-estei főhercegnél, ki holnap lesz két hete
Sarajevóban aznap délelőtt esett el feleségestül együtt szerb orgyilkos
kezétől, amely nap estéjén a belgrádi orosz követ nagy szoarét adott a
házába ki-bejáró belgrádi társaságnak. Ez meg a _mi_ legendánk, amit
soha semmi világosság nem fog kioszlatni az embereink lelkéből: hogy
Hartwig Miklósnak volt valami köze ahhoz, hogy a főherceg nem hagyta el
élve Sarajevo városát, hol épp a rigómezei ütközet emléknapján
ragyogtatta meg császári hatalmát… Legendák… egyikben lehet igazság, a
másikat nevetség elgondolni… de lesz idő, hogy mindegy lesz. Egy kedves
barátnőm mesélte, hogy mikor egyetlen kis leánya meghalt s hónapokkal
szive bálványának temetése után még mindig vigasztalan s félőrülten
járkált a drága sir körül a temetőben, egy öreg barátjával találkozott,
ki halkan vonta karját karja alá s így huzta magával a sirok között. Egy
darabig némán sétáltak, majd egy sirnál megállitotta. Botjával
rámutatott a dombra: asszonyi név volt kövére irva. Majd átmutatott egy
nem messzi kőre: ebbe férfinév volt bevésve. »Látod, szivem: _ennek_
viszonya volt _ezzel_. Aminek most már negyven éve… Micsoda nagy dolog
volt ez _akkor_…«

Negyven-ötven esztendő hamar telik-mulik, s lesz idő, minden bizonynyal,
hogy senkit sem fog izgatni a tragikum, mely elejtette Ferenc
Ferdinándot, a nemezis, mely utolérte Hartwigot. _Akkorra majd nyilván
eldőlt a párbaj is, mely e két férfiu közt évek óta folyott, s melyből,
a viaskodók kidőltével, csak az egymásnak mért két kard marad meg._ De
most még folyik a párbaj s a kardoknak hamar akad majd gazdájuk. Ki
kapja meg a Hartwigét? Az szinte mindegy. Nem mintha Hartwig Miklós
kitünő ember ne lett volna s akik ismerték, alkalmasint száz éles vonást
tudnak, melylyel külön egyéniség gyanánt ütött el Csarikov urtól vagy
Izvolszki urtól, vagy néhai Kaulbars vagy Mencsikov generálisoktól s
mind a férfiaktól, kik a hivatalos orosz politikával egyaránt s egyúttal
ellenére szövik és bogozzák az orosz társadalom világpolitikáját. A
_tipusa_ ugyanaz mind e külömböző egyéniségeknek, s egészen bizonyos,
hogy ez a tipus nem hal ki s minden öt éven belül ötven hivatott
egyéniségben él majd tovább és ujul meg, ha egy-egy személyesitője kidől
s ivadéka kivénül. Lehet, hogy e percben Teheránban ül az uj Hartwig,
mint ahogy Hartwig Miklós is ott ült volt, mielőtt Belgrádba került.
Belgrádban, Teheránban, Párisban: mindenütt, hol a nagy orosz
gondolatnak érdekeltsége van, ez az érdekeltség kivált, nevel, magához
alakit s a maga lelkével ihlet meg egy-egy alkalmas egyéniséget, – a
nyers anyagot megadja egy nagy nép kifogyhatatlansága, a formát megadja
a küldetés, s az orosz diplomáciának természetes folyamatosságban
toborzódik a szukreszcenciája, mióta a nagy nemzet Nagy Péterben
öntudatra ébredt s mind ameddig a nagy birodalomnak lesz a világon
akarni, kivánni, kiküzdeni és megakadályozni valója.

Ám kire száll a Ferenc Ferdinánd kardja? A főhercegé, ki egy kicsit
imperátor, kancellár s fővezér volt egy személyben, s az érdekeltség
szerelmes expanziójával éppugy magához tudta rántani a hivatalos
hatáskörökön tul is e monarchia képviseletét, mint ahogy a kis belgrádi
követ, nem is nagyherceg, még csak nem is főnemes, Oroszország számára
és nevében mert és tudott dolgozni, mikor pedig más volt a császár, a
külügyminiszter s a generalisszimusz? Ez az, amiről beszélek: hány ilyen
embere van Oroszországnak, s hány lehet, akit nem is ismerünk, még
kisebb, mint Hartwig, még kisebb helyen, mint a belgrádi követség s nem
is orosz, hanem tatár vagy örmény, vagy, mint Hartwig és Witte, német –
s aki mind akarja, meri és tudja, néha vakmerő tolakodással, néha ebben
nyakát is szegve, de mindig az érdekeltségnek, a, nem tudok rá más szót,
a szerelemnek isteni és ördögi leleményével Oroszországot jelenteni és
képviselni? Kicsodánk van nekünk ilyen, mióta, két hét óta, nincs az
élők közt az egyetlen ember, ki az uralkodón kivül elmondhatta magáról,
hogy ő a habsburgi birodalmat jelenti?

Nemrégiben szó esett nálunk a mi diplomáciánk ügyefogyottságáról s
voltak, kik abban vélték okát láthatni, hogy az arisztokráciából
rekrutálódik. Arisztokraták is akadtak, kik e nézetet felkapták – s ha a
dolog csakugyan ily egyszerüen állna, még a mi feudális világunkban is
könnyü volna róla tenni. De mit is mondott Pulszky Ferenc, mikor
kifejtették előtte, hogy a husevés egészségtelen és gyengitő táplálkozás
s a legerősebb s a legmunkabiróbb állatok rendre növényevőek?… Például
az oroszlán! szólt erre Pulszky Ferenc. Például Bismarck, lehet egy
szóval elintézni az egész antinemesi elméletet. Bizonyára: a diplomácia
ne legyen zárt kaszt, a diplomaták legyenek éberek a társadalmak
szükségei iránt, a mai diplomata mindenütt forduljon meg s mindenhez
értsen, legyen gazdasági érzéke… és így tovább… s nagyon igaz, hogy a mi
diplomatáink ezekben az alkalmasságokban nem bővelkednek. De csakis
azért-e, mert uri származások? Hiszen nem mind azok. Van köztük plebejus
is – a demokrácia geniejével miért nem ragadják magukhoz a hatalmat s a
befolyást, amihez a genie mindig el tud jutni, hiszen azért genie?
Bizonyára: e monarchia diplomáciájának, egész hivatalosságának s
vezetőségének közelebb kellene jutnia a társadalomhoz s én egy szóval
sem mondom, hogy őrmestertől külügyminiszterig akár minden egyese ne
legyen polgárember, sőt, ha úgy tetszik, munkásember. Ennek is sok volna
a hübnere, egyszer talán bővebben is elgondolkozhatunk rajt’ – de most
nem ez a téma, hanem az, hogy _ha_ a mi diplomáciánk _weltfremd_, annak
egyéb okának is kell lenni, mint a származás – hiszen hány olyan
mágnásunk van, kiről kétségbeesve mesélik az érdekeltek, hogy akárhány
örmény vagy zsidó tanulhatna tőle?! Ami baj van a mi diplomáciánk körül,
az ugyanaz volna, ha egy arisztokrata sem ülne közöttük, mert a
parasztot vagy a polgárt vagy a proletárt éppugy nem volna, ami
osztrák-magyar Hartwiggá alakítsa, mint ahogy nincs, ami uj Metternichet
vagy Schwarzenberget vagy – Andrássyt formálna a mostaniakból. Helyben
vagyok, itt a példa. Miért tudott Andrássy Gyula Andrássy Gyula lenni? S
a minden bizonynyal meglévő jó néhány ismert és számlálatlan sok
ismeretlen és lappangó nagy ember és nagy elme közül, mely ötven millió
ember közt föltétlen ugyanoly számban születik, mint más hazákban,
minálunk most miért nem nőnek Hartwigok és Csarikovok és Izvolszkiak?
Hiszen ezek is csak emberek s a mi embereink is emberek volnának?!

Az hiányzik nálunk, ami másutt megvan, s amit e sorokon végig gondosan
megválasztott szavakkal neveztem hol érdekeltségnek, hol szerelemnek,
ami mindakettő egyet jelent. A tehetség magában nem teszi. A tudás sem,
a tanultság sem. Mindez csak az ügyek ellátására futja, a korrektságra,
a helyes munkavégzésre. A leleményt, ami nélkül igazi ügyvitel nincsen,
a szenvedély adja, ezt pedig az érdekeltség ébreszti. Hogy a magam
mesterségénél maradjak: a leggeniálisabb s a leggyakorlottabb iró is
másképp ir, mikor muszájból vagy kötelességből ir, s másképp, mikor
valami felgyujtja képzeletét. S mindenki úgy van, mint az iró s minden
olyan, mint az irás. Máskép ir felségfolyamodást az ügyvéd az ő
halálraitélt klienséről, s másképp irna, ha a maga életéért kellene
könyörögnie. Ennek a monarchiának, ennek a hibrid, elzárt, befelé
neutralizált, kifelé mozdulni tilos alakulatnak legmagasabb emberétől le
utolsó utkaparójáig csak kötelességtudó hivatalnokai lehetnek, nem
leleményes szerelmesei. Mert hol az a szenvedély, az a hiuság, az az
érdek, az a becsvágy, az az önzés vagy önzetlenség, mely érdekelve
lehetne e monarchia mai belső vagy külső lehetőségeiben?

S itt térek vissza Andrássy Gyulára. Solferino után és Königgraetz előtt
ez a birodalom épp úgy ég és föld közt lebegett, mint most. Akik érte és
benne dolgoztak, céltalan kötelességből dolgoztak. Ott volt a magyar
Benedek is, kitünő katona s a végsőkig kötelességtudó – de szemben állt
vele a hidegen izzó Moltke, a mindent kockáztató Bismarck, a porosz
németség két küldetéses szerelmese. Königgraetznél felborult az egész
tehetetlen osztrák világ, romban hevert a sokkörü imperium – s ekkor,
mint mikor a professzorok után a _feladott_ cárevicshoz elhíják a szent
barátot, olyan lélekkel hagyta a császár a magyarokra, hogy ám
próbálkozzanak. S ők próbálkoztak is. Deák és Andrássy megmentette a
monarchiát, azzal, hogy magyar gondolat szerint szervezte ujjá. A
dualizmus éppúgy, mint a hármas-szövetség: magyar gondolat, s magyar
genie, Andrássy, a magyar ember szerelmes érdekeltségével avatkozott
bele a cseh-osztrák kiegyezésbe s ugrott élére, akár tetszett, akár nem,
az ujjáteremtett birodalomnak, a _mi_ birodalmunknak. A mi
érdekeltségünk leleményével tudta a königgraetzi romokat osztrák-magyar
monarchiává felépíteni s a megalázott és megrugdalt árnyékbirodalmat öt
év alatt nagyhatalommá tenni, mely az orosz-török háboruban már diktált,
Berlinben vezetett, s mig lábainál uj országokat teremtett, a Habsburgok
zászlaját levitte a Hunyadyak utján Boszniába. Mennyi összeütközése
volt, mennyi intrika, perfidia és neheztelés vette körül – de tudott
győzni és tudott teremteni, mert volt miért. Aehrenthal, ki pedig kitünő
ember volt és hatalmas akarat, már nem tudott, s a halál váltotta meg
helyéről, honnan amugy is lehervadt volna. Mert miért dolgozott
Aehrenthal, s egy magyar avagy cseh vagy német vagy akárki, ki ma az ő
helyére kerülne: vajjon miért dolgozna? Andrássy visszavonulása már nem
volt véletlen: már első jelensége volt annak a _visszacsinálásnak_, amit
berlini világtörténelmi diadalai után a dualizmuson megkezdeni jónak
láttak. Életprincipiumától fosztották meg ezt a monarchiát, anélkül,
hogy tudtak volna helyébe más principiumot tenni. S ettől a perctől
fogva e lélektelen birodalom lelket sem tudott többé embereibe önteni, s
nagytervübb s nagyobbakaratu emberei munkájuk végezetlen sülyednek el a
tragikumban. Ferenc Ferdinánd valami egyebet akart – jót-e vagy rosszat,
az az ő kriptája titka, de volt terve s ezzel együtt tudott nőni és
cselekedni. De őt eltették láb alól, a magyar gondolat meg indexre van
téve, s a gondolattalan árnyékbirodalommal szemben ott áll a
kifogyhatatlan leleményü Oroszország, mely, amig céljai vannak,
embereket is tud nevelni. Hartwig Miklós helyébe uj bástya jő, uj
bástyák, futárok, parasztok, számlálatlan sokaságban – nincs az a
sakkmester, ki így ezt a partit meg tudja nyerni.



AMERIKA

1914. julius 19.

Mikor most tiz éve Newyorkban jártam, egy odavaló kollega megintervjuolt
s harmadnap beszélgetésünk valamelyik nagy lapban azzal a felirással
jelent meg, hogy: _Akinek tetszik a Fifth Avenue!_ S valóban: nekem
tetszik a Fifth Avenue, a milliardairek kertes palotácskáinak utsora,
melynek minden jót és drágát összeszedő és utánzó hörcsökgazdagságát
fitymálni szokták az európaiak, s utánuk az amerikaiak is úgy tesznek,
mintha fitymálnák, ezen a legolcsóbb módon mutatván ki, hogy izlésért és
műértelemért ime nem kell már átmenniök a tengeren. Mondom és igaz, hogy
ennek már tiz éve s e tiz évbe esik az a lelki fordulat, melyről e sorok
elmélkedni kivánnak. Akkor azonban Európa még elhitette magával, hogy a
barbár Amerikát alapjában lenézi s Amerika még nyelt egyet, erre
gondolván – körülbelül úgy, mint ahogy a zsidó bankár, kié az ország, a
hatalom s a dicsőség, egy darabig még együtt viccel az expropiált
gentryvel a zsidókról, mig végre a valóságos hatalommal fölülkerekedik
benne a tartózkodás nélkül való gőg, s az alulkerültben a valóságos
megtörtséggel együtt fölülkerekedik az őszinte áhítat.

Nekem azonban már akkor mert tetszeni a Fifth Avenue, mert mi ne
tetszenék egy hatalmasan széles s mértföldnyi hosszú utdarabon, melynek
egyik felét a viruló Central Park szegi, másik felét kastély kastély
után, mely majd mind valami nevezetesebb, kivált francia villának
másolata vagy utánszülötte. A Fifth Avenue így bizonyára nem eredeti, s
nem is szép abban a szerves értelemben, mint mondjuk a brüsszeli Grand’
Place, mely minden házastul ott nőtt ki az odavaló földből, s nemcsak
építőinek, de lakóinak is véréből és idegeiből. Viszont komédia és
sznobság azt mondani, hogy ne volna szép – mint ahogy komédia és
sznobság lett volna a régi Róma idejében rámondani a római fórumokra,
hogy nem szépek, mert minden emléküket s palotájukat vagy templomukat
görög építészek görög izlés szerint s nyilván az uj talajhoz csak
hozzámódosított távoli eredetiek után másolták át a hódító piacára.

… Mit szólhattak a görögök, mikor az első rómaiak megjelentek náluk?
Nyilván ugyanazt, mint a rómaiak, mikor az első germánok végigszántottak
a hátukon. Én már gyerek se voltam, mikor Párisban még lenézték az
amerikaiakat s a nagy restaurantok pincérei azzal a tulzott alázattal
vágták zsebre aranyborravalóikat, melynek szemerebbenéséből kivillan a
lenézés. Ma már erről szó sincs. Amerika tökéletesen expropiálta Párist
s Páris lihegő alázattal szolgálja ki az amerikaiakat. S a világért sem
titkos lenézéssel vagy lappangó gyülölettel! Nem – inkább ma még
szemérmetesen eltitkolt és röstelt áhítattal, mely azonban – minden jel
erre vall – csakhamar nyilt és türelmetlen imádatban fog kitörni.
Ugyanígy fogadták mindig, mióta világ a világ, a művelt és finom
alulkerültek a durva és nevetséges hódítókat. Elébb kinevették, aztán
lenézték, majd gyűlölték őket – mignem megtörtek hatalmuk igézetétől, s
megtéve őket isteneikké, boldog büszkeséggel vadultak vissza hozzájuk,
hogy hasonlóik legyenek. A végén a görög imádja a rómait, a római a
germánt, az aztek a spanyolt, az indus az angolt s a párisi az
amerikait.

Történelmi kurzus: elnézni, hogy az amerikai barbárság, tisztára a több
pénz, a sok pénz, a könnyü pénz hatalmával mint rontja magához a kényes
Párist. Fogadó, vendéglő, szinház, ujság: minden és mindenki az
amerikaiakat szolgálja. S nem fogcsikorgatva! Ez tegnap volt – ma már
szerelmes imádattal! Nézzétek meg a francia divatot s a francia
divatlapokat. A legujabb divatok, néhány év óta, olyan ijesztőek, hogy
már akadnak, mint ezelőtt soha, divatfilozófusok, kik fennakadnak
rajtuk. S nézzétek meg figyelmesen a longchampsi vagy auteuili futtatás
után világgá kerülő parisienne-fotografiákat. Hát parisiennek még ezek a
parisiennek? Ezek a hernyólábu, térdig derék potrohos állatok? O
istenem: szegénykék még parisiennek, de ruháikat már nem maguk eszelik
ki – jobban mondva: a mesterek, akik kieszelik, többé nem az ő testük
köré, nem az ő izlésük számára kristályosítják. Hanem: az amerikai
asszonyok számára. Ezeknek termetére illik ez a ruha. S ezeknek vérében
még biedermeyerkori nagyanyáik vagy dédanyáik idejéből megmaradt a
fodros szoknyához való huzás. Nem mintha nem volna izlésük, nem volna
kimondott hajlandóságuk. Nagyon is van, talán egészséges is, de barbár,
kezdetleges s az árnyalatok iránt érzéketlen. Mint ahogy a kocsisnak is
van izlése, csak nem ugyanolyan, mint az úrnak. S Páris s a parisienne s
lassankint – sőt nem is lassankint, hanem száguldó hamarsággal – az
egész világ úgy van velük, mint volna az úr, kit a kocsisa fizet.
Elkocsisodik.

Amerika elkocsisítja a világot. Ez nem baj, nem veszedelem, de
veszteség, mert visszaesés. Legyünk vele tisztában, hogy a barbár
Amerika az ő pénzével most szakasztott úgy önti el Európát, mint
valamikor a germán az ő fegyverével. Szerencsétlenség nem lesz belőle,
de veszteség igen. Körülbelül ezer évnyi visszaesés és időveszteség
Európa pallérozódásában. A germánná vált Európa körülbelül ma ért el
annyi kulturához, amily fokról a görög-rómainak maradhatott Európa ezer
év előtt továbbfejlődhetett volna. Szédület elgondolni, hogy ma már hol
tarthatna. De azért nem baj – így is elég messze tart.

Amerika a mai Európához képest körülbelül éppúgy ezer évvel fiatalabb s
pallérozatlanabb, mint voltak a germánok a görög-római-egyiptomi
kulturához képest. Észak-Amerika, és, mely bő költőpénz dolgában mind
erősebben kezd számbajönni, Dél-Amerika, teszem Argentina. S vegyük
hozzá a Fokföldet is, gyémántból kinőtt rengeteg vagyonaival. A tehetős
barbárságnak e – paradoxon, de így van, – szomjas áradata óhatatlanul a
maga alacsonyságához, vadabb érzéséhez, fejletlenebb izléséhez, mohóbb
durvaságához rontja hozzá Európát. Figyeljétek meg a plakátstílust, mely
külsőre, belsőre, hangra, nyomásra és szinvonalra minden zsurnalisztikát
uniformizált. Ez már Amerika hatása. Nézzétek meg a szinházakat:
belsőség nélkül való s ordítva moralizáló vagy röfögve disznólkodó
darabjaikkal: ez már Amerika. A cigány-nyugat izlése kiváltja a
cigány-kelet művészetét, s az orosz ballet kiszorítja hajlékaiból az
operát. A koncerttermeket magukhoz ragadják a zene légtornászai és
fogművészei, a szalónt kiszorítja a hotelbeli tangó-tea s a beszédbeli
hódítás lelkiességét a táncban való egymásratalálás. A kaliforniai
aranyásók vasárnapja: ez ma Európa.

Persze: Amerika is pallérozódni fog. Máris úton van ehhez s miközben
magához rontja a művelt világot, sokat átment magához műveltsége
romjaiból. Mint ahogy átlopja a Fifth Avenuera a francia kastélyokat s
összevásárolja a legszebb képeket, sőt már a régi templomokat is:
észrevétlen magába szíja a lelki finomságokat is s kötélidegei
öntudatlan átveszik a finomabb rezzeneteket. Európában pedig a leányzó
nem hal meg, csak alszik – ha majd Amerika is, gazdagságától s
technikájától siettetett gyorsasággal, kifinomodik s kiművelődik s uj
fogékonyságát átveti a régi világra is: ennek lappangó előkelőségei
éppúgy felneszelnek majd az uj szellő zsongására, mint ahogy Napoleon,
kiben Taine oly geniális szemmel látta meg a renaissance későszülött
fiát, nem is tudta, mennyire igazán a római imperiumot jártatja végig a
germán rabságu Európán.

Egyelőre azonban nagy megaláztatások következnek s nagy alázkodások.
Nagyobbat képzelni sem tudok, mint egy angol ujságnak abbeli
megfigyelését, melyet minap olvastam, hogy: »nézzétek meg a képes
lapokat: minden angol ember képében van valami stupiditás s minden
amerikai ember képében valami okosság!« Teremtő isten, – senki ezen több
joggal nem mulathatott, mint én, ki egyszer külön kis értekezést irtam
arról, hogy az angolnak nemzeti vonása a stupiditás. De hogy, mikor akad
végre angol ember, ki ezt észreveszi, akkor is az amerikai emberekkel
szemben veszi észre: ennyire stupidok eddig mégsem voltak az angolok. Ez
már amerikai hatás!



HÁBORÚ

1914. julius 26.

Háború – az én korombeli magyar, mikor ezt a szót leírja, úgy írja le,
mint ahogy azt írja le, hogy Uj-Zéland. Tudja, hogy van, de mi köze
hozzá? még sose volt ott.

Utolsó igazi háborúja e monarchiának 1866-ban volt, a porosz-osztrák
párviadal. Ebből az időből való a felelet, amit a katonaviselt ember
adott a kérdésre, hogy hol sebesült meg: Königrécnél meg a hónom alatt!
Ezekben az időkben csupa ilyen feleleteket adtak Magyarországon s csupa
ilyen keserű anekdota járta a háborúról. Nem mintha a porosz háború nem
lett volna népek csatája. Az volt, a magyar nép, a magyar nemzet csatája
volt, csak éppen hogy nem a porosz ellen, hanem az osztrák ellen. A
magyar anyák, kiknek fiai ott véreztek Bismarck és Moltke előtt,
imádságba foglalták a Bismarck s Moltke nevét. A magyar anyák akkor
ilyen különösek voltak. Arra ugyan nem tudta rávenni őket Bécs, hogy (a
Deák Ferenc szava szerint) kétszer szüljenek egy esztendőben s kétszer
annyi katonát állíthassanak a császárnak. De hogy egyszer szült s olyik
egyszülött fiát ne sirassa, ha elesett porosz kéztől s ezzel is kevesebb
legyen a bécsi hatalom katonája: ezt az akkori magyar asszony el tudta
viselni. Erre nevelődött nemzedék volt: az 1866-iki magyar anyák
1848-ban voltak kislyányok.

Az én nemzedékem már nem nevekedett ágyúdörgés között. Csecsszopók
voltunk, mikor a porosz bevonult Párisba s a commune bukása a pokol
vörösét vetette föl az égre. Nagy háború volt, de nem a mi háborúnk, –
sőt, a rövid bizonytalanság után, melyben Andrássy legyőzte Beustot és
Albrecht főherceget, cserbe hagyatta a franciát s hozzácsatolt bennünket
a porosz élethez, mely ma ennek fejében ime helyt áll a mi életünkért: a
porosz-francia háború sikere olyan virágzást és játékos kedvet öntött
végig a megujult monarchián, hogy a pajzán farsangnak csak az 1873-iki
krach hamvazó szerdája tudott véget vetni. Aztán jött, néhány évre rá,
az osztrák-török háború. Andrássy ezt is csak megnyerte, anélkül, hogy
részt kellett volna benne vennünk. Bosznia: az persze már háború volt, a
magunk háborúja. Én már az Über Land und Meer cimü ujság buzgó olvasója
vagy legalább is lapozója voltam, s éppen Kecskeméten, mikor a
kecskeméti bakákat levitték ebbe a kecskemekegéses görbe országba. Két
képemlékem is van róla: egy langyos délután, mikor künn vagyunk a
vasútnál s a teherkocsik lépcsőjén fehérbajszu bakák – nyilván
tartalékosok – sírva bucsúznak asszonyuktól s gyereküktől. S este is
látom magam, – őszi vagy téli hamar este – amint nagyanyámmal s a Roza
szolgálóval hallgatag ültünk a banyakemence körül s nem tollat fosztunk,
mint máskor, hanem ami vásott lepedő, de gatya és pöndöly is a házban
találtatik, fölszálazzuk tépésnek. Mostani antiszepszises eszemmel
borsódzik hátam, elgondolván, mennyi fertőzetet küldhettünk
ártatlanságunkban a sebesülteknek. Akkor ez így volt rendjén, így volt
emberséges és irgalmas – s ma már körülbelül mindegy, mert aki akkor
katonasebesült volt, az azóta nyilván amúgy is meghalt volna… Sok
familiát tudok, hol a családi fényképek, chignonos asszonyságok s
torzomborz szakállú s vasalódeszkásvállú akkori gavallérok arcképei közt
ott szürkül és halványlik egy csupaszképű és pufók bakalegény
fotografiája… a szegény Imre, vagy Peti vagy Zsiga, ki elesett Dobojnál
vagy Maglájnál, egy asszony lötte le a hegyről, látta, amint puskát
fogott rá, borzasztóak ezek a vad asszonyok… Egy országos név is sírt
akkor a gyászolók között, Trefort Ágost, a hires kultuszminiszter
siratta egyetlen Ervin fiát.

De mindent összevéve, bármennyi vérrel és könnyel járt: ez sem volt
igazi háború. Nem volt háború úgy, hogy befelé való szele, mint a
tornado, végignyargalt volna az országon. Azóta, ha szabad ilyenkor
ilyen durva szó, ott kibiceltünk a török-görög, az angol-búr, a
spanyol-amerikai, a borzalmas orosz-japán, a tripoliszi olasz s a még
rettenetesebb két balkáni háborúnál. Mindről hallottunk rémületeket,
olyik minden percben átcsaphatott hozzánk s kivált a balkáninak
gazdasági áthatása egy kicsit mégis valósági érzéssel kólintott
bennünket fejbe. A búr háború során szívtépő volt – meg is írtam akkor
versben – hétről-hétre, szivós angol egyhangúsággal ott látni közzétéve
a képes lapokban levélszám a Ladysmithnél, a Magersfountainnál elesett
gyönyörű angol fiúk arcképét… mennyi ifjú szép halott, mennyi ifjú hős
halott, fiatal halott… számlálatlan, egysorjában, déli éjek harmatjában,
temetetlen rothad ott annyi ifju szép halott, annyi ifju, annyi hős,
annyi fiatal halott… Szomorú volt, fájdalmas volt, de csak szemünkön át
láttuk, a bőrünkön nem éreztük.

Hanem – istenem: az ember gondolattalan állat s azt hiszi, hogy tud,
mikor csak utánapapol. Mindnyájan tanultuk a harmincéves háborút,
pusztításait, visszavetéseit: de ki gondolja végig, hogy mit jelentett:
akkor élni?! Japánban találni ajnókat, Egyiptomban találni fellahokat, a
legutolsó, a legnyomorultabb, a legműveletlenebb, a legmegtörtebb
embereket a világon. De kezük és lábuk karcsúsága leszéplik róluk: nem
illik állatiságukhoz. Nem is, mert ezt őseiktől vették örökbe, kik
hajdan urak voltak, büszkék és boldogok, – de jött a háború, jött az
idegen hódító, s visszavetette őket az állatiságba. Ez az, amit nem
tudunk elgondolni, hogy velünk s a mi világunkkal megtörténhessék.
Csakugyan lehet, hogy ahol ma márványpaloták tündöklenek, ott holnap
homok lepje be a romokat? Hogy ahol ma öntöző csatornák körül virul a
kertes élet, ott holnap esőtelen nyár szikassza ki az eliszaposodott
folyóvizeket? Ez ma már talán nem lehetséges – ma már, aminők az
emberiség mai állapotai: nem igen lehet elképzelni annyira barbár
népanyagú tatárjárást, mint aminő tönkretette Asszirt és Babilont,
Egyiptomot, Hellászt és Rómát. De háború még mindig van és lehet s vele
mindannak megingása, mit gondolatlan életünkben olyan soha meg nem
rendülhető tartozékának hittünk, mint a talajt, amin lábunkat megvetjük,
a levegőeget, melybe felnyulunk.

Az életem: hogy nem az enyém. A kenyerem: hogy nem biztos. A pénzem:
hogy elvész. Az állásom: hogy tárgytalan. A házam: hogy fölégethetik. A
váltóm: hogy be nem váltják. A városom: hogy ostrom veszi körül, a
vizvezetéket elvágják, a villamos nem jár, a lovakat elvitték háborúba,
a telegráf le van foglalva, a vasút kell a katonáknak, a gyerekem nem
kap tejet, az iskolákban sebesültek hörögnek, felvet bennünket a piszok,
a fájdalom, a nyomorúság és a betegség, kereset nincs, kolera van, – ez
a háború. Testi fájdalom, gyilkos pusztulás, nyugtalanság, zaklatottság,
üldözöttség, – az ember országúton él rablók között, erdőben vadállatok
között, temetőben hiénák között, pusztaságban sakálok között, tengeren
cápák között, örvényben élet-halál között: ez a háború. Rémítő
visszaesés – olyan a társadalomra s benne minden egyesre, mint ugyancsak
az egyesre a betegség – valami finom, gazdag, előkelő, illatszerben
fürdő és ámbrát lélegző emberre, mikor lebirja a vérbaj és eleven
testtel elrothad.

