Title: Írók, könyvek, emlékek
Author: Schöpflin, Aladár
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Írók, könyvek, emlékek" ***


KULTURA ÉS TUDOMÁNY

ÍRÓK, KÖNYVEK, EMLÉKEK

ÍRTA SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA

ÍRÓK, KÖNYVEK,

EMLÉKEK

ÍRTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



A FIATALSÁG KÖLTŐJE.

A harmadik gimnáziumba jártam, amikor Petőfi lelke először megihletett.
A gyorsíróversenyen nyertem egy példányát annak a kortársaim előtt
nagyon jól ismert zöld-táblás Petőfi-kiadásnak, amelynek egy forint volt
az ára és amelyből a mi nemzedékünk a költőt megismerte. Örültem az
ajándékkönyvnek, délután kivittem magammal a pozsonyi ligetbe,
leheveredtem a fűbe és olvastam estig sorban a verseket, ahogy egymás
után következtek, kezdve az első helyen álló _Apostol_-on, nagy
elragadtatással, egy megnyilt új világ megismerésének heves izgalmával.
Azelőtt is olvastam néhány Petőfi-verset, tanultunk is belőlük az
iskolában, tetszettek is, de a költő lelke csak ezen a tündöklő májusi
délutánon nyilatkozott meg előttem és általában akkor éreztem meg –
zavarosan, gyerekmódra, csak sejtelemképen, de valahogy mégis megéreztem
– a költészet szellemét. Csak azóta szerettem és tudtam verseket
olvasni.

Azért mondom el ezt az élményemet, mert azt hiszem tipikus élmény,
nagyon sok fiatalember élte át előttem is és utánam is. Hetven egynéhány
év óta ezrei a magyar fiúknak nyitották meg ilyenformán a szívüket
Petőfi előtt és ezer meg ezer fiatal léleknek nyitott a költő kaput egy
eddig elzárt világba. Lírát olvasni és lírát érezni az azóta
felsorakozott nemzedékek Petőfitől tanultak. Mert ő volt minden költők
között a legjobban hozzáférhető a fiatal lelkek számára, egyszerűségén,
a benne kifejeződött érzések ösztönszerű, primaire voltán,
közvetlenségén, naivitásán, szellemének hamvas üdeségén át.
Mindenekfelett pedig fiatalságán át. Olyan fiatal ő, nemcsak évekre,
hanem szellemre is, hogy minden fiatal élet kongenialitást érez vele.

Azért is van olyan nagy szuggesztiós varázsa a fiatalokra. A mai
fiatalokról nem igen tudok biztosan ítélni, de a magam idejében minden
valamire való fiatalember, akinek a szíve és esze nem volt teljesen a
földhöz tapadva, erősen Petőfi szuggesztiója alatt állott. Az ő
érzésének és pályájának romantikája ragadott minket magával, az ő alakja
volt mintaképünk életstílus és erkölcsi érzület dolgában. Gondolatban
mind szabadsághősök voltunk, vele együtt gyűlöltük a zsarnokságot,
igyekeztünk hetykék, egyenes beszédűek lenni, olyan leányokról
ábrándoztunk, amilyenekről Petőfi írt, lenéztük az iskolai fegyelmet,
némi meleg humorral tekintettünk apánkra, gyöngéd ellágyulással
anyánkra, okoskodó fölénnyel az öcsénkre, lenéztük a finomkodó
érintkezési formákat és inkább darabosak, faragatlanok voltunk, mintsem
hogy «arszlán» hírbe keveredjünk. Petőfi tehát sokkal több volt, mint
költő, akinek verseiben gyönyörködtünk, életalakító tényező volt
számunkra, példaképünk és nevelőnk. Jókora területét bejártam azóta a
világ költészetének, de ehhez hasonló hatást senki mástól nem kaptam.
Írónál nemcsak az esztétikai hatás fontos, sőt talán nem is mindig ez a
legfontosabb, hanem a pszichológiai tényező, az a szuggesztió, amellyel
munkája, pályája, egész alakja az emberek tömegére hat. Ezzel több lesz,
mint egyszerű irodalmi jelenség, az élet alakitói közé kerül. Ezt a
szuggesztiót pedig elsősorban nem műveivel éri el, hanem azzal az
egyéniséggel, amely műveiből kisugárzik, amely olvasása közben a sorok
közül és mögül az olvasó tudatába lép. Petőfinél ez fokozottabban van
így, mint másnál; nemcsak költője, kifejezője volt korának, hanem
zsenialitásával, fellépésének nyomatékával, életének formájával és
tartalmával formálója is, elsőrendű társadalomtörténeti tényezője a XIX.
század első felének. Kisebb keretek közt, inkább csak a magyarságra
szorítkozva, Petőfi ugyanaz volt, a mi Byron Európára nézve: nemcsak
kora, hanem az utána következő nemzedékek lelkivilága – legalább életük
egy bizonyos szakában – ő hozzá idomult. A mi nemzedékünk minden
fogékony fiatal emberének lelki arculatán felismerhetők Petőfi
arcvonásai. Az élet folyamán ezek új élmények, tapasztalatok, új hatások
alatt elhalványulhattak, de valamikor mégis megvoltak és valami mégis
csak megmaradt belőlük. Bizonyos például, hogy Petőfinek nagy része volt
abban, ha a későbbi kor fiatalságának politikai gondolkodása a
kuructradició irányában fejlődött és a magyar népéletnek az az
illuziókkal színezett képe, amely a városi intelligencia tudatában a
legújabb időkig élt, jórészt Petőfire vezethető vissza.

Számtalan olyan gondolatunk van, amelyen – ha elkezdenők elemezni –
megtalálnók Petőfi profiljának legalább néhány vonását. És számtalan
embernek Petőfi vágta fel a nyelvét: ő tanította meg érzéseinek
kifejezésére. A közönséges ember érzelmei dolgában néma vagy legalább is
dadogó, nincsenek kifejezésükre szavai és szólásformái. Ha egyszerű
szerelmesek állnak szemben egymással, a szívük túlárad az érzéstől és
nem tudnak szólni egymáshoz, nem tudják érzésüket szavakba foglalni. Ha
pedig szólnak, dadogó szavak tördelődnek nyelvükön vagy színtelen
közhelyek jutnak eszükbe. Nincs meg bennük a kifejezés adománya. Ez a
költőben van meg, az ő megkülönböztető jegye, amely kiemeli a tömegből.
Érezni azt, amit ő érez, a tömeg-emberek is tudják, de ez az érzés csak
ő benne jut annyira öntudatra, hogy szép beszédformában tudja magát
közölni. Ha tehát a tömeg-emberek mégis ki akarják érzésüket fejezni, a
költőhöz folyamodnak szavakért. A magyar fiatalemberek legnagyobb része
Petőfi szavaival fejezi ki a szíve gyöngéd érzéseit önmaga előtt és
mások előtt. A ki nem mondott érzés csak félérzés, ép úgy, ahogy a
szavakban ki nem fejezett gondolat csak félgondolat. Mikor tehát a költő
szavakat ad kölcsön hozzá, kiegészíti a félérzést egészre. Ezért lehet
mondani, hogy jórészt Petőfi tanította meg a magyar fiatalembereket
érezni. Sőt érzésüknek tartalmában is benne van, mert a szavakkal együtt
beleoltja a maga lényét is. A magyarok érzésvilága tehát Petőfiből
formálódott. Magyar nők, jobban kellene Petőfit szeretnetek, mert ha az
a fiatal férfi, aki szíveteket megmelegítette, szépen tudott hozzátok
szólni, sőt ha érzésében szépséget találtatok, abból egy jó rész Petőfié
volt. A Petőfi trubadúr-hódolata tette azt, hogy ifjú szépségteket
oltárra emelték.

Az irodalomnak az életre való ilyenforma hatását nem igen szokták
figyelembe venni, pontosan elemezni nehéz is, pedig megvan és fontos
tényezője az irodalomnak és az életnek egyaránt. S különösen fontos ez
Petőfivel kapcsolatban, aki az embereknek épen azon életkorára hatott
igen erősen, amely legkönnyebben és legmélyebben fogja fel a hatásokat.
Ennyiben ő nagyon hathatós mótora a magyar karakter fejlődésének. Ez
pedig különös tanulságot ad az ő lelkivilága és moralitása
vizsgálatának.

*

Amikor Petőfiről beszélünk, sohase volna szabad megfeledkeznünk arról,
hogy egy huszonhat évet élt fiatalemberről van szó, aki még az élet
teljes forrongásában van, nem higgadt le, az élettapasztalatok még nem
sűrűsödtek meg benne egységes és állandó világnézetté. A leendő férfinak
még csak a körvonalai vannak meg benne, de ezeken a körvonalakon belül
még sok alakulás, változás, fejlődés mehetett volna végbe, ha
életpályája hirtelen meg nem szakad a segesvári síkon. Életét és művét
tehát úgy kell felfogni, mint egy torzót, amely hiába várja a
befejezést. Művészete is beláthatatlan perspektivákat tár fel a jövőjére
nézve, ha ez a jövő bekövetkezett volna. Utolsó évének versei a forma
olyan tökéletesedését mutatják és az élettartalom olyan elmélyedését is,
hogy azt kell hinnünk, az a Petőfi, akit ismerünk, csaknem zseniális
kezdő, aki inkább csak megsejttette, mint megmutatta, mire volna képes –
és azután eltünt örökre.

De épen ezért van az az örökifjú hatása. Ha az, amit ma az ő egész
alkotásának tudunk, csak egy része volna művének, ha ezután az érett
férfikor és az öregkor költészete következett volna, akkor a fiatal
emberek nem érezhetnék őt oly teljesen a magukénak, velük kongeniálisnak
és nem tudnák olyan közvetlenül átadni magukat a hatásának. A költő
műve, lehetnek bármi nyomatékosak egyes részei, nagy, lényeges hatását
mint egy egész fejti ki, a maga teljességében, amelyben benne van
nemcsak a művek eszthetikai értéke, hanem a költő pályája, szelleme és a
kor is, melynek levegőjében azzá lett, a mi. S mert Petőfi a fiatalkor
költészetét fejezi ki és csakis azt, ezért lehetett reprezentativ
alakjává a mindenkori magyar fiatalságnak, de egyúttal nevelőjévé,
alakítójává is.

A fiatalsága nemcsak kor szerint való volt, hanem életérzés szerint is
teljes és tökéletes. Megvolt benne jobban, mint bárki másban, az, ami a
fiatalságnak legelső ismertető jegye: _a hit_. Nem a férfi hite, amely
kételkedéseken, habozásokon, tévedéseken és tapasztalatokon edződött
meg, amely leszűrödése a hitetlenség elleni védekezéseknek, hanem a
gyermek hite, amely még nem ismeri a kételkedést, még nem fogadta magába
a kritika mérgét és nem kellett küzdenie a maga megmaradásáért. Ő hitt a
saját küldetésében, költői elhivatottságában – egyetlen nyom nem mutat
arra sem írásaiban, sem a kortársak feljegyzéseiben, hogy bármikor
tépelődött volna saját magán. Legrosszabb napjaiban sem fért hozzá az a
gondolat, hogy a balsiker, az emberek részvétlensége vagy az
ellentmondás, amely vele szemben támadt, eredhet az ő hibájából is. A
művészi önbizalom a hetykeség túlzásáig megvolt benne, – innen
szókimondásának föltétlen bátorsága. Nagy dolgokról olyan határozott és
egyszerű ítéleteket csak az tud mondani, akinek olyan erős és biztos a
hite, hogy meg sem közelítheti az ellenvetés. Eszméiben is annak a naiv
hitével hitt, akire nézve másféle vagy ellenkező eszmék nem is
létezhetnek. Nemzete igazában és a szabadság eszméjében való hitét az
életével pecsételte meg. A serdülő gyermekkorból hozott magával egy
ideált és hitt benne a serdülő gyermek hitével, akár a családi ideálról,
akár a szabadságideálról, akár az erkölcsi ideálról, vagy a női ideálról
volt szó. Hitt a nőben és a szerelemben, – egyetlen egy szava nincs
egész házassága utánig, amely kritikát jelentene a nővel szemben és
amely ne annak a szerelmi illuziónak a szellemében volna mondva, amely a
szerelmi dolgokban még tapasztalatlan gyermekifjú érzését és itéletét
derűs ködfelhőbe burkolja. Hite még teljesen gyermeki, teljesen szűz
minden tapasztalattól és kritikától. Egy fiatal ember hite, aki
keresztülment az élet mindenféle viszontagságán, a nyomorúság és az
exisztenciális küzdelem mindenféle változatán, de még nem találkozott
sem a szenvedéllyel, sem az ennek nyomában leskelődő meghasonlással.
Petőfi a szerelem költője, de olyan költője a szerelemnek – ismétlem,
házasságáig – aki még nem volt igazán, mélyen, a lelket gyökérig
megrázóan szerelmes. Az ő szerelme a fiatal vér lobogása volt, amely még
önmagában lángol, nem is kell neki egyéb, mint a lobogás maga. Tudjuk
pontosan, kik voltak azok a nők, akikhez szerelmi verseit írta, de a
versekből magukból és a költő érzéseiből nem egy konkrét, egyénileg
kirajzolódó női arc vár ránk, hanem egy elképzelt női ideál – kép,
olyasforma, amilyet a kora festőinek csinos leányokat ábrázoló képeiből
ismerünk és amelyek közül az egyik szőke, a másik barna, az egyik
tömzsi, a másik nyulánk, de karakterben valahogy mind egyformák. Csinos
leányok, ez az egész. Petőfi sokszor volt és sokakba szerelmes, de nem
volt egy igazi szerelme sem. Nem is tudunk egyetlen olyan szerelméről
sem, amely több volna egy futó hangulatnál, egy benyomásnál, egy könnyű
vágynál, amely egy csinos leányarc láttára elfogta és amely életében
nagyobb jelentőséget nyert volna, mint egy szép költői téma. (Etelke
iránti szerelme egészen irodalmi szerelem, szép versek témája, a
negyvenes évek Biedermeyer hangulatának stílusában.) S ebben is tipikus,
a tömegekre szuggesztiv: szerelmi élete azonos az átlagos
fiatalemberével, aki könnyű, szenvedélytelen hangulat-szerelmekben
tapogatja ki a maga szerelmi életét, addig, amíg rá nem bukkan végleges
útjára, amely rendszerint a házasságig vezet. Petőfi szerelmei mögött
mindig ott van a házasság gondolata. Alig melegedett fel egy kicsit a
szíve, máris elképzeli, milyen feleség válnék a kis leányból. Egyszerű,
csinos kis falusi leányok, akikbe szerelmes volt; nehéz lett volna velük
elképzelni valami komplikált, regényes vagy szenvedélyes szerelmi
viszonyt. Nem is voltak valók másnak, mint derék, egyszerű feleségnek s
a költő szexuális erkölcse is olyan hamvasan tiszta, hogy még csak közel
se fért hozzá a szerelmi viszonynak más célja, mint a házasság. Viszont
azonban társadalmi és gazdasági helyzete még nem volt eléggé
megállapodott ahhoz, hogy ezek előtt a leánykák előtt mint komoly
férjjelölt szerepelhessen s ezt ő maga is érezte és tudta, tehát egyik
szerelme sem mélyült el a hangulatos kezdeteken túl. Tipikus
diák-szerelmek az ő szerelmei. Ezért példaképei és kifejezői minden
diák-szerelemnek. Sohasem mondott életrajzilag igazabb szót – pedig
talán nem is annak szánta – mint mikor azt írta, hogy «költői ábránd
volt, mit eddig érzék, költői ábránd és nem szerelem».

Első szerelme Julia volt. Ebben már a nő is erősen reagált és akarta,
talán kissé rá is szuggerálta a költőre a szerelmi célt. Ez már
komplikáltabb, erősebb és követelőbb női egyéniség volt, kongeniálisabb
a költő eredendően izgatott szellemével és többet rebbentett fel benne a
futó hangulatnál, a szenvedély tüzével illette meg. Intonálása még
hasonló a régebbi szerelmekhez, de Julia profilja már egyre
karakterisztikusabb konturokban kél ki, a költő szívében egyre mélyebb
húrok zendülnek meg. És a szerelmi dallam kiséretéül megszólal az egész
nagy zenekar: megszólalnak az összes nagy dolgok, amelyekkel az ember az
életben találkozik. Élet, halál, természet, a világhoz való viszony, s
minden, ami igazán _életkérdés_, asszociálódik a Juliához írt szerelmi
dalokban a szerelem eszményéhez. Az élet ettől a pillanattól fogva merül
fel egész komplikáltságában és gazdagságában a költő tudatában; szeme
elől kezdenek lefoszlani a gyermekes illuziók rózsafelhői s a nő és a
nőhöz való férfi-viszony képe kibontakozik sejtelme előtt.

És ekkor vége az öntudatlanul élvező, üde fiatalságnak. Megjelenik a
költő előtt az eddig ismeretlen gond és az élet komolysága. Még úgy
élvezi a házasság mézét, a fiatal apaságot, mint egy kedves idillt a
forradalmi idők harci viharában, de szíve, anélkül, hogy még tudná,
miért, már néha megvonaglik, mint ahogy a nyár-utó melegében már néha
megrezzen az őszi szél hüvös lehellete. Még csak pillanatokra s csak
sejtelemszerűen, de már megérinti a költőt a kételkedés szelleme és
ráveti árnyékát a meghasonlás. A _Szeptember végén_ rejtelmes
szépségében már ezt érezzük. A költő még nem szakított illuzióival, de
már megsejtette a nőt. Rálépett a küszöbre, amely az ifjúkorból a
férfikorba vezet.

Isten azonban úgy akarta, hogy mindenha a fiatalok költője maradjon. Nem
engedte, hogy a küszöbön átlépjen.



ARANY JÁNOS.

E lap első oldalán[1] Arany Jánosnak egy érdekes arcképét találja az
olvasó, a legjellemzőbbek egyikét összes képmásai közül. Az eredeti kép
az Arany család egy csoportképe a hatvanas évekből, a nagyszalontai
Arany-szobában van.

Arany e képen csakugyan az, ami egész életében volt: a tipikus
nagyszalontai, tekintélyre jutott polgár. Az öltözete, a magatartása,
ülésének egész módja, ahogy a lábait maga elé rakja, ahogy a botját és
kalapját tartja, az arckifejezése, a fejtartása, a bajuszviselete, az
egész alak, úgy ahogy van, annyira magán viseli a gazdálkodó lakosságú
alföldi város jellemét, hogy ha nem ismernők a költő valamennyiünknek
oly kedves arcvonásait, ráismernénk: ez nem lehet más, mint valamelyik
magyar alföldi város módos, tisztességtudó és magára tartó polgára.
Rendkívül erőteljes gyökeresség érzik az egész alakon, a tradicionális
magyar kisvárosi levegő, szinte látni mögötte a tágas telken épült
földszintes házat, amelynek kapuján pompás néhány pár ökör jár ki-be,
odább a búzatermő földeket s mindazt, ami ezzel velejár. És érezzük azt
a tradicionális, népies magyar észjárást, azokat a gyökeres, nem bő, de
erős gondolatokat a világról, a világ dolgairól s az embernek ezek
között való helyzetéről, a magyarság sorsáról, az egyes polgár
szerepéről a nemzet életének egészében.

A gondolatait ép úgy Nagyszalontáról hozta magával, mint külső
megjelenését és beszédének alföldi zamatát. Nincs olyan eszméje, amely
ne volna az egész korabeli magyarságé. Amit az életnek és a világnak
bármely fontos kérdéséről mondott Arany, ugyanazt gondolta és tartotta
érvényesnek az ő korának minden komolyabb magyarja. Higgadt, komoly,
lelkességében is józan hazafiság, amelynek lényege a közügy iránti
kötelességeknek erős érzése, a tradicióknak, a multból a jelenre
átszármazott örökségnek megbecsülése, a műveltség fontosságáról s a
magyar ember kulturai hivatásáról való meggyőződöttség, minden
bigotériától, filozófiai skrupulustól mentes kálvinista vallásosság,
amely elfogadja, mint egyszerű, magától értetődő tényt a vallás
alapjait, de nem merül beléjük a misztikus elmélyedésével s nem is
ingadozik körülöttük a szkeptikus okoskodásával, meghagyja a vallásnak
apái által megszabott helyét és szerepét az ember életében; erkölcs
dolgában önmagára kényes tisztaság, a puritánizmus ridegsége nélkül, az
emberek megítélésében nyugodt, méltányos liberalitás, a velük való
érintkezésben tisztességtudás és önérzetes szerénység, a hagyományos
társadalmi különbségek tiszteletben tartása, mérséklet a jóban, béketűrő
megadás a rosszban, az élet igazságtalanságaiban való megnyugvás, amely
nem ismeri a lázadást; a szenvedély és a morál összeütközéseiben a morál
győzelmes voltának elvül elfogadása, az ideális javak felsőbbségéről
való meggyőződöttség mellett az anyagi javaknak is megbecsülése – ezek
az alapgondolatok, amelyeken Arany János lelki világa és élete fölépült.
Csupa általános érvényű eszme, amely közös minden a társadalomban jól
elhelyezkedett polgár eszmevilágával. Semmi forradalmi, semmi felforgató
tendencia, semmi szenvedélyes esenkedés az új, a változás után, csupa
józan, megnyugvó életbölcsesség. Arany János nem volt filozófiai
szellem, nem értékelte újra meg újra elméjében a világ értékeit, nem
vivódott az emberiség sorsának, az élet igazságtalanságainak nagy
problémáival – teljes egészében s fentartás nélkül elfogadta azt a
világrendet, amely a reformáció eszméiből s a francia forradalom két
nemzedék tapasztalatain átszűrt vívmányaiból alakult ki a mult század
középi magyarság tudatában. Bizonyos, hogy élete bármely szakában, ha
összekerült az egyszerű magyar emberek bármely társaságával, teljesen
osztozott minden a dolgok lényegét illető nézetükben, amint hogy azonos
volt velük az élet minden javának értékelésében is.

Mint minden korabeli vidéki magyar ember, ő is a szerény, egyszerű
anyagi igényeit kielégítő földbirtokban és az ezzel velejáró életmódban
látta a képzelhető életek legjobbikát. Egész életén át azért dolgozott,
küzködött, kuporgatott, hogy ezt elérhesse. Bizonyára már a szalontai
nótárius kancelláriájában is, majd a nagykőrösi tanári katedrán, a
szerkesztői asztalnál, az akadémiai főtitkári irodában oda vágyott a
képzelete az egyszerű kunyhóba, ott keleten, amelyben elérheti azt a
független nyugalmat, melyben a dal megfoganhat. Nyilván még
gyermekkorában, a jómódú szalontai polgárok életének láttára fogant meg
a küzködő, szegény, de származása emlékeit híven őrző hajdúcsalád fiában
a vágy: hogy valaha ő is ezeknek az életét élhesse, mert ez volt a
gyermek képzelete előtt ismeretes életcélok legkivánatosabbika. S ehhez
ragaszkodott mindhalálig azzal a makacs hűséggel, amellyel minden
ideálját őrizte, azzal a képzelt élethelyzetekbe magát mélyen beleérző,
azokat fantáziájával teljesen önmagába felszívó évődéssel, amely költői
ábrázolásmódjának is legerősebb pszichológiai alapja. Mennyire jellemző
ránézve, konzervativ természetére az a sírig tartó sovárgás, amellyel
elhagyott szülőföldjére, őseinek, egész családjának foglalkozására
visszavágyott! Soha nem tudott elszakadni a rögtől, amelyre rászületett,
lelkileg mindvégig rajta élt, mindenünnen visszakivánkozott oda, ahonnan
elsodorta a sors. S mennyire jellemző ez az egész magyarságra, mennyire
benne van ebben az ezer esztendei falusi gazdálkodó életnek vérré vált
megszokása, amely nem is tud elképzelni más életformában való
boldogságot s atavisztikusan egyedül lehetséges és kielégítő életmódnak
érzi a földből élő ember életmódját. S mennyire tipikus ez az Arany
korabeli magyarságra! Akkor kezdődött meg a magyar életnek hirtelen nagy
átfordulása, a régi Magyarország életéből az újba való átalakulás, amely
a gazdálkodó magyarok ivadékainak egész tömegét kényszerítette új élet
kezdésére, falusi és kisvárosi magyar urak, polgárok fiaiból
lateiner-életet élő hivatalnokokat, jobbágy parasztok ivadékaiból
proletárokat csinált, az ezer éven át falun élt magyarság nagy részét
városi életre szorította. Ezer meg ezer magyar ember vágyakozott akkor
vissza legkedvesebb álmaiban az elhagyott ősi rögre úgy, mint Arany
János s ezren és ezren éltek a városokban az elhagyott falu felé fordult
lélekkel, melynek képét mint valami drága szent ereklyét hozták magukkal
új életükbe. Mennyi titkolt vagy tudatossá nem is vált szenvedés, mennyi
lelki komplikáció támadt ebből! Ezek mind, mint Arany János, a szívük
vérével fizettek az életnek számukra megnyílt új lehetőségeiért és
sovárgó szívük vérével ragasztották meg azokat az alapfalakat, amelyeken
a mai új nemzedék Magyarországa felépült. Az egész akkori magyar
intelligenciának a lelkiállapotát szimbolizálja Arany János
lelkiállapota, amelyből lírájának legszebb gyöngyei fakadtak s amely
egyik legfontosabb elemét adja meg annak az epikai művének, amelyet ő
maga is, az irodalmi köztudat is géniusza reprezentáló alkotásának
minősített: a Toldi-trilógiának.

Toldi is a falusi magyar, akit sorsa belevet az udvari életbe, a városi
kultúrába s az ezzel járó csiszoltabb, közvetettebb és mindenképen
komplikáltabb életformákba, amelyekbe parlagiasabb, közvetlenebb és
egyszerűbb természete sehogysem tud beleilleszkedni, rosszúl érzi magát
bennük, mint valami tökéletlenül rászabott ruhában, folytonos
összeütközésbe kerül velük, megbontják lelki élete harmonikus egységét s
meghasonlásba kergetik önmagával. Minden baj, ami éri, minden
komplikáció, amelybe keveredik, innen ered. Tragikumának döntő motivumát
is ez idézi elő: a parlagi vitézt a női nemmel való, formákhoz kötött
érintkezéstől való irtózása viszi rá, hogy eljátssza Rozgonyi Piroska
kezét s mert a lovagi szokások, az udvari lovagi morál nem vált még
eléggé vérévé, azért megy bele a szép leányért folyó tornában olyan
cselbe, amely e lovagi morál szerint jóvátehetetlenül megbecsteleníti.
Jobban kiszélesített távlatból nézve, a magyarságnak ezeréves tragikuma
nyilatkozik meg ebben, az ázsiai földművelő és fegyverforgató fajtának
kényszeredett, folytonos összeütközésekkel járó, teljes tökéletesen
végbemenni nem tudó hozzátörődése az európai kultura életformáihoz,
amelyeket lelkétől idegeneknek érez, amelyek ellenkeznek minden
atavisztikus hagyományával, idegrendszerének, temperamentumának
alkatával s mégis az elkerülhetetlen kényszer és a józan belátás
könyörtelen szükségszerűségével kell hozzájuk idomulnia. A magyar
lelkiállapotnak ez a specifikus komplikációja Arany korában aktuálisabb
lett, mint valaha, jóformán az egész magyar intelligencia érezte az
ebből fakadó tragikus meghasonlást. Ezért ismerte fel ez a magyar
intelligencia ösztönszerüleg Toldiban a maga reprezentáló alakját s
Aranyban a maga reprezentáló költőjét. S mivel a magyarságnak az ősi
állapotból a mai idők által követelthez való hozzáalakulása, a
földmívelő magyarok ivadékainak a földtől való elszakadása s a városi
intelligens pályákon s a modern közgazdasági életben való elhelyezkedése
ma is folyik, Arany és Toldija még ma is kifejezik a magyarság egy
tetemes részének lelkiállapotát.

