Title: Két város _ Regény három könyvben
Author: Dickens, Charles
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Két város _ Regény három könyvben" ***

KÉT VÁROS

REGÉNY HÁROM KÖNYVBEN

ÍRTA

DICKENS KÁROLY

FORDÍTOTTA

BÁLINT MIHÁLY

BUDAPEST

ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1913

5504. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.



ELSŐ KÖNYV.  ÉLETRE TÁMASZTVA.


1. Fejezet.  A Kor.

Derüs napok jártak, de viharosak is. Ez a Bölcseség kora volt, de a
Balgaságé is. A Hit korszaka volt ez, de a Hitetlenségé is. Világosság
napjai voltak ezek, de a Sötétségé is. A Remény tavasza virult és
Kétségbeesés fergetege is dühöngött. Mindent reméltünk és semmit sem
reméltünk. A Mennyekbe mentünk egyenest, az ellenkező irányt is követtük
– szóval, a kor annyiban hasonlitott a mostanihoz, hogy leglármásabb
szavu ismerői Jó és Gonosz tekintetében csakis felsőfokban nyilatkoznak
róla.

Anglia trónján nagy állkapcsu király ült és közönséges arcu királynő.
Franciaország trónján nagy állkapcsu király ült és széparcu királynő.
Mindkét országban az ország urai, s vagyon és hatalom birtokosai
szemében kristálynál tisztábbnak látszott, hogy a dolgok rendje örök
időkre meg van állapitva.

Az Urnak 1775-ik esztendejében történt. Abban a boldog korszakban
tulvilági kinyilatkoztatásokban Angliában épp ugy hittek, mint mostan.
Mrs. Southcott akkoriban érte el születésének 25-ik áldott fordulóját.
Ennek a magasztos napnak az eljöveteléről a testőrség egyik jövőbelátó
közkatonája azt jósolta, hogy London és Westminster megérett arra, hogy
elsülyedjen. Még Cock Lane szelleme is egy tucat év óta nyugalomra tért,
miután izeneteit közhirré adta ugyanolyan módon, amint azt a megelőző év
szellemei tenni szokták (teljesen hiján volt minden eredetiségnek).
Amerika brit alattvalóinak gyülekezetéből az angol királyhoz és néphez
szokott földi módon, egyszerü hirek jutottak el. Ezek, bár eléggé
sajátságos, az emberi nemre fontosabbaknak bizonyultak, mint Cock Lane
szellemeitől származó minden üzenetek.

Franciaország, mely szellemek tekintetében kedvezőtlenebb helyzetben
volt, mint pajzsos háromágu testvére, biztos lassusággal csuszott a
lejtőn lefelé: papirpénzt bocsátott ki és el is költötte. Amellett
keresztény lelkészeinek vezetése alatt emberszeretetre valló
szórakozásokkal mulatott, igy pl. egy ifjut arra itéltek, hogy kezeit
levágják, nyelvét fogóval kitépjék, testét elevenen megégessék azért,
hogy nem térdelt le az esőben piszkos szerzetesek körmenete előtt, amely
az ő látókörétől 50–60 yardnyi távolságban vonult el. Nagyon valószinü,
hogy miközben ezt a szerencsétlen szenvedőt kivégezték, Franciaország és
Norvégia erdeiben már nőttek a fák, melyeket a favágó, a Végzet kijelölt
arra, hogy levágja és deszkává fürészelje, s belőlük rettenetes emlékü,
zsákkal és késsel felszerelt állványt készitsen. Valószinü, hogy
ugyanazon a napon a Párist környező föld mivelőinek düledező pajtáiban
durva szekerek vesztegeltek az utca sarától befecskendezetten, – disznók
szaglászták körül és baromfinak voltak ülőhelyei – melyeket a földmives,
a Halál, már kijelölt arra, hogy a Forradalom talyigái legyenek. Azonban
az a Favágó és az a Földmives, ámbár megszakitás nélkül dolgozott,
csendben végezte munkáját, senki sem hallotta halk lépteiket, annyival
is kevésbbé, mert istentagadás és hazaárulás lett volna még annak a
gyanuja is, hogy ők munkálkodnak.

Angliában nem volt olyan rend és vagyonbiztonság, hogy nemzeti
dicsekvésre adott volna alkalmat. Fegyveres rablóktól elkövetett vakmerő
betörések, utonállások minden éjjel történtek, magában a fővárosban; a
családokat nyilvánosan figyelmeztették, hogy ne távozzanak a városból
anélkül, hogy holmijukat butorosoknál helyezzék biztonságba; az éjszakai
rabló nappal a City békés kereskedője volt és ha kartársa, kit
»kapitányi« minőségében megállitott, fölismerte és megszólitotta, szó
nélkül főbelőtte őt és ellovagolt; a postát hét rabló támadta meg, az őr
hármat közülök agyonlőtt, a többi négy azután őt lőtte agyon, »minthogy
lőkészlete elfogyott«, a postát pedig békésen kirabolták; London Lord
Mayor-ját, ezt a tekintélyes hatalmat, egy rabló Turnham Greennél
megállitotta és kisérete szemeláttára kifosztotta; London fogházaiban a
foglyok börtönőreikkel ütközeteket vivtak és a törvény ő felsége
söréttel és golyóval töltött fegyverekkel lövetett közéjük; tolvajok
udvari fogadások alkalmával gyémántkereszteket metszettek le a nemes
lordok nyakáról; St. Gilesbe testőrök vonultak ki, hogy csempészett áru
után kutassanak, a gyülevész nép a testőrségre lőtt és a testőrök a
gyülevész népre, és senki sem tekintette ezeket a dolgokat különöseknek.
Mindezen események között a hóhér folytonosan szorgalmas, állandóan
keresett volt; most hosszu sor különféle gonosztevőt akasztott fel, most
szombaton kötött föl egy betörőt, akit kedden fogtak csak el; vagy
Newgateben tucatszámra tüzesvassal bélyegezte meg az emberek kezét, vagy
pedig pamfleteket égetett el a Westminster Hall kapuja előtt; ma egy
kegyetlen gyilkos életét vette el, holnap egy nyomorultét, aki egy
parasztfiutól hat pennyt lopott el.

Mindez és ezer más hasonló dolog történt a jó öreg 1775-ik évben és
akörül. Ilyen eseményektől környezve, mialatt a Favágó és a Földmives
akadálytalanul végezte munkáját, az a két nagy állkapcsu és az a másik
kettő a közönséges és szép arcu, elég lármát csapott és isteni jogaikat
fennhéjázóan érvényesitette. Igy vezette az 1775-ik év az ő nagyjait és
apró teremtések miriádjait – közöttük ezen történet szereplőit is – az
előttük elterülő utakon végig.


2. Fejezet.  A postakocsi.

Késői novembernek egyik péntek éjjelén a Doverbe vezető országut az első
személy előtt terült el, akivel történetünknek dolga van. A postakocsi
előtt terült el ez az országut, amint Shooters Hill-en fölfelé döcögött.
Mint a többi utas, ő is a postakocsi oldalán haladt a dombon fölfelé az
országut sarában; nem mintha ilyen körülmények között valami különös
kedvvel sétálnának, hanem mivel a domb meredek, a sár feneketlen, a
szerszám és kocsi nehéz volt, ugy hogy a lovak már háromszor akadtak
meg, egyszer pedig az uton keresztbe huzták a kocsit, azzal az ördöngös
szándékkal, hogy Blackheathbe visszatérjenek. Gyeplő, ostor, kocsis és
vezető mind egyesült és olvasta a hadiparancsot, mely szerint tilos volt
minden odairányuló cselekvés, mely alkalmas annak a bizonyitására, hogy
némely állat ésszel van fölruházva; a lovak megadták magukat és
visszatértek kötelességük teljesitéséhez.

Lehorgasztott fővel, remegő inakkal gázolták a sürü iszapot, közbe-közbe
megbotlottak, meginogtak, mintha testük egyes részei széjjel akarnának
hullani. Valahányszor a kocsis pihenőt engedett nekik és csendesitő hó!
hó! kiáltással megállitotta őket, a nyerges ló hevesen rázta meg fejét,
mindenestől, ami rajta volt, mintha szokatlan határozottsággal kétségbe
akarná vonni, hogy a kocsi a dombra fölhuzható. Valahányszor a nyerges
igy megrázkódott, az utas megrendült és amint ideges emberrel
megtörténhetik, lelkét aggodalom szállotta meg.

Gőzölgő köd terült el a mélyedések fölött és elhagyatottan haladt
fölfelé a dombon, mint valami gonosz kisértet, mely nyugalmat keres, de
nem talál. A nedves és átható hidegség lassan haladt a levegőben fodros
foszlányokban, melyek láthatóan követték és boritották el egymást, mint
a viharos tenger hullámai. Olyan sürü volt a köd, hogy a kocsi
lámpásától néhány lépésnyire megvilágitott országuton kivül minden
kilátást elzárt, a dolgozó lovak párája beleolvadt és ugy látszott,
mintha a köd abból keletkezett volna.

Az emlitetten kivül még két más utas vánszorgott fáradtan a dombon
fölfelé, a postakocsi oldalán. Mind a három fülig volt ruháiba
beburkolva és lovaglócsizmát viselt. Abból, amit egymás arcából láttak,
a három közül egyik sem lett volna képes megmondani, hogy a másik kettő
ugyan kihez hasonló, mindegyik gondosan elzárkózott két utitársának
lelki és testi szemei elől is. Abban az időben az utasok óvakodtak
attól, hogy rövid ismeretség után bizalmasak legyenek egymáshoz, mert
mindenki, akivel az országuton találkoztak, rabló is lehetett, vagy
ilyenekkel szövetségben állhatott. Ez utóbbi ugyanis valószinü volt
abban az időben, amikor minden postaállomás, minden korcsmában volt
valaki, aki a »kapitány« zsoldjában állott, a gazdától kezdve egész az
utolsó istállófiuig. Ilyen gondolatokkal volt a postakocsi vezetője
eltelve az 1775-ik év november havának egyik péntek éjjelén, amint
Shooters Hillen fölfelé döcögve, a kocsi hátulján kijelölt helyén
állott, lábát megvetve, szeme és keze töltött fegyveren pihent,
hat-nyolc lovaspisztoly és néhány kard tetején.

A doveri postakocsisnak szokott kedélyes volt a hangulata, a vezető nem
bizott az utasokban, az utasok egymást és a vezetőt gyanusitották, egyik
sem hitt a másiknak, csupán a kocsis bizott lovaiban: ezekre tiszta
lelkiismerettel letehette az esküt, akár mind a két testamentumra, hogy
nem voltak valók erre az utra.

– Hó! hó! – biztatta őket a kocsis. – Huzakodjatok neki még egyszer és a
tetőn vagytok. Aztán akár pusztuljatok el. Elég fáradságomba került, mig
eddig eljutottunk!… Joe!

– Halló! – válaszolt a vezető.

– Ugyan hány óra, Joe?

– Jó tiz perccel mult tizenegy.

– Fenét! – kiáltotta a kocsis haragosan. – És még nem vagyunk a Shooter
tetején. Rajta! Előre!

Az egyik ló az ostor biztatására nekifeküdt a szerszámnak és a többi
három követte. Még egyet döcögött a doveri postakocsi és az utasok
lovaglócsizmái mellette gázolták a sarat. Mikor a kocsi megállott, ők is
megállottak és szorosan hozzásimultak. Ha a három közül bármelyik
vakmerően azt ajánlotta volna a másiknak, hogy a ködös sötétségben kissé
előre sétáljanak, annak a valószinü veszélynek tette volna ki magát,
hogy mint rablót menten lelövik.

Az utolsó erőfeszités a kocsit a domb tetejére vitte. A lovak
megállottak, hogy szusszanjanak, a vezető leszállott, hogy a lejtőn való
lemenéshez kereket kössön és a kocsi ajtaját kinyitotta, hogy az utasok
beszálljanak.

– Pszt! Joe! – kiáltott a kocsis figyelmeztetően és üléséből lefelé
tekintett.

– Mit mondasz, Tom?

Mind a ketten figyeltek.

– Azt mondom, hogy egy lovas vágtatva jön utánunk, Joe.

– Egy vágtató lovas, Tom – válaszolt a vezető, miközben eleresztette a
kocsi ajtaját és gyorsan helyére kapaszkodott. – Uraim! A király
nevében, mindannyian egyért!

Ezzel a siettető felszólitással felhuzta puskája kakasát és támadásra
készen állott.

Az ebben a történetben emlitett utas a kocsi lépcsőjén állott,
beszállani készült, a másik kettő mögötte állott, hogy őt kövesse.
Megállott a lépcsőn, félig benn volt a kocsiban, félig pedig kivül,
amazok az országuton maradtak mögötte. Mindannyian a kocsistól a
vezetőre és a vezetőtől a kocsisra néztek és figyeltek. A kocsis is, meg
a vezető is visszafelé tekintettek, még a nyerges ló is visszanézett és
fülét hegyezte, anélkül, hogy ellent mondana.

A kocsi megállását követő csend az éjszaka hangtalanságával egyesülve,
félelmetes némaságot idézett elő. A lovak pihegése megremegtette a
kocsit, mintha az is izgatott állapotban volna. Az utasok szive oly
hangosan dobogott, hogy hallani lehetett; a csöndes szünet hallhatóan
jellemezte azokat, akiknek kifogyott a lélegzetük és azokat is, akik
lélegzetüket visszatartották és a várakozásban ütőerük gyorsabban vert.

A dombon fölfelé vágtató ló patájának a hangja mind gyorsabban
közeledett.

– Halló! – orditott a vezető, oly hangosan, ahogy csak tudott. – Ki
vagy? Állj meg, vagy lövök!

A ló hirtelen megállott és dobogás és pocskolás között férfi hangja
hallatszott ki a ködből:

– Ez a doveri posta?

– Ne törődj vele, hogy micsoda! – válaszolt a vezető. – Ki vagy?

– Ez a doveri posta?

– Miért akarod tudni?

– Utast keresek, ha ez az.

– Micsoda utast?

– Lorry Jarvis urat.

A mi ismert utasunk azonnal tudatta, hogy ez az ő neve. A vezető, a
kocsis és a másik két utas bizalmatlanul nézett rája.

– Maradj ott, ahol vagy, – kiáltotta a vezető a ködből jövő hang felé –
mert ha hibázni találok, az nem tehető jóvá többé életedben. Lorry nevü
ur válaszoljon azonnal.

– Mi ujság? – kérdé az utas, kissé remegő hangon. – Ki akar velem
beszélni? Jerry?

(– Nekem nem tetszik Jerry hangja, ha ő az – dörmögte a vezető maga elé.
– Rekedtebb, mint nekem tetszik, ez a Jerry.)

– Igen! Lorry ur.

– Mi ujság?

– Egy üzenet, melyet onnan tulról küldöttek ön után T. és Társa.

– Ismerem a hirhozót, vezető – mondá Lorry, miközben leszállott az
országutra, a másik két utas inkább gyorsan, mint udvariasan lesegitette
őt, hirtelen beszállott a kocsiba, becsukta az ajtót és felhuzta az
ablakot. – Közelebb jöhet, minden rendben van.

– Remélem, hogy ugy van, de ilyen népet nem lehet eléggé megnyugtatni –
mondá a vezető, még mindig dörmögve magában. – Halló! Ember!

– Nos! Itt vagyok! – válaszolt Jerry még rekedtebb hangon, mint azelőtt.

– Jöjj ide lépésben; hallod-e? És ha pisztolytartó van nyergeden, ne
lássam, hogy kezed közeledik hozzá. Mert nekem ördögöm a hibázás és ha
hibázni találok, az mindjárt ólommá válik. Hadd lássunk most.

Ló és lovas vált ki a gomolygó ködből és a kocsi azon oldalára került,
ahol az utas állott. A lovas lehajolt és a vezetőre tekintve, az utasnak
keskeny, összehajtott papirt nyujtott át. Lova zihált, ló és lovas is
tele volt sárral a ló patájától a lovas kalapjáig.

– Vezető! – szólott az utas nyugodt, üzletszerü hangon.

Az éber vezető jobbkeze a félig fölemelt puska agyán, balja a puska
csövén, szeme pedig a lovason pihent, röviden válaszolt:

– Uram.

– Nem kell semmitől sem tartani. Én Tellson bankjához tartozom. Ismeri
Tellson bankját Londonban. Párisba utazom üzleti ügyben. Itt egy
shilling borravaló. Elolvashatom ezt?

– Ha gyorsan végzi, uram.

A levelet a kocsilámpa fényénél felnyitotta és először magában, azután
hangosan olvasta: »Várjon Doverben a kisasszonyra«.

– Vezető, amint látja, nem hosszu. Jerry, mondd, hogy válaszom ez volt:
_Életre támasztva_.

Jerry nyeregbe szállott.

– Ez ugyan elég különös válasz – szólott legrekedtebb hangján.

– Vidd vissza ezt a választ és ők majd tudják, hogy megkaptam az
üzenetet, akárcsak irtam volna. Igyekezz vissza. Jó éjt!

E szavakkal az utas felnyitotta a kocsi ajtaját és beszállott. Utitársai
nem segitették. Ezek óráikat és tárcáikat gyorsan csizmájukba rejtették
és mind alvónak tetette magát, azzal a határozott szándékkal, hogy igy
helyzetük megváltoztatását célzó minden cselekvést elkerüljenek.

A kocsi tovább döcögött és a köd még sürübben gomolygott, amint a lejtőn
lefelé haladt. A vezető visszatette puskáját a fegyvertartóba s miután
annak egyéb tartalmát megvizsgálta és az övében hordott pisztolyokat is
megtekintette, ülése alatt lévő kisebb szekrénybe nézett, melyben
kalapács, fogó néhány fáklya és tüziszerszám volt. Teljesen fel volt
szerelve arra az eshetőségre, hogyha, amint az néha megtörtént, a szél a
kocsi lámpáját eloltotta, nem volt egyéb teendője, mint hogy
bezárkózott, vigyázott arra, hogy a kova és acél szikrája a szalma közé
ne essék és ha jó szerencséje volt, türhető biztonsággal és gyorsasággal
öt perc alatt ismét világosságot kapott.

– Tom! – szólott halkan a kocsi teteje felett.

– Halló! Joe!

– Hallottad a választ?

– Hallottam, Joe.

– Megértettél valamit belőle, Tom?

– Nem én, Joe.

– Különös véletlen, – mormogta a vezető maga elé – én is ugy vagyok
vele.

Jerry, miután a ködben és sötétségben magára maradt, leszállott a
nyeregből, nem csupán fáradt lova kedvéért, hanem hogy a sarat is
letörülje arcáról és hogy kalapja karimájából, amelynek vagy egy fél
gallon volt az ürtartalma, az esővizet lerázza. A gyeplőt sáros karjára
füzve ott állott, amig a kocsi kerekeinek zakatolása már nem volt
hallható és az éjszaka ismét elcsendesedett; majd megfordult és a lejtőn
lefelé gyalogolt.

– A Temple Bar-tól való gyors vágtatás után, jó öreg, nem akarom
lábaidat igénybe venni, mig a sikra nem jutunk, – mondá a rekedt
hirvivő, lovára tekintve. – »Életre támasztva.« – Ez nagyon is különös
üzenet. Ez nem neked való, Jerry! Igaz-e Jerry? Fene egy helyzetbe
kerülnél, Jerry, ha az életretámasztás divatba jönne!


3. Fejezet.  Az éj árnyai.

Csodálatos és gondolkozásra érdemes dolog, hogy minden emberi lény ugy
alakult, hogy az minden más valakire nézve titok és rejtelem. Különös az
a gondolat, ha éjjel jutok egy nagy városba, hogy minden ilyen sötéten
meredő háznak megvan a maga titka; hogy mindegyikben, minden szobának
meg van a maga rejtelme, hogy az emberek százezreinek keblében dobogó
szivek mindegyikének megvan az álomképe, amely titok még a hozzá
legközelebb állókra nézve is! A haláltól való irtózat ennek
tulajdonitható. Nem lapozhatom többé ennek az imádott könyvnek a
lapjait, és hiu volt a remény, hogy idővel végigolvashatom. Nem
tekinthetek többé ennek a viznek a mérhetetlen mélységeibe, ahol, mikor
a tovatünő sugarak egy pillanatra megvilágitották, elásott kincseket,
elmerült dicsőséget pillantottam meg. El volt döntve, hogy a könyv
mindörökre bezáruljon előttem, mikor még csak egy lapját olvastam el. El
volt döntve, hogy ez a viz örökké tartó jégbe záruljon, mikor a napsugár
még ott játszott a felszinén és én mit sem sejtve állottam a partján.
Barátom meghalt, szomszédom meghalt, szerelmem, lelkem gyönyörüsége,
meghalt; ez a könyörtelen megpecsételése és folytatódása annak a
titoknak, mely mindig benne volt abban az egyéniségben és amelyet életem
végéig magamban fogok hordani. Van-e ennek a városnak valamely
temetőjében, amelyen keresztülhaladok, olyan szunnyadó, aki
kifürkészhetetlenebb az ő legbensőbb egyéniségében, mint nekem az ő
tevékeny lakói, avagy amint én vagyok nekik?

Ami ezt a természetes és el nem idegenithető örökséget illeti, a lóháton
levő hirvivő ugyanannyit birt belőle, mint a király, az állam első
minisztere, vagy London leggazdagabb kereskedője. Ugyanez illett a három
utasra is, aki a nehézkes, rozoga postakocsi szük belsejébe volt zárva;
mindegyik olyan tökéletes rejtelem volt a másikra nézve, mintha
mindegyik külön a maga saját hat- vagy hatvanfogatu kocsijában ült volna
és egy grófság teljes szélessége választotta volna el őket egymástól.

A hirvivő könnyü lépésben hazafelé lovagolt, meg-megállt egy italra az
utmenti kocsmáknál, mindenütt azonban igyekezett arra, hogy dolgát
magának tartsa és kalapját szemébe huzza. Szemei alkalmasak voltak erre
a törekvésre, feketék voltak, mély szin és árnyalat nélkül, közel
egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy külön, távol egymástól, tetten
érik őket. Sötét volt a kifejezésük a háromszögletü, viharvert,
köpőládához hasonló kalap alatt és a nagy nyakkendő fölött, mely nyaka
köré volt tekerve és majdnem térdéig ért. Mikor a lovas egy italra
megállott, baljával félretolta ezt a nyakkendőt, de csak annyi időre,
amig az italt jobbjával leöntötte; mihelyt ez megtörtént, ismét
beburkolózott.

– Nem, Jerry, nem! – mondá a hirvivő, aki még mindig ugyanazzal a
gondolattal volt lovaglása közben elfoglalva.

– Ez nem illene hozzád, Jerry. Jerry, te becsületes iparos, ez az üzlet
nem illene hozzád! Föltámadni! Akárhová legyek, ha nem hiszem, hogy
ivott egyet!

Az üzenet olyan fejtörést okozott neki, hogy többször levette kalapját,
hogy füle tövét megvakarja. Kopasz feje bubjától eltekintve, merev,
fekete haja volt, mely majdnem egész széles, lapos orráig ért. Haja
lakatosmunkához volt hasonló és inkább olyan volt, mint valami
vasszegekkel ellátott fal széle, nem mint hajjal benőtt fej, ugy hogy a
legügyesebb bakugró is vonakodott volna, hogy rajta keresztülugorjék.

Mialatt hazafelé poroszkált a válasszal, melyet a Temple Bar mellett, a
Tellson-bank kapujában álló éjjeli őrnek kellett átadnia, aki azt bent
magasabb hatóságnak kézbesitette, ezalatt az éj árnyai az ő képzeletében
olyan alakot öltöttek, amilyen a válaszból keletkezhetett, a ló
képzeletében pedig olyat, amely nyugtalanságra késztette. Sokféle alaku
lehetett, mert az uton minden árnyéktól megijedt.

A postakocsi ezalatt nyikorgott, tovább döcögött unalmas utjában, három
kifürkészhetetlen utasával. Az ő képzeletükben is az éjszaka árnyai
olyan alakot öltöttek, amilyennek félálomban levő szemük, nyugtalan
gondolataik elképzelték.

Tellson bankja fontos szerepet játszott a postakocsiban. A bank utasa
egyik karját a bőrszijba füzte, mely arra szolgált, hogy megóvja őt
attól, nehogy utitársára essék és azt a sarokba szoritsa, valahányszor a
kocsi nagyot zökkent. Ülőhelyén félig csukott szemmel szunyókált;
képzeletében a kicsiny kocsiablakok, az ezeken fénytelenül átszürődő
kocsilámpa fénye, a szemben ülő, köpenyébe burkolt utas: a bank képét
mutatta és nagyszabásu üzleteket bonyolitott le. A szerszám zörgését
pénz pengésének képzelte és öt perc lefolyása alatt több váltót
honorált, mint Tellson bankja képes lett volna háromszor annyi időben
összes kül- és belföldi üzletfeleit összevéve. Azután megnyiltak
képzeletében a bank földalatti páncélhelyiségei értékes tartalmukkal és
titkaikkal, melyekről az utasnak tudomása volt (és jó csomóról tudott),
azután nagy kulcsokkal, halványan égő gyertya fényénél bement és mindent
biztosságban, rendben talált, éppen úgy, mint mikor utólszor látta.

De, bár képzeletében a bank mindig vele volt, és a kocsi sohasem vált
meg tőle, a benyomásoknak egy más sorozata is elevenedett meg előtte az
éjszaka folyamán. Azon volt, hogy valakit sirjából kiásson.

Hogy a sok mutatkozó arc közül melyik volt az eltemetettnek igazi képe,
azt az éj árnyai nem mondották; de mindannyi egy 45 éves férfi arcát
mutatta és csupán a kiállott szenvedések nyomaiban és kiélt, nyomorult
arcuk borzalmasságában különböztek egymástól. Büszkeség, megvetés,
kihivás, dac, alázatosság, jajgatás egymást követte; hasonlóképpen
beesett, ólmos, fakószinü, fonnyadt arcok és kezek különböző változata.
De a sok arc tulajdonképpen csak egy arc volt, mindegyik időnek előtte
őszült meg. Félálmában az utas vagy százszor kérdezte a kisértetet:

– Mióta van eltemetve?

A válasz majdnem mindig ugyanaz volt:

– Közel tizennyolc éve.

– Minden reményt feladott, hogy kiássák?

– Már régen.

– Tudja-e, hogy életre van támasztva?

– Ugy mondják.

– Remélem, hogy szivesen lép ujra az életbe!

– Nem tudom.

– Megmutassam őt önnek? Akarja őt látni?

Ezekre a kérdésekre adott válaszok különbözők és ellentmondók voltak.
Néha ez volt a törthangu válasz:

– Várjon! Megölne, ha kelleténél előbb látnám őt.

Néha a válasz hulló könnyek árjában igy hangzott:

– Vezessen hozzá. Néha tágra nyilt szemek, tétova pillantás kisérte a
választ:

– Nem ismerem őt. Nem értem.

Ilyen álombeli társalgás után az utas képzeletében ásott, ásott, ásott,
– majd ásóval, majd nagy kulccsal, majd kezével – hogy ezt a
szerencsétlent kiássa. Mikor aztán kiásta, arca, haja tele volt rátapadó
földdel, hirtelen porrá hullott szét. Az utas fölriadt álmából,
leeresztette az ablakot, hogy a köd és eső valóságát érezze arcán.

Azonban, ámbár szemei nyitva voltak és látták a ködöt, az esőt, a
lámpának előrevetett, mozgó fényét, az ut mentén, a kocsi körül
csoportosan elmaradó bokrokat, az éjszaka árnyai elvegyültek a kocsi
belsejében képzelt árnyakkal. A Temple Bar mellett levő valóságos
bankház, az elmult napnak tényleges üzleti forgalma, az igazi
páncélszobák, a valóban utánaküldött hirvivő, a ténylegesen adott
válasz, mind ott volt előtte. Közöttük felmerült a kisértetes arc és ő
ismét megszólitotta.

– Mióta van eltemetve?

– Közel tizennyolc éve.

– Remélem, hogy szivesen lép ujra az életbe!

– Nem tudom.

Ő csak ás, ás, ás, mig az egyik utasnak türelmetlen mozdulata
figyelmeztette őt arra, hogy az ablakot felhuzza, hogy karját ismét
szorosan a bőrszijba füzze és a két szunyókáló alakon elgondolkozzék.
Gondolatai ismét elkalandoznak és észrevétlenül jutnak el a bankba és a
sirhalomhoz.

– Mióta van eltemetve?

– Közel tizennyolc éve.

– Minden reményt feladott, hogy kiássák?

– Már régen.

A szavak még fülében csengtek, mintha most hangzottak volna el, – oly
tisztán, amint csak valaha életében elhangzott szavak csengését hallotta
– ekkor a fáradt utas a napvilág tudatától felriadt és azt találta, hogy
az éjszaka árnyai eltüntek.

Leeresztette az ablakot és a nap felkeltét nézte. Előtte lejtős
szántóföld terült el, rajta hevert az eke még ugyanazon a helyen, ahol
hagyták az elmult este, mikor a lovakat kifogták belőle; mögötte csöndes
cserjés, égővörös és sárguló levelekkel, melyek még ott lógtak a
bokrokon. A hideg és nedves talaj ellenére is az égboltozat derült volt
és tiszta és a nap ragyogóan, nyugodtan és szépségesen kelt föl.

– Tizennyolc éve! – mondá az utas a nap felé tekintve. – Világosság
kegyelmes alkotója! Tizennyolc évig élve eltemetve!


4. Fejezet.  Az előkészület.

Mikor a postakocsi a délelőtt folyamán szerencsésen eljutott Doverbe, a
»György király« szálló főpincére szokása szerint kinyitotta a kocsi
ajtaját. Bizonyos ünnepiesség kiséretében tette ezt, mert tél idején
Londonból postakocsin való utazás valóságos hőscselekmény volt, amelyért
a bátor utasnak gratulálni lehetett.

Azonban csak egy bátor utas maradt meg, hogy gratulálható legyen; mert a
másik kettő utközben különböző helyen kiszállt. A kocsi pinceszerü
belseje, a nedves és piszkos szalmával, kellemetlen szagával és a benne
honoló sötétséggel inkább nagy kutyaólnak látszott. Lorry, az utas,
amint kiszállott belőle, tele szalmaszállal, bolyhos takaróban, gyürött
kalappal, sáros lábszárakkal, valami nagy kutyához hasonlitott.

– Pincér, megy-e holnap postahajó Calais-ba?

– Igen, uram, ha az időjárás kitart és a szél félig-meddig kedvező. A
dagály körülbelül két órakor délután áll be, uram. Ágyat óhajt, uram?

– Nem fekszem le éjszaka előtt; de hálószobát és borbélyt óhajtok.

– És aztán reggelit? Igen, uram. Erre uram, ha ugy tetszik. Vezesd az
urat a Concord-szobába! Az ur podgyászát és meleg vizet Concordba! Huzd
le az ur csizmáját Concordban! (Jó kőszéntüzet talál ottan, uram.)
Borbélyt! Mozogj!

A Concord nevü hálószoba mindig a postakocsival érkező utas számára volt
fönntartva és minthogy a postakocsin érkező utasok mindig tetőtől-talpig
be voltak burkolva, a »György király« szálló lakóira nézve ez a szoba
különösen érdekes volt azért, mert csak egyfajta embert láttak bemenni,
mindenféle változatu jött ki belőle. Ezért aztán egy másik pincér, két
szolga, néhány szobaleány és a gazdasszony véletlenül ott tartózkodott
különböző helyeken, a Concord és a reggelizőterem utja között, mikor egy
hatvan évesnek látszó ur, takaros, barnaszinü, kissé viseltes, de
jókarban tartott ruhában, melynek ujjain és zsebei fölött nagy
fölhajtások voltak, haladt reggelijéhez.

A reggelizőteremben az nap délelőtt nem volt más vendég, mint a barna
ruhába öltözött ur. A reggelizőasztal a tüzhely előtt állott és amint
reggelijére várva ott ült és a tüz fénye arcát megvilágitotta, oly
nyugodtan viselkedett, mintha arcképe számára ülne.

Nagyon rendesnek és rendszeretőnek látszott, amint mindegyik térdén egy
kezét pihentetve ült, hosszu mellényében hangosszavu óra egyhangu
prédikációt ketyegett, mint hogyha a maga komolyságát és örökkévalóságát
ellentétbe helyezné a gyorsan lobogó tüz könnyelmüségével és
mulandóságával. Jó formájú lábszárára kissé hiu is volt, finomszövésü,
barna harisnyája szorosan megfeszült rajta; cipője és csatjai is
egyszerüek, de ékesek voltak. Feltünően kicsiny, tisztán tartott,
fürtös, kenderszőke parókát viselt, amely valószinüen természetes hajból
készült, de inkább selyem- vagy üvegszálakból szövöttnek látszott.
Fehérnemüje, ámbár nem volt olyan finom, hogy harisnyáival egybevágott
volna, olyan fehér volt, mint a hullámok habja, mely a közeli parton
megtörött, vagy mint a vitorlák, melyek messze kint a tengeren a
napfényben ragyogtak. A közönséges kifejezésü, nyugodt arcot különös
parókája alatt nedves, még mindig ragyogó szempár világitotta meg, mely
birtokosának az elmult időkben elég fáradságot adhatott, hogy azok
Tellson bankjához illő nyugodt, tartózkodó kifejezést nyerjenek. Arca,
egészséges, pirosszinü arca, ámbár ráncos volt, gondoknak kevés nyomát
mutatta. Ugy látszik, hogy Tellson bankjának bizalmas, nőtlen
alkalmazottait csak a mások gondja vette igénybe, és valószinü, hogy
ilyen másodkézből való gondokat könnyebben lehet levetni és fölvenni,
akárcsak a viselt ruhát.

Hogy arcképfestőnek ülő férfiuhoz teljesen hasonló legyen, Lorry
elszunnyadt. Reggelije megérkezése fölébresztette és igy szólott a
pincérhez, amint székét az asztalhoz közelebb huzta:

– Tartson szobát készen egy fiatal urhölgy részére, aki a nap minden
szakában megérkezhetik. Lehet, hogy Lorry Jarvis után, vagy csak Tellson
bankjának egy alkalmazottja után kérdezősködik. Kérem, tudassa majd
velem.

– Igen, uram. Tellson bankja Londonban?

– Igen.

– Igen, uram. Gyakran van szerencsénk, hogy cégének urait London és
Páris között való utazásaikban fogadhatjuk. Tellson és Társa urai sokat
utaznak.

– Igen. Mi éppen ugy francia, mint angol cég vagyunk.

– Igen, uram. Azt hiszem, hogy ön uram, nem sokat utazik.

– Az utóbbi időben nem. Tizenöt éve, hogy mi – hogy én utolszor jöttem
Franciaországból.

– Valóban, uram? Az az én időm előtt volt. A mi gazdánk ideje előtt,
uram. – »György« akkor másnak a birtokában volt, uram.

– Azt hiszem.

– Szép összegbe mernék fogadni, uram, hogy olyan cég, mint Tellson és
Társa, nem tizenöt, hanem már ötven év előtt is virágzott.

– Megháromszorozhatja, százötven-et mondhat és nem lesz távol a
valóságtól.

– Valóban, uram?

A pincér csodálkozó arccal vonult vissza az asztaltól, a serviettet
jobbkarja alól baljába vette, kényelmes állásba helyezkedett, figyelte a
vendéget, amint evett és ivott, mint valami obszervatórium- vagy
őrtoronyból. Egészen ugy, amint az pincéreknek a szokása végtelen idők
óta.

Mikor Lorry a reggelijét bevégezte, sétára indult a tengerpartra. A kis
Dover város, szük, görbe utcáival elrejtőzött a tenger partja elől és
fejét a mészzátonyok közé dugta, mint valami tengeri strucc. A part
hullámok és kövek pusztasága volt, melyek vadul zörögtek egymás fölött,
a tenger azt tette, amit kedvelt, a kedvelése pusztitás volt. A város
felé mennydörgött, a sziklák irányába zugott és a partot rombolta
őrjöngő csapásaival. A házak között a levegőnek olyan erős halszaga
volt, hogy azt lehetett hinni, beteg hallal van tele, mint ahogy beteg
emberek a tengerbe fürödni mennek. A kikötőben kevés halászattal
foglalkoztak, sokat kóboroltak éjjelenkint és figyelték a tengert,
különösen akkor, mikor a dagály tetőpontját érte el. Kiskereskedők, akik
alig foglalkoztak üzlettel, gyakran, egészen megmagyarázhatatlan módon
nagy vagyonhoz jutottak és jellemző volt, hogy a környéken senki sem
szivelte a lámpagyujtogatót.

Mikor a nap délutánra hajlott, és a levegő, amely időnkint elég tiszta
volt, hogy a francia partot meg lehetett pillantani, ismét köddel és
párával telt meg, Lorry gondolatai is felhősödni látszottak. Mikor
besötétedett és ő a reggelizőterem tüzénél ült és ebédjére várt, mint
ahogy reggelijére várt volt, elméje a pirosló szénben buzgón ásott,
ásott, ásott.

Ebéd után egy üveg jó vörösbor nem árt az izzó szénben ásogatónak,
kivéve, ha munkáját elfeledteti vele. Lorry hosszú időig tétlen volt,
éppen utolsó poharát töltötte meg, olyan elégülten, amint azt korosodó,
egészséges arcszinü uriembertől várni lehetett, aki palackjának fenekére
jutott, amikor egy kocsi döcögött a keskeny utcán végig és behajtott a
szálló udvarába.

Poharát érintetlenül visszatette. Ez a kisasszony! – mondá. Néhány perc
mulva belépett a pincér és jelentette, hogy Miss Manette megérkezett
Londonból és szivesen látja a Tellson cégtől való urat.

– Oly gyorsan?

Miss Manette utközben evett valamit, most nem óhajtott étkezni és
Tellson bankjától való urral azonnal akart beszélni, ha az neki kellemes
és őt nem terheli.

A Tellsonéktól való uriember nem tehetett egyebet, mint hogy poharát
kétségbeesett arckifejezéssel kiigya, különös kis parókáját fülénél
megigazitsa és kövesse a pincért Miss Manette szobájába. Nagy, sötét,
fekete lószőrbutorral berendezett szoba volt, sulyos, nagy asztalokkal.
Ezeket annyiszor olajozták és ismét olajozták, mig a szoba közepén lévő
asztalon álló két karcsu gyertyatartó minden felületen komoran
visszatükröződött, mintha fekete mahagónisirba volna temetve és semmi
emlitésre méltó világosságot nem lehetett tőlük várni, mig onnan ki nem
ássák.

A szoba a félhomályban olyan sötét volt, hogy Lorry, mialatt óvatosan
lépkedett a kopott perzsa szőnyegen, azt hitte, hogy Miss Manette e
pillanatban a szomszéd szobában tartózkodott, mig a két magas
gyertyatartó mellett el nem haladt és meg nem pillantott egy fiatal
hölgyet, aki az asztal és a tüzhely között állott. Nem volt több, mint
tizenhét éves. Lovaglóköpenybe volt burkolva, utazószalmakalapját
szallagjánál fogva még kezében tartotta és készen volt arra, hogy őt
fogadja. Mikor megpillantotta a kicsiny, csinos alakot bodros,
aranyszinü fürteivel, kék szemepárjával, mely kutatóan kereste az ő
tekintetével való találkozást, bámulatos képességre valló homlokával,
amelyen olyan kifejezés tükröződött vissza, amely nem éppen zavar vagy
csodálkozásra, ijedtségre vagy fölkeltett kiváncsiságra vallott, ámbár
mindezt a négy kifejezést mutatta – igen, mikor mindezt megpillantotta,
hirtelen egy gyermek képe elevenedett meg előtte, akit egy hideg
éjszakán, mikor sürün hullott a jégeső és háborgott a tenger, ugyanezen
a csatornán való átkeléskor karjaiban tartott. A kép ismét eltünt, mint
a lehellet az oszlopos tükör felszinéről, mely a leány mögött állott. A
tükör keretén szerecsen amorettek processziója volt látható, soknak nem
volt feje, legtöbbje nyomorék volt, fekete kosarakban a holt tenger
terményeit ajánlották föl fekete istennőknek. Lorry üdvözölte Miss
Manettet a szokásos meghajlással.

– Kérem, uram, foglaljon helyet – mondá tiszta, kellemesen csengő fiatal
hangon, melynek kissé, de csak nagyon kissé idegen hangzása volt.

– Csókolom a kezét, Miss – mondá Lorry, már elmult idők udvariasságával,
mialatt ismét szokásosan meghajolt és helyet foglalt.

– Uram, a banktól tegnap levelet kaptam, melyben tudatták velem, hogy
valami uj hir… vagy felfedezés…

– A szó nem lényeges, Miss; mindegyik megteszi.

– … szegény atyám csekély vagyonára vonatkozóan, akit sohasem láttam –
oly régen halt meg…

Lorry feszengett székén és nyugtalan pillantást vetett a szerecsen
amorettek körmenetére. Mintha azok lehetetlen kosaraikkal valakit
segithetnének.

– … szükségessé teszi, hogy Párisba utazzam, hogy ott a bank egyik
urával érintkezésbe lépjek, aki ebből a célból utban van Páris felé.

– Ez én vagyok.

– El voltam készülve arra, hogy ezt hallom, uram.

Feléje bókolt. (Fiatal hölgyek akkoriban még bókoltak.) Szépen
kifejezett óhajtással akarta vele megértetni azt, hogy érzi, mennyivel
idősebb és bölcsebb nálánál. Ismét meghajolt előtte.

– Azt válaszoltam a banknak, uram, minthogy azok, akik oly kegyesen
vannak tanácsukkal segitségemre, szükségesnek látják, hogy
Franciaországba utazzam, én, mint árva, akinek nincsen barátja, aki
elkisérhetné, boldognak érezném magamat, ha az utazás alatt e
tiszteletreméltó ur védelme alá helyezhetném magamat. Az az ur már
elutazott volt Londonból, azt hiszem azonban, hogy hirvivőt küldöttek
utána és arra a szivességre kérték, hogy engem itten bevárjon.

– Nekem jutott a szerencse, – mondá Lorry – hogy ezzel megbizzanak. Még
boldogabb leszek, ha végrehajthatom.

– Nagyon hálás vagyok önnek, uram. Szivesen köszönöm. Azt mondották
nekem a bankban, hogy az az ur az üzlet egyes részleteit meg fogja
magyarázni és el kell készülnöm arra, hogy valami nagyon meglepőt
hallok. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy erre elkészüljek, és
természetesen nagyon kiváncsi vagyok, hogy részletesebbet halljak.

– Természetes – mondá Lorry. – Igen… én…

Szünet után folytatta, miközben füle mögött a kenderszőke parókát
igazgatta:

– A kezdet nagyon nehéz.

Nem fogott hozzá; határozatlanságában a leány tekintetével találkozott.
A fiatal homlokon ismét az a sajátos kifejezés tünt fel – nemcsak
sajátos, hanem szép és jellemző is volt – és a hölgy fölemelte kezét,
mintha öntudatlan mozdulattal tovasiető árnyat tartóztatna föl.

– Nem ismertem önt azelőtt, uram?

– Ó, nem, – mondá Lorry – miközben elutasitó mosoly kiséretében kezét
kinyujtotta.

A szemöldökök között, éppen a kicsiny, nőies arcocska fölött, melynek
oly gyöngédek és finomak voltak a körvonalai, amilyennek csak elképzelni
lehetett, a kifejezés mélyebb alakot öltött, amint gondolatoktól
terhesen helyet foglalt azon a széken, amely mellett eddig állott. Ő
megfigyelte a leányt gondolatai közben és abban a pillanatban, mikor
tekintetét fölemelte, igy folytatta:

– Adoptált hazájában, azt hiszem, hogy nem tehetek jobbat, mint hogy
angol hölgyet illően, Miss Manettenek szólitom.

– Legyen kegyes, uram!

– Miss Manette, én üzletember vagyok. Üzleti megbizást kell
keresztülvinnem. Mialatt ezt hallgatja, kérem, tekintsen engem beszélő
gépnek – valóban nem vagyok sokkal több. Engedelmével egyik
üzletfelünknek történetét fogom előadni.

– Történet!

Ugy látszott, hogy szándékosan nem akarta a megismételt szót megérteni,
mikor gyorsan folytatta:

– Igen, egyik üzletfelünkét; a banküzletben igy nevezzük azokat az
embereket, akikkel dolgunk van. Francia ur volt, tudós, nagytudásu férfi
– orvos.

– Nem Beauvaisból való?

– Miért? Igen! Beauvaisból. Mint Monsieur Manette, az ön atyja, az az ur
is Beauvaisból való volt. Mint Monsieur Manettenek, az ön atyjának, neki
is nagy hire és tekintélye volt Párisban. Én abban a tiszteletben
részesültem, hogy megismerkedtem vele. Üzleti összeköttetésben voltunk
egymással, de bizalmas lábon. Én akkoriban francia cégünknél voltam, ez
úgy – husz év előtt lehetett.

– Akkor – szabad kérdeznem, hogy mikor volt az, uram?

– Husz év előtti időről beszélek, Miss. Angol hölgyet vett el feleségül
és én voltam a tanuk egyike. Az ő ügyei, mint sok más francia ur és
francia család ügyei Tellsonék kezében voltak. Hasonló módon gyám vagy
gondnok vagyok vagy voltam egy vagy más formában üzletfeleink egész
tömegénél. Ezek tisztán üzleti vonatkozások, Miss; nincsen bennük
barátság vagy különös érdek, vagy személyes érzelem. Üzleti életem
folyamán az egyikről a másikra tértem, éppen ugy, mint ahogy egy üzleti
nap tartama alatt egyik üzletfelünktől a másikhoz megyek; szóval,
nincsenek érzelmeim; puszta gép vagyok. De hogy folytassam…

– De hisz ez atyám története, uram; és azt kezdem hinni, – és a
különösen gondolkodó homlok figyelmesen feléje fordult – hogy mikor
árván maradtam, ámbár anyám csak két évvel élte tul atyámat, ön volt az,
aki engem Angliába hozott. Majdnem bizonyos vagyok abban, hogy ön volt
az.

Lorry kezébe fogta a leány kicsiny kezét, mely bizalmasan nyult feléje
és bizonyos ünnepiességgel ajkához szoritotta. Azután az ifju hölgyet
ismét székéhez vezette, baljával a szék támláját fogta, jobbját pedig
fölváltva arra használta, hogy állát simogassa, hogy füle mögött
parókáját igazgassa, vagy hogy szavait nyomatékosabbá tegye; letekintett
a leány arcába, mig az ültében reája fölnézett.

– Miss Manette, _én voltam_ az. És ön majd belátja, hogy mennyire igazat
mondtam magamról, mikor emlitettem, hogy nincsenek érzelmeim és hogy
mindazok a vonatkozások, melyeket felebarátaimmal fenntartok, tisztán
üzletiek, ha elgondolja, hogy azóta sohasem láttam önt. Nem; ön azóta a
Tellson-cég gyámoltja volt és én azóta a Tellson-cég más üzleti ügyeivel
voltam elfoglalva. Érzelmek! Arra nincsen időm, sem alkalmam. Miss, az
én egész életem abban telt el, hogy pénzcsináló óriási hengert forgatok.

Miután Lorry ilyen különös módon jellemezte üzleti életének naponkinti
lefolyását, mindkét kezével fejére szoritotta kenderszőke parókáját (ez
ugyan teljesen fölösleges volt, mert mi sem lehetett szorosabb és
simább, mint parókája) és ismét előbbi állásába helyezkedett.

– Tehát eddig, Miss (amint azt megjegyezte), ez, amit elmondottam,
megsiratott atyjának története. Most következik a különbözőség. Ha az ön
atyja nem halt volna meg akkor, amikor meghalt… de ne ijedjen meg!
Hogyan megrendült!

A leány valóban megremegett és Lorry csuklóját mindkét kezével
megragadta.

– Kérem, – mondá Lorry csendesitő hangon, miközben eleresztette a szék
támláját és balkezét a leány ujjaira helyezte, melyek remegően fogták az
övét – kérem, nyugodjék meg, hiszen csak üzleti ügy. Amint éppen
mondottam…

A leány tekintete annyira kihozta sodrából, hogy megállott, habozott,
majd ismét folytatta…

– Amit éppen emlitettem, ha Monsieur Manette nem halt volna meg; ha
hirtelen és nyomtalanul eltünt volna; ha eltüntették volna; ha nem lett
volna nehéz elképzelni, hogy milyen borzalmas helyre, ámbár semilyen
művészet sem lett volna képes őt felfedezni; ha valami ellensége volt
honfitársai között, akinek olyan előjogai voltak, melyekről az én
időmben még a legbátrabb emberek is – akiket ismertem – csak suttogni
merészeltek ottan tul a tengeren, például ha joga volt ahhoz, hogy
aláirt elfogatási parancsot tetszés szerinti névvel tölthetett ki és az
elfogottat tetszése szerinti időtartamra a börtön feledékenységébe
zárhatta; ha felesége a királyt, a királynét, az udvart, a papságot,
mind hiába kérte volna, hogy róla hirt kapjon: akkor az ön atyjának a
története ennek a szerencsétlen urnak, a beauvaisi orvosnak a története.

– Könyörgöm, uram, mondjon többet.

– Megteszem. Folytatom. Elbirja?

– Mindent inkább viselek el, mint azt a bizonytalanságot, amelyben most
hagyott.

– Ön nyugodtan beszél és nyugodt is. Ez helyes! (Ámbár viselkedése
kevesebb nyugodtságról tanuskodott, mint szavai.) Tisztán üzleti ügy.
Tekintse üzletnek, olyan ügynek, melyet el kell intézni. Tehát ha ennek
az orvosnak a felesége, ámbár okos és nagyon bátor nő volt, mégis sokat
szenvedett e szerencsétlenség folytán kis gyermeke születése előtt…

– A kis gyermek leány volt, uram.

– Leány. Ü… ü… üzleti dolog. Ne legyen nyugtalan. Miss, ha ez a szegény
nő annyit szenvedett gyermeke születése előtt, hogy arra határozta el
magát, hogy megkiméli a szegény gyermeket azoktól a gyötrelmektől,
melyeknek kinjaiban neki oly bő rész jutott és őt abban a hitben nevelte
föl, hogy atyja meghalt… Ne, ne térdeljen! Az Istenre kérem, ne
térdeljen előttem!

– Az igazságot, drága, jó, könyörületes uram, az igazságot!

– Ü… üzleti ügy. Zavarba hoz, és hogyan tárgyalhatok üzleti ügyet, ha
zavarban vagyok? Legyünk hidegvérüek. Ha pl. megmondhatná nekem, hogy
mennyi kilencszer kilenc penny, vagy hogy hány shilling van husz
guineáben, ez olyan bátoritó volna. Sokkal nyugodtabb volnék az ön
lelkiállapotát illetve.

Anélkül, hogy egyenesen válaszolna erre a megszólitásra, a leány oly
nyugodtan ült, mikor térdelő helyzetéből gyengéden felemelte és keze,
mely még mindig görcsösen kapaszkodott az övébe, sokkal kevésbbé
reszketett, mint annak előtte, ugy hogy Lorry Jarvis is nyugodtabbnak
érezte magát.

– Ez helyes, ez helyes. Bátorság! Üzlet! Üzleti ügy van előtte;
hasznothozó üzlet. Miss Manette, anyja műve volt ez. És mikor meghalt, –
hiszem, hogy megtört szivvel – miután sohasem fáradt el abban, hogy
atyja után való eredménytelen kutatásait folytassa, itthagyta önt, a
kétéves gyermeket, hogy viruló, szép, boldog hajadonná fejlődjék,
anélkül a komor aggodalom nélkül, hogy folytonos bizonytalanságban
éljen, vajjon atyja gyorsan pusztult-e el a fogságban, avagy pedig hogy
hosszu éveken keresztül szomoruan sinylődött.

Miközben ezeket a szavakat mondotta, csodálkozó részvéttel tekintett a
leány hullámzó, aranyos hajára, mintha azt képzelné, hogy az már ősz
szálakkal lehetne vegyitve.

– Tudja, hogy szülei nem voltak gazdagok, és amijük volt, az anyja és az
ön részére volt biztosságban elhelyezve. Pénzt vagy más vagyont nem
fedeztek fel ujabban; de…

Érezte, hogy a leány szorosabban fogja csuklóját és megállott. A
homlokán megjelenő kifejezés, mely annyira magára vonta figyelmét, és
amely mostan mozdulatlan volt, rettegés fájdalmát öltötte magára.

– Azonban meg… megtalálták őt. Él! Nagyon megváltozott, ami valószinü
is; talán csak rom; de reméljük a legjobbat. De mégis él. Atyját egy
régi szolgájának házába vitték Párisba és mi odamegyünk. Én, hogy
azonosságát megállapitsam, ha tudom, ön, hogy őt visszaadja az életnek,
a szeretetnek, a kötelességnek, a nyugalomnak és pihenésnek.

Hideg borzongás futott végig a leány testén, mely őt is érte. Halk,
értelmes, de borzalomtól tompitott hangon, mintha álmában beszélne, igy
szólott:

– Megyek, hogy szellemét lássam! Szelleme lesz csak, nem ő maga!

Lorry nyugodtan simogatta a kezet, mely karjához kapaszkodott.

– Igy, igy, igy! Csak nyugodtan, csak nyugodtan! Most tudja már a
legjobbat és a legrosszabbat is. Utban van most a szegény szenvedő felé
és kedvező tengeri és szárazföldi utazás után gyorsan ott lesz az ő
imádott oldalán.

Suttogássá halkuló hangon ismételgette:

– Szabad és boldog voltam, de az ő szelleme sohasem kisértett!

– Csak még egyet, – mondá Lorry, különös hangsullyal, hogy figyelmét
jóakaróan másfelé téritse – más néven találták őt meg; az övét régen
elfelejtették vagy eltitkolták. Haszontalan volna tudakozódni ezután;
több mint haszontalan volna kutatni azt, vajjon évek óta feledkeztek-e
meg róla, vagy mindig szándékosan tartották-e a börtönben. Több mint
haszontalan volna most általában kutatgatni, mert veszedelmes lehet.
Legjobb egyáltalán nem is emliteni a dolgot és legalább egy időre
Franciaországból eltávolitani őt. Még én is, aki mint angol polgár oly
biztosságban vagyok, még Tellsonék is, akiknek oly nagy a fontosságuk a
francia hitelügyekben, tartózkodnak attól, hogy az ügyet egy szóval is
emlitsék. Egy sor irás sincsen nálam, mely erre vonatkoznék. Ez tisztán
titkos szolgálat. Hitelleveleim, jegyzeteim, följegyzéseim mind egy
sorba vannak összefoglalva: »Életre támasztva«; ez mindent jelenthet. De
mi ez? Hisz ön egy szót sem hall, Miss Manette!

Teljesen mozdulatlanul és némán, anélkül, hogy székén hanyattesett
volna, érzéstelenül ült a leány, nyitott szeme reá volt szegezve és az
az utolsó kifejezés mintegy bele volt metszve vagy égetve homlokába. Oly
görcsösen fogta Lorry karját, hogy ez attól való félelmében, talán
fájdalmat okozhat a leánynak, nem merte azt kiszabaditani; azért aztán
hangosan kiáltott segitségért, anélkül, hogy megmozdult volna.

Vad tekintetü nő, akiről Lorry még izgalmában is észrevette, hogy vörös
az arca, vörös a haja is, és hogy valami különös divatu szük ruhába van
öltözve és hogy a fején valami csodálatosan különös, jó öblös
fadézsához, vagy nagy Stilton-sajthoz hasonló főkötő van, rohant be a
szobába, megelőzve a szálló szolgaszemélyzetét és gyorsan megoldotta azt
a kérdést, hogy hogyan szabaduljon ki a szegény fiatal hölgy görcsös
szoritásától, olyan módon, hogy napbarnitott kezét Lorry mellére téve,
őt egy lökéssel a legközelebbi falhoz vágta.

(– Valóban, azt hiszem, hogy ez férfi! – mondá Lorry magában, lélegzet
nélkül, miközben a falhoz repült.)

– Mi a csodát bámultok? – kiáltotta ez az alak a szálló cselédségének. –
Miért nem hozzátok a szükséges szereket, ahelyett, hogy itt bámultok
reám? Nincs rajtam annyi látni való, vagy van? Miért nem szaladtok a
szükséges holmiért? Majd adok én nektek, ha nem hoztok azonnal szagoló
sót, hideg vizet és ecetet! Gyorsan!

A cselédek azonnal széjjel szaladtak, hogy az élesztő szereket elhozzák,
ő meg a beteget gyöngéden a pamlagra fektette és nagy jártassággal és
gyöngédséggel ápolta; »drágaságomnak«, »galambomnak« szólitgatta,
aranyos haját nagy gonddal és büszkeséggel teritette széjjel a vállán.

– És maga, fakó! – mondá dühösen Lorry felé fordulva. – Nem mondhatta
meg neki azt, amit mondani akart, anélkül, hogy halálra ijessze? Nézze
ezt a gyönyörü arcot, mily sápadt, ezeket a kezeket, mily hidegek? És
maga bankárnak mondja magát?

Lorryt ez a kérdés, melyre olyan nehéz válaszolni, annyira kihozta
sodrából, hogy csak távolról, kisebb részvéttel és alázattal
tekinthetett oda, ez az erős nő pedig széjjelkergette a szálló
személyzetét azzal a titokzatos fenyegetéssel, hogy »majd ad nekik«, ha
ott állnak és bámészkodnak; ügyes fáradozásával a leányt lassanként
ismét eszméletre hozta és végül dédelgetve, bágyadt fejét vállára
fektette.

– Remélem, hogy mostan már jobban lesz – mondá Lorry.

– Nem magának köszönheti, barna, ha föleszmél. Szép gyönyörüségem!

– Remélem, – mondá Lorry ujabb szünet után, kevés részvéttel és
alázattal – hogy elkiséri Miss Manettet Franciaországba?

– Nagyon valószinü – válaszolt az erős nő. – Ha valaha az volt
elhatározva, hogy átkeljek a sós vizen, azt hiszi, hogy a Sors egy
szigeten jelölte volna ki hazámat?

Minthogy ez ismét olyan kérdés volt, melyre nehéz válaszolni, Lorry
visszavonult, hogy azt megfontolja.


5. Fejezet.  A csapszék.

Nagy hordó bort ejtettek le az utcán, szétpukkadt. A baleset a szekérről
való lerakodáskor történt; a hordó gyorsan legurult, abroncsai
megpattantak és ott feküdt a kövezeten a csapszék bejárata előtt, mint
egy széttört dió héja.

A környék minden népe beszüntette munkáját vagy tétlenségét, hogy
odasiessen és a bort feligya. Az utca durva, faragatlan köve minden
irányba nyuló csucsaival hihetően arra volt szánva, hogy minden élő
lényt bénává tegyen, aki közelébe kerül. A bor kis pocsolyákba oszlott,
területéhez képest kisebb-nagyobb csoportok vették körül. Néhány férfi
letérdelt, két tenyerét összetéve, meritőnek használta és belőle
szörpölt, vagy a válluk fölé hajló asszonyoknak igyekeztek juttatni
belőle, mielőtt a bor ujjaik között kifolyt. Egyes férfiak és asszonyok,
törött cserépedényeket meritettek a pocsolyába vagy az asszonyok fejéről
való kendőt, melyet aztán a csecsemők szájába facsartak; mások sárból
kicsiny gátakat csináltak, hogy a bort folyásában föltartóztassák; ismét
mások, a magas ablakokból szemlélőktől irányitva, ide s tova futkostak,
hogy a kisebb borpatakok utját elvágják, melyek uj irány felé
igyekeztek; némelyek a bortól átázott és seprőtől megfestett dongákkal
foglalkoztak, azt nyalták, sőt mohó vággyal meg is rágták a bortól
legjobban átázott darabokat. Nem volt csatorna, melyen a bor
lefolyhatott volna, mégis nemcsak hogy az egészet fölszitták, hanem
annyi sarat is hordtak el, hogy utcaseprésnek tetszhetett azoknak,
akiknek ilyen művelet nem volt ismeretlen, ha ugyan hihettek ilyen csoda
létezésében.

Harsogó nevetés, vidám csevegés – férfiak, asszonyok és gyermekek hangja
– visszhangzott az utcában, amig ez a borral való játék tartott. Kevés
durvaság és jó hangulat kisérte a játékot. Különös barátságos érintkezés
nyilvánult meg benne, mindegyiken észrevehető volt a hajlandóság, hogy a
másikhoz csatlakozzék és ez különösen a szerencsésebbek és kedélyesebbek
között vidám ölelkezést, egymásra köszöntést, kézfogást, sőt,
összefogózkodva, körtáncot is eredményezett. Mikor a bor elfogyott és
azokat a helyeket, ahol legbőségesebb volt, ujjaikkal megjelölték, a
tüntetés is megszünt oly hirtelen, mint ahogyan keletkezett. Az ember,
aki otthagyta fürészét a fában, amelyet fürészelt, ismét munkához
látott; az asszony, aki a kapu lépcsőjén hagyta forró hamuval telt kis
fazekát, amelyen kiaszott kezének és lábának vagy gyermekeinek ujjait
melengetni igyekezett, visszatért oda; mezitelen karu, kuszálthaju,
fakószinű férfiak, akik pincelakásaikból bujtak elő a téli nap fényébe,
ismét leszállottak oduikba és homály borult az esemény szinhelyére, mely
sokkal természetesebben illett oda, mint a nap fénye.

A bor vörös volt, és ott, ahol kiömlött, megfestette Saint Antoine,
Páris külvárosa szük utcájának kövezetét. Megfestett sok kezet is és sok
arcot, sok mezitelen lábat és sok facipőt. A favágó keze vörös nyomot
hagyott a fán, melyet fürészelt; a gyermekét szoptató asszony homlokát
megfestette az öreg rongy, melyet ismét fejére tekert. Azoknak, akik
mohón rágták a hordó dongáit, tigrishez hasonlóan véres volt a szájuk;
és egy karcsu, ilyen módon bekent bohóc, akinek a feje kilátszott,
hosszu, piszkos zsákszerü hálósapkájából, sáros boriszapba mártott
ujjával egy falra ezt mázolta: Vér.

Eljövendő volt az idő, mikor az a bor is kiömlött az utca kövére és
annak foltja sok helyen piroslott.

Most, hogy a köd ismét ráborult St. Antoinera, melyet egy pillanatnyi
napfény elüzött az ő szent arcáról, sötétsége sulyos volt – hideg,
szenny, nyavalya, tudatlanság és szükség voltak a kamarások, akik ő
Szentségét kiszolgálták – mind nagyhatalmu nemesek; de legkivált az
utolsó. Egy népnek mintapéldányai, amely nép a malomban rettenetes
őrletésen ment annyiszor keresztül és bizonyára nem a mesebeli malomban,
mely az öregeket ifjakká őrölte, a hidegtől remegtek minden sarkon, ki-
és bejártak minden kapun, kitekintettek minden ablakon, rongydarabokban
lebegtek, melyeket a szél megrázott. A malom, mely őket leőrölte, az a
malom volt, mely ifjakat vénekké őröl; a gyermekeknek öreg volt az arcuk
és komoly a hangjuk; a felnőttek arcába és az életkor minden ráncába
mélyen volt bevésve az Éhség. Mindenütt ez uralkodott. Éhség áradt ki a
magas házakból a nyomoruságos ruházatban, mely a rudakon és köteleken
függött. Éhség volt beléjük foltozva szalmával, rongyokkal, fával és
papirral. Éhség, ezt ismételgette a szegényes tüzifának minden
porcikája, melyet a favágó fürészelt. Éhség meredt le a füsttelen
kéményekről és riadt föl a piszkos utcán, melynek szemetjében nem akadt
megehető hulladék. Éhség volt a cégtábla a pék üzletében, beleirva
csekély készletének minden hitvány kenyerébe és a hentes üzletében, a
döglött kutya husából való készitménybe, mely eladásra kinálkozott.
Éhség csörgette száraz csontjait a forgó hengerben pörkölődő gesztenye
között. Éhséget szeleteltek atomokba, minden fillér áru tányér levesbe,
apró néhány csepp undoritó olajban piritott krumpliszeletkék alakjában.

Lakóhelye alkalmas volt minden tekintetben. Keskeny, kanyargó utcák,
tele szeméttel és büzzel, melyekből más keskeny, görbe utcák ágaztak
szét, mind rongyokkal és hálósapkákkal népes, és mind rongyoktól és
hálósapkáktól büzlött, minden látható tárgy külseje betegséget sejtető.
A nép üldözött tekintetében vadállati gondolat volt, annak a lehetősége,
hogy üldözője ellen fordul. Ámbár nyomott és alázatos volt a lelkületük,
izzó szemekben nem volt hiány, sem összeszorult ajkakban, sem
homlokokban, melynek ráncai hasonlók voltak a hóhér köteléhez; erről
álmodoztak a szenvedők és boszut lihegők. A cégtáblák (annyi volt, mint
ahány az üzlet) mind a Szükség ijesztő képei voltak. A mészáros és
hentes csak a legsoványabb csontos husdarabkát festette reá; a pék a
legdurvább apró kenyérkéket. A csapszékeken az esetlenül festett képeken
iddogáló nép zsörtölődött a vékony sör és bor kurta mértékén és
vésztsejtő bizalmassággal sugdolódzott. Semmi sem volt viruló állapotban
jelképezve, a szerszámokat és fegyvereket kivéve; ellenben a késmüves
kései és baltái élesek voltak és ragyogók, a kovács pörölyei sulyosak és
vérszomjas a fegyverkovács készlete. Az utca burkolatának, bénitó
köveivel és sok apró sár- és vizpocsolyájával, nem volt gyalogjárója,
hanem közvetlenül a kapukig ért. A csatorna az utca közepére folyt, ha
ugyan folyt általában, csak heves esők után, akkor aztán szeszélyesen
változó rohamokban folyt be a házakba. Az utcán keresztben nagy
távolságokra nehézkes lámpák lógtak csigán és kötélen; éjjel, ha a
lámpagyujtó leeresztette, meggyujtotta és ismét felhuzta ezeket, egy sor
pislogó kanóc inogott szédülést keltő módon a magasban, mintha a
tengeren volnának. Valóban a tengeren is voltak és a hajót és
legénységét is veszedelmes vihar fenyegette.

Mert eljövendő volt az az idő, mikor ennek a környéknek lesorvadt
madárijesztői tétlenségükben és éhségükben addig figyelték a
lámpagyujtót, mig arra a gondolatra jutottak, hogy megjavitsák az ő
módszerét és embereket huznak föl a kötelekkel és csigákkal, hogy vakitó
fényt vessenek az ő állapotuk sötétségére. De még nem jött el az ideje,
minden szél, mely Franciaország fölött fujdogált, hiába rázta a
madárijesztők rongyait, mert a széphangu és tollazatu madarak nem
ügyeltek a figyelmeztetésre.

A csapszék saroküzlet volt és külseje szerint jobbnak látszott, mint a
többi; gazdája az ajtó előtt állott sárga mellényben és zöld nadrágban
és a borért folyó küzdelmet szemlélte.

– Nem az én hibám – mondá végre vállát vonogatva. – A vásár népei
okozták. Hozzanak másik hordót.

Véletlenül megpillantotta a karcsu bohócot, amint tréfáját a falra irta,
átkiáltott hozzá az utcán keresztül:

– Mondd csak, Gaspard, mit csinálsz ottan?

A legény nagy fontossággal mutatott tréfájára, mint a hozzá hasonlóak
tenni szokták. De eltévesztette célját, nem volt hatása, amint az
szintén gyakran megesik az ő fajtájával.

– Mit jelentsen ez? Őrültek házának vagy-e a jelöltje? – mondá a
kocsmáros, átment az utca másik oldalára, letörülte a tréfát egy marék
sárral, melyért lehajolt és a falra mázolta.

– Mit firkálsz itt a nyilt utcán? Mondd csak, nincs más hely, hogy ilyen
szavakat irj?

Kérdezősködés közben másik tisztább kezét (talán véletlenül, talán nem)
a bohóc szivére tette. A bohóc kezével ráütött, felugrott a levegőbe és
fantasztikus tánchelyzetben jutott ismét a földre, egyik foltos cipőjét
lábáról lehuzva, kezében kifelé nyujtva tartotta. Ebben a helyzetben
nagyon is praktikus, majdnem kegyetlen jellemü bohócnak látszott.

– Huzd föl, huzd föl, – mondá a másik – kiáltsd bor, bor és vess véget.
– Ezzel a tanáccsal piszkos kezét a bohóc ruhájához törölte, az is olyan
volt – szándékosan tette, mert kezét őmiatta piszkolta be; azután
visszakerült az utca másik oldalára és belépett a kocsmába.

A kocsmáros bikanyaku, harcias tekintetü 30 éves férfi volt, forró
lehetett a vére, mert, ámbár hideg volt, a kabát nem volt rajta, hanem
vállára vetette. Ingujja is föl volt gyürve és barna karjai könyökig
meztelenek voltak. Fején sem volt egyéb, mint rövidre nyirt göndör,
fekete haja. Általában fekete volt, jó szemeiben széles, nyilt tekintet.
Jókedélyünek, de engesztelhetlennek is látszott; nyilván szilárd
elhatározásu, erős akaraterejü egyén volt; olyan ember, akivel nem
kivánatos találkozni, ha szük ösvényen előresiet, melynek meredek van
minden oldalán; őt aligha lehetne visszatéritésre birni.

Madame Defarge, a felesége, az üzletben a számolóasztal mögött ült,
mikor ő belépett. Defargené termetes, férjekorabeli asszony volt,
figyelő szeme ritkán látszott valamire tekinteni, nagy keze tele volt
gyürüvel, arca nyugodt, vonásai durvák, modora higgadtnak látszott.
Külseje szerint Madame Defargeról bátran lehetett állitani, hogy
számadásaiban aligha hibázott a saját kárára. Minthogy Madame Defarge
érzékeny volt a hideg ellen, prémbe volt burkolva és nagy, tarka kendő
volt feje köré tekerve, ugy azonban, hogy nagy fülönfüggői láthatók
voltak. Kötése előtte feküdt, de félretette, hogy fogait piszkálja.
Ebben az elfoglaltságban jobbkarja balkezére volt támasztva; mikor férje
belépett, nem szólott semmit, éppen csak alig hallhatóan köhécselt. Ez a
köhécselés és éles fekete szemöldökének egy vonallal való emelkedése
tudatta férjével, hogy jól teszi, ha a vendégek között az ujabban
érkezettek felé néz az üzletben, akik azalatt jöttek be, mig ő az utcán
állott.

A kocsmáros ehhezképest körültekintett; szeme megakadt egy öreges uron
és fiatal hölgyön, akik egy sarokban foglaltak helyet. Más társaság is
volt ott; kettő kártyázott, ketten dominót játszottak, három a
számolóasztalnál állott és egy kevés bort lassan iddogált. Mikor ő a
számolóasztal mögé lépett, észrevette, hogy az időses ur tekintetével
mintha ezt mondta volna a fiatal hölgynek: »ez a mi emberünk«.

– Mi az ördögöt keresel _te_ itt ezen a gályán? – mondá Monsieur Defarge
magában. – Nem ismerlek.

De ugy tett, mintha a két idegent nem venné észre és beszédbe elegyedett
a három vendéggel, akik a számolóasztal mellett ittak.

– Hogy megy, Jacques? – szólott egyik a három közül Defargehoz.

– Fölitták a kiömlött bort mind?

– Minden csöppet, Jacques – válaszolt Defarge.

Mikor ez a keresztnéven való kölcsönös megszólitás megtörtént, Madame
Defarge, aki még mindig nyugodt higgadtsággal piszkálta fogait, ismét
köhécselt és szemöldökét egy vonallal ismét feljebb huzta.

– Nem gyakori, – mondá a második a három közül Defargehoz – hogy ezeknek
a nyomoruságos teremtéseknek alkalmuk van valami más egyébnek is
megismerni az izét, mint a fekete kenyér és a halálét. Nem igaz,
Jacques?

– Ugy van, Jacques – válaszolt Defarge.

Mikor igy másodszor keresztnéven szólitották egymást, Defargené még
mindig nyugodt higgadtsággal piszkálva fogait, ismét egyet köhécselt és
szemöldökeit egy vonallal ismét feljebb huzta.

A három közül az utolsón volt most a sor, hogy beszéljen, letette üres
poharát és ajkával cuppantott.

– Ó, annál rosszabb! Ezeknek a nyomorult teherhordóknak mindig keserü a
szájuk ize és keserves életet élnek, Jacques. Igazam van, Jacques?

– Igazad van, Jacques – volt Defarge válasza.

Ez a harmadszori keresztnéven szólitás éppen elhangzott, mikor Defargené
letette fogpiszkálóját, szemöldökét felhuzta és székén alig
észrevehetően megmozdult.

– Várj csak! Igaz! – morgott a férj.

– Uraim – feleségem!

A három vendég megemelte kalapját Defargené előtt és feléje bókolt. Ő
üdvözlésüket feje meghajtásával fogadta és hirtelen rájuk tekintett.
Azután mintegy véletlenül körülnézett az üzletben, nagy nyugalommal és
higgadtsággal elővette kötését és belemélyedt.

– Jó napot, uraim! – mondta Defarge, feleségét élénk szemeivel figyelve.

– Az a butorozott legényszoba, melyet látni óhajtottak és amely után
kérdezősködtek, mikor az ajtón kiléptem, az ötödik emeleten van. A
lépcsőföljárat a kis udvarban van, mindjárt itt balra – kezével az
irányt mutatta – üzletem ablaka mellett. De most jut eszembe, hogy
egyikük már ott volt és ő megmutathatja az uraknak az utat. Uraim, Isten
önökkel!

Megfizették borukat és eltávoztak. Defarge felesége kötését figyelte,
mikor az időses ur előjött a sarokból és őt néhány szóra kérte.

– Szivesen, uram – mondta Defarge és nyugodtan az ajtóhoz lépett vele.
Beszélgetésük rövid, de határozott volt. Már az első szónál Defarge
fölriadt és nagyon figyelmessé vált. Egy percig sem tartott, egyet
bólintott és kiment. Az ur intett azután a fiatal hölgynek és ők is
kimentek. Defargené gyors ujjakkal kötött, szemöldökei nem mozdultak,
nem látott semmit.

Mikor Lorry Jarvis és Miss Manette igy elhagyták a kocsmát, Defargehoz
csatlakoztak a kapualjban, ahová ő éppen az imént utasitotta a másik
társaságot. Ez egy kicsiny, büzös, sötét udvarnak volt a kijárata és
nagy háztömeghez vezető közös bejárás, ahol nagyon sokan laktak. A sötét
téglázott bejáratban, amely a homályos, téglázott lépcsőházba vezetett,
Defarge letérdelt öreg gazdája gyermeke előtt és kezét ajkához emelte.
Gyöngéd cselekedet volt, de a kivitel módja nem volt gyengédnek
mondható; arca nehány másodperc alatt csodálatos változáson ment
keresztül. Nem volt már kedélyes, nyilt a tekintete, titkolódzó, dühös,
veszedelmes emberré változott.

– Nagyon magas; kissé nehéz fölmenni. Jobb, ha lassan kezdjük – szólt
Defarge kemény hangon Lorryhoz, amint a lépcsőn fölfelé kezdtek menni.

– Magában van? – suttogta az utóbbi.

– Egyedül! Isten segitse őt, ki legyen vele! – válaszolt a másik
halkitott hangon.

– Tehát mindig egyedül van?

– Igen.

– Saját kivánságára?

– Saját kényszere folytán. Ugy van még mostan is, ahogyan akkor volt,
amikor először láttam őt, mikor engem megtaláltak és megkérdeztek, hogy
magamhoz veszem-e őt? Megmondották, hogy biztonságom érdekében tartsam
titokban az ő ittlétét.

– Nagyon megváltozott?

– Megváltozott!

A korcsmáros megállott, kezével a falra ütött és iszonyuat káromkodott.
Egyenes válasznak nem lett volna ilyen hatása. Lorry kedélye mindinkább
nyomottabbá vált, mennél magasabbra jutott két társával.

Ilyen lépcső, az ő járulékaival a régebbi Páris sürün lakott részében
mostan elég kellemetlen volna; de akkor undoritó volt arra nézve, aki
ehhez nem szokott hozzá és érzékei nem fásultak el. Ebben a nagy
piszoktól duzzadó háztömegben minden kicsiny lakás hulladékait a lépcsőn
hagyta, kivévén azt, amit az ablakon át kidobtak. Az ezáltal keletkezett
rothadás megfertőzte a levegőt, melyhez még hozzájárult a szegénység- és
szükségnek megmagyarázhatatlan szennyessége. Ez a két forrás egyesülve,
a levegőt türhetetlenné változtatta. Ilyen légkörben, meredek, sötét
méreggel és piszokkal telitett aknán vezetett az ut. Lorry a saját,
valamint ifju kisérője folyton növekedett izgalmainak hatása alatt
kétszer megállt, hogy pihenjen. Minden ilyen pihenőnél egy szük
ablakrostély nyilott, amelyen az a kevés, talán még meg nem romlott
levegő is elillanni látszott és az undoritó párák beáradtak. A rozsdás
lemezek között a vad rendetlenségben össze-vissza halmozott házak
tömkelegét lehetett megpillantani; semmi, ami közelebb vagy távolabb
volt a szemhatárhoz, nem mutatta egészséges életnek, fejlődő jövőnek
nyomát.

Végre elérték az utolsó lépcsőt és harmadszor is megpihentek. Még egy
lépcsőn kellett felkapaszkodni, amely még meredekebb és szükebb volt,
mielőtt a padlásszobákhoz jutottak. A korcsmáros, aki kissé előrement és
mindig Lorry oldalán haladt, mintha attól tartana, hogy a fiatal hölgy
kérdést találna hozzá intézni, itt megfordult, kabátja zsebeit
tapogatta, melyet vállára vetve viselt és kulcsot vett elő.

– Az ajtó tehát zárva van, barátom, – mondá Lorry meglepődve.

– Igen – volt Defarge válasza.

– Szükségesnek tartja, hogy a szerencsétlen uriember ilyen magányban
tartassék?

– Szükségesnek tartom, hogy zár alatt legyen. – Defarge ezt fülébe
suttogta, miközben egészen odahajolt hozzá és homlokán komor ráncok
jelentkeztek.

– Miért?

– Miért? Mert olyan sokáig élt bezárva, hogy félne, dühöngne, darabokra
tépné önmagát, meghalna, vagy nem tudom, hogy micsoda veszedelembe
kerülne, ha ajtaja nyitva maradna.

– Lehetséges ez? – kiáltott föl Lorry.

– Lehetséges! – ismételte Defarge keserüen.

– Igen! Szép világot élünk, ha ez lehetséges, és sok más ilyen dolog is
lehetséges, nemcsak lehetséges, de meg is történik ez alatt az ég alatt
mindennap. Az ördög sokáig él. De menjünk.

Ez a párbeszéd oly halk hangon folyt, hogy egy szó sem érte az ifju
hölgy fülét. Azonban ő a heves felindulástól ugy remegett, arcán oly
rettenetes gyötrelem, rémület és borzalom fejeződött ki, hogy Lorry
szükségesnek látta, hogy egy-két nyugtató szót szóljon hozzá.

– Bátorság, drága Miss! Bátorság! Üzlet! A legrosszabb elmulik egy perc
alatt; csak a szoba ajtaján kell áthatolni és a legrosszabb elmult.
Akkor aztán kezdődik mindaz a jó, vigasz, szerencse, amit hoz neki. A mi
jó barátunk támogatni fogja a másik oldalon. Ez helyes, Defarge barátom!
Jöjjön most! Üzlet! Üzlet!

Lassan és óvatosan haladtak fölfelé. A lépcső rövid volt és hamar
elérték utolsó fokát. Minthogy ott hirtelen megfordult, egyszerre a
három férfi előtt állottak, ezeknek a feje egymáshoz közel hajolt és
néhány hasadékon és a falban lévő lyukon keresztül feszült figyelemmel
néztek a szobába, amelyhez az ajtó tartozott. Mikor lépéseket hallottak
maguk mögött, megfordultak. A három egynevü ember volt, aki a korcsmában
iddogált.

– Látogatásán való meglepetésemben megfeledkeztem róluk – magyarázta
Defarge. – Menjetek, jó fiuk, dolgunk van itt.

A három ember elsiklott mellettük és csöndben lefelé ment. Más ajtó azon
az emeleten nem volt és a korcsmáros éppen e felé az ajtó felé
közeledett. Mikor ismét egyedül maradtak, Lorry félig halkan,
szemrehányóan kérdezte tőle:

– Ön Manette urat mutogatja?

– Megmutatom őt, ugy, amint látta, néhány kiválasztott egyénnek.

– Helyes ez?

– Azt hiszem, hogy az.

– Ki az a néhány? Hogy válogatja ki őket?

– Valódi férfiakat választok ki, akik az én nevemet viselik, – Jacques a
nevem – akikre ez a látvány hasznos lesz. De elég! Ön angol; ez nem
tartozik ide; kérem, várjon itten egy pillanatig.

Visszamaradást jelző kézmozdulattal lehajolt és a falon levő repedésen
benézett. Majd kiegyenesedett, kétszer-háromszor az ajtóra ütött –
nyilván azzal a céllal, hogy zajt üssön. Ugyanazzal a célzattal a
kulcsot három- vagy négyszer végighuzta az ajtón, mielőtt ügyetlenül a
zárba dugta és a lehető legnagyobb zaj kiséretében felnyitotta.

Az ajtó lassan nyilt befelé. Defarge benézett és valamit mondott. Gyönge
hang válaszolt valamit. Nem igen beszélhettek többet egy szótagnál,
mindkét részről.

Defarge vállán keresztül visszanézett és intett nekik, hogy lépjenek be.
Lorry átkarolta a leány derekát és szorosan fogta őt, mert érezte, hogy
összeesik.

– Ü… ü… üzlet, üzlet! – biztatta őt, s nedvesség volt az arcán, mely nem
látszott üzletszerünek…

– Jöjjön be, jöjjön be!

– Félek – válaszolta remegve.

– Mitől? Kitől?

– Tőle. Atyámtól.

Lorry szinte kétségbeesetten fonta nyaka köré a vállán remegő kart,
fölemelte a leányt és ugy vitte a szobába. Az ajtó mellett letette és
tartotta, mialatt a leány beléjekapaszkodott.

Defarge kihuzta a kulcsot, betette az ajtót és belülről bezárta, a
kulcsot aztán ismét kihuzta és kezében tartotta. Mindezt rendszeresen
végezte, oly zaj kiséretében, amilyet csak ütni képes volt. Végül sulyos
lépésekkel a szobán végigment az ablakhoz. Ott megállt és megfordult.

A padláskamra, mely arra a célra épült, hogy tüzifának legyen a
lerakóhelye, szük és sötét volt. Ablaka tulajdonképpen ajtó volt,
fölötte emelődaru, hogy az utcáról a fát felhuzzák; üveg nem volt rajta,
közepén két szárnnyal záródott, mint más francia szerkezetü ajtó. Hogy a
hideg levegő ne tóduljon be, az ajtó egyik szárnya be volt téve, a másik
kissé nyitva állott. Ilyen módon olyan kevés világosság jutott a
kamrába, hogy belépéskor nehezen lehetett valamit is látni és csak
hosszas megszokás képesitett arra, hogy ebben a homályban csinosságot
igényelő munkát lehessen végezni. És mégis ilyen munkát végeztek a
padlásszobában; u. i. háttal az ajtónak és arccal az ablak felé
fordulva, ahonnan a korcsmáros nézte őt, őszhaju férfi ült alacsony
padon, előrehajolva és szorgalmasan cipőket készitett.


6. Fejezet.  A cipész.

– Jó napot! – mondá Defarge – és az ősz fejre letekintett, mely mélyen
ráhajolt a cipőkészitésre.

A fej egy pillanatra fölemelkedett és gyönge hang válaszolt a
köszöntésre, mintha távolról jönne.

– Jó napot!

– Látom, hogy még mindig keményen dolgozik.

Nagy szünet után a fej ismét felemelkedett egy pillanatra és a hang
válaszolta:

– Igen, dolgozom.

Ezuttal zavart szempár tekintett a kérdezőre, majd az arc ismét
lehajolt.

A hangnak szintelensége részvétet keltő és rettenetes volt. Nem fizikai
gyöngeség okozta, ámbár a hosszas bebörtönözésnek és sovány élelmezésnek
is része volt benne. Sajnálni való sajátosságát az egyedüllét és a nem
használás eredményezte. Olyan volt, mint gyönge visszhangja a régen
elhangzott szónak. Teljesen elvesztette az emberi hang életerejét és
hangzóképességét, és az érzékekben olyan benyomást keltett, mint valami
egykori szép szin, amely alig látható halvány folttá fakult. Nyomott és
tompa volt, hogy földalatti hangnak tünt föl. Oly kifejezően beszélt egy
reménytelen, elveszett teremtményről, hogy valami éhező vándor, aki
kimerült a pusztában való magános vándorlástól, hazáját és barátait
ilyen hangon emlithette, mielőtt lefeküdt, hogy meghaljon.

Néhány perc csendes munkában telt el és a fakó szemek ismét
fölpillantottak, nem érdeklődés vagy kiváncsisággal, hanem tompán,
gépiesen észlelték, hogy az a hely, amelyen az egyedül észrevett
látogató állott, nem volt még üres.

– Szeretnék több világosságot ide bebocsátani. El tud viselni egy kissé
többet? – mondá Defarge, aki nem forditotta el tekintetét a cipésztől.

A cipész megállott munkájában, üres tekintettel nézett maga mellett a
földre először az egyik, azután a másik oldalra és végül föltekintett a
beszélőre.

– Mit mondott?

– El tud viselni kissé több világosságot?

– El kell viselnem, ha beereszti. (A második szót alig észrevehetően
hangsulyozta.)

A nyitva levő ajtó szárnyát kissé jobban kinyitották és kapoccsal
megerősitették. Széles fénysugár ömlött be a padlásszobába és látni
engedte a munkást félig kész cipővel az ölében, szünetelve munkájában.
Néhány közönséges szerszám, különböző bőrdarab feküdt lábainál és a
padon. Fehér volt a szakálla, rendezetlenül nyirott, de nem hosszu,
beesett az arca és különösen fényes a szeme. Beesett, sovány arca szemét
nagyobbnak tüntette volna föl még most is fekete szemöldöke és kuszált,
fehér haja alatt abban az esetben is, ha nem lett volna nagy, de
természeténél fogva olyan volt és mostan természetellenesen nagynak
látszott, sárga, rongyos, mellén nyitott inge mutatta kiaszott és
lesorvadt testét. Ő maga, ócska vászonkabátja, lógó harisnyája,
szegényes, rongyos ruhája, a napvilágtól és levegőtől való hosszas
távoltartás következtében egyformán tompa, sárga pergament szinüvé
fakult, ugy hogy nehéz volt egyiket a másiktól megkülönböztetni.

