Title: Oedipus király
Author: Sophocles
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Oedipus király" ***

SOPHOKLES.

*

OEDIPUS KIRÁLY

FORDÍTOTTA

CSIKY GERGELY.

HARMADIK KIADÁS.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1904.



SZEMÉLYEK.


Oedipus.

Pap.

Kreon.

Kar: thebai aggastyánok.

Tiresias.

Jokaste.

Korinthi követ.

Pásztor.

Hirmondó.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



BEVEZETÉS.

Laïos, Theba királya sok éven át élt Jokaste nejével gyermektelen
házasságban. A delphii Apollóhoz fordultak végre s tőle azon választ
nyerték, hogy gyermekök fog ugyan születni, de ez apjának gyilkosa s
anyjának férje lesz. Megszületett a gyermek; szülei a szörnyü jóslattól
való félelmökben egyik hű szolgájoknak adták át, hogy Kithæron hegyén
kitegye; de a szolga szánalomból nem veszíté el a gyermeket, hanem átadá
egy ismerős korinthi pásztornak, ki hazájába vitte s Polypos királynak
ajándékozta. A gyermektelen király örökbe fogadta a fiut, kit dagadt
lábáról Oedipusnak nevezett. A fiu, Polypos gyermekének tartva magát,
derék ifjúvá nőtt. Egy korinthi ember sértő szavára kételkedni kezdvén
származása felől, nem elégedett meg vélt szülei feleletével, hanem
Delphibe ment, bizonyosat hallani eredetére nézve. A jósda erről nem
világosítá ugyan fel, de azon választ adá, hogy egykor atyját megöli s
anyját nőül veszi.

Nehogy ez teljesüljön, nem mert visszatérni Korinthba, hanem idegen
földeken bolyongott szüntelen. Ez útja közben Daulia táján találkozott
Laïossal, kinek kocsisa a gyalog Oedipust durván félrelöké az útból,
miből verekedés támadt s Oedipus mind Laïost, mind kísérőit, egynek
kivételével, megölte. Nem sejtve atyját a megölt aggastyánban, tovább
haladt s Thebába érkezett hol a nép nagy zavarban és aggodalomban volt.
Mert a város kapuja előtt megjelent a sphinx, a felül szűz, alul
oroszlán alakú szárnyas szörnyeteg. Rejtett szavakat adott fel a város
lakóinak, s mindenkit meggyilkolt, ki hozzá közeledett, mert senki sem
tudta azokat megoldani. A királyi trón s az özvegy királyné keze volt
annak igérve, ki a várost megmenti e szörnyetegtől. Oedipus vállalkozott
erre. A sphinx e rejtett szót adá fel: «Mi az, mi reggel négy lábon,
délben kettőn, este hármon jár?» Oedipus megoldá: «Az ember» – s a
sphinx legyőzetve lebukott sziklájáról és a város megszabadult. Oedipus
elnyerte Jokaste kezét és Theba királyi trónját.

Több év mulva, midőn már négy gyermeke Polynikes, Eteokles, Antigone és
Ismene született e házasságból, az istenek megsokallták a vérbűnt és
fertőzetet, s pusztító dögvészt küldöttek a városra. A nép nagy
csoportokban tódult az oltárakhoz, szabadulásért könyörögve; Oedipus
pedig elküldé Kreont, Jokaste bátyját, Delphibe, hogy Apollótól kérjen
tanácsot e csapás megszüntetésére – s itt kezdődik a tragédia
cselekvénye.



OEDIPUS KIRÁLY

(A háttérben a királyi palota. Oldalt csarnokok, elül oltárok és
szobrok. A lépcsőkön aggastyánok és gyermekek, részint ülve, részint
állva; mindegyik kezében olajfalomb, melyet az oltár felé lehajtva
tartanak. A csoport közepén áll a pap. Oedipus kilép a palotából.)

OEDIPUS.

  Oh, gyermekek, ős Kadmos[1] ifju sarjai,
  Mért gyültök össze itt e lépcsők fokain,
  Esdeklő lombot[2] tartva kezetek között?
  A város tömjén illatával van tele,
  Könyörgő ének, jajgató hang tölti be.
  Nem más hirnök szájából vágyva hallani
  Okát, magam jövék e helyre, gyermekek,
  Én, Oedipus, a kit dicsőit minden ajk.[3]

(A paphoz.)

  Mondd hát öreg, mert téged illet a beszéd
  Ezek nevében, mily szándékkal ültök itt?
  Féltek vagy kértek? Én mindenben kész vagyok
  Segélyetekre lenni; mert kemény szivű
  Volnék, ha ily esdeklés nem inditna meg.

PAP.

  Igen, hazám uralkodója, Oedipus,
  Im, itt látsz minket, minden korból egyaránt,
  Oltáraidnál: kisdedet, ki gyenge még
  Nagy útra kelni, kor terhelte papokat,
  Engem, Zeus áldozóját, s ifjaink színét;
  A többi nép lombokkal ékesitve ül
  A téreken, nagy Pallas kettős temploma[4]
  Előtt, s Ismenos jósló hamvai felett.[5]
  A város, láthatod magad, meg van nagyon
  Rendülve, és nem képes felemelni már
  Fejét a vérözönből, melybe sülyedett,
  Pusztulva földje termékeny csiráiban,
  Pusztulva a gulyákban és az asszonyok
  Gyermektelen szülésiben;[6] reá rohant
  A gyujtó isten, a borzasztó döghalál,[7]
  S kiirtja Kadmos házát, a sötét pokol
  Sóhajban és panaszban gazdagabb leszen.
  Hozzád jövénk hát, én s e gyermekek velem,
  Mert nem számitunk bár az istenek közé,
  De emberek legelsejének gondolunk,
  Az élet bajai s az ég csapási közt;
  Ki eljövél s föloldád Kadmos városát
  A szörnyü dalnok[8] szedte gyász adó alól,
  Nem nyerve tőlünk semmiféle oktatást,
  Sem utasítást; mert isten segélyivel
  Váltád meg életünket, mondjuk s hiszszük ezt.
  Most is tehát, hatalmas Oedipus király,
  Esengve kérünk tégedet mindannyian,
  Segits rajtunk, akár istennek ihlete,
  Akár halandó ember oktatott reá:
  Fel, emberek legjobbja, mentsd meg városunk,
  Fel, vedd gondodba; mert e föld még szüntelen
  Megváltónak hív régi buzgóságodért.
  Ne emlékezzünk kormányodra úgy soha,
  Hogy fölemelt előbb s elejtett azután!
  Segitsd hát ismét biztosságra városunk:
  A jó szerencse egykor hozzánk vezetett,
  Hogy boldogságot hozz ránk: légy olyan megint.
  Ha úr akarsz e honban lenni – mint vagy is –:
  Inkább légy emberek, mint puszta föld felett;
  Nem ér többé semmit sem a torony s hajó,
  Ha elveszté a népet, mely lakója volt.

OEDIPUS.

  Tudom, hogyan ne tudnám, szegény gyermekek,
  Mily vágy hozott e helyre. Szenvedtek, tudom,
  Mindnyájan; ámde bármennyit szenvedjetek,
  Nem szenved úgy, miként én, egy sem köztetek.
  Mert mindegyik gyötrelme egymagára szól,
  S magáért szenved csak, nem másért; ám szivem
  Egykép keserg miattam, értted s a honért.
  Nem is álomból költ fel engem hangotok,
  Mert sok könyet hullattam már, hígyétek el,
  És sokfelé bolyongtak lelkem gondjai,
  Mig feltaláltam sok fontolgatás után
  Az egyetlen mentséget; sógorom Kreont,
  Menœkeus szülöttét Phœbos pythoi[9]
  Lakába küldém, hogy tanácsot kérjen ott,
  Mily tettel, szóval válthatnám meg városunk?
  És egybevetve távoztával e napot,
  Aggódom már, hová lett? Mert hosszabb idő
  Mult el azóta, mint ez útra kellene.
  De majd ha megjő, hitvány lennék akkor én,
  Nem téve mindent, mint az isten rendelé.

(Nehányan a paphoz lépnek s halkan szólnak hozzá.)

PAP.

  Lásd, épen jókor szóltál erről, mert ezek
  Kreon közelgését jelentik most nekem.

OEDIPUS.

  Oh, nagy Apollo, bárcsak hozna ő nekünk
  Oly jó szerencsét, mint a hogy szeme ragyog!

PAP.

  Örömmel látszik jönni; másképen fejét
  Nem koszorúzná ily gazdag babérfüzér.[10]

OEDIPUS.

  Megtudjuk tüstént; hozzá juthat már szavam.
  Testvér, Menœkeus fejdelmi gyermeke,
  Mily jóslatot hozál az istentől nekünk?

(Kreon föllép.)

KREON.

  Jót; mert úgy vélem, minden jó sikerre jut,
  Ha a nehéz balvégzet is jó véget ér.[11]

OEDIPUS.

  De mit mondott a jóslat? Mert szavad nem önt
  Szivembe sem bizalmat, sem balérzetet.

KREON.

  Ezek jelenlétében kivánsz hallani,
  Avagy bemenni? Én szólásra kész vagyok.

OEDIPUS.

  Beszélj előttök; több gyötrelmet szenvedek
  Miattok, mintsem ennen életem miatt.

KREON.

  Elmondom hát, mit hallék isten ajkiról.
  Tisztán[12] kimondja nagy Phœbos király nekünk:
  Üzzük ki a fertőztetést, melyet hazánk
  Táplál ölében, s büntetlen ne hagyjuk itt.

OEDIPUS.

  Minő engesztelés kell? Mily fertőzet ez?

KREON.

  Száműzetés, vagy gyilkosságért gyilkolás,
  Mert vér az, mely megfertőztette városunk.

OEDIPUS.

  S mily ember sorsát érti isten jóslata?

KREON.

  E föld fejdelme Laïos volt, oh király,
  S te ő utána lettél városunk ura.

OEDIPUS.

  Tudom hallásból; mert nem láttam őt soha.

KREON.

  Ennek halálaért kell bosszut állni most
  A gyilkosok felett, így rendelé az ég.

OEDIPUS.

  Hol vannak ők? Hol lelhetjük fel biztosan
  A régi bűnnek elmosódott nyomait?

KREON.

  E honban, mondá. Ha kutatjuk, rájövünk,
  De elszalasztjuk, ha nem ügyelünk reá.

OEDIPUS.

  Hol lett a gyilkos áldozatja Laïos,
  Házában, a mezőn, vagy idegen hazán?

KREON.

  Azt mondá, jóslatért megy; ám lakába nem
  Tért többé vissza, a mióta távozott.

OEDIPUS.

  Nem látta sorsát hirmondó vagy útitárs,
  Ki kérdésünkre választ adna biztosan?

KREON.

  Meghaltak egyen kivül, a ki elfutott,
  S a látottakból egyet tud csak mondani.

OEDIPUS.

  Mit? egy dolog sok másnak a nyomára visz,
  Ha kis reménysugárt gyujt szemeink előtt.

KREON.

  Rablósereg támadt rá – mondja – és nem egy
  Kéz gyilkolá meg, ám sokaknak fegyvere.

OEDIPUS.

  De hogy mert volna erre vetemedni a
  Rabló, ha innen[13] pénzzel föl nem bérelik?

KREON.

  Igy látszott akkor. Ám hogy meghalt Laïos,
  Nem volt, ki megboszulja sok bajunk között.

OEDIPUS.

  S minő baj gátolá meg a fölfedezést,
  Midőn királytok igy elveszté életét?

KREON.

  A rejtélyes dalú sphinx vitt rá, hogy jelen
  Bajunkra nézzünk, s hagyjuk el a titkokat.

OEDIPUS.

  Magam fogom hát földerítni a homályt;
  Mert méltó hozzád, méltó volt Pœboshoz is,
  Hogy a halott emlékét így felköltitek;
  Azért jogos, hogy én frigytársatok legyek,
  Megbosszulván e hont s az istent egyaránt.
  Hisz nem távol barátok érdekében, ám
  Ennen magam javára sujtom ezt a bünt.
  Mert bárki volt az, a ki őt meggyilkolá,
  Kezével engem is le fog tán sujtani.
  Amazt szolgálva magamon segitek igy.
  Fel hát sietve gyermekek, távozzatok
  E lépcsőkről, vigyétek el a lombokat;[14]
  Más menjen, gyüjtse össze Kadmos népeit
  E helyre; mindent megteszek most; mert az ég
  Most fogja megmutatni: véd-e vagy lesujt?

PAP.

  Oh, gyermekek, keljünk fel, hisz azért jövénk
  E helyre, a mit ajka igér most nekünk.
  Phœbos, ki ezt a jóslatot küldé, legyen
  Megváltónk, s távoztassa tőlünk a csapást.

(Oedipus és Kreon a palotába, a nép másfelé távozik. A kar fellép.)

KAR.

Első versszak.

  Oh, Zeus édes igéje, mi az, mit a thebai népnek
  Kincses Pytho felől hozál?
  Megfagy a vér ereimben’, szivem riadozva remeg fél,
  Oh gyógyító delosi Pæan![15]
  Félve lesem, mi parancsokat adsz nekem
  Teljesítésre jelenben, vagy ha befutja körét az év,
  Mondd, mi az, oh kit arany bizalom szüle, isteni szózat![16]

Első ellenversszak.