Azok a mértékek és értékfogalmak, amelyeket Arany az alföldi
tradicionális levegőből hozott magával, szabták meg, ép úgy, mint
élet-ideálját, ember-ideálját is. Ez is Toldiban testesül meg
legteljesebben s egyúttal az ősi magyar tradiciónak leginkább
megfelelően. Toldi a magyar férfi ideálja, ahogy azt a nép embere
elképzeli, akinek életmódjából s munkája természetéből folyóan
főfontosságú a nagy testi erő, amely harcban a személyi bátorság csodáit
műveli, a béke idején virtusos cselekedetekben, szilaj duhajkodásokban
éli ki a maga energia-fölöslegét. A harcos Toldi a magyar lovaskatona
ezer esztendős ideálképe, amely mint az emberi nagyság egyedül
felfogható példája él a nép fiának másféle kulturideálok számára
megközelíthetetlen képzeletében. Bizonyosan ott volt a szalontai kis fiú
képzeletében is, aki bámulva, minden kiválóság elismerésére fogékony
lélekkel nézte valamikor a parasztlegények virtuskodásait, duhajkodását,
hatalmas erőpróbáit s az akkor magába szívott képet alakította meg
aztán, mint férfi, képzeletének legkedvesebb alkotásában. S Toldival
szemben a másik ideál, Lajos király, a kulturán nevelt, de az ősi magyar
tipust megértő, higgadt, jóindulatú, széles áttekintésű uralkodó, akibe
a költő belevegyítette Mátyás király mondakörének néhány elemét is, – a
magasabb kultura színvonalára emelkedett magyar úr képe, amelyen azonban
van néhány vonás, amely az előkelő, tekintélyes magyar parasztgazdára
emlékeztet. Mintha Lajos király arcába Deák Ferenc néhány arcvonását
vegyítette volna, nyilván öntudatlanul, a költő, Deák Ferencét, akiben ő
is, mint kora magyarjainak jó része, a gyökeresen magyar politikai ész s
a bölcs hazafiság megtestesülését látta. Ez a két alak, Toldi és Lajos
király a magyar ember históriai temperamentumának két különböző
ellentétes tipusát jelenti, amelynek egymással való tusakodása
végigvonul egész történelmünkön s jellemzőn meghatározza annak minden
fontosabb fordulatát.

Ezeken a tradicionális, az egész nemzetben egyetemes érvényű
momentumokon felül, amelyekkel Arany, a költő a magyar gondolat
legtipikusabb kifejezője lett, ott van benne az egyéni, ami költővé
tette. A rendkívüli érzékenység, amelyet a fizikum gyöngesége is táplál
és fejleszt, az ő költői természetének pszichológiai alapja. Ez bénítja
meg cselekvő energiáját, hogy aztán befogadó képessége, az élet
benyomásainak lelki átélésére való képesség annál jobban fokozódjék
benne, ez szakítja el élete természetes gyökereitől azzal, hogy
képtelenné teszi ősei gazdálkodó életmódjának folytatására,
rákényszeríti, hogy átlépjen a földművelők osztályából a tanult
emberekébe. Ez viszi rá már a gyermeket arra, hogy a benne fejledező
élet-energiákat aktivitásra való képesség hiján, magába vonuló
ábrándozásban, elmélkedésben, töprengő évődésben égesse el s ettől telik
meg lelke a látott és átélt élet-képek oly tömegével, amely aztán az
idők beteljesedésekor szinte magától ömlik művészi formába.
Érzékenységéből ered sóvárgása, amely egész költészetének jellemző
vonása, amely lelkét soha sem engedi megmaradni ott, abban a helyzetben,
ahová sorsa vetette, mindig másfelé vonzza, a jelenből a multba, az
idegenből a szülőfölre, a realitások világából az ideálokéba. Örökös
nyugtalanság gyötri s ez a nyugtalanság adja líráját. Érzékenységéből
fakadó szemérmetes félénksége és zárkózott tartózkodása teszi epikai
költővé: ez nem engedi, hogy szívének titkait közvetlenül, az önmagát
fentartás nélkül, leplezetlenül közlő lírikus módján nyilvánítsa ki. Ő
csak közvetetten tudja kinyilvánítani magát, alakokban, melyeket
képzelete alkotott, történetekben, melyeket e célra alakított. Férfikora
lirájában alig találunk egészen egyéni lírai hangot, csupa egyetemes
érzéseket szólaltat meg, közdolgokat, életfilozófiai reflexiókat. A
tiszta líra csak öregkorában tűnik fel költészetében, amikor a korral
lehanyatlott ellenálló erő nem állja már útját érzései közvetlen
kinyilatkoztatásának. Az öregkor mindig közlékenyebb, nem bírja már
annyira elleplezni magát s Arany korán öregedett meg. De mennyire
jellemzi szemérmetes tartózkodását az, hogy öregkora e lírai sóhajait
váltig rejtegette kapcsos könyvében s legnagyobb részük csak halála után
került nyilvánosságra! Félt, mint valami indiszkréciótól, hogy az
embereknek bepillantást engedjen a maga lelkébe. S ma ezek a lírai
megnyilatkozások hozzák őt legközelebb olvasói szívéhez, mert ezek
tárják fel legtisztábban szenvedő lelkét, ezeken érzik legközvetlenebbül
az érzés mélysége. S ezekben már a mai élet lírája szólal meg, mert az
öreg Arany már nem emlékeiből merített, hanem lelki életének akkori
hullámzásait foglalta dalokba. Ez pedig már a fővárosban, a
kultur-életben élő ember lelki hullámzása. Épen ez ad Arany öregkori
költészetének igen nagy jelentőséget. A költő, aki férfikorában a régi
magyar élet, a régi magyar ember lelki állapotát konzerválta számunkra,
öregkorában elsőül szólaltatta meg az ujonnan fejlődött, gyökeresen
átalakult, új magyar élet líráját.



KONZERVATIV KRITIKA, FEJLŐDŐ IRODALOM.

Kazinczy Ferencet vármegyei határozattal akarták eltiltani nyelvi és
irodalmi reformjának folytatásától és az egész ország gúnykacajának
céltáblájává tették a Mondolattal. Az öreg Kazinczy gyanúval és
rosszalással nézte az Aurora-kör új izlésirányát, amely az ő kezéből
vette át az irodalmi fáklyáját. Az Aurora-kör hagyományainak
végrendeleti végrehajtója, Toldy Ferenc a megértés kellő mértéke nélkül
próbálta Petőfit és Aranyt visszaszorítani arról az első polcról,
amelyre Gyulai azóta közvéleménnyé vált itélete szerint joguk volt a
magyar irodalom hierarchiájában. Gyulai aztán kritikailag mereven
visszautasított mindent, ami az Arany utáni nemzedékek terméséből nem
alkalmazkodott orthodox módon ahhoz a költői ideálhoz, amelyet Arany
János alakjából és költői gyakorlatából konstruált magának. Így volt az
mindig és így is lesz mindig az irodalmi világban: minden generáció
igyekszik orthodox kánonná sűríteni azt, amit egykor mint reformot, a
megelőző orthodoxia leküzdésével adott a világnak és a maga vívmányainak
örök érvényre magasztalásával védekezik az ellen, hogy őt is ugyanaz a
sors érje, amit előzőinek ő maga készített. Az apák és fiúk harca, a
konzervativvá merevedett egykori reform ellenállása az új reform
kísérleteivel szemben a legérdekesebb látvány, amely az irodalmak
történeti szemlélete elé ütközik. Hasznos és gyümölcsöző e harc, ha az
eszmék hadszínterén zajlik: ennek során szokta a védekező új irány
öntudatossá tenni nemcsak önmagában, hanem a nagy közönségben is a maga
vívmányait, az új irány is ebben a harcban jut a maga teljes öntudatára,
ebben ismeri fel a saját lehetőségeit, a multtal való kapcsolatának és
ellentétének természetét, sőt a harc lendülete kifejleszti olyan
képességeit is, amelyek e nélkül talán elcsökevényedtek volna. A
konzervatizmus kritikai munkájára egyaránt szüksége van a
konzervatizmusnak magának és a fejlődő ujságnak, azt lehet mondani, hogy
ez a kritika tartja az irodalmi élet hullámzásában a folytonosságot.

Az utolsó negyedszázad alatt ez a konzervativ kritika úgyszólván
hallgatott a magyar irodalomban. Hangja volt és hallatta is, de nem volt
mit mondania. Az Arany nyomán fellépő új irodalmi ízléseket és
alkotásmódokat meg-megrótta egy-egy irodalmi ünnepen elmondott
beszédben, bizonyos jelenségeik és munkásaik egy-egy csoportja ellen –
majd minden esetben legkevésbbé hivatott elméinek fegyverbe állításával
– heves, de annál kevésbbé tartalmas csatározásokat kezdett, majd mikor
az új irodalom már nagyon is elrugaszkodott az egyedül üdvözítő
orthodoxiától, a nagy anathémával sujtott le rá és működésbe hozta az
egész hatalmi szervezetet, amelyet kezében tartott, egyszerűen kitagadta
a lét jogából azt, ami neki – nem par excellence irodalmi okokból –
kényelmetlen, ellenszenves vagy érdekei-ellenes volt. Csak egyet nem
tett; tehetséggel tehetséget, alkotással alkotást, érvvel érvet nem
állított szembe. A konzervativ kritika csaknem teljes meddőségét
fájlalta az új irodalom minden komoly embere. A Nyugat sokszor
reklamálta a kritikát (persze a komoly kritikát és nem az üres
jelszavakkal, személyes invektivákkal és kicsinyes boszantásokkal való
handabandázást, amiből volt elég), de mindig hasztalanul; felajánlotta
saját hasábjait is a számára, nem «humorból és tüntetésképen», hanem
abból a természetes és az írói lelkiismeretből fakadt vágyból, hogy
végre megláthassa a saját törekvéseinek reakcióját a más ízlésűek és
gondolkodás-móduak részéről s ezzel ellenőrizze magamagát.

A konzervativ kritikának ezt a passzivítását erőteljesen megrója egy
ugyancsak konzervativ kritikus, _Horváth_ János _Aranytól Adyig_ című
kis füzetében. Teljesen igazat adunk neki: az irodalmi konzervatizmus
kötelességet mulasztott és ezt a mulasztását számon kell kérni. Nemcsak
abban mulasztott, hogy az újabb irányokkal szemben nem gyakorolta a
kritika kötelességét, hanem abban is, hogy a maga irodalmi ideáljait sem
propagálta olyan tehetséggel és kitartással, amely ez ideálokat és
képviselőiket elevenné tudta volna tenni az emberek köztudatában.
Mulasztása pedig annál nagyobb, mert céljaira rendelkezésre állott
minden eszköz, az övé volt az iskola, az állam egész apparátusa, minden
hivatalos és félhivatalos irodalmi fórum, minden állami és csaknem
minden társadalmi dotáció, minden társadalmi tekintély és szívesen
rendelkezésére bocsátotta magát a sajtó is.

Ha mindezek ellenére a konzervatizmus – egyik meggyőződött és kiváló
tehetségű emberének megállapítása szerint is – nem ért el eredményt,
ennek kell valami mélyebb okának is lenni. Ezt az okot pedig én nem
tudom másban látni, mint hogy az irodalmi konzervatizmus a nyolcvanas
évektől fogva egyre jobban elpolitikásodott. Az uralkodó politika a
rendelkezésére bocsátotta hatalmi eszközeit, de ezzel egyúttal
szolgálatába is fogadta, eltöltötte a saját szellemével, a saját
céljainak propagandaeszközévé és a saját politikai módszereinek az
irodalomra való alkalmazójává tette. Jaj annak az irodalomnak avagy
irodalmi iskolának, amely a politika fenhatósága alá kerül, mert a
politikusoknak soha sincsen érzékük a művészi élet és alkotás
autonómiája iránt, az irodalomban, sőt a többi művészetekben és a
tudományban is csak a nekik készséges propagandaszervet keresik.
Megfertőzik az irodalom agyvelejét és kiszárítják a szívét. Rátanítják
az írót arra, hogy ellenségét lássa a más világnézetű íróban, hogy ne
azt nézze, milyen művészi szellem és milyen humanitás dolgozik benne,
hanem azt, hogy politikai állásfoglalása ellentétes az övével, – ezzel
pedig lehetetlenné teszik az irodalmi eszmék anyagcseréjét,
szklerotikussá teszik az irodalom vérkeringését. Rátanítják arra, hogy
legyen türelmetlen a másizlésűvel szemben, használja fel ellene a
hatalmi üldözés mindenféle módszereit. Viszont pedig elnézésre tanítja a
saját pártállásához szítóknak fogyatkozásai iránt: míg a másik párton
ridegen elutasítja a legkétségtelenebb érdemet, a magáén keblére öleli
az érdemtelent. Végül meghonosítja az irodalomban azt a bizantinus
szellemet, amely az írót a hatalomhoz simulással elért társadalmi állás
és nem a tehetség és érdem szerinti fajsúly arányában juttatja
elismeréshez.

Ez a sors érte a magyar irodalmi konzervatizmust. Horváth János
fejtegetéseiben csak a bajt, a konzervatizmus terméketlenségét állapítja
meg, okairól nem szól, – az elpolitikásodásnak döntő szerepét benne
talán nem is értékeli kellően, mert további fejtegetései során maga is
erős hajlamot mutat az irodalmi dolgoknak politikai szempontból való
mérlegelésére.

Horváth János jó részben a konzervativ kritikai szellem e kiveszésében
látja az okát annak, ami füzetkéjének egyik alaptétele: hogy a közönség
«a maga klasszikus nemzeti irodalmát egy-kettőre faképnél hagyta s az
irodalmak történetében példátlan hirtelenséggel szegődött az újhoz, vagy
ha nem pártolt is el végképen amattól, ellenállástalan hozzáhódolt ehhez
is». Amennyiben ez arra vonatkozik, hogy a magyar közönségnek nem ment
bele elég szervesen a vérébe, nem vált a közműveltség szerves
alkotórészévé az Arany és Petőfi által kifejlesztett költői szemlélet és
alkotó mód minden eredménye, abban lehet bizonyos mértékig igaza, de
csak addig, amíg ez a nagyközönség tömegeinek rendkívül felületes és
hiányos irodalmi műveltségét jelenti. Valóban, a magyar középosztály
tömegeinek az irodalmi műveltsége rendkívül csekély, irodalmi igénye
példátlanul szerény és kritikai differenciáló képessége majdnem semmi.
De ép oly alantas színvonalú ugyanezen közönség politikai műveltsége,
szociális műveltsége, filozofiai műveltsége, természettudományi
műveltsége, – szóval az egész közműveltség, – ami bizony lesujtó
kritikát mond azokról a műveltség-terjesztő szervekről, amelyeket az
állam fentartott. S ha az irodalmi műveltség hiányából a közönség nem
tudott lépést tartani az irodalom fejlődésével, ha a közönség még nem
tette magáévá a régit, mire az új bekövetkezett, annak bajosan az
irodalom az oka. Az irodalomnak természetéhez tartozik a fejlődés, a
generációról generációra való átalakulás, a maga céljainak és
feladatainak minduntalan újra-fogalmazása. Ahogy Arany előtt is minden
nemzedék mást fejezett ki és másképen, mint az előbbi és ahogy Arany
maga is más eszthetikai és világnézeti principiumok szerint fejezte ki a
maga alkotó szellemét, mint közvetlen elődei, ép úgy természetes volt,
hogy akik Arany után jöttek, azok is, ha volt bennük tehetség és
lelkiismeret, a maguk képére formálták át a magyarság irodalmi
szellemét.

Horváth János vázlatos fejtegetése néha azt a benyomást teszi, mintha ő
azt tartotta volna szükségesnek, hogy Arany után a magyar irodalom
álljon meg néhány évtizedre, ne menjen tovább addig, amíg az Arany
korszakos eredményei közkinccsé nem válnak. Hivatkozik a nyugat
példájára, amely szerinte «lassan járt: tovább ért. Ott a fejlődő
műveltség minden nagy lépését egy-egy mindeneket átidomító megülepedés
követi, ott felélik, megemésztik, amit kiküzdöttek.» De mikép teszik
ezt? A közműveltség segítségével, amely bensőleg érdeklődik az irodalom
iránt, vele érez, nem hagyja elporosodni érintetlen könyvespolcokon és
lélektelen tankönyvek paragrafusaiban az irodalmi mult emlékeit, hanem
újra meg újra foglalkozik velük, mind újabb és újabb értékeket fedez fel
bennük, tényleg magába veszi őket és nem éri be a konvencionális
hazafias hódolattal. Ott van irodalomtörténeti kritika, amely nem csupán
egyoldalú politikai szempontból értékeli a maga régi nagy íróit, hanem
folyton újra és újra elemzi őket minden generáció minden szívénfekvő
szempontjából. Emellett pedig az irodalmi alkotás folyik tovább, nem
késlekedve semmiféle «megülepedés» kedvéért, nemzedékről nemzedékre,
irányról irányra, ízlésről ízlésre, anélkül, hogy a régit
érvénytelenítené az új és a régi agyon akarná nyomni az újat. A francia
embernek nem beszélnek irodalomtudósai olyan együgyűségeket, hogy nem
élvezheti Racinet az, aki Hugo Viktort élvezi, – amit Horváth János is
hallhatott nem egyszer magyar irodalomtudósok szájából – hanem
megtanítják élvezni Racinet és Hugo Viktort és Balzacot és Flaubert-t és
Verlainet és Zolát és Anatole Franceot: az egész francia irodalmat. És
ha észrevennék, hogy a közönség elmarad, hogy még nem élte fel a régit,
amikor már itt az új, akkor nem az irodalomnak mondják, hogy állj meg,
hanem a közönségnek, hogy siess a réginek a feldolgozásával, mert
lekésel az újról. A francia irodalomnak legnagyobb ereje épen a
kimeríthetetlen regenerálódó képesség egyfelől, a folytonos
fáradhatatlan és az élettel mindig együtthaladó kritikai tevékenység
másfelől. Az utóbbi tartja fenn az értékes tradició folyamatosságát, ez
tartja életben a múlt értékeit és ez készíti elő a lelkeket értékelésére
és befogadására mindannak, ami az újban valóban érték. De viszont nem
követeli soha az irodalomtól, hogy álljon meg, amíg a közönség utóléri,
nem csavar kötelet Racine tragédiáiból Hugo Viktor nyakába és
mindenekfelett nem zár ki a francia szellem közösségéből senkit, mert
nem az uralmon levő politikai párt vagy osztály irányában vitorlázik. A
francia akadémiának ép úgy lehetett tagja a konzervativ-nacionalista
Barrés, mint a szociáldemokrata France és ezt mindenki természetesnek
találja, mert művésze a francia gondolatnak és szónak mind a kettő.

Nem, a nyugat nem azért ér tovább, mert lassan jár. A nyugat igenis
sietett, de együtt sietett a közönség az irodalommal, mert ott van, ami
nálunk nincs, organikusan fejlett, tradiciót érző, de abban meg nem
merevedő irodalmi közszellem. Ez pedig azért lehet, mert ott van, ami
nálunk szintén nincs, organikusan fejlett, minden nézeteltérésen túl a
maga egységét érző társadalom.

Nálunk ez nincs, legalább abban a rétegben, amelyben az irodalom élete
mindig és mindenütt lefolyik: a művelt középosztályban nincs. A
szerencsésebb fejlődésű nyugati nemzetek középosztálya már évszázadok
előtt kész volt, homogén, a nemzetből természetes fejlődés során
kialakult és kora műveltségi színvonalán álló. A mi középosztályunk most
van kialakulóban, a forrongás konvulziv vonaglásai között, atomjaira
bomoltan, önmagáról és összetartozásáról még nem bírva tiszta
öntudattal. És nem is magából a magyarságból sarjadt ki, csak egyik
részét teszik a régi magyar középosztály ivadékai, másik része az utóbbi
félszázad alatt a magyarsághoz csatlakozott idegen népfajok, germánok,
szlávok és zsidók fiaiból alakult ki, akik a dolgok természeténél fogva
hozzáidomulhattak a magyarsághoz mindabban, ami akaratuktól és
tudatosságuktól függött, de még nem volt idejük teljesen hozzáalakulni
ahhoz, ami akaratuktól független: az idegrendszerükben, az ösztönükben,
lényük tudattalan elemeiben. Az összeolvadás folyamata ma még nem ment
végbe teljesen, még folyik és akárhogy esik ez akárkinek, akármit
próbálnak tenni akárkik, ennek az összeolvadásnak csak egy vegyület
lehet az eredménye, amely mindegyik alkatelem bizonyos sajátságait magán
fogja viselni. Bizonyára az egyiknek, a magyarságnak a sajátságai
lesznek a prædominánsak benne, de tisztán és változatlanul nem lesz meg
benne egyik alkatelem sem. Akárhogy keverem az ólmot, a vasat, az
ezüstöt és az aranyat, sohasem lesz belőle tiszta arany. Annak az
asszimilációs folyamatnak, amely a magyar nemzetben a mult század
közepén megkezdődött, ma is tart még és jó néhány évtizeden át fog még
tartani, következményei vannak: a magyarságnak, amely ezt a folyamatot
állami és társadalmi hatalma minden eszközével előmozdította vagy egy
egész századon át – és jól tette, nem is tehetett mást, mert a gazdasági
és társadalmi törvények erejénél fogva akarata ellenére is végbement
volna, – a magyarságnak viselnie kell azt a következményt, hogy ezalatt
ő maga is bizonyos módosuláson megy át. Ez ellen lehet berzenkedni,
lehet kurzusokkal kisérletezni, lehet – és bizonyára sikerrel – arra
igyekezni, hogy ez a módosulás mennél kisebb mértékű legyen és mennél
kevésbbé érintse a magvat, a nemzet történelmi karakterét, – de
történeti tényeket mégse lehet kitörölni egy nemzet életéből.

Ilyen nagy változásnak, amely egy társadalom chemiai összetételében
végbemegy, természetszerűleg meg kell, hogy legyenek a maga
következményei az irodalomra nézve. Nem véletlen, hogy épen azokban az
évtizedekben, amikor ez az átalakulás első, legvirulensebb periodusát
élte, a magyar irodalmi szellem erős lecsappanása, az irodalmi alkotó
tehetség erős elernyedése következett, hogy Arany János után jobbára a
középszerűségek kora jött. Ez nemcsak az irodalomban volt így, hanem a
szellemi élet körülbelül minden ágában. Az alakulása kezdetén levő új
társadalomban nem volt sem elegendő kohézió, sem elegendő belső
feszültség, hogy igazi nagy tehetségeket vessen ki magából. Az sem
véletlen, hogy a nyolcvanas és kilencvenes évek irodalmának vezető
emberei túlnyomórészt a megmagyarosodott, idegen faji eredetű családok
fiaiból kerültek ki, – ezek az elemek ebben az időben kezdtek először
erőteljes részt venni a magyarság munkájában. De viszont épen ő bennük
mutatkozott meg ezeknek az elemeknek a friss magyarsága: az ő irodalmuk
volt az, amelyre Arany János a «kozmopolita költészet» bélyegét sütötte.
Magukkal hozták az irodalomba eredetük bizonyos sajátságait, a más
idegrendszert, más ösztönöket, – más fiziologiai tradiciójukat s ezért
érezte őket a csodálatosan érzékeny magyarságú Arany kozmopolitáknak.

Hozzá kell még vennünk azt is, hogy az alakulásnak épen ebben a
stádiumában ez a forrongó magyar középosztály nagyobb mértékben volt
kitéve a nyugatról jött eszme- és izlés-áramlatoknak mint valaha. Hozzá
kell venni azt is, hogy ez alatt az idő alatt a kifejlődött iparral
kapcsolatban egészen új, eladdig nálunk ismeretlen társadalmi osztályok
alakultak ki, – köztük elsősorban az ipari munkásság – és csakhamar
fölvetődött a szociális probléma, amelyre a magyar lelkek még nem voltak
elkészülve, amely azonban egyelőre szerényen és halk hangon, de már a
kilencvenes években éreztette a maga hatását az irodalomban is. A magyar
életmód is lényegesen megváltozott, a városokba szorult intelligencia
észrevétlenül vágyakat, szokásokat, igényeket és világnézetet váltott,
új életmódjának megfelelően, újjá alakult viszonya a nemzet másik döntő
fontosságú rétegéhez, a falusi földmíves néphez. Arany egy homogén,
aránylag kevés számú és a mult hagyományaiban gyökerező társadalom
lelkét fejezte ki költészetében, – az a heterogén elemekből félig-meddig
összeolvadt, egyre nagyobb számú, a tradiciókkal jóval lazább viszonyban
élő és másféle ideg-dispoziciójú új társadalom, amely az ő idejében
kezdett kialakulni és még az ő életében egyelőre próbálgatva és
félénken, de megszólalt az irodalomban is, természetszerűleg nem
hozhatott magával olyan irodalmat, amely közvetlen folytatása lett volna
az Aranyénak. Amíg Arany társadalmának minden tagja lényegében ugyanazt
a választ adta a politika, társadalmi élet, erkölcs és életfilozófia
alapkérdéseire, az utána jött új társadalomban széles világnézeti
ellentétek nyiltak s ezek előbb-utóbb megszólalást kerestek az
irodalomban is, úgy hogy az előbbi kor irodalmának világnézeti egysége
mindinkább differenciálódott, az irodalom mind nagyobb része már nem az
egész nemzet egységes képét tükrözte, hanem azoknak a különböző
csoportoknak a képét, amelyek a társadalomban egymás mellett és
egymással szemben állottak.

Az irodalomnak ez az elszakadása a régitől, az Arany klasszikus
hagyományától nem Adyval kezdődött, sőt Ady felléptekor már végre volt
hajtva. Ady már készen találta, ha akarta volna, sem tudta volna
visszacsinálni. A kezdete sokkal régibb. Paradoxonnak hangzik, de nem
az: már magában Aranyban megvannak a kezdetei, Arany öregkori lírájában,
amely lényeges eltéréseket mutat klasszikus korabeli költészetétől s
lényeges közeledést ahhoz, amit modernnek szoktak nevezni. A hanyatló
fizikumú öregkor ez őszies bájú lírája már kifinomultabb, komplikáltabb
és erősebben reagáló, sokszorosan szubjektivebb, a városi élet
benyomásaival telített, nyugtalanabb és a formákkal intimebb játékot űző
lelki alkat megszólalása. A klasszikus korabeli Arany a magyar ember
általános érzésvilágát énekelte és velejében közéleti költészetet adott,
az öreg Arany a maga saját búját-bánatát, belső meghasonlásait, önmagát
ironizáló zsörtölődéseit fejezte ki erősen egyéni lírában. Ezzel
megindult a döntő változás: a nemzet egyetemének kifejezési formuláját
kereső nemzeti költészet egyéni költészetté alakult át. Ezt siettette és
fokozta az is, hogy ama kornak csaknem egészen a lírára és a prózai
elbeszélésre szorítkozó költészetére az Aranyénál jóval nagyobb hatása
volt a Petőfiének és Jókaiénak: ez a hatás is az egyéni költészet
irányához terelte az új irodalmat, amelynek aztán már csak azért sem
volt hajlandósága a nagy, összefoglaló, egyetemes horizontok
átkarolására, mert a kisebb tehetségek kora volt, akikből hiányzott a
nagy koncepciók képessége, akik tudtak többé-kevésbbé szép verseket
írni, de nem tudtak nagyszabású és nagy tömegek érzésvilágát összesürítő
poézist teremteni.

Ady ezt a helyzetet nem csinálta, amint sokszor szemére vetették, hanem
készen találta. Hiszen a vád, hogy a magyar költészet elrugaszkodott az
Arany-féle hagyománytól, az ő felléptekor már több mint negyedszázados
volt s arra az álláspontra, amelytől a két előbbi nemzedék elszakadt,
nem volt többé visszatérés. Bizonyos tekintetben azonban ő igenis
próbált visszatérni az ősökhöz, a magyar irodalom nagy korának
szelleméhez. Megpróbálta újra felépíteni a magyar költészet templomát,
melyet az előttejárt nemzedék apró kápolnákra bontott, a csinos kis
versek poézise helyett nagyszabású költői élet-művet alkotott, olyan
lírát, amely nem pillanatok kis hangulatait dalolgatja, hanem tükrözi
magában az egész világot, ezen belül az egész magyar világot. Ez a világ
nem a mindenki világa talán, hanem az Adyé magáé, de aki figyelmes
szemmel és fogékony szívvel benne jár, az megtalálja benne a maga
világát is. Ady költészete egy a többieknél sokszorosan fogékonyabb
ösztönű, nyugtalanabb reagálóképességű és ezért felfokozott lelki életű
korunkbeli magyar ember súrlódása a világ nagy dolgaival, élettel,
halállal, hazával, társadalommal, bűnnel és erénnyel, hittel és
hitetlenséggel, szerelemmel és pénzzel és mindenekfelett a rejtelmes,
láthatatlan és mégis mindig érezhető végzettel. Más értelemben és más
hangsúllyal, de rá lehet mondani Ady költészetére is, hogy nemzeti
költészet: nemcsak egy magyar léleknek, hanem a magyar léleknek vívódása
egy számára adott történelmi helyzet kényszerűségeivel.