S hogy kell-e ennek lenni? Erről gondolkozni minden idő alkalmasabb,
mint a háborús. A gondolkozás ilyenkor általában stilustalan – olyan,
mint ha a vizbefuló fel akarná lapozni a lexikonban az uszótempókat.
Csak egy nagy szociológus igazság dereng át a lőporfüstön, a vérpárán, a
tűzhamun, a romporon. Az, hogy az embercsoport a polgárosultságban egy
fokkal vagy korral mindig hátrább van, mint az egyes ember. Szedj
csoportba kétszáz művelt, jó és jól nevelt embert, egyenként nemének
díszét s az előkelőség példáját: együttvéve neveletlen csorda lesz, mely
röhög, mint a paraszt s vak dühhel gyilkol, mint a megriadt állat.
Egyszerűen: az emberiség még nem jutott odáig, ahová az emberek. Az
egyes ember már lebirta magában a vadállatot, – az emberiség még nem.
Valamikor, még nem is rég, a társadalmon belül is urak voltak a rablók s
a gyilkosok, – az úr nem is volt egyéb, mint, mai szemmel nézve,
rablógyilkos, ez volt a hős, a félisten, a legkülönb ember, kit félve
tiszteltek, mint ahogy az emberséges gyengét megvetették, lenézték és
megalázták. Ennek ma már úgy ahogy vége s a társadalmakon belül annyira
amennyire az emberség szab rendet. De az emberiség még nem tart ennyire.
Ennek körén belül az ember még vadállat s a gyilkos s a rabló az úr, a
csalás a fegyver, a leselkedés a rend, a hitszegés az okosság. Valóban
az – ezt nem gunyból mondom. Aki ma, ha még oly derék és tekintélyes
ember is, nemzete nevében és számára nem a haramia-morál szerint
gondolkozik, az rossz politikus, az ügyetlen, az ostoba, az áruló. A
magam nevében mondhatom, hogy nem bántom a másét, szent előttem az
emberélet s inkább magam pusztuljak el, semmint más boldogulásának
útjában álljak… De országom nevében nem cselekedhetem így, mert
tönkreteszem vele s benne magamat, testvéreimet, minden egyes embert,
kinek számára a nagyvilágon nincsen e kivül hely.

S ez a történelem: a rablások és gyilkolások sora. Az a hódító volt
őszinte, ki üszköt vetett az alexandriai könyvtárba. _Minden_ háború
ilyen alexandriai könyvtárégetés, s csak még utálatosabb, ha azt
komédiázza, hogy kiméli a könyvtárakat. Amig nem lehet a háborút
elkerülni, addig nem lehet a könyvtárakat sem kimélni – viszont, amig
minden ország rablóktól és gyilkosoktól van körülvéve s ezen nem
háborodhatik fel, mert maga is rabló és gyilkos, addig, aki fél a
háborútól, az legjobb, ha maga lövi magát főbe. Ez nem azt jelenti, hogy
keresni kell a háborút vagy erőltetni vagy provokálni kell. Ma már
vagyunk annyira, hogy átok van és legyen az országon és kormányzóin,
akik mindenáron harciasak s vérben, vasban úgy spekulálnak, mint babban.
Hires verekedők közt is élhetek úgy, hogy én nem kezdek ki senkivel. De
azt tudniok kell, hogy, ha sora kerül, nem hagyom magam. Különben
elvesztem. S amily rettenetes s az emberiséghez nem méltó a háború:
emberhez méltóan kell viselni és elviselni. Szomorú, hogy az emberiség
sem okosabb a buta földtekénél, mely örökkévalósága közben meg-megrendül
s meg-megindul s felboritja a boldogtalanokat, kik életüket építik
mozdulatlanságára. De az ember azért ember, hogy ne birjon vele a
földindulás sem.



A MI HÁBORUNK

1914. augusztus 1.

Ennek a háborúnak a dolga a legegyszerűbb a világtörténelemben.

Ha volna még kétség, hogy enélkül mi várt volna reánk, nézzünk jól
szemébe a Sir Edward Grey első közvetitő ajánlatának.

Oroszország bele akar szólni abba, hogy van-e Ausztria-Magyarországnak
joga életét megvédeni egy nyiltan arra törő kis szomszéd ellen, – s a
nagy, a bölcs, az emberséges angol külügyminiszter ezt az ügyet
nagyköveti tanács elé tartozónak itéli s leint bennünket, hogy várjunk
Szerbiával, majd ők rendelkeznek.

Ez azt jelenti, hogy nem: Törökország sorsa várt ránk, hanem: már benne
vagyunk Törökország sorsában. Ebből ki kell vágnunk magunkat, különben
mindenki, ki e monarchiának lakója, egyenkint főbelőheti magát. Aki azt
hiszi, hogy ez frázis, hasonlat vagy túlzás, az nézzen le a Balkánra,
hogy a nagy bukaresti rendezkedés után mint válnak földönfutókká a görög
kézre került bolgárok, az albán kézre került görögök, a szerb kézre
került mohamedánok – és igy tovább.

A tíz éves vergődés, melyben, majd minden második esztendőben
mobilizálva, e monarchia azzá lett, akinek a hűvös szemű Sir Edward
nyilván joggal látja: ez nem pusztán a monarchiának vagy, mondjuk, a
dinasztiának prestige-vesztesége, hanem minden egyes embernek életbeli
kára, ki e monarchiában él.

Nézzétek meg üres zsebeiteket, megszegett pályafutásotokat, megrendült
egzisztenciátokat, – a kereset hiját, a munka pangását, a kilátások
elsötétedését s aztán feleljetek: mindegy-e az egyes számára, hogy van-e
prestige-e az országnak, melynek lakosa, a dinasztiának, melynek
alattvalója?

Én megkérdem magamat s így kérdezze meg önmagát minden egyes, s nem
hazafiságból s regényes szófuvással, hanem józan önzéssel, rideg
számítással: akarok-e szerb lenni? Vagy román lenni? Vagy orosz lenni?
Lenézek a Balkánra, felnézek Finlandba s azt mondom, hogy nem.

Ha osztrák-német volnék, vagy ha magyarúl is meg lehetne az az esélyem,
hogy e monarchia felborulta valami formában német kéz alá juttatna,
talán én is közömbösebb volnék az iránt: legyen-e még osztrák-magyar
monarchia a világon. De mikor e közt van választásom, s a közt, hogy
szerb, román, vagy orosz legyek-e, igazán nem nehéz – akár, ha sora
kerül, életemmel és véremmel – magyar hazafinak lennem.

S ha kérdem tovább: megint csak legridegebb, minden történetiségtől
meghántott önzésemet: akarok-e, aki csakis magyar lehetek, inkább egy
helyreállított nagyhatalmu Ausztria-Magyarországon lenni magyar, mint
egy magában álló Kis-Magyarországon, mely Szegedtől Kassáig terjed s
Kanizsától Nyiregyházáig: akkor viszont nem nehéz szenvedélyes
habsburgistának lennem.

Igen: ha ez az orosz csalogatásnak kigondolt mediatizált és neutralizált
Kis-Magyarország például Svájc, például Belgium, például Luxemburg
helyén feküdnék: a mindenkiben benneélő cinikus és egoista énbennem azt
mondhatná: ilyen szomszédságban nem rossz élni s nem baj meghalni. De
élni, teszem, Illyria, Szerbia, Románia, és bocsánat, Lengyelország
között, s ha mégis meghalunk, valahova ide halni át: ez a perspektiva
könnyűvé teszi a legsúlyosabb kockázatot is, hogy hátha lehetne másképp
is. Mindenkinek, aki az osztrák-magyar birodalomban él, de mindenesetre
minden magyarnak személyes életérdeke, hogy az osztrák-magyar monarchia
megmaradjon és nyugodt zavartalanságban éljen. Ez ma már háború nélkül
lehetetlen. Ezért nem lehet, ezért nem lehetett e magyar földön magyar
vagy magyarságba tartozó ember józan észszel más, mint magyar, más, mint
magyar hazafi, sőt, ha úgy tetszik, magyar chauvin, magyar nacionalista,
magyar imperialista, magyar militarista. Mai ember számára ez kétséges
érzés, de nem rajtunk állott eddig s most a háborún áll, hogy lehet-e
ebben enyhülés és modernizálódás.

Nekünk magyaroknak kell a magyar állam és kell a habsburgi birodalom, –
a mi egyetlen boldogulási formánk csak az lehet, ha, mint a kompasz a
hajó hidján, biztosítva ringatódzunk ez állam, e birodalom ölén. Amely
nemzeti törekvés, legyen magában még oly érthető, túlkivánkozik e
monarchia határain, az halálos ellensége minden egyesünknek mint
magánembernek is. S amig a nemzetiségekben ilyen törekvéssel elegy az ő
nemzeti törekvésük, addig a magyar államon belül lehetetlen velük
szemben s az ő számukra az az emberségi, igazsági és méltányossági
politika, melyet különben szégyen volna, hogy huszadik századbeli
európai országtól még követelni kell. Mert addig minden méltányosság
csak az elszakadó szándékot, lehetőséget és jogot nevelné. A becsületes,
az igazságos, a méltányos és modern magyar nemzetiségi politikának
előfeltétele a háború, mely karddal vágja el az irredenták szálait s
ágyúval szoktatja le hosszú időre: a szomszédokat arról, hogy ideát
kereskedjenek, a nemzetiségeket arról, hogy a határon túl remélkedjenek.
Ha kifelé is, befelé is mindenki bizonyos benne, hogy
Ausztria-Magyarország megmarad és testéből senki nem eszik, akkor minden
lakosa e határokon belül keresi majd boldogulását s akkor nem lesz
veszedelem ebben minden igazsággal, nemzetivel vagy nemzetiségivel,
megsegíteni.

A magyarság számára tehát nem kérdés, hogy az osztrák-magyar monarchiára
szükség van, tehát a mostani háborúra szükség volt. Soha a maguk
lelkiismerete, és, ha nagy napokban szabad a nagy szó: a történelem
itélőszéke elé emberek könnyebb szívvel nem állhatnak, mint állhatunk
azok a néhányan, kik társainktól lenézetve vagy érthetetleneknek
tekintve ezt hét-nyolc éve mondjuk. Ki olyan ostoba vagy olyan aljas,
hogy a szerbet vagy a románt vagy bárki emberfiát ne nézze embernek, ne
tisztelje álmait, ne becsülje még önzését is vagy sajnáljon tőle bármi
boldogulást? Csak éppen annyira nem vihetjük e megértést, hogy
öngyilkosak legyünk.

Mióta ez a birodalom fennáll: ez az első háborúja, amely népeinek
háborúja. Nemcsak általuk folyik, de érttük is, – nemcsak a birodalomnak
érdeke, hogy éljen, hanem azoké is, akik benne élnek. Hogy aztán, ha az
osztrák-magyar monarchia életét biztosítottuk, abban nekünk magyaroknak
fussa a számadásunk, az megint azok okos önzésének dolga, kik igy e
monarchiában mindenkorra (vagy, mert a történelemben örökkévalóság
nincs, hosszú időre) bennrekednek. Most már csak világos, hogy nemcsak a
magyar érdek esik össze a birodaloméval, de a birodalomé is a magyar
érdekkel – végső soron tehát mindenkié, kinek e birodalomban kell élnie.
Ma nincs a napja, hogy erről szót ejtsünk, csak még egyszer gondoljuk
el, ami nem igéret vagy biztatás, hanem tétel: hogy minél biztosabb e
birodalmon belül a magyarnak élete, annál többet tehet és áldozhat itt
minden egyéb életért. Egyébként pedig: minden mese valóság s még nem
volt mese, melyben aki a királykisasszonyt megváltotta, a
királykisasszony az övé ne lett volna. A magyarság magáért dolgozik,
mikor e monarchiát megváltani siet gonosz megalázottságából.



BÚCSÚ

1914. augusztus 9.

Isten hozzád, szép város.

Mióta az eszemet tudom, a neved ige előttem.

Mióta beszédből értek, neved köré áll foglalatnak, ami emberi nyelven
nagyot, dicsőt s egyben bájosat jelenthet.

Az egész világ mintha a te foglalatod lett volna, s te benne vetetted az
átlátszó szikrát, szolitárius.

Ezer éve, hogy a kedves értelem minden felsőségével mosolyogsz le a
többi emberekre.

Nagy templomodban, az ó-sziget sarkában, az oltár főoszlopa előtt ott
áll a Miasszonyunk szobra. Lesz vagy hétszáz esztendős – s azon mód áll
ott, kidüllesztett három hónapos hasacskájával, lesütött, de pillája
alól kileső szemével, liliom kisujját negédesen görbítve s kisdedét mint
a napernyőt nyugtatva könyöke hintájában, akár a nagyerdei
lófuttatásokon begyeskednek mai asszonyaid. Huszonöt emberöltő óta vagy
a szerelem városa.

S a tudásé. Hajdani ódon főiskoládra felzarándokoltak a vadságukat
levetkezni vágyó nemzetek fiai – s a magyar irodalom és történelem is
őrzi nemes ifjak, szent barátok nevét, kik e kegyes anya emlőiből itták
a bölcsesség tejét. S mindig volt abban kecsesség, ahogy e drága nedvet
ömletted. Nincs nagy gondolata az emberiségnek, mely ne koponyáid s
kupoláid alatt villant volna meg először. A világosság városa vagy – s
mily egyszerű és derüs e világosság!

S a szépség városa vagy: szép minden köved. Ami magadból nőtt: elszáll,
olyan finom, s amit idegenből vettél, magadhoz finomítottad. Egy
kelet-nyugati költő azt dalolja, hogy a csillagok akkor a legszebbek,
mikor utcáid tocsogóiban tükröződnek. Még a sarad is más, mint más
városoké.

Karcsú tornyok, nyilt homlokú házak, a házakban serény nappalok, kacagó
esték, nyugodalmas éjszakák. Nevetni hol lehet úgy, mint falaid között?
S dolgozni hol lehet jobban? S örülni az életnek lehet-e így másutt,
barátot ily kedveset, kedvest ily barátságosat találni?

A költészet városa vagy, a tőkéletes beszédé. A te nyelveden megérteni,
hogy a szó leszürődött lélek. Ez a nyelv mindenre való. A szónok falakat
dönget, a bohóc hasakat renget vele. A kiformált méltóság lépked vele
szabatos fenségben. S a józan okosság beszél vele nevető
természetességgel. Márványos kiszámitású tud lenni az irás nagy
művészeinél. S lázasan formátlan a prédikáló természethajszolónál. A
hang egy-két lejtése: s megszületik a nóta – félig muzsika, félig illat.
Uriságába behat a mezők lehellete.

Mint ahogy beléd magadba is, gyalogosok városa. Hol végződnek utcáid s
hol kezdődnek erdeid? Meddig vagy város s hol kezdesz falu lenni? Széles
körutaidon ódon fák vetnek árnyékot a kávéházak előtt hüselőkre.
Aszfaltos utak szegik át erdeidet s bokraik közül kis tündérpaloták
kandikálnak az arra száguldókra. Halk hajócskák surrannak el karcsú
hidjaid alatt, egy óra mulva kúszóvasutnál állanak meg, mely széles
hegysíkra segít fel. Lelátni a gyöngykigyóra, a folyóvízre. Messzi innen
fölmered a völgyből a hegybe ágaskodó ketrectorony, négy talpa körül
tarka pázsit. Szép vagy s a királyok városa vagy.

Hogy már öltél is királyt? Éppen azért, jussod volt hozzá, a magad
fajtája volt. Minden királyodban volt valami utcai embereidből, minden
utcai emberedben van valami királyaidból. Az omnibusz tetején, amig
megvolt, a földalatti vasuton, mióta megvan, egyenes szót nem lehetett s
nem lehet hallani. Az akadémikus s a székálló legény egyformán
közvetetten beszél s királyi irónia bájosítja be rosszaságukat. Mert,
köztünk legyen mondva: rossz kutyák laknak benned, te gyönyörű város.

S én nem tudok egyébre gondolni, mint arra: hogy rossz kutyák laknak
benned. Szeretnék visszagondolni az isteni ételekre, melyeket
asztalaidon ettem. A kacajokra, melyek mulató hegyedről most is fülembe
csengenek. Szinházaidra, hol a szemtelen maiság vetekszik a halhatatlan
hagyománnyal, hogy melyik megejtőbben eleven. Kocsizóidra gondolok, s
elszorul a szivem. Képeidet, szobraidat, asszonyaid tipegését járatom
lelkemben – s szememből kicsordul a köny. Rossz kutyák vagytok s
elaljasodtatok. Nem látlak többé benneteket.

*

És veled is, nagy város, isten veled.

Szép, ilyen szép, nem vagy. A kecsességet nem rólad találták ki. De
kényelmes vagy, és, ha kiigazodnak benned, barátságos. Sehol oly maga,
oly magát felakasztani valóan maga az ember nem lehet, mint benned. De
sehol oly meghitten sem, ha utat találtak beléd. Olyan vagy, mint a kéz,
mely kivülről ököl, aki üt, de belülről tenyér, amibe fejet hajthatni.
Mindent összevéve szeretni való város vagy.

A husevők városa vagy. A szőrős-ujjuaké s a hosszan hallgatóké. Kik
azonban, ha sora kerül, látomásosan ordítoznak s valószinütlenül selyem
pázsitú erdő-kertekben. S az utcasarkakon emberkéményekből füstöl az
ó-testamentum.

A szédület városa vagy, a teremtés nyüzsgésével lüktető. Hét millioman
élnek benned egy helyen – annyian, amennyinél alig több a mi egész
népünk, csecsszopókat, tengerentul menteket s beleolvadtakat is
belevéve. Külön levegőtenger, mit minden lélekző pillanatban a
levegőégbe felküldesz. Aki más csillagról néz le ide, külön golfáramnak
láthatja a levegő oceánján.

A mozgalom városa vagy, csendes nyugodtságodban. Mint ahogy a nyugodt
testen belül rezegnek az atomok, s minden atom csillagrendszer, melyben
őrült sebességgel vágtat a nap körül a bolygó, úgy dulják át belső
vágtatások halk tenyészéletedet. Föld felett, föld alatt, vizen,
szárazon s víz alatt is szárazon. Sehol annyi élet nincs együtt, mint
benned. Sehol úgy nem érezni az egész földtekét, mint utcáidon.

Vaskerítés, udvar, kis kastély – kinéz a széles aszfaltra, mely kormosan
friss napfényben nyujtózkodik a part felé. A fejedelmi kastély
kaszárnya, s vaskerítésének két kiskapujában egy-egy szénfekete paripa
áll mozdulatlan, fejjel a mai ruhában arra sietőknek – s hátán pirosban,
fehérben, vállnak vont karddal s éppoly mozdulatlan a testőrőrmester.
Azt hinnéd, halott – pedig él s minden órában felváltják. A középkor
nyujtja így fejét, mozdulatlan, de eleven meg-megujulásban huszadik
századi életedbe.

A nehéz sör, az ojtóizű viaszsajt, a rejtett odvak s a zárt folyosók
városa vagy. De vagy a végtelen tengerszagé is, a láb alá kivánkozó füé,
a szellős csarnokoké s a két ujj közt álmodozva tartott hosszú
rózsaszálaké. Mily harmatosan szemérmes tud lenni lappangó állatiságod!
Gyermekeid a legszebb gyermekek, asszonyaid a legszebb nők, fiaid a
legszebb ifjak, férfiaid a legszebb férfiak. Valóban, szólt a szent
olasz püspök: méltán neveztetnek az angeloszoktól. Mert angyalian
szépek.

A tompa akarás világvárosa vagy. A némaságé, mely kidülledt homlokérrel
keresi szavát. A nyelvetek is ilyen: zuhatagos dadogás, forró fuvatu
egytaguság, mint mikor rengeteg vashajóitok oldalszelepén kiszortyantják
a tuldagadt gőzt. Nem az értelem nyelve, hanem az indulaté – olyan
fajtáé, melyben a tudás s az okosság is menten érzésnek s elhatározásnak
formáját ölti, s a gondolat, még mielőtt megvilágosodhatott volna, már
cselekvéssé lett. Mindent megtalálni benned, nagy város, mert mindenre,
ami valaha volt a világon, már mondottál igent vagy nemet.

Az én számomra ember-képeskönyv voltál. Sehol annyiféle embert, mint
toronyhidaidon és sehol annyi emberi emléket, mint megőrzöttségeidben.
Költőitek embereket irnak le, festőitek arcok mását őrizték meg. Hiven,
tudományosan, egészségesen – így festenek jóemésztésü emberek
jóemésztésü embereket. Sehol nem oly befelé élők az emberek, mint
benned. És sehol oly otthon nem vagyok, mert emberi mivoltomra állandóan
emberi adalékokkal figyelmeztetett, mint benned.

Raktára vagy az emberiségnek, te nagy város. Kávé, gyapot, cukor,
ékirás, görög szobor, olasz kép, török szőnyeg, belga csipke: itt van
minden, a legtöbb, a legjobb, a legdrágább. Raktára vagy az
emberismeretnek s hazája vagy az emberhez méltó életnek. Az ellátottság,
a berendezettség, a jól elhelyezettség városa vagy. A szabad rend városa
vagy s ezzel az emberi méltóságé. Sehol nem oly ur az ember, mint a te
kalmáraid között.

Mert, köztünk legyen mondva, rideg kalmárok vagytok. Gyilkosan önzőek
bünös számitásotokban. Olyanok vagytok, mint a párisi bazárégéskor a
férfiak, kik, mikor életükért kellett versenyezni, csizmasarokkal rugták
képen az asszonyokat, akiknek elébb még udvaroltak. Visszagondolok
lóhátas délelőttökre, csolnakos délutánokra s leánykacajos hétvégekre.
Zsilipekre, amint emelik a hajót, sokaságokra, amint emelik az embert.
Ódon sáncokra a nagyváros közepén, anyaöles karosszékekre messze
idegenben, kézrázásokra, nagy ivásokra s nagy barátságokra. Mennyit
tanultam benned, mennyit láttam, mennyit mulattam, mennyiben
gyönyörködtem, mennyiszer éreztem benned az eltörpülés gyönyörüségét! De
már utánad se vágyom, annyira megutáltam a fajtátokat. Nem tudnék a
képetekbe nézni, ha még egyszer közzétek kerülnék S ha a föld szinéről
elsepertetnél, egy könnyem nem hullna utánad.

*

S dombtetőről dombtetőre: örök város: tőled is búcsúzzam?

Völgyutcáidban, halmaid aljában úgy apróztam lépésemet, szinte
szivárogtam, mint a csatorna cseppje. A hallgatag áldozár lépéseivel
mentem fel lépcseiden – benned a világ legszebb háza: a minden hajdani
istenek temploma, melyben most a mának minden dicsősége pihen. A
pogányság városa vagy, soktemplomu város. Mennyi hit van beléd temetve!
Mennyi hitetlenség beléd épitve!

Az istenek megszálló városa voltál mindig, mindmáig. Amit az indus
megálmodott, a görög kieszelt, a tuszkán kimódolt, az egyiptomi
elrendezett, a zsidó örökbe vett s a latin utánok dadogott: szenvedéssel
és gyönyörüséggel, állatok belétől s tömjén füstjétől illatozva párolog
halmaid felett háromezer esztendő óta. Egy harangod, ha megkondul: több
benne a térdreejtés, mint a világ minden orgonáiban és zsolozsmáiban.

Vannak bájosabb városok. Vannak nagyobb városok. De hivóbb és
megállitóbb és lekötőbb hely nincs több ilyen. A világ minden urainak
ilyen helye voltál s császáriságuk külön ércmohával zománcolja be vörös
köveidet. Dombjaiddal és váraiddal és sárga házaiddal olyan vagy, mintha
minden többi városok vállán emeltetve kiáltatnál ki parancsolónak. Ave
Caesar Imperator!

Kecskepásztorod ősvilágokról dudál. Feltépett szemétdombjaid a
világhatalom piacát tárják fel. Kemény jogod, mint romtégláid,
pusztulhatatlanná van kiégetve.

A vágyódások városa vagy: mindenki tégedet akart megejteni. A vér városa
vagy – mert hányféle vér omlott itten! Fekete szerecseny-vér, világos
germán-vér, piros zsoldos-vér, kék uri vér, mindenfelől a földtekéről. A
vér itt keresztelt, megváltott, beszenynyezett, mulattatott, mindenre
való volt, mindenben benne van. Este, mikor a nagy mezőség peremén
lebukik a nap, elárulja, hogy ő is vérből való. A láz bujkál e
mezőségen, s a láz fehér izzásával van kimeszelve a meredek kápolnafal,
melyre, s fölébe a csúcsos menyezetre a mélabu minden vad erejét
ráfestette egy komor lángelme. Ó a szobrok, melyek teremtő dühét
hirdetik! Oroszlántalpu festés, épités és faragás – leüti vele a
régiségek nyugodt báját, szelid méltóságát.

Pedig ezek is te vagy s a stanzák képei is te vagy s a francia-utánzó
izléstelen plakát, mely utcáid sarkán ordít: az is te vagy. Mi az, ami
te ne volnál? Tulajdonképp tegnapi város vagy, te leghajdanibb város, s
ma is az vagy, ki barokká törted a régiségnek tiszta vonalait.
Végiggondolom mezőségedet. Miért és miben más, mint a mi pusztánk,
holott ez is, az is: poros fü és poros országut? Tudom már, mi teszi.
Messze feketéllik – nem nagyobb egy legelő lónál – valami régi romladék.
Ives lehetett, bolthajtásos, mert úgy áll a fü között, mintha fésü
fogait mártották volna bele. Ezzel más ez a mező minden egyéb mezőknél.
Nemcsak elandalító hatalma van, de emlékeztető is.

Mint a lyányaid szemének, a fiaid beszédének. Mint az éjszakának, mely
kinéz e szemekből, mint a történelemnek, mely kipereg e beszédből.
Afrika csontja fehérlik márványaidban. Mégis csak te vagy a világ
közepe.

Az vagy – és maradj az. Legalább te marad meg. Legalább te ne hagyd
szégyenben szerelmünket. Legalább te ne légy komisz vagy rideg s
fanyalgó fitymálója a műveltségnek, mely belőled sugárzott szét.
Lelöketve a háború mélységeibe, köteles gyülölettel minden és mindenki
iránt, ki ránktör és ellenünk hitet szeg: reszketve imádkozunk, hogy
legalább te ne essél ellenünk bünbe. Hogy kiméljen meg a sors: téged a
pusztulástól, minket attól, hogy meg kelljen tégedet is utálnunk.
Konduljanak meg harangjaid, harsanjanak fel harsonáid. Nem volna érdemes
életben maradni, ha te is kivesznél életünkből!



A HAZÁRÓL

1914. augusztus 15.

Az ugyan mindig szamárság volt, mikor bennünket intellektuálisokat azzal
vádoltak, hogy mi nem szeretjük a hazát.

(Mellesleg mondva: az intellektuális szó, mint csufnév, a francia
nacionalistáktól származik. A Maurice Barrès-féle perverzus lelkektől,
kikben a roszaság viszájára fordítja az intellektualitást s értelmüket
arra használják, hogy tudva legyenek lelketlenek.)

Mondom: mit ne szerettünk volna mi a hazán?

Én sokszor megpróbáltam, még hazaáruló koromban, a józan világpolgár, az
elfogulatlan marslakó, a csöndesen megfigyelő globetrotter szemével
nézni kis országomat. Minél idegenebb szemmel néztem, annál jobban
meghatott igyekvésének lendülete s félszegségeinek bája. Sőt: mig mint
idevalót fellázított számos állapotaink középkorisága, mint idegen
természetesnek találtam. Ország, mely tulajdonképp csak ötven
esztendeje, hogy a világon van…

De _nem_ voltam idegen. Itt születtem, itt nevelkedtem, ebbe a nyelvbe
nyulnak bele érzéseim szálai. Ami elfogultság és önzés ellen itt kellett
hadban állanom, mégis csak más szemmel néztem, mint a junkergőgöt vagy a
chauvin rosszaságot. Vagy pláne a jingo-stupidítást. Kedvesebb
emberfajta kiméletlenkedett itt. Jobbak itt még a rossz emberek is. És
jó parasztész javitja a tudatlanságot. Nagy harcaim folytak – istenem,
mintha száz év előtt lett volna – azzal a gyerekes kivánsággal, hogy a
mai városi magyar azon a hangon s a gondolatnak abban a menetében irjon,
mintha parasztnak született volna. De itt volt Arany János, ki a
gondolat e ritmusában csakugyan világ-magasságra tudott művészedni. Ha
elfogultság volt is, de érthető és bocsánandó, mely ezen az uniformison
csüggött. S ha szellemileg barbárság volt is s politikailag reakció a
tudománytól való félelem s a szociológiának nemzeti indexre való tétele:
az emberei mégis bejutottak az egyetemre, polgári boldogulásukban nem
zavartattak s a társadalmi szabadságmozgalmaknak kevesebb vértanuja volt
itt, mint legtöbb más hazában.

Szó sincs róla, hogy itt is öröm lett volna az élet. De el lehetett
viselni, mert az elégedetlenségnek mindent összevéve elegendő volt a
szabadsága. Most, mikor semmitsem adhat érte, megvallhatjuk: nagyon
szerettük ezt a mi kis országunkat. S akik magyaroknak születtünk, vagy
beleolvadtjai voltunk a magyarságnak: szivünk minden rokonságával
csüggöttünk e kedves fajtán, még ott is, ahol hibáival sajátmaga ellen
vétett.

