Title: Ne engedjük a madarat... s más holmik
Author: Tömörkény, István
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Ne engedjük a madarat... s más holmik" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

HOLMIK ***

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

*

NE ENGEDJÜK A MADARAT…

S MÁS HOLMIK

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1911

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



NE ENGEDJÜK A MADARAT.

Előzetesen természetesen bocsánat a mészárosipari segéd uraktól, de
nekik is jobban illett, mikor még úgy hívták őket, hogy székálló-legény
és olyan alkalmasak voltak a magyar csizmában, a melylyes fehér kötőben,
oldalukon a lánczon csüngő és sárgaréznyelű fenővassal, hogy szinte
gyönyörűséggel mentek a mészárszékbe húsért azok, a kiknek ez is a
foglalkozásuk volt. Ma bizony bár a legények itt is, másutt is segédek
és üzletvezetők, – kivétel azonban a hajózat, mert a hajózatnál
hajóslegények vannak.

Azt lehetne most már hinni, hogy a hajózati legények mind csakugyan
legények. Pedig dehogy. A nóta ugyan beszél hajóslegényről,
halászlegényről, a kik különféle ifjú és bohó szerelmi történeteket
művelnek; hiszen igaz, vannak ilyenek is, de nem mind ilyenformák. Nem
lehet idővel mindenkiből kormányos, sem gazda; ez itten egészen úgy van,
mint a katonaságnál, hogy nem lehet mindenkiből generális, hanem meg
kell elégednie a kisebb kenyérrel. Ilyenformán a hajóslegény idő
multával csak névszerint legény, amúgy pedig feleséges ember, a kire, ha
itthon van, otthon főznek és mosnak. Mert ez a rendes állapot.

De mégis csak vannak ritkaságok. Némelyik emberen eljár az idő, de nem
jut az eszébe asszony után nézni. Talán más volna a dolog, ha valamely
leány megkérné. Azonban ez nem szokásos, a legény úgy véli, hogy ráér
arra még, egyszer aztán csak kifogy az időből, mert az elhalad rajta is:
marad azután magánakvaló vén hajóslegény. Különös életet folytat,
tavasztól őszig ugyan épen csak olyant, mint a többi, hanem télire,
mikor a hajók a jég közé befagynak s ő maga a szárazon marad. Ilyenkor
várja, a míg elmulik a fagy, egyéb dolog amúgy sem lévén. Jár-kel a
parton, ha süt a nap s nézi a jeget. Máshol ilyenkor nem igen szeret
tartózkodni, mert a többi hajós is ott van. Az a kaszinó. Ott igen régi
történetek adódnak elő különféle veszélyes hajózatokról, a mik történtek
különböző országokban, mert ezek messzejáró emberek, hajóznak olykor a
bajor vizeken, máskor lemennek Galatz alá a Vaskapun keresztül. A
szótalan nép nyelve megered. Tavasztól őszig ünnepjük jóformán csak
akkor van, ha kénytelenségből valahol part mellett hever a hajó.
Ellenben a tél egyvégtében ünnep, mert nincsen munka. E dologtalanságban
hát a víz széle az a hely, a hol az unalmas, szürke napból néhány órát
beszélgetéssel eltölteni lehet. Ilyenkor hallani aztán, hogy miként
lehet megfőzni a varjut, meg hogy lehet az előzködő hajó vontató lovait
farkashájjal megvadítani, hogy mind szerteszalad, meg minden más egyéb
ilyesféle beszédek történnek.

Ez nem mind igaz ugyan. Tudvalevő, hogy a messziről jött ember sokat
beszélhet. Ilyenkor hallatszik:

– Csak nyomon beszéljünk…

A beszédek nyomán fogadások is köttetnek itten, egy garas ára pálinkába
és egy fél sóskalácsba. Ez délelőtt történik, az emberek elóvakodnak a
parti kurtaboltba a sóskalácsért, azután pedig hazamennek ebédelni,
délután pipázván otthon szorgalmasan. De nem sokáig, mert négy óra
tájban sötétedni kezd s hogy a világítóolaj ne fogyjon, inkább
lefekszenek. Nyáron, ereszkedőben lefelé, úgysem alszanak éjszakákon át
semmit.

Nono. A ki hazamehet. De mit csináljon az, a ki nem mehet haza. Bár hisz
ugyan valóságképen mehetni mehet, de hova? A vén hajóslegény otthona
csak egy kamra, a mit ősztől tavaszig hónapszámra árendába vesz, az is
fütetlen; ebédet meg ugyan ki főzne neki? Tarisznyából él. Van néha
otthon szalonna, kenyér, ha pedig nincsen, a kis kurtaboltban is meg
lehet ebédelni a töpörtőt és a sóskalácsot. A mivel azután tökéletesen
el van intézve a táplálkozás ügye. A hajós megszokta, hogy őszi
hűvösökön a hajón a hideg «bas»-ban aludjon, hát a hideg kamrában is
lefekhet, ha akar a suba alá, délután való pihenésre, csakhogy az idő
teljen.

Ha pedig nem akar, elmegy a korcsmába. Ott sem szokás ugyan egy szál
vendég kedvéért mindjárt délután megrakni a kályhát, de valami meleg
mégis csak van, az ablakon ki lehet látni a partra, a jégre, a hóra, a
miben varjak kergetik egymást. Továbbá lehet a sarokban szeliden aludni
is egy kicsit: a helypénz meg van fizetve a kiparancsolt két deczi
borral. A gazda a másik sarokban szunyókál, olykor felébred, mikor a
pipáját a kezéből a földre ejti. Ilyenkor utánanyul. A vén hajóslegény
is feltekint s látván, hogy a gazda felvette a pipát, rendben levőnek
találja a dolgot s a sipkában és téli bundában újból alvásba kezd. Csend
van. Odaát a konyhában némi zörgés olykor: mosnak vagy vasalnak, edények
csörgése álmosan hallatszik befelé. Az óra ketyeg s a bormérőasztalon
egy szódavizes üveg, melynek elromlott a csapja, néha csöndesen szipog.

Már úgy egész délután három óráig van az idő, az öreg harang szomorú
kongó szava az ablakok fagyos üvegein át a nyugalom ezen csöndes télesti
helyére beszáll.

– Aó! – mondja a gazda s egyebet nem tehetvén, felébred.

Hasonlókép teszi Jóska öreglegény is. Néznek egymásra. Hétköznap van,
ilyenkor legfeljebb estefelé, lámpagyujtat után vetődik be egy-két
vendég: utasok, a kik a víz hosszában gyalog haladnak valamerre s egy
pohár melegítőre betérnek. Azt is leginkább állva iszszák meg, a
tarisznyát a vállukról le nem veszik s haladnak tovább, tünnek el a
hópelyhes éjszakába: menvén ily nehéz módokon a kenyér után.

Jó szerencse, hogy más hajóslegények is vannak a világon, nemcsak a
Jóska. Jön a Lőrincz, márhogy Joó Lőrincz, a kit máskép Heveder Miskának
is neveznek, de ilyenkor elő szokta venni a bicskát. Azt mondja:

– Adjon egy fél liter bort, Szücs úr!

Azt mondja a korcsmáros:

– Nem adok annyit.

– Már miért? – kérdezi a Lőrincz.

– Azért, mert grétára nem adok annyit. A tél elején, a mikor eldanoltad,
a mit a nyáron kerestél, más helyen tánczoltál a biliárdasztalon,
hitelbe most meg ideszorulsz. Ölégödj mög három decivel.

Amaz kénytelen elfogadni az ajánlatot. Lőrincz ugyanis hamarosan
elkorcsmázta a pénzét s most már a tavaszi keresményre tartozik előre.
Megfizetni megfizet ugyan, ha másképen nem: ledolgozza, mert hajósgazda
a korcsmáros is, de másként bormérő-becsület, hogy semmiféle
könnyűelméjűségnek tér ne engedtessék. Az erre vonatkozó irányító vers
ezen elveket tartalmazza: Itt nincs hitel, Szabott ár. Ha nincs pénzed,
Ne igyál. Idd meg a bort Hidegen, Tedd ki a pénzt Melegen. – Az is
bolond, a ki meg nem érti.

Kiteszik Lőrincznek a poharat a középső asztalra, azátán újból csönd,
ülnek hárman háromfelé. A míg olyan sötét nincsen, hogy egymásnak
vaktában nekimenne az ember, nem szokás lámpát gyujtani.

– A míg egymást látjuk, – véli a bormérő – kár a világítóolajat
fogyasztani. Darvadozzunk.

A darvadozás a sötétben való beszélgetés művészete. Arról is jó
takarékosság szempontjából, hogy nemcsak a világítóolaj nem fogy, de a
dohány sem, mert hiába szívja az ember a pipát, nem ér az semmit, ha nem
látszik a füstje.

Ha a borban pedig muslicza volna, hát – hát akkor muslicza van benne.
Nem túlságos baj. A buczkai bornak a muslicza a nemesi oklevele. A
muslicza a spirituszból hamisított borba nem megy bele meghalni, halálát
tiszta italban keresvén. Ez így állván, azt mondja Lőrincz:

– Hát baj van. A madarat kiviszik a városbul.

A sarokból ijedten szólal fel Miska:

– A madarat?

Lőrincz szomorú komolysággal ismétli:

– Azt. A madarat.

A bormérő mondja:

– Micsoda madarat? Talán megbolondultatok? Hát hagy vigyék, ha akár
fáczánmadár is. Mi baj van abban?

– A Porkoláb Ignácz madara – adja magyarázatul Miska.

Tudniillik, vagy legalább is tudni kellene mindeneknek, hogy az Ignácz
szintén hajóslegény s mikor télen be van fagyva a mesterség, madarakat
tanít fütyülni. Feketerigókat. Ha van rá vevő, eladja. De van neki egy
rigója olyan, hogy azt eddig semmi áron senkinek oda nem adta, annak
híre van, az nyáron át a hajóban szokott fütyülni, de rettentő módon
érti a fütyülést s bármerre, akár a Dunán, akár a Tiszán úszik a hajó,
minden vízenjáró tudja, hogy a mely hajón a feketerigó ilyen borzasztó
szépen fütyöl, ott, ugyanazon hajón tartózkodik Porkoláb Ignácz öreg
hajóslegény.

Miért viszik ki a madarat a városból? Mi az, hogy kiviszik a városból?
Mert a hajó, a melyen Ignácz a madárral van, akkor is egy darabja a
városnak, ha akár a bajor vizeken úszik is. Nyilvánvaló tehát, hogy a
hajó nem viszi ki a madarat. Mi viheti ki vajjon? Nem más, mint hogy
Ignácz is csak öreg hajóslegény, tél van, a pénz elfogyott, el kell a
madarat adni. Miska szinte felhördülve szól a sarokból:

– Ilyen csúfság régön nem esött mög a városon… Ilyen madarat!

Nem tréfabeszéd. A szomszédparti bormérőben egy túlatiszai rácz ember
tizennyolcz pengő forintokat kinál a madárért és Porkoláb Ignácz nem
tehet mást, mint hogy odaadja.

– Majd tanít másikat – véli a bormérő.

– Nem – felelik Miska és Lőrincz. – Ilyen csak egyszer adódik elő az
életben, ilyen madár.

Miska elkeseredettségében még borozik egy darabig, vesz Lőrincznek is.
Azután a tetthelyre mennek, hogy megakadályozzák a csúfságot. De nem
lehet semmit sem tenni. Miskának van még ugyan kilencz pengője, de
Lőrincznek alig csak pár garasa van. Ignácz is ki van fogyva egészen. A
Pájó pedig, a rácz, különben közébük tartozik valamennyire, mert lovas
hajóvontató, a tizennyolcz darab ezüst tallért csörögteti a keziben.
Miska és Lőrincz bús tekintetet vetnek Ignáczra.

– Hát nincsen az egész városban, a ki segítsön? – kérdezi keserűen
Miska. – Hát kimönjön a városbul a madár?

Ignácz elkényszeredetten néz rá a boros palaczkok mögül, a miket az alku
könnyebb lebonyolítása czéljából már a Pájó hozatott.

– Majd tanítok másikat – mondja, épen csak hogy mondjon valamit, de maga
sem hiszi, hogy igazat beszél. (Ilyen rigómadár, mint ez volt, nincsen
több.)

Többen, a kik az asztalnál ülnek, sajnálkoznak. Csakugyan nem kellene
engedni. Össze kellene inkább a pénzt hajigálni, ha már Porkoláb úgy
áll, hogy még a madarat is eladja.

Azonban tél van. Munkátlan, hideg, szomorú, nyirkos és ködös téli este.
Haj, a ki teremtette, haj…

Miska előtt már megint egy pohár bor van és üti az asztalt.

– Nem löhet az ilyesmit engedni. Pájó, a tavaszon belédvágom a csáklyát,
ha azt a madarat a városbul kiviszöd, te gyíkfejű.

A gyíkfejű csöndesen mosolyog:

– Péz beszíl, kutyá ugát.

S ránéz a madárra, mely a szomszéd asztalon ugrál a kaliczkában, félig
leborítva kendővel.

Most Miskában komoly harag támad. Ez a vontatós rácz így mer velük
beszélni, magyar hajósokkal, pedig belőlük él a macskalovaival
egyetemben. Lám. Miskában homályosan olyan gondolatok támadnak, hogy a
rácz aligha verte el úgy a pénzét, mint ők; de azután más ötletre tér:

– Várjunk, várjunk csak! – kiáltja. – Nem köll odaadni a madarat. Majd
én szót értök.

Miska ezzel, még Lőrinczet is otthagyva, kihalad a tetthelyről s miután
türtőztetni akarja a haragját, az ajtót is szeliden akarja betenni,
ennélfogva becsapja erősen. Nem baj no. Nem messze kell menni, csak épen
néhány ház ellen a másik korcsmába, a hol ezelőtt volt.

Miska bebukik az ajtón.

– No, mondja – itt még most is sötét van.

– Hát – feleli a bormérő – mi volna, te hetrefüles. Nem tartok én
hivogató lámpást, mit akarsz? Ha van vendég, möggyútom, ha nincs vendég,
nem gyútom.

Már gyútja is. Miska e foglalkozást kissé bizonytalanul nézi. Fél szivar
van a kezében, rágyujtana, de az asztalokon csak gyufatartók vannak,
gyufa nincsen (a ködben megnyirkosodik ugyanis).

– Szál gyúfa sincsen? – mondja megint.

– Várjál, – feddi a székről a korcsmáros – látod, hogy a lámpát gyujtom.
Majd azután adok egy szálat a zsebbül.

Kemény hangok. Miska kezdi érezni, hogy vesztett ügye van.

– Szücs úr, – szól Miska – Szücs úr, ez világéletben nem lát több olyan
madarat Ne hagyjuk, Szücs úr.

– Hát mit csináljak én ebben a dologban, he?

Miska magyaráz:

– Hát, már nézze csak. Tizennyolcz forint a madár. Neköm van még kilencz
pengőm. Majd csak kinyílik az idő. Adjon hozzá még kilenczet Ne engedjük
a madarat a városbul. Nem bánom, azután, ha egészen magáé lössz is, de
ne engedjük. Vögyük mög mutyiba.

A bormérő a pipa szárával kopogtat az asztalon.

– Hát bolondnak nézöl engöm, Miska? Hogy én pénzt adjak olyan madárért?
A tágvakkot fujja, a közönséges marsot fujja. Le tudja híjni a
kaszárnyaárestánczokat. A generálmarsot fujja mög a czapistrángot fujja.

– Fujja…

– Hát aztán azt gondolod, hogy nem volt énneköm ezökbül ölég
katonakoromba? Mi? – Hát hiszen ha szórakozni akarok, ott van a belső
szobában a muzsikáló óra, fölcsavarom, aztán a Rákóczi-indulót
muzsikálja, nem a czapistrángot meg a generálmarsot, te?… Hogy még én
alapodjak bele pénzzel abba a madárba? Ha ingyen hoznád ide, akkor is
kivetném. Neköm ne fujja le a kaszárnyaárestánczokat, mert csak
elszomorodok, hogy valamikor engöm is úgy fujtak le. Ha katona löttél
volna, te is így gondolkoznál, a hogy én. Kossuth-nótára tanítsátok a
madarat, akkor majd megvöszöm, de nem generálmarsra. Eredjetök föl vele
Bécsbe, adjátok el a hadügyminiszternek… De ide ne hozd, mert kitekeröm
a nyakát.

Miska megdermedve hallgatja a beszédet. A kezével lassan legyint a
levegőbe: egyszer, kétszer, háromszor. Vége, vége, vége van a dolognak.
Tönkre mentünk, sülyed a hajó… a politika ismét művészeti kérdésekbe
ártotta bele magát. Szó nélkül áll fel s kimegy a partra, igyekezvén az
ajtót csendesen csukni be, minélfogva becsapja. Innen ki kellett jönni,
amoda vissza meg nem mehet, igéretét be nem válthatván. Különben is,
amott nyílik az ajtó s a nyomában támadt fénysáv mutatja, hogy Pájó
viszi is már a madarat.

Miska fölmegy a partra, a töltés koronáján leül. Rumunyok, szerviányok
és egyéb népek országai felől szelid déli szellő fuvalma halad fölfelé a
partok között, mint fecskéje a tavaszi olvadásnak. A havacska már
olvadozik a jegecskén s a vizecske is itt-ott fölüti a fejét a gyengülő
jegecske között. Minden hajósléleknek örvendetes ez. Miska most nem
látja. A túlsó oldalon, a tápai rét felől munkában vannak ama bizonyos
hat tótok, a kik ilyentájban hosszú rudakkal a holdat az égre feltolni
szokták. A hold felszáll, rengve libegvén a ködben és az ébredő föld
illatos páráiban. Nagy veres képével nevetve Miskára tekint:

– Ne beszélj, ne beszélj, – mormogja Miska – te is csak olyan
akasztófára való vagy, mint a többi. Ilyen madarat kiereszteni a
városbul! Már látom, hogy neköm is rácznak köll lönnöm…

Senki sem felel. Miska feje gyöngéden lehanyatlik. Csak a túlsó
oldalról, a hol a száraz jegenyenyár tetején fahegyben ül egy vén varju,
hallatszik feléje a kiáltás:

– Kár…



TALPAS ÚRI MÓDBAN.

Ha a kutyának sok a kölke, nem birja valamennyit kellő anyai gonddal
fölnevelni, ennélfogva a felét elvetik. Ha hat volt, marad három, ha öt
volt, marad kettő. Az elpusztultak a haláluk árán úgy építenek utat az
élethez a megmaradottaknak. Ez általánosságban így van. De történnek
kivételek is, mert az lehetetlenség, hogy kivételek ne történjenek,
miután az ujjunk sem egyforma. A kutyák világában, a kutyai
társadalomban a puli-kutya létezik ilyen kivétel gyanánt. Azt ugyan
kicsi korában el nem dobják, hanem ott marad az anyja mellett,
mindaddig, míg csak fel nem nő, hogy valamely embernél önálló
foglalkozást vállaljon.

No, nagyra ugyan azért nem növekszik. Alig nagyobb, mint egy oláh sipka,
de ha megnyirnák, akkor is csak a fele volna. Mert igen szőrmócz állat a
puli, ő maga alig látszik ki a testi bundájából. Némelyiknek még a szeme
sem látszik. Esős időben tele van ragadva sárral, földkolonczokkal a
csunya kis jószág. A külső testállását tekintve, nincs is rajta semmi
kedvelni való. Kiállításokra nem viszik, bár a mennyi esze van, nem is
menne ilyen hiábavalóságokra. Neki ugyanis ez a kiváló tulajdonsága,
hogy esze van.

– Több, mint némelyik embernek – véli róla a juhász, a kinek segítőtársa
és munkás legénye az értelmetlen birkaféle népnek egybentartásában.

Hasonló módon vélekszik felőle a gulyásos ember is, a ki szintén
pulikkal veszi körül magát, hogy nagy állatait, mérges bikáit a tágas
mezőkön annak rendje szerint kormányozhassa. A nagyfajta kutyákról,
komondorokról apránkint letelik a világ. Elvesznek és elfogyatkoznak.
Régente kellettek a nyájhoz is, hogy az aféle kószabetyárt, a ki
lóhátról lopta a birkát, leszedjék a lóról. Gulyához, méneshez is
szükségesek voltak, éji harczokat víván ott a réti farkas ellen. De a
lovon járó kósza betyár már elmult. A rétek elmulván, a réti csikasz is
elmult. Ha nincsen panaszos, nem kell a biró, ha nincsen tolvaj, minek a
perzekutor, a komondorok így apránként fölöslegessé váltak, csak némely
tanyaházban tartanak még belőle egy-egyet magnak, egykori szép híréért.
De a farkassal már nem kell háborúba állniok, az egykor a nyakukra
vasalt szeges örvekre már semmi szükség sincsen. Azelőtt kellett ez
nagyon, mert a farkas a kutyát a nyakánál fogva szokta elkapni. No de
már nem jön le a farkas még az erdélyi országból sem. Mert a Maros
partjain azóta megritkultak az erdők, nincsen már neki útja, amin át
orozva leóvakodhatna jámbor alföldi pásztorok birkái után – szóval,
bármit beszéljünk is, tény dolog, hogy a komondorok már csak czifraság
gyanánt vannak, a hol vannak, ellenben a puli annyira szükséges, mint a
falat kenyér. De drágább.

Mert a mi például a juhászos életet illetné, oda szükséges a szamár is.
A szamár az elüljáró a birkák között, viszi a szűrt, továbbá a kanalat,
bögrét, sót, paprikát, kenyeret, tarhonyát, hagymát, szalonnát egy
zsákban, viszi olykor a juhászt a hátán s ha jó kedve kerekedik, úgy
eltánczol a mezőn a birkák között, maga ordítván a tánczhoz a nótát,
hogy azt nézni és hallgatni szórakozás meg gyönyörűség. És nem sok
tartózkodik belőlük a föld hátán. Hosszú életűek ugyan, mert ritkaság
az, ha csak minden ezredik ember látott is döglött szamarat, mégis
kevesen vannak. És habár kevesen vannak is, mégis kint a mezőkön az
értékük régi időktől fogva úgy van megszerkesztve, hogy két rendes,
nyájjal járó szelid szamár együttvéve ér csak annyit, mint egy puli.

Van eset, hogy az úrféle is ráköti magát arra, hogy neki is kellene a
szőlője udvarába egy puli kutya. Nem úrnak való pedig. Persze szerezni
nehéz. Híre jár ugyan kint, hogy az a városi úr, a ki nemrég vett itt
nem messze szőlőt, aztán nyáron át ide kijár, adna öt pengőt egy fia
puliért. De az a hír csak úgy bemegy az embernek egyik fülén s a másikon
kijön. Nem adnak rá sokat, vagy épen semmit sem. Legfeljebb nevetik.

– Mit kinlódik olyan dologgal, a mi nem neki való? Tartson agarat.

Azután hallomás volt a felől, hogy nem öt pengőt, hanem hetet is adna
már. (Fiskális ember, telik a stemplibül…) De azért ezzel sem törődtek.
Inkább szorgos gonddal ügyelnek a pulikra, a hol voltak, hogy el ne
lopódjanak. Bár hiszen ilyen esetben bajos lopni, mert csak kiderült
volna, hogy ki adta el a pulit a tekintetes úrnak és van törvénye a
kampósbotnak meg a bicskának is. De mégis a pulikat most jobban
szerették, kenyérhéjat többet vetettek nekik, ámbátor az ilyen szűk
világban, a milyen most van, bizvást megeheti az ember maga.

Egy napon az úr, a hogy kocsin halad a szőlője felé, az útszélen a
legelőn kisded birkafalkát lát, őrzi egy juhászlegény meg két puli.
Szóba áll.

– Adjon isten.

– Adjon isten.

– Hát mire végzed, öcsém?

– Hát csak terelgetöm, hun erre, hun arra.

– Aztán hány ez a birka?

– Biz az nem sok, mert összevissza csak negyvenkettő, mert a többi
eladódott – mentegeti magát a legény, hogy csak ilyen kis gond van
rábizva.

Azt mondja az úr, bocsájtván a fulánkot a juhász szívébe:

– Sok ennyi birkához két puli.

A gúnyra a legény odaveti, hogy ő se maradjon alul:

– Talán maga az az úr, a ki kutyával akar keresködni?

– Nono – neveti az úr – nem akarok még vele kereskedni. Hanem az egyik
pulidért adok tizennyolcz koronát. Az épen kerekszám kilencz ezüst
forint. Hiszen ennyi bürgéhez elég egy puli, hallod-e?

– Hát az igaz – véli a juhászlegény – egy is el van velük. De hát nézze
csak, egy testvér a két puli.

– No csak annak lesz jobb élete, a melyik a tanyába kerül. Mert ott a
maga házában lakik, az étele kijár, meleg ételt eszik… No… hát tiz
pengő, tiz ezüst forintos tallér kell-e érte?

A legény néz az úrra, a kocsira, a lovakra, szurkálja botvéggel a szikes
homokot.

– Kétközben van már – gondolja magában a kocsis, pedig hiába gondolja,
mert egyszer csak nagyot döf a bottal a homokba a legény és azt mondja:

– Nem eladó…

– Hát akkor gyerünk tovább – mondja az úr. – De ne felejtsd el, hogy a
tiz pengő mindig itt van a puliért. Aztán azt se felejtsd, hogy ha a
gazdád azt a negyvenkét birkát is eladja a többi után, akkor még az egy
puli is sok lesz, nemhogy kettő.

A kocsi megindul, ezt az utolsó érvet ott hagyván gondul a legénynek.
Hát hisz ez csakugyan, hogy csakugyan. Ez a falka úgy is
folyton-folyvást vékonyodik. Egyszer csak elfogy. Azután tiz pengő. Sok
helye volna nagyon, amúgy is az ősz bekövetkezvén. Csizma is elférne
nagyon. Aztán a gondolatok világában fölbukkan egy tajtékpipa képe, a
milyent bent a városban árulnak… A juhász egyszer csak nagyot kiált a
kocsi után:

– Álljanak mög!

Meg is állnak, még vissza is fordulnak, tudják, hogy most már bizonyos
az alku. Mikor megállnak a juhász előtt, a kocsis már azonnal szedi is
elő az első ülés alól az üres zabos zsákot, a mibe majd beleteszi a
pulit. A juhász szól a Talpasnak, a kutya előjön a juh mellől s néz az
emberekre. A juhász fölemeli a háta bőrénél fogva s beleereszti a
zsákba.

– No – mondja az úr – hát jobb lesz az így.

És a pénzt kiolvassa. Nem is papirpénzt, hanem ezüstöket. A puli nem
vinnyog, de mozog a zsákban. Mit gondolhat ilyenkor a puli, tulajdon
elárultatása felől? Ezt bizonyosan nem tudni. Elvégre úri kutya lett
belőle. Ez bizonyára vigasztalja a juhászt is, mikor a kocsi tovább
halad megint s ő egymagára marad a birkák közt a másik pulival.

Talpas elment, Talpast viszik. Nemsokáig ugyan, mert a hely nem messze
van, a legelő oldalában, a szőlők szélén. Mikor Talpast a zsákból egy
úritanya kerített udvarán kieresztik, első sorban szétnéz, hogy miféle
hely az, a hová jutott. Egy pincsikutya meg egy vadászkutya barátságosan
közelednek. Az első benyomások kedvezőbbé tétele céljából egy darab
kenyeret hoznak a Talpasnak. A konyhából pedig valami meleg mosadékot.
Sava is van, zsirja is van: ez jó. Nem is hagy meg belőle Talpas egy
szikrát sem.

Most a gyermekek kezére kerül. Azok ajnározzák. Mindent elmondanak
Talpasnak. Hogy a pincsi bent alszik a szobában, a Hector az ereszet
alatt, a Talpasnak pedig háza van, rendes háza, fából készítve, belől
szalmával kirakva, mellette egy csorba tál ivóedénynek, a mibe mindig
friss vizet merítenek a kútból.

Ilykép a házban a félelem, hogy Talpas mint aféle vad pusztai bugris,
idegenkednék az új helyzettől, teljesen megszünt. Talpas kezdte már
másnap a kissé elhatalmasodott pulykafélét rendbeszedni s általán az
udvarbeli ügyek után körültekintést mutatott. Pár nap alatt egészen
megváltozott. Más világ ez. A hányszor a gazda eszik, annyiszor a kutya
is. Különböző finom csontok, mert tanyahelyen leginkább csirkék, kácsák
s egyéb gyenge lények evése szokásos. Talpas, mikor először érte langyos
fürdő, utána olyan féktelen ugrándozásokat művelt örömében, hogy
mindenek nevették s még az életúnt pincsi is kedvet kapott bohókás
kutyajátékokhoz. Aztán megkefélték, szőréből a bozontot kifésülték, a
szeme körül is lenyirták a szőrét, hogy jobban lásson. Talpason egyre
jobban meglátszott az átvedlés, éjjenkint szorgos házőrzői szolgálatokat
teljesített és az ételben duskálkodott.

Ez esték egyikén szintén vacsoráznak az udvarban az emberek, a kutyák az
asztal körül. Jut mindeniknek étel, csont is, kenyérhéj is; almacsutka,
kissé ütődöttebb szőlő nyalánkságok, a miknek Talpas ezelőtt a hírét sem
hallotta. Szép szelid est volt, a falevél sem mozgott. Ekkor szinte
libegvén a hold fényes sugárain, messziről halkan, szeliden
pásztortilinkó szava hallatszik.

Talpas abbahagyta az evést.

A tilinkó csak szól, hol halkan, hol élesen, aztán nevet, majd pedig
hosszú zokogásban elhal.

Talpas megugrik, vonít egy nagy csatakiáltást, körülszaladja az udvart,
azután neki rohan a keritésnek, átugrik rajta a fák sötét árnya alatt, s
az úri szolgaságból megy vissza a puszta rideg szabadságába, a hová a
tilinkó szava menni parancsolta…



ÖREG DOBÓ A NAPIDÍJJAL.

A tanyai kézbesítő kétkerekű kordéja behalad Öreg Dobó Mihály tanyája
udvarába. A kutyák rettentő módon ugatnak, a mi helyes is, mert az
mindig bajt jelent, ha valahol a kézbesítő a kordéjával megjelen.
Csakugyan, ide is egy félárkus kék papirost hozott, a mit Öreg Dobó
Mihály hümmögve átvesz, mondván: – hejnye, fene teremti, mi van ebben?

A házba invitálja a kézbesítőt, és pálinkát tesz az asztalra.

– Jó, – mondja. – Nem csatló-lánczczal készült.

A hamisított pálinkába szokás ugyanis a spirituszt csatló-lánczczal
belekeverni. A talpas poharakba önt, azután nézi a kék papirost.

– Hát mi ez igazság szörint?

Azt mondja a kézbesítő, olvasván:

– Ez idézés, bűnfenyítő ügyben. Majd oda kell vele menni a városban a
Mars-térre, ahun a fegyház van.

Hm. Bűn, fenyítés, fegyház, e dolgok kavarognak Öreg Dobó fejében. Ő
tekintélyes, vagyonos öreg gazda, s lám, bűn, fenyítés, fegyház.
Mérgesen mondja:

– A katonák kaszárnyája van a Mars-térön. Mit akarnak ott én velem?
Talán a bolondját akarják járatni én velem?

A kézbesítőnek azonban ez mindegy, különben is megszokta már az ilyen
zsörtölődéseket.

– Nem pörösködik kend valakivel? – kérdezi.

– Én? – mondja tünődve Öreg Dobó – én nem, sönkivel. Hanem, nini, a
Frantzia gyerök a multkoriban mögfenyögetött, hogy beád a fegyházba…
Csakugyan. Itt legeltette a tehenet a rétszélen, az enyimet étette, hát
hozzányultam egy kicsit.

– Mivel?

– Mivel? Hát mivel? Bottal. De nem nagyon, attul nem tört csontja.

No, akkor ez a baj bizonyosan. A kézbesítő a kordén szent János
áldásával elmegy, Öreg Dobó pedig nézi a szobában a kék papirost az
asztalon és tanácskozik az asszonynyal. Mert az ügyvéd nélkül is
tudatik, hogy ez most már pénzbe kerül és nincs más mód, mint hogy
fiskálist kell fogadni. A legközelebb eső hetivásáros napon ez meg is
történik s a pörlekedés, vádaskodás és védekezés annak rendje szerint
megindul a testi sértés ügyében. Öreg Dobó nem tagad semmit, csakugyan
rávágott a legényre a bottal, lehet, hogy a fejét is érte, hogy ne
sántuljon, de hát ő csak a vagyonát védelmezte.

– Ha a tekintetös úr – mondja a birónak – szintén így paraszti embör
volna a tanyán, maga se csinálhatná másként. Mert ott nincs sarki
röndér, a kit hivhassunk. Magunk védeközünk. Bitorolta a vagyonomat, hát
lekergettem bottal a vagyonomrul. Én is legeltettem a más földjén ilyen
surbankólegény koromban, engöm is megvertek érte, de nem möntem érte
panaszra. Ha tötte, viselje.

Öreg Dobó most még fejtegetni kezdi, hogy nem lehet jó ez a mostani
törvény. Ő ugyanis úgy gondolkozik, hogy az igazságszolgáltatásnak akkor
volt elég téve, mikor ő megbüntette a Frantzia-gyereket. S lám, most még
őt, a birót, hajkurászszák. Ki látott ilyent? Ám Dobó beszédével nem
sokat törődtek, sőt meg is intik szónoklatáért. Azután kimondják az
ítéletet: Kidukál három napi fogház, meg hatvan korona pénzfizetés.

– Hogy három napot köll ülni? – hördül föl Öreg Dobó.

– Az ám, – mondja az ügyvéd, – meg harmincz forintot fizetni. Ha nem
fizeti, azt is leüli. Öt pengőre egy nap.

Arról ugyan szó sincs, hogy még a pénzt is leülje Öreg Dobó,
ellenkezőleg, a napokat sem akarná leülni. Hiszen talán összedűlne a
nagy tanya odakint szégyenletében, ha megtudná, hogy a gazdája
börtönviselt ember. Nagy tanácskozások folynak e tekintetben most már az
ügyvéddel, hogy miként lehetne elkerülni a börtönt.

– Nincs más mód, – véli az ügyvéd – mint felségfolyamodványt kell
csinálni.

Dobó értetlenül nézi.

– Levelet kell írni a királynak – magyarázza a fiskális, – azután
megkérni, hogy engedje el a három napot.

Mihályban némi büszkeséget támaszt, hogy ügyében a fölséges királylyal
tárgyalnak, de azután szorongva kérdezi:

– Mekkora stempli köll arra a levélre?

De azért mégis csak beleegyezik, hogy írja meg a folyamodványt az
ügyvéd, azután hazamegy s várja, hogy mi lesz a dolog vége. Sebesen
szeret hajtani az Öreg Dobó, nem is áll meg hazáig, csak épen a
Szubasa-halmánál; ott elérte a kifelé haladó Frantzia-gyereket s
fölvette a kocsira, hogy még se menjen már egészen hazáig gyalog.

Az ügyvéd pedig megírja a folyamodást. Elmondja benne, hogy Öreg Dobó
Mihály rendes, hű polgár, becsületes ember, sok katonafiat nevelt, soha
se volt büntetve, rendíthetetlen híve a függetlenségi pártnak, – azaz
hogy nem, ez utóbbit talán még sem írta bele, de kérte, hogy változtassa
a királyi kegyelem pénzbirságra azt a három napot.

Jó idő eltelik ezután addig, míg egyszer levelet küld az ügyvéd, hogy
menjen be Dobó a városba. No, választ írt a király, alighanem. Mihály
vidáman halad ki a tanyából a kocsival a város felé. Mihályné pedig
büszkén mondja a szomszédasszonynak, a ki átment hozzá a szent Antal
tüzire való csiholó aczélért:

– Az én uram olyan embör, hogy még a király is levelezi…

Odabent az ügyvédnél azonban nem igen járnak ezek a büszkeségek és
örömök. Mert azt mondja az ügyvéd:

– No, bátyám, jó hírt mondok. A fölséges úr elengedte a három napot.
Fizet kend helyette hetvenöt koronát.

Öreg Dobó meglepődve hallgatja ezt.

– Mennyit? – kérdezi.

– Harminczhat forint ötven krajczárt. Ennyi az egész – feleli a
fiskális.

Azonban Öreg Dobó a fejét rázza:

– Én ebbe nem állapodhatok bele.

Most meg az ügyvéd néz értetlenül Mihályra, mert nem ezt várta:

– Hát miért nem állapodhat bele?

Mihály mérgesen feleli:

– Mert nem jól van felváltva a dolog!

– Hát mi nincs jól fölváltva?

– Hát ez az egész istória, – mondja tüzelve az öreg Mihály. – Mert ha
amazt a hatvan koronát, a mit lefizettem, nem fizettem volna, akkor egy
napra tiz korona esött volna. Most mög miért követölnek egy napra
huszonöt koronát? Hiszen ha hat ökröm mög egy bérösöm egész nap szánt,
az se ér mög huszonöt koronát… Egyször tiz korona, máskor huszonöt
korona? Hát mondom, hogy nem tudnak váltani… Én ebbe nem állapodok bele!

Ezt olyan határozottan mondja Öreg Dobó, hogy most már az ügyvéden van a
megijedés sora. No hiszen szépen vagyunk. Hosszú instancziával valahogy
kikérte a kegyelmet s most meg előáll a Mihály, hogy neki nem kell a
kegyelem.

– No, az nem úgy van, Mihály bácsi, – mondja neki. – Hát csak nem akarja
leülni azt a három napot, ha már eddig nem töltött börtönben időt. A
leányaira, vejeire, fiaira, menyeire gondoljon! Hogy esne azoknak, hogy
az Öreg Dobó odabent ül a börtönben, a laczibetyárok közt! Csak nem
szégyenkezik vele?

Azonban Öreg Dobó állhatatos. Gondolkozik egy kissé, de azután kétszer
is fölrántja a vállát:

– Hetven éves vagyok már, úgy se soká szégyönközök…

Ezzel mérgesen kimegy az ajtón, meg az irnokok szobáján keresztül az
emeleti folyosóra, ott megint megáll, hogy hát mégis csak… mégis csak…
az ügyvédnek is van valami igazsága. Lenéz az udvarba: bolond magasan
laknak ezek a városi emberek; tanyán csak a ló szokott ilyen magasan
lakni, az is csak esett korában, mikor a bőrét száradni a padlásra
viszik. Hát… fene teremti.

Csak visszamegy, a mit az ügyvéd különben úgy is tudott, mert köszönés
nélkül nem szokás távozni. Úgy tesz azonban, mintha nem venné észre Öreg
Dobót.

– Hanem, úgy-e, – szól gúnyosan Dobó – mikor a gyerökök oda voltak
katonának, olyan erősek voltak, mint a vasék, de azoknak csak hat
krajczár napidíjat adtak, én mög öreg embör létömre huszonöt korona
napidíjat fizessek? Aztán miért? Miért fizetöm én ötven esztendő óta azt
a röttentő sok adót?

Az ügyvéd föl se tekint az irásából, egykedvűen feleli:

– Mert lélegzik kend.

– No, – mondja Dobó – nem tréfa beszéd az enyim!

– Az enyim se, – válaszol a fiskális. – Ha nem hiszi kend, próbálja meg.
Mihelyest abbanhagyja kend a lélegzést, mindjárt nem fizet kend adót.

Öreg Dobó nem tud mit felelni erre a nagy igazságra, hanem szótalan
kezdi kiolvasni az asztal sarkára a pénzt.