Egyik kezét szeme és a napvilág közé tartotta, még csontjai is
átlátszóknak tüntek fel, amint ott ült merev, üres tekintettel,
szünetelve munkájában. Nem nézett rá az előtte álló alakra, anélkül,
hogy előbb ne tekintett volna maga elé a földre, előbb az egyik, majd a
másik oldalra, mintha elvesztette volna azt a szokást, hogy helyet és
hangot egymással összeköttetésbe hozzon; sohasem beszélt anélkül, hogy
előbb ilyen módon ne tétovázott volna.

– Be akarja ma fejezni azt a pár cipőt? – kérdezte Defarge és intett
Lorrynak, hogy jöjjön előre.

– Mit mondott?

– Be akarja ma végezni azt a pár cipőt?

– Nem mondhatom, hogy akarom. Azt hiszem. Nem tudom.

De a kérdés munkájára figyelmeztette őt és ujra föléje hajolt.

Lorry csendesen előrejött, a leányt otthagyta az ajtó mellett. Mikor már
egy-két perc óta Defarge oldala mellett állott, a cipész föltekintett.
Nem csodálkozott azon, hogy egy másik alakot is látott, egyik kezének
nyugtalan ujjai ajka fölé tévedtek, mikor rájuk nézett (ajka és körmei
egyformán sápadt ólomszinüek voltak), a keze aztán munkájára siklott és
ő ismét a cipő fölé hajolt. A nézés és a cselekvés csak egy pillanatot
igényelt.

– Vendége van, mint látja – mondá Defarge.

– Mit mondott?

– Vendége van.

A cipész föltekintett, mint az imént, de anélkül, hogy kezét munkájától
eltávolitaná.

– Hallja! – mondá Defarge – itt van ez az ur, ki a jól elkészitett cipőt
meg tudja birálni. Mutassa meg neki a cipőt, amelyen dolgozik. Fogja,
uram!

Lorry kezébe vette.

– Mondja meg az urnak, hogy micsoda fajta ez a cipő, és a készitője
nevét is!

A szokottnál hosszabb szünet állott be, mielőtt a cipész válaszolt:

– Elfelejtettem, hogy mit kérdezett. Mit mondott?

– Azt mondottam, hogy képes volna-e ennek az urnak megmondani, hogy
miféle az a cipő.

– Női cipő. Sétacipő fiatal hölgy számára. Legujabb divatu. Sohasem
láttam a divatot. Egy minta volt a kezemben. – Rátekintett a cipőre,
kissé büszke tekintettel.

– Mi a készitő neve? – kérdezte Defarge.

Most, hogy keze nem volt munkával elfoglalva, jobbkezének bütykeit
baljának mélyedéseibe illesztette és azután a balkéz bütykeit a jobbkéz
mélyedéseibe, majd egyik kezével szakállát simogatta; ezt tette
folytonos egymásutánban, pillanatnyi megszakitás nélkül. Az a feladat,
hogy őt kiszólitsák abból a gondolatnélküliségből, melybe minden
beszélgetés után jutott, körülbelől olyan lehetett, mint mikor gyönge
embert aléltságból kell eszméletre hozni; vagy mintha valaki arra
igyekeznék, hogy egy haldokló lelkét föltartóztassa, abban a reményben,
hogy még valamit megtudhat tőle.

– Nevemet kérdezte?

– Természetesen.

– Százöt, Északi Torony.

– Ez minden?

– Százöt, Északi Torony.

Tompa hanggal, mely sem sóhaj, sem nyögés nem volt, munkája fölé hajolt
ismét, mig a csendet ujból meg nem törték.

– Ön nem hivatásos cipész? – kérdezte Lorry, miközben szilárdan
rátekintett.

Üres szeme Defarge felé nézett, mintha azt akarná, hogy ő vegye át a
kérdezést; minthogy azonban nem kapott segitséget, a kérdező felé
fordult ismét, megelőzőleg azonban a földet kereste.

– Hogy hivatásos cipész vagyok-e? Nem, nem voltam hivatásos cipész. Itt
– itt tanultam. Magamtól. Engedelmet kértem…

Ismét szórakozott lett néhány percre, kezével játszott az egész idő
alatt. Szeme végre lassan visszatért az archoz, ahonnan letévedt; mikor
ismét rajta pihent, összerezzent és ujra beszédbe fogott olyan módon,
mint mikor az álmából hirtelen felébredő az elmult éjszaka egy tárgyára
tér vissza.

– Engedelmet kértem arra, hogy megtanulhassam, és hosszu idő után, nagy
fáradsággal megkaptam, azóta folyton cipőt csinálok.

Mikor kezét a cipő felé kinyujtotta, amelyet elvettek tőle, Lorry igy
szólt hozzá, miközben mereven nézett az arcába:

– Manette ur, nem emlékszik reám?

A cipő a földre hullott és ő tompán nézett a kérdező arcába.

– Manette ur! – Lorry kezét Defarge karjára tette – emlékszik-e erre az
emberre? Nézzen reá! Nézzen reám! Nem dereng-e emlékében egy öreg
bankár, egy régi üzlet, egy öreg szolga, egy régi kor képe, Manette ur!

A hosszu ideig fogságban sinylődött merev tekintettel fölváltva Lorryra,
majd Defargera nézett, a lelkére boruló sötét ködön keresztül lassankint
egy élénken gondolkodó elmének régen elmosódott vonásai tolultak homloka
közepére. A homlok elborult ismét, a vonások gyöngültek, eltüntek; de
megjelentek. Éppen ugy megismétlődött ez a kifejezés leányának szép
fiatal arcán, aki a fal mellett egy helyre kuszott, ahonnan láthatta őt;
ott állott most és őt nézte, kezét eleinte rémült szánalommal tartotta
maga elé hogy távol tartsa őt magától, hogy megóvja magát a
reátekintéstől; de most feléje nyult remegő vággyal, hogy a kisérteties
arcot meleg keblére ölelje, hogy szeretetével az életnek, a reménynek
visszaadja – oly pontosan ismétlődött meg ez a kifejezés (erősebb
vonásokban) ifju szép arcán, hogy mozgó fénynek látszott, mely róla a
leány arcára került.

Azonban őreá sötétség borult ismét. Mindinkább csökkenő figyelemmel
nézte a két férfit, homályos zavarában szeme a földet kereste és a
szokott módon tekintett maga körül. Végül hosszu, mély sóhajjal elővette
ujra a cipőt és munkájához látott.

– Fölismerte őt uram? – kérdezte Defarge suttogva.

– Igen, egy pillanatra. Eleinte teljesen reménytelennek hittem, de
minden kétséget kizáróan, egyetlen egy pillanatig csupán, láttam azt az
arcot, amelyet olyan jól ismertem azelőtt. Ss! Lépjünk hátrább! Ss!

A leány a padlásszoba falától egészen a pad közelébe jött, amelyen ő
ült. Valami irtóztató nyilatkozott meg abban, hogy ő nem tudott semmit
arról az alakról, mely kezét kinyujthatta, megérinthette volna őt, amint
munkája fölé volt hajolva.

Egy szót sem szólottak, egy hang sem hallatszott. A leány szellemként
állott mögötte, ő pedig munkája fölé hajolt.

Végül véletlenül ugy történt, hogy neki a kezében levő szerszámot a
vágókéssel kellett felcserélni. A kés nem azon az oldalon feküdt, ahol a
leány állott. Felvette és éppen munkája fölé akart hajolni, mikor a
leány ruháját megpillantotta. Fölnézett és meglátta arcát. A két
szemlélő oda akart lépni, de a leány kezével visszatartotta őket. Nem
félt attól, hogy a késsel feléje döfhet; amazok attól féltek.

Rettegő tekintettel nézett a leányra, egy idő mulva ajka szavakat
képezett, ámbár hang nem hallatszott. Nehéz, gyors lélegzése
szüneteiben, lassankint hallani lehetett, amint mondta:

– Mi ez?

A leány, arcán lefolyó könnyek árjában, kezét ajkához szoritotta és
csókot intett feléje, majd kezét mellére fektette, mintha az ő gyöngült
fejét hajtaná oda.

– Nem a börtönőr leánya?

A leány tagadó mozdulatot tett:

– Nem.

– Ki vagy?

A leány nem bizott még szava hangzásában, melléje ült a padra. Ő
visszahuzódott; a leány azonban kezét karjára fektette. Különös
borzongás érte őt, mikor a leány ezt tette, és látható volt, amint
testén végigfutott; gyengéden letette a kést, amint mereven nézett reá.

A leány aranyos haját, melyet fürtökben hordott, hirtelen visszahajtotta
ugy, hogy az válláról omlott le. Ő félénken, habozva nyujtotta ki kezét
feléje, néhány fürtöt megfogott és nézte. Ezenközben ujra visszaesett
zavarába és ujabb mély sóhajtással cipőjén dolgozni kezdett.

De nem sokáig. A leány eleresztette karját és kezét az ő vállára
fektette. Mikor ő kétszer-háromszor kétkedően pillantott oda, mintha meg
akarna bizonyosodni afelől, hogy tényleg a vállán van, félretette
munkáját, nyakához nyult és levett onnan egy megfeketedett, zsinórral
körültekert összehajtott lapot. A kis csomagot térdén óvatosan
kibontotta és tartalmát, egy kevés hajat, előszedte, csak egy-két hosszu
aranyos hajszál volt, melyet hosszu idővel ezelőtt ujjára tekert.

A leány haját ismét kezébe vette és figyelmesen vizsgálta.

– Ugyanaz. Hogyan lehetséges ez? Mikor volt? Hogyan történt?

Mikor ez a koncentráló kifejezés homlokára visszatért, ugy látszott,
hogy tudatára jött annak, hogy ez a kifejezés a leány arcán is ott van.
A világosság felé forditotta őt és reánézett.

– Azon az estén, mikor engem kihivtak, ő fejét vállamra hajtotta… busult
azon, hogy elmegyek, ámbár én nem busultam; és mikor az Éjszaki Toronyba
hoztak, ott találták ezt a kabátom ujján.

– Hagyjátok ezt nekem. Ez nem segitheti elő testem menekülését, csupán a
lelkemét. Ezeket a szavakat mondtam akkor. Nagyon jól emlékszem.

Ennek a beszédnek a szavait ajkával sokszor alakitgatta, mielőtt
elmondani képes volt. Mikor aztán ugytalálta, hogy azok hangzanak,
összefüggően, de lassan beszélt.

– Hogyan történt ez? _Te vagy az?_

A két szemlélő ismét előre akart rohanni, amint ijesztő hirtelenséggel a
leány felé fordult. A leány azonban nyugodtan ült, mialatt ő megragadta
őt, és halk hangon mondotta:

– Kérlek, jó uraim, ne jöjjetek közelünkbe, ne beszéljetek, ne
mozduljatok.

– Hallga! – kiáltott ő – Kinek a hangja volt ez?

Keze elengedte a leányt, amint ezt kiáltotta és fehér hajába markolt és
tépte vad dühvel. A kiáltás elhangzott, elveszett, mint minden elveszett
belőle a cipőkészitést kivéve; a kis csomagot ujra összehajtotta és
nyakán biztonságba helyezni igyekezett, de még mindig a leányra nézett
és zavartan rázta fejét.

– Nem, nem, nem, nagyon is fiatal, nagyon is viruló vagy. Nem lehet.
Nézd mi lett a fogolyból. Ez nem az a kéz, ez nem az az arc, melyet ő
ismert, ezt a hangot ő nem hallotta. Nem, nem. Ő is és én is – az
Éjszaki Torony lassu évei előtt voltunk – századokkal ezelőtt. Mi a
neved, bájos angyalom?

Gyengéd hangját és enyhülő viselkedését kedvező jelként üdvözölve,
leánya letérdelt előtte és könyörgő kezét mellére fektette.

– Ó uram, más alkalommal megtudod majd nevemet, hogy ki volt anyám, ki
volt atyám és hogy hogyan volt az, hogy sohasem ismertem az ő szomoru
történetüket. Most nem mondhatom, itt nem tehetem. Amit itt és most
mondhatok, csak az, kérlek, tedd kezedet fejemre és áldj meg. Csókolj,
ölelj meg! Ó, drágám!

Az ő télies, fehér feje elvegyült a leány aranyos fürteiben, meleg
ragyogással övezte, mintha a szabadság napja fénylene rajta.

– Ha hangom, – nem tudom, hogy ugy van-e, de remélem – ha hangom azéra
emlékeztet, akinek hangja lágy muzsikaként zengett füledben, sirasd,
sirasd! Ha hajam tapintása kedves főre emlékeztet, mely kebledre hajolt,
mig fiatal és szabad voltál, sirasd, sirasd! Ha otthonra célzok, mely
előttünk áll, melyben hü leszek hozzád, szivem minden szeretetével,
minden kötelességével, ha ez otthonra emlékeztet, mely már régen
elhagyatott maradt, mialatt szegény szived elepedt érette, sirasd,
sirasd!

Nyakát átkarolta és mint gyermeket, keblén ringatta.

– Ha azt mondom, neked, egyetlenem, hogy kínjaid véget értek, hogy azért
jöttem, hogy innen elvigyelek és hogy Angliába megyünk, hogy békében és
nyugalomban éljünk, ha emlékeztetlek arra, hogy hasznos életedet bünös
kézzel tétlenségre kárhoztatták, hogy szülőhazád, Franciaország, volt
oly kegyetlen hozzád, sirasd, sirasd! Ha megmondom, hogy mi a nevem, ha
még élő atyámról, meghalt anyámról beszélek, ha megtudod, hogy imádott
atyám előtt térdelnem kell, hogy bocsásson meg azért, hogy őérette
nappal soha nem küzdöttem, éjjel nem virrasztottam, mert szegény anyám
szeretete ezt a kínt eltitkolta előttem, sirj, sirasd őt, sirass engem!
Adjatok hálát az Istennek, ti jó urak! Szent könnyeit érzem arcomon,
zokogása szivemet éri. Nézzétek! Adjatok Istennek hálát érettünk,
adjatok hálát.

Manette leánya karjaiba hanyatlott, arcát keblébe rejtette. Ez a látvány
megható és mégis rettenetes volt. A két szemlélő elfödte arcát. Arra a
kimondhatatlan szenvedésre és jogtalanságra emlékezett, amely ezt a
jelenetet megelőzte.

A padlásszoba nyugalma sokáig zavartalan maradt és viharos keble,
megrendült alakja végre megnyugodott, hisz minden vihart nyugalom követ
– az emberiség szempontjából a nyugalom és csendnek jelképe, melyben
végül az életnek mondott vihar is elcsendesül – a két férfi előjött,
hogy az atyát és leányát a földről fölemelje. Ő fokonkint a padlóra
csuszott és fáradt lethargiában feküdt ott. Leánya melléje ült, feje az
ő karján pihent és hosszu fürtjei mint valami függöny a napfénytől
megvédték.

– Ha – szólt a leány, kezét nyujtva Lorrynak, aki föléjük hajolt és több
izben orrát fujta, – ha ugy lehetne intézni, hogy anélkül, hogy őt
zavarnók, Párist azonnal elhagyjuk, ugy hogy őt innen a kapuból egyenest
elvigyük…

– De fontolja meg, képes-e ő utazni? – kérdezte Lorry.

– Sokkal jobb ránézve, azt hiszem, minthogy itt maradjon ebben a
városban, mely oly borzasztó reá.

– Igaz! – mondá Defarge, aki ott térdelt és figyelve hallgatózott.

– Több mint igaz: különböző okból legjobb, ha Manette ur kivül van
Franciaországon. Béreljek kocsit és postalovakat?

– Ez üzlet, – mondá Lorry és azonnal rendszeres modorát öltötte föl – és
ha üzleti ügyet kell elintézni, legjobb, ha én végzem.

– Akkor legyen szives, hagyjon magunkra, – sürgette Miss Manette. –
Látja, hogy mily nyugodt lett, nem kell félni mostan attól, hogy őt
velem egyedül hagyja. De miért is? Ha bezárja az ajtót, hogy ne
háborgassanak, nem kétlem, hogy visszatértekor oly nyugodtnak fogja
találni, mint amilyen volt, amikor elhagyta. Mindenesetre gondjaimba
veszem őt, mig visszatér, és azután azonnal elvisszük innen.

Mindketten, Lorry is és Defarge is, nem nagyon voltak hajlandók, hogy
ezt a tanácsot kövessék, és szivesen látták volna, ha közülök egyik
ottmarad. De minthogy nemcsak kocsit és lovat, hanem utileveleket is
kellett szerezni, és az idő is sürgetett, minthogy a nap már nyugovó
félben volt, végre aztán ugy egyeztek meg, hogy az elintézendő dolgokat
megosztják és elsiettek, hogy el is végezzék.

Mikor az este beköszöntött, a leány fejét atyjáé mellé hajtotta a kemény
padlóra és őt figyelte. A homály mindinkább sötétült, mindketten
nyugodtan feküdtek ottan, mig fény nem hatolt be a fal repedésein.

Lorry és Defarge mindent elkészitettek az utazáshoz és utiköpenyeken,
takarókon, kenyér és huson kivül borról és forró kávéról is
gondoskodtak. Defarge az ételt, italt és a lámpát, melyet magával
hozott, a padra helyezte (a padlásszobában nem volt más egyéb, mint egy
szalmazsák), és Lorry segitségével a foglyot talpra állitották.

Emberi ész nem lett volna képes arra, hogy arcának tétova, üres
tekintetéből lelke titkaiban olvasson. Vajjon tudta-e, hogy mi történt,
emlékezett-e arra, amit neki mondottak, tudta-e, hogy szabad, oly
kérdések voltak, melyekre még a legélesebb elme sem lett volna képes
válaszolni. Megszólitották, de válaszai oly zavartak és lassuak voltak,
hogy zavarodottsága aggodalmat keltett bennük és megegyeztek abban, hogy
egyelőre tovább nem kisérleteznek vele. Rettegő, néha heves módon fejét
keze közé fogta, ezt a szokását előbb nem vették észre; de leánya
szavainak a hangja gyönyörködtette és valahányszor beszélt, mindig
feléje fordult.

Az olyan ember alázatos módjával, aki hosszu idő óta megszokta, hogy a
kényszernek engedjen, megevett és megivott mindent, amit eléje tettek,
felvette a köpenyt és takarókat, melyet neki nyujtottak. Szivesen vette,
hogy leánya karját az övébe füzte, és kezét mindkét keze közé fogta.

Lassan leszállottak; Defarge elől ment a lámpával, Lorry zárta be a kis
menetet. Néhány foknyit mentek csak a hosszu lépcsőn, mikor ő megállott
és a tetőt és a környező falakat bámulta.

– Emlékszel a helyre, atyám? Emlékszel arra, hogy ide jöttél?

– Mit mondottál?

De még mielőtt megismételhette volna a kérdést, ő választ mormolt,
mintha a leányát ismételte volna.

– Emlékszem-e? Nem, nem emlékszem. Nagyon régen volt.

Nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, hogy börtönéből ebbe a házba
hozták. Hallották, amint maga elé mormolta: »Százöt, Északi Torony«, és
mikor körültekintett, láthatóan kereste az erős várfalakat, melyek oly
hosszu ideig fogva tartották. Mikor az udvarba jutottak, ösztönszerüen
megváltoztatta lépését, mintha azt várná, hogy felvonóhidra lépnek;
minthogy felvonóhid nem volt és megpillantotta a nyilt utcán várakozó
kocsit, elengedte leánya kezét és ismét fejéhez kapott.

A kapu előtt nem volt tolongás; senkit sem lehetett a sok ablakban
látni; még véletlenül arra menő sem volt az utcán. Természetellenes
csend és elhagyatottság uralkodott; csak egy lélek volt látható, Madame
Defarge, aki az ajtófélfának támaszkodott, kötött és semmit sem látott.

A fogoly a kocsiba szállott, leánya követte, Lorry már a lépcsőn állott,
mikor szánalmas hangon kérte őt, hogy szerszámait és a befejezetlen
cipőket hozza magával. Defargené rögtön odaszólt urához, hogy ő elhozza
és kötésén dolgozva ment az udvaron keresztül. Gyorsan lehozott mindent
és a kocsiba nyujtotta. – Közvetlenül azután ismét nekitámaszkodott az
ajtófélfának, kötött és semmit sem látott.

Defarge a bakra szállott és odaszólott a postakocsishoz:

– A sorompóhoz!

A kocsis ostorával pattantott és elrobogtak a pislogó, fölöttük ingó
lámpák alatt.

A lámpák alatt, – melyek a jobb utcákban világosabban, a rosszabbakban
homályosabban imbolyogtak – fényesen megvilágitott üzletek és kávéházak,
vidám embertömegek, szinházak bejárata mellett a nagy város egyik
kapujához. Katonák álltak ottan őrt, lámpával fölszerelve.

– Uti leveleiket, utasok!

– Itt vannak, tiszt ur – mondá Defarge, leszállott és félrevezette őt.

– Ezek az őszfejü urnak az utilevelei. Velem adták a… – hangját
halkitotta. A katonák lámpái izgatottan mozogtak, az egyik egyenruhás
kar benyult a kocsiba és a karhoz tartozó szem nem mindennapi vagy
minden éjjeli pillantással nézte meg az őszhaju urat.

– Rendben van!

– Előre! – hangzott az egyenruhás szava.

– Adieu! – mondá Defarge. Igy haladtak mindig homályosabban égő és
imbolygó lámpások alatt ki a csillagos ég alá.

A mozdulatlan és örökös napok boltozata alatt (ezek közül némelyik oly
távolságra van ettől a kicsiny földtekétől, hogy a tudósok állitása
szerint kétes, vajjon sugarai fölfedezték-e már a világürnek ezt a
pontját, ahol cselekvés, vagy szenvedés van folyamatban) az éjszaka
árnyai szélesen feketéltek. A virradatig terjedő hideg, nyugalomnélküli
hosszu időközben ismét susogták Lorry Jarvis fülébe – aki szemben ült az
eltemetett és kiásott emberrel és azon tépelődött, hogy milyen szellemi
ereje veszett el mindörökre, és hogy milyen erők lesznek képesek őt
ismét helyreállitani – a régi kérdést:

– Remélem, hogy szivesen lép ismét az életbe?

És a régi választ:

– Nem tudom.



MÁSODIK KÖNYV.  AZ ARANY FONAL.


1. Fejezet.  Öt évvel később.

Tellson bankja a Temple Bar mellett ódivatu hely volt már az 1780-ik
esztendőben is. Nagyon kicsi, nagyon sötét, nagyon csunya és nagyon
kényelmetlen. Ódivatu volt erkölcsi tekintetben is, a cégtársak büszkék
voltak kicsinységére, büszkék a sötétségére, büszkék a csunyaságára,
büszkék a kényelmetlenségére. Dicsekedtek még ebben a tekintetben való
kiválóságával is és szentül meg voltak győződve, hogy ha kevesebb volna
rajta a kifogásolni való, kisebb volna a tekintélye. Ez nem passziv hit,
hanem aktiv fegyver volt, melyet a legkényelmesebben berendezett üzleti
helyiségek ellen használtak. Tellsonéknak – amint ők mondták – nincsen
szükségük helyre, sem világosságra, sem szépitésre. Noakes és Társa,
vagy Snooks Testvéreknek, azoknak kell; de Tellsonéknak hála Istennek
nem.

Bármelyik cégtárs kitagadta volna a fiát, ha a Tellson-helyiség
ujjáépitését merészelte volna emliteni. A cég ebben a tekintetben
hasonló volt az országhoz, mely gyakran kitagadta fiait, akik olyan
törvények és szokások megjavitását ajánlották, melyeket már régen
kifogásoltak és éppen azért azokat még inkább megbecsültek.

Igy aztán a Tellsonék helyisége győzedelmes tökéletessége volt a
kényelmetlenségnek. Ha az ember egy vékony hangon nyikorgó, hülyén
makacs ajtót betört, két lépcsőn keresztül Tellsonék üzlethelyiségébe
esett és nyomorult kicsiny, két fizető asztallal felszerelt helyiségben
jutott eszméletre, ahol a legidősebb emberek kezében remegett az
utalvány, mintha a szél lebegtetné; az aláirást a lehető leghomályosabb
ablaknál vizsgálták meg, mely állandóan ki volt téve a Fleet street eső
és sárfürdőjének és a beleillesztett nehéz vasrudaktól és a Temple Bar
sötét árnyékától még homályosabb volt. Ha valami üzleti ügyben valaki »a
céget« kivánta látni, börtön cellájához hasonló helyre vitték a ház
hátulsó részébe, ahol elmélkedhetett helytelenül eltelt életről, mig »a
cég« zsebredugott kézzel megjelent, a kétes félhomályban még pislogó
szemmel is alig lehetett őt látni. A befolyó és kifizetendő pénzt
szúette, ócska fafiókokban tartották, melynek apró részecskéi az ember
orrába és torkába kerültek, valahányszor azokat kihuzták vagy betolták.
A bankjegyeknek dohos volt a szaga, mintha ismét rongyokká rothadnának.
A cégre bizott ezüstnemüt a pöcegödrök közelében levő pincékben
helyezték el és az ártalmas kigőzölgés annak fényét egy-két nap alatt
tönkretette. Az okmányokat konyha- és mosóházakból rögtönzött
levéltárban tartották. A családi okmányokkal telt könnyebb szekrények
egy emeleti tágas terembe kerültek, amelyben állandóan nagy ebédlőasztal
volt, amelyen sohasem ebédeltek; és ahol még 1780-ik évben is régi
szerelmednek vagy kis gyermekeidnek első levelei csak röviddel azelőtt
szabadultak meg attól a rémülettől, hogy az ablakon keresztül Abessinia
vagy Ashantihoz méltó érthetetlen brutalitással a Temple Barra kitüzött
fejek kacsintanak reájuk.

Abban a korban a halálraitélés valóban nagyon általánosan elterjedt
recipe volt minden iparban és foglalkozásban és Tellsonéknál sem
kevésbbé. A halál a természetnek általános gyógyitó szere, miért ne
legyen a törvényhozásé is? E szerint a hamisitót kivégezték; a hamis
bankó forgalmazóját kivégezték; aki egy levelet törvénytelenül
felbontott, kivégezték; aki negyven shilling és hat pennyt tulajdonitott
el, kivégezték; egy embert, akinek Tellsonék kapuja előtt egy lovat
adtak át, hogy azt fogja és aki a lóval megszökött, kivégeztek; aki
hamis shillinget vert, kivégezték; azok közül, akik a gonosz tettek
skálájának valamely hangját megütötték háromnegyedrészt kivégeztek. Nem
mintha evvel elejét vették volna a gonosz cselekedeteknek – az
ellenkezőjét lehetne inkább állitani – de legalább ezen a világon
megszabadultak minden egyes esetnek nehézsége és fáradalmától és minden
avval összefüggésben levő gondot igy egyszerüen megszüntettek. Igy
Tellsonék is abban az időben mint más korukbeli nagyobb üzletek, annyi
embert fosztottak meg életétől, hogyha azoknak a fejét, ahelyett, hogy
csendben eltemették, a Temple Barra tüzték volna ki, valószinüen
lényegesen elfogták volna a földszintnek még azt a csekély meglevő
világosságot is.

Szekrényekbe, lehetetlen sarkokba préselt öreg emberek látták el komoly
méltósággal az üzletet Tellsonéknál. Ha Tellsonék londoni házába fiatal
ember jutott, eldugták valahová, mig megvénült. Valami sötét helyre
rejtették, mint valami sajtot, mig Tellson-szagot és -penészt kapott.
Csak azután vált láthatóvá, amint nagy pápaszemmel, hatalmas könyvek
fölött tépelődött és térdnadrágban és harisnyában növelte a cég
általános tekintélyét.

Tellsonék háza előtt – sohase belül, csak ha behivták – volt egy alkalmi
munkát végző ember, hirvivő, a cégnek eleven táblája is egyuttal.
Sohasem hiányzott az üzleti órák ideje alatt, kivévén, ha valahová
elküldötték, ilyenkor fia helyettesitette, utálatos kis tizenkétéves
törpe, apja teljes hasonmása. A világ megértette, hogy Tellsonék magas
nivójuk ellenére is miért türik meg ezt az embert. A cég mindig megtürt
ilyen foglalkozásu egyént; az idők viharja vetette őt itt partra.
Családi neve Cruncher, melyhez a houndsditchi templomban való
megkeresztelése alkalmával még Jerry nevet füztek.

A cselekmény szinhelye Cruncher lakása. Hanging-Sword-Alley, Whitefriar
városrészben, ideje reggeli fél nyolc óra, szeles márciusi napon _anno
Domini 1780_. (Cruncher Urunk esztendejét _Anna Dominó_nak mondotta,
nyilván azt hitte, hogy a keresztény időszámitás onnan veszi kezdetét,
amikor egy nő felfedezte ezt a kedvelt játékot és saját nevével nevezte
meg.)

Cruncher szobái nem valami tiszta környéken voltak, számszerint csak
kettő, még akkor is, ha a kis ablakokkal ellátott kamrát is
hozzászámitották. De tisztán tartották. Ámbár olyan korai volt még az
idő ezen szeles márciusi reggelen, a szoba, ahol ő még ágyban feküdt,
már tisztára volt seperve; a nehézkes faasztalra hófehér abrosz volt
teritve, melyen a reggelihez való csészék voltak elrendezve.

Cruncher tarkafoltos takaró alatt pihent, mint valami harlekin az
otthonában. Még mélyen aludt, majd forgolódni kezdett ágyában és lassan
fölemelkedett; tüskés haja oly merev volt, hogy ugy látszott, mintha az
ágynemüt rongyokba tépné vele. Ezen mozdulata közben méltatlankodó
hangon fölkiáltott:

– Akármivé legyek, ha ismét nem azt teszi!

Az egyik sarokban, rendes és tiszta külsejü asszony hirtelen és remegve
kelt fel térdelő helyzetéből, sejtetve, hogy ő az emlitett egyén.

– Micsoda! – mondá Cruncher, miközben egy cipő felé nézett ágyából.

– Már megint az teszed, te?

Mikor a reggelt igy másodszor is üdvözölte, harmadik üdvözletnek cipőt
hajitott az asszony felé. A cipő nagyon sáros volt és Cruncher otthoni
körülményeinek egy sajátos esetére vallott, ugyanis üzleti órák után
nagyon gyakran tiszta cipőben került haza és másnap reggel mégis tele
volt sárral.

– Micsoda! – mondá Cruncher megváltoztatva a megszólitást, mivelhogy
célt tévesztett. – Pokol fajzatja te, mit csinálsz már megint?

– Reggeli imámat mondottam csak.

– Imádkozol? Gyönyörü egy asszony vagy! Mit akarsz azzal, hogy odaveted
magadat és ellenem imádkozol?

– Nem ellened, éretted imádkozom.

– Nem igaz. És ha igaz is, nem akarom, nem tetszik nekem. Ime! nézd csak
fiam Jerry, anyád gyönyörü egy asszony, apád szerencséje ellen
imádkozik. Kötelességtudó anyád van fiam! Jámbor anyád van fiam! Térden
csuszkál és imádkozik, hogy a jó Isten egyetlen gyermeke szájából a
vajas kenyeret elvegye!

Az ifju Cruncher – aki még egy ingben volt – ezt nagyon rossz néven
vette és anyja felé fordulva hevesen tiltakozott az ellen, hogy az ő
teste táplálékából valamit is elimádkozzon.

– És mit gondolsz, te képzelődő nőstény, – mondá Cruncher öntudatlan
következetlenséggel – ugyan mit ér a _te_ imádságod? Ugyan mennyire
becsülöd a _te_ imádságodat?

– Azok szivemből jönnek, Jerry. Annál többet nem érnek.

– Annál többet nem érnek – ismételte Cruncher. – Akkor bizony nem sokat
érnek. De akárhogy is legyen, mondom neked, nem akarom, hogy ellenem
imádkozz. Nincs módom hozzá. Nem akarom, hogy szerencsétlen legyek a te
nyafogásod folytán. Ha minden áron térdeden csuszkálni akarsz, ugy tedd
ezt urad és gyermeked érdekében, de ne ellenök. Ha nem volna ilyen
természetellenes feleségem, ha ennek a fiunak nem volna ilyen
természetellenes anyja, ugy az elmult héten kerestem volna valamit:
ehelyett azonban ez a jámbor komédia csak szerencsétlenséged hozott
reám. »Kárhozzam el!« – mondá Cruncher, aki ez alatt az egész idő alatt
öltözködött – ha nem ez az imádkozás, meg ez az istentelen személy volt
az oka annak a szerencsétlenségnek, amely engem, szegény ördögöt, a
becsületes iparost az egész elmult héten üldözött. Jerry fiam,
öltözködj, mialatt én cipőmet tisztitom figyeld anyádat és szólits elő,
ha ismét ilyesvalamit látsz. Mondom neked – és ismét feleségéhez szólott
– nekem ez nem tetszik. Annyira össze-vissza vagyok rázva, mint egy
fiakkerkocsi, álmos vagyok, mint a laudanum (ópiumkészitmény) tagjaim
annyira tul vannak erőltetve, hogy a bennük levő fájás nélkül azt se
tudnám, hogy melyik az enyém és melyik a másé és a zsebem mégis üres;
fogadom, hogy kora reggeltől késő estig egyebet se tettél, minthogy
megakadályoztad azt, hogy valami a zsebembe jusson és nekem ez nem
tetszik tovább, te pokol fajzatja te! Mit mondasz most?

Azután továbbmorgott maga elé. – Ó, igen! Jámbor is vagy. Nem akarsz
urad és gyermeked érdeke ellen cselekedni! Valóban nem? – ehhez hasonló
gunyos megjegyzések közben Cruncher ismét neki látott cipője
tisztitásának és napi munkájához való általános előkészülésnek. Azalatt
fia, akinek a fején kisebbek voltak a tüskék, és fiatal szeme éppen
olyan közel volt egymáshoz, mint apjáé, a parancs szerint anyját
figyelte. Időközönkint megremegtette ezt a szegény asszonyt azzal, hogy
hálókamrájából, ahol öltözködött, halkitott hangon kikiáltott:

– Már megint térden akarsz csuszkálni anyám. Halló, apa! – és miután igy
ok nélkül zajt ütött, nem gyermekhez való vigyorgással kirohant.

Cruncher hangulata nem javult, mikor reggelijéhez ült. Különös
keserüséggel feddette feleségét, hogy titkon asztali áldást rebegett.

– Nos! Pokol fajzatja! Mit csinálsz? Már megint kezded? – Felesége
magyarázta, hogy csupán – áldást könyörgött.

– Hagyd abba! – mondá Cruncher körültekintve, mintha inkább azt várta
volna, hogy a kenyér eltünik felesége imádkozásának hatása folytán. –
Nem akarom, hogy kiimádkozzanak házamból és otthonomból, Nem akarom,
hogy azt a darabka kenyeret elimádkozzad asztalomról. Maradj nyugodtan!

Bosszusan, vörös szemmel, mintha az egész éjszakát társaságban töltötte
volna, mely nem valami kellemes módon végződött, inkább falta, mint ette
reggelijét és morgott hozzá, mint valami állatseregletnek négylábu
lakója. Kilenc óra felé borzas külseje kissé elsimult és olyan
tekintélyes és üzletszerü külsővel, amilyennel csak befödhette
természetes valóját, napi foglalkozása után látott.

Iparnak ugyan alig volt mondható, ámbár ő szivesen nevezte magát
»becsületes iparosnak«. Tőkéje egy faszék volt, melynek törött támláját
lefürészelte; ezt a széket a fiatal Jerry, apja oldalán haladva,
reggelenkint a Temple Bar mellett levő banküzlet ablaka alá vitte; ottan
aztán egy csomó szalmát szórtak alája, amit a legelső arra haladó
szekérből csentek el, hogy lába hideg és nedvesség ellen védve legyen,
igy aztán elkészült a napi táborozó hely. A Fleet street és Temple-ben
ugy ismerték ezen a helyen ülő Crunchert, akárcsak magát a kaput, az ő
külseje sem volt sokkal külömb annál.

Háromnegyed kilenc órakor már helyén volt, elég jókor, hogy megemelhette
háromszögü kalapját az öreg urak előtt, akik Tellson bankjába mentek.
Jerry leült helyére ezen a szeles márciusi reggelen, az ifju Jerry
mellette állott, ha ugyan nem portyázott a kapu körül és bántalmazott
testileg és szellemileg arramenő fiukat, akik elég kicsinyek voltak,
hogy szeretetreméltó kedvtelésének megfeleljenek. Apa és fiu rendkivüli
módon hasonlitottak egymáshoz; csendesen szemlélték a Fleet street
forgalmát, fejüket ugy összedugták, hogy olyan közel voltak egymáshoz,
akárcsak a szemük; rosszindulatu majompárhoz voltak hasonlók. Ezt a
hasonlóságot nem csökkentette az a körülmény, hogy az idősebb Jerry
szalmát rágcsált és azt köpdöste, mialatt az ifju Jerry élénk szeme
nyugtalanul figyelte őt és minden egyebet, ami Fleet street-ben történt.

Tellson üzletében alkalmazott szolgák egyike kidugta a fejét kapun és
kiszólt:

– Hirvivő kell!

– Hurrá, apa! Korai munka! Kezdetnek elég jó!

Apjának Isten veledet mondva, az ifju Jerry ült bele a székbe, birtokba
vette az örökséget, a szalmát, amit apja rágott és elmélkedett:

Mindig rozsdás! Ujjai mindig rozsdásak! – mormolta az ifju Jerry maga
elé. Honnan szedi apám azt a sok vasrozsdát? Itten ugyan nem rozsdásodik
meg!


2. Fejezet.  A látványosság.

– Tudja-e, hogy az Old Bailey merre van – szólott a legidősebb
alkalmazottak egyike Jerryhez, a hirvivőhöz.

– I–igen, Uram – válaszolt Jerry vontatott hangon. – Ismerem a Baileyt.

– Helyes. És ismeri Lorry urat is?

– Ismerem Lorry urat, jobban mint az Old Bailey-t. Sokkal jobban – mondá
Jerry, mint valami akadékoskodó tanu a kérdezett törvénykezési
helyiségben, – mint ahogyan én, a becsületes iparos a Bailey-t ismerni
óhajtom.

– Nagyon helyes. Keresse meg azt a kaput, amelyen a tanuk mennek be, és
mutassa meg a kapusnak ezt a Lorry urnak szóló levelet. Ő majd aztán
beereszti.

– A terembe uram?

– A terembe!

Ugy látszott, hogy Cruncher szemei közelebb kerültek egymáshoz és mintha
egymást kérdeznék: – Mi a véleményed erre nézve?

– Várnom kell a teremben uram? – kérdezte ő a tárgyalás eredményeként.

– Megmondom. A kapus átadja a levelet Lorry urnak; ön pedig valami
mozdulattal hivja fel Lorry ur figyelmét és mutassa meg neki, hogy hol
áll. Azután semmi egyéb teendője nincsen, minthogy ottan vár, mig neki
szüksége lesz önre.

– Ez minden, uram?

– Ez minden. Ő azt óhajtja, hogy hirvivő legyen kéznél. Ez a levél
értesiti őt, hogy ön ott van.

Miközben az öreg alkalmazott a levelet fontoskodva összehajtotta és
megcímezte, Cruncher hallgatva figyelte őt, míg a levél a leszáritás
pontjáig eljutott, akkor ezt jegyezte meg:

– Azt hiszem, hogy hamisitást tárgyalnak ma reggel?

– Hazaárulást.

– Ezért fölnégyelés jár, – mondá Jerry. – Barbarizmus!

– Ez a törvény – jegyezte meg az öreg alkalmazott és meglepetve nézett
rá pápaszemén keresztül. – Ez a törvény!

– Azt hiszem, hogy kegyetlen a törvényben az, hogy embert így
eléktelenitenek. Elég sulyos, ha életétől megfosztják, de tulságosan
kegyetlen, hogy eléktelenitik, uram.

– Egyáltalában nem az, – válaszolt az öreg alkalmazott. – Vigyázzon a
mellére és a hangjára, barátom és bizza a törvényre, hogy az
gondoskodjék önönmagáról. Ezt tanácsolom.

– Uram, a nedvesség fekszik mellemen és hangomon – mondá Jerry. – Ezen
is láthatja, hogy mily nedves módon keresem meg mindennapi kenyeremet.

– Jól van, jól van! – mondá az öreg alkalmazott – mindenkinek megvan a
maga módja, hogy kenyerét megszerezze. Az egyiké nedves, a másiké
száraz. Itt a levél. Menjen!

Jerry elvette a levelet és sokkal kisebb belső alázattal, mint amennyit
külsőleg mutatott, ezt mormolta maga elé:

– Vén csont vagy te is – és meghajolt. Utközben értesitette fiát
küldetéséről és utjára ment.

Akkoriban Tyburn-ban végezték az akasztást. A Newgate mellett elterülő
utcának nem volt olyan borzalmas hire, mint most van. De a börtön
irtóztató hely volt, ahol mindenfajta kicsapongás és komiszság
megtörtént, ahol veszedelmes járványok tanyáztak, melyek a foglyokkal
együtt a terembe jutottak, és gyakran a vádlottak padjáról egyenest a
Lord-főbirót támadták meg és őt helyéből kilökték. Gyakran megtörtént,
hogy a biró fekete sapkával a fején, a saját biztos itéletét is hirdette
ki a fogolyéval együtt és még előbb halt meg, mint amaz. Az Old Bailey
olyan volt, mint valami halotti állomás, ahonnan szekereken és kocsikon
sápadtarcu utasokat erőszakosan küldöttek másvilági utjukra, két és fél
mérföldnyit haladtak utcákon és országutakon végig és alig néhány
jóravaló polgárban keltettek irtózatot – olyan nagy a szokás hatalma. –
Hires volt az Old Bailey pellengére, régi és bölcs intézmény, ez olyan
büntetést szabott, melynek szigorát senki sem volt képes felfogni; hires
volt vesszőző helye is, egy másik kedves régi intézmény, nagyon humánus
és enyhitő a hatása, érdemes arra, hogy működésben lássák, nagy volt a
forgalom a vérbirságban is, az egy másik töredéke őseink bölcsességének,
mely pénzért elkövetett legborzalmasabb gonosztetteket eredményezett.
Általában az Old Bailey ékes bizonysága volt annak a közmondásnak:
»Minden jó ugy, ahogyan van!«; ez a mondás véget vetne mindennek és a
lustaságot is fejlesztené, ha nem foglalná magában azt a fáradságot
okozó következtetést, hogy semmi sem volt rossz, ami valaha volt.

A hirvivő utat tört magának a piszkos tömegen keresztül, olyan ember
gyakorlottságával, aki megszokta, hogy csendben kerüljön előre,
megtalálta a keresett kaput és levelét egy csapóajtón benyujtotta. Abban
az időben ugyanis belépődijat fizettek, hogy láthassák az Old Baileyben
előadott látványosságot, éppen ugy, mint a hogy fizettek azért, hogy
láthassák Bedlamban a szindarabokat, csakhogy az előbbi szórakozás
sokkal drágább volt. Azért őrizték olyan jól az Old Bailey kapuit,
kivévén természetesen azokat a barátságos kapukat, amelyeken a
gonosztevők jutottak be, ezek mindig tárva-nyitva állottak.

Némi késedelem és habozás után a kapu kelletlenül kinyilt egy kissé és
Cruncher Jerrynek lehetővé tette, hogy magát a tárgyaló terembe
préselje.

– Mit tárgyalnak? – kérdé halkan a legközelebbi szomszédjától.

– Még semmit.

– Mi lesz soron?

– A hazaárulási pör.

– A fölnégyelő?

– Igen, – válaszolta az kéjesen; – először is gátra kikötik és félig
felakasztják, azután leveszik onnan és szeme láttára felhasitják, beleit
kiszedik és elégetik, azután fejét leütik és törzsét felnégyelik. Ez az
itélet.

– Természetesen, csak ha vétkesnek találják, – jegyezte meg Jerry.

– Ó, ezek majd vétkesnek találják – mondá a másik. – Attól ugyan ne
tarts.

Cruncher figyelmét most az ajtónálló vonta magára, aki, a levéllel a
kezében Lorry felé tartott. Lorry egy asztalnál ült parókás urak között,
nem messzire egy parókás urtól, a vádlott védőjétől, aki előtt nagy
halom papir feküdt és szemben egy másik parókás urral, akinek mind a két
keze nadrágja zsebébe volt dugva és akinek teljes figyelmét, ahányszor
csak Cruncher ránézett, a tárgyalóterem menyezete kötötte le. Jerry
néhányat köhécselt, állát dörzsölte és kezével adott jelt, mig Lorry
figyelmét felkeltette, az fölállott, hogy körülnézzen, nyugodtan intett
feléje és ismét leült.

– Mi dolga van _ennek_ az üggyel? – kérdezte az ember, akivel azelőtt
beszélt.

– Átkozott legyek, ha tudom, – mondá Jerry.

– Hát mi dolgod van _neked_ vele, ha ugyan szabad kérdeznem?

– Azt én magam sem tudom – mondá Jerry.

A biró belépése és az azt követő nagy mozgolódás és a tárgyaló teremben
való általános elhelyezkedés végett vetett a párbeszédnek. A következő
pillanatban a vádlottak padja lett az érdeklődés középpontja. Két
fogházőr, aki ott állott, eltávozott, a foglyot bevezette és birái elé
állitotta.

Az összes jelenlevők reábámultak, kivévén azt az egy parókás urat, aki a
menyezetet nézte. A helynek minden emberi lélegzete feléje áradt, mint
valami tenger, szél vagy tűz. Pillérek mögül, a sarkokból kiváncsi arcok
tekintettek feléje, hogy megpillantsák; a hátulsó sorok nézői
felállottak, hogy egy haja szála se kerülje el figyelmüket; a terem
közepén állók az előttük levők vállára fektették kezöket, hogy
megpillanthassák őt, lábuk hegyén, párkányokon, majdnem semmin állottak,
hogy minden hüvelyknyit meglássanak belőle. Ez utóbbiak között különösen
feltünő volt Jerry, a ki ugy állott ott, mint Newgate vashegyekkel
ellátott falának megelevenedett darabja. Utjában sört ivott, ennek gőzét
lehelte ki és az más sörnek, ginnek, teának, kávénak és mi egyébnek a
párájával egyesülve áradt a vádlott felé és a nagy ablakokon piszkos köd
és eső alakjában csapódott le.

Mindezen bámuló és izgatott pillantásnak tárgya egy, körülbelül 25 éves
ifju volt, akinek szép termete, kellemes vonásai, napbarnitott arca és
sötét szeme volt. Egyszerüen volt öltözve, feketébe vagy nagyon sötét
szürkébe, hosszu sötét haja tarkóján szalaggal volt átkötve, inkább hogy
utjában ne legyen, mint disznek. Mint a hogy a lélek indulata
kifejeződött a testnek minden burkolatán, ugy az ő sápadtsága is, melyet
helyzete igazolt, keresztülhatolt arca barna szinén és bizonyitotta,
hogy a lélek hatása erősebb a napénál. Egyébként elfogulatlan volt,
meghajlott birája előtt és nyugodtan állott.

Az az érdeklődés, a mellyel ezt az embert megbámulták és ráleheltek, nem
vált az emberiség dicsőségére. Ha kevésbbé borzalmas itélet veszedelme
előtt állott volna, – ha meg lett volna a lehetősége annak, hogy csak
egyetlen ilyen borzalmas részlettől is meg lesz kimélve – ugyanannyit
veszitett volna vonzóerőben. Az alak vonzó volt, a mely arra várt, hogy
elitéljék, hogy oly undoritóan feldarabolják. A halhatatlan lény, mely
arra várt, hogy lemészárolják, hogy darabokra tépjék, okozta az
izgalmat. Bármilyen mázzal is vonták be a különféle szemlélők
érdeklődésüket – amely önámitó képességük foka szerint változott –
inditó oka a vérszomjuság volt.

Csönd volt a tárgyalóteremben. Darnay Károly tegnap ártatlannak mondotta
magát abban a vádban, mely őt avval vádolta, hogy hamis árulója a mi
felséges, magasztos, kitünő stb. fejedelmünk, urunk és királyunknak,
azáltal, hogy különböző alkalmakkor, különböző módon és eszközökkel,
Lajosnak, Franciaország királyának segitséget nyujtott emlitett
felséges, magasztos, kitünő, stb. fejedelmünk, urunk és királyunk elleni
háboruiban; azáltal ugyanis, hogy a mi említett felséges, magasztos,
kitünő stb. fejedelmünk, urunk és királyunk és az emlitett
franciaországi Lajos birtokai között oda és vissza utazgatott, és
rosszakaratu, ravasz, áruló módon (még egy csomó más jelzővel) az
említett Franciaországi Lajosnak elárulta, hogy a mi emlitett felséges,
magasztos és kitünő stb fejedelmünk, urunk és királyunk milyen haderőt
szándékozik felszerelni és küldeni Kanada és Északamerikába. Jerry,
akinek haja mindjobban égnek meredt, amint a jogi kifejezések
halmozódtak, legnagyobb megelégedésére annyit értett meg belőle, hogy az
imént is feljebb annyiszor emlitett Darnay Károly áll előtte és
itéletére várt, hogy a jury felesküdött és hogy a főállamügyész beszélni
készült.

A vádlottat, aki tudatában volt annak hogy őt gondolatban már minden
jelenlévő felakasztotta, lefejezte és fölnégyelte, nem félemlitette meg
ez a helyzet, sem szinpadi arcot nem öltött. Nyugodt és figyelmes volt.
Komoly érdeklődéssel nézte a bevezető eljárást és kezét oly nyugodtan
tartotta az előtte levő padon, hogy a ráhintett füvek közül még egy
szálat sem mozditott el helyéről. Az egész terem ugyanis füvekkel volt
behintve és ecettel befecskendezve, óvószerül a fogház levegője és lázai
ellen.

A vádlott feje fölé tükör volt elhelyezve, hogy a fényt reávesse. Egész
sereg bűnös és gonosztevő látta benne a képét és tünt el felületéről és
a földről is egyuttal. Micsoda borzalmas kisértetsereg járná ezt a
termet, ha a tükör sima lapjainak felületén megjelentek képét
visszaadná, mint ahogy a tenger visszaadja halottait. A vádlott
elméjében fölvillanhatott az a futó gondolat, hogy mennyi szégyent és
gyalázatot tükrözhetett az vissza. Akárhogyan történt is, helyzetének
megváltozása észrevétette vele, hogy fénysugár esik arcára, és mikor a
magasba tekintett, arca elpirult és jobb keze a füveket félretolta.

Véletlenül történt, hogy e mozdulat folytán arcát a teremnek jobb keze
felé eső oldalára forditotta. Szemével egy szinben, a biróság padjának a
sarkán két személy ült, akiken szeme azonnal megakadt olyan feltünően és
arcának olyan elváltozása közben, hogy az összes őt figyelő szemek
feléjük fordultak.

A szemlélők a két alakban megláttak egy ifju hölgyet, aki husz évesnél
alig volt több, és egy urat, aki nyilvánvalóan atyja volt. Az urnak
rendkivül érdekes volt a külseje, haja hófehér, arcának pedig valami
leirhatatlan mélységü kifejezése volt, nem aktiv, hanem tépelődő és
önmagával foglalkozó. Ha ez a kifejezés megjelent arcán, öregnek
látszott, ha pedig néha eltünt, mint például most, mikor leányával
beszélt, javakorbeli férfinak látszott, aki nem haladta tul élete delét.

Leánya ott ült mellette, egyik kezét karjába füzte, a másikat pedig
föléje helyezte. Közel huzódott atyjához, a látvány megfélemlitette és a
foglyot is sajnálta. Mindent feledő félelem és részvét kifejezése
tisztán volt olvasható a homlokán, mely nem látott egyebet, mint a
vádlottat fenyegető veszedelmet.

Ez olyan tisztán volt olvasható, olyan természetesen és elevenen
fejeződött ki, hogy sok kiváncsi, aki nem volt részvéttel a vádlott
iránt, megindult ettől a látványtól és a termen végig susogták:

– Kik ezek?

Jerry, a hirvivő, aki a maga módja szerint végezte megfigyelését és mély
gondolkodása közben ujjairól a rozsdát leszopogatta, fejét kinyujtotta,
hogy meghallja, hogy kicsodák. A körülötte levő tolongás még sürübbé
vált és a kérdést eljuttatta a legközelebbi törvényszéki szolgáig, tőle
lassan megjött a válasz, végül Jerryhez is eljutott: Tanuk.

– Melyik részen?

– Ellene.

– Melyik rész ellen?

– A vádlott ellen.

A biró, akinek szeme követte az általános irányt, magához tért ismét,
székéhez támaszkodott és tekintetét arra a férfiura függesztette, akinek
élete kezében volt, amikor a főállamügyész fölkelt, hogy fonja a
kötelet, köszörülje a bárdot és beverje a szöget a vérpadba.


3. Fejezet.  A csalódás.

A főállamügyész elmondotta a jurynek, hogy az előttük levő fogoly,
fiatal kora ellenére is, nagyon jártas a hazaárulás fondorlataiban,
ezért követeli fejét a törvény. A közös ellenséggel való érintkezése nem
mai, nem tegnapi keletü, nem is az elmult vagy az azelőtti évből való.
Bebizonyult az, hogy a vádlott már régen ide és oda utazgatott Anglia és
Franciaország között titkos ügyekben, melyekről őszinte felvilágositást
nem adott. Ha a hazaárulás fondorlatai általában célt érnének
(szerencsére sohasem értek), ennek az ügynek a gonoszsága és bünössége
sem lett volna fölfedezhető. Azonban a Gondviselés, egy félelem és gáncs
nélküli egyén szivét megkeményitette, aki kikutatta a vádlott titkos
terveit és rémülettől eltelve felfedezte azokat ő felsége főállamtitkára
és a nagyon tiszteletreméltó Titkos Tanács előtt. A hazának ez a fia
megjelenik majd előttük. Ennek az egyénnek az eljárása és magatartása
valóban magasztos. Ő barátja volt a vádlottnak, miután azonban egy
szerencsés és gonosz órában fölfedezte alávalóságát, elhatározta, hogy
az árulót, akit keblén tovább nem melengethetett, a haza szent oltárán
feláldozza. Ha Britanniában szobrokat állitanának az állam jótevőinek,
amint azt az ókori Görögországban és Rómában tették, ugy ez a dicső
polgár bizonyára kapna egyet. De minthogy ez itt nem szokás, valószinüen
őt sem tisztelik meg vele. Az erény, mint a költő mondja (sok helyen,
melyet szilárd meggyőződése szerint az esküdtszék szóról-szóra betéve is
tud – a jury arcán ekkor a bünösség tudata látszott, hogy ők bizony egy
ilyen idézetről sem tudnak –) bizonyos módon fertőző, különösen az a
dicső erény, melyet patriotizmusnak, hazaszeretetnek mondanak. A Korona
ezen szeplőtelen és feddhetetlen tanujának magasztos példaadása, akiről
csak a legnagyobb tisztelet hangján lehet beszélni, nem tévesztette el
hatását a vádlott szolgáján és benne azt a szent elhatározást érlelte
meg, hogy gazdája asztalát és zsebeit kikutatja és irományait elrejti. Ő
(a főállamügyész) el van készülve arra, hogy erről a bámulatraméltó
szolgáról feddő és kicsinylő nyilatkozatokat fog talán hallani és ő
mindazonáltal többre becsüli őt, mint saját édes testvérét és jobban
tiszteli mint saját apját vagy anyját. Bizalommal szólitja fel az
esküdtszéket is, hogy ők is ugyanazt tegyék. Ennek a két tanunak a
vallomása, az általuk felfedezett és felmutatandó okmányokkal egyesitve,
bizonyitja azt, hogy a vádlottnak olyan jegyzékek voltak a birtokában,
melyek ő felsége tengeri és szárazföldi haderejét, annak elhelyezését és
felszerelését tartalmazzák és ő ezeket minden kétséget kizáróan
rendszeresen az ellenséges hatalom birtokába juttatta. Igaz ugyan, hogy
nem volt bebizonyitható az, hogy ezek a feljegyzések a vádlott
kezeirásai, de ez teljesen közömbös, sőt a vád szempontjából kedvező,
mert azt bizonyitja, hogy a vádlott mestere az óvatosságnak. Ezek a
bizonyitékok öt év előtti időre nyulnak vissza és igazolják azt, hogy a
vádlott bünös terveivel már néhány héttel az angol és amerikai seregek
között vivott első ütközet ideje előtt is foglalkozott. Mindezen okoknál
fogva az esküdtszék, fejedelmét tisztelő (és ő tudja, hogy olyan) és
felelős lévén (ők tudják, hogy azok), kell, hogy a foglyot bünösnek
mondja, életének véget vessen, akár tetszik nekik, akár nem. Nem
hajthatják fejüket nyugodtan párnájukra; nem viselhetik el azt a
gondolatot, hogy feleségeik nyugodtan hajthatják fejüket párnájukra;
sohasem juthatna eszükbe, hogy gyermekeik nyugodtan hajthatják fejüket
párnájukra; szóval sem ők, sem hozzátartozóik fejüknek párnákra való
fektetésére egyáltalában nem is gondolhatnak addig, mig a vádlott fejét
le nem ütik. Ezt a fejet kérte végül a főállamügyész mindannak nevében,
ami csak eszébe jutott és annak az ünnepies kinyilatkoztatásával, hogy ő
a vádlottat már halottnak is tudja.

Mikor a főállamügyész befejezte beszédét, zümmögés támadt a termen
végig, mintha egész felhő dongó röpdösne a vádlott feje körül, sejtve,
hogy ő hamarosan mivé válik.

Mikor a zaj elült, a mocsoktalan hazafi jelent meg a tanuk padján.

Elődje ezen bevezetése után a koronaügyész kihallgatta a hazafit: neve
Barsad János, foglalkozása: gentleman. Tiszta lelkületének a történetét
a főállamügyész már elmondotta, melyben csak egy tévedés lehetett, hogy
nagyon is pontos. Mikor nemes keble ettől a tehertől megszabadult,
szerényen visszavonult volna, de a parókás ur, aki előtt a nagy halom
papir feküdt és nem messzire ült Lorrytól, néhány kérdést óhajtott hozzá
intézni. A szemben ülő parókás ur még mindig a terem menyezetét nézte.

Volt-e ő valaha kém? Nem, ezt az aljas rágalmat botránykozással
utasitotta vissza. Miből élt? Birtokából. Hol van a birtoka? Ezt nem
mondhatja meg olyan pontosan. Mi a birtoka? Senkinek semmi köze hozzá.
Örökölte-e? Igen, örökölte. Kitől? Távoli rokontól. Nagyon távolitól?
Meglehetősen távolitól. Volt-e valaha börtönben? Bizonyára nem. Sohasem
volt az adósok börtönében? Nem látja, hogy ennek mi köze van ehhez. Még
egyszer. Sohasem volt az adósok börtönében? Soha? De igen. Hányszor?
Kétszer vagy háromszor. Nem öt-, vagy hatszor? Talán. Mi a foglalkozása?
Gentleman. Kirugták-e valaha? Megtörténhetett. Gyakran? Nem. Kirugták-e
valaha ugy, hogy a lépcsőn lerepült? Határozottan nem; egyszer a lépcső
tetején megrugták, ő azonban szándékosan esett le. Azért lökték le
akkor, mert hamis kockákkal játszott? Ilyes valamit mondott az a
részeges hazug, aki rajta ezt a sérelmet elkövette, de az nem igaz.
Megesküszik-e arra, hogy nem igaz? Feltétlenül. Élt-e valaha hamis
játékból? Soha. Hát játékból élt-e? Csakugy, mint más urak. Kért-e pénzt
kölcsön a fogolytól? Igen. Visszafizette-e? Nem. A fogolylyal való
barátsága valójában nagyon felületes volt. Nem erőszakolta-e rá ezt a
barátságot postakocsin, korcsmában, postahajón? Nem. Biztos-e abban,
hogy a fogolynál látta ezeket a jegyzékeket? Egész határozottan. Tud-e
még valamit a jegyzékekről? Nem. Például, nem ő maga szerezte-e be
azokat? Nem. Vár-e valamit ezen vallomásáért? Nem. Nincs-e a kormány
állandó fizetett alkalmazásában, hogy tőrt vessen? Ó, bizonyára nem.
Vagy vele valami egyéb vonatkozásban? Bizonyra nincs. Megesküszik-e
erre? Akárhányszor. Nincs-e más inditóoka, mint a tiszta hazaszeretet?
Semmi más.

Az erényes szolga, Cly Roger, nagy gyorsasággal esküdött a kihallgatás
folyamán. Négy év előtt jóhiszemüen lépett a vádlott szolgálatába. A
calaisi postahajó fedélzetén kérdezte a vádlottat, hogy nincs-e szüksége
ügyes fiu szolgálatára, a vádlott felfogadta őt. Ő nem könyörgött a
vádlotthoz, hogy az ügyes fiut könyörületből fogadja szolgálatába –
ilyesmire sohasem gondolt. Nemsokára azután gyanuba fogta a vádlottat és
megfigyelte őt. Utazás közben ruhái rendbehozásánál gyakran látott
hasonló jegyzékeket a vádlott zsebében. Ezeket a jegyzékeket a vádlott
iróasztala fiókjából vette ki. Ő nem tette azokat megelőzőleg oda.
Látta, amint a vádlott hasonló jegyzékeket francia uraknak mutatott
Calaisban és hasonló jegyzékeket francia uraknak Calaisban és
Boulogneban, mindkét helyen. Szerette hazáját, nem türhette ezt tovább
és feljelentést tett. Sohasem gyanusitották azzal, hogy ezüst teáskannát
lopott. Megrágalmazták egy mustárcsészét illetőleg, de kitünt, hogy az
csak ezüstözött volt. Az előbbi tanut hét vagy nyolc éve ismeri; ez
tiszta véletlen. Ő nem mondja ezt különösen sajátságos véletlennek: a
legtöbb véletlen sajátságos. Azt sem mondotta sajátságos véletlennek,
hogy a hü hazaszeretet volt _az ő_ egyedüli inditóoka. Ő hü brit és
reméli, hogy van még sok hozzá hasonló.

A dongók ismét zümmögtek és a főállamügyész Lorry Jarvis urat szólitotta
elő.

– Lorry Jarvis ur, alkalmazottja-e ön Tellson bankjának?

– Igen.

– Egy novemberi pénteki éjjelen, 1775-ben nem utazott-e ön üzleti ügyben
a London és Dover között közlekedő postakocsin?

– Igen.

– Voltak-e más utasok a postakocsiban?

– Kettő.

– Kiszálltak-e utközben az éj folyamán?

– Igen.

– Lorry ur, nézzen a vádlottra. Vajjon ő volt-e egyike az utasoknak?

– Nem merném állitani, hogy ő volt az.

– Hasonlit-e ő ama két utas egyikéhez?

– Mind a kettő ugy be volt burkolva, az éjszaka oly sötét volt és mi
mindannyian oly tartózkodók voltunk, hogy nem merném még azt se
állitani.

– Lorry ur, nézze meg ismét a vádlottat. Képzelje el, hogy ugy be van
burkolva, mint az a két utas volt, külseje, termete lehetetlennek
tüntetné föl, hogy ő egyik volt a kettő közül?

– Nem.

– Ön nem esküszik meg arra, Lorry ur, hogy ő nem volt az egyik a kettő
közül?

– Nem.

– Tehát mondja legalább azt, hogy ő a kettő közül az egyik lehetett?

– Igen. Kivévén azt, hogy emlékszem arra, hogy mind a kettő – éppen ugy,
mint én – félt a rablóktól, a vádlott pedig nem látszott félénknek.

– Látta-e valaha a félelem képét, Lorry ur?

– Láttam, egészen bizonyosan.

– Lorry ur, nézzen még egyszer a vádlottra, biztos tudomása szerint
látta-e őt már azelőtt?

– Láttam.

– Mikor?

– Néhány nappal azután, visszatérőben voltam Franciaországból és
Calaisban a vádlott annak a postahajónak a fedélzetére jött, amelyen én
is visszautaztam és velem együt utazott.

– Mely órában jött ő a fedélzetre?

– Kevéssel éjfél után.

– Az éj sötétjében. Ő volt az egyedüli utas, aki ebben a szokatlan
órában jött a fedélzetre?

– Véletlenül ő volt az egyedüli.

– A »véletlenül« itten közömbös, Lorry ur, ő volt-e az egyedüli utas,
aki az éj sötétjében a fedélzetre jött?

– Igen.

– Egyedül utazott-e ön, Lorry ur, vagy volt-e kisérője?

– Ketten kisértek. Egy ur és egy hölgy. Itt vannak.

– Itt vannak. Beszélt-e a fogollyal?

– Alig valamit. Az idő viharos, az átkelés hosszas és kellemetlen volt,
és én az egyik parttól a másikig majdnem az egész idő alatt divánon
feküdtem.

– Miss Manette!

A fiatal hölgy felé fordult az előbb is és most is minden pillantás, aki
fölkelt helyéről. Atyja vele együtt fölkelt és leányának karjába füzött
kezét ott tartotta karja alatt.

– Miss Manette, nézzen a fogolyra.

A vádlottra ilyen részvéttel, ilyen komoly ifju szépséggel való
szembesités sokkal nagyobb megpróbáltatás volt, mintha az egész tömeggel
állana szemben. Ugy szólván vele egyedül állott sirja szélén és mind a
kiváncsian rábámuló szem összesen sem volt képes arra, hogy neki egy
pillanatra is elegendő lelkierőt adjon, hogy elfogulatlan maradjon.
Nyugtalan jobbkezével az előtte levő füveket kertbeli képzelt
virágágyakká osztotta szét; abbeli törekvésében, hogy lélegzésének
szokott módját megtartsa, ajkai megremegtek és a vér belőlük szivére
tódult. A dongók zümmögése hangos volt ismét.

– Miss Manette, látta ön a vádlottat azelőtt?

– Igen, uram.

– Hol?

– Az előbb emlitett postahajó födélzetén, uram, ugyanazon alkalommal.

– Ön az előbb emlitett hölgy?

– Ó, szerencsétlenségre, én vagyok!

Részvétének panaszos hangja beleolvadt a biró kevésbbé kellemes hangzásu
szavába, amiért durván megjegyezte:

– Feleljen a megadott kérdésekre és ne tegyen reá semmi megjegyzést.
Miss Manette, beszélt ön a fogolylyal a csatornán való átkelése
alkalmából?

– Igen, uram.

– Ismételje el.

Mialatt mély csönd honolt körülötte, halk hangon elkezdé…

– Mikor az az ur a födélzetre jött…

– A foglyot gondolja? – kérdezte a biró homlokát ráncolva.

– Igen, mylord!

– Akkor mondja: »a vádlott«.

– Mikor a vádlott a födélzetre jött, észrevette, hogy atyám
(szeretetteljes pillantást vetett reája, amint ott állott mellette)
nagyon fáradt és beteg. Egészsége annyira meg volt támadva, hogy nem
mertem őt a szabad levegőről eltávolitani és ágyat vetettem részére a
fedélzeten, a kajütlépcsők mellett és a fedélzeten leültem melléje, hogy
vigyázzak reá. Az éjjel nem volt más utas, csak mi négyen. A vádlott oly
jó volt és engedelmet kért arra, hogy utmutatást adjon, hogyan óvhatom
meg atyámat jobban a vihartól, mint ahogyan azt én tettem. Én nem
intézkedtem helyesen, mivel nem tudtam, hogy a szél mely irányból fog
fujni, ha a kikötőt elhagyjuk. Ő megtette helyettem. Nagy gyöngédséget
és részvétet mutatott atyám állapota iránt és biztos vagyok benne, hogy
érezte is. Ilyen módon kezdtünk el beszélgetni.

– Engedje meg, hogy egy pillanatra megszakitsam. Egyedül jött ő a
fedélzetre?

– Nem.

– Hányan voltak vele?

– Két francia ur.

– Beszélgettek egymással.

– Beszélgettek egymással egész az utolsó pillanatig, mikor a két francia
urnak a csónakkal ismét partra kellett szállania.

– Forgattak-e valami papirosokat, hasonlót ezekhez a jegyzékekhez?

– Valami papirosokat forgattak, de nem tudom, hogy milyent.

– Ilyen formáju és alakut?

– Lehet, de valóban nem tudom, ámbár egészen mellettem állottak és
halkan beszélgettek; a kajütlépcső tetején állottak, hogy az ott függő
lámpa fényét igénybe vehessék; a lámpa nagyon homályosan égett és ott
nagyon halk hangon beszélgettek és igy én semmit sem hallottam abból,
amit beszéltek és csupán azt láttam, hogy papirosokba nézegettek.

– Térjen most át a fogolylyal való beszélgetésre, Miss Manette.

A fogoly olyan nyilt bizalmat tanusitott velem szemben, – gyámoltalan
helyzetemre való tekintettel – mint amilyen szives, kegyes és segitséget
nyujtó volt atyámhoz. Remélem, – mondá könnyekre fakadva – hogy nem
hálálom meg az ő jóságát azzal, hogy ma ártalmára vagyok.

Dongók zümmögése.

– Miss Manette, ha a fogoly tisztán nem érti meg, hogy Ön vallomását –
melyet köteles megtenni, melyet meg kell tennie és melynek megtétele
elől nem menekülhet – csak nagy ellenszenvvel teszi le, ugy ebben a
teremben ő az egyedüli ebben a tekintetben. Kérem, folytassa.

– Azt mondotta nekem, hogy milyen sulyos és fontos természetü ügyben
utazik, hogy az érdekeltek könnyen kellemetlen helyzetbe is kerülhetnek
és hogy azért utazik álnéven. Azt mondotta, hogy ez az ügy
kénytelenitette őt arra, hogy Franciaországba utazzék és valószinüen
hosszu időre kényszeriteni fogja, hogy ismételten ide és oda utazgasson
Francia- és Angolország között.

– Mondott-e valamit Amerikáról? Miss Manette, legyen részletező!

– Igyekezett megmagyarázni hogy hogyan keletkezett a viszály és azt
mondotta, hogy amennyire ő meg tudja itélni a dolgot, az, Anglia
részéről balga és igazságtalan is. Tréfálva megjegyezte, hogy Washington
György talán szerez magának olyan hirnevet a történelemben, mint III.
György. Ezt azonban teljesen ártatlanul mondotta, csak éppen, hogy az
időt eltöltse.

Nagyérdekü jelenetben, melyet minden szem figyelemmel kisér, a
főszereplő arcán kidomborodó minden erősebb vonást a szemlélők
öntudatlanul utánoznak. Arca kifejezése vallomása közben kinosan
gyötrödő és figyelmes volt és a szünet alatt, mikor a biró vallomását
irásba foglalta, figyelte a hatást, melyet vallomásával a vád és védelem
ügyvédei között előidézett. A teremben a nézők arcán ugyanaz a vonás
tükröződött vissza, ugy hogy az arcok nagy többsége a vallomásttevő
tükörképének látszott; a biró ekkor föltekintett irásaiból és rettenetes
pillantással sujtotta a Washington Györggyel kapcsolatban elhangzott
eretnekséget.

A főállamügyész jelezte most, hogy óvatossági és alaki szempontból
szükségesnek látszik, a fiatal hölgy atyjának, Manette doktornak a
kihallgatása. Ennek folytán előszólitotta őt.

– Manette doktor, nézzen a vádlottra. Látta-e őt valaha azelőtt?

– Egyszer. Mikor Londonban lakásomon meglátogatott. Körülbelül három
vagy három és fél év előtt.

– Fölismeri-e benne utitársát a postahajó födélzetén, vagy elmondhat-e
valamit a leányával folytatott beszélgetéséből?

– Nem, uram, egyiket sem tehetem.

– Van-e annak valami különös oka, hogy egyikre sem képes?

Halk hangon válaszolt:

– Van.

– Az a szerencsétlenség érte-e, hogy szülőföldjén, hosszu időre
bebörtönözték, kihallgatás, sőt vád nélkül, Manette doktor?

Olyan hangon válaszolt, mely minden szivet meghatott:

– Hosszas bebörtönzés.

– A kérdéses alkalommal bocsátották csak szabadon?

– Ugy mondták nekem.

– Emlékszik-e valamire abból az időből?

– Nem. Egy bizonyos időponttól kezdve emlékezőtehetségem teljesen
eltünt, – még azt sem mondhatom, hogy mely időtől kezdve – fogságom
ideje alatt cipőkészitéssel foglalkoztam egész addig, mig Londonban nem
találtam magamat kedves leányom társaságában élve. Vonzódtam már hozzá,
mikor a kegyelmes Isten visszaadta szellemi tehetségemet; de még azt sem
vagyok képes elmondani, hogy milyen módon lettem hozzá bizalmas. Nem
emlékszem annak a folyamatára.

A főállamügyész leült, atya és leánya is helyet foglaltak ismét.

A tárgyalás folyamán sajátságos fordulat állott be. A vádhatóság azt
igyekezett bizonyitani, hogy a vádlott, ismeretlen társával, öt évvel
ezelőtt azon a novemberi péntek éjjelen a doveri postakocsin utazott és
hogy föl ne ismerjék, az éj folyamán kiszállott a postakocsiból egy
helyen, ahol nem időzött, hanem néhány tucat mérföldnyire visszautazott
egy helyőrségi és kikötővárosba és ottan adatokat gyüjtött. Egy tanu azt
vallotta, hogy látta őt a kérdéses időben a helyőrségi és kikötőváros
egyik szállójának reggelizőtermében, amint várakozott valakire. A
vádlott védőjének keresztkérdései eredménytelenek voltak, kivévén, hogy
semmi más alkalommal azelőtt a vádlottat nem látta, mikor a parókás ur,
aki az egész idő alatt a terem menyezetét nézte, egy-két szót irt egy
szelet papirra, összesodorta és a védő felé dobta. A védő a legközelebbi
szünet alatt a papirszeletet kisodorta és nagy figyelemmel és
kiváncsisággal nézett a vádlottra.

– Fönntartja azt az állitását, hogy teljesen bizonyos abban, hogy az a
személy a _vádlott_ volt?

A tanu teljesen bizonyos volt abban.

– Látott-e valaha valakit, aki nagyon hasonlitott a vádlotthoz?

Annyira hasonlót nem látott, válaszolta a tanu, hogy eltéveszthetné
őket.

– Nézze meg jól ezt az urat, tudós barátomat, – mondá és rámutatott
arra, aki a papirszeletet odadobta – és azután nézze meg jól a vádlottat
ismét. Nagyon hasonlók-e egymáshoz?

Eltekintve attól, hogy tudós barátunk külseje rendetlen, elhanyagolt,
sőt kicsapongónak is látszott, a kettő annyira hasonlitott egymáshoz,
hogy szembesitésük alkalmával nemcsak a tanu, hanem minden jelenlevő is
meglepődött. Mylordot, a birót, arra kérték, hogy tudós barátunknak
engedje meg, hogy parókáját letegye, aki nem nagyon szivesen adta meg
ezt az engedelmet, a hasonlóság ekkor még feltünőbbé vált. Mylord azt
kérdezte Stryvertől (a vádlott védőjétől), vajjon Cartont (tudós
barátunk neve) fogja-e vád alá hazaárulásért? De Mr. Stryver tagadólag
válaszolt mylordnak és azt óhajtotta a tanutól kérdezni, hogy ami
egyszer történt, nem eshetett-e meg kétszer is, vajjon olyan
határozottsággal vallott volna-e akkor is, ha elhamarkodottságának ilyen
kétségbevonhatatlan bizonyitékát előbb látta volna, vajjon olyan
határozott-e még mostan is, mikor már látta őt; és még más egyebet is
kérdezett. Az eredmény az volt, hogy a tanu teljesen megsemmisült és a
bizonyitásnak ez a része vizbe esett.

Cruncher, mialatt a tanuvallomásokat hallgatta, ujjairól egész reggelire
való rozsdát szopott le. Arra kellett most figyelnie, hogy Stryver
milyen módon teritette a vádlott ügyét az esküdtszék elé, mint valami
öltözet ruhát; bizonyitotta, hogy Barsad, a hazafi, fizetett kém és
áruló, gyalázatos lélekkufár és Judás óta a legnagyobb gazemberek egyike
a föld kerekségén – és bizonyára hasonlit is hozzá; Cly, az erényes
szolga, az ő társa és barátja és méltó is hozzá; hogy ezek a hamisitók
és hitszegők hogyan szemelték ki a vádlottat áldozatul, minthogy őt,
francia származásu lévén, családi ügyek Franciaországban, gyakran
kényszeritették arra, hogy a csatornán átkeljen – és hogy más
személyekre való tekintettel, akik szivéhez közel állottak, nem állott
módjában, hogy ezeket a családi ügyeket fölfedje, még ha életét is
mentheti meg ezáltal. Hogy a fiatal hölgyből kipréselt vallomás, akinek
lelki gyötrelmeit mindannyian látták, semmit sem bizonyit, mivelhogy az
nem egyéb, mint ártatlan kis előzékenység és udvariasság, amilyen
akármikor megtörténik fiatal ur és fiatal hölgy között, akik véletlenül
találkoznak, kivévén a Washington György emlitését; ez pedig olyan
különködő és lehetetlen, hogy nem is lehet másnak, mint elhamarkodott
tréfának tekinteni. A kormányra nézve gyöngeség jele volna ilyen
jelentéktelen nemzeti ellentétek és félelmek kizsákmányolásának
kisérletével népszerüségre vadászni eredménytelenül és hogy ez a
sikertelenség volt az oka annak, hogy a főállamügyész az ügyet annyira
felfujta; hogy a vádnak mindannak ellenére semmi más támasza nincsen,
mint ezek az alávaló, becstelen vallomások, amelyek ilyenfajta vádat oly
gyakran meggyaláznak, erről a körülményről az ország hazaárulási pörei
élénken tanuskodnak. Mylord itt félbeszakitotta őt (komoly
arckifejezéssel, mintha ez az állitás nem felelne meg az igazságnak) és
azt mondotta, hogy nem ülhet a birói székben és hallgathat nyugodtan
ilyen célzást.

Stryver azután előszólitotta néhány tanuját; Crunchernek pedig arra
kellett figyelnie, hogy a főállamügyész hogyan forgatta össze-vissza azt
az öltözet ruhát, melyet Mr. Stryver az esküdtszék elé teritett és hogy
hogyan bizonyitgatta, hogy Barsad és Cly még százszorosan jobbak, mint
amilyeneknek ő hitte őket és hogy a vádlott százszorosan gonoszabb.
Végül mylordra került a sor, aki az öltözet ruhát kivülről befelé, majd
belülről kifelé forgatta és egész határozottsággal a vádlott számára
való halotti köntöst igyekezett szabni belőle.

Az esküdtszék most visszavonult, hogy tanácskozzék és a dongók ismét
zümmögtek.

Carton, aki annyi ideje nézte már a terem mennyezetét, még ebben az
izgalomban sem változtatta meg helyét vagy tartását. Mialatt tudós
barátja, Stryver, papirosait egy halomba rakta maga előtt, szomszédjával
suttogni kezdett és időnkint félénk várakozással tekintett az esküdtszék
felé; mialatt a szemlélők ide s tova mozogtak és uj csoportokat
alkottak; mialatt mylord is fölemelkedett helyéből és lassan föl és alá
járkált emelvényén s a nézőközönségben azt a gyanut keltette, hogy lázas
izgalomban van, azalatt ez az ember nyugodtan hátradőlt székében,
szakadozott talárja félig lelógott válláról, borzas parókája ferdén ült
fején, kezét zsebeibe dugta és egész nap a mennyezetre bámult. A
viselkedésében megnyilvánuló különös nemtörődömség nemcsak hogy
visszataszitónak tüntette fel külsejét, hanem csökkentette a közte és a
vádlott között levő kétségtelen hasonlóságot is, melyet a vádlottnak az
összehasonlitás alkalmával való hirtelen zárkózottsága még fokozott,
olyannyira, hogy a nézőközönség közül sokan, akik őt mostan
megfigyelték, azt mondották egymásnak, hogy alig hitték volna, hogy ez a
kettő olyan hasonló egymáshoz. Cruncher emlitette ezt szomszédjának és
hozzáfüzte: »Fogadnék egy fél guineaba, hogy _ennek_ nincsen sok pöre.
Nem olyannak látszik, mint akire sok peres ügyet biznak. Nemde?«

És Carton mégis sokkal inkább figyelt arra, ami történt, mint ahogyan
látszott; ekkor ugyanis Miss Manette feje apja mellére hanyatlott; ő
volt az első, aki ezt észrevette és hangosan szólott: »Szolga! Nézzen
oda a fiatal hölgyre! Segitsen az urnak, hogy őt kivezesse. Nem látja,
hogy mindjárt összerogy?«

Őszintén sajnálták őt, amint kivitték és nagy részvéttel voltak atyja
iránt. Valószinüen nagy fájdalmat okozott neki, hogy börtönben eltöltött
idejére emlékeztették. A kihallgatás folyamán nagyon izgatottnak
látszott és a tépelődő, magábamélyedt arckifejezés, mely annyira
vénitette őt, mint fekete köd lebegett homlokán. Miután eltávozott, az
esküdtszék, mely háttal volt fordulva és kis szünetet tartott, elnöke
utján megszólalt.

Nem tudtak megegyezni és visszavonulni óhajtottak. Mylord (akinek talán
még mindig Washington György járt az eszében) meglepődött azon, hogy nem
egyeztek meg, de kegyesen beleegyezett abba, hogy megfelelő felügyelet
és őrizet mellett visszavonuljanak és ő maga is visszavonult. A
tárgyalás az egész napon át tartott és most a lámpákat gyujtották meg a
teremben. Hire járt, hogy az esküdtszék sokáig marad el. A nézők
eltávoztak, hogy valamit egyenek; a vádlott padján leült.

Lorry követte a fiatal hölgyet és atyját és most ismét megjelent és
intett Jerrynek, aki a lazult érdeklődésben könnyebben közelébe
juthatott.

– Jerry, ha akar valamit tenni, most megteheti. De legyen közelben.
Bizonyára meghallja, mikor az esküdtszék belép. Velük együtt itt benn
legyen, azt akarom ugyanis, hogy az itéletet a bankba elvigye. Maga a
leggyorsabb hirvivő, akit ismerek és sokkal előbb lesz a Temple Barnál,
mint én.

Jerrynek csak éppen olyan széles volt a homloka, hogy kezével
odaérhetett, ezzel a mozdulattal köszönte meg az elismerést és az egy
shillinget. Carton ebben a pillanatban odalépett és Lorry karját
megérintette.

– Hogy van a fiatal hölgy?

– Nagyon aggódik, atyja vigasztalja őt és jobban érzi magát, mióta a
termet elhagyta.

– Megmondom a vádlottnak. Olyan tekintélyes bankemberhez, mint ön, nem
illenék, hogy nyilvánosan vele beszéljen. Tudja!

Lorry elpirult, mintha tudatára jött volna annak, hogy ő is foglalkozott
ezzel az eszmével; Carton a vádlottak padja felé indult. Minthogy a
terem kijárata is abban az irányban volt, követte őt, csupa szem és fül
volt, tüskéi égnek meredtek.

– Darnay ur!

A vádlott azonnal előrejött.

– Valószinüen szeretné hallani, hogy Miss Manette, a tanu, hogy van.
Jobban érzi magát. Izgalma már mulik.

– Őszintén fájlalom, hogy én voltam izgalmainak okozója. Megmondhatja-e
ezt neki forró köszönetem kiséretében?

– Igen, megtehetem. Megteszem, ha kivánja.

Carton modora olyan közönyös volt, hogy már szinte sértőnek látszott.
Ott állott, félig háttal fordult a vádlott felé és a vádlottak padjának
korlátjára könyökölt.

– Kérem, tegye meg. Fogadja érte hálás köszönetemet.

– Mit remél, Darnay ur? – kérdezte Carton, még mindig csak félig feléje
fordulva.

– A legrosszabbat.

– A legbölcsebb ezt várni és a legvalószinübb is. De azt hiszem, hogy az
ő visszavonulásuk kedvező jel.

Minthogy tilos volt a teremből való távozás közben megállani, Jerry nem
hallott többet, otthagyta őket, amint egymás mellett állottak, a
fölöttük levő tükör mind a kettőnek alakját mutatta, termetük hasonló,
de modoruk nagyon is különbözött egymástól.

Másfél óra lassan telt el a tolvajoktól és gazemberektől hemzsegő
folyosón, ámbár pástétomok és sör segitett azon, hogy az idő gyorsabban
teljen. A rekedt hirvivő ilyen frissitő elfogyasztása után
kényelmetlenül ült egy padon és elszunnyadt, mikor hangos lárma és
emberáradat a tárgyalási terembe vezető lépcső felé tódult és őt magával
ragadta.

– Jerry, Jerry.

Lorry már az ajtóban állott és őt hivta, mikor ő belépett.

– Itt vagyok, uram! Egész küzdelem visszakerülni. Itt vagyok, uram!

Lorry a tömegen keresztül egy papirost nyujtott feléje. Gyorsan!
Megfogta?

– Igen, uram.

Gyors vonásokkal volt a papirosra vetve:

»_Fölmentették_.«

– Ha azt üzente volna ismét »Életre támasztva«, – morogta Jerry magában
elmenőfélben – ezuttal megértettem volna, hogy mit gondol.

Nem volt alkalma rá, hogy egyebet is mondjon vagy gondoljon, mig ki nem
jutott az Old Bailey-ből; mert az épület oly vad roham kiséretében ürült
ki, hogy a tömeg majd levette őt lábáról; hangos zümmögés hallatszott az
utcán, mintha a csalódott dongók elszóródnának, hogy más dögöt
keressenek.


4. Fejezet.  Az üdvözlés.

A törvénykezési épület homályosan világitott folyosóiról az embertömeg
utolsó csoportja is eltávozott, mikor Manette doktor, leánya: Manette
Lucie, Lorry, Stryver, a védőügyvéd, az éppen szabadonbocsátott Darnay
Károlyt körülvették és a halálától való elmenekülése alkalmából
üdvözölték.