Egyet nem lehetett tőlünk kivánni. Azt a fajta hazafiságot, mely
tárgytalanul s alkalom hiján mintegy foglalkozásosan szereti a hazát.
Magyarország, a magyar nemzet a mult század során rettentő
megpróbáltatásokon ment át. Legdicsőbb irodalmi és politikai emlékei
olyan időkből valók, mikor senki komolyan nem hihette, hogy van még
értelme és lehetősége magyarnak lenni. De a mi nemzedékünk a lét s a
nemlét e mesgyéjén már innen született. Mikor én születtem, már volt
Magyarország s nem kellett félteni. A Kölcsey, a Vörösmarty s az Eötvös
mélabúját, a Petőfi, az Arany vagy a Tompa heves vagy csöndes vagy őrült
kétségbeesését már azzal a történelmi szemmel olvastam, aminővel például
a Thomas Moore honfibúját tiszteltem és mérlegeltem. Értettem,
szerettem, végtelenül tiszteltem – mint ahogy áhitattal hallgattam édes
apámat, mikor elmondta, hogy a pusztáról, ahol sót vitt ki a jószágnak,
mint szökött fel Pestre deáknak, később Bécsbe medikusnak, hogy keserves
tanítóskodással tartsa el magát s tudjon közben művelődni s orvosnak
készülni. De magam már a budapesti ötödik kerületi gimnáziumba jártam,
volt zsebpénzem s még az intőt is el tudtam fogni a levélhordónál.
Komédia lett volna, ha én érzem és panaszlom a diáknyomoruságot, – s
komédia lett volna, ha a mi nemzedékünk féltette és siratta volna a
hazát, melyet senki se bántott. Aki világos délben, mikor se közel, se
távol semmi veszedelem nincs, ellenben rendőr áll minden utcasarkon,
odaugrik egy gyanutlan sétáló szép asszony elé s karjába rántva
szegénykét, fülébe ordítja, hogy: megvédelek a pokol ellen is!: az vagy
bolond, vagy zsebtolvaj. Mi nem voltunk sem bolondok, sem zsebtolvajok –
s mint érzést mélyen értve, mint művészetet áhitattal tisztelve apáink
honfibúját, magunk ezt sosem mimeltük, mert nem volt rá okunk.

Ma – más szemmel olvassuk ezeket a verseket. Nem más érzéssel, de
izgatottabb lélekkel. Tegnap még úgy hatottak ránk, mint a fájdalom
szobrai. Ma úgy hatnak ránk, mint mikor édesanyánkat sírni láttuk.
Tegnap gyanuval néztük – s méltán és becsületesen! – az időn kivül való
patriotizmust, melylyel az önző hatalmaskodás akarta magát
támadhatatlanná tenni. Ma, mikor a hazafiság áldozat, de ugyanazon
tudományos mérlegelés, mely könnyűnek találtatta volt velünk a
nacionalizmust, a humanitás s a civilizáció minden érdekét a mi kis
országunk megmaradásának serpenyőjébe veti, – ma, mikor ennek kimondása
nem olcsó szólam, hanem súlyos kötelességvállalás: ma megmondjuk, hogy
szeretjük ezt a hazát, csüggünk életén s mindenünkkel helyt állunk
megmentésére, hogy, ha megmarad: az igazság, a becsületesség, az
erkölcs, a műveltség, a minden beletartozója iránt egyformán áldozó
méltányosság olyan tanyája gyanánt maradjon meg, aminővé mi békében
akartuk formálni s aminővé most harcnak tüzében fog edződni.

Büszkén vallom magamat világpolgárnak még e napokban is, mikor az egész
világ megbolondult, totus mundus stultizat, mint Ferenc császár mondta.
Ma is tudom mintegy a Marsról nézni, ami idelenn történik. De van bennem
annyi önzés, hogy csöppnyi magamat meglássam még a Marsról is, s azt
lássam – álmélkodva – hogy Franciaország, Angolország és Oroszország én
ellenem fogott össze, az én kenyerem s az én gyerekem ellen, az én
egyéni boldogulásom, az én európai művelődésem, az én emberi szabadságom
ellen. Ez ellen fogott össze már tíz év előtt a nagytervü M. Delcassé a
vidám és elmés emlékü Edvárd királylyal. Nem mondom, hogy éppen ellenem
magam ellen – vagyunk vagy husz, vagy ötven, vagy hetven, tán száz
millioman is, kiktől M. Clémenceau, kiktől a mindenható második Miklós,
kiktől a felséges ötödik György sajnálja az életet. Kényelmetlen nekik,
hogy vagyunk a világon. Poloskáknak, tetveknek, szúnyogoknak néznek
bennünket, akiket ki akarnak füstölni. S a mi kicsiny országunkat külön
célba vették, mint amely, úgy látszik, ezen nyüzsgésnek fészke.

Mi nem tudtuk, hogy ezen mi kis országunknak ekkora a jelentősége. De
_ehhez_ igazán ők értenek jobban: megbecsülni, hogy ki mit ér a
földtekén. S ha ők úgy tartják, hogy mi vagyunk a veszedelem, mert mi
vagyunk a versenynek fészke: ezt vakon elhihetjük nekik. Nekünk sok
kifogásunk volt állapotaink elmaradtsága, belső politikánk ázsiaisága
ellen. De ha külföldi szakértők azt állítják, hogy mégis, mindent
összevéve, mi termeljük a nyugatiság mételyét: akkor nyilván úgy lesz. S
ekkor úgy van, hogy mind a hatalmas és dicső gondolatok, melyeket ez uri
népek csak nemzettek, de megtagadtak, az ő rablóváraikból idemenekülnek
a mi nádfedelü viskóinkba s megszentelik a mi szegénységünket s
megnevelik a mi erőinket. Mint hajdan a magyar emigránsok Londonban és
Párisban: a száműzött angol és francia gondolatok itt találnak menedéket
Magyarországon. Szeretjük ezt a hazát, mely a mienk, szeretjük ezt a
hazát, mely az emberiségé.



A NÉMET

1914. szeptember 6.

Nem mondom, hogy nekem gondolatban bocsánatot kéne kérnem a németektől.
Sőt épp a minap nevettünk össze Hatvany Lajossal, azzal a komoly
nevetéssel, ahogy komoly időkben szokás s ahogy azoknak van joguk, akik
előre megmondták. Mi csakugyan előre megmondtuk, hogy gyerekes tettetés
vagy öncsalás nálunk a németnek az a kérkedő fitymálása, mely kivált
iróinknál talán Tóth Béla vagy még régebbről talán már kávéforrási idők
óta szokás, s ami amily mulatságos olyan kulturánál, mely mindenestől a
németből ered s a némettől táplálkozik, annyira öntudatlanul e függésből
való kikivánkozásból magyarázódik, ebben van mentsége. Nem régen
beszéltem el e helyt, hogy Newyorkban én voltam az az ember, kinek mert
tetszeni a Fifth-Avenue, – így voltunk mi itthon s kivált Hatvany, azok
az emberek, kiknek mert tetszeni Berlin, noha nincsenek sem hegyei, sem
dombjai, sem római vizvezetékei s mint a mai pályaház-, áruház- és
kórház-épületek: meri szépségét keresni a célszerüségben. Több évvel
ezelőtt – Feljegyzések című könyvemben meg is van – cikket írtam berlini
nagy benyomásaimról s az ethikumról, melynek levegője ott megilletett
megihletett. Viszont Párisról igen kevéssel a háboru előtt, de még a
háboru előtt itt a Világban írtam meg utálatomat, amiért lakájává
romlott az amerikaiaknak. Egyszóval: nekem a büszke örömmel együtt, mely
bennünket, a németekkel szövetségeseket most elfog, nem kell egyben
annak szégyenét is érezni, kit az események lefőztek. Mindazonáltal…

A furcsa az, hogy e lefőzetésen már egyszer keresztül ment a világ,
keresztül áldozata, a francia, keresztül mind a páholyból nézője vagy
véres részvevője az évszázados párbajnak, mely a franciaság s a németség
közt folyik. Mikor mi mai kommentátorai születtünk, a világ ugyanígy
tele volt a német nagyszerűségen való elképedésen, s ugyanily
szánalommal és siratással elegy lenézés kelt volt benne a francia
nagyszájuság iránt. Azok közt, kik előre megmondták, legnevezetesebb a
hires Thomes Carlyle volt, ki megmondta már mint fiatal ember, már a
harmincas évek legelején, mikor mint ismeretlen ifjú a nagy Goethével
levelezhetett. Ha negyven, negyvennégy, negyvennyolc év előtt a poroszok
így meglepték a világot, azt meg lehet érteni az alárendelt szerep után,
melyet a diplomáciában még azután is játszottak, hogy Waterloonál
tulajdonkép ők verték meg Napoleont, játszottak még 1850-ben is, mikor
Olmützben annyira megalázta őket Schwarzenberg. De azóta a németek egyre
vezetnek, – a berlini kongresszus óta ők a világ urai, – hogy’ van, hogy
ujra meglep bennünket, hogy csakugyan azok?

Moltke, ki egyik legélesebb szem volt, mely német pápaszemen át nézte a
világot, megmondotta már első dicsőségük napjaiban, hogy amit most
1870-ben szereznek, azt tulajdonképp csak negyven-ötven év mulva fogják
igazán megszerezni. Bámulatosan igaza volt e nagy embernek – s nemcsak
katonailag vagy a politikában. Minden téren még egy nagy, még egy
nagyobb erőfeszítés kellett, hogy a világ elhigyje a németeknek, hogy
azok, akik. Miért? Mert 1870-ben mégis csak olyan szine volt, hogy
valami csoda, valami véletlenség a franciákon való diadal. Talán a
második császárság korrupciója, az akkori Páris léhasága… és így tovább.
Erősítette e fentartást a tüneményes hamarság, mellyel a francia a
szörnyü megaláztatásból összeszedte magát. Az öt milliárdot, melyet
akkor mesebeli pénznek tartottak, a mellénye zsebéből fizette ki, –
Páris szebb lett, mint valaha, a polgári demokrácia büszkén hirdette
jobb erkölcsét és keményebb fegyelmét… a hetvenediki vereségeket
lassankint olyanoknak kezdték feltüntetni, mint aminők álmukban érik a
művelt népeket, mikor egy tatár csorda váratlan rajtuk üt. De most!
Negyven év óta elő volt készítve ez a háboru. Husz év óta szövi a
diplomácia az intrikahálót, mellyel Páris egy kézfordulattal megfojtsa
Berlint. A világ legtökéletesebb erődjei vonulnak Belgiumtól Svájcig. A
világ legtökéletesebb ágyui a francia ágyuk, – lám a balkáni háboruban
is a velük dolgozó balkán-tüzérség hogy megverte a német nevelésü
törököket! A francia lélek meg sem érezte a hetvenediki érvágást. A
francia művészet, a francia tudomány, a francia felsőség vezeti a
világot. Még a filozófiában is, melyet a németek úgy tettek, mintha ők
találták volna ki, itt a nagy Bergson, ki túlálmodja mind a német
álmodozókat. Ezernyolcszázhetven csak véletlenség volt.

Valljuk meg: lelkünk mélyén ezt hittük valamennyien, még azok is, kik
máskép beszéltünk, még azok is, akik magunk sem hittük, hogy lelkünk
mélyén ezt hisszük. A német – ezt nehéz megszokni oly népnél, mely már
ezer éve szerepel a történelemben – a német tulajdonképp fiatal és
fejlődésben levő nép. Tulajdonképp tanítványa: szellemiekben a
franciáknak, gazdaságiakban az angolnak. A mesteren, ha még úgy
leromlott is, mindig megérezni, hogy mester, a tanítványon, ha még úgy
előre tör is, mindig megérezni, hogy tanítvány. A német épp oly kevéssé
tudott imponálni a francia vagy az angol mellett, mint a tizenhét éves
kamasz a negyven éves férfi mellett. Hiába: más az, mikor olyan valaki
nyitja ki a száját, kinek már tizedik öregapja is tiszta mondatokban
beszélt. Az ugyan ostobaság, ha most az angol s a francia kinjában
barbárnak nevezi a németet. De bizonyos, hogy a német csak amolyan
utánuk cseperedett az ő uriságukhoz képest. Az idegen, ki a nemzeteket
nem itélheti meg egyébről, mint ami kikerül kezükből, lehetetlen, hogy
ne lássa a különbséget az angol s a francia tökéletesség s a német
igyekvés között. Az angol ujság mégis csak más, mint a német. A francia
szappan is más, mint a német. S ha most nincsenek is nagy iróik:
valahogy meglettebb benyomást tesz a francia irás, mint a német.

A hiba itt van: hogy egy gondolattalan angol közhely szerint a németeket
a költők és gondolkodók nemzetének tekintjük. Igaz: a német költészetben
nagyszerü értékek találtatnak. A legszebb emberi jelenség, Goethe,
egyben német költő is. A német tudomány gazdag és élénk. De nem a
németek találták ki a tudományt, sőt nem is régtől fogva tudósok.
Egészen Schopenhauerig még legeslegnagyobb filozófusaikban is van egy
lélekzetnyi naivság, sőt tudománytalanság a franciákhoz vagy az
angolokhoz képest. Ezt szinte szentségtörés kimondani a Kant nemzetéről,
– de éppen Kantról jut eszembe, hogy egyik leggeniálisabb megsejtésü
munkájában, melyben a csillagvilágok keletkezését szinte mai
természettudományi érzékkel magyarázza, ugyanekkor olyasmit is fejteget,
hogy minél messzebb van valamely bolygó a naptól, annál könnyebb testű s
megfelelően finomabb lelkü s tökéletesebb lényeknek kell rajta élniök…
Hogy Hegel, ki különben oly geniális megsejtője volt az evoluciónak,
milyen szinte orcátlan tücsköt-bogarat ir össze például a fizikáról,
ugyanakkor, mikor Angliában már járni kezd a vasut, azt el sem hinné,
aki maga nem olvasta. Ehhez képest Descartes, ki kezdte a tudományt,
vagy Hume, ki Kantra hatással volt, még úgy is az érettebb, a meglettebb
benyomását teszi, hogy szinte tolvajnyelven kell gondolkozniok az
inkvizició miatt, mely a franciát, a cant miatt, mely az angolt
körülvette. A német mint költő, mint gondolkodó, mint tudós alig másfél
vagy kétszáz éve, hogy a világon van. S amit a német genie e tereken
tündöklőt és halhatatlant alkotott, annak gazdag misztikumában van
valami hasonlatosság azzal a még misztikusabb értékkel, mit például az
orosz irodalom szállított az emberiségnek. A német nemzet művelt nemzet,
a német ember irástudó, tehát felvilágosodott ember, a német úr s a
német nép között nincs tudásban olyan ég és föld különbsége, mint az
angoloknál vagy a franciáknál. _Ez_ a németek egyik ereje, nem pedig az,
hogy ők a költők és gondolkodók nemzete volnának.

A német genie más téren nagy és hódító, s e tér az, melyen még a
világhódító és szervező angolt is fölülmulja. A német az igazgatásnak és
a fegyelemnek genie. Ezt furcsa olyan népről mondani, mely ezer évig
szomoru példája volt a megtépettségnek s az élhetetlenségnek. De mégis
így van. Csak éppen úgy járt geniejével, mint ahogy némely életrajzokban
olvashatni, hogy egy-egy nagy művész más tereken való évtizedes vergődés
után jött rá, hogy ő tulajdonképp mire való, s husz évig festett, mire
rájött, hogy irónak született. _Ez_ volt véletlenség: hogy a német egy
és más körülmények összejátszása folytán ezer évig nem jött rá, hogy ő a
tettnek, a cselekvésnek s ezzel a hatalomnak embere. Ő maga sem tudta,
magát is meglepte 1870-ben, hogy mily könnyen megy neki, – hogy hihette
volna a többi világ mindjárt első intrádára?

Pedig valamiről gondolhatott volna rá. Arról, hogy sehol annyi király
nem volt, mint német földeken s még ezenfelül exportált is királyokat a
német. Ma is németek nemcsak a német uralkodók s német a mi dinasztiánk
is, de németek királykodnak az oroszokon, az angolokon, a bolgárokon, a
románokon, nem szólva arról, hogy a francia, az angol s részben az olasz
arisztokrácia is német származás. Kell hát a németben valami olyan
tulajdonságnak lenni, mely kijelöli az uralkodásra. Kell valami olyan
erejének lenni, mellyel vezetni és fegyelmezni tud. Kell benne annak az
erőnek vagy ügyességnek vagy értéknek meglennie, mellyel az ember
fölülmarad. Ezek az értékek lehetnek sokfélék, lehet bennük különbség
jelentőségre és erkölcsi rangra. De hogy javarészt java értékek, azt
megmutatta a hetvenediki háboru és megmutatja a mostani. Sokat gondolok
most Heinéra, hogy mit szólna ő, ki annyit viccelt a német
kisfejedelmekről, a két Lippe herceghez, ki most egy mukk nélkül esett
el a háboruban. S a császártól a legkisebb emberig: a német nemzet az
erkölcsi komolyságnak, a fegyelemnek, az áldozatkészségnek olyan képét
mutatja, mely mellett e komoly napokban játéknak tetszik mindaz az
irodalom, művészet, tudomány és szépség, mely máskor életünket betölti.

Ez persze a nagy napok optikájával járó csalódás. A német azért erős
erkölcseiben, mert komolyan veszi s lelkébe és cselekvésébe felszítta
mindazt a tudományt és szépséget, melyre maga jött rá vagy amit másoktól
tanult. Csak éppen, hogy ez a dicső helyfoglalás a világ népei közt,
melyet a kultivált erő hatalmával visz most végbe a német, nem
befejezés, hanem kezdet. Most már el fogják a németnek hinni, hogy az,
aki. Most már nem nézik majd jövevénynek. Most majd nem fog már össze
ellene az egész világ, nem hiszik, hogy véletlenül van helyén s nem
remélhetik, hogy kiturják onnan. S ekkor, ha majd nem kell minden
erejét, gondját és munkáját arra fordítania, hogy a kaján irigység ellen
megvédje magát: most transzponálhatja majd erőit mind a szépségek, akár
kecsességek felé is, melyek eddig hiányzottak belőle és életéből.
Meglesz az a hatalma s ezzel az a nyugodt biztossága, melyben pótolhatja
az ezer évet, amivel tulajdonképp fiatalabb a latin műveltségü vezérlő
népeknél. Még nem volt Mars, kire Vénusz és a gráciák rá ne mosolyogtak
volna. Aki meghódítja a hatalmat, az meghódítja a szépséget is.



SUVALKITÓL SZIGETIG

1914. október 7.

Nagyanyám hiu és tiszta öregasszonyka volt, kinek hullámos fogyaték haja
még töpörődött korában is rávallott a legszebb szőke kis ördögre, ki
valaha lánykorában Balassagyarmat és Vágujhely közt hancurozott. Ez
bizony nagyon régen volt, még a márciusi idők előtt, – s
negyvenkilencről nagyanya azt mesélte, hogy már mint menyecske féltette
bölcsőben ringó első kis fiát a Kecskeméthez közeledő kozákoktól. Egy
este, beszélte, a gyertya már égett a lakószobában, úgy várta haza
nagyapát a sötét konyha felől. Egyszerre dobogás hallatszik, ropogás,
kiabálás, csörömpölés, – lábában megzsibbad a vér, alig hogy oda tud
vánszorogni háttal a bölcső elé, hogy kitárt két karjával valahogy –
maga se tudja, hogy’ képzelte – megvédje kis fiát, – egyszerre a
konyhaajtó beroppan, valaki belökte vállal s egy nagy darab csizmás,
szakállas, pikás katona ront be a szobába. Veres és izzadt a képe s
tántorogva közeledik a fiatal asszony felé, mint a rossz álom. De el is
vonul, mint a rossz álom, – a fiatal asszonyon fehér csipkekötény van, a
bölcsőre fehér csipketakaró van vetve, – a kötényt letépi az asszonyról
s ellöki a bölcső elől, a takarót lerántja a bölcsőről, aztán dülöngve,
ahogy jött, zsákmányával kirobog a sötétbe…

Ez ezernyolcszáznegyvenkilencben volt, – azóta sok minden történt a
világon, Darwin fölfedezte a létért való küzdelmet, Marx az
osztályharcot és Peary az északi sarkot, van gyorsvasut, vizalatti hajó,
automobil, repülőgép s az orosz nevet beirta a világirodalomba Tolsztoj,
Dosztojevszki és Turgenyev, – de nem hiszem, hogy a kozákok azóta,
megváltoztak volna, hogy azóta mások volnának, mint
ezernyolcszáznegyvenkilencben voltak, s ezernyolcszáznegyvenkilencben
mások lettek volna, mint ezernyolcszázhuszonkilencben voltak. A
pusztákon legelő ménesek sem változtak ötven, száz, kétszáz esztendő
óta. A lappok s az esztek sem változnak, a cseremiszek, a cserkeszek s a
tatárok sem, – a kolera sem változik, mert csirái sem változnak, ahogy a
szent Oroszország ápolja vagy hagyja az állapotokat, melyek közepett
fennmaradhatnak. A szent Oroszország rászabadítja a nyugati világra
posványaiból olykor a maláriát, szennyéből olykor a kolerát, rejtett s
messzi zugaiból a kozákokat, a tatárokat, az évszázadról-évszázadra
változatlan primitivséget s vérszomjuságot, melyet hagy vagy tenyészt a
maga szolgálatára. Fenyegetés gyanánt sötétleni, veszedelem gyanánt
tornyosodni a művelt világ határszélein: ez az a rendeltetés, melyet
magának a földtekén választott. Mi célja vele? hová tart benne? maga sem
tudja. Csak van, csak terjeszkedik, csak fal és nyujtózkodik. Mint a
spanyol kalandorok a vérbajt az indiánusok közé, úgy küldi maga előtt az
intrikát s a korrupciót, a kolerát, a vesztegetést, a külön erre nevelt
pusztai csordákat. Mit akar? dulni akar, – élni akar s az ő élete _ez_.
A művelődés elől el nem zárkózhatik, a pallérozódást el nem háríthatja
magától, – szelidül, javul, természetes nagy tehetségei kifejlődnek, egy
miszteriumos nagy filozófia, egy barbáran festői művészet kezd
kibontakozni differenciálatlanságából, – de vigyáz magára, hogy valahogy
bele ne essék a világnak abba a rendjébe, melyben dolgozni kell,
fáradsággal megélni, rendet és fegyelmet tartani. Nem akar változást
abban, hogy élete letelhessék gőzben, mámorban, tompa lustaságban. S
időről-időre szétrug a többi világban duhajon, otrombán, néha szinte
csakis a kár kedvéért, amit ne csak osszon, hanem maga is vegyen, mint
ahogy a régi időkben, melyeknek lelkét fenn akarja tartani, a bővérű
emberek eret vágattak magukon. Hát ha ez kell neki, kaphat belőle.
Szigettől Suvalkiig köszörülődik a beretva.

S ez a háboru arra való, hogy a duhaj szomszédot visszakergesse vackába,
hogy vagy ott pusztuljon, vagy kialudja mámorát. Miért volt lenn
Szigeten, mint keres a mi szelid, csöndes, tisztes városaink körül,
melyek még hatalmát sem növelnék? Ha nézzük a fejetlenséget, mellyel
csapatjai lejöttek: mintha maga sem tudná, miért jött. Csak
bekukkantott, csak bedülöngött, hogy ami fehéret, csipkét, díszt,
meleget, gondot és szépséget talál, egyet rántson rajta, tépjen,
szakítson, aztán dülöngjön tovább. S ez a kis haza, első ijedségében,
rémült karja kitárásában olyan is volt egy percig, mint a fiatal anya,
ki dermedtségében is halálos elszántsággal védi, amit szeret, ami az
élete, amiben tovább él. Csöndes életünket, bimbódzó fejlődésünket,
becsületes művelődésünket kell végre biztosítanunk a türhetetlen
fenyegetés és bizonytalanság ellen, melyet a szándékos vadság jelent
számára, mit szomszédunkban tervszerüen tenyésztenek.

S lehet róla tenni, hogy a veszedelemnek vége legyen. Nem játék, de nem
is kilátástalanság. Az idők mélye felkavarodott, minden feladatot
egyszerre vet föl, de minden erőt is, mely lebirásukra való. Az
életveszedelem számára nincs lehetetlenség. Az amerikaiak a
Panama-csatorna körül kiirtották a sárgalázas szunyogot s most vannak
kiirtóban kontinensükről a legyet. Nekünk is ki kell irtanunk: nem az
oroszságot, ami nem szükség s őrület volna gondolni rá, de a
kozáktenyésztést, a mocsári lázat, melyet mesterségesen tartanak fenn
odaát egy rablógazdaság uralmi rendszerében. Most látjuk csak, mennyi a
veszíteni valónk s most látjuk, hogy meg tudjuk menteni.

Suvalkitól Szigetig renaissance készül. Nemcsak a mienk, de az orosz
nemzeté is. Kimetszeni belőle a kozákságot: erre vállalkoztunk az emberi
műveltség nevében. Fájni fog neki, de hálás lesz érte.



ILYENKOR

1914. október 11.

… Tudom, hogy ilyenkor az embernek nem illik másképp a világon lennie,
mint úgy, hogy szinte nincs is a világon. A hadi idők paradox voltába
tartozik, hogy ugyanakkor, mikor a leglappangóbb értéket is kiszorítják
az egyesből, viszont magától értetődőnek kivánják vétetni, sőt az ettől
értek heves helyeslését teszik fel, amiért közömbösen száguldanak el az
egyes fölött, ki mentül kiválóbb, annál kéjesebben veti, szinte tálalja
magát a háború vak demokráciája alá, melyben a lángelme szakasztott azon
ágyutöltelék, mint a félhülye. Bismarck azt tartotta, hogy a franciából
hiányzik, ami minden német őrmesterben megvan: hogy éjjel, sötétben,
egymagában s mikor senki sem látja, teljesítse kötelességét. Az idestova
egy hónapos ütközet, melyben most a francia nem enged a németnek s
éjjel-nappal folyik benne a harc akkora vonalon, hogy minden egyes
katonán megfordulhat valamennyiük sorsa: azt mutatja, hogy képes erre a
francia, sőt a gyülevész angol is, ha van rá alkalma. Ez ilyenkor a
levegőben van, mint tavaszszal a csók – nem lehet másképp. Megint csak
meglátszik, hogy az emberek se nem ördögök, se nem angyalok, hanem
mindkettőre megvan bennök a lehetőség. Én sokszor mondom asszonyoknak,
hogy nem ismerik egymást, mert, hogy úgy mondjam, csak hétköznap s ennek
alacsonyságában ismerhetik egyik a másikat, holott mi a szerelem
vasárnapjairól ismerjük őket, mikor a hevület kiváltja belőlük a
legszebbet s a legjobbat, ami ott lappang, tehát ime megvan bennök, – s
ez is igazán ők, nem csupán az alacsonyságaik. Bizonyos, hogy nem
tulzás, mikor a háboruban hősökről, sőt félistenekről beszélünk, –
vannak ilyenek, sőt sokan vannak, sőt némely hangulatok idején a legtöbb
katona ilyen. Viszont ezek a félistenek, ezek a hősök, ezek a katonák
ugyebár ugyanazon felebarátaink, kik a békés életben székálló legények
voltak, vagy ügyvédek, vagy orvosok, vagy parasztok, vagy hivatalnokok
vagy ujságirók, – s rendszerint igen kevéssé tették a tökéletesség vagy
éppen a hős vagy pláne a félisten benyomását? Látom is, kivált a polgári
sebesülteken, kik – a derék, az igazán hős fiuk – most már szerencsésen
itt lábbadoznak közöttünk, hogy egy kis, egy bocsánandóan csöpp hiuságot
nem tudnak elnyomni magukban, – hogy vitézi köntösüket s dicső sebüket
némi megilletődéssel s kacérsággal viselik, maguk is gyönyörködve
magukban s egy kicsit adva is azt, amik valóban: a félelmetlen és
gáncstalan lovagot – főképp az olyanja, kinek apái messze visszamenő
soron nem forgattak fegyvert, még bicskát sem igen, s most úgy
helyezkednek el, jóleső elégtétellel, a rájuk hárult nem csekély
áldozatban, mint olyasmiben, mi eddig csak az előkelőbb rendeknek,
népeknek, felekezeteknek volt fenntartva. Meg vannak hatva maguktól – s
méltán: mi is meg vagyunk hatva tőlük, – s amennyire egyéb s
közönségesebb tulajdonságokkal elegy s békeidőkben ezektől el is nyomott
bennük az önzetlenség, az áldozókészség, a rettenthetlenség: annyival
még szebb, még dicsőbb, még szeretnivalóbb, hogy most egyedül ez van meg
bennük… Megfigyeltem minap a főváros közgyülésén, melynek emberei végre
sem naivakból és rajongókból választatnak, – megfigyeltem, hogy mialatt
együttvéve a legmagasabb elszántságot s hevületet jelenítették meg,
ugyanazalatt akárhány egyesben megmaradt a józan ember számos kétsége s
a kulturembernek az a hamis szemérme, mely maga előtt is szégyelli az
ellágyulást vagy ünnepeskedést… Clair-obscur érzéssel keltek fel, mikor
felállással ünnepelték királyunkat, a német császárt s a távol tereken
vérző hadakat – de megfordítva is lehet mondani s így is igaz: hogy,
mialatt egyik-egyik tele volt kétséggel, józansággal, talán cinizmussal
is, ugyanakkor ugyancsak egészen eltöltötte a valamennyiük nemes
hevülete, szent hite, minden áldozatra kész nemes elszántsága… Az
emberek összetettek s az idők még összetettebbek, mert ez összetett
emberekből vannak összetéve. Ahogy most nézzük, amit messziről és
kivülről jobban láthatunk: az entente táborát: mennyi hencegés, mennyi
nagyszájuság, mennyi gyerekesség, – gyerekes gyerekesség, gyilkos
kegyetlenség, pokoli ravaszság, megható erőfeszítés, ocsmány elvadulás,
hősi türés, nagyszerű indulat, humoros fölöttesség, komédiázott
objektivság… s vér, vér, vér… s mindez együttvéve nagyot jelent, a
legnagyobbat, mit a világnak műveltségben vagy sokaságban élén álló
nemzetek együtt kitenni tudnak, tehát valóban a nagyot.

