Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Egy hirhedett kalandor a tizenhetedik századból
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Egy hirhedett kalandor a tizenhetedik századból" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

TIZENHETEDIK SZÁZADBÓL ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXV. KÖTET

EGY HIRHEDETT KALANDOR A TIZENHETEDIK SZÁZADBÓL

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

EGY HIRHEDETT KALANDOR A TIZENHETEDIK SZÁZADBÓL

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



ELSŐ RÉSZ.  OSTROM ALATT.


I. Fejezet és bevezetés.  A TŰZKORSÓ.

Regényes történethalmazunknak hőse egy «constabler». Nem annak a hasznos
osztálynak a tagja, mely napjainkban azon feladat teljesítésére
született, hogy a budapesti lánczhid két végénél a szekereket
figyelmeztesse, hogy «jobbra kerülj, balra térj!» hanem inkább egy olyan
testületnek a vezetője, melynek egyenesen az a feladata, hogy kárt
tegyen s minél több pusztítást tesz, annál nagyobb a jutalma, dicsérete:
vulgo tüzértiszt.

A krónika csak keresztnevét jegyezte föl: «Hugó». Bizonyosan kimélni
akarta az atyafiságát.

Hugó az ehrenbreitsteini legszélső montalambert-torony ütegeinek volt a
parancsnoka az 1688-ki hadjáratban, mikor a francziák Coblenczet
ostromolták.

Coblencz és Ehrenbreitstein a Rhénus két partján úgy feküsznek egymással
szemközt, mint Pest és Buda. A Gellérthegy épen úgy néz le reánk, mint
az ehrenbreitsteini fellegvár Coblenczre. Ez a város is köröskörül meg
van erősítve s megszokta már, hogy hol franczia, hol porosz, hol
osztrák, hol svéd vegye ostrom alá.

Ezúttal a francziák lövették kegyetlenül s nagyon sok kárt tettek az
«ó-városban». Különösen följegyzésre méltó volt az, hogy gyujtó golyóik
a városparancsnok és a fejedelem lakásait mindenütt föltalálták.
Akárhogyan változtatták meg azok a tanyájukat, a franczia megtudta, s
ámbár kivülről nem láthatott bele a városba, mégis odatalált a
golyóival.

Ebben valami boszorkányságnak kell lenni.

Hugó montalambert-tornya a legveszélyesebb pontját képezte az
ehrenbreitsteini vár azon oldalának, a honnan az megtámadható volt. De
annál nagyobb dicsőség volt annak védelmezése. A montalambert-torony
ugyanis nem valami olyan nyurga épület, a mit «falunyelé»-nek szoktak
nevezni; hanem egy mindenféle zegzug sánczokból, falakból
összebonyolított mértani ábra, melynek egyik oldala a másikat védelmezi,
s annak minden oldalából ágyúk néznek egymással farkasszemet, míg a
tetején furfangos barbatták messzehordó lövegek terhét viselik.

S a hajdankori ágyúval bánás nem volt olyan együgyű tréfa, mint a
mostani Krupp és Uchatius lövegekkel való mesterkedés.

Már az maga egy tudomány volt, hogyan kelljen egy fehéren izzóvá
tüzesített ágyúgolyót a kemenczéből kivenni, azt a hosszú csatakigyónak
a gyomrába betömni, s ha az ágyú elsütése után a golyó beleragadt az
ágyú torkába, nem jött ki, mindenféle dugóhuzókkal, pelikánokkal,
csiptetőkkel onnan megint kikaparni; minden lövés után egy furfangos
eszközzel, mely hasonlít a Merkur-pálczához, az ágyú «lelkét»
megvizsgálni, ha nem ütött-e lyukat rajta a kódorgó teke? hanem hát ebbe
mégis csak beletanulhatott valaki, ha nem is volt valami nagy lángész.
Az «elefánt»-tal is megbarátkozhatott hosszas tapasztalat után, s ha
értett a quadranshoz kellőleg, úgy nem hiába lövöldözte ki belőle a
nehéz bombákat. Hanem aztán meg kell gondolni, mennyi ügyesség és
tapasztalat kellett ehhez egy constablernek, hogy ez olyan
stratagémákkal kudarczot ne valljon, a minők a «tűzpajzs», mely
harminczöt likból pattantott ki ugyanannyi golyót a közeledő ellenségre;
túltett ezen még az «ostromhordó», melynek két kereke van, a henger
oldalai éles késekkel spékelve, a két kereke pedig lőporral megtöltve,
mikor azt az ellenségre eleresztik. Mert, ha annak pontosan és ügyesen
egyszerre gyulad meg mind a két kerekének a tölteléke, hát akkor az,
mint a veszett bika, úgy rohan az ellenség közé, s a kit elől-utól
talál, annak részint szemét, szakállát ki- és elégeti, részint a
késeivel összekaszabolja, de ha csak az egyik kereke talál elsülni, a
másik nem, akkor elkezd mint a búgatyú pörögni az alvamaradt kereke
körül, míg a tüzében tart, szétkergetve az egész compániát; ha pedig a
másik kerék valamivel, egy fél másodperczczel későbben fog tüzet, akkor
az egész stratagema visszafordul, s a saját gazdáját kergeti el a
mezőről. Nem szükség aztán hosszasan magyaráznunk a lánczos golyókkal
való lövöldözésnek a fortélyait; mert azt úgy is mindenki megértheti, ha
elgondolja, hogy mikor két ilyen lánczczal összekötött golyó az ellenség
közé repült, az a láncz az első katonának a nyaka körül csavarodott,
akkor a rajta levő golyó elkezdett körülkeringeni, a mellette levő
katonának egyikét előlről, másikát hátulról ütötte orron és fültövön, és
így tett mindaddig, a míg a lánczban tartott; a mi pedig a nyeles
golyókat illeti, azokért igazán örök kár, hogy kimentek a divatból; mert
az olyan volt, mintha két vas főzőkanalat a nyeleiknél fogva karikával
összekapcsoltak s aztán úgy lőtték volna ki. Az még csak jól járt, a ki
a két nyele közé jutott, mert annak csak a torkát szorította össze; de a
mellette álló két katona, a kinek a töksije abba a két üres főzőkanálba
került, mikor az annak a fejét egymáshoz csapta, tudom, hogy holta
napjáig megemlegette azt a tréfát.

Azonban két legújabb találmány idézett elő a tüzérségi harczban, (a mit
akkor «arkoláj»-nak hivtak) valóságos forradalmat.

Az egyik német, a másik franczia találmány volt.

A német találmány, s ez Hugó alkotása volt, a nevezetes «fias
bomba-vető». Egy nagy mozsár, melynek a középső lyuka ötven fontos bomba
számára van kiszabva, köröskörül azonban még nyolcz kisebb üreg van,
melybe csak öt fontosak vannak szánva. Mind a kilencz golyót egyszerre
viszi ki ugyanazon töltés a bombavetőből. Képzelhetni annak a
francziának a mulatságát, a ki azt hallotta, hogy egyet lőttek, s aztán
arra az egy lövésre a bomba-emsén kívül még a nyolcz bomba-malaczot is
látja a nyaka közé potyogni! Ezzel mulattatta Hugó az ostromló
francziákat.

Hanem aztán azok is találtak ki valamit az ő distrahálására.

Ez volt a «tűzkorsó».

Tökéletes hasonmása az azoknak a korsóknak, a miket a mi aratóink
visznek ki magukkal a tarlóra, s a mik olyan jó hűsen tartják a vizet.
Csakhogy ezekben nem viz áll, hanem tűz. Vasból vannak, meg levén töltve
valami pokolbeli keverékkel. Aztán nem egy fogantyujok van, hanem négy,
s annak is épen úgy, mint a mi vizes korsóinknak, van egy lyuka, a min
keresztül a szikrázó tűzláng csak úgy fityfirékel elő. Arra való, hogy a
hová leesik, ott a mi égni valót talál, azt meggyujtsa. Hiszen ilyen
gyujtó golyóik a németeknek is voltak. Csakhogy ennek a tűzkorsónak még
egy másik jó tulajdonsága is volt. Mert a bombák kétféle jó
tulajdonsággal dicsekesznek. Vannak olyanok, melyek folyvást és
huzamosan okádnak olthatlan tüzet, és így gyujtogatnak; vannak mások,
melyek rögtön szétdurrannak, és így rombolnak, meg öldökölnek. A
«tűzkorsó» egyesítette mind a két kitünő virtust egymagában.

Előbb gyujtogatott, azután szétdurrant.

A gyujtó golyókon már ki tudtak fogni az ostromlók. Mikép Munkács
várának védelmezője, Zrinyi Ilona, úgy a németek is kitalálták már azt a
mesterséget, hogy mikor egy ilyen tűzprüszkölő szörnyeteg jött, ott
várták vizes marhabőrökkel, a mint leesett, lefülelték, letakarták s
mivel hogy a tűzgolyó is, mint minden állat, él, ha lélekzetet vehet, de
ha nem vehet, kénytelen megdögleni: tehát az történt velük.

Ámde a tűzkorsó nem engedte ezt a tréfát magán produkáltatni; a mint a
német lefogta a marhabőrével s bedugta mind a négy orralikát, a tűzkorsó
egyszerre szétdurrant s itt egy csizma, ott egy irha; a német, a hány
darabból állt, annyifelé repült.

Többet aztán nem volt kedvük a tűzkorsóval komázni.

Hanem egyszer egy ilyen a sánczba belőtt tűzkorsó, miután kifujta a
mérgét, kapta magát, nem durrant szét; épségben maradt.

Azt, a mint kihült, felvették a tüzérek s odavitték Hugóhoz.

– No, most megtudom hát, hogy mi lakik ebben a veszedelmes lövegben?
mondá a constabler s akkor azután majd én is készítek ehhez hasonlót a
komának.

A tűzkorsó nyakán volt egy kalap, olyanforma, mint a kulacsnak a száján,
az bizonyosan lesrófolható volt. Hugó e fölfedezésre meghívta a
várparancsnokot, a főkapitányt, a nagyherczeget, a városkormányzót, a
tüzérségi főparancsnokot, a soltészt, meg a syndicust, meg a fejedelem
alchymistáját, hogy legyenek jelen a tűzkorsó fölbontásánál. Azok
egyenkint mind azt mondták magukban: «elég, ha a többi ott lesz, minek
menjek én oda? Hátha az a bolond korsó akkor sül el, mikor felnyitódik?»
s mindnyájan otthon maradtak. És igy csak Hugó maga tudta meg, hogy mi
volt annak a tűzkorsónak a fenekén?

Hugó, miután a tűzkorsót felbontá, megtudta, hogy miféle ördöngös
mestersége van annak belül; nagyhamar öntetett hasonló tűzkorsókat s
épen úgy elkészítette, a hogy a francziák, s azokat a fejedelem és a
várparancsnok szeme láttára átlövöldözgeté a francziák táborába. A
főurak távcsöveikkel nézték és gyönyörködtek benne, hogy talál oda a
tüzes golyó, mint egy lángfarku sárkány a megczélzott pontra; ott azután
gyujt, ha arravalót talál, s végre szétpukkan.

Egy-két tűzkorsóval megesett Hugónál is, hogy nem durrant szét a
franczia sánczok között; hanem ez a sors az ellenség lövegeivel is közös
volt: a francziáknak is mindennap veszett így kárba egypár lövegük. Hugó
rendesen behozatá az ilyen csütörtököt adott tűzkorsókat s aztán újra
megtöltve azokat, visszalövöldözé a kölcsönadókra. Oh, azon időkben
nagyon kedélyesen ment az ágyúzás. Két ellenség szép barátságosan
visszalövöldözte egymásnak a golyóit. Derék, takarékos korszak volt! Még
1809-ben is Napoleon a wagrami csatatéren huszonnyolczezer ellenséges
ágyúgolyót szedetett össze, s azokat lövöldöztette vissza az
osztrákokra, s ha még két napig tartott volna az ütközet, háromszor
lőtte volna innen oda, onnan ide a két ellenség ugyanazokat az
ágyúgolyókat.

Meg is jutalmazta a fejedelem a derék constablert ezért az
eltulajdonított találmányért, felemelve hópénzét az eddigi tizenhat
tallérról húszra, s még azonfölül egy hordó dupla sörrel is
megajándékozta. A miért a főparancsnok meg is orrolt, mert ő neki be
kellett érni fehér sörrel.

Hugónak sok volt az irigye, de nem mertek belekötni.

Hugó igazi viadori termet volt; ábrázatja dúsgazdag veres hajzatával
olyan, mint egy oroszlánpofa; örökké mosolygó, soha zavarba nem jövő.
Azt senki sem haragudni, sem megijedni nem látta soha. Bánat, szomoruság
nem hagyott nyomot vonásain. Negyven év körül volt már, s egy kicsit
himlőhelyes; de azért a hol egy elszerezni való asszony volt a szemei
lőtávolában, az az övé lett! A jó evésnek, ivásnak is nagy barátja volt.
S azért nem is állta a pénz.

Pedig mindenből azt válogatta, a mi a legjobb.

Ez az inyenczség a soltészt boszantotta nagyon. Ő, mint a polgárőrség
főparancsnoka, előljárója volt a constablernek, és azért az mégis
mindenben túltett rajta.

A czifra Rike, a markotányosné, a polgárőrség főparancsnokának jól a
körmére ütött, ha az csipkedni próbálta, a constablertől pedig azt is
eltürte, ha megölelgeté.

Az ostromzárolás miatt minden élelmi szer rendkívül megdrágult a két
városban: így történt, hogy a piaczon egy kövér ludat három tallérra
tartott a kofa, a mi hallatlan nagy pénz volt. A soltész felesége
alkudott rá, de nem tudta megvenni; ekkor odajött a czifra Rike s azt
mondá: «hogy adod? ide vele!» megvette s odább állt vele.

A soltész megtudta, hogy a kövér ludat a czifra Rike Hugó constabler
számára sütötte ki.

– Hallod-e constabler, mondá másnap a soltész Hugónak, ez nem történik
Isten hírével. Te kövér ludat eszel, mikor nekem nem jut, csak sovány
sajt vagy héring a kenyér mellé; pedig soltész vagyok. Van neked húsz
tallér hópénzed, ebből nem jut mindennapra három. Valld meg, honnan
pénzelsz?

Erre ezt mondta neki a constabler:

– Látod soltész, ha én téged most bolonddá akarnálak tenni, hát azt
mondhatnám, hogy nem az én pénzem ára ez. A czifra Rike belém bolondult;
hogy mivel bolondítottam így belém? azt ha magadtól nem tudod, hát én
tőlem meg nem tanulod; szerelmes az asszony, rám költi a pénzét, s ő
tudja, hogyan szerzi azt? biz én nem kérdeztem tőle. De hát nem akarlak
megcsalni. Megvallom az igazat. Kérlek, el ne árulj senkinek, mert nem
szeretnék a papokkal tánczba keveredni. Tehát megsúgom, hogy nekem
bizony varázstallérom van: tudod, a mit úgy hínak, hogy «Heckethaler.»
Valahányszor kiadom, nem marad ott, rögtön visszaszökik hozzám.

– Ej, ej, s hogyan jutottál ehhez a varázstallérhoz, constabler?

– Azt is megsúgom; de el ne áruld a kapuczinusoknak. A hogstrateni
mocsárban kaptam ezt a «baklovagok»-tól.

– No no! De csak nem adtad el érte a lelkedet?

– Nem. Rászedtem az ördögöt. Egy tudatlan zsidógyereket adtam oda a
«makers»-nek magam helyett.

– No ezt jó lesz titokban tartanod!

A soltész azonnal sietett a megtudott titkot elárulni a fejedelemnek, a
ki azt mondta neki rá, hogy bárcsak az ő tallérjai is mind Heckethalerek
volnának, akkor volna könnyű háborút viselni.

Hugó constablernek csak annál nagyobb lett a becsülete, hogy el lett
róla hiresztelve a félelmetes «baklovagokkal» való szövetsége, meg a
varázstallér soha el nem fogyatkozó kincse.

Akközben a francziák egyre lövöldözték tüzes korsóikkal Ehrenbreitsteint
és Coblenzet, s mindennap rátaláltak a fejedelem megváltoztatott
lakhelyére.

A fejedelem utoljára jutalmat tűzött ki annak, a ki felfedezi azt a
titkos kémet, a ki napról-napra elárulja a francziáknak, hogy ő hova
költözött át, mert ezt valakinek el kelle árulni. Pedig a város
kijáratait olyan jól őrzik, hogy azon élő ember ki nem mehet. Már
galambpostával sem lehet árulkodni, mert a mi házi madár volt a két
városban, azt már mind megették.

A soltész nagyon hamar készen volt a gyanujával.

A két ostromolt városban minden ember sír, jajgat, imádkozik,
káromkodik, böjtöl; csak ez az egy ember nézi a világot hidegvérrel,
iszik, fütyörész és jóllakik.

Ha jön egy tüzes szörnyeteg, sivítva, prüszkölve, minden nép fut előle
szerteszéjjel s búvik a pinczébe; ez az egy ember pedig utána megy,
fölkeresi, a hova az leesett, s ha szét nem pukkant, kiássa a földből, a
hova az befúrta magát s hazaviszi magához.

Ez több, mint vakmerőség.

A constabler, a maga földalatti tüzérműhelyében aztán az épen maradt
tűzkorsót szétszedi, felnyitja, újra megtölti s azzal visszalövi az
ellenségre.

Ez több, mint tréfa.

Egyszer, a mint Hugó ismét saját maga hozott elő egy tűzkorsót a
tüzérműhelyéből, a soltész azt mondá neki: «Megállj! Nyisd fel azt a
tűzkorsót; hadd látom meg, mivel van megtöltve?»

Hugó hidegvérrel lesrófolta a tűzkorsóról a bezáró kupakot, mire annak a
felső része két felé nyílt s abból egy ritka vászonba burkolva ki
lehetett venni a gyúanyagkeveréket. Azt azután megmagyarázta a
constabler a soltésznak, hány rész lőpor, mogyorófaszén, kénvirág,
gyanta, szurok, szalamia, borax és ólomczukor járult hozzá, hogy
együttesen olthatlan pokoltűz váljék belőle.

– Ez bizony nagyon szép; de hát ezen alól mi van?

A tűzkorsót a görögtűzanyag csak félig tölté meg.

– Ezen alól következik egy agyaglemez, mely a gyujtóanyagtól elzárja a
tűzkorsó fenekén levő robbanó anyagot, a mi nem egyéb, mint lőpor. Mikor
a görögtűz odáig leég, az agyag izzóvá lesz; ez robbantja el a lőport.
Ez az egész titka a kettős virtusú bombának.

– Szeretném én azt látni, hogy mi van ez agyaglemez alatt? mondá a
soltész.

E szóra a constabler hirtelen hátratekintett. E szilaj tekintetben a
kalandor egész kétségbeesett vakmerősége volt kifejezve: düh,
elszántság, harag s ijedtség, de csak egy pillanatra. A soltész
fogdmegjei állták körül, elzárva előle a menekülés útját.

Ekkor aztán elnevette magát s széles vállain egyet vont.

– No hát nézd meg, hogy mi van alatta.

A soltész fölfeszítette az agyagréteget bicskája hegyével s az alatt nem
hogy lőpor lett volna, hanem puszta homok volt s ennek a fenekén volt
egy írás, a miben az ostromló francziák számára körülményes értesítés
volt adva a várbeli állapotokról.

– Verjétek vasra! kiálta diadalmasan a soltész. Itt van valahára a
csalhatatlan bizonyíték ellened, gaz áruló! Majd adok én neked czifra
Rikét! majd adok én neked kövér ludat.

Hugó az alatt is nevetett, míg a lánczot rakták a kezére.

S hogy a tanújel kiegészíttessék, jön nagy süvöltve a franczia
ostromtelepből legottan egy tűzokádó vaskorsó, lecsap a sánczárokba; de
nem durran szét. Azt felhozzák, széjjel bontják, s ime abban is mit
lelnek az agyaglemez alatt? Kétszáz darab Albertus-tallért.


II. A KÍNVALLATÁS.

🖝

Az a mutató kéz, meg az a két vonal annyit jelent az aktákban,
(rövidségnek okáért) hogy a törvényszéknek elnöke intett a kínpad
mesterének, hogy csavarjon egyet a köteleken.

Mely megtörténvén, a törvényszék jegyzője felirá a kimondott szavakat,
egész a kínzott «irgalom, kegyelem» kiáltásáig.

A fejedelem egy külön asztalnál foglalt helyet, emelvényre állított s
fekete trónmennyezettel fedett karszékben. A soltész elnökölt.

Első kérdés vádlotthoz:

– Mi a neved?

– A nevem Podoliában «Terguszko Jaroszlav»; Zbaraszban «Kohaninszky
Zdenko»; Odenseeben «frater Hilárius»; Hamburgban «Junker Elias»;
Münsterben «Stramm Vilmos»; Amsterdamban «Mynher van der Bullen Tóbiás»;
Singaporeban «Maharadzsa Kong»; a tengeren «Captain Rouge»;
Hoogstratenben «Malchus lovag»; Lillenben «Chevalier de Mont Olymp»; a
Pfalzban «Doctor Sarepta»; itt pedig «Hugo von Habernix».

– Több nincs? kérdé az elnök elbámulva.

S ez olyan furcsa kérdés volt, hogy mindenki elnevette rá magát. Kezdte
a vádlott a kínlajtorján, folytatta a nagyherczeg, az ülnökök is mind
kaczagtak, még az asztalfőre kitett halálfő is nevetett. Csak az elnök
maradt haragos.

– Többre nem emlékezem, végezé a vádlott.

🖝

Második kérdőpont:

– Minő vallású vagy?

Felelet:

– Születtem ágostai hitvallású eretneknek, Krakkóban áttértem a
socinianusokhoz, Ukraniában az orthodox keleti egyház kebelébe léptem,
azután lettem igazhivő római katholikus, később rozikrucianus, azután
kvekker; voltam az indus brahman vallás kebelében, végre beálltam az
istentagadó és ördögimádó manichæus felekezetbe, másnéven kainisták
közé.

– Szép gyüjtemény! monda rá az elnök.

A jegyző felírta a vallomást.

🖝

Harmadik kérdés:

– Mi az állapotod, vádlott?

– Zászlótartó, – fogoly, – rabszolga, – harámbasa, – parasit, – herczegi
főudvarmester, – kolduló zarándok, – verbunkos káplár, – sekrestyés
barát, – nemes lovag, – csigakereskedő, – stockjobber, – alderman, –
hajóskapitány, – viczekirály, – tengeri kalóz, – tanító, – kutyapeczér,
– boszorkánymester, – baklovag, – hóhér, – pikenier, – asszonyköpönyeg,
– csodaorvos, – próféta és constabler.

– Hohohó! kiálta rá az elnök. A jegyző nem bir utánad szaladni.

S megint nem állhatták meg a jelenlevők, hogy ennyi bolond hivatal
felsorolására el ne nevessék magukat, maga a vádlott és a csontkoponya
is nevetett. Különös jó kedvük volt mai nap.

Negyedik pontja a kínvallatásnak, a megelőző

🖝 után:

– Miféle bűnök elkövetésében vallod magad részesnek?

Kínvallatott válasza:

– Voltam haramiabanda és mordályégető társaság tagja.

A soltész nagyobb hítelesség okáért diktálta a jegyzőnek a bűntény latin
nomenclatióját.

– Primo Latrocinium!

– Elcsábítottam a jóltevőm feleségét bűnös szerelemre.

– Secundo Adulterium!

– Kiraboltam a templomot, a minek az őrzése rám volt bízva.

– Tertio furtum. Sacrilegium!

– Álnév alatt kiadtam magam nemes embernek.

– Quarto larvatus.

– Hamis oklevelet készítettem magamnak.

– Quinto falsorium!

– Megöltem párbajban a jó barátomat.

– Sexto Homicidium ex duello!

– Megcsaltam a kereskedő társaimat.

– Septimo stellionatus.

– Elárultam a rám bizott államtitkokat.

– Octavo felonia!

– Kereskedtem a más vagyonával.

– Nono Barattaria!

– Áttértem a bálványimádó hitre.

– Decimo Idololatria!

– Második feleséget vettem, míg az első élt.

– Undecimo Bigamia.

– Harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat is vettem.

– Duodecimo Trigamia, polygamia!

– Királyt öltem.

– Decimo tertio Regicidium!

– Tengeri kalóz voltam.

– Decimo quarto Pirateria.

– Az első feleségemet megöltem.

– Decimo quinto Uxoricidium!

– Boszorkánymesterséget űztem.

– Decimo sexto Sorcelleria!

– Az ördöggel szövetkeztem.

– Decimo septimo Pactum diabolicum implicitum.

– Hamis pénzverő voltam.

– Decimo octavo Adulterator monetarum.

– Új vallást hirdettem.

– Decimo nono Hæresis! Schisma!

– Mérges szerekkel kuruzsoltam.

– Vigesimo Veneficus!

– Elárultam a rám bízott várat.

– Vigesimo primo crimen traditorum.

– Embert ettem.

– Vigesimo secundo. Antropophagia! Cannibalismus!

Kiálta fel a soltész, a keze alatt levő pandectára ütve tenyerével. A
veríték csorgott kövér homlokáról.

Itt a kínvallatott szünetet tartott.

– Nincs több? kérdezé siránk hangon a soltész, mire a kínvallatott
elkezdett hangos hahotával kaczagni. De most már csak egy magában
kaczagott, senki sem követte. A porkoláb félreértette a soltész 🖝
intését s még egy hatalmasat csavart a kínzott karjait és lábait
megnyujtó köteleken, hogy annak a kínordítása összevegyült a
kaczagásával, egyik a másik hangjába átcsapva, mint a kit egyszerre
fojtogatnak és csiklandanak. Pedig a soltész azt adta a jelben tudtául,
hogy mára a vallatás elég lesz: a vádlottat vissza lehet vinni a
börtönébe.

Rendkívüli eset ez! Ennyi bűntett egy csomóban! Ezt az embert
kegyetlenül ki kell examinálni.

Maga a nagyherczeg is fölöttébb kiváncsi volt megtudni, hogy minő
összefüggés lehet az előadott csodálatos fejezetek között s meghagyta,
hogy másnap és a míg benne tart, addig el ne kezdjék a vallatást, míg ő
meg nem érkezik a törvényterembe.

A vádlottnak pedig jó oka volt nevetni. Mert míg ő azt a huszonkétféle
bűnesetet a törvénybiráknak elhistorizálja, akkorra beveszik a francziák
Coblenczet s őt szépen megszabadítják a börtönből és a kegyetlen
kínhaláltól. Ezt nevette előre.

Most mi történjék ezzel az emberrel?

Hogy ki kell őt végezni, annyi bizonyos. De mi módon? Ez a nehéz kérdés.

Mert ha csak annyit vallott volna be, a mennyi eredetileg kisült rá,
hogy az ellenséggel összeczimborált s áruló volt, akkor világos volna a
büntetése: «háttal fordítva, főbelövessék». De ily komplikált vallomás
után a birákra nézve fölöttébb meg van nehezítve a válogatás.

Mint rablót kerékbe töretés illeti; mint kettős, sőt hatos házasságban
élőt ugyanannyi darabra szétkonczoltatás; mint királygyilkost kezeinél,
lábainál fogva négy ló közé fogva kell szétszakítani. Úgy, de ez hogy
történhessék, ha már előbb hatfelé szétvágatott? Azonkívül is, mint
oklevélhamisítónak a jobb kezét elvágatni elengedhetetlen föltétel; mint
ördögimádó, máglyán kiszenvedendő tűzhalálra szolgált, de ugyanakkor
hogyan lehessen rajta végrehajtani az elevenen mozsárban való
összetöretést, a mi a feleséggyilkosra van kiszabva? s ha mindezek végre
lesznek rajta hajtva, hogyan tétessék elég a törvény rendeletének, mely
az emberevés bűneért az éhhalállal bünhődés rettentő supliciumát szabta
meg világosan?

A fejedelem salamoni itélete döntött.

– Állíttassék törvényszék elé a gonosztevő. Mondja el körülményesen,
hogyan követte el mindezen vétkeket sorban? S a melyik vétke aztán
legnagyobbnak fog találtatni, annak a büntetése hajtassék rajta végre.

Ebbe a soltész is beleegyezett.

A birák aztán abban állapodtak meg, hogy a másnap megkezdendő részletes
vallatásnál ne a nyujtóztató gép alkalmaztassék, mert az nagyon elveszi
a testi erejét a vallatottnak, a mire pedig ilyen hosszú vallomásnál
nagy szüksége leend, hanem a víztortura, a mi abból áll, hogy a
hanyattfekvő vádlottnak egy tülköt dugnak a szájába s azon keresztül
folyvást töltik bele a vizet, a míg csak nem vall.

– Nem úgy lesz, mondá a nagyherczeg. Ha az ember vizet iszik, attól
elmegy a mesemondó kedve. (Tudom magamról.) Én moralis torturát szabok
rá. Mondassék ki rá azonnal a halálitélet. Kisértessék le azonnal a
siralomházba. A siralomházban töltött órák a legnagyobb tortura és
penitenczia egy gonosztevőnek. A nép, mely bámulatára összecsődül,
kenyeret, bort, pecsenyét szokott hordani az elitéltnek – vigasztalásul.
Így a tartása sem kerül semmibe. A gonosztevő, mikor jól evett, ivott,
felhozatik a törvényszék elé s ráparancsoltatik, hogy mondja el sorba
bűneinek körülményes történetét. A jól ivott ember szeret beszélni.
Másnap megint leküldetik a siralomházba, s így folytattatik vele
mindaddig, a míg vétkeinek lajstromát az utolsó jottáig protocollumba
nem diktálta.

A birák helybenhagyták a nagyherczeg véleményét, csak a soltész morgott
nagyon, hogy hiszen ennek a huszonkétszeres gonosztevőnek sokkal jobb
dolga lesz idebenn, mint valamennyi birájának, a ki az ostrom alatt
ugyancsak megtanult éhezni és szomjuhozni.

A syndicus azonban megnyugtatá:

– Ne irigyeljük szegény ördögtől ezt a kis mulatságot a kaloda és az
akasztófa között. Tudja, komám: «ma nekem, holnap neked!»



MÁSODIK RÉSZ.  A RABLÓK KÖZÖTT.


I. A PRSZJAKA BARLANG.

Zászlótartó voltam Hatzfeld Menyhért tábornok ezredében a császári
seregnél. (Ezen kezdé vallomását Hugó, midőn első nap a siralomházból
felhozatott.) Ott igen jól viseltem magamat, s különös ügyességet
tanúsítottam az ostromágyúk kezelésénél, úgy, hogy a tábornokom
constablerré léptetett elő, mikor Krakkót ostromoltuk.

Ezt a várost akkor Rákóczy György, erdélyi fejedelem tartá megszállva, a
ki a svédekkel szövetkezett Lengyelország meghódítására s azokkal együtt
már el is bánt a lengyelekkel, mikor a császári seregek ezeknek a
segítségére bevonultak.

Nem akarok Krakkó ostrománál hosszasan séramórálni, nehogy a birák urak
előtt úgy tünjék fel a vallomásom, mintha szántszándékosan nyújtanám
mellékes körülmények előadásával a történetemet. Csupán azt fogom
elbeszélni, a mi elkövetett bűneimmel a legszorosabban összefügg.

Az ostrom ideje alatt megismerkedtem egy lengyel nemes úrnak a
kisasszonyával, a ki belém szeretett. Még akkor csinos fiatal legény
voltam.

Gyönyörű szép fekete szemű leány volt, alig tizenhat éves. Ha jól
emlékezem még rá, Marinkának hítták. Tőle tanultam meg lengyelül és még
valami mást is, a mi teljes életemnek veszedelme maradt: asszonyt
szeretni.

Az ostrom alatt tábornokom engem küldött ki kémlelődésre a magyaroktól
megszállt helyekre. Én voltam a legvakmerőbb, a ki éjszaka egész a
Krakkót körülvevő nemesi tanyákig el mertem hatolni. Igen, mert ott
találtam a szeretőmet. Bizony nem a tábornok aranyaiért koczkáztattam a
fejemet minden éjjel, hanem a szép Marinka tűzszemeiért, a ki elém jött
a kastély kapujáig, mezitláb, hogy az alvókat fel ne költse.

Volt azonban egy vén boszorkány gazdasszony a kastélyban, a ki
megsejtette titkos találkozásainkat s elárulta a nemes úrnak.

Egy éjjel, a mint a szép Marinka a legédesebben tanítgatott rá a
holdvilágtól derengő szobában, hogyan kell kimondani azt, hogy «Kocham
Pana.» «Z. calego serza» (szeretlek, egész szivemből), egyszer csak
halljuk az emeletre felvezető falépcsőn a vén nemes csikorgó lépteit és
torokráspolyozását.

Megijedtem. Most végem van.

– Nyebojsza! sugá fülembe a leány. Lépj ki az ajtón a folyosóra s eredj
bátran az öreggel szemközt s akármit mond, feleld rá azt, hogy «egy az
Isten!»

Azzal kitaszított az ajtón s azt magára zárta: én egyedül maradtam a
folyosón.

Az öreg nemes fölczammogott a lépcsőn, szerencsémre egyszerre csak az
egyik lábával léphetett, mert a másik meg volt meredve a térdébe lőtt
golyótól. Kegyetlen négyszögletű vörös képe volt, a mit nagyon jól
kellett látnom, mert az egyik kezében tartott egy nagy trombita végű
puskát, a másik kezében pedig az égő kanóczot, s azt egyre fútta, hogy
el ne aludjék. Alkalmasint az vette el a szeme világát annyira, hogy nem
vett hamarább észre, mint mikor a puskája vége megütötte a mellemet,
akkor kiáltott rám mérges rekedt hangon:

– Kto tam? Stoj! (Ki vagy? Megállj!)

Én a leány utasítása szerint azt mondtam rá:

– Egy az Isten!

Mit tehettem egyebet?

Erre a szóra az öreg egyszerre nyájas lett hozzám: a kanóczot eltaposta
a csizmája talpával, a puskáját a félkarjára vetette, nekem a vállamra
veregetett, testvérkéjének nevezett s aztán megfogta a karomat,
levezetett a recsegő lépcsőkön a maga szobájába, a hol nagy tűz égett a
kandallóban, ott leültetett egy medvebőrös padra, elém tett egy
szűknyakú üveget tele meggypálinkával; maga meg elővett egy kicsi kis
könyvet, akkorát, hogy azt egy csizmaszár mellé el lehetett dugni s
abból elkezdett nekem olvasni olyasformát, hogy a szentháromságra semmi
szükség sincs a világon; mert a milyen kevés dolog történik a mostani
világban Isten hírével, arra «egy» is elég.

Nekem a hajam szálai borzadtak fel e dolgok hallatára, s most vettem
csak észre, hogy micsoda kelepczébe jutottam. Az én Marinkám apja
socinianus eretnek. Még azoknak is a rabbinusa. S ez most engem
proselytájává akar tenni. Lengyelországban nagyon el volt terjedve
Blandrata vallása s a kemény üldöztetés miatt a hívei csak titokban
terjeszthették a hitüket. A vén lengyel kastélya volt egyik tanyájuk, a
hol az áttérőket elfogadták. Mikor aztán már azt hitte, hogy jól
felvilágosított, akkor elővett egy vastag könyvet, s azt mondta, hogy no
már most tegyem rá a kezemet, s mondjam utána az esküt.

Meg voltam szorítva.

Ha nem esküszöm, akkor meg kell vallanom, hogy a leányáért jöttem ide.
Akkor ott a puska a háta mögött, azzal egyszerre a mennyországba
expediál.

Ha pedig esküszöm, akkor a pokolba jutok.

Mit válaszszak?

A mennyországba egyenesen, tüstént, extrapostán, vagy a pokolba
kerülővel, nagy állomásokkal, szép csendesen?

Fiatal voltam még, sajnáltam a szép kondor haju fejemet, választottam az
utolsót.

Ettől fogva mindennapos voltam az öreg lengyel házánál, a hol
éjszakánkint összegyültek a socziniánusok.

Nekem, mint neophitának, eleinte csak addig volt szabad a gyülekezetben
részt vennem, a míg énekeltek. A mint aztán a prédikáczióra került a
sor, engem kiküldtek előörsnek, hogy a meglepetés ellen őrködjem. A mi
nekem nagyon kedvemre volt; mert az alatt, a míg a prédikáczió tartott,
én bizony nem álltam oda a kapufélfát támogatni, hanem felmásztam a nagy
diófára, a mi a kedvesem ablaka alatt volt s arról szépen bementem az
ablakon, átvenni az osculum charitatist. Éjszakára most már az öreg
rendesen rázárta az ajtót a leányára, azt gondolta, hogy ezzel egészen
biztosította magát. A míg a bölcsek oda alant az istenség egységenek
dogmáját feszegették, az alatt mi bolondok odafönn a két ember
szívegységének dogmáját tökéletesítettük, biztosak levén a felől, hogy a
míg a concio tart, az öreg onnan ki nem jön.

Egyszer aztán különösen megszaporodott a gyülekezetünk.

Egy csoport magyar vitéz jött ki Krakkóból, a kik szintén socziniánus
vallásuak voltak.

Az öreg nagy örömmel fogadta őket, kivált miután megtudta az
elbeszélésükből, hogy ő náluk Erdélyben már egész bevett vallás a
soczinianusoké, a fejedelem maga is ezt a hitet vallja. Ha ő lenne a
lengyel király, a lengyel eretnekeket sem üldöznék többé; minden
templomot a soczinianusoknak adna.

Mikor ezt a hírt megvittem a tábornokomnak, az a sátora tetejéig ugrott
mérgében. Azt mondta, hogy az mégis borzasztó, a hogy ezek a magyarok
értenek a korteskedéshez! Ha megnyerik a lengyel socziniánusokat, soha
senki se veri ki őket Lengyelországból.

Szerencsére volt egy lényeges véleménykülönbség a magyarok és a
lengyelek schismájában.

De előre kell bocsátanom azt, hogy egy idő óta az öreg lengyel mintha
gyanut fogott volna ellenem, nem küldött ki többé előörsöt állni, a míg
a prédikáczió tart, hanem érdemesnek talált, hogy én is részt vegyek a
vitatkozásban, s így jöttem tudomására azoknak, a miket elmondandó
vagyok.

A véleménykülömbség a magyarok és a lengyelek között a mi urunk
Megváltónk isteni természete körül forgott.

A magyar socziniánusok azt allegálták, hogy a Krisztus, bárha nem Isten
is ugyan, mert csak «egy az Isten», de azért Istennek a fia, ki
érettünk, bűnös emberekért vérét kiontotta. Ennek emlékére nekünk
kötelességünk, valahányszor összegyülünk, kegyeletes áhitatunkat,
boritalnak alakjában kifejezni.

Aztán olyan nagy volt a magyar uraknak az áhítatuk, hogy mikor az öreg
lengyel egy átalagot felhozott a pinczéjéből, s azt körül bocsátotta,
hát mire az a gyülekezet kezéből ő hozzá visszakerült, már akkor semmi
sem volt benne.

Láttam az arczáról, valahányszor az üres csobolyót megrázta s
tapasztalá, hogy nem kotyog, mint harapózott benne mind mélyebben a
hæresis.

Eleinte csak azt vitatta, hogy minek az a sűrű visszaemlékezés a
Krisztus kiontott vérére? Elég volna csak minden vasárnap, vagy csak
minden sátoros ünnepen; de a magyarok ráolvasták a bibliából, hogy
«átkozott az, a ki a napok között külömbséget teszen».

Ekkor aztán az öreg magát a dogmát támadta meg.

Tartott egy kemény prédikácziót, melyben azt állítá fel, hogy Krisztus
nem volt Isten fia, hanem csak ember fia és maga is csak ember.

Erre a magyarok azt mondták, hogy igen, de derék ember fia volt, és maga
is jó ember, még így is megérdemli, hogy kiontott vérének emlékére
boritalnak symboluma alatt kegyesen áldozzunk. S egy átalag megint
odalett.

Az öreg egyre fanatikusabb üldözője kezdett lenni az én mennybeli
Üdvözítőmnek. A következő gyülekezetben már arról prédikált, hogy
Krisztus nem is volt jó ember, még csak nem is olyan ember, a kit
valamiért kell tisztelni, mert először is zsidó volt, másodszor meg azt
hirdette, hogy adót kell fizetni, s annálfogva megérdemlette, hogy
kivégezzék.

De a magyar urakat még ez sem tántorította el. Azt mondták, hogy: no, ha
ilyen rossz ember volt a Krisztus, akkor meg már épen kötelességünk,
hogy kiontsuk a vérét és megigyuk boritalnak alakjában!

(– Derék emberek azok a magyarok! kiálta föl a nagyherczeg.

– Ördögöt derék emberek! ellenkezék a soltész; hisz ők csufolódnak
jobban!

– Habet rectum! mondá a nagyherczeg. Mondjad tovább, édes fiam!

Hugó aztán folytathatá vallomását.)

Ekkor végtére a vén lengyel nemes próféta, az utolsó átalag kiürítése
után azt mondá a gyülekezetnek, hogy a legközelebbi kegyes összejövetel
alkalmával arról fog nekik prédikálni, hogy Krisztus voltaképen nem is
volt a világon soha: az egészet a papok gondolták ki. Ezzel aztán
gyökeresen vége lesz vetve a magyar urak nagy áhitatosságának.

(– És te még ebben az Istenkáromló gyülekezetben is résztvettél-e?
förmedt fel az elnöklő soltész a vádlottra.)

– Oh dehogy, kegyelmes uram! Hogy lettem volna képes ily
elvetemedettségre? Sőt inkább egy nagyon istenfélő gondolatom támadt,
melynek végrehajtására összebeszéltem a diófán keresztül az én
szerelmesemmel, a szép Marinkával, a ki egy idő óta a legszigorúbb zár
alatt tartatott az atyja által. Tervünk az volt, hogy majd mikor az
eretnekek gyűlése együtt lesz, én, az alatt az ürügy alatt, hogy a ház
táját körülczirkálom, egy nagy darab égő taplót beledugok a juhakol
nádtetejébe s aztán, mikor amaz istenkáromló szónoklat nekiindul, azt
egyszerre félbeszakítja a nagy tüzi lárma, erre mindenki szétszalad, a
zavar általános lesz, a kastélyból mindent kihordanak az udvarra, nehogy
odaégjen; az istállóból kihajtják a lovakat, a kisasszonyokra senki sem
ügyel. Ekkor az én Marinkám a felügyelésre hagyott ősi drágaságokból,
ékszerekből összepakol annyit, a mennyi egy átalvető iszákba belefér; én
elfogok egy pár bitangjába eresztett paripát, s azokra felkapva, ketten
együtt a nagy tüziveszedelem alatt észrevétlenül elnyargalunk, haza az
én táboromba s ott élünk aztán kegyesen, mint férj és feleség.

(– No az igazán istenfélő gondolat volt tőled!) szólt közbe a
nagyherczeg.

– Mit gondol kegyelmességed, riadt fel a soltész: hiszen «incendiarii
malitiosi comburantur!» s azonkívül «raptus» és «rapina», az első «decem
juvencis puniatur», a második «palu affigatur».

– Habet rectum, mondá erre a nagyherczeg. Édes fiam, a gyujtogatásért
meg fogsz égettetni, a leányrablásért fizetsz tíz tinót s a rablásért
karóba fogsz huzatni. Most folytasd tovább.)

– Én azonban mindezen istenfélő terveimet nem hajthatám végre; mert amaz
említett vén gonosztevő boszorkány gazdaasszony megtudta a szándékunkat
a kisasszony előkészületeiből s elárulta a nemes úrnak. Engem meglestek,
tetten kaptak, deresre húztak s addig kenegettek a mogyorófával, míg
kivallottam, hogy ki vagyok? német vagyok, kém vagyok. Akkor aztán a vén
lengyel fel akart huzatni a kútgémre, hanem egy jámbor magyar úr
megszánt; azt mondta, kár volna a bőrömet így elvesztegetni, ő megvesz
rabszolgának. A vén nemes aztán megalkudott vele s eladott neki tizenhat
lengyel garasért. A magyar úr aztán elvitt magával Krakkóba, a hol a
fejedelme táborozott.

Itt nem lett volna valami rossz dolgom, csak épen azt nem szerettem,
hogy minden borsot velem törettek, a mit a magyar sereg elfogyasztott,
pedig az iszonyú borsosan szeret mindent. A két szemem mindig veres volt
a borstól s oz orrom akkorára dagadt már, mint egy ugorka.

Egyéb panaszom nem lehet a gazdámra, csak az, hogy azt követelte tőlem,
hogy azt mind megegyem, a mit nekem kiád részül: «nekem ne panaszkodjál,
hogy nincs mit enned, ha én vagyok a gazdád!» Az pedig három embernek is
sok lett volna. Mikor aztán már nem tudtam többet enni, akkor megfogta a
két vállamat s elkezdett, mint a tele zsákot, a mibe már nem akar több
beleférni, odazötyögtetni a padhoz, mig csak belém nem rázott minden
enni valót, a mit ott hagytam a tálamon. Igazán mondom, a hideg is lelt
már féltemben, mikor az ebéd ideje következett, s megláttam azt az
iszonyú nagy kanalat, a mi két akkora volt, mint a szám. Nem tetszik
hinni, hogy ez a legnagyobb tortura a világon, mikor az embert tömik.

(– No ezt még nem próbáltuk, mondá a nagyherczeg.

– De nem is próbáljuk, mondá rá a soltész.)

Eleget sóhajtottam, hogy bár csak kiszabadítana valami ebből a nehéz
állapotomból; de csak akkor vettem észre, hogy micsoda bolondul
rászedtem magamat. Nincs kihez imádkoznom többé.

Mert ha mohamedán vallásra tértem volna, most ott volna Mohamed próféta,
imádkozhatnám ahhoz; ha zsidóvá lettem volna, híhatnám segítségül
Ábrahámot, szent Dávidot, vagy a négy arkangyalt; de most nincs a kihez
czímezzem a legalázatosabb folyamodásomat.

Már pedig az ilyen czím nélkül az égnek eresztett fohászkodások csak
arra valók, hogy azokat valami leskelődő rossz angyal útközben elkapja s
akkép teljesítse, hogy ne legyen köszönet benne.

Én is addig imádkoztam azért, hogy bár csak kiszabadítana valaki ebből a
keserves magyar fogságomból, míg egyszer csak körülfogtak
valamennyiünket, a tatárok. Az volt aztán a szép kiszabadulás!

(– Ne lóditson kend olyan nagyokat! förmedt közbe a soltész, hogy jönnek
ide már a tatárok? Elfelejti a deliquens, hogy ime Lengyelországban
vagyunk, Krakkó alatt. Csak nem potyognak oda az égből a tatárok!)

– Majd azt is megmagyarázom én szépen, hogy honnan potyognak a tatárok?
Hát úgy volt az, hogy a török császár ő felsége megharagudott érte,
minek próbál az ő vazallusa, Rákóczy György erdélyi fejedelem a lengyel
korona után áhitozni, s miután az nem hallgatott a szép szóra,
megparancsolá a krimiai tatár khánnak, a kinek Ghirai volt a neve, hogy
rohanjon rá kétszázezer lovassal hátulról a magyar seregre. Az szót
fogadott s egy hajrá alatt elpusztította Erdélyt s körülfogta az erdélyi
sereget Lengyelországban s foglyul ejtette valamennyit.

(– Az már más! hagyá helybe a fejedelem. Így csakugyan lehettek tatárok
Krakkó fejedelemségben.)

– Hiszen bár ne lettek volna: én szeretném azt legjobban. Mert így is én
adtam meg annak leginkább az árát, a ki semmit se vétettem a török
szultánnak. A tatárok, a mint elfogták az erdélyi sereget, a vezéreik
legelébb is megosztoznak a drágaságokon, a miket a foglyoknál kaptak, az
alvezérek megtartották maguknak a foglyoknak a paripáit, a köztatároknak
eladták magukat a foglyokat, szépen, mint a hogy marhavásárban szokták,
kiki annyit vett belőle, a mennyi pénze volt. A volt gazdám elkelt öt
lengyel garason, én meg kilenczen, mert sokra becsülték a széles
vállaimat.

Egy tatár vett meg mind a kettőnket; csunya, rücskös kis emberke, az
igaz, hogy én nem adtam volna ő érte két garast. Az első dolga az volt,
hogy levetkőztetett minket, s a saját jó ruháinkat megtartva magának,
adott ránk helyettük mindenféle rongyot a magáéból. Beszélni nem tudtunk
egymással, hanem azért megértettük egymást. A tatár megtapogatta az
ingeink szövetét: a magyar uré gyolcsból volt, az enyém meg csak olyan
házivászon. Ebből megtudta, hogy egyikünk nagy úr, másikunk szegény
legény.

Akkor aztán kivett az erszényéből egy aranyat s azt a tenyerébe téve,
odatartá a magyar úr elé, a másik kezével pedig egy szőrpányvát
akasztott a nyakába s akkor aztán az egy aranyat elébb marokra
szorította s aztán a tenyerét megint szétnyitotta, s azalatt a pányvával
húzta a nyakát fölfelé: a mi annyit tett, hogy hány aranyat hajlandó az
otthonvalókkal magáért fizettetni váltságdíjúl.

A magyar úr aztán tízszer egymásután nyitotta föl a két markát, a mi
annyit tesz, hogy «százat».

A tatár a fogait csattogtatta: a mi annyit tett, hogy nem elég!

A magyar úr aztán még tízszer tárta szét a két markát. Kétszázat.

Erre a tatár odanyomta neki a markába a kötele végét, a mi annyit tesz,
hogy elég.

Azután én rám következett a sor; nekem is odatartotta a tenyerében az
aranyat. Hát én értem mennyit küldenek olyat hazulról?

Én a fejemet ráztam rá, a mi nálam annyit jelent, hogy olyan nincs.

A bolond tatárnál azonban fejet rázni annyit tesz, mint helyben hagyni.
Megörült neki. S csak tartogatta a tenyerét elém, hogy no hát mennyit?

Én aztán nem tudtam neki máskép megmagyarázni a véleményemet, mint hogy
a markába köptem.

Ezt megértette. Az aranyat eltette; elővett egy ezüst pénzt, azt
tartogatta elém. Arra is ráköptem.

Akkor kivett egy nagy rézgarasost, hogy hát olyanból hányat adok magam
helyett? Hogy azt sem voltam hajlandó igérgetni: utoljára elővette a
tenyeremet s azon kezdte el magyarázni a számokat, a mikkel megengedné
magát vesztegetni. Én aztán végtére a hüvelykujjamat az összefogott
öklöm mutató és középujja között kidugva, a legérthetőbben adám neki
tudtára, hogy tőlem ne várjon semmit.

Akkor aztán jót vert a hátamra a nogaikával.

A tatár horda aztán felkerekedett s megint indult vissza Tatárországba,
a honnan kijött.

Engem a volt gazdámmal együtt az új gazdám egymáshoz pányvázva hajtott
maga előtt.

Keservesen jutott eszembe a szegény öreganyám, a ki mindig azt mondta,
hogy a ki a Jézust meri káromlani, az még életében szamárrá változik.

Eszembe jutott ennek az igazsága, mikor delelőre a tatár gazda elém adta
a száraz borsót, a mivel otthon a szamarak élnek: az volt az ebédem,
vacsorám. Bezzeg nem tömte ez belém kanálnyéllel a fenmaradt ételt, mint
a magyar gazdám.

De még jobban meggyőződtem öreganyám szavainak igazsága felől, mikor
ötödnapra a volt magyar gazdám elkezdett panaszkodni, hogy neki a lábai
már feltörtek a gyaloglásban, nem tud tovább menni. Az igaz, hogy nagy
test volt, s nem szokott az apostolok lován utazáshoz.

A tatár gazdám megijedt, hogy ha a gazdag fogoly elmarad, odavész a
kétszáz arany! Leszállt a lóról, megtapogatta a magyar úr lábait,
nagyokat dörmögve; aztán megkinálta, hogy üljön fel hát az ő lovára.

Oh milyen nemeslelkű tatár!

Aztán odajött én hozzám; nekem is megtapogatta a lábam szárait, azt
hittem azért teszi, hogy engem is felültessen a lovára. – Az ám: engem
nézett a másik lovának s mire észrevettem, már ott ült a nyakamon,
keresztbe vetve a lába szárait a mellemen, s belekapaszkodva az
üstökömbe.

S úgy kellett őt vinnem a vállamon. Szerencsémre czingár ember volt, nem
sokkal nyomott többet, mint katonakoromban a nehéz borjú. Nagyobb baj
lett volna, ha a magyar urat ültette volna az én vállamra maga helyett.

Annak meg nagyon megtetszett ez a tréfa. Persze nem az ő rovására ment.
Nevetett rajtam, a mint észrevette a keserves arczfintorgatásaimból, meg
az összekulcsolt kezeimből, hogy szeretnék imádkozni, de nem tudok
kihez.

Még boszantott is onnan a magas paripáról. Azt mondta, hogy mikor
ellenséggel van dolga az embernek, akkor nem jó imádkozni. Inkább
káromkodni kell olyankor. Ő tudott kegyetlen czifrául! Egy szörnyű
káromkodásformát annyiszor ismételt előttem, hogy maig sem tudom a
fejemből kiverni. Az igazi borzasztó magyar nyelven így hangzik az:
«tarka kutya tarka magasra kutyorodott kacskaringós farka!»

(– «Megállj! szólt a nagyherczeg, ez valami varázsmondat lehet.»

«Olyanforma, mint az «abraxas,» meg az «Ablanathanalba» monda borzongva
a soltész.

«Ezt föl kell jegyeztetnünk, és kiadnunk az udvari astronomusnak, hogy a
professorok segélyével oldja meg. Folytasd fiam, meddig tartott ez a
siralmas szamárságod?)

– Oh csak addig, a míg ismét ugyanaz nem történt velem, hogy a mint úgy
a kék levegőben, senkihez sem, sóhajtoztam magamban, hogy bárcsak
küldene az ég, föld vagy pokol valakit, a ki e gyalázatos bajomból
megszabadítana: egyszer csak egy nagy fenyőerdő elé érünk.

Hát alig haladt benne a tatár sereg egy miatyánknyira, amint egyszerre
csak elkezd valami irtóztató ropogás támadni, mintha ég, föld szakadna
össze, a szálfák omlanak köröskörül egymásra s ütik le a közéjük szorult
tatárokat foglyaikkal együtt. Valami ellenség keresztül fürészelte annak
az erdőnek a fáit, melyen a tatároknak át kellett vonulni, s a mint
aztán egy fát eldöntöttek, az zúdította maga előtt rakásra valamennyit.
Egy szálfa minket is úgy csapott a földhöz, hogy ott maradtunk alatta.
Szerencsém, hogy a tatár a vállamon ült; így az ő fejét zúzta össze a
fa, az enyimet csak odaszorította a tatár lábszárai közé a nehéz
terhével, mint egy kalodába. Az iszonyú robaj különben is úgy
elkábított, hogy nem tudok róla számot adni, hogy kerültem ki abból a
világpusztulásból; csak azt tudom, hogy mikor fölnyitottam a szememet,
ott találtam magamat a rettenetes «hajdemákok» tanyáján.

Oh a hajdemák hatalmas egy nép volt!

Nem volt az valamiféle nemzet; mert a világ mindenféle nemzetének
szülöttei voltak közötte: polyákok, hanákok, rusznyákok, bolgárok,
oláhok, jászok, csángó magyarok, kozákok, a mi csak színe java volt a
zsiványnak, minden országnak a virága: az akasztófa virága.

Szabad volt nekik egymás között legénykedésből, borvirágos jó kedvből
baltával verekedni, vitás kérdéseket ólmos bottal, öreg késsel
elintézni; de nemzetiség fölött veszekedni meg volt tiltva.

A ki csak valami gonosztett által híressé lett a világban, az érdemessé
lett az ő nemes szövetségükre; a ki legvakmerőbb, legbátrabb volt, az
lett a vezér.

Ha valahol Szepességen, Lengyelországban, Podoliában,
Vörös-Oroszországban, valami nagy kulcsos városban nagy kivégzési
parádéhoz készültek, ott bizonyosan megjelentek a hajdemákok, mint ha a
földből nőttek volna elő, szétverték a poroszlókat, kiszabadították az
elitélt deliquenseket és besorozták maguk közé.

Ha valahol egy szép asszonyt elitéltek házasságtörésért vagy
varázslásért tűzhalálra, bizonyos volt, hogy mielőtt a máglyát
meggyújtanák alatta, ott termettek a hajdemákok, s elvitték a szép
vétkezőt magukkal.

Ők voltak a reménysége, vígasztalása, gondviselése minden nyomorúlt
embernek, a ki lopás, rablás, gyujtogatás, emberölés, hamis pénzverés,
asszonyszöktetés s más eféle vádak miatt a halálos félelmek kötelékeiben
kínlódott.

Ezért nagy is volt az ő tekintélyük.

Nem volt ő nekik hazájuk, hanem az övék volt minden vad erdő,
hozzájárulhatatlan hegyszakadék, a mi csak a Mátrától a Volgáig
található.

Nem voltak nekik törvényeik; hanem a mit a harámbasa kimondott, az volt
a törvény, annak mindenki engedelmeskedett.

Amit összeraboltak, abból senki magának egy denárt meg nem tartott,
hanem odaadta a vezérnek s az kiosztá egyformán valamennyi között. A ki
vitézsége által nagy érdemeket szerzett, az jutalmul megkapta a legszebb
leányt, a kit a máglyáról, a börtönből, a kínpadról meg szabadítottak.

A hol hajdemákok laktak, ott a római császár, az erdélyi fejedelem, az
oláh vajda, a lengyel király, meg a kozák kosevói attamán csak név
szerint uralkodtak: a hajdemák harámbasa volt az igazi uralkodó; ez
szedte az igazi adót.

A mi kereskedő karavánok Törökországtól fel egész Varsóig jártak-keltek,
azok, ha eszük volt, a hajdemák vezérnél fizették le a védelmi díjat, az
azután végig kísértette őket valamennyi veszedelmes erdőn, hegyháton,
hogy a hajuk szála se görbült meg. Ha pedig bolondok voltak,
katonasággal kísértették magukat, hej akkor megjárták, mert a hajdemákok
lesbe csalták őket; a katonákat szétverték s a karavánt kirabolták, s a
ki ellentállt, azt le is ütögették.

Imitt-amott lakozó nemes urakkal egész hadjáratokat folytattak, az
utolsó körömszakadásig; hanem, ha egyszer kibékültek velük s parolát
adtak: azt azután megtartották, a hogy majd meg fogjuk látni, ha rákerül
a sor.

A templomokat nem nagyon látogatták; hacsak nem abból a czélból, hogy az
arany, ezüst oltáredényeket elemeljék; de papokat tartottak maguk
között; azokat is mind a javából: olyanokat, a kiket valami nagy vétség
miatt a kolostorból elkergettek, vagy megbüntettek. Az elébb misét
tartott nekik s megáldotta őket, ha valami nagy expeditióra mentek, s ha
jól ütött ki a rablás, megtartotta a Te Deumot, megosztozott a prédában
s aztán együtt tánczolt velük; ha pedig valakinek házastársa akadt, azt
összeeskette; – mert a hajdemákok nagyon sokat adtak a jó erkölcsökre:
idegen asszonyokat elrabolni tisztességnek tarták, de egymás feleségét
el nem csábították.

Városokat és kerített várakat ők nem építettek; ellenben feltudták
keresni azokat a hozzájárulhatatlan menhelyeket a hegyszakadékok, a
mocsárok között, a mikből emberi hatalom ki nem birta őket verni s ott
annyi élelmi szert halmoztak össze, hogy egy nyáron át ki nem
éheztethette őket semmi nagy hadsereg; ha pedig a tél jött, az
felszabadítá őket az ostrom alól.

Hogy milyen nagy volt a vakmerőségük, azt legjobban bizonyítja az az
eset, melyben én közéjük kerültem.

Az erdélyi fejedelem huszezer emberrel tört be Lengyelországba; a tatár
khán nyolczvanezer emberrel rohant rájuk s elfogta őket valamennyit;
akkor a hajdemákok négy század magukkal rálestek a visszatérő tatárokra
s mikor azoknak az előcsapatja jött, zsákmánynyal legjobban megrakva,
azt az erdőt, a szálfákat keresztül fűrészelve, a melyiken okvetetlenül
át kellett vonulniok, a fejükre zúdították, s mint a csapdába került
egeret, úgy nyomtak agyon több mint két ezer krimiai tatárt.

Mikor én felnyitottam a szememet, ott láttam még magam előtt az egész
ledöntött erdőt, egymásra düledezett szálfáival, mint egy jégverte
kenderföldet. A hajdemákok ott bujkáltak elő a fák közül, az agyonvert
had kincseit szedve össze, s néha egy-egy emberalakot czepelve elő, a
kiben még élet volt.

A ki nem tatár volt, azt kihozták a nagy fenyőfatemetőből, ha még
életben kapták.

Én ott feküdtem egy nyaláb fenyőfagalyra fektetve, egy csergedező patak
forrásánál.

Előttem állt egy öles termetű ficzkó. Csuf, otromba ábrázat. A kihez
képest még a soltész úr valóságos Szent-Márton lovag, a kit pedig épen
szépnek festettek. Veres volt a szakálla és szemöldöke, de még vörösebb
az ábrázatja s az orra fel volt hasítva, annak a jeléül, hogy valamikor
volt szerencséje az orosz igazságszolgáltatással ismeretségbe keveredni.
A mellett olyan izmai voltak, mint szent Kristófnak; távolabb tőle több
hasonló alak állt; de ilyen csunya egy sem volt.

– No ficzkó! dörmögött rám, a mint felpislantani látott, olyan hangon,
mint egy bika, könyökével egy hosszúnyelű nyakleütő pallosra
támaszkodva. Hát élsz még? Fel tudsz-e állni a térdedre? Fel tudod-e
emelni a jobb kezedet? No hát csak maradj térden állva s tartsd a
kezedet fölfelé; aztán esküdjél meg, hogy közénk állsz hajdemáknak;
különben odadobunk a halottak közé.

Én ugyan hallottam már akkor hírét a hajdemákoknak, bár voltaképen egész
mivoltukban még sem ismertem őket úgy, mint később alkalmam lett rá; de
hát nem bántam volna én abban a perczben, ha akárminek verbuváltak
volna: azt mondtam, hogy beállok én, csak meg ne öljenek.

– Mi voltál ezelőtt? dörmögé tovább a veres, – paraszt legény vagy nemes
úr?

Nem is kellett hazudnom, hogy azt feleljem, hogy olyan szegény ördög
voltam teljes életemben, a milyen csak valaha éhségében legyeket
fogdosott.

– No azt szeretem. A nemes emberek nem közénk valók. Hát most mindjárt
leteheted a próbát.

Erre egyet füttyentett. S e jeladásra két marczona ficzkó odahurczolt
elém egy barlangnyilásból egy csodaszép leányt, a kinél én soha
életemben nem láttam se szebbet, se kedvesebbet.

Fehér és piros volt az ábrázatja s csakúgy ragyogott rajta mindenféle
szívbeli jóság; kék szemei voltak, és gömbölyü ajkai: mintha most is
előttem állna. Hosszú aranyszőke haja lebontva egész a bokájáig ért;
pedig karcsu volt és magas.

No hát, ujoncz, parancsolt rám a veres. Itt van a próba. Ezt a leányt le
kell nyakaznod: itt van a pallos. Ez egy nemes kisasszony, a kit mi
elraboltunk. A szülőinek megizentük, hogy ha ma reggelig meg nem küldik
érte a váltságdíjat, akkor a leánynak a fejét fogjuk neki hazaküldeni.
Nem küldték meg a váltságdíjat. Mi is szavunknak állunk. – Végezz.

Azzal kezembe adta a két kézre való pallost. A leány pedig letérdepelt
előttem a mohos fűbe szépen, s hosszú aranyhaját hátulról két csomóban
előre húzva, meghajtá alázatosan gyönyörű szép hófehér nyakát.

Hogy én azt most már vágjam le.

Én pedig odadobám a pallost a veresnek a lábához, s azt mondám neki:

– Bomoljon meg a lelked veres ördög! Én csak nem vágom le ennek a szép
gyermeknek a fejét, ha mingyárt megeszel is.

– Ahán! ordíta rám a veres. Most elárultad ficzkó, hogy ki vagy? Ha
paraszt volnál, felemelted volna a pallost, hogy inkább a leány nyakát
vágd le te, mint én a tiedet. Te nemes ember vagy, a ki inkább a maga
nyakát vágatja le, mint ő öljön meg egy leányt. – Jól van, most hát te
térdepelj le: majd levágja az a leány a te fejedet. – Ez az én leányom.

S azzal a térdéről felszökő leánynak odanyújtá a pallost, s ez nevetve
suhintá meg a nehéz vasat félkézzel könnyedén, hosszú haját hátravetve a
fejével.

Nekem azonban megvan az a jó szokásom, hogy a legnagyobb veszedelemben
sem tudok megijedni.

Mikor az a gyönyörű szép gyermek fölemelte azt a nehéz pallost,
aczélidegű két karjával, a szemei fehére felül kilátszott a szemhéjai
alól, az orrczimpái szétfeszültek s felnyitott két piros ajkai közül
elővillant a fenyegető két fogsor, mintha harapni akarna, s a hosszú
haját lobogtatta feje körül a szél s aztán lábával dobbantva, reám
kiáltott: «térdepelj le, imádkozzál!» bizony holmi gyönge szivű embert
egyszerre elhagyott volna a lelke.

Én azonban a helyett elnevettem magamat s azt mondám nagy kaczagva:

– Nem térdepelek biz én, nem is imádkozom; de a fejemet sem adom oda.
Olyan ember vagyok én, a kire nektek szükségetek van. Ellenben én kérem
feleségül a te leányodat, vezér, s ha esztendő és nap alatt meg nem
szolgálok a kezéért, akkor aztán tégy velem, a mit akarsz.

A hajdemák vezér olyanforma grimászokat csinált erre az én vakmerő
ajánlatomra, mint mikor az éhes farkas a bárányra tátogatja a száját.

– Tudod-e ficzkó, hogy mit kivánsz most? Dörmögé kegyetlen, pokolból
felhangzó szóval. Az én leányomnak az a szokása, hogy a ki az ő kezét
meg meri kérni s aztán nem tudja azt teljesíteni, a mit ő kíván tőle
«mátkatál» fejében, hát azt ő a legválogatottabb kínzásokkal öli
halálra. Hogy az egész testedet tele fogja szurkálni
töviskesdisznótüskével. Ez lesz a kóstoló.

– Ne törje kend ezen a fejét! vetém neki vissza s arra a vezér odanyujtá
elém a kezét, hogy csapjak a tenyerébe.

Előre tudtam, hogy úgy össze fogja sajtolni a markomat, hogy a vér
kifecscsen a körmeim hegyéből, de kiálltam szemhunyorítás nélkül, sőt a
megkínzott kezemmel rögtön egyet csiptem a szép zsiványleány piros
orczáján, a miért az jól a kezemre ütött; hanem a hajdemákok tetszését
nagyon megnyertem vele.

Azonban nem sok időnk volt most az enyelgésre. A tatárhad zöme jött nagy
riadallal az agyonvert előhad nyomába, s mi százszoros ellenfél előtt
álltunk.

A vezér meg sem hunyorodott a veszély láttára. Egyet szólt, s arra a
czimborái ötven helyen gyujtották meg egyszerre a ledöntött erdőt. Annak
a romjai alatt még akárhány élő ember volt, a ki elbujt az öldöklés elől
a ledült fák lombjai közé. Most az is mind odaégett; akár fogoly volt,
akár tatár. A kínordítás még akkor is hangzott fel utánunk a völgyből,
mikor az összeszedett zsákmánynyal fenn a sziklagerinczen haladtunk, s
onnan tekinténk le az égő hegyoldalra, mely olyan volt, mintha a
hegyóriás lángpalástot vett volna magára. A míg ez az erdő hamuvá nem
égett, a tatárok ujra el voltak zárva: mi menekülhettünk a hegyek közé.

Nekem még fegyvert nem adtak, hanem annál nagyobb batyut kötöttek a
hátamra, hogy ki ne jőjjek a szamárhivatalomból.

Másnap reggelig aztán meg se álltunk. A hajdemákok éjszaka szeretnek
utazni. Ismerősök az erdők, hegyszakadékok titokteljes rejtekeivel. Csak
reggel tartottunk pihenést óriási őrtüzek mellett, s igen sovány
lakomával kellett akkor beérnünk.

– Mi a neved? kérdé tőlem a vezér.

– Terguszkó Jaroszláv, mondám neki. Ez jutott leghamarább eszembe. Ez
pedig a Marianka apjának a neve volt. Ha már egyebet nem lophattam el
tőle, jól esett legalább a nevét ellopnom.

Délben megint fölkerekedtünk s egyre mélyebb hasadékok közé bódorogva, a
hol semmi embernyomra mutató út nem volt, végre belekerültünk egy olyan
mély hegyi útba, a hol a kétfelé vált sziklafal egyike a másikba
látszott beleilleni, kiálló csompóival és mély vápáival s úgy tetszett,
mintha fönn még keskenyebb volna a sziklafolyosó párkánya, mint
idealant, s mikor arra a keskeny égszalagra föltekintettem a fejem
fölött s láttam a felhőket hirtelen elsuhanni a két szikla között,
mindig azt hittem, hogy az egyik sziklafal omlik előre a másik fölé.

Végre eljutottunk a hajdemákok megerősített tanyájához.

Az egy minden emberi hatalommal daczoló, bevehetetlen erősség.

Egy roppant barlangszáda tátong elé a délfelé forduló sziklafal
oldalából, mintegy tíz ölnyi magasban. A sziklafal azon a helyen oly
meredek, hogy egészen előre hajlik s a felső párkánya épen messzire
kirug; úgy, hogy onnan kötélen sem lehet a barlanghoz leereszkedni.

Hogyan jutnak hát el a barlangba a hajdemákok? az a nevezetes furfang.

Az átelleni sziklafalból, kissé távolabb, nem egészen szemközt a
barlangszádával, szökel ki egy bérczi patak forrása. Ez a sziklaforrás
valamikor azon a mély hegyszakadékon folyott le a völgybe, a míg a
hajdemákok ide nem települtek ebbe a barlangba, mint egy erős várba.

Minthogy ezeket rablókalandjaik miatt gyakran üldözőbe vették a
környékbeli nemes urak fegyveres hadaikkal, megtörtént a rablókon, hogy
a megszállt sziklafolyosón keresztül nem férhettek hozzá az átelleni
forráshoz, s ha a boruk is elfogyott, szomjaztak.

Ezért azt gondolták ki, hogy a két sziklafal közé, óriási fenyőszálakból
egy nagy csatornát fektettek keresztül, azt belül szurokkal beönték, az
alját pedig bevonták vaspléhvel, s aztán a másik szikla oldalán mély
csatornát vágva, odavezették az egész patakot a saját barlangjukba. Ez
azután ellátta őket elégséges vízzel, s egyúttal eszközül szolgált nekik
egy furfangosan kifundált malomgép hajtására, melynek a kereke egy erős
vaslánczot tartott folytonos tekergésben, a mire öblös kosarak voltak
akasztva. Mikor a hajdemákok haza akartak térni, ezekbe a kosarakba
beleültek s azok felszállították őket a barlangig, ha pedig ki akartak
onnan jönni, megfordították a kosarakat s a gép leszállította őket. Nem
került többe két óránál, az egész csapatot felvontatta az örökmozgó
malom.

Ez hát jó volt a hajdemákoknak. De annál kevésbé tetszett a nemes
uraknak.

Az elfogott patakvíz az eddigi medre helyett folyvást az átelleni
barlangba szakadt s miután azt meg nem tölté, könnyen kitalálható, hogy
valamerre útat keresett magának a sziklák üregei között s elment
másfelé.

Ebből azonban a völgy mentében uralkodó nagy uraságnak, Siniavszky
herczegnek, az a kellemetlensége támadt, hogy valamennyi őrlőmalma,
fürészmalma, érczzuzója és bőrgyára volt az uradalmában, az mind víz
nélkül maradt, a népes falvak népei, a kik vászonszövésből éltek, nem
levén mivel fehéríteniök, mind elköltöztek másfelé.

De a nagyobbik baj aztán még Potoczky grófot érte, mert annak meg a
túlsó hegyoldalban gazdag sóbányái voltak. Ez az egész hegyvonal tele
volt sóval; maga az a tó is, a mi a barlang közepén a forrásvízből
összegyült, ihatatlanná lett a sóolvadék miatt.

Hát a mióta a hajdemákok az «Osztrog» pataknak más folyást adtak, a jó
Potoczky gróf el nem tudta gondolni, hogy mi leli az ő bányáit, hogy
azokban mindenütt édes víz fakad föl s elönti a leggazdagabb tárnákat;
ha egy helyen betömik, tíz helyen tör elő. Míg utoljára mind a két főúr
rájött a veszedelem okára; akkor aztán egyesült erővel fogtak hozzá,
hogy a rettegett hajdemákokat sziklaodújokból kipörköljék.

Addig, a míg azok csak a karavánokat rabolták ki, csak türték a
rakonczátlankodásaikat; de már ez mind a kettőnek az elevenjére ment.

Az ellenük készített hadjáratot az erdélyiek és svédek háborúja
elhalasztatá; a nemes uraknak a fegyvereseikkel a hadsereghez kellett
menni, de a mint vége volt a háborúnak, s a tatár segítség
hazatakarodott, mindjárt rákerült a sor a hajdemákokra s ezúttal egész
rendes ostromzárolással kezdtek hozzá.

A barlang bejárása olyan nagy, mint a coblenzi székesegyháznak a kapuja,
s kettős mellvéddel van ellátva, a miken lőrések vannak. A szemközti
sziklafalból átvezetett patak nem a főbarlangnyiláson ömlik be, hanem
egy mellékkürtőn, ott van alatta a malomkerék, mely a felhúzó lánczot
feltekeri s egyúttal a malomkövet is hajtja, a mi a rozsot őröli. A
barlangnak molnárja is van. Mindenféle mesterséget űznek benne. Van ott
kovács, lakatos, szabó, csizmadia. S minthogy a barlangban sötét van, a
kézművesek mindig gyertyánál dolgoznak. Hogy hol veszik azt a sok
viaszgyertyát, azt csak később tudtam meg.

Az első barlangodú, a hová még az Isten napja besüt (a mennyire
belesüthet az átelleni sziklafaltól) olyan alakú, mint egy lapos
boltozatú terem. Ez meglehetősen száraz. Itt van a hajdemákok
fegyvertára, mindenféle ócska ütő, verő, pukkantó szerszámok, grófi
régiségtárakból elrabolva; azok között láttam egy hosszú csatakigyót is,
egészen belepve a zöld rézrozsdával. Itt áll a gabona is, nagy
kőhambárokba felhalmozva. Négyszáz ember számára kell annak kitartani, a
kik hosszú ostromzárolásra vannak elkészülve.

