Title: A sajtó
Author: Biró, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A sajtó" ***

KORUNK MOZGATÓI I.

BIRÓ LAJOS

A SAJTÓ

MODERN KÖNYVTÁR

SZERKESZTI GÖMÖRI JENŐ

45. SZÁM

BUDAPEST, 1911

POLITZER ZSIGMOND ÉS FIA KIADÁSA

A sajtó annyi, mint az a társadalom, amelyben él.

(BIRÓ LAJOS)

BIRÓ LAJOS

eddig megjelent művei:

Bálványrombolók (Novellák) Harminc novella Huszonegy novella Marie és
más asszonyok (Novellák) Elbeszélések A diadalmas asszony (Regény) Nyári
zivatar (Regény) Férfiak (Drámai játék) A családi tűzhely
(Egyfelvonásos-ciklus) Kis drámák (Modern Könyvtár 13.)

Szinpadon előadott művei:

Férfiak (Nemzeti Szinház) A családi tűzhely (Magyar Szinház) Sárga
Liliom (Magyar Szinház)

A szerző minden jogot fentart magának, a forditás jogát is

A Modern Könyvtár 1910. június havában indúlt meg

A MODERN KÖNYVTÁR SZERKESZTŐSÉGE:

VIII. KERÜLET, VAS-UCCA 15/b., I. EM. 18.

TELEFON: 6–89



A SAJTÓ

A pohárköszöntő alacsony műfaj. És minden pohárköszöntők között a
legundorítóbbak azok, amelyeket hivatalos és nem hivatalos cécóknál –
utolsóelőttinek, de lehetőleg utolsónak – kelletlenül, sőt néha
fogcsikorgatva a sajtóra szokás mondani.

Ahány ilyen pohárköszöntőt hallottam, abban még mindben intézménynek
nevezték a sajtót. A sajtó: intézmény! Mintha a mértékhitelesítő
hivatalról vagy a bábolnai gyógykovács-tanfolyamról volna szó.

Mindig nevetségesnek találtam, ha a sajtót felköszöntötték. A sajtónak
nem jár felköszöntő sehol, a sajtónak nem jár köszönet semmiért. Ha a
sajtó segített megteremteni: lelencházat, rabsegélyző-egyletet,
tulipán-szövetséget, az nem érdem, amelyért köszönet fizetsége jár. A
sajtó segített, mert ez a természete. Segített, mert nem tehetett
másképen.

Aki ujságíró ezt nem érti, az megérdemli, hogy a jelenlétében
felköszöntsék és intézménynek nevezzék a sajtót. Intézménynek, mint a
mértékhitelesitő hivatalt. Aki érti, az bosszankodni fog a kelletlen
pohárköszöntőkön. Mert tudja, hogy a sajtó nem intézmény, nem
embereknek, egyesüléseknek, társadalmaknak tudatos csinálmánya, hanem
része a társadalomnak, maga a társadalom. Valamikor, a lelkesedés fiatal
éveiben úgy mondtuk ezt, hogy a sajtó az emberiség nagy organizmusának
szívedobbanása. Ma annyit mondunk, hogy a sajtó természeti jelenség,
mint maga a társadalom.

A sajtót így kell és csak így lehet nézni. A sajtó annyi, mint az a
társadalom, amelyben él. Aki sajtót mond, társadalmat mond.



1. A SAJTÓ ÉS A KÖZÖNSÉG

A sajtó állapota, helyzete, hangja, nivója annak a társadalomnak a képét
tükrözi, amelyben ez a sajtó dolgozik, tanit, rikácsol, virágzik és
revolverez. Jászi Oszkár nagyon meggyőzően magyarázza a Művészet és
Erkölcsben, hogy egészen új dolgot semmiféle író nem írhat. Az író csak
azt írhatja, aminek a befogadására a tömeg – egy nagy tömeg vagy egy kis
tömeg – elő van készítve. Amennyivel gyorsabb, fürgébb és léhább az
újságírói munka az íróinál, annyival inkább áll ez az igazság a sajtóra.

Az újság nem írhat mást, csak azt, amit a közönség gondol. Semmiről nem
írhat mást, semmit nem írhat másképen. Legfeljebb világosabban írja,
legfeljebb stilizálva írja, legfeljebb szelidít vagy torzít rajta, de az
újság emberről, eseményről – és minden írásnak ember vagy esemény a
tárgya – nem írhat mást, mint amit a közönségének akármelyik tagja írna,
ha írni tudna és ha a saját gondolatát világosan látná.

Mennyire igaz ez, azt száz példával bizonyíthatja mindenki, aki az
újságcsinálás legbelsőbb kis titkait – a szerkesztői szobában és a
kiadói szobákban meghúzódó kis titkocskákat – ismeri. Annyira igaz, hogy
az egyik igen előkelő és sok ízléssel szerkesztett nagy magyar lap – Az
Ujság – első számában nyíltan bejelentette, hogy a szerkesztés vezérelve
az új lapnál ez lesz:

– Vajjon mit szól hozzá Pálffy Ferenc Szegeden?

Tessék meggondolni: ez a lap egy olyan nagykaliberű – bár reakciós –
államférfi politikáját szolgálta, mint Tisza István, a szerkesztőségében
olyan emberek ültek, mint Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán, Kóbor Tamás.
És ez a lap – a naiv, de az újságírás egész lelkét megvilágító vallomása
szerint – nem a Tisza István, nem a Herczeg Ferenc, nem a Kóbor Tamás
véleményét akarta leírni, hanem el akarta találni a Pálffy Ferencét. Aki
végre – nagyon jeles és érdemes ember létére is – csak Pálffy Ferenc
volt.

A Pálffy Ferenc véleményét eltalálni – tegyük ezt mindjárt hozzá –
sikerült is. A lapnak nagy sikere volt. A Kóbor Tamás véleményeivel
kevésbbé lett volna.

Ez egy példa. De van száz. Kiadók, akik rárontanak a szerkesztőkre,
szerkesztők, akik letelefonoznak a kiadóhivatalba, hogy vajjon hány –
mondjuk – a zsidó előfizető, öreg újságírók, akik kinevetik a lelkes
fiatalt, igazságok és meggyőződések, amelyek a redakcióban elvetélnek,
mert – becsület ide, becsület oda – a közönség nem tűri, hogy bizonyos
igazságokat neki szemébe mondjanak: százszámra vannak ilyen keserves,
ilyen egészen megszokott és mindennapos esetek.

Az újság csak azt írhatja, amit a közönség gondol. Két dolog következik
ebből. Az egyik az újságra, a másik az újságíróra vonatkozik.

1. Az az újság, amelyik nem azt írja, amit a közönség gondol, nem élhet
meg.

2. A jó újságíró első kvalitása: megérezni, kitalálni azt, habozás
nélkül rátapintani arra, amit a közönség egy emberről, aki ma bukkant
fel, egy eseményről, amely ebben a percben történt, gondolna és mondana,
ha módjában volna.

* * *

Tehát kitalálni azt, amit a közönség gondol. Az újságsikernek ez a
titka. (Nem az egyetlen, sok más van még, de ez az első.) Olyan újság,
amelyik egyébként keveset nyújt a közönségnek, de amikor véleményt mond,
a közönség véleményét mondja: boldogulhat. De olyan újság, amelyik a
mindennapos ítélkezés során nem a közönségben előre megfogalmazott
ítéleteket hozza meg: nem boldogulhat, ha megfeszül is, és ha formában,
anyagban, gyorsaságban, frissességben elsőrendű is, amit ad.

Ha egyetlen – kissé paradox – mondásba akarja az ember ezeket a
tanulságokat összegyűjteni, akkor ezt mondhatja: egy lapot vagy a
becsületessége, vagy a becstelensége pusztít el. A becsületessége
pusztítja el, ha mindig a maga véleményét, a szerkesztőinek becsületes
ítéletét, esetleg előkelő igazságait mondja el, a becstelensége
pusztítja el, ha szőröstől-bőröstől eladta magát és például mindíg a
kormány véleményét nyomtatja le.

Egy magas nívójú – egy igazán magas nívóju – lap, egy igazán becsületes
újság ha megindulna: a halál bélyege volna az arcán születésekor. Az a
lap, amelyik jót tételez fel a közönségéről, amelyik az úgynevezett
nívót emelni akarja: az meghal. A közönségnek nem a józanságára, az
okosságára, az ízlésére kell számítani, hanem az elfogultságaira, a
gyűlöleteire, az ízléstelenségeire.

Az újságolvasó kényúr – ügyvéd, vagy szatócs, vagy földbirtokos vagy
honvédszázados – a legkedvesebb újságjának sem tudja megbocsátani, ha
egyszer olyan ítéletet mond, amely az ő szuverén itéletével ellenkezik.

Vannak kérdések, amelyekben a közönség egyáltalában nem tűr semmiféle
eltérést azoktól a dogmáktól, amelyek láthatatlanul le vannak írva a
tömeglélekről olyan hangosan és világosan beszélő kiadóhivatali
könyvekben. A nemzetiségi kérdésről például magyar lapnak egyenesen
lehetetlen leírnia akár a legvilágosabb igazságokat is, különbeni
lapvisszaküldetések, »lemondások«, felháborodott levelek érkezésének
terhe alatt. Az újságíró ilyenkor tartozik vak lenni, süket lenni, hülye
lenni; és ha utálja magát, és ha leköpi a tollát elkeseredésében:
tartozik ész nélkül és meggondolás nélkül üvölteni az üvöltőkkel.

Ignotusnak van egy érdekes és az értők számára százszorosan igaz
mondása: az újság hazudik. Mindíg hazudik, minden újság hazudik. Mit
jelent ez? Egy példa megmondja.

Tessék elgondolni egy ellenzéki újság szerkesztőjét. Ez a szerkesztő
megkapja azt a hírt, hogy a kormány valami igen derék dolgot csinált.
(Végre a legrosszabb kormány is csinál néha egy derék dolgot.) Ez a
szerkesztő akkor ezt fogja mondani, vagy ha nem is mondja, hát gondolja
és ha nem gondolja – hiszen az ilyesmi olyan gyakran történik meg, hogy
az elhatározás és a cselekedet minden gondolattevékenység nélkül rögtön
megszületik – tehát, ha nem gondolja, ez a gondolat ül az elhatározása
mögött:

– Ha én most megírom, hogy a kormány derék dolgot csinált, akkor nemcsak
taktikai előnyhöz juttatom az ellenfeleimet, hanem kiteszem magamat a
saját közönségem haragjának és gyanusításainák is. Holnapután tíz
levelet hoz a posta, amelyben megkérdezik, hogy megvettek-e már
bennünket is. És a kávéházban harsogó kacajjal fogják elvtársaim a lapot
elhajítani és száz ember hallja, amint a politikai bölcsességben
felülmulhatatlan törzsvendég elrikkantja magát, hogy vagy hülye vagyok,
vagy gazember. Tehát: én vagy elsikkasztom a kormány derék cselekedetét,
írván róla két hasáb helyett tíz sort, vagy magam is meggyanusítom a
kormányt, vagy csúfolódom rajta, vagy végül erről a derék dologról azt
irom, hogy gazság és hazaárulás.

