Title: Pest 1916
Author: Krúdy, Gyula
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Pest 1916" ***

PEST

1916.

IRTA

KRÚDY GYULA

1917

TEVAN-KIADÁS

TEVAN ADOLF KÖNYVNYOMDÁJA BÉKÉSCSABA

_Ajánlom e könyvemet Pest széplelkü hölgyeinek, akik olyan nemesek, mint
a kócsagmadarak és oly szépek, mint a jelenkor divatja._

_K. Gy._



SZENT JANUÁRIUS.

Mostanában, (máskor zuzmarás szakállu januáriusban), midőn a pesti
tornyok óramutatóin nem foglalhatnak kényelmes helyet a csókák, délfelé
napsugár látogatott el a városba, kedves, ajándékot hozó jövevény és a
liget nagy fái fölött már nem látszanak titokzatos hieroglifjei a fekete
galyaknak: egy fiatal hölgy mosolyog valahol, valamerre, akinek
derültsége átsuhan a különben komor Budapest felett. Tán egy óriás-lány
lakik a ligetben, valahol az iparcsarnok mögött, későn ébred és mig
szeméből egy kedves, bohókás álmot dörzsölget az öklével, elmélázva
mosolyog az álom furcsaságain.

Vagy tán az általános megjavulás jelvénye e különös napsugár, amely
tizenegy óra tájban naponkint a város tetőire ereszkedik, mintha a
felhők felett figyelő szinpadi mester mostanában ezen világosságot
találná megfelelőnek Budapest részére? Az alkalmatlanok, a katonai
szolgálat alól felmentettek, az öregek: jó emberek. Gyilkosság ritka a
városon, legfeljebb Budán öli meg önmagát meg feleségét egy érzelmes
hadnagy.

E nagy háboru fejezetről-fejezetre érdekesebb regényében – mikor még
olvasó és szerző (mint hajdanában a füzetes regények irói) nincsenek
tisztában a befejezéssel: ki marad életben a regény hősei közül, ki lesz
boldog, ki hal meg, kit kell feltámasztani, aki az első oldalokon
(1914-ben, augusztusban!) már elvégezte tennivalóját és meghalt? – e
nagyszerü regényben a januári tavaszi napok bizonyos megpihenést
jelentenek. A gyorsan vágtató kocsiról árnyas hegyoldalt, ezüst
csermelyt, napfényes Stefánia-utat, mosolygó nőt lát az utazó,
megkopogtatja az Idő mogorva kocsisának a vállát: „álljunk meg, hadd
igyam egyet a napsugárból!“ Mint a hosszadalmas illavai tartózkodásból
szabadult rab, tünődik e földre szállott sugarak felett. Az ágyuk és
mozsarak, lángoló falvak füstje nem kormozta be a horizontot annyira,
hogy a téli Nap – e későn kelő és korán fekvő anyóka, – a magosságbeli
ablakból a földre, Budapestre pillantson. Mit csináltok asszonyok,
lányok? – kérdezi a fénylő levegőben a jóságos anyóka, aki estefelé néha
szitálva eregeti le a havat, mint a duruzsoló mesét, városi lakosoknak
és falusi magányosoknak egyformán. A jó és rossz nőknek. Koldus asszony
kopott, bohókás, félrecsapott kalapjára és dáma vállára, akinek
lakkcipője ugy fénylik, mint fülében brilliánsa. Mit csináltok
asszonyok, lányok? – kérdi a déli nap. Van elegendő férfi a városban,
aki furcsa és kedves ruhátok alól előbuvó lábatokat megcsodálja, – midőn
a nagyvárosi nők lába oly fontosságot tulajdonit most minden lépésnek,
mint a panorámás-legény, aki végre „önállósitotta magát?“ Van költő a
városban, aki rólatok, lenge szépek, őz-járásuak, ballet-lépésüek, –
holott az öreg Mazzantini már nem tanitja lépni hölgyeinket! – ti,
kecsesek, mint pasztell-figurák régi burnótosszelencéken, ti csábosok,
mint Csokonai álmodhatta bálba menő Lilláját, ti, kedvesek, akik
göndöritett hajatoknak, kis kalapkátoknak és harisnyátok szinének több
fontosságot tulajdonittok, mint egykor az olasz festő az Uristen
szakállának, – van költő a városban, aki cipőtöket, elhagyott, férfitől
elkülönitett életeteket, tollacskáitokat és fáradt háborus közönyöteket
megénekli? Az Ars amandi irójának kellene mostanában élni, hogy valaki
leirhassa a mai nővilágot, midőn januáriusi napsugárban, harcterekre
ment férfiakat nélkülözve, szinte csak a maga mulattatására óhajt szép,
kecses, kivánatos lenni. Mint a magányos nő, aki naphosszat tükre előtt
üldögél és céltalanul dörzsöli arcát a nyul-lábbal. Mint a setétségben,
hegytetőn, erdő mélyében, fürdőkádjában az egyedül való nő igyekszik
bájolni, tetszeni, – tán, hogy a mesterséget el ne felejtse és a
skáláját gyakorolja – olyan most e sok gyönyörü asszony és leány a
városon.

A költők, akik jó és rossz napokban még akkor is pengetik hurjaikat,
midőn senki sem hallgat már rájuk, mint a muzsikás cigányok a bál után,
– fekete pápaszemmel járnak Budapesten. Mintha semmit sem látnának a mai
nőkből, e bájos figurákból, akik mindentől eltávolodtak, ami eddig őket
a férfiak látóköréhez kötötte. Ujak, mások, érdekesek, mulatságosak, tán
szerelmesebbek, mint valaha; Jókai nagyasszonyai és hitvesi figurái
eltüntek a magyar életből; Mária Terézia delnői, a Lajosok tanulékony,
nagymüveltségü dámái nincsenek; a forradalom vereskokárdás
népszónoknőjét sem találjuk. Nincsenek Lórántffy Zsuzsannák, sem Jean
d’Arcok. A Strindberg furcsa, félve, idegenkedve került asszonyfiguráit
vélem gyakran megpillantani az Andrássy-uton. Lelketlen, hazug, élveteg
nők szaporodtak el.

Talán mindig is ilyenek voltak a nők, mint manapság. Csak a férfiakban
több volt az illuzió. Mily jó volt királynőnek, életnek, álomnak,
célnak, sirnivalónak, mézes-kalács szivnek, egyetlen hangnak, zsongó
vérnek hinni a nőket, – régente!

A napsugár jótékonyan aranylik vén férfiak tar fején, tornyok gombján és
a csontnélküli, átlátszó katonaarcokon, amint a vérbaj – e csöndesen, de
hatalmasan dolgozó járvány – áttetszővé teszi az orrokat. És a nők, akik
a kezükben hordják, verébugrással terjesztik a betegséget, ragyogva,
nevetve mennek tovább.



VIZKERESZT NAPJÁN A HÁBORUS FŐVÁROSBAN.

Farsang, – te gyászruhás ledér, – már második esztendeje jösz elő a téli
alkonyatból lengő fekete fátyolban, lakkcipőben, selyemharisnyában, a
parfőmödet tubarózsából szürték; falun, halott menyasszonyok ravatalánál
érezni ez illatot gyakorta; egyik setét szemed a végzetet siratja
lassan, omló könnyekkel, mig a másik tambúrmajor mozdulatait lesi, aki a
temetési zenét vezényeli nagy pálcájával… A szivedben vágy és gyász,
mint ifju özvegyasszonyéban, aki férje koporsójánál első szerelmével
találkozik; a bokádban tánc-lépés remeg, mint ez esti szél bujkál a nők
hajában, míg a térded imádságra rokkan egy csodatevő templomocskában;
nem tudod: sirj vagy nevess… szabad-e csókolózni a setétségben vagy
mindig a nagy vizbe bámulni a hidról?

* * *

Mikor falun laktam, a kutyáim Vizkeresztkor ugattak, farsangi figurák
mutatkoztak az utcán. A farsang áhitatos időszaka volt a kalendáriumnak.
Mindenki igyekezett megbolondúlni egy napra vagy egy órára.

Az élet most fáradt és érdemtelen vén szinész, mindig ugyanazon
szerepeket játsza, mint némely öreg komédiások. Háboru és mindvégig
háboru. A férfiak élete oly egyformasággal folyik, mint akár a
középkorban, midőn a valamire való férfiu életének tiz vagy husz
esztendejét hadban töltötte. A királyok megharagudtak, sereget
szereztek, öregségére került néha vissza a szülővárosába a harcos, hogy
az unokáiban gyönyörködjék. A középkorban ez igen érthető és természetes
dolog volt. A fegyverviselésben eltöltött évek különös változatossággal,
nem egyszer anyagi haszonnal kecsegtették a zsoldos katonát. Egy
jóravaló zsoldos négy-öt királynál, fejedelemnél szolgált életében. A
Rajna mellől Nápolyba kerülhetett, hideg északról szenvedélyes délre,
Madridban vagy Krakóban tölthette a telet… A polgárság ezalatt a kulcsos
városokban folytatta a maga kalendárium-szabta életét. Megtartották az
ünnepeket, karácsonykor kalácsot sütöttek, farsangban álorcát tettek
fel, szerettek, házasodtak, meghaltak… A háboru, mint egy távoli
mennydörgés hallatszott a hegyek mögül. Igen természetes dolognak
látszott, hogy egyik király haragszik a másik királyra. Bivalybőr zekés,
rőt szakállu katonák vonultak át néha a városokon, az asszonyokat a
hátsó kamrákba zárták, a biró csapra ütötte a város borát és ha éppen
farsang volt a városban, az idegen katonák együtt dévajkodtak a
polgárokkal. Rákóczi Ferenc és Görgei Artur megtartatták hadaikkal a
mulatságok idejét. A felvidéki városokban a kuruc a sarokba állitotta
rövidnyelü csákányát és Vizkeresztkor megtáncoltatta a lőcsei
asszonyokat. A honvéd a téli hadjárat alatt Eperjesen vagy Körmöcön
vigadott, hajnalig pörgette a felvidéki szépeket, reggel rohamra ment a
Branyiszkóra. A régi hadviselések respektálták Gergely pápa
intézkedéseit a bőjtben és a farsangban. A nyomorult katona bélpoklos
lehetett Milanóban vagy kolerás az Odera mellékén: karácsonykor mézes
bort kapott, farsangban együtt ünnepelt a vigadó polgárokkal, husvétkor
a feltámadás ünnepén a tavaszi virágoktól és ifju nőktől szagos
templomokban fujhatta a zsoltárt. – A harcos katona bizonyossággal
tudta, hogy Vizkeresztkor leány-kéz tölti meg a kupáját egy utban eső
városban.

* * *

E végnélküli háboruban a kalendáriumot sohasem akasztják le a szegről a
vezérek. Igaz, más időszámitásuk van az oroszoknak a szerbeknek, mint
nekünk, de elfelejtik a saját ünnepnapjaikat is.

Farsangról legfeljebb a városokban lehetne szó, ahol hajdanában gyönge
hó esett Vizkeresztkor és reggelre kelve a satyrok és más éjszakai
járókelők kecskelábnyomai maradtak a havon. A dévaj polgárok, a komoly
kékfestők, órások és borbélyok lelkesedéssel foglalkoznak a farsangi
maskarával; lópatát köt Ackerman, a bak hajlós szarvait erősiti
sapkájára Kristóf, az órás, a borbélyok és mindenek szakállt, parókát,
maszkát vesznek elő háznépük és a városi lakosság mulattatására. Fánk
illata van az egész világnak. Az asszonyok már meggyóntak, megáldoztak
karácsony hetében vagy ujesztendőre. (Bőjtben majd ujra lehet gyónni, a
barátok kámzsájának még majoranna és fahéj szaga van az elfogyasztott
ételektől és italoktól, de a kecskebőr-dudákat már szerte a városban a
padlásra akasztották.) A katona ekkor szivesen látott vendég volt a
vigalmakban és midőn a vadkant (egészben) négy ember a vállán az
ebédlőbe hozta, a városparancsnok kelyhét a fejedelem egészségére
üritette. Azok a nagyszemü, sovárajku asszonyok, akik a középkori
képekről nézegetnek alá, (mint hamu alatt a parázs a tekintetük)
farsangban szánkázni mentek a harcosokkal és nem ijedtek meg, ha az
erkélyük alatt megállapodott az éjszakai lámpás téveteg sugára és a
mulatságból hazatérő katonák egy-két nótát énekeltek az ablak alatt.
Tornyos-haju, tunikás, magos-galléros, keskenykezü középkori dámák,
akiket a képzelet az orsó vagy az imádságos könyv felett szeret látni,
farsangban, a két gyónás között, a szívét ették meg a fácánnak és a
harcos katonának.

Vajjon milyen kép marad fenn mai dámáinkról, néhány száz esztendő multán
egy sánta könyvtáros lelkében, miután naphosszant a létrán fel és alá
járkált, hogy a korunkra vonatkozó disznóbőrbe kötött könyveket a magos
állványról vállán lecipelje?

Rövid szoknyájuk, huncutkájuk, furcsa kedvük, mulatságuk, szenvedésük,
farsangjuk: hogyan tünik fel esztendők multával, midőn Pesttől,
Magyarországtól a háboru oly messzire döngött, mintha a föld alól
hallatszana a tetszhalott dörömbölése a koporsó fedelén?… A hét főbünök
a pesti tornyok tetején üldögélnek, mint álmos csókák; néha leszáll
egyik-másik a tetőről és megérinti egy arra haladó dáma vállát a
szárnyával. Elképzelhető, hogy remeték, jámbor aszkéták élnek valahol
Budapesten, akik a háboruért, Isten számos csapásaiért: vezekléssel,
önsanyargatással, szeges korbácscsal büntetik magukat? Lehetséges, hogy
valaki nem hagyta el lakását a háboru alatt és a szent könyveket
forgatja? A budai hegyek közé menekültek-e bölcsészettel foglalkozó
búskomor emberek, akik egy jánoshegyi barlangban vagy egy naphegyi
kunyhóban filozófikus nyugalommal, mozdulatlanul, tétlenül várják a
háboru végét? A zárdákban és kolostorokban megszaporodott-e a növendékek
száma? A tébolydák? A kegyhelyek? A csodatévő templomok? A búcsujáró
helyek? Hol van a rettenetes, a lélek és elme zsibbasztó döbbenet, amely
a háboruk alatt megingatni szokta a legkeményebb lelküeket is? Hová lett
a kapkodás, ijedelem, menekülési vágy, amely 1914-ben, a háboru első
hónapjaiban, mint valamely elfojthatatlan lelki járvány vágtatott végig
a világon? Egyetlen búcsu-járó helyre sem zarándokolnak el az emberek,
hogy jajgatásukkal, könyörgésükkel, térdreborulva a háboru végét kérjék?
Középkori háboruk leprája, kolerája és a többi rettenetes nyavalyája,
amely hajdanában a háborukat megállitotta, se közel, se távol. Az
éhséggel hatalmasan birkóznak az országok, – és Szilveszter éjszakáján
ugy mulattak szerte a világon, mintha az utolsó szilveszteri-éj
ereszkedett volna le a setét felhőkkel.

* * *

Farsangot jelent a kalendárium és hallomásom szerint, Pesten és másfelé
felujitják a régi álorcás-bálokat. Mulatni, mulatni vágyakoznak az
emberek. Elfelejteni a bajt, a nyomorúságot, el, a háborut s ezer
borzalmait… A városon nincsen hótakaró, de bizonyos, hogy jókedvü
satyrok kopognak el éjszakánkint az ablakok alatt. Zene és dal
hallatszik esténkint mindenfelé, a szinházak öble, mint az öröm vöröslő
kagylója gyüjti sokadalomba az embereket. Soha ennyit nem mulattak
Pesten. Bár nem volt osztriga, amit hajdanában a rosz utra térő
kisasszonyok némi ijedelemmel fogyasztottak. A kaviár sem a legjobb
mostanában Pesten, holott a régi pikáns ujságok ezt fontos kelléknek
tartották a mulatsághoz. És a gomba, – szegény innyencek! – hogy
megfogyatkozott! Eltünt a tejszin! A francia pezsgő drága, de még mindig
bőven folyik! A tengeri-rák is ritkaság. A lazacot magyar vizben
tenyésztik, pedig egykor a Rajna nélkül ő elképzelhetetlen volt, – Heine
verse és a kölni dóm látóképe volt rózsaszinü husában. Ananász nincs a
városban. Messzi, jószagu tengerek szigetei, Havanna, Cuba, Ceylon a
mesék világába távolodtak el. A januáriusi hajnalon – az esztendő
fordulóján, – oly népesek voltak a főváros utcái, mintha senki sem aludt
volna ezen éjszakán. Ebből következtetve: zajos, élénk, tobzódó farsang
közeleg e szökő-évben.

A háboru: a koporsó deszkáinak döngetése nagyon messziről hangzik, a
föld alól. Itt, a föld felett aranylánc cseng a nők nyakán és farsangi
muzsika bujkál a Vigadó árkádjai alatt. A nagy Opera környékén a
várakozó kocsisok, százan is, rázzák bundájukról a hideg esőt. Ha eddig
élt volna valahol egy szent remete a Svábhegyen, az is eljönne
barlangjából a Pest felől hallatszó vidám lármázásra, vége van tán már a
háborunak? Bohócok, szinészek és ledér nők tarka csoportját látni a
messzelátó toronyból a város utcáin. Pénz és pénz mindenfelé.

Csak a házak belsejébe, a kárpit mögé ne nézz, pajtás. És a katonát se
keresd sehol, a ki a farsangot is a lövészárokban tölti, Gergely pápa
kalendáriuma nem érvényes a harctereken.



ERDÉLYI KRÓNIKA.

A Vénusz-csillag félhárom óra tájban kel nyár végén, szél jár a
kukoricásban, mint egy futó, aki az éjszaka elől menekül, a
székelyföldön oláh katonák tábortüze ég: a mult idők visszatérő
kisértetei, a szabadságharc honvédei, akik a kakas-kukorikolásig
bejárják itt a régi csatateret, köpenyegükkel eltakarják szemüket, és
riadtan menekülnek vissza a sóbányákba, behorpadt sirjukba.

A székelyföldön megint ellenség jár, még élnek az öregemberek, akik itt
a muszkát látták, de Bemet is… Petőfi itt halt meg ama régi nyárban…
Vajjon a mostani emberek közül, hánynak adatik, hogy megöregedhessen és
egykor regélve beszéljen a székelyföld mai háborujáról?

Vajjon megmozdulnak a magyar csontok a földben, midőn oláj katonák
csizmasarka tapodja őket? Megremeg a föld, amely egy félszázad előtt
itta a magyar vért, hogy ujra vért kapjon italul? Itt minden
talpalattnyi terület a magyarság csatamezője volt. Az élet, a szó, az
érzés, a magyar levegő mindig csatában volt a hegyszoros mögött lakó
ellenséggel. A fejszét nemcsak a medve ellen kellett élesre kifenni,
hanem az erdőségek mögül fenyegető ökölre is.

Petőfi hasztalan keresett teteme itt porlad valahol és a hajnalcsillag
sugarán utazgató kisértet vajjon látja-e, hogy ismét ellenség lepte el
azt a földet, amelyért ő és társai meghaltak; a régi székely hősök
legendává lettek, hogy utat engedjenek unokáiknak, a 82-es bakáknak: –
tudják-e a temetők lakói, hogy mi történik felettük?

Egy végtelen jajszó az, ami felénk zug a havasokból, szép határunk
erdőségeiből, negyvennyolcadiki honvédtemetőkből. Az utszéli fának itt
honvédalakja volt, Bem bicegett éjjel a görbe székelyutcákon, a
harangok, mikor este aludtak, azt álmodták, hogy egykor ágyu lesz
belőlük, mint Gábor Áron idejében, a kollégiumban ugy tanitották a
magyarok történetét, hogy megtanultak a kezek ökölbe szorulni e
tudománytól, a gyermekek a réten rozsdás kardvasat ástak ki a földből és
kifényesitették, hogy legyen mivel megvédeni hazájukat: – székelyek
laktak itt, a legjobb, szinte a meghatottságig drága magyarok, akik a
legöregebb magyar istennek, Hadurnak voltak a gyermekei.

A Vénusz, amely a tragikus hajnalon felkelt a hegyhátak mögött, mit
látott a szorosokban? A segesvári csatát látta tán ujra, futókkal van
telve az országut, véres katonák huzzák maguk után eltört fegyvereiket,
paripák nyeritenek, asszonyok karjukon kisdedekkel szaladnak, vérvörös
köröskörül az ég… tán Petőfi is ott fut valahol a kukoricás mellett,
mint utoljára látták őt, a kozákok felé sietni, hajadonfőt, nyitott
ingben, vászonzubbonyban, csakhogy ma lobogó ősz haja, szakálla van az
egykori leventének.

– Kapj fel a kocsimra! – kiált rá a barátosi pap.

De a jelenés csak tovább fut, előre, a kukoricás mentén, amerről a mócok
jönnek.

Ezt látta a hajnalcsillag?

* * *

Költő, aki véreddel megszentelted Erdély gyönyörüséges földjét, akinek
végső lehelete ott kóvályog az erdőségtől, enyhe mezőségtől, frissjárásu
vizektől jószagu levegőben, akinek egyetlen szive itt porrá omlott
jeltelen sir mélyén, hogy buza vagy virág teremjen belőle, amelyet
Erdélyben megesznek a gyermekek, megcsókolnak az esküvőn a hajadonok,
költő, ébredj a tulvilágon és a hajnalcsillag sugarán át küldj üzenetet.

E véres és csodálatos napokban néha eszembe jut, hogy milyen különös
dolog volna, ha Petőfi élne.

Ki merne verset irni, ha ő is verset irna?

Ki tudna ma bevert fej nélkül hazudozni, hamisságot kalapálni rimekbe,
rossz dudát nyekeregtetni háborus lelkesedésről, boldogtalan
„szőkegyerekről“ énekelgetni, lengyel mezőkről talmi, bazár-verset
firkálni, oroszlánbőrben járni itthon és csatadalt üvölteni?

Ki merne örvendezni elpusztult országokon, hajókon, városokon, Skodához
ódát irni, az ellenséget becstelen, piaci szavakkal illetni, gyülölni
azt, akit eddig nem gyülöltünk, szeretni, akit nem szerettünk, háborut
éljenezni, beteg katonától azt kérdezni, hogy mikor megy vissza a
csatába?

Ki merné mindennap érdemül emlegetni a kötelességteljesitésnek azt a
végzetszerüségét, amelyet a magyar nemzet önfeláldozóan mivelt e háboru
alatt?

Ha Petőfi most élne, nem nyilna fel sok gyáva, udvarló ajak, a háboru
széptevőit vers-buzogányokkal fogadta volna nem egyszer és a
diadalmámorosokat bizonyára higgadságra intené.

Vagy talán hallgatott volna két hosszu esztendőn át, hisz nekünk idegen
országok és tartományok végzete teljesült be csupán az eddigi
történelemben. (Orosz vagy francia nevekhez, szerb fogalmakhoz, talián
vezényszavakhoz mért keresne rimet a költő?)

Ámde ma, az erdélyi betörés napján lantjához nyulna a magyarok költője
és olyan dalt énekelne, amelynek hallatára visszatérnének a galiciai
hősi emlékek alá ásott magyar bakák, a foglyok széttörnék bilincseiket,
fegyvert fognának a gyermekek és aggastyánok…

Most dalolna a költő, hogy az égő Kárpát, bérces Erdély visszhangozná
dalát, hogy a halni vágyók visszatérnének a másvilágra vivő lajtorjáról,
a megfogant magyar gyermekek az anyák méhében felkiáltanának
fájdalmukban, hogy a székely csatamezőkön a földből nyulnának ki a
barnaattilás honvédek csontkarjai, hogy megállitsák ádáz ellenségünket,
orgyilkos olájokat.

De hol van a költő, aki megirná az uj Talpra magyar-t?

Aki eddig nem tudott imádkozni Magyarországon, most megtanul; aki eddig
nem csikorgatta a fogát, nem szoritotta ökölbe a kezét és nem átkozta a
mindenséget, amely őt magyarnak küldte el szenvedni e földre: itt az
ideje, hogy elővegye a legvégső indulatot, amely után már csak egyetlen
igazi indulat következik, a meghalás.

A szeptemberi égboltozaton vérbeborult minden csillag, amelyet szeliden
fénylőnek láttunk tegnap.

Apánk szeme a másvilágról, kedvesünk hosszan rajtunk felejtett
tekintete, a gyermekek bizakodó, meseporos álma: amelyek eddig a
csillagos égboltozaton felettünk ragyogtak, állomtalan éjjel hozzánk
beszéltek, vigasztaltak, irgalmat kértek, mulattattak vagy elborongásra
késztettek, mind eltüntek a mennyről.

Véres farkas-szemek állnak odafent, ahol máskor a szabadság csillaga
szokott ragyogni. Vér van az elhunyt hősök szemében, hazájukért küzdött
és megholt férfiak tekintetében. Véres kétségbeeséssel riad ránk
kedvesünk, gyermekünk tekintete. És a szétterülő égboltozaton, a
csillagok felett, mint egy tompa dübörgés hangzik a végzet lépése
Magyarország felett. Hogyan ébredjen a keleti égen a hajnali csillag,
mikor üszökre, vérre, kétségbeesésre kell néznie? Széles országutján
Erdélynek, amerre fejedelmek és honvédek lengették tollaikat,
aranykornak dicsőségét, harci diadaloknak hirét zengették a magyarul
beszélő hegységek: lehorgasztott fejü, hallgatag menekülők igyekeznek
nagy Magyarország felé, mintha valamely történelmi regény elevedne meg,
amelyet Jósika vagy Jókai irt. Tarkaruhás nők, az erdélyiek cifraságának
hervadt diszeiben, népviseleteiben, amely most a régi nagy uraság
kopottas öltönyeinek látszik; romantikus szemü, befont haju,
darázsdereku hajadonok a Báthoryak udvarából; a török hódoltságot,
tatárbetörést, oláj rablótámadást egyformán suta, tudatlan szemmel néző
gyermekek; megtört, az élet befejezése után sóhajtó öregemberek jönnek a
nagy országuton, amely a Királyhágón át az anyaországba vezeti balsors
üzte gyermekeit. Vajjon vissza tudjuk-e adni nekik bübájos tájékaikat,
tündérmesés folyóikat, népregebeli hegyeiket, erdőiket, szokásaikat,
dalaikat, erdélyiségüket, amely ékeikkel oly messzire, történelembe
estek tőlünk, mint ázsiai testvéreink? Különös, szépséges, vérbeli
magyarok vonulnak a történelem horizontján az erdélyi menekülésben. Most
kell éreznünk, hogy mennyire egyek, egy vér és hus vagyunk, midőn
szerencsétlenségbe jutott testvéreink megkopogtatják házunk ajtaját.

Erdély, romantikus tüneménye, történelmi ó-aranya, gyöngye és féltett
menyasszonya Magyarországnak, visszaveszünk a rabló nyergéből.



TAVASZI HALÁL.

Az égbenéző szemek, gömbölyödő ifjunői vállak, szeplők, furcsa álmok és
öngyilkosságok évadja: a tavasz Pesten ismét elvégezte a maga dolgát.

A régi hirlapirók, akik négyszögletesre ülték a nadrágjukat és a hajuk
kihullott, a szemük megvakult, olykor az agyvelejük is végképpen
elfáradt a hirrovat szerkesztésében, hajdanában minden tavaszkor irtak
egy hangulatos ujdonságot az öngyilkosságok számának megszaporodásáról.
A tavasz! A szerelem! Az ifjuság márciusi áradása és a halál fehérbokros
hegyoldalakban tilinkózik a kart-karba öltő szerelmeseknek: irták
eleink. A kabánosz-szivarszagu ujdondász a Ferenciek-terén lévő
bolthajtásos irodában, (mikor a gázláng valóban sercegett az iróasztal
felett és a nyomdafesték édes méz volt,) a tavaszi öngyilkosságokról
megható pennarágással irt, előkeresvén a legfinomabb kifejezéseket,
amelyeket ifjukorában a versekbe foglalt, mint máskor irni szokott a
karácsonyról vagy a husvétról. (Régi szokás szerint az ünnepeket külön
hirben tárgyalta az ambiciózus ujdondász; rendőri hirek sivárságából a
költészet hangjainak magasságába lendült.)

Tehát meglehetősen ó-dolog a tavaszkor járványszerüleg fellépő
öngyilkosság. A temetők telve vannak fejfákkal, amelyek alatt félignyilt
leányszivek és ábrándos ifjak alusznak, akik egy régi tavaszon azt
gondolták magukban, hogy nem érdemes tovább élni. A füzfák és a költők
feléjük lengetik karjaikat. (A halál és az öngyilkosság költészete egy
emberöltő előtti irodalomban nagy bajokat csinált, – az akkori uj
franciák, szentimentális németek és érzelgős magyarok sok tizenhat
esztendős szivnek sugdosták, hogy jobb meghalni, mint élni. Ifju nők és
serkedő bajuszu fiatalok, Reviczky rajongói, Indali Gyula gyászolói,
Balázs Sándor siratói nem gondoltak arra, hogy a költő életét nem a
temetőben tölti, hanem belvárosi kiskorcsma faragott asztalánál irja
verseit, a divatlap irodájának közelségében. A költők félbolond
hazugságai és viaszgyertyaszagu ábrándozásai sok ifju szívnek ásnak
korai sirt.)

* * *

Tavasz – „szerelem idénye“ – ez évben Pestre nagy kaszával jött, a régi
virágkoszorus sarló helyett. Feltünően nagyszámu fiatal nő lett
öngyilkos a városban, eltünt, nyomaveszett… Regények lettek. Az
ismerősök elmerengő hangon adják tovább történetüket, a családtagok
meghatott ábrándozással vélik felismerni a főváros emberforgatagában a
hazulról eltávozott Fanny vagy Mariska fekete szemét, kalapját,
szoknyafodrát… Az estilap hasábjain mindennap megtalálható egy-egy
hirdetés, amelyben az elbujdosottakat hivják vissza a szülők és
testvérek, akiknek kenyerük lett az aggodalom és a bánat.

Talán a fővárosi szegénység és a kimondhatatlan drágaság is okozója,
hogy többen kivánnak megválni az élettől e beláthatatlanul hosszadalmas
háboruban, mint élve, megalázottan, nyomorogva, szivbéli gyászszal és
fájdalmas gondolatokkal bevárni az idők fordulását. „Reménytelenség“: ez
a neve annak a homokembernek, aki esténkint lezárulásra nyomkodja le a
fáradt szemeket. (Sirni már elfelejtettünk lefekvés előtt, hisz csaknem
minden imádságunkat, sóhajtásunkat, vágyakozásunkat elküldtük az éj
csendjében a messzi harcterekre, szeretett katonáink után. E két év
alatt elhullott magyar könnyek megdagasztanák a Tiszát, a kiömlött
magyar vér megduzzasztaná a Dunát, hogy annak hullámai a nagykörutra
jutnának és a sok elrepült sóhajtás mozgásba hozna minden szélmalmot
Magyarországon.)

A költők halálcsábitásait, Byron szenvelgését, Anyegin Eugén
szenvedését, Reviczky mellbetegségét, a pisztolyokat, mérgeket, korai
hervadásokat, tavaszban való elmulásokat, husvét reggelén való
ünnepélyes eltávozásokat, virágos réteken való örökös elaluvásokat, – és
a többi tavaszi nippeket, amelyek egykori ifjuságunkban Himfy boldog
szerelmesévé vagy rejtelmes halottá változtattak egy áprilisi napon: a
régebbi életnek e kopottas kulisszáit, a tönkrement, kockásnadrágos
falusi szinigazgatótól átvette az uj igazgatóság, amely nem csupán egy
kisvárosi táncterem szinpadán vagy egy álmodozó falusi leányzó szivében
jászatja le a maga népszinmüveit, szomorujátékait, tragédiáit, hanem
Európa minden kis szinpadán egyszerre, egyidőben lépnek fel az aktorok,
a ruhájuk a hadbavonult katona ruhája és a nők gyászfátyolban lépnek
előre, midőn a korszellem, minden sziveknek kis sugója jelt ád
házikójából…

Félve jegyzem fel, hogy e modern szinjátékban csaknem annyi a hamis póz,
mint a régebbi alakitásokban, mert meghalni idő előtt nem szükséges
manapság sem, legfeljebb az ellenség golyója által.

* * *

Sokáig hittem – valamikor és már mind ritkábban, – öngyilkosság
komolyságában.

Azt véltem, hogy az öngyilkosság az istenségnek valamely különös
kedvezménye, amelylyel az embereket megajándékozta. Jogom és módom van
letérdepelni az állótükör előtt és a pisztolyt baloldalra szegezni
mindenkor, amikor már nem óhajtok résztvenni a majálison. Midőn már csak
a legszomorubb dolgok jutnak eszembe. Csak a két kezemre hajtom a
fejemet, amikor egyedül vagyok és nevetni többé nem tudok a szent
magányban furcsaságain az embereknek, a mindennapi életnek, B.-né
arcfestékén és szalaggal eltakart forradásos nyakán, C. uron, amint
komolyan viszi nagy hasát és kalapját, Dé–n, aki sokat beszél és
fontosnak véli kimondott ostobaságait a közügy számára… és mindenkit
kinevetni és megvetni és elkerülni egy napnak néhány érintetlen, szüzies
magány-óráiban, midőn Pesten az emberek egymás között lődörögnek a
kávéházban, az utcán, a szinházban… egy jó költő versét elolvasni,
rimeket, rimákat, rongyokat és romlatlanságot felvenni az utolsó
gondolat-vonat podgyászkocsijába és bucsulevelet senkinek nem irni, mert
tudom, hogy mily ferde sors vár ez alkalmatlan levelezőre. Midőn már
lefekszem és nem jut eszembe semmi érdemleges vagy izgalmas tennivaló,
amelyet a másnapi ébredéskor véghez kell vinnem. Sem Bayart lovag nem
vagyok többé, sem Bolond Istók. A térdemben spleen van és köszvény és
Kemény Zsigmond sétálgat a holdfényben az ablakom alatt, bozontos
szakállal és hátrafont kézzel. A barackvirág ifju nők fejére hull,
akiknek bokáját, kezét már egy másik nemzedék lefoglalta. A borbély
hosszadalmasan, gonddal és vakargatva beretválja ősz szakállamat.
Álmomban a vak harmónikás játszik az udvaron és megható, mély hangon
három érzelgős dalt énekel, amelyet bukott nők hallgatnak, hogy estvére
nagyobb elhatározással vegyék be a szublimátpasztillát. A nap egy
bágyadt fénykorong, a virág halottaknak való diszitmény, a muzsika
másnak szól, félbolondok és józan bölcsek hazudoznak körülötted, a
szivedet egyszer hajtüvel átszurták s te nem is tudsz róla, mindenki
hangosan és ordináré módra beszél, az élet megfigyelései csupán
emésztésre és más emberek magaviseletére szoritkozik: – – ekkor,
gondoltam hajdanán, majd meghalok az állótükör előtt, bohócnak vagy
bolondnak mondanak, többé ez reám nem tartozik.