S az embert bántja, hogy ezt a nagyot idestova izgalom nélkül tudja
birni. Hogy mialatt a világtörténelem legnagyobb eseménye történik, – ha
nem, mint indult, legnagyobb politikai, mindenesetre eddig legnagyobb
hadi és, nem találok rá más szót, tehnikai eseménye – azalatt tud
nyugodt lenni, néha unatkozni is, napot nap után egykedvűen, néha
illetlenül derülten, néha méltatlanul rosszkedvüen leőrölni, s érző,
értő, az emberiség minden dolgaiban résztvevő ember létére valahogy úgy
állani e földindulással szemben, mint ahogy az ember szélvészben
felhajtja a gallérját s éllel fordul a vésznek. Az ember érzi, hogy
ilyenkor nem szabad magára gondolnia s el kell tűnnie a semmiségben,
mert mi ő s az ő kicsiny érdeke a teméntelenségekhez képest, mik most
egymásra zúdulnak? De olyat is érez, hogy óriássá kéne nőnie ez óriás
idő miatt, hogy tudjon tenni valami ezekkel egyaránt nagyot, valami
döntőt, hasznosat s a sors erejét javunkra fordítót, – s elfogja a
csüggedés, ha nemcsak ezt a nagyot nem tudja, de magát az idők nagyságát
sem tudja annyira érezni, mint amennyire eszének át kell látnia, hogy
nagyok. Lehet, hogy ez óriás idők hosszantartása is teszi. Mindenben
másban a villám egy pillanat, a tüzokádás egy nap s ha a föld megnyilik,
egy perc alatt benyel világokat. De ez a világvihar, amily heves, olyan
állandó, – beláthatatlan, hogy mikor lesz vége. Kétségbeejtő, de úgy
van, hogy az ember kezdi megszokni, s kezd eltompulni úgy dicsőségei,
mint csapásai, mint távlatai iránt. Nichts is schwerer zu ertragen, Als
eine Reihe von schönen Tagen, – ez, úgy látszik, áll a nagy napokra is,
s az ember, ki eped az után, hogy tegyen valamit, hogy használjon
valamit s a felviharzó bizonytalanságokban jelentsen valamit felebarátai
számára: könyörögve néz körül köteles eltörpüléséből: tartsátok bennem a
lelket, hogy tudjam bennetek a lelket tartani!

S körülnéz nagy példák, nagy társak, nagy elődök után. A legnagyobb,
talán az egyetlen mai nagy iró, Anatole France fájdalmas öngunynyal
teszi le a tollat: hozzáértők azt tartják, hogy stilusom nem vág e mai
napokhoz, – igazuk lehet… hetvenegyéves vagyok bár, de erős és
egészséges, beállok katonának!… S a legnagyobb, ki valaha tollat
forgatott s emberi jelenségül is tán a legkülönb, kit eddig hátán
hordott a föld: Goethe az ő örökkévaló ábrázatán folt gyanánt viseli az
emléket, hogy mikor kortársa volt az addig ugyancsak legnagyobb
világeseményeknek, világhaladásnak s világveszélyeknek s bennük saját
nemzete irtózatos válságainak, rémítő bukásának s isteni
talpraállásának: mindez óriás történetek éppen csak eszéig tudtak
felhatni, de érzését nem tudták felgyujtani. Egy-egy elkényszeredett
szatira, egy-egy nekifohászkodó intelem – ahogy az addig legnagyobb idő
az addig legnagyobb emberre valóban hatott, az mindössze a Hermann und
Dorothea kispolgári nyájassága… még csak nem is valamely büszke
archimedesi elzárkózás a földi bármily nagy végességek elől a geometria
örökkévalóságba, – nem, csak a jobbmódu ember fennakadása a zavaros idők
kényelmetlenségein s ellágyulása a kis életekben való
visszatükröződésén… Hogy lehetséges ez? Mi teszi ezt? A közelség? S
végzete az embernek, hogy valahogy mindig megcsalódjék, mikor az
örökkévalósággal találkozik, mint ahogy a leány; mikor megtörténik vele
a legnagyobb, mit a teremtés az ember számára tartogat, nem tud nem
érezni egy halk _ennyi az egészt?_

Vagy hogy ma, fájdalmas gunyjául e legnagyobb időknek, embert egyet sem
tudunk annyira nagyot, hogy eszét, szivét és hatalmát a sors személylyé
váltában érezzük magunk felett? Ez nem akar kisebbítése lenni a sok, sőt
példátlanul sok kitünő jellemnek és tehetségnek, kit, élükön a német
császárral, e mostani események felbukkantottak. De tán a most kiváló
kollektivítások rengetegsége teszi, hogy ezekkel felérő egyes embert nem
tudunk, – valahogy azt érezzük, hogy a Krupp-mozsarak s a vizalatti
hajók, hogy a mai tüzérség, várostrom s ötszáz kilométerig szélesedő
harcsorok geniálisabbak mint az emberek, akik kitalálták s rendezik és
vezetik. Mintha a személytelen nagyság korszaka kezdődnék, – s akik
megszoktuk, hogy nagyságot csak a magunk emberi fajtájában keressünk s
most vagyunk, sok tiz- vagy százezer esztendő után leszokóban arról,
hogy a mindenség mindenhatóságát is emberformában képzeljük és imádjuk:
éppoly ürességet érzünk magunk körül, mint érzett az első hivő, kinek
azzal kellett kiejtenie kezéből a szentirást, hogy nem szentirás, csak
legenda… Vagy teszi mégis csak és egyszerűen ez a rengetegség, mely
sokkal hirtelenebbül jött, hogysem idegzetünk fel tudná venni, mint
ahogy bizonyos fokon tul a rettenetesen nagy hang, az irtózatosan erős
villamosság nem megy át rajtunk, nem ráz meg bennünket, csak leszalad
rólunk, mint akik gyengeségünkben s törékenységünkben méltatlanok
vagyunk felvételére, még arra is, hogy őbele pusztuljunk bele?

Nem tudom – ki tudhat bizonyosat ilyenkor? S amit tud is: nem
nevetséges-e vele ilyenkor? Ki számit ilyenkor? S mi jelent valamit
ilyenkor? A vihar végigszánt a világon s vele menni s meghajlani előtte:
ez az egyetlen, amit tehetünk – ilyenkor.



REGELE CAROL

1914. október 18.

Regele Carol… mily hamar mulik az idő… igazán mintha tegnap lett volna,
holott akkor még uralkodott Abdul Hamid s a szelámlikon még láttam fehér
lipicáneres kis fogata után szaladni a pasákat, – nemcsak Károly király
élt még, de az európai török uralom is, – a két balkáni háboru előtt
volt, sőt a bosnyák annexió előtt, hogy a Regele Carol-hajón átutaztam
Konstanzából Konstantinápolyba. A Regele Carol-hajó szép hajó, hosszu és
karcsu hajó, Liverpoolban épült, – rézverete csillog az üde szellőben s
a delfinek vidám bukfenccel üdvözlik kétfelől, ahogy tarajat hasit az
ágaskodó fekete vizekbe. Most, gondolom, másodmagával járja az örvényes
tengert, akkor még magában járta, s Lahovary ur, miniszter, hazájának
akkor, úgy emlékszem, konstantinápolyi követe, boldog büszkeséggel
ütögette tenyerével a fapadot, amin néhányunkkal üldögélt – szakasztott
ahogy a paripa nyakát szokás megveregetni, kivel, érzik, dijat fognak
nyerni. A román államférfi, ki csak éppen egy cseppet cigány, de
különben a legeurópaibb eleganciáju diplomata-gentleman, ahogy
Konstanzából (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben
szakasztott Ostende vagy Biarritz) ahogy mondom Konstanzából átrepültünk
a gyönyörü hajóval (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben
szakasztott Calais-Dover vagy Boulogne-Folkestone) átrepültünk
Konstantinápolyba: finom mosolylyal beszélgetett velünk magyarokkal az ő
büszkén fejlődő hazájáról. A mi királyunk okos ember, mondogatta komoly
meggyőződéssel. Aztán elhallgatott, majd a hajót magyarázta, milyen
szép, milyen sokba került, de mennyire megéri, mert mennyire egy kis
darab világforgalmat, talán világhatalmat is jelent a román királyság
számára ez a vonal. Itt megint elhallgatott, maga elé nézett, majd
felnevetett: tudniillik és viszont nekünk is van magunkhoz való eszünk!…
Ebben a nevetésben volt egy csepp… volt valami, ami nem volt kellemes, –
de a miniszter ur mindent összevéve igen jó benyomást tett ránk, – amit
mondott, érdekes is volt, igaz is volt, s ha életem legnagyobb tengeri
betegsége még azon este minden gondolatomat el nem vágja, bizonyára el
is gondolkoztam volna szavain.

Azóta nem egyszer bebizonyosodott, hogy Károly király csakugyan okos
ember, de az ő hol makrancos, hol kezes, alapjában azonban hű románjai
szintén nem estek fejük lágyára. Az olaszon kivül ma kétségtelen a román
Európának legokosabb nemzete – ami pedig Károly királyt illeti: nem
kegyeletlenség, hanem valóban bevezető a Pantheonba való bevonulásához,
ha halálakor eszünkbe jut, amit Metternich mondott Talleyrandról
ugyanily szomoru alkalommal: hát ezzel mi célja lehetett?! Hohenzollern
Károly a legokosabb, legkeményebb, legszerencsésebb elme volt, mely
Európa utóbbi félszázadában egy ország helyett s annak számára
gondolkozott. Alatta _lett_ Románia, alatta lett ország, alatta lett
alkotmányos monarhia. De nagyon rövid ideig maradt volna monarhia s
nyilván ország sem sokáig, ha Károly király tulságosan betü szerint
veszi a liberális alkotmányt, melynek ő volt legfőbb őre. A román nép
igen tehetséges nép, feltétlenül kulturnép, s szerencsés tengeri
fekvésében s amennyire kényes, olyan sok esélyt kináló helyzetében
beláthatatlan nagy jövő előtt áll. Ostoba gőg volna közjogi intézményeit
fitymálni, – de fiatal, a rabság alól alig kiszabadult s állandóan
életveszedelemtől ostromolt országokban a béke is hadiállapot, –
háboruban pedig a parancs az erő s az ember a biztosság. A balkáni
országoknak sorra liberális, sőt demokrata az alkotmánya, még
Montenegrónak is – de azért kell, hogy az uralkodó legény legyen a
talpán, ő legyen az állam s szava legyen törvény, különben az
alkotmányos szabadság nem tartja együtt sem az alkotmányt, sem a
szabadságot. Amily nagy bennük a nemzeti önérzet, annyira jobb, ha a
dinasztia idegen: nem csupán a külföldi összeköttetések miatt, de mert
balkáni király csak autokrata lehet, viszont balkáni nyak nem igen
hajlik meg maga fajtája előtt. Még Szerbia, még Montenegró urának is
legalább is külföldön kellett iskolába járnia, hogy valami nyugati
szagot hozzon magával a hazai illatba. Kis országok, de kivált a Balkán
országai olyan terei az uralkodó művészetnek, hogy nem csoda, ha minden
veszedelmes voltuk mellett mindig akad trónjukra vállalkozó. Nemcsak
nyereség dolga, hanem becsvágyé is, s egy jó balkáni király igazán
minden elégtételt megszerezhet magának: az egyéni hatalmat, de azt a
tudatot is, hogy nagyot alkotott s nagy sokaság ember számára alkotta
meg a boldogság föltételeit.

Károly király mindez elégtétellel szállhatott sirba. Nagyszerü
munkájával egyaránt nagyszerű volt az őszinteség is, ahogy csinálta.
Sohasem titkolta, hogy Románia dolgát a maga ügyének tekinti, – nemcsak
úgy, hogy mindenestül eljegyezte magát Románia érdekeivel, de úgy is,
hogy e szép országot s e tehetséges népet szinte olyanformán tekintette
a maga birtokának, mint valamely nagy trösztkirály az egész trösztöt s
annak minden milliárdjait és érdekeltjeit, s természetesnek veszi, hogy
a részvényeseknek természetesnek kell venniök, ha ő az ő vezető hatalmát
tovább örökíti fiára vagy unokaöccsére. Hogy úgy mondjam: a maga
vállalatának tekintette Károly király Romániát, – annyira annak, hogy az
orosz-török háboru idején, mikor az orosznak oldalán karddal vágott
országának helyet az európai koncertban, de ez ocsmány hálátlansággal
fizetett az uj kishatalom segítségeért: leveleiben egyenesen úgy ir ide
is, oda is segítségért s támogatásért, mint aki így nem tudja magát
fenntartani a nehézségek közepett s abba kell hagynia vállalkozását…
Károly király jó román volt, de egyáltalában nem adta a románt,
egyáltalában nem titkolta, hogy németnek érzi magát, mindenestül
Hohenzollernnak, ki az ő Peles-kastélyából úgy igazgatja e szép világot,
állítja vissza klastromait, ápolja nyelvét és nemzetiségét, mint ahogy
például a porosz földesur törődik magyar birtokán az iskolával, vagy a
zsidó földesur a katolikus templommal. Végrendeletében meg is mondja,
hogy ő holtáig jó katolikusnak érezte magát, de nagy szeretettel van az
orthodox hit iránt is s kivánja, hogy koporsóját mindkét szertartás
szerint beszenteljék. Ez a végrendelet különben is érdekes okmány.
Bőkezűen s nemesen rendelkezik benne számos milliónyi összegek felől az
a Károly király, ki (ellentétben bolgár Ferdinánddal) meglehetős
vagyontalanul érkezett volt annak idején uj hazájába. Tehát: se nem
tagadja, se nem leplezi s igen helyesen csöppet sem szégyenli, hogy
hosszú uralkodása alatt nemcsak országa hasznával törődött, hanem a
magáéval is: egészséges erkölcs szerint a maga számítását is ráépítve
országa számvetésére, hogy saját érdekének nagy lendületével tudjon ez
országért dolgozni, helytállni, csodákat mivelni. A szabadszáju román
ujságok (melyeknek száját szuverén fölénynyel sohasem igyekezett
befogni) ezt sokszor szemére is vetették a, mint ők irták, jött-mentnek.
A jött-ment nyugodt önérzettel fütyült ezekre a firkákra s nyugodt
nyiltsággal vette világi hasznát az örökreszóló haszonnak, melyet
uralkodóművészete a románságnak hajtott. A románság nagyobb elméi így is
értékelték e nyiltságát: erkölcsösnek és egészségesnek, – a nagy román
költő. Alexandri, azt mondatja vele egy versében: »Én, Károly király, a
román nemzetnek háboru zajában országot, magamnak pedig békében házat
épitettem…«

Nyilván nem ok nélkül jutott eszembe Bismarck, mikor most husvétkor lesz
két éve Szinaijában jártam s a szép Peles-kastélyt szobáról-szobára
megmutogatta a főkulcsár. Mindent összevéve s leszámítva némi _schmücke
dein Heim_-os izléstelenséget, gyönyörű fejedelmi kastély, mely minden
műkincseivel s márványaival mégis inkább családi hajlék, mint
reprezentációs épület. A királynő lelke uralkodik rajta jobban, mint a
királyé, – a szelid költőnőé, ki valahogy e makrancosan érdekes nép
fejedelmi méretű német guvernántjának érzi magát. Egészen német tanya,
egészen német fészek, – valaki olyannak buen retirója, ki itt van igazán
itthon, itt pihen a sok nagy után, mit a künn tengerekig terjedő földért
művelt, – viszont, bármennyire nem kér többet az élettől, mint hogy
ebben a hajlékban családostól békében vonhassa meg magát, annyira
elképzelhetetlen számára, hogy az e házon kivül messze terjedő országhoz
neki úgy ne legyen mindenkorra köze, mint az apának fiaihoz, mint az
alkotónak művéhez, mint a gazdának uradalmához – sőt nemcsak neki, hanem
fiainak vagy öccseinek is. Minden művész Pygmalion, ki szerelmese és ura
a Galatheának, kit kiformált s kibe életet könyörgött. Az utóbbi
hónapokban – mi kortársak csak sejtjük, de utódaink a történelemből
bizonyosan fogják tudni – Károly király jó néhányszor azon a ponton
volt, hogy inkább leköszön s otthagyja trónját, semhogy az ő keze
vezesse vesztébe az országot, melyet igazán a semmiből teremtett meg.
Fenyegették ezzel, ő is fenyegetőzött vele s nyilván komolyan gondolta e
fenyegetődzését – de nem hiszem, hogy lelke mélyén egy percre is bele
tudta volna magát élni s elhihette volna, hogy ő élhet s Románia is
élhet, de nem egymással élnek. Végrendeletet is irt, már évekkel ezelőtt
– de nem hiszem, hogy mind halála percéig egy percre is bele tudta volna
magát élni abba, hogy lesz idő, mikor a világ lesz, Románia is lesz, de
ő nem lesz.

Pedig mégis így lett s nem csoda, ha ő nem tudta elgondolni, mert mi
meg, kortársak, nem tudjuk elhinni s még igen sokáig nem fogjuk
megszokni. Egy percre megérint bennünket a világtörténelem szellője s
érezzük: e kemény tehetségü férfival a világtörténelemnek egy olyan
bizarr fejezete záródik le, aminő talán a konkvisztádoroké volt, kik
kalandos kedvvel gályára szálltak, hogy tengeren tul világoknak vessék
fel magukat urává. A modern Pizarrók és Cortezek e sorozata Napoleonnal
kezdődik s Wied Vilmos albániai felsülésével karikaturában enyészik el.
Azt hittük, száraz üzleti időket élünk s utólag kitünik, hogy nincs
nagyobb romantika az üzletnél. Mind a nagy birodalom, ország, nemzet és
dinasztia-alapítások, melyek száztiz év óta elvonultak nagyapáink,
apáink és magunk előtt: azon szárazon, reálisan s valóságosan
belekerülhetnek a legendába, sőt a mithológiába. A Herakleszek, a
Tezeusok, a Jázonok, az Odisszeusok s az Eneászok kezdő és tapogatózó
dilettánsok ezekhez a szemünk előtt meséket mivelt felebarátainkhoz
képest, kiket itt láttunk magunk közt huszárhadnagyi vagy küraszir
uniformisban, közelről láttuk emberi végességüket s fogyatkozásaikat,
láttuk őket azon a ponton, hol kis hija nevetségben nem maradnak s
utolsóbakká lehetnek az utcák koldusánál – de csak meg kell halniok,
hogy világos legyen, hogy félistenek voltak. Képzelni persze másképp
képzeljük a félisteneket, ám ez a mi hibánk. Sem az istenek, sem a
félistenek nem lehetnek mások, mint akik elképzelik őket. Emberek, s
éppen azzal válnak halhatatlanná, hogy emberfelettit tudnak kiváltani
emberi gyarlóságukból.



MILITARIZMUS

1914. október 16.

Az angolokban megvan annak az előkelőségnek kötelességtudása, amelyet
maguknak vindikálnak. Nem hazudnak oly naivul otrombán, mint az oroszok,
nem átkozódnak oly szíveveszett őszinteséggel, mint a franciák, s rendes
képmutatásukkal olyas formulákban igyekeznek megmagyarázni, hogy miért
másért is keverik e háború kártyáját, mint a német üzleti verseny
megbénítására, amely szólásokkal maguk előtt sem kell pirulniok s nem
kell magukat képen köpniök, ha a tükörbe néznek. Az angol snobismus egy
idő óta demokráciában utazik – az most a kiváltsága, hogy letesz a
kiváltságokról. Ma shoking olyan lépést tenni, mely nem lépés a
népuralom felé. Ma angol nem foghat fegyvert, hanem, hogy a nép jogát
vivja ki vele. Mérhetetlen szerencsétlenséget a világra, a katonai
erőfeszítés minden kínját magára, alkalmasint mihamarább az általános
védőkötelezettség soha nem próbált militarizmusát: mind azért veti és
veszi az angol, hogy, mint szónokai mondják, megszabadítsa a világot a
militarizmus átkától.

Ezt nem gúnyból mondom. Ha valahol megáll a homoepatia, úgy a
politikában – ördögöt Belzebubbal, militarizmust, ha csakugyan átok,
militarizmussal legbiztosabb kiűzni. Az a kérdés, hogy a militarizmus,
melyet a német fegyverkezettség szorított volt ránk, valóban az a
militarizmus-é, melyet a népuralom, a népjogok, a népi boldogság
elérésére kell leráznunk magunkról?

Jobb szeműek többször meglátták – a háború előtt mind többször – hogy
valamint a francia szociál-republikanizmus és parlamenti mindenhatóság
álarcában egy csekély tőkés kisebbség zsarnokoskodik a dicsőség népén: a
német feudál-abszolutizmus, a porosz junker-monopólium formájában a
népakarat uralkodik a kötelesség nemzetén. Legutóbb a legélesebben a
zaberni eset körül mutatkozott ez meg, még pedig – s ez a
legtanulságosabb – éppen a militarizmus dolgában. A német polgári, és,
amig még kényesebb, az elzászi faji önérzet összeütközött a katonaival.
A vége az lett, hogy, egypár külsőleges engedmény után a katonai
büszkeségnek, a militarizmusnak hazájában valójában a polgári akarat
kapott meg minden elégtételt. Hogy’ lehetett ez? Csak úgy, hogy a német
nép urai azért tudnak rajta uralkodni, mert egyek a német néppel. S a
német militarizmus azért mindenható, mert egy a német népnek maga felett
való hatalmával.

A katonaság úri, királyi, zsarnoki származású, de túlnő ezen a
származásán. A militarizmus a néphadseregben törököt fogott, mely nem
ereszti. Leszámítva bizonyos külsőségeket, más időkből maradt
sallangokat, melyek éppúgy nem tartoznak a katonaság lényegéhez, mint
nem tartozik hozzá a stechschritt: a militarizmus csakugyan nem egyéb,
mint a népeknek már békeidőben való megszervezettsége hadiidőkre. A
militarista német militarizmus ma már valójában szintén nem egyéb, mint
a miliciás svájci vagy amerikai militarizmus. Hogy melyik forma az
alkalmasabb s a merevebbel járó áldozatok szükségesek-e a célhoz: arról
lehet elmélkedni s a próba el fogja dönteni. De hogy amíg van rabló,
addig csendőr is kell s hogy amíg van lehetősége annak, hogy egyik
embercsoport a másikat testi erővel igyekszik lebirni, addig minden
embercsoportnak meg kell szervezve lennie ilyen kisérletek ellen: azt
csak az nem látja, aki nem figyeli meg, hogy a szabad Amerikában
munkásszervezetek úgy, mint munkáltató szervezetek olyik helyt ágyukat
rejtegetnek, ha netalán össze kellene ütközniök. Kell valami okának
lenni, hogy az antimilitarista szocialisták habozás s az elvtagadás
minden önvádja nélkül fegyverbe álltak e mostani háborúban. Ez nem az
antimilitarizmus ellen szól, mert az antimilitarizmusnak igaza van
abban, hogy jó volna, ha nem volnának háboruk. De szól a számítás ellen,
mellyel a kalmárcinizmus antimilitarizmusánál fogva akarja megfogni a
béke s a haladás hitvallóit, mint ahogy a mészároslegények
lovagiasságuknál fogva akarják verekedésben megfogni a katonatiszteket.
Ostoba ravaszság – az angol kalandorság nem megtörni fogja a
militarizmust, hanem bebizonyítja, hogy még jóideig szükség van a
militarizmusra.

Jó ideig – egészen pontosan: mindaddig, mig akad nép, mely a többinek
rovására akar élni s azt hiszi nem tud megélni, ha más elől el nem veszi
az életet. A kollektiv életben ez ugyanúgy van, mint a magánosban – amig
az emberek össze nem szoknak egymással, addig mindig kell rendőr, – amig
a nemzetek meg nem férnek egymással, addig mindig kell militarizmus. Sőt
addig mindig lesz és mindig kell háború is. – Társadalmi küzdelmekben
ultima ráció a guillotine, – a királyok mindaddig nem látták be, hogy
mások is emberek, mig a Stuartok s a Capetek végzete meg nem tanultatta
velük. Világos kezd lenni, hogy elkel ilyen iskola a királyi nemzeteknek
is. A franciák már megtanulták ezernyolcszázhetvenben: az angoloknak is
meg kell tanulniok ezerkilencszáztizennégyben, hogy türniök kell, hogy
mások is vannak a világon és élnek és boldogulni akarnak. S ezt csak
vérveszteséggel lehet megtanulni, megmagyarázás és bölcs kifejtés
hiábavaló, – megint csak bebizonyosodik, hogy az ember, az embersokaság
is, csak azt tanulja meg, amit a bőrén tanult meg. A német birodalom s
vele együtt a mi monarhiánk mostani háborúja szakasztott azon
szabadságharc, mint volt a nagy francia s a juliusi s a februári
forradalom.

Hogy mindazonáltal a militarizmus ez igazolódása a szabadsági gondolatok
és intézmények visszaesésével fog járni, az nagyon lehetséges. De lehet
más is. Lehet, hogy a militarizmus fog hozzá alakulni ahhoz a
szabadsághoz és polgárosultsághoz, melynek ime legfőbb eszköze és szerve
gyanánt mutatkozik meg. A polgárság s a katonaság, a polgári s a katonai
kormányzat, izgatás és intézmények különbsége olyan időkből származik,
mikor e katonaság csakugyan a hatalom kezében volt eszköz. Ma, mikor
minden polgár katona és minden hatóságnak dolga van katonai ügyekkel: ma
semmi értelme e megkülönböztetésnek. Miért volna az ezredes vagy a
generális másfajta tisztviselő, mint az alispán s a miniszteri tanácsos?
Miért kell a polgári igazgatásnak mintegy kiszolgálnia azt a katonai
igazgatást, melyet tulajdonkép ellát? Miért kell, hogy példát mondjak,
mintegy más lénnyé és más urat szolgálóvá lennie a vasutasnak, mikor
mozgósításkor vagy hadi időben lát el ugyanolyan szolgálatot, mint
egyébkor is? Nem azt mondom, hogy polgár háborúban ne legyen katona, –
inkább: azt mondom, hogy mindig legyünk katonák, békeidőben is, békebeli
szolgálatunk is legyen állandó hadiszolgálat, hassa át a polgári
melegség, s a hadiidők ne legyenek egyebek, mint az akkori feladatnak
megfelelő keményebb gyeplőjü fokozott ellátása ez állandó szolgálatnak
és készenlétnek.

Ezekről különben korán van most beszélni s a jövőt a ma akkor szolgálja
legjobban, ha minden figyelmét önmagára veti s a jövőt hagyja jönni.
Csak éppen vonultassuk fel magunk előtt egy percre a sejtelmet, hogy a
sok kisértet közt, mellyel ez a szent háború végez, ott a militarizmus
kisértete is, – nincs militarizmus abban az értelemben, hogy rabság
volna a népszabadságok felett, de a népszabadságnak van esze és
komolysága, hogy fegyelmezze, szervezze és fölfegyverezze magát az
elnyomás ellen, akár uri zsarnokok, akár rabló nemzetek fenyegetik vele.



A MAGYAR

1914. október 25.

A magyarnak most divatja van – már amennyire a világ most ráér, hogy
divatja legyen. S nemcsak ellenségei tüntetnek mellette – ez lehetne
ugratás is… barátjai számára. Ám e barátjai is kezdik felismerni –
kéntelenek vele. A magyar az, ki e háboruban csodákat mivel. Nemcsak a
személyes bátorság és hősiesség csodáit – ez nem csoda, mert ezt
mindenki tudja. De a honvéd, kit helyi katonaságnak neveltek s a
világtörténelem legnagyobb háborujának terein állja meg helyét: ez
csoda. A népfölkelő, a már deresedő polgárember, ki a legnagyobb
feladatokban a hadra nevelt fiatalokkal egy biztosságban félelmetes: ez
csoda. A tartalékos tiszt, a hivatalszobából a sáncárokba került, kin, a
haderő emberanyagának szélesedésével a háboru nyugszik: ez a csoda. S
hogy olyan politikai előzmények után, minőket kivül-belül a háboru
felváltott, egy áruló, egy hátráló, egy közömbös vagy gyülölködő itt nem
találtatik: ez a csoda.

A multra visszavetődően talán van benne némi megalázó, hogy az idegen
mind e csodákon ennyire csodálkozik. De nem lehet rossz néven venni. A
háboru, amily kulturapusztító, olyan kulturpróba – s a magyarnak éppen
kulturája volt az, amit nem ismertek. Az emberek megszokták, hogy
kinél-kinél azt keressék, tehát csak azt lássák meg, amit nemzedékek óta
megszoktak tőle várni. A magyarnál bort, buzát és lovat keresnek, tehát
csak bort, buzát és lovat várnak nála. A kultura nem lehet magyar
exportcikk, mert éppen azoknak van belőle bőven maguknak is, akikre való
tekintettel, hogy észrevegyék, nem ártana, ha exportálhatnók. Aztán meg:
az új magyar kultura egészen fiatal. Jó, ha két nemzedéknyi. Ennyi idő
alatt nem szokhatták meg, hogy észrevegyék, amig a háboru az egyetlen
észrevétető helyen, a bőrükön nem veteti velük észre. A porosz katonai
kulturát is csak 1866-tól fogva vették észre, holott az akkor már
félszázados volt. A mi békekulturánkat is most a háboru tárja föl: az
első, mióta, mohácsi elrejtezkedésünk óta, ujra a világon vagyunk. Mint
ahogy Cavour nem sajnálta a krimi háboruban való véres részvételt,
csakhogy a megalakuló olasz egység leadhassa a világban létének
névjegyét, úgy ne sajnáljuk most e súlyos áldozatu próbáját annak, hogy
a világon vagyunk.