Ebből a teremből egy keskeny, alacsony folyosó vezet a malomüreghez, a
hol sohasem voltam s egy tágasabb nyilás a nagy barlangba, mely oly
tágas, mint egy templom, hogy mikor az a négyszáz ember a közepén
letelepedik, alig látszik meg benne. A boltozata oly magas, hogy egészen
elvész a szem elől a sötétségben, a mit a fáklyák fénye nem bir
szétbontani.

Ez óriás barlangüregből nyilnak aztán a kisebb-nagyobb odúk, a mikben a
kézművesek dolgoznak, kik úgy hiszem, hogy mind a rablók által elhozott
szerencsétlenek lehetnek, mert hogy valaki szenvedélyből tegye azt, hogy
egész életén át ott üljön egy sziklaodúban s gyertyavilágnál a rablók
számára szűrt meg bocskort varrjon, alig lehet elhinni.

Tőlem is azt kérdezte a vezér az első megérkezésemre, hogy hát én miféle
mesterséget tudok? Megmondtam neki őszintén, hogy a pattantyús
mesterséget tanultam.

– No majd meglátjuk, hogy le tudod-e tenni a remeket? dörmögé az öreg.
Itt veszedelmes dolog ám valamivel dicsekedni, a mit az ember meg nem
tud tenni. Majd mindjárt meglátod a példát.

A rablók ez alatt felhordták a tatároktól elvett zsákmányt, s azt mind
felhalmozták egy melléküregbe, a hová csak egy pillantást lehetett
vetnem, a míg a nagy zárkövet elhengerítették fölüle. A szemem káprázott
a sok halomrahányt drágaságtól; biborpalástok, skófiumos
asszonyköntösök, misemondó ruhák takarták köröskörül a falakat,
fogasokra aggatva, s billikomok, szentségtartók, ezüst tálak és ezüst
pásztorbotok hevertek szerte szét minden zugban.

Ha valaha fel akart volna oszlani ez érdemes társaság, minden tagja urrá
lehetett volna az eddigi zsákmány után.

Az igaz, hogy nem is volt mire elkölteni a pénzüket. Evésről, ivásról
gondoskodott a tele éléstár és pincze. Annyi szalonnát, kenyeret hordtak
fel, hogy minden ember telelakhatott vele s a méhsert hordószámra
ütötték csapra. Kifogyhatatlan tárházuknak a titkát a vezéren és leányán
kivül senki sem ismerte. Az éléstár egyik nap olyan teli volt, mint a
másik nap: a fogyatékot észre sem lehetett venni.

Az első este, a nagy diadalmas vakmerénylet után, nagy dinomdánommal
folyt le. A jóllakott hajdemákok tüzet raktak, azt körültánczolták s
mikor aztán már nagyon jól ittak, akkor körülülték a vezért és leányát,
kik egy biborral bevont emelvényen foglaltak helyet, s előhoztak, inkább
taszigáltak egy halavány képű ficzkót, a maguk fajtájából valót s
odaállíták a vezér elé.

Akkor tudtam meg, hogy törvényszéket fognak tartani.

Furcsa szokás. Előbb a birák leiszszák magukat s aztán így felkészülve
indulnak az itélethozáshoz. A hordóból merítik a római jogot.

– Jurkó! mondá a vezér a halvány ficzkónak, téged azzal vádolnak, hogy
megfutottál gyáván az ellenséged elől s elmulasztottad a jeladást az
előőrsön, a hová ki voltál állítva, hogy vigyázd meg, mikor jönnek a
tatárok?

– Hát tehetek én róla? menté magát a vádlott. Engem kiállítottatok, hogy
vigyázzak a tatárok jövetelére. A tatárok helyett aztán jöttek a
farkasok. Úgy kisérik ezek a tatár sereget országról országra, mint a jó
vadászkutya a vadászt. Rám rohant valami tiz. De bizony volt ötven. Hát
ha meg hagytam volna magamat enni a farkasoktól, akkor hogy adtam volna
nektek jelt. Én nem futottam el, csak behuztam magam egy faodúba s ott
védelmeztem magamat, egy, ötven ellen, vitézül. Vitézség volt az tőlem,
nem gyávaság.

– Hiábavaló beszéd, rivalt rá a vezér. Neked azt kellett tenned, a mit a
vezéred parancsolt. Ha azt mondod, hogy nem voltál gyáva, álld ki a
próbát.

– Ki is állom! hetvenkedett a legény, a mellét ütögetve.

Erre a vezér leszállt az emelvényről, leányát kézen fogva s azt mondá a
társaságnak, hogy menjenek utána.

Valamennyien követték őt a barlang hátterébe, melyet eddig előlem éjjeli
sötétség tartott eltakarva.

Ott, a terem végében hirtelen meredeken vált el a padlat a sziklafaltól
s egy mély sötét örvénybe engedett letekinteni.

A mélység fenekét egy tó sötét tükre képezte.

A vezér egy szalmacsóvát vett a kezébe s azt meggyujtva egy fáklyánál,
lehajítá a mélységbe. Az alászálló lángkoszorú megvilágítá az egész
örvényt s a mint a földalatti tó szinére leért, még ott is tovább égett,
köröskörül kimutatva a mélységnek pokolbeli pompáját.

Ekkor a vezér lerántotta leánya mellkendőjét a nyakáról, egy szép
veressárga selyemkendőt, födetlenül hagyva a szép leány sima, gömbölyű
vállait s hófehér keblét.

Azzal ledobta a kendőt a mélységbe.

– Nos Jurkó! mondá a vádlottnak, te mindig azzal kérkedtél a társaid
előtt, hogy legvakmerőbb tudsz lenni valamennyi között. Olyan vakmerő
már tudtál lenni, hogy meg merjed kérni a Madus kezét. Légy merészebb.
Itt a jegykendő. Eredj utána, hozd fel!

Jurkó neki lódult az örvény szélének, hogy mindjárt ugrik, de a mint az
örvényt elzáró korlátgerendához ért s letekintett a mélységbe,
megvakarta a fejét, s nagyon savanyú képet csinált.

– Ugorj hát! kiáltozák a társai.

Jurkó áttette az egyik lábát a korláton, mintha lovagolni akarna rajta;
megint lenézett az örvénybe s aztán megint csak visszaemelte a lábát.

– Majd az ördög ugrik le tinektek ide a pokolba! Hiszen soha se jöhet
fel onnan az ember!

– Hah, te gyáva! kiáltozának rá akkor minden oldalról, s rárohantak,
megragadták, elvették a fegyvereit, megtépték a csimbókjait, s azután
hajánál fogva elhurczolták.

A barlang falában volt egy hosszú repedés, oly keskeny, hogy csak egy
ember férhetett rajta keresztül; annak a nyílását egy nehéz sziklalap
födte. Hat embernek adott dolgot ezt a sziklát elmozdítani.

Az ordítozó, jajgató áldozatnak kezébe adtak egy szál égő viaszgyertyát,
azzal belökték e szűk sziklarepedésbe s azt megint lezárták a nagy
kőlappal.

A czimborák kaczajordítása elnémítá az elevenen eltemetett jajgatását
ott a kőlap alatt.

Következett a «haláltáncz», a minél borzasztóbbat én soha életemben nem
láttam. A szép Madus halottnak tette magát s úgy kellett véle egy sort
tánczolni mindenkinek, mint egy halottal.

Mikor rám került a sor, akkor azt mondá a vezér:

– Hohó, ficzkó, te még nem tánczolsz a Madussal. Még te nem lettél
fölvéve a társaságba, nem tetted le a próbát. Pedig te is azzal
hetvenkedtél, hogy meg mered kérni a Madus kezét.

– Állok a szavamnak.

– No akkor én is állok a szavamnak. Ott a jegykendője a tó szinén; hozd
fel. Hadd látom, mersz-e utána ugrani.

– Én merek!

(– De csak nem tetted meg azt a bolondot? kiálta közbe a nagyherczeg.)

(– Bünös istenkisértés, tisztátalan asszonyi állat iránti
gerjedelemből», diktálta a soltész a jegyzőnek.)

– Megtettem biz én; de hát kérem a birák urakat, ebből nem csinálni egy
marginális gonosztettet a részemre; mert először is kénytelen voltam
vele. Vagy ugrom, vagy becsuknak engem is a kőrepedésbe, a hová a
gyávákat eltemetik. Azonfölül pedig tudtam jól, hogy semmit sem
koczkáztatok. Diákkoromban sok mindenféle bányát láttam, többek között
sóbányát is. A mélységbe vetett szalmakanócz lángjánál felismertem az
örvény aljában azokat a vereshagymaformán egymásra hajló sötétkék
rétegeket, a mik a sóbányákat jelzik, s könnyü volt kitalálnom, hogy az
a sötét víztükör ott alant sós tó, a miben az ember el nem merül; sőt a
második égő szalmacsutak fényénél még azt is fölfedeztem, hogy e tóhoz a
barlangból a túlsó falba vágott meredek lépcsőzet vezet le; tehát semmit
se koczkáztattam. Az ellen pedig, hogy az én drága kedves Madusomat
tisztátalan asszonyi állatnak nevezze akárki, ünnepélyes óvást teszek. Ő
tiszta volt és ártatlan: – rám nézve, míg élt, angyal a földön, s holta
után védszentem a mennyországban, a kinek megsértéseért kész vagyok
bárkivel ordáliákat vívni, ellenfelem pánczélban, én magam
selyemruhában, kopjával, karddal, szeges buzogánynyal. S el vagyok
szánva nem folytatni addig vallomásomat, a míg vagy e passusa a
protocollumnak nem emendáltatik, vagy pedig az elnök, ha fenn akarja
kifejezését tartani, velem meg nem verekszik.

(– No, soltész uram, mondá a nagyherczeg, a reusnak igaza van, már most
vagy tessék kiigazítani a dictatumot, vagy tessék vele megverekedni
karddal, kopjával, szeges buzogánynyal.)

(Az előbbi expediens választatott s aztán így hangzott a bűn czíme:
bünös istenkisértés, egy tisztességes hajadon iránti kegyes indulatból.)

(– Nos most már ugorhatsz!)

– Nem is mondattam ezt magamnak kétszer; felugrottam a karfára s onnan
egy hatalmas lódulással ellökve magamat, szabályosan egymáshoz szorított
bokákkal, repültem alá a mélységbe.

Mintha toronyból ugrottam volna alá, perczről-perczre sebesebb lett az
esésem, az utolsó perczben úgy zúgott a fülemben az áthasított levegő
hangja, mint egy növekedő mennydörgés. Egyszerre aztán megsiketültem: a
víz összecsapott a fejem fölött. Szemem, szám érezte, hogy csupa
méregsóban uszom. Egy perczig eszembe jutott, hogy imádkozzam. «Édes
Jézus!» A szám egyszerre tele lett sós vízzel. Hanem a másik pillanatban
már fenn voltam a víz szinén, hónaljig kiemelkedve belőle. A
sótengerszem nem engedi elmerülni az embert. A víz fölött uszkáló
szalmacsóvák lángjánál megtaláltam a szép Madus mellkendőjét s azt a
nyakam körül csavartam. E perczben a hajdemákok biztató rivallása
hangzott le hozzám, a mit a barlangboltozat viszhangja pokolbeli
üvöltéssé sokszorozott. Mikor föltekintettem, az a sok fáklyafény ott a
magasban, a beláthatlan sötétség közepett, olyan látvány volt, mintha a
gyehenna firmamentumán égnének véres csillagzatok.

Két-három rugással kiusztam a sóstóból a kiszemelt ösvényig, mely hosszú
sor lépcsőzetben vezetett fel a barlang felső karzatáig. A hajdemákok
ezen az úton látják el magukat az ételükhöz való sóval.

Száznyolczvan volt a lépcső. Én kilenczvenet csináltam belőle, átugrálva
minden másodikat. A leugrástól nem telt el három percz, hogy ismét ott
álltam a Madus előtt, tetőtől talpig fehéren a sótól, mint egy
bepúderezett ördög.

Az én kedves Madusom szemérmetes mosolygással fogadott engemet, a mint a
rablók a vállaikon visszahoztak s egy csodálatos szép virágot nyomott a
kezembe, a mit sokáig viseltem a keblemen. A fölötti örömemben meg is
akartam őt csókolni; de a harámbasa megfogta a galléromat s
visszarántott.

– Hohó, ficzkó! Ez még csak a keresztelő volt: hátra van még a bérmálás!
Előbb át kell térned a vallásunkra. Mert a fejedelem leányát csak
hasonló vallásbelinek szokták odaadni. No iszen, énnekem ez volt épen a
leggyöngébb oldalam. Azt mondtam, hogy nem bánom.

A vezér mindjárt intett egyik társának, hogy készüljön a czeremoniához.

Ez volt a pópa.

Mindjárt gondoltam, mert ez tudott leghatalmasabban inni és dalolni a
lakománál valamennyi között.

– Mert lásd, magyarázá a vezér, a ki a mi társaságunkba belép, annak
mind új nevet kell fölvenni. Az én nevem az, hogy «Nyedzviedz», a mi azt
is teszi, hogy «medve», de meg azt is, hogy «nincsen párja». Azért
hívják úgy, mert a medve soha sem jár a párjával. Hát neked mi nevet
adjunk a bérmálásban?

Ekkor aztán előálltak a bérmáló keresztapáim: az egyik azt mondta, hogy
legyen a nevem «szczupák» (csuka), a miért oly jól tudok uszni, a másik
«lyabedz»-nek ajánlott (hattyu), én azonban azt mondtam nekik, hogy nem
az uszásban van az én fővirtusom, hanem a bombardérozásban, nevezzenek
«barán»-nak (kos).

Ez alatt a nagyszakállú rabló felöltözött pópának. Nagy aranyos süveget
tett fel a fejére, a mi nagyon illett a hájtól csepegő csimbókjai fölé,
a gunyája hegyébe öltötte fel a nehéz aranyvirágos palástot s még két
óriási aranyhimzésű papucsot is öltött fel, a mik valami szentnek az
ereklyéi lehettek nyilván, mert bocskorostúl elfért benne a lába; a
kezében pedig egy nagy massziv ezüst keresztet emelt. S énnekem az a
gondolatom támadt ebben a pillanatban, hogy ez a pópa ebben az aranyos
palástban azzal az ezüst feszülettel egy másik pópát agyonütött
bizonyosan azért az aranyos palástért.

Azután elkezdett velem mindenféle hókusztpókuszt csinálni, a minek csak
a formája volt, azt hiszem, a liturgia, mert a szavakat nem értettem,
görögül voltak; hanem azt vettem észre, hogy a hivők gyülekezete nagyon
jókat nevet rajta; bemázolta nem tudom mivel az orromat s úgy befüstölt,
hogy majd megfulladtam bele; utoljára, a mint rám adta a «Barán» nevet,
a hogy szokás, püspöki mód szerint, pofon ütött. De a pofon épen nem
püspöki tenyérrel volt adva, hanem goromba haramiamarokkal, hogy a fülem
is megcsendült bele, s a mint térden álltam, csak a tenyerem tartott
fenn, hogy hanyatt nem estem.

De már ennek fele se ceremonia.

Én sem voltam rest, fölugrottam a térdemről s adtam vissza egy olyan
pofont a bérmáló keresztapámnak, hogy elől repült az arany süveg, azután
a pópa, leghátul az arany papucs.

(«Actus majoris potentiæ contra ecclesiasticam personam!» diktálá a
soltész az új bűnt. – Ő kegyelmessége azonban a hasát is tartotta, úgy
kaczagott. «Csakugyan furcsa lehetett!» – aztán nem excommunikáltak érte
rögtön?)

Dehogy excommunikáltak; attól fogva lettem nagy emberük. A vezér oda
jött hozzám s megveregette a vállamat.

– De már látom, hogy derék ficzkó vagy, ha már a papnak is vissza mered
adni a pofont.

Akkor aztán még egyet ittunk az én bérmálásom örömére, mely után egy
fáklyán kívül a többit mind eloltogatva, kiki lefeküdt a maga bundájába
takarózva.

Azt kiszemeltem a félsötétben is, hogy az én Madusom számára magasan a
sziklaoldalban volt vetve egy odúba a fekhely, a hová csak
kötéllajtorján lehetett felmenni s azt ő felhuzta maga után.

Azontul aztán csak a négyszáz ember horkolása hangzott, rémséges morajt
költve a tágas barlangban, meg a patak zuhogása s a malomkerék dübörgése
a szomszéd odúban.

Egyszer aztán a kiállított őr kürtrivallása jelenté a reggelt, mire
mindenki talpra ugrált s várta a mellékodúból előjövő vezér parancsait.

Minden ember számára volt valami munka kitalálva. A hajdemákok ezt a
barlangot, úgy vettem észre, hogy időjártával mindenféle földalatti
folyosókkal, lépcsőkkel és karzatokkal látták el, a miknek eleinte nem
is értettem meg a czélját.

Engem azonban Nyedzviedz, Madussal és néhány főemberével együtt,
kivezetett az előbarlangba, a hol a fegyvertár volt.

Oda vitt ahhoz a csatakigyóhoz, a miről már említést tettem, nagyot
rugva rajta a lábával.

– No hát ide nézz Barán! mondá; ha azt állítod, hogy te pattantyús vagy
s tudod, hogyan kell az ilyen czudar jószággal lőni, hát süsd el ezt.
Ezt a nevezetes ágyut mi a Potoczkyak várkastélyából raboltuk el, az
egész fegyvertárukkal együtt. Tizenhat ember hozta a vállán idáig,
minden kétszáz lépésnél fölváltva. Aztán mikor már itt volt, akkor
láttuk, hogy nem ér semmit. Mikor először megtöltöttük, szépen
lefektetve így a földön végig, négy legényt ráültettem, mint a lóra,
hogy tartsák egyenesen; én magam czéloztam, hogy kilőjjek vele a barlang
kapuján; a Buk, a Boczián, meg a Zoráw pedig itt hátul álltak, hogy
nézzék mi lesz belőle; hát a mint a tüzes vassal elpukkantottam a
töltést, az ágyu úgy fölcsapott a magasba, hogy a rajta ülő négy legényt
mind a barlang tetejéig dobta, a golyó meg, nem hogy kiment volna ezen a
nagy barlangkapun, hanem belefuródott oda a padmalyba. Most is ott van,
ha akarod látni.

Véghetetlenül nevettem rajta.

– No csak nevess! Mondá Nyedzviedz. Azért másodszor is tettem vele
próbát. Most már kötelet hurkoltattam a gazembernek a nyakára, hogy föl
ne ágaskodhassék s annálfogva kétfelől lekötöztettem czövekekhez. No
most rugj föl, ha tudsz! kiálték neki, a mint elsütöttem a tüzes vassal.
Nem is ágaskodott most föl, hanem kapta magát, olyat szaladt hátra felé,
minden czöveket kirántva, hogy a Buknak a jobb lábát, a Bocziánnak a bal
lábát, a Zoráwnak meg mind a kettőt eltörte, a golyóbist pedig oda lőtte
a szegletbe, a hova az ördög se czélzott volt. No már most mutasd meg
te, hogy tudod elsütni.

– Oh te ostoba medve! kaczagék rajta. Ugyan jól jártatok, hogy az a
rozsdás jószág szét nem szakadt száz darabra a lövés alatt s mind agyon
nem ütött benneteket, érdemetek szerint, hisz az ágyunak először is
olyan fényesre kell tisztítva lenni, mint egy tükörnek; aztán ki látott
ágyut a földön fekve elsütni? Hisz annak ágyutalp kell, meg kerekek.

Hát ezt ők maguktól hogyan találták volna ki?

A mint a nevezetes tudományt fölfedeztem a medve előtt, rögtön
rendelkezésemre bocsátotta a társaságnál levő bognárokat és kovácsokat,
hogy az én útmutatásom szerint segítsenek egy olyan fortélyos
szerkezetet építeni, a miről az ágyut úgy el lehet sütni, hogy az ne
annak a lábát hordja el, a ki a háta mögött áll. Én magam pedig
hozzáfogtam az ágyunak fényesre csiszolásához, a mi a százados rozsda
miatt nem csekély munka volt.

Ennek a siettetésére pedig ugyan nagy szüksége volt a hajdemák
köztársaságnak, mert a mint a tatárok elvonultak Lengyelországból,
Rákóczy fejedelem magyar seregét rabul hurczolva Krimiába, a váraikba
visszatért lengyel főurak rögtön hozzáláttak a hadjárt alatt
elhatalmasodott rablóhadak megfékezéséhez.

A hajdemákok portyázó csapatai mindenünnen azzal a szomorú hírrel tértek
vissza, hogy a Preszjaka völgyből kivezető utak mindenütt fegyveres
hadaktól vannak elállva s a kalandorok zsákmány helyett betört fejeket
hoztak haza.

Ezuttal a két nemes úr egész egyetértéssel és kicsinált haditerv szerint
fogott hozzá a hirhedett rablóhad megostromlásához.

Azok azonban csak nevették mindazt.

Mikor már bizonyosak voltak felőle, hogy el vannak zárva a külvilágtól,
Nyedzviedz attól a naptól fogva elkezdett minden embernek kettős adagot
osztani ételből, italból.

Magam is bámultam rajta, honnan vesszük mi azt a tömérdek élelmi szert
ebben a barlangi erődünkben? Még friss kecske- és juh-hust is kaptunk
mindennap, pedig az egész barlangban semmi eleven állat nem volt
látható. Ezalatt a megszálló seregek egyre jobban előre hatoltak a
völgyszorosban.

A hajdemákoknak ugyan volt egy régi stratagémájuk, a mivel a hebehurgya
megtámadókat gyakran csuffá tették. Egy mesterséges alaguton át, egy
földalatti zsilip felnyitásával azt az egész sóstavat, a mi a barlang
fenekén meggyült, a völgyszorosba lezúdíthatták s azzal az ott
felnyomuló ellenséget elseperhették. Hanem a Sziniawszky harczosai már
értesülve voltak erről s egy ködös éjszaka után, mikor késő délben
sütött csak ki a nap, arra ébredtünk, hogy a völgyünkön keresztül egy
kőfal van emelve, mely azt egészen elzárja. A kősáncz cyclopsi mód
szerint épült, a szerteszét található nagy sziklatömbökből, s az alján
egy félkerek boltozat volt hagyva, a min keresztül a lezudított víztömeg
csendesen és kárnélkül lefolyhasson.

Ez már baj volt. De a baj még növekedett. Másnap, harmadnap a sziklafal
megint magasabbra emelkedett s minden rétege el volt látva lőrésekkel.

Én előre megmondtam Nyedzviedznek, hogy mi lesz ebből? Ha az a sziklafal
olyan magasra fog emelkedni, hogy egyenlő lesz azzal a facsatornával,
mely a mi patakunkat a tulsó sziklafaltól az innensőig vezeti, akkor a
Sziniawszkyak egy jó bástyapuska segélyével egy kötelet lőnek át rajta,
a kötél segélyével egy erős vaslánczot huznak rajta keresztül s akkor
azzal a vaslánczczal leszakítják a mi egész csatornánkat.

Akkor aztán elveszhetünk szomjan. Mert akármennyi vizet összegyűjtünk is
ebben a barlangban, az a sóskőtől mind ihatatlanná válik.

– De még annál nagyobb baj is lesz ebből, dörmögé Nyedzviedz, a mit te
még nem tudsz!

S attól fogva nagyon haragos lett.

A hajdemákok többször megkisérték éjszaka megtámadni az ostromlók
emelkedő falát, de azokat mindig ébren találták, s olyan jól lettek
üdvözölve a számos lőrésből, hogy mindig véres fejekkel kerültek vissza.

Most már csak egyedül bennem volt minden reménységük, meg a
csatakigyóban, a mit én az alatt szép fényesre kicsiszoltam; az
ágyutelep elkészült az én utasításom szerint, a hozzávaló golyókat is
megöntettem.

Ez alatt az ostromlók bástyája egészen elérte már a fenyegető
magasságot. Egyenlő volt a mi facsatornánk színvonalával.

Mikor készen voltak vele, nagy dob- és trombita-szóval adták jelét
diadalmas örömüknek. Azon a napon, a hogy a kőmüvesek szokták, mikor egy
fallal elkészülnek, hogy a májusfát kitüzik, szalagokkal, palaczkokkal
és narancsokkal fölékesítve, úgy ők is kitüztek a fal ormára egy magas
bitófát, tetején a vesztőkerékkel és pallostartó karral; mintegy előre
kimondva a halálitéletet a kelepczébe szorított rablókra.

S a hogy előre megjósoltam a szándékukat, maga a pulkovnik állt ki a fal
tetejére, a hol bizonyos volt, hogy a mi puskáink golyói el nem érik, s
a bástyapuskát lefektetve a három lábra, a mi vízvezetéki csatornáinkat
czélozta meg vele.

– No most ide nézz! mondám Nyedzviedznek, s én is megczéloztam az
ágyummal az ellenséges helepolis ormát.

Az is lőtt; én is lőttem. Hanem az én lövésem dördülése után már nem
volt se bitófa, se pulkovnik a falon. Maga az orom is lerepült messzire.

A második lövéssel aztán a kőfal alját vettem czélba.

A hatodik lövésnél iszonyú robajjal dőlt össze az egész kőfal, maga alá
temetve tömérdek muskétást, kik a lőréseket megszállva tarták, egy sem
menekült meg élve.

Most azután a hajdemákok nagy rivallgással törtek elő a barlangból, a
láncz kosarain leereszkedve s nekirontottak a megrémült ostromló hadnak;
s míg azok a völgybe szorultakkal verekedtek, azalatt én a csatakigyómat
egészen ki a barlang szájához vontatva, a távolból segélyül érkező
Potoczkyakra ágyuztam a hajdemákok fejei fölött, úgy hogy azok tökéletes
diadalt vettek mind a két gróf banderiumain, s egész a váraikig verték
őket, még a hostádjaikat is prédára vetve.

Ilyen hatalma van az ágyunak, a ki tud vele bánni.

(– Ez elég nagy gonosztett volt mára, mondá a nagyherczeg. Úgy hiszem
mindnyájan aludni mehetünk vele, Istennek ajánlva lelkünket. Holnap majd
folytassuk a vallatást.)


II. A VISZPA-OGROD.

Mikor a Nyedzviedz, a megszálló seregeket szétverve, nagy zsákmánynyal
megrakodtan visszatért a Presjaka barlangba, hol én hátramaradtam, azt
mondá:

– No Barán, te megérdemletted a nevedet, mert igazán «kos» voltál. Te
szabadítottál meg bennünket a veszedelemből, neked köszönhetjük a
diadalunkat. Itt vannak a kincsek, a miket elhoztunk, válaszsz. Tied az
elsőség.

Volt ott arany, meg ezüst halommal.

Én pedig azt válaszoltam neki, hogy:

– Tudod már, Nyedzviedz, hogy én nekem nem kell se aranyod, se ezüstöd;
hanem egyes egyedül a te szép leányod, az én drága gyöngyöm, szép
Madusom, azért szolgáltam, azt kérem jutalmul.

Nyedzviedz boszusan rázta meg a fejét.

– Nem tetszik nekem a dolog. Még is csak «nyegodni» vagy. Turbékolni
akarsz. A kinek asszonya van, az csak félember. Az igazi hajdemák azt
teszi, hogy megöleli az asszonyt, aztán megöli; vagy a ki legigazibb: az
elébb öli meg. Minek neked feleséget venni? Hogy mindig arra gondolj,
hogy «de jó volna otthon!» Legyen eszed! Ne légy nyegodni. Megteszlek
alvezérnek, s ne gondolj a Madusra.

– Én pedig csak arra gondolok. Kimondtam. S az a nyegodni, a ki a
szavának nem áll.

– Ej, ej Barán! Nem tudod, hogy mit kivánsz? Olyan helyre kivánkozol, a
hová már sokan elmentek előtted, a kik mind ilyen nyegodnik voltak, mint
te. Olyan ember, a ki turbékolni, sohajtozni akar, mi közöttünk meg nem
maradhat. Innen a Madust csak úgy viheted el, ha elszántad rá magad,
hogy minket elhagysz.

Azt feleltem neki rá, hogy megpróbálom még azt a veszteséget is valahogy
elnyögni.

Nagyot kaczagott rajta.

– Tudom, tudom, Barán, hogy nem nagyon siratnál meg bennünket, ha futni
hagynánk a Madussal együtt a szép nagy világba. De nem úgy megy ám az. A
kire mi egyszer azt kimondjuk, hogy «nyegodni!» annak az innen
elmenetele nagyon titokteljes. Nem láttad az ideérkezésed napján azt a
ficzkót, a kit a sziklahasadékba bezártunk? Az is nyegodni volt. – A kik
szerelmesek és nyögdécselni akarnak, azok mind azon a sziklahasadékon
keresztül bocsáttatnak el közülünk. A szerelmes pár kap a kezébe egy-egy
szál nagy viaszgyertyát, a hátára egy kenyeret, meg egy csobolya bort s
aztán mehet a sziklába, a míg nyilást lát maga előtt s élhet, a míg a
kenyérben, borban tart s nézhet, a míg a gyertyája el nem ég. Aztán
csókolózhatik is. Sok százan elmentek már azon az úton. Azt hiszem, hogy
minden zugban fogsz találni egy-egy pár csontvázat, a kik még most is
összeölelkezve feküsznek ott. Te is oda akarsz-e a sorukba kerülni?

Ez a biztatás nekem sehogy se tetszett. Csontvázak társaságában kerülni
a menyegzőbe.

Hanem mikor a szép Madus az atyja mellől a szemem közé tüzelt ragyogó
két szemével, elfelejtettem az egész csontvázakból álló násznépet s azt
mondtam, hogy: «azt sem bánom! nekem az én Madusom kell, ha a pokolba
visznek is vele menyegzőre!»

A mint mind a ketten kijelentettük, hogy semmi félelmünk sincs attól,
hogy egymást szeretve, együtt temettessünk el a sziklahasadékba,
Nyedzviedz rögtön hivatta a pópát.

Ugyanaz a nagyszakállú ficzkó, a ki a bérmálási szertartást
végrehajtotta rajtam, jött elő ismét még ujabb pompás ornatusban, (ezt
bizonyosan legujabban rabolták ipam uramék) s a mindenféle előttem
szokatlan ceremóniák és könyv nélkül elmondott formulák mellett, (a
melyeknek némelyike nagyon emlékeztetett a czigány imádságokra)
összeadott minket, s arra mind a kettőnknek a fejére tettek egy-egy
drága aranyos süveget, adtak ránk egy czifra subát; mindenikünknek a
kezébe nyomtak egy tarisznyát élelmiszerekkel, meg egy korsót, azzal
elkisértek addig a repedésig, a melybe a szemem láttára zárták be
hónapok előtt azt a szegény ficzkót, a kit gyávasága miatt nem tartottak
érdemesnek a társaságukban maradásra, s aztán ott lehengerítve a kő
nyilásáról a nehéz sziklát, egyenkint kézszorítással búcsut vettek
tőlünk, a Nyedzviedz érzékenyen meg is ölelgeté a leányát. Azzal
meggyujtottak két szál viaszgyertyát, azt a kezünkbe adták; bekisértek a
szűk folyosóba, s aztán hirtelen ráhengerítették a nyilásra a lezáró
sziklatömböt. Azontul aztán a barlangbeli hang csak úgy hallatszott le
hozzánk, mint mikor az ember egy üres csigát tart a füléhez s annak a
zugását hallgatja.

A Madus intett a fejével nekem, hogy csak kövessem őt bátran. A szűk
sziklafolyosó tekervényesen kanyargott odább, soha se tágulva ki jobban,
mint, hogy egy ember végig haladhasson benne. Hanem egyszer aztán
eljutottunk egy oldalvást bemélyedő odúba, mely valamivel nagyobb volt
egy parasztház lakószobájánál.

Madus azt mondta, hogy minek mennénk ma tovább? jó lesz itt töltenünk az
éjt.

– Hiszen az éjszakát nagyon könnyű lesz itt megtalálni, mondám neki,
csak a gyertyáinkat kell eloltanunk. De hogy találjuk meg aztán a
reggelt? Itt nem virrad meg a hajnal; ide nem hallik le a kakasszó. Ki
mondja meg itt nekünk: «Keljetek föl! Hajnal van: szép piros hajnal!»

– Ejh Barán! dorgált meg az én Madusom, hát bánnád te azt, ha annak az
éjszakának, a mit az én karjaim közt töltesz, soha se lenne virradása?

– Dehogy bánnám!

No hát letelepedtünk a leterített bundáinkra, előszedtük tarisznyáinkból
az étkeinket s kedvünkre megvacsoráltunk. Borunk is volt. Ittunk, a míg
jó kedvünk lett. És a jókedvből csókolódás lett.

Akkor aztán azt kérdezte tőlem a Madus:

– Mit gondolsz, hol vagyunk most? A pokolban, vagy a mennyországban?

Én azt feleltem neki: «a mennyországban».

Arra a Madus elfujta a gyertyát, s mikor sötétben maradtunk, azt kérdé
tőlem:

– Látsz engem?

– Nem látlak.

– Dehogy nem látsz. Nézz csak reám s mondd utánam, a mit mondok.

Azzal elkezdte előttem elmondani a Miatyánkot, a Hiszekegyet, meg az
Üdvözletet; s nekem úgy tetszett, mintha minden mondatánál fényesebb,
meg fényesebb lenne az arcza, s utoljára világítani kezdene a sötét
földalatti ürben.

Nem mondtam meg neki azt, a mit láttam, nehogy elbízza magát az asszony.
Hanem ettől fogva megmaradt bennem az a hit, hogy a Madus az én szentem.

Soha sem voltam életemben oly igazán boldog, mint akkor, ott a sziklában
eltemetetten.

Én magam talán soha sem is kérdeztem volna, hogy van-e ennek az
éjszakának virradatja, ha Madus nem költögetett volna gyöngéden, mire
aztán ismét meggyujtotta a kioltott gyertyákat.

– Mit gondolsz? kérdezé tőlem, mi fog történni ezentúl velünk?

– Hát én azt gondolom, hogy a hajdemákok csak tréfából próbára temettek
el bennünket ide, s majd egy kis idő mulva megint értünk jönnek.

– Csalatkozol, mi soha sem kerülünk ő hozzájuk vissza.

– Csak nem hagyja Nyedzviedz az egyetlen leányát elveszni?

– Rosszul ismered Nyedzviedzet. A kit ő egyszer ez odúba lezárt, azt ő
innen vissza többé soha nem ereszti.

Most már aztán komolyan megijedtem s kezdtem magamat vádolni azért, hogy
egy ily szerelmi mámor miatt ezt a kétségbeejtő végzetet vállaltam
magamra.

Madus azonban felkelt a helyéről s azt mondá nekem, hogy kövessem őt.

Nekem eszembe jutott az a fénylő arcz, a mit a mult éjjel láttam s
megtért a bizalmam hozzá.

Madus tovább haladt a sziklarepedés folyosóján, mely később egész
sorozatát a kisebb-nagyobb barlangtermeknek kötötte össze. Én minden
barlangban aggódva néztem körül, ha nem látnám-e meg azokat az egymás
mellett kuporgó csontvázakat, a miknek rémképével a Nyedzviedz
ijesztgetett, de nem találkoztam egyetlen halottal sem.

S a barlang-folyosó egyre tovább vezetett, néhol ünnepélyes fényű
termekbe léptünk, a mik úgy ragyogtak, mint a kristály, megtöltve
csodaalakú bálványokkal.

Egyszer aztán, a mint a folyosó folyvást tágulni kezdett, a távolból
valami fénysugár küllői löveltek be a mély sötétségbe. Az ott a
napvilág.

– Mi a szabadba jutunk ki! kiálték örömteljesen ölelve szivemre Madust.

– Szabadba? Nem. Szólt ő szeliden és szomorúan. Csak egy újabb börtönbe.
Majd meglátod.

Azzal átölelte a nyakamat. Itt már oly tág volt a sziklatornácz, hogy
ketten is eljárhattunk benne egymás mellett. Nem kellett már égő
szövétnek. A napsugár elénk világított. Megláttuk a kék eget. Mint a
bolondok, úgy futottunk előre, hogy még többet láthassunk belőle. Az
egész eget be akartuk lélekzeni.

Egyszer aztán elértünk a sziklafolyosó végére s a mi elénk tárult, az
volt a «Viszpa-Ogród».

Viszpa-Ogród annyit tesz, hogy «Szigetkert».

Egy valóságos sziget, a mit tenger helyett sziklák vesznek körül.

De azok a sziklák oly meredekek, oly magasak, hogy azok közül e völgyből
ki, vagy ide be semmi út sem vezet egyéb, mint a barlangi sikátor.

Kopár szirtfalak, ezer láb magasra felnyulók, toronyalakú sziklacsompók,
egymáshoz sorakozva, mint egy rettenetes münster homlokzata, mély
zeg-zugok, mik a sziklát végig hasítják, orgonasíp alakú bazaltoszlopok
egyenesen felálló, s homlokban előrehajló rétegei, mint megannyi
boltívezet töredéke, veszik körül a «Viszpa-Ogród»-ot, mely a mély völgy
fenekén fekszik, mint egy zöld sziget, mint egy gömbölyded dombocska,
egymásnak keresztbe-hosszába rótt mívelt földek sokszínű sávjaival
tarkázva s délnek fekvő oldalán veteményes kertek koczkáival szegélyezve
s aztán köröskörül fogva sűrű gyümölcsös kertekkel.

A Preszjaka-barlang szirtoldalából, szédítő magasból omlik alá, messze
kiszökő ívet képezve, egy patak forrása, mely a mint porrá válik a
sziklataréjokon, örök szivárványt tart a kis völgy fölött áthidalva s
aztán, mint egy ezüst kigyó, sikamlik alá gyors tekergésében a völgybe,
mely innen a magasból átlátszó köd fátyola alá rejtve látszik, elszórt
fehér házikóival.

– Lásd, ez a mi leendő hazánk; suttogá Madus, a honnan ki nem mehetünk
többé sehova. Ide küldenek a hajdemákok magok közül mindenkit, a ki vagy
gyáva az ő mesterségükre, vagy megunta az ő viharos életüket, vagy
szerelmes lett valami asszonyba s attól nem tud elválni.

Itt élnek azután azok mindannyian együtt és ásnak, kapálnak, földet
mívelnek; s többet soha a világból egyebet nem látnak, mint a
«Viszpa-Ogród»-ot.

Ez a kis sziklasziget volt a titka a hajdemákok egész rejtélyes
hatalmának. Ez tette lehetővé, hogy az ország főnemességével oly hosszú
időn át vakmerően daczoljanak.

Ez volt az ő kifogyhatlan éléstáruk.

A Viszpa-Ogród, mikor azt a hajdemákok fölfedezték, egy kopár vadon
pusztaság volt, sűrűn telenőve csenevész fenyőfákkal. Nem hogy ember, de
még olyan állat sem lakott benne, a mely repülni nem tud. A völgynek nem
volt forrása. Kutat is hasztalan kisérlettek ásni benne, nem találtak
mást, mint sziklát.

Ekkor jöttek arra a gondolatra, hogy a Preszjaka-völgy tulsó
sziklafalából kiszökellő forrást átvezessék a barlangba. Onnan az aztán
utat talált a repedésekkel teljes hegyen keresztül a Viszpa-Ogród völgy
katlanába, a hol aztán a völgy mélyén ismét eltünt, hogy a Sziniawszkyak
sóbányájában törjön elő ismét.

A mint aztán az a patak végig árasztotta a kis völgyet, egyszerre
megváltozott annak a tekintete. A fenyőfák egy részét kiirtották s
rozstermő földet csináltak belőle; a meghagyott fenyőfák meg óriási
növésnek kezdtek indulni; az enyhe, széltől védett szigetben a
legkényesebb növény is meghonosult hamar, még az ember is átváltozott, a
kit sorsa idevezetett.

Igaz, hogy a hajdemákok különben is azt számüzték maguk közül a
Viszpa-Ogródba, a ki az ő vad, kegyetlen szokásaikkal nem tudott
megbarátkozni; de magamról mondhatom, hogy az ember egészen elfeledi a
világot, ha egyszer ide került s nekem sok gyönyörűségem volt az
életben; élveztem mind azt, a mi egy királyra és egy börtönbe zárt rabra
nézve öröm; ismertem a remete józanságának s a mákonyevő ittasságának
ellentétes üdvét; de igazán boldog csak a Viszpa-Ogródban voltam.

Egy kigyótekervényű sziklaösvény, a meredek falba vágva, vezetett le a
preszjakai barlangfolyosó szádától a völgybe szép menetelesen. Madus már
jártas volt e helyen; messziről meg tudta mondani, melyik ház lakóját
kinek hiják? A kis gyermekek eléje szaladtak s nevén szólíták; megfogták
a kezeinket, úgy huztak be minket házaikba.

Megérkezésünkre egy kis haranglábon álló harangot kezdtek el kongatni.
Mikor közelebbről megnéztem egyszer ezt a harangot, a köriratáról
megtudtam, hogy az a bielovierzi zárda tulajdona volt valaha, azt is úgy
rabolták bizonyosan.

Igen is. Itt minden rablott portéka volt. A szép posztó és
karassiaruhák, a selyem és kamuka az asszonyok öltözetén, maguk az
asszonyok is, a kik azt viselték, az ország minden részéből voltak
összerabolva.

De a rablók és rablottak, ebben a rablott pompában oly ártatlan
boldogságban éltek együtt, mint Ádám és Éva a paradicsomban, mikor még
nem volt semmi öltözet.

Nem is az ő kezük véres keresménye volt az. Ők szántottak, vetettek,
kapáltak és arattak. Bő termésüknek fölöslegét fölhordták a barlangba s
elhagyott társaik ezekért cserébe adták nekik a kerek föld összerabolt
pompáját. A harangot is azok lopták a számukra.

Mikor e völgyet fölfedezték, semmi vad és szelid állat nem volt benne, s
minthogy felnőtt tulkot ide a barlangon át szállítani nem lehetett, a
hajdemákok úgy hordták ide összekötött lábaiknál fogva rudra akasztva a
szopós borjúkat, bárányokat és malaczokat, s most már csorda- és
falkaszámra tenyészett a völgyben minden házi állat. Hús, kenyér,
gyümölcs annyi került ki innen, hogy a világ végéig ostromolhatta a
Preszjaka-barlangot akármi potentát, a bezárt őrséget ki nem
éheztethette belőle.

Hanem ha azt a vízvezetéket sikerült volna elrontani, akkor egyszerre
vége lett volna a Viszpa-Ogród egész dicsőségének; a völgykatlan megint
olyan kietlen, lakhatlan vadonná zordult volna el, a milyen volt annak
előtte, s ember és állat kiveszett volna belőle, és a szép gyümölcsösök
az első kánikulában mind kiszáradtak volna a megszorult hőségben.

Ezért voltak oly kétségbeesve a hajdemákok, mikor az ostrom alatt a
vízcsatornájukat ez a veszély fenyegette.

A Viszpa-Ogród népe egészen úgy élt, mint Ábrahám apánk családja a
hajdani szent földön. A legvénebb volt a pátriárka. Az parancsolt s az
osztotta fel a munkát s az aratás után a termést.

Minden ember annyit kapott a maga részére, a mennyit háza népével együtt
el birt fogyasztani.

Papjuk nem volt, valaminthogy Mózes előtt a Jehova-hivőknek sem volt.
Vasárnapot nem tartottak; hanem a derült idő volt a munkanap, az esős
idő az ünnepnap.

Nem imádkoztak; de nem is követtek el semmi vétket. A hol a családapa
mind legalább is rablógyilkos volt valaha, soha egy veszekedő szót nem
lehetett hallani az enyim-tied fölött, sem egy káromkodást, s azok az
asszonyok, a kik semmi oltár előtt nem esküdtek a férjeikkel össze, a
kiket úgy hurczoltak ide erőszakkal, olyan hűségesek voltak, hogy idegen
férfi meg nem mondhatta, milyen színűek a szemeik?

A mint megérkeztünk, a patriarka, a kit Zorawnak hittak, magához hivott
minket lakomára, a törzslakosokkal együtt, a kiknek a száma mehetett
nyolczvanra. Mind rettegett rablók hajdanában, most pedig békességes
pásztorok és szántóvetők.

A lakoma után kivezetett minket a patak partjára, s egy közös kobakból
mindannyian testvériességi áldomást ittunk friss vízből; más italt itt
nem mérnek, s végül a kobakot összetörtük a szövetség megmásíthatlan
jeléül.

Ott azután kimérte az öreg a számunkra a házhelyet, azt kiczövekelték;
azzal neki állt az egész falu népe az építésnek, egyik a szálfákat
vágta, másik ácsolt, fürészelt: a jövevény, az új letelepülő számára az
egész község dolgozik. Két nap alatt tető alatt volt a kis hajlék,
ellátva kezdetleges butorokkal, edényekkel; az akolban fejős tehén,
kecske, az asszony számára. Tőlem meg azt kérdezte az öreg, hogy miféle
szerszámokat adjon, a mikkel valami munkához kezdjek?

Átláttam, hogy itt dolgozni kell; a mit énnekem az iskolában nem
tanítottak, sem pedig a táborban. Én a kovácsmesterséget választottam.
Ott mégis kerül valami vas a kezembe, a mi nélkül én szerencsétlennek
érzem magamat.

Azonban igen rövid idő alatt egészen kibékültem az állapotommal. Az
embert a rabság elálmosítja.

Kivált az ilyen rabság, a hol a börtönfalat a végtelen bérczoldalak
képezik, s a börtön egyetlen ablaka a mennyei firmamentum. Keresztülásni
e falat nem lehet, se ehhez az ablakhoz fölkapaszkodni s kiszökni rajta.

Az ember ellankad utoljára s megadja magát.

Én már egészen megszoktam, hogy egész nap verjem a vasat s aztán a
tűzhely mellett sütő-főző feleségemhez hazatérve, hallgassam az ő apró
bajait, hogyan fulladt bele a kis kácsa a tojásba? s tanakodjam vele,
vajjon a savanyú kecskerelevél volt-e az oka, hogy a tehénnek a teje
összement? vagy a pemétfű, a mivel a fejőedény ki lett forrázva?

Mikor pedig aztán egy napon az én kedves Madusom szemérmes
arczpirulással sugott meg nekem valamit, a mitől a férfi szív nagyot
szokott dobbanni örömében, kevélységében, akkor meg aztán épen semmire
se gondoltam többé az egész világon.

Egész napomat az a gondolat foglalta el, hogy apa leszek.

Családom lesz, s annak ez a földfolt lesz az otthona.

Ez a gondolat olyan volt, mint a fának a gyökere, oda nőttem általa
ehhez a földhöz.

Mennyire megbecsültem ez órától fogva az én jó Madusomat!

Igérhetett volna nekem a sors akármit. Igérhette volna végtől végig azt
az egész tarkabarka képet, a min azután keresztül vitt, cserébe a
Madusomért, meg ezért a kis házikóért, a mit az ő vidám danája fölvett,
mikor már messziről közeledtem, dehogy cseréltem volna meg vele!


III. A KOLTUK-DENGENEGI.

Én már egészen meg voltam nyugodva a magam csendes boldogságában; egész
világom a Viszpa-Ogród sziklakeretében volt, s egész sorsom abban az
édes mosolygásban, mely hazatértemben az én jó Madusom arczáról
tündöklött elém.

A kovácsműhelyben csak délelőtt dolgoztunk; a délután mindenkinek arra
volt hagyva, hogy a maga háztáját gondozza.

Épen egy bölcsőnek való kast fontam szép piros fűzfaágakból, a folyosóm
tornáczán ülve, a mint egyszer csak egy sötét árnyék elfogta előlem a
nap sugarait, a mi már a magas sziklák között leáldozni készült. (Itt a
Viszpa-Ogródban nyáron is nyolcz órakor kelt föl a nap, s öt órakor már
esteledett.)

A mint feltekinték, Nyedzviedz alakját láttam magam előtt. Ez volt az, a
mi árnyékát rám vetette.

Megdöbbentem.

– Te is ide szorultál már, a Viszpa-Ogródba? kérdém tőle. Az ellenség
vert ki, vagy társaid számüztek?

– Nem, Barán, felel a vezér. Nem azért jöttem ide, hogy köztetek
maradjak; hanem hogy téged is magammal vigyelek. Nem érünk nálad nélkül
egy ütet taplót. Az ágyuval senki sem tud bánni. Pedig most nagy
dologhoz készülünk. Egy gazdag karaván jön a mohilovi búcsúra
Törökországból: gazdag török, rácz és zsidó kereskedők. Sok katona
kiséri őket. Ezt kézre kell kerítenünk. S onnan mindjárt fordulunk
Berdiczovnak. Ebbe a kolostorba van összehalmozva a gazdag barátok
minden kincse. Olyan erősség az, mint egy vár. Széles falai vannak
lőrésekkel s a barátok nagy számú őrséget tartanak benne. Ágyu nélkül
azt meg nem ostromolhatjuk. Velünk kell jönnöd. Én megteszlek
zászlótartónak a seregnél és alvezér fogsz lenni utánam.

Erre a szóra a Madus is kijött a konyhából s nem hogy örült volna az
apja látásának; hanem még inkább rátámadt:

– Minek jön kend ide, az én jámbor, szelid Baránomat elcsalogatni innen?
Ő meg van elégedve a maga kis gunyhójával és kicsi feleségével. Nincs
neki szüksége a kendtek rablott kincseire. Minket eltemettek kendtek; mi
meg vagyunk halva. Hagyjanak nekünk békét a más világon.

A Nyedzviedz erre azt mondá nekem:

– Hallod-e, Barán! Ki parancsol egy asszonynak a háznál? Vagy az ura,
vagy az apja. Ha te, az ura, nem tudsz parancsolni neki, hát majd akkor
én, az apja, megmutatom, hogy hogyan kell egy asszonyt kifizetni, a ki
akkor beszél, mikor nem kérdezik.

Én aztán, ismerve a vezér heves természetét, nyájas ölelgetéssel
rávettem a Madust, hogy térjen be velem a házba, ott aztán egészen
lebeszéltem a lábáról azzal a kecsegtetéssel, hogy csak hadd menjek én
most el az apjával, majd ha egyszer annyi pénzt szereztem össze, hogy
abból tisztességesen meg lehet élni, s aztán vezéri állásra jutottam a
hajdemákoknál, akkor visszatérek ő hozzá s hatalmamnál fogva
kiszabadítom őt ebből a magányosság sírkertjéből s elviszem őt magammal
valami nagy városba, a hol selyemruhájával fogja söpörni a földet s
nagyságos asszonynak fogják hivni.

Ez a biztosítás a szivére hatott. Nagy sirások és ölelgetések között,
nagy nehezen eleresztett a Nyedzviedzzel; de még mikor a sziklaösvényről
visszatekintettem a völgybe, akkor is ott láttam a kis fehér házunk
ajtajában piroslani fejkendőjét. A kedvencz galambja egész a barlang
szájáig elkisért, s ott leszállt a vállamra s a fülembe turbékolt; úgy
kellett erővel elhajtanom.

A régi czimborák nagy üdvriadallal fogadtak, s föltámadásom ünnepét nagy
ivással ülték meg. Én is, a mint a bort újra megizleltem, a miben régóta
nem volt már részem, úgy elfeledtem az egész Viszpa-Ogrodot, mint egy
álmot. Tudva van, hogy egy borivó ember, ha sokáig visszatartóztatta
magát az italtól s aztán megint hozzájut a kancsóhoz, kegyetlenebb ivó
lesz, mint a ki folyvást gyakorlatában maradt.

A hajdemákok nem is ittak más bort, mint tokajit. Ki tudták válogatni a
főurak és papok pinczéiből az asszuszőlős átalagokat.

Másnap a preszjakai barlangból felkerekedtünk a mohilovi búcsúra.

Tizenkét napi járásnyi távolban esik az a barlangvárhoz.

Azon vidéken nem is tudtak talán róla, hogy vannak hajdemákok a világon,
vagy legfeljebb a dajkák meséltek felőlök. Ki gondolt volna arra, hogy
egy más országból kerekedjék elő egy ilyen hatalmas rablócsapat.

Mindig éjszaka utaztunk, olyan vadonhelyeket válogatva, a miken rendes
utazó soha nem jár; nappal rejtőzve maradtunk sűrű erdőkben, mély,
lakatlan völgyekben; kémeink, tudakozóink, mindenféle álruhákban
mértföldnyire jártak előttünk.

Nem tértünk be semmi faluba élelmezés végett, a mi szárított hust
hoztunk magunkkal, azzal éltünk az egész úton, meg erdei gombával.

Végre megtudtuk, hogy a törökországi karavánnak mikor kell megérkezni
Mohilov alá.

Egy mocsári erdő két oldalán elrejtőzénk s két napig vártunk ott,
életjelt nem adva magunkról.

Ekkor már utolsó élelmiszerünk is elfogyott s minekünk a rejtekeinkben
nem volt mit ennünk más, mint nyers békahus és madártojás.

Ott vonultak el előttünk a vásárosok, a kik mind a mohilovi bucsúra
siettek, megrakott öszvéreikkel, társzekereikkel; vitték a sok
borsoskát, pereczeket, füstölt kolbászt, turót ládákkal, vendelyekkel, a
drága borokat, méhsört tömlőkben, hordókban. Mi majd elepedtünk értük s
csak a kezünket kellett volna kinyujtani utánuk. De a vezér tilalmat
vetett ránk: «nem zabálni jöttetek most ide!»

Már fogytán volt a türelmünk, a mint egyszer nagy dob-, trombitaszó
jelenté, hogy most jönnek már, a kikre oly szívszakadva várunk.
Öszvéren, lóháton, tevepupon ülve, kétkerekű, ökörvontatta födött
szekéren valami másfélezer ember. Közöttük feles számú katonák,
pánczélingben, ostromtutyival, alabárddal és muskétával. – Elegybelegy
társaság volt.

Mi nagyon is sokan voltunk ellenükben; valami háromszázan.

A mint egy jelszóra egyszerre kitörtünk a mocsár bozótja közül, az egész
karaván összezavarodott; a katonák elkezdtek lövöldözni, nem nézve, hogy
kit találnak; mi pedig akárhová lőttünk, az a tömegben nagy pusztítást
tett; lett nagy zűrzavar, a ki futhatott, elfutott, prédára hagyva
szekerét, öszvéreit; a hajdemákok ördögmódra dúltak a megrémült vásáros
nép között, hogy én egészen elkábultam a borzasztó öldökléstől, a mihez
hasonlót még soha sem láttam, s egészen elzsibbadtan ültem le egy
zsombikra. A fejem zúgott.

Egyszerre egy vén török kalmárt látok felém biczegni, a hóna alatt egy
mankóval. Sánta is volt, vén is volt, meg is volt sebesülve.

Egyenesen felém tartott, s mikor odaért hozzám, mankóján végig
ereszkedve a földre, azt mondá nekem:

– Nosza fiam, huzd ki hamar a jatagánodat s vágd le a nyakamat, kérlek.

Én csak elbámultam ezen a furcsa kivánságon s azt mondtam neki: «én
ugyan nem teszem ezt a bolondot».

– De csak vágd le kérlek a nyakamat frissen; aztán neked ajándékozom az
én «Koltuk-dengenegi»-met.

«Koltuk-dengenegi» annyit tesz törökül, hogy «Koldus tengetőbot».

Én azt feleltem erre az öregnek:

– Már én bizony nem öllek meg téged «baba»; mert én se nem haragszom
rád, se gyilkos nem vagyok. Magam is úgy kerültem a hajdemákok közé,
mint Pilátus a credóba.

– Tudom, fiam, mondá az öreg. Látom az ábrázatodról, hogy te jobb ember
vagy a többinél, épen azért fordulok tehozzád s egyuttal, mikor arra
kérlek, hogy tégy velem irgalmas emberi cselekedetet, tégedet is
boldoggá akarlak tenni. – Ne félj semmit az én nyakamat gyorsan levágni,
nem lesz az gyilkosság tetőled. Mert meggyilkolni csak azt lehet, a ki
élő ember; azt mondja az Alkorán, a mi egyedüli igaz könyv a földön. Én
pedig nem vagyok élő ember többé; mert én nekem valamelyik lesben álló
orgyikos a puskájával a hasamba lőtt. Az ilyen seb pedig halálos és
mindig gyógyíthatatlan. Nekem el kell pusztulnom vele. Ellenben a
fájdalom és vérvesztés miatt elfutni nem birok, s ha a rablók kezébe
jutok, azok mindenféle válogatott kínzásokat fognak velem elkövetni.
Azért kérlek, hogy szabadíts meg egyszerre a szenvedéseimtől, s vágd le
a nyakamat ezzel a szép jatagánnal. Nézzed, milyen szép jatagán. Ezt is
neked adom örökbe.

Nekem azonban még ekkor sem volt kedvem az ő kopasz fejét levágni s
leráztam a nyakamról a kérelmével.

– Eredj, baba, ha meguntad az életedet, vágd le magad a nyakadat azzal a
szép jatagánnal, vagy kösd fel magadat, elég sok szép fa kinálkozik itt
számodra az erdőben.

Erre az öreg török áhitatos képpel így felelt:

– Jaj, édes fiam, azt én nem tehetem. Tudod, hogy az Alkorán szerint, (a
mely pedig egyedüli igaz könyv a földön) hétféle pokol van; egyik
mélyebb és gonoszabb, mint a másik. A legfelső a mienk, igazhivő
muzulmánoké, a második mindjárt a tiétek, Krisztus hiveié; a hetedik a
Gyehenna pedig az istentagadóké; de negyedik a «Morhut» azoké, a kik
öngyilkosul maguk vetnek véget az életüknek. Nekem tehát három pokollal
mélyebben kellene leszállnom, ha a te tanácsodat akarnám elfogadni. És
abban a három pokolban háromszázharminczhárom esztendeig kellene
bujdokolnom, a míg csak a magam poklába eljutnék; a míg, hogyha egy
hitetlen kezétől esem el, a milyen te vagy, az Alkorán szerint, mely
bizonyára nem hazudik, egyenesen a paradicsomba jutok föl.

Nagy volt a csábítás. Egy jámbor törököt a pokolból egyenesen a
paradicsomba szállítani föl, a saját kivánatára.

De én mégis ellenálltam. Eszembe jutott, hogy a saját szentirásunk, a
mely pedig szintén egyedül igaz könyv a földön, azt mondja, hogy a ki
fegyverrel öl, fegyver által fog elveszni, s megint csak eltoltam
magamtól az öreget, a ki minden áron rám akarta kötni a fejét, mint a
házaló festett kelméjét.

– De lásd, neked adom a koltuk-dengenegimet is, könyörgött az öreg
előttem.

– Aztán hová legyek én a te mankóddal?

– Nézzed fiam, szólt az öreg. Ha ezt a hónaljtámaszt lesrófolod róla,
hát meglátod, hogy ez a koltuk-dengenegi meg van töltve aranynyal.

Azzal lesrófolta az öreg a mankó vánkosát s egy csomó aranyat töltött ki
belőle a markába. Nagyon sok pénz lehetett ott. A szemem is káprázott
tőle.

– Ezt mind neked adom.

Én mégis ellenálltam a csábításnak.

– Nem ér az nekem semmit, baba; a hajdemákoknál az a törvény, hogy
senkinek se szabad magánál pénzt tartani. A mit rabolnak, a
Preszjaka-barlangba érve, mind átadják a vezérnek, s az mind a közös
kincstárba vándorol. Jaj volna annak, a kinél egy árva lengyel-garast
megtalálnának. A hajdemák nem magának rabol; hanem a társaságnak. Mert a
hajdemák semmiért sem fizet. Azért én nekem a te aranyaid semmit se
használnának, csak veszedelmemre volnának.

– Dehogy nem, szólt az öreg; látod fiam, te jobb ember vagy, mint a
többi, fiatal vagy még; nem neked való élet ez. Ha az én sok pénzemet
öröklöd, azzal elmehetsz Oláhországba, Havas-Alföldre, a hol senki sem
ismer rád. Vehetsz magadnak falut, kastélyt, jobbágyokat,
megházasodhatol, talán van is már fiatal szeretőd: élhetsz vele
nyugodalmasan, boldogan; nem kell az erdőket, barlangokat bujnod.

Ez a szó szeget ütött a fejembe. Eszembe jutott az én kedves, jó
Madusom. Ha én azt a Viszpa-Ogrodból magammal elvihetném; ha én őt
tisztességes, boldog életű úri asszonynyá tehetném! s miért ne
történhetnék az meg? Most már zászlótartó vagyok a hajdemákok között.
Nem sokára alvezér leszek. Egyszer, mikor a Nyedzviedz valami
rablókalandra a társaság zömével messze eltávozik, én az otthon
maradtakat leitatom, egy kis jó theriákot keverek a méhserük közé, s
mikor valamennyit elnyomja az álom, én Madusommal együtt megszököm
tőlük. Ez olyan kecsegtető gondolat volt, hogy önkénytelenül nyujtottam
ki a kezemet az öreg török handzsárja után.

– De hová dugjam én el ezt a te sok pénzedet?

– Hagyd csak a koltuk-dengenegiben. Mikor visszakerülnek a hajdemákok,
panaszkodjál előttük, hogy a lábad összezsugorodott a hideg mocsárban
állástól. Sok emberen megesik az, a ki a vízben meghűti inait, hogy azok
összerándulnak s örök időkre kacska marad. Akkor bizonyosan el is fognak
hagyni maguktól, mert sánta czimborát nem örömest hordanak magukkal a
rablók. Te pedig a kincseket folyvást a te hónad alatt hordozhatod.

S aztán még megtanított rá az öreg, hogy hogyan kössem össze a bal
lábamat, hogyan tegyem a sarkamat a koltuk-dengenegi kiálló csapjára, s
hogy járjak azontúl féllábon.

A Madusomra gondoltam, a kiért el tudtam volna féllábon menni egész
Jeruzsálemig.

– No már most hát fogd a jatagánom a markodba, szólt az öreg, s aztán
még ő tanított, hogy hogyan bánjak vele. – Ne úgy csapj le vele, mint a
mészáros a taglóval, hanem úgy húzd végig csapás közben, mint a
hegedüvonót. Majd én odatérdelek eléd. Aztán csak ide vágj, nézd, a hol
az első gerinczcsont kiáll a nyakszirtből. Aztán merően odanézz a
szemeddel, a hová vágsz, s a jatagánt egyenesen fogd, hogy a markolata
megfeküdje a tenyeredet, akkor szépen az élével fog találni, nem
bicsaklik félre.

Addig beszélt, addig biztatott, míg egyszer az ördög megtaszította a
kezemet, (a ki mindig ott leskelődik a halandó ember háta mögött) s én
csak azt vettem észre, hogy egy fej nélküli ember esik a lábamhoz, a két
térdemet átölelve, míg egy embernélküli fej messze gurul alá a lejtőn
ide-oda csapva magát a fák törzseihez.

(«Homicidium», emberölés, diktálá a soltész a jegyzőnek.)

(«Igen, de enyhítő körülmények között», veté közbe a nagyfejedelem; a
megöltnek saját kivánatára, az Alkorán helyeslése szerint s a hátul
leskelődő sátán incselkedése mellett.)

– Mégis emberölés volt az, folytatá Hugó. S én nagyhamar megbántam, hogy
ezt tettem; mert keservesen meglakoltam érte. A véres tett végrehajtása
után fogtam a mankót a hónom alá, s megpróbáltam sántikálni. Úgy
baktattam a czimboráim után.

Azok roppant prédát ejtettek. A ki el nem futott a karavánból, azt
levágták s lerakva az elfogott öszvérekről a zsákmány javát, azt a saját
vállaikra vették; mert azon az úton, a melyen ők járni szoktak,
teherhordó állattal nem lehet botorkálni.

Mikor én a mankóval sántítva eléjük kerültem, nagy hahotával fogadtak.

– Hát téged mi az ördög lelt? Kérdé tőlem Nyedzviedz.

– Jaj, hagyd el! odavagyok! nyöszörögtem én keservesen. Koldussá lettem,
a mint egy sánta törököt, a ki a mankós lábával nem tudott előlem
elfutni, megöltem, az haldokolva azzal átkozott meg, hogy «no hát vedd
hasznát a koltuk-dengeneginek s légy olyan sánta mint én!» S abban a
perczben úgy összezsugorodott a bal lábam, hogy nem tudom többé
kinyujtani.

– Bizonyosan megbánta a lábad a hideg vízben álldogálást, mondá
Nyedzviedz. Megesik az az ilyen kényes kutyán, mint te vagy. De ne félj
semmit. Van közöttünk, a ki az ilyen baj meggyógyításhoz ért. Hej!
Przepiorka! Jer ide!

Megszeppentem. Ha vizsgálat alá veszik a lábamat, kisül, hogy semmi baja
sincs. Igyekeztem az inaimat minél jobban megfeszíteni, hogy görbe
maradjon a lábam, a míg Przepiorka tapogatja, kenegeti, huzogatja, hogy
csakúgy ropog bele minden csontom.

Egyszer aztán azt mondá Przepiorka, hogy:

– Bizony össze van ez a láb zsugorodva egészen.

Erre én elfelejtkezem magamról, s ijedtemben ki akarom nyujtani a
lábamat… s akkor aztán még nagyobbat ijedek. A lábam, a mit sántának
hazudtam, valósággal össze volt zsugorodva, nem tudtam többé kinyujtani.

Megvert az Isten. Rajtam maradt a veszedelem, a mit magamra hazudtam.

Csakugyan sánta maradtam igazán s nem tudtam lépni a koltuk-dengenegi
nélkül.

Hej, hogy átkoztam magamban azt a vén törököt, a ki a koltuk-dengenegit
örökül rám hagyta!


IV. A BERDICZOVI ZÁRDA.

– Ne búsulj semmit! mondá Nyedzviedz, mikor azt látta, hogy keservesen
vakartam a fejemet, azon való bánatomban, hogy a lábamat nem birom
leereszteni. – Most veszszük még csak igazi hasznodat, hogy
megsántultál. Ilyen ember kellett nekünk régen.

Azzal parancsot adott egy széles vállú ficzkónak, hogy vegyen föl a
nyakába, s aztán úgy lovagoltam emberháton, ha az egyik elfáradt,
változtatva a paripát egész az oczakovi erdőkig. A gonosz hajdemákok
azzal álltak rajtam boszut a kényszerü megnyergelésért, hogy folyvást
dalolták előttem-utánam azt gúnydalt, hogy: «Fáj a kutyának a lába.
Megütötte a szalmába».

Az oczakovi erdőben pihenőt tartottunk, ott azután azt mondta nekem a
Nyedzviedz:

– No Barán, te tovább nem jösz velünk, hanem elkecskebokázol a
biczebócza lábaddal Berdiczovba. Ott kikémleled a dörgést. Aztán
visszasántikálsz hozzánk a Presjakavárba, s hirül hozod, a mit
kitanultál. Akkor aztán attól függ, hogy milyen erővel induljunk neki?
Mert én el akarom foglalni Berdiczovot.

A mohilovi merénylet csodálatos sikere elkapatta a rablóvezért.
Mivelhogy itt háromszázad magával kétezer embert szétvert, a kik közül
legalább ezernek volt puskája, most már nem kevesebbre gondolt, mint
hogy egy bekerített várat bevegyen ostrommal.

Arra pedig, hogy valaki Berdiczovba bejusson, semmi sem volt olyan jó
alkalmatosság, mint egy sánta láb.

Messze földről, még külső országról is ez volt valamennyi sántának,
kacskának, zsugorodott tagúnak és inaszakadtnak a találkozó helye.

A berdiczovi úton egyik csapat a másikat érte, a ki mind a csodatevő
helyre igyekezett. A ki rongyos volt, mankójával mérte végig az utat, a
tehetősebbek öszvérre kötözve vitették magukat. A falusi parasztot
talyigába fektetve tolta a felesége; a grófok aranyos zsellyeszékben
vitették magukat s a polgárok kétkerekű ökrös szekeren utaztak mind
Berdiczov felé.

Berdiczov a fehér barátoké volt, egy kellemes völgy teknőjében
kiemelkedő halomra építve. Maga a kolostor erős bástyákkal volt
körülvéve, a miket még köröskörül vízárok is védett, sánczkarózattal. A
domb tövében volt egy hévízforrás, mely az árkokat ellátta s távolabb
már hétkerekű malmot hajtott. E vízárkon át csak szűk felvonó hidon
lehetett a bekerített kolostorba bejutni. A tömérdek bucsujáró nép – a
kolostor falán kívül épült városkában talált elhelyezést, s egyszerre
száz embernél többet nem eresztettek be, akármilyen nagy ünnep volt,
mert több nem is fért be a templomba; hanem ha nagy volt a sokaság,
egész nap tartották a misét, az egyik száz ember bejött az egyik kapun,
a másik száz kiment a másikon. Az udvaron, a bástyákon pedig állig,
sarkig fegyverezett őrség volt felállítva mindig éjjel-nappal, s gond
volt rá, hogy a látogatók semmiféle fegyvert be ne hozzanak magukkal.

Mert a berdiczovi kolostorban mesés kincsek voltak felhalmozva. Nem
csodálom, hogy úgy fájt azokra Nyedzviedznek a foga.

Egy oltár vert ezüstből csinálva, a mit Sztaniszló fejedelem
ajándékozott a kolostornak; egy áldozó-asztal, a minek tömör arany
táblájára volt felvésve az ajándékozó Leszczinszky grófnak a csodás
története; fogadalmi képek, csupa drágakövekből rakott mozaikmunkával,
arany kelyhek és medenczék, karbunkulusoktól szikrázó szentségtartók,
régi koronák, a miknek viselői kétszer akkora fejüek lehettek, mint mi
vagyunk; keresztek, miken a zafiroktól és igazgyöngyöktől nem látszott
az arany; drága ereklyetartók, ezüst szekrények, miken aranyból vert
szobrok vannak; aztán csodálatos mesterművű órák, a mik mind jártak,
ütöttek és harangoztak, s e szemvakító pompa és gazdagság, e kincshalmaz
és művészi remek közepett, azok a mankók, a miket az itt csodamódon
meggyógyult nyavalyások itt hagytak.

Mikor legelőször e kincstárházba beléptem, a sok drágaság között ezeket
a mankókat láttam meg legelébb.

Hej de örömest itt hagynám én is azt az átokverte koltuk-dengenegit, a
mi a hónom alá szegődött, a benne levő aranyokkal együtt.

Aztán megzendült az ének a khórusban.

Én nem tudom azt kimondani, hogy mit éreztem az ének alatt. Nem láttam
én e templomnak sem ezüstjét, sem aranyát; nem számláltam, mennyi
mázsára mehet az? mert én csak azt a szent képet néztem ott az oltáron,
a mi le nem vette rólam a szemeit, mindenütt rám nézett, mintha a
lelkembe nézne, s ott olvasná, hogy én e szent helyre gonosz, istentelen
szándékkal jöttem s szemrehányásokat tenne érte; az az ének egészen
kiforgatott az idáig hozott gondolataimból, úgy, hogy senki a nyomorékok
és szenvedők gyülekezetében őszintébb vezekléssel nem verte a mellét az
öklével, s nem csúszott térden a márványpadlat fölött, mint én.

Midőn a szertartásnak vége lett, egyenkint mindenkit odabocsátottak a
perjel elé, hogy átvegyék az áldást.

A perjel hosszú őszszakállú agg volt, a hogy az öreg Istent festik.
Minden vonásában az a véghetetlen jóság kifejezése.

Előre tudtunkra volt adva, hogy a fehér barátok a beköszöntő
látogatóktól nem fogadnak el semmi ajándékot. Csak búcsúvételnél
teljesíti azt, a kinek tetszik. A perjel kiosztja az áldást az eléje
járulók között; a nélkül, hogy kérdené, ki az igazhívő, ki az eretnek;
lehet zsidó, lehet mohamedán, mindenkit egyformán megáld. S lehet valaki
tele halálbűnökkel és vétkek elkövetésének rémes szándokaival, meg nem
gyóntatja elébb. Megáldja, úgy bocsátja el, s csak azután, ha a megtérő
vétkes visszatér másodszor is, megenyhülve, akkor fogadja el tőle a
gyónást és az ajándékot.

Én egészen megtörve kerültem ki a templomból. Elfeledtem, hogy miért
vagyok ide küldve? nem jutott eszembe kikémlelni a sánczok erejét, a
felállított mozsarak lőképességét, az őrség létszámát, csak biczegtem a
többi búcsújárókkal tova, annak a zsolozsmának a dallamát dudolva
magamban, a mit a többiek hangoztattak; míg a hévízforráshoz elértünk.
Itt engem is levetkőztettek, s beleültettek egyikébe azoknak a bakoknak,
a miken a sánták, zsugorodottak úszkálnak a víz fölött. Urat és szegényt
nem lehet itt megkülömböztetni.

Mikor kijöttem a vízből, már nem voltam sánta többé. Az összezsugorodott
lábam olyan ép volt, mint a másik.

«Miraculum! Miraculum!» kiáltozá az egész gyülekezet, s én magam
elkezdtem sírni, mint egy gyermek.

Hát mégis van Isten! Daczára annak, hogy én annyiszor mondtam, hogy
nincs?

Hát nem bánthatom meg őt annyira, hogy mikor hozzá fordulok meg ne
bocsásson?

Fogtam a mankómat, most már nem a hónom alá, hanem a vállamra vetve, úgy
tértem vissza a perjelhez.

Rám ismert és szeliden mosolygott.

Odatérdeltem elé, s azt mondtam neki, hogy gyónni akarok.

És aztán meggyóntam neki mindent.

Hogy a hajdemák-vezér megbizásából jöttem ide, kolostora erősségét
kikémlelni. Hogy a rablók meg akarják támadni Berdiczovot, s van
ostromágyujok is, a mivel a falakon rést lőjjenek. Van négyszáz elszánt
czimborájuk, a ki képes halálveszélylyel megmászni a falakat.

Az ősz perjel meghallgatta gyónásomat és feloldott.

Aztán azt mondá:

– Eredj vissza azokhoz, a kik küldtek. És aztán vigy nekik tudósítást
arról, a mit tapasztaltál. Hadd jöjjenek. Te maradj ott velük és a mit
rád biznak, hogy az ostromágyuval lövesd a kolostort, azt teljesítsd.

– Én tegyem azt, atyám? szólék elbámulva.

– Igen. A pattantyustól függ, hogy milyen sikere legyen az ágyuzásnak.
Lőhet jól, lőhet rosszúl. Inkább te légy ott, mint más.

– Rajta leszek, hogy rosszúl lőjjek.