… És a legtöbbször az iródik, hogy gazság és hazaárulás.

Az újság tehát hazudik. És ez az eset nem is a legrosszabb eset. Sőt: ez
a legjobb. Mert a feltevése az, hogy a nagy elvi ellentétek mellett, a
nagy elvi küzdelem kedvéért – igaz, hogy taktikából, de becsületes hátsó
gondolattal – árultatott el egyszer az igazság. Ezt az árulást minden
lapnak minden nap el kell követnie, mert minden lapközönségnek megvannak
a maga elfogultságai, gyűlöletei és gyanakvásai.

Már most: vannak lapok, amelyek az ilyen kis árulásokat igyekeznek
korlátozni és vannak lapok, amelyek az ilyen árulásokból rendszert
csinálnak. Minden újság hazudik. Becsületes újság az az újság, amely
ezeket a hazugságokat egy meggyőződés, egy elv, egy hit szolgálatában
követi el és becstelen az, amely tudatosan és szándékosan műveli, amely
rendszert csinál belőle, amely ezért, ebből és ennek él.

Azaz: álljunk meg. Az emberekről, akik egy ilyen lapot csinálnak, talán
lehet véleményt mondani, magáról a lapról nem. Az újság a közönség
meggyőződéseinek, hajlandóságainak a tükre. Aki rendszeresen elárulja a
meggyőződéseit és a siker kedvéért hazudik ma és holnap és mindörökké,
az lehet megvetendő ember. Maga a hazugság kellett a közönségnek. A
prostituált néha lehet megvetendő, maga a prostitució egy társadalmi
jelenség.

Aki azonban a prostituciót kivánók elé a szüzesség dicséretével lép: az
kikacagtatik. És éhen halhat. Aki Szent Bertalan éjszakát akar, annak
maga Jézus Krisztus is hiába beszél a szeretetről. Ha tehát egy újság
napfényragyogású igazságokkal áll is a hazugságot kívánó közönség elé:
meghal. Megöli a becsületessége.

És a becstelensége? Az is ölhet. Ha a saját véleményét egészen
felfüggeszti, ha egészen eladta magát, ha a közönség elveszíti azt az
illuziót, hogy szabad és független emberek szabad és független itéletét
hallja, akkor meghalt az újság.

Az alázatossági görcsbe esett előfizetési felhivásokban, amelyek
áhítattal hörgik, hogy a közönség a mi egyetlen urunk és parancsolónk,
nagy igazság van, sokkal nagyobb, mint ahogy az írója és az olvasója
talán gondolja. Igen: közönség az ura és parancsolója az újságnak. És
nincs kormány a világon, egyáltalában nincs úr a világon, amelyik egy
elterjedt és erős újságot kárpótolhatna a függetlensége látszatáért. Az
a lap, amelyik eladta magát, meghal.

Az ügyesen és okosan vezetett lapok nem is adják el magukat soha
egészen. Csak félig. Egyrészt mindíg fentartják a függetlenségük
látszatát, a kritikájuk szabadságát egy bizonyos irányban, másrészt
rendesen elfordulnak minden kormánytól, mihelyt nagyon népszerűtlenné
kezd válni.

Nagy lapvállalatok ilyen módon az okos adminisztrálásnak egész
rendszerét, bámulatosan finom és elmés rendszerét dolgozták ki. A
rendszer szerint: támogatom a kormányt, amíg meglehetősen népszerű
(kezdetben a legtöbb kormány többé-kevésbé az), támogatom és
kiszivattyúzok belőle mindent, amit csak kiszivattyúzni lehet. Mikor
eleget szivattyúztam és amikor a kormány népszerűtlenné kezd válni
(valamikor minden kormány azzá lesz), akkor ellenzékbe megyek.

Amíg tehát egy ilyen ügyesen, okosan vezetett újság támogatja a
kormányt, addig higyje el mindenki, hogy a kormánynak van valamelyes
népszerűsége. Mert ha nem volna, akkor az az érzékeny finom műszer,
amelyet kiadóhivatalnak neveznek, rögtön megmozdulna, a lap új
vitorlákat feszítene ki, új szelet keresne és új zászlót röpítene fel az
árbócra.

A közönség véleményének a hullámzását követni: ez a legnagyobb
lapsikerek titka. Nem lenni okosabbnak, jobbnak, európaiabbnak,
modernebbnek, mint a közönség: ezzel boldogulhat egy lap. Aki okosabb és
jobb akar a közönségnél lenni: az elbukik.



2. A KÖZÖNSÉG

A közönség, amelyről itt annyi rossz iródott le, mi hát, milyen hát
milyenek az érzései, indulatai; ki ismeri, ki látta szemtől-szembe?

A közönséget, a közönség ízlését, a közönség kegyosztogató kedvét,
szeszélyeit senki sem ismeri. A legöregebb, a legtapasztaltabb, a
legélesebb elméjű kiadók és szerkesztők sem. A siker az újságcsinálásban
még sokkal rejtelmesebb és sokkal kiszámíthatatlanabb valami, mint a
színpadon. Van egy-két tapogatózó feltevés, van egy-két megállapítás, de
egészében véve, az újság voltaképen egy nagy sötétségbe prédikál vagy
rikoltoz bele és csak akkor tudja meg, hogy jól beszélt, ha taps hangzik
fel a sötétségből válaszul a szavára.

Egy régi, tapasztalt lapkiadó a közönségről való tapasztalatait ebbe a
goromba, de velős mondásba szokta összefoglalni:

– Külön-külön mindannyian okos, józan, finomlelkű és finom ízlésű
gentlemanek. De együtt: egy csürhe.

Egy illedelmesebb és tudományosabb magyarázat nyelvére lefordítva ez
annyit jelent, hogy ön és én és ő, mihelyt tömegben vagyunk, nem a
magunk lelkének a törvényei szerint gondolkozunk, hanem a tömeg lelkének
a törvényei szerint. Az érzéseink és a cselekedeteink a kollektiv
lélekből fakadnak, és a legnagyobb ostobaságot követi el az, aki – ha
velünk, tömeggel dolga van – egy kiművelt, kifinomodott, érzékeny és
finyás egyéni lélekre számít, ahelyett, hogy az ösztöneinek engedő, az
indulatait soha nem fékező, nem válogatós kollektiv lélekre számítana.

Az újságolvasó közönség kollektiv lelkének bizonyára megvannak a maga
törvényei. Ezeket a törvényeket azonban a szerkesztőségek és az
adminisztrációk nem ismerik, és csak valamely különös hatodik érzék, az
újságcsináló ösztön súgja meg a legtöbb esetben mit kell tenni, hogyan
kell írni. A meglepetések azonban mindennaposak.

Csodálatos például, hogy bizonyos dolgokban mennyire hiányzik a közönség
kritikája. Van rá eset, hogy egy igazán kiváló író – egy íróművész, egy
nagytudású szikrázó elméjű chroniqueur – teremt például valami új
krónikafajtát. A közönség el van ragadtatva tőle, a lapnak és az írónak
óriási sikerei vannak. Az író azután elmegy a laptól, vagy meghal, vagy
abbahagyja a dolgot. És ugyanazon a helyen, ugyanolyan betükből más írja
a krónikát. Hiányzik az első író tudása, elméssége, írásművészete. És a
közönség észre sem veszi a változást. De azután a második író is elmegy
a laptól. És egy harmadik jön. A harmadik is írja ugyanott, ugyanazt a
krónikát. És a krónika most már teljesen elzüllött. Lapos, ízetlen,
tudálékos, nagyképű, dadogó, ostoba. És a közönség észre sem veszi a
változást.

Miért? Ha mindegy, hogy ki írja azt a krónikát, miért fogadta akkor egy
hangos és a kiadónak a Wertheim-szekrényét is örömmel megborzongató
újjongás az első krónikát: az okosat, a szellemeset, a művészit? És ha a
művészet volt az, ami a krónikának születésekor sikert szerzett, miért
nem utasítja vissza a közönség a lapos utánzást? És másutt meg miért
csillog a legmagasabb rendű újságírói és írói művészet hiába? Azt
lehetne mondani, hogy a közönség konzervativ, ragaszkodik az újságja
formájához, betűihez, papirjához. Ebben van is igazság. De akkor meg
miért elég néha egy egészen jelentéktelen hiba arra, hogy nagy tömegek
elforduljanak egy újságtól és miért veszíti el egy – kiadói szempontból
– elhibázott campagne miatt némely újság az egész olvasóközönségét?
Holott vannak lapok, amelyekből minden kihullott már, ami valaha sikert
szerzett nekik és a sikerük még mindig olyan nagy, mint a legfényesebb
napjaikban. A kollektiv lélek titkai ezek.

Valamelyes biztossággal a sikerre csak akkor lehet számítani, ha ennek a
nagy, rejtelmes, sötét léleknek az indulatait érintik újjal. Ha feltünő,
meglepő, elkápráztató, dühbe hozó, kárörömet ébresztő hirrel lehet neki
szolgálni.

És itt eljutottunk ahhoz a nagy kérdéshez, az újságcsinálásnak ahhoz a
minden órában aktuális kérdéséhez: mi a szenzáció?

Voltaképen senki sem tudja, de minden újságíró érzi; keveset okoskodnak
róla, de mindíg meg akarják csinálni; az újságműhelyekben mindíg az
ajkon lebegő szó, a közvélemény nagy izgatószere, az újságfogyasztás, a
példányszám csodahatású emelője: a szenzáció.

Szenzáció minden, ami tömegindulatot rezzent meg; mint ahogy
villamosütésre megrezzen az élő test, úgy rezzen meg és úgy rezzenjen
meg a szenzációra a tömeglélek. Ami általános örömet vagy – még inkább –
kárörömet, ami százezreknek bánatot vagy részvétet okoz, ami nagyon
várt, vagy nagyon váratlan, nagyon örvendetes vagy nagyon megdöbbentő:
az a hír szenzáció.