Még nagyobb világosság mellett is nehéz lett volna a kellemes arcu,
egyenes tartásu Manette doktorban a párisi padlásszoba cipészét
fölismerni. Senki nem nézhetett rá kétszer, anélkül, hogy ujra meg ne
nézte volna, még akinek nem is volt alkalma arra, hogy tompa, komoly
szavának gyászos hangját és merengését megfigyelje, mely minden látható
ok nélkül váratlanul boritotta el arcát. Gyakran valami külső ok – mint
a tárgyalás alkalmával – hosszas, emésztő gyötrelmére való célzás
rendszerint kiváltotta lelke mélységéből azt a hangulatot, olykor ok
nélkül, magától is beállott és homályba boritotta valóját. Azok, akik
élete történetét nem ismerték, ezt az állapotot megérteni nem tudták,
mely olyannak tünt fel, mintha a Bastillenak árnyéka boritotta volna el,
ámbár maga a Bastille 300 mérföldnyire volt tőle.

Csak leánya volt képes arra, hogy hangulatából ezt a fekete árnyat
elüzze. Ő volt az aranyfonál, mely az ő multját jelenével kötötte össze;
szavának csengése, arcának ragyogása, kezének érintése majdnem mindig
jótékonyan hatottak reá. De nem mindig; emlékezett egyes alkalmakra,
mikor képessége hatástalan volt; de ritka és elszórt volt az ilyen eset
és remélhető, hogy nem ismétlődik.

Darnay áhitattal és hálásan csókolta meg kezét, majd Stryverhez fordult
és forró köszönettet mondott neki. Stryver csak kevéssel volt több
harminc évesnél, de husz évvel idősebbnek látszott, mint amennyi volt;
köpcös, hangos, vörös, durva, minden gyöngédség nélküli egyén volt és az
a szokása, hogy társaságokba, társalgások közé testileg és szellemileg
is befurakodott, azt bizonyitotta, hogy ő az életben is megtalálja a
maga utját.

Talárja és parókája még rajta volt; annyira odatolakodott kliense elé,
hogy az ártatlan Lorryt egészen kiszoritotta a csoportból és igy szólt
hozzá:

– Nagyon örülök, hogy ilyen szépen, tisztességgel huztam ki a csávából,
Darnay ur. A vád gyalázatos, aljasan gyalázatos volt, és nagyon könnyen
elitélést eredményezhetett volna.

– Egész életemben lekötelezettje leszek önnek – mondá Darnay Károly,
miközben kezét megszoritotta.

– Minden tőlem telhetőt megtettem önért, Darnay ur, és azt hiszem, hogy
senki sem tehetett volna ennél többet.

Minthogy nyilvánvaló volt, hogy itt azt kellett mondani, hogy »valóban
senki«, Lorry mondotta ezt, talán nem egészen érdek nélkül, hanem azzal
a szándékkal, hogy a csoportba ismét bekerüljön.

– Azt hiszi? – mondá Stryver. – Hisz ön egész nap jelen volt, kell hogy
tudja. Aztán ön kereskedő is.

– És mint ilyen, – mondá Lorry, akit a törvénytudó ügyvéd most ismét a
csoportba szoritott, aminthogy az imént onnan kiszoritotta – mint ilyen
arra kérem Manette doktort, hogy a tárgyalásnak vessen véget és küldjön
minket haza. Miss Lucie sápadt, Darnay urnak rettenetes napja volt,
mindannyian fáradtak vagyunk.

– Csak a saját érdekében beszéljen, Lorry ur, – mondá Stryver – nekem
még egész éjjel kell dolgoznom. Csak önmagáért beszéljen!

– Én a magam érdekében beszélek – válaszolt Lorry – és Darnay ur és Miss
Lucie érdekében, és – Miss Lucie nem gondolja, hogy mindannyiunk
érdekében beszélhetek? – Hangsulyozta a kérdést, miközben atyjára
pillantott.

Arcán különös kifejzés ült, mikor Darnayra nézett; átható kifejezés,
mely idegenkedéssé és bizalmatlansággá mélyedt és amelybe félelem is
vegyült. Mialatt ez a különös kifejezés ült arcán, gondolatai messzire
elkalandoztak.

– Atyám – mondá Lucie és kezét gyöngéden az övére tette.

Lassan lerázta magáról az árnyékot és feléje fordult.

– Menjünk haza, atyám?

Mély sóhajjal válaszolt:

– Igen.

A felmentett fogoly barátai eltávoztak annak a nézetnek a hatása alatt,
– mely a fogolytól származott – hogy nem bocsátják szabadon az éjjel. A
folyosón eloltották a lámpákat, a vaskapukat csörömpölve bezárták és a
barátságtalan hely elhagyatott maradt a következő nap reggeléig, amikor
az akasztófa, pellengér, vesszőzőhely és égetővas iránt érdeklődők ujra
benépesitik. Atyja és Darnay között haladva Manette Lucie a szabadba
lépett. Bérkocsit szólitottak elő és atya és leánya elhajtattak.

Stryver elvált tőlük a folyosón és az öltözőbe ment. Egy másik személy,
aki nem csatlakozott a csoporthoz, és nem vett részt a társalgásban,
hanem a falhoz támaszkodott, ahol az árnyék a legsötétebb volt, csöndben
követte a többieket és nézte, amint a kocsi elhajtott. Oda lépett most,
ahol Lorry és Darnay az utcán megállottak.

– Ah, Lorry ur! Mostan kereskedők is beszélhetnek Darnay urral?

Senkinek sem volt egy elismerő szava Carton részére azért, amit ő
végzett a nap folyamán; senki sem tudott róla. Talárját már levetette,
de külseje azért nem volt kellemesebb.

– Ha tudná, hogy micsoda küzdelem folyik egy kereskedő lelkében, mikor
az üzleti érdek és a jóakarat jön egymással ellentétbe, mulatna rajta,
Darnay ur.

Lorry elpirult és bensőséggel mondotta:

– Ön emlitette ezt már az előbb is, uram. Mi kereskedőemberek, akik egy
cég szolgálatában állunk, nem vagyunk a magunk urai. Többet kell
törődnünk a céggel, mint önmagunkkal.

– Tudom, tudom – szólt közbe Carton közönyösen. – Ne bosszankodjék,
Lorry ur. Ön olyan, mint a többi, nem kétlem; sőt mondhatom, hogy jobb.

– Valóban, uram, – folytatta Lorry, anélkül, hogy reáhallgatna – nem
tudom, hogy önnek mi köze ehhez az ügyhöz. Engedje meg, hogy igy
beszélek, hisz önnél sokkal idősebb vagyok, de tényleg nem tudom, hogy
önnek mi a dolga ebben az ügyben.

– Mi dolgom? Uram Istenem, nekem nincsen semmi dolgom egyáltalán – mondá
Carton.

– Elég kár, hogy nincsen, uram.

– Én is azt hiszem.

– Ha volna valami dolga, foglalkozása, – folytatta Lorry – bizonyára
törődne vele.

– Az Isten áldja meg, de aligha, nem én! – mondá Carton.

– Mondhatom önnek, uram, – mondta Lorry bosszankodva közönyösségén – a
foglalkozás jó dolog, tekintélyt adó dolog. És mondhatom önnek, uram,
azt is, hogy ha a foglalkozás bizonyos korlátokat szab és némi kényszert
is ir elő, ugy Darnay ur, mint előkelő ifju, tudja ezt méltányolni. Jó
éjt, Darnay ur! Isten áldja meg önt, uram! Remélem, hogy a mai nap
boldog és szerencsés élet számára tartotta meg önt. Gyaloghintót ide!

Lorry bosszankodott kissé önmagán is, az ügyvéden is és hirtelen beült a
gyaloghintóba és Tellsonékhoz vitette magát. Carton borszagu volt és nem
látszott egészen józannak, nevetve fordult Darnayhoz és mondá:

– Különös véletlen, mely kettőnket igy összehozott. Különös lehet ez az
éjszaka önre nézve, hogy itten áll az utcán hasonmásával.

– Nem is tudom egészen felfogni, – válaszolt Darnay Károly – hogy ezen a
világon vagyok-e tényleg.

– Nem csodálkozom ezen; röviddel ezelőtt bizony már szépen utban volt a
másik felé. Hangja nagyon bágyadt.

– Azt hiszem, hogy bágyadt vagyok.

– Akkor ugyan mi az ördögbe nem ebédel? Én ebédeltem, mialatt azok a
tökfejüek azon tanácskoztak, hogy ön mely világra tartozzék: erre-e,
vagy egy másikra. Megmutatom önnek a legközelebbi vendéglőt, ahol jól
ebédelhet.

Karját az övébe füzve, Ludgate Hillen végigvezette őt Fleet streetbe és
ott egy födött uton át egy vendéglőbe. Itt bevezették őket egy kis
szobába, ahol Darnay Károly egyszerü ebédtől és jó bortól gyorsan
visszanyerte üdeségét, mialatt Carton szemben ült vele az asztalnál,
külön palack bor állott előtte és közömbösen nézte őt.

– Érzi-e most, hogy ismét erre a sártekére tartozik, Darnay ur?

– Idő és helyre vonatkozóan rettenetesen zavart vagyok, de már annyira
helyreállottam, hogy érzem.

– Nagyon jóleső elégtétel lehet.

Keserüen jegyezte ezt meg és ismét megtöltötte poharát, mely
meglehetősen öblös volt.

– Az én leghőbb vágyam elfelejteni, hogy erre a világra tartozom.
Részemre nincsen benne semmi jó, kivéve ezt a bort, de nekem sincs az ő
részére. Ebben a tekintetben tehát nem hasonlitunk egymáshoz. Tényleg
kezdem hinni, hogy mi részletekre nézve egyáltalán nem vagyunk hasonlók.
Ön és én.

A nap izgalmaitól még zavartan is modortalan hasonmásának jelenléte
folytán mintegy álomba merülve, Darnay Károly nem tudta, hogy mit
válaszoljon; nem is válaszolt semmit.

– Most aztán már megebédelt, – folytatta Carton azonnal – áldomást
kellene inni, Darnay ur; valakinek az egészségére.

– Micsoda áldomást? Kinek az egészségére?

– Ugyan, hisz a neve ott van a nyelve hegyén, ott kellene lenni,
esküszöm, hogy ott is van.

– Miss Manette!

– Jó, Miss Manette egészségére!

Carton mereven nézett társa arcába, mialatt az áldomást itta, azután a
poharat vállán keresztül dobva a falhoz vágta, ahol ezer darabra törött;
majd csöngetett és más poharat rendelt.

– Szép fiatal hölgy; kellemes lehet őt a sötétben kocsijához kisérni.
Ugyan, milyen érzés az? Azt hiszem, hogy érdemes, hogy az ember ilyen
életét veszélyeztető pörnek tegye ki magát, hogy olyan szánalom s olyan
részvét tárgya legyen. Igaz-e, Darnay ur?

Darnay ismét nem válaszolt egy szót sem.

– Az ön üzenete nagy örömet okozott neki, mikor átadtam. Nem mintha
mutatta volna, hogy örül, de föltételezem.

Ez a célzás még idejében emlékeztette Darnayt arra, hogy ez a
kellemetlen társ a nap folyamán saját jószántából segitette őt ki
zavarában. Arra terelte a beszédet és köszönetet mondott neki
fáradságáért.

– Nem kivánom az ön köszönetét, nem is érdemlem meg – volt az ő közönyös
válasza. – Először is nem okozott semmi fáradságot, másodszor meg igazán
nem is tudom, hogy miért tettem. Darnay ur, megenged egy kérdést?

– Nagyon szivesen, ez csak csekély viszonzása az ön szives
szolgálatának.

– Hiszi-e, hogy én valami különösen szeretem önt?

– Valóban Carton ur, ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam – válaszolt a
másik zavartan.

– Tehát foglalkozzék mostan ezzel a kérdéssel!

– Ön ugy cselekedett, mintha szeretne; de nem hiszem, hogy igazán
szeret.

– Én sem hiszem – mondá Carton. Nagyon jó véleményem kezd lenni az ön
felfogásáról.

– Mindazonáltal – jegyezte meg erre Darnay, miközben felkelt és
csengetett. Remélem, nem veszi rossz néven, ha a számlát kérem és
jóbarátságban megválunk egymástól.

Carton válaszolt:

– Egyáltalában nem. – Darnay csengetett.

– Kifizeti az egész számlát? – kérdezte Carton.

Igenlően válaszolt.

– Akkor hozzon nekem még egy pintet ugyanebből a borból, pincér, és
költsön fel tiz órakor.

Miután a számlát kifizette, Darnay Károly fölkelt és jóéjt kivánt neki.
Anélkül, hogy a kivánságot viszonozná, Carton is fölkelt és majdnem
fenyegető, kihivó módon mondá:

– Még egy szót, Darnay ur; azt hiszi, hogy részeg vagyok?

– Azt hiszem, hogy ivott, Carton ur.

– Hiszi? Ön tudja, hogy ittam.

– Ha ki kell mondanom, hát tudom.

– Akkor tudja is meg, hogy miért. Életunt fickó vagyok, uram. Nem
törődöm senkivel a földön, és senki sem törődik velem.

– Mélyen elszomoritó! Képességeit talán jobban használhatta volna.

– Lehet, hogy ugy van Darnay ur, lehet, hogy nem. De ne legyen büszke
józan arcára; nem tudja, hogy mi lehet még a sorsa. Jóéjt!

Mikor ez a különös lény magáramaradt, gyertyát vett elő, a falon függő
tükörhöz lépett és alaposan megtekintette magát benne.

– Valami különösen szereted azt az embert? mormolta a saját képéhez –
Miért szeretnél valami különösen egy embert, aki hasonlit hozzád? Nincs
rajtad semmi szeretetreméltó, azt tudod. Vigyen el az ördög! Micsoda
változáson mentél keresztül! Elegendő ok arra, hogy vonzódj valakihez,
mert megmutatta neked, hogy mennyire sülyedtél és hogy mi válhatott
volna belőled! Cserélj helyet vele! Vajjon azok a kék szemek néztek-e
volna reád is ugy, amint őt nézték, ez az izgatott arc vajjon téged is
szánt-e volna annyira, mint ahogyan őt szánta? Jöjj és mondd ki nyiltan!
Te gyülölöd ezt a fickót.

Odaült pint borához, hogy vigaszt keressen, néhány perc alatt kiitta az
egészet és karjára hajolva elaludt; kuszált hajfürtjei az asztalra
lógtak, a faggyugyertya pedig reá csepegett.


5. Fejezet.  A sakál.

Italozás ideje volt, a legtöbb férfi sokat ivott. Ez a szokás azóta
annyira megjavult, hogy annak a bor- és puncsmennyiségnek a mérsékelt
megállapitása, amennyit egy férfi egy éjszaka folyamán megivott,
anélkül, hogy jóhirnevén sérelem eshetett volna, manapság nevetséges
tulzásnak látszanék. A jogászok tudós rendje baccháns hajlamában
bizonyára nem állott más tudós rend mögött; Stryver is, aki gyorsan
haladt előre kiterjedt és hasznothozó praxisának utján, ebben a
tekintetben éppen olyan kevéssé maradt el kollégáitól, mint a
jogtudomány szárazabb ágaiban.

Stryver, aki kedveltje volt az Old Bailey-nek és az üléseknek is, kezdte
már óvatosan levágni a lépcső alsó fokait, amelyen fölfelé igyekezett.
Az üléseknek és az Old Bailey-nek hivogatni kellett őt ölelő karjaikba,
ha látni akarták; piros arca naponta látható volt a King’s Bench
törvényszék lord-főbirájával szemben, amint kivált a parókák tömegéből,
mint valami nagy napraforgó, amely gondozatlan kert tarkaszinü virágai
közül a nap sugarai felé fordul.

Valamikor azt mondották a törvényszéken, hogy Stryver ugyan jó szónok,
kiméletlen, eszes és vakmerő, de nincsen meg benne a képesség, hogy egy
adathalmazból a lényeget kivonja, pedig az ügyvédi képzettségnek ez a
legjellemzőbb és leglényegesebb kelléke. Ebben a tekintetben azonban
bámulatosan megjavult. Mennél inkább szaporodott a dolga, annál jobban
növekedett az a képessége, hogy mindennek kiszedje a velejét és magvát;
bármily sokáig virrasztott is Carton Sydneyvel poharazva, reggel ujjain
tudta elszámlálni ügyének lényegesebb pontjait.

Carton Sydney, a leglustább és legreménytelenebb férfi, volt Stryver
szövetségese. Amit ez a kettő Szent Hilárius és Szent Mihály napja
közötti időben[1] összeivott, elegendő lett volna arra, hogy egy király
hajóját elusztassa. Stryver sohasem tárgyalt Carton jelenléte nélkül,
aki zsebredugott kézzel a terem menyezetét bámulta; ugyanabban a körben
mozogtak, orgiáik belenyultak a késő éjszakába és Cartont néha világos
nappal látták, amint bizonytalan léptekkel ballagott hazafelé, mint
valami kicsapongó kandur. Az érdekeltek között végül az a nézet terjedt
el, hogy Carton Sydneyből oroszlán ugyan sohasem lesz, de kitünő sakál
és ebben a szerény minőségben Stryvert hüségesen szolgálja.

– Tiz óra, uram! – mondá a pincér, akit megbizott, hogy keltse fel. –
Tiz óra, uram!

– Mi baj?

– Tiz óra, uram.

– Micsoda? Tiz óra éjjel?

– Igen, uram! Nagyságod meghagyta, hogy felkeltsem.

– Ó, emlékszem! Jól van, jól van!

Még néhányszor megkisérelte, hogy ujra elaludjék, de eredménytelenül, a
pincér ugyanis ezt a kisérletet ügyesen hiusitotta meg azáltal, hogy öt
percig folytonosan piszkálta a tüzet, erre aztán fölkelt, kalapját
fejébe lökte és eltávozott. Templebe fordult és felfrissült azáltal,
hogy kétszer föl és alá járt a Kings Bench Walk és Paperbuildings
kövezetén, azután fölment Stryver hivatalába.

Stryver irnoka, aki sohasem vett részt ezeken a konferenciákon, hazament
és a főnök, Stryver nyitott ajtót. Házi cipőben, bő hálókabátban volt és
a nagyobb kényelem kedvéért mezitelen volt a nyaka. Zavaros, bágyadt,
erőltetett vonás volt a szeme körül; ez a vonás megfigyelhető a
dorbézoló és sokat dolgozó egyének arcán. Jeffries festett ilyen
arcképeket és az ő korától kezdve minden dorbézoló korszak arcképein
különböző müvészi kivitelen látható ez a vonás.

– Kissé későn jössz, Emlékezet barátom – mondá Stryver.

– Szokott időben; talán egy negyed órával később.

Füstös szobába mentek, melynek falai könyvekkel, padlója papirosokkal
volt tele, a kemencében lobogó tüz égett. Az állványon katlan gőzölgött,
aktacsomók között asztal állott, melyen bőven volt bor, brandy, rum,
cukor és citrom.

– Látom, Sydney, hogy már ittál egy palackot.

– Azt hiszem kettőt, ma este.

Mai kliensünkkel ebédeltem; vagy néztem, amint ebédel – hisz az mindegy.

– Az kitünő eszme volt, Sydney, hogy hasonlóságodat felhasználtad. Hogy
jöttél rá? Mikor tünt fel neked?

– Azt gondoltam: ő csinos fiu és hogy én is olyan lehettem volna kissé
több szerencsével.

Stryver hasát fogta nevettében. – Te és a te szerencséd, Sydney! Eredj
munkára! Eredj munkára!

A sakál kissé vontatottan lazitott ruháján, bement a szomszédos szobába
és onnan nagy korsó hidegvizet, mosdótálat és egy-két törülközőt hozott
ki. A törülközőket vizbe mártotta, kifacsarta és összehajtva valami
lehetetlen módon feje köré csavarta, leült az asztalhoz és igy szólt:

– Készen vagyok!

– Nincs sok dolog ma éjjel, Emlékezet – mondotta Stryver vidáman, amint
papirjai között nézegetett.

– Mennyi?

– Csak két ügy.

– Add ide előbb a nehezebbet.

– Itt van Sydney, most rajta!

Az oroszlán azután kényelmesen lehevert a divánra, mely az italokkal
megrakott asztal egyik oldalán volt, mig a sakál az ő külön,
papirosokkal teli asztalához ült a másik oldalra, ugy hogy a palackokat
és poharakat kezével elérhette. Az italokkal telt asztallal mindegyik
sürün foglalkozott, de mindegyik más módon; az oroszlán elgondolkodva
hevert, kezét övébe dugva a tüzbe bámult, vagy néha valami könnyebb
okmányt nézegetett; a sakál ráncolt homlokkal, figyelő arccal annyira
elmerült munkájába, hogy szeme még kezét sem követte, mikor pohara felé
nyult ugy, hogy néha egy-két percig is tapogatózott, mig a pohárra
ráakadt.

A kezében lévő ügy kétszer vagy háromszor olyan bonyolultnak látszott,
hogy a sakál kénytelen volt felkelni és a törülközőket ujra
benedvesitette. A mosdótál és vizes korsóhoz való vándorlásaiból a
nedves fejkendő olyan excentrikus változataival került vissza, hogy az
szóval le nem irható, és ez még nevetségesebbé vált komoly gondolatokba
mélyedt arcától.

Végre a sakálnak tekintélyes lakomája volt készen az oroszlán számára és
fölajánlotta azt neki. Az oroszlán gondosan és óvatosan elfogadta,
válogatott benne, megjegyzést tett reá, a sakál pedig segitett neki.
Miután a lakomát alaposan megbeszélték, az oroszlán kezét ismét övébe
dugta és lefeküdt, hogy elgondolkozzék fölötte. A sakál azután torkát
egy teli pohárral, fejét ujra megnedvesitett törülközőkkel frissitette
föl és a második lakoma elkészitéséhez fogott; ezt ugyanilyen módon
ajánlotta föl az oroszlánnak; reggeli hármat vert az óra, mire ezzel is
végeztek.

– És most, hogy végeztünk, Sydney, tölts egy pohár puncsot – mondá
Stryver.

A sakál levette a törülközőket fejéről, melyek már ismét gőzölögtek,
megrázkódott, ásitozott, megborzongott és poharát megtöltötte.

– Nagyon okos voltál ma, Sydney, a koronatanuk ügyében. Minden kérdés
vonzott.

– Én mindig okos vagyok; talán nem?

– Ezt nem vonom kétségbe. Miért vagy olyan rossz hangulatban? Öntsd le
egy pohár punccsal!

Bocsánatot kérő dörmögés közben ismét megtöltötte poharát.

– A régi Shrewsbury-iskola régi Carton Sydney-je, – mondá Stryver és
fejével bólintva elmélázott az ő multján és jelenén – az öreg, változó
Sydney, egyik percben fönt, másikban alant, most vidám, majd lehangolt.

– Ó – válaszolt a másik sóhajtva – igen! Ugyanaz a Sydney, ugyanolyan
szerencsével. Már akkor is a más fiuk feladatait végeztem, a magamét
ritkán.

– És miért nem?

– Az Isten tudja. Az volt a szokásom, azt hiszem.

Leült, kezét zsebredugta és lábait kinyujtva a tüzbe bámult.

– Carton, – mondá barátja és hetvenkedő arckifejezéssel odaállt eléje,
mintha a tüzhely a kemence volna, melyben a kitartó szorgalmat
kovácsolják, és mintha a legjobb az volna, amit a régi Shrewsbury-iskola
öreg Carton Sydney-je érdekében megtehet, hogy őt belélökje – a te
szokásod most is és mindig béna volt. Nincs benned energia, nincs
akarat. Nézz reám.

– Eh, ostoba beszéd! – válaszolt Sydney, könnyed és jobb hangulatu
nevetéssel. – Ugyan ne akarj erkölcsöt prédikálni!

– Hogyan lettem azzá, ami vagyok? – mondá Stryver. – Hogyan teszem azt,
amit megtenni akarok?

– Részben, azt hiszem, ugy, hogy fizetsz engem, hogy segitsek neked. De
nem érdemes róla beszélni, akár nekem beszélsz, akár a levegőnek, egyre
megy; te, amit meg akarsz tenni, azt meg is teszed. Te mindig az első
sorban voltál, én meg mindig az utolsóban.

– Nekem az első sorba kellett jutnom; nem születtem ottan, igaz-e?

– Nem voltam jelen az ünnepségnél; de véleményem szerint ott születtél –
mondá Carton. Ezen ismét nevetett; mind a ketten nevettek.

Shrewsbury előtt, Shrewsburyban és amióta Shrewsburyből elkerültünk, te
mindig eljutottál a magad sorába, és én is a magaméba. Még akkor is,
mikor Párisban iskolatársak voltunk és a Ouartier Latinban együtt
laktunk és francia nyelvet, francia jogot és más francia morzsákat
szedegettünk, melynek ugyan nem sok hasznát vesszük, te mindig valahol
voltál, és én mindig – sehol.

– És kinek a hibája volt az?

– Lelkemre mondom, nem tudom, nem volt-e a te hibád. Te mindig
tülekedtél, tolakodtál, furakodtál nyugalom nélkül, hogy én nem tehettem
egyebet, mint hogy pihenjek és nyugodjam. Különben is ostobaság, hogy az
ember multjáról beszéljen, mikor már hajnalodik. Hozz valami más
hangulatba, mielőtt távozom.

– Jól van! Igyál velem a szép tanu egészségére. – mondá Stryver és
poharát feléje töltötte. – Hát ez jobb hangulatba hoz?

Nem nagyon látszott, mert arca ismét elkomolyodott.

– Szép tanu, – dörmögte maga elé és poharába nézett – elég dolgom volt
ma egész nap tanukkal; ki az a szép tanu?

– A festői doktornak a leánya, Miss Manette.

– Az szép?

– Nem az?

– Nem.

– Ember, hisz az egész törvényszék őt bámulta!

– A fene vigye az egész törvényszék bámulását! Ugyan ki avatta fel az
Old Bailey-t szépségbiróvá? Az, aranyhaju baba!

– Tudod-e Sydney. – mondá Stryver élesen rátekintve és vörös arcát
simogatva – tudod-e, hogy én inkább azt hittem, hogy te vonzódol az
aranyhaju babához és nagyon gyorsan észrevetted, hogy mi történt az
aranyhaju babával?

– Gyorsan megláttam, hogy mi történt vele? Ha egy leány, baba, vagy nem
baba, az ember orra előtt néhány yardnyira elájul, ahhoz ugyan nem kell
nagyitó üveg, hogy meglássa. Iszom az egészségére, de tagadom, hogy
szép. És most már nem kell több ital; megyek és lefekszem.

A házigazda gyertyával kikisérte őt, hogy a lépcsőn világitson neki, a
hajnal hidegen tekintett be a piszkos ablakon keresztül. Mikor kijutott
a házból, a levegő hideg volt és csendes, az ég felhős, a folyó sötét,
élettelen, az egész környék elhagyatott pusztához volt hasonló.
Porfelhők keringtek a reggeli szélben, mintha a puszta homokja
kavarodott volna fel a messze távolban és előre küldött első felhője a
várost kezdené elönteni.

Benne elpocsékolt erő, körülötte pusztaság; a férfi megállott utjában és
egy pillanatra az előtte elterülő vadonban becsületes törekvés,
önmegtagadás és kitartó küzdelem délibábjait látta. Ennek a látománynak
a szép városában szellős oszlopsorok voltak, ahonnan szerelem és báj
tekintett le reája; kertek, melynek fáin az élet gyümölcsei bőségesen
csüngtek, patakjában a remény sugara csillogott feléje. Egy pillanat –
és eltünt. A háztömeg magas lépcsőjén szobájába vánszorgott, ruhástól
bevetette magát gondozatlan ágyába és párnája nedves lett hasztalan
ontott könnyeitől.

Szomoruan, szomoruan kelt föl a nap; nem látott szomorubb képet, mint a
tehetséges, jóindulatu férfit, aki nem képes arra, hogy helyes irányba
kerüljön, nem képes arra, hogy segitsen önmagán és boldogságának alapot
vessen, aki el van telve gyöngeségének tudatával és keserü
kétségbeesésében megadja magát sorsának.


6. Fejezet.  Emberek százai.

Manette doktor csöndes lakása csöndes utca sarkán volt, nem messze
Soho-Square-től. Egy szép vasárnap délutánján, mikor már négy hónap
hulláma hömpölygött el a hazaárulási per tárgyalása felett és annak
emlékét a közönség érdeklődéséből elsodorta a feledés mély tengerébe,
Lorry Jarvis a napsütötte utcákon sétált; Clerkenwell-ből, lakásáról a
doktorhoz ment ebédre. Miután többször visszasülyedt üzleti életének
közönyösségébe, Lorry végül a doktor barátja és a csöndes utcaszöglet az
ő életének a napja lett.

Ezen a bizonyos vasárnapon Lorry már kora délután három különböző okból
sétált Soho irányába. Először is mert szép vasárnapokon ebéd előtt
gyakran sétált a doktorral és Lucievel; másodszor mert megszokta azt,
hogy kedvezőtlen vasárnapokon velük töltse el a napot, mint házuk
barátja, csevegéssel, olvasással, ablakból való kitekintés és más
időtöltéssel; harmadszor, bizonyos tekintetben kételyei voltak és
ismervén a doktor háztartásának rendjét, tudta, hogy ez az idő a
legalkalmasabb azoknak a megoldására.

Kedélyesebb sarkot, mint ahol a doktor lakott, Londonban nem lehetett
találni. Zsákutca volt és a doktor lakásának ablakaiból kellemes kilátás
nyilott egy csöndes, elvonult utcába. Az Oxford roadtól északra
akkoriban még csak néhány épület emelkedett, erdei fák diszlettek, mezei
virágok virultak és galagonya illatozott a most már eltünt mezőkön.
Ennek folytán éltető mezei levegő lebegett Soho körül és a környéken sok
délnek fordult fal volt látható, amelyen az őszi barack idejében
megérett.

A kora reggeli órákban a nyári nap fényesen sütött a sarokba; mikor az
utcák forrók lettek, a sarok árnyékba merült, de nem annyira, hogy onnan
nem lehetett volna a fényes napsugárba tekinteni. Hüvös hely volt,
csöndes, de vidám, bámulatos volt a visszhangja és valódi menekülőhely
az utcák vad lármája elől.

Ilyen csendes kikötőbe csendes hajó illett, és ott is volt. A doktor egy
nagy csendes ház két emeletét lakta, amelyben, mint mondták, napközben
csendes ipart üztek, hallani nem lehetett belőle semmit; éjjel pedig
teljes csendbe merült. Egy hátulsó épületben – melyhez udvar vezetett,
az udvarban platánfa sárguló levelei zugtak – orgonákat készitettek;
ezüstöt vésett, aranyat vert egy titokzatos óriás, aki a fal elején
kidugta aranyozott karját, mintha önmagát aranyozta volna be és a
látogatókat is hasonló sorssal fenyegetné. Ezt az ipart, vagy azt a
magános lakót, aki a harmadik emeletet lakta, vagy a
kocsipaszománykészitőt, akinek irodája volt a házban, alig lehetett
látni vagy hallani.

Néha egy munkás volt látható, éppen kabátját öltötte fel, amint
végighaladt az udvaron, vagy valami idegen nézegetett körül, vagy az
arany óriás környékéből tompa ütés hangja hallatszott. Mindez azonban
csak kivétel volt, mely megerősitette a szabályt, hogy a hely fölött,
vasárnap reggeltől szombat estig, a ház mögötti platánfa verebei és a
sarok visszhangjai szabadon rendelkeztek.

Manette doktor fogadta pácienseit, akiket régi hirneve és annak
csodálatos élettörténete utján való felélesztése hozzá vezetett. Alapos
tudása, tudományos kisérletei által keresetté vált és munkájával annyit
szerzett, amennyire szüksége volt.

Ezek a dolgok forogtak Lorry Jarvis elméjében, mikor becsengetett a
csöndes sarokház kapuján, azon a szép vasárnap délután.

– Manette doktor otthon van?

– Várjuk.

– Miss Lucie otthon van?

– Várjuk.

– Miss Pross otthon van?

Lehet, hogy otthon van, de a szobaleánynak nincsen módjában, hogy ezt a
tényt tudassa vagy eltagadja, minthogy Miss Pross ebbeli szándékát nem
ismeri.

– Minthogy magam is itthon vagyok, – mondá Lorry – fölmegyek.

Ámbár a doktor leánya alig tudott valamit szülőhazájáról, mégis örökölni
látszott azt a képességet, hogy csekély anyagi eszközzel is sokat tud
csinálni; ez a franciák leghasznosabb és legkellemesebb tulajdonsága.

A butorzat egyszerü volt, sok aprósággal diszitve, melynek értéke ugyan
nem volt, de izlésről, érzelemről tanuskodott és kellemes benyomást
idézett elő. Az egyes tárgyaknak a szobákban való elhelyezése, a szinek
elrendezése, a kellemes változatok, a bájos ellentétek, melyet ügyes
kezek, hozzáértő szemmel és jó izléssel idéztek elő, mind kellemesen
hatottak és oly élénken emlékeztettek a fiatal hölgyre, akinek a munkája
volt mindez, hogy Lorrynak ugy tünt föl, mint ha még a székek és az
asztalok is kérdeznék, azzal az általa már fölismert kifejezéssel, hogy
tetszik-e neki.

Három szoba volt az emeleten és minthogy az ajtók mind nyitva állottak,
hogy a levegő szabadon keringjen bennük, Lorry az egyikből a másikba
ment és mosolyogva vette észre azt a bájos hasonlóságot, mely az egész
környezetet jellemezte. Az első volt a fogadószoba, abban voltak Lucie
madarai, virágai, könyvei, iró és munkaasztala és festőszekrénye, a
második a doktor konzultálószobája volt, amelyet ebédlőnek is
használtak; a harmadik, melyet időközönkint az udvarban lévő platánfa
árnyékolt, a doktor hálószobája volt, az egyik sarkában ott volt a most
nem használt cipőkészitő pad és szerszámok, olyanféle helyzetben, mint
amilyenben volt annak a korcsma mellett levő undoritó háznak ötödik
emeletén Páris külvárosában, Saint Antoineban.

– Csodálkozom, – mondá Lorry, szünetelve körültekintésében – hogy
szenvedéseinek emlékét magánál tartja.

– És miért csodálkozik ezen? – hangzott a rövid kérdés, mely meglepte
őt.

Miss Prosstól származott, a vörösarcu, erőskezü nőtől, akivel a »György
király« szállóban ismerkedett meg Doverben és akivel azóta jó
barátságban volt.

– Azt hittem… – kezdé Lorry.

– Bah! Azt hitte! – mondá Miss Pross, és Lorry elhallgatott.

– Hogy van? – tudakolta azután a hölgy, élénken ugyan, de olyan hangon,
mintha azt akarná kifejezni, hogy nem haragszik reá.

– Köszönöm, elég jól! – válaszolt Lorry szerényen. – És hogy van ön?

– Mérsékelten jól! – mondá Miss Pross.

– Valóban?

– Igen! Valóban! – mondá Miss Pross. – Katicabogár sok gondot okoz.

– Valóban?

– Az Isten áldja meg, mondjon már valami mást is »valóban«-on kivül,
vagy halálra kinoz – mondá Miss Pross, akit (alakjától eltekintve)
rövidség jellemzett.

– Tényleg! – mondá Lorry a változatosság kedvéért.

– Tényleg is elég rossz! – válaszolt Miss Pross. – De valamivel jobban
hangzik. Igen, sokat aggódom.

– Szabad az okát kérdeznem?

– Nem akarom, hogy tucatszámra jöjjenek ide az emberek, akik egyáltalán
nem méltók Katicabogaramhoz és őt nézzék – mondá Miss Pross.

– Tucatszámra jönnek ilyen szándékkal?

– Száz számra – mondá Miss Pross.

Jellemezte ezt a hölgyet (mint sok mást előtte és azóta), hogy
valahányszor kérdezték eredeti állitását, ő azt mindig tulozta.

– Édes Istenem! – mondá Lorry; ez a legbiztosabb megjegyzésnek látszott,
melyet elképzelhetett.

– Együtt laktam a drágával – vagy a drága velem lakott és megfizetett
érte, amit bizonyára nem kivántam volna, arra megesküdhetek, ha képes
lettem volna arra, hogy őt vagy magamat semmiből eltartsam, – amióta tiz
éves lett. Elég szomoru! – mondá Miss Pross.

Lorry nem értette meg teljesen, hogy mi volt elég szomoru és fejét
rázta; testének ezt a fontos alkotórészét tündérköpenyként használta,
mely mindenre ráillik.

– Mindenfajta, kedveltemhez teljesen méltatlan nép fordul meg itten –
mondá Miss Pross. – Mikor ön elkezdte…

– Én kezdtem el, Miss Pross?

– Hát nem ön? Hát ki támasztotta életre az ő atyját?

– Ó! Ha _ez_ az elkezdés… – mondá Lorry.

– Nem volt befejezés, azt hiszem! Azt mondom, hogy mikor ön elkezdte a
dolgot, elég szomoru volt: nem mintha Manette doktoron kifogásolnék
valamit, kivéve, hogy ő sem méltó ilyen leányhoz; ez nem az ő szégyene,
mert senki, semmilyen körülmények között sem méltó hozzá. De valóban még
kétszer, sőt háromszor is szomorubb, ha kivüle (akinek ezt meg tudnám
bocsátani) egész embertömegek jönnek és Katicabogaram szeretetét
elrabolják tőlem.

Lorry tudta, hogy Miss Pross nagyon féltékeny, de tudta azt is, hogy ő,
különössége ellenére is, a legönzetlenebb teremtés a világon, – amilyent
csak nők között lehet találni – aki csupán szeretetből és bámulatból
akaratnélküli rabszolgája a fiatalságnak, mely ránézve elmult, a
szépségnek, melylyel sohasem rendelkezett, a biztató reménynek, amely az
ő gyászos életét sohasem ragyogta be. Ő ismerte eléggé a világot és
tudta, hogy nem létezik értékesebb, mint a sziv hüséges vonzalma, mint
ahogy az itten megnyilvánult, szabadon, minden önzés nélkül, ő ezt
annyira megbecsülte, hogy mikor gondolatban jutalmakat osztogatott, –
mindannyian gyakran foglalkozunk ilyen gondolatokkal – Miss Prosst
szivesebben helyezte az alsóbbrendü angyalok sorába, mint sok hölgyet,
akiről a természet és müvészet jobban gondoskodott és Tellsonéknál
letétje volt.

– Nem volt és nem is lesz soha férfi, aki méltó az én Katicabogaramhoz,
– mondá Miss Pross – az én Salamon testvéremet kivéve, ha nem követett
volna el hibát az életben.

Ez ismét példája volt az ő hüségének. Lorrynak Miss Pross élete
történetére vonatkozó kérdései megállapitották azt a tényt, hogy az ő
Salamon testvére szivtelen gazember volt, aki őt egész vagyonától
megfosztotta, hogy azzal üzérkedjék és azután szegénységben minden
szánalom nélkül elhagyta. Miss Prossnak Salamonba vetett hite (egy
csekélységet leszámitva az elkövetett hibáért) Lorry szemében komoly
dolognak látszott és hozzájárult ahhoz, hogy róla való jó véleményét még
inkább növelje.

– Minthogy véletlenül egy pillanatra egyedül vagyunk és mind a ketten
gyakorlati emberek vagyunk, – mondá ő, mikor visszakerültek ismét a
fogadószobába és barátságosan ültek egymás mellett – engedje meg a
kérdést, nem emliti-e a doktor Lucieval való beszélgetése közben azt az
időt, amikor cipőket készitett?

– Soha.

– És mégis ott-tartja magánál azt a padot és azokat a szerszámokat?

– Ah! – válaszolt Miss Pross fejét rázva. – De nem mondom, hogy ő nem
foglalkozik gondolataiban ezzel az emlékkel.

– Azt hiszi, hogy sokat gondol erre az időre?

– Azt hiszem, – mondá Miss Pross.

– Elképzeli-e… – kezdé Lorry ismét, mikor Miss Pross hirtelen
félbeszakitotta…

– Nem képzelek el semmit. Nincsen képzelőtehetségem egyáltalán.

– Helyes! Föltételezi-e – … néha talán föltételez valamit?

– Néha-néha – mondá Miss Pross.

– Föltételezi-e, – folytatta Lorry derült mosollyal, miközben jóakaróan
nézett reá – hogy Manette doktornak van-e valami szomoru sorsára
vonatkozó nézete; avagy ismeri-e ellensége nevét?

– Nem tudok erről semmi egyebet, mint amit Katicabogár elmond.

– És ő mit mond?

– Ő azt hiszi, hogy van.

– Ne bosszankodjék azon, hogy mindezt kérdezem; mert én unalmas
kereskedőember vagyok; ön pedig praktikus nő.

– Unalmas? – kérdezte Miss Pross nyugodtan.

Lorry kivánta, hogy bár ne emlitette volna azt a szerény jelzőt és ezt
válaszolta:

– Nem, nem, nem. Bizonyára nem. De hogy visszatérjünk az ügyhöz: nem
érdekes, hogy Manette doktor, aki semmiesetre, sohase követett el semmi
rosszat, amiről mi meg vagyunk győződve, sohasem emliti ezt a kérdést?
Nem mondom, hogy előttem, ámbár mi már sok évvel ezelőtt is üzleti
összeköttetésben állottunk és most bizalmas barátok vagyunk; de hogy
leánya előtt sem emliti, aki őt annyira szereti, és akit ő bálványoz?
Higyje el, Miss Pross, hogy nem a kiváncsiság, hanem az őszinte részvét
az oka kérdésemnek.

– Hát, amennyire én tudom, és ez édes-kevés, amint ön majd mondani
fogja, – válaszolt Miss Pross, kiengesztelve Lorry bocsánatot kérő
hangjától – fél a tárgytól.

– Fél?

– Azt hiszem, hogy elég egyszerü oka van annak, hogy miért fél.
Rettenetes emlék ez. Azonkivül ebből származott az is, hogy öntudatát is
elvesztette. Miután nem tudja, hogy ez a körülmény hogyan állott be, sem
azt, hogy hogyan gyógyult ki belőle, talán sohasem biztos abban, hogy
nem veszti-e el ismét. Azt hiszem, hogy már ez a körülmény sem tenné ezt
a tárgyat valami kellemessé.

Ez sokkal mélyebb megfigyelés volt, mint amilyet Lorry elvárt.

– Igaz, – mondá ő, – ez borzasztó emlék. Mégis, engem folyton gyötör a
kétség, Miss Pross, hogy előnyös-e Manette doktorra, hogy mindig
tépelődik azon. Ez a kétség és nyugtalanság okozta valóban ezt a mai
bizalmas beszélgetésünket.

– Ezen nem lehet segiteni, – mondá Miss Pross fejét rázva. – Ha ezt a
hurt megérintik, akkor az ő állapota azonnal rosszabbra fordul. Jobb azt
nem érinteni. Röviden, nem szabad érinteni, akár tetszik, vagy nem. Néha
éj közepén fölkel és halljuk, amint fölöttünk szobájában járkál föl és
alá, föl és alá. Katicabogár tudja olyankor, hogy ő gondolatban régi
börtönében járkál föl és alá. Fölsiet hozzá és együtt járkálnak föl és
alá, föl és alá, mig ismét megnyugszik. Nyugtalanságának okát soha egy
szóval sem emliti előtte, ő meg azt hiszi, hogy a legjobb, ha nem
érintik ezt a kérdést. Csöndben járkálnak együtt föl és alá, mig az ő
szeretete és jelenléte őt ismét eszméletre nem hozza.

Ámbár Miss Pross tagadta azt, hogy képzelőtehetsége van, mégis a »föl és
alá« szóknak megismétlése bizonyitotta azt, hogy mennyire el tudja
képzelni azt a gyötrelmet, melyet egy szomoru emléktől való üldöztetés
okozhat. Ez a körülmény igazolta legélénkebben az ő képzelőtehetségét.

Emlitettük, hogy a saroknak milyen bámulatos visszhangja volt, lépések
visszhangja oly tisztán volt hallható, hogy ugy látszott, mintha már a
fáradt föl és alá járkálásnak emlitése is elegendő lett volna ahhoz,
hogy a visszhangot felkeltse.

– Itt vannak! – mondá Miss Pross, fölkelt és végét vetette a
beszélgetésnek. – Most mindjárt az emberek százai lesznek itten!

Olyan sajátságos volt ez a sarok akusztikai tulajdonságaival, hogy
Lorry, amint ott állt a nyitott ablaknál és a hazafelé tartó atya és
leány elé nézett, akiknek a lépéseit hallotta, azt képzelte, hogy
sohasem érnek haza. Nemcsak hogy a visszhang nem állt el, mikor a
lépések már megszüntek, hanem olyan lépések visszhangja is hallatszott,
amelyek arra nem jártak, majd hirtelen elállott, mintha a lépések már
egészen közel jutottak volna. De végre megjelent az atya és leánya és
Miss Pross ott állott a kapuban és fogadta őket.

Kellemes látvány volt, amint Miss Pross, kinek külseje egyébként vad,
vörös és ijesztő volt, a szobába belépő kedveltjének a fejéről a kalapot
levette és arról zsebkendője szélével a port leverte, majd a köpenyét is
levette és összehajtotta; dus haját oly büszkeséggel simogatta, mintha
az sajátja volna és mintha ő maga az asszonyok között a legszebb és
leghiubb volna. Megható volt az is, amint Lucie őt átölelte, fáradságát
megköszönte és nem engedte, hogy vele annyit fáradozzék – ez utóbbit
csak tréfás hangon volt szabad emlitenie, különben Miss Pross halálosan
megsértve szobájába vonult volna, hogy sirjon. Kellemes látvány volt a
doktor is, amint őket nézte és Miss Prossnak mondotta, hogy ő Luciet
elkényezteti, ezt olyan hangon és olyan pillantások kiséretében
mondotta, melyben éppen annyi kényeztető volt, mint a Miss Pross
viselkedésében és talán még több is, ha ugyan ez lehetséges volt. Lorry
is kellemes látvány volt, amint kis parókájával a fején mindnyájukra
jóakaróan tekintett és agglegény élete csillagának köszönetet mondott,
hogy öreg napjaiban ilyen otthonba vezérelte. De az emberek százai nem
jöttek, hogy tanui legyenek a látványnak és Lorry hiába várta Miss Pross
jóslatának a beteljesedését.

Ebéd ideje is megjött, de nem az emberek százai. A kis háztartás
vezetésében Miss Pross vette át az alsóbb régiók fölött való
felügyeletet és valóságos csodákat művelt. Az ő ebédjei, habár
szerények, de félig angol, félig francia módszer szerint kitünően voltak
elkészitve, szépen feltálalva, ugy hogy azoknál jobbat kivánni sem
lehetett. Miss Pross barátságát kizárólag praktikus alapokra fektette;
Sohot és a határos tartományokat felkutatta és elszegényedett
franciákat, shillingekkel és félkoronákkal megvesztegetett, ezért ezek
aztán konyhai titkokat árultak el neki. Gallia hanyatló fiaitól és
leányaitól oly csodálatos művészetet tanult el, hogy az asszony és
leány, akik konyhai táborkarát képezték, ugy bámultak reá, mint valami
varázslóra vagy Cinderella keresztanyjára; tyukot, nyulat egy-két
főzeléket hozatott a kertből és azt készitett belőle, amit akart.

Vasárnap a doktorékkal együtt ebédelt az asztalnál, de más napokon
állhatatosan megmaradt szokása mellett, hogy ismeretlen időben vagy az
alsóbb régiókban, vagy pedig másodemeleti szobájában étkezett – egy kék
szobában, ahová Katicabogarán kivül senkit sem bocsátott be. Ez
alkalommal Miss Pross Katicabogár barátságos arca és figyelmességétől
teljesen ellágyult, ugy hogy az ebéd nagyon kellemesen telt el.

Tikkasztóan meleg nap volt és ebéd után Lucie azt ajánlotta, hogy a bort
a platánfa alá vigyék és ottan üljenek a szabadban. Minthogy minden az ő
kivánsága szerint történt, kimentek a platánfa alá és Lorry különös
megjutalmazására ő maga vitte le a bort az udvarba. Egy idő óta Lorry
pohárnokának szegődött és mialatt a platánfa alatt ülve beszélgettek,
gondosan töltögette poharát. A házak titokzatos háta és szöglete
bekandikált, amint beszélgettek és fejük fölött a platánfa suttogott.

És a népek százai még mindig nem jelentkeztek. Darnay jelentkezett,
mialatt a platán alatt üldögéltek, de ez csak egy.

Manette doktor szivesen fogadta őt, ugyszintén Lucie is. De Miss Pross
hirtelen görcsöket érzett fejében és testében és visszavonult a házba.
Ez a baj gyakran lepte meg őt, melyet bizalmas beszélgetésben
szeszélyének mondott.

A doktor nagyon jó hangulatban volt és különösen fiatalnak látszott.
Ilyen alkalmakkor feltünő nagy volt a hasonlatosság közte és Lucie
között és amint ott ültek egymás mellett, a leány fejét atyja vállára
hajtotta, ő meg karját széke támlájára fektette, kellemes volt ezt a
hasonlóságot megfigyelni.

Egész nap beszélgetett, különböző témáról és szokatlan élénkséggel.

– Kérem, Manette doktor, – szólott Darnay amint a platán alatt ültek,
beszélgetésük természetes folyamán mondotta ezt, véletlenül éppen London
régi épületeiről volt szó – látta-e már a Towert?

– Lucie és én ott voltunk egyszer; de csak futólag, annyit láttam
belőle, hogy tudjuk azt, hogy érdekes hely; nem egyéb.

– Én ott voltam, amint tudja – mondta Darnay mosolyogva, ámbár kissé
elpirult a bosszuságtól, – más minőségben, amely nem sok alkalmat ad
arra, hogy belőle valami sokat lehetne látni. Különös történetet
beszéltek el nekem, mialatt ott voltam.

– Mi volt az? – kérdé Lucie.

– Mikor valami átalakitást végeztek, a munkások egy földalatti börtönre
bukkantak, mely évek óta be volt falazva és megfeledkeztek róla. A belső
falak minden köve tele volt felirásokkal, a foglyok irták tele –
évszámok, nevek, panaszok, imádságokkal. Egy szegletben levő sarokkőre,
egy fogoly, valószinüen mielőtt a vesztőhelyre vitték, utolsó szónak
három betüt vésett reá. A használt eszköz kezdetleges volt és hirtelen,
bizonytalan kézzel készült. Eleinte igy betüzték ki: A. S. G.; mikor
aztán gondosabban megvizsgálták, kitünt, hogy az utolsó betü S. Nem
tudtak olyan fogolyról, akinek ezek lettek volna a kezdőbetüi; sokáig
eredménytelenül találgatták, hogy mi lehetett a neve. Végül arra a
megállapodásra jutottak, hogy a betük nem kezdőbetüi egy névnek, hanem
egy teljes szó, ÁSS. Gondosan megvizsgálták a padlót a felirás alatt és
a földben egy kő alatt papiros hamujára akadtak, mely kis bőrtáska vagy
zacskó hamujával keveredett el. Hogy mit irt az ismeretlen fogoly, azt
sohasem fogják elolvashatni, de irt valamit és elásta, hogy a fogház
őrei elől elrejtse.

– Atyám! – kiáltott. – Rosszul van!

Hirtelen fölugrott, kezével fejéhez ért. Arca és tekintete mindannyiukat
megrémitette.

– Nem, édesem, nem vagyok rosszul. Nagy cseppekben esik az eső. Ezért
ugrottam fel. Jobb, ha bemegyünk.

Csakhamar magához tért. Valóban, nagy cseppekben esett az eső s mutatta
a keze fejét, melyen nagy esőcseppek csillogtak. De egy szót sem szólt
arra a felfedezésre vonatkozóan, amelyet éppen az imént beszéltek el, és
amikor a házba mentek, Lorry gyakorlott szeme felfedezte, vagy azt
képzelte, hogy felfedezte arcán, mikor Darnay Károly felé fordult,
ugyanazt a különös pillantást, amellyel a törvényszék folyosóján fordult
feléje.

Azonban oly gyorsan tért magához, hogy Lorrynak kételyei támadtak
szemének megbizhatósága tekintetében. A hallban levő aranyóriás karja
nem volt nyugodtabb mint ő, mikor megállt alatta és megjegyezte, hogy
még most is ki van téve megijedésnek és hogy az eső ijesztette őt meg.

Uzsonna ideje, Miss Pross készitette el a teát ujabb idegroham
kiséretében és az emberek százai még mindig hiányoztak. Carton jött el,
vele együtt is csak ketten voltak.

Az est tikkasztó volt, ajtó, ablak tárva nyitva volt ugyan, a hőség
mégis elviselhetetlen volt. Mikor a teával végeztek, mind odaültek az
egyik ablak mellé, és kitekintettek a homályos alkonyatba. Lucie atyja
mellett ült; Darnay ült mellette, Carton az ablakhoz támaszkodott. Az
ablak hosszu fehér függönyét a szél lebegtette; egy szélroham
belekapaszkodott a sarkába, fölvitte a menyezetig, ahol mint valami
kisértetes szárny, ugy hullámzott.

– Az eső még mindig sulyos, nagy cseppekben esik – mondá Manette doktor.
– Lassan közeledik.

– De biztosan – mondá Carton.

Halkan beszéltek, mint várakozó, figyelő emberek szoktak, amint sötét
szobában villámlásra váró és figyelő emberek mindig szoktak.

Az emberek siettek az utcákon, hogy fedél alá kerüljenek, mielőtt a
zivatar kitört; a csodálatos sarok visszhangzott a járó-kelők lépésének
hangjától, de egy lélek se jött arra.

– Micsoda embertömeg és mégis mily magány! – mondá Darnay, mikor egy
ideig már hallgatóztak.

– Nem kelt-e szorongó érzést Darnay ur? – kérdé Lucie. – Néha itt ülök
esténkint mig azt képzelem… – ma este, hogy minden olyan sötét és komor,
a képzelődésnek már az árnyéka is megborzongat.

– Hadd borzongjunk mi is. Megtudhatjuk, hogy mi az?

– Nevetségesnek fogja tartani. Azt hiszem, hogy ilyen képzelődés csak
arra hat, akitől származik; nem elmondani való. Néha magamban ülök itten
esténkint, hallgatózva, mig azt képzelem, hogy ez a visszhang, mindazon
lépések visszhangja, melyeknek életünkre befolyása van.

– Ha ez ugy van, – vetette közbe Carton Sydney az ő szokott közönyös
hangján – akkor egy napon nagy tömeggel lesz dolgunk.

A lépések nem szüntek meg, sietésük mindinkább gyorsabbá vált, a sarok
visszhangzott tőlük; némelyik lépés az ablak alatt hangzott, vagy a
szobában; némelyik közeledett, egy másik távolodott vagy megállt, avagy
egészen megszünt; mind a távoli utcákból jött, egy se volt látható.

– Ez a sok lépés mindegyikünknek van szánva, Miss Manette, vagy pedig
fel kell osztanunk egymás között?

– Nem tudom, Darnay ur, mondtam önnek, hogy ez csupán balga képzelődés,
de ön hallani óhajtotta. Mikor erre az eredményre jutottam, magamban
voltam és akkor azt képzeltem, hogy ezek azoknak a lépései, akiknek az
én és atyám életére befolyása lesz.

– Én magamra veszem – mondá Carton. – Én nem kérdezek semmit, nem szabok
feltételeket. Nagy tömeg tart most felénk, Miss Manette, látom őket – a
villámlás fényénél. – Az utolsó szót akkor füzte hozzá, mikor egy fényes
sugár cikkázott, mely megvilágitotta őt, amint az ablakhoz támaszkodott.

– És hallom is őket – füzte ismét hozzá, heves mennydörgés után. – Itt
rohannak, gyorsan, vadul, dühöngve.

A sürü zápor hangos zuhogását személyesitette meg, amely beszédjében is
megakasztotta, mert minden hangot tulharsogott. Heves zivatar
keletkezett a zápor kiséretében, mennydörgés, villámlás és eső egy
pillanatig sem szünetelt, mig éjféltájban a hold felkelt.

Szent Pál templomának nagy harangja egy órát zugott a megtisztult
levegőbe, mikor Lorry, Jerry kiséretében, magas csizmában, lámpással
felszerelve, Clerkenwellbe, hazafelé indult. Soho és Clerkenwell közötti
uton elhagyatott helyek voltak és Lorry ezeknek a megbizhatatlanságára
való tekintettel Jerryt kisérőül fogadta; rendes körülmények között ez a
szolgálat két órával korábban teljesitődött.

– Micsoda éjszaka volt ez, Jerry! – Majdnem olyan, – szólt Lorry – hogy
a halottakat sirjaikból kiássa.

– Én sohasem látom az éjszakát, uram, nem is hiszem, hogy látni fogom,
nincs dolgom vele – válaszolt Jerry.

– Jó éjt, Carton ur! – mondá a kereskedő. – Jó éjt Darnay ur. Látunk-e
ismét ilyen éjszakát, együtt?

Talán. Talán látják azt a nagy embertömeget is, amint zugva bömbölve
feléjük hömpölyög.


7. Fejezet.  Monseigneur a városban.

Monseigneur, az udvar nagyhatalmu urainak egyike, kéthetenkint
megismétlődő fogadóestélyét tartotta párisi nagy palotájában.
Monseigneur belső termeiben tartózkodott, a szentek szentjében,
bámulóinak tömegétől távol. Monseigneur csokoládéját készült
elfogyasztani. Monseigneur képes volt sok mindenfélét könnyedén
elfogyasztani és néhány elégületlen azt állitotta, hogy meglehetős
gyorsasággal fogyasztja el Franciaországot; a reggeli csokoládé nem
juthatott torkába, a szakácson kivül négy erős férfi segitsége nélkül.

Igen. Négy férfi kellett ahhoz, mind a négy ragyogóan diszes
egyenruhában. Főnökük képtelen volt megélni kevesebb, mint két
aranyórával a zsebében, Monseigneur előkelő és izléses divatját
utánozta; négy férfi kellett ahhoz, hogy a boldog csokoládét Monseigneur
ajkaihoz juttassa. Egyik lakáj a csokoládésedényt a szent terembe hozta,
a második habossá verte kis szerszámmal, melyet erre a célra magával
hordott; a harmadik átnyujtotta a kitüntetett serviettet; a negyedik
(az, a két aranyórával) a csokoládét csészébe öntötte. Lehetetlen volt,
hogy Monseigneur a csokoládé felszolgálói közül egyet is nélkülözzön és
megtartsa előkelő helyzetét a bámuló égboltozat alatt. Sötét foltot
vetett volna cimerére, ha csokoládéját póriasan, csak három ember
szolgálta volna fel; kettő esetén bizton meghalt volna.

Monseigneur az elmult éjjel kis soupern vett részt, ahol a Comedie és a
Grande Opera bájosan volt képviselve. Monseigneur a legtöbb éjjelen kis
soupern vett részt igéző társaságban. Monseigneur oly udvarias és
fogékony volt, hogy a Comedie és Grande Operának sokkal nagyobb
befolyása volt az unalmas állami ügyekben, mint egész Franciaország
szükségletének. Franciaországra nézve szerencsés körülmény, és más
hasonlóan kitüntetett államokra nézve is mindig az! Angliára nézve is az
volt (példa kedvéért) a vidám Stuart szomoru napjaiban, aki eladta.

Monseigneurnek az általános állami ügyekről igazán nemes fogalma volt:
hadd menjen minden a maga utján; a különös állami ügyekre vonatkozóan
más szintén nemes eszméje volt: hogy minden az ő utjára menjen,
gyarapitsa az ő hatalmát és zsebét. Az ő általános és különös
gyönyöreire vonatkozóan Monseigneurnek az a másik valóban nemes ideája
volt, hogy a világ ezek számára teremtődött. Az ő bibliájának a szövege
(mely az eredetitől csak egy szóban különbözött, ez ugyan elég kevés)
igy hangzott: »Mert enyém a föld mind az ő bőségével mondja
Monseigneur.«

Monseigneur lassan ugyan, de arra a felfedezésre jutott, hogy ugy
magán-, mint állami ügyei bonyolódni kezdtek és mindkét rendbeli ügyei
részére nagybérlőt fogadott társul maga mellé. Az állami pénzügyek
részére, mert Monseigneur már semmit sem végezhetett velük, bérbe
kellett tehát adni valakinek, aki végez majd velük; magánpénzügyei
részére pedig, mert a nagybérlők gazdagok voltak, Monseigneur pedig
elszegényedett, mivel generációk éltek nagy fényüzésben és pazarlásban.
Monseigneur tehát testvérét kivette a zárdából, még idejében, hogy
elkerülje a halál fátyolát, a legolcsóbb ruhát, amit viselhetett, és egy
nagyon gazdag, ősökben szegény nagybérlőhöz férjhez adta. Ez a
nagybérlő, felszerelve az előirt pálcával, melynek tetején aranyalma
volt, ott volt most az előszobák társaságában, az emberek alázatosan
borultak le előtte – a felsőbb rendüeket, Monseigneur véréből valókat
kivéve, ezek, feleségét is közéjük számitva, mindig a legnagyobb
megvetéssel tekintettek le reá.

A nagybérlő gazdag ember volt. Harminc ló állott istállóiban, halljában
huszonnégy lakáj ült, feleségét hat nő szolgálta. Mint olyan egyén,
akinek nem volt más hivatása, mint hogy raboljon és zsákmányoljon, ahol
csak tud. A nagybérlő – kinek társadalmi tekintélyét házassága is
növelte – volt az egyedüli igazság azok között, akik aznap Monseigneur
palotájában megjelentek.

A termek, ámbár szép látványt nyujtottak és a kor izlésének és
művészetének minden változatával és diszével ékeskedtek, valójában nem
voltak egészséges ügynek mondhatók; a más helyeken tartózkodó, rongyokba
burkolt madárijesztőkre és hálósapkákra való tekintettel (pedig ezek nem
voltak olyan messzire, hogy a Notre Dame őrtornyaiból, melyek mind a két
szélsőségtől egyenlő távolságra voltak, mind a kettőt ne lehetett volna
megfigyelni) fölötte kényelmetlen ügynek volt mondható, – ha ugyan
Monseigneur palotájában ez az ügy valakire tartozott volna. A jelenlevők
között voltak katonatisztek haditudás nélkül; tengerészeti tisztek, akik
hajót sohasem láttak; hivatalnokok, akiknek hivatalukról fogalmuk sem
volt; arcátlan papok, akiknek gondolkodása oly világi volt, mint a
legrosszabb világié, akiknek szeme kéjvágyó, nyelve sikamlós, életmódja
még sikamlósabb volt; mind teljesen alkalmatlan arra, hogy hivatását
betöltse, mind aljasan hazug, mivelhogy azt állitotta, hogy hivatásával
foglalkozik, pedig mind közeli vagy távolabbi viszonyban Monseigneur
rendjéből való volt; az állami hivatalok, ahonnan még lehetett valami
hasznot kipréselni, velük voltak tele; tucatszámra lehetett őket
felsorolni. Voltak bőségesen olyanok is jelen, akik sem Monseigneurrel,
sem az állammal nem állottak közvetetlen öszeköttetésben, de éppen oly
kevéssé más valamivel, ami igazi, valódi; akik életük folyamán sohasem
kisérelték meg, hogy igazi földi célt tisztességes uton érjenek el.
Orvosok, akik nagy vagyont szereztek sohasem létezett betegségek ellen
való titkos szerekkel, Monseigneur előszobáiban mosolyogtak előkelő
betegeikre. Tervkovácsok, akik mindenféle gyógyszert fedeztek fel az
állam apróbb bajainak orvoslására, kivévén azt az egyet, hogy komoly
munkával egyetlenegy bünt kell gyökerestől kiirtani, – Monseigneur
fogadása alkalmával zagyva fecsegéseikkel telebeszélték mindenkinek a
fülét, akit csak megfoghattak. Istentagadó filozófusok, akik szavakkal
akarták a világot ujjáalakitani, kártyából épitettek babiloni tornyot,
hogy az eget ostromolják, ebben a Monseigneurnél összegyült gyönyörü
társaságban istentagadó vegyészekkel beszélgettek, akik aranycsinálással
foglalkoztak. Előkelő urak, akik a legkiválóbb nevelésben részesültek,
mely körülmény abban a sajátságos időben is – éppen ugy, mint mostan –
gyümölcseiben nyilvánult ugy, hogy teljesen közönyösek voltak minden
iránt, ami méltó arra, hogy az emberi sziv részvétét felkeltse,
Monsigneur palotájában teljes lelki kimerültség állapotában voltak
láthatók. Ezek a különböző notabilitások Páris előkelő világában olyan
otthonból kerültek ide, hogy Monseigneur összegyült imádói között a
kémeknek – ezek alkották az előkelő társaságnak több mint a felét –
nehéz dolguk lett volna, hogy ennek a légkörnek angyalai között egyetlen
nőt fedezzenek fel, akinek megjelenése és viselkedése anyára vallott.
Általában azon a puszta tényen kivül, hogy a gondot okozó kis
teremtménynek életet adtak – ezzel ugyan az anya neve még távolról sincs
megérdemelve – ilyesvalami a divatos világban ismeretlen volt.
Parasztasszonyok táplálták és nevelték a divatba nem illő kicsinyeket,
és hatvanéves bájos nagymamák ugy öltözködtek a souperhoz, mintha
huszévesek volnának.

A valótlanság fekélye torzitott el minden emberi teremtményt, mely
Monseigneurre várakozott. A legtávolibb teremben volt egy féltucat
kivételes ember, akiknek már néhány év óta bizonytalan sejtelmük volt
arról, hogy a világ ügyei rosszul állanak. Hogy ezeket az ügyeket ismét
helyes utra tereljék, ennek a féltucatnak fele tagja lett egy
fantasztikus convulsionista szektának és éppen azok tanácskoztak egymás
között: tajtékozzanak, dühöngjenek és tomboljanak-e epileptikusan ott a
hely szinén – hogy ilyen módon kiválóan érthető utmutatót állitsanak
Monseigneur jövőben való irányitására. Ezeken a derviseken kivül volt
ott még három más egyén is, egy másik szektának a tagjai, amely a
világot az »Igazság középpontjának« mondott zagyvalékkal akarta
megjavitani és azt állitotta, hogy az emberiség kikerült az igazság
középpontjából, – ez ugyan nem igényelt sok bizonyitást – de nem a
kerületéből és hogy ki ne repüljön a kerületéből és a középpontba
visszakerüljön, böjtölésre és szellemidézésre van szükség. Ehhez képest
sokat társalogtak a szellemekkel – és sok jót is vittek ezáltal végbe,
ami ugyan sohasem került nyilvánosságra.

Vigasztalásul szolgált az, hogy Monseigneur palotájának egész társasága
kifogástalanul volt öltözve. Ha tudták volna, hogy az itélet napja
csupán disznap, közülök mindegyik örök időkre megállotta volna a
vizsgálatot. A hajnak ez a fésülése, beporozása és kenegetése, az arcnak
a festése és müvészi kijavitása, a bátor kardoknak a látása, a szaglás
érzékének ez a gyöngéd tisztelete bizonyára mindent örök időkre megóvott
volna. A legjobb nevelésü előkelő urak apró függő harangocskákat
viseltek, melyek álmos mozgásuk közben csörögtek és csengtek; ez a
csengés és a selyem, brokát- és finom vászonnak suhogása olyan mozgást
idézett elő a levegőben, hogy Saint Antoinet és mardosó éhségét messzire
elsöpörte.

A ruha volt a csalhatatlan talizmán és varázs, mely mindent a maga
helyén megtartott. Mindenki álarcos bálhoz volt öltözve, mely sohasem
ért véget. Ez az álarcos bál a Tuileriák palotájától kezdve végig
Monseigneuron, az egész udvaron, a kamarákon, a törvényszékeken és az
egész társaságon, (a madárijesztők kivételével) egész a hóhérig terjedt,
aki fésülve, puderezve, aranypaszományos kabátban, félcipőben és fehér
selyemharisnyában végezte munkáját. Az akasztófáknál és kerekeknél – a
bárd ritkaság volt – Monsieur Paris ilyen csinos ruhában végezte a
dolgát. És ugyan ki kételkedett volna Monseigneur fogadónapjainak
társaságában az Urnak 1780-ik esztendejében azon, hogy ez a rendszer,
melynek gyökere a fésült, puderezett hóhér aranypaszomántos ruhában,
félcipőben és selyemharisnyában: nem éli tul a csillagokat!

Miután Monseigneur négy emberét terhétől megszabaditotta és csokoládéját
elfogyasztotta, kinyittatta a szentek szentélyének ajtaját és kilépett.
És aztán milyen volt az az alázatosság, a hajlott gerinc, a mosolygó
arc, az alacsony megalázkodás! A testi és lelki megalázkodásból az Ég
számára nem jutott semmi – ez volt egyik ok a sok közül, hogy
Monseigneur imádói nem alkalmatlankodtak ottan.

Monseigneur nyájasan vonult termein végig egész az igazság kerületéig;
itt igért valamit, amarra mosolygott, egy boldog rabszolgának egy szót
suttogott, egy másik felé kezével intett. Majd megfordult és ugyanazon
az uton visszafelé ment; bizonyos idő eltelte után a
csokoládészellemekkel ismét szentélyébe zárkózott, ezután nem látták
többé.

A szinjáték befejeződvén, a levegő mozgása szinte viharrá vált és a kis
harangocskák a lépcsőkön hangzottak. Az egész tömegből nemsokára csak
egy személy maradt ottan, hóna alá fogta kalapját és burnótszelencéjével
lassan haladt a tükrök mellett kifelé.

– Az ördögnek szentellek – mondá ez a személy, miközben az utolsó
ajtónál megállt és arcával a szentély felé fordult.

Lerázta a dohányt ujja hegyéről, mintha lábairól rázná le a port és
nyugodtan haladt a lépcsőn lefelé.

Körülbelül 60 éves, diszesen öltözött, előkelő modoru férfi volt; szép
maszkhoz hasonló arca szinte átlátszóan sápadt volt, minden vonása
élesen kidomborodott, kifejezésében szilárd elhatározás ült. Orrának,
melynek formája különben kifogástalan volt, minden cimpája fölött
kicsiny mélyedés volt. Minden kis változás, amelyen ez az arc
keresztülment, ebben a két mélyedésben mutatkozott. Néha szinük
megváltozott, vagy összehuzódtak és kitágultak valami gyönge érverés
folytán; ilyenkor az arc hamisnak és kegyetlennek látszott. Figyelmesebb
vizsgálattal föl lehetett fedezni, hogy ezt a kifejezést a száj vonásai
és a szemgolyóknak tulságosan vizszintes és vékony határolása még
növelte. Az arc kellemes hatást tett és határozottan szép és érdekes
volt.

Az arc tulajdonosa a lépcsőn lement az udvarba, beszállott kocsijába és
elhajtatott. A fogadás alkalmával csak kevesen beszéltek vele; kicsiny
szabad tér volt körülötte és Monseigneur barátságosabb is lehetett volna
hozzá.

E körülmények között szinte jól esett neki, amint látta, hogy a
közönséges nép hogyan széled el lovai elől és gyakran alig kerülte el az
elgázolást. Kocsisa ugy hajtott, mintha ellenséget üldözne és az őrült
hajtást arcának egy vonása sem gáncsolta, ajkai nem feddették. Még ebben
a süket városban és ebben a néma korszakban is felhangzott néha a
panasz, hogy a szük, gyalogjáró nélküli utcákon a patriciusoknak az a
kiméletlen szokása, hogy gyorsan hajtanak, a köznépet veszélyezteti és
barbár módon megnyomoritja. De kevesen törődtek ezzel annyira, hogy
másodszor is gondoljanak erre és ebben a tekintetben is ugy, mint minden
egyébben, a nyomorult tömegre bizták, hogy segitsen a baján ugy, ahogy
tud.

Manapság alig érthető kiméletlenséggel, vad robogás és zakatolással
vágtatott a kocsi az utcákon végig és a sarkok körül, asszonyok jajgatva
széledtek el előle, férfiak pedig egymást és a gyermekeket karjuknál
fogva rántották el az utjából. Végre egy utcasarkon való beforduláskor,
egy kut mellett, valami az egyik kerék utjába akadt, hangos kiáltás
hallatszott, a lovak ágaskodtak és kirugtak.

Ez utóbbi akadály miatt a kocsi aligha állott volna meg; nagyon gyakran
megtörtént, hogy kocsik tovább hajtattak és a sebesülteket otthagyták és
miért nem? De a megrémült szolga hirtelen leszállott a bakról és husz
kéz ragadta meg a lovak gyeplőjét.

– Mi baj? – kérdi Monsieur le Marquis és nyugodtan kinézett.

Magastermetü, hálósapkás ember a lovak lába alól egy tömeget rántott elő
és a kut aljába fektette, letérdelt az utca sarába és nedvességébe és
orditozott fölötte, mint valami vadállat.

– Pardon, Monsieur le Marquis! – mondá egy rongyos, alázatos férfi. –
Egy gyermek.

– Miért lármáz ily utálatosan? Az ő gyermeke az?

– Bocsánat, Monsieur le Marquis, szomoru, de igen, az övé.

A kut kissé távolabbra volt, környékén az utca 10–12 yardnyira
kiszélesedett. Ekkor a magas férfi hirtelen fölugrott a földről és a
kocsi felé rohant. Monsieur le Marquis egy pillanatra kezét kardjára
fektette.

– Megölték! – kiáltotta a férfi vad kétségbeeséssel, mindkét karját
égnek emelte és merev tekintettel nézett az előkelő férfiura. – Meghalt!

A tömeg a kocsi köré csoportosult és Monsieur le Marquisra nézett. A sok
reátekintő szemben csak kiváncsiság és mohóság látszott; fenyegetés vagy
harag nem volt látható. A nép nem is szólott semmit; az első kiabálás
után csendes lett és az is maradt. Az alázatos férfi hangja, aki
beszélt, tulzott alázatosságában szintelenül és tompán hangzott.
Monsieur le Marquis szemével végigfutott rajtuk, mintha patkányok lettek
volna, melyek most bujtak elő lyukaikból.

Elővette erszényét.

– Különös az, – mondotta – hogy ti emberek nem tudtok vigyázni magatokra
és gyermekeitekre. Egyik vagy a másik közületek mindig utban van. Hogyan
tudhatom, hogy lovaim nem sérültek-e meg? Ime, add ezt neki!

Aranyat dobott ki, hogy a szolga felemelje; mind kinyujtotta a nyakát,
hogy lássa, hová esett. A magas ember ismét oly hangon orditott, mely
nem látszott olyannak, mintha ember torkából jönne:

– Meghalt!

Egy másik férfi hirtelen odajövetele, akinek a többiek utat engedtek,
félbeszakitotta. Mikor a nyomorult teremtés meglátta e férfit, jajgatva
és sirva borult a vállára és a kut felé mutatott, ahol néhány asszony
állta körül a mozdulatlan tömeget és félénken mozgott körülötte. De ők
is oly csendesek voltak, mint a férfiak.

– Tudok mindent, tudok mindent – mondá az utóbb érkezett. – Légy férfi,
Gaspard! Jobb a szegény kicsikének, hogy meghal igy, mintha él. Egy
pillanat alatt halt meg, fájdalom nélkül. Élhetett-e volna egy óráig is
ily boldogan?

– Te bölcs vagy, hallod-e – mondá Monsieur le Marquis mosolyogva. – Hogy
hivnak?

– Defargenak hivnak.

– Mi a foglalkozásod?

– Kocsmáros, Monsieur le Marquis.

– Nesze, bölcs és kocsmáros – mondá Monsieur le Marquis és egy másik
aranyat dobott neki. – Költsd el, ahogy tetszik. A lovak rendben vannak?

Anélkül, hogy az összegyült tömeget még egy második pillantásra
méltatná, Monsieur le Marquis hátradült kocsijában és éppen tovább akart
hajtatni oly előkelő ur arckifejezésével, aki véletlenül összetört
valami közönséges tárgyat és megfizetett érte, mert módjában volt, hogy
megfizesse, mikor nyugalmát megzavarta az a körülmény, hogy pénzdarab
repült a kocsijába és csengett a kocsi fenekén.

– Állj meg! – mondá Monsieur le Marquis. – Állj meg, ki hajitotta ezt?

Arra a helyre tekintett, ahol egy pillanattal ezelőtt Defarge, a
kocsmáros állott; a nyomorult apa borult ott arcára a kövezeten és az
alak, aki mögötte állott, sötéthaju, termetes asszony volt, aki kötött.

– Ti kutyák! – mondá a márki, arca nyugodt és változatlan volt, kivévén
az orra fölött levő mélyedéseket. – Szivesen hajtanék el bármelyiktek
fölött és elpusztitanálak a föld szinéről, ha tudnám, hogy melyik
gazember hajitott a kocsi felé, ha az az utonálló közelemben volna,
kocsim kerekeivel szétmorzsolnám.

Ezek annyira le voltak hangolva és oly gyakori és szomoru tapasztalatuk
volt, hogy ilyen egyén mit tehetett velük a törvény határain belül és
kivül, hogy egy száj, egy kéz, egy szem sem mozdult. A férfiak között
egy sem. De a kötögető asszony fölemelte tekintetét és merően nézett a
márki arcába. Méltóságán alulinak tartotta, hogy ezt észrevegye; megvető
szemmel nézett el fölötte és a többi patkány fölött; ülésébe
támaszkodott ismét és megadta a parancsot:

– Hajts!

Elhajtott; más fogatok is sebesen hajtottak arra gyors egymásutánban; a
miniszterek, az állami tervkovács, a nagybérlő, az orvos, az ügyvéd, a
pap, a Grande Opera, a Comedie, az egész álarcosbál tarka vágtató
menetben hajtott el mellettük. A patkányok előbujtak lyukaikból és a
látványt szemlélték, órákhosszat maradtak ott nézelődve; katonák és a
rendőrség gyakran haladt el közöttük és a látványosság között és láncot
alkotott, mögéje bujtak és onnan kandikáltak. Az apa már régen fölemelte
kis tetemét és elrejtőzött vele, az asszonyok pedig, akik körülállták a
kis tetemet, mialatt az ott feküdt a kut aljában, még mindig ott ültek
és nézték a viz folyását és az álarcosbál elvonulását – az az egyik
asszony, aki olyan feltünően állott ott kötögetve, még mindig kötött a
Végzet nyugodt állhatatosságával. A kut vize folydogált, a gyors patak
folydogált, a nappal belefolyt az éjszakába, a városban sok élet folyt
bele a halálba az örök törvény szerint, – idő és halál nem vár senkire.
A patkányok sürün egymás mellé szorulva aludtak ismét sötét lyukaikban,
az álarcos bál fényesen megvilágitott soupernél ült, és minden a maga
utján haladt.


8. Fejezet.  Monseigneur falun.

Gyönyörü vidék, aranykalászos, de nem bőséges mezők. Szegényes rozzsal
benőtt foltok, ahol buzának kellene teremni, szegényes bab- és
borsófoltok és más szegényes, buzát pótló- főzelékfoltok. Az életnélküli
természeten, valamint a férfiak és az asszonyok arcán, akik azt
megmüvelték, akaratuk ellen való tengődés kifejezése ült – elcsüggedt
hangulat: lemondás és enyészet.

Monsieur le Marquis utazókocsija (könnyebb is lehetett volna), melyet
négy ló huzott és két kocsis hajtott, lassan haladt egy meredek dombon
fölfelé. Monsieur le Marquis arcán levő vörös fény nem volt
előkelőségének ártalmára, külső, akaratán kivül álló ok idézte elő – a
lenyugvó nap.

Mikor a kocsi a domb tetejére jutott, a napnyugta olyan ragyogóan sütött
belé, hogy a benne ülő arcát biborpirosra festette.

– Gyorsan elmulik – mondá Monsieur le Marquis kezére tekintve.

A nap valóban olyan alacsonyan állott már, hogy a következő pillanatban
elmerült. Miután a sulyos féket ráerősitették a kerékre, a kocsi a
porfelhőben égett szag kiséretében siklott a dombon lefelé, a vörös fény
gyorsan eltünt; minthogy a nap és a márki együtt haladtak lefelé, semmi
sem látszott az izzó fényből, mikor a féket leszedték.

Még egy hullámos vidék volt hátra, nyilt és festői, a domb alján kicsi
falu, mögötte lejtő és dombhát, templom tornya, szélmalom, erdő a
vadászatra, sziklavárral a tetején, melyet börtönnek használtak.
Mindezekre, az éjszaka közeledtével a sötétség homályába boruló
tárgyakra a márki ugy tekintett, mint aki otthonához közeledik.

A falunak egy nyomoruságos utcája volt, benne szegényes sörfőző,
cserzőmühely, kis kocsma, nyomorult istálló a póstalovak számára,
szegényes kut és a szegénységnek egyéb szokott tartozékai. Népe is
szegény volt. Lakói mind szegények voltak, sokan házuk kapuja előtt
ültek, egy-két hagymát és más ilyenfélét szeldeltek vacsorának; mások a
kutnál voltak, leveleket, füveket mosogattak és a földnek más hasonló
terményeit, ami megehető. Nem hiányoztak kifejező jelei annak, hogy mi
szegényitette el őket: az állami adó, az egyházi adó, a földesurnak járó
adó, a községi és az általános adó itt vagy amott fizetendő, a faluban
levő ünnepies felirás szerint – azon lehetett csodálkozni, hogy a kis
falu teljesen el nem pusztult.

Kevés gyermek volt látható. Kutya egyáltalában nem. A férfiak és
asszonyoknak nem volt nagy választékuk itten a földön – ott élhettek a
faluban a malom alatt, a legnyomorultabb viszonyok között, melyek
mellett életüket tengethették, vagy pedig fogság és halál várakozott
rájuk a szikláról meredő börtönben.

Az előrenyargaló futár, a kocsis ostorának pattogása, mely kigyóként
mozgott fejük felett az esti szürkületben, mintha a furiák kisérnék
utjában, jelezték megérkezését. Monsieur le Marquis a pósta kapuja elé
hajtatott, ott volt a kut mellett; a parasztok beszüntették a
munkájukat, hogy őt nézzék. Ő is rájuk nézett és anélkül, hogy tudott
volna róla, látta, hogy a szükség és gond lassu biztossággal sorvasztja
arcukat és termetüket. (A franciáknak ez a soványsága babonává vált
Angliában, mely az igazságot száz évvel tulélte.)

Monsieur le Marquis kitekintett az alázatos arcokra, melyek meghajoltak
előtte, mint ahogyan ő hajlongott az udvar Monseigneurje előtt – azzal a
különbséggel, hogy ezek csupán azért hajoltak meg, hogy szenvedjenek és
nem azért, hogy mosolyogjanak, – mikor egy őszülő utkaparó lépett a
csoportba.

– Hozd ide azt a fickót! – mondá a márki futárjához.

Odahozták őt, sapkáját kezében tartotta, a többiek körülvették, hogy
hallgatózzanak, mint ahogy a párisi kutmelletti nép tette.

– Az uton elhaladtam melletted?

– Igen, Monseigneur. Abban a kitüntetésben részesültem, hogy mellettem
kegyeskedett elhaladni.

– Amint a dombon fölfelé jöttem, és a domb tetején is, mindkét helyen?

– Igen, Monseigneur.

– Mire néztél olyan merően?

– Az emberre néztem, Monseigneur.

Kissé lehajolt és rongyos kék sapkájával a kocsi alá mutatott. A többiek
is mind lehajoltak és a kocsi alá néztek.

– Micsoda emberre, te disznó! És miért néztél oda?

– Bocsánat, Monseigneur, a fék láncán lógott.

– Ki? – kérdé az utas.

– Az ember, Monseigneur.

– Az ördög vigye el ezeket a hülyéket! Hogy hivják azt az embert? Te
ismered mind az embereket ezen a környéken. Ki volt az?

– Bocsánat, Monseigneur! Nem erről a vidékről való volt. Nem láttam őt
egész életemben.

– A láncon lógott? Hogy megfulladjon a portól?

– Kegyes engedelmével, Monseigneur, az volt éppen a bámulatos. Feje
lecsüngött – igy!

Félig megfordult és hátra hajolt, ugy hogy arca ég felé fordult és feje
lefelé lógott, azután ismét kiegyenesedett, sapkáját forgatta és
meghajolt.

– Micsoda ember volt?

– Monseigneur, fehérebb volt, mint a molnár. A por egészen belepte,
fehér, mint egy kisértet, magas, mint egy kisértet!

A leirás a kis csoportban óriási feltünést keltett; és mind a szem,
anélkül, hogy a többi szemmel ezt megbeszélte volna, Monsieur le
Marquisra nézett. Talán azért, hogy lássák, vajjon az ő lelkiismeretét
terheli-e valami kisértet.

– Valóban, okosan cselekedtél, – mondá a márki boldog öntudattal, hogy
ilyen féreg nem bosszanthatja őt – láttad, hogy egy tolvaj kiséri
kocsimat és nem nyitottad ki nagy szádat. Bah! Hadd menjen. Gabelle ur!

Gabelle ur volt a postamester és egyuttal adószedő is; nagy
szolgálatkészséggel jött oda, hogy tanuja legyen a kihallgatásnak és
szigoru, hivatalos arckifejezéssel rongyos kabátja ujjánál fogta a
kikérdezettet.

– Bah! Menj utadra! – mondá Gabelle.

– Fogja el ezt az idegent, ha szállást kérne ma éjjel a faluban és
győződjék meg róla, hogy tisztességesek-e a szándékai, Gabelle.

– Monseigneur, rendkivül meg vagyok tisztelve, hogy parancsait
teljesithetem.

– Elszaladt az a fickó? Hol van az az átkozott?

Az átkozott már a kocsi alatt volt egy féltucat jó barátjával és kék
sapkájával mutatta a láncot. Egy másik féltucat jó barátja gyorsan
előráncigálta őt és lihegve a márki elé állitotta.

– Te tökfej, elszaladt-e az az ember, mikor fékezésre megállottunk?

– Monseigneur, lerohant a lejtőn, fejjel előre, mint mikor valaki a
folyóba veti magát.

– Nézzen utánna, Gabelle. Hajts!

A féltucat, mely a láncot nézte, még a kerekek között volt, mint a
juhok; a kerekek oly hirtelenül indultak meg, hogy szerencsések voltak,
hogy csontjaikat megmenthették; egyebük ugy sem volt, amit megmenthettek
volna, azért voltak szerencsések.

A kocsi gyorsan kihajtott a faluból, a mögötte elterülő lejtőre, a domb
meredeksége futását meglassitotta. Fokonkint lassitotta sebességét és
inogva, döcögve haladt fölfelé a nyári éjszaka illatos levegőjében. A
kocsisok, akiknek feje körül a furiák helyett ezernyi apró rovar
röpködött, ostoraik pattogó végét kötözgették; a lakáj a lovak mellett
haladt; a futár hallható volt, amint a sötétségben előrelovagolt.