  Hozzád fordulok, oh Zeus lánya, Athena először,
  S hozzád, honvédő Artemis,
  Ki ragyogó fénytrónodon ülsz a piacz gyürüjében,[17]
  S te messzelövő nagy Apollo:
  Hármas erővel, oh, védjetek engemet!
  Hisz ti üzétek el egykoron innen a szörnyü csapás tüzét,[18]
  Mely kiölé e hazát: legyetek segedelme ujonnan!

Második versszak.

  Jaj nekem, ah! számtalan nyomor
  Gyötri szivemet; a nép beteg,
  S tehetetlen a gondolat arra,
  Hol vegyen irt e bajára; nem érleli
  Gyümölcsit a föld; a kinos vajudások
  Nehéz gyötrelmei közt az anyák oda lesznek.
  S száll egyik a másik után, sebesebben a tűznél,
  Mint a repülő madarak raja, esteli
  Isten sötét honába.[19]

Második ellenversszak.

  Pusztul a nép számlálhatatlanul;
  Elhagyatva fedik a föld szinét
  A halált lehelő tetemek már;[20]
  Hitvesek, őszbe borult anyák sora
  Köriti emitt is, amott is az oltárt,
  S zokogva kér segedelmet e szörnyü keservben.
  Pæan dalával szomorún vegyül egybe panaszhang;
  Nézz mi reánk szelid arczczal ujonnan, oh
  Zeus aranyos leánya![21]

Harmadik versszak.

  Üzd el a rettenetes Arest, ki pajzstalan közelg,[22]
  S vadul kiáltva éget egyre engem,
  Oh, üzd ki városomból messze tájra őt,
  Vagy oda, hol Amphitrite
  Nagy nyoszolyája zajlik,[23]
  Vagy Thracia zord özönének
  Sivatag honába.
  Hiszen mit megkimél az éj,
  Romba dönti azt a nap.
  Hatalmas Zeus, atyám,
  Sujtsd le mennyköveddel őt,
  Oh, sujtsd le, te, ki az ég tüzét vezérled!

Harmadik ellenversszak.

  Hozzád eseng szavam, oh te farkasirtó nagy király,[24]
  Röpitsd ki arany ijad legyőzhetetlen
  Nyilát segélyemül; gyuladj ki Artemis
  Tűzlángja, mely Lykia
  Hegyei közt bolyongasz;[25]
  Meg téged, aranysövegű[26] és
  Ittas arczu Bakchos,[27]
  Hazám szülötte,[28] Mænadok
  Társa,[29] téged kérlek én,
  Rohanj az istenek
  Közt legellenségesebb
  Istenre,[30] jer lobogó szövétnekeddel![31]

(Oedipus föllép.)

OEDIPUS.

  Imádkozol; s a mit kérsz, elnyered, ha rám
  Hallgatva, teljesíted isten jósszavát,
  Meggyógyul akkor és megkönnyebbül bajod.
  Mint a jóslatban és a bünben egyaránt
  Járatlan szólok; egymagamban nem sokat
  Kutathatok ki, némi jel ha nem vezet.[32]
  Legkésőbb jutva hát a polgárok közé,
  Egész Kadmos népének im ezt hirdetem:
  Akárki tudja köztetek, mily férfiú
  Gyilkolta meg Laïost, Labdakos fiát,
  Parancsolom, jelentsen mindent föl nekem.
  Ne féljen attól, hogy talán önnönmagát
  Vádolja majd be; mert nem éri semmi baj,
  Csupán a várost hagyja el sértetlenül.
  Ki meg talán egy idegenben ismeri
  A gyilkost, el ne rejtse tőlem; mert reá
  Nagy jutalom vár, és hálámban részesül.
  De ha nem szóltok, s egyik-másik önmagát
  Avagy barátját féltve, megvetné szavam:
  Ime halljátok, mit teendek akkor én.
  Megtiltom, hogy ez embert, bárki légyen is,
  E földön, melyen mint király uralkodom,
  Akárki befogadja, vagy szóljon vele,
  Vagy részesítse őt az áldozatban és
  Imákban, vagy megszentelt vizzel hintse meg;
  Mindenki űzze el házából őt, miként
  Mindnyájunk megfertőztetőjét; ezt adá
  Tudtomra most isten pythói jóslata.
  És én mindenben ez istennek s a halott
  Királynak egykép hű frigytársaként teszek.
  Reátok bizom, mindezt teljesiteni,
  Érettem, istenért s e földért, mely kihal
  Istentől elhagyottan és gyümölcstelen.
  Ha nem jött volna istenektől e parancs,
  Engeszteletlen hagyni a legjobb király
  S ember halálát még akkor sem illenék.
  Kutatni kell azt. Ámde most, hogy az enyém
  A hatalom, mely az övé volt egykoron,
  Enyém lett ágya és atyává tett neje,
  S testvérekül neveznék egymást gyermekink,
  Ha gyászos végzet ki nem irtja fajzatát:
  Most hogy fejére nehezült a sors keze,
  Én küzdöm érte ezt a harczot, mint saját
  Atyámért, semmit kisérletlen nem hagyok,
  A mig föl nem találom azt, ki megölé
  A Labdakidát, Polydoros fajzatát,
  Kadmos sarját, kit nemze ősi Agenor.[33]
  Az istenekhez fordulok: ne adjanak
  Sem termő földet, sem nejöktől magzatot
  Azoknak, kik nem teljesítik szavamat;
  A dögvész szálljon rájok s még rosszabb halál!
  De a gyilkost megátkozom, bár egyedül
  Tevé titokban, vagy többekkel frigyesen;
  Fejezze be hitványul hitvány életét!
  S ha tán házam lakója volt, s én tudva ezt,
  Megtürtem tüzhelyemnél, szálljon mind reám
  Az átok, melyet a gyilkosra mondtam én.
  De nektek Kadmos népe, kik helyeslitek
  Szándékomat, legyen Diké oltalmatok,
  S az istenek áldása védjen szűntelen!

KAR.

  A mint köt átkod, akként szólok, oh király!
  Sem nem vagyok a gyilkos, sem nem mondhatom
  Nevét; Phœbosnak, a ki ezt reánk bizá,
  Lett volna dolga, fölfedezni a bünöst.

OEDIPUS.

  Jól mondod; ám az embernek hatalma nincs,
  Az istent arra birni, a mit nem akar.

KAR.

  Mondok más módot, melyet jónak gondolok.

OEDIPUS.

  Ha hármat is tudsz, ne habozz kimondani.

KAR.

  Tudom, mit Phœbos isten lát, azt látja jól
  A jós Tiresias is; megkérdezve őt,
  Mindent legjobban megtudhatnál, oh király!

OEDIPUS.

  Nem voltam én e tárgyra nézve sem hanyag;
  Kreon szavára kétszer is meghívtam őt,
  S csodálkozom, hogy oly sokáig elmarad.

KAR.

  A többi hir bizonynyal kósza szóbeszéd.

OEDIPUS.

  Mily szóbeszéd? Minden szót megvizsgálok én.

KAR.

  Azt mondják, útasok vevék el életét.

OEDIPUS.

  Hallottam én is; ám a tettre nincs tanú.

KAR.

  Ha van szivében még egy szikra félelem,
  Nem fog habozni, hallva szörnyü átkodat.

OEDIPUS.

  Ki tenni nem félt, szótól meg nem rémül az.

KAR.

  De van, ki fölfedezze: im az isteni
  Jóst erre vezetik már, egyedül reá
  Szállt emberek közt az igazság szelleme.

(Oedipus küldöttei föllépnek a vak Tiresiassal, kit egy gyermek kezén
vezet.)

OEDIPUS.

  Tiresias, ki szellemeddel áthatod
  Az égnek, földnek nyilt és titkos dolgait,
  Tudod, bár nem látod szemeddel, mily nehéz
  Kór gyötri városunkat; s egyedül te vagy,
  Kiben fölleljük megváltóját, oh uram!
  Mert Phœbos, mint tán mondák is követjeim,
  Azt adja kérdésünkre válaszul, hogy úgy
  Találhatunk csak szörnyü kórunk ellen irt,
  Ha fölfedezve Laïos gyilkosait,
  Halált mondunk reájok vagy száműzetést.
  Ne sajnáld tőlünk hát a jóslatot, melyet
  Madár szavából vagy máskép szerezhetél,
  És mentsd meg városunkat, engem s tenmagad
  Lemosva rólunk a vérbűn fertőzetét.
  Benned reménylünk; hisz ki jót tesz ott, a hol
  Hatalma s módja van rá, legszebben tesz az.

TIRESIAS (magában).

  Ah, ah! mily iszonyú baj, tudni azt, minek
  Tudása nincs javunkra. Jól ismertem ezt,
  De feledém; máskép nem jöttem volna el.

OEDIPUS.

  Mi történt? Mért jelensz meg oly kedvetlenül?

TIRESIAS.

  Bocsáss lakomba vissza; könnyebb lesz a sors
  Reád s reám is, ha tanácsomnak hiszesz.

OEDIPUS.

  Nem jog szerint szólsz, s hálátlan vagy városunk
  Iránt, mely táplált, megtagadva ezt a szót.

TIRESIAS.

  Látom, hogy tenmagad javára sem leszen
  Szavad; s nehogy hasonló érjen engem is –

OEDIPUS.

  Az égre! el ne menj, ha sejted a valót;
  Mindnyájan kérünk, lábaidhoz borulunk.

TIRESIAS.

  Mindnyájan dőrék vagytok; nem szólok soha,
  Nehogy feltárjam a te szörnyü bajodat.

OEDIPUS.

  Mit hallok? Mindent tudsz és szólni nem akarsz?
  S elárulsz minket, elveszíted a hazát?

TIRESIAS.

  Nem foglak gyötreni sem téged, sem magam;
  Mit faggatsz hasztalan? Tőlem meg nem tudod.

OEDIPUS.

  Oh, rosszak roszsza! – mert haragra gyujtanád
  A kősziklát is – nem fogsz végre szólani?
  Ily érzéketlen és makacs maradsz tehát?

TIRESIAS.

  Makacsságom fellázit; ám a tiedet
  Nem látod; egyedül bennem találsz hibát.

OEDIPUS.

  Ki az, kit föl nem ingerelne ily beszéd,
  Hallván, miként veted meg városunk javát?

TIRESIAS.

  Minden megjő, bár hallgatással fedjem is.

OEDIPUS.

  Mi fog megjönni? Ezt kell épen mondanod.

TIRESIAS.

  Nem mondok többet; most, ha tetszik, haragod
  Törjön ki, bárha legdühöngőbb lánggal is.

OEDIPUS.

  Bizony nem is fogom magamba fojtani
  Dühömben azt, mit sejtek; tudd meg, rád esik
  Gyanúm, te terveléd s tevéd meg ezt a bünt,
  Csakhogy nem tenkezeddel; ha világtalan
  Nem volnál, téged vádolnálak egyedül.

TIRESIAS.

  Valóban? S én azt mondom, tartsd meg átkodat,
  Melyet kimondál, s mától fogva ne beszélj
  Többé soha e férfiakkal, sem velem,
  Mert tenmagad vagy e föld bűnfertőzete.

OEDIPUS.

  Hah! ily szót mersz arczomba dobni, szemtelen?
  S azt véled, elkerülöd büntetésedet?

TIRESIAS.

  Már elkerültem; mert igazság van velem.

OEDIPUS.

  Ki oktatott rá? Csak nem jós-művészeted?

TIRESIAS.

  Te, a ki kedvem ellen szólni késztetél.

OEDIPUS.

  Mit? Mondd el ismét, jobban meg kell értenem.

TIRESIAS.

  Nem értéd már meg? Vagy kisérteni akarsz?

OEDIPUS.

  Nem értettem meg tisztán; mondd még egyszer el.

TIRESIAS.

  Azt mondom, hogy te vagy a gyilkos, kit kutatsz.

OEDIPUS.

  Nem fogsz másodszor boszulatlan sérteni.

TIRESIAS.

  Mást mondjak hát, hogy még nagyobb haragra gyúlj?

OEDIPUS.

  Mondhatsz akármit; hasztalan fogsz szólani.

TIRESIAS.

  Szeretteidhez, mondom, öntudatlanul
  Gyalázat fűz, s nem látod, meddig sülyedél.

OEDIPUS.

  És mindig boszulatlan szólsz így, azt hiszed?

TIRESIAS.

  Igen, ha megvan az igazság ereje.

OEDIPUS.

  Megvan, de nem te benned; mert világtalan
  Vagy szemre, fülre és lélekre egyaránt.

TIRESIAS.

  Boldogtalan! szememre hányod azt, a mit
  Mindenki nemsokára rád fog mondani.

OEDIPUS.

  Ej szállt reád, nem árthatsz többé sem nekem,
  Sem másnak, ki a napvilágot látja még.

TIRESIAS.

  Nem általam hoz végzeted bukást reád;
  Elég erős Apollo, az ő gondja ez.

OEDIPUS.

  Kreon gondolta ezt ki, vagy te egymagad?

TIRESIAS.

  Kreon nem hoz reád bajt, csak te egy magad.

OEDIPUS.