* * *

Holott az élet és a halál egészen más dolog, mint róluk általában
gondolkozni szoktunk.

Természetesen, senki sem tudja az igazat. A legnagyobbak, – irókra
gondolok, – akik az iskola és tapasztalás szerint csaknem
megközelitették az istenséget, kis lámpással járnak éjnek éjszakáján és
a földi békát nem tudják megkülönböztetni a lábuk elé került göröngytől.

Igen valószinü és elfogadható az a tétel, hogy még az öngyilkosok sem
térnek vissza haláluk után. Végképpen elmennek e tájról, mig az élet itt
tovább ragyog, örül, büzlik és trágyát s virágot termel. A mulatság
megszakitás nélkül folyik, halálunk után ugrik bele a nagybőgőbe valaki,
börtönbe zárják, megházasodik, elválik, ujra kezdi, más kalapot tesz a
fejére, haját vagy bajuszát festi, sorsjegyen nyer vagy kocsin,
lábtörötten viszik haza déli sétájáról. Az élet legfurcsább változatai
hangzanak el a temetőkig és valóban kevés ember követ el öngyilkosságot
azzal a szándékkal, hogy még egyszer visszatér a városba.

Általában bajos dolog ez évben régi barátainkat: halálos betegségeinket
emlegetni. Valamely gépfegyveres ritmus hangzatán elrepültek ők, régi
rimeink, boldogtalan szerelmeink, gyógyithatatlan betegségeink, álmatlan
éjszakáink, téves képzeteink és ideges fejfájásaink… elszálltak, mint a
selyempapir-ballerinák a gyufa lángjára. Most már a halál sem valamely
különösebb kaland, mint a velencei nászut.

A nők, akik innen idő előtt a hullaházba menekülnek, többé nem
romantikus regényhősnék, hanem szánalomraméltó, de hibás élettársaink.
Most elmenekülni az életből nem hősiesség, vagy regény, hanem
szégyenletes megretirálás egy villámjárta égboltozat alól a jeges
verembe. A férfiak helyett – most valóban egyéb dolguk van a férfiaknak!
– a nőknek kell folytatni az élet isteni eredetiségét, gyönyörü
tennivalóit, szépséges és fárasztó feladatait. Ábrándozni és dolgozni,
helybenmaradni és a gondokat megszitálni, melegiteni az elhagyott
házakat és a gyermekek lábát megmosni, betegek feje alatt a párnát
megigazitani, titkon sirni, hangosan reménykedni, nappal mosolyogni,
éjjel könyezni, bizni, hinni, a reggeli naphoz imádkozni: ez most a nők
hivatása, nem pedig a kényelmes halál.

A szép, szomoru öngyilkosság, amelyről költők panaszos hangon énekelnek
az elmult időkben, a nagy magyar müvész, Kerpely gordonkája szivrehatóan
zenél, (amint általában cselló-hangok mellett meghalni jó dolog volt a
régi érzések szerint,) végrendeletet irni Fauszt husvét reggelén, a
szép, szomoru öngyilkosság: egy másik, eljövendő kornak leend
szabadalma. Midőn majd ismét szabad félbolondnak, álmodozónak, spleenes
lordnak lenni, aki a világot megveti.

Most élni kell.



MESSZE PIROSLÓ TÁJAK.

Ha majd hetven esztendős leszek és egyszer visszagondolok a mai napokra,
mint különösebb évekre: vajjon mire emlékezem leginkább e furcsa időből?
– kérdem olykor magamtól hüvös, tiszta, magábaszállott délután, midőn az
ember ugy vágyakozik az öregség, a bölcseség, a nyugodt tavak országába,
mintha a rejtelmes születés, vándorfecske módjára estétől reggelig
elutazott ifjuság, cölöplábu férfikor, midőn az ember néha a svájci
szabadsághősök kis tollaskalapját hordja, máskor a seriff parókáját
illeszti fejére, ismét megbocsát mint a hüvösvölgyi szent remete, midőn
egész éjszaka Pesten dorbézolt, – mintha mindez, az egész élet csak arra
való volna, hogy egykor egy karosszékből visszanézhessünk a régi
országutakra, amelyeken lábnyomunkat behavazta a tél, kis házikónkra,
amelyeknek ablakán a pók szövi a felejtés szemfedőjét, a régi arcokra,
amelyek ugy vándorolnak el az öregség emlékezete előtt, mint a folyó
hullámai, az emberképü hegyek a felvidéken, őrházak a vonat ablakából…
Ha majd hetven esztendős leszek, mire gondolok egy parkban, zöldfák
alatt, amelyeken a lombokat egy égi gyermek arany keze tolja széjjel,
ahol üldögélek és ahonnan kinevetem az egész életet, az egész világot?

* * *

Gyermekkori őszeim, – öreg férfiak társaságában sokszor üldögéltem mély,
bükkfával fütött ebédlőkben, félhomályos korcsmaszobákban, ahol
szarvasaggancsból volt a fogas és még kétfejü-sasos rendeletek függtek a
falon üveg alatt, – e télszürke vének az emlékezet elkanyarodó
országutján csendesen tovaballagnak, visszanéznek… vajjon miről is
beszéltek ők, mikor még hangra nyilott a szájok és egymással jókedvet,
szomoruságot, köszvényt és egyéb testi nyavalyákat megbeszéltek? (És
legfiatalabb barátom kiskálnai Kálnay László Tompa Mihályt követő
korszaknál fejezte be érdeklődését az élet iránt)

Beszéltek ők sok mindenről, ha a pattogó tüze a kályhának, az ablakok
mögött szállingozó hóesés, a mákizü karácsonyi est vagy a
hordókáposztához hasonlatos ropogásu ujesztendő, egy pohár bor s egy
pipafüst módjára szálladozó hangulat megoldotta a nyelvüket.

Egy dohányszagu, birsalma-sajtot kedvelő vén emberke a macskabőr
bekecséből néha kinyujtotta az ádámcsutkáját és énekelve mondta:

– Napoleont csaknem láttam… Győrben egy pincében ültünk, egy
vérpiros-képü dunántuli nemes szomoruan bólingatott a fejével, néha
felállott, kettőt-hármat fordult maga körül, amikor a zsidó-cigányok a
frissét pengették. Némelyek az asszonyokat is magukkal hozták, a
fehérnép nevetgélt, hazulról hozott almát, diót majszolt, mikor már
megszólaltak az ágyuk Győr alatt. A dunántuli nemes busan, mint akinek
valami kimondhatatlan nagy bánata van, mindig csak a fejét lógatta a
vastag pohár felé. Kőhidinek hivták szegényt. Tiz esztendős lehettem, az
anyámmal mentünk hadbaszállott apám után, hogy jönne már haza.

A szomszéd felemelte szüzdohányszinü kezét. Csupán ennyire emlékezett a
Napoleon-korára, bármily hosszu volt az ünnepnapi délután és a nagyhavu
falusi tél.

Zuzmarás fejü, vállas férfiu, akinek két szeme, mint télifán üldögélő
csókák, a virzsinia-szivar füstjét kedvelve nézegette.

– Jurátus lehettem akkoriban. Katonaság verte a dobot a pesti utcákon.
„Jön a Duna!“ – kiáltotta nagy vigan egy suszterinas végig az uriutcán
és papucsaiban csattogva futott tova, mint farsangi mulatságra.
Hazamegyek. A kapuban összeütközöm Lotti kisasszonynyal, akinél szállást
béreltem. Egy harászkendő volt sovány nyakán és elfelejtette hamis
fürteit föltüzni. Egy madárkalitkát tartott a kezében… Menekült, a sok
drága ezüstje, antik ékszere, mindene ott maradt az emeleten. Csak a
madárkákat mentette meg. Ilyen bolond dolog volt a pesti árviz!

– Wesselényi? – kérdezte valaki az asztal végén.

A virzsiniás bölcs ember módjára legyintett.

– Árvizkor nem ér rá az ember másokkal törődni. Hanem azt a bolond vén
leányt soha sem felejtem el.

Egy honvédtiszt, aki Komáromban szolgált a szabadságharc alatt,
karácsonykor, névnapkor, kisgyerek születésekor mindig megemlézett, hogy
a várfokról messzelátón át lesték a futárt, aki a fővezérről hoz hirt.
Elől a tábornok állott csuklyás köpenyegben és a szeme míndig a
távcsövön volt. Mögötte a tisztek a bőrtokból elővonták a messzelátót.

Ott álltunk és lestük Görgei futárát… Vártuk reggeltől-estig, amig csak
látni lehetett a tájékot. A futárt vártuk.

(Már a bajuszom serkedt és a Morgó temetőben gerendát tettek keresztbe a
kapura, miután megtelt e régen használt nyugvóhely: az egykori
honvédtiszt szivdobogva várta még mindig a futárt… Mintha ezenkivül
semmi sem történt volna az életben.)

* * *

A szabadságharc általában körülbelül két emberöltőn át szakadatlanul
foglalkoztatta az emléket. Még éltek közöttünk a „nagy idők tanui“,
amint egy szellemes hirlapiró elnevezte a gyászrovat honvédeit. Apánk,
nagyapánk, atyánkfiai szemében nagypénteki komorsággal jelentkeztek a
mult idők szomoru árnyékai. Öreg honvédtisztek kihuzták a szalmakazalba
rejtett kardjukat és az ágyak felé akasztották. Az ó-fehérnemüs
szekrények fiókjaiban meg ott volt a megmaradt tépés. A temetőben nem
állitottak uj fejfákat a régiek helyére, amelyeket Slick generális
ágyuzott. Alig deresedtek meg a fejek, amelyeken viharszij szoritotta a
csákót a váci ütközetben… Mégis félig monda, félig legenda volt már e
nemzeti lángbaborulás azok számára, akik a szabadságharc után születtek.
Az én gyerekkorombeli öreg emberek még nem tudtak másról beszélni, mint
a forradalomról. Arról, hogy ki mit látott benne? Érdekes a történetiró
könyve, amint korszakok tárulnak fel a szemünk előtt mint ismeretlen
tájak, de mindig érdekesebbek az emberek, akik e korszakot megcsinálták,
benne résztvettek, véreztek, győztek, sirtak, megpihentek… A
gyerekkorombeli öreg embereken mindig valamely furcsa vonást, jelt,
különösséget kerestem, mint olyan másvilágbeli embereken, akik a nemzet
szabadságharcában személyesen résztvettek. Egynémelyiknek az öreges
szemében, elkomorodó vagy feltüzesedő pillantásában láttam néha
olyasvalamit, ami megkülönböztette őt a többi öregemberektől. Mintha
felgyujtott falvak lángja piroslana valahol a szemük függönyén, a
háttérben a debreceni nagytemplom tornyai emelkednek, a fiatal Kossuth,
mint egy üstökös, vagy mint egy csodálatos szellemalak suhan át az
akkori emberek szemének tükörében. Ők láttak, hallottak olyasmit, amit
az utánuk következő emberek már többé nem láthatnak… És mily csodálatos,
hogy minden szem mást látott, néha egyazon esemény megfigyelésében.
Mintha az emberi szemek sugárkévéi több és több oldalról fogtak volna
körül valamely eseményt. Egyik öreg barátom Kossuthot csak a debreceni
országgyüléseken látta. Komor, zárkózott, szinte epés férfiunak mondja.
„Mély haragok és szenvedelmek ülnek homlokán.“ Másik a gőzhajónál látta
Kossuthot, amint Pestre érkezik… „Költészet volt, harangszavu tavaszi
reggel arcu, lángoló, beszédes, ifjonti, gondtalan. Fekete magyar ruhája
volt… Estvére bál volt a Komlónál. Megkértem Steingassner Ilona kezét a
társasösszejövetelen“. És Ilonáról még nagyon sokat tudott volna
beszélni a szomszéd, mindez azonban már nem tartozott a szabadságharc
történetéhez. Egy öregasszonyság csak annyira emlékezett, hogy Görgeinek
császárpiros ruhája volt és fehér kendővel volt bekötve a homloka. A
muszka tüzéreknek parancsuk volt, hogy ne lőjjenek a bekötött fejü
alakra. – És alvégen lakott Csiszlák, egykor kántor és szabadsághős, és
minden héten másképpen irta le Petőfi Sándor alakját, akivel egy
csapatnál harcolt.

Az emberi emlékezések csodálatos országutján összekeveredik az idő, a
mult a jelennel. Különben szavahihető öregbarátaim nem egyszer látták
fehér pantallóban sétálni Széchényi István grófot a vérmezőn, ahol a
koronázáskor az ökröket sütötték s a király aranypénzeket dobált a nép
közé.

(És mig elcsendesedve hallgattam őket, amint régen meghalt férfiakról
ugy beszélgettek, mintha az illető az imént ment volna ki az ebédlőből
és öregasszonyságokról, akik tegnap szöktek meg az ablakon át a szülei
háztól, – a közelben gyors lovak – és eseményekről, amelyekre rajtuk
kivül a világon senki sem emlékezett, – amint hallgattam őket, gyakran
elmerengtem az öregség eme csodálatos adományán, hogy az ember arra
emlékezik leginkább, amire akar…)

* * *

Vajjon, ha egyszer vége lesz a háborunak, sok-sok esztendő elmulik, az
asztalos már csak karosszéket gyalul, mire fogunk leginkább
visszaemlékezni egy pipa csöndes kiszivásánál? Mennyi minden titok
kiderül, amire csak harminc vagy negyven esztendő mulva emlékezik az
ember! És a most szemünk előtt lejátszódó események, jövő-menő emberek
mily más világitásban állanak a sokat felejtő, csendesen megbocsátó
öregség szemhatárán, mint ma látjuk és érezzük a fejünk felett elzugó
szelet, a viharfelleget!



EGY ÉJ.

Az augusztusi csillaghullást a csónakkikötő végéről szoktam nézni.

Elhagyott fok ez éjidőben, mint egy fatető vagy egy kutnak a mélysége; a
tó nyugtalankodik olykor álmában, mintha valahol a viz közepén, a
beláthatatlan sötétségben most mesélné valaki a szendergő fogasoknak,
hogy Füreden egy öreg ur a tóba hágott és mindaddig előre ment, amig
lábai birták; ősz fürteit zilálta a hullámtaraj hátán lovagló szél;
viseletes cipősarka a Balaton homokjában, (hol már évezredek óta
ugyanazon viráglevél és kagyló alaku figurákat rajzolja a hullámverés),
uj nyomokat hagyott; a szivében egy kétségbeesett kiáltás vagy
fanatikus, haláltvágyó sóhajtás; mig elboritotta fejét a csapkodó
hullám… A tó nyugtalanul rezzen össze álmában, nem szereti, ha idegen
test van a medrében és az öreg bankigazgató eltorzult alakját kifelé
lökdösi a vizben rejlő erő a partok felé: menj öreg a földbe, az
egerszegi héberbetüs fejfák közé, sirhalmodon majd merengve üldögél az
emlékezet, mint a birsalma szagát váratlanul érezzük olykor téli délután
a szekrény tetejéről, ugy jut eszébe, évek mulva a hatvanéves férfiu a
rokonainak. A csónakkikötő végében egy bátortalan, élettől, zajtól,
lakomától és sziv-gyásztól megrendült férfiu a tejut alatt üldögélve,
helyeslően bólint Füred felé. Igaza volt az öreg urnak.

Azt hiszem, a legkönnyebb meghalni: csillagos, augusztusi éjszakán.
(Pedig a léptekre, monológokra, keserves, fogcsikorgatós káromkodásokra,
az élet dühös hangjaira, amelyek néha ugy morognak az éjben, mint a
partról a vizbe gördülő kövek, nem egyszer rebben fel szerelmespár a
sötétségben, hogy önfeledt, hallgató kézfogóját más helyre fészkelje a
part mentén; a fiatal férfi tengerész sapkája és a nő szoknyafodra
fehérlik, mint egy gyujtó ellobanó fénye, aztán a csendes magány
telepedik e helyre: mint messzi tájakon felgyujtott és elégett rothadt
szalmának a füstje ráereszkedik mit sem tudó, nefelejts-virágos
árokpartokra, árok mélyén folydogáló tiszta kis patakok vizére, a vizen
a tavi rózsára és bekormozza távoli kertek tudatlan liliomainak a
kelyhét, mint romlott költő versei a leányiskola növendékeinek szivét: a
magány szomoru gondolatai fejemre igy szitálják hamvaikat, – a
„csendriasztó szenvedélyek“, mint a messzi nádas vadmadarainak
nyugtalankodása, messzire ülnek fészkeiken és tüzes tojásaikat nem
keresi a fok magányát választott éji ember. A csillag-rakéta lebukik az
égről, ám a nagy tüzijáték tovább ragyog a végtelenség nyugalmával, a
tejuton jön az uj népvándorlás, Göncöl fáradhatatlanul hajtja szekerét,
a lábomnál kidugja a fejét egy kis fogas a tóból és csodálkozva néz fel
a lelkekkel teli, fénylő, kisértetiesen néma égboltozatra, amelynek
leirásához minden penna gyenge, ecset haszontalan, fantázia sánta:
augusztusi csillagos éj! Bele kell nézni az éjbe, belekápráztatni a látó
szemünket az ezüstnek e tengerébe, a hold, mint egy szomoru, falusi
gavallér megy el a királyok és nagyurak e mulatságából, kisvárosi
figarótól való sápadt álarca szinte félrecsuszik fejéről; a kis
csillagok mint rugdalódzó balett-patkányok igyekeznek felfelé az ég
aljáról az első négyesbe; tündöklik egy nagy csillag, mint fejedelmi,
keleti szemü hölgy fodros fekete fürtei között a brilliáns; egy másik
csónakázik dél felé és kis hajóján egyedül fujdogálja tilinkóját; kelet
felé egy kis füstfelleg mögött, megnőtt szakállal, bánatos, nagy
tekintettel üldögél a megholt apám egy nyirfás, széljárta csillagocskán
és engem onnan nézeget éjszaka… Ó, mily közömbös lehetne ily órákban a
vetőasszony által megmutatott piros disznó és a piros nő, a holnapi
reménynek szürkülő mohos szakállu zöld királya és a makk-ász kis
házikója, a melyben egy leány fonja orsóján a nem felejtés fonalát! A fa
dereka mögött késsel várakozó maszka-bálos vendégek, a perdülő
szerencsegolyó után ravaszdi szemmel leső játékosok, komoran
lehorgasztott fejjel üldögélő cselt és ármányt szövögetők, szennyes
ágyakból elinditott orgyilkosok és a róka fénylő szemével tanácskozó
összeesküvők! A fehérszoknyás hableányok és képzelgő hölgyek a hintó
párnáján, kéjelgő gondolatu, fantasztikus hajnövésü,
boszorkány-anyajegyes, pirositott körmükkel tisztátalan helyen vájkáló
dámák és szennyórák, kócsagtollas büszkék, temetés-lassu érzésüek,
képzelt gazdagok és szemtelen szegények, dus ruházatuak, mindennapi
fehérharisnyások, rákot és gombát emésztők, divattal ábrándozgató,
vallásos zsidók és gyermeket nem szeretők: „nagyvilági nők“, akik a
pille tudatlanságával repkedik körül a maguk kis fénykörü életét,
amennyit egy villamoskörte világit meg sötét képzeletükben! Ők mind:
elfakulnak, messzire eltávolódnak. Itt, a kikötő fokán nem hallani a
kártyák különös kopogását, a könyv leveleinek zizegését, a szúette toll
végrendeletes percegését; a szerelmi álarcos-bálnak hamis sikolyát, a
gőzkalapács agyvelőt kalapáló ütéseit, sem az árvagyermek sirását, sem
az elcsábitott lány párnába fojtott keservét, nem kövér bánatot, nem
lutrizó örömet… mint a fa tetején ringatozó varju, mint elhagyott
pusztai kutgödör mélyében alvó földönfutó, mint siketnéma vén halász,
aki már nem várja hajóját a parton, mert rég elsülyedt az: csendesen
üldögélek a hidon és beleegyezőleg bólintok Füred felé.

* * *

A szélhámos élet messze eliramlik, célok, állomások, nyugovó helyek,
takarékpénztárak és halál utáni tervek semmiségekké válnak e csöndes
éjben, mintha csillagszemek előtt szégyenkezne földi dolgokról álmodozni
a virrasztó. A diva hajnalban ugyis elutazik és üres rizsporos-doboz
marad emlékül a szállodában. Az utolsónak hitt és remélt szerelem, amely
álszenteskedő arcfintorgatással, alattomos léptekkel sétált el a
nyárilak zugó jegenyefái előtt, már csak egy unott dal melódiájában él,
amelyet vándor kintornás orvul rázendit az utszéli fogadóban, ahová
lugast és az asztallapjára irott dátumot fölkeresni térünk be. A budai
erdőben a füvek, amelyeken énekelve hemperegtünk, javasasszony konyháján
férfibolonditó kotyvalékká főttek. A frakk megunt, a dalszinház lámpásai
bazáros fényben ragyognak, a jószagu hintó bőrülésére köszvényes
lábunkat fektetjük, ahol azelőtt ő ült és a kisérteties holdsugár más
nőknek a maszkját világitja a balatoni szállodában, midőn ismét és
mindig szinjátékot rendeznek egy férfi mulattatására. Az önmagunknak
hazudott kábitó érzések alig elviselhető szenvedélyek, émelygős
érzemények, egykor felejthetetlennek hitt élmények, megrenditő napok,
visszafojtott lélekzettel átélt órák, a halál árnyéka, a mennyország
üdve, a csóknak furcsa ize, ölelésnek varázsa, hangja, lépte,
kiszámitott mozdulata, raffinált illata a szerelemnek: mind-mind
elmaradnak egy napon az alvó nyársfasorban, mint egy szinész levetett
kabátja, aki segédjegyzőnek szökött vissza szülőfalujába. Az énekek,
mint csillogó üvegdarabok hevernek már az utszélen, a hajkoszoru és a
harisnyakötő kisepertetett és már nem érdemes uj végrendeletet sem irni,
örököljenek mindent az árva gyermekek. Ördöngős szemek nem nyilnak reánk
az egyedülvalóság perceiben, hivó hangon kiejtett nevünket sem halljuk,
álmunkban a szél és a fák zugásában ő nem repked siró, panaszkodó
falevél módjára.

Csak egy-két magányos éjjelt kell eltölteni a vizparton, hátat forditva
a hajnali szendergésükben önfeledt nőknek, a holnap reményeinek és az
estve hallott nótáknak: az élet oly közel ereszkedik az emberhez, mint a
régi folyosóról vállunkra tornázó pók. Mintha halotti harisnyába burkolt
lábát tolná ki régi sirjából elaludt, eldorbézolt, eljátszott
ifjuságunk, egy percig tart csupán a rettenet, midőn merev lábunkat
megpillantjuk a földben, aztán a csodálatos égre, mélyen alvó vizre, és
a sötétsétségben a foltozó szabó csinytevő sánta csókájának bünbánatával
üldögélő lelkünkre forditjuk a szemünket: nem érdemes az élet arra, hogy
egyetlen örömkiáltással vagy kődobással fogadjuk zászlós kocsiját. Az
élet kortesei: ifjuság, szerelem, gazdagság más falukba szekereznek,
biztató danolásuk már nem érdekel a leszavazás után és a polgár
otthonába térve, értelmetlenül nézegeti bevert homlokát.

* * *

Felfigyelek a magányban; Istentől, éjtől, csillagtól a hullám
vándorlásától, a keserves önfeledtségből visszatérő lélekkel hallom,
hogy valahol boldogan sikolt egy nő a homályban, békára lépett talán,
csalogatóan gordonkázik egy férfihang, az árnyék ősziesen sóhajt utánuk.
Mondhatom-e őket közönségeseknek, csunyáknak, méltatlanoknak, mert éjjel
a kertbe szöktek s arról beszélgetnek, hogy milyen Zöld Walter kalapja?
Később egy flóta is felbátorodik a villasorban, billentyüjének
bizonyosan olaj- és dohányszaga van és a szakállas hölgyfodrász tartja
kezében. „Elmerengek sötét éjjel…“ fújja valaki áhitatosan s ezért én
haragudjam rá, holott egykor a sóstói erdőben Virág Irmával együtt
hallgattuk az ábrándos telekkönyvezető flótázását? A kis csillagok
elbujnak, mint korán este a kisgyermekek, akiket aludni küldenek. Éj
van. Reggel fájni fog egy nő szive.



GORDONKÁZÁS.

De jó lett volna akkor tartózkodni a földön, midőn nem volt háboru,
midőn legfeljebb gutaütés, végelgyengülés, lovagi párbaj vagy szerelmi
bubánat szokott véget vetni az életnek.

De jó lett volna akkor élni, mikor a husvéti reggelnek olyan illata
volt, mint a fiatal nők hajának. A tavasz mezitláb közelgett az
esőzéstől megpuhult gyalogösvényen, mint egy üde pórleányka. A házakat
ujra meszelték és a kis hidak alatt szokatlan jó kedvvel, mint egy kis
kutya, futott a viz. Ujruhás bokrok, asszonyszinü cseresznyefavirágok,
kergetőző madarak környékén a fürtöshaju ifju biztos szóval, pirositó
reménységgel foghatta meg hölgye kezét.

De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban
repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan biztak az időben s évekig
epekedtek az első csókért; senki nem sietett, csak a lóvasut; a tavaszi
séta nagy élmény volt és esténkint mindenkinek volt ideje a hold állását
megfigyelni. Kis célokért, nagy semmiségekért, szerelemért folydogált az
élet és hónapokkal előre készültek az emberek karácsonyra, husvétra, a
kalendáriumi fordulókkal összefüggő tervekre. Én mindig csak a
városerdőbe jártam volna husvét napján, virágot szedni, merengeni,
verset irni egy fa alatt, bogarak titokzatos mászkálását megfigyelni és
bizonyosan lett volna egy ablak a városban, ahová csokromat elhelyezték
volna.

De jó lett volna akkoriban Magyarországon lakni, amikor „földi Kanaán“
volt e királyság neve és Mária palástja védőleg ráborult hegyekre,
völgyekre, mezőségekre és éjjelente a Tisza tükrében látszott a
csillagokkal kirakott mennyboltozat. Amikor mindenkinek volt bőséges
ennivalója; a rónák gazdasága, a szőlőhegyek fénylő nedve, magyar
tavaszok nemzése, nyarak érlelése, telek pihenéses, boldog ideje járta.
Hosszan és rozsdaveresen ásitott az ősz, mint a csősz a dombtetőn.

De jó lett volna farsangban maszkabálra járni a régi redoutba,
Patikáriussal muzsikáltatni, Nagy Ignác beszélyein épülni, Vörösmarty
urat személyesen ismerni és valóban ábrándosan tölteni el az életet,
mint az emlékkönyvbe irtuk. Egyszer egy démoni, kancsi tekintetü,
tavasz-szeplős nő után koptatni a csizmát, máskor egy szelid barna
lányka ölébe helyezni a fáradt fejet a hosszadalmas fáraó-játék után. A
szeptemberek pirulását, a husvétok üzekedő bárányfelhőit egy régi falusi
ház ablakából lesni, ahol a nagyapa piros olajban néz veled farkasszemet
az ebédlő faláról és a nyakkendőjét még azért kötötte meg nagy
gondossággal, hogy tán a királynő észreveszi. Télen pedig szánkázni
csörgős lovakon, a franciánál fodoritani a fürtöket, egy nő páholya
alatt regényesen állongani, táncolni, udvarolni, amulettet kapni és
levélkét; szép szavakat mondani, nevetni, sirni, epedni, holdkóros
módjára állani az erkélyen és párbajban elesni egy nő kedvéért.

De jó lett volna kajdács-madarat bolondos szavakra megtanitani, naplót
irni a magány óráiban, szerelmi kisgyereket nevelni az anyám falusi
házánál és midőn nevelik vala lovagolni, vivni, célbalőni, táncolni és
lányoknak udvarolni tanittatni egy gondos mester alatt. Vándorszinészek
játékán felüdülni és az állathecchez járni a régi kerepesi uton.
Háromszegletü fodor van Laborfalvi térde alatt, az énekesnő csaláninget
hord, De Caux Mimi szeme fénylik és elefántcsontlapocskára festi Barabás
megbizásunkból egy csábitó szinészné alakját.

De jó lett volna a Kammon-kávéházban tekejátékot tanulni a zöld
asztalon, Indali Gyulával korhelykedni, a Hölgyfutárba beszélyt irni,
lóháton utazni szüretre és manapság csupán acélmetszetként élni egy
divatlap mellékletén. Régi, szentkép-arcu, szenteltviz-tisztaságu,
bazsarózsa-leheletü urnőkkel kalandozni; harisnyakötőt kapni emlékbe
vagy a Fanny nevével himzett kis selyemzsebkendőt; az egykori
Váci-utcában delfi lenni, kalandos, hóbortos, szerencsés és
szerencsétlen lovagja a nőknek; megátalkodott játékos a Török császárban
és éjféli kisértet a Belváros setét, gerbe-gurba utcáin, hol egy
zsalugáteren világosság szüremlik, fehér párnán fehér kéz költeményes
könyvet tart.

De jó lett volna a régi, boldog, békés és naiv Magyarországban éldegélni
és forsponton utazni husvétkor tavasz-zöld mezőkön. És manapság csak
néha visszatérni, körülnézni e felfordulásban, a nagy szélfuvás elől
megnyugodva visszahuzódni a sirbolt vasajtaja mögé.

* * *

De jó volna ötven esztendő mulva élni…

Egy holdas estvén, – a hold bizonyára nem sokat öregszik ötven év alatt,
egyformán világit a kóborló kuruc katonának és a budai katonai temető
nyugtalankodó proviánt-tisztjének, – egyszer elszökni a kriptából, hol
rózsafüzérrel dermedt ujjaid között fekete szalonkabátban, fehér ingben
és rövid selyemharisnyában feküdtél; selyempapucsban és lengő bő
nadrágban, kis fekete selyemsipkában, amely a halálos golyó helyét
eltakarta a halántékodon – a városba besétálni.

Milyen a divat és mit játszanak a szinházban?

A vámnál mélyen alszik a pénzügyőr és észrevétlenül lehet tovább
sétálni. Ősz-szakállu fiad, ezüstfejü lányod messziről megnézni és
idegenszerü unokáid ügyes-bajos dolgait felülvizsgálni!

Bizonyosan nagy világosságok lesznek már akkorára éjszaka a városban és
te csodálkozva állongsz meg az ismeretlen utcákon idegen, sohasem látott
emberek között, mint a zsoldos katona, aki a harmincéves háborut
végigvándorolta, őgyelgett a lőcsei Jakab-templom környékén. Egy hátat,
egy fejet vagy egy járást, mintha felismernél: Cornidesz városbiró uram
ő kegyelme vagy a pesti lion, Kohner Jenő? Egy elsuhanó dámának
szakasztott olyan kócsagtollas kalapja van, mint Paulay Erzsébetnek,
csak a szomorkás, barna arcocskát nem találod többé a kalap alatt.
Arszlánok és delnők tolongnak az Opera környékén, egy uj tenorista
énekelt odabent „A szibériai éji szállás“ cimü operában és utána a
vendégségben lévő cári ballet pörgette bokáját. Wissendorf ur hátrafont
kézzel ballag ki a hátulsó kapun, hogy dolga végeztével serezni menjen
megszokott kis korcsmájába, de nem ajánlom, hogy barátságosan vállára
üssél a nevezetes fagottistának, idegen tekintet és idegen szem fordulna
régimódi öltözéked felé. Cseveg, nevet, hangos a hires Andrássy utja, a
nők gyujtogatnak a szemükkel, mert hisz ez a hivatásuk, a kalapok talán
altwieni formát vagy valamely modern repülőgép alakját mutatják és a
szoknyák, a cipők, a keztyük illatoznak. Karonfogózva megy a
mellékutcában a szerelem és a rendőr egy középkorias Habsburg-fogatnak
nyit utat az Oktogonon, hisz a spanyol ettiket örökéletü.

Megállsz, figyelsz, hallgatózol és csodálkozva tapasztalod, hogy többé
senki sem beszél már a hires nagyháboruról, Limanovóról, Görzről,
Dukláról, Reimsről, U 12-ről, Greyről és Verdunről, – hisz már életedben
is megérted a hosszu háboru folyamán, hogy némely szivverést megállitóan
nagy eseményeket az évfordulón szelides, lanyha érdeklődésével vettek
tudomásul az emberek. Még éltél, amikor Przemyslnek már jubileuma lett,
a gyászmisén résztvettél, amelyet a limanovai huszárok emlékezetére
elmondtak; a háboru második esztendejében kezdődtek már a különös
évfordulók, amelyet a lelkiismeretes hirlapirónak számon kell tartani,
hogy hirben, bánatos cikkecskében emlékezzen meg eleinkről. De ötven
esztendő mulva csupán a tanuló-ifjuság tudja a háboru mindennapos
neveit; itt-ott éldegél valaki, aki a tizennyolcéves korában rohamra
ment a galiciai hidfő ellen, de a nagy távolságból már ő is olyanformán
látja a mai eseményeket, mint a szabadságharc öreg honvédei a móri
csatát, Görgei piros mentéjét, Kossuth sokatmondó szemét… Egykori öreg
huszárok és köszvényes bakák hetven-nyolcvan esztendős korukban ugy
emlékeznek az uzsoki szorosra, mint a szépapám a győri
inzurgens-táborra, legfőképen egy dunántuli menyecske fehér lábára. És
akik bicegnek az öregek közül ötven esztendő mulva, nem vallják be, hogy
lábtörést akkor szenvedtek, mikor a kőfalon leugrottak egy nőtől
menekülve, orosz vagy olasz srapnellt emlegetnek. És a történetirók, a
memoárok szerkesztői, a szenvedélyes régi levélgyüjtők, a muzeumi
buvárok le-lemerülnek a jelenlegi háboru emlékeibe és olykor
furcsasággal megrakodva felemelkednek az életbe, hogy egy különös krakói
vagy lembergi kalandot, szomoru szibériai hadifogságot, lengyel
tanitónőt vagy menekülő francia hercegnőt feljegyezzenek.

Vajjon mit fognak beszélni egykor a mai Budapestről? A katonákról, a
tábornokokról, a szinésznőkről, divatos irókról, Tisza grófról és a
háboru legendás hőseiről?

De jó volna ötven év mulva sirbolt-szagu szalonkabátban sétálni az
Andrássy-uton!