Egy kis olvasótáborra a legnagyobb szenzáció lehet a fehérnye titkának a
megtalálása. De ez nem újságszenzáció. Ujságszenzáció az, hogy egy
cigányprimás megszöktetett egy grófkisasszonyt.

A szenzáció körülbelül az egyetlen újságanyag, amelynek a hatására
biztosan lehet számítani. Itt is nagy csalódások érhetik az embert, de
egy jól értékelt, a szerkesztőségben jól megérzett, jól feltálalt és
ügyesen kiröpített szenzáció majdnem mindig felveri a maga széles
hullámgyűrűit a közönségben.

Ennek azután a legtermészetesebb következménye az, hogy minden újság
igyekszik minél több és minél nagyobb szenzációval szolgálni. Eseményes
időkben ez könnyű dolog. Eseményes idők különben is emelik az
újságfogyasztást; így a magyar újságfogyasztás eddig kétségtelenül az
úgynevezett nemzeti ellenállás idején érte el a maximumát. Ilyenkor
szenzációkkal szolgálni – minden lapnak, amelynek a hírszolgálata,
összeköttetései, szerkesztősége jó és erős – könnyen megy.

Mikor azonban az eseményes idők elmúlnak, mikor a verseny élesedik és az
amugy is hanyatló újságfogyasztást minden áron galvanizálni kell, akkor
jönnek a csinált szenzációk. A gazdag, nagy külföldi lapok expediciókat
szerveznek; Gordon Bennet elküldi Stanleyt Afrikába, egy másik amerikai
lap elküldi Wellmannt léghajón az északi sarkra, a Lokalanzeiger külön
hajót küld a Wellmann felszállásához, a magyar lap pedig, már az
amelyik, titkokat kapar ki, gazságokat »nyomoz ki«, panamákat »leplez
le«. A komoly szenzációknak megmaradtak a keretei; a nagy betűk, a nagy
címek, a kiáltó tipográfia. Ezeket a kereteket meg kell tölteni
tartalommal; így lesz a szimpla öngyilkosságokból óriási dráma, így
lesznek jó családapákból liliomtipró gazemberek, így lesz a semmitmondó
politikai hírből aljas hazaárulás.

Mindez elsősorban az utcának dolgozó lapokra vonatkozik. Itt, ahol nincs
meg a megbízható, stabilis előfizető tábor, ahol a járókelők zsebéből ki
kell csikarni a sout vagy a pennyt, itt teremnek legbővebben azok a
szenzációk, amelyeket csak az újságírói ügyesség vagy kiadói
lelkiismeretlenség tett szenzációvá.

Lehet mondani nagyon súlyos és nagyon korholó szavakat a szenzációnak
erről a kereséséről. Mondanak is. Akik azonban a korholó szavakat
elmondják olyankor, amikor tógát öltenek, vagy amikor valamely szenzáció
az ő bőrükre ment, amikor tehát a maguk lelke szerint beszélnek,
ugyanazok mohó olvasóivá és élvezőivé válnak minden szenzációnak,
mihelyt valami különös ok – az itélkezés akarata, vagy a megbántottság
fájdalma – ki nem emeli őket a tömegből. Mihelyt ők is benne vannak a
tömegben, mindjárt a kollektiv lélek érzései szerint éreznek.

Ha külön-külön beszélsz azokkal az emberekkel, akik az utcán két
krajcárt vagy egy krajcárt kikaparnak a zsebükből egy ujságért,
bizonyára kevés vérszomjas, mészárlásban gyönyörködő, vérszagot szerető
embert találsz közöttük. Derék, jó, lágyszivü emberek. És egy budapesti
krajcáros lap hosszu évek óta a legnagyobb sikereket akkor aratta, mikor
Petróné meggyilkolta, feldarabolta, gyermekkocsiban az utcán végigtolta
az öreg ékszerészt és amikor a lap minden nap hasábokat irt erről az
undoritó gyilkosságról. A közönség vért akar, a közönségnek megvan tehát
az ő akarata.



3. A SAJTÓ FEJLŐDÉSE

Az újság kapitalista vállalat. A tőke minden elhelyezkedésében mozgékony
és finom szimatú. Az újságvállalatban elhelyezett tőkének ez a finom
szimat a legfontosabb tulajdonsága. Ez a finom szimat tehát csodákat
művel. Ha a közönségnek vér kell, a közönség vért kap.

És ami kell neki, azt kap. Hazafiasság kell? A legnagyobb mértékben kap.
Minden vasárnap egy hazaárulás főjjön a fazekában? Fő. Lincselésre való
biztatás kell? Megkapja. Uszitás a néger, a japán, az oláh, a zsidó
ellen? Tessék parancsolni. Az újságvállalat csodálatos flairrel érzi
meg, milyen ösztönök, milyen gyűlöletek kivánják magukat fölkeltetni és
lángra lobbantatni. Azok fölkeltetnek és lángra lobbantatnak.

Minthogy azonban nem egy lap van és nem kettő, hanem tíz és húsz és száz
és ezer, a verseny nekiveti magát annak a nemes feladatnak is, hogy az
indulatokat és a sötét ösztönöket ki tudja leghathatósabban lángra
lobbantani. A fejlődésnek egy bizonyos fokán tehát megjelenik a
felülmúlhatatlan sajtó.

Nyomtatott Robespierrek kerülnek a piacra. A felülmúlhatatlanul
hazafiasak, a felülmúlhatatlanul erkölcsösek, a felülmúlhatatlanul
erényesek és puritánok. Megjelenik a sárga sajtó, a jingó sajtó,
amelynek Amerikában hallatlan sikerei vannak, amely körülbelül mindenütt
beköszönt a fejlődésnek egy bizonyos fokán, és amelyet szerencsések
vagyunk már Magyarországon is üdvözölhetni.

De ez nem az utolsó szava a sajtó fejlődésének. Az óriási versenynek két
másik következménye is van még. Az első az, hogy új lapot egyre nehezebb
lesz, lassanként egészen lehetetlen lesz sok pénz nélkül megindítani,
másodszor, hogy az újságok nemcsak a szenzáció hajszolásában, hanem a
komoly és nagystilü hírszolgálatban is versenyeznek egymással.

Először tehát pénz kell. Van rá néhány eset az utóbbi időből is, hogy
ügyesség és kedvező konjunktura kis pénzzel indult lapból is gazdag,
virágzó vállalatot csinált, de ezek az esetek egyre kevesebbednek és
lassanként lehetetlenné válnak. Az újságsikerhez pénz kell, sok pénz,
nagy befektetések, ezrekre, tizezrekre és százezrekre menő kiadások,
amelyek látszólag teljesen meddőek és amelyek csak hosszú idő eltelte
után kamatoznak. A modern hírszolgálat természete épen olyan, hogy a
világlapoknak például Belgrádban állandó tudósítót kell tartaniok,
hosszú ideig látszólag eredmény nélkül fizetniök, mert egyszer csak
királyt gyilkolnak Belgrádban és akkor egy félnapos – istenem, egy
óriási félnapos – előnye van annak a lapnak, amelyik sokáig hiába
fizette a belgrádi tudósítót. És mi egy világlapnak Belgrád, az egy
magyar lapnak például Szatmár-Németi.

Ez a verseny aztán csodákat művel a hírszolgálatban. Arról, amit azután
itt képesek a lapok produkálni, amit egy-két magyar lap is produkált az
utóbbi időben, arról a gyorsaságról, elevenségről, ügyességről,
ötletességről, amely így azután a hírszolgálat szekerébe szegődik, arról
csak tisztelettel és csodálattal lehet beszélni.

Ez a verseny, a hírszolgálatnak ez a csodásan fejlett volta rányomja a
bélyegét az egész modern újságra és átalakítja az újságcsinálás egész
módját. Az újságban egyre nagyobb úr lesz a riport, a szerkesztőségben
egyre fontosabb ember a riporter – az újságok szerkesztőségei nemsokára
alig is állnak másból, mint riporterekből: rendőri, közgazdasági,
szinházi, törvényszéki, tőzsdei, irodalmi riporterekből.

A magyar lapoknál ez az átalakulás lassan megy. Egy magyar újság tegnap
még és ma is még voltaképen egyetlen olvasmánya, irodalmi, tudományos,
jogi, gazdasági lektürje volt az olvasójának. Ez az állapot azonban nem
maradhat meg így változatlanul. A gazdasági élet fejlődésével, a kultura
emelkedésével, a forgalom gyorsabbodásával vele jár az, hogy az ujság
lassanként kihullatja magából az irodalmat, a tudományt, a jogot, a
filozófiát. Megmarad: a tudósítás, a recenzió, a hír, a riport.
Irodalmat tessék a könyvekben és az irodalmi lapokban, tudományt a
tudományos folyóiratokban keresni.

A nagy világlapok azt a vonzó erőt, amely így elvész, úgy igyekeznek
pótolni, hogy mellékletet adnak. A Berliner Tageblatt hat mellékújságot
ad egy héten az olvasóinak: egy irodalmit, egy gazdaságit, egy
technikait… minden napra egyet. A Corriere della Sera-nak valami három
illusztrált ingyen melléklapja van. Ilyesmire kényszerednek lassankint
az összes lapok.

A fejlődésnek ez az iránya, a riportnak ez az úrrá válása kiszoritja a
lapokból még a politikát is, amely pedig bizonyos körülmények között a
főelőfizetőszerző. Németországban egész csomó színtelen lap van már,
amely politikával csak akkor foglalkozik, ha semmiképen el nem kerülhető
és amely akkor is lehetőleg csak referál.

Az újság hatalma: a publicitás, a minél szélesebb nyilvánosság, a minél
nagyobb példányszám. Ezért folytatja az újságvállalatokban lévő tőke a
legnagyobb küzdelmet. Ez az az eredmény, amely szinte rögtön készpénzre
váltható be a hirdetések révén. A milliós és százezres példányszámban
nyomott külföldi lapoknak a hirdetések egyenesen többet jövedelmeznek,
mint az előfizetés és az elárúsítás. Minden nagy lapnak vannak számai –
egyik-másik világlapnak szinte minden száma ilyen – amelyre a kiadó
egyenesen ráfizet. A papir többe kerül, mint az az egy-két penny vagy
sou, amit a vevő az újságért fizet. A ráfizetés és a lap egész költsége
a hirdetésekből kerül ki.

Brüsszelben megjelenik egy újság – jól szerkesztett, gazdag tartalmú,
eleven – amelyet ingyen adnak mindenkinek. A lapot a hirdetései tartják
fönn.