  Kincs, hatalom, müvészet, mely felülmulod
  A versengő élet minden művészetét,[34]
  Oh, mily irígység jár nyomodban szüntelen,
  Ha már e trónomtól is, mely kéretlenül
  Jutott ajándékkép a várostól nekem,
  Kreon, e régi és hűséges jó barát,
  Alattomos cselekkel vágy megfosztani,
  Fölbérelvén ez álnok bűvészt ellenem,
  E csalfa szemfényvesztőt, a kinek szeme
  Csak nyereségét látja, ám jóslásra vak.
  Ugyan mondd hát, miben mutathatsz jóserőt?
  Midőn itt volt a szörnyeteg dalos, miért
  Nem tudtad a polgárokat megmenteni?
  Mert minden jött-ment nem tudá megoldani
  A rejtett szót, nem; jóstehetség kelle ott,
  Melyet madárjelekből meg nem tanulál,
  Isten sem ihletett meg; ekkor jöttem én,
  S elnémítám őt, én, tudatlan Oedipus,
  Értelmem által, nem madárjelek szerint;
  Én, kit te megbuktatni vágysz, remélve, hogy
  Kreon trónjához közelebb fogsz állani.
  S én azt reménylem, téged és bűntársadat
  Meg fog rikatni ez engesztelés.[35] Ha nem
  Volnál ily vén, megkeserülnéd szándokod.

KAR.

  Nekünk úgy látszik, hogy harag sugallta csak
  Ennek szavát, s a tiedet is, Oedipus,
  Pedig nincs erre szükség, inkább lássuk azt,
  Mint oldjuk meg legjobban isten jóslatát.

TIRESIAS.

  Habár király vagy, abban egyenlők vagyunk,
  Hogy megfeleljek; van jogom rá nékem is.
  Mert Loxiasnak[36] szolgálok csak, nem neked;
  Kreonra sem szorultam, hogy védőm legyen.
  Kimondom hát, mert gúnyolád vakságomat:
  A te szemed lát, s mégsem látod, mennyire
  Sülyedtél, mily helyen vagy és kivel lakol.
  Tudod, kitől születtél? Ellensége vagy
  Élő s holt kedvesidnek öntudatlanul.
  Apádnak és anyádnak kettős átka fog
  Ez országból kiüzni téged egykoron,
  S ki napfényt látsz most, akkor éj borul reád.
  Hol van Kithæron,[37] hol a rév mely csakhamar,
  Nem fogja visszhangozni jajgatásodat,
  Ha megtudod, mily zátonyos part volt a nász,
  Hová szerencsésen hajózva eljutál?
  És nem látod még más bajoknak tengerét,
  Mely rád és gyermekidre fog zúdulni majd.
  Most hát gyalázd Kreont, szidalmazd ajkamat;
  Hisz nincs e földön emberek közt senki sem,
  Ki iszonyúbban vész el, mint te egykoron.

OEDIPUS.

  Meddig hallgassam még az ily beszédeket?
  Nem lesz vesztedre? Nem sietsz már? Nem akarsz
  Házadba térni és elhagyni e helyet?

TIRESIAS.

  Ha nem hivatsz, nem jöttem volna én ide.

OEDIPUS.

  Ha tudhatom, hogy ily botorságot beszélsz,
  Bizony nem is hivatlak hozzám tégedet.

TIRESIAS.

  Botor vagyok szerinted, ámde szüleid
  Szemében, kiktől éltet nyertél, bölcs valék.

(Távozni akar.)

OEDIPUS.

  Mi ez? Maradj! Mily ember adta éltemet?

TIRESIAS.

  E mai nap szül és veszít el tégedet.[38]

OEDIPUS.

  Mily rejtelmekben és homályosan beszélsz.

TIRESIAS.

  Rejtett szavakhoz nem legjobban értesz-e?

OEDIPUS.

  Vesd csak szememre azt, mi fényt hozott reám.

TIRESIAS.

  Épen szerencséd tette tönkre éltedet.

OEDIPUS.

  Mit bánom én, ha csak megmentém e hazát.

TIRESIAS.

  Megyek hát; és te gyermekem jövel, vezess.

OEDIPUS.

  Igen, vezessen el; jelenléted zavar,
  Mig eltávozván, nem fogsz többé gyötreni.

TIRESIAS.

  Megyek, de halld, mért jöttem; mert nem rettegek
  Arczodtól, nincs hatalmad életem fölött.
  Kimondom hát: ez ember, kit régen kutatsz,
  Hirdetve, fenyegetve, – Laïos gyilkosa
  Itt van, s azt vélik róla most, hogy idegen
  Bevándorolt, de nemsokára thebai
  Szülöttnek ismerik fel, s nem lesz öröme
  E változásban; koldus lesz, ki dús vala,
  Vak lesz, ki látott, s vándorbottal idegen
  Országokban fog számüzetve bolygani.
  Kitűnik majd, hogy önnön gyermekeinek
  Testvére s atyja, és az asszonynak, kitől
  Éltét vevé, szülötte s férje egyaránt,
  Vérfertőző és apagyilkos. Menj be hát,
  S gondolkozzál felőle; és ha lelsz hazug
  Szót benne, mondd, hogy elhagyott a jóserő.

(Tiresiast a gyermek elvezeti. Oedipus a palotába megy. A kar egyedül
marad.)

KAR.

Első versszak.

  Kiről jelenté a pythói szikla jósigéje,
  Hogy vértől ázott kezeit e szörnyü tettre nyujtá?
  Szökjék rohanó vihar
  Szárnyán sebesebben a
  Futó paripánál.
  Ime Zeus fia mint rohan ellene már,
  Tüzes ostora van boszuló keze közt;
  S léptét a halál vad
  Szellemei kisérik.

Első ellenversszak.

  Parancsot ád hó boritotta Parnass orma immár,
  A szó felhangzott, a bűnös nyomát kutassa minden.
  Mint űzött bika bolyg talán
  Erdők vadonán, avagy
  A szirtüregekben,
  Egyedül, szomorún, nyomorogva szegény,
  S fut a jóslat elől, mely a föld közepén[39]
  Hangzik, s a bolyongót
  Üzi örök erővel.

Második versszak.

  Rettenetest, rettenetest
  Jósol a bölcs látnoki szó:
  Elhagy a kétség, el a hit,
  És agyam eszméje megáll.
  Sürü éj árnya borult
  Arra, mi volt, s arra, mi van.
  Soha sem, most sem, előbb sem
  Hallottam a harczról, Polybos[40]
  Gyermeke s a Labdakidák közt;
  Van-e próba, bizonyság, mely elég biztos, erős,
  Letiporni dicső hírét a királynak,
  Hogy boszulója legyek a titkos halálnak,
  Mely orozva lesujtá a Labdakidát?

Második ellenversszak.

  Ismeri jól, ismeri Zeus
  S Phœbos az ember szive mély
  Titkait, ám helytelen azt
  Mondani, hogy emberi jós
  Szeme jobb, mint az enyém.
  Mert tudomány s ész diadalt
  Ül ugyan más tudományán,
  De nem hiszem a vádszavakat,
  Mig csak a tett nem bizonyitja.
  Ime láttuk a szárnyfedte leány[41] ellen a bölcs
  Erejét s tudományát, melylyel a várost
  Megszabaditva, e hont üdvére vezérlé:
  Soha sem fogom én rossznak mondani őt.

(Kreon föllép.)

KREON.

  Polgárok, értesülvén, hogy mily iszonyú
  Dolgokkal vádol engem Oedipus király,
  Ime, jövök leverten; mert ha azt hiszi,
  Hogy tőlem tettel vagy beszéddel valami
  Kárt szenvedett jelen gyötrelmeink között,
  Úgy nem vágyódom többé, ilyen vád alatt.
  Sokáig élni. Nem csekély a szenvedés,
  Melyet viselnem kell e megszólás miatt;
  A legnagyobb kín lesz reám, ha városunk
  S te rossznak vélsz, s barátim rossznak tartanak.

KAR.

  Talán inkább csak a felingerült harag
  Sugá e vádat, s nem józan megfontolás.

KREON.

  Miből tűnt az ki, hogy tanácsom biztatá
  A jós ajkát hazug szavakra ellene?

KAR.

  Igy mondá. Hogy mily értelemben, nem tudom.

KREON.

  S nem volt zavart értelme és tekintete,
  Midőn kimondá ezt a vádat ellenem?

KAR.

  Azt nem tudom; uralkodóknak tetteit
  Vizsgálni nem szokásom. Itt jön ő maga.

(Oedipus föllép.)

OEDIPUS.

  S te itt vagy? Mily orczával jösz e hely felé?
  Hogy mersz házamba lépni, a ki életem
  Ellen meréd emelni gyilkos kezedet,
  És nyiltan elrabolni készülsz trónomat?
  Az égre, mondd, gyávának véltél engemet,
  Vagy őrültnek, hogy ezt a tervedet szövéd?
  Azt hitted nem fedem föl titkos cseledet,
  Vagy rájövén, nem mernék szembe szállani?
  Nem inkább esztelenség a te szándokod,
  Pénz és barátok nélkül vágyva trón után,
  A melyre néppel s kincscsel juthatsz egyedül?

KREON.

  Tudod, mit tégy most? Szavaidra válaszul
  Hallgasd meg szómat, és meghallgatván, itélj.

OEDIPUS.

  Jól tudsz beszélni, ám én roszul hallgatok
  Reád; mert ellenséget lát benned szemem.

KREON.

  Ép e felől hallgasd meg szavamat.

OEDIPUS.

  Ép e felől ne mondd, hogy bűntől tiszta vagy.

KREON.

  Ha azt hiszed, hogy oktalan fejeskedés
  Dicsőségedre válik: helytelen hited.

OEDIPUS.

  Ha azt hiszed, hogy a rokont büntetlenül
  Illetheted sértéssel: helytelen hited.

KREON.

  Elismerem, hogy a mit mondál, mind helyes;
  De szólj, minő a sértés, melyet szenvedél?

OEDIPUS.

  Te birtál-e, vagy nem te birtál arra, hogy
  Magamhoz hivjam a dicső, nagy látnokot?

KREON.

  Ez most is véleményem változatlanul.

OEDIPUS.

  És mily hosszú idője mult, hogy Laïos –

KREON.

  Mit mondasz? Mit tett Laïos? Nem értelek.

OEDIPUS.

  Mikor történt, hogy gyilkos kéztől elveszett?

KREON.

  Hosszú nagy évek teltek el azóta már.

OEDIPUS.

  S a jós gyakorlá akkor is művészetét?

KREON.

  Oly bölcseséggel mint most, s ép úgy tisztelék.

OEDIPUS.

  S azon időben említett-e engemet?

KREON.

  Nem, legalább jelenlétemben sohasem.

OEDIPUS.

  S a gyilkosságnak nem kutattátok nyomát?

KREON.

  Kutattuk; hogy ne? Ám nem jöttünk semmire.

OEDIPUS.

  S mért nem fedezte akkor azt föl ez a bölcs?

KREON.

  Azt nem tudom; s nem tudva, inkább hallgatok.

OEDIPUS.

  De annyit tudsz, és tudva el is mondhatod –

KREON.

  Mi az? Nem hallgatok felőle, ha tudom.

OEDIPUS.

  Hogy az, ha csak egyet nem ért veled, soha
  Nem fogta volna rám a gyilkosság bünét.

KREON.

  Te tudhatod legjobban, ezt mondotta-e?
  De most hadd kérdjelek ki, mint te kérdezél.

OEDIPUS.

  Kérdezz; nem bizonyítod rám a gyilkolást.

KREON.

  No hát? Nem vetted hitvesül testvéremet?

OEDIPUS.

  E kérdésedre tagadást nem mondhatok.

KREON.

  És nem osztod meg a hatalmat s trónt vele?

OEDIPUS.

  A mit kivánhat, tőlem mindazt megnyeri.

KREON.

  S nem állok én mind harmadik mellettetek?

OEDIPUS.

  Ép ebből látszik, hogy mily rossz barát valál.

KREON.

  Nem úgy, ha jól megfontolod, mint én tevém.
  Először is, nézd: hol van az, ki félelem
  Között akarna inkább trónon ülni, mint
  Békén pihenni épen oly hatalmasan?
  Bizonynyal én olyan vagyok, hogy a király
  Hatalmát inkább óhajtom, mint a nevét;
  És ilyen minden józanul gondolkodó.
  Most nyugton élek s tőled megvan mindenem;
  Mig sokszor kedvem ellen tennék, mint király.
  Hogy volna mégis kedvesebb a trón nekem,
  Mint gondtalan uralkodás és hatalom?
  Még nem sülyedtem oly nagy balgaságba én,
  Hogy mást kivánjak, mint a szépet s hasznosat.
  Most minden ember szivesen lát, üdvözöl,
  S hozzám fordul mindenki, a ki rád szorul;
  Mert ettől függ kéréseik jó sikere.
  Mért veszteném el mindezt a király czimért?
  Nem vetemül ily rosszaságra józan ész.
  Soha sem voltam én ily szándék embere,
  Nem is segitnék ebben másokat soha.
  Bizonyságul, menj, kérdezd Pythóban magad,
  Hogy híven meghozám-e isten jóslatát;
  S ha rajta kapsz, hogy a büvészszel közösen
  Terveltem bármit: ölj meg, nem csupán magad
  Itéletével, én is hozzá járulok.
  De zavaros gyanuból vádat ne emelj.
  Mert nem jogos, ha könnyen jónak gondolod
  A rossz embert, és rossznak véled azt, ki jó.
  Ki hű barátját eltaszitja, azt hiszem,
  Saját éltének legszebb kincsét dobja el.
  Idővel mindezt biztosan megtudhatod;
  Mert az idő mutatja csak ki az erényt,
  Mig a gonoszt egy nap alatt megismered.