PACSIRTÁK

Egy háborus leirásban olvastam, hogy a srapnellek felhői között, egy
északkeleti harcmezőn a pacsirták őskori nyugalommal szántották a
levegő-eget és kis dalukat elfütyölték az ágyudörgésben. A költők, az
emberiség éneklő madarai követik régi testvéreik példáját. Sőt a régen
meghalt irók szellemalakjai visszatérnek, hogy árnyból, fantáziából,
könyvek kis betüiből és az emberi élet csodálatos szivárványából szőtt
alakjukat ismét megmutassák az élőknek. Hajóágyuk és torpedók
zengésében, már a föld gyomrából is kifelé kivánkozó vasak
összecsördülésében, a végletekig megfeszült emberi szenvedélyek
reménytelen izgalmában, világháboruban: Don Quichotte, a falusi lovag
középkorias méltósággal, derüs szakállal és játszi kedvvel közeleg
mulatságos paripáján az országuton, szélmalmok integetnek karjaikkal,
kolduló barátok, donnák, furcsa kalandok, falusi korcsmárosok,
öszvérhajcsárok mutatkoznak egyidőben a horizont kárpitján, mig másfelől
Hamlet megifjodva, uj ruhában, friss parókában, pihent hangon kezdi a
végtelenségbe zengő monológját a Globe-szinház emelvényén: és az
ágyudörgéstől, borzalmaktól, nyomoruságtól és fájdalomtól sanyargatott
müvelt emberiség egy percre feledve sötét bánatát, ujjongó szivvel kiált
fel a nemes Don Quichotte láttára önfeledten tapsol Hamletnek, – amint a
szegény sáros, tépett, elgyötört ágyut sütögető tüzér is aggódott a
harctér felett szántó kis pacsirtáért és kormos szeme elandalodott a kis
madár repülésén.

Az emberek e pokoli időszakban nem felejtették el, hogy háromszáz
esztendeje, ez évszak tájékán született Cadiz környékén Cervantes és a
szigeten, Stratford on Avonban Shakespeare.

* * *

A muló időnek sajátságos játéka, hogy az irók élete összekeveredik irott
müveik tartalmával, alakjuk regényhőseik figuráiba olvad. Ugyan kinek
jutna eszébe Cervantes alakját másképpen elképzelni, mint a Don
Quichotte felejthetetlen figuráját? A közvélemény – s mindig neki van
igaza, – Cervantest, a béna katonát, akinek élete „csupa sötétség és
szegénység“ s aki börtönben irja isteni müvét, nem ismeri. Az iró teste,
vágya, életmüködése, szenvedése és öröme, sőt büne is átöröklődik
álmatlan éjszakákon, kis irótollal nemzett gyermekeire. A béna katona
végleg elvonult a függöny mögé, a hegyek tetején, a tornyok
magasságában, az emberi képzelődés bárányfelhőin csupán Don Quichotte
lovagi képe mutatkozik. (A szegény fogoly különben életében sem
élvezhette pazarlóan isteni küldetésének gyümölcsét. Egy Lope de Vega
nevü drámairó volt divatban, „a legnagyobb mult és jelen között“, aki az
öt felvonásos szindarabokat öt óra alatt irta.)

A szinházi zsöllyében, Shakespeare száz meg száz rendkivüli költeményén
át sohasem pillanthatjuk meg az egykori szinész és vadorzó arcát. Ez iró
csodálatosabban el tudott rejtőzni a kandi pillantások, megfigyelések és
gonosz szimatolások elől, mint bárki a világon. A bibliai Mózes helyén
legalább az égő csipkebokor maradt; Chevalier du Nordról minden utszéli
fogadós tudta, hogy a titokzatos lovag köpenyege alatt a svéd király
rejtőzik; Lothringen grófja sem mutatkozhatik egy városban, hogy József
császár nevét ne suttogják a háta mögött; a Waverley-regények szerzője
hiába bujt el Szemérmes Simon neve alá, IV. György királytól kezdve a
themze-parti halárusig mindenki tudja, hogy Sir Walter Scott Baronett
egy gőzgép erejével irja őket Abbotsfordban, hogy évi 15 ezer font
sterlingjét megszerezze; és az „Esther szerzője“, növendéke a magyar
lovagi regényekben hiven követte a mester példáját, hisz az inkognitó
mindig érdekelte az emberek kiváncsiságát.

Shakespeare ellenben ugy elrejtőzött, mint egy isten. Valóban
borjuöléssel és gyapjumosással töltötte az életét? Ő volt a
Globe-szinház igazgatója Londonban, aki azért irta két kézzel a
szindarabokat, hogy a nézőteret mindennap megtöltse? Valóban a királyné
mulattatására idézte fel csupán az angol trónus véres és nemes
kisérteteit?

Minél jobban távolodnak ők, az istenjegygyel megjelölt költők az időben,
annál kevesebbet tudunk valódi életükről, az iróasztalon kivül
elkövetett cselekedeteikről, hősökké válnak, akik sohasem ebédeltek,
sohasem aludtak, részeg állapotban nem dülöngőztek… Mintha mindig csak
irtak volna: királyt és bus lovagot, ravaszdi Falstaffot és agyafurt
parasztot, vindsori vig nőt és kacér szenyórát, az örök emberi élet
mulattatásához való nevetést és sirást, vért és csókot, méregkeverő
Mackbethet és bárgyu falusi lovagot, hegyláncát a torz-mosolynak és
viharzó tengerét a fájdalomnak, skót várkutak mélyén fénylő drágakövet
és középkori derült felhőket a spanyol dombokon, komor királyok
kardjának zördülését és a kolduló barát papucsának csattogását…

Don Miguel Cervantes de Saavedra és William Shakespeare (ha ugyan
valóban igy nevezték őket,) nyugodtan aludhatnak a kövek alatt. Életük,
tévedéseik, esetleges botlásaik, gyengeségeik, elhibázott napjaik örökre
feledve és megbocsájtva még a legostobábbaktól is. Háromszáz esztendő
multán ők már csak mécses mellett ülnek, végtelen pergamentre a
végtelenséget rójják, sem börtön, sem korcsma, sem tiltott csók
gyalázata nem foltozza be a papirosukat kandi és fecsegő rigó módjára.

* * *

Kis országunknak nem voltak olyan irói, akiknek bármely évfordulóját
egyetlen falusi iskolában is számontartanák. Nemzetünknek nem sajátsága
az irók tulságos megbecsülése. Iróink ennélfogva elszomorodnak és
mindinkább eltávolodnak a nemzeti eszméktől. Mig a spanyolok, angolok,
oroszok, svédek, olaszok, indusok, s más nemzetbeli irók legfőképpen
annak szentelik irói tehetségüket, hogy nemzetükről, népükről, kis vagy
nagy országukról irjanak, verset vagy regényt, szindarabot vagy
történelmet, hazánkban ez mind ritkábban fordul elő. Ám ezt nem
panaszként emlitem. Minden közönségnek olyan irodalma van, amilyent
megérdemel. Országunkban a szegényebb népelem szereti hazáját. Annak
pedig nincs pénze irodalomra, sem szinházra. (A háborus gyülöletben is
tömérdek angol és francia könyvet vásároltak Magyarországon az olvasók,
a német könyvekről nem is szólva.)

A nemzeti érzésnek az a felhevülése, amely az operettekből ismert őrült
spanyolt irói nevének emlitésekor előfogja: nem ismeretes mostanában
Magyarországon. A brittek a Hattyujukkal, a franciák számtalan nagy
iróikkal, az oroszok Puskinnal és Dosztojevszkijjel, a svédek Lagerlöf
Zelmájukkal, az alig ismert finnek Aho Jánossal, a dánok Knut Hamsunnal,
a hazátlan lengyelek Sinkewitz-cel: tele büszkélkedték a világot. S
otthon, hazájukban megjelölték a lábnyomukat iróiknak.

Itt a legnagyobb iróink is furcsa, torzvilágitásban élnek a nemzeti
tudatban. Vörösmarty Mihály verseit nem mindenki olvasta el, aki tudja
róla, hogy éjfélkor járt a szállására a Csiga-vendéglőből. Jókai Mórt
nevezetes kortársa és irigye, az epés Mikszáth Kálmán irta meg maró
folyadékkal. Arany János zsugori és földszagu, Tompa tudatlan kálvinista
pap… Petőfi? Bizonyosan őt is csufolták már.

A hóbortos Csokonai szánalmas korhely-figura. A költők mind bolondok. Az
irók szegények. Furcsa, élclapbeli figurák. Kalandosok, rongyosok,
tintanyalók; még követ sem lesz mindegyikből.

A tanyák, falvak, kisvárosok fiai, akik olykor gyalog jönnek a „nemzet
szivébe“ és öreg iróknak ismeretlenül köszöngetnek a hatvani utcában,
majd az irói pályához éreznek maguk is vonzerőt, bizonyos idő multán
ásitva és megvetőleg beszélnek egykori mentoraikról. Gyulai Pál
emlékbeszédei, Mikszáth felvidékiesen ravaszdi Jókai életrajza, Petőfi
Sándorról irott kicsinyes és köznapias életiratok, a különböző
visszaemlékezések többnyire céltudatos és önző célok, rejtett vágyak,
leplezetlen tolakodások szüleményei. Az élőknek diadalma a halottak
felett.

Kemény Zsigmond volt hü a Wesselényiekhez és Petőfi Sándor ragaszkodott
fiui szeretettel az öreg Vörösmartyhoz, mint Thos. Carlyle, aki
honfitársairól, a skót irókról korának legszeretőbb és iskolai példázatu
müvészettel s költői ihlettel készült emlékkönyveit irta.

Hazai tollaink ezenkivül a lekicsinylés, guny, megvetés gödrét ássák a
megholt, szenté lett magyar irók emlékének. Fogatlan, vén kóristák
Katona Józsefet merik emlegetni, Petőfi ismeretségével dicsekszik a gaz,
hóbortos szegény irók személyét a korcsmaasztalhoz lerántják.

A szinházban néha eljátszanak egy Kisfaludy vigjátékot az évfordulón,
mert szindarab iró volt, de Vajda Jánost már alig ismeri a mai nemzedék.

Nálunk nincs nagy iró, akihez a nemzeti gondolat elzarándokolhatna
megtévesztés nélkül, ajtó előtt hagyott saruval, hevült lélekkel. Amint
általában senki sem nagy ember Magyarországon. Veszekedő, perlekedő,
gunyolódó, kárörvendő kis nemzet vagyunk. Egy nagyfalu, ahol a lakosokat
a csufnevükön ismerik, mint a parasztok egymást. Egyik, a pipotya J., a
másik korhely V., a harmadik kortes P…

Nagyon kicsinyek a méreteink. A keritéseken mindenki belát. Az ablakaink
alacsonyak. A tálba látni. A hálószobák nyitottak. Kevés a pénzünk.
Minden ezüstforintoson harapás nyoma látszik. Amit az Andrássy-uton
fecseg valaki a kávéházban, azt egy óra mulva Püspökladányban tudják. Az
irók ingujjra vetkezve sétálnak a korzón vagy feltünés és siker céljából
már csaknem az akasztófa alá állanak, hogy mindenki lábujjhegyre
emelkedve nézze őket. E kor pacsirtái gramofon-lemezen énekelnek
pénzkeresés szempontjából. Ezenkivül mindegyik megveti a másikat.

Azt szeretném látni, aki itt inkognitóban, távol az emberektől, tudna
egy malacot a kabátja alá dugni vagy egy jó regényt megirni?



A DÉMONHOZ.

Ez a csárda vajjon merre van?

Fenn volt, magosan a hegyoldalban, ahol petróleumlámpák és filozófus
elmék világitottak, amig volt kőolaj és bölcsészet. Félszemü, orrnélküli
és ragyavert bormérő, mint esztendő multán a szép halott, mindenkinek
névre szóló pohárba öntötte az italt; négyszögletes fejü, habzó száju
kutya hevert a küszöbön, miután már régebben elveszitette a falusi
kocsit, amely mögött a városba loholt; a vendégek halálsápadt arccal,
botra támaszkodva jöttek az életből, vásári verekedésből, ahol a hajukat
kitépték, szerelmes hársfa alól, ahol a szivüket levesben kifőzték és
rókák csalogatójának a csapó-vasban feltüzték vagy a börtönből jöttek
ide egyenest, ahol puhára mángorolták már a hátukat, karjukat, egyenesen
álló térdüket: lezuhantak a korcsmapadra és a homlokukat az asztal
széléhez ütötték.

Itt nem ketyeget óra a falon, zene sohasem hangzott, hangtalanul, üres
szájjal (mint a sirverem) folyt az énekelgetés, de mégis megpihent
mindenki egy bizonyos időre.

Egyik a sakktábláját vette elő és magát az élet királyának képzelve,
kergette a parasztot.

A másik a találmányait teregette az asztalra és bonyolult számitásokba
merült, amelyek mindig kedvezően végződtek.

A harmadik elveszitett ártatlanságával játszadozott, mint megrepedt
katonatükörrel és a napsugarat a törött üveggel is a falra vetitette.

Máshol régen elveszitett pöröket nyertek itt, amelyet az élet ellen
beadtak, de már minden fórumon elutasitottak.

A legtöbben könyökre támaszkodva biztosan várták a nőt, aki miatt
öngyilkosságot elkövettek, hogy szüzi fehéren és a tavasz szagával,
megujulva és a régi fiatalságban elmegy erre az utcán, szomoru szeme
felragyog és kis kezével int a busulónak.

Itt ültek ők mind: a szerencsétlenek, a lesujtottak és földre tiportak,
itt a bolondok, a szegények és féllábuak, amint az életből elmenekültek,
mint elveszitett csatából, amelyet a bolgárokkal vivtak, akik egyetlen
foglyot sem ejtettek.

Ide csuszott a darabokká zuzódott testőr-tiszt, irógörcsös költő és
egykor pirosarcu szerelmes, a démonhoz, aki még egyszer, utoljára
megsimogatta és helyesléssel biztatta elveszitett szemeiért azt, aki
sokat nézegetett az almafákon szüretelő nőkre; megdicsérte, akinek hamis
játékért tőből levágták a jobb kezét, megnyugtatta azt, aki sziv nélkül
jött ide, mert a szivét bukott nők piros papucsa széttiporta; az
öncsonkitókat, az öngyilkosokat, mámorosokat és bálványimádókat kitárt
karral fogadta a démon és olyan mézes italt öntött poharukba, mint az
angolok fokföldi bora.

Itt, a démonnál, megtalálta mindenki önmagát. A futóbolond a tollakat,
amelyeket kalapjához illeszthet, az elátkozott költő a diadalmat,
kirugott szerelmes a női könyeket és a hamispénz-tulajdonos valódi
kincsek boldog birtokához jutott. Aki nem tudta leirni az R betüt, mert
az nagyon megsértette: akinek üres szélmalom kóválygott a fejében;
akinek kés volt a szive táján s minden dobbanásnál megsebezte; aki addig
csak négykézláb kuszott, mert kutya volt; aki éjszaka lidércnyomással
küzdött, mert nem tudott kimondani egy nevet: a démonnál meggyógyult.
Felpirosló orcával, egyenes gerinccel, elért szerelemmel és teljes
diadalommal mehetett ki a temetőbe, hogy megérdemelt sirjába
belefeküdjön. A démon mindent visszadott neki, amit az élet elvett tőle
és adott neki, amit amaz nem ajándékozott. Rothschildok és az Élet
királyai poharaztak a hegyoldalban, udvari költők gyönyörü rimeket
faragtak és a lábnélküli gavallérnak annyi kalandja volt, mint
Casanovának. A boltozat alatt minden percben belépett a pénzes
levélhordó, majd a futár, aki hirt hozott a gyermekek boldogságáról, a
királyi kitüntetésről, az elveszitett nagy permegnyeréséről és a
főnyereményről, majd hintón jöttek a nők, akik nem régen seprővel vagy
cípősarokkal támadtak, hütelenek voltak, mint a verebek és csalékonyak,
mint a hold sugara; most eljöttek és letérdepeltek, hogy megcsókolják a
mart sebeket. Az öröm, mint egy aranydisznó töntörgött be az ajtón.

A Démonnál.

Mikor még csak a maga baja volt mindenkinek. A szerencsétlenség oly
egyéni volt, mint egy régi, viseltes kalap. A boldogtalanság rossz kis
fehér kutya volt, amely zsinegre kötve vezetgeti éjszaka a részeg vakot.
A csőd személyesen hozta el iratait egy fakó, mellbeteg hivatalszolga
alakjában. Titok lehetett az, hogy valakinek sötét lyuk van a balmellén.
Mikor még minden egyéni volt a földön.

A Démonnál akkor felejteni lehetett az életet.

* * *

A kis csárdákat azóta lerombolták, egy nagy cinteremben ülünk mindnyájan
és némán hallgatjuk a szél zugását és az égő városból a harangkongatást.

Minden baj és bánat közös lett. A nyomoruság rongyos szürével betakar,
mint a csősz az utszélen talált porontyokat.

Nincs külön bánata a grófnőnak, táncosnőnek és polgárasszonynak, holott
azelőtt éppen az volt a legnemesebb a fájdalomban, hogy az ember kiáltás
nélkül türhette, mint a spártai fiu a róka harapását. Az volt a
leggyönyörübb a bánatban, hogy egyedül vitte el az ember sétálni az őszi
erdőkbe, sárga fasorokba és a revolver ólommagjára olyan betüt
véshetett, amilyent akart. A gyász feketerigó módjára éldegélt egy
letakart kalitkában és az ember hivatali pontossággal bezárhatta az
ajtókat, midőn kedveseit megsiratni akarta. Lehetett futni, utazni;
elrejtőzködni hegyormon vagy barlangban, az első páholyban a
dalszinházban vagy egy gellérthegyi lebujban; a tengerre lehetett menni,
idegen városok zajgásában keresni kedves arcokat, amelyek egy
másodpercre megvigasztalnak; menekülni lehetett a részvét, káröröm s
leereszkedő őszi köd elől messzi tartományokba, ahol senkit sem
ismertünk és minket sem ismertek; lehetett álorcásan járni, mikor attól
féltünk, hogy vércsepp marad az utcán mögöttünk és lehetett dalolni,
mikor gondolatban a végrendeletünket fogalmaztuk.

Most vége van a maszka-bálnak.

A nemesitő főjdalmat egy nagy közös konyhán főzik, valamint ott tálalják
majd az örömet is.

Az arcok többé nem titkosak, a szemekben nincs rejtély és a szivekre
egyforma fekete kokárda van tüzve.

Testvérek vagyunk itt valamennyien, halottak napja van egész esztendőben
és reggeltől estig a temetőt látogatjuk.

Az élet fellegei dühös morgással hömpölyögnek a hegyek felett és a
vészes villámlás mindnyájunkat megdermeszt.

Az emberek rózsás kertjében sápadozó virágok vagyunk valamennyien; hol
van a hetyke szarkaláb, amely a viharban fel merné emelni a fejét?

A piros hintók a kocsiszinbe vannak tolva, csak az irgalmas barát
kétkerekü kordéja közlekedik, hogy alamizsnát gyüjtsön a szegényeknek.

A könyek egy közös nagy tóba ömlenek és a szegény házmesterlány
legdrágább fájdalma elvegyül a grófnék gyöngyeivel.

A sebeket ugyanazon gézzel kötik szegényen és gazdagon, a boldogon és
boldogtalanon.

* * *

Azért jó volna, ha még állna a régi csárda, ahová el lehetne menni falu
bolondjának vagy dölyfös fejedelemnek.

Harmadik ősz hideg esője veri őrjitő konoksággal a katona köpenyegét;
harmadik éve nincsenek bolondok, képzelődők, élet-királyok és elátkozott
költők Magyarországon.

Hová lehetne jutni, hová lehetne a fejet lehajtani, hol lehetne a
mézeskalácsszivet az asztalra tenni és megeszegetni?

Beretva-élen, egyformán, mint a borena éljük a hadi-életet; vigyázva
szippantunk a levegőből, kis karéjt vágunk a kenyérből, apróra
váltogatjuk a pénzünket, takarékosan bánunk a fájdalmunkkal, az örömet
kis amulettbe zárva hordjuk a szivünk felett, mint valamely régi
emléket.

Hol van a béke nagy bolondsága, félrecsapott kalapja, hetyke kurjantása,
kihivó legénykedése és szétrugott nagybőgője?

Hol van a Démonhoz cimezett csárda, ahol mindenki királynak vagy
koldusnak képzelheti magát?

De jó volna egy napra elfelejteni a józanságot és megbolondulni!



EGY CINKOTAI POLGÁR KALANDJAI.

… Elegánciájára jellemző, hogy egyszer felvette egy barátja
finánc-ruháját s ugy fotografáltatta le magát.

(Egy pesti hetilapból.)

– Hol kel fel a nap? – kérdezte Mátyás a király.

Cinkotai kántor felelé:

– Felségednek Budán, nékem meg Cinkotán.

Tóth Margitnak és társnőinek a bádoghordóban már régen sehol nem kel fel
a nap.

Szegény, szerelmes, egyszerü, ábrándozó és hiszékeny nőszemélyek, akik
szivük csendesitése, álmodozásuknak megvalósitása végett a cinkotai
házba utaztak, végigmentek a bünügyi regényekből jólismert udvaron,
abroncsok, szemétdombok, elhagyott viskók, elreteszelt kamarák között, –
vittek érzelmet, szivet, játékos vért, hervatag asszony lenge álmát,
ifju nő bizonytalan szerelmét, – nótát, jókedvet, kis regényt: a
bádogoshoz, aki hordóba tette őket, mint a füstölt hust, miután szerette
és megsimogatta látogatóit! – a nap nekik már nem kelt előbb, mint a
falusi temetőben, ahol rendőrök, csendőrök és a „Magyarország“ kitünő
ripportere felnyitogatták a jól elzárt bödönöket.

A bádogos alakjának, – amely egy ismerőse megfigyelése szerint Bali
Mihály magyar királyi hóhéréhez volt hasonlatos – kell feltünni a májusi
délután szemhatárán, hogy a férfiak komolyan, őszintén megsajnálják a
nőket.

A kerekfejü, köpcös, nyugodt, kiszámitott szavu, a magyar nótákat
dudolgató, halkan fütyörészgető cinkotai iparos nőkkel való eljárása
megdöbbenti a legkeservesebb asszony-gyülölőket.

Talán mégis: szegény áldozatok gonosz kezek martalékai ők, a másik nemen
lévők, akik egykor mesterei voltak az álomtalan éjszakának és a
szórakozott nappali kinszenvedésnek?

Talán nem oly erősek, elszántak, gonoszak ők, (mint egykor mutatkoznak a
legtöbb férfi életében) hisz egy vidéki bádogos elbánik velük, jajszó,
kiáltás, lárma, feltünés nélkül, a zsineget a nyakukra hurkolja, mint a
pajkos gyermekek a vizből kifogott macskakölyöknek, szakértelemmel, mint
egy kötélfonó, megköti a csomót a jobb állkapocs alatt… másodpercek
munkája, szivverés elhallgat, mennyboltozathoz hasonlatos szem bezárul,
darázs-derék elpihen, kisláb jéghidegszik, utolsó sóhajtással száll el
egy utban levő kislélek kijelölt utjáról és a boldog, gyanutlan,
tudatlan, önfelejtő szerelem nem tudja, hogy mi történt az éjben
vészben, álomtalan, szeretkező éjszakában, ravasz szavak, számitó
csókok, simogatás, dédelgetés, ölelés közben: a szerelem, mint egy
felriasztott nádi veréb kiáltoz rémületében a siket csendességhez, amig
a cinkotai polgár a cukor-spárgát hétszer átfonja.

Talán mégsem lehet megrögzött nőgyülölettel élni tovább és ajtófélfában
rejtőző gonosz szeg módjára elszakitani a szegény nők ékességét,
selyemköntösét; egy középkori barát fanatizmusával tagadni jóságukat;
hiszékenységüket kigunyolni; szerelmüket lealacsonyitani?

Talán: gyermekek ők, egy bádogos mesemondását hallgatják, sziv-kamrába
rejtik el az ajándékba kapott kedveskedő szavakat, hisznek, biznak,
remélnek, furcsa holnapokról álmodoznak, az eljövendő éjt mély
lélekzetvétellel szinezgetik a gondolatok pirostojásfestékével
koponyáikban, amelynek boltozatáról most rémesen elválik dus, szőke vagy
barna hajzatuk… ahol a fésülködés közben ugy zizegett, énekelt a fésü,
mint a bádogosmester hangja… a gombos-cipős lábak türelmetlenül
szállottak fel a cinkotai vicinálisra, hogy másnapra a bokánál
összezsinegeltessenek… köntösök, szoknyák, csipkés ingek, remények,
elképzelések repültek vélük Cinkota felé, hogy egy bádogkannában leljék
halottas-kamrájukat… Krajcáronkint összerakott forintok, négyrétbe
hajtott, sokszor megolvasott bankók, a gondtól álmatlan, megtakaritott
pénzecskék a szegény kis erszénykékben ágaskodtak, hogy Béla a cinkotai
polgár átvegye őket… Furcsa kis női kalapok, virrasztással varrott
szoknyák, napernyők, hajtük, vőlegény-látta harisnyakötők, formásan
kötött cipőszalagok, tarka alsószoknyák, egyszerü nők verses gondolatai,
szegény cselédleányok délutáni éneklése: mind elmentek az amerikai
büntanyákra emlékeztető udvarra, hogy végzetüket megleljék.

Ha egyszer vallani kezdene a nyomaveszett nőgyilkos!…

Ha egyszer csókos, dalolgató, szobalány-hazugságokra termett szája
elmondaná az éjek történetét!…

Ha felrepülne a titokzatos kárpit a zordon cinkotai ház eseményei
felett; a szerelmeken, fojtogatásokon, elhangzott dédelgető hangokon és
eltömött sikoltásokon át a közelségébe kerülnénk e szokatlan emberi
történetnek: talán nem is remegne meg kezünkben az ujság, midőn Kis Béla
magyarázatát olvasnánk.

Igy: a homályban, az elképzelhetetlen távolságban, szinte embertelen
egyedülvalóságban: titokzatos ő nekünk. És csak Darvas Róza egyszerü
szakácsnő ujjmutatása irányit a most szinte torz festmény felé, amely a
cinkotai ház kis virágos kertjét, benne a vasárnap délutáni, vasalt
ruhás szakácsnét, virágszedését, a küszöbön nyugodalmasan üldögélő
köpcös bádogost és a kerités mellől virágcsokor kötéshez és nőöléshez
való zsineget átnyujtó, negyvenkilenc esztendős, szürke bajuszos,
élemedett nyugodalmasságu, öreg napszámos Nagy Jánost ábrázolja…

Tehát ilyen volt a vasárnap délután Cinkotán?…

A nők barátja ásitva üldögél hordói között; Margit és társnői két
lépésnyire a háta mögött leforrasztott bádogban örökre hallgatnak; a
mühely sarkában a pók már befonta a hálóba a lyukat, amelyet egyszer,
felriadt éjben a fonálon ütött; a távolban harmónika szól; a Nagy
Itcénél boldog pestiek táncolnak; az öreg legény szunyókálva dől a
kerti-keritésnek; nyugodalmas, áhitott vasárnap délután, a Pestről
kirándult szakácsné tán gyermekkori ábránddal kérdezgeti az elásott
hullákon nőtt virágoktól, hogy a sirásó „szeret, nem szeret?“, a
toronyban megkondul az esti harangszó és zsineg kell a virágcsokor
megkötéséhez.

Zsineg mindig volt a háznál… Darvas Róza nyaka helyett ez egyszer
tudatlan virágokra csavarodott a kender.

* * *

Nem kell azon csodálkozni, hogy Bélát szerették a nők.

A nők többnyire a Béla-féle férfiakat szeretik. Még az alakja is a
tipikus nőhóditó alakja, regényesség, különcség, zavarosság és feltünés
nélküli figura, amely megnyugtató, bizalomgerjesztő hatással van a női
nemre.

Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy biztos megfigyeléseim vannak
arról, hogy a nők nem szeretik tulságosan a kiváló külsejü vagy a
geniálitás nyugtalanitó szinü köpenyegében járogató lelkületü férfiakat.
Sem a tulságos „szép“-eket, sem a nagyon okosakat, a tudósokat,
lélekbuvárokat, okoskodókat. Ők a Bélákat szeretik. Bélát, aki
közönséges, könnyen megérthető, gyermekes, kedves dolgokról beszélget.
Alkalomadtán komoly, máskor könnyed, vidám, nótafi és a bajuszkötő alatt
is csókra dudorodik a szája. Jelentéktelen és egyszerü, hogy a
mindennapi nő is azt hiszi, hogy nyitott könyv betüit olvashatja Béla
szeméből. Csendes a járása, ha a nőnek bánata van és megérzi, mikor kell
a nótát elfujni a hölgy tiszteletére. Soha sem terhes az okoskodásával,
mindig közönséges, mint a hetivásár, a szép szavakat a régebbi
népdalokból idézi, mig beszélgetése hasonlatos a planéta-cédula
stilusához, amelyet kékre-pirosra festett madár huz ki a lábával.
Közömbös néki a világ jósága vagy romlottsága, sohasem gondolkozik a
falu tornyán tuleső fogalmakon. A nők csak a legritkább esetben szeretik
a kötéltáncost, a pék vagy bádogos veszélytelen, látható és női észszel
is felfogható mestersége tetszik lelküknek. (A hatvan esztendős,
fegyenc-külsejü öreg házasság-szédelgő, akinek egykor arcképét a rendőri
ujságban megpillantottam, az özvegy asszonyoktól birtokvásárlásra kapott
engedelmet. A fogatlan öreg néni gazdasági ismerettel, gyakran csinos és
kivánatos asszonykáknak dulta fel nyugalmát.) A megbizhatóság, amely a
cinkotai iparos köré vonszolta a nőket, mintegy alapja a szerelmi és
családi életnek az egyszerü, szivükkel gondolkozó nők világában. Béla
kalapálása, mühelye, női hullákkal megrakott házatája ilyenformán sok
szegény leánynak, asszonynak lett álom-világa. Béla mindig nyugodt volt,
hosszu leveleket irt barátnőinek, cédulát tett az ajtóra, ha eltávozott,
bizonyosan gyakran tisztálkodott és sötétkék ruházatban látogatott el
Pestre. A gondolkozó, igérő reménységgel forditotta bizalomgerjesztő
szemét a szegény nőkre és ostobaságaikat, bajaikat, álmaikat, terveiket
biztató főbólintással hallgatta.

Hány női nevet tudott?

Hány nő bizta rá a szerelmén kivül élményeit, apró életének történeteit,
barátnőit, rokonait, szüleit?

Hány különös mesét hallgatott végig ez a nyugodt, pirosszáju Béla,
amilyen éjféltájban csak a nőknek jut eszébe, amig a zsineget
előkészitette? Jóságosan, helyeslően bólintott a nők panaszaira, az
igazságtalanságokra, a bajokra és a cukorspárgát tévedés nélkül a kellő
helyen meghuzta és megcsomózta. A bádoghordó már a mesterségéhez
tartozott. Talán csak először csodálkozott a szokatlan ipari munkán!…

* * *

Kiss Béla cinkotai polgár bádogba zárta a nőket, mert ez volt a
mestersége. Ha sirásó: elföldeli; ha mészáros: felaprózza barátnőit.
Mindenesetre végez velük, mert ez volt a természete.

Pest kormos levegője körül, a kikötő-városi részek rendetlenségében,
menekülők és számüzöttek hallgatagságában, az anekdotás Cinkotán: Kis
bádogosmester a háborus katonai berukkolás nélkül számos hordót kalapált
volna késő öregségéig, mint egy szorgalmas megbizható iparoshoz illik.



BUJDOSÓ

A bujdosó alakja régebbi olvasmányaim és hallomásaim nyomán regényes
ruházatban tünedezik föl, amely képzeletbeli élmény valószinüleg onnan
veszi eredetét, hogy gyermekkoromban igen sok, hosszu őszi estvékre
terjedő történeteket hallgattam öreg emberektől, koros hölgyektől, akik
emlékezésük virágkorát azon időben élték át, midőn Magyarországon
majdnem mindenki bujdosott.

A „bujdosó“ szent fogalom volt bizonyos korszakban a mostani deresfejü
nemzedék előtti időben, mikor nagyapáink nézegették a tükörben a fehér
szálakat bajuszukban, és a hölgyek fejkötőszerü, direktoár-kalapot
illesztenek fejükre, hogy hamvasodó hollófürteiket elrejtsék a
kárörvendő szemek elől.

A bujdosó holdvilág ezért éjjel járt az Ipoly partján, az udvarház
hátulsó ablakát halkan megzörgette… árvalányhaj volt homlokába huzott
kalapja mellett, Lendvay-köpenyeg vagy fekete szür burkolta alakját, a
hangjában fájdalom és csendes bánat, a kezében a szegénylegények fokosa
vagy Krudy Kálmán rövid karabélya… egy nemzet vonaglott néma
fájdalommal, a kukoricásban zsandár réz-sisakja fénylett, mély
csendesség borult az országra és a bujdosó reményt, mint a messzi
szivárványok, fojtott lelkesedést, mint az ősök által eldugott butéliák
tartalma, halk ébredezést, mint a táncoló asztalkának bolondos
arabeszküzenete hordott a tarisznyájában. A bujdosó – furcsa társadalmi
helyzeténél fogva – nem volt rossz hireknek a hordozója, Svájcból,
Párisból, Londonból kapott titokzatos hieroglifeket, az üldözött vad
csüggedését eltitkolta a vendégszerető háznép előtt és a hajnalos jövőt
festegette, mig vérdij volt a fejére kitüzve.

Rokonszenves, nemzeti figuránk, a bujdosó hazafi: évtizedekig
foglalkoztatta a magyar fantáziákat. Ezidőtájt rejtegették Rózsa
Sándort, a Bakony szegény legényeit és a kapcabetyárokat. Az
utonállóknak legendájuk támad, a félszemü B. elszökik Szabolcs
vármegyéből, hogy szegény legény lehessen a Bakonyban.
Istóriás-könyveket irnak a kor Anonymusai, kalendáriumokban fekete
paripán nyargal Sobri Jóska, a betyár-romantika sziv-világa leend az
ifjuságnak, Petőfit rejtegetik a hiszékenyek, a nádasok bünterhelt
menekültjeit, az emberkerülő pákászokat kezdik emberszámba venni,
vándorszinész énekel a kisasszony ablaka alatt. „Moháczi bácsi“ és Bizay
még komoly figurák a közéletben… Regényes, szinészkedő Magyarország, a
rossz komédiások és álmodozó honfiak hazája: gyermekkoromban hány
kalandos történetet halottam elbujdosók koráról, midőn az igaz emberek
külföldön asztalosságot tanultak, vagy egy várbörtönben pókot
szeliditettek!

* * *

Később Amerika jött divatba.