Ehhez még egyet kell hozzávenni. Az újság szedése, kinyomtatása egyre
gyorsabbá lesz. Az olvasónak egyre gyorsabban van szüksége az egyre
gyorsabban – nemsokára talán drótnélküli távirattal – érkező hírekre. (A
Frankfurter Zeitung minden nap ötször jelenik meg.) Az újságvállalatok
egyre gazdagabbak lesznek és egyre több újság kerül egy vállalatnak a
kezébe. (Bécsben öt újság egyesült egy szindikátusban és Berlinben
Scherl minden évben alapít vagy vesz egy lapot.)

A sajtó fejlődésének a tendenciája tehát ez:

a lapban a riport az úr;

a lap egyre olcsóbb lesz és egyre jobban a nagy tömegeknek készül.

Ez a fejlődés a kapitalizmus fejlődésével, az újságvállalatok egyre
nagyobbodó arányaival, a technika haladásával, egyre gyorsul; és a
fejlődés tetőpontján alighanem egy hallatlanul olcsó, hírszolgálatban
csodálatosan fejlett, hírekkel teletömött, keveset politizáló és semmit
sem tanító, napjában többször megjelenő nagy újság van.

Amelytől azonban a gyönyörködtetés és a tanítás szerepét átvették a
revuek, a könyvek, a szakszervezetek, a szabad iskolák.



4. AZ ANTIZSURNALIZMUS

A sajtó sokkal erősebb és sokkal hatalmasabb, sokkal több erénye és
sokkal több vétke van, sokkal több egyéni érdeket és sokkal több
osztályérdeket taposott meg, semhogy nagyon sok ellenséget ne szerzett
volna magának. Maga az az érzés azonban, amelyet speciálisan
Magyarországon antizsurnalizmusnak neveznek, a sok megbántott érdeknek a
fogcsikorgatása, egy osztályérdeknek, a nagybirtokos arisztokráciának a
vele szövetkezett dzsentrinek és a belőlük élő,
nagybirtokos-gondolkozással telített tisztviselő tábornak a gyűlölete az
újság ellen.

Ez a hadsereg gyűlöli a kapitalizmust és mindazt, ami vele jár: a
forgalom gyorsabbodását, a verseny élesedését, a termelés átalakulását.
Gyűlöli, nem, mert kevésnek tartja, mert fejleszteni szeretné, mert
bűnei vannak, mint ahogyan a szocializmus gyűlöli, hanem mert soknak
tartja, mert vissza szeretné fejleszteni. A sajtó, a modern sajtó a
kapitalizmus édes gyermeke. Még a szocialista sajtó is az. A sajtót
megteremtette a kapitalizmus; a kapitalizmusra visszahat, a
kapitalizmust emeli, fejleszti, növeli, útját egyengeti a sajtó. A sajtó
morálja: a kapitalizmus morálja. A sajtó erkölcsei a nagybirtok szemében
vérlázítóan laza erkölcsök; a sajtó – még ha nem is akarja – minden nap
letördös valamit abból az erkölcsi fölépítményből,
tekintélytiszteletből, vallásosságból, amely a földbirtok érdekei fölé
rakódott. Az antizsurnalizmus tehát a hatalmának vesztét érző, az
ingadozó, a kormányzáshoz, az uralkodáshoz görcsösen ragaszkodó
nagybirtokos-osztály és dzsentri gyűlölete az ajtón már kopogtató
polgári Magyarország ellen.

Ezzel az antizsurnalizmussal könnyen le lehet számolni. A
kapitalizmusnak vannak bűnei, de ezek magukban hordják a helyzet
megjavulásának a lehetőségeit. A kapitalizmusnak vannak bűnei, de a
kapitalisztikus gazdálkodás lépcsőfoka a fejlődésnek és óhajtott cél egy
feudális berendezkedésű országban.

Ez az antizsurnalizmus épen olyan haladásellenes és épen olyan
tarthatatlan és reménytelen, mint például az a makacsság, amellyel a
nagybirtok az extenziv gazdálkodáshoz ragaszkodik.

Van azonban egy másik antizsurnalizmus is, amelyet szabad talán az
intellectuellek antizsurnalizmusának elnevezni. Vannak finom lelkű, nagy
tudású, csiszolt ízlésű, nagy érzékenységű emberek, a népet szerető,
finomságokat kereső lelkek, a haladás felesküdt katonái, akik
megdöbbenve fordulnak el a sajtó lelkiismeretlenségeitől,
felszínességeitől, ízléstelenségeitől, akik megriadva fordulnak el a
sajtó lármájától, harsonáitól és rikácsolásaitól. Akik azt mondják, hogy
hiszen senkinek a becsülete nem biztos így, és akik úgy érzik, hogy a
sajtó állandóan és rendszeresen durvítja az ízlést, ahelyett, hogy
nemesítené.

Ez az antizsurnalizmus nem egészen igazságos, de egészen érthető. Nem
igazságos, mert a sajtó bűnei olyan bűnök, mint a gyorsvonat bűnei,
amely embereket visz, de embereket gázol el; mert a sajtó
lelkiismeretlensége, felszinessége és ízléstelensége, csak a
legműveltebbeknek és legízlésesebbeknek lelkiismeretlenség és
ízléstelenség. Mert ki vádolhatja könnyelmű ítélkezéssel az újságot,
mikor a bíró, akinek nem egy nap és egy óra alatt kell ítélnie, hanem
hetek és hónapok alatt, mikor a bíró szinte ugyanannyit téved, mint a
sajtó. Nem egészen igazságos tehát ez az antizsurnalizmus sem, de
egészen érthető. És itt azután más elintézés nincs, minthogy ezek a
legműveltebbek és legcsiszoltabb ízlésűek fanyarul és fájó szívvel
kiejtik a kezükből az újságot és egyre több szeretettel nyúlnak a könyv,
a jó, az áldott, a szent könyv…

Az intellectuelleknek egy csapatát elveszíti az újság. Mint olvasókat,
mint felszínes, a lapot átfutó olvasókat talán nem, de mint híveket
igen. Miért nem árthat meg azonban ez a veszteség a sajtónak? Mert abban
a mértékben, amint fent – a kultura magaslatain – elveszít egy előkelő
kis csapatot, abban a mértékben hódít meg lent irtatlan nagy táborokat,
óriási, sötét masszákat, a végtelenségbe nyúló hadseregeket. A tudóst és
az esztétát elveszíti, a népet megnyeri. Vannak néhányan, akiknek már
nem szükséglet az újság és egyre többen lesznek, akiknek még
életszükséglet. Akik számára reményt, világosságot, tudást, haladást,
harcot, kulturát, mindent jelent. Az újság lefelé terjeszkedik, ezért
válik mindig olcsóbbá, ezért lármáz, ezért kiabál, ezért handabandázik.
És ez az utálatos lárma, ez a rút kiabálás és ez az ostoba handabandázás
ott lenn kultúrfejlődést jelent; ami innen fentről a nívó leszállítása,
az onnan lentről a nívó emelkedése. A sajtó fejlődésének az iránya az,
hogy a gyökérszálait egyre mélyebbre, egyre messzebbre eregeti szét,
egyre nagyobb tömegeket tesz olvasókká, egyre nagyobb tömegeknek teszi
életszükségletté a betűt, az írást.

És hiába fakadunk ki néha megdöbbenve:

– Lehetséges-e az, hogy a sajtó a haladásnak az eszköze, a
progressziónak egy jelensége, holott a közönségnek a sajtóra való
hatásából és a sajtónak a közönségre való hatásából csupa ízléstelenség,
oktalan fanatizmus, vérszomjúság, brutalitás születik?

A sajtó mégis a haladás szerszáma. Mégis világosságot visz nagy
sötétségekbe, írást visz az írástudatlanoknak, betűt az analfabétáknak.
És ha egyre több embert nevel az önönmaga lenézésére, és ha egyre több
embernek teszi fölöslegessé önönmagát, ha egyre több embert taszít a
könyv felé, az is csak azt jelenti, hogy a fejlődésnek egy stációja,
hogy kell, hogy törvényszerűen van és a természet nagy törvényei szerint
él és dolgozik.

(A harmadik antizsurnalizmusról, a tökfilkók antizsurnalizmusáról nem
érdemes sokat beszélni. Vannak emberek, többnyire siker után sóvárgók,
többnyire magukat mellőzötteknek érzők, kivétel nélkül szűk agyúak, akik
szidják a sajtót. Ha egyszer kiiródott a nevük, befogják a szájukat.
Hallottam egyszer egy szűk koponyájú fiskálist: két óra hosszat szidta a
sajtót. Pár ezer forintért mandátumot szerzett és most méz csepeg a
szájából, ha újságról beszél. A tökfilkókkal nem érdemes törődni.)

Fel kell azonban vetni azt a kérdést: mit akar az antizsurnalizmus,
legyen-e eredménye, vagy – még inkább – lehet-e eredménye? Az
intellectuellek antizsurnalizmusa csak egy szomorú elfordulás. Itt a
sajtó szabadságának a szükségessége sokkal inkább apriorisztikus
meggyőződés, semhogy a sajtó szabadosságai egy fanyar kiábrándulásnál
egyebet eredményezhetnének.

A nagybirtok antizsurnalizmusa (és a tökfilkóké) azonban nem merül ki a
rezignációban. Itt nagyon is hangos a konzekvenciák levonása, innen
gyakran felharsog hősiesen és hangosan az a kiáltás, hogy cenzura kell.

Tehát cenzura. Ne legyünk elfogultak és valljuk be, hogy a cenzura
szükségességét mindnyájan éreztük már néha. A papir – a régi mondás
szerint – igazán túlságosan türelmes és a rotációs gép néha igazán
fertelmes dolgokat okád ki magából. A cenzura óhajtásával azonban úgy
vagyunk, mint az abszolutizmussal. Egy bölcs, felvilágosodott,
demokratikus, népszerető abszolutizmus nagyon kívánatos néha, mikor a
parlamentek nagyon is undorítóak. De amint nincs állandó, okos, bölcs,
jó abszolutizmus, épen úgy nincs állandó, okos, bölcs, jó cenzura.
Intézménynyé egyik sem lehet. Amennyivel biztosabb, jobb, megnyugtatóbb,
haladottabb és a haladást jobban szolgáló berendezkedés a parlament az
abszolutizmusnál, annyival jobb a sajtó szabadsága a cenzuránál. A
parlamentekkel (akármilyen utálatosak) majd csak kiverekedjük magunkat
valahogyan egy igazságosabb, szebb társadalmi rendhez. A szabad sajtóval
majd csak kiverekedjük magunkat az ízlés fejlődéséhez, a tudás
terjedéséhez, a kultura emelkedéséhez.