KAR.

  Jó volt beszéde annak, ki elesni fél,
  Király! A gyors itélet nem jár biztosan.

OEDIPUS.

  Midőn gyorsan jő rám a titkos cselvető,
  Részemről is szükséges gyors határozás.
  Ha nyugton várok, végre hajtja szándokát,
  S haszontalan fáradság lesz, mit én teszek.

KREON.

  Mi szándokod hát? Számüzésbe küldsz talán?

OEDIPUS.

  Oh, nem! Halálra s nem futásra szántalak.

KREON.

  De hát előbb mutasd ki, hogy méltán gyülölsz.

OEDIPUS.

  Nem engedsz? nem hiszed szavam, hogy így beszélsz?

KREON.

  Mert látom, nincs eszed.

OEDIPUS.

                  Saját javamra van.

KREON.

  Az én javamra is legyen.

OEDIPUS.

                  Gonosztevő!

KREON.

  De ha tévednél?

OEDIPUS.

                  Tenned kell parancsomat.

KREON.

  Nem, ha rosszul parancsolsz.

OEDIPUS.

                  Oh, én városom!

KREON.

  Nemcsak te, én is a városhoz tartozom.

KAR.

  Hagyjátok ezt, fejdelmek! Épen idején
  Látom Jokastét házából közelgeni;
  Előtte föl kell e viszálylyal hagynotok.

(Jokaste föllép.)

JOKASTE.

  Miért kelétek, oh, ti boldogtalanok!
  E dőre nyelvcsatára; nem szégyenlitek,
  Az ország ily bajában egymást bántani?
  Nem mégysz lakodba, s te Kreon nem térsz haza?
  Vagy semmiből nagy bajt akartok kelteni?

KREON.

  Oh, testvér! szörnyü szándékkal van ellenem
  Királyi férjed, Oedipus; két rossz közül
  Vagy számüzéssel, vagy halállal fenyeget.

OEDIPUS.

  Megvallom, oh, nőm, úgy van; rajtakaptam őt,
  Hogy gonoszul éltemre tör gonosz csele.

KREON.

  Haljak meg átkozottan és boldogtalan,
  Ha abból, melylyel vádolsz, bármit is tevék.

JOKASTE.

  Az istenekre, hígy szavának, Oedipus;
  Tartsd tiszteletben, melyet monda, esküjét,
  Gondolj reám, s ezekre, kik itt állanak.

KAR.

Versszak.

  Fogadd az észnek, szivnek szavát, oh, király!

OEDIPUS.

  Miben kivánod tennem azt?

KAR.

  Hogy őt, ki nem volt előbb sem botor, s eskü véd most, meg ne vesd.

OEDIPUS.

  Tudod, mit kivánsz?

KAR.

                  Jól tudom.

OEDIPUS.

                  Beszélj tehát.

KAR.

  Alaptalan gyanúból el ne itéld
  A hű barátot, a kit szent eskü véd.

OEDIPUS.

  Tudd meg, hogy ezt kivánva, enhalálomat
  Kivánod tőlem, vagy száműzetésemet.

KAR.

  Az istenek legelsejére, nagy
  Heliosra, nem! Veszszek el nyomorultan, hagyjanak el
  Az ég s emberek, ha ez szándokom.
  Ámde kín tépi bús szivemet
  E honnak szenvedésein, ha még
  Ti is tetézitek a régi bajt.

OEDIPUS.

  Menjen tehát, bár menthetetlenül halál
  Vagy szégyenítő számüzés vár is reám.
  Kérő szavad, s nem ő, indítá szivemet
  Ez irgalomra; őt, bárhol lesz, gyűlölöm.

KREON.

  Gyülölve engedsz, ám ha csillapul dühöd,
  Magadnak lész terhére. Ily természetek
  Önnönmagoknak leggyötrelmesb terhei.

OEDIPUS.

  Nem hagysz el hát, nem távozol már?

KREON.

                  Távozom;
  Te félreismersz, itt a régi maradok.[42]

(El.)

KAR.

Ellenversszak.

  Jokaste, mért nem sietsz ezzel a házba most?

JOKASTE.

  Előbb tudnom kell, mint esett?

KAR.

  A szóbeszédből gyanú lett; hiú bár, de fáj az ilyen is.

JOKASTE.

  Mindkettejök részéről?

KAR.

                  Ugy van.

JOKASTE.

                  És mi volt?

KAR.

  Legyen elég, elég sok bajunk között;
  Hagyjuk a szót, hol a viszály végződött.

OEDIPUS.

  Látod, hová jutsz? Jó levén a szándokod,
  Lenézed, eltompitni akarod szivem.

KAR.

  Király, mondám nem egyszer, ime halld:
  Esztelen botor volnék s helyes itéletre képtelen,
  Ha elhagyva megtagadnálak én
  Tégedet, ki nyomor s baj közül
  Kimentéd egykor drága honomat;
  Vezéreld most is üdvre, mint tudod.

JOKASTE.

  Az istenekre mondd el, oh király, nekem,
  Mi volt az ok, mely ily haragra ingerelt?

OEDIPUS.

  Elmondom, mert ezeknél[43] többre tartalak;
  Halld hát, mily terveket szőtt ellenem Kreon.

JOKASTE.

  Beszélj, mi biztos vádat mondhatsz ellene?

OEDIPUS.

  Azt mondja, hogy én voltam Laïos gyilkosa.

JOKASTE.

  Saját vagy más bizonyságára mondja ezt?

OEDIPUS.

  Egy jóst, egy szemfényvesztőt tolt előre, mert
  Saját nyelvét mindentől menten tartja ő.

JOKASTE.

  Vesd el most annak gondját, a mit emlitél,
  S hallgass rám és tanuld meg, hogy az emberek
  Között nincs egy sem, a ki a jövőbe lát.
  Bizonyságát rövid szavakban ime halld:
  Laïos király jós mondatot vett egykoron,
  Nem mondom, hogy Phœbostól, ám szolgáitól,
  Hogy a gyermek kezétől kell meghalnia,
  Ki tőlem s tőle fogja nyerni életét.
  S mégis, mint híre jár, hármas keresztuton
  Idegen rablók gyilkolák meg hajdan őt;
  Fiát pedig, ki életének harmadik
  Napját sem látta, megkötött lábakkal és
  Más ember által zord hegyen kitéteté.
  És igy Apollo nem tölté be jóslatát,
  Sem a fiú nem lett atyjának gyilkosa,
  Laïos sem gyermekétől nyerte a halált.
  Pedig mindezt előre hirdeté a jós!
  Ne gondolj hát vele. Mit isten föl akar
  Deritni, könnyen napvilágra hozza azt.

OEDIPUS.

  Mint megzavarja, megrendíti lelkemet
  A szó, melyet most hallék tőled, hitvesem.

JOKASTE.

  Mily aggódás rendíte meg, hogy igy beszélsz?

OEDIPUS.

  Ugy tetszik, mintha azt mondottad volna, hogy
  Hármas keresztuton ölték meg Laïost.

JOKASTE.

  Ez volt a hír felőle, s nem szűnt meg ma sem.

OEDIPUS.

  És mely vidéken érte őt e baleset?

JOKASTE.

  Phokisnak mondják a vidéket, s Daulia
  És Delphi útja egyesül azon helyen.

OEDIPUS.

  És mily hosszú idő mult el azóta már?

JOKASTE.

  Kevéssel az előtt, hogy elfoglaltad ez
  Országnak trónját, érkezett hozzánk a hir.

OEDIPUS.

  Oh, Zeus, minő végzetre szántál engemet?

JOKASTE.

  Mi az, mit úgy szivedre vettél, Oedipus?

OEDIPUS.

  Ne kérdezz még; de mondd milyen volt alkata
  Laïosnak, mily előre haladott kora!

JOKASTE.

  Magas volt, őszbe csavarodtak fürtjei,
  S alakja tőled nem nagyon különbözött.

OEDIPUS.

  Oh, jaj nekem? Magamra szórtam hát ma én
  A szörnyü átkok árját öntudatlanul.

JOKASTE.

  Mit mondasz? Rettegek rád nézni, oh, király!

OEDIPUS.

  Borzadva aggódom, hogy jól látott a jós;
  De hogy egészen meggyőzz, mondj még egyet el.

JOKASTE.

  Úgy félek! Ám ha kérdezz, felelek reá.

OEDIPUS.

  Csekély kiséret volt mellette, vagy talán
  Miként királyhoz illik, számos fegyveres?

JOKASTE.

  Öten voltak mindössze és ezek között
  A hirnök; s Laïost egyetlen szekér vivé.

OEDIPUS.

  Jaj, jaj, minden világos immár! És ki volt,
  Oh, asszony, a ki nektek erről hirt hozott?

JOKASTE.

  Szolgája, az egyetlen, ki megmenekült.

OEDIPUS.

  Vajon most is jelen van még a házban ő?

JOKASTE.

  Nincs többé már itt; mert hogy visszatért ide,
  S a trónon téged látott s halva Laïost,
  Esengve kére, megragadva kezemet,
  Bocsássam a mezőre, a juhnyájhoz őt,
  Hogy a várostól mentől távolabb legyen.
  El is bocsátám; mert akármily szolga volt,
  Ennél nagyobb kegyelmet is megérdemelt.

OEDIPUS.

  Lehetne ismét gyorsan visszahivni őt?

JOKASTE.

  Minden bizonynyal; ámde mért kivánod ezt?

OEDIPUS.

  Oh, asszony, félek attól, hogy nagyon sokat
  Mondottam már, a mért most látni vágyom őt.

JOKASTE.

  El fog hát jönni; ám én is méltó vagyok
  Megtudni, hogy mi gyötri kebledet, király.

OEDIPUS.

  Nem hallgatok, ha kinzó aggodalmaim
  Eddig jutottak már. Ki volna kívüled,
  Kinek méltóbban mondhatnám el sorsomat?
  Atyám korinthi Polybos volt, és anyám
  A dorisi Merope. Legnagyobb valék
  Én ott a polgárok közt, miglen oly eset
  Történt velem, mely méltán meglepett ugyan,
  De nem volt méltó haragomra, mely kigyúlt.
  Egy ember, lakománál, borozás között,
  Ittas fővel cserélt fiúnak nevezett.
  Csak nehezen tartottam vissza e napon
  Boszúmat; s másnap megkérdém szülőimet,
  Kik e sértésért nagy haragra gyultanak
  Ez ember ellen, hogy ilyen szót ejte ki.
  És én elégedett voltam velök; de még
  Mindig gyötört ez; mert nagyon szétment hire.
  Szülőim tudtán kivül elmenék tehát
  Pythóba. És Apollo, bár nem méltatott
  Válaszra abban, a miért jövék; de más
  Szörnyű, rettentő sorsot nyilváníta ki,
  Hogy nászra kell anyámmal lépnem, és e föld
  Szinére elviselhetetlen fajt hozok,
  S atyámnak, a ki nemzett, gyilkosa leszek.
  Ezt hallva elfutottam, s ezután csupán
  A csillagok szerint mértem ki, merre van
  Korinth vidéke,[44] hogy ne lássam magamon
  Beteljesülni ezt a szörnyű jóslatot.
  S tovább haladva eljuték a tájra, hol
  – Miként te mondád – meggyilkolták a királyt.
  Midőn a hármas úthoz már közel valék,
  Egy fullajtár jött szembe vélem, s fiatal
  Csikóktól vont szekéren olyan férfiú,
  Minőt leirtál; a szekérhajtó s maga
  Az aggastyán erővel félre űztenek.
  Én haragomban megütöttem a kocsist,
  Ki eltaszított; az aggastyán látva ezt,
  S kilesve, a mint a szekérhez érkezém,
  Kettős hegyű botjával fejtetőmre sujt.[45]
  De nem hasonló viszonzást nyert; hirtelen
  Reá sujték botommal, és ő a szekér
  Öléből tüstént fejtetőre kibukott;
  Aztán meggyilkolám a többit. Ha talán
  Rokonság van ez idegen s Laïos között,[46]
  Ki nyomorultabb akkor, mint ennen magam,
  Ki az, kit inkább gyűlölnek az istenek?
  Kit nem fogadhat sem polgár, sem idegen
  Lakába, nem beszélhet hozzá senki sem;
  Elűzi házából mindenki. S én magam
  Mondám fejemre ezt az átkot, senki más.
  A holtnak ágyát meggyalázzák kezeim,
  Melyek meggyilkolák őt. Nem vagyok gonosz?
  Nem minden ízemben tisztátlan? Hogyha el
  Kell innen futnom, nem szabad enyéimet
  Meglátnom, sem hazámba tennem lábamat,
  Nehogy anyámmal nászra lépjek, s Polybost
  Megöljem, a ki nemzett engem s fölnevelt.
  Nem eltalálja a valót, ki azt hiszi,
  Hogy mind e bajt kegyetlen dæmon küldi rám?
  Soha, soha ne lássam többé e napot,
  Oh isten szent felsége! Inkább tünjem el
  Az emberek szeméből, hogysem magamon
  Betelni lássam ennyi balsors szégyenét.