A bujdosók a tengernek veszik utjukat. Ám most nem Lendvay öreg szinész
divatja szerint van a köpenyeg vállukra vetve; váltók, csődök,
könnyelmüségek, anyagi és erkölcsi bajok, tévedések adják kezébe a
vándorbotot a nyolcvanas évek magyarjának. A hazafias bánatnak mind
kevesebb köze van az eltüntekhez. Newyork szabadságszobra integet
álmában az árvaszéki pénztárosnak, a csalárd kereskedőnek, a váltó
aláirójának, rossz társaságba került fiatalembernek. Amerikát járt
iparosok, felvidéki tótok elmondják e korban még vállalkozásos óceáni-ut
részleteit, Amerika még az igéret-földje mindazoknak, akik itthon
vétkeztek vagy boldogulni nem tudtak. Az Amerikába menekült sikkasztó,
váltóhamisitó eltünése még vezeklésnek mondható a nyolcvanas években,
sajnálják, fejüket csóválják az emberek: „milyen kedves cimbora volt…“
Bizonyos mártirium, a szenvedések enyhitő glóriája tünik fel a vétkes
magyar alakja körül, aki itthagyván barátait, nőismerőseit,
vadászkutyáját, elárverezett kis házát, dobra került birtokát, a tömlöc
elől (nem egyszer a hatóság segitségével), evőeszköz-tisztitónak,
bőgő-hordozónak, farmernek vagy aranyásónak elvitorlázik, holott azelőtt
legfeljebb annyit tudott a hasznos foglalkozások közül, hogy hogyan
lehet énekelve leereszteni pohár bort a gégén. Kártyaveszteség miatt a
grófok, csalódott szerelemből kifolyólag a regényes vidéki urak,
rangjuktól megfosztott tisztek, de a lopók és félkézkalmárok is
Amerikába bujdostak. A nyolcvanas években a megszökés még mindig érdekes
cselekedet volt és ha évek multán levél jött a Gulyás-utcából,
könybeborult szemmel olvasták a kifosztott rokonok, megcsalt jóbarátok.

Nagyon életre való elem volt, amely már ezidőtájt sem választotta uj
hazájának a verejtékes munkáju ujvilágot, hanem itthoni dolgai
végeztével kalandornak szállt ki Párisba vagy Monte-Carloba. Öreg
cigányprimások, tanulmányutas fiatalemberek, nyugtalan hirlapirók
gyakran hoznak hirt a francia földre szakadt véreinkről. Az irigyelt,
babonás hirü Párisban lakhatni, mindig a nagyopera páholyában
üldögélhetni, a ligetben lovagolhatni: ezért már nem borultak könyárba
az itthonmaradottak szemei… Közönséges büvészetnek vélik azt a
cselekedetet, amelynek vezekléseért még Newyorkig sem kell a hajót
füteni.

* * *

Manapság a bujdosó arcképe már nem csupán a vidéki szalónok,
fénykép-albumainak rejtett titka, hanem rendőrségi eszköz. A bujdosás,
az eltünés senkit sem emel tekintélyben, ellenben tettre buzditja a
nyomozó hatóságot. Egy-egy nevezetesebb sikkasztó, váltóhamisitó,
postacsaló nyomában nem mozdul meg annyira a szánalom érzete az emberi
szivekben, mint a régi jóidőkben. Azt mondhatni, hogy mindenki
segitségére van az igazságszolgáltatásnak a bünös menekülő
kézrekeritésében. Ezért mind ritkábban tünik el végképpen a tévedt ember
lábnyoma a világ nagyországutján. Határszéleken, kikötőkben, kis
szállodákban, vonatok fülkéiben szemek figyelnek és már akkor is
megérintette a rendőr keze a bujdosó vállát, midőn az teljes
biztonságban érezte magát. A bünösök tisztában vannak a „kiadatási
eljárás“ furfangosságával, a rendőrségek hálózatával, a telegráf-drótok
gyorsaságával. A menekülő vétkesnek nem lehet a legelső vonatra
felugrani a keleti pályaudvaron, hogy nyomot tévesszen. A régi időben
álszakállok, parókák, rejtett külvárosi odvak maholnap csak a
regényekben olvashatók. Kis és nagy tolvajok jól tudják, hogy csoda
révén menekülhetnek meg csupán és az álomtalan bujdosás helyett nem
egyszer önmagukat adják át a nyomozó hatóságnak.

Kecskeméti Viktor – e félig-meddig legendává lett magyar ifju, –
bizonyosan valamely oly egyszerü, szinte paraszti fogásnak köszönhette
sikerült eltünését, amely a nyomozó hatóságnak tán eszébe sem jutott.
Egy régebbi rendőrtiszt emlékezete szerint: Kecskeméti, bünügyi
regények, reporter-fantáziák évekig kisértő alakja, nyugodtan átutazott
a prágerhofi vasuti állomáson. Látták, megállapitották, hogy felszállott
a trieszti vonatra. Ámde a pesti rendőrség akkoriban még nem tudta, hogy
Prágerhof csupán egy vasuti állomás és nem valami nagy város, ahol nincs
városi rendőrkapitányság, ahová a sürgönyt cimezték. Mig a pesti
rendőrök telegrammjával a nem létező prágerhofi rendőrkapitányságot
keresik, Kecskeméti nyugodtan átkel az állomáson és eltünik Olaszország
felé.

Lehet, hogy igy volt, aki szeret hitelt adni az élet egyszerü
történeteinek, az szivesen elhiszi e megérthető menekülést. A
tapasztalatlan ifju városi hivatalnok olyan utat választ a bujósdiban,
amelynek állomásait a vasuti menetrend-könyvben megtalálja. Talán még
nem is olvasta a detektiv-regényeket, ahol robogó vonatokról ugranak le
a bünös emberek, vitorláznak, háztetőn járnak, hogy végül teljes
biztonsággal a detektiv karjai közé fussanak. A mozifilm
titkosrendőrszenzációja, e modern betyár-romantika meg csupán egy
király-utcai kis kávéházban volt a törzsvendégek mulattatója. Kecskeméti
Viktor tehát itt sem tanulhatta meg a browning rendszerét és elszánt
szinészek ugrándozását.

Különös bünügyi rejtély maradt eltünése, amelyről az öreg detektivek még
sokáig beszélgetnek a fiatal kezdőknek. Sikkasztók álma, megfogott lopók
börtönbeli elgondolkozása, bünös hajlamu ifjak példázata maradt a
joghallgató, mert utja a negyedmillióval jól sikerült.

* * *

A mostani lapok rendőri eseménye, – amely békés időben mindenesetre sok
külföldi hirlapirót és kiváncsit csalogatott volna Cinkotára, – a
bádogos: kezd Kecskeméti Viktorhoz hasonlitani. A bádogos büne
tagadhatatlanul szenzációsabb, hátborzongtató, kisérteties: korunkban
is, mikor a halál vacsorázik asztalunknál és lekaszált sarju módjára
hull az emberiség. A bádoghordók a legprimitivebb és legfinomabb
lelkeket egyformán érdeklik, a herceg és a foltozó-varga mohón keresi
ujságjában a legfrisebb hireket, türelmetlenül mulnak a napok… a kalap
alá rejtett arcokban Kiss Béla vonásait keresi a járókelő… és Nagy János
konokul hallgat, (ha már legalább hazudott volna valamit!)… husz év
előtt nyomaveszett öregasszonyokat, bolond fejjel elkóborolt
szerencsétleneket keresnek a cinkotai bádogokban… és még senki sem tudja
él-e, meghalt-e Kiss Béla, az események néma hőse, akinek titokzatos
hordói egy bizonyos ideig a világháboru izgalmait is háttérbe
szoritották!

Hol van a bádogos?

Elesett a csatában, meghalt a kórházban, bujdosik Szerbiában, Győrben
vagy Budapesten?… Hol van e titkos, nagybajuszu katona, akinek egyszerü
cselekedetei, jámbornak látszó tettei most, büne napfényre kerülésével
mind titokzatosságok lettek. Kapufélfánál való fütyörészgetése: az ördög
nótája, Valjevói rabsága a bujdosó bünös öntudatos elrejtőzése. A tifusz
nyulik el sárgán a szomszédjában és ő talán kicseréli a halott
fejcéduláját a magáéval. Uttalan Szerbiában, sárban, vérben gázol a
bádogos, egy világháboru szinjátéka zeng körülötte, de ő már gondosan
takargatja lábnyomait, mert tudja, hogy 1916. májusában a hordókat
megtalálják Pestmegyében. Idegen, ellenséges földön, szerb
nyomoruságban, hullák, rombadőlt katonák, feldult lelkek között
rejtegeti sunyi, kerek fejét a bokor alá, kis sertésszemével előrelátóan
hunyorit, menekül, nyomot veszit… Szinte lehetetlen, hogy a halálnak e
jóismerőse, hüséges, megbizható szolgája e gyakorlott sirásó mindennapi,
katona-halállal távozott volna el az élők sorából. Még sokáig kisért
majd rejtelmes alakja. Nem is illik e titkok közé a bádogos eleven,
rendőrkézzel megfogott figurája. Müvészibb, ha köddé, párává,
emlékezetté válik.



18 ÉVES MAGYAROK, EGYKOR ÉS NAPJAINKBAN

Vajjon mi történt a szépséges Kurz kisasszonyokkal, akiknek Késmárkon a
diákok örök hüséget esküdtek?

Álomtalan éjszakákon, midőn nem álmodom égő házzal, fantasztikusan
lángbaborult folyosókkal, szivembe nyomuló késekkel, szemrehányó
arculatu halottakkal: néha a Kurz-kisasszonyok is meglátogatnak,
éjfélnek multával, fehér lenruhában, amint a másvilágról szokás
visszatérni, (pedig talán komoly homloku, aggodalmas szemü,
munkástenyerü asszonyok ők azóta,) naplementearcukon a szepesi folyók
esti szine játszik, a hajuk kék, mint a fenyves erdő a messzi
hegyoldalon, rozsvirágszinü a nyakuk és jószagu, mint szeptemberben a
fensik a Tátra alatt, a válluk fehérlik, mint a hegyszakadékban az
örökhó. Jönnek, meglátogatnak, hárman meghajolnak karbafogózva, mint
kora őszi és tavaszi estéken jártak Thököly tornya körül és annyi himpor
sem hullik le köntösükről, mint az éji lepke szárnyáról, mídőn
tovatünnek.

Ők a diákok menyasszonyai voltak azon időben, midőn a Méze-féle serház
kertjében párbajokat vivtak érettük szakállas, embernyi tanulók, akik a
késmárki liceumba jöttek jóvátenni mindazt, amit más tanintézetekben
vétettek vagy elmulasztottak. Kicsapott és kóbor diákok menhelye volt a
liceum; ha kellő helyen felütöd a lapot, „hőstettei még emlékbe állnak
Vérynél.“

S ezidőtáj (sok évtized előtt,) e szakállas, meglett férfiak, alföldi
gazdák, könyvundorban vagy tehetségtelenségben leledző jómódu családból
való ifjak, – Magyarországon az intelligencia fokmérője e korban az
érettségi bizonyitvány volt, – fehér sisakot viseltek fejükön, mint
Stanley, a londoni hirlapiró, rövid, vastag, zsebredugható sétapálcát,
mint a bécsi gigerlik, vastag, fekete szivart tartottak a foguk között,
borbélyhoz és serházba jártak, becsületszóra kártyáztak, érettségi
vizsga után párbajt vivtak, telegrafáltak, regényeket olvastak,
kéteshirü házakban megverték a kémkedő pedellust, akit e dicső
korszakban Kacskának hivtak, szerenádot rendeztek a Kurz-kisasszonyok
ablaka alatt, nem egyszer zsongó, álmodozó szivvel, mélázó kedvvel,
vándorfecske módjára visszatéregető gondolattal hagyták el a régi
várost, ahol véleményük szerint legboldogabb éveiket élték…
Szeptemberben uj diákok jöttek Késmárkra, nagyobb szakálluak,
vállasabbak, tapasztaltabbak, Kurz-kisasszonyék sóhajtva kötötték át kék
szalaggal a régi gavallér leveleit és bodros hajuk ismét meglibbent az
esti szélben a Thököly ur tornya körül. (Anna, mint egy fejedelemnő,
Vilma fehér báli cipőben meghalt egy tavaszon, Nina jobban ismerte az
érettségi vizsga tananyagát, mint a professzorok, mert mindig együtt
készült a diákjaival.)

Stanley hirlaptudósitó után más kalapok, uj dalok, uj regények, frissen
meszelt házak és talán más alaku felhők keletkeztek Késmárkon. Jelenleg
bizonyosan az a divat, hogy az érettségiző diákok vitézségi éremmel a
mellükön, esetleg mankóra támaszkodva, piros huszárnadrágban vagy
esőverte csukaszürkében foglalnak helyet a szük iskolai padban. Ah, ha
ezt az időt megérhették volna az ambiciózus Kurz-kisszasszonyok! Ámbátor
a hölgyi szivek fennen dobognak manapság is Késmárkon és Budapesten a
katonaviselt vagy szabadságolt katonasorban lévő diákok iránt. Csupán a
lelkes Kurz-kisasszonyok késtek el.

* * *

Az uj generációról, amely most katonakorában, tüzvonalból vagy
kaszárnyából visszatérve tanul könyvei felett a harminc egy nehány napos
szabadságban, könnyen megállapitható: hogy különb, életrevalóbb és
nemesebb nemzedék leend, mint sok előtte való. Némi fantáziával a
szabadságharckorabeli fiukat lehetne a maiakhoz hasonlitani, akik az
iskolát elhagyva, elmentek önként a sereggel. Milyen nagyszerü, páratlan
generáció volt az, amely az uj Magyarországot 48 után épiteni kezdte.
Csupa kiváló férfiak, akik a szabadságharcban dobosok, közkatonák,
tisztek lettek, akik várbörtönökben ültek, akik a nemzet fájdalmát,
szenvedését még átérzik, átviselik, mint a költő, aki hazája sorsán
borong! E megtört, de végleg meg nem ölt generáció, az emlékekkel,
árnyakkal, csalfa szivárványokkal, tulzó reményekkel, halhatatlan
álmokkal rendelkező nemzedék tartotta fenn továbbá is a nemzet
életerejét, kitartását, álmaihoz való hüségét. A megközelithetetlen
hazafiak, akik a nemzet bánatos időszakában szenvednek, mint lázbetegek,
a krizis mulásával erőteljesebben, elszántabban állnak talpra. A
fájdalmak, kinszenvedések méhkasai lettek az egykori dobosok,
veres-sipkások, amint a nemzeti háboru dörgött felettük és a menydörgés
mind messzebbről hangzott az elnémult pusztaság távolságából. Ekkor
támadnak és a magyar életben láncszemet alkotnak: a multakhoz
csökönyösen ragaszkodó táblabirák, az engesztelhetetlenek, a szivósak, a
meg nem alkuvók, az érckeménységüek vadmagyarok és konok literátorok,
nemzettudósok és szentéletü politikusok. A csapások, a sorsfordulatok, a
nemzeti szerencsétlenségek nem csüggesztették csak azokat, akik mindig
csüggedtek. A magyarság zöme, disze, virága, a negyvennyolcadiki ifjuság
várt, remélt, bizott, csillagot várt a borus horizonton. Egy bánatban,
keservben megedződött, tüzet, kolerát és belviszályt átszenvedett,
nyomoruságot, vesztett csatát, zászló lehanyatlását megélt férfiakból
álló generációt szült a szabadságharc. E korból tündöklő jellemü
hazafiakra tekinthet vissza a borongó emlékezet. Mintha minden magyar
intelligens férfi egyenkint képviselné nemzetét. A politikusok megannyi
égig növekedő fantasztikumok; a hazatérő számüzöttek imádott
regényhősök; a kor érzelmeit olykor a haldoklóhoz járó pap
csengetyüjével jelző, máskor hordó tetején kurjantó kortes hangján
beszélő, időbeli költök a nemzeti bálványozás figurái. Egy nagy teátrum
Magyarország, ahol mindenki Hamlet királyfi vagy Bánk bán szerepét
játssza, meggyőződésből, tüzvészben acélosodottan, büszkeségből és
hüségből. – Ezek a férfiak a szabadságharcban eltöltött éveik után
nőttek csaknem akkora nagyságra, hogy még sokáig érintik homlokukkal a
magyar égboltozatot.

* * *

Szokatlan megpróbáltatásnak alávetetett ifju generáció vizsgázik most a
pesti Barcsay-utcai gimnáziumban és szerte a magyar tanintézetekben. A
sarkantyus, bakkancsos, nem egyszer már háborut érzett ifju katonák,
akik a tanuló-termeket megtöltik, az életnek, világnak, emberi sorsnak
oly különös ismeretével, megtapasztalásával fognak majd hozzá a háboru
után következő élethez, amelyről a legnagyobb szakállu késmárki diáknak
sem volt fogalma.

Elmuló ifjuságuk ez akácvirág-szagos juniusa remélhetőleg felejthetetlen
marad. (Ha elfelejtenék, eszükbe juttatnák az öreg népfelkelők, akik
bizonyosan életük végeig nem beszélnek egyébről, mint katonáskodásuk
élményeiről.)

E májusnak ifjusága, amely lelkének hamvasságát, harctéri napsütötte
arcának pirját, széles, vitézkedő kedvét áldozza azért, hogy a
könyveivel, elmult tanulmányaival, polgári jövendőjével kontaktusban
maradjon, tanul, vizsgázik és egy korhadt iskolai rend értelmében
„érettségizik“: e májusi fiuk nyitott szemmel látják majd mindazt
későbbi években, ami körülöttük, velük most történik, mint általában az
ember az elmult dolgokra nézve teheti a legjobb megfigyeléseket.

A hadi-érettségi kis katonái későbbi évekből visszanézve: látni fogják
nemzetük határtalan önfeláldozását, amellyel a hosszu háborut
lankadatlan kitartással, csüggedés és viszálykodás nélkül vivta. Ifju
szivük felejthetetlen emlékei közé iródnak az esztendő eseményei és
eredményei, amely emlékek majd irányt és meggyőződést adnak
bekövetkezendő férfi-életüknek. A magyarság, amely e háboru előtt tünő
délibáb volt a Kárpát felett lebegő horizontban, a magyar eszme, a
magyar virtus és magyar erő lángoszlopként világit utánuk életükben ez
évek emlékeiből. Az egykor multtá váló jelen sziklafalként emelkedik ki
a folytatólagos élet hullámos tengeréből és a sziklafalról nem moshatják
le az idők vizei a betüket, amelyek a magyarság hősi tetteit ez évekből
megörökitik. Hungária alakja, (amelyet egy másik nemzedék már csaknem
szürkülő, vénülő, rongyosodó asszonyságnak képzelt,) az ő szivük kincses
látományai között ismét nemes homlokán viseli a tüneményszerü ragyogást,
amely a magyar lélek mélyeiről veszi eredetét, mint keleten a közelgő
napkorong ragyogásával elárasztja a szürkület ólomszinü fellegeit. A
magyar katonák harci éneke, öreg népfelkelők fáradhatatlansága,
bajusztalan ifjak csodálatos szivóssága, a nemzet egységes, szinte
ünnepélyes hadbaszállása, majd egykori, későbbi években elgondolkozásra
ihleti a fejeket, amelyekben most csak az ifjuság és tankönyvek
májusillatu gondolatai bolyonganak. Az ő élettapasztalatuk, elérkező
férfiasságuk, háboruban elmult gyöngéd ifjuságuk: egy olyan magyar
nemzet létezéséről tud, amelyhez hasonlatos nagyszerü magyarság még
legnagyobb királyaink alatt sem lakott e buzaföldes rónákon. Ők ismerni
fogják e nemzet erejét, isteni önfeláldozását és nagyrahivatottságát,
amelyet már csaknem elfelejtettünk.

A velük szálladozó gyermekkori álmok – (a régebbi magyarok tünékeny
szitakötők zörgését hallották a fülük mellett,) – őket az élet
hosszadalmasságába elkisérő ifjukori ábrándok: magyar katonák el nem
fogyó dalait, magyar anyák kiapadhatatlan könnyeit, csüggedetlen vének
biztató kiáltását és az egész nemzetnek fanatikus, jövőjében való hitét
jelentik. Ez esztendők emlékezetei vezérlik jövendőjüket. Bizonyosan nem
a keresztutra, hanem az egyenesen, égbe vezető ösvényre, ahol a
magyarság megdicsőülését képzelik a fantáziák.

Be szép lesz egykor Magyarország!



UJHOLD.

– Kegyed szomoru és hallgatag, – mondta hölgyem, – pedig én a tenger és
a hold rokona vagyok. – Igy szólt s ezután nemsokára a faképnél hagyott,
mert még mindig nem tudtam mit sem szólani, bár előkelő rokonságával
dicsekedett.

Ezután a holdat néztem, – ujhold volt, érdekes, sejtelmes, felleges,
mint a közelgő tavasza az égitestnek, – valamint a fák között egyhangu
nótáját dudoló éji szél hangjait figyeltem. Az éjjeli természet
furcsaságai mindig megigéznek. A nappali pipacsok vajjon mit csinálnak
most a leereszkedett sötétségben? Szarkalábak, buzavirágok mikor
alusznak, hisz reggelre nyilnak, tehát éjszaka dolgoznak? És a buza,
rozs és fenyőfák növését miért nem hallani? Talán azért tutul az éji
szél a tájon, hogy a növények éjszakai hangjai örökké titokban
maradjanak az emberek előtt?

* * *

Juniusi éjben, ujholddal az égen, szélhirnök felhőrongyokkal a
horizonton, vagy messziségben figyelő csillagszemek alatt, elsuhanó
hölgyem a távolból visszakiáltja, (mintha egy ős-leány énekelne a fák
alatt):

– Pedig én a hold és a tenger rokona vagyok.

A holdra nézek, felhőn át fémlik, mint egy álombeli leányarc, amelyet
eltakar az álomvilág csodálatos füstje, az éj a távolban sóhajt, mintha
egy uj, nagy fenyőfa vagy tölgy született volna most e pillanatban a
föld kérge alól, az esős levegő oly harmatos körülöttem, mint a
gyermekszülés után az anyák ajka… juniusi éj, mondd nekem, a hold, a
tenger és a nő valóban testvérek e nagy midenségben, hol mindnyájan
rokonok vagyunk, ásványok, halak, gyikok és emberek?

* * *

Álmoskönyvek és tudósok régi-régi talánya a nő holddal való atyafisága.

Legutóbb, mint egy orvosi ujságban olvassuk, a német statisztikusok
gyüjtötték össze a háboru alatt a nők holdváltozásinak dátumait.

A pontos adatok alapján e szivós németek ceruzával a kezükben
kiszámitották, hogy milyen nemü leend az ujszülött, midőn az egynapos
szabadságra otthont járt német katona visszatér a szaloniki-frontra.

A németekkel nem lehet tréfálni.

A statisztikusok félelmetes pontossággal dolgoznak. Mintha azért volna a
rengeteg német a világon, hogy a ceruzával, az arabs-számjegygyel vagy a
logaritmussal feljegyezzen minden életnyilvánulást, amely a világon
történik.

Már tudják, hogy hány szárnymozdulatot tesz a fecske egy perc alatt,
ismerik a földet, a vizet, a levegőt, statisztika van a katona lépteinek
számáról, a betegségről, halálról, részegségről, a varga és a takács
életkoráról, a gyermekekről, a sermennyiségről, amelyet egy német polgár
elfogyaszt, a balesetről, a montecarlói birodalmi öngyilkosokról… a
statisztika, mint egy ijesztő szürke torony álldogál a harcoló német
katona háta mögött és a láthatatlan gépezet feljegyzi, hányszor jut
eszébe császárja, felesége, gyermeke… most végre az otthonmaradt nőkre
került a sor, orvosok, szülésznők, rendőrségek dolgoztak együtt, amig a
német anyák holdfordulásaiból előállott az az impozáns, megdöbbentő
részletességü statisztika, amelynek alapján a tudósok most a születendő
gyermek nemét kivánják megállapitani.

Sőt a félelmetes német statisztika tud arról az el-elenyésző kis
percentről a nők között, akik hütlenségbe keveredtek, mondhatom büszkék
lehetnek a német férfiak az asszonyok hüségére.

Az orvos-ujság, amely utolsó számában e háborus statisztikával
foglalkozik, a hold fordulásával egyenes kontaktusba hozza az uj, kis
német fiuk és lányok születését.

Ujholdkor a statisztika érzékeny mérlege a fiuk tömeges születését
jelzi, mig holdfogytával a kisleányok érkeznek Németországba a lekek
országutján. Ha negyedrésze igaz annak, amit a statisztikai táblázat
szemléltetőn mutat, (pedig a németek e száraz és nagyfontosságu
tudományt legjobban értik,) körülbelül eldőlt az álmoskönyvek, fanatikus
tudósok, javasasszonyok problémája: a világra jövendő gyermek nemét
lehet szabályozni.

Ha a végtelen szenvedés, amelyet a háboru mért a nemzetekre, csupán
ezzel az embertani eredménynyel végződne, (amelyet állitólag a háborus
katonák hazatérése következtében fedezett fel a német tudomány): akkor
gyümölcse volna a fájdalomnak, könynek, vérnek, rombadőlt vagyonnak.

* * *

A falanszter közeledésével bizonyosan még elviselhetetlenebb leend a
lét, amelyet feledtetni minden időkben a szerelem volt hivatva.

A szerelem, akinek a holdhoz mindig nagy köze volt, különösen a hold
leányai révén, gyanutlanul szálladozott az emberek és tengerek felett.
Bizonyosan nem sejtette az égi tünemény, hogy szárnycsapásait egy szürke
német jegyzőkönyvecskébe irja, midőn gyanutlanul visszaszállott az
elhagyott fészekbe.

Repült a szerelem és a hold jóakarattal kisérte utjában, (mintha a
tenger dagálya és apálya és a szerelem éjjeli őre volna a hideg
csillagtest, mig a verejtékes munka zsarnoka, a napkorong felváltotta
andalgó őrhelyén és kinyujtotta a munkafelügyelő hosszu korbácsát a föld
felett,) gyanutlanul, tudatlanul, látszólag céltalanul repkedett az égi
madár az emberi szivekből ki az éjbe, talán csak a bolondos pipacsok,
jószagu buzák, hetyke szarkalábak tudták (magukkal hozván a mindenségből
ez öntudatot,) hogy miért szereti a szerelem május és junius havát.

De tudta a gyümölcsérlő, illatos ősz is a magáét rozsdavörös
tájképeivel, merengő fellegeivel, elhalkult folyóival.

Télnek dunyhás hóesése, betemetett háztetője, hosszu estvéje és
elcsendesült élete ismét csak közelebb hozta a lobogó vérü sziveket,
hogy a szerelem csikorgó januáriusban is meleg fészket leljen az emberi
képzeletben.

Magyarországon, a lakosság tulnyomó részének életmódja folytán az „őszi“
és a „téli“ gyerekek voltak többségben azon gyarló statisztikák szerint,
amelyet a Kis tükörben közöltek eleink.

A nyári évszak a munkaideje volt hazánkban, megfeszitett erők, izmok, az
elernyedt gondolatok csupán a mezei munkában lelnek kielégülést.

A szerelem pacsirtái szántanak ugyan a buzaföldek felett, de józan,
dolgos népünk, pitymalattal aratásba kezdő, a setétség beálltáig kaszáló
magyarok legfeljebb arra vigyázott, hogy sarlójával fel ne durja a
pacsirta fészkét, egyébként a verejtékét törölte homlokáról és gyorsan
aludt a kereszt tövében.

Született a gyerek, amint Isten rendelte, őszre vagy tavaszra és a
gondviselés kiszámithatatlanságában megnyugodva vette népünk a
leány-áldást vagy a fiu-gyümölcsöt. Nagy háboruk után, mondják a
históriás könyvek, bőségesebb volt a fiutermés, mert a királynak katona
kellett a régiek helyére. Békés időben elszaporodnak a nők, aminthogy
mostanában elsokasodtak a világon, hogy szegényeknek maguknak kellett
már a kenyeret megkeresni, nem győzte a férfikar. A gyerek, az
Isten-áldás a mindenható szerelemben termett, mint a buza
Magyarországon. Legfeljebb ott sopánkodnak a fiugyermekért, ahol csupa
lány vagyon. Amig az anyák késői életükben, nem egyszer ötven esztendős
korukban, megérlelik a várva-várt gyümölcsöt. Boldog Magyarország, itt
sohase panaszkodott senki a gyerektermés ellen. Öt, hat, tiz gyereket
nevelt fel egy magyar anya, vegyesen fiut és leányt…

Vajjon hogy lesz ezután, miután a németek beleavatkoznak az uristen
dolgába?

* * *

Az Ujhold már a fenyőerdőhöz ért, a hátam mögött megszólalt egy madár
is, pedig még setét van és az órámon hármat mutat a foszforos mutató.
Csak egyet-kettőt szólott a madár, álmából ébredt fel, mint a rossz
gyerek. A juniusi mezők felett halovány fátyol lebeg, mint a viznek,
sóhajnak, verejtéknek, álomnak a lepedője, amely alatt üditő álmát
hajnalban a mezőség, mi után a buzák, rozsok, vadfüvek, pipacsok egész
éjjel a kalandvadász szél hazudozását, udvarlását hallgatták, éjfélután
megadták, duruzsolva kért csókot, mire a vándor legény hajnal előtt
utrakelt a tájról. – A hold elment. Valahol messze a tengeren itt csend
van. A hold leányai aludni tértek.



MÉZESKALÁCS.

A régi szép Magyarországról való álmok mindinkább eltávolodnak a
szemhatáron a mai nemzedék elől. Könyvek, feljegyzések, hagyományok
anyaga leend régi magyar életünk, mint a csodaszarvas története. Az
utánunk következő generáció már csak vidám vagy szomoru anekdótákból
ismeri honunk azon nevezetes állapotát, amelynek egy szakaszát a háboru
előtt még átéltük. Milyen volt apáink élete, konzervativ politikánk, a
magyar föld vándorlása, a középosztály kialakulása (és szenvedése a
háboru alatt,) furcsa, ősi szokásaink, nyugodalmas, alvó telünk, dalos
nyarunk, aratásunk, szüretünk, bohókás ünnepnapjaink és olykori
elkomolyodásunk… Elmerül a multba a régi Magyarország, mint a legendás
sziget, amely az óriáshal hátán alakult. A Vas Gereben Magyarországa,
Jókai és Mikszáth alakjai, az angol gentry fogalmát nem értő és utánzó
nemzedék figurái, Kisfaludy-rege és levendula-illat, nagykállói
követválasztás és Tisza Kálmán szolgabirái, a magyar földesur glóriás
alakja, a régi udvarházak holdvilágos árnyéka, a tejjel-mézzel folyó
földi Kanaán, vadfüves magyar felvidék, miveletlen alföldi táj,
beláthatatlan nádas és az első foglalásból való földbirtok… mind
elmulnak, amint a regények és elbeszélések megörökitik vala a hajdani
Magyarországot. A madár-látta, irodalom-irta meseszőtte Magyarországból
már mit sem látnak azok, akik a háboru után következnek.

(Engem bizonyára öreg táblabirónak néznek néhány év multán az uj
emberek… Az időszámitás összezavarodván: én leszek a következő generáció
anekdotájában az az ember, aki nem akar a lánchidon vámot fizetni és
Ignotus viselt cilinderkalapot először Pesten.)

Bele kell nyugodnom, hogy minden elmulik a világon, a kállai kettős, a
földesur, a cigány, a zsidó, a regényes követválasztás és a magyar
földbirtok igazságtalan, rendezetlen állapota.

A magyar földek az idők jelei szerint ismét elkezdik vándorutjukat. Egy
nagyrahivatott elme a képviselőházban (Beck Lajos,) már rajzolgatja
Magyarország uj telekjegyzőkönyvét. Ha valóra válnak a függetlenségiek
tervei, a magyar föld nagyrészben gazdát cserél, ismét a magyaroké lesz,
az őstermelőnek nevezett magyar paraszté, akié voltaképpen ez a föld már
ezeresztendő óta, csak kölcsönbe adta uraknak, papoknak, zsidóknak.
Milyen másvilág kezdődne az országban, ha a hadbanjárt, megszolgált
paraszt kis földesuraságként térhetne haza, mint egykor a hosszu harcok
után Bocskay hajdui, a török hódoltság után régi királyaink alatt
idetelepitett svábok, csajkások, határőrvidéki szerbek, horvátok! Igaz,
hogy a madár-látta Magyarország napja ezzel végleg elmerülne a nyugati
ég felhői mögött. De nem élhetünk örökké egyformán. Az apák nem
kényszerithetik fiaikra a maguk életét. A fiuk uj életet élnek.
(Turgenjev Iván, bár orosz volt, az Apák és fiuk cimü regényét irván,
ugy tett tanubizonyságot hite mellett, hogy még az elmult század közepén
felszabaditotta összes jobbágyait anyja halála után. Egy kis csokor volt
ez a báden-bádeni francia énekesnőnek. És egyben nemes vallomása egy
reformátornak.)

* * *

Igen szép volt magyar táblabirónak lenni, felért a rozsnyói
püspökséggel, uri széket ülni, végtelen, bevetetlen, kihasználatlan
földek felett parancsolni, a parasztot lehuzatni, jus primae noctis
élvezni, boldogan, bőségben, uraságban végigélni az életet. A magyar
nemes ember élete minden nemzetek nemességei között a legkülönb volt.
Még a királylyal is lehetett packázni. Urak és parasztok országa volt ez
a föld. Ki is irta az irodalom. Szinét, mézét, kedvét, rezedaillatát
pirosra vetették az irók. (Csak Eötvös József okozott némi keserüséget A
falu jegyzőjével.)

Szinte kimerithetetlen témája volt az irnivalóknak a régi Magyarország.
Mintha a mult század irói és költői a karhosszunyi távolságból is, amely
őket apáiktól elválasztotta: már látnák e régi magyar életnek
különködését, szomoruságát, örömét és megelégedettségét. A magyar élet
telve van figurákkal, amelyek utód nélkül halnak meg. Egy
nagyrahivatott, de tunya generáció a forradalom előtti Magyarország
területéről nyomtalanul elseprődik az ujhelyi fiskális jöttével. Az
irók, a nemzet krónikás-deákjai még becsületesebbek voltak, vagy
kevesebb fantáziával dolgoztak, szinte lemérték, lefotografálták régi
magyar életünket. Vas Gereben könyveiből, Nagy Ignác regényeiből egy
furcsa, okoskodó és a reformokkal ravaszkodó magyar világ kandikál ki.
(Már előbb: Kisfaludy, a vigjátékiró szeliden tréfálkozik a szinházjáró
magyarokkal.) Midőn Jókai végleg fölülmulja a lovagkor ködös világába
busan visszavonuló Jósikát, a komáromi ifjut itt várja egy egész, nagy,
különös, pompázatos magyar történelem, amelyet neki papirosra kell
vetni. Magyarország a forradalom előtt, a forradalom előtt és után. A
legfurcsább, érdekesebb és szimpátikus alakokkal teli időszak. Minden
kis magyar regényhős, mert hőskorban él. Különcök, megzavarodott lelkü,
regényes hajlamu, szabadság után áhitozó, nyugtalanul aluvó magyarok
élnek. A nők megannyi ábrándvilágbeli ideálok vagy férfiölő démonok.