A domb legmeredekebb pontján volt egy kis temető, benne egy kereszt a
Megváltó nagy, uj alakjával; fából való szegényes alak volt, melyet
valami ügyetlen falusi faragó készitett, de az alakot az életből vette,
– talán a saját életéből – mert rettenetesen sovány és vézna volt.

Egy asszony térdelt a nagy szenvedésnek ezen szomoru jelképe előtt, mely
azóta csak rosszabbodott, de még nem érte el tetőpontját. Fejével arra
fordult és mikor a kocsi odajutott, gyorsan fölkelt és a kocsijához
lépett.

– Monseigneur, Monseigneur, egy kérvény!

Monseigneur türelmetlenül felkiáltott, arca azonban változatlan maradt.

– Nos, mi az? Mindig csak kérvények!

– Monseigneur, a nagy Isten szerelméért! Férjem, az erdész!

– Mi van férjeddel, az erdészszel? Mindig a régi történet veletek. Nem
tud megfizetni valamit?

– Monseigneur, mindenért megfizetett. Meghalt.

– Nos? Most nyugszik. Feltámaszthatom őt neked?

– Ó, nem, Monseigneur! De ott nyugszik egy kis halom szegényes fü alatt.

– Nos?

– Monseigneur, itt annyi szegényes kis fühalom van…

– No, és aztán?

Öreg asszonynak látszott, pedig fiatal volt. Megható fájdalom
nyilatkozott meg viselkedésében; kezét vad szenvedéllyel csapta össze,
majd a kocsi ajtajára fektette gyöngéden és cirógatva, mintha emberi
kebel volna és azt várná, hogy megérzi a könyörgő érintést.

– Monseigneur, hallgasson meg! Monseigneur, hallgassa meg kérésemet!
Férjem inség miatt halt meg; olyan sokan halnak meg inségük miatt; oly
sokan fognak még meghalni inségük miatt.

– Nos aztán? Táplálhatom-e őket?

– Monseigneur, azt a jó Isten tudja; de én nem azt kérem. Az a kérésem,
hogy egy darab fát vagy követ tegyenek sirjára férjem nevével, hogy
megjelölje, hol fekszik. Különben gyorsan elfelejtik a helyét, nem
találják meg, ha én is elpusztulok ugyanattól a betegségtől és engem egy
másik szegény fühalom alá tesznek Monseigneur, oly sokan vannak, oly
gyorsan szaporodnak, oly nagy itt a nyomor! Monseigneur! Monseigneur!

A lakáj eltávolitotta őt az ajtótól, a kocsi gyorsan elhajtott, a
kocsisok nógatták a lovakat, az asszony messze elmaradt és a márki,
ismét a furiáktól kisérve, gyorsan csökkentette a közte és a kastélya
között levő távolságot.

A nyári éjszaka édes illata vette körül, és amint az eső esik
részrehajlás nélkül, a porlepte, rongyos, munkától fáradt csoportot is
körülvette a kutnál, az utkaparó kék sapkájával – enélkül ő semmi sem
volt – még mindig a kisértetszerü emberről beszélt, ameddig csak
hallgatták. Lassankint megelégelték, egymásután elszéledtek és az apró
ablakokban világosság pislogott; mikor az ablakok elsötétedtek és több
csillag volt látható, ugy látszott, mintha ezeknek a fénye az
égboltozatra szállott volna, ahelyett hogy kioltották.

Nagy, magastetejü házak, és a fölébe nyuló fák árnyékot vetettek
Monsieur le marquisra; mikor a kocsi megállott, az árnyék helyébe fáklya
fénye lépett és kastélyának nagy kapuja kinyilott előtte.

– Megérkezett Monsieur Charles Angliából?

– Még nem, Monseigneur.


9. Fejezet.  A Gorgo feje.

Monsieur le Marquis kastélya hatalmas, nagy épület volt, előtte kövezett
udvar, melyből két, a kövezett terraszon egyesülő kőlépcső vezetett a
főkapu elé. Csupa kő az egész, kőkerités, kőből való urnák, kőből való
virágok, kőből való emberarcok, kőből való oroszlánfejek, kő mindenütt.
Mintha a Gorgo feje nézett volna reá két század előtt, amikor elkészült.

Monsieur le Marquis kocsijából fölment a széles, alacsony fokokból álló
lépcsőn, fáklya világitott előtte, mely a sötétséget eloszlatta; egy
bagoly a fák közötti nagy istálló tetején hangosan tiltakozott ez ellen.
Egyébként minden nyugodt volt olyannyira, hogy a fáklya, mellyel a
lépcsőt világitották meg és a másik, amelyet a nagy kapunál helyeztek
el, oly nyugodtan égett, mintha nagy teremben és nem a nyári éjszaka
szabad ege alatt égne. A bagoly kiáltásán kivül más hang nem
hallatszott, kivévén egy szökőkutnak medencéjében való csobogását; sötét
éjszaka volt, mely óraszámra tartja vissza lélegzetét, azután nagyot
sóhajt és lélegzetét ismét visszatartja.

A nagy kapu hangosan csapódott be, Monsieur le Marquis nagy csarnokon
haladt keresztül, mely régi fegyverekkel és vadászati eszközökkel volt
diszitve; sulyos lovaglóvesszők és ostorok is voltak ottan, sok paraszt,
aki azóta jótevőjéhez, a Halálhoz tért meg, érezte ezeknek a sulyát, ha
földesura rossz kedvében volt.

Monsieur le Marquis elkerülte a nagyobb termeket, melyek nem voltak
megvilágitva és éjjelre már be voltak zárva, a fáklyavivő világitott
előtte a lépcsőn, a folyosón levő egyik ajtóig. Ez fölnyilt előtte és ő
három teremből álló belső lakosztályába lépett; az egyik hálószobája, a
kettő pedig más célra való. Magas, boltozott, szőnyegnélküli termek
nagy, fával füthető tüzhelyekkel és minden kényelemmel ellátva, ami
hozzátartozott egy márki fényüzéséhez, fényüző korban és országban.

Az utolsó előtti Lajosnak divatja – XIV. Lajos – abból a családból, mely
sohasem hal ki, volt a termek gazdag fölszerelésében az uralkodó, de
olyan tárgyak is voltak találhatók, melyek Franciaország történetének
régebbi lapjaira emlékeztettek.

A harmadik teremben két személyre volt teritve; kerek, kicsiny és magas
szoba volt, a kastély négy gyertyaoltó-kupakhoz hasonló tornyainak
egyikében; egyik ablaka nyitva állott, a fából való ablakredőnyök le
voltak eresztve, ugy hogy az éjszaka sötétsége csak keskeny fekete vonal
alakjában látszott, mely a redőnyök kőszinü sávjaival váltakozott.

– Hallom, hogy unokaöcsém még nem érkezett meg – mondá a márki a vacsora
előkészületeire pillantva.

– Még nem érkezett meg, de Monseigneurrel együtt várták.

– Ah! Nem valószinü, hogy ma éjjel megérkezik; de az asztal maradjon
ugy, amint van. Negyed óra alatt elkészülök.

Monseigneur egy negyedóra alatt készen volt és egyedül ült le bő és
válogatott vacsorájához. Széke az ablakkal volt szemben, levesét
elfogyasztotta és pohár bordeauxit emelt éppen ajkához, majd ismét
letette.

– Mi ez? – kérdezte nyugodtan, figyelmesen nézett a fekete és kőszinü
vizszintes vonalakra.

– Monseigneur? Mi?

– A redőnyön kivül. Huzd fel a redőnyöket!

Megtörtént.

– Nos?

– Monseigneur, semmi. A fák és az éjszaka, semmi egyéb nem látható.

A szolga, aki felelt, felhuzta a redőnyöket, kinézett az üres sötétségbe
és ott állott ujabb parancsot várva.

– Jól van, – mondá Monseigneur – zárd be ujra!

Ez is megtörtént és a márki folytatta vacsoráját. Félig elkészült vele,
mikor kocsi zörgését hallotta. Gyorsan közeledett és a kastély
homlokzata felé jött.

– Kérdezd meg, hogy ki érkezett.

Monseigneur unokaöccse volt. Kora délután csak kevéssel volt Monseigneur
kocsija mögött. Gyorsan csökkentette a távolságot, de nem annyira, hogy
Monseigneurt elérhette volna az uton. A póstaállomásokon hallotta, hogy
Monseigneur előtte van.

– Mondják meg neki, – mondá Monseigneur – hogy a vacsora itten vár reá
és kérjék, hogy vegyen részt. – Kis idő mulva bejött. Angliában Darnay
Károly néven ismerték.

Monseigneur udvariasan fogadta, de nem szoritottak kezet.

– Tegnap utazott el Párisból, uram? – mondá Monseigneurnek, amint az
asztalhoz ült.

– Tegnap. És ön?

– Egyenest jövök.

– Londonból?

– Igen!

– Sokáig volt uton? – mondá a márki mosolyogva.

– Ellenkezően; egyenest jövök.

– Bocsánat! Nem ugy értem, hogy utazása sokáig tartott, hanem hogy
sokáig tartott, mig az utazásra elszánta magát.

– Visszatartottak – az unokaöcs habozott egy pillanatig a válasszal –
különböző ügyek.

– Kétségtelen – mondá az udvarias nagybátya.

Mindaddig, mig a szolga jelen volt, alig beszéltek egyebet. Mikor a
kávét felszolgálták és egyedül maradtak, az unokaöcs beszélni kezdett,
miközben nagybátyjára nézett, arcának pillantásával találkozott, mely
szép maszkhoz volt hasonló.

– Visszatértem utamból, uram, melyet, mint tudja, bizonyos cél érdekében
tettem meg. Nagy és váratlan veszedelembe sodort, de a cél szent és ha
halálba is vitt volna, hiszem, hogy bátran szenvedtem volna el azt is.

– Nem a halálba, – mondá a bátya – nem szükséges azt mondani, hogy a
halálba.

– Nagyon kétlem, uram, – válaszolt az unokaöcs – hogy ha ez az ügy engem
a sir szélére vitt volna, hogy ön egy ujját is felemelte volna, hogy
engem megmentsen.

Ennek a hallatára az orr gödröcskéinek mélyedése és a kegyetlen arc
finom, egyenes vonásainak a hosszabbodása vésztjóslónak mutatkozott; a
nagybátya kegyes mozdulattal tiltakozott ugyan ellene, tisztán látszott
azonban, hogy nem volt egyéb udvariasságnál és igy nem is volt
megnyugtató.

– Valóban, uram, – folytatta az unokaöcs, – abból következtetve, amit
mostan már tudok, ugylátszik, mintha határozottan arra igyekezett volna,
hogy még gyanusabb látszatot adjon azoknak a gyanus körülményeknek,
melyek engem környeztek;

– Nem, nem, nem! – mondá a nagybátya barátságosan.

– Azonban bárhogyan is legyen a dolog, – folytatta az unokaöcs
bizalmatlanul tekintve reá – azt az egyet tudom, hogy az ön diplomáciája
minden módon megakadályozna és a módok tekintetében sem válogatna.

– Barátom, azt megmondottam önnek, – mondá a nagybátya s orrcimpái
remegtek – legyen oly kegyes és emlékezzék arra, hogy ezt megmondottam
önnek már jó régen.

– Emlékszem.

– Köszönöm! – mondá a márki barátságos mosollyal. Hangja remegett, mint
valami hangszeré.

– Valóban, azt hiszem, uram, – folytatta az unokaöcs – hogy az ön
szerencsétlensége az én szerencsém is egyuttal és ez óvott meg engem a
börtöntől itt Franciaországban.

– Nem értem teljesen, – válaszolt a nagybátya kávéját szörpölve – szabad
bővebb magyarázatot kérnem?

– Azt hiszem, hogy ha ön nem volna kegyvesztett az udvarnál és ez a
felhő nem árnyékolná be már régen, akkor egy _lettre de cachet_
bizonytalan időre valamelyik várba küldött volna engem.

– Lehet – mondá a nagybátya nagy nyugalommal. – Sőt a család becsületére
való tekintettel el is határozhatnám magamat arra, hogy önnek ezt a
kellemetlenséget okozzam. Kérem, bocsássa meg.

– Szerencsémre hallom, hogy a tegnapelőtti audiencia szokásosan hideg
volt – jegyezte meg az unokaöcs.

– Nem mondanám, hogy az ön szerencséjére, barátom, – válaszolt a
nagybátya nagy udvariassággal – nem vagyok egészen bizonyos benne.
Elmélkedésre való jó alkalom a magány előnyeivel egybekötve sokkal
előnyösebben befolyásolná sorsát, amint azt ön befolyásolja. Ezt a
kérdést azonban nem érdemes tárgyalni. Amint ön állitja, én vagyok
hátrányban. Ezeket a kicsiny javitóeszközöket a családok hatalmának és
tekintélyének e gyöngéd előmozditóit, ezeket a csekély kedvezményeket,
melyek önre olyan kellemetlenekké válhatnak, mostan csupán
közbenjárással és alkalmatlankodással lehet megszerezni. Igen sokan
keresik és (aránylag) csak igen kevésnek engedélyezik. Azelőtt másképpen
volt, azonban ebben a tekintetben Franciaországban a viszonyok
rosszabbodtak. Még nem olyan régen őseink a környék csőcselékének élete
és halála fölött rendelkeztek. Sok ilyen ebet ebből a szobából vittek el
az akasztófa alá, a szomszéd szobában (hálószobámban), tudomásunk
szerint, ott helyben leszurtak egy fickót, mert leányát illetően
szemtelen aggodalmai voltak – saját leányát illetően! Sok privilégiumot
veszitettünk el; uj filozófia lett divatos; és helyzetünk érvényesitése
manapság igazi kellemetlenséget okozhatna (nem megyek oly messzire, hogy
azt mondanám, hogy okozna, de okozhatna). Szomoru, nagyon szomoru!

A márki egy kevés burnótot szippantott szelencéjéből és fejét rázta
hozzáillő bájos kétségbeeséssel, kétségbeesve az országon, mely őt, az
ujjászületés nagy közegét, még magában foglalta.

– Mi annyira érvényesitettük helyzetünket a régebbi és a mai modern
korban is, – mondá az unokaöcs komoran – hogy alig hiszem, hogy
Franciaországban gyülöltebb név van a mienknél.

– Reméljük is, – mondá a nagybátya – az előkelők gyülölete a nép
önkénytelen hódolása.

– Ebben az egész országban köröskörül, – folytatta az unokaöcs előbbi
hangján – nincsen egyetlen arc, mely ne a rettegés és szolgaság sötét
érzetének hódolatával tekintene reám.

– Ez a család nagyságának az elismerése, – mondá a márki – melyet
kiérdemelt azzal, hogy milyen módon óvta meg ezt a nagyságot. Hah! –
Ismét szippantott és lábait keresztbefektette.

Mikor azonban az unokaöcs karjával az asztalra könyökölt és lehangoltan
gondolataiba elmerülve szemét kezével befödte, a szép maszk a
kiváncsiság, bizalmatlanság és ellenszenv erősebb kifejezésével nézett
reá, mint ahogy az viselőjének megszokott közömbösségéhez illett.

– Elnyomás az egyedüli tartós filozófia. A rettegés és szolgaság
érzetének sötét hódolata az, kedves barátom, – jegyezte meg a márki –
ami ezeket a kutyákat az ostor iránt való engedelmességre készteti, amig
csak ez a tető – fölfelé tekintett reá – az eget kizárja.

Ami talán nem tartott olyan sokáig, mint azt a márki képzelte. Ha
láthatta volna azon éjjel a kastélynak képét, hogy az, és még ötven más,
egynéhány esztendővel azután milyen állapotba jutott, aligha ismert
volna a kisérteties, füsttől fekete, kirabolt romokban a sajátjára. A
tetőre vonatkozó dicsekvését illetően pedig azt találhatta volna, hogy
az az eget egészen uj módon zárta ki – örökre a tetemek szeméből,
melyekbe százezer puska csöve tüzelte az ólmot.

– Azalatt – mondá a márki – én óvom meg a család tekintélyét és
nyugalmát, ha ön nem akarja. De ön fáradt lehet. Fejezzük be
konferenciánkat ma éjjelre?

– Csak még egy pillanatig.

– Egy óráig is, ha ugy tetszik.

– Uram, – mondá az unokaöcs – mi gonoszat cselekedtünk és most aratjuk
gyümölcseit.

– _Mi_ cselekedtünk gonoszat? – ismételte a márki, kérdő mosollyal, és
először unokaöccsére, majd önmagára mutatott.

– A mi családunk, a mi tekintélyes családunk, melynek tekintélyét mind a
ketten szivünkön viseljük, de teljesen különböző módon. Még atyáink
idejében is végtelen sok jogtalanságot követtünk el és minden emberi
teremtményt megsértettünk, amely közénk és élvezetünk közé lépett! De
kell-e atyám idejéről beszélnem, hisz az azonos az önével?
Elválaszthatom-e tőle ikertestvérét és örökösét?

– Azt a halál elvégezte – mondá a márki.

– És itthagyott engem – válaszolt az unokaöcs – egy rendszerhez
bilincselve, mely reám nézve rettenetes; melyért felelős, de amelyben
tehetetlen is vagyok; állandóan fáradozom, hogy szeretett anyám utolsó
szavát teljesitsem, hogy utolsó pillantásának engedelmeskedjem, mely
arra kért, hogy könyörüljek és segitsek; és állandóan gyötör a kin, hogy
segitséget és erre való hatalmat hiába keresek.

– Ha nálam keresi kedves unokaöcsém, – mondá a márki és mutatóujjával
melléhez ért – akkor hiába keresi, arról biztositom.

Tiszta fehér arcának minden vonása kegyetlenséget, ravaszságot mutatott,
amint szelencéjével kezében, nyugodtan nézett unokaöccsére. Még egyszer
érintette mellét, mintha ujja finom kard hegye volna, mellyel ügyes
gyakorlottsággal szivét szurná keresztül és igy szólt:

– Kedves barátom, én meghalok, és a rendszert, melyben éltem, az
utókorra juttatom.

Miután ezt mondotta, még egy utolsót szippantott és a szelencét zsebébe
dugta.

– Legyen esze, – folytatta azután, miközben az asztalon levő kis csengőt
megrázta – és törődjék bele természetes sorsába, különben elveszett,
Monsieur Charles.

– Ez a vagyon és Franciaország reám nézve elveszett, – mondá az unokaöcs
komoran – lemondok róluk.

– Mind a kettő az öné; hogy lemondhat róluk? Franciaországról talán, de
erről a vagyonról még nem? Emliteni sem érdemes, de lemondhat-e róla már
most?

– Nem volt szándékomban, hogy szavaimnak ilyen értelmet adjak. Azonban
ha reámszállana, holnap…

– Amilyen hiu vagyok, remélem, hogy ez nem valószinü.

– Vagy husz év mulva…

– Nagyon is megtisztel, – mondá a márki – de mégis inkább adok előnyt
ennek a föltevésnek.

– Lemondanék róla, és másutt, más módon élnék. Keveset hagynék itten,
hisz az egész nem egyéb nyomoruság és romhalmaznál.

– Ah! – kiáltott a márki körülhordva tekintetét a fényüzéssel tele
szobában.

– A szemnek itten elég kellemes, de a maga valóságában, a szabad ég
alatt és napvilágnál látva, ez, pazarlás vad halmaza, rossz gazdálkodás,
kizsarolás, adósság, teher, elnyomás, éhség, meztelenség és szenvedés.

– Ah! – mondá a márki ismét elégült pillantással.

– Ha valaha az enyém lesz, akkor jobban értő kezekre bizom, hogy lassan
(ha ugyan egyáltalán lehetséges) szabaditsák meg a reánehezedő tehertől,
mely lenyomja; hogy a szegény nép, mely hozzá van bilincselve és a türés
határáig jutott el, egy másik generációban kevesebbet szenvedjen. Átok
van rajta és ezen az egész országon.

– És ön? – kérdezte a nagybátya – Bocsássa meg kiváncsiságomat, uj
filozófiájából szándékozik megélni?

– Azt kell tennem, hogy megéljek, amire honfitársaim is nemsokára
kényszeritve lesznek, nemességük ellenére – dolgozom.

– Például Angliában?

– Igen. Abban az országban, uram, a család tekintélye a részemről
biztosságban van. A család tekintélye más országban nem szenved miattam,
mert nevemet másutt nem viselem.

A csengetyü szavára a szomszéd szobában világot gyujtottak. A nyitva
levő ajtón át a világosság behatolt. A márki abba az irányba nézett és
komornyikjának távolodó lépteire hallgatózott.

– Anglia nagyon vonzza önt, ámbár, ugy látszik, nem valami nagyon
sikerült ott boldogulnia – jegyezte meg azután és mosolyogva, nyugodt
arccal fordult unokaöccse felé.

– Mondottam már, érzem, hogy ottan való boldogulásomat önnek
köszönhetem, uram. Egyébként Anglia menedékhelyem.

– Mondják, ezek a hencegő angolok mondják, hogy sok embernek a
menedékhelye. Ismer ottan egy honfitársat, aki menedékre talált ottan?
Orvos?

– Igen.

– Leánya van.

– Igen.

– Igen – mondá a márki. – Ön fáradt. Jó éjt!

Mikor kiváló udvariassággal meghajtotta fejét, titok ült mosolygó arcán
és szavainak oly titokzatos kifejezést adott, hogy unokaöccse megrettent
tőle. Keskeny, egyenes szemöldöke, szája és orrcimpája fölött a
gödröcskék elhuzódtak és ördögi szép arcán éles guny kifejezése ült.

– Igen – ismétlé a márki. – Igen. Egy orvos és a leánya. Igen. Igy
kezdődik az uj filozófia! Ön fáradt. Jó éjt!

Éppen olyan hiábavaló lett volna a kastélyon levő kőarcok egyikét, mint
az ő arcát megkérdezni. Az unokaöcs hiába nézett reá, amint mellette
elhaladt az ajtó felé.

– Jó éjt! – mondá a nagybátya. – Örömmel nézek elébe, hogy holnap reggel
viszontlátom. Kellemes nyugalmat! Világits Monsieurnek szobájába!… És
égesd el Monsieurt, unokaöcsémet ágyában, ha úgy tetszik – tette hozzá
önönmagában, mialatt ismét megrázta a kis csengőt, hogy komornyikját
szobájába hivja.

A komornyik eltávozott, majd visszajött; a márki föl és alá járkált
kényelmes hálóköpenyében, hogy a tikkasztó, csendes éjszakában lassan
alváshoz készüljön. Amint puha papucsban nesztelenül járkált föl és alá
a szobában, finomodott tigrishez hasonlitott; a mesebeli,
bünbánatnélküli, gonosz elvarázsolt márkinak látszott, akinek
időközönkint tigrissé való változása éppen mostan volt folyamatban vagy
megszünőben.

Fényüzéssel berendezett hálószobájának egyik sarkától a másikig járkált,
elgondolva a mai utazás eseményeit, amint azok önkéntelenül tolultak
agyába; a dombon fölfelé való lassu haladás alkonyatkor; a napnyugta, a
dombról való lemenetel, a malom, a sziklán levő börtön, a völgyben
elterülő kis falu, a kut melletti parasztok, az utkaparó, amint kék
sapkájával a kocsi alján levő láncot mutatta. Ez a kut emlékeztette a
párisi kutra, a kis tetemre, mely ott feküdt az alján, a föléje hajló
asszonyra és a magas emberre, aki karját ég felé nyujtva, kiáltotta:
»Meghalt!«

– Eléggé lehültem már, – mondá Monsieur le Marquis – és lefekhetem.

Csak egy gyertyát hagyott égve a nagy kemencén, majd a vékony
fátyolszövetből való függönyt ágya körül leeresztette és amikor alváshoz
elhelyezkedett, hallotta, amint az éjszaka hosszu sóhajjal törte meg
csendjét.

Három óra hosszat bámultak a külső falon levő kőből való arcok vakon az
éjszakába; három hosszu órahosszat csörgették a lovak az istállóban
zaboláikat, ugattak a kutyák és a bagoly visitott, hangja nagyon kevéssé
hasonlitott ahhoz, melyet a költők tulajdonitanak neki. De megátalkodott
szokása az ilyen teremtményeknek, hogy alig mondják valaha azt, amit
nekik előirnak.

Három hosszu óra hosszat bámultak a kastély kőből való arcai – oroszlán-
és emberi arcok – vakon az éjszakába. Halotti sötétség terült el a
vidéken; a halotti sötétség mindent beboritott. A temető kicsiny,
szegényes fühalmai alig voltak egymástól megkülönböztethetők; a kereszt
alakja akár leszállhatott volna, oly kevés látszott belőle. A faluban az
adószedő is, az adózottak is mélyen aludtak. Talán lakomákról álmodtak,
mint ahogy az éhezők szoktak, vagy kényelemről és pihenésről, mint az
agyonhajszolt rabszolga, vagy az igába fogott ökör álmodhatik. A vézna
lakók nyugodtan aludtak, azt érezték, hogy szabadok, hogy jóllaktak.

Három sötét óra hosszat folydogált a falu kutja látatlan, hallatlan és a
kastély kutja látatlan és zavartalan, – mind a kettő elfolyt, mint ahogy
a percek folynak el az idő forrásából. Mind a kettőnek szürke vize
kisértetessé vált a reggeli szürkületben és a kastély kőarcainak a szeme
kinyilt.

Mindinkább világosodott, mig a nap megaranyozta a mozdulatlan fák
koronáját és sugaraival a dombot elárasztotta. A hajnal pirjában a
kastély kutjának a vize vérnek látszott és a kőarcok elpirultak. A
madarak danája hangos volt és csengő és a márki hálószobájának viharvert
ablakpárkányán kis madár tele tüdővel dalolta legédesebb dalát. A
legközelebbi kőarc ezen annyira elbámult, hogy kidülledt szemmel, tátott
szájjal és lelógó állkapoccsal ijesztően nézett oda.

A nap most már teljes pompájában ragyogott és a falu mozogni kezdett. A
kicsiny ablakok kinyiltak, rozoga kapuk recsegtek, a kunyhókból
előkerült a nép, didergett a reggeli friss levegőtől. Azután ismét
elülről kezdődött a falu népének ritkán enyhitett napi munkája. Némelyek
a kutra mentek, mások a mezőre; férfiak és asszonyok mentek oda ásni és
kapálni; férfiak és asszonyok mentek oda, hogy a félig éhenhalt jószág
után lássanak és a zörgő csontu teheneket az utak szélén tengődő silány
legelőre hajtsák. A templomban és a keresztnél egy-két alak térdelt; és
mig az egyik imáját végezte, a kötélen vezetett tehén a kereszt tövében
levő néhány növény között reggeli után kutatott.

A kastély későbben ébredt, mint ahogy az állásához illett, de fokonkint
és biztosan ébredt föl. Először a lándzsák és vadászkések pirultak és
élesen ragyogtak a reggeli nap fényében; majd az ablakok, ajtók nyiltak
ki; a lovak az istállókban a napfény és friss levegő felé fordultak,
amely az ajtókon beáradt, levelek ragyogtak és susogtak az ablakok
vasrácsain, a kutyák láncaikat csörgették és türelmetlenül várták
szabadonbocsátásukat.

Mindezek a közönséges események az élet forgásához, a reggel
visszatéréséhez tartoztak. De nem oda tartozott a kastély nagy
csengőjének a harangozása, sem a lépcsőkön fel és alá futkosás, sem a
terraszon szaladgáló alakok, sem a sulyos lépések, melyek itten,
amottan, mindenütt felhangzottak, sem a lovak gyors nyergelése és
elvágtatása.

Milyen szél adta tudtára ezt a sietést a porral fedett utkaparónak, aki
már munkájában volt a falu mögötti domb tetején, ebédje (nem volt nehéz
elvinni) ott feküdt mellette egy kőhalmon, még a varju sem tartotta
érdemesnek, hogy csipkedje. Talán a madarak hullatták alá, amelyek
elvitték a hir egy pár szemét a távolba, mint ahogy véletlenül
gabonaszemet elszórnak? Bárhogyan történt is, az utkaparó a hüvös
reggelen lefelé rohant a dombtető térdig érő porában, mintha élete
megmentéséért rohanna, és meg sem állt, mig a kuthoz nem ért.

A falu minden lakója a kutnál volt, lehangoltan állották körül és
sugdolóztak, nem látszott rajtuk más izgalom, mint kiváncsiság és
meglepetés. A legelőre vitt teheneket nagy hirtelenül ismét hazahozták
és odakötözték ahhoz, ami éppen utjukba esett; a tehenek tompa közönnyel
bámultak maguk elé, vagy lehevertek és azon a néhány füszálon kérőztek,
amit ide-oda utjukban fölszedhettek. A kastély, a posta és az adóhivatal
néhány embere többé-kevésbé felfegyverkezett és tanácstalanul
csoportokba verődött az ut másik oldalán. Az utkaparó ötven jóbarátja
csoportjának már a közepébe került és kék sapkájával mellét verte. Mit
jelentett mindez, vagy minek volt tulajdonitható az, hogy Gabelle
hirtelen egy szolga mögé ül a nyeregbe és a kétszeresen terhelt ló gyors
vágtatásban rohant el, mint valami uj változata a Leonoráról szóló német
balladának?

Azt jelentette, hogy odafönn a kastélyban egy kőarccal több volt.

A Gorgo ismét ránézett az éjjel az épületre és a még hiányzó kőarcot
hozzátette; azt a kőarcot, melyre már vagy kétszáz esztendeje
várakozott.

Monsieur le Marquis párnáján feküdt. Olyan volt, mint egy szép maszk,
mely hirtelen fölriadt, majd bosszus lett és kővé meredt. A kőalak
szivébe kést döftek. Markolata köré papirszelet volt tekerve, melyre ez
volt firkálva:

»_Vigyétek gyorsan sirboltjába. Ez Jacquestól való_.«


10. Fejezet.  Két igéret.

Több hónap, számszerint tizenkettő telt el; Darnay Károly Angliában
telepedett le, mint a francia nyelv képzett tanitója, aki a francia
irodalomban is járatos volt. Manapság tanár volna, akkoriban tanitó
volt. Fiatal embereket tanitott, akiknek idejük és módjuk volt, hogy
olyan élő nyelv tanulmányozásával foglalkozzanak, melyet az egész
világon beszéltek; arra igyekezett, hogy izlésüket a tudás és képzelet e
tárháza felé irányitsa. Irogatott is erről jó angol stilusban és angol
nyelvre is forditott. Ilyen tanitókat akkoriban nem lehetett könnyen
találni; egykori hercegek és jövendőbeli királyok még nem foglalkoztak
nyelvtanitással és a Tellson főkönyveitől tönkrejutott nemesség nem tünt
még el, hogy szakács- vagy ácsmesterséget folytasson. Olyan tanitó volt,
akinek a tudása és képzettsége a tanitásban szokatlanul kellemes és
hasznos módon érvényesült; forditásai is előkelők voltak, mert
munkájában a szókincs ismeretén kivül egyebet is kifejezett, ugy hogy az
ifju Darnay csakhamar ismert és keresetté vált. Jól ismerte hazája
viszonyait is és az ezek iránt való érdeklődés mindinkább fokozódott.
Igy aztán kitartó szorgalmával és fáradhatatlan tevékenységével
boldogult is.

Nem remélte, hogy Londonban aranyat lel az utca kövezetén, sem azt, hogy
rózsák között fog pihenni. Ilyen vérmes reményekkel aligha boldogult
volna. Munkát remélt, meg is találta és legjobb tudása szerint el is
végezte. Ez volt boldogulásának a módja.

Idejének egy részét Cambridgeben töltötte, ahol egyetemi hallgatókat
tanitott, mint valami türt csempész, aki latin és görög helyett európai
nyelveket csempészett a vámházba. Idejének többi részét Londonban
töltötte.

Attól az időtől kezdve, hogy a paradicsomban örökös volt a nyár, egész
napjainkig, mikor az elüzöttek vidékén majdnem állandó a tél, a
férfivilág változatlanul egy uton haladt, – Darnay Károly utján – a
szerelem utján.

Veszedelme órája óta szerette Manette Luciet. Sohasem hallott oly bájos,
oly kellemes hangot, mint az ő szánakozása hangját. Sohasem látott
arcot, melynek szépsége oly gyöngéd volt, mint az övé, mikor megásott
sirja szélén vele szembesitették. De ezt az érzelmet egy szóval sem
emlitette előtte. Egy év telt már el az elhagyatott kastélyban
elkövetett gyilkosság óta. Mily messze volt tőle, hosszu, poros utaival,
messze tul a tengeren – a szilárd kőkastély álom ködének tünt fel előtte
– és ő még egy szóval sem árulta el neki szivének állapotát.

Meg volt ennek az oka, ezt ő jól tudta. Nyári nap volt ismét, kevéssel
azelőtt érkezett Londonba egyetemi elfoglaltságából, mikor Soho csöndes
sarka felé tartott, hogy Manette doktor előtt érzelmeit kitárja. Nyári
este volt, tudta, hogy Lucie Miss Pross-szal kisétált.

A doktor ablakmelletti karosszékében ülve olvasott. Fokonkint
visszanyerte energiáját, mely hosszas szenvedésében megóvta őt, és azt
még érezhetőbbé is tette. Most valóban energikus férfi volt, céltudatos,
nagy akaraterejü és élénken tevékeny. Visszanyert energiájában néha
kissé szeszélyes és hirtelen természetü volt, ilyennek mutatkozott többi
visszanyert képességében is; de ez a hangulata nem volt gyakran
észrevehető és mindinkább csökkent.

Sokat tanulmányozott, keveset aludt, nagy erőltetést könnyen türt el és
egyformán vidám volt a hangulata. Darnay Károly lépett most be hozzá;
mikor meglátta őt, könyvét félretette és kezét feléje nyujtotta.

– Darnay Károly, örülök, hogy láthatom. Már három-négy nap óta várjuk
visszaérkezését. Stryver és Carton Sydney mind a ketten itt voltak
tegnap, és azt mondották, hogy ön már régen esedékes.

– Érdeklődésük nagyon lekötelez, – válaszolt azokra vonatkozóan kissé
hüvösen, de a doktorral szemben meleg érzelemmel – Miss Manette?

– Jól van, – mondá a doktor, mikor ő megállott – és visszatérése öröm
mindannyiunkra. Háztartási ügyekben jár el, de hamar itthon lesz.

– Manette doktor, tudtam, hogy ő nincsen otthon. Felhasználtam az ő
távollétének alkalmát, hogy önnel beszélhessek.

Zavart hallgatás állott be.

– Igen? – mondá a doktor látható kényszerrel. – Hozza közelebb székét és
beszéljen.

A széket illetően engedelmeskedett, de ugy látszott, hogy a beszélést
kevésbbé könnyünek találta.

– Abban a szerencsében részesültem, Manette doktor, – kezdé el végre –
hogy bizalmas vagyok itten, már körülbelül másfél éve és remélem, hogy a
tárgy, melyet érinteni óhajtok, nem fogja…

A doktor kezét kinyujtva, félbeszakitotta őt, hogy megállásra birja. Egy
ideig kezét kinyujtva tartotta, majd visszavonva igy szólott:

– Lucieről van szó?

– Igen.

– Minden időben nehezemre esik, hogy róla beszéljek. Különösen nehéz,
mikor hallom a hangot, amelyen róla beszél, Darnay Károly,

– Ez a hang az őszinte bámulat, igaz hódolat és mély szerelem hangja,
Manette doktor! – mondá tiszteletteljesen.

Ismét zavart szünet állott be, mielőtt az apa válaszolt.

– Elhiszem, méltányolom, elhiszem.

Kényszere oly nyilvánvaló volt és annyira látható volt az is, hogy az az
említett kérdésnek szőnyegre való hozatalától származik, hogy Darnay
Károly habozott.

– Folytassam, uram?

Ujabb szünet.

– Igen, folytassa.

– Sejti, hogy mit akartam mondani, ámbár nem tudhatja, hogy milyen
komolyan gondolom, mily komolyan érzem azt, anélkül, hogy ismerné szivem
belsejét, a reményt, a félelmet és a kétséget, mely már olyan régen
eltölt. Kedves Manette doktor, szeretem leányát, vonzalommal,
bensőséggel, önzetlenül, imádattal. Ha volt valaha szerelem a világon,
ugy én szeretem őt. Ön is szeretett, régi szerelme beszéljen érdekemben!

A doktor elfordult arccal ült ottan, szemét a földre szegezte. Az utolsó
szavak hallatára ismét hirtelen kinyujtotta karját és kiáltott…

– Csak ezt ne, uram! Ne emlitse! Könyörgök, ne emlékeztessen reá!

Kiáltása valódi fájdalomról tanuskodott, ugy hogy még sokáig ott
csengett Darnay Károly fülében, miután már régen elhangzott. Kinyujtott
kezével feléje intett, mintha Darnayt arra kérné, hogy szünetet tartson.
Ő annak magyarázta és hallgatott.

– Bocsásson meg – mondá a doktor halk hangon, néhány pillanat mulva. –
Nem kételkedem, hogy szereti Luciet; ez irányban nyugodt lehet.

Székében feléje fordult, de nem nézett reá, tekintetét sem forditotta
feléje. Állát kezére támasztotta és fehér haja beárnyékolta arcát…

– Beszélt Lucievel?

– Nem.

– Nem is irt neki?

– Soha.

– Szükkeblüség volna, ha nem akarnám látni, hogy ez az önmegtagadás az
atya iránt való kiméletből származik. Az atya köszönetet mond önnek.

Kezét nyujtotta; de szeme nem követte kezét.

– Tudom, – mondá Darnay tiszteletteljesen – tudnom kell, Manette doktor,
hiszen együtt láttam önöket nap-nap után, hogy ön és Miss Manette között
olyan szokatlan, megható vonzalom van, oly bensően összefügg a
körülményekkel, amelyekből származott, hogy kevés a hozzáfogható, még az
atya és gyermeke közötti gyöngédségben is. Tudom, Manette doktor, –
kell, hogy tudjam – hogy az ő vonzalma egyesült a leány
kötelességtudásával, aki hajadonná serdült, hogy szivét teljesen eltölti
a gyermek szeretete és bizalma. Tudom, hogy neki gyermekkorában nem
voltak szülei és hogy ő mostani korának és jellemének egész
állhatatosságával és bensőségével csügg önön és hogy ő egyesiti ezzel az
előbbi idők vonzalmát és bizalmát, melyben ön reánézve még elveszett
volt. Nagyon jól tudom, hogy ha ön a tulvilági életről került volna
vissza hozzá, az ő szemében ön még akkor sem volna szentebb vonzalommal
körülvehető, mint amilyent mostan állandóan tanusit ön iránt. Tudom,
hogy ha ő önt megöleli, a csecsemő, a gyermek, a hajadon karja öleli
egyszerre. Tudom, hogy ő ön iránt való szeretetében anyját látja és
szereti, mikor az az ő korában volt, látja és szereti önt, mikor ön az
én koromban volt, szereti megtört szivü anyját, szereti önt végtelen
szenvedésében és áldott felépülésében. Tudtam ezt éjjel-nappal, mióta
ismerem önt otthonában.

Az atya szótlanul ült, arca a föld felé fordult. Lehellete meggyorsult,
de az izgalomnak minden egyéb jelét elnyomta.

– Kedves Manette doktor, minthogy ezt mindig tudtam és őt és önt ettől a
szent fénytől övezetten láttam mindig, hallgattam, hallgattam addig,
amig a férfi szive képes erre. Éreztem és érzem most is, hogy ha
szerelmemet – még az én szerelmemet is – kettőjük közé helyezem, hogy
akkor én, az ön élete történetébe nem teljesen odaillő elemet vegyitek.
De szeretem őt. Isten a tanum, hogy szeretem őt.

– Elhiszem – válaszolt az atya gyászos hangon. – Már régen gondoltam.
Elhiszem.

– De ne higyje, – mondá Darnay, kit a panaszos hang szemrehányóan
érintett – hogy ha életkörülményeim olyanok volnának, hogy kettejüknek
meg kellene válni, abban az esetben, ha valaha oly szerencsés lehetnék,
hogy őt feleségemnek mondhatnám, hogy egyetlen egy szóval is emlitettem
volna ezt, amit most elmondottam. Tudom, hogy reménytelen lett volna és
azonkivül tudom azt is, hogy nemtelen volna. Ha ennek csak a lehetősége
is – még a távoli évekre is – felülkerülhetett volna agyamban, vagy
elrejtőzhetett volna szivemben, akkor én mostan ezt a tiszteletreméltó
kezet nem érinthetném.

E szavaknál kezét az atyáéra tette.

– Nem, kedves Manette doktor. Éppen ugy, mint ön, Franciaországnak
önkéntes számüzöttje vagyok; mint önt, engem is elüzött a haza
ziláltsága, elnyomatása és nyomora; mint ön, én is igyekszem, hogy tőle
távol, munkámból megéljek és boldogabb jövőben bizzam; csak azt remélem,
hogy önnel sorsát, életét, otthonát megoszthatom és haláláig hüséges
társa lehetek. Nem hogy megosszam Lucievel az ő privilégiumát, mint az
ön gyermeke, társa és barátja, hanem hogy segitségére legyek és őt
szorosabban füzzem önhöz, ha ez ugyan lehetséges.

Keze még mindig az atyáén pihent, ő viszonozta az érintését, de nem
hidegen, és kezét a szék támláján pihentetve először tekintett föl a
beszélgetés kezdete óta. Arcán látszott a küzdelem nyoma, küzdött azzal
az alkalmilag jelentkező kifejezéssel az arcán, melyben megvolt a
hajlandóság arra, hogy gyanakvó kétséggé és félelemmé változzék.

– Ön olyan érzelemmel, oly férfiasan beszél, Darnay, hogy szivem egész
melegével köszönetet mondok önnek és föltárom érzelmemet – amennyire
lehet. Van-e oka arra, mely megerősiti abban a hitében, hogy Lucie is
szereti önt?

– Nincs. Még eddig nincs.

– Az volt-e ennek a bizalmas beszélgetésnek a közvetlen célja, hogy
erről tudomásommal meggyőződést szerezzen?

– Még az sem. Hetekkel ezelőtt talán nem lett volna bizalmam, hogy ezt
megtegyem; lehet, hogy meglesz a bizalmam (talán tévedek, talán nem)
holnap.

– Tanácsot kér tőlem?

– Nem, uram. Valószinünek tartom azonban, hogy ha módjában van és
helyesnek tartja, tanácsol valamit.

– Igéretet vár tőlem?

– Azt.

– Milyet?

– Nagyon jól tudom, hogy ön nélkül reményem sem lehetne. Nagyon jól
tudom, hogy még ha Miss Manette e pillanatban szivébe zárt volna is, –
ne gondoljon annyira elbizakodottnak, hogy ennyit föltételezek – ezt a
helyet atyja iránt való szeretetének rovására nem tarthatom meg.

– Ha ez a helyzet, belátja-e, hogy ez másrészt milyen következménnyel
jár?

– Teljesen megértem, hogy bármely kérő érdekében atyjának egy szava
mindennél fontosabb a világon. Ez okból, Manette doktor, – mondá Darnay
szerényen, de határozottan – ezt a szót kérem öntől, még életem árán is.

– Erre nézve biztos vagyok. Darnay, titkok éppen ugy keletkeznek
szenvedelmes szerelemből, mint hosszas távollétből. Az előbbi esetben ez
a titok mély, bonyolult és nehezen felderithető. Lucie leányom ebben az
egy tekintetben, ilyen titok reám nézve. Szive állapotáról fogalmam
sincsen.

– Szabad-e kérdeznem, uram, hiszi-e, hogy… minthogy ő habozott, az atya
folytatta a mondatot.

– Más valaki szándékozik-e őt feleségül kérni?

– Ezt akartam mondani.

Az apa megfontolta előbb kissé a választ.

– Ön látta itten Carton urat. Stryver ur is itt van alkalmakkor. Ha
valakiről lehet egyáltalán szó, ugy csak e kettő közül az egyik lehet.

– Vagy mind a kettő – felelte Darnay.

– Nem gondoltam mind a kettőre. Sőt egyiket sem tartom valószinünek.
Igéretet kiván tőlem. Mi legyen az?

– Csupán azt kivánom, hogy ha Miss Manette a maga részéről ilyen
bizalmas dolgot hozna tudomására, mint amilyent én voltam bátor most
előadni, akkor legyen meggyőződve annak igaz voltáról, amit most
mondtam, és adjon hitelt is annak. Remélem, hogy van olyan jó véleménye
rólam, hogy személyem ellen nincsen kifogása. Nem emlitem többé, hogy
mily nagy becsben tartom ezt a véleményét, ez az egyedüli, amit kérek. A
föltételnek, melyet ennek az igéretnek a megadásához szab, és melynek
teljesitését kétségtelenül követelheti, azonnal megfelelek.

– Megigérem – felelte a doktor – minden feltétel nélkül. Elhiszem, hogy
szándéka tiszta és megbizható, olyan, amilyennek mondotta. Elhiszem,
hogy az a törekvése, hogy a köztem és a másik kedvesebb énem között levő
köteléket szorosabbra füzze és ne lazitsa. Ha ő bármikor is mondja majd
nekem, hogy az ő teljes boldogságához ön hozzátartozik, akkor önnek adom
őt. Ha, Darnay Károly, ha…

Az ifju hálásan szoritotta meg kezét, és kezeik még egymáson pihentek,
mikor az atya folytatta:

– Képzelődés, ok, félelem vagy bármi egyéb, régibb vagy ujabb keletü, ha
a férfi ellen szólna is, akit ő igazán szeret, – melyért a közvetlen
felelősség nem őt terheli – leányom érdekében minden el lesz felejtve. Ő
az én mindenem; több ő nekem, mint minden szenvedésem, több, mint a
jogtalanság, több mint… De hisz ez üres beszéd!

Különös módon szüntette meg beszédjét, és oly különös, merev volt
tekintete, mikor beszédében megakadt, hogy Darnay érezte, amint a saját
keze hideggé válik az övében, amely lassan eleresztette az ő kezét és
lehanyatlott.

– Valamit mondott, – szólt Manette doktor, miközben mosoly jelent meg az
arcán, – mit is mondott?

Nem tudta, hogy mit válaszoljon, mig eszébe nem jutott, hogy egy
föltételt emlitett. Mikor aztán visszaemlékezett erre, válaszolt.

– Hozzám való bizalmát hasonló bizalommal kell viszonoznom. A név,
melyet most viselek, nem igazi nevem; csekély változtatással az anyám
neve. Megnevezem azt is, és elmondom annak az okát is, hogy miért vagyok
Angliában.

– Álljon meg! – mondá a beauvaisi doktor.

– Azért óhajtom ezt megtenni, hogy annál inkább megérdemeljem bizalmát,
nincsen titkom ön előtt.

– Álljon meg!

Egy pillanat alatt a doktor mindkét kezével befogta füleit, a másik
pillanatban már mindkét kezét Darnay ajkaira tette.

– Mondja majd meg, ha kérdezem, ne most. Ha kérése kedvező lesz, ha
Lucie szereti önt, megmondja házassága reggelén.

– Megigéri?

– Szivesen.

– Adja kezét. Mindjárt itthon lesz és jobb, ha ma este nem lát mi
kettőnket együtt. Menjen! Isten áldja meg!

Sötét volt már, mikor Darnay eltávozott egy órával később és még
sötétebb volt, mikor Lucie hazaérkezett, egyedül sietett a szobába –
Miss Pross egyenest fölment a lépcsőn – és meglepődött, hogy olvasószéke
üres volt.

– Atyám! – kiáltá. – Kedves atyám!

Nem kapott választ, de hálószobájából tompa kalapálást hallott. Könnyü
lépéssel haladt át a közbeeső szobán, betekintett az ajtón és megrémülve
sietett vissza, siránkozva magában:

– Mit tegyek? Mit tegyek?

Habozása csak egy pillanatig tartott, visszasietett, a hálószoba ajtaján
kopogtatott és gyöngéd hangon hivta őt. A zaj megszünt Lucie hangjára és
Manette azonnal kijött hozzá s hosszu ideig járkáltak együtt föl és alá.

Lucie éjjel fölkelt ágyából és lejött, hogy atyja álmát megfigyelje.
Mélyen aludt. Szerszámai és befejezetlen munkája a szokott helyen
voltak.


11. Fejezet.  A kép párja.

– Sydney, – szólott Stryver ugyanazon éjjel vagy reggel sakáljához –
keverj még egy puncsot; valamit akarok neked mondani.

Sydney az éjjel kétszerannyit dolgozott, az előtte való éjjel is, sőt az
az előtt való éjjel is, egymásután sok éjjelen át; a hosszu
törvényszünet kezdete előtt Stryver aktái között alapos tisztogatást
rendezett. A tisztogatással végre elkészült; Stryver hátraléka mind fel
volt dolgozva; minden el volt intézve, mig november hava megérkezik
légköri és jogi ködével együtt és ujabb magot hoz a malomba.

Sydney ily nagy megerőltetés ellenére nem lett sem vidámabb, sem
józanabb. Jó csomó külön nedves törülközőre volt szüksége, hogy az
éjszakán keresztülcipelődjék; megfelelő külön bormennyiség előzte meg a
törülközőket; nagyon fáradtnak látszott, mikor letépte turbánját és a
mosdótálba dobta, amelybe azt a megelőző hat órán át időközönkint
bemeritette.

– Megcsinálod-e azt a puncsot? – kérdé Stryver, aki kényelmesen, kezét
övébe dugva, hevert a divánon és onnan nézett körül.

– Meg.

– Nos, hallgass ide! Valamit mondok neked, ami alkalmasint meglep és
arra késztet, hogy ne higyj engem olyan állatnak, amilyennek rendszerint
hiszel. Házasodni szándékozom.

– Igazán?

– Igen. És nem pénzért. Mit mondasz ehhez?

– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy sokat mondjak. Ki az?

– Találd el!

– Ismerem őt?

– Találd el!

– Én ugyan nem szándékozom találgatni reggel öt órakor, mikor az agyvelő
fő és forr a fejemben. Ha azt akarod, hogy találgassak, hivj meg ebédre.

– Jó, tehát megmondom – mondá Stryver, miközben lassan ülőhelyzetbe
emelkedett. – Sydney, szinte kétségbeesem azon, vajjon megértesz-e majd
engem, minthogy te érzéstelen kutya vagy.

– És te – válaszolt Sydney szorgalmasan keverve a puncsot – érzékeny,
poétikus lélek vagy.

– Eredj! – válaszolt Stryver dicsekvően nevetve. – Ámbár nem tartok
igényt arra, hogy egy románcnak legyek a tárgya (mert remélem, hogy azt
én jobban tudom), mégis én gyöngédebb érzelmü fiu vagyok, mint te.

– Szerencsésebb vagy, talán ezt akarod mondani.

– Nem azt akarom mondani. Azt gondolom, hogy én olyan ember vagyok,
akihez több… több…

– Mondd, udvariasság, minthogy éppen akörül vagy – segitette őt Carton.

– Jó! Mondjuk, udvariasság. Az én véleményem az, – mondá Stryver
pöffeszkedve barátja előtt, amint az a puncsot elkészitette – hogy én
olyan ember vagyok, aki többet törődik azzal, hogy kellemes legyen, aki
többet fárad, hogy kellemes legyen, aki jobban érti, hogy mi módon
legyen kellemes hölgytársaságban, mint te.

– Folytasd – mondá Carton Sydney.

– Nem. De mielőtt folytatom, – mondá Stryver, fejét rázva az ő
hetvenkedő modorában – ezt kell megmondanom. Te annyiszor voltál Manette
doktor házában, mint én, talán még többször is. Valóban, szégyeltem
magam ottan a te mogorvaságod miatt. Olyan hallgatag, olyan buskomor
hangulatban voltál, hogy, lelkemre mondom, szégyeltem magam miattad,
Sydney.

– Olyan emberre, mint te, akinek olyan nagy a törvényszéki praxisa,
nagyon jótékony hatásu lehet, ha valami miatt szégyenkezik, – válaszolta
Sydney – lekötelezettnek kellene érezni magadat velem szemben.

– Ilyen módon nem szabadulsz meg tőlem, – válaszolt Stryver – nem,
Sydney, kötelességem, hogy ezt megmondjam neked és arcodba mondom, hogy
javadra váljék, hogy te ilyen társaságban ördöngösen rossz hangulatban
vagy. Te kellemetlen fickó vagy!

Sydney tele pohárral ivott a puncsból, melyet elkészitett, és nevetett.

– Nézz meg engem, – mondá Stryver kiegyenesedve – nekem kevesebb
szükségem van arra, hogy kellemessé tegyem magamat, mint neked,
mivelhogy én függetlenebb viszonyok között vagyok. És miért teszem
mégis?

– Még eddig sohasem láttam, hogy ezt teszed – dörmögte Carton.

– Azért teszem, mert ez a politikám, ez az elvem. És nézz reám! Előbbre
jutok.

– De nem jutsz előbbre házassági terveidnek a magyarázásával – válaszolt
Carton közönyös arccal. – Szeretném, ha amellett megmaradnál. Ami pedig
engemet illet, hát sohasem fogod megérteni, hogy én javithatatlan
vagyok?

Ezt a kérdést keserüség látszatával intézte hozzá.

– Nem hivatásod, hogy javithatatlan légy – volt barátja válasza, mely
nem hangzott nagyon békitő módon.

– Nekem nem hivatásom egyáltalán, hogy létezzem – mondá Carton. Ki az a
hölgy?

– A név emlitése ne érintsen kellemetlenül, Sydney, – mondá Stryver,
hencegő barátsággal készitvén őt elő arra, amit elmondandó volt – mivel
tudom, hogy te felét sem gondolod annak, amit mondasz; és ha gondoltad
is mind, annak sincsen fontossága. Azért csinálom ezt a bevezetést,
mivel te egyszer fitymáló hangon emlitetted ezt a fiatal hölgyet
előttem.

– Én?

– Bizonyosan; ebben a szobában.

Carton Sydney puncsára, majd önelégült barátjára tekintett; megitta
puncsát és ismét önelégült barátjára tekintett.

– Te a fiatal hölgyet aranyhaju babának mondottad. A fiatal hölgy Miss
Manette. Ha te olyan ember volnál, akiben van ilyenfajta érzés vagy
gyöngédség, Sydney, akkor neheztelnem kellett volna ezért a
kifejezésért; de te nem vagy ilyen. Nálad teljesen hiányzik ez az érzés;
azért nem bosszant már, ha arra a nyilatkozatodra gondolok; mint ahogy
olyan embernek festményemről mondott itélete nem bosszantana, akinek a
festészethez nincsen szeme; vagy zenedarabomról, akinek nincsen hallása.

Carton Sydney nagy hévvel itta a puncsot, tele poharakkal itta és
barátjára nézett.

– Most tudsz mindent, Syd – mondá Stryver. – Vagyonnal nem törődöm; ő
bájos teremtés; és én föltettem magamban, hogy kedvem szerint
cselekszem; általában azt hiszem, hogy én megengedhetem magamnak azt,
hogy kedvem szerint cselekedjem. Bennem olyan férjet kap, aki már
meglehetősen jó módban van, aki gyorsan emelkedik és aki kissé kiválik;
szerencse őreá nézve, de ő megérdemli. Csodálkozol-e?

Carton még mindig puncsot ivott és ezt válaszolta:

– Miért csodálkoznám?

– Helyesled?

Carton még mindig puncsot ivott és ezt válaszolta:

– Miért ne helyeselném?

– Helyes! – mondá barátja, Stryver. – Sokkal könnyebben veszed, mint
elképzeltem és önzetlenebb vagy irányomban, mint reméltem; ámbár jól
tudod, hogy a te régi iskolatársad erős akaratu férfi. Igen, Sydney,
megelégeltem ezt az életet, nincsen benne változatosság; érzem, hogy
kellemes dolog egy férfira nézve, ha otthona van, ahol időzhet, ha kedve
tartja (ha nincsen, kimaradhat) és érzem, hogy Miss Manette minden
helyzetben jól fest és nekem csak becsülést hozhat. Erre határoztam el
magamat. És most, Sydney, öreg fiu, veled is akarok egy szót beszélni
jövődről. Rossz uton vagy, tudod. Nem ismered a pénznek értékét, nagyon
könnyelmüen élsz és egy szép napon ott fekszel majd betegen és
szegényen; valóban ápolóról kell gondoskodnod.

Ezt olyan jóakaró pártfogással mondotta, hogy kétszer kövérebbnek és
négyszeresen sértőbbnek látszott, mint amilyen volt.

– Mondom neked, – folytatta Stryver – nézz utána. Én utánanéztem a magam
más módja szerint; nézz utána te is, a magad más módja szerint. Házasodj
meg. Szerezz valakit, aki gondoskodik rólad. Ne törődj azzal, hogy nem
gyönyörködtet az asszonyok társasága, hogy nem értesz hozzá és nincsen
hozzávaló érzéked. Keress valakit, keress valami tisztességes asszonyt,
akinek kis vagyona van – valami gazdasszonyt vagy lakásbérbeadót – és
vedd el feleségül; borus napok jöhetnek. Ez való _neked_. Nos, fontold
meg, Sydney.

– Majd megfontolom – mondá Sydney.


12. Fejezet.  A tapintatos férfiu.

Stryver megállapodott abban, hogy nagylelkü cselekedettel kezét nyujtja
a doktor leányának és elhatározta azt is, hogy ezt a leányra váró
boldogságot tudomására adja, mielőtt a hosszu törvényszünet idejére a
városból távozik. Miután az ügyet elméjében megvitatta, arra a
következtetésre jutott, hogy legjobb minden előzményt is egyuttal
elintézni és azután majd tetszésük szerint elrendezhetik, hogy egy-két
héttel Szent Mihály napja előtt, vagy pedig Szent Hilárius napja és
karácsony közötti rövid szünetben keljenek-e egybe.

Ügyének sikerére vonatkozóan nem volt kételye, a verdiktet tisztán
látta. Az esküdtszék előtt kifejtette a lényeges vagyoni okokat, –
csakis ezek érdemesek arra, hogy figyelembe vétessenek – egyszerü ügy
volt, egy pontja sem volt gyönge. Ő volt a vádló, bizonyitékait nem
lehetett megdönteni, a vádlott ügyvédje ügyéről lemondott és az
esküdtszék még azt sem tartotta szükségesnek, hogy a verdikten
tanácskozzék. Miután Stryver, a biró, az esetet letárgyalta, teljesen
meg volt győződve, hogy egyszerübb ügy nem létezik.

Ehhez képest Stryver a nagy törvényszünetet azzal kezdette meg, hogy
Miss Manettet a legnagyobb előzékenységgel Vauxhall Gardens-ba meghivta.
Minthogy ez a hely nem tetszett, Ranelagh-t hozta javaslatba és minthogy
megmagyarázhatatlan módon ez sem talált kedvező fogadtatásra, kegyesen
elhatározta, hogy Sohoban személyesen jelentkezik és nemes szándékát
ottan adja elő.

A Templeből – melyen még rajta volt a törvényszünet csecsemőkorának a
virága – Soho felé irányitotta lépteit. Aki csak látta őt, amint Soho
felé vezető utjában előretolta magát, jóllehet csak Saint Dunstan
mellett, a Temple Barnál volt, és megszokott módján rohant előre a
kövezeten a gyöngébb járókelők tömegében, láthatta, hogy milyen erős és
megbizható férfiu ő.

Tellsonék mellett haladt el és minthogy ottan letétje is volt és tudta,
hogy Lorry Manették bizalmas barátja, az jutott eszébe, hogy bemegy a
bankba és elárulja Lorrynak, hogy micsoda ragyogás van Soho horizonján
felkelőben. Belökte tehát az ajtót, melynek sarkában gyönge hörgés volt
hallható, lebukott a két lépcsőn, elhaladt a két ókori pénztáros
mellett, és belépett a homályos hátulsó szobába, ahol Lorry számok
részére vonalozott nagy könyvek előtt ült függőleges vasrudakkal
ellátott ablaknál, ez is, mintha számok részére volna megvonalazva és
minden, ami a felhők alatt van, olyannak tünt fel, mintha nem volna
egyéb, mint szám.

– Halló! – mondá Stryver. – Hogy van? Remélem, jól?

Stryver sajátossága volt, hogy termete tulságos nagynak tünt föl minden
hely számára. Tellsonék üzlethelyisége számára annyira tulságos nagy
volt a termete, hogy távoli sarkokban ülő öreg hivatalnokok könyörögve
tekintettek reá, mintha a falhoz préselné őket. Maga a cég is, aki
távoli perspektivában nagy nyugalommal ujságot olvasott, nem tetszően
huzta össze szemöldökét, mintha Stryver feje felelősségteljes mellényébe
nyomult volna.

A diszkrét Lorry mintaszerü hangon mondá, mintha ennek a hangnak a
használatát ajánlotta volna.

– Hogy van, Stryver ur? Hogy van, uram? – és kezet fogott vele. Különös
módon fogott kezet; ezt Tellsonék minden alkalmazottján meg lehetett
figyelni, ha a cég jelenlétében valamely üzletfelükkel kezet fogtak.
Valami önmegtagadó módon fogott kezet, mintha azt a Tellson és Társa cég
nevében tenné.

– Mivel lehetek szolgálatára, Stryver ur – kérdé Lorry üzletszerü módon.

– Nem, köszönöm; ez a látogatásom magántermészetü, önnek szól Lorry ur;
bizalmasan óhajtanék önnel beszélni.

– Ó, valóban! – mondá Lorry, miközben fülével feléje hajolt és
ugyanakkor a távol ülő cég felé pillantott.

– Éppen abban a járatban vagyok, – mondá Stryver, bizalmasan
rákönyökölve az iróasztalra, amely ámbár nagy kettős asztal volt, félig
sem volt elegendő az ő számára – Lorry ur, hogy kedves kis barátjának,
Miss Manettenek házassági ajánlatot tegyek.

– Ó, én drágám! – kiáltott fel Lorry állát vakarva és kétkedően nézett
látogatójára.

– Ó, én drágám, uram? – ismételte Stryver és hátralépett. – Ó, ön
drágája, uram? Mit ért ez alatt Lorry ur?

– Hogy én mit értek? – válaszolt a kereskedő. – Természetesen, csak
barátságosat és elismerőt, hogy önre nagy megtiszteltetés, és… hogy
egyszóval mindazt gondolom, amit csak kiván. De valóban… Ön tudja,
Stryver ur… – Lorry szünetet tartott és a legkülönbözőbb módon rázta
fejét, mintha akarata ellen füzné hozzá elméjében:

– Ön tudja valóban, hogy ön sok, nagyon is sok!

– Nos, – mondá Stryver, miközben harcias kezével az asztalra ütött,
szemét kidüllesztette és nagyot lélegzett – ha jól értem önt, Lorry ur,
engem fölakasztanak.

Lorry megigazitotta kicsiny parókáját mindkét füle mögött, mintha ilyen
módon könnyebben jutna célhoz és irótolla szárnyát harapdálta.

– Az ördögbe is, uram, – mondá Stryver reábámulva – talán nem vagyok
elfogadható?

– Ó, Istenem, igen. Igen. Ön elfogadható. – mondá Lorry – ha ön azt
mondja, hogy elfogadható, akkor elfogadható is.

– Nem vagyok vagyonos? – kérdé Stryver.

– Ó, ha ön vagyonról beszél, ön vagyonos, – mondá Lorry.

– És nem haladok-e előre?

– Ha ön haladni akar, ön tudja, hogy abban senki sem kételkedhetik, –
mondá Lorry, örülve, hogy még valamit helyeselhet.

– Mi a csodát gondol tehát, Lorry ur? – kérdezte Stryver láthatóan
elcsüggedve.

– Nos! Én… Mostan szándékozik odamenni? – kérdezte Lorry.

– Egyenesen! – mondá Stryver és öklével az asztalra ütött.

– Akkor én azt hiszem, hogy az ön helyében nem mennék.

– Miért? – kérdezte Stryver. – Most sarokba szoritom – és ujjával
megfenyegette, mintha az esküdtszék előtt állana. – Ön kereskedő és
kell, hogy oka legyen. Adja az okát. Miért nem menne?

– Mert – mondá Lorry – ilyen szándékkal nem mennék oda anélkül, hogy
előbb meggyőződtem volna arról, hogy sikerrel járok.

– Ördögbe is! – kiáltott Stryver. – Ez már mégis sok!

Lorry a távoli cégre, majd pedig a dühös Stryverre tekintett.

– Itt van egy kereskedő, egy idős ember, egy tapasztalt ember, egy
bankban – mondá Stryver – és miután három főokot fölsoroltam, mely
biztos sikerhez vezet, azt mondja, hogy erre nincs okom. És ezt mondja
és feje a nyakán van. – Stryver megjegyzése szinte ugy hangzott, mintha
kevésbbé különösnek találta volna, ha ezt levágott fejjel mondta volna.

– Ha sikerről beszélek, akkor a fiatal hölgynél való sikert gondolom. És
ha azokról az indokokról beszélek, melyek a sikert valószinüvé teszik,
akkor olyan okokat és indokokat gondolok, melyek a fiatal hölgyre
hatással vannak. A fiatal hölgy, jó uram, – mondá Lorry Stryver karját
gyöngéden simogatva – a fiatal hölgy. A fiatal hölgy az első.

– Ön tehát azt akarja mondani, Lorry ur, – mondá Stryver ismét az
asztalra könyökölve – hogy a szóban forgó fiatal hölgy, az ön jól
megfontolt véleménye szerint, negédes bolond?

– Ezt éppen nem. Csak azt akarom önnek mondani, Stryver ur, – mondá
Lorry elpirulva – hogy senkitől sem türök becsmérlő szót, erre a fiatal
hölgyre vonatkozóan, és hogy ha ismernék egy férfit, – amit nem remélek
– akinek izlése olyan durva, akinek a viselkedése oly aljas és
fenhéjázó, hogy nem tud tartózkodni attól, hogy tiszteletlenül beszéljen
arról a fiatal hölgyről, itten ennél az asztalnál, még Tellsonék sem
volnának képesek megakadályozni abban, hogy neki véleményemet alaposan
megmondjam.

Az a körülmény, hogy bosszuságát elfojtani kényszerült, Stryver
véredényeit veszedelmes állapotba hozta, mikor rákerült a sor, hogy
dühös legyen; Lorry véredényei, bármilyen rendszeresen folyt is bennük a
vér, sem voltak jobb állapotban most, hogy őreá került a sor.

– Ez az, amit mondani akartam, uram – mondá Lorry. – Kérem, nehogy
tévedés legyen közöttünk.

Stryver egy ideig egy vonalzó végét szopogatta és azután egy dallamot
vert vele a fogain, amitől bizonyára fogfájást kapott. Végre megtörte a
zavart csendet e szavakkal:

– Ez valami teljesen uj dolog reám nézve, Lorry ur. Ön határozottan azt
tanácsolja nekem, hogy ne menjek Sohóba és ajánljam föl kezemet,
_magamat_, a King Bench Bar Stryverét?

– Tanácsomat kéri, Stryver ur?

– Mindenesetre.

– Nagyon helyes. Megadom; ön megismételte szóról-szóra.

– Erre nem válaszolhatok egyebet, – nevetett erre Stryver
kényszeredetten – hogy ha! ha! ilyen még nem történt a multban, a
jelenben s nem fog történni a jövőben sem.

– Értsen meg, – folytatta Lorry – mint kereskedőnek egyáltalában nincsen
jogom, hogy erről az ügyről beszéljek, mert mint kereskedő semmit sem
tudok erről. De ugy beszéltem, mint öreg ember, aki Miss Manettet
karjain hordozta, aki Miss Manettenek és atyjának a bizalmas barátja és
mindkettőt nagyon szereti. Ne felejtse el, hogy nem én kértem a
bizalmat. Hiszi-e most, hogy nincsen igazam?

– Nem én – mondá Stryver fütyörészve. – Nem vállalhatom magamra, hogy
harmadik személy számára józan észt találjak, csak a magam részére
kereshetem. Én józan észt föltételezek bizonyos embereknél; ön
szentimentális hülyeséget tételez föl. Ez uj dolog rám nézve. De önnek
talán igaza van.

– Amit én föltételezek, Stryver ur, azt én magam akarom értelmezni. És
értsen meg, uram, – mondá Lorry hirtelen ismét elpirulva – nem türöm,
még itt Tellsonéknál sem, hogy azt helyettem bárki is értelmezze.

– Na! Bocsánatát kérem – mondá Stryver.

– Megadom. Köszönöm. Tehát, Stryver ur, amit mondani akartam önnek:
fájdalmas lehetne önre nézve, hogy tévedését belássa, fájdalmat
okozhatna Manette doktornak, ha arra kényszerülne, hogy az ügyet önnek
megmagyarázza, nagyon fájdalmas lehetne Miss Manettere nézve, hogy az
ügyet önnek megmagyarázza. Ön tudja, hogy abban a szerencsében és
kitüntetésben részesülök, hogy a családdal bizalmas barátságban vagyok.
Ha kivánja, szivesen megkisérelem, anélkül, hogy ön bármilyen módon
kötve volna ezáltal, anélkül, hogy önt képviselném, hogy azt a
megfigyelést, melyen tanácsom alapult, néhány uj, különösen ezt a célt
szolgáló ujabb megfigyeléssel kijavitsam. Ha aztán akkor sincsen
megelégedve, akkor már csak az marad hátra, hogy személyesen győződjék
meg mindenről; mig ha megelégszik azzal és tanácsom az lesz, ami mostan
volt, akkor az érdekeltek mind meg vannak kimélve. Mit mond ehhez?

– Mennyi ideig tartóztatna engem még a városban?

– Ó! Ez csak néhány óra kérdése. Még ma este elmehetnék Sohóba és azután
hivatalába jöhetnék.

– Helyes, legyen ugy – mondá Stryver. – Nem megyek most oda, nem olyan
sietős a dolog; beleegyezem és elvárom önt ma este. Jó reggelt!

Stryver azután megfordult és kirohant a bankból, miközben annyira
megrázta a levegőt kimenetele közben, hogy a számlálóasztal mögött levő
két ókori alkalmazott minden meglevő erejét igénybe vette, hogy
meghajlás közben annak a levegőnyomásnak is ellene tudjon állni. Ezeket
a tiszteletreméltó, erőtlen személyeket a közönség mindig hajlongni
látta és általános volt a hit, hogy mikor üzletfelük előtt meghajoltak
távozásakor, az üres hivatalban is még tovább hajlongtak addig, mig egy
uj üzletfelet ilyen módon be nem vontak.

Az ügyvédnek elég éles volt az esze, hogy eltalálja, hogy a bankár nem
nyilatkozott volna olyan határozottsággal, ha kevésbbé alapos oka lett
volna erre, mint a morális bizonyosság. Bármennyire is készületlen volt
arra, hogy ilyen nagy pilulát lenyeljen, de lenyelte.

– És most – mondá Stryver, törvényszéki mozdulattal megfenyegetve a
Templet, mikor a pilula már lenn volt – ebből ugy kerülök ki, hogy itten
mindenki visszás helyzetbe kerül.

Az Old Bailey hadvezető művészetének egy darabja volt ez, melyben ő
vigasztalást talált.

– Engem nem visz visszás helyzetbe fiatal hölgy – mondá Stryver. – Én
majd elvégzem ezt az ön érdekében.

Mikor tehát Lorry este tiz órakor Stryvernél beállitott, egy csomó könyv
és irás között ült, melyet erre a célra halmozott föl és ugy látszott,
hogy semmire sem gondolt olyan keveset, mint a reggeli beszélgetésre.
Sőt meglepettnek látszott, mikor Lorryt meglátta, szórakozott volt és
gondolatai egészen más dologgal voltak elfoglalva.

– Ott voltam Sohóban – mondá a jólelkü követ, miután egy félóra hosszat
azon fáradozott, hogy őt arra birja, hogy a beszélgetést a kérdéses
ügyre terelje. – Sohóban voltam.

– Sohóban? – ismételte Stryver hidegen. – Ah, igaz! Mire is gondolok!

– Nincsen kétségem, hogy ma reggel teljesen igazam volt – mondá Lorry. –
Ebbeli véleményem megerősödött és igy megismételem tanácsomat.

– Biztositom, – mondá Stryver a legbarátságosabb hangon – hogy sajnálom
önt és sajnálom a szegény apát is. Tudom, hogy ez mindig fájó seb lesz a
családban; de ne beszéljünk róla többet.

– Nem értem önt – mondá Lorry.

– Elhiszem, – válaszolt Stryver fejével bólintva, csillapitotta őt,
mintha az ügynek véget óhajtana vetni – nem baj, nem baj!

– De igenis baj – vetette Lorry közbe.

– Nem, semmi; biztositom, hogy semmi. Minthogy józan észt tételeztem fel
ott, ahol józan ész nincsen és dicséretreméltó törekvést ott, ahol
dicséretreméltó törekvés nincsen, én beláttam tévedésemet és semmi baj
sem történt. Fiatal leányok gyakran követtek el hasonló balgaságot és
gyakran megbánták azt szegénységben és elhagyatottságban. Önzetlen
szempontból sajnálom, hogy az ügyből semmi sem lett, mert másokra nézve
anyagi tekintetben szerencse lett volna; önző szempontból örülök, hogy
nem lett semmi belőle, mert anyagi tekintetben reám nézve hátrányos lett
volna. Alig szükséges megemlitenem, hogy nekem előnyöm nem lett volna
belőle. Baj nem történt. Én nem kértem meg a fiatal hölgy kezét, és
köztünk szólva, egyáltalában nem tudom, vajjon alaposabb megfontolás
után elmentem volna-e olyan messzire. Lorry ur, üresfejü leányok balga
szeszélyei és meggondolatlansága nem ellenőrizhető, ne is remélje azt,
különben mindig csalódik. Most pedig ne beszéljünk többet erről.
Mondhatom, hogy sajnálom ezt, mások miatt, de meg vagyok elégedve magam
miatt. És valóban nagyon le vagyok önnek kötelezve, hogy megengedte azt,
hogy önnél ez irányban tapogatózzam és hogy ön tanácsot adott nekem; ön
jobban ismeri a fiatal hölgyet, mint én. Önnek igaza volt, nem hozzám
való.

Lorry annyira elképedt, hogy szinte bután bámult Stryverre, amint ez őt
az ajtó felé szoritotta olyan arckifejezéssel, amelyből fitogtató
nagylelküség, kimélet és jóakarat áradt az ő gyarló fejére.

– Vigasztalódjék, kedves uram, – mondá Stryver – ne beszéljen többet
róla; ismétlem, köszönöm az engedelmet, hogy önnél tapogatózhattam. Jó
éjt!

Lorry künn volt az éjszakában, mielőtt tudta volna, hogy hol van.
Stryver divánján hevert és a szoba mennyezetére bámult.


13. Fejezet.  A tapintatlan férfiu.

Ha Carton Sydney ugyan valaha ragyogott valahol, bizonyára soha Manette
doktor házában. Sokszor volt ott egy év lefolyása alatt, de mindig
ugyanaz a búskomor, mogorva volt a hangulata. Ha akart beszélni, okosan
beszélt. De a mivel sem törődés felhőjén, mely végzetes sötétséggel
árnyékolta őt be, csak ritkán hatolt át világosság.

Valamennyire mégis törődött az utcákkal, melyek azt a házat
környékezték, az érzéstelen kövekkel, melyek kövezetét alkották. Sok
éjszakán át kóborolt ottan céltalanul, boldogtalanul, habár még
ideiglenesen sem vidult fel; sok reggeli szürkület mutatta magános
alakját és időzött ott még mindig, mikor a nap első sugarai a
templomtornyon és magas épületek egyébként ritkán látható
architektónikus szépségeit erős domborulatban tüntette föl, mint ahogy
talán a nyugodt idő lelkében fölidézte a jobb, de elfelejtett és
elérhetetlen dolgok iránt való érzelmet. Az utóbbi időben gondozatlan
ágya Temple Courtban még ritkábban látta őt, mint azelőtt és gyakran,
mikor csak néhány pillanat telt el, hogy rádobta magát, ismét felugrott
és azon a környéken kisértett.

Egy augusztusi napon, mikor Stryver értesitvén sakálját, hogy »azt a
házassági ügyet jobban megfontolta«, tapintatosságát Devonshirebe vitte,
mikor a City utcáin a virágok látása és illata sejttette a gonosszal is
a jót, a beteggel is az egészséget, az öreggel is az ifjuságot, Sydney
még mindig ott kóborolt a kövezeten. Léptei eleinte határozatlanok és
céltalanok voltak, majd valami szándéktól hirtelen megelevenedtek és
annak a keresztülvitele a doktor kapuja elé vitte őt.

A lépcsőn fölvezették; Luciet egyedül találta munkájánál. Lucie sohasem
volt elfogulatlan vele szemben és némi zavarral fogadta őt, mikor
asztalához közel leült. Néhány közömbös szólás után arcába tekintve,
változást vett benne észre.

– Félek, hogy ön nem jól érzi magát, Carton ur!

– Az az életmód, melyet folytatok, nem nagyon kedvez az egészségnek. De
mit is lehet várni ily könnyelmü embertől?

– Nem, bocsásson meg, megkezdettem már egy kérdést, kár jobb életmódot
nem folytatnia!

– Isten tudja, hogy szégyen!

– Miért nem változtat rajta?

Mikor gyöngéden ismét rátekintett, meglepődött és elszomorodott, hogy
könnyeket látott szemében. Hangját is könnyek fojtották el, mikor
válaszolt.

– Már késő! Sohasem leszek jobb, mint amilyen vagyok. Mélyebben sülyedek
és rosszabbá válok.

Asztalára könyökölt és kezével szemét elfödte. Az asztal remegett az ezt
követő szünetben.

Lucie sohasem látta őt ellágyulva és szánta őt. Ő tudta ezt, anélkül,
hogy ránézne és igy szólott:

– Kérem, Miss Manette, bocsásson meg, összerogyok, ha rágondolok arra,
amit mondani akarok. Meghallgat-e?

– Ha javára válik, Carton ur, ha boldoggá teszi önt, nagyon örülnék
neki!

– Isten áldja meg kedves részvétéért!

Egy kis idő mulva eltávolitotta kezét arcáról és nyugodtan beszélt.

– Ne féljen attól, amit hallani fog. Ne utasitson vissza semmit, amit
mondok. Olyan vagyok, mint aki fiatalon halt meg. Egész életem ilyen
lehetett.

– Nem, Carton ur. Biztos vagyok benne, hogy a java még eljöhet; biztos
vagyok benne, hogy ön sokkal, sokkal méltóbb lehetne önönmagához.

– Mondja, hogy önhöz, Miss Manette, és ámbár én azt jobban tudom és
ámbár én azt nyomorult szivem titkában jobban tudom, sohasem fogom
elfelejteni!

Remegett és elsápadt. Önmaga iránt való kétségbeesésével hozzájött
segitségért, ez a körülmény a beszélgetésnek különös jelleget adott.

– Ha lehetséges lett volna, Miss Manette, hogy ön viszonozhatta volna
egy férfi szerelmét, akit most maga előtt lát, ezt az elpusztult,
elzüllött teremtményt, mely lemondott önmagáról és önmagát lökte el: ő
ezen a napon és ebben az órában boldogsága ellenére is tudatában volna
annak, hogy önt nyomorba és szükségbe, bánat és szenvedésbe vinné és
magával együtt lerántaná szennybe és szégyenbe. Tudom jól, hogy nem érez
szerelmet irántam; nem is kérem; és hálát adok Istennek, hogy nem
igényelhetem.

– Nem menthetem meg önt enélkül, Carton ur? Nem vagyok-e képes –
bocsásson meg ismét – jobb életbe visszavezetni? Nem viszonozhatom
bizalmát? Tudom, hogy ez bizalmas beszélgetés, – mondá szerényen némi
habozás után és könyekkel szemében – tudom, hogy ön ezt nem mondaná
senki másnak. Nem fordithatom ezt semmi módon az ön javára, Carton ur?

Fejét rázta.

– Semmi módon! Nem, Miss Manette, semmi módon! Ha még kissé tovább
meghallgat, akkor minden megtörtént, amit érdekemben tehet. Kivánom,
hogy tudja meg, hogy ön volt lelkem utolsó álma. Sülyedésemben nem
sülyedtem annyira, hogy az ön, az atyja és ennek az otthonnak a látása,
amilyenné ezt ön alakitotta, föl ne ébresztette volna bennem azokat a
régi árnyakat, melyeket régen halottaknak gondoltam. Mióta önt ismerem,
bánat gyötört, melyről azt hittem, hogy örökre elfelejtettem, régi
hangok figyelmeztettek, hogy emelkedjem, melyekről régen azt hittem,
hogy elnémultak. Befejezetlen eszméim támadtak uj igyekezetről, uj
kezdetről, hogy a lustaságot és érzékiséget lerázom és ismét belevetem
magamat a lemondott küzdelembe. Álom, csak álom, mely semmiben sem
végződik és ott hagyja az alvót, ahol fekszik; de az a kivánságom, hogy
tudomása legyen arról, hogy ön idézte azokat elő.

– Nem marad meg semmi sem belőle? Ó, Carton ur, gondolkozzék! Kisérelje
meg ismét!

– Nem, Miss Manette, az egész idő alatt tudtam, hogy ilyen sorsot nem
érdemlek. És mégis megvolt bennem a gyöngeség és bennem van most is,
hogy az ön tudomására kivánom hozni, hogy valami hirtelen befolyással ön
bennem, a kiégett hamuhalmazban, tüzet gyujtott, de olyan tüzet, mely
természetében elválaszthatatlan tőlem, semmit sem siettet, semmit nem
világít, szolgálatot nem teljesit, haszontalanul ellobog.

– Minthogy oly szerencsétlen vagyok, Carton ur, hogy önt még
szerencsétlenebbé tettem, mint volt, mielőtt engem ismert…

– Ne mondja ezt, Miss Manette, mert ön megmentett volna engem, ha valaki
képes lett volna erre. Ön nem lehet az oka annak, hogy állapotom
rosszabodik.

– Minthogy az az állapot, melyről ön beszél, mindenesetre az én
befolyásom folytán állott elő, – ezt gondolom, ha jól megértettem –
tehetek-e valamit, hogy önnek segitségére legyek? Nincs hatalmam arra,
hogy az ön javára forditsam?

– Az egyedüli jó, amire most még képes vagyok, Miss Manette, az, hogy
idejöttem. Hadd legyen elhibázott életem hátralevő részére az az
emlékem, hogy ön előtt, a földön az utolsó ember előtt, kitártam
szivemet és abban még volt valami, amit ön képes volt megsiratni és
megszánni.

– Amely, hiszen kértem önt, szivem egész melegével, hogy higyje el, jobb
dolgokra képes volt, Carton ur!

– Ne kérjen tovább arra, hogy elhigyjem, Miss Manette. Én megvizsgáltam
magamat és azt jobban tudom. Fájdalmat okozok önnek, de gyorsan végzek.
Megengedi-e, hogy elhigyjem, ha erre a napra visszagondolok, hogy életem
utolsó bizalmát az ön tiszta, ártatlan szivébe helyeztem, hogy ottan
békében pihen és senkisem osztozik benne?

– Ha ez vigasz önre nézve, megigérem.

– Hogy még azzal sem, aki valaha a legdrágább lesz ön előtt?

– Carton ur, – válaszolt ő izgalmas szünet után – ez az ön titka és nem
az enyém. Megigérem, hogy tiszteletben fogom tartani.

– Köszönöm. És még egyszer, áldja meg az Isten!

Kezét ajkához emelte és az ajtó felé indult.

– Ne tartson attól, Miss Manette, hogy ezt a beszélgetést valaha is,
csak egy szóval emliteni fogom. Sohasem térek reá vissza. Ha halott
volnék, sem lehetne bizonyosabb felőle. Halálom órájában ezt az egy
emléket szentnek fogom tartani, áldani fogom érte, és köszönöm, hogy
utolsó vallomásomat ön előtt tehettem és hogy ön az én nevemet,
hibáimat, gyötrelmeimet gyöngéden szivébe zárta. Legyen az élete
egyébként könnyü és boldog!

Carton egészen más volt, mint amilyennek különben mutatkozott; szomoru
volt elgondolni, hogy mennyit lökött el magától, hogy mennyi képessége
maradt naponkint ugaron és használódott hamis célok elérésére. Manette
Lucie szomoruan sirt érte, mikor ő visszafordulva reánézett.

– Vigasztalódjék, – mondá ő – nem vagyok méltó ilyen érzelemre, Miss
Manette. Egy-két óra mulva, aljas barátaim körében és szokásaink által,
melyeket gyülölök, de ragaszkodom hozzájuk, olyan állapotba kerülök,
hogy kevésbbé leszek méltó azokra a könnyekre, mint a nyomorult, aki az
utcákon vánszorog. Vigasztalódjék! Szivemben önnel szemben mindig olyan
leszek, amilyennek mostan lát, ámbár külsőleg nem fogok másmilyennek
látszani. Az utolsóelőtti kérés, amit önhöz intézek, az, hogy nekem ezt
elhiggyje.

– Megteszem, Carton ur.

– Utolsó kérésem a következő és ezzel megszabaditom olyan látogatótól,
akivel, mint jól tudom, közössége nincsen, közötte és ön között
áthidalhatatlan mélység marad. Tudom, hogy fölösleges emlitenem, de
lelkemből tör elő. Önért és bárkiért, aki kedves ön előtt, mindent
megtennék. Ha életpályám jobb volna, hogy módom vagy alkalmam
kinálkoznék áldozatra, minden áldozatot meghoznék önért és azokért, akik
szivének kedvesek. Nyugodt időben kisérelje meg és emlékezzék arra, hogy
ebben a tekintetben őszinte vagyok és rendelkezésére állok. Eljön az
idő, nemsokára eljön az ideje annak, mikor önt uj kötelékek füzik, –
melyek bensőbben és szorosabban füzik majd otthonához, melynek ön az
ékessége – a legdrágább kötelékek, melyek disziteni és boldogitani
fogják. Ó, Miss Manette, ha majd egy boldog apa arca tekint az önébe, ha
majd látja, hogy az ön ragyogó szépsége uj bimbót fakaszt, gondoljon
néha arra, hogy van egy férfi, aki bármikor szivesen áldozza fel életét
azért, hogy megmentsen egy életet, melyet ön szeret!

– Isten önnel! – Még egy utolsó »Isten áldja meg!«, és eltávozott.