KAR.

  Reánk is aggasztó ez, oh, király, de mig
  Ki nem hallgattad a tanút, bizzál s remélj.

OEDIPUS.

  Ugyis csupán ez egyetlen remény maradt
  Számomra, hogy a pásztort várjam még ide.

JOKASTE.

  És mit vársz tőle, hogyha majd megérkezett?

OEDIPUS.

  Megmondom. Ha megegyezik azzal szava,
  A mit te mondál, úgy többé nem rettegek.

JOKASTE.

  Mit hallottál te tőlem olyan feltünőt?

OEDIPUS.

  Azt mondád, hogy szerinte rablók voltanak,
  Kik meggyilkolták Laïost. Ha most is ily
  Többes számban szól, úgy nem én öltem meg őt;
  Hiszen egy embert többnek nézni nem lehet.
  De ha csupán egy vándorról fog szólani,
  Világos akkor, hogy rám súlyosúl e tett.

JOKASTE.

  Tisztán igy szóla akkor, hidd el biztosan,
  És nem lehet, hogy visszavonja most szavát;
  Mert az egész nép hallá, nem csak én magam.
  De ha első szavától el is térne tán,
  Mégsem derítené fel bizton, oh, király,
  Laïos halálát; hisz kimondá Loxias,
  Hogy gyermekem kezétől kell meghalnia.
  És e szegény bizonynyal meg nem ölte őt,
  Mert már előbb elveszté önnön életét.
  Azért bizony sem erre, sem amarra nem
  Tekintenék én többé jóslatok miatt.

OEDIPUS.

  Helyes beszéd. De mégis küldj el valakit
  E szolgáért, hadd jöjjön; ne mulaszd el ezt.

JOKASTE.

  Azonnal érte küldök, s most menjünk haza.
  Nem tennék semmit, a mi nem kedves neked.

(Oedipus, Jokaste a palotába mennek.)

KAR.

Első versszak.

  Oh, vajha sorsom lehetne,
  Szüntelen megóvni ajkam s tetteim
  Szent tisztaságát, mint az égi törvény
  Rendeli, mely mennyei fény
  Ölén született, s egyedül Olympos
  Volt atyja, nem emberi
  Múló akarat szülé,
  S melyet nem altat el sohasem a feledés, homály.
  A nagy isten élteti azt s nem évül el.

Első ellenversszak.

  A büszkeség zsarnokot szül;
  És ha dőrén felfuvalkodván, magát
  Eltölti azzal, mi nem üdvös és jó,
  S fölhatol a legmagasabb
  Oromra: lehull onnan mély nyomorba,
  Honnan soha nem viszik
  Ki lábai. Ám az ég
  Vezesse győzelemre a harczot honom üdveért.[47]
  A nagy isten volt s marad útamon vezér.

Második versszak.

  Ámde kinek szavát s kezét a büszkeség ragadja el,
  Nem tiszteli istenek lakát s Dikétől nem remeg,
  Azt érje a végzet átka,
  Gőgje büntetéseül,
  Ha jogtalan hasznot keres magának,
  A bűnnek útjain halad,
  S dőrén az ellen szól, mi sérthetetlen.
  Az ily bünös keble hogy maradna ment
  A boszú sujtó nyilától?
  Mert ha ily tett is jutalmat érdemel:
  Miért az imádság?

Második ellenversszak.

  Nem megyek áhítattal én a földközép[48] felé soha,
  Olympia[49] szent helyére, Abæ[50] templomába sem,
  Ha nem teljesül e jóslat
  Az egész világ előtt.
  Mindenható Zeus – hogyha joggal illet
  E név – ki mindenek fölött
  Úr vagy, ne légyen rejtve ez előled!
  Az ősi jóslat, melyet Laïos kapott,
  Megvetésnek tárgya lett már,
  És Apollo fénye nem ragyog sehol,
  Eltűnik a szentség.

(Jokaste jő a palotából hölgyeivel, kik koszorúkat, korsókat s
illatszereket hoznak.)

JOKASTE.

  Országnagyok, azt gondolám, az istenek
  Szent templomába térek, felajánlani
  E koszorúkat és ez illatszereket.
  Tulságosan kinozza Oedipus szivét
  Ezernyi gond; s az újat nem fontolja meg,
  Mint bölcshez illenék, a régiek szerint,[51]
  Nem; minden szóra hallgat, mely megrémiti.

(Az oltár felé fordul, melyet hölgyei ezalatt megkoszorúztak s rajta
tüzet gyujtottak, s illatszereket szór a lángok közé.)

  Mivel tanácsom rajta semmit sem segit,
  Lykeios Phœbos[52] (mert te vagy legközelebb)
  Ez áldozattal kérve hozzád fordulok:
  Adj tiszta, szent feloldást bajaink alól;
  Mert reszketünk mindnyájan, látva, hogy hajónk
  Kormányosát mily félelem bénitja meg.

(A korinthi követ fellép.)

KÖVET.

  Megtudhatnám-e tőletek, idegenek,
  Hol lelhetem föl Oedipus király lakát?
  Vagy inkább mondjátok meg, hol van ő maga.

KAR.

  Ez háza és ő benn van most, oh, jövevény!
  S e nőben gyermekeinek anyját láthatod.

KÖVET.

  Legyen hát boldog s éljen mindig boldogok
  Között, e férfiúnak áldott hitvese.

JOKASTE.

  Ezt kívánom viszont neked, oh, idegen,
  Méltó vagy rá e szives óhajtásodért;
  De mondd, mi kívánságod, milyen hirt hozál?

KÖVET.

  Jó hírt házadnak es férjednek, asszonyom.

JOKASTE.

  Minő hir az? Kinek részéről küldetél?

KÖVET.

  Korinthból; és a hirnek, a melyet hozok,
  Örülni fogsz, hogy is ne; s tán bánkódni is.

JOKASTE.

  De mily hir az? Kettős hatása mint lehet?

KÖVET.

  Királyunkká akarják őt választani
  A földszoros[53] lakói; igy beszélik ott.

JOKASTE.

  Hogyan? Nem ül már trónusán ősz Polybos?

KÖVET.

  Nem többé; sirba rejté őt már a halál.

JOKASTE.

  Mit mondasz, oh, aggastyán! Meghalt Polybos?

KÖVET.

  Ha nem valót beszélek, haljak meg magam.

JOKASTE (egyik hölgyéhez.)

  Leányom, menj sietve tudtul adni ezt
  Uradnak. És ti, istenek jóslatjai,
  Hol vagytok? Ez volt, a kit Oedipus került,
  Félvén, nehogy megölje őt; és ime, most
  A sors vevé el életét, nem Oedipus.

(Oedipus fellép).

OEDIPUS.

  Oh, szeretett Jokaste, drága nőm, miért
  Hivattál ki a palotából engemet?

JOKASTE.

  Hallgasd ez embert, s meghallgatva lásd, hová
  Jutott az istenek felséges jóslata.

OEDIPUS.

  Ki hát ez ember és minő hirt hoz nekem?

JOKASTE.

  Korinth földéről érkezik, jelentve hogy,
  Nincs már életben, meghalt Polybos, atyád.

OEDIPUS.

  Mit mondasz? Add tudtomra, idegen, magad.

KÖVET.

  Ha ezt kell legelőször tisztán mondanom,
  Tudd biztosan, hogy elragadta a halál.

OEDIPUS.

  Csalárdság ölte-é meg, avagy kór keze?

KÖVET.

  Megdönt elaggott testet egy könnyű lökés.

OEDIPUS.

  Igy hát, mint látom, kór ölé meg a szegényt.

KÖVET.

  S a kóron kívül élte hosszú évei.

OEDIPUS.

  Ah, ah! Miért hát megkérdezni, hitvesem,
  A jós Pytho oltárát és a madarak
  Légben rikoltó hangját! Hisz megjósolák,
  Hogy meg fogom atyámat ölni, és ime,
  A föld alatt pihen már ő, s én itt vagyok,
  Kardot se’ fogva – ha csak nem az ölte meg,
  Hogy értem vágyott; – így hoztam rá csak halált.
  Hades keblében nyugszik Polybos, vele
  A sirba szálltak e hivságos jóslatok.

JOKASTE.

  Nem mondtam én ezt régtől fogva már neked?

OEDIPUS.

  Mondtad; de engem megzavart a félelem.

JOKASTE.

  Ne engedj hát most ennek szívedben helyet.

OEDIPUS.

  Hogyan? S anyámnak ágyától ne féljek-e?

JOKASTE.

  Mit féljen az, kit a véletlen sors vezet,
  De a jövőben nem lát semmit biztosan?
  Legjobb vaktában élni, a mint csak lehet.
  Azért anyád nászától egy cseppet se félj;
  Sok ember látta már álmában önmagát
  Mint anyja férjét. Ám ki ezt föl sem veszi,
  Az könnyedén átéli földi napjait.

OEDIPUS.

  Helyes beszédnek mondanám minden szavad,
  Ha már anyám nem volna életben; de mert
  Még él, szükséges félnem, bármi jól beszélj.

JOKASTE.

  Atyádnak sirja mégis nagy vigasz reád.

OEDIPUS.

  Elismerem; de az élőtől rettegek.

KÖVET.

  Mily asszony az, ki ily nagy félelemre készt?

OEDIPUS.

  Merope, oh, aggastyán! Polybos neje.

KÖVET.

  S mi benne az, mi ily nagy rettegésbe ejt?

OEDIPUS.

  Egy isten-küldte szörnyü jóslat, idegen!

KÖVET.

  Elmondható-e? Vagy nem tudhat róla más?

OEDIPUS.

  Sőt inkább. Azt jósolta hajdan Loxias,
  Hogy frigyesülnöm kell saját anyámmal, és
  Atyám vérét ennen kezemmel ontanom.
  Ezért távoztam régtől fogva messzire
  Korinthtól, és szerencsém volt ez – ah! pedig
  Nincs édesebb, mint a szülők tekintete.

KÖVET.

  S ettől való féltedben számüzéd magad?

OEDIPUS.

  Hogy ne legyek atyám gyilkosa, oh, öreg!

KÖVET.

  Miért ne oldjalak fel téged, oh, király,
  E rettegéstől? Hisz jó szándékkal jövék.

OEDIPUS.

  Bizonynyal méltó hála jutna részedül.

KÖVET.

  Azért jövék leginkább, hogy ha egykoron
  Honodba térsz, jutalmat nyerjek tőled ott.

OEDIPUS.

  Szülőimhez nem térek vissza én soha.

KÖVET.

  Jól látom, nem tudod, mit tészsz, oh, gyermekem!

OEDIPUS.

  Hogyan, öreg? Az égre magyarázd meg ezt!

KÖVET.

  Ha ez az ok, mely a hazától futni keszt.

OEDIPUS.

  Félek, nehogy elérjen Phœbos jóslata.

KÖVET.

  Hogy fertőzet ne érjen szüleid miatt?

OEDIPUS.

  Igen, aggastyán, ettől félék szüntelen.

KÖVET.

  Nos hát tudod, hogy minden ok nélkül remegsz?

OEDIPUS.

  Hogyan? Hát nem vagyok szülőim gyermeke?

KÖVET.

  Mert Polybosnak nincsen törzsedhez köze.

OEDIPUS.

  Mit mondasz! Nem Polybos nemzett engemet?

KÖVET.

  Nem inkább, mint saját magam, csak épen úgy.

OEDIPUS.

  Hogy volna egyenlő atyámmal, ki nem az?

KÖVET.

  Ép úgy nem volt atyád ő, mint én nem vagyok.

OEDIPUS.

  De mért mondott hát gyermekének engemet?

KÖVET.

  Mert, tudd meg, kezeimből nyert ajándokul.

OEDIPUS.

  S más kézből nyerve, oly nagyon szerethetett?

KÖVET.

  Hosszú gyermektelenség birta erre őt.

OEDIPUS.

  S te vettél engem, vagy véletlenül lelél?

KÖVET.

  Kithæron erdős völgytorkában leltelek.

OEDIPUS.

  S miért vevéd ezen vidékre útadat?

KÖVET.

  A nyájat őrzém, mely a hegységben legelt.

OEDIPUS.

  Pásztor valál hát, a ki bérért vándorol?

KÖVET.

  S azon időben megmentőd is, gyermekem.

OEDIPUS.

  Mitől mentél meg? Mily gyötrelmet szenvedék?

KÖVET.

  Bizonyságot tehetnek lábcsuklóid is.

OEDIPUS.

  Oh, jaj, miért emlited régi bajomat?

KÖVET.

  Én oldtam fel keresztül fűzött lábadat.

OEDIPUS.

  Ily szörnyü volt a pólya, melyet viselék!

KÖVET.

  E balszerencse adta aztán nevedet.

OEDIPUS.

  Atyámtól vagy anyámtól? Oh, az égre, szólj!

KÖVET.

  Ezt jobban tudja, a kitől átvettelek.

OEDIPUS.

  Tehát mástól vevél át, nem magad lelél?

KÖVET.

  Nem; más pásztor volt, a ki átadott nekem.

OEDIPUS.

  Ki volt az? Nem tudnád-e megnevezni őt?

KÖVET.