– No, itt van, – szól. – Hanem ha a levélnek mását küldi, beleírhatja,
hogy Öreg Dobó nincs mögelégödve a napidíjjal…

Csakugyan haragos, mikor elkezel. El is megy a három farkashoz czímzett
kocsmába, a melynek az ajtajára csak két farkas van kifestve, mert a
harmadik Farkas maga a kocsmáros, ott kishúst eszik és két féllitert önt
utána. Azután hazahajt, útközben gondolkodván a világi dolgok felől.
Haragja útközben szomorúságra válik és otthon elpanaszolja az
asszonynak, hogy milyen hadakozásai voltak: már megint elkivántak tőle
hetvenöt koronát az urak. Egészen szomorú és megtört az ember. Az
asszony vigasztalni próbálja:

– A Vilma lovat úgy is fölküldeti kend a tavaszra a Pestre az urak
futtatására: hátha visszanyeri az uraktul?…



A KIS KADÉT.

A nyolczvanas évek második felében a zászlóaljunk lent állomásozott a
török földön. Messze lent Herczegovina alatt, Novi-Bazárban, mint
mondani szokás: az isten háta mögött. Nem igen törődött velünk senki,
csak épen hogy szolgálat volt szigorú, de az itthon szokásos czopfokból
alig volt meg valami. A török hadsereg, a melylyel együtt szolgáltunk,
bizony ott a végeken nem sokra tartotta magát, láttam kivonult csapatnak
kivont kardú tisztjét: csupa rozsda volt a kardja, mintha a föld alól
ásták volna elő. No, a mi tisztjeink se nagyon parádéztak, ott általán
nem is volt parádés egyenruha; a békeidő czifra külsőségei: díszkabát,
csákó, teljesen hiányoztak. Némelyik tiszt fölhúzta a csizmáját, de a
csizma füleit már nem dugta be a szárba, mivelhogy minek az ottan? Minek
és kinek? Különben a legénység is csak úgy volt, még csak nem is
borotválkozott, a kinek nőtt, hosszú szakállt eresztett s a
húsz-huszonhároméves fiatalok csapata harminc-negyven évesnek látszott.
Még olyan is szakállt eresztett, a kinek bajusza nem nőtt, ilyenformán
elmehetett volna angolnak. Volt tiszt, a ki a kardbojtját végig
beszegette sárga bőrrel, hogy kevésbbé kopjon, volt olyan is, a kié
teljesen elkopott, a bojtjai helyett csak a nyele maradt meg, de mégis
jó volt.

Mindezt különben csak azért beszélem, hogy elmondjam, hogy azon a helyen
igazán nem voltak kényszerítő fölösleges kiadások. S a mellett a fizetés
több volt, mint itthon. A legénység egy része nemhogy hazulról kért
volna pénzt, mint szokás, hanem még ő küldött haza. A tiszt, ha talán
némi adóssággal jutott is oda le, pár év alatt ott kifürödhette magát a
bajból, ha az élet szekerén okosan ül. El lehet azonban mondani, hogy
még sem történt meg ez egészen így. Abban a rendkívül nagy
elhagyatottságban sokat korhelykodtak az emberek, többet, mint kellett
volna. És hát a korhelykodáshoz valóságos úri szimbolum gyanánt kellett
pezsgő.

A pezsgő…

Sajátságos dolog, hogy az úri mivolt akkor kezdődik el, a mikor előkerül
a pezsgő. Még sajátosabb dolog az, hogy ez épen abban az időben a
katonáknál volt divatos. Mert csak ezzel lehet dokumentálni azt, hogy
valaki úr. A pezsgő-kultusz általán elterjedt minden országban mindazon
csapatok tisztikaraira, a kik nem tartózkodtak az úgynevezett
békeállományban. Bizonyos alapját meg lehet találni. A nem
békeállománybeli csapatnál sohasem lehet tudni, hogy a holnapi nappal
él-e még az ember, vagy pedig fölfordul valamely hegyoldalon: ennélfogva
éljünk, a meddig élhetünk.

Odalent is lehetős terjedelmet vett a pezsgő. Pedig odalent drágább
volt, mert az odavaló szállítása nehéz és költséges. De azért fogyott.
Mikor eljöttünk onnan, a török helyőrség tisztikara egy darabig elkísért
bennünket s ott a nagy havas hegyek aljában a Dzsélaznicza patak mentén
pezsgős üvegekből dugókat durrogtatott. Pedig ezen igen tekintélyes
egyenruháju, de mesésen szegény török férfiaknak fizetésével, úgy lehet,
a fölséges szultán kincstárnoka talán még a mai napig is adós.

A pezsgő… Mostanában olvastam Verescsagin ezredesnek az iratait Chináról
meg Mandzsuriáról. Ez a Verescsagin testvére annak a nevezetes festőnek,
a ki Makarovval együtt elpusztult. Ez a Verescsagin a vezérkarban
ezredes és könyvében sok olyan dolgot mond el ez az orosz tiszt, a mik
még a sorok között is sejtetik azt a veszedelmet, a mik a nagy északi
birodalmat dúlják. Ezek a részek ugyan a politika rovatára vagy úgy
lehet a háború rovatára tartoznának, felőlük ennélfogva ezen a helyen
sok beszéd nem lehet, de megemlíthető a Verescsagin könyveiben gyakran
előforduló passzus: Wurde Sect serviert… Irataiban mondja a
tiszteletreméltó és őszinte generális, hogy a hova csak betette a lábát
úri helyre, akár khínainál volt, akár orosznál, akár mandzsunál;
mindenütt wurde Sect serviert. Ő maga írja, hogy utóbb már csak
koczczintani tudott, mikor a gazdag khínaiak és mandzsuk feléje tipegtek
pezsgős palaczkjaikkal, de inni már nem tudott. Amazok azonban boldogan
dőzsöltek a lében. Mibe kerülhet pedig ott, a föld tulsó oldalán az az
üveg franczia pezsgő, a melynek még itt is magas az ára?

Elkalandoztunk a gondolatokkal. Hiszen jó, azt bajos volna tagadni, de a
magyarországi pezsgő-szerelem is tisztán csak ott leli alapját, hogy
uraknak látassunk lenni, mivelhogy azt isszuk, a mi a legdrágább. A
franczia szereti a pezsgőt s mielőtt hajnali vadászatra menne, húst
eszik és felhajt a sectből egy pohárral vagy kettővel is; a délelőtti
früstüknél sem tartja megvetendőnek s ilyenkor megtörténik, hogy három
franczia megiszik egy félüveg pezsgőt, a miért legfölebb másfél forintot
fizetnek s tőle egész nap vidámak és kekélyesek maradnak – ellenben
Magyarországon, mikor a különféle boroktól, úgynevezett finom boroktól
és úgynevezett kocsisboroktól félálmosodva lévén az emberfia, ezek után
boldog, ha nyolcz pengőjével vásárolhatja meg üvegjét a minél francziább
italnak…

Gyerünk azonban vissza Novibazárba. Szép vidék ez így messziről nézve,
mert nagy hegyei vannak nagyon s a szegény alföldi baka sóhajtva
kérdezte, hogy ha ennyi áll ki belőlük a földből, menyi lehet még a hegy
talpából a földben? E sivár és szürke hegyóriásokra szomorúan tekintenek
az emberek és hiába néztek felőlük a hazafelé, nem láttak egyebet, csak
hegyet, meg ismét hegyet. A nóta, a mi ott termett, mind szomorú, mind
bús, mint az egész élet abban a nagy kietlenségben, a hol némely helyen
el lehet gyalogolni félnap úgy, hogy egyetlenegy viskót vagy egyetlenegy
embert nem talál az utas. Mély búsongó hangulatnak a vidéke ez, a mely a
lelkeket megfekszi s így, a mi dal ott született, mind bánatos.

Voltak ott különféle katonák, származásban, nevelésben, gondolkozásban
egymástól eltérők, de a legsajátosabbak voltak mégis a transportbeliek.
Voltaképen minden kisebb csapat, ha úton van: transport, de ott lent
ennek a szónak különös értelme támadt. Oly embereket jelentett, a kiket
büntetésből küldtek le oda, miután előbb különböző katonai börtönökkel
itthon megismerkedtek. Meg aztán lefokozottak, degradáltak, a kik nem
maradhattak ott, a hol eddig parancsoltak és közlegénynyé máshova tették
őket. Hozott egyszer a transport köztük egy fiatal, magas, halvány fiút,
a ki akkor még az osztrák nemesség egyik büszke nevét viselte, de már
csak a panganét verte az oldalát, a kard elmaradt: a kis kadétot már
lefokozott állapotban küldték oda. Mi bűne volt, nem tudtuk, valami nagy
nem lehetett, mert akkor a nemességét is elvették volna. Megsajnálta
mindenki, mert nagyon csendes volt a fiú, mint általán az ilyen
lefokozott emberek. Csak úgy teblábalnak a világban, várván sorsuk
jobbrafordulását. Némely részük a katonai börtönökben nazarénus
rabkatonákkal kerül össze, azoktól lemondást, alázatosságot tanul. És
szótalan állják a sorban az alsóbbrendű gyakorlatok tanulását, a mit
azelőtt ők tanítottak s ha épen olykor rájuk szólnak, hogy ezt vagy azt
nem jól csinálták, nem bánják azt sem s készséggel csinálják újra, a
hányszor csak tetszik…

Így volt a kis kadét is, keveset beszélt, hallgatott, tette, a mit
parancsoltak, amaz egykedvűséggel, a mely nem bánja, ha akár holnap
reggelre összedől is a világ. Ha érkezése engedte, csöndes estéken a
hegedűjéhez folyamodott. A német dal különösen szentimeniális
katona-nótákat ismer. A haldokló harczos például fekszik a csatatéren s
föléje hajlik a kamerádja. S a haldokló harczos most búcsút énekel neki,
meg minden szeretteinek, jó fertályóra hosszáig énekel versben, a mit
más nemzetbeli haldoklótól joggal bizonyára nem várhatna senki. De a
zenéje szép és búslakodó, aféle Trauermarsch, a mi akkor épen a szomorú
embereknek nagyon tetszett és szivesen hallgatták.

A halovány fiú csak muzsikált, de közben előlépett. Ritka dolog, de
megesik, hogy degradáltak apránkint újra felküzdik magukat. Ez bizony
nem megy gyorsan. Előbb csak az egy posztócsillag jön, később a második,
ahhoz már az altiszti bojt is, így tovább, kinek meddig sikerül. A kis
kadét a három posztócsillagig jutott s már ekkor, de még előbb is,
hirtelen fölnyilt a szeme. Már nem muzsikált a közkatonáknak, igen
hetykén lépkedett s azon a vidéken, a hol az egyenruhánál nem azt
keresték, hogy illik-e, hanem hogy meleg-e: ő már a magáét igazíttatta,
hogy karcsú legyen benne és mutatós. Elnézték neki, hadd tegye;
magasrangú rokonai is voltak. Azután mulatásba is kezdett, ebből a
fajtából pedig ott csak kétféle van: vagy nagyon olcsó, vagy nagyon
drága. Az utóbbiba fogott, így aztán hozzányult a pénzhez, a mit
rábíztak. Hamarosan megfogták, elfogták, elvitték, később jött írás
felőle, hogy lefokozták, nehány havi börtönt kapott s elvették a
nemességét is. Azután elfeledtük, mert az eltünt helyébe újabb jön s a
ki jön, az megy.

A másik esztendőben mi is útnak indultunk onnan hazafelé. Vasút még most
sincs azon a tájon, nemhogy akkor lett volna s kilencz nap jöttünk, míg
Serajevoig értünk, a hol kezdődik a vonatok járása. E kilencz nap minden
huszonnégy órája a Nyugathoz hozott közelebb. Novibazárban még a lágy só
sem fehér, hanem barnásszürke. Az első falu, a hol harangszót
hallottunk, általános örömet keltett. Más helyen az, hogy a vendéglőben
almásrétest lehet kapni. Ismét más helyen a gazeusnek nevezett
limonádeot karolták föl barátságosan, mint régen látott dolgot.
Serajevóban pedig este a vendéglőket kellett fölkeresni, természetesen
az olcsókat, mert az úton már is lehetősen fogyott az aprópénz, nagy meg
nem volt.

Valami kurta vendéglőbe tértünk, a hol zene szólt. A kisebbfajta
szokványos osztrák vendéglő volt, a pódiumon a muzsika: egy húzós
harmonika, egy flóta, egy hegedű. Gondoltuk ennélfogva az öreg Vas
Anntallal innen az alsótanyáról, hogy hadd zöngjenek az hangászok és a
hangászok csakugyan zengettek is. Valami tráridrumot húztak, azután
elhalgattak. De rövid szünet után a hegedű kezdte szólni a bánatos nótát
ama haldokló harczosról, a ki búcsúzik a kamerádtól. Az ismerős hangok
rezgésbe hoztak némely húrt a szívekben s az emberek a hegedűsre
tekintettek.

– A kis kadét – szóltak.

Csakugyan az volt, de fonnyadt, sápadt arczán látszott, hogy idő előtt
öregszik. Mikor vége volt a harczos dalának, azonnal czigarettára
gyújtott s a feléje menő régi ismerősöket is kínálta. Jó ideig tartott a
beszélgetés, kínálták egy pohár borral, de nem kellett neki, csak
czigarettáit szívta mohón, gyufát nem is használt, a fogyó papirszivar
végéről gyújtotta meg a másikat.

– Sok ez a dohányzás – mondták neki.

– Hja, – felelte – most pótolom azt, a mi a börtönben hiányzott.

– De ebbe belepusztulsz, kis kadét – folytatták, még a régi, beczéző
néven szólva hozzá.

A sárga arczon rövid mosoly jelent meg. Azután komoran tekintett a
hegedűjére és kurtán válaszolt:

– Magam is azt szeretném, ha belepusztulnék…



MÁRIA-LÁTÁS.

A tanyára egyre sűrűbben érkezik a hír, hogy messze bent a pusztákban,
túl az ötömösi határon, a Pálinkás-erdő sarkán egy fahegyben állandóan
mutatkozik a szűz Mária. Úgy látták a libapásztor-leányok, a hogy
rendszerint a rajzképeken láttatik: széles köpönyeg a vállain, fölötte
egy hold, két csillag, karján a Gyermek. Más hír megint mondja, hogy a
fa hegyében a gonosz látszatna lenni. Ismét mások vélik a pusztai
asszonyok közül, hogy ott mindketten jelen vannak és Boldogasszonyunk
csatákat vív a gonosz ellen népek jobbulására. Vannak, valóságosan
vannak, a kik látták. Komoly, megállapodott koru tisztes gazdaemberek, a
kik meghaladták Isten kegyelméből a hatvan évet a nélkül, hogy valaha
hazugságon kapattak volna. Asszony is van, a ki látta, leány pedig
tömérdek. Ezek által a földi népeknek üzeneteket küld. Másrészről pedig
a gonosz van ott, kaszás csonthalál képében, másrészt pedig a kukoriczás
útján az asszonyok előtt rettenetes ember emelkedik ki a földből és
pajzánkodik, hogy az asszonyok eltelnek rémülettel és arra nem mernek
menni.

– Bolondság – mondta elejében a kapás. – Már megint föltaláltak valamit
az asszonyok. Azt mondják, egy leánynak azt mondta Mária, nem tesz
előtte nyilatkozatot, a meddig fehér ruhában nem mén elébe. Gondolom,
fehér ruha köllene a leánynak, az apja mög nem akar rulla tudni.

– Ej, ej, – véli Muladi Ferencz, a szomszéd – talán mégsem így van. Egy
fehér ruhát két forintbul ma előállítanak.

Mindegy. A dolog ebben maradt, mígnem a szomszédból ismét hír nem jön,
hogy a csépai embör nyilvánosan valóságosnak mondta az alsótanyai
Máriát. A szomszéd tanyában ugyanis, mióta az asszony ura meghalt, külön
szobát építettek, a hova olvasós asszonyok járnak szombat esténkint
imádkozni. Ebben a külön házban padok vannak körül és szent képek a
falon. Ájtatos és jó népek ezek. Van eset rá, hogy a messzi városból
kihozatnak egy papot s oltárt készítvén a maguk tehetsége szerint, misét
hallgatnak.

– A csépai embör is azt mondta, – szól egyszer a kapás – hogy a dolog
valóságos. És hogy ott lösz az őszszel a hetedik nagy csodatétel. A
laposban forrás fakad majd és abban mindönki möggyógyul, mán a kinek
hogy van valami baja.

Így támad egyre jobban a híre a Mária-látásnak. Az első híradást még
eleresztik fülük mellett az emberek, de a csépai embör beszédére
figyelmet szokás fordítani. A csépai embör valahol Csongrád környékén
lakik. Leginkább csőszködéssel foglalkozik. Kukoriczát, dinnyét, szalmát
őriz, kerti csősz is némelykoron, már hogy minek van ideje. Esténkint
pedig az igazakat mondja meg azoknak, a kik arra kiváncsiak. Sokan
kiváncsiak, mert a csépai embör már régen űzi e foglalkozást. Muladi
szomszéd, a ki lóhajtó ember és fuvarba szokott járni, említé, hogy
száznál több asszonyt vitt már Csépára az alsótanyákról. Jó messze van
pedig: tizenhét mértföld és az útja rossz. Mégis oly sokan mennek oda,
igazságot hallgatni. Rendkívül igaz ember hírében áll és csodálatos
dolgokat mond. Hogy im ő üzenetét küldte nála jártak által, hogy a
fahegyben levő Mária nem tréfa, hanem valóságos jelenés, a hivők áradata
indult meg az ötömösi puszta felé.

Mivelhogy vasárnap következik épen, elmegyünk megnézni. Muladi szomszéd,
mint ilyen dolgokban teljesen járatos ember, vállalja a fuvart. Másként
vasárnap nem mozdulna – mondja – a lovaival, de az ilyen dolgot szereti.
Reggel korán eljön. Hajnali négy előtt kell útnak indulni, hogy délre
visszaérjünk. Homály van még, a midőn kifordulunk a tanyából és köd, a
mely itt is, nagy templomokat mutogat, továbbá házak ott is látszanak,
máshol alacsonyabb hegysor. A jegenyenyárfák látszanak ilyennek. A tájék
csendes, hallgatag, csak a kerék nyikorog a homokban. A kocsin sincs
beszéd, mert még fázunk valamennyien a téli kabátokban. Csak jóval
később, mikor apránkint feljön az égre a tűzgolyó és a reggeli szellő
messze fújja a ködgúlyát, támad némi beszélgetési kedv.

– Jó sokat mögyünk, – mondja a kapás – de legalább mögnézzük a helyet,
hogy mi ez? Talán még majd be is tiltják.

– Miért tiltanák? – kérdezi Muladi. – Nem úgy mén az. A csépai embört
sem birják betiltani. Egy esetöt ugyan magam is tudok, de az még a régi
világban történt, gyerök koromban. Feketeszélön a Török-tanyában jelent
mög az ablaküvegben a Mária. Én is láttam. Széles zöld ruha volt rajta,
fölötte egy hold, két csillag. Olyan volt, mint egy képfestmény. Csak
úgy dült csudájára a nép. Hányták a pénzt be a szobába. A kétgarasosok
jártak még akkor, mög huszasok. Nagyon elgazdultak volna a Törökök, de
aztán a pandurok puskatussal benyomták az ablakot és széjjeltörték a
képet. Mondják, hogy aztán az alsóvárosi templomban volt látható. Nem
tudom… Hogy volt, mint volt…

Elhallgatott egy darabig, aztán újból kezdte a beszédes ember.

– A csépai embört nem löhet így elnyomni. De tán nem is akarják. Az
érdemös embör, hallja kend. Mindönkinek mögmondja az igazságot. Mikor
legelsőbb vittem oda asszonyokat, két kocsival voltunk, én mög a
Szekeres Ferencz. Későn értünk oda. Egész a falu szélén lakik egy kis
házban, de olyan kicsi szögényös ház, hogy majdnem egy helyen van mind a
két sarka. Az embör kint volt a közelben a szérűn, szalmát raktak össze.
Igyekeztünk volna mi vissza, hát odamentem hozzá Szekeressel és mondtam
neki:

– Igön jó embör, fölkérnénk, ha mönne be a házba az asszonyokhoz. Hogy
dolgát ne mulaszsza, mink rakjuk addig a szalmát.

Azt felelte rá:

– Nem löhet, jó barátom, mert mindennek sora van.

Nem is jött, csak mikor a dolgot befejezte. Én bizon nem sokat adtam rá
eleinte. Csak úgy kiváncsiságbul möntem a szobába, a sarokban volt egy
pajzános kis pad, arra ültem. A csépai embör az asztalnál ült és beszélt
az asszonyokkal. Mindönkinek mögmondta rangját, élete módját, a holtak
neveit. Van itt nem messze egy asszony, annak volt egy bátyja, olyan
csempészös embör. Egyször bújt volna be valami lukon, hogy majd lop, de
a nyakába szúrták a szénahúzó horgot. Bele is halt. Azt mondta a csépai
embör ennek az asszonynak, a hogy a halottjait elsorolta:

– Látok köztük, jó asszony egy férfit, szőke embör, folyik a nyakából a
vér.

Az asszony majd összeesött… Aztán így volt, hallja kend a többivel is.
Mindönt mögmondott. Hát honnan tudja ü ott, hogy itt mik történtek.
Utoljára azt mondja neköm a sarokba:

– Maga, jó barátom, nem mer előbb kerülni?

– De – mondom – merök én, mért ne mernék.

Avval aztán előbbre mék az asztalig. Ugyan nem sok mönés volt, alig két
lépés abban a hitványos kis házban. Azt mondja, de igön barátságosan:

– Kedves jó barátom, maga olyan hitetlen forma embör.

Mögütődtem a beszédjin, tudja kend, mert úgy van, a hogy mondja. Én
ugyan soha senkinek egy szénaszál vagyonát el nem vöttem és a jó
istenömet imádom, de mindön mendemonda beszédre nem adok. A csépai
embörhöz se azért möntem, hogy lássam, hanem fuvarban. Úgy mondván:
pénzért. Járok én Radnára is.

– Hát – mondtam neki a szavára – én nem is tudom, hogy vagyok. Nem
vagyok rossz embör, de néha hitetlenködök.

Nem mérgesen mondtam ezt, csak szörényen, mint illendő. A csépai embör
hallgatott a két gyertya közt egy darabon. Akkor azt mondja:

– Igön jó embör. Emlékszik-e kend, hogy négy éve nyáron egy vétkiért a
szérűn a Látatlan kiütötte a kend fejibül a kalapot.

– Tudja kend – beszélte tovább Muladi a kapásnak, a ki egykedvű
pipaszóval hallgatta – mintha jól mellbe vágott volna valaki.
Mögtántorodtam. Én azt a dolgot teljesen elfelejtöttem, most pedig azon
perczben elébem állt az egész gondolatban. Búcsú volt a kápolnánál,
ünnep-vasárnap, én azonban dolgoztam a szérűn. Nem hagyhattam a búzámat.
Eső is fenyögetött. Nem gondoltam én, hogy ez akkora vétök. Az asszony
tiltott tülle, de nem hajtottam a szavára. Ép akkor gyüttek a búcsúsok.
Mondja az asszony, legalább addig hagyjam abba a munkát, a míg a lobogók
elhaladnak. Mérges löttem, aztán tudja kend, nem jó helyön van az én
szám néha: nagyot káromkodtam. Abban a szömpillantásban valaki hátulról
úgy ütött tarkón, hogy szinte előrehajultam és a kalap messze leröpült a
fejembül. Látja kend, ezt mögmondta neköm a csépai embör. Mondja kend,
hunnan tudja? Hunnan?

Most a kapás beszélt, azonban már sokkal kurtábban. Ő is pusztalakó,
mint Muladi, de Muladi csak három évig volt katona, a kapás ellenben
tizenhárom évig. A fölfogások különbözősége talán innen van. Bár
mindketten nagyapák már, úgy nézem, Sebőkben ma is benne van az a
katonavér, a mivel annak idején az olasz csatatereket járta Előbb
hasonló csodálatos dolgokat ad elő. Itt a battonyai asszony történelme,
a kit halála után a föld be nem vett. Vasabroncsokkal zárták le a
koporsóját, a föld azonban ismét csak kidobta.

– Miért? – kérdezte Muladi.

– Ki tudhassa? – felelte Sebők Antal.

Szó volt a pécskai Mária-látásról is, továbbá a radnai térdencsúszásról,
a miben ismét Muladi a tapasztalt. Említettem neki a tersatói Máriát, a
hova a dalmát tengerészek asszonyai csúsznak föl térden ugyanaz napon, a
midőn itt az alsótanya a Lengyel-kápolnánál eseng Máriához. Hogy uraikat
vihar ne érje.

– A boldogasszony mindenkin segít – szólt mély meggyőződéssel Muladi. –
A magyarok istene után első pátrónánk.

Sebők olasz Máriákról kezdett beszélni. Az ilyesmi lassan megy, mert a
hol jó az út, Muladi két lova szó nélkül úgy ereszkedik neki a
távolságoknak, hogy ott szavat hallani lánczcsörgéstől, vaszörgéstől nem
lehet. A szó olyankor eláll s csak akkor jön elő megint, midőn sívó
homok váltja föl a gyepet. Ebben bizonyos fokú közösség van köztünk,
mert mindannyian egyazon ezred ugyanazon századánál szolgáltunk. Sebők
az ókor, Muladi a középkor, én az újkor. Sebők főhadnagynak ismerte az
Alojis Grubert, Muladi káplár már kapitánynak, én már semminek sem. Hát
hova lett? Jó ideig ezen tünődünk. Hogy ugyan hát, ugyan hát hova
lehetett? A csépai ember lenne fölkérdezendő ez irányban.

Haladunk. Egy helyen meg is állunk, hogy együnk valamit, szalonnát s
kenyeret. Ezután ismét gyorsan haladunk ital irányában a csordakút felé.
Ez már ott van az ötömösi pusztán. Innen már nem messze a fahögy. Rózsa
István számadó gulyás, ama bizonyos Rózsa Sándor unokaöcscse, adja
tudtul, hogy merre kell menni. Az ingyenes földek megkerülendők, míg a
Kártyás-erdő balkézről marad. Itt vigyázni kell, hogy a szabadkai
határba ne tévedjen a kocsi. Ha e vigyázat szem előtt van tartva,
hirtelen odaesik az ember orra elébe a Pálinkás-erdő.

Szeretném én azt a négyfogatos úri hintót látni, a mely úgy megy ott, a
hogy a Muladi szomszéd lovai mentek. Százhúsz forintot pedig alig ér
össze-vissza a kettő. Mégis vágtatva megy neki a homokbuczkának s futva
szalad le róla, hogy ismételje ugyanezt az azonnal következő másiknál.

– Azt mondják, – tréfál Sebők – hogy nagy a homok. Pedig nem nagy, hanem
igön apró.

– Az ám, – véli Muladi. – Csakhogy sok van belülle.

Most néhány magas buczka után megint új pusztába jutunk. Végig tiszta
színmező. Oldalt már a szabadkai határ, emerre pedig erdő. Muladi épen
csakhogy fölemeli a gyeplőt s a szijakkal üt a lovak hátára.

– Tündér – mondja – Tün-dér…

Két kézzel kell most a kocsioldalba fogódzni. Vágtatunk. Egyszerre
hirtelen jobb kézzel nagyot húz a gyeplőkön. Muladi, a ballal utána nyúl
s most a gyeplőszíj azon részét tartja a kezében, a mely máskor a lovak
háta közepét verdesi. Szinte toppanva áll meg azonnal a pusztajáró
kocsi.

Szétnézek. Miért?

– Jaj, – szól ismét Muladi – azt hittem, a túlsó oldalon van.

E szóra egyszerre látom, hogy a fa, a melyen Mária lakozik, itt van hat
lépésre. A Pálinkás-erdő sarkos erdő. A sarkának legszélső három fája
közül a közbül való magas jegenyenyár. Az oldala tele pusztavirágból
font koszorúkkal. Előtte néhányan térdelnek. A hangulat hirtelen megcsap
valamennyiünket. Im, a pusztában egy koszorús fa.

– Nem tudtam, hogy itt van, – mormogja szégyenkezve Muladi. – Nem álltam
volna ide.

Odább fordulunk s leszállunk egy bányaformán ásott kút mellett, a melyen
látszik, hogy nem régen ásták. Lépcsők vezetnek le a vízhez. A vízben
homokpor, falevél és béka lakozik. Innen mennek a búcsújárók.

Most aztán mindnyájan odamegyünk a fa elé. Hasonló események után, a
midőn négy óra hosszat a csépai ember földöntúli dolgaival s egyéb
csodatételekkel szórakoztatják, kevés ember volna, a ki siváron lépne a
puszta vallásának ilyen látható jeléhez. A meddig a szem ellát, a máskor
néptelen térségeken alakok mozognak. Némely része távozóban, más része
most jön ide a fához. A fa maga sugár jegenyenyár, tanyaházak előtt
elhaladóban látni lehet ilyen ezret is. De ennek az oldalát nem látni,
hogy milyen színű. Végig van koszorúval rakva. Közben kendők, továbbá
szenteltvíz-tartó, azután szent képek. A pécskai Mária-látás
színnyomatos képe is oda van akasztva. Fehér tanya előtt zöld mező áll,
középütt árok, két liba kutat benne. Az árok innenső oldalán térdel egy
kis leány, a túlsó oldalon áll a Mária, mindketten fehérben. Nyomatta
színben valaki Aradon, a nevét elfeledtem. A tulajdonjoga Czudar
Mihályé. Szép. Egy igen csinos pusztai legény, kalapján a besorozottak
rózsájával, tajték szivarszivó-szopókából szivart szívott a fa mellett.
Ünneplőben volt, de fényesre puczolt csizmáit kimélés okáért a kezében
tartotta. A nyárfa előtt szabadkai bunyeváczok térdeltek, a kik a közeli
szállásokról jöttek át. A búnyók ugyanis római katholikusok s így a
magyar Máriát tisztelik, nem a ráczot. Álltunk csöndesen. Az erdőben
szél suhogott, az erdőszélen apró pusztafiak hajkurásztak némely
eltévedt pulykát, malaczot. Mindez akkor, bár a közvetlen közelben volt,
csak olykép hatott rám, mint a hogy a városok délutáni szunnyadásában
érinti az embert az utczai kocsirobogás. Akármit beszéljünk, itt, ha más
nincs is, de templomi hangulat van. Senki a csöndet zavarni nem meri.
Apránkint többen gyűlnek a fa köré. Köszöntenek és csöndben megállanak,
nézvén a fát. A kapás ugyanezt kezdi lassan körüljárni, hogy hátha
valahol a Máriát látná. Útja azonban eredménytelen.

– Sehogy se bírom meglátni, – szól.

– Én se, – mondják többen.

Valóban, hogy igazat mondjak, én sem látom, bármely oldalon kerülgessem
is a fát. Mondták, hogy távolosabbról, a pusztából látszik. Oda is
elmentem, de onnan sem mutatkozott. A fa előtt ezt sokan tárgyaltuk.
Közben egy halovány, ragyavert arczú, kékesbe játszó szürke szemű leány
jött oda.

– Ilyenkor – mondja – úgy sem látják, akárhogy akarják. Csak éjszaka
látszik, mikor a sokaság itt van…

Ez, a ki szólt, libapásztor-leány. Egyike azon elsőknek, a kiknek a
Mária mutatkozott. Téveteg nézésű, az arcza egészen fehér. Ha hirességét
előzetesen nem tudom, legföljebb mellbetegnek nézem. Így azonnal
hajlandó vagyok őt álomjárónak és rejtőzőnek nézni. Úgy lehet pedig,
egyik sem a kettő közül.

A kapás szól hozzá:

– Te láttad a Máriát?

A leány nem is felel, csak int. Bizonyára sokan intézték hozzá e
kérdést.

– Hol láttad?

– Amott az akáczfán, – szól, mintha álmában beszélne – ott volt fönt a
fa högyében oszt forgott… körös-körül…

Szótalan álltunk. A vén kujon kapás mondja:

– Akkor bizonyosan azért költözött ide, mert itt hevesebb a szél járása.

A leány hozzám jön. Nem személyes okokból, hanem, hogy én a jelenlevő
népek közt egyetlen vagyok, a ki pantallót hord.

– Nézze az úr, – s nyujt egy füzetdarabot – ebbül az egész történelmet
kiolvashati.

A nyujtott füzetből látom, hogy a Pálinkás-erdő Máriáját nem én födöztem
föl. Megvan már írva. Öt pénz az ára. Akkora az egész, mintha egy jókora
üzleti levélpapirt négyrét hajtanak. Ilyformán kezdődik: «Ezen
szentséget legelsőbb látta Dobó Örzse leányka, továbbá egy Dudora nevű
leány s hogy több nevet nem említek, annak oka, hogy ezt az írást
azonnal éjszaka nyomdába adtam, de azért név nélkül is tökéletesen igaz
mindez.» Beszél aztán sok mindent. Nézem, hogy ugyan ki szerzette ezt a
történelmet. Hát bizony ismét a Czudar Mihály nevét találom rajta.
Darabját öt krajczárér. (Ily önzetlen szent cselekedetek után valóban
kivánatos volna, hogy Czudar Mihály úr szintén helyet foglaljon
állandóan valamely jó magos fa hegyében.)

Jön oda most vasárnapi fehér ruhában, fekete mellényben egy öreg gazda.
Az ember ősz. A szabadkaival határos szegedi földről való, mint az a
beszédén azonnal megismerszik.

– Az éjjel – mondta – legyütt a fárul a gonosz. Kaszával a vállán. Kara
Viktornak igerte épen, hogy elkaszálja a nyakát, ha itt találja. Mert
azt mondta, a gonosz van itt.

A libapásztor leány azt mondja:

– Az éjjel a gonosz volt itt. Harczolt a Máriával.

Az öreg ember így folytatja:

– Két leány ült itt az éjszaka az anyja ölében. Elrejtőzött mind a
kettő. Előbb csak pislogtak, azután nehezen lélegzöttek. Utóbb a szemük
héjja kifordult. Akkor látták a Krisztusfejet a fa derekán. Nézték. Szép
nagy fejnek mondták. Utóbb legyütt a kaszás ember a fahögyrül. Éjfél
után. Akkora már elmöntem. Ügön sajnálom. Szerettem volna szömközt lönni
vele.

Sokat beszéltek még e fajtákat. Azonban, hogy délre hazaérjünk,
kénytelen voltam az órát elővenni. Ez olyan jelzés, a mit szó nélkül is
megért mindenki. Muladi a kocsihoz ment, Sebők pedig még egyszer
körüljárta a fát, hogy hátha lát valamit.

– Éjjel gyűjjenek – mondta megint a leány – olyankor százak vannak itt.
Nappal nem gyün le a fahögybül.

Éjjelre azonban nem maradhattunk. Muladi a lovak közé vágott s igen
sebesen kezdtünk portyázni az erdő fái között, keresve akkora utat, a
melyen a kocsi kifér. Meleg volt az úton és sütött a nap. A pusztaszélen
a délibáb némely búzakazlakat vetett föl.

– Kend mit szól hozzá? – kérdezi Muladi.

– Én, – mondja a kapás – azt mondom, hogy ki se tudja, mi van itten. De
valami van. De ez majd mögmutatkozik.

– Mögmutatkozik.

Szorgosan igyekezve, délre haza is értünk. Vasárnap lévén, üres volt a
tanya, mindenek a városba mentek. Csendben voltunk és gondolkoztunk a
látottakon. A városból a kocsi csak hétfőn reggel jön elő. Természetesen
rajta van Roza néni, egy beszédes munkáshölgy, a ki errefelé az eleven
ujságot képviseli. A kocsi még rendesen meg sem állt a tanyaudvarban, a
midőn mondani kezdi a huszárt, a ki szeretőjét agyongyilkolta az utczán.
Mikor ennek semmi hatása sincsen, hirtelen kezdi mondani, hogy a csépai
embör mögmondta az alsóvárosi özvegyasszonynak, hogy a holt unokája
azért nem nyughat, mert nincsen a fejére erősítve a szűz koszorú. A
csépai embör látta a halottat, a mint mönt és folyton holtában fején a
koszorút igazgatta. Roza néni mindezt amaz özvegy asszony tulajdon
szájából hallotta…

… Már látom, hogy el kell a Muladi szomszéd kocsiján a csépai emberhez
menni.



A HOLTAKAT LÁTÓ.


I.

Este van az idő már, munka után, sőt a vacsora is elmult s a fáradt,
eltörődött emberek még egy kicsit beszélgetnek pipaszó mellett az
ereszet alatt. Híre jár ismét egy hazajáró léleknek és ez a tárgy
kölünböző földöntúli csodákra tereli át a beszédet. Az ereszet túlsó
végén a sötétben ülnek vagy álldogálnak a fal mellett, de minél
titokzatosabbra fordul a szó, annál jobban húzódnak a világosság felé.
Beszélnek egy Fésüs nevű emberről, a kinek ördögi tudománya volt míg
élt, s mikor a minapában meghalt, két hétig haldoklott, mert nem birt
meghalni, míg ördögi tudományát át nem adja. Az úgy ment volna, hogy
valakinek kezet kellett volna fogni a haldoklóval, a ki ekkor azt
mondja: «négyön vöttem, négyön adom» s ezzel átruházta volna a kézfogóra
a tudományt. De nem akadt senki, a ki kezet mert volna vele fogni s
ezért tartott két hétig a haldoklása. Utoljára a söprővel fogott kezet s
arra hagyván a tudományát, utána hamarosan meg is birt halni.

Ezt egészen komolyan beszélik, csak a végén nevetnek, hogy a seprőre
maradt az ördögi tudomány, mely által tudott a holtakkal is beszélni az,
a ki «négyön vötte, négyön adta.» Más tudománya pedig az volt neki, hogy
le tudta hozni a csillagokat az égről és bevitte a szobába.

– Egyször mögint dicseködött evvel – mondja egy öreg – hát mondtam neki:
hozd le a fiastyúkot… Hát csakugyan behozta a szobába.

– Maga azt hiszi, hogy a fiastyúk csillagai csak akkorák, mint
amekkorának az égen látszanak? – mondjuk neki. – Nagyobbak azok, mint az
egész Magyarország, hát hogy vitte volna be a szobába.

– Nem is úgy mondom én – feleli az öreg, – hogy magukat a csillagokat
hozta volna be, hanem úgy tudta csinálni a tudományát, hogy mink odabent
láttuk a fiastyúkot. Előbb eloltotta a szobában a lámpát, hogy
tökéletösen sötét maradt a szoba. Akkor kimönt, kisvártatva begyütt.
Behoztam, – mondja, – itt van a padmalyom… Ott is láttuk valamennyien a
fiastyúkot mind a fiával.

A történet ebben a formában nagyon hasonlít a spiritiszták sötétszobás
szeanszaihoz, s mutatja, hogy csakugyan nincsen új dolog a nap alatt.
Ennél azonban még különbet említ egy másik öreg ember, bizonyos Sebők
Jakab nevezetű, az előbb szólottnak testvére. Ő valami Takács nevű
embert mond, a kinek olyan hatalma volt, hogy lelketlen tárgyakat meg
tudott mozdítani a nélkül, hogy hozzájuk ért volna. Ehhez már többen
hozzászólnak, a kétely általánosabb, mire Jakab bácsi ránt egyet a
vállán, a mi annyit jelent, hogy nem bánom én, ha nem hiszitek is.
Azután kurtán mondja:

– Hát pedig én magam is láttam.