Ezt ma még nem látják általában, de hiszem és tudom, hogy látni fogják
előbb-utóbb. A közvetlenül Ady előtti nemzedék költészetére sok
tekintetben ráillett Beöthy Zsolt elmés meghatározása, hogy olyan,
mintha meg nem írt külföldi versek fordítása volna, – Ady minden versén
azt lehet érezni, hogy ezt így csak magyar ember írhatta, így csak
magyar ember reagálhatott az életre.

Nem látja ezt Horváth János sem, mert ha látná, másképen kellene
értékelnie Ady költészetének politikumát. Ő Ady hazafias vagy mondjuk
hát politikai költészetében nem lát egyebet, mint pártpolitikát, melynek
Ady belevetődött a forgatagába. Ez meglehetősen általános tévedés, Ady
életpályájának és küldetésének végzetes félreértése, amelyet igyekeztek
is általánossá tenni és az emberek tudatában meggyökereztetni mindazok,
akiknek Ady egyénisége és vállalt szerepe kényelmetlen, érdekükbe vágó
vagy más oknál fogva ellenszenves volt.

Ady más tekintetben is, de különösen a magyarság sorsára, állapotára és
az életben elfoglalt helyzetére vonatkozó gondolatai dolgában heretikus
volt. A hazafias önámítás és önmagasztalás korában, amikor a magyarság
túlnyomó része a nemzeti nagyság zenitjén, a kultúra legszebb csúcsain,
a világ nagy nemzeteivel egy színvonalon érezte magát, amikor a teljes
biztonság könnyelmű érzésével tekintett a jövőbe, – Ady egy sötét
meredeket látott, amely felé az egész magyarság vakon rohan és amelyben
el kell buknia. Kétségbeesetten igyekezett népét visszatartani a
vesztébe rohanástól, rámutatott gyöngeségeire, kultúrájának
elmaradottságára, a hatalmas nagy nemzetekhez képest kicsi voltára,
társadalmi életének töredezettségére és kiépítetlenségére, társadalmi
osztályainak egymással szembenálló értetlenségére, a romlásnak mindazon
magvaira, amelyek a magyar földben el vannak hintve. Tudta, hogy hiába
minden, nem hallgatnak rá, annál hangosabban kiáltozott és annál
sötétebb képét vetítette a jövőnek az emberek szeme elé. Az önelégültség
mámorában élő társadalomnak kellemetlen volt ez a kiáltozás és akiknek
politikai érdekeit és hatalmi biztonságát sértette, azok természetesen
szították az ellenérzést és rásütötték Adyra a hazafiatlanság bélyegét.
Pedig ő benne a magyarság eleven ösztöne sejtette meg előre a maga
sorsát. A háború alatt Ady már a siralomházban ülő halálraitélt mély
magábaszállásával, a változhatatlannal való filozófikus leszámolás komor
hangulatában várta a rettentő véget és könnytelen, kínzó sírással
siratta a harcban céltalanul pusztuló és katasztrófa elé vágtató
nemzetét. Lehet, hogy kedvesebb látvány volt azoké, akik az előlegezett
diadal trombitáinak vidám harsogása mellett, könnyelműen ünnepelték a
saját nemzeti hiúságukat, de a magyar lelkiismeret megdöbbent gyötrelmét
Ady érezte és fejezte ki igazán. Az egész magyarságból csak ő látta
tisztán, mi sors vár nemzetére. S amikor bekövetkezett a katasztrófa,
talán nem pontosan az a katasztrófa, amelyet ő megérzett, de mégis a
katasztrófa, – akkor természetes, hogy a költőt még jobban gyűlölik
azok, akiket a katasztrófa előidézésében csak némi felelősség is terhel.

Akik pedig nem gyűlölik, mert mégis megsejtették költői nagyságát, azok
mentegetik. Ady jó magyar ember volt, de kénytelenségből, hogy meg
tudjon élni, eladta magát a zsidóknak. A keresztények nem akartak tudni
róla, hát mit tehetett volna egyebet? így mentegetik Adyt a közönség
előtt, nem is sejtve, hogy ez a mentegetés milyen rettentő vád a költő
ellen és még kevésbbé sejtve, hogy Ady költészetének milyen mélységes
nemismerésén alapszik. Ady egész hazafias költészetéből nem látnak mást,
mint azt a tényt, hogy ő a radikális párt tagja volt, barátságot tartott
a szocialistákkal, ünnepi alkalmaikra néhány verset írt. Ez a
pártpolitikai tevékenység vajmi kevés teret foglalt el Ady pályájában,
inkább csak formális jellegű volt, hiszen ő benne nem volt meg semmi a
politikusból, sem a szervező hajlam, sem az agitáló-kedv, még kevésbbé a
készség egy pártprogramm orthodoxiájához való alkalmazkodásra. Miután
mégis szükségét érezte egy valamely csoporthoz való tartozásnak, nem
csatlakozhatott másokhoz, mint akik az akkor uralmon levő politikával
épen olyan tagadólag álltak szemben, mint ő. Aki nemzetéért aggódó
szívvel úgy érzi, hogy az uralmon levő hatalmi rendszer, mereven
elutasítva magától minden óva-intést, katasztrófába hajtja a nemzetet,
annak nincs más útja, mint azok sorába állni, akik ezt a hatalmi
rendszert a leghevesebben ostromolják. Ady egyszerűen levonta hazafias
megismerésének politikai konzekvenciáit. Lehet, hogy ezzel nem bizonyult
jó politikusnak, hogy ezeket a konzekvenciákat máskép kellett volna
levonni, – ezt én, politikailag meglehetős érzéketlen lévén, nem tudom
megítélni, de azt tudom, hogy költőnek nem az a mértéke, hogy milyen
politikus.

Horváth János is, őszinte sajnálatomra, ugyanarról az alacsony
színvonalról fogja fel Ady politikai küldetését, mint a
kurzus-publicisták, csak a fogalmazás komolyabb volta különbözteti meg
tőlük. Ő is fentartja Adyval szemben a zsidózás most divatos vádját:
egyfelől azt véli megállapíthatni, hogy a zsidóság sietett legelőször
Ady segítségére, másfelől pedig azt, hogy Adynak «véreitől
megtagadtatván, menekülnie kellett (a zsidókhoz), ha meg akart élni».
Ebből mindössze annyi felel meg a valóságnak, hogy Ady első közönsége
nagy részben zsidókból állott. Csakhogy ma minden magyar írónak, a
legkonzervativabbaknak is, nagy részben zsidókból áll a közönsége.
Bármely könyvkereskedő megmondhatja Horváth Jánosnak, hogy még a
kifejezetten antiszemita célzatú könyveket is nagyobb részben zsidók
veszik és olvassák, egyszerűen annál az oknál fogva, mert a zsidók azok,
akik nálunk legtöbbet olvasnak. Ennek nem a zsidóság valami különös
lelki berendezése az oka, hanem az az egyszerű tény, hogy az irodalomnak
mindenütt a világon a legkiadósabb fogyasztója a szabad életpályákon
dolgozó művelt városi polgárság s ez a polgárság nálunk – mi tagadás
benne – javarészben zsidókból áll. Ady azonban bizony nem «idomult»
közönségéhez, úgy adta magát neki, amilyen volt, a maga küldetését
teljesen átérző fölénnyel s inkább az olvasóknak kellett hozzá
idomulniok, ha vele akartak menni. Balgaság volna azonban azt hinni,
hogy olyan önálló és minden befolyást ösztönszerüleg visszautasító
szellem, mint Ady, az olvasói vagy pártfelei kedvéért viselt ilyen vagy
olyan politikai színeket vagy épen hogy más koncepciót hirdetett volna
nemzete sorsáról, ha például a konzervativok készségesen meghódoltak
volna előtte. Neki nem párt, nem környezet, nem anyagi érdek diktálta
állásfoglalását, hanem a közviszonyokba belenyugodni nem tudó
szenvedélyes magyar érzés.

Épp úgy nem hiszem, hogy bármikor is hozzáidomultunk a zsidókhoz mi
többiek, akik nagy számmal, keresztények, a Nyugathoz csatlakoztunk. Én
legalább, aki érett férfikoromban, harmincadik évemen túl, már kiforrott
világnézettel kerültem, csaknem közvetlenül megindulása után,
összeköttetésbe a Nyugattal, sohasem vettem észre, hogy bármiféle
nézetemet módosította vagy színezte volna ez az összeköttetés. És nem
vettem észre semmi ilyesfélét többi társaimon sem. Valamennyien írtuk
azt, amit a lelkiismeretünk sugallt és írtuk úgy, ahogy a tehetségünk
mértéke engedte, igyekeztünk becsületes és önmagunkhoz hű íróemberek
módjára dolgozni. A Nyugat nem is kívánt tőlünk egyebet, szerkesztői
cenzurája soha nem terjeszkedett túl az irodalmi qualitás követelményén,
tisztelte írói szabadságunkat, sőt viselte készséggel azt az ódiumot is,
amely egyikünk-másikunk munkája révén, hol egy, hol más körből ráhárult.
Mindenütt másutt, – ezt Horváth János is tapasztalhatta – követeltek
több-kevesebb alkalmazkodást, mindenütt másutt akadályozta az író
publicitáshoz jutását az, hogy nézete eltért valakinek, szerkesztőnek,
kiadónak, folyóirat mögött álló csoportnak a nézetétől, – a Nyugat volt
egyetlen szigete az irodalmi szabadságnak a magyar irodalomban, ahol
békésen találkoztak a legkülönbözőbb életfelfogású, stilusú és törekvésű
emberek. Ez az értelme a Nyugat által elvül hangoztatott írói
szabadságnak, amely Horváth János irónikus parenthezise dacára is csak
itt volt meg egyedül. S tévesen tudja Horváth, hogy «a különben is
ernyedező kritikai ellenőrzésen kívül az írói szabadságot mi sem
korlátozta.» Mi igenis nem egyszer éreztük ilyen korlátozások
kísérleteit, valamennyien adtuk árát társadalmilag, politikailag és
irodalmilag annak, hogy elég vakmerők voltunk a Nyugatba írni és
szabadon, szívünk parancsa szerint írni. Egyik-másik esetben valóban az
exisztenciára menő üldözés volt ennek a vakmerőségnek a büntetése. A
politikai és társadalmi bojkottot pedig többé-kevésbbé most is érezzük.
A gondolatban egyre szegényedő konzervatizmus bizony működésben tartja
ellenünk most is hatalmi eszközeit: nem rajta múlik, hogy még élünk és
írhatunk. Még Horváth János tudomása sem egyezhetik szorosan
tapasztalatával, – s ez nem az egyetlen következetlenség rövid
fejtegetésében, – mert amíg itt kétségbevonja az írói szabadság
korlátainak létezését, addig valamivel előbb szemére veti az irodalmi
konzervatizmusnak, hogy a Nyugatról elnevezett irodalmi mozgalomnak még
konzervativ szellemű, de tárgyilagos megvilágítását sem tartotta a
tudomány és a műbírálat komolyságával összeférhetőnek, ami nem jelenthet
mást, mint hogy ilyen megvilágításnak sem adott teret a rendelkezésére
álló organumokban. Mi ez, ha nem irodalmi bojkott? Azt hitték, hogy
légszivattyú burája alá lehet tenni az egész mozgalmat, kiszívni feje
fölül a levegőt és megfullasztani az egészet. Ez egyszerűbb is, mint
eszmével eszme, tehetséggel tehetség ellen küzdeni. Egyszerűbb, de nem
lehet vele célt érni, mert szellemiekben előbb-utóbb érvényüket veszítik
a hatalmi eszközök. Nem is értek el vele egyebet, mint hogy irodalmunk –
elég szerencsétlenségére – kettészakadt, két egymással párhuzamosan
haladó s érintkezésbe alig jutó csoportra. Az egyiké a hatalom, az
irodalom révén elérhető minden dekórum és társadalmi kiváltság, a másiké
a szabad íróember szabad levegője és az olvasóközönség színe-java,
tömegre is nagyobb része. És nem csupán a zsidó közönség, mint ahogy
Horváth János képzeli, hanem tényleg a magyar olvasóközönség
legműveltebb rétege, tekintet nélkül arra, hogy zsidókból áll-e vagy
sem. Nem ismerem a Nyugat olvasóinak felekezeti statisztikáját, nem is
csinálták meg soha, de társadalmi érintkezéseimből tudom, hogy a vidéken
és Budapesten egyaránt olvassák a Nyugatot és íróinak könyveit a legtöbb
olyan házban, ahol igazán érdeklődnek irodalom iránt.

Furcsának tartottam mindig, hogy nagyon sokan – köztük olyan jóeszű
emberek is, mint Horváth – a Nyugatnak bizonyos zsidó ízét érzik. Mi
adja meg egy folyóiratnak, vagy mondjuk, egy írói csoportnak a jellegét?
Józan ésszel csak azt lehet mondani, hogy azok az írók, akik a
folyóiratba írnak vagy a csoporthoz tartoznak. Horváth pedig maga –
szerintem igazságtalanul, mert a Nyugat zsidó munkatársai közt is nem
egy «valódi tehetség» van – azt állapítja meg, hogy «ez írócsoport
valódi tehetségei nem zsidók». És honnan tudja Horváth azt, hogy ezek
mind «aktiv értelemben, sőt tüntetőleg filoszemiták?» Tudtommal egyikünk
sem foglalkozott irodalmilag a zsidósággal filoszemita szellemben. Igaz,
hogy más szellemben sem és nem lehet tudni, nem követi-e el valaki a
filoszemitaság főbűnét már csak azzal is, hogy nem gajdolja együtt a
pogrom-sajtóval az antiszemita nótát? Filoszemitának lenni annyit tesz,
mint elfogúltnak lenni a zsidók javára. Én megvallom, nem tartom magamat
filoszemitának azért, hogy a zsidóban is meg tudom becsülni a
tehetséget, jellemet és erkölcsöt és az antiszemitizmust nem tartom
menedéklevélnek, amely feljogosít minden förtelmes köz- és magánéleti
bűn elkövetésére. Sajnálattal látom Horváth optikai csalódásának okát
abban a judeocentrikus világfelfogásban, amely a mai időkben a
keresztények között nagyon sok derék és okos embert is magával ragadott.
Veszedelmesnek is tartom egész közéletünkre, mert az embereknek ad egy
nagyon kényelmes és egyszerű, de az igazságnak teljes hijjával levő
formulát, ezzel fölmenti őket a komolyabb gondolkodás kényszere alól és
elburjánoztatja azt a gondolkodásbeli tunyaságot, amelyre a magyar
társadalomnak úgyis nagy hajlama van s amelyet Széchenyitől kezdve a
magyarság csaknem minden nagy szelleme váltig ostorozott.

Horváth János, bár fejtegetései sok részletében ellentmond önmagának,
tárgyilagos igyekezete alól gyakran kiütközik elfogultsága, sok olyat
mond kis tanulmányában, amiért érdemes fejtegetéseit figyelemmel
olvasni. A konzervativ oldalról még ennyi tárgyilagossággal sem
találkoztunk eddig egyetlen egyszer sem, még kevésbbé a tények ennyi
ismeretével. Amit füzetkéje végén tanulságul levon, ahogy a konzervativ
kritika feladatait az Ady nevében összefoglalt új irodalommal, a magyar
klasszicizmussal szemben és a közönség nevelése dolgában kijelöli, az
mind nagyon szép, helyes és okos dolog, egy a magyar irodalom és a
magyar irodalmi műveltség helyzetét becsületes szívvel átérző író-ember
beszéde, amelyet huzódozás nélkül elfogadhat az is, aki nem érzi magát
konzervativnak olyan értelemben, mint ő. Vitázni talán fogunk vele, de
ez becsületes, eszmét eszmével, ízlést ízléssel szembeállító vita lesz,
amely az irodalomnak csak hasznot hajthat.



ADY ENDRE.

A _Vér és Arany_ Ady Endrének az a könyve, amelyet a legtöbben olvastak
és amelyről a költőt legáltalánosabban ismerik. Ebben a könyvben van
először kialakulva a költő stílusa a maga teljességében; előző
könyvében, az _Új versek_ben, bár ennek is nem egy verse már a teljesen
kifejlett Ady-stílust mutatja, még sok tekintetben keresi a maga igazi
hangját, formailag bizonyos mértékig még függ azoktól a költői
hatásoktól, amelyeket fiatal korában magába vett, egyéniségén még
mutatkoznak idegen arcvonások. A _Vér és Arany_ már egészen Ady, aki
beolvasztott magába mindent, amit kívülről kapott. De a fiatal Ady, tele
friss temperamentummal, harci lázzal, önmaga felfedezésének gyönyörével
s ezért van a könyvnek mindenek felett szuggesztív hatása. Ez az Ady
annyira új és erőteljes volt, hogy aki le tudta győzni magában az
ösztönszerű ellenállást, amely a nagyon új és nagyon erős hatásokkal
szemben fel szokott támadni az eredendően konzervatív emberi szellemben,
egyszerre odaadta magát hatásának.

A baj azonban az, hogy igen sokan, talán a legtöbben aztán meg is
állottak a _Vér és Arany_nál, megrögzítették önmagukban azt a képet,
amelyet a költőről ebből az egy könyvéből kaptak és nem vették észre
azokat a változásokat, melyeken a költő egyénisége, stílusa és egész
költészete keresztülment. Ezért van, hogy Adyt kevéssé ismerik még azok
is, akik ismerni vélik és bámulják; nem szólok azokról, akik
konzervatizmusból, politikai ellenszenvből, vagy más külső okokból már
kezdettől fogva elutasították maguktól a költőt és művét.

Adyt nem szabad egyes könyvei vagy éppen versei szerint mérni. Az ő
líráját úgy kell nézni, mint egy küzdelmes életen át napról-napra
kiépített egészet, mint egy hatalmas modern epopeiát, amelynek minden
egyes részlete egy-egy epizódja az egységes műnek s amelynek tárgya egy
rendkívül komplikált érzékenységü, mindenre egyénileg reagáló és
rendkívül intenzív életet élő emberi lénynek küzdelme környezetével, a
magyar világgal, önmaga jó és rossz démonaival, az élet nagy dolgaival:
szerelemmel, pénzzel, családi érzéssel, fajhoz való ragaszkodással és
fajával való ellentétekkel, vallással, halállal és az emberi élet
értelmének megfejthetetlen nagy kérdéseivel. Ebben a szünetet nem ismerő
küzdelemben fejlik ki a költő egyénisége az emberek szeme előtt, harci
eszközei benne a költészet kifejezési módjai, az egyes versek pedig a
küzdelemben szenvedett egy-egy bukásnak vagy elnyert diadalnak kísérő
zenéje. Adynak minden egyes könyve egészében tekintve súlyosabb, mint a
benne levő versek súlyának összege és egész költészetének súlya
sokszorosan felülmulja az egyes könyvek súlyának összegét. Egy szélesen
kirajzolt, étapperól étappera szemünk elé fejlő világkép ez a költészet,
nagy eposzok világképe, de sajátosságát az adja meg, hogy nemcsak a kép
egyes részleteit látjuk meg benne, hanem azt a mindig megújúló drámát
is, amely a költő lelkében a kép megrajzolásakor kifejlődött, az
élményt, amely a kép-részeknek az anyagát, az ábrázolás feszültségi
fokát és ábrázolási módját meghatározta és a hangulati reakciókat,
amelyekből a kép ritmusa kialakult. Ha külön vizsgálom Ady hazafias és
politikai költészetét, szerelmi költészetét, vallási és filozófiai
költészetét, eljuthatok bizonyos jelentős eredményekhez, ezeket azonban
minduntalan módosítanom kell, amint az egyik tárgycsoporttól áttérek a
másikra, mert a hazafias versek minduntalan valami módosító világítást
vetnek a szerelmiekre és filozófiaiakra és fordítva. A végén aztán rá
fogok jönni, hogy teljesen hibásan értékeltem mindaddig, amíg az egész,
egységes Adyt nem ismertem és amig meg nem pillantottam egész
költészetének nyugtalan, de mégis egységesen harmonizált körvonalait.
Akkor aztán rájövök, hogy Ady költészete tulajdonképen egy élet
történetéből mindaz, ami ebben az életben fontos és szimbólikus értelmű,
az egyes versek pedig ennek az életnek egyes, a pillanat hatásaira való
reagálásból származó funkciói.

Ez az egységesség nem valami tervből származik. Semmisem állott távolabb
Adytól, mint valami előre megfontolt tervhez alkalmazkodni, mint ahogy
az ú. n. lírai regények írói szokták. Ő inkább, mint bárki más, a
pillanatból írta verseit, nem gondolva semmi másra, mint a pillanatban
benne lefolyó belső indulatok visszaadására. Amit csinált, tiszta merő
impresszionizmus, öntudatának ösztönszerű reagálása az élet váltakozó
benyomásaira s ennek a reagálásnak mennél teljesebb kifejezése. Neki a
vers nem penzum, nem megoldandó feladat, hanem életjelenség, élete egy
bizonyos órájának rímekbe foglalása. Verseiben éli ki teljesen életét s
ezért életrajza az olvasó számára csak annyiban fontos, amennyiben
verseivel összefügg, amennyiben anyagot szállított a benne élő költői
szellemnek. Neki nincsenek kigondolt, fáradságos agymunkával kimódolt
versei, minden sora, minden szava közvetlenül az élményből szakadt ki,
minden képe szemlélet, emlék, valami, amit csakugyan átélt, ami életének
egy része. Amit aztán átélt, azt teljesen közvetlenül fejezi ki,
olyasformán, ahogy az impresszionista festők dolgoznak: a primaire
benyomást rögzíti meg, amelybe még nem avatkozott bele az okoskodás
logikai rendező és magyarázó igyekezete, amit még nem módosított az
élményt bíráló tudatosság. Költészete teljesen ösztönszerű, elemi
jelenség, nincsen benne semmi logikum, kizárólag psychológiai természetü
és csakis a psychologiai vizsgálati móddal lehet hozzáférkőzni, ha úgy
vizsgálom, ahogy az ösztönszerű reflexeket szokás vizsgálni. Amit az ő
homályosságának szoktak nevezni, az ebből származik. Az emberek
megszokták a verset úgy nézni, mint valami logikai természetü, merőben
ész-formulákkal megközelíthető dolgot, s ha így nem tudnak
hozzáférkőzni, akkor zavarba jönnek és nem értik. Ha azonban
megpróbálják átélni azt, amit a költő mond, segítségül hívják –
amennyiben van bennük, mert nem mindenkiben van meg kellő mértékben – a
megérzés ösztönét, azt a misztikus érzéket, amellyel az ember fel tudja
fogni azokat a hangokat is, amelyek értelme számára siketek maradnak, –
akkor világosan, magától értetődően áll előttük mindaz, amit a költő
közölni akart velük. Persze nem szabad sem csupán a szavakat olvasni,
sem csupán a mondatokat, hanem tudni kell megérezni mindazt, ami a
szavak mögött van, a szavak kisugárzási területét, a szavak
kapcsolatainak és az ebből származó ritmusoknak a titkait s követni kell
tudni a költőt képzetkapcsolásának nem logikai sorrenden, hanem pusztán
az élmény természetén alapuló merész fordulatain. Aki nem tud velemenni
a költővel, mikor az előtte feltáruló hosszú képsorozatból kiragad, a
többi elemek átugrásával, két látszólag egymástól távoleső képet,
amelyek azonban az ő élménye szempontjából szorosan összetartoznak, az
hiába is küzködik olvasásával. Kicsit költőnek kell lenni annak, aki
költőt érteni akar s aki Adyt érteni akarja, annak egy kicsit Adynak is
kell lenni, – beleélni magát abba a lelkiállapotba, amelyből Ady versei
alakultak.

A közvetlenség, a szó impresszionista értelmében, Adynak az a
tulajdonsága, amely a legszélesebb rést nyitja megértéséhez és
élvezéséhez. Talán még nem is volt költő a világon, aki ennyire
közvetlenül írta önmagát. Ez persze nem azt jelenti, hogy külső életének
minden apró-cseprő dolgát versekbe foglalta. Ellenkezőleg, úgynevezett
életrajzi adatot az ő verseiben kevesebbet találunk, mint a legtöbb
lírikusnál. Ő a lényét tárta ki minden fentartás és takargatás nélkül,
hiánytalan őszinteséggel; legbensőbb titkait, a természettől nyert
ösztöneit, jó és rossz indulatait, bűnét és erényét, diadalait és
bukását, vonzalmait és gyűlöleteit. Olyan, mint a természet, amely
leplezgetés nélkül mutatja meg magát, nem törődik azzal a hatással, amit
a szemlélőkre tesz, szuverénül, a maga saját törvényei szerint
nyilatkozik. Adynak különösen későbbkori verseiben nyilvánul egész
pregnánsan ez a majdnem közömbös dolgok-felettiség. Fiatalabb éveiben
még harsány hallalival vetette magát az életbe, erős karcsapásokkal,
maga előtt célt látva úszott árjában, – később mindinkább kívül került
az életen, fölébe, mintha valamely idegen bolygóról, nagyon messziről
nézné a világ dolgait. _A halottak élén_ című könyvében már teljes ez az
attitude. A háború rettenetességét s benne a magyarság elkerűlhetetlen
végzetét egész magasan, felülről nézi, mintha neki magának a maga
életével semmi köze nem volna hozzá s mintha a személytelen nagy
természet nyilatkozna ő általa. Ezért olyan kietlenül szomorú ez a
könyv, – csodálatos teljességü kiformálása a háború iszonyatos
sívárságának, embertelenségének és véres unalmának. A legnagyobb
szomorúság az, mikor az ember elszakadottnak kezdi érezni a kapcsokat,
amelyek az élet valóságaihoz fűzik. Ady háborús versei fölött ott lebeg,
mint sötét légkör, a halál megnyugvása. A költő már egy mozdulatot sem
tud tenni, hogy szembeszálljon az elkerülhetetlen végzettel,
beletörődött elkerülhetetlenségébe. Nem tépi ruháját, nem tördeli
kezeit, nem jajveszékel, csak csöndes szomorúságtól át meg átitatott
szavakkal, komor hangját alig modulálva mondja igéit. Az emberiség
kifejezhetetlen szomorúsága fejeződik ki bennük.

Ebben az utolsó könyvében jutott legmagasabbra Ady, az ember és Ady, a
költő. A háború szörnyű élményében világosodott meg előtte teljesen a
világhoz való viszonya. A kifejező eszközei is, amelyek pályáján
fordulatról fordulatra egyre jobban egyszerűsödnek, itt már teljes
egyszerűségben állanak előttünk – azt lehet mondani, eszközök nélkül
dolgozik – semmi nincs háborús verseiben, ami irodalmi, minden verse
olyan magától értetődő, mint egy lélekzetvétel. Alighanem ez a
legnagyobb dolog, amit költő mint művész elérhet.



ADY ENDRE EMLÉKE.

Ady Endrével _Új versek_ című könyvének megjelenése után kerűltem
személyes ismeretségbe. A könyvről írtam egy rövid bírálatot a Vasárnapi
Ujságba, nem hallgatva el némely ellenvetésemet, melyekről ma is azt
hiszem, hogy _akkor_ jogosultak voltak, ha ma, Ady egész pályájának
retrospektív távlatából többé-kevésbbé irrelevánsaknak tűnnek is fel, –
de egészben véve nyomatékos elismeréssel és nagy várakozással. Adynak,
mint nemsokára legjobb barátjától, Bölönyi Györgytől megtudtam, ez a
bírálat nagyon jól esett, már csak azért is, mert olyan lapban jelent
meg, amely eddig irodalmi dolgokban a konzervatív álláspontot
képviselte, de meg azért is, mert megérezte a hangnak komoly
őszinteségén, milyen nagy benyomást tettek rám versei. Ady szellemével
akkor találkoztam először, nagyon izgatott, eleinte erős
ellentmondásokat támasztott bennem, amint azonban jobban beleolvastam
magamat verseinek sajátságos stílusába és hangjába, mind erősebben
hatása alá kerültem, az irodalomról való egész felfogásom lényegesen
módosult e hatás következtében. Attól fogva egész máig Ady lett nekem a
legfontosabb és legérdekesebb irodalmi és lélektani probléma, soha sem
azelőtt, sem azután nem érdekelt oly szenvedélyesen író és férfi-ember,
mint ő.