  Ugy mondák, Laïos háznépéhez tartozott.

OEDIPUS.

  Ahhoz, ki egykoron e föld királya volt?

KÖVET.

  Igen, ezen királynak volt ő pásztora.

OEDIPUS.

  És él-e még ez ember, hogy láthassam őt?

KÖVET (a karhoz).

  Ti benszülöttek, legjobban tudjátok ezt.

OEDIPUS.

  Ti, kik mellettem álltok valamennyien,
  Van köztetek, ki ezt a pásztort ismeri,
  S akár kinn a mezőn, akár itt látta őt?
  Beszéljetek; most jő napfényre a titok.

KAR.

  Azt vélem, nem lesz senki más, mint épen az,
  Kit már előbb kivántál látni; ámde nőd
  Jokaste legjobban meg tudná mondani.

OEDIPUS.

  Mit gondolsz, asszony, egy személy-e az, a kit
  Behívatánk, és, az kiről emez beszél?

JOKASTE.

  Mi az? Kiről szólt? Mit törődöl te vele?
  Hiú beszédét legjobb lesz ha feleded.

OEDIPUS.

  Azt nem teszem, hogy ily nyomokra jutva most,
  Ne hozzam napvilágra származásomat.

JOKASTE.

  Az istenekre, ne kutasd ezt, ha saját
  Élteddel gondolsz. Ah! elég az én kinom.

OEDIPUS.

  Bizzál! Legyek bár harmadik anyám szerint
  Hármas rabszolga, nem hoz az szégyent reád.[54]

JOKASTE.

  Oh, kérlek, hagyj föl ezzel és fogadd szavam.

OEDIPUS.

  Nem tehetem, föl kell derítnem a homályt.

JOKASTE.

  Én jót akarva legjobbat tanácsolok.

OEDIPUS.

  E legjobb az, mi régtől gyötri lelkemet.

JOKASTE.

  Boldogtalan, bár meg ne tudnád, hogy ki vagy!

OEDIPUS (egyik szolgájához).

  Menj és vezesd azonnal a pásztort elém.

(Jokaste felé.)

  Ez meg fényes törzsére büszke hadd legyen.

(A szolga elsiet.)

JOKASTE.

  Jaj, jaj, boldogtalan! Ez egy szóval lehet
  Téged szólitnom, semmi mással ezután.

(Elrohan a palotába.)

KAR.

  Miért rohant el a királyné, Oedipus,
  Ily keserű bánattal? Rettegek, nehogy
  E hallgatásból nagy bajok támadjanak.

OEDIPUS.

  Hadd jöjjön, a minek reám kell jönnie,
  De törzsöm ismernem kell, bárminő csekély.
  Amaz meg, nagyralátó asszony létire,
  Hadd szégyenelje aljas származásomat.
  Ám én, szerencse-osztó Tyche[55] fiaként
  Tekintve enmagam, pirúlni nem fogok.
  Ő volt anyám; s éltem kisérő holdjai
  Kicsinynyé majd meg nagygyá tettek engemet.
  Ilyen levén, más czélra törni nem fogok,
  Mint arra, hogy megtudjam származásomat.

KAR.

Versszak.

  Ha a jövőt látja jós szemem, s agyamban ész honol,
  Ugy az Olympra, megéred, oh Kithæron,
  Hogy mihelyt feljő az égre holnap
  A tele hold, sugarát mint Oedipus
  Anyja s dajkája köszöntöd,
  S tánczczal ünneplünk, ki országunk fejedelminek oly nagy
  Jótevője voltál.
  Engedd, legyen így kedvedre, gyógyító Phœbos!

Ellenversszak.

  Isteni lányok közül ki volt, kitől éltet nyerél?[56]
  Kedvese tán a hegyen bolyongó Pánnak?
  Vagy Apollo karja közt pihent? Mert
  Kedveli ő is az erdős bérczeket.
  Tán a kyllenei isten,[57]
  Vagy hegyormon székelő Bakchos fia, vagy Helikonnak
  Játszi gyermekétől?[58]
  Hisz sokszor enyelge ő a bérczi nymphákkal.

(A pásztor föllép.)

OEDIPUS (a karhoz).

  Gyanítom, ámbár nem találkozám vele
  Előbb soha, hogy azt a pásztort látom itt,
  Kit régtől fogva keresénk; mert aggkora

(A korinthi követre mutatva.)

  E férfiúval ép’ egyenlővé teszi,
  S azokban, kik kisérik, jól ráismerek
  Cselédjeimre; ám te jobban tudhatod,
  Mint én, hisz ezelőtt is többször láttad őt.

KAR.

  Ráismerek bizonynyal; mert hű pásztora
  Volt ő Laïosnak mindig, mint tán senki más.

OEDIPUS.

  Először, oh, korinthi idegen, te szólj:
  Erről beszéltél?

KÖVET.

                  Erről, a kit lát szemed.

OEDIPUS (a pásztorhoz.)

  Te meg, öreg, tekints reám és válaszolj
  Kérdéseimre. Hajdan Laïos volt urad?

PÁSZTOR.

  Igen, de nem vásárolt; nála születém.

OEDIPUS.

  Minő munkád volt, milyen életét vivél?

PÁSZTOR.

  A nyájat őrzém éltem legtöbb napjain.

OEDIPUS.

  S leginkább mily vidéken választál tanyát?

PÁSZTOR.

  Kithæron hegységében vagy hozzá közel.

OEDIPUS.

  Emlékezel, hogy láttad ott e férfiút?

PÁSZTOR.

  Minő dologban? Milyen férfiról beszélsz?

OEDIPUS.

  Erről, ki itt áll. Volt-e már dolgod vele?

PÁSZTOR.

  Hamarjában nem emlékezhetem reá.

KÖVET.

  Nem is lehet csodálni, oh, király! De én
  Tisztán eszébe juttatom. Mert jól tudom,
  Emlékszik arra, hogy Kithæron oldalán
  (Ő kettős nyájat őrizvén, csak egyet én)
  Tavasztól őszig én magam s e férfiú
  Három félévet éltünk szomszédok gyanánt;
  S a tél jöttével én saját tanyám felé,
  Ő meg Laïos aklába hajtá nyájait.
  Akként történt-e, mint elmondám, vagy nem úgy?

PÁSZTOR.

  Való, mit mondasz, bár hosszú idője mult.

KÖVET.

  Mondd hát, emlékszel a fiúra, kit nekem
  Adál, hogy fölneveljem, mint sajátomat?

PÁSZTOR.

  Mi ez? Mi végre kérdezed most tőlem ezt?

KÖVET (Oedipusra mutat).

  Itt áll, barátom, a fiú, kit átadál.

PÁSZTOR.

  Vesztedre indulsz? Nem hallgatsz el iziben?

OEDIPUS.

  Ah, meg ne ródd e férfiú szavát, öreg,
  Mert inkább illet téged, mint őt megrovás.

PÁSZTOR.

  De hát miben vétkeztem, oh, legjobb király?

OEDIPUS.

  Nem szólsz, kiről ez kérdez, a fiú felől.

PÁSZTOR.

  Semmit se tudva szólt ez, ámde hasztalan.

OEDIPUS.

  Ha jó szántodból nem beszélsz, majd sírva szólsz.

PÁSZTOR.

  Az égre, kimélj, vén létemre, engemet.

OEDIPUS (szolgáihoz).

  Kössétek tüstént hátra mind a két kezét.

PÁSZTOR.

  Oh jaj, miért? Mit kívánsz tőlem hallani?

OEDIPUS.

  Te adtad ennek a fiút, kiről beszél?

PÁSZTOR.

  Én adtam. Bár meghaltam volna az napon!

OEDIPUS.

  Ma fogsz meghalni, ha nem mondasz igazat.

PÁSZTOR.

  Előbb halok meg, ha kimondom a valót.

OEDIPUS.

  Ez ember, a mint látszik, kibuvót keres.

PÁSZTOR.

  Bizonynyal nem; hisz rég mondám: én adtam át.

OEDIPUS.

  Kitől vevéd? Sajátod volt vagy másoké?

PÁSZTOR.

  Nem volt sajátom, más kezéből vettem át.

OEDIPUS.

  Minő polgártól, milyen házból származott?

PÁSZTOR.

  Ne kérdj, az égre, oh ne kérdj többet, király!

OEDIPUS.

  Meghalsz, ha még másodszor kell ezt kérdenem.

PÁSZTOR.

  A gyermek Laïos háznépéhez tartozott.

OEDIPUS.

  Szolgától vagy királyi törzsből született?

PÁSZTOR.

  Jaj, jaj! rettentő az, mit mondani fogok.

OEDIPUS.

  S én hallani; de még is meg kell hallanom.

PÁSZTOR.

  Laïos fiának mondák; ám nőd oda benn
  Legjobban elmondhatja, mind ez mint esett.

OEDIPUS.

  Ő adta át tehát neked?

PÁSZTOR.

                  Igen király!

OEDIPUS.

  Minő szándékkal?

PÁSZTOR.

                  Hogy kioltsam életét.

OEDIPUS.

  Saját szülője! Szörnyü!

PÁSZTOR.

                  Bal jóslat miatt.

OEDIPUS.

  Mi volt az?

PÁSZTOR.

  Hogy meg fogja ölni szüleit.

OEDIPUS.

  S miért adád ez aggastyán kezébe őt?

PÁSZTOR.

  A szánalom vitt rá, király, azt vélve, hogy
  Honába, távol földre fogja vinni őt;
  De csak szörnyű bajokra tartá fenn. Ha te
  Vagy az, kiről szólt, úgy bánatra születél.

OEDIPUS.

  Oh, jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jött.
  Oh, fény, utószor látlak immár téged én,
  Ki születém, hol nem kellett, ki férj valék,
  Hol nem lehet, s megöltem azt, kit nem szabad.

(El a palotába. A követ és pásztor másfelé távoznak.)

KAR.

Első versszak.

  Ah, emberek, emberek!
  Kik itt éltek a föld szinén,
  Oh, mily semmi az élet!
  Ki az, hol a férfiú,
  Hogy több élv juta részeül,
  Mint mennyit ad a képzelet,
  Mely képzelve enyészik?
  Gyász példád im előttem áll,
  S szörnyü végzeted, Oedipus,
  És boldognak az ég alatt
  Senkit se dicsérek.

Első ellenversszak.

  A legmagasabb fokig
  Jutottál utadon, merő
  Boldogság vala részed
  (Oh Zeus!) letiportad a
  Horgas körmü, dalos szüzet,
  S védő bástya gyanánt e hont
  Megmentéd a haláltól.
  És ezért a királyi trón
  S fényes Theba uralma lett
  Osztályrészed, a legnagyobb
  Fény, tisztelet ére.

Második versszak.

  De most, ki az, kit nagyobb nyomor gyötör,
  Ki boldogtalanabb az emberek
  Között, ki sülyedt annyira?
  Oh, jaj, Oedipus dicső feje!
  Mért fogadta egy
  Rév ölébe, ah!
  Az atyát s fiút,
  S a szülöttet férj gyanánt?
  Mint lehet az, miként lehet,
  Hogy boszulatlan elviselt
  Ennyi időn át szülői telked?

Második ellenversszak.

  Nyomorba ért a mindent látó idő,
  Elitélve a szörnyü nászfrigyet,
  Melyet szülő s szülött kötött.
  Oh, jaj, Laïos szegény fia!
  Bár ne láttalak
  Volna én soha.
  Nem találhatok
  Szavakat, keservemet
  Hogy kifejezzem. Hisz valót
  Szólva, te adtad éltemet
  Vissza, te hoztál szememre álmot.

(A hirmondó jő a palotából.)

HIRMONDÓ.

  Ti, e hazának mindig tisztelt nagyjai,
  Mit fogtok látni, oh, mit fogtok hallani,
  Mily szörnyü lesz fájdalmatok, ha Labdakos
  Házát még nagyra tartja honfi kebletek!
  Mert sem az Ister, sem a Phasis árjai[59]
  Nem moshatják tisztára e ház rejtező
  Bünszennyét, s nemsokára napvilágra jő
  A szándékos, nem kényszerített borzalom.[60]
  S minden baj közt a szándékos legsúlyosabb.

KAR.

  Mi sem hiányzik abban, a mit már tudunk,
  A borzalomból; mit mondhatsz ezen kivül?

HIRMONDÓ.

  Kevés szóval kimondhatom s megértheted:
  A felséges Jokaste már halálra vált.

KAR.

  Boldogtalan! és mi hozott reá halált?

HIRMONDÓ.