Jogunk van arra – hiszen az ellenkezője volna szerénytelenség – hogy
magunk is meghatódjunk, látván, hogy csakugyan a világon vagyunk. Hiszen
ha valaha, úgy most látszik, hogy ez mekkora csoda. Csak Belgiumra kell
néznünk, hogy meglássuk. Egész Európa dolgozott rajta, nagyapáink napjai
óta, hogy megtartsa. S nem tudta megtartani. Ellenünk egy világ
dolgozott, évszázadok óta, hogy lemerítsen bennünket a történelem
tengerében. S mi megvagyunk. Mulatságos volna, ha nem volna oly
nagyszerü.

S az benne a legnagyszerübb, hogy amily valóság e létel s amily igazi e
kultúra, annyira igaz az a tudomás is, mely megfeledkezik a magyarról,
mikor a világra vagy az emberiségre gondol. Csak éppen néhány évtizeddel
maradt el megfigyelésében. Valóigaz: 1867 előtt nemcsak Magyarország nem
volt a világon, de az a valami sem, amit magyar világnak vagy
műveltségnek lehetne nevezni. Éppoly kevéssé, mint ahogy a Mistral
költői nagysága nem jelent provenceál műveltséget, világot, országot.
Magyarország 1867-ig jog szerint teljesen középkori kis enclave volt s
az volt valóság szerint is, mert ami kulturintézményt az osztrák
elnyomás rákényszerített, az fölületesen és gyökeretlen fityegett rajta.
A háború előtt sokat beszéltünk és vitatkoztunk magyar hegemóniáról, s
ennek jogtalanságát s a magyarnak kulturképtelenségét az idegen azzal
bizonyította, hogy hiszen minden, ami most e földet műveltté teszi,
idegenből van átvéve. Ez nagyjában igaz s arról, hogy a háború előttinél
szerencsésebb, mert biztosítottabb körülmények között a magyar
hegemóniának a háború után mint kell úgy szerveződnie, hogy minden ez
országbeli jognak és érdeknek biztosítéka legyen, elfogulatlan s
elhittség nélkül kell majd gondolkoznunk és gondoskodnunk. De ha voltak
mulasztásai, akár vétkei is a magyar hegemóniának, egyben igazolását is
magában hordta. Még e mulasztásai is igazolják s igazolják a hűvös
figyelmeztetések, hogy mi is volt ez az ország még negyvenhét évvel is
ezelőtt. Való igaz: középkor volt, Ázsia volt – noha annak előtte, a
régibb multról nem szólva, tizenhét esztendőn át teljes hatalommal
szoríthatta rá a saját nagy és fejlett kulturáját az ősi Ausztria. Ez az
osztrák hatás s a külföld minden kulturbefolyása, az idegenből való
átvétel és eltanulás mind csak azóta foganatos e földön, mióta a magyar
annyira amennyire a maga ura rajta – s ha azt mondják, hogy
monopolizálta ez országot s a nemzetiségeket kizárta belőle, akkor, ha
ebben volt hiba, azt nem kell szépíteni, ami ebben nem ráfogás, azt nem
kell letagadni, ami ezen változtatandó, azt szándékba kell venni, – de
akkor ez is csak kulturpróbája a magyarnak, mert nem jelenthet egyebet,
mint hogy azt az Európát, mely a Duna-Tisza mentén az 1867 előtti Ázsiát
felváltotta: a magyar csinálta meg.

Ez nem chauvinkedő kérkedés, még kevésbbé akar jogcim lenni későbbi
chauvinizmusra. A chauvinizmus átok, ostobaság és öngyilkosság – de az a
bátortalan lemondás is. Mint ahogy az egyes ember lője magát főbe, ha
bármi nagy előtt nem azt gondolja, hogy ezt is csak ember csinálta, mért
ne tudnád megcsinálni te is? – úgy kell az egyes népnek is eltelve
lennie ugyanezen önbizalommal. A magyar most beszámol a világnak s ezzel
egyben maga előtt is beszámolhat, hogy van-e oka az önbizalomra. Nem
hivalkodásra, nem tolakodásra, de annak megmondására, hogy: amit más
tud, azt én is tudom, ahol más megélhet, ott nekem is jogom van megélni.
Nos hát: van. Ha maga nem merné meglátni: a világ meglátja és elismeri.
Nem volt soha oly elfogult a javunkra, hogy ezt a bizonyítványát el ne
hihetnők.

S itt is azt kell mondani, hogy amit ellenünk vetnek: mentül igazabb,
annál inkább mellettünk bizonyít. Nem lehet eltagadni: amily
örvendetesen teljes a magyar kultúra, olyan kevés benne a magából nőtt
adalék. Az ágya a mienk, a zamata – majd minden egyebet idegenből
vettünk. De ha így van: micsoda munka volt ez! Kis igényü paraszt nép
felett tétlen tenyésző uraság: nagyjában s karrikaturában ez a
nagyapáink Magyarországa. Mindent, de igazán mindent, ami a mai
Magyarország: tanulni kellett, megcsinálni kellett. Igazgatás és
közlekedés – a pénzgazdaság bonyodalmai, a kereskedelem magasságai, az
ipar nehézségei, – a tudomány rejtelmei, a technika titkai, a művészet
különösségei – az önállóság terhei, a szabadság gondjai, a parancsolás
lemondásai – a munka, a kötelesség s a jogállapot fegyelme: mind új
volt, mind félelmetes volt, mind szokatlan volt, furcsa volt,
zavarbaejtő volt, s az igények, melyekkel az ujnak emberei a réginek
öröklői elé állottak: megszokhatatlanul megrendítőek voltak. A boltos,
akivel kezet kell fogni, a munkás, akinek jogot kell adni, – a törvény,
a szabály, a rendelet, aminek engedelmeskedni kell, a gépezet, amibe
bele kell illeszkedni, a nem kivánt, amiért még meg is kell dolgozni, a
fölöslegesnek vagy károsnak érzett, ami előtt meg is kell hajolni:
mennyi hősiesség kellett ehhez! A nyelv, a szokás, az életmód, az ősi
meghittség s az öröklött idegzet: mind elmondhatatlan szük volt ennyi
minden ujnak s idegennek befogadására, s mindehhez mégis hozzá kellett
tágítani, s úgy, hogy ne csak meg ne szakadjon bele, de inkább eleven,
hajlékony s táplálóan magához alakító foglalata legyen! S mind e
nehézségekhez még egy, talán a legfőbb nehézség. E sok idegenséget és
ujságot egyben elég gyakran idegen igények s idegen elemek hozták,
képviselték vagy követelték. Aki pénzt küldött ide és itt piacot
nyított, az uralkodni akart rajta – s az idegen foglalkozásokat idegen
nevelésüek űzték. Visszaverni a felsőbbségi igényt, anélkül, hogy
eljátszanók a hasznot, melynek fejében támasztják: mennyi diplomácia
kellett ehhez! S az idegen foglalkozással együtt az idegen embert is
felszíni, de úgy, hogy az új foglalkozás ne vigyen bele idegenséget az
életbe s az idegen ember otthonába olvadjon e földön: ehhez az érzésnek
olyan magasrendüsége kellett, mely annál tiszteletreméltóbb, mentül
többször kell önmagán erőt vennie.

E háború abban is próba és megnyugtatás a magyarra nézve, hogy nincs oka
megbánnia érzésbeli áldozatait. Akiket ujabb története során magához
váltott: ugyanazon hősiességben és dicsőségben állják meg a nagy
kulturpróbát, mint amely most a világ elismerését a magyar felé
fordítja. Hibáit, ha még maradtak, erényeit, melyek kivirágzottak,
maradék nélkül magukba szítták, amit pedig magukkal hoztak, az eleven
erő e mostani küzdelemben, melylyel a magyarság az életre való igényét
jelenti be s melyben a beolvadtak vérükkel fizetnek e közösségért s
vérükkel pecsételik meg az egységet. Akik a harctérről hazajönnek, drága
és megható csodákat beszélnek ez egybeforrottságról s ez egységes
sokféleség hasznáról. A paraszt baka, ki a pásztornép mindenlátó
szemével segíti a pápaszemes hivatalnok-tisztet, – s ez a tiszt, ez a
tartalékos, ki a hivatalnok igazgató erejét vagy a kereskedő fürgeségét,
a fiskális leleményét vagy a tudós rendületlenségét viszi át csapatára,
– az ur, ki a gépfegyver poklában is ur marad, – kalmár, ki a
halálveszedelem mámorában is józan marad, a városi csirkefogó, ki
patrouilleban is tuljár az ellenség eszén s a legény, aki legény ebben a
csárdában is, – az uri autós s a külvárosi chauffeur, kik egyforma
egykedvüen száguldanak a parancscsal a komitácsikkal szegett éjszakai
országuton, a pásztor, ki remekbe rakja a kunyhót a sáncárok mélyébe s a
gyári munkás, ki ezermestere a tábornak: s mind egyformán becsületes,
egyformán megbizható, egyformán az, aki s minden pillanatban mindig a
legtöbbjével szolgál s a szava szentirás s a munkája netovább: ó, ez
jutalom, ez elégtétel, ez igazolás s megmutatja, hogy a magyar igazán
okos volt, mikor okos volt.

Hogy e háború, ha sikere lesz, mit jelent az osztrák-magyar monarhia,
mit a magyarság, mit Magyarország számára: azt hivságos volna akkor
mérlegelni, mikor csak _ma_ van, a tegnap mintha sosem lett volna s a
jövőnek következő perce is végtelen távolság. De valahogy érezni lehet,
hogy általában jó a magyarság ez igazolódása s csak jó és öröm és
elégtétel válhatik belőle mindenek számára, kik ez országban vele együtt
élnek s most vele együtt véreznek és dolgoznak. Csak még egyszer lássuk
meg, hogy nem maguk a hadi, az úgyszólván testi és jellembeli erények
azok, melyek most a magyarság jogcime gyanánt ragyognak föl, hanem a
kulturértékek, melyeket ezek jeleznek. A külömbség 1866 és 1914 között:
a háború között, mely a magyarnak ellenére folyt s a háború között,
melybe a magyar is beleviszi lelkét, tehetségét, törekvéseit: ez
csalhatatlan értékmérője a magyarnak s uj keletü, de belsőséges
kulturmunkájának. Legyen maradandó a világon, mely most meglepetve
fedezi fel magában.



AZTÁNRA – ÉS MOSTANRA

1914. november 29.

Érdekes levelet vettem ma Dunántulról, melynek irója ritka jóeszü ember,
de ehhez képest talán nem eléggé informált. A levélre magánlevélben is
felelek mielébb, ám egy s más ebbevágó másokat is érdekelhet, tehát
ideirom. Hogy mire feleletek, az kitünik abból, amit mondanak.

Tehát: a hirlapoktól távolabb élők úgy látszik nem tudják, minő
helyzetben vannak a háboru óta a lapok. Nem panaszképp mondom, mert ez a
legkisebb baj, mely a háboruval velejár, nem is nyügösködésből vagy
birálgatóan, mert a cenzurának mivoltából következik, hogy ne lehessen
jó: de mégis emlékeztetnem kell azokat, kik mintha elfelejtették volna s
a lapoknál úgy panaszkodnak rossz kiszolgálásról, mint aki az
étkezőkocsiban elkedvetlenedik, hogy nem talál olyan jó konyhát, mint a
Hungáriában: emlékeztetem őket, hogy most a lapok is hadi állapotban
vannak. Minden értesítés egyformán megszűrve s ugyanazon forrásokból jut
csak el hozzájok s nézeteik is egyforma szűrőn mennek át. Ha a legfőbb
tekintet nem is függesztené fel a pártkülönbségeket: a szűrés és irtás
eltörülné, s így bizony uniformitás áll elő – ha nem szándékos, hát
önkéntelen… egy állandó lelkes mosoly, melyen csak a beavatottabb veheti
észre, ha olykor vagy néhol talán egy kicsit elkényszeredett… Sem az
ország érdeke, sem az, amit az igazgatás hadi időkben foganatosan
képvisel ilyen gyanánt, nem hagy időt, alkalmat, módot, hogy a lapok
feltétlen szabadok legyenek politikájukkal… s mikor a Világban is, egyéb
helyütt is arról irtam, hogy a háboru árvize kivált a progresszió
intézményeit van benyelőben s ha valaha voltak a haladó törekvésüeknek
ezek iránt kötelességeik, úgy most vannak: igazán nem arra gondoltam,
hogy most vessék őket alá a háboru istenitéletén kivül még külön
tűzpróbáknak, hanem arra, hogy nem nézve, milyenek, milyenek lehetnek
most, arra nézzenek, hogy mindenekelőtt és mindenesetre megmaradjanak,
megmaradjanak _aztánra_, megmaradjanak akkorra, mikor lehetnek olyanok,
amilyeneknek lenniök kell, amilyenek lenni szeretnek, amilyennek lenni
kötelességük… Ezt általában arról, ha a progressziónak megmaradt
intézményei és emberei ma nem mind viselik annyira a saját képüket, mint
mikor kiki szabad és köteles is azzal, hogy milyen legyen a képe.

Ami énnekem a mostani háboruval szemben való érzéseimet illeti: azokat
nem lényegükben revideálta a háboru s nem mind revideálódnak
visszamenően, bármint végződnék is Magyarországnak s a monarchiának e
fegyveres mérkőzése. Ami arra vonatkozik, hogy én fennakadtam rajta
menten, mikor Sir Edward Grey monarchiánknak Szerbiával való ügyét
nagyköveti konferencia elé akarta állítani, hogy tehát ekkor chauvin
presztizspolitika kerített hatalmába: nem tagadom, egy kicsit büszke
vagyok rá, hogy sok jobbszemü barátommal ellentétben én Sir Edwardnak
ebben az ajánlatában menten megláttam az ellenséges, a háborus
szándékot. Mert ha valamely önálló ország egy másikkal területi épsége
dolgában különböződik össze – pedig nem kellett a háborut megérni, még a
trónörököspár meggyilkoltatását sem, hogy világos legyen, mennyire
ekörül forog a mi vitánk Szerbiával – akkor az az ajánlat, hogy ő ez
ügyével idegenek birói széke elé álljon, nem presztizs dolga többé,
hanem önállóságé, önjoguságé, tehát életé és életlehetőségé. Ez nem
lehet kérdés. Kérdés csak az, hogy amely nemzet vagy faj vagy ország
számára az osztrák-magyar monarchia életbenmaradása életkérdés,
fontosnak tartja-e a monarchia élete számára, hogy annak mai
birtokállománya ne változzék? Az is kérdés, hogy akik e monarchiát s
egyes államait vagy országait igazságos és manapi politikával akarják
megerősíteni: lehetségesnek tartanak-e ilyen politikát, valameddig
tisztázva nincs úgy az ittlakók, mint a kivülállók számára, hogy akik e
monarchiában élnek, itt fognak-e maradni, itt akarnak-e maradni, itt
kell-e maradniok, itt lehet-e maradniok? Hogy mindezek tisztáztassanak,
hogy mind e kérdésekre felelet alakuljon ki, annak időpontja talán, de
csak nagyon talán, talán egy, talán két, talán csak egy félévre: lehet,
hogy a mi kezünkbe volt adva s hogy ennyi ideig talán fel tudtuk volna
tartóztatni a világháborut. De ha egyéb nem, amik megindulása óta
kiderültek: világosan mutatják, hogy nem rajtunk állt, hogy végkép
elkerülhessük, akár akart az ország háborut, akár nem, sőt még akkor
sem, ha bármiféle áldozattal – s itt a legvégsőbbig menő áldozatokra
gondolok – maga adta volna előlegbe mindazt, amijébe egy elvesztett
háboru kerülhet. Belgium példája és sorsa ezt megmutatja, s nem tudom,
hogy a háboru további folyama meg fog-e állani ennél az egy példánál.
Nem arról van szó, hogy akartuk-e a háborut, mert azt a mai
történelemnek nálunknál nagyobb urai nem kérdezték tőlünk. Arról lehet
csak szó, hogy amit a sors ránkmért, annak önérzettel és elszántsággal
nézzünk-e szemébe, vagy az áldozati bárány lemondásával olyankor, mikor
hála istennek egy cseppet sem bizonyos, hogy áldozatok leszünk.

Már most: hogy a háboru annak a politikának megmaradásáért folyik,
melyet a háboru előtt nem tartottunk jónak, az nagyon igaz már azért is,
mert Magyarország megmaradásáért folyik s benne nyilván kiki azért küzd
és remél, hogy megmaradjon annak, aki, s abban, amije van. Ám ez a
generális megmaradás nem csupán azoknak érdeke, kik a régi politikának
hasznavevői voltak, hanem azoknak is, kiket az kisemmizett. Én ugyan a
háboru jó végétől, mint egypárszor éppen itt a Világban fejtettem ki,
bizonyos haladásokat igenis várok, úgy szociális, mint kivált
nemzetiségi tekintetben, úgy érezvén, hogy ezek számára a háboru során
előállt változások hol szükséget teremtenek, hol lehetőséget nyitnak. De
azt is megírtam, éppen _aztánra_ vonatkozó figyelmeztetéseimben, hogy a
háboruk általában a konzervatizmusnak kedveznek s el lehetünk készülve,
hogy a háboru után a progresszió embereire és intézményeire még nagyobb
szükség lesz, mint volt a háboru előtt, mert nagyobb visszahatással kell
majd megküzdeniök. Tehát valóigaz: a háborunak sok a politikai
veszedelme, s ha a progresszió emberei akár maguk sürgették volna s
idézték volna elő, akár pedig mikor, mondjuk, nem lázadnak ellene,
vétenének hitük és igyekvéseik ellen, akkor bizony nagy hibát követnének
el. Lehet, sőt úgy van, hogy évtizedek rossz belső politikája juttatta e
monarchiát abba a leromlásba, hogy környöskörül s a világhatalmak
legmagasáról már romlandó prédának tekintsék. De hogy, miután már ennek
vették, ilyen gyanánt kezdtek vele bánni s mint ilyet kezdték ki s mikor
most arról van szó, hogy éljen-e, haljon-e s benne éljünk-e, haljunk-e
mi: hogy akkor, aki ez élethez különben ragaszkodva, e ragaszkodásnak a
mai világrendtől pontosan megszabott következéseit levonja és vállalja,
nem vét semmiféle, bármily haladott politika, még a pacifista politika
ellen sem: arról való meggyőződésemet e háboru igazán nem revideálja.
Azt persze nem követelem tőle, hogy ő csinálja meg, amit én nem
csináltam meg, amit mi nem csináltunk meg: a progressziv Magyarországot.
Teljesen elég, ha megment egy országot e szent igyekvés számára, s azért
tört ki, _hogy_ megmentse.

Abban nem lehet kétség, hogy minden ellen vétkezik, ami ellen vétket
elkövetni lehet, aki háborut idéz elő. De háboruval szemben, amely
megvan (vagy, ami egyremegy, elkerülhetetlen, csak egyik ember talán
jobban látja vagy talán ösztöne van az ilyesmi iránt, hogy mennyire
elkerülhetetlen s nem azok szándékán muló, akikre rászakadt) mondom: már
meglévő vagy elkerülhetetlen háboru iránt különbözőkép érezhetnek még
azok is, kik elvben minden háboru iránt egyformán éreznek s minden
háboru megelőzésére egyformán törekszenek. Ha például a bur háboru
idejében angol lettem volna, vétettem volna fabiánus meggyőződésem és
törekvésem ellen (mert angolnak nyilván fabiánus volnék) ha ott és akkor
háborupárti lettem volna. De ha ugyanakkor bur vagyok, és pedig bur
munkás, bur szocialista, bur pacifista, bur radikális, progressziv és
filantrop: az angol ármány ellen fegyvert emelőknek nem vetettem volna
gáncsot, nem fogtam volna meg a karjukat, ha tudtam is volna, hogy
Krüger apó s mind a többi apók egy igen reakciós társadalmat képviselnek
és akarnak itt megmenteni kis országuk formájában, hol a szociális
haladásnak útjában áll a patriarkalizmus, a nemzetiségi igazságnak pedig
(például az angol munkások iránt való legelemibbnek) útjában áll a
hatalmi gőg s a gazdasági féltékenység. Azt gondoltam volna, hogy a bur
állapotok ugyan nem ideálisak s elég dolgunk lesz vele s dicső feladata
munkánknak, ha kell: önfeláldozásunknak, hogy megváltozzanak s
megjavuljanak, – de még mindig jobbak, mint volnának idegen uralom
alatt, s nem szabad vele törődnöm, hogy mi minden menekül meg a burok
országával: az a fő, hogy megmeneküljön. Sőt s itt szabadjon cinikusnak
lennem: el tudok képzelni akkori bur embert – s a burok többségének mai
viselkedése azt mutatja, hogy el lehet képzelni – ki azt mondta magában:
igaz, hogy az angol uralom idegen uralom, de angol uralom, haladott és
igazságos uralom, mely tulajdonkép több önállóságot és boldogulást
biztosít számunkra, mint a tehénpásztori függetlenség. Ám nem hiszem,
hogy ugyanilyesmi megfordult legyen bármely bur lélek titkában, ha a
szóban forgó s robogva közeledő idegen nem angol uralmat jelent, hanem –
csak példának mondom és pofonütve a geografiát – orosz. A lengyeleknek e
percben – bár csak elgondolásban – választásuk van abban, hogy részben
porosz fegyelem, részben osztrák imperium alatt éljenek-e tovább, vagy,
mint az oroszok igérik nekik, újra született független lengyel királyság
gyanánt – csak éppen orosz… hogy fejezzem ki magam… orosz érdeklődés
alatt. Csodálatos: nem kérnek e lehetőségből, sőt légiókat szerveznek
ellene… Ahogy én évek óta Magyarország helyzetét, a monarchia helyzetét,
a világ mozgalmait és szándékait látom: nem kellettek hozzá a mai napok
állapotai, hogy világos legyen előttem, mennyire nincs, kivált itt
Magyarországon egyéb választásunk (jobban mondva nem is a mi
választásunkon áll, hanem a sors dönti el s nekünk a kétségbeesettség
elszántságával kell majd beleavatkoznunk, merre döntsön) mint vagy e
monarchia s annak vagy _fortvurstlizása_ vagy ujjászületése, – vagy
olyan uj kombináció, aminőből például a megnyugvások főiskoláit megjárt
lengyelek a maguk számára nem kérnek. Nem vagyok annyira progressziv,
hogy orosz akarjak lenni, se háboruval, se háboru nélkül. Sőt még
háborut sem sajnálok, hogy ne kelljen annak lennem, kivált mikor nem is
kérdeznek, mert az orosz nem kérdi, hogy akarok-e háborut. Egészen
bizonyos: nemcsak az, hogy körülbelül ezerkilencszáztizenhatra az orosz
teljesen felkészülvén, mindenesetre nekünk esett volna, még ha ingyen
tettük volna is lába elé, amit el akar venni, hanem az is, _hogy mikor
idén tavasszal egy komoly betegségi eset elképzelhetővé tette, hogy e
monarchiában változások lesznek, az orosz ezekre való tekintettel
mindenesetre mobilizált_, s ez a magyarázata, hogy a háborunak mindjárt
első ütközeteiben szibirják és mongol csapatokkal ismerkedhettek meg a
mi jó magyarjaink. Nem hiszem, hogy abban, amire e mobilizáció
feltételesen készült, megakadályozta volna az orosz cárt vagy
Nikolajevics Miklós nagyherceget, ha én abban az esetben határozottan és
félreérthetetlenül kijelentem, hogy én utálok minden háborut s nem
engedem meg, hogy Magyarország háborúba keveredjék.

Egyelőre az angol, a francia, az olasz progressziónak nagyszerű valósága
sem tudta utját állani s nem a Balkán igaz demokráciája, hogy ez a
háború évek óta főljön, készüljön és most kirobbanjon. Annál kevésbbé a
magyar progresszió, ha mégoly kötelességtudó is s ha mégúgy abban látná
az elvhűséget, hogy lehunyja szemét a valóság előtt. Én a magam részéről
abban látom, hogy a progressziót benne lássam nagy összefüggéseiben és
sok mindennel való relativ összetartozandóságában, amivel külömben
abszolute szemben áll. Nekünk nem volt szabad hagynunk ezt az országot,
most pedig meg kell tartanunk. Ha ez sikerül, rajta kell lennünk, hogy
olyan legyen, aminőnek mi szeretnénk látni. Ehhez a végsőig menő
önfeláldozáson kivül még csak eggyel járulhatunk hozzá: ha a végsőn is
tulmenő áldozatkészséggel mentjük át _aztánra_ intézményeinket,
eszközeinket és – embereinket.



JEGYZETEK

1914. december 13.

_Szabadságharc_… Nekem hatkor kell kelnem és szaladnom munkára, mikor te
még két órát alszod ki pont éjféltől fogva boldog nyolc órádat. Lehajtom
hig kávémat s nyelem hozzá a száraz zsemlét – te napjában ötször eszel
húst s reggel halat, sajtot, szalonnát, gyümölcsöt. Én töröm magam a
vevőm után, lesem, hogy mi a gusztusa s szászor át meg át kalkulálom s
kikalkulálom zsebemből a fele hasznot, csakhogy én szolgálhassam ki s
meg tudjam tartani. Te azalatt gőgösen ülsz párnázott irodádban, várod,
hogy a vevő felkeressen s ha nem tetszik neki, amit nálad talál, hát
akassza fel magát. Én tanulok, kieszelek, töröm magam, – bejárok,
kijárok, bujom a könyveket, hogy mit vihetnék át belőlük munkámba, lesem
az uj gondolatokat, hogy mit fejhessek masinára és köcsögbe. Te
folytatod, ahol apád elhagyta s mialatt én éjet nappallá teszek, te
estebéd után feketében ülsz kandallód mellett, s külön töltöd a bort a
hat embernek való után, amit hasadba temettél. A te házad a te kastélyod
– falba épített szekrényekkel, tágas ablakokkal, hideg-meleg viznek
falból ömlő bőségével. Az én szállásom két szoba, konyha, mit feleségem
rak tele gyámoltalan kézimunkával s lyányom mázol be aranyfestékkel. A
feleségem… a lyányom: legfeljebb ha egyszer egy héten takarító asszony
jár kezükre, hogy tönkre ne menjen a sikálásban, a mosásban, az egész
házra való főzésben, varrásban. Te ezalatt uri módban szolgáltatod ki
magad, szombat déltől hétfő délig vidéken nyujtózkodol, kertben alszol,
csónakon hintálsz, halászol, vadászol, úgy élsz, mint a nagy urak.
Két-három hónap egész familiástól utazás, a legfinomabb fogadókban, a
legszebb helyeken, a pénzed négyszer annyit ér, mint az enyém, s
amellett négyszer annyid van belőle. Miért? mi jusson? miért vagy úr,
míg én csak szolga vagyok? miért parancsolsz ott, ahol én csak
befurakodhatom? miért vagy isten, ahol én ember is alig lehetek?…

Ez ugyebár úgy hangzik, mintha forradalomból kiáltana ki. Mintha munkás
kiáltaná a gazdag tőzsér felé, szegény ember az úr felé. Pedig nem. Ez
annak a háborunak veleje, mely most Flandriában két ároksorba ássa
szembe a németet az angollal. Egy Heyking nevü német iró füzetecskéjéről
írnak a német ujságok, – ez a füzetecske arról szól, hogy milyenek
valójában az angolok, s ha nem is azokkal a szavakkal panaszolja fel,
mint ahogy én érzékletessé próbálom tenni, de mégis az a tétele
fejtegetéseinek, hogy mi jogon él az angol polgár kevesebb munka után
hasonlíthatatlanul jobban, mint a világ egyéb polgársága?! A kérdés jól
van feltéve s jól van beállítva az is, hogy a rávaló felelet sehol sem
közömbös az emberiségre nézve. Mert, most látni éppen letagadhatatlan
példán: ahhoz, hogy az angol polgár ezt a kényelmét és jobb módját
megtarthassa, időről-időre háboruba kell kevernie a világot, vérben kell
megfürösztenie a konkurrenciát, sőt most már szines félvadakat kell
rászabadítania fehér testvéreire. Szinte mellékes ehhez képest, hogy a
boldogok e szigetén is a tagadhatatlan haladó demokrácia nem, mint
másutt, abban áll, hogy legalulról is mind följebb emelkedjenek az
emberek emberi életvitel felé, hanem csakis abban, hogy szélesebbre
terjedjen a kiváltságosok köre, kik a többi angolságot éppúgy
kiszipolyozzák, mint az egész angolság a tengerentuli félvadakat. A fő
az – s e frappáns és sokunknak eddig szemet nem szúrt példával különösen
igazolódik abbeli tételem, hogy e mostani háború ugyanúgy szabadságharc,
mint volt a polgárság harca a királyság, a papság s a nemesség ellen – a
fő az, hogy az angol polgárság rendjében egy kiméletlen kiváltságolt és
kizsákmányoló osztály ül a világ nyakán, melynek, hogy hatalmát s
kiváltságait megtarthassa, időről-időre világháborukra van szüksége,
akár csak az orosz autokráciának. Ez, a demokrata s az autokrata
kivaltságnak e rokonsága magyarázza meg, mint tud a szabad angol
szövetségben állani a rab oroszszal, s ebből alakul, ugyanolyan
demokrata és szociális szükség gyanánt, mint amely miatt most százhusz
éve imádkozni kellett, hogy a nagy forradalom nemzete ne bukjék el: a
jövőnek az a képe, hogy a kontinens országai Európai Egyesült Államok
szövetségébe fogódzanak össze, keletre az orosz autokrácia, nyugatra az
angol demokrácia ellen.