– Mit látott kend?

– Azt mondta az a bizonyos embör, hogy a villát az udvarrul behívja a
szobába. Leszúrta a favillát az udvaron a fődbe, aztán a szobaajtóbul
mondta neki: Gyere be villa. A villa bemönt. Hun eggyik ágával lépött,
hun a másikkal. Így-e, mint az embör.

S Jakab mutatni kezdte, mint haladt be Takács hivására a szobába a
favilla. Czáfoló szót senki sem mondd rá, inkább elgondolkoznak fölötte,
azután ismét ama hazajáró halottra kerül a sor. Azt általánosságban
emlegetik, hogy csakugyan úgy van, a halott volt otthon és családját
meglátogatta. Felesége igen sírt is azután, hogy bizonyosan valami baja
van szegénynek a túlvilágon, de leánya, a ki előtt többször megjelent a
látomány, megnyugtatta az anyját, hogy nem panaszol a halott semmit.
Persze az emberek nem tudják úgy elmondani e dolgokat, mint a hogy
Flammarion elmondja az ő eseteit, de hogy mondják mégis, az ténydolog.
Állítják is, hiszik is, hogy a lélek olykor megjelen és látható, még a
nagyon vonyító kutyáról is az a hit, hogy olykor lelket lát. Például
azon Bernát János nevű lélekről, a kiről itt ép most szó van, levelet is
kaptam. Egy ismerős tanyai küldte, a ki az unokája toktollával olykor
«diktákat» szokott írni. Nagyobb bizonyság okáért itt az egész levél:

Az Lengyel Szónszéd jában Tőrtént Egy halót látás és még hózá veleis
Beszél tek majd nem minden Napestéjén az Elhúnt Bernát Jánóssal az
Léjanjga Etél es mondja Annyá Nak hogy az Édes apám megént it Vólt és
Vele is Beszél getem és móndá Annya a Lánynak mit Beszélt apád hát semit
sem mondá Az Lejány Tiszteletel Tőmőrkényi urnak.

Ez meglehetősen rövid «dikta», de a ki küldte, így véli igaznak s mások
is beszélik. Ő ugyan úgy mondja, hogy a leány mondta: beszélt vele az
apja, de mikor anyja kérdi, hogy mit, azt feleli rá: semmit. A levélből
azt az értelmet kell kihámozni, a mi nincsen benne, hogy mint lehet ez?
Emez az esti társaság ellenben úgy mondja, hogy csak panaszt nem mondott
semmit a lélek a leánynak, vagyis hogy a lélek megjelenése miatt az
anyjának sírásra oka nincsen. Ebben meg is állapodtak, bár vannak, kik
azt tartják, hogy a lélek csak akkor jár vissza, ha valami baja van. Ha
például valamely pénzéről vagy vagyonáról nem tett rendelkezést, vagy ha
tartozott valakinek s azt fizetetlen hagyta, továbbá ha az utána maradt
örökség osztásakor igazságtalanság történt, valamint ha bármely a
lélekre is kötelező dologban rendetlenség maradt utána. A modern
spiritiszta médium által idézett szellemet csak ebben a formában a
hazajáró lélek elnevezés alatt ismeri a nép s ez a lélek nem
levélírással és harmonika-húzással, hanem ablakveréssel, bútorok
zörgetésével, köcsögök földhöz vágásával és bús sóhajtozásokkal ad
tudomást jelenlétéről. Persze levelet nem is irhat, mikor a betüket nem
ismerte, a harmónikahúzásához pedig errefelé leginkább csak a
borbélylegények értenek. Igy a hazajáró lelkeknek nem marad más hátra,
mint azon munkálatok, melyek a sóhajtozástól a cserépedényeknek a falról
való leveréséig terjednek.

Ebből azonban nem lehet kitapasztalni, hogy voltaképen mit akar a
jelenés? Miért jön haza? Miért láttatik egyik kapálni a földben, bár
kapája nyomán a föld nem fordul s miért zörög a másik a konyhában a
vizesköcsögök között, akár csak a macska? Nem lehet belőle megtudni,
hogy mit akar, semmiképen sem lehet megtudni, pedig rendkivül él az élők
lelkében a gondolat, vajon elhaltaik mily helyen, jó helyen s jó sorsban
vannak-e? Öreg asszonyok, kiknek már nem igen van egyéb dolguk, mint a
halálra való készülés, örökké ezzel foglalatoskodnak. Bár hiszen más is,
a ki csak hivő. A mennyeknek napfényes és bájos országát, a poklok
örökös lángjait s a purgatorium tisztitó tüzét, ezt az ideiglenes
száműzetést itt szószerint szokás értelmezni s az élő lelkek fenekén
fekszik az a vélemény, hogy azon léleknek, a mely hazajár, a túlvilági
életben sorsa jóba foglalva nincsen. Ezért aggódnak is arányosan s ehez,
gondolom, hozzájárál, hogy így pusztahelyen a halott emléke nincs
összeforrva a sirhelyével s az azon levő fából faragott vagy kőből
vágott emlékkel, mert bizony a sirok messzire vannak s oda jó, ha valaki
évente egyszer ráér kijutni. A szülőanya lelkében is nem a kicsi virágos
sirdomb az, a miről az elhantoltra emlékezik, hanem mindig csak azon
formában látja, ahogy fején a fehér koszorúval a fejpárnán feküdt, s a
hogy a szemfedő ráborult. Úgy látja olykor járni és kelni, álmában,
képzeletében és mikor kukoriczát ültet s lába sarkával a szem számára a
lukat a földbe fúrná, hirtelen megáll, mert úgy tetszik előtte, mintha a
közön áthaladna a kis gyermek, fején a fehér koszorúval (de nem jól van
a fejére téve a fehér koszorú.)

… Miután a szóban forgó léleknél arról van szó, hogy az özvegye sir s
bár a lánya vigasztalná, hogy a lélek semmi panaszszal sincsen, az
asszony ebbe még sincsen beleállapodva, azt mondja beszédközben egy
ember:

– Mért nem üzentetnek a csépai embörhöz? Majd megmondaná az…

*

A csépai ember.

Bizonyosan hirét sem hallották, mert nem olyan emberek részére való ő, a
kik ujságot is szoktak olvasni. A nép spiritisztája. Ez az elnevezés
valóban ráillik annál is inkább, mert a modern spiritizmusról sem tudjuk
valójában: van-e benne valami vagy csak áltatás az egész. Annyi
bizonyos, hogy a nép egyes rétegei hisznek a csépai ember azon
tudományában, a melynek erejével látja a halottakat, s meg tudja
mondani, boldogok-e a túlvilágon vagy pedig valami bajuk van.

Híre öt-hat megyében elterjedt, mindamellett én, ki eleget érintkezem a
néppel, mindössze három esztendő óta tudok róla, bár a csépai ember már
valami tizenöt év óta van abban a foglalatosságban, hogy látja a
halottakat. Ép ezen a nyáron lesz három esztendeje, hogy egy pusztai
csoda megtekintésére mentem a Pálinkás-erdőhöz, a melynek a sarkán egy
fahegyen a szűz Máriát látták, a mint forgott köröskörül, akkor
hallottam legelsőbb említeni a csépai embert. De azóta gyakran lehet
hallani a nevét, Hogy most ezt mondta meg, most meg amazt mondta meg.
Csépa ide jó messze van, Szolnokmegyében s mégis erről a tájról is egyre
zarándokolnak hozzá, nemcsak vénasszonyok, hanem különféle korú emberek
is, a túlvilágon levő halottjaik sorsát tudakolni.

A benne vetett hitet növeli az ember egyszerűsége. Azok a csodatételek,
a melyek a nép érdeklődését fölköltik, rendszerint üzletek szoktak
lenni. Ha valamely kút vizében vagy ház ablakában meglátják a Máriát,
ott hamarosan meggazdagodik az ájtatos tulajdonos a kegyes
adománypénzekből, azonnal épül oda korcsma is, azután árulnak ott
gyertyát, viaszkszobrot, szentképet, továbbá ponyvafüzetet a hely
történetéről, mindent jó borsos áron. Igy azután terjed is a hírük, mert
mindaz erősen hiszi és vallja, a kinek csak jövedelme van belőle s a ki
esetleg kételkedni merne, annak elnyomják a szavát. A pécskai embertől,
a hol szintén Márialátás van, kérdezték: «Csakugyan igaz, hogy
kendteknél az árokparton megjelent a Mária?» – «Hát hogyne volna igaz» –
felelte az ember – «mikor még a zsidó boltos is hiszi.» Hát miért ne
hinné, mikor azóta négyakkora forgalma van, mint azelőtt.

A csépai embernél, mint a hír is mondta, mindebből semmi sincs. Sőt ép a
falujában van a legtöbb kételkedője, ott egész kurtán csalásnak tartják
a dolgát s Csépáról csak elvétve folyamodik hozzá valaki. Maga az ember
egyszerű napszámos s csak este lehet vele beszélni, mert nappal dologban
van. Kaszál, arat, dologra jár, vagy dinnyecsősz, meg szőlőmunkát vállal
a nagyobb fiával, ebből tartván fent a családját. Mert
fölvilágosításaiért, miket a halottakrúl ad, pénzt nem kér. A ki akar,
azon két gyertya árára, a melyek az esti beszélgetés alatt égnek, ott
hagyhat a szomszéd asztalon pár krajczárt vagy egy hatost, de, úgy
mondják, az is csak újabb keletű szokás, régente az ilyesmit sem tűrte.
Nincs is gazdagsága semmi. Mindössze egy egészen kis házacskája van a
falu szélén, a miben lakik, annak az udvarára is csak egy másik ház
udvarán keresztül lehet bejutni. Ha tisztán üzlet volna az, a mit csinál
tizenöt esztendő alatt, máskép is állhatna szénája.

Hát így ver a szó róla a határban, hallatszik itt is, ott is. A dolog
bizonyára érdekes, én legalább annak nézem: egy napszámos, a ki a
verejtékes munkából este hazamegy, hogy pihenés helyett messziről jött
emberek halottairól beszéljen ingyen. Hogy a beszédje mit ér, nem
keresem, mert minek is keressem. Ha a spiritiszták kopogó asztala,
guruló forintja s egyéb ilyes eszköze irathat rossz verseket Petőfivel,
akkor a csépai embernek is van annyi joga, hogy a holtakról
beszélgessen. Beszéde különben nem ártalmas senkire, semmiféle
köztekintetnek nem kell miatta aggódnia. A hozzá érkezőket, a kételytől
űzötteket megnyugtatja, imádkozást rendel a holtak üdveért s legföljebb
egy legolcsóbb fajta csendes misét ajánl mondatni. Ez okból a papság sem
kifogásolja. Hangjában van önérzetesség. – «Maga, jó ember» – volt eset
már rá, hogy mondta, – «káromkodott az úton, mikor jött, hát én magának
nem is mondhatok semmit.»

Alighanem ezek a dolgai emelik a hírét, minél meszebb helyen, annál
nagyobbra, mert a tulajdon hazájában ő sem próféta. Itt a mi határunkban
egész legendakört szőttek-fontak róla, mert innen nagyon járnak hozzá,
pedig köztünk és Csépa közt ott fekszik az egész Csongrádmegye,
hosszában.

Azonban most már mindegy, akár keresztben, akár hosszában. Csak elő a
kocsit, aztán gyerünk Csépára, nézzük meg a csépai embert.


II.

Csépa ide tizennégy óra járás kocsin, beleszámítva itt-ott az apró
megállásokat, míg a lovak abrakot esznek. Nem úri lónak való fuvar; az
úr a lóban is úr, az fáradalmakat csak sportból bir csinálni, nem pedig
közönséges napi munka gyanánt. A minthogy a leghíresebb akrobata is csak
egy nap birna versenyt kaszálni, másnap kidőlne a sorból. Tizennégy óra
oda hajnali háromtól esti ötig, akkor tíz órai pihenés hajnali háromig,
akkor megint vissza az eső által megrontott úton tizenöt óra hosszat
esti hatig. A harminczkilencz órából huszonkilencz órát útban voltak a
lovak s csak tíz órát pihentek, azt sem talán födél alatt, mert bizony a
csépai vendéglő még nem jutott el odáig, hogy istállója is lenne, hanem
csak úgy kint az udvarban a saroglyához kötve, az esőben. A megvetett,
lenézett, girhes apró parasztló munkája ez. Meglódul, előre s lefelé
nyújtja a nagy fejét (úgy tetszik, mintha a két nagy lófej húzná az
egész kocsit) s öt-hat óráig eszébe sem jut, hogy pihenni is lehetne.
Hát ilyen lovak kellenek ide, meg hozzá való jó erős kocsi, a mely
valahol a puszta közepén nem mondja föl a szolgálatot és hely van benne
az elemózsia részére is. Mert hotelek s egyéb ilyen finom dolgok nem
akadnak útközben, csak útszéli csárdák vannak helylyel és közel, a
melyek előtt kifog a kocsis abrakolni s azon idő alatt az utas is ehet,
ha van mit. A tarisznya és kulacskorszak már rég letelt az útonjáró
emberről, a helyett az ilyen hosszújárású kocsiban nagyon alkalmatosak
az ülésládák, azokba mindenféle ételt-italt el lehet rakni. A ki nem
föltétlenül kívánja a melegételt, hanem szalonnán, hideghúson,
madárlátta kenyéren és kútvízzel kevert borocskán is el van, nagyon jól
megélhet az ülésládából.

Ilyen alkalmatos kocsija van épen a szomszédnak, Muladinak, a ki
nevezetes fuvarba járó ember. Volt már Csépán vagy húszszor, mindig
olyanokat szállítva oda, a kik holtjaik iránt kérdezősködtek a csépai
embernél. Járhatott volna ugyan már többször is, de ki szokták várni,
míg rendszerint öt utas együvé kerül, akkor aztán fejenkint két forintot
fizet minden személy. Elég olcsó utazás, tekintve, hogy az út hajnalán
előbb még a kocsival össze kell szedni az utasokat a tanyák között. A
lovacskáknak ilyenkor nehéz dolguk van, míg ez a mi utunk sokkal
könnyebb, így hát kettőnkre hat forintban meg is történt az alku. Muladi
hajnali fél háromkor pontosan beállított a tanyaudvarba, fölraktuk a
czókmókot, az egyetmást meg a miegymást és az encsembencsemet, Muladi
belerázta magát a subába s miután kalaplevétellel kérte jóakaratát az
utassegítő Istennek, megindultunk. A sötét úton itt is, ott is apró
piros tüzek, mintha szent János bogarai röpködnének, de nem azok. Az út
a korai sötétben már tele van kocsival, viszik be a magyarok a
hetivásárra a buzát, kukoriczát és pipázik valamennyi a zsákok tetején.
Evés csak később lesz, négy óra múlva, mikor beérnek, addig a füsttel
szórakoznak. Muladi is, kerülgetvén a kocsikat, rágyujt s idő multán,
hogy világosodik, nagyon öreg asszonyra kiált, ki egy kocsi hátuljában
ül, paraszti szokás szerint hátrafelé.

– Jó röggelt körösztanyám!

– Jó röggelt. Hova mégy?

– Az embörhöz…

Az öreg asszony szótalan integet, hogy jól van no, csak menjen. Megyünk
is. Közben kis eső van, a mely a hogy elmúlik és Dorozsma felől vörös
lángok között a nap föltolja a fejét, gyönyörűszép kettős szivárvány
mutatkozik. Néphit szerint a szivárvány arra való, hogy az égből
lehullott felhők helyébe a tavakból a vizet fölszívja, de Muladi nem
ezen, hanem bibliai alapon magyarázza, idézvén azonnal az
ó-szövetségből, hogy az isteni kiengesztelődés jele.

– A meddig szivárványt láthat az embör, nem lössz vége a világnak –
mondja meggyőződéssel.

Hát már addig ne is legyen, a míg el nem érünk Csépára. A lovacskák is
ilyen véleményben vannak; nagyhamar átszaladunk Dorozsmán, Szatymazon,
Fehértón, Sándorfalván s fél hét van, mikor egy útszéli csárda előtt
meghúzza a gyeplőt Muladi, hogy ott majd itat és abrakol. A csárdás
kijön a házból s hogy megtudja, merre van útunk, elmosolyodik.
Olyanforma mosolygás volt ez, a melylyel azt a gondolatát takarta el:
nini, már az úrféle is… Közben, hogy sört hoz az ételhez (mert nem úgy
van itt, mint szögény helyen), mondja, hogy azért ő is volt már ott az
embernél, régente, valami tíz év előtt.

– Sokan mondják, – szól – hogy jól mondja, a mit mondd, másoknak pedig
nem találja el.

– Magának megmondta-e?

– Én bizon – felel tünődve az ember – már nem is tudom. Régön volt
nagyon. De hallom a beszélgetést róla, mert a kik ezön az úton járnak
hozzá, igen csak mögállnak itt.

– Sokan járnak?

– Hát… Hát csak a városban bent is van két fuvaros, a ki öregasszonyokat
hordoz Csépára.

Itt még csak ennyit tudtak. Mentünk tovább, virágos akácz-erdők között
visz több óra hosszat az út; a hol ritkulnak a fák, távol majorok
látszanak a rét reggeli ködében s néha előtűnik Árpád, a mint fehér
kőből faragva lakik a pusztaszeri síkon.

A másik állomás délfelé Csányon van, egy útszéli korcsma előtt. Kérdezi
a gazda, hogy hova megyünk s fejét csóválva mondja: hej, már én is
szeretnék oda egyszer elmenni. Beszéli, hogy mily sokan járnak ezen az
úton át arrafelé. Egész búcsúk. És csodálatos, mondja, a jól megrakott
kocsiban az asszonyok mind szomorúak, míg visszafelé jövet vidámak. Van
úgy, hogy nála hálnak, ha nem birják a lovak az útat már tovább azon a
napon. Egy rokonával, kit sohasem látott, messze lent a Bácskából, csak
ily módon birt találkozni.

– Az is Csépára ment?

– Oda. Visszajövet megint beszólt.

– Aztán annak mit mondott a csépai ember?

– Hát azt mondta, hogy ne sírjon annyit az elhalt gyerek után. Mert ő
látja a gyereket, de az tetőtől talpig csupa víz, úgy el van ázva. Hát
ne sírjon, hogy a gyerek megszáradhasson.

(Régi néphit ugyanis, hogy a szülőanya sirató könnyje mind az elhalt
gyermek sírjába folyik). Beszélte továbbá a korcsmáros, hogy mikor a
lovak úgy kiállnak, hogy egy nap nem birnak elmenni Csépáig, az nem
attól van, mintha a lovak rosszak volnának. Hanem némely utas mellé az
összes halottai föltelepednek a kocsira, hogy vele menjenek. Néha
negyven halott is fönt ül a kocsin. Hát a lovak persze nem birják el a
terhet. Muladi szótlan helyesel, majd pedig mondja:

– Ismeri a tekintetös úr az Oltványi Ferkót, ott mifelénk, a Zákányba?

– Nagyon.

– Hát az is gyütt egyször. Együtt gyüttünk. De nem birt a nagy erős
lovaival egy nap alatt tovább gyünni, csak idáig. Itt mög köllött hálni.

Jön be a csárdába egy öreg ember, festőnek való vén sunyi ábrázatú öreg.
Pálinkázik és szinte beszélni kezdi, hogy ő is szeretne már egyszer
Csépára menni.

– Gyere el – mondja a korcsmárosnak. – Elviszlek ingyen a kocsimon.

– Nem megyek én kenddel – felel amaz.

– Már miért?

– Mert kend nem igaz ember, kendnek úgy sem beszél a csépai ember.

– Már mért ne volnék én igaz ember?

– Nagyon sok töreket eladott már kend muskotály gyanánt.

Ez a Csány dohánykertész község, a dohányból él s így mindenféle sorsát
a dohánynyal példázza. A «sok töreket adott el muskotály gyanánt» azt
jelenti, hogy sok tarka macskája volt az öreg úrnak. Így is felel a
szóra:

– No, az nem úgy van. Az régen volt. Van annak már harmincz-negyven
esztendeje.

Hm, harmincz-negyven esztendeje. Abban az időben a tájakon furcsa világ
volt s az öreg úr alighanem még a lovonjárók köze tartozott. Czélszerű
lesz innen elczihelődni. Megyünk is, csak a lovak megeszik a kukoriczát.
Azután azonnal vágtatásban indul a két kis macska. Mondom Muladinak,
hogy ne eressze őket ilyen nagyon, de Muladi a fejét rázza és azt
mondja: muszáj. Ott kell sietni, a hol lehet, mert túl a Tiszán majd
olyan rossz út következik, hogy két óra hosszat is lépésben kell menni.
Hát akkor jól van, gyerünk; erre a kocsira nem ültek föl a halottak.
Haladunk is, Csongrád alatt átjutunk a Tiszán s a töltést megkerülve,
már látszik a csépai templom magas tornya. Itt csakugyan lépésben kell
járni, de nem igen veszi észre az ember az út hosszúságát, mert Muladi
előveszi a fuvaros furfangot és szóval kezdi tartani az utast. Mindig
van tárgya s ha mindenből kifogy, a katonadolgait kezdi beszélni. Káplár
volt valamikor odalent Olaszországban, de háborúban nem volt, mert mire
ő oda leért «összebékültek a királyok». Miután már többször jártam így
vele, kocsin, körülbelül az egész élete történetét ismerem, de ő a
mélységekből még mindig elő bir valamit halászni. Pedig szinte rossz
hallgatni a sok nyakatekert német szavat, miket ilyenkor a beszédjébe
kever. Elsprekkolja, hogy mint volt az, mikor őt Kapodisztriábul
Venécziába petekunknak czukitálták (als Bedeckung zugetheilt.) Ilyenkor
úgy jár-kel a Placczammarkón (Platz San-Marco), hogy szinte gyönyörűség.
A nagy beszédnek az a haszna, hogy egy jó dülőúttal tovább megyünk a
vetések között, mint kellene, szóval Muladi, a híres fuvaros, eltévedt.
A buza ebben a földben, a mit évezredekig járt a Tisza, nagyon dús és
nem lehet belőle kilátni s takaros időbe kerül, míg a helyes útra
vergődünk. Mert hiszen voltaképen itt az Alföldön jó lóval nem volna
távol semmi, ha toronyirányban lehetne menni, hanem hát a vetések
mindenütt az útban vannak (az isten panaszkép ne vegye), mert amúgy
nagyon jól van, hogy útban vannak, bár még többen lennének.

De azért idővel csak eljutunk Csépára. Dombos helyen van a falu, látszik
a fekvésén, hogy azelőtt a partjáig kiszolgált a Tisza. A régi nádasok
helyén most buja buzavetések. Szép nagy temploma van, így a külső oldala
felé, a melynek tornyában az óra minden oldalon másfélekép jár s így nem
lehet ellene panasz semmi, mert hiszen mindenki olyan időt talál rajta,
a milyent akar. Áthaladunk a falun, mert az ember egészen a túlsó végben
lakik. Régi jász nemesség lakja ezt a falut, a neve is Nemes-Csépa volna
igazság szerint. Az utczákon csak itt-ott találni embert, ilyenkor oda
vannak a földekben dologra. A háznál is, a hová behajt a kocsi, csak
asszonyokat találunk. Az emberhez szomszédos ez a ház s azok az utasok,
kiket Muladi ide fuvarban hordoz, itt szoktak meghálni. Nem pénzért,
hanem csak úgy isten nevében.

– Itthon van-e az ember?

– Nincsen – mondják – odakint van szőllőt kapálni.

No akkor szépen vagyunk. Hiába jöttünk ezen a lassú úton.

– De estére – vigasztal a jász menyecske – hazagyön eő.

– Bizonyosan?

– Hogyne, – feleli meggyőződéssel – eő azt már odakint tudja, hogy
látogatására gyöttek, hát biztosan hazagyön.

Hát most már meg kell várni, míg hazaér.


III.

Miután csak este lehet beszélni az emberrel, addig a vendéglőben ülünk.
Egy utczára nyíló szoba az egész, de van benne tekeasztal is, leterítve.
A terítőn egy lap papiros, azon komoly figyelmeztetés, hogy hitelbe nem
lehet billiárdozni. Ha hozzáteszem, hogy a csanyi csárda falára pedig ez
a kis vers van írva: «Úgy nézz pajtás a szemembe, Hogy nem adok ám
hitelbe!» – el kell ismerni, hogy ezen a vidéken a hitel-viszonyok igen
szomorúak.

A vendéglősné különben, szegény, alig két hete temette el tizennégy éves
leánykáját s megtudva utunk czélját, emlegette, hogy bizony neki is jó
volna már elmenni az emberhez. Megkérdezné, hogy mit csinál a kis
halottja.

– Miért nem megy el hát, mikor itt van a harmadik utczában?

– Tudja isten – mondta – azt mondják, hogy nem igazat beszél. Innen a
faluból nem igen jár hozzá más, csak a Mária-asszonyok.

– Csalás az egész – szól a másik asztaltól egy magas jász, a ki hosszú,
hajlított szárból szívta a tajtékpipát – csak csupa népbolondítás. A
pénz, a pénz teszi.

Az ellenvetésre, hogy hiszen nem kér pénzt az ember, mondják hogy ez is
így van. De ez csak számítás lenne, hogy annál jobban adjanak neki. Mert
járnak ám oda előkelő urak is, a kik sok pénzt ott hagynak.

– De akkor mégis csak mondd nekik valamit, a miért fizetnek. Ha semmit
sem mondana igazat, miért adnának neki pénzt?

– Hát valamit mégis csak eltalálhat, – engedik meg – mert másként nem
hagynának nála ötforintokat, tízforintokat.

A háztájék, a hova este elmentünk, nem mutatott semmit ezen
papirpénzekből. Elől egy rendes épület s nagyobb udvar, de ez másé; csak
ezen keresztül, egy rozoga kerítésen át lehet bejutni abba a kis
udvarba, a melynek oldalában, a falu szélén, egy kis, fehérre meszelt
házacska áll. Egy szoba, kamra és konyha az egész. A szobában két ágy,
asztal, pad, néhány szék s az a karos pad, mit paraszthelyen kanapénak
szokás nevezni. Oldalt üvegszekrényben egy a tetőgerendákig nyuló
primitiv Mária-szobor a Jézussal. Az üvegszekrény fekete faloldalára rá
van írva, hogy Mészáros Ferencz készítette az egészet, a ki fia a csépai
embernek és asztalossegéd.

Az asztalnál vacsorázott a földmunkás fiával a csépai ember s az asszony
is, behordván az ételt, szintén leült enni. A két ember, azon fáradtan
és porosan, a hogy a szőlőmunkából jöttek, a padozatlan hűvös szobában
ingujjban, igen jóízűt kanalaztak a tálból, a miben pirított szalonnával
készült krumpli-leves volt. Utána hatalmas tál mákos-csík következett.
Hétköznapra ez már igen előkelő vacsora volna mifelénk, de itt más a
szokás. Itt a reggeli és a vacsora a fontos, déltájban pedig csak egy
darab kenyeret eszik a munkás s csak akkor van estebéd, mikor
alkonyatkor a munkából hazajönnek.

Köszönés után csöndesen helyezkedtünk el a székeken az ágy mellett,
szemközt az evőkkel, míg Muladi, mint itten már járatos férfiú,
negédesen támaszkodott a másik ágy lábához. Az asztalon kis
petroleumlámpa világított. Az estebéd beszéd nélkül folyt; mikor az étel
elfogyott, a fiú mondta: anyám, hozzon vizet, mire a koros asszony
vizért sietett. (Ahányan szegediek ott voltunk, hárman, összenéztünk,
mert mifelénk ez nem szokás.) Azután Muladi és az ember között a
szőlőmunkáról folyt a beszéd. Erősen őszes, nagyhajú a csépai ember,
barázdált arczú, sovány. Homloka fölöttébb magas, mi a sovány fejet a
nagy, juhászos hajjal különös formában mutatja. Rekedt hangon beszél s
hangján látszik, hogy nem tűri az ellentmondást. Közös vonás ez
mindazokkal, a kiknek a szavaira figyelni szoktak; hasonlót lehet
tapasztalni tanárok, tanítók, prédikátoroknál, kiknek szavaiba a
hallgatóság nem vág bele, hanem csak hallgatja a beszédet. Vannak itt
most vélemények, előre-hátra, a termésről, a kötözésről s különösen
hosszasabban állapodnak meg a karózásnál, a mely itt még nem általános,
végül a permetezéshez jutunk; a melynek a csépai ember határozottan
ellensége. Azt mondja, ismer ő olyan szőlőt, a melyet permeteztek, még
sem hoz az idén semmit, míg a másikat sohasem permetezték, mégis terem.
Ezt oly komolyan mondta, mint valamely borászati vándortanár. Nem
szóltam ellent, mert az öreg egészen logikus alapon áll. Ő ugyanis csak
a holtakat látja, a peronospora pedig eleven s így nem csoda, ha nincs
vele ismeretségben.

Hallgatunk. Az ember néha ránk tekint az asztal mögül. Úgy mondatik,
hogy ez úgy van, hogy mikor valaki így ül előtte, a háta mögött összes
halottai megjelennek s a csépai ember azokat sorról-sorra látja. Látja,
hogy milyen sorsban vannak, látja korukat, hajuk szinét és annyira látja
őket, hogy bizonyos esetekben a haláleset módját is meg tudja mondani.
Muladi közben elmegy, hogy valahol zabot vesz a lovaknak.

– Messziről jöttünk magához, jó barátom – mondom – holnap még hajnal
előtt indulnunk kell vissza, hogy estére odaérjünk.

– A halottaik végett gyöttek? – kérdezte az ember bizalmasan.

– Igen, – mondtam – hogy talán tud felőlük.

Valami sokat nem mutattunk ott a széken. Egy lefordított gallérú
katonabluz volt rajtam, egyik kezemben ócska lóden-kalap, a másikban
hosszúnyelű, nyeregbevaló fokos, a társam (a feleségem) bekötött fejjel,
a mint az ilyen parasztkocsizáshoz már öltözködni szokás. Valami olyan
falusi kisbérlő-formának nézhetett bennünket az ember. Egy kis gyerek, a
ki a szobában lábatlankodott, azt kérdi:

– Meggyujthatom a gyertyákat?

– Meg, – mondja neki az anyja.

Az üvegbe falazott Mária-szobor előtt feszület állott, mellette két
oldalt egy-egy szál gyertya. Ezeket kénes masinával meggyujtotta a
gyerek s mindössze ez volt az egész aktus a mivel a vacsora utáni
padozatlan szobát ünnepélyes formába akarták emelni. Az ember pedig
beszélni kezd. Előadása módjában semmi komédiásság, a mi meglepő, mert
az álmadozók, a rejtőzők s az ördögi tudományosak általában igen
gesztusos szinpadi magyarok. Ingujjban van az ember, félkönyékkel az
asztalon s mondani kezdi:

– Magának látom huszonnyolcz halottját. Van köztük egy hároméves, egy
tizenkilencz éves, egy huszonhárom éves férfi, golyó általi halálban,
egy negyvenhat éves magas barna férfiút is látok, van egy huszonnyolcz
éves asszony, gyermekágyban halt el, van egy hatvanöt éves pirosképű
barnás, állásbeli ember, van egy – – – s így sorra mondta, de gyorsan
mind a huszonnyolczat, mígnem legutoljára egy egészen ősz,
nyolczvanhárom esztendős embert látott.

– No, meg vagy fogva, öreg – gondoltam akkor, a mikor beszédét befejezve
megállt. Oly gyorsan mondta el a huszonnyolcz halottat, hogy lehetetlen
volt ellenőrizni, vajon igaz-e az a negyvenhat éves, a hatvanhárom éves
s így tovább, hanem csak arra ügyeltem, vajjon mondd-e olyan halottat
is, a milyenről nekem tudomásom nincsen. Nyolczvanhárom esztendősre nem
emlékeztem, sem gyerekágyban meghaltat, sem golyó által meghaltat nem
tudok a halottak között.

Kis szünet állt be. Azt mondják ugyanis, hogy annak a halottjait is
elmondja a csépai ember, a ki neki üzenetet küldött. De azt neki nem
kell tudtára adni, ő maga szól, hogy «magától izent is nekem valaki
valamit». Vártam hát, hogy ezt mondja, mert csakugyan próbaképen izent a
napam, hogy mondaná meg, az ő halottai mint vannak. De nem szólt az
ember az iránt semmit (lehet, hogy nem elég ideig várakoztam). Mondom is
aztán, hogy üzenetet is küldtek neki, a mire ismét szól az ember:

– Tudom – mondta. – Annak tizennyolcz halottját látom, valamennyi
barnás. Van köztük egy négy esztendős egy – – – s így sorra mondta a
tizennyolczat. – Bajuk – folytatta – egyiküknek sincs, sem ezeknek, sem
azoknak. Az a huszonnyolcz halott a szentháromság templomában van,
emezek pedig a boldogságos szűz templomában.

Kis szünet után magyarázólag tette hozzá, integetvén a felkönyökölt
kezével:

– Mert nézze, akiknek bajuk nincsen holtaknak, azok nem is lehetnek
máshol, mint vagy a szentháromság templomában vagy a Boldogságos
templomában. A kiknek bajuk van, azok nem ott vannak. Hát csak legyenek
megnyugodva. Az elsőkért, a huszonnyolcz halottért egy csöndes misét
szolgáltasson meg száz angyali üdvözletet mondjon el, a tizennyolcz
halottért pedig egy csöndes misét meg ötven angyali üdvözletet kell
elmondani.

E megnyugtató fölvilágosítások után egy forintot csusztattam a két
gyertya közé (misére) s kezelvén Mihály bácsival, távoztunk, honnan
utánunk jó éjszakát és szerencsés utat kívántak. No, a pár órai alvás
ennyi törődés után minden kivánság nélkül is jó volt, hanem bizony az
úthoz hiába kívántak szerencsét. Még fönt volt a hold, mikor indultunk,
de az eső csepergett egész éjjel, kocsi, ló a szabad udvarban
összeázott, nemkülönben Muladi, ki a lovai mellett szokott aludni. Még
nem volt három óra, mikor a kocsira pakolásztunk a jólelkű vendéglősné
segédkezése mellett az utczán (mivelhogy az udvarban nem birt
megfordulni a kocsi) s arra haladván egy fiatal úri férfi, jó reggelt
köszöntött. A vendéglősné mondta, hogy a falu jegyzője, igen korán kelő
ember, s már megy a hivatalába. (Azt hiszem, egész Magyarországon Csépán
kezdődnek legkorábban a hivatalos órák.)

Elköszönünk és jövünk, egy kis pálinkát reggelizvén az otthonfőzött
becsületes ánizsmagosból, mi Muladit egészen helyreigazítja és halad. A
megázott, zsiros, fekete földön úgy csuszkál jobbra-balra a kocsi, mint
hóban a szánkó szokott fölfordulás előtt. A parti kiöntésekben,
holttiszákban kacsák röpdösnek, s a vöcsök buvárkodik. Hogy Csongrádnál
a vizen áthaladunk, épen akkor készül indulni a gőzhajó. Az tíz óra
tájban már ott van a város alatt s onnan csak két óra kocsival az út. De
hát szebb ez így: hajnaltól estig gubbasztani a gummiköpönyegben s
beszélgetni, ha nem nagyon ver az eső.

– A mi halottaink közül – mondja a feleségem – egyetlen egyet sem talált
el a híres magyar. De a ti halottaid között említett egyet, a
gyerekágyban elhaltat, olyan volt nálunk, nálatok meg nem volt.

– Én nem tudom, hogy lett volna. Azt mondják, hogy az öreg ember háta
mögött látja a halottakat, hát lehet, hogy abban a kis szobában
összekeverte a dolgot.

– Az alighanem úgy is lösz – szól vissza a lóhajtó ülésből Muladi, ki
mint fuvaros, üzleti szempontból is föltétlen híve a csépai embernek.

Gondolkozok az ember beszédjein tovább. Különösen az a golyóáltali
halálos halott nem hagy nyugtot. Hát hol, ki? A balkáni görbe országot
négyen jártuk meg a familiából s csak egy halt bele ebbe a vállalatba.
Fiatal főhadnagy volt az osztrák gyalogságnál, de neki sem golyó okozta
halálát, hanem meghült s aztán sorvadás vitte el szegény lelkemet.
Honnan láthatja hát a csépai ember ezt a golyós halottat, ki ez?

Nem tudom. Az eső egyre esik, de nagyon esik, az útszélen látszik, mint
dőlnek meg a kövér búzák. Nagyon unalmas a kocsin. Az ember éhes, de nem
ehet, mert az ételt elmossa az eső a kezéből, ihatnék, de nem ihat, mert
mint keresse elő az üveget. Dohányozni sem igen lehet, mert a
papirszivar elázik. A kocsis úgy belebujt a kifordított subába, hogy
csak a kalapja látszik belőle.

– Megtaláltam a halottadat – mondja egyszerre a feleségem.

A névre, a melyet említett, csak isten őrzött, hogy a könny ki nem
hullott a szememből. Egy rokon, a ki önkezével oltotta el fiatal élete
világát tizenhat-tizenhét év előtt. Egy fiú, a ki nemcsak közel vérrokon
volt, hanem talán a legjobb barátom is az eddigi életben, gyászlevelét
most is őrzöm és mégis elfeledtem. És ez a csépai parasztember, a kihez
az ember inkább kutatás kedvéért ment, említette, hogy látja, egy
esztendő tévedéssel még az évei számát is megmondta s én mégis
elfeledtem, sőt megtagadtam. Ha valahol élsz, a Mars-csillagon, vagy itt
ringatózol az ablak előtt az ákáczleveleken, kérem érte az engedelmedet,
szelid, jó, okos Ferim, ki túl vagy már minden emberi gyarlóságokon.
Tetszésére bizom mindenkinek, hogy higyje-e vagy ne higyje, hogy
kinevet-e érte vagy sem. A dolgot úgy mondtam el, a hogy volt (óhajtván
mindenkép elkerülni, hogy esetleg a csépai ember is provokáljon). Annyi
azonban bizonyos, hogy a fölfedezés megdöbbentett s nagyfokú
röstelkedést éreztem a fölött, hogy miként birhattam őt annyira
elfelejteni, hogy még meg is tagadtam.

S haladván a zivatarrá változott esőben tovább, keressük ama
gyerekágyban elhunytat, ki szülötte életéért a magáét adta cserébe. És
akármit beszéljünk, érdemes volt elmenni a csépai emberhez, hogy
tudatára juttatott annak, hogy mily kegyetlenek vagyunk holtaink emléke
iránt. Az az ember mondja, hogy látok egy ilyent s én azt gondolom: nem
igaz, olyan nem is volt. Pedig volt, mint a hogy meg is találtuk, csak
az esztendőkben volt tévedés. Persze húsz esztendő sok idő s ép most
húsz éve annak a szomorú esetnek. Pedig annál inkább emlékezetes, mert
egy más, óriás katasztrófa keretében, a nagy árvíz alkalmával történt s
imhol Csépára kellett mennem, hogy az ottvaló ember eszembe juttassa az
elhunyt rokont, kit mindnyájan oly igen nagyon szerettünk.

– A csépai embör mindönt mögmond – szól vissza a beszédre Muladi oly
kemény hangon, mintha most is valami varumléniát (schwarmlinie)
komandérozna.