Bár nagy fantáziával dolgozott Jókai Móric, az ő könyvein át lehet
leginkább megközeliteni a régi magyar életünket. (A respublikánus
Horváth Mihály történelemiró tulzásában forradalmi tanokra próbálja
nevelni a bajor királyleányt, aki később Magyarország királynéja lett.)

Valóban éltek-e a Kárpáthy Jánosok, Szentirmayak, Baradlayak?

Hogyne éltek volna. Jókai, bár ezt sohasem vallotta be, magyar
regényeiben szeretett élő figurák után dolgozni, akiket idealizált. (A
lélekidomár, Aranyember stb.)

El kell fogadnunk más hagyományok és szavahihető öregek tanuskodása
szerint, hogy a régi Magyarország nagyon hasonlitott a kalandos
országhoz, amelyről Jókai könyvtárnyi könyvét összeirta.

Itt laktak a Józsa Gyurik, itt terültek el a végtelen nádasok, parlagon
heverő földek, legelőnek sem használt puszták, őserejü lápok,
megközelitetlen mocsarak, vademberek, lusta parasztok, botos hajduk,
mindig ebédután lévő urak, félbolond grófok, termetes asszonyságok,
lovat-ülő kisasszonyok, csepürágókért rajongó falusi hölgyek,
peregrinusok, vaskalaposok, nadrágszijat eresztő táblabirák, gonosz
uzsorások, Sobri Jóskák, sápadt összeesküvők, rajongó papok és a
megszámlálhatatlan különcök, akik minden faluban feltalálhatók voltak,
hol a pók beszőtte az ablakot és az eső átcsurgott a tetőn, és a
repülőgépen, az örökmozdonyon, asztronómián, régi királyok pecsétes
levelein, nyirviz-szabályozáson, világszabadságon törik a fejüket. Az
egész magyar panoráma benne van Jókaiban. És elmélázva, elgondolkozva
eresztjük le a könyvét, midőn őseink céltalan és boldog, tudatlan és
durva, cigánymuzsikás és holdvilágos, disznótoros és hideglelős élete
előttünk elvonul.

A legnagyobb érték, ami Magyarországban volt, a föld: azzal nem törődött
senki.

Ámbátor a messzilátó magyar gondolkozók mindig tudják, hogy mily nagy
kincsen járnak, mikor a magyar földön lépkednek.

A királyok donációs-levelei, harcos, intrikus nagyurak, az agyafurt,
zendülő Dózsa György, eszükkel házasodó földesurak mindig tudták, hogy a
legfőbb jó az életben a földbirtok. Bocskay hajduit az alföld
tekenőjében helyezi el és földet ád talpuk alá. (Ahonnan mostanság is a
legjobb magyar ezredeket sorozták.) Martinovics a szászvári apát,
Kossuth Lajos és mindazok, akik álomtalan éjszakán a magyarság
jövendőjével foglalkoztak, a nemzet fennmaradását, fejlődését, végleges
erőrejutását a céltudatos földbirtok-politikában látták.

A nagy háboruk után a királyok gazdátlan vagy hóditott területeket
osztanak szét katonáink között. A háboruk nem mindig folytak oly ideális
és kézzel meg nem fogható célokért, mint a mostani kényszerü magyar
háboru. A háborut viselő fejedelmek elég praktikus üzletemberek is
voltak. Minden fegyverviselő harcosukat bizonyos jutalommal,
elismeréssel, vagyonnal, ajándékkal, zsákmánnyal kecsegtették az időben
is, amidőn a háboru isteni eredetében még hittek a föld lakói.

A magyar paraszt, aki megállotta helyét e háboruban, mint a bibliai
csoda, ezeréves álma a föld. Születése, élete és halála a szántóföld
szomszédságában, szinte a föld drága rögei között folyik le, mint a buza
vagy a rozs sorsa. Szülőanyja, hétköznapja, lehelete a föld szeretete.
Itt növekedik, ebben éli örömtelen, de szerelmes életét, itt hallgatja a
füvek növését, a szél beszélgetését, a buzatábla álmát. Mindene a föld,
amely nem az övé. Ennek a határtalan, szinte a természet törvényei
szerint való szent földszerelemnek a megvalósitását a harcoló magyar
parasztság részére: tüzték ki célul ideális férfiak, a függetlenségi
követek. Vajjon sikerül-e másodszor a jobágyság eltörlése? Akadnak-e
hazánkban uj Kossuthok, akik vezetik ez uj függetlenségi harcot?

A régi Magyarország napja végleg leáldozott a háboru véres fellegei
mögött. Meg kell nyugodni mindenkinek a világ változó forgásában. Uj
emberek lettek, uj gondolatok születtek. Ma-holnap Deák Ferenc furcsa
tévedésébe esik mindenki, ha az uj áramlással szembeszáll, aki a
dunántuli gyorsparasztok tönkremenését féltette a váci vasuttól.



NYIRSÉG.

Geszferéd, Balkány és a többi falvak, amelyek a nyirségi orkán után,
mint megannyi „leégett tető-vesztett községek“ merednek puszta falaikkal
a homokdombok között: tudják-e önök, mily derék, szinte honfoglaláskori
magyar faluk?

A nyirségi orkán, amely e falvakat lerombolta az elmult napokban, a
valóságos magyarság eleven testén ütött sebet, midőn vagyon- és
életpusztitó munkáját végezte. Szegény nyirség, hol mostanában
napijáróföldre nem látni férfiembert, (mind elmentek a király mellé),
vajjon felépitik-e ledöntött házikóidat, hol századok homokján,
jövő-menő ezüst nyirfák alatt, szinte ázsiai tüzü napsugárban, az első
foglalásból maradott földeken az ősmagyarok ivadékai születtek,
szokásokat és hagyományokat tiszteltek, csak magyarul tudtak, felhőjük a
Tisza vizéből keletkezett, szelük a határszéli sorosok felől fujt, amely
az ősök lovainak fejét e tájra irányitotta és az ekevas nyomán olykor
kifordult a domboldalból egy napkeleti főur sarkantyuja vagy kardja…
Bolondos, zizegő, fáradhatatlan nyiri szél, amely az ezüst-fákat, makkos
tölgyeket, rezgő nyárfákat, jószagu ákácokat, barna szemü nőket,
méltóságos férfiakat, buskomoly nádasokat, hallgatag morotvákat nótázni
tanitod, hogy is tudtál megbolondulni ennyire, rombadöntöd a falut,
amely a régi időkben legfeljebb követválasztáskor volt szokásban?

* * *

A Nyirség Magyarország legszebb tája.

Irni róla csak oly gyöngédséggel lehet, mint egy halott menyasszonyról.
Vagy egy elagott vitézi életről. Régi szép kalandokról, regényes
hőstettekről, amelyek ifju korában eszébe juthatnának egy tunya,
elcsitult falusi nemes embernek, midőn méhesében jelenen és multon
eltünődik.

A magyar regényes-időknek hősi korában mindig az első sorban lengett
Zabolch zászlaja: a vármegyék idejében, az első hegedüt játszotta a
nemzeti hangversenyben; verekedés, vitézség, sujtásos és kortes években
a nyirség diktálja a divatot; politikai és hazafias időhullámok itt
lendülnek a felhőkig, hogy magukkal ragadják életre-halálra az idevaló
embereket a meggyőződések, politikai hitek; testvérek, atyafiak, apák és
fiuk állanak szemben nem egyszer az ellentáborokban és az időben
szokásos nemzeti politika miatt visszaküldik a más meggyőződéses
szülői-házhoz a szeretett ifju feleségeket, apák fiaikat kitagadják,
politikai okokból megvetnek, kigolyóznak hazafia. Nyiregyházán az
Ébredjünk! cimü hetilapban évtizedekig folyik társadalmat robbantó hecc
azon, hogy ki nem hiszi a vármegyében, hogy Görgei Artur áruló volt, a
csizmadia-szinben megbuktatják Fabinyi Teofilt, a minisztert, fokos,
tölgyfabot, dikics és bicska járja, ha elkezdődik az alkotmányos
küzdelem… holott valójában nem is lakott a vármegyében másféle érzelmü
hazafi, mint szélsőbaloldali.

Egy nagy darab nemzeti történelem a Nyirség. Itt pusztult el a legtöbb
régi uraság, itt váltotta fel a régi helyét a legjobb, legmagyarabb,
legderekabb uj birtokos-osztály, itt nem vágatta ki a kőrisfát az uj
gazda, mert a régi szeretett alatta üldögélni, a komondorok szinte
érthető magyar nyelven ugatják a holdat és a keréknyomban ugyanaz a
magyar nap ragyog, mint a Tisza vizében. Mintha a levegőnek, a homoknak,
a szélnek, a viznek, a legelőnek volna itt olyan varázsa, hogy
vad-magyarrá lesz az is, akinek az apja még nem tudott magyarul. Daliás
zsidók és selyemruhás szlávok vére keveredett a honfoglalók vérével.
Muzsikus cigányok régi nótákat játszanak az ablak alatt, mig a csecsemő
a világra jön. Füben, fában, falevélben az elmult szép, régi magyar
világ; a kenyérnek illata, a viznek folyása, a hosszu őszi esőnek
kopogása, a télnek jószaga, a falusi harangok hangja: az apákra, az
ősökre emlékeztet, akiknek hagyományait szent tiszteletben tartják e
tájon.

* * *

Néha muzeumi hangulatot vélek érezni, midőn a Nyírségre gondolok, mert
láttam nagy csöndességben, alvó állapotban, holt vizek között,
lecsüngesztett lombu fák alatt, oroszosan mozdulatlan ködben, apátikus
kedvében, ujságpapirossal beragasztott ablakkal és tunya
mozdulatlanságában. Mintha az idevaló emberek éppen ugy élnék a nyarat
és az őszt, mint a természet: belsejükben viritanak és lélekben
elhervadnak, sárga nyirfa-levél lesz az egész vármegye, tiszai kiöntések
fölött állongó novemberi köd telepedik az elmékre, a szivekben
viszhangzik a szél, amely a régi temetők harasztját zörgeti.

Ilyenkor is szeretem, mert ázsiai eredetünk, napkeletről jött,
változékony kedvünk, buskomor magyar szomoruságunk tükröződött a holt
vizekben és az emberi szemekben. Még az agarászok is leszállnak lovukról
némely esztendőben, a szüreteken csak a szőlőpásztor lövöldöz
bolondjában, a sóstói erdőben céltalanul hull a makk és a házőrző ebek
az első lábuk közé temetik hóbortos, szőrös fejüket. Némely esztendőben
az egész Nyirség elszomorodik. Nem tudni ennek az okát, mint a fellegnek
a célját, amely a lemenő napot eltakarja. Nem tudni, hogy miért énekel a
cinke egyik esztendőben halkabban a deres eperfákon és miért muzsikálnak
máskor éjjel-nappal a cigányok? Miért bánatosabb a nők szeme, miért
olvassák el ujra a gyerekkorukban olvasott Jókai-regényt, miért néznek
hosszasabban az első tüzbe, amely a pattogó hasábokon piros lángra
lobban? Miért hosszabb az ősz, mint a nyár, miért láthatók olykor
különös betük a holdvilágban és a sikság felett rengő csillagtábor miért
nem vidit a másvilági életre? A keleti népek érthetetlen melankóliája
hosszan ásit a tájon, ázsiai álmosság ragasztja le a csősz és a falusi
földesuraság szemét, a kocsikerék bánatos kelepeléssel vonult át a
hangtalan országuton és a kacsázó vadászok fegyvere csak néha dörren a
kemecsei tavak fölött.

A gyerekkoromban elmuladozó kurtanemesség multakon való elszomorodása
volt a bánat, a mely e kutyabőrös, voksos, választó nyirségi falvakat
elborongta? Itt sokáig éltek abból a lakosok, hogy régi királyok
pecséteit őrizték a ládafiában, a mult vissza-visszatéregetett egy-egy
alispán- vagy követválasztáson és az elkövetkezett uj idők nehezen
nyomakodnak be a rozsdás kapu-kilincsü házakba. A történelem, (amelyet
itt mindenki kedve szerint értelmezett) a hagyomány, (amely
természetesen édes volt, mint az apák simogatása) a szokás-jog, (amelyet
e falvakban pogánytiszteletben tartottak): eltünedezőben volt.
Kataszter, nyirviz-szabályozás, telekjegyzőkönyv… Gyerekkoromban nem is
hallottam más szavakat az idős emberek szájából, urnak, papnak,
parasztnak uj törvényeket kellett tiszteletben tartani, uj emberek előtt
levenni a föveget és már kezdett nem jelentősége lenni a csendbiztos
komaságának.

Talán ezért volt olyan szomoru olykor a Nyirség, mintha már nem is
nagyon volna érdemes az életet tovább folytatni. Elhanyagolta az apák
sirdombját és tunyán üldögélt a falusi nemes az udvarházában. A szél
dudált, a Tisza kiöntött, a dob pergett: ebből vette észre, hogy a
kalendárium valóban igazat mondott, midőn a napok elmulását jósolta.

* * *

A magyarságnak, a nemzeti gondolatnak, őseink tiszteletének tájképe,
ezüstös Nyir: a szomoruságom veled, hogy gyér falvaid száma
megfogyatkozott. A háboruban a gránicon vért ontani, itthon vihartól
tönkremenni, adók sulya alatt nyögni! Most lehet csak bánatos a táj,
amelynek melankóliája sohasem biztatott az élet szorgalmas folytatására.



PESTI NYÁR 1916-BAN.

A pesti nyár kék ruhában, fehér cipőben és nefelejts-virágos kalapkában
végigsétál a városon, a szél meglengeti, déli nap felheviti, esti lámpa
csalogatva fehériti… nyár, mint a többiek voltak és a nők mindig
szebbek, midőn utazásunkban ez évszaknál pihenőt tartunk, körülnézünk a
tájon, a rövid szoknya alól fehérlő lábakat szemügyre vesszük, a
barnapiros arcokat vizsgáljuk, a hajakat a kivágott derék felett, a
fehér szoknyákat, amint gyermekkorunkban csupán véletlenül pillantottunk
meg egy öltözködő, alsószoknyás asszonyt, manapság hozzá hasonlatos a
nők ruházkodása.

Bolondság a női divattal perelni. A férfiak ugy sem értik meg a
rejtélyeket. Örvendezzünk a szép lábaknak, nyakaknak, térdeknek,
amelyeket ingyen kinál Budapest mindenkinek, aki az utcára vetődik. Most
valóban nekünk szépek a nők. Friedmann Bácsi idegenjei, akiről sokat
ábrándozott a lelkes férfiu, sem közel, sem távol nem mutatkoznak. A
perzsa sah nem bámészkodik a dunaparti fogadó ablakából, Takova grófja
sem totyog a hatvani-utca környékén, a valeszi herceg nem lép ki
becsipett állapotban a kaszinóból, angolok, amerikaiak, franciák,
kereskedők, ügynökök, mulatnivágyó gazdag emberek végleg eltüntek a
szemhatárról. Vajjon hová lettek? Szájtátva-bámult Vanderbilt Kornél,
álmos nagykövet, maharadzsa, indus herceg, aki nyár felé megjelent
Budapesten és végignézte a budai hegységet, valamint a pesti oldal remek
hölgyközönségét; kalandok és füszeres mendemondák hősei; mosolygó holdak
az orfeum csillagtáborában; varrólányok álma, repkedő lángok a
házmester-kisasszonyok setét estvéjén, elvált asszonyok kitervelt
jövendőbeli barátja?… Nyárfelé a szegény leány nem minden reménység
nélkül vette fel fehér bluzát, a szabónők bizakodva hiteleztek a
félvilági nőknek, a nyári szinésznő még házasságra is gondolt az esti
libapecsenye és pezsgő mellett, télen sohasem látott kánikulai nők
karoltak az ugynevezett szalmaözvegy vagy a tévelygő utazó karjába. A
pesti nyár jelentett bizonyos szabadságot, olykor erőszakolt jókedvet,
alsó-szoknyás némberek visongását, bohózatirók csepürágó bukfencelését,
ligeti vizet áruló, mezitlábas leányok karrierjének a kezdetét, télen
dohosodó gavallérok kivasaltságát, lovarnő virágcsokrát, vörös
Friedmannt, könnyelmü Lantost, gumikerekes kocsit, fehérvirágos
hirlapirót, budai sétát éjfélkor a Várban, tüllszoknyás operettlit az
öreg Krecsányinál, alaguti csókolózást, enyhe hajnalt, szépleányt, bort,
buzát, egészséget… Ugy érzem, mintha egy régen letünt korról irnám e
reminiszcenciákat. Én vénültem meg vagy a világ?

Már régen nincs nyár Pesten, a könnyelmü, muzsikás, lármás, esztelen
nyár talán akkor szökött el a városból, mikor az utolsó jambó az
ősbudavári zenekarból. A fiatal sikkasztók, szerelmes váltóhamisitók,
ördöngős kártyások, vidékről felvetődött pénzesemberek, jobb sorsra
érdemes katonatisztek bankócskáiból számos uj házat épitettek Pesten
azok az emberek és némberek, akik a régi nyarakat nevezetessé tették egy
mulatóhelyiség vagy pezsgős pavillon kibérelése révén. Az Andrássy-ut és
mellékutcáiban pontosan megmutathatók azok a házak, amelyek egy-két
sikerült nyár után uj gazdához jutottak. A lányok, akik az épitkezésnél
segitettek, azóta meghaltak kórházban, a gavallérok elrothadtak a
börtönben, még a cigányprimások is a másvilágra költöztek, akik itt a
pezsgő mellé a zenét szolgáltatták. (Csak a vörös Friedmann nem tudott
zöldágra vergődni, pedig ő értett legjobban e pesti nép mulattatásához.)

* * *

A dunaparti nyár ez esztendőben talán a legcsendesebb lesz, holott
számosan nem hagyják el a forró várost, szegénység, aggodalom,
határainkon duló veszedelem, csendes gyász, csüggedt bánat miatt. Az
ugynevezett nyaralás, amely a fővárosi életnek tüntető szenzációja volt,
szinte fordulata a mindennapi életnek, uj napoknak, havaknak reménységes
jövetele, társadalmi kényszer, fitogtatós divat és a jóegészség: a
pestiek ez esztendei nyaralása olyan félénken kopogtat a bérházak
csendes lakásaiban, mint a nem szivesen látott, börtönviselt atyafi.
Csacska kisasszonyok a korzón, ma délben nem adnak egymásnak hangos
szóval randevut az északi tenger mellett. Gyémántos dámák fogfájós
kedvvel nézik a divatlapot, a francia fürdőhelyek csak hiu emlékezésben
élnek. Talián-bolondok, Velence-imádók, szinte a norinbergi áruhoz
hasonló rajongások az olasz városok után: legfeljebb egy rövid
sóhajtással intézik el a kalendáriumot. Az édeskés talian-romantika a
mindennapi lelkek rajongása volt s ez nagyon érthető, midőn a panoráma,
a pesti mozi a legjobb üzlet a városban. Émelygős laguna-szerenádokra
rajongva gondol az olasz vasutról hazatért asszonyka és itthon
beleszeretett a cigányprimásba vagy a népdalköltőbe. Érzéstelen, sivár
pesti lelkek majmolva emlegették a francia Riviérát, mintha az volna
költészete életünknek, hogy az ottani hotelben megfordultak, de magukban
egyetlen szineset nem gondoltak. Pestiek: hiu szamárkák, akik
uti-emlékekkel óhajtották leplezni müveletlenségüket, hangulatnélküli,
megunt életüket, utazóbőröndnek vélték önmagukat és az utitáskájukra
felragasztott hotel-cédulák száma és minősége szerint értékelték
egymást. Egy alexandriai hájókázás renomét szerzett az egész életre;
furcsán, félszegen, szinte balkánias cicomázottsággal hangzott igy
nyárban a pestiek szájáról a sok külföldi fürdőhelynek névsora, ahová a
képzeletben vagy a valóságban elutaztak. Hányszor szántam őket, idegen
tengerek mellé kivánkozókat, hazudozókat, merészröptü nagyvilági hotelek
neveinek buzgó felsorolóit, expressz-vonatoknak nyári kalandosait, amint
a nyári utazást tulhangosan tervezik a nyilvános helyiségekben!
Szegények, elkivánkoztak Pestről, mert itt a sarki hordár is ösmerte
„pedigrée“-jüket, bugyellárisukat, családi viszonyaikat. Azt hitték:
lordnak mennek el Budapestről nyaranta és a kisasszonyok francia
beszélgetésén senki nem veszi észre, hogy budapesti nyelven társalognak.

* * *

A külföldi nyaralás hivei ez esztendőben legfeljebb multjukra
emlékezhetnek. A sorompók le vannak zárva grófok és zsidók előtt
egyformán. Itthon kell maradni, amennyire lehet. A családi kastélyban, a
falusi gazdaságban, a bérelt tanyán, a Dunánál, a Tátránál, a
Balatonnál. A sohasem, vagy ritkán olvasott francia könyvet nyáridőben a
siófoki sétautakon hordozza kezében a társalkodónő urasszonya után, a
divatszalón a tátrai fürdőhely kedvéért remekelt, még tán érdekesebb az
élet Pesten, hol néhány hozzáértő felülbirálja a szoknyákat, kalapokat,
mint egy eldugott üdülőhelyen. Amennyiben valaha kiváncsiak voltak, a
pesti nyaralók szép hazánk csodálatosságaira, zengő hátu, fenyvesekkel
boritott hegyekre, ködjárta völgyekre, svájci modorban épitett
házikókra, kedves cipcerekre, havasi gyopárra, fiatalosan éles levegőjü
Tátrára, most megismerhetik a gyönyörü magyar álomvilágot. Aki Dunántul
enyhe dombjain, bárányfelhőin, vers-lábas erdőzugásán, ritmus-izü
langyos levegőjén, álmodozó Balatonján óhajtott megpihenni, most is
megtalálhatja helyét A világ legszebb tájképe, a magyar felvidék hajnali
ködben várja az éjszakai pesti vonatot, dult sziveknek, nyugtalan
kedélyeknek, szomorkás embereknek sok bátoritást tudnak mondani a
mozdulatlan hegyek. A dunántuli gyorsvonaton napszállat előtt a Balatont
láthatja minden boldogtalan, amint Aliga tájékán, mint egy hüséges,
magában álmodozó, regéken andalgó, társtalan özvegyasszony, ezüstös
fejét, jóságát, nyugodalmát, napsütött vállát, csendes szivét
megmutatja. Majd jóasszonyos kacérsággal eltünik az öltöző-szobában,
hogy pongyollája helyett kimenő-ruháit is szemléltesse; a dombok mögé
buvik a tó, hogy a siófoki villák, mint megannyi selyemharisnyák, a
földvári házak, mint diszes asszony-frizurák, a polgári tájképek, mint
Rákóczi-indulós, vidáman, menyecskésen mutatkozó szoknyaráncok
mutatkozzanak.

Szép hazám, a nyaralók ez évben ismét ellenőrzik, hogy igazat irt-e
Kisfaludy Badacsonyról, sok költő Füredről, Jókai a Balatonról, mások a
Tátráról. Jól viseljétek magatokat öreg hegyek, vén tavak, felhők,
szelek, napsütések, hogy egyetlen sóhaj se hangozzék el valamely háboru
előtt divatos, külföldi fürdőhely után. Szeresse meg végre a hangadó
pesti publikum hazáját, vizét, hegyét, gyönyörüséges nyarát.

Ámbátor annyi festett arcu nő szaladgál Pesten, hogy a háborut nem lehet
elfelejteni. Nincs az idén nyár, sem nyaralás. Középkorias katonacsizmák
tapossák az aszfaltot, akiknek kedvéért a legerősebb illatszert
használják a nők, a korcsmáros a legvénebb borát méri, a muzsikás hurja
szakadatáig vonja a nótát, midőn Pestre jönnek a vitézek.

Nincs most olyan tájék Európában, ahol az aggodalmas szivek
elfelejthetnék az ő nagy bánatukat, – a háborut.



HÁROM ÓRA.

Hajnalban, egy nyárfa mellől kidugom a fejem a sétautra; vajjon a fák
alatt üldögél-e még az öngyilkos leány?

A pad üres, mint a Szent Mihály lova a kamarájában, ám a szürke homokon
előtte vértócsa setétlik, amely estefelé a leány szájából ömlött ki
sugárban, midőn Magyari zenekara a tóparton régi magyarokat muzsikált
ártatlanoknak és bünösöknek, jambósapkásoknak és nagykalaposoknak,
szegény szélhámosoknak és hadseregszállitónéknak, amint a nők mostanában
a fürdőhelyen összekeverednek, – mig egy közülök, a parkban a szivére
szoritotta a forgópisztolyt és egy ujjnyomással elintézte mindazt,
amiért a tópartiak még sokáig sirnak, nevetnek, álorcát viselnek és
egyedülvalóságukban valóban hangosan felnyögnek és sóhajtanak, aprópénzt
olvasnak vagy a szeretőnek irott levél felett a tollszárat szórakozottan
sokszor dicsért szájukba dugják, némely helyen vakaróznak, illetlenül
ásitanak, nyujtózkodnak, a himlőhelyes arcu unatkozó agglegény által
néhány szóban megemlitett huncutkát a kézitükörben maguk is
megcsodálják, furcsa elgondolkozással varrnak fel egy gombot a
mellénykére, kirázzák az alsószoknyát és az örök vidorságu arc helyett
az igazit, a komorat, a ráncos homlokot, a kemény tekintetet
megmutatják, midőn azt hiszik, hogy senki sem látja őket… a parkbeli
kisasszony elszökött e tennivalók elől. Egy közeli villából a durranásra
megtermett, ideális külsejü szakácsné lépett ki, mint egy megölt csirkét
a földről felkapta a vérző leányt és egy kerités mögé fektette, ahol
senkinek sem volt utjában. Szürkecipős, szürkeharisnyás lábát egymás
mellé helyezte, a szoknyáját megigazitotta, törülközőt vetett arcára,
csak egy barna, délutáni séta előtt kolmizott hajfürt látszott tovább
folytatni az életet, göndörkésen lebegett a leány keskeny homloka
felett, mint akkor midőn létrejött, holott a bucsulevelek, mamához,
barátnőhöz és vőlegényhez már a kabátka zsebében voltak. Mondják
tizenhétesztendős volt és életét eddig leginkább azzal töltötte, hogy
vőlegénye melankólikus öreganyjára vigyázott, hogy kárt ne tegyen
magában, tüzet se rakjon az ágy alá. Kő ur, a falusi háziur elismeréssel
bólintott később a holttest felett: „szorgalmas, derék leány volt…“

És most vajjon ki vigyázz tovább az elmebajos öregasszonyra a
parasztházban?

* * *

A tizenhétéves kis vértanu nem tartotta meg a babonák utasitását, a
hullaházból, ahová éjjel parasztkocsin elszállitották, nem tért vissza a
soványlábszáru, dijnoktestü padra, hogy hajnalban kimeredt szemmel,
kisérteties orcával üldögéljen, a napernyőjére támaszkodva kiomlott vére
felé hajoljon, ahol majd napokig félve emelgetik felhércipős lábukat a
fürdőhely elkényeztett asszonykái, akik regényt remegve néznek bele éji
ablakukból a fogyó holdba és a francia könyvnek csak cimét tudják, de
irójának nevét nem; ők soha sem ülnek majd e padra oly elhatározással,
mint a piromániás öregasszony kiszemelt menye, aki bibliai éveit
szorgalmas házimunkával, szinte cselédi sorban töltötte, egy szegény,
anyja eltartása miatt házasodásra képtelen magánhivatalnokra várakozván.
Ők, e fehércipős lengő szoknyák, e csábok, ez ábrándok, nyavalyás kis
fényüzők, tudatlan katicabogarak és erőszakos seregély-madarak, a
fürdőhely üres tekintetü növényei, amelyek a francia kertész olcsó
fantáziájában a parkot, a virágágyakat környékezik: valamely érthetetlen
lelki szélhámosság folytán mindig elég elviselhetőnek vélik a létet, a
mulatságot ugy sóvárogják, mint a kövér ember a testi fogyatkozást, a
táncban hiu mozdulataikat lelki tükörben látják és a szerelem öntudatlan
óráiban és egy szelence fényes födelében nézik meg mellénykéjük
rózsaszinü szalagját.

A kis mártir, akinek olcsó harisnyáját, „kis varrónő“ által varrott
szoknyáját, átlőtt szivét és szegény kis testét, (a rossz táplálkozás és
a fiatalság miatt hegyes térdekkel,) az izmos, gazdag konyhaszagu
szakácsnő a füre lefektette, egy hajnalnedves nyárfán kis madár
alakjában várja már a napfelkeltét Keszthely felől, hogy szárnyra kapva
ellengjen az örökös rózsaszin felé, mint egy önfeledt, boldog gondolat a
legnagyobb szomoruság idején. A zene tovább zeng a tóparton, a szinlapok
piroslanak a deszkabódén, mint a csalogató lámpa az elhagyott
utcácskában, a nyárfák bübájt, felejtést vagy édeskés emlékezést zugnak
a telepen, a rigó csufolódva kiált rá a park képzelgő urhölgyeire,
korábban jön az este és mind hosszabb az árnyék a láthatatlan
vándoruton: ő már elrepült innen, a vénasszony felgyujthatja a falut. –
Unott kézmozdulatu, megvető és érdemtelenül csüggedt álmodozásu barátom,
mit szólsz e kis hősnőhöz, aki nem volt kiváncsi már arra sem, hogy a
fürdőház hasadékán át a fürdőző X-nét mily ábrándok és illatok veszik
körül?

* * *

Még csak három óra, a napkorong a keleti grófság felett látható, a
hajnali madárka nedvesen gunnyaszt a lombok között, a fogyó hold, mint
egy halott gyermek fotografiája uszik az emlékezésben, a Balaton ugy
vergődik, mint egy hitvesgyilkos lelkiismeret vagy az őrült tornász, aki
a Nap és Hold között lengő trapézon a világmindenség mulattatására heves
testgyakorlati munkát végez.

A tónak sajátságos esztendeje van. Kiismerhetetlen földalatti erők
nyujtóztak nagyot medrében, a föld belsejébe rejtett vizek találták meg
az összekötő utat testvérükhöz, örök setétségben élő földalatti
folyamok, mint a ternót nyert szegény csizmadiáék, törve, zuzva,
harsogva törekedtek fel napfénytelen életükből a Balaton tükörlapjába;
soha sem tudott vizek jöttek fel a tóból hemperegni a husvéti
napsugárban; a mélyben jéghideg hullámok, mint zordon szivek váratlan
megenyhülése, terültek a föld szinére, hogy a mesebeli Hold néhány
ezüstpénzt vessen kalapjukba királyi kocsikázásából; rejtett forrásokból
törtető évezredes rabságba zárt viztömeg; valahol, az ezeregyéjszakai
barlangban letelt ideje egy sziklává varázsolt igazhitünek, a néma
kisértet megfordult sarkán és a háta mögött felszabadult sok milliárd
kis vizcsepp, amelyek a gonosz szellemet okolták örömtelen életükért.

A tó megnövekedett és rohanva ment régi ellenségei, a somogyi és zalai
partok ellen, ahonnan mindig alamuszi módjára hallgatá a kis falusi
tornyok esti harangozását és boszut forralt a harangozóra, aki aludni
hivja ismerőseit, a halászokat és a mosónők fehér lába kilépked a
partra. A legnagyobb magyar álmodozó, szüzleányok csalogatója, nóták és
regék kéklő, merengő hőse letette az álarcot: duhaj, verekedő kedvvel
ment neki jámbor őreinek, furulyaszóra meg halásznótára figyelmező
lankás partoknak. És vadsága nem csillapult, viharos és mogorva a kedve
korai tavasz óta, mintha orgyilkosságon törné a fejét; hajnalonkint
cimborájával, a déli széllel tombolva verdesik a mestergerendát, mint
bekeritett szegénylegények, akiknek utja a siralomházba vezet; kesergő
és érzékeny emberi indulatot megsemmisitő zugással vágódnak a partnak a
hajnali hullámok, mintha mindenkire véglegesen megharagudtak volna, aki
eddig szelid szőkeségüket, tudatlanságukat, ábrándvilágukat magasztalta;
ő tavasz óta a küzdelmes betyáréletet választotta pályának, a balatoni
főmérnök, e fáradhatatlan csendbiztos üzi motoros hajóján, ha valamerre
csinyt követ el… Kisfaludy és Jókai Balatonja egy könyvtári emlék,
amelyet régi csendes estén a tüz előtt olvastunk.

* * *

Három óra.

Tajtékos, fehér, szellemjárta magányban, viharos parton, lábnyomok
felett megállok a nedves homokban. Sehol egyetlen ébren lévő lélek, a
szél most azokat a nótáit játssza, amelyeket a zenész szokott önmagának
gordonkázni, a hullám a maga mulatságára ugrik házmagasságut. Ez
elhagyott, viharos hajnalon a lábnyom felett csodálkozva állok. Egy nő
járt erre, kis cipője nyoma a viz felől közeleg és ingadozva,
meg-megállva vezet el a viztől… Hová vajjon? A Szentmihály-lovának
irányába, ahol estve az öngyilkosság történt.

Talán a szegény kis leány is megijedt a mérges viztől, midőn utolsó
utjára indult. A forgópisztolyt választotta a zord hullám helyett,
amelyben megnyugvást nem mert remélni.



ANNA-BÁL.