– Tőled függ, hogy a felmentésünkre jövő seregnek elég időhaladéka
legyen megérkezni. Te az ostromot elhúzhatod hosszasan.

– Úgy fogok cselekedni.

Annak a bizonyságára, hogy a szavamat híven be fogom váltani, otthagytam
a töröktől kapott mankómat is a perjelnél. A hála is ösztönzött rá.
Cserébe egy kigyógyult sánta lábért még az olyan mankó sem drága, a mi
aranynyal van bélelve. Azt is megmondtam a perjelnek.

– Jól van fiam, szólt a kegyes öreg. Ha bennünket megszabadítani
serénykedel, s a veszedelem elfordul rólunk, én visszaadom a nálunk
hagyott aranyaidat s még azonfelül is adok neked valamit, a mi többet ér
sok siklus aranynál: utat a megtérésre. Befoglak ajánlani az ország
hatalmasaihoz, hogy derék ember módjára élhess tovább s nevednek
becsületet szerezz. Ezt a szűz Mária képet pedig vidd haza a
feleségednek.

Egészen megtérve, töredelmes szívvel kerültem vissza a
Preszjaka-barlanghoz.

Ott azonban rögtön újra kellett kezdenem a hazugságot, mert ez által a
hajdemákok tőrbecsalása volt a czélom. Czimboráim újjongva fogadtak, a
mint meglátták, hogy ép lábbal jövök; én aztán azt hazudtam nekik, hogy
valami boszorkány gyógyított meg ördöngős ráolvasással a
tagzsugorodásból. Azt elhitték. Ha elmondtam volna igazán, hogy a
berdiczovi perjel áldása fogott rajtam, mindjárt gyanúba vettek volna.

Akkor aztán haditanácsot ültünk s én elmondtam a vezérek előtt, a mit a
számukra hoztam.

Annyit már kifundáltam a magam eszével, hogy a jó hazugsághoz
megkívántatik, hogy legyen benne valami igaz; mert a nélkül az embert
hamar rajtakapják.

Leirtam a kolostor kincseit, hozzátéve még azokat is, a miket nem
láttam, a kádakkal álló arany és ezüst pénzt. Erre fájt leginkább a
hajdemákok foga. A Nyedzviedznek magas vágyai voltak. Az volt a terve,
hogy ha egyszer nagyon sok pénzt összegyüjtött, zsoldjába fogadja
valamennyi szétszórt rablóbandáját a Kárpátoknak, s azokkal egyszerre
közös terv szerint megrohanja a halicsi városokat, a főurak kastélyait
lerombolja s aztán kikiáltatja magát nagyfejedelemnek. Számított rá,
hogy ha az urakat és papokat kell kirabolni, a nép melléje áll.

Egész éjszakán át elbeszélgetett velem e rémséges terveiről, a miknek
sehol sem volt vége. Meg nem akart addig állni, a míg valamennyi
istentelenek pápájává meg nem teszi magát.

A kolostor erődítményeit aztán úgy irtam le a rablók előtt, hogy azok
hosszú ostromot várnak s igen erősen vannak védelmezve. Pedig a mi
csatakígyónkkal az első nap rést lehetett volna rajtuk lőni, s az ő
rozsdás taraczkjaik nem sok kárt tehettek az ostromlókban. A perjelt
magát úgy irtam le, mint a ki nagy hadvezéri talentum. A vízárkok
leirásával, a mik a víz alá rejtett hegyes karókkal vannak teletüzködve,
egészen elvettem a kedvét a rabló hadnak, hogy rohammal támadja meg a
sánczokat. A «spanyol lovasokról» és tűzaknákról is tudtam nekik
csodadolgokat beszélni, úgy, hogy egészen megnyugodtak az én szakértően
formált tervemben. Én a mi sugárágyunkkal a bástya egy részét úgy fogom
lerombolni, hogy annak az omladványa a vízárkot betemesse, akkor azután
ott a résen könnyen keresztül hatolunk.

A Nyedzviedz kedvét annyira megnyertem, hogy teljhatalmat adott az
ostrom vezetésére.

Én különös kegyül csak annyit kértem tőle, hogy engedjen egy napra
visszamennem a Viszpa-Ogródba, hadd látom meg az én kedves Madusomat, a
ki azóta azt hiheti, hogy tán meg is haltam.

Nem örömest állt rá Nyedzviedz.

– Ismerem az asszonyfélét. Nem jó a harczosnak asszonnyal szóba állni,
mikor harczba akar menni. Az még rosszabb, mintha imádkoznék. Az asszony
mindjárt sír, s abban a vízben a gyönge szív hamar megolvad.

De én addig erősködtem a kívánságom mellett, hogy kénytelen volt
engedni.

Még egyszer megnyitották előttem a Viszpa-Ogród szikla folyosóját.

Szép őszi délután volt, mikor a meredek sziklalépcsőzeten a csendes kis
sziklaszigetbe leballagtam.

Már messziről hallottam, kis házunkhoz közeledve, az én kedves Madusom
ismerős danáját.

Megérezte a jó lélek, hogy közeledem és kifutott elém.

Mintha most is látnám, milyen szép volt, milyen öröme volt.

Azt hitte, hogy már most ott maradok végkép.

Nem rontottam el az örömét. A búcsúzás pillanatára halasztottam azt a
szót, a mi majd könyekre fakasztja, hogy újra eltávozom messze,
veszélyes útra.

Azt az egy éjszakát boldogságban akartam eltölteni.

Engedtem neki, hogy előbb ő mondja el a maga dolgait. Hadd dicsekedjék
el vele, mennyi aszalt gyümölcsöt, mennyi füstölt pisztrángot rakott el
télire, hány döböz turóval látta el a házat? Milyen szép vásznat szőtt a
maga termesztette lenből. Aztán nagy pirulva, nagy dicsekedve
megmutogatta a maga készítette kincseit. Egy kis parányi gyöngyös
főkötőcskét, egy legapróbb embernek való zubbonykát, hogy azoknak
láttára majd a szivem ugrott ki a helyéből.

Azt suttogta hozzá, hogy mikor a karácsony ünnep eljő, akkor az ő
bethlehemi jászolkája is kész lesz.

Oh mint szerettem volna itt maradni nála: örökre a Viszpa-Ogródban
maradni.

De hát nem lehetett. Nagyobb terveim voltak vele. Ki akartam őt innen
szabadítani; elvinni magammal s úrasszonyt csinálni belőle.

Mikor aztán ő kifogyott a dicsekedésből, akkor rám került sor, hogy
mondjam el én is, a mi azóta történt velem.

No azzal nem volt ok valami nagyon dicsekedni. S úgy tapasztaltam, hogy
az a Madus, a ki a Viszpa-Ogródban a galambokat eteti, nem ugyanaz, a ki
a Nyedzviedzzel minden rablókalandra együtt járt; mert a karaván
kirablása történetének elmesélése alatt valósággal kilelte a hideg, úgy
elborzadt tőle. Hát még mikor a sánta lábam történetét elmondtam neki!
De újra felemelkedett aztán, mikor meggyógyulásom csodáját elbeszéltem,
s attól aztán ő is meggyógyult végkép, mikor a boldogságos szűz képét
átadtam neki, a mit a perjel küldött.

Pedig ez a kép lett a halála.

De hát ez lett az üdvössége is.

Csak reggelre kelve mondtam meg a jó léleknek, hogy itthon létem ideje
letelt s megint odább kell mennem.

Hogy marasztott csókjaival! Hogy borult a nyakamba, s aztán meg a
térdeimhez! Nem akart elereszteni. Talán előre megérezte, hogy e testben
nem fogjuk egymást többé látni? Hasztalan biztattam, vígasztaltam,
hasztalan esküdtem neki, hogy visszajövök érte, hogy csak azért megyek
el most is, mert az ő sorsáról akarok gondoskodni: nem vette be a jó
szót; de elkisért az egész sziklalépcsőn fel s talán velem jött volna
vissza a barlangba, ha ott szembe nem jött volna ránk az apja.

A Nyedzviedz aztán visszariasztá. Azzal ijesztette, hogy a hajdemákok
közé nem jó vetődni ilyen menyecskének, mert a rablók babonája az, hogy
a kinek egy nem született gyermek kis ujja van a zsebében, azt nem sebzi
meg se golyó, se kard.

Még egyszer meg akart csókolni, de a Nyedzviedz közénk állt s azt
mondta: «elég volt!» Aztán betaszított maga elé a sziklafolyosó szádába.

Én, a míg csak a világító nyilás látható volt, vissza-vissza néztem, s
mindig ott láttam állni az én Madusomat a kerek nyilás közepén.

Olyannak látszott előttem, mintha egy szent állana a fényes glória
közepett.

A folyosó egyre sötétebb lett, s az a glóriás kép annál fényesebbnek
látszott. Egyszer aztán elhajlott a sikátor s az én vizióm eltünt.

Mi még az nap felkerekedtünk, négyszáz hajdemákkal, meg a sugárágyunkkal
s nappal végig vonulva a preszjakai völgyön, az éj oltalma alatt, szép
holdvilágnál kijutottunk az országútra, a hol nem féltünk semmi
ellenállástól többé.


V. A KARÁCSONYÉJ.

Őszszel kezdtük el az ostromot s én olyan szépen vezettem azt, hogy a
deczember is ott talált bennünket. Háromszor is megváltoztattam az
ostromlöveg helyét s olyan nagy távolból lőttem vele, hogy nem tehetett
nagy kárt a falakban.

A Nyedzviedz ugyan mindig sarkalt, hogy menjünk közelebb a bástyákhoz;
lám azoknak az ágyugolyói is csak úgy gurulva jönnek már idáig; s
egyszer a maga paraszt eszével ki is találta a térségen a legjobb
pontot, a honnan a váracsot egész sikerrel lehetett volna lövetni s
kényszerített, hogy ott állítsam fel az ágyumat. Szót kellett fogadnom;
de én, mialatt a sánczokat éjszaka elkészítettem, lopva egy hordócska
lőport helyezék el a földeskosarak alá. Reggel aztán azt mondtam
Nyedzviedznek, hogy vigyázzunk magunkra, mert itt a várbeliek tűzaknát
ásnak alánk, az éjjel jól hallottam, a mint a föld alatt dolgoztak; a
földre helyezett dob bőrén a ráhintett borsószemek csak úgy tánczoltak.

Nem akarta elhinni. Azt mondta, hogy megeszi ő azt, a ki a várból idáig
vakandokmunkát mer csinálni s csak azért is ott maradt a következő éjjel
is, a lövetés sikerét megfigyelni.

Én aztán azt tettem, hogy egy hosszú nádszálat dugtam bele az elrejtett
lőporos hordóba, azon húztam keresztül a salétromos zsineget, mert
óvatosnak kellett lennem: a Nyedzviedznek finom szaglása volt; lőtávolon
kívül megtudta érezni a kanócz szagát, ha valahol lesben elrejtett
ellenség várt reá. Így nem érezhette azt meg.

A lőpor aztán a legjobbkor lobbant föl, mikor épen a Nyedzviedz a
mellvédnek támaszkodva, bámult a kilőtt golyó után. Úgy kellett őt a
lábánál fogva kihúznom a sánczkosarak alul. Azért kutyabaja sem lett,
hanem a kedve egészen elment olyan közelről lövetni a várat, a honnan a
tűzaknával elérik az embert s tanácsomra megint visszamentünk a távoli
dombra.

Azzal biztattam a zugolódó hajdemákokat, hogy mikor beállnak a téli
fagyok, akkor a vízárkok is mind befagynak s nekünk könnyű munkánk lesz
a jégen keresztül ostrommal mászni meg a falakat. Azt azonban
elhallgattam előlük, hogy a hőforrás soha sem engedi befagyni a
sánczárkokban a vizet s ha nekünk orrunk-fülünk lefagy is, de a
sánczárok be nem fagy.

E közben szépen eljött a karácsony. Rám nézve sokszorosan várva várt
nap. Az örök-kalendáriumot ott hordtam az órám lánczára akasztva. Baseli
munka volt mind a kettő.

Kegyetlen csikorgó hideggel köszöntött be a karácsonyszombat reggele;
északi szél fujt, csak úgy hordta a havat, hogy tíz lépésnyire nem
lehetett látni. Épen ilyen időre számítottam.

Az ágyúzást félbe kellett hagyni, miután a vár épen nem volt látható a
hófergeteg miatt; a hajdemákok mind a sátoraikba huzódtak, s ott ittak
és koczkáztak. De hát mire koczkáztak, ha pénzt nem volt szabad maguknál
tartani? Pofoncsapásra. A nyertes fizetett, a vesztes állta. Soha sem
volt kedvem ehhez a játékhoz. De a hajdemákoknak bolond kedvük telt
benne.

Én az alatt, míg minden sátorban folyt a tivornya, hangzott a részeg
lárma, káromkodás, csendesen meghuzódtam a magam sátorában s
visszagondoltam elmult éveimre, mi minden történt velem ezen a szent
napon? elkezdve az első gyermekkori emléken, mikor az anyám karján ülve,
az első mézeskalácsbábot levettem a karácsonyfáról s aztán sajnáltam
megenni, mert aranyos volt. Aztán eljutottam a viszpa-ogródi házikóig s
azon gondolkoztam, hogy a míg én itt a hótól félig betemetett sátorban
hallgatom a hideg szél zúgását, távoli harangok bongását, közeledő
paripák dobogását, vajjon az alatt az én kis Madusomnak elkészül-e már a
bethlehemi jászolka?

A berdiczovi kolostornak valamennyi harangja zúgott éjféli misére.
Körülöttem valamennyi sátorban danoltak trágár dalokat. A vezér
sátorában a pópa egy misének a parodiáját énekelte. Künn a szél
szétzavarta az égen a felhőket, a holdvilág előtt százféle
boszorkány-alak repült végig, egész rajostul, mindenféle torzidomokat
öltve, azok ilyenkor mind találkozót tartanak. A berdiczovi várbástyákon
lehetett látni a processiót, a mint a tömérdek lámpások hosszú sora a
templom felé elvonult. A szél az alatt, mint az éles homokot, úgy
szitálta az apró, de sűrű havat ide lent.

Egyszer aztán, a mit olyan régen hallgattam, fülemmel a földre fekve, a
lódobaj egész közelből kezdett hangzani. Most értek el a sziklaútra,
melyről a szél elseperte a havat; a míg a sikon a mély hóban gázoltak,
nem volt oly észrevehető a nesz: ezek Visznovieczky herczeg dragonyosai!

A találkozó erre az éjszakára volt nekik kitűzve, a mikor a hajdemákok a
dorbézolástól elázva, sátoraikban fognak heverni.

Magam nem vártam be őket. Sötétben minden tehén fekete. Ha valamelyik
dragonyos egyet húz a tarkómra, jókor lesz már aztán mondogatnom, hogy
én ez vagyok és nem amaz! Hirtelen kibujtam a sátoromból, nyakamba
kaptam a köpenyegemet s elkezdtem szaladni toronyirányában Berdiczov
felé. A mint az első futamodás után megálltam lélekzetet venni, s
visszapillantottam az elhagyott táborhelyre, most már a földön láttam
azt a boszorkány-futást, a mit eddig az égen, csakhogy a széllel
ellenkező irányban. Egy bomladozó ördögrajt szent-György alakok villám
kardjaitól paskolva; ádáz futás, üldözés, a fehér havon fekete
tömegeknek előre-hátra hömpölygése. Az éjjeli támadás minden lövöldözés
nélkül ment végbe. Mi történt a hajdemákokkal? nem tudom; mert én megint
a lábam közé kaptam a földet és futottam, míg csak el nem értem a
vízpartig. Ott azután a kapu előtt addig kiabáltam, míg le nem
eresztették értem a felvonó hidat.

Az éjféli misének épen akkor volt vége. A szerzetesek hosszúnyelű
lámpásaikkal a templomi körmenetet vezették és énekelték a dicsérő
zsolozsmát, a mit azután a mögöttük járó polgárok s a kolostorba szoruló
mindenféle nyomorékok, sánták, bénák chorusa utánuk zengett.

Hej, hogy bomlott egyszerre az egész ájtatos processio, a mint eléjük
álltam a mennyezetvivőknek ezzel a szóval: «itt van a Visznovieszky
herczeg s veri a hajdemákokat!» Hej, hogy félbeszakadt egyszerre a
zsolozsma, hogy rivallta egyszerre minden torok: «ad arma!» hej hogy
hagyták ott maguk a mennyezetvivő senatorok a perjelt az utcza közepén,
hogy puskáikért haza szaladjanak, még a sánták is féllábon ugráltak s
mankóikkal fenyegetőztek. Most már a hajdemákok felgyujtott sátorainak
világánál a bástyákról is lehetett látni az ostromlók veszedelmét, kik a
felmentő sereg elől hanyatt-homlok rohantak, a merre nyitva volt a
világ. Most már a vitéz városi polgárság sem tartóztathatta vissza hősi
indulatát; ki mi fegyvert kezébe kaphatott, rohant vele a hidon
keresztül ki a csatamezőre; a barátok kereszttel a kezükben vezették
elől, s a koldusok, mankóval kezükben, biztatták hátul a kirohanó
sereget, mely ezen éjjel nagy pusztítást követett el a hajdemákokban,
mind azoknak, a kiknek a dragonyosok már levágták a fejüket, még a
lábaikat is levagdalva.

Hogy a Nyedzviedz maga megmenekült-e a nagy mészárlásból, azt ezuttal
nem tudhattam meg, hanem hogy én magam megmenekültem mind ebből a
veszedelemből, mind a hajdemákok körmei közül, azért ugyan hálát adtam
az Úr Istennek.

És ezzel végződött az én rablói életpályám.

Itt szünetet tartott a vallomás tevő vádlott, magának is szüksége levén
a pihenésre, a biráinak is.

(– Cogito, mondá a nagyherczeg, hogy reus a causa kimenetele által
rehabilitálta magát, a mennyit vétett, annyit helyrehozott! Isteni
miraculum által salválódott; s nem illik ott, a hol a mennyei biró
absolutiót adott, a földi biráknak condemnálni.)

(– Óh hiszen ha kegyelmességed rábizza erre a calefactorra, hogy
magyarázza ki a gonosz tetteit, ez mind a huszonkettőt úgy
felcziczomázza, hogy a végén még beatificatióját fogjuk indítványozni!
mondá erre a soltész.)

(– Nihilominus, ez a főbenjáró bűne deleáltassék!)



HARMADIK RÉSZ.  A HERCZEG SZOLGÁLATÁBAN.


I. MALACH.

Másnap folytatá a vádlott vallomását.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E csodálatos megszabadulásom után annyira elfogott a kegyesség, hogy
elhatároztam magamat, hogy áttérek a római katholikus szentegyház
kebelébe. Nagyon szivemre hatottak azok az ünnepélyes szertartások, a
lélekemelő ájtatosságok s a papok kegyessége. De a mi leginkább
megnyerte a lelkemet, az volt a gyónás. Milyen jól esik az embernek, ha
egyszer magáról beszélhet, ha talál valakire, a kinek elmondhat olyan
titkokat, a miket egyedül ő maga tud, a mik álmában kínozzák, a mik ki
nem akarnak a fejéből menni, a mik vele járnak, kelnek, ébrednek,
mindaddig, a míg valakinek el nem mondhatja. S még aztán bűnbocsánatot
is kap! Visszanyeri az adóslevelet, a mi az ördög kezében volt. Nekem
nem volt elég egy nap, egy egész hétig tudtam gyónni a jó pater
Agapitusnak.

Utoljára aztán azt is meggyóntam neki, hogy nagyon unom már ezt a szent
életet itt a kolostorban, a hol egész nap betegeket kell ápolni, s
szeretném valahol künn a világban folytatni, ha nem is az eddigi bűnös
életet, de mindenesetre mulatságosabb napokat az eddigieknél. Arra
kértem, hogy ajánljon be engem valahová egy lengyel dynastához valami
olyan hivatalba, a hol kevés a dolog, és sok a mulatság. Van ilyen úr
elég s azoknak van szükségük ilyen emberre, mint én.

– Jaj, édes fiam, mondá a kegyes atya; azt, hogy én tégedet valamely
keresztyén világi úrhoz berekomendáljalak, semmiképen nem tehetem; mert
nem volna elég azt bizonyítanom, hogy jelenleg igen kegyes confrater
vagy; azt is bizonyítanom kellene, hogy mind ekkorig tiszta életű,
kegyes ember voltál. Annak pedig én az ellenkezőjét tudom. Hamis
tanubizonyságot tennem pedig énnekem nem szabad. Hanem azért segítek
rajtad. Ime, visszaszolgáltatom a nálam hagyott mankódat. Azon módon
tele van aranynyal most is. Fogd ezt, sántikálj be vele Lembergbe,
koldusi ruhában ott keresd fel a zsidó városban Malach mestert.
Rátalálsz, csak kérdezősködjél. Az egy gonosz életű, ördögök czimborája.
Rég megérdemlette volna, hogy máglyára kerüljön, oda is jut, ha a szent
inquisitió behozatik. Ez a neked való ember. Annak mondd el, hogy mire
van szükséged? az megérti, és ha megismerteted vele, hogy a mankódban mi
rejlik, tudni fogja, hogy mikép segítsen rajtad; mert az rég
elzálogosította a lelkét a pokolnak. Én nem segíthetek rajtad.

Én magam is átláttam, hogy egy ilyen kegyes életű férfiu hamis adatokkal
teljes ajánló levelet nekem, notorius bűnösnek nem adhat; elég tőle, ha
tudatja velem, hol találok egy nekem való hamisítót, a ki ohajtásomat
kész leend teljesíteni? ennélfogva háládatosan megcsókolva a kezeit és
búcsut véve tőle, fogám a hónam alá a mankómat, s most már igazán
simulálva a sántaságot, elbiczegtem Lembergig, mindig gyalog és
koldulva, hogy az úton ki ne raboljanak.

Lembergben legelső dolgom volt a zsidó várost felkeresni, a hol a szűk
utczákban nem lehet szekérrel járni; a mint a sikátorba beléptem, a mi
egész zsibvásár volt végtül-végig, azonnal körülfogott egy csoport zsidó
gyerek nagy zsivajjal.

Én elővettem tarsolyomból egy dénárt s azt mondtam, hogy annak adom, a
melyik el tud engem vezetni a Malachhoz.

Erre elkezdtek egymás között dülekedni, hogy melyiké legyen a dénár? A
legnagyobb suhancz, a ki a többit el tudta verni, vállalkozott rá, hogy
ő megszolgálja a dénárt.

Az azután mindenféle szűk sikátorokon keresztül, a hol két ember alig
bírja egymást kikerülni, elvezetett egy butikba, a minek az ajtajában
egy vén asszony guggolt, szemöldökig húzott bársony főkötőben s miután a
suhancz a dénárt elébb kicsalta tőlem, azt mondá: «én nem tudom, hogy
hol lakik a Malach? hanem ez az asszony tudja».

Azzal elszaladt tőlem.

Annak az asszonynak pedig folyvást reszketett a feje, olyanformán,
mintha azt integetné, hogy «igen is, jól van».

Én most feljebb kezdtem s elővettem egy máriást.

– Hallod-e anyóka, ezt a szép pénzt mindjárt neked adom, mihelyt
megmondod nekem, hogy hol lakik a Malach?

Az anyóka feje «jól van jól»-t billegetett; ő maga fölkelt a
zsámolykájáról, betért a boltjába s teletöltve egy szűknyakú «egyest»
piros lengyel pálinkával, azt odahozá elém s aztán tartotta a tenyerét a
pénzért.

– Nem pálinka kell nekem, hanem a Malach! kiáltám én mérgesen.

Az anyóka visszament a boltba s akkor meg egy másik egyest hozott ki,
megtöltve zöld muszka pálinkával.

Ekkor vettem észre, hogy az a gaz suhancz engem egy süket asszony kezébe
szolgáltatott ki, a ki annyit se hall, mint a fekete föld.

Mikor harmadszor is a fülébe ordítottam a Malach nevét, akkor meg egy
skatyula féregvesztő kenőcscsel akarta beváltani a máriásomat.

Gondoltam magamban: hátha egy koronás tallér meggyógyítaná a süketségét?
Megtette. A tallér láttára az anyókának egyszerre megnyiltak a fülei. «A
Malach!» suttogá, fejét biczegtetve. «Gyere utánam».

Azzal bezárta a boltajtót, kinyitott előttem egy kis alacsony ajtócskát
a sarokban, azon keresztül bebocsátott egy labodás udvarra, onnan
felvezetett egy rozzant lépcsőn egy szennyes ruhákkal tele aggatott
padlásra; abból egy másik padlásra, onnan le egy szűk folyosóra, abból
egy fáskamarába, onnan megint egy pinczébe, azután egy függő hidon
keresztül, mely valami bűzös csatorna fölött vitt át, utoljára egy
hosszú kongó folyosóra ért velem, ott egy keményfa ajtót koczogtatott
meg a mankója végével s azt suttogá a fülembe:

– Én sem tudom, hol lakik a Malach, hanem elhoztalak a «csoda emberhez»,
aki mindent tud, bizonyosan ezt is tudja.

A keményfaajtó megnyilt s én egy tisztes ezüst szakállú alakkal álltam
szemközt. Azaz, hogy nem szemközt, mert ő vak volt.

Szép nehéz selyem kaftány volt rajta, drága keleti övvel átkötve a
derekán, a miből azt sejtettem, hogy itt a tudakozódásnak még magasabb
lesz az ára. Kivettem a tarsolyomból egy aranyat.

– Te vagy a csoda ember, a ki mindent tud? Kérdezém tőle.

Az öreg nem volt fukar a szóval. Egész készséggel fölvilágosított róla,
hogy ő tud a madarak nyelvén s megérti a négylábú állatok beszédét, tud
a sárkánynyal beszélni s megérzi a forrásvizet a föld alatt, megmondja
mindenkiről, hogy az atyjának a fia-e? Sőt azt is tudja, hogy az ördögök
mi nyelven beszélnek egymás között?

– Nekem pedig mindezekre a tudományokra nincs szükségem, mondám neki,
hanem ha azt megmondanád, hogy hol lakik a Malach? akkor azt nem hagynám
köszönetlenül.

– Óh édes fiam, szólt az öreg, vak szemeit felfelé forgatva, ugyan már,
hogy kérdezhetsz ilyet? Hiszen Malach annyi van a világon, mint virág a
mezőn, mint csillag az égen. Lembergben lakik hetvenkét Malach, van
Malach Meshugge, Malach Miczráim, Malach Hosen, Malach Pinkász, Malach
Hamovesh. Mit tudhatom én, hogy melyik Malachot akarod te megtalálni?

– Hát azt, a melyik hamisító.

– Óh édes fiam! kiálta az öreg. Mennyire sajnállak, hogy ilyen gonosz
úton jársz! A kiket én ismerek, azok mind kegyes, istenfélő emberek.

Segítenem kellett a bölcs férfiu emlékezetén. Odanyomtam a markába az
aranyat. Azt megtapogatta az ujjai hegyével s miután meggyőződött róla,
hogy az csakugyan arany, ily salamoni bölcs mondással oldotta meg a
kétséges kérdést:

– Édes fiam, én azt, a kit te keressz, ki nem találhatom. Te soha sem
láttad őt, én pedig vak vagyok. Hanem bizzuk az itélethozatalt a
csodatételekre. A csodatételekben nyilatkozik az Úrnak hatalma.

Azzal fogott egy hosszú aczéltűt; azzal az előtte fekvő vastag könyvbe
beleszúrt. Azután fölkereste az utolsó lapot, melyen a tű hegye
keresztül hatolt; s akkor annak sorain végig jártatva az ujjai hegyét,
látnoki orczával így szólt:

– A kit a csodatétel megjelöl, az nem más, mint Ben Malach Peixoto, a
portugallus. Nem én mondom: a csodatétel mondja.

– S hol találom meg ezt a portugallust?

– A mint kilépsz az én kapumon, épen átellenben találod az ő kapuját.
Kétszer koczogtass az ajtaján, azután még egyszer, és utoljára kétszer,
akkor bebocsátanak. Most távozzál békével.

Azzal egy izmos szolgalegény lámpással levezetett egy sötét lépcsőn,
kieresztett a kapun s én ott találtam magamat ugyanazon utczának a
bejáratánál, a melyben bejöttem; a Malach háza volt benne a legszélső
szögletház. S engem félnapig hurczoltak föl és le, előre és hátra az
egész ghettón keresztül, azért, hogy a legelső házhoz odataláljak.

Az ajtóban egy birsalmaképű törpe ficzkó fogadott el a szabályszerű
koczogtatás után, a kiről maig sem tudom, hogy fiu volt-e vagy leány?

A nyelvet, melyen beszélt, nem értettem; nem is nyelv volt ez talán.

Fölvezetett egy csikorgó falépcsőn valami sötét szobába, a minek egy
zugában ült egy emberi alak, háttal fordulva felém, az őt üdvözlőhöz.

Az egész beszélgetésünk alatt folyvást háttal volt felém fordulva.

Előtte egy tükör állt, abból nézett ő engem. A mi keveset e tükörből
egy-egy pillanatra elleshettem az ő arczából, az arra tanított meg, hogy
a rejtélyes embernek nincsen szakálla. A portugall zsidók szokása
szerint sima arczot visel. S ez arcz most épen be volt kenve
auripigmentummal, a mi a szakálltarlót leedzi, minthogy Mózes törvénye
tiltja vassal irtani a szakállt.

– Itthon van a Malach? kérdezém tőle.

– A Malach itthon van, felelt rá a megszólított; ki azután is folyvást
úgy beszélt a Malachról, mint egy harmadik személyről, úgy hogy én meg
nem esküdhettem volna rá, hogy maga a Malach volt az, a kivel beszéltem.
«Mit akarsz vele?»

– Elmondom röviden és világosan. Én be akarok jutni Visznovieszky
herczeghez udvarnagynak. Arra nézve szükségem van egy nemesi armalisra,
a mivel igazoljam előkelő származásomat, egy akadémiai testimoniumra,
mely minden tudományban való jártasságomat bizonyítsa, egy
keresztlevélre, meg egy bérmáló levélre, mely katholikus hitben való
neveltetésemet kiderítse, s aztán egy magasztaló levélre valamely
nagyfejedelemtől, ki engemet mint vitéz és hűséges lovagot beajánl.
Mindezt pedig nem kivánom ingyen. Megadom az árát. Mondd meg Malach, mit
fizetek érte?

A megszólított alak erre, még mindig háttal fordultan, s elébbeni tompa
hangon, így válaszolt:

– A Malach te neked azt feleli a vakmerő kivánatokra, hogy te egészen
rossz helyre jöttél, a mikor ő nála keresed ezeket. A Malach kezei nem
ártják magukat ilyen bűnös foglalkozásba. A Malachnak nincs is semmi
köze az ilyen rongyos koldusokhoz, mint te vagy. Ha igazi lovag akarsz
lenni, és pénzed is van hozzá, eredj el elébb a Malach komájához, a
Malkhusz ruhakereskedőhöz, a ki nagy uraknak való öltözeteket árul.
Lakik a Bethel-utcza szegletén a kút mellett. Annál kapsz mindenféle
szép köntösöket, nyusztprémmel, bársonynyal, övet és hozzávalót, a
milyent választasz. Az majd csinál belőled nemes urat, ha van pénzed.
Innen pedig hord el magad, s ide többet vissza ne jőjj, mert a Malach
igazságos férfiú, a kinek ajkait hazugság soha el nem hagyja, s a kinek
ujjai hamisítás tintájától soha be nem feketültek.

Én már azt hittem, hogy csakugyan nem az igazi Malachra találtam rá, a
kihez utasítva valék s búsan kullogtam végig a keskeny utczán. Annyiban
pedig igazat adtam a Peixotonak, hogy ezekben a koldusrongyokban
csakugyan nem igen léphetek fel valami nagy követelésekkel, ennélfogva
elindultam felkeresni a Bethel-utczát, meg a kutat, a melyik mellett a
Malkhusz boltja van, a mire nagy bujdosás után rá is találtam.

– Micsoda nagy szerencse, hogy látom kegyelmességedet újra! kiáltá elém
a boltajtóból a kis emberke, nagy örvendezéssel. Porrá váljak, ha nem
épen száz esztendeje, hogy legutoljára láttam. De azért most is mindjárt
rá ismertem. Hogy ne ismernék rá az én kegyelmes uramra, Kochanovszki
Zdenko nemes úrra, a ki fogadásból elment zarándokruhában Rómába s
zarándokruhában vissza is tért. Hát nincsenek nekem jó szemeim, a
Malkhusznak? Fogadni mernék a fejemmel egy pitykére, hogy ebben a
rongyos ruhában senki sem ismerne rá az én kegyelmes uramra, a
Kochanovszki Zdenko nemes lovagra, s ha a szép Persida meglátná most, a
kitől azt a szép koszorút kapta, mikor a nagy viadal volt lóháton, hát
azt mondaná: adjatok egy garast ennek a rongyos koldusnak, aztán
kergessétek odább! Hja bizony, a szép Persida azóta herczegasszony lett,
a hatalmas Visznovieszky herczeg felesége. De én nem felejtettem el
olyan könnyen az én kegyelmes uramat. Most is itt tartogatom a nemesi
öltözeteit, a miket itt hagyott nálam zálogban, még a himzett bőrövet
is, a mindenféle irásokkal, a mik benne vannak. Tudtam jól, hogy
visszajön még egyszer a szent földről s kiváltja azokat tőlem az én
kegyelmes uram, a vitéz nemes Kochanovszki Zdenko.

Láttam már, hogy bele kell nyugodnom, hogy én vagyok Kochanovszki
Zdenko.

S miután a Malkhusz által rám illesztett öltönyök egészen a termetemre
valók voltak, nem is lehetett semmi kifogásom a személycsere ellen. Hát
legyek az.

Mikor egész nyalka mazurrá föl voltam öltöztetve, azt kérdém a
Malkhusztól, hogy mivel tartozom?

– Hiszen tetszik emlékezni rá? Csak a mennyit készpénzben zálogba adtam
rá. Nem is számítom a szép Persidának küldött boglárokat. Száz arany
kerek számban!

– Száz arany! kiálték elszörnyedve, hisz ilyen drága ruhája még a
vajdának sincs!

Malkhusz ravaszul mosolygott.

– Az ám; de hát azok a drága szép irások, a mik az övön függő tarsolyban
vannak. Mikor az én kegyelmes uram azokat nálam hagyta, a lelkemre
kötötte, hogy úgy őrizzem azokat, mint a szemem fényét. Úgy őriztem. Én
nem tudom, mi lehet bennük? Én csak a magam irását ismerem. Nem tudok se
diákul, se görögül. Nem is tudom, balról jobbra hogyan kell olvasni. Ezt
én meg nem foghatom. Ott vannak mind a tarsolyban; tessék megtekinteni.

Fölnyitottam a tarsolyt. Tele volt az mindenféle papirral, pergamenttel,
kutyabőrrel.

Kibontogattam az egyiket a másik után. Volt abban nemesi armális,
levágott török fej a czímeren. (A mi a török fejet illeti, az nálam is
megvolt, csakhogy nem épen ütközetben szereztem.) Azután akadémiai
bizonyítvány a Sorbonne rectorától, baccalaureusi promotióval; továbbá
keresztlevél és bérmáló levél a krakkói érsektől; vitézségi bizonyítvány
a császári fővezér, Montecuculitól, s a jeruzsálemi patriarcha
kegylevele, a mit a szent sír zarándokainak osztogat. Mindez
Kochanovszki Zdenko nevére. Az pedig én vagyok.

Malkhusz ravaszul mosolygott.

– Most hát megéri a száz aranyat ez a szép öltözet?

Én nagyot ütöttem neki a hátára s azzal kifizettem a száz aranyát. Maga
a gúnya, a mit ráadásul kaptam az iratokra, nem ért tizet, de én nagyon
meglehettem e vásárral elégedve.

Lembergben ez idő szerint egész hamisító banda üzte a mesterségét, de
azt, mint vallomásom tanúsítja, oly ravaszul tudta vinni, hogy soha se
lehetett őket a forrón rajta kapni.

Most már egész felkészülten indulhattam Visznovieszky herczeg
palotájának felkeresésére.

A nevemet bátran mondhattam meg mindenütt. A ki azt valaha viselte,
nyolcz év előtt eltünt, elzüllött, bizonyosan el is veszett valahol a
szent földön, vagy Magyarországon, a hitetlenek elleni harczban. A ki
emlékezett is még rá, mint simaképű ifjonczra, azt hihette, hogy nyolcz
esztendei viszontagságos élet könnyen átalakíthatja az embert. Külömben
azt hiszem, hogy a saját anyám sem ismert volna már rám.

A herczeg öreg legény volt már s olyan kövér, hogy az öve tartotta a
potrohát, a haja meg a szakálla jobb felől egészen fehér volt, balfelől
meg egészen fekete, a mi nagyon furcsa képet adott neki.

Mikor presentáltam magamat előtte, megragadta a két kezemet.

– Zdenko, hát megkerültél? Ördögadtát! Ugyan ember lett belőled!
Emlékezel rá, hogy mit tettünk, mikor legutoljára elváltunk egymástól?

No most voltam már megakadva. Hogy emlékezzem én arra?

Szorultságomban azt mondtam, a mi legvalószínübb volt.

– Ittunk.

– Szent igaz! – De hát tudod-e, mibe fogadtunk akkor?

Bizony nem lett volna csoda, ha nem tudtam volna.

Valamit pedig kellett mondanom – találomra.

– Hogy melyikünk issza le a másikát?

Erre kaczagni kezdett, megölelt, megcsókolt.

– Igaz, Zdenko! Úgy van! Erre fogadtunk. Az ördög vigyen el, ha most
mindjárt meg nem mérkőzöl velem. Hozzátok a «bratinát».

A bratina egy két kupás öblös arany serleg volt. Azt teletöltötték
hegyaljai máslással. Én ki voltam koplalva: egy hajtókára kiittam a
bratinát körömpróbáig. «Ördög vigyen el! Erről ismerek rád!» kiálta a
herczeg. Én aztán az asztal alá ittam ő kegyelmességét. S az órától
fogva otthon voltam a házánál.


II. PERSIDA.

(– Crimen falsi! diktálá a soltész a jegyzőnek.)

(– Ámde nem spontaneum, veté közbe a nagyherczeg, és nem immediatum!
Hiszen pater Agapitus utasítása nyomán került bele a reus, és a kik
elkövették, azok zsidók voltak; megérdemlik a máglyát. Reusnak pedig
«condonatur».)

– Ha így fog menni, ez a gonosztevő minden maleficiumból ki fogja
disputálni magát. No ergo: nem is tudom, kinek hínak már? Kochanovszki
Zdenko, folytasd!)

– Valóban e név alatt éltem legemlékezetesebb napjaimat. A herczeg
udvaránál úgy tartottak, mint régi jó czimborát. Egész nap vadászni
jártunk a herczeg nagy rengetegeiben bölényre, meg medvére s mikor
megtértünk a herczegi palotába, akkor elkezdődött a dinomdánom; neki
ültünk az ivásnak, a cseh zenészek szebbnél szebb nótákat fujtak a török
sípokon, a hétféle bohócz mindenféle bolondságokkal mulattatá a
vendégeket, a kiket, mikor kidültek a bratinaürítgetésben, a csatlósok
elhordtak a fekhelyeikre, úgy hogy néha ketten maradtunk az asztalnál a
herczeggel, a kik legjobban győztük. Közbe-közbe aztán történeteket
meséltem a díszes társaságnak az én zarándokutamból, a mit nagy
bámulattal hallgatott minden ember.

Asszonyt még nem láttam a háznál. A herczegnő ez idő szerint épen nagy
búcsújáraton volt a berdiczovi csodatevő kolostorhoz. Mint a czimborák
beszélték, a herczegnek nyolcz évi házassága mindez ideig nem volt
megáldva. E miatt fogadalomból szánta el magát a herczegnő e szent
búcsújáratra, mely több hetet vett igénybe s ez időre magával vitte az
egész asszonyi cselédséget.

Nem csekély aggodalommal vártam a herczegnő visszaérkeztét.

A férjen kívül minden ember tudta és beszélte, hogy Kochanovszki Zdenko
a fiatal asszonynak leánykori szeretője volt. Azért is bujdosott az
világgá, mert a kedvesét a gazdag herczeghez adták. Ezt, szokás szerint,
csak a férje nem tudta. Külömben nem fogadta volna oly nagy örömmel a
régi czimborája visszatértét.

De az lesz a furcsa, ha majd az asszony megérkezik. Vajjon az is el
fog-e ismerni Kochanovszki Zdenkónak? Mi történik velem akkor, ha a
szerelmes asszony szemei élesebbek, mint az egész világé s kitalálják a
külömbséget az igazi és a hamis között? Ha ez azt találja mondani:
«menjetek vele! Én tudom, mi lakott annak a szemeiben, mert én néztem
azokba mélyen, ezek nem az ő szemei!» De hát akkor mi történik velem, ha
ő is elfogad a hajdani Zdenkónak s azt kérdi tőlem, – a mit az ura
kérdett, – «tudod-e mit fogadtunk egymásnak tegnapelőtt?» – S ha én azt
is kitalálom!

A herczeg nagyra volt a diadalával, a mit karácsony éjszakán a
hajdemákok fölött kivívott. Mind lekaszabolta őket; a vezér maga alig
juthatott el nehányad magával. Az ágyujokat is elvette. A pattantyus
vezérüket a legmagasabb fára akasztatta föl. Dehogy protestáltam ellene,
hogy én voltam ez! Én bámultam legjobban a hős tetteit s hagytam
magamnak a meséket sorba historisáltatni a rettenetes hajdemákokról,
mint a ki soha hírüket sem hallotta eddig.

Egy szép napon aztán visszaérkezett a búcsújáró karaván. Asszonyi hangok
vidám zsivaja vette föl az úri palotát, minden folyosó megtelt a most
érkezett frajokkal. Úr és szolga sietett a magáét üdvözölni. Csak nekem
nem volt kire várnom.

Kiváncsi voltam megtudni, milyen lehet az a szép asszony, a ki miatt az
én nevemnek a tulajdonosa kibujdosott a világból?

A herczeg maga sietett eléje, hogy őt a hintóból leemelje.

Gyönyörű alak volt. Délczeg, sugár termet, halavány arcz, nagy sötét,
epedő szemekkel, gömbölyű piros ajkak és szénfekete haj.

Mikor a herczegi férj nedves bajuszos csókja ráczuppant, fanyalogva
huzta félre a száját. Az pedig majd megbomlott, úgy örült a
visszaérkeztének.

Vendégsereg és léhütő cselédnép sietett az üdvözletére. A ki előkelőbb
volt, a kezét csókolta, a ki alávalóbb, a ruhája szegélyét.

Én hátrahuzódtam, hogy ne találkozzam olyan rögtön vele, a míg meg nem
szoktam az alakoskodást, de a herczeg megemlékezett rólam.

– Nézd csak nézd, ki van itt? s kiálta karomnál fogva odarántva a
herczegnő elé. Rá ismersz-e? Nézz csak a szemébe.

Ettől a tekintettől féltem.

Nincs az az itélő biró, a ki így tudjon egy vádlott szemébe nézni, a
hogy ez a nő keresztül járt rajtam a tekintetével; ha e pillanatban rám
kiált s azt kérdi, ki vagyok? megvallom neki, hogy én vagyok «Barán» a
hajdemák-vezér!

– No, ugy-e, hogy te sem ismersz rá? szólt felkaczagva a herczeg. Tudtam
előre! Ez a mi rég elveszett czimboránk, Kochanovszki Zdenko!

Most aztán egy pillanatra én láttam be az asszonynak a lelkébe. A szemei
nagyot villantak e névre; egy egész lánggal égő világ látszott meg
bennök, a milyennek az Olympust festik, tele mythologiai istenekkel, a
milyennek a poklot festik, tele vonagló elkárhozottakkal. Csak egy
pillanatig tartott ez a láng, a férj nem látta azt, csak én. Azután
ismét hideg, egykedvű lett az arcz; méltóságteljesen bólintott a szép
királynői fő, a herczegasszony az ujjainak a hegyét odanyujtá elém az
üdvözlő csókra s azután a férje karjába kapaszkodott s rögtöni
nyájassággal kérdé tőle francziául: «comment vous portez vous, mon petit
drole?»

S többet felém sem nézett.

Én azonban otthon voltam már.

A herczegnő megérkeztével rögtön eltávozott az eddigi házi rend. A
lármás czimboraseregnek kiadták az utat. A reggelig tartó tivornyáknak
vége szakadt. A derék pater Agapitus egész új életrendet præscribált a
házastársaknak, a mit szigoruan meg kellett tartaniok, ha azt akarták,
hogy az áldásnak kellő foganatja legyen. Szigoruan meg kellett tartani a
bőjtöt, a sovány ételekből is keveset enni s megválogatni azokat, a mik
legalkalmasabbak arra, hogy az emberi erőt felfokozzák, csigákat,
békákat s mindenféle gyökeres növényeket, a miknek tenyészete a
földalatti sötétségben megy végbe. Ezt a dorbézoló czimborák nem állták
ki. Utoljára egyedül maradtam a herczeggel és a herczegnővel, a
mindennapi étkezésnél, s a kalandos meséimmel nélkülözhetlenné lettem
rájuk nézve. Esténkint pedig előhozatta velem a herczegnő a «Martyrok
oszlopa» czímű kegyes könyvet és abból olvastatott fel, míg a herczeg el
nem álmosodott s aludni nem készült.

A herczegnő mind ez idő alatt a legszigorubb távolban tartá magát tőlem.
Soha a szemét fel nem emelte az én szememig. Ha megszólított is, mindig
úgy tett, mintha a csizmám orrához beszélne. Igen kegyesnek és
ájtatosnak látszott. Ha leült az asztalhoz s ha fölkelt mellőle, hosszan
imádkozott. Nevemen nem szólított soha; azt mondta: «uram»; sőt a mi
legfőbb foka a fitymálásnak: jelenlétemben enyelgett a férjével,
megveregeté tenyerével annak a borostás kövér pofáit, s megrángatta a
bajuszát, ha nem akart tréfás kedvében lenni.

Esténkint pedig a lefekvés előtt mindig saját szép fehér kezeivel
készíté el a herczegnő a férje számára az éji italt, a minek a recipéjét
a derék pater Agapitus adta át néki, hogy az áldásnak és fogadalomnak
annál nagyobb hatása legyen. Abba az italba mindenféle drága fűszerek
reszeltettek, a miket majd későbben, mikor magam is erre a mesterségre
adtam a fejemet, el fogok számlálni, s a miknek csodahatásában
kételkedni nem is szabad.

Ez italhoz forró veres bor vétetett s annak elszürcsölése után rendesen
azt szokta mondani a herczeg: «no kincsem, ez egészen megifjított!» s
azzal mint egy virgoncz ifjucska, szokott felugrani a karszékéből, s
aztán a herczegnő fehér kacsóját hóna alá vonva, együtt vele eltávozott
a belső szobáiba, rám hagyva, hogy ha kiváncsi vagyok rá, mi történt
Szent-Genovéval tovább, mikor Attila hunnusai Párist ostromolni
készültek? hát csak olvassam magamnak tovább.

Egy este megint ezzel a mulatsággal töltöttük az időt, a kandalló előtt
ült a herczeg és a neje, én távolabb egy olvasó asztal előtt a nagy
könyvvel.

Szent-Genovéva már másodszor is megszabadítá Párist, ezuttal az
éhhaláltól, melyre a herczeg úgy megszomjazott, hogy sürgetve kérte az
éji italát, a mit a herczegnő el is készített számára.

Ezuttal azonban, a mint a herczeg kiszürcsölé a forrón párolgó italt,
nem nyujtózkodott utána nagyot, szétmeresztve a két karját és lábát, s
nem ugrott fel kérkedve, hogy milyen legénynek érzi magát, hanem leejté
a két kezét a szék karja mellé, a lábaival pedig elkezdett rángatózni,
mintha álmában takácsmesterségben gyakorolná magát, s aztán a fejét
hátraszegve, elkezdett horkolni.

A herczegnő nehány perczig kimondhatlan düh kifejezésével nézett reá,
azután hirtelen megtaszítá a lábával az előttem álló olvasó támlányt,
hogy az a nagy könyvvel együtt felbukott, akkorát csattanva, mint egy
istennyila. Az alvó férj még erre sem ébredt föl.

Azzal, mielőtt bámulatomból magamhoz térhettem volna, odaveté magát a
térdemre, s átkarolva a nyakamat, azt kérdezé tőlem: «Hát visszatértél?
hát szeretsz?» De egyszersmind meg is akadályozá azon perczben, hogy
felelhessek valamit.

(– Ezt én nem értem; jegyzé meg a soltész.

– Értem én, mondá rá a nagyherczeg. Ne szakítsa kend félbe a legjobb
helyen! Folytassa vallomását a reus. Hogyan történt tovább?)

– Alig tudnám én azt elmondani. Olyan volt az, mint egy túlvilági álom.
Mintha a poklot és a paradicsomot, az angyalokat és az ördögöket
összekeverték volna, s engemet oda dobtak volna közéjük, mintha
egyszerre elkárhoztam és idvezültem volna, a mi a világon gyönyörüséges
és rettenetes, annak mind martalékául estem. És még most is, ha
visszagondolok arra az órára, a hóhér kötelével a nyakamon, a szegény
bűnösök lelkéért meggyujtott gyertyákkal a szemem előtt, s azt kérdeznék
tőlem, mit cselekednél, ha másodszor is ez történnék veled, hogy egy
jéghideg szép úrhölgy, egyszerre mint a tigris, mint a furia, tűzlánggá
átalakulva, öledbe veti magát, szikrázó szemeivel odavillámlik a lelked
közepébe, csókol, fojtogat, marczangol, istenének nevez, lábad alatt a
felfordított imatámlány a szent könyvvel, melletted a horkoló férj,
álomrángatozó tetemével: mit tennél? azt felelném: azt, a mit akkor.

A fejem szédelgett; tudtam jól, hogy minden csók, a mit elfogadok és
visszaadok, csalás, rablás, szentségtörés: hogy megcsalom benne azt a
házat, mely vendégszeretettel befogadott, a gazdát, ki kenyeret ád, az
ismeretlen férfit, kinek nevét viselem, az asszonyt, ki régi
szeretőjének ismer el, és a szegény jó Madust. Megcsalom a férfit és az
asszonyt, az Istent és az ördögöt egyszerre! És mégis, ha azt kérdenék
tőlem, mit tennél, ha újra előjönne? azt felelném: megint azt, a mit
akkor, s ha el kellene is érte vesznem: nem bánnám, elvesznék.

(– Megátalkodott gonosztevő; kiálta fel soltész. Adulterium cum
stellionatu!)

(– Hagyja kegyelmed! csitítá a nagyherczeg. Hiszen nem ő kezdte! Az
asszony volt a vétkes.)

– Nagy vétek volt az, tudom én nagyon jól, a mit elkövettem s nyomta is
nagyon a lelkemet. Alig vártam, hogy a gyóntató atya absolutióját
megnyerhessem érte.

A szép Persida ugyan ezt suttogá a fülembe egy órájában az önfeledésnek:

– Zdenko! Ha el tudtál menni érettem a szent földre, el tudnál-e menni
értem még a pokolba is?

Én azt gondoltam, hogy ez csak frázis, s azt feleltem rá, hogyne tudnék?

– No ha szemébe tudsz nézni a kárhozatnak az én szerelmemért, mondá a
szép Persida, akkor óvakodjál ezt a bűnödet, a minek fele az enyém,
valaha meggyónni. Ezt el ne mondd még egy papnak se, egy szentnek se,
még egy oltárkép előtt se, mert ha meggyónod akárkinek, abból nagy
szerencsétlenség támad.

Én pedig úgy jártam-keltem ezzel a bűntudattal a lelkemben, mint a
szarvas az oldalába lőtt nyillal.

A vén herczegnek adott álomital nagyon jó volt.

És én nagyon jól tudtam Zdenkót játszani. A kinek a csontjai azóta
valahol Palæstina homokpusztáin porladoznak, s lelkének a purgatoriumban
még a holta után csinált adósságokért is kell égni.

Az öreg herczeg azonban igen vallásos férfiú volt. Megkivánta az udvari
környezetétől, hogy az minden ünnepnapon meggyónjon. Saját udvari
kápolnájában tulajdon előljárósága alatt kellett kinek-kinek megjelenni
a gyóntatószék előtt s bemondani, ki mit vétkezett? A gyóntatószékben
ülő papnak csak a kinyuló kezét lehetett látni, a mint egy hosszú
pálczával a vezeklőnek a fejét érinté, bűnbocsánat jeléül.

Először a herczeg gyónt meg, utána a szép Persida. Azután mindjárt
következtem én, a házi barát: a major domus.

Mikor beültem a sötét székbe, előbb én gyóntattam meg a papot.

– Vajjon, páter, nem fogsz te semmit kifecsegni abból, a mit én neked
elmondok?

– Hogy gondolsz ilyen bolondot, fiam? A gyónás titka sérthetetlen
szentség.

– De hát ha te mégis meg találnád azt sérteni?

– Akkor engemet a máglyán égetnének meg.

– Nem volt rá eset, hogy a gyóntató elárulta volna a titkot, a mit a
fülébe súgtak?

– Soha sem volt arra eset. Még ha gyilkosságot vallottak is be előtte s
a pap megtudta, hogy az igazi gyilkos helyett egy ártatlan vádlottat
akasztanak föl, nem volt szabad neki a gyilkos nevét kimondani, s
megakadályozni a birói emberölést. Ellenben számos eset volt rá, hogy a
gyóntató atya készebb volt martyrhalált szenvedni, semhogy elárulja a
hatalmasoknak azon titkokat, a miket azok kiváncsiak voltak megtudni
tőle. Fényes példa rá a dicsőséges szent Nepomuk története, a kit
bizonyára te is ismersz.

– De vajjon te olyan szent vagy-e, mint Nepomucenus János volt?

– Épen olyan szent esküvésem kötelez Istennek.

– Énnekem az nem elég. Esküdjél meg nekem is.

S a páternek előbb istenugysével kellett fogadni, hogy semmit abból el
nem árul, a mit én most meg fogok neki gyónni.

Akkor aztán sorba vettem a mondanivalóimat. Szép szám volt. Elmondtam
mindent a legutolsóig. Hanem a legutolsónál megálltam, a szép Persida
titkánál.

Eszembe jutott, hogy mi tanácsot adott a szép asszony: «meg ne gyónd azt
még a papnak se!»

Ámde valamennyi bűntudat között a legnehezebben rejtegethető az, a mit
az ember egy szép asszony szemeivel követett el. Annak szarvai vannak, a
mikkel a bűnös oldalát döföli, annak körmei vannak, a mikkel ki akarja
ásni magát, annak száz nyelve van, a mely mind beszélni akar. Ez a bűn
dicsekedni kiván!

Mégis vissza tudtam azt tartóztatni: pedig marta az oldalbordáimat.

Végül azonban, mikor abban hagytam, s nem akart több eszembe jutni, maga
a gyóntató atya kezdett el ösztökélni:

– No fiam, hát nem hallgattál el valamit? Nem nyomja még valami bűn a
lelkedet? No csak ne átalld kimondani. Ilyen fiatal, délczeg dalia, mint
te vagy, lehetetlen, hogy a mióta idevetődött, folyvást köménymagos
levessel élt volna. Ti szoktátok a más szénáját huzni. Valamennyi szép
asszony van a városban, mindannyinak van valami meggyónni valója,
valamennyi szép legény van, mind bűnös ebben a pontban. Csak te volnál
magad a szent? Gondold meg, hogy ha egyetlenegy bűnödet elhallgatod,
ezért az egyért ép úgy a pokol tűzére jutsz, mintha 999-et vétkeztél
volna hozzá.

Addig-addig ijesztgetett a pokollal, míg utoljára azt is meggyóntam
előtte, a mi a szép Persidának a titka volt, s a mit soha sem kellett
volna a számon kibocsátanom, hanem inkább megtartanom azt az igéretemet,
hogy kész vagyok érette abba a pokolba is lemenni, a mit a gyóntató atya
oly szépen lerajzolt előttem.

Hanem hát a szerelmi bűn titkának szárnyai vannak: nem lehet kalitkában
tartani, kirepül.

Meggyóntam mindent.

Mikor aztán kijöttem a gyóntató székből, letérdeltem a rács elé, a
gyóntató kinyuló keze a hosszú fekete pálczával olyat húzott a fejemre,
hogy feldagadt a helye.

Ejnye, ez ugyan erősen absolvált! gondolám magamban, s egy perczre az az
ötletem támadt, hogy hej de bolond dolog volna, ha most abban a
gyóntatószékben a páter helyett a herczeg maga ült volna! Azonban a
herczegi karszék felé tekintve, ott láttam megnyugtatásomra a
Serenissimét ülni, és kegyesen szunyókálni; az ájtatos Persida herczegnő
koronkint fel-felköltögeté, a lábát megnyomva a pad alatt.

Én tehát szépen megnyugodva tértem a helyemre.


A VAS NYAKRAVALÓ.

– Megkönnyebbülvén bűneim terhétől, én is azt tettem, a mit a tékozló
fiúk szoktak tenni, hogy a régi adósságaiktól megszabadulva, annál
nagyobb igyekezettel látnak utána, hogy ujakat csináljanak.

Előre örültem már az estének, a mikor a martirok viselt dolgainak
fölolvasására kerül a sor; de nem azért, hogy azokat kövessem, hanem
hogy újra eladósítsam magamat a pokolnak.

Ezen az estén a herczeg a szokottnál is kegyelmesebb volt hozzám.
Tréfálni méltóztatott s számtalanszor megcserélte velem a poharát,
szivtestvéri barátságkötés fejében.

Mikor aztán arra került a sor, hogy a bűbájos Persida elkészítse számára
az «életitalt», a herczeg egészen derült arczot öltött. A képe piros
lett és gömbölyű s a hasa tánczolt a nevetés miatt.

– Nézd, bajtárs, szólt az aranykelyhet fölemelve, a miben a fűszeres
forró vörös bor párolgott. Ez aztán a mennyei ital. Mikor ez átjárja a
zsigereimet, egyenesen a mennyországba repülök tőle; de nem abba az
unalmas mennyországba, a mivel a papjaink biztatnak minket, a hol a
férfiak mind vének s az asszonyok mind szentek. Se esznek, se isznak, se
nem mulatoznak. Hanem a kijavított Mahomed paradicsomába, a mi megint az
Alkoránénál annyiban jobb, hogy bort is adnak benne. Ott aztán van öröm,
meg dáridó! A hány asszony annyiféle s a hány bor, annyiféle. Nem lehet
itéletet hozni, melyiké az elsőbbség. A görög hetaera cyprusival itat, a
római bachansnő falernumival, a spanyol donna madeirát hoz, a lesbiai
syrene nektárral kinál, a persa bayadere sirászi bort tölt, az oláh fáta
tokajit itat kulacsból s a néger abeléra granátszín bordeauxit merít a
markával s abból itat meg s te nem tudod a végén megmondani, hogy melyik
volt a jobb? Azaz, hogy nem te, hanem én. De hát miért ne tudnád te is?
Hát nem vagyunk e «szívtestvérek»? Nem illik-e, hogy ha én egy új
paradicsomot fedeztem föl, abba egyszer a szívtestvéremet is
beereszszem? Isten neki! Foglald el egyszer az én helyemet a Mahomed
paradicsomában. Nesze! Átengedem neked ez egyszer ezt a kelyhet. Idd ki
helyettem fenékig.

No hiszen átkozottul meg voltam akasztva.

Köszönöm ezt a nagy grácziát, de épen nem kivánkoztam utána. Hiszen, ha
azt a poharat kihörpentem, akkor én alszom el ezen a helyen s én fogom
azt a takácstánczot járni a zsellyeszékben.

Meghökkenten néztem a szép Persida szemébe.

Az asszony a herczeg zsöllyeszékének a támláján ült, nem vehette észre
az öreg a szemhunyorítást, a mivel nekem felelt, hogy tegyem meg, a
mivel megkináltak. Hiszen csak elalszom tőle.

Mit tehettem ez átkozott kehely előtt? Palástul vetettem neki a
gyomromat s lehörpintettem egy hajtókára.

Arra azután rögtön elfogott az a lankadtság, a mi egyszerre kiemelt
ebből a világból, mintha valami súly nélküli pára volnék, a mit elvisz a
szél, mintha esném fejjel fölfelé, a felhők közé, a mik lassankint
kertekké, ligetekké, állatokká, madarakká változnak előttem;
gyönyörüséges tájak, a mik elvesznek az égbe, beszélő fák és zengő
gyümölcsök, bűbájos hangok, a miknek a ragyogó szinét lehet látni és
fényözön, a mi utoljára harmonikus zenébe megy át s a zenehang és
szinpompa együtt quintessentiájává lesz az édességnek, a mi a
fluidumokat felforralja, az idegeket csiklandja és gyötri, a végtelen
szomj, a mi a végtelen ivás alatt növekszik, míg utoljára egy fogalommá
válik, a minek neve «csók». A megnevezhetlen gyönyör, mint magában élő
elementum, mint a tűz, vagy a víz, vagy a levegő; láng, hullám, vihar,
csókból alakulva. S a csók lassankint alakot teremt magának. A gyönyör
csábképei jelennek meg előttem. Mind oda csoportosulnak körém: Delila,
Bethsabé, Salome, Magdolna a megtérés előtt, Lais, Aspasia, Cleopatra,
Semiramis, Circe és az éjszinű szépség, Atalanta. Mind azt akarják, hogy
nekem tessenek, hogy egyszerre átöleljem mind a tizet. A két kezemnek
mind a tiz ujjára karbunkulusoktól és saphiroktól ragyogó gyűrűket
húznak s a gyűrűktől oly nehéz lesz a két kezem, hogy a karomat meg kell
feszítenem, mikor egyiket fel akarom emelni. S a mikor egy kezemet
erőszakosan fölemelem, akkor egyszerre sirni kezd mind az az öt
varázsalak, a melyiknek a gyűrűjei az ujjaimat terhelik, olyan
csodálatos hangokon, hogy azt nem lehet elviselni s ha aztán visszaejtem
a kezemet, akkor megint mosolyog valamennyi, míg meg nem adom magamat
annak a lángnak, hullámnak, orkánnak, a minek neve csók. S mind a tíz
ott ül a térdeimen és mind a tíz átöleli a nyakamat és szorít
erőszakosan a kebléhez, hogy a lélekzetem elfullad, az agyam szétfeszül,
belehalok a mámortengerbe s kiáltani akarok: «Istennők! Kegyelem!
Megöltök! Ne csókoljatok!» Csókjaik, mint a tűz égetik az arczomat, a
nyakamat; fogadásból versenyeznek: a fekete királynő marad a győztes; az
ő korall ajkai alatt, az ő gyöngysor fogai közt kiserked a vér a
nyakamból s ő ajkaival szívja azt ereimből.

(– Fel fogsz-e már ébredni e pokolbeli álomból? rivallt a bűnösre a
soltész.)

(– De csak hagyja kegyelmed, nagyon jól álmodik, mondá a nagyherczeg.)

– Igenis, fölébredtem már! folytatá a kalandor. A hely, a hol találtam
magamat, nem volt a Mahomed paradicsoma, hanem egy földalatti boltozat,
a minek a köveiről csorgott alá a nyirok: egy pislogó mécs világítá be a
szűk odut körülöttem és azok a gyűrűk, a mik miatt a kezeimet olyan
nehéz volt fölemelnem, nem voltak a mesék tündéreinek jegygyűrűi, hanem
nehéz lánczszemek, azok sirtak olyan keservesen a kézfölemeléskor, hogy
azt nem lehetett még a paradicsomban sem kiállani; és azok a csókok, a
mik arczomat, nyakamat égették, nem voltak Delila, Circe és Semiramis
csókjai, hanem az undok százlábú bogaraké a Scolopendrumoké, a mik
testemet meglepték s a fekete királyné, Atalanta, a kinek ajkai vért
szivtak a nyakamból, nem volt más, mint egy utálatos vampyr. És az a
fojtogató ölelés, a mivel tíz szerelmes fantom szorítá kebléhez a
fejemet, nem eredt mástól, mint egy kétujjnyi vastag s három újjnyi
széles vasnyakörvtől, a mi egy karikánál fogva oda volt kovácsolva a
falhoz. Épen így a két karom és a két lábam is, hogy csak annyi
mozoghatásom maradt, hogy a mellém tett penészes kenyeret és vizes
korsót a szájamig vihessem.

És körülöttem mély, emberhangtalan éjszaka.

(– Úgy kellett neked, istentelen gonosztevő! szólt a vallató soltész,
egyszer valahára megkaptad a méltó jutalmadat szemtelen
magadviseletedért!)

(– Habet ezúttal rectum! helyeslé a nagyherczeg, ámbár én még szerettem
volna tovább engedni őt időzni abban a pokolbeli paradicsomban; annak a
fekete királynőnek a piros ajkai és gyöngysorfogai méltók lettek volna
körülményesebb benevolisatióra.)

– Sokáig biztattam magamat azzal a kába gondolattal, hogy talán ez is
csak álom. Eszembe jutott, hogy a hashis-evők szoktak olyan álmokat
látni, a miknek az eleje a gyönyörök mindenféle nemének potentiájáig
emelkedik, a vége aztán egyszerre átcsap a kinzások és rémlátások
regióiba. Hátha ez is még a philtrának a varázslata, s egyszer majd csak
ebből is fölébredek?

Hanem a vas nyakörv olyan kijózanító valóság volt, a mi el nem hagyta
vitatni, hogy ébren vagyok. Az a hideg, kemény, nehéz karika. A halálnak
a jegygyűrűje, a mivel egy élő embert a sir számára eljegyezve tart. Az
a szűk ablak, melyen át egy halandó átdugta a fejét a más világba s nem
tudja többet visszahúzni.

Mi történt velem? Mi lesz belőlem?

Be vagyok-e vádolva, vagy már el is vagyok itélve?

Mennyi időt tölthettem egyedül e magányos töprengések között? azt nem
tudnám megmondani, mert itt nem virradt soha és se éhség, se álom nem
jelentette be nálam a delet és az éjszakát. Az előttem égő mécs valami
öröklámpa lehetett, mert nem fogyott ki belőle az olaj s azt bizonyosan
azért tették ide, hogy jól láthassam nála nyomorult állapotomat.

A kigyók, eskarapok és mindenféle napfénykerülő csúszómászók ott
vonaglottak el lábaim körül, a skolopendrumok phosphorfényű teste
mászkált a kövek hasadékai közt s a fejem fölött ott függtek sorba a
vampyrok, fél lábuknál fogva a kőrepedésekbe fölakasztva s denevér
szárnyaikba burkolózva, gránátszemeikkel néztek le rám, minden perczben
rám rohanni készek, a mint álomra hunyom le a szemeimet.

Egyszer aztán zsibbasztó kábulatomból valami zörej vert föl: mintha
rozsdás zárban forgatnának nyikorgó kulcsot. Börtönöm vasajtaja kinyilt
s egy magas férfi, a kinek arczát a ráhuzott csuklyától nem láthattam,
lépett be hozzám, kezében egy korsóval és egy kenyérrel, a miket letett
mellém, a másik korsót s a már megpenészedett kenyeret kicserélve.

– Nos, fiacskám, szólt hozzám, hát se eszel, se iszol? Tán biz éhen
akarod magadat halatni?

Én nekem úgy tetszett, mintha ez a hang nagyon is ismerős volna előttem.

Nem kellett soká törnöm a fejemet a találgatással; látogatóm hátratolta
a csuklyáját s én felismertem benne azt a vad papot, a ki a
hajdemákoknál a Preszjaka barlangban engem felavatott, megbérmált, össze
is esketett s a kinek a bérmálást én is nagy hevenyén visszafizettem.

– Te vagy az páter! suttogám keservesen, nem merve hangosan beszélni,
mint afféle álmodó.

– No bizony, hogy rám ismertél! szólt a hajdemákpap nevetve. Már azt
hittem, hogy megtagadod a régi barátságot.

– Hát te most porkoláb vagy itten? kérdém tőle.

– Gutát vagyok! felelé ő. Gyóntató vagyok! tudhatnád.

Azzal leült mellém a kőre, a melyikhez oda voltam lánczolva.

– Hát lásd fiacskám. Mikor a berdiczovi nagy veszedelemben a herczeg
dragonyosai ugyancsak aprították a hajdemákokat, nekem az a menekülési
mód jutott eszembe, hogy felöltöttem a misemondó ruhámat, felcsaptam a
fejemre a papi süvegemet s erre a katonák meghökkentek, nem öltek meg,
hanem elfogtak és a herczeg elé vittek. Azt nem tagadhattam el, hogy a
hajdemákokhoz tartoztam. A herczeg aztán így szólt hozzám: «No páter, te
most megérdemelnéd, hogy mint az ecclesiád fejét a legmagasabb fára
akasztassalak fel; hanem én életben akarlak hagyni egy föltétel alatt.
Ha beállsz hozzám udvari gyóntató káplánnak. De nem mindig és mindenkit
fogsz te gyóntatni (engemet ugyan nem), hanem csak azokat, a kiket én
fogok hozzád küldeni. Gyanúm van a feleségemre, hogy megcsal. Tudom
bizonyosan, hogy megcsal. De nem férhettem hozzá a titkához, hogy
«kivel»? Ő és titkos szerelmese bizonyosan meggyónják azt az én udvari
káplánomnak; hanem az kegyes, szent ember s inkább kétfelé hagyná magát
fürészeltetni, mintsem eláruljon valamit azokból a titkokból, a miket
meggyóntak neki. De te nem olyan pap vagy, mint más. Neked már úgyis
mindegy az, egy-két thermometrumfokkal magasabban fütik-e be számodra a
poklot? nem tesz különbséget. Az eddigiekért is odajutsz, csakhogy ha rá
nem állsz az ajánlatomra, most mindjárt utazol oda; ha pedig ráállsz,
hát csak időjártával. No, hát beleegyezel-e, hogy udvaromhoz jőjj
káplánnak?» Beleegyeztem volna én akármibe, csakhogy a nyakamat kihúzzam
abból a szoros hurokból s így kerültem ide a kastélyba, a hol mindaddig
rejtve tartogattak, a míg a gyóntatás ideje el nem jött. Mikor oda
láttalak jönni a gyónószékhez, szegény fiú, bizony Isten megesett rajtad
a szivem. Felismertem a régi jó pajtást benned s mikor meggyóntad a
bűnödet s fölfedezted előttem a te bűnös egyetértésedet a szép
Persidával (a mely bűnt köztünk mondva, nagyon sajnálom, hogy nem én
követtem el), azt gondoltam magamban, hogy de biz ezt nem árulom el a
herczegnek: hadd nőjjenek a szarvai még nagyobbra. Hanem aztán te magad
rontottad el a dolgot. Mert a mint kiszabtam rád a penitencziát, hogy
bűneidért vezeklésűl búcsura kell menned a berdiczovi boldogasszonyhoz,
még pedig borsókon, hét szem borsót eresztve mindegyik sarudba a talpad
alá, hát akkor te elkezdtél velem alkudozni, hogy nem volna-e szabad
száraz borsó helyett zöld borsót tenni a sarudba? S aztán, hogy «engem»
irgalomra birj, felhoztad előttem érdemedül, hogy te voltál az, a ki a
gonosztevő hajdemákokat kelepczébe vitted és elárultad a berdiczovi
ostromnál. Hej, hogy szerettem volna a hajadba kapni a gyóntató rácson
keresztül! Hát te voltál az, a ki az én vidám czimboráimat mészárszékre
juttattad! a ki a mi szép terveinket mind dugába döntötted! Ugyan huztam
is a fejedre egyet a bűnbocsátó pálczával, hogy tudom, megérezted! De
már most be volt kötve a koszorúd. Rögtön felfedeztem az
istentelenségedet a herczegnek s megkaptad a jutalmadat érte. Ime,
megkaptad ezt az egész palotát, mert úgy a nyakadhoz van az vasalva,
hogy el nem szaladhat tőled.

Nekem az volt a legközelebbi kérdésem a gonosz hajdemák paphoz:

– Mi történt a herczegnővel?

– Arra ne legyen neked gondod, fiacskám. A herczeg sokkal okosabb ember,
mint hogy azt a titkot, a mi az ő gyalázatát rejti, kivigye a piaczra. A
szép Persidával még csak egy görbe tekintet sem tudatja, hogy el van
árulva. A miért téged ide juttattak, annak az oka a rád kisült
hamisítás, egy nemes lovag nevének álorczás bitorlása; item: a
hajdemákokkal való czimboraság s mindezekért megérdemled az egy halált.
Hanem a miért nem egy, de száz halált mérne a herczeg a fejedre, hogy a
szép Persidával együtt néztél a holdvilágba, azt soha sem fogják
elmondani senkinek. A szép Persida majd egyszer egy szép körte vagy
baraczk izlelése után gyomorgörcsöket fog kapni s harmadnapra fényes
temetés lesz a Visznovieczki herczegi palotában. Azonban az is
megeshetik, hogy a herczeg jár hasonlóan s az ő temetési pompája
következik el hamarább. A melyik hamarább megtréfálhatja a másikat.
Hanem hát gondolj te csak magadra. Mert kétféle dolog közt lehet
választanod. Vagy azt kivánod, hogy birák elé állítsanak; a mikor a
legszelidebb büntetésed az lesz, hogy kerékbe törnek; ha csak a herczeg
kegyelemképen fejedet nem véteti. Vagy pedig itt maradsz ebben az
oduban, a falhoz vasalva s küzdesz a férgekkel, a míg élsz s megadod
magad a férgeknek, mikor meghalsz. Tertium non datur.

Én azt mondtam rá, hogy inkább végezzenek velem rögtön, ha lassu tűzön
sütnek is meg vasrostélyon, hogysem itt töltsem a naptalan napokat
időktelen időkig. Örömest meghalok.

– No akkor hát, fiam, azért jöttem hozzád, hogy a haldoklók utolsó
szentségében részesítselek; szólt a hajdemák pap, s kivette a zsebéből a
nekem szánt ostyát.

– Eredj a pokolba! Kiálték rá dühösen. Kell is nekem a te absolutiód! Te
is pokolra jösz, valamint én.

– Az igaz fiam, mondá a gonosz pap; csakhogy te gyalog mégy oda, én
pedig szekéren. Hát csak az a kérdés, hogy így akarsz-e odáig
kutyagolni, még a bűneid batyuját is a hátadon czepelve, vagy pedig
elfogadni az én kinálásomat, ki szintén oda tartok, hogy kapj fel az én
szekerem saraglyájába.

– No hát vigyen el az ördög! mondám neki, áldj meg! Hogy a mennykő
csapjon beléd!