14. Fejezet.  A becsületes iparos.

Cruncher Jeremiás szeme előtt naponta nagyszámu és változatos dolog
történt, amint ott ült székén a Fleet-streeten, utálatos törpéje
oldalán. Ugyan ki lett volna képes arra, hogy a Fleet-streeten üljön a
nap munkás óráiban, anélkül, hogy elkábult vagy megsiketült volna az
arra vonuló két óriási processzió zajától, melyek közül az egyik nyugat
felé haladt a nappal együtt, a másik kelet felé, távolodott a naptól,
mindakettő pedig a vörös és aranyos felhők mögötti sikság felé
törekedett, ahol a nap lenyugszik.

Cruncher szalmaszállal a szájában szemlélte a két folyamot, mint a
mesebeli pogány, akinek századokon keresztül egy folyamra kellett
ügyelnie, kivévén, hogy Jerry nem remélte, hogy azok kiszáradnak
medrükben. Ez a várakozás azonkivül nem lett volna valami kecsegtető,
minthogy az ő jövedelmének csekély része onnan eredt, hogy félénk
asszonyokat (leginkább termetes és az élet java korán tul levőket)
Tellsonék oldaláról a másik partra kalauzolt. Ámbár minden egyes esetben
Cruncher kisérete csak rövid ideig tartott, ő mégis érdeklődést
tanusitott a hölgy iránt és sohasem mulasztotta el, hogy annak a hő
vágyának adjon kifejezést, hogy az illető hölgy iránt való tisztelete
jeléül az ő egészségére óhajt poharat üriteni. És azokkal az
adományokkal, melyeket jóakaró vágyának kielégithetésére kapott,
rendezte pénzügyeit, amint az emlitve volt.

Volt egy idő, amikor egy költő ült az utcán egy széken és az emberek
láttára társalgott a Muzsákkal. Cruncher is az utcán ült egy széken, de
minthogy nem volt költő, a lehető legkevesebbet társalgott a Muzsákkal,
hanem maga körül tekintgetett.

Éppen olyan időszak volt, mikor a torlódás megritkult, kalauzolásra
szoruló asszony is ritkán akadt és Cruncher viszonyai általában olyan
kedvezőtlenül fejlődtek, hogy azt az erős gyanut keltették keblében,
hogy felesége valami különösen hathatós módon »csuszkálhatott a térdén«,
mikor szokatlanul nagy tömeg tódult a Fleet-streeten nyugat felé és a
figyelmét felkeltette. Cruncher abba az irányba tekintve, megtudta, hogy
valami temetés halad végig az utcán, melyet a nép megakadályozott; ebből
aztán torlódás támadt.

– Ifju Jerry, – mondá Cruncher magzatja felé fordulva – egy temetés.

– Hurrá, apa! – kiabált az ifju Jerry.

A fiatal ur ujjongó kiáltásának valami titokzatos jelentősége volt. Az
idősebb ur ezt a kiáltást oly zokon vette, hogy csupán az alkalomra
várt, hogy az ifju urat fülénél foghassa.

– Mit jelentsen ez? Mit hurrázol? Mit akarsz ezzel mondani saját
édesapádnak, te ifju csirkefogó? Kezdem sokallani ezt a fiut! – mondá
Cruncher reátekintve. – Őt és az ő hurrá-kiáltásait! Ne halljak többet
ilyet, vagy majd megérzed. Hallod-e?

– Nem tettem semmi rosszat – tiltakozott az ifju Jerry és arcát
dörzsölte.

– Hagyd abba tehát, – mondá Cruncher – nem akarok tudni a te »semmi
rosszat sem tevésedről«. Állj fel erre a székre és nézd a tömeget.

Fia engedelmeskedett és a tömeg közeledett; pisszegve és orditozva
vettek körül egy halottaskocsit és egy fakult, fekete gyászkocsit, amely
utóbbiban csupán egy gyászoló ült, aki sokat használt és kifakult
fátyolba és gyászköpenybe volt burkolva, mely az ilyen helyzet
méltóságához föltétlenül hozzátartozott. A gyászolónak azonban sehogysem
tetszett a szerepe, mert folyton növekvő csőcselék vette a kocsit körül,
gunyolta őt, arcát fintorgatta feléje, orditozott és folyton ezt
kiabálták: Fssz! Kémek! Fssz! Kémek! És még más udvariasságot is
hangoztatott, mely sokkal számosabb és erőteljesebb volt, semhogy
ismételhető volna.

A temetések Crunchert mindig különösen vonzották. Mindig izgatott lett,
ha Tellsonék mellett temetés haladt el. Természetesen, ez a temetés,
melynek ilyen szokatlan volt a kisérete, rendkivülien fölizgatta őt és a
legelső embert, aki mellette elrohant, megkérdezte:

– Mi az, testvér? Ki az?

– Nem tudom – válaszolt az ember. – Kémek! Ahaha! Fssz! Kémek!

Egy másikat kérdezett: – Ki az?

– Nem tudom, – válaszolt az is, de azért kezével beszélőcsövet formált a
szája előtt és azon keresztül bömbölte nagy hévvel: – Kémek! Haha, Ts,
tst, ké-é-mek!

Végre az esetről többet tudó ember rohant feléje és ettől megtudta, hogy
ez a gyászmenet Cly Roger temetése.

– Kém volt? – kérdezte Cruncher.

– Old Bailey kéme! – válaszolt a felvilágositást adó. – Haha, Tst! Haha!
Old Bailey ké-ém!

– Ah, már tudom! – kiáltott Jerry és visszaemlékezett a törvényszéki
tárgyalásra, melyen jelen volt.

– Láttam őt! Meghalt?

– Akár a dög! válaszolt a másik – És nem halhatott meg eléggé. Szedjétek
ki! Kémek! Huzzátok ki! Kémek!

Ez az eszme, minden gondolat hiányában, olyan elfogadható volt, hogy a
tömeg élénk helyesléssel fogadta és a tanácsot hangosan ismételgette, –
Huzzák ki! – és annyira körülvették a kocsikat, hogy azok nem voltak
képesek tovább haladni. Mikor aztán sokan egyszerre rohanták meg a
kocsik ajtaját, az az egy gyászoló hirtelen kiugrott és egy pillanatra a
tömeg kezei között volt; de ő oly ügyes volt és oly sikeresen használta
föl a kinálkozó alkalmat, hogy a következő pillanatban egy mellékutcába
szaladt, a gyászköpenyt, kalapot, a hosszu fátyolt, a fehér zsebkendőt
és a többi szimbolikus könnyeket eldobálta.

A nép ezeket nagy ujjongás közben darabokra tépte és szerte-széjjel
szórta, mialatt az iparosok sietve bezárták boltjaikat, mert abban az
időben ilyen tömeg semmitől sem tartózkodott és rettegett szörnyeteg
volt. Már a koporsót készültek kihuzni, mikor egy különösen találékony
géniusz azt ajánlotta, hogy inkább kisérjék őt általános ujjongás között
rendeltetési helyére. Minthogy praktikus tanácsokban hiány volt, ezt az
ajánlatot is élénk helyesléssel fogadták és a kocsi gyorsan megtelt;
nyolc ember volt a belsejében és vagy egy tucat a tetején, a
halottaskocsira pedig annyian kapaszkodtak föl, amennyi csak reáfért. Az
elsők között volt Cruncher Jerry, aki szerényen rejtette el tüskés fejét
a gyászkocsi legsötétebb sarkában, nehogy Tellsonék észrevegyék őt.

A temetést rendező vállalkozók ugyan óvást emeltek a ceremóniák
megváltoztatása ellen; de minthogy a folyó veszedelmes közelségben volt
és sok hang hidegfürdő időszerüségét emlegette arra a célra, hogy az
ellenkezőket észretéritse, az óvás gyengült, majd megszünt. Az átalakult
gyászmenet megindult; egy kéményseprő hajtotta a halottaskocsit, a
rendes kocsis utasitása szerint, aki szigoru felügyelet mellett erre a
célra mögötte ülve maradt; egy pástétomárusitó hajtotta a gyászkocsit,
akit szintén minisztere kisért. Egy medvetáncoltatót – akkoriban
népszerü utcai alakot – szedtek föl ujabb disznek, mielőtt a menet a
Strandra érkezett; fekete és kopottszőrü medvéje a processzió ama
részének, ahol lépdelt, a helyzetnek teljesen megfelelő szinezetet
adott.

Igy haladt a vad tömeg, sörözve, pipázva, bőgve és a gyászt töméntelen
változattal gunyolva; utjában minden lépésnél növekedett, mialatt
közeledtére a boltok gyorsan bezárultak. Szent Pongrác régi temploma
felé tartottak, messze kinn a mezőkön. Jó idő elteltével a menet
odaérkezett, a temetőbe való bemenetelt kierőszakolták és
keresztülvitték, hogy Cly Rogert a saját módjuk és tetszésük szerint
temessék el.

A temetéssel végeztek és a tömeg más szórakozás után kezdett vágyat
érezni. Egy másik ragyogó géniusz (vagy talán ugyanaz) arra az ötletre
jutott, hogy a véletlenül arra haladókat Old Bailey kémeknek
nyilvánitsák és bosszut álljanak rajtuk. Ennek a humorisztikus eszmének
a megvalósitásában néhány tucat ártatlan emberre vadásztak, akik egész
életükben soha még az Old Bailey közelében sem jártak, ezeket durván
meghurcolták és bántalmazták. Az ablakbetörés sportjához való átmenet,
majd a korcsmák kirablása, könnyü és természetes folytatás volt. Néhány
óra eltelte után, mikor már több nyárilakást leromboltak és a házak
vaskeritését kitépték, a harciasabb kedélyek felfegyverzésére, elterjedt
a hir, hogy a testőrség kivonult. Erre a hirre a tömeg fokozatosan
eloszlott; a gárda talán kivonult, talán nem; a csődüléseknek ez volt a
szokásos lefolyása.

Cruncher nem vett részt a befejező sportokban, hanem ottmaradt a
temetőben, hogy a temetésrendezőkkel beszélgessen. A helynek nyugtató
hatása volt idegzetére. A szomszédos korcsmából pipát szerzett és azt
szivta, mialatt a keritéseken betekintgetett és alaposan körülnézett a
helyen.

– Jerry, – mondá Cruncher szokott módján önmagát megszólitva – te láttad
ma ezt a Cly-t, láttad a saját szemeddel, hogy ő fiatal és jó szál ember
volt.

Miután pipáját elszivta és egy kevés ideig még elmélkedett, hazafelé
indult, hogy zárás előtt ott legyen Tellsonék előtti állomásán. A
halandóság fölött való elmélkedése támadta-e meg máját, vagy pedig
általános egészségi állapota nem volt rendben, avagy pedig egy kiváló
emberrel szemben akart-e figyelmes lenni, nem annyira fontos, mint az,
hogy hazafelé utjában orvosához – nagyhirü sebészhez – beszólott.

Az ifju Jerry kötelességtudó érdeklődéssel helyettesitette atyját és
jelentést tett neki arról, hogy távollétében nem volt munka. A bank
bezárult, az ókori alkalmazottak kijöttek, a szokásos őr megjelent és
Cruncher fiával hazament teára.

– Most pedig megmondom neked, hogy hányadán áll a dolog – mondá Cruncher
feleségéhez, amint belépett. – Ha nekem, a becsütetes iparosnak, ma
éjjel vállalkozásom nem sikerül, majd bizonyságot szerzek magamnak az
irányban, hogy ellenem imádkoztál-e ismét és akkor ugy megdolgozlak
érte, mintha láttam volna, hogy azt teszed.

A lehangolt Cruncherné fejét rázta.

– Micsoda, szemem láttára akarod azt tenni? – mondá Cruncher a haragnak
minden jelével.

– Semmit sem mondtam.

– Jó, de ne is elmélkedj semmit. Akár a térdeden csuszkálsz, akár
elmélkedel. Az egyik éppen ugy ellenem van, mint a másik. Hagyd abba
egészen.

– Igen, Jerry.

– Igen, Jerry – ismételte Cruncher teájához leülve. – Ah! Ez az! igen,
Jerry. Jól van. Mondhatod, igen, Jerry.

Cruncher e dörmögő ismétléseinek nem volt semmi különös jelentősége,
ezekkel csupán, amint azt más emberek is gyakran teszik, általános
elégületlenségét akarta gunyosan kifejezni.

– Te és a te igen-Jerry-d – mondá Cruncher nagyot harapva vajaskenyerébe
és ugy látszott, mintha ezt egy nagy láthatatlan osztrigával nyelné le.
– Ah! Elhiszem. Hiszek neked!

– Kimégy ma éjjel? – kérdezte szerény felesége, mikor az ismét egy
nagyot harapott.

– Igen, kimegyek.

– Veled mehetek, apa? – kérdé fia gyorsan.

– Nem, nem jöhetsz. Elmegyek halászni, – mint anyád tudja. Igen,
odamegyek. Halászni megyek.

– Horgod meglehetősen rozsdás; ugy-e, apa?

– Ne törődj vele.

– Hozol-e halat haza, apa?

– Ha nem hozok, bőjtölni fogsz holnap, – válaszolt fejét rázva – elég
volt a kérdezgetésből; nem megyek előbb el, mig te régen ágyban nem
vagy.

Az est hátralevő részét azzal töltötte, hogy feleségét éberen
megfigyelte és állandóan beszélgetett vele, megakadályozandó abban, hogy
imádságokat mondjon az ő hátrányára. Ez okból fiát is biztatta, hogy
beszélgessen vele; a szegény asszonynak minden ellene felhozott panaszra
válaszolnia kellett, hogy egy pillanatig se legyen képes saját
gondolataival foglalkozni. A legjámborabb ember sem adhatta volna
alaposabb bizonyságát az őszinte imádság hatékonyságának, mint ahogyan ő
cselekedett felesége iránt való éber bizalmatlanságával. Olyannak tünt
föl, mintha a szellemekben nem hivő, kisértetes történettől megijedne.

– És el ne felejtsd, – mondá Cruncher – semmi komédia ne legyen holnap!
Ha nekem, a becsületes iparosnak sikerül, hogy egy-két falat hust
szerzek, ne jöjj nekem azzal, hogy nem érinted és csak kenyeret eszel.
Ha nekem, a becsületes iparosnak sikerül, hogy egy kevés sörről
gondoskodjam, ne jöjj nekem azzal, hogy csak vizet iszol. Ha Rómába
mégy, tégy ugy, ahogy Rómában cselekesznek. Róma kellemetlen emlékü lesz
reád nézve, ha nem úgy cselekszel. Reád nézve én vagyok Róma, tudod-e?

Majd ujra dörmögni kezdett:

– Ezzel a saját ételed és italod ellen való gazdálkodással! Nem tudom,
hányszor volnál képes ételt és italt szerezni a te csuszkálásoddal és
érzéstelen viselkedéseddel. Nézz a fiadra: a te gyermeked, igaz-e? Olyan
vékony, mint egy léc. Te anyának mondod magadat és nem tudod hogy az
anya első kötelessége, hogy gyermekét táplálja?

Ez utóbbi az ifju Jerryt érzékeny helyen érintette, megeskette anyját,
hogy teljesitse legszentebb kötelességét és ha bármit mulaszt is el,
elsősorban különös gondot forditson arra, hogy az apja által oly
meginditó és gyöngéd módon körvonalazott kötelességnek tegyen eleget.

Igy telt el az este a Cruncher-családban, mig az ifju Jerryt ágyba nem
küldték és az anya, aki ugyanilyen parancsot kapott, szintén
engedelmeskedett. Cruncher az ébrenlét első óráit magános pipázással
töltötte el és nem indult kirándulására éjjeli egy óra előtt. A
kisértetek órája körül fölkelt székéből, zsebéből kulcsot vett elő,
felnyitott egy faliszekrényt, és kivett belőle egy zsákot, jókora
nagyságu feszitővasat, kötelet, láncot és más ehhez hasonló
halászszerszámot. Miután ezeket a tárgyakat gyakorlott módon testén
elhelyezte, távozásul még feleségére szitkozódott, kioltotta a lámpát és
elment.

Az ifju Jerry, a ki csak szinlelte a levetkőzést, mikor az ágyba feküdt,
nemsokára követte atyját. A sötétség leple alatt követte őt, mikor a
szobából kiment, követte a lépcsőn az udvarba és onnan az utcára. Nem
okozott neki gondot, hogy ismét a házba tudjon kerülni, mert a ház tele
volt lakóval és a kapu egész éjjel nyitva állott.

Az a dicséretes törekvés ösztönözte, hogy apja becsületes mesterségének
művészetét és titkát megismerje és a házak, kapuk és bejáratok mellé
lapult, oly szorosan, mint amilyen közel voltak szemei egymáshoz és
tiszteletreméltó szülőjét folyton szemmeltartotta. A tiszteletreméltó
apa északi irányba fordult és még nem jutott messzire, mikor Walton
Izsák egy másik tanitványa csatlakozott hozzá és ketten együtt haladtak
tovább.

Félórával elindulásuk után a pislogó lámpákat és a még jobban pislogó
éjjeli őröket elhagyták és egy elhagyatott országutra jutottak. Itt egy
másik halászt szedtek föl, oly csöndben, hogy ha a fiatal Jerry babonás
lett volna, azt hihette volna, hogy a nemes szórakozás második követője
hirtelen ketté vált.

A három ember tovább haladt; a fiatal Jerry követte őket, mig meg nem
állottak egy helyen, ahol töltés vonult el az ut felett. A töltés
tetején alacsony téglafal volt, fölötte vasrácsozat. A fal és a töltés
árnyékában mind a három letért az országutról, egy mellékutra fordultak
be, ennek egyik oldalán volt a fal, amely itten nyolc-tiz lábnyira
emelkedett. A fiatal Jerry egy sarokba lekuporodott és onnan látta
tiszteletreméltó atyját, amint egy vaskapun hirtelen felkuszott és a
másik oldalán leereszkedett. A második és harmadik követte. Óvatosan
ereszkedtek le a földre és egy darabig fekve maradtak, talán hogy
hallgatózzanak. Azután kézen és térden kuszva tovább haladtak.

A fiatal Jerryre került most a sor, hogy a kapuhoz közeledjék,
visszatartott lélegzettel ő is ugyanazt cselekedte. Ismét lekuporodott
egy sarokba és látta, amint a három halász a magas fü között mászik; a
temető minden sirköve, – mert egy nagy temetőben voltak – mint fehérbe
öltözött kisértetek tekintettek oda, a templom tornya is lefelé nézett,
mint valami rettenetes nagy óriás szelleme. Nem másztak messzire, mikor
megállottak és fölegyenesedtek. Ekkor aztán elkezdtek halászni.

Először is ásóval halásztak. Nemsokára azután a tiszteltreméltó szülő
valami óriási dugóhuzóhoz hasonló szerszámot használt. Akármilyen
szerszámmal dolgoztak is, keményen dolgoztak, mikor a torony harangjának
tompa zugása a fiatal Jerryt annyira megrémitette, hogy elszaladt olyan
égnek meredő hajjal, mint amilyen az apjáé.

De régi vágya, hogy többet tudjon meg ebből a dologból, nemcsak hogy
megállitotta őt futásában, hanem visszatérésre is birta. Ezek még mindig
kitartóan halásztak, mikor ő másodszor benézett a kapun; de ugy
látszott, hogy mostan halra akadtak. Dübörgő, nyikorgó hang hallatszott
a föld alól, meghajlott alakjuk erőlködött, mintha nehéz sulyt
emelnének. Lassan és fokozatosan a földből a fölszinre kiemelték. A
fiatal Jerry jól tudta, hogy az mi volt; de mikor megpillantotta azt és
látta, hogy tiszteletreméltó apja föltörni készül, a reá nézve még uj
látvány oly rémitő félelemmel töltötte el, hogy ujra elfutott és nem
állott meg, mig egy mérföldnyit nem szaladt.

Még akkor sem állott volna meg, ha nem kellett volna lélegzetet vennie,
ugy szaladt, mintha kisértet elől menekülne és nagyon vágyódott, hogy
elkerüljön előle. Nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy a
koporsó, melyet látott, utána szalad és azt képzelte, hogy keskenyebb
végén állva szökdös utána és állandóan közelebb jut, eléri és oldala
mellett ugrál, talán a karját is megfogja. Ez a sátán állandóan és
mindenütt vele volt, az egész éjszakán át rémülettel töltötte el; Jerry
átszaladt az országutra, hogy távol legyen a sötét mellékutaktól,
ahonnan a kisértetes koporsó szökdösve előkerülhetett volna, mint valami
szárnyak és fark nélküli sárkány. A koporsó a kapubejáratok alá is
elbujt, ahol rettenetes vállát a kapuhoz dörzsölte és füléig felhuzta,
mint hogyha nevetne. Az ut sötétebb helyein lesbe állott és ravaszul a
földre feküdt, hogy a futó benne megbotoljék. Az egész időn keresztül
folytonosan mögötte szökdösött és mindinkább közeledett, ugy hogy a fiu
félig halott volt, mikor házuk kapujához érkezett. De még itt sem hagyta
el, követte őt a lépcsőkön minden fokon, tompán hangzó ütéssel, vele
ment ágyába és halottan és sulyosan mellére borult, mikor elaludt.

Hajnalhasadta után, napfelkelte előtt az ifju Jerry nehéz álomból ébredt
fel kamrájában, apja a családi szobában volt. Valami nem sikerülhetett
neki; a fiatal Jerry azt abból a körülményből következtette, hogy apja
Cruncherné fülét fogta és fejét az ágy falához verte.

– Előre megmondtam – mondá Cruncher – és most megtörténik.

– Jerry, Jerry, Jerry – könyörgött felesége.

– Te elrabolod keresetünk hasznát, – mondá Jerry – én és társaim
szenvedünk miatta. Tisztelned és engedelmeskedned kell, mi az ördögbe
nem teszed?

– Megkisérlem, hogy jó feleséged leszek – könyörögte a szegény asszony
könnyek között.

– Jó feleség az, aki ura keresetét elrontja? Ugy tiszteled az uradat,
hogy szégyent hozol keresetére? Ugy engedelmeskedel az uradnak, hogy nem
engedelmeskedel neki keresete legfontosabb dolgaiban?

– Akkor még nem fogtál bele ebbe a rettenetes keresetbe, Jerry!

– Elégedj meg azzal, hogy tisztességes iparos felesége vagy, –
válaszolta Cruncher – és ne törd a te buta fejedet azon, hogy mikor
kezdette el foglalkozását. Tisztelő és engedelmes feleség nem is törődik
ura foglalkozásával. Te jámbor asszony vagy? Ha te jámbor vagy, akkor én
istentelent akarok; nincsen benned több természetes kötelességtudás,
mint amennyi a Thames medrében levő cölöpben van, amelyet hasonlóképpen
beléd kell verni.

Ez a szóváltás halk hangon folyt és a vége az volt, hogy a becsületes
iparos lábáról lelökte agyagtól piszkos csizmáját és hosszában
végigfeküdt a padlón. Fia félénken pillantott rá, amint piszkos kezét
párnául használva, hátára feküdt, egyet nyujtózott és ujra elaludt.

Reggelire nem volt hal, de más egyéb se bőven. Cruncher rossz
hangulatban volt és egy vasból való fazékfödő feküdt mellette, hogy
lövedéknek használja felesége megfenyitésére arra az esetre, ha
észrevenné, hogy áldást akar mondani. A szokott órában lekefélte
ruháját, megmosakodott és fiával elment, hogy napi foglalkozásának
szentelje magát.

Az ifju Jerry apja mellett haladt székkel a hóna alatt, a hosszu,
emberektől hemzsegő Fleet-streeten végig, egészen különbözőnek látszott
az előző éjszaka Jerryjétől, aki a magános éjszakában rémitő üldözője
elől menekült. Ravaszsága a nappal együtt felébredt és lelkifurdalásai
eltüntek az éjszakával; azon a reggelen, ebben a tekintetben valószinüen
sok társa volt a Fleet-streeten és London városában.

– Apa, – mondá a fiatal Jerry, amint haladtak, óvatosan kartávolságnyira
volt, és a széket kettőjük között tartotta – mi a föltámasztó ember?

Cruncher megállott a kövezeten, mielőtt válaszolt:

– Hogyan tudjam én azt?

– Azt hittem, hogy te mindent tudsz, apa – mondá az ártatlan fiu.

– Hm! Igen, – válaszolt Cruncher ismét elindulva és kalapját fölemelte,
hogy tüskéinek szabad játéktere legyen – az iparos.

– Micsoda árukkal kereskedik, apa? – kérdezte a fiu félénken.

– Az ő árui – mondá Cruncher, miközben a választ megfontolta –
tudományos áruk.

– Az emberek tetemei, ugy-e, apa? – találgatta a jóeszü fiu.

– Azt hiszem, hogy ilyesvalami – mondá Cruncher.

– Ó, apa, én ilyen föltámasztó ember szeretnék lenni, ha fölnövök!

Cruncher lecsillapodott, de aggodalmasan rázta fejét.

– Attól függ, hogy hogyan fejleszted képességeidet. Legyen gondod, hogy
képességeid kifejlődjenek, egy szóval se mondj többet másoknak, mint
amennyi szükséges, ugy aztán majd meglátjuk, hogy mire viszed.

Amint a fiatal Jerry ilyen módon bátoritva néhány lépéssel előrement,
hogy a széket a Temple-kapu árnyékában elhelyezze, Cruncher igy szólott
magában: – Jerry, te becsületes iparos, reményed van arra, hogy ez a fiu
áldás lesz reád nézve és kárpótol az anyjáért.


15. Fejezet.  Kötés.

Defarge korcsmájában korábban kezdtek inni, mint rendesen. Reggeli hat
órakor a rácsos ablakon betekintő arcok már láttak ottan más arcokat,
amint italuk fölé hajolva üldögéltek. Defarge jó időkben is nagyon hig
bort mért ki, de a mai különösen hignak látszott. A bor savanyu volt,
vagy legalább is savanykás, mert az iddogálók kedélyét buskomorrá
hangolta. Defarge szőlőjének nedvéből nem támadt baccháns tüz, de
seprője lappangó szikrát rejtett, mely a sötétben világitott.

Ez már a harmadik reggel volt, hogy Defarge korcsmájában az iddogálás
olyan korán kezdődött. Hétfőn kezdődött és ma már szerda volt. Inkább
töprengés volt már kora reggel, mint iddogálás, mert sok ember
hallgatózott, suttogott és álldogált ottan, aki nem lett volna képes
arra, hogy legkisebb pénzdarabot is tegyen a korcsma asztalára, még ha
lelkét is menthette volna meg vele. Mégis annyira megbecsülték őket ezen
a helyen, mintha hordószámra rendelhették volna a bort; egyik asztaltól
a másikhoz, egyik sarokból a másikba surrantak és mohó tekintettel, bor
helyett szavakat nyeltek.

A szokatlan nagy látogatottság ellenére is a korcsmáros nem volt
látható. Nem hiányzott; mert senki sem kereste őt, aki a küszöböt
átlépte, senki sem kérdezősködött utána, senki sem csodálkozott azon,
hogy csupán Defargenét látja egyedül a helyén a kiszolgálásra ügyelve,
egy tányér kopott aprópénz volt előtte, melyről az eredeti veret már
annyira lekopott, mint a férfiak arcáról az emberi külső, akiknek a
rongyos zsebéből előkerült.

A korcsmába betekintő kémek, akik a király palotájától a fegyenc
börtönéig minden előkelő vagy alantas helyre bepillantottak, talán
feszült várakozást és általános szórakozottságot vettek észre. A
kártyázás akadozott, a dominót játszók gondolataikba mélyedve tornyokat
épitettek a kövekből, a vendégek a kiöntött borral alakokat rajzoltak az
asztalra, sőt Defargené is fogpiszkálójával kabátja ujjának mintáját
bökdöste és valami még messze lévő, nem hallott és nem látott dologra
figyelt és hallgatózott.

Ez volt Saint-Antoineban a bort ivók képe, egészen délig. Délidő már
elmult, mikor két portól lepett férfi haladt végig az utcán, az imbolygó
lámpások alatt, Defarge volt az egyik, a kéksapkás utkaparó a másik.
Portól belepve és szomjasan léptek be a korcsmába. Megérkezésük tüzet
gyujtott Saint Antoine keblében, mely gyorsan terjedt, amint ők az
utcákon végighaladtak és ott ragyogott a legtöbb ajtó és ablakban álló
arcán. De senki sem követte őket és senki sem szólott hozzájuk, mikor a
korcsmába léptek, ámbár minden ember szeme feléjük fordult.

– Jó napot, urak! – mondá Defarge.

Ez volt talán a jel, hogy az általános hallgatást megtörje. A jelenlevők
kórusban válaszoltak:

– Jó napot!

– Rossz az idő, urak – mondá Defarge, fejét rázva.

Erre mindenki szomszédjára tekintett, szemét lesütötte és némán ülve
maradt, egy embert kivéve, aki fölkelt és eltávozott.

– Asszony, – mondá Defarge hangosan, Defargenét szólitva. – Jó néhány
mérföldnyire jártam ezzel a jó emberrel, az utkaparóval, Jacques a neve.
Véletlenül találkoztam vele Páristól másfélnapi járásnyira. Jó fiu ez az
utkaparó, Jacques a neve. Adj egy italt neki, asszony!

Egy második férfi kelt föl és távozott el. Defargené bort tett az
utkaparó elé, akinek Jacques volt a neve, kék sapkáját megemelte a
társaság előtt és ivott. Kabátja belsejéből darab durva fekete kenyeret
vett elő, időközönkint harapott belőle, Defargené asztalához közel ült,
ott evett és ivott. Egy harmadik férfi kelt föl és távozott el.

Defarge is ivott néhány korty bort, de kevesebbet, mint az idegen,
minthogy ránézve az ital nem volt olyan ritkaság, és várakozott mig ez a
vidéki ember befejezte reggelijét. Senkire se nézett, aki jelen volt,
azok közül se nézett senki őreá, még Defargenére sem, aki ujra elővette
kötését és dolgozott.

– Befejezte reggelijét barátom? – kérdezte aztán.

– Igen, köszönöm.

– Akkor jöjjön! Megmutatom a szobát, amelyet emlitettem. Kitünő lesz az
ön számára.

Kimentek a korcsmából az utcára, az utcáról az udvarba, az udvarból
meredek lépcsőre, a lépcsőről a padlásszobába, melyben azelőtt egy
őszhaju ember alacsony padon ült előrehajolva és szorgalmasan cipőket
készitett.

Most nem volt ott őszhaju ember; de ott volt a három férfi, aki
egyenkint távozott a korcsmából. De közöttük és a messze távollevő
fehérhaju ember között volt kapcsolat, látták őt a fal hasadékán
keresztül.

Defarge gondosan betette az ajtót és halk hangon mondá:

– Jacques Egy, Jacques Kettő, Jacques Három! Ez az a tanu, akit én,
Jacques Négy, iderendeltem. Ő elmond mindent. Beszéljen, Jacques Öt!

Az utkaparó kezében levő sapkájával letörülte napbarnitotta homlokát és
mondá:

– Hol kezdjem, uram?

– Kezdd az elején – volt Defarge érthető válasza.

– Tehát, uraim, – kezdé az utkaparó – láttam őt egy évvel ezelőtt
nyáron, a márki kocsija alatt a láncon lógott. Igy volt. Én félbehagyom
munkámat az uton, a nap lenyugszik, a márki kocsija lassan halad fölfelé
a dombon, ő a láncon lóg – igy!

Az utkaparó ismét előadta a régi jelenetet, amelyben akkor már
tökéletesnek kellett lennie, mivel látta, hogy az, az egész éven át a
községnek csalhatatlan és nélkülözhetetlen szórakozása volt.

Jacques Egy félbeszakitotta őt, és kérdezte, vajjon látta-e ezt az
embert azelőtt.

– Soha – válaszolt az utkaparó, miközben ismét fölegyenesedett.

Jacques Három kérdezte tőle azután, hogy hogyan ismerte őt fel később.

– Magas alakján – válaszolt az utkaparó és ujját orrára helyezte. –
Mikor Monsieur le Marquis akkor este kérdezte: »Mondd, milyen volt?« én
azt válaszoltam: – Hosszú, mint egy kisértet.

– Azt kellett volna mondanod, rövid, mint egy törpe – figyelmeztette
Jacques Kettő.

– Mit tudtam én? A tett akkor még nem volt elkövetve, és ő nem bizott
rám semmit. Figyeljen ide! Még azok között a körülmények között sem
ajánlottam fel tanubizonyságomat. Monsieur le Marquis reám mutatott
ujjával, amint ott állottam kicsiny kutunk mellett és mondá: »Hozzátok
ide azt a gazembert!« Lelkemre mondom, uraim, én nem ajánlkoztam.

– Neki igaza van, Jacques – mondta Defarge annak, aki őt
félbeszakitotta. – Folytassa!

– Jó! – mondá az utkaparó titokzatos arccal. – A hosszu ember eltünik és
keresik – hány hónapja? Kilenc, tiz, tizenegy?

– A szám nem fontos – mondá Defarge. – Jól el volt rejtve, de
szerencsétlenségre végre mégis megtalálták. Folytassa!

– Ismét dolgozom az országut ugyanazon a helyén és a nap ismét
nyugovóban van. Összeszedem szerszámaimat, hogy hazamenjek falumba, ahol
már sötét van, mikor föltekintek, hát látom, hogy hat katona jön a
dombon keresztül. Közöttük van egy hosszu ember, karjai meg vannak
kötözve, – oldalára kötve, igy!

Nélkülözhetetlen sapkája segitségével, bemutatott egy embert, akinek
hátul összekötözött könyökei csipőjén kötéllel vannak megerősitve.

– Én kőhalmamnál oldalt megállottam, hogy lássam a katonákat és
foglyukat, amint elhaladnak (mert az ut nagyon elhagyatott és mindent
érdemes megnézni, ami arra halad) és eleinte – amint közelednek – nem
látok egyebet, mint hat katonát egy megkötözött hosszu emberrel és hogy
ők majdnem feketék – kivéve a napnyugta felőli oldalon, ahol vörös
szegély látható rajtuk, uraim. Látom az ő hosszu árnyékukat is az ut
másik oldalán, óriások árnyékához hasonlitanak. Azt is látom, hogy
portól vannak belepve és hogy a por velük együtt halad, amint ők
közelednek, tramp, tramp. Mikor aztán egészen a közelembe jutnak, én
megismerem a hosszu embert és ő megismer engem. Hogy szeretne ő ismét a
lejtőn leugrani, mint azon az estén, amikor először találkoztunk egészen
közel ugyanahhoz a helyhez!

Ugy irta le, mintha ott volna és látszott, hogy élénken lát mindent maga
előtt; valószinüen nem sokat látott életében.

– Én nem árulom el a katonáknak, hogy a hosszu embert megismertem; ő nem
árulja el a katonáknak, hogy engem megismert; szemünkkel beszélünk
egymással: »Gyere, mondja a társaság vezetője a falura mutatva, vigyétek
gyorsan sirjába!« – És gyorsabban viszik őt. Én követem. Karjai
dagadtak, mert szorosan vannak megkötözve, facipői nagyon is nehezek és
ő sánta. Mivelhogy sánta és ennélfogva lassu, puskáikkal hajtják őt –
igy!

És utánozza egy embernek a mozdulatát, akit puskaaggyal előretaszitanak.

Amint a dombon őrült sebességgel lefelé rohannak, ő elesik. Azok
nevetnek és fölemelik őt. Arca vérzik és porral fedett, de nem törülheti
le; ezen aztán ismét nevetnek. A faluba hozzák; az egész falu összefut,
hogy lássa; elviszik a malom mellett, föl a börtönbe; az egész falu
látja, amint a börtön kapuja kinyilik a sötét éjszakában és elnyeli őt –
igy!

Kitátotta száját, ahogyan csak tudta és ismét becsukta, hogy fogai
összeverődtek. Miután nem akarta a hatást elrontani azzal, hogy ujra
kitátja száját, Defarge szólott hozzá:

– Folytassa, Jacques!

– Az egész falu ismét hazamegy, – folytatta az utkaparó halkitott hangon
– az egész falu suttog a kutnál; az egész falu alszik; az egész falu
arról a boldogtalanról álmodik, aki a szikla börtönének zárai és
reteszei mögött van, és nem kerül ki onnan, kivévén, hogy meghaljon.
Reggel, szerszámaimmal a vállamon, utközben eszem azt a morzsa fekete
kenyeret, a börtön felé kerülök, amint munkámba megyek. Ott látom őt a
magasban, egy ablak vasrácsai mögött, arca véres és poros, amilyen az
előtte való este volt; az ablakon kitekint. Keze nem szabad, hogy felém
intsen; én nem szólithatom őt; ugy néz reám, mint egy halott.

Defarge és a három másik sötét pillantást vetett egymásra.
Mindannyiuknak a tekintete sötét, elfojtott, bosszut szomjazó, amint a
falusi ember elbeszélését hallgatják. Viselkedésük ámbár titokzatos, de
mégis hivatalos formáju volt. Törvényszéknek látszottak. Jacques Egy és
Kettő az ócska ágyon ült, állukat kezükre támasztva, feszült figyelemmel
néztek az utkaparóra. Jacques Három éppen ugy figyelt, egyik térde
mögöttük volt, izgatott keze folyton keze és orra fölött siklott el;
Defarge közöttük és az elbeszélő között állott, akit az ablak
világosságába állitott és fölváltva őt és a többi hármat nézte.

– Folytassa, Jacques – mondá Defarge.

– Vasketrecében ottmaradt néhány napig. A falu lopva tekint föl feléje,
mert fél. De messziről állandóan a sziklabörtön felé néz; és este, ha a
napi munkát elvégezték és a kut körül csoportosulnak fecsegésre, minden
arc a börtön felé fordul. Azelőtt a postaház felé fordultak; most a
börtön felé fordulnak. Azt suttogják a kutnál, hogy ámbár halálra van
itélve, mégsem fogják kivégezni; azt mondják, hogy kérvényt nyujtottak
be Párisban, amely azt hangoztatja, hogy ő, gyermeke halála folytán
megőrült; azt mondják, hogy magához a királyhoz is nyujtottak be
kérvényt. Mit tudom én? Lehetséges. Talán igen, talán nem.

– Figyeljen tehát, Jacques – szakitotta őt félbe Jacques komoran. – Mi
tudjuk, hogy a királyhoz és királynéhoz kérvényt nyujtottak be. Mi
mindannyian, önt kivéve, láttuk, hogy a király átvette, az utcán,
kocsijában, a királyné ott ült mellette. Defarge, akit itt lát, élete
kockáztatásával a lovak elé ugrott a kérvénnyel a kezében.

– És figyeljen még ide, Jacques! – mondá a térdelő Jacques Három, ujjai
még mindig arcán siklottak végig, melynek tekintete feltünően mohó volt,
mintha valamire éhezne, de ez nem volt sem étel, sem ital. – A lovas- és
gyalogtestőrség körülvette a kérvényezőt és ütötte őt.

– Hallja?

– Hallom, uraim.

– Folytassa – mondá Defarge.

– Másrészt meg azt suttogják a kutnál, – folytatta a falusi ember – hogy
azért hozták a mi vidékünkre, hogy ott a tett szinhelyén végezzék ki és
hogy egészen biztosan kivégzik. Sőt azt is suttogják, hogy mivel ő
Monseigneurt meggyilkolta és Monseigneur bérlőinek atyja volt, –
rabszolgák, mit akartok még? – mint apagyilkost fogják kivégezni. Egy
öreg ember azt mondja a kutnál, hogy jobbját, késsel a kezében,
szemeláttára megégetik, hogy karjába, mellébe és combjaiba sebeket
metszenek és ezekbe forró olajat, olvasztott ólmot, forró szurkot,
viaszt és ként öntenek és végül négy ló darabokra tépi. Ez az öreg ember
azt mondja, hogy mindezt tényleg megtették egy fogollyal, aki
gyilkossági kisérletet követett el az utolsó király, XV. Lajos élete
ellen. De mit tudom én, hogy nem hazudott-e? Én nem vagyok tudós.

– Hallgasson csak ide ismét, Jacques – mondá a férfi, akinek olyan
nyugtalan volt a keze és mohó a tekintete. – Annak a fogolynak Damiens
volt a neve és mindezt világos nappal, szabad ég alatt vitték véghez,
ebben a Páris városban. És az óriási tömegnek, amely ezt látta, nem tünt
fel egyéb, mint az a nagy csoport előkelő hölgy, aki mohó kiváncsisággal
tartott ki egész végig, – egész végig, Jacques – alkonyodó estig, mikor
már combjai és egyik karja ki voltak tépve és ő még mindig lélegzett! És
ez történt – hány éves?

– Harmincöt – mondá az utkaparó, aki hatvannak látszott.

– Ez akkor történt, mikor már tiz évesnél idősebb volt; láthatta volna.

– Elég! – mondá Defarge vad türelmetlenséggel. Éljen az ördög! Tovább!

– Tehát! Némelyek ezt, mások amazt suttogják; nem beszélnek semmi
egyébről; ugy látszik, hogy még a kut is ezt a hangot csobogja. Végre,
egy vasárnap éjjel, mikor az egész falu aludt, katonák jöttek le a
börtönből és fegyverük csörgött a falu utcájának kövezetén. Munkások
ásnak, munkások kalapálnak, a katonák nevetnek és énekelnek; és reggelre
akasztófa mered a kutnál, negyven láb magas és megmérgezi a vizet.

Az utkaparó inkább _keresztül_ nézett a mennyezeten, mint _fölfelé_, és
az ujjával odamutatott, mintha az akasztófát valahol az égboltozaton
látná.

– Minden munka megszünt, mind oda gyülekezik, senki sem hajtja ki a
teheneket, ezek is ott vannak a többivel együtt. Délben dob pörög. Az
éjjel katonák vonultak ki a börtönből és ő sok katona közepén jön. Meg
van kötözve, mint azelőtt, szájában pecek van – feszes zsinórral
megerősitve, ugy hogy olyannak tünik föl, mintha nevetne. – Ezt ugy
utánozta, hogy két hüvelykujját szája szögletébe dugta és száját füléig
széjjelhuzta. – Az akasztófa tetején a kés van megerősitve, hegye égnek
mered. Ott akasztották fel negyven láb magasságban – és ott maradt
lógva, és megmérgezi a vizet.

Egymásra néztek, amint kék sapkával arcát letörülte, amelyen izzadság
gyöngyözött ismét, hogy a látványra visszaemlékezett.

– Ez rettenetes, uraim! Hogyan merithetnek az asszonyok és gyermekek
vizet? Ki cseveghet ott este, ilyen árnyék alatt? Azt mondottam: alatta?
Hétfőn este, mikor a faluból távoztam, a nap nyugovóra szállt és még
egyszer visszatekintettem a halomról, az árnyék áthatolt a templomon, a
malmon, a börtönön – ugy látszott, hogy végignyulik a földön egész
addig, ahol az ég borul reája!

Az éhes ember egyik ujját harapdálta, mikor a többi háromra nézett és a
mohóságtól ujja reszketett.

– Ez minden, uraim. Alkonyatkor távoztam (ahogyan meghagyták) és az
éjjel és a következő fél napon át mentem, mig találkoztam társammal
(mint ahogy mondták, hogy fogok). Vele folytattam utamat, kocsin és
gyalog az elmult nap és éjjel. És most itt látnak!

Komor hallgatás után az első Jacques igy szólt: – Jól van! Hüségesen
cselekedett és számolt be. Várjon ránk egy kevés ideig az ajtó előtt!

– Szivesen – mondá az utkaparó. Defarge kivezette őt a lépcső végébe,
ott leültette és visszajött.

A három fölállott és fejüket összedugták, mikor ő visszajött a
padlásszobába.

– Mit mondasz, Jacques? – kérdé az egyes számu. – Beirandó?

– Beirandó, pusztulásra van szánva – válaszolt Defarge.

– Nagyszerü! – károgott a mohó arcu.

– A kastély és az egész faj? – kérdezte az első.

– A kastély és az egész faj – válaszolta Defarge. – Kiirtás.

Az éhes ember elégedett károgással ismételte:

– Nagyszerü! – és egy másik ujját harapdálta.

– Biztos vagy-e abban, – kérdezte Jacques kettő Defargetől – hogy az a
mód, ahogyan lajstromunkat vezetjük, nem okozhat alkalmatlanságot?
Kétségtelenül biztos helyen van, mert kivülünk senki sem tudja
kibetüzni, de képesek leszünk-e mindig kibetüzni vagy azt kell mondanom,
hogy képes lesz-e az asszony?

– Jacques, – mondá Defarge fölemelkedve – ha feleségem arra
vállalkoznék, hogy a lajstromot emlékezetében tartsa, egy szót sem
felejtene el belőle, de még egy szótagot sem. Az ő öltéseivel, az ő
jeleivel kötve, oly tiszta lesz az előtte mindig, mint a nap. Bizzál
Madame Defargeban. A föld leggyávább emberének könnyebb volna kivakarni
nevét az élet könyvéből, mint Madame Defarge kötött lajstromából nevének
vagy büneinek egyetlen betüjét.

Bizalom és helyeslés mormogása hallatszott, azután az éhes kérdezte:

– Hamarosan visszaküldjük-e ezt a falusit? Remélem. Nagyon egyszerü
ember, nem veszedelmes egy kicsit?

– Nem tud semmit, – mondá Defarge – legalább semmivel sem többet, mint
amennyi őt is könnyen hasonló magasságu akasztófára viheti; én magamra
vállalom őt; hadd maradjon velem; én majd gondját viselem és az
országutjára helyezem. Szeretné látni az előkelő világot – a királyt, a
királynét és az udvart; hadd lássa vasárnap.

– Micsoda? – kérdezte az éhes, kidülledt szemmel. – Jó jel az, hogy ő a
királyságot és nemességet akarja látni?

– Jacques, – mondá Defarge – a macskának mutass tejet, okosan, ha azt
akarod, hogy szomjazzon érte. A kutyának mutasd meg okosan martalékát
természetes állapotban, ha azt akarod, hogy egy napon lehuzza.

Egyebet nem beszéltek és az utkaparónak, aki már elszunnyadt a lépcső
tetején, azt mondották, hogy feküdjék a padlásszoba ágyára és pihenje ki
magát. Nem kellett biztatni, hamar elaludt.

Ilyen vidéki rabszolga könnyen találhatott volna Párisban rosszabb
szállást, mint Defarge korcsmája. Nem tekintve azt, hogy Defargenéval
szemben mindig valami titokzatos félelem gyötörte, egészen uj és
kellemes életmódot folytatott. De Madame egész nap a számlálóasztal
mellett ült és nyilvánvalóan nem tudott róla és nem akarta észrevenni,
hogy az ő ottléte valami titokkal van kapcsolatban; ő azonban mégis
reszketett facipőjében, ahányszor csak Defargené reá tekintett. Azt
gondolta magában, hogy lehetetlen előre látni, mi annak a hölgynek a
legközelebbi szándéka és hitte erős hittel, hogy ez az asszony, ha az ő
szépen diszitett fejébe egyszer azt venné és állitaná, hogy látta őt,
amint gyilkosságot követett el és áldozatát azután megnyuzta, ő ezt a
szerepet is képes volna végigjátszani.

Mikor tehát a vasárnap megérkezett, az utkaparó nem volt elragadtatva
(ámbár mondta), mikor látta, hogy Madame elkiséri őt és az urát
Versaillesbe. Azonkivül az is zavaró volt, hogy Madame az egész uton
odafelé a kocsiban kötött; ugyancsak zavaró volt, hogy Madame az
összegyült tömegben, amely a király és királyné kocsijának a
megérkezésére várakozott, az egész délután folyamán kötött.

– Ön nagyon szorgalmasan dolgozik, Madame – mondá egy ember mellette.

– Igen, – válaszolt Defargené – sok a dolgom.

– Mit csinál, Madame?

– Sokfélét.

– Például?

– Például – válaszolt Defargené nyugodtan – halotti lepleket.

Az ember kissé távolabbra ment onnan, amint lehetett, az utkaparó is
legyezte magát sapkájával, ugy érezte, hogy nagyon is tikkasztó és
nyomasztó a hőség. Ha a felfrissüléséhez egy király és királyné volt
szükséges, elég szerencsés volt, hogy ez az orvosság ott volt kéznél;
ugyanis a nagyarcu király és a széparcu királyné gyorsan megjelent
aranyos kocsijában, udvarának fényes kiséretével, nevető hölgyek és
előkelő urak ragyogó sokaságában; az utkaparó tekintete fürdött az
ékszer, selyem, és puder ragyogásában és az asszonyok és férfiak világot
megvető szép arcában és megrészegedve a látványtól, kiáltotta: »Éljen a
király, éljen a királyné, éljen mindenki és minden« – mintha sohasem
hallott volna a mindenütt jelenlevő Jacquesról. Azután kerteket,
udvarokat, terraszokat, szökőkutakat, gyepszőnyegeket, ismét királyt és
királynét és még több előkelő urat és hölgyet látott, ugy hogy sirt a
gyönyörtől. Az egész hosszu idő alatt, körülbelül három óra hosszat,
körülötte is csupa éljen hangzott, Defarge gallérjánál fogta őt, hogy
megakadályozza abban, hogy rövid ideig tartó tisztelete tárgyaira rá ne
rohanjon és azokat darabokra tépje.

– Bravó! – mondá Defarge és vállát veregette, mint valami pártfogó,
mikor mindennek vége volt.

– Jó fiu vagy.

Az utkaparó most magához tért és azt hitte, hogy örömének
nyilvánitásával hibát követett el; de nem.

– Te vagy az a fiu, akire szükségünk van, – sugta Defarge a fülébe – te
elhiteted ezekkel a bolondokkal, hogy mindez örökké tart. Ezek aztán
annál szemtelenebbek és a vég annál közelebb.

– Hah, – kiáltotta az utkaparó elgondolkozva – ez igaz!

– Ezek a balgák semmit sem tudnak. Gyülölik lehelletedet és inkább
látnák, hogy te, vagy száz magadfajtáju fulladjon meg, mint kutyáik vagy
lovaik közül egy is; és csak azt tudják, amit lehelleted mond nekik.
Hadd ámitsák önmagukat még kissé tovább; eléggé ugy sem ámithatják
önmagukat.

Defargené kicsinylően nézett védettjükre és helyeslően bólintott.

Ami önt illeti, – mondá ő – ön kiabálna és könnyeket ontana mindenért,
ami pompával és lármával jelentkezik. Mondja, nem tenné?

– Azt hiszem, igen, Madame, egy pillanatra.

– Ha nagy halom bábut mutatnának, hogy a saját hasznára széttépje és
tönkretegye azokat, a legnagyobbat és legszebbet válogatná ki. Mondja,
nem ugy tenne?

– Bizony ugy, Madame.

– És ha egy sereg madarat mutatnának, mely nem tud elrepülni és azt
mondanák, hogy a saját hasznára fossza meg azokat tollaiktól, akkor
bizonyára a legszebb tollazatu madár felé nyulna; nemde?

– Igaz, Madame.

– Látta ma mind a kettőt, a bábukat és a madarakat is – mondá Defargené
és a hely felé mutatott kezével, ahol legutoljára voltak. – És most
menjen haza!


16. Fejezet.  Még mindig köt.

Madame Defarge és férje barátságosan visszatért Saint Antoine kebelébe,
mialatt egy folt, kék sapkában, lassan mozgott a sötétségen, a poron
keresztül, végig az országut unalmas mérföldjein, lassan haladva az
iránytű ama pontja felé, ahol a sirboltjában fekvő Monsieur le Marquis
kastélya a fák suttogását hallgatta. A kőarcoknak most volt idejük arra,
hogy a fákra és a kutra hallgatózzanak; az a néhány falubeli
madárijesztő, aki ehető füvek és elégethető faágak keresése közben a
kastély nagy kőudvarának és terraszának látókörébe került, kiéhezett
fantáziájában azt képzelte, hogy a kőarcok kifejezése megváltozott. A
faluban még eleven volt az a hiresztelés, – de tengődött csupán, mint a
falu népe – hogy mikor a kés a szivbe hatolt, kifejezésük megváltozott,
a büszkeség harag és fájdalommá változott arcukon és hogy mikor azt a
lógó alakot negyven lábnyira felhuzták a kut fölé, ismét megváltozott és
a kielégitett bosszu kegyetlen kifejezése ült arcukra és ezt viselik
ezentul mindig. A nagy hálószoba ablaka fölötti kőarcon – ahol a
gyilkosság történt – két kis gödröcskét mutattak a kőarcon, ezeket
mindenki megismerte és ottan azelőtt sohasem látta; ritka alkalmak
esetén, mikor két vagy három rongyos paraszt elkülönült a tömegtől és
hirtelen rátekintett Monsieur le Marquis megkövesült arcára, vézna ujjuk
egy pillanatig sem mert volna reámutatni, mig mind el nem tünt a moha és
levelek között, mint a náluk szerencsésebb nyulak, melyek ottan
megélhetést találtak.

Kastély és kunyhó, kőarc és lógó alak, a kőpadló vörös foltja és a falu
kutjának tiszta vize – ezernyi holdföld – Franciaország egy egész
tartománya – Franciaország maga is – az éjszaka sötét boltozatába
merült. Igy pihen egy ragyogó csillagon egy egész világ, nagyságaival és
apróságaival egyetemben. És valamint az emberi tudás képes arra, hogy
egy fénysugarat széthasitson és összetétele módját elemezze, ugy
magasztosabb lelkierők földünk halvány fényénél minden gondolatot,
minden cselekedetet, minden felelős teremtményeinek vétkét és erényét
képesek elolvasni.

Defargeék, férj és feleség, a csillagok fényénél rozoga kocsijukban
eljutottak Párisnak ahhoz a kapujához, ahová utazásuk természetes
céljával igyekeztek. Szokás szerint megállottak a sorompó őrházánál, a
szokásos lámpák előkerültek, a szokásos vizsgálat és kikérdezés
céljából. Defarge kiszállott, mivel ismert ottan egyet-kettőt a
katonaság és egyet a rendőrség közül. Ez utóbbival bizalmas barátságban
volt és gyengéden megölelte.

Mikor Saint Antoine ismét keblére ölelte Defargeékat, ők a Szent határa
környékén véglegesen kiszállottak a kocsiból és gyalog folytatták
utjukat az utcák fekete sarában és piszkában, Defargené megszólitotta
urát:

– Mondd, barátom, mit tudatott veled a rendőrségbeli Jacques?

– Nagyon keveset mondott ma éjjel, de mindazt, amiről tudott. Ujabb kém
van kirendelve a mi vidékünk részére. Lehet, hogy még sok más is, de ő
csak egyről tud.

– Jó! – mondá Defargené és szemöldökét hideg, üzletszerü módon
összehuzta. – Lajstromba kell venni őt. Mi a neve?

– Ő angol.

– Annál jobb. Neve?

– Barsad, – mondá Defarge, franciásan ejtve ki a nevet. De oly gondosan
mondatta el magának, hogy teljes pontossággal betüzte ki.

– Barsad – ismételte az asszony. – Jó. Keresztneve?

– János.

– Barsad János – ismételte az asszony, miután azt magában néhányszor
mormogta. – Jó; külseje: ismerik?

– Kora: körülbelül negyven éves; magassága: 5 láb 9; haja: fekete;
arcszine: sötét; általában csinos külsejü, szeme fekete; arca: hosszu,
keskeny és sápadt; sasorru, de nem egyenes, bal orcája felé hajló;
tekintete ennek folytán alattomos.

– Lelkemre, egész arckép – mondá az asszony nevetve. – Holnap bekerül a
lajstromba.

Beléptek a korcsmába, amely már zárva volt (minthogy már éjfél volt).
Defargené azonnal elfoglalta helyét a számlálóasztalnál, megszámlálta
azt a kevés pénzt, amely távolléte alatt befolyt, a palackokat
végignézte, a könyvbe beirt tételeket megvizsgálta, maga is beleirt
egyes tételeket, a csapost minden képzelhető módon ellenőrizte és végül
aludni küldötte. Azután még egyszer kiboritotta a pénzt a tányérból és
egyes sorokban zsebkendője sarkaiba kötözte, hogy éjszakára biztonságba
helyezze. Ezalatt Defarge pipázva járkált föl és alá és csöndben
csodálta feleségét anélkül, hogy beleavatkoznék üzleti és háziügyeket
illetőleg és ilyen hangulatban járkált föl és alá az életen végig.

Az éjszaka tikkasztó volt és a szorosan elzárt és a piszkos
szomszédságban levő boltban kellemetlen szag volt érezhető. Defarge
szaglóérzéke nem volt valami érzékeny, de a borkészletnek sokkal erősebb
volt a szaga, mint rendesen, ugyancsak a pálinka és ániszé is. Kifujta
orrából az egyesült szagokat, miközben elszítt pipáját félretette.

– Fáradt vagy – mondá az asszony és föltekintett a csomókról, melyeket
zsebkendőjébe kötött. – Ezek csak a rendes szagok.

– Kissé fáradt vagyok – mondá a férj beismerően.

– Lehangolt is vagy – mondá az asszony, akinek gyors szeme sohasem volt
annyira elfoglalva a számlákkal, hogy egy-egy pillantás neki nem jutott
volna. – Ó, ezek a férfiak, ezek a férfiak!

– De édesem… – kezdé Defarge.

– De édesem, – ismételte Defargené és határozottsággal bólintott fejével
– de édesem! Kedvetlen vagy ma este, édesem!

– Nos, igen, – mondá Defarge, mintha egy gondolat szorult volna ki
kebléből – hosszu az idő.

– Hosszu az idő, – ismételte felesége – és mikor nem hosszu az idő?
Bosszu és megtorlás sok időt kiván; ez a szabály.

– Nem sok időt kiván, hogy valakit a villám sujtson – mondá Defarge.

– De mennyi időt kiván, mig a villám elkészül és felhalmozódik? Mondd
csak? – kérdé Defargené nyugodtan.

Defarge gondolkodva emelte föl homlokát, mintha abban is volna valami.

– Nem sok időt igényel, hogy földrengés nyeljen el egy várost – mondá
Defargené. – De mondd meg, mennyi időt igényel földrengést előkésziteni?

– Hosszu időt, azt hiszem – mondá Defarge.

– De ha készen van, megindul és mindent darabokra zuz utjában. Azalatt
pedig folyton erjed, ámbár nem látható, nem hallható. Ez legyen a
vigaszod. Tartsd meg eszedben.

Szikrázó szemmel kötött egy csomót, mintha ellenséget fojtana meg.

– Mondom neked, – szólt az asszony, s jobbkezét kinyujtotta, hogy
szavának nagyobb sulyt adjon – ámbár sokáig tart, mig megérkezik, de már
uton van és közeledik. Én mondom neked, nem vonul vissza és nem áll meg.
Mondom neked, hogy folyton közeledik. Nézz körül és fontold meg, hogy
milyen élet folyik a világban, amelyet mi ismerünk, emlékezz a világ
arcára, amelyet mi ismerünk, emlékezz a dühre és elégületlenségre, mit a
Jacquerie óráról órára nagyobb biztossággal kelt fel. Sokáig tarthat-e
ez? Bah! Nevethetnék!

– Te bátor feleségem, – válaszolt Defarge, aki lehajtott fővel állott
előtte és kezét hátán összefogta, mint valami tanulékony és figyelmes
tanuló tanitója előtt – mindezt nem vonom kétségbe. De már nagyon sokáig
tart és lehetséges, – tudod jól, asszony, lehetséges – hogy nem érkezik
meg a mi életünkben.

– Nos! És aztán? – kérdezte az asszony és ujabb csomót kötött, mintha
egy másik ellenséget fojtana meg.

– Nos, igen! – válaszolt Defarge félig panaszosan és bocsánatot kérően
vonogatta vállát. – Mi nem látjuk akkor a diadalt.

– De segitettük, – mondotta az asszony és energikus mozdulattal
nyujtotta ki kezét – amit tettünk, nem tettük hiába. Lelkemnek szent
meggyőződése, hogy látni fogjuk a diadalt. De még ha nem is, sőt ha
biztosan tudnám, hogy nem, mutasd meg nekem egy arisztokratának és
zsarnoknak nyakát és én mégis…

Az asszony ekkor egész fogsorával valóban hatalmas csomót kötött.

– Állj! – kiáltott Defarge kissé elpirulva, mintha gyávasággal
gyanusitanák. – Én sem riadok vissza semmitől, kedvesem.

– Igen! De az a gyöngeséged, hogy néha látnod kell áldozatodat és az
alkalmat, hogy bátor maradj. Maradj bátor anélkül! Ha megjön az ideje,
bocsáss szabadon tigrist és sátánt; de várd meg az idejét, tartsd a
tigrist és sátánt láncon, ne mutasd, de légy készen mindig.

Az asszony tanácsa utolsó szavát ugy hangsulyozta, hogy a zsebkendőbe
csomózott pénzzel az asztalra ütött, mintha annak agyát zuzná össze és
azután elfogulatlan arccal hóna alá fogta és azt jegyezte meg, hogy
ideje, hogy aludni menjenek.

A következő nap dele ott találta a csodálatraméltó asszonyt szokott
helyén a korcsmában, szorgalmasan kötögetve. Rózsa feküdt mellette és ha
néha-néha a rózsára nézett is, rendes elmélyedt arckifejezése nem
változott. Csak néhány vendég volt, ezek ittak vagy nem ittak, ültek
vagy álltak. Nagyon meleg volt, egész halom légy, mely kiváncsi és
kutató vizsgálatát kiterjesztette még az asszony mellett levő tapadó kis
poharakra is, döglötten hullott a fenekére. Az ő haláluk nem hatotta meg
a többi sétáló legyet, elfogulatlanul szemlélték amazokat (mintha ők
maguk elefántok vagy valami ilyenfajta távol álló teremtmények
volnának), mig ugyanolyan sorsra jutottak. Csodálatos elgondolni, hogy a
legyek mily könnyelmüek! Az udvar legyei talán éppen igy gondolkoztak
azon a napos nyári napon.

Egy belépő alak árnyékot vetett Defargenéra, érezte, hogy uj ember.
Letette kötését és a rózsát hajába tüzte, mielőtt az alakra nézett.

Érdekes volt! Abban a pillanatban, amikor Defargené a rózsát felemelte,
a vendégek abbahagyták a beszélgetést és lassankint távoztak a
korcsmából.

– Jó napot, asszonyom! – mondá az ujonnan érkezett.

– Jó napot, uram!

Ezt hangosan mondta, de magában hozzátette, amint kötését folytatta:
Hah! Jó napot! Kora körülbelül negyven; magassága öt láb 9; haja fekete;
általában csinos külsejü; arcszine sötét; szeme sötét; sápadt, hosszu,
keskeny arc; sasorr, nem egyenes, sajátságosan hajlik bal orcája felé,
ez alattomos tekintetet okoz! Jó napot! Egy és mindnek!

– Legyen szives, asszonyom, adjon egy kis pohár régi konyakot és egy kis
friss hideg vizet.

Az asszony udvarias arccal tett eleget kivánságának.

– Nagyszerü ez a konyak, asszonyom!

Ez volt az első eset, hogy igy dicsérték és bár Defargené jobban ismerte
származását, mégis azt jegyezte meg, hogy ez a dicséret hizelgő a
konyakra és ismét elővette a kötését. A vendég az asszony ujjait
figyelte néhány percig és felhasználta az alkalmat, hogy körülnézzen a
helyen.

– Nagyon ügyesen köt, asszonyom.

– Megszoktam.

– És szép mintát.

– Azt hiszi? – mondá az asszony reámosolyogva.

– Határozottan. Szabad kérdeznem, hogy mire való?

– Szórakozás, – mondá az asszony, még mindig rámosolyogva, mialatt ujjai
ügyesen forogtak.

– Nem használatra?

– Meglehet. Talán hasznát veszem valamikor. Ha ugyan lesz rá alkalom, –
mondá az asszony, nagyot sóhajtva, miközben komoly kokettséggel
bólintott fejével.

Érdekes volt, de Saint Antoine izlésének határozottan nem volt megfelelő
a fejdiszén levő rózsa. Két ember lépett be, külön, és éppen italt
akartak rendelni, mikor a rózsa megpillantásakor hirtelen megállottak és
azt adták ürügyül, hogy egy barátjukat keresik, aki nincsen ott és ismét
távoztak. Azok közül is, akik az idegen vendég beléptekor jelen voltak,
egy sem volt már ott, egyik a másik után távozott. A kém jól figyelt, de
semmi jelt nem vett észre. Szegénységtől nyomottan, céltalan, véletlen
módon távoztak, mely természetes és gyanutlan volt.

– Barsad, – gondolta az asszony, s tovább folytatta a kötését, ujjai
dolgoztak, szeme az idegenen pihent. – Várj még egy kicsit és »Jánost«
is kötök, mielőtt távozol.

– Van férje, asszonyom?

– Van.

– Gyermekei?

– Nincsenek.

– Ugy látszik, hogy az üzlet rosszul megy.

– Nagyon rosszul, a nép olyan szegény.

– Ah, a szerencsétlen, nyomorult nép! És annyira el is nyomott, – mint
ön mondja.

– Amint _ön_ mondja! – válaszolta az asszony, kijavitva őt és külön jelt
kötött hirtelen a neve mellé, ami rá nem jót jelentett.

– Bocsánat; bizonyára én használtam ezt a kifejezést, de ön valószinüen
igy gondolkozik. Hisz az természetes!

– _Én_ gondolkozom? – válaszolt az asszony emelt hangon. – Nekem és
férjemnek elég gondunk van, hogy ezt az üzletet fenntartani képesek
legyünk, gondolkodás nélkül. Egyedüli gondolatunk, hogy hogyan éljünk
meg itten. Ez az a dolog, amire _mi_ gondolunk, és ez reggeltől estig
elég gondolkodni valót ád, anélkül, hogy mások baján törnők a fejünket.
_Én_ gondolkodjak másokról? Nem, nem.

A kém, aki azért jött oda, hogy minden morzsát fölszedjen, amit ott
megláthat vagy találhat, alattomos tekintetével nem sejttette, hogy
mindeddig ugyan hiába jött, hanem leereszkedő udvariassággal tovább
állott, Defargené kis asztalára könyökölve, – és néha konyakját
szörpölte.

– Komisz história ennek a Gaspardnak a kivégzése, asszonyom. Ah, a
szegény Gaspard! – mondá mély részvéttel sóhajtva.

– Lelkemre! – válaszolt az asszony, hidegen és könnyedén. – Ha az
emberek késeket ilyen célra használnak, azért lakolniok kell. Ő tudta jó
előre, hogy mi lesz az ő fényüzésének az ára. Megadta az árát!

– Azt hiszem, – mondá a kém halkitva lágy hangját olyannyira, hogy az
bizalmat gerjesztett és ravasz arcának minden izma sértett forradalmi
érzelmet fejezett ki – azt hiszem, hogy ezen a környéken nagy részvétet
és izgalmat keltett annak a szegény fickónak a sorsa. Ugy köztünk
szólva.

– Igazán? – kérdé az asszony közömbösen.

– Hát nem?

– Itt a férjem! – mondá Defargené.

Mikor a korcsma gazdája az ajtón belépett, a kém kalapját érintve
üdvözölte őt és előzékeny mosollyal mondá: Jó napot, Jacques! Defarge
megállott és reábámult.

– Jó napot, Jacques! – ismételte a kém, nem olyan bizalmasan, sem olyan
elfogulatlan mosollyal, a bámulás hatása folytán.

– Uram, ön téved, – válaszolt a korcsma gazdája. – Ön másnak néz. Ez nem
az én nevem. Én Defarge Ernő vagyok.

– Mindegy, – mondá a kém könnyedén, de leverten is. – Jó napot!

– Jó napot! – válaszolt Defarge szárazon.

– Éppen mondottam Madamenak, akivel csevegni szerencsém volt, mikor ön
belépett, hogy azt hallottam, hogy a szegény Gaspard szerencsétlen sorsa
Saint Antoineben nagy részvétet és nagy izgalmat keltett, ami nem is
csoda.

– Nekem senkisem mondta – válaszolt Defarge fejét rázva. Én nem tudok
róla semmit.

Miután ezt mondotta, a kis számolóasztal mögé lépett és ott megállott,
kezét felesége székének támlájára fektetve. Onnan nézett reá, akinek
mind a ketten ellenségei voltak, és akit mindegyikük a legnagyobb
élvezettel lőtt volna agyon.

A kém, aki jól értette a dolgát, elfogulatlan magatartását nem
változtatta meg, hanem kihörpentette kis pohár konyakját, egy kevés
vizet ivott reá és egy ujabb pohárka konyakot kért. Defargené öntött
neki, ismét elővette kötését és kis dalt dudolt magában.

– Ugy látszik, hogy jól ismeri ezt a vidéket, azt hiszem, hogy jobban,
mint én – jegyezte meg Defarge.

– Egyáltalában nem. De remélem, hogy majd jobban megismerem. Nagyon
érdeklődöm nyomorult lakói iránt.

– Ah! – mormogta Defarge.

– Az a szerencse, hogy önnel cseveghetek, Defarge ur, – folytatta a kém
– arra emlékeztet, hogy tulajdonképpen ismerem önt, legalább is nevét.

– Valóban? – mondá Defarge nagy közönnyel.

– Igen, valóban. Tudom, hogy mikor Manette doktort szabadon bocsátották,
ön – az ő régi szolgája – vette őt gondjaiba, önnek adták őt át. Amint
látja, ismerem a helyzetet.

– Ugy látszik, bizonyára – mondá Defarge. Felesége, amint kötött és maga
elé dudolt, véletlenül könyökével érintette őt, ez azt jelentette, hogy
legjobb, ha válaszol, de mindig röviden.

– Önhöz jött a leánya is – mondá a kém – és az ön gondviseléséből
leánya, akit egy csinosan barnába öltözött ur kisért; mi is a neve?… kis
parókája volt… Lorry – a Tellson és Társa cégtől – átvitte őt Angliába.

– Ugy van – ismételte Defarge.

– Nagyon érdekes emlékek! – mondá a kém. Én ismertem Manette doktort és
leányát Angliában.

– Igen? – mondá Defarge.

– Nem sokat hall most felőlük? – mondá a kém.

– Nem – mondá Defarge.

– Valóban, – szólt az asszony közbe, föltekintve munkájából és kis dalát
félbeszakitva – nem hallunk most semmit se róluk. Hirt kaptunk arról,
hogy szerencsésen megérkeztek és azonkivül egy vagy két levelet, de ők a
maguk élete utjára tértek, mi a miénkre és azóta nem levelezünk.

– Ugy van, asszonyom, – válaszolt a kém – a leány most fog férjhez
menni.

– Fog? – visszhangozta az asszony – amilyen csinos volt, már régen
férjhez kellett volna mennie. De önök, angolok, ugy látszik, nagyon
hidegek.

– Ó! Ön tudja, hogy angol vagyok?

– A nyelve angol, – válaszolt az asszony – és azt hiszem, hogy a nyelv
olyan, amilyen az ember.

A fölismerést nem tekintette bóknak, de beletörődött és nevetett közbe.
Konyakját kihörpintette és igy szólt:

– Igen, Miss Manette férjhezmenendőben van, de nem angolhoz megy
férjhez, hanem, mint ő maga is, francia születésühöz. És mivelhogy éppen
Gaspardról beszéltünk (ah, szegény Gaspard, kegyetlenség volt,
kegyetlenség), különös, hogy ő a márki unokaöccséhez megy férjhez, aki
miatt neki oly magasan kellett lógnia; más szóval – a mostani márkihoz.
De Angliában nem ismerik, ott ő nem márki, hanem csupán Darnay Károly.
D’Aulnais volt az anyjának a családi neve.

Defargené nyugodtan folytatta a kötését, de férjén a hir látható
benyomást keltett. Bármit is csinált a kis számolóasztal mögött, tüzet
gyujtott, vagy pipájára gyujtott – elfogultnak látszott és keze sem volt
megbizható. A kém nem lett volna kém, ha ezt nem vette volna észre és
nem jegyezte volna meg magának, amit látott.

Miután legalább egyszer célba talált, aminek az értéke ugyan bizonytalan
volt, és vendégek sem jelentek meg, hogy ujabb felfedezésekre tehessen
szert, Barsad kifizette számláját és elbucsuzott, udvariasan jegyezte
meg, hogy reméli, lesz szerencséje Defarge urat és nejét
viszontláthatni. Távozása után néhány percig a férj és feleség
ugyanabban a helyzetben maradtak, amelyben voltak, arra az eshetőségre
való tekintettel, hogy visszajöhet.

– Igaz lehet az, amit ő Manette kisasszonyról mondott? – szólott Defarge
halk hangon, mialatt pipázva még mindig ott állott felesége mögött és
kezét széke támlájára fektette.

– Minthogy ő mondotta, – válaszolt az asszony, szemöldökét kissé
összehuzva – valószinüleg nem igaz. De igaz is lehet.

– Ha igaz… – kezdé Defarge, és megakadt.

– Ha igaz? – ismételte felesége.

– … és elérkezik és mi látjuk a diadalt: a leány érdekében remélem, hogy
a Végzet férjét Franciaországtól távoltartja.

– Férjét végzete oda vezeti, ahova mennie kell és ahhoz a véghez vezeti
őt, ami részére rendeltetett. Ennyit tudok. – mondá Defargené szokott
nyugodtságával.

– De különös – nem nagyon különös, – mondá Defarge, mintha feleségét rá
akarná venni, hogy helyeseljen – hogy az atya és leánya iránt tanusitott
részvétünk után a leány férjének a neve éppen a te kezed által került
ebben a pillanatban a halálraitéltek lajstromába, annak a pokol
fajzatjának a neve mellé, aki mostan távozott.

– Különösebb dolgok fognak majd történni, ha elérkezik – válaszolt az
asszony. – Mind a kettő itt van, az bizonyos, és mind a kettő
megérdemli, ez elegendő.

Miután ezt mondotta, összesodorta kötését és kivette a rózsát a
kendőből, mely feje köré volt tekerve. Saint Antoine vagy megérezte
titkos ösztönével, hogy a kifogásolt ékesség eltünt, vagy pedig Saint
Antoine megfigyelte az eltünését, bárhogyan volt is, a Szent bátorságot
meritett arra, hogy közvetlenül azután ismét megjelent és a korcsma
visszanyerte szokásos külsejét.

Este, mikor Saint Antoine belsejét kifelé forditotta és ajtóküszöbökön,
ablakpárkányokon ült és a piszkos utcák és udvarok sarkán összegyült,
hogy egy kis levegőt szippantson, Defargené kötésével kezében egyik
helyről a másikra, egyik csoporttól a másikhoz szokott menni, mint
valami misszionárius, – volt sok ilyen hozzá hasonló – kivánatos, hogy a
világ ne szüljön többé ilyent. Mind az asszony kötött. Értéktelen
dolgokat kötöttek; de a gépies munka gépies helyettesitője volt az étel-
és italnak; a kéz mozgott az állkapcsok és emésztőszervek helyett; ha a
csontos ujjak pihentek volna, a gyomrok jobban érezték volna az éhség
gyötrelmeit.

De mihelyt az ujjak mozogtak, megmozdultak a szemek és a gondolatok is.
És amint Defargené egyik csoporttól a másikhoz ment, mind a három
gyorsabban és bőszültebben mozgott, minden kis asszonycsoportban,
mellyel ő beszélt, és ahonnan ismét távozott.

Férje ajtajában pipázott és csodálkozó tekintettel nézte őt.

– Nagy asszony, – mondá ő – erős asszony, hatalmas asszony, rémitően
hatalmas asszony!

Köröskörül beállott a sötétség, a templomok harangja hallatszott és a
királyi testőrségnek távoli dobolása, és az asszonyok még mindig
kötöttek, kötöttek. A sötétség elboritotta őket. Más sötétség is
közeledett biztonsággal, mikor a templomi harangok, melyek mostan olyan
szépen hangzanak Franciaország némely karcsu tornyában, mennydörgő
ágyukká olvasztódtak és a dobok tulharsogtak egy gyönge hangot, mely
azon éjjelen az uralomnak, a bőségnek, a szabadságnak és az életnek
mindenható hangjává változott. Oly sok esemény csoportosult az asszonyok
köré, akik még mindig ott ültek és kötöttek, kötöttek, hogy ők maguk is
egy még el nem készült alkotmány köré csoportosultak, ott is ültek és
kötöttek, kötöttek és számolták a lehulló fejeket.


17. Fejezet.  Egy éjszaka.

Sohasem nyugodott le a nap fényesebb ragyogással. Soha nyugalmas
szögletében, mint azon az emlékezetes estén, mikor a doktor leányával a
platánfa alatt ült. Sohasem kelt föl a hold szelidebb fénnyel nagy
London városa fölött, mint azon az estén, mikor még mindig ott ültek a
fa tövében és annak levelein keresztül arcukba ragyogott.

Lucienek másnap volt az esküvője. Ezt az estét atyjának szentelte és
egyedül ültek a platánfa tövében.

– Boldog vagy, kedves atyám?

– Teljesen, gyermekem.

Keveset beszéltek, ámbár már jó ideje ültek ottan. Mikor még elég
világos volt munka- és olvasáshoz, már akkor sem foglalkozott szokott
kézimunkájával és atyjának sem olvasott. Sokszor, nagyon sokszor
foglalkozott mind a két módon az ő oldalán a fa tövében, de ez a nap nem
hasonlitott más naphoz és semmi sem változtathatta hasonlóvá.

– Én is oly boldognak érzem magam ma este, kedves atyám. Teljesen
boldognak érzem magamat abban a szerelemben, mellyel az Ég megáldott –
Károlyhoz való szerelmem és Károlynak hozzám való szerelme. De ha életem
nem maradna neked szentelve és ha otthonomat csak néhány utca választaná
el tőled, akkor szerencsétlenebbnek érezném magamat és több
szemrehányást tennék magamnak, mint azt neked mondhatom. Sőt még igy is…

Még ugy is, ahogy volt, szava megtagadta a szolgálatot. A szomoru hold
fényében átölelte nyakát és fejét keblére hajtotta. A hold fényében,
mely mindig szomoru, mint maga a nap fénye is – ha a fénynek emberi élet
a neve – jövetele- és távozásakor.

– Legdrágább atyám! Megmondhatod-e nekem ez utolsó alkalommal, vajjon
teljesen bizonyos vagy-e abban, hogy uj vonzalmam, uj kötelességeim nem
lépnek-e majd valaha mi kettőnk közé? Én jól tudom, de tudod-e te is?
Szivedben bizonyos vagy-e teljesen afelől?

Atyja vidám bizalommal válaszolt, mely nem lehetett szinlelt.

– Teljesen bizonyos vagyok, szerelmem! Még annál is több – füzte hozzá,
mikor gyöngéden megcsókolta őt. – Jövőm házasságod által sokkal
ragyogóbbnak látszik, mint az házasságod nélkül lehetne, vagy volt.

– Ha én remélhetném ezt, atyám…

– Hidd el, szerelmem. Tényleg ugy van. Gondold meg, szivem, hogy ez
olyan természetes és olyan egyszerü, hogy igy kell lenni. Te
ifjuságodban és önfeláldozásodban nem érezheted azt az aggódó gondot,
mely szivemet eltöltötte, hogy életed elhervad…

A leány kezét ajka felé emelte, de atyja a magáéba vette és megismételte
a szót.

– Elhervad, gyermekem, hogy elhervad érettem és leszorul természetes
utjáról. A te önzetlenséged nem képes felfogni, hogy ez nekem mennyi
gondot okozott; de kérdezd önmagadat, teljes lehet-e az én boldogságom,
ha a tiéd nem tökéletes?

– Ha Károlyt sohasem láttam volna, atyám, veled teljesen boldog lettem
volna.

Ő mosolygott öntudatlan beismerésén, hogy Károly nélkül boldogtalan
volna, minthogy látta őt és ezt válaszolta neki:

– Gyermekem, láttad őt és ő Károly. Ha nem Károly lett volna, más valaki
lett volna. Vagy ha senki más nem lett volna, akkor én lettem volna az
oka, akkor életem sötét része reám vetette volna árnyékát és téged is
beárnyalt volna.

Ez volt az első eset, a törvényszéki tárgyalást kivéve, hogy hallotta
azt, hogy atyja szenvedése idejére céloz. Különös érzelmet ébresztett
benne, mialatt szavai még fülében csengtek; évek multán is még gondolt
erre.

– Nézd! – mondá a beauvaisi doktor a holdra mutatva. – Börtönöm
ablakából néztem reá, akkor nem tudtam a fényét elviselni. Ránéztem
akkor mikor annak a gondolata, hogy reásüt arra, amit én elvesztettem,
oly kinzó gyötrelmet okozott, hogy fejemet börtönöm falához vertem.
Reánéztem oly érzéketlen és letargikus állapotban, hogy nem gondoltam
egyébre, mint a függőleges vonalakra, melyeket felszinére rajzolhatnék
és a vizszintesekre, melyekkel azokat metszhetném. – Elmélyedt, töprengő
módon füzte hozzá önmagában, mikor a holdat nézte. – Husz volt minden
irányban, emlékszem, de a huszadikat nehéz volt beleilleszteni.

Erre az időre való visszaemlékezés aggodalmat keltett a leányban, és ez
még fokozódott, mikor ő bővebben foglalkozott emlékeivel; de
hangulatában egyébként semmi nyugtalanitó nem volt. Csupán a jelen
boldogságát és vidámságát hasonlitotta össze a mult szenvedéseivel.

– Reánéztem és ezerféle gondolatom támadt meg nem született
gyermekemről, kitől elszakitottak. Hogy él-e? Hogy élve született-e,
avagy pedig hogy a szegény anya ijedelme megölte-e őt? (Bebörtönzésem
egy idejében a bosszuállás vágya elviselhetetlen volt.) Vajjon fiu
volt-e, aki talán sohasem tudja meg apja szenvedésének történetét, aki
talán annak a lehetőségét is fontolgatja majd élete folyamán, hogy apja
saját akarata és cselekedete folytán tünt el. Vajjon leány volt-e, aki
hajadonná fejlődik.

Közelebb huzódott hozzá és megcsókolta kezét és arcát.

– Olyannak képzeltem leányomat, aki teljesen megfeledkezett rólam,
vagyis inkább, aki soha semmit nem is tudott rólam. Évről-évre
számitgattam az ő korát. Elképzeltem, hogy férjhez ment, olyan
férfiuhoz, aki semmit sem tudott végzetemről, hogy az élők emlékéből
teljesen eltüntem és a második generációban az én helyem már üres.

– Ó, atyám! Mikor csak hallom, hogy ilyen gondolataid voltak leányodról,
aki nem létezett soha, elszoritja szivemet, mintha én lettem volna az a
gyermeked.

– Te, Lucie? Éppen az a vigasz és a megmenekülés, melyet neked
köszönhetek, ébresztik ezeket az emlékeket és haladnak el köztünk és a
hold között. Mit is mondtam éppen most?

– Hogy nem tudott rólad semmit. Hogy nem törődött veled.

– Igen! De más holdvilágos éjszakákon, mikor a szomoruság és csend más
hangulatot keltett bennem, a bánat békés érzelme keletkezett valómban,
melynek fájdalom volt az alapja, azt képzeltem, hogy cellámba jön és
kivezet onnan a vár mögötti szabadságba. Gyakran láttam képét a hold
fényében, ugy, amint téged látlak mostan; kivéve, hogy sohasem öleltem
karjaimba; ott állott a kicsiny rácsos ablak és a kapu között. De
megérted-e, hogy az nem az a gyermek volt, akiről beszélek?

– Az alak nem az volt, de a… a kép; a képzelődés.

– Nem. Ez valami más volt. Ott állott megzavart látóérzékem előtt, de
sohasem mozdult. Az a látomány, melyet gondolatom követett, már a
valóságnak inkább megfelelő gyermek volt. Külsejéről nem tudtam többet,
mint hogy anyjához hasonlitott. A másik alaknak is volt hasonlósága, –
mint neked – de nem volt ugyanaz. Képes vagy engem megérteni, Lucie?
Aligha, ugy hiszem. Magános fogolynak kellett volna lenned, hogy
megérthesd ezt a finom különbséget.

Higgadt, nyugodt hangulata sem akadályozhatta meg a borzongást, mely
végigfutott leányán, mikor ő igy elemezte régi állapotát.

– Ebben a békésebb hangulatban elképzeltem őt a hold fényében, amint
hozzámjött és elvezetett, hogy megmutassa nekem, hogy az ő otthona,
házas élete tele van elveszett atyjának szerető emlékeivel. Képem ott
volt szobájában és ő imáiba foglalt. Életmódja tevékeny, örömmel tele és
hasznos volt; de az én szomoru sorsom sohasem volt elfelejtve.

– Én voltam az a gyermek, atyám, félig sem voltam olyan jó, de a
szeretetben én voltam az.

– És megmutatta gyermekeit, – mondá a beauvaisi orvos – ők hallottak
rólam és megtanitották őket, hogy szánjanak engem. Ha állami börtön
mellett haladtak el, messze elkerülték meredő falait, vasrácsos
ablakaira tekintettek föl és suttogva beszéltek. Sohasem volt képes
arra, hogy engem kiszabaditson; azt képzeltem, hogy börtönömbe mindig
visszahozott, miután megmutatott mindent. Én aztán a megkönnyebülés
forró könnyeivel térdre borultam és megáldottam őt.

– Én vagyok az a gyermek, remélem, atyám! Ó, drága, jó atyám,
megáldasz-e engem holnap oly bensőséggel?

– Lucie, ezeket a régi hangulatokat azért elevenitem fel ma éjjel, mert
jobban szeretlek, semhogy azt szavakkal képes volnék kifejezni és
Istennek hálát rebegek nagy boldogságomért. Gondolataim, ha legvadabbak
voltak is, sohasem emelkedtek oly magaslatra, hogy megközelithetnék azt
a boldogságot, melyet veled megismertem és amelynek küszöbén állunk.

Megölelte őt, az Ég kegyelmébe ajánlotta és alázattal köszönte meg, hogy
őneki adatott. Nemsokára ezután bementek a házba.

Az esküvőhöz csupán Lorry volt meghiva, sőt a vézna Miss Prosson kivül
más nyoszolyóleány sem volt. A házasság lakásukban sem okozott
változást, kibővitették azáltal, hogy hozzávették a felsőbb szobákat,
melyekben azelőtt az az apokrif láthatatlan ember lakott; nem kivántak
többet.

Manette doktor nagyon vidám volt a szerény vacsoránál. Hárman voltak
csupán az asztalnál Miss Pross-szal együtt. Nagyon sajnálta, hogy Károly
nem volt jelen, és hajlandó volt, hogy óvást emeljen tisztelői kis
összeesküvése ellen, mely távoltartotta őt körükből és szeretettel ivott
az ő egészségére.