Éjjelente néha arra gondolok, hogy mily szánalomraméltók a hiu,
előkelősdi páholylátogatók, akik az utolsó felvonás előtt elhagyják
piros karosszéküket! A deszkákon még javában izzad a tenor, a dráma
hősnője frissen rizsporozza arcát, a karzat meghatott csendben figyel a
szomoruságos történetre, a frakkos szerző szétvetett lábbal szivja
cigarettáját a hátulsó kapunál és arra gondol, hogy mit ir a hirlapiró,
a kis sugó ujult erővel fellapozza a könyvet, a karnagy titkon tapsra
vár és az előkelősdi unottak már elhagyják a szinházat… Mindig sajnálom
őket, amint tüntetve, tetszelegve, céltalan gőggel hátat forditanak a
szegény szinészleánynak, aki remegve várja a végszót a nagy jelenethez,
a dobosnak, aki a dobverő dobálásával kiséri a taktust és a
nézőközönségnek, amely nagyrészt gyermekké, hivővé, ábrándossá válik,
amint a függönyt feleresztik a komédiaházakban… hisz éppen ezen az
alapon merészel a hisztrió orditani, a hősnő házasságtörést elkövetni,
Csortos fehérnadrágban és kék frakkban megjelenni, Rajnai bukfencet
vetni, Csillag Teréz nagyot kacagni és szép Acél Ilonka mélyen kivágott
ruhában mutatkozni… a szinház-üzlet ábécéje: az illuziók, a
szélhámosságok, a nézők hiszékenysége és a komédiázás lebilincselő
varázsa. Ezt a varázs-övet törik át a páholyok koránkelői, akik
előkelően eltávoznak az utolsó felvonás elől. (Én mindig végigvárom az
előadást és gyönyörködöm a lelkes, hivő szinészekben, akik hálásan
köszönik a tapsot, holott csupa emberi hátakat láthatnak maguk előtt a
deszkákról, a kárpit szárnya mögött vadul rohanó diszitőmunkások
rángatják a kanapét, amelyen az imént Márkus asszony meghalt, a tüzoltó
már hátrafont kézzel sétál, holott kipirultan verdesi tenyerét még a
karzat és tolongani nem szerető kényelmes nézők csendesen üldögélnek. A
csillárok alatt az elhangzott szép szavak és elgondolások vergődnek,
mint eltévedt lepkék, halkan száll szivükre a látott történet virágpora,
a kétség és hitetlenség messze zug, mint elhagyott szobában a dongó, a
szinésznő szép lába, a tenor barettja, a karmester groteszk mozdulata
vibrál a szemünk előtt… odakünn pedig, az előretolongók már érzik a
valóságos élet szagát, kapják a verést, mint karácsony után a gyermekek,
sivár józansággal nézik a tócsában a lámpafényt, mint a táncos,
diszöltönyös násznagy, midőn a lakodalomnak végérvényesen vége van… csak
az álomlátók és a gyermekek hagyják el nehéz szivvel a dalcsarnok
falait; félelmetes, hogy odakünn az utcán kemény kalapban járnak az
emberek!

Ám a mostani nagy szinjáték utolsó felvonása elől nem távozhatik el a
legunottabb páholybérlő sem.

* * *

A tavon, ahol egy csónakot hajtok, mint valamely mult századbeli
balatoni gavallér, aki bánatot, csalódást, a „nemzet bárójának“
fáraó-bankját, a nem sikerült éji zenét és a hölgy hütelenségét ment
felejteni a viz közepére, mennydörgés hallatszik. Az ég tiszta, a viz
elaludt, a szundikáló hegyek csaknem belebólintanak a Balatonba és a
mennydörgés ismétlődik. Egy tüzérségi gyakorlótér van valamerre, ott
próbálják meg az uj ágyukat. A tompa dörrenés, amely a szelidséget,
békét és jóizü emlékezést lehelő dombok mögött fehangzik, jelenti, hogy
a szemhatáron túl még mindig a vasszekeres hadiélet dörög tova gigászi
kerekeken és az országutról vaskeztyüs lovagok félreparancsolják a
jámbor vásárosok tulipán-ládás kocsijait, a mozgó komédiásházakat és az
enyhe batárokat, amelyekben széplelkü férfiak és nemesszivü honleányok
utaztak az Anna-bálra; az alkonyodó tó, Tátika felett az öreg Kisfaludy
pipafüstje módjára kanyargó bárányfelhő, badacsonyi álom-ut, tihanyi
regés visszhang, füben heverésző pásztorgyerek, siófoki dáma, füredi
öreg pap, a kiáltó sirály és a Balaton emlékezetes és felejthetetlen
mélasága: minden csak egy andalitó szinház szinpada, ahol a kedves és
kedvetlen figurák közül azokat látjuk meg, akiket a szinpadról szeretünk
vagy félünk: gyermekkorunkban a lengő, pirosbajuszu kómikust, később a
dráma érzékeny szendéjét vagy tömött, izes primadonnáját, ferdearcu
intrikust, a Három testőr fontoskodó, bárgyu hirlapiróját, minden csak
egy kis szinpad, amelyen a háboruelőtti, valóságos és mégis réginek
tetsző magyar életnek egy kis részét ujra láthatjuk. Mint öregember
emlékezésében a letünt ifjuság: alig elviselhető korunkban oly gyengéd
az idei balatoni nyár. – A hegyek mögött halálos erejü szörnyetegeket
tanitanak munkálkodásra és a tavon szitakötő módjára leng a fehér
vitorlás. A partokon pirosló nyári lakokban most valóban az élet
menekültjei köszöntik hálás szivvel a kelő napot és néznek aggodalmas
szivvel a felhők között aludni térő aranykorong után: csak még ne lenne
vége ezen tomboló, őrült tengerről üde sziget korál-piros öblébe
menekült nyári napnak, még folyjon az előadás a drága hangoktól zsongó
kis szinházban, bukfencezzenek az aktorok, lebegjen a könnyü dáma és a
karmester se szüneteljen ujabb jeladásokkal… még tartson a bohó,
ábrándos, léleknyugtató, életet megkedveltető, bút, bánatot, szörnyü
háborut felejtető balatoni nyár! Farkas Imre verseit mondják a lányok,
ne a szibériai ál-Petőfiét. Csak mulassanak, szeressenek, virágban,
csillagban, szempárban gyönyörködjenek még az emberek, akiket nem tiport
le a magurai hegyhát visszhangja, hogy végleg el ne felejtsék az emberi
életet; hogy a hazatérők megtanulják az itthoni arcokról ismét a
mosolygást, a dalt, az életszerelmet… Hogy legyen egy sziv
Magyarországon, amely az uj földalakulás tüzhányós, földrengéses,
tenger-áradásos idején is meghallja, hogy mit mond a bolond
szélkiáltómadár a nádasban:

– Őszre vége van…

A nyárnak vagy a háborunak? – Ki tudná?

A csónak hosszu árnyékot vet a vizre, egy kis csillag kiváncsian
kukucskál le az ég kerületén, talán az Annák csillaga, aki korábban kel
ez estén, hogy leányait öltözködni, reménykedni, fésülködni és
táncrendet forgatni lássa.

Mintha egyetlen Anna sem volna ez évben a Balatonon.

Néma tájak mellett hajtom a csónakot, Füred csendben világit jobbra,
Siófok kacéran ragyog, mint a nagyvilág a falusi lányok álmában, a nyári
lakok elbujnak a leereszkedő homályban, csendes mélabú várja Annát,
amint piros rózsái között, egészségesen, kivánatosan, ropogva megjelen,
hogy az öregasszonyok kötőtüje belekösse a végtelen harisnyába a
legutolsó Anna-bál történetét… Ez esztendőben üresen marad a báli névsor
rendje a Hölgyfutárban. Bizay, a „nemzet bárója“, ha kisérteni jár a
balatoni partokra, hiába festette ki ez estére bajuszát. Szegény Annák!

(1916.)



AZ UJSÁGIRÓ HALÁLA.

Schrőder Béla, a Magyarország munkatársa, aki tegnap éjjel hirtelen
meghalt negyvenéves korában, egyáltalán nem gondolva a meghalásra,
bizonyosan fejtörő gondolatokkal foglalkozván a szivgyöngeség beállta
előtt néhány perccel, az ágy mellett egy fiatal asszonyka virrasztott,
reggel hadnagyi ruhába öltözködik, frontra megy, reportot ir a
Magyarország-nak: gondolta, amig a levegő mind ritkább, kevesebb lett
körülötte. „Már levegő sincs Pesten, ebben a tolvaj városban?“ – vélte
tán magában, bár mióta másodszor megházasodott az egykori félelmetes
lovag, párbajhős, grandseigneur, a „Három testőr“-ből való gavallér, a
pisztoly és a kard bajnoka, romantikus hős, Don Quixotte és gáncsnélküli
nemes: megjuhászodott és az öreg Zareckynek (az Anyeginből) adott
igazat, hogy bizonyos idő elteltével több napot kell tölteni az otthon
négy fala között, mint a korcsmákban vagy a bajvivótermekben. Talán e
családias megszelidülése, a polgárok nyelvén: magábaszállottsága, egykor
harcias kedvének elpihentetése, a háztartás és a Bulyovszky-utcai szelid
csend, a fák reggeli remegése az ablak előtt és a délelőtti ködnek, a
reggeli friss embereknek e megkedvelése: volt az okozója, hogy korábban
halt meg, mint erre gondolni lehetett. (A tudós Ferenci ezredorvos ur,
aki katonaruha nélkül, hires orvosi egyéniség városunkban, az iróknak –
e képzelgő, betegségekkel álmodó és foglalkozó férfiuknak – azt szokta
mondani, hogy sohasem tanácsos változtatni a régi életmódon, mert ez
néha halálesetet jelent.) S. B. csupán negyvenesztendős volt, kalandos,
furcsa, olykor érdekesebb figura, mint maga is óhajtotta. Sokszor
annyira szerette az ugynevezett igazságot, hogy komolyan bajba
keveredett. Háromszáz esztendő előtt tollaskalapban, Henrik királyfi
vállrózsájával, homálytalan pengével járt-kelt volna az emberek között
és megvédelmezi vala a szegényeket és árvákat a hatalmasok tulkapásai
ellen, az országuton megviv a rablólovaggal, ezer pistol van az
erszényében, egy igaz ügyért folytatott küzdelemben leli halálát és
dolgai végeztével Navarrai Margit naplójában talál megemlékezésre. –
Ellenben későn született, hirlapiró lett, – vidéken, s ez volt hőskora,
– kalandos lett, Aradban és hazájában csalódva mozdonyvezető óhajtott
lenni a Pacific-vonaton, farmer Délen, kávékereskedő Hamburgban,
misszionárius az afrikai vadak között, hajófütő egy oceánjáró gőzösön,
aranyásó, vagy cowboy: csak el, el Magyarországról, ahol véleménye
szerint az igazságot és becsületet reggeltől-estig temetik a
sirkertekben és a sirásók már nem érnek rá hatlábnyira megásni a gödröt,
a becsület, az igazság lába kimered a föld alól és a varjak kemény csőre
fényesiti a sarkantyu taréját… Vidéki hirlapiró volt! Lovag és bolond,
gyermek és bölcs, Hamlet apjának szelleme a bünöző társadalomban és kis
korcsmákban, a vak zenésznek vagy egy magához hasonló Grállovagnak volt
kénytelen elmondani poharazás közben, hogy a kutakat megmérgezték a
városban… Vidéki hirlapiró volt és grandseigneur! És a Schrőder Béla
különössége, hogy e két foglalkozást összeegyeztette.

Szent, groteszk, bánatos és nekem nagyon gyönyörüséges figura a vidéki
hirlapirás hőskorából. A szerkesztő asztala felett vivókardok vannak a
falra erősitve és életveszélyes fenyegetések hangzanak el a városban, ha
egy kemény és bátor cikk megjelenik az ujságban.

* * *

Milyen volt a hirlapirás vidéken, husz-huszonöt év előtt, mielőtt
Schrőder Béla, grófok és bárók barátja, legelső gavallérnak Aradra
költözött!

A vidéki hirlapirás hőskorát olyan pennának kell megirni, amely
hasonlatos ama Thackeray M. W. tollához, – amely a castlewoodi grófság
legszebb hollóinak a fényes tollából készült, – amely toll ir adósok
börtönéről, a korabeli londoni hirlapirókról, a Gulliver szerzőjéről és
a kiadóné szivnemességéről… A legjobb iró, érzelgős, mint „A wakefieldi
pap“ szerzője és egyszerüen mulatságos, mint Gvadányi legyen a tollas,
aki majd egykor a vidéki hirlapiró életét Magyarországon megirja.
Geográfiát kell tudnia, mint Hoffmannsegg bárónak, aki 1794-ben utazott
Magyarországon és a debreceni Vitéz üldögéljen valahol a közelben.
Cervantestől kell tanulni a harcok leirását és Falstaff John is
megjelenhetik a könyv lapjain, midőn a régebbi szerkesztőkről van szó…
Személyesen kell ismerni Lits Antalt és Csigorin Arturt – e nemes
lovagokat, a vidéki hirlapirói kar e testőreit; – hallgatni kell hosszu
történeteket egy éjjeli kávéházban, ahová a vidéki hirlapirók, mint
fáradt, bus vándormadarak megtérnek a munka után; tudni kell, ki volt a
primadonna anno 18**-ban Szegeden vagy Debrecenben, – és a holtak
emlékét tiszteletben tartani Iványi Ödön, Rudnyánszky Gyula, Gáspár
Imre, Kósa Barna alakjában; cigányprimással és a főispánnal barátkozni;
a városvégén lakni egy nádfedeles házban, ahol állitólag Petőfi lakott
egy télen; szegénynek, büszkének, rongyosnak, rajongónak, lovagnak,
költőnek lenni; huszéves korban cserfának lenni és öblös kortesnek; a
csillagokba nézni éjszaka és a reményt egyedül a Szaturnusz gyürüjében
megtalálni: – vidéki hirlapirónak lenni és gyalog utazni, mint egykor a
vándorszinészek. „Állást keresni“ Debrecenben, Miskolcon, Aradon…
Szentekkel, bolondokkal, félkézkalmárokkal, költőkkel, a „jövendő nagy
tehetségével“ üldögélni együtt és furcsa nőkhöz irni verseket, akik
esetleg a betüt sem ismerik, mig a primmadonna lakásának tájékán
jókedvü, szőke huszártisztek sarkantyujának a pengése hallatszik;
nagybőgőzni megtanulni és reménytelenül sétálni urinők ablaka alatt;
Reviczkyt, a mellbeteg költőt imádni és a pesti lapokban Tóth Béla
cikkeit keresni és elolvasni, megtanulni; esetleg Csernátonyt választani
mesterül vagy Pongrátz Bélát, az Olvasd! szerkesztőjét; céltalanul
mendegélni idegen alföldi városok hosszu sáros utcáin, tekintetes és
nagyságos urakkal parolázni a délelőtti korzón és a divatos asszonyka
ibolyaillatu keztyüjét hódolattal megcsókolni; lilaszinü
fátyol-darabkára borulni éjjel és sirni… És az álmokban, a kis
szobácskákban átsuhannak az elérhetetlen nők alakjai. A
hajnalpir-arculatu hercegnő, kócsagtollas bankárné, rozmaring-illatu
varróleány… Bundák, selymek, – amint az álmokban élnek e különös női
holmik, – az igézet fehérségében, nők nyakán a napkeleti szendergéshez
hasonlatos szinü igazgyöngyök, különös, izgató illatu keztyük,
selyemharisnyák, szénaillatu hintók bőrülései, perzsaszőnyegek virágai
és kezek, amelyek oly hajlékonyak és gyengédek, mint Anna királynő
kezei, amint megfojtaná a deres-bajuszu skót lovagot… Ez volt a vidéki
hirlapiró élete.

Ha történetesen némi fékevesztett szenvedelmesség, bizonyos igazságoknak
a kedvelése, testi erő és a pengének nem félelme, hanem szeretete is
lakozik a vidéki hirlapiróban, délelőtt a kaszárnyában és bajvívó
termekben találkozott a helybeli urakkal, hallhatta bőrének különös,
papirszerü repedését és jóságos orvosok kegyelméből helyére varrták a
fülét, pisztolygolyót viselhetett az óraláncán, (végén a kapukulcscsal,)
Szegeden vagy Vácott hetekig üldögélt az államfogházban és az angol
nyelvtant életuntan forgatta, végül elérte éjszakai szomorkodásainak
végcélját, a közkórházat és némi idegenkedés után elcsendesedett, miután
utolsó perceiben átgondolta, hogy a „szinésznő“ sirni fog reggelre, a
Kopeczky-féle sörházban a déli sernél koszorura gyüjtenek a kollégák és
a Péter Pál „Dugóhoz“ cimzett kis vendéglőjében az asztaltársasági elnök
strófot mér a jelenlevőkre, a kisbőgős egy komoly dalt játszik az éjjeli
kávéházban… Zoltai a pesti ujságoknak megtelegrafálja az ismeretlen
nevü, nagyreményekre jogositó, vidéki kolléga elestét. Valaki –
utiköltség hiányában – gyalog elindul egy vidéki városból, hogy az
elhunyt hirlapiró helyét betöltse.

Igy volt?

* * *

A különös Schrőder Béla, aki sokáig járta a vidéki bajvivó-termeket,
gavallér volt és boldog is volt, nyugtalan volt, mint egy magányos
házban zenélgető muzsikus játéka a poharak elfogyasztása után és
álmodozó, mint tegnap estve az égen a füstfoszlányok módjára elutazgató
felhőcskék a telihold előtt, bátor volt, mint Cervantes hőse és
kalandos, mint Jelky András: bólintana, midőn e sorokat olvasná.
Végzetes, igaz, példás élete és halála, mint egy regényhősé. Pedig ő
volt a legelső gavallér, hercegi ur egykor a vidéki hirlapirók között.
Mindent elkövetett, hogy a legérdekesebb életet élje végig – végül
párnák között hal meg, holott vágyódása az ellenséges golyó volt.
Életében és halálában a magyar hirlapiró küzdelmes, fáradtságos,
groteszk, céltalan, boldogtalan életét és halálát példázza. Vegyük le a
kalapot és vessünk keresztet a halottra és magunkra.

Istenem, meghalni!

Egy nyujtott, borzasztó jajszó az éjbeborult országuton, a melyen
bandukolunk.



HATÁRSZÉLI PODOLIN BOLDOG ÉVEI.

A pataki kálvinista professzorok példájára podolini kegyesrendi
pap-tanárok is mozgalmat inditottak, hogy több száz esztendős
kolostorukat elhagyhassák, a lengyel határszél felől közelebb jöjjenek
az ország belsejéhez, esetleg Budapesthez, hisz mostanság mindenki a
nagyvárosokba kivánkozik. A kultura – mondják, – Pesten lakik, vagy
legalább is a főváros közelében; Patak és Podolin (mily különös, hogy e
két név egymás mellé kerül!) napi járóföldekre esik a metropolistól,
tehát a kulturát alig élvezheti. – Holott a régi emberek, ez iskolák
alapitói nem minden okoskodás nélkül helyezik vala a magyarság
védőbástyáit, a tanintézeteket a vegyes érzelmü és nyelvezetü lakosokkal
megrakott határszélekre. Midőn szekeren vagy lóháton volt szokás utazni,
egy-két heti utazásra volt szükség, hogy a diák Podolinba vagy Patakra
érjen az alföldről. Tündérországon, Magyaroszágon át vezetett az ut a
határszélekre és az utazó megtanulta hazáját csodálva szeretni. És a
Magurán oly sziklakeményen csengett a magyar szó és magyar szokás, mint
a sasok kiáltása visszhangzik a bércek között. A papok, tanárok, ifjak a
határszélek csendességében egy uj, szabad Magyarországról álmodtak. A
régi bástyákon – Patakon és Podolinban is – Rákóczi Ferenc nevét
találják; az álmok hőse, a magyar szabadság fejedelme lábnyomait nem
takarta el a felejtés avarja.

* * *

Podolin, a szepesi fensikon fehérlő városka régi királyaink leveleiben
felemlittetik, és sok száz esztendőn át borongott a városfalak körül a
lengyel világ emléke. Egy szentéletü Lubomirski herceg épitette a Poprád
partjára a kolostort és az akkori idők divatja szerint, kőfalakkal
megerősitette. – (Egykor, nagyon régen, három esztendeig járt-kelt a
századok porával belepett folyosókon egy ábrándozó fiu és szentképek és
lengyel hercegnők olajfestményei előtt hosszasan üldögélt. Az oltárkép
mögött Jókai bübájos regényeit lehetett olvasni; öngyilkos szerzetes
románja és cipcer kisasszonyok fehér lába volt érezhető a magos ablakok
körül csapkodó tavaszi és őszi esőzésekben; a korán jövő télben, a
vastag hóesésben lámpással járó polgárok estefelé megelevedni látták a
szepességi legendákat, a kolostor kapuját megdöngette az éjszaki szél,
tán Rákóczi áll odakünn és éjjeli szállást kér menekülésében?)

Algimnáziuma volt a városkának, amelyet néhány esztendő előtt egy
ambiciózus szerzetes főgimnáziummá fejlesztett; a Magurán és a
határszéleken született tót fiuknak nem kellett többé Késmárkra
szekerezni, hogy tanulmányaikat folytassák. Nyakas, szabadságharcok
emlékeit kultiváló és rendesen igazságtalanság miatt elkeseredett
szerzetesek ették itt a számüzetés büntetésének kenyerét. Ah, egyik a
szinészetért rajongott, mielőtt a Rend ideküldte, a másik civilben
járt-kelt az élet örömei után. Podolinban, ahol az óraütés ugy
visszhangzott, mint a magyar történelmi mult, aluszékony csókák
üldögélnek a tornyokon, a városkában egyetlen nesz a takácsok
szövőgépének kattogása és a cipcer kisasszonyok térdig állanak a
Poprádba, midőn a fehérnemüjüket mossák: a számüzött szerzetesek szinte
forradalmi kedvvel tanitották a magyar történelmet. Itt nem a jámbor és
püspöki jóváhagyással cenzurált történelmet hallotta a Magura magyarrá
izmosodó fia, vagy a messzi alföldekről idetévedt nyirségi-fi; itt ugy
tanitották Rákóczi és Kossuth történetét, hogy egy-két évtizeddel előbb
várbörtönbe dugták volna érte a szerzeteseket.

A Szepesség némely részében, ahol az öregek még nem tudtak magyarul és a
„Szepesi Lapok“-at csak az ifjuság olvasta: furcsa, vad, néha groteszk
soviniszta-magyarság volt divatban. A kincstár messze kiterjedő
erdőségeinek hivatalnokai, a táblabirós szolgabirák, a jókedvü
körjegyzők otthon még tótul beszélgetnek a feleségükkel, de künn az
életben hangosan, szinte diadalmasan hirdetik magyar voltukat. Itt még
büszkék voltak az emberek, hogy magyarok, hogy Rákóczi és Kossuth a
rokonuk, hogy függetlenségi a követjük… Hogy magyarul tudnak beszélni,
érezni, énekelni! Ez volt az élet büszkesége. Mialatt a haragos kedvü
papok a magyar történelmet és a szabadságharcok emlékét ököllel verték a
tót-fiuk fejébe.

– A dédapátok még Rákóczi katonája volt! – mondották a messzi magurai
fürészmalmokból gyalog iskolába járó fiuknak.

* * *

Az hallatszik, mint a régi hirlapiró irná, hogy Poprádra helyeznék a
podolini főgimnáziumot, mert a kisvárosban nincs szinház, még csak mozi
sem és a szerzeteseknek gallérjukat Késmárkra kell küldeni keményités
végett.

Ez bizony nem ok arra, hogy a századok emlékét megbolygassuk. Olyan szép
felhők Podolinban is vannak az égboltozaton, mint Poprádon. A hegyvidék
e határszél felé ugy szépül, mintha azt akarná, hogy az utazó
beleszeressen Magyarországba, mielőtt elhagyná. A tél Poprádon is
hosszu, az ősz mélabuval ásit az egész szepesi fennsikon és mindenütt
vannak uj fiuk, akiket magyarrá kell nevelni.



BUCSU SENKI SZIGETÉTŐL.

Csapfi szélhámos volt Pesten, a hatvanas években.

„Szerelem gyermekének“ nevezte magát, igazi atyjául egy osztrák
főherceget jelölt meg (máskor a számüzött kormányzó debreceni
tartózkodására tett célzást anyjával kapcsolatosan), holott a megcsalt
hitelezők, megkopasztott ideiglenes barátok, komor tekintetü
korcsmárosok, hol hitelben evett és ivott, nótázott és barátokat
megvendégelt: már régebben tudták, hogy Csapfi egy kassai gyertyaöntőnek
a fia és anyja oly szent nő volt, mint az oltárvirág a husvétot megelőző
vasárnapon.

Köcsögkalapban járt, olykor Kossuthszakállt viselt, máskor simára
borotválta arcát, téli időben nappal is frakkban járt és a forró nyarat
nem egyszer töltötte prémes diszmagyarban, amelyet egy hiszékeny
Galamb-utcai szabó sajátkezüleg varrt. A haját viaszkkal, pomádéval,
sütővassal ápolta, a hosszura nőtt körmét használta irótollnak,
amelylyel a nevét kötelezvények alá kanyaritotta, a fuvós zenekar
kedvéért messzi vendéglőkbe is elballagott, becsipett mesterembereknek
és mulató grófoknak soha sem mulasztott el alkalmat bemutatkozni és a
barátságot másnap is fenntartani, ismerte a pesti hamiskártyásokat és
nagyobb nyereség után mindig meglátogatta őket; hetivásárkor a Griff
szalmás udvarán ácsorgott, ahová a vidéki kocsik befordultak; keresztapa
szeretett lenni budai polgárházaknál, váratlanul megjelent lakodalmakon,
midőn a hangulat már vidám volt és ugy viselkedett, mint jóságos atyafi,
de kedvelte a vidéki szüreteket is. Senki nem volt jobb barátja a Pestre
került falusi gavalléroknak Csapfinál és ha a legkisebb alkalom
mutatkozott nyomban párviadalt rendezett a budai lövőház mögött, midőn
is titokban és idejében értesitette az ellenfél édesanyját. Az
adósságait kis jegyzőkönyvecskébe irta és a jegyzéket a türelmetlen
suszter orra alá tartotta, miközben félelmetes hangon, méltatlankodva
kérdezte, vajjon elfeledkezett-e adósságáról? „Holott születésemnél
fogva nem vagyok a számjegyek embere“, füzte hozzá.

A lakását senki sem tudta, mert mindig változtatta, egy telet a Griff
azon vendégszobájában töltött, hol reggelig kártyáztak a
disznókereskedők és a játék befejeztével mindig körülnézett az asztal
alatt elhullajtott bankók után; máskor egy távoli rokonához járt aludni
a messzi külvárosba, ahol leteritett ujságpapiroson aludt az egész
család, legtöbbször becsipett emberek karjába kapaszkodott, jóságosan
kvártélyukra vezetvén őket, a felügyeletet továbbra sem szüntette be:
körülnézett a szálláson és kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, mig uj
barátját egymás mellé rakott székekre fektette.

Igy mult a pesti szélhámos élete, mig egy napon váratlan fordulat
zavarta meg az egyhanguságot. Megjelent Jókai Mór regénye, a cime:
Aranyember.

Ismerik önök az Aranyember bübájos, elandalitó és sziv-csónakáztató
históriáját? A Timár Mihály nevü komáromi hajósgazdát, aki a Vaskapu
környékén, az ugynevezett Senki szigetén találja fel boldogságát egy
öreg asszonyság és egy fiatal hölgy társaságában, azt a boldogságot,
amelyet valamennyi aranyán és hajóján nem tudott megvásárolni
Komáromban? Az „élő alabástrom szobortól“ – Jókai még igy nevezte a
hüvös vérmérsékletü nőket –, hüséges feleségétől lopva menekült a
komáromi hajós a Duna elhagyott szigetére, ahol a rác hölgyek a
sziklafalon várják. A legideálisabb házasságtörő regény az Aranyember.
Sohasem tudja meg vala a világ, Timea asszony és a komáromi pletyka a
gazdag Timár Mihály szerelmi cselszövényét, ha Jókai Mór regényben nem
irja. A Senki szigete azóta is fel-feltünedezik a szentimentális férfiak
képzelődéseinek folyóján, mint egy halkan zenélve, uszó hajó. A
boldogtalan és megnyugvást nem találó férfiak Senki szigetére
vágyakoznak, ahol Noémi kitárt karral vár rózsafái között minden derék
és szenvedő férfiut.

A közelmult évtizedeken, mint egy régi naplóban olvasom, mikor a férfiak
még boldogtalanabbak voltak mert komolyabban éltek, szenvedtek, hittek
és reméltek, mikor a regényes érzelmek mind közönségesen feltalálhatók:
grófok, kereskedők és hajósgazdák szivében, Senki szigete még inkább
csalogatta a sebzett sziveket.

Csapfi, a korábban emlitett szélhámos, (aki vénségére naplót
szerkesztett), abból tengette-lengette életét, hogy elkalauzolta az
utasokat Senki szigetére. Olykor egy erdélyi falucska, havas vagy tanya
szerepelt a sziget gyanánt, máskor valóban hajóval vitte a szerető
párokat a Vaskapu felé, ahol a csendes szigetet megközelitették. Jókai
fantázia ihlette rózsafái helyett sivár mohamedánházakat talált az
utazó, ámde mindenért kárpótolt az illuzió. Ez a bizonyos Csapfi Senki
szigete ügynökének nevezte magát. Jó darabig szélhámoskodott Pesten,
megrontott néhány fiatal életet, veszélybe csalt rajongó dámákat, bajba
sodort titkos szeretőket, midőn Senki szigetére kormányozta őket, honnan
csak nagy bajjal, néha egy egész élet csalódásának árával tudtak
visszatérni. Ámbátor nem mindenki hagyta ott a fogát. A tiszteletreméltó
hölgy, akit a régi napló emlit, egy esztendeig bujdosott Senki szigetén
– egy erdélyi falucskában tanitván kis gyermekeket és havonkint kocsin
és gyalogszerrel megérkezett J. gróf Pestről Senki szigetére, az
Aranyember ruhájában. A nagyon tisztelt urnő egy napon megunta Noémi
egyhangu boldogságát és visszatért a fővárosba. Szépszámu család
környezetében hunyta le szemét öregségében, midőn már csaknem minden
valamirevaló egyletnek elnöknője lett.

Az emberek rejtett vágyódását Senki szigete, a néma boldogság után,
amelyet az aranytollu regényiró könyvbe irt, amelylyel Csapfi Valér az
elmult évtizedekben a fővárosban ügynökösködött: soha el nem muló
délibáb csüggedt vándorlásaink közben. Vajjon ki nem szeretné, érett
férfiu, Noémi önfeláldozó szerelmét, a csendes boldogságot, a rózsafákat
és halk alkonyatokat?

A háboru már azelőtt is sok Senki szigetet dult fel, midőn a Timár
Mihályok hadba vonultak és Noémi hasztalan várt a sziklafokon a közelgő
hajóra. Hány szegény teremtés járkál Magyarországon, aki az ábrándozás
szigetén várta az imádott férfiut esőben és hóban, mig egy napon
ágyugolyók kezdtek hullani. Erdély havasai, távoli alföldi tanyák, dunai
biztos szigetek, ahol a soha el nem muló regényesség hölgyeit
rejtegették szentimentális férfiak, hogy majd egykor a nászinduló zenéje
mellett a nagyvilágba kivezessék őket, ellenség dulta, háboru sujtotta
világ lett. De a pesti kis lakás is, ahol egy-egy hölgy várta epedve az
esti órát, midőn kedvese, jövendőbelije, rejtegetett szerelme
megérkezik, elárvult fészek lett. Hadba szállott a gavallér és a
szépjövőjü hölgyet valamerre elsodorta a szél. A háboru csodálatos
regényeit most meg sem látjuk, észrevétlenül megyünk el a Senki szigete
mellett, ahol a szerelem lakott, nincs érkezésünk följegyezni a nőket,
akik ifjan vagy éretten már a háboru előtt is várakozással,
reménykedéssel töltötték az életüket, – a háboru harmadik esztendejében
pedig tán alig áll régi kunyhó, amelyben a várakozás mécsese pislogna.
Majd a háboru után, ha jön egy uj Jókai, meg lehetne irni a könyvtárakat
e kor végtelen szenvedéseiről, midőn a fájdalom ugy devalválódott
értékében, mint minden az életben, midőn senki sem hisz már semmiben,
csupán az elmult, régi emberek viselt dolgai keltenek bizalmat, akik még
a háboru előtt éltek.

Ki hisz ma Senki szigetében, ha nem a szinház deszkáin látja az
Aranyember cimü eredeti drámában? Van olyan ábrándos sziv, amely a
csendes, rejtett, zavartalan boldogságért dobogna korunkban, midőn
bizonytalan a vonatok és gyorsparasztok járása, az erdélyi havasok
kertjeiből durva kezek tépik le az őszi rózsát, a dunai szigetet az
ellenséges tüzérség célpontnak választotta és csaknem hajszálon függ
mindnyájunknak az élete? Hol van az a Csapfi, e romantikus hazug, aki
manapság elhitetné a szenvedő szivekkel, hogy feltalálható Senki szigete
s rajta a boldogság?

A mult idők bágyadt aranyán elkáprázik szemünk, amig a szinházban a
százesztendő előtti és még néhány év előtt valódinak vélt történetei
elvonulnak előttünk. Csodálatos, zsongitó regényesség áramlik a régimódi
drámából, a szép szinésznők szavaiból és kopott butorokból.

Ilyen volt valamikor Magyarországon az élet? – kérdezzük magunkban,
mintha egy messzi tartományban járnánk, ahol egykori ismerőseink mind a
temetőbe kerültek.

(Az Aranyember előadásán.)



UTAZÁS BÉCSBE.

Carolus, Leopoldus, Franciscus császárok idejében, mikor a magyarok a
suba alatt a fokosukat vagy rövidnyelü, kurucos csákányokat is magukkal
vitték Bécsbe, farkasfogu komondor kullogott a sarkukban és
végrendeletet irtak, mielőtt elutaztak, a magyarok fogadója az
országuton, közel a vámvonalhoz és messze az István-toronytól foglalt
helyet, az idők folyamán hivták Tigrisnek, Zöld fának, Piros almának;
Martinovics idején a Jámbor utazóhoz volt cimezve.

A bécsi utazás körülményes eljárás volt. Senki se ment önszántából
Bécsbe, legfeljebb nem régen Ocskay, aki vérrel és korommal felirta a
város falára, hogy ott járt. A jelentősebb magyarok pecsétes levéllel,
idéző-irással járultak az udvari kancelláriához, az ügyes-bajos emberek
egy szekérderéknyi pörös irást hoztak magukkal. Még a szászvári apát is
szivdobogva ment a Burgba, ahol pedig kivételes bejárata volt a császár
szobájáig, – mintha a hóhérbárdot érezte volna a feje fölött a titkos
folyósón. Tán a megtermett daliák, a fehérlábu királynő testőrzői
idejében volt jó dolguk a magyar leventéknek. A testőr kardcsörtetését
kalaplevétellel üdvözölte a bécsi polgár és a mosónők bálján a
harmónikás kénytelen volt átengedni táncosnőjét a keményöklü nemes
testőrnek. Korunkban, a szép Andrássy Gyula óta, leginkább a fekete
szakállas Szemere Miklóst ismerik Holzer kocsijából a bécsiek, mig a
tánctermekben az idős virágárusnők Wahrmannra és Blaskovicsra emlékeznek
a magyarok közül. Ám a magyar gavallérok mindig exotikus jelenségek
voltak Bécsben, mint Párisban a perzsa hercegek. Keletiesen gazdag
borravalók egy időre ismerőssé tettek néhány magyar nevet a pincérek,
fiákeresok és orfeumhölgyek körében, Péchy piros szegfüjét is jól
ismerték a Freudenauban, a gusztusos Kopácsy Juliskát a szinpadról,
Vörös Elek primást az éjjeli mulatóból. És boldogult Rudolf hercegünk
idejében Rohonczy Gedeont és Károlyi Istvánt éppen ugy látták Bécsben,
mint a velszi herceget. Ottó herceg társaságában is sürün mutatkoztak
magyar tisztek. Mig az irók közül a pirosmellényes, fehérszakállu öreg
költő Erdélyi Gyulát vették tudomásul az Almánál és a Sachernél.