Az idő nagyon alkalmas a gondolkozásra, mert egészen csinos förgeteg
támad. A virágos ákáczerdő, melyen tegnap úgy haladtunk át órák hosszat,
hogy szinte elbódított a mély illatával, most lucskos, fázós pagony,
nyulak, fáczánok mind elbujtak, nincs más az úton, csak a faágak, miket
a vihar leszakgatott. Enni is kellene már, a lovak is kívánják az
abrakot, de hol? A közeli és távoli majorokban gazdálkodó urak nagyobb
része ismerős, más részük jóbarát, megint másrészük rokon, de ilyen
nekiöltözködéssel oda bemenni semmiképen sem lehet. Inkább kerülünk is,
csak majort ne érjünk. De hát hova bujjunk akkor? mert ez a zivatar
csakugyan több a soknál.

A kérdésre a ritkuló fák mögül egy magas, hatalmas fehér kőszobor ad
néma feleletet: Árpád urunk. Mióta megvan, még minden évben elmentem
hozzá, e rendkívüli helyre, hol az itt támadó hangulatok hatása alatt
ősz embereket láttam hálakönnyekre fakadni. Eddig a tisztelet vitt oda,
most segedelmet kérni megyünk hozzá s jó urunk, nemzetünk legnagyobb
embere bizony ezt ezer év multán sem tagadja meg a magyartól. Az eső,
mint viharnál szokás, oldalt vág s így a nagy szobormű csarnokában
tökéletes enyhelyet találunk. Nemcsak mi, a földeken dolgozó emberek,
acatoló gyerekek, leányok mind Árpád védőszárnya alá futnak a förgeteg
elől. Csattogott az istennyila jobbra-balra, de kimélte Árpádot, ki az
elemek heves dulakodása közben fehéren trónolt fönt a magasban,
kőkardját térdeire fektetve. Most volt csak valóságos szimbolum ez a
kőszobor előttünk, a kik alája menekültünk, mint kotlóstyúk alá a
csirke.

S lent az enyhelyben beszélgettünk, – természetesen a csépai emberről. A
vihar elől odamenekült emberek között egy sem akadt, a ki már nála járt
volna, de hírét mind tudta s volt is köztük, ki szándékozott hozzá
menni.

– Úgy lösz az, – vélte egy ember – hogy sok halottat emleget, különféle
fajtájút, aztán véletlenül egyiket-másikat eltalálja.

Ha az ember az összes bölcseletek birtokában hosszúra, tudósformára
növeszti a haját, pápaszemet tesz az orra nyergére és két esztendig
gondolkozik a dolog fölött, bizonyára akkor is csak arra az eredményre
jut, mint a mit ez a megázott ember mondott ott a szeri pusztán.

Ebbe bele nyugodhatunk, de az a nyolczvanhárom éves ősz, állásbéli
halott, a kit a csépai ember említett, még mindig nem hagy nyugtot.
Miért keverte azt a beszédébe, mikor olyan halottam már csakugyan és
igazán nincsen? Nem olyan fajtájú az én familiám, nem szeret az egy sem
sokáig élni, az átlagos életkor ötven és hatvan év között van s a
legnagyobb kor a hetvennégy esztendő volt. Honnan veszi hát ezt a
nyolczvanhárom esztendős halottat?

Ezt sem tudom. De bele voltam már győződve, hogy meg kell neki lenni s
ha kutatva nem találom, majd magától jön elő az emlékezetben. Hát
csakugyan. Idő multán Szer alól valahogy elvergődünk s estére
szerencsésen haza is érünk az alsótanyára olyan közutakon át, a
melyekkel való bajainkat csak azért nem írom le, mert akkor egy és más
hatóságok irányában igen nyers igazságokat lennék kénytelen mondani.
Denique, igen csinosan és igen alaposan összetörve és összeázva itthon
vagyunk s ekkor már minden jól van, akárhogy van is.

És másnap, a nyugalmas, csöndes, hűs tanyaszobában egymagamban, irkálván
e dolgokról, föltűnik előttem egy reszkető kezű, reszkető fejű agg, igen
aggastyán rokon, kit életemben csak egyetlen egyszer láttam, de annak
van már legalább is negyedszázada. Édesapámnak nagybátyja volt, a
családnak ausztriai ágából, ki valahonnan Tyrolból vagy Stayerből
látogatásunkra jött, mint már régen nyugalmazott katonadoktor. Jut
eszembe, hogy azóta nem jutott az eszembe, de most hirtelen látom a
világosszürke zöldposztós vadászkabátban és szinte érzem, mintha
reszkető keze a fejemen nyugodna, mint akkor, a midőn megzavarodva
álltam előtte, mert nem tudtam a német bácsival beszélni. Örömmel futok
a konyhába:

– Megvan a halottam – mondom.

– No hála istennek – mondják – legalább nem töröd már rajta a fejedet…

Csakugyan hála Istennek, mert már igen nagyon kerestem. S a dolog vége
mégis csak az, hogy érdemes volt elmenni a csépai emberhez, mert
legalább eszembe jutatta azokat, a kiket elfelednem nem lett volna
szabad.



LUK A HÁZOLDALBAN.

Tapasztalatlan emberek azt hihetnék, hogy valamely tanyaház kiásása
könnyű dolog, pedig nem. Dehogy. Az olyan munka, a mellyel velejár a
komoly hozzáértés s e tekintetben el lehet mondani, hogy ki minek nem
mestere, annak csakugyan hóhéra. Mert elsősorban a megállapodott egyén a
havat tekinti. Arra különös súly fektetendő. Ha hó van, ha rendes és
mély havak vannak, a tanyaásás bizony csak akkor biztathat sikerrel, ha
a tanyától nem messze járt út halad el. Mert így a nyomok csak az útig
vezetnek a hóban, ott eltünnek és nincsen, a ki többé rajtuk eligazodni
tudjon. Másrészről ismét a házat kell tekinteni, mert a kiásásra nem
minden ház alkalmas. Míg a vertfalu ház egyenesen arra született, hogy
kiásassék, már a vályogépület ezen czélra kevésbbé jó. A vályogot
téglánként kell bontogatni, némelyik lezuhan, lármát üt s lám, azonnal
kész a veszedelem. A házbeliek fölérzenek, puskára, vasvillára kapnak s
előlük szaladni kell, mert a népek ilyen dologban nem ismernek
kiméletet. A téglafalu ház meg éppen nem alkalmas. Legjobb tehát – ebben
megállapodhatunk – a vertfal, a melyet az ásó könnyen bont és bontása
zaj nélkül történik.

Most még mi kivánatos? Kivánatos, hogy a szél ne a tanya felé fujjon,
hanem a tanya felől. Ez a kutyák tekintetében tartozik a dologhoz. Mert
ha a szél arrafelé fuj, a merre a kutyák tartózkodnak: baj van. Az eb
megérzi az idegen szagot, leginkább pedig meghallja a zajt. Olyan orra
és füle semmiféle teremtett állatnak nincsen több, mint a milyen a
kutyának. Az ha hall vagy érez valamit, hamar lármát üt és fölkiabálja a
gazdát. Van ugyan, a ki a kutyát megtudja szelidíteni, sőt be is rugatja
pálinkás kenyérrel, mint például a malaczot szokás, ha lopják. Mert a
malacz is ordít, ha bajt érez s ha éjszakának évadján czipelik, ellenben
ha előzőleg pálinkás kenyeret adnak neki, vihetik akárhova. Van a
kutyában is, a melyik így megcsendesedik, van a melyik néhány darab
zsírbasült kenyérért elfelejti kötelességeit.

Szóval a házásás nem könnyű dolog, mert a munkának teljes csendben kell
menni. Leginkább a tiszta szobát szokás kiásni, melyben ugyanis nem
alszik senki. A munka halk. A földet a ház mellől elássák az éji
tolvajok, azután az ásókkal lukat vágnak a falba. Egy ember a ködmönét
levetve, csöndben lebuvik a lukon. Ez lehetőleg kis ember, mert a
kicsiségnek ilyen hasznai vannak. Bent lévén aztán, adogatni kezdi ki a
holmit.

A tiszta szoba őrzi a tanyai ember holmiját. Ha pénze van, itt tartja
elrejtve. Itt vannak az ünneplő öltönyök, kalapok, csizmák, itt az új
suba (van-e még új suba a világon?). Itt vannak a ház felnőtt
leányzójának ruhái a mestergerendára akasztva: a csipkés alsók és vasalt
felsők. Továbbá itt van az ágynemű, dunnák és párnák megtömve fehér
pöhöllyel. Az mind vagyon. Az mind apránkint szerződik be s így nő
tömeges nagyra, mígnem egyszer csak sok-sok tornyos párna és dunna van a
tisztaszobabeli nyoszolyán. E dunnákat és párnákat úgy kell tekinteni,
mintha takarékpénztárak volnának. Oda az értékek gyűlnek s van-e
gazdaasszony, a ki a finom tollat meg nem becsüli?

Az eladónak is ebből telik majd, ha embere akad neki, ki magához veszi
élete társául.

No és azt most mind elvitték. Kihúzgálták a lukon az éjszakai emberek, a
kocsira hordták, a mely az uton állt s elmentek vele. Nagy csapás ez,
bár azonnal észre sem veszik. De a mint másnap valaki mégis benyit a
tisztaszobába, rémesen látja a pusztulást. Elfehéredve fut át a
pitvarba:

– Rablók, rablók!

Hát hiszen kiabálhat már, a mennyit csak akar, az már nem használ. Az
asszony bejövén s az eladó, a hogy a romlást látják, sírva fakadnak. Im
az Ágnes leánynak minden öltöző ruhája elveszett, sirathatja. Míg az
anyja lelkében a síró elkeseredést nemsokára fölváltja e düh. Átkozódik
és töreti Istennel a keze szárát mindazoknak, a kik csak ezt a rosszat
tették. Még mond egyebet is, sok mindent rájuk kiván, egészen a hólyagos
himlőtől kezdve. A gazda is bejön s a fejéhez kap. Szokása neki. Ha
valamely jeles ember csinálja így, azt mondják rá: államférfiui
mozdulat. De mert csak Sóspál János csinálta, nevezzük inkább a nevén a
dolgot: ő a csapást látván, a fejét vakarta. Mást mit is tehetett volna
egyebet.

– Persze most sem csinál kend egyebet, – támad rá az asszony haragjában,
– csak a fejét vakarja.

– Bolond vagy asszony, – mondja rá Sóspál, – mikor én a fejemet kivülről
vakarom, akkor az belülről gondolkozik. Aztán ha nem vakarnám most,
hanem verném a falba, akkor jobb volna tán? A luk akkor is csak ott
volna a falon.

Ez igaz, ebbe apránkint az asszony is belegyőződik. Az ember pedig mit
csinálhatna egyebet, nyomoz. E foglalkozást ők csapásozásnak nevezik:
mikor a nyom után mennek. Sóspál János így a nyomokon menvén, eljut a
hóban egy darabig, de a kocsiútra érve, a csapásozás elakad. Ott már
össze vannak keveredve a nyomok, a hogy a szekerek a havat járták. Mert
hiszen nemcsak annak van esze, a ki csapásozik, hanem annak is, a ki ez
elől védekezést keres a furfangban. Annak sok mindenféle módja van. A
hol juhféle van a kéznél, igen könnyü. Néhányszor átterelik a nyomok
fölött a falkát s nincs többé ember, a ki rajtuk eligazodni bírjon.
Juhász, gulyás vagy csikós az ötújjon szerzett holmit a földbe is
elássa, de azon a földön soha senki föl nem fedezi a frissenásás nyomát,
ha fölötte néhányszor áthajtják a gulyát, ménest vagy falkát. Így hát
Sóspál nem tehet egyebet, hazaballag, lóra ül és bekocog a
csendőrörshöz.

Sóspálnak szerencsétlensége volt az éjszaka, hát szerencséje van nappal.
Ez így van jól, mert föl kerék, le kerék, a sors forgandó. Lám az őrsön
ott találja a főhadnagyot is. Annak az ilyesmi meg éppen mulatság,
szórakoztató, kedves foglalkozás. Lóra is kap az embereivel azonnal s
haladnak ki a puszta vidékre, a kilukasztott tanya felé. Sóspál János is
megy velük a lovon, sorsát az eszében forgatván. Hol reménykedik, hol
sóhajt s leánya ruháinak elveszte jutván gondolatába, a szeme is
nedvezni kezd.

A tanyába érnek és a katonák megnézik a tett helyét. A lukról
megállapitandó, hogy czigánymunka-e vagy parasztmunka. Két csendőr lóra
ül és szétviszi a közeli tanyákba a parancsot:

– Minden tanyából a gazda a Sóspál-tanyába jöjjön.

Jönnek is azonnal, mért ne jönnének, egyéb dolguk úgy sincs ebben a
havas világban. Mind bejön a tiszta szobába s megáll a luk előtt. Biz ez
jól ki van ásva. A szoba is jól ki van takarítva ugyancsak. Így nézik és
beszélgetnek mondván:

– Hejnye, hejnye…

A főhadnagy mérges. A szivarja nem szelel. Az ördög vigye el az ilyen
szivart.

– Pipával szolgálhatok, szól Sóspál, van egy tajtékpipám… azaz, hogy
hiszen azt is elvitték.

Amaz pedig nem azért a szivarért mérges. Hanem mert a begyűlt emberek
közül egy sem az «igazi». Azt meg lehet látni; különösen meglátja ő, a
kinél rendőrnek való szeműbb embert egész életemben nem láttam.

– Hát valamennyien itt vannak mán? kérdezi.

A gazdák körülnéznek maguk között.

– Nem, mondják – még hibázik egy, a Fejedelem Ferencz.

– Talán messzi lakik?

– Nem a, csak itt van mingyárt a tanyája. Nem tudom, hogy nem gyün.

A szivar szelelni kezd. De még várni kell egy kicsit. Látszik már az
ablakból, hogy jön Fejedelem Ferenc a lovon, de lassan jön. Kurta az
ember, rövid a lába. Utóbb csak beér. Lassan zökken a szobába a
küszöbfáról, melyre föllépett, mert alacsony emberek szokása, hogy
szeretik magukat magosítani. Mint a többi ő is rábámul a lukra. A
zsandártiszt szeme lassan húzódik az emberen végig; Fejedelem kezében
forog a sapka.

– No embörök – mondja a főhadnagy – hát álljunk itt körbe, aztán
tanácskozzunk. Hogy merre keressem én most már ezt a holmit.

Ezt persze szivesen meg is teszik. Úrral, fényes katona úrral egy
tanácsban lenni: előkelő dolog. Tárgyalnak, ki ezt mondja, ki azt
mondja, egyedül Fejedelem Ferencz nem szólhat, mert feléje a főhadnagy a
kör közepén éppen háttal áll. A főhadnagy egyre haragosabban beszél,
mérges fekete szemei villognak és a ködmönökön át be akarnak látni a
szívekbe. A gazdák röstelkedve topognak előtte, s mert bármit mondanak,
semmi sem tetszik, utóbb már szólni sem mernek, elhallgatnak. A
főhadnagy hirtelen sarkon fordul, Fejedelem Ferencznek a mellére üt a
tenyerével és azt kiáltja rá:

– A kend padlásán van a holmi!

Fejedelem Ferencz nagyot csuklik s hirtelen rámondja:

– Kéröm szépen, ott.

A bőrtáskából láncok kerülnek elő és Ferencz kezére akasztódnak. Ő
különben csak most, hogy a hideg láncz a csuklójára csavarodik, veszi
észre magát. Azonban már mindegy, segíteni a dolgon nem lehet. Csak
mikor a havon halad a lovak előtt, morogja úgy magának:

– Hát kiforgatott, mán csakugyan kiforgatott… Az ördög vigye el az
eszit.



HOMOKBÓL ÉLŐK.

A mi a homokot illeti, el kell ismerni, hogy a homok különféle minőségű.
Formájában külső tekintetre egyformának látszik ugyan, de a valójában és
a tulajdonképeni minéműségében nem az. Így például más a közönséges
homoksívány és más a közönséges sivóhomok. Más megint a nagyszemű homok.
Nagyszemű homok van, de nagy homok nincsen. Olyan nem létezik.

Ha járatlan ember homoksíványon utazik kocsin s látva a lovak
vergődését, a szót magában nem állhatván, mondja a kocsisnak:

– Ez már csakugyan nagy homok.

A kocsis féloldalt visszafordul az első ülésből és csöndes mosolyt
tartogatván a harcsabajusz alatt, mondja neki vissza:

– A homok itt nem nagy uram, inkább nagyon is apró szöme van neki. Hanem
hát az a baj, hogy nagyon is sok van belüle egy rakáson.

Gondoljátok talán atyámfiai, hogy nincsen különbség kishomok és
mélyhomok között? Van. Vélitek talán, hogy csak olyan homok van, a
melyik sárga? Nem, nem. Ez nagy tévedés volna. Nemcsak szőkehomok van,
hanem a tájakon többféle tartózkodik és mélán nagy messzeségekre ellapul
a feketehomok. Kedves ásványok ezek. Bennük a kedves virágok nőnek és ha
a régiek szerint kölessel vetnék be: az olyan termést adna, hogy az
irtóztató. Emígy azonban közönségesen a feketehomok a búzát kedveli, a
szőkehomok a rozsot, továbbá a napraforgó olyan alkalmasra növekedik
benne, hogy a szárát kerítés gyanánt karónak használjuk: mint czélszörű
szögény embörök.

A sívóhomok és a homoksívány között mindenesetre annyi különbség teendő,
hogy: nem egyformák. A sívóhomok ugyanaz, a mik az afrikai vagy pedig
amazon ázsiai pusztaságok, a honnan a honnak elődei eljöttek, helyüket
ott már a mindent ellepő homok miatt sehogy sem találván.

A sívány-homokot azonban egészen máskép keressük. A sívóhomok szél
uralkodása esetén úgy repül, mint akár csak az a milliónyi
szárnyasbogár, a mely csak akkor kerül látatra elő, mikor a Tisza
virágzik. Eltemet mindent csak azért, hogy ő, a kőporladásból származott
halott élhessen tovább. Azonban, ha nem hátrál előle az ember,
megfoghatja. Fákat telepít rá és magokat vet bele. A síványon így
létesül erdő és mező, a mezőkön a rideg baromból álló gulya, a gulya
mellett a gulyás, a ki hason fekszik, úgy dudál. Ugyane helyen, azon a
gyér füvön, a mely a síványhomokot megfogta, szerkesztődik a juhfalka,
élén azon igen alkalmas férfiúval, a kiről már az oknyomozó történelem
is megállapította, hogy: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a
másikra. Legelteti nyáját. Fújja furulyáját, Vígan éli a világát.

A domb. A juhász – ne higyjünk ugyan mindenben, a mi könyvben nyomtatva
van – de a juhász mégis csak egyik dombról a másikra megy. Kénytelen
vele, ha akar, ha nem, mert a homokpusztán a domb is vándorol. Ha megjön
a honi Számum, akkor a homok repül. S miután a domb sem más, mint csupa
homok, hát a domb is repül. Ma itt van s holnap amott. Nem csoda tehát,
hogy a birka olyan könnyen eltéved: ilyen körülmények között bajos
alacsony négylábon a határban eligazodni, amúgy sem látván messzire.

Azonban másfelé is van világ. A földek között némelyik helyen mély
ágyakban széles folyóvizek úsznak a tenger felé, bár ki tudná felőlük
megmondani, hogy elérnek-e csakugyan oda. Mindegy azonban, a vizek
úsznak és viszik a homokot. Sokat visznek, az egyik víz sárgaszínű tőle,
a másik barna. Hozzák messzi hegyekből. Törik és zúzzák, míg csak
egészen apróra nem válik.

E tekintetben a vizek között különböző szorgalmatosságok tapasztalhatók.
Az egyik víz, midőn ezen tájékra leér, már tökéletesen porrá törte a
homokot s már csak iszap gyanánt teszi le a partok mellé ajándékul. A
másik még nem ért rá így elkészülnie a munkával, az olyan holmit
szállít, a mit úgy hívnak, hogy kavicsos homok. Ennek van értelme. Ez az
igazi homok. Mert tudni kell, hogy a vizi homokban megint egészen más az
iszaphomok és poszahomok, a melyek mind semmirevalók, mint a kavicsos
homok. Bár ezt ugyan már a beszéd legelején is elmondhattuk volna. De
nem volt rá érkezésünk.

Pedig az elejében ott kellett volna kezdeni, hogy mikor tavaszszal az
idő kinyílik és a jég a vizek tetejéről eltakarodik, minden télen át
alvó nép megmozdul, hogy életre keljen. Kőmüvesek, ácsok házépítők,
útcsinálók, homokhajósok és homokkofák, homokfigura-csinálók,
homokfuvarosok és talicskázók, továbbá ezen utóbbiak csikajai, melyek
nem mások, mint a tulajdon fiaik, a kik a talicska elé ló gyanánt
akaszkodván, segítik föl az apjuk terhét a meredek partra, mert hát én
uram isten, úgy él a szegénység, a hogy tud, – de azt mondja meg most
már bárki is, hogy hogyan éljen, ha a Maros nem ád homokot?

Ebben rejlik, hogy a világi élhetésben milyen előljáró helyen van a
marosi homok. Persze semmi szó sem esne róla és semmi tekintet sem esne
rá, ha mindig volna és kínáltatná magát. De nincsen mindig. Pedig csak
ez a homok. E nélkül követ a földbe lerakni, házfalak tégláit egymáshoz
ragasztani nem lehet. A ki más homokkal csinálja, félmunkát végez. Vagy
magamagát csalja meg, vagy azt, a kinek dolgozik. A Maros azonban néha
megköti magát. Nem hozza a kavicsost. Vagy ha hozza, ágya mélyébe
derékaljul rakja, a hol nem lehet hozzáférni. Vagy pedig leteszi
zátonyokon, de vizet terít rá, hogy nem lehet dolgozni belőle. Van eset
rá, hogy szirtes helyekre viszi, a hol a kimosott part fala meredeken
áll.

A dolgok így megvilágíttatván, térjünk át a homoki hajózatra, minthogy
úgy is ráérünk.

– Ez ügön szenvedélyes hajózat – szokta felőle vélni Csábrádi
Szilveszter, a ki ért hozzá, mert ezen hajózatban sántult meg, elütvén
egy pénteki napon a gugorarúd – természetesen fölfelé való menésben – a
lábát. Mily hiú az ember a csontjaira s egy rossz darab fa mégis
erősebb. Különben kár pénteken gugorázni, másnap is nap lesz.

Itt ugyanis úgy kell ismét venni a dolgot, hogy a homokból élő magyarok
nem irígy népek, hanem barátságban vannak a szomszéd torontáli ráczokkal
s engedik, hogy a homok azoknak is adjon kenyeret. Ez úgy történik, hogy
az üres hajókat fölfelé a Marosra rácz lovacskák vontatják s a rácz
ovacskáknak ismét rácz emberek a gazdáik. Magyar ember ezt a
foglalkozást nem vállalja.

Hogy miért nem, az szintén a kitudhatatlan ügyek közé tartozik. Talán
azért, mert terhes nagyon, talán pedig azért, hogy a lovát sajnálja,
mert annyi bizonyos, hogy olyan szomorú élete egy lónak sincsen, mint a
hajóhúzó lónak. Lehet különben, hogy a dolgok alapjai mélyebben vannak
elvetve. A különösen kegyelmes József császár úr ugyanis annak idején
nem volt barátja a halálbüntetéseknek, a helyett különböző, dicsően
országolt tartományaiból s egyéb földjeiből ide hordatta mind az
akasztófára való gonosztevőket, hogy itten a különböző hajóknak fölfelé
és lefelé való vontatásával töltsék idejüket, nyakuknál fogva egymáshoz
lánczoltatván. Volt, a ki félesztendeig is kibírta, de leginkább
felköszöntek a szolgálattal. Ha harmincz rabot egymás mellé fogtak, hogy
lehúzzanak egy terhes hajót Szegedtől Titelig, odáig csak a fele jutott,
a többi belepusztult a foglalkozásba. Lehet hát, hogy a magyar azért nem
szereti ezt a mesterséget, mert régente becstelen emberek űzték; de
ugyanebből látható az is, hogy a hajóhúzás a lónak se kellemes. Lábalván
a parti vizet, gödörbe eshet: kitöri a lábát, ott pusztul. Ha pedig nem
pusztul, a nagy iga mellett mégis csak úgy él, mint az angyalok: hol
eszik, hol nem. Inni ugyan ihat eleget, mert annyira a vízben él, hogy
csoda, hogy hallá nem változik.

De van eset rá, hogy a ló sem birja ezt a mulatságot. Azt mondja a régi
vers, hogy Oh, mely keserves egy lónak élete, Húzás és vonásban telik el
élete. A költőnek igaza van. De néha még a ló is kiáll a húzás és
vonásból. Neki is joga van ahhoz, hogy azt mondja, hogy a mi lehetetlen,
az lehetetlen. Elvégre a birka szelid állat, de néha még az is kopog
körmével a fagyon. A ló pedig különb állat, mint a birka. Ezt a
homokhajóvontató ráczok is belátják, ilyenkor nem akasztják a lovakat a
hajóhúzó kötél elébe, hanem azt mondják a hajónak, hogy menjen fölfelé
magától, a hogy tud. Ők maguk meg csak csendesen kázsélnak a parton a
töltésoldalban. A kázsé a rácznál ugyanaz, a mi a magyarnál az aszongya,
a hogy a magyar aszongyázik, akként kázsél a rácz sógor. Alkalmas dolog
ez nagyon tavaszi időben a parton, különösen, ha valami uszadékfából
tüzet rak mellé az ember.

Ilyenkor azt mondja például Baráczius Illés kormányos és bokorgazda:

– Hát gugorázzunk, a jó reggelit neki.

Mert akármi történik, a hajónak fölfelé kell haladnia. Mert az a
homokhajó nemcsak azokat tartja el kenyérrel, a kik belőle élnek, hanem
ha az a hajó, meg a másik, meg a harmadik, negyedik hajó nem hoz
homokot, akkor oda alá a városon megáll a kőmüves, a figuracsináló, a
talicskázó a csikajával, meg a többi: Baráczius Illés tehát az egész
összesség nevében rendeli el a gugorázást.

A mi a gugorázást illeti, az ismét nem tartozik a könnyebb mesterségek
közé. Ez olyan munka, hogy ott két macskával kell dolgozni. Már hogy
vasmacskával. Az egyik macska tartja a hajót. A másikat hosszú kötélre
eresztve, ladikra teszik s eveznek vele fölfelé, a meddig a kötél
engedi. Akkor kivetik a vízbe s ott hagyják. Visszamennek a hajóra,
vivén a vasmacska kötelét magokkal A kötelet felkötik a gugorára, a
végénél fogva.

A gugora vastag farúd, a hajó elején egyenesen áll.

Két luk van rajta keresztben, vagy pedig hat luk. Ezekbe kemény rudat
dugnak. Most fölhúzzák az egyik horgonyt, a melylyel a hajó le volt
macskázva. A hajó így fölszabadul, úszna lefelé.

– No most…

Az emberek mellel neki feszülnek a gugorarudaknak s hajtják, húzzák,
mint a hogy a lőerőre való cséplőgépet hajtották a lovak. Így a kötél
segítségével fölcsavarják magukat is, a hajót is addig a másik
vasmacskáig, a mit a ladikokból kivetettek. Itt megállnak. Most az első
vasmacskát teszik megint ladikba s viszik fölfelé, a meddig a kötél
engedi Ott kivetik a ladikból, visszaereszkednek a hajóhoz s kezdődik az
előbbi munka.

Ennél lassúbb utazás nincsen a világon. S megtörténik, hogy a víz erősen
nekifeszül a hajónak s visszanyomja. Ilyenkor a gugora is visszafelé
kezd forogni, a ki nem ugrik e idején, a rúdjával mellbevágja s a vízbe
veti, vagy pedig a lábát töri, mint ez Csábrádi Szilveszterrel is
történt.

Szóval nehéz a homokból való élet. Súlyos és szomorú. Hideg tavaszokon
esőben járnak, vízben dolgoznak, a hajó gulibájába egymáshoz húzódva
hálnak, de akkor sem mind. A homokhajó nem búzáshajó, hogy úgy volna az
alja megcsinálva, hogy a víz bele ne szivárogjon, hanem abba belefolyik.
Egy embernek a vízlapátolás a kötelessége éjjel is. E szigorúságokra
mondta Tapodi Nagy Pista öreg homokhajóslegény:

– A homokhajózat nehéz dolog, de keveset fizetnek érte.

– Ez csakugyan így van – vélik az emberek elkomorodva.

Tapodi folytatja:

– De nem baj, mert itt az élelöm nem sokba kerül. Nem muszáj szalonnát
vinni a tarisznyába. Olyan munka után nagyon jól esik a száraz könyér
is.

Nono. Hát hiszen. De nem mindig van ez így. A hazajövetel más munka, bár
akkor is kint kell állni minden embernek a kormányoknál, továbbá hosszú
csáklyákkal ajánlatos vigyázni, hogy rendes vizeken tartókodjon a város
felé való mentében a hajó. De hazatérve, a kikötés után mindnyájan
mennek a gazdához, a ki különben is partkocsmáltató, ezt a hivatal így
hozza magával. Együtt megy a hajó népe föl a partra, mert épen ott
kötöttek ki, a hol kellett. Megvannak valamennyien, sem össze nem
vesztek míg oda voltak, se semmi. Mert szabály, hogy a kivel oldottál,
azzal köss. Már hogy a kivel eloldotta odafönt a parttól a hajót,
ugyanazzal kössön is ki, ott, a hol meg kell állni.

A sáros és vizes emberek óvakodnak be a kocsmába, meghúzódván az asztal
körül.

– No, möggyüttetök? – mondja a gazda. Ennyit kérdezhet, mert az övé a
hajó.

– A víz hozott – szólnak a fáradt emberek.

Enni nem esznek, majd otthon esznek. De előbb itt a keresett pénzen
osztozkodni kell. Kiki félliter bort hozat magának, a kormányost kivéve,
a ki csak három deczit hozat, de literes üvegben s még beleereszt egy
egész üveg szódavizet. Ő számol el a gazdával, ő osztja el a pénzt,
kinek mi jár; ilyenkor több bort inni nem ajánlatos: fáradt embernél
nagyon hamar a fejbe szalad. A minthogy igaz. Mert a többi alig ivott
egy-egy pohárral, már hangosan kezd beszélni.

– Ha lármáztok, – szól a kormányos – nem számolok. Ha el nem hallgattok,
ma nincsen pénz. – Igy csönd lesz hamar, mert a pénzt haza kell vinni,
várják.

Újabb csapat vonul be az ajtón, igen csak csöndesen telepedve le más
asztalhoz. Ezek más hajónak, más gazdának az emberei.

– No, hát tik? – kérdezi a korcsmáros.

– Hát münk? – mondja egy, a vállát vonogatva – hát münk…

– Möggyüttetök?

– A víz hozott…

– Hát aztán hogy áll a sorotok?

Hallgatnak kissé. Kis vártatva azt mondja egyik:

– De jó, hogy még nem ég lámpás.

– Minek még égetni? – kérdezi a korcsmáros. – Nem akar itt a padlón
gombostűt keresni senki.

– Nono – feleli amaz. – Hiszen épen azért. Olyan jó sötét, pénzkéréshöz
való idő van…

– Mi az, te? Hát a gazdátok?

– Nincs itthon. Elutazott. Nincsen, a ki fizessön. De nyolczunknál
sincsen több hat krajczárnál… Hát mondom, ha szíves lönne adna kölcsön.

– Mennyi köllene?

Csendesen feleli az ember a sipkából.

– Hát úgy tíz forint elkelne. Vállaljuk közösen az adósságot.

A másik asztalnál osztják a pénzt. Koronák, forintok csörögnek az
asztalon, bor fölött vannak, imitt meg emezek meghúzódva ülnek, mint
árnyak feketélnek az esti szürkeségben.

A korcsmáros hozza a tízforintost. A kezében tartja. Azt mondja:

– Ha mindnyájan vállaljátok az adósságot, nem adom oda. Közös lónak
túrós a háta. Ha egy vállalja odaadom.

– Hát vállalhatom – szól a kormányos és elveszi a pénzt. Azután azt
mondja: – Kisebb pénzbe nem volna, kéröm?

– Nem nagyon. A kicsit elvitték, a nagy mög elfogyott.

No ez már vidámabb beszéd. Ahogy a lámpát meggyújtanák, emezek a
nincsetlenek is hozatnak néhány félliter bort. Elfogyán, a kormányos azt
mondja:

– Hát majd fizetök is – azzal nyújtja vissza a tízforintost a
korcsmárosnak, hogy adjon vissza belőle.

A korcsmáros ránéz. Azt akarja mondani, hogy talán az ördög bújt
belétök, de azután nevetni kezd; az emberek is, az egyik asztalnál úgy,
mint a másiknál, nevetni kezdenek, hogy valóban, milyen furcsaságai
vannak az életnek. Csakugyan. De hát némi derüre joguk van e görnyedt
vállaknak is.



A BUCZKAI SZÜLETÉSE.

A szőlőre, miután megszüretelték, semmiféle gond nincsen, csak épen
télire bundát adnak rá, hogy meg ne fagyjon. A jó homok a bunda,
vesszőit abba lehajtják s betakarják vele, bár ez nem mindenütt szokás.
Azok között is van kuruczabb fajta, a mely szabadon is kibirja a telet,
például a magyarka nevezetű, mely talán éppen keménységénél és
daczosságánál fogva neveztetik ezen a néven s termi, ha jó idő jár rá,
azt a valóságos alföldi bort, a melyből a második pohár a halovány ember
fülét is azonnal pirosra festi. De a többi szelidebbet csak takargatni
kell, a homok rájuk borul szerelmesen és védelmezi testével a hidegtől
az ő gyermekeit, a miket táplál. Ez a száraz, sivár homok. Ha
külön-külön, darabonkint nézed, minden szeme egy apró kis kavics s a
szőlőnek mégis ez a szoptató édes anyja, a kiből táplálkozik. Most, hogy
elsimult alvó gyermeke fölött, még szalmát hordanak a tetejébe s akkor
tavaszig rá semmi gond sincsen.

A hó ráesik s betakarja s jó, ha betakarja, mert nem viszi el akkor a
szél a szalmát. Így minden baj elsimult, a tőkékkel nem kell törődni. Jó
is, hogy pihenni lehet, mert tavaszszal aztán jaj, de sok dolog
következik. Ilyenkor csakugyan jó volna, ha nyolcz keze volna
mindenkinek s nyolcz lába, valamenyi lábának akadna hely, a hová
szaladjon s valamennyi kezébe akadna valami eszköz, a mit valahová vinni
kell. Az első szép nappal jön a nyitás. Az nagy és komoly munka,
többhavas álmából ébreszteni az alvót. Elszedik az ágakról a homokot s a
vesszők fölébredve olykép vágódnak föl egyenesre, a miként a szorgalmas
ember hajnalban kiugrik a takaró alól. Hajnal ez csakugyan, az esztendő
hajnala. A nap a vesszőket barátságosan fogja körül s messzi égi
világából sugarai útján üdvözleteket küld nekik. A ki a vesszőket jól
megnézi, láthatja, hogy ez csakugyan így van, a vesszők mély
hajlongással és tisztelettel fogadják jó öreg barátjuk meleg üzenetét.

Tőle azonnal életre kezdenek kelni, a homok pedig gyöngéden oson a tőke
köré, hogy munkájában támogassa. Igy kezdődik a termésre való ébredés,
melyben minden kiveszi a részét: a homok, az ember, a nap, a szél, a
felhő s ki mindezeket kormányozza, az öreg Uristen. Ha valaki annyira
okos, hogy nem hisz benne, de különben van hozzávaló lelke, s maga is
sajnálja, hogy nem bir benne hinni, menjen el vagy fél esztendőre
szőlőkapásnak, akkor majd csakhamar megismeri jótétlelkét s olykor
szörnyű haragjait. – Jó éles késsel állnak most neki az emberek a
szőlőnek és faragni kezdik. A tőke ezért nem szól semmit, mert tudja,
hogy a javát akarják. Metszeni kezdik a vesszőit különféle módokon; mert
van már annyi módja, hogy ember legyen, a ki a sok mindenféle ajánlás
között el tud igazodni. A könyv ezt ajánlja, az ujság amazt, a
szomszédnak emigy volt hasznos, míg a másik szomszéd avval nyert, hogy a
réginél maradt – úgy látszik, ez is ama tudományok közé tartozik, melyre
azt mondja a nép; nincs ebben okos ember. Azonban mindegy, valahogy csak
meg kell azt metszeni. Azután szalmamadzaggal, zsineggel, fakalapácscsal
dolgoznak, kötvén karóhoz, a melyik arra való.

Április végére, május elejére bujkálni kezd a levél, a szép, finom, apró
zöld levelecskék s abból az enyhhelyből, a mit a levelek nyujtanak,
duródik elő ilyenkorra egy kis semmiforma, a mit még semminek sem
hívnak, a mi olyan, mintha valami rossz szőröshernyó volna; a fürt, a mi
majd őszre leszedetik. Micsoda kis gyenge semmiség! A szél egy kicsit
erősebben ha megfujja, ha jól oldalba tudja kapni, leesik és oda van
benne egy fej szőlő. Egy jó fej szőlő, a mely az őszre megérne egy
hatost, vagy pedig telne belőle félliter bor, egy szempillantás alatt
lent hever a homokban, semmivé válva. És sűrűn fekszenek le az ilyen kis
megsemmisülések és ez nagy szomorúság… A szél nagyon nagy úr ebben a
tájban, továbbá az eső. És jönnek ám egyre-másra napnyugat felől a
csunya nagy fekete felhők s a névtelen, remegő aggodalom rögtőn beleáll
az emberek szívébe. A mi üzőbe vette Káint, a mi mellbevágta Jákobot, a
mi a földre borította Mózest, messzünnen hangosan kezd beszélni az
isten. Az isten haragja a legelső sorban a fölülvalókat találja. Alul
még mi sem érzik, mikor a jegenyék már hajtogatják büszke sudar
derekaikat hatalma előtt, a förgeteget előző szélvész haladását rajtuk
az egész tájon át szemmel lehet tartani.

A föllegek rendkívül szomorú árnyat vetnek haladtukban a földre.
Rémületes ez, minden elhallgat láttára, még a két napos kis csirke is
elfelejt csipogni, csak az anyjuk mer beszélni nekik; az anyaszeretet
alighanem erősebb minden hatalomnál. És jön a felhő, sok felhő, jaj, de
nagyon sebesen. A szél már lent zúg, az eperfákról százával sodródik le
a jövendő gyümölcs s mindenek gondolata most az: van e a felhőben jég,
vagy nincs? Ilyenkor az ország patronájához, Máriához szokás folyamodni,
a mécsest, mit szombaton tiszteletére égetnek, sebtiben meggyujtják s
gyertyát égetnek azon Mária-kép előtt is, a mely az ágy fölött lóg. Igy
hívják védelmül, segedelmül őt, kinek fehérségét a zsoltár
elefántcsontból való toronyhoz hasonlítja. Segít is, eddig legalább
segített, bár azt senki sem tudja megmondani, mit hoz a holnap.

Munkát hoz, az bizonyos. Ime, most meg már fiatal leányok kezdenek
mászkálni a fákra, férget pusztítani. A hogy ez meg van, elő a nagy
vörösréz bádogokkal, a miket katonabornyú gyanánt a hátukon viselnek az
emberek. Azután nagy vegyészkedések a gáliczkővel s következik a
penészgombával való háború, a locsolás. Furfangos mesterség, még ma is
van, a ki nem hisz benne, komédiának tartja s azt mondja, majd terem a
szőlő a nélkül is, ha akar.