Elérkezett az ideje, hogy Lucienek jó éjt mondott és elváltak. Hajnali
három óra csendjében Lucie lejött és szobájába lopózott – nem volt ment
bizonytalan aggodalomtól; sejtett valamit.

Minden a helyén volt, mindenütt csend honolt; atyja aludt, fehér haja
festőien terült el párnáján, keze nyugodtan pihent a takarón. A
gyertyát, melyre nem volt szüksége, egy távoli sarok árnyékában helyezte
el, ágyához kuszott és ajkán csókolta meg őt, majd föléje hajolt és őt
nézte.

Szép arcán a fogság keserü könnyei nyomot hagytak, de ő oly erős
akarattal nyomta el, hogy még álmában sem jelentkezett. Az álom hatalmas
birodalmában nem lehetett az éjjel oly érdekes arcot találni, mely oly
nyugodtan, határozottan és óvatosan küzdött láthatatlan ellensége ellen.

Kezét félénken helyezte szeretett keblére és imádkozott, hogy mindig oly
hiven kitarthasson mellette, mint iránta való szeretete vágyta és amint
az ő szenvedései azt megérdemelték. Majd visszavonta kezét, még egyszer
ajkon csókolta és eltávozott. Lassan fölkelt a nap és a platánfa
lombjának árnyéka mozgott az arcán oly lágyan, mint leánya ajkai
mozogtak, mikor őérette imádkozott.


18. Fejezet.  Kilenc nap.

Gyönyörü verőfényes volt az esküvő napja; mindannyian készen voltak és a
doktor zárt szobájának ajtaja előtt várakoztak, ahol ő Darnay Károllyal
beszélgetett. A templomba készültek; a szépséges menyasszony, Lorry és
Miss Pross – ez utóbbira nézve az esemény, a megmásithatatlannal való
fokozatos kibékülés folytán, teljes üdvösség lett volna, ha lelke mélyén
még mindig ott nem lappangott volna az a meggyőződése, hogy Salamon
testvérének kellett volna a vőlegénynek lenni.

– Tehát ezért, – mondá Lorry, aki nem volt képes eléggé megbámulni a
menyasszonyt és körüljárta őt, hogy egyszerü, csinos ruhájában minden
oldalról alaposan megszemlélje – ugy, kedves Lucie, hát ezért hoztam át
kicsiny gyermekkorában a csatornán! Én jó Istenem! Mily keveset
gondoltam arra, hogy mit cselekszem. Mily kevésre becsültem azt a
szolgálatot, melyet Károly barátom érdekében tettem!

– Nem ez volt a szándéka, – jegyezte meg a köznapi gondolkodásu Miss
Pross – tehát nem is tudhatta. Ostobaság!

– Valóban? No jó; de azért ne sirjon – mondta a gyöngédlelkü Lorry.

– Én nem sirok, – mondá Miss Pross – ön sir.

– Én, édes Prossom? (Lorry már olyan jó lábon állott vele, hogy
alkalmilag tréfálni is merészkedett.)

– Éppen az imént sirt; láttam és nem is csodálkozom azon. Olyan ajándék,
mint az ön ezüstkészlete, mindenkit könyekre fakasztana. Nincs az egész
gyüjteményben egy villa, egy kanál, – mondá Miss Pross – amelyen addig
ne sirtam volna az este, mikor a készlet megérkezett, amig csak láttam.

– Nagyon hizelgő reám nézve, – mondá Lorry – ámbár, szavamra mondom, nem
volt szándékomban, hogy az a néhány csekély emlék bárki részéről is
láthatatlan legyen. Én Istenem! Ez olyan alkalom, mely az embert
mindarra emlékezteti, amit elvesztett. Ha elgondolom, hogy majdnem ötven
év óta bármely időben, létezhetett volna egy Lorryné.

– Egyáltalában nem – vetette Miss Pross közbe.

– Azt hiszi, hogy Lorryné sohasem létezhetett volna? – kérdezte az ilyen
nevü ur.

– Bah! – válaszolt Miss Pross. – Ön már bölcsőjében is agglegény volt.

– Igaz, – jegyezte meg Lorry barátságosan, parókáját igazgatva – és
valószinünek is látszik.

– Ön agglegénynek volt szánva, még mielőtt bölcsőjébe fektették –
folytatta Miss Pross.

– Akkor, azt hiszem, – mondá Lorry – hogy nem nagyon szépen bántak el
velem, de ha legalább azt engedték volna meg, hogy én is beleszóljak
helyzetem megállapitásába. De elég! Most, kedves Lucie, – mondá a karját
nyugodtan fonva dereka köré – hallom, hogy jönnek a szomszéd szobából,
Miss Pross és én, két ilyen közönséges üzleti lélek, szeretnők
felhasználni az utolsó kinálkozó alkalmat, hogy valamit mondjunk önnek,
amit szivesen fog hallani. Édesem, atyja oly kezekben marad, melyek oly
szeretettel, oly komolyan fognak az ő jóvoltáról gondoskodni, mintha ön
maga tenné; minden elképzelhető módon fogunk róla gondoskodni; a
legközelebbi két hét alatt, mialatt ön Warwickshireban és környékén
időzik, vele szemben (hogy csak példa kedvéért emlitsem) még
Tellsonéknak is háttérbe kell vonulniok. És ha a két hét eltelte után
önhöz és szeretett férjéhez csatlakozik, hogy további két hetet Walesben
együtt eltöltsenek, akkor majd azt fogja mondani, hogy mi őt a legjobb
egészségben, a legboldogabb hangulatban küldöttük önökhöz. Most hallom,
hogy valakinek a lépése közeledik az ajtóhoz. Édes gyermekem, engedje
meg, hogy ódivatu agglegényi áldásom kiséretében megcsókoljam, mielőtt
más valaki jön és magának követeli.

Egy pillanatig a gyönyörü fejecskét két keze közé fogta, hogy még
egyszer megnézze a homlokán ülő jól ismert kifejezést, azután a ragyogó
arany hajat kicsiny barna parókájára fektette valódi szeretettel és
gyöngédséggel; ha a vonzalomnak ez a nyilvánulása ódivatu, akkor
bizonyára még Ádám korából való.

A doktor ajtaja megnyilt és ő Darnay Károllyal kijött. Oly halotti
sápadtság ült arcán, – nem volt ilyen, mikor a szobába együtt bementek –
hogy semmi más szinnek nyoma sem volt rajta. De nyugodt hangulata nem
változott, kivévén, hogy Lorry éles tekintetét nem kerülte el az a
körülmény, hogy a félénk tartózkodás és aggodalom régi kifejezése,
kevéssel azelőtt vonulhatott el arcán, mint valami hideg szellő.

Karját nyujtotta leányának és a fogathoz vezette őt, melyet Lorry erre
az alkalomra bérelt. A többiek egy másik kocsiban követték és egy közeli
templomban, ahol idegen szemek nem bámulták meg őket, Darnay Károly és
Manette Lucie nemsokára boldogan megesküdtek.

A fényes könnyeken kivül, mely a mosolygó kicsiny társaság szemében
ragyogott, az esketés megtörténte után néhány fényesen szikrázó gyémánt
ékszer is csillogott a menyasszony kezén, melyek éppen az imént kerültek
elő Lorry zsebének a mélyéből. Hazatértek reggelire, minden rendben
folyt le és bizonyos idő multán az arany haj, mely a párisi
padlásszobában elkeverődött a szegény cipőkészitő ősz fürteivel, a
reggeli nap fényében ismét elvegyült azzal, mikor a küszöbön bucsut véve
megölelték egymást.

A bucsuzás szomoru volt, de nem tartott soká. Atyja vigasztalta őt és
ölelő karjaiból kibontakozva mondá:

– Vigye őt Károly, ő az öné.

Leánya izgatottan bucsut intett még feléje a kocsi ablakából és
elhajtott.

A sarok nem lévén a munkátlanok és kiváncsiak gyülekezőhelye és minthogy
az előkészület is nagyon egyszerü és feltünésnélküli volt, a doktor,
Lorry és Miss Pross egyedül voltak ottan. Mikor a hüvös csarnok jóleső
árnyékába visszatértek, Lorry észrevette, hogy a doktor nagy változáson
ment keresztül, mintha az ottan kinyujtott aranyos kar mérgező csapást
mért volna reája.

Természetesen elfojtotta érzelmeit, ennek hatása a kényszer elmulása
után várható is volt. Az a félénk, tétova tekintet volt arcán, mely
Lorryt annyira nyugtalanitotta; mikor bekerültek, szórakozottan fejéhez
kapott és lehangoltan szobájába vonult; ez a viselkedése Lorryt
Defargera, a korcsmárosra és a csillagos éjszakai kocsiutazásra
emlékeztette.

– Azt hiszem, – suttogta Miss Prossnak aggodalmas megfontolás után – azt
hiszem, hogy legjobb, ha mostan nem beszélünk hozzá és nem háborgatjuk
őt. Benézek Tellsonékhoz; most odamegyek, de azonnal visszajövök onnan.
Azután kikocsizunk a vidékre, ott ebédelünk és minden rendben lesz.

Lorrynak könnyebb volt Tellsonékhoz benézni, mint onnan ismét
elszabadulni. Két óra hosszat tartóztatták. Mikor visszajött, fölment a
lépcsőn egyedül, anélkül, hogy a cselédtől kérdezett volna valamit,
belépett a doktor szobájába, majd egy tompa hang hallatára hirtelen
megállott.

– Kegyelmes Istenem, – mondá ő – mi ez?

Miss Pross rémült arccal állott mellette.

– Ó jaj, ó jaj! Vége mindennek! – kiáltotta kezét tördelve. – Mit
mondjunk Katicabogaramnak. Ő nem ismer meg és cipőt csinál!

Lorry, amennyire képes volt, igyekezett Miss Prosst csendesiteni és a
doktor szobájába lépett. A pad a világosság felé volt forditva, mint
volt akkor, mikor először látta a cipőkészitőt munkájában; fejét munkája
fölé hajtotta és szorgalmasan dolgozott.

– Manette doktor! Kedves barátom, Manette doktor!

A doktor rátekintett egy pillanatra – kérdezően, mintha bosszankodnék,
hogy megszólitották – és ismét munkája fölé hajolt.

Kabátját és mellényét levetette, inge az elején nyitva volt, mint akkor,
mikor munkájával volt elfoglalva, sőt még régi, fakó, beesett arca is
ujra visszatért. Szorgalmasan, türelmetlenül dolgozott, mintha érezte
volna, hogy félbeszakitották.

Lorry rápillantott a kezében levő munkára és észrevette, hogy az a régi
nagyságu és formáju cipő volt. Fölemelte a másikat, mely mellette feküdt
és kérdezte, hogy mi az, amit csinál.

– Sétacipő fiatal hölgy számára – mormogta maga elé, anélkül, hogy
föltekintene. – Már régen készen kellene lenni. Hagyja!

– De Manette doktor, nézzen reám!

Engedelmeskedett a régi gépies alázatos módon, anélkül, hogy munkájában
szünetelne.

– Ismer-e, kedves barátom? Gondolkozzék ismét. Ez nem az ön szokott
foglalkozása! Gondolkozzék, kedves barátom!

Semmivel sem lehetett rábirni, hogy ismét beszéljen. Néha föltekintett,
ha ugy kivánták, de csak egy pillanatra; semmi rábeszéléssel sem
lehetett egy szót kipréselni belőle. Dolgozott, dolgozott, dolgozott,
némán, a szavak hatás nélkül hangzottak el, mintha néma falnak vagy a
levegőbe beszéltek volna. Az egyedüli reménysugár, melyet Lorry
felfedezhetett, az volt, hogy néha titkon föltekintett, anélkül, hogy
megszólitották volna. A kiváncsiság és zavar halvány jele fejeződött ki
ebben a tekintetében, mintha azon fáradozna, hogy gondolataiban valami
kétséget oszlasson el.

Két dolog világos volt Lorry előtt, mely mindennél fontosabb volt:
először is, hogy ezt Lucie előtt titokban kell tartani, másodszor pedig,
hogy minden ismerőse előtt is el kell titkolni. Miss Pross-szal együtt
azonnal intézkedtek az utóbbi óvatosságra vonatkozóan és tudtul adták,
hogy a doktor nem érzi magát jól és néhány napi teljes nyugalomra van
szüksége. Hogy a leányával szemben elkövetendő kegyes csalást
elkövessék, Miss Pross azt irta neki, hogy konzultációra hazulról
elhivták és hivatkozott atyjának néhány sorból álló gyorsan papirra
vetett, állitólagos levelére, melyet ő maga, ugyanakkor adott postára.

Ezeket az óvóintézkedéseket Lorry minden körülmény között tanácsosaknak
tartotta, mert remélte, hogy ismét magához tér. Arra az esetre, hogy ez
a reménye valóra válik, más teendőt is tartott készenlétben; tudniillik
valakinek a doktor esetére vonatkozó tanácsát akarta kérni, akit erre
legilletékesebbnek tartott.

Felgyógyulása reményében és hogy ilyen módon a harmadik teendő is
megvalósitható legyen, Lorry elhatározta, hogy minden feltünés lehető
elkerülésével gondosan megfigyeli őt. Intézkedett tehát, hogy életében
először, Tellsonéktól elmaradhasson és ugyanabban a szobában az ablak
mellett helyezkedett el.

Hamarosan rájött arra, hogy nemcsak haszontalan, de rosszabb is, ha
beszélnek hozzá, minthogy bosszus lett, ha beszélésre kényszeritették.
Már az első napon lemondott erről a kisérletről és arra határozta el
magát, hogy állandóan a szeme előtt tartózkodik és mintegy hallgatva
tiltakozik az ellen a képzelődés ellen, amelybe a doktor jutott vagy
jutófélben volt. Ottmaradt tehát az ablak melletti helyén irás és
olvasással foglalkozva és minden képzelhető és természetes módon annak a
látszatnak akart kifejezést adni, hogy az szabad hely, ahol ők
tartózkodnak.

Az első napon Manette doktor megevett és megivott mindent, amit eléje
tettek és alkonyatig dolgozott, amig csak látni lehetett, – félórával
még azután is dolgozott, hogy Lorry már képtelen volt irni vagy olvasni.
Mikor szerszámait félrerakta, minthogy reggelig nem használhatta, Lorry
fölkelt és így szólott hozzá:

– Akar kimenni?

A régi módon maga elé nézett a földre, jobb- és baloldalára, fölnézett
reá régi szokása szerint és a régi módon halk hangon ismételte:

– Kimenni?

– Igen, velem sétára. Miért nem?

Nem igyekezett megmondani, hogy miért nem és nem szólt egy szót se
többet, Lorry azonban abban a hiszemben volt, hogy látta, amint ő a
homályban padján ülve előrehajolt, térdére könyökölve, fejét kezei közé
fogta és valami zavart módon önmagát kérdezte: »Miért nem?« Az élesszemü
kereskedő némi javulást látott ebben és azt határozta, hogy ezt a
körülményt megragadja.

Miss Pross és ő az éjszakát megosztották és időről-időre a szomszéd
szobából megfigyelték őt. Hosszu ideig járkált föl és alá, mielőtt
lefeküdt; de miután végre lefeküdt, elaludt. Reggel korán kelt és
egyenest padjához ment és munkájába fogott.

Ezen a második napon Lorry barátságosan üdvözölte őt, nevén szólitva és
olyan dolgokról beszélt vele, amelyek az utóbbi időben történtek. Nem
válaszolt, de látható volt, hogy hallotta, amit neki mondottak és hogy
gondolkodott is azon, ha zavarosan is. Ez arra bátoritotta Lorryt, hogy
a nap folyamán többször behivta Miss Prosst, aki munkájával a szobában
tartózkodott; ilyen alkalmakkor nyugodtan beszéltek Lucieről és
jelenlevő atyjáról, egészen a szokott módon, mintha semmi sem történt
volna. Mindez feltünés nélkül történt, nem tartott sokáig, sem nem
ismétlődött gyakran, nehogy őt nyugtalanitsa; Lorry baráti szive
megkönnyebbült, mikor azt hitte, hogy ő gyakrabban tekintett föl és
ingereltnek látszott környezetének alkalmatlankodása miatt.

Mikor besötétedett, Lorry ismét kérdezte őt, mint azelőtt:

– Kedves doktor, akar-e kijönni?

Ő ismételte, mint ezelőtt:

– Kijönni?

– Igen. Velem sétára. Miért nem?

Ezuttal Lorry szinlelte, hogy kimegy, miután nem volt képes tőle választ
kapni és egy órai távollét után visszatért. Azalatt a doktor az ablak
melletti székre ült és onnan nézett le a platánfára; mikor azonban Lorry
visszatért, padjához sompolygott ismét.

Az idő lassan telt, Lorry reménye sötétedett, szive elfogultabb lett és
napról-napra nehezebbé vált. Megjött a harmadik, negyedik és ötödik nap
is. Öt nap, hat nap, hét nap, nyolc nap, kilenc nap.

Mindinkább sötétülő reménnyel, mindinkább nehezedő szivvel élte át Lorry
ezt az aggodalmas időt. A titkot jól őrizték, Lucie nem tudott semmiről
és boldog volt; de nem volt eltitkolható, hogy a cipőkészitő keze, mely
kezdetben gyakorlatlan volt, ijesztően ügyessé vált, hogy munkájára
sohasem figyelt annyira, hogy kezei sohasem voltak oly ügyesek és
biztosak, mint a kilencedik este alkonyában.


19. Fejezet.  Egy vélemény.

Az aggodalmas figyeléstől kimerülve, Lorry állomásán elszunnyadt.
Várakozása tizedik reggelén a szobába sütő nap sugarai ébresztették föl
nehéz álmából, mely az éjszaka homályában meglepte őt.

Szemét dörzsölte és fölemelkedett; de kétségei támadtak, vajjon ébren
van-e, miközben ezt cselekedte. Mikor ugyanis a doktor szobájának
ajtajához ment és oda betekintett, azt vette észre, hogy a cipőkészitői
pad és szerszámok félre voltak téve és a doktor az ablaknál ülve
olvasott. Rendes reggeli kabát volt rajta és arca (melyet Lorry tisztán
láthatott), ámbár nagyon sápadt, de kifejezése nyugodtan elmélyedt és
figyelmes volt.

Mikor Lorry már megbizonyosodott afelől, hogy ébren volt, még néhány
pillanatig kétkedő bizonytalanságot érzett, vajjon az utóbbi napok
cipőkészitése nem volt-e csupán az ő nyugtalan álma, mert hiszen
barátját szokott ruhájában és külsőben és szokott módon való
elfoglaltságában látta; volt-e valami látható jele annak, hogy az a
változás, melynek emléke oly élénk volt előtte, tényleg megtörtént?

Mindezt csupán első zavarában és csodálkozásában kérdezte; mert a válasz
szembetünő volt. Ha ez az emlék nem keletkezett volna tényleg létező és
elfogadható ok folytán, hogyan került ő, Lorry Jarvis, ide? Hogy történt
az, hogy ő ruhástól elaludt Manette doktor rendelőszobája divánján és
hogy ő kora reggel a doktor hálószobája ajtaja előtt ezen töpreng?

Néhány perc mulva Miss Pross suttogva állott mellette. Ha még maradt
volna valami kétsége, az ő beszéde ezt minden kétséget kizáróan
eloszlatta volna; gondolatai azonban időközben teljesen megtisztultak és
nem volt több kétsége. Azt tanácsolta, hogy várjanak, mig eltelik az idő
és a reggelizés szokásos órája elérkezik, ő majd akkor találkozik a
doktorral, mintha semmi rendkivüli nem történt volna. Ha a doktor
megszokott lelki állapotában lesz, akkor Lorry majd óvatosan tanácsot és
irányitást kér attól, akinek a véleményét, aggodalmában, olyan nagyon
vágyta hallani.

Miss Pross helyeselte tanácsát és a tervet nagy gonddal készitették elő.
Minthogy Lorrynak bőven volt ideje szokott rendszeres öltözködéséhez, a
reggelinél a szokott módon csinosan és tisztán öltözve jelent meg. A
doktort szokott módon hivták és ő a reggelihez lejött.

Amennyire szavaiból kimagyarázható volt, eleinte azt hitte, hogy leánya
esküvője az előtte való napon történt. A hét és hónap napjának látszólag
véletlen, de szándékes emlitése gondolkodásra és számolásra késztette őt
és láthatóan nyugtalanitotta. Máskülönben teljesen higgadtnak látszott,
ugy hogy Lorry elhatározta, hogy az emlitett véleményt kikéri. A
véleményt ő maga fogja nyilvánitani.

Ezért tehát reggeli után, mikor mindent eltakaritottak és ő a doktorral
egyedül maradt, Lorry értelmesen szólott:

– Kedves Manette, nagyon szeretném bizalmasan hallani az ön véleményét
egy rendkivül érdekes esetre nézve, mely engem kiválóan érdekel, azaz,
hogy nekem rendkivül érdekesnek látszik, önnek talán nem lesz olyan,
minthogy több jártassága van ezen a téren.

A doktor a kezére nézett, melyen legutóbbi foglalkozásának még
látszottak a nyomai, nyugtalankodott és figyelmesen hallgatott; kezét
már többször megnézte.

– Manette doktor, – mondá Lorry szeretettel érintvén karját kezével –
egy nagyon kedves barátom esetéről van szó. Kérem, figyeljen ide és
adjon jó tanácsot az ő érdekében, – főképen leánya kedvéért – leánya
miatt, kedves Manette.

– Ha jól értem – mondá a doktor halk hangon – valami lelki megrendülés…

– Igen.

– Legyen terjedelmes, – mondá a doktor – adjon elő minden részletet.

Lorry látta, hogy megértik egymást, és folytatta:

– Kedves Manette, régi és hosszantartó megrendülésről van szó, mely a
kedélyt, az érzelmeket, – vagy amint ön nevezi, a lelket – támadta meg
nagy hevesen és hosszantartóan. Az elmét. Az eset a szenvedőt teljesen
lesujtotta; nem lehet tudni, hogy mióta; ő maga nem tudja az időt
kiszámitani és más mód meg nincsen, hogy az megállapitható volna. A
beteg kigyógyult a megrendülésből olyan kezelés által, melynek ő nem
tudja a nyitját; hallottam egyszer, amint nyilvánosan megható módon
beszélt erről. Olyan megrendülésről van szó, melyből a beteg annyira
kigyógyult, hogy ő, a rendkivüli módon képzett férfi, minden lelki és
testi erőfeszitésre képes és tudását, mely máris nagyon tekintélyes
volt, állandóan gyarapitja. Azonban szerencsétlenségére – ekkor szünetet
tartott és mélyet lélegzett – csekély visszaesés állott be.

A doktor halk hangon kérdezte: Mennyi ideig tartott?

– Kilenc nap és kilenc éjjel.

– Miben nyilvánult? Gyanitom, – mondá és ujra kezére tekintett, – hogy
régi foglalkozását, mely lelke megrendülésének idejéből származott,
ujból elővette.

– Ugy van.

– Nos, látta-e őt valaha azelőtt ilyen elfoglaltságban? – kérdezte a
doktor nyugodt határozottsággal, ámbár halk hangon.

– Egyszer.

– És mikor a bajába visszaesett, sok tekintetben, vagy minden
tekintetben ugy viselkedett, mint akkoriban?

– Azt hiszem, hogy minden tekintetben.

– Leányát emlitette. Van leányának tudomása a visszaesésről?

– Nincsen. Eltitkolták és remélem, hogy el is fogják titkolni előtte
mindig. Csak én tudok róla és még valaki akiben meg lehet bizni.

A doktor megragadta kezét és mormogta:

– Ez nagyon kedves volt! Nagyon kiméletes. – Lorry is megszoritotta az ő
kezét és egy darabig egyikük sem beszélt.

– Nos, kedves Manette, – mondá végre Lorry, az ő barátságos és kiméletes
módján – én egyszerü kereskedő vagyok, képtelen arra, hogy ilyen
bonyolult, nehéz esetet elbiráljak. Nincs meg a hozzá való tudásom,
gyakorlatom. Tanácsra van szükségem. Nincsen a világon ember, akinek a
tanácsában jobban megbizhatnék, mint az Önében. Mondja meg nekem, mitől
keletkezett ez a visszaesés? Beállhat-e egy ujabb ilyen visszaesés?
Megakadályozható-e? Hogyan kezelendő egy ilyen visszaesés? Mi az oka
általában? Mit tehetek barátom érdekében? Senkinek sem fekszik annyira
szivén, hogy barátjának szolgálatot tegyen, mint nekem, csak tudnám,
hogy milyen módon. Azt sem tudom, mit kezdjek ilyen esetben. Ha az Ön
éleslátása, tudása és tapasztalata megmutathatná nekem a helyes utat,
sokat tehetnék az ő érdekében. De vezetés, tanács nélkül, alig tehetek
valamit. Kérem, beszéljük meg az ügyet; világositson föl, hogy kissé
tisztábban lássak és tanitson meg arra, hogy hogyan segithetek kissé
többet.

Manette doktor elmélyedve ült, miután ezek a szavak elhangzottak, Lorry
nem sürgette őt.

– Valószinünek tartom, – mondá az orvos látható kényszerrel törve meg a
csendet – hogy a visszaesés, melyet Ön vázolt, kedves barátom, nem érte
váratlanul a szenvedőt.

– Tartott tőle? – bátorkodott Lorry kérdezni.

– Nagyon is. – Önkéntelen borzongással mondotta ezt. – El sem tudja
képzelni, hogy ez a félelem, mennyire ránehezedik az ő kedélyére és
milyen nehéz, majdnem lehetetlen, hogy arra kényszeritse magát, hogy
csak egy szóval is emlitse annak okát, ami őt lehangolja.

– Nem könnyitene-e lényegesen önmagán, – kérdezte Lorry – ha elszánná
magát arra, hogy titkos töprengése közben valakivel tudatná állapotát?

– Azt hiszem. De amint mondottam önnek, majdnem lehetetlen. Sőt nézetem
szerint bizonyos esetekben teljesen lehetetlen.

– Mondja meg nekem, – szólott Lorry és kezét ismét gyöngéden a doktor
karjára fektette, miután mind a ketten egy ideig hallgattak – minek
tulajdonitja ön ezt a visszaesést?

– Azt hiszem, – válaszolt Manette doktor – hogy az volt az oka, hogy
szokatlan élénk módon elevenedett meg az a gondolatmenet és emlék, mely
az első alkalommal előidézte betegségét. Azt hiszem, hogy ez a nagyon
fájó visszaemlékezés rendkivüli élénk módon elevenedett meg. Valószinü,
hogy kedélyét már régen meglepte valami rémitő félelem, hogy ez az emlék
felelevenedik, mondjuk bizonyos körülmények között, valami különös
alkalomból. Megkisérelte, hogy előkészüljön erre, de hiába; talán az
előkészülés kényszere még inkább képtelenebbé tette őt arra, hogy annak
ellenállani képes legyen.

– Vajjon emlékszik-e arra, hogy mi történt a visszaesés ideje alatt? –
kérdezte Lorry természetes habozással.

A doktor tanácstalanul nézett körül a szobában, fejét rázta és halk
hangon válaszolt:

– Egyáltalában nem.

– Most, ami a jövőt illeti – kezdé Lorry.

– A jövőt illetően – mondá a doktor, visszanyert határozottsággal – nagy
a reményem. Minthogy a mennybéli könyörület oly gyorsan helyreállitotta
őt ismét, nagy a reményem. Minthogy hatalmába került annak a
befolyásnak, melytől oly régen rettegett és amelyet oly régóta
bizonytalanul előrelátott és amely ellen küzdött és minthogy továbbá a
köd eloszlása és elszállása után kigyógyult belőle, azt hiszem, hogy tul
van a legrosszabbon.

– Jó! Jó! Ez kellemes vigasz. Nagyon köszönöm – mondá Lorry.

– Nagyon köszönöm – ismételte a doktor, alázattal hajtva meg fejét.

– Két más pont is van, melyről szeretnék felvilágositást kapni – mondá
Lorry. – Szabad folytatnom?

– Nem tehet jobb szolgálatot barátjának. – A doktor kezét nyujtotta
neki.

– Tehát az első: Szereti a tudományt és szokatlanul energikus. Nagy
hévvel szenteli magát hivatása, tudománya gyarapitásának, idevágó
kisérleteknek és más dolgoknak. Nem dolgozik-e tulsokat?

– Nem hiszem. Talán éppen az a jellemző sajátsága az ő elméjének, hogy
mindig foglalkozást kiván. Ami részben természetes, részben pedig lelki
fájdalmának az eredménye. Mennél kevesebbet volna elfoglalva egészséges
dolgokkal, annál inkább volna annak a veszedelemnek kitéve, hogy elméje
egészségtelen irányba forduljon. Talán ő maga figyelte ezt meg önmagán
és igy jutott a felfedezésre.

– Bizonyos-e abban, hogy ő nem erőlteti meg magát tulságosan?

– Azt hiszem, hogy ez irányban teljesen bizonyos vagyok.

– Kedves Manette, ha ő most tulerőltetné magát…

– Kedves Lorry, kételkedem azon, hogy ez az eset könnyen beálljon. Heves
megerőltetése volt egy más irányban és ez ellensulyozást igényel.

– Bocsásson meg, hogy mint kereskedő annyira tolakodó vagyok. Tételezzük
föl egy pillanatra, hogy ő tulerőltette magát, nem okozhatná-e ez az
esetnek a felujulását?

– Nem hiszem, nem hiszem, – mondá Manette doktor a meggyőződés
határozottságával – hogy bármi egyéb, mint egy bizonyos eszmetársulás,
ujithatná azt fel. Azt hiszem, hogy a jövőben csak ennek a hurnak a
rendkivüli heves módon való megpenditése képes azt ismét felujitani.
Azután, ami történt és az ő felgyógyulása után, nagyon nehezen tudom még
elképzelni is, hogy ez a hur ilyen hevesen megpendithető legyen. Bizom
abban és majdnem meg vagyok győződve, hogy azok a körülmények, melyek
visszaesést idézhetnek elő, ki vannak meritve.

Olyan férfi tartózkodásával beszélt, aki tudta, hogy milyen csekélység
elegendő ahhoz, hogy a lélek művészi organizmusa elhomályosuljon, de
olyan férfi bizalmával is, aki lassan és személyes szenvedés árán
szerezte ezt a meggyőződést. Barátja nem gondolt arra, hogy őt ebben a
meggyőződésében megingassa. Vigasztaltabbnak, bátrabbnak látszott, mint
valóban volt és második kérdésének utolsó pontjához közeledett. Érezte,
hogy ez a legnehezebb, de visszaemlékezett arra a régi, vasárnap
reggeli, Miss Pross-szal folytatott beszélgetésére és visszaemlékezett
arra, amit az utolsó kilenc napon látott, ezek az emlékek szinte
kényszeritették, hogy szembekerüljön vele.

– Az a foglalkozás, melynek a betegség hatása alatt szentelte magát, és
amelyből oly szerencsésen kigyógyult, – mondá Lorry köhécselve –
mondjuk, hogy kovácsmesterség volt. Kovácsmesterség. Az eset kedvéért és
hogy az jobban megmagyarázható legyen, tegyük föl, hogy ebben a beteg
állapotában egy kis kohót szokott használni. Tegyük föl, hogy váratlanul
ismét ott találtuk, amint kohójával dolgozott. Nem kár, hogy ő ezt
magánál tartja?

A doktor kezét szeme elé tartotta és lábával idegesen kopogott a padlón.

– Mindig magánál tartotta – mondá Lorry aggodalmasan tekintve barátjára.
– Nem volna-e jobb, ha azt eltávolitanák?

A doktor kezét még mindig szeme elé tartotta és lábával idegesen
kopogott a padlón.

– Nem találja könnyünek, hogy tanácsot adjon? – mondta Lorry. – Teljesen
felfogom, hogy ez sulyos kérdés. De mégis azt hiszem… – ekkor aztán
fejét rázta és megállott.

– Látja, – mondá Manette doktor feléje fordulva – hogy milyen nehéz
teljesen érthetően megmagyarázni, hogy micsoda művelet ment végbe e
szegény ember lelke belsejében. Valamikor oly szenvedelmesen kivánta ezt
a foglalkozást és annyira megörült neki, mikor hozzájuthatott;
fájdalmait kétségkivül enyhitette azáltal, hogy az agy munkáját a kezek
munkája pótolta és mikor gyakorlottabb lett, a kéz ügyessége pótolta a
lelki gyötrelem találékonyságát, hogy azóta még annak a gondolatát sem
tudta elviselni, hogy teljesen megváljon attól. Sőt még most is, amikor
– mint hiszem – sokkal biztatóbb a reménye, mint valaha volt és
bizalommal beszél önmagáról, az a gondolat, hogy régi szerszámaira
esetleg szüksége lehet és azok nem volnának kéznél, a rémület oly
hirtelen érzésével tölti el, amely talán hasonló lehet ahhoz, mely
képzeletünk szerint egy eltévedt gyermek szivét érheti.

Ő is olyannak látszott, mint az a hasonlat, melyet alkalmazott, mikor
Lorry arcába tekintett.

– De nem lehet-e… fontolja meg! Én csupán felvilágositást kérek, mint
egyszerü kereskedő, akinek csak olyan materiális tárgyakkal van dolga,
mint guineák, shillingek és bankjegyek… vajjon annak a szerszámoknak a
magánál való tartása nem vonja-e maga után az eszmének a megtartását is?
Ha a szerszámok eltüntek, nem tünhetik-e el azokkal együtt a félelem is?
Röviden, nem a félelemmel szemben való engedékenység-e a kohónak a
megtartása?

Ismét hallgatás állott be.

– Ne felejtse azt sem, – mondá a doktor remegő hangon – hogy az olyan
régi, hű bajtárs.

– Én nem tartanám meg, – mondá Lorry fejét rázva és annál állhatatosabb
lett, mikor látta, hogy a doktor nyugtalan. – Azt ajánlanám neki, hogy
áldozza fel. Én csak az Ön jóváhagyását kivánom. Biztos vagyok benne,
hogy nem tesz jót. Kérem, adja beleegyezését nekem, jó emberének… Leánya
kedveért, kedves Manette!

Különös volt látni, hogy milyen küzdelem folyik lelkében.

– Jó! Az ő nevében, hadd történjék meg; beleegyezem. De nem távolitanám
el, mig ő jelen van. Távolitsák el, ha ő nincsen ott; nélkülözze régi
bajtársát visszaérkezése után.

Lorry szivesen vállalkozott erre és a tanácskozás véget ért. A napot
vidéken töltötték és a doktor teljesen helyre volt állitva. A három
következő napon is teljesen jól érezte magát és a tizennegyedik napon
elutazott, hogy Luciehez és férjéhez csatlakozzék. Lorry előzően
megmagyarázta neki, hogy milyen óvóintézkedést alkalmaztak az ő
hallgatásának a kimagyarázására; ennek megfelelően ő irt Lucienek, ugy
hogy neki semmi gyanuja sem volt.

Aznap este, mikor ő elutazott, Lorry bement szobájába vágókéssel,
fürésszel, vésővel és kalapáccsal fölszerelve, Miss Pross égő gyertyával
kisérte. Zárt ajtók mellett, titokzatosan és bünös öntudattal Lorry a
cipőkészitőpadot darabokra vágta, mialatt Miss Pross a gyertyát
tartotta, mintha valami gyilkosságban segédkeznék – bősz arca valóban
illett is ehhez. A darabokat a konyha tüzében azonnal elégették (előzően
ennek a célnak megfelelően felapritották) és a szerszámokat, cipőket és
bőrt a kertben elásták. Pusztitás és titkolózás becsületes lelkek előtt
oly rettenetesnek látszik, hogy Lorry és Miss Pross tettük
végrehajtásakor és nyomainak eltüntetésekor szinte olyanoknak tüntek fel
és azt érezték, hogy valami bünténynek a részesei.


20. Fejezet.  Egy kérelem.

Mikor a fiatal pár hazaérkezett, Carton Sydney volt az első, aki
üdvözlésükre megjelent. Még csak néhány órája voltak otthon, mikor ő már
ott volt. Szokásai, külseje, modora nem változott; de valami durva hűség
kifejezése látszott rajta, amit Darnay Károly ezelőtt még nem vett rajta
észre.

Megleste az alkalmat, mikor Darnayt az ablakhoz vezethette, hogy
beszéljen vele, anélkül, hogy valaki hallja.

– Darnay ur, – mondá Carton – szeretném, ha jóbarátok volnánk.

– Remélem, hogy már jóbarátok vagyunk.

– Ön nagyon kegyes és azért használja ezt a szólásformát; de én nem
ilyen szólásformát gondolok. Valóban, mikor azt mondom, hogy szeretném,
ha jó barátok lennénk, akkor nem is egészen ugy értem azt.

Darnay Károly – amint az természetes is volt – jó hangulatban és
barátságosan kérdezte tőle, hogy hát hogyan értelmezi azt.

– Lelkemre mondom, – válaszolt Carton mosolyogva – sokkal könnyebbnek
találom azt megérteni, mint megértetni. De mégis megkisérlem. Emlékszik
egy bizonyos hirhedt esetre, mikor a szokottnál is részegebb voltam?

– Emlékszem egy bizonyos hirhedt esetre, mikor ön kényszeritett engem
annak a beismerésére, hogy ön ivott.

– Én is emlékszem erre. Ennek az alkalomnak az átka sulyosan nehezedik
reám, mert még mindig emlékszem arra. Remélem, hogy egy napon, mikor
reám nézvést minden nap véget ér, számláimba majd ezt is betudják. Ne
ijedjen meg; nincsen szándékomban prédikálni.

– Nem ijedek meg. Hogy önt komolynak látom, az nem ijesztő nekem.

– Ah! – mondá Carton közönyös kézmozdulattal, mintha el akarná azt
legyinteni. – A kérdéses alkalommal (a nagyszámu közül egy, amint ön
tudja) kiállhatatlan voltam, mikor arról fecsegtem, hogy szeretem-e önt,
vagy nem. Óhajtanám, hogy felejtse el.

– Már régen elfelejtettem.

– Már ismét szólásforma! Darnay ur, nekem a felejtés nem olyan könnyü,
mint ahogy ön azt elképzeli. Én egyáltalán nem felejtettem el és egy
odavetett válasz nem segit ahhoz, hogy elfelejtsem.

– Ha a válasz odavetett volt, – mondá Darnay – bocsánatát kérem. Nem
volt más célom, mint hogy ilyen semmis dologról eltereljem a figyelmet,
melyet ön, meglepetésemre, nagyon a szivére látszott venni.
Becsületszavamra mondom önnek, hogy én az ügyet már régen elfelejtettem.
Jó Isten! Mi volt ezen felejteni való? Mikor ön azt a nagy szolgálatot
tette, nem volt akkor más fontosabb dolog, amire emlékezzem?

– Ami a nagy szolgálatot illeti, – mondá Carton – ha ön ilyen módon
beszél arról, akkor kénytelen vagyok önnek bevallani, hogy az nem volt
egyéb, mint hivatásos fogás. Nem tudom, vajjon törődtem-e azzal, hogy mi
lesz az ön sorsa, mikor ezt a fogást alkalmaztam. Figyeljen! Azt mondom:
mikor alkalmaztam; a multról beszélek.

– Ön semminek mondja az ön szolgálatát, – válaszolt Darnay, – de én nem
akarok vitatkozni az _ön_ odavetett válaszán.

– Való igaz, Darnay ur, higyjen nekem! De letértem szándékomról; arról
beszéltem, hogy jó barátok legyünk. Ön ismer engem mostan. Ön tudja,
hogy én képtelen vagyok minden nemesebb és jobb férfias törekvésre. Ha
ezt kétségbevonja, kérdezze meg Stryvert, ő majd megmondja önnek.

– Én előnyt adok annak, hogy magam alkossam meg véleményemet az ő
megkérdezése nélkül.

– Jó! Mindenesetre ön ismer engem, hogy ledér kutya vagyok, aki jót
sohasem tett és nem is fog tenni.

– Nem tudom, hogy nem fog-e.

– De én tudom és szavammal állok érte. Nos! Ha ön eltürni képes, hogy
ilyen haszontalan fickó és ilyen kétes hirü fickó alkalmilag idejöjjön,
arra kérem, hogy engedje meg, hogy én mint privilegizált személy itten
ki- és bejárhassak; hogy ugy tekintsenek, mint valami hasznavehetetlen
butordarabot (még hozzáfüzném azt is, hogy nem valami diszitő, ha nem
fedeztem volna fel a kettőnk között való hasonlatosságot), melyet régi
szolgálatai fejében megtürnek, de nem vesznek róla tudomást. Nem hiszem,
hogy az engedelemmel visszaélnék. Százat teszek egy ellen, ha többször
mint négyszer venném évenkint igénybe. Megvallom, jólesnék, ha ezt az
engedelmet megkapnám.

– Kisérelje meg?

– Ez más szavakkal azt jelenti: hogy ön olyannak akar engem tekinteni,
amilyennek én óhajtom. Köszönöm, Darnay. Szabad nevét igy használnom?

– Ugy hiszem, most már igen, Carton.

Kezet fogtak reá és Sydney elfordult. Egy perccel később minden látszat
szerint olyan jelentéktelen volt, mint mindig.

Mikor ő eltávozott, egy este folyamán, melyet Miss Pross a doktor és
Lorryval együtt töltöttek el, Darnay Károly általánosságban emlitette
ezt a vele való beszélgetést és Carton Sydneyről azt mondotta, hogy ő a
gondatlanságnak és a jövővel való nemtörődésnek a rejtélye. Nem beszélt
róla kesernyés vagy feddő értelemben, hanem olyannak mondotta,
amilyennek ő mutatkozott.

Sejtelme sem volt arról, hogy szép fiatal felesége ezzel a gondolattal
foglalkozzék; de mikor később hozzáment szobájába, ő már várt reá és az
a szép gondolkodó kifejezés ott ült a homlokán.

– Gondolatokkal vagyunk tele ma este? – mondá Darnay megölelve őt.

– Igen, kedves Károly, – válaszolta kezét mellére téve és kérdező,
figyelmes tekintetét reáfüggesztette – nagyon is tele vagyunk
gondolatokkal ma este, mert valami van a lelkemen ma este.

– Mi az, édes Luciem?

– Megigéred, hogy nem kérdezel valamit, ha arra kérlek.

– Hogy megigérem-e? Mit nem igérek meg neked, szerelmem?

Valóban mit tagadhatott volna meg tőle, amint egyik kezével aranyos
haját simitotta el arcából, a másikat szivére helyezte, mely őérte
dobogott!

– Azt hiszem, hogy szegény Carton ur több kiméletet és tisztelet
érdemel, mint amennyit te juttattál neki ma este.

– Valóban, drágám? Miért?

– Ez az, amit ne kérdezz tőlem. De én azt hiszem, tudom, hogy ő többet
érdemel.

– Ha te tudod, az elegendő. Mit kivánsz tőlem, életem?

– Arra kérlek, kedvesem, légy mindig előzékeny iránta és elnéző hibáival
szemben, ha nincs jelen. Arra kérlek, hidd el, hogy van szive, melyet
ritkán, nagyon ritkán mutat csak meg, hogy sebekkel van tele. Édesem, én
láttam, amint vérzett.

– Nagyon fáj, – mondá Darnay Károly csodálkozva – hogy igazságtalan
voltam hozzá. Sohasem tételeztem volna fel ezt róla.

– Édes férjem, ugy van. Félek, hogy őt nem lehet megváltoztatni, alig
van remény arra, hogy jellemében vagy anyagi viszonyaiban valami javulás
álljon be. De meg vagyok róla győződve, hogy ő jó, nemes, sőt nagylelkü
dolgokra is képes.

Ezen elveszett emberben való tiszta hitében oly szép volt, hogy férje
órákhosszat képes lett volna őt nézni.

– Édes szerelmem! – ölelte át férjét s fejét mellére hajtva, ugy
tekintett föl reá. – Emlékezz arra, hogy mi mily erősek vagyunk a
boldogságunkban és hogy ő milyen gyönge a nyomorában.

A kérés szivébe hatott.

– Sohasem felejtem el, drága szivem! Mindig emlékezni fogok erre, amig
élek.

Az aranyos fej fölé hajolt, rózsás ajkait megcsókolta és karjaiba ölelte
őt. Ha a sötét utcának egy magános kóborlója hallotta volna mostan az ő
ártatlan vallomását és láthatta volna a részvét könnyeit, melyeket
férje, akit ő annyira szeretett, csókolt fel szelid kék szeméről,
belesirhatott volna az éjszakába – és ajkai nem először hangoztatták
volna ezeket a szavakat: »Isten áldja meg édes részvétért!«


21. Fejezet.  Visszhangzó lépések.

Már emlitve volt, hogy az a sarok, ahol a doktor lakott, milyen
bámulatosan visszhangzott. Lucie a nyugodtan hangzó sarok csendes
házában ült, évek lépteinek visszhangját figyelve és szorgalmasan
gombolyitotta az aranyfonalat, mely férje, atyja, a saját és régi
házvezetője és társa életét nyugodt boldogsággal kötötte össze.

Eleinte voltak olyan idők, amikor – ámbár teljesen boldog volt mint
fiatal feleség – munkája lassan kisiklott kezéből és szemei
elhomályosultak. Mert valami közeledett a visszhanggal, távoli, könnyü
tipegés, – még alig hallható, ami szivét tulságosan megremegtette.
Izgatott remények és kétség – eddig még előtte ismeretlen szeretetnek a
reménye; kétség, vajjon a világon marad-e, hogy ezt az uj boldogságot
élvezhesse – küzdöttek lelkében. A visszhangok között néha a saját korai
sirjához vezető lépések hangját vélte hallani és az a gondolat, hogy
férje elhagyatva maradna itten és őt siratná, szemeit könnyekkel
telitette.

Ez az idő elmult és az ő kis Lucieje keblén pihent. Majd a közeledő
visszhangok között az ő piciny lépteinek és gügyögő szavának a hangja
volt hallható. Habár sulyosabb lépések jobban hangzottak, a bölcső
mellett ülő fiatal anya ezeknek a közeledését hallotta. Megérkeztek és
az árnyékos ház napsugaras lett a gyermek nevetésétől és a gyermekek
mennyei barátja, akire ő gondjaiban az övét is rábizta, ugy látszott,
hogy a gyermeket karjaiba ölelte, mint régen tette és az anyát szent
gyönyörrel töltötte el.

Szorgalmasan gombolyitgatta az aranyfonalat, mely mindannyiukat
összekötötte és nyugalmas boldogságot terjesztett, amerre csak
tekintett. Lucie az évek visszhangjában csak barátságos és vigasztaló
hangokat hallott. Férje lépései erőteljesen és boldogan hangzottak
közöttük, atyjáéi szilárdan és egyenletesen; Miss Pross lépése pedig ugy
hangzott, mint az ostorozott tüzes paripáé, horkolt és dobogott a platán
alatt a kertben.

Ha az egyéb lépések között fájdalom hangja is hallatszott, nem volt
kétségbeejtő, sem kegyetlen. Sőt mikor az ő aranyhaja, mint valami
fénykoszoru feküdt a párnán, egy kicsiny fiu sápadt arca körül, aki azt
mondta: »kedves apa és anya, oly szomoru vagyok, hogy itthagylak titeket
és kedves testvéremet; de hivnak, mennem kell«, a fiatal anya arcát
áztató könnyek nem voltak csupán a gyötrelem könnyei, mikor lelke ölelő
karjaitól elbucsuzott. Ezeket a könyeket türni kell, de nem szabad
eltiltani. Látják az Atya arcát. Ó Atyám, ó áldott szók!

Igy keverődött egy angyal szárnyainak a suhogása a többi visszhang közé,
ezek nem voltak csupán földi hangok, a menny szellője is ott lebegett
közöttük. Szél sóhajtása is vegyült közéjük, mely a kicsiny kerti
sirdomb fölött fujdogált; Lucie azt is hallotta, amint halkan zsongott,
– mint a homokos parton pihenő tenger lehellete nyáron – miközben a
kicsiny Lucie kómikus komolysággal végezte reggeli feladatát, vagy anyja
lábánál ülve babát öltöztetett és csacsogott a két város nyelvén, amely
életébe szövődött.

Az echo ritkán hangoztatta Carton Sydney lépteit. Legfeljebb ha
féltucatszor évenkint élt privilégiumával, hogy meghivás nélkül eljött
és ott ült velük az este folyamán, mint ahogy szokott. Bortól hevülten
sohasem jött oda. Valami más reávonatkozót is suttogott a visszhang,
olyasvalamit, amit minden kor minden igazi echója suttogott.

Ha egy férfi igazán szeretett egy asszonyt, aki reá nézve elveszett, de
azután ismét reátalált, ha megváltozottan is, mint kifogástalan anya és
feleség, ugy az ő gyermekei valami különös szeretettel vonzódnak hozzá,
gyöngéd, ösztönszerü részvéttel. Hogy milyen rejtett érzelmek érintődnek
ilyenkor, azt semmi visszhang nem képes hangoztatni, de ugy van és ugy
volt a jelen esetben is. Carton volt az első idegen, aki felé a kicsiny
Lucie gömbölyü karjait nyujtogatta és ő megtartotta ezt a helyet akkor
is, mikor a kis leány növekedett. A kis fiunak is majdnem utolsó szava
őt illette: »Szegény Carton, csókoljátok meg helyettem«.

Stryver egyengette utját a törvénytudók között, mint valami hatalmas
gépezet, mely előrehalad a zavaros vizben és hasznos barátját vonszolta
maga után, mint a vontatóhajó a csónakot. Valamint az ilyen csónak
rendszerint ide-oda vetődik és legtöbbnyire viz alatt van, Sydney is
ilyen nedves életmódot folytatott. Könnyelmü és állhatatos szokásai
irányitották életét, melyek szerencsétlenségre könnyelmübbek és
állhatatosabbak voltak, mint a becsület és szégyen bármilyen ösztönző
érzelme; ő nem gondolt arra, hogy megszünjön az oroszlán sakálja lenni,
mint ahogy az igazi sakál gondolna arra, hogy oroszlánná emelkedjék.
Stryver gazdag volt; feleségül vett egy viruló özvegyet, akinek vagyona
és három fia volt, akiken, gömbölyü sima fejüket kivéve, egyéb ragyogás
alig volt.

Ezt a három ifju urat Stryver, minden pórusából sértő jóakaratot
izzadva, mint három juhot hajtotta. Soho nyugodt sarkába és Lucie
férjének tanitványokul ajánlotta őket ezen gyöngéd szavak kiséretében:
»Halló, Darnay, itt van három darab vajaskenyér háztartása lakomáihoz!«
Ennek a három darab vajaskenyérnek az udvarias visszautasitása Stryvert
nagy méltatlankodással töltötte el, melyet később az ifju urak nevelése
alkalmával felhasznált, lelkükbe vésve, hogy óvakodjanak az ilyen
tanitófajta koldusok büszkeségétől. Az a szokása is volt, hogy nehéz
bora mellett Stryvernének szokta mesélgetni, hogy Darnayné egykor milyen
művészetet alkalmazott, hogy őt »megfogja« és hogy ő ravaszságával és
állhatatosságával hogyan kerülte el a »megfogatást«. Néhány King’s Bench
törvényszékbeli barátja, akiknek alkalmilag módjuk volt, hogy nehéz
borát és hazudozásait megizleljék, azzal mentegették őt, hogy ezt a
hazugságot annyiszor mondotta el, hogy ő maga is már elhitte, – ami
bizonyára annyira sulyosbitotta ezt az egyébként is komisz sértést, hogy
igazságosnak látszanék annak az elkövetőjét egy megfelelő elhagyatott
helyre vinni és ott fölakasztani, hogy utban ne legyen.

Ilyen hangok is voltak az echók között, melyeket Lucie néha elmélyedve,
néha mulatva és nevetve rajtuk, hallott a visszhangzó sarokban, mig kis
leánya hatéves lett. Hogy milyen közel járt szivéhez gyermeke, valamint
kedves atyja öntudatos és tevékeny lépteinek és szeretett férje
lépteinek visszhangja, azt fölösleges emliteni. Sem azt, hogy milyen
kellemes zene volt az ő füleinek közös otthonuk könnyed visszhangja,
melyet ő bölcs és izléses takarékossággal oly ügyesen vezetett, hogy az
bőséges, de nem pazarló volt. Sem azt, hogy mily édes volt hallania,
mikor atyja gyakran mondogatta, hogy tapasztalata szerint házaséletében
még több gondosságot tanusit irányában, mint hajadonkorában tette
(mintha az lehetséges volna), vagy mikor férje annyiszor hangoztatta,
hogy az ő gondossága és kötelességtudása nem oszlik meg iránta való
szerelme és neki juttatott segitsége között és azt kérdezte tőle:

– Mi az a büvös titok, szerelmem, hogy te mindegyikünknek mindene vagy,
mintha itten csak egy ember volna és sohasem látszik, hogy sietnél, vagy
hogy sok volna a dolgod?

De más echók is hangzottak az egész idő alatt és a távolból fenyegetően
dörögtek a sarokban. Éppen akkor, a kis Lucie hatodik születése napja
körül, félelmetes hangok hallatszottak, mintha Franciaország fölött
veszedelmes vihar volna keletkezőben, melyet a tenger tornyosuló
hullámai kisértek.

Egy este, julius közepén, az 1789-ik esztendőben, Lorry még későn
odajött hozzájuk Tellsonéktól és Lucie és férje mellé beült az ablak
homályába. Tikkasztó, zivatarral fenyegető éjszaka volt és mind a hárman
visszaemlékeztek arra a régi vasárnapi éjszakára, mikor a villámlást
ugyanarról a helyről nézték.

– Már azt kezdtem hinni, – mondá Lorry barna parókáját igazgatva – hogy
az egész éjszakát Tellsonéknál töltöm. Annyi dolgunk volt egész nap,
hogy azt sem tudtuk, mihez fogjunk elébb, vagy hogy merre forduljunk.
Párisban olyan nagy az aggodalom, hogy szinte elárasztanak minket
megbizással. Ugy látszik, hogy odaát levő üzletfeleink nem képesek
vagyonukat elég gyorsan reánk bizni. Egész határozottsággal mánia tört
ki közöttük, hogy vagyonukat Angliába küldjék.

– Ennek veszedelmes a látszata – mondá Darnay.

– Ön azt mondja, hogy veszedelmes a látszata, kedves Darnay? Igaz! De mi
nem tudjuk, hogy mi ennek az oka. Az emberek oly esztelenek. Néhányan
közülünk Tellsonéknál öregszenek és tulságosan igénybe vannak véve,
megfelelő ok nélkül pedig mi valóban nem térhetünk el a rendes
foglalkozásunktól.

– Mégis, – mondá Darnay – ön tudja, hogy milyen borus és veszedelmes a
látóhatár.

– Nagyon jól tudom, – helyeselte Lorry és igyekezett önmagát rábeszélni,
hogy jó hangulata elromlott és igy dörmögött – de el vagyok szánva arra,
hogy ilyen hosszu, fáradságos nap után duzzogni fogok. Hol van Manette?

– Itt van! – mondá a doktor, aki ebben a pillanatban lépett be a sötét
szobába.

– Mennyire örülök, hogy itthon van. Ez a sok siettetett munka, azok a
rossz hirek, melyek egész napon át környékeztek, ok nélkül felizgattak.
Remélem, nem megy el?

– Nem; de ha tetszik, játszom önnel »backgammon«-t[2] – mondá a doktor.

– Azt hiszem, hogy nincsen kedvem ehhez, ha szabad véleményemet
nyilvánitanom. Ma nem vagyok olyan hangulatban, hogy önnel mérkőzzem.
Itt van még a tea, Lucie? Nem látok!

– Természetesen, vártuk önt.

– Köszönöm, édesem. A drága gyermek ágyban van?

– Nyugodtan alszik.

– Ez helyes; mind egészséges és jól van. De nem is tudom, hogy miért
legyen itt valami máshogyan, mint jó egészségben, hála Istennek; de én
annyit bosszankodtam egész napon át és nem is vagyok már olyan fiatal,
mint voltam. Tea, édesem? Nagyon köszönöm. Foglalja most el helyét
körünkben, üljünk csendben és hallgassuk a visszhangot, amelyről önnek
megvan a teóriája.

– Nem teória az, csak képzelődés.

– Hát jól van, képzelődés, bölcs báránykám – mondá Lorry szeretettel
simogatva kezét. – Nagyon sok és nagyon hangos ma az echo, nemde?
Figyeljen csak!

*

Eszeveszettek, őrültek és veszedelmesek a lépések, ha valakinek az
életébe nyomódnak. Ha egyszer pirosra festődtek, nehéz azokat
megtisztitani. Ilyen lépések dühöngtek messze Saint Antoineban, mikor a
kicsiny társaság ott ült a londoni sötét ablaknál.

Saint Antoineban ezen a reggelen a madárijesztők sötétlő nagy tömegekben
mozogtak ide s tova és a hullámzó fejek fölött gyakori volt a villogás,
kardok és szuronyok acélja ragyogott a napfényben. Iszonyu orditás
hallatszott Saint Antoine torkából, egész erdő meztelen kar tusakodott a
levegőben, mint a száraz faágak a téli szélben, minden kéz görcsösen
markolt valami fegyvert, vagy fegyverhez hasonlót, mely a mélységekből
került elő, ki tudja, mily messzeségből?

Hogy ki osztotta szét a fegyvereket, honnan kerültek elő, hogy kinek a
közbenjárására meredtek egyszerre csomónkint az égnek, mint valami
villám a tömeg feje fölött, azt senki a csődületben megmondani nem
tudta; de puskákat osztottak szét és töltényeket, lőport és golyót, vas-
és farudakat, késeket, fejszéket, vasvillákat, mindenféle fegyvert, amit
a haragtól lángoló találékonyság csak felfedezni vagy kigondolni képes
volt. Azok, akik mást nem találtak, véres kézzel köveket és téglákat
téptek ki a falakból. Minden ér, minden sziv Saint Antoineban lázas volt
az izgalomtól. Minden élő teremtmény semminek sem tekintette az életet
és őrült szenvedéllyel kész volt azt feláldozni.

Mint ahogy a forró vizforgatagnak van középpontja, ugy ez az őrjöngő
tömeg is mind Defarge kocsmája körül forgott, a katlanban minden
embercsepp a középpont felé törekedett, ahol Defarge a puskaportól és
izzadságtól már feketén osztogatja a parancsot, a fegyvert, ezt az
embert visszalökte, amazt előreszoritotta, az egyiktől a fegyvert
elvette, hogy a másiknak adja és a legsürübb tömegben dolgozott és
tevékeny volt.

– Légy a közelemben, Jacques Három – kiáltja Defarge – és ti, Jacques
Egy és Kettő, váljatok el és álljatok annyi hazánkfiának az élére,
amennyit csak összehozni tudtok. Hol van a feleségem?

– Itt vagyok – mondá az asszony, nyugodtan, mint rendesen, de ma nem
kötött. Határozott jobbja fejszét markolt a békés kötőtük helyett, övébe
pisztoly és egy kegyetlen kés volt dugva.

– Hová mégy, feleségem?

– Egyelőre veled megyek, – mondá az asszony – majd meglátsz azonnal az
asszonyok élén.

– Előre tehát! – kiáltotta Defarge harsogó hangon. – Hazámfiai,
barátaim, készen vagyunk! A Bastille felé!

Olyan orditással, mely ugy hangzott, mintha Franciaország minden
lehellete ezt a gyülölt szót kiáltotta volna, emelkedett fel az élő
tenger, hullám hullámot, mélység mélységet követve boritotta el a
városnak azt a pontját. Megkondult a vészharang, pergett a dob, a tenger
dühöngött és mennydörgött uj partján és a roham megkezdődött.

Mély árkok, kettős felvonóhid, szilárd kőfalak, nyolc hatalmas torony,
ágyuk, puskák, tüzelés és füst. A tüzelés és füstön keresztül, a tüzben
és füstben – a tenger ágyuhoz vetette őt és abban a pillanatban tüzérré
válva – küzdött Defarge, a kocsmáros, két forró óra hosszat, mint bátor
katona.

Mély árok, egyik felvonóhid, szilárd kőfalak, nyolc hatalmas torony,
ágyuk, puskák, tüzelés és füst. Egy felvonóhidat elfoglaltak!

– Munkára, bajtársak, mind, munkára! Dolgozz, Jacques Egy, Jacques
Kettő, Jacques Egyezer, Jacques Kétezer, Jacques Huszonötezer! Minden
angyal és ördög nevében, amelyik kedvesebb, munkára! – igy kiáltott
Defarge, a kocsmáros, ágyuja mellett, mely már régen megtüzesedett.

– Ide hozzám, asszonyok! – kiáltotta felesége. – Micsoda! Mi is tudunk
ugy ölni, mint a férfiak, ha a hely be van véve. – És köréje
csoportosultak az asszonyok vérszomjas kiáltással, különféle módon
fölfegyverkezve, de mind egyforma éhség és boszuszomjban.

Ágyu, puskák, tüzelés és füst; de még áll a mély árok, az utolsó
felvonóhid, a szilárd kőfalak és a nyolc hatalmas torony. Csekély
akadályok keletkeznek a dübörgő tengeráradatban, az első sebesültek
okozzák. Csillogó fegyverek, lobogó fáklyák, nedves szalmától gőzölgő
kocsik, kemény munka a szomszédos barrikádokon minden irányban, orditás,
fegyverek dördülése, átkozódás, végnélküli bátorság, ágyudörgés és
puskaropogás és az eleven tengernek bőszült bömbölése; de még mindig áll
a mély árok, az utolsó felvonóhid, a szilárd kőfalak, és nyolc hatalmas
torony és Defarge, a kocsmáros, még ott áll ágyuja mellett, mely
kétszeresen tüzes lett négy forró óra szolgálatától.

Fehér zászló a várfokán és tárgyalás, – alig vehető észre a dühöngő
viharban, melyben semmi sem hallható – a tenger hirtelen mérhetetlen
magasságra emelkedik és Defargeot, a kocsmárost, a leeresztett
felvonóhidon át, a hatalmas kőfalak mentén, a nyolc hatalmas torony
közepébe sodorja, mely megadja magát.

Oly ellenállhatatlan volt az őt előresodró oceán ereje, hogy éppen oly
kevéssé vehetett lélegzetet vagy fordithatta meg fejét, mintha a
Déli-tenger örvényében küzdött volna, amig a Bastille külső udvarában
lába ismét szilárd talajra nem talált. Itt felkuszik egy fal sarkára és
körültekint. Jacques Három ott állott mellette. Defargené asszonyai
élén, az előtte elterülő távolságban volt látható, késsel a kezében.
Mindenütt őrjöngés, ujjongás, fülsiketitő és őrült zavarodás, dühöngő
bömbölés és mégis őrjöngő némajáték.

– A foglyokat!

– Az irásokat!

– A titkos börtönöket!

– A kinzószerszámokat!

– A foglyokat!

Ezek a kiáltások és még tizezer más érthetetlen volt hallható. »A
foglyokat« kiáltás hallatszott legsürübben és legérthetőbben a tenger
felől, amely betódult, oly végtelen embertömegekben, akárcsak az idő
vagy tér. Mikor a legelső hullámok elvonultak és magukkal sodorták a
börtönőröket, rögtöni halállal fenyegették őket, ha a legtitkosabb sarok
is fölnyitatlan marad, Defarge hatalmas kezét ezen emberek egyikének a
mellére fektette, – őszfejü ember akinek égő fáklya volt a kezében –
elkülönitette őt a többitől és odavitte a falhoz maga mellé.

– Mutasd meg az Északi Tornyot! – mondá Defarge. – Gyorsan!

– Hiven elvezetem, – válaszolt az ember – ha velem jön. De ottan nincsen
senki.

– Mit jelent Százöt, Északi Torony? – kérdé Defarge. – Gyorsan!

– Mit jelent, uram?

– Foglyot jelent-e vagy börtönt? Vagy azt akarod, hogy megöljelek?

– Öld meg – károgta Jacques Három, aki közelébe jutott.

– Uram, az egy börtön.

– Mutasd meg!

– Jöjjön erre!

Jacques Három arcán ott ült a mohó tekintet, láthatóan elkedvetlenült,
mikor a párbeszéd olyan fordulatot vett, mely nem igért vérontást,
Defargeot karjánál fogta, mint ahogy ő fogta a börtönőrt. Ez alatt a
beszélgetés alatt mind a hárman összedugták fejüket, még igy is alig
érthették meg egymást, oly félelmetes volt az eleven oceán dühöngése,
mikor betört a várba és elárasztotta az udvarokat, folyosókat és
lépcsőket. Kivül és köröskörül dübörgő dörgéssel verődött oda a falakhoz
néha egy-egy magános ujjongó felkiáltás is elszállott a levegőben, mint
a hullámeső.

Homályos boltozatokon haladtak végig, ahova a nap sugara soha be nem
hatolt, sötét barlangok és ketrecek titokzatos ajtói mellett sirbolthoz
hasonló lépcsőkön lefelé, majd ismét meredek kő- és téglalépcsőkön föl,
melyek inkább kiszáradt vizeséshez, mint lépcsőkhöz voltak hasonlók, –
folytatták nagy sietéssel utjukat Defarge, a börtönőr és Jacques Három,
szorosan fogva egymás karját, Itt-ott, különösen eleinte, az áradat
egyes hullámai elérték őket és elhömpölyögtek mellettük; de mikor a
leszállás véget ért és egy kanyargó lépcsőn a toronyba kapaszkodtak,
egyedül maradtak. Itten a vastag falak és boltozatok közé zárva, a
várban és a vár körül folyó vihart csak távoli zugásként hallották,
mintha a dübörgés, melyet most hagytak el, hallóképességüket
megsemmisitette volna.

A börtönőr megállott egy alacsony ajtónál, kulcsot dugott a nyikorgó
zárba, lassan kitárta az ajtót és mikor mindannyian meghajolva beléptek,
mondá:

– Százöt, Északi Torony!

Magasan fönt a falban volt egy nehéz vasráccsal elzárt ablak, előtte
védőfal, ugy hogy az eget csak ugy lehetett látni, ha az ember mélyen
lehajolva tekintett fölfelé. Volt ott egynéhány láb mély, nehéz
vasráccsal körülvett tüzhely; a tüzhelyen régi, fehéres-szürke fahamu;
egy szék, egy asztal és egy szalmazsák; a négy fekete fal egyikében
rozsdás vaskarika.

– Világits a fáklyával, lassan a fal mentén, hogy láthassak – mondá
Defarge a börtönőrnek.

Az ember engedelmeskedett és Defarge szemével követte a fénysugárt.

– Állj! Nézz ide, Jacques!

– M. S.! – károgta Jacques Három, amint mohón olvasta.

– Manette Sándor – sugta Defarge a fülébe és a betükön puskaportól
fekete ujjával végighaladt. – És ide irta »egy szegény orvos«;
mindenesetre ő karcolta a kőbe ezt a naptárt. Mi van a kezedben?
Feszitővas? Add ide!

Az ő kezében még mindig ott volt ágyujának gyujtóvesszője. Hirtelen
elcserélte a két szerszámot és a szuette szék és asztal felé fordulva,
azokat néhány csapással darabokra törte.

– Tartsd magasabbra a fáklyát! – kiáltott dühösen a börtönőrre. –
Jacques, kutasd át gondosan azokat a darabokat. És ime, itt a késem, –
odadobta – vágd széjjel a szalmazsákot és keress a szalmában. Tartsd
magasabban a fáklyát!

Fenyegető pillantást vetett a börtönőr felé, felkuszott a tüzhelyre és
benézett a kéménybe, falait a feszitővassal verte és az előtte levő
vasrácsot meglazitotta. Néhány pillanat mulva vakolat és mész hullott
le, fejét elforditotta, nehogy arcába potyogjon; majd kezével óvatosan
keresgélt a kéményben, a régi fahamuban és a kémény négy repedésében,
melyet vasával felfedezett, vagy pedig repesztett.

– Nincs semmi a fa között, a szalma között, Jacques?

– Semmi.

– Rakjuk össze egy halomba, a börtön közepére. Igy! Gyujtsd meg!

A börtönőr meggyujtotta a kis rakást, mely magasan és forróan lángolt.
Égni hagyták; ismét meghajoltak, mikor az alacsony boltozott ajtón
kiléptek és visszatértek az udvarba. Lefelé haladtak, mire odajutottak a
dühöngő hullámok közepébe, hallásukat visszanyerték.

A tenger tombolt és zugott és Defargeot kivánta. Saint Antoine hangosan
hivta kocsmárosát, hogy ő legyen a vezetője annak a csoportnak, mely
őrizte a kormányzót, aki a Bastillet védelmezte és a népet lövette.
Különben nem vezethették a kormányzót a városházán székelő biróság elé.
Különben a kormányzó elmenekülhetett volna és a nép vére (melynek sok
éven át nem volt értéke, de most hirtelen becsessé vált) megbosszulatlan
maradna.

A szenvedélytől és dühtől tobzódó tömegben, mely a komortekintetü,
szürke, pirosfelhajtásos kabátba öltözött, öreg katonatisztet
körülfogta, csak egy higgadt alak volt, egy asszony alakja.

– Ime, itt a férjem! – kiáltotta az asszony és reámutatott kezével. –
Nézzed, Defarge! – Az asszony mozdulatlanul állott az öreg katonatiszt
közelében; és mozdulatlanul ottmaradt mellette, mikor Defarge és a
többiek őt az utcákon végighurcolták; mozdulatlanul közelében volt,
mikor rendeltetése céljához közeledett és valaki őt hátulról megütötte;
mozdulatlanul ott volt a közelében, mikor régóta gyülekező esőként
hullott reája az ütés és csapás; oly szorosan közelében volt, mikor ő
holtan rogyott össze, hogy hirtelen megélénkülve, lábát nyakára helyezte
és kegyetlen késével, – melyet régen készen tartott – fejét lemetszette.

Megérkezett az idő, mikor Saint Antoine megvalósitotta rettenetes
eszméjét, hogy embereket huzott fel a lámpások helyére, hogy megmutassa
nekik azt, hogy ő mivé vált és mire képes. Saint Antoine vére felforrt,
és folyt a vaskezü zsarnokság és uralom vére, – lefolyt a városháza
lépcsőiről, ahol a kormányzó teteme hevert – ott folyt Defargené cipője
talpa alatt, mikor azt a tetemre helyezte, hogy könnyebben lefejezhesse.

– Eresszétek le a lámpást! – kiáltott Saint Antoine, mikor vérszomjasan
körültekintett a halálnak uj módját keresve. – Katonáinak egyikét őrnek
itthagyjuk! – Az őr ott lógott az őrhelyén és a dühöngő áradat tovább
tódult.

A feketevizü fenyegető tenger egymást romboló ellentétes hullámaival,
melynek mélységét még nem tudják, erejét még nem ismerik. A könyörtelen
tenger, mely tele van szenvedélytől izzó alakokkal, bosszut szomjazó
hangokkal és arcokkal, melyeknek vonásai a szenvedés kemencéjében
annyira megkeményedtek, hogy a részvét érzése rajtuk nyomot nem hagy.

Az arcok oceánjában, melyeken minden vad és dühöngő kifejezés élénken
kinyomódott, volt két csoport arc, – minden csoportban hét – mely
annyira elütött a többitől, hogy tenger ezeknél érdekesebb roncsokat
hullámain még nem görgetett. Hét fogolynak az arcát, akiket a vihar
kiszabaditott, sirboltjukat föltépte, ott hordozták magasan, fejük
fölött; mind megrémülten, zavartan bámult és csodálkozott, mintha
elkövetkezett volna az itéletnapja és a körülöttük ujjongók mind
elkárhozott lelkek volnának. Más hét arc is volt ottan, ezeket még
magasabban vitték körül – hét halott arca – lecsukódó szemhéjuk, félig
látható szemük itéletnapjára várakozott. Arcuk érzéketlen, tartózkodó –
nem megsemmisült – kifejezés ült rajtuk; mintha rémületes szünetet
tartanának, hogy majd ismét felemeljék tekintetüket és vértelen ajkakkal
tegyenek tanuságot: »_Te tetted ezt!_«

Hét kiszabaditott fogoly, hét lándzsára szurt véres fej, nyolc hatalmas
tornyu megátkozott vár kulcsai, néhány fölfedezett levél és már elmult
idők foglyainak emlékei, kik megtört szivvel régen meghaltak, – ilyet és
ehhez hasonlót hangoztatnak vissza messzehallhatóan Saint Antoine léptei
Páris utcáin végig, julius közepén, 1789-ben. Az Ég hiusitsa meg Darnay
Lucie képzelődését és tartsa távol ezeket a lépteket az ő életétől! Mert
ezek eszeveszettek, őrültek és veszedelmesek; és annyi évvel azután,
hogy Defarge kocsmája ajtaja előtt a bor kiömlött, nem moshatók könnyen
tisztára, ha egyszer pirosra festődtek.


22. Fejezet.  A tenger még folyton árad.

A zabolátlan Saint Antoinenak csak egy hete volt az ujjongásra, hogy
szük adag kemény és keserü kenyerét – amennyire csak képes volt –
testvéri ölelkezéssel és üdvözléssel megpuhitsa; ennek eltelte után
Defargené szokott módon ott ült számolóasztala mögött, vendégeire
ügyelve. Defargené nem viselt rózsát a fejdiszében, mert a kémek nagy
testvéri egyesülete már ezalatt a rövid hét alatt is oly félénkké vált,
hogy nem merte magát a Szent könyörületére bizni. Az utcák fölött lógó
lámpák félelmetesen rugalmasak voltak.

Defargené keresztbefont karokkal ült a reggeli nap fényében és a
korcsmába és az utcába bámult. Mindkettőben szegényes, piszkos külsejü
csoportok álldogáltak, akiknek arcából a hatalom öntudata tekintett le.
A legrongyosabb hálósapka, mely ferdén lógott a fakó arc fölött, ékesen
beszélt: Én tudom, hogy nekem, aki ezt a sapkát viselem, mily nehéz volt
életemet tengetnem; de tudod-e, hogy mily könnyünek találtam én, aki ezt
a sapkát viselem, azt, hogy téged életedtől megfosszalak? Minden sovány,
mezitelen kar, mely azelőtt munkában volt, minden pillanatban készen
volt arra, hogy ilyen munkához fogjon, ha kedve tartotta. A kötő
asszonyok ujjai görcsösen vonaglanak azzal a tudattal, hogy tépni is
képesek. Saint Antoine arcának képe megváltozott; évszázadokon keresztül
kalapáltak rajta és az utolsó befejező ütések hatalmas kifejezést
juttattak arcának.

Defargené elfojtott jóváhagyással figyelt, amint azt Saint Antoine
asszonyainak vezetőjétől meg is kivánták. A testvériség egyik asszonya
kötögetett az oldalán. Egy éhező füszeresnek alacsony termetü, kövér
felesége és két gyermek anyja, ez a segédtiszt már a Bosszuangyal névre
tett szert.

– Figyelj! – mondá a Bosszuangyal – figyelj csak! Ki jön?

Mint valami gyujtózsinór, melyet Saint Antoine határától a korcsmáig
fektettek és hirtelen meggyujtottak, ugy terjedt gyorsan a mormogás.

– Ez Defarge – mondá az asszony. – Csend, hazámfiai!

Defarge jött lélekszakadva, levette a vörös sapkát fejéről és
körültekintett.

– Figyeljen mindenki! – mondá az asszony. – Figyeljétek őt!

Defarge lihegve állott ott, kiváncsi szemek és nyitott szájak
hátterében, mely az ajtó körül képződött; a korcsma vendégei mind
fölugrottak.

– Beszélj, férjem. Mi ujság?

– Hirek a másvilágból!

– Hogyan? – kiáltá az asszony megvetően. – A másvilágból?

– Emlékeztek-e mindannyian az öreg Foulon-ra, aki az éhező népnek azt
mondotta, hogy legeljenek – és aki meghalt és a pokolba került?

– Mindenki! – hangzott minden torokból.

– A hir tőle származik. Ő közöttünk van!

– Közöttünk? – hangzott ismét az egyetemes torokból. – És halottan?

– Nem halott! Annyira félt tőlünk, – oka volt reá – hogy halottnak
mondatta magát és nagy temetést rendeztetett magának. De megtalálták őt
elevenen, a vidéken elrejtőzött és most idehozták. Láttam őt éppen most,
mint foglyot, a városháza felé vivő utjában. Azt mondottam, hogy volt
oka, hogy féljen tőlünk. Beszéljetek mind! Volt-e oka?

Hetven esztendőnél idősebb, nyomorult, vén bünös, ha eddig még nem tudta
volna azt, szive mélyén érezte volna ennek a válasznak a hallatára.

Pillanatnyi mély csend következett. Defarge és felesége szilárdan néztek
egymásra. Bosszuangyal lehajolt és egy dob zörgése volt hallható, amint
azt az asztal alól elővette.

– Hazámfiai! – kiáltotta szilárd hangon. – Készen vagyunk?

Defargené kése azonnal ott volt az övében; a dob pergett az utcán,
mintha a dobos és dob varázslat utján kerültek volna egymáshoz; és a
Bosszuangyal rémitő kiáltozással, karjait feje fölött lóbálva, mint 40
furia rohant házról-házra, hogy társnőit előhivja.

A férfiak félelmetesek voltak, amint vérszomjas tekintettel néztek ki az
ablakon, és a kezük ügyébe eső fegyvert megragadva, az utcára rohantak;
de az asszonyok látása vérfagyasztó volt még a legbátrabb embernek is.
Otthagyták házi foglalkozásukat, gyermekeiket, öregeiket és betegeiket a
puszta padlón, meztelenül és kiéhezetten kuporogva és kusza hajjal
rohantak ki; egymást őrülésig izgatták a legvadabb kiáltozással és
mozdulatokkal. Foulont, a gazembert, elfogták, testvérem! Az öreg
Foulont elfogták, anyám! Az alávaló Foulont elfogták, leányom! Azután
egy másik csoport rohant közéjük, mellét verte, haját tépte és
vijjogott: – Foulon él, Foulon, aki az éhezőknek tanácsolta, hogy
legeljenek. Foulon aki öreg apámnak mondotta, hogy legeljen, ha nincs
kenyerem az ő számára. Foulon, aki csecsemőmnek azt mondotta, hogy füvet
szopjon, mikor ezek a mellek kiszáradtak a szükségtől. Ó! Istennek szent
anyja! Ez a Foulon! Ó Ég, a mi szenvedésünk! Hallgass reám, halott
gyermekem és meghalt apám. Térdeimen, ezeken a köveken esküszöm, hogy
értetek bosszut állott Foulonon. Férjek, testvérek, fiaink: adjátok
nekünk Foulon vérét; adjátok nekünk Foulon fejét; adjátok nekünk Foulon
szivét; adjátok nekünk Foulon testét és lelkét. Tépjétek Foulont
darabokra s ássátok a földbe, hogy fü nőjön belőle! – Ilyen kiáltással
forogtak az asszonyok csoportokban, vad őrületig izgatva, egymást
ütötték, tépték, mig szenvedélytől ájultan össze nem rogytak és csak a
hozzájuk tartozó férfiak mentették meg őket az agyontaposástól.

Mindazonáltal egy pillanatot sem veszitettek el; egy pillanatot sem!
Foulon a városházán volt és talán szabadon bocsátják. Soha, amig Saint
Antoine tudja, hogy minden szenvedést, sérelmet és gyalázatot kellett
eltürnie. Felfegyverzett férfiak és asszonyok gyorsan tódultak ki a
városnegyedből és magukkal vonták mind a söpredéket is, oly vonzóerővel,
hogy negyedórával azután, élő lélek nem volt látható Saint Antoine
kebelében, kivévén néhány öreg anyókát és a kiáltozó gyermekeket.

Nem. Zsufolásig megtöltötték a törvényszék termét, ahol ez az öreg,
csunya, gonosz ember volt és elárasztották a szomszédos nagy teret és az
utcákat. Defarge-ék, férj és feleség, a Bosszuangyal és Jacques Három
egészen elöl állottak, nem messze tőle a tárgyalási teremben.

– Nézd! – kiáltott az asszony, késével reámutatva. – Nézd a vén
gazembert, kötelekkel van megkötözve. Jó eszme volt egy csomó füvet
kötni a hátára. Ha! ha! Ezt jól csinálták. Hadd egye meg most! – Az
asszony kését hóna alá dugta és tapsolt, mint valami szinházban.

Defargené mögött álló emberek elmondották megelégedettségének okát a
mögöttük állóknak, ezek pedig másoknak, és ismét másoknak, ugy hogy
nemsokára a szomszédos utcák a tapsolástól hangzottak. Hasonló módon
továbbitották bámulatos gyorsasággal Defargené türelmetlenségének
gyakori megnyilatkozását, mikor két-három óráig tartó unalmas
törvényszéki tárgyalások alatt vékaszámra öntötték a szót. Ami annál
könnyebb volt, mert sokan bámulatos ügyességgel felkusztak az épület
külsejére és az ablakokon néztek be a terembe; ezek jól ismerték
Defargenét és távirószolgálatot végeztek közte és a kivül levő tömeg
között.

A nap végre oly magasra emelkedett, hogy egy barátságos sugara, mint a
remény vagy védelem jelképe, az agg fogoly fejét érte. Ez a nagy kegy
nem volt elviselhető! A korlát egy pillanat alatt izzé-porrá volt zúzva,
– már különben is feltünően sokáig állott ott – széjjelszórták és Saint
Antoine megragadta őt!

Azonnal megtudták, még a tömeg legtávolabbi szélein is, Defarge csupán
átugrott a korláton és egy asztalon és a nyomorultat halálthozó karjaiba
ölelte – Defargené követte férjét és kezére csavarta a kötelek egyikét,
melyekkel a fogoly meg volt kötözve – a Bosszuangyal és Jacques Három
még nem is voltak mellettük és az ablakokban levő férfiak még nem
ugrottak be a terembe, mint a magasan ülő ragadozó madarak, mikor már az
egész városon végighangzott:

– Hozzátok ki! Lámpásra vele!

Lelökték és fölemelték, lógó fejjel hurcolták le a lépcsőn, most térden,
majd lábán állott, majd ismét hátán fekve cipelték; ütötték, verték és
majdnem megfulladt a fü- és szalmacsomóktól, melyeket száz meg száz kéz
dobott az arcába; megtépve, összezuzva, véresen, lihegve, de mindig
kegyelemért könyörgött és rimánkodott, majd szenvedéllyel védekezett
sorsa ellen, azon a kis szabad területen, mely körülötte képződött
azáltal, hogy az emberek hátrább huzódtak, hogy jobban láthassák őt;
majd mint valami száraz fakölöncöt hurcolták a lábak erdejében a
legközelebbi utcasarokig, ahol ilyen végzetes lámpa csüngött; Defargené
itten elbocsátotta őt – mint a macska az egeret – nyugodtan és higgadtan
nézett reá, mialatt a többiek mindent elkészitettek és ő kegyelemért
esdekelt. Az asszonyok az egész idő alatt folyton ott vijjogtak
körülötte, a férfiak pedig szenvedelmesen kiáltották, hogy füvet a
szájába s ugy akasszák fel. Felhuzták először, de a kötél elszakadt és
ők orditozva fogták karjaikba, felhuzták másodszor, a kötél elszakadt és
ők orditozva fogták karjaikba; a kötél aztán megkönyörült és kibirta őt
és nemsokára dárdára volt tüzve a feje, elegendő fü a szájában, Saint
Antoine pedig ott táncolt a látvány körül.

De ezzel még nem végződött a napnak munkája, mert Saint Antoine dühöngő
vére az orditozás és táncolástól felhevült és forrott; mikor estefelé
meghallotta, hogy a legyilkoltnak veje, a népnek elnyomója és ugyancsak
ellensége, 500 lovasból álló őrség felügyelete alatt jön Párisba, Saint
Antoine nagy papirosivekre irta az ő büneit, hatalmába keritette s – egy
hadsereg közepéből is kitépte volna, hogy Foulon társaságába juttassa!
Fejét és szivét lándzsákra tüzte és a napnak három zsákmányát
farkasüvöltéssel hordta körül az utcákon.

A sötét éjszaka beállta előtt nem tértek haza a férfiak és asszonyok a
siró, kenyér nélkül levő gyermekekhez. Azután hosszu sorokban lepték el
a nyomoruságos péküzleteket és türelmesen várakoztak, hogy rossz
kenyeret vásároljanak és mialatt korgó gyomorral várakoztak, az időt
azzal töltötték el, hogy a nap diadalaitól megittasultan egymást
átölelték és gyönyöreit ujra végigélvezték azáltal, hogy ismét
elmondották egymásnak. A rongyos emberek csoportjai lassankint
kisebbedtek, elszóródtak és magas ablakokban halvány mécsek gyultak ki,
kis tüzeket gyujtottak az utcákon, melyeknél a szomszédok közösen főztek
és azután a kapuk előtt vacsoráztak.

Nyomoruságos, szük vacsora volt, hus nem tett kárt benne, sem más
hozzávaló, a rossz kenyéren kivül. De az egyesülés egy kis
táplálóanyagot kevert a kőkemény élelmiszerek közé és néhány szikrányi
vidámságot is csalt ki belőlük. Apák és anyák, kiknek teljes részük volt
a legkegyetlenebb vérengzésben, kedélyesen játszadoztak vézna
gyermekeikkel; a szeretők szeretkeztek és reméltek, ilyen világ
környezetében.

Már hajnalodott, mikor az utolsó csoport vendég elhagyta Defarge
korcsmáját és Defarge rekedt hangon mondotta feleségének, mikor az ajtót
bereteszelte:

– Végre megérkezett, kedvesem.

– Igaz – válaszolta az asszony. – Majdnem!

Saint Antoine aludt; Defarge-ék aludtak; sőt még a Bosszuangyal is aludt
éhező füszeresével és a dob is pihent. A dob hangja volt az egyedüli
Saint Antoineban, melyet a vérengzés és vihar nem változtatott meg. A
Bosszuangyal, a dob őrzője, fölkelthette és ugyanolyan hangokat
csalhatott volna ki belőle, mint a Bastille bevétele vagy Foulon halála
előtt: de a férfiak és asszonyok rekedt hangja Saint Antoine kebelében
teljesen elváltozott.