És végül – ezen kellett volna kezdeni – a cenzurát nem is lehet
megcsinálni. A forradalom előtti Párisban még egész erejében megvolt az
abszolutizmus; még százezer szuronyra támaszkodott; még állottak a
negyven láb magas bitók – amelyekről Carlyle beszél – amelyekre a
jajgatókat felakasztották; és Páris csak úgy rajzott már a hangos,
vakmerő, királyócsárló, arisztokrata vért követelő, tekintélyromboló
röpiratoktól és újságoktól. Az abszolutizmus tehetetlen volt velük
szemben.

És tíz év mulva, mikor törvénybe voltak igtatva az ember és a polgár
jogai, miután a konvent segítséget kínált minden felszabadulni óhajtó
népnek, miután Franciaország megküzdötte a világ legfelségesebb
szabadságharcát, Napoleon egy rendelettel, egy kézmozdulattal
megszüntette, szétmorzsolta az összes lapokat. A vérveszteségtől remegő,
kifáradt, céljait félig elért, papi és grófi birtokokon osztozkodó,
polgárivá átalakult, pihenni vágyó Franciaországnak nem kellett már a
szabad sajtó. Nem volt rá szüksége. A sajtó virágzásának, a sajtó
szabadságának nem voltak meg az anyagi feltételei. Jöhetett a cenzura.

Amíg a sajtó szabadságára szükség van, addig a sajtó szabadságát
érinteni nem lehet. És most, és – úgy látszik – még igen igen sokáig
szüksége van rá a nyomorúságból magát lassan és nehezen kiküzködő
emberiségnek.



5. A SAJTÓ KORRUPCIÓJA

Magán a publicitáson, az egészen legitim, nyiltan csinált és csaknem
teljesen kifogástalan hirdetés-üzleten kívül háromféle dolgot szokás a
sajtótól vásárolni:

1. dícséretet,

2. elhallgatást,

3. az igazságnak, a becsületes meggyőződésnek, a közérdeket szolgáló
ítélkezésnek az ellenkezőjét: közgazdasági cikkekben, riportcikkekben,
vezércikkekben.

Az első ellen alig lehet szólni. Ha az új bárók és új udvari tanácsosok
becses életrajzukat sokszorítva kívánják a közönség elé terjeszteni, ne
sajnáljanak érte egy kis pénzt. Amikor nyilvánvaló dolog, hogy a
báróságokat és udvari tanácsosságokat pénzért árusítják, amikor tehát
odafenn üzletnek tekintik azt, ami üzlet és amire eddig is csak a
régiség rakott tiszteletet gerjesztő patinát, nevetséges volna, ha az
újságok, ha üzleti vállalkozások ilyenkor finnyássági görcsbe esnének.
Amikor cégéres tökfilkókról politikai tekintetek és más tekintetek miatt
napról-napra az áhítat hangján kell írni, nevetséges volna, ha a báró úr
nem kaphatna a pénzéért néhány jó szót. Ebben az üzletben egy van, ami
kifogásolható, az, hogy nem űzik elég nyiltan. Ha nyíltan és bevallottan
űznék, ha nyilvánvaló volna, hogy a báró úr sokszor épen úgy tartozik a
– sokszor üzleti érdekeit is szolgáló – dícsérő sorokért az obulusokat
lefizetni, mint a Van Houten kakaó, akkor ez az üzlet majdnem olyan
korrektté válnék, mint a hirdetési üzlet. Megütközni csak az ütközhetnék
meg rajta, aki templomi szószéknek tekinti az újságot, ahelyett hogy
üzleti vállalkozásnak tekintené, aki kinyilatkoztatás gyanánt olvassa a
nyomtatott írást, ahelyett, hogy gyenge és gyarló emberi szó gyanánt
olvasná.

… Meg lehet vásárolni a sajtó hallgatását. Hallgasson olyankor, amikor
lármát kellene ütnie. Itt kevés a mentség. Még kevesebb ott, ahol
hazugságokat vásárolnak meg a sajtótól.

Meg kell azonban mondani, hogy erre kevés a példa. A leglazább erkölcsű
újságok is ritkán vállalkoznak rá, hogy – politikát kivéve, ahol amúgy
is folyton hazudni kell – nyilvánvaló, legtöbbször a legnaivabb ember
számára is átlátszó hazugságok ódiumát magukra vegyék. Igazi közérdek
ellen ritkán ír az újság; legfeljebb hallgat róla.

Ez is elég súlyos. Két meggondolás enyhíti azt az ítéletet, amelyet a
rút elhallgatásokról mondanunk kellene. Az egyik az, hogy nagy
visszaéléseknél, nagy panamáknál, úgynevezett nagy disznóságoknál a
legritkább esetben sikerül a teljes elhallgattatás. A
megvásárolhatóságnak van egy határa; ezen a határon túl nyugtalankodni
kezd a sajtó, egy újság belefuj a vészkürtbe és a többi követi. (Igaz,
hogy az azután nagyon nagy disznóság legyen.) A másik meggondolás az,
hogy a sajtó megvásároltsága magában még sohasem tett lehetővé semmiféle
visszaélést. Előbb a parlamentnek, városi és megyei közgyűléseknek,
tisztviselői karoknak kell hallgatniok és csak azután jön a sajtó
hallgatása. A Panama-csatorna emberei előbb vették meg a politikusokat,
azután a sajtót.

A sajtó a gazdasági és politikai erők megoszlásának a hűséges tükre. Ha
a sajtó visszaéléseket hallgat el, akkor azokat a visszaéléseket
valószinűleg a sajtó hallgatása nélkül is elkövették volna, mert előbb
vásárolják meg a parlamenteket és a városi közgyűléseket… Tessék
visszagondolni egy-két igen felháborító üzletre, telekcserékre,
üzemmegváltásokra; az újságok egyszer-kétszer makacsul lármáztak, de
teljesen hiába. Előbb vásárolják meg a parlamenteket és a városi
közgyűléseket… Ha a sajtó hallgat, akkor valószínűleg nem is volna ereje
az üzletkötést meggátolni. A közvélemény érzékenysége és ereje kisebb
volna, mint azoknak a tőkéknek, politikai és gazdasági hatalmaknak az
ereje, amelyek az üzletet meg akarják csinálni. Hozzá kell még tenni,
hogy a legtöbb panama csak az emberek érzése szerint panama, hogy forma
szerint korrekt üzlet, és hogy piszkos titkocskáit csak olyanok ismerik,
akik gondosan hallgatnak róla. Hogy tehát könnyen becsukhatják
rágalmazásért azt, aki tolvajt kiabál. Végül, hogy a közvélemény a
legritkább esetben hálás a tolvajkiabálásért, hogy támogatással ritkán
fizet érte, és hogy viszont a nagy zsákmányolásra induló tőkének a –
szervezetlen, sohasem eléggé öntudatos és rettenetes nehezen megmozduló
– közvéleménnyel szemben ezer eszköze van a bosszúállásra.

És így, ha szubjektive semmi mentség nincs azok számára, akik
hallgatásért pénzt fogadnak el, objektive újra csak meg kell
állapítanunk azt, hogy a sajtó nem lehet jobb, mint az a társadalom,
amelyben él, hogy a sajtó nem emelkedhetik a környezetének, a talajának,
a levegőjének a morálja fölé, hogy a gazdasági erők eloszlásának, a
közvélemény érettségének, kulturális fejlődöttségének, politikai
iskolázottságának a hű tükre. A kiadók számára nincs mentség, a sajtó
számára van.

Hogy az elhallgatásra való alkalmakat némelyik újság azután keresi, az
természetes. Minél fejlettebb azonban a sajtó, minél erősebb, minél
centralizáltabb, annál kevésbbé válik az elhallgattatásra való
hajlandóságból revolverezés. Az az újság, amelyik illegitim
mellékjövedelmek nélkül is megél, amelyiknek az előfizetési pénzek és a
hirdetési jövedelmek is fejedelmi hasznot hajtanak, az nem fog folyton
panamák után szaglászni, hogy legyen mit elhallgatnia.

A magyar sajtóban a termelés teljes anarchiája dühöng. A magyar
állapotok teljes züllöttsége és a magyar viszonyok teljes ziláltsága
okozza, hogy Budapesten sokkal több lap van, mint amennyi az
előfizetőiből megélhet. A szegénység oktalan költekezése ez, az ország
szegénységének esztelen, rémült, kapkodó pazarlása. Hogy itt buzgóbban
szaglász elhallgatandó panamák után egyik-másik újság, annak ez a
szomorú szegénység az oka. A termelésnek ez a sajtóbeli anarchiája
óriási krachchal fog – talán nemsokára – végződni. Elhull a férgese; és
akik megmaradnak, azok nem fognak a bankdirektorokhoz menni, hogy
hallgattassák el őket. Hanem – megvárják, míg a bankdirektorok mennek
hozzájuk…

(Ami a kormány szubvencióit illeti, meg kell ismételni ezt: az a lap,
amelyik szőröstül-bőröstül eladta magát, elpusztul; és amíg – bár
bőséges ellenszolgálatokért – egy jól adminisztrált lap támogatja a
kormányt, addig bizonyos, hogy a közönség hangulata még nem ellenzéki
hangulat.

Ami pedig a bankok állandó pausáléit illeti, ezek nem olyan tisztességes
üzletek, mint ahogy a lapok néha írják, de nem is olyan
tisztességtelenek, mint ahogyan professzionátus kártyások képviselőházi
beszédekben elpanaszolják. Ez az üzlet egyrészt csak gazdaságilag
fejletlen országban virágozhatik; másrészt a bankok tudják, miért
fizetnek, harmadszor a pausálénak igazán meg lehet bocsátani, mert a
nagy visszaélések elhallgatására a pausálé nem elég. Azért – külön
fizetség jár.

Segíteni pedig mindezen nem segíthet más, mint a haladás, a jövő. Amint
a sajtó ízléstelenségeinek a kiirtását csak a közízlés emelkedésétől
lehet várni, épen úgy csak a politikai érettség fejlődésétől, a
gazdasági tudás terjedésétől, a demokratikus társadalmi rendtől, a
közönség éber ellenőrzésétől és világos kritikájától lehet várni a sajtó
(és a parlament és a magisztrátus) korrupciójának a kiirtását. A
siralmasan kritikátlan közönséget ízléstelenségekkel lakatják jól. Az
iskolázatlan közvéleményt becsapják. Minden közönségnek és minden
közéletnek – óh halhatatlan, bölcs, öreg mondás – olyan sajtója van,
mint amilyent megérdemel.