Az _Új versek_ megjelenése után kevéssel Ady Párisba utazott, ha nem
csalódom, ez volt második párisi tartózkodása, ennek élményeit és
motivumait írta meg a _Vér és arany_ kötet verseiben. Felszólításomra
érdekes párisi tudósításokat írt a Vasárnapi Ujságnak, egyéni hangú,
formában erősen összefogott kis ujságcikkeket, melyek alá rendszerint
_Diósadi_ prédikátumát írta név helyett. Verseket is küldött, – mindig
büszke leszek rá, hogy néhány olyan verse, mint _A halál rokona_
_Párisba egyszer beszökött az ősz_ s még néhány a költő akkori legszebb
versei közül, az én kezemen ment először keresztül, mielőtt
nyilvánosságra került volna. S tudom, hogy Adynak is fontos volt ez az
összeköttetés, mert addig csak egy-két szűkös közönségű s a magyar
olvasók zöme előtt irányánál fogva elzárt lap volt nyitva versei számára
s a Vasárnapi Ujságban jutott először szóhoz az egyetemes nagy magyar
olvasóközönség előtt. S abban az időben, mikor még inkább csak az egész
fiatalok és pozició nélküliek álltak körülötte, nagyon hasznosnak érezte
magára nézve egy régi prestigeü, komoly lap támogatását.

Mikor Párisból hazajött, egy délután meglátogatott a szerkesztőségben s
ekkor találkoztam vele először személyesen. S ezzel a találkozással
kezdődött baráti viszonyunk, amely attól fogva zavartalanúl meleg és
őszinte volt s amelyet úgy érzem, meg fogok őrizni, amíg élek. Nem
hiszem, hogy találkozni fogok az életben emberrel, aki olyan hatalmas
benyomást tesz rám s aki annyit fog foglalkoztatni. Adyhoz való
viszonyom életem legnagyobb dolgai közé tartozik, szüleim, testvéreim,
feleségem és gyermekeim után mindjárt ő következik, ami az életemben,
gondolataimban, érdeklődésemben elfoglalt helyet illeti. Ha az ő
egyéniségét azon a hatáson mérem, amelyet rám tett, ép úgy megkapom
nagyságának mértékét, mint költészetéből.

Akkor, harmincadik éve táján Ady még testileg is friss ember volt. Barna
arcán rajta volt a sok éjjelezés és a zárt helyiségekben élés
sápadtsága, rajta volt a belső zaklatottság s a rendkívüli érzékenység,
de a szeme szép volt, tágra nyílt, nagy és nyugtalanul csillogó nézésű.
Beszéd közben folyton változott arcának karaktere, férfin még ilyen éles
arcjátékot nem láttam, minden, amit mondott és minden, amit neki
mondtak, mint egy tükörben reflektálódott az arcán. Teste erőteljes és
hajlékony volt, kissé hanyagul hordotta magát, előrehajolva, a járása
lassú és energia nélküli volt, mint az olyan emberé, ki igen keveset jár
gyalog és általában keveset foglalkozik fizikumának edzésével. Már akkor
szeretett panaszkodni betegségéről, amiben alighanem volt sok
hypochondria is, de csakugyan sokat szenvedett álmatlanságtól s már
ebben az időben állandóan veronállal és más altató szerekkel kábította
magát. Neki a veronál is, az alkohol is azért kellett, hogy kiegyenlítse
azt a roppant belső feszültséget, amelyben állandóan élt, egyensúlyba
hozza idegrendszerét és megszerezze neki a belső pihenés kevés és ki nem
elégítő szüneteit, amelyeket csillapítószerek nélkül, magától nem tudott
volna megkapni. Olyan vehemens és szakadatlan volt benne az élet égése,
olyan intenzív és zaklatott agyának a munkája, hogy ugyanannyi idő alatt
tízszeresen annyit élt, mint mi többiek. Ő nem volt soha nyugodt,
semmivel szemben nem tudott hűvösen objektív lenni, mindent hevesen
reagálva élt át, igen érzékeny hangszer volt, amelynek húrjait
akkordokra hangolta az élet minden érintése. Szívta és gyűjtötte magába
az életet, mint ahogy az exponált helyre tett villámhárító szívja
magához a légkör villamos áramait. Emberrel szemben nem tudott közömbös
maradni: vagy szerette, vagy gyűlölte s az érzés oly heves volt benne,
hogy nem bírta eltitkolni, valamikép ki kellett fejeznie.

Már első találkozásainkkor tapasztaltam, mennyire megvolt az a
tulajdonsága, hogy akárhol volt, akármilyen társaságban, mindig ő volt a
középpont, ő körülötte s az ő kedve szerint forgott minden. Ez a
tulajdonság az igazi kiválóság egyik legfőbb ismertető jele. Ady
jelenlétében mindenki csak staffage volt, olyan szuggesztió áradt
belőle, amelynek meg kellett, hogy hódoljon mindenki. Egész közönséges
emberek, akiknek fogalmuk sem lehetett költői kiválóságáról és
hírnevéről, önkénytelenül meghódoltak ennek a prestigenek. Akik ismerték
benne a költőt, azok személyének hatása alatt megátalkodott hívei
lettek. Ezért voltak már fiatalkorában föltétlen bámulói, akik tűzbe
mentek volna érte. Ellenségei pedig túlzott dühös haraggal védekeztek
hatása ellen, – minden támadás, minden bántalom, ami érte, az ő belőle
kiáradó prestige reakciója volt. S ő a magától értetődés
közvetlenségével fogadta az emberek meghódolását, mint valami
természettől neki járó dolgot, egész környezetét mozgósítani tudta a
maga kedvéért, mindig volt a közelében szolgálatkész híve, aki örült, ha
ügyes bajos dolgait elintézhette helyette. Nőkre rendkívüli mértékben
hatott ez a prestige, – ő ugyan soha nem járt a nők után, mindig azok
jöttek utána, voltak idők, amikor nem győzött védekezni ellenük. Ő nem
sokat tartott a nőkről, szívesen felhasználta őket gyönyörűségére,
szórakozására, szenvedéseinek elkábítására, de nem igen volt életében
háromnál több nő, akinek fontos szerepet engedett életében. A többieket
csak érzékiségével ölelte magához, lelkileg nem törődött velük. De ha
érzékisége felzaklatódott, akkor nem ismert korlátot és ellenállást sem.

Régebben nem egyszer egész éjszakákon át ültünk kettesben, pohár bor
mellett, csendesen beszélgetve. Vele sohasem éreztem azt a fáradtságot,
a figyelemnek azt az ellankadását, amely máskülönben el szokott fogni
másokkal szemben, kelletnél hosszabbra nyúlt együttlét után. Észjárása
csapongó, erősen egyéni volt, de mindig érdekes, mindig új szempontokkal
teli. Azoknak a csak elvétve található embereknek egyike volt, akik
sohasem mondanak valamit csak azért, mert hallották vagy tanúlták, – ő
mindent külön átélt, átkonstruált magának, átformálta maga számára a
világot. Azt hiszem, költészetének ez egyik legnagyobb vonása,
mondhatni, sohasem használ az irodalom ősi kellékes tárából való
képeket, szólamokat, kifejezési formákat, minden képe élmény, szemmel
látott és lélekkel átélt, egyenesen az ő életébe torkolló. Ez a teljes
originalitás. Nagy részben ezért is nem értették és értik sokan, akik
bele vannak ragadva a költészet ősi, konvencionális forma és
képkészletébe és nehezen bírják percipiálni, ami nem innen való. S hogy
ez nála nem elszánás, az eredetiség keresése volt, hanem lényének
természete, azt onnan is tudjuk, hogy a legegyszerűbb dolgokról való
magánbeszélgetésben is ugyanilyen volt, önkéntelenül mindig egyéni
álláspontra helyezkedett és egyéni módon fejezte ki magát.
Intelligenciája példátlanul fogékony és hajlékony volt, mindennek
azonnal meg tudta ragadni a lényegét, amihez másnak hosszas tanúlmány
kellett, azt ő könnyen, úgyszólván magától felfogta. Senkitől nem
hallottam helyesebb ítéleteket emberekről és dolgokról, mint ő tőle, –
csak a szenvedély, a harag tudta megzavarni judiciumának tisztaságát.
Ami túlzott vagy igazságtalan itéletet mondott nyilvános hírlapi
cikkeiben, az mind időnkint, kivált az utolsó öt-hat év alatt
elharapózott betegeskedése miatti ingerült lelki állapotából fakadt.
Irodalmi dolgokról, ha véleménynyilvánítására nem volt befolyással
ellenszenv, vagy – ritkábban – rokonszenv, föltétlenül találó volt az
ítélete s rendszerint pregnánsan formulázott is. Beszélgetés közben
egy-két mondatba összefoglalni egy író vagy egy mű értékét senki sem
tudta úgy mint ő. Könyvműveltsége nem volt sem széles, sem mély és mégis
tisztában volt minden forgalomban levő kultúreszmével, mert az ő
fogékonysága egy felületes ujságcikkből jobban meg tudta konstruálni
valaminek a képét, mint mások alapos tudományos könyvből. Állandó
mindennapos olvasmánya a biblia volt – fekete kötésű kis diákkori
bibliája mindig ott volt az éjjeliszekrényén, mindenhova elvitte
magával. Azt hiszem, tudatosan frissítgette belőle a magyar nyelvét is.
A magyar költők közül Csokonait és Petőfit szerette, Aranynyal csak
utóbbi időben békült meg. A külföldi költők közül, mint egyszer elmondta
nekem, Goethe Tassója volt rá fiatal korában igen nagy hatással, –
aligha csalódom, mikor azt hiszem, hogy ebből konstruálta meg magának a
költői pálya és saját költői pályája képét, amely egész életére irányadó
volt. Ezt én sokkal fontosabbnak tartom, mint a francia líríkusok
hatását. Shakespearerel, Danteval meglehetős hűvös viszonyban volt, nem
is igen hallottam róluk beszélni, a német irodalomból nem sokat
olvasott, Heinét ismerte, de nem becsülte túl, a franciák közül
legjobban Paul Verlainet szerette, ismerte Beaudelairet és részben Hugo
Viktort is. A klasszikus szellem, az angolok, az olaszok nem voltak rá
hatással, nem is értette nyelvüket, csak franciául tudott. Szóval nem
volt az az ember, akire azt szokták mondani, hogy nagy irodalmi
műveltsége van és mégis úgy értett az irodalomhoz, mint kevesen mások.
Ösztöne volt hozzá, aminthogy nála minden ösztön volt. Ő a
legkifejlettebben és legteljesebben ösztönlény, akit valaha ismertem.
Sokszor olyan volt, mint egy fizikailag és értelmileg túlfejlődött
gyerek, csupa szubjektivitás, szeszély, mohóság, egocentrizmus, –
életmódjának mértéktelenségeit is ebből származtatom: ép oly kevéssé
tudta mérsékelni és korlátok közé szorítani magát, mint egy gyerek, amit
megkívánt, azt minden körülmények között megtette. A lemondás erénye az
ő etikájából hiányzott. De tudott naiv és játékos is lenni, mint a
gyerek, apróságoknak – új ruhának, bankónak, sikernek – örülni,
önmagának, saját hiúságának kedveskedni. Ilyenkor olyan volt, mint egy
tiszta természeti lény, egy faun, akit nem feszélyez semmi konvenció,
aki nem törődik semmivel, csak maga kedvtelésével s akinek az egész
világ e kedvtelés kitöltésének eszköze csupán. Ebben a természeti
vonásában gyökerezett költészetének példátlan közvetlensége, – nála a
mondani való és a kifejezés között nincs semmiféle «közeg», sem
hagyomány, sem szabály, sem konvenció, sokszor még a tudat ellenőrzése
sem érzik, legalább is nem mint korlátozó és lehűtő valami, pedig mint
minden igazi tehetség, erősen tudatos volt. Mindig tudta, mit miért
csinál verseiben s mindig tudta, melyek a jó s melyek a kevésbbé
sikerült versei.

Önmagáról, tehetségéről, küldetéséről meg volt győződve. Az a királyi
gesztus, amely nyilvános föllépéséből néha kihangzik, nála egészen
őszinte volt, tudta magáról, hogy nagy költő, hogy megilleti a hódolat s
ezt el is várta az emberektől. Szívesen élt azokkal az előjogokkal,
melyek prestigeéből származtak s elmaradásukat bárki részéről sérelemnek
érezte. Felháborodását a magyar uralkodó osztályok ellen, amely
politikai költészetében oly nagy szerepet játszik, erősen szinezte az a
sértődöttség is, hogy a magyar úri osztályok nem akarták őt megérteni és
megismerni, – az a korlátolt, makacs ellenállás, amelyet vele szemben
mindvégig tanusítottak azok, akikhez vér szerint tartozónak tudta magát,
a személyi ingerültség keserűségét oltották szavába. Úgy érezte, a maga
példáján kellett tapasztalnia a _magyar ugar_ sívárságát. Neki fájdalom
volt, hogy első közönsége, mely aztán később is jogot formált hozzá, a
pesti irodalmi sznobok közül való volt s nagyon hálás tudott lenni, ha
másfajta ember jó szívvel közeledett hozzá. Mert ő igaz, tiszta
magyarnak érezte magát, tisztábbnak és igazabbnak bárki másnál.
Származására, ősi nemességére azért tartott sokat, mert ez az ő szemében
az eredeti magyarság bizonyítéka volt. Sokszor mondta, hogy a maga
fajtájabeli kis nemesek a legigazibb magyarok, igazabbak a mágnásoknál,
akiknek gőgös családfájuk rendszerint valami idegen, német vagy szláv
gyökérből nőtt ki.

Magyarságának sajátságos erdélyi vagy pontosabban szólva partium-beli
zamata volt, a keleti magyarságot tartotta a magyarság színe virágának s
erősen szilágyi lokálpatrióta volt. Zilahi barátaival és tisztelőivel
gyöngéd gondossággal ápolta a jó viszonyt s nagy dolog volt neki, hogy
odahaza ismerjék és elismerjék.

Sokat tartózkodott otthon Szilágyban; Budapestre inkább csak följárt,
nem érezte itt soha odahaza magát. Nem szerette Budapestet, a budapesti
tipusú embereket, – alig egy-kettővel volt közülük tartós és zavartalan
barátságban, jobban szerette a vidékről jött embereket maga körül,
akikben volt még valami vidéki, lokális originalitás. Neki magának is
lényének legalsó, alapvető rétege vidéki volt. Budapest volt sikereinek,
harcainak színhelye, kenyérkereső forrása, hasznát vette kultúr-eszközei
kényelmének, de hozzámelegedni nem tudott, idegennek érezte lelkétől a
várost és embereit. Ennek részben talán az is volt az oka, hogy aránylag
későn került Budapestre és pedig Nagyváradon és Párison keresztül.
Nagyváradon födözte föl a várost, Párisban a nagy várost, – Budapest
ezután már nem sok újat és értékeset tudott neki adni. Fiatalabb éveiben
Páris és Érmindszent volt életének két tengelye, később több időt
töltött Budapesten, de rendszerint teljesen elvonulva s csak azokkal a
barátaival érintkezve, akik föl-fölkeresték, soha nem mutatkozva olyan
helyeken, ahol írók, művészek szoktak találkozni. Kisebb szállodákban
lakott, vagy olyan távoleső helyeken, mint a Városmajor-szanatórium vagy
a hűvösvölgyi penzió, ahol egyszer egész telet töltött, mint egyedüli
lakó. Nehezen és ritkán lehetett rávenni, hogy egy-egy barátjához
fölmenjen vacsorára vagy ebédre, de ha eljött, elragadóan kedves volt a
társasága. Ha meg ő neki voltunk vendégei, figyelmesebb, gondosabb és
kedvesebb házigazda nem volt a világon, mint ő. Házassága óta Csucsán
töltött legtöbb időt, a Sebes-Körös völgyében, erdős hegyoldalon álló
gyönyörű fekvésű házukban. Vidékről mindig megifjodva tért vissza, a
pesti élet mindenféle csábításaival mindig megrontotta egészségét.

Az emberekhez való viszonya egészen különös volt: elfogadta
meghódolásukat, természetesen, mint tartozó adót, felhasználta őket a
maga kényelmére, magától értetődőnek találta, hogy szolgálatára vannak,
de bizalmába, vagy épen szeretetébe csak keveseket fogadott be.
Idegenekkel szemben tartózkodóan udvarias volt, utolsó éveiben erősen
terhére is voltak s ezt nem mindig tudta leplezni. Általában nem sokat
törődött az emberekkel, a másokra való tekintet ritkán korlátozta
bármiben is. De tudott szeretni, a szíve nem volt melegség nélkül való.
Családi érzéke erős volt, az anyjához kis gyermek módjára ragaszkodott,
kímélte, félt tőle, ő volt az egyedüli lény a világon, akit maga fölé
emelt. Másik legmelegebb érzése volt a felesége iránti szeretet, amely
természetesen másféle színezésű volt. Jól tudta, mit ér neki a kedves,
önfeláldozó, szükség esetén erélyes kis szőke asszony, aki nélkül élete
utolsó három éve sokkal szomorúbb lett volna. Öccsét is szerette. A jó
bátya gondosságával törődött világi boldogulásával. Volt néhány barátja,
akikkel mindig kivételt tett, akikről mindig csak szeretettel szólt s
még az ellenvéleményt és kritikát is eltűrte tőlük, – de ilyenek kevesen
voltunk. Másokkal szemben szeretett rossznyelvűsködni s a barátkozása
könnyen átcsapott az ingerült haragba. Maga is mondta magáról nem
egyszer: «tudom, hogy veszekedős vagyok». Általában azt hiszem, inkább
elfogadta a barátságot, mint adta, – nem volt szüksége másokra, hogy
kiegészítse magát, ő mindig elég volt magamagának. Életének nagyobb
részét magányban töltötte, bizonyos mértékig mindig magányban volt: de
azért rosszúl esett neki, ha úgy érezte, hogy jó emberei elhanyagolják.
Ha nem volt Budapesten, sokat levelezett barátaival, akik pontosan
informálták a fővárosi irodalmi dolgokról, mert ezekről tudni akart
mindent. Azt hiszem kortársaink közül utána marad a legérdekesebb és
legértékesebb irodalmi levelezés. Ujságot rengeteg sokat olvasott,
mindig megvett minden pesti lapot, olvasta a szilágysági, debreceni,
nagyváradi lapokat is – erre is a jól informáltság érdekében volt
szüksége. Egyszerű emberekkel mindig szíves és jó volt, ahol megfordult,
szállodákban, szanatóriumokban, a személyzet tűzbe ment volna érte, amit
persze borravalók dolgában való szokatlan bőkezűsége is fokozott. De
szívesen el is beszélgetett velük, viszonya hozzájuk mindig személyes
jellegű volt, soha az a rideg, gőgösen tárgyilagos viszony, ami az úri
szokáshoz tartozó emberek bánásmódját az alattuk állókkal olyan
gyűlöletessé teszi. A gyermekeket szerette, tudott velük játszani, –
talán soha nem láttam kedvesebbnek, mint mikor kis fiammal játszogatott.
Odaadta neki dús fürtös fekete haját rángatni, ölibe vette és furcsákat
mondogatott neki. Szerette jó embereit gyermekeiken keresztül
lekötelezni.

Társalgása nagyképüség és komolykodás nélkül való volt. Ép úgy
beszélgetett apró-cseprő mindennapi dolgokról, mint akárki más
polgárember, természetesen az irodalom érdekelte legjobban, a szállongó
irodalmi pletykák ép úgy, mint a komoly ügyek. Véleményeit gyakran
bújtatta epigrammatikus formába s akire haragudott, arra maró szavakat
tudott találni. Volt azonban benne valami sajátságos mesterségbeli
becsületesség: ha még annyira gyűlölt is valakit, a tehetségét sohase
vonta kétségbe, föltéve, hogy valóban tehetség volt. A tehetséget mindig
felismerte és elismerte s végeredményben, mint minden valamire való
művész, a tehetséget tartotta a legnagyobb dolognak a világon.
Mindenkiről, aki ma a magyar irodalomban dolgozik, megvolt a maga
véleménye, szinte csalhatatlan biztosságú. Nagyon szeretett kötekedni az
emberekkel, ilyenkor elmés, találékony, fordulatos volt a beszéde,
pontosan megtalálta céltáblájának sebezhető pontjait s mulatott rajta,
ha az illető zavarba jött. Elméssége volt csak, humora nem, mert a humor
csak a lelki harmóniából fakad s ő benne ez nem volt meg. Neki mindig
szomorú volt az alaphangulata, a gondtalan vidámság ép oly kevéssé volt
kenyere, mint a világot magában felengesztelő humor.

Nemcsak a legnagyobb volt közöttünk, hanem a legboldogtalanabb is.
Tehetsége Nessus-ing volt, amely elégette életét. Die Götter Gaben die
Unendlichen ihren lieblingen, ganz, die Leiden die unendlichen, die
Freuden die unendlichen, ganz. Nála a goethei mondás első részén van a
hangsúly.



A HALOTTAK ÉLÉN.

Ady Endrét még hívei sem ismerik eléggé. Sokszor tapasztaltam, hogy igen
sokan még ma is csak az _Új versek_ és a _Vér és arany_ költőjét látják
benne. Ezekkel a könyveivel véste magát az olvasók tudatába s akik nem
szeretnek, sokszor nem is tudnak egyszer megalkotott fogalmaikon
változtatni, ennek a korszakának a gesztusában látják mindvégig, mint
ahogy Petőfi, ha alakját naiv emberek elképzelik, dunaparti szobrának
pózában áll mindig előttük. Pedig Adynak a _Vér és Arany_ óta teljesen
megváltozott a gesztusa, a dolgokkal szemben elfoglalt álláspontja s a
hangja is. A fiatal Adyt megismerjük a maiban is: látjuk a kapcsot régi
gondolatai és a maiak között, látjuk nyomról-nyomra a fejlődést, azt,
hogy a régi premisszákból annak kellett következnie, ami ma van, a
formái, a szavajárása ugyanazok – és mégis van egy döntő különbség. A
fiatal Ady teljesen benne volt a dolgokban, mint ahogy a vízárral
viaskodó benne van a vízben, egész testével belemerül, minden izmával
nekifeszül a hullámoknak. Az életet akkor teljesen, aktive élte,
cselekvően reagált rá, közvetlen viszonyban volt vele, minden
jelenségével szemben újra meg újra állást foglalt, sőt fiatal tűzzel és
türelmetlenséggel kapkodott utána. Könyveiben fokonkint meg lehet
figyelni, mint alakul át ez az életérzés, mint fogy belőle az aktivitás,
mint válik mindinkább szemlélődéssé, mint lesznek halkabbá és
nyugodtabbá a gesztusai s mint ömlik el életfelfogásán mindinkább a régi
fiatalos szenvedély helyett a filozófia. A késői Ady már csaknem egészen
kívül van az áron, a partról nézi örvénylését, nem elegyedik bele sem
akarással, sem cselekvéssel, csak érzésével reagál rá s ez az érzés is
mindinkább semlegessé válik, a fájdalmas közömbösség egy nemévé. Néha az
az érzésem, mintha keserű szívvel, de igen messziről, valami idegen
égitestről szemlélné a messze alatta kavargó dolgokat. Ady fölébe került
az életnek, olyan teljesen, mint kevesen mások, érzi fájdalmát,
kétségét, dühét, egész boldogtalan diszharmoniáját, de köze hozzá mind
kevesebb van és alakításában részt venni nem akar, mert megértette, hogy
úgyis hiába, a fátum sínein megy tovább eleve-elrendeltetés szerint
minden, vak sors vezeti az embert ködös útján feltartóztathatlanul…
Mégis ez a szkeptikus fatalizmus csak az első, legfelső kéreg, amely
alatt forró szenvedések lávája kavarog, – a költő úgy érzi az életet, az
emberek sorsát, mint a közös törzsről levált faág, melyben még benne
remeg a törzs minden szenvedése, vagy mint a partra került kagyló,
amelyben benne zúg az elhagyott tenger viharzása. Olyan világfölötti
szomorúság van az érzéseiben, az emberfajtának, amelynek
tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát és ostobaságát teljes
világossággal látja, olyan szánalmas szeretete, a pusztulásnak rohanó,
züllő magyar faj tragédiájának olyan átérzése, amelytől utolsó versei
sokkal mélyebb emberi veleérzéssel telnek meg, mint heves gesztusú,
jajgatva síró fiatalkori lírája.

Ebben a lelki stádiumában érte a háború. Egy megvető gesztussal
átengedte másoknak, a félembereknek, a divattal futóknak, a
nyáj-embereknek, hogy az elevenek élén szaladjanak, learassák a háború
szellemi konjunkturáját s trombitaszóval hirdessék a katonai dicsőség,
az olcsó hazafiaskodás frázisait. Ő a _halottak élére_ állott, azzal
vállalt közösséget, ami a háborúban szenvedés, gyötrő nyavalya,
pusztulás és halál. _Ember az embertelenségben_ – ez akart lenni ő,
kifejezője az emberi érzésnek, amely a háború rémségében ott volt minden
becsületes lélek tudatában vagy öntudata alatt.

  Borzalmak tiport országútján,
  Tetőn, ahogy mindig akartam,
  Révedtem által a szörnyüket:
  Milyen baj esett a magyarban
  S az Isten néha milyen gyenge.

Ady nem a szó közkeletű, olcsó értelmében pacifista költő, legalább is
nem programmból az. Az ő szava egyszerűen a természet tiltakozása a
háború ellen, az emberi idegrendszer elszörnyedése az ellen a szörnyűség
ellen, amibe belekényszerítették. Nem fér hozzá semmi, ami a háborút
megszépítheti, sem a hősiesség kultusza, sem a hadi események változatos
hullámzása nyomán támadó sokféle érzés, sem a politikának emberietlen
szólamai, – az ő attitudeje természetszerűen adva van az első
pillanattól fogva, nem lehet más, mint düh, megvetés, szánalom s
mindenek felett a sírás, kétségbeesett szomorúság az ember fölött, aki
ilyen szörnyűségbe cseppent bele. Nem látja a háború részleteit, még az
emberi hullákat, a csonka tagokat is alig, – összefoglalón látja, mindig
az egészet, a maga grandiózus, képtelen szörnyűségével, soha nem érzi
külön a háború egy valamely motivumát, mindig a háború tényétől magától
szenved s szenvedésében ezért nincs fokozat, mindig egyforma
vigasztalan, tompa, kietlen fájdalom. Szinte egy természeti erő, az
emberi életösztön megszólalásaként hat a szava. Bár sokszor
hangsúlyozottan első személyben szól, különválasztva önmagát minden
mástól, mégis mindig az egész emberiség nevében beszél.

Legmélyebben emberi ott, ahol szeme nem az egész emberiségre tekint,
hanem csak annak egy kis csoportjára, amely azonban hozzá legközelebb
áll, amelyen keresztül az emberiséget nézi: magyar fajtájára. A
magyarság háborús tragédiáját egyedül ő látta és fejezte ki tisztán és
teljesen. Soha egy pillanatig sem látta a magyar ember sorsát a
háborúban másnak, mint amilyennek ma utólag, az események világításában
mindenkinek látnia kell: vak rohanásnak a pusztulásba olyan célokért,
amelyeket nem ismer, olyan érdekekért, melyek nem az ő érdekei, az ősi
magyar átok megujulásának, talán betetőzésének.

  Így járnak a végezés ormán
  Ezer és ezer évek óta,
  Mindig a halálba loholtak
  S el nem hagyta őket a nóta.
  Miért? kiért? mikor?: erősön
  Állták, mert így rendelteték el
  S be szép ilyen végzetes néppel
  Ugyanaznak tudni magunkat.

Fajával való szolidaritása, amely lényének mindig egyik gyökere volt,
sohasem szólalt meg forróbban és búsabban, mint a háború alatt s a
magyarnak hadba vonulását ő foglalta össze legpregnánsabban. _A harcok
kényszerültje_, _A fajtám sorsa_, _A mesebeli város_ című verseiben. Ady
teljesen egynek érzi magát a magyarsággal, ő a «magyar bánatok
legvertebb siratója», fajtája sorsa az ő sorsa:

  Jaj, vajjon mit akarnak vele
  Ezredek bűne, súlya, átka,
  A Sors, a sorsa:
  A sorsom nagy tragédiája.

Épen ez a szoros lelki közösség nyitotta meg annyira tisztán-látóvá a
szemét, hogy ma, a beteljesedés keserű napjaiban, újra olvasva Ady
háború alatti verseit, megdöbbenve eszmélünk rá, hogy ő kezdettől fogva
azt látta, ami most bekövetkezik. S régebbi hazafias és politikai
verseinek kétségbeesett, jajgató s dühtől vonagló hangjai is
magyarázatot és igazolást kapnak a dolgok mai világításában.

Ady háborús költészete teljesen egyedül áll nemcsak a magyar, hanem –
amennyire tudomást szerezhettünk róla – az egész világ háborús
költészetében. Az ő hangja a háború reménytelen szomorúsága: számára
elveszett a háborúban a legnagyobb érték, az élet szépsége.