Ezzel el hagytam magamon végezni az utolsó kenetet, s felnyitottam a
számat az ostya átvételére. A mit pedig amint lenyeltem, rögtön úgy
elnyomott az álom, hogy nem láttam magam előtt többé a hajdemák papot.
Bizonyosan meg volt mérgezve az ostya narcoticummal.


A FEHÉR GALAMB.

A mély álomban is csakugyan azt a börtönt láttam magam körül, a melyben
valóban be voltam zárva és kezeimen, lábaimon, nyakamon a vasbilincseket
éreztem. Hanem a mécs helyett, mely a penészes boltozatot megvilágítá
addig, valami ismeretlen fény derengte azt át, mely fölülről látszott
jőni, s a mint fejemet nagy nehezen fölemelém, hogy föltekintsek, egy
fényes nőalakot láttam magamhoz alászállni, a kinek hófehér kantusa
ragyogott, mint a hó s kék palástja, mint a csillagos ég, fején levő
koronája, mint a felkelő hold; de mindeneknél fényesebben világított az
arcza. Az olyan fényes volt, hogy nem mertem belenézni. A karján pedig
tartott egy kis csecsemő gyermeket, a ki a picziny kezének a mutató
ujját az ajkai előtt tartá.

Azt hittem, hogy a Mi Asszonyunk, a boldogságos Szűz anya szállt le
hozzám.

Csak mikor megcsókolt és a nevemen szólított, akkor ismertem rá az ő
lágy édes hangjáról, hogy az én Madusom az.

Az én szegény, elhagyott, elfelejtett feleségem.

Úgy szégyenlettem ő előtte azokat a békókat, a mik a falhoz szorítva
tartottak. Ha azt fogja tőlem kérdeni: ki rakta rád azokat? hogy valljam
meg neki: «egy szép asszonynak a szép szemei, a mik te tőled
elragadtak».

De nem kérdezett semmit; folyvást mosolygott és mindig csak ő beszélt,
azon az ismerős, szelid, hűséges, szívből jövő hangon:

«Szegény jó Baránom. Milyen nyomoruságra jutottál! De ne légy szomorú,
mert mi azért jöttünk le hozzád, hogy téged megszabadítsunk innen. Én
most az Isten paradicsomában lakom s elmondom, hogyan jutottam oda.
Karácsony estéje után, mikor én is az én betlehemi jászolom vendégét
vártam, s a te ajándékoztad Szűz Mária kép előtt imádkoztam csendesen,
ismerős lépések hangzottak a kunyhónk előtt. Hangjukból megtudtam, hogy
azok nem a te lépéseid, hanem az apámé. Hirtelen felkaptam a Szűz Mária
képét, hogy eldugjam azt valahová; mert tudtam, hogy ha meglátja azt
nálam, megharagszik érte. De mikor el akartam dobni, olyan fájdalom
szállt a szivemre, hogy nem tehettem egyebet, mint mind a két kezemmel a
szivemhez szorítottam a képet. Belépő apámra alig ismertem rá. Arcza
össze volt vagdalva, és félszeme kiütve. «A te Baránod elárult minket!»
hörgé rekedten s a véres szeme helyével még iszonyúbban nézett rám, mint
a megmaradottal. Én menteni akartalak, hogy talán nem tetted azt. Ekkor
rám ordított. «Te is bűntársa voltál! Mit szorongatsz a kebledhez?» –
Nem hazudhattam. Mondtam, hogy Szűz Mária képe. «A berdiczovi barátok
ajándéka!» ordítá az apám, tombolva, s azzal megragadta a hajamat,
térdre rántott, kivonta a handzsárját, én hallottam süvölteni a fegyvert
a levegőben s aztán mintha az ég szakadt volna a fejemre.

A fényes alaknak a nyakán köröskörül látszott egy vérpiros vonal, mint
egy vékony nyakszalag, s annak a közepén egy függő piros csepp mint egy
klárisboglár.

«De a másik pillanatban már az égben voltam, a hol minden fájdalom
átváltozik egyszerre gyönyörré. A mennyország titkait te neked
elmondanom nem szabad. De nem egyedül jutottam oda. Nézd kis
gyermekünket: ez már az égben született. Túlvilágra költözött anyjával
egyszerre szállt az égbe. Ez a te kicsi angyalod. Ez kivánkozott le
hozzád, hogy tégedet nagy veszedelmedből megszabadítson.»

Azzal odahozta hozzám a kis gyermeket, s a mint annak a parányi kis keze
átfogta a rámvert bilincseket, azok egyszerre lepattantak kezeimről,
lábaimról. Ámde a nyakamra kovácsolt vas-örvet nem birta
keresztülmarkolni picziny kezeivel, azért nem törhette ketté. Hanem
akkor megragadta két kézzel s egy rántással kiszakítá a falból; a mit
huszonnégy ló nem birt volna onnan kihúzni.

«Oh édes kis fiacskám, mondék neki, megcsókolgatva piczi kezecskéjét; ha
ez a te kezed olyan erős: ragadj meg engemet az üstökömnél fogva, s vigy
fel engem is oda, a hol te lakol.»

A kis gyermek erre ismét a szája elé tette a mutató ujját, jelezve, hogy
neki beszélni nem szabad. Helyette megfelelt az anyja.

«Nem, édes Baránom, te oda, a hol mi lakunk, nem jöhetsz. Elébb még sok
megpróbáltatást kell kiállanod ez árnyékvilágban, s futnod mindaddig, a
míg egyszer valami olyan jó tettet el nem követsz, a miért valaki
őszintén, igazán, szívéből, azt nem mondja rád: «jutalmazzon Isten!»
Egyetlen jótettért bejutsz a mennyországba; de száz búcsujárásért, ezer
imádságért – be nem jutsz oda!»

Bizonyítja nagy bűnös voltomat, hogy még most is élek; s minthogy azt az
egy jót, a miért megáldjon valaki, többé nem lehet módomban elkövetni,
nem is fogom látni soha többé az én kis angyalkámat s az én jó
Madusomat.

E szavak után inte a fényes alak, hogy kövessem őt. A kis gyermek, a
mint öt ujjával érinté a falat, a kövek kétfelé nyiltak előttem, a miken
végig haladtunk. Madus alakja bevilágítá a sziklákat, a mélységeket, a
mikbe hosszú lépcsősoron át hol le, hol felszálltunk. Úgy tetszett,
mintha a katakombákban járnék, vagy magában a labyrinthban. Egyszer
aztán a sziklafolyosók helyett sűrű erdő mélye fogadott bennünket:
láttam a széles derekú mohos fákat, a mik olyan sűrűek voltak, hogy egy
embernél több nem haladhatott át közöttük; láttam, a mint Madusom fehér
köntöse végig sepert a földön, hogy fénylettek utána a megérintett
árumvirágok és gombák. Hanem aztán lassankint elmaradtam tőle. Ő repülni
látszott, én pedig ólomlábakon jártam. Egyre távolabb estem tőle. A
fénylő tünemény elveszté emberi alakját. Utoljára már csak olyan volt,
mint mikor egy sűrű erdőbe hosszú fasor nyilásán át besüt az alkony
fénye. A friss hideg lég csapdosta arczomat, s én attól fölébredtem.

Ott voltam, a hol álmom végződött. Sűrű tölgyerdő közepén, a minek egyik
széléből, a fák nyilásain át derengett hozzám az alkony fénye.

Ugyan az a koldus mez volt rajtam, a miben Berdiczovból Lembergig
eljöttem: – ez uttal nem álruha; – mellettem a mankó; de üresen.

Kibotorkáltam az erdőszél felé, a honnan a világosság jött. Egy emberi
lakot nem láttam se közel, se távol. Több napi járó messzeségre lehettem
a lengyel székvárostól, uraságom és nyomorúságom szinhelyétől. – S ha
végig néztem koldus rongyaimon, a mikben a zárdából eljöttem, könnyen
azt hihettem volna, hogy az egész lembergi élményem nem volt egyéb, mint
egy rossz álom: – ha a bizonyítékot el nem hoztam volna magammal. A
nyakamon ott maradt az a széles vastag vasörv, a mit a kis angyalkámnak
a keze nem birt összetörni.

(«No ez ugyan nevezetes egy história volt! mondá a nagyherczeg.
Csodálatos megmenekülése egy gonosztevőnek mennyei segítséggel.»)

(Én azonban olyaténképen vélekedem; szólt a soltész, hogy az nem akképen
történt, a hogy a fatens előadá; hanem bizonyosan az a hajdemák pap, a
ki őt börtönében meglátogatta, szabadítá őt meg bilincseiből, a
herczegasszony által megvesztegetve, s miután a vastag nyakörvet nem
birta lefürészelni a nyakáról, csak a falbafoglaló karikát ráspolyozta
le, s azután a herczegnő machinátiói mellett szállították ő kelmét
valami vadon erdőbe, előkerestetve a Malchusz zsidónál hátrahagyott
koldusgunyáit.)

(«No én pedig azt állítom, hogy úgy kell lenni, a hogy reus elbeszélte s
máskép nem is lehet. Hiszen tudjuk számos tapasztalatból, hogy a híres
zsiványok, nem született kis gyermekek kezei által lakatokat és
bilincseket tudnak összetörni s magukat láthatatlanokká tenni. A ki a
criminális praxisban versatus, hasonló esetekre nagy számmal fog
visszaemlékezni.»)

– S én is maradok állításom mellett, folytatá a vádlott. Mert attól a
pillanattól fogva folyvást egy fehér galamb ült a balvállamon, s
bármerre jártam-keltem, ott suttogott és turbékolt a fülembe, ha feléje
néztem, hogy meglássam, akkor átrepült a jobb vállamra; de leginkább a
bal vállamon szeretett lenni.

(– S most is ott van-e még a válladon a fehér galamb? kérdezé a
nagyherczeg.)

– Már nincs ott. Felelt a vádlott fölsóhajtva. Hogy mikor vesztettem el,
azt majd később el fogom mondani.

(– S minthogy tehát a megmenekedés mennyei csodatételek hozzájárultával
történt, mondá a nagyherczeg, annálfogva nem illenék, hogy a jus humanum
a gratia divinát megczáfolja: ezen bűne reusnak deleáltassék!)



NEGYEDIK RÉSZ.  A VÖRÖS BARÁTOKNÁL.


I. A FAODUBAN.

Egy rongyos szűrrel a hátamon, egy mankóval a kezemben, egy vaskarikával
a nyakamon – és azzal a fehér galambbal a vállamon, hova mehettem volna
abból az erdőből?

A rongy meg a mankó jó lett volna a kolduláshoz; de a vaskarika sehogy
se illett hozzá. Mit mondjak, ha emberek közé kerülök, hogy jutottam
ehhez a szép nyakravalóhoz? De még kevésbé eresztett a fehér galamb.

Megutáltam a világot, minden bűneivel együtt. Előfogott a bűnbánat s
föltettem magamban, hogy eddig elkövetett vétkeimet levezeklem: itt
maradok az erdők mélyében kegyes remetének, s csodálatos megszabadulásom
napjától kezdve, szigorú ascetai életre fogom adni magamat.

Nem soká kellett bujdosnom, hogy egy patakot találjak, mely friss vízzel
kinálkozott. Azt a forrást egészen beárnyékolva tartá egy sok száz
esztendős tölgyfa, melynek akkora oduja volt, hogy abban egy ember
bizvást ellakhatott. Mohából és falevélből kitelt az ágy.

Ételről is gondoskodott az Úr, a mennyi egy remetének való. Bükkmakk és
mogyoró volt bőségesen, földi mandulában és szilvagombában sem volt
hiányosság. A vadméhek mézzel kedveskednek a vadon lakójának, s mikor a
vadalma hullani kezd, akkor bőség van a remetevilágban.

Két nagy kő közé egy száraz galyakból összekötözött keresztet emeltem, s
az előtt végezém reggel, délben és este mindennapi imáimat. Napközben
pedig a rengeteget jártam, arról gondoskodva, hogy a bekövetkező tél
idejére ellássam magamat erdő-mező-adta élelmi szerekkel.

Össze is gyűjtöttem nagy halom aszaltgyümölcsöt, mogyorót, csicsókát a
faodúmba, melynek magasabb osztályában nagy örömömre az erdei méhek
ütöttek tanyát: ezek is az én számomra gyüjtöttek. A patak mentében
találtam egy nagy málnabozótot, annak a gyümölcséből liktáriumot gyúrtam
össze, s azt elraktam gondosan lehántott fenyőfakérgek döbözébe. Szent
fogadásom tartotta ezentúl csak abból élni, a mi Isten közvetlen
adománya, és soha többet el nem hagyni ezt az én remeteségemet.

Egy gondolat azonban mégis nyugtalanított. Madusom jóslata szerint
mindaddig kell a vezeklésemnek tartani, a míg valami jótettet el nem
követek, a miért valaki azt mondja rám: «jutalmazzon az Isten!» Ha
azonban én az egész életemet itt töltöm ennél a forrásnál, ebben a
faoduban, a hol soha emberi léleknek tudomása nem lesz rólam, akkor nem
követhetek el senkivel semmiféle jócselekedetet, s nem is érdemelhetem
ki senkinek az áldását.

Tehát gondoltam ki valamit, a mivel világon létemnek jelét adhassam, a
nélkül, hogy magányomat elhagynám.

Kerestem két széles lapos palakőtáblát, azokat egymás mellé
fölakasztottam két faágra hárshéj madzagnál fogva, azután egy harmadik
követ használva harangütőnek, mindennap háromszor beharangoztam az
ősszerkezetű harangfélével: reggel, délben és este. E kőharang szavának
úgy hiszem messze el kellett hallatszani, s ha valahol az erdőn túl
emberek laktak, azoknak figyelmessé kellett lenni az ujdonat harangszóra
a rengetegben.

Így reménylettem, hogy majd időjártával jönnek ki hozzám ájtatos
látogatók: azoknak én lelki vigasztalást, atyai tanácsokat osztok,
valamelyik jó tanácsom megfogamzik, akkor aztán az illető nem fog késni
a várvavárt áldással, s a mi mellékesen szintén számbaveendő volt, ha a
környék lakói megtudják egy kegyes remetének letelepültét a vadon
erdőben, valami kis elemózsiához is csak majd juttatnak egyszer-másszor.

De biz én hiába harangoztam be háromszor napjában, azért csak nem
látogattak meg engemet az odumban mások, mint a patakra járó őzek s az
őzekre leső vadmacskák. Nem egyszer szabadítottam meg egy-egy
halálveszélyben forgó őzgidót a gonosz macskakörmök közül. Kár, hogy az
oktalan állatok nem tudják megköszönni a jó cselekedetet.

Egy napon azonban, midőn késő őszre válván az idő, a végett jártam
széjjel, hogy téli alomnak páfránt és mohát gyüjtögessek össze, a mi a
megfagyástól megóvjon: (az odu nyilását eltakaró ajtót már régebben
készítettem reketyeveszszőkből, hogy a szél tele ne fujja hóval a
házamat), hát a mint haza érkezem, levetve a hátamról az iszalag közé
szorított gizgaz petrenczét, s szétnézek az éléstáramban, kifáradt
testemnek a kivánatos táplálékot megadandó terhes munka után: mit látok?
Éléstáram tisztára ki van takarítva. A földi mogyorónak még csak irmagja
sem maradt, a diónak csak az elszórt haja hever a földön, a
málnás-döbözök fel vannak fordítva s azt se tudni, hogy mi volt bennük
valaha. Sőt a mint a fejem fölé tekintek, hát már a nagyszerű sejthalmaz
sincs a faoduban, a minek a méze nekem tavaszig eltartott volna, a
felzavart méhraj ott zúg az üres köpüben.

Csak alig hogy röptében el tudtam fogni a lábánál fogva egy, már a
számon kiszaladó, kacskaringós káromkodást, a mint e kárvallott
állapotomról meggyőződtem! Hanem aztán megdorgáltam magamat.

– Ej ej! jámbor anachoreta! Hát így kell busulnod a világi jókért?
Látod: kevélykedtél, dicsekedtél, hogy ime már egész télire elláttad
magadat! Urat akartál játszani a vadon közepett! Magadénak foglaltad el
azt, a mi mindenkié! Elmulasztottad a főkötelességedet, az imádkozást.
Egy kegyes anachorétának nem szabad arról aggóskodni, hogy ki ad neki
ennivalót? mert az Úr gondja a maga híveit táplálni, azoknak semmi egyéb
dolguk, mint az Urat dicsérni, s az egész világ bűneiért imádkozni. – Ez
most a te büntetésed. – Aztán megtudhatod, hogy nem épen ezen,
boszantónak látszó esemény képezi-e a te megváltatásodat? Ime az volt
neked megjósolva, hogy mindaddig bünhődnöd kell, a míg valakivel olyan
nagy jót nem cselekszel, hogy a megszabadított ily áldást mondjon a
fejedre: «Jutalmazza meg Isten!» No már, a ki ezt a te éléskamarádat egy
nap alatt így fel tudta falni, az ugyancsak éhes ember lehetett. Ha
ilyen nagyon éhes volt, az általad összegyüjtött eledelek nagyon jól
eshettek a testének. Ez tehát igen nagy jótétemény volt az ismeretlenre
nézve. Kétségtelenül mondta is magában, hogy «áldja meg az Isten, a ki
mindezt iderakta, jártában, keltében!» Hátha valami nagy próféta volt.
Talán szent Péter maga, a kiről már hallottam ilyen legendát, hogy
incognito betérve a szegény emberhez, annak minden télire valóját
felpanizálta. Hátha ez a legenda most második kiadásban is épen én velem
ismétlődik? Meglátod majd, hogy ez lesz a legendának a vége, hogy ha te
megnyugszol a vélt kiraboltatásban, holnap újra megjelenik az ismeretlen
az oduban, s úgy megrakja azt mindenféle drága csemegékkel, hogy soha
sem lesz többé semmiben fogyatkozásod s azután kiadja a számodra a
passust, a mivel akkor mehetsz, a mikor neked tetszik, a mennyországba.

Ezzel a gondolattal annyira megvigasztaltam magamat, hogy ismét kegyesen
beharangozva vecsernyére, nagyot ittam a forrásból, elfeledtetve
gyomrommal az éhséget s lefeküdtem a magammal hozott páfrán és haraszt
puha ágyába s reggelig csupa repülő sonkákkal, s más efféle angyali
jelenésekkel álmodtam.

Reggel ismét beharangoztam s aztán siettem el hazulról, hogy a
visszatérő ismeretlen prófétát ne zsenirozzam a számomra készített
meglepetés végrehajtásában. Egész nap bolyongtam az erdőn s alkudoztam
magamban, hogy mit hozhatna számomra az ismeretlen látogató
legczélszerübbet? Vajjon az özvegyasszony olajos korsóját-e, a mi soha
ki nem ürül? vagy Illés próféta hollóját, a mindennapi páros zsemlyével
az orrában? vagy egyet a gileádhegyi árpakenyerekből? vagy egy sereget
azokból a jóizü sáskákból, a mik Johannes Baptista terített asztalán
megjelentek?

Utközben találtam egy nagy csomó bikkmakkot. Szinte kedvem lett volna
otthagyni. Hiszen mi szükségem lesz nekem már ezentul élelemről
gondoskodni, a ki az ismeretlen látogató védelme alatt állok? De csak
mégis megtöltöttem vele a tarisznyámat. Koldusnak nem illik az
alamizsnát megvetni, bármi legyen is az. Este felé aztán
visszabandukoltam a remete-odumhoz.

Minthogy el voltam késve, az első dolgom az volt, hogy megharangozzam a
vecsernyét, három versben; azután elővettem az olvasómat, a mit magam
készítettem apróbb és nagyobb gubacsokból s végeztem az imádságomat;
csak azután tekinték a remete-odum felé.

Lépéseim közeledtére mély dörgő hang származott elő az odvas fa
belsejéből.

– Itt van ő! mondám örömrepeső szivvel. «Megérkezett: reám vár, hozzám
beszél. A hangja sem olyan, mint a közönséges emberé.»

Térden csuszva közeledtem a megdicsőített hely felé, melyet a paradicsom
követe választott csodatételei helyéül s áhitatosan dugtam be a fejemet
a lyukon.

Hej, de vissza is kaptam mindjárt. S ugrottam föl a térdemről s
eláldottam egy «ezermilliom kacskaringós mennykővel» a látogatómat! Az
egy óriási nagy maczkó volt: egy vén kanmedve, a melylyel tele volt az
én kis szűk remete-odum. Ott feküdt, a fejét a két térde közé dugva s
csak onnan mormogott elő. Ő volt az! Tegnap megette a télire való
szükségemet, ma meg elfoglalta a télire való almomat.

– A ki füzfán fütyülő Pilátusa van a medve apádnak! káromkodtam tele
torokból s elfeledém, hogy kegyes anachoreta volnék.

(– Votum violatum! diktálta a soltész a jegyzőnek. Megszegett fogadás!
Blasphemia. Capite plectetur!

– De bizony én magam sem álltam volna ki káromkodás nélkül! veté ellen a
nagyherczeg. Qui bene distinguit, bene docet. Tessék megnézni a
paragrafust, mely a káromkodásról szól. «A ki embertársát így meg így
szidalmazza… et cætera.» De nincs az mondva, hogy a ki «medvetársát»
szidalmazza, az is hogy büntettessék? Azonkívül a votum ruptum is
condescendál; hiszen a remeteségi fogadalmat nem reus törte meg; de
megtörettetett az a medve által!

– Tehát a medve bűnös: jól van. «Ursus comburatur.» Következik a
«templomrablás». Kiváncsi vagyok rá, hogy hát ebből hogy fogja magát
kivágni a delinquens? Mert hogy kivágja magát, arról előre pecsétes
levelet merek adni.)

– Mit volt mit tennem? folytatá Hugó élettörténetét. A hó is el kezdett
szállingózni, kénytelen voltam rászánni magamat, hogy elhagyjam az
erdőt. Remete már nem lehetett belőlem; de még lehetett koldus. Ez is
életmód. A hozzávalóm mind megvolt. Mikor utrakeltem, elmondhattam
magamról, hogy egész tábor utazik velem. Lengyelországban nem hal meg
éhen, a ki annyit ki tud mondani, hogy «adj kenyeret!» aztán «fizesse
meg Isten!»

A vas nyakravalóm még előnyömre volt. Az bizonyos felsőbb nimbust
szerzett a számomra a többi koldusok fölött. Ha kérdezték tőlem, hogyan
jutottam hozzá? azt mondtam: a szent földről jövök, Jeruzsálemből, a
saracénok elfogtak, azok verték ezt a vasat a nyakamra. Csoda által
menekültem meg, s most vezeklésül viselem ezt a vasat a nyakamon mind
holtig. Elhitték a jó emberek. Ezzel a vasörvvel sok görbe garast
összeszereztem s szerencsésen átkoldultam magamat Lengyelországon. Hanem
a mint a brandenburgi határon átkeltem, az lévén a szándékom, hogy majd
haza vándorlok a szüleim városába, s beállok az apám mesterségébe, a ki
tisztességes cserző varga, hát a legelső városban mindjárt körülfogtak;
de nem azért, hogy ennem adjanak, hanem hogy kikérdezzenek, ki vagyok,
mi vagyok? hogy merek itt koldulni? Mondtam nekik, hogy legyenek vele
nagyra, hogy olyan koldust lehet szerencséjük a városukba befogadhatni,
a ki a szent földről jön s vasat hord a nyakán. Hanem már a németnek
megvan az a nagy hibája, hogy szereti azt mutatni, hogy neki több esze
van, mint másnak. A piacz közepén a tolongás között előfogott a
Stadtvogt s elkezdett vallatni.

– Hogy hínak?

– Dehogy hínak, inkább nem akarnak befogadni.

– Mi vagy?

– Éhes vagyok.

– Honnan jösz?

– Jeruzsálemből.

– Nekem ne hazudj, mert én tudom arra az utat! micsoda provinciákon
jöttél keresztül?

– Markomannián és Scythián, Bessarábián és Köves-Arábián, Baktrián és
Mezopotámián, most pedig jövök Caralabiából.

– Az nem igaz! Hazudsz! Én tudom, merre van Palæstina. Engem meg nem
csalsz! oda csak Zingarián és Paflagonián, Cappadocián és India
Cinnamomiferán keresztül lehet eljutni. Van nekünk mappánk,
brandenburgiaknak!

– Hát hiszen azokon is átjöttem, csakhogy épen éjszaka volt, nem tudtam
elolvasni a neveiket.

– Hát ez a vas mit keres a nyakadon?

– Ezt Zagachrist fekete szultán verette oda, a kinél fogva voltam
ötvenkét esztendeig, meg három napig.

– Hiszen mindössze se vagy te harmincz esztendős!

– Hja, Abbissiniában olyan meleg a nap, hogy összehuzza a napokat s egy
esztendő ott kiad hatot.

– Már hogy lehetne az? rivallt rám a Stadtvogt. Hazug vagy. A meleg
inkább kiterjeszt mindeneket. Azért nyáron hosszuk a napok. Tudjuk mi
azt Brandenburgban!

– S már fogta a galléromat, hogy a dutyiba zárat.

– Az ám. Próbáljon csak kegyelmed a kecskebőr-nadrágjával ráülni a forró
kemenczére, majd meglátja, hogy összehuzza.

Erre a közönség megint nekem adott igazat.

De elvégre mégis csak rossz vége lett volna ennek az examennek, ha a
véletlen segélyemre nem küldött volna egy lovag urat, ki épen arra
koczogott végig, magas paripán ülve.

Fején tollas sisakot viselt, derekán bivalybőr pánczélt; a válláról
veres palást lobogott alá, nagy fehér kereszttel: nyeregkápájára volt
akasztva szívalakú paizsa, s arra czimerűl volt festve egy épen olyan
lovag, mint ő maga, a kinek a háta mögött ült vele ugyanazon lovon egy
épen olyan rongyos zarándok mint én.

(– Hohó! kiáltott közbe a soltész; most mindjárt én foglak el, nem a
Stadtvogt. Hisz ez a templariusok czímere, azokat pedig még a
tizennegyedik században eltörölték!)

– Tudom, hogy eltörölték, de egy kis részük megmenekült s Brandenburgba
huzódva, ott mind a mai napig grassál, «tövislovagok» czime alatt s ez
megtartá a rend régi czimerét; hogyan, ezt rendén el fogom mondani.

A mint a népség meglátta a lovag urat, elkezdett minden ember
zsivajogni, az asszonyok törték magukat hozzá s az volt a boldogabb, a
ki palástját megfoghatta, hogy megcsókolja, majd lehúzták a lováról.

A lovagnak hosszú nagy veres szakálla volt és veres haja; ha nem mondták
volna is, tudtam volna, hogy «veres barát».

– No, itt jön a veres barát! mondá a Stadtvogt, neki türkőzve. Ennek
hazudd oda majd, hogy Palæstinából jöttél! Ez kétszer volt ott igazán,
tengeren és szárazföldön; maga megölt kétszáz hitetlent és
megszabadított a fogságból ezer zarándokot. Ezzel beszélj! Majd
kikérdez.

No most igazán meg voltam akadva. Bezzeg, ha a templomoslovag vallatás
alá fog, annál bajosan fog kisegíteni a geografiám! Az pedig oda
léptetett az orrom alá s megtudva a nép lármájából, hogy állítólag
szentföldi zarándok vagyok, nagyot simított a rengő szakállán s ijesztő
mély hangon kérdezte tőlem:

– Mivel bizonyíthatod be, hogy a szent földről jösz?

Ekkor egyszerre egy mentő gondolatom támadt. A hónom alatt volt a
mentségem. Előkaptam a mankómat, a mi a kegyes muzulmánról marada rám:
annak a nyele ki volt verve mindenféle rézsodronyokkal kacskaringósan
végtől végig.

– Nézd ezt lovag, mondám neki. Te ismered az arab irást. Ime
elolvashatod a mankó nyeléről a hitetlenek között való nyomorgattatásom
és kiszabadulásom egész csodálatos történetét.

Hej megszeppent most a lovag! Ijedtében a nagy szakálla is reszketni
kezdett. Megijedt, hogy most mindjárt én sütöm ki ő róla, hogy soha sem
volt ő a szent földön s egy törökkel sem beszélt életében.

Hogy ez meg ne történjék vele, fogá a két kezébe a mankót s
jobbról-balra nézve rajta végig, mintha csakugyan keleti irást olvasna,
ily szókat dörgött a szakálla közül, imponáló hangon:

– Ez valóban arabs irás, sőt saracén irás, ellenben turkomán irás is;
melyben csakugyan bizonyíttatik mind az, a mi veled történt a hitetlenek
között, kegyes zarándok. Kövess a váramba: szivesen látott vendég.

Erre aztán a Stadtvogt hirtelen úgy elsompolyodott a sokaság között,
mintha soha ott sem lett volna, engem pedig az ujjongó csőcselék felvett
a vállaira s úgy vitt a lovag úr után egész a vörös-barátok lakásáig,
mely a városon kívül volt egy körülárkolt dombtetőn, felvonó hiddal és
sáncz-czölöpzettel ellátva.

Itt a lovag úr átadott a szolgálattevő őröknek, a kik rögtön
levetkőztettek rongyaimból, beledugtak egy kád vizbe, megfésültek,
megszappanyoztak, a fejem tetején a hajat kiborotválták s aztán egy
durva vörös csuhát adtak rám, mely bőségére nézve valamikor nálamnál
boldogabb körülmények között élő ember termetére lehetett szabva.

Mikor így fel voltam készítve, akkor felvittek a lovag urhoz a
refectoriumba. Kivüle még tizenkét lovag volt jelen, a kik között ő
látszott lenni a legelőkelőbbnek.

– Quadraginta tonitrua! (ez volt a szelidebbik szójárása a lovag urnak.)
Ficzkó, te énnekem megtetszettél; olyan vakmerőn hazudni, a hogy te
tudsz, még soha sem hallottam. Itt kell nálunk maradnod. A
sekrestyésünket úgy is elvitte az ördög. Tegnap halt meg fekete
himlőben. Annak a helyét kell betöltened. A csuhája már rajtad van.

El lehet képzelni, milyen jól éreztem magamat arra a szóra, hogy egy
fekete himlőben elpatkolt sekrestyésnek a csuhája van rajtam.

Bátorkodtam annyit rebegni, hogy én soha se tanultam az ezen hivatalhoz
megkivántató tudományokat.

– Per septem archidiabolos! kiálta a szent lovag kaczagva. Elhiszem azt!
Majd beletanítunk, csak itt maradj.

Ekkor feltűnt neki az a vasörv a nyakamon.

– Hát, Lucifer te corripiat! mire való az a bolondság ott a nyakadon?

Ötöltem-hatoltam neki valamit, hogy így meg úgy szent fogadás, kegyes
votum s több afféle.

Arra mind valamennyien kaczajra fakadtak.

– Hát tudod mit, te trifurcifer! rivallt rám az első lovag. Ut Belzebub
te submergat in paludes inferni! Vagy kegyes fogadásból viseled azt a
vasörvet a nyakadon, vagy pedig valami zsiványságért verték azt a
nyakadra. Ha kegyes fogadásból került az oda, akkor csak viseld holtig;
hanem ha valami zsiványság által szerezted, akkor van nekünk
fegyverkovácsunk, az majd lefürészeli azt a nyakadról.

Erre én azt feleltem, hogy ámbátor csakugyan kegyes fogadásból viselem
azt a nyakörvet, de azért vegyük mégis úgy a dolgot, mintha
zsiványságért kaptam volna.

Mire nagyot nevetének a lovag urak, s aztán leráspolyoztaták a nyakamról
amaz emlékezetes vaskarikát.


A BAPHOMET.

Most már csakugyan azt hittem, hogy elértem minden óhajtásomnak
végczélját.

Egy vitézi rend kolostorába jutottam, a hol ezentul gond nélkül
tölthetem napjaimat. Ételemről, italomról nem kellett gondoskodnom;
dolgom pedig elég könnyű volt: napjában háromszor harangozni, a templomi
edényeket tisztán tartani s a misemondó ruhákat előszedni meg elrakni.
Egész nap pedig ájtatos contemplatiónak adtam át magamat.

A miért nagyon is megnyertem Eliás lovagnak a bizodalmát; ez volt a
nappali neve annak a vörös szakállú vitéznek, a ki engem az utfélről
fölszedett. Ő engem Eliézernek nevezett el.

A míg Lengyelországon keresztülkoldultam magamat, beletelt fél esztendő,
úgy hogy a vörös barátok kolostorába fölvétetésem után mindjárt
következett a nagyhét.

Nem titkolhatám el a fölötti aggodalmamat Eliás lovag előtt, hogy ha
netalán a nagyhéten itt is tartatni fognak hasonló kegyeletes
ünnepélyességek, a minőket az egész katholikus világ celebrálni szokott,
azokban én nagyon gyönge leszek az assistentiához, mivelhogy a
ceremoniákba gyermekkoromban nem oktattak be: eretnekül neveltettem s
nem régi neophita vagyok.

– Ne búsulj, fráter Eliézer, biztatott a lovag; a nagyhét minden napján,
a megelőző éjszakákon próbákat fogunk tartani a sorban következő
«passio» jelenéseiből; akkor te is megtanulod a magad tennivalóit.

Én tehát ebben egészen megnyugodtam, s alig vártam, hogy jöjjön a
nagy-csütörtök, melynek éjszakáján a kegyes szertartások előkészületei
megkezdendők.

A mint az esteli harangszó után becsuktam a kapukat, Eliás lovag azt a
parancsolatot adá nekem, hogy vegyek egy lámpást a kezembe, menjek vele
a templomba, várjak ott, míg tizenkettőt üt az óra, akkor három
koczintást fogok hallani a kriptaajtón. Azt minden tétovázás nélkül
nyissam fel, s aztán illendő tisztelettel fogadjam a vendégeket, a kik a
sírboltból fel fognak hozzám jönni s tegyem azt, a mit azok parancsolni
fognak.

Én még csak a szememet se hunyorítottam meg erre a különös megbizásra.
Soha sem voltam valami gyönge szivű, s még csiklándott is valami
kiváncsiság, megtudni, hogy milyenek lehetnek azok a vendégek, a kik a
kriptán keresztül járkálnak fel látogatóba.

Pontban az éjféli óraütés után hangzott a hármas koczintás a
kriptaajtón. Én siettem azt feltárni s nagy meglepetéssel láttam, hogy a
kripta lépcsőgádora egészen ki van világítva, s abból mindenféle ódon
viseletű asszonyi alakok lépdelnek elő, a minő divatokat csak a templomi
képeken látni, meg a nagyúri palotákban. Az asszonyok arcza mind erősen
ki volt festve fehérre, pirosra, egyiknek a szemöldöke feketével volt
rajzolva, a másiké miniommal, volt olyan is, a melyiknek a szemöldöke
meg volt aranyozva. Mindegyiknek a kezében volt egy czifra viaszfáklya.

Ezek épen nem voltak olyan kisértetek, a kiktől nekem nagyon meg kellett
volna ijednem. Fiatal vér volt bennem, mely asszonyok láttára hamar
felpezsdül, még ha túlvilági személyek legyenek is.

Azok azonban észrevették, hogy nem a régi vén sekrestyés áll előttük s
annálfogva czélszerűnek látták magukat előttem bemutatni.

Az első így szólt:

– Én vagyok Jezabel, Acháb király asszonya, kinek vérét az ebek nyalták
föl az utczán. Hozd utánam a keresztelő medenczét. Mosdózni vágyom.

A második így szólt:

– Én vagyok Salome, Herodiás leánya, ki keresztelő János fejét ajándékba
kértem. Hozd utánam az ostyatartó aranytálat. Hadd szolgáljak föl.

A harmadik így szólt:

– Én vagyok Bethsabé, ki miatt Dávid király bűnbe esett. Hozd utánam az
olajtartót. Hajamat kell bekenőcsöznöm.

A negyedik így szólt:

– Én vagyok Delila, ki elárulta Sámsont. Hozd utánam az áldozó kelyhet.
Áldomást inni vágyom.

Az ötödik így szólt:

– Én vagyok Astarte, ki az Izrael fiait elcsábítottam a Kanahánban. Hozd
utánam a füstölőt. Illatos akarok lenni.

A hatodik így szólt:

– Én vagyok Thámár, ki miatt Absolon az öcscsét Ámont megölte. Hozd
utánam a szenteltvíztartót, hadd sírjam tele könyeimmel.

S ki mit mondott, azt az oltárról leszedte és az ölembe rakta. Én csak
néztem, hogy mi lesz ebből? Parancsolatom volt, a vendégeknek mindenben
engedelmeskedni.

Heten voltak.

A hetedik egy magas koronás alak volt, drága aranybrokát ruhában, a mit
hosszú uszályban húzott maga után. Ez leghátul jött. Olyan hangja volt,
mint a megütött harangnak.

– Én vagyok Mylitta, Sába királynéja, ki Salamon királyhoz elvitte a
kincseit s cserében elvette tőle a bölcsességét. Hozd utánam a
szentségtartót.

Ez a szó megdöbbentett.

Szentelt edények, czeremoniához való eszközök mind hagyján, de maga a
szentségtartó! A Megváltó testét rejtő ereklye, a mihez a pontificáló
maga is csak térdhajtva közeledik: ki merné azt kimozdítani helyéből?
Tétovázva tekinték a csodás rémalakra.

Arra az olyat ütött a vállamra kezével, hogy egész testem összerokkant
bele, s olyant kiáltott, hogy az egész kápolna megtelt a hangjával.

– Mit tétovázol?

Átláttam, hogy az ilyen túlvilági lényeknek nem szabad ellentmondani s
leemeltem magát a szentségtartót is az oltárról.

– Kövess bennünket! parancsolá ekkor Sába királynője, s maga ismét
leghátul maradva, a másik hat túlvilági hölgy nyomdokán egy csigalépcsőn
át, mely a kápolnából vezetett föl valahová, lépdelt előttem, míg
egyszer egy czifra aranyozott vasajtóhoz ért a menet. Az felnyilt s egy
előttem eddigelé még ismeretlen, nagy boltozatos terme nyilt meg a
kolostornak, melynek semmifelé nem volt ablaka, hanem a fülkékből
rejtélyes lámpások vetettek fényt a terem pompájára. Csupa arany és
selyem borította a falakat.

S a terem mélyéből egy nehéz függönyökkel takart sátor alól egyenkint
lépegettek elő mindenféle régi világbeli lovagok, törököknek,
rómaiaknak, persáknak, chaldeaiaknak, egyptomiaknak öltözve, a kiket a
most érkezett hét hölgy neveiken szólított.

– Üdvözlégy Ahasvér!

– Baál veled Nabukodonozor!

– Osiris áldjon, Farao!

És így sorba, ki Herodes, ki Pilatus, ki Nero, ki Sardanapal: mind az én
rendbeli lovagjaim.

Maga az én vörös szakállú patronusom volt Judas Iskariotes.

No ez szép társaság, mondhatom.

A templomi drágaságokat itt elszedték a kezemből s lerakták egy hosszú
asztalra.

Ekkor az én vörösszakállúm rám kiálta:

– Málkhus!

Széttekinték, hogy hát az kicsoda.

– Csakugyan levágták a füledet a Gecsemane kertben, hogy nem hallasz?

Ekkor tudtam meg, hogy én vagyok az a Málkhus.

– No hát itt tartsd a füledet, parancsolt rám a patronusom, a kinek az
éjszakai neve Iskariotes volt, valamint az enyém Málkhus, a nevezetes
poroszló, ki legelső emelte kezét az Idvezítőre. Itt tartsd a füledet
mondom, mert ha én le találom vágni, azt nem ragasztja oda a názáretbeli
«Ben Hanotzri».

Még akkor nem tudtam, hogy mit értenek azon név alatt?

A veresszakállú e szó után odalódított a nagymester elé, a kit ezuttal
Nabukodonozornak hallottam czímeztetni. Annak a haja és szakálla mind
gyöngyfüzérekkel volt összefűzve, a hogy a régi persa szobrokon látni.

Ez azt kérdezé:

– Mi érdeme van Málkhusnak, hogy a Baphomet szolgálatába fölvétessék?

Iskariot felelt rá helyettem.

– Eretnekül született, istentagadó lett, rablókkal együtt dúlt, embert
ölt, hamisított, álorczás volt, urának feleségével házasságtörő, végre
halálra itélt rab, ki börtönéből megszökött, s kinek minden város végén
ott áll a jó barátja, az akasztófa.

– A mi emberünk ez! dörmögé erre Nabukodonozor; mire a lovagok között
vita keletkezett, hogy megesküdtessenek-e elébb az ephiticus
diagrammára, mielőtt titkaiba beavatnának? Abban állapodtak meg, hogy ez
fölösleges, miután oly notorius gonosztevő vagyok, hogy akárhová
fordulnék az ő titkaik elárulása végett, a legelső volna a magam nyaka,
a mi a hurokba beleakadna.

Most kezdém már sejteni, hogy miért voltam olyan szivesen látott vendég
ezen a helyen?

Akkor aztán levettették velem a barátcsuhát, s felöltöztettek római
liktornak, mely minőségben az első feladatom az volt, hogy egy
falmélyedésben fekvő sarcophagról le kellett emelnem a kőfedelet.

A kit e kőkoporsóban megpillantottam, az nem volt más, mint az én uram
Jézus Krisztus, a hogy őt a koporsóban szoktuk látni a keresztfáról
levéve, teste öt vérző sebbel átlyukgatva, homlokán a töviskoszoru.

Az egész alak viaszból volt idomítva.

A lovagok aztán körülállták a koporsót s elkezdődött a vita a fölött,
hogy ki volt a Jézus Krisztus?

Latinul vitatkoztak, mely nyelvet én egészen jól értettem.

Az egyik lovag azt mondá, hogy ez az öreg Istennek, a kinek a neve
Jaldabaoth, egy æonja; a pneumaticus Messiás, a kit azért küldött a
földre, hogy az ő örök ellenségével, az Ophiomorphossal megküzdjön; de
miután Jézusnak nem volt hozzá elég bátorsága, azért Jaldabaoth
büntetésül keresztre feszítteté őt. Ezt bizonyítja Valentinus próféta, a
gnosticus.

Ezzel szemben a másik lovag azt állítá, hogy a mint Alexandriai
Basilides bizonyítja, s Bardesanes megerősíti, az úgynevezett Jézus
Krisztus nem volt más, mint egy ámító, a kinek igazi neve Ben Jozua
Hanoczri s keresztre feszíttetése egészen megérdemelt büntetés volt.

Velem a világ keringett e szavakra. Ha gonosz indulataim voltak is, de a
szentek iránti kegyelet erős volt szivemben. A két kezemet a fülemre
tettem, hogy ne halljam, a mit beszélnek.

De azért mégis hallottam.

A harmadik lovag azt állítá, hogy az egész Jézus Krisztusról való
történet nem egyéb, mint üres mese. Ez alak soha nem létezett; se nem
született, se meg nem halt. Egy emblema az egész, egy symbolum, a minek
nem volt teste, csak úgy, mint Brahmanak vagy Izisnek s emberi alakja
csak olyan bálvány, mint Baalé vagy Dagoné.

Azt hittem, hogy ennél már irtóztatóbb káromlást nem lehet emberi szájon
kibocsátani; de a negyedik lovag véleménye meggyőzött róla, hogy még van
a hyperbolának is superlativusa.

Ez volt maga Nabukodonozor.

Ez bebizonyítá az irásokból, hogy Jézus Krisztus az a demiurgus, a ki az
emberiséget oly törvényekkel kinozza, melyek mindenkit szerencsétlenné
és boldogtalanná tesznek, megtiltja azt, a mi a saját testünknek jól
esik s a természet rendelésének ellenére minden emberre azt a szabályt
köti, hogy azt cselekedje, a mi a felebarátjára nézve üdvös, holott az
embernek az a hivatása, hogy azt tegye, a mi magának jó, nem tekintve
arra, hogy másnak baj-e az, vagy sem? Annálfogva mindenkinek, a ki a
Jaldabaoth, a teremtő törvényét megérti, az a hivatása, hogy e demiurgus
parancsaival daczoljon s azoknak mindenben ellene cselekedjék. A csalás,
rablás, gyilkosság, hamisság, csufolódás, kéjelgés, részegség nem csak
meg van engedve, de kötelesség s a ki az emberiséget az erények
rabigájába kényszerítette, akár æon volt, akár demiurgus, akár Ben
Hanoczri, akár Jézus Krisztus, megüldözendő és ostorozandó.

Ebbe aztán mind valamennyien beleegyeztek, s én elborzadva láttam, hogy
a jelenlevők mind valamennyien a palástjukból, hosszú tövis alakú tűket
vonva elő, azokat a koporsóban fekvő Jézus-szobor szíve tájába szurták
bele.

– Ki hát az igazi Messiás? kiáltá ekkor Nabukodonozor.

– A Baphomet! A Baphomet! kiáltozá az egész gyülekezet egyhangúlag.

Erre Nabukodonozor egy nagy támtámra ütött az öklével s annak a hangjára
szétvonultak a függönyök a terem hátterében levő sátor fölül.

A fölülről jövő fényes világításnál egy pompás oltárzsámolyon állva
láttam két bálványalakot, a mik közül a jobb felül álló volt a Baphomet.

Ennek a bálványnak két arcza volt; egy férfiui és egy női, s az egész
alakja félig férfi volt, félig asszony. Egy óriási kigyó tekergőzött
rajta végig s ennek a tizenkét gyűrűjére volt fölvésve a zodiacus
tizenkét égi jegye. Az egyik kezében volt a nap, a másikban a hold. A
két lába alatt volt a föld. Az meg egy krokodiluson nyugodott.

Balról e szobor mellett volt egy másik bálványszobor. Az meg a Mylitta
volt. Egy mezítelen női alak, egy vadkanon ülve, fején ragyogó
koronával, mely csupa rubintokkal és karbunkulusokkal volt megrakva.

A lovagok és a hölgyek mind odajárultak egymásután a két bálványhoz s a
Baphometnek a vállait, a Mylittának térdeit csókolták meg egyenkint.

Azután odavitték a két bálvány közé a szentségtartót, s kivéve abból a
szentelt ostyát, azt mindnyájan nagy hahotázva leköpdösték, s elszórva a
földön, elkezdtek fölötte tánczot járni, kezeikkel körbe fogózva a két
bálvány és a szentségtartó körül; azok az asszonyok olyanokat rúgtak a
szentségtartó felé a lábaikkal, hogy a térdkötő szalagjuk is kilátszott
a fellebbent köntös alul, s ez alatt valami előttem ismeretlen keleti
nyelven énekeltek pokolbeli zsolozsmákat.

Nekem ez alatt az volt a hivatalom, hogy a templomi áldozó kelyheket
tele töltögettem borral, a mi nagy kancsókban volt elkészítve, s a
tánczolóknak szolgáltam vele, kik a Baphometre ittak nagy áldomást.

Borzalmam is nagy volt; de kiváncsiságom még nagyobb, hogy mi lesz
mindezekből?

A nagy kancsók nagy hamar kiürültek s erre Iskariotes azt parancsolá
nekem, hogy menjek le a pinczébe, s hozzam azokat ismét tele.

Mire visszatértem a kancsókkal, már akkor a lovagok és az úrhölgyek mind
az asztalnál ültek, még pedig úgy, hogy Sába királynője Nabukodonozornak
az ölében ült.

A mint a kezeikben tartott szentelt áldozó kelyheket újra megtöltém,
Sába királynője így szólt hozzám:

– Ejh, Málkhus! Ez az én koronám nagyon szorítja a fejemet: eredj le a
templomba, hozd el a számomra a názáretbeli asszonynak a koronáját.

Tetőtől talpig futott rajtam a hideg borzadály.

A templomban volt egy felséges oltárkép, a mi Boldogasszonyunknak a
szobra; annak a fején volt egy pompás korona, egymásra hajló abroncsai
csupa igazgyöngyökkel és gyémántokkal megrakva, a legkegyesebb
fejedelemnő fogadalmi ajándéka. E szent szoborhoz vándorolt sátoros
ünnepeken a környék egész ájtatos népe, s el volt az halmozva a fogadást
tevők és hálaadók mindennemű drága ajándékaival. S én most ennek a szent
alaknak a fejéről levegyem a koronát; ezt a kegyeletes ereklyét, hogy
egy fertelmes buja asszonyi állatnak a zilált hajfürteit ékesítsem vele?
Hiszen ha nem Istennek anyja volna is a Názáretbeli Mária, hanem csak
egy közönséges, becsületes embernek az anyja, még akkor is istentelenség
volna e gyalázatot elkövetni rajta!

Haboztam; nem akartam teljesíteni az őrült kivánságot; hanem akkor az én
veres szakállú patronusom úgy ütött hátba a vasöklével, hogy majd a
lelkem szakadt ki belőlem s rám ordított:

– Nem hallottad a parancsszót? Menj a galileai nőhöz s mondd neki, hogy
Sába királynője Astarte, a Mylitta helytartónője kivánja a koronát!
Siess!

Tennem kellett, a mit mondtak, különben agyonütnek.

Azt hittem, valamennyi szentek mind rám kiáltanak szobortalapzataikról,
mikor ezt a szentségtörést elkövettem, s pásztorbotot, nagy könyveket,
mennyország-kulcsot vágnak a fejemhez, hogy rögtön pokolra hullok. Maga
a Boldogasszony-szobor, úgy tetszett, mintha szemöldökeit
összeránczolná, mikor a koronát leveszem fejéről s az a kis korona a
kezemben olyan nehéz volt, hogy a föld meghajlott a lábam alatt, mikor
egyet léptem vele.

Mikor a csigalépcsőn fölértem a Baphomet-imádat termébe, már akkor az
orgiának minden dæmona elszabadult; a mult ezredév bűnös asszonyai,
bachansnőknek pongyolásítva, tánczoltak szilaj choréákat a Pilátusokkal
és Heródesekkel. Astarte, a mint meglátott, kikapta kezemből a
Mária-koronát s felcsapta azt szétbontott hajfürteire, s azzal elkezdte
a Mylitta papnők őrületes tánczát járni, melyet Nabukodonozor phrygiai
tánczának bakkecske ugrándozásai kisértek; Astarte haja repült
körülötte, szélesen elterülve, mint a szélrózsa küllői, s a mint oly
sebesen pörgött maga körül, nekem úgy tetszett, mintha neki is két arcza
volna, mint Baphomet bálványnak.

Egyszer aztán Nabukodonozor csak leesett a lábáról s a térdén és a
tenyerén állt meg s elkezdte a szemeit kimeresztgetni s olyan
nyomorúságosan bőgött, hogy én azt hittem, most másodszor fog rajta
megtörténni a csoda, hogy ökörré változik. A bőgésből kivehettem, hogy
«Málkhust» kiabál. Vajjon egy nyaláb füvet hozzak-e neki? Legelni akar?
Nem, csak kérőzni akar. A barom, ha jól lakott, kérőzik, az ember, ha
barommá lett, szintén kérőzik. «Hozd a keresztelő medenczét!» Ordíta
rám. S a fertelmes állat beundorította a szentséges templomi edényt, a
mit nekem kellett tartani előtte.

A kitörés után egy pillanatra eszéhez látszott térni.

– Szedd össze az edényeket; takarítsd ki s vidd vissza a helyeikre. A
sanctuariumot állítsd a szokott helyére. A hostiát tedd a kehelybe.
Azután eredj aludni.

Astarte a keringőtáncztól elszédülten rogyott le a földre, s a mint
hátraszegett fejét Nabukodonozor vállára vetette, a Mária korona
lehullott a fejéről, s oda gurult a lábamhoz. Én fölvettem és
megtörülgettem azt.

– Azt is tedd vissza a helyére! ökrendezett Nabukodonozor.

– Előbb igyál! mondá Astarte, rekedtes, kifáradt hangon, s egy
rendkívüli szép hólyagos kulacsot vett le oldaláról s azt oda tartá a
szájamhoz. A kulacs gyönyörű vert arany munka volt, gazdagon kirakva
türkizokkal és tűzopálokkal. «Ez a bor arról a szőlőtőről való, a mit
Noe ültetett, a kőurnája, a miben áll, ott van Semiramis nagyanyám
sarkophagja mellett Ninivében. Igyál!»

S minthogy én vonakodtam, hirtelen megragadta a nyakamat az egyik
karjával, odahuzta a fejemet magához, aztán egyet huzott a kulacsból, s
azzal odaszorítva az ajkait az ajkaimhoz, úgy itatott meg a saját
szájába vett borral. Soha én annál édesebb, bódítóbb, tüzesebb bort nem
ittam életemben.

– Ki ütött most engem pofon? kiálta föl erre Sába királynője,
széttekintve szilajon maga körül.

– No hát igyál! szólt odanyujtva ismét a kulacsot.

Én a szájamhoz vittem azt; de az első kortynál észrevettem, hogy nem az
a bor az, a mit az előbb ittam. Ezen kesernyés íz érzett és valami
idegen illat, a mi összeborzasztott. Nem ittam többet annál az egy
kortynál, csak mutattam, mintha tovább kortyogatnék belőle. Köszönettel
visszaadtam a kulacsot, mikor elég lehetett már.

– Tartsd meg! Neked adom emlékül, szólt erre a pogánykirályné s odaveté
azt is a többi templomi edények közé, a miket, hogy egyszerre
elvihessek, kénytelen voltam mind a tágas keresztelő medenczébe berakni.

Azzal elkezdték a részeg dæmonok a gyertyákat kioltogatni, s én siettem
elmenekülni onnan a nyalábra fogott templomedényekkel, nehogy ott
rekedjek velük a sötétben.

Én azután a templomi edényeket mind háromszor megmostam tiszta vizben s
a helyeikre visszaállítottam; a szentségtartót is visszahelyeztem az
oltárra, s a koronát föltettem a Boldogasszonykép homlokára, nem
mulasztva el, hogy a palástja szegélyét megcsókoljam, bűnbocsánatot
kérve. Az a palást is gyönyörű munka volt, a nagyfejedelemnő saját maga
készítette azt, a tizenkét apostol képe gyönyörűen ki volt himezve rajta
színes selyemmel és arany meg ezüst fonállal.

– Hát ezt hová tegyem? mondám magamban, az ajándékul kapott kulacsot
nézegetve, hogy el ne lopják tőlem? Hisz ez megér, ha eladom, egy egész
paraszttelket, vagy egy ötkerekű malmot. De hátha csak álmodom ezt, s
mire fölébredek, már nem lesz a kezemben? Azt teszem, hogy a fülénél
fogva a balteusom szijára kapcsolom (még mindig liktor voltam), onnan
nem veszhet el.

És úgy is tettem; mert aztán nagyon előfogott az álom, azt se néztem,
hol fekszem le? csak elámolyogtam valamerre s magam sem tudom, meddig
aludtam.

Csak azt tudom, hogy a fülemnél fogva huzott valaki, mikor
fölébresztett, s a sarkaival ugyancsak rugdalta az oldalaimat.

Az én veres patronusom volt.

– Jól van no, Iskariotes, majd mindjárt kelek! dörmögém fél álmomban.

– Oh, trifurifer! Még Iskariotesnek nevez! Várj, majd mindjárt
kijózanítalak én!

Azzal fogott egy nagy kanna vizet s végig öntött vele.

Erre csakugyan egészen magamhoz tértem.

– No te kegyes Silenus! Ugyancsak jól viselted magadat! szidott a lovag.
Én azt parancsoltam neked, hogy várj a kriptaajtóban, míg vendégeink
érkeznek, s te összetévesztetted a kriptaajtót a pinczeajtóval: onnan
huztunk fel a csap alól. Azt sem tudtad, melyik világon vagy.

– Hát a drága kulacsom, a mi a balteusom szijához volt kötve?

De biz ott már nem volt se kulacs, se bőrpánczél, hanem a régi szőrcsuha
volt rajtam, a mi a megholt sekrestyésről rám maradt.

– No ne álmodjál már, hanem siess a kápolnába, csavard meg a kelepelőt,
a mise mindjárt kezdődik.

Pedig én olyan elevenen láttam magam előtt mindent!

A mint a templomba beléptem a sekrestyén keresztül, ott találtam mindent
a maga helyén, a hogy előtte való nap.

A mellékkápolnában volt felállítva a szent ravatal, körülrakva
viaszgyertyákkal, s én ugyanazt a Krisztus-képet láttam magam előtt a
koporsóban, melyet a mult éjjel a Baphometimádók töviseikkel
összeszurkáltak. De ezen nem látszott semmi nyoma a tövisszurdalásnak.

A templom tele volt áhitatos néppel, mely végeszakadatlan processióban
jött és ment, a gyászpompában gyönyörködve.

Azután előjöttek hosszú sorban a rend lovagjai, szürke szőrcsuhákban, és
mezitláb térden állva közelítettek a Megváltó koporsója felé, s
egyenkint megcsókolák a márványlépcsőket, melyek a koporsóhoz
fölvezettek.

És én azt láttam az éjjel, hogy ez az ember ottan a főmester, öklelő
koronával a fején, melynek négy ökörszarva volt, leköpte a Krisztus
szentséges orczáját, s azt mondta rá, hogy csaló volt! És most a lábait
csókolja. S ezek a többiek, a kik vitatkoztak fölötte, hogy vajjon hát
«æon» volt-e ő, vagy a Jaldabaoth fia, ki az Ophiomorphostól meghátrált?
vagy «senki?» most mind megalázott fővel közelítnek felé és a melleiket
verik ököllel s mikor az inclangorium megcsendül és újra megcsendül,
valamennyien leborulnak a földre és egy sóhajtás nem hallszik a néppel
tömött templomban, a mint a nagymester felemeli a Krisztus testét
magasra: engem az ördögök ösztökéltek hátulról, hogy elkiáltsam magamat
ebben a nagy csendességben: «emberek! keresztyének! ne térdepeljetek!
Abban a kehelyben egy ostya van, a mire Astarte a sarkával taposott!» ha
az a fehér galamb nem tartaná a szárnyát a szájam elé.

Azután megzendül az orgona és a templomi ének, s én hallok női hangokat
a «miserere», a «de profundis» énekére zendülni, a mik eszembe
juttatják, hogy ugyanezek a hangok énekelték a mult éjjel azokat a
kicsapongó énekeket! Ez Astarte hangja. Ez Deliláé! Ez Jezabelé, ez a
mély harangbúgás! Itt jöttek fel a szemem láttára a kriptaajtón! Itt
mentek fel egymásután a csigalépcsőn! De hol? Hisz nincs itt csigalépcső
sehol. Azon a helyen, a hol én háromszor lejöttem és felmentem, nincs se
ajtó, se lépcsőgádor, hanem a rend nagymesterének, a megholt Arminius
lovagnak a tömör márvány síremléke áll ott, tetején a lovag fekvő
szobra, mellén összetett kezekkel, teljes ornatusában. Mégis csak álom
volt ez az egész.

Már megkönnyebbült egészen a szivem attól a nagy tehertől, a mi oly
szertelenül nyomta. Sokat ihattam, a phantasiám fel volt hevülve, az a
hibás. Tehát senki sem hibás.

Tehát e szerint az sem való, hogy én a Boldogasszony koronáját levettem
a fejéről s azt Sába királynője saját fejére téve, a bálványimádati
tánczban megszentségtelenítette.

Mikor vége volt a szent misének, s én szokás szerint odajárultam a
Boldogasszony szoborhoz, hogy a szüntelen égő lámpásba, mely lábai előtt
állt, olajat töltsek, a mint feltekinték rá, csak elmeredtem a
bámulattól.

A szent szobor fején levő korona diadémján elől volt egy mogyoró
nagyságú igazgyöngy, hátul pedig egy szintén olyan nagy rubin.

Mindig az igazgyöngy szokott a szemközti részen lenni. Most a rubin
ragyogott a homlokán.

Ezt a koronát tehát megfordította valaki!

És így még sem volt az valami álom.

De mi volt hát?

Ez a nap mondom nagypéntek volt: átalános jejunium napja. A «tövis
lovagok» oly szigorúan tarták a bőjtöt, hogy ezen a napon még egy
halálos betegen fekvő novitiusnak az orvosságot sem adták be, mert a
decoctumban manna volt s a pilulák hydromelben voltak meghengergetve s a
manna és a hydromel már ételnek vehető. Magam is koplaltam egész nap. S
mint afféle tág lelkiismeretű ember, bántam már nagyon, hogy a tegnap
éjjeli nagy lakomából (ha csakugyan nem álom volt az) egynémely három
ezer esztendő előtti fürjnek a czombját el nem dugtam mára.

De ugyan hova dugtam volna? Az is oda lett volna, a hova a kulacs.

A mint este, a harangszó helyett, a nagypénteki kerepelővel elvégeztem a
három verset, a veresszakállú lovag ismét ott várt a sekrestyében a
lámpással s azt mondá:

– No ma megint itt fogsz várni a vendégeinkre a kriptaajtóban, de aztán
el ne aludd megint az időt, mint a mult éjjel.

Gondoltam magamban: «rajta leszek, hogy el ne aludjam».

– Ma korábban fognak jönni.

Úgy is lett. Alig ütötte a toronyóra a tizenegyet, már hangzott a
koczintás a kriptaajtón, s a mint én azt felnyitottam, eléjöttek az én
óvilági szépségeim, a kiknek most már nem kellett magukat előttem
bemutogatni. Ismertük egymást.

Ma is ugyanazt a parancsot osztogatták, a mit tegnap, hogy a szent
edényeket hordjam utánuk.

De hogy merre megyünk bele itt a falba? Arra voltam igen kiváncsi.

Mikor aztán a Sába királynője parancsára azt kelle tennem, hogy az oltár
fülkéjéből kivegyem a szentek szentjét, a királynő rám kiáltott:

– Hátra ne nézz, mert elvisz az ördög!

Nem is néztem hátra, hanem a mint a kezembe került a szent kehely sima
arany födele, hát annak a fényes lapja tökéletes tükör gyanánt szolgált
nekem. Abból én kilestem, hogy a Jezabel oda lép az
Arminius-siremlékhez, a fekvő lovagszobornak a fejét elfordítja, s arra
az egész márványemlék lesülyed s aztán a talapjával fölfelé fordul. Az
eltünt siremlék-helyen aztán ott látszik a csigalépcső bejárata, míg a
lefordult szobor talapzata az egyik kezdő lépcsőt képezi előtte.

Úgy tettem, mint a ki nem lát semmit.

Mindent utána hordtam az asszonyságoknak.

Ezuttal a nagy terem nem a tegnap látott mysteriumokhoz volt berendezve.
Az asztalok megrakva mindenféle drága pecsenyékkel, pástétomokkal és
keleti gyümölcsökkel. Nagypéntek estéjén husételek! A mikor minden
igazhivő, még a kálvinista is bőjtöl és cziberelevest eszik, vagy
étlen-szomjan forgatja imádságos könyve lapjait s keresi, hogy melyiken
találna magának való vigasztalást, a mivel bűnbánatát és éhségét
elverje? S ennek a nagy ünnepnek a tizenegyedik óráján elkezdeni a
dobzódást, lakmározást! De még milyen lakmározást! Mintha a vendégek és
gazdák mindegyike csakugyan ki két, ki háromezer esztendő óta nem evett,
ivott volna semmit. Nem győztem a számukra a bort felhordani a pinczéből
s a sülteket fölszeletezni. Ugyanazok a jelenetek következtek, a mik a
mult éjjel, csakhogy emberi észtől kigondolhatatlan változatokkal.

Sába királynője ma még nagyobb bolond volt, mint tegnap.

Egyszer aztán azt mondá:

– Ejh. Meleg nekem ez az öltöny! Eredj Malkhus! hozd el nekem a galileai
asszonynak a palástját; az jó hűs lesz.

– Hogy lenne rajtad Dejanira-köntössé ez a palást! mondám magamban
fogcsikorgatva. De Iskariotesnek egy hátbaütése meggyőzött róla, hogy
engedelmeskedni kell s én csak ismételtem a tegnapi szentségtörő
merényletet.

Mire a palásttal visszatértem, már akkor arra nagy szüksége volt
Astartenak, ki a vaddisznón lovagló bálványkép druszájától már semmiben
sem különbözött. Úgy, hogy én a szememet kénytelen voltam előtte
lesütni.

Astarte kaczagott.

– No jer ide, Malkhus! hivogatott nevetve. Itt a kulacs. Igyál belőle. A
hogy én is iszom. Én iszom Bafometért, te Astarteért.

S azzal maga ivott előbb a kulacsból. Ugyanaz a hólyagos művű arany
kobak volt az, a miből tegnap megitatott.

Rájöttem már a tréfának a nyitjára. Hallottam egyszer, hogy vannak olyan
művészi kulacsok, a miknek kettős belseje van, az egyikbe egyféle italt
lehet tölteni, a másikba másfélét. Aztán a kulacs nyakán, mikor az ember
a tetejét lecsavarintja, ha jobbra tekerint, az egyik, ha balra, a másik
ital kerül elő. Megfigyeltem, hogy merre facsarja a kulacs tetejét a
pogány királynő, mikor maga iszik? Hát akkor jobbra csavarta. Mikor meg
nekem adta ide, akkor balra. Én aztán, szintén észrevétlenül,
visszatekerintettem azt megint jobbra. És csakugyan a jó édes, zamatos
bor jött ki belőle. Ittam is abból komolyan és nagyot.

– Nos, úgy-e jó volt? kérdé a hazugság királynéja.

Én pedig hasonló pénzzel fizettem neki vissza.

– Kissé kesernyés, mondám. S erőltettem a számra a fintorgást.

Astarte fittyet vetett az ujjaival az orrom alá, s kaczagva mondá:

– Az jó te neked. Ez a kánai menyegzőből fenmaradt bor. «Urad» csinálta;
hát csak igyad. Ezt a kulacsot is neked adom. Tedd el a másik mellé.

Erre az egész pokolbeli társaság nevetett.

– És most hordd el a boros edényeket! parancsolá Nabukodonozor, aztán
hordd fel a spiritus vinit.

Én megint lehordtam a megundokított templomi drágaságokat, s aztán
felhoztam a pinczéből a kőkorsóban tartott spiritus vinit.

A dæmonoknak nem volt már elég a mámorhoz a bor, pálinka kellett nekik,
attól akartak tovább részegedni.

Én akkor gondoltam valamit.

A pálinka abban a kőkorsóban igazi orosz gyártmány volt.

Olyan furfangos dugasza volt, hogy azt csak az tudta kihuzni belőle, a
ki be volt avatva a titkába. Én még a hajdemákoknál beletanultam. A
pinczében kinyitottam a korsót, kiürítettem belőle valamelyest s aztán a
nekem ajándékozott kulacsból beletöltöttem azt a nekem szánt álomitalt.
Azzal megint becsináltam a dugaszt.

– Nem ittál-e belőle, Málkhus? kiáltott rám Herodes.

– Baphometre esküszöm, hogy nem ittam.

– Hát nyisd fel a korsót! parancsolá Pilátus.

Én megpróbáltam mindenféleképen: sehogy se ment. Utoljára aztán kikapta
a kezemből Acháb s hogy ő sem tudott vele boldogulni, oda állította a
korsót az ezüst medencze közepébe, ráütött a kardmarkolatával, mire a
korsó széttörött, s a medencze megtelt a tartalmával.

Akkor aztán Bethsabé, meg Thámár (hires bibliai jó gazdasszony mind a
kettő!) fügét, mazsolaszőlőt és narancshéjat hánytak bele, míg Delila
egy viaszgyertyatekercscsel meggyujtotta az egész nagy tál krampampulit
s ugyanakkor minden más világítást kioltottak.

Akkor aztán, mikor a borszesz égett, az asztalfőnél álló Nabukodonozor,
a szenteltvizhintő aspergillumot belemártva az égő borlélbe, azzal
osztotta ki a körüle csoportosuló hivőknek a forró italt, az odatartott
calixokba öntögetve, a mit azok, mint pokolbeli folyó tüzet vittek az
ajkaikhoz. A tüzet osztogató négyszarvú király, a tüzet szürcsölő
rémalakok, a középen lobogó kék-zöld lobogványú medenczétől
halottképekké sápasztva, olyan csoportozatot tüntettek elő, mely
megszégyenített minden eddig látott képet a danse macabreről. Maga Sába
királynője olyan volt a zöld világításnál, mint egy elkárhozott
mezitelen lélek, egy szent palástjával a nyakában; arczán, ajkain semmi
pir; csak villogó fekete szemei mutatják, hogy él. És rivallt minden
hangon a förtelmes istenkáromlás. Tűz a szájba, tűz a szájból.

Én menekültem a pokolsanhedrinból. Most már bizonyos voltam felőle, hogy
nem álmodom. El voltam határozva, hogy kitörök innen.

Ha ezek ördögök, úgy nagyon ostoba ördögök lehetnek, holott nem tudják
magukat megőrizni attól, hogy a saját kelepczéjükbe beléejtse őket egy
olyan szegény ördög, mint én magam vagyok. Hiszen ha megiszogatják azt
az álomitalt mind, a mit az én delektálásomra készítettek, majd olyat
alusznak tőle, hogy holnap nem tudom ki végzi a resurrectio
ceremóniáját?

Kiosontam a bálványimádás bűnbarlangjából s aztán így okoskodtam
magamban:

Ha ezek az emberi lények (mert nem egyebek) a kriptaajtón keresztül
jövének ide, akkor a kriptából valami katakombának ki kell vezetni a
szabadba, a honnan egy titkos ajtón át az asszonyi állatok ide
fellopakodnak. Azon az úton én innen megszökhetem.

Fogtam a lámpásomat, lementem vele a kriptába, s a mint annak a hosszú
boltozatán végighaladtam, a két sor fülke között, mely az ide eltemetett
rendlovagok emlékköveivel volt betöltve, egy «Ptolomeus» nevű lovagnak a
sírürege elől félretolva találtam az emléklapot. Az nem volt márványból,
hanem bádogból, mely márványszinűre volt fénymázolva.

Ez a fülke nem volt sírüreg, hanem egy szük lépcsőzet feljárata.
Felmentem a lépcsőkön. Azok is meredek csigaalakban vezettek föl.
Tizenhét lépcsőt számláltam meg. A tizenhetediknél találtam – nem egy
ajtót, hanem egy szent szobrot. A fához kötözött szent Sebestyén szobra
volt ez, nyilakkal átlövöldözve, a hogy az istentelen Diocletián
kivégezteté a hős vértanút.

Láttam én ezt a szobrot nappal is elégszer a kolostorban, csakhogy akkor
kivül volt a falon, s kifelé nézett, egy fülkében állva. Bizonyos, hogy
ő tudja a kijárásnak a titkát; külömben most nem lehetne idebenn.

– Oh szent Sebestyén! könyörgék neki egész alázattal, tekintsd azt, hogy
én is morva vagyok anyai ágon, a kiknek te országos védszentjük vagy, s
taníts meg rá, hogy hogyan jöttél te ide be a falon keresztül? hogy én
meg ugyanarra kimehessek.

Mert semmi nyilás nem látszott a háta mögött.

Elkezdtem keresni a nyilást.

A hős martir testébe három nyil van bele lőve, azok a nyílak rézből
vannak. Ugyan micsoda vakmerőnek és istentelennek jutna az eszébe, hogy
a halálra kínzott szent sebében megforgassa a belelőtt nyilat?

És én úgy vettem észre, hogy a három nyil közül az egyik fényesebb volt,
mint a másik kettő, mintha azt fogdosták volna.

Felálltam a talapzatára s megkisérlém a nyilat elfordítani. S a mint a
nyil tolla engedett az ujjam nyomásának, az egész szobor, fülkéstül
együtt elkezdett megfordulni s én egy percz múlva a csillagos eget
láttam magam fölött. Szent Sebestyénnel együtt kivül voltunk a kolostor
falán.

– No már most megint ereszsz vissza, drága védszentem, mondék s a nyilat
visszafelé fordítva, megint visszakerültem a katakomba feljáratába.

Tehát ez a kisértetek sétaútjának a titka.

Visszamentem megint a kriptába, s körültekinték, valamit keresve.

Arra is rátaláltam.

Tudniillik, hogy a lesülyesztett Arminius-siremlék ott függött a fejem
fölött, a boltozatból aláfordulva, a megholt nagymester szobrával,
melynek ki volt tekerve a nyaka.

Hátha én ezt a fejet helyreilleszteném, mi lenne belőle?

Az lett belőle, hogy arra a síremlék ismét felemelkedett és megfordult,
s mikor én a lépcsőn felmentem a kápolnába, már akkor ott állt a helyén,
elzárva a Baphomet-bálvány termébe felvezető lépcső gádorát, a hogy ezt
megszoktuk látni.

Most van már jól! A Krisztustagadók nem csak el lesznek altatva, s ki
tudja, mikor, mikor nem ébrednek föl? hanem még azonfölül ki sem tudnak
jönni az ördögtemplomukból, a minek se ajtaja, se ablaka, hacsak ki nem
törik a falat valahol.

Holnap senki sem fogja tudni, hová lettem? Én pedig az alatt hetedhét
országon túltehetem magamat.

Határozott czélt tűztem magam elé.

Elmegyek az aacheni érsekhez, s bevádolom a Baphometimádó rendlovagokat.

S hogy állításaimnak tökéletes hitelességet szerezzek, magammal viszem a
beundokított, megfertőztetett templomi edényeket is. Nem! Az ájtatos
keresztyén gyülekezet ne igyék a Salome és Delila által ürítgetett
áldozó kelyhekből, ne keresztelkedjék abban a medenczében, melyet
Nabukodonozor vomitusa befertőztetett, ne fogadja a szentelt vizet abból
az aspergillumból, a mivel a főördög osztotta a többieknek a lángoló
pokolitalt, a míg azokat avatott kegyes kezek újra be nem szentelik és a
varázslattól meg nem szabadítják.

Elviszem mindezeket az érsek elé, a zsinat elé, a szent inquisitió elé;
szolgáljanak tanújelül és exortizáltassanak.

(– Azt ugyan okosan tetted, fiam! Igaz keresztyén módjára cselekedtél,
kiálta föl a nagyherczeg, egészen fölháborodva a «tövislovagok»-nak
istentelenségei fölött, a miknek a puszta végighallgatása által is
olyanformán érzi a kegyes ember magát, hogy szüksége van az absolutióra.
Becsületesen tetted!

– Mondtam úgy-e? pattant föl a soltész, lecsapva a birói pálczát az
asztalra. Még a templomrablásból is úgy kibeszéli magát, hogy még
megdicsértetik érte, s az mondatik rá, hogy «jól tetted fiam!»

E fölött aztán a nagyherczeg és a soltész úgy összekaptak, hogy
fölugráltak székeikről, s ököllel verték az asztalt, hogy azon
gyertyatartó, halálfej, crucifixus és porzótartó csak úgy tánczolt s
elvégre is erre a napra félbe kellett szakítani a vallatást. A
gonosztevő megint egy napi akasztófa-haladékot nyert s csak úgy nevetett
magában befelé.