  Saját keze. De azt, mi legfájdalmasabb,
  Nem érezed; mert szemtanúja nem valál;
  Mégis, mint emlékemben megmaradhatott,
  Hallgasd meg a szegénynek szenvedéseit.
  Bősz fájdalmában átfutván a csarnokon,
  A nászágyas terembe rohant egyenest,
  Mindkét kezével tépve bomlott fürtjeit.
  Aztán belülről jól bezárva ajtaját,
  Laïos nevét kiáltá, a ki rég halott,
  Emlitve régi nászát, mely megölte őt,
  És önfiának hagyta hátra özvegyét,
  Hogy gyermekétől szüljön átkos fajzatot.
  Siratta ágyát, hol kétszer boldogtalan,
  A férjtől férjet s gyermektől szült gyermeket.
  Mily módon halt meg ezután, azt nem tudom;
  Mert Oedipus orditva tört be ekkor, és
  Miatta nem láthattuk szenvedéseit;
  Csak erre néztünk, mint rohant fel és alá.
  Futkosva kardot kére tőlünk, majd megint
  Nejét kérdé, ki nem neje, s a kétszeres
  Anyát, ki őt és önnön sarjait szülé.
  Egy isten végre megmutatta, hol van ő,
  Mert a jelenlevőkből egy sem mutatá.
  Mikéntha titkos kéz vezetné, iszonyún
  Kiáltva, most a kétszárnyú ajtóra ment,
  Kiemelé sarkából, s a szobába tört.
  S itt láttuk a királynét hurkolt kötelen
  Magasról függve. A mint a boldogtalan
  Ezt látta, szörnyü ordítással rá rohant,
  S feloldozá a fonalat. S mig a szegény
  Földön feküdt, borzasztót láttak szemeink:
  Kitépte az aranyból készült kapcsokat,
  Melyek fentarták a királyné öltönyét,
  S felkapva két szemébe verte, hangosan
  Kiáltva: Nem láttátok eddig, mit teszek,
  Nem láttátok, mit szenvedék, mit vétkezém,
  Lássátok most sötétben, kit nem volt szabad
  Látnom, s ne ismerjétek, kit kivántatok.[61]
  Igy átkozódva feltartá pilláit és
  Többször szemébe szúrt; a vérző szemgolyók
  Megöntözék orczáit; nem csepegve húllt
  A vér sebéből; ah! áradva tört elő
  Szeméből fekete vérének zápora.
  Kettőtől és nem egytől származott e vész,
  A férfiút s az asszonyt sujtva egyaránt.
  A régi áldás, mely e ház fölött pihent,
  Valóban áldás volt ugyan, de a mai
  Napon gyalázat, átok, siralom, halál,
  S mi rossz név csak van, nem hiányzik egy sem itt.

KAR.

  S miként pihent meg gyötrelmében a szegény?

HIRMONDÓ.

  Kiált, nyissák ki a kaput, s a kadmosi
  Népnek mutassák azt, ki apját megölé,
  Ki anyját – ah! nem mondhatom szörnyű szavát.
  Önnön magát akarja most száműzni ő,
  Mert önmagára mondott átka üldözi,
  De szükséges számára oltalom s vezér;
  Mert szenvedése súlyát nem viselheti.
  Saját szemeddel láthatod. Im a kapu
  Megnyilik már; oly látvány tűnik most eléd,
  Mely szánalomra indít ellenséget is.

(Oedipust szolgák vezetik a palotából.)

KAR.

  Oh, iszonyu látvány emberi szemnek!
  Oh, legiszonyúbb mindannyia közt,
  Mely előmbe tünt valaha! Oh, nyomorult,
  Mi vad őrület szállt meg? Melyik isten
  Sujtotta fejedre csapásainak
  Legszörnyűbb csapását?
  Jaj, jaj! Oh, szegény!
  Nem nézhetem arczodat, ah! pedig én
  Annyit akarnék kérdeni tőled, tudni felőled,
  De borzalom fog el engem.

OEDIPUS.

  Jaj, jaj!
  Oh, boldogtalan én! Hova, mily
  Földre jutok? Hova hangzik a szó
  Ajkamról? Sorsom, mire váltál?

KAR.

  Nem látott, hallott borzalommá változott.

OEDIPUS.

Első versszak.

  Oh, iszonyú,
  Oh, örök éji homály, melynek neve nincs,
  Nincs irja, határa!
  Jaj! jaj!
  És még egyszer jaj! Egyesülve gyötrenek
  Sebem fájdalma és szörnyű emlékeim!

KAR.

  Ily gyászos, rettentő nyomorban nem csoda,
  Ha kétszer érzed és panaszlod kínodat.

OEDIPUS.

Első ellenversszak.

  Oh, hű barát,
  Oldalomon maradál s gondját viseled
  Annak, kit az éj fed.
  Jaj! jaj!
  Mert nem vagy rejtve, tisztán hallom hangodat,
  S megismerem, bár éjhomály borul reám.

KAR.

  Szörnyű tett! Oh, mint olthatád ki igy szemed
  Világát? Melyik isten biztatott reá?

OEDIPUS.

Második versszak.

  Apollo, igen, Apollo vala,
  Betetőzve ekként kinjaimat.
  De senki más nem sujta rám, saját kezem tevé.
  Miért a szem nekem,
  Ki látva semmi kellemest nem láthatok?

KAR.

  Valóban úgy van, mint beszélsz.

OEDIPUS.

  Mi az, mit látnom, szeretnem, mi az, mit hallanom
  Kedves lehetne rám, barátaim?
  Oh, vigyetek, vigyetek el innen engemet,
  Vigyetek el, ki e föld átka vagyok,
  Leggonoszabb, legméltóbb istenek
  Gyülöletére.

KAR.

  Boldogtalan, kit sorsod sujt s az öntudat,
  Oh, bár ne tudtam volna rólad én soha!

OEDIPUS.

Második ellenversszak.

  Oh, átok reá, ki feloldozá
  Kötelékeitől lábaimat,
  S kimente a halálból. Átkozott e szánalom!
  Ha akkor meghalok,
  Nem gyötreném most enmagam s szerettimet.

KAR.

  Szerintem is jobb volna úgy.

OEDIPUS.

  Nem lettem volna bizonynyal atyámnak gyilkosa,
  Sem annak férje, ki világra szült.
  Most bűn fia s az egektől elhagyott vagyok,
  Megosztva atyámmal a násznyoszolyát,
  Oh, ha van, a mi rosznál rosszabb:
  Engemet ért az!

KAR.

  Nem mondhatom helyesnek azt, a mit tevél,
  Jobb volna nem létezned, mint élned vakon.

OEDIPUS.

  Ne mondd, hogy nem legjobban tettem, mit tevék,
  Ne oktass erre és ne adj tanácsokat.
  Mert nem tudom, mily szemmel nézhetném atyám
  Tekintetét, ha majdan Hadeshez jutok,
  Avagy szegény anyámat, kikkel azt tevém,
  Mire bitófa nem elég nagy büntetés?
  Vagy gyermekim látása volna rám öröm,
  Kik úgy születtek, a miként születtenek?
  Oh, nem, az én szememnek nem kivánatos
  Többé sem ez, sem Theba, sem a várorom,
  Sem a szent szobrok, melyektől én, nyomorult,
  Ki származásra Thebában legjobb valék,
  Ennen magam fosztám meg; én parancsolám,
  Hogy űzze el mindenki a gonosztevőt,
  Kit isten s Laïos vére azzá bélyegez.
  Ekként kinyilvánitva nagy szennyfoltomat,
  Hogyan lehetne még rátok tekintenem?
  Sehogy sem. Sőt ha el lehetne tiltani
  A hangokat fülemtől, pillanatra sem
  Haboznék, úgy elzárni gyászos testemet,
  Hogy vak levén, ne halljak semmit sem. Hiszen
  A szenvedőre édes mit sem érzeni.
  Oh, jaj Kithæron, mért fogadtál el, miért
  Nem gyilkolál meg tüstént engem, hogy soha
  Ne tudta volna senki származásomat?
  Oh, Polybos, Korinthos és te, őseim
  Vélt palotája, oh, miért neveltetek
  Diszes külsőben nagyra ennyi rothadást!
  Mert rossz vagyok most s rossz szülőknek gyermeke.
  Oh, hármas ösvény és te rejtett völgy öle,
  Sötét erdő, hol egyesül a három út,
  Melyet saját atyám vérével itatott
  Ennen kezem, oh, emlékeztek még reám,
  Mily tetteimnek voltatok tanúi, mit
  Tevék itt újra aztán? Oh, te nász, te nász!
  Mely engem szültél, s a szülöttől azután
  Ismét termékenyülve, egy vérből adál
  Atyát, testvért és egy személyben gyermeket,
  Anyát, menyasszonyt és nőt,[62] és mindazt, a mi
  Az emberek szemében szörnyü borzalom.
  De mert a rút tettekről nem szép szólni sem,
  Az istenekre, dobjatok ki engemet
  Ez országból, vagy öljetek meg, rejtsetek
  Tenger mélyébe, hogy többé ne lássatok.
  Fel, fel, ragadjátok meg a boldogtalant;
  Hígyétek, nincs mit félnetek. Hisz átkomat
  Nem képes ember elviselni kívülem.
  S ha már az emberekkel nem törődtök is,
  Tartsátok tiszteletben a nagy Helios
  Mindent tápláló lángját, leplezetlenül
  Nem hagyva ily fertőzetet, melyet se’ föld,
  Sem égi zápor, sem napfény nem türhet el.
  Vigyétek gyorsan most a házba vissza őt;
  Mert a rokon fájdalmát, szent szokás szerint,
  Csak önfajának illik látni s hallani.[63]

KAR.

  Kivánságodra épen jókor jő Kreon,
  Tanácsot adni s tenni, mert helyedben ő
  Marad az ország oltalmára egyedül.[64]

OEDIPUS.

  Oh, jaj, minő szavakkal forduljak felé?
  Mi az, mit tőle joggal várhatok? Holott
  Előbb hozzá mindenben jogtalan valék?

(Kreon föllép.)

KREON.

  Nem jöttem, gúnyolódni rajtad, Oedipus,
  Avagy szemedre hányni régi rosszakat.

OEDIPUS.

  Az istenekre, ha reményemen felül
  Ily jószivű vagy a leggonoszabb iránt,
  Hallgass meg, kérlek, éretted, nem magamért.

KREON.

  Mi az, mit tőlem ily forrón epedve kérsz?

OEDIPUS.

  E földről gyorsan űzz ki engemet oda,
  Hol többé nem fér hozzám emberek szava.

KREON.

  Megtenném, hidd el bizton, ha nem kellene
  Előbb istentől megkérdezni, mit tegyünk.

OEDIPUS.

  Hiszen tisztán kinyilvánitá már szava,
  Halált mondván a gaz apagyilkosra, rám.

KREON.

  Ezt mondta; ámde most, hogy igy fordult az ügy,
  Jobb lesz mégis megtudni tőle, mit tegyünk.

OEDIPUS.

  Ily nyomorult sorsáért kéritek szavát?

KREON.

  Az isten jóslatának már te is hihetsz.

OEDIPUS.

  Igen, s te benned bízom s esdve kérlek én,
  Temesd el azt, ki ott benn van,[65] kedved szerint;
  Hisz illik ezt megtenned tennen törzsödért.
  De azt ne várja ősi városom soha,
  Hogy engem élve lásson falai között;
  Nem, engedj a hegyekben laknom, ott az én
  Kithæronomnak ormán, melyet szüleim
  Még életemben választának siromul;
  Hadd haljak úgy meg, a miként ők akarák.
  Bár jól tudom, nem pusztit el se’ kór, se’ más;
  Hisz nem kerűltem volna már el a halált
  Hajdan se’, ha nem várna szörnyü kín reám.
  De menjen hát, a merre indult, végzetem!
  Figyermekim ne hozzanak gondot reád,
  Kreon; hisz férfiak, és bárhol legyenek,
  Nem fog sehol hiányt szenvedni életök;
  De két leányom, ah szegény kis lányaim!
  Kiknek számára asztalt nélkülem soha
  Nem terítének, s mindenben részök vala,
  Mit én élveztem; – kérlek, két kis lányomat
  Vedd oltalmadba; és engedd meg most nekem,
  Hogy átöleljem őket és sirjak velök.
  Uram, menj!
  Nemes szülött, menj! Hisz ha őket ölelem,
  Enyémnek vélem, mint midőn látott szemem.

(Kreon intésére kivezetik a palotából Oedipus két kis leányát, Antigonét
és Isménét.)

  Mit mondok?
  Az istenekre, nem két kedves kicsinyem
  Sirását hallom? Megsajnált tehát Kreon,
  S előmbe hozta legdrágább szülöttimet?
  Való ez?

KREON.

  Való; én vezetém elődbe; jól tudám,
  Hogy örömödre lesz, mit hajdan szeretél.

OEDIPUS.

  Élj boldogul hát, és ez utadért legyen
  Az isten jobb oltalmad, mint nekem vala.
  Oh, gyermekim, hol vagytok? Jertek hát ide,
  Jertek, fogjátok e testvéri kezeket.
  Melyek okozták, hogy atyátok két szemét,
  A hajdan fényeset, most igy kell látnotok,
  Atyátokét, ki nem látott, nem kérdezett,
  S az által lett atyátok, őt a ki szülé.
  Könyem hull rátok – ah! mert nincs tekintetem –
  Ha keserü jövőtöket meggondolom,
  A mely reátok vár az emberek között.
  Mert mily körökben, milyen ünnepélyeken
  Fogtok részt venni, honnan házatokba nem
  Könyezve tértek vissza, élvezet helyett?
  S ha egykoron eléritek a nász korát,
  Hol lesz a férfi, gyermekim, ki botorul
  Magára venné a szégyent, mely egyaránt
  Szülőitekre és reátok háramol?
  Mily borzalom hiányzik? Atyját megölé
  Atyátok; anyját, a ki életét adá,
  Nőűl vevé, és onnan nyerte gyermekit,
  A honnan egykor önnön vére származott.
  Ezt hányják szemetekre. S igy ki venne el?
  Oh, gyermekim, nem lesz oly férfi! Násztalan,
  Meddőn kell élteteknek elhervadnia.
  S te, oh, Menœkeus fia, ki egyedül
  Maradsz most atyjok – mert mi, a kik éltöket
  Adtuk, mindketten elveszénk – rokonidat
  Ne hagyd szegényen s férjtelen bolyongani,
  Ne engedd, hogy balsorsom érje őket is.
  Oh, szánd meg őket; lásd, ily ifjan semmijök
  Nincs e világon, csak mi tőled jut nekik!
  Igérd meg, adj kezet rá, oh, nemes rokon!
  Ti nektek sok tanácsot adnék gyermekim,
  Ha felfognátok; most csak az kivánatom,
  Hogy bárhol enged élni sorsotok, legyen
  Jobb s boldogabb az élet, mint atyátoké.