      Néztük, az Ember
  Különbje magas szivárvány-hidon
  Istenülésnek a mint neki-vág
  És gazdagodik, mint gazdagodó
  Kényességekkel, új ingerekkel
  S hogy mégis-mégis szép e hivalgó
  Jószág, az Ember: maga a világ.

Ez, ami a legfájdalmasabb, mert a kultura lelke az, amit elvesztettünk
és nem fogunk visszakapni többé: azt az örömöt, amit az élet finomságai,
az embernek önmagából való kiemelkedésére adott lehetőségek szereznek a
kiválasztottaknak, az _Ember különbjeinek_. Most már

  … minden oda-van,
  Minden, amiben hittünk,
  Zászlók, kiket ormokon vittünk,
  Ma minden oda-van
  S boldog, aki boldogtalan.

A reménytelen bánat filozófiájában való meghiggadás Ady formáit is
teljesen kiegyenlítette. Most már eltünt belőle minden, ami egykor póz
és modorosság volt, a szó mintegy magától, a forrásból buggyanó víz
módjára folyik ajkáról, mintha útjában nem volna semmi akadály. A
legnehezebb formai problémákkal magától értetődő könnyűséggel bánik el s
csakis magával a formai megoldással hatalmas dolgokat tud kifejezni.
Legszembetünőbb példa erre a _Krónikás ének_ 1918-ból: az egész tíz
strófás versen végigmenő azonos rímmel, a végig egyforma főmondatokkal,
melyeknek mindig a végén van az állítmány, csodálatos tökéletességgel
tudja kifejezni a háború rettentő lármájának ijesztő egyhanguságát s az
összes egyforma rímek közül az egyetlen nem-pontos rím: _ölnek_, mint a
fölrobbanó akna dörrenése rebbenti fel a háborúi képzetek
legszörnyübbikét. Az egész versnek régies formája és nyelve pedig a
költőnek a dolgoktól való distanciáját mutatja meg, az eseményektől való
félreállást, azt a távolságot, amelyben csak fájdalmas szívével tud
részt venni bennük.



BABITS MIHÁLY.

Jól gondozott és nemes ízléssel elrendezett angol parkba lépek, ha
Babits Mihály valamely könyvét felnyitom és olvasni kezdek. A természet
szabadon, nyesetlenül alkot, munkál és tenyészik ebben a parkban, a fák
kinyújtózkodhatnak ágaikkal minden égtáj felé, a virágok nyílhatnak
istenadta kedvük szerint, senki sem parancsol rájuk nekik idegen
színeket vagy formákat, a patak a maga természetes medrében futkoshat a
gyepen keresztül, a fák árnyékában. Semmi kertészi önkény, minden a maga
természetes valójában él és szaporodik, – mégis, ha a tisztán hagyott s
kaviccsal szépen behintett kerti utakon jársz, mindenütt ott érzed a
gondos és jóindulatú kertész, a kultúra munkásának nyomát. Ez azonban
nem abban nyilvánul, hogy valami kívülről, önkényesen rádiktált törvényt
erőszakol rá a természet tenyészetére, hanem _segít a természetnek_
erőit mennél dúsabban és teljesebben kifejteni: teret csinál a fáknak,
hogy kiterebélyesítsék koronáikat, megtisztogatja őket a fojtogató
fagyöngyöktől és egyéb élősdiektől, gondozza a gyepet, hogy üde maradjon
és dús, kitépi a virágok közül a gyomot, hogy vidámabban nyílhassanak.
Nem korlátokba szorítani akarja a természetet, hanem felfokozni erejét
és szépségét. S mikor kilépsz a parkból, az a szép érzésed van hogy
láttál valamit, amiben természet és kultúra harmonikusan együtt
dolgozott s ketten egymás erejét erősítve hoztak létre valamit, ami
szép, értékes, gyönyörködtető.

Ha a _természet_ szóba belefoglaljuk azt, ami ösztönszerű, az emberi
akarattól független: a lélek húrjainak az élet érintésére való
önkéntelen felzendülését, az érzést, az öntudat mélyéből kényszerítőleg
felbukkanó gondolatot, az idegrendszernek megrezdüléseit és a feltoluló
látomást, mindazokat a mondanivalókat, amelyek belülről, életjelenségek
módjára támadnak fel a költő lelkében és kényszerítik, hogy formát adjon
nekik, mert a lélek börtönéből napvilágra akarnak törni, – akkor meg
kell állapítani, hogy a természet maradéktalan teljes épségében marad
meg Babits Mihály költészetében. Ha kultúra alatt értjük a költőnek azt
a tudatos munkáját, amellyel a belőle kikívánkozó természetet
beleömleszti a neki megfelelő formába és ezt a formát az ízlés, a
tapasztalat és az ügyesség mindenféle fogásával igyekszik alkalmassá
tenni arra, hogy a belevaló tartalom a lehető legtökéletesebben és
értékében mennél teljesebben érvényesülve tudjon benne elhelyezkedni, –
akkor Babits Mihály költészete minden ízében kultúr-jelenség. A hangsúly
azonban ott van, hogy a kultúr-munka nem valami külső akarat szerint,
előre megfogalmazott s a mondanivalók lényegétől független,
mesterségesen konstruált formákba gyúrja bele a mondanivaló anyagát, ami
elvenné természetes színét és zamatát s mesterkélt konstrukciót csinálna
abból, ami organikus valami, hanem ellenkezőleg, megérti és kilesi az
anyag nagy titkát, hogy milyen az a forma, amelybe természeténél fogva
kivánkozik, amely a számára egyedül kielégítő, lényegéből organikusan
alakuló forma és ezt nyújtja oda neki, hogy ömöljön bele és helyezkedjék
el benne a maga egyensúlyi törvényeinek megfelelően. A forma e titkát
kilesni és megérezni – ez a költői tehetség lényege. Mert érzést érezni,
gondolatokat gondolni, képet látni tudhat az is, aki nem költő, de az
érzettet, gondoltat, látottat formába bocsátani és ezzel kifejezésre
juttatni csak a költő tudhatja. A költészet, mint minden művészet,
legelső sorban kifejezés és a költői tehetség, mint minden művészi
tehetség, kifejező erő.

Ebben az értelemben kell felfogni, mikor azt mondjuk, hogy Babits Mihály
költészete elsőrendű kultúrjelenség és művészete lényege szerint
formaművészet. A kultúra viszi be az öntudatot a természet vak,
öntudatlan erőinek mozgásába s a művész kultúrája vezeti öntudatos
formába az ösztönök öntudatlan, vak mozgását s világosságot teremt
homályosságukban. Ez a kultúrmunka Babitsnál és minden hozzá hasonló
tipusú költőnél nem valami véletlen, vagy akarat, vagy tanulmányból vagy
szabályhoz ragaszkodásból származó, hanem mondanivalója lényegéből folyó
dolog. Az ő mondanivalója a kultúr-ember mondanivalója, a kultúr-ember
érzelmi és gondolati élménye az, ami kifejezésre tör belőle s ennek a
mondanivalónak megfelelő forma nem lehet más, mint kultúr-forma. Amit
Babits érez vagy gondol, mint olyan ember érzi, aki elméjével bejárta a
világirodalom minden virágos mesgyéjét, az emberiség nagy gondolkodóival
együtt gondolta végig az emberiség nagy gondolatait, figyelve és tanulva
szemlélte mindenféle emberek és mindenféle népek életét, állandóan
használja az emberi kultúrmunka mindenféle eredményeit. Ha tehát
szerelmes, máskép szerelmes, ha búslakodik, máskép búslakodik, ha
sóvárog, máskép sóvárog, mint egy parasztlegény, és ezenfelül tud, lát
és érez számtalan olyan dolgot is, amiről a parasztlegénynek sejtelme
sem lehet. A szavajárása is más. Több szava van és szavainak az
árnyalása többféle, mások a hangsúlyai, neki elég egy célzás, egy nyelvi
forma, egy inverzió, sokszor egy rím is, hogy kifejezzen vele oly
dolgokat, amelyeket nála kevésbbé széles és mély kultúrájú költőnek
külön szavakkal vagy mondatokkal kell kifejeznie. Nem beszélhet egy
népdal egyszerűségével, mert a mondanivalója nem olyan primaire módon
egyszerű, mint a népdal költőjének a mondanivalója és a népdal
közvetlenségével sem beszélhet, mert a mondanivalója is komplikáltan
közvetett. A lírikus tulajdonképeni mondanivalója tulajdonképen nem a
gondolat, melyet szavai kifejeznek, hanem a gondolat hangulata, vagyis a
lelkiállapot, amelyből a gondolat keletkezett, vagy amelyet a gondolat
fölkelt. S ha ez a lelkiállapot sokrétű és komplikált, mert a lelket,
melynek az állapota, sokrétűvé és komplikálttá tette a kultúrája, akkor
természetesen a mód, ahogyan a maga kifejezését megtalálja, tehát a
formája is többrétű és komplikált. A kultúra kiszélesíti és kimélyíti az
ember öntudatát olyan területekre és mélységekbe, amelyek a kultúra
alatti emberben az öntudatlanság sötétségében rejtőznek s ezzel egyrészt
szűkebb térre szorul benne a nyers ösztönök birodalma, másrészt azonban
új ösztönök is ébrednek benne. Nem igaz az, hogy a kultúra elsekélyesíti
vagy elhomályosítja az ösztönöket. Az alapösztönök minden emberben
mindig egyformák és változatlan intenzitásuak maradnak. Amennyiben a
költői alkotás kiinduló pontja mindig az akarattól független
ösztönszerűben van, a széles és mély kultúra nem távolítja el a költőt
az ösztöneitől, hanem ellenkezőleg több és dúsabb lehetőségeket nyújt
azok kifejezésére. Gazdagabbá teszi formalehetőségeit.

Ezeket azért kell hangsúlyozni Babits Mihállyal kapcsolatban, mert egy
időben némelyekben meg volt és részben megvan ma is a hajlam az ő
rendkívüli magas mértékeket messze túlhaladó kultúrájából vádat koholni
költészete ellen és e címen megtagadni tőle a természetességet és
közvetlenséget. A mi közgondolkodásunkra bizonyos tekintetben végzetes
hatással volt Petőfi hallatlanul szuggesztív példája. Mivel Petőfi
költészete egy részében – nem az egészben, csak egy, nem is a legnagyobb
és talán nem is a legfontosabb részében, csak épen abban, amelyet
legtöbbször emlegetnek és aligha egészen jogosultan ránézve
legjellemzőbbnek tartanak – az emberi lélek legegyszerűbb, primaire
mozgalmait énekelte a legegyszerűbb, primaire formában, – ebből a
precedensekből dogmát alkotni mindig kész magyar észjárás
kötelezettséget akart szabni minden magyar költőre: legyen olyan, mint
az ő Petőfije, énekelje a legegyszerűbb érzéseket a népdal legegyszerűbb
formájában. S mivel Petőfi úgynevezett népies költészetében, ennek
népies természetéből kifolyólag megengedett magának némi lazaságokat a
külső formában s ezzel egyszer-másszor kérkedett is, – minden költő, aki
csiszolt és gondos formával lépett elő, a mesterkéltség és finomkodás
gyanújába került. Arany János sem kerülhette el ezt a szemrehányást.
Petőfi a természet vadvirágának mondotta magát, – hát most legyen minden
magyar költő a természet vadvirága. De mit csinálhat az olyan költő, aki
nem a természet vadvirága, hanem a kultúra sokszínű és dússzirmú virága,
mint Arany vagy Babits? Nem affektálhatja a komplikálatlan
egyszerűséget, mikor belső élete komplikált és gazdag, nem affektálhatja
a forma bonyolultságát, mikor mondanivalójának minéműsége a zárt,
tökéletes és művészi formát kívánja meg. Babits mondanivalója így
őszinte, természetes, közvetlen és meleg, ahogy a verseiben ki van
formálva, az ő formaművészete az ő közvetlen kifejezési módja, – épen
akkor válnék őszinteség nélkül valóvá, ha más formában fejezné ki. A
művészi forma nem ruhája a mondanivalójának, nem is bőre, hanem az arca,
amelyről megismerni és amely kifejezi.

Babits költészete nem a merőben csak érző ember költészete, hanem a
gondolkodó emberé is. De a költő élete olyan hőfokra van hevítve, hogy a
gondolat is felolvad benne, – ő érzi a gondolatot is. Ez pedig a lelki
élet gazdagságát jelenti. A tiszta érzéshez még egy új elem jön: a
megérzett s az érzés tüzében felolvadó gondolat. Különben is értelmetlen
babona az, amikor a gondolat hidegségéről beszélnek, szembeállítva az
érzés melegségével. Hideg lehet a tudós gondolata, melyet könyveiből
merít, de mindig meleg, érzés- és indulatelemekkel telített az a
gondolat, amely az emberből belülről, élményéből, a világgal és
önmagával való súrlódásából támad. Babits lírája erre meggyőző példákat
ad. Vannak versei, melyeknek anyaga teljesen gondolati természetű és
mégis ditirambikus forrósággal hatnak. Mert az ő gondolatai nem valami
logikai folyamat eredményei, hanem életének jelenségei és eseményei és
épen ezért erős indulatokat váltanak ki benne. Nem úgy gondolkodik, mint
a tudós, hanem mint a gondolattól megszállott ember, egész lényével,
nemcsak értelmével, hanem érzésvilágával és minden izgalomra erősen
reagáló idegrendszerével is.

Hogy mennyire önmagát, életének líráját énekli, az kitetszik abból is,
hogy csaknem minden verse életének egy felismerhető etappeja, –
verseiből pontosan ki lehet következtetni belső, lelki életrajzát s a
külső életrajzának is a fővonásait, azokat, amelyek költészetére
lényegesek és megkülönböztetők. Városi életre, kultúr-foglalkozásra
született ember, akiben azonban épen él a vágyódás szülőföldje kedves,
enyhe, dombos tájai után, melyek mindig megmelegítik szívét. Életmódja a
magyar városi intelligens középosztálybeli ember életmódja: napi munka,
tanulmány, pihentető sétálgatás, néha egy-egy utazás, egyszerű, nem
mozgalmas, inkább szűk bizalmas körrel érintkező társasélet az
eseményszerűsége. Élete elzárkózott, belső élet, távol van tőle a
közéletbe való beleavatkozás vágya, kontemplativ és passziv, kissé
zárkózott is, mert ideges elfogultság zárja el az emberek tömegeitől.
Sokkal többet él a maga lelki világában, mint a realitásokban. De néha
kikívánkozik önmagából, a világba, aztán ezt a kívánkozást is belsőleg
éli ki, a teljesületlen kívánság melancholiájának átérzésében és a
fantasztikumban. Ez a fantasztikum igen nagy szerepet játszik benne, a
passziv ember cselekvésvágya s a cselekvésre való képtelenségből
származó hiány-érzés teszi szükségszerűvé, mintha azok az élettényezők,
melyek másoknál az akaratban játszódnak le, nála a fantáziában
szívódnának fel. Majdnem minden versében van több-kevesebb fantasztikus
elem, ha nem másban, hát a képes beszédben – egy a szélben bólogató fa,
egy utcai lámpa képét, egy ajtócsattanás hangját olyan szóval jeleníti
meg, amely fantasztikussá nagyítja vagy kicsinyíti, – a jelzőkben, a
szavak egymáshoz rakásában, néha egy színben vagy ritmus-formában.
Ifjabb korának szeszélyes játékai a verstechnikai megoldásokkal
tulajdonképen nem egyebek, mint a fantasztikum beleszívódása a
formakezelésbe. Az ő fantasztikuma azonban sohasem kerül légüres térbe,
mindig marad kapcsolata a realitással, a fantasztikus dolgokat is
reálisan, szemlélve látja. _Gólyakalifa_ regényének fantasztikumát is a
reális részletek elevensége, jellemző volta és valószerűsége teszi egész
sajátságosan érdekessé.

Babits költészetének lényege egy csillapíthatatlan, nagy sóvárgás. A
passzív ember sóvárgása az elérhetetlen, az élet teljességének kiélése
után. Már egy fiatalkori versében is a soha-meg-nem-elégedésről írt – e
szóval kifejezi azt, ami tulajdonképeni mondanivalója van önmagáról.
Mindenütt akadályokat lát önmaga körül és önmagában, a tér és idő, az
anyagi lehetőségek, a mindennapi robot és az emberi rosszaság és
ostobaság, a megszokás és a restség határait és azt a legnagyobb
korlátot, melyet a saját lénye, az embernek önmagába zártsága és
önmagából kiszabadulni nem tudása állít elébe. Ezért telik kedve az
utazásban – minden utazásban van valami lerombolása az élet
korlátozottságának – ezért merül el könyveiben, mert legalább elméjét
akarja kiszabadítani a tudás korláttalanságába, ezért vágyódik a
korlátlan, végtelen és örökkévaló természettel kapcsolatba jutni és
ezért telik gyönyörűsége fantáziája játékában, mert ebben az elkerített
világban legalább ez előtt nincs sehol sorompó. A lelke mindig sebzett a
túlérzékenységig, mert mindig hozzáütődik valami korláthoz, amelyen át
akart törni. Az életet teljesen élni akarni mindenkinek, de különösen
annak, akiben erre nincsen aktivitás és elszánt erő, csillapíthatatlan
fájdalom és Babits melancholiájának ez a gyökere. Az ő belső tragédiája
az, hogy az embernek mindig el kell buknia abban a harcban, amelyet az
élet maradéktalan, teljes kiéléseért azokkal az akadályokkal folytat,
amelyek az életben és önmagában ennek elébe tornyosulnak. Ez az a _nagy
élmény_, mely őt költővé tette, mert a költészet az egyetlen mód, hogy a
korlátlan és teljes élés illúzióját megszerezze magának.



GÁRDONYI GÉZA.

Gárdonyi gyermekkora és első fiatalkora a Dunántúl folyt le, ahol
közvetlenül a nép között élt, mint a falusi emberek beszédét,
cselekvését, mozgását figyelmes szemmel magába szívó kisgyerek, majd
mint a parasztgyerekekkel veszkődő tanító. Ami élménye a néppel
kapcsolatban volt, azt túlnyomó részben ebből a korból hozta magával,
úgyszintén másik kedves témakörének, a vidéki kis intelligencia
alakjainak és levegőjüknek az ismeretét. Szegedi ujságíró korában még
lehetett több-kevesebb érintkezése a néppel, de ez már távolról sem
adhatott neki annyi adatot és élményt. Még kevésbbé a budapesti
zsurnalisztáskodás, – ez már inkább a városi élet színeit adta neki, de
hogy ez mily kevés tért foglaló eleme volt írásának, azt könyveinek
minden olvasója tudja. Egy-egy pillantást vetett a parlamenti politika,
a szerkesztőség, a színházak körüli életbe, amely nem érdekelte valami
nagyon; társadalmi életet egyáltalán nem élt s a fővárosi élet
típusaiból és komplikációiból nagyon keveset tartott érdemesnek a
megírásra. Olyanformán volt vele, mint _A tekintetes úr_ című könyvének
alakja, aki sehogy sem tud megszokni a városban, az úrias környezetben,
mindig idegen marad benne, sőt ellenszenvvel reagál rá. Aztán
következett az egri időszak, ebben már szabadon élhetett és élt is
magányos kedvtelésének, különös elmélkedéseinek és csak kevesekkel
tartott fenn állandó érintkezést. Az egri és egervidéki népből is kevés
megfigyelési anyag jutott hozzá, – néhány novellájában látunk matyó vagy
palóc parasztokat, ezeket is inkább csak kívülről nézte meg. Ami
intimitást a népéletről tudott és megírt, az mind a dunántúli fiatal
évekből való.

Mégse lehet mondani, hogy ő a dunántúli magyar nép irodalmi
specialistája, olyan értelemben, ahogy Mikszáth a palócoké és fejlődése
egy szakában a szegedieké. Gárdonyi paraszt-ábrázolásának nagyon kevés a
regionális színe. Ő nem egy bizonyos fajta parasztság specifikus
karakterét rajzolta, hanem egy általános paraszt-típus képből indult ki
s ennek változatait írta meg, a mindig és mindenütt egyforma parasztot,
nem a különleges, lokálisan jellemző vonásokat hangsúlyozta, hanem a
közöseket, az életmód, foglalkozás, műveltség közös tényezőiből sarjadt,
minden vidék parasztjában egyforma vonásokat. Ebben különáll
mindenkitől, aki magyar parasztokról írt. Jókai és Mikszáth a maguk
anekdotikus módján igyekeztek kihozni a különböző vidékek parasztjainak
különböző karaktervonásait, Móricz Zsigmond a szatmári és kúnsági
parasztot látja mindig maga előtt, a maga ethnografiai valóságában.
Mindegyiküknél erősebb az ethnografiai elem, mint Gárdonyinál. Ezenkívül
ő a falusi nép társadalmi rétegződésére is kevés figyelmet szentel, a
szegénység és gazdagság örök ellentétén túl nem igen mutat társadalmi
osztálykülönbséget paraszt és paraszt között. Móricz fedezte fel a falu
szociális tagoltságát, amely kicsiben azonos az ország társadalmának
tagoltságával: megvan benne minden réteg, kezdve az arisztokrácián, a
proletariátus aljáig.

Gárdonyi paraszt-ábrázolásának lényege és értelme nem ebben van, hanem a
paraszt-lélek intimitásának ábrázolásában. Az ő képeinek nem a széles és
mély háttér a jellemzője, hanem az előtérben lejátszódó lelki események,
amint bennük a szántóvető ember egyszerű életfelfogása, erkölcse,
észjárása tükröződik. A gazdag és eleven háttér hiánya bizonyos idilli
ízt ad legtöbb paraszt-ábrázolásának, amit az is fokoz, hogy nála erős
nyomai mutatkoznak még a földdel közösségben élő, kultúrától meg nem
rontott egyszerű emberek ártatlanságáról szóló rousseaui tanításnak.
Velejükben kicsiny, de a parasztember lelkét erősen megrázó tragédiák és
napfényes mosolyú apró komédiák az ő paraszttörténetei, amelyek mindig
egy-két magánélet körén belül játszanak le. Nem a falu elevenedik meg
bennük, hanem a falu egyes emberei a maguk külön-dolgaiban. A
legszélesebb közösség, amelyben ezek a történetek lefolynak, a család.
Jellemző rá nézve, hogy bármi nagy teret foglal el élete munkájában a
népélet, regényt parasztokról sohasem írt, egy két hosszabb novellán
kívül csupa apró képet. A regényhez szélesebb háttér kellett volna, egy
sokkal nagyobb darab a falu közös életéből, de ez őt nem érdekelte
különösebben. Kevéssé érdekelte a nép érintkezése is az úri osztállyal,
az ő parasztjai között legfeljebb ha a pap meg a tanító jelenik meg
néha, más úrféle már alig. A városba került parasztember, aki nem tud
beletalálni a városi élet komplikáltabb, a faluétól eltérő rendjébe és
kikívánkozik a neki örökké idegen levegőből, – ez már gyakrabbi és
dúsabb témája: alapjában véve a Göre Gábor karrikatúrája is ebből a
motívumból van fejlesztve.

Jellemző azonban ránézve, hogy paraszt-típusai nincsenek, egyik alakja
sem áll úgy előttünk, mint a parasztság egy bizonyos körének vagy
csoportjának reprezentánsa. Mindig egyénítve rajzol: embereket, akik
életük és karakterük kontúrjával vannak elválasztva mindenki mástól és
mindegyikük egy zárt egység. Azt akarja mutatni, hogy erős emberi
felindulások, érzéshullámzások, különös élet-komplikációk milyen
hatásokat váltanak ki és főképen milyen formában nyilatkoznak, ha
parasztemberekben játszódnak le. S ennek megmutatására nem a
naturalizmus eszközeit használja: a parszt-élet durvasága, a folytonos
testi munkával járó esetlensége, a tudatlanságból folyó bajai és bűnei
alig jelennek meg nála s akkor is mindig humoros színezésben. A szép
vonásait keresi meg a parasztnak, aki nála mindig bizonyos mértékig
idealizáltan jelenik meg. Nem abban az értelemben idealizáltan, mint a
rossz népszínművek színpadi parasztjai, nem meghamisítva, kiöltöztetve
és kimosdatva, hanem szép és finom lelki mozzanataikban felfogva, a
kíméletes és elnéző gyöngédség szempontjából nézve. Nem a népszínmű
stílusában rajzolja a parasztot, hanem a népdal stílusában. Mint ahogy a
népdalban lelke legszebb rezdüléseiben jelenik meg a nép, a vágy, a
bánat, a csalódás, a honvágy, a halál gondolatával való érintkezés
pillanataiban, úgy jelenik meg Gárdonyinál is. Ezért hiszem, hogy ő a
népélet ábrázolásában a népköltészetből indúl ki: a népdal líráját
transzponálja át elbeszélő költészetté. Ha összeállítom magamban a
népdal legényének vagy lányának egy egységes karakterképét, körülbelül
pontosan azt a képet kapom meg, mint Gárdonyi elbeszéléseiből. Csakhogy
amíg a népdal kevés sztereotíp helyzetre redukálva mutatja meg ezt a
képet, addig Gárdonyi invenciója nagyon sokféle és nagyobb
változatosságú komplikációkba tudja beállítani és tágabb teret enged az
egyéni emberi sors változatainak. Ennyiben Gárdonyi ábrázolása népies,
sokkal nagyobb mértékben az, mint Petőfi óta bármely más írónké, aki a
népéletet ábrázolta: a népdalköltészetnek kiszélesítése szélesebben
átfogó és dúsabb érzelmi regiszterű epikává. Ebben van az ő népéleti
rajzának megkülönböztető vonása minden mással szemben s ebben van
sajátságos értéke is. S nyelve is, alighanem tudatosan a népköltészet
nyelvéből indul ki, erős ritmusú rövid mondatai, a lehetőségig
leegyszerűsített kifejezési formái, a paraszt-élet képzeletkörén belül
maradó kép és szólam-kincse a nép ősi költői nyelvanyagából vannak
kiépítve.

*

Gárdonyi természete szerint novella-író volt. Nem a nagy formák
monumentális mestere, hanem a kis formák finom és gyengédkezű mívese,
nem a tér hatalmas tömbjeivel dolgozó architektúrában volt az ereje,
hanem az enyhe, finom vonalak vezetésében, a lágy és harmónikus színek
felrakásában. Regényeiben és drámáiban sem az architektonikus rész a
fontos, sőt ebben erős bizonytalanságok is vehetők észre, – az előadás
vonalaiban és a részletek színeiben van a lényegük, a hatásuk fő eleme.
Erre a legtöbb bizonyítékot történelmi regényei szolgáltatják. Ami
ezekben történelem, az csak messziről fénylő színháttér, a fődolog, az
előtér, a mindig egyforma, időtlen kicsiny emberi sorsok képe. Nem a
múlt páthosza sugallta ezeket a regényeket, nem is az az érdeklődés,
amellyel a történelmi regényírók egy kor tükrében keresik egy nép, egy
nemzet, egy ország, vagy az emberiség sorsának vagy jellemének képét.
Gárdonyit az érdekelte, mivé alakul egy-két jelentéktelen, a nagy
eseményekben legfeljebb passzív szerepet játszó ember élete egy bizonyos
történelmi kor milieujében. Azt lehet mondani, történelmi műveiben a
történelem csak másodsorban fontos az apró emberi magánügyek mögött. Ez
tudatos, poétikai gondolat nála, ő így fogta fel a történelmi regény
faladatát, de ezt a poétikai gondolatát viszont szellemének természete
és általános érdeklődésének minéműsége sugallta. Csak azt csinálta
történelmi regényeiben, amit a jelenkorból merített regényeiben és
novelláiban. Ezeknek sincsen semmi közéleti hátterük, alig kapcsolódnak
össze az író korának politikai vagy társadalmi kérdéseivel, teljesen a
magánélet körében mozognak. Alakjainak és történeteinek a társadalomban
való elhelyezkedése, a társadalom vagy a közélet problemáival, az állami
és társadalmi intézményekkel való súrlódása őt nem érdekelte. Ebben a
tekintetben igen messze esik a naturalisztikus regénytől, amely teljes
milieujéből, annak egész komplexumából igyekszik kimagyarázni az embert
és társadalompolitikai vagy erkölcsfilozófiai kihangzást ad
kompoziciójának. Kevés író van, aki annyira kiküszöbölt volna
komplikációiból mindent, ami általános, nagy embertömegekre vonatkozó
probléma. Az emberi sorsokat ő magukban vizsgálja, nem a többi emberek
sorsára vetítve. Ezért nem alkotott típusokat, amelyek egy fajt, egy
kort, egy osztályt reprezentálnak, – munkáinak egészéről mondhatnám
talán, hogy megkapom belőle például a magyar paraszt képét, ahogy
Gárdonyi látta és elképzelte, de nincs emlékezetemben egyetlen alakja
sem, akiben több, vagy más tükröződnék, mint ő maga.