De nem akar s ezért csak locsolni kell s jó lesz már a husvéti
locsolásokat beszüntetni; kár a fölösleges munkáért, inkább a locsoló
szándékúak így szőlőt locsolnának. A leány a nélkül is megmarad, ha nem
locsolják husvétkor, míg a szőlő nem marad meg. Buzával dolgozó gazda
ilyentájban még alig tudja, mi a munka, hacsak dús földeken aczatolása
nincs, emitt meg a hogy a locsolással valahogy elkészültek, már meg az
újítás következik a kapákkal. Nincsen az a nikkel íróasztali
encsembencs, a mely fényesebb és ragyogósabb volna, mint ilyenkor a
kapa. Mint akármi más életben, a rosszaság itt is magától nő. Senkisem
veti a giz-gazt, mégis szörnyű sok terem belőle. Az aczat gyökere megéri
az egy méteres hosszúságot s akárhol vágja ketté a kapa, újból kihajt. A
kulturnövény és a vadnövény között az a különbség lehet, a mi a
czivilizált ember s a vadember között. A kulturnövényt bármi kis baj
éri, mindjárt elpusztul. Sértsd meg ültetéskor egy kicsit a gyökerét,
már beteg s ha gyorsan nem jut hozzáértő orvoshoz, el is hal. A parajt,
a vadzabot s a többi füvet, mi gizgaz néven ösmeretes, tövestől
kiméletlenül tépi ki a kapa s mérgesen odacsapván a földhöz, holtan
teríti le – s harmadnap látod, hogy azon a helyen, a hová csapták,
gyökereivel a homokba kapaszkodott, fölállt, föléledt s jobban nő, mint
azelőtt. Elszívják a föld erejét, fölisszák a harmatot és elfogják a nap
melegét a szegény kulturnövény elől, míg az aczat, ha szerét ejtheti,
hosszú gyökerével a föld alatt a tőkéhez kúszik s magából abból jön elő,
hogy minél kevesebbet lehessen neki a nehezebb szerszámmal ártani.

Akármennyire tele van is manapság betegséggel, de azért becsületes
növény a szőlő. Hogy így növekedőhelyét jól megfésülték és ünnepi ruhába
öltöztették, ezt azzal hálálja, hogy meghagyott vesszői a magasba
nyúlnak. Most segedelmére leányok és a sás jönnek. A leányok a sással
vesszőit egymáshoz vagy a karóhoz kötözik, hajladozva mellettük
napestig. Ez nagyon jó derékfájásról való munka s bevégeztével azt
lehetne hinni, hogy pihenhetünk. Azonban ezt rosszul tetszik hinni, mert
ezenközben már ismét annyira szaporodott a penészgomba, hogy ujból csak
elő a rézbornyukkal és szurd, vágd, lődd a gáliczkővel a gombát. A gomba
a merész támadásra megretirál, hátrahagyván számos halottait.

De most talán már csak pihenni lehet… Dehogy lehet. A pálma nem oly
kényes jószág, mint a szőlő (az igaz, hogy nem is ad semmit). Már kezdik
mutogatni a tőkék, hogy mit adnak őszre, ha jól bánnak velük s mentik
ellenségeiktől. Az ellenség már megint az aczat, a paréj, a százféle
vadvirág, melyek ismét ott termettek körülötte, de jön ellenük ujból a
kapa, a melynek munkáját ezuttal érés alá való kapálásnak nevezik. A
kapa évente kétszer végzi a tisztogatási munkát, de van hely, a hol
harmadszor is megadják a tőkének, mondván: ne panaszkodj. S hogy
tökéletesen ne panaszkodhasson, a kapát a kézből letévén, megint a
rézbornyut veszik hátukra az emberek és locsolkodnak. De már az ilyenkor
nehezen megy, a szőlő magas, a levelek megnőttek, minden tőke körül
kétszer kell elhaladni s megfüröszteni jól a lében.

Idáig eljutván, itt van már augusztus vége és a szeptember eleje
közeledik. No végre valahára vége a munkának, a mi a nevelést illeti.
Csak itt-ott járnak a tőkék között, felkötözni a Kánaánbelihez
hasonlókat (ha van), hogy le ne szakadjanak és ritkítják a leveleket ama
fürtök körül, melyek a nap elől elbujva vannak. Szóval már csak apróbb
gondoskodások vannak, de jön utána a nagy, az őrizet. A nevelés
körülbelül befejeződött, már csak őrizni kell mindentől, hogy meg ne
rontassék. Elsősorban nagy aggodalmak az égiek irányában. Hogy jaj, ha
eddig nem bántottátok, most ne bántsátok, mikor már minden munkáját
megadtuk, dolgot és pénzt beléje vetettünk s im termésre készülne
vergődni. A mécses e tájban sűrűn meggyújtatik; minden erősebb felhő
félelemre ad okot. Nap kellene mindig. Nem a tökéletes ugyan mert az
ilyen homoki tőke akkor adná a legigazibb bort, ha olyan melegben élne,
hogy minden más mellette belepusztúl – de hát ilyen kivánságai senkinek
sincsenek. Csak épen annyi, a mennyi elég, hogy mindenki boldogulhasson:
annyi kellene.

Továbbá akármilyen hűvös is éjjel az idő, az udvaron hál a gazda s
töltött puskája ott fekszik mellette a szűrön. Ez aztán a nagy őrizet. A
kutyák mindenütt kötve tartandók, a melyik a szőlőbe jár, lelövetik s
elássák a homokba. Hasonló sors éri a csirkét s tyukot is. Azt sem
szabad ez időben elereszteni, mert nyoma vesz. Embertől is óvni kell a
vagyont, mert mindig vannak, a kik a másét kivánják. Ez alapon történnek
emberi sörétezések. A nyul bár a lakottabb tájakon egész nyáron át nem
mutatkozik, szőlőérésre csak odakerül s az egycsövű, drótos elültöltő
puskákból halálát nyeri. A seregélymadár ellen szörnyű nagy kereplőkkel
történik a harcz, mert fán levő madárra söréttel puskázni bajos. A sörét
inkább a fát és a gyümölcsöt találja, mint a madarat s így kárt okoz.
Mert itt fával keverik a szőlőt. (Van ugyan arra valami könyvbeli
igazság, hogy vagy gyümölcskertész legyen valaki vagy szőlősgazda, de
bizony ezt a tudósok a kisgazdának hiába beszélik. Mert igaz ugyan, ha
az a szőlő, a mely a fa alatt van, nem terem, de terem a fa s ha jól
terem, terem annyit, mint az a szőlő teremne, a mely alatta él. A szőlő
csak az esztendő végén ad az egész év munkájáért pénzt és kevés kisgazda
van akkora lélegzetű, hogy ezt kivárni birná. A fa pedig már kora
nyártól kezdve kezdi neki adni a hasznot, a melyből élhet, adózhat,
vehet, a mi kell s fizeti a napszámost. Igy hát ők csak ebben a
számításban maradnak.)

A mi pedig a szőlőt illeti, idővel eljön a szüret is. Az nagy sürgés és
forgások között van; miután egész esztendőn át a tőkét ajnározták és
tisztogatták, most a pinczét s a hordókat kell öltöztetni, hogy illő
módon fogadja mindkettő magába a fiatal vendéget, a mustot. Az egész
éven át szeretettel őrzött tőkéket megtépdesik, szülött kisdedei, a nagy
fürtök a kádba kerülnek s végül a hordókba mennek lakni. Ott pihennek,
ujulnak és tisztulnak. A pincze ünnepies csöndben van, zárt állapotban,
a mustnak borrá érését csak a pinczebeli apró békák figyelik meg s mikor
kezd a hordók lyukain kifelé tolakodni a forró bortaraj, ők azok a
legelső eleven lények, a kiket a bor tönkretesz. Mikor mustforrás után a
pincze legelsőbb kinyílik, a kis békákat mind megölte a borerő – mint
nevezik. Szépen hátukra fekszenek s úgy halnak el. Egész éven át azon
dolgoztak, hogy a pinczében minden legyet, pókot bogarat elpusztítsanak
s a hogy az új vendég a pinczébe költözik, alig hogy megmelegedett, őket
gyilkolja első gyanánt. Ez a háladatosság.

A bor aztán megvan a pinczében. Úgy van, a hogy van. S már a hó leesett,
mikor egyszer halad a tanya felé a szerfölött nagy csizmákban a sógor.

– Jó napot, sógor! – mondja.

– Aggyon Isten, sógor.

– No. Hát hogy van kend sógor? – kérdezi.

– Hát ehun-e, sógor, – feleli a sógor.

– Hát a pincze, sógor? – adja föl ismét a kérdést.

– Nono. Majd szivok egy lopóval – felel a gazda.

Csakugyan szív is, üvegbe eresztvén. Poharat hoz elő, önt bele s nyújtja
a sógornak. A sógor beleszürcsöl s összehúzza mind a két szemöldökét.
Azután hörpint s megpihen. Végezetül elnyeli mind. A gazdának kissé
mosolyog az ajka és tágra nyíltak a szemei, a mint várja, hogy mit szól
az egész esztendei munka eredményéhez a sógor.

A sógor tünődve áll. A szürcsöléstől az orrában maradt a bor szaga, a
hörpintés a szájában hagyta az izét, míg a nyelés alkalmából komolyan
önmagába tekint, vizsgálván amaz érzelmeket, miket gégéjében a bor
fakaszt, míg a küldött helyig lehalad. Ez megtörténvén, ítéletét rövid
szavakba fogalmazza:

– Aggyék kend még egy pohárral…



A BAKANCSTALP.

Szükséges, hogy szabályok legyenek. Azok nélkül nem kerek a világ. Csak
lélegzeni szabad szabály nélkül. Más minden egyéb ténykedés szabálylyal
van körítve, mint a marhahús a korcsmában. A szabályzat tehát azt mondja
a kaszárnyában, hogy esti kilencz órakor feküdjön le mindenki, a jó
reggelét a szokásának. Kivétel a szobában a szakaszvezető. E férfiu
tizenegy óráig fennmaradhat, ha akar. Olykor, ha nem akar fennmaradni,
akkor is fennmarad, részben a jog csorbítatlan megőrzése és gyakorlatban
tartása, részben pedig a tekintély emelése czéljából. Az ő ágyának külön
függönyei vannak, azokkal elzárja magát a szoba egyéb külvilágától. A
lámpa kilencz óráig a szoba közepén lóg egy madzagon. A madzag úgy van
megszerkesztve, hogy azzal föl is lehet húzni, le is lehet ereszteni a
lámpát. Kilencz órakor tehát a szakaszvezető beviszi a sarokból a saját,
firhanggal elkerített lakosztályába a köpőládát s a kis asztalra
helyezi. Ez a köpőláda helyet foglalhat minden művelt család asztalán,
mert úgy sem szabad beleköpni, mert mit szólna akkor a kapitány úr.
Azután a madzagon leereszti a lámpát, mindenkit fekvésre rendelvén, mert
sipit már az az ember, a kinek a lábára hágtak. Általános nézet és
elterjedt hiedelem ugyanis, hogy az őrség trombitása esti kilencz órakor
nem azért dudál, mert ez így van benne a szabályban, hanem mert ilyenkor
valaki rendszerint a lábára szokott hágni. Kínjában dudál, fene a fülit.

A nép tehát ezen alkalommal lefekszik, a szakaszvezető pedig a lámpát
lakosztályába vivén, a köpőládába helyezi, hogy fel ne düljön. Ott igen
alkalmatos helye van neki. Úgy világít, hogy nincs az a csillag.

Kevéssel azután, hogy a szoba ura és parancsnoka a lámpával összes
termeibe vonult, a szobában némi halk serczentések hallhatók. Gyufák
hangja ez, a melyeknek a fején végighúzták a gyufásskatulya oldalát,
természetes következményeként állván elő ezáltal az, hogy a gyufák
meggyulladtak s különböző pipák és papirszivarok meggyujtására
szolgáltak. Az emberek dohányfüstöt szívnak magukba az ágyakban s közben
mesélnek arról, hogy abban a régi háborúban, a miről az önkéntes úr is
beszélt, a Torója ostrománál mégis csak a legkülönb vitéz volt az
infanteriszt Ág Illés. (Már hogy az a bizonyos Achilles nevezetű ember.)
A ki mesél, néha azt szokta mondani:

– Csont!

A mire a többiek azt mondják:

– Hús!

Ez a próbája annak, hogy éberen van-e a társaság. Ha a csontra kevesen
adják rá a húst, ez nyilvánvaló jele annak, hogy a társaság tagjai
beleuntak az irodalmi előadásba és szunynyadni kívánnak. Az előadó
ilyenkor szintén rácsukja a pipára a kupakot s egy barátságos «Ménkü
üssön a fületökbe» – kívánság után szintén elszunynyad.

Ez az az idő, a midőn infanteriszt Johann Nagy No. III. ágyában lefejti
magáról a takarót s a félsötét szobában botorkálni kezd. Ha volna ember,
a ki Johann Nagy No. III. utját megfigyelhetné, láthatná, hogy e harczos
a szoba sarka felé halad. A szoba sarkában van a suszteráj. Infanteriszt
Mikhael Kerekes recte Balla a szétmenésnek induló kölökcsizmákat ott
szokta ismét tartósságra egybeszerkeszteni. Van ott ahhoz való rendes
asztal, kis szék, kalapács, talpszög, talpbőr, mustafa, lábszíjj. Johann
Nagy óvatosan arra halad. Nem vesszi észre, hogy miként a sötét gond,
nyomul utána mezítláb a szakaszvezető, s épen akkor ragadja vállon,
mikor Johann Nagy III. a suszterájasztalon kotorász.

– Hát te vagy a lopó?

E dolog megértéséhez tudni kell, hogy a mult héten a suszterájasztalról
elveszett a szurok, a mivel a czérnát szurkolják, elveszett harmincz pár
bakancsszög, egy sarokpatkó és egy füzet bakancszsinór. Johann Nagy No.
III. halálra váltan jelenti:

– Fürer úr, fürer úr… én nem vagyok lopó…

– Hát mit akartál itt, te… te rabló… te, te tüzoltó?

Ez utóbbi kifejezés a köbre emelt sértést jelképezi. Johann Nagy No.
III. amugy is ijedt legény szegény, regruta katona, még három hónapos
sincs – most még jobban megrémül, hallván, hogy a komendáns úrnak ilyen
nagyfoku haragja száll a fejére.

– Én, én – dadogja – csak a bakancsomat akartam reparálni.

– A bakancsodat? Éjjel? Hazudsz te! Hiszen nem értesz te ahhoz. Hát
miért nem adtad oda a bakancsodat a suszter apádnak még az este, hogy
megreperálta volna?

– Jaj, – nyöszörgi Johann Nagy – nem tudja azt a suszter apám
mögcsinálni.

– Hát mi baja?

– A talpa el van kopva.

– Hát aztán talpat akartál lopni? Hisz itt nincs is talp. Azt úgy köll a
kapitány úrtól raporton kérni.

– Jaj, jaj, fürer úr, csak egy kis bürdarabot akartam keresni, hogy
hátha rá tudom a bakancsszöggel szögezni épen ott, a hol lukas.

A szakaszvezetőnek nem hiába van beírva a titkos conduit-lisztájába,
hogy «orientiert sich ser gut», de hamar be is látja, hogy nem tolvaj
ez, hanem csak ijedt ujoncz.

– Hát miért nem jelentötted neköm, hogy lukas a bakancsod? Azt hitted,
hogy leharapom az orrodat?

– Nem, nem, – dadogja Johann Nagy – maga elibe oda merök én állni…
Hanem…

– Mi az a hanem?

– Hanem akkor a kapitány úr elé visz.

– Hát az sem harapja le az orrodat, te csacsi.

– Tudom, – hadarja össze-vissza Johann Nagy – de nem tudom. Nem tudom
kimondani, hogy hogy köll kérni a bakancstalpat…

– Mert szamár, pusztai ökör vagy, – véli szeliden a szakaszvezető. –
Eredj, feküdj le, majd holnap mögtanitalak rá.

Johann Nagy visszabuvik az ágyba s azon gondolkodik, hogy most már a
fürer szemében ő mindig csak pusztai ökör marad. Igaz ugyan, hogy otthon
ilyen rendes vasalt ágyban nem feküdt, mert a birka után járó ember
volt, az is igaz, hogy otthon hétszámra sem evett húst, itt meg
mindennap adnak, de azért inkább őrizné ő ma is a birkát, mint a hazát.
A szobaparancsnok pedig saját külön termeibe vonul, mormogva valamit
Johann Nagy III. égbekiáltó butaságáról. A fürer úr sem volt ugyan oly
kiváló tudós mindig, mint most, de emberek szokása, hogy magasabb
rangokba jutva, elfelejtik az alacsony sorsot, amelyből emelkedtek.
Hiszen még e tudományossal is megesik, hogy vasárnap reggel a szombat
esti föltisztálkodásról a Füsse gewaschen, Wäsche gewechselt helyett azt
jelenti a raporton a kapitánynak, hogy a fehérneműk kimosattak és a
lábak fölcseréltettek. A kapitány úr Wolhinyaczkynak ugyanis mindent
vadkácsanyelven kell jelenteni, ő a legramához való szigorú ragaszkodást
elsőrendű katonai erénynek tartja s ez okból olykor czentiméterrel
megméri a legénység haját, hogy nem nőtte-e túl az előírt mértéket. A
haj maximális mekkoraságának méreteiről szóló legramát a hadur
aláírásával ellátottan adták ki s a méreteket túlnövő haj az
engedetlenség és a függelemsértés súlyos bűneibe esne, a mitől Isten
óvjon minden embert és minden hajat.

De ezen most már segíteni nem lehet. A fürer másnap délelőtt, a hogy a
gyakorlatról hazaértek, Johann Nagyot tanítani kezdi:

– Hát: her hapman.

– Her hakman, – mondja a János.

No úgyis jó.

– Pite.

– Pite.

– Gehórzám.

– Gehozzám.

Hát ez sem baj.

– Ej csuzóll.

– Ej csuzóll.

Ej, de hiszen ez nagyon jól van. No most az egészet együtt. Johann
mondja:

– Her hakman pitige meldige hozzám csuzóll.

– A meldigét hagyd ki.

– A meldigét hagyd ki.

– Nem azt mondom, te erdőbül szalajtott vadállat, hanem ne mond azt,
hogy meldige.

Johann Nagy elmondja meldige nélkül a tudományt. No jó. Most már
megnyugodva ebédelnek, a Johann mégsem olyan nagy csacsi, mint a
milyennek látszik.

Estére kelve, a napos káplárnak bejelentik, hogy megy is a legény holnap
raportra, talpat kérni. Johann Nagy III. hihetetlen izgalomban éli át az
éjszakát, folyton mondogatja magában az ágyon: pitike, meldige, csuzóll
hozzám. Végül azzal a sóhajtással, hogy: szögény édösanyám, ha tudnád,
hogy mire neveltél – szeliden elalszik. Álmában bornyus angyalok
tánczolnak egy repülő csuzóll körül.

Felvirrad végre a dicső nap hajnala. Wolhinyaczky pontos és szigorú
katona, egy nap sem mulasztja el a reggeli kihallgatást. Kérését és
panaszát mindenki előadhatja. Ugyanitt a napos káplár jelenti, hogy
délben leteszi a napot. Egy másik káplár jelenti, hogy délben átveszi a
napot. Ugyanekkor jelenthetők a bezóndere fórfallenhájtok, a mik esetleg
az éj folyamán előfordultak, hogy például a negyedik czukkból, a hol sok
a patkány, már megint elveszett a macska.

A szakaszokba bekiáltja a napos:

– Rapportra, kihallgatni!

Mindenki megy a folyosóra, a kinek ott dolga van. Az őrmester
összeállítja az embereket. Annak külön sora van és mindenek rang szerint
következnek, akár az audenczián. Előbb jönnek a szolgálati férfiak.
Azután Georg Demeter a két bizalmi emberével. Georg Demeter már többször
szökött, még többször lopott, ennélfogva György úr mellé még két úr
adományoztatott, a kik minden lépését figyelemmel kisérik. Minden nap
más két úr részesül a társaságból e kitüntetésben s Georg Demeter
átvételét naponta a raporton nyugtázzák. Azután jön, a ki jelenti, hogy
a büntetését kitöltötte. Azután, a ki jelenti, hogy új nadrágot kapott,
de vágja a szíjj a csontját. Még azután jön Johann Nagy III., hogy
pitikézzen a csuzóléért. Nem csoda, hogy mire a kapitány eljut hozzá,
Johann Nagy már alig bírja a haptákot a szörnyű félelemben s a térdei
olyankép inognak, mint harmatos hajnalon az ökörfarkkóró.

A kapitány megáll előtte és szokása szerint ő üdvözli előbb a katonáját,
sarkantyuit összecsapván. De most már Johannon a sor. Előbb szalutálni
kell. Azután bele kell kezdeni a tudomány felmondásába. Bele is kezdene,
de belezavarodik.

– Her infanteriszt Johann Nagy dráj… pitike, meldige… tif ablekomen
hakman… her csuzóll pitike meldige…

A raport népe, hapták lévén, szigorúan áll, mintha nem is hallaná Johann
Nagy őrült hadarását. Ellenben Wolhinyaczky elszomorodva nézi a legényt.
Megállapítja felőle, hogy amúgy, testileg, ebből idővel egészen rendes
katona lesz, de a német kultura nem fog rajta.

– Na, – mondja elkeseredve – én mil sok iszkoláztatás megtétetem a téli
hónapokba bele és mégis vagyok az a szamár!

A raport állja tovább a haptákot. Csak a sor legvégéről hallatszik:

– Buff… buff… mint mikor valaki türtőzteti a nevetést, de csak kitör
belőle. A kapitány ezen, raportoknál teljesen szokatlan zajra odatekint.
Hát ott áll az Einjährig-Freiwilliger Medicziner Ladislaus Koltóssy von
Tenke et Érmihályfalva. Közkincstári nyelven: önkéntes dögész. Azért áll
a raportra, hogy három napi szabadságot kérjen, mert meghalt megint a
nagynénje. Havonta szokott náluk meghalni egy. Wolhinyaczky a szokása
ellenére megszakítja a sort, odamegy elébe s németül kérdezi:

– Mit csinál? Mi dolog ez? Valami baja van?

Einjährig-Freiwilliger Medicziner Ladislaus Koltóssy von Tenke et
Érmihályfalva a nevetési belső görcs izgalmaitól egész testében reszket,
a képe megpirosodik, mintha a guta kerülgetné s azt mondja:

– Buff, buff, buff… brühühühü…

– Érthetetlen viselkedés intelligens ember részéről, – mondja
Wolhinyaczky. – Tudom jól az iskolából, gyermekkoromból, hogy vannak
önkéntelen nevetési görcsök. De hát mondja meg, mi az? Mit talál annyira
komikusnak?

A mediciner érzi, hogy az «öreg»-nek igaza van. De azt a «vagyok az a
szamár»-t nem lehet neki megmondani. Inkább azt mondja megint a feszes
állásban:

– Buff… buff… buff…

– Ej, – mondja mérgesen a kapitány – önnel, úgy látszik, másként kell
beszélni. Őrmester! Hatnapi egygyes!

… A raport egyéb része csendben és rendben folyik le, mint illik, csak
Ladislaus Koltóssy intéztetett el és Johann Nagy csuzóllja maradt
elintézetlenül. Délben a hosszúnevű önkéntes dögész kap őrmester úr
Császár Bába Andrástól egy csinos czédulát, a melyre rá van írva, hogy
melyik nap jár vas, melyik nap bőjt s azután a vasakat fölfogván, a
napos káplár kiséretében hat napi üdülésre távozik.

Ilyenkor végig kell a kaszárnya hosszú udvarán menni. A ki viszi a
vasat, attól megszokás kérdezni:

– Talán kend se akarta möginni ma röggel a fekete kávét?

Az önkéntes dögész is találkozik az úton egy ismerős kadéttal, a ki
kérdezi:

– Hát magát mi érte?

– Hát – mondja a medicziner – beütött a nemzeti vívmány. Az öreg ma
kezdett el először magyar nyelven beszélni: hát mingyárt kijárt érte
hatnapi egygyes…

*

Johann Nagy III. a raport után a szakaszvezető úrtól három csárdást
kapott, a mit kellemetlenül vett tudomásul. Szerencsére a csárdások
fogadása közben az orravére is eleredt, a mi a suszterapánk lelkében
sajnálkozást keltett. Ennélfogva a «fogott» talpbőrökből egy darabot
titokban rászerkesztett a bakancsára a suszterapánk, bizonyos nevezetű
Franz Kerekes recte Hódi No. II.

A dolgok így mindenek megelégedésére elintéztettek.



KOLÓNIA-ÉLET.

A hó már egy hete esett, igen csunya világ volt kint, a barákban azonban
boldogok voltunk, mert ezen a napon ép pénzfizetés történt. Minden
katona megkapta a maga egy forint nyolcz krajczárját, azonfelül a
postapatrol díjai is kidukáltak ezen a napon: tizennyolcz krajczár aki
Bisztriczáig; harminczhat krajczár annak, aki Savin Lakat tetőig járta a
havat. Egy egész csomó arany volt a barákban, némelyek készülődtek, hogy
a Csarsiába mennek elváltani, hogy azután osztozzanak. Találgatták, hogy
mit fog érte adni a török, mert az ázsiója minden nap változott. Volt
aki már hozott egy kulacs olcsó pálinkát s kinálta a bevetődő török
katonákat, akik bámulva nézték a fehér fenyőfaasztalokon a drága szép
pénzek heverését. Nekik ilyesmivel nem kedveskedik a szultán, még a
nevenapján is csak egy-egy ezüstpénzt adat, bár hiszen ők is igen
messzünnen valók, még messzebbről, mint a magyarok. Egész az Ázsiából, a
czédrusok alól, a Kaukáz lábai mellől s némely része, a fekete, még
távolabb hazából. No, nem sok gondja van rájuk a szultánnak, gondolták,
de nem mondták sohasem s viselték békén tovább a rozsdás puskát, ki
kóczmadzagon, ki szíjjon, ki anélkül, mert hiszen nem a madzag határoz,
hanem a puska.

Pénz volt eszerint s ez mindig kellemes, bár itt lent nem nagyon
lehetett rajta mit venni. Ennivalóra nem kellett, mert az volt elég, az
albán csárdás bora fekete volt, mint az éjszaka s keserű, mint ez az
egész Novi-bazár, ellenben nagyon szép faggyúszaga volt neki, mert
kecskebőrben tartották. Az se kellett hát. A legények vettek egy
lóhátfát két hatosért, amit úgy ingyen hordtak le a Vakuf erdeiből a
törökök, azzal fűtöttek keményen s ki-ki gondolkozva ült a padokon. Sok
ideje volt még némelyiknek s azon gondolkozhatott, hogy mikor telik le.

A nyolczvanhatosok voltak a legvígabban, mert már nyolczvannyolczban
járt az idő s tudták, hogy ők azonnal hazamennek, mihelyt a hatos szám
megfordul és kilenczest mutat. A többieknek több idejük volt,
némelyiknek oly sok, hogy tizenhat manipuláns nem birná kiszámolni:
mennyi. Ezek még csöndesebbek voltak, olykor sóhajtott egyik-másik, mely
után még jobban hallgattak.

– De jó volna – vélte egy legény – ha így, ahogy vagyunk, ránk szakadna
a Rajnovics.

Jó nagy hegy volt ez a Rajnovics.

Többen hozzászóltak a dologhoz. Némelyik nem kivánta, volt olyan, a ki
nem bánta volna, de ha már szakad, úgy szakadjon, hogy egyszerre vége
legyen mindennek…

– Nem ér ez a beszéd semmit – mondta egy másik – csak mindhiába
szakgatjuk egymás szívét. Jobb lesz, ha átmegyünk a Csarsiába a fekete
csirkékhez.

Az indítványt elfogadták. A csirkék ugyanis nem voltak csirkék, de
feketék voltak az istenadták, egyébként csehek vagy németek, vagy
morvák, vagy az ördög tudja jobban, hogy mik voltak. Annyi bizonyos,
hogy onnan felülről kerültek le, mint fényes csillagai az első
bosznia-herczegovinai női zenekari társaságnak, a kiváló muzsikáló elit
csoportnak, mely szerencsére nagy dobbal és czintányérral működött s a
nagy dobtól és czintányértól nem lehetett hallani, hogy mit zenéznek a
kisasszonyok. Hat kisasszony volt ott, meg egy gyerekleány, a ki e
bűnfelhőben, mely orozva és váratlanul csapott le a katonakolóniákra,
olyan volt, mint a cseppentett tiszta harmat a bürökvirág mérges
kelyhén. Azután ott volt a főnök úr, a direktor ur, a Herr von Srausz, a
ki fezben járt s piros öv volt a derekára kötve, mintha most jönne
egyenesen Szudánból.

Sok ilyen csudálatos existenczia él a katonákból az okkupált részen. A
koloniás katona rendszerint pénzes katona, nem azért, mintha valami
nagyon sok pénzt kapna, hanem mert amit kap, nem tudja elkölteni. A
konzulátusok oltalma alatt aztán jöttek az énekesek, vagy
akrobata-társaság, vagy ledér leánytruppok, a kiket már mindenünnen
kitiltottak, hát végül megérkeztek Novibazárba. Azután órakereskedések
ügynökei s ez hasznos dolog is, mert legalább egy órát visz haza
szolgálatából a legény. Vándor fotografusok is belőlük élnek, mert
ilyesmire is telik pénz. Ott ugyan nem vásárol a garasain senki
extrasapkát vagy eféle dolgot, mert nincs a kinek a kedvéért tenné.

Így hát a csarsiába mennek a fekete csirkékhez. Van ott már sok vendég,
mivel a muzsikálás és éneklés délután kezdődik.

A korcsmáros rendszerint szerb ember, ezúttal azonban egy morva, a ki a
szolgálati idejének letelése után ott maradt s el is gazdagodott.
Egyébként egész rendes helyiség az asztalokkal és székekkel. A szék
ugyanis nem valami gyakori dolog ott, inkább csak kőből rakott padok
vannak a fal mellett, a mit együgyű túlzással kerevetnek nevez a török.
Ülnek már az asztalok körül. Szerb kereskedők, a kik az európai
viseletből már átvették a felét, de még sárga papucsot viselnek s
tökéletes bolondságnak tartják a mellény begombolását. Továbbá néhány
világiasabb gondolkozású török, már csak annyiban török, hogy mohamedán,
de amúgy szerb a neve, szerb a beszéde s egész töröksége abban van, hogy
az igent mikor inti, nemet int, a nemet mikor mondja, igent int; mikor
küld valakit, a kezével úgy tesz, mintha hívná, ha hív valakit, a
kezével úgy tesz, mintha küldené. De erre büszkék nagyon s minden évben
elindul e csúf hegyek közül néhány száz Mekkába s az út alatt el is
pusztul fele az értetleneknek.

Jönnek egyre-másra a katonák, szalutálva a főőrségnek, mert az éppen
szemközt van ezen az egyetlen utcáján Priepoljénak, a hova a mi katonánk
betehette abban az időben a lábát. Ma is aligha van különben, mert ez
török föld s csak arra van engedelme a királynak, hogy az útszéleken
táborokat tarthasson. Jönnek a train-katonák, kik folyton azt zengik a
nehéz sarkantyús csizmákban, hogy nincs még veszve Lengyelország (poki
mi zsijeme…) és hogy ugyan ki lophatta el a héten a raktárból az új
nyeregbőrt. Jött a pék, a kolónia egyetlen pékje, ki is nem kenyeret
sütött, hanem a vámnál lefoglalt británikákat árulta garasért a
bakáknak; jött a postaőrmester, a kinek oly fehér parolija volt, hogy
fekete posztót kellett tenni a csillagok alá, hogy a fehér posztón a
fehér csillagok látszhassanak; jött a katonalevélhordó, a
katonakéményseprő, jött az egészségügyi altiszt a káposztáskéssel, a ki
vagy okarinán játszott – vagy pedig megborotválta az embert öt
krajczárért; jött bascsausz Ibrahim, a hídőrség parancsnoka török
részről, a ki már hét éve szolgált s még mindig nem tudta, hogy mikor
megy haza Anatoliába s a kit a bimbasi örökké valami kaszárnyafogságra
vetett s ennélfogva sohasem volt a kaszárnyában; jött a pikszmahher a
nagy veres orrával, a mely éjszaka, ha megnyomták, állítólag világított,
– szóval jött mindenki, a kinek jönnie kellett és örömre gerjedt a Herr
director von Strausz, hogy ily módon fölkarolják a művészetet.

A banda szólni kezdett és a nagy dob buffogott s az ódon hölgyek kaczér
pillantásokat vetettek szerteszét. Mindjobban jött a katona s különféle
italokat rendeltek, ki-ki pénze és szokása szerint. A szerbek olyan
pálinkát ittak, a melyik égett a pohárban s ezt valami igen jeles
virtusnak tartották, mert büszkék is voltak reá nagyon, mások ellenben
limonádét ittak, mely soha czitromot nem látott, ismét mások albán bort,
mások magyar bort, mely utóbbi nem volt ugyan jó ott, de drága volt s ez
okból sokan kedvelték… A banda szólt. Az volt akkor a nóta, hogy: «Túri
vásár sátor nélkül, mit ér a lány turnür nélkül» – ezt gyönyörű szépen
verték ki a nagy dobon, a mely mellett a többi hangszerből mi sem
hallatszott. Mikor szünet volt, szét ültek a Herr von Strausz asztalától
a lányok s mindenik keresett pártfogót. Talált is. Sűrű szivarköd és
hangos lárma volt a hosszú szobában.

Volt ott egy sáppadt legény, regruta-altiszt, a kit a harmadik
korosztályból soroztak be, amidőn már azt hitte, hogy éppen nem kell
katonának s ez okból már menyasszonya is volt neki otthon. Azonkívül más
asszonyt nem ismert odalent. Most a Strausz úr bandájának egyetlen
tiszta tagja, a kis fekete csibe, mintha megtalálta volna, hogy ki mellé
üljön, ezt kereste meg. A legény odább húzta a poharát s akkor egymás
szemébe néztek szomorúan.

– Ne féljen – mondta halkan a lány – én nem vagyok olyan mint a többi.

– Én sem – felelte a legény.

Amodább már nagy zaj volt, kacsalódtak, nevettek, kezdődött a
török-magyar barátság, minek következtében egy legény nagyot ordított. A
tulsó török-asztal ugyanis szívességből átküldött neki egy pohár italt.
Szép sárga ital volt, lenyelte egy hajtókára s azután látta, hogy nem
bor volt az, hanem rum szódával. A törökök nevettek, utóbb a legény is
nevetett, s ez általános vidámságban megkezdték a tánczot. A
kisasszonyok egyrésze föltette a nagy dobon a kérdést, hogy: «… mit ér a
lány turnür nélkül», a többi tánczolt. Bevetődött néhány daliás
cserkesz-tiszt is, mely oknál fogva bascsausz Ibrahim az asztal alá
merült hirtelen. Szép magas legények voltak ezek, aranyos kucsmákban s
hadilábon áltak a Koránnal, már a boritalra vonatkozólag. A csárdásba
bele is álltak azonnal és csörögtek a réznyakú kardok, minek láttára
bascsausz Ibrahim fölmerült az asztal alól. Bizonyosan úgy gondolkozott,
hogy most már ők quittek.

Egyszer aztán hosszú kiáltás hallatszik az utcza tulsó oldalán. Az őr
kiáltja a Gewehr heraus!-t.

– Kilencz óra – mondják az emberek – gyerünk.

– Hát már hogy volna kilencz óra? – mondják mások az üvegek körül.

– Nem hallja kend, hogy kiáltott a poszt?

– Nem azért kiáltott ám az fiam, – inti az öregebb a tapasztalatlant.

– Hát?

– Hát mert a lábára hágtak – nevet amaz.

De pedig fujják azonnal a takarodót. A népség fizet, sebesen távozik, de
némelyek ott maradnak. Több van már a fejekben, mint kellene s
kimondják, hogy csak azért sem. Ezek a zászlóalj vadjai, a daczosak. Az
ezrednél az a furcsa szokás állt, hogy a ki otthon rossz volt,
büntetésből letették a novibazári zászlóaljhoz. Ily módon szép társaság
került össze. Egy csapat lefokozott altiszt, továbbá hosszabb börtönt
ült legények, meg olyan sarzsik, a kik «konstatálva» vannak. Ez az
utolsó stáczió a lefokozás előtt.

Az őrség tisztje elunja várni, hogy mikor mennek már haza. Azonban hátha
nem hallották a czapistrángot. Parancsot ad hát a trombitásnak, hogy
nyissa ki a korcsmaajtót s fujja el nekik a küszöbről a takarodót. Ez
Georg Tóthot, a konstatált frájtert olyan dühbe hozza, hogy a
szolgálatban álló szent emberhez teljes erővel vágja a sapkáját.

Az őrség közbelép.

Másnap csend van a barákokban. Tóthot le fogják fokozni, a kitünő lövőt,
a ki ötszáz lépésről öt golyóból mindig beküldött négyet a mozgó
figurába. Szomorú eset az ilyen.

Délután már meg is jön a parancs, amelynek kiadásához utoljára áll oda
Tóth frájteri minőségben. Onnan lassan halad be a szobába s leveti a
zubbonyát, hogy lefejti róla a csillagokat.

– Nem sajnálja, Tóth?

A konstatált katona egykedvűen felel:

– A piros bojtot el nem vöhetik tőlem. Azt sem, hogy én vagyok a legjobb
lövő a batalionban. Ezt mög – s ledobja a földre a posztócsillagokat –
hagy vögyék. Nem evvel gyüttem én ide, hát nem is köll neköm evvel mönni
haza.



A KÖZIGAZGATÁSI VÁLYÚ.

A birkaköröm erősebb, mint a vas, mert a vas, ha egyszer elkopott, el
van végleg kopva, a birka körme azonban újból kinő. Így történt, hogy a
község külső határában a nyájak elrontották a vályút, mivel a nyájak
ivásközben beleálltak lábaikkal a vályúba s bár mint volt ez a vályú
hozzáértő mesterek tudománya szerint vassal vasalva, csak elkopott.
Kilyukadt az oldala. A nyájak ezt szomorúan vették tudomásul, mert e
lyuk folytán nem maradt meg a víz a vályúban, hiába merte tele a juhász.

Így persze nem maradhat a bürge és a juhász, be is üzent egy arrajáró
embertől a községbe, hogy elromlott a vályú.

– No – mondta a biró az üzenetvivőnek – ez furcsa.

– Már miért volna furcsa?

– Hát hogy elromlott a vályú.

– De magam láttam biró uram, erősködött az ember. Megmutatta a juhász.
Olyan lyukas az, mint a Bodárovics Jóczó ködmöne. (Jóczó ugyanis a
hivatalos koldus a faluban s ez okból lyukas ködmönbe kell járnia.)

– Hm, – vélte a biró – az nem elég. Az nem numerus, mivelhogy kelmed ma
még nem hivatalos ember.

– Ma még nem, – esett beszédbe a hirhozó, megörülve igen nagyon annak az
egy szónak, a mit politikából ejtett ki a biró. – Azonban a mit látok,
azt csak látom.