*

_Emberanyag_. Azt mondja a Manchester Guardian, hogy ez a háború egy
nagy vezéri geniet revelált a rendes katonai képzettségen fölül, mely
mind a seregekben igen magas foku: Hindenburgot. Ez bizonyára így is
van, – a német Hindenburg az a napoleoni temperamentumu katonai
lelemény, ki e háboruban a csodákat produkálja. De az okos angol ujság
mintha méltatlan volna egy másik katonai nagysággal szemben, kit
ugyancsak ez a háboru revelált: Joffreal szemben. Igaz, hogy Joffre nem
genie, de, ha lehet így mondani: a genialitás nélkül valóságnak genieje.
Éppen annak a rendes és szakszerü katonai tudásnak, melyet, ha
konstatálja is e háboruban jelentkező magas fokát, az angol ujság mintha
mögéje tenné a Hindenburg originalitásának. Azt hiszem nincs igaza. Az a
német alaposság, melyet elég furcsán itt a francia fővezér képvisel a
németek mostani latinos ötletességével szemben, a francia harctéren a
francia emberanyaggal ugyanolyan csodát mivelt, mint Hindenburg az
orosz-lengyel harctéren a német emberanyaggal. Röviden: a Joffre vaskeze
és hideg esze a heves, a dühösen támadó, de hamar elkedvetlenedő, a
páratlanul hős, de páratlanul szeszélyes francia emberanyagot olyan
vasfegyelembe törte, olyan agyagos szívósságba nevelte bele, amilyet
Napoleon se tudott volna ebből az emberanyagból kiváltani. Ezekben a
franciákban, ezekben a földbe ásva heteken, sőt hónapokon át egy helyben
kuksoló franciákban a saját édes anyáik sem ismernének fiaikra. Ennek a
háborúnak Joffre a Moltkéja… de, mondom, Hindenburg a Napoleonja. S mind
a kettő abban remekel, hogy olyasmit vált ki emberanyagából, mit az maga
sem ismert magában, olyasmit követel tőle, amit senkisem tehetett fel
róla. Ha csoda, ahogy Joffre egyhelyben ületi a franciákat, még nagyobb
csoda, ahogy Hindenburg ide-oda vágtattatja, szaladgáltatja,
masiroztatja, utaztatja, száguldtatja a németeket. Belgiumtól a
Mazuri-tavakig három sinpáron D-vonatokon: a német császár így szolgálja
ki katonával az ő nagy marsallját, ha az erősítést kér tőle. S
Belgiumtól Boroszlóig, Krakótól Lodzig, Varsótól Posenig: Hindeburg úgy
dobál ide-oda egész hadseregeket, mintha lapdázna velük. Ő a genieje
annak, aminek már Napoleon is genieje volt: hogy hisz az emberi gépezet
korlátlan lehetőségeiben. Ha szüksége van arra, hogy az emberek
repüljenek, vizen száraz lábbal menjenek át, golyó ne fogja őket, ne
kelljen enniök, sötétben lássanak s egyenkint százszor annyit érjenek,
mint amennyit érnek: akkor egyszerűen felteszi, hogy az embernek szárnya
van, hogy az ember tündér, hogy az ember angyal, hogy az ember elefánt,
hogy az ember tigris – és kitűnik, hogy neki van igaza: az ember minden
tud lenni, aminek lennie kell, az ember mindent meg tud tenni, amit
tennie kell. Az ember az a masina, amelyik mindent bír s akitől mindent
lehet kivánni. Ha egyébre nem, arra megtanított bennünket ez a háború,
hogy higyjünk nemünknek nemcsak lelki, de testi genialitásában is. Mind,
ami jóslás az embert illető bizalmatlanságon épült: ostoba
fontoskodásnak bizonyul. Amit arról fecsegek, hogy a mai elpuhult és
túlkultivált ember nem birhatja a testi hányattatásokat, annak éppen
megfordítottja igaz – csakúgy, mint ahogy éppen most is tapasztalhatjuk
a sokszor megfigyelt igazságot, hogy nem az északi népek bírják
legjobban a hideget. Azt mondják, hogy a nyápic városiakkal nem lehet
vízben, sárban, rossz koszton élni és harcolni – s kitünt, hogy a nyápic
városiak, a polgári élet, a hivatalok rezervistái vezetnek úgy a német,
mint a magyar s az osztrák hadisorokban. Azt mondták, hogy a degenerált
francia egy hétnél tovább nem bírja a háborút: nos, a degenerált francia
olyan szivós benne, azaz hogy sokkal szivósabb, mint a lomha muzsik. S
azt mondták, hogy a mi ideges nemzedékünk nem birhatja a háború idegbeli
gyötrelmeit – s csakugyan, ha az ember elgondolja, amit semmi háborus
nemzedéke az eddigi emberiségnek nem ismert: a mai csatának rémületes
zaját s a különböző robbantó szerektől dögleletes füstjét és levegőjét,
nem tudja megérteni, hogy ezt ember hogy állhatja. És mégis állja s a
mai ember az, aki állja. Ha nem jókedvéből teszi, annál becsületesebb,
hogy megteszi. Ha kényszerüség számára: annál nagyobb és hősebb, hogy
akármit érez vagy gondol, de a helyén megáll.

*

_Magánélet_. Az ember tolakodásnak érzi, ha ilyenkor a maga bajával áll
elő vagy titokban is gondolni mer rá… mikor olyan nagy dolgokról van
szó. Ezeknek a nagy dolgoknak joguk van leszorítaniok minden saját
dolgunkat, mivel épp azért nagyok, mert kinek-kinek minden saját dolgát,
dolgának lehetőségét magukba zárják. Nincs jogom magánéletre, nem
siránkozhatom, hogy jövedelmem megcsappant, mikor amiatt a birkózás
miatt csappant meg, mely arról dönt, lehet-e ezen a darab földön
akárkinek is munkája, keresete, jövedelme… És így tovább… ez így van… az
altruizmus köteles és szivesen vállalt idei ezek, az altruizmusé, mely,
mint a tudomány megállapítja, csak szublimált egoizmus. De azért tudja
isten, nevessen-e, sirjon-e az ember, mikor a villamoson lábbadozó
sebesültek beszélgetnek egymással, egy csinos fiatal parasztmenyecske
hallgatja őket s egyszerre csak bátortalan s pirulva szól az egyik
vitézhez: hát az én uramat nem látta-e, lelkem? szép, magos barna ember,
pirosképű, kis fekete bajsza van!… A vitézek nevetnek, a menyecske még
jobban elvörösödik – megérti szegényke, hogy milyen kicsi és senki ebben
a világfelfordulásban az ő ura, ha még oly szép magas ember is s ha néki
mindene is… És mindnyájan úgy vagyunk ezzel a nagy megpróbáltatással,
hogy nem illik benne sem magunkra, sem valaki kedves emberünkre, sem
valami kedves dolgunkra gondolnunk, de mégsem tudunk egyébre gondolni s
lelkünk titkában az egész minden együnk számára ilyesmi körül is forog.
Édes istenem, ezt még az isten sem veszi rossz néven, ő is számol azzal,
hogy minden embernek csak egy élete van s mind csak egyszer él a világon
s ha bárkinek is, de az egyesnek mégsem egészen mindegy, hogy mi
történik vele, mi marad el tőle s ennek mindennek hamarabb vagy később
van-e vége. Amily furcsa, hogy az emberek ilyenkor is magukkal
törődhetnek, annyira kegyetlenség megzavarni őket primitivségénél fogva
szent egocentrikusságukban. Én legalább sose felejtem el, most is rossz
tőle a lelkiismeretem, annak az öreg zsidónak a tekintetét, kinek egész
kiépült s boldog biztosságban megállapodott lelkivilágát megrendítettem
azzal a szemtelen kérdéssel, hogy: mondja csak Schön úr, maga csakugyan
azt hiszi, hogy a mindenható uristennek, a világ urának, minden
teremtett lélek parancsolójának nincs egyéb gondja, mint éjjel-nappal
lesben állani, hogy Kecskeméten a Lakatos-utcában a Schön úr, isten
ments, nem eszik-e disznóhust?! Berény Róbert barátomnak van egy
gyönyörü kis angora macskája, Puki nevezetű, mely szentül meg van
győződve, hogy a világon minden, ami történik, neki van és ő miatta
történik, s mikor gazdája a vászon előtt áll s buzgón járatja az
ecsetet, ő még buzgóbban ugrik minden ecsetemelés után, mert erről is
azt hiszi, hogy ezt vele játsszák. S valljuk meg: mindnyájan ilyen Pukik
vagyunk, s nézzük el egymásnak kölcsönösen még a világháboruban is.
Elvégre csakugyan nekünk játsszák.



REVIZIÓ ÉS REVIZIONIZMUS

1914. december 16.

Elmondatott a Demokrata Ifjak Március Körében.

Kedves fiatal barátaim, mikor megtisztelő kivánságuk szerint ideülök a
vallatószékbe, hogy beszámoljak önöknek politikai nézeteimről, talán az
is érdekli önöket, mint fiatal politikusokat, hogy egy barátjuk
politikai fiatalsága minő hatások alatt alakult.

De elébb meg kell mondanom kettőt.

Az egyik az, hogy amily tisztesség számomra, hogy nézeteim iránt
érdeklődnek, csakis a magam nézeteit mondom el s ezekre annyira nem
tartom kötelezőknek a mások nézeteit, még – ugyebár nem veszik
kicsinylésnek – az önök nézeteit sem. Ebből az is következik, hogy sem
maga a tény, hogy szives felszólításuknak szivesen megfeleltem, sem
bármi, amit mondani készülök, nem tüntetés senki és semmi ellen. Épp oly
kevéssé, mint nem tüntetésből teszem, mikor egyéb társaságban vagy
iskolában elmondom egyről és másról való nézeteimet fiatal barátaimnak,
kik azokra kiváncsiak. A mostani nagy szabadságharcok idején nem kell
külön meglobogtatnom a vélemény szabadságának zászlaját, s mint ahogy
idestova negyedszázados politizálgatás közben mindig csak a magam
véleményét tartottam magamra nézve kötelezőnek, viszont senkitől sem
kivánom, hogy az én véleményeimtől bármiben is megköttesse magát. Ha
tehát akár önöknek, akár másoknak valami politikát javallok, az mindig
csak baráti tanács, de épp oly kevéssé tolakodás az önök meggyőződésével
szemben, mint ahogy nem tüntetés mások meggyőződése ellen.

A másik, mit az uj politikai nemzedék pártkülönbség nélkül való
érettsége előtt nem kell sok szóval magyaráznom, az, hogy mint ahogy a
multban fiatal fővel sem fogadtam el, most s a jövőben vénebb fővel sem
fogom – reméllem – soha elfogadni a közhelyet, mely kivált a politikában
ellentétbe állítja az ifjúi hevet az érett kor megfontoltságával, s
mikor ilyenformán úgy tesz, mintha menedéklevelet állítana ki az
ifjúságnak, voltaképp kiváltsági levelet ír az öregségnek. Én, ha fiatal
volnék, felháborodva tiltakoznám az ellen, hogy bármi eljárásomat azzal
mentsék, hogy fiatal vagyok. Visszautasítanám e kedvezményt, mert
érezném, hogy e látszólagos joggal jogaimtól akarnak megfosztani, s e
réven a nagykoruság s a dolgokba való belebeszélhetés jogait mind
átjátszani az idősebb nemzedékre. S ezzel szemben, annak fejében, hogy
nem kötnek meg sértő kiváltságokkal, vállalnék minden kötelességet, mely
nyomja annak vállát, ki a közügyekbe beleszól, tehát vállalnám a teljes
informáltság, a józan és gyökeres megfontolás kötelességét is. Azt
mondanám, hogy az ifjuságnak, melynek számára inkább készül a mindenkori
világ, mint a vénebbek számára, kik a jövőt már nem érik meg: az
ifjuságnak joga van belebeszélni abba, hogy milyen legyen ez a világ, de
– ekkor viszont éppúgy kötelessége a ridegségig s magát egy szavával sem
csalva vagy részegítve realistának lennie, mint mondjuk a
mozdonyvezetőnek, akár húsz éves, akár hatvan. Azt mondanám azoknak, kik
vállamat veregetik, hogy a csacsiság lehet talán kedvesebb, mint a
szamárság, de éppoly veszedelmes. Sőt mivel éppen nem áll, hogy az
idősebbek tapasztalata többet ér, mint a fiatalok fogékonysága, sőt
mivel a fiatalok fogékonysága tulajdonképp jobb, mert frissebb
értesültség, míg az öregeknek tapasztaltság kifogása és álruhája mögé
húzódó azon való mérgelődése, hogy változtatniok kell kedves
megszokásaikon vagy le kell vonulniok kényelmes pozicióikról: mivel e
gyanusan követelőző tapasztaltság tulajdonképp kitérés a tapasztalás
elől s valójában keserves struccpolitika, amely tehát nem politika, –
mivel egyszóval a fiatalságnak nagyjában és többnyire igaza van: emiatt
aztán a fiataloknak kétszeres kötelességük a lelkiismeretesség s az
alaposság, s nekik, a fiataloknak, sincs joguk a maguk kényelmével,
melyben szintén a lustaság bújnék az ifjúi hév és meggondolatlanság
kifogása mögé, kompromittálniok az igazságot, mely tehetségükre,
akaratukra és meggyőződésükre van bízva.

Ezt nem oktatásul vagy figyelmeztetésül mondom, – inkább magyarázatául
annak a jóleső megfigyelésemnek, hogy a politikában nem kell félni az
úgynevezett fiatal öregektől, hogy szent isten mi lesz belőlük később,
ha már ifjan ily megfontoltak. Én azt tapasztaltam, hogy férfiak lesznek
belőlük, kik megőrzik megöregedett tapasztalatuk számára a fiatalság
hevét és lendületét. S ezért merem majd mai beszélgetésünk során önöket
rábeszélni, hogy merjenek politikai meggyőződéseikben egészen
gyakorlatiak és józanok lenni, nem keresvén az ifjúságra kötelező
idealizmust szándékos naivságban, mely voltaképp épp oly elzárkózás az
igazság elől, mint a szándékos bátortalanság.

De elébb hadd mondom el önöknek, hogy az én politikai nevelkedésem
sokkal fogyatékosabb volt, mint az önöké, mert az én nemzedékem attól a,
nem tudok rá más szót, dilettantizmustól körülvéve nevelkedett, mely
kevéssel ezelőttig a magyar belpolitikában úgy gruppirozta a
gondolattalanságot, hogy mélységnek lássék. A gondolattalan kurucságnak,
amiben évtizedeken át kimerült nálunk az ellenzéki politika, mely maga
sem vette magát komolyan, a jobboldalon gondolattalan labanckodás felelt
meg, mely még leleplezni is alig tartotta érdemesnek, hogy
alkotmányosságunkban és saját többségi hatalmában csak formulát lát
arra, hogy saját akaratunknak tessék, amit Bécsből ránkparancsolnak.
Mégis: városi fiúknak, amilyen fejlődésem legfogékonyabb esztendeiben
voltam, e labancságban több tetszett kultúrértéknek, tehát nemzeti
értéknek is, mint a szűk szótárú kurucságban, mely mögött egyáltalában
nem volt semmi. A labancpolitikának valami kevéssel merkantilisabb,
iparibb s fináncpolitikaibb Einschlagja többnek, tartalmasabbnak,
modernebbnek látszott előttem, mint az ellenzéki szavalgatás, mely
zavarba esett volna, ha az események szaván találják fogni. Arról nem
volt itéletem, hogy ezt az országot mily fogyatékosan kormányozzák. De
épp ezért aztán azok, kik de facto mégis kormányozták, tehát de facto
mégis csináltak valamit, jobban imponáltak a helyes ösztönnel a
politikát a cselekvésben kereső ifjúnak, mint nagy ellenzéki szónokok,
kik közül egyről egy nagyszerű beszédje után még nagyszerűbben írta volt
meg akkor Kozma Andor, hogy gyönyörű volt, elragadó volt, mindenkit
meggyőzött, az egész házban csak egy embernek a képére volt ráírva, hogy
nem hisz az egészből egy szót sem – s ez az egy ember maga a szónok
volt… Amellett tudatlan voltam: merem mondani: tudatlanok voltunk a
végletekig – pontosabban szólva: abba az egyoldaluan esztéta,
belletrista, bécsi feuilletonista műveltségben elfogultak és kimerülőek,
melynek sajnos most is kedvez nálunk a humanistának nevezett
betürágásban veszteglő középiskola. Már jogász voltam, sőt már
alapvizsgáztam nemzetgazdaságtanból, mikor még sejtelmem sem volt
gazdasági vagy éppen pénzügyi dolgokról – s erre még büszke is voltam.
Radikalizmusból, liberalizmusból elég volt számomra az a légies
antiklerikalizmus, mely előfuvallata volt a közeledő egyházpolitikának,
– egyszóval ugyanakkor, mikor egyetemi társaim szinte barrikádra mentek
az ellenzéki véderőpolitikáért, én, – ma már furcsa, de hiába tagadnám –
fiatal fővel szabadelvűpárti voltam. Ugyanúgy, mint többen azok közül,
kik ma egy haladottabb nemzeti politika munkásai. S nyilván ugyanazon
érzésből: mert érezvén, hogy a fiatal ember számára kétszeresen
kötelesség a komolyság s a pozitivság, egyben környezetünknél, a
miliőnél fogva, melyben felnőttünk, több komolyságot s pozitivumot
láttunk az akkori guvernementális politikában, mint az akkori
ellenzékiben.

Ebbe a tudatlanságomba világított bele a szociáldemokráciával való,
szinte véletlen megismerkedésem.

Megint csak jellemző, hogy tíz filléres röpiratokból, mintegy kuriozum
gyanánt került elém, tehát megint csak esztéta és belletrista formában a
tudomány. Hosszú volna önöknek elmondanom, de talán magam előtt sem
tudok róla pontosan számot adni, mint változtatta meg e megismerkedés
egész gondolkodásomat s hajtott ezzel a politikában szinte napok alatt a
legszélsőbb ellenzékiségbe, melynek számára csakugyan minden, ami ez
országban előtte elterült, egy reakciós masszának tetszett. Ma már
látom, hogy ebben is könnyebb végét fogtam meg a dolognak, – sokkal
kényelmesebb volt ez a mindennek mindenestől való tagadása, mint lett
volna a válogatás s az osztályozgatás, s a végletesség számára, mely
mindig a legkényelmesebb, sokkal egyszerűbb volt a nagyszerű
elfogulatlanság, mellyel polgári származásomnak s mivoltomnak föléje
emelkedve, egyszerűen fejmunkásnak deklaráltam magamat s e szent
alacsonyság gőgös magaslatáról néztem le a bugrisokat (azt hiszem, a
népi és irodalmi nyelvben addig szűkebb körre értett szót én alkalmaztam
először a bourgeoisie kifejezésére) mondom: kényelmesebb volt így
műproletárnak s forradalmi marxistának lennem, mint például észrevennem,
hogy Magyarországon a polgárság számára sincsenek francia vagy angol
állapotok, s törnöm fejemet ez ugyancsak kisemmizettek számára való
politikán… Magánkörülményeim, melyek hamar rászorítottak a
kenyérkeresetre és pedig a politikai ujságírásból való megélésre, sok
ideig meg tudtak tartani ez elméletiség enclavejában. Minthogy a
politikai ujságírónak, ha kenyerét minduntalan elveszíteni nem akarja,
amivel azonban egy idő mulva már nem igen szabad, mert az a kenyér
nemcsak az ő kenyere, – minthogy ujságírónak minálunk, a kiadók, gyakran
a kiadói érdekek váltakozása szerint hol ezt, hol azt a politikát kell
szolgálnia, nekem csakhamar bele kellett nyugodnom abba a megalkuvásba,
hogy a nem nevem vagy írói jegyem alatt, hanem névtelen folytatott
ujságírást úgy fogjam fel és úgy gyakoroljam, mint például a politikai
államtitkáron alul rangozott tisztviselő a maga munkáját, melyhez csak
kötelességének van köze, nem meggyőződésének, s e kötelességének azzal
felel meg s meggyőződése ellen nem követ el vétket, ha legjobb képessége
szerint megfogalmazza azt, amivel főnöke megbizta. Emellett azonban
megmarad a neve vagy jegye alatt való írás, saját egyéniségének, saját
legbelsőbb hitének kifejtése, – s minthogy a gyakorlattal végeztem a
robotban s egyúttal az ettől megkövetelt önmegtagadásnál fogva ez
mindenestől gyülöletessé vált előttem: természetes, hogy mikor magamnak
s a magam nevében írtam, menekültem mindenestől a valóság elől s
gyönyörködve pihentem és andalogtam a mindentagadás szivárványhidján.

Jellemző viszonyainkra s politikánknak, hogy úgy mondjam,
tárgytalanságára, hogy hosszú éveken át zavartalan – úgy értem, hogy
saját kritikámtól vagy föleszmélésemtől meg nem zavartatva – élhettem e
bolog elméletiségben. S ugyancsak jellemző, hogy mikor e
tündérszigetemre elhatottak a revizionizmus első hangjai s elolvastam
Bernstein kritikai és polemikus irásait: erős logikája ugyan megkapta
bennem az esztétát, de különben úgy bosszantott és zavart az egész, mint
a protestantizmus első vitairatai zavarhatták a katholikum nagy
kristályrendszerében már elhelyezkedettet. S míg elméletben és úgy is
hittem: nálamnál senki nem érzékenyebb a gondolat s a birálat szabadsága
iránt: valójában eretnek tolakodásnak éreztem e mozgalmat, –
türelmetlenségnek, mely nem tudja bevárni a nagy megérést s elméletet
keres, hogy tudománynak hitesse el gyakorlati megalkuvását. Nagy belső
küzdelmek, lelki válságok s nem is maguknak a revizionistáknak munkái –
s nem, ami, úgy látom most utólag, csak idegeim alján hatott rám: a
David agrárszocializmusa – inkább az angol munkásmozgalmak, az
ausztráliai munkásállamok s a német államszocializmus elémtárulása s
gyökeresebb tanulmányozása voltak az és volt az, ami először ejtett
gondolkodóba: politika-e az elzárkózás, a maga képére alakíthatja-e a
társadalmat valamely osztály, ha csakugyan nincs köze a társadalomhoz és
csakugyan nem függ össze azokkal, kiknek fölébe kerekedjen? Sok ideig
tartott, míg abban a, ha úgy tetszik opportunistább politikában
állapodtam meg, melyet barátaim gyakran vesznek tőlem rossz néven. Nem
szándék dolga vagy eltökélésé az ilyesmi, hanem a kiforrásé és
meggyőződésé. Én hasznosabbnak tartom e politikát s magamat is e
politikával, mint boldog szigetidőmet. Bár szabadjon hinnem, hogy
teljesen haszontalan nem volt ott való időzésem sem. A magyar polgári
sajtóban, az erősen belletrista revue-ujságírásban, egy csöppet a magyar
politikában is én voltam időrendre egyik első, ki komolyan vette a
szocializmust, érezni kezdte a munkáskérdés fontosságát s figyelmeztetni
kezdett úgy a guvernementális, mint az ellenzéki usance-politikának még
a mi fejletlenebb viszonyainkhoz képest is feltünő elmaradtságára s
tartalmatlanságára. Velem együtt már olyan nemzedék került a magyar
ujságírásba, melyet nem ért annyira tanácstalan, fölszereletlen és
értetlen például a mult századvégi erős agrármozgalom s ezzel egyaránt
az ipari munkásság jelentkezése és követelődzése, mint érte ugyanakkor a
nálunk egy emberöltővel idősebb s fiaiknál egyebekben talán
tehetségesebb, ragyogóbb, tekintélyesebb s bizonyos dolgokban műveltebb
és tapasztaltabb publicistákat. Sőt tán abban is van része hatásomnak,
ha most az önök személyében olyan fiatalság előtt ülök, hogy ismételjem
a szót, a vallatószékben, mely a nálánál idestova egy emberöltővel
idősebb publicistától igen komolyan számon kéri szociális meggyőződését.

Azt szeretném, ha a mostani történelmi idő tisztázó és revideáló hatalma
nem mulnék el fölülünk anélkül, hogy e főfontosságu dologban meg ne
értettük legyen egymást. Nekem az az érzésem, hogy az események, melyek
most mindenütt a világon szoros, még pedig belső összekivánkozástól
összeterelt egységben mutatnak munkás és polgári társadalmat: a
történelmi parancs erejével igazolnak olyan politikát, aminő például
azok előtt lebegett, kik közül nekem fáj legjobban, hogy a magyar
demokráciának és radikalizmusnak egy kalap alá való terelésre, legalább
egyelőre, nem sikerült. S ehhez, a polgári radikalizmusnak s a szociális
előretörésnek összeállásához a világesemények megujult alap gyanánt
igazolják és dolgozzák ki – hatalmasabban, mint minden teoretikusa tudta
– a szocializmusnak, a szociáldemokráciának is azt a variánsát, melyet
német terminologiáju országokban revizionizmusnak szokás nevezni s
melyről az orthodoxia azt szokta állítani, hogy polgári métely a
munkásszocializmuson. Hogy mételyről van-e itt szó, vagy inkább a
valóság kiütközéséről, azt a továbbiakban kéne megállapítanom. De elébb
ismétlem, hogy a világháboru próbája sokkal szorosabb rokonságát mutatja
a munkásszocializmusnak s a polgári radikalizmusnak, mint háboru előtt a
jobbszemüek is észrevették vagy elfogadták. A háboru tanuságain
megerősödve még jobb lelkiismerettel vagyok revizionista, ha úgy tetszik
opportunista, mint voltam, – annyira, hogy nem érzem magamat politikai
liliomtiprónak, mikor még önöket fiatalokat is ugyanilyesmire merem
rábeszélni.

A revizionizmus, tudvalevő, nem polgári politika. Ha jobbszárnya is a
szocializmusnak, a szociáldemokráciának, épp oly tiszta vizű
szociáldemokrácia, mint az orthodox marxizmus. A társadalom s a gazdaság
mai rendjével szemben éppoly tagadásban áll, elemeit és mozgatóit
ugyanazokban látja s a jövőt, ha szükségesnek tartja elképzelni,
nagyjában ugyanúgy képzeli. Csak mivel a társadalom s a gazdaság
fejlődése sokban nem úgy következett el, mint a szociáldemokrácia
tudományos és politikai megalapítói várták és megjósolták, s mivel
viszont politikájuk taktikáját ezekre a várakozásokra építették: azért
kivánja taktikáját megváltoztatni a szociáldemokráciának, de ezt aztán
olyan forradalmi módon nem forradalmivá tenni s mégis az egész
szociáldemokrata mozgalomban a fősúlyt nem is a végső célra, hanem
magára a mozgalomra, tehát tulajdonkép magára a taktikára vetni, hogy a
gyakorlatban minduntalan s a polgári pártoknál nem ritkábban
szembekerülne az orthodox szociáldemokrata taktikával, ha ez az
orthodoxia is gyakran ki nem térne a napi állásfoglalások elől vagy meg
nem nyugodnék olyan megoldásokban és formulákban, melyek tulajdonkép
szintén nem orthodoxok, tehát tulajdonkép szintén revizionisták… Merek
önök előtt e dolgokról csak ilyen nagy általánosságban, nehány odadobott
műszóval és célzással beszélni, mert tudom, hogy mindezeket legalább is
oly jól tudják, mint én. S merem gondolatmenetemből egészen kizárni a
szindikalizmust – nem mintha alábecsülném a munkásmozgalomnak ezt az új
vagy mondjuk pontosabban: egy tegnapelőttiből holnaputánivá ifjított
formáját, hanem mert inkább igen komoly jelenségnek tartom, de
olyanfajta ellenzéknek, melyben mi akarva sem vehetnénk részt, még ha
forradalmiak volnánk is. Mert a szindikalizmusnak lényege az, hogy a
munkásság türelmetlenül és elzárkózóan rázzon le magáról minden
társaságot, minden szövetséget, minden összefüggést, minden tekintetet,
sőt minden intézményt is, kivéve saját szervezetét, melyet
alkalomról-alkalomra s az ugrásra mindig készenállva szegezzen neki
mindenestől az egész társadalomnak. Ez a felfogás óriási erőt tesz fel a
munkásságról, mikor így és ennyire életre-halálra szembeállítja minden
egyébbel, ami emberi, tehát egy mindenesetre óriási erővel és
hatalommal. S egyúttal roppant rizikót vet a munkásságra, ha számítása
nem válnék be s állandóan és mindenkorra túlerővel találná magát
szemben. A szociáldemokrácia minden eddigi formája és árnyalata, bármily
ellentétbe helyezkedjék a polgári társadalommal, mégis valahogy úgy
képzeli a dolgot, hogy legalább egy darabig s egyfelől a munkásság
megerősödéseig, másfelől a polgári társadalom megrothadásáig: a
munkásság próbálja felhasználni a polgári társadalom intézményeit is,
próbáljon ezekbe is bejutni, próbáljon ezekben is hatalmat jelenteni s
így ellensúlyozni fokról-fokra a túlerőt, melyben az egész többi
társadalom állna a munkássággal szemben, ha a munkásság hadizenően
helyezkednék szembe az egész társadalommal. A mi számunkra, kik érezzük
az osztályok egymással való összefüggését s azt érezzük, hogy ennek
segítségével tudunk a magunkén kivül helyezkedni s valamennyi javára
cselekedni és dolgozni: a mi számunkra ez az, ami elképzelhetőbb és
elfogadhatóbb volna még akkor is, ha volna választásunk és úgy volna
lehetséges szindikalistáknak lennünk, mint ahogy nem lehetünk azok, mert
a szindikalizmusnak lényegébe tartozik, hogy ne kérjenek belőlünk az ő
vidékein…

Ha tehát meggyőződésből, de kényszerüségből, hogy úgy mondjam:
odapofozottságból a magunk számára olyan politikát választunk, mely
összefüggésben látja az egész társadalmat s tennivalóit is ez
összefüggésből származtatja s ehhez igazítja hozzá: akkor bármily
hajlandóságuak voltunk eddig, nagyon el kell gondolkoznunk azon s le
kell vonnunk további magunktartására nézve annak a jelenségnek
következéseit, hogy ebben a háboruban a szociáldemokrácia világszerte:
hűtelen ugyan nem lett elveihez, ellene ugyan nem cselekedett
meggyőződéseinek, sőt legigazabb hitem és itéletem szerint a háborukban
való becsületes helytállásával mindenütt magáért és létjogosultságáért
állt helyt, – de világos, hogy, antimilitalizmusról nem is szólva, mikor
ennyire döntő, életbevágó s a mai társadalmi renden belül folyó akcióban
az uralkodó társadalommal egyetértve vesz részt: teljesen szakít a merev
tagadásnak, szakít a társadalom felbomlását váró forradalmiságnak,
szakít a fölötte s vele szemben álló rendektől vagy osztályoktól való
kérlelhetetlen elkülönböződésnek taktikájával (és, mivel a taktika
politika, politikájával), s ilyen mód tulajdonkép revizionista politikát
folytat. Kéntelen folytatni, – s amint az élet valamely politikát
kéntelennek, szükségszerünek, elkerülhetetlennek bizonyít, akkor
egyúttal ezt a politikát igazolja is s az ezzel ellenkező politikát
tévességben marasztalja.