Nyilvánvaló, hogy ezzel megszűkítette írásainak kisugárzó körét s
közlenivalóit keskenyebb perspektívába állította. Viszont azonban
megszabadította magát sok ballaszttól, sok olyan mellékgondolattól,
amely akár benne, akár az olvasóban a művészet lényegétől idegen
képzetköröket érintene. Teljesebben és zavartalanabbul a művészire
állította be mondanivalóját. Neki az volt a fődolog, hogy az embereket,
akikről közlendői voltak, intimitásukban ábrázolja, ahogy önmagukkal és
a maguk emberi problémáival szemben állanak, küzdenek, szenvednek vagy
ujjonganak és ahogy a maguk külön életét élik, tekintet nélkül a rajtuk
kívül eső dolgokra, eseményekre vagy intézményekre. A mi sajátos
szellemi levegőnkben alig van olyan író, akinek méltánylásába,
elfogadásába vagy visszautasításába bele ne játszanának a politikai
mellékzöngék. Gárdonyi ebben a tekintetben egyedül áll, – őt ugyan bajos
volna még nálunk is politikai szempontból kritizálni, mert írása nem ad
semmiféle támpontot politikai állásfoglalásának megítélésére.

Filozófáló kedv volt benne, szeretett az élet-halál kérdésén, a
metafizika problémáin töprengeni. _A hatalmas harmadik_ című regénye már
címével is Schopenhauerra utal és egy schopenhaueri gondolat regénnyé
fejlesztése. A pesszimista filozófia általában volt rá bizonyos
hatással. Ez azonban inkább csak kedvtelés volt nála, kísérletező
kedvének nyilvánulása, laikus játéka a filozófiai gondolattal egy olyan
szellemnek, amely természete szerint nem filozófiai. Az az
életfilozófia, amely írásaiból, mint azok levegője árad, alig különbözik
a mai művelt magyar emberek általános életfilozófiai közkincsétől. Őt
nem az élet gondolati reflexe érdekelte, hanem maga az élet, mint
jelenség. Szemlélő és szemlélődő szellem volt, amely ha néha
gondolkodóba esett is, hamar visszatért mindig az eleven valósághoz, a
természethez és az emberhez. Minden pesszimisztikus eszmélkedése mellett
szerette az embereket és az életet; mint napfényes tájkép horizontján
néhány sötét felhőfoszlány, olyanok voltak az ő pesszimista gondolatai.
Ismerte és megértette a szenvedést, az élet tragédiáit megragadó emberi
együttérzéssel tudta formába kötni, de végső eredményben derült lélek
volt. Igaz, hogy derültsége nem volt teljesen naiv, leküzdött
szenvedésein át jutott el hozzá, de mégis, lényegéhez tartozott. Ami
meghasonlást az élet szakított benne, azt kiegyenlítette, felállított
magának néhány egyszerű, érvényes tételt az élet értelméről, értékéről,
az emberi sorsról és ezekre szilárdan rájuk támaszkodott az élete. A
morál bonyolult kérdései kevéssé foglalkoztatták, a moralista ítélő
szelleme nem volt meg benne. Alakjai vagy történetei soha sincsenek
morális élre beállítva. A szenvedély nála elemi – tehát morálon innen
vagy túl való – jelenség, vihar, amely életeket elsodor, vagy
lecsillapul, mielőtt még nagy bajt csinálna. Ő nem keresi pusztításaiért
a felelősséget. A szerelem is mint elemi erő, az emberi akarattól
független vihara az érzékeknek jelentkezik nála, csaknem mindig mint a
fiatal ösztönök természetes játéka, amely vagy boldogságba vagy
pusztulásba ragad, de a bűnbeesés motivuma alig játszik benne szerepet.
A természet tette, tehát lehet isteni gyönyör vagy pokolbeli kárhozat,
de semmiesetre sem bűn, – ez Gárdonyi ítélete róla. Az ő fiatal
szerelmesei mindig tiszták, szűziesek, ártatlanok, még ha engednek is
heves vágyuknak. Feledhetetlenül szép alakokat tudott az ilyen
szerelmesekből teremteni. Foglalkozott többféleképen az érzéki
kielégülés vágyát leküzdő szerelem különös komplikációival is. (A
hatalmas harmadik, Ábel és Eszter, részben A láthatatlan ember
Zéta-Emőke motivuma is), de ezzel sem erkölcsi szempontból. Ezekben a
kísérletezésekben inkább valami keserű élettapasztalat lecsapódását kell
keresnünk.

Minden oda vezet vissza, hogy ő intimitásban nézi és látja az embert,
még pedig teljesen közvetlenül, az ítélet momentumának lehetőleg teljes
félrehárításával. Ezt az intimitást pedig a szereteten keresztül
szemléli. Szereti az embereit, gyönyörködik bennük, szépeknek és jóknak
látja őket (rossz emberei nincsenek is, ha elvétve akadnak is nála,
nincs közülök egy sem megelevenítve, csak rekvizitumok, az író nem látta
őket), nincs szemléletében sem harag, sem lázadás. Innen van bizonyos
idilli vonás legtöbb írásában és még inkább innen van az a sokszor
elbájoló gyöngédség, amellyel alakjait, életüket megfogja. Érzésem
szerint ebből a gyöngédségből fakad legjobb írásainak legtöbb szépsége.

Érdekes, hogy Gárdonyinak a magyar vidéki életet a maga intimitásában
ábrázoló művészete, korban összeesik azzal az idővel, amikor a
nagyvárosi élet motivumai és a nagyvárosi ember lelki struktúrája
először nyomultak be nagy erővel a magyar irodalomba. Ettől a
korhangulattól ő tudta magát legjobban függetleníteni s ennek inkább
szimboluma, mint tényezője a saját elmenekülése a fővárosból, a vidéki
élet magányába, abban az időben, amikor a magyarok nagy tömegei a
menekülés fordított útját keresték: a vidékről menekültek a fővárosba.
De Gárdonyi a maga útjain járó, mindentől és mindenkitől független lélek
volt, egész a különcködésig. Ösztöne arra hajtotta, hogy konzerválja
magát úgy, ahogy fiatal korában kifejlődött a lelkivilága. Ezzel pedig
konzerválta magában az életnek azokat a képeit is, amelyeket gyermek- és
fiatalkorában öntudatlanul magába szívott. Semmire sem gondolunk annyi
szeretettel és gyöngédséggel, mint gyermek- és ifjúkorunk élményeire. A
gyermekkori és ifjukori élmény frissesége adja meg Gárdonyi falusi
írásainak báját, azt a meleg, közvetlen és dalszerű lírát, amely
alakjainak és történeteinek a természetes levegője.

*

Egri magányában Gárdonyi csöndes, szemlélődő életet élt, eseménytelen
napok közben festegette maga elé képzelete képeit. Szemlélődése nem volt
valami rendszeres filozófiai tanulmány, de tekintélyes teret, foglalt
benne a filozófálás. Olvasott is némi filozófiai könyveket, gondolatai
közt néha felbukkannak olyanok, melyeket a filozófiai irodalomból
ismerünk s úgylátszik, az okkult tudományok is érdekelték. Itt-ott
találunk nála a halálon túli életre, a lélekvándorlásra és az okkult
gondolatkör egyéb motívumára figyelmeztető megjegyzéseket, ötleteket.
Egy időben megpróbálta ilyetén elmélkedéseit, – talán a Wildeből és
Nietzsche-ből kiinduló akkori aforizma-divat hatása alatt is, – apró,
kiélezett aperszükbe foglalni. Inkább a különös gondolatok érdekelték,
hiszen emberi lényében is volt bizonyos különcködés és már fiatal
korában is szeretett furcsa ötletekkel mesterkedni, mint például az
ujságíró korában szerkesztett «örök naptár». Ilyen kedvtelésének volt
eredménye a Dante-körkép és az ennek kedvéért hevenyészett
Dante-fordítás.

Mindez azonban távol van attól, hogy őt valamiféle tudós költővé tegye.
Egyáltalán nem is intellektuális költő. A naiv szemlélet az ő ereje s
ahol megpróbál a gondolatok világából konstruálni, inkább bágyasztja,
mint mélyíti vele mondanivalóját, vagy lazítja a kompozíciót.
Pesszimisztikus ötletei sokszor sajátságos ellentétben vannak
elbeszélése egész lelkével, – annak a jele ez, hogy ezek csak ötletek,
kigondolások, vagy kívülről belejutott hatások eredményei, egyénisége
magvának nincs velük szerves kapcsolata. Legtöbbször nem is dolgozza
bele organikusan gondolatait cselekvényeibe vagy alakjaiba, hanem
kísérőzeneként elegyíti hozzájuk. Ezért munkája e részének nem kell
elsőrendű jelentőséget tulajdonítani, nem is adnak különösebben
használható kulcsokat az ő megértéséhez.

Egy gondolatkör azonban állandóan foglalkoztatja: a férfi és a nő
közötti viszony, a szerelem és házasság nagy emberi és írói problémája.
Ebben külön álláspontja, mondhatni különvéleménye van, amelynek
fejlődését végig kísérhetjük pályáján. Ez már valódi életprobléma neki,
amely állandóan foglalkoztatja, – nyilván, mert nagyon erős élményi
magból keletkezett.

Gárdonyi nem a szerelem költője. Nem a szerelem sokféle változatait írja
meg, a szenvedély ezerféle fokozatait és színeit, az élet törvényeivel,
vagy a társadalmi konvenciókkal való surlódásait. Egyetlen változata van
a szerelemnek, amely teljes rokonszenvét és érdeklődését köti le és
melyet mindig új és mindig forró színekkel fest: a fiatal szerelmesek
heves sóvárgása, ellenállhatatlan surlódása egymás felé. A romlatlan,
még nem raffinált, nem bonyolódott, sem el nem tompult érzékiség
lobogása, mint természeti erő, melynek az ifjú testek és lelkek
tehetetlen rabjai, amely megragadja ösztöneiket, mint valami forgószél,
és viszi életüket ismeretlen vég felé, akaratukkal ellentétes irányba, –
ez Gárdonyinak egyetlen szerelmi témája, amelyet az átélés lírájával ír
meg újra meg újra.

Ezt a motivumot átviszi az élet mindenféle körein: mutat paraszt
leányokat és legényeket, akik vak vonzódással buknak egymás felé, mutat
kispolgári környezetből való alakokat a fiatal szerelmi epekedés
szenvedélyes attitude-jében, beleállítja ezt az élethelyzetet régmult
történeti korokba. Lényeges vonásaiban és következményeiben mindig
egyformának festi, csak színeiben van gazdag változatosság. Tipikus ez
_A láthatatlan ember_-ben: itt sajátságos kettősségben mutatkozik meg,
mint Zéta céltalan, forró sóvárgása Emőke után s Emőke céltalan, forró
sóvárgása Attila után. Mind a kettő eredendően tragikus: épp oly
lehetetlenség, hogy a hún vezér leánya, Emőke reagáljon, egyébbel, mint
ártatlan leányos jósággal a görög rabszolga fiú szerelmére, mint amilyen
lehetetlenség, hogy Attila észrevegye vezére kis leányának titkolt,
szemérmes szerelmét. Emőke utána hal Attilának, Zéta sebzett szívvel, a
szép leány képét haláláig szívében hordva megy vissza Bizáncba. Ez a
fiatal szerelem Gárdonyinál mindig tragikus végre jut. Ő a boldog
szerelmet nem ismeri. Vihar, amely megráz és elpusztít – ez a szenvedély
az ő felfogása szerint. Ez nem erkölcsi gondolatból következik nála, nem
az elkövetett szerelmi bűn büntetése, hanem a dolgok természetéből folyó
konzekvencia. A Romeo és Julia története ismétlődik meg nála
minduntalan: a tomboló szenvedély természetes vége a tragikus vég, mert
a szenvedélyből nem következhetik jó. Fiatal paraszt-párjai mindmegannyi
_Romeo und Julia im Dorfe_ – anélkül, hogy csak egy halvány jel mutatna
bennük Gottfried Kellerre, akit Gárdonyi aligha is ismert.

A szenvedély kikerülhetetlen végzetességéről való felfogás mintegy magva
Gárdonyi egész életfelfogásának, – az ő mindenütt és mindig kibukkanó
ős-motivuma. Akár állít át nem hágható akadályokat szerelmesei elé, akár
nem, ez mindig egy végre jut ki. Azok a képei és jelenetei, amelyekben
ezeknek a fiatal szerelmeseknek a vágyódásait, búját, ujjongását írja
le, a legszebb lapjai élete munkájának, – valóságos himnuszai a
szerelemnek, de sötét himnuszok, halál vagy legalább is keserű
kiábrándulás a kihangzásuk. S majd mindig az Ádám-Éva motivum ujul meg:
a nő az, akiről a szerelmi varázs árad s a nő viszi romlásba a férfit,
mert ő az érzékibb és a fogékonyabb képzeletű. Gárdonyi a képzelődésben
találta meg, – mint ezt _Szunyogh miatyánkja_ című regényében ki is
fejti, – a szerelem bajainak és bűneinek forrását. Ha az emberek nem
képzelődnének a szerelemről, ha nem aggatnák tele képzelődésük színes
üvegdarabkáival a nőt és nem ábrándoznának és beszélnének annyit róla,
akkor nem is következnék belőle annyi boldogtalanság. S ebben az
ítéletben az irodalom is megkapja a magáét, mint a szerelmi képzelődés
egyik szítója. Gárdonyi a józan ész követelményét állítja szembe a
szenvedéllyel.

Nem az a fontos itt, hogy fölcseréli az okot a következménnyel, még
kevésbbé az, hogy hasztalan a józanság hangoztatása az ösztönökkel s a
belőlük felviharzó szenvedéllyel szemben. Fontos az a tény, amely ezek
mögött a gondolatok mögött van. Egy egész életre szóló nagy csalódás
rejtegetett titka bukkan itt akaratlanul napvilágra. A megcsalódott és
saját érzéseiből kiábrándult ember keserű filozófiája ez, amely keresi a
saját boldogtalanságát megoldó formulát. Figyelni kell arra, hogy
mennyivel halványabbak nála a színek, ha a szerelem másféle változatait
próbálja, ritkán, tollára venni. Csak az első ifjúi szerelem
ábrázolására van neki erősen izgalmasan átélt élményi anyaga.

Ez a csalódás elidegenítette őt a nőtől. Kivéve szép ifjú szerelmeseit,
vajmi ritkán rajzol nőt szerelmi vonatkozásban rokonszenvesnek. Valami
ingerültséget éreztet a nőkkel szemben és nagyon sok szava és színe van
a női önzés, kiméletlenség, csalfaság, férfiakat befonó mesterkedés
ostorozására. _Hosszúhajú veszedelem_ – ez egy kétkötetes
novella-ciklusának a címe, de körülbelül ez formulázza legélesebben a
nőről való nézeteit is. Kevés írónak volt olyan kedvezőtlen itélete a
nőkről, mint Gárdonyinak. Úgy illenék, hogy a nők ezért szeressék és
érdekesnek tartsák, mert ők mindig szívesen hallgatják nemük maliciózus
kritikáját.

A szerelemről való ezt a felfogását Gárdonyi sajátságosan kapcsolja bele
a házasságról való nézeteibe is. Nő-ellenes, tehát házasság-ellenes is.
Boldog házasságról ritkán ír, annál gyakrabban olyanról, amelyben a
férfi szenved a nő miatt. Előbb említett novella-ciklusában egy sereg
férfi elmondja, miért maradt agglegény – csaknem mind idején rájött, a
házasság közvetlen küszöbén, a nőnek valami hibájára, csinyjére,
mesterkedésére és elment a kedve. S utólag valamennyi meg van elégedve,
hogy így történt. Egészen sajátságos, egyéni nézésmódot árul el az,
ahogy némely művében a szerelmet és a házasságot egymástól elválasztja.
Az _Ábel és Eszterben_ például Eszter férjhez megy egy férfihoz, aki
iránt közömbös, gyermekei vannak tőle, de azért Ábelt szereti tovább, a
szűzleány ártatlan szerelmével. Valami történt Gárdonyival a házasság és
szerelem ügye körül, ami mind újra meg újra arra izgatja, hogy az emberi
élet e két főfontosságú viszonylatától való felfogását hozzáidomítsa
élettapasztalatához. Megnyugodni azonban nem tud benne, a problémát
minduntalan fölveti újra, kísérletezik különféle megoldásaival, de
minden kísérlet után érezzük, hogy nem nyugodott meg benne, – ezután is
tovább fog kísérletezni. S hogy mennyire komolyan veszi a problémát, azt
leginkább abból látni, hogy a könnyű szerelem, a szerelmi kaland
motivuma alig szerepel írásaiban. A szerelemellenes költő nagyon
tiszteli a szerelmet.

*

Az a generáció, amellyel Gárdonyi is jött, vonakodott az elébe torlódó
kérdések gyökeres megbolygatásától. Inkább a kompromisszumok és a
félmegoldások levegőjében élt. Irodalmilag ez abban nyilvánult, hogy az
irodalom óvakodott az érzelmi és eszmei problémák kimélyesítésétől, mert
akkor minduntalan olyasmivel találta volna magát szemben, ami
problematikus és izgató. Inkább a letompítás módszerével élt, az izgató
vagy kényelmetlen kérdések elsimításával, a mélységek kiegyenlítésével.
Elmésen, kellemesen szórakoztatni a közönséget, ezt látta feladatának,
még egy kis felületesség árán is. A líra épp úgy őrizkedett a
szenvedélyes, nagy érzésektől, inkább a szelíd, ártalmatlan belső
hullámzások körén belül maradt, mint ahogy a regény és a dráma elkerülte
a nagy konfliktusokat, a súlyos társadalmi vagy lélektani komplikációk
feltárását. Ezért ez az egész irodalom, bármennyi értéket produkált és
bármennyire kiterjesztette a magyar írás formai lehetőségeit, súlyra
kissé könnyűnek érzik ma a mi számunkra.

Gárdonyi a leghamarabb és legjobban bontakozott ki ebből az ernyesztő
szellemi levegőből. A nagy harcos szenvedély hiányzott belőle s a
gondolat súlya is, de megvolt benne a megérzés mélysége és finomsága. Az
élet rejtelmességét, az emberi indulatok mélységeit ő jobban megérezte,
mint a vele egyívásúak közül bármelyik. Ő volt köztük a legerősebb
lírikus, elbeszélő létére líraibb, mint majd minden versíró kortársa s
az ő pszihologiája hatolt a legmélyebbre. Néha egy-egy lapján a
legnagyobb mélységeket is merte és tudta érinteni. És – a novellában
legalább, mert hiszen regényei is majd mindig novellába csökennek –
formát alkotott magának a maga képére, amely sajátja volt, elbeszélő
hangot fejlesztett ki magának, amely mint az emberi beszédhang,
utánozhatatlan, egyszeri és megkülönbözteti őt mindenki mástól a
világon.



RÁKOSI VIKTOR.

A kilencvenes években jó élet volt Magyarországon. Az országnak is, az
embereknek is jól ment dolguk. Ami baj és komplikáció volt a
politikában, azon könnyen túltették magukat az emberek, mert külső
politika nem létezett a magyarok tudata számára, a belső politika pedig
egyvágású emberek veszekedése volt, akiket szembeállított a 67 és 48, a
polgári és egyházi házasság és még két-három hasonló kérdés, de nem
választott el társadalmi ellentét. Egy és ugyanazon kaszt emberei voltak
és a politikán túl mindenben egyféleképen gondolkoztak. Munkáskérdés,
parasztkérdés, efféle dolgok csak külföldi könyveken sárgult
betűmolyoknak, ha jártak az eszében, az egész nagy szociális probléma
egy-két rendőrtisztviselő hivatalszobájában zsugorodott össze. A
gazdasági élet könnyű volt, kevés pénzből jól meg lehetett élni, az
iparos és kereskedő gyorsan és könnyen tollasodott, a tisztviselő
panaszkodott, de eléldegélt csekély fizetéséből. Az igények, anyagiak és
szellemiek egyformán, szerények voltak. A magyar emberek nem
filozofáltak, hanem éltek, nem gyötörték magukat keserű kérdésekkel,
kellemes bonhomia volt az uralkodó temparatura, inkább azt keresték,
hogy jól mulathassanak. Hazafias szónoklatokkal és versekkel,
cigányzenével, jó borral köszöntöttek a millennium elébe.

Az irodalomtól is azt várta akkor a magyar, hogy kellemesen és izgalom
nélkül mulattassa, szép hazafias szólamok variálásával melegítse a
szívét, kedves színezésben mutogassa neki a saját életét és ártatlan
tréfával csiklandozza a nevető kedvét. Ha valaki keserű vagy
nyugtalanító hanggal próbált közeledni, az előtt becsukódott ajtó,
ablak. Jókai még élt és az ő édes szava volt a mustrája a jó magyar
írásnak. Semmit sem vettek nagyon komolyan akkor a magyar emberek, az
irodalmat talán még kevésbbé, mint most. Mikszáth csipkelődő, de
semminek a gyökeréig nem menő szatirája és mindenen mulató anekdotázása
fejezte ki legteljesebben a kor hangulatát.

Rákosi Viktor volt ennek az időnek a par excellence humoristája. A
mindig jókedvű Sipulusz, aki tele van furcsa ötlettel, figurás alakokkal
és beszéddel, ha megszólal, már nevetni kell és ő maga is együtt nevet a
nevetőkkel. A készlete kifogyhatatlan, minden vasárnapra van valami új
ötlete és még ezután is telik neki egy élclapra való. Kedves jó fiú,
tréfálkozik, ingerkedik, csúfolódik, de sohasem bánt senkit, nincs benne
keserűség egy csepp sem, nagyképűség még kevesebb, nem moralizál, a
szatirikus ostort csak arra használja, hogy élceket, szójátékokat
pattogtasson ki vele, ütni ugyan nem üt vele soha senkit. Semmi mást nem
csinál, semmi mást nem is akar csinálni, csak mulatni és mulattatni.
Gyermekien egyszerű és ártatlan lélek, derült és bohókás, játékos és
temperamentumos. Egy országot mulattatott évek során át, voltak tréfái,
melyeken napokig kacagtak az emberek mindenütt a hazában, elmondogatták,
ismételgették, szállóigét csináltak belőle. Egy nagy nézőtér volt az
ország, amelynek színpadán Sipulusz, az ellenállhatatlan jókedvű kómikus
színész mutatta be mókáit, folyton újra felharsanó kacagás közben,
Humorának az eszközei nagyon egyszerűek, ezért volt a hatása olyan
általános, mindenkire kiterjedő: erősen torzított karikatura, a tréfásan
kiszínezett aktualitás, a szójáték, ennyi volt az egész kellékes tára. A
beszéde, a látásmódja a végsőkig egyszerű, a gyermek is azonnal
megérthette. Mindig azt az érzést keltette, hogy az író azért tréfál,
mert csakugyan jó kedve van és csakugyan mulatni akar. Legfőképen pedig
elhárít magától és olvasójától mindent, ami az élet komolyságára
emlékeztet, könnyűvérű és teljesen gondtalan. Sorai mögött seholsem
nyilnak keserű perspektivák, nem is igen vannak mögöttük perspektivák,
az író nem is akar írásának több nyomatékot adni, mint a vidám társaság
ötletes tréfacsinálója. Mulatnak rajta, amit mond. Elérte célját.

Próbálták elemezni. Mark Twaint citálták rá, aki akkor volt legnagyobb
divatjában Amerikában és Európában is. Volt is köztük némi kapcsolat.
Formai hasonlatosságok, mint például az első személyben való elbeszélés.
De a lényegben csak az hozható Sipulusszal analogiába, ami Mark Twainnál
a knock-about humorból való. Az amerikai íróban van keserűség, móka mögé
rejtett erkölcsi ítélet és világmegvetés, ő nem föltétlenül és
kizárólagosan jókedvű, sokszor azért mókázik, hogy ne kelljen
haragudnia. Sipuluszban ugyan nincsen harag, sem ítélet, még kevésbbé
ember- vagy világmegvetés. Ő szereti az embereket, szolidáris velük,
épen olyan, mint ők, sokkal szerényebb, semhogy itélni akarna fölöttük,
gyönyörködik az életben, a maga módja szerint, úgy hogy mulat rajta.
Optimista, nem filozofiai elvből, hanem természete szerint. Mindennek a
derűs oldalát látja és minden komplikációt megold egy élccel. Szerelmi
bánat? Pénztelenség? Családi bajok? Mindenféle más szomorú vagy
kellemetlen dolog, amit az élet hoz? Mind vicctémává válik, akárcsak a
foghúzás vagy a nátha. Eltréfálja maga elől az élet egész sötét oldalát
és csak a verőfényes oldala marad előtte. Nem akar komor dolgokat látni,
tehát nem is tud, nem is lát. Hogy súlytalanná válik? Bánja is ő! Nem
súlyos akar lenni, hanem mulatságos. Az ilyen embert mindenki szereti,
mindenütt szívesen látják, senki sem irigyli, nincs haragosa egy se.
Sipulusz volt a maga fénykorában a legnépszerűbb emberek egyike
Magyarországban.

Irodalmi közmondás volt, hogy ketten vannak: Sipulusz és Rákosi Viktor.
Az előbbi a könnyelmű tréfálkozó, az utóbbi az érzelmes ember és a
lelkes magyar. Mialatt Sipulusz javában folytatta tréfálkozásait, Rákosi
Viktor elkezdte írni komoly dolgait. A _Korhadt fakeresztek_ két
sorozatában az 1848 hangulatát támasztotta fel, ahogy ez a kilencvenes
évek nemzedékében élt. Valódi, de inkább költött epizódok a magyar
szabadság hőskorából – a későbbi nemzedék függetlenségi párti embereinek
szemléletén át nézve. Minden, ami akkor történt, csupa dicsőség, emberek
versengése a hősiségben, önfeláldozásban, a haza és egymás iránti
szeretetben, a kihulló vér színe piros, mint a virág szirma és a
csatatéri halál nyájas és szelíd. Lovagias bravur a harc, elragadtatott
mámor a győzelem, a gyász pedig meghatottan szép. A romantika tarka
leple eltakar mindent, amit nem jó nézni. Majdnem lehetetlen volt
elkerülni ezekben a képekben a hatásra számított szónokiasságot és a
ríkató szentimentalizmust. Jókai nem is tudta mindig elkerülni a
_Csataképek_ sorozatában, amely Rákosinak bizonyára mintaként állt a
szeme előtt. Rákosi Viktor el tudta kerülni, az elsőt mindig, a
másodikat majdnem mindig. A szónoki páthosz nincs benne az ő hangjában.
Ő úgy, azon naivan érezte át, amit megírt, nem affektálta a
meghatottságot a saját kigondolásaitól, hanem őszintén meg volt hatva.
Átsegítette minden írói veszedelem lényének tökéletes közvetlensége.
Minden író színész egy kicsit. Ő olyan színész, aki önmagát játssza.
Ezért nem fog hamis hangot.

Kalandos történeteket is mondott el egy sorozatot, fiatal fiúk számára,
friss hangon, könyed fantáziával, színes szemlélettel. Serdülő fiúknak
kevés olyan jó olvasni valót írtak magyarul, mint az ő néhány ilyen
könyve (Galambos Pál naplója, Egy tutaj története, Kexholmi Mária, stb.)
Legnagyobb erőfeszítése és legtartósabb sikere mégis az _Elnémult
harangok_, – az erdélyi nemzetiségi probléma legnagyobb sikerű
szépirodalmi feldolgozása a háború előtti magyar közvélemény
szellemében. Az egész nagy kérdés-komplexumból Rákosi Viktor a román
tengerben élő és magyarságát küzdve védő magyar szórványok sorsát
ragadta ki: regényét annak a kínos ellenállásnak az élére állította be,
melyet ezek a szegény magyarok az elrománosodás ellen folytatnak, s
amelyben a nemzetiség védelme összeesik az ősi magasabb szellemi és
erkölcsi kultúra védelmével. Ma ennek a regénynek a politikai
tendenciája különös módosító hangsúlyt nyert a háború utáni évek
tragikus fejleményeivel. Rákosi _már akkor_ a magyar irredenta egy nemét
látta meg az erdélyi nagy népkeveredés színhelyein. Ma az egész erdélyi
magyarság szimbolumává nőtt meg az ő kálvinista papja, a fiatal Simándy
tiszteletes. Sajátságosképen, a politikai szituáció, amelyből ez a
regény íródott, nemcsak megváltozott, hanem egyenesen az ellenkezőjére
fordúlt és a regény nem avúlt el, sőt még szélesebb szimbolikus hátteret
kapott. Kár, hogy az emberek ma inkább a belőle csinált színdarabot
ismerik, pedig jobb a regényt olvasni, mert a színpadi átdolgozás
javarészt épen azt ejti el, ami a regényben irodalmilag a legjobb, az
egész témába kelleténél több larmoyant ízt elegyít és jórészt kimaradt
belőle a regény főérdeme: az író őszinte hite abban, amit ír.