– No igen, – hagyta rá a biró és méltóságosan legyintett a kezével. Ő
könnyen legyinthetett méltóságosan, mert ő volt a legnagyobb úr a
községben s az ilyennek mindenféle illik. Ha Bodárovics Jóczó legyintene
így, elvennék tőle a lyukas ködmönt s csak a jó isten tudná megmondani,
hogy miből építene akkor tornáczos házat.

– Hanem – mondta legyintés után a biró – ide hivatalos szem
szükségeltetik. Mert ez hivatalos dolog. Ennélfogva köszönjük kendnek a
hiradását, a többit pedig majd elintézi a község.

A községháza nagy szobájában ott ült mind a hat esküdt a padokon. Öt élt
belőlük. Szerezsán Milos pedig aludt. Ez nem is állt föl, de a többi
felállott, mert a biró most olykép nyujtotta ki a balabbik keze kisujját
(suta volt az öreg), mint mikor kiküldetésbe szokott rendelni hivatalos
személyeket.

A kiküldetés… Szép dolog az, az a kiküldetés. Jóformán ez a legkedvesebb
az egész világon. Magyarország fele abban utazik manapság, azon oknál
fogva, hogy a kiküldetésnek hátránya nincsen, ellenben vannak előnyei,
mik napidíj néven neveztetnek és summa summárum számoltatnak el. Nem
lehet hát csodálni, hogy a hat esküdt közül fölállt azonnal az öt
eleven. Nem lehet csodálni annál inkább sem, mert az ő évi fizetésük a
körségnél kétszáz forint, ellenben a megválasztásukra hatszázat költenek
el. E szerint némileg érthető az esküdtek fölállása, kik is a biró felé
fordulván, kérdő tekinteteiket reá szögezték (ismét kiveendő Korankter
Lyuba, a ki bandzsal s ez okból nem néz oda, a hova akar. Csak oda
nyul.)

Azt mondja a biró:

– Esküdt lészen kiküldendő a vályú tárgyában.

A segédjegyző azonnal föl is jegyzi, hogy esküdt küldendő ki a
juhfalkánál kilyukadt vályú tárgyában.

Erre így szól Drága Milos esküdt:

– Nem jól lesz az az írás.

– Már miért? – kérdezi a biró, ama híres Obálics Obrád.

– Mert esküdtek kellenek oda, nem pedig esküdt – mondja Drága Milos. –
Egy ember nem ember. Hivatalban.

Obrád biró a föltámadt zajt olykép csendesiti, hogy kopog az asztalon a
pipája makjával. Mikor eziránt rendbe jönnek, szól megint lassú
szemrehányással:

– Egy ember, egy ember. De egy embernek két szeme van. Két szem eleget
lát azon a vályún. (Ez czélzás volt Korankter Lyubára, a ki sanda létére
sohasem tudott egyenesen a szolgabiró szemébe nézni. Már pedig az
egyenes tekintet adja meg a becsületet, különösen, ha még a szemöldökét
is egyenesen szúrásra fésüli az ember.) – Ennélfogva Drága Milos
kiküldetik, hogy nézze meg, igaz-e a vályú hiresztelt kilyukadása.

Most már nem bánta Milos, ha elmarad a második hivatalos személy.
Kiment, befogatott a forspontos kocsiba, azon hazahajtott s megrakván
magát tarisznyával, kulacscsal és dohánynyal, útnak is eredt ki a
pusztára.

Most, hogy a községi forspontos lovai megindultak Drága Milossal,
azonnal gyorsabban halad a történet. Milos ugyanis aznap kiért a
falkához, megdeputálta a vályút és belátta, hogy abból már soha többé
ivóedény nem lesz. Ezt elvégezve, letelepültek a juhászokkal, kártyáztak
egy kicsit. Milos nyert három juhsajtot, meg egy fekétére szívott pipát.
Másnap pedig bevitte megint a forspontos és Milos jelentést tett a
birónak a vályú mibenállása tárgyában.

– E helyett újat kell csináltatni – intézkedett a biró és azonnal
elrendelte, hogy árlejtés tartassék a helyszínén. Azért a helyszínén,
hogy jól odamérje az itató kutak közé az ács. Továbbá azért a
helyszínén, hogy ott csinálja meg az ács és ne kelljen külön fuvarral
kiszállítani. Takarékosan kell bánni a község vagyonával – vélte a biró.
Mert ha gazdag is a község, csak elfogy a vagyon, ha nem kimélik. A
helyszínén továbbá azért is, hogy – különben senkinek semmi köze az
indokoláshoz.

Az árlejtés meg is tartatott. A biró volt kint meg két esküdt s el is
vállalta egy mesterember az új vályút. A leghíresebb ács volt az a
környéken, de talán a világ minden ácsai között, pedig közöttük oly
kiváló emberek is voltak, mint szent József. Ez a bizonyos, a kiről most
szó van, a Vélity Pája nevezetű. Ő például a gerenda oldalára ragasztott
ötforintos bankót egy szekerczecsapással úgy levágja onnan, hogy sem a
gerendának baja nem esik, sem a bankónak.

Fogadásból szokta ezt csinálni, a ki nem hiszi, próbát tehet vele, ha
van kidobni való ötforintos bankója. Ilyen ember Válity Pája, a ki
elvállalta a vályút tizenhét forintért, két forintért pedig a rávaló
vasalást. Ezzel aztán másnap visszajöttek a biróék s rendben volna
minden. De ép mikor a napidíjakat utalványozzák egymásnak, mondja a
biró:

– Baj van, mert a régi vályút pedig el kell újra árverezni.

E czélból harmadnap újból kimentek s negyednap visszajöttek, miután
Válity Pálya megvette a régi vályút nyolcz hatosért (tisztán csak a szép
nagy szögek kedvéért, a mik benne vannak. Mióta a sátoros czigányokat
pusztítják, nincsen valamirevaló kovács az országban). Ezt így most már
tökéletesen eligazították, hetednapra pedig kiküldték Jakoblyev Isza
esküdtet, hogy nézze meg, vajjon csakugyan maga Válity Pája csinálja-e a
vályút. Mert az nem járná, ha valami értetlen emberre bízná ezt a
munkát. No, ez az óvakodás körülbelül fölösleges volt, mert a hogy
Jakoblyev Isza kiment, látta, hogy csakugyan tulajdon maga Válity Pálya
dolgozik ott, készítvén szorgalommal a régi vályúból az újat. Isza ebben
meg is nyugodott és referált otthon, hogy Válity csakugyan maga
dolgozik.

Ily szorgos gonddal készült a vályú s igazán nem lehet panaszkodni, hogy
a közdolgokban nincs meg a kellő ellenőrzés, mert a biró az örökké alvó
Szerezsánt is kiküldte egyszer, nézné meg, hogy micsoda bádogokkal
boritja Válity a vályú külső falait. Fontos kérdés ez, mert például
fényes bádog ilyen helyre nem való. Abban bámulja magát a birka, mint
tükörben szokás és elfelejt inni. Szerezsán nem talált semmiféle hibát
odakint, mert a bádog, a melylyel Válity odakint dolgozott, nem volt
fényes, sőt rozsdás. Szerezsán másnap hazament, jelentést tett s egyben
tudatta, hogy holnapután alighanem ki is mehet már az átvevő bizottság,
mert akkora készen lesz a vályú.

Obrád biró ezt tudomásul vette, azonban úgy okoskodott, hogy ilyen
alighanemes jelentésre nem lehet intézkedni. A község vagyona elvégre
nem arra való, hogy egész bizottságokat küldjenek ki egyszerre s úgy
lehet, nem is lesz kész akkora a vályú. Ez okból még egyszer kiküldötte
a pusztára Okotics Szimót, hogy tapasztaljon mindent körül. Inkább egy
embernek fizessék a napidíjat, mint négynek. Szimó kiment, Szimó bejött
s jelentette, hogy csakugyan át lehet már venni a vályút. Kész van és
Válity Pája olyan büszke rá, hogy ki sem lehet mondani. Erre aztán
kiment az öttagú bizottság harmadnap s nem negyednap jött be, hanem
ötödnap, mivel némi áldomást is csináltak és vissza is nyerték azonnal
Válity Pájától a tizenkilencz forintot.

Most már van vályúja a birkáknak odakint a pusztán s két-három
esztendeig semmi gond arra nem lesz. Obrád biró bölcsesége így elintézte
a dolgokat. Gyorsan és ügyesen, a közdolgoknál szükséges és köteles
ellenőrzéssel ment a munka. Mindössze a számadásokban tünik fel kissé ez
a kiadási tétel:

Egy nagy új vályú a pusztai falkához… 107 frt 40 kr.

– Százhét forint? – kérdezi a szolgabiró, mikor egyszer beletekint. –
Nem sok ez, biró úr?

– Hát – mondja a politikus Obrád – vannak olcsóbbak is, főbiró úr. Ezt
azonban Válity Pája csinálta, híres ács… a ki a bankót úgy levágja a
gerendáról, hogy semmi baja nem esik.

Obrád annyira jólelkű ember. Dicséri Páját s magamagát nem említi. Pedig
ő is le tudja vágni a bankót (a nélkül, hogy előbb a gerendára kellene
ragasztani).



A TEHÉN LÁNYA.

Pirók egyszer a herésből, a hol naponta a tömérdek pompás étel között
álldogálni szokott, megindult és elment a herésből. Ez csudálatos, mert
Pirók máskor nem mehetett el onnan, miután kötél volt a nyakára kötve s
a kötél másik vége egy karón fityegett, a melyet a földbe szokott
beverni a kapás. Ez igen jó és hasznos szokás egyébként, mert nélküle
Isten tudja mi dolgokat művelhetne Pirók e tágas térségeken. Ha az
elejéről kezdjük, úgy kell venni az egészet, hogy út halad el a herés
mellett. Bár nem tulságosan látogatott. Néha eltelik félnap, hogy senki
arra nem jár. Ugyanis nincsen arra dolga, hát minek is járna arrafelé.
Ilyenkor a csönd tökéletes. A jegenyék, ha némi szellő van, bólogatnak,
a tányéricza pedig észrevétlen lassan forgatja nehéz virágát a nap felé.
Darazsak járnak s méhek is. A kukoricza levelei, a mint a szárhoz
verődnek, zörögnek olykép, mintha ember járna köztük, pedig nem. Az égen
néha föllegek is vannak, fehérszínű felhők, de ezek is csak ritkásan
vannak. Lehet, hogy most másfelé van dolguk. Egy-egy pusztai kutya oson
át a herésen s eltűnik a kukoricza mögött. Csont van a szájában vagy
valamely földönjáró madár, a mit éjjeli álmában elfogott. Azt viszi most
elásni, hogy szűkebb időkre is legyen étel. A jegenyéken szarkák
csörögnek olykor s valahol messze egy szélmalom szárnya forog. Csak a
legtetejét látni, a mint a kukoricza fölött fölmerül, hogy ismét
eltűnjön s hogy rögtön utána következzen a másik. A szélmalom az ilyen
játékba soha bele nem ún. Valószínűleg tudja, hogy a szemnek, a mely a
nagy mozdulatlanságok nézésébe kifárad, ő mulattatást nyújt.

Pirók, a vén tehén is elszórakozik ezen. A kert közepén szokott állani,
fejét rendszerint az út felé fordítván s gondolkozik. Az állást nem unja
el, mert négy lába van s így a teher köztük megoszlik. Miről
gondolkozhatik egy tehén? Mely gondolatok járhatnak az ilyen nagy,
hatalmas koponya mögött? Bizonyos, hogy gondolkozik, mert ha nem
gondolkozna, sírni sem tudna. Pedig sírni tud. Van úgy, hogy nagy könyek
folynak ki a szemeiből és szőrén az orráig gurulnak, onnan pedig
leugranak a földre. Szomorú ezt látni, mert ha már valami baja van,
miért nem tudja elmondani szegény, legalább csak annyira, a hogy például
a kutya elmondani bírja. Minden beszéde a könyeiben van. Úgy lehet,
ilyenkor apró magzataira gondol, hogy ugyan azok hová lettek? Biz azok
ki vannak csapva a pusztára, legelni s így messze estek az anyjuktól. Ha
ez az eszébe jut, kinyújtja a nyakát, a fejét fölemeli és búsan nagyot
kiált, hogy hátha elhalatszana hozzájuk:

– Bú…

Nem felel rá senki s Pirók a herébe harap. Legfeljebb a kapás jő elő a
hangra s kihúzván a karót a földből, itatni viszi a tehenet. Pirók
lassan megy utána, mert idős már ő s minden járásában, kelésében
bizonyos komolysághoz van szokva. Nem is csinál soha semmi bajt. Senkit
fel nem döfött eddig és istállózás idején oly békében van együtt a
lovakkal, hogy az ritkaság. Esetleg, ha ismerős kerül elébe, a kit már
rég nem látott, ugrik egyet, akárcsak az egészen fiatal és
viselkedésükben még meg nem állapodott borjúk. Az az eset is, mikor a
herésből megindúlt, bár a kötele le volt czövekelve, nem most történt,
hanem már jóval régebben s voltaképen az egésznek az okozója egy apró
leánygyermek volt, egy elhagyatott, szerencsétlen kisded. Nem kellemes
történet ez, talán kár is elbeszélni, bár némileg tanuságot tesz Pirók
gondolkozási képességéről.

A kis lány a kapás lánya volt, már jobban mondva a feleségéé tudniillik,
a ki azonban a kicsi életéért cserébe adta a magáét s meghalt szokás
szerint. S bár igen sírt utána a gyermek, hogy a föld felett maradjon,
már kérésének eleget tenni nem lehetett és életadóját lehelyezték
közanyánk ölébe. Hát maradt még ugyan a házban két növendék lány, meg
egy furcsa eszű fiú, de mit ér mindez a kicsinek. Maga az apja éppen nem
értett ahoz, hogy ilyféle lelkeket miként kell ajnározni.

Hol is tanulta volna. – Egy tuczat évig volt katonája a császárnak annak
idején, ez éveket csupa francziákkal és taliánokkal való tülekedésben
töltötte. Azután haza jött és megházasodott, azaz hogy feleséget vett, a
ki most utolsó gyermekénél ily bucsútlanul távozott az élők közül. A
vakarcsot bizony csak a növendék lányok gondozták, a hogy tudták, bár
hiszen még a tulajdon anyák közt is van nagyon sok, a ki az ilyen apró
tollas egerekhez mit sem ért. Biz az csak éppen kinlódott s úgy élt
(mint mondani szokás) miként az angyal: hol evett, hol nem. Bekötötték,
a mibe tudták, rázogatták is, ha kedvük volt hozzá, egyébként sírt
szegény csodakeserves módon nap-nap után. Jól meg volt teremtve pedig,
mert mindezen penitencziáinak daczára sem vitte el sem az első, sem a
második hónapjában a halál. Bár ugyancsak rászolgáltak a növendéklányok.
A kisebb olyan hetrefüles-féle forma volt, a másik meg mintha
megesküdött volna a szomszéd tanyával, örökké azt járta. Ez már a legény
után vetette magát akkor.

Ezt a kis darab lányt letették valahova. Ahogy bekötötték, odahelyezték
valamely fa alá az udvarba, vagy pedig a ház végébe az árnyékra, hogy
ott feküdjön. Egyik sem számolt azzal, hogy a nap halad s az árnyékból
hamarosan tűző sugarak helye lesz. Jöttek aztán a darazsak, jöttek a
legyek, a szép, nagy zöld legyek és ellepték a darab lány arczát és most
már szegényke amaz iszonyatos ordításokat művelte, a miket tűrni igazán
nem lehet. Belepte a kis tehetetlenséget mindenféle csúszó-mászó állat s
ép ilyen esetben történt, hogy Pirók nem állotta ki tovább síró hangja
hallgatását. Már rég figyelte a hangot a tehén, a mint hol elhalón, hol
keservesen zokogott. Állt egy helyben és hallgatott, mert hiszen amúgy
sem igen tehetett egyebet. A kisded azonban egyre sírt, mert égette a
nap és rágta a sok légyféle madár: a tehén egyszer nagyot ugrott, mint
olyan ember, a ki már nem bírja tovább türtőztetni szíve szakgatásait,
kirántotta a czöveket a földből és kötelénél fogva húzván azt maga után,
felhaladt a szikes parton a gyermekig és annak az arczába fújt:

– Fú…

Többször ismételte ezt, meleg párázatát rálehelvén ama kicsiny
istentőlvalóra. Fúvására mind lementek róla a legyek, a darazsak és
Pirók oldalára szálltak. Pirók azonban hol szarvával, hol farkával
ellenük harczolt s mind, mind elkergette. Ilyen állat ő, ha jókedvében
találják. Topogott ott a gyermek körül, a mely a házfal aljában feküdt
jótehetetlen s most, a tehén orrából némi kis anyai meleget érezve, im
elcsöndesült. Pirók kinyújtotta a nyakát, fölvágta a fejét és akár a
kürt, beleszólt az elernyedt, napvilágos meleg nyári csöndbe:

– Bú…

Szavát a hetrefüles nem hallotta meg, mert isten tudja csak, hogy mivel
van örökké a feje tele neki, amaz pedig éppen nem hallhatta meg, mert
ismét odakódorgott. Tisztán csak a kapás hallotta meg, a ki a szöllőben
valami öreg almafa föltámasztásával bajoskodott, a melynek ágai a
gyümölcsök terhétől ketté akartak hasadni. (Mert az almafa is ép oly
bolond, mint némely ember: hogy sokkal több gyümölcsöt nevel, mint
amennyit elbír tartani.) A Pirók hangjáról neki az eszébe jutott, hogy
itatni kellene az állatot. Sietett is most már a fával s vén ágait
valahogy föltámasztván, előkerült. Kereste Pirókot a helyén, de nem
találta s csak később födözte föl a ház végén, az árokszélben.

Az ám, ott. Mert úgy történt, hogy hánykolódásaiban a kisded megfordult
egyszer maga körül a meredélyes parton és kedvet kapván a guruláshoz,
bele is gurult az árokba. Ép olyan vízjárásos esztendő volt akkor is,
mint a mostani, a mely arról nevezetes, hogy ha jól belevágja az ember a
földbe az ásót, kút fakad a nyomában. Jó latyakos volt akkor az árok,
félderékig bele is süppedt a gyermek. Odaért az apja és nézte. Kihúzta s
megint nézte. A vén katona így szólt:

– A ruhája alja sáros. Hát azt ollóval körül tudnám vágni. De a lábai is
csupa sarak, hát hogy vágjam le a lábait?

… Efajta szeretetben élt a kisded, mígnem egyszer megunta az ittlételt.
El is következett az anyja után. No, jobb is volt neki, hogy eltemették.
Annakidején még nem voltak a pusztában papféle emberek, mert bizony
szegény püspökeink vagyoni viszonyaiknál fogva egyáltalán nem értek arra
rá, hogy a pusztákba papot állítsanak. Hát csak úgy temették, ama régi
módon, betéve őt is a domboldalba, ahol ezeréves csontokból van a föld.
Ne higyje azonban senki, hogy ez csak úgy megy, Hübele Balázs módjára.
Mert ennek mindenféle szertartásai megvannak azért, csak éppen a deák
kornyikálások hiányzanak. A koporsót az apja barkácsolta össze s egy
éjen át két szentelt gyertya égett a kis halott fejénél. Csak ezután
tették őt be a dombba, miután előbb annak oldalát megnyitották. A sógor
pedig, bizonyos nevezetű Fölföldi Mihály, általánosan ismert istenes
ember, tömjént tett a pipájába és rápipált szegényre, mondván: adj, uram
Isten, neki örök nyugodalmat.

Pirók áll a herés közepén s néha hosszakat bőg. Más alkalommal köny
csordúl a szeméből. Kire gondolhat ilyenkor? Saját magzataira, vagy
pedig erre a gyermekre? Nem tudni. Az ember csak tépelődik és senki
feleletet efajta kérdésekre nem ad.



FIGURACSINÁLÓK.

A Maros valamely oldalából következett el a luntra és igen nagyon tele
van homokkal. Oly tele van, hogy a széles, tetejetlen bárkának az
oldalai majd megmerülnek, a mely esetben (✝✝) kétségkívül lekívánkozna a
víz fenekére, hogy abból aztán soha többé elő ne jőjjön. A ki a kezében
írások fölé rázza a porzótartót, el se hinné, hogy a homok olyan nehéz,
hogy az csoda. A kevés homok is nehéz, a sok homok pedig még nehezebb.
Ezen a luntrán pedig sok van belőle nagyon, mert a homok tavaszidőtájban
és nyár elején végtelen drága és azt érdemes messzi vidékekről hozni.
Ugyanis úgy van, hogy a homokot kell keverni ahhoz a mészhez, a melylyel
egymáshoz ragasztják a bérkaszárnyák szomorú téglafalazatait. Hol van
homok? Van odakint a pusztaságban: a futó és a sivó. Egyik sem
alkalmatos. A futó az, a mely a szél fuvását szó gyanánt érti, s megy
vele, merre csak a szél akartja; a sivó az, a melybe belesüpped az ember
s ha kocsival megy benne, ugyanazt láthatja, mintha vízben járna: a
kerék hullám gyanánt hozza föl a homokot. Van ezenfelül a száraz
vidékeken többféle. Ott van, a melyen csak a kutyatej él meg, továbbá a
bogácskoró, a mit a juhászok szamarai szeretnek. Ez fehér, sziket terem,
és mindent, a mi hozzá ér, veresre mar. Van azután a szőlőhomok.
Semmiféle gyümölcs nem izűbb a világon, mint a mely a homoki földön
termett, annak a zamatját csak az tudja, a ki próbálta. Ez is szép
homok. A mit reggel a szőlőhártyára kapálnak harmatos időben, délre
visszafolyik. Már hiába, ez a természete és olyan csigák találtatnak
benne, mint a milyenek tengerek fenekén. És nyáron át meztelen lábbal
senki rajta nem járhat. Már délelőtt is nagy erővel kell futni egyik fa
aljától a másikig, árnyéktól árnyékig, hogy ne égessen a homok, délben
pedig, a midőn egészen a jegenyék fölött áll a nap, magamagátul meggyul
rajta az odavetett gyufaszál.

De ez azért még sem az a homok, a mit a luntrán hoznak. Ahhoz, hogy a
téglák egymáshoz álljanak s ne ránk, hanem unokáink fejére szakadjanak,
más homok kell. Néven nevezve: éles homok. Éles homok az, a melyik
nagyszemű kavicsos és fölösen van közte macskaezüst. Várakozó János
figuracsináló, a ki az egész életét ezen foglatosságban tölti, így vél
róla:

– A legjobban mégis csak arrul üsmerkszik, ha az embör a szájába vöszi.
Ha a fog alatt roppan: jó, ha nem roppan: iszap.

No hát akkor így van. El kell fogadnunk ez igazságot, mert különbet úgy
se tudunk. Ennélfogva tényleges az igazság és tényleges a homok a
parton. Ezt messziről hozzák, mert az ilyen éles homok, a mi csupa
kavicsból van, az idők folyamán porrá összetörődve, manapság igen kevés
találódik.

– Ritka madár ez – adja föl a szót Vízhányó Mihály, a ki a luntrán
szintén a homok irányában működik. – Ritka madár ez a mai világi
életben, akár az arasztos szalonna.

Bizon, el kell ismerni, arasztos szalonna manapság ritkán kapható. Csak
úgy a vékonyosát élik a népek. Ámbátor nem rossz, nem lehet mondani,
hogy rossz volna. Van olyan is, a ki húsos. Az ilyen húsos szalonna a
makkon hízott disznótul ered. Soha kanászt vagy kondást, ember ne bánts,
mert az neveli föl neked a húsos szalonnát.

A luntra a Marostorokból jött s itt kikötött a város alatt. Könnyű
ilyenkor a vele való gyüszmékelés, mert széles a víz. A Maros partján
belehányták a luntrába a homokot és most talicskázzák kifelé. Vízhányó
Mihály és társai: Szabad Nagy Mihály, Négyökrü Ferencz, Vadlövő Pál a
munkások. Ezek talicskáznak. N. Szabó István pedig csinálja a figurát. A
homokot ugyanis formákba rakják a parton és e formák szerint méri föl az
értéket a tulajdonos. Nem kis sor ez. Annak minden állásában, testében
oldalában és tetejében rendnek kell lenni. És meg kell lenni a
kubikméternek benne, pedig a ki csinálja, N. Szabó István, csak annyit
ért hozzá, mint én. Én semmit sem értek hozzá, azonban N. Szabó István
úgy szemléletből meg tudja állapítani a rendes térfogatokat. Azt az
embert, a ki az ilyesmit tudja, a ki a lapátnyél hosszából kiveti
ugyanazon kubikot, a min a mérnök félnap mércsikél, úgy hívják magyarul,
hogy figuracsináló. Ezúttal N. Szabó István. Hordják elébe talicskán az
éles homokot és annak hűvösségét a lábaira fordítják. Ő hátrább lép s a
homokot föllapátolja a figurára. De szép figura pedig. A ki figurát akar
látni, ide jőjjön. Ilyen figura talán nincs is több a világon.

Akkor azt kiáltja le egy gyerek a partról:

– Mit csinál kend, Pista bácsi?

N. Szabó István föltekint rá. Egy darabig néz s ez idő alatt áll a
kezében a lapát. Azután fölismeri és felel:

– Figurát.

– De nem jól csinálja kend, – évődik a gyerek – mert hátul a sarka
megbomlott.

– Ne törődj te avval.

Most jönnek ki az egy szál deszkán a luntrából azok az emberek, a kik
talicskákkal a homokot onnan a partra eszközlik. Sorjában jönnek, a
minthogy sorjában járnak befelé is, mert a szál deszkán nincsen kitérő.
Mikor odafordítja egyik figurához a homokot, azt kérdezi:

– Hát ez ki fija-csikaja?

Mondja rá a figura-csináló:

– Hát a Gergő fia.

A Gergő szintén homok irányában dolgozik ugyanezen a luntrán. Fölszólnak
a gyerekhez:

– A Mészáros Ilus a te anyád?

– Az – mondja a gyerek. – Az az én anyám.

– A mustoha anyád?

– Hej, dehogy is mustoha – pattan föl a gyerek. – Valóságos anyám neköm
a Mészáros Ilus.

– Úgy hát? – mondja a talicskázó. – No, mindjárt gondoltam. Te hát az
első embörtül való vagy?

– Én? – szól a gyerek.

– No – mondja a talicskás és megfordul a szerszámja előtt, hogy majd
halad befelé a luntrába – mingyár gondoltam. Te barna vagy, a Gergőtül
való gyerökök pedig mind szőkét vetöttek.

Hallgatnak egy darabig. A gyerek a partról újból szól:

– Elmönnék én kendtökhöz figuracsinálónak.

Feleli rá a figuracsináló foghegyről és a pipa mellől:

– Hát gyere.

– Mi a fizetés?

– Hát kapsz egy hónapra négy forintot.

– Mög kosztot úgy-e, de önni nem?

– Hát azt nem – véli tovább az ember. Azután szótalan lapátolja a
homokot. Szépen egyengeti. Mikor legjobban csinálná, hátulról valakinek
a mellét érinti a lápátnyél. Jól meg is üthette. Egy vizi katona ez,
káplár sarzsiban a monitorról. Azonnal föl is támad benne a harag s azon
a csodálatos nyelven, a min az isztriai beszél, egy csomó gorombaságot
mondd a meztelen lábú embernek. Ő ugyanis bakancsban van. Ez csak nézi
nyugodtan.

– Ik bin kaporál – kiáltja.

– Und ik vár czukfürer in Wien – mondja emez. Tényleg úgy igaz. Ez
állásában is ismertem.

A matróz-altiszt kissé elszégyenül, s megy odébb. A gyerek megint szól a
partról.

– No ennek jól mögadta kend.

– Hát, – mondja emez – kit hogy illet.

Akkor kijön egy talicskával a luntrából a gyerek apja. Komoly ember.
Szakállas. A ki mifelénk szakállas, mind igen komoly ember.

– Apám – kiált neki a gyerek – a makói hajóval möggyütt a Tecza ángyi! A
hatszázhuszonhetes sleppön mög belefult a kormányos leánya a vízbe. Mönt
a sleppön, oszt beleütődött a csárda falába, oszt az kidobta, oszt
elmerült. Haj, de hadonászott!

Jön ki a luntrából még egy talicskás és odaszól Gergőnek:

– Ugyan miért hagyod itt lármázni a kölköt, ebben a munkában?

– Hát mér? – kérdi Gergő.

– Mér? Mönnyön a dolga után. Nem csúdálnám, ha mustoha fiad nem volna.

– Ez?

– No hát.

– Hát mán, hogy volna a mustoha fiam? Ez valóságos gyerököm neköm.

A másik talicskás névszerint nevezve: Vadlövő Pál nagyot néz:

– Ugyan? Hiszen a többi gyerököd mind szőkét vetött?

Gergő áll. Leteszi a talicskát. A vízhez megy s pipáját kivervén, hamvát
a vízbe szórja. Rángatja a vállait. A gyerekre többé rá se néz.

– Talán orozva került a családba – mondja utóbb.

Nézem mindezt a partról s nem tudom, kinek van igaza.



KATALIN-BOGÁR.

A jáczintus már kinyílt az ablakban régen s ma szent Katalin bogarat is
találtunk. A korai meleg nap szülötte ez, a napé, a mely kikölti és
előbujtatja. Kissé gémberedett volt szegény, de a szobában nagyhamar
vidáman emelgette szárnyai korálltakaróját s ismeretséget kötött a belső
állatokkal. János, a ki behozta, nem sokat ad a bogár-férgekre, de
ezúttal mégis megörült neki.

– A mi napunk se kutya – mondta. – A ki Afrikában süt, truczczmadarat
nevel, ez mög Katalin bogárt.

– Mit, János?

– Truczczmadarat. A truczczmadár, vagyis magyarul nyarga, lakik az
Afrikában és tojásait homokba rakja és az nap ott azokat, kikőti.

János e tudományát aligha az iskolából meríté, hanem inkább valamely
állatos bódé elől. Mindegy, így is csak szép az s János megbökvén
ujjával gyengén a bogarat, gyorsabb mozgásra ősztökélte.

– Röpködj no, majom.

De nem röpködött, hanem csendesen mendegélt az abroszon. Lassan kerülte
meg a hamutartót, a mi nagy dolog lehetett neki. Egyszer el is unta s
fölmászott reá. Mi lehet ott. Szétnézett s nem volt kedvére való a hely,
különösen egy darab papirszivar, a mely még füstölgött. A
Katalin-bogarak bizonyára nem dohányoznak. Hirtelen lejött, csuszva a
nikkel rovátkátlan lapján az abroszra. Most megint gondolkodnia kellett
(mert buta az ilyen újszülött kis bogár), hogy merről jött s merre
menjen. Nyitogatta a takaróit, ami olyforma lehet náluk, mint mikor az
ember gondolkodva a haját borzolja. Végül mégis a helyes útat találta
el. Egy darabig az abrosz sárgás virágain lépkedett, de a midőn a piros
részre ért, megint csak megállt. Bajos ez nagyon. Hogy menjen valaki
annyi sárgából egyszerre annyi verességbe?

Ez ismét nehéz tépelődés volt. Egyszer vissza is fordult, de azután a
kietlen veres tenger szélére ment s aggódva tekintett rajta végig, hogy
vajjon látná-e a túlsó partot. Hja, hol van az. Egy egész araszszal
tovább. Ki látna el egy araszig, mikor ő maga nem nagyobb, mint két
gombostű-fej.

Szerencsére segítségére érkeztek a belső állatok. A belső állatok hárman
vannak s két fajra oszlanak. Az egyik fajban aztán megint van két alfaj.
Még az őszről maradtak meg a szobákban s azóta beczéző gonddal
őriztetnek, mint ritkaságok, egy légy s két szunyog. Ebből az egyik
alacsony, a másik ellenben sokkal magasabb termetű.

Mindhárman védett személyiségek. A légy házunk legye, a szunyogok házunk
szunyogai. Nem bántanak senkit. A nap legnagyobb részét a padlaton
töltik, a hol vékony fekete vonalkáknak látszanak. Csak ha napfény van,
bujnak elő s este a lámpa köré jönnek.

Tapasztalt állatok ezek, a kik már a második szunyogöltőt élik
keresztül. A világért sem szállna el a lámpa fölött, ellenben tudja,
hogy a külső tejüveg oldalán melegedni lehet, a nélkül, hogy megégne.
Ilyenkor úgy látszik, hogy lábszárait nyujtóztatja. Rúg velük, hol
egyikkel, hol a másikkal, míg mind a hatra rákerül a sor. Nem tobzódók,
kevéssel megelégszenek, a szikvizes bor csöppjeit szeretik s e
tekintetben izlésük különbözik a légyétől, a ki megint a sör bolondja.

A légy egyéb tekintetben is egészen más. Kissé szemtelen, de ez, mint
örökölt baj, megbocsátható. A két szunyog állandóan a dolgozóban
tartózkodik s teljesen negligálják a füstöt. Tél közepén, mikor átlag a
szobák melegebbek, mint ilyenkor, a csupasz falon tartózkodtak, most a
képek alá bujnak s egész nap hírt sem hallani felőlük. Ellenben a légy
végig jár mindent, most itt van, a másik pillanatban a konyhában. Úgy
látszik, úgy tud ügyelni az ajtónyilásokra, mint a ki-bejáró macska.
Mindenfelé elmegy, de onnan mérgesen száguld el, ahol rányitják az
ablakot. El-eltünik a virágok közé, de evés idejekor föltétlen előjön s
ilyenkor kihívja maga ellen a legerősebb kritikát is. Valószínűleg
tudja, hogy nem bántják, máskép nem volna ily önhitt. Odáig vitte már,
hogy töbször emelkedett fölé valamely pohár talpa, hogy aztán zsupsz:
voltál és nem leszel. Mégis mindig megkímélve maradt az ilyen sorstól.
Hadd éljen. Ő az egyetlen azok közül, a kik kortársai voltak s ha
tavaszig megmarad, csodálatosan bámult ős lesz ő az ifjabb generáczió
előtt. A legyek társadalmában egy év egy századot képviselhet s
ilyformán ez az izmos állat (mert légynek csakugyan izmos) egy letünt
század szokásait viszi át az új nemzedéknek.

A tavasz pedig, mint jáczintus és katalin-bogár mutatja, már nem messze
jár. A nap, téli elhajlásából egyre jobban emelkedve fölfelé, nap-nap
után hosszabb látogatásokat tesz. Ez igen vidám helyzet. Mire pár hónap
mulva megunjuk s védekezünk ellene, már el is felejtjük, hogy mennyire
kedves ilyenkor. Az nagy élvezet, a tavasz jöttét lesni a nap forgásán.
Ni, már a kulcstartóig szolgál a sugara, ni már a képig is bejár. Az a
képráma sem ragyogott egy félév óta a napfényben. Nem csodálható, hogy
ilyenkor sebesen jelen meg a légy, de még az esti világhoz szokott
szunyogok is. Bizonyos, hogy egyik fajta sem kedves jószág, de most van
bennük valami hírhozás, valamely üdvözlet, a mely sokkal többet mond,
mint az utczán mászkáló fiatal urak világos keztyűi.

Így volt ép ezen a reggelen is, midőn a szent Katalin bogarát nálunk
tisztelhettük. A veres tenger szélén megállott s tépelődött. Ekkor zúgva
repült hozzá a becsillanó napsugár sávjában a vén légy s előtte
leszállott a levegőből. Gyors lábaival előbb erre ment, azután arra,
végül egyenesen a jövevénynek tartott. Ez meghőkölt, szegény. Pár napos
létében, mióta nem tudni, mely virág oldalából, mely fal hasadékából
életre került, ilyen gyorsan mozgó fekete egyéniséget ő még nem ismert.

Ki és mi lehet ez? Mit akar? Ekkor újból zaj hallatszik, vékony zizegés:
jönnek a szunyogok, a kik közül rendesen a kisebbik jár elől. Szintén
odatelepednek, a mint már ők szokták, aprózva a repülést, mint mikor
gyorsfutásban megállni akar az ember. Kis ideig voltak így, nézve
egymást idegen szemmel.

De akkorra a nap is odaért, egy sugár a falról lefutott az asztalra.
Mintha a terítő vékony bolyhai is megrezzentek volna tőle örömükben, a
midőn először végigsiklott rajtuk. A légy fonni kezdte az első lábait,
majd a hátulsókat kapta fel s azokkal végig simogatta a pókszita
szárnyakat. A magasabb termetű szunyog társához lépett s most mindhárman
egyetértőleg közeledtek az ifjú jövevény felé. Valami néma üdvözlés
eshetett köztük ekkor, mert a következő pillanatban egyértelmüleg
haladtak előre s a vén légy bizton vezette kinálkozó kiflimorzsák
karibdiszei között egy koczkaczukorhoz a szent Katalin bogarát.



AZ UTAS.

(Bormérő-szoba a városszéli utczában. Az ablakok befüggönyözve a
nyárdélutáni nap elől. A sepert padló föllocsolva, a zöld asztalok
letörülgetve, a gyufatartókban van gyufa. A söntésen tiszta poharak,
üvegek, a boroskancsó fehér ruhával letakarva, a falakon a magyar
királyok képei, Battyhány kivégzése, Petőfi halála, Kossuth gyászlapja
fekete fátyolban. Nincsen vendég. Hajlotthátú, fejkötős ősz asszony az
udvari ajtó küszöbén. Főtt kukoriczát eszeget porczelán-bögréből.)

_Utas ember_ (lóhajtó ostorral a kezében, poros papucsban bejön a
napról. Egy kicsit nem lát, azután észreveszi az öregasszonyt): Jó
napot, anyám.

_Az öreg asszony:_ Jó napot, fiam. (A bögrét leteszi.) Mi járatban?

_Utas ember:_ Talán nincsen itthon a gazda?

_Az öreg asszony:_ Nincsen, fiam. Kint vannak a szőlőbe a leányommal…
Mert a leányom a felesége… Én vagyok most a hejjöttes.

_Utas:_ Úgy hát. Adjon hát anyám akkor egy félliter bort. Mög egy
kutyaijesztőt.

_Az öreg asszony_ (feláll, igen meghajlott, alig bírja a fejét emelni a
háta miatt): Mit adjak, fiam? Mert nem jól hallok én már.

_Utas:_ Talán nagyot hall?

_Öreg asszony:_ Azt, azt… A nagyot möghallom, fiam.

_Utas_ (kiáltva mondja): Félliter bort adjon, anyám, mög egy
kutyaijesztőt.

_Öreg asszony:_ Talán tréfál velem, fiam? Öreg vagyok én már ahhoz. Mi
az a kutyajesztő?

_Utas:_ Hát szódavíz. Attul ijed a kutya, ha a fejire spriczczölnek
vele.

_Öreg asszony:_ Úgy hát? Nem értöttem mög. Hány éves maga?

_Utas:_ Ötven löszök.

_Öreg asszony:_ Hát persze. A fiatalok… Én már a nyolczvan körül. Hét
unoka, mög három déd. Én már mög se értöm néha a maguk magyar beszédit.
Mindönt divatabbra beszélnek, mint régönte… (Hallgat egy darabig.) Hát
hidegön iszsza az italt. Mert akkor lemék a pinczébe.

_Utas:_ Hát inkább hidegön. Mert elég melegöm volt egész nap, anyám.
Mert paprikát őrlettem én itt a gyárba.

_Öreg asszony:_ Paprikát? Micsoda gyárba?

_Utas:_ Hát itt a fűrész-gyárba.