Egészen bizonyos, hogy a szocialisták e háboruban nem csupán olyan
kénytelenségből vesznek részt, aminővel a közigazgatás és az állami
hatalom, ha nem megy máskép, a tisztek revolverével kergeti rohamra a
népfölkelőt. Vanderveldét nem revolverrel kényszerítették a miniszteri
székbe s ha Vanderveldére rá lehet mondani (én nem mondom), hogy rhétor
és stréber: Jules Guesdere, a marxistára nem lehet ezt mondani, pedig
most ő is miniszter. S Frankot, az igaz, hogy revizionistát: szintén nem
kellett bottal kergetni, sőt önként állt katonának s halt hősi halált a
gazdasági irigyektől és hatalmi versenytársaktól ostromlott német
nemzetért és birodalomért. Az is igaz ugyan, hogy Bernstein, a
revizionizmus apja, épp minap fejtette ki, hogy ha tudták volna a német
szociáldemokraták, hogy a németek háboruja főképp a demokrata
Franciaország és Anglia ellen folyik s nem főképp a rabszolgatartó
Oroszország ellen, bizony másképp viselkedtek volna. De én nem hiszem,
hogy máskép viselkedtek volna, – nem viselkedhettek volna máskép s
kivált a demokrata Angliával szemben nem. A demokrata Anglia a német
nemzet és birodalom közén át minden német embert, tehát német munkást is
másodrendüségbe, tehát kisebb keresetbe, rosszabb ellátottságba,
kevesebb biztosságba akar leszorítani. Ez az, amit ösztönszerüen megérez
a legkisebb, a legtudatlanabb vagy a legtudósabb s legforradalmibb
érzésü német ember is, s ez az, aminek tűzzel, vassal, foggal, ököllel,
és körömmel való visszautasítása nem ellenkezhetik semminő olyan elvvel,
amely minél több ember számára miné nagyobb boldogságnak követeléséből
származik. A revizionizmus mit mond? Azt mondja, ugyebár, hogy a
munkásságnak fokról-fokra kell haladnia hatalmi és gazdasági
térfoglalásban, s minthogy e fokokon minduntalan találkozik polgári
osztályokkal s térfoglalásának tere a mai társadalom s a mai gazdasági
rend: azzal a mozgalom lehetősége, a szerzemény és annak megtartása
kedvéért hol itt, hol ott ideiglenesen meg kell békülnie, azokkal együtt
kell operálnia. A háboru s benne a munkásság sokhelyt tüntető részvétele
ezt szembetünően igazolja. Mert érthetetlen volna, ostobaság volna,
öngyilkosság volna, egyszóval olyasmi volna, amibe egyes ember
belekeveredhetik, de amire egész osztályok vagy csoportok sohasem
vetemednek – érthetetlen volna, mondom, a munkásság e foganatos
fáradozása, hogy tulajdonképp a mai világrendet megmentse, ha abba neki
magának is számos érdeke nem kapcsolódnék bele. Ez nem azt jelenti, hogy
e mai rend jó, hogy fenn kell tartani. De jelenti azt, hogy például a
mai német munkás is életlehetőségért és munkalehetőségért küzd, mikor a
mai német birodalomért harcol. A munkásnak érdeke, hogy a mai rend
megváltozzék, de az is érdeke, hogy fel ne boruljon. Nem ideális
eltartója, rajta kell lennie, hogy gyökeresen megváltozzék, de mégis
csak eltartója s ma benne gyökeredzik. A mai gazdasági és társadalmi
rend, amily elnyomó és kizsákmányoló (mert az!) olyan támaszték és
tápláló is. Mindenkinek van benne veszíteni valója, s nem csupán láncok,
mint a kommunista manifesztum hitte. Ebből nem az következik, hogy
fentartsák, de igenis, hogy ezt kell megváltoztatni, s mindenkinek, aki
változtatni akar rajta, egyben annyi érdeke füződik mindenkori fokához,
hogy csak fokról-fokra lehet megváltoztatni. Ez ismét nem jelenti azt,
hogy a forradalmak ilyenformán örökre kizártak vagy sohasem jogosak –
fokokért is lehetséges forradalom és lehetséges olyan forradalom is,
mely nem éget el maga mögött minden hidat. De ha ez így van, akkor a
revizionizmus jó és gyökeres szociáldemokrácia abban is, hogy gyakran
együtt taktikáz polgári pártokkal polgári alapon, abban is, hogy előtte
a mozgalom vagyis a fokról-fokra való fejlődés a fő, a végcéllal nem
fontoskodik. Olyan nagy jelenség, mint ez a világháboru,
elvitathatatlanul olyasvalami, amit természeti jelenségnek szoktunk
nevezni. S így mozzanatainak és adalékainak, tényeinek és valóságainak
épp oly döntően bizonyító az erejük, mint, mondjuk, a fizikai
törvénymegállapításokra a fizikai jelenségeknek. Minthogy nem lehet
véletlen, minthogy nem lehet meggondolatlanságból elkövetett hiba,
minthogy emberi hatalomtól meg nem állíthatóan szükségszerű volt, hogy a
munkásság e háboruban a polgári rendekkel együtt küzdjön tulajdonképp a
_mai_ gazdasági rendért: e szükségszerüségben döntő bizonyítékunk van
amellett a munkáspolitika mellett, az olyan felfogásu vagy taktikáju
szociáldemokrácia mellett, mellyel ez az eljárás megfér, melyre ez a
jelenség nem cáfol rá. S minthogy az sem lehet véletlen, hogy a háboruba
sodródott nemzetek munkásai közül és szociáldemokrata táborából kivált a
németek azok, kik minden fentartás nélkül, szinte tüntetően szálltak le
a lövészárkokba, vagyis annak a birodalomnak proletárjai, mely állami
hatalommal mérsékeli a proletárizmust és sokban feudális alkotmányán
belül emberi sort biztosít minden dolgozó fiának: ebben is
szükségszerünek, jogosnak, helyesnek, a valóságtól diktáltnak bizonyosul
az a szociáldemokrata taktika, mely a mozgalomra veti a fősúlyt s nem
sokat vesződik a végcéllal – vagyis megint csak a revizionizmus.

A háboru próbája, s ezzel a kisérlet souverain döntése állapítja így
meg, hogy a revizionizmus nem holmi polgári s a veleszaladó polgári
elemektől belevitt métely a szociáldemokráciában, hanem a munkásság
legsajátabb helyzetéből és érdekéből a munkásság számára kötelezően
következő taktika. A szociáldemokrácia megalapítói geniálisan meglátták,
hogy a polgári társadalomnak végzete, hogy maga alatt vágja a fát. A
revizionizmus módot ad arra, hogy e fát polgárság és munkásság együtt
vághassák, összefogásban megsokasodott s nem ellenkezésben megcsökkent
erővel. A dolog úgy áll, hogy ahol a munkásosztály hatalma és
ellátottsága csekély, ott bátran megengedheti magának a polgári tábor
balszárnyával való szoros szövetkezést, mert számos olyan polgári jót
víhatnak ki együtt, mely az ő számára is hasznos. Ahol pedig a
munkásosztály már ellátott és hatalmas, ott számos olyan, jövő
törekvéseivel nem ellenkező, mai polgári érdeke is van, melynek
megvédésére természetes és erkölcsös szövetségbe állhat a polgári
radikalizmussal. Egyszóval: a revizionizmus nem polgári métely a
szociáldemokráciában, hanem – talán még a saját teoretikusai előtt is
öntudatlan – honorálása annak a sok ideig számba nem vett valóságnak,
mely tulajdonkép összevág a természetnek abbeli ismert tulajdonságával,
hogy benne ugrás nincsen, éles válaszok nincsenek s a szigoru
megkülönböztetések is inkább a mi elménk kényelmében gyökereznek, mint a
valóságban… honorálása, mondom, annak a valóságnak, hogy ugyanakkor sok
a közös érdekük is, s a munkásságnak, melynek távolabb életérdeke
mindenesetre az, hogy a mai polgári világrend gyökerestől megváltozzék,
sok közeli s a távolival nem ellenkező érdeke gyökeredzik a mai
világrendben.

Ami ebben látszólag ellentét, azt a revizionizmus természetesen s
életképesen oldja meg, ezzel bizonyítván, hogy az ellentét csak
látszólagos. E mostani háboru során revideálnunk kell a
forradalmárságról s az idealista politikáról vallott nézeteinket s
átlátnunk, hogy még a forradalmi, még az idealista, még a végletes
politika is, ha egyáltalában számot tart a politika névre, csak józan,
csak megfontolt, csak a valósággal hüvösen számoló lehet. Eddig gunyból
vagy ugratásból mondták, hogy az kezd kiderülni, hogy a
szociáldemokrácia nem egyéb, mint formula arra, hogy a munkásság egy
felső rétege kispolgári ellátottságba jusson. Nincs okunk kitérni ez
ugratás elől, vegyük kitüntetésnek e gúnyt és mondjuk, hogy ez nem is
olyan nagy baj, talán nem is esik messze attól, amit akarunk, nem messze
attól, ami lehetséges, s kezdő jelenségül szépen egybevág a távolabbi s
a legmesszibb törekvés abbeli tartalmával, hogy a társadalom alsóbb
rétegei egyre emelkedjenek hatalomban, jólétben, a többivel való
egyformaságban, még végre valamennyien egyforma magasra érnek szerves
homogénségben s egyik sem nyög a másik alatt.

Ha visszaemlékszem arra a szociáldemokráciára, amellyel még én
ismerkedtem meg s amely pedig a tudomány világtörténetében korszakot
tevő lépés volt, mint szerzői jól mondták, az utópiától a tudományig:
azt kell mondanom, hogy a mostani világháboru körül történtek betü
szerint véres cáfolata volnának az osztályellentéteken épülő
szociáldemokráciának, ha ennek taktikája a revizionizmusban meg nem
újult volna. Mert világos, hogy amennyire megfér minden, ami most
történik, a revizionizmussal, annyira ellenkezik az orthodoxia betűjével
s a betühöz ragaszkodó orthodoxiával. Már pedig az olyan politika,
melyet épp olyankor kell megtagadniok a vallóinak, mikor döntő
alkalmazásáról volna szó: lehet igen szép, de nem lehet helyes politika.
Vannak ugyan, akik azt vélik, hogy bizonyos szent elvek érintetlen
megőrzésére kell mindig valami ellenzéki testőrség. Én ezt a hitet nem
osztom. Azt hiszem, hogy az olyan testőrség, melynek éppen akkor kell
eldugnia kardját, mikor a szent elveket támadják, csak kompromittálja
ezeket az elveket, – hogy talán nem is szentek, vagy ha azok,
semmiesetre sem e világból valók az olyan elvek, melyek maguk jönnek
zavarba, mikor alkalmaztatniok kellene. Jules Guesde, mint szocialista,
mint szociáldemokrata is, nyugodtan vállalhatott most miniszterséget, de
mint orthodox szociáldemokrata tulajdonképp nem. Az orthodoxia s a
revizionizmus közt olyasmi a különbség, mint volt nálunk a Bach
abszolutizmusának bukása s a Schmerling félangolos alkotmánykisérlete
kezdetén a felirati s a határozati párt közt való. Mindkettő nemzeti és
negyvennyolcas ellenzék volt s csak abban különböztek, hogy Deákék, a
feliratiak, tudomásul vették, hogy Magyarországnak valóságos ura nem V.
Ferdinánd, nem is Ferenc Károly, hanem Ferenc József, a határozatiak
pedig, s igen helytálló elvi okokból, nem vették tudomásul. Az okok
helytállóak voltak, de az emberek, kik helytállottak mellettük,
megkockáztatták volna, hogy a tudomásul nem vett valóság a valóság
hatalmával ellenük és hazájuk ellen fordul s ezért, mint jó hazafiak, a
képviselőház ülése előtt maguk távoztatták el néhány képviselőjüket,
nehogy többségbe jussanak. Sőt lehet, hogy a fényes tehetségü Teleky
László, ki a pártnak vezére volt s az ülés előtt való éjszaka főbelőtte
magát, egyebek közt e lelki válság miatt is végzett magával.
Mindenesetre örökre tanulságos szimbolumot írt vérével minden jövendő
elvi politika számára, azt tanítván, hogy nem lehet politika az olyan
politika, melynek főbe kell lőnie magát, nehogy megvalósuljon… A
felirati s a határozati párt között valójában nemcsak magában a
formaságban s a valóság értékelésében volt a különbség, – nem csakis
abban, hogy Deákék a császárhoz akartak felírni, mert tudomásul vették,
hogy van, míg a határozatiak csak házhatározattal akartak a trónbeszédre
vagy leiratra reagálni, mert nem akarták tudomásul vétellel szentesíteni
a koronázatlan uralkodó uralkodó voltát. Nem – abban, hogy a felirati
párt reálisabb volt a reálitás iránt, mint a határozati, öntudatlanul is
annak megérzése vezette, hogy bármily szöges ellentétben áll is
Magyarország Ausztriával s a magyarság a dinasztiával, nagyon sok a
közös érdekük is, s a magyar politikának meg kell találnia a módot, hogy
küzdjön is ellenük, de együtt is dolgozzék velük. Ez is egy fajtája volt
a revizionizmusnak, s bármily keservesen, de igazolódott az utóbbi
félszázadban. Mindenesetre inkább, mint… de erre a multra igazán vessünk
fátyolt.

Itt megszakítom elmélkedésemet. Nem tudom, éppúgy meggyőztem-e önöket
arról, hogy csakis a valóság adalékaival nemcsak számító, de sokban
megalkuvó politika lehetséges, foganatos, s így egyedül követendő, mint
ahogy engem most kivált ez a háboru ujra meggyőzött erről. De annyit
merek mondani, azzal zárva szavaimat, amivel kezdtem, hogy ilyen józan
és megfontolt politika semmikép nem ellenkezik az ifjuságból következő
vagy az ifjuságra állítólag köteles idealizmussal. Most tapasztalhatják,
mennyi hév, önmegtagadás, önzetlenség és lendület lehetséges az ilyen
politikában, kell az ilyen politikához. Nem félek, hogy mikor erre
beszélem rá önöket, eltéríteném önöket ifjúi rendeltetésüktől. Igazság
csak egy van, úgy a fiatal hév, mint az érett megfontolás számára, s
fiatalnak, öregnek egyaránt végig elgondolt politikát kell ifjúi
lendülettel elébbrevinnie.



A HÁBORU, MINT TERMÉSZETI TÖRVÉNY

1915. április 25.

Ha azt mondom, hogy a háboru elkerülhetetlen volt, azzal éppen és csakis
annyit mondtam, hogy mi, sajnos, nem tudtuk elkerülni, – nem volt benne
módunk még áldozatokkal sem, sőt ezek az áldozatok, mentül nagyobbak és
lemondóbbak lettek volna, annál inkább olyan összeveszéseket okoztak
volna másfelé, melyeknek fegyveres elrendezésére a mi országunkat
választották volna szintérül. Egy év ide vagy oda lehetett volna a
haladék s az is csak talán. A háboru tehát és talán elkerülhetetlen
volt, de ez sem azt nem jelenti, hogy örvendetes, sem azt, hogy ami
vitákat eldöntsön, azoknak más, mint véres eldöntése lehetetlen volna.
Erre még rátérek, – itt csak annyit, hogy aki azt mondja, hogy a háborus
döntést nekünk elkerülnünk nem lehetett, mert ellenfeleink _ezt_
szorították ránk s egyéb döntést elzártak előlünk: ezzel nem azt mondta,
hogy _ez_ a döntés a legjobb vagy egyedül jó vagy éppen a kivánatosabb.

Hasonlóképp: ha azt mondom, hogy e háboru során csudálatos erényekben
mutatkoztak meg az emberek, csudálatos fejlettségben mutatkozott meg az
emberiség, nevetségben maradtak az elfajulásról szóló sopánkodások és
kiderültek a szolidaritás nagyszerűségei: ezzel nem azt mondtam, hogy
mindehhez háboru kell, hogy háboru nélkül az emberek önzőek volnának, az
emberiség elmaradna, a műveltség elposhadna. Inkább: ami erényeket a
háboru megmutat, azokat a béke termette. S ha azt mondom, hogy a ránk
szakadt háboruban ki kell tartanunk minden erényünkkel és erőnkkel,
azzal sem azt mondtam, hogy ezt az erényt s ezt az erényt a háborunak
köszönhetjük. Egyszóval: a háborus állapot minden következésének
levonásában, a becsületes készségben és önfeláldozásban, melylyel, ha
ránk szakad, elviseljük: semmiféle helyeslése nem foglaltatik a
háborunak, mint intézménynek.

De különösen nem foglaltatik benne meghajlás az előtt a biztatás vagy
vigasztalás előtt – nem tudom, minek szánják – hogy a háboru természeti
törvény. Mióta a háboru megindult, itt is, ott is találni cikkeket és
tanulmányokat, melyek úgy kezdődnek, hogy: »ha kimegyünk az erdőbe«…
vagy: »ha kimegyünk a mezőre«… vagy: ha két virágot ültetek egy
cserépbe«… és így tovább… s a vége az, hogy erdőn, mezőn, cserépben és
üvegházban, lombikban s föld alatt és föld felett az ember arról
győződik meg, hogy a természetnek örök törvénye a háboru, tehát…

Ez a tehát az, ami semmit sem bizonyít. Mindenekelőtt kimehetek nemcsak
az erdőbe s a mezőre, hanem a szántóföldre, a kertbe s az istállóba is.
Elmehetek a gyermekmenhelyre, ellátogathatok a kórházba, benézhetek az
iskolába s kimehetek a hangárhoz. S mindenütt azt látom, hogy a
természet mond valamit s az ember is tud rámondani valamit. Hogy a
természet akar valamit, de az ember is akarhat valamit. Hogy amit a
természet halálra rendelt, azt az ember megmentheti az életnek. Hogy
akikkel a természet egymást eteti, azokat az ember békén állíthatja
egymás mellé. Hogy mikor a természet egyik törvénye azt parancsolja,
hogy a vas leessék a levegőből a földre, az ember ellene szegezi a
természet más törvényeit, melyek a levegő rugalmasságáról szólnak, a
rugalmas levegő feszítő és emelő erejéről s egyéb effélékről – s ezzel
megcsinálja a repülőgépet. A természetnek igen sok törvénye s igen sok
lehetősége van – egyebek közt olyan is, hogy az ember e törvényeket és
lehetőségeket a saját esze, a saját kényelme, a saját céljai szerint, a
saját megmaradása javára, a saját elbukása ellen kombinálhassa és
ellensulyozhassa. A természet mindenhatóságából minden porcikájában van
egy rész s e részek mindenhatóságát ellene lehet vetni az egésznek. Ez
is természeti törvény. Lehet, hogy a háboru természeti törvény. De ebből
nem következik, hogy háborunak kell lennie s az embereknek az ő vitáik
elintézésére háborut kell választaniok.

Mit jelent az, hogy természeti törvény? Azt jelenti, hogy
megkerülhetetlen. Hogy kihagyhatatlan és kijátszhatatlan. Hogy nem
kellek hozzá én, hogy uralkodjék, sőt ellene vethetem magamat
kézzel-lábbal, mégis uralkodik. Hogy, ha kidobom az ajtón, bejön az
ablakon, hogy, mint a római mondta, kergethetem vasvillával, mégis
visszaszalad. A természeti törvénnyel úgy vagyok, mint a gyorsvonattal,
ha benne ülök. Nem szorul arra, hogy belülről lökdössem – megy magától
is. S ha belülről ellene vetem magam, azért nem áll meg. Ha a háboru
természeti törvény, akkor nem szorul rá, hogy csináljam. Akkor
csinálódik, ha el is kerültem. Akkor háboru van ott is, ahol azt hiszem,
hogy béke van.

És így is van. A háboru csakugyan természeti törvény. A létért csakugyan
küzdenek. Egyesek is, fajok is, nemzetek is. Mindezek állandóan
háboruban állnak – az egész világ, az egész emberiség állandóan
háboruskodik. Akkor is, mikor ezt nem ágyuval és puskával csinálja, –
mikor nem ás sáncokat s nem huz eléjük drótsövényeket. Ha kimegyek a
mezőre, vagy ha kimegyek az erdőbe, vagy lemerülök a tenger mélyébe vagy
felmászom a hegy tetejére: ott sem ágyuval és puskával, sáncárokkal és
drótsövénnyel folyik a háboru. Ugy látszik: éppen mert természeti
törvény, számtalan formája van. Úgy látszik: _minden_ ő neki a formája.
Szűkkeblü tolakodás egy formára akarni korlátozni. A természeti
törvények százféle átirásban, áttételben, elvegyülésben és
beépítettségben uralkodnak. Uralkodnak a fundamentumban s uralkodnak az
emeleten, fel a torony zászlójáig, a villámhárító hegyéig. Uralkodnak
egyszerüen s uralkodnak összetetten. Uralkodnak szemmelláthatóan s
uralkodnak észrevehetetlen. Uralkodnak nyiltan s uralkodnak rejtetten.
Uralkodnak durván és nyersen s uralkodnak megnemesedve, kifinomodva,
megmagasztosodva.

A háboru, ami most – legyünk vele tisztában: főképp német s angolok közt
– folyik, nem folyik mától fogva. Nem is mióta, kilenc hónap előtt,
egymással hadba álltak. Folyik éppen ötven esztendeje, mióta
Poroszország szervezetbe fogta s életre keltette a németségben szunnyadó
erőket. Folyik az egyetemeken, hol a németek tudást színak magukba,
folyik a műhelyekben, hol felkészülnek a piacokra. Folyik a piacokon,
honnan kiszorítják a rég ottülőket. Folyik a tengereken, miket hajóik
átszelnek, folyik a hivatalokban, hol emberi ellátottságot adnak annak,
ki a német munkában részes. Folyik a mezőn, hol a paraszt kétannyi
élelmet hoz ki, mint más országok parasztja, folyik a takarékban, hova
kétannyit rak, folyik a vállalatokban, mikbe tizannyit fektetnek. Folyik
a lemondásban, mellyel a német ember kétszer annyit dolgozik, folyik a
követelésben, mellyel a német helyet kiván magának, mint Bülow kancellár
mondta: a napon. Ez német-angol háboru volt, még mielőtt a német tudta s
az angol észrevette. S e háborában már rég győzött a német, mire az
angol ráeszmélt, hogy győzni talál. Az a bestiális, az alávaló, az első
percre annyira felháborító, hogy később az ember már ma is szégyelli,
ami indulatra az ezen való elképedés elragadta: az az ocsmány az angolok
e mostani háboruján, hogy a munkának, az elmének, a legnagyszerübb
emberi iparkodásnak és emberi erényeknek azt a háboruját, melyben a
németek ugyan megszolgáltak minden talpalatot, amihez hozzájutottak:
hogy ezt a győzelmet akarják az angolok visszacsinálni testi háboruval,
vérrel, vassal, vagyis a háborunak legocsmányabb, legdurvább, művelt
emberhez legméltatlanabb formájával. Mintha a teológia boxpárbajra hivná
ki Darwint.

S nem igaz, hogy kellett ez a háboru. Nem igaz, hogy ilyen háború
kellett. Nem igaz, hogy az angolok nem tudnak másat. Az angolok csak a
német versenytárssal s hadakozó féllel szemben vesztették el szokott
okos hidegvérüket, úgy, mint ahogy csak testvérek szokták, vagy,
mondjuk, egy elkényeztetett s nagyvilági fölényessége alján asszonyosan
hiu nagybátya egy heves, becsvágyó és geniálisan tapintatlan unokaöccsel
szemben. Nem ahogy a németek az angolokkal versenyeztek, hanem ahogy
Edward király az unokaöccsére féltékeny volt: az döntötte el, hogy a
német-angol háborunak szublimált és emberhez méltó formájából vissza
kelljen sülyednie a ragadozói fokra, – hogy a nagy osztozkodásnak, mely
a végén végbe szokott menni egymásban emberükre akadt versenytársak
közt: az angolok s a németek közt bunkóval s fejbeveréssel kelljen
megtörténnie. Tud az angol másképp is. Az orosztól, az orosz fegyveres
hatalomtól csak nem kell jobban félni, mint a némettől: mégis – okosan,
bölcsen és felsőségesen – kitért a vele való fegyveres leszámolás elől,
belenyugszik a megváltozhatatlanba s osztozik vele békességben és
megfelelő nagy stilusban, kicsiségekkel nem bibelődve s nagy
ajándékokkal tartva fenn a nagy barátságot. Ezt megtehette volna a
némettel is, s hogy ezt nem tette, amiért pedig a német szintén minden
nagy áldozatot meghozott volna: ezért gyülöli a német oly feneketlen s
ezért száll a háborun való minden felháborodás és a véren való minden
elszörnyedés és fájdalom a mi vidékünkről is olyan gyülölet formájában
Anglia ellen, amit az angol, ki gyülölni nem tud, megérteni sem tud. A
gyűlölet nem is méltó az emberhez, de nem méltó hozzá a háboru sem – s
az angol méltó minden gyülöletre, amért az emberiséget ebbe a
méltatlanságba lökte le és sülyesztette le. Válogatása lett volna, hogy
a háboru természeti törvényének legnemesebb formáját keresse ki s tegye
az ő páratlan tekintélyével és tagadhatatlanul óriás hatalmával
általánosan kötelezővé, – s ő ehelyett vademberekkel vademberekhez való
formát választott s szerzett ennek létjogosultságot.

Háboru mindig volt és mindig lesz, de épp ezért nem szorul arra, hogy
csinálják. Nekünk kerülnünk kell, nekünk föléje kell emelkednünk, nekünk
embereknek épp ugy ki kell irtanunk életünkből, mint a betegséget s az
emberölést. Segitsen magán, ahogy tud, s ha természeti törvény:
érvényesüljön hozzájárulásunk nélkül.



COGNOSCO STILUM

1915. május 29.

Tehát a görög király jobban van? Hála istennek – csak vissza ne essen. S
az olasz király hogy van? Ő még nem beteg?

Ezt szabad kérdezni. Olyan helyzetekben, mikor nemzetek
életéről-haláláról van szó, fontos azoknak az élete és egészsége,
kiknek, koronás vagy koronázatlan személyeknek, e sorsba született vagy
megszolgált beleszólásuk van. S mivel mióta e háboru kitört, sőt már
mióta előzményei megindultak, csodálatos végzet nehezedik s pontosan a
döntő percekben azokra a férfiakra, kik dönthetnek vagy dönteniök kell:
nem tulzott a figyelem, ha az ember most, éppen most, megkérdi: nincs
mellhártyagyuladása Viktor Emánuelnek? S Giolittit nem kerülgeti
tüdőguta, mint Wittét? Vagy nem most esik öregkórba, mint Hohenzollern
Károly?

Ezek, mondom, nem megokolatlan kérdések. Ha az ember a Tanin minapi
leleplezései után meggondolja, mily kis hija volt, hogy Mohamed szultán
ma nem néhai, hogy Talaat bégnek s Enver pasának turbánlepedője ma már
nem egész testi ruha, a mohamedán embernek másvilági uniformisa, – s ha
az ember számba veszi, hogy bizonyára nem lord Kitchener tehet róla s
nem Venizelosz ur, hogy nem így történt: akkor csodálja az öreg
Giolittit, hogy a háboru ellen ki merte nyitni száját és bámulja Viktor
Emánuel királyt, hogy még nem irt proklamációt népeihez. Liszabonban
megfizetett ágyuk dörögnek s rálőnek a miniszterelnöknekre, s Rómában
megfizetett torkok ordítanak. Két világrészben ujságok cserélnek gazdát,
nagykövetek cserélnek állást, leégnek malmok s megfulladnak
meggyőződések. Romlik a közegészség s romlik a közbiztonság, fel,
egészen a trónokig. A harctéren folyik a háboru s a harctér mögött
folyik a politika. Az entente csinál világtörténelmet.