Ámde mindez a kalendárium hátulsó lapjaira tartozik, ahol az adomák és
tréfák helyet foglalnak. Vagy a bús élettörténetekből való epizód volt
Bécs, ha emlékszünk Kármán József titokzatos bádeni villájára és a benne
álmodozó magasrangu hölgyre, vagy a kegyes hercegnőre, aki a főhadnagyot
szerette… Többnyire nehéz sóhajjal és meglehetős félelemmel tette lábát
a bécsi földre az ügyes-bajos magyar. Mindig voltak elszánt perlekedők,
akik nemcsak a magyar anekdotakört gazdagitották vagyonőrlő
szenvedélyükkel, hanem az utikalandok gyüjteményét is szaporitották.
Avas kutyabőrök, ronggyá kopott családi iratok, zsiros diósgyőri árkusok
járták meg az utat Bécs és Magyarország között a perlekedők
tarisznyájában. Mikor már idehaza minden elveszettnek látszott, a
haldoklók gyermekeiknek és unokáiknak meghagyogatták, hogy a családi per
továbbvitelére Bécsbe, a császárhoz forduljanak. Nemzedékről nemzedékre
szálltak az irások, amelyek féligmeddig már legendák lettek.

Nem volt olyan magyar familia az elmult századokban, amelylyel valamely
sérelem, igazságtalanság, perlekedésre való ok ne történt volna. A
franciafedelü nemesi kuriákban vagy a düledező kapubálványu köznemesi
hajlékokban álmok éltek régi, elkobzott birtokokról, elmerült családi
fényről, legendás gazdagságról. Beláthatatlan földek jogos örökösének
képzelte magát minden elszegényedett nemes ember. A király elvette
valamiért a birtokot, nótába fogták az ősapát, a király adja vissza a
családi vagyont. A kurucok, hajduk, szabadságharcosok többnyire
megfosztattak javaiktól. Osztrák generálisok, jött-mentek birtokolták a
földeket, amelyek az első hóditásból valók voltak. A birtokáról elüzött
család tovább élt, reménykedett, pörölt, kérvényezett… Ha nemzeti
multunkat figyelemmel nézzük, nem is csodálható, hogy a pörösködés
szenvedély lett hazánkban.

És a pör többnyire Bécsben végződött, a császárnál, ahová végső
elkeseredésében, reménységében, szegre akasztva nemzeti meggyőződését,
ősei hitvallását, elindult az ügyes-bajos magyar.

* * *

Hozott valaki eredményt haza Bécsből a pörösködők közül?

A legtöbb sohasem juthatott a császár elébe. A régi érempénzekről ismert
császárokat életükben majdnem oly gondosan őrizték tanácsosaik és
szolgáik, mint halálukban a kapucinusok. A parókás császárok a legtöbbet
akkor tudtak Magyarországról, mikor Ocskay gyujtogatott az elővárosban.
A jó királynő, Mária Terézia, gazdasszonyos jósággal meghallgatta a
feketegatyáju pórokat, de az öklelő bajszu, keserves magyarokat ő sem
engedte szine elébe. A Piros almánál vagy a Zöld fánál, az országut
tájékán hónapokig üldögélt a magyar, reménykedve valamely csodában, mig
utolsó szalonnadarabját megosztotta kutyájával és tarisznyájával
visszaballagott hazájába. A legtöbb magyar sohasem jutott el a
belvárosba. Puszták és falvak népe megrettenve bámult a messzi
tornyokra, mint a Bakony bujdosói, a Hadurt imádó ősmagyarok egykor a
fehérvári tornyokra. Hisz Budán sem jött közelebb a vidéki magyar a
Fehér Farkasnál, Pesten a szalmás Griffnél; hogyan merészelte volna
Bécsben a glacisra tenni a lábát! Még a franciás müveltségü és
szinészkedő szerzetes, a császár barátja sem szívesen járkált nappal a
keskeny bécsi utcákon: ama bizonyos apát, aki a papirkereskedésben,
homályos irodában Mirabeau szavait először ismételte: „A forradalom
körülutazza a világot.“

Az ügyes-bajos magyar bizony ottragadt az elővárosban, medvetáncoltatók,
cigányok, vándorlegények, félkéz kalmárok martalékául. Valamely régi
memoárban olvastam bizonyos Hitzingről (bécsi előváros közönségesen),
akinek összeköttetése volt az udvarral, ha azért megfelelő pénzösszeget
kapott. Hitzing a fogadós utján megkopasztotta a pörösködő magyarokat és
a régi memoárban óva inti olvasóit az öreg magyar a bőbeszédü bécsi
sógortól. A vén Riszdorfer János, a nyiregyházi nótárius csaknem egy
esztendőt töltött a bécsi külvárosi fogadóban. Valamely pöre volt a
városnak és a nagyeszü nótáriust Bécsbe utaztatták. Elindult a város
pennája és nem jött vissza. Esztendő mulva derült ki, hogy a jeles
Riszdorfer János zálogban maradt a bécsi fogadóban, miután hónapokig
hiába irta egyik instanciát a másik után, hogy a császár elébe jusson. A
nyiregyházi tanács végre Riszdorferné asszonyt, a hajdani szépséges és
kardos menyecskét ünnepélyesen felkérte, hogy váltaná ki a zálogból a
város eszét. A katonás asszony felpakkolt és elindult Bécs városába,
hogy a rejtőzködő pennát felkeresse. (Gyermekkoromban gyakran hallgattam
e kalandos történetet.) A nótáriusné aztán nemcsak a rabló fogadóssal és
medvetáncoltató népséggel bánt el, hanem kieszközölte, hogy a császár
meghallgassa a nyiregyháziak panaszát. Az öreg Riszdorfer azonban
sohasem beszélt arról, hogyan került haza Bécsből Nyiregyházára az
ötvenes években.

* * *

A mai Bécs, véleményem szerint, semmiben sem különbözik a régi
anekdotabeli Bécstől, ami a magyarokat illeti. A bécsi utcákon ugy
észreveszik a ténfergő magyart, mint a külső kerepesi-uti boltos a
vidékit. Néhány pesti kereskedő, ügynök, vagy kalandor mozog csupán
teljes biztonsággal a Kärntnerstrasszén, de ugyanezek Berlinben vagy
Párisban is megállják a helyüket. A legtöbb magyar – legyen bár
budapesti – falusi megvetést vagy bámulatot érez a paloták és terek
városában. A Sacher télikertjében, vagy Riedl kávéházában mindnyájan ugy
érezzük, hogy a hátunkra van ragasztva egy cédula, amely azt adja hirül,
hogy magyarok vagyunk. A nevezetes kis sörházak, ahol a zenélő óra régi
Strausz-valcert játszik, a bormérések, ahol az Augusztin-korabeli
nótákat még ismerik, eltünedezőben vannak Bécsben és Budapesten is. A
kedélyes bécsi korcsmák, ahol a régi pesti belvárost véltük feltalálni,
a pörkölt és virsli szagát, a félhomályos boltozatok alatt serező
polgárokat és a falon függő képes ujság trikós-kisasszonya, mint egy
messzi, romlott, nagyvilág hirnöke mosolygott az évszázados nevü
utcácskában, a kedélyes Bécs manapság éppen ugy elrejtőzik az idegen
előtt, mint az igazi pesti jókedv eltünt a belváros ujjáépitésével. Hová
lettek azok az öreg bécsi polgárok, akiket egykor a Harangnál
hallgattam, akik fiatalkorából ismerték a császárt és az öreg
főhercegasszonyokat? Hová lett az a sok korcsma a fiáker-állomások
környékéről, ahová nyugodtan nyitott be a tájékozott bécsi sör- és
borivó, – az ital pompás és tiszta volt e helyeken, – ahol Bratfisch
üldögélt? Hol vannak a kis kávémérések, ahol nyugalomba vonult
sánzonettek és orfeumdámák harisnyát kötöttek és a pesti Kék macskáról
és a Flóra-termekről beszéltek a hallgató ifjunak? A polgárlakások a
szük utcácskákban, ahol madárkalitka lógott, a házi kisasszony szőkén,
piszén és rózsaszinü arccal fogadta az ablak alatti sétát, kis
cukrászdában üldögélt délután a fiatal menyecske és esténként a pajkos
masamódok lepték el a Ringet? A pesti belvárost megtaláltuk Bécsben,
amig a belváros a régi volt és a „kedélyes Bécs“ valóban létezett,
nemcsak a harmónikás elővárosi kertekben, hanem az István-torony
közelében.

Ámde ekkor sem szerették jobban a magyarokat, mint manapság szeretik. A
fiákereseknek most is meglesz a maguk megjegyzése a diszmagyaros
urakról, akik nem nyujtottak át borravalót és a nők, a tarkaszoknyás,
nevetős, hangos, kövérkés bécsi nők legfeljebb annyit vesznek tudomásul,
hogy a magyarok manapság kevesebb bajuszpedrőt használnak, mint Ocskay
idejében. Testvériségről, atyafiságról, csókolózó szeretetről szó lehet
a fehér asztalnál, de az ügyes-bajos magyarok a hódolás után is az
országuti fogadóban üldögélhetnek, ha igazukat Bécsbe mennek keresni.



IRÓK BŐJTJE.

Mikor Emich meg Ráth Mór voltak valamirevaló könyvárusok Pesten, egy-egy
uj magyar könyvnek a megjelenése oly ünnepélyes, meghatott, szinte
áhitatos esemény volt, hogy a pesti szalónokban, korcsmákban napokkal
előbb beszélgettek a készülő könyvkiadásról; a vidéken, a jóságos
Magyarországon pedig félesztendő mulva tudták meg egy Pesten járt
nagybácsi szivességéből, vagy egy meggondolt, lassan megfogalmazott
kritikai ismertetésből, amely a hirlapban megjelent, hogy az „Esther
szerzője“ uj regényt irt, Lisznyai verseket… A könyvárusok megannyi
tiszteletreméltó belvárosi polgárok, az irók és a költők szent emberek.

Az élet olcsó volt és különben is a költő tudta magát mihez tartani az
életviszonyok között. A poéta meggyőződése volt, hogy a sorsüldözöttnek,
szegénynek jelöltetett meg a homlokán már fogantatása percében;
igénytelenül, ócska köpönyegben, hideg szobában és a végén a kórházi
ágyon tervezte már kezdetben életét. Egyetlen sem akadt a pályatársak
között, aki valaha arra számitott, hogy négyesfogaton hajt végig a
Sugár-uton pályabér gyanánt. Ellenben valamennyi tudta, hogy örök
szegénységet fogadott, mint a szerzetesek. Esőverte kabát, rongyos
köpenyeg, boldogtalan sziv… Sok jó és rossz verset irtak eleink. Az
iskolában tanitották, hogy Petőfi Sándor a pipája tüzénél melengette a
kezét télen Debrecenben, Csokonai kántor volt és a hanvai tiszteletes
más társaság hiján: a falusi bakterral vitázott az asztrológiáról… A
költői pálya soha sem igért semmit. Lehetséges, hogy egyszer eljut a
pályázó a Kispipába és Endrődi Sándor szomszédságában üldögélhet…
Benyithat éjszaka a régi Fiume-kávéházba, lapiró lehet az Egyetértésnél,
Emich egyszer megveszi a könyvét, Ráth Mórnál a kirakatba teszik,
Császár Elemér doktor ir majd róla valamely ostobaságot a lapjába, tiz
vagy husz esztendő mulva, midőn már a kis vidéki boltokban elharvadnak,
megsárgulnak a könyvei: önmaga is elfelejti, hogy valaha a költői
pályára készült és abból akart megélni, amit a könyvárusok ócska
zacskóból penészes tallérok alakjában a bolti asztalra leolvasnak…
Hőskor volt ez! Az irók ugy érkeznek vala Pestre, mint az ó-francia
regényekben a kalandorok Párisba.

Ezért volt áhitatos, emlékezetes az óra, midőn a kézisajtóból kikerült
az első példánya valamely magyar könyvnek; iró és kiadó meghatottan
állottak az ujszülött felett. Vajjon eladják-e az ezer példányt, amit a
friss könyvből nyomtattak? A költő esküvőjére nem mehetett oly
felmagasztosult hangulatban, mint könyve megjelenéséhez. És a
becsületes, öreg kiadók őrömmel, büszkeséggel jelentették a homályos
könyvesboltban: „Ma itt járt Erzsébet királyné udvarhölgye és egy
példányt vásárolt a felséges asszony könyvtára részére“. Az iró ur a
Pipában foghegyről beszélt Karikás korcsmárossal.

* * *

Emich magyar nemes lett és meghalt. Ráth Mór boltjában többé nem üldögél
Deák Ferenc. A magyar könyvkiadást más alapokra fektették, mint a
Corvinában irni szokták. A nagyközönségnek nyomtatják a könyveket, nem
pedig azon falusi ismerősök részére, akiket Lisznyai cifra szürben,
Benedek Aladár lóháton meglátogatott és az előfizetést megejtette. A
könyvkiadás nem templomi hangulat, a könyvárusok immár nem csodálkoznak,
ha 6–7000 példányban is eladnak egy magyar könyvet. Tudomásunk van
arról, hogy csaknem minden könyvet eladnak, amelyet egy ismertebb
könyvkiadó vált magához. És most, a háboru alatt, olyan könyv-éhség
támadt Magyarországon, amelyre senki sem számitott, – elsősorban a
könyvkiadók csodálkoztak.

Most már csaknem mindenki olvas Magyarországon hirlapot és a hirlapok
révén kedve kerekedik a könyvolvasáshoz. Nem a delizsánc, vagy a pesti
őszi vásár terjeszti a könyveket, egy uj könyv megjelenésének
hirüladásához nem hónapokra van szükség; – szinte önmagától, néha
biztatás, rábeszélés nélkül vásárol meg a közönség egyes könyveket, még
ha a kritika itélőszéke előtt elmarasztalták is a könyv szerzőjét. Az
öreg Emich és Aigner Lajos ugyancsak csóválnák a fejüket egy mai
könyvesbolt szerkezetén. A könyvvásárlók bejönnek a boltba, anélkül,
hogy hivná őket valaki. Falusi kisasszonyok, előkelő dámák, nagy
elfoglaltságu urak, diákok, mesteremberek: egyformán veszik az uj
könyvet. És most a háboruban, csatában lévő véreink között jelentkezett
olyan könyvvásárlási kedv, amelyre a magyar könyvkiadók nem számitottak.

Csaknem minden magyar könyvet megvettek karácsony tájékán. Megvették a
háborus-könyvet, megvették a regényt, a verset, a filozófiát.
Tizenhathónapos leirhatatlan fizikai fáradalmak után a harcos katona
megszomjazott a könyvek apró betüire. De az itthonmaradottak is valamely
utbaigazitást kaphattak, hogy a könyvekben keressék a vigaszt, a
felejtést, a megnyugvást, a szórakozást: a könyvesboltok ajtaján
naphosszant csilingelt a csengő, mint a vidéki boltosnál, hol a legjobb
ostornyelet lehet kapni. Kerestek válogattak a magyar könyvek között.
Mérlegeltek, kritizáltak, tünődtek a felvágatlan könyvek felett. Végül
valamennyit megvették, amely uj volt. A karácsony táján megjelent magyar
könyvek általános keresletnek örvendeztek.

Ellenben alig jelent meg tiznél több magyar könyv a karácsonyi
könyvvásár tiszteletére. Karácsonykor, mikor a kiadók a pincében és a
padláson elásott könyveiket is forgalomba hozzák; mikor a könyvárus
eladja a husz év előtt megjelent könyveket; midőn anyák, apák,
nagybácsik két kézzel viszik az ifjusági és gyermekkönyveket: alig
jelent meg Budapesten magyar könyv. Ha az öreg Emich élt volna, ő tudta
volna ezt előre. Hisz neki még csaknem alkudozni kellett a vevőivel,
mint a kanavászosnak, mégis eladta a reábizott könyveket! Mily könnyü a
helyzete a mai könyvárusnak, aki szabott áron dolgozik, mint a patikus
és nem kénytelen a József-napi vásárokra várni, hogy a felvidékről
Pestre fuvarozzon egy félbolond falusi uraság, aki könyvtárat tart.

Tehát alig volt uj magyar könyv a karácsonyi könyvpiacon. Volt azonban
német könyv! Száz meg száz uj német könyv jelent meg a szövetséges
ország nyomdáiban. A pesti könyvárusok kirakataiban csak német könyvet
lehetett látni, – hisz magyar nem volt. És a magyarság, a nemzet, a
magyar élet e bibliai karácsonyán: ezer és ezer uj német könyvet vett
Magyarországon, mert a néhány uj magyar könyv eltünt a német ezredek
között.

A könyvkiadók – akik ezen tapasztalatukat egy ujságiró ceruzája alá
diktálták – csodálkoznak, hogy a közönség mennyire pártolta karácsonykor
a német irodalmat!

Emich nem csodálkozott volna, hanem gondoskodik vala uj és ujabb és
mindig ujabb magyar könyvekről.



ŐSZI LÁBAK.

Pesten elszaporodtak a patkányok és a kéteshirü nők. Estefelé és éjjel,
– mikor a függönyök leereszkednek az ablakokra, mintha e nappali előadás
után a szinészek hazamennének sirni, – a kis tereken a gázlámpák ugy
lobognak, mint hazatérő lelkek, – a külvárosban a házmester azt álmodja,
hogy erősen csengetnek a kapun a galiciai mezőkön elmaradt szobaurak, –
az ágyak hidegek, mint a vizes sirok Lengyelországban, – estefelé és
éjjel patkány szalad el a lábad előtt az utcán, szoknyafodrát emeli
tanulatlan nő, a félretaposott sarku cipőnek mohó, éhes szeme van…
Mennyi mindent lehetne irni a ferdesarku pesti cipőkről, amelyek
alkonyattal ellepik az utcákat! Egykor ujak voltak a cipők, fiatalság,
reménység, bizalom feszitette a bokán a harisnyát, majd fáradtabban
lengett a derék, a francia piperének csak cifra doboza maradt meg, a
tábori levelezőlapokat belepte a por legyezőben, uj bluzt nem küldött a
vitéz és a sarok mind ferdébb lett a cipőn. Az árvagyermeket jobban
szeretem a göndöritett haju gyermeknél; a szegény, éhező, hervadó nők
mély részvétet ébresztenek bennem, amint mennek, igyekeznek, sietnek;
szentnek, tudatlannak, ártatlannak hiszem azt a nőt, aki rossz
cipőcskéjében próbál hóditani az esti bálon Pesten. Szegények! –
gondolom. Csak meg ne szólitsanak.

* * *

Az ősz Pesten: a nagyvilág, a divat, a szép élet megérkezési ideje,
irták valamikor a divatlap szerkesztők. A regénykönyvek olvasását
félbenhagyták a falusi kastélyokban, amidőn a vándor szél megcsörgette a
parasztházak ereszein a pirosló paprikafüzért.

Asszonyom, akit még falun maraszt a méla őszi napsugár, egy befejezetlen
regény elolvasása vagy átélése, a szőlőhegyek aranya vagy a bánatos
elvonultság, amely helyesebb és indokoltabb mostanság, mint a
szentimentális korokban, tudósitom őket, hogy a lábak még mindig
divatosak Pesten.

A lábak divatja e század eleje, amiről még nagyon sokat fognak irni a
korok sirásói. Selyemharisnya és magasszáru gombos cipő a rövid szoknya
alatt: e jelben áll a háborus divat.

A minap, midőn ünnepnapot rendelt az izraelita kalendárium, déli órában,
a templomokból jövet Kelet, ezeregyéjszaka és raffinált nyugati izlés
vonult el szemünk előtt a pesti utcákon. Gyönyörü zsidónők selyemruhái
suhogtak, mintha az Esther cimü Jósika-regényből lépkedtek volna elő; a
lábak lépésében Kelet imbolygott, mint a buja rózsaillat, sötétkék,
ázsiai csillagokkal kirakott égboltozat alatt. A szemekről, a hosszunapi
asszonyszemekről csak egy fiatal és ártatlan szerzetes irhatna megfelelő
sorokat. A zsidónők napja e különben szomorkodásra és bőjtölésre rendelt
nap. A legjobb ruhájukat veszik magukra, mintha valóban Isten elé
járulnának. Megszépülnek, felragyognak, mint titkos szekrények mélyén
rejtegetett ékkövek, amint napvilágra kerülnek. Beillatositják a
körutakat, mintha jószagu, kibontott asszonyhajak lobognának. És
megmutatják a lábukat a rövid szoknya alatt, mintha a könnyek és
bánatok, a gyászok és jajgatások mind a templomok sötétjében maradtak
volna. Mintha csak egy óráig tartana a szépséges, örömteljes, kábitó
illatu életük, délben, napsugár alatt, amig a templomból hazáig mennek
az utcákon. A bús ima után és otthon váró sirás előtt – mindenki
sirdogál mostanában Pesten, mikor egyedül van, – egy félórára
felragyognak a napfényre került keleti ékszerek. Ezeregyéjszaka különös
mesealakjai, ótestamentumi derekak, hullámos hajzatu fejek, amelyekre a
divatos kalap helyett a vizmeritő korsót lehet elképzelni és lábak,
amelyek nem fáradtak, nem durvultak el a pusztában való bolyongásban
sem: mennek a pesti utcákon. Keleten vagyunk, délben, egy óra hosszáig.

* * *

Egy szép lábról szeretnék irni, egy nyerges, nagyon formás, asszonyos
teltségü lábról, amelynek lépésében az egészséges, szerelmes élet ropog,
mint a kivánság.

Egy fiatal és egészséges kofaasszonyé e láb, aki hasonlatos kemény
paradicsomjaihoz és jószagu körtvéihez. Az ajka vérbő, mint az érett
szőlőbogyó. Hervatag őszi mezőkről, hol még a későn érő gyümölcsöktől
illatosak a fák, kölcsönözte kankalinszinü haját.

És a karján bizonyosan híves és ropogós a hus, mint az uj káposzta
levele. Pesti kofa, egy kis téren árul bódéban, nevetős hangja a hamvas
gyümölcs alatt görnyedő szilvafákat játssza képzeletem elé: a mozdulata,
mint az almafákon a gyümölcsszedő menyecskék mozdulata, midőn a játékos
szél lengeti ruhájukat. Sárga rigó énekel az aranypiros szőlőhegyen,
amikor kacag. Bizonyosan almafán született, rózsaszinü virágpehely
alakjában, mielőtt kofa lett Pesten.

A multkor a gyümölcsös természet e vig kereskedője kiugrott a
káposztafejek közül bódéjából és az utcán egy patkányra helyezte lábát.

Este volt és a gázlámpák a kis térségen, Pesten és a messzi Budán nagyon
sok női láb lépései körül libegtek, mint orosz mocsarak lidérclángjai,
ám ebben az irányban e bátor, egészséges asszonylábnak volt a legnagyobb
sikere a városban.

A kofa – mert talán egy kicsit félt a lába alatt vonagló patkánytól –
megemelte a szoknyáját. A járókelők megállottak. A patkányt nézték vagy
az asszony egészséges, formás lábát? Olcsó félcipő volt a lábon,
amilyenben a gyermeklányok iskolába mennek.

– Patkány! – mondta szégyenlősen nevetve, bocsánatkérőleg, hogy
illetlenül, bokáig megmutatja a lábát, holott ez nem kenyere.

Az utca hölgyei hivatásos cipőikben, szinházba lépkedő uridámák finom
köntöseikben megállottak.

– Patkány, – szólt a hir és mindenki ijedten megemelintette a
szoknyáját. Kisleányok, gyémántos delnők, szobalányok és masamódok
álltak a kis téren, amelynek régies hangulata a Három muskétás Párisából
való. Vasalónők és boltikisasszonyok érkeztek az üzletekből. A „fasori
hercegnő“ lábához hasonlatos kofaláb körül gyürübe állottak a nők,
akiknek arcán játékos, gyermekes, félős mosoly játszadozott a gonosz
vagy férficsábitó indulatok helyett. És mindnyájan felkapták a
szoknyájukat, mikor meghallották, hogy miről van szó.

– Patkány, – mondták a gázlámpák, a nagy fák, a furcsa kis kofabódék, a
kiváncsi paradicsomok.

A szoknyájukat tartó nők csoportja közepén, mint a schönbrunni kertekben
a szökőkut erdei nimfája, állott az egészséges, fiatal asszony. Uri
férfiak érkeztek és látszólag szórakozott arccal nézték a különös
helyzetü nőket. Valaki a rendőrségre akart telefonálni. Kistermetü,
egérszemü hirlapiró leugrott a villamoskocsiról. Féllábu katona
szomorkás arcán játszi mosoly derült. „Pocok!“ mondta a katona.

„A közelben állomásozó bérkocsisok“, amint a rendőri tudósitásokban
szoktuk olvasni, elősiettek, nagybundás emberek nehézkesen ugráltak le a
bakról és a szép kofaasszony segitségére mentek. Zsineget hoztak,
megkötözték a patkány farkát az asszony lába alatt, talán meg is csipték
e közben a bokáját. De a formás láb, az est szenzációja helyén maradt,
mig a patkányt végleg bilincsbe verték.

Aztán diadalmasan elvitték a patkányt. A kofaasszony elpirulva,
szégyenkezve visszaült bódéjába és a szoknya alatt eldugta a lábait,
mintha e lábak bünt követtek volna el és most a rendőr keresi, mint
csinytevő gyereket.

A női szoknyák leereszkedtek a téren és mindenki dolgára ment.

* * *

A magtárak, éléskamarák, pincék lakói, a patkányok, a felhalmozott
élelmü, téli hadjáratra felkészült Budapesten egyelőre nagyon
elszaporodtak. Talán a vidéki patkányok is ideköltöztek. Vajjon meddig
tart a jódolguk?



MARISKA BÉCSBEN.

Egy régies, álmos osztrák városkában, ahol a háztetők szine piros, mint
a lányok köténye és a sáncárokban, magas hid alatt aluszékonyan, zölden,
mint a temetői lonc, viz folydogál és mindenféle furcsa ablakok néznek a
sáncra, amelyek mögött elátkozott szőke lányok mogorva lovagokat várnak,
holdas éjszakákon egy ház előtt elsétáltam, ahol magyar komondor ugatta
a holdat.

A komondor nevezetessége volt a városkának. Mindenki ismerte a hangját,
a polgárok fejükre huzták a hálósapkát, ha a pusztai magyar kutya öblös
hangja felcsattant a háztetők között. A kutya gazdája egy nyugalmazott
magyar katonatiszt álmában bizonyára a Hortobágyra, vagy egy nyirségi
udvarházba képzelte magát… ezüstszinü nyárfák sorakoznak az éj
fehérségében elvesző látóhatáron… pásztorok tüze piroslik a ködös mezőn,
mint a népmese… Bodrinak hivják a házőrző ebet és Rákóczi vén hársfája a
mendemondák sóhajtásával leng néha az éji szélben.

Egy pusztai magyar kutya hangja ott az idegen városban, hazafelé való
elmélázásra késztetett, furulyaszó hangzott valahol a távolban és a
házak árnyékából mindjárt kilép Ocskay varkocsos hajduja, aki erre
járván, talpára állott a kengyelben, hogy az emeleti ablak mögött
elátkozottan fonó kisasszonyok szivét elérje.

A hortobágyi komondor a nyugdijas tiszt udvarán azt jelentette, hogy
kelet felé egy tündérország terül el, lengő nyárfák szegélyezik az
utakat, nedvdus, aranyzöld mezők felett mélázva szállong a madár és a
cirkamlós Tisza mentén egy kőris-erdőben vadgalamb bug a folyóban alvó
Attila királynak; a pázsiton az ürgék házai felett az anyánk napfehér
ludjai gágognak és szende ifju jegyesünk szorgalmas kis keze ábrándozó
rokkát pörget egy halk házban, ahonnan a kémény füstje oly fodrosan
száll a tető felett, mint a gyermekek rajzolják a füstöt. Ez volt
Magyarország, midőn estenden ugatni kezdett egy lompos házőrző a régies,
a kalandos osztrák városkában, ahol a fogadónak (a Posthoz volt cimezve)
ajtajai és ablakai oly rosszul záródtak, mintha a köpenyeges, homlokba
huzott kalapos utazók mind azért érkeznének az elhagyott városba, hogy
itt önkezüleg véget vessenek immár céltalan életüknek. Egy hátrafésült
haju, fehér homloku, bibliai arcu hölgy arcképe marad az éjjeli
szekrényen, aki egykor őrangyaluk, később a legnagyobb fájdalmuk lett.

A komondor hüségesen ugatta a holdvilágot. A képzelet gyorsparaszt
szekéren utazott haza szép Magyarországba.

Akik sokat barangolnak külföldön, messzi hideg országokban, ahol a
közömbös tekintet elmulik felettünk, mint Pesten a bukovinai csángók
felett, azt beszélik, hogy néha egy magyar ujságpéldány vagy egy
boltfelirat olyan hurokat üt meg a szivükben, amely érzelmekről azelőtt
tudomásuk nem volt.

Párisban egy nóta, amit huszárnadrágos cigányok muzsikálnak,
Helgolandban egy tolmács, aki azelőtt egy budapesti szálloda
szolgálatában állott, Kopenhágában az esti lap példánya a pályaudvaron,
Szalonikiban egy mozgó gyógyszertáros, aki Pesten panorámás volt,
Newyorkban egy bankház, amelynek reklámtábláján többek között az is
olvasható: „pénzküldemények elfogadtatnak Magyarországba“, Londonban egy
hotel halljában zsokék téli pihenés alatt Teleki László lováról
beszélgetnek, Bukarestben egy artistalány pesti hirlapiró arcképét
hordja a rediküljében, Moszkvában egy öreg orosz földesur vengerkában
(magyarkában), – amint Turgenjev regényeiben még a zsinóros bekecset
nevezi – száll ki a trojkából, egy montecarlói étterem terraszán Bunkó
bandája muzsikál, Károlyi Mihály négy lovon hajtat a párisi ligetben,
egy berlini kávéházban hosszuhaju, ifju magyar iró üldögél az ablaknál,
az epsomi gyepen Batthyány Elemér cilindere fénylik a lordok
társaságában, Jókai Mór regénye szerénykedik egy stockholmi
könyvkereskedő kirakatában… Mindezen dolgok, amelyek itthon közömbös
érzelmeket ébresztenének, messze, idegenben szinte varázslatos módon
kezdik el játékukat a képzelemmel. Magyar juhászkutyák ők a távoli
városokban, hangjuk elandalit, elmerengtet kis magyar falvak felé,
amelyek mellett megállás nélkül szokott elhaladni a személyvonat és
Budapest, e furcsa város Krisztiániából a földkerekség legcsábitóbb
metropolisának látszik.

És ha a szinlapok – idegen, hideg, közönyös városok tarka cédulái olykor
egy magyar iró nevével megjelölten foglalják el helyüket a fogadó
előcsarnokában és a hirdető oszlopon, nincsen olyan magyar, aki nem
szivdobogva, lelkes hangulatban váltaná meg jegyét a pénztárnál
Newyorkban vagy Londonban. „Az ördög“ egykor – bejárván a világot –
talán egy délamerikai, jenkivé lett ültetvényes szivében ébresztette fel
a harangszót, amelyet egykor, gyermekkorában Magyarországon hallott.
Londoni magyaroktól hallottam, hogy szivdobogással, boldogan és sohasem
érzett nemzeti büszkeséggel hallgatták a szinházi közönség tapsát a
Leányvásár előadása után.

Itthon bánthatjuk, lenézhetjük, megvethetjük egymást. De odakint, a
hidegszivü, földrajzban és politikában járatlan nemzetek előtt, mindig
lángot vet a magyar származásu könyvkereskedősegéd vagy gyári mérnök
szeme, amikor magyar iró sikere vagy sikertelensége felett dönt egy
mulatni és szórakozni óhajtó szinházközönség itélete. Ilyenkor a nemzeti
becsület és virtus fojtogatja a lélekzetet, hivják F. Molnárnak vagy (?)
Emerich Kálmánnak a szinlapon megnevezett magyar költőt.

A szinpad a legnagyobb nyilvánosság, ahol költő pozitiv, szinte testi
érintkezésbe kerül a közönséggel. A nyomtatott betü elzárt kastély vagy
elhagyatott padlás-szobácska, ahol kedvére bőghet a fájdalmas lakó,
hazudozhat a sánta könyvtáros, vallhat szerelmet az életnek, nőknek,
örömöknek és bánatoknak a tulajdonos, az ólomból holnap uj betüket
öntenek, amelyek uj szavakat és más érzelmeket közvetitenek a rezonans
szivekkel. És minden nyomtatási célokra dolgozó iró létesithet magának
külön postahivatalt. Egyik csak a gipszbeöntött lábu gentlemaneknek
küldheti levelét, a másik elhagyott nők számára dalol éjszaka egy budai
házban; a vadházasságban sinylődő poéta meggyőződéssel énekel a szent
családi élet örömeiről és a fogatlan dalnok magasztalhatja az alabástrom
sövényt az emberi szájban. A nyomtatott betü tollnoka lakhatik Pesten a
Royal-szállóban, vagy Döblingben, a tébolydában, soha sem kerül a
publikum öt-érzékének a közelségébe. A nyomtatás alá dolgozó iró a
mosdatlanság reménytelenségével üldögélhet vackán, itt-ott megüt egy
szivet, a tanitókisasszonyban faluhelyen vagy unatkozó öregur kezében
szétreped a régi Egyetértés. A félénk és udvariaskodó levelek, amelyeket
többnyire a költő intéz önmagához müve kinyomatása után, drága, könyes
szemü anekdotái a pályabérnek, az elismerésnek, a tiszteletnek. Kis
állomáson, amelynek két vonatja van napjában, a pénztárosné elkalandozik
az irók cselszövényes irásain és ha nincs éppen vásár a környéken,
levelet küld a lapirodába, közölvén nézeteit esetleg reménytelenségeit
ama frakkos, ellenállhatatlan férfiuról, aki Pankotai vagy Szindbád
álnevek alatt megtöri hiszékeny nők szivét. A nyomtatott betü egy
félénk, igénytelen vándorlegény, aki legfeljebb egy éjszakára kér
fedelet kóborlásában, mig a szinpadi szó ostorcsergéssel, négylovas
batáron, dolmányos püspöki hajduval a bakon vágtat végig a sziveken,
szemeken, fantáziákon.