_Öreg asszony_ (fejcsóválva halad az udvarajtó felé, hogy majd lemegy a
pinczébe, de a küszöbről visszafordul): Látom, hogy fiatal maga még,
fiam. Furfangéroz egy öreg asszonyt. Hiszen ebbe a gyárba fát
fűrészölnek, nem paprikát őrnek. (Lemegy.)

_Utas_ (vállát vonogatja. Ránéz a Petőfi-képre s annak mondja): Öreg
asszony, öreg asszony. Már nem jól szolgál az esze. (Megtömi a pipáját s
rágyújt a maga masinájával.)

_Öreg asszony_ (hozza az italt. Mogorván szól): Itt van… A pinczébül
való. Mert nem mindönki szerete a hidegöt… Az én időmbe még ez nem vót…
Gyár se vót. Fűrész-gyárba nem őrtek paprikát…

_Utas:_ Hát pedig, anyám, most őrlik. Nem magyar paprikát, anyám. Az más
kérdés, anyám, az más kérdés. A magyar paprikát, a ki őrli, abba nincsen
benne a csunája.

_Öreg asszony:_ Nincsen.

_Utas:_ A magja sincsen.

_Öreg asszony:_ Hát az sincsen. A magja… Hát mér vóna benne a magja?

_Utas:_ Nohát. Az erejit is kivágják belülle!

_Öreg asszony:_ Ki hát! Hát mit akar maga? Maga nem tud a paprikáhon?
Ugyan az én időmbe még csak a paraszti nép ötte. De most kivágják az
erit.

_Utas:_ Hát én is aztat beszélöm.

_Öreg asszony:_ Hát akkor miket eszplikál itt a fűrészgyárral?
Fűrészport csinál az, nem paprikát.

_Utas_ (nevet): Jaj, anyám, az nem úgy van. Ez is őll. Van neki ojan
gépje, csak ráveti a szíjjat, aztán mén… De itt, tudja, csak aztat a
rácz paprikát őllik. Én innét alulrul való vagyok, a ráczok közül.
Azoknak az köll, hogy benne lögyön az ereje, a magja, a csumája. De
aztán három hatos lögyön egy litter. Hát ezt őllik.

_Öreg asszony_ (megnyugodva): Löhet… Az löhet… Nem tudtam… Mán aztat
hittem, hogy furfangérozz engöm, öreg asszonyt… Mert most mindön
divatabbra van válva…

_Utas:_ Dehogy… Már mér?

_Öreg asszony:_ Hát épen az… Utas létire…

_Utas:_ Nono, anyám. Igaz, hogy most utas vagyok én ezön a tájon, de
valamikor idevaló voltam én… Talán épen ebben a házban laktam.
(Gondolkozva néz körül. Nézi az udvart.) De alighanem csakugyan ez az.
Csakhogy akkor mintha kisebb lött volna a ház, nagyobb az udvar.

_Öreg asszony:_ Hát az, tudja, úgy van, hogy az uram bővített itten.

_Utas:_ Hát maguké a ház?

_Öreg asszony:_ Az… Olyan valami negyven éve körül.

_Utas:_ Úgy, úgy. Valami negyven éve. Nem az öreg Kondás Fekete
Sándortul vötték?

_Öreg asszony:_ Hunnan tudja?

_Utas:_ Hát hiszen az volt az én mostohaapám. Kögyetlen kemény
természetű embör volt.

_Öreg asszony:_ Vereködős. Istenkáromló. Alja-embör.

_Utas:_ Hát az. Hát nem is álltam a keze sújját. Ütött-vert.
Dolgoztatott, mint a kutyát, gyerök létömre. Szíjjal vert. Ugyan
kötőfékkel is. A csizmát kenyni való szalonnabőrt vetötte elém étel
gyanánt… Hiszi-e, anyám?

_Öreg asszony:_ Hát elhihetöm, ha mondja.

_Utas:_ Azért… Mer magának jogában van kételködni, neköm mög jogom van
beszélni.

_Öreg asszony:_ Hát hiszen, a mi azt illeti. Bár ugyan sok beszédnek sok
az alja.

_Utas:_ Nono. De az azért igaz, hogy mikor egyször borzasztó mögvert,
elszöktem a háztul. Möntem, a merre láttam. Neki a világnak, mint a Döme
kutyája. Aztán sohase találtak rám.

_Öreg asszony:_ Talán nem is keresték.

_Utas:_ Löhet. De azért csak mögvagyok. Kiindultam. Verbászon
fölfogadott egy lakatos inasnak. Az Isten áldja mög a haló porában is
Kitanultam a mestörségöt nálla, anyám. Most is lakatos vagyok én. De
fődem is van. Paprikát termelök. De van buzafődem is. Nem sok, de épen
ölég. A csalárdommal munkáljuk.

_Öreg asszony:_ Hát van csalárdja is?

_Utas:_ Van. Adjon még egy félliter bort ehhön a kutyaijesztőhön.

_Öreg asszony:_ Hidegöt szeret? Mert akkor lemék a pinczébe.

_Utas:_ Hát!

_Öreg asszony:_ Nono. Mert van, a ki nem szereti a hidegöt. Én mindig
mög szoktam kérdözni. Ugyan a vejem is.

(Elmegy a borért. Addig a vendég meredten bámul a padlóra. Néha a
falakra tekint, amik közül negyven év előtt megszökött.)

_Öreg asszony:_ No, ehol a bor. Hideg.

_Utas:_ Hát majd fizetök is. Ez jó bor, mert muslincza van benne.
Aszongyák, hogy a pancsolt borra nem mén a muslincza.

_Öreg asszony:_ Arra nem. De azért löhet úgy muslinczát fogni, oszt
készakarattal beletönni… Mer a világ furfangos. Mindig divatabbra válik…
Mondom, hoztam föl a pinczéből két fürt paprikát. Én éhös vagyok. Nem
várom már a vejeméket. Van jó pörkölt szalonnánk – a magunk szalonnája,
– aztán az énneköm ölég vacsorára.

_Utas_ (gondolkozva néz az asszonyra): Én még ma nem öttem.

_Öreg asszony:_ Nem-e? Tán megcsömörlött?

_Utas:_ Hát… igön is, nem is. Úgy volt, tudja, hogy hajnalban indultam.
Mondom, ha ideérök, beadom a paprikát őlletni, én mög elmögyök a
leányomhoz.

_Öreg asszony:_ Hát itt van a lánya a városon?

_Utas:_ Hát… igön is, nem is… Haj, haj… Hát tudja a lány bevágyakozott a
városba a rokonhoz. Mert van itt rokon. Hát haragudtam. Mondom: ide elő
a városba jó lössz lófrálni, úgy-e, de a paprikapalántát locsolni nem
tetszik. Hozzá is nyúltam vagy néhányszor. Akkor sírt.

_Öreg asszony:_ Kiskorukba én is fenyítöttem a gyerököket. De
nagykorukba nem nyultam hozzájuk egy ujjal se.

_Utas:_ Ej, nem ért maga ahhon!

_Öreg asszony:_ Én? Én nem értök ahhon? Mikor hét unoka mög három déd –
–

_Utas:_ Hát ha hetvenhét déd is, akkor se ért ahhon.

_Öreg asszony:_ Jól van no, jól van. Ha maga jobban tudja…

_Utas:_ Hát jobban. Hát hozzányultam. Az én véröm, én neveltem. De aztán
bőgött. Hát mondom, eredj. Vigyön az ördög. Hát vitte.

_Öreg asszony:_ Vitte?

_Utas:_ Vitte, a fene teremti. Ma egy hete fölöltözött, elgyütt hazulrul
ide. Már aszondta, hogy ide. Hát ma keresöm a rokonnál. A Csaba-utczába.
A Csányi Illés. A Kis-Kopán Jánosnak a sógora. A disznóvágóé, a kit úgy
is hívnak, hogy Őrmestör Jani, mert őrmestör vót a Boszniába. Hallhatta
hírit.

_Öreg asszony:_ Nem én.

_Utas:_ Nem?

_Öreg asszony:_ Nem.

_Utas:_ Hát mindegy. Hát nincs ott a leány. Hírit se hallották. Nem is
látták. No. Hát így van. Érti-e most mán, anyám?

_Öreg asszony:_ Hát értöm. Szép vót a leány?

_Utas:_ A valóságos hasadó hajnal. Olyan finom a képe, mint az őzbőr. A
testállása akár az űnőszarvasé. Fényös vót annak a haja, nem köllött
annak szépszagú olaj a hajába… Hüj, hüj… Az asszony. Az asszony! Mit
szól majd az asszony?

_Öreg asszony:_ Aztán maga csak itten ül?

_Utas:_ Hát itten ülök. Hát mit csinájjak?

_Öreg asszony:_ Ahejjött, hogy szaladna itt a röndérséghön, oda alá mög
a csöndérséghön. Hát hogy nem kurrentáltatja?

_Utas:_ Én?

_Öreg asszony:_ Nem is én.

_Utas:_ Kurrentáltassa a kurrentáló ménkű. Ha elmönt, mönnyön. Ha
ennyire tartotta az apját, mönnyön. Jó kutya hazajár.

_Öreg asszony:_ Az embör nem kutya.

_Utas:_ Kutya biz az. Az ilyen az kutya. Szökött disznó.

_Öreg asszony:_ Ne késértse az istent. Maga is szökött, fiam… Innen
szökött a szülei házbul.

Az utas összesöpri a pénzt, a mi a koronából visszajárt. Megtörli a
szemét s nagy sóhajjal szakad föl a melléből:

– Hát én is szöktem. Nem ver az isten bottal. Jó éjszakát.

Elmegy, behúzva maga után az ajtót. Az öreg asszony utánna néz és
csendesen motyogja:

– Az úr könyvében áll: mögbüntetöm az apák bűnjeit heted iziglen…



RÁGYUJTÁS.

A munkához való pipa rövid készség, ellenben a tisztán csak időtöltésből
való füstöléshez hosszabb szárú pipa is használható. Nem nagyon
hosszúszárú, hanem csak a mennyi az embert megilleti. Ez vasárnap
délután nagyon alkalmas, ha otthon a karosszékbe, illetve magyarul
mondva, a gondolkodó székbe helyezkedik az ember s csendes terveket
csinál a felől, hogy a jövő héten milyen munkába fog, melyik napon megy
ki a paprikaföldre s melyik napon kellene herét kaszálni, mert a lovak
mostanában nagyon étkesek, kiheverték az étvágytalanság betegségét,
pedig Kalszbád fővárosában sem voltak, a hova az urak szoktak járni.

De ezuttal nem a gondolkodószékbe ül János, mert nem is rávaló az idő,
hétköznap estefelé lévén. Csak az előbb jött haza a földből, vacsora
ideje még nincsen, a nap pedig délután ugyan jól odabámult a dolgozó
Jánosra, tehát egy kis bor szoldával igen elférne.

Tehát gondolja a katonaviselt János: Direkczió Fekete Tóth Mihály, a
bormérő. Nem is messze van ugyan. El kell menni oda. János a hosszabb
szárú pipát viszi, meg a dohányzacskót. A zacskót a zsebben, a pipát
ellenben kézben forgatva. Ez a külvárosi utczán lassan, sétálva haladó
Jánosnak tekintélyt kölcsönöz.

Fekete Tóthéknál csendes hely van. Hétköznap nem igen van más vendég
ott, mint csak maga a gazda, mert az állóvendég hamar odább halad. Tóth
Fekete ráér a hivatalában egész nap különféle rendeket tartani az üvegek
és a poharak között. Közben kinéz az ablakon, ha kocsi zörög el előtte
az út porában. Nagy Zakar alsószomszéd alighanem új kamrát épít, mert
téglát hordat, de csak a féle olcsót. Török Péteréknél nagybeteg lehet
az asszony, mert kétszer is végigment az utczán a doktor kocsija, Barna
Andráséknál mostanában nem nagyon sok pénz lehet a házban, mert a
tüzelni való fát talicskában viszik a boltostól. Az utcza eseményeit így
le lehet olvasni az ablakból a nélkül, hogy a hivatalát csak egy lépésre
is ott hagyná az ember.

– Adjon Isten jó estét, – köszönt be János az ajtón.

– Jó… – mondja Tóth Fekete, mert ő szűkszavu ember. Irgalmatlan vastag
hangja van neki, ha ő azon félannyit beszél is, mint más, már
kétannyinak látszik. Ennélfogva nem igen szól semmit.

– Hát majd egy pohár bort, – véli János.

Tóth Fekete a bort a zöldmázas kancsóból a pohárba önti. Többet öntött,
azért egy keveset visszaönt a kancsóba. A poharat az ablak felé tartva,
látja, hogy sokat öntött vissza. Ismét önt tehát hozzá a kancsóból s
most kedvtelve látja, hogy az arány tökéletes, mert még szódavizet is
kell föcskendezni a pohárba.

A vegyi folyamat így elvégeztetvén, Tóth Fekete a pohárral a kezében a
söntés elől méltóságteljesen kifordul s nézi, hogy hova ült le János.

Hogy azután elébe tenné a poharat. De János még nem ült le. Fekete Tóth
vár egy darabig, de mert a helyzet nem változik, egyik asztalhoz
közeleg, a poharat ráteszi, ő maga pedig ismét megy az ajtó-ablakhoz,
hogy az utcza napi történetének valamely kiváló eseményét szemlélni el
ne mulassza.

János a széket elhúzza az asztaltól s ráül. Kis hörpintést nyel a
borból. Jól van elkászolítva, mondható.

– Haj, haj, – mondja – nahát…

Ez a kijelentés most már a dohányzásra vonatkozik. Egy kis füstöt kell
itten csinálni, a mely az asztal fölött szeliden legelne, mint a nyáj.
Nem lehet e nélkül el lenni. János első sorban a dohányzacskót veszi
elő, a mi nem kis fáradságba kerül. Szép, nagy, termetes zacskó, a mely
alig fér a zsebbe s így alig jön ki belőle. Két kézzel kell előszólítani
onnan.

A zacskót János kicsavarja, mert a nyakát kell annak kicsavarni. Így
szépen szétborul, sallangjai szerteállanak. Némely sallangon
értéktárgyak mutatkoznak, pipaszurkáló, továbbá csiholó aczél. Ez
azonban már régi szerszám, használaton kívül van, csak becsületből
őriztetik, mint a régi szolga.

János a kibontott zacskót az asztalra helyezvén, fejjel föléje hajol, az
orrát szinte beledugja s a dohány illatából mély lélegzetet szed magába.

– Aztán még ez se dohány? – kérdezi hangosan.

De Tóth Fekete nem szól semmit. Úgylátszik, ma épen nem kívánja a
beszédbe való elegyedést. Lehet, hogy összeveszett az asszonynyal, vagy
levelet kapott a fiától, a ki a Pesten tanul. A levél mindig veszedelem.
A kinek nincsen baja, nem küld levelet.

János megint kortyant s ezen igázságokon elgondolkozik. Mert a mi igaz,
az igaz. Azonban gyere csak ide pipa.

János ránéz.

A csutorát a szájába veszi s belefuj. A nyelvével pattogtat a csutora
végén. Ha a csutora azt mondja: sz–sz–sz, akkor baj van. Ha azt mondja:
hup–hup–hup, akkor rendben van minden és örömében sírva könnyezhet
minden igaz ember egy ilyen valóságos pipa láttán.

A pipa eleinte azt mondja: sz–sz–sz.

– Ejnye, – mondja János – ugyan él-e még, a ki csinált? Bujjon bele az
ördög.

Jobban belefuj. Mint a rezesbandánál szokás a nagy trombitába. Tóth
Fekete odanéz, de nem szól. Csak gondolja magában: dagad a pofaszijja.

Gunyolódók véleményeire nem kell azonban adni semmit, mert akkor sohasem
megyünk semmire. János fuj a pipába kegyetlen. Valami kirepül belőle,
azontúl a pipa azt mondja: tup–tup–tup.

– No, – véli János – csak nem veszünk mink össze.

A kisujj működése következik. Vannak balgatag emberek, a kik a pipa
belsejét bicskával kaparják és szurkálják, a mi gyakran kényelmetlen
meglepetésekre ad okot, mert a pipa a makjánál kilyukad. Jóérzésű ember,
a ki tart valamit a pipájára, a kiskörme ujjával, másként mondva a
kisujja körmével hatol a pipa kráterébe, hogy benne tisztálkodást
végezzen. Ez lassú s komoly munka. A körömnek a pipa minden oldalán le
kell csusznia, teszem azt például, mint mikor a kubikosok készen vannak
a gödörrel s ásókkal az oldalait tisztogatják egyenesre felülről lefelé.
A pipa, az állam hasznának ezen kiváló égető kemenczéje ily módon
tisztul s oldalairól a fölösleges anyagok a köröm működése nyomán a pipa
aljára, a makkba hullanak.

Ezuttal a további munka abban áll, hogy a pipa és a szár egymástól
elválasztatik. János a szárat jobbkézre marokra fogja, ujjainak azonban
ezért szabad tér marad a további működésre. A mi ujja már most csak
maradt, az mind a pipát fogja, azt az alsó végével a szájához emelvén.

János előbb levegővel teleszívja a tüdejét megint.

– Engödelmet kérök, – mondja, befelé szíva a szót, pedig senkisem ül az
asztalnál, de hát ez már szokásos s ki mit már megszokott, ne tegyen le
arról ez világi életben, különösen ha amugy is tiszteletadásról van szó.

Azután a pipába belefúj.

– Sss–sup–sup–sup, – mondja a pipa s minden belenemtartozó anyag kirepül
belőle s épen azért szokás engödelmet kérni, hogy ha valakit ezen
lövedékek találnának, azt zokon ne vegye.

Szár és pipa ismét egybekerülnek.

A pipát jobbkézzel János a zacskóba beleállítja, olykép, hogy ha a pipa
hajó volna, a dohány meg víz, a pipa most megmerülne a dohányban és
elsülyedne. Így azonban nem sülyed el, sőt a dohány csak úgy megy belé,
hogy János az egyébként lenézett balkéz mutatóujjával belekaparássza.

De a kaparászás nem állandó. Időnkint azt abban kell hagyni tömés
szempontjából. A jó gyujtat dohány a pipában a tömést épen úgy
megkívánja, mint a liba. Míg azonban a dohány belekaparászása a balkéz
mutatóujjával történik, a tömést nagy általánosságban a középső ujj
végzi. János e tekintetben kivétel, mert a János balkeze középső ujját a
malacz még kicsi korában kettéharapta, így Jánosnál a tömésre a nevetlen
ujj van hivatva.

Úgy leginkább, ha félig van dohánynyal a pipa, akkor történik a tömés.
Most újból belékaparászás s ismét tömés. János néha hörpint s közben
fokozott elővigyázattal tömköd, míg a pipa dohánynyal megtelik. Ez
időben újból tömködés. Tudomány ez, bárki bármit is beszéljen. A
tömésnek úgy kell történnie, hogy a szívás levegője azon értelmesen
haladjon át: nagyon friss és könnyű ne legyen, ellenben kemény szívások,
úgynevezett szipákolások se fordulhassanak elő.

Ha ezeknek tekintetbevételével egy megtömött pipát kedvtelve tart maga
elé az ember, mint a János is, nem lehet valóságos pipás az, a ki erre
ne mondaná, hogy:

– No, ez most már csakugyan egy rendes gyujtat dohány.

Ez most már teljesen jó volna, ha nem volnának tökéletlenek az emberek.
De az emberek azok. Egyik rész azért tökéletlen, mert nem végzi rendesen
a munkát. A másik rész azért tökéletlen, mert mindent jobban akarna
csinálni, mint kellene.

János olvasva is ezen utóbbiak közé sorozható, mert bár a készség most
már tökéletesen rendben van, János még csak most fog hozzá, hogy a
pipában tartózkodó dohánynak fészket csináljon.

Halhatatlan dolog ilyesmi a gyufakorszakban. Miről jó az, manapság,
fészket csinálni? De hát hiába, ez szokás, ez tradició, ez a pipázás
régi erkölcsei közé tartozik s eredete a csiholás idejébe esik vissza.
Szóval a taplókorszak maradványa. Mert akkor igenis szükséges volt a
dohány tetején a fészekcsinálás a tüzes tapló részére. Azt megkívánta a
bükkfatapló is, az ürömtapló is. Nem volt köztük személyválogatás.

– No, – mondja János elégedetten és a szájába veszi a csutorát.

Gyufatartó van az asztalon, de kissé távolosabban fekszik. Azt közelebb
húzza, mint a következő hadműveletek alapját. Kihuz belőle egy szálat.
Pirosszáru, sárgafejű gyufa. Jó gyufa szokott az ilyen lenni, – ha jól
van megcsinálva. János végighúzza a porczellántartó reczés oldalán, a
gyufa egy kicsit ég, de mire János az égőfát a pipáig elszállítaná,
elalszik. Hármat is kivesz most és megvizsgálja a fejüket. Mert ez
megint olyan dolog, hogy a nagyon kicsi fej sem jó, a nagyon nagy se.

Mondják, hogy a gyufából rendszerint a harmadik szokott az lenni, a
melyikkel rágyujt az ember, ennélfogva mindjárt elsőnek a harmadikat
kellene eltalálni. De ez nem mindig sikerül, mert a gyufa amugy is igen
kiismerhetetlen állat. A szegedi gyufát Temesváron használják, a
temesvárit Gyulán, a gyulait Selmeczbányán, a selmeczit Szegeden. Szóval
egyik sem próféta a tulajdon hazájában. Húzásuk van nekik, mint a
csendes nyári estéken a réti vizen a vadkacsáknak szokott. Tanulmányozni
kellene már egyszer ezt is, mint a madárvonulást.

A másik gyufa, a harmadik gyufa sem sikerül. A negyedik azonban szépen
ég s János barna arczára egy rézbőrű indiánus színét veti. János viszi a
gyufát a pipához és fokozottan szil. Mondják ugyan úgy is, hogy szív, de
Jánosék úgy mondják, hogy szil. Így legalább a szó nem egyez. A dohány
tüzet fogott s János a szájából kékes füstöket fu a levegőbe.

Ez kéjes érzés. János a pipát kiveszi a szájából és nézi a parazsaló
dohányt. Tisztességes szűzdohány ugyanis ilyenkor kidudorodik a ippából.
Mint mondani szokás: keresi a finánczot. Mikor János ezt a látványt
kiélvezi, a hüvelykujjával lenyomja a dohányt. Az ezen elnyomási
törekvésekre azaz felel, hogy kialszik.

– Hejnye, – véli János – tán az ördög bujt beléd?

A gyujtási kisérletekben János szerencsétlen ezuttal, mert csak az
ötödik gyufa fogja meg. Az örökös serczengések Tóth Fekete figyelmét is
felköltik, ki is az ablaktól félig elfordulván, komoran nézi Jánost, a
ki az ő vagyonát ily példátlan módon pazarolja.

No, de most már ég a pipa vidámán. Ez Jánost arra indítja, hogy beszédbe
kezdjen. Tóth Fekete ugyan nem felel neki semmit, de ő csak beszél.
Hogy: ha hat napig nem lesz eső, beleüthet az istennyila a kukoricába.
Továbbá aszondják, hogy a burkusok meg a francziák már megint
hadakozásba vannak elegyedve. Még továbbá, hogy Tápé alatt annyira
megapadt a Tisza, hogy a Süvöltő kidugta a fejit a vízből. Ez a Süvöltő
az a kisértet, a ki a hajósokat, halászokat, lóusztatókat lehuzza a víz
fenekére.

A dohány a pipában e közben feletájig leér, de mert a szónokló János nem
szívja elegendőképen, ismét kialszik belőle a tűz.

– Hej, – feddi János, – a szél hordja el a hajadat.

Ez kemény kívánság, mert az akasztott ember haját szokta a szél
elhordogatni a régi időben, a mikor az akasztott ember addig lógott a
fán, a míg le nem szakadt a lánczról. Mert a kötélről másnap már lánczra
tette át a hóhér, a kötelet eladván orvosságul. Igen hasznos volt
torokgyík ellen.

Félpipánál a rágyujtás nem úgy van, hogy a pipát talán egyenesen
tartanák. Ilyenkor a gyufa áll egyenesen, a pipa szeliden oldalra fordul
s a láng beleszívandó. Az első szál nem sikerül. János beledugja a
pipába, hogy majd a második gyufa tüzének segít. A második sem sikerül,
a jó reggelét neki. János azt is beledugja a pipába. Jön a harmadik
gyufa, a negyedik gyufa, jönne az ötödik is, de Tóth Fekete az
ajtóablaktól komoran megindul. Elmegy a söntésig, a hol egy kis asztalon
a tulajdon dohányos-szitáját tartja. Azt szó nélkül a János asztaláig
elviszi, leteszi, a gyufatartót pedig fölmarkolja és elviszi a
kisasztalra.

– Ne te ne! – kiált föl János, csodálkozva. – Hát kend?

– Hát én? – gordonkázik mély hangján Tóth Fekete. – Hát én!

– Hát miért viszi kend el a gyufát? – méltatlankodik János.

– Hát – bődül Fekete Tóth, – azért hoztam helyötte dohányt. Inkább adok
kendnek ingyen dohányt, de ingyen gyufát nem adok. Mert kend több gyufát
prédál, mint dohányt.

János erre mérgesen kicsap egy hatost az asztalra s megy. Az ajtót
egészen kitárja, úgy lép át rajta. A lépcsőn visszafordul:

– No, – mondja – hallja kend. Ide se gyüvök többet.

Tóth Fekete tudvalevőleg lovaskatona volt, minélfogva huszáros zsebje
van a nadrágján. A balkezét mindig ebben a zsebben tartja, van benne két
régi négykrajczáros, egy Mária huszas, három Libertás-pénz, ezeket
szokta csörgetni vele. A balkéz lassan és óvatosan kihuzódik a zsebből,
egészen addig, hogy a mutatóujj a szabad levegőre juthat. A mutatóujj
meredten mutat a zsebszélről az ajtóra. Tóth Fekete a János fenyegető
szavára elütőleg dörgi:

– Leginkább tögye be kend az ajtót, mert így nagyon luftos az ájer…



EGY SZÖKEVÉNYRŐL.


I.

A nagy, ódon fekete házban egy öreg asszony lakott. A régi épület a
forgalmas, zajos utcza közepén olyan volt, mint egy nagy darab
elhagyatottság, a százados fák olyan szomorúak, a réz oroszlán a nehéz
kapuban oly antik zöld volt s oly néma nyugalommal tartotta fogai között
a kalapácsot, hogy szinte félve néztek reá az emberek. Az utcza gyerekei
az iskolából jövet elvégezték pajkos játékukat minden háznál, de e
komor, sötét falak mellett csöndesen, szépen mentek el, a mint nekik
egyébként minden fal mellett elmenniök kellene. Abba a házba nem kiabált
be a napernyőcsináló, nem csöngetett lármásan a vizes ember s a félkezű
verklis, a ki harmincz év előtti nótákat zörgetett, nem mert beállni a
keréken járó bandával a kapu alá, a hirdetés-ragasztó emberek nem merték
odaakasztani a ház oldalára a polgármester megátalkodott és
kétségbeejtően egyforma kiáltványait – igen, így féltek e háztól
mindenek, pedig a házban csak egy öreg asszony lakott.

Ezt az öreg asszonyt úgy hívták, hogy Woodenné, ámbár igazság szerint
Kardhordóné volt ő. Az ura volt Kardhordó Wooden István, a régi
Kardhordók és a brit Wooden baronetok egyesült családjának sarjadéka,
erőszakos kedvű magyar. Miután sokan úgy kezdték találni az ő idejében,
hogy a nevük idegen s bizonyos bélyegadó révén magyar nevekhez jutottak,
a büszke úr haragba jött, mert nem akart mindenkivel egyforma nyelven
neveztetni. Struczczpolitikus volt az öreg, mint a legtöbb az ő
idejebeli emberek közül, a pipát igen dühösen fújta, igen lármázott igen
hosszú, magasra kanyarodó bajusza volt neki, sasorra, széles vállai és
hatalmas járása s tekintélye volt már csak ezeknek alapján is, ámde e
tekintélynek ő csak annyiban vette hasznát, hogy midőn letette a
Kardhordó nevet s csak a Wooden-t használta, a midőn leverette a házról
a kardhordó pánczélos ember czímerét s csak a Woodent hagyta ott, három
kutyaformát valami mezőn, a mi épp olyan volt, mint három kicsi nyúl a
kerti salátában, – nem nevette meg érte senki.

A felesége sokkal jobban szerette, semhogy nevette volna s azért a nagy
szeretetért történt aztán, hogy a midőn Wooden meghalt s a lelke fölfelé
törekedvén, nagy dilemmában lehetett az úton, hogy vajjon a Kardhordó
ősökhöz térjen-e meg, vagy pedig amazokhoz, a kik talán még most is
csattos czipőkben járják odafent fellegekből álló útjait a
mennyországnak – hogy ezen halálozás tökéletesen letaszította Woodenné
arczáról egyszer és mindenkorra a mosolyt, elállította szivében örökre a
vidámságot és szomorúvá tette az asszonyt, az asszony a házat, a ház a
gyerekeket, a verklist s a polgármesteri kiáltványokat, a melyek pedig
már elég szomorúak voltak amúgy is, ex offo.

Magára maradt a nagy házban, a hol, a nélkül, hogy parancsolták volna,
lassan-lassan csendesre vált minden. A finom fekete lovak aczélpatkói
egyre ritkábban csattogtak az udvar gránit koczkáin, a nagy batár
elegáns, úri lármája ritkán hallattszott, mert szinte sohasem húzták elő
a kocsiszínből, pedig olyan szép czímerek voltak az oldalán. János
huszár, a folyton folyvást fiatalodó János huszár egyszer csak abban
hagyta a deres sasszárnyak viaszkolását s engedte az Árpáddal bejött
magyarok büszkeségét téltul lógni lefelé, mint ama bizonyos taliánok
arra lent Pádovában, a kikkel egykor verekedett, s a kik köztudomás
szerint igen rusnya népek.

Valóban csodálatos dolgok történnek olykor. A nagyságos asszony ő
méltósága, a mint megint hallgatagon ülne a kietlen nagy szobában,
szeliden mondta egyszer, hogy bántja a folyosón az a nagy
sarkantyúpengés, mert igen visszhangos s másnap János leszedvén a
csizmáiról a sarkantyúkat, lealjasodott olyanra, mint a többi inasnépe a
háznak, a kik úgy csusszannak a padimentumon, mint fűben a gyík. Lám, mi
marad meg Jánosból, az egyenes magyarból egy szomorú asszony kedveért.

El kell azonban mondani azt is, hogy néhanapján volt valami kevéske
vidámság a házban. Nyári napok voltak ezek, az udvar nagy gesztenyefái
széles zöld leveleiket benyujtották a csurgó sárkány fejébe s
teleszórták töviskes gyümölcscsel a köveket. A nap belátogatott
közöttük, az ablakok nyitva voltak, ódon szekrényekből levendula illat
áradt elő, a konyhában csörögtek s pókhálós üvegeket hoztak fel a
pinczéből.

A batárt kihúzták a lakatos szinből s olyan csodálkozva nézte végig a
cselédnép, mint a pusztai csikós a parádés kalapját, a mit egy évben
csak egyszer kap ki, midőn lejön a birtokra az uraság.

Itt is az uraság jött, a nagyságos ifiúr, Kardhordó-Wooden Endre a
katonaiskolából, a gyönyörű szép kék mentében, a sárga zsinórokkal, a
lakkczipőkben, a miken finoman pengett a kicsi ezüst sarkantyú, a fényes
szablyával az oldalán, a piros sapka hetykén a feje tetején, kék
szemében az élet nevetése, piros ajkán az élet kaczagása: János huszár
önmegtartóztató ember, mert annak idején ime milyen szenvedélyeket
állott ki a taliánok között, de a midőn az aranyos Endre úrfiért ment ki
a batáron a vasútra, alig tudta megállni, hogy meg ne ölelje ezt a
helyre huszárkölyköt… édes, gyémántos, drága Bandi fiú… Régi ház volt
ez, régi népek, régi szivek, régi cselédek, nem értjük már meg manapság
az ilyesmit.

Az asszony hogy várta otthon! Nem volt még akkor öreg, csak a bánat, az
éjszakai olvasás, mert örökké a férje naplóit tanulta, öregbíték.
Nemcsak az ablakok nyiltak ki e napokon a házban, hanem kinyiltak a
szivek is, a szemek csillogtak, mindenki friss volt, ügyes és eleven,
még a zenélő órát is felhúzták a folyosón s az bolondos régi dolgokat
muzsikált a napfényes meleg délutánokon.

Ez így volt minden esztendőben néhány hétig, a míg a vakácziót töltötte
a fiú, kiből Isten szent segedelmével vitéz katona, előkelő állású úr
lesz valaha.

– Egész hadakat fog ez komandérozni és neki viszi a magyarokat minden
néven nevezendő ellenségnek – vélte János a cselédszobában ebéd közben s
kocczintott az unalmas, zöldruhás vadászszal, a ki pedig szintén egy
volna a néven nevezendő ellenségek közül, mert csak cseh az istenadta.

Woodenné e napokban ismét olyannak érezte magát, mint a régi időkben,
mikor ő fiatal volt, Kardhordó élt s e szép nyulánk, karcsú fiú a
folyosókon futkosott, beszélt és kaczagott. Az ő szívében ez a fiú már
nem is volt az Endre gyerek, az ő szívében ez a fiú maga volt a
Szeretet, az anya isteni szeretete egyetlen gyermeke iránt, a mi
szétterjedt az egész házban, a hol mindazt gyöngédséggel, tisztelettel
nézték, a mi az Endréé volt… oh, hogy minek is kell neki elmenni ismét

Az élet azonban tele van nevetséges fogalmakkal s nehány bizonyítvány
kedvéért, a mit az év végén kiadtak az iskolában, elszakítja a fiút az
anyjától. Míg a szabad idő tartott, együtt voltak mindig, Woodenné
annyit tudott beszélni a fiúnak az atyjáról s az oly áhitattal hallgata
mindezt. Naponkint kilovagolt, nehány ismerőse volt a városban a régiek
közül, azokat fölkereste, egyébként csak otthon ült mindig, az édes
anyja mellett, a ki boldog volt teljesen e napokban és imádkozott az
istenhez hálaadást, mert engedi szent kegyelemmel, hogy az ő édes
gyermeke ily jó, ily derék, ily egyszerű életű legyen a férfivá érés ez
éveiben is, a midőn pedig tudnivaló, hogy sokan elvesztik a józan
eszüket s az elveszett józan eszekre oly ritkán akad egy-egy becsületes
megtaláló.

– Én édes jó fiam, mennyire szeretlek én téged.

Azután el kelle menni a fiúnak ismét. Ez az ötödik esztendő volna épen.
János a szemeit törülgette, s úgy kellett vigasztalni a vén gyereket,
hogy ne sírjon, nem tart ez sem örökké. Még egy év kell mindössze
Endrének, egy esztendőcske csak – vigasztalta önmagát Woodenné, a midőn
arra gondolt, hogy most már e két havi boldogság után ismét tíz hónapig
úgy éljen egyedüllétben, szomorúan, a férje naplóival foglalkozva s írva
egyre a szeretettől áradó, hosszú leveleket a fiúnak a
märisch-weisskircheni katonaiskola szürke falai közé.


II.

Woodenné minden befolyását felhasználta, hogy Endre azután, midőn a
veisskircheni iskolától búcsút vett, haza jöhessen szolgálni. A
hadtestparancsnok, a vén ősz tábornok, valamikor régi jó barátja
Kardhordó-Woodennek és személyes ismerőse az özvegyének, csak nehezen
volt rávehető erre. Fejtegetésekbe bocsátkozott, hogy az nem jó, nem
czélszerű, a fiatal katonák elpuhulnak otthon, különválnak a többitől,
megmásítják ama bizonyos testületi szellemet és szenved a szolgálat.
Elmondta, hogy mi a szolgálat, hogy az szent s mindezt Woodenné, a ki e
szent dologgal látta körülvéve fiát, áhitatos figyelemmel hallgatta
végig. Végül azonban a tábornok engedett, elhatározását megmásította s
Endre hadnagy, a helyett, hogy fent Wielostoskában járná csapataival a
határt, és unná a kietlen életet a lengyel hegyekben, hazajött.

A szomorú házban újra vidám napok kezdődtek, de csak egy időre. Mennyi
poézis, mennyi melegség, mennyi öröm volt az első napokban ez az élet,
mig unalmassá nem változtatta a megszokottság. A fiatal tiszt, szinte
gyerek még, lassan végig kezdte csinálni azt a léha, mire sem való
életet, a mit az unott, egyforma helyőrségi szolgálat változatossá
tétele czéljából rendeznek lelkük, egészségük s tárczájuk rovására a
katonák.

Woodenné, a ki a távolban levő fiára nagy szeretetével földöntúli
tulajdonságokat rakott, lelkében megbántódva vette észre e teljesen
köznapi nyilvánulásokat. Az első véres szem, az első átmulatott éjszaka
után való zavart tekintet, rekedt hang, a ki nem aludt mámor száraz
jelenete reá nézve olyan dolgok voltak, miket eddig sohasem látott s az
öregvő asszony, ki egyedül férje emlékének, vallásának s fia
bálványozásának élt, a lelke ezen három szentsége közül megrendülni
érezte az utóbbit. Más az, ha fárasztó gyakorlatok után porosan sáros
lovon tér haza a fiú, mintha éjjel jön meg pezsgős hangulatban,
fellármázva az egész házat, feldöntve mindent, a mihez ér és szétdobálva
füstszagú ruháit a folyosón.

Pedig csak a végét látta azon mulatozásoknak, a miket az éveken át egy
katonaiskola szigorával a falak közé zárt fiú most, hogy beleszabadult
az életbe, elkövetett. Az őrült hajrá, a mi naponkint ismétlődött, a
vendéglők külön szobáinak titka maradt s neki legfeljebb halvány
sejtései támadhattak azon arányban, a mint a fia egyre jobban költötte a
pénzt.

Utóbb jeleneteik is voltak. Elvégre is nem oly gazdagok, hogy az ablakon
lehetne kiszórni az aranyat. Az egykor édes, szép jó Endre fiú pedig
lassankint belefásulva az élet mindazon részébe, a mi nem a gázlángok
tejüvegjei alatt, zeneszóval és pezsgőpohárral a kézben telik el, az
előző napi mámorral az agyában oly modorban beszélt vele, a mitől
Woodenné megrettent. Hogyan, ez az ő fia volna? Sokkal erősebb volt,
sokkal régebben meghalt a férje és sokkal régebben hozzászokott ahhoz,
hogy az ő nézete legyen dolgaiban az irányadó, sem hogy sírni tudott
volna, könyörögni a rossz útra tért gyermek előtt, nem, csak beszélni
tudott vele. A bálvány jó tulajdonságai elfogytak, a máz lehullott s
csak egy dorbézoló czifra báb maradt belőle, minden benső tartalom
nélkül. Olykor be is zárták, mert a szolgálatot elhanyagolta.

– Ennek rossz vége lesz – mondta neki az anyja szárazon. – Én nem sokáig
tűröm ezt az életet. Nekem ilyen fiú nem kell.

Az morogva távozott s végig csörgött kardjával a lépcsőkön.

Nem sokáig tűri ez életet – mondá az anyja… Ej, mit, asszonybeszéd. Nem
érdemes gondolkozni rajta.

Utóbb már alig beszéltek egymással. A hadnagy megmondotta otthon, hogy a
társai között kell étkeznie. Ez parancs.

Ritkán találkoztak.

Egy napon két sanyarú arczú úr igen alázatos képpel korcsolyázott be
Woodenné elfogadó termébe s egy papirlapot adtak át neki.