*

Ki hiszi el, hogy Hartwig előre nem tudott a Ferenc Ferdinánd
meggyilkoltatásáról? Ki teszi fel, hogy Izvolszkinak nem voit része a
Jaurès láb alól való eltételében? Ki oly naiv, hogy azt gondolja, hogy
Witte Szergej természetes halállal halt meg?

Rablószövetkezet állt itt össze rablóvállalatra. Rablócélokkal és
rablóeszközökkel. Az alapokok s az alapmozgatók lehetnek tudományosan
kikutatható személytelenül gazdaságiak s világpolitikaiak. De az emberek
is lehetnek csirkefogók. Örök és változhatatlan törvények voltak,
amelyek kardot nyomtak az Obrenovics Milos kezébe és gyilkot a
Karagyorgyevics Péter kezébe. Azért mégis: Obrenovics Milos
szabadsághős, Karagyorgyevics Péter pedig orgyilkos. Ennyi különbséget
meghagynak a történelem örök törvényei s a választást is meghagyják az
embereknek, hogy ez örök törvényeket lovagi karddal vagy kapcabetyári
bicskával hajtsák-e végre. S a Grey, az Izvolszki s a Delcassé
világpolitikája apachei stilusában szolgálja a világalakulást. A Borgiák
stilusában. A tatár khánok stilusában. Az orosz hivatalok stilusában, a
londoni Whitechapel stilusában, a párisi fortifikációk stilusában. A
történelmi materialista szemével nézem George Washingtont, s azt mondom
szent ember volt. S a történelmi materialista szemével nézem mister
Bryant, s azt mondom – de nem mondok semmit, mert a cenzura ugyis
kihagyná.

A helyzet az, hogy az entente belátta, hogy nem bir velünk, s gyerekek
voltunk, ha azt hittük, hogy erre abbahagyja a játékot. Ó, sokkal többet
tett fel a kockájára. És sokkal többet fektetett bele. Ott tart, hogy
ebben a tourban már csak nyernie szabad. Mit mondott az egyszeri alsós,
akit rajtakaptak, hogy csal? _Anders war die Partie nicht zu gewinnen_.
Az entente nem tud másképp győzni, mint ha az egész emberiséget
belekeveri a viaskodásba. Csak úgy nem ég le ő maga külön, ha felgyujtja
a világot mind a négy sarkánál. Ezért nem várok jót vagy józanságot a
most következő szakaszoktól. Kalandorvállalkozást indítottak meg
kalandorok. Mentül rosszabbul fordul kalandjuk, annál elszántabbak és
fék nélkül valóbbak. Nem nyugszanak, mig a földtekét föl nem borították.
S nem nyugszanak bele, ahol egyszer nem sikerült. Belefognak ujra,
nekikerülnek ujra, s amig van foguk, amivel marni tudnak, s van körmük,
amivel tépni tudnak, s van nyelvük, amivel hazudni tudnak, s van pénzük,
amivel lefizetni tudnak, addig mindennap mindenütt minden ujra kezdődik.
Nem én kérdem, Bukarestben kérdezték: mit kapott Take Jonescu? Nem én
kérdem, Milanóban kérdezték: Mit kapott Gabriele D’Annunzio? S nem én
kérdem, mert nem kérdés, hogy hogy dolgozzák meg Hollandiát és Amerikát,
Görögországot és Portugáliát s a folyamok partőreitől fogva a
kancelláriák ajtónállóáig a hadba nem kevert országok embereit,
deákjait, kiadóit, szószátyárait, félbolond felkentjeit és egészen okos
minden hájjal megkentjeit az entente ügynökei, az entente kémei, az
entente nagykövetei, kiskövetei, fő- és alkonzulai, irnokai,
dragománjai, nagyvilági irói és félvilági asszonyai. A játék nem megy
babra. Ezt nem lehet abbahagyni, itt megállás nincs.

Ezt tudva kell nézni mindent, ami történik. Erre számba véve kell
kiszámítani, amit várni lehet. Erre gondolva kell tisztában lenni azzal,
mi a helyzetünk s honnan mi fog hozzájárulni. Itt a május: az az
időhatár, amit az angolok kitüztek, hogy ekkor fog a háboru igazán
megkezdődni. Az ochrana erkölcseivel szövetkezett, a tatár khánok
politikájával frigyre lépett angolok. A görög király beteg s Portugallia
még betegebb s Olaszország lázban vonaglik.

_Cognosco stilum_: ez az entente kezejárása. Igy csinál világpolitikát
Grey, Delcassé és Izvolszki. Így csinálnak világpolitikát a rablók, a
kalandorok s az orgyilkosok.



JEGYZETEK

1915. julius 18.

_Hős_. I want a hero – tizenegyedik hónapja keresek valakit, ellenséget,
kit szivembe zárjak. Az emberben benne van ez a vágy – talán egészséges
ellensulyául a sok fájó haragnak s égő gyülöletnek, mit a világverekedés
lelke legaljáról fölvet – talán már előre verődő hidul a békességbe,
mikor majd megint szabadon szerethetjük egymást. Eleinte Joffre volt,
kit erre mintegy előjegyeztem. Amennyire távolálló tudhatja s hozzá nem
értő megértheti: igen imponált nekem, ahogy a németek hatalmas belgiumi
száguldása után ő nem vesztette el, s egyedül ő nem, Franciaországban a
fejét, s a nem ilyesmire nevelt s nem ilyesmire hajló s nem ilyesmire
született francia népsereget egy lökésre bele tudta lökni s egy rántásra
benne tudta tartani a szivós türelem taktikájába. S ennél még jobban
imponált, hogy ezt némán cselekedte, nem kérkedett, nem fenyegetődzött,
nem szavalt, nem diadalmaskodott. De azóta beszélt, azóta fenyegetődzött
olyasmivel, amit beváltani nem tudott, azóta kérkedett olyasmivel, amit
állani nem tudott – egyszóval: nem tökéletes hős. Igaz: sosem igérte,
hogy az lesz, de az ember nem a felebarátja igéreteiben való
megcsalatkozását nem tudja megbocsátani, hanem az abban valót, amit ő
maga igért magának felebarátja felől… Bernard Shawban sok az arravaló
tehetség, hogy megbecsüljék, talán meg is szeressék. Szebb a szépnél:
tisztességes és férfias, ahogy szokott különvéleményével ma is első
sorban áll ott és olyankor, ahol s amikor különvéleménnyel igazán nem
bátorságos elül állani. De egyrészt Angliában még mindig bátorságosabb,
mint egyebütt – az angol szabadság még a háboruban is komoly kiváltsága
az angol polgárnak, – dühösek ugyan rá, ha igazat szól, de fejét nem
törik be – hiszen az, hogy _lehet_ Angliában véleményüket elmondani,
legyen bár az kellemetlen a hatalmasoknak, egyuttal azt is jelenti, hogy
nem életveszedelem elmondani. Aztán meg: Shawnak, mondom, mestersége és
írói képe az, hogy külön véleménye legyen – annyira szabad
társadalomban, mint az angol, a kérlelhetetlen moralista s a lármás
szatirikus mindig gyanus egy kicsit – ahol annyira szabad az embereknek,
szabad a felséges népnek, szabad a még felségesebb uraknak s
hatalmasoknak pofájukba vágni az igazságot, ott az, aki ezt szinte
sportból, szinte mesterségből s kenyérkeresetből cselekszi, a nézőnek
akarata ellen abba a gyanuba kerül szemében, hogy tulajdonképp épp oly
hizelgője a népnek, az uraknak s a közvéleménynek, mint az egyenes
hizelgők, csak éppen e közvetett formájából él a hizelgésnek, mint a
régi királyok udvari bolondjai, kik megmondták ugyan a királynak, hogy:
szamár vagy vagy lókötő vagy, ó felség, s a felség röhögött is ezen a
gorombaságon, de a gorombaság s a röhögés együttvéve mégis csak úgy jött
ki, mint mikor az udvaronc azt mondja: felség, te vagy a világ
legdicsőbb és legnemesebb embere, s a felség azt mondja: köszönöm…
Szeretném én azt az angol embert látni, aki komolyan felteszi Bernard
Shawról, hogy nem az angol embert tartja a világ legelső emberének!…
Bothára is gondoltam egy darabig, a burok főemberére, kiről most akarják
az angolok Dél-Afrikát elnevezni Bothalandnak s ki most tizenöt év
multán koronázza be fényes okossággal, mit tizenöt év előtt megkezdett:
a bur nemzetnek az angol világbirodalom ölén való bátorságos, boldog, s
teljes szabadságu és egyéniségü elhelyezését. De ha valaki ezért
szeretnivaló s kivált annyira szeretnivaló, hogy még az ellenség is,
kinek kárára van az ő érdeme, szeretni tudja érte: az a Botha s az
afrikanderek esetében talán nem is maga Botha, hanem inkább a régi angol
politikai bölcsesség, mely sok nagy nemzedéken át oly nagygyá fejlődött,
hogy még a mostani epigon ivadék sem tudja lecsökkenteni. Nem akarok
most, a vérközösség s az egymásra találás mézes heteiben még
visszamenően sem fájót mondani osztrák testvéreinknek, de annyit talán
meg lehet mondani, hogy jóval nehezebb volt Deák Ferencnek az osztrákkal
szemben lennie Deák Ferencnek, mint Botha generálisnak az angolokkal
szemben lennie Bothának. Amily fájdalmas tapasztalás volt számunkra,
meglátnunk a háboru elején, hogy Dél-Afrika komolyan nem fog fegyvert az
angol elnyomó ellen, annyira jóleső jelenség volt ez a saját érdekén túl
is gondolkozó politikus számára – fényes bizonyság amellett, hogy
úgynevezett nemzetiségi politika csak egy lehetséges a mai világban: a
méltányos és igazságos, s hogy ennek áldozata és gyengédsége megtérül a
hatalmasnak, ki nem sajnálja a gyengétől. Botha generális bizonyára
nagystílű ember, mint ahogy nagy a stílus az angol birodalmi politikában
– de szeretni mégis csakis a szabadságot, a bölcseséget s az igazságot
lehet s nem Bothát s nem az angol államférfiakat… S bizonyára nem a
francia államférfiakat sem. Sem a parancsolókat, sem az ellenkezőket.
Legkivált nem az öreg Clémenceaut, a világ legrosszabb emberét, ki még a
jót is rosszaságból cselekszi. Ellenben, s nem magától fogva, kezdem
megszeretni Hervét. Mire a háborunak vége lesz, talán ő lesz az, kiről
az ellenség is elmondhatja: egy percre sem volt a mi emberünk, egy
pillanatra sem a mi igazunkat védte, egy rezzenetre sem ingott meg
fajtája iránt való elfogultságában s önfeláldozásában, de oly
önfeláldozó volt s elfogultságában oly becsületes, bátor és őszinte,
hogy lehetetlen ezért nem tisztelni, nem szeretni, lehetetlen azt nem
kivánni, hogy bár volna minden tisztes ügy számára oly tisztes bajvivó
végig az emberiség jövendő történetén, mint volt az entente silány ügye
számára ez az igaz ember. Legjobban azért tisztelem Hervét, mert
hiányzik belőle a hiuság s mert mert ma mást mondani, mint amit tegnap
mondott, – tudja a világtörténelem korrekturája után bőrét éppúgy
vásárra vinni a megkorrigálódott igazságért, mint vitte volt a
korrigálatlanért, tudja korholni azt, amit szeret, tudja szeretni azt,
amit korhol és semmi egyebet nem akar országának szerencsétlensége
közepett, mint valami formában hasznosnak lenni országa számára és
minden lehetséges formában hasznosnak lenni. A kivülálló könnyen
megláthatja, hogy ma épp oly tulzó az ő sovinizmusában, mint tegnap volt
az ő antimilitarizmusában, de épp oly becsületes és elszánt ebben, mint
amily becsületes és elszánt volt abban, – hogy a köznek s testvéreinek
forró szeretete hajtja minden tulzásba, téríti viszont meglepő
józanságra s szerez neki olyan erkölcsi tekintélyt, mely még a francia
hadirabság közepett is szabadságot és lehetőséget biztosít neki, hogy a
cenzura cenzora lehessen, a despoták ellenőre s a mindenhatók körmére
nézője. S szeretem benne, hogy bár szónoki természet, most nem szaval –
viszont a keserü guny s az elmés szatira játékait sem űzi ily keserüen
komoly időkben. Mégegyszer mondom: még ha francia volnék, sem osztanám
minden nézeteit s nem értenék egyet mai politikájával, de közel állok
hozzá, hogy igen megszeressem még tévedéseiért is, s ha majd egyszer
csak vége lesz ennek a keserves háborunak, a sok silányság között, mit
az ő részükön felvetett, úgy ne nézzek vissza alakjára, mint aki tiszta
s meleg ragyogásban válik ki sötétjükből.

*

_Hogy éppen világtörténelemről van szó_: ha volna pénzem, nem sajnálnám,
hogy éppen most, legjava világtörténelem közepett, dijat irjak ki egy,
mondjuk, két kötetes, negyven ives népszerüen s világosan megirt
világtörténelemre. Napok óta turkálok ilyesmi után könyvesboltokban, de
nem találok, ami csak messziről is hasonlítana ahhoz, aminek e könyvnek
lennie kellene. Nem éppen olyan gazdasági világnézetű történeti
felfogást gondolok, amire még majd csak rá kell nevelődniök az
embereknek, – Mehring próbált ilyesmit német történelemben, de bizonyos,
hogy elébb így kell kidolgozva lennie a világtörténelem minden
területének s jelenségének, hogy az egészet aztán egy kis kézikönyv
ilyen felfogás szerint foglalhassa össze. Tehát nem forradalmat kivánok
az uj kézikönyvtől, de legalább annyit, hogy tudomása legyen s tudomást
adjon arról, mit írója, mit minden mai műveltebb történész valóban tud
az egész világnak történetéből. Ahány kis világtörténetet olvas az
ember, még mindig olyan képet festenek az emberiség történetéről, mintha
csak rómaiak, görögök és, az író nemzetisége szerint, németek, angolok s
franciák lettek volna a világon, s az utóbbi háromezer év alatt és
Európában aránytalanul, sőt elsöprően több történt volna, mint
annakelőtte vagy huszezer esztendőn át s a földtekének minden többi
pontján. Az ember már kikászolódott az egocentrikusságból, már a
csillagászat is letett arról, hogy a földet vegye a világ közepének, de
a történeti felfogás még mindig a mi saját kis történeteinkben látja a
világtörténelmet. Ez nem volt csoda száz évvel ezelőtt, mikor a görög
előtti időkről alig tudtunk valamit s az Európán kivüli népekre már
azért sem fordult figyelmünk, mert kevés közük volt itteni életünkhöz.
Ám azóta annyi régi kulturáról oly sokat tudtunk meg, köveknek s
koponyáknak úgy megjött a szavuk s oly sokat mondanak el, – ami ma van,
úgy rávall arra, ami régen és messze volt s ami nélkül ő sem lett volna,
– tengeren túli népek úgy bele kezdenek szólani tengeren inneni
sorsunkba, s antropologia, archeologia, kulturtörténelem és nyelvészet
annyira világtörténelemmé olvad össze, hogy lehetetlen elzárkózni az
elől, hogy _ez_ a világtörténelem, – hogy a világtörténelem nem lehet
egyéb, mint az emberi nem e földtekén végbement történetének foglalata s
ha csak fogyatékos és tapogatódzó ismeretünk is van egyelőre róla, de
annyi van, hogy eszerint kerülhessünk neki, ennek megcsinálásával
próbálkozzunk meg s ne irjunk történelmet azon a nevetségesen
tudománytalan módon, hogy nem vesszük tudomásul, amit tudunk. Ha egy
derék német gimnáziumi vagy für höhere Töchter tanító számára az egész
világegyetem a Hohenstaufenek körül forog, azt nem lehet tőle rossz
néven venni. De a mi számunkra is e körül forog, s ezzel nevetségeseknek
kell lennünk már a magunk szemében is. Nevetségesek vagyunk, mikor egyik
eszünkkel tudjuk, mily roppant kulturák voltak már az előttünk ismert
kulturák előtt is a világon, – hogy a hozzánk idegen mai maradékok minő
óriás kulturáknak csökevény fogyatékai, – sőt tudjuk azt is már, hogy a
kinai s az indus műveltség csak más, de nem alábbvaló, mint a mienk, – s
tudjuk, hogy nincs egy szavunk, egy szokásunk, egy hitünk, egy
felfogásunk, melynek százfelé százféle őse ne volna százféle időkben: de
a másik eszünk még mindig nem tud egyebet a világ történetéből, mint
Pompejuszt és Cézárt s a harmincéves háborut és Napoleont. Amennyire
ismerem és utána járhattam: az angol, a francia s az olasz kis
világtörténelmek sem különbek ebben a németnél, legfeljebb, hogy náluk a
világ nem éppen a Hohenstaufenek körül forog, hanem a Bourbonok vagy a
Plantagenetek körül.

Nem is érdekes így a világ története, sőt még ismereteink sincsenek
benne feldolgozva. Ajánlanám egy művelt és sokat olvasott írónak, ki
hajlik történelem, gazdaság, archeológia, antropológia és filológia
felé, hogy a háboru kényszerü szünete alatt, mikor egyebet úgy sem
tudhat csinálni, próbáljon fölébe emelkedni az emberi nem mai őrületének
azzal, hogy megkisérli vázolni egész bolondságának eredetét és
történetét.



EGY ÉV HALÁL

1915. julius 25.

Mire e sorok után egy hét elmult, tul leszünk az éven, mióta a halál
benne él életünkben. Az életben semmi sincs, ami a halálra
emlékeztessen, legkivált saját életünkben. Freud irja egy hozzája
méltóan mély minapi tanulmányában, hogy a háboruhoz való
beállitottságunkat kettő határozza meg: a lelkünk mélyén lappangó
gyilkos hajlandóság minden felebarátunkkal szemben s a saját magunk
halálának teljes elképzelhetetlen volta. Az teszi lehetségessé, hogy
gyilkoljunk, s ez, hogy hősök legyünk, mert ha _igazán_ el tudnánk
hinni, hogy magunk is meghalhatunk, nem tudnánk nekimenni a halálnak…
Ezt mondja Freud s én azt hiszem, igaza van s hogy ez a sajátság nyilván
_kifejlődött_ az emberben s minden élőben, mint a fog, mint a köröm,
mint a gyomor, mint ami nélkül nem lehet élni… Bizonyos, hogy az életben
ugy járunk-kelünk, mint a nagy óceáni hajókon, – ha százszor magyarázzuk
is magunknak, hogy talpunk alatt egy pár karnyujtásnyira halál
leselkedhetik ránk, nem tudjuk elhinni, hogy ez lehetséges, s szinte
nagyobb biztosság érzésével járkálunk nyugodt padlóikon, mint például az
utcán, hol a sarkokon mégis át kell szaladni a villamos elől. A
Titanicnak s a Lusitániának megmenekült utasai mind azt vallják, hogy
rettenetes idegmunka volt számukra a hajó fájáról, mely még sülyedésében
is biztosságnak, támasznak, megkapaszkodhatásnak érzését tartotta
bennük, beugraniak a vizbe, halálvicsorgató és tajtékzó örvényébe. Így
járkálunk, mondom, az életben, s így járkálunk, mondom, a békében. A két
balkáni háboru már ugyan szelét mutatta annak, hogy lehet a világon
vihar, – akik az utóbbi három évben Hollandiában s Belgiumban jártak,
mint valami időbeli szeizmográfon, úgy látták eljönni az emberek
szorongásán s az országok fegyverkezésén a jövő földrengés lehetőségét,
– világirodalma van, s már számos évek óta, ennek a most folyó
világháborunak, s mindezeken fölül voltunk sokan, kik már hetekkel,
mindenesetre napokkal elébb egészen világosan láttuk, hogy most értünk
el hozzá s most ért el bennünket. Mindazonáltal még most is, egy
esztendei szakadatlan dühöngése után sem tudjuk egészen elhinni, hogy
itt van, egyre azt érezzük, amivel pedig csak fenyegetjük és ijesztjük
egymást, hogy tulajdonképp még meg se kezdődött s az egész eddigi
esztendő csak bevezetés volt. Mi hátul állók mintha egyre a világháborut
várnók, akik pedig benne vannak, akik vérzenek benne, akik megsebesültek
benne, akik kezüket, lábukat hagyták benne, azok sem a világháborut
látják, azok is csak a saját bajukat látják s az, hogy valósággal mégis
csak háboru, sőt világháboru van, csak annyiban változtat érzésükön,
hogy valahogy a mának mámorában történik, az átmenetnek, az egyszer csak
vége lesz-nek érzésében s nem hagyja felkelni bennük azt a
nyomasztóságot, hogy aki ma ezerkilencszáztizenötben s huszéves korában
félkaru vagy féllábu, az az lesz ezerkilencszázharmincötben is,
ötvenéves korában is s e harminc évnek minden pillanatában… Egy éve,
hogy a halál itt lakik nálunk, de úgy vagyunk vele, mint a
bekvártélyozással: nem tudjuk elhinni, hogy véglegességet jelent.

Bizonyára: a politika s a történelem is emberek dolga s emberi dolog.
Emberekről van szó a háboru körül: hogy milyen legyen sorsuk, mekkora
legyen gazdagságuk, minőkül alakuljanak boldogulásuk utjai s
lehetőségei. Ez a világháboru az angol emberek, a francia emberek, a
német emberek, az osztrák emberek, a magyar emberek, nem utolsó sorban a
török s a balkáni emberek számára maguknak s késői ivadékaiknak az élete
alakítója. De ezenfelül az emberiségnek is, s az egyes embernek nemcsak
mint egy bizonyos népcsalád tagjának, hanem mint emberi állatnak is, ki
e földtekén kisarjadzott a többi teremtett állatok között, a fák között,
a páfrányok között, a tengeri csigák között, az ég madarai, a föld
vadjai között. Az emberi nemből egy nemzedék esett ki ebben az
esztendőben. Ezt meg fogja érezni egész fajtája, talán hosszu századokon
át, mint ahogy még a mult században is éreztük a harmincéves háboru
kaszálását, mint ahogy a francia most is abba veszi el háboruját, hogy
Napoleon alatt elveszítette embereit, mint ahogy egy csomó betegség,
mint ahogy egy csomó készség, tudás és nyavalya azóta része az emberi
állatnak, mióta a germán Európának renegát félvadjai fölkerekedtek, hogy
keresztes háboruban tanítsák meg a keletet arra az istenre, akire a
kelet tanította meg őket. Kevesebb lesz az ember – ugyanakkor, mikor még
több ember kell, mint amennyi volt, – mikor e háborunak emberfeletti
munkairama s erőkifejtése lesz, a legmagasabb erőkifejtés rend gyanánt
való megmaradásának törvénye szerint, az emberi nem számára rendes rend…

Mert ezzel legyünk tisztában: minden haladás, minden ügyesség, minden
véletlen nagyszerüség, melyhez az emberiség vagy akár csak egy ember is
valahogy, akár kinjában is, eljutott: azontul kötelességgé válik az
emberiség számára. A tudás kötelez. Ami lehet, az muszáj is. Nem lehet
elmondani, hogy ez az egy végzetes esztendő a végzettől nemünkből
kicsalt csodáival mily végzetes kötelességeket szorít ezentulra ránk.
Ugy vagyunk vele, mint ha hirtelen az egész emberiség számára
kötelességé válnék, hogy ezentul minden teremtett ember, akárha soha más
szekérre nem tette lábát, mint omnibuszra, úgy bukfencezzék a levegőben,
mint Garros és Pégaud. Gondoljunk meg, hogy ez az egy év már első
hónapjaiban kicsinyességben s jelentéktelenségben marasztalt mindent,
mit addig a percig óriásnak s netovábbnak tekintettünk. Mi a katalaunumi
sokaság e háborunak csak egy frontjához képest is, mik a napoleoni
hadseregek, mikor csak maga Magyarország többet állít ki egy lipcsei
csatánál? Mi a porosz-francia háboru, mi Sedan ahhoz képest, hogy
magánál Tannenbergnél vagy a Mazuri-tavaknál csak fogságba nem kevesebb
ember került, mint amennyi Sedánnál körül volt kerítve? Termopilé az ő
háromszáz emberével kezd naggyá és sokká nőni, mert három millió kezd
ugyanily kevés lenni. Egy kis országtól négy-öt millió katonát lehet
követelni, közben megkivánni, hogy ugyanazon idő alatt s mialatt
fegyverfoghatói tüzben állanak, az ország dolgozni tudjon magáért
csakúgy, mintha nem is volna háboru, s dolgozni tudjon a háboru számára,
mintha egyéb sem volna, mint háboru, – hogy keresni tudjon a háboru
óránkint egy millióba kerülő pazarlása számára, s amellett ellássa magát
úgy, mintha ömlenék hozzá az a pénz, ami elmegy tőle. A számokról való
fogalmaink változtak meg ez év alatt, emberben a millió, pénzben a
milliárd nem több ma, mint egy év előtt a tizezer vagy a millió. S a
stilusnak e nagyvonaluságához hozzá kell majd stilusodnia az életnek, a
munkának, az erőkifejtésnek, a keresetnek. Hogy hogyan? Úgy, ahogy ebben
a háborában. Hogy honnan? Ahonnan e háboruban. Ki végezze? Aki e
háboruban végezte. Ki adja? Aki ebben a háboruban adta. Az ember. Az
emberek. Emberek.

Az ember tud levegőben járni, ma háromezer méter magasan, holnap ötezer
méter magasan. Az ember tud tenger mélységében petroleumot lélekzeni s
így utazni Cuxhaventől Konstantinápolyig. Az alföldi ember tud megmászni
három kilométeres hegyeket, a husevő ember tud káposztatorzsán élni, a
házlakó ember tud barlanglakó lenni, az ember tud nyolc napig nem enni,
kilenc napig nem aludni, az ember tud negyvenkettes mozsarak bőgésében
ember lenni, a bádogos tud srapnelt gyártani, pénztelen országok
számlálatlan tudják a milliárdokat kiteremteni s még hitelük sem romlik
bele jobban, mint békeidőben. Az ember mindent tud s az ember mindenre
köteles lesz – rémítő és keserves megpróbáltatásának halálos kinjában s
a halálfélelem leleményében vakmerően nagy lehetőségek szorultak ki
belőle, mint, mondom, az olyanból, ki kinjában s leestétől való
félelmében megmászta a lomnici csucsot, s ezentul az lesz a kötelessége,
hogy mindennap úgy felmásszon oda, mint ahogy ezelőtt kiment a
hetivásárra… Valami olyan rengeteg életnek kell következnie e rengeteg
háboru után, amihez képest vidéki falusiasságban marad az egész eddigi
történelem, az egész eddigi élet. S ezt megfogyatkozott emberi nemnek
kell megcselekednie, mely jó néhány öltőjében érezni fogja e
megfogyatkozás következéseit.

Csak egyre nem lesz köteles háboru után az ember: hogy ma előre lássa,
mi lesz holnap. Sőt szabad sem lesz vele, sőt nevetséges lesz vele, ha
jósolgatni próbál, annyira nevetséges volt mindennel, amit e háborura, e
háboruból, e háboru közben jósolt. A háboru elején még azt hittük, hogy
egyben-másban Conan Doyle s meglepő sokban Frobenius előre látta s jól
meglátta, ami most így el is következett. Hol vagyunk azóta ezektől a
jóslatoktól! Még amit meg is mondtak, az sem _úgy_ következett el – s
mily kevés s mily _más_ az, amit előre megmondtak! Hitünk s reményünk
lehet arról, hogy’ fog ez a háboru tovább folyni, hogy’ fog végződni s
mi következik utána – de tudnunk már e mostani órában a következő órát
sem lehet úgy, hogy képünkbe ne nevessen s mi magunk is ki ne nevessük
magunkat s ne az legyen köztünk a legokosabb ember, ki őszintén kineveti
magát, kineveti felebarátját s ugyanakkor, mikor az emberi nem
történetében páratlan csodavégzések sorozatában látja tündökölni
fajtáját: egyszer s mindenkorra leszokik arról, hogy akár magától, akár
mástól csodát várjon. Azzal a csodával, hogy egy évig benne tudtunk élni
ebbe a háboruban s meg vagyunk s meg akarunk maradni: megváltottuk
minden csodának adóját, mit magunkra mérhetünk. Egy éve, hogy a halál
itt lakik közöttünk – s mi az életre gondolunk, az életnek dolgozunk s
az életnek élünk. Hiszünk az életben s e hitünket öngyilkossággal sem
tudjuk magunkban megrendíteni.



TARTALOM

  Katonaság  5
  Risztovác  12
  Hartwig  19
  Amerika  27
  Háboru  33
  A mi háborunk  41
  Búcsú  47
  A hazáról  57
  A német  62
  Suvalkitól Szigetig  71
  Ilyenkor  75
  Regele Carol  82
  Militarizmus  90
  A magyar  96
  Aztánra – és mostanra  104
  Jegyzetek  113
  Revizió és revizionizmus  122
  A háboru mint természeti törvény  146
  Cognosco Stilum  154
  Jegyzetek  158
  Egy év halál  167


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

30 |ocsisnak |kocsisnak

49 |öltél ís |öltél is

64 |ugyan-ly |ugyanily

95 |vonultasssuk |vonultassuk

100 |mellettüuk |mellettünk

119 |megfotdítottja |megfordítottja

148 |ha két |»ha két

148 |megesinálja |megcsinálja

152 |féitékeny |féltékeny

153 |töévényének |törvényének

157 |nekikerülnek uira |nekikerülnek ujra]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Egy év történelem - Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.