6. AZ UJSÁGIRÓ

A sajtó a közönség nevelését egy irányban egészen elvégezte már. A
publikum ki van tanítva róla és minden újságolvasó tud két dolgot: hogy
az újságíró nem okvetlenül borzas, nagy nyakkendős, tisztátlan gallérú
és mindig adós maradó fiatalember, és hogy a sötét tekintetű dzsentlmén,
aki bekopogtat hozzád és azt mondja, hogy ha nem fizetsz neki ötven
koronát, kiírja, hogy viszonyod van a lányod nevelőnőjével, az egészen
bizonyosan nem újságíró; bátran kirúghatod és még bátrabban átadhatod
egy rendőrnek.

A revolverezés, az a bizonyos mocskos kis manőver, amelynek a
nyíltságától és arcátlanságától maga ez a kulturhistóriai név is
származik, szinte egészen kipusztult a sajtóból. Ujságírók voltaképen
sohasem is űzték; egy-két desperádó – legtöbbször csak az újság
környékén élő emberek – vetemedtek rá. A sajtó elterjedtsége, az, hogy a
sajtó kitanította a közönséget a revolver-ember kirúgására, az, hogy
mindenki betelefonozhat magához a szerkesztőhöz és megkérdezheti: »Az úr
küldte-e hozzám ezt a kócost«, szinte tökéletesen kiirtotta az aljas,
kicsi revolverezést.

Őszintén meg kell mondani, hogy van egy másik oka is ennek a
kipusztulásnak. Az újságíró is ember; az ember pedig gyenge és gyarló és
szivesen elhallgattatja a lelkiismeretét, ha igen szegény és ha egy igen
nagy jóllakásról van szó. A revolverezés kipusztulása összefügg az
újságíró anyagi helyzetének a javulásával. Az újságírók egy része gőgös
úr, aki pofonütné azt, aki azzal az inszinuációval közelednék feléje,
hogy akármennyi pénzért inkorrekt dolgot cselekedjék. Azonkívül a
legtöbb újságíró soha nem is kerül abba a helyzetbe, hogy – amint
mondani szokás – panamázzon. Az újságirónak a saját lapja üzleteihez is
legtöbbször csak annyi köze van, hogy néha felháborodik rajta és a
szégyenletes elhallgatásokon igyekszik enyhíteni.

A verseny élesedése, az újság-üzem megnagyobbodása felszöktette a jó
újságíró értékét. A lapok elszaporodása megalapozta a kereset
biztosságát is. A jó újságírót nemcsak jól fizetik, hanem legtöbbször
kapnak is rajta és kevés eset van rá, hogy igazán jó újságíró hosszabb
ideig állás nélkül lett volna. A sokat emlegetett és kínos ostobán
emlegetett bohém tehát eltünt, és jött helyébe egy jól öltözködő –
sokszor velszi hercegi eleganciával öltözött – komoly, számláit pontosan
fizető, szerény és megbízható úr, akiben titánkodásnak nyoma sincs,
akiben azonban annál több a rendszeretet és a kötelességtudás.

A régi újságíró romantikából annyi maradt meg, hogy: az újságírók egy
része éjjel dolgozik és nappal alszik; de aki tudja, hogy mennyi
újságíró van már, aki nem is dolgozik éjjel, és aki tudja, hogy az az
éjjeli munka milyen kevéssé jár az erkölcsök lazaságával, hogy hány az
antialkoholista az éjjel dolgozó újságírók között, és hogy az éjjeli
munkája után kávéházba betérő újságíró mennyivel inkább iszik egy csésze
fehér kávét habbal, mint holmi agyvelőroncsoló abszintet, az tudja, hogy
ez az éjjeli munka sokkal kevésbbé demoralizáló, mint – mondjuk – a
számtisztek munkája, amely után a sörházba visz az út.

Ami kevés romantika még a szerkesztőségben van, azt többnyire az írók
viszik oda, az írók, akik Magyarországon még szinte kivétel nélkül
újságírók is, akik kivételes helyzetet tudnak maguknak egy-egy
redakcióban teremteni és akik a maguk életét néha szabálytalanul,
kisebb-nagyobb exploziókra rendezik be. Maga az újságíró: pontos, rendes
és rendszerető ember. És amilyen mértékben szorul ki az irodalom az
újságból és amilyen mértékben válik lehetségessé, hogy az író írói
munkából – az újságírói munka nélkül megéljen, abban a mértékben száll
el az újság-műhelyekből a régi romantika minden maradványa.

Az írók pedig – ez nekik is használ, az irodalomnak is, az újságnak is –
kivonulnak a szerkesztőségekből. Lassanként kétféle ember marad benn:
riporter és újságszerkesztő-, rovatszerkesztő-hivatalnok. Még a nagy
publicisták, a költő-vezércikkírók is kiszorulnak a napisajtóból. A
legtöbb lap egyenesen arra törekszik, hogy az itéletet mondó cikkeit –
különösen a politikaiakat – uniformizálja. Mindegyik lapnak megvan a
maga iskolája: az egyik csendes nagyképűségű liberalizmust, a másik
áhítatos, nemzeti izzást akar minden vezércikkében. És megkapja. Négy-öt
ember írja a vezércikkeket és a világért sem lehet őket egymástól
megkülönböztetni. Egyik napon épen olyan nagyképű és langyos, vagy
ájtatos és csendesen izzó a cikk, mint másnap.

Egyre inkább a lap beszél, egyre kevésbbé az ember. A nagy
publicista-költők kiszorulnak a lapból. (Kivétel néhány
politikus-publicista, aki a maga képére teremt egy lapot és akivel
azonban áll és bukik az újság.) A publicisztika hőskora – legalább a
napisajtóban – elmult. Az újság maga akar beszélni. És legfeljebb
ünnepnapokon enged szóhoz jutni egyéniséget.

Maradnak tehát a riporterek és a szerkesztő-hivatalnokok. Ebben a két
kategóriában azonban tengersok a változatosság és ebben a két
kategóriában még mindig – vagy itt csak igazán – szóhoz jut az ügyesség,
az ötletesség, a tudás, az újságíró-zseni. Le merem írni, hogy
újságíró-zseni, mert csak Luigi Barzinire kell hivatkoznom, és világos,
hogy a riport lehet fejedelmi intelligenciájú, sugárzó szépségű,
elragadóan művészi és tudományosan pontos. A riportban lehet csudákat
produkálni; és a szerkesztésben is. A szerkesztői ötletesség néha egy
hadvezér nagy stilusát egyesíti egy nagy bankár gyorsaságával és
éleslátásával; egy-egy rovatvezető néha iskolát nyithatna politikusok és
diplomaták számára.

Igaz: sokszor felszínes az újság. De a redakciókban végre nem ülnek
orvosprofesszorok és földmértan-tanárok, és egy-egy szakkifejezés néha
hibás helyre kerül orvosok és mérnökök óriási gaudiumára; de minél
inkább differenciálódik az újságcsinálás, minél inkább
szerkesztő-hivatalnokok kezébe kerül a munka, annál inkább bizonyos,
hogy minden újságanyagot a hozzá alaposan értő szakember dolgoz fel a
közönség számára.

Minthogy azonban a gyorsaság nem mindig engedi meg, hogy az újság-anyag
a maga emberéhez jusson és minthogy annyi ezerféle történés van, hogy az
ezredrésze számára sem lehet teljes nyugodtsággal egy bizonyos
szakembert kijelölni, az újságíró első kvalifikációja ez:

ne legyen olyan esemény, ne jelentkezhessék olyan ember, ne juthasson a
kezébe olyan könyv, amelyről intelligensen, művelt embereket nem
botránkoztatóan, csinosan ne tudnia referálni, amelyről ne tudna formás
(és nagy dolgokban nem hibázó) ítéletet mondani, amelynek nagy
vonásokban a multját és – ha eseményekről van szó – csaknem pontosan a
következményeit meg ne tudná jelölni. És ismerje fel eseményekben és
emberekben az érdekest, a további eseményeket és érdekes cselekedeteket
igérőt; lássa meg az együgyű táviratban és a szimpla tudósításban a
szenzációt; ismerje fel a közömbös beszédben a vihart igérő bejelentést.

Alapos tudásra nincs szüksége; de szüksége van arra a képességre, hogy
akármilyen tudás-mezőn gyorsan tájékozódjék. Hogy egy vaskos könyvet egy
óra alatt elolvasson és egy félóra alatt olyan cikket írjon róla,
amelyben minden benne van, ami a vaskos könyvből a közönséget
érdekelheti. Részletismeretre nincs szüksége, de ismernie kell minden
eseménynek az előzményeit és haldokló zenevirtuózok multját egyformán.
Nem kell, hogy nagyon ismerje Albániát, de tudnia kell, hogy tíz éves,
csendes küzdelem és makacs fegyverkezés folyik érte; és készen kell rá
lennie, hogy egy nap alatt – ha szükség van rá – öt könyv segítségével
albán-szakértővé válik. Nem kell sok nyelvet tudnia, de jó minél többet.
Nem kell nagyon lelkiismeretesnek lennie, de sohasem szabad unalmassá
válnia. A riporternek ezenfelül még bátornak, ügyesnek, kitartónak,
találékonynak és vakmerőnek kell lennie. És kell, hogy írni tudjon.

Ezekkel a kvalitásokkal – jó újságíró lehet akárki, máról holnapra is.
Mindenki a bornyujában hordja a marsallbotot. Jöhet a szemináriumból,
jöhet a pult mellől, jöhet a közös hadsereg tisztikarából és jöhet
lakatosműhelyből; ha tegnap jött, ma már jó újságíró lehet. De a tegnap
jöttekből ritkán lesznek mára jó újságírók. A jó újságírót a
szerkesztőség neveli, de az újságírónak magával kell hoznia azt a
bizonyos hatodik érzéket, az újságcsináló érzéket, és legfeljebb előny:
ha szokatlanul bő ismereteket, ügyességeket, nyelvtudást hoz magával.

A híres kancellár-mondás, amelyet utóbb maga a kancellár cáfolt meg,
hogy az újságírók pályatévesztett emberek, annyiban mindenesetre igaz,
hogy az újságírók valamikor mind más pályára készültek. De nincs azért
pálya, amelyre annyi szeretettel lépnének emberek, mint erre, nincs
mesterség, amelyet annyi szent áhítattal és annyi naiv gyönyörűséggel
kezdenének meg, mint ezt. Igaz: az áhítatos és naiv kezdőkből cinikus és
hidegvérű emberek válnak; de nincsen azért pálya, melyen annyi
kötelességtudás, annyi pontosság, annyi szeretet és fanatikus kitartás
dolgoznék, mint az újságírásban. Hanyag és kötelességmulasztó újságírót
még alig látott a világ. És ha a mesterség egy kissé meg is változtatja
a közönséges értelemben vett morált, az újságírók között mégis a
tisztesség, az erkölcsi erő, a komoly becsületérzés valóságos hőseit és
mártirjait lehet találni.