23. Fejezet.  Tüz.

Megváltozott a falu, ahol a kut csobogott és ahonnan az utkaparó naponta
kijárt, hogy az országut köveiből néhány morzsa kenyeret verjen ki, mely
szegény tudatlan lelkét és nyomorult, vézna testét összetartotta. A
szikla tetején levő börtön nem volt már olyan uralkodó, mint azelőtt;
volt benne katona őrségül, de nem sok; tisztek is voltak, hogy a
katonákra ügyeljenek, de egyik sem tudta, hogy katonái mit tesznek,
kivéve azt, hogy valószinüen nem azt tennék, amit parancsolnak.

Közel és távol tönkrement vidék terül el, mely nem volt egyéb, mint
pusztaság. Minden zöld levél, minden fü és gabonaszál oly sorvadt és
szegényes volt, mint nyomorult népe. Minden elbágyadt, lehangolt,
elnyomott és megtörött állapotban volt. Lakások, keritések, férfiak,
asszonyok, gyermekek és a föld, mely őket hordozta – mind ki volt
szipolyozva.

Monseigneur (mint egyén, gyakran méltányos ur) a nemzetnek áldása volt,
mindennek, ami őt környezte, lovagias szinezetet adott, előkelő példája
volt a fényűző, ragyogó életmódnak, mégis ő volt az okozója annak, hogy
minden ily állapotba jutott. Különös, hogy a természet, mely kizárólag
az ő használatára készült, oly gyorsan és alaposan kipréseltette magát.
Bizonyára van valami rövidlátás az örökkévaló intézkedéseiben! De mégis
ugy volt; mikor aztán a kövekből az utolsó csepp vért is kipréselték és
a kinzópad utolsó csavarát annyiszor forgatták, hogy rudja elgörbült és
hogy forgott, forgott, anélkül, hogy valamibe kapaszkodott volna, ugy
hogy Monseigneur otthagyta ezt a megbizhatatlan, alacsonyrendü
jelenséget.

De a falun és sok más hasonló falun, nem ez a változás tünt fel.
Monseigneur husz vagy több év óta szipolyozta és préselte azt és
nagyritkán tisztelte csak meg jelenlétével, kivévén, hogy a vadászat
gyönyöreit élvezze, ilyenkor majd a népet, majd pedig a vadat hajszolta.
Ez utóbbinak a kimélésére Monseigneur nagy területeket müveletlen
vadonnak hagyott meg. A változás abban nyilvánult, hogy a faluban
alacsonyrendü, közönséges arcok jelentek meg, nem pedig abban, hogy
Monseigneur előkelő, vésett, boldog és boldogitó arckifejezése eltünt.

Ebben az időben ugyanis az utkaparó, amint magányosan ott dolgozgatott
az ut porában és nem nagyon gyötörte magát azzal az eszmével, hogy ő is
csak por és porrá kell válnia, főképpen azzal a gondolattal volt
elfoglalva, hogy milyen szük a vacsorája és hogy mennyivel többet enne,
ha volna mit, ebben az időben, mikor magányos munkájából fölpillantott
és a vidéket nézte, egy vad alakot látott, amint gyalogolva közeledik.
Az ilyen alak azelőtt ritka, most pedig gyakori eset volt a vidéken.
Amint közelebb jött, az utkaparó meglepetés nélkül vette észre, hogy az
torzonborz haju, szinte barbár külsejü, magas termetü férfi volt és
olyan facipőt viselt, mely még az utkaparónak is otrombának látszott;
arca sötét, vad, naptól barnult, az országutak szennyétől és porától
piszkos, ruhája nedves a mocsarak párájától és tele az erdő ösvényein
rárakodott tüskével, levelekkel és mohával.

Ilyen külsejü ember jött feléje, mint valami kisértet, juliusi nap
déltáján, mikor a töltésen levő kőhalom tövében ült, hogy amennyire
lehet, védőhelyet találjon a hirtelen keletkezett jégeső ellen.

Az ember ránézett, ránézett a völgyben elterülő falura, a malomra, a
sziklán emelkedő börtönre. Mikor mindezt szemügyre vette, olyan
dialektussal, mely éppen csak hogy érthető volt, igy szólott hozzá:

– Hogy megy, Jacques?

– Köszönöm, jól, Jacques.

– Kezet ide!

Kezet fogtak és az ember leült a kőhalomra.

– Nincs ebéd?

– Most nincs más, csak vacsora – mondá az utkaparó éhes arccal.

– Ez a divat, – dörmögött a másik – sehol sem találtam ebédet.

Elővette megfeketedett pipáját, megtöltötte, acéllal és kovával
meggyujtotta, szitta, mig jól égett, majd hirtelen eltávolitotta magától
és valamit beléjeejtett, ami mutató- és hüvelykujja között volt, ez
föllángolt és füstfelhőben elpuffant.

– Kezet ide! – Ezuttal az utkaparón volt a sor, hogy ezt mondja, miután
ezt a müveletet megfigyelte. Ismét kezet fogtak.

– Ma éjjel? – kérdé az utkaparó.

– Ma éjjel – válaszolt az ember, pipáját szájába dugva.

– Hol?

– Itt.

Ő és az utkaparó a kőhalmon ülve, hallgatva nézték egymást, a jégeső ott
zuhogott köröttük, majd az ég a falu fölött ismét kiderült.

– Mutasd meg! – mondá az utas és a domb tetejére ment.

– Nézz oda! – válaszolt az utkaparó kinyujtott karral. – Menj itten
lefelé, egyenest végig az utcán és a kut mellett…

– Az ördög vigye el mindezt! – szakitotta félbe a másik, végigtekintve a
vidéken. – Én nem megyek az utak és kutak mellett. Nos?

– Tehát! Körülbelül két órányira a falu fölötti domb mögött.

– Jó. Mikor hagyod abba a munkát?

– Napnyugtakor.

– Fölkeltesz-e, mielőtt hazamégy? Két éjjelen át vándoroltam pihenés
nélkül. Pipámat szivom el és azután ugy alszom, mint a gyermek.
Fölkeltesz?

– Bizonyára!

A vándor elszitta pipáját, zsebébe dugta, levetette nehéz facipőit és
háttal feküdt a kőhalomra. Egy pillanattal későbben mélyen aludt.

Mialatt az utkaparó folytatta poros munkáját és az elvonuló jégesőfelhők
az ég kékjéből szalagokat láttattak, melyeknek a vidéken ezüstszalagok
feleltek meg, ugy látszott, hogy ez a kis ember (aki most piros sapkát
viselt a kék helyett) egészen el volt varázsolva a kőhalmon fekvő ember
látásától. Szeme annyiszor fordult feléje, hogy szerszámait csak
gépiesen használta és nagyon kevés eredménnyel. A naptól barnult arc, a
fekete, kuszált haj és szakál, a durva szövetü vörös sapka, az otthon
készült szövetből és durva bőrökből való idegenszerü ruha, az eredetileg
hatalmas, de éhezéstől lesoványodott alak, az alvás közben mogorván,
kétségbeesetten összeszoritott ajkak: irtózattal töltötték el az
utkaparót. A vándor sokat járhatott, lába tele volt sebbel, bokája
vérzett; füvel és levelekkel teletömött facipője hosszu utját
nehezitette, ruhája tele volt lyukkal. Az utkaparó föléje hajolt és
igyekezett meglátni, vajjon a keblében vagy másutt elrejtve van-e
fegyver nála; de eredménytelenül, mert az karjait mellén szorosan
összefonta, mint ahogy a száját csukva tartotta. Védőfalakkal,
őrházakkal, kapukkal, árkokkal és felvonóhidakkal megerősitett városok
levegőnek látszottak csak ehhez az emberhez képest. Mikor az alakról a
horizontra nézett és körültekintett, képzelete hasonló alakokat látott,
amint feltartóztatás nélkül haladtak Franciaországon végig, a középpont
felé.

Az ember tovább aludt, nem törődve jégesővel, az utána való jó idővel,
napfénnyel, mely arcába sütött, mig a nap nyugaton lesülyedt és az ég
izzott. Az utkaparó összeszedte szerszámait, hogy hazamenjen a faluba és
fölkeltette őt.

– Jó – mondá az alvó és könyökére emelkedett. – Két órányira a domb
teteje mögött.

– Körülbelül.

– Körülbelül. Jó!

Az utkaparó hazament, por kisérte előtte vagy mögötte, aszerint, amint a
szél fujt, gyorsan odaért a kuthoz, ott elkeveredett a sovány tehenek
közé, amelyeket ottan itattak és ugy látszott, hogy ezeknek is
suttogott, amint halk hangon beszélt az egész falu népéhez. Mikor a falu
népe elköltötte szük vacsoráját, nem kuszott ágyba, mint rendesen
szokta; hanem a kapuk elé kijött és ottmaradt. A suttogás csodálatos
módon fertőző lett és mikor sötétség beállta után a falu a kut köré
gyült, ugyancsak csodálatosan volt fertőzve azzal a szenvedéllyel, hogy
várakozóan csakis egy irányba nézett az égre. Gabelle, a helység
főhivatalnoka, nyugtalan lett, háza tetejére ment egyedül és ő is abba
az irányba nézett; kéménye mögül látta a kut melletti elsötétülő arcokat
és a sekrestyéshez üzent, aki a templom kulcsait őrizte, hogy nemsokára
talán szükséges lesz a vészharangot megkonditani.

Az éjszaka sötétedett. A kastélyt övező fák, melyek azt a külvilágtól
elkülönitették, zugtak a keletkező szélben, mintha a sulyos és sötét
kőtömeget fenyegetnék. Az eső vadul zuhogott a terrász két lépcsőjén és
a nagy kapuhoz verődött, mint valami gyors hirvivő, aki a bennlevőket
felkelti. Hirtelen szélroham száguldott végig a csarnokon a régi dárdák
és fegyverek között és sóhajtozva haladt végig a lépcsőkön és megrázta
az ágy függönyeit, melyben a márki utoljára aludt. Kelet, nyugat, észak
és délről az erdőkön keresztül jött négy nehézlépésü, borzas alak,
letiporták a magas füvet és összetörték a száraz faágakat, amint
óvatosan az udvar felé tartottak, ahol összetalálkoztak. Hirtelen
fénysugár villant fel és különböző irányban eltünt, majd ismét minden
elsötétült.

De nem sokáig. Mindjárt azután a kastély különös módon a saját fényétől
lett láthatóvá, mintha világitana. A homlokzaton egy vékony fénysugár
játszadozott, átlátszó helyeket keresett, majd az ivek, ballusztrádok és
ablakok között mutatkozott. Majd magasabbra csapott föl, szélesebb és
világosabb lett. Hirtelen egy sor ablakból lángok törtek elő és merev
álmukból fölébresztett kőarcok bámultak ki a tüzből.

Néhány ember hangja hallatszott a ház körül, aki még ottmaradt; majd
lovat nyergeltek és egy lovas elvágtatott. Őrült sebességgel nyargalt a
sötétségben és az izzadtságtól habzó ló csupán a falu kutjánál állott
meg Gabelle ajtaja előtt.

– Segitség, Gabelle, segitsen mindenki.

A vészharang türelmetlenül kondult; de más segitség (ha ez ugyan annak
mondható) nem volt. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja összefont
karral állott a kutnál és a fényoszlopot nézte az égboltozaton.

– Lehet vagy negyven láb magas – mondották kárörömmel, de egyik sem
mozdult.

A kastélybeli lovas és a habzó paripa tovább vágtatott a falun végig, a
köves lejtőn föl, a sziklán levő börtönhöz. A kapuban egy csoport tiszt
állott és nézte a tüzet, oldalt egy csoport katona:

– Segitség, tiszt urak, a kastély ég; értékes tárgyakat még jókori
segitséggel meg lehet menteni. Segitség! Segitség!

A tisztek a katonákra néztek, akik a tüzet bámulták, nem adtak parancsot
és vállvonogatva és bosszusan harapdálva ajkaikat válaszolták:

– Hadd égjen!

Mikor a lovas az uton végig kivágtatott a faluból, a falut
kivilágitották. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja megragadták az
eszmét, mint egy ember, házaikba szaladtak és minden homályos kis
ablakba gyertyát helyeztek. A minden tekintetben uralkodó inség okozta,
hogy parancsoló hangon kértek kölcsön gyertyát Gabelletől; és mikor ez a
hivatalnok egy rövid ideig akadékoskodott és habozott, az utkaparó, aki
különben nagyon alázatos volt minden feljebbvalóval szemben, azt
jegyezte meg, hogy kocsik nagyon alkalmasak örömtüzek gyujtására és a
lovakat is meg lehet sütni benne.

A kastély magára maradt és tovább égett. Egy tüzes, a pokoli vidék felől
jövő szél belefujt a vad lángtengerbe és ugy látszott, hogy elfujja az
épületet. A tüz lángolása és lecsapódása között a kőarcok fájdalomtól
vonaglani látszottak. Mikor a nagy tömeg kő és oszlop ledült, a füst
elsötétitette a kőarcot az orron levő két gödröcskével; majd ismét
kilátszott a füsttömegből, mintha a keményszivü márki arca volna, aki
máglyán égett és a lángokkal küzködött.

A kastély égett; a szomszédos fák, melyeket a láng elért, megpörkölődtek
és összezsugorodtak; távolabb álló fák, melyeket a négy vad alak
meggyujtott, az égő épületet ujabb füstfelhőbe boritották. Megolvadt
ólom és vas forrt a szökőkut márványmedencéjében; a viz kiapadt, a
gyertyaoltó kupakhoz hasonló tornyok eltüntek, mint a jég a tüzárban, és
négy szakadozott lángpatak módjára folytak végig a falakon. Nagy
repedések, szakadások támadtak a szilárd falakban, minden irányban;
elkábult madarak röpködték körül és hullottak bele a parázsba; négy vad
alak vonult tova kelet, nyugat, észak és dél felé a füstbeborult utakon,
a láng, melyet ott gyujtottak, vezette őket legközelebbi céljuk felé. A
kivilágitott falu hatalmába keritette a vészharangot, elkergette a
harangozót és gyönyörében harangozott.

Más is történt; a falu az éhezés, a tüz, a harangozástól föleszmélve,
hirtelen arra gondolt, hogy Gabelle volt a bér és adó összegyüjtője, –
ámbár az utóbbi időben csak nagyon csekély adórészletet, bért pedig
egyáltalán nem kapott – türelmetlenül beszélni óhajtott vele, házát
körülvette és személyes tárgyalásra hivta őt. Gabelle erre házát
szorosan elreteszelte és visszavonult, hogy önmagával tanácsot tartson.
Ennek a tanácskozásnak az volt az eredménye, hogy Gabelle ismét a
háztető kéménye mögé vonult és arra határozta el magát, ha ajtaját
betörik (ő ugyanis alacsonytermetü, délvidéki és bosszuálló természetü
ember volt) leveti magát onnan és az alul levő emberek közül
egyet-kettőt igy agyonüt.

Valószinü, hogy Gabellenek hosszunak tünt az éjszaka ott fönn, amint
kitekintett a távoli kastély tüzére és a falu gyertyáira, kapujának a
döngetése és az örömharangok kongatásának a hangja volt a látvány kisérő
muzsikája; nem is emlitve azt, hogy vele szemben a postaépület előtt egy
lámpa lógott és a falunak nagy volt a hajlandósága, hogy azt az ő javára
onnan eltávolitsa. Szorongó helyzet, egy nyári éjszakán ott állani a
sötét, tátongó tenger partján, készen arra, hogy beleugorjék, amire
Gabelle elszánta magát. De a barátságos hajnal végre feltünt, a falubeli
gyertyák kialudtak és a nép szerencséjére elszéledt. Gabelle is leszállt
a háztetőről és egyidőre élete még megmenekült.

Száz mérföldnyi kerületben, más tüzek fényénél, ezen vagy más éjjel más
hivatalnokok kevésbbé szerencsések voltak, mert a fölkelő nap, az
egykori békés utcákban, ahol születtek és nevelkedtek, felakasztva látta
meg őket; és más falu és város lakói pedig szintén kevésbbé voltak
szerencsések, mint az utkaparó és barátai, mert a hivatalnokok és
katonaság sikeresen ellenük fordult és őket akasztotta fel. De a vad
alakok szilárd lépéssel haladtak kelet, nyugat, észak és dél felé, bármi
is történt, bárkit is akasztottak, a tüz lángolt. A matematika minden
művészetével sem lett volna képes egy hivatalnok sem kiszámitani azt,
hogy mily magas, vizzé váló akasztófára volna szükség, hogy ezt a tüzet
eloltsa.


24. Fejezet.  A mágnessziget vonz.

Tüzlángban, tengeráradásban telt el három viharos év, a szilárd földet
megrázta a dühöngő tenger áradása, melynek most sohasem volt apálya,
mindig csak áradt mind magasabb és magasabbra, a parton lakók rémülete
és bámulatára. A kis Lucie három ujabb születésenapját fonta az
aranyfonál életének békés szövetébe.

Sok éjjel és sok nappal hallgatták a békés ház lakói a sarok
visszhangját, és szivük elszorult a viharos léptek hallatára. Az ő
lelkükbe ugy vésődtek bele ezek a lépések, mint olyan nép léptei, mely
vörös zászló alatt kiáltja, hogy hazája veszedelemben forog és
rémületesen kitartó varázslattal hosszu időn dühös fenevaddá változott.

Monseigneur rendje otthagyta ezt a jelenséget, minthogy nem méltányolták
őt eléggé és oly kevéssé kivánták Franciaországban, hogy annak a
veszedelemnek volt kitéve, hogy onnan is, de az életből is kikergetik.
Mint a mesebeli paraszt, aki végtelen fáradsággal megidézte az ördögöt
és látásától annyira megijedt, hogy az örök ellenségtől mit sem tudott
kérdezni, hanem azonnal elszaladt, igy Monseigneur is, miután sok-sok
éven át visszájára mondotta el vakmerően a Miatyánkot és sok más
hathatós varázslatot alkalmazott, hogy az ördögöt megidézze, alighogy
meglátta, félelmében előkelően faképnél hagyta.

Az udvar ragyogó középpontja eltünt, különben a nemzet golyóiból
származó orkánnak lett volna a céltáblája. Sohasem látták szivesen, –
Lucifer büszkesége, Sardanapal fényüzése és a vakond vaksága egyesült
benne – de eltünt és eltávozott. Az udvar, exkluziv legbelső köreitől
kezdve egész legkülső rothadt köréig tele intrikákkal, romlottság- és
álnoksággal, mindenestől eltünt. A legutolsó hirek szerint a királyság
is eltünt, palotájába volt internálva és felfüggesztve.

1792-ik év augusztusa megérkezett és Monseigneur ekkor már messze járt.

Londonban, Monseigneur főhadiszállása és nagy gyülekező helye
természetesen Tellsonék bankja volt. A kisértetek állitólag azokon a
helyeken járnak leginkább, ahol testük azelőtt leggyakrabban megfordult
és Monseigneur is, egy guinea nélkül, azt a helyet kereste föl, ahol az
ő guineai azelőtt voltak. Azonkivül ez volt az a hely, ahová a
legmegbizhatóbb franciaországi hirek leggyorsabban jutottak el. Aztán
meg Tellsonék háza előkelő volt és nagylelkü régi üzletfelei irányában,
akik elvesztették előkelő helyzetüket. Továbbá, mert azok a nemesek,
akik idejében észrevették a bekövetkező vihart és megelőzték a
kiraboltatást és konfiskálást és óvatos előrelátással vagyonukat
Tellsonékhoz átutalták, szükségben levő testvéreiket itt mindig
meghallgatták. Ehhez járult még az is, hogy minden Franciaországból való
uj jövevény hireivel Tellsonéknál jelentkezett és az egészen
természetesnek látszott. Mindezen okokból akkoriban Tellsonék háza –
francia hirek tekintetében – olyan volt, mint valami magasabb tőzsde; a
közönség is jól tudta ezt és ennélfogva oly számos volt a kérdezősködés,
hogy Tellsonék gyakran a legujabb hireket néhány sorba foglalva papirra
irták és a bank ablakába kifüggesztették, hogy mindenki olvashassa, aki
a Temple Bar mellett elrohant.

Egy gőzölgő, ködös délután Lorry ott ült iróasztalánál, Darnay mellette
állott és halk hangon beszélgettek. A büntetőkamra, melyben azelőtt a »a
céggel« való értekezések folytak, most hirtőzsde volt, zsufolásig tele.
Körülbelül fél órával zárás ideje előtt volt.

– De ha ön a legfiatalabb ember volna is, aki valaha élt, – mondá Darnay
habozva – még akkor is tiltakoznom kellene…

– Értem, Hogy nagyon is öreg vagyok? – mondá Lorry.

– Rossz idő, hosszu utazás, az utazó alkalmatosságok megbizhatatlansága,
fejetlen ország, oly város, mely még önre nézve sem biztos…

– Kedves Károly, – mondá Lorry vidám bizalommal – ön néhány okot emlit
odautazásom, de nem ott-tartózkodásom ellen. Elég biztos az reám nézve;
senki sem fog ott egy ilyen vén legénnyel törődni, aki közel jár a
nyolcvanhoz, mikor annyi ott az ember, akivel sokkal érdemesebb törődni.
Ami pedig a város fejetlenségét illeti, ha nem volna fejetlenség a
városban, nem volna ok arra, hogy itteni házunkból elküldjünk valakit
ottani házunkba; aki régen ismeri a várost és az üzletet és aki
Tellsonék bizalmát birja. Ami pedig az utazás bizonytalanságát és
hosszadalmas voltát és a téli időt illeti, ki tegye ki magát Tellsonék
érdekében néhány kényelmetlenségnek, ha nem én, annyi év után?

– Szeretném, ha én magam mehetnék – mondá Darnay Károly nyugtalanul,
mintha hangosan gondolkodnék.

– Valóban! No ön ugyan jó tanácsadó! – kiáltott fel Lorry. – Ön szeretne
odamenni? Ön, a francia születésü? Ön bölcs tanácsadó!

– Kedves Lorry ur, éppen mert francia születésü vagyok, jutott gyakran
az eszembe ez a gondolat (melyet azonban itten nem akartam hangoztatni).
Az ember nem tudja elképzelni, hogy ha némi részvétet érez ezzel a
szegény néppel szemben és valami áldozatot is hozott az érdekükben, –
ismét előbbi gondolatokba mélyedt módján beszélt – hogy meg ne
hallgassák őt és olyan befolyásra ne tegyen szert, mely némely bajnak
elejét venné. Tegnap este is, mikor ön már eltávozott és én Lucievel
beszélgettem…

– Mikor ön Lucievel beszélgetett – ismételte Lorry, – Igen, csodálom,
hogy nem szégyenli Luciet emliteni! Ön ilyen időben Franciaországban
szeretne lenni?

– No, hiszen én nem utazom – mondá Darnay Károly mosolyogva. – Inkább
csak azért mondom, mert ön emliti, hogy oda akar utazni.

– És én el is megyek, egész komolyan. Az az igazság, kedves Károly. –
Lorry a távolabb levő »cégre« pillantott és hangját halkitotta. –
Nincsen fogalma arról, hogy üzletünk milyen nehézségekkel küzd, hogy
okmányaink és könyveink odaát milyen veszedelemben forognak. A jó Isten
tudja csak, hogy hány ember, mily sulyosan volna kompromittálva, ha
okmányaink közül néhány idegen kézbe kerülne, vagy elpusztulna; és ez
minden pillanatban megtörténhetik, mint ön tudja; ki mondhatja, hogy
Párist nem gyujtják-e föl ma, vagy rabolják-e ki holnap? Kivülem alig
képes valaki azokat (értékes időveszteség nélkül) óvatosan kiválogatni,
elásni, vagy valami más módon biztonságba helyezni. És én nyugodtan
üljek, mikor Tellsonék ezt tudják és mondják, Tellsonék, akiknek
kenyerét hatvan év óta eszem, – azért, mert tagjaim kissé merevek
lettek? Micsoda? Én még fiu vagyok, uram, egy féltucat itteni öreg
fickóhoz képest!

– Mennyire csodálom az ön bátorságát és ifju lelkületét, Lorry ur!

– Ah! Ostobaság, uram! És kedves Károly, – mondá Lorry ismét a »cégre«
tekintve, – fontolja meg, hogy teljesen lehetetlen mostan Párisból
valamit kihozni, teljesen közömbös, hogy mi az. Okmányokat és értékes
holmikat még ma is a legkülönösebb hirvivők hoztak ide hozzánk
(legnagyobb titokban mondom; még önnek sem volna szabad elmondanom), el
sem tudná képzelni és mindegyiknek az élete hajszálon függött csupán,
mikor a sorompón keresztülment. Más időkben a mi csomagjaink oly
akadálytalanul jönnek és mennek, mint az üzletszerü vén Angliában; de
most mindent megállitanak.

– És ön tényleg ma éjjel elutazik?

– Tényleg ma éjjel elutazom, mert az ügy oly sürgős, hogy nem tür
késedelmet. Mindenféle embert ajánlottak nekem kiséretül, de nem akarom,
hogy bármi dolgom is legyen velük. Jerryt szándékozom magammal vinni,
Jerry hosszu idő óta a testőröm vasárnap éjjel, már megszoktam őt.
Jerryt senki sem fogja gyanusitani, hogy valami egyéb, mint egy angol
buldogg, vagy hogy más szándéka van, mint hogy bárkire rátámadjon, aki
gazdáját érinteni meri.

– Ismét azt kell mondanom, hogy szivből csodálom az ön bátorságát és
ifjuságát.

– Nekem pedig ismét azt kell mondanom, ostobaság, ostobaság! Ha ezt a
kis megbizást véghezvittem, talán elfogadom Tellsonék ajánlatát, hogy
visszavonuljak és tetszésem szerint éljek. Akkor aztán elég időm lesz,
hogy a vénülésre gondoljak.

Ez a párbeszéd Lorry szokott asztala mellett folyt; néhány lépésnyire
tőlük hencegett Monseigneur, – egész tömeg – hogy rövid időn belül
milyen módon fog bosszut állni ezen a gazember népségen. Monseigneurre
vallott egészen a mód, ahogyan beszélt, annak a védelme alatt, hogy
politikai menekült, másrészt meg a született brit orthodoxiát jellemezte
az a hang, mellyel erről a rettenetes forradalomról beszéltek; hogy az
volt az egyedüli aratás az ég alatt, melyet nem vetettek, mintha sohasem
történt volna semmi, vagy nem mulasztottak volna el soha semmit, amely
ezt eredményezte, mintha azok, – akik megfigyelték Franciaország
nyomorultjainak millióit és a rosszul és helytelenül alkalmazott
eszközöket, melyek arra voltak szánva, hogy az országot boldogitsák, –
nem látták volna, hogy a forradalom elkerülhetetlenül bekövetkezik, és
nem nyilvánitották volna elég érthetően azt, amit eljövendőnek láttak.
Ez a hencegés, mely párosul Monseigneur csapongó terveivel, hogy milyen
módon igyekszik majd a dolgoknak azt a rendjét visszaállitani, mely
önmagát tette tönkre és az ég és föld türelmét kimeritette, –
elviselhetetlen volt minden józaneszü emberre, aki ismerte az igazságot,
anélkül, hogy tiltakozott volna ellene. Ez a fülébe tóduló hencegés
Darnay Károlyra ugy hatott, mint valami zavart okozó vértolulás, vagy
lelkét eltöltő gond és állandó nyugtalanságot okozott lelkében.

A beszélgetők között volt a King’s Bench törvényszékbeli Stryver is, aki
már jó messzire haladt abbeli törekvésében, hogy az állam előkelő
hivatalba helyezze és ennélfogva különösen hangosan beszélt; kifejtette
terveit Monseigneur előtt, hogy a népet röpitsék a levegőbe, pusztitsák
el a föld szinéről és éljenek meg nélküle és még sok más hasonló ilyen
célu tervet, mely lényegében mind hasonlitott ahhoz, hogy a sasok faját
ugy pusztitsák ki, hogy sót hintsenek a farkára. Darnay különös
ellenszenvvel hallgatta az ő beszédét és éppen azon töprengett, hogy
távozzék-e, hogy ne halljon belőle többet, avagy pedig ottmaradjon és
óvást emeljen a mondottak ellen, amikor olyasvalami történt, mely ebben
az ingadozásában határozó volt.

A »cég« odalépett Lorryhoz és egy piszkos, zárt levelet tett eléje és
azt kérdezte tőle, hogy fölfedezett-e már valami nyomot arról a
személyről, akinek a levelet cimezték. A »cég« letette a levelet; Darnay
oly közel volt, hogy a cimzést meglátta, annál is gyorsabban, mivel az
az ő igazi neve volt. A cimzés igy szólott: »Nagyon sürgős. Az egykori
St. Evremonde márki urnak Franciaországból. Kézbesités végett: Tellson
és Társa bankár uraknak, Londonban, Anglia.«

A házasság reggelén Manette doktor határozottan arra kérte Darnayt, hogy
nevének titka – kivévén, ha ő, a doktor, ez alól feloldja – kettőjük
között maradjon. Senki sem tudta, hogy ez volt a neve, még felesége sem
gyanitotta; Lorrynak sejtelme sem lehetett róla.

– Nem, – mondá Lorry, válaszolva főnökének – megmutattam az urak közül
itten mindenkinek és senki sem tudja, hogy az az ur hol található.

Minthogy az óra mutatója a bank záróraidejéhez közeledett, a távozók
folyama Lorry asztala mellett haladt el. Ő kérdezősködve tartotta a
levelet kezében, Monseigneur ránézett, – a terveket szövő és
méltatlankodó menekült személyében, – ennek is annak is, mindegyiknek
volt valami becsmérlő megjegyzése, angol vagy francia nyelven, a fel nem
található márkira vonatkozóan.

– Azt hiszem, hogy unokaöccse – mindenesetre elfajult utód – a
nagyrabecsült márkinak, akit meggyilkoltak – mondá az egyik. – Boldog
vagyok, hogy sohasem ismertem őt.

– Gyáva, aki elhagyta állomását már évekkel ezelőtt, – mondá egy másik
Monseigneur – aki fejével lefelé bujt el egy kocsi szénában és félig
megfulladva került ki Párisból.

– Az uj doktrinák megfertőzték, – mondá egy harmadik – ellentétbe jutott
az utolsó márkival és lemondott az uradalmakról, mikor azok
reászállottak örökségül és átengedte azt a gazember népségnek. Remélem,
hogy ezek most majd megjutalmazzák ugy, ahogy megérdemli.

– Micsoda? – kiáltotta a nagyhangu Stryver. – Tényleg ugy cselekedett?
Olyan fajta fickó? Hadd lássuk az ő alávaló nevét! F… e vigye őt!

Darnay nem volt képes magát tovább tartóztatni, kezét Stryver vállára
tette és azt mondotta: Én ismerem ezt a fickót!

– Igazán? – válaszolt Stryver. – Zeusra mondom, hogy sajnálom önt.

– Miért?

– Miért Darnay ur? Hallotta, hogy mit cselekedett? – Ne kérdezze, hogy
miért, ilyen időben!

– De én kérdezem, hogy miért?

– Én akkor is azt mondom, Darnay ur, hogy sajnálom önt. Sajnálom, hogy
ön ilyen különös kérdéseket intéz. Itt van egy fickó, akit megfertőzött
ez a legpestisesebb és legistentagadóbb ördögi doktrina, melyet valaha
ismertek; aki átengedi birtokait a föld legaljasabb csőcselékének, amely
a gyilkosságot nagyban üzi és ön, aki az ifjuságot tanitja, azt kérdezi,
hogy miért sajnálom önt. Jó, tehát válaszolok önnek. Sajnálom önt, mert
azt hiszem, hogy ilyen gazember önt is megfertőzheti. Ezért!

Darnay igéretére emlékezve, csak nehezen tudta magát tartóztatni és igy
szólott: Talán ön nem érti meg ezt az urat.

– Értek hozzá, hogy _Önt_ sarokba szoritsam, Darnay ur, – mondá Stryver
– és meg is teszem. Ha ez a fickó ur, akkor _én_ nem értem őt. Ezt
megmondhatja neki, tiszteletem kiséretében. Megmondhatja továbbá azt is
neki az én nevemben, hogy miután minden vagyonát és pozicióját ennek a
mészárló csőcseléknek engedte át, csodálkozom azon, hogy miért nem áll
az élükre. De nem, uraim, – mondá Stryver körültekintve és ujjaival
csattintva – én ismerem az emberi természetet és mondom önöknek, hogy
sohasem találnak fickót olyat, mint ez, aki ily drága védettek
könyörületére bizná magát. Nem uraim, ő elszelel, amily gyorsan csak
lehet.

Ezekkel a szavakkal, utolsót csattantva ujjaival, Stryver kitolakodott a
Fleet-streetbe, hallgatói általánosan helyeseltek. Az általános távozás
után Lorry és Darnay egyedül maradtak az iróasztalnál.

– Átveszi a levelet? – kérdi Lorry. – Ön tudja, hogy hol kell
kézbesiteni?

– Igen.

– Magyarázza meg neki, hogy ide cimezték, abban a hiszemben, hogy mi
képesek leszünk azt kézbesiteni és hogy már jó ideje itt fekszik.

– Megteszem. Innen utazik Párisba?

– Innen, nyolc órakor.

– Visszajövök, hogy elbucsuzzam.

Darnay nagyon elégületlen volt önmagával, Stryverrel és a többiekkel is,
lehető gyorsan a Temple csöndes vidékére sietett, felbontotta a levelet
és elolvasta. Igy hangzott:

»Abbaye börtön, Páris, 1792. junius 21.

Uram, egykori Márki ur,

Miután életem a falu kezében hosszu ideig veszedelemben forgott, nagy
erőszak és méltatlansággal elfogtak és az egész hosszu uton végig gyalog
Párisba hoztak. Az uton sokat szenvedtem; de ez nem minden; házamat
lerombolták, – a földdel tették egyenlővé.

A bün, melyért bebörtönöztek, uram, ezelőtt Márki ur, és amely miatt a
törvényszék előtt kell megjelennem és életemet is elveszitenem (az Ön
nagylelkü segitsége nélkül), amint ők mondják, a nép ő felsége ellen
elkövetett árulás, amennyiben ellene, egy emigráns érdekében működtem.
Hiába állitottam, hogy én, az Ön utasitásához képest az ő érdekében és
nem az ellen cselekedtem. Hiába állitottam, hogy én még az emigránsok
vagyonának elkobzása előtt elengedtem az adókat, melyet a nép megszünt
fizetni, hogy nem szedtem be a bért és nem pereltem őket. Az egyedüli
válasz az, hogy egy emigráns érdekében működtem, és hogy hol van az az
emigráns?

Ó, kegyelmes uram, ezelőtti Márki ur, hol van ez az emigráns? Álmomban
kiabálom, hol van ő? Az Eget kérdezem, eljön-e, hogy engem
megszabaditson? Nincs válasz. Ó, uram, ezelőtti Márki ur, reménytelen
kiáltásomat a tengeren át hangoztatom, talán füleihez jut a nagy
Tellson-bank utján, mely Párisban is ismerős.

A Mindenható szerelmére, a nagylelküség, az igazság, előkelő nevének
becsülete nevében könyörgök Önhöz, uram, ezelőtti Márki ur, jöjjön
segitségemre és szabaditson meg.

A borzalom ezen börtönéből, ahol minden óra közelebb visz a halálhoz,
biztositom Önt, uram, ezelőtti Márki ur, fájdalommal teljes és
szerencsétlen szolgálatkészségemről.

Az Ön lesujtott _Gabelleje_.«

A Darnay lelkében rejtőző nyugtalanságot ez a levél hatalmasan
megelevenitette. Egy régi, hű szolgának a veszedelme, akinek egyedüli
büne az ő családja iránt tanusitott hűsége volt, oly szemrehányóan
meredt az arcába, hogy, amint ott járt föl és alá a Templeben,
megfontolva a teendőt, majdnem eltakarta az arcát a járókelők előtt.

Jól tudta, hogy a cselekedet fölötti borzalmában, hogy nagybátyja ellen
való gyanujában, hogy abban az irtózatban, mellyel lelke a roskadozó
épületet tekintette és amelynek támogatásával gyanusitották, ő csak
félmunkát végzett. Jól tudta, hogy Lucie iránt való szerelme miatt
mondott le társadalmi állásáról és hogy ez a tette – ámbár lelke előtt
nem látszott ujnak – mégis elhamarkodott és hiányos volt. Jól tudta,
hogy rendszeresen és óvatosan kellett volna tervét kidolgozni, és hogy
szándékában is volt ennek a megtétele és hogy ez mégsem történt meg.

Magaválasztotta angol otthonának boldogsága, az a szükség, hogy
állandóan el volt foglalva, az idő gyors változásai és nyugtalanságai,
melyek oly gyorsan követték egymást, hogy e hét eseményei az előbbi hét
meg nem ért terveit megsemmisitették és a következő hét eseményei pedig
mindent ismét ujjáalakitottak, ő tudta jól, hogy ezen események
kényszerének engedett, nem gond nélkül, de mégis állandó és tartós
ellenállás nélkül. Ő várt a cselekvés pillanatára, de az események
forgatagában az idő elmult, a nemesség minden uton csoportosan hagyta el
Franciaországot, vagyonukat elpusztitották és konfiskálták, nevüket
eltörülték, ezt ő mind jól tudta, mint bármilyen ujonnan keletkezett
hatalom Franciaországban, amely őt emiatt talán vád alá helyezte.

De hiszen ő nem nyomott el senkit, nem börtönzött be senkit; oly távol
volt attól, hogy szigoruan követelte volna járandóságait, hogy saját
akaratából lemondott mindenről, és uj világba vetette magát, melyben
ránézve kedvezmény nem volt, abban kiküzdötte a maga helyzetét és
megkereste a kenyerét. Gabelle kezelte a tönkrejutott és eladósodott
birtokot irásba foglalt rendelkezések szerint, melyek utasitották őt,
hogy a szegény népet kimélje, hogy azt a keveset, ami elajándékozható
volt, nekik adja, télen annyi tüzelőfát és nyáron annyi gabonát,
amennyit a szorongató hitelezők meghagytak, hogy minden eshetőségre
számitva, a saját biztonsága érdekében ezt a körülményt irásba foglalta,
ugy hogy ennek most napfényre kellett kerülnie.

Ezek a körülmények érlelték meg Darnay Károlynak azt a kétségbeejtő
elhatározását, hogy Párisba utazik.

Igen. Mint a régi monda hajósát, a szél és áradat a mágnes szikla
hatáskörébe hajtotta és vonzotta őt, ugy hogy mennie kellett. Minden,
ami képzelete előtt felmerült, mind gyorsabban hajszolta őt, mind inkább
növekedő erővel a borzalmas vonzóerő karjaiba. Lelkének nyugtalanságát
az okozta, hogy boldogtalan hazájában rossz célok elérésére alkalmatlan
eszközöket használtak és hogy ő, aki tudta, hogy jobb amazoknál, nem
volt ott jelen, hogy megkisérelje, vajjon tehet-e valamit a vérontás
beszüntetésére és hogy a könyörület és emberiesség követelményeit
érvényre juttassa. Ez a félig elnyomott és félig szemrehányó gond arra
késztette őt, hogy párhuzamot vonjon maga és a bátor öreg ur között,
akiben olyan nagy volt a kötelességtudás; ezt a reánézve hátrányos
összehasonlitást nyomban követték Monseigneur becsmérelő nyilatkozatai,
melyek őt annyira megsértették, és Stryveréi, melyek régi okok miatt
kétszeresen sértők voltak reánézve. Majd Gabelle levele érkezett meg,
egy ártatlan, halálveszedelemben lebegő fogolynak az ő igazságosságához,
becsületéhez és jóhirnevéhez való könyörgése.

Elhatározása megszilárdult. Párisba kell mennie.

Igen. A mágnesszikla vonzotta őt, előre kellett eveznie, mig zátonyra
kerül. Nem volt szikláról tudomása; veszélyt alig látott. A szándék,
amely szerint cselekedett és ahogyan cselekedett, még ha nem volt is
teljesen befejezett, az ő eljárását olyan világitásba helyezte, hogy azt
Franciaországban hálásan ismerik majd el, különösen ha személyesen
jelenik meg annak az igazolására. Azután megjelent szeme előtt az a
dicső látomány, hogy képes jót cselekedni, (mely oly gyakran ámitja el a
vérmes embereket); ő már látta magát, hogy elegendő befolyással
rendelkezik, hogy vezesse ezt az elvadult forradalmat, mely oly
borzalmas vadsággal rohant előre.

Amint igy most már eldöntött szándékával járt föl és alá, azt határozta,
hogy sem Lucie, sem atyja ne tudjon meg semmit addig, mig ő el nem
távozott. Luciet meg kellett kimélnie a bucsuzástól, és atyja, aki
mindig idegenkedett attól, hogy a régi idők veszedelmes emlékeivel
foglalkozzék csak akkor tudja majd meg ezt a lépését, amikor már
megtörtént, mikor már minden kétség eloszlott.

Gondolataival elfoglalva sétált föl és alá, mig elérkezett az idő, hogy
Tellsonékhoz menjen és Lorrytól bucsut vegyen. Amint Párisba érkezik,
fölkeresi öreg barátját; de most nem mondott neki semmit szándékáról.

Egy postakocsi indulásra készen állott a bank kapujában, Jerry is
utrakészen volt.

– Kézbesitettem a levelet – mondá Darnay Károly. – Nem akartam
beleegyezni abba, hogy önt irott válasszal terhelje, de talán lesz
szives szóbeli választ vinni.

– Nagyon szivesen, – mondá Lorry – ha nem veszedelmes.

– Egyáltalán nem. Ámbár fogolynak szól, az Abbayeban.

– Mi a neve? – mondá Lorry, nyitott jegyzőkönyvével a kezében.

– Gabelle.

– Gabelle. És mi az üzenet a szerencsétlen Gabelle számára a börtönben?

– Egyszerüen az, hogy ő megkapta a levelet és jön.

– Időt nem kell emliteni?

– Holnap este elutazik.

– Személy nem emlitendő?

– Nem.

Segitett Lorrynak, hogy egy csomó köpenybe és kabátba burkolózzék és
kikisérte őt a régi bank meleg levegőjéből a Fleet-street ködébe.

– Üdvözletemet Lucienek és a kis Lucienek – mondá Lorry távozáskor – és
jól vigyázzon reájuk, mig visszajövök. – Darnay fejét rázta és kétkedően
mosolygott, mikor a kocsi elhajtott.

Ezen az éjjelen – augusztus 14-ike volt – sokáig fönn volt és két
szeretetteljes levelet irt; az egyik Lucienek szólt, amelyben
elmagyarázta neki, hogy milyen elkerülhetetlen kötelesség kényszeriti őt
Párisba való utazásra és hosszadalmasan elmondotta, hogy erősen bizik
abban, hogy személyét semmi veszély nem fenyegeti; a másik a doktornak
szólott, amelyben Luciet és gyermekét az ő gondjaira bizta és szilárd
meggyőződéssel ugyanarról a tárgyról beszélt. Mind a kettőnek azt irta,
hogy megérkezése után azonnal ir, hogy őket személye biztonságáról
megnyugtassa.

Nehéz nap volt, ez volt az első nap, hogy titokkal lelkében járt
közöttük. Nehéz volt reánézve, hogy titkolja az ártatlan csalást,
melyről ők semmit sem gyanitottak. Egy gyöngéd tekintet, melyet boldog
és tevékeny feleségére vetett, megerősitette elhatározásában, hogy nem
emlit semmit a bekövetkezendőről (már majdnem megtette, oly különös volt
reánézve, hogy bármit is cselekedjék az ő csöndes segitsége nélkül) és a
nap gyorsan eltelt. Alkonyatkor megölelte őt és kedves gyermekét,
emlitvén, hogy nemsokára visszatér (állitólagos elfoglaltságot adott
okul; titkon bőrtáskát készitett elő ruhákkal) és nehéz szivvel lépett
ki a ködös utcába.

A láthatatlan erő gyorsan vonzotta őt magához, minden szél, minden
áramlat abba az irányba vonult. Leveleit átadta egy megbizható
hirvivőnek, hogy félórával éjfél előtt kézbesitse, – nem előbb. Dover
felé bérelt kocsit és megkezdette utazását.

– Az Ég szerelme, az igazságosság, a nagylelküség és előkelő nevének
becsülete nevében! – ez volt a szegény fogoly kiáltása, ezzel
bátoritotta elfogult szivét, mikor mindent otthagyott, ami a földön
szivének kedves volt és a mágnesszikla irányába indult.



HARMADIK KÖNYV.  A VIHAR UTJA.


1. Fejezet.  Titkos börtönben.

Az utas, aki az 1792-ik év őszén Angliából Páris felé utazott, lassan
haladt előre utazásában. Kelleténél rosszabb utak, rossz kocsik és rossz
lovak is eléggé késleltették, még ha Franciaország szerencsétlen és
trónjavesztett királya minden dicsőségével is trónjában ült volna; de az
idők változása ezenkivül is más körülményeket teremtett. Minden város
kapujában, minden falu adóhivatalában volt egy csoport polgár, nemzeti
muskétáikkal lövésre készen, ezek minden jövőt vagy menőt megállitottak,
össze-vissza kikérdezték, utleveleit megvizsgálták, nevét saját
jegyzékükben keresték, visszaküldötték vagy tovább menni hagyták, vagy
pedig megállitották és fogságba vetették, aszerint, amint az szeszélyes
itéletük vagy képzelődésük szerint legüdvösebbnek látszott az Egységes
és Oszthatatlan Köztársaság, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség,
vagy a Halálra nézve.

Darnay Károly csak néhány mérföldnyit haladt franciaországi utjában,
mikor már kezdette észrevenni, hogy ebben az országban nincs kilátása a
visszatérésre, csupán ha Párisban jó polgárnak minősitik. Bármi
történjék is, utazása végére kell jutnia. Nem zárult mögötte egy szegény
falu, nem sülyedt mögötte egy közönséges sorompó az országuton, melyről
nem tudta volna, hogy az mind csupa vaskapu abban a sorozatban, mely
közötte és Anglia között bezárult. Az általános éberség annyira
körülvette őt, hogy ha hálóban lett volna, vagy ha ketrecben vitték
volna rendeltetési helyére, akkor sem érezte volna jobban szabadsága
elvesztését.

Ez az általános éberség nemcsak hogy huszszor tartóztatta fel őt az
országut minden állomásán, hanem napjában huszszor késleltette
előhaladásában azáltal, hogy utánalovagoltak és visszahozták, előtte
lovagoltak és gondoskodtak arról, hogy föltartóztassák, vagy pedig vele
lovagoltak és őrizték őt. Már néhány napja utazott Franciaországban,
mikor az országut egy kis városában, Páristól még jó messzire, fáradtan
aludni tért.

Más módon nem juthatott volna még ennyire sem, ha nem mutatta volna föl
a lesujtott Gabellenek az Abbaye börtönből irt levelét. Ennek a kis
helységnek a kapuőrsége annyi nehézséget okozott neki, hogy érezte, hogy
utazása most válságos ponthoz jutott. Aránylag tehát nagyon kissé volt
meglepve, mikor a kis korcsmában, ahová reggelig való tartózkodásra
utasitották, éjszaka közepén fölkeltették.

Félénk helybeli hivatalnok és három fegyveres hazafi, vörös sapkával a
fejükön, pipával a szájukban, fölkeltette őt és ágyára ült.

– Emigráns, – mondá a hivatalnok – fedezet alatt küldöm Párisba.

– Polgártárs, nem óhajtok mást, mint hogy Párisba jussak, ámbár a
fedezetet nélkülözhetem.

– Csend! – morgott egy vörössapkás és puskája agyával az ágytakaróra
ütött. – Hallgass, arisztokrata!

– Ugy van, amint ez a jó hazafi mondja – jegyezte meg a félénk
hivatalnok. – Ön arisztokrata, fedezetre van szüksége és fizetnie kell
érte.

– Nincs választásom – mondja Darnay Károly.

– Választása! Hallgasd csak! – kiáltotta ugyanaz a fenyegető
vörössapkás. – Mintha nem volna kedvezmény, hogy meg van védve a
lámpavastól.

– Ugy van mindig, mint a jó hazafi mondja – jegyezte meg a hivatalnok. –
Keljen föl és öltözködjék, emigráns.

Darnay engedelmeskedett; visszavitték a kapuőrséghez, ahol más
vörössapkás hazafiak pipáztak, ittak és aludtak az őrtüz mellett. Itt
nagy összeget fizetett a fedezetért és reggel három órakor elindult
velük a nedves országuton.

A fedezet két vörössapkás és háromszinü kokárdával diszitett lovas
hazafiból állott, akik a nemzet puskáival és kardjaival fölfegyverezve
mindkét oldalán lovagoltak. Darnay külön lovon lovagolt, de a kantárhoz
kötél volt erősitve, melynek végét az egyik hazafi karja köré tekerte.
Ilyen helyzetben folytatták utjukat, a hideg eső arcukat verte és lassu
lépésben lovagoltak a város rossz kövezetén ki az iszapos országutra.
Utjukban nem állott be változás, kivévén, hogy lovakat váltottak és
sebességet változtattak, végig a sáros országuton, egész a fővárosig.

Éjjel utaztak; egy-két órával napfölkelte után megállottak és alkonyatig
pihentek. A fedezet oly nyomoruságosan volt öltözve, hogy puszta
lábukszára köré szalmát tekertek és rongyos vállukra is szalmát tettek,
hogy a nedvesség ellen védekezzenek. Eltekintve attól a személyes
kellemetlenségtől, hogy ilyen módon kisérték és a jelenlegi
veszedelemtől, melyet az a körülmény okozott, hogy a hazafiak egyike
krónikusan részeg volt és nagyon könnyelmüen bánt fegyverével, Darnay
Károly nem engedte, hogy a vele szemben alkalmazott kényszer ellenére is
komoly aggodalom támadjon lelkében; meggyőzte önmagát arról, hogy ennek
a helyzetnek semmi köze egy személyes ügy igazságosságához, amelyben még
nem itélkeztek, vagy olyan nyilatkozathoz, mely még nem volt megtéve és
amelyet az Abbaye foglya megerősitendő volt.

De mikor Beauvais városához jutottak, – estefelé volt, mikor az utcák
tele voltak néppel – nem titkolhatta el, hogy a dolgok látszata nagyon
nyugtalanitó. Veszedelmet hirdető arcok vették körül, hogy lássák őt,
mikor a postaháznál leszállott és sok hang hangosan kiáltotta a
tömegben: »Le az emigránssal!«

Éppen leszállóban volt a nyeregből, de ismét visszaült, minthogy azt
tartotta a legbiztosabb helynek és azt mondá:

– Igen, emigráns; barátaim! De nem látjátok-e, hogy saját akaratomból
vagyok itten Franciaországban?

– Átkozott emigráns vagy! – kiáltotta egy kovács és kalapáccsal a
kezében, dühösen előretolakodott. – És átkozott arisztokrata is vagy!

A postamester, a kovács és a lovas kantárja közé állott (az ugyanis a
kantárt akarta megragadni) és csendesitően mondotta: »Hagyd őt, hagyd
őt! Párisban majd itélkeznek fölötte!«

– Itélkeznek – ismételte a kovács és meglenditette a kalapácsot. – Igen
és elitélik, mint árulót.

A tömeg erre helyeslően orditott.

Darnay visszatartotta a postamestert, aki a lovat az udvarba akarta
vezetni (a részeg hazafi nyugodtan ült nyergében és odanézett, a kötél
vége karjára volt tekerve) és mihelyt szava hallhatóvá vált, igy
szólott:

– Csalódtok, barátaim, vagy meg vagytok csalva. Én nem vagyok áruló.

– Hazudik – kiáltá a kovács. – A határozat óta ő hazaáruló. – Élete a
népé. Átkozott élete már nem az övé.

Abban a pillanatban, amint Darnay a tömeg szemében látta, hogy az reá
akar rohanni, a postamester a lovat az udvarba vezette, a fedezet
szorosan hozzácsatlakozott és a postamester bezárta és bereteszelte a
rozoga kaput. A kovács kalapácsával döngette, a tömeg orditott, de egyéb
nem történt.

– Mi az a határozat, amelyről a kovács beszélt? – kérdé Darnay a
postamestertől, mikor köszönetet mondott neki és mellette állott.

– Egy határozat, mely az emigránsok vagyonának eladását rendeli el.

– Mikor kelt?

– Tizennegyedikén.

– Angliából való elutazásom napján.

– Mindenki azt mondja, hogy ez csak egy a sok közül és még több más
követi – ha ugyan már nincs itten, mely minden emigránst számüz és a
hazatérőket halálra itéli. Ez az, amit gondolok, mikor azt mondotta,
hogy élete nem az öné.

– De még nincsenek ilyen határozatok?

Mit tudom én – mondá a postamester vállát vonogatva – talán itt van,
talán itt lesz. Mindegy. Mit kiván?

Szalmán pihentek egy félszerben éjfélig és ismét tovább lovagoltak mikor
a város aludt. A sok vad változás között, mely közönséges dolgokon volt
észrevehető és amely ezt a vad lovaglást olyan különösnek tüntette föl,
nem volt a legutolsó, hogy ugy látszott, hogy senki sem alszik. Miután
sokáig puszta, és elhagyatott vidékeken lovagoltak végig, egy csomó
nyomoruságos kunyhóhoz jutottak, mely nem merült sötétségbe, hanem
világitástól ragyogott; lakói a csendes éj közepén kisértetszerüen
táncoltak egy kiszáradt szabadságfa körül, vagy fölállottak és
szabadságdalt énekeltek. Szerencsére, az éjjel Beauvaisban oly mélyen
aludtak, hogy biztosságban jutottak ki a kapukon és nemsokára ismét a
magános országuton voltak. A korai hidegben és nedvességben lovagoltak
tovább, kizsarolt földek mentén, melyek ebben az évben nem termettek, és
füsttől fekete, elégett házak romjai mellett; magános lovaglásuk
hirtelen változáshoz jutott azáltal, hogy hazafiak körjárata közeledett
feléjük, akik minden országut fölött őrködtek.

Hajnalhasadtakor végre Páris falai alá érkeztek. A sorompó el volt zárva
és erős őrizet alatt volt, mikor odalovagoltak.

– Hol vannak ennek a fogolynak az utlevelei? – kérdezte egy
határozottnak látszó előljáró, akit az őrség előhivott.

A kellemetlen szó, természetesen, föltünt Darnay Károlynak és azt
jegyezte meg az előljárónak, hogy ő francia polgár és szabad
elhatározásból utazik, fedezet alatt, melyet az ország fejetlen
állapotában reákényszeritettek és amelyért ő fizetett.

– Hol vannak ennek a fogolynak az utlevelei? – ismételte ugyanaz a
személy, anélkül, hogy ügyet vetett volna rá.

A részeg hazafi sapkájában voltak és az előmutatta azokat. Ugyanaz a
hatósági személy, mikor reápillantott Gabelle levelére, zavartnak és
meglepettnek látszott és nagy figyelemmel nézett Darnayra.

Azonban szó nélkül hagyta ott a fedezetet és a fedezettet és bement az
őrszobába; azalatt ők a kapu előtt nyeregben maradtak. A szünet alatt
Darnay Károly körülnézett és azt vette észre, hogy a kaput vegyes
katonákból és polgárokból álló őrség őrizte, az utóbbiak azonban számra
sokkal többen voltak; az is föltünt neki, hogy élelmiszerekkel terhelt
és hasonló célu kocsik könnyen jutottak be, de a kijutás még a
legártatlanabb embereknek is nagyon nehéz volt. Férfiak és asszonyok
tarka tömege, az állatokat és különféle fajta kocsikat nem is emlitve,
várakozott a kapu kinyitására; a személyazonosság megállapitása azonban
olyan szigoru volt, hogy csak egyenkint és nagyon lassan juthattak ki.
Nehányan tudták, hogy még sokáig tart, mig a vizsgálatban reájuk kerül a
sor és lepihentek a földön, aludtak és pipáztak, mig mások beszélgettek
és ácsorogtak. A vörös sapka és háromszinü kokárda, férfiak és asszonyok
között is, általános volt.

Mikor Darnay körülbelül félórája ült már nyergében és figyelt mindenre,
ugyanaz a hivatalos személy ismét kijött és meghagyta az őrségnek, hogy
a kaput nyissa ki. Azután a fedezetnek – a józannak és a részegnek –
elismervényt adott a fedezett átvételéről és felszólitotta őt, hogy
szálljon le. Darnay leszállott, és a két hazafi, az ő fáradt lovát
vezetve, megfordult, anélkül, hogy a városba lépett volna.

Vezetőjét az őrszobába kisérte, mely rossz bortól és dohánytól büzlött,
és ahol egy csomó katona és hazafi feküdt vagy álldogált, alva vagy
ébren, józanon vagy részegen, vagy pedig változatos neutrális állapotban
volt az alvás és ébrenlét, a józanság és részegség között. Az őrszoba
világitása is megfelelően határozatlan állapotban volt, amennyiben
részben az elalvó olajlámpából, részben pedig a borus naptól származott.
Néhány jegyzőkönyv feküdt nyitva egy asztalon és egy közönséges, sötét
tekintetü tiszt ült előtte.

– Defarge polgár, – szólt ez Darnay vezetőjéhez, miközben egy
papirszeletet vett elő, hogy arra irjon, – ez Evrémonde, az emigráns?

– Ez az.

– Kora, Evrémonde?

– Harminchét.

– Nős, Evrémonde?

– Igen.

– Hol nősült?

– Angliában.

– Helyes. Hol a felesége, Evrémonde?

– Angliában.

– Helyes. La Force börtönbe kerül, Evrémonde.

– Igazságos Ég! – kiáltott Darnay – milyen törvény szerint és milyen
vétek miatt?

A tiszt egy pillanatra föltekintett irásából.

– Uj törvényeink vannak, Evrémonde, és uj vétkek, mióta ön itt volt –
mondá a tiszt gunyosan mosolyogva és folytatta irását.

– Kérem, vegye figyelembe, hogy én önként jöttem ide, földimnek a
kérvénye birt rá, mely ott fekszik ön előtt. Nem kivánok egyebet,
adjanak nekem alkalmat arra, hogy késedelem nélkül segitségére lehessek.
Erre talán van jogom?

– Emigránsoknak nincsenek jogai, Evrémonde, – volt a közömbös válasz. A
tiszt irt, mig elkészült, elolvasta még egyszer, amit irt, beporozta és
Defargenak nyujtotta át e szavakkal: »Titkos börtönbe«.

Defarge intett a fogolynak a papirossal, hogy kövesse őt. A fogoly
engedelmeskedett és két hazafiból álló őrség kisérte őket.

– Ön az, – kérdezte Defarge halk hangon, mikor az őrház lépcsőjén
lejöttek és Páris felé fordultak – aki Manette doktor leányát vette el
feleségül, aki egykor, a most már nem létező Bastille foglya volt?

– Igen – mondá Darnay és meglepetve nézett reája.

– Az én nevem Defarge, Saint Antoineban korcsmám van. Valószinüleg
hallott rólam.

– Feleségem az ön házába ment atyjáért? Igen?

A »feleség« szó komor emléket látszott Defargeban kelteni és hirtelen
türelmetlenséggel mondá:

– Annak az ujonszületett nőnek a nevében, akit La Guillotine-nak hivnak,
kérdem, minek jött ön Franciaországba?

– Egy perccel ezelőtt hallotta, hogy miért. Azt hiszi talán, hogy nem
igaz?

– Szomoru igazság önre nézve – mondá Defarge és homlokát ráncolva nézett
maga elé.

– Valóban elvesztem. Itten minden annyira megváltozott, minden oly
hirtelen, oly méltánytalan, hogy teljesen elvesztem. Akar-e egy kissé
segiteni?

– Nem – mondá Defarge, mindig maga elé tekintve.

– Akar-e egyetlen kérdésre válaszolni?

– Talán. A kérdés természetétől függ. Kérdezzen.

– Közlekedhetem-e a külvilággal abból a börtönből, ahová olyan
igazságtalanul vetnek?

– Majd meglátja.

– Talán csak nem temetnek oda, itélet nélkül, anélkül, hogy alkalmat
adnának a védelemre?

– Majd meglátja. És aztán? Azelőtt más emberek, hasonló módon, rosszabb
börtönökbe jutottak.

– De nem általam, Defarge polgártárs.

Válasz helyett Defarge komoran nézett reá és konok hallgatásba merülve,
haladt mellette. Mennél mélyebbé vált az ő hallgatása, annál halványabb
volt a remény, – azt hitte Darnay – hogy őt meglágyitja. Ezért gyorsan
folytatta.

– Óriási fontosságu reám nézve (ön jól tudja, polgártárs, talán jobban
mint én, hogy mennyire fontos), hogy tudathassam Lorry urral Tellson
bankjában, egy angol urral, aki most Párisban van, az egyszerü tényt,
minden magyarázat nélkül, hogy a La Force börtönébe vetettek. Megteszi
ezt nekem?

– Semmit sem teszek önért – válaszolta Defarge dacosan. – Kötelességem
hazámé és polgártársaimé. Mindkettőnek felesküdt szolgája vagyok, ön
ellen. Nem teszek semmit sem önért.

Darnay érezte, hogy mennyire reménytelen ennek az embernek a kérlelése
és azonkivül büszkesége is sértve volt. Amint hallgatagon egymás mellett
haladtak, észrevette, hogy a nép mennyire hozzászokott ahhoz a
látványhoz, hogy foglyokat kisérnek az utcákon. Még a gyermekek sem
hederitettek reá. Néhány arramenő megfordult, néhányan kezükkel
fenyegették őt, az arisztokratát; egyébként nem találták különösebbnek,
hogy jól öltözött embert börtönbe kisérnek, mintha munkás a zubbonyában
munkájába sietett. Egy szük, sötét, piszkos utcában, melyen áthaladtak,
egy izgatott szónok széken állva beszélt izgatott hallgatóságnak a
király és a királyi családnak a nép ellen elkövetett vétkeiről. Egy pár
szóból, mit arramenőben felkapott, tudta meg Darnay Károly, hogy a
király börtönben van és hogy az idegen nagykövetek mind eltávoztak
Párisból. Az uton (Beauvaist kivéve) semmit sem hallott. A fedezet és az
általános éberség teljesen elszigetelte őt.

Hogy a veszedelem sokkal nagyobb arányokat öltött, mióta Angliát
elhagyta, azt jól tudta. Hogy a veszedelem növekedett körülötte mind
gyorsabban és gyorsabban, azt is jól tudta most. Belátta, hogy nem tette
volna meg ezt az utazást, ha néhány nap eseményeit előre láthatta volna.
Gonosz sejtelmei mégsem voltak olyan komorak, mint amilyennek látszottak
volna a későbbi idők világitásánál tekintve. Bármilyen komor volt is a
jövő, mégis ismeretlen volt és komorsága némi bizonytalanság reményét
engedte fölmerülni. A rettenetes, napokon és éjjeken át folyó
öldöklésről, mely nagy, véres jellel volt ellátandó az aratás áldott
idejét, mielőtt még néhány kört is irt le az óra mutatója, éppen olyan
keveset tudott, mintha csak százezer esztendő mulva következnék el. Az
»éles ujszülött nő, kinek La Guillotine volt a neve«, alig volt ismerős
előtte és a nép tömege előtt. Azok a rémtettek, melyeket nemsokára
elkövettek, talán még azoknak az agyában sem születtek meg, akik azokat
véghezvitték. Hogyan találhattak volna helyet egy gyöngéd lélek homályos
sejtelmeiben?

Hogy hosszu fogságban, durva bánásmódban és hogy felesége és gyermekétől
való kegyetlen elválasztásban lesz része, azt valószinünek, majdnem
bizonyosnak sejtette; de ezen kivül semmi mástól határozottan nem
tartott. Ily gondokkal lelkében, melyek elegendő sulyosak, ha valakit
egy iszonyatos börtön udvarába kisérnek, érkezett meg La Force
börtönhöz.

Duzzadt arcu ember nyitotta ki a sulyos ajtót, ennek Defarge bemutatta
»Evrémonde, az emigránst.«

– Mi az ördög! Mennyi lesz még! – kiáltotta a duzzadt arcu ember.

Defarge átvette tőle az elismervényt, anélkül, hogy törődnék a
felkiáltással és eltávozott a két hazafival.

– Az ördögbe, mondom ismét! – kiáltotta a börtönőr, aki egyedül maradt
feleségével. – Mennyi lesz még!

A börtönőr felesége nem tudta, hogy mit mondjon erre a kérdésre, csupán
ezt válaszolta:

– Türelmesnek kell lenni, édesem! – Három őr belépett a csengő hangjára,
ezek ismételték az asszony tanácsát és az egyik hozzáfüzte: a szabadság
szeretete kedvéért – ezen a helyen ez a megjegyzés nem hallatszott éppen
alkalomszerünek.

La Force iszonyu börtön volt, sötét, piszkos és az egészségtelen álom
rettenetes szagától büzlött. Sajátságos, hogy milyen hamar észrevehető
ilyen gondozatlan helyeken a bebörtönözött álom undoritó párája!

– Titkos börtönbe is! – dörmögte a börtönőr, az irott papirra tekintve.
– Mintha máris nem volna minden pukkadásig tele.

Rosszkedvüen füzte a papirost egy türe, ahol már jó csomó volt; Darnay
Károly fél óra hosszat várt további gyönyöreire, néha föl és alá járt az
erősen boltozott szobában, néha egy kőpadon ült; szándékosan tartották
ott, hogy a főbörtönőr és alárendeltjei arckifejezését emlékükbe véssék.

– Jöjjön, – mondá a főbörtönőr végre, fölemelve kulcsait – jöjjön velem,
emigráns!

A fogoly a börtön komor félhomályában követte őt folyosókon és lépcsőkön
végig, sok ajtó csörömpölve záródott be utána, mig egy nagy, alacsony,
boltozatos terembe jutottak, mely mindkét nembeli fogollyal volt
zsufolva. Az asszonyok hosszu asztalnál ültek és irtak, olvastak,
kötöttek, varrtak és himeztek; a férfiak a székeik mögött állottak, vagy
a teremben föl és alá jártak.

A foglyok ösztönszerü gondolatmenetével, szégyenletes bün és vétekre
gondolva, az uj jövevény irtózott a társaságtól. Hosszu, valótlannak
látszó lovaglását elképzelhetetlenségben messze felülmulta az a látvány,
mikor mind egyszerre fölemelkedtek és az akkori idők minden finomságával
és az előkelőség minden megnyerő bájával és udvariasságával köszöntötték
őt.

Ez a látvány oly elszomoritó volt a fegyház komorságában, oly
kisértetiesnek látszott a környező szenny és kiáltó nyomorral szemben,
hogy Darnay Károlynak ugy tünt fel, mintha halottak társaságában állana.
Mind kisértet! A szépség kisértete, az előkelőség kisértete, az
elegáncia kisértete, a büszkeség kisértete, a frivolság kisértete, a
humor kisértete, az ifjuság kisértete, az öregség kisértete; mind arra
vártak, hogy eltávolitsák őket erről az elhagyatott partról; mind
rátekintett oly szemmel, melyet a halál megváltoztatott. Mind el voltak
jegyezve a halálnak, mikor ide beléptek.

Megdermedt a látványtól. A mellette álló és a többi ott járkáló
börtönőr, akiknek a külseje foglalkozásuk rendes gyakorlásában eléggé
türhető lett volna, oly rettenetesen közönségesnek látszott az itt
jelenlevő gyászoló anyák, viruló leányok – a kokett, ifju szépség és az
érett, előkelő nevelésü urnővel szemben, hogy ez az álomvilágból való
kép, mely minden tapasztalat és valószinüség megforditottját mutatta,
elszéditette a szemlélőt. Bizonyos, hogy mind kisértet! Bizonyos, hogy a
hosszu, álomszerü lovaglás betegség volt, amely őt ide, a komor árnyak
közé hozta.

– A szerencsétlenség összegyült bajtársai nevében – mondá egy udvari
megjelenésü és modoru ur előlépve – tisztelettel üdvözlöm La Forceban és
őszintén fájlalom azt a csapást, mely közénk hozta. Legyen gyors és
boldog vége! Másutt udvariatlanság volna nevét és állását kérdezni, de
itt nem!

Darnay Károly föleszmélt, megadta a kivánt felvilágositást megfelelő
szavakkal.

– De remélem, – mondá az ur a főbörtönőrre tekintve, aki a termen
végighaladt – hogy nincs titkos börtönben?

– Nem tudom, hogy ez a kifejezés mit jelent, de hallottam, hogy azt
mondották.

– Ó, mily kár! Mennyire sajnáljuk! De bátorság! Társaságunk több tagja
titkos börtönben volt eleinte, de ez csak rövid ideig tartott.

Azután emeltebb hangon szólott:

– Őszinte fájdalommal tudatom a társasággal, hogy titkos börtön.

Részvét mormogása hallatszott, mikor Darnay Károly a termen keresztül
egy rácsos ajtóhoz ment, ahol a börtönőr várakozott reája és sok hang –
melyből a lágy részvéttel tele női hangok kihallatszottak – szerencsét
és bátorságot kivánt neki. A rácsos ajtónál megfordult, hogy hálásan
köszönetet mondjon, az ajtó bezárult és a jelenség eltünt szeme elől
örökre.

Az ajtó egy fölfelé vezető főlépcsőre nyilott. Mikor már negyven fokot
haladtak (a félóra óta fogoly már számolta azokat) a börtönőr felnyitott
egy alacsony fekete ajtót és beléptek egy magános cellába. A levegő
hideg és nedves volt, de a cella nem volt sötét.

– Az öné – mondá a börtönőr.

– Miért zárnak be engem egyedül?

– Hogyan tudjam én?

– Vehetek-e tintát, tollat és papirt?

– Erre nincs utasitásom. Majd meglátogatják önt és akkor megkérdezheti.
Egyelőre ételét vásárolhatja és semmi egyebet.

A cellában volt egy szék, egy asztal és egy szalmazsák. Mikor a börtönőr
távozása előtt vizsgáló tekintetet vetett ezekre a tárgyakra és a négy
falra, a falhoz támaszkodó fogoly zavart fantáziájában azt képzelte,
hogy a börtönőrnek arca és teste oly természetellenesen puffadt, mintha
vizbefult volna és tele volna vizzel. Mikor a börtönőr eltávozott,
ugyanolyan zavart fantáziával azt gondolta: »Most oly egyedül vagyok,
mintha meghaltam volna«. Majd megállott, hogy a szalmazsákot megnézze,
undorral fordult el és azt gondolta: »És itt a mászkáló férgek között
van a test halál utáni első állapotában«.

– Öt lépés hosszu, négy és fél széles, öt lépés hosszu, négy és fél
széles, öt lépés hosszu, négy és fél széles. – A fogoly föl és alá járt
cellájában és fölmérte; a város zugása ugy hangzott, mint tompitott
dobolás, melybe néha vad kiáltás vegyült. – Cipőket készitett, cipőket
készitett, cipőket készitett. – A fogoly ismét számolta a méretet és
gyorsabban lépdelt, hogy gondolatait az utolsó ismétléstől elterelje. –
A kisértetek, melyek eltüntek, mikor az ajtó becsukódott. Volt közöttük
egy alak, egy feketébe öltözött hölgy, ablakmélyedéshez támaszkodott,
napsugár esett aranyos hajára és ő hasonlitott… Kegyelmes Isten, hadd
lovagoljunk ismét a megvilágitott falun keresztül, ahol a nép mind ébren
van!… cipőket készitett, cipőket készitett, cipőket készitett… Öt lépés
hosszú, négy és fél széles! – Mialatt ily töredékek szálltak föl lelke
mélyéből és fejében kavarogtak, a fogoly mind gyorsabban lépkedett és
konokul számlált és számlált; a város zugása megváltozott, még mindig
ugy hangzott, mint tompa dobolás, de a zugásból panaszos hangok
hallatszottak ki, melyeket ismert.


2. Fejezet.  A köszörükő.

Tellsonék bankja Páris Saint Germain városrészében egy nagy ház egyik
szárnyában volt, ahová az utcáról, magas fallal és erős kapuval elzárt
udvaron keresztül lehetett bejutni. A ház előkelő ur tulajdona volt, aki
benne lakott addig, mig a zavargások elől saját szakácsa ruhájában el
nem menekült és átjutott a határon. Vadászok elől menekülő hajszolt vad
létére metempsychosisában is ugyanaz a Monseigneur volt, akinek, mielőtt
csokoládéját ajkaihoz emelte, három erős férfi segitségére volt
szüksége, a kérdéses szakácsot nem számitva.

Mikor Monseigneur eltávozott, a három erős férfi feloldozta önmagát az
alól a bün alól, hogy tőle nagy fizetést kapott, azáltal, hogy nagyon
szivesen vállalkozott arra, hogy az ő torkát a hajnalodó Egységes és
Oszthatatlan Köztársaság és a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vagy
a Halál oltárán elvágja; Monseigneur házát először zár alá vették, majd
konfiskálták. Minden oly sebesen mozgott és egyik határozatot a másik
oly vad gyorsasággal követte, hogy most, szeptember őszi hónapjának
harmadik estéjén, a törvény hazafias kiküldöttei birtokba vették
Monseigneur házát, a háromszinü zászlóval megjelölték és fogadótermeiben
pálinkát ittak.

Olyan üzlethelyiség Londonban, mint amilyen Tellsonéké Párisban volt, a
céget gyorsan kiforgatta volna valójából a Hivatalos Közlönybe. Ugyan
mit mondott volna megállapodott brit felelősségtudás és tekintélyesség
ahhoz, hogy egy bank udvarában narancsfák állanak és a számolóasztal
fölött Cupido alakja látható? És mégis ugy volt. Tellsonék átfestették
ugyan Cupidót, de az még mindig fölismerhető volt a menyezeten, ahol
szükös fehérnemüben, nyilával reggeltől estig az aranyra célzott (amint
azt egyébként is gyakran teszi). Ez a fiatal pogány Londonban, a
Lombard-streeten feltétlenül csődbe került volna és ugyanezt a szomoru
hatást idézte volna elő a halhatatlan fiu mögötti lefüggönyözött alkóv,
a falba illesztett tükör és az öregnek nem mondható alkalmazottak, akik
a legcsekélyebb felszólitásra nyilvánosan táncoltak. De a francia
Tellsonék mindezek ellenére is kitünően megállhattak és addig, amig a
viszonyok elviselhetők voltak, senki sem botránkozott meg ezen és nem
vette ki a pénzét a bankból.

Hogy mennyi pénzt fognak Tellsonék bankjából kivenni és mennyi marad
ottan elveszetten és elfelejtve, hogy mennyi ezüst és ékszer vesziti el
fényét Tellsonék rejtekhelyein, mialatt elhelyezői a börtönben
sinylődnek, vagy nemsokára erőszakos halállal meghaltak, hogy
Tellsonéknál hány számlát sohasem lehetett ezen a világon lezárni és
átvitelezni kellett a másvilágra, azt ezen az estén senki sem volt képes
megmondani, még Lorry Jarvis sem, ámbár ő ezeket a kérdéseket alaposan
megfontolta. Frissen gyujtott fa tüzénél ült (a gonosz terméketlen
esztendő időnek előtte hideg volt) és becsületes, bátor arcán sötétebb
árnyék ült, mint amilyet a függőlámpa, vagy bármilyen más a szobában
levő tárgy vethetett volna – a borzalom árnyéka.

A bank szobáiban lakott, oly hüséges volt a cég iránt, hogy annak
részévé vált, mint valami erős borostyángyökér. A főépületnek hazafias
birtokbavétele folytán a bankot valami biztonság vette körül, de a
hüséges öreg ur sohasem gondolt erre. Ilyen körülmények közömbösek
voltak reá nézve, ha kötelességének meg tudott felelni. Az udvar
végében, egy kolonád alatt, volt egy kocsifélszer, ahol Monseigneurnek
még tényleg ott állott néhány kocsija. Két oszlopra két hatalmas,
magasan lángoló fáklya volt kötve és azoknak fényében a szabad ég alatt
látszott egy nagy köszörükő: durván készült szerszám, melyet hirtelen
hoztak ide valami szomszéd kovács- vagy más műhelyből. Lorry fölkelt, az
ablakon át kinézett erre az ártatlan szerszámra és hideg borzongás
futott rajta végig, visszaült a tüz melletti székére. Nem csupán az
ablakot, hanem az előtte levő jalousiet is kinyitotta, majd ismét
bezárta; hideg rázta egész testét.

A falon és kapun tul levő utcákból a város szokásos éjjeli zugása
hallatszott, melybe olykor-olykor valami leirhatatlan földöntuli hang
keverődött, mintha hajmeresztően szokatlan hangok tódulnának az Ég felé.

– Hála Istennek, – mondá Lorry imára kulcsolt kézzel – hogy senki sincs
ma éjjel ebben a borzalmas városban, aki szivemhez közel áll.
Könyörüljön Ő mindazokon, akik veszedelemben vannak.

Nemsokára azután hangzott a nagy kapu csengője és ő azt gondolta
»Visszajöttek!« és hallgatózott. De nem hallott hangos lármát az
udvarban, amint remélte, a kapu ujra becsukódott és minden csendben
volt.

A nyugtalanság és idegesség, mely valóját eltöltötte, okozta a bankért
való meghatározhatatlan aggodalmát. Pedig jól őrizték. Éppen fölkelt,
hogy a megbizható emberek közé menjen, akik őrt állottak ott, mikor
ajtaja hirtelen kinyilt és két alak rohant be, akiknek láttára a
bámulattól hátraesett.

Lucie és atyja! Lucie karját nyujtotta feléje, arcán a régi mély
komolyság kifejezése ült, annyira megerősödve, hogy ugy látszott, mintha
azért fejeződött volna ki, hogy élete e nehéz órájában arcának erőt
adjon.

– Mit jelent ez? – kiáltotta Lorry zavartan, lélegzetét vesztve.

– Mi ujság? Lucie! Manette! Mi történt? Miért jöttek ide? Mit jelent ez?

Mereven reábámuló szemekkel, sápadt, zavart arccal, könyörögve sóhajtott
karjai között:

– Ó, barátom! A férjem!

– A férje, Lucie?

– Károly.

– Mi van Károllyal?

– Itt van.

– Itt, Párisban?

– Néhány nap óta itt van, – három vagy négy napja – nem tudom, hogy hány
napja, nem tudom gondolataimat összeszedni. Egy nemes vállalkozás birta
utjára, tudtomon kivül; a kapunál föltartóztatták és börtönbe vetették.

Az öreg ember akarata ellen felkiáltott. Majdnem ugyanabban a
pillanatban a nagy kapu csengője ujra megszólalt és nagy tömeg kiabálva
és üvöltve tódult az udvarba.

– Milyen lárma ez? – kérdé a doktor az ablakhoz fordulva.

– Ne nézzen ki! – kiáltott Lorry. – Ne nézzen ki! Manette, ha élete
kedves, ne érintse a függönyt!

A doktor megfordult, keze az ablak kilincsén volt és nyugodt, bátor
mosollyal mondá:

– Kedves barátom, ebben a városban az én életemnek varázshatalma van. Én
a Bastille foglya voltam. Nincs olyan hazafi Párisban – egész Párisban –
Franciaországban – aki, ha tudja, hogy én a Bastille foglya voltam,
érintene engem, kivéve, hogy ölelésekkel agyonszoritsanak, vagy
diadalban körülhordjanak. Az én régi bánatom hatalmat adott nekem, mely
keresztülvitt minket a sorompón és ott Károlyról hireket szerzett és
minket idehozott. Tudtam, hogy ugy lesz; tudtam, hogy Károlyt
kimenthetem minden veszedelemből; megmondottam Lucienek. Mi ez a lárma?
– Keze ismét ott volt az ablak kilincsén.

– Ne nézzen ki! – kiáltott Lorry teljesen kétségbeesve. – Ne, édes
Luciem, ön se! – Karját köréje fonva tartotta vissza. – Ne ijedjen meg
annyira, édesem. Ünnepiesen esküszöm önnek, nem tudok arról, hogy
Károlyt baj érte volna, hogy nem is sejtettem, hogy végzetes helyre
jött. Melyik börtönben van?

– La Forceban!

– La Forceban! Lucie, gyermekem, ha ön valaha bátor és tetterős volt
életében – és ön az volt mindig, nyugodjék meg most és tegye azt, amit
mondok; mert attól sokkal több függ, mint elképzelheti, vagy amint azt
én önnek mondhatom. Saját erejével ma éjjel Károly érdekében semmit sem
tehet; teljesen lehetetlen, hogy kimenjen. Azért mondom ezt, mert az,
amit Károly érdekében kérnem kell, a legnehezebb minden tekintetben.
Ettől a pillanattól kezdve engedelmesnek, némának és nyugodtnak kell
lennie. Meg kell engednie, hogy itt egy hátulsó szobában elhelyezzem.
Két percre egyedül kell hagynia engem atyjával és nem szabad
késlekednie.

– Engedelmeskedem önnek. Látom az arcán, hogy ön tudja azt, hogy mást
nem tehetek. Tudom, hogy ön mily ragaszkodó.

Az öreg ember megcsókolta őt, hirtelen szobájába vezette és az ajtót
bezárta; majd sietve visszajött a doktorhoz, kinyitotta az ablakot,
félrehuzta kissé a függönyt, kezét a doktor karjára tette és vele együtt
kinézett az udvarra.

Egy csomó embert láttak, férfit és nőt, – nem voltak annyian, hogy az
udvart megtöltötték volna – negyvenen vagy ötvenen lehettek mindössze.
Azok, akik a házat birtokba vették, beeresztették őket a kapun, ők
betódultak, hogy dolgozzanak a köszörükövön, melyet itt valószinüen az ő
rendelkezésükre állitottak föl, minthogy ez a hely alkalmas és a
tolongástól távol volt.

De micsoda borzasztó munkások és mily borzasztó munka!

A köszörükőnek kettős forgatója volt, melyet két férfi őrült sebességgel
forgatott, arcuk forgatás közben láthatóvá lett, mikor hajuk
hátrahullott; borzalmasabb és kegyetlenebb kifejezés ült rajtuk, mint a
legvadabb kannibálokén. Hamis szemöldököt és álbajuszt viseltek és
undoritó arcuk izzadtsággal és vérrel volt fedve és az őrült üvöltésből
görcsösen eltorzult szemük az álmatlanság és állati izgalom folytán
kimeredt és vésztjóslóan bámult. Miközben ezek a dühöngők forgatták a
követ és undoritó hajfürteik majd arcukat boritották el, majd pedig
vállukra hullottak vissza, néhány asszony bort nyujtott ajkukhoz, hogy
igyanak; a csepegő vértől, a csepegő bortól, a köszörükő forgatásakor
fölszálló szikraesőtől gonosz lehelletük tüzesnek és véresnek látszott.
Egyetlenegy alakot nem lehetett közöttük felfedezni, mely ne lett volna
vérrel mocskolt. Egymást lökdösve, hogy a köszörükőhöz jussanak,
állottak ottan a férfiak, övig meztelenül, karjaik és mellük vérrel volt
bemázolva; rongyokba, vértől mocskos rongyokba burkolt férfiak, ördögi
módon csipkékkel, selyemmel és női ruhákról való szalagokkal diszitett
férfiak, minden rongy vérrel itatva és szennyezve. Fejszék, kések,
bajonettek, kardok, melyeket köszörülésre hoztak oda, mind piroslott a
vértől. Néhányan csorba kardjaikat vászonrongyokkal és női ruhákból való
foszlányokkal csuklóikhoz kötözték, ezek a szalagok is bár különböző
szinüek, mind egyformán véresek voltak. Mikor a fegyvereknek őrült
veszettséggel eltelt birtokosai ezeket kirántották a szikraesőből és az
utcákba rohantak, ugyanaz a piros szin ragyogott dühödt szemükben;
olyanok voltak ezek a szemek, hogy minden szemlélő, akiben még volt
emberi érzelem, husz évet adott volna életéből, ha jól irányzott
lövéssel fényüket kiolthatta volna.

Mindezt egy pillanat alatt látták, mint valami vizbefulónak, vagy más
halálos veszedelemben lebegő emberi teremtménynek a vizióját.
Visszaléptek az ablaktól és a doktor kérdezően tekintett barátja
halálsápadt arcára.

– Ezek a foglyokat gyilkolják, – suttogta Lorry és félénken tekintett az
elzárt ajtó felé. – Ha bizonyos abban, amit mond, ha tényleg olyan
hatalma van, amint hiszi, – én hiszem, hogy van – ismertesse meg magát e
sátánok előtt és vitesse magát La Forceba. Talán már késő; nem tudom; de
egy pillanatig se várjon tovább.

Manette doktor megszoritotta Lorry kezét, hajadonfővel kisietett a
szobából és az udvarban volt már, mikor Lorry ismét az ablakhoz lépett.

Hosszu, fehér fürtjei, sajátságos arca, fellépésének feltétlen
biztossága, mellyel a fegyvereket félretolta, egy pillanat alatt a tömeg
közepébe vitte őt, ahol a köszörükő állott. Néhány percre szünet állott
be, tolongás, zugás támadt körülötte és hangja érthetetlenül
hallatszott; Lorry látta azután, hogy mind körülveszik őt, vállukra
emelik és elrohannak ezzel a kiáltással: »Éljen a Bastille foglya!
Segitsük a Bastille-fogoly rokonát La Forceban. Helyet a Bastille
foglyának ott elől! Mentsük meg Evrémonde foglyot La Forceban!« –
Ezernyi hang ismételte a kiáltozást.

Aggódó szivvel leeresztette a függönyt, ismét bezárta az ablakot,
Luciehez sietett és elmondotta neki, hogy a nép segiti atyját és hogy
férjét kutatják. Gyermeke és Miss Pross nála volt, de eszébe sem jutott,
hogy látásukon meglepődjék, csak jó idővel később, amint figyelve nézte
őket oly nyugalommal, amilyenre ezen az éjjelen képes volt.

Ezalatt Lucie tompa kábultsággal terült el a földön és görcsösen
szoritotta Lorry kezét. Miss Pross a gyermeket Lorry ágyára fektette és
feje nemsokára kicsiny védettje mellé a párnára hanyatlott. Ó, a hosszu,
hosszu éjszaka, a szegény feleség nyögése! És a hosszu, hosszu éjszaka,
anélkül, hogy atyja hirekkel visszajönne!

A sötétségben még kétszer hangzott a nagy kapu csengője, a tömeg
megfordult és forgatta a szikrát szóró köszörükövet.

– Mi ez? – kiáltotta Lucie megrémülve.

– Csend! A katonák köszörülik kardjaikat, – mondá Lorry. – A ház most
nemzeti vagyon és fegyverkovácsműhelynek használják, édesem.