KREON.

  Már elég a köny, a sóhaj; térj a házba vissza most.

OEDIPUS.

  Engedek, bár nem örömmel.

KREON.

                  Mindennek van ideje.

OEDIPUS.

  Ám tudod, mily kikötéssel?

KREON.

                  Mondd el, akkor megtudom.

OEDIPUS.

  Hogy száműzz e földről engem.

KREON.

                  Isten ítél e fölött.

OEDIPUS.

  Hisz az isten gyűlöl engem.

KREON.

                  Úgy kérésed teljesül.

OEDIPUS.

  Azt hiszed?

KREON.

                  Hiún nem mondom azt ki, mit nem gondolok.

OEDIPUS.

  Úgy vezess el innen engem.

KREON.

                  Jöjj s bocsásd el gyermekid.

OEDIPUS.

  Ne ragadd el tőlem őket.

KREON.

                  Mindent birni ne akarj.
  Hisz mit birnod sikerült is, híved az sem maradott.

KAR.

  Theba városom lakói, lássátok, ez Oedipus,
  Ki a rejtett szót megoldá s leghatalmasabb vala,
  Boldog sorsát irigyelte minden polgár egyaránt:
  Lássátok, mi szörnyü balsors árja zúdul most reá!
  Senki hát halandó embert, a kinek még hátra van
  Végső napja, ne nevezzen boldognak, mig élete
  Véghatárát bánat nélkül el nem érte biztosan.



JEGYZETEK OEDIPUS KIRÁLYHOZ.

[Footnote 1: Kadmos, Theba alapítója.]

[Footnote 2: Az esdeklők borostyán- vagy olajfalombot tartottak
kezökben, annak jeléül, hogy magokat az istenek oltalma alá helyezték. A
lombokat az oltárra tették, s ha az istenek megadták a kért segélyt,
elvették onnan.]

[Footnote 3: Oedipus nem dicsekvésből mondja ezt, hanem az esdeklők
vigasztalására, hogy ő, az egész világon dicsőitett király, személyesen
jő részt venni bánatokban.]

[Footnote 4: Pallast Thebában több név alatt tisztelték, azért nem lehet
határozottan tudni, hogy sok temploma közül melyik kettőről van szó.]

[Footnote 5: Apollo temploma, Theba kapuja előtt, az Ismenos partján,
hol az áldozat hamvaiból jósoltak.]

[Footnote 6: A város pusztulása minden éltető forrásában mutatkozik: a
föld magvai kivesznek, a marhanyájak elpusztulnak, a nők holt
gyermekeket szülnek.]

[Footnote 7: A döghalált gyujtó istennek nevezi, mert a lobogó tűz
jelképe a legszörnyűbb pusztításnak.]

[Footnote 8: A sphinx, mely versekben adta elő rejtélyét, s azt, ki meg
nem oldá, elnyelte.]

[Footnote 9: Pytho, Delphi rége neve.]

[Footnote 10: A kik szerencsés jóslatot nyertek, babérkoszorús fővel
tértek haza.]

[Footnote 11: Kreon, nem akarván ily tömeg előtt világosan beszélni,
nehogy a bűnös, ha tán jelen volna, megmenekülhessen, kitérőleg,
általános kifejezésben beszél: «Jó hírrel jövök, mert szerintem a súlyos
szerencsétlenség is szerencsére fordul, ha a helyes módon járunk
végére.»]

[Footnote 12: Mert a jóslatok különben többnyire kétértelműek szoktak
lenni.]

[Footnote 13: Thebából. Oedipus azt hiszi, hogy a támadás Laïos élete
ellen Thebából indult ki.]

[Footnote 14: Annak jeléül, hogy az isten meghallgatta a könyörgést.]

[Footnote 15: A jóniai – attikai monda szerint Apollo Delosból ment
Attikán keresztül Pythóba, míg a boeotiaiak szerint az ő országokban
született. Sophokles, mint atheni, az attikai mondát követi. Pæan, ima
Apollohoz: néha, mint itt is, maga Apollo.]

[Footnote 16: Az isteni szózat a jósda oraculuma, melyet az arany
bizalom, remény szül, mert a kik hozzá fordulnak, a legjobbat
reménylik.]

[Footnote 17: Artemis oltára és szobra a piacz közepén állt.]

[Footnote 18: A sphinx pusztításait értik, melyet Oedipus a három
védisten segélyével győzött le.]

[Footnote 19: A esteli isten Hades, mert a homeri felfogás szerint
lakását a föld nyugati szélén képzelték, hol a nap leáldozik.]

[Footnote 20: A dögvészben elhúnytak, kikhez senki sem mer közeledni,
mert még halva is a dögvészt terjesztik.]

[Footnote 21: Pallas Athene.]

[Footnote 22: A dögvészt, melyet fölebb gyujtó istennek nevezett, most a
hadi istennel hasonlítja össze, mert mindkettő halált hoz az emberekre;
de megkülönböztetésül utána teszi, hogy «pajzstalanul» közelg.]

[Footnote 23: A középtenger, melyet Poseidon neje, Amphitrite ágyának
nevez.]

[Footnote 24: Apollo, ki megszabadította a sikyoniakat a pusztító
farkasoktól.]

[Footnote 25: A vadászó Artemis mindkét kezében lobogó fáklyával s
nymphái kiséretében barangol a neki szentelt Lykia hegyei közt.]

[Footnote 26: Bakchos gazdag fürtjeit tarka kendő szorította össze,
innen van Chryseomitres mellékneve.]

[Footnote 27: Bakchos a bor istene.]

[Footnote 28: Mert Thebában született Semelétől.]

[Footnote 29: A Mænadok Bakchos állandó kisérőnői.]

[Footnote 30: Az ellenséges isten, ki nem részesül a többi istennel
egyenlő tiszteletben, Ares.]

[Footnote 31: Bakchos lobogó fáklyák kiséretében szokott a Parnassuson
járni.]

[Footnote 32: Oedipus erősen hangsulyozza, hogy ő maga teljesen
ismeretlen azon körülményekkel, melyek Laïos meggyilkolására
vonatkoznak, s azért csak úgy vezethet sikerre a vizsgálat, ha a thebai
polgárok némi jelekkel elősegítik kutatását.]

[Footnote 33: Laïos genealogiája. Agenor fia volt Kadmos, ezé Polydor, s
ettől született Labdakos, Laïos atyja.]

[Footnote 34: Azon művészetét érti Oedipus, melylyel megfejtette a
sphinx rejtélyét. Apollo említésére hirtelen fölébredt gyanúja Kreon
ellen, ki épen most jött Delphiből, hogy talán szövetkezett Tiresiassal
az ő megbuktatására. Azért említi kincsét, hatalmát, melyre Kreon
vágyik, s művészetét, melyet a jós irigyel tőle.]

[Footnote 35: Gúnyosan mondja, hogy veszedelmökre lesz azon gondolat,
hogy Oedipus kiüzése által tisztitsák meg a várost.]

[Footnote 36: Loxias, Apollo mellékneve homályos jóslatai miatt.]

[Footnote 37: Kithæron, a határhegy Attika és Boeotia közt. Tiresias
általában hegy helyett említi külön Kithæront, titkos vonatkozással
Oedipus kitételére.]

[Footnote 38: Ma fogod megtudni születésed titkát, s ennek következtében
fogsz elveszni.]

[Footnote 39: A föld közepe Delphi, mert két sas, vagy más monda szerint
két holló, melyeket Zeus a föld két végén elbocsátott, itt találkozott.]

[Footnote 40: Polybos korinthi királyt tartották Oedipus atyjának.]

[Footnote 41: A sphinx.]

[Footnote 42: Te félreismersz ugyan, de itt, a thebai polgárok szemében,
még mindig az vagyok, a mi voltam.]

[Footnote 43: A kart érti, melynek igyekezete, hogy az egész viszályt
elsimítsa, Oedipust ellene is haragra és gyanúra ingerli.]

[Footnote 44: A csillagok állásából számítni ki valamely irányt: e
kifejezést leginkább azokról használják, kik a tengeren vagy a
sivatagban utaznak. Oedipus Korinthot vélve hazájának, nehogy
beteljesüljön a jóslat, nem tér oda vissza, s csak a csillagok állásából
tudja eztán, merre van Korinth.]

[Footnote 45: A kéthegyű bot, melylyel a régiek lovaikat gyors haladásra
szokták nógatni.]

[Footnote 46: Oedipus retteg egyenesen kimondani azon gondolatot, hogy
ez idegen talán maga Laïos volt.]

[Footnote 47: Hogy Laïos gyilkosát fölfedezzék.]

[Footnote 48: Delphi.]

[Footnote 49: Olympiában Zeus ősrégi jósdája volt, hol a papok az
elégetett áldozatokból jósoltak.]

[Footnote 50: A phokisi Abaeban Apollo temploma és jósdája volt, melyet
régiebbnek tartottak a delphii jósdánál. E három híres szentély
fölemlítésével a kar, melynek kegyelete megbotránkozott Jokaste miatt,
ki oly kicsinylőleg beszélt Apollo jóslatáról, – ezt mondja: Ha az
isteni jóslat megvetése büntetlenül marad, úgy semmit sem ér többé az
istenek tisztelete, s nem érdemes többé az isteni jósdákhoz fordulni.]

[Footnote 51: Oedipus az új jóslatot nem itéli meg a régiek szerint,
melyek nem teljesültek; s azért aggódik hasztalan.]

[Footnote 52: Lykeios Apollo mellékneve, vagy mivel Lykiában született,
vagy mivel Sikyonban a farkasokat kiirtotta.]

[Footnote 53: Korinth a Hellas és Peloponnesos közötti földszoroson
feküdt.]

[Footnote 54: «Habár anyám, nagyanyám és szépanyám is rabszolga volt s
így én három nemzedéken át rabszolgavérből születtem, nem fog az reád
szégyent hozni.» Oedipus még mindig azon reményben van, hogy a pásztor
tanúsága fel fogja őt menteni a gyilkosság gyanúja alól; azért, nem
sejtve Jokaste rettegésének okát, arra magyarázza, mintha a pásztor
vallomásától azért félne, nehogy Oedipus születése igen alacsonynak
tünjék ki.]

[Footnote 55: Tyche (a római Fortuna) a szerencse istennője. Oedipus nem
fél születése titkának földerítésétől, mert bármily törzsből származott
is, tulajdonképeni anyjának Tychét tekintheti, ki őt eddig különös
oltalmába vette s a legalsóbb sorsból legmagasabbra emelte.]

[Footnote 56: A Kithæron hegy nymphái közül melyik szülte Oedipust? A
kar előbb az anyát kérdi, s a következő sorokban találgatja, ki lehetett
Oedipus atyja; Pan vagy Apollo, vagy Hermes vagy Bakchos nemzette-e őt
valamely nymphával?]

[Footnote 57: Hermes, kit a nyájak isteneként is tiszteltek, Arkadia
kyllenei ormán született.]

[Footnote 58: A Helikon nymphái a múzsák, kik a Parnass ormát kedvelő
Bakchossal gyakori összeköttetésben vannak.]

[Footnote 59: Az Istert (Duna) és a kolchisi Phasist a régiek Európa és
Ázsia legnagyobb folyóinak tartották.]

[Footnote 60: Mert önkénytesen szúrta ki szemét Oedipus, önkénytesen
akasztotta fel magát Jokaste.]

[Footnote 61: Gyermekeit érti, kiket soha sem lett volna szabad látnia,
s szüleit, kiket mindig vágyott ismerni, s kiket most, ha velök Hadesben
találkozik, nem fog megismerni.]

[Footnote 62: Oedipus, ki egy személyben nejének fia, gyermekeinek
testvére és atyja, s Jokaste, ki anyja és neje fiának.]

[Footnote 63: Ez utolsó nyolcz verset a kéziratok Kreonnal mondatják el,
s igy van a Donner-féle fordításban is, Nauck azonban Oedipus szájába
adja, s helyesen, mert ha Kreon mondaná ezt, úgy Oedipus tovább egy
perczig sem maradhatna kinn, s leányait sem vezethetnék ki hozzá.
[Schöll (76. l.) – ki azonban a két utolsó verset mégis Kreonnak
tulajdonítja.]]

[Footnote 64: Mert Polynikos és Eteokles még kiskorúak.]

[Footnote 65: Jokastét, kinek nevét Oedipus borzad kiejteni.]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Oedipus király" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.