Mi az, ami az embereit így hozzákapcsolja ehhez a pályához? Nem az a
lelkesedés, amely otthagyatta velük a szemináriumot és az egyetemet,
mert az már elpárolgott. Nem is az, hogy a szentlélek lovagjának érzi
magát az újságíró, mert csak újságírósága mézesheteiben érzi magát
annak. Nem az, hogy miniszteri fizetések is vannak egy-egy redakcióban,
mert az újságírók átlagát – bár a fizetések fölébe emelkednek a
középosztály, a lateiner-tábor keresetének – nem fizetik fejedelmien.
Nem is a pálya úgynevezett előnyei, hiszen a legtöbb újságíró csak
kelletlenül veszi igénybe a szabadjegyeket és gyűlöli például a
színházat. Nem is a munka eseményessége és változatossága, hiszen az
újságíró az események iránt való érzékenységet csak a munkája számára
őrzi meg. Talán nem is az, hogy minden közember a bornyújában hordja a
marsallbotot és hogy – különösen fiatalemberek – néha káprázatos
gyorsasággal emelkednek a rangsorban. Hanem az az elfogódás talán, az a
bizonytalan borzongás, amely akkor fut át az emberen, amikor a rotációs
gép megindul és amikor az ember úgy érzi – még ha egy reakció-szaggal
telt papirtömeget ont is a gép – hogy eggyé vált az emberiség egész
haladásával és hogy a saját testén lüktet keresztül a haladás ritmusa.



7. UJSÁGIRÓ-SZERVEZKEDÉS

Ujságírók között időről-időre felhangzik a szervezkedés jelszava. A
hivatalos újságíró-egyesületeket valamikor szintén azzal a jelszóval és
azzal a becsületes szándékkal alapították, hogy az újságíró-munkások
anyagi helyzetén kell javítani, az újságíró-társadalom erkölcsi érdekeit
kell megvédeni; a kezdetben szerény, harcos és demokratikus egyesülésből
azonban idővel mindig dísz-egyesület lesz, reprezentáló testület vagy
kényelmes klub; a fiatal költőkből öreg főrendiházi tagok lesznek; az
újságíró-bérmunkásból újságíró-munkaadó válik (sokszor ridegebb és
kicsinyesebb, mintha szatócs gyanánt kezdte volna a pályáját); a be nem
érkezettek, a munkások, a fiatalok ilyenkor mozgolódni kezdenek és
szervezkedni akarnak.

Ujabban a szakszervezet jelszava hallatszik sűrűn. Akik lelkesednek
érte, a szakszervezettől várják az újságíró-érdekek eredményes
szolgálatát és az újságíró-társadalom erkölcsi érdekeinek a hathatós
védelmét.

Ez a remény azonban egészen dőre. Az újságíró – a szónak osztályharci
értelmében – egyenesen szervezhetetlen; és ha valami csoda valamely
szervezetet megteremtene, ez a szervezet egészen tehetetlen volna és sem
az újságíró anyagi érdekeiért, sem az úgynevezett erkölcsi érdekekért
nem cselekedhetnék semmivel sem többet, mint a hivatalos
újságíró-egyesületek.

Az újságíró – hiába érzi és valami kedves naivitással hiába vallja magát
újabban büszkén munkásnak – nem munkás. A munkájával és a munkaadójával
szemben egészen más a helyzete, mint az igazi, a szervezhető és, tegyük
mindjárt hozzá, tanult munkásnak. Ami az igazi munkást mindenekelőtt
jellemzi és a szervezkedési és a gazdasági harcra rákényszeríti, az a
szomorú törvényszerűség, hogy valószínűleg egész életében bérmunkás
marad: az újságírónál nincs meg. Ami ott kivétel, az itt szabály: egy
újságíró karriér a legtöbb esetben úgy végződik, hogy – ha az ember nem
is válik munkaadóvá, de – hozzájut a vállalkozói nyereség egy részéhez
és megkapja a munkája teljes értékét. Azonkívül: az újságírás a
legnagyobb mértékben átmeneti foglalkozás és a képviselőségtől a
szinházigazgatóságig a vagyonszerző alkalmakra való átmenetel egész
tömegét kínálja. Azután: nincs két újságíró, akinek a munkája egyforma
volna, és nincs öt, aki számára joggal lehetne egyforma
munkaföltételeket követelni. Végül: a szervezkedésnek, a különben is
nehezen elképzelhető harcnak nincs semmiféle anyagi garanciája. Egy
újságíró-sztrájkot elgondolni is képtelenség.

Az újságíró-munka, a jó újságíró munka értéke csak a közönség éber és
kényes ízlésében van. Németországban köthetett is vagy húsz költő
kartellt arra, hogy egy bizonyos ár-minimumon alul nem adnak el verseket
az irodalmi lapoknak. Németországban a jó vers közszükséglet. (Legalább
az irodalmi lapok világában.) De miért volna Magyarországon
közszükséglet a jó újság? A verseny még arra is rávitte a kiadókat, hogy
jó újságot adjanak. De ha szükség volna rá, tíz irodalmi hajlandóságú
kereskedősegéddel, vagy tíz ifjú jogásszal csináltatnák meg a lapjukat,
anélkül, hogy a közönség nagy tömegei a változásból észrevennének
valamit. Aminthogy van Budapesten újság – és nem a legkevésbbé olvasott
– amelyet ötven koronás havi fizetésért hazafias jogászok írnak össze…

Sztrájkról tehát nevetséges beszélni. A szedőkkel való szövetkezésről
szintén nevetséges. Az imponderabiliák, amelyek itt a legfontosabbak, az
újságírásnak a művészethez való közelsége, az egyéniség, az egyéni
képességek és tehetségek döntő fontossága, lehetetlenné tesznek minden
bérmunkás-mintára való szervezkedést. A szervezkedés a legjobb esetben
két dolgot érhet el: valamelyes hasznos munkaközvetítést és bizonyos
újságíró-társadalmi érdekek szolgálását. De nem ám – amiről szintén
szokás ábrándozni – a sajtó korrupciójának a kiirtását.

A sajtó korrupciója gazdasági okokból fakad. Ez ellen hiába akármiféle
újságíró-felbuzdulás, annyival inkább, mert – az egyébként sokszor
méltatlankodó – újságíróknak semmiféle erejük nincs rá, hogy csak
egyetlenegy kiadót is meggátoljanak legitim vagy illegitim üzletei
megkötésében. Az az újságíró, aki a lapja üzleteiről tud és akinek az
állásánál fogva, módjában volna őket meggátolni is, az egyébként
többnyire nem is akar meggátolni semmit, mert legtöbbször neki is van
valami haszna a dologból. Az újságíró nem bérmunkás…

Felfelé való harcát az újságírónak magának kell végigküzdenie. Ez a harc
semmiképen nem reménytelen. Igaz, kemény munkával, de férfikorra a
legtöbb újságíró eléri a polgári jólétnek egy bizonyos fokát. A húsz-,
huszonnégy-, harmincezer koronás fizetésű írók, publicisták és
szerkesztők a budapesti sajtóban nincsenek sokan. De vannak egy páran.
És a tízezer koronás jövedelem a férfikorban levő újságírók között
szinte a létminimum.

Ezt az összeget nem mindig egy munkaadó fizeti; az újságíró-jövedelem
sokszor több helyről szűrődik össze. Igy például egy harmincéves, ügyes
politikai riporternak, egy nagy budapesti napilap munkatársának
(államtudományi doktor, az ügyvédi pályát hagyta ott) a következő
jövedelmei vannak. A lapjától kap rendes – fix – fizetés gyanánt ötszáz
koronát. Minthogy minden nap be kell járnia a képviselőházba, ott
tudósítást csinál egy esti lap számára is; ettől kap kétszáz koronát.
Politikai tudósítással lát el két külföldi lapot, ez jövedelmez minden
hónapban négyszáz koronát. Összesen ezeregyszáz korona egy hónapban,
tizenháromezerkétszáz korona, hatezerhatszáz forint egy évben. Az
államtitkárok fizetése.

Egy másik politikai riporter, egy kisebb lap munkatársa, huszonhét éves,
épitésznek készült, keres egy hónapban a lapjától 300 koronát, vidéki
laptudósítással 300 koronát, különböző cikkekkel 100 koronát, összesen
700 koronát.

Egy huszonhárom éves rendőri riporter kap havonként a lapjától 240
koronát, egy esti laptól 160 koronát, cikkekkel keres 40 koronát,
összesen 440 koronát.

Ezekért a jövedelmekért azonban keservesen, verejtékesen meg kell
dolgozni: reggeltől hajnalig. Tiz órakor délelőtt kezdődik a munka és
éjfél után ér véget.

Kevesebb munkával kevesebb jövedelem jár. Újságírók, írók, publicisták,
akik csak egy lapnak dolgoznak, kényelmesebben élnek, de kevesebbet
keresnek. Van huszonnégyezer koronás fizetés, de van kétezer koronás Is.

A tisztességesebb és nagyobb budapesti lapoknál a minimális fizetés
egészen fiatal emberek számára 100–160–200 korona. Vannak
munkauzsorások, nagy hazafiak és közéleti erkölcsösök, akik
negyven-ötven koronás toll-rabszolgákkal iratják össze az újságjukat. De
ki fogja a maga ezer koronáját kockára tenni azért, hogy a képviselő úr
a rabszolgáinak húsz koronával többet fizessen havonként?



8. A MAGYAR SAJTÓ

Egyenesen érthetetlen, hogyan született meg az a szállóige, hogy
Magyarország a politikai iskolázottság országa.