Csak kétszer; de az utolsó alkalommal a munka már gyöngén, szakadozottan
haladt. Nemsokára virradni kezdett és Lorry gyöngéden kiszabaditotta
kezét a görcsös ölelésből és óvatosan ujra kinézett. Egy ember, aki
annyira tele volt vérrel, hogy sulyosan sebesült katonának tünhetett
fel, aki a harcmező halottai közül ismét öntudatra jutott, a köszörükő
melletti kövezetről fölkelt és zavart tekintettel körülnézett. Nemsokára
azután az elfáradt gyilkos, a hajnal bizonytalan homályában meglátta
Monseigneur egyik kocsiját, a diszhintó felé támolygott, beszállott,
ajtaját betette maga után és a pompás párnákon pihent.

A nagy köszörükő, a Föld, megfordult, mikor Lorry ismét kitekintett az
ablakon és a nap pirosan sütött az udvarba. A kisebb köszörükő egyedül
állott a nyugodt reggeli levegőben. Piros volt. Szinét nem a naptól
kapta és az nem is vehette el.


3. Fejezet.  Az árnyék.

Mikor az üzleti órák ideje elérkezett, Lorry üzleti szellemében az volt
az első gondolat, hogy neki nem volt joga ahhoz, hogy Tellsonék üzletét
veszedelemnek tegye ki azzal, hogy egy börtönben levő emigráns feleségét
a bank épületében elhelyezte. Saját vagyonát, biztonságát, életét,
pillanatnyi habozás nélkül kockára tette volna Lucieért és gyermekéért;
de az a vagyon, melyért felelős volt, nem volt az övé és ő üzleti
ügyekben szigoru üzleti ember volt.

Először Defargera gondolt, hogy fölkeresi őt korcsmájában és tanácsát
kéri arra nézvést, hogy a város rendezetlen viszonyai között melyik a
legbiztosabb tartózkodási hely. De ugyanaz a gondolat, mely őt eszébe
juttatta, elejtendőnek találta; Defarge ugyanis a legvadabb városrészben
lakott, ott kétségtelenül befolyásos is volt; de mélyen elmerült annak
veszedelmes műveiben.

Minthogy dél is elmult és a doktor még nem jött vissza és minden percnyi
késedelem Tellsonékat még jobban veszélyeztette, Lorry Lucievel
tanácskozott. Lucie azt mondotta, hogy atyja ebben a városrészben, a
bank közelében, rövid időre lakást akar bérelni. Minthogy ez üzleti
szempontból kifogásolható nem volt és Lorry előrelátta, hogy még abban
az esetben is, ha Károly ügye kedvezőre fordul és őt szabadon bocsátják,
sem remélheti, hogy a várost elhagyhatja, eltávozott, hogy ilyen lakást
keressen. Talált is alkalmasat, messze egy félreeső mellékutcában, ahol
egy háztömeg lezárt és lefüggönyözött ablakai melankólikusan jelezték,
hogy a ház üres.

Ebbe a lakásba vitte azonnal Luciet, gyermekét és Miss Prosst; ottan
kényelmesen elrendezett mindent, ugy hogy az még az övénél is
kellemesebb volt. Otthagyta Jerryt kapusnak, majd visszatért a
bankházba, hogy folytassa félbehagyott munkáját, de a nyugtalanság és a
sulyos gondok elvonták figyelmét a munkától és lassan telt el a nap.

A nap véget ért és Lorry munkaképessége is, mikor a bank bezárult. Ismét
egyedül volt a szobájában, mint az előtte való este, meghányva-vetve,
hogy mi a legközelebbi teendő, mikor hallotta, hogy valaki jön a
lépcsőn. Néhány pillanat mulva egy ember állott előtte, aki, élesen
reátekintve, nevén szólitotta őt.

– Szolgálatjára – mondá Lorry. – Ismer engem?

Sötétfürtü, hatalmas termetü ember volt, negyvenöt-ötven éves lehetett.
Válasz helyett megismételte a kérdést, anélkül, hogy hangsulyozná:

– Ismer engem?

– Láttam valahol.

– Talán korcsmámban?

Lorry feszülten és izgatottan kérdezte:

– Manette doktortól jön?

– Igen. Manette doktortól jövök.

– És mit mond? Mit küld?

Defarge egy nyitott papirszeletet nyujtott át. A doktor kezeirása volt:

– Károly biztosságban van, de én nem hagyhatom még el nyugodtan e
helyet. Megadták nekem a kedvezményt, hogy e sorok átadója Károlytól
néhány sort vigyen feleségének. Hadd lássa az üzenetvivő Luciet.

La Forceból volt keltezve, egy órával azelőtt.

– Elkisér engem felesége lakásához? – kérdezte Lorry megkönnyebbült
szivvel, miután a papirszeletet hangosan elolvasta.

– Igen, – válaszolt Defarge.

Lorrynak alig tünt fel, hogy Defarge milyen különösen tartózkodó, gépies
hangon beszélt. Kalapját vette és lement vele az udvarba. Itt két
asszony várakozott; az egyik kötött.

– Defargené asszony, ugy-e? – mondá Lorry, aki őt majdnem ugyanabban a
helyzetben hagyta el körülbelül tizenkét év előtt.

– Ő az, – jegyezte meg férje.

– Madame velünk jön? – kérdezte Lorry, mikor látta, hogy ő is utnak
indult.

– Igen. Hogy képes legyen fölismerni az arcokat és megismerje a
személyeket. Az ő biztosságuk érdekében történik.

Defarge hangja megdöbbentette Lorryt és kétkedően nézve reá,
előreindult. Mind a két asszony követte; a másik asszony a Bosszuangyal
volt.

Gyorsan áthaladtak a közbeeső utcákon, fölmentek az uj lakás lépcsőjén,
Jerry beeresztette őket és Luciet egyedül találta, sirva. Majdnem
elájult arra a hirre, melyet Lorry hozott neki férjéről és megragadta a
kezet, mely a papirszeletet átadta.

– Kedvesem, légy bátor. Jól vagyok és atyádnak van befolyása körülöttem.
Nem válaszolhatsz. Csókold meg gyermekünket helyettem.

Ennyi volt az irás. Ő neki ez oly sok volt, hogy Defargetól felesége
felé fordult és egyik kötő kezét megcsókolta. Szenvedélyes, hálás,
szerető, nőies cselekedet volt, de a kéz nem válaszolt, – hanem hidegen,
sulyosan lehanyatlott és ismét kötéséhez fogott.

Volt valami az érintésében, ami Lucienek feltünt. A papirost éppen
keblébe akarta rejteni, de megállott és megrémülve tekintett
Defargenéra. Defargené a pillantást ráncolt homlokkal és hideg, közömbös
tekintettel viszonozta.

– Kedvesem, – szólt közbe Lorry magyarázóan – az utcákon gyakran vannak
zavargások; és ámbár nem valószinü, hogy önnek nyugtalanságot okozzanak,
Defargené látni óhajtja, hogy ismerje azokat, akiket ilyen esetekben
befolyásával megvédelmezhet, hogy személyük azonosságát megállapithassa.
Azt hiszem, – mondá Lorry, aki nyugtató szavaiban megakadt, mikor
mindinkább feltünt neki annak a három alaknak kőkemény, hideg
közömbössége – ez a tény, Defarge polgártárs?

Defarge komoran tekintett feleségére és nem adott más választ, csak
helyeslően dörmögött.

– Jó volna talán, kedves Lucie, – mondá Lorry oly hangon, hogy mindenkit
megnyugtasson – ha a drága gyermek is bejönne és a jó Pross is. A mi jó
Prossunk, Defarge, angol nő és nem tud franciául.

A kérdéses hölgy, aki szentül meg volt győződve, hogy bármilyen
idegennel is fölveszi a küzdelmet és akit szükség vagy veszedelem sem
félemlithetett meg, keresztbefont karral lépett be és angolul igy
szólott a Bosszuangyalhoz, akit először pillantott meg:

– Nos! Én biztosságban vagyok, szemtelen pofa! Remélem, hogy jól vagy?

Defargenéról is megemlékezett ilyenfajta angol köhögés kiséretében, de
mind a kettő alig törődött vele.

– Ez az ő gyermeke? – kérdé Defargené és először állott meg munkájában,
kötőtüjével mutatván a kis Luciere, mintha az a Végzet ujja volna.

– Igen, asszonyom, – válaszolt Lorry – ez a mi szegény foglyunk kedves
leánya és egyetlen gyermeke.

Defargené és kisérőinek árnyéka oly komoran és fenyegetően látszott a
gyermeket érni, hogy anyja ösztönszerüen letérdelt mellé a földre és
keblére ölelte. Defargené és kiséretének árnyéka ekkor mind a kettőt,
anyát és gyermekét is fenyegetően és komoran látszott érni.

– Elég, férjem, – mondá Defargené. – Láttam őket. Mehetünk.

Tartózkodó viselkedésében fenyegetés volt, – nem volt látható vagy
kifejezésre juttatott, inkább türtőztetett és sejthető; – ez Luciet arra
birta, hogy könyörgő kezével Defargené ruháját megfogja.

– Kegyes lesz szegény férjem irányában? Nem fog neki ártani? Segiteni
fog, hogy meglássam őt, ha lehet?

– Férjével itt semmi dolgom, – válaszolt Defargené, teljes nyugodtsággal
nézve le reája. – Itt csak az ön atyja leányával van dolgom.

– Hát énértem, legyen könyörületes férjem iránt! Gyermekemért! Kicsiny
kezét összekulcsolja és ő is könyörög önnek, hogy legyen könyörületes.
Sokkal jobban félünk öntől, mint a többiektől.

Defargené ezt bóknak vette és férjére nézett. Defarge zavartan
harapdálta hüvelykujja körmét és feleségére nézve, szigorubb kifejezést
erőltetett arcára.

– Mit mond férje abban a kis levélben? – kérdé Defargené fenyegető
mosollyal. – Befolyásról mond valamit?

– Hogy atyámnak – mondá Lucie sietve, kivéve a papirost kebléből, de
aggódó tekintete a kérdezőt, nem a papirost nézte – nagy a befolyása
körülötte.

– Az bizonyára kiszabaditja őt – mondá Defargené. – Bizonyosan.

– Mint feleség és anya, – kiáltott Lucie meghatottan – könyörgök,
szánakozzék rajtam és hatalmát ne érvényesitse ártatlan férjem ellen,
hanem őérette. Ó, feleség… testvérem, gondoljon reám. Mint anya, mint
feleség.

Defargené szokott hidegséggel nézett a könyörgőre és barátjához, a
Bosszuangyalhoz fordulva mondá:

– Azokra az anyákra és feleségekre, akiket mi láttunk, mióta oly
kicsinyek voltunk, mint ez a gyermek és még kisebbek, nem nagyon voltak
figyelemmel! Elég gyakran láttuk, hogy férjeiket és atyáikat börtönbe
vetették és ott tartották. Egész életünkön át láttuk, hogy
asszonytestvéreink és gyermekeik nyomort, meztelenséget, éhséget,
szomjuságot, betegséget, elnyomatást és minden más elhanyagoltatást
szenvedtek!

– Nem láttunk mást – válaszolt a Bosszuangyal.

– Sokáig türtük ezt – mondá Defargené, ismét Luciere tekintve. – Itéljen
önmaga! Valószinü-e, hogy _egy_ anyának és feleségnek a bánata meghasson
minket mostan?

Ismét kötéséhez fogott és kiment; a Bosszuangyal követte őt. Defarge
utolsónak ment ki és betette az ajtót.

– Bátorság, édes Luciem – mondja Lorry, mikor fölemelte őt. – Bátorság,
bátorság! Eddig minden jól megy, sokkal, sokkal jobban, mint az utolsó
időben sok szegény teremtésnek ment. Legyen bátor és adjon hálát.

– Nem vagyok hálátlan, remélem, de ez a borzalmas asszony, ugy látszik,
árnyékot vetett reám és minden reményeimre.

– Csitt, csitt, – mondá Lorry – mit jelent a kétségbeesés ebben a bátor
szivecskében? Valóban csak árnyék, nincs benne tartalom, Lucie!

De az árnyék, melyet Defargeék viselkedése terjesztett, őt is
elboritotta és szive mélyén nagyon elszomoritotta.


4. Fejezet.  Szélcsend.

Manette doktor távolléte negyedik napjának reggelén tért vissza.
Amennyit csak el lehetett titkolni abból, ami abban a borzalmas időben
történt, ismeretlen maradt Lucie előtt, csak sokkal később, mikor ő és
Franciaország messze távol voltak egymástól, tudta meg, hogy
ezeregyszáz, mind a két nemhez tartozó, minden koru, védtelen foglyot
gyilkolt le a lakosság; hogy négy nap és négy éjszaka elsötétült a
borzalom e művétől; hogy a környező levegő sóhajokkal volt tele. Ő
csupán annyit tudott, hogy a börtönöket megtámadták, hogy mind a
politikai foglyok veszedelemben forogtak és hogy a csőcselék néhányat
kihurcolt és meggyilkolt.

Lorryval tudatta a doktor, szigoru titoktartás mellett, – melyet nem
kellett nagyon hangsulyoznia – hogy a tömeg őt a gyilkoló csőcseléken
keresztül La Force börtönhöz vitte. Ott a börtönben egy önkényesen
kinevezett törvényszék ülésezett; a foglyokat egyenkint hozták eléje és
ez a törvényszék gyors egymásutánban osztogatta a parancsot
eltávolitásukra, hogy lemészárolják vagy szabadon bocsássák őket, vagy
pedig (ritka esetben), hogy visszavigyék celláikba. Vezetői e
törvényszék elé vitték őt, ott tudomásukra adta nevét, foglalkozását és
hogy 18 évig titokban, kihallgatás nélkül, a Bastilleban fogva
tartották; a biráskodók egyike felállott és a tényeket és
személyazonosságát igazolta. Ez az ember Defarge volt.

Ő azután az asztalon levő jegyzőkönyvekből megbizonyosodott afelől, hogy
veje az élő foglyok között volt és könyörgött a törvényszéknek, melynek
tagjai közül egyesek aludtak, mások ébren voltak, némelyek gyilkolástól
véresek, mások tiszták voltak, némelyikük pedig józan, másik részeg volt
– az ő élete és szabadságáért. A vad demonstrációban melylyel őt, mint a
megdöntött rendszer kiváló áldozatát üdvözölték, megigérték neki, hogy
Darnayt e törvénytelen törvényszék elé vezetik és kihallgatják. Már azon
a ponton volt, hogy szabadonbocsátják, mikor ebben a kedvező hangulatban
hirtelen (a doktor előtt érthetetlen) változás állott be, melynek rövid,
titkos tanácskozás volt az eredménye. Az elnök tudatta a doktorral, hogy
a fogolynak börtönben kell maradnia, de az ő kedvéért sérthetetlennek
nyilvánitják. Erre azután egy jelre a foglyot ismét a börtön belsejébe
vitték vissza; a doktor azután arra kért engedelmet, hogy ottmaradhasson
és megbizonyosodhassék az irányban, hogy vejét sem rosszakaratból, sem
gonosz véletlenségből nem szolgáltatják ki a gyilkos csőcseléknek,
melynek a kapuk előtt való üvöltése gyakran a tárgyalást is tulharsogta.
Ezt az engedelmet megkapta és addig maradt a vértörvényszék közelében,
mig minden veszedelem elmult.

Amit ott látott, – az alvás és étkezés rövid időközeit kivéve – az
maradjon elmondatlan. A megmenekült foglyok őrjöngő öröme kevésbé
ejtette őt csodálkozásba, mint az az őrjöngő vadság, mellyel a többieket
darabokra vagdalták. Egy fogolyról elmondotta, hogy a törvényszék
szabadonbocsátotta, egy dühöngő azonban kimenetelekor tévedésből
dárdájával megsebezte. Őt arra kérték, hogy segitségére siessen és sebét
kötözze be. Ő akkor ugyanazon a kapun kisietett és a sebesültet a
Szamaritánus társaság karjaiban találta, akik áldozataik tetemein ültek.
Oly következetlenséggel, mely éppen olyan szörnyü volt, mint minden
egyéb ebben a rémületes álomban, az orvosnak segitségére jöttek, a
sebesültet gyöngéd kézzel ápolták – hordóágyat készitettek és gondosan
elvitték őt – és azután ismét megragadták fegyvereiket és ismét oly
rettenetes öldöklést vittek végbe, hogy a doktor kezével elfödte a
szemét és közöttük elájult.

Mikor Lorry mindezt meghallotta és barátja arcát figyelte, aki most már
hatvankét éves volt, aggodalom támadt lelkében, hogy ilyen rémületet
keltő élmények nem elevenithetik-e föl a régi veszedelmet. De sohasem
látta barátját mostani megjelenésében, sohasem ismerte őt mostani
jellemében. Ez volt az első eset, mikor a doktor érezte, hogy szenvedése
erőt és hatalmat adott neki. Ez volt az első eset, hogy ő abban a
lángoló tüzben lassan kovácsolta a vasat, mellyel leánya férjének
börtönajtaját föltörheti és őt kiszabadithatja.

– Minden jó véghez vezetett, barátom, nem volt az csupa veszteség
énreám. Amint szeretett gyermekem segitett nekem, hogy ismét önmagamra
találjak, segiteni fogok most abban, hogy visszaadjam neki, ami neki
legkedvesebb. Isten segitségével véghez viszem. – Igy beszélt Manette.
Mikor Lorry Jarvis látta a ragyogó szemeket, a határozott arcot, és
ennek a férfiunak a nyugodt, öntudatos magatartását, akinek élete
olyannak tünt fel előtte, mint egy óra, mely hosszu ideig állott és
azután ismét energiával megindult, akkor: hitt.

Nagyobb dolgokat is keresztülvitt volna kitartásával, mint amivel akkor
kellett megküzdenie. Mialatt ő, mint orvos, rendeltetése helyén volt,
akinek mindenféle fajta emberrel, fogollyal és szabaddal, gazdaggal és
szegénnyel, jóval és gonosszal volt dolga, személyes befolyását oly
bölcsen használta föl, hogy hamarosan három börtönnek, köztük La
Forcenak is, felügyelő-orvosa lett. Luciet most megnyugtathatta, hogy
férje már nem volt egyedül, hanem a foglyok közös társaságában; férjét
hetenkint látta és közvetlenül az ő szájából kapott gyöngéd üzeneteket;
néha levelet küldött neki (ámbár sohasem a doktor közvetitésével), de
nem volt szabad válaszolnia, mert a börtön-összeesküvésektől való sok
aggodalom leginkább az emigránsok felé irányult, akikről tudták, hogy
sok a barátjuk és állandó összeköttetésük van a külföldön.

A doktornak ez az uj életmódja mindenesetre aggodalommal teljes volt; de
az éleslátásu Lorry észrevette, hogy azzal uj, erőt nyujtó büszkeség
volt kapcsolatban. Nem volt ebben a büszkeségben semmi hozzá nem illő;
természetes és méltó volt de ő különösnek találta. A doktor tudta, hogy
ezideig leányának és barátjának a gondolatmenete nem tudta az ő
bebörtönöztetését elkülöniteni személyes szenvedésétől, lehangoltságától
és gyöngeségétől. Most ez megváltozott, ő tudta, hogy régi
megpróbáltatása oly erővel ruházta föl, melyet mind a ketten Károly
biztosságának és megszabadulásának tekintettek. Ez a változás annyira
fölemelte, hogy ő vette át tőlük, a gyöngéktől, a vezetést és irányitást
és azt kivánta, hogy benne, az erősben, megbizzanak. Az a helyzet, mely
azelőtt közte és Lucie között volt, most megváltozott, de csak ugy,
ahogy azt a legforróbb hála és szeretet változtathatta meg, mert nem
volt más büszkesége, mint hogy szolgálatot teljesitsen neki, aki oly
önfeláldozó volt ő iránta. – Különös látvány, – gondolta magában Lorry
barátságos ravaszsággal – de természetes és helyes; vegye át a vezetést,
kedves barátom, és tartsa kezében; jobb kézben nem lehet!

Ámbár a doktor fáradtságot nem kimélt és sohasem szünt megkisérelni,
hogy Darnay Károly szabadságát visszaszerezze, vagy legalább azt
eszközölje ki, hogy ügye tárgyaltassék, az idők folyása gyorsan és
állandóan ellene dolgozott. Uj korszak vette kezdetét; a király felett
törvényt láttak, elitélték és lefejezték; a Szabadság, Egyenlőség,
Testvériség vagy Halál Köztársasasága kijelentette, hogy győz vagy
meghal a világ fegyvereivel szemben, a Notre Dame tornyain éjjel-nappal
lobogott a fekete zászló; háromszázezer ember emelkedett fel hivására a
föld zsarnokai ellen Franciaország legkülönbözőbb vidékeiről; mintha
tele kézzel vetették volna el a sárkány fogait és az mindenütt, völgyben
és hegyeken, sziklán, homokban és iszapban, a dél mosolygó ege alatt és
az észak felhői alatt, erdőn és mezőn, szőlőkben és olajfaligetekben, a
széles folyók terméketlen partjainak elnyomorodott füvében és kóróin és
a tengerpart homokjában is, gyümölcsöt termett volna. Micsoda magángond
állhatott meg a szabadság első évének vízözönében, mely alulról
emelkedett a magasba és nem felülről esett és az éj ablakai elzárultak,
nem kinyiltak előle!

Nem volt szünet, könyörület, béke, szelidülő pihenés, sem időmérés.
Ámbár nappal és éjszaka szabályosan követték egymást körfutásokban, mint
akkor, mikor az idő még fiatal volt és az este és a reggel volt az első
nap, más időszámitás nem létezett. Az eziránt való érzék elpusztult egy
nemzet dühöngő lázában, mint ahogy ez a beteg lázában megtörténik.
Megtört most az egész város természetellenes hallgatása és a hóhér a
király fejét mutatta a népnek, majd szinte ugyanabban a pillanatban szép
felesége fejét, akinek a haja nyolc hosszu hónap bebörtönzésétől és a
nyomoruságtól megőszült.

És mégis, az ellenmondás különös törvénye szerint, mely ilyen esetekben
mindig mutatkozik, az idő lassan telt el, pedig gyorsan haladt.
Forradalmi törvényszék a fővárosban és negyven- vagy ötvenezer
forradalmi bizottság végig az egész országban; gyanusitó törvény, mely a
szabadság és az élet minden biztonságát elsodorta és minden jó és
ártatlan egyént a gonoszok és bünösök kezébe juttatott; a börtönök
zsufolva voltak olyanokkal, akik vétséget nem követtek el és nem tudták
kieszközölni, hogy meghallgattassanak; mindez rendszeres, magától
értetődő, régi szokásnak látszott, mikor még csak néhány hét óta volt
érvényben. Mindezen kivül egy rémületes látvány oly megszokottá vált,
mintha a világ teremtése óta naponta látták volna: az éles nő, La
Guillotine látványa.

Tréfálódzás kedvelt tárgya lett; legjobb orvosság volt a fejfájás ellen,
csalhatatlanul elejét vette a haj megőszülésének, az arcszinnek különös
gyöngédséget adott, ez volt a nemzet borotvája, mely nagyon simán
borotvált; aki megcsókolta La Guillotinet, kis ablakon nézett keresztül
és zsákba tüsszentett. Az emberi nem ujjászületésének volt a jele. A
kereszt helyébe lépett. Kicsinyitett alakját az emberek keblükön
viselték, meghajoltak előtte és hittek benne és a keresztet megtagadták.

Annyi főt sujtott le, hogy állványa és helye vértől átázott.
Széjjelszedték, mint valami ifju sátán részére való játékszert és ismét
összerakták, ahol szükség volt reá. Elhallgattatta az ékesen szólót,
lesujtotta a hatalmast, elpusztitotta a szépet és a jót. A közélet
huszonkét előkelőségének, huszonegy élő és egy halottnak a fejét egy
reggelen, ugyanannyi perc alatt vágta le. A főhivatalnok, aki működésbe
helyezte, az ószövetség erős emberének nevét örökölte; de ilyen
fegyverrel ő hatalmasabb volt, mint névrokona, és vakabb, Isten tulajdon
templomának a kapuit naponta széjjelzuzta.

Ilyen borzalom és az abból élő fajzat között a doktor nyugodt fővel
járkált, bizott hatalmában, óvatosan törekedett célja felé és sohasem
kételkedett abban, hogy végül kiszabaditja Lucie férjét. De az idők
folyása oly sebesen és mélyen rohant el mellette és oly vadul ragadta
magával az időt, hogy Károly már egy év és három hónap óta sinylődött a
börtönben, mikor a doktor még mindig nyugodt volt és bizott. A
forradalom ebben a decemberi hónapban oly gonosz és dühöngővé vált, hogy
a délvidéken a folyók medre megtelt az éjszakánkint erőszakosan
beléfullasztottak tetemeivel és a délies téli nap fényénél a foglyokat
sorokban és négyszögekben lőtték agyon. És a doktor a borzalmak között
még mindig nyugodt fővel járkált. Abban az időben férfit nem ismertek
jobban, mint őt; senki sem volt különösebb helyzetben. Hallgatag,
emberszerető, nélkülözhetetlen volt kórházban és börtönben, gyilkost és
áldozatot egyformán részesitett tudásában és önmagának élt. Művészetének
gyakorlása, megjelenése és a Bastileban való bebörtönzésének története
különbbé tette őt minden más embernél. Nem gyanusitották, nem
kételkedtek benne, mintha valóban föltámadt volna tizennyolc évvel
ezelőtt, vagy pedig mintha szellemként járt volna a halandók között.


5. Fejezet.  A favágó.

Egy év és három hónap. Ez alatt az egész idő alatt Lucie a nap egy
órájában sem volt biztos, hogy a következő napon a guillontine nem
sujtja-e le férje fejét. Naponta nehézkesen gördült az utca kövezetén az
elitéltekkel zsufolt szekér. Szépséges hajadonok, barna, fekete és
őszfürtü, gyönyörü asszonyok; ifjak, erőteljes férfiak és aggastyánok;
nemesek és parasztok: mind vörös bor La Guillotine számára, naponta
hozták őket napvilágra a borzalmas börtönök sötét pincéiből és vitték
hozzá az utcákon végig, hogy pusztitó szomjuságát eloltsa. Szabadság,
Egyenlőség, Testvériség vagy Halál – ez utóbbi legkönnyebben szerezhető
meg tőled, ó Guillotine!

Ha szerencsétlenségének hirtelensége és az idő kerekének rohamos forgása
a doktor leányát ugy elkábitotta volna, hogy tétlen kétségbeesésben
várta volna a végét, ő is ugy járt volna, mint sok más. De ő attól az
órától kezdve, mikor Saint Antoine padlásszobájában viruló keblére
ölelte az ősz fejet, hü maradt kötelességeihez. A megpróbáltatás
idejében volt a leghivebb, amint az rendesen ugy történik csendesen
lojális és jó emberekkel.

Mihelyt uj lakásukban berendezkedtek és atyja ismét hivatásának
szentelte magát, kis háztartását teljesen ugy vezette, mintha férje
velük volna. Mindennek meg volt a maga meghatározott helye és ideje. A
kis Luciet oly rendszeresen tanitotta, mintha mindannyian együtt
volnának angol otthonukban. Azok a kis ravaszságok, melyekkel önmagát
ámitotta annak a látszatával, hogy nemsokára ismét egyesülnek, – a korai
visszatérésére vonatkozó apró előkészületek, székének odaállitása,
könyveinek az elhelyezése, – ezek és az esténkint a börtön nyomorultjai
és a halál árnyai között, különösen egy szeretett fogolyért elrebegett
forró fohászok, volt sulyos bánatának egyedüli vigasza.

Külseje alig változott. Az egyszerü sötét ruhák, majdnem gyászruhákhoz
hasonlók, melyeket ő és leánya viseltek, oly csinosak és oly gondozottak
voltak, mint boldogabb napok fényes öltözékei. Arcszine elveszett és a
régi, feszülten figyelő kifejezés állandóan, nem csupán alkalmilag ott
ült az arcán, egyébként oly csinos és bájos volt, mint azelőtt. Néha,
mikor este atyját megcsókolta, előtört a nap folyamán elfojtott bánata
és azt mondotta neki, hogy ő az egyedüli vigasza az ég alatt. Ő mindig
határozottan válaszolt:

– Tudtom nélkül semmi sem történhetik vele és én tudom, hogy
megmenthetem őt, Lucie.

Még nem sok hét telt el azóta, hogy uj életmódjukat megkezdették, mikor
atyja egy este hazajövetelekor igy szólt hozzá:

– Kedvesem, a börtönnek van egy magas ablaka, amelyhez Károly néha
délután három órakor hozzájuthat. Ha ő odajuthat, – ez sok
bizonytalanságtól és véletlentől függ – lehet, hogy megláthat téged az
utcán, ha te egy bizonyos ponton állasz, melyet én megmutathatok neked.
De te, szegény gyermekem, nem láthatod őt, még ha lehetséges volna is,
veszedelmes volna reád nézve magadat megismertetni.

– Ó, mutasd meg nekem ezt a helyet, atyám és én naponta odamegyek.

Ettől az időtől kezdve minden időjárásban, két óra hosszat várt ottan.
Mikor az óra kettőt ütött, már ott volt és négy órakor lehangoltan
távozott. Ha nem volt nagyon hideg vagy nedves, gyermekét is magával
vitte, együtt mentek; máskülönben egyedül volt; de sohasem mulasztott el
egyetlenegy napot sem.

Ez a hely egy sötét, piszkos, görbe utca sarkán volt. Egy favágó
kunyhója volt az egyedüli ház ezen a sarkon; minden egyéb fal volt.
Odajövetelének harmadik napján a favágó észrevette őt.

– Jónapot, polgárnő!

– Jónapot, polgár!

A megszólitásnak ez a módja volt most határozattal előirva. A
tökéletesebb hazafiak között már régebben szokásban volt; de most
törvényesen kötelező volt mindenkire nézve.

– Ismét itt sétál, polgárnő?

– Amint látja, polgár!

A favágó, aki élénk mozdulatu ember volt (valamikor utkaparó volt), a
börtönre pillantott, ujjával reámutatott, tiz ujját arca elé tartotta,
hogy a vasrostélyokat jelképezze és nevetve nézett rajtuk keresztül.

– De ez nem az én dolgom, – mondá és tovább fürészelt.

A következő napon már várt reá és megszólitotta azonnal, mihelyt
odajött.

– Micsoda! Már ismét itt sétál, polgárnő?

– Igen, polgár!

– Ah! és gyermekkel. Anyád, ugy-e, kis polgárnő?

– Mondjam, hogy igen, mama? – suttogta a kis Lucie hozzásimulva.

– Igen, drágám!

– Igen, polgár!

– Ah! De hisz ez nem az én dolgom! Munkám az én dolgom. Nézze
fürészemet. Kis Guillotineomnak nevezem. La, la, la, la, la. És a feje
le van vágva.

A fatörzs a földre esett, mialatt beszélt és kosárba dobta.

– A favágó guillotine Sámsonjának nevezem magamat. Nézzen ide, ismét!
Lu, lu, lu, lu, lu, lu. És lent van a feje. Most egy gyermek. Tikl,
tikl, pikl, pikl. És lent van a feje. Az egész család!

Lucie megborzadt, mikor még két fatörzset dobott a kosárba, de
lehetetlen volt ott lenni a favágó munkája közben, anélkül, hogy az ő
látását el lehetett volna kerülni. Ezért aztán ettől kezdve ő szólott
hozzá előbb és hogy jóindulatát megnyerje, gyakran borravalót adott
neki, amit ez szivesen elfogadott.

Kiváncsi fickó volt és néha, ha megfeledkezett róla, mikor a börtön
teteje és rostélyai felé nézett és szivével férjéhez emelkedett,
hirtelen fölfedezte, hogy az padjára térdelve, fürészét pihenteti és őt
nézi.

– De nem az én dolgom, – mondá ilyen alkalmakkor és ismét fürészeléshez
látott.

Minden időjárásban, a tél hidegében és havazásában, a tavasz metsző
szeleiben, a nyári nap hevében, az őszi esőben és ismét a tél hidegében
és havazásában Lucie két órát töltött el ottan naponta; és naponta
elmenetelekor megcsókolta a börtön falát. Férje látta őt (mint atyjától
megtudta) talán öt vagy hat alkalommal, néha kétszer, háromszor
egymásután; néha egy vagy két hétig sem. Elég volt az a tudat, hogy
láthatta és látta is őt, ha alkalma volt reá és erre az eshetőségre várt
volna ott az egész napon át, hetenkint hét napig.

Ilyen elfoglaltsággal telt el az idő december hónapig, melynek borzalmai
között atyja nyugodt fővel járkált. Egy délután csöndesen havazott,
mikor odaérkezett a szokott sarokra. Valami vad öröm napja és ünnep
volt. Jövetelekor látta, hogy a házak kicsiny dárdákkal vannak
földiszitve, melyekre apró vörös sapkák voltak tüzve; továbbá háromszinü
szalagokkal és az állandó fölirással (háromszinü betük voltak a
legkedvesebbek): Egységes és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság,
Egyenlőség, Testvériség, vagy Halál!

A favágó nyomorult kunyhója oly kicsiny volt, hogy felületén ennek a
fölirásnak alig volt helye. Valakivel leiratta magának és a »Halál« szót
csak nagy nehézséggel tudta belészoritani. A háztetőn ott diszlett a
lándzsa és a sapka, mint ahogy az jó polgárhoz illett, egyik ablakban
ott volt a fürész, ezzel a fölirással: »Kis Szent Guillotine«, a nagy
éles nőt akkor ugyanis a nép szentté avatta. A kunyhó zárva volt. Ugy
látszik, a favágó elment hazulról. Nagy megkönnyebbülés volt Lucie
szivének, hogy egyedül lehetett.

Nem távozott messzire, mikor hirtelen egy közeledő embertömeg lármáját
és üvöltését hallotta, mely aggodalommal töltötte el. Egy pillanattal
később vad tömeg tódult a börtönfal sarka felé, közepében ott volt a
favágó, aki a Bosszuangyalt fogta kézen. Vagy öt-hatszázan lehettek, de
ugy táncoltak, mint ötezer démon. Nem volt más zene, csak saját énekük.
A kedvelt forradalmi dal dallamára táncoltak, olyan vad taktussal,
melynek összehangzása fogcsikorgáshoz volt hasonló. Férfiak táncoltak
asszonyokkal, asszonyok egymással, férfiak egymással, amint a véletlen
összehozta őket. Eleinte csak vörös sapkák és durva gyapjurongyok
tömegének látszott, de mihelyt az utca megtelt, táncra megállottak Lucie
közelében; dühössé vált körtáncnak borzalmas torzszelleme lett
láthatóvá. Egyesek előreléptek, majd hátráltak, egymás kezét verték,
egymás fejét megragadták, körben forogtak, egymást megragadták és
páronkint forogtak, mig legtöbbje kimerülten terült el a földön. Mialatt
ezek fekve maradtak, a többiek egymás kezét fogták és mind körben
táncoltak; azután feloszlott a kör és kettesével, négyenkint tovább
forogtak; majd egyszerre mind megállottak, ujra hozzákezdtek, kezükkel
tapsoltak, egymást megragadták és ellenkező irányban tovább forogtak.
Hirtelen ismét megállottak és uj taktussal kezdették, az utcán végig
sorokat alkottak és mélyen lehajtott fejjel és magasan kinyujtott
karral, vad üvöltéssel elrohantak. Semilyen küzdelem, még megközelitően
sem lehetett volna olyan borzalmas mint ez a tánc. Teljesen elfajult
tánc volt, azelőtt ártatlan dolog, mely most a sátán hatalmába került,
az azelőtt egészséges szórakozás, a vért lángbaboritó, az érzékeket
megzavaró, a szivet megkeményitő eszközzé vált. A benne mutatkozó
kecsesség még undoritóbbnak tüntette fel, mert azt mutatta, hogy a
természetüknél fogva jó dolgok mennyire elfajulhatnak és megromolhatnak.
A táncban meztelenné vált a leánykebel, a szép, majdnem gyermeki korra
valló fej, mely izzott az őrülettől, a gyöngéd láb, mely ebben a vérből
és szennyből való pocsolyában táncolt, a kificamodott kornak voltak
tipusai.

Ez a Carmagnola volt. Mikor elrohant mellette, Lucie rémülten és
megdöbbenve állott a favágó házának kapujában, de a hópelyhek oly
csendesen szálldogáltak és oly puhán, fehéren terültek el a földön,
mintha ez a látvány sohasem létezett volna.

– Ó, atyám! – mert ő állott előtte, mikor tekintetét ismét fölemelte,
melyet egy pillanatra kezével elfödött. – Micsoda kegyetlen, gonosz
látvány.

– Tudom, édesem, tudom. Én gyakran láttam. Ne félj! Egyik sem bántana
közülök.

– Nem magam miatt félek, atyám, de ha férjemre gondolok és ennek a
népnek a könyörületére.

– Nemsokára nem lesz neki szüksége ezeknek a könyörületére. Elhagytam
őt, mikor az ablakra kapaszkodott és azért jöttem, hogy neked ezt
megmondjam. Senki sem láthat itten. Csókot vethetsz, oda, a legmagasabb
ferde tető felé.

– Megteszem, atyám és lelkemet is vele küldöm!

– Te nem láthatod őt, szegény gyermekem.

– Nem, atyám – mondá Lucie forró könnyek között, csókot hányva. – Nem.

Lépés a hóban. Defargené.

– Üdvözlöm, polgárnő. Üdvözlöm, polgár. – Csak ennyit mondott, mikor
elhaladt mellettük. Defargené eltünt, mint egy árnyék a fehér uton.

– Nyujtsd karodat, édesem. Az ő kedvéért távozz innen vidám, bátor
arccal. Ezt jól csináltad. – Elhagyták a helyet. – Nem hiába történt,
Károly holnapra van megidézve.

– Holnapra?

– Nincs veszteni való idő. Jól elkészültem, de oly óvatosságot kell
alkalmazni, mely nem volt alkalmazható, mielőtt tényleg nem idézik a
törvényszék elé. Ő még nem kapta meg a hirt, de én tudom, hogy tüstént
megkapja a holnapra szóló idézést és a Conciergeriebe szállitják át; én
jó előre értesülök. Nem félsz?

Alig tudott válaszolni:

– Benned bizom.

– Megteheted, föltétlenül. Bizonytalanságod már végéhez közeledik,
drágám; néhány óra mulva a tied lesz ő ismét; minden elképzelhető
védelemmel körülvettem őt. Lorryval kell beszélnem.

Megállott. Kocsik tompa dübörgését lehetett a közelben hallani.
Mindketten nagyon jól tudták, hogy mit jelentett. Egy. Kettő. Három.
Három kocsi haladt arra a puha havon, halálnak szentelt rakományával.

– Lorryval kell beszélnem – ismételte a doktor és más irányba fordult
vele.

A derék öreg ur még mindig ott volt bizalmi helyén; sohasem hagyta el.
Őt és könyveit gyakran megkérdezték a konfiskált és nemzeti vagyonná
vált birtokokat illetőleg. Amit lehetett, azt megmentette a tulajdonosok
számára. Nem volt élő ember, akire jobban rá lehetett volna bizni, vagy
aki jobban titokban tartotta volna azt, amit Tellsonéknál letétbe
helyeztek.

Homályos, vörös és sárga égboltozat és a Szajna fölött emelkedő köd
hirdette az alkonyat közeledtét. Már majdnem sötét volt, mikor a bankhoz
értek. Monseigneur hatalmas palotája magányos és elhagyatott volt. Az
udvarban egy halom hamu és por fölött olvasható volt a fölirás: Nemzeti
Vagyon. Egy és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság, Egyenlőség,
Testvériség vagy Halál.

Ki lehetett Lorrynál, – a széken levő lovaglókabát tulajdonosa – akit
nem szabad látni? Milyen uj jövevénytől jött ő ki, izgatottan és
meglepetten, hogy kedveltjét karjaiba ölelje? Kinek ismételte az ő
akadozó szavait, mikor emelt hangon fejét az ajtó felé forditotta,
ahonnan most jött ki és mondta:

– A Conciergeriebe szállitották és holnapra megidézték?


6. Fejezet.  Diadal.

A rettegett öttagu törvényszék, a közvádló és az elszánt esküdtszék
naponta ülésezett. Minden este elküldötték jegyzéküket, melyet a
különböző börtönök őrei foglyaik előtt felolvastak. A börtönőrök állandó
tréfája ez volt: Ti, idebenn, jöjjetek ki és hallgassátok meg az esti
lapot!

– Evrémonde Károly, másként Darnay.

Igy kezdődött, végre, La-Forceban az esti ujság.

Ha egy nevet szólitottak, tulajdonosa elkülönült a többitől és arra a
helyre lépett, mely az ilyen végzetes módon kihirdetettek részére volt
fenntartva. Evrémonde Károly, másként Darnaynak volt oka, hogy ismerje
ezt a szokást; százakat látott igy eltünni.

A duzzadtarcu börtönőr, aki szemüveget viselt olvasáskor, fölötte
tekintett el, hogy megbizonyosodjék afelől, hogy ő megfelelő helyre
lépett-e, végigolvasta a jegyzéket és minden névnél hasonló kis szünetet
tartott. Huszonhárom név volt rajta, de csak huszan jelentkeztek; a
megidézett foglyok közül egyik meghalt a börtönben és elfelejtették,
kettőt pedig már guillotineoztak és szintén elfelejtették. A jegyzéket
abban a boltozatos teremben olvasták föl, ahol Darnay megérkezése
éjjelén az összegyült foglyokat látta. Ezek már mind elpusztultak az
öldöklésben; minden emberi teremtmény, akivel törődött azóta és akit
távozni látott, a vérpadon halt meg.

Néhány szóval Istenhozzádot mondottak és a bucsuzásnak gyorsan vége
volt. Mindennapos esemény volt. A La Forcebeli társaság azzal volt
elfoglalva, hogy estére zálogosdit és koncertet előkészitsen. A rácshoz
tolakodtak és ottan hullatták könyeiket; de a tervezett esti mulatság
husz szerepét ujra kellett betölteni és a záróóráig az idő nagyon rövid
volt. Ekkor a közös termeket és folyosókat nagy kutyákra bizták, ezek
őrködtek ott az éjszakán keresztül. A foglyok nem voltak érzéktelenek
vagy szivtelenek; az ő viselkedésük az akkori idők viszonyaiból
származott. Hasonlóan, ámbár finom különbséggel, valami fajta lelkesedés
vagy részegség néhány embert arra csábitott, mint az ismeretes, hogy
szükségtelenül izgassa a guillotinet, hogy általa halált szenvedjen. Ez
nem volt csupán hencegés, hanem a hevesen megrázott közvéleménytől
származó fertőzés. Járványos időben némely ember titokban vonzódik a
betegséghez és rettenetes a vágya, hogy általa meghaljon. Mindannyiunk
kebelében vannak ilyen csodák elrejtve, melyek csak alkalmas körülményre
várnak, hogy fölébredjenek.

A Conciergeriehez vezető ut rövid és sötét volt; férgektől hemzsegő
celláiban az éjszaka hosszu és hideg volt. Következő reggelen tizenöt
fogoly lépett a sorompó elé, mielőtt Darnay Károlyt szólitották. Mind a
tizenötöt halálra itélték, perük tárgyalása nem vett másfél órát
igénybe.

Evrémonde Károly, másnéven Darnayt végre előszólitották.

Birái tollas kalapban ültek az emelvényen; de egyébként a durva vörös
sapka és a háromszinü kokárda volt az uralkodó fejdisz. Mikor az
esküdtekre és a lármás hallgatóságra nézett, azt hihette volna, hogy a
dolgok szokott rendje megváltozott és a gazemberek itélkeznek a
becsületes emberek fölött. Egy városnak legaljasabb, legkegyetlenebb és
leggonoszabb lakossága, melyből aljas, kegyetlen és gonosz elem sohasem
hiányzik, irányitotta a tárgyalást, lármásan beleszólt, helyeselt és
feddett, siettette és előzően befolyásolta az itéletet,
megakadályoztatás nélkül. A férfiak legnagyobb része különböző módon
volt felfegyverkezve, az asszonyok közül némelyek kést, mások tőröket
hordottak, mások ismét ettek és ittak, mialatt odanéztek, sokan
kötöttek. Ez utóbbiak között volt egy asszony, aki egy darab kötést
tartott hóna alatt, mialatt dolgozott. Az első sorban ült férje mellett,
akit a sorompóhoz való megérkezése óta nem látott; Defarge volt; azonnal
fölismerte őt. Észrevette, hogy felesége egyszer vagy kétszer suttogott
a fülébe; de a mi leginkább föltünt neki a két alakon, az volt, hogy
ámbár közvetlenül az ő szomszédságában ültek, sohasem néztek őreá. Ugy
látszott, hogy dacos elszántsággal várnak valamire és csupán az
esküdtszékre néztek, semmi másra. Az elnök alatt ült Manette doktor,
közönséges, egyszerü ruhájában. Amennyire a fogoly láthatta, ő és Lorry
voltak az egyedüli férfiak, a törvényszékhez tartozó személyeken kivül,
akik közönséges ruhájukat viselték és nem voltak a Carmagnola jelmezébe
öltözve.

Evrémonde Károly, másnéven Darnayt a közvádló vád alá helyezte, mint
emigránst, akinek életével a köztársaság rendelkezett azon határozat
értelmében, mely minden emigránst halálbüntetés terhe alatt számüzött.
Közömbös volt, hogy a határozat Franciaországba való visszatérése után
kelt. Ő itt volt és ott feküdt a határozat; Franciaországban elfogták és
fejét követelték.

– Üssétek le a fejét! – kiáltotta a hallgatóság. – Ő a köztársaság
ellensége.

Az elnök csengetett, hogy a kiáltozást csendesitse és azt kérdezte a
fogolytól, hogy nem volt-e igaz, hogy ő sok évig Angliában élt?

Kétségtelenül igaz volt.

– Nem volt-e tehát akkor emigráns? Minek mondotta magát?

– A törvény szelleme értelmében nem az volt, remélte ő.

– Miért nem? – óhajtotta az elnök tudni.

– Mert ő önként mondott le egy cimről, mely neki ellenszenves volt, egy
állásról, mely neki gyülöletes volt és elhagyta hazáját – akkor, mikor
az »emigráns« szó a törvény által mostan értelmezett módon még nem volt
használatban, – jegyezte meg tisztelettel – hogy inkább saját munkájából
éljen meg Angliában, mint a tulterhelt nép veritékéből Franciaországban.

– Micsoda bizonyitékai vannak erre?

Két tanu nevét nevezte meg: Gabelle Theophil és Manette Sándor.

– De Angliában megnősült? – figyelmeztette őt az elnök.

– Igaz; de nem angol nőt vett el feleségül.

– Francia polgárnőt?

– Igen. Születésénél fogva az.

– Neve és családja?

– Manette Lucie, egyedüli leánya Manette doktornak, annak a jó orvosnak,
aki ott ül.

Ennek a válasznak kedvező volt a hatása a hallgatóságra. A jól ismert
orvost éltető kiáltások rengtek a tárgyalási teremben. A nép oly
szeszélyes hangulatban volt, hogy könnyek peregtek azonnal sok kegyetlen
szemből, akik még egy pillanat előtt oly dühvel néztek reá, mintha
égnének a türelmetlenség vágyától, hogy őt az utcára hurcolják és
agyonverjék.

Veszedelmes utjának ezen néhány lépését Darnay Károly Manette doktor
ismételt utasitása szerint tette meg. Ugyanez az óvatos tanácsadó
irányitotta minden lépését, melyet még meg kellett tennie és
előkészitette utjának minden hüvelyknyi távolságát.

Az elnök kérdezte, hogy miért tért vissza Franciaországba éppen akkor és
nem előbb.

Azt válaszolta, hogy azért nem tért vissza Franciaországba elébb, mert
nem volt, hogy miből éljen meg Franciaországban, kivéve azt a vagyont,
amelyről lemondott; mig ellenben Angliában a francia nyelv és irodalom
tanitásából élt meg. Egy francia polgár sürgős irásbeli kérésére tért
vissza Franciaországba, aki tudatta vele, hogy távolléte folytán az ő
élete veszedelemben forog. Visszatért, hogy egy polgár életét megmentse,
hogy minden személyes veszedelemre való tekintet nélkül az igazság
mellett tanuskodjék. Vétek ez a köztársaság szemében?

A csőcselék lelkesedve kiáltotta: Nem! Az elnök csengetett, hogy
lecsendesitse őket; de ez nem sikerült neki, mert az folytatta
kiáltozását: Nem! Mig saját akaratából nem hallgatott el.

Az elnök ennek a polgárnak a nevét kérdezte. A vádlott kijelentette,
hogy ez az ő első tanuja. Bizalommal hivatkozott azonkivül annak a
polgárnak a levelére, melyet a sorompónál elvettek tőle és amely
kétségtelenül ott fekszik az elnök előtt levő papirosok között.

A doktor gondoskodott arról, hogy ott legyen és megbizonyosodott afelől,
hogy ott van; a tárgyalás ebben a stádiumában felmutatták és
felolvasták. Gabelle polgárt előszólitották, hogy a levelet azonositsa
és ő ezt megtette. Gabelle polgár rendkivüli gyöngédséggel és
udvariassággal rámutatott arra a körülményre, hogy az az óriási
elfoglaltság, mely a törvényszéket igénybe veszi, hogy a köztársaság oly
nagyszámu ellensége fölött itélkezzék, okozta, hogy róla az Abbaye
börtönben kissé megfeledkeztek – tényleg inkább kiesett a törvényszék
hazafias emlékezéséből – egész három nappal ezelőtt való időig, mikor
megidézték és szabadságát visszaadták; az esküdtszék kijelentette, hogy
az ellene felhozott vádat elejti, mivelhogy Evrémonde, más néven Darnay
polgár, önként jelentkezett az ő állitásának igazolására.

Azután Manette doktort hallgatták ki. Rendkivüli közkedveltsége és
válaszainak határozottsága nagy benyomást keltett; mikor előadását
folytatta és előadta, hogy hosszas bebörtönözéséből való kiszabadulása
után a vádlott volt az ő első barátja, hogy a vádlott Angliában maradt
és leányát és őt is számüzetésük ideje alatt önfeláldozó szeretettel
támogatta, hogy ő távol volt attól, hogy az ország arisztokratikus
kormánya jóakaró szemmel nézze és őt mint Anglia ellenségét és az
Egyesült-Államok barátját, életét veszélyeztető perbe keverte, – mikor
mindezeket a körülményeket finom érzéssel és az őszinteség és igazság
meggyőző erejével előadta, az esküdtszék és a nép egy véleményen volt.
Végre, mikor névszerint hivatkozott Lorry urra, egy Angliából való itten
jelenlevő urra, aki vele együtt tanuja volt annak az angol törvényszéki
tárgyalásnak, aki az ő erre vonatkozó vallomását megerősitheti, az
esküdtszék kijelentette, hogy eleget hallott és kész arra, hogy
szavazatát leadja, ha az elnök az ő szavazatukat elfogadni hajlandó.

Minden szavazatot (az esküdtek hangosan és egyenkint szavaztak) a nép
élénken helyeslő kiáltozással fogadott. Minden szavazat a vádlottra
nézve kedvező volt és az elnök őt szabadnak nyilvánitotta.

Ezután olyan rendkivüli jelenet következett, melyben a csőcselék néha
szeszélyét a nagylelküség és könyörület iránt való jobb hajlamát
elégitette ki, vagy pedig melyet mint valami ellenszámlát tekintett
véres kegyetlenségéből előállott nagy tartozásával szemben. Senki sem
képes eldönteni mostan, hogy ilyen rendkivüli jelenetek milyen
inditóokoknak tulajdonitandók; valószinü, hogy mind a háromnak a
keveréke, melyben a második volt az uralkodó. Alig hogy a szabaddá
nyilvánitó itéletet kihirdették, oly bőségesen folyt a könny, mint más
alkalmakkor a vér és a fogolynak annyi mindkét nembeli személytől
származó testvéri ölelést kellett elszenvednie, ahányan csak
hozzájuthattak; ugy hogy hosszu és ártalmas bebörtönzése után abba a
veszedelembe került, hogy a kimerüléstől elájul; ő mindazonáltal jól
tudta, hogy ugyanaz a nép, más áramlat befolyása alatt, ugyanolyan
dühhel rohanta volna őt meg, hogy darabokra tépje és ezeket az utcán
szétszórja.

Mikor eltávolitották, hogy más vádlottaknak adjon helyet, csak akkor
szabadult meg egy pillanatra a szeretet ezen megnyilvánulásától. Utána
öten jelentek meg egyszerre a törvényszék előtt, mint a köztársaság
ellenségei, mivelhogy azt szóval és tettel nem segitették. A Törvényszék
annyira sietett, hogy magát és a nemzetet az elveszett alkalomért
kárpótolja, hogy ez az öt odaért hozzá, mielőtt ő a helyet elhagyta,
mind huszonnégy órán belül végrehajtandó halálbüntetésre volt itélve, az
első közülök tudatta ezt vele a börtönben szokásos halál jelével –
fölemelt ujj – és a többiek szóval füzték hozzá: »Éljen a Köztársaság!«

Ennél az ötnél – az igaz – nem volt hallgatóság, mely a tárgyalást
hosszabbitotta; mikor ő és Manette doktor a kapuból kiléptek, nagy tömeg
gyült ott össze, ugy látszott, hogy minden arc ott volt, mely a
tárgyalásnak tanuja volt, kettőt kivéve, ezek után hiába nézett körül.
Mikor kilépett, a tömeg ismét reárohant, sirt, átölelte őt és ujjongott,
mind, egymás után és mind egyszerre, még a folyam is, melynek partján
játszódott le ez az őrült jelenet, őrültnek látszott, mint a partján
levő nép.

Nagy karosszékbe ültették, melyet vagy magából a törvényszék terméből,
vagy egyik szobából, vagy pedig a folyosóról hoztak. A székre vörös
zászlót teritettek és támlájához lándzsát kötöttek, melynek vörös sapka
volt a tetején. Még a doktor kérése sem tudta megakadályozni, hogy ebben
a diadalszékben a tömeg vállán haza ne vigye; mialatt egy vörös
sapkákból való háborgó tenger vette őt körül és viharos hullámaiból néha
olyan arcok kerültek elő, hogy több izben kérdezte önmagától, hogy
eszméletnél van-e és nem viszik-e a kocsin a guillotine felé.

Vad, álomszerü menetben vitték őt és mindenkit megöleltek, akivel
utjukban találkoztak és ujjongva mutattak reá. A havas utcák piroslottak
a köztársaság uralkodó szinétől, amint végigvonultak rajtuk, éppen ugy,
mint bepirositották azokat a hó alatt sötétebb festékkel; igy vitték őt
a háznak udvarába, ahol lakott. Atyja előresietett, hogy előkészitse
leányát és mikor férje eléje lépett, ájultan rogyott karjaiba.

Mikor szivéhez szoritotta őt és szép arcát a lármás tömegtől
elforditotta, hogy könnyeik és ajkaik látatlanul egyesüljenek, néhányan
a nép közül táncolni kezdettek. Egy pillanat alatt a többiek is
csatlakoztak hozzájuk és az udvarban keringett a Carmagnola. Azután a
tömegből egy fiatal leányt ültettek az üres székbe és a Szabadság
Istennőjeként vitték őt el; mikor aztán a tömeg a szomszédos utcákba a
folyam partján végig és a hidon áttódult, a Carmagnola mindenkit magával
ragadt és őrült keringéssel forgatott.

Miután megszoritotta a doktor kezét, aki győzedelmesen és büszkén állott
előtte, miután megszoritotta Lorry kezét, aki a Carmagnola őrült áradata
ellen való küzdelemből lélegzet nélkül lépett be, miután a kis Luciet
megcsókolta, akit hozzá fölemeltek, hogy kis karjait nyaka köré fonja,
miután a mindig buzgó és hüséges Prosst megölelte, aki a gyermeket
emelte föl hozzá, karjaiba ölelte feleségét és szobájába vitte.

– Lucie! Én egyetlenem! Biztonságban vagyok!

– Ó, drága Károlyom! Hadd adjak térdeimen hálát Istennek, mint ahogy
könyörögtem hozzá.

Áhitattal hajoltak meg az Ur előtt. Mikor ismét karjaiban volt, igy
szólt hozzá: És most beszélj atyáddal, drágám, Franciaországban egyetlen
ember sem lett volna képes arra, hogy azt tegye érettem, amit ő tett.

Atyja keblére hajtotta fejét, mint hosszu-hosszu idővel azelőtt, az ő
szegény feje nyugodott az ő keblén. Boldog volt, hogy hálás lehetett
irányában, kárpótolva volt szenvedéseiért, büszke volt az erejére. »Ne
légy gyönge, szerelmem, – bólintott feléje – ne remegj. Megmentettem
őt.«


7. Fejezet.  Zörgetnek az ajtón.

»Megmentettem őt« – ez nem volt olyan álmodozás, amilyenbe gyakran
elmerült, ő valóban ott volt közöttük. Felesége mégis remegett és szivét
megnevezhetetlen, aggasztó félelem töltötte el.

A környező levegő oly tikkasztó volt és sötét, a nép oly szeszélyes volt
és olyan szenvedelmesen szomjazta a bosszut, ártatlanok határozatlan
gyanu és gonosz rosszakarat miatt olyan folytonosan szenvedtek halált,
olyan nehéz volt elfelejteni, hogy mások, akik éppen olyan büntelenek
voltak, mint az ő férje és éppen olyan kedvesek voltak az övéiknek, mint
az neki, naponta áldozatai lettek a végzetnek, melyet ő kikerült, hogy
szive nem tudott annyira megkönnyebbülni a tehertől, ahogyan kellett
volna. A téli délután alkonyata már beállott és a borzalmas szekerek még
mindig dübörögtek az utcákon. Gondolatban követte azokat és az elitéltek
között kereste őt; szorosabban ölelte karjaiba és még jobban remegett
érte.

Atyja vigasztalta őt és részvéttel teljes fölényt tanusitott leányának
csodálni való gyöngeségével szemben. Nem volt többé padlásszoba,
cipőkészités, Százöt, Északi Torony. Véghezvitte a föladatot, melyet
önmaga elé tüzött, igéretét beváltotta, megmentette Károlyt. Mind
támaszkodhattak reá.

Háztartásuk nagyon szerény volt, nemcsak azért, mert ez volt a
legbiztosabb életmód és keltette föl legkevésbé a nép gyanuját, de azért
is, mert nem voltak gazdagok és Károlynak, bebörtönzése egész ideje
alatt, sokat kellett fizetnie étkezésért, őriztetéséért és hozzá kellett
járulnia a szegényebb foglyok eltartásához. Részben ezért, részben
pedig, hogy kém ne legyen a házban, nem tartottak cselédet; a polgár és
polgárnő, akik a főkapunál kapus szolgálatát végezték, alkalmilag
segitettek nekik és Jerry (akit Lorry majdnem teljesen nekik engedett
át) ugyszólván hozzátartozott a háztartáshoz és minden éjjel ott aludt.

Az Egységes és Oszthatatlan, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vagy
Halál Köztársaságának egyik rendelete szerint minden ház kapujára vagy
kapufélfájára, meghatározott nagyságu betükkel és meghatározott
magasságnyira a földtől, olvashatóan ki kellett irni a ház minden
lakójának nevét. Igy tehát Cruncher Jerry neve is diszitette alul a
kapufélfát és mikor már alkonyodott, a név tulajdonosa is megjelent és a
mázolót nézte, amint az, Manette doktor utasitása szerint, Evrémonde,
másnéven Darnay Károly nevét hozzáfüzte a lakók jegyzékéhez.

Az akkor uralkodó általános félelemben és bizalmatlanságban minden
legártatlanabbnak látszó dologban is óvatosságra volt szükség. A doktor
kicsiny háztartásában is éppen ugy, mint sok másban, a következő nap
szükségleteit esténkint, kis részletekben és különböző kis üzletekben
vásárolták. Az volt az általános óhaj, hogy ne vonják magukra a
figyelmet, ne adjanak alkalmat irigységre és arra, hogy beszéljenek
róluk.

Néhány hónap óta Miss Pross és Cruncher közösen látták el a
bevásárlásokat, az előbbinél volt a pénz és az utóbbi vitte a kosarat.
Minden délután, akkortájban, mikor az utcai lámpákat meggyujtották,
mentek erre az utjukra és a szükséges bevásárlást elintézték. Miss Pross
már oly hosszu idő óta élt együtt egy francia családdal, hogy nyelvüket
ugy érthette volna, mint az anyanyelvét, ha kedve lett volna hozzá, de
nem törődött ezzel; ennélfogva nem értett többet ebből »az ostobaságból«
(mint ahogy ő nevezni szerette), mint Cruncher. Ha valamit vásárolni
akart, az volt a szokása, hogy a boltosnak valami főnevet vágott a
fejéhez, tekintet nélkül a kivánt árunak grammatikai nemére és ha
véletlenül ugy történt, hogy az nem a kivánt árunak volt a neve,
körülnézett az üzletben, hatalmába keritette és kezében tartotta az árut
mindaddig, mig az alkudozást befejezték. Alkudozás közben egy ujjal
mindig kevesebbet mutatott, mint amennyivel a kereskedő az árat jelezte,
bármilyen volt is a szám.

– Nos, Cruncher ur, – mondá Miss Pross, szemei vörösek voltak a
boldogságtól – készen van, én már elkészültem.

Jerry rekedt hangon tudatta, hogy Miss Prossnak rendelkezésére áll. A
rozsda már régen lekopott kezéről, de tüskés haját semmi sem volt képes
lesimitani.

– Ma mindenfélére van szükségünk – mondá Miss Pross – és sok lesz a
dolgunk. Egyebek között borra is lesz szükségünk. Ezek a vörösfejüek
mindenütt áldomást isznak, akárhol vásároljuk is.

– Azt hiszem, hogy önnek teljesen mindegy, – válaszolt Jerry – vajjon az
ön, vagy az öreg egészségére isznak-e.

– Ki az? – kérdezte Miss Pross.

Cruncher némi félénkséggel magyarázta, hogy az ördögöt gondolta.

– Ha! – mondá Miss Pross. – Nincs szükség tolmácsra, hogy
megmagyarázható legyen, hogy ezek a teremtmények mire gondolnak. Csak
egy gondolatuk van: éjféli gyilkosság és gonosztett.

– Csend, édes! Kérem, kérem, legyen óvatos! – kiáltotta Lucie.

– Igen, igen, igen, óvatos leszek, – mondá Miss Pross – de magunk között
csak mondhatom, hogy remélhetőleg nem fojtanak meg az utcákon az ő
hagyma- és dohányszagu öleléseikkel. És most, édes Katicabogaram, ne
mozduljon el a tüz mellől, mig vissza nem jövök. Vigyázzon kedves
férjére, akit visszakapott és ne mozditsa el szép fejecskéjét az ő
válláról, mig ismét nem lát engem. Szabad valamit kérdeznem, Manette
doktor, mielőtt távozom?

– Azt hiszem, hogy szabadságot vehet magának – válaszolt a doktor
mosolyogva.

– Az Isten szerelmére, csak szabadságról ne beszéljen, éppen elegünk van
belőle – mondá Miss Pross.

– Csönd, édes! Már ismét? – kérte Lucie.

– Nem, édesem! – mondá Miss Pross nyomatékosan bólintva. – De a veleje a
dolognak az, hogy én legkegyelmesebb ő felsége III. György király
alattvalója vagyok, – a név emlitésénél Miss Pross bókolt – és mint
ilyen, a jelszavam: Zavard meg cselszövéseiket, hiusitsd meg álnok
terveiket. Benne van a mi reményünk, Isten óvja meg királyunkat!

Cruncher lojalitástól elragadtatva, mély hangon ismételte Miss Pross
szavait, mintha templomban volna.

– Örülök, hogy oly angol érzelmü, ámbár kivánom, hogy bár ne hütötte
volna meg annyira a hangját, – mondá Miss Pross helyeslően – de ami a
kérdést illeti, Manette doktor, van-e kilátás arra, – a jó teremtésnek
az volt a szokása, hogy azt, ami mindnyájuknak nagy gondot okozott, csak
ugy alkalmilag kérdezte – van-e kilátás arra, hogy elkerülünk erről a
helyről?

– Félek, hogy még nincs. Még veszedelmes volna Károlyra nézve.

– Hm, hm, hm, – mondá Miss Pross és vidám arccal fojtott el egy sóhajt,
mikor kedveltjének tüztől megvilágitott aranyos hajára tekintett – akkor
hát türelmesen várunk, ez minden. Magasan kell fejünket hordanunk és
mélyen kell küzdenünk, mint Salamon testvérem szokta mondani. Nos,
Cruncher ur! Ne mozduljon, Katicabogaram!

Eltávoztak és Luciet, férjét, atyját és gyermekét otthagyták a lobogó
tüznél. Lorryt várták, hogy hamarosan előkerül a bankházból. Miss Pross
meggyujtotta a lámpát, de egy sarokba félreállitotta, hogy zavartalanul
élvezhessék a tüz világát. Kis Lucie nagyatyja mellett ült és karját
átölelte és ő suttogó hangon kezdett neki mesélni egy nagy, hatalmas
tündérről, aki egy börtön falát megnyitotta és egy foglyot
szabadonbocsátott, aki egykor a tündérnek szolgálatot teljesitett.
Minden csendes és nyugalmas volt és Lucie nyugodtabbnak érezte magát,
mint azelőtt.

– Mi az? – kiáltott fel hirtelen.

– Édesem! – mondá atyja, szünetet tartva meséjében és kezét az övére
helyezte. – Uralkodj magadon. Milyen izgatott vagy! A legcsekélyebb
dolog, semmi is megijeszt, _téged_, atyád leányát?

– Azt hittem, atyám, hogy idegen lépéseket hallottam a lépcsőn – mondá
Lucie bocsánatkérően, sápadt arccal és remegő hangon.

– Édes gyermekem, a lépcső oly csendes, mint a halál.

Mikor ezt mondotta, hevesen megzörgették az ajtót.

– Ó atyám, atyám! Mi lehet ez? Rejtsd el Károlyt! Mentsd meg őt!

– Édes gyermekem, – mondá a doktor fölemelkedve és kezét vállára
fektetve – megmentettem őt. Mily gyöngeség ez, édesem! Hadd menjek az
ajtóhoz.

A lámpát kezébe vette, áthaladt a két közbeeső szobán és kinyitotta az
ajtót. Lábdobogás volt hallható és négy vörössapkás, karddal és
pisztollyal fegyverzett durvakülsejü ember lépett be a szobába.

– Evrémonde polgár, más néven Darnay – mondá az első.

– Ki keresi őt? – válaszolt Darnay.

– Én keresem őt. Mi keressük őt. Ismerem önt, Evrémonde; láttam önt ma a
törvényszék előtt. Ön ismét a köztársaság foglya.

A négy ember körülfogta őt, amint ott állott, felesége és gyermeke
ölelve csüngött rajta.

– Mondja meg, miért vagyok ujra fogoly?

– Egyenest vissza kell térnie a Conciergeriebe és holnap majd megtudja.
Holnapra van megidézve.

Manette doktor szinte kővé meredt ettől a látogatástól, annyira, hogy a
lámpával ugy állott ott, mint valami erre a célra való szobor; ezen
szavak elhangzása után ismét megelevenedett, letette a lámpát, odalépett
a beszélőhöz és megragadva őt nyitott vörös inge elején, igy szólott
hozzá:

– Ismered őt, azt mondtad. Ismersz-e engem?

– Igen, ismerem, doktor polgár.

– Mind ismerjük, doktor polgár – mondá a többi három.

Szórakozottan nézett reájuk, egymásután és szünet után halkabb hangon
mondá:

– Válaszoltok-e nekem az ő kérdésére? Hogyan történik ez?

– Doktor polgár, – mondá az első habozva – a Saint Antoine-bizottság
vádolja őt. Ez a polgár Saint Antoineből való és a második belépőre
mutatott.

A megjelölt polgár bólintott és ismételte:

– Saint Antoine vádolja őt.

– Mivel? – kérdezte a doktor.

– Doktor polgár, – mondá az első habozva, mint annakelőtte – ne
kérdezzen többet. Ha a köztársaság áldozatot kiván öntől, mint jó hazafi
kétségen kivül boldog lesz, ha azt megteheti. A köztársaság az első, a
nép akarata parancs. Evrémonde, siessünk.

– Csak egy szót – kérte őt a doktor. – Mondja meg, hogy ki vádolja őt?

– Szabályellenes, – válaszolt az első – de megkérdezheti ezt a Saint
Antoineból valót.

A doktor reánézett. Ez nyugtalanul mozgott, szakállát dörzsölte és végre
igy szólt:

– Igaz! Valóban szabályellenes. De sulyosan vádolja őt Defarge polgár és
polgárnő és még valaki.

– Ki az a valaki?

– _Ön_ kérdezi, doktor polgár?

– Igen.

– Akkor – mondá a Saint Antoinebeli különös tekintettel – majd holnap
megtudja. Most néma vagyok.


8. Fejezet.  Kártyázás.

Miss Pross, szerencsésen mit sem sejtve az otthoni uj csapásról, haladt
a keskeny utcákon, a Pont Neufön áthaladt a folyón és gondolatban
elszámolgatta mindazt, amit vásárolnia kellett. Cruncher a kosárral
mellette lépdelt. Jobbra és balra tekintgettek az üzletekre, melyek
mellett elhaladtak, óvatos szemmel megfigyeltek minden csődületet és
minden izgatottan beszélő csoportot elkerültek. Borongós este volt és a
folyó felől emelkedő köd miatt alig lehetett a hajókat megismerni,
melyeken lobogó lámpafény lengett és ahonnan hangos kalapálás
hallatszott; ezek voltak a köztársaság számára fegyvereket készitő
kovácsok műhelyei. Jaj annak, aki ezt a hadsereget kijátszani
merészelte, vagy abban érdemetlenül előbbre jutott! Jobb, ha szakálla
sohasem nőtt meg, mert a nemzet borotvája simára borotválta.

Miután néhány füszerárut és lámpába való olajat vásároltak, Miss Pross a
szükséges borra gondolt. Több kocsmába bepillantottak, »A derék
köztársasági Brutus«-hoz cimzettnél megállottak, mely nem volt messzire
a Nemzeti Palotától, az egykori (majd ismét) Tuileriák palotájától,
mivelhogy ennek a külseje tetszett neki leginkább. Ez a kocsma
csendesebbnek látszott, mint a többi, amely mellett elhaladtak, ámbár ez
is eléggé piroslott a hazafiak sapkáitól, de mégsem volt olyan piros,
mint a többi. Cruncher tanácsát is kérte és minthogy ő is azon a
véleményen volt, gavallérja kiséretében belépett »A derék köztársasági
Brutus«-ba.

Kutatva nézett a füstölgő lámpákra, a pipázó emberekre, akik zsiros
kártyával és sárga dominókövekkel játszottak, egy koromtól piszkos,
meztelenkeblü és meztelenkaru munkásra, aki ujságot olvasott elő,
mialatt a többiek hallgatták, a fegyverekre, melyeket övükben hordoztak,
vagy egyelőre félretettek, a két-három, az asztalon alvó vendégre, akik
ebben a helyzetben az akkor szokásos magasvállu, rövid, bolyhos kabátban
alvó medvékhez vagy kutyákhoz hasonlitottak; a két idegen vendég a bolti
asztalhoz közeledve mutatta, hogy mit kiván.

Mikor a bort kimérték, egy ember az egyik sarokban bucsut vett egy
másiktól és fölkelt, hogy távozzék. Miss Pross mellett kellett
elhaladnia. Alighogy ő megpillantotta az arcát, fölkiáltott és kezét
összecsapta.

Egy pillanat alatt az egész társaság fölugrott. Legvalószinübbnek
tartották, hogy egy embert meggyilkoltak, mert nem volt egy véleményen.
Mindenki arra várt, hogy valaki a földön elterüljön és csupán azt
látták, hogy egy férfi és egy nő bámulnak egymásra; a férfi külseje
szerint francia és jóérzésü köztársasági, a nő nyilvánvalóan angol.

Hogy a »Derék köztársasági Brutus« csalódott tanitványai mit mondottak,
azt Miss Pross és kisérője éppen ugy nem értették, mintha héberül vagy
káldéi nyelven beszéltek volna, ámbár csupa fül voltak. Meglepetésükben
semmit sem hallottak. Megemlitendő ugyanis az, hogy nem csupán Miss
Pross volt magánkivül a bámulat és izgatottság miatt, de Cruncher sem
tudott hová lenni a csodálkozástól, ő azonban egészen külön, a saját
számlájára látszott annak.

– Mi ujság? – kérdé az ember, aki Miss Pross kiáltozását előidézte,
bosszus, rideg (ámbár halk) hangon és angolul.

– Ó, Salamon, édes Salamon! – kiáltott Miss Pross, kezét ismét
összecsapva. – Miután annyi év óta nem láttalak és semmit sem hallottam
rólad, most itt akadok reád!

– Ne hivj Salamonnak. Halálomat akarod okozni? – kérdezte az ember
titokban és megrettenve.

– Testvérem, testvérem! – kiáltotta Miss Pross, könnyekre fakadva. –
Voltam-e valaha keményszivü irántad, hogy ilyen kegyetlen kérdést
intézel hozzám?

– Akkor fogd be fecsegő szádat, – mondá Salamon – és jöjj ki, ha velem
beszélni akarsz. Fizess a borodért és jöjj ki. Ki ez az ember?

Miss Pross szerető és aggódó fejét rázta testvérének semmiesetre
ragaszkodónak nem nevezhető eljárásán és könnyek között mondá:

– Cruncher ur.

– Hadd jöjjön ki ő is, – mondá Salamon. – Kisértetnek hisz engem?

Cruncher minden látszat szerint azt hitte, külsejéből azt lehetett
következtetni. Egy szót sem szólott Miss Pross könnyein keresztül
nagynehezen kutatta ki reticulejének mélységeit és fizetett a borért.
Mialatt ezt tette, Salamon »A derék köztársasági Brutus« követői felé
fordult és néhány szóval magyarázatot adott, ezek aztán ismét leültek és
előbbi foglalkozásukhoz láttak.

– Nos, mit kivánsz tőlem? – mondá Salamon és a sötét utca sarkán
megállott.

– Mily szivtelen eljárás ez egy testvér részéről, akitől az én
szeretetem sohasem fordult el, – kiáltott Miss Pross – hogy igy fogadsz
engem és egy csepp ragaszkodást sem mutatsz.

– Nesze! Fene vigye! Nesze! – mondá Salamon és ajkával Miss Pross ajkai
felé döfött. – Megvagy most elégedve?

Miss Pross csak fejét rázta és csöndesen sirt.

– Ha azt várod, hogy én meglepődjem, – mondá Salamon testvére – hát én
nem vagyok meglepetve; tudtam, hogy itt vagy; a legtöbb emberről tudok,
aki itt van. Ha életemet valóban nem akarod veszélyeztetni, és hiszem,
hogy azt teszed, menj az utadra oly gyorsan, amint csak lehet és hadd
menjek én a magamén. Sok a dolgom. Hivatalnok vagyok.

– Az én angol Salamon testvérem, – mondá Miss Pross és könyes szemmel,
gyászolóan tekintett az ég felé – akiben megvolt a tehetség, hogy hazája
legjobb és legnagyobb férfia legyen, hivatalnok külföldiek között és
ilyen külföldiek között. Majdnem szivesebben láttam volna a kedves fiut…

– Nem mondtam? – kiáltotta testvére, félbeszakitva őt. – Tudtam.
Halálomat akarod okozni. Saját testvérem tesz gyanussá. Éppen most,
mikor sorsom kezd javulni.

– A kegyelmes és könyörületes Ég óvjon meg attól, – kiáltotta Miss
Pross. – Inkább sohasem akarlak látni, édes Salamon, ámbár mindig
szivből szerettelek és szeretni foglak. Mondj csak egy barátságos szót
és mondd, hogy nincs közöttünk semmi, ami elidegenitene, és nem
tartóztatlak tovább!

Jó Miss Pross! Mintha a köztük beállott elidegenülésnek ő lett volna az
okozója, mintha Lorry már évekkel ezelőtt nem tudta volna a tényt Soho
csöndes sarkában, hogy az ő drágalátos testvére elverte az ő pénzét és
azután otthagyta őt.

Salamon mégis kimondotta a barátságos szót, oly dacos leereszkedéssel és
jóakaró pártfogással, mint amilyet az esetben nyilvánithatott volna, ha
a tényleges viszony megforditva van közöttük (különben ez igy van
mindenütt a világon). Cruncher ekkor vállára tette a kezét és rekedt
hangon, váratlanul a következő kérdést intézte hozzá:

– Hallga csak! Szabad kérnem? Mi az ön neve, János Salamon, vagy Salamon
János?

A hivatalnok hirtelen bizalmatlansággal fordult feléje. Azelőtt ez nem
szólt egy szót sem.

– Nos! – mondá Cruncher. – Beszéljen, hisz tudja. János Salamon, vagy
Salamon János? Ő Salamonnak hivja és neki tudnia kell, hisz a testvére.
Én meg tudom, hogy ön János, van tudomása erről? Melyik jön előbb a
kettő közül? És a »Pross« névre vonatkozóan szintén. Nem ez volt a neve
tul a vizen.

– Mit ért ezalatt?

– Nem tudom, hogy mit értek, mert nem emlékszem arra, hogy mi volt a
neve tul a vizen.

– Nem?

– Nem. De megesküszöm arra, hogy kéttagu név volt.

– Valóban?

– Igen. A másiknak a neve egytagu volt. Ismerem önt. Ön mint kém
tanuskodott az Old Baileyben. A hazugságok atyja nevében, hisz ez az ön
atyja, mi is volt akkor a neve?

– Barsad, – mondá egy másik hang közbeszólva.

– Ez az a név; ezer fontra mondom, – kiáltott Jerry.

A beszélő, aki közbeszólt, Carton Sydney volt. Kezét lovaglókabátja
hátulsó zsebébe dugta és oly hanyagul állott Cruncher oldala mellett,
mint ahogyan az Old Baileyben szokott mutatkozni.

– Ne ijedjen meg, édes Miss Pross. Tegnap este Lorry urat megleptem
megérkezésemmel, megegyeztünk abban, hogy addig nem mutatkozom másutt,
mig minden teljesen rendben nincsen, vagy pedig amig hasznos nem
lehetek; itt azért mutatkozom, hogy testvérét néhány szóra kérjem.
Bárcsak jobb foglalkozása volna testvérének, mint amilyen Barsad urnak
van. Az ön érdekében óhajtanám, ha nem volna a börtönök báránya.

»Börtönök báránya« volt akkoriban a kémeknek a börtönőrök között
használt gunyneve. A sápadt kém még sápadtabb lett és azt kérdezte tőle,
hogy hogyan merészeli…

– Megmagyarázom, – mondá Sydney – véletlenül láttam meg, Barsad ur,
amint a Conciergerie-börtönből kijött és én egy vagy két órával ezelőtt
annak a falait nézegettem. Önnek feltünő arca van és nekem jó az
emlékezőtehetségem. Az a körülmény, hogy önt ottan láttam, fölkeltette
kiváncsiságomat és minthogy okom van arra (ez nem ismeretlen ön előtt),
hogy önt egy nagyon szerencsétlen barátunk szerencsétlenségével
összeköttetésbe hozzam, követtem önt. Mindjárt ön után beléptem ide ebbe
a kocsmába és a közelében ültem. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy mivel
foglalkozik, az ön kiméletlen beszélgetéséből és abból, ami az ön
bámulói között szájról-szájra járt. És lassan az, amit csak találomra
csináltam, bizonyos céllá alakult ki, Barsad ur.

– Micsoda céllá? – kérdezte a kém.

– Fáradságos és veszedelmes volna azt itt az utcán megmagyarázni.
Megtisztelhetne-e egy bizalmas beszélgetéssel, például Tellson
bankjában?

– Fenyeget?

– Ó, azt tettem?

– Minek menjek akkor oda?

– Valóban, Barsad ur, azt nem vagyok képes megmondani, ha nem teheti.

– Azt gondolja, hogy nem akarja megmondani, uram? – kérdezte a kém
határozatlanul.

– Nagyon jól megértett, Barsad ur. Nem akarom.

Carton hanyag, de mégis határozott viselkedése, gyorsaságának és
ügyességének hatalmasan segitségére jött abban az ügyben, melyet titkon
eszében forgatott és olyan emberrel szemben, mint amilyennel dolga volt.
Gyakorlott szeme észrevette ezt, és a lehető legjobban kihasználta.

– Nos, mondtam neked, – mondá a kém szemrehányóan pillantva testvérére –
ha ebből valami baj származik, te vagy az oka.

– Jöjjön, jöjjön, Barsad ur! – kiáltott fel Sydney. – Ne legyen
hálátlan! Nővére iránt való tiszteletem nélkül talán nem ilyen
barátságos módon inditványoztam volna azt, amit kölcsönös
megelégedésünkre mondandó leszek. Velem jön a bankba?

– Meghallgatom, hogy mit akar mondani. Igen, önnel megyek.

– Először is azt ajánlom, hogy testvérét kisérjük el utcájának sarkáig.
Nyujtsa karját, Miss Pross. Nem ajánlatos, hogy ebben a városban, ebben
az időben, védelem nélkül járjon; és minthogy kisérője ismeri Barsad
urat, magammal viszem őt is Lorry urhoz. Készen vagyunk? Menjünk tehát!

Nemsokára azután Miss Pross visszaemlékezett arra és élete végéig sem
felejtette el, hogy mikor ő karját Sydney karjába füzte és kérően nézett
reá, hogy Salamonnak bajt ne okozzon, Sydney karjában határozott akarat,
szemében pedig valami lelkesedés látszott, ez nem csupán ellentétben
volt az ő gondtalan viselkedésével, hanem a férfit is megváltoztatta és
felemelte. Akkor testvére iránt való aggodalma, aki oly kevéssé
érdemelte meg az ő szeretetét és Sydney megnyugtató kijelentése annyira
elfoglalta, hogy nem volt képes eléggé értékelni azt, amit látott.

Az utca sarkán elhagyták őt és Carton Lorry lakása felé fordult, amely
csak néhány percnyire volt onnan. Barsad János, vagy Pross Salamon
mellette haladt.

Lorry éppen befejezte ebédjét és barátságos tüz mellett ült. A lobogó
lángban talán annak a fiatalabb Tellson bankjából való öreg urnak a
képét látta, aki sok évvel ezelőtt Doverben, a »György király« szállóban
az izzó parázsba bámult. Megfordult, mikor ők beléptek és meglepődött,
mikor az idegent meglátta.

– Miss Pross testvére, uram, Barsad ur – mondá Sydney.

– Barsad? – ismételte az öreg ur. – Barsad? Emlékszem a névre és az
arcra.

– Mondtam önnek, hogy az arcát nem lehet elfelejteni – jegyezte meg
Carton hidegen. – Kérem, üljön le!

Mikor ő is székett vett elő, Lorry emlékezetének segitségére sietett és
ráncolt homlokkal mondá:

– Tanu volt annál a tárgyalásnál. – Lorry most azonnal visszaemlékezett
reá és leplezetlen borzalommal nézett uj vendégére.

– Miss Pross fölismerte Barsad urat, a gyöngéd testvért, akiről ön már
hallott, – mondá Sydney – ő elismerte a rokonságot. Rosszabb hireim is
vannak. Darnayt ismét elfogták.

Rémülettől megdermedve kiáltott föl az öreg ur:

– Mit mondott? Két órával ezelőtt hagytam őt el biztonságban és szabadon
és éppen azon vagyok, hogy visszatérjek hozzá!

– Mégis el van fogva. Mikor történt, Barsad ur?

– Éppen most, ha ugyan megtörtént.

– Barsad ur a képzelhető legnagyobb tekintély, uram, – mondá Sydney –
hallottam, amint Barsad ur mondotta barátjának egy másik kémnek, egy
üveg bor mellett, hogy az elfogatás megtörtént. Ő a kapunál hagyta el a
törvényszék kiküldöttjét és látta, amint a kapus bebocsátotta őket.
Kételkedni sem lehet abban, hogy ujra elfogták.

Lorry üzleti szeme a beszélő arcából olvasta, hogy tiszta időveszteség,
ha erről tovább beszélnek. Zavart volt ugyan, de érezte, hogy
lélekjelenléte fontos lehet, erőt vett magán és figyelmesen hallgatott.

– Remélem, – mondá neki Sydney – hogy Manette doktor neve és befolyása
segitségére lesz holnap. – Ön mondotta, hogy holnap lesz ismét a
törvényszék előtt, Barsad ur?

– Igen, azt hiszem.

– Annyira segitségére lesz holnap, mint ma volt. De lehetséges, hogy nem
ugy lesz. Megvallom önnek, Lorry ur, hogy megingott az ebben való
bizalmam azért, mert Manette doktornak nem volt hatalmában, hogy
megakadályozza az elfogatását!

– Talán nem volt előzetesen tudomása erről, – mondá Lorry.

– Éppen ez a nyugtalanitó körülmény, ha elgondoljuk, hogy mennyire
azonositotta magát vejével.

– Ez igaz, – ismerte be Lorry, mialatt kezét nyugtalanul állához emelte
és bánatos tekintetét Cartonra függesztette.

– Röviden, – mondá Carton – ez kétségbeejtő idő, mikor kétségbeejtő
játszmát, kétségbeejtő tétekért játszanak. A doktor hadd játsszék a
nyerés eshetőségére; én a vesztés eshetőségére játszom. Egy ember életét
sem érdemes itt megvenni. Akit ma a nép diadalban visz haza, holnap el
lehet itélve. A Conciergerieben levő barátunk a tét, akiért a
legrosszabb eshetőség esetére játszani akarok. És Barsad ur az a barát,
akit én megnyerni óhajtok.

– Akkor jó kártyája legyen, uram, – mondá a kém.

– Beléjük nézek; hadd lássam, mi van a kezemben. Lorry ur, tudja, hogy
milyen állat vagyok. Kérem, adjon egy kis brandyt.

Eléje tette s Carton megivott egy pohárral, megivott még egy pohárral,
és gondolatokkal eltelve, félretolta a palackot.

– Barsad ur, – mondá olyan ember hangján, aki valóban végignézte a
kezében levő kártyákat – börtönök báránya, köztársasági bizottságok
kiküldöttje, majd börtönőr, majd fogoly, mindig kém és titkos
feljelentő, itt annál értékesebb mint angol, mert ilyen minőségben
kevésbé van kitéve a megvesztegetés gyanujának, mint egy francia,
kenyéradójánál hamis néven jelentkezik. Ez jó