Ugyanezért nagyon fájdalmasan érinthet mindenkit, aki a kuvasz ugatásban
egy osztrák városkában a hortobágyi szél zugását is meghallja, hogy egy
bécsi szinpadon ismét csunyán elbántak a magyarokkal. Egy nem minden
tehetség nélkül való, jól táplált zeneszerző, aki megjelenésével egy
furcsa véletlen folytán a tükörtojás parajjal nevü eledelre emlékeztet,
operett-zenét irt és az operettben a magyarokat bárgyu, ostoba és nekünk
megszégyenitő formában vezetik a rivalda elé a szerzők. A régi
Mikoschok, betyárok, puszták, hajdukok vonulnak fel a bécsi operettben.
Ősi figurák, ahogyan határainkon tul bennünket elképzeltek. A
huszárnadrágos cigányok, a gatyák, a bokorugrós szoknyák, a szégyenletes
fokoschok, gulyások, paprikák és minden más hitvány, fantázia nélküli
ostobaságok, amiket hajdanában a magyarokról jellemzőnek kitaláltak,
irtak, beszéltek, a bécsi operettben sarkantyus csizmában a nézőközönség
elé vonul.

Mily gonosz, olcsó és megvetendő dolog szép hazánk multját vagy jelenét
trikónadrágos, repedtsarku bécsi szinésznék szájára adni, nagyképü,
csepürágó bohócokat öltöztetni magyar ruhába, amikor a honvédek
hőstetteiről e háboru alatt az ausztráliai gyermekek is tudnak már és a
magyarok páratlan önfeláldozásáról a négernyelvü hirlapok is irtak a
cukor-ültetvények területén. Mily orcapirulással üldögélhet a bécsi
magyar a szinházban és a magyar származásu zeneszerző lelketlen, üzleti
zongorázása mily kinos, szégyenletes érzéseket ébreszthet a néző
magyarban, aki a legutóbbi napokig csak azt hallhatta hazájáról, hogy
innen dalolva és piros rózsával mennek a honvédek, el a háboruba, a
halálba!…

* * *

A komondor, amely egykor, régen a holdat ugatta őszi éjszakákon,
megszólalhatna egyszer a bécsi szinház tájékán. Talán az önfeláldozásunk
és minden képzeletet felülmuló erőfeszitésünk e szörnyü háboruban
megérdemeltetné e nemzettel, hogy ostoba, festett arcu fajankó ne legyen
többé a magyar még a bécsi operettekben sem. Drága, ábrándos,
csillagszemü szüzeink, dushaju, Petőfi-dalu, tiszai holdtölte és
balatoni nyári alkony ábrándu leányaink, szemérmes, hótiszta lelkü
Mariskáink ne jelenjenek meg félig meztelenül, wieni ordináréságban,
kärntnerstrasszei festékkel arcukon a fiakeresek előtt, akik régebben
altwien hangulatu, zenélőórás, hazug szentimentális érzésü nótákat
fujtak, fütyültek, verkliztek – és most ugyanazt fogják énekelni, a
zeneszerző ötletességéből kifolyólag: a csárdás tempójában.

E sok vért, értéket, sőt történelmet veszitett nemzet nem illik a mai
halálosan komoly időben az operett izetlen, fecskefarku világába.



PESTI SZALON.

… Ha az irónők nem mindig arról irnának, amit nem értenek – mostanában a
rohamozó honvédról, – de néhanapján őszinte feljegyzéseket tennének
arról is, amit maguk körül valóban látnak, tapasztalnak: a pesti szalon
háborus életéről sok érdekes dolgot olvashatnánk. Irónőink egynémelyike
ugyanis szivesen látott vendég a pesti szalonokban és bizonyos
tiszteletben részesülnek a háziasszony részéről, aki jelenleg a
szépirodalmi közlönyök előfizetője.

Van-e szalon-élet Pesten azon nemes értelemben, mint azt Károlyi
Györgyné egyetem-utcai palotájában gondolták a forradalom előtt? Mely
szalonéletről a koronázás előtt Vahott Sándorné tesz emlitést
memoárjaiban? A „széplelkü Wohl nővérek“ nyolcvanas évek korabeli
szalonjának van-e párja, ahol a kalocsai érsek ő eminenciája üldögél
lila sapkájában és a grand seigneur finom mosolyával hallgatja az irónők
eszmecseréit?

Azt hiszem, hogy a régi értelemben gondolt szalon-élet elmult, mint a
tizenkilencedik század sok szép asszonya és nemes lovagja visszavonult a
kárpit mögé, miután mondanivalóin túl esett.

Az öregebb urak még emlékezhetnek azon időre, midőn Pesten is a francia
regények utasitása nyomán folytatták életmódjukat az urak és urnők. A
régi Párisban annyi értéke volt mindenkinek, mint a szalonnak, ahol
hetenkint megfordulni szokott. Nevezetes, szellemes asszonyok a főváros
legkiválóbb férfiait fogadták házuknál. A „Vallomások“ irója és a
lelencházi gyermekek apja a párisi szalonokbeli összeköttetéseinek
köszönhette későbbi sikereit. Hadvezérek, politikusok, a Goncourtok,
Maupassant szalonba jártak egy-egy finom dáma palotájába. Boldogult
Salamon Ödön és Justh Zsigmond, akik Párizsért rajongtak, haláluk
napjáig azon sopánkodtak, hogy nincs egyetlen szellemes asszony Pesten,
aki francia módra szalont tartana. Pedig akkor még Bogdanovics György
(Beksics Gusztávné) fáradozott azon, hogy az irókat és irónőket a
szalonjába gyüjtse. A „fehér kaméliás hölgy“ – öreg irók és mágnások és
kokottok jól tudják, kit neveztek igy hajdanában a Belvárosban, – hires
estélyeket rendezett irókkal és szinészekkel, falusi birtokán szüret
volt és ő regényben megirta élete történetét…

Azon szalon-élet, amelyről a francia regényben olvastunk, hol az antik
álló óra mellett a politikusokból minisztereket csináltak a női kezek,
fiatal irókat kiemeltek az ismeretlenség setétjéből, falusi
kisasszonykákat ünnepelt fővárosi szépséggé alakitottak: soha sem volt
Pesten.

A forradalom alatt és után politikai asztaltáncoltatás volt a pesti
szalonok jellege. Később az irodalom felé sóhajtottak hazánk fenköltebb
lelkü hölgyei, de Jókai Mór például sohasem járt szalonba, mert sokat
kellett irni, otthon apró betükből hosszu regényeket. Mikszáth sem
üldögélt a Pompadour-korabeli tükör alatt. Az irók a kávéházban egymást
rágták, Kuthy Lajost ismerték a dámák az irók közül. Majd az
oroszlánfejü Ábrányi tünt fel itt-ott egy páholyban az előkelő dáma
mögött. Satanelló a szinfalak közé járt, Braun Sándor a Nemzeti
Szinházban üldögél sarokhelyén és a többi szép emberek, a szép irók
legfeljebb az Orient Pósa-szalonjában fogyasztottak paprikás halat. Ide
hiába jött volna a szeretetreméltó, idős francia hercegnő, hogy egy szép
megjelenésü fiatal költőt a szalonjában maga mellé ültessen és belőle
nagyembert neveljen. Kuthy Lajos, mint egy zsongó emlék, képviselte az
irodalmat az öreg hölgyek álmodó szivében.

* * *

A mostani pesti szalonokból végleg elbucsuzott az irodalom, – néha egy
divatosabb irót némi női furfanggal elcsipnek – a politika messze jár, a
müvészetet egy pár igen olcsó kép pótolja. Pesten az asszonyok
kártyáznak.

A dámák, akik azelőtt szinte túlvilági akcentussal ejtették ki
Tsajkovszkij nevét, Apponyi szónoklataihoz jártak a képviselőházban.
Hock János bőjti prédikációiról hetekig beszélgettek, Vay Sándor
könyveit olvasták: a háboru megérkezésével végleg beszüntették még azt a
kevés szellemi társalgást is, amelyet egymás ruhájáról és szerelmi
ügyeiről folytattak. Csak kártyáznak.

Vadul, csalékonyan, tüzesen kártyáznak öregek és fiatalok.
„Kártya-délutánok“ vannak Budapesten a régi asszony-zsur helyett. A
háboru előtt még néha leültek a szőnyegre és téli alkonyattal
elmondogatták egymásnak szerelmi szenvedéseiket, (néha tizenkettő
vallotta be, hogy ő a legszerencsétlenebb nő) mig örvendeztek, ha
egy-egy unatkozó férfi feltünt a látóhatáron, aki megdicsérte ruhájukat,
hajukat, cipőjüket. És álmaikban néha folytatódott a hazugság, amit a
férfiak a fülükbe sugtak. Most a tökk hetessel álmodnak ugyanezen dámák.

Ramsli, lórum, bakkarat: ez az asszonyok játéka Pesten. Néha eljátszák a
konyhapénzt, máskor uj fátyolt vagy kalapot vásárolnak a nyereségből.
Egy asszonyismerősöm pontos könyvvezetést visz a kártya-differenciákról,
egy másik, a „legpechesebb nő“-nek nevezi magát, a harmadik szeretné
korrigálni a szerencséjét. Ha férfi vetődik közéjük és régi lovag
módjára megnyomja a kezüket vagy a lábukat az asztal alatt:
csodálkoznak. Talán a kártyákra vonatkozik a jeladás?



A MAGYAR FÖLD ÉLETE.

(Növény-regény.)

Vajjon miért nem irnak regényt a buzáról, a rozsról vagy az árpáról,
hisz ők vannak olyan érdekesek, mint a világiaskodó pesti nők vagy
bukott táncosnők?

Vajjon miért nem irta még meg magyar iró e földnek a regényét, tavaszát
és nyarát, mi történik a földben márciusban, mit csinálnak a
növénymagvak a hótakaró alatt, hogyan nő az élet, hisz a növények élete
érdekesebb, mert rejtettebb, mint az emberek mindennapi tevékenysége?

Pedig agrár-ország vagyunk, Európa éléskamraja, buzánk, borunk oly
hirneves, mint vitézségünk és a hosszadalmas háboru alatt mindenki
megtudhatta, hogy hazánkban legfontosabb és egyetlen igazi érték: a
föld: miért nem irja meg senki a magyar föld regényét?

* * *

Egyszer Bródy Sándor kezdett a buzáról irni, de csakhamar visszatért a
nőkhöz. Herceg Ferenc és Molnár sohasem gondoltak még irásaikban
Magyarország legérdekesebb faunájára. Bársony irt a lápokról,
ingoványokról, Gárdonyi a csodálatos szivekről, Tömörkényi a nagyszerü
parasztokról, csak a buzát, Magyarország kincsét nem irta meg senki,
amint egy földmivelő-országban földjéből, növényféléiből táplálkozó és
abban élő királyságban az iróktól várni lehetne.

Avagy könnyebb és hálásabb feladat a női szeszélyekről,
férfi-balgaságokról gyermekes szerelemről irogatni?

Lehetséges, hogy ez jobban érdekli az olvasót, ámde az irónak nem lehet
hivatása mindig a közönség szájaize szerint folytatni királyi
mesterségét. Állitólag az irót bizonyos isteni hivatás küldte el a
milliónyi falevelek közül, adott neki szivet, szemet, hárfát és ásót,
hogy körülnézzen a földön és apró betükkel papirosra vesse, hogy
dalolnak az emberek és mi van a szivek mélyében.

A divatok, eszme-áramlások, gondolat-légvonatok (amelyeket néha maguk az
irók teremtettek) pontosan kiolvashatók a különböző korban élő irók
müveiből. (Csak a legnagyobbak: Shakespaere vagy Dante épitettek
maguknak egészen különálló templomokat, ahol a maguk módja szerint
dicsérték az urat, bármilyen szél fujt odakünn.) Az irók többsége szinte
rabszolgája volt korának. Nehéz nem látni a jelenekben élő embereket,
nehezebb nem hallani meg a valóságos élet lármáját, legnehezebb uj
eszméket oltani, uj fényeket gyujtani és uj tornyot épiteni, ahonnan az
életet látni lehet ismeretlen tájain. A korok divatja vezette az irók
hajlékony tollát. (Mikor a legszerencsétlenebb nemzetnek éreztük
magunkat, hazáról irtunk, őseinkről, hőseinkről, nemzeti regényeinkről
álmodtunk. Angliában ugyanezen időben a nagyvárosi szegénységről,
elhagyott gyermekekről, rossz iskolákról irják a legtöbb regényt. A
franciáknál a divat szeszélye a demimonde felé hullámzik, mig a
gondolkozó oroszok a jobbágyság felszabaditásán törik fejüket.)

Nos, e háboru alatt (és a háboru után még inkább) bebizonyosodik, hogy e
nemzetnek nem lehet más korszelleme, mint a föld. A követek a föld
megosztásáról ábrándoznak és kis földecskéről álmodik a somogyi baka
messze Galiciában. Minden megingott régi helyén a háboru orkánjában,
csupán egy maradt ősi nyugalommal mindenhatóságában: a föld. Az ő
gyönyörüséges, istenadta élete nem változott és egy füszállal sem nevelt
fel kevesebb gyermeket kebelén. Buzája, termője, rétje, gyepes halma a
régi. Az emberek csinálhatnak bármit, verekedhetnek vagy egymás nyakába
borulva sirhatnak, a természet végtelen fölényével átéli a föld a maga
regényeit, a Nap közelségét, a Nap távolságát, mig a tengerek a sápadt
Holdat imádják.

Az elhullott, drága embervér talán nem tünik el nyomtalanul a föld
mélyében, hisz az olcsóbb verejték nyomán is élet szokott fakadni. E két
esztendős esőzés talán a legdrágább májusi esője lesz Magyarországnak. A
büszkén égbe meredő szemek alázatos, láb elé néző tekintetekké
változnak; az árvaság, az özvegység, az ember-ritkulás majd ismét
magukbaszállottakká teszik a magyarokat. Pillantásunk nem kalandoz el
idegen országok idegen eszméi, hangulatai, divatjai felé, a gondolatunk
fészkétőrző gólya módjára kelepel kis házikónk felett és a jövőnkbe
vetett reménységet a lábunk előtt keressük, e leghüségesebb barátban,
anyánkban, szerelmünkben, a magyar földben.

* * *

Még egyszer visszatérek e kis napló-jegyzet eredeti céljához: a
növény-regényhez. Földünk megismeréséhez, a városi lakosság
okositásához, magyar életünk megbecsüléséhez: szükséges volna, hogy
iróink foglalkozzanak a föld regényeinek megirásával. Ha a vén,
félkézkalmár Akadémiával lehetne beszélni, neki mondanám meg, hogy
tüzzön ki összeharácsolt vagyonából tekintélyes pályadijakat. De az
orgazda mélyen ül pincéjében, majd csak a rendőrök felszólitására számol
el sáfárkodásaival. Igy talán a gazdák szövetségének kellene gondoskodni
arról, hogy irják meg a legigazabb magyar regényt, a magyar föld
regényét, a tavaszt, a nyarat, a buzát honunkban, hogy bukott
nőszemélyek helyett egyszer harmatos kalászok sorsát kisérje az olvasó
figyelmező szeme.



ZORD IDŐKBEN.

Őszentsége vatikáni könyvtárában és a donok és szényorok földjén, az
Escuriál levéltárában, a lengyel királyok podolini barát-klastromában és
a császári ház bécsi levéltáraiban körülbelől negyven esztendeje
feltünedezik egy alacsonytermetü, az idők folyamán őszbevegyülő haju
magyar tudós szerény alakja, aki a nyári hónapokban valamely idegen
ország idegen könyvtárában üldögél avas, megfakult könyvek felett,
okiratokon, leveleken, naplókon, amelyeket tán százesztendő óta nem
mozditottak el helyükről, amig Pestről eljött a szürkekabátos tudós és
Ballagi Aladár néven bemutatkozott a szekretáriusnak. Negyven esztendő
negyven nyara – mikor az iskolákat bezárják – vitte vándorutra a volt
kőbányai követet és egyetemi professzort s e hosszu idő alatt a
kontinens valamennyi nevezetes könyvtárában lapozott a kódexben, ritka,
néha egyetlen példányban megmaradott kötetekben, és kereste,
feljegyezte, eltette a magyarságra vonatkozó könyvtári és levéltári
emlékeket. Félhomályos zárdák padlásain, elhagyatott kastélyok
pincéiben, egy szentoroszországi kolostorban vagy Párisban a Bourbonok
levéltárában keresett könyveket, amelyek a magyarság régi történetéről
itt-ott egy odavetett sort irnak, hogy az apró betükből, okiratok,
hivatalos és családi levelek egykori megjegyzéseiből egy nemzet, az ő
nemzete hiteles, kétségtelenül igaz multját összeállitsa. A
történelem-tudós munkája, ha lelkiismeretesen végzi el ezt az isteni
megbizatást, nehezebb, mint a csillagász teendője, aki éjjelenkint
távcsövénél keres uj világokat és apró térségeket vizsgál az Ürben, hogy
végül az egész mindenségnek a térképét megrajzolhassa. A
történelem-tudós feladata érdekfeszitőbb a buvár leszállásánál a
tengerfenék ismeretlen mélységére. Csigák, növények, kőzetek, amelyek
rejtelmes életét, célját a buvárprofesszor kutatja, alsóbbrendü lények,
mint az emberek. A történelem-tudós elsősorban az embereket keresi, akik
innen már régen elmentek, sirjaikba elrejtőztek, hallgató kriptákba
vonultak, templom-küszöbök alatt vezekelnek és lábnyomaikat befutja a
homok.

Ballagi Aladár – most hatvanhároméves – három és négyszáz esztendős
emberek társaságában töltötte az életét. Utánuk ment a régi
fejedelmeknek és királyoknak, akik mint a pásztortüz füstjének foszlánya
tüntek el a történelem horizontján. Megkopogtatta a régen lezárt
ajtókat, ahonnan a lakó háromszáz esztendő előtt elköltözött és ó-torony
tetőkről nézett szét idegen városokban, országokban, midőn régi magyarok
sarkantyus lépéseinek nyomait kereste Párizsban, – a királyi palota
környékén, – vagy Krakóban, ahová magyar királyok jártak misét hallgatni
a Jagellók tornya alá. Kereste őket, a kézirásaikat, a könyveiket, a
jeleiket, amelyet tán egy bástyafok homokkövébe karcoltak vagy okiratba
foglaltak és alája pecsétjüket ütötték. Negyven nyár mulott el, amint a
háromszáz esztendős magyarok kézfogását kereste a mult félhomályában és
negyven télen hullott a hó Pest felett, amig a tudós irószobájában
lámpása mellett megidézte a régi királyokat és vezéreket, mindig
szerényen, félrevonulva, hogy sokáig nem tudták a városban, hol lakik
Magyarország egyik legnagyobb tudósa.

* * *

Ballagi Aladár küldetése – hisz mindnyájan küldve vagyunk valamely
ismeretlen célból, járni-kelni, szeretni és sirni, majd meghajolni és
eltünni, mint télen a madarak, – hatvanhárom esztendős korában
magyaráztatott meg a magyaroknak. Küldve volt e szerény, csöndes tudós
férfiu, hogy megvédelmezzen egy háromszáz esztendős fejedelmet, a nemzet
ideálját, II. Rákóczi Ferencet.

Tudományos téli estéinek, nyári zarándok-utjainak, két millió
„cédulájának“, könyvtárnyi irásainak, a tudós és szent életének az
állomásán, midőn a nagyságos fejedelmet megvédelmezte és megtartotta a
magyar nemzetnek, hálatelt szivvel gondol reá minden magyar ember.

Az ostobák és gonoszok, a süketek és hamisak e napokban éppen ugy
láthatták, mint a jóakaratu emberek, hogy mi a célja és eredménye egy
magyar tudós munkás életének. Amire néhány év előtt senki sem gondolt,
midőn a fejedelem nemes emlékezete, mint a husvéti tömjénfüst
szálldosott a magyarok szivében, hagyományainkban és történelmünkben a
legfehérebb szent fa volt, ahová levetett saruval zarándokolt a mult
időkre való gondolat: – fordult az időjárás és szükséges lett a Rákóczi
emlékét valakinek megvédelmezni. Megvédeni, hogy többé, amig magyar
történelmet irnak, amig az őszies szél dudolásában a tárogató hangját
vélik hallani a Tisza mentén, többé soha se férjen kétség vagy gyanu
Rákóczi nevéhez. Ez volt Ballagi Aladár tudós küldetése. A zárdák és
királyi paloták könyvtáraiban már régen megközelitette a legnemesebb
magyar férfiu alakját, mielőtt a kassai dómban meghuzták volna a
harangot a hazatérő koporsó előtt. Francia hercegek és hercegnők
holló-tollal irott naplóin és levelein át látta meg a Hotel Transylvania
egykori remetéjét. Saint-Simon e nemes patináju ó-francia ur és
Maintenon asszony, aki bizonyára királyi barátjához méltó müvelt dáma
volt, tanuskodnak a fejedelem mellett. Ballagi Aladár Párisba menekült
nagyságos urunk lábnyomait követve a történelem-iró teljes
bizonyosságával megállapitotta, hogy a legnemesebb magyar volt, aki a
francia király udvarában megfordult. (Szegfü nevü népszerütlen iró,
kémek és orgyilkosok, hamis pénzverők és rablók tanu-csoportját idézte a
történelem birósága elé, midőn Rákóczit megvádolta.)

E vádaskodó időben, midőn szivszorongva vártuk, hogy drága
kócsag-madarunk ujra felemelkedjen a magyar emlékezés napsugáros
égboltozatára, a tudós Ballagi serényen, éjjeli munkával is lapozott
negyvenéves munkálkodása cédulái között. Nem egy hamikártyás
védőbeszédére készült, hanem egy fejedelem nevét kellett hirdetnie a
történelem templomának lépcsőzetéről, Dolgozott a jegyzetei között,
amelyek ódon könyvtárak mélyéről hoztak régi aranyként fénylő
igazságokat; az ország egyik legértékesebb könyvtára – a tudós tulajdona
– gyakorta látta őt a lajtorján fel és alá mendegélni; háromszáz
esztendő előtti férfiak és nők virrasztottak az álma felett és talán
Kassán, a templomban felnyitotta szemét a halott Rákóczy… „Mikor jön már
hüséges emberem?“

* * *

Nagy ünnepe volt a magyarságnak Ballagi Aladár akadémiai felolvasása.
Rákóczi, – aki a magyar égboltozaton álló csillag gyanánt tündököl, – a
tudós tanár előadásával átsuhant a borus Magyarország szivén, mint a
legszebb nemzeti álom.

Zord idők járnak felettünk, szeretünk visszanézni hazánk bus multjába.

Magyarországon nagyon sokan várták visszafojtott lélekzettel a Ballagi
Aladár Rákócziról szóló előadását.

Zord idők. A magyarságnak napról-napra nagyobb szüksége van arra, hogy
visszanézegessen a csillagaira, amelyek a mult idők messziségéből
fénylenek. Olyan esztendők következnek – mutatja a horoszkóp – midőn
minden magyarnak a magyarságba vetett hite, élete, halála szükségesebb,
mint valaha volt.



BÚCSU AZ Ó-ÉVTŐL A HÁZTETŐK FELETT

Az ablakom háztetőkre nyilik. Kürtőkalapos kéményekre, padlásablakokra,
telefon-gólyákra, amelyek mint furcsa hosszulábu madarak álldogálnak a
tetőkön és a város hangját egyik negyedből a másik városrészre viszik. A
sürü drótok e modern gázló-madarak körül Budapest hangszálait jelentik.
Mig a bágyadt, esztendővégi délután, mint egy fáradt vándorkatona ballag
tova a ködös országuton, a távoli Fasor ködbe, füstbe, télbe borult
tornyai között, nagy messziségben a liget alszik, mint a népmese és a
közel-távolban a háztetők, kémények eltünedeznek a leereszkedő
alkonyatban, mintha egyenkint kelnének utra tutajok módjára a setétség
vizén: – a vasdaruk szétterpesztett lábbal, megmerevedve állnak
helyükön, a vállukon a város hangja, mint soha meg nem szünő folyam
vándorol, vagy mint egy örökös szél Budapest hangja, amely
változatlanul, éjjel-nappal kering a telefon-drótokon át a város felett.
A hangok e világvárosias tömege fáradhatatlanul kuszik és repül a
háztetőkön át. Üzletet közvetit, parancsot szállit, szerelmesek
üzeneteit, nők csacskaságait tovaviszi.

Ha a hangok egyszer megelevednének a háztetők felett és bizonyos
jelvénye mutatkozna minden hangnak a kémények között a vas-sinekből
épitett gólyákon!

A kereskedő mérlege, az ügyvéd törvénykönyve, a nagymama kötőtüje, a
szerelmesek nefelejcs koszorucskája, Vázsonyi ökle, Tisza szemüvege, a
polgárőrség alabárdja, a nők uj kalapja, a tegnapi szinházest hőse fehér
lovaglónadrágban, iskoláslányok könyvestáskája, börziánerek
jegyzőkönyvecskéje, Höfer kardja, a kancellár sisakja, pesti barátnők
hosszadalmas fecsegése, mint a müvirágok, a randevuk bérkocsi-lámpásai
garconlakások házszámai és megcsalt nők, kijátszott férfiak vérbeborult
félszeme… és még sok minden látszik az esztendővégi téli alkonyatban a
telefon-daruk ködös lábszárainál. Vajjon, mikor gyullad fel a békés
betlehemi csillag a telefon-drótok között, amikor a láthatatlan
galambszárnyak majd elhozzák azon várva-várt hirt Budapestre?

* * *

Esztendő vége, – a papok összeszámlálják halottaikat, akiket ez évben
eltemettek, – de már harmadszor gurul végig az országutakon Szylvester
vénséges falusi szekere, hogy eltünjék a hegyhátak mögött: a papok
tanácstalanul állnak a hivek névsora felett. Nem lehet teljes
bizonyossággal tudni, hogy ki van életben az élők között és ki halt meg
valóban a holtak közül. A temető-könyvek megvékonyodtak, a városi és
falusi sirásó gyakran dologtalanul üldögél a Gondüző ivójában, a
kántorok kedvükre nem dalolhatnak a koporsók felett, mert alig van
jóravaló temetés idehaza. A telefon-drótok ha néha napján, csendes éji
órán, egymással beszélgetnek a város hütelen hölgyeiről, a kacérokról, a
csalókról, a jókról és az angyalokról, – hisz e magosban lakó ércfonálok
többet tudnak Budapest titkaiból, mint hajdanában a sánta ördög a
madridi tornyon, – egy zordon órában tán azokról is megemlékeznek,
akiknek a hangját már többé nem hordozzák, – akit tegnap még énekelve
vittek, majd a haldokló ágyon elbucsuztattak, (vajjon telefonoznak a
haldoklók?) – akik elmentek a város határába, a fübe feküdtek, mig az
élők tovább telefonoznak a vasuti töltések mentén.

Egy öreg hölgy halt meg a napokban, aki a legtöbbet telefonozott
Budapesten. Matkovics Juliának hivták, telefonkezelőnő volt vagy harminc
esztendeig. Szerettem volna ismerni és meghallgatni, mielőtt meghalt.

Mennyi mindent hallott e koros hölgy harminc esztendő alatt, amit az
emberek Budapesten beszélnek! A telefon-kagylóval fülén mintegy a
fejlődő, növekedő Budapest szájába nézett, mint az anyák vizsgálják
gyermekük szájában az ujonnan jött fogakat. Ő hallotta először Pesten
egy januári napon a miniszterelnöknek szóló üzenetet Rudolf trónörökös
haláláról. Kossuth, Erzsébet királyné meghalt és Julia telefonkezelőnő
adta tovább hirüket. A Sándor-utcában Apponyi tartja nevezetes
szónoklatait és a grófnők egymástól kérdezgetik a főrendiházi szavazatok
állását az egyházpolitikai javaslat idején. Hallotta Wekerle hangját
bukása és feltámadása idején. Gyászhirek, örömteljes jelentések,
sorsjegyek kihuzása, házasságok nyélbeütése, szerelmek, háboruk, gondok,
szomoruságok jutottak el füléhez. Ezer és ezer emberi hangot hallott a
bánat vagy a váratlan öröm percében. Senki sem ismerhette ugy az emberi
hang változatait, mint az öreg Matkovics Julia. Hallotta a fájdalom
gé-huron való játékát, az öröm pirosló nevetését, az unatkozó éjjeli
hirlapiró szines hazugságát a délutáni róka-vadászatról, táncosnők
keresték gavallérjukat, éjjeli kávéházak hölgyei telefonoztak egymásnak,
a plébánost csengetik, hogy adja fel valakinek az utolsó kenetet, majd a
mentőket hivják, anyák vajudnak és Vörös Elek cigányprimást sürgősen
kérik a telefonhoz. Egy csendes szobában, halkan, élvezetteljesen beszél
valaki a kagylóba és egy unatkozó nő az ágyban hallgatja a hosszadalmas
mondatokat. Jó éjszakát mondanak egymásnak a szerelmesek; korán reggel a
király közelgő vonatjáról beszél husz vonal, közben egy gyermekhang a
halottas házban pepitamellényes karmestert keres, aki állitólag
részegségében a Dunába ugrott éjjel… A Hentzi-szobrot felrobbantják
Budán és egy mély hang jelenti titokzatossággal az eseményt az éjjeli
szerkesztőnek, – mintha maga a tettes referálna a merényletről, majd
nyomban a budai kapitányságok csengői szólnak a régi telefonközpontban…
Baross Gábor telefonon rendelkezik az egész vasuthálózat felett… A
millennáris kiállitást épitik a városligeti tó partján és telefonon
jelentik, hogy az emlékezetes kézcsók megtörtént. Kecskemétit hetekig
üldözik az összes telefon-vonalakon; – Vilmos császár a budai várból
tudakozódik gyermekei egészsége iránt; – Jakabfy Tódort követi öngyilkos
utján az ujságriporter és telefonon jelenti, hogy a pisztoly
szabályszerüen eldördült az Esterházy-utcában; – hires párbajozókat,
haldokló államférfiakat, lóversenyeket lesnek a kagylókon át; – a
Szimplon-alagut áttörése vagy Bleriot repülése a csatornán át, Vidor
öngyilkossága vagy a bécsi derby eredménye: minden csak néhány
másodpercig tartott a Julia életében. Az élet nagy körforgó hintajátékán
uj csónak emelkedik a magasba, a csengő ujra megszólal, az események,
életek, jelentések, hivások: egy-egy rövid hang alakjában érintették
Juliát. E szorgalmas, pontos, gépies vénkisasszony életében az ezernyi
hangok talán olyanformán hallatszottak, mint magos toronyban hallhatni
az alant zugó város áradatát. Bizonyosan ismert már egyes hangokat
Budapesten és keze gépiesen végezte a mindennapi kapcsolást a két
szerelmesek, a két barátok, a két üzlettársak között… Vékony, buskomoly,
mormogó, tekintélyes, száraz, érzékeny, érzelgős és érzéki hangok, a
hazug hangok, amint az emberek egymással beszélni szoktak: olyanformán
jutottak el a Matkovics kisasszony lelkéhez, mint az ötödik emeletről
hallani a villamosvasut csengetését.

Sokat hallott, – és tán semmit sem tudott abból, amit hallott. A
kötelességteljesitő vénleány, amig este otthon kávéját melegitette,
bizonyára nem gondolt arra, hogy a grófnő mit beszélt délután a gróffal;
hol várta a ligetben a kikapós menyecskét a gavallérja és mit gyónt meg
egy kisasszony a barátnőjének… Az egész, pesti, szines, zürzavaros,
ezerkivánságu, elégedetlen és nyugtalan élet elmaradt mögötte, amint
hivatalos bluzát levetette. Tán csak egy zenélő-órát hallgatott
esténkint a falról és kimerült hangszálait kamilla-teával öblögette.
Most meghalt és a felnövekedett Budapest életéből harminc esztendő
érdekes, bizonyára legérdekesebb történeteit a sirba vitte. Vajjon
hallja odalent a sirban, hogy idefent tovább folynak a kapcsolások?

* * *

Ó-esztendő estéjén a városrész háztetői felett nyugodtan, ködbe,
setétségbe borultan állonganak a vasgólyák és a telefon-drótok, mint
megannyi ráncok Budapest homlokán. A kémények, e zömök fickók álmosan
pipáznak, mint széleshátu életuntak, akik már nem kiváncsiak a városi,
az utcai életre. Vak padlásablakok, amelyeken hiába verdesi szárnyát a
vándormadár vagy kósza lélek, spleenes bágyadtsággal türik, hogy lenn,
négyemeletnyi mélységben a lányok ezidőtájt bokájukat mutogatják az esti
utcán, nők szeme villog, illatos rizsporral hinti be haját a delnő tükre
előtt. Itt fenn, a magosságban csak telefon gólyák végzik hüségesen,
hüvösen, megindultság nélkül kötelességüket. Az unalom hangját, a
csacskaságok pergését, üzleti beszélgetések fás kopogását, szerelmet,
közönyt, bünt, bajt, bánatot, imádságot, reményt, amely ez alant
lélélekző nagyvárosban előfordul, a szél közömbös zugásával viszik
tovább a tetők felett.



TARTALOM:

  Szent Januárius  1
  Vizkereszt  5
  Erdélyi krónika  12
  Tavaszi halál  18
  Messze pirosló tájak  25
  Egy éj  32
  Gordonkázás  39
  Pacsirták  46
  A Démonhoz  53
  Egy cinkotai polgár  59
  A bujdosó  66
  18 éves magyarok  74
  Ujhold  81
  Mézeskalács  87
  Nyirség  94
  Pesti nyár  100
  Három óra  107
  Anna-bál  113
  Az ujságiró halála  118
  Határszéli Podolin  125
  Bucsu senki szigetétől  129
  Utazás Bécsbe  135
  Irók bőjtje  142
  Őszi lábak  147
  Mariska Bécsben  153
  Pesti Szalon  161
  A magyar föld élete  165
  Zord idők  169
  Bucsu az ó-évtől  175


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

51 |Pétőfi Sándorról |Petőfi Sándorról

60 |kijelölt ntjáról |kijelölt utjáról

62 |viragszedését |virágszedését

83 |Már tndják |Már tudják

89 |hihasználatlan |kihasználatlan

91 |céltalan ós boldog |céltalan és boldog

97 |amely s lemenő |amely a lemenő

105 |társtlalan |társtalan

158 |bonnünket |bennünket]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Pest 1916" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.