Sipulusz időközben mindinkább visszavonúl Rákosi Viktor mögé. Az írót
meglátogatja csapásaival az élet, kínos, hosszú betegség szegzi
divánjához: az idők is mind kevésbbé táplálják a tréfás kedvet. Rákosi
Viktor azonban csak megkomolyodik, de nem komorodik el. Marad, ami volt:
derült optimista. Az embernek a világgal szemben elfoglalt álláspontja
nem függ az élménytől, természet dolga az és temperamentumé. A derült
lélekből fény sugárzik a szomorú élményre, a komor kedély elködösíti az
örömöt.

Így, betegen, törődötten, testi szenvedésektől meg-megszakított
munkabírással írta meg Rákosi utolsó regényét, a _Magyar Iliászt_: a mai
magyar ember aktuális nagy tragédiáját. Azt a pillanatot, amikor a
magyarok ezrei döbbent irtózattal, tehetetlen haraggal várták, mikor
jönnek a hódítók elragadni a földet a magyar nemzet lába alól. A Vág
mentén mutat meg egy falut, ahol a magyarok egy kis csoportja egy
romantikus körvonalú, régi szabású öreg magyar főúrral az élén várja a
cseheket és készülődik méltó fogadásukra. Rákosi nem bírta szívére
venni, hogy a tragédiát végső konzekvenciájáig fejlessze: az ő Sámson
bárója hirtelen meghal, mielőtt szembekerülne a betolakodókkal, meghal
az utolsó órában, amikor a faluja még magyar falu. Mégis a regény az
első komoly kísérlet Magyarország mai romlásának írói formába öntésére.
Figyelmeztet arra, hogy a téma arányai túlnagyok az író stiljéhez
képest, a Jókaias romantika eszközeivel kerüli meg a feladatot, de
előadásában és alakjaiban olyan jó íz van, az író temperamentuma és
részlet-invenciója olyan frissen buzog, hogy az ember szeretettel és
megértéssel teszi le a könyvet.



BEÖTHY ZSOLT.

Irodalom-tudományunk és egyetemi irodalomtanításunk színvonala nagyot
esett Beöthy Zsolt halálával. Mégis csak sokkal magasabb színvonalú és
előkelőbb egyéniség volt, mint bárki azok közül, akik most át fogják
venni örökségét, – utolsó és nem méltatlan képviselője annak a
szellemnek, amely Toldy, Gyulai és Arany alakjaiban fejeződött ki s
olyan intenzívvé tette irodalmi kulturánkat, hogy virágkorára ma is csak
fájdalmas irigységgel tudunk visszanézni. Nemcsak széles látóköre volt
és mély világirodalmi műveltsége, hanem egyéniségének egész stílusa is
nagyobb lendületű a ma megszokottnál s olyan presztizs sugárzott le
róla, amelynek bajosan tudott ellenállni bárki kortársai közül. S nem
volt egyoldalú tudósa az irodalomnak, hanem maga is író, aki lelkileg is
az irodalom levegőjében élt, szoros kapcsolatban mindazzal, ami az
irodalomra tartozik, alkotó író is, nem csupán költői munkái, regénye,
novellái és verses munkái révén, amelyeknek megvan a maguk értéke, de
mégis többé-kevésbbé alatta maradnak egyénisége színvonalának, hanem
sokkal inkább azzal, hogy saját próza-stílust alkotott magának kifejező
eszközül, amely teljesen az övé, egyéni és utánozhatatlan.

Ebben a stílusban benne volt az ő egyénisége. Szélesívű mondatok,
válogatott és kiegyensúlyozott szavakból összerakva, egymásra halmozódó
színek, gondosan elosztva, nem mindig világító erejű, de mindig
tetszetős képek, egy kellemesen hullámzó ritmus, amelyet mindig valami
páthosz ringat. Ez a páthosz hol magasba irányuló, hol érzelmesen
ellágyuló, de mindig a lelke az írónak: az író lelkiállapota írásközben
mindig többé-kevésbbé szónokiasan elragadtatott. S Beöthy valóban lénye
és lényege szerint elsősorban rhetor volt, nemcsak a kathedrán és az
irodalmi társulatok szószékein, hanem az íróasztala előtt is, amikor
csak az írott betű útján érintkezett közönségével. A lelki emóció nála
mindig szónokias formában jelentkezett. Érdekes ezt megfigyelni még
tisztára értekező írásaiban is. Ha például valamely mű valamely
szépségére akar figyelmeztetni, mondatai öntudatlanul szónoki ritmusokra
csoportosulnak. Munkásságának jelentékeny része, értékre is jelentékeny,
egyenesen szónoklatnak készült. Az irodalmi szónoklatot, amelynek
fénykora összeesett a magyar politikai szónoklat fénykorával, ő tartotta
köztünk egymaga érvényben. Egy sor záródik le vele, amelyet Kölcsey
kezdett, Eötvös József, Kemény Zsigmond és Gyulai Pál vittek magasra.

A szónokiasság a romantikus iskola egyik kedves kifejezési formája.
Beöthy lénye is a romantikában gyökerezett. Pályájának legnagyobb és
legmunkásabb része már a realizmus és naturalizmus korába esett, de ő
mindvégig romantikus maradt ízlésében, gyönyörködésében, egész
valójában. Irodalmi ideáljai a világirodalomból Shakespeare, a
romantikusok Shakespeareja, akit teljesen a romantikus kritika módszerei
és mértékei szerint értékelt, a magyar irodalomból Jókai és első sorban
Arany János, akiben épen azokat a tulajdonságokat tudta legtöbb
szeretettel és megértéssel kiemelni, amelyek romantikus gyökerűek. Az
Arany utáni korszakok irodalmából is leginkább csak azokat az írókat
tudta méltányolni, akikben a realisztikus gondolkodási és ábrázolási mód
a legtöbb romantikus elemmel keveredett. A valóságnak megszépített képét
szerette az irodalomban, a szépen és előkelően egyensúlyozott, végső
konzekvenciáikban megnyugtató és harmonikus dolgokat, nem volt kedvére
való, ami megdöbbent, ami felizgat és nem békít ki, ami visszás érzést
hagy hátra, ami a költői igazságszolgáltatás hiányával figyelmeztet az
élet és a világi rend igazságára. Nem szerette a keserű igazságok
irodalmát, amely rámutat a politikai, társadalmi és erkölcsi szervezet
hézagaira és hiányosságaira és ezzel szítja az emberekben a
nyugtalanság, a változás, az elégülenség szellemét. Az irodalom
hivatásául inkább azt tekintette, hogy gyönyörködtetve megnyugtassa az
embereket és segítsen őket megtartani a fennálló rend keretein belül.
Beöthy konzervativ volt, abból a konzervativ-liberális fajtából, melynek
tipusát a kiegyezés utáni korszak, a Tisza Kálmán kora tenyésztette ki
igen sokféle változatban, mint a magyar intelligencia legáltalánosabb
érvényű életformáját. Ezt az ő életnézetét beleplántálni a
közvélekedésbe irodalmi téren, általánosan érvényessé tenni az
irodalomtörténetben és a kritikában, – ez volt munkájának tulajdonképeni
célja. Az író természetes célján kívül, amely nem lehet más, mint
önmagát, a saját egyéniségét kifejezni és közölni az emberekkel, neki
még egy másik, propagandisztikus célja is volt: a saját életnézetét
általános érvényűnek elfogadtatni. S mivel ez az életnézet minden
főpontjában összeesett a korában uralkodó politikai és társadalmi
rétegek, a magyar intelligencia általános életnézetével, valóban el is
fogadták közérvényűnek. Az iskola és a hivatalos és félhivatalos jellegű
kulturális szervezetek irodalmi hitvallása az lett, amit ő hirdetett.
Beöthy egy kor magyar uralkodó rétegeinek a lelki állapotát s gondolat-
és ízlésvilágát fejezte ki, kortársai között a legtöbb kifejező
képességgel és formailag és legszebb formulázásban, – innen van igen
nagy hatása a maga kora közgondolkodására.

Ebből már magából következik, hogy az ő irodalmi tanítása és
propagandája szorosan összefügg a politikummal. Politikusa volt ő az
irodalomnak, a XIX. század utolsó negyedében kizárólagosan uralkodó
politikai iskola és stílus exponense az irodalomban. Irodalmi tanítása
át meg át van szőve politikai eszmékkel és kapcsolatokkal. Nagy íróink
hagyatékából azokra az elemekre figyelmeztetett mindig a legnagyobb
hangsúllyal, amelyek politikailag felhasználhatók. Az irodalmi
jelenségek vizsgálatának középpontjába ő tette a nemzeti jelleg
eszméjét, amelyet bár sohasem formulázott és írt körül egész
félreérthetetlen pontossággal, de fejtegetéseiből mindig ki lehet
olvasni, hogy formailag az Arany korának realisztikusan színezett
romantizmusát értette alatta, tartalmilag pedig azt a politikai és
társadalmi eszme- és érzésvilágot, amelyben ő maga s vele együtt kora
magyar intelligenciájának zöme, az egész uralkodó réteg benne élt s
amelyre rányomta – mint az uralkodó rétegek mindig szokták – a
nemzetiség kizárólagos pátensét. Ebből természetszerűen magyarázható
ellentétes álláspontja a huszadik század elejével lendületbe jött
irodalmi mozgalmak legnagyobb részével. Ellenszenvét keltette fel belső
nyugtalanságuk, kritikai támadó szellemük a fennálló politikai,
társadalmi és erkölcsi berendezkedések ellen, a magyarság eddig
némaságra kárhoztatott rétegeinek s azok politikai és lelki igényeinek
megszólalása általuk s a magyar lélek eddig ismeretlen és semmiféle
számításba be nem vett vágyainak és indulatainak feltárulása az új
irodalom mondanivalóiban és stílusformáiban.

Az az új magyar világ, amely a huszadik század elején kezdett forrongani
és a világháborúval is súlyosbított kínos konvulziók között forrong most
is még s ki tudja mikor jut nyugvópontra, már nem volt az ő világa. Az ő
lényének megfelelő levegő a mult század utolsó negyedének derült,
optimisztikus és reményteljesen tevékeny levegője volt, az ő kora az a
kor, amely megteremtette a modern Magyarországot, de egyúttal elő is
készítette, akaratlanúl és észrevétlenül, Magyarország mai lesülyedését.
A mai Magyarország nem volt az ő Magyarországa, napról-napra idegenebbül
érezte magát benne. Meggyőződéséhez hű maradt a forradalom alatt, de az
ellenforradalom alatt is, mikor nála szokatlan energiával exponálta
magát az akkor divatba jött perzekuciók némely kiáltó igazságtalanságai
ellen az egyetemen és az Akadémiában, de eddigi hívei között mindjobban
elszigetelődött s voltak napok, mikor csak még mindig erős személyi
prestigee akadályozta meg, hogy ez az elszigetelődés nyilvánosan is ki
ne fejeződjék. Mint egy szédületesen fejlődő, látszólag tartósra
szervezett és maga előtt fényes jövőt képzelő Magyarország fia élt,
sikertől, tisztelettől környezve és mint egy mély örvénybe zuhant, saját
testét hasogató, jövőjét kínos szorongással kutató Magyarország fia halt
meg s azok közül, akik körülvették koporsóját, csak kevesen méltók arra,
hogy őt gyászolják.



HEINRICH GUSZTÁV.

Az egyetemen nem voltam hallgatója, de néha bementem előadásaira.
Mindjárt először meglepett, hogy egészen máskép ad elő, mint a többi
professzorok. Akkor kétféle hang volt szokásos a budapesti egyetemi
katedrán: a Beöthy érzelmes páthosza és a többiek oktató katedra-tónusa.
Heinrich egyiket sem tette magáévá. Ő egyszerűen odaállt a katedra
mellé, nadrágzsebébe dugta a kezét és csevegett könnyedén, fesztelenül,
csaknem jókedvűen, nem sajnált a hallgatóitól egy-egy vicces fordulatot,
sőt néha – legalább, amíg még nem voltak leányok is a diákok között –
kissé borsosat sem. Egyforma könnyedséggel tárgyalta Gœthét, Schillert
és a középkori német irodalom bonyolult problémáit, körülbelül olyan
modorban, mint ahogy jó népszerűsítők szokták. A hallgatóival való
érintkezésben sem volt semmi nagyképűség, tekintélytartási szándék,
közvetlen hangon beszélt velük, tréfált, gúnyolódott és beszélgetés
közben nem tett féket a nyelvére. Nem egyszer mondott maliciákat a fiúk
előtt tanártársairól, neves akademikusokról, egyéb tekintélyekről.
Tekintélye azonban nagy volt, népszerű is volt, azt mondták róla, –
nekem nem volt alkalmam tapasztalni –, hogy szívesen jár a kezére
tanáccsal, felvilágosítással, könyvvel annak, aki tehetséges és
szorgalmas diáknak látszik.

Akkor – a kilencvenes évek közepén – állott delelőjén. Befolyása igen
nagy volt az egyetemen, az Akadémiában, a filológusok között uralkodó
volt, mindenféle tanári dolgokban sokat nyomott a szava a latban.
Tisztségekre, tekintélyre, hatalomra mérkőzött Beöthyvel s kettejük
között lehetett is valami rivalitás, annyi tény, hogy nem voltak nagyon
jó barátságban. Tudományos munkássága akkor már nagyjában be volt
fejezve: nagy könyve a középkori német irodalomról (német
irodalomtörténeti kézikönyvének első kötete) már megvolt, az egyetemen
és értekezéseivel bevezette és meggyökeresítette a magyar filológiai
tudományban azt az összehasonlító módszert, amely a német tudományban ma
is uralkodó, végigjárta a német-magyar irodalmi érintkezések fontosabb
pontjait. Ami ekkor és ezóta a magyar modern filológiai tudományban
történt, az az ő kezdésére van ráépítve, mert a metódusát ő tanította
elsőül. A többiek, az ő tanítványai, alkalmazták, továbbfejlesztették,
egyik-másik, különösen Katona Lajos, mélyítette is, de a kezdő ő volt.

Amit azóta írt, az már terjedelemre is kevesebb, tartalomra pedig
folytatása annak, amit addig csinált. Későbbi korszakában tanítói
munkásságán kívül inkább tudománypolitikai szerepe emelkedik ki.
Számtalan kritikát írt a modern filológia körébe tartozó könyvekről,
disszertációkról, értekezésekről, éles, kiméletlenül szókimondó
modorban: a módszertelenséget, felületességet s a tudományba betolakodó
zsurnalisztikai szellemet váltig üldözte. Nagyon éles határvonalat vont
tudomány és zsurnalizmus között s felszólalt minden határsértés ellen.
Ezekkel a kritikáival, egyes egyetemi állások betöltése körül tanusított
magatartásával, maliciájával sok ellenséget szerzett magának, fesztelen
szókimondása, amely nem ijedt meg kényesnek tartott kérdésektől sem,
felháborította azokat, akik a tudományos intézmények tónusában
szükségesnek tartottak bizonyos ünnepélyes hangot és diplomatikus
fontoskodást. Néha kimondott nyilvánosan, ex kathedra, olyan dolgokat,
amelyeket bizalmas beszélgetésekben mindenki mondogatott, vagy amelyeket
titokban mindenki tudott és igaznak tartott, de a fórumon mindenki úgy
tett, mintha az ellenkezője volna igaz. Ilyenkor nagy volt az
elszörnyűködés és úgy néztek Heinrichre, mint arra a bizonyos enfant
terriblere, aki nyiltan kimondja a család köztudomású titkait. Ezért azt
mondták rá, hogy cinikus. Pedig cinizmusa csak abban állott, hogy nem
tartotta magára kötelezőnek az akadémiai közélet konvencionális
hazugságait, a szokásos ünnepélyes pózokat, a ma már sztereotippé
merevült akadémiai frazeologiát. Az ő egyszerű, polgári lénye
ellentmondott ama kör pathetikus stílusának, amelyben élt és ebből
keletkezett kettejük között a surlódás. Haragudtak rá, de ez a harag –
jellemző módon – sohasem nyilvánúlt, a legutóbbi időkig, a nyilt
fórumon, sem a tudományos sajtóban. Ez nem fért volna össze az akadémiai
szokásokkal és különben féltek is kissé Heinrichtől, nemcsak a rossz
nyelve, szókimondása és polemikus kedve miatt, hanem azért is, mert
többnyire igaza volt. A frázistalan józan ész embere volt ő, nem
közönséges közéleti ügyességgel, jó taktikus és kiválóan gyakorlati
ember. Ezért nem is igen mertek hozzányúlni. A napisajtóban gyakran
támadták, egy időben divat volt őt, mint plagizátort becsmérelni s az
Akadémiában társai közül nem egy csöndes kárörömmel nézte ezeket a
herce-hurcákat. Heinrich a legokosabban viselkedett ezekkel szemben: nem
reagált rájuk, nem polemizált, nem igazított helyre, sajtópört nem
indított. A mi tudományunkban minduntalan felújúlnak az ilyen
plágium-vádak és sohasem vezetnek eredményre. Alig emlékszem esetre,
hogy valakit azzal vádoltak volna, hogy eszméket plagizált. Mindig
szavak és mondatok plagizálásáról van szó. Ha az ember olvassa a
párhuzamosan egymás mellé állított hasábokon az eredeti és az állítólag
plagizált szövegeket, hát elcsodálkozik: mi szükség volt ezeket a
dolgokat plagizálni? Hiszen csupa olyan dolgokról van itt szó, amelyeket
az állítólagos plagizátor a maga feje után is megírhatott volna. Nekem
gyanus minden plágium-affér, amióta azt olvastam, hogy Mikszáth Kálmán
plagizált egy derék, de írói kvalitások dolgában számba sem jövő
újságíró társunk egy könyvéből.

Heinrich nagyon jó adminisztrátor volt, az egyetemen kitünően el tudta
látni a dékán és a rektor tisztét, amelybe nem egy tudósnak bele szokott
törni a bicskája. Ez kvalifikálta az akadémiai főtitkárságra, mikor
Szily Kálmán visszavonult a könyvtár csendesebb munkaterére. S az
Akadémia ügyeinek adminisztrálását is igen jól végezte, bár akkor már
érezhetők voltak rajta az öregedés jelei. De ellenségei számát is
megszaporította főtitkári működése alatt s ennek már kellemetlen
eredményei lettek rá nézve. A legelső sebet akkor kapta, mikor néhány
évvel ezelőtt elütötték az akadémiai nagydíjtól. Aztán általános
rohammal kiemelték a főtitkári szobából is. Nagy keserűség volt ez neki,
elszomorította élete utolsó évét. Nem titkolta keserűségét, elkerülte
akadémikus társainak társaságát, fiatal írók közé kezdett járni, akik
tisztelettel és rokonszenvvel fogadták, mert ha nézetei nem voltak is
mindenkor azonosak az övékével, de érdekes és tanulságos dolog volt vele
beszélgetni és az embernek az az érzése volt, hogy kiváló, okos emberrel
van együtt.

Nem volt mélyen járó tudományos elme, súlyos és originális gondolatok
termelője. Írásainak alig van filozófiai háttere és a tudományos
invenció sem volt erős oldala. Jelentősége inkább a tudomány
terjesztőjéé és organizálójáé. A külföldi tudománytól eltanult egy
módszert, amely akkor még nálunk új volt. Megtanította rá tanítványait,
érdekes példákban megmutatta használatát és uralkodóvá tette a magyar
filológiai tudományban. Ezzel hozzájárult a magyar tudomány európai
színvonalra emeléséhez. Egyénisége pedig serkentőleg hatott híveire és
kissé frissebbé tette a magyar tudományos élet megáporodásra hajlamos
levegőjét. Legfőbb szellemi kvalitása volt éles, józan esze, jó ítélete,
gyakorlati szelleme. Nem egészen bizonyos, hogy a tudomány volt az
egyetlen foglalkozás, amelyre született, de bizonyos, hogy akármely más
pályán is sokra vitte volna. Nagyon hasznos ember volt, azt nem
tagadhatja senki. Vannak, akiknek alakja a pathosz felhőibe van burkolva
és fele annyi hasznot nem tettek a magyar tudományosságnak. Elméjének
energiájával és személyes súlyával kiemelkedett társai közül s akik most
örökébe jutnak tudományos pozicióinak, azok közt alig egy érhet nyomába.



KAZÁR EMIL.

Az öreg Kazár Emillel fiatalkoromban néhány évig – 1898 és 1905 közt –
együtt dolgoztam a «Vasárnapi Ujság» szerkesztőségében. Nagyon sokat
dolgozott, ő csinálta a lap rovatait s a két népies melléklapot, a
«Politikai Ujdonságok»-at és a «Képes Néplap»-ot csaknem teljesen ő
írta, nyírta, kivonatolta és állította össze. Ezenkívül napilapokba is
dolgozott, akkoriban a «Magyar Hirlap»-ba írt vezércikkeket, mi egyebet,
több más lapba tárcákat. Ebből láthatni, hogy szegény ember volt. Aki
sokat dolgozik, az szegény marad – ez azt hiszem általános szabály,
nemcsak a zsurnalisztikában és irodalomban, hanem az életnek más terén
is.

Mint afféle fiatal emberke, vonzódtam hozzá, ezt igyekeztem is
kimutatni. Néha elmentem vele egy pohár borra vacsora előtt valami kis
korcsmába, ahol jó bort mértek, és olyankor a zárkózott és huzódozó
ember a pohár mellett fölmelegedett és sokat, érdekeseket mesélt nekem
fiatalkoráról, a hetvenes évek irodalmi és sajtóviszonyairól, meghalt és
élő nagyságokról. Ezekből az elbeszélésekből kaptam először bepillantást
az irodalmi életbe. Addig csak könyvekből ismertem az írók életét, az
irodalom mögött működő motivumokat, a magánügyeknek a közügyekbe való
belejátszását, a pártok és klikkek áskálódásait egymás ellen. Kazár Emil
bevezetett a kulisszák mögé és bizony sok pathetikus hőst mutatott meg
nekem, amint öltözőjében festi és preparálja magát, vagy a zsebében
csörgő garasokat számlálgatja.

Ezekről a dolgokról az öreg úr némi fanyar rezignációval beszélt. Ő
együtt kezdte azokkal, akik később nagy közéleti szereplők, miniszterek,
nagy lapok tulajdonosai, gazdag emberek, a társadalom előkelőségei,
hangadó hatalmak lettek. Ő is szép sikerekkel kezdte, de aztán lemaradt
kortársai mellől, egyszerű, küzködő újságíró maradt, ahogy mondani
szokták, nem vitte semmire. Nem értett az érvényesüléshez. Nagyon
szerény ember volt, szinte félénk az emberekkel való érintkezésben, a
fellépésében, természetében nem volt semmi aplomb. Abból a fajtából való
volt, akit mindig háttérbe szorítanak a hegyesebb könyökűek. Ő csak
munkával tudott valamit elérni. És mit lehet pusztán csak munkával
elérni? Az egészen szerény megélhetést, semmi többet. Az ő korában ez az
érvényesülési harc talán még nehezebb volt, mint ma, mert a kicsinyesebb
viszonyok között szűkebb és kopárabb volt a harctér, – aki író akkor
társadalmilag és gazdaságilag érvényesült, azok közül alig egy érte ezt
el merőben irodalmi képességeivel, mindnek voltak egyéb ügyességei és
qualitásai is és ezek vitték előre.

Volt azonban Kazár háttérbe szorulásának más oka is. Az ő tehetségének
színe, szellemének iránya bizonyos tekintetben ellentétben állott kora
magyar közizlésével. Annak a kornak a közönsége teljesen Jókai hatása
alatt állott. Jókai édesízű romantikája szinte kizárólagosan uralkodott
és magához hasonította a közizlést, – az emberek csak ebben tudtak
gyönyörködni s nem is tudtak más szemléleti módot magukba fogadni, mint
ezt a naivan idealisztikus romantikát. Jókai mellett nem volt olyan
tehetség, aki vele mérkőzni tudott volna és egyensúlyozhatta volna ezt
az egyoldalúságot. A külföld irodalmát – akkor még nem fordítottak le
magyarra mindent, ami a külföld irodalmában olvasásra érdemes – csak
igen kevesen olvasták s az Európa-szerte már tetőpontja felé járó
realisztikus ízlés még alig tett valami hatást a magyar olvasókra.
Általában a legérdekesebb magyarázó szempontok egyike a 19. század
második felének nemcsak irodalmára, hanem politikai és társadalmi
eszméinek és stílusának alakulására is, hogy az összes nagy magyar
alkotó szellemek az irodalomban és a politikában a század közepe tájának
romantikus szellemű gyermekei voltak, az eszméik, ideáljaik, céljaik a
romantika szellemében gyökereztek és romantikusan színezték alá az
utánuk következett két-három generáció gondolkodásmódját is. Abban a
korban tehát, amikor Európa összes országaiban a diadalmas realizmus
volt az uralkodó tendencia, a magyarság romantikus szellemi és erkölcsi
légkörében élt. Aki ebből a szempontból próbálja vizsgálni a kiegyezés
utáni magyar világ történetét, az sok különös jelenségnek találja meg a
magyarázatát.

Az irodalomra nézve ennek az általános magyar lelkiállapotnak az volt az
egyik következménye, hogy mindazok, akiknek a szelleme, stilusa és
törekvése kívül esett az uralkodó romantikus ízlés sodrán, háttérbe
szorultak. A kritika nem értékelte őket érdemük szerint, a közönség még
kevésbbé reagált írásukra. Petőfi és Jókai voltak a nagy irányítói a
közizlésnek. Még Arany János is inkább nagy prestige volt: a legjobbak
költője, az olvasók széles köréhez való viszonyát kissé lehűtötte az,
ami benne a mértéktartás realisztikus szelleméből való volt,
ábrázolásának a realizmus felé hajló módja. Az Aranynál kisebbek, mint a
versben Vajda János, az elbeszélésben Tolnai Lajos, Kazár Emil és mások
is, többé-kevésbbé kívül maradtak a közönség érdeklődési körén és az
irodalmi közvéleményben is többé-kevésbbé az eretnekség poziciójába
szorultak. Bizonyos ellenzéki álláspontra kerültek az őket körülvevő
egész közszellemmel szemben, a hivatalos irodalmi hatalmak nem jó
szemmel néztek rájuk, a közönségtől nem kaptak támogatást,
többé-kevésbbé légüres térbe kerültek, – nekik alig jutott valami abból
a társadalmi díszből és anyagi ellátottságból, amelyet az a kor az
írónak adni tudott. Vajda Jánosban ez az állapot felszította a lázadás
szellemét, amely úgyis benne volt lényében, Tolnai Lajost bosszúálló
dühvel töltötte el. Mind a kettőjüknél pedig akadálya lett tehetségük
organikus kifejlődésének s a diszharmónia éles akkordját vitte bele írói
alkotásukba. Kazár Emil nem volt sem lázadó, sem dühös természet. Ő egy
rezignált gesztussal visszavonult a szerkesztőségi íróasztal mögé,
csinálta a mindennapi zsurnaliszta-munkát és irogatta novelláit. A
légüres térben végzett írói munka ő rá is visszahatott: tehetsége a
kedvezőtlen temperaturában nem fejlődött és tágult ki úgy, ahogy hivatva
lett volna.