Másnap aztán, mikor a birák megint lecsillapíták fölgerjedésüket, az in
pendenti hagyott causa tovább continuáltatott.

– Hol hagyta el reus?)

Folytatá a vádlott.)

A sekrestyében találék egy nagy bőriszákot, abba beléraktam mindazon
templomi arany- és ezüst-drágaságokat, a mik az orgiáktól meg voltak
szentségtelenítve, nem feledkezve meg a Boldogasszony koronájáról sem.

Mikor azt az iszákot fölvettem a vállamra, az majd letörött alatta,
olyan nehéz volt, s nem tehettem át fölváltva a másik vállamra, a
tudvalevő fehér galamb miatt.

A körülforgó szent szobor segélyével aztán kijutottam a kolostor falán
kivül.

Még onnan csak egy magas bástyán át kellett leereszkednem. Megtaláltam a
kötélhágcsót, melynek segélyével a pogány tisztátalan asszonyok ide
feljöttek s hasznát vettem, s azután az iszákba tett kincsekkel
elkezdtem gyorsan ügetni a kikötő felé.

(– Most megállj! szakítá félbe a soltész. Itt megfoglak és convincállak.
És ez lesz a criteriuma annak, hogy bünös, vagy kegyes cselekedet volt-e
az, a mit elkövettél? Miért mentél az összeszedett egyházi drágaságokkal
a kikötő felé, a hol az elutazásra kész hajók horgonyoznak, és nem a
városháza felé, a hol megtaláltad volna a polgármestert, a soltészt,
vagy a várnagyot s feljelenthetted volna az általad észrevett
szentségtörést s a vétkes rendlovagokat; míg bűvös álomtól voltak
meglepetve, in flagranti lepethetted volna meg, ha igaz, hogy úgy volt?

– No gonosztevő erre találj mostan cadentiát, dörmögé a nagyherczeg.)

– Igen egyszerű a dolog magyarázata, kegyelmes uraim, felelt meg a
kérdésre ex tripode a reus; ha egy szót mondok, abból rögtön meg fognak
érteni mindent. Annak a városnak a neve, a hol ez történt, Stettin. Ezt
a várost, tudjátok, hogy azon idő szerint Gusztáv Adolf birta, a kinek
az eretnek vezérei nemcsak hogy nem törődtek azzal, hogy a katholikus
kolostorokban, a miket ők maguk is akárhányszor megszentségtelenítettek,
imádják-e a Baphometet? s tartanak-e Mylitta-ünnepet? de a mi több, igen
jó szövetségben éltek a «tövislovagok»-kal, a kik a svédekkel
egyesülten, vitézül harczoltak a császári ostromló seregek ellen, s az
eretnekeknek leghivebb fegyvertársaik voltak. Oda hiába mentem volna
vádaskodni: magam jártam volna rosszúl. Azért határoztam el, hogy egy
kegyes német nagyfejedelem országába meneküljek, a ki vádamat meg is
hallgatja s az inquisitióhoz elegendő erővel is fog birni, s úgy hivém,
hogy ily rettenetes eset megérdemli, hogy valaki egy hadjáratot indítson
meg miatta. S minthogy a tengeren legkevésbbé tarthattam a
nyomoztatástól, ezért igyekeztem a stettini kikötőt elérni.

(– Habet rectum! Rectissimum! Sietett véleményét kimondani a
nagyherczeg. A svéd eretnekek nem lehetnek birák ily spiritualis
kérdésben. Töröltessék ki a bűnsorozatból a «furtum sacrosanctorum».

– Fogadni mernék, hogy az egész lajstromot sorban letisztázza még a
gazember! dörmögé szakálla közé a soltész. No de most következik a
«Homicidium!»)



ÖTÖDIK RÉSZ.  A HOMICIDIUM.


I. A MYNHEER HAJÓJÁN.

Legnagyobb bizonysága kegyes intentiómnak az, hogy a midőn legnagyobb
szükségem lett volna kész kivert pénzre, mégis megállhattam, hogy a
templom bejárásánál levő kegyes adakozások perselyére rá ne tegyem a
kezemet, a mely pedig ilyenkor, a passió napjain, tele szokott lenni
batzenekkel, sőt silberlingekkel is. Azt nem volt «okom» elvinni.

Még mindig a zsidó főpap szolgájának maskararuhája volt rajtam: a római
balteus, bőr caligák, a szijas chalizehbocskor, s az óhebréus pallium.
Akárhol a világon elfogtak volna ebben az öltözetben, mint futó
bolondot, csak itten nem. Stettin a svédek uralma alatt szabad kikötővé
volt téve s annálfogva az Oder öble tömve, dugva volt a világ minden
nemzetének kereskedő hajóival s a rakparton egymást taszigálta a néger,
spanyol, török, berber és chinai, a kerek földön viselt mindenféle
öltözetekben; úgy hogy ott, abban a tarkabarka sokaságban akármiféle
csodaviselet bátran elvegyülhetett. Meg sem nézett senki a furcsa
jelmezem miatt.

Én sem sokat kérdezősködtem, csak azt néztem, hogy hol van egy hajó, a
mely épen a vasmacskáit felszedni s a vitorláit kifeszíteni készül, hogy
arra felmeneküljek? A véletlen egy hollandi hajóra vezetett.

A hajótulajdonos, mynheer Ruissen, a mint a hajó megindult a kedvező
széllel, s az Oderből már kijutottunk a nagy öbölbe, úgy hogy nem volt
szükség többé az ő nagy felügyeletére, észrevette, hogy én is ott vagyok
a födélzeten a batyúm mellé letelepedve, s odajött hozzám, két kezét a
két kabátzsebébe dugva s elkezdett hozzám tizenkétféle keleti nyelven
beszélni.

Én persze egyiket sem értettem.

Ekkor aztán elkezdett a maga vlaem dialectusán káromkodni.

– Teringettét, micsoda nyelven ért ez a ficzkó?

Ezt aztán megértettem. Mondtam neki, hogy tudok hollandusúl, s nem
vagyok palæstinai pogány, hanem igazhivő keresztyén.

– Hát hova akarsz menni?

– A hova visznek.

– Van pénzed a vitelbért megfizetni?

– Nincs nekem egy batkám sem.

– Hát mid van?

– Van egy szép hólyagos kulacsom, kövekkel kirakva: azt oda adom
zálogba, vagy fizetésül.

– Loptad?

– Esküszöm a Szentháromságra, hogy egészen jogos úton szerzett
tulajdonom, s nem loptam senkitől. Egy szép asszonytól kaptam emlékül,
egy csókért, egy ölelésért. Sűlyedjek el ezzel a hajóval a tengeren, ha
egy szóig nem igaz, a mit mondtam.

– No no, csak ilyen bolondúl ne esküdjél! Hisz én úgy is elhiszem. Ez a
kulacs megér annyit, a mennyiért Hamburgig elviszlek.

– Meg biz az annyit, a mennyit a kend egész hajója.

– Hát abban a bőriszákban mid van?

– Csupa arany és ezüst kincsek; drágaköves klenodiumok.

– Azokat is mind úgy csókoltad el magadnak? Ne hazudj ám, mert én el nem
foglak, nekem mindegy.

Én aztán azt mondtam neki, hogy menjünk be a kajütbe, majd ott elmondom
az egész történetet.

A mynheer bevitt magával a kajütjébe s megengedte, hogy az iszákomat a
zúgban elhelyezzem. Hozatott magának egy korsó sört, azt, hogy engem
beszédemben félbe ne szakítson, megitta maga, aztán elővette a kis
porczellánpipáját, ennek a gyüszűnyi öblét megtömte dohánynyal és a
szájába dugta; de nem gyujtott rá, hogy tovább tartson.

Mikor aztán végig elmondtam neki az egész történetet, egész odáig, hogy
én most ezekkel a befertőztetett drágaságokkal az érsekhez és
nagyfejedelemhez akarok eljutni, hogy a vádamat előadjam: a mynheer
kiverte a pipájából a dohányt s visszatette a dohányzacskójába, s aztán
fölhörpintve a korsóban maradt utolsó kortyot, még mélyebbre dugta a két
zsebébe a két kezét, s így szólt:

– Hja fiam, te egy nagyon okos dolgot és egy nagyon bolond dolgot
csináltál egyszerre. Az «elhozás», az még okos dolog volt; hanem az
«elvivés» az már bolond. Te egymagad, egy szegény ördög, be akarsz
vádolni olyan hatalmas embereket, mint a «tövislovagok», olyan absurdus
bűnökért, a miket senki sem hisz el. Azt fogja rá mondani minden ember,
hogy álmodtad azokat.

– De már hogy álmodhatnám én olyan dolgokat, a miket élő szemekkel és
fülekkel soha senki se nem látott, se nem hallott? Hát hogy álmodhatnám
én meg a Baphometbálvány mysteriumának leírását? hogy gondolhatnék ki
neveket, mint a Jaldabaoth és az Ophiomorphos? meg az egész disputát a
Jézus fölött.

– Hja fiam. Erre azt fogják mondani, hogy olvashattad azokat a titkos
pamphleteket valahol, a mik a «Leviticon»-ban össze vannak gyűjtve, s a
miket a templariusok ellenségei koholtak e hatalmas rend ellen, a
melynek eltörlésére Fülöp királyt a rend nagy gazdagsága ösztönözte. S a
mi szabad volt Fülöp királynak, az nem szabad neked; meséket mondani
neked a Baphomet-bálványról, meg a kigyóimádatról. S ha a szemeiddel
láttad is mind ezt s a füleiddel hallottad is, de nincs rá tanúd, a
kivel bebizonyítsd.

– De van rá tanúm! mondám, elővonva a bőrzsákból az elhozott
szentségtartót, s kivéve ebből a szent hostiát. Itt a tanúm. Ez a
bálványimádóktól leköpdösött, földre dobott, asszonyi szoknyáktól
ide-oda sepert szent ostya. Nézd, itt van a közepén Astarte
papucssarkának a nyoma, a mint rátaposott, épen az agnus Dei zászlóján
keresztül.

A mynheer erre föltette az orra nyergére a nagy pápaszemét, s figyelmes
vizsga alá vette az ostyát.

– Terringettét! dörmögé, ez csakugyan az a symbolum, a mivel a
Baphometet jelzik: egy félhold, mint patkó, s annak a közepén egy
nyolczassá tekeredett kigyó, felemelt kettős fejjel. Ez van belenyomva
az ostyába. E szerint te fiam, mégis dicső tettet követtél el, a midőn
megakadályoztad, hogy a mai napon annyi ezer meg ezer keresztyén
embernek a lelke az örök kárhozatra jusson; a midőn a szent mise
alkalmával a fölemelt Krisztus teste helyett a Baphomet-bálvány
symboluma előtt borúl térdre, hogy azt imádja. Valóban, ma fél Stettin
városa neked köszönheti, hogy az üdvözülés «haben» lapja helyett netto,
az elkárhozás «soll» lapjára brutto át nem került. E derék tetteddel
megszabadítottál legalább tizenkétezer embert a pokol kapuitól. Ez tehát
okos dolog volt. De hátra van még mindig a bolond dolog: hová viszed
ezeket a megszentségtelenített kincseket? Te be akarsz vádolni egy
kolostort, tele papirendű lovagokkal; nem is egy kolostort, hanem
kettőt; mert azt mondod, hogy asszonyok is voltak ott; tehát apáczák.
Papot megtámadni mindig veszedelmes dolog: még a hímjét is, hát még a
nőnemenlevőjét! Ebbe te belevesztesz. Hiszen ha feljelented valahol a
dolgot, legelőször téged csipnek nyakon, s mint templomrablót, rögtön
máglyára visznek, s mondhatod aztán, hogy így volt, meg úgy volt. A
hatalmas rendlovagok ellen kinek lenne kedve vizsgálatot indítani? S ha
megtenné is azt valaki, mire a vizsgálat előkerülne, akkorra azok minden
nyomát úgy elhárítanák az útból a maguk gonosz tettének, hogy te
maradnál benn, mint rágalmazó. Van kedved a nyelvedet kivágatni?

– De hát mit tegyek akkor ezekkel az elhozott kincsekkel? kérdém
megszeppenve. Visszavigyem a «tövislovagok» kolostorába?

– No akkor tennél még csak nagy bolondot. Hisz azok, a mint megtudnák,
hogy te akartad őket elárulni, rögtön befalaztatnának valami zúgba: ott
aztán várhatnád a feltámadást.

– De hát mit csináljak akkor?

– Hát fiam, a mit elhoztál, az már a tiéd. Vedd úgy, hogy az Isten adta.
Te az ördögtől vetted el. Majd ha kikötünk Hamburgban, én utasítani
foglak egy derék, becsületes emberhez, a kinek az a foglalatossága, hogy
az ilyetén kincsektől, a miket jámbor emberek az ördögtől vettek el, a
mik megtaláltattak, a nélkül, hogy elvesztek volna, s a mik két annyit
nyomnak a jámbor ember lelkén, mint a mérlegen: hát a ki az ilyen
tehertől meg tudja őket szabadítani, én ismerek olyan jámbor
keresztyént. Ne félj, nem sadduceus: igaz kvakker, a ki nem csal –
vasárnap. Meglátod, hogy jámbor cselekedetedet megérdemlett jutalom
követendi, csak az «odavivésben» is olyan okos légy, mint voltál az
«elhozásban». Mert az a kereskedésnek a titka: okosan hozni és okosan
vinni.


II. A MÚH-BORJÚ.

Meg vagyok felőle győződve, kegyelmes uraim, hogy mindnyájotok előtt
ismeretes dolog az, hogy mi legyen az a «múh-borjú»?

Én magam tartózkodom előlegesen a véleményemet felőle kimondani,
mivelhogy ez által az események kifejlődésének rendjét zavarnám meg.

Ugy hiszem, hogy Coblenzben minden ember tudja a múh-borjú történetét,
mivelhogy nagyon sok szenvedés van felőle följegyezve e város
krónikáiban, valamint az is, hogy megjelenése jó bortermő esztendőt
szokott jósolni.

A múh-borjú rendesen oly városokban szokott előfordulni, a hol a zsidók
túlságosan megszaporodtak és elhatalmasodtak.

Minthogy köztudomású dolog, hogy a borjú a legszelidebb és ártatlanabb
jószág a világon, a kinek eszében sincs valakit megtámadni és annál
kevésbbé egy egész város népe fölött szertelenül kegyetlenkedni, azért
én nem is hiszem az egész múh-borjú felőli nemde-mondát. Hiszik talán
kegyelmességtek?

(A birák egyrésze erre bizonyozni kezdett, hogy az bizony valóság,
másrésze tagadta a létezhetését, végre a soltész mérgesen közberivallt,
a bűnöst megdorgálva: «Te pedig nem azért vagy itt, hogy minket vallass,
hanem vallj magad. Ha nem hiszed a múh-borjút, hát beszélj másról».)

– Hát a mint Hamburgba megérkeztünk, a hajós gazdám úgy intézte a
dolgát, hogy csak alkonyat után vergődjünk be a kikötőbe. Én mindjárt a
hátamra vettem a bőriszákomat s mynheer Ruissen vezetése mellett
elindultam a Sanct-Pauli előváros tekervényes utczáin keresztül-kasul
keresni azt a «hamburgi hegyet», a hol az ő jámbor keresztyén ügybarátja
lakik, – a ki engemet az én lelkem terhétől megszabadít.

Egy sereg állatmutogató bódé, fabábtánczoltató theatrum, szemfényvesztő
és kötéltánczoló etablissement körme közül megszabadulva, a hova
mindenképen be akartak minket hívni, s a jövő-menő részeg matrózokat
lerázva a nyakunkról, szerencsésen elérkeztünk a keresett úrnak a
házához.

A nevét még most is megtartottam a fejemben, ámbár ritka egy név. Kevés
hasonló fordul elő Németországban. Mayernak hívták.

Lutheránus ember volt. A mint hogy Hamburgban a lakosság
tizenegy-tizenketted része lutheránus s egyedül azoknak van polgárjoguk.

Mynheer Ruissen félrehívta Mayer urat s értesítette róla, hogy mi
járatban vagyok. Mayer úr erre ott marasztott vacsorára.

(– Remélem, hogy nem fogod az időt azzal tölteni, hogy elsorolod
előttünk, hogy mit ettetek? türelmetlenkedék a soltész.)

– No azzal ugyan nem sok időt lopnék el, mert nem adott egyebet, mint
kenyeret meg sajtot, hozzá tiszta vizet. A kenyeret, sajtot úgy el tudta
dicsérni, hogy az milyen drága kincs, a vizet meg, hogy az az
Illés-kútból való s csodatevő erővel bir, miközben a bőriszákból
kiszedett tárgyakat szemlélgeté sorba s a nyelvével csettentgetett az
elszörnyedéstől, a mint egyenkint rájuk ismert: «Cz! cz!» keresztelő
medencze! Hogy nyújthattad ki ezután a kezedet? Tömjéntartó! S nem
gondoltál a pokol tüzére, mikor ezt megmarkoltad! Cz! cz!
Áldozatkelyhek! Micsoda teher lesz ez a lelkeden! Cz! cz! Még a
szentség-tartó is! Jaj, de mély a pokol? oh! oh! Szerencsétlen fiatal
ember. Még a szűz Mária koronáját is elhoztad! Jaj neked, boldogtalan!

Nem tűrhettem tovább.

– Ugyan hagyja kend abba, Mayer gazda, hiszen magam is lutheránus
vagyok. Engem nem ijeszt ezzel meg. Hanem beszéljen róla kereken, hogy
mit ád ezekért a dolgokért, ha itt hagyom? aztán adjon valami okosabb
dolgot enni, meg inni; mert ez nem jár belém!

– Az már más; mondta Mayer gazda s ekkép megjavítva felőlem táplált
véleményét, bement a kamarájába és hozott ki besózott halat, meg jóféle
savanyú almabort; aztán elkezdte felbecsülni az asztalra kirakott
kincseket; közbe hetet-havat összehadart, hogy mennyi köszönettel
tartozom mynheer Ruisennek, az ő régi kedves barátjának, hogy épen az ő
házához vezetett, mert vetődhettem volna pápisták kezébe, a kik e
kincsekért agyonvertek volna, vagy odakeveredhettem volna a zsidók közé,
a kik most Spanyolországból az autodafék elől seregestül vándorolnak
Hamburgba, itt minden tisztességes keresetmódot elrontanak; a gyanus
úton szerzett jószágot potom áron veszik meg; még abban is megcsalják az
eladót hamis pénzzel, körülnyirt aranynyal; hogy milyen jó az a tőkehal!
s hogy milyen istentelenek azok a zsidók! hogy az elhozott kincsekért ad
hatszáz tallért s aztán megihatom az egész korsó almabort.

– Hallja kend, Mayer gazda, mondék neki. Ez a tőkehal olyan sós, hogy az
embernek okvetlen inni kell rá, ez az almabor pedig olyan savanyú, hogy
inkább nem eszem tőkehalat, mint hogy kénytelen legyek rá almabort inni.
Hanem összepakolom a czókmókomat; aztán elmegyek vele a zsidófertályba,
s majd találok én ottan olyan jámbor samaritánust, a ki a szegény
hajótöröttnek nem akarja hatszáz tallérral kitörülni a szemét ennyi
kincsekért, a mik testvérek között is legalább huszannyit megérnek.

A gazda elszörnyedve csapta össze a kezeit.

– Huh! Édes fiacskám! Hogy mennél te ilyen este későn a «hamburgi
hegyre» a zsidófertályt keresni? Hát nem tudod, hogy ilyenkor jár az
utczán a múh-borjú?

Én vállat vontam rá.

– Nem tudod, hogy mi az a múh-borjú? Jaj fiam, az egy rettenetes
fenevad. A mióta ezek a zsidók itt vannak Hamburgban. Mert hát tudod: a
borjú magában félénk állat; a zsidó is az. Hanem ezek a mindenféle
varázslatokban jártas spanyol zsidók kitalálták azt, hogy ha a fiatal
borjúnak tej helyett embervért adnak inni, hát az akkor, mire megnő,
olyan kegyetlen fenevad lesz, mint az oroszlán. Egy ilyen múh-borjút
bocsátottak el most a hamburgi hegyen; a mi éjszaka az utczákon kóborol
s a járó-kelőket agyonrémíti. Nappal elrejti magát s egy egérlyukba
belefér. Éjjel pedig előjön és ordít, mint egy behemóth. Megkergeti az
éjjeli őröket, s a kapukról letépi a kopogtatókat. Olyan foga van, hogy
kettéharapja a dárdanyelet. A kit a nyelvével pofon nyal, olyan lesz a
pofája, mintha a posztónyirók drótkeféjével simították volna végig. Az
neked ordít mint egy oroszlán, csörömpöl, mint egy társzekér, prüszköl
mint tizenkét ló, kopog mint egy kallósmalom, és kukorékol, mint egy
veszett kakas. Különösen szereti üldözni a jámbor férjeket és
családapákat, a kik lesbe állnak a feleségeik és leányaik kalandjai
fölött őrködni. Ez a pokolbeli szörnyeteg azokat úgy elpáholja, hogy
megemlékeznek róla. Ellenben azt is megteszi, hogy a szerelmes párokat
legédesebb andalgásaik közepett rögtöni bömbölésével szétriasztja.

– Hát aztán mi az a «múh-borjú»?

– Jaj fiacskám, azt senki sem tudja megmondani. Mert a ki véletlenül
találkozik vele az utczán, annak olyan tüzet fúj a szeme közé rögtön,
hogy két hétig sem lát utána; a ki pedig elég oroszlánszívvel bir, mikor
meghallja a múh-borjú ordítását az utczán, hogy kidugja a fejét az
ablakon, annak a feje egyszerre akkorára megnő, mint egy hordó, hogy azt
még a nagy Jezsuita-templom kerekablakán sem tudná többet visszahúzni;
és a mellett még sem tudhatja meg, hogy milyen hát a múh-borjú
ábrázatja? mert az egyszerre olyan magasra megnő előtte, hogy a háztetőn
túlér a feje. Rettenetes szörnyeteg ez!

Én ez alatt szépen visszaraktam a kincseimet a bőrzsákba.

– Hát csakugyan létezik az a múh-borjú? kérdezém a gazdától.

Az esküdött rá, hogy létezik.

– Van kedve kendnek fogadni velem? kérdezém tőle.

– Mire?

Arra, hogy én meg tudok enni egy egész borjút. Most különösen ki vagyok
koplalva. Hozzák ide nekem azt a múh-borjút, hát én azt megeszem!

Azzal kihúztam az övem mellől azt a nagy tranchirkésforma római kardot,
a mi a lictori öltözetemhez tartozott s hozzáfentem az aczélomhoz. Ide
vele azzal a borjúval.

S a bőriszákomat a vállamra vetve, készültem odább menni.

– Hát igazán nem félsz tőle? mondá Mayer gazda, látva, hogy komolyan
indulok. Most már látom, hogy kemény ficzkó vagy. Hát maradj itt,
megalkuszunk szépen, aztán vacsoráljunk együtt.

– Köszönöm. De engem ne traktálj füstölt hallal; mert elmult már a
nagybőjt. Aztán pap se vagyok én, de ha pap volnék is, bort innám.

– Lesz minden, fiacskám, mondá Mayer gazda; s azzal kiment a konyhába
rendeletet adni. Mikor visszajött, egészen új ruha volt rajta, s a
számomra is egy gavalléros kisujtásozott urfi-öltözéket hozott, kérve,
hogy fogadjam azt el tőle ajándékba. A mi az öltözéket kiegészítő
tarsolyban van, az lesz a hozott kincseknek a vételára: meg leszek vele
elégedve.

Belenyultam a tarsolyba s találtam benne ötven dublont, aztán meg egy
hosszú papirost.

– Hát ez micsoda?

– Ez egy váltó, mely kétezer János-tallérról szól, fizetendő három hónap
múlva.

Annyit én is tudtam, hogy mi az a váltó? s egészen meg voltam elégedve
az alkuval. Csak a fizetési határidőt sokaltam egy kissé.

– Ez hamburgi szokás, válaszol Mayer gazda. A pénznek érni kell.

Hát azt sem bánom, az ötven dublon addig bőven eltart.

Mayer gazda aztán olyan pompás vacsorát adott, a minőt az előzmények
után álmodni is merészség lett volna. Voltak ott pástétomok, vadak,
csemegék és válogatott jó borok. Én azonban éltem valami gyanuperrel s
nem ittam nagyon sokat.

A vacsorához megjelent a házi gazda fia is és három eladó leánya.

A fiáról azt mondták, hogy az egyetemen diák: nagyon vén diák lehetett;
a leányokról pedig, hogy testvérek: azonban egyik sem hasonlított a
másikhoz.

Igen jó kedvű leányok voltak, tudtak hárfázni és gitár mellett énekelni.
A szőke haju különösen igen szép volt, s nagy méla szemeit sokszor
rajtam felejté, s ha megszólítám, nyájasan mosolygott.

Magam sem voltam idegen a szerelemtől, külömben is özvegy ember lévén,
hanem az asszonyokkal való dolgaimból már annyi tapasztalást merítettem,
hogy jónak láttam óvatosnak lenni. – Előbb kipróbáltam a charakterét.

Engemet úgy mutatott be Mayer gazda, mint Junker Hermannt, a kis szökét
pedig, mint Jungfer Ágnest.

Ágnes leányasszony sentimentalis hölgy volt; vacsora alatt egymás
mellett ültünk s én okosabb dolgokról nem tudtam vele beszélni, mint
arról, hogy ha én nekem is megengedi a mindenható, hogy saját háztartást
kezdjek, hát én is ilyen ezüstkanalakat fogok szerezni az asztalra, mint
a milyenekkel most itt a csokoládé-kocsonyát eszszük és azoknak a
nyelére fogom vágatni a czímeremet (persze a cserzővarga czímert) meg a
kettős monogrammot. Erről aztán áttértem arra, hogy milyen szép
monogramm kerülne ki az Ágnes és a Hermann előbetűiből. Ő azt nem akarta
lehetségesnek találni. Én azt mondtam neki, hogy az nagyon könnyű. Az A
betűt a H betű két szára közé lehet állítani, s azzal az egyesítés
tökéletes.

– Hiszen akkor kettős W lesz belőle, monda ő nagyot sohajtva, s én
elértettem e czélzást, mivelhogy «Weh» németül fájdalmat is jelent. S a
«kettős fájdalom» mi volna más, mint a szerelem?

Nekem megtetszett ez a leány. Hiszen nem voltam valami ágról szakadt,
jött-ment csavargó többé.

(– Mióta? szólalt bele a soltész.)

– Hát a mióta kétezer János-tallérról szóló szerzemény volt a
tarsolyomban.

(– Szép kis szerzemény.)

Meg akartam mutatni, hogy igazán nemes ember vagyok.

Az öreg Mayer ujján volt egy szép gyémántos gyűrű. Azt mondtam az
öregnek, hogy az nekem nagyon megtetszett, szeretném megvenni.

– Jaj, Junker Hermann, mondá a gazda. Ez nagyon drága gyűrű. A
kárbunkulus maga megér benne ötven tallért. Azonkívül családi ereklye.
Ettől meg nem válok semmi áron. Még hetven tallérért sem adom.

– Akkor id’adja kegyelmed nyolczvanért.

– No! Ezt ugyan senkinek meg nem tenném, de önnek a kedveért Junker
Hermann, Isten neki, legyen az ára nyolczvanöt.

– Áll az alku. Irja föl ön a contóra. Fizetem az önnél levő kétezer
tallérból.

A kétezer tallér szóra a szép Ágnes még egyszer kiszedett a tányéromra a
csokoládé kocsonyából.

– Hanem erről egy kis irást kell ám adni, mondá Mayer gazda, mert
halandók vagyunk.

– Irja meg kegyelmed, a hogy kell: én csak a nevem szoktam aláfirkantani
az ilyesminek, mondám neki hetykén. Tulajdonképen azért mondám ezt, hogy
az öreg egy kis időre hagyja el a szobát. A mynheer aludt már a nagy
karosszékben. Rupertus vén diák pedig olyan hanczurozást követett el a
másik két leánynyal, mintha vagy ő nem volna azoknak bátyjuk, vagy azok
nem volnának neki hugai. Én tehát megfigyeletlenül suttoghattam azalatt
a szőke Ágnessel.

– Nagyon sajnálom, mondá ő, hogy atyám eladta azt a gyűrűt, az családi
talizmán volt: anyám jegyajándéka.

– Hátha én úgy vettem meg azt a gyűrűt, hogy mégis a családban maradjon?
sugám én a fülébe.

– Ezt nem értem, hogyan lehet? sipogá ő, szemeit lesütve.

– Én megmagyaráznám azt önnek, ha egyedül beszélhetnék a
leányasszonynyal.

– Az igen könnyű lesz, mondá ő; majd mikor mindenki lefekszik a háznál,
akkor összejöhetünk az erkélyszobában s kegyelmed elmondhatja, a mit
velem közölni akar. Igazán kiváncsi vagyok a talány megfejtésére.

Ez alatt az öreg elkészült az irással s visszatért vele.

A kötelezvény száz tallérról szólt; mivelhogy a nyolczvanöt forintnak
három hónapra kamatja is jár, s én csak akkor kapom meg a pénzemet. Én
egy szót sem szóltam az uzsora ellen; gavallér módra aláirtam a nevemet,
s azzal a gyémánt gyűrű az én ujjamra vándorolt s minthogy az én
csontjaim nem voltak olyan szárazak, mint Mayer gazdáé, épen csak a bal
kis ujjam első izére tudtam azt felhúzni.

E közben Rupertus valami csintalan dolgot mondhatott a két hugának, a
miért azok elkezdték őt agyba-főbe pofozni, s azt mondták, hogy
takarodjék innen, nem adnak neki több bort.

– No ha ti nem adtok, majd ád a korcsmáros! szólt Rupertus nevetve s
engem is invitált, hogy menjek vele «kneipolni»; azt állítva, hogy nincs
nagyobb gyönyörűség, mint ha az ember sok jó bort ivott finom
társaságban, azután elmenni a korcsmába s inni még több bort, de
rosszat, a rücskösök társaságában. Én azonban, az előrebocsátott
indokoknál fogva, jámborságommal mentettem ki magamat, s azt mondám,
hogy fáradt vagyok a tengeri úttól, s óhajtok az úrban elpihenni.

Rupertust aztán elvitte az ördög; lehetett hallani, a mint az utczán
rákezdi a jodlirozást, s a házak kapuit sorba döngeti a fustélyával.

Mi is mindannyian jó éjt kivántunk egymásnak s kiki elvonult a maga
hálószobájába.

Én alig vártam, hogy a háznál minden elcsendesüljön, azonnal lábhegyen
lopózva felmentem a megjegyzett padlásszobába, mely a ház-hiu közepén
szokott lenni, s annak az ablakából rúg ki egy erkély az utczára.

Szép holdvilág sütött be az ablakon, a kis bizalmas kamara egészen
megvilágosodott tőle. Nem sokáig kelle várnom; kevés idő mulva halk
csoszogás közeledett az ajtóhoz, halkan nyikorgott a lépcső, s belépett
a szobába, mint egy tündéralak, tiszta hófehér ruhában, az én várvavárt
Ágnesem.

(– Szemtelen persona! szólt közbe a soltész.

– Ki tudja; hátha tudatlan ártatlanságból cselekedte? menté őt a
nagyherczeg.)

Én odasiettem eléje és megfogtam a kezét.

(– Csak remélem, hogy nem fogsz itt nekünk olyasmit elmesélni, a mi
orczáinkat elpirulásra indítsa? förmedt fel a soltész.)

– Hiszen kérem, jól tudom, hogy kisasszonyok előtt beszélek, nyilatkozék
a vádlott: tessék megnyugodva lenni. A szép Ágnes a legnyugodtabb és
ártatlanabb tekintettel kérdezé tőlem, hogy magyarázzam meg hát, hogyan
történhetik az meg, hogy én a gyűrűt megveszem s mégis a családban
marad?

– Úgy történik meg, kedvesem, mondám neki, hogy én azt a gyűrűt a te
ujjadra huzom föl, jegygyűrűnek.

Ezt azután megértette s engedte, hogy a száz talléros gyűrűt, a mit még
ki sem fizettem, felhuzzam az ő aranyos ujjára.

E tény után semmi sem következett természetesebben, mint hogy egy csókot
kérjek tőle.

(– Ahol van ni! Nem megmondtam? Türelmetlenkedék a soltész, már a
csóknál vannak. Ezt a mi jelenlétünkben nem lehet eltűrni!

– Hiszen egy csók még nem a világ, csitítá őt a nagyherczeg.

– Dejszen tudom én azt! Az első csók után jön a második csók, azután a
harmadik, végtére az utolsó.)

– Ugyan kérem, ne tessék rajta disputálni; hiszen úgy sem lett belőle
semmi. Én kértem, ő megtagadta. Akkor én el akartam venni, mire ő úgy
tett, mintha nem tehetne róla, már a kezemben maradt a fejkötője s a
feje a keblemre rejtőzött, a midőn egyszerre közbejött valami.

(– Tudom már; a fehér galamb pofon csapta azt is a szárnyával.)

– Dehogy is a fehér galamb! Hanem egyszerre olyan ordítás támadt az
ablak alatt, mintha kilencz éhes elefánt nyitotta volna fel a torkát;
soha én olyan bömbölést még nem hallottam: volt abban ártányüvöltés,
lóröhögés, trombitarecsegés, szekércsörömpölés vegyest. A szép Ágnes
felsikoltott: Jézus Mária! a múh-borjú! s azzal kiszakítva magát karjaim
közül, elszaladt a száz talléros gyűrűmmel együtt; én pedig az
ijedtségtől dühösen ugrottam az ablakhoz, s kidugtam rajta a fejemet,
nem törődve azzal a fenyegetéssel, hogy akkorára dagad a fejem, mint egy
hordó. Az ugyan nem történt a fejemmel; hanem abban a pillanatban úgy
tele szórta valami a szememet paprikával, hogy se eget, se földet nem
láttam többet, s akkor aztán én kezdtem el ordítani, hogy ahhoz képest a
múh-borjú bőgése még kis gyermeksirás volt. De a háziak közül a világért
sem jött senki a segítségemre. Mind a dunnája alá bújt az, a
múh-borjútól féltében: nekem magamnak kellett tapogatózva haza találnom
a szobába s megkeresnem a mosdótálat és a vizet, hogy az átkozott
paprikát kimossam a szememből; a mi úgy égetett, mint a pokolbeli tűz.

Még azután tökéletességnek okáért a Rupertus diák is hazakerült, az is
úgy ordított, mint én. Azt meg az utczán kapta meg a múh-borjú s úgy
összetépázta, hogy a hány szál haja, annyi felé állt, a képét
összekarmolta siralmasan, a mint a nyelvével végig nyalt rajta s az
egész öltözetét úgy összetépte, mintha sasokkal hadakozott volna.

Rupertus diáknak ugyanabban a szobában volt vetve az ágya, a melyben az
enyim; s azon az éjszakán egyikünk sem aludt semmit. A diáknak irtóztató
kaczenjammere volt s folyvást a múh-borjúról fantaziázott, nekem meg
egész reggelig mosogatnom kellett a szemeimet, hogy meg ne vakuljak.

Átkozott múh-borjú! Ha már ordítani akart, nem tudta addig rákezdeni, a
míg a száz talléros gyűrűmet rá nem húztam a szőke Ágnes ujjára?

Én pedig aztán a szőke Ágnest többé négy szem közé nem kaphattam soha.

Másnap reggel az öreg Mayer tudtomra adá, hogy a vendégszeretet
kötelessége egy napon túl nem terjed. Nemes gavallér létemre keressek
magamnak rangomhoz illő szállást. Látogatásaimat azonban szivesen veszi
ezentúl is s ha mulatni akarom magamat a kedélyes Hamburgban, csak
bizzam magamat Rupertus diákra, ő az ilyenekben legjáratosabb.

A szép Ágnessel ezentúl mindig csak az apja jelenlétében lehetett
beszélnem, s ha szivem érzelmeit akartam neki tolmácsolni, azt csak
levél útján tehettem; mindennap küldtem neki egy szerelmes epistolát, a
miket Rupertus diák hordott haza a hugának, ha ugyan átadta neki azokat,
és el nem sikkasztotta, vagy még annál is gonoszabb dolgot nem
cselekedett a leveleimmel.

E napságtól fogva nem volt szünete a dinomdánomnak. Rupertus épen
arravaló fiu volt, hogy rövid időn Hamburg valamennyi veszetthirű
mulatóhelyével és rossz társaságával megismertessen, a hol hozzám
hasonló nemes úrfiak járták a bolondját. Ott megismerkedtem egy spanyol
hidalgóval, egy skót klánnal, egy braziliai telepítvényessel, meg egy
oláh bojárral, a kiknél mindjárt az első találkozásnál kitanultam, hogy
a nemesleveleik épen azon a fán termettek, a melyen az enyém. Hanem
egytől-egyig mindannyian híres ivók, koczkázók, verekedők, menyecskézők
és botránycsinálók voltak. Hogy a pénzükhöz, a mit elvertek, nem
tisztességes úton jutottak, az iránt is bizonyos voltam. De még azt is
könnyű volt kitalálnom, hogy ez a víg kompánia engemet egyenesen úgy
tekint, mint számára idehozott kész martalékot. No ugyan szépen
megjárták velem! Ha inni kellett, én ittam le őket, nem ők engem; a
templáriusoknál megtanultam a titkot, hogyan lehet sokat inni, a nélkül,
hogy az embernek a fejébe menjen a bor. De ezt a titkot nem fecsegem ki
egyelőre, fenntartván magamnak elítéltetésem esetére, a midőn teljes
reményem van hozzá, hogy egy ilyen, az egész keresztyén világot
boldogító titoknak nyilvánosságra hozataláért a legfelsőbb kegyelem meg
fog számomra adatni.

(– No csak azt várd!)

Tehát leinni nem bírtak; pedig tiszta volt a szándékuk. Részeg
állapotomban elvehették volna tőlem Mayer gazda kétezer talléros
váltóját, a mit mindig tarsolyomban hordtam. Tudtam én azt, hogy az
egész korhelykedési turnus csak azért van kifundálva, hogy Rupertus
czimborái segélyével valahogy azt a váltót elcsiphessék tőlem s Mayer
gazda megszabaduljon a kétezer Joachim-tallér fizetésétől.

De még a dublonjaimhoz sem férhettek hozzá olyan könnyen, mint ők
hitték; mert ha koczkát hoztak elő, én az első vetésnél észrevettem,
hogy az hogyan van meghamisítva? hogy van bele kényeső téve, a mi a
koczkát egy oldalra húzza, s én tudtam azt jobban, mint ők, hogyan kell
azt vetni, hogy mindig a hatos kerüljön fölül? Ők vesztették el a
pénzüket, nem én. Ha pedig aztán ebből verekedés lett, akkor
tapasztalták csak, hogy nem holmi ujonczczal van dolguk. A hajdemákoknál
annyi banditafogást tanultam el mind a birkózásnál, mind a
botverekedésnél, mind a kardvívásnál, hogy a leghíresebb legénykedők
kudarczot vallottak ellenemben; arra pedig főgondom volt, hogy
életveszélyesen meg ne sebesítsek valakit, a miért tömlöczbe dugjanak.
Utoljára annyira megrökönyödtek tőlem, hogy nem mertek velem többé
kikötni.

A mi pedig a menyecskéket illeti, e tekintetben a legóvatosabb voltam. A
fehér galambom mindenüvé elkisért; de én arról nem szóltam senkinek;
hanem a helyett azt mondtam a czimboráknak, a kik egyik bűnbarlangból a
másikba hurczoltak magukkal, a nélkül, hogy valami szelíd nymphát a
nyakamra köthettek volna, hogy menyasszonyom van, a kinek hűséget
esküdtem s azt annyival inkább meg kell tartanom, mert íme a
menyasszonynak a testvére Rupertus, a ki minden dolgomat látja, s ha
valami hűtlenséget követek el, azt az én imádott Ágnesemnek bizonyosan
be fogja fújni. Hasztalan esküdött Rupertus, hogy őt egy egész tele
sánczárok ördög vigye el (ez volt a divatos káromkodás a hamburgi jó
társaságban), ha valamit szól a hugának; de én rendíthetlen voltam a
hűségemben, jól tudva azt, hogy az ilyen csalfa leányokkal legkönnyebben
elveszthetem a féltett kincsemet. Azt pedig én haza akartam vinni
szegény szülőimnek. Azzal a kétezer Joachim-tallérral egészen urrá
teszem őket. Rendbe hozzák a gazdaságukat; vesznek maguknak szép
gyümölcsös kertet; az öregem prémes bekecset, a mámi selyempalástot
vehet magának, így parádézhatnak a templomba menetelkor, abból a
pénzből, a mit a fiuk keresett.

(– Ellopván a templomi ékszereket! veté közbe a soltész.)

«Finis sanctificat media», felelt meg rá a bűnös.

A mire a nagyherczeg kegyetlen nagy hahotára fakadt.

A soltész pedig olyan vörös lett, mint a kanpulyka.

(– Azt biz a jámbor jezsuiták nem azért találták ki, hogy lopd el az
arany kelyheiket s végy az árán apádnak-anyádnak új ruhát. Folytasd!)

Így éltem én szép istenfélő módon végig a három hónapot, a mi a váltóm
lejártáig eltelt, a nappalokat csendesen átszunnyadva, éjszaka pedig a
kötéltánczosbódékat és a pinczéket látogatva, az éjjeli őrjáratokat
szétkergetve, a professorok ablakait kulimászszal befestegetve, a szép
asszonyoknak szerelmes dalokat énekelve, a zsidókat megdöngetve s az
egész «hamburgi hegyet» jucundus rettegésben tartva, egész Palmarum
vasárnapig.

Nagyon jól emlékezem rá, hogy ezen a napon volt, mert ujdonat új zekét
és pulidert vettem ezen a napon. Azonkívül azt is tudom, hogy a
zsidóknak az ezt megelőző szombatra esett a páskaünnepük, mivelhogy én
és a czimboráim a zsinagógájukba, mikor legjobban énekeltek, tizenkét
szilaj macskát hajítottunk be az ablakon keresztül, a miknek a farkaikra
száraz hólyagok voltak kötve s a kegyes mulatság után karonfogózva az
egész utczát elfogtuk s így mentünk kegyetlenül danolva a «Három alma»
korcsmáig, a hol is fogadásból egy vándor kuruzsolónak minden
medicináját sorba megittuk. Lehet, hogy az is confundálta egy kissé a
fejemet; ámbátor azt hiszem, hogy azok nagyon ártatlan szerek voltak.
Mindamellett az én Rupertus czimborám csak nagy hamar eldült székestül s
megadta magát. Minket pedig a csapláros kizavart a korcsmából, a mint az
éjfélt ütötte, tilalmas levén virágvasárnapján a csapszéket tovább
nyitva tartani.

A Rupertust kénytelenek voltunk otthagyni a csaplárosnál, mert az
mozdulni sem tudott; mi többiek pedig, a mint az utczára kijutottunk,
azon kezdtünk el tanakodni, hogy mi egészséges tréfát lehetne még
elkövetni a hátralevő éjjel, minthogy hazamenni még korán van.

– Hej, czimborák, mondá a skót klán, én tudnék valami jót. Rupertus
nincs jelen, alszik. Gyerünk el az öreg Mayer gazda háza elé s adassunk
Hermannal ablaktalálkozót a menyasszonyának.

– Bolondok vagytok, mondám én nevetve, hogy adhatnék én a szép Ágnesnek
ablaklátogatást, mikor az ő hálószobája az erkélyre nyilik, az meg két
ölnyi magasan van, épen az eresz alatt. Hisz nem vagyok én a múh-borjú,
hogy a nyakam a padlásig felérjen.

– Hát mi mire valók vagyunk? mondá a hidalgó. Csinálunk pyramidot. Három
czimbora odaplántálja magát az ablak alá, kettő annak a vállára áll fel,
s te Herman megint annak a kettőnek a vállára: onnan csak eléred az
erkély karfáját; bekoczogtatsz a menyasszonyodhoz, ő kinyitja az
ablakot; mi felőlünk aztán akár csókolódhatol is vele; csak nagyon
hangosan ne tedd.

Engem meglehetősen bolonddá tett a sok theriák, a mit a salmagundi
szekrényéből megittam, hogy ráálljak a bolond indítványra s azzal
megindultunk, szép utczariasztó nótákat énekelve, az öreg Mayer háza
felé.

Odaérve, gondunk volt rá, hogy az utczán keresztül vont köteleken függő
lámpásokat összetörjük, hogy annál kedvezőbb sötétség legyen a merész
kalandunkhoz.

Az acrobatai terv igen szépen sikerült is; én nagyhamar oda fenn voltam
az ember-pyramid harmadik emeletén, a honnan igen könnyen elérhettem azt
az erkélyt, melyre a szép Ágnes hálószobájának ablaka nyilt.

Csak épen be kellett koczogtatnom az ablakon, hogy bájos kedvesemet
kicsaljam a gyöngéd érzelgő találkozóra.

Ekkor, mintha a föld alul támadna elő, megbődül az az előttem már
ismeretes szörnyeteg hang; a minden bőszült fenevadak ordításából
keveredett pokolbeli symphonia; a czimborák oda lenn elkiáltják magukat
ijedten: jaj, a múh-borjú! s azzal kiugrálnak alólam s fut mind az öt,
egymást eltaposva, hanyatthomlok, a merre nyitva van az út; engem meg
ott hagynak a két kezemnél fogva az erkélybe fogózva eviczkélni a
levegőben, mint egy horogra akadt békát.

Segítségért kiáltani nem mertem; mert ha az öreg Mayer meglát, lelő,
mint betörő tolvajt; fel sem kapaszkodhattam az erkélyre, mert annak a
táblái mind be voltak zárva, csak lógtam ott, keresve a lábaim hegyével
valami párkányt a falon, a min lemászhassak ez átkozott helyzetből.

A pokolbeli szörnyeteg pedig egyre közelebb ordítva czammogott felém,
már hallottam rettentő szuszogását ott alattam. Elnyultam, vesztegen,
mint egy akasztott ember, azt remélve, hogy talán nem vesz észre.

Dehogy nem vett, hisz épen én értem jött oda. A mint fél szemmel
lepislantottam hozzá, láttam, hogy nyulik fel a rettenetes két szarvú
feje a magasba felém s egyszer csak az éles nyelve elkezdi a czipőimet
nyalogatni. Ekkor felhúztam a térdeimet is, meg a karjaimmal az egész
testemet, hogy ne érjen el: de biz annak a nyaka oda is utánam nyult s
tovább nyalogatta a czipőimet. Iszonyatos nyelve mind feljebb kezdett
kereskedni, már a harisnyáimat kefélgette, s én úgy éreztem, mintha
takácsmácsonyával czirógatnák a lábikráimat.

Azt hittem, az ördög visz el mindjárt; rugdalóztam, de nem használt
semmit. Hegyes szarvai felnyársalással fenyegettek, ha veszteg nem
maradok. Iszonyú eltátott szája fertelmesen bömbölt alattam s röhögte
kínlódásomat.

Egyszer aztán a horogsertés nyelve elkapta az övemről lecsüggő
tarsolyomat, a miben a kétezer Joachim-talléros váltóm volt s azt egy
rántással leszakítva, belódította a rettentő szájába.

De már ennek fele sem barátság! mondám elkeseredésemben. A váltómat az
ördögnek sem adom oda s azzal nem törődve többet sem a múh-borjúval, sem
a lábtörés veszedelmével, leugrottam az erkélyről; szerencsésen a kerek
köpönyegem, mint egy ernyő, felfogta a levegőt; nem ütöttem meg nagyon a
talpamat.

Most tehát szemközt álltam a mesebeli szörnyeteggel. Nem volt képzelet:
igazi szörnyeteg volt; négy vastag lába volt, mint az elefántnak, s
másfél öl hosszú nyaka, azon meg egy idomtalan nagy borjú feje, kurta
szarvakkal, kilógó nyelvvel: ha megrázkódott, olyan csörömpölést vitt
véghez, mint ezer tót szekér.

– De nem bánom én, ha ördög vagy is; de a tarsolyomat vissza kell adnod!
kiálték rá, kirántva a kardomat s elállva az útját.

Erre a szörnyeteg hirtelen összehúzta a magasba felnyult nyakát, hanem
azután meg vizirányosan lökte ki felém, úgy hogy engemet két ölnyire
öklelt fel egy taszításra.

Holmi gyönge szivü ember erre már csakugyan kereket oldott volna. De
engemet dühbe hozott az, hogy a múhborju elnyelte a kétezer talléros
váltómat. Már most hát miért hoztam én el a templáriusok kincseit? Ime a
kincsek maradnak Mayernek, a kétezer tallér a múhborjunak, nekem pedig
marad a bűneim terhe! De így nem osztozunk! Hanem vagy engem is vigy a
pokolra, ha a pénzemet elviszed, vagy kivágom a bőrödből a váltómat.

A mint a földről felugrottam, a pokolbeli szörnyeteg ismét összehuzta a
nyakát, úgy hogy csak olyan közönséges nyaka volt, mint egy rendes
tuloknak, s azzal szétvetve a lábait, szörnyű ordítással invitált az
újabb támadásra.

Én eszemben tartván a minapi paprikát, azzal az elővigyázattal éltem,
hogy a köpönyegemet az arczom elé tartám, a mikor felé közelíték s ezzel
elhárítottam magamról az orrából kilövellő paprika tűzlángot s mikor
aztán a pokoli kisértet megint kirugta a hosszú nyakát, hogy
felökleljen, hirtelen hasravetettem magamat előtte, úgy hogy a nagy feje
fölöttem suhant el, semmit sem találva, én pedig megint csülökre kapva,
mielőtt a múhborju újra behuzhatta volna a nyakát, úgy taszítottam a
szügyébe a kardomat, hogy csak a markolat keresztje tartotta fenn.

Erre aztán kétségbeesett ordítás tört elő, de nem a múhborju fejéből,
hanem annak a hasából: egy valóságos emberi hang.

– Jaj nekem! Meg vagyok ölve!

S azzal az egész múhborjú összeroskadt, s annak az idomtalan
bőrhüvelyéből egy emberi alak keczmelgett elő, a kiben én, a mint a
nyavalyást talpára állani segítém, az én czimborámat, Rupertust ismerém
fel.

A vér elől-hátul szökött ki belőle; a kardom keresztül-kasul járt rajta.

– Hát te voltál a múhborjú? kérdezém elbámulva.

– Vesztél volna meg! káromkodott a sebesült, mialatt saját apja házának
ajtajához oda támasztottam. Miért nem öltelek meg inkább én téged? Most
már mehet maga az öreg múhborjúnak: a zsidófertályból az éjjeli
vásárlókat elijeszteni. Én megdöglöm! Hej Ágnes! te ringyó! Jőjj ki az
erkélyre! Kiáltsd az őröket! Verd félre a harangot!

Az erkélyen láttam, hogy egy nő megjelent, Ágnes volt. A mint Rupertus
szavát felismerte, elkezdett sikoltozni, gyilkost, tüzet kiabált, a
megsebesült Rupertus pedig belekapaszkodott a lábamba, hogy
visszatartson. Még haldokolva is bosszuálláson jártatta az eszét. Én
aztán minden erőmet összeszedve, eltaszítottam őt magamtól, hogy estében
nagyot csattant a feje a ház küszöbén s aztán nem mozdult meg többet.
Dehogy jutott eszembe a múhborjú hüvelyét kikutatni az elnyelt váltóm
végett! hanem annyit megtettem, hogy az utczáról felmarkoltam egy csomó
sarat, s a mint a leány az erkélyről aláhajolva ordított az éjszakába,
úgy vágtam azzal tele szemét-száját, hogy elment a kedve a kiabálástól.
Azzal aztán a lábam közé kapva a földet, a milyen hosszúkat tudtam
ugrani, úgy vágtattam el a rémtett szinhelyéről. Képzeletemben mindenütt
üldöző csoportok rohantak utánam, kiáltozva: «fogjátok meg, ott fut a
gyilkos.» Így vágtattam ismeretlen utczákon, sikátorokon végig, hidakon
keresztül, beleütődve a lámpásfákba, átugrálva a lebocsátott korlátokat.
Meg lehet, hogy valósággal kergettek is; de én nem néztem hátra egy
pillanatig sem, hanem futottam, a míg csak a városnak valahol végét nem
értem; ott egy lebujban világosságot láttam, benn dudaszó és
táncztoporzékolás. Fölszakítottam az ajtót, bebuktam a lépcsőgádoron,
egy nagy termetes ficzkónak az ölébe estem, a ki a münsteri hadak
egyenruháját viselte. Az nyakon ölelt s kaczagva mondá:

– Soha jobb helyre nem jöhettél fiam! Kergettek nagyon? Ne félj semmit!
Itt nem bántanak. Ülj le és igyál!

Azzal poharat nyomott a kezembe s karját az enyim alá fonva, smollist
ivott velem, s azalatt az én barétemet a maga fejére, a maga
medvebőr-süvegét meg az én fejemre nyomta.

– Így ni, fiam! Most már a mienk vagy! A mi borunkból ittál: ezzel
lekötötted magadat a mi kegyelmes kapitányunk katonájának!

A kik közé vetődtem, titkos toborzók voltak, kik egy szabad csapat
számára gyűjtöttek mindenféle kétségbeesett ficzkókat ujonczoknak.

Jó képet kellett vágnom a rossz mulatsághoz. Reggel még nemes gavallér
voltam, Hermannak hittak, kétezer talléros váltó volt a tarsolyomban,
közel lejárattal: most pedig, magam sem tudom, hogy ki vagyok? Nagy okom
volt rá, hogy más nevet mondjak s ezúttal épen az igazi családi nevemet
diktáltam be az őrmesternek, fatális előrelátásból.

– De már most hát én is tudjam, hogy hát azt a kapitányt hogy hivják, a
kinek a zászlójához szegődtem?

– Mayernak hivják azt fiam.

– De százféle Mayer van a világon: csak nem Bergmayer talán?

– Épen eltaláltad, fiam, Bergmayer a neve. Az apja ott lakik a hamburgi
hegyen, hires orgazda, az öcscse, Rupertus, az meg kerítő; ő maga
martalóczvezér.

Más ember megijedt volna azon a fölfedezésen; de én még gratuláltam
magamnak hozzá. Ha üldözni fognak, akárhol a világon fognak keresni,
csak nem a meggyilkolt testvérénél; s ha az a martalócz kapitány valaha
megtudja, hogy én szabadítottam meg az öcscsétől, a ki az örökséget
megfelezni készült vele, hát bizonyosan ő lesz a legutolsó ember, a ki
nekem ezért szemrehányásokat fog tenni.

Ime ez volt az én «homicidiumomnak» igaz története, kegyelmes uraim. Nem
tettem hozzá semmit, úgy mondtam el, a hogy megtörtént.

(– Qui bene distingvit, bene docet, monda a nagyherczeg. Emberölésnek
nevezik azt, mikor valaki összetalálkozik egy emberrel: tudja jól, hogy
az «ember» és mégis megöli. De mikor valaki összetalálkozik egy
fenevaddal, azt hiszi róla, hogy az múh-borjú; megöli mint borjut, s
aztán kisül, hogy az ember volt: akkor azt nem lehet nevezni
emberölésnek. A ki nem sajnálta emberi lelkét oktalan barom bőrébe
rejtőztetni, maga feleljen róla az egek urának, ha mint oktalan állat
párája zavartatott az ki a saját bőréből. Ez tehát reusnak
condonáltassék.

– Nem kivánja serenissime, szólt a soltész, hogy ellenkezőleg a tett
elkövetőjének, a miért Hamburg városát a múh-borjú rettegtetéseitől
megszabadította, valami extra remuneratió deputáltassék?

Serenissime azonban, nem értvén el az ironiát, azt válaszolá, hogy a
vádlott az ezután következő bűneiért majd úgy is halálra levén itélendő,
a remuneratiónak usufructuatióját úgy sem participálhatván, bizassék
ennek teljesítése a mennyei irgalomra).

– Hiszen ki fogja ez magát mind a huszonkét bűnéből olyan tisztára
mosni, mint az Urasztalán való kenyeres abrosz! Dörmögé a soltész méltó
boszankodással.)

A további vallatás elhalasztatott a következő napra.



HATODIK RÉSZ.  A «FALSUM.»


I. EGY NULLA.

Egy egész esztendőt töltöttem el a Bergmayer kapitány szabad csapatjánál
változatos harczi viszontagságok között. Se több, se kevesebb
gonoszságot ez idő alatt el nem követtem, mint mások a kompániából; de
azokra épen nem tartom szükségesnek visszaemlékezni, mivelhogy a hét
főbűnök, ha azokat az ember mint katona követi el, s ellenség földén
gyakorolja, eo ipso megszünnek bűnök lenni s átváltoznak erényekké; s
így a mi rablásban, gyujtogatásban, öldöklésben ez idő alatt részt
vevék, azoknak elősorolása által inkább captatio benevolentiæ szinét
vonnám magamra, hogysem mint kötelességszerű bűnbevallást. Annyit
azonban minden dicsekedés nélkül bevallhatok, hogy a hol egyszer a
Bergmayer csapata megfordult, azon a vidéken nem kivántak vele még
egyszer megismerkedni.

Egy év alatt magam is gyökeresen megutáltam a mesterségemet. A
capitulatió csak egy esztendőre szólt: annak a leteltével kikértem a
kapitánytól az elbocsátási levelemet. Sajnálta nagyon, hogy elhagyom a
zászlóját, de aztán, hogy előadtam neki az indokomat, nem volt semmi
ellenvetése.

Elővett a honvágy. Óhajtottam szegény öregeimet viszontlátni. Ott laktak
Andernachban s mi nem messze táboroztunk tőlük. Tiz év óta távol voltam.
Haza akartam menni, hogy végkép otthon maradjak náluk.

Pénzt, kincseket, a hogy szándékom volt, nem vihetek ugyan haza nekik;
mert a mit viszontagságos kalandjaim közt szereztem, a mint az ördög
megadta, úgy az ördög el is vitte; de ha nem vihetek is a házukhoz semmi
aranyat, ezüstöt, a min átok terhe fekszik, viszek oda két izmos vas
kezet, a mi annyi istentelen küzdés után vágyódik a tisztességes
munkára, a min Isten áldása szokott lenni. Magam is cserzővarga leszek.
Istenhez megtérek s az embereknek hasznára leszek.

(– Hanem útközben még egy kis falsumot elkövetek. Szólt közbe a
soltész.)

– Igen is, szolgálatjára; de csak épen annyit, a mennyi mulhatlanul
szükséges volt az istenfélő életnek inaugurálásához. Mivelhogy
tudniillik az andernachi polgármester és a cserzővargák czéhmestere két
olyan scrupulosus férfiu, a kik a czéhbe álló legények anteactáit
megismerni el nem mulasztandják, annálfogva, minthogy a hajdemákoknál
nem kezdhettem a testimoniumot, azt cselekedtem, hogy a Bergmayer
kapitány által kiadott elbocsátási levelembe az 1 esztendő száma mellé
még egy nullát irtam. Egy ártatlan kis, semmit nem érő nullát, egy
ütött, kopott, senkinek nem kellő, senkinek nem ártó nullát, azt sem az
1 elé, hanem utána. S ha komolyan veszszük a dolgot, még csak nem is
szépítettem vele a dolgomat, mert 10 esztendőt tölteni el Bergmayer
kapitány zászlója alatt, fölér az egész hajdemáksági dicsőségemmel s a
templáriusok kincseinek exorcisatiójával. Ez volt az a falsum, a mit a
szememre tudnak vetni.

(– No bizony, ez szóra sem érdemes: mondá a nagyherczeg. Egy nulla az
egész, ki fogja ezért a száját elrepeszteni a kiabálásban? A nulla =
semmi. Térjünk tovább!)

(– Megint egy bűne oda van! mormogá boszusan a soltész.)


II. AZ ÖRÖKSÉG.

Az obsitos katonák gyalog utaznak. Ez így hamarább megy, mintha kocsin
járnának, mert a kocsi nehezebb, mint a gyalog ember, s az embernek csak
két lába van, a mi a sárba ragad, a szekérnek ellenben négy kereke.
Aztán kevesebbe is kerül. A megtakarított pénzemből még épen az utolsó
tallérom volt meg, mire Andernachot elértem. Tíz év óta nem voltam
otthon. Olyan jól esett újra látnom a távolból a Királyudvar ismerős
tornyait, a templomhegy omladékait. Hányszor mászkáltam én annak a
düledékei között gyermekkoromban, vércsefészkeket, meg római pénzeket
keresve. Bárcsak a nyakamat törtem volna ki egyszer!

Minden tárgy ismerős volt még előttem; a nagy malomkőgyárak, az emelő
gépek a rakpartokon, a tutajok a folyamon; a hosszú sétánysorok; még a
vén vámszedők is a coblenzi kapuban. Én rájuk ismertem; de ők nem én
rám. Végig mehettem az egész városon, senki sem mondta: «hozott Isten!
Hisz ez a Hugó!» Úgy el volt az egész alakom változva, arczom
elbarnulva, vonásaim elvadulva.

Pedig én még mindenre olyan jól emlékeztem. Nem kellett senkitől
kérdezősködnöm, hogy azokon a szűk sikátorokon eligazodjam, a mik a
cserzővargák telepéig levezetnek a Rajna partjára. Valamennyi háznak
tudtam a gazdája nevét.

Végre megpillantottam a szülői házat. Azt a kedves ismerős otthont. A
nagy szederfa még most is hihajlik az utczára. Annak az ágain ülve
tanultam én a «hic gallus cantans, in arbore sedens, pira poma comedens,
kukuriku dicens» classicus formuláját deklinálni.

Ezuttal azonban a «hic gallus cantans» helyett egy drabant állt az
ajtóban, a dreymastert a fejébe nyomva, s egy rekedt dob bőrét püfölve
irgalmatlanul.

– Mit csinálnak itt? kérdezém a drabanttól, a kit még gyermekkoromból
ismertem.

– Hát biz itt, katona uram, kótyavetyélnek.

– Mit kótyavetyélnek?

– Az öreg timárgazdának a retyemutyáját. Benézhet, nem kerül semmibe.

– Hát miért árverezik az öreg holmiait?

– Azért, hogy pénzt csináljanak belőle.

– Kik?

– Hát az a sok jebuzeus, sadduceus és publicánus, a kinek adósa volt.
Eladják itt még az eresz alatt ma kikelt meztelen fiagalambot is: még
sem telik ki a sok adósság.

– De hisz az öreg igen jó gazda volt, s a felesége takarékos jámbor
asszony, mikor én ismertem őket.

– Az volt bizony, a gazda a míg az ivásnak nem adta magát.

– Hát miért adta magát az ivásnak?

– Azért, mert volt neki egy rossz gézengúz fia, a ki valami tíz esztendő
előtt elment a világba. Annak sok rossz hirét hozták haza. Rabló lett,
zsivány lett; kiadta magát lengyel grófnak, gonosz életet élt,
hamisított, börtönből megszökött, templomot rabolt ki. Minden
esztendőben új meg új rossz hirét hozták a Hugónak. A szegény öreg már
az utczára sem mert kimenni, hogy a szomszédjai a fia istentelenségéről
ne beszéljenek neki; csak úgy haza hordatta a bort s egymagában ivott,
kivált miután a felesége is meghalt bújában.

– Hát meghalt az asszony? kérdeztem én s majd belefulladtam, hogy vissza
kellett szorítanom a torkomba ezt a szót: «az anyám!»

– Jól járt a jámbor lélek, hogy azt tehette, hogy nem érte meg ezt a
szomorú napot. No de most egy kicsit dobolnom kell megint katona uram,
hogy több embert csődítsek a kótyavetyére.

Új házalók jöttek a dobszóra. Én az alatt oda álltam a nyitott ablakhoz,
s benéztem az ismerős szobába, a mi tele volt mindenféle kupeczekkel,
csiszárokkal, zsibárusokkal, a kik az én szülőim holmijain versenyeztek.
Épen az anyámnak a templomba járó palástja volt a kalapács alatt, a szép
ezüst kapcsos selyempalást, arra árvereztek: még egy «dreyer!» még egy
«silberling!» még egy «petermännchen!» Szerettem volna közbekiáltani:
«Ezer tallér! senki többet érte! Az enyim!» De hát nem volt több egy
tallérnál a zsebemben. Utoljára rajta maradt a kapcsos palást egy vén
zsibáruson: az mindjárt föl is vette magára. Csupa komédia volt. Úgy
nevette az egész társaság. Nekem meg majd a szivem repedt meg, mikor azt
láttam.

Megint visszamentem a doboshoz.

– Hát rég meghalt már az asszony? kérdezém tőle.

– Elég régen, hogy azóta elfelejtsék; de nem olyan régen, hogy a sirjára
rá ne lehetne találni. A Templomhegy melletti temetőben fekszik.

– Hát a férjével mi lett? kérdezém szivszorongva.

– Hát bizony azt nem tudom. Mert az, a mi lélek volt benne, az vagy az
égbe, vagy a pokolba, vagy a purgatoriumba jutott, a mit én nem
tudhatok; a mi pedig csont és bőr volt rajta, azt épen most temetik; de
hová? azt sem tudom.

– Most temetik? Hát nem harangoznak rá?

– Az «ilyen» halottra nem szoktak harangozni; mert az maga akasztotta
föl magát. A biz a! Ide erre a szederfára ni, a hogy az utczára kinyulik
az ága.

– Hogy tehette azt?

– Hát csak úgy, hogy mikor már arra került a sor, hogy minden holmiját
dobra üssék, még ez nem volt elég szegény lelkének, hanem még ugyanaz
nap érkezett az andernachi polgármesterhez a hamburgi tanácsnak a
megkereső levele, a melyben kérdést intéznek az öreg timármesternek a
csavargó fia iránt, a ki megint Hamburgban adta ki magát Junker
Hermannak, s ott a házi gazdájának a fiát orozva meggyilkolta. Sok
utánjárásra kitudódott, hogy Junker Herman senki más, mint az ő Hugó
fia; tehát adja elő, mit tud róla? hadd fogják meg; mert ha
megcsiphetik, semmi baja sem lesz neki egyéb, mint csak épen az, hogy
kerékbe törik.

El lehet képzelni, hogy milyen jól esett az én porczikámnak ez a
biztatás! Minél kevesebb kedvem volt ezután előállani vele, hogy én
vagyok az a sokat emlegetett Hugó. A drabant, a hányat ütött a
dobverővel a szamárbőrre, annyi «gézengúz, semmirekellő,
akasztófaczímer» titulust ragasztott az én nevemhez; én meg hűségesen
segítettem neki, s úgy szidtuk egyesült erővel azt az átkozott ficzkót,
a ki a szegény jámbor timárt gonosz életével erre a «zöld ágra»
juttatta, a mi az udvarról a fejünk fölé lehajlik. Az én hamburgi
vértettem vezette öngyilkosságra szegény apámat.

Nem hallgathattam tovább ezt a szomorú dobszót, meg a még szomorúbb «ki
ád többet érte?» kiabálását; elsompolyogtam a hajdani szülői ház elől, a
mire nézve én voltam az égő tűz, az árvíz, a földindulás, a mi leégette,
ledöntötte, elpusztította; kiosontam abba a másik városba, a hol a
csendes emberek laknak, a kik nem húzzák már ki egymás feje alól a
párnát, s nem kótyavetyélik egymásnak a házát: ki ád többet érte? A
kinek fakeresztje van, csak úgy beéri vele, mint a kinek a fejére
márványkő vet árnyékot. Én a fakeresztek között keresgéltem. A sok
ismerős és ismeretlen között rátaláltam utoljára arra az egyre is, a
melyikhez nekem volt jussom. Nem is nagy tudomány kellett hozzá, hogy
rátaláljak.

A melyik nem volt zöld hanttal kigyepezve, a melyiknek a keresztfájára
nem volt akasztva gyászkoszorú, az alatt kellett annak az asszonynak
nyugodni, a ki után nem maradt más a földön, mint egy részeges férj, a
ki bújában napestig iszik, meg egy gézengúz fiu, a kinek a neve minden
városban ki volt szegezve a pellengérre.

Ott lefeküdtem a mellé a sír mellé; de sirni akkor sem mertem, nehogy a
temetőőr vagy valami ácsorgó gyanúba vegyen, hogy hátha én vagyok a fia
annak az asszonynak? Száz tallér volt a fejemre téve a hamburgi
tanácstól. Úgy tettem, mintha csak lustálkodásból választottam volna azt
a sír közét fekhelyül.

Mert nagyon sokan jártak-keltek akkor épen a temetőben. Tereferélő vén
banyák, vihánczoló ficzkók és szurtos csőcseléknép. Úgy tetszett, mintha
várnának valamire.

Tán nagy temetés lesz?

Nem is nagy tudomány kellett hozzá, hogy kitaláljam, mi lesz? A
bámészkodó gyülevész nép nem a temető bejárata, hanem a garádja mellett
csoportosult. Azt az embert, a ki felakasztotta magát, nem fogják a
többi tisztességes keresztyének sorába eltakarítani; annak a számára az
árokban van megásva a gödör. Pap sem kiséri azt, hanem a gyepmester
hozza ki a maga egylovas kordéján a négy szál deszkából összetákolt
koporsóját, a mi még csak meg sincs festve feketére, fehérre, se a neve
nincs ráirva. A sánta ló nyakára akasztott kolomp neki a kisérő
harangszó.

Szép énekszó helyett a gyülevész zagyva zsivajgása kiséri az elátkozott
fekhelyre s prédikáczió helyett a gyepmester mond fölötte csufondáros
ostobaságokat.

Azután, mielőtt bekaparná a koporsót a földbe, előveszi a bicskáját s
vékony szilánkokat hasogat le róla. Az ácsorgó nép, különösen a vén
asszonyok, egy-két Petermännchent nem sajnáltak egy ilyen
forgácsdarabkáért adni. Csak úgy törik magukat érte. S az a sok léhütő
nép nem is sejti azt, hogy egyenkint mindegyikük milyen közel van ahhoz,
hogy egy ember, a ki egy félig kitört fejfának támaszkodva nézi azt a
dobajgást, egyszerre csak megbolondulva oda rohanjon az árokba közéjök s
azzal a fejfával betörje a fejét, a hányat elől-utól talál: «majd békét
hagytok az apámnak!»

A gyepmester végre engem is meglátott.

– Nos hát? katonauram! Nem restellne egy Petermännchent kiugratni a
tarsolyából, egy darab forgácsért a magát fölakasztott embernek a
koporsójából? Nagy erő van ám ebben! Az öngyilkos koporsójából egy
forgács megvéd a mennykőcsapástól!

– Akkor adja kend nekem ide a szeget abból a koporsóból, mert az magához
húzza a mennykövet. Nekem olyan kell. Feleltem neki.

Az biz arra is kész volt.

– De már a koporsószeget nem adom ám alább egy tallérnál.

Annyi volt az egész vagyonom: oda adtam érte.

… Tehát ez a koporsószeg, a minek senki más nem volt a kovácsa, mint én
magam, volt nekem az apai örökségem is, meg a szerzeményem is, egy
személyben.

A mint módom volt benne, gyűrűt csináltattam ebből a szegből, s azt most
is viselem a jobb kezem mutató ujján.

(– No az bizonyára nagyobb büntetés volt te neked minden elkövetett
bűneidért, mintha kerékbe törtek volna! mondá a nagyherczeg, elővéve a
zsebkendőjét. A soltész észrevételei egészen elenyésztek abban a
hatalmas orrfuvásban, a mi serenissime elérzékenyülését kifejezte.)



HETEDIK RÉSZ.  A BOLDOG NYUGALOM.

Egy fillér nélkül álltam a világban. És még sem éreztem magamat
szegénynek. Az volt a gondolatom, hogy én egy ma született ember vagyok:
senki és semmi. De mégis annyival jobb az útfélre kitett csecsemőnél,
hogy nekem már nem kell járni és beszélni tanulnom s senkinek nem kell
azzal vesződni, hogy még dajkáljon és ringasson.

Németország földén nem akartam többé megmaradni. Itt csak két
választásom volt: ha a becsületes emberek társaságában maradok, akkor
mihelyt rám ismernek, kénytelen leszek nekik megengedni, hogy
lenyakazzanak; ha pedig a háborus világba bódulok ujra bele, a
martalóczok közé, akkor meg magamnak leszek kénytelen megengedni, hogy
én nyakazzak le másokat s egyikhez sem volt kedvem.

Annyi hányódás után valami csendes, békességes otthon után vágyódtam.
Tervem nagyhamar készen volt. Az andernachi népnek egyik legnevezetesebb
kereskedése a tutajszállítás Hollandba. Innen viszik le a Rajnán a
tömérdek sok tengeri hajónak és gátczölöpnek való szálfákat. Egy ilyen
tutajra szegődtem evező legénynek. Ezeknek illendő fizetésük van, minden
napra harmincz fillér, kenyér, sajt, száraz hal meg egy kancsó sör a
javából. Én a sörömet soha sem ittam meg, hanem eladtam három fillérért
egy társamnak, a ki kétszer is szomjas volt napjában. Én nem ittam mást,
csak vizet.

Mikor a többi evezőlegények, ha nagy szél fujt s kiverte a tutajukat a
partra, káromkodtak mint a jégeső, én megintettem őket kegyesen, hogy
ezzel hagyjanak föl, mert ez nem Istennek tetsző szólásmód keresztyén
ember szájában; ha pedig nagy unatkozásukban összeültek karikába,
koczkázni, én félrehuzódtam közülök s a csalogatónak azt feleltem, hogy
a IX. parancsolat azt mondja: «ne kivánd a te felebarátodnak semmi
marháját.»

A többiek csufolódása figyelmessé tette rám a hajós gazdát.

– Ejnye, te ficzkó! szólíta meg; hát te se nem iszol, se nem koczkázol,
se nem káromkodol? Hisz akkor te átkozottul kegyes ember vagy. Akkor én
tégedet legalább is háromszoros áron adlak el, mint a többi gézengúzt
Nijmegenben.

– Elád kend bennünket Nijmegenben? kérdezém nagyot bámulva.

– Hát mi az ördögöt csinálnék veletek? víznek lefelé csak elvisz a
tutaj, akárhányan vagytok, de vissza hogy hoználak? A hátamra csak nem
vehetem ezt a sok pernahajdert, hogy úgy czepeljem haza. Ne félj semmit!
A parton már ott várnak a makerek. Az egyik megveszi tőlem a tutajokat,
a másik az evezős legényeket: ki milyen, darab számra. A mit az
emberekért kapok, azt megfelezzük!

– Hát aztán mit csinálnak a megvett emberekkel?

– Ne gondold, hogy kalbásztölteléknek aprítják föl! Hanem hát a
hollandus ember szeret hajós lenni, de csak kapitány meg kormányos;
katona is szeret lenni, hanem csak kapitány meg várparancsnok. A
matrózságot meg a közkatonaságot nem bánja, ha elvégzi más. Arra jó az
ostoba idegen. Azt megfogadja jó pénzért. Ilyen a hollandus. Hát csak
mondd meg, hogy melyikhez van kedved: matróznak állni, vagy szárazföldi
patkánynak?

– Megmondom az igazat, patronus uram, felelék neki. Mivel hogy fogadásom
tartja, soha nem hazudni többet, hanem mindig csak egyenesen megmondani
az igazat. Nekem már elég volt a katonáskodásból. Nagyon sok vért
ontottam s az nyomja a lelkemet. Nem szeretnék többé katona lenni,
inkább megyek a tengerre s hányatom magamat a habokkal.

– No te igazi ostoba ficzkó vagy! Hisz akkor mégy bele ép a háboru
javába. A hollandus a tengeren viseli az igazi háborut; a száraz földön
csak azért tartja a katonát, hogy ha egy várából kiéheztetik, hát legyen
a ki kapituláljon. Soha se mennek azok ütközetbe. Pontosság, józanság,
jámbor élet a hollandus katonának a virtusa; engem az ördög vigyen el,
ha ott egy esztendő alatt legalább is káplárságig nem viszed. Mi voltál
eddig?

– Constabler voltam a tüzéreknél.

– No hát ezt ott is megkapod.

– De vajjon mit csinálnak a hollandusoknál a tüzér constablerek, ha nem
kell nekik ellenséget ágyúzni?

– Van azoknak elég dolguk. Vasárnaponkint ők csinálják a város végén a
gyönyörű tüzijátékokat s hétköznap az ahhoz való rakétákat készítik.

… Így jutottam én be tüzér-constablernek Nijmegen városába. Hatvan
tallér volt a díj, a mit a bőrömért adtak, s ennek fele megmaradt nekem.

Egészen kedvem szerint való nép közé jutottam. Nem volt itt éjszakai
lárma, tivornyázás, nem szaladgáltak szeleburdi junkerek, diákok a
polgárok feleségei után; nem volt verekedés a polgárok és katonák
között; sőt ellenkezőleg vasárnap mind a fegyveres, mind a fegyvertelen
nép együtt ment a templomba, ki hová tartozott s este együtt iddogáltak
a sörházban.

Még az is meg volt engedve a katonáknak, hogy üres idejükben napi bérért
dolgozni eljárjanak: a mire elég nagy alkalmuk volt, az egész Nijmegen
város összes területe egyetlen egy virágos kertet képezvén, mely a mai
korban legnevezetesebb kereskedelmi czikket, a tulipánhagymákat állítja
elő.

Mint tudjuk, jelenleg nem csak Európa, de a török szultán országai is
minden más növénynek az elpusztulása által nem szenvednének olyan nagy
veszteséget, mint ha egy évben a hollandi tulipán-hagymák kimaradnának a
vásárból. Nem mondom azzal, mintha a szegfüvek is életszükséget nem
képeznének, de mégis a tulipán az irányadó. Egy tulipán: egy mérő buza.
De az is külömböző becsértékkel bir a szirmok szinvegyületéhez képest.
Vannak a tulipánok között herczegek, fejedelmek, a miket csak királyok
és szultánok képesek megfizetni.

Egy ilyen tulipánokban gazdag özvegyasszonyhoz jutottam én be
kertészlegénynek. Ráértem a tüzér-constablerségen felül.

Az ifjasszony minden reggel korán kijött a kertjébe, megtekinteni a
tulipánokat, mikor még nem voltak kinyilva, és délután, mikor már kitárt
kelyheikkel pompáztak.

Hanem én az ő arczát soha sem láttam kinyilva. Olyan főkötőt viselt, a
miből csak az orra hegye látszott ki s én csak a termetéről sejthettem,
hogy fiatal. Ha néha hozzám szólt, azt is oly sipegve ejté ki, mintha
sajnálná tőlem, hogy meghallom a hangját.

Iszonyu gazdagnak kellett neki lenni, a tulipánjai szinéről és
rendkívüli sokaságáról itélve.

De nemcsak ezekben feküdt rendkívüli nagy tőkéje, hanem a mit még
azonkívül csigahéjakban birtokolt, az mesés kincseket képviselhetett.

Egész Hollandban a csigahéj volt a kereskedelmi árfolyam irányadója, s
innen elterjedt az Francziaországba és Angliába. A főurak vetekedtek
egymás kezéről elárverezni a spondilus regiusokat, a villámozott
tekercseket, a szivárványos tengeri füleket, a királyné-főkötőket és
babyloni tornyokat, a Faraoturbánokat, a mikért nem sajnáltak
száz-kétszáz tallért kiadogatni; sőt egy-egy «scalaria preciosa»
birtokáért száz zehinóig is fölárvereztek. A csigahéj drágább volt az
igaz gyöngynél.

S az én özvegy asszonyom megboldogult férje különösen ez utóbbiakra
fordította minden üzelmét. Scalariái, a mikkel egy fiókja tele volt,
megértek annyit, mint egy három árboczos, tele gabonával. Ez volt az ő
legféltettebb kincse, a miért nem egy angol lord ostromolta, mesés
összeget kinálva a birtokáért. Sőt, mint mondják, egy műbarát mylord már
annyira is vetemedett, hogy a kezét ajánlotta a szép özvegynek, hogy a
féltett és irigylett kincshez hozzájusson; de a míg az özvegy
rátartóskodva habozott, hogy belecsapjon a tenyerébe, egyszer csak
beütött az egész csigakereskedésbe a krach.

Hogyan ütött be?

Hát a mint bölcsen méltóztatnak tudni, minden csiga jobbról bal felé
fordulva építi a házát, a scalaria is hasonlókép. Hát egyszer egy
Sumatrából hazatért hajós hoz egy egész csoport olyan scalaria preciosát
magával, a miknek a héja balról jobb felé tekeredik.

Ez a «novitas» egyszerre megbuktatott minden eddigi csigát. A bankárok
és mylordok, kik addig az egymás hátára másztak a scalaria preciosa
árverezésekor, most mind kitörő dühvel rohantak a scalaria retrotorsa
után, azt felverték darabonkint két–háromezer tallérra, míg az eddigi
száz aranyos scalaria preciosáról csak úgy beszéltek, hogy megér még
10–15 tallért. Ezt a nagy csapást az én özvegyem nem viselhette el
egyedül.

Mikor megtudtam házi asszonyomnak nagy bánatát, bátorságot vettem
magamnak, hogy őt megszólítsam.

– Hiszen ha csak az nyomja kegyelmednek a szivét, édes jó asszonyom,
hogy a jobbratekeredő csigák megbuktatják az addig kedvelt
balratekeredőket, én ezen igen könnyen tudok segíteni s rövid időn
készítek kegyelmednek annyi jobboldali hajlamu csigabigát, hogy az egész
vásárt elláthatja vele.

– Jaj de csak semmi boszorkányság ne legyen benne, szabódék a kegyes
asszonyság, mert én soha semmi ördögi mesterséghez nem folyamodtam, a
megbűvölés, megbabonázás, ráolvasás ördögi praktikáitól magamat
mindenkor távol tartottam, s a milyen igazán reménylem, hogy szegény
megboldogult édes urammal ott fönn a szenteknek egyességében valamikor
találkozni fogok, nem szeretném a lelkemet semmiféle bálványimádásba
esés által a gonosznak elkötelezni.

– Nincsen abban semmiféle gonoszság, kegyelmes asszonyom, biztatám én a
jó lelket; mert a mit én mondok, az tiszta tudomány, a hogy aztat egy
vastag könyvben megírta tudós Wagnerius professor, ki maga is prédikátor
és igen kegyes ember, a plánták és hidegvérű állatok sympathiáiról és
antipathiáiról; s mindez Istentől rendeltetett. Tudniillik, hogy a
paszuly indája mindig balról-jobbra tekeredik a karóra, a komló indája
ellenben állhatatosan jobbról-balra és azt soha egyik is el nem
téveszti. Ha azonban a komlót és paszulyt egymás mellé ültetik:
mivelhogy ez a két növény egymás iránt antipathiával viseltetik, akkor a
paszuly tekeredik balra s a komló jobbra. Quod fuit probatum. Erről jött
rá a tudós professor arra a további experimentumra, hogy ha a csigák,
melyek az acephalákhoz tartoznak, s a házaikat jobbról-balra tekerve
építik, véletlenül a tengerfenék virágágyain egymás mellé kerülnek a
nautilus pompiliussal, mely a cephalopodák fajtája s a házát balról
jobbra csavarva formálja, akkor ezek, az egymás iránti antipathiánál
fogva, megfordítják a működésüket s a csiga jobbról balra, a nautilus
pedig balról jobbra kanyarítja a héját, mivelhogy a csigáknak egész
életük csupa sympathiákon és antipathiákon alapul. Ebből világos, hogy
azok a conchyliologok, a kik a scalaria retrotorsával egész társadalmi
revolutiót idéztek elő, s Németalföldnek jólétét, fölvirágozását
alapjaiban megrendíték, véletlenül találtak olyan csigákra, melyek ily
antipathikus találkozás által rendes építkezési rendszerüket ellenkezőre
fordíták s kegyelmednek is, drága asszonyom, annyi búbánatot okoztak.
Ezeket mi most, ha kegyelmed az én ajánlatomba beleegyeznék, kegyetlenül
letromfolhatnók s kegyelmed rövid időn roppant nagy gazdagságot
szerezhetne magának, hogy azt minden asszony, még a kormányzóné is
megirigyelné.

– S hogy történhetnék ez meg? kérdezé a jó lélek, félarczát kitüntetve
abból a főkötőből, mely eddig csaknem egészen fogva tartá.

– Akképen, hogy kegyelmed a szokott szállítmányosai által hozatna ide
magának, jól eltéve tengervízbe, eleven scalariákat és nautilusokat, a
miket legkönnyebben lehet elevenen elfogni a párzás ideje alatt.

E szóra az én házi asszonyom az egész fátyolát az arcza elé huzta s
szemérmesen megfeddett.

– Tartsa kegyelmed a nyelvét kapiczányon, s gondolja meg, hogy
szemérmetes özvegy előtt elmélkedik.

– Igazság. Tehát «a törvényes egybekelés» idején. Ide érve, az eleven
csigák számára egy nagy vízmedenczét fogunk elkésziteni, melybe
tengervizet eresztünk, tengerfenék homoku talajba tengeri növényeket
ültetünk s abba a csigákat és nautilusokat elhelyezzük és tápláljuk
tengeri csillagokkal, holothurokkal, s más afféle puha állatokkal. Azok
nem sokára le fogják rakni tojásaikat. A scalaria tojásai egymáshoz
vannak kötözve selyemszálalakú fonallal, mint egy gyöngyfüzér, a
nautilus tojásai ellenben hatosával vannak egymáshoz ragasztva, mint a
csillag. Már most, ha egykor ezeknek birtokában leszünk, egy ilyen
gyöngyfüzérnyi scalariát a két véginél összekötünk karikára, a közepibe
a karikának oda tesszük a nautilus tojáscsillagot, s meglássa kegyelmed,
hogy mind valamennyi, mikor a tojásból kibujik, megfordítva kezdi el a
héját építeni.

Az én asszonyom kapott ezen az ajánlaton, mindjárt megtette a
megrendelést s azontul sokkal nyájasabb volt hozzám, mikor lejött a
kertbe s egy negyedórával tovább időzött ott, mint egyébkor.

Én azalatt végeztem a magam hivatalos kötelességét; délelőtt
kifényesítettem a rám bizott ágyúkat, megvizitáltam a legénység
kabátját, nincs-e rajta egy gomb az állam czímerével lefelé fordítottan
felvarrva, elmentem raportra a kapitányhoz, megmondtam neki, hogy minden
rendben van; vasárnaponkint rendeztem a tüzijátékot a népkertben s
hétköznap délutánonkint kertészkedtem az özvegyasszonynál. A mi pénzt
szereztem, azt megtakarítottam, kancsóhoz, pipához még kinálva se
nyultam s mindenkinek megadtam a titulusát, a kivel beszéltem. Ekkép
mindenütt megkedveltettem magamat. Valóságos istenfélő kegyes ember lett
belőlem.

(Hej nagy tolvajság fog még ebből kisülni! sóhajtá a soltész.)

Hiszen megvallom az igazat, nem azért viseltem magamat így, mintha az
nekem valami nagyon jól esett volna, hanem hogy ezáltal érdemeket
szerezzek magamnak arra, hogy minél előbb hadnagyi rangra vergődhessem.

Midőn tehát megérkezének az eleven puhányok, elkészítém számukra a kert
hátuljában a tervezett medenczét, melyet magas téglafallal vettünk körül
s ott az elhelyezett csigák szerencsésen lerakták tojásaikat, melyekkel
azután megkezdém a czélba vett mesterkedést. Méltóztatnak azt tudni,
kegyelmes uraim, hogy a csigák tojásainak az a tulajdonsága van, mely a
madarak és kigyók tojásaitól őket megkülömbözteti, hogy a fejlődő
állattal együtt maga a tojás is nő. A csigatojás, mely eleinte akkora
volt, mint egy lencseszem, utóljafelé akkora lesz, mint egy mogyoró, és
akkor a héja oly vékony, mint a hártya, s azon keresztül a már élő
állatot lehet jól látni, a mint sebesen forog, mint a pörgetyű, lehet
látni, a mint a szíve ver.

(– No most meg már malakologiai prælectiót tart itt nekünk a gézenguz,
hogy azzal is töltse az időt.)

Már ezt pedig meg kell hallgatniok kegyelmeteknek; mert épen itt
vádoltak azzal, hogy ördöngös boszorkánysággal foglalkozom; tehát azt be
kell bizonyítanom, hogy mind az a siker, a mit kivivtam, nem a föld
alatti hatalmakkal való egyetértésnek, hanem csupán a földfeletti
természeti titok jól értésének következménye volt.

Már a fejlődő csigákon lehetett észrevenni a tojáshéjban, hogy azok mind
balrul jobbra végzik a körforgásukat. E végett, hogy a két antipathicus
fajzás egymás közelében maradjon, gyakran meg kellett igazgatni a
fekvésüket, mert a tojások libegnek.

(– Megállj csak! Szólt közbe a soltész. Ugy tudom, hogy a csigáknak
nincsenek szemeik: hogyan láthatják hát meg azok az antipathicus
ellenfélt?)

Épen a titkos antipathia által. Ha nincs szemük, ellenben vannak oly
titokszerű organumaik, a minők nekünk melegvérű állatoknak nem adattak.
– A kipattanó csigák mind egytől egyig balrul jobbra készítették a
házaikat.

Ime ez által meg volt oldva a mesés meggazdagodásnak a titka.

Az én házi asszonyom e titokszerű természeti működés alatt, a míg az
általam ápolt csigák műveiket befejezték, mindennap egy negyed órával
többet töltött a kertbeli medencze körül, s maga is segített nekem a
csigákat helyreigazgatni, s e munkában eleinte csak a keze fejéről tűrte
fel a ruhája ujját, de utoljára már egész könyökig felgyürte azt, egy
szép és sima kart engedve szemeimnek meglátni, mely kegy nem osztatik
egy erényes asszony által másnak, mint csupán a törvényes férjnek.

S minthogy ez mulhatatlan volt, s minthogy a titokba senki mást beavatni
nem lehetett, a legtermészetesebb következménye volt a körülményeknek,
hogy az ifjú özvegy a végett, hogy a karját könyökig feltűrve mutathassa
meg nekem, erkölcsi kényszerűség által lett ösztönözve arra, hogy elébb
a kezét nekem adja, s engemet törvényes férjül elfogadjon; tehát nem
megbűvölés, nem ördögi praktika, nem gonosz csábítás által értem el azt,
hogy a város leggazdagabb és legszebb fiatal özvegyasszonya egyszer csak
engem vezetett az oltárhoz.

(– Napnál fényesebb valóság! A szemérmetes hollandi özvegy rabolta el a
kanonirkonstáblert!)

Azonban dúsan meg lett jutalmazva érte. Mert az általam ily módon
előállított scalaria retrotorsák mesés gazdagságot hoztak a házához. Nem
győztük hová fordítani a töméntelen pénzt. De a jutalom nagyobb része
okvetlenül az a hitvesi hűség volt, a melylyel én a feleségem iránt
viseltettem. Magam sem hittem volna, hogy olyan jó férj válhasson
belőlem. A mikor a kaszárnyában nem volt dolgom, mindig otthon ültem, s
minden reggel magam főztem meg a theát feleségem számára.

Mindenképen meglett volna velem elégedve az asszonyom, az új férjével.
Csak egy dologban nem álltam ki a megboldogulttal az összehasonlítást.
Az kapitány volt, én pedig csak konstabler.

Persze csak olyan kapitány volt szegény, a ki soha ütközetet nem látott,
s mikor a polgárőrséget urnapi proczessiók alkalmával vezényelte, s a
mise végén sortüzet adatott, a két tenyerével betakarta füleit, hogy ne
hallja; hanem azért még is csak kapitányné «asszonynak» hitták az ő
feleségét, az enyimet pedig csak konstablerné «asszonynak.» Ezt a
degradácziót asszonyszív nem képes elviselni.

Megpróbáltam én, mikor már nagyon sok pénzünk volt, hogy vásárlok
magamnak legalább hadnagyi rangot. De elutasítottak vele, ötvenhatan
voltak előttem bejegyezve, a kiket nem volt szabad megelőznöm.

E miatt aztán a feleségem nem járt ki a házból sehova, nehogy az
ismerősök a konstablerné ifjasszony czímmel boszantsák s ha levelet írt
valahova, a mivel kénytelen volt, mert még a mészárostól is levél utján
rendelte meg a borjuczombot, így jegyezte a nevemet alá: Van der Bullen
Tóbiás kapitány özvegyének a férje; a miből utoljára az lett, hogy
rövidségnek okáért Van der Bullen Tobiásnak híttak. Így jutottam a
tizenkettedik álnevemhez, egészen ártatlanul.

Ez mondhatom, hogy nagyon unalmas élet volt. Hiába volt a tömérdek sok
pénz a ládánkban, ha nem volt mire kiadnunk. Az ivásról lemondtam,
pipázni otthon, a tisztaság végett, nem volt szabad. Pedig otthon
kellett ülnöm. Nem is tudom, hová mentem volna. A kereskedők gyüldéjében
mind olyan dolgokról beszéltek, a miket én ki nem állhattam: a férfiak
mind olyan okosak itt, hogy nem lehet velük semmi tréfát kezdeni, s az
asszonyok oly erényesek, hogy még a kakasaiknak sem engednek egy tyúknál
többel ismeretséget kezdeni.

Ez alatt megtörtént az a szerencse, hogy a feleségem abba az állapotba
jutott, a melyben az asszonyoknak rendkívüli kivánságaik vannak. Hiszen
tetszik tudni, hogy ez rendes dolog. Az egyik asszony azt kivánja meg,
hogy egy tál vargacsirizt szeretne megenni; a másik mindjárt meghal, ha
egy nagy varangyos békának a rángatozó lábát le nem haraphatja; van
olyan, a melyiknek a kedvéért éjszakának idején kell kiugrani a férjének
az ágyból, s fölverni valamennyi szatócsboltot, hogy adjanak a felesége
számára egy kis jó fáin kulimászt. Tetszik tudni, hogy az ilyen
kivánságokat nem lehet, sőt veszedelmes megtagadni. Az én feleségem
valamennyinél exoticusabb dolgot kivánt meg. Egy darab pergament. Hát
hisz az van elég. Igen, de arra a pergamenre annak kellett irva lenni,
hogy az ő férje kapitány.

Hol vegyek ilyet?

Mikor legjobban tépelődtem rajta: elém hoz a véletlen egy régi
ismerősömet. Mynheer Ruyssent.

Rögtön rám ismert, nem lehetett magamat előtte eltagadnom. Külömben is
volt már közöttünk némi czimboraság, a mi kötelezett a bizalmasságra.

Elmondta előttem, hogy ugyan keresnek ám Németországban, egyfelől a
templáriusok templomi kincseinek meghatalmazás nélküli ujra czineztetése
végett, másfelől pedig a hamburgi múhborjú csodálatos metempsychosisának
előidézése miatt.

(– Gyönyörü paraphrasisai a lopásnak és gyilkosságnak! dörmögé a
soltész.)

Szerencsém, hogy itt Hollandban csak a feleségem megholt férjének a
nevén gúnyolnak, mert ha megtudnák azt, hogy ki fia vagyok, bizony
kiadnának.

Én meg azután magam részéről előadtam neki a nagy bajomat, hogy kapitány
szeretnék lenni, de nem tudom, hogyan kell azt itt kibőjtölni, a nélkül
pedig a feleségem agyonboszant.

– Hja, fiam, monda mynher Ruyssen: «nem éred azt hajasan: kopaszan is
bajosan,» hogy te itt a szárazföldön valaha kapitány légy. Itt nem
csinálnak háborut: azt a hollandus jobb szereti nézni. Hanem ha
kapitányi rangra akarsz vergődni, gyere el velem a tengerre, én most
utban vagyok Keletindia felé; épen puskákat, ágyúkat szállítok a
bengáliai Nábob, Nujuf khán számára: annak a hadseregében szolgál, mint
hadvezér a te hazádfia Reinhard Walter. Az is kalandorból, minő te vagy,
lett nagy urrá. A nevét megváltoztatta Sommerre, az indusok úgy hiják,
hogy «Szumro», a francziák meg «Sombre». Annak nagy szüksége van jó
katonákra, különösen tüzérekre. Ha eljösz velem, egy esztendő alatt
fejedelem is lehet belőled, nem csak kapitány.

Mynheer Ruyssen olyan csodadolgokat tudott nekem mesélni Sommer
bámulatos sikeréről Bengáliában, hogy egészen felhevítette az agyamat.

Hozzájárult a rettenetes unalom, a mi ebben az egyhangu semmit nem
tevésben majd megölt már. Felcsaptam a mynheernek.

A feleségem nem tudott hová lenni örömében, mikor bevezettem hozzá
mynheer Ruyssent, s elmondattam vele, hogy van egy ország, a hol terem
egy fa, annak a neve banaan, annak van ezer ága, minden ágán lóg száz
füge s minden fügében egy kapitányi pátens: csak le kell szakítani. Még
ő küldött.

– Eredj fiam! Eredj mindjárt! Le ne késsél a hajóról!

Ő maga pakolt el a számomra minden utravalót, a jó lélek! Hiába kértem,
hogy ne emelgesse a bőröndöt; csupa igyekezet volt: még szappant is
pakolt el a számomra, meg fogkefét. S mikor elbocsátott, még csak meg
sem siratott. A hollandi nők hozzá vannak már ahhoz szokva, hogy a
férfiak évhosszat odajárnak távol tengereken túli országokban, s arra
való a kölcsönös erényességben való bizalom, hogy egymást ne féltsék.

Megvallom, a sok egyéb közt nekem is tetszett az a gondolat, hogy nem
kell idehaza lennem bizonyos idő alatt, a míg a kezdődő ember a
legkiállhatatlanabb valamennyi állatok csirkéi és csikói között.
Bizonyos, hogy az én hivatalom volna a bölcsőringatás. Akkor még is
ringasson engem inkább a hajó.

Két nap mulva hajóra ültem mynheer Ruyssennel, s egy időre bucsút vettem
Európától. Kedvező szél dagasztá vitorlánkat. Feleségem zsebkendőjével
integetett utánam a partról.

(– Követtél el utközben valami tengeri istentelenséget? állítá meg a
kifeszített vitorlákkal tovarepülő hajót a soltész.)

– Semmi feljegyzésre méltót.

(– Akkor ugord át az egész atlanti tengert a Csendes-oczeánnal
egyetemben; ne töltsd az időt repülő halak és éneklő syrének meséivel,
hanem köss ki egyenesen Bengaliában s folytasd ott, a hol valami
gonoszat tettél.)

Megérkeztem már!



NYOLCZADIK RÉSZ.  BENGÁLIÁBAN.


I. SZUMRO BEGUM.

Megbocsát nekem a kegyelmes törvényszék, kezdé másnap a vallatott bűnös,
ha némi körülményeket előre bocsátok. Ezek az általam elkövetett
legsúlyosabb vétkek felvilágosítására szolgálnak, a mik között vannak a
bálványimádás, soknejüség és királyölés.

(– Tudom, hogy mindmegannyi virtussá fognak azok átváltozni! sóhajta fel
keservesen a soltész.)

Igenis, hagyá helybe a vádlott.

Tehát, hogy az elején kezdjem: a Ganges partján Benáresz mellett van egy
óriási torony. Annak az ablakából nyulik ki egy emberderék vastagságú
bámbusz gerenda, arra van felakasztva hosszú lánczon egy nagy
vaskalitka. Abban a vaskalitkában ül egy ember, a kinek a toronyból
hosszú bámbúszrudon nyujtanak be enni és inni valót. A kalitka egy nagy
tó fölött libeg, melyet a Ganges szakadéka képez; ez a tó tele van
krokodilusokkal. Estenden csak úgy tátogatják a százfogú torkaikat,
fölfelé ácsingózva. Ha az a kalitkában ülő ember valahogy ki tudna törni
a vasrudakon s megkisértené a leugrást abba a tóba, bizonyosan felfalnák
a kajmánok.

S ki ez az ember ott abban a kalitkában?

Senki sem más, mint ő császári királyi fensége Sah Allum, a Nagymogul
koronaörököse.

S miért ül ő ott abban a kalitkában?

Azért, mert vendégszerető karokkal fogadta Mir Koszszimot, a bengáliai
nábob ő fenségét, mikor őt az angolok a patnai ütközet után országából
elűzték. Az angolok azután sah Allumot is elfogták a buxari ütközet
után, akkor Mir Koszszim tovább futott az audhi nábobhoz. Ennek a
fővezére volt Sommer.

Az angolok azt követelték az audhi nábobtól, hogy adja ki nekik Mir
Koszszimot és Sommert, hogy még két másik kalitkát függeszthessenek fel
a krokodilus-tó fölé, s azokba elhelyezhessék őket sah Allum mellé, hogy
ne unja magát ő fensége olyan nagyon.

Az audhi khán futni hagyta Sommert s nem adta ki a kalitka számára.
Sommer a dzsatokhoz menekült a Jumnak folyón túl. Ott új hadsereget
szervezett. Az angolok onnan is elűzték. Akkor futott a Radsputa
fejedelemhez, Joudporba. Annál is hadsereget alkotott európai rend
szerint, s meghódította számára a chitorei és az abnili rahjákat; az
angolok innen is elűzték. Nem hadsereggel, hanem ráijesztettek a
nábobra. Sommernek futni kellett.

Innen aztán Nujuf khánhoz futott, Delhibe, India fővárosába, a kinek
egész neve «Mirza Nujuf khán, Zülfikár, al Dowla» a nagymogul fővezére
és mindenttevő minisztere; Sommer itt is szives fogadtatásra talált.

(No ez épen hozzád illő csavargó lehetett, jegyzé meg a soltész.)

Nagy megtiszteltetés rám nézve!

A legelső napon már alkalma volt Sommernek meghálálhatni Nujuf khánnak a
baráti fogadtatást. Éjjel a lázadó maratták rajta ütöttek a fővezéri
palotán s meg akarták Nujuf khánt ölni. Sommer a hű kiséretével gyorsan
segélyére rohant s leverte a lázadókat. Azok pedig mennykő ficzkók, a
császári sereg válogatott csapatjai, a kik az előbbeni nagyvezérrel
megtették azt, hogy mikor nem fizette ki a zsoldjukat, megfogták,
kikötötték az égető napra hajadon fővel s addig tartották ott, míg nem
fizetett.

(– Ezt jó lesz nem publikálni, nehogy az európai katonák is megtudják!
dörmögé, nem a soltész, hanem a nagyfejedelem.)

A megszabadított császár hálából Sommerre bizta hadseregei szervezését.
Ez rövid időn oly hatalmas haderőt gyűjtött össze a benszülöttekből s
európai bevándorlókból, hogy egy év alatt meghódítá vele a szomszéd
dasásokat, elfoglalta fővárosukat, Agrát, nábobjukat, Nevil Szinget
beszorította Deig várába s e hozzájárulhatatlannak hitt sziklafészket
ostrommal bevette.

A delhii császár e diadalmas hadjárat jutalmául egy elfoglalt tartomány,
Szerdhána királyává nevezte ki Sommert. Így lett a trieri
fűszerkereskedő fiából király. Valóságos uralkodó király.

Ne méltóztassanak únni ez elbeszélést, kegyelmes uraim. Szükséges volt
ezt előrebocsájtanom, hogy kimagyarázhatóvá tegyem a sors bámulatos
fordulatait, a mik csak egy idegen égalj alatt történhetnek meg. Ez
fogja megérthetővé tenni azokat a nagy bűnvádakat, minek puszta neve
engemet a földre lesujt, de ha a lábam alatt levő földet leírhatom,
mindenki azt fogja mondani: kelj fel és menj békével odább! az a föld
termi ezeket a bűnöket, mint a csörgőkigyót, az upászfát: nem szived.

Szerdhána királyának birtoka tízszerte nagyobb, mint a trieri
fejedelemség, s jövedelme négyszerte több, mint a nagyherczegé. Gyönyörű
áldott ország: gabonában, gyapotban, dohányban gazdag. Sommer hatalmas
várat építtetett fővárosa mellé s haderejével féken tartá a
szomszédokat. Keresztültört a mevási erdőkön, miken eddig idegen hódító
soha át nem hatolt, a mik előtt vissza kellett fordulni Nagy Sándornak
diadalútjából, melyek Dzsingisz khán hordáit megszégyeníték s melynek
lakosai csak a szomszédokra kivetett harácsot beszedni törtek elő
ismeretlen rengetegeikből. Sommer betört a hódíthatlan kietlenbe s a
császár jobbágyaivá tette a zsarolókat, valamennyi fejedelmeikkel
együtt. Innen iziben a kegyetlen ballukok ellen fordult, a kik fiatal
leányok vérével áldoznak bálványisteneiknek s hetek alatt kiűzte őket
sziklavölgyeikből; utoljára a lázadó joinaguri rájah Pertaub Szing ellen
fordult, s mikor erővel nem birta őt legyőzni, szép szóval,
rábeszéléssel kényszeríté a meghódolásra.

A császár újabb jutalomról gondoskodott hadvezére számára, a mi hozzá
legméltóbb volt. Delhi legelőkelőbb fejedelmi családjában volt egy
leány, bámulatos szépség, a neve Zeib Alniffa; (hindu nyelven: «nemének
dísze») azt kérte meg számára feleségül. Sommer azt mondta a császárnak,
hogy csak oly föltétel alatt veszi nőül a csodaszép Zeib Alniffát, ha ez
áttér a keresztyén hitre.

A császár megütközve kérdezé tőle, hogy nem tudna-e szeretni egy brahmán
nőt?

– Épen azért, mert nagyon tudom őt szeretni, felelt a vezér, akarom,
hogy legyen katholikussá. Én már hajlott korú vagyok, van egy korhely
fiam, a kit elkergettem magamtól; ha meghalok, özvegyem a brahman szokás
szerint, velem együtt megégeti magát; de ha katholikus hitre tér át,
akkor nem a máglyámra lép föl, hanem a trónomra s lesz országomban
«begum», özvegy királyné, s nem kerül a derék ország korhely, kicsapongó
fiam kezére.

– Igazad van! mondá neki a császár s megengedé, hogy az ifjú, szép
fejedelemnő Sommer kedveért a keresztyén missionáriusok előtt a Krisztus
hitére térjen át: olyan nagy kegy, a minőt még európai ember ki nem
vívott Kelet-Indiában.

S a szép ifjú hölgy a bálványozásig szerette férjét: vele járt minden
hadjáratában, ápolta, híven őrködött felette, megóvta a leggonoszabb
ellenségtől, az árulástól, mely a hindu faj fejedelmét, mint a
liánvenyige az őserdőt, körülfonja. A szerencsés hadvezérnek tömérdek
volt az irigye, vetélytársa: az angol társaság is régi ellensége volt.
Gyakran csodaszerű volt megmenekülése a halálveszélyből, a mit Zeib
Alniffa figyelmes szeme látott meg rendesen. Egyszer mégis sikerült őt
megmérgezniök: a hős király hű neje karjai közt lehelte ki lelkét.

Ekkor érkeztem meg épen Szerdhánába, a hová Sommer meghívott tüzérsége
vezényletére. A megholt király után özvegye foglalta el a trónt «Szumro
begum» czím alatt. A fiát kizárta a király az öröklésből. Erkölcstelen,
rossz ficzkó volt. A királynő trónra lépte után, mikor már az özvegy
által rám volt bizva a várbeli tüzérség főparancsnoksága, egy pillanatra
láttam őt. Elébb meg akart vesztegetni, hogy szolgáltassam ki neki a
királynét, s mikor az nem sikerült, akkor fenyegetődzött, hogy mit tesz
majd, ha király fog lenni.

– No ha te király fogsz lenni, mondám neki, akkor én királygyilkos
leszek!

Végzetes jóslat volt ez. Hosszú ideig nem láttam azután a ficzkót.

A Szumro Begum erős kézzel ragadta meg a kormánygyeplőt, férje rendes
hadseregét megszaporította, ágyúi számát negyvenre fölvitte s a
hadgyakorlatoknál maga vezényelt személyesen, tüzes paripáján, vagy
csataelefántján ülve; nem sokára megtanulták a szomszédok fegyveres
kezét tisztelni, a császár pedig az eszéhez bízni; oly nagy lett a
befolyása, hogy az ő tanácsa döntött az udvar elhatározásainál.

S az ilyen keleti tanácskozások nagyon furcsa természetűek. Mikor Gholan
Kadir, a császár kegyencze, észreveszi, hogy befolyása csökken a Szumro
Begumé miatt, akkor beront a fővárosba a vezénylete alatti
rohillasereggel s elkezdi a császári palotát ágyúztatni. Az ágyúszóra
aztán hirtelen összeszedi Szumro Begum a maga csapatjait, összefog a
császári herczeg Jewán Bukkal, visszaágyúztatja Gholam Kadirt s
kiszabadítja a saját palotájában megostromolt császárt, akkor aztán
szépen eszükre térnek a harczoló felek s kiegyeznek. Ez még a lengyel
diætánál is praktikusabb módja az alkotmányos tanácskozásnak.

A belső zendüléstől megszabadult császár azután időt nyert a
külellenségek felé fordulhatni. A zűrzavar alatt elfoglalta Kuli khán
Ghokul Gúr várát: azt vissza kellett foglalni.

Hadserege volt hozzá elég nagy számú, csak vezérei lettek volna. De
hiányzott a «Szumro». Csak a «Szumro Begum» volt itt és még az is többet
ért valamennyi vezérénél. Három hétig ostromoltuk már Ghokul Gúr várát s
a parancsnok alkudozni kezdett a feladás végett. A császári sereg ez
alatt neki adta magát a dőzsölésnek; egy éjjel aztán, mikor gondtalanul
álomnak hajtá mindenki mámoros fejét, a közelben táborozó Kuli khán
rajta ütött mongol lovasságával a császári táboron s az álmából fölriadó
sereget tetszése szerint kezdte mészárolni. A fölgyujtott sátrak
fényénél a rémületes öldöklés képét a várőrség is megláthatá; arra az is
kirontott a kapukon; előhozta az ágyúit s hátulról támadva meg a
császáriakat, vészt, rémületet szórt a hadtömegeik közé. A császár
sátorát széttépték a golyók, s a palankinhordozói közül kettőt megöltek;
gyalog kellett futnia, s nem is tudta hová? két tűz közé volt szorítva.
És bizonyára veszve lett volna a gonosz éjjeli csatában Sah Allum minden
hadastól együtt, ha ott nincs Szumro Begum, a maga kis csapatával, a mit
európai tisztek tartottak jó fegyelem alatt.

A vész hírére a hős királynő maga rögtön palankinjába ült, s a hirtelen
kéznél levő testőrcsapattal, – alig volt száz ember, – meg a vezényletem
alatti ágyúüteggel a legveszélyesebb helyére rohant az ütközetnek.

Mikor elértük a kirohanó várőrséget, a délczeg amazon csak azt a szót
mondá nekem:

– Cselekedj, a hogy én cselekszem!

Azzal kiszállva palankinjából, lóra kapott s a kis testőrcsapatja élén
rárohant a várőrségre. Én tudtam a magam dolgát. Ágyúimat úgy helyezém
el, hogy azoknak a kartácsai mindenütt az előre rohanó királyné útját
seperjék tisztára, míg másfelől jól irányzott tekéim az ellenfél ágyúit
törték össze. Az néhány percz mulva hanyathomlok rohant vissza a vár
felé; de Szumro Begum egyszerre ért oda vele a felvonó hidhoz, s a
kinnszorult vezért elfogta s a várba behatolt és azt is elfoglalta;
hozzám vissza csak tized magával tért a királynő: testőrei többi részét
a várban hagyta őrségül.

– Most menjünk a császárt megmenteni! kiáltá, s az alatt egész rendbe
állított dandárjának élére állva, vágtatott az egész harczvonalban dúló
ütközet színhelyére. E zárt tömeg és ütegeinek pusztító tüze megtörte
Kuli khán hadát, a császári derék had összeszedte magát, feltüzelve egy
hős asszony példája által, visszafordult s tönkreverte az ellenséget. A
fölkelő nap teljes diadalunkat világítá meg. El volt foglalva a vár, s
le volt verve az ellen.

Sah Allum az egész hadsereg előtt ölelte keblére a Szumro Begumot, s e
dísznevet adá neki: «legkedvesebb leányom.»

Azt sem tartózkodott kimondani valamennyi vezére előtt, hogy ennek a
derék asszonynak köszönheti egészen mind maga, mind a vele együtt
harczolt hat császári herczeg és az egész hadsereg megszabadulását.

Erre aztán a Szumro Begum, asszonyi szemérmes elpirulással, így felelt:

– Nem az enyém az egész dicséret: nagyobbik része azt a vezéremet
illeti, a ki ágyúim tüzét intézte. Őt jutalmazd meg.

S e szókkal engem mutatott be a császárnak.

Sah Allum azt felelte rá:

– Légy te magad az ő jutalma.

S saját császári kezével vezette oda hozzám a csodálatraméltó szép arát;
tulajdon gyűrűjével jegyezve el őt a számomra, s egyúttal kinevezett a
Szerdhána tartomány együtt uralkodójának a Szumro Begummal «Maharadzsa
Kong» név alatt.

Így lett én belőlem nem «alhadnagy», hanem alkirály.

(– S ez mind az utolsó szóig megtörtént igaz dolog? szólt közbe a
soltész.)

– Ahogy megolvasható a delhii udvari krónikákban és még több is ennél.

(– Halaszszuk a többit holnapra! szólt a nagyherczeg. Ma érjük be azzal,
hogy egy andernachi cserzővargának a fia felkerült a delhii császárság
Szeharunporei országa Szerdhána tartományának királyi trónjára. Ennél
többet egy napra nem lehet tőle követelni).


A BÁLVÁNYIMÁDÁS.

Másnap folytatá a vádlott:

– Szép lett volna ez így nagyon. Kaptam egy országot húsz lak-rupia
jövedelemmel, hozzá egy csodaszép királyi feleséget, olyan szemekkel, a
mikhez hasonlítható drágakő nincsen; hanem egy nagy baj volt: hát a
másik feleséggel mi lesz?

Mindenképen utamban volt a vallás s ezt a Szumro Begum előtt be kellett
vallanom.

(– Én bizony nem látom át, hogy miért kellett bevallanod? szólt közbe a
soltész. Hazudtál te már azelőtt is eleget, nagyokat is. Ez is elfért
volna a többi között.)

Ne méltóztassanak kegyelmességtek elfelejteni, hogy az apám szomorú
temetésénél fogadást tettem, hogy ezentul istenes életet élek és soha az
igazságtól eltérő szó ajkamat el nem hagyja, s az a koporsószegből
kovácsolt gyűrű folyvást ott szorította a hüvelykujjamat s
figyelmeztetett fogadásomra.

Én tehát kötelességemnek tartottam a Szumro Begum előtt fölfedezni, hogy
nekem már van egy törvényes feleségem Hollandiában, a kivel nemcsak a
fölbonthatlan sakramentum köt össze, hanem még az a remény is, hogy
visszatértemkor keblén fogom találni kis gyermekemet, a kit tehát, még
ha elhagyhatnék is, el nem hagyok.

A szép királynő nemhogy megneheztelt volna ez őszinte vallomásomért, sőt
inkább nagyon felmagasztalt érte.

– A ki ilyen hűséges a távollevőhöz, az bizonyosan hűséges fog lenni a
közellevőhöz is. Az akadály nagy, de nem elháríthatlan. Csak a vallás
van közöttünk: az pedig megváltoztatható. Ha katholikusok maradunk,
akkor második nőt nem vehetsz, a míg az első él; mert ez a kétnejüség
vétke volna; ha pedig a Brahman hitre térünk át, akkor nekem, mint
asszonynak, trónon ülni, mint özvegynek újra férjhez menni tiltják a
szent könyvek. Hanem van a két vallás között egy harmadik, a «Civa»-hit,
országunkban bevett felekezet, a dzsangámok hitvallása. A dzsangámok
csak egy istent hisznek: a «Civát», annak a képét hordják a karjukra
akasztva, a Lingám-bálványt. Ezek nem ismernek el rangkülömbséget ember
és ember között, mint a brahmanhitüek, az asszonyt nem tartják lelketlen
állatnak, hanem mikép a keresztyén vallás hivei, minden embert
egyenlőnek vallanak. A dzsangám hit szerint lehet egy férjnek több
feleséget is venni, még idegen nemzetbelit is, és szabad velük egy
asztalnál étkeznie, ha a próféta Bazawa asztaláldását elmondták az étkek
fölött. Ha erre a vallásra térünk át mind a ketten, akkor elvehetsz
feleségül engem s megtarthatod a régit: tisztelet és szeretet megosztva
is egész marad.

Meggondoltam a dolgot. Egy egész ország sorsa függött elhatározásomtól.
Az egyik oldalon egy nép, mely uralkodásomtól várja fölvirágozását,
másfél millió tallér évi jövedelem, egy dicső hölgy, ifjúságtól ragyogó
arczczal, deli termettel, szerelemtől lángoló szivvel, ki minden
áldozatra kész érettem s a paradicsom minden gyönyörét kinálja ajkaival:
a másik oldalon pedig a római pápa, a szent Péter kulcsaival… ugyan
kegyelmes uraim, ha önökre lett volna bizva a választás, melyik után
nyultak volna?

(– Elmenj, perversus nebulo! kiálta rá a nagyherczeg, még minket is bele
akarsz vonni a condolentiába! persze, hogy mi is úgy tettünk volna, mint
te. Soltész uram is hamarább megcsókolta volna a szép menyecske száját,
mint a pápa papucsát, kivált ott az Isten háta mögött, Szeharunpore
ország Szerdhána tartományában. Bálványimádó lettél. Nem tehettél
másképen. Lelked rajta, számolj érte a más világon. – Ez a
bűnlajstromból törültessék ki neki!)

Még a soltész sem tudott ennek ellentmondani. Eleinte ugyan csak
szedegette komoly ránczokba az arczát; de végre ő is hagyta nevetésre
futni az ajkait, a többi biró urak példájára s a gazembernek kénytelen
volt elengedni a bálványimádás főbenjáró nagy vétségéről szóló vádat.

Kegyelmes uraim, tudjátok meg, hogy kettős házassági bünöm fölött
igazságosan itélhessek, minő más élet, más világ van ott, a hova a sors
engem elvezetett.

Maga az ég sem az, a mi minálunk. A hollandi nap még holdvilágnak sem
járná meg rajta. A lángözönlő ég fölforralja a vért és az agyvelőt s a
páráktól teljes lég phænomenonokat mutogat, mik a lázálmak
phantasmagoriáit elevenítik föl, hármas napok, tűzkeresztek jelennek meg
az égen, s délibábok, a mik fölfordított városok képeit mutogatják; néha
támad olyan borulat, melytől minden tárgynak elvész a szine. Erdők,
házak és emberarczok egyforma okersárga szint vesznek föl, mintha
meghalt volna a világ, s majd mikor megered a zápor, az olyan, mintha
tűzeső hullana alá az égből, szikrák, zsarátnok, olvadt láng özöne;
máskor meg a felhőszakadás véreső képében jelen meg, biborfénynyel
árasztva el az egész vidéket. Aztán forró napokon, mikor a pórok az uton
végig futnak, (mert uri rend soha sem fut, nyáron nappal nem is jár a
szabadban) akkor a lábaik által fölvert por úgy tünik elő a napsugárban,
mintha lángok között járnának, mint a pokol elkárhozottai.

És aztán ez a föld maga, mely a mi hollandi üvegházaink növényeit, mint
őserdőt tenyészti elő, a hol a mi cserépben ápolt dísznövényünk irtatlan
bozót, búvhelye a tigrisnek, s a napsugárban bujálkodó növényzet ambra
illatától ittas maga a levegő. A százféle gyümölcs, mely az év minden
szakában érik, megmagyarázza: hogyan élhet meg egy népfaj, mely
számosabb egész Európa lakosságánál, csupa növényétellel, huseledel
nélkül, melyet vallása megtilt. A borassuspálma maga mézet, olajat,
bort, czukrot szolgáltat neki, más pálma lisztet, vajat, tejet ad
ingyen, sőt van egy fája, melyen kész kenyér terem; emberfő nagyságú
czipók; nyersen édes gyümölcs s megsűtve kenyér.

(– De már ez sok! rivallt közbe a soltész. A mit eddig össze-vissza
hazudtál, csak hittem, a hogy hittem; de hogy kész czipók függjenek a
fákon, a miket csak le kell szakitani s elküldeni a pékhez, ez nagyon
erős!)

– Én nem bánom, szólt a vádlott, ha nem méltóztatnak kegyelmességtek
szavaimnak hitelt adni, küldjenek ki kegyelmesen egy deputatiót
Kelet-Indiába, vizsgálja meg, alaposak-e állításaim? S ha egyetlen
adatom hamisnak találandják, vessék el valamennyit a szerint.

(– No köszönjük a jó tanácsot! Hogy most küldjünk ki egy vizsgáló
bizottságot a világ végére s míg ez a földet körülhajókázza, addig
fűggeszszük fel a te kerékbetöretésedet! De már akkor inkább elhiszszük
akár még azt is, hogy eleven állatok vannak gyümölcs gyanánt felakasztva
a fákra, s lógnak rajta, mint nálunk a vaczkor.)

– A mint hogy úgy is van. Vannak itten nagy mókusok, azaz, hogy kis
kutyák, a melyeknek szárnyaik vannak és repülnek s melyek éjszakára a
hátulsó lábaiknál fogva felakasztják magukat a fákra s úgy lógnak
rajtuk, mint nálunk a fára felfutott tök gyümölcse.

(– Mondtam, úgy-e, szólt kholerikus kaczagással a soltész. Repülő
kutyák, a mik lábuknál felakasztva alusznak! Csak mondjad tovább, gaz
kópé! Hisz azért ül itt együtt az érdemes törvényszék, hogy neked
mindent elhigyjen. Már csak magam is szeretném megérni, hogyan mentenek
ki téged a fán termő kenyerek és a repülő kutyák a bigamia és
királygyilkolás bünei alól.)

– Azonnal rá fogok térni. Az egész körülfogó világ ellenállhatlan
befolyással van itt az ember kedélyére s maga az őslakó, vallásával,
szokásaival, megrögzött fogalmaival egy új élet elfogadására kényszeríti
a közötte letelepülő idegent. Ez a nép, melynek egy része mezitelen jár,
a másik a legnagyobb pompa drága terhe alatt görnyedve, keveréke az
eszményi szépnek és rútnak; majd hős, majd gyáva; szabad mint a madár,
és lenyügözött, mint egy szerzetes; paradicsomi semmiségében irigylésre
méltó, s óriási alkotásaiban bámulatra keltő; melynek városai pompára,
nagyszerűségre meghaladják az európai metropolisokat, templomai egész
hegyek: egyetlen sziklából művészi kézzel, tízezer oszlopos,
bálványtáborszerü épületszörnyeteggé kifaragva, s kunyhói nyomorultabbak
a mi hódjaink lakásainál; ez a nép, ezer istenével, a kinek mind
szolgál, áldozik, s a kik közül egy sem segít rajta, ez a nép, mely oly
szelid, hogy egy állatot meg nem öl; engedi magát széttépetni a
tigristől, elgázoltatni a szarvorrutól, maratni a kigyótól, s csipetni a
mérges rovartól, védelem nélkül, hanem a szomszéd fajt kiirtani nem
tartja véteknek; hol a nagy úr a nem osztályához tartozónak érintésétől
megfertőzöttnek hiszi magát s joga van hozzá, hogy annak azt a tagját,
mely ruhájához ért, levágja, s hol a szegény pária azt természetesnek
találja; hol az asszonynak a megholt férjjel együtt elevenen meg kell
magát égetni a máglyán, s hol az újra férjhez ment özvegyet úgy
tekintik, mint becstelen személyt; hol a beteg embert kiteszik a
folyópartra s kimondják rá, hogy megholt, s ha véletlenül felgyógyul,
nem szabad visszatérnie az élők közé, hanem keresnie kell a magához
hasonlók gyarmatát, kik egész társadalmat képeznek már, a holtak
nemzetét; a babona és költészet ez ősnépe között minden fogalom
elenyészik, melyet mi európai lakók magunkkal odaviszünk: más lesz az
erény, más lesz a bűn s más a beszámítás.

(– Ez a hosszú beszéd arra való volt, úgy-e, hogy ott a kétnejüség is
meg van engedve?)

– Igen is, meg van engedve, hanem egy föltételhez van kötve. Az első
feleségnek bele kell egyezni, hogy a férj második nőt vehessen. S míg az
belenyugvását nem nyilvánítja, a második nőt a férjnek megölelni,
megcsókolni nem szabad.


MAJMUNA ÉS DANESH.

Az én szép Zeib-Alniffám csodálatra méltó nő volt. Mikor a menyegzőnk
napján, mely valódi ázsiai pompával lett megülve, végre egyedül
maradtunk, hogy a szerelmesek estebédjét elköltsük édes, bizalmas
suttogás közt, ő nem volt rávehető, hogy mellém üljön az asztalhoz,
hanem velem átellenben foglalt helyet az asztal tulsó végén. Azt mondta,
hogy ezt az illendőséget meg kell tartanunk mindaddig, míg az első
feleségem engedélye meg nem érkezik, hogy a második nőnek is szabad
elmondani az asztalnál a Bazawa áldását. A míg pedig ez áldást az új nő
el nem mondhatja, addig egy pohárból nem szabad innunk, sem egymásnak a
kezét meg nem szabad szorítanunk, sem az új nőnek férje szemébe
belenézni nem szabad; fekhelyünkön pedig, a míg a tilalom napjai
tartanak, folyvást egy kivont kard fog feküdni kettőnk között, a mi
annak a jelvénye, hogy férj és nő egymáshoz nem közelíthetnek.

(No hiszen képzelem, gaz kópé, hogy sokat is respektáltad te azt a
kivont kardot! szóla közbe a nagyherczeg.)

Magam is abban a hitben éltem, hogy ha egyébkor bűnös életemben a
szivemnek szegzett kivont kard sem tartott vissza, hogy a más asszonyát
is kötelességei elfeledésére birjam, ezúttal egy gazdátlan kard csak nem
fog elriasztani, hogy a saját feleségem lehunyt szemeiről megtudjam,
milyen a mosolygásuk? Hanem az én Zeib-Alniffámnak több esze volt, mint
nekem.

Oly nyájas, oly szelid volt irántam, mint egy rabnő. Mindenféle
csodálatos gyümölcsökből saját kezeivel készített számomra különféle
italokat. Bort inni a Civa vallás nem enged: ámde e tropicus zónának
száz meg százféle gyümölcse van, a miből oly zamatos italok készülnek,
hogy az ember elfeledi mellettük a bort s a sörtől visszaundorodik, ha
egyszer ez ætheri, a nektárhoz hasonló italokat megizlelte. A pálmák
kifúrt kérge, az agavék levágott hajtása kanta számra önti az édes,
fűszerillatu nedvet, s azoknak mámorító hatása fokozódik az
álomgyönyörig; nem olyan az, mint a részegség, hanem hasonlít az
exaltátióhoz.

És e közben az én szép menyasszonyom tündérregéket mesélt nekem, minők
ott a pálmaerdők árnyában születnek. Elmondta nekem a szép Kamr
Eszszamán herczeg és a bájos Bedur királyleány történetét, kiket két
tündér, Majmúna és Danesh, mikor aludtak, szárnyaikra vett, távol
országokon keresztül magával röpített, mint vőlegényt és menyasszonyt
összehozott, s mikor azok a boldog örömek közepett ismét elaludtak, ujra
felragadott s a herczeget s herczegasszonyt hazavitte az apjához,
egyiket Indiába, másikat Persiába. Nagyon szép történet volt az, hanem
én elálmosodtam rajta. Bizonyos vagyok felőle, hogy az a fűszerillatu
nektár, a mit Zeib-Alniffa készített a számomra, idézte elő ezt az
álmosságot nálam, csak arra emlékezem még, hogy a mint a kereveten végig
dültem, Zeib-Alniffa is odajött hozzám, a kivont kardot odafekteté
kettőnk közé s aztán ő is letette a fejét mellém.

De én abban a perczben, a melyben a szememet lehunytam, már nem voltam a
földön. Hallottam a szél zúgását a fejem fölött, s mikor a felhőkön
keresztül törtem, azok mennydörgést hallattak utánam, mint mikor a
villám kettéhasítja őket. A millió csillag ragyogásánál megismertem a
Danesh tündért, a ki a hátán vitt; óriási férfialak volt, akkora
denevérszárnyakkal, hogy azok a kék láthatárt csapkodták, a haja,
szakálla nem volt szőr, hanem bambusz- és pálmalevél. Oly gyors volt
repülésünk, hogy a fejünk fölött levő hold, mely az első negyedet
mutatta elindulásunkkor, azalatt megtelt, el is fogyott az utolsó negyed
karajáig. Egy meteor sok ideig versenyt futott velünk, s mikor utolért,
a Danesh tündér hozzá rúgott a sarkával, s a tűzgolyó szikrázva pattant
szét alattunk. A földre letekintve, sebesen láttam alattunk eltünni
Chinát, a mit városainak porczellántornyairól s hosszú vízcsatornáiról
ismertem meg; Tibetet a nagy örökjég fedte Himalája hegygyel; a nagy
mongol sivatagot; míg végre megérkeztünk az Ararát hegyéhez, a mit
megismertem a körüle lobogó lángokról, a mik a tűzimádó parzok oltárai:
itt vannak a bakui öröktűz forrásai, s a Danesh tündér szintén a
tűzimádó pogányok egyik nagy szelleme.

Az Ararát hegye tetején van egy felséges nagy palota, a minek leirásához
emberi szavak nem elégségesek s a minek minden fala tele van írva olyan
emberek neveivel, a kik bizonyságot tesznek róla, hogy ők boldogok
voltak s magasztalják azért az Istent. Az aranynál fényesebb betűkkel
írt nevek úgy ragyognak mindenütt, hogy világosabbá teszik az éjszakát a
nappalnál. Danesh tündér itt letett engemet, a tenyerére emelve, egy
drágakövekkel s selyemmel bevont szobában, s elkezdett oly hangon
kaczagni, mintha a mennydörgés nevetne. E kaczagására olyan sirás felelt
a levegőből, mintha a meleg déli szél sirna.

– Elkéstél egy percznek a százezredik részével! kiálta fel Danesh.

– Megelőztél háromszáz æonnal! kiálta alá a másik hang, s abban a
pillanatban repülve szállt alá a Majmúna tündér az egekből. Ez is óriás
volt; de leány. Hajfürte csupa tengeri koráll, szárnyai mint a fényes
gyöngyház. Ez meg egy nőt hozott a vállain s azt letette mellém. Azzal a
két tündér egyszerre füstté változott, az egyik kék, a másik sárga
füstté s az a füst két kristálypalaczkba lassankint behuzódott, a mik
egy drága ételekkel és italokkal megrakott asztalon álltak.

A nő, a ki a kereveten ült mellettem, a saját feleségem volt, a kit
Niemengenben elhagytam: csakhogy minden sokkal szebb és bájosabb rajta,
mint a minőnek eddig ismertem; szemeinek tüze, ajkainak pirossága,
arczának mosolygása sokkal bájolóbb, mint minőnek valaha láttam; szava
csengőbb, hizelgése édesebb, egész lénye valami földöntúli.

Elhalmoztuk egymást csókjainkkal; az volt a legelső kérdésünk és
feleletünk egymáshoz s míg a boldogság mámorával saját lelkem egészen
megtölt, nőm arczán jól esett látnom, hogy ez a boldogságérzet az ő
szivét is ellepte. Ezer bohóságot is követtünk el egymással; gyermekek
voltunk, kaczagtunk, aztán neki ültünk a pompás lakomának, megosztottunk
egymással minden falatot: ittunk egy pohárból és ültünk egy széken s az
előttünk levő palaczkokat sorra kóstolgattuk, s úgy tetszett, hogy
minden újabb ital után édesebb, mámorítóbb volt a csók. Emberi nyelv ki
nem birja fejezni azt a gyönyört, a min megosztoztunk. Csak két palaczk
volt még az asztalon, egy kék és egy sárga. – Izleljük meg még ezt is!
mondá a feleségem. – Izleljük meg! felelém én s felnyitottuk a
palaczkokat. Hanem azokból ital helyett sárga és kék füst lövelt gyorsan
elő, mely megtölté az egész termet; a füsttömegek alakot öltöttek, az
egyikből lett Danesh tündér, a másikból Majmúna. Mi megtudtuk, hogy édes
boldogságunknak vége, s ismét el kell válnunk. Azzal a neveinket mi is
felirtuk a falra azok közé, a kik itt boldogok voltak, ragyogó betűkkel.

Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen én nekem nevezetes mondani valóm van a
feleségemhez.

– Tudod, hogy én király lettem? Rajtad kivül másik feleséget vettem.
Megengeded-e, hogy azt is megöleljem, megcsókoljam, úgy, mint téged?

Az asszony azt mondta: megengedem.

S hogy bizonyságom legyen az iránt, hogy ez órában együtt voltunk,
beszéltünk egymással, s ő nekem engedelmet adott, úgy megszorítá a
kezemet, hogy az ujjamon levő jegygyürű, az ő jegygyürűje kettépattant.

Én pedig azután, hogy neki is legyen szintén a felőli bizonyossága,
miszerint egy boldog éjt együtt töltöttünk az Ararat hegyi palotában,
neki adtam azt a «lingámo»-t az arany karpereczczel együtt, melyet
karomon viseltem a Civa vallás jelvényeűl s azon fölül egy szárnyát
annak az ágymennyezetnek, melynek árnyéka boldogságunk tündér örömeit
rejté, leszakítottam, s azt is neki adtam. A függöny sötétveres
selyemből volt, és rajta aranyszövetű sárkányok.

Azzal a két tündér mind a kettőnket ismét vállaira kapott, s ismét
dörgött utánunk a felhő, süvöltött az áthasított lég, sziporkáztak a
csillagok, a Himmalája jégcsúcsán már rózsaszint ragyogott a
hajnalsugár, a tündérnek sietni kellett; a tengert hallottam mormogni
alattunk; Danesh kétségbeesett sietséggel repült előre; a mint egy sugár
a keleti hegyek közül kilövellt, az őt, mint a lángnyíl lövellte át;
kiejtett a kezéből s én leestem a földre.

Szerencsémre nem nagyot estem; csak a kerevetről a padlatra.

(– De már mi szükség volt te neked még azt is elmondanod előttünk, hogy
mit álmodtál? zsörtölődék a soltész mogorván.)

– De már, kegyelmes uraim, ha ezt az én álmomat a niemengeni törvényszék
protokollumba vehette s arra itéletet alapíthatott, csak jegyezzék fel
kegyelmetek is, mert nagyon súlyos következései lesznek még ennek az
álomlátásnak in praxi.

Oly elevenen állt előttem ez a tündéries álom, hogy én azt reggel
Zeib-Alniffának úgy mondtam el, mint való történetet. Hogy első
feleségemmel igazán találkoztam az éjjel, bizonyította a bucsuvétel
alkalmával, a kézszorítás alatt kettépattant gyürű az ujjamon.

– Ez csodálatos eset, mondá Zeib-Alniffa, érdemes, hogy első
feleségeddel tudasd azt. Írd le az egész történetet, hogy azt neki
elküldjük. Egyik vezéremre fogom rábízni, hogy elvigye Hollandba az
izenetedet.

Én kaptam az ajánlaton s egy hosszú szelet khinai pálmapapirra, mely
olyan szivós, mint a bőr, felírtam az egész álomlátást, a királyné
odahivatott hét írástudó bonczot, azok a maguk névaláírásaikkal
hitelesíték, hogy ez valójában akképen történt s hogy Majmúna és Danesh
valóban oly régóta ismeretes két czég, mely a direkt összeköttetést
India és a világ egyéb részei között tündéri postaközlekedései által
fentartja, s mint az irott krónikák bizonyítják, köztudomásra létezik az
a palota Ararát hegyén, melyben az egymástól elválasztott boldog
szerelmesek találkoznak s annálfogva kétségbevonhatatlan tény, hogy én
és az első feleségem egymással egy boldog, vallomásokban gazdag éjszakát
töltöttünk vala el.

– Ezt a levelet, és az általad küldött lingámot, egy vég olyan
selyemszövettel, melyre arany sárkányok vannak szőve, elküldjük az első
nődnek. Követem indul azonnal a hajóra; mondá Zeib-Alniffa. Én azt
hittem, hogy már most ezzel hát egészen el van hárítva közülünk annak a
kellemetlen kivont kardnak az akadálya.

De csalatkoztam, mert az estebédnél ismét nem mondta Zeib-Alniffa az
asztal fölött Bazava áldását.

– Hát mire vársz még? Nem kértem-e már első feleségemtől, hogy adja
beleegyezését új nősülésemhez? Nem találkoztam-e vele? Nem adtam-e oda
neki a lingámot?

Zeib-Alniffa mosolyogva válaszolt:

– Valóban, mind azt megtetted. Hanem ő nem adott neked még semmit. A míg
az ő helybenhagyó levele kezemben nem lesz, addig én nem mondhatom el a
Bazava áldását az asztal fölött.

– Hát én nekem addig mindig a paradicsom kerítésén kivül kell a
virágillattal táplálkoznom, a míg a követünk a tengeri útat kétszer
megcselekszi?

– Csak egyszer. Ő visz magával néhány hímgalambot, azokból a
zöldtollúakból, a miket vőlegénygalambnak hínak. A mint első feleséged
megírja a helybenhagyó levelet, azt egy ilyen galambnak a szárnya alá
köti és az a galamb két nap alatt Hollandból ide repül. Tehát csak az
odavaló útat számítsd.

De nekem az is hosszú idő volt. Azon kezdtem gondolkozni, hogy majd nem
sokat kérdezem én, hogy mit mond a Civa, a Brahma, a Visnu, meg a többi
sok kezű, sok lábú istenség?

(– Hát Jehova? Te gazember! kiáltá közbe a soltész, méltó
felgerjedéssel.)

– Sehol sem tiltja a több feleségtartást! Jákob patriárkának volt kettő,
szent Dávidnak négy, Bölcs Salamonnak ezernégyszáz! Hanem hát kár lesz a
drága időt vesztegetni azzal, hogy itt most dogmatikus vitákba
elegyedjünk. Az én útam sietős! Úgy sem lett semmi az én elbúsult
szándékomból; mert én száztiz napot és éjszakát töltöttem együtt a
bübájos szép Zeib-Alniffával: együtt étkeztünk, egy mennyezet alatt
aludtunk; de soha sem jutottam annyira, hogy csak a kezét
megszoríthattam, vagy az ajkait megcsókolhattam volna.

(– No, azt szeretném megérteni, hogyan történhetett? mondá a
nagyherczeg.)

– Kivánja kegyelmességed, hogy mind a száztiz napnak és éjnek a
változatos történetét előadjam?

(– De hisz azt el ne kezdd! kiálta közbe a soltész. Csak úgy summázva
add elő.)

Föltettem magamban, hogy abból az álomitalból többet nem hörpentek föl,
a melyik a múlt éjjel a Danesh tündér hátára ültetett, s azt meg is
mondtam Zeib-Alniffának.

– Jól van, tehát készítek neked olyan italt, a mi egész éjjel ébren fog
tartani.

Ezt már óhajtottam.

Mert Kelet-Indiában a mindenféle philtrakészítés igen magas tökélyre van
emelve. Van olyan szer, a mitől a legcsendesebb kedélyű ember feldühödik
és harczi kedvet kap, ezt «bang»-nak hívják; a békeszerető elefántokat a
«khanverd» czukorbafőtt liktáriumával oly verekedő kedvre tudják
hangolni, hogy azok egymással párharczot vívnak a shah vendégei
mulattatására, a «kherat» italtól költővé lesz az ember, a legegyügyűbb
ficzkó meséket mond s azokat versekbe szedi folyvást, a «mhovak»
virágtól, a mi mannakép hull a fáról, a míg azt eszi a nép, olyan
engedelmes kedélyű lesz, hogy csak akkor lehet rajta megvenni a
«nazzerani» adót; a dacutok olyan mérget tudnak a forrásokba tölteni,
hogy az utasok elalusznak tőle. Ezúttal én velem Zeib-Alniffa a
«panzopari»-t kóstoltatá meg; a mi nem ital, hanem valami rágószer, s az
a tulajdonsága van, hogy még a részeg embert is úgy kijózanítja, hogy
csupa bölcseség fészke lesz a koponyája.

Akkor aztán elkezdett velem csupa okos dolgokról beszélni.

– Látod, mondá, még azzal, hogy én téged férjül választottalak, nincs
bevégezve az, hogy te valósággal az légy, a mi én vagyok, uralkodó. A
nép még most csak «Ráná»-nak nevez; még nem ismeri el, hogy te «Rájah»
vagy. Ez pedig nagy baj; – mert van még egy «Ráisz» is, a megholt férjem
fia, s a míg belőled Rájah nem lesz, ez mindig elsőséget tart a trónhoz.

– Ez bizony tökéletesen igaz; de hát mit kellene csinálnunk?

Az én szép Zeib-Alniffám aztán elmondta előttem az egész tervezetét,
mely szerint az uralkodásunk alá adatott tartományt valóságos hűbéri
meghódolásra lehet rábírnunk. Ez eltartott reggelig, s én józan és
higgadt voltam ez idő alatt, hogy még azt is megláttam, hogy az én
hasonlíthatlan szépségű Zeib-Alniffámnak a balorczája közepén egy
lencseszemölcs van, a mit eddig soha sem vettem észre, aztán meg, hogy
iszonyú sokat tud beszélni. Alig vártam, hogy megvirradjon. Nincs
kijózanítóbb philtra a világon, mint mikor az embernek a felesége
folyvást jó tanácsokat osztogat.

Az indusoknál pedig ez bevett szokás. Igazi indus «szing», a hogy ott a
nemes embert hívják, semmit nem kezd, mielőtt a feleségétől tanácsot nem
kér, sőt a magas rangú «csakúr»-ok, a mik olyanok, mint nálunk a bárók,
a hozzájuk intézett kérdésre sem adnak addig feleletet, a míg a
feleségeiktől meg nem tudakolták, hogy mit feleljenek? «Vajjon minő idő
lesz délután, Gholem Szing?» «Majd szólok erről a feleségemmel». Délután
aztán feleletet ad rá: «Pompás, derült idő lesz, Utsár Szing!» s meg
lehet, hogy már akkor szakad a zegernye-zápor.

Másnap hozzáfogtunk a tartományunk bekörutazásához, a mi megkivántatott
az én Ránából Rajáhvá emeltetésemhez.

Egész dandárt képezett a menet, mely fejedelmi körjáratunkat kisérte
lóháton, tevén, elefánton. Mi ketten, a begum és én, elefánton utaztunk.
Még pedig egymástól elkülönítve; mert azt az indus etiquette meg nem
tűri, hogy férfi és nő egy «szováriban» üljenek egymás mellett, ez a
neve az elefánt hátára kapcsolt mennyezetes hintónak. Az előcsapattal
ment a begum, az utócsapattal pedig én magam, s az elefántom hátára volt
csatolva egy jó bronz sugárágyú, a mi nagyon czélszerű úti szerszám volt
azon kéjkiránduláshoz, a hol százféle rablónépen keresztül kellett
kierőszakolnunk a szives fogadtatást. Én az egész idő alatt csak úgy
találkozhattam a feleségemmel, hogy az egyikünk az egyik elefánton ült,
a másikunk a másikon.

Résztvettünk az indus népség mindenféle ünnepében. A «kigyók
tiszteletén», a «kókuszok imádásán» mind végig kitartottunk; a Moharram
búcsujánál magunk is belegázoltunk térdig a Ganges szent vizébe; a
Holica ünnepén hagytuk magunkat az őrült guszszainek és fakirok által
veres porral telehintetni; a Ganéza ünnepén személyesen osztottuk ki a
«nuzzart» és fogadtuk el a «Khillát»-ot, a mi mindkettő ajándékot
jelent: az elsőt a fejedelmek adják az alattvalóknak, a másodikat a
jobbágyok az uralkodóknak s a miknek kicserélése nélkül nincsen
elismerve az uralkodói viszony.

Sorra látogattuk a nép hagyományos szent helyeit a bálvány szobrokkal
megrakott chaitiákat, pagodákat, gambiákat és baolikat, a mik részint
templomok, részint temetkezési helyek; a jainászok állatkórházait, a hol
az indusok beteg kutyákat, macskákat, ökröket, nemkülönben hollókat,
szarkákat és pulykákat ápolnak, a naussnik városait, a mikben nem lakik
más, mint nőszemély: a bayadérek, a férfi csak vendég, s a bayadéreknek
szabadságukban áll a királyok tanácstereméig behatolni, s a míg azok a
minisztertanácsot tartják, az alatt énekelni és tánczolni.

(Ez Istenucscse jó szokás! mordult közbe a nagyherczeg. Aztán igazán
szépek-e azok a bayadérek, héj?)

– Valóban elbájolók, kegyelmes úr; öltözetük csupa selyem és kashmir,
aranynyal és igaz gyöngyökkel hímezve, mezítláb járnak, de lábaik ujjai
drágaköves gyűrűkkel terhelve. Ruhájuk dereka ép olyan hiányos, mint a
mi hölgyeinké, csak azzal a külömbséggel, hogy a míg delnőink ruhadereka
a vállakat és kebleket hagyja fedetlen, a mi igen természetes, az indu
bayadérek ugyanazt felhúzzák a vállaikra és kebleikre egészen, s mi
azontúl következik csipőig, azt hagyják csupaszon, a mi nem kevésbbé
természetes.

(– No elég volt már ezekből az allotriákból! förmedt rá a soltész
haragosan. Most meg már a pogányok divatjáról kezd el disserálni!)

Magunk is tartottunk nagyszerű látványokat a nép mulattatására,
elefántok harczát elefántokkal és emberekkel, mik közül az elsőt
«muszti»-nak, a másodikat «szatmári»-nak hívják; indus oroszlánok
viadalát vadkanokkal, és szarv-orruak tülekedését egymás között. Viszont
a mi tiszteletünkre a barátságos nábobok rendeztek lámpás ünnepeket és
sakkjátékokat, a miken eleven alakok képezték a sakkfigurákat.

Bejártuk tartományunk legrejtélyesebb vidékeit, a hol a thugok laknak, a
kiknek vallásuk parancsolja, hogy az utasokat megfojtsák; a Bhilek
vidékét, a kik nem ismernek más isteneket, mint a nyavalyákat; a majmok
telepeit, a hol nem lakik más nép, mint a négykezűek, a majmok királyát
«Lengur»-nak hívják és a lakóit, majom-embereknek, a kik beszélnek, de
ruhát nem viselnek.

Fejedelmi körutazásunk minden napja új meg új bámulni valót hozott. Ha
elhagytuk a «hét bölcs városát», következett a «királyok temetkezési
városa», egy város, melyben nincsen más, csak templomok, és minden
templom alatt egy király nyugszik, és senki más nem lakik a városban.
Azután jött a búcsujárás a Buddha fájához, (mert ámbár mi a Civa
valláshoz tartoztunk, de alattvalóink többségének megnyerése végett a
Buddhának is kellett áldoznunk.) Innen elmentünk a «bölcsesség
kútjaihoz», melyeknek templomait azon bayadérek őrzik, a kik
menyasszonyfővel lettek özvegyekké, s a kiknek csak a templomban szabad
bayadéri mesterségüket gyakorolni mint istentiszteletet.

(– Csinos templomok, mondhatom! mordult közbe a soltész.)

(– De a liturgiájuk nem lehet unalmas, jegyzé meg a nagyherczeg.)

– Mindezen napok alatt nem láttam én az én felséges feleségemet
másképen, mint a trónusán ülve, vagy elefántháton, vagy palankinban
hordatva, a mikor én is rendesen másik trónon, elefánton, vagy
palankinban kuczorogtam; még csak diskurálni is alig volt alkalmunk
egymással.

A száztizedik napon végre visszakerültünk a fővárosunkhoz. E nap
reggelén az indulás előtt Zeib Alniffa levelet küldött hozzám, melyben
azzal örvendeztetett meg, hogy szent fogadalmunknak, melyet nálunk
«szent József házasságának» neveznének, a mai nappal vége jár.
Postagalambunk azóta visszaérkezett a várt engedélylyel. A midőn
városunk kapujához fogunk érni, az ország előkelői, a «Ráók» és
«Szing»-ek és a bölcsek, a bonczok és a szentek a «guszszainok» egész
pompával fognak elénk kivonulni s engemet ünnepélyesen fognak, mint
«rájah»-t üdvözölni, a mire e körúttal rászolgáltam. Akkor azután
következik egy nagy fejedelmi lakoma; a mit bevégez az
«Utterpán»-ajándékozás: a mi abból áll, hogy minden vendég kap egy
selyem-zsebkendőt, a mit maga a király öntöz meg rózsavízzel, ő pedig a
maga utterpánjait a királynétól kapja meg, a kitől azután a boldog férj
a «zenanah»-ában kérheti a rózsavízlocsolást. A zenanah pedig az a hely,
a hová csak a férjnek és a feleségnek szabad belépni: ez a boldog
családi szentély.

Megvallom bűnömet, uraim; dicsőségem érzete, s boldogságom előérzete
annyira eltölté a lelkemet, hogy nem jutott eszembe sem a Civa istenhez
felfohászkodni, a ki mindezeket adta, sem a Jehovához, a ki elveheti.

De egyéb bűnöm még ez ideig nem volt. Az a fakir, a ki egy cserepet hord
a fején, mindaddig, a míg az abba ültetett narancsfa kivirágzik s
gyümölcse megérik, s éjszakára egy fához kötteti magát, hogy állva
aludjék, nem szenved annyit, mint én, a ki az asszonyok legszebbikét
hordtam a tenyeremen száztiz napig, a nélkül, hogy annyit mondtam volna
neki: «édes!»

Itt volt hát az utolsó nap! A város előttünk állt; aranyozott tetejű
palotái a meleg ködön keresztülragyogtak elénk. Már láttam a piacz
közepén fölmagaslani a «baolit», mely alatt fekszik a «háromlábú tehén»
gránitból faragva, melyről azt vallja minden igazhivő, hogy éjfélkor
fölkel és elmegy legelni; már láttam a pompás faragványú kapukon
kitódulni a sokaságot, mely ragyogó fegyverzetében, lóháton és tevepúpon
ülve, közeledett elénk, a lovasokkal vegyest tódultak a bayederek és
fakirok: itt minden díszmenetben együtt jár az igazgyöngyös, csotárját
rázó paripa, meg a meztelen tagjait mutogató koldus, a brahminok, meg a
tánczosnők; arany, drágakő, szépség, virágok, aztán rongy, piszok,
nyitott sebek összekeverítve.

Zeib Alniffa, mint rendesen, az úti kiséret élén haladt a maga
elefántján, én pedig a kiséret végén, úgy, hogy egy jó ágyulövésnyi
távol választott el bennünket egymástól. Mikor a szemközt jövő
lovascsapat odaért a begum elefántjához, hallottam valami nagy
néprivallást, de nem tudtam az értelmét kivenni, csak azt láttam, hogy
erre Zeib Alniffa a szovariban felállt s heves taglejtésekkel kezdett el
szónokolni.

Ezalatt azonban egy fakir oda furakodott hozzám. A legrútabb példány, a
milyent valaha láttam. Ennek úgy látszott, hogy fogadása tartotta, hogy
tíz esztendeig le nem vágatja se a haját, se a körmét.

– Mit akarsz? kérdezém tőle.

– Azt, hogy végy föl magadhoz, felelé a fakir, oda akarok melléd ülni a
szovariba.

A fakirnak, az indus szentnek a kivánságát pedig teljesíteni kell,
akármit kér; kivált ennyi nép szemeláttára. Lehajoltam hozzá,
belemarkoltam az üstökébe, hogy megkönnyítsem neki a fölmászást s aztán
oda ültettem őt mellém a szovariba.

– Jól jártál, hogy teljesítetted a kivánságomat, mondá a fakir; mert
most az életedet mentem meg. Tudd meg, hogy a míg távoljártatok, a
városban lázadás ütött ki. Az összeesküvők letették a Begumot a trónról,
s helyette kikiáltották rájahnak az első férje, Szumro Sah fiát, Deli
Szingh Raiszt. Az elfoglalta a várost, megvesztegette a hadsereget, hogy
mind melléje álljon; a kik a te hiveid voltak, meg a Begum tanácsosai,
azokat mind kivégezteté: te rád is az a sors vár, ha kézre kaphat.

Nem akartam az őrültnek hinni. Hanem aztán hinnem kellett a saját
szemeimnek. A következő pillanatokban azt láttam, hogy az én kedves Zeib
Álniffámat durva férfi kezek megragadják s lerántják az elefántról,
azután kezeire, lábaira lánczokat verve, gyalog hajtják őt a város
kapuja felé, a szemtelen nautsnik hadától csufondárosan körültánczolva,
míg az üresen maradt szovariba egy férfi alak kapaszkodik fel, az
uralkodói gyöngyös süveggel, gyémántos kócsaggal a fején; a gyalázatos
kicsapongó rossz fiú, derék apja után királyfi, de eredetére csak olyan
német «Bursch», mint magam; s a ki mégis letaszít a trónról engem, s
lánczra vereti az én nőmet, a Begumot: egy hősnőt, a császár
megszabadítóját, országa újjáteremtőjét, csak azért, mert a gazember
kész volt a Buddha vallására áttérni, míg a Begum a Civa vallást fogadta
el. S ez elég volt, hogy azt a barom népet magához térítse.

(– Valóban, ilyen dolog Európában nem történt még soha! Jegyzé meg a
nagyherczeg.)

– Elkeseredésem nem ismert semmi határt. Így elveszteni egy pillanat
alatt országot és feleséget; megfosztatni hatalmamtól és szerelmemtől,
látni, hogy rabolja el egy gyáva ficzkó kincseimet, mik közt Zeib
Alniffa volt a gyémántcsillag, több volt, mint a mennyit keresztyéni
türelem és civai hülyeség vállvetve elviselhet; odaugrottam a
sugárágyúmhoz, mely a szovarihoz volt csatolva s neki irányoztam azt a
másik elefántnak.

Az új rájah ott szónokolt a körüllevő fényes és piszkos sokasághoz, két
keze szörnyen hadonázott, parancsokat osztva: jól czélba vettem ő
felségét. Az ágyu eldördült, s a következő perczben már nem volt se
korona, se fej a deklamáló alak vállai között, csak a két keze
hadonázott még, parancsokat osztogatva.

Ekkor aztán megfordítottam az elefántot s elvágtattam, a milyen gyorsan
az csak vinni tudott. Sokáig üldözött egész lovas csapat, hanem én az
elefántommal a dzsungál bozótjai közé vágtam, s míg az a sűrű berken
keresztültört, a lovasok elmaradtak mögöttem, az éj végre elvont a
szemeik elől. Az életemet megmentettem; de csak a meztelen életet. Nem
volt semmim, és nem voltam semmi.

(– De igenis voltál valami, szólt bele a soltész; két nő férje és egy
király gyilkosa.

(Minorem nego; majorem non concedo! veté ellen a herczeg. Miután a
második házassága csak «Szent József házasság» volt, annálfogva annak az
esete nem involválhat bigamiát; a mi pedig a királygyilkosságot illeti,
qui bene distingvit, bene docet; királygyilkosság az, a mit egy
alattvaló követ el egy koronás fő ellen; de mikor egyik király öli meg a
másikat, az nem «regicidium»; hanem «ordalia», fegyveres istenitélet s
ezt törvény és usus és pactum conventumok sanctionálják és ratificálják.
Submergantur!)

– (Tudtam! csattant fel a soltész, hogy ha beszélni hagyjuk a gazembert,
három ilyen capitale delictumból, minő az indololatria bigamia és
regicidium, olyan tisztára mossa magát, mint a szűz Susánna.)

– De hát mi hasznom volt mind ebből a dicsőségből? Én csak azért jöttem
ide, hogy kapitányi rangot szerezzek magamnak; nem akartam én királylyá
lenni. Mert sokkal jobb dolog nyugalmazott kapitánynak lenni, mint
exkirálynak. A rájah hívei nagy díjt tettek a fejemre. Elfutottam a
Bandzsári faj közé. Ennek nincs állandó hazája, hanem egyre kóborol a
Gangestől az Indusig, s a tengertől a Dhawalaghiri hegyig. Tökéletes
hasonmása a mi czigányainknak. Ezek közül akartam magamnak hadcsapatot
alakítani, hogy majd azzal visszahódítom az országomat s kiszabadítom a
fogoly királynémat.

Nem volt a vállalatomon Isten áldása. A bandzsárik fejedelme, mikor már
indulóban voltam a hadaival, jobbnak találta én velem magammal vásárt
ütni s minthogy az angolok is vérdíjt tűztek ki a fejemre, eladott nekik
készpénzen s az én nyomorult fejem oda jutott vesztére, a hol a
legnagyobb veszedelem várt rá: az angol keletindiai társaság kezébe. Ott
azután megtanítják az embert imádkozni, ha sehol sem.



KILENCZEDIK RÉSZ.  A TENGEREN.


I. A KALÓZ.

Engem nem tiszteltek meg azzal az angolok, hogy a krokodilusok tava fölé
akaszszanak fel kaliczkába. Ez a mulatság csak a benszületett igazi
shahok és rájáhk számára volt fentartva. Minden hosszas teketória nélkül
elszállítottak Bombayba, s ott hajóra tettek még ötven más magamforma
úri emberrel, kik mind Európából kerültek ide, a keletindiai náboboknál
szerencsét keresni; a kiknek az volt a főbűnök, hogy francziák, németek,
hollandusok vagy spanyolok voltak. A keletindiai angol társaság jogot
formált magának mindezeket összefogdostatni, a megriasztott nábobok
által (a kik maguk is mind megvesztegethető, gyáva gazemberek) kiadatni
s azután egy csomóban valamennyit elküldeni Uj-Caledoniába.

De hát kérdem én kegyelmességtektől, hogy midőn én abban a rozzant
kutterben egy velem egyenrangú spanyol hidalgóval egy padhoz lánczolva
izzadtam az evezőfeszítésben; Murder kapitány pedig azalatt osztotta a
födélzeten a parancsot, hogy Új-Caledonia helyett, a sokkal gonoszabb
Új-Seeland felé vitorlázzanak s a míg a keletindiai társaság a
deportáltak számára becsületes kétszersültet, füstölt húst és brandyt
utalványozott, s annak az árát Murder kapitány föl is vette, nekünk
mégis nem adott egyebet száraz halnál, meg poshadt viznél, hát akkor
melyikünk volt a kalóz? ő-e vagy én? Ki rabolta ki a másikat a tengeren?
ki élt vissza a tengerész törvénynyel? Én-e, vagy ő?

(– Átkozott a lelke! kiálta fel a nagyherczeg, nagyot ütve botja végével
a földre. Murder kapitány volt a kalóz!)

No csak azt akartam constatálni; mert a jogtalan erőszak ellenében
minden törvény szerint jogosult az önvédelem. A mint mi szegény
deportáltak vettük észre, hogy hajónk folyvást dél felé közeledik, a mit
a csillagok állásából kivehettünk, azon fölül a skorbut is kiütött
közöttünk a rossz élelmezés miatt, s ha panaszt emeltünk, korbácsot
kaptunk a hátunkra, elvégre összeesküdtünk, hogy egy éjjel
megszabadítjuk magunkat a lánczainktól s elfoglaljuk a hajót. Jogunk
volt hozzá. Mi voltunk a felperesek, a hajótulajdonos volt a jogbitorló.

Az én hidalgó társam nagy praktikus volt ebben a dologban. Megtanított
bennünket rá, hogyan lehet a békókat, mint a keztyűt vagy a csizmát
lehúzni az embernek a kezéről, lábáról. Az igen szép tudomány. De nem
adom ingyen.

(– Pedig pénzért nem veszszük meg, nem akarjuk hasznát venni! tiltakozék
a soltész.)

Mi tehát egy éjszaka, kiszabadítva magunkat a lánczainkból, fölrohantunk
a födélzetre, az álomittas legénységet megkötöztük, a nélkül, hogy vért
ontottunk volna s uraivá tettük magunkat az «Alcyon»-nak. Már most
kérdem kegyelmességteket, lázadásnak nevezhető-e e cselekedet? Mi nem
voltunk a keletindiai társaságnak rabszolgái, nem voltunk hadifoglyai,
nem voltunk gonosztevők. Nem volt neki semmi joga bennünket hajóhoz
lánczoltatni és deportáltatni. De épen elitélendő Murder kapitány
magaviselete, ki velünk, szabad urakkal, úgy bánt, mint néger
rabszolgákkal, egész héten hallal tartott bennünket, holott nem voltunk
mindnyájan pápisták s pénteken azért is füstölt húst adott ennünk,
holott csaknem mind pápisták voltunk.

(– De megérdemelte, hogy felakaszszátok érte a legmagasabb árbocz
fájára! förmedt fel méltó indignatióval a nagyherczeg.)

No lám, és mi még sem tettük azt! Az igaz, hogy csak azért nem tettük,
mert nem foghattuk meg. A mi igazságos jogaink kivivásának aktusa alatt
a bűnterhelt kapitány, vétkei súlyának érzetében, lemenekült a hajó
lőporos kamrájába s azzal fenyegetőzött, hogy ha őt meg akarjuk
fogdosni, a hajóval együtt a levegőbe röpít valamennyiünket. Mi tehát
alkudozni kezdtünk vele. Megmondtuk neki, hogy nem bántjuk, de el fogjuk
hagyni a hajóját mindannyian, a kik deportálásra vagyunk szánva. Erre
azt mondta, hogy vigyen bennünket az ördög. Akkor azután huszonnégy órai
fegyverszünetet kötöttünk.

Legelső dolgunk volt…

(– Jóllakni… előzé meg a soltész.)

Igen is, jóllakni és még nagyobbat inni rá. Megszolgáltuk. Azután a nagy
dereglyét a vízre bocsátottuk, elláttuk árboczczal, vitorlákkal,
áthordtuk rá a mennyi kétszersültes láda, meg italkás hordó belefért,
egy ágyút a hajóról felállítottunk a dereglye orrában, fegyvert,
töltényt összeszedtünk; azután a kutternek vitorláit, köteleit
összevagdaltuk, az ágyúit a tengerbe hánytuk, hogy üldözésünkre ne
indulhasson, a földabroszt, compaszt, távcsöveket elvittük magunkkal s
azzal, felhasználva a szép holdvilágos éjszakát, minden bucsúvétel
nélkül elhagytuk a hajót. Hogy talált haza azután Murder kapitány a maga
Alcyonjával? a felől biz én elfelejtettem kérdezősködni.

Ötvenen voltunk a dereglyén, menekülő deportáltak, ötféle európai
nemzet. Minthogy egyedül én voltam, a ki mind az ötnek a nyelvét
beszéltem, azért engem választottak meg hajópatrónusnak, a ki abban
külömbözik a hajóskapitánytól, hogy ez mindenkinek parancsol, míg amaz
csak azt hajtja végre, a mit társai elhatároznak.

(– Értjük, mirevaló a subtilis distinctió? szólt a soltész. Hogy ha
valami subscus talál esni, legyen kire kenni a hibát.)

Igazán bámulom kegyelmességednek éles elméjét, hogy mindent egyszerre
kitalál. Nem volna pedig semmi szükségem e superflua cautelára, miután a
mi társaságunk semmi olyan dolgot el nem követett, a miért az árboczrúd
igazságtételére rászorult volna. Czélunk az volt, hogy valahol a
Florida, vagy a Filippina szigeteken kikötünk, s ott alakítunk egy
szabad köztársaságot.

Tervünknek azonban nem egy várt akadály lépett útjába. Alig vesztettük
el szemünk elől az Alcyont, a midőn oly szélcsend fogott elő bennünket a
tengeren, hogy a vitorláink csak úgy lankadtan lógtak le a rudakról;
csupán evezéssel tudtunk előre hatolni. A szélcsend napokon át tartott,
legkisebb szellő nem fodorozta a habokat s nekünk ez alatt az
élelmiszereink tisztára elfogytak.

(– Hiszen most mondtad, hogy minden élelmiszert elhoztatok az Alcyonról,
mondá a soltész.)

A «minden» épen fele a «sok»-nak, és épen tizedrésze az elégnek. Ha az
élelmiszer volt a «sok», de a hozzá való száj volt a «több» s a többet a
kevesebből kivonni tiltja az algorithmus.

(– Ez való szent igaz, szólt a nagyherczeg; nyolczat a hétből ki nem
vehetek, kérek kölcsön…; no hát kitől kértetek kölcsön?)

Útunkba akadt egy tengeri rákász. Ilyenkor szélcsendben lehet azokat a
nagy rákokat fogni. Rá kiáltottunk: ohé! Méltóztatnak tudni
kegyelmességtek a természethistóriából a tengeri ráknak azt a
tulajdonságát, hogy az a világon minden állat, sőt emberek között a
legfélénkebb teremtés. Ha mennydörgést hall, vagy csak egy ágyúlövést,
ijedtében rögtön elrúgja a nagy ollói egyikét, hogy gyorsabban
menekülhessen. Ezt tudva, a tengeri rákászok azt a conventiót kötötték
ki a hadihajósokkal, hogy mikor őket meglátják a tengeren, akkor ágyúval
semmi jellövést ne tegyenek. E végett a vitorlájukra egy nagy veres rák
van pingálva. A rákászok viszont a velük találkozó hadihajóval tartoznak
megosztani a fogott rákjaikat.

– Ohé! kiáltánk tehát a rákászokra s kértük a rákilletményünket;
mivelhogy minden szárított halunk elfogyott már s csak féladag
kétszersültre voltunk szorítva.

– Ohé! kiáltának azok vissza. Mi okon követeltek ti tőlünk rákot? hiszen
ti nem vagytok hadigálya!

– De éhesek vagyunk és van ágyúnk, lőhetünk vele s akkor a ti rákotok
mind eldobja az ollóját: ez dupla ok!

A rákászok átlátták, hogy kettős okunk van a követeléshez s tengerészeti
«usus» szerint megoszták velünk a rákzsákmányukat.

(– No ez hát akkor nem is volt kalózság; hanem csak tengerészeti usus!
mondá enyhítőleg a nagyherczeg.

– Jól van, jól: ez hát csak csemege volt; nem rablás, hanem csak
torkoskodás, gyerekvétség; de halljuk csak a többit, mit miveltetek még
tovább a tengeren, ötvened magatokkal meg egy ágyúval? Hadd terítem ki
előbb a mappát! Akarom kitudni az útatok irányát, mert majd ebből fog
kisülni, hogy becsületes utazók voltatok-e, avagy pediglen kalózok; mert
nekem van annyi eszem és tudományom, hogy azt ki tudom találni, hidd
el!)

A vádlott hamisan hunyorított a félszemével s folytatá a vallomását.

– A Marquesas szigetek táján találkoztunk egy spanyol kereskedő hajóval,
melynek kapitánya, alázatos rimánkodásunkra, kávéval, csokoládéval és
nádmézzel látott el bennünket; erre tovább vitorláztunk az Aleutok felé,
a hol egy orosz kereskedőhajó tulajdonosa megszánta nyomorult voltunkat
s megajándékozott néhány tonna pálinkával és besózott tőkehallal; mire a
Jucatan sziget magaslatára értünk, ez a készletünk is elfogyott s
kénytelenek voltunk egy útban talált olasz kereskedő hajó gazdájától
szágó pálmalisztet, és néhány tonna sultaninát kölcsönözni.

(– Minek voltak nektek azok a «donna sultaninák?»)

«Sultanina» annyi, mint apró szőlő, tonnákra rakva.

(– A gazemberek! Még nekik apró szőlő kellett!)

Hát – szorultságában még azt is megeszi az ember, ha nincs más. Azután
meg a Barbadoes szigetek táján találkoztunk egy török hajóssal, a ki
füstölt disznóhussal és szalonnával ajándékozott meg bennünket «Isten
fizesse meg!» fejében; a Canari szigetek előtt egy chinai hajós
sziveskedett a borait megosztani velünk s a zöld előfoknál egy
madagaskári görög úgy megrakta a hajónkat rahat rakummal, hogy majd
elsülyedt alatta; továbbá a Tüzföld táján!

(– Megállj! Megállj! kiálta föl a soltész, mind a két tenyerével a
térképre csapva. Hiszen ha én a te útadat figyelemmel akarnám kisérni,
az kellene, hogy egy szöcskének czérnát kössek a lábára, s úgy ereszszem
el a mappán. Innen oda! onnan ide! Hiszen lóháton sem érlek utól.)

Biz ez egy kicsit kacskaringós utazás volt; de hát nem értettünk a
hajózáshoz, rossz volt a mappánk, s compassunknak szeszélyei voltak.

(– Szeszélyei voltak! Talán nőstény compass volt?)

De meg az igazat megvallva, biz én magam sem tudom, hogy igazán azok
voltak-e az illető vidékeknek a nevei, a miket felsoroltam, mivelhogy
azon a vidéken az a rossz szokás van, hogy a szigeteknek a nevei
nincsenek az utczaszegletekre felírva. Hanem annyit bizonyosan
mondhatok, hogy mind ezekkel az urakkal összetalálkoztunk, a míg a
tengeri vándorlásunk útján keresztül koldultuk magunkat.

(– Szép kis koldulás, mondhatom! Ötven felfegyverzett ficzkó; egy
ágyúval, gyors vitorlázó dereglyével, a minek ötven evezője volt: minden
hajót utól kellett érnetek.)

Mondhatom, hogy mindnyájan szivesen segítettek rajtunk, s a miben
látták, hogy szükséget szenvedünk, azt erőnek erejével tuszkolták ránk.

(– Hát a brémai kereskedőre emlékezel-e?)

Hogyne emlékezném. A derék jó emberre. A ki a Jóreménység fokánál
találkozott velünk. Nem hiába hívják azt Jóreménység fokának. Mindnyájan
el voltunk már rongyosodva; a viharok, a hosszas út, a hánykódások
foszlánynyá tépték ruháinkat. Ekkor ez a derék ember – áldott legyen
emlékezete – meglátott bennünket, megszánta meztelenségünket: levetette
a saját kabátját is, hogy bennünket fölruházzon. Az Isten áldja meg
jártában keltében!

(– Az pedig egészen máskép adja elő a dolgot. Hazatérve, rögtön panaszt
tett a Hanzai főtanácsnál, hogy egy kalózhajó, (épen a ti járművetek) a
tengeren kifosztogatja a hajósokat, mindenkit megsarczol, a kit útban
talál: őt is egész legénységével együtt puczérra levetkőztette, a mi
igaz is; mert még soha az, ember emlékezetére, meg nem történt, hogy
brémai hajóskereskedő a maga kabátját levetette s akárki fiának önkényt
odaajándékozta volna. Bréma nincs messze: ide hivhatjuk a terhelő tanut,
a kit úgy hiszem Schultzénak hínak.)

Hanem akkor kérem az én tanuimat is megidéztetni, a kik mellettem
bizonyítanak: a spanyol kereskedőt, don Rodriguez di Saldapennát
Badajozból, – az oroszt, Belóbratanoff Zvoinimir Tsinovnikot
Kamcsatkából, – az olaszt, Signore Sparafucile Odoardot Palermóból, – a
törököt, Ali Baba Ben Didimi effendit Brussából, – a chinait,
Chien-Csen-Toiping-Van mandarint Shanghaiból; a görögöt Karaiszkakisz
Leonidász Héroszt Trikalából…

(– Elég!!! ordíta föl a soltész, két tenyerével bedugva a füleit. Ne
mondd tovább. Inkább elhiszem egy lábig, a mit beszéltél! Tengeri
koldusok voltatok tehát? Tengeri «armer Reisender»-ek és nem tengeri
rablók? Megengedi kegyelmességed, hogy ezt kihúzzuk a bűnlajstromból? –
Restál a cannibalismus vétke. Halljuk az emberevést!)

Előre bocsátom, kegyelmes uraim, hogy nem minden időben és nem minden
országban és még ott is, a hol, nem minden körülmény között tekintetik
az emberevés halálos bűncselekedetnek. A Fidzsiszigetek lakói ezt valódi
hőstettnek tartják, s az elfogott ellenséget megenni legalkalmasabb
feladatuk. A mexikóiaknál az emberevés a vallásos kultuszhoz tartozott:
Magyarországon a nagy tatárfutás idején, mint Rogerius bizonyítja, a
minden élelmi szerektől megfosztott emberek kénytelenek voltak egymást
megenni. Ugyanezen viszonyok állnak a tengerészekre nézve is. – Egy
roppant nagy zivatar után, mely a Csendes oczeánon előfogott bennünket,
minden élelmiszeres tonnáinkat ki kellett hánynunk a dereglyéből, hogy
el ne merüljünk.

(– Ez már megint hazugság! rivallt közbe a soltész. Magad mondtad, hogy
«Csendes oczeán», ha csendes, akkor nem lehet rajta zivatar, most
mindjárt a kínpadra vonatlak s alkalmaztatom az «első» és «második
fokut», ha meg nem vallod benevolenter, hogy a Csendes oczeánon nincsen
zivatar!)

Igazsága van kegyelmességednek. Az emlékezetem csalt. A Csendes oczeánon
csakugyan nincsen zivatar. Hanem vannak czápák. Azok seregestől jöttek
ellenünk s hogy megszabaduljunk tőlük, kénytelenek voltunk az
élelmiszereinket kidobálni nekik, nehogy magunkat egyenek meg. Azt
reméltük, hogy majd csak találkozunk ismét egy jó szivű hajóssal, a ki
újra megtölti az éléstárunkat. De bizony mi nem találkoztunk többé
semmiféle vitorlával. Két hétig nem élhettünk egyébbel, mint a
csizmáinknak a talpával. Végre az is elfogyott. Nem állhattuk az éhséget
tovább. Elhatároztuk, hogy «tengerészlakomát» fogunk adni egymásnak.
Sorsot huzunk, s a kinek a neve kijön, azt megeszszük. Az én nevem jött
ki a kalapból. El voltam szánva, hogy pro publico bono meg fogok halni.
Hanem mikor már vetkőzni kezdtem, előlépett az én kedves bajtársam, a
spanyol hidalgó, a kivel hosszú ideig egy gályapadhoz voltam lánczolva,
s attól fogva testvérül fogadtuk egymást. A nemes spanyol így szólt:
«Nem te halsz meg, dicső rajah! Neked feleséged van; nem is egy, hanem
kettő. A te életed becses. Itt vagyok én, a te testvéred, ki
dicsőségemnek tartom, ha mint Curtius egykor a római megnyilt üregbe, a
ti éhező torkaitokba leugorva, a köztársaságot megszabadíthatom!» S e
szókkal a nemes lélek saját maga egy késkanyarítással leszelte a fejét s
odatette elénk. A többiek azután elvégezték a munkát.

(– S te is ettél belőle? kérdé a soltész.)

Nagyon éhes voltam.

(– Akkor hát bűnöd mégis csak constatálva van. «Emberi lélekkel biró
testnek megevése máglyán való megégettetéssel büntettetik.»

(– Megálljunk! szólt közbe a nagyherczeg; micsoda részét etted meg a
spanyolnak?

A lábát.

(– Az a kérdés, hogy van-e az embernek a lábában is lelke.

– Hogy ne volna? förmedt fel a soltész. Hányszor mondják: «a lábába
szállott az esze,» – «a lábaszárába szállott a bátorsága.» – Ész,
bátorság nem lehet lélek nélkül. – Nem mondják-e: «tetőtül talpig
becsületes ember?» – tehát a talpnak is van becsülete.

– Mind ezek csak közmondások és példabeszédek, szólt a nagyherczeg. Ha
az embernek a lábában is volna lelke, akkor annak, a kinek a fél lábát
levágják, egy negyedrész lélekkel kevesebbel kellene birnia, mint az
előtt birt s megeshetnék rajta, hogy háromnegyedrész lelke mennyországba
jut, egynegyed rész lelke pedig pokolra megy, vagy viceversa; a mi pedig
absurdum. Ez oly fontos kérdés, a melyben csak a theologiai facultás
itélhet. A míg annak az itélete meghozatik, addig a reus pöre
fölfüggesztetik.)

Egy hétig élhette világát vigan a bűnös a siralomházban; mert éppen
annyi idő kellett a theologiai facultásnak azon kérdés megvitatásához,
hogy vajjon végig van-e az emberben a lélek? meddig tart az? és hol
szünik meg?

Az itélet ekkép hangzott:

«Az emberi lélek tart az emberi testnek a térde kalácsáig. Ezért
szükséges templomban és imádkozás közben letérdepelni; mert odáig van az
emberben a lélek, a mi azon alul van, az már lelketlen appendix.»

(És így reusnak a cannibalismusban való büne is az irrelevabilisek közé
soroztatik! mondá ki a nagyherczeg.)



TIZEDIK RÉSZ.  UXORICIDIUM.


I. SECUNDOGENITURA.

(– No ezen gonosz tett méltó büntetésétől tehát megszabadultál volna; de
hátra van most az uxoricidium.)

Jaj dehogy szabadultam meg a büntetéstől, kegyelmes uraim. Nagyon is
meglakoltam érte. Mindnyájan, a kik e természetellenes táplálékban
részesültünk, oly valami embertelen dühöt kaptunk tőle, mint a milyen
kifejlődik a kutyában, a mit a másik eb megmart. Egyetlen falat ez
elátkozott étekből elég az emberrel megismertetni élő testtel a pokol
minden kínszenvedését. Én csak a lábából kaptam; talán azért nem haltam
meg tőle; de az is úgy égetett, úgy mart belül, elkezdve az agyamtól
végig minden porczikámon, mintha az ereim mindegyike végtől-végig egy
gyomor volna, s azt mind a görcs húzná össze. Társaim még borzasztóbb
kinokat szenvedtek. Szemeik kidülledtek üregeikből, ajkaik tajtékoztak,
egymást marták, s a saját testöket harapdálták össze, ordítottak és
sikoltoztak, kaczagtak és őrjöngtek, felüvöltöttek a holdra, mint a
kutyák. Sokan nem állhatták tovább az öldöklő kínt, s beleugráltak a
tengerbe, a hol elnyelték őket a czápák és a kalapácsfejű halak, a kiket
tengeri angyaloknak neveznek.

Az én tagjaimat az első kín után tehetetlen kőmerev marasmus állta el;
csak láttam, hallottam, de nem éreztem és nem mozdulhattam: az égető nap
oda sütött az arczomra s szemeimet ki akarta perzselni, a mikre nem
birtam a szempillákat lehuzni. Megfogni a láthatárt félkézzel és
fölhuzni a zenithre, kisebb munka lett volna nekem, mint a szempilláimat
lehuznom csak félig a kimeredt szemgolyókra.

Ekkor e végtelen kín közepett úgy érezém, mintha egy gyönge szárnycsapás
hűs szellője érné az arczomat. A vállamon ott ült az én fehér galambom.
Az a fehér galamb, a ki börtönből kiszabadulásom után olyan sokáig hiven
kisért mindenhova. Véginségemben újra leszállt rám Úgy érzém, mintha az
ő kiterjesztett szárnya betakarná az arczomat, hogy ki ne égesse a
lángoló nap a nyitott szemeimet. Ez árnyék olyan jól esett. Elaludtam
alatta.

Merre és meddig hányódott még azután az árbocztalan, vitorlátlan,
kormányozatlan dereglye? ki irányozta, ki vezette azt tovább? Más-e,
mint az az egy fehér galamb? arra nem tudok eszmélni. Társaim, kik velem
együtt voltak a dereglyén, mind elvesztek. A legtöbb kínjában beleugrált
a tengerbe, más ott halt meg az embertelen kínok között. Egyedül engemet
tartott meg a mennyei gondviselés további nehéz megpróbáltatások
számára.

Egy antwerpeni indiai hajós bukkant rá a dereglyére, melyet a hullám
kénye szerint hányt-vetett a hátán s a becsületes keresztyén, életet
sejtve még kadaveremben, fölvitetett a hajójára s újra egymáshoz
férczeltette a lelkemet a testemmel. Minden ellenségemnek megbocsátok a
világon, csak ennek az egy jóltevőmnek soha. Ha a tengerbe dobatott
volna, elnyelt volna a czethal s azóta én is ámbra volnék; mikép
méltóztatnak kegyesen tudni, hogy a czápák gyomrában terem az ámbra s
most templomot füstölnének velem. Így pedig csak ujabb gonosztettek
elkövetésére maradtam meg e világon.

Az indiai hajós ápolása mellett ismét visszanyertem emberi erőmet;
kihevertem a kiállott szenvedéseket; mire a hollandi kikötőbe
megérkeztünk, semmi nyoma sem látszott rajtam a viszontagságoknak, a mik
keresztülmentek rajtam.

Alig vártam, hogy újra visszatérhessek Niemengenbe s ismét megláthassam
az én kedves feleségemet és kis magzatomat.

Harmadfél éve mult már, hogy nem láttam őket.

Ezóta már a gyermek futni tud! Talán már a nevemre is megtanította az
anyja?

Milyen boldog leszek én itt most idehaza. Nem király, de apa. Nem a
begum férje; de a feleségemé. Áldottam a sorsot, hogy megszabadultam e
tartománytól. Van nekem tulipánkertem: többet ér az.

Éjet-napot egygyé tettem, hogy haza érjek. Lovas stafétát küldtem előre,
hogy a feleségemet értesítse megérkeztemről.

A jó lélek pompás lakomára várt haza, s mikor leszálltam a szekérről, a
nyakamba ugrott: huszonöt fonttal nehezebb volt, mint mikor elhagytam.

A viszontlátás boldog eszmecseréi után, az első szavam ez volt hozzá:

– Hol van gyermekem?

– Itt vannak «ők!» szólt a jó lélek ragyogó orczával, a lépcsőn
alászálló két dajkára mutatva, kik közül az egyik egy járni kezdő
ficzkót vezetett kézen, a másik pedig egy bepólált kis babát hozott az
ölében.

– Hát ez micsoda? kérdém, az utóbbira szörnyen elbámulva.

– No hát a másod szülötted! te bohó! szólt az asszony kedélyes
nevetéssel.

– Az én másodszülöttem? – Hisz én harmadfél év óta távol vagyok már.

– Hát nem emlékezel már rá, sipegé az asszony, szemérmesen elrejtve
piruló orczáját a keblemen: – mikor a Majmúna és Danesh tündérek
összehoztak bennünket az Araráthegyi palotában?

– Majmúna és Danesh!

– Tyhü lánczos lobogós teringette tündérei!

De még az asszonynak állt feljebb!

Hogy én hát az ő hitvesi hűségében akarok kételkedni? holott itt a
bizonyítékok a kezében: az én saját levelem, melyben elmondom, hogyan,
miképpen jöttünk össze a tündérek segítségével az Araráthegyi
kastélyban? Sőt nagyobb igazság kedvéért, itt van még a «lingám» is, a
mit akkor neki ajándékba adtam. Sőt még egy darab is abból a szövetből,
melynek kárpitos szárnyai boldog viszontlátásunknak sárkányszemű látói
voltak. Akkor én király voltam; ez a fiucska tehát: királyfi.

– De asszonyom! Az ilyen dolgokban én nem értem a tréfát! Kezdtem én
kiabálni. A mi álom volt, az nem komoly dolog, s annak nem lehet ilyen
élő következése. Én megengedem, hogy ön is álmodott akkor én felőlem, a
mikor én ön felől; hanem az a kis siró-rivó poronty: ez már nem álom, ez
valóság; még pedig nagyon kellemetlen valóság! Én megyek a
polgármesterhez! Én feladom a dolgot az érseknek! Összehivatom a szent
széket! Én nem hagyok magamból bolondot csinálni.

– Jó lesz, jó! Csak menjen ön a polgármesterhez, meg az érsekhez,
csináljon minél nagyobb lármát a dologból: akkor ön még egyszer akkora
bolond lesz, mint most.

Én pedig megtettem, a mivel fenyegetőztem; rohantam a polgármesterhez:
azt kihuztam az ágyából, mert már aludt; azt mondtam neki, hogy itt
vannak a francziák, arra az álom kiment a szeméből; akkor aztán
elmondtam neki az egész históriámat, majd elnyelt, akkorákat ásított.
Akkor azt mondta, hogy ez meggondolandó dolog: jőjjek holnap; addig
menjek a feleségemhez.

Nem is tehettem mást; mert egy garasnak ura nem voltam, a niemengeni
vendéglőben pedig előre le kell tenni a szálláspénzt, addig az embert be
nem eresztik, hát visszamentem szégyenszemre az asszonyhoz.

Az csak kötődött velem. Azt mondta, hogy ne pattogjak, nem ér az semmit.
Ha jó képet nem csinálok a dologhoz, enyim lesz a kár is, meg a csufság
is. Akkor csak hallgattam, mert nagy szükségét éreztem a vacsorának és a
pihenésnek, de gondoltam magamban, majd «bekötöm én a te koszorudat
holnap.»

Másnap megint elmentem a polgármesterhez; akkor már nem aludt.

Azzal fogadott, hogy mondjam meg legelébb is, hogy úgy beszéljen-e
velem, mint niemengeni konstáblerrel, vagy mint indiai királylyal?

– Hát mint indiai királylyal.

– No hát fölséges Maharadsa, vagy Nábob, vagy Sah! Tessék föltenni kérem
(föltétette velem a kalapomat s ő meg levette a hivatalsüvegét.) Tessék
elmondani előttünk, hogy az indiai királyoknak hány feleséget szabad
törvény szerint tartani? hány elefántot, tevét, rhinoczerost, hím és
kanczatündért s más efféle vonómarhát lehet a szolgálatában alkalmazni?

Vettem észre, hova akar kilyukadni? fordítottam a dolgon.

– Kérem szépen, csak tessék velem úgy beszélni, mint niemengeni
konstáblerrel európai szokások szerint.

– No hát hallod-e «te» konstábler. Vedd le mindjárt a kalapod! (Erre meg
ő csapta fel a magas süvegét s velem tétette le a kalapomat.) Mivelhogy
te keresztyén törvényeink ellenére, élő feleséged mellett még másik
feleséget is vettél, ennélfogva én neked kriminális processust akasztok
a nyakadba, kétnejűség miatt, megkorbácsoltatlak, a pellengérre
kiköttetlek s gályára küldelek.

Ez megint sehogy sem tetszett.

– Hát csak tessék velem inkább úgy beszélni, mint indiai királylyal.
(Ekkor aztán mind a ketten föltettük a kalapjainkat, úgy diskuráltunk.)

– Hát a mikor te király voltál, akkor te mindenkinek parancsoltál, tehát
a tündéreknek is; ha neked minden szabad volt, akkor az is szabad volt,
hogy a levegőn keresztül repülj, annálfogva abban semmi lehetetlen
nincsen, hogy az első feleségeddel találkoztál, hát akkor mi bajod
mostan? Elvesztettél valamit?

– Dehogy vesztettem! Inkább nyertem. Egy fiuval többet, mint a mennyire
számítottam.

– Él az a fiu?

– Hogyne élne? Ha nem élne: se fiu, se leány nem volna.

– Tehát ha él, akkor megvan. A mi megvan, az tény. A mi tény, azt nem
lehet nem ténynyé visszadisputálni. A tények erősebbek, mint az
okoskodások.

Akkor aztán megharagudtam, én is beszéltem, ő is beszélt, egyikünk se
hallgatott a másikra, utoljára kivertük egymásnak a fejéből a kalapot
kölcsönösen s én azt mondtam neki, hogy ez az eset nem is tartozik
polgári hatóság kanalazása alá, majd elintézi ezt a szent szék, a ki ezt
a szörnyű nagy botrányt nem hagyja megboszulatlan.

No hiszen, odajutottam még jó helyre.

Ez az egész Niemengen mind csupa atyafiság; sógor, koma, keresztapa az
egész világ és a mellett iszonyú erkölcsös emberek.

Lehetetlen itt azt valakire bebizonyitani, hogy valami erkölcstelenséget
követett el. Ha már csakugyan megtörtént, azt minden ember igyekszik
eltakarni. Azaz hogy titokban minden ember beszél róla s nagyon mulatja
magát rajta, de törvény előtt se látója, se hallója nem akar senki lenni
a megesett botránynak.

Minden cseléd, atyafi, komaasszony, szomszédasszony, azt bizonyitotta a
feleségem felől, hogy az az én egész távollétem alatt úgy viselte magát,
hogy mustrája volt a hitvesi hűségnek. Nem járt ki a házból máshova,
mint a templomba, nem járt hozzá más, mint a gyóntató káplán; még csak
új fejkötőt sem csináltatott magának azóta. Az én vádamnak tehát nem
volt semmi alapja.

Ellenben mily hatalmas alapon feküdt az ő védelme.

Itt volt az én saját kezem irta levél, khinai bőrpapirosra irva, abban
előadva az egész csodálatos találkozásunk. Az egész elbeszélés
hitelesítve hét boncz sajátkezű aláirása által. Elismertetett, hogy a
bonczok épen olyan hiteles személyek, mint a káptalanok idehaza. Azoknak
csak tudniok kell, hogy van-e az ő országukban Danesh és Majmuna nevű
tündér? Hogy azok nálunk Európában nincsenek, annak a klima az oka.
Hiszen itt elefántok sincsenek, azért az elefántok mégis valóságos élő
lények. Ki merné eltagadni az elefántot, csak azért, mert nem látta? Nem
mutat-e fel a szent irás is hasonló példát: midőn Illés tüzes szekéren
utazott? Hát mikor Jónás prófétát egy czethal szállította a gyomrában
tovább? A midőn ezek oly szent és hiteles emberekkel megtörténhettek,
akkor annak már gyerekség volt megtörténni, hogy a Danesh és Majmuna
tündérek egy férjet és feleséget egymás karjai közé vezessenek, kivált
midőn azok maguk is kivánkoznak oda; a hogy nem kivánkozott Jónás
próféta a czethal gyomrába.

De meg itt vannak az asszony kezében az akkori találkozás tanujelei, a
lingám, a minő csodát Európában nem készítenek, meg a sárkányos
selyemszövet, a minek még a készítésmódját s a szövet-anyagát sem tudják
itthon kitalálni. Ezek már csak elvitázhatlan tanubizonyságok.

Mindezeket egybevetve, a szent szék nem késik kimondani, hogy ámbár
csodálatos, és véges emberi elmével megfoghatatlan eset az, hogy egy
keletindiai Majmuna nevű tündér egy jámbor életű niemengeni asszonyságot
éjnek idején a hátára vegyen s vele a levegőn keresztül az Ararát
hegyére elrepüljön s onnan reggelre megint visszatérjen, a nélkül, hogy
a cselédek, éjjeli őrök s a többiek valamit észrevettek volna; de miután
sokkal inkább lehetséges mégis ennek a csodának a végbemenetele, mint az
a hallatlan szörnytett, hogy egy niemengeni tekintélyes polgárnő, egy
kapitány volt özvegye, egy konstábler és indiai király hitvestársa
hitvesi hűségén csorbát ejteni engedjen Niemengenben! a hol ilyesmi soha
meg nem történt (mert senki se panaszkodott róla) annálfogva itéltetik,
hogy a házasságtöréssel vádlott asszonyság oly tiszta és ártatlan, mint
Susánna, s az itthon talált második surculus masculusnak senki sem más
az apja, mint az, a kit «nuptiæ denominant!»

S azzal szépen nyakamba varrták az asszonyt gyerekestül s nekem bele
kellett szépen nyugodnom.

(A nagyherczeg úgy kaczagott, hogy a tokájával mind összetörte
keményitett nyakfodrait: «átkozott mulatságos történet! Nem adnám egy
nyerges lóért, hogy ezt meghallottam! Kimondták itéletileg, hogy ha az
ember az álmát leirja, hát akkor az valóság».)

(– De vajjon csakugyan így történt-e ez, a hogy elmondád? kérdé a
soltész.)

– Becsületemre… vagy mit is mondok? A nyakamon levő kötélre mondom, hogy
egészen így történt. Méltóztassék a niemengeni hatóságot megkeresni e
végett: az teljesen igazolni fogja előadásomat; mert a rendkívüli eset
még a város krónikájába is feljegyeztetett csodálatossága végett. S ez
indokolja majd azt a cselekedetet, a mit ezután elkövettem, s a mit
előadandó leszek.

(De majd holnap!)


A SIVÓ-HOMOKBAN.

– No hát jól van. Ez is megesett. Bizonyosan nem én voltam az első
ember, a kin ilyenforma tréfa keresztül ment. Más sem igen halt bele.
Gondoltam, majd csak én is beletörődöm.

Hanem hát egy igen rosz szokásuk van a niemengenieknek, a miben más
közönséges emberektől külömböznek. Más országban, ha valakit az a
szerencsétlenség ér, hogy a felesége összetéveszti valami más emberrel,
hát az olyan férjet csak a háta mögött szokták kinevetni s ha jön
valahová, nagy ajtót nyitnak előtte, hogy beférjen rajta a szarvaival:
ezek azonban szemtől szembe csufolják ki a bajbakeveredett embert. Az
asszonynak elnézik, hogy hibázott, hanem a megcsalt férjet halálra
boszantják.

Föltettem magamban, hogy jól van hát, megbocsátok a feleségemnek,
behúnyom a félszememet; de a mint kimentem az utczára, mindjárt kész
volt a boszúságom. Minden szemközt jövő megállított, felséges urnak
czimezett s a koronáim után tudakozódott (többesben.) Egyik azt kérdezte
tőlem, hogy nem volt-e azóta látogatóban nálam a Majmuna tündér? Másik
azt mondta, hogy ő is látott már egy gólyát, a melyik egy pólyás
gyermeket vitt a csőrében, a levegőben repülve. Ha valahova mentem s a
kalapomat letettem, mikor föl akartam tenni, már ki volt lyukasztva a
teteje, s ha kérdeztem, ki tette azt, azt mondták, a saját szarvam
lyukasztotta ki. Postán rám küldték levélben a «nyámnyila-oklevelet»
(Szimándli diploma). Éjjel odajöttek az ablakom alá s az egész
történetemet elénekelték csufondáros versekben elejétől végig. S
reggelre odafestettek az ajtómra egy embert, a ki kakason lovagol.

Dühödt voltam, mint a tigris.

S nem védelmezhettem magamat.

Más országban bezzeg hamar segít az ember magán az ilyen üldöztetések
ellen. Odaküldi a cartellhordóit a legelső gúnyolodóhoz s kihijja egy
szál kardra s megeteti vele a vasat. A többi aztán csomót köt a
nyelvére. De itt legelőször is nem kap az ember senkit, a kit a
cartellel elküldjön, s ha levél utján, vagy személyesen provokálja az
ember a megsértőjét, annak a legelső dolga az, hogy elszaladjon a
polgármesterhez s feljelentse, hogy őt meg akarják gyilkolni. Ha pedig
felfricskázza az ember az elégtételt adni vonakodót, az viszi rögtön a
megbántott orrát a markában a soltészhoz s fizettet az emberrel három
márkát az egyszerű fricskáért, hatot a pofonnal összekötöttért. Úgy,
hogy a feleségem nem győzte a sok birságot fizetni helyettem a mindennap
felpofozott gúnyolódókért, én pedig egyebet sem tettem, mint mindig a
törvényszéket laktam a sok testi sérelem miatti megidéztetések
következtében.

Ezt a veszett állapotot se én nem állhattam ki sokáig, se a feleségem.

Az asszony mindig beteges akart lenni, a mióta hazakerültem.

Egyszer aztán azt mondta, hogy neki nagyon szükséges volna fürdőre
menni, menjünk el Vliessingenbe.

Hát én kaptam rajta: gondoltam, hogy majd ott lerázom a nyakamról a sok
csúfolódó rosszakarómat.

Dehogy ráztam le. Hát nem mindennap irtak utánam levelet, a miben
otrombául sértegették férji becsületérzésemet!

Egyszer a többi között egy ilyen tartalmú levelet kaptam:

– Oh te bolond! No ugyan nagy szüksége is van a feleségednek a Majmuna
tündérre, hogy őt az Ararát hegyére elszállítsa; elviszed te őt oda
magad is a saját tevehátadon. Hát nem tudod, hogy épen Vliessingen az az
Ararát hegye, a hová a Danesh tündér a feleségednek a férjét elvitte, a
ki nem te vagy. Most is az küldött a számára egy ujdonatúj főkötőt,
piros bársonyból, aranypaszománttal, csipketarajjal; valahányszor azt
felteszi, az mindig azt jelenti, hogy ma elmegy az uram hazulról. Oh te
Andapálkatonája!

No már ez mégis több volt az elégnél! A feleségem csakugyan azokban a
napokban kapott egy olyan főkötőt, a milyen a leirott, s mikor azt
feltette, olyankor mindig úgy tetszett, mintha mosolygósabb volna az
arcza, mint egyébkor.

Elkezdtem vele e miatt a fejkötő miatt veszekedni. Kértem, hogy ne
viselje, vagy ha felteszi, hát ne menjen ki vele sétálni. Csak azért is
viselte. Ha dühösködtem, a szemem közé nevetett. Engem pedig boszantott
az a főkötő kimondhatatlanul.

Egyszer aztán valami üzleti dologban el kellett mennem Antwerpenbe.

Azt már tapasztaltam, hogy az asszonyok olyankor, mikor a férjeik valami
útra készülnek, rendkívül gyöngédek hozzájuk. Az én feleségem ezen a
napon olyan szeretetreméltó volt hozzám, hogy még el is akart kisérni
egy darabon gyalog; minthogy a vliessingeni fürdőtől a tengerparton
végig nem szabad kocsival járni. Nem hagyta magát lebeszélni róla. Nekem
pedig mintha sugta volna valami, talán az a fehér galamb ott a vállamon,
hogy ne engedjem őt magammal jönni: jobb lesz mind a kettőnkre nézve, ha
ő otthon marad. De már a fejébe vette, hogy elkisér s nem hagyta magát
leverni.

Megint azt a piros bársony főkötőt tette fel. Én megint pöröltem miatta.
Ő jól kinevetett.

– Oh te bolond! Ugyan kitől féltenél ott a homokbuczkák között, ha csak
a sirályoktól vagy a földi kutyáktól nem?

Méltóztatnak kegyelmes uraim ismerni azt a vidéket? Ha nem, hát leirom
nehány szóval.

Egy elátkozott homoksivatag az egész, messze nagy területen, a hol mély
pocséták s magas homokbuczkák váltogatják egymást, tele nőve rőt színű
bozóttal, rekettyével és hangafával, a mi egy se nő olyan magasra, hogy
a legelésző tehén szarva ki ne lássék belőle, a mit a pásztorok hosszú
lábtókon őriznek. Ezt a laktalan kietlent egy hosszú, levert czölöpzetre
rakott töltés választja el a tulsó oldalon messze elterülő
sivó-homoktól.

Ez a sivó-homok valami rettenetes elem. A föld és a víz egyesülve egy
közös czélra: megölni mindent, a mi útjába akad. A két éltető elem,
olyan alakulásban, a mi csak halált adhat. A sivóhomok felszine
száraznak tetszik, olyan hullámok látszanak rajta, mint magán a
tengeren. Tengerhomok az, fölül kiszárasztva a széltől, alul
felnedvesítve a tengertől. Nem látni azon semmi növényt.

S jaj annak az embernek, vagy állatnak, a mi véletlenül beletéved, ha
csak szárnya nincsen. A sülyedő homok egyszerre csak megindul alatta s
attól a pillanattól fogva el van veszve. Ha az egyik lábát fel akarja
emelni, a másik még mélyebbre sülyed. Eleinte csak tréfának veszi: azt
hiszi, ki lehet onnan menekülni. De az elnyelő homoknak nincsen feneke.
Úgy szijja befelé az embert, mint a kigyó a szájába fogott galambot,
ízről-ízre. Mikor már övig lesülyedt, akkor kétségbeesik a küzködő;
érzi, hogy nincs szabadulása s minden mozdulatával még mélyebbre fúrja
maga alatt a sírt, míg lesülyed álláig, a homok az ajkáig ér; hasztalan
kiált, senki sem segíthet rajta: a ki hallja a jajgatását, az is elfut,
mert a mentségre sietőnek is vele együtt kell meghalni. A homoksír
összecsukódik a feje fölött, s aztán csak egy kerek tölcsér a sivó-homok
közepén mutatja még, hogy hol mult el egy ember. Az első szél azt is
eltakarja.

Tehát jobbról volt a buczkás semlyék, balról a sivóhomok, középen a
töltés: mi ketten azon sétáltunk végig karöltve.

– Látod kedvesem, mondám a feleségemnek, milyen boldogul élhetnénk mi
egymással, ha senki se háborgatna bennünket. Az én boldogságomból
például semmi sem hiányoznék, csak épen az a piros bársony fejkötő. De
úgy, hogy ne viselnéd.

– Csodálatosan egyetértünk; mondá az asszony. Látod, nekem sem hiányzik
a boldogságomból semmi, csak ez a piros bársony fejkötő; de úgy, hogy
viseljem.

– Hát viseld, nem bánom; viselj három piros bársony fejkötőt egymás
hegyében. Csak az alatt, a míg én odaleszek, ne viseld ezt az egyet.

– No hát nem viselem.

– Esküdjél meg rá.

– Én bizony nem esküszöm, mert akkor ha meg nem találnám tartani,
esküszegő lennék s az nem volna érdemes egy fejkötőért.

– De hát kedvesebb neked az a fejkötő, mint én vagyok?

– De hát annyira gyűlölöd te ezt a fejkötőt, hogy miatta engemet is
gyűlölsz?

– Van okom ezt a fejkötőt gyűlölni s nem akarom, hogy ez az ok te rád is
átszármazzék. Fogadd meg, hogy nem teszed fel addig.

– De nem fogadom meg. Csak azért sem. Ne légy olyan rigolyás.

– De ha én megmutatom neked, hogy nem fogod azt viselni! Olvasd el, mit
irnak nekem Niemengenből.

Azzal kivettem a tarsolyomból az említett levelet s odaadtam neki azt,
hogy olvassa el.

Az asszony arcza olyan vörös lett erre, mint az a fejkötő.

Lábaival toporzékolt s a fogait összecsikorította.

– Már most csak azért is viselni fogom ezt a fejkötőt! kiálta: s a
levelemet összegyürve, odahajítá a sivó-homok fölé.

– No hát azért sem fogod viselni! ordíték én magamon kívül s letépve a
búbjáról a főkötőt, utána hajítám azt a levélnek a sivó-homokra.

Hogy erre a jelenetre mi következett? azt csak akkor lehet igazán
elképzelni, ha először leirom a feleségemnek az alakját.

Mert tudnivaló az, hogy Hollandiában is szoknak a házastársak egymás
között verekedni, csakhogy ott aztán rendesen a férj megy panaszra a
biróhoz a kapott kék szemével: az asszony döngeti el az urát. Az én
feleségem pedig egészen ahhoz való asszony volt. Nálamnál fél fejjel
magasabb; széles vállakkal és hatalmasan kidomborodó kebellel.
Kinyújtott karral el tudott egy kis gyermeket a tenyerén tartani, s azok
olyan tenyerek voltak, hogy a kit azoknak egyikével képen felejtett,
annak nem kellett visum repertum. Hát ennek az asszonynak mertem én a
pirosbársony fejkötőjét letépni a fejéről.

Abban a pillanatban, mint a megdühített elefánt, nekem jött az asszony,
s úgy taszított mellbe két ököllel, hogy én hanyatt bukfenczeztem, le a
magas gátról a zsömlyékes oldalra, s egyenesen fejjel bele egyikébe
azoknak a pocsétáknak, a mik tele vannak azzal a keserű, sós, szikes
latyakkal, a miben még a piócza sem terem meg, s a mi úgy csípi az
embernek a száját, ha véletlenül belekóstolt, mintha nyers tormát kapott
volna be. Hozzá még fejjel lefelé estem a kátyuba s az meg a fenekén
tele van holmi leülepedett iszappal, a minek megint az a jó
tulajdonsága, hogy ha az ember bőrét bekenik vele, hát úgy felmarja,
mint a csalán. S nekem az egész fejem állig belement ebbe az iszapba.
Csak nagy lélekjelenlétem szabadított meg, hogy oda nem fulladtam, a mi
nagyon megeshetett volna. A legjobb uszó is elfelejti az egész
tudományát, mikor a fejét az iszaptól eltemetve érzi. Nagy nehezen, de
mégis kikeczmelegtem, s vaktában kikapaszkodtam valamerre a pocsétából.
De nem láttam én se eget, se földet, mert a két szememet úgy marta az a
finom kristályokkal teljes iszap, hogy ki nem birtam nyitni. Nagy idő
telt bele, míg kiprüszköltem a keserű moslékot, a mivel orrom, szájam
tele lett; s a két szemem világáért sokáig kellett a két öklömmel
küzködnöm, míg annyira jutottam, hogy ismét látóvá legyek; de a fülem
még akkor is csengett, hogy nem hallottam vele semmit.

Feltápászkodtam nagy nehezen; de mint afféle vízbefulástól megmenekült
embernek, a kinek még azonfölül az egész bőre is úgy ég, mintha csupa
hólyaghuzóval volna beragasztva, csak azután kezdett lassankint még arra
is gondom lenni: hogy hát egyéb baj nem történt-e a világon? A
feleségemet nem láttam sehol; vajjon hová lett? A nagy krákogástól,
prüszköléstől nem tudtam kiáltani, hogy a nevén szólíthattam volna. Hogy
a töltésre fölmehessek, messzire el kellett gázolnom a süppedékben; mert
ezen az oldalon a czölöpzet meredeken áll, minden burkolat nélkül. A míg
egy feljárót találtam, abba is jó idő belekerült. Egyszer aztán
felkapaszkodtam mégis, s szétnéztem, hogy merre van a feleségem? A
hosszú töltésen nem volt. Azután elnéztem a sivó-homok felé, s arra
aztán a vér aludt meg ereimben attól a látványtól, a mi ott várt rám.

Az esztelen asszony utána futott a kedves főkötőjének s meg is kapta azt
s föl is tette a fejére. De már a mikor én láttam, csak a feje látszott
ki a sivó-homokból, meg a két fölemelt karja.

Rettenetes kép volt! Szemei rám voltak meredve, mint egy iszonyú bűnvád.
Két keze a görcsösen szétmeredt ujjakkal kapaszkodni látszott a
megfoghatatlan semmiségbe.

Szája nyitva volt, de nem volt már hangja: még élt és már el volt
temetve.

Nem gondolkoztam semmiről, csak rohantam feléje egyenesen, hogy
kiszabadítsam.

A mint ezt meglátta a sülyedő asszony, hirtelen alácsapott a két
karjával haragosan a homokra, mire a vállai kiemelkedtek, hanem a karjai
sülyedtek alá. Talán el akarta dugni előlem a kezeit, hogy meg ne
foghassam.

Ugy sem foghattam meg, mert alig tettem ötven lépést a sivó-homokban,
egyszerre csak lesülyedt a lábam alatt a föld.

Ekkor vettem csak észre, hogy magam is minő veszélyben forgok. Annyi
józan ész, vagy tán életösztön megmaradt nálam, hogy hirtelen arczra
vessem magamat. Így nagyobb területre elosztva, a test terhe nem
sülyeszti azt oly gyorsan alá. Azután óvatosan majd az egyik kezemet,
majd a másik lábamat húzva ki a homokból, megkisértém visszafelé csúszni
hasmánt a halálos területről. Végtelennek tetsző időbe került az, míg
így hátrafelé mászva, odább vonszolhattam magamat, s ezalatt folyvást
látnom kellett magam előtt azt a szemem láttára elmerülő alakot, utóbb
csak egy fejet már, mely vonalról vonalra sülyedt el előttem, s azalatt
folyvást a szemembe nézett izzó, lángoló, aztán meg fagyos, kőmerev
szemeivel s a míg az ajkai nyitva voltak, olynemű zúgás volt a fülemben,
mintha az egész tenger csapkodná benne a sziklákat, s minden hullám és
minden szikla ezt kiáltaná: «átkozott!»

Mire a gáthoz visszatértem, a rémülettől izzadva és reszketve; aztán
mikor onnan a magasból széttekintettem, már akkor csak a piros főkötő
látszott még a sivó-homokon. Egy hirtelen kerekedő szélcsapás a tenger
felől felkapta azt is s elkezdte gyorsan felém hempergetni. Én futni
kezdtem, hogy utól ne érjen.

És aztán futottam eszeveszettül. Futottam úttalan vidékeken keresztül.
Neki a buczkáknak, egyik homokdombról le, a másikra fel, keresztül a
fehérlevelü nyárfabozótokon, a korhadt erdőkön, a miket a víz árja
kirohasztott, a csalóka réteken, mik messziről zöld pázsitnak látszanak,
de alattuk víz van, a hol békák tanyáznak, a hojszák fészkelnek, a hol a
vidra meg a marmota megbuvik, és mindenütt ezt a szót hallottam a
fülembe zúgni: «gyilkos!» Ezt kiáltották rám a békák a vízből, a hojszák
a levegőből, a korhadt fák, a mik kinyujtott karjaikkal látszottak
fenyegetni, a földi szeder, mely tüskés indáival a lábamba
csimpajkozott: «megállj, gyilkos! megkötözlek!»

Minden élő és nem élő lény azért jött elém, hogy vádoljon. Míg utoljára
egy olyan térre jutottam, a hol mintha levágott falak állnák utamat, úgy
körül voltam zárva. Az egy elhagyott tőzegvágás volt. Nekem úgy
tetszett, mintha börtön volna. Maga a vad természet jön elém, hogy
körülzárjon.

Itt összeroskadtam a fáradságtól.

A tőzegvágás helyén uj magas moha nőtt; abban jól esett a testemnek
végig elnyúlni.

Kezdtem az eszemet kissé rendbeszedni. Kezdtem magamhoz térni.

És aztán elkezdtem magamat mentegetni, a békáknak, a hojszáknak, a földi
kutyáknak; aztán meg azoknak a kiszáradt fáknak, a mik itt-amott
szétszórva meredeznek a síkon, galytalanul, mintha kinálkoznának, hogy
«no hát! válaszsz hát! Melyikünket találod elég szépnek!» Védelmeztem
magamat.

«Hiszen, hogy volnék én gyilkos? Én hozzá sem nyultam az asszonyomhoz. A
kis ujjammal sem taszítottam meg. Inkább ő taszított le engem a gátról;
majd hogy el nem vesztem bele. Ő maga volt olyan ostoba, hogy odament, a
hol a halálveszedelem várt rá. Minek szaladt a sivó-homokra a fejkötője
után? ő az oka a halálának!»

… Igen, de minek dobtad a fejkötőjét a sivó-homokra, kérdezék tőlem a
hojszák, a békák, a földi kutyák.

«No hát nem volt teljes igazam és jogom hozzá? Nem volt-e alapos gyanum,
hogy mikor ezt a főkötőt felteszi az asszony, akkor az én férji
becsületemen csorbát ejt? Nem gyalázott-e meg már egyszer? Tartozom-e én
eltűrni, hogy belőlem csúfot űzzön? Én csak a magam becsületét védtem,
és az ő erényét. Mikor a főkötője után rohant, szándékosan meg akarta
ölni magát, az erényét és a becsületét. Háromszoros öngyilkos volt. Ő
maga tette azt, nem én.»

Hahaha! Nevetett rá minden élő. Hahaha! Nevetett rá maga a szél is, a
mint a hangafabokrok közt végig fütyölt.

Senkim sincsen az egész világon, a ki pártomat fogja.

Ellenségem mind a négy éltető elem. És minden, a mi él, és halott. És
egyenkint minden ember a világon. Apró és nagy. Fehér s fekete és
olajszín bőrü ember. A mint meglátnak, már tudják, hogy ez az, a kit
üldözni kell. És az egész emberi társaság együttvéve. A városok, a nagy
házak és a kis kunyhók, mind ellenségeim már. A hol egy házat meglátok,
vissza kell fordulnom és elszaladnom tőle.

Pedig hiszen én nem vagyok gyilkos.

Mindenki azt fogja mondani, hogy az vagyok. Nem fogják találni a
feleségemet sehol, a kit láttak velem sétálni elindulni: de megtalálják
majd a fejkötőjét a gát mellett, s azt fogják mondani, hogy én öltem
meg. Pedig az nem igaz. Én nem vagyok a nőm gyilkosa! Hát senki se
látta? Senki se bizonyít mellettem?

Gyönge madárszárnycsapás érinté arczomat.

Ah, hiszen itt vagy te, örök kisérőm, fehér galambom! suttogám, te
mondhatod meg igazán, hogy én nem vagyok a nőm gyilkosa. Ugy-e nem?

S azzal reménykedve tekinték a vállamra, a hol ülni szokott. De az nem a
fehér galamb volt, hanem egy fekete madár: talán holló. Azt felelte: «de
az vagy!»

Azóta mindig ott ül a vállamon. Most is ott van. Nem látják kegyelmes
uraim?

(No csakhogy hát egyszer végre-valahára kaptuk már meg olyan
vallomásodat, a mit nem invalidáltak semmiféle farizeusi mentalis
reserváták, hogy így volt, meg úgy volt; monda a soltész, kiverve a
tintát a pennájából, melylyel a protokollumot hitelesíté. Tehát mégis
kerül már a hóhér számára is valami kis sportula. Nem marad a dolog az
egyszerű főbelövetésnél. – Uxoricidium: æquale = felnégyeltetés,
præcedente jobbkéz levágatással.

Még sem úgy lesz: szólt közbe a nagyherczeg. A hitvesgyilkolás ugyan
implicite constatálva van, nem is tagadtatik, sőt benevole
agnoscáltatik. Van azonban egy nevezetes törvény, melyet egy szent
király hozott: a ki magyar király volt ugyan; de szent volt. Sanctus
Ladislaus Rex, s annálfogva az ő törvénye az egész keresztyén katholikus
világra nézve szentség. Ez a törvény pedig így szól: «ha egy férj a
feleségét hütlenségben bűnösnek találja és azt megöli, e tettéért
egyedül Istennek felelős.» Fiat applicatio!

No te gézengúz! Te sem hitted volna, hogy még valaha Sanctus Ladislaus
Rex jőjjön érted, az üstöködnél fogva a limbusból kiszabadítani. – Ergo
«fiat piscis!» Soroztassék ez is Szent László nevezetes csodatételei
közé.)



TIZENEGYEDIK RÉSZ.  AZ ÖRDÖG VILÁGÁBAN.


I. A BAK-LOVAGOK.

Csak akkor vettem észre, mikor az éj leszállt, hogy minő elátkozott
helyre jutottam. Ez volt a gonoszhirű «Kempenvidék», a boszorkányok és
gonoszlelkek találkozási helye.

A mint besötétült, elkezdtek az ingovány mohos hepehupái között a
lidérczek tánczolni: a bolygó tüzek úgy tettek, mintha menuettet
járnának. Azután nagy süvöltve szálltak a levegőn keresztül a
boszorkányok. Fertelmes csúf nép. Szakáll az állukon és bibircsó az
orrukon. Lovagolva jöttek. A felkantározott paripa egy-egy sápadt
férfialak volt; azt mindenik boszorkány, a mint megérkezett,
fölakasztotta egy-egy szárazfára, s ott verték össze a bokáikat a
levegőben.

Azután tanácsot tartottak: ki micsoda gonosz tettet tudott ma
végbevinni?

Hallottam, hogy az egyik azt mondta:

– Én egy szerelmes asszonyt a főkötője után csalogattam a sivó-homokba s
belefojtottam nyomorultul. Hanem az ura megmenekült.

Ezért aztán a többi boszorkányok hét águ korbácsokkal megpaskolták, hogy
minek hagyta a férjet megmenekülni a sivó-homokból!

– Hagyjatok békét! sikoltozott a boszorkány. Majd megkínzom én még azt
ezután.

Én borzadva húztam le a fejemet a moha közé.

Azután elkezdtek tanakodni, hogy mi rosszat kövessenek el másnap?

Abban állapodtak meg, hogy holnap fog Herzogenbuschból egy nagy
kereskedő karaván Antwerpenbe utazni, arra ők rávezetik a
«bak-lovagokat.»

Sokszor hallottam a rettenetes czimborákról, a kikről az volt a hír,
hogy az ördögökkel szövetségben álló rablók: sokkal gonoszabbak a
hajdemákoknál is. Minthogy azonban a hol baklovagok valami nagy rablást
követtek el, ott egy élő lelket, de még egy bölcsőbeli gyermeket sem
hagytak meg tanunak, s a gonosz tett után gyorsan, látatlanul elsiettek
megint harmadik, negyedik országba, annálfogva senki sem tudott felőlök
valami bizonyosat mondani. A hol pedig épen garázdálkodtak s aztán az
üldözésükre kiindult fogdmegek hasztalan ütötték bottal a nyomukat, ott
természetesen azt mondták utoljára, hogy nem is léteznek a baklovagok.
Csak mese volt az egész rablási história.

Mikor ezt elhatározták egymás között a boszorkányok: a legcsúfabb
közöttük szétnézett, szimatolva, s így szólt:

– Én itt idegen bűzt érzek!

– Emberszag üti föl az orromat! szólt a másik.

– Héj, ha az én szeretőm volna, a kit a sivó-homokon elszalasztottam!
szólt a harmadik, de mindjárt kantárt vetnék a szájába!

Én egészen betakartam magamat a sűrű mohába és páfránba, hanem az a
fekete madár ott a vállamon elkezdte a szárnyait rebegtetni, mintha
integetne a kutatóknak.

– Ott rejtőzik valaki! kiáltának valamennyien. Csiklandjuk meg!

Én irtózva hallottam lépéseik dobogását s ekkor erőt vettem a nehéz
lidércznyomáson, a mi mellemen ült és felkiálték:

– Ha Isten velem, ki ellenem?

E szavamra ugyan a fekete madár úgy pofon ütött, hogy a fülem is
megcsendült bele, hanem a boszorkányok is nagy sikongatva züllöttek
szerteszéjjel s a mint fölemeltem a fejemet, a pusztaságon végig söpört
a szél s hajtotta maga előtt a bolygó tüzeket, mint egy csapat fáklyás
katonát.

A hold épen akkor jött fel a láthatáron. Fogytán volt már: az utolsó
negyedben. Erről számíthattam ki, hogy éjfél után egy óra lehetett az
idő. Felkerekedtem, hogy még a holdvilágnál valami járt útra juthassak
el.

Föltett szándékom volt, hogy valami jó tettet fogok ma véghez vinni.
Fölkeresem azt a berg-opzoomi karavánt, mely ma Herczogenbusch felől
jön, hogy értesítsem a nagy veszedelemről, mely reá valahol lesben vár.
Félretettem azt a félelmemet, mely szerint nekem minden emberi
társaságot kerülnöm kell. Örültem, hogy ime még használhatok
embertársaimnak.

Csak akkor vettem észre, hogy egészen fegyvertelen vagyok, pedig a
Kempenekben farkasok is laknak. Nem volt velem egyéb, mint a nagy késem,
a mit hüvelybe dugva hordtam a tomporomon. Útközben aztán találtam egy
sudár tiszafát, a minek szép egyenes növése volt, s a mi a mellett olyan
kemény, mint a vas; azt a késemmel lenyiszáltam s aztán csináltam belőle
egy másfélöles dorongot, a mivel képes voltam a Kempen valamennyi
csikaszainak megfelelni, ha rám éheznének.

Reggel felé azonban már magam voltam az, a ki megéhezik, s a mint az
országútra kikaphattam, szétnéztem, hogy hol találnék valami
csárdafélét. Láttam valamit füstölögni; ház volt, betértem, s miután
volt valami pénz a tarsolyomban, adattam magamnak kenyeret és sajtot. A
korcsmáros egy nagy bográcsban tömérdek húsfélét főzött káposztával,
abból is szerettem volna kapni, de azt mondta, hogy nem adhat belőle,
mert az egy nagy karaván számára van megrendelve, a mi most érkezik
Herczogenbuschból s megy Antwerpen felé.

Tehát valóság és nem álom az, a mit a tőzegtörésben hallottam a
boszorkányok tanácsában!

Nem sokáig kellett várnom: csengő-bongó öszvérekkel jött a karaván végig
a hosszú országuton; mindenféle kalmárok, csipkeárusok,
szőnyegkereskedők, takácsok, ötvösök siettek az antwerpeni nagy országos
búcsura. A kiséretükben voltak sárga és piros dolmányu katonák is,
muskétákkal és alabárdokkal s egynéhány dragonyos, a bivalybőrösökből;
maguk a kereskedők is el voltak látva pisztolyokkal és karabélyokkal.

Szörnyű jó kedvük volt, a mint bejöttek a csárdába. A karaván vezére,
egy potrohos czérnakereskedő, előparancsolta a csaplárostól, a mi csak
torokba való volt; még azonfelül az úti tarisznyát is behozatta s
elővette belőle a sonkát. Nagy jókedvvel kinálta vele az atyafiságot s
megette maga mind. Végtére engem is észrevett nagy kegyesen s engem is
megkinált a sonka – csontjával, a min már nem volt semmi.

– Köszönöm, mondám neki. Kend engem csonttal kinált meg: én azért
kendnek mégis jótettel fizetek vissza. Ne menjenek ma kendtek Antwerpen
felé; vagy ha mennek, indítsanak erős fegyveres csapatot előre, a
másikat pedig hagyják hátul, mert útközben meg fogják kendteket támadni
a baklovagok s azok majd úgy bánnak a kendtek sonkájával, mint kend bánt
ezzel!

Aztán elmondtam az egész társaságnak, hogy mit hallottam a
boszorkányoktól.

Azonban hát megfogott az átok: hogy még mikor akarnék is valami jót
tenni, az se sikerüljön. Nem hitte senki, a mit beszéltem. Kinevettek
vele. Azt mondták, hogy álmodtam az egész boszorkány-históriát. A
korcsmáros meg épen ki akart dobni a csárdájából, hogy mit hozom rossz
hirbe az ő vidékét, holott soha hire se volt itten a bak-lovagoknak;
nincsenek is azok másutt, csak Brabantban meg Hajbaniában: ott is a föld
alatt laknak, mint a marmoták. Ki félne azoktól? A kisérő katonák meg
épen nagyon köpték a markukat, hogy hiszen csak kerüljön a kezükre olyan
baklovagféle, majd így meg amúgy felspékelik menten. Utoljára magam is
elhittem, hogy a legnagyobb biztosság lesz együtt menni a karavánnal
Antwerpenig.

Egyszer aztán jó délután, a mint a hosszú töltött út a herczogenbuschi
bórfenyő erdők közé kanyarodott be, mind a két oldalról, előlről
hátulról rohannak ránk a rémületes lovagok. Olyan volt az, mintha a
földből bujnának elő. Valamennyinek fekete álarcza volt, s ruhájuk
fekete bivalybőrből, veressel kisujtásozva, kalapjaik mellett fekete
kakastollak. Elébb egy általános «Salvé»-t adtak a karavánra, a mitől
annak fele lehullt, aztán neki estek a pallossal a zavarba hozott
tömegnek, s irtózatos mészárlást követtek el benne.

A kövér czérnakereskedő, még meg sem lőtték, már leesett a lováról; de
én nem igen gondoltam most rá, hogy elkezdjek neki bizonyozni, hogy «no
mynheer, hát most kell már nevetni! úgy-e, hogy mégis igazam volt?»
hanem aztán néztem, hogy merre vihessem el a saját bőrömet szárazon?

Az egyik oldalán az útnak volt egy sürű fenyőerdő, a másik oldalán egy
zsombikos láp. Az erdő felé nem menekülhettem, mert azt szépen elállták
a baklovagok. Jobb is volt a láp felé elillannom. Itt a zsombikok között
nagyon jó segítségemre volt a hosszú tiszafaczelőke, a mit magammal
hoztam; annak a segítségével két öles ugrásokkal vetettem magamat egyik
zsombikról a másikra, úgy hogy sebesebben tudtam futni, mint a legjobb
paripa.

– Csak hagyjátok futni! kiálta a baklovagok vezére, a kit nagy veres
strucztolla a kalapja mellett tett megismerhetővé. Majd ráérünk utána
menni. Nem futhat az arra felé a világba.

Nem sokára észrevettem, hogy igaza van. Alig futottam valami ötszáz
lépésnyire a láp között, a mint egy kavicsszigetre jutottam, a honnan
azután nem volt se előre, se hátra.

Ez volt az a kavicsbánya, a miből az országutat feltöltötték. Egy
keskeny vert út kanyargott tőle egész az országútig, köröskörül pedig az
a kavics sziget úgy ki volt már vájva, hogy mint egy kavicsvárt vette
körül a helyébe tódult dágvány.

Azon pedig se átúszni, se átgázolni nem lehetett; mert az úgy tele volt
nőve mindenféle hinárral, és egyéb vizi növénynyel, hogy a ki belévág,
annak oda kell veszni.

Meg voltam fogva.

Az országúton körülfogott karavánt ott a szemem láttára gyilkolták le a
baklovagok az utolsó élő testig. A ki el akart futni, azt utolérték,
megkerítették, válogatott halálnemekkel kivégezték, a ki elbujt előlük a
mocsárba, azt fölkutatták s belefojtották a vízbe.

Nekem azt végig kellett néznem.

Mikor aztán a többivel elkészültek, akkor rám került a sor.

Azt néztem, hogy mivel védjem magamat? Semmi fegyverem sem volt.

A pokolbeli gazficzkók röhögve közelítettek felém, lóháton, azon a
kavicsúton, a mi a szigethez vezetett. Valami kegyetlen volt ez az
álarcz alatti nevetésük.

Kétségbeestemben aztán nekem is nagy kedvem szottyant. «No megálljatok,
hát mulassunk elébb egy kicsit.»

Azzal levetettem a bőrövemet a derekamról, parittyát csináltam belőle;
kavics volt körülöttem elég s elkezdtem a szent Dávid harczát a Góliát
ellen, a parittyámmal.

A ficzkók nagyhamar tapasztalták, hogy kitanult pattantyussal van
dolguk. Az én lövegeim csak úgy koppantak, de sűrűn a lovaik fején, meg
a saját koponyáikon. Egy-kettőt ledobott a lova, s elszaladt alóla, egy
párnak a feje betört, oldalbordája roppant: a többi aztán észrevette,
hogy nem olyan jó tréfa ez, mint a milyennek előre látszott.

Hanem hiszen hát ő nekik puskáik voltak, azt hitték, könnyen elbánnak
velem.

Egy baklovag leszállt a lóról, levette a muskétáját a hátáról, neki
térdelt, leütötte maga elé a kétágú villát, ráfektette a puskát; rátette
a gyujtó füvet a serpenyőre s akkor odakiáltott hozzám:

– Gyere ki onnan ficzkó, add meg magad, vagy lelőlek.

– Próbáld meg! feleltem neki vissza, hajításhoz lóbálva a parittyámat.
Aztán majd én is megpróbálom.

– No hát hajíts te elébb!

– Nem én, kegyelmes lovag úr! Kend a kihívó, kendé az első lövés! Ez a
lovagregula.

A lovag elsüté a puskáját, nem talált; én aztán hozzá zúdítottam a
parittyámat s úgy állkapczán találtam, hogy nem tudom hány fogat kapott
tőlem ajándékba.

Ekkor egy másik vállalkozott a lövésre, meg egy harmadik; mind pórul
járt velem. Én már régi tüzértapasztalatból tudom, hogy mikor
ráczéloznak az emberre, csak arra kell ügyelni, hogy egy lobbanást lát-e
az ember vagy kettőt? Ha kettőt lát, akkor az ellenfél rosszul czélzott,
a lövés félre fog menni; a fejét sem szükség az embernek megbillenteni,
de hogy ha csak egy lobbanást lát az ember, akkor a csőlyuk meg a
serpenyő egy irányban vannak, akkor jó előle félreugrani.

Nekem csak úgy a fülem körül süvöltöztek el a halál postái, míg én
azalatt, a míg a puskás a maga szerszámával piszmogott, ötöt hatot is
hajítottam hozzá s nagyritkán hiába s az én parittyám is hordott olyan
messze, mint az ő mangalétája.

Csak azon imádkoztam magamban, bár valamelyik golyó azt a fekete madarat
ott a vállamon találná el, hanem annak több esze volt. Azalatt, a míg a
golyók köszöngettek a két fülem körül, fölszállt a vállamról s a fejem
fölött hallottam röpködni.

Egyszer aztán rájöttek a baklovagok, hogy valamennyien se fognak ki
rajtam. Hozzám férni csak egyesével lehetett a keskeny ösvényen, vagy
pedig lófejig bele kellett gázolni a mocsárba. Én pedig el voltam
készülve valamennyit mind agyonkövezni, mielőtt hozzám közel jutna.

– Megálljatok! kiálta ekkor a verestollas. Hagyjátok abba! Nem szabad
azt a ficzkót megölni. Hisz ez nekünk drága kincs. Senki se nyuljon
hozzá. Majd beszélek én vele magam.

Azzal leszállt a lováról, lerakta minden fegyverét, még a kardját is s
úgy jött felém puszta kézzel.

– Ne félj semmit! kiálta rám; ember vagy a talpadon, olyan, a milyen
közénk illik. Mi csak a gyávákat vágjuk le, a ki vitézül meri magát
ellenünk védelmezni, azt megkiméljük, közénk fogadjuk! Állj a
társaságunkba, ficzkó! Csapj a tenyerembe! Nem bánod meg.

Hát mi válogatásom volt. Minden emberi társaságból ki voltam taszítva;
nem volt hová mennem, nem volt mit keresnem, futnom kellett, ha egyedül
maradok is, legalább így társaságban futok.

A boszú is felébredt bennem. Megtorolni azokat az embereket, a kik
minden vagyonomtól, házamtól, feleségemtől megfosztottak, a kik fejemre
szarvakat raktak, törvényszéken az álmom miatt elitéltek s tetejébe
kinevettek, «Andapál katonájának» gúnyoltak! Megmutatni, hogy vagyok én
még más valaki katonája is.

– De hát ki vagy te? kérdém a verestollastól. Nem vagy-e te a sátán?
Mert annak nem csapok a kezébe.

– Ne félj semmit. Én vagyok a «Maker», a baklovagok hadnagya; ha
felcsapsz, megteszlek káplárnak a baklovagok között s aztán lehetsz még
magad is «Maker».

– Köszönöm. Én nem akarok, csak közlegény lenni. Tudom jól, hogy a ki
fölcsap a baklovagok közé, leköti nekik a testét minden halálra és
kinzásra, de a ki tiszt akar lenni közöttük, annak a lelkét is le kell
kötni. Én pedig a lelkemre nem szerződöm.

– Kár érted! dörmögé a Maker. No hát kösd le csak a testedet.

Azzal megfogta a kezemet és megrázta azt, úgy hogy a vér a körmeim
hegyéből fecskendett ki; hanem akkor meg én azzal a kezemmel a vállára
csaptam, e szóval: «servus pajtás!» s az meg olyan ütés volt, hogy a
Makernek az inai megrogytak alatta.

Azzal kész volt a szerződésünk. Egy baklovag a mészárlás alatt
agyonlövetett; annak a ruháját, fegyverzetét én rám adták, a lovát is én
örököltem s mikor aztán a fekete álarczot is föltették a fejemre, akkor
megszüntem ennek a világnak tagja lenni. Nem volt nevem, nem voltam
senki többé, baklovag voltam: a társadalom ellensége; ez az álarcz
kizárt a világból. Miket tettem, miket követtem el? nem tudhatja senki.
Az álarcz jól hallgat. A baklovagok iszonyú szövetsége rémtetteket
követett el az egész Németalföldön, Würtembergben, a Rajna mentében,
Elszászban és Lotharingiában: ott voltam-e azokban és hol voltam? magam
sem tudom s az álarcz hallgat. Az éjszaka lovagjai voltunk. Hol jártunk?
merre vittek? hová parancsoltak? Ki tudhatja? Én nem. Raboltak-e ki a
lovagok templomokat? ők vitték-e el az «arany asztalt?» gyujtottak-e fel
városokat? irtottak-e ki egész karavánokat? romboltak-e le kolostorokat?
rohantak-e meg éjnek idején palotákat? vitték-e el a bányákból az
aranyat és az ezüstöt? fogták-e el lesből a fejedelmek szállítmányait?
vertek-e hamis pénzt rejtett barlangjaik üregeiben? Ott voltam-e én
mindezeknél? valamelyiknél vagy egyiknél sem? Én voltam-e az a baklovag,
a ki az égő házba beletaszította a gazdag zsidót, vagy az a másik
baklovag, a ki a tűzből kiszabadította a siró gyermeket s a lovára
ültetve vitte el az anyjához? Én voltam-e az a baklovag, a ki a
liebfraueni kolostort lőporral a levegőbe vettette, vagy az a másik
baklovag, a ki az apáczákat előbb figyelmeztette, hogy meneküljenek
onnan? Azt ki tudja? Az álarcz hallgat.

(– No hát ha te sem tudod, az álarcz meg hallgat, akkor ezt az egész
capitulumot ki kell törülni az indexből! monda a nagyherczeg, s aztán
capacitálva fordult a soltész felé: Lám, hiszen nem önkényt követte a
baklovagokat, de életveszélylyel fenyegetve kényszeríttetett a
társaságukban maradásra s ottan is nem tudhatni, hogy jót cselekedett-e
vagy rosszat?

– Valóban, helyeslé a soltész; annyira világos a dolognak a
homályossága, hogy az ember utoljára nem tudja már, hogy vajjon
felakasztassék-e a derék, jámbor keresztyén férfiú, vagy pedig
canonizáltassék a gazember?)

Mely szavakban rejlő iróniát ő kegyelmessége vagy nem vette, vagy nem
akarta észrevenni.


II. A BOSZORKÁNY-BUCSÚ.

Mikor a baklovagok közé felcsaptam, azok nem kérdezték, hogy hínak,
hanem az álarczczal együtt nevet is adtak.

Biz ők nem igen válogatták a neveiket a kalendáriumból, sőt inkább
mindegyik egy ördögnek a nevét viselte. Volt ott Beliál, Szemiázáz,
Lucifer, Mefisztofelesz, Belzebub, Leviathan, Azáziel, Számiel, Dromo,
Kopcziher, Aszmodai, Flibbertiggibet stb. Magát a «Maker»-t Astarothnak
hívták. Nekem Belfegor nevet adtak.

Ugyanakkor egy «vérczimborát» is választottam magamnak: annak a neve
volt Beherik.

A vérczimboraságnak a megkötése úgy ment, hogy mindegyikünk beleszúrt
egy késsel a saját karjába, s a másik kiszívta belőle a vért. Ez volt az
elsőfokú szövetség. A második fokúnál egymásnak a nevét szokták a
vérczimborák a karjaikba beedzeni; hanem ez csak a boszorkány-bucsú
alkalmával mehetett végbe nagy ünnepélyességgel.

A vérczimboraságnak kitünő jogai voltak. Az egymáshoz kötöttek testtel
lélekkel egymáshoz tartoztak. A mi enyim, az a tiéd. A mire az egyik azt
mondja: ez nekem kell, azt a másik oda tartozik adni, s ha nincs neki,
elő kell teremtenie. A hova az egyik hív, a másiknak menni kell. S mikor
az egyik azt kivánja, hogy cseréljék ki magukat, oda kell adni a testét,
hogy a másik vehesse azt fel, s neki meg annak a testét kell
visszacserélésig viselni.

(– Ez lehetetlen, kiálta közbe a nagyherczeg.)

– Sőt igenis lehető, monda a soltész, Johannes Magnus bizonyítja, hogy
hasonló esetek valóban megtörténtek az ő tudomására.

– No már szeretném azt látni, szólt a nagyherczeg, hogyan lehetnénk mi
vérczimborák? Kend soltész uram csak elférne az én bőrömben háromszor
is, de én hogy az ördögbe férnék el a kendében?)

A vádlott aztán felvilágosítá, hogy az egész testet szokták kicserélni,
úgy a hogy áll, a mi egészen lehetséges.

A miből azután sok kellemes és kellemetlen quiproquok következhetnek;
mikor én vőlegény vagyok, azt mondhatja a vérczimborám: no most
cseréljünk, én megyek haza a menyasszonyoddal; hanem aztán, mikor engem
akasztani visznek, akkor meg én mondhatom: no most cseréljünk, most
megint vidd el te a menyasszonyomat, a kötelesnek a leányát.

Ilyenforma próbáit a hű czimboraságnak számtalanszor le is tettük.

Egyszer aztán azt mondta a Maker: «Te Belfegor! neked meg kell
házasodnod, addig nem vagy hű czimbora, a míg feleséget nem vettél a mi
fajtánkból.»

– Hát hol kapok én itt asszonyt?

– Van a számodra egy készen; az én szép hugom «Lilith». Azt veszed el.

Annyit tudtam, hogy a szép «Lilith» valamikor az az ördögkisasszony
volt, a ki Ádám apánkat hűtlenségre csábította el Éva anyánktól. No ha
az ugyanaz, akkor meglehetősen vén lehet. Azonban a Maker hugának
nevezte: ez biztató volt. Neki még fekete volt a haja.

– Az is álarczot visel? kérdezém.

– Hát hogy ne?

– Akkor hát se baj. Kezet adtam rá.

A Fekete Erdőben van egy földalatti barlang: ott tartottuk az
esküvőnket. Az egész baklovag-társaság mind összegyülekezett rá.

Mikor a sok szövétneket meggyujtották, akkor vettem észre, hogy az egy
óriási nagy templomnak a belseje. Csakhogy minden meg volt benne
fordítva. A szentek mind fejjel lefelé álltak a talapzataikon, s az
oltáron is a feszület az INRI-s végével lefelé volt felállítva; az
orgona a boltozatról lefelé függött alá s a szárnyas angyalkák az
ábrázataik helyett a megfordított részüket mutatták; magok a harangok
meg felfelé fordítva himbálóztak s a chorus visszafelé énekelte a
zsoltárt: «Aru kankaru netsi sőre za.» Az eskető papnak az egyik lába
hosszabb volt, mint a másik, s mikor a ministrans le akarta a fejéről
venni az infulát, az egész fejét levette vele együtt; akkor vettem
észre, hogy hamis fejet visel. A thuribulumba aligha assa fœtida nem
volt téve, a mivel körülfüstölték. A menyasszonyom, a kit akkor láttam
először, oly fényes és pompás ruhában jött elém, a minőt még a Begum
feleségemen sem láttam; de a sok czifraságtól a termetét sem lehetett
kivennem, az arcza meg épen nem látszott az aranyszövetü fátyoltól. A
pap elmondatta velünk az esküformát visszájáról, a mi kezdődött a
megfordított «Amen»-nel, s mikor összeköté a kezeinket, a hogy szokás,
nekem úgy tetszett, mintha a papi öv helyett egy känguru-farkat csavart
volna a kezeink körül. Mikor beiratta a neveinket a matrikulába,
megfigyeltem a menyasszonyom kezeit s úgy találtam, hogy a
szarvasbőr-keztyűk alatt iszonyú hosszú és görbe körmei lehetnek, a mi
előforduló családi összekocczanások esetére nem igen biztató előjel volt
rám nézve. A hangját az esküvő alatt elég fiatalnak találtam; nem
selypített s a p betűt nem mondta m-nek, a miből azt a meggyőződést
merítettem, hogy fogai még vannak.

A templomból nagy muzsikaszóval távoztunk el, én karöltve vezettem a
menyasszonyomat a barlang előtt álló kocsiig. Az egy nagy nehéz szekér
volt, akkora, hogy tizenhárman elfértünk rajta s volt eléje fogva hat –
szarvasbogár.

– De már, hogy a pokolba vihetné el ezt a nehéz társzekeret ez a hat
bogár? kiálték én boszúsan. Hiszen hat ló sem tudja azt kimozdítani.

– Nem ám, suttogá Lilith, mert nincs megkenve a tengelye. De fogd csak e
kenőcsöt, s kend meg vele, majd könnyebb lesz.

Én szót fogadtam, s a kezembe adott fekete achattégelyből megkentem a
szekér kerekeit és tengelyét. Akkor aztán az egész násznép hirtelen
felkapott a szekérbe; teleülték annak az oldalait, fehérczeit, nekem
maradt a menyasszonyommal együtt a kocsisülés. Lilith azt mondta, hogy ő
maga akarja hajtani a lovakat (a hat szarvasbogarat). Hát a mint azok
szárnyra kaptak, az egész terhes szekér az összes násznéppel csak úgy
repült tova, mint a szélkergette ördögtövis a mezőn. Én kaptam az
alkalmon, hogy a menyasszonyom arczát megpillanthassam, s míg ő két
kézzel fogta a gyeplőt, föllebbentettem az arczáról a fátyolt.

Majd megdermedtem rémületemben. Ez tulajdon az a boszorkány volt, a ki
engemet a kempeni tőzegtörésben meg akart nyergelni. Huh, be förtelmes
egy pofa! Ha ez Lilith, úgy bizonyosan az Ádám apánk Lilithje, mert
ennek az arczán minden ráncz egy századot képvisel s arra, hogy az a
finom baraczkhamv, a mi a női ajkakat oly csókolni valóvá teszi, ekkora
bajuszszá megnőjön, csakugyan kell hatezer esztendő.

– Én kiugrom a szekérből! kiálték ijedten.

– Dehogy ugrol! Inkább átölelsz! szólt nevetve a rettenetes mátka s én
ekkor vettem észre, hogy ötszáz lábnyi magasan repülünk a föld fölött. S
hogy beváltsa a szavát, úgy irányozta a szekerünk röpülését, hogy neki
mentünk a kölni templom toronykeresztjének, a saroglyánk beleütődött az
egyik ágába, az leszakadt, ott is maradt; most is ott lóg, nem tudják
levenni; én azonban a zökkenéstől meghibbanva, csakugyan önkénytelenül
átkaroltam a Lilith derekát, a min aztán az egész társaság féktelenül
nevetett. Magamban azt tervezgettem, hogy hiszen, mikor kenyértörésre
kerül a dolog, itt van az én vérczimborám, a Beherik, majd annak mondom,
cseréljünk alakot, tessék most a helyemet elfoglalnod.

«Hopp hirével» megérkeztünk a «Kranendonk»-ra. Itt tartják a
boszorkányok a bucsújukat. Itt leszálltunk s üdvözöltettünk a
mindenünnen előrepülő atyafiságtól, a kik lóczákon, székeken, seprün,
pemetén lovagolva süvöltöttek a levegőn keresztül; minden asszony
magával hozta a szive választottját.

(– Te! Én ebből az egész bolond beszédből egy szót sem hiszek! vágott
közbe a nagyherczeg.

– De pedig ez mind úgy van! bizonyítá a soltész. Johannes de Kembach
épen így írta le hitelesen a boszorkányok utazásmódját a nagybucsúra, s
a nagy tudós Majolus a «repülő szekérről» is bizonyságot teszen, melyet
a béreslegény, tévedésből a kulimász helyett a boszorkányirral talált
megkenni. Ugyanily dolgot ír le Torquemadius az ő Hexameronjában, a ki
pedig elismert auctoritás.)

A vádlott folytatá tovább:

Az asszonyok és szeretőik a levegőn át érkezének a Kranendonkra, az
ördögök és kisérőik ellenben a földből bújtak elő.

Ott volt szerencsém megismerhetni több rendbeli celebritásait az előkelő
úri társaságnak, a kik a keresztapjaik voltak a neveiket viselő
Bak-lovagoknak.

A Szemiázáz az egész társaság mulattatója; ő a zeneszerző, s mikor ő
muzsikálni kezd, akkor minden ember tánczolni kénytelen, a ki azt
meghallja. Az orra klarinét s annak a billentyűjét a két fülével
billegteti, a két kezével e mellett egy tehéncsontváznak az oldalbordáin
hárfázik, s a farkával egy kétfenekű dobot ver.

A Beherik, az én vérczimborám keresztapja, egy ormótlan nagy test, a
kinek elefántorrmánya van. Ezzel szokta a nevét aláirni, a miért is az
ördög aláirásánál (méltóztassanak jól ráügyelni) a végbetük soha sem
«mp» (manu propria), hanem csak «np» (nasu propria.) A mellett a Beherik
igen elegans gavallér, a farkát a vállára vetve hordja, s az azon levő
nagy lobonczczal szokta magát legyezni, mikor nagy melege van.

Valamennyi ördög úrnak denevérszárnyai voltak, csupán az én druszám és
præsumtiv keresztapám Belfegor különbözött e tekintetben a többitől.
Neki tollakból voltak a szárnyai. Valahány toll volt a világon, a mi
valamely átkozott tett megirásával érdemessé tette magát, hogy a pokolra
jusson, az mind az ő szárnyába volt összeszedve. Az a toll, a mivel
Pilátus aláirta Jézus Krisztus felfeszítését s Barabás szabadon
bocsátását, – az a toll, a mivel Aretin megirta a verseit, De Sade az
elbeszéléseit, – az a toll, a mivel Erzsébet aláirta Stuart Mária
halálitéletét, – az a toll, a mivel Medicis Katalin elrendelte a
Bertalanéj borzalmait, – az a toll, a mivel X. Leo pápa megirta a
pénzért adott indulgentiás leveleket, s a mivel Incze pápa felirta e
szókat: «sint ut sunt, aut non sint», s a mivel egy primás megirta e
kétértelmű választ: «reginam occidere nolite timere bonum est», – az a
toll, a mivel Shylok megiratta a «font húsra» kötött szerződést, – az a
toll, melylyel Foscari halálos ellensége beirta a könyvébe, hogy «la
pagata», – az a toll, a mivel Fülöp király aláirta fia Don Carlos
halálitéletét, – az a toll, a mivel Tetzel a Luther elleni pamphleteket
firkantotta, és mindazok a tollak, a mik árulásra, hamisításra, csalfa
szerelmi esküre lettek felhasználva, ott voltak a Belfegor szárnyában.
Óriási két szárny volt ez, nagyobb mint a Roch madáré. S valahányszor a
Beheriknek szüksége volt irótollra, mindig a Belfegor szárnyából
szakított ki egy épen ahhoz a czélhoz illőt.

A mint az egész boszorkány-társaság együtt volt, a legvénebbek, a
legcsúfabbak összegyűlének s valaminthogy más ünnepélyeket szokás kegyes
imádkozással, a lakodalmakat alamizsnaosztással kezdeni, úgy ők is a
megkezdendő dáridó bevezetéseül egy végbeviendő gonosz tett
elhatározását tűzték ki.

Az én menyasszonyom volt az indítványozó, ma ő volt az ünnep hősnője.

– Van a Kempen vidéken egy vendégfogadó, mondá. Annak a vendéglőse
szövetségben áll a bilseni comthurral. A comthur hamis pénzveréssel
foglalkozik és kereskedők kirablásával. A hamis pénzeket ez a korcsmáros
szokta a nála megszálló karavánok útján értékesíteni s így hozza az
országban forgalomba. Most ezt a korcsmárost megszállta a bűnbánat. Jóvá
akarja tenni az eddigi bűneit. Megírta levélben a kormányzónak az egész
bűnös csalfaságot s fölfedezte a bilseni comthur pénzverő műhelyét. Én
ezt a levelet a kormányzó helyett a bilseni comthur kezébe játszottam.
Ma éjjel a comthur lovagjai meglátogatják a kempeni országúton levő
csárdát. Mit gondoltok? hány embert küldenek a pokolra?

– Valamennyit! sivalkodának a boszorkányok. No ma jól mulathatunk hát!
Jöhet közénk Lucifer!

Most nagy földrengés, csattogás, dörgés hallatszott, s a megnyilt
földből kiemelkedett pokolbeli méltóságában a gonoszok fejedelme,
Lucifer, a ki előtt a többiek mind térdre – azaz hogy csülökre –
borultak.

(– Milyen volt? kérdé a nagyherczeg kiváncsian.)

Erre az egyre nem tudok megfelelni. A pokolbeli fejedelemnek van olyan
varázshatalma, hogy mikor megjelenik is a halandók között, azok őt ne
nézzék. S miből áll az a varázslata? Könnyű lesz megérteni, ha elmondom.

Az ő megjelenésére egyszerre elkezdtek a boszorkányok levetkőzni; az én
Lilithem is.

(– No csak nem a bőrükig!)

– De még azon is túl. Még a bőrüket is levetették, s a mint a rút,
ránczos, tarjagos bőr lehullt róluk, a leggyönyörűbb tündéralakok álltak
előttünk egyszerre. Az én Lilithem szebb lett, mint a minőnek valaha
istennő képét festve láttam, maga a gyönyör és bűbáj megtestesülve. Soha
ilyen ragyogó szemek, ily édesen mosolygó ajkak nem világlottak felém.
Már most érthetik kegyelmességtek, miért nem tudom én Lucifer alakját
leírni. Hát láttam én még mást, mint Lilith tündéralakját magam előtt?

S még ez alak, a szépség nem volt minden, a mi elkábított, de az az
észvesztő csintalan jókedv, az a dévaj csapongás minden érzékemet
megittasítá. Nem voltam a fejemnek ura többé, arra csavarhatta, a merre
akarta. Kész voltam egy csókjáért a lelkemet is odaadni.

Ezt az állapotot várta a jó Beherik. Tudniillik a keresztapa, az igazi
ördög. Előhúzta a hátulsó táskájából azt a bizonyos fekete könyvet s
legelőször is a keresztfiát, az én vérczimborámat vette elő, hogy
engedje magát stigmatizáltatni.

Ez pedig úgy ment, hogy az ördög kirántott egy tollat a Belfegor
szárnyából s azzal a czimborám karjára apró pontokat szurkált, a mikből
betűk alakultak. Valahányat szúrt a bőrbe, a toll hegyén maradt
vércseppel ugyanannyit szúrt a feketekönyvnek egy lapjára, s annak a
szúrásnak a helye meg olyan fénylő lett, mint a szikra. A kar fehér
bőrén aztán ott maradt veres betűkkel felírva a Beherik név, s ugyanaz a
fekete lapon fénylett tűzbetűkkel.

Mikor az megtörtént, Beherik egy tallért adott keresztapai ajándékul a
keresztfiának.

Akkor azután hozzám fordult a két ördög, s nógatott, hogy én is vegyem
fel a magas beavatást a pokol választottai közé. Én is kapok majd egy
tallért.

A tallérért nem tettem volna meg, hanem a szép Lilithnek egy csókjáért
igen. Ennek a mosolygásnak ember nem állhatott ellen.

Megigértem, hogy felveszem a pokoli stigmát.

Hanem a mint már a kezemet kinyujtottam, odalép hozzám a vérczimborám s
azt mondja:

– Bajtárs! Látod ezt a tallért, a miért én a lelkemet eladtam? Ezt én
teneked ajándékozom. Te pedig nekem adod, a hogy a vérczimborákhoz
illik, a te menyasszonyodat.

Vérczimboráknak nem szabad semmi kérésre azt mondaniok: «nem adom.» A
tallért eldugtam a zsebembe, a Lilith kezét pedig odatettem a czimborám
kezébe s az vitte azt magával a tánczba. A bűbájos hölgyek karéjba
fogózva tánczoltak a kedveseikkel, sebesen, hogy a ránéző szeme
elkáprázott bele.

A két koma azonban rángatta a galléromat két felől, hogy no hát, a hogy
megigértem, vegyem föl a beavatási stigmát.

De most már én nekem semmi kedvem sem volt hozzá, hogy a Lilithet
elvitték tőlem s kerestem, hogy miféle kifogásokkal tudnék kimenekülni
az igéretem alól.

– Az ördögbe is! kiálték, haragot szinlelve. Soha az öreg apám sem írt
alá contractust áldomás nélkül. Én előbb enni meg inni akarok, majd
azután parolázzunk.

Mindjárt ott volt előttem a terített asztal, válogatott drága ételekkel
és italokkal; a násznépem körülülte azt a szép tündéralakokkal együtt, a
Lilith is visszakerült hozzám s odaült az ölembe. De én már haragudtam
rá, mert a czimborámmal láttam tánczolni. Azután még jobban mérgelődtem
azon, hogy akármi ételt-italt bevettem, annak nem volt de semmi ize.
Nyakalhattam én akár fenékig ki a kancsót, csak olyan volt az, mintha
semmi se ment volna le a torkomon, a pecsenyék pedig mind só nélkül
voltak elkészítve.

Elkezdtem a komákkal veszekedni.

– Ezt én így meg nem eszem. Ha én sótalanul eszem a disznóhúst, attól én
mindjárt csömört kapok. Nekem adjatok sótartót az asztalra.

– De honnan a pokolból vegyük mi a sót? mondának a koma urak. Hát nem
tudod, hogy a pokolban nincsen só? Hisz ott nincsen tenger, hogy sót
főzhetnénk belőle.

– Nekem pedig, ördögteremtettét, sót teremtsetek, ha Lóth feleségét
veszitek is elő, vagy különben a fejetekhez vágom ezt az egész
vetreczét!

– No ne zsörtölődj! incselkedett velem a Lilith, megrángatva a
bajuszomat. Itt az én ajkaim, izleld azokat.

– Ejh, nekem nem méz kell, hanem só! Ördög, mennykő, lánczos lobogós
teremtette, most mindjárt kifordítom a Lucifert a bőréből, ha sót nem
kapok.

Ennek aztán volt sikere. Az ördögök előtt a káromkodás az imádság.

Nosza futott a hány ördögsuhancz volt, haza a Lucifer palotájába,
elhozni az egyetlen egy sótartót, a mi csak a pokolfejedelem magán
használatára tartatik otthon.

Ez a sótartó pedig egy nagy csigateknő, melyet «keresztelő medenczének»
neveznek. És ez olyan sóval van megtöltve, melyet elkövetett bűnök
feletti késő bánat könyeiből gyüjtenek össze.

Két ördögfiú czepelte elém a sótartót, míg a szép Lilith kés, villa
helyett a saját fényes fogaival harapdálta fel apró falatokra az elém
tett sültet (a mi a Gadarenusok malaczainak husából készült, mikbe urunk
az ördöngös legióját bele számüzte), hogy annál nagyobb kedvem legyen
hozzá.

– No, hála Istennek! csakhogy itt van már a só! kiálték fel.

S arra a szóra egyszerre nagy ropogással összeomlott körülöttem minden,
az ördögök ordítva sülyedtek alá a földbe, a varázsnők sikoltva repültek
szét a levegőben, s én leestem a földre, s mikor széttekinték, ott
találtam magamat a Kempen közepett, az elhagyott tőzegbányákban a moha
között, az ismeretes száraz fáktól körülvéve, százhúsz mérföldnyi
távolban a Feketeerdőtől, a melyben az este a Bak-lovagokkal együtt
ültem a menyekzőmet.

(– Bolond vagy bizony te, vagy álmodtad mindezt! fejezé be a vallomást a
nagyherczeg. Nem hiszek én ebből semmit, egy szót sem.)

(– No már pedig ez az egy igaz, mondá a soltész, a sok hazugság között,
a mikkel bennünket a gazficzkó hetek óta traktál, ez az egy authentikus
dolog. Mert hasonló esetekről értesítenek bennünket Majolus és
Ghirlandinus, nemkülönben a világhírű Boccaccio, kiknek állításait
kétségbevonni nem lehet. Most az egyszer a bűnös szigorúan a való dolgok
előadása mellett maradt vala.

– Minthogy azonban az ördöggel való szövetséget re ipsa, és de facto alá
nem irta, annálfogva a pactum implicitum diabolicum neki mégis be nem
számíttathatik, és így ezen vádpont, ha csak következményei nem lesznek,
önnön magától elesik, mondá ki a nagyherczeg.)



TIZENKETTEDIK RÉSZ.  A SZÉGYEN GYALÁZAT KENYERÉN.


1. A GYEREHAZA-TALLÉR.

Másnap folytatá a vádlott.

Mindennél nagyobb bizonyítéka volt annak, hogy ezek valósággal
megtörténtek velem, hogy a tarsolyomban most is ott volt az a tallér, a
mit a vérczimborámtól kaptam ajándékba, a mit ő viszont a pokolkomájától
kapott búcsufia gyanánt. Az ott maradt nálam. Eszembe jutott, hogy mit
hallottam a boszorkányoktól, minő veszély fenyegeti az útféli
vendéglőst, s bár egyszer már épen így jártam pórul azzal, hogy valami
jó tettet akartam elkövetni, ujra ráadtam a fejemet, hogy elmegyek,
figyelmeztetem a vendéglőst az ellene készülő nagy bajra.

Késő éjszaka volt s én ez úttal már tudtam azt az útat, a melyen egyszer
erről a helyről kikeczmelegtem. Másodszor is neki indulék. Nagy hamar
elértem az országútat, ott megtaláltam azt a vendégfogadót, a melyikben
a multkor a karavánnal találkoztam. Még fönn voltak mind, valami lakzi
volt a háznál, a vendéglős akkor házasodott ujra, ez volt az ötödik
felesége.

A mint beléptem a víg társaságba, egyszerre rám ismert a gazda. De nem
hogy nagy örömmel fogadott volna, hanem még inkább majd megvert, s ki
akart dobni.

– Hiszen ez az a minapi ficzkó, a kit az ördög akkor hozott ide, a mikor
a herzogenbuschi karaván itt járt! Aztán elmondta, hogy mit beszéltek
előtte a kempeni boszorkányok? S egy szóig beteljesedett minden. Dejsz
ennek nem szabad a házamba belépui! Tán megint hallottál valamit a
kempeni boszorkányoktól, s most azért jöttél ide, hogy azt elmondd s
aztán az is beteljesüljön! Dejsz el ne próbáld mondani a rossz
profécziádat, te vészmadár!

Erre az egész lakodalmas nép székeket, botokat kapott fel ellenem s
minden ember azzal fenyegetett, hogy ha profécziát akarok mondani, hát
agyoncsapnak.

– Csendesen emberkék! mondám nekik hideg vérrel. Ha szivesen fogadtatok
volna, meglehet, hogy beszéltem volna valamit, a mit nem ártott volna
megtudnotok; de miután előre így rám förmedtek, inkább elhallgatok. Nem
kérek én itten egyebet, mint egy darab kenyeret meg sajtot, meg egy kupa
sört; aztán meg egy kis szalma vaczkot, valami zugban, a hová
lefekhetem.

– De hát van-e pénzed ennyi mindenért megfizetni? Kérdé a gazda.

– Hogy ne volna? mondék, s elővettem a tarsolyomból a tallért, és
odaadtam neki.

– Ohó, ficzkó! Ez hamis tallér! kiálta a vendéglős, a kőasztalra ledobva
a talléromat; pedig az úgy pengett, hogy lehetetlen volt igazi ezüstnek
föl nem ismerni.

De már ez a szemtelenség dühbe hozott.

– Hallja kend! kiálték, én nem az az ember vagyok, a ki hamis pénzt
szokott forgalomba hozni.

– Micsoda? kiálta fel a gazda; hát én talán olyan ember vagyok? Már most
azért is lefoglalom a tallérodat, s holnap beviszem a városba, bemutatom
a fémjelző hivatalnak; magadat pedig az ideig becsukatlak a
tyúkketreczbe, hogy el ne szökhessél.

Azzal nekem esett az egész társaság, nyakonfogtak, betaszigáltak a
tyúkólba, annak rám zárták az ajtaját, a hol olyan szűk helyem volt,
hogy se felállnom, se lefeküdnöm nem lehetett. Ott ülhettem azon módon
éhen meg szomjan, a hogy a boszorkány-lakziból elszabadultam.

Csak az boszantott, hogy minek adtam oda már a talléromat.

Abba már egészen belenyugodtam, hogy a miért jót akartam tenni, jól
elpáholtak. Ez már az én hivatásom.

Hanem egyszer csak úgy hajnal felé megszólal ám a trombita a ház előtt;
sűrű lódobaj közelít, puska ropog, káromkodás hangzik, megérkeztek a
bilseni comthur lovasai. Egy pillanat alatt be volt törve minden ajtó, a
meglepett lakodalmas nép rémületében gondolni sem tudott a védelemre.
Azok pedig halomra öltek mindent: férfit, asszonyt, leányt, öreget, kis
gyermeket. Én a tyúkketreczből néztem a kegyetlen mészárlást, a mit
leirni nem akarok, mert még most is borsódzik tőle a hátam, ha
visszagondolok rá. Nem hagytak azok az egész házban még csak egy élő
kutyát sem.

Mikor már mindent leöltek, valamelyik ficzkónak eszébe jutott a
tyúkólban is kutatni. A szekerczéjével betörte az ajtót s rám találva,
előhúzott a hajamnál fogva.

– Ne bánts, pajtás, mondék neki; én magam is csak olyan szegény katona
vagyok, mint te. Ezek idebenn elvették a pénzemet s magamat idecsuktak:
láthatod, hogy nem tartozom a házhoz, csak erre utaztam.

– Hát semmi pénzt nem hagytak nálad? kérdé a lovas.

Egy tallérom volt, azt is ott fogták, azt mondták, hogy hamis pénz.

– Lássuk csak, szólt, a ficzkó s elkezdett megmotozni. A mint a táskámba
nyult, diadalmasan kiáltott fel:

– Ehun van ni! Hát e nem pénz? (A tallérom ott volt a tarsolyomban.) Ej
te gézengúz, még el akartad tagadni előlem!

Azzal jól megütögetett a fejszefokkal s a tallérom eldugta az övébe.

Arra oda jött egy másik czimbora s azt mondta neki, hogy ne üssön agyon.
Az ilyen erős ficzkót, mint én, el lehet adni a franczia toborzóknak tíz
Albertus-tallérért. Aztán hátha még több pénz is van nálam?

Én esküdtem, hogy egy fillérnek sem vagyok ura.

De nem hitte el, addig keresgélt, míg egyszer övem alá nyúlva,
kifirtatta az oda menekült tallért.

Az is jól eldöngetett, a miért el akartam azt tőle titkolni.

Jött a harmadik, az is a pénzt kereste nálam. «Nincs, barátom!» – «De
hogy nincs! Húzd le a csizmádat!» Hát akkor meg a csizmámból pottyant ki
a tallér. Az is egy pár ütleget jövedelmezett nekem.

Az utána következőknek már aztán arra a kérdésükre, hogy van-e pénzem?
csak azt feleltem, hogy «van barátom, de nem tudom hol? csak keresd
nálam, bizonyosan megtalálod!» Meg is találta valamennyi. Ott volt az
mindenféle rejtekében az öltözetemnek. A hajtókám belsejében, a kalapom
karimájában, a nyakravalóm csokrában, hátul az irhámban, elől a
térdfoltomban. Mindenünnen előkerült a tallér.

Hanem aztán, mikor hazamenet elő akarták szedegetni a lovas urak a
tallérjaikat, akkor lett közöttük nagy verekedés; mert egynek a zsebében
sem volt semmi, s mindenik a másikra fogta, hogy az lopta el a
tallérját.

De már akkor engem átadtak tíz tallér felpénzért a franczia titkos
toborzóknak, Tongern városában.

Azok aztán levetkőztettek minden ruhámból; természetesen azért, hogy a
maguk mundurját adják rám. Azok is kikerestek minden ránczot, de biz a
közt már nem volt semmi pénzféle. Akkor aztán leültettek, hogy lenyirják
a hosszú hajamat, hogy arról majd rám ismerjenek, hogy pénzen vett
katona vagyok. Hát egyszer csak a lehulló csimbókjaim közül kigördül a
tallér.

A franczia sergeant nagyot ugrott örömében: egy tallér profit! no ezt
mindjárt megiszszuk!

Azonnal hozatta a sört kancsó számra a csárdással, a kinél a város végén
rejtőzve volt az egész titkos toborzó kompánia s megtraktálta az egész
czimboraságot.

Aztán hozzám is leereszkedett, mikor a mondurt felszedtem.

– Hát te ficzkó, nem vagy-e szomjas? No ha az vagy, hát eredj ki az
udvarra strázsálni; tartsd fel a fejedet, tátsd el a szádat, most épen
jó eső esik!

Nekem az alatt ki kellett mennem, őrt állni, a míg ők a csárdában
mulattak.

Egy kis idő múlva aztán nagy lárma támadt az ivószobában; a csárdásné
azt állította, hogy ő tőle a tallért, a mit az imént kapott, a míg
került-fordult, ellopták.

– Melyik lopta el? szitkozódék a seregeant.

Egyik se akart kötélnek állni. Akkor aztán lehuzatta valamennyit s
mogyoróhájjal mindegyikre hatot kent fel. A tallér még sem került elő,
mert egyiknél sem volt. Akkor aztán a muskétások (öten voltak) lehúzták
a padra a sergeant-t s akkor meg ők hegedülték el rajta, a mit tőle
kaptak summásan: ötször hat = harmincz! de biz a tallér attól sem került
elő.

Jó fegyelmet tartanak itt! gondolám magamban; először a káplár veri el a
legényeket, azután a legények a káplárt: jó lesz itt szolgálni nagyon!

Nagy bő puffogós pulider volt rajtam, a milyent a franczia muskétások
hordanak; a mint belenyulok a zsebébe, hát mi akad a markomba? A
veszedelmes tallér. Nem jutott senkinek eszébe, hogy nálam keresse.

(– De hát hogyan történhetett az meg? kérdé a nagyherczeg.

– Oh az igen rendes dolog, jött a magyarázattal a soltész; ez egy
varázstallér volt, egy «gyerehaza tallér», a mit mi «Heckthaller»-nek
nevezünk. Ennek a tulajdonsága, hogy a ki ennek birtokába jutott, akár
vásárol vele valamit, akár ellopják, elrabolják tőle, a gazdájához
megint visszatér: csak akkor marad el tőle, ha az önként elajándékozza
valakinek.)

– Jaj, kegyelmes uram! Mért nem súgta meg nekem ezt a titkot hamarább!
sohajta fel a vádlott. Ha én ezt tudtam volna annak idejében.


2. A MÁS FELESÉGE FÉRJE.

Hanem hát a varázstallér csak nem segített azért én rajtam semmit ez új
keserves állapotomban; mert olyan helyre jutottam vele, a hol nem volt
rajta mit vásárolni.

Elvittek bennünket a franczia táborba, mely Lille várát ostromolta, s
ott engem bedugtak a tüzérek közé, miután megvallottam, hogy a
pattantyússághoz értek valami keveset.

Hanem hát az kutya egy állapot volt. Éjjel-nappal a sánczok között
kussadni: ásni a futóárkot, lesni a ránk röpített granátokat. Ez még
mind hagyján lett volna. De koplalni. A franczia vezérnek az a taktikája
volt, hogy az ütegek közé nem szabad a markotányosnékat odaereszteni, se
borral, se sörrel, se pálinkával, hogy a pattantyúsok józanok
maradjanak. Annálfogva enni is nagyon keveset adott nekik, hogy nagyon
szomjasak ne legyenek. Ha meg egy sapeurt beküldtem a kantinba, hogy
lopva hozzon a számomra egy korsó duplasert, az mindig azzal jött
vissza, hogy az úton elvesztette a talléromat. El ám, mert a míg ő a
kantinig somfordált, azalatt a gyerehazatallér már visszakerült a
zsebembe. Nagyon is jól volt kitanítva.

Így aztán éhezhettem és szomjazhattam, a mennyi csak belém fért.

Hanem a tiszt urak, azok annál jobban mulattak. Az ő sátoraikban volt
dinom-dánom elég.

Hogy a hadseregnél minden fegyvernem képviselve legyen, minden tiszt úr
mellett volt egy kaczkiás menyecske is, a kiknek a száma egész
szabadcsapatot képezett. S mondhatom, hogy ezek a táborbeli hölgyek
egyenkint képesek voltak annyit végezni, mint száz katona: már úgymint,
hogy száz katonának a lénungját meg tudta egy ilyen dáma egymaga enni és
inni.

A tiszt urak a katonáknak fél portiót adtak a pumpernikkelből, hanem
aztán a «fráj»-oknak dupla portiót a marczifánkból. Tiszta munkát
csináltak.

A kapitányomnak is volt egy ilyen hölgye, a ki pedig sem húga, sem
leánya, sem öreganyja nem volt neki, de mindamellett felesége sem volt.
Ez együtt lovagolt vele, hosszú selyem ruhában, nagy tollas baréttal a
fején, mikor a kapitány néha meglátogatta ütegünket. Csinos darab bőr
volt.

Egyszer azonban a fővezér megsokallta a tiszti gazdálkodást, s kiadta a
napiparancsot, hogy valahány oly asszonyféle lakozik a táborban, a kinek
valóságos esküdt férje nincsen ottan helyben, az egy huszonnégy óra
alatt mind eltakarodjék onnan.

Ezen a napon a kapitány uram odajött hozzám az üteghez. Úgy tett, mintha
valami dolga volna ottan. Ott aztán belém kötött.

– Te legény! Nekem úgy tetszik, mintha te jobb sorshoz volnál szokva,
mint ágyút tölteni s a földön hálni.

– És pumpernikkelt rágni! egészítém én ki a kegyes véleményt.

– Nekem kedvem volna hozzá, hogy tégedet megtegyelek hadsegédemnek.

– Nekem pedig nem volna az ellenemre.

– Hanem hát egy kis szivességre kellene magadat elhatároznod.

– Képesnek érzem magam mindenféle szivességre.

– Hát például arra, hogy magad tarts konyhát s ott főzess minden jót és
drágát, s aztán engemet híjj meg az asztalodhoz ebédre és vacsorára.
Megfizetem, a mibe kerül.

– No ez még nem valami kellemetlen feladat.

– Hanem hát, hogy olyan gavallért, mint én vagyok, képes légy illően
elfogadni, szükséges, hogy asszony legyen a háznál, a ki a honneurs-t
végezni tudja.

– De már azt hol vegyem?

– Adok én azt is. Vedd feleségül azt a kiséretemben levő hölgyet, a ki
az én tiszteletemet régóta bírja.

Már itt aztán elkezdtem vakarni a fejemet.

– De hát mért nem veszi el kapitány úr maga, ha olyan nagyon bírja a
tiszteletét?

– Ostoba! Mert már nekem van otthon másik.

Csunyául éreztem magamat. Kezdtem a vállaimat vonogatni s szíttam a
fogamat, mintha az fájna.

– Lássa, kapitány uram, sok mindenféle komisz kenyeret ettem már
életemben; csaltam, loptam, raboltam; de még ilyen alávaló conditióban
nem voltam, mint a milyent nekem most méltóztatik fölajánlani.

– Gondold meg jól. Pompásan enni, inni, semmit sem csinálni: ez az első
választás; a másik pedig: lemenni a tűzaknaásók közé s a föld alatt
vágni a sziklát, száraz kenyér és víz mellett. Van fél órád az
elhatározásra. Ha nem tetszik, keresek helyetted mást.

Hosszú félóra volt! Elgondoltam magamban, hogy mit vesztegetek el? A
becsületemet? Hol van már az? Elöltem, elpazaroltam azt már
százféleképen. De ha elöltem, elpazaroltam a becsületemet, tettem azt
eddig karddal, puskával a kezemben; tettem úgy, hogy szidtak, átkoztak,
üldöztek utána; hát most megpróbáljam, hogyan lehet a becsületemet
megenni késsel, kanállal? meginni pohárral? s legyek olyan gazember, a
kit kinevetnek, leköpnek?

Ezt is megpróbáltam. Fél óra mulva azt mondtam a kapitánynak, hogy
«beállok! itt a kezem!»

Aztán félig én nyujtottam eléje a kezemet, félig ő én elém a magáét; –
fele úton mind a ketten meggondoltuk a dolgot, s visszahúztuk a
kezeinket. Mindegyikünk azt hitte tán, hogy a másiké még piszkosabb.

Hanem azért a donnát csak elvettem; a tábori pap még az nap
összeesketett vele ünnepélyesen. A sok nevem közül egyet átengedtem neki
s úgy hiszem, hogy nem én csaltam meg őt jobban.

Annyi igaz, hogy azontúl aztán a testemnek jó dolga volt, s a gyomorban
szerencsére nem lakik lelkiismeret. A has biz azt mondja, hogy száz
katona lénungját megenni jó. Rangom is volt, hadsegédnek hittak, s a ki
kimondta a titulámat, mind nevetett hozzá. A feleségemet persze csak
akkor láttam, ha asztalhoz ültünk. Hogy czifrán szeretett öltözni, az
nem az én hibám volt. Száz katona hiányzó mondurjából az is csak
kitelik. Néha egy kis zsákmány is akadt, mikor a kapitányom a környéket
kalandozta, olyankor új köntös, nyakláncz, kösöntyű bőven került az
asszony számára. A kapitány mindig hozott haza valami meglepetést.

Egyszer aztán azzal a meglepetéssel jött haza a kapitány, hogy elhagyta
valahol a fejét.

Közel talált menni olyan helyhez, a hol ágyuval lövöldöztek s
összecsapta a fejét egy bolond vas galacsinnal, s az okosabb engedett.
Úgy hozták haza szegényt halva.

Biz ez nagy baj volt, kivált nekem. Mert ezzel az egyik hivatalomból
kiestem; a másikba meg belerekedtem. Megszüntem a kapitány adjutánsa
lenni, de megmaradtam az adjutánsné férjének. Az pedig nehéz hivatal! Az
asszony hozzá volt szokva a laute éléshez, a pénz pedig nem hull az
égből. A sok arany ékszer, a miket a kapitány ajándékba hordott neki,
egymás után mind el lett prédálva, utoljára oda jutottunk, hogy nem volt
a konyhára való pénz.

Ekkor aztán elkezdett az asszony velem veszekedni, hogy én milyen koldus
kutya vagyok: éhen hagyom veszni a hites feleségemet; bezzeg a kapitány
nem ilyen hülye volt: az volt a gavallér!

Én aztán gondoltam, most mutasd meg tallér, hogy mit tudsz? s nagy
legénykedve odanyomtam a markába a talléromat: «itt van, váltsd el!»
Héj, mert nem tudtam, a mit a kegyelmes soltész úr most fedezett fel
előttem, hogy az elajándékozott varázstallér nem jön többé vissza! Azt
gondoltam, egy óra mulva megint a zsebemben lesz az. De hát nem találtam
én azt többé se tarsolyomban, se csizmámban, se irhámban, se
galléromban, se kalapomban. De hát legalább a feleségemhez kellett volna
neki visszajönni, ha az kiadta. Hanem hát azt is most értem már végig.
Nem ment az az asszony az én tallérommal az árúbódéba, hanem ő meg
menten odaajándékozta egy fiatal zászlótartónak, a kinek még a kapitány
életében is szintén nagy mértékben birta a tiszteletét. Így veszett oda
végképen a gyerehazatallér.

Nekem nem maradt más a szégyennél és gyalázatnál, aztán meg egy
asszonynál, a ki elvett engem, de a kit nem vettem én el.

Mit csináljak? Három napig törtem rajta a fejemet. Megszökjem? Esküszegő
legyek? Kétszeres esküszegő? Megtörjem a hűséget, a mit hitvesemnek
fogadtam «úgysegéljennel?»

Három napig türtem az asszony mortificálását, s tiszttársaim
gúnyolódásait, a harmadikon – megszöktem tőlük.

– Én már az elsőn megszöktem volna! kiáltott, öklével az asztalra
csapva, a nagyherczeg.

– És így az esküszegés vétke is kitöröltessék a lajstromból? szólt
csöndesen hunyorítva a soltész.

– Quod dixi, dixi!



TIZENHARMADIK RÉSZ.  A TESTCSERE.


1. A KURUZSLÓ.

(– No te istentelen; kezdé másnap a soltész. Eljutottál immár
bűnlajstromodnak a végére. Ugyan megmutattad, hogyan lehet
megháromszorozni a hét főbűnt, s csinálni belőle huszonegyet, s aztán
megint mind a huszonegyből úgy kidisputálni az embernek magát, hogy egy
se maradjon a nyakán? A sok furfangos historizálással elhuztál öt
hónapot meg két hetet az időből: azt hitted, ugy-e, hogy az alatt a
francziák majd csak elfoglalják a várat s megszabadítanak téged a
vesztőhelytől. Nem lett belőle semmi. Most már csak az utolsó bűnöd van
hátra: az árulás, a mit a vár ellen elkövettél. Ezzel az egygyel fogom a
nyakadat. Ebből az egyből, szeretném látni, hogyan mosod tisztára
magadat?)

– Megkisértem, mondá a vádlott s felfohászkodott a muzsájához, a kinek a
segítségével foglalt el eddig napot nap után a halál birodalmából, hogy
segítsen neki még egy napot megnyerni ebben az Isten szép világában!

Tehát, kegyelmes uraim, mint azt jól méltóztatnak tudni, a franczia
táborból való megszökésem után ide álltam be kegyelmességtek
szolgálatába, s teljesítettem híven és pontosan kötelességeimet, mint
igaz katonához illik.

(– Azt meg kell adni, hogy a legjobb constabler voltál a tüzérségemben:
bizonyítá a nagyherczeg.)

Egy napon, a mint mérnöki tanulmányaimba elmerülve, ültem a casamata
szobában, az őrök egy olajkárt hoztak elém, a kit a védművek előtt
ácsorogva fogtak s a ki azt mondta, hogy ő az én küldönczöm volt az
ellenséges táborban, s onnan hozott kikémlelt tudósításokat.

Tudtam, hogy ez nem igaz, mert én nem biztam meg ilyen küldetéssel
senkit. Meghagytam, hogy hozzák elém az embert.

Köpczös, tömzsi ficzkó volt, hamis ravasz pofával, a hátán czepelte az
egész patikáját, a minőt ezek az olajkárok szoktak hordani: egy
szekrényt, fából, a minek kétfelé nyiló ajtajai vannak, s abban
mindenféle fiókok, és a fiókokban különféle írok, kenőcsök és csodatevő
labdacsok.

A ficzkó a szemem közé nevetett s azt kérdezte tőlem szemtelenül:

«Hát nem ismersz?»

«Nem én, soha se láttam a pofádat.»

«Én sem a tiedet, azért mégis ismerlek, Belfegor!»

Megijedtem!

«Te vagy az, Beherik?»

Azzal kiküldtem az ordinánczot, hogy egyedül maradjak vele.

«Hogyan találhattál rám? kérdezém tőle, mikor soha sem láttál álarcz
nélkül.»

«Hát tudod, ennek az a mestersége, hogy van két varázsgyűrűm. Az egyik a
jobb kezem, a másik a bal kezem kis ujján, mind a kettőt a kövével
befelé fordítva hordom. Mikor azt mondom nekik: én most fel akarom
keresni az én vérczimborámat Belfegort, akkor az egyik gyűrű elfordul az
ujjamon. Az tudatja velem, hogy merre induljak el. Aztán valahányszor
válútra jutok, az egyik gyűrűm bejelenti, hogy merre térjek el; így
vezetnek el egész odáig, a hol egyszerre mind a két gyűrű előre fordul a
két kis ujjamon. Ez azt teszi, hogy helyben vagyok; az előtt állok, a
kit kerestem.»

A magyarázat kissé hézagos volt ugyan; hanem azért nem tagadhattam el az
ördöngös ficzkó előtt magamat, a kit külömben is szerettem, mert hűséges
czimborám volt s egymásnak a vérét nem szivtuk át hiába. Az én vérem az
ő ereiben lüktetett s az övé az enyimben.

– Hát mi hozott ide, czimbora? hogy engem ily szoros helyen felkerestél;
a hol nem osztogatnak semmit olyan bőven, mint tüzes golyóbisokat.

– Azért jöttem hozzád, hogy cseréljünk testet.

– Miért kivánod ezt?

– Parancsolatom van rá a Makertól.

– Tehát te még most is Bak-lovag vagy?

– Valamint te is. Ez nem betegség, a miből ki lehet gyógyulni, sem
hivatal, a miből ki lehet lépni, sem ruha, a mit le lehet vetni, sem
feleség, a kitől el lehet válni. A ki a Bak-lovagok közé állt, az a
Bak-lovagoké.

– De én csak a testemet kötöttem le nekik, a lelkemet nem.

– Hát hisz nem is jövök a lelkedért, csak a testedért. A nyomorult
animuládat tartsd meg magadnak, meg az Abrahám kebelének; hanem a
testedet ki kell cserélned velem. Az én testemben aztán viheted a
lelkedet, a hová akarod.

– De mit csináljak én a te testedben széles e világon?

– Azt, a mit én csináltam. Árulsz theriákot, meg sárga arsenicumot,
lapis nephriticust, meg nostoc Paracelsit, opoponaxot és salamandra
kenőcsöt a bolondoknak s fizettetsz magadnak kemény tallérokat érte. Ez
a legkönnyebb életmód a világon.

– De én valamennyi elősorolt kuruzsló szereid közül egyet sem ismerek s
meg nem tudom mondani, hogy melyik mire való?

– Nem is kell azon törnöd a fejedet. Nézz ide a szekrényembe. Itt vannak
fiókonkint rendbe fölállítva a tégelyek, phiolák, dobozkák,
czinncsészécskék, a tetejükbe irt czímeikkel; alattuk pedig, arra a
helyre, a hol állnak, fel van jegyezve apró betűkkel, a miket csak ezzel
az erős nagyító üveggel lehet elolvasni, mindenik írnek az a
tulajdonsága, melylyel bizonyos bajok ellen csalhatatlan a foganatja. Ha
jönnek hozzád a patiensek, csak elolvasod az utasítást s aztán adsz
nekik a köcsögből, a mennyinek megadják az árát.

– De hát aztán meddig kell nekem ezt a te fertelmes alakodat viselnem, s
viszont a magam délczeg termetét te rajtad hagynom?

– A míg mind a ketten vissza nem kivánkozunk a magunk testébe. E végett
átveszed majd az egyik gyűrűt, nálam marad a másik. Ha jön majd olyan
idő, a mikor egyszerre, egy pillanatban mind a ketten elfordítjuk a kis
ujjainkon levő gyűrűket, akkor rögtön vissza lesznek cserélve a
testeink. No hát huzd fel ezt az ujjadra, aztán hívd be az
ordinánczodat, mondd meg neki, hogy kisértessen ki a várkapun, ott
bocsásson szabadon: aztán kinálj meg egy pohár pálinkával.

Úgy tettem; behittam az ordinánczot, kiadtam a rendeletet, s aztán egy
poharat töltettem meg pálinkával s azt odanyujtottam a Beheriknek, hogy
hörpintse föl.

Hát csak akkor vettem észre, hogy az a pálinka az «én» torkomat égeti
végig, már akkor én rajtam volt a Beherik teste.

S hogy az én testemben megint a Beherik volt, azt mindjárt abban a
perczben tapasztaltam. Egy pattantyús jött be azzal a tudósítással, hogy
a harmadik ütegben a második ágyú megrepedt.

Az én alakom erre azt mondta:

«No hát csak enyvet kell főzetni és össze kell ragasztani, addig is jó
erős madzaggal össze kell szorítani, hogy tovább ne repedjen.»

Az ordináncz meg a pattantyús egymásra néztek s a markukba kezdtek
nevetni.

No ez mindjárt ferdére megy! gondolám magamban.

«Te Beherik, sugám az alakomnak, cseréljünk egy perczre vissza.»

Mind a ketten elfordítottuk a gyűrűinket.

Megint én voltam «én».

– Vigyétek az öntődébe, parancsolám a pattantyúsnak, s hozzatok helyette
a IV-es kamrából a bronz sugárágyúk közül. Mit röhögtök? ostobák!

Aztán megint elcseréltük a testeinket.

Engem a Beherik alakjában aztán kikisértek a várból, a honnan osontam
tovább. Keresztül kellett mennem az ostromzároló táboron, a hol
természetesen föltartóztattak. Mikor elkezdtek hozzám beszélni, akkor
vettem észre, hogy nem tudok francziául. Én, a ki beszélek diákul,
angolul, francziául, lengyelül, oroszul, törökül, indusul, hollandusul,
most az ostoba Beherik fülével egyiket sem értem, s az ő nyelve egyikre
sem forog, csak a svábra. A főparancsnokkal csak tolmács útján tudtam
beszélni.

«Voltál a várban?» kérdé tőlem.

«Voltam.»

«Átadtad a konstablernek, a mit küldtem?»

«Átadtam.»

«Meg fogja tenni?»

«Bizonyosan meg fog tenni mindent.»

Erre a parancsnok a markomba nyomott ötven tallért, s én ki nem tudtam
találni, hogy miért? Aztán intett, hogy már most elhordhatom az irhát.

Én aztán a nyakamba vettem a világot s addig vándoroltam egyik városból
a másikba, míg eljutottam Magdeburgba. Az alatt a gyógyszereimmel annyi
pénzt szereztem, hogy kocsit, lovat vehettem magamnak; nem hordtam már
hátamon az orvosságos szekrényeimet, hanem inast tartottam, a ki dobolt,
trombitált a bakon, míg én a piaczon a csodaszereimet kikiáltottam.

Olyan pompás életem volt, hogy egy perczig sem jutott eszembe,
visszacserélni a testemet Beheriktől. Csak hadd sütögesse ő az ágyúkat
az Ehrenbreitsteinon, ha neki ahhoz volt kedve; dehogy adom vissza neki
a testét! Nagyon okos test ez. Teljes életemben a lelkemnek nem volt
annyi megélni való esze, mint ennek a testnek. Ápoltam is gyöngyen. Úgy
kihizlaltam, mintha a saját magamé lett volna. Volt is módom benne.
Valamennyi doktor mind megbukott Magdeburgban, mert csak nálam keresett
minden ember segélyt. Az én szereim igazán csodákat míveltek.

Hanem egyszer aztán megtörtént rajtam a nagy veszedelem.

Mikor egy napon épen a piacz közepén hirdetném a csodaszereimet, valami
gazember (alkalmasint egynémely irigy physicusnak a bérencze) tüzes
taplót dugott a lovam fülébe, mire az elragadta a kocsimat, s
feldöntött; valamennyi tégelyem, phiolám, skatulyám mind szétgurult az
almáriomomból. A nyakamat nem törtem; hanem nagyobb baj volt az annál,
hogy a szétgurult gyógyszeres edényekről már most nem tudtam, hogy mi
hová való? Csak úgy találomra rakosgattam őket vissza a helyeikre s
bizonyos, hogy sokat össze-vissza cseréltem e közben.

A miből aztán mindenféle subscusok támadtak.

Nem is említem az olyan szerencsétlen kúrákat, mint midőn például
egyszer a syndicushoz hivattak, a kinek az egyik lába hosszabb volt,
mint a másik, hogy segítsek rajta. Én akkor épen kissé kapatos voltam a
jó franczia bortól, s tévedésből az «innyujtó» balzsammal azt a lábát
kentem be erősen, a melyik a nélkül is hosszú volt. A jámbor syndicusnak
aztán az a lába úgy megnyult, hogy nem tudott vele máshová leülni, mint
az almáriom tetejére, s ha föl akart állni, bele ütötte a fejét a
gerendába. Ez agyon akart ütni.

A másik inconvenientiám a kereskedelmi kamara elnökével történt meg; a
kinek régóta gutaütött volt mind a két lába, csak két mankóval tudott
járni. Ez ellen is volt nekem csalhatatlan szerem. Csak hogy persze nem
kellett volna belőle többet egy borsószemnyinél bedörzsölni: én a
helyett tudatlanságomban féltégelylyel felkentem a lábaira, a mitől
azután azokat úgy meglepte a gyorsaság spiritusa, hogy a tisztes öreg úr
kénytelen volt egy időre beszegődni a brandenburgi választó-fejedelemhez
kengyelfutónak, mert járni nem tudott, csak szaladni. S ülni nem volt
képes másutt, mint a takács szövőszékén, a hol folyvást rugdalhatott a
lábával, s aludni épen csak egy taposó-malomhoz kötözve tudott.

De végképen elrontottam az orvosi hitelemet, a midőn a csodaszereim az
előbbi helyeikből leszóródva, hamis helyekre kerültek.

Így például volt két dicső szerem, a melyik közül az egyik a kopasz
fejre dúsgazdag hajat varázsolt, a másik pedig a kihullott fogak helyébe
ujakat növesztett, ha az ajkra kenték. Ezek a kiszorítás által helyet
cseréltek, s mikor aztán az egyiket egy kopasz fejü urnál alkalmaztam, a
mi fognövesztő volt, attól annak a homlokán két olyan óriási agyara
nőtt, hogy azt minden ember szarvnak nézte, a mi annál nagyobb boszuság
volt rá nézve, mert feleséges ember volt; míg a másik kenőcstől megint,
egy asszonyságnak, a kinél hiányzottak a fogak, ezek helyett akkora két
bajusza nőtt, hogy egy tamburmajornak is sok lett volna.

De mind ez semmi volt ahhoz a veszedelmes kúrához képest, mikor egyszer
a főbiró feleségéhez hivattak, a ki jó reményben volt, hogy adjak neki
valamit, a mitől elmuljon róla a csuklás, a mit az egész doctorum
consilium nem tudott róla elmulasztani. Nekem ilyen szerem is volt
bizonynyal; csakhogy nem az igazira találtam. A helyett beadtam neki
azokból a labdacsokból, a mik arra valók, hogy a tyúkok sokat tojjanak.
S a szerencsétlen asszony hat hét mulva hét élő gyermeket hozott a
világra!

(– De már ezt az utolsót csak magam sem hiszem el! kiálta fel a
nagyherczeg, kinek már eddig majd az öve szakadt szét a nagy
kaczagástól. De már itt nagyon elvetetted a sulykot.

– Nem, kegyelmes uram, szólt a soltész, ily esetet valóban jegyeznek fel
a krónikák. Magyarországon Miczbánus gróf úrnak a felesége szaporodott
meg ily csodálatra méltó ivadékkal s mind a heten fiak voltak és
fölnevelkedének.

– No hát bizonyosan az is ezekből a pilulákból vett be.)

Mindezek is nagy ingerültséget költének már ellenem, de bekoronázta
szerencsétlenségemet a polgármesterrel való esetem.

Volt ugyanis két csodatevő szerem, melyek közül az első olyan kenőcs
volt, a melytől az orron levő rezesség eltünik, a másodiktól pedig
minden ezüst aranynyá változik. A polgármesternek volt egy nagy ezüst
tubákos pikszise és egy igen nagy vörös orra. Egyszer odahivat magához
sub rosa s fölszólít, hogy ha igaz a csodaszereimnek ez a tulajdonsága,
tegyek próbát velük ő nála: csináljam aranynyá a burnótszelenczéjét s
tüntessem el az orráról azt a verességet. Átkozott csere! A szerek össze
voltak tévesztve, s a használat után a polgármesternek az orra lett
aranynyá s a pikszise tünt el.

(De már ez a kúra annyira megtetszett ő kegyelmességének, hogy azt
mondta: «elég volt ennyi a jóból mára! Hagyjunk valamit holnapra is,
mert bizony nem állja ki az ember nevetés nélkül!»)

Nagy querela lett ebből! A polgármester nem annyira azért haragudott
meg, hogy az orra aranynyá lett, mint inkább azért, hogy az ezüst
burnótszelenczéje eltünt. Azzal vádolt, hogy elloptam. Pedig ha ismerte
volna a chemiát, hát tudhatta volna, hogy vannak szerek, a melyek
egymást elnyelik: az argentum vivum elnyeli az aurumot, s az «aqua
fortis» csak úgy éhezi az ezüstöt, mint a sovány tehén az árpát. Ezeket
«occulta qualitas»-oknak hijják.

Hanem hát a magdeburgiaknak nem volt ehhez való eszük, hogy ilyen
transscendentalis dolgokat meg lehessen velük értetni: a soltész elé
vittek; az átadott a Landvogtnak, s az meg apósa volt egy doctor
medicinae et magister chirurgiaenak, csupa boszuból kimondta rám a
büntetést, hogy varázsló kuruzsolás és keresztyén emberek megrontása
miatt pelengérre kiköttessem és megkorbácsoltassam.

Ekkor azt mondom magamban: «no már barátom, Beherik! addig csak viseltem
a testedet, a mig azt osztrigával és lúdmáj pástétommal kellett
táplálni, de mikor arra kerül a sor, hogy a bőröd kilenczágú
macskafarkával végig czirógattassék, akkor csak viseld azt magad,
cseréljük vissza! Hátha te is meguntad már az én testemet?

Már ki is kötöttek a pelengérhez, s a bakó napvilágra hozta a hátamat,
fölfedezve, hogy nagyon sok előzetes korbácsütésnek a nyoma látszik már
azon, a mire én természetesen nem emlékezhettem vissza, mert azokat a
Beherik kapta, s annál fogva, minthogy már ez a Beherik hátának nem volt
ujság, a nagyobbik korbácsát hozatta elő, a melyiknek a végei hegyes
horogfejű szegecskékben végződtek.

«De czimborám, Beherik, ezt már csak álld ki magad!» A két kezem össze
levén kötve, oly módon, hogy a bitót átölelve tartottam, sikerült a
gyűrűt megfordítanom a kis ujjamon.

S abban a pillanatban itt voltam megint az ehrenbreitsteini casamata
szobámban.

Épen ő kegyelmessége a soltész úr állt előttem, az árulás tanujelét, a
tűzkorsót és a levelet tartva elém, hogy mit szólok ehhez?

Ekkor láttam, hogy micsoda gonoszságot követett el az én testemben a
vérczimborám? A francziák, a kik a baklovagok szövetségesei, azért
küldték őt ide, hogy ily gonosz árulásnak eszközévé legyen.

Ő kelme azonban, a mint vette észre, hogy kitudódott a fertelmesség,
gondolta magában: «nem jó lesz ebben a testben maradni, nesze Belfegor!
add vissza a magamét!» s ő is egyet fordított a gyűrűn, ugyanakkor a
mikor én.

Hanem képzelem a meglepetését, a mikor az első viszontlátásra olyat
huzott a hátára a hóhér, hogy hét helyen hasadt végig a bőre. Ezen még
most is jó izüt nevethetném, valahányszor eszembe jut, hogy milyen pofát
csinált hozzá!

Ez volt az én utolsó halálos bűnömnek az igaz története.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



UTOLSÓ FEJEZET.


A FEHÉR GALAMB.

Az itélet, melyet a vérbiróság a sokszoros bűnösre kimondott, ekkép
hangzott:

«A huszonegy előzetes főbenjáró bűn, melynek mivolta kellőleg ki nem
deríttetett, vádlottnak elengedtetvén, elmarasztaltatik csak a
huszonkettedikben: az árulás gonosztettében. Minthogy azonban, saját
vallomása alapján, ezen bűnt is nem saját maga követte el, hanem a vele
testet cserélt vérczimborája s lelke e gonosztettől távol vala: annál
fogva a lelke fölmentetik és Istennek ajánltatik; hanem a teste, mely e
bűnben kapatott, az árulók büntetésére, a hátulról való főbelövetésre
kegyelmesen elitéltetik.»

A kalandor alázatosan megköszönte ez itéletet, s a kegyelmes uraknak
iránta tanusított sok rendbeli grácziáját; nem is kért többé semmiféle
haladékot.

Mikor a vesztőhelyre kivitték, maga szép nyugodtan levetkőzött, s csak
azt kérte, hogy ne kössék hátra a kezeit, hadd tegye össze imádkozásra.
Azután letérdepelt szépen s elkezdé a Miatyánkot fenhangon elimádkozni.

Mikor az ament kimondá, hátra szólt a muskétásoknak, a kik az égő
kanóczot a lőporos serpenyő fölött tarták már:

«Csak arra kérlek, bajtársak, hogy mikor összelőttök, velem együtt azt a
fekete holló madarat is lőjjétek agyon, a mi a vállamon repdes!»

S azzal félve tekinte félre a válla felé.

De egyszerre örömsikoltva kiálta fel:

«Nem! nem! Hisz ez nem a fekete holló. Ez az én fehér galambom!
Visszatértél hozzám! Megszántál galambom? Angyalom, jó Maduskám? Igazi
kedveském! Szorulj a keblemre! a két karom közé! s vidd el lelkemet oda,
hol te lakol!»

Tizenkét puska dördült s a fehér galamb már vitte!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így van megírva ez a csodálatos történet a «Rheinischer Antiquarius»
második része második kötetének 613–626. lapjain. Az ehrenbreitsteini
ágyúöntődében ma is mutogatják még egy vasrúdra akasztott vaskalitkában
az «áruló koponyáját» s a tudós Hiegel följegyezte róla, hogy Gall
rendszere nyomán a koponyában rendkívül ki volt fejlődve a nagyravágyás
szerve; a mely miatt ez emberre nézve a soha el nem érhetett czél valódi
kinszenvedéssé tehette az életet.



TARTALOM.

ELSŐ RÉSZ: OSTROM ALATT.

  A tűzkorsó  1
  A kínvallatás  10

MÁSODIK RÉSZ: A RABLÓK KÖZÖTT.

  A Prjszaka barlang  16
  A Viszpa-Ogrod  49
  A Koltuk-dengenegi  59
  A Berdiczovi zárda  67
  A Karácsonyéj  76

HARMADIK RÉSZ: A HERCZEG SZOLGÁLATÁBAN.

  Malach  81
  Persida  90
  A vas nyakravaló  99
  A fehér galamb  107

NEGYEDIK RÉSZ: A VÖRÖS BARÁTOKNÁL.

  A faoduban  113
  A Baphomet  123

ÖTÖDIK RÉSZ: A HOMICIDIUM.

  A Mynheer hajóján  146
  A múh-borju  150

HATODIK RÉSZ: A «FALSUM».

  Egy nulla  171
  Az örökség  173

HETEDIK RÉSZ.

  A boldog nyugalom  179

NYOLCZADIK RÉSZ: BENGÁLIÁBAN.

  Szumro Begum  192
  A bálványimádás  199
  Majmúne és Danesh  204

KILENCZEDIK RÉSZ: A TENGEREN.

  A kalóz  219

TIZEDIK RÉSZ: UXORICIDIUM.

  Secundogenitura  229
  A sivó-homokban  236

TIZENEGYEDIK RÉSZ: AZ ÖRDÖG VILÁGÁBAN.

  A bak-lovagok  247
  A boszorkány-búcsú  256

TIZENKETTEDIK RÉSZ: A SZÉGYEN GYALÁZAT KENYERÉN.

  A gyerehaza-tallér  267
  A más felesége férje  272

TIZENHARMADIK RÉSZ: A TESTCSERE.

  A kuruzsló  277

UTOLSÓ FEJEZET.

  A fehér galamb  287


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

17 |tálálkozásainkat |találkozásainkat

64 |pénzt tar-tartani |pénzt tartani

106 |valasztanod |választanod

118 |kogy elhagyjam |hogy elhagyjam

249 |abból ís |abból is]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Egy hirhedett kalandor a tizenhetedik századból" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.



Home