Politikai iskolázottság… Magyarországon sok becses erő, a magyar
közéletben sok értékes tulajdonság van, de a politikai iskolázottságot
igazán hiába keresi itt a – leglelkiismeretesebb társadalmi kutatás
Diogenes-lámpája:

Két párt és két ember között – három évvel ezelőtt – bizonyára az volt a
legalapvetőbb politikai különbség, hogy az egyik negyvennyolcas, a másik
hatvanhetes. Ez volt a legmélyebb szakadék, a legnagyobb távolság, zenit
és nadir. Gróf Apponyi Albertnek egy keserűségében született
elhatározása ezt az óriási távolságot egy szép napon mégis áthidalta.
Apponyi hatvanhetesből – máról-holnapra – negyvennyolcassá tudott lenni.
Egy hazafias lélek bizonyára csak nagy forrongások, aggodalmak, lelki
tusák és tépelődések után jut egy ilyen nagy elhatározásra. És –
csodálatos – mikor barátaival, hiveivel, harminc-negyven főből álló
pártjával közölte elhatározását, a harminc-negyven ember egyszerre
szintén úgy érezte, hogy a hatvanhetes alapba vetett hite megingott. A
csodálatos nagy változást, a töprengésekkel és lelki tusákkal járót, a
harminc-negyven ember velecsinálta a vezérrel. Tegnap még ők is
hatvanhetesek voltak, ma ők is csak a negyvennyolcas programmtól tudták
várni a haza javát.

Még ez is rendben van. A harminc-negyven a vezérrel együtt élt, látták a
vívódásait és töprengéseinek a visszhangja az ő lelkükben is megszólalt.
De azután jöttek a választások…

A harminc-negyven embert hatvanhetes programmal választották meg. A
választóknak tudniok kellett, miért szavaztak a hatvanhetes programmra.
A harminc-negyven érthette a vezér változását. De az ezrek és a
tizezrek. A távollevők… A politikai finomságok és a személyes rancuneok
iránt érzéketlenek… Nekik ragaszkodniok kellett a hatvanhéthez, amelyben
négy évvel ezelőtt a haza üdvét látták.

Nem ez történt. A harmincat-negyvenet az új negyvennyolcas programmal
épen úgy megválasztották, mint a hatvanhetessel. Nem csak Apponyi Albert
feküdt le este hatvanhetesnek, hogy reggel negyvennyolcas gyanánt keljen
fel, hanem a választók ezrei és tízezrei is. De akkor: milyen volt az ő
hatvanhetes meggyőződésük ereje, és milyen lett az ő új negyvennyolcas
vallásuk tudatossága és értelmessége? Tudták-e ezek a választók, mit
jelent hatvanhetesnek lenni és tudták-e később, mit jelent
negyvennyolcasnak lenni?

Miért beszéljünk egyébként a választókról? A függetlenségi párt nagy
győzelme után a függetlenségi körben nyílt értekezleten vita folyt
arról: benne van-e az általános választójog a függetlenségi programmban.
És Bartha Miklós és Károlyi István hangosan, és több tucat képviselő
halkan amellett plaidirozott, hogy nincs benne. Kossuth Ferenc döntötte
el egy határozott »De benne van«-nal a kérdést. A függetlenségi párt
vezértagjai nem tudták, hogy egy ilyen döntő fontosságú követelés benne
van-e a pártprogrammban.

Arról, ami a koalició kormányra jutása óta történt, jobb nem beszélni.
Mit is beszéljünk tovább? A példa fáj. Magyarországról meg lehet
állapítani, hogy nem a politikai iskolázottságnak, hanem a politikai
iskolázatlanságnak a klasszikus hazája.

Hiszen tudjuk mi, hogy ennek a rémítő zavarodottságnak, ennek a lelki
kuszáltságnak mi a magyarázata. Egyelőre azonban elég ennyi: a magyar
közélet teljes zavarodottsága, a közönség teljes politikai
iskolázatlansága meglátszik a magyar sajtón is.

Lapok, külföldi lapok is, ritkán állnak pártszolgálatba. Az újságot a
szabad mozgásában a feszes pártprogramm gátolja. Az újság nem elveket
akar terjeszteni, hanem terjeszkedni akar bármilyen elv rovására. A
lapok legnagyobb részének büszkén hirdetett pártatlansága igazában nem
etikai elv, hanem – ha öntudatlanul is – üzleti. A párthoz, vagy egy
szorosan meghatározott pártprogrammhoz való tartozóság gátolja meg a
szabad mozgást. A pártatlan újság azonban felhasználhat minden áramlást
lent és minden szellőt fent, hogy a hajóját jó vizekre juttassa.

A külföldi lapok sem szeretik a hangos színvallást, a magyar lapok
egyenesen rettegnek tőle. Egy bátor szó jobbra vagy balra valamely nagy
kérdésben külföldi laptól is elriaszthat egy csoport olvasót; a magyar
lap ilyenkor az egész olvasóközönségéért retteg.

Ennek két következménye van. Vagy az, hogy olyan dolgokban, amelyek a
külföldön a politika nagy vizválasztói, hogy ilyen dolgokban a lapok jó
része nem mer határozott véleményt mondani, hanem elelmélkedik,
elszellemeskedik, a szavakkal eljátszogat körülötte (gondoljon mindenki
például arra, hogyan viselkedtek a lapok a szekularizáció kérdésével
szemben); vagy az, hogy némelyik újság a legtarkább és legképtelenebbül
összeszedett nézetekkel traktálja az olvasóközönségét. Van újság, amely
a polgári radikalizmus egész csomó követelése mellett a nemzetiségek
kiirtását követeli. Más lap az izzó sovinizmus himnuszai után az állami
iskola ellen, a fajszeretet lángoló kitörései közepette a nagybirtok
parcellázása ellen, az önálló vámterület dicséretével egy lélekzetre a
nagyipar ellen, a demokratikus haladással együtt kivételes törvények
mellett, a házszabályok szentségével együtt egy csomó képviselő
kipofozása mellett ír. Nem tudják, mi a perspektivája például az önálló
vámterületnek, mi a tartalma a demokrácia jelszavainak.

Azaz: talán tudják. De lehetetlen, hogy közönségünknek őszintén
elmondják. Az agrárius színezetű negyvennyolcas újság olvasója
megköveteli a lapjától az önálló vámterület hazafias hangoztatását, de
dühösen hördülne fel, ha a lapja megmagyarázná neki az önálló vámterület
igazi jelentőségét. Igy van azután, hogy az itt említett agrárius olvasó
negyvennyolcas újságot olvas, de a negyvennyolcas újságnak soha sem
szabad a negyvennyolcas jelszavak tartalmát megmutatnia; így van, hogy a
zsidó kereskedők, zsidó rabbinusok boldogtalanok, ha egy napon nem
kapják meg szívükhöz nőtt újságjukat: a nagybirtokos arisztokráciának
nemzeti jelszavakból élő, kereskedelem-ellenes lapját, amely
időről-időre – a plébános előfizetők kedvéért – egy kis hazafias
antiszemitizmust is megereszt. Igy van, hogy két hét mulva ugyanaz a
lap, ugyanazon a helyen az ellenkezőjét írhatja annak, amit két héttel
ezelőtt írt, így van, hogy a magyar újságok nagy része – kellő
óvatossággal – csaknem minden elvet megtagadhat; és csaknem minden elvet
elfogadhat. A közönség iskolázatlan.

Ez a közönség, a lapok nagy részét fentartó magyar középosztály nincsen
tisztában a maga érdekeivel. Különös társadalmi kapillaritás útján
átvette a nagybirtokosság és a hivatalviselő dzsentri egész
gondolkozását. A meggyőződései és jelszavai nagybirtokos-meggyőződések
és nagybirtokosjelszavak. A fájdalmai azonban polgári fájdalmak. Innen a
zavarodottság, a gondolkozás kuszáltsága, a lap-előfizető
megbizhatatlansága. A magyar polgári középosztálynak nincsenek
kidolgozott, egész politikai programmjai, kialakult, teljes, befejezett
meggyőződései, nincsenek élesen elhatárolt pártalakulásai: nincsenek
tehát magyar lapok, amelyeknek élesen elhatárolt, tiszta és világos
programmjuk van.

A kialakulatlanságnak gazdasági okai vannak. A termelés régi rendje
azonban kiadott minden erőt, ami benne volt. A nagybirtokos
osztályuralom utolsó átout-ja a negyvennyolcasság volt. Az erejevesztett
termelési rendet és a ráépült politikai uralmat azonban semmi sem
tarthatja már sokáig életben.

Az osztályok tudatára ébrednek a maguk érdekeinek; az eddig
elhomályosított osztálytagozódás a legnehezebb járású agyvelő számára is
világossá lesz; a polgári osztály megalkotja a maga politikai
programmjait. És a lapjaitól megköveteli a maga meggyőződéseinek a
hirdetését.

Nem jöhet többé egy új függetlenségi párt, amely fölvesz a programmjába
hetet, havat, kéket, zöldet, mindent, amiről azt gondolja, hogy a
választóknak tetszik, fölvesz anélkül, hogy csak egy programmpontját is
a maga értéke szerint értékelné és a maga igazi jelentőségében megérteni
akarná. Nem jöhet többé omnibusz-programm, amely meghódít minden
elégedetlenséget és amely demokratikus lobogó alatt feduális
csempészárút szállít. Ki van játszva az utolsó átout.

Az osztálytagozódás azután nyílt színvallást követel a lapoktól. Akkor
minden lapnak tudnia kell, mit akar, mert tudnia kell, mit vár tőle a
közönsége. Sok lapra keserves napokat fog hozni ez az átmenet, de a
lapok nagyrészének szellemi és erkölcsi nivóját emeli. Mert az élesen
körvonalazott pártprogramm korlátokat állít a vezércikkekben űzött
szemérmetlen előfizető-fogdosás elé; és mert a pártellenőrzés, amelyet
nem kell, hogy egy bizottság gyakoroljon, amelyet épen a pártéletadta
politikai iskolázottság végez, ez az ellenőrzés erős korlátokat rak az
üzletkötések, a megfizetett írások és a megfizetett – elhallgatások elé.
(Aminthogy sokszor a legkényesebb kérdésekről egy-egy igaz szót, néha
egészen egyformán hangzót a Népszavá-ban és az Alkotmány-ban lehet
találni. Két »elfogult« pártlapban: a szociáldemokratában és a
klerikálisban.)

Pártoknak: osztályoknak harca szüli a haladást. Ez alól az igazság alól
a sajtó sem kivétel. Ha itt-ott nem is demonstrálja még ezt az
igazságot, az igéretét már megmutatja. És zavaros, sokszor piszkos
áradásában mindenképen, a fejlődés korábbi vagy későbbi stádiumában
egyformán – újra csak ezt kell mondani – a haladás örök ritmusa lüktet.



TARTALOM

  A sajtó  3
  1. A sajtó és a közönség  4
  2. A közönség  10
  3. A sajtó fejlődése  15
  4. Az antizsurnalizmus  19
  5. A sajtó korrupciója  24
  6. Az újságíró  28
  7. Ujságíró-szervezkedés  34
  8. A magyar sajtó  38


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13 |újsáfogyasztást |újságfogyasztást]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A sajtó" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.