Kazár az úttörők között volt, azoknak az egyike, akik a hidat építették
a múlt század-középi romantikus stilustól a mai stilushoz. A Jókai-féle
közéleti regénnyel szemben, amelynek háttere mindig az egész ország, az
ő szemlélete szűkítette a kört, egy ember, egy család, egy kisebb
embercsoport sorsának perspektivájába állította be az életet s a
keretnek ezért a redukálásáért a pszichologiai elmélyítéssel, az élet
apró részleteinek valószerű ábrázolásával igyekezett rekompenzációt
adni. A magánéletükbe behúzódó apró emberek sorsa érdekelte, az életnek
kis tragédiái és még kisebb komédiái. A témái kicsinyek, tulajdonképeni
formája a novella s ezt az eredeti hajlandóságát fejlesztette az
irodalmi munkának kapcsolatba jutása a zsurnalisztikával, amely az ő
generációja alatt vált teljessé. Az ujság tárcát kivánt, az írók tehát
rövid tárca-novellákat írtak. Kazár az elsők egyike volt irodalmunkban,
akik ennek a rövid novella-formának formai és stilus-törvényeit
átérezték, ösztönből, mert tradiciója még akkor nem volt nálunk ennek a
formának és mesterét, Maupassant-t ő akkor még aligha ismerte. A modern
novella Boccacciója csak a nyolcvanas évek vége óta kezdett nálunk
ismeretessé válni. Kazár inkább az angol realisták, Dickens, Thackeray
tanítványa volt, tőlük tanulta az ábrázolás apró vonásokkal jellemző
módszerét, talán ők födözték fel számára a kicsiny, jelentéktelen,
szegény emberek életét is, mint alakítani való anyagot. Kongenialítása
is volt ezzel az anyaggal, az ő saját élete is ezek között a szerény
kispolgári keretek közt folydogált, alakjait maga körül látta minden
nap. Később ismerkedett meg Zolával és a többi francia naturalistával,
nemkülönben az oroszokkal is, akik közül azonban Gogoly talán már előbb
is hatott rá. Ez az új stilus nagyon érdekelte, körülbelül ő volt az
első, aki ismertette az «Egyetértés»-ben, ahova igen sok irodalmi
tárcát, kritikát írt s amint a naturalista stilus első kísérletei
megjelentek nálunk is, élénken érdeklődött irántuk. Nem tudott velük
menni, naturalizmusukat túlradikálisnak érezte, de rokonszenvezett
velük. Nem volt harcos szellem, forradalmár még kevésbbé, tartalmi és
formai invenciója sem volt gazdag, szerény félénksége gátolta a
merésben. Megmaradt a maga határai között, s ezek a határok nem voltak
nagyon szélesre szabva. Nem tartozott az irodalom fölfödözői közé.

Olvasója sohasem volt nagyon sok és akik voltak is, hamar elfelejtették.
1905-ben a miniszterelnökség sajtóosztályának tisztviselője lett,
szerény, nyugalmas állásában olvasgatta a vidéki lapokat, kivonatokat
készített cikkeikből, az irodalomtól elfordúlt, alig írt azóta valamit.
Néhány év előtt próbáltam rábeszélni, írjon meg egyet-mást irodalmi
memoirejaiból. A sok körmöléstől írógörcsös, bütykös ujaira mutatott és
rezignáltan felelt: ő már nem ír semmit. Érdemes munka volna, ha valaki
átkutatná munkáit, bizonyos, hogy a múlt század második felének legjobb
magyar novellái közé kerülne közülük nem egy s a mai olvasó is élvezetét
találná bennük.



EMLÉKEZÉS TÓTH BÉLÁRA.

1894-ben lett Tóth Béla – ahogy akkoriban mondani szokás volt – jónevű
ujságíróból országos hírű íróvá. _Szájról-szájra_ című könyvével jutott
fel erre a magaslatára a hírnévnek. Egészen különös dolog ennek a
könyvnek az akkori viszonyokhoz képest páratlan sikere. Mindenütt
olvasták, mindenütt idézték, egyre-másra jelentek meg az új kiadásai,
talán csak Herczeg Ferenc Gyurkovics-könyvei, amelyek szintén akkortájt
voltak divatjuk virágjában, vetekedhettek vele az olvasóközönség
nagysága és egyetemessége dolgában. Pedig egyszerű kis könyvecske volt,
a magyar emberek száján forgó szállóigék jegyzéke, jelentésük
magyarázata, szerzőjük és forrásuk megállapítása, egy kicsit
anekdota-gyűjtemény, kicsit kuriózumok leltára és kicsit filológia. Az
emberek felfedezték magukban, hogy fontos tudniok, honnan ered például
ez a mondás: _ez nekem Hekuba_, nyugtalanította őket, hogy nem lehet
megállapítani, honnan való ez a királyi jelmondat: _Bizalmam az ősi
erényben_ és örültek, hogy ezentúl öntudatosan használhatják a
_visszaszívni_ szót, mert Tóth Béla kikutatta, melyik
színész-anekdotából származik. Maga a _szállóige_ kifejezés valami
rendkívüli elmés trouvaillenak tetszett akkor és senki se gondolt arra,
hogy mégis csak a _geflügelte Worte_ kissé szabad fordítása, amint hogy
az egész könyv egy azonos tárgyú német könyv ötlete, mintája és
módszerei szerint készült.

Ezt a roppant sikert nem is lehet másból megmagyarázni, mint írójának
egyéniségéből. Tóth Bélának volt egy rendkívüli tulajdonsága, amely
csalhatatlan biztosítéka volt a sikernek, akármit és akármiről írt. Igen
élénk ösztöne volt a közönséggel való kontaktus iránt, ami körülbelül
annyit jelent, hogy ő maga is a közönség egyik tagja volt, ugyanaz
érdekelte, ugyanaz volt az ízlése, a gondolkodásmódja, az érdeklődése,
mint a közönségé, nem választotta el őt olvasóitól más, mint az, hogy
néhány fokkal többet tudott és főképen igen szépen, egyszerűen, a
stilusnak minden tudatos mesterkedés nélküli, természetes művészetével
tudta kifejezni azt, amit a többi emberek jóval homályosabban,
öntudatlanabbul gondoltak. A közönség nyilvános gondolkodó szerve volt
ő. A ráérő polgárember szereti a kuriózumokat nézegetni, akárcsak Tóth
Béla, kedvét leli a dilettáns nyelvészkedésben, mert büszke rá, hogy
szereti, érti és jól tudja használni az anyanyelvét, de azért jót tud
nevetni a hivatásos nyelvészek okoskodásain, amelyekkel ki tudják
mutatni egészen eltérően hangzó rokonnyelvi szavak közös eredetét magyar
szavakkal. A műveltségére diszkrétül rátartó polgárember szeret
beszélgetni mindenféle a műveltség körébe tartozó dolgokról, amelyek
tudásához nem kell nagy erőfeszítés: egy-egy épen aktuális
természettudományi kérdésről, a spiritizmusról, idegen népek és országok
dolgairól, stb., stb. Egy kis filozófiát is szívesen elvisel, persze a
józan, világos, praktikus fajtából, mert a nehezen érthető filozófiai
kérdéseket nehezen érthető nyelven tárgyaló igazi filozófusokra csak
furcsálkodó mosollyal tud nézni. Tóth Béla nem tudta nevetés nélkül
kimondani ezt a szót: Hegel. Legfőképen pedig szeret a derék és művelt
ember nézelődni az utcákon, megállani a kirakatok előtt, betekinteni a
vásárcsarnokba, megbotránkozni a kofák gorombaságán, a kocsisok
zsarolásán és káromkodásán, az utcai rend hiányain, mindenféle
neveletlenségeken. Ő kulturember, külföldi városokban járt, francia
könyveket olvas – még a nagy Larousse is ott van könyvespolca
díszhelyén! – neki igénye van a művelt tónusra, az urbánus életformákra,
arra, hogy mikor en-tout-casját gondosan a nyele köré csavarva sétál az
utcán, ne lásson kellemetlen és durva dolgokat és ne kelljen besároznia
gondosan kikefélt cipőjét a rossz kövezeten. Ez minden jó polgárember,
vagy ez szeretne lenni és ez volt Tóth Béla. Még a franciáskodása és a
németség iránti kissé negélyezett lenézése járult kiegészítésül ehhez a
képhez, – a kilencvenes évek magyar polgárembere különös disztinkciónak,
az európaiasság bélyegének tartotta, ha jól tudott franciául, viszont a
németet utálni ősi tradició volt, szinte a hazafiság egyik eleme az
Ausztria és a közös hadsereg elleni politikai harcok idején.

Az a gyanúm, hogy Tóth Béla egy kicsit maszkirozta is magát egy
bourgeois tipusára, úgy, ahogy az a realista francia regényirodalomban
kialakult. Mr. Homaist ő aligha érezte olyan egészen humoros figurának,
mint Flaubert. Mr. Homaisnak azok a változatai, amelyek humoros
hangulatuktól megfosztva, a Flaubert utáni irodalomban szerepeltek, neki
bizonyára példaképei voltak. Ahogy ő az utcán járt, mindig pedáns
választékossággal öltözve, fekete selyem esernyőjével a kezében,
akármilyen volt az időjárás, rövid, nem túlgyors és nem is lassú
lépésekkel, rövidlátó szemeivel odahajolva egy kirakathoz, – Páris
utcáin járva, sok évvel később gyakran jutott eszembe Tóth Béla, ilyes
alakok láttára. Gondolkodásmódja is igazi bourgeois-gondolkodás volt: a
városi élet képeit szerette, a természet csak szép látvány, írói képes
beszéd anyaga volt neki. Mikor Montecarlóból megjött, sokat beszélt a
nagy Hotelek és Casino életéről, keveset a tengerről és a természet
egyéb szépségeiről, érdekelték a technikai művek, különösen az olyanok,
mint a telefon, az írógép (nagy esemény és diadal volt neki, mikor a
telefont bevezettette a lakásába és ő volt az első magyar író, aki gépen
írta cikkeit), a repülőgép problémájáról is sokat szeretett beszélni, de
nem hitt megoldhatóságában, a falusi ember inkább anekdota-tárgy volt
neki, demokratának tartotta magát, de a szociális kérdések nem igen
érdekelték, vallás dolgában liberálisan közömbös volt, büszke volt anyai
ágon való nemes őseire és apja egyszerű származására egyformán, költői
hírnevére még inkább (jaj lett volna előtte annak, aki Tóth Kálmán
költészetét kritika tárgyává merte volna tenni), nem szerette a
fantasztikumot, a túlzást, a szenvedélyes dolgokat, a szertelenséget, a
nagyon újat, konzervativ volt tudta nélkül, józan eszű racionalista, – a
francia _bon sens_ volt az ideálja – a képzőművészetet, zenét nem
tanulmány alapján, de érzék szerint élvezte, az irodalomban a francia
realisták, különösen Maupassant, Daudet, Bourget voltak kedvencei.
Filozófiája az a pozitivizmus volt, amely Comte eszméiből átszivárgott a
korabeli francia polgárságba és minden más akkorbeli polgárságba, amely
nem szokott filozófiát olvasni.

Magyarországban akkor, a kilencvenes években vetődött felszínre a városi
polgár embertipusa. Egyelőre még konglomerátuma volt különféle
elemeknek, a régi német városi patriciusság, a városi életbe
beleszívódott nemesség, az alsóbb rétegekből fölemelkedett része a
lateinereknek, a mindjobban asszimilálódni kezdő zsidóság alkotóelemei
még külön-külön is felismerhetők voltak, – ahogy még ma is azok – de a
közös érdekek, közös életmód és mindenféle más közösségek révén már
fejlődni kezdett köztük valami közérzés, ami arra vallott, hogy
előbb-utóbb egységes vegyülékké kell válniok. Ezt a közérzést
testesítette meg magában Tóth Béla és ezt fejezte ki írásaiban. Ő olyan
volt, amilyenné a magyar városi úri embernek válnia kellett volna,
amilyen mindegyik szeretett volna lenni, ezt a maga tipikus mivoltát
fejezte ki az elérhető legnagyobb teljességgel mindabban, amit írt. Egy
önmaga tudatára frissen ráeszmélt embertipus nyilvános szószólója volt,
– ez a titka rendkívüli sikerének és hatásának.

Ezenkívül pedig mindig foglalkoztatni tudta a közönséget a saját
személyével. Nem az olyan reklám-hősök módjára, amilyenek az izléstelen
handabandázás mai korszakában ráerőszakolják magukat a nyilvánosságra,
hanem a közönségével bizalmas vizsonyban élő íróember módján, aki
írásába külön színül beleviszi önmagát, a maga egyéni szempontjait,
élményeit, az élettel való súrlódásait, sőt alkalmilag apró-cseprő házi
dolgait is. _Esti levelei_-ből a közönség megtudta nemcsak azt, hogy
ezeket az elmés és roppant népszerű cikkecskéket ő gépen kopogtatja le,
aztán betelefonál a szerkesztőségbe, hogy kész van és biciklis szolga
jön el a kéziratért, de azt is, hogy a felesége milyen tapasztalatokat
tett a csarnokban, hogy kis tömzsi barnahajú asszony, házi nevén Lidónak
becézik és az ura nagyon szereti, hogy a dolgozószobája hány szegletű,
hogy van egy szép fehér angora kandúrja, Hintze a neve, hogy karácsonyra
íróasztalra való nagy gömbalakú órát kapott az asszonytól – és még ezer
más efféle apró-cseprő dolgot. Ezt pedig minden osztentáció nélkül, az
önmaga dolgairól beszélgetni szerető ember közvetlen, természetes módján
keverte bele írásaiba. Ettől írása egészen különös személyes reliefet
kapott s a közönség az írásain keresztül példátlan intim viszonyba
került az íróval. Tóth Béla személyes ismerőse volt az egész országnak,
pedig nagyon kevesen találkoztak vele személy szerint. Társaságba
sohasem járt, klubokba még kevésbbé, színházba és más nyilvános helyre
igen ritkán, akkor is elvegyült a többi publikum közé, egyre teljesebb
elzárkózottságban élt Abonyi-utcai lakásán. Mindig volt néhány barátja,
akik gyakran meglátogatták, de ez a baráti kör egészen szűk volt és –
később elmondandó okokból – gyakran változó. Voltak jóbarátai abból az
időből, mikor még szerkesztőségbe és kávéházakba járó zsurnaliszta volt,
– de ezekkel évszámra nem találkozott. Az írásain keresztül érintkezett
az emberekkel, de minden emberrel, aki az országban ujságot és könyvet
olvasott. Ha egy nap nem volt _Esti levél_ a «Pesti Hirlap»-ban, ezer
meg ezer embernek volt az az érzése, hogy máma elmaradt a házból a
mindennapos, megszokott jóbarát.

Mindebből nyilvánvaló, hogy Tóth Béla ideális ujságíró volt.
Tulajdonképeni qualitása ez volt, minden egyéb képessége ezt az egyet
támogatta. Műveltsége jó ujságíróműveltség, nem tudományos képzettség,
hanem mindenféle terekről való közérdekű ismeretek nagy mennyisége,
különös tekintettel a kuriózus dolgokra, itélete egy művelt ember
átlagitélete, világfelfogása egy gyakorlati, szinte magától értetődő
életfilozófia, amely ösztönszerűen kerüli az éles
kontroverz-problémákat, a témái azok a témák, amelyek épen aznap
mindenki száján forognak. Az írásmódja pedig az ideális jó
ujságíró-stílus, a szónak nem abban a lekicsinylő értelmében, amelyet a
pesti ujságírás átlagának gondatlan, műveletlen és affektált, a nyelv
gyökeres ismerete és szeretete nélküli stilusa megérdemel, hanem valóban
kitünő magyar beszéd, közvetlen, kifejező, világos, numerózus, az író
személyét és gondolatát egyaránt őszintén kifejező és nyelvileg is
magától értetődően korrekt. Tóth Béláról sokszor mondták kollégái, hogy
rendkívül lelkiismeretes ujságíró volt, mesterségének becsületes munkása
a pongyola és léha ujságírás országában. A mondatait sem írta le soha
gondatlanul, írásbeli megjelenésében is, mint külsejében mindig volt
bizonyos úri elegancia. A nyelvet mint mestersége eszközét tudatosan
kultiválta. Kollégái között nyelvtudós híre volt, mert szeretett nyelvi
problémákról beszélni, a hivatalos nyelvtudósok is igyekeztek körükbe
vonni, mert jó szolgálatot tett nekik a Szarvas Gábor-féle nyelvi
orthologia terjesztésében. Pedig egyáltalán nem volt nyelvtudós, őt a
nyelvnek csak a praktikuma érdekelte, a nyelvhasználat kérdései, amelyek
minden pillanatban elébe botlanak mindenkinek, akinek mindennapi
kenyere, mesterségéhez tartozó szerszáma a nyelv. Mint a becsületes
mesterember a jól kezébe illő kalapácsot, szerette és megbecsülte a
magyar nyelvet, kifejező képességében gyönyörködni tudott és föltétlen
biztonsággal tudott vele bánni. Bizony ebben példát vehetnének tőle
nemcsak ujságírók, hanem írók is, akik közül nem egy, még olyan is,
akinek vérében van a magyar nyelv érzése, csupa hanyagságból,
fölületességből és nem ritkán affektálásból tiszteletlenül bánik a
magyarság legszebb kultur-produktumával, a magyar nyelvvel. Meg kell
mondani, hogy még ma is csak épen az a néhány legjobb magyar író tud és
akar jól írni magyarul.

Tóth Bélának a stilusa emelte velejében zsurnaliszta tehetségét irodalmi
színvonalra. Ebben is tipikus volt korára: akkor vált teljessé a magyar
irodalom elujságírósodása. A régebb író-tipusban azok adták a túlnyomó
vonásokat, akik valami tisztes közhivatalból éltek és szabad óráikban
áldoztak az írói hivatásnak, – a kilencvenes évek elejével vált csaknem
kötelezővé, hogy az író zsurnaliszta legyen, legalább addig, amíg nem
arat akkora sikert, amely felszabadítja a zsurnaliszta
mellékfoglalkozástól. De még akkor is függő maradt mindegyik az
ujságtól: azokat a műfajokat kellett elsősorban kultiválnia, amelyekre
az ujságnak szüksége volt, a tárcát, a rövid novellát, croquist,
elmefuttatást, színházi kritikát, mert az irodalomnak az ujságtól
független műfajai nem tudták eltartani még a legnépszerűbb embereket
sem. Ebből következett az irodalomnak és az ujságírásnak az
összefolyása, a kettő között nem volt élesen megvont határ és tömérdek
olyan írás keletkezett, amelyet író írt, de zsurnalisztikai szükségből.
Aki utána néz, csodálkozni fog, milyen kevés olyan könyv jelent meg
ebben az időben, amely valóban könyvnek készült és nem eredetileg ujság
számára írt és csak utólag könyvvé összeállított cikkekből áll. Részben
ez is magyarázza az akkori könyvek aránylag csekély kelendőségét, mert
más az igénye a könyv-olvasónak, mint az újságolvasónak, ami nagyon
tetszik az embereknek az ujságban, azt esetleg unják könyvben. Hogy csak
egy példát mondjak, de jellemzőt, Kozma Andor tárca-versei az ujságban
nagy hatást keltettek és mikor költőjük a kiválogatott javarészüket
könyvekben adta ki, bizony sokkal kisebb volt irántuk az érdeklődés.
Tóth Bélának is azok a könyvei arattak nagy sikert, melyeket könyvnek
írt – a Szájról-szájra, a Mende-mondák, A mi Urunk Jézus Krisztus
gyermekségéről írott könyv, stb. – ellenben ujság-tárcáinak, sőt roppant
népszerűségű esti leveleinek könyvalakban való kiadásai csak mérsékelt
kelendőséget értek el.

Azért Tóth Béla igazi író volt, de szó szoros értelmében vett
szépirodalmi munkáinak is a stilművészet volt a lényege. Maradt néhány
novellája, amelyekben tanúságot tett finom és művészi elbeszélő
adományáról, de amivel leginkább hatnak, az mégis csak a stilus útján
való hangulatkeltés teljes készsége volt. Én itt inkább csak emberi
profilját próbálom megrajzolni emlékeim alapján, máskorra vagy másra
kell hagynom művészetének eszthetikai elemzését. Be kell érnem annak
megállapításával, hogy írói művészete voltaképen csaknem kizárólag
stílművészet volt. És tudatosan az volt, az írónak nem is volt más
célja, mint hogy a stilusával fogja meg az olvasót. Hogy mennyire
tudatos volt ebben, ezt bizonyítja _hangutánzó_ passziója. Nagyon
szerette és pompásan tudta más írók stilusát utánozni. Néhány kortársáét
is, de ez szándékos persiflage volt, az illetők stilbeli modorosságának
és nyegleségeinek kritikája. Amikor azonban régi stilusokat utánozott,
abban komoly művészi szándék, a stilussal való jellemzés vágya vezette.
Kazinczy szépelgő selypítését, a Biedermeyer-kor édes affektálását úgy
tudta utánozni, hogy egy kis tárcacikkben felidézte egy kor egész
levegőjét. Mesterművei ebben a genreben néhány Mikes hangján írt levél
és az _A mi Urunk Jézus Krisztus gyermekségéről írott könyv_, amely a
régi magyar bibliafordítások nyelvén van írva. Nyelvtörténetileg talán
nem egészen pontosan archaizált, semmiesetre sem volt olyan nyelv-utánzó
fenomén, mint Laczkó Géza, akiben a minden apró részletre figyelő
nyelvtudós és az ódon anyagból készséges kifejező eszközt formáló
stílművész egyesül szinte példátlan tökéletességgel. A régi stilusok
hangulatát, levegőjét, a beszélő személlyel való rejtett kapcsolatait
azonban Tóth Béla pompásan érezte és az idegen hangot, amelyet magára
vett, el nem vétette soha.

Mikor én mint fiatal diák és tehetségének nagy bámulója összeköttetésbe
kerültem vele, akkor jutott sok zsurnalisztikai rabszolga-munka és sok
küzködő szegénységben eltöltött év után némi tisztes jómódba. Könyveit,
cikkeit akkori viszonyok szerint tisztességesen fizették, a kiadók
vetélkedtek érte, nem kellett szerkesztőségbe járnia, megengedhette
magának a kedve szerint való lakás, a szépen terített asztal, a mindig
tiszta fehérnemű, évenkint egy hónapi külföldi utazás szerény, de akkor
íróembernél ritka és ma megint elérhetetlenné vált luxusát. Ez volt
életének legnyugodtabb pár éve. Sokat dolgozott és nagy kedvvel,
szerette a saját írását, meg volt elégedve önmagával és az életben
elfoglalt helyével. Magányos életet élt, ezt a magányát kissé
hangsúlyozta, kellett neki a szókimondás függetlenségéhez. Ezért nem
akart tagja lenni irodalmi társaságoknak, még az ujságírók klubjába, sőt
nyugdíjintézetébe sem lépett be. Szerette a látogatókat, délután-hosszat
el tudott beszélgetni állva, a kályhához támaszkodva vagy törökösen
leülve a szobájában elszórt keleti párnák egyikére. (A török dolgokban
való jártasságára, mint a híres szofta-mozgalom egyik részese és a
szultánnak díszkardot vivő diákküldöttség egykori tagja – nagyon büszke
volt, kicsit megtanúlt törökül, szerette, ha hívei effendinek
szólították, igen jó feketekávét tudott törökmódra készíteni). A
beszélgetés azonban meglehetősen egyoldalú volt: ő beszélt, a másik nem
jutott szóhoz. Nagyon élvezte a saját beszédét, aminek különös oka is
volt: gyermekkorától fogva dadogó volt, de ezt a testi hibáját sikerült
leküzdenie. Csak mikor beszélni kezdett, dadogott még egy-két
pillanatig, aztán ömlött belőle folyékonyan a szó. Ezért nem szerette,
ha félbeszakították. Beszéd közben már csak egy-egy vállrándítás
emlékeztetett a legyűrt dadogásra. Szeretett arról beszélni, amiről épen
írni készült, – nem egy cikkét hallottam tőle előbb élőszóval, másnap
aztán csaknem szóról-szóra úgy olvastam az ujságban, ahogy nekem
elmondta. Kellemes, érdekes beszélgető volt, elmés és kedves, – órák
hosszat el tudtam hallgatni. Majd minden a nyilvánosság előtt szereplő
kortársról hallottam a véleményét, nagyon józan, talpraesett itéletei
voltak.

Később, már a kilencszázas években változás állott be nála. Megromlott
az egészsége. Szívbaja támadt, amelynek elharapózását nagyon
elősegítette az addig mértékletes ember egyre fokozódó
alkohol-fogyasztása (fölvitte, szegény, napi egy üveg konyakig).
Állandóan ingerült lelkiállapotba jutott, amely néha mértéktelen
kitörésekre ragadta környezetével és akárkivel szemben, aki épen a
közelében volt a rossz óra idején. Lassanként összeveszett mindenkivel,
többnyire egészen oktalanul. Fadrusz Jánost például nagyon szerette és
mint szobrászt valóban nagynak tartotta. Erzsébet királyné halála után
nagy agitációt kezdett a «Pesti Hirlap»-ban, hogy a királyné szobrával
pályázaton kívül Fadruszt kell megbízni. A művésznek, aki igen derék
ember is volt, ez az agitáció kellemetlenné kezdett válni, mert Tóth
Bélával való jóbarátsága köztudomású volt és művésztársai kezdték azzal
gyanusítani, hogy ő maga inszcenálja ezt az agitációt. Írt tehát egy
igen szép baráti hangú levelet Tóth Bélának, amelyben, tekintettel a
gyanusításokra, kérte, hagyja abba az agitációt. Tóth Béla mértéktelenül
megharagudott, úgy fogta fel a dolgot, mint merényletet az ő írói
szabadsága ellen. Magából kikelve beszélt róla s mikor próbáltam
csitítani, a felesége a háta mögül integetett ijedten, hogy hagyjam rá,
ne mondjak neki ellent, mert még nagyobb dühbe jön. Aztán leült, írt egy
haragos levelet Fadrusznak és a két jó barát sohasem találkozott többet.
Ingerültsége nemsokára már írásaiban is megmutatkozott. Epés, maró,
támadó lett, belekötött mindenkibe s ha a megtámadott fél védeni merte
magát vagy épen ha szelíden is, visszavágott, akkor fékevesztett
haraggal, néha bizony durván is nekirontott. Így lepocskondiázott nem
egy olyan tudóst vagy írót, akiket addig éveken át a legnagyobb
szeretettel magasztalt. Jóformán minden jó emberével meghasonlott s
akadtak, akik civakodó szenvedélyét kihasználták, a közelébe férkőztek
és beugratták többé-kevésbbé igaztalan és mindig túlszenvedélyes
támadásokba. Párbaja is volt egész sereg, kettő-három is ugyanazzal az
egy emberrel. Utolsó nagy harca Wilde Oszkár és Ady Endre ellen volt.
Wildet ő, aki nem értett angolul, csak azokból a nyeglén összeválogatott
aforizmákból ismerte, amelyeket a napilapok «Vegyes» rovatában
közölgettek műveiből – ezek alapján írtó harcot kezdett ellene. Ady
fiatalkori költészete nyilván mind merevebbé váló konzervatizmusát
lázította fel s a költő szenvedélyes gesztusai, nagy zajjal járó
föllépése is sértette polgárias diszkrécióérzékét. Ady keményen
megfelelt neki abban az ujságcikkében, amelyet _Uj Hellász_ című
könyvébe is fölvettek.

Aki ezeket a harcokat folytatta, ez már nem az a Tóth Béla, nem az a
nyájas, elmés, harmonikus hangulatú ember volt, akit a közönség annyira
megszeretett. Zord volt, epés, barátságtalan és kíméletlen, a stíljén is
mind erősebben érzett valami kellemetlen érdes hang. A közönség kezdett
elpártolni tőle. Produkáló képessége is megcsappant, különösen felesége
halála óta, akit egy gyermek szenvedélyességével siratott. Hirtelen
megrokkant, egészsége napról-napra hanyatlott, anyagi gondok kezdték
látogatni. Egy lobbanás még: váratlan házassági terv egy hölggyel, aki
betegségében jó szívvel ápolta, – aztán egy délután, amint elsötétített
fürdőszobájában fotografiái előhívásával pepecselt, beteg szíve
felmondta örökre a szolgálatot.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez a cikk a «Vasárnapi Ujság»-ban jelent meg, az 1917-iki
Arany-centennárium alkalmából.]



TARTALOM.

  A fiatalság költője  5
  Arany János  15
  Konzervatív kritika, fejlődő irodalom  24
  Ady Endre  46
  Ady Endre emléke  53
  A halottak élén  66
  Babits Mihály  72
  Gárdonyi Géza  81
  Rákosi Viktor  98
  Beöthy Zsolt  105
  Heinrich Gusztáv  111
  Kazár Emil  116
  Emlékezés Tóth Bélára  122


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

58 |Besszélgetés közben |Beszélgetés közben

63 |szőke assszony |szőke asszony

101 |ami ak kor |ami akkor]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Írók, könyvek, emlékek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.