– Mi ez? – riadt föl félve az asszony.

– Ez kérem – mondta az egyik, erősen igyekezve azon, hogy egyik szemével
belenézhessen a másikba – ez egy megóvatolt váltó négyezer forintról.

– S mi közöm nekem ehhez?

Az egyik úr mosolygott s a másik is mosolygott, mintha igen vidám,
humorisztikus kérdés volna ez.

– Nagyságod neve van rajta.

Ez a csapás úgy hatott reá, mintha villám ütötte volna. Férje halála óta
nem érzett szivében ily sajátságos megrezzenést, ily lélekzetállító
ijedelmet. Kezei reszkettek, a mint a papir átvette s megnézte rajta az
aláírást. «Özvegy Kardhordó Wooden Mihályné» – ez volt rajta.

Rettenetes. Az írás az Endréé. Oh, ki hitte volna ezt. Mereven
megszédülve bámult a papirra, ha az idegenek ott nincsenek vele a
szobában, végig veti magát a földön s ott zokog.

Így azonban nem volt más tenni való, szó nélkül ki kellett fizetni az
egészet s jó képet csinálni a hitvány játékhoz. A mint az emberek
elmentek, gondolkozni kezdett a dolog felett, valósággal kétségbeesett.
Majd az a gondolat erősödött meg az eszében, hogy elkergeti, elűzi a
fiút a háztól, majd hogy áthelyezteti innen. Hideg tervek kergették
egymást láztól égő agyában, utoljára beléjük fáradt és sírt.

Az nap sírt egész nap. Az úrfi este sem volt otthon. Woodenné
aggodalmasan feküdt le s a gondolatai nem hagyták aludni. Reggel felé
elszunnyadt, de alig pihent, újra fölébredt valami vad lármára, a mely a
szürkületben az utczáról hangzott föl ablakaihoz. Zaj, lárma, zeneszó,
kocsik robogása. Azután egy rekedtes, erős kiáltás.

– Megállj!

Megismerte Endre hangját s kiugorva az ágyból, az ablakhoz futott. Több
kocsi haladt az utczán a ház felé, az első a kiáltásra a kapunál
megállott. Woodenné mondhatlan utálattal nézte a jelenést. Két kocsiban
a banda, mely most is erősen huzott valami őrült nótát, a klarinétos
éles sikoltása fölverte az egész utczát. Azután nehán teljesen elázott
czimbora, Endre s három nő, a kik kaczagva tartották kezükben a pezsgős
poharat s Endre úr el-elbicsakolva folyton önteni akar nekik.

Az asszony fent az ablakban úgy nézett le az utczára, mint egy rémlátó s
a szívét elfogta a keserűség. A banda húzta, az ékes kompánia leszállt a
kocsikról s nagyon vidám állapotban, ingadozó léptekkel ment a kapuhoz.
A házak ablakaiban – sok nyitva volt már – megjelentek az emberek s
szintén nézték a nagy ódon épület kapujában egybegyült társaságot.
Odabent rivalogva szólalt meg a csengetyű, melyet Endre kint teljes
erővel rángatott.

S ráadásul még egy jelenet következett. Az utczán befordult a tejes
kocsi. A fiatal legény, erősen hajtva jó lovait, megállott a ház előtt
és – valószínűleg soha nem látva ilyent – bámulva tekintett le a
dülöngéző társaságra.

– Eredj a kocsiddal innen.

Ezt kiáltotta rá Endre. Woodenné nem hallotta, hogy mit felelt a fiú,
csak látta, hogy Endre, láztól égő arczal, egy ugrással fölveti magát a
kocsira s lerugdossa egytől-egyig a tejes edényeket. Az utcza, a melyet
pezsgővel locsoltak az előbb, most tejet kapott. A fiú kétségbeesetten
kezdte védeni a gondjaira bizott vagyont. Endre megütötte. E pillanatban
a zajtól megijedt lovak megindultak vágtatva az utczán a kocsival.
Woodenné látta, hogy Endre kardot ránt, végig vág a fiún, az véres
fejjel lebukik az utczára a köcsögök cserepei közé, utána Endre is
leugrik, a lovakat az utczasarkon megállítja egy rendőrőrjárat A
sebesültet, a ki ájultan fekszik a földön, fölszedik, a vezető
jegyzőkönyvét veszi elő.

Az ajtó megnyílik s a társaság élén, a véres kardot nagy diadallal, mint
valamely commandeur tartva, a feje fölött, halad Endre s utána kaczagva
zudul be a kapubolt alá az egesz társaság. A banda új nótába kezd, ő
nagyságaik énekelnek hozzá, a társaság fütyül, zajong, lármáz s csörögve
halad föl a lépcsőkön.

Azután egyszerre elhallgat minden. A lépcsők legfelsőbb fokán, a
hevenyén magára kapott fekete ruhában áll az öreg asszony s lekiált.

– Vissza! Ki ebből a házból.

A banda ijedten vonul hátra, a chansonette-kisasszonyok kissé
megrezzennek, de már ő reájuk nem sok hatással van az ilyesmi.

Endre nem tudta, mit tegyen, a czimborák támolyogtak, egyik kezében a
kard, a másikban egy pezsgős üveg: igen nehéz alkalom ilyen reggeli
találkozásra.

– Mama… – motyogta.

Amaz ott fent hidegen folytatta s erős szava a visszhangos tornáczban
úgy megerősödött, hogy az egész ház hallhatta:

– Itt nincs mama, a mint hogy fiú sincs. Én elűzöm önt ebből a házból.

A fiú megtántorodva lépett vissza a lépcsőfokról a kapubolt alá.
Lehorgasztotta a fejét, az üveg kiesett a kezéből, a kardot azonban
húzta maga után, vérnyomokat hagyva vele a padlón. Ment kifelé s lassan,
huzódozva, megcsendesülve ballagott ki utána a megrettent társaság az
utczára.

A hátuk mögött becsapódott az ajtó.

Világos reggel volt már, az utczák tele néppel, a város életének támadó
lármája egyre erősbödött.

Azután többfelől erős kürtszó hangzott, a mely megrázta a katonákat.
Látszottak itt-ott gyalogos kürtösök, a lovasság trombitásai, a mint
fujva, gyorsan járták be a várost az utánuk csoportosuló néptömeg élén.

– Allarm… allarm…

A mámor elszállt. Mindenfelől katonák siettek a kaszárnyák felé.

A mozgósítás Bosznia felé el volt rendelve, harmadnap indult az ezred.


III.

Második hónapja járta lent az ezred a Michailowits-Brdó szakadékai
között a haláltánczot. Nem teljesen jó mesterség ez, mert végtelenül
idegen minden, a tájék, a fák, a kövek, a bokrok. Az emberek
káromkodtak, ebbe fogózván a hegyoldalakon, hogy le ne essenek. Itt-ott
volt valami csetepaté, egyébként hol esett, hol nem. Ha nem esett, nem
volt víz, ha esett, nem volt egy csöpp száraz hely. Nem csillogott már
semmi, a ki béke idején templomparádén látja a kinyalt regimenteket,
ugyan elcsodálkozna az ilyen szennyes világon. A rozsda befog mindent, a
szíjjak kiveresednek, a ruha szétszakad, az arczokat borostás
szakállerdő fedi s a legénységnél a nyakravalóra varrni szokott fehér
vászon fogalma végkép kitűnik az emlékezetből. Hozzá egy hitvány
guerilla-hadjárat. A gyalogos katona csak fölveszi a harczot, az utána
kuszhat a bozótban az ellenségnek és beleverheti a szívébe a szuronyát,
s ez az ilyen elvadult állapotban ép oly jól esik, mint a zeneértő
embernek valami finom hangverseny, – de a lovas csak megy előre-hátra az
úttalan bozótban, öszvérnek való sziklás meredélyen s azt sem tudja,
honnan támad reá valamely elrejtett hosszas mordályból a golyó.

Krivoscsie népe pedig a legjobb úton volt oda, hogy kiirtassa magát az
utolsó emberig. A kesetyümadarak igen kövérek voltak ebben az
esztendőben, mert rájuk is ügyel a gondviselés és összeveszejti néha az
embereket a levegőbeliek táplálása okáért. Nem akart vége szakadni a
komédiának, a herczegóczot ha tízszer földhöz verték és megtaposták,
tizenegyedszer is fölállt s nem akarta hagyni az ő kietlen hegyeit meg a
két pár kecskéjét. A hol az emberek kidőltek, előjöttek a hánokból az
asszonyok, ezek a csontos, feketeszemű nőszemélyek és puskáztak férjük
holtteste fölött.

Még csak az kellett hozzá: asszonyokkal verekedni. Micsoda dicstelen,
áldatlan munka. Szeretett hazánk népe ez alkalommal ugyan egy véleményen
volt. Itthon is szidták a kormányt, ott lent is szidták a kormányt s ezt
érdemes följegyezni, mert ritkán van ily szép egybehangzó nézete az
egész nemzetnek. Az emberek pusztultak, a nélkül, hogy haláluk árán
előbbre vitték volna az ügyet. A ki megmaradt, azt elkeserítette a rossz
élelmezés. Egyébként végezte a dolgát mindenki, mint a hogy a medve is
tánczol, de nem a maga jószántából.

… Egy ember azonban volt az ezredben, a kinek így is jól ment minden.
Wooden Endre e csúf, zivataros napok alatt legalább nem ért reá azzal
foglalkozni, hogy mi lesz vele.

Bár tudhatta, hogy azért a saját külön kivonulásért, melyet a
mobilizirung reggelén rendezett, mi vár reá.

*

Az ilyen idegenben való véres csavargásoknak van egy különösen bántó
aktusa. A kikben van egy kis humor, litániának nevezik.

A litánia az a szép jelenet, mikor valamely bevégzett csetepaté után
este az egymásra hordott fenyők lobbanó tábortüze mellett az őrmester
iszákjából előkerül az elegáns nevű Präzenstandesliste. Ez nem ötlábu
borjú, sem nem fehér elefánt, hanem egy széles rubrikás papirfüzet,
szétrongyolva már egészen. Ez a századnévsor.

Azután olvasni kezdik s ez a litánia. A ki meg van, az szól a neve után:
jelen. Néha aztán nem szól senki. Újra ismétlik a nevét. Újra csönd.
Nincs. Hol van? Hol lehet? Ki tudja? Becsületes hadjáratban szépen
lefekszenek az emberek a csatamezőn, kezüket a sebre nyomják s meghalnak
együtt s másnap minden halottnak a zsebében megtalálni az írást, mely
rövid szavakkal elmondja, ki volt, hova tartozott, hol kell megölni
halála hírével a feleségét. Itt azonban, e bozótos föl-le világban, a
hol még a nép nyelvéből is kivész a «sík» fogalma, úgy tünnek le az
elevenek az élet szinpadáról, mint Kratky-Baschik szinházában a
nagyszakállu zsidó, a kit agyonver a Paprika Jancsi.

Az ilyen csönd, a mi így a nevek olvasása után támad, valami rettenetes.
Hát ez is? Az is? Ugyan a lova merre lehet?

Egyszer olvassák:

«Lieutenant von Wooden.»

Senki sem szól reá. A második szakasz legénysége között, melynek
parancsnoka volt, mozgás támad, de szót nem hallani.

«von Wooden!»

Nem, hiába kiabálják akár reggelig. Nincs. Volt.

A neve után odaírják azt a pár sort, a mit a polgári halállal elhalt
embernek a sírkeresztjére vésnek.

A tisztek, a kik ismerték a baját, egymásra néznek.

– Jobb is neki így…

Másnap azonban egy káplár két emberével, a mint a kutató szolgálatból a
táborba tér, csodálatos jelentést tesz a kapitánynak. Hogy ők látták
Wooden hadnagyot. Fent a szikla tetején, oly magasban, hogy az égre
rajzolódott alakja kétszeres nagyságúnak látszott, összefont karokkal,
hajadon fővel állt s nézett le a mélybe, a hol a lovak patkói csattogtak
a köveken. Állítólag reá is kiáltottak volna. Erre az alak a
sziklapárkány mögött eltünt s helyette egy fiatal leány jelent meg, a
bennszülöttek ruhájában. Szép fiatal bosnyák leány, fekete haja úgy
lobogott a hegyi szélben, mint a zászló. Az nézett utánuk hosszasan.

– Ostobaság – mondta a kapitány s egész erővel fogott megint a
bádogdoboz felnyitásához, a melyen belül egy tíz év előtt megölt borjú
darabjai várnak konzervpörkölt alakjában a föltámadásra.

Akár ostobaság, akár nem, a káplár azt mondta a őrtűz előtt, hogy ő erre
meg is esküszik, ha kell. A többiek a tűzbe bámulva hallgatták.

Azután öt nap folyton esett az eső, a sziklák olyan tiszták voltak, mint
egy hollandi szoba, hatodnapra kiderült, Montenegró felül föltámadt a
havasok között a szél s ennek viharában folytatni lehetett a munkát,
minek hivatalos neve: militärische Operationen im Occupations-Gebiete.

A Metálka-sziklák között, lovát kantáron vezetve mindenik, nyomul előre
a csapat. Az ősrengeteg üvölt a viharban s egy-egy kidöntött fenyő a
tetőről megvágódva, szertelen ugrásokkal zuhan a mélybe.

– Itt láttam a multkor… – mormogja a káplár.

Azután nagyot kiált, hogy hangja felülmulja a zivatar zaját.

– Ott van!

Föltekintenek. A meredélyes sziklán, a hol istenkisértés menni, fiatal
férfi, sugár, karcsú alak, gyorsan halad fölfelé. Egyik fenyőtől
ruganyos erővel löki magát a másikig, egy hasadékot átugrik, a
túloldalon elesik, újra felkel s megy följebb, egyre följebb. Fent a
szikla tetején nehány füstfelleg foszlányait kapkodja el a szél: ott ház
van bizonyosan a párkány-szirteken belül.

Ez az ember azonban török ruhába van öltözködve, ránczos bugyogó, fekete
rajta – veres öv a derekán.

Bolond, hisz az török! – nevetik a káplárt.

– Dehogy! Nem ismerik meg?

Az alak fent már a szikla tetején, még pár másodpercz s eltűnik. A mint
az utolsó ugrást teszi, a fehér turbán a fezzel leesik a fejéről.

– Nézzétek! – kiabált a káplár. – Nem török, haj van a fején! Nézzétek,
most egészen ő az…

Eltünt. Ki menne oda fel egy fegyvertelen bosnyák legény után?

A kapitány este parancsban adta ki a századnak, ha a század szamár és ő
kikéri magának, (a kapitányok mindig kikérnek maguknak valamit) hogy
ilyen ostoba mesékkel valaki rémítgetni merje a legénységet. A ki
meghalt, az nem mászkál a sziklák oldalában.

A parancs parancs, a század hallgatag állván haptákot, beismerte, hogy
szamár és elhallgatott.

*

Az ódon régi házban csendes minden. János huszár egyre öregszik, a cseh
vadász egyre butább, a vadgesztenyefák egyre hozzák szúrós gyümölcsüket,
minek nem veszi hasznát senki. A nagy szobákban egyedül jár fekete
gyászban a fehérhaju asszony és várja, hogy az idők folyásában neki is
eljőjjön a napja.

Az órák, a napok, a hetek, a hónapok telnek s ő unja is magát itten.
Semmi dolga már, csak az imádkozni valója szaporodott meg.

Azelőtt egyért, most kettőért.

De kettőért-e?

A káplár meséjét azóta hallotta már ő is. Csodálatos történet volt az, a
mit kiszínezett a fantázia. Lehetséges-e, vagy nem – nem törődtek vele
az emberek, az érdekes és gyorsan váltakozó események akkori világában
különb történeteket is beszéltek.

Odalent is csendes már minden. Azok a kardok, miknek élét kiverte lent a
yatagán, ma már kenyérvágó kések valamely békés pék asztalán itthon.

Azután egyszer egy kis csomagot hoznak neki a postán. Neki csomagot? Ki
gondol még ő reá az élők közül? A papiron idegen keletű betűk, a bélyeg
– az «odavaló.»

Bent egyetlen sor sem, egyetlen szó sem. Mindössze három darab azokból a
halovány illatú kövi rózsákból, a miket csak azon hegyek teremnek, a hol
a Carst a Balkánnal ölelkezik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Ők» már hárman vannak.



ÖREG CSELÉD.

Valaha a tanyában télen is eleven volt az élet, bár télen a gazda a
hosszú éjszakák és rövid, homályos nappalok elől a városba óvakodik.
Kitekintés csak olykor van, ha a pinczében a borokat át kell fejteni,
vagy ha a törkölypálinka főzése megindul. Az mindkettő fontos és érdemes
dolog, gazda nélkül meg nem is történhet, de bizony máskor, téli időben
heteken át sincs odakint mit keresni. De azért csak volt ott mozgás és
élet, mert kint lakott Tóni, a kapás. Feleségestől, gyerekestül,
lányostul.

A cseléd olyankor éli világát, mikor nincsen munka, legfeljebb
rőzseaprítás, a néhány jószág ellátása, meg tisztogatás és rendben
tartása a holmiknak, hogy ha már ilyen időben a gazdaság nem szaporodik
is, legalább ne pusztuljon. Azonfelül aztán leölik a malaczot, ha van,
mert ha nincs, akkor nem ölik le. Egy kis tort is szokás csapni.
Másrészt ők elmennek másfelé torokra. Szombaton a lányok a szoknyákat
vasalják, a miben vasárnap a csárdába mennek tánczolni. A gyermek az
iskolába jár; reggel elmegy, csak este ér haza, ebédet ott
tarisznyázván, mert távolos kissé az oskola. Este hazajön és akkor olvas
a könyvből. A kapáshoz pedig emberek jönnek a szomszédból telektálózni.
Vagy ő megy más felé. A szobába a padkára ülnek a kemencze mellé, annak
a fala hátukat igen alkalmasan melegíti. Ott beszélnek mindenféléről,
leginkább oly dolgokról, a mikhez nem értenek: mert a mihez értenek, azt
úgyis mindnyájan tudják; az arról való beszéd fölösleges.

Ez azelőtt így volt, de most már nincs ebben a formában az állapot. A
kapás felesége elhalt, mert nem volt élhetős s nehány gyermek is még
apró korában ledugdosódott a földbe. Mások megházasodtak, ismét mások
férjhez mentek, a legutolsó gyerek pedig béresnek állt. Ez nem egyszerre
ment, ehhez az idők folyása volt szükséges s közben a kapás
megöregedvén, ím, öregségére egyedül maradt. Maga lenne az egész
tanyában, természetesen nem számítván a kocsist, kit kocsinjáró
foglalatossága hol erre, hol arra hurczol, de amúgy is, ha otthon van,
állataival tartózkodik egy födél alatt.

Ily öreg ember életének így egyedül a téli idők között mi haszna volna s
neki miben lehetne kedvtelése? Ha jól keressük, bizony semmiben sem
lenne. Csak úgy búsongna, lógna erre-arra, emlékezve a régi dolgokról, a
taliánokról, kikkel hadakat folytatott régente s a Venécziáról, melyben
szolgálta a császárt, mikor még Venéczia a némethez volt tartozandó.

De nem maradt még sem egészen egyedül, mert történt, hogy tanyára
kikerült a Palkó. Szerfölött sajátságos életsorsú ember ez a Palkó.
Valaha kereskedő volt, jómódú bőrkereskedő, amúgy származására nézve
bolgár. Egy napon aztán tönkre ment, a boltot be kellett csukni s ő maga
minden tartozását becsülettel megfizetni óhajtván, egy árva krajczár nem
sok, de még annyi sem maradt a zsebében. Mindebbe egészen rendén
belenyugodott és más foglalkozást keresvén, beszegődött cselédnek. Olyan
bizalmas mindenesnek a ház körül, a ki rendben tartja az udvart, pinczét
és fáskamrát, ért a piaczozáshoz, tud almát árulni és megnyúzza a
nyulat. Ilyen életben volt azután hosszú és sok esztendőkön átal, dolgát
mindig szorgosan és becsülettel végezte, kedvetlenségek és régi emlékek
nem bántották; olykor beborozott s ilyenkor maga elé meredve a földre,
gondolkozott és igen jóízűeket nevetett hozzá. Csak későbben, a mint
öregedett, kezdte gyötörni a bánat; ekkor történt meg vele, hogy a
pálinkához folyamodott s utóbb teljesen rabja is lett. Már nem birt
elmenni az utczán a pálinkásboltok ajtaja előtt, hogy be térjen; húzta
befelé a pálinkáshordók szaga. Garasait arra áldozta, az étel nem
kellett, a legjobb úton volt arra, hog hamarosan elpatkoljon a bajában.
Már hasznát se igen lehetett venni; ha korholták, nevetett; mennél
jobban korholták, annál jobban nevetett.

Az öreg cseléd megmentésére nem mutatkozott más mód, minthogy száműzni
kellett a tanyára. Ott pálinka nincs; ha van: lakat alatt van; hitelbe
se lehet venni, pénz pedig a kezéhez nem jutott. Lehetett volna ugyan,
hogy csak úgy belepusztul a méreg elvonásába, mint belepusztult volna
magába a méregbe, de nem így történt. Elszokott a pálinkától,
beleszeretett a tanyai kút édés vizébe, lesoványodott csontjaira
apránkint húst is szedett s ma megint a régi, vidám, dolgos Palkó. A
kúra teljesen bevált.

Ekép egy helyett két öreg van a tanyában s egy szobában ketten igen csak
elférnek. Ők egymással szemben bizonyos kötelességeket vállaltak
magukra, egyben bizonyos jogokat élveznek, mint a hogy ez dukál is. Meg
van állapítva, hogy a szoba söprése, a lámpa tisztántartása mely napon
kire tartozik. E dolgokban igen szigorú rend van. Például Palkó a
szakácsné, ellenben az öreg Tóni a szobalány.

Ez úgy értelmezendő, hogy Palkó főzi az ételeket, ellenben az asztalt
meg nem terítené magáért a kerek világért sem, miután az a Tóni dolga.
Az ebédet egész rendben megfőzi a szabadtüzes konyhán s akkor Tónit
fölkeresi:

– Kész az ebéd, igyeközzön teríteni.

S a vén ember, a ki valaha piemontiakat és francziákat szedegetett a
szuronya hegyére, siet villákat tisztogatni az ebédhez.

Estefelé ujságot olvasnak, az öreg Tóni csak a fülével, mert másként nem
ért hozzá. De Palkó fölteszi szemeire a komoly és nagy igazlátót s azon
keresztül úgy olvas, mint a parancsolat. A kapás a padról, a melyen
aludni szokott (szőlőpásztor-ember természete nem igen veszi be az
ágyat) tünődve hallgatja, hogy ugyan olvassa-e, vagy ha olvassa, mikor
olvassa az igazit?

Az igazi, a mit a kapás várna, meglehetősen nevezetes dolog volna. A
dolgot ugyanis úgy kell venni, hogy van egy miniszter odafönt a Budában
(valahol egész közel a király mellett lakhatik az), a kinek szokása,
hogy szép papirosleveleket ád, de azonfölül aranypénzt is osztogat az
olyan cselédnek, a ki egy gazda kenyerét eszi régidő óta. Hát már volt
is a határban, a ki ilyesmit kapott, de ezeknek a szolgálati idejét a
kapás mindig fitymálva emlegette, a miben neki egy kevés igazsága is
volt. Mert hisz nyolcz évet, tíz évet szolgálni egy helyben: ez valóban
csekély dolog az ő harminczegy esztendei szolgálatához képest.

S legkülönösebben pedig, hogy ezelőtt katona volt s különféle csatákban
vitézkedett. A kapás nem ok nélkül tünődhetett hát azon, hogy ugyan
miért nem tekint már vagy egyszer ő feléje is az a budai miniszter?

Az ujság azonban, a mit a Palkó olvasott elő neki, mindenről beszélt,
csak erről nem, a mi előfordul a közönséges életben, mert hiszen Bodóné
is mindenről beszélt, mikor a bor árát kérték, csak épen a bor áráról
nem. No, ilyen épen az ujságlap is. Bár az újságlap, szegény, csakugyan
nem tehetett róla, hogy az öreg Tóni dolgáról így hallgatni kényszerült.
Bár Tóni dolgát egy időben már próbáltuk, írást is adtunk be róla, az
obsitjával egyetemben, valami három év előtt, mikor ép gazdasági
kiállítás volt itt, a hol öreg cselédeket is jutalmaztak. De bizony
hiába vártuk, nem jött felelet a levélre, pedig Tóni azon huszonöt
forintokból, a mik akkor esedékesek voltak, igen erősen szándékozott egy
malaczot venni. De nem jött no, hát hiába, ha egyszer nem jött. Idő
multával járni kezdtem az ügyet, de nem volt ott semminek foganatja.
Irtam levelet föl az Egyesületbe, hogy hiszen ha más érdemesebbet
találtak méltónak a jutalomra, az is nagyon jól van, de legalább az
obsitját küldenék vissza. Mert azt szereti az öreg s vele együtt
szolgált katonatársai már elhalván, ez a papir az egyetlen tanubizonyság
arról, hogy annak idején nyolcz évet, hat hónapot szolgált idegenben,
fegyverben.

Onnan ír azután szíves levelet Rubinek úr, hogy sem a levélnek, sem az
obsitnak még csak a színét sem látták. Hát bizony az akta, mielőtt
odaért volna, valahol elkallódott, a mi alighanem nem ezzel az aktával
esett meg legelőször a szép Magyarországon. Valamely hivatalban tüzet
gyujtott vele a kemenczébe az apró fa alá a szolga s nem jutott eszébe,
hogy ezzel az aktával egy nála jobb és hűbb szolga téli malaczát tüzelte
be.

Azonban hát: Isten neki, fakereszt. Az ilyesmi ellen nem lehet semmit
sem tenni. Bár az öreg kapás aligha gondolkozott így. Talán vétek is:
Tóniról rosszat tételezni föl, de úgy tetszett olykor, mintha sunyítva
nézne rám. S bozontos ősz haja mögött a koponyában ilyféle gondolatok
vannak.

– Ez is valami hírös tekintetös úr löhet; fölkezelte bizonyosan a
pénzömet, de most eltagadi…

Mondani azonban nem mondta s valószínű, hogy az egész vélekedés is
alaptalan.

… Karácsony hetében a kocsis üzenetet vitt ki a kapáshoz, hogy
öltözködjön föl és úgy jőjjön be a városba. De úgy öltözködjön, hogy
most újra sorozás lesz: régi katonáit akarja fegyver alatt látni a
király. Az izenetre a kapás sejteni kezdett valamit s mosolygott. Palkó
jólelkű nevetéssel kisérte; ő szegény egyebet nem adhat, ezt azonban
boldogan adja.

Hát másnap bejött a kapás. Tisztára ki volt kefélkedve és borotválkozva
a vén ember. Azután fölvonult a városházára. (Van ott a városházába egy
másik nagy ház, ott a falon képben van a király, de olyan akkurátosan
van benne a képben, mintha épen mostan akarna kilépni belüle.) Ott
Tóninak több másokkal egyetemben odaadták a földmívelésügyi miniszter
papiroslevelét rámában. És tenyerébe, melyet puskaagy, metszőkés, kapa
egyformán keménynyé tenni segített, aranyakat olvastak. Ez nagy dolog
volt. Az öreg beszédeket hallgatott, kézfogásokban részesült s végezetül
mindezek annyira a lelkére szálltak, hogy teljesen elszótalanodva ért
haza, már a városi házhoz, hóna alatt a szép rámába kötött papirossal.

Még otthon sem szólt. Csak mikor hóna alól a rámát kikapták s nézni
kezdték, mikor az öreg cselédnek még öregebb gazdája is nézni kezdte és
mondta neki:

– Te, Tóni a jó reggelét, ez már csakugyan szép dolog –

akkor a vén ember könnyei lassan megeredtek s boldogságában sírva
könnyezett.

A mi pedig az ötven forintnyi aranyokat illetné, azok a mellényzsebben
épen csak hogy megmelegedhettek, azok mentek a takarékba, ott is sürgős
helyre, mert Tóni tavaly a vakarcsot is férjhez adván, némi adósságot
szedett magára. A kép is csaknem, hogy itthon maradt, mert mondták
Tóninak, hogy ne vigye magával, mert boldogságában az úton a kocsival
hátha valahol megállnak s azután majd a ráma üvegje betörik. De Tóni oly
sóvárogva nézett a képre, mit tőle elszakítani akartak, mint kedves
játékára a gyermek szokott. Hát nem lehetett tőle eltagadni a képet, de
különben igérte is, hogy gondját viseli s az egész úton kezében tartja.

Elmentek. Harmadnap újév lévén, Palkót hozta be a kocsi városba, mert
szükséges, hogyha öröm ér egy részt, érje a másrészt is.

– No, hát Palkó, az öreg Tóni mit csinál?

– Hát, – mondja Palkó nevetve – mindig csak az új képet próbálja föl a
falakra. Hogy hol volna legalkalmasabb?

– No, aztán?

– Hát még nem ért vele véget. Mert sehol se elég szép a hely. Mindig
különbet keres neki.

… Úgy nézem, ha az öreg Tónin állna, még új házat építtetne a miniszter
képinek.



BOCSÁNAT.

Mikor jöttek volna el éjjel táncz után a legények a bálból és haladtak
volna a sötét homoki közökön át, a miket a holdfény elől beárnyékolnak
az öreg szálas jegenyék, Kádár Vinczét csakugyan leütötték. Már hogy
hogy történt, a felől senki sem tud semmit, annyi bizonyos csak, hogy
egész délután kötekedett a Vincze, táncz közben kivette a leányokat a
másik keze közül, másokra meg rátánczolt, estére kedve pedig valóságosan
vesztit érezte. Bort locsolt a többire, a szivarját szivarszívó
szopókába tette, aztán kiégette vele a másik ruháját, majd meg a
bandával veszkődött. Értetlen volt a csárdás, (a városból került ki
oda), nem igen tudta még magát viselni, nem hogy rendet tartani értett
volna, de még azt sem tudta, kinek adjon hitelbe, kinek nem. No, bele is
pusztult hamarosan, aztán elszármazott onnan, bár hiszen azért Kádár
Vinczét csak leütötték még akkor éjszaka a közön. Ez már nem
kötekedésből történt, hanem itt a harag meg a bosszú is beleártotta
magát az ügybe, mert ha csak épen ingerkedésből állt volna a dolog, ott
kapják közre a bálban a leányok előtt, s löknek rajta jó egynéhányat,
hogy kilódúl s itt-amott beüti a fejét, a mely majd beforrt volna ugyan,
de a szégyenítés is megtörtént. Vad dolog az ilyesmi is, de van olyan
leány, a ki szereti nézni, mert voltakép elvadult formájában nem más ez,
mint a hajdani tornajáték, ott is esett halál, itt is a szemtől-szembe
való harczban, a mik egy pár tetszetős szem kedvéért vívattak ott,
vivatnak itt. Azonban Vincze leveretése alkalmával alattomos volt az
öldöklés, megszúrták, főbeverték, leütötték: vérbe nem fagyott ugyan,
mert bár nyár volt, a vér akkor is csak megalszik omló állapotában, de
mert a később jövők fölemelték, s vitték hazáig, fölzörgették a tanyát,
ott azt mondta Vincze; – Jaj, édös szülém – azután pedig csakugyan és
végkép meghalt.

Másnap a halál irányában mozogni kezdtek a pusztázó városi lovas
katonák, a kik igen kegyetlen nagy csattokat tesznek azon szíjjakra, a
miknél fogva a derekukra oldalazzák a kardot és a vastag kardok pengő
játékot űznek, pengvén hol a sarkantyún, hol a kengyelek vasain. És
járták körül a határt, keresvén azokat, a kik a holtat halottá tették.
Többfelől szedték össze a fiatalabb népet, de nem igen akartak azok
tudni a halálról semmit sem. Szokás tagadni az ilyesmit, sötétség volt
ott is, sötétség a vizsgálatnál is, bár hiszen világító gyertya a
törvény, a míg el nem fújják.

Láttak ámde a két pusztázó lovasok és mentek egyenesen bizonyos Hibás
Szélpál Antal tanyájába, a Lőrincz gyerek végett. Megrettenve nézett
rájuk Szélpálné, és azt mondta, hogy alighanem borzalom történt már
megint és istentelenség. A katonák a Lőrincz gyereket keresték, anyja
szíve vertében elállt, hogy miért is kereshetik, Lőrincz előkerült.
Lőrincznek mondták: – Te is az ölők közül való vagy.

– Nem mondhatom – mondta Lőrincz és az anyjának a lelke örömében
röpdösött, hogy lám, nem való a vád. De a kopott dolmányosok csak tovább
feszigették ezt-amazt, hogy látták Lőrinczet velemenni a halottal,
Lőrincz a tett helyen volt, Lőrincz is a halál elhívói között volt,
botját azután megrettenve elvetette az útszéli szőlőbe, ott megtalálták,
a meggyfabot finom pirosas hajába bele is vannak bicskával faragva a szö
bötű, a lö bötű, továbbá a fö bötű meg a vö bötű, mely utóbbiak Frantzia
Veronkát jelentenek, pedig tudvalévő, hogy Veron végett történt a halál.

Lőrincz fehérre válva mondá:

– Nem mondhatom… Nem tudhatom… Nem igaz ez a beszéd.

De a midőn az öregebb kopottdolmányos mondaná neki:

– Lélökre Lőrincz, odafönt is laknak

Lőrincz a beszédre feleletet adni valóban mit sem tudott.

Lőrinczet tehát vitték befelé a sarczolásba, urak közé, kihallgatásokba,
börtönök falába, ló előtt.

*

Hogy az egyetlen fiú a tanyából ily gyalázattal teljes módon távozott.
Hibás Szélpál Antal az ablakhoz ment és kinézett az ablakon. Azután az
asszony zokogását sem tűrhetvén, az udvarra ment, hogy majd
gondolkodásában a kerítésbe fogódzik, de jó is, hogy kiment, mert jött
az ember, a ki ki volt küldve, hogy Vincze temetésére hivogasson. Sapka
volt a fején, mert harmatos időben nyáron is elillik, továbbá rá is volt
a fejére kötve a gyászfátyol, a használatos öreg fátyol, mely a Kossuth
Lajos képén szokott békés időben tartózkodni a tiszta szobában. Hát
mentek ők is a temetésre kocsival, csak a béres gyerek maradt otthon, az
is sírt, mikor eljöttek, mert félős volt neki a hely, miután a kutyák
már másfél nap óta nem úgy ugattak, mint máskor. Torkukból panaszos,
üvöltő ének szállt a jegenyefák tetejei felé s volt pók, a mely ezen
időben a padmalyról hirtelen eséssel egyenesen az elhurczolt legény
ágyára ereszkedett. Pedig az igazsághoz tartozandók a pók, kutya,
zöldbéka, ökörfarkkóró. Ennek is az egész szára teli van virággal az
idén: majd meglátjátok, hogy ennél telebb tél nem volt a világon.

A kocsin az asszonynyal Szélpál elment, a halott tiszteletét végig
megadták s amarra gondoltak, a ki – úgy lehet, hiába – a börtönt
szenvedi és éli a sötét rabság szenvedéseit, akárcsak, ha a Sándor
idejében állna a világ. Végig menték a temetőig a halott útját,
szótalan. Szólni nem mertek, mert az ő kocsijuk volt a menetben az
utolsó és tudvalevő, hogy temetéskor a halott lelke mindig az utolsó
kocsi utasai fölött repked.

Félesztendőt vetettek össze-vissza odabe a városba a Lőrincznek azok az
urak, a kik az igazságot a könyvekben keresik, hát egy este a tavaszi
csatakba Lőrincz kiér a városból. Már épen csak hogy majdnem lefeküdtek
Szélpálék, az asszony már neki is fogott, csak Szélpál nyüglődött az
asztalnál borotválkozás irányában, mert ez szombaton történt, azaz hogy
nem is szombaton, hanem szerdán, de utána ünnep következett, bár hiszen
mindegy az úgy a maga valójában. Tehát Lőrincz hazaért s a kutya
vakkantott elébe pár szót az udvaron, mondván: de rég láttalak, hé!

A legény nem sok ügyet vetett rá: a bugyolával, a mit a karjában
tartott, a házba fordult s kissé meg is bukott a küszöbfán, mert idebent
a városon még a börtönben sincsen küszöbfa, annyira kitanultak vagyunk
mink itt a városon a világi életben. Hát bebukott az egyiken, be a
másikon és ott állt szülei előtt. Sötétben haladván jó időt, kissé
megkáprázott a szobabeli világosság előtt s alig bírta, Istennel
köszöntvén, kimondani a jó estét. Mindkét szülő hirtelen örömmel fogadta
a kivánságot, anya úgy, a hogy volt, sietett feléje, míg Szélpál előbb
letette a borotvát és mondá:

– Hallod-e, Lőrincz?

– Hallgatom, apám – mondta a fiú.

Hibás Szélpál folytatta;

– Mink azóta nazarénusok löttünk. Igazság nélkül itt senki sem
tartózkodhat. Mondd mög, Lőrincz, benne voltál az ölésben?

Lehajtja fejét a fiú és hallgatott egy darabig, aztán szól:

– Benne.

Az apa szól:

– Mögszenvedtél érte?

– Mög.

Az anyja megrettenve húzódott hátra.

A czókmók, a mit Lőrincz a karjában tart és a miről okos észszel azt
lehetett volna hinni, hogy a testi ruháját hozza benne haza, ekkor
mozogni kezd és némi vékonyka sírás hang hallatszik az alacsony házban.

– Itt találtam a közön, az árokban – mondja Lőrincz. – Valaki oda
kitötte. Jó szöröncse, hogy lábbal állította az árokoldalhoz, mert hogy
esött az eső, már folyik benne a víz… Még belefulladt volna…

Megilletődések pillanatai ezek.

– Lélök helyött lélök – mondja csendesen az asszony és Lőrinczhez lép,
hogy elvegye tőle a gyermeket. – Fönséges Jézus, a kezedet csókolom.

Hibás Szélpál Antal pedig a csülkös tányért, a miből vacsoráltak, az
asztalon Lőrincz felé tolja. És a mellényzsebben kotorászván, tulajdon
bicskáját nyújtja a véres kezű fiának, mondván a mindeneket megbocsátó
szülői szívvel:

– Ögyél, Lőrincz…

Kis alacsony tanyai gerendás szobában a petroleumlámpás szelid
szeretettel világít…



TARTALOM.

  Ne engedjük a madarat  3
  Talpas úri módban  19
  Öreg Dobó a napidíjjal  30
  A kis kadét  40
  Mária-látás  51
  A holtakat látó  71
  Luk a házoldalban  113
  Homokból élők  123
  A buczkai születése  139
  A bakancstalp  153
  Kolónia-élet  167
  A közigazgatási vályu  179
  A tehén leánya  189
  Figuracsinálók  199
  Katalin-bogár  208
  Az utas  215
  Rágyujtás  225
  Egy szökevényről  240
  Öreg cseléd  267
  Bocsánat  278


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

18 |illalos páráiban |illatos páráiban

32 |most m r |most már

52 |emelkedik kí |emelkedik ki

52 |h;r nem jön |hír nem jön

135 |mennek a ga zdá hoz |mennek a gazdához

226 |llenben kézben |ellenben kézben

241 |mint a legtöbbb |mint a legtöbb

251 |szolgálatot ethanyagolta |szolgálatot elhanyagolta]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Ne engedjük a madarat... s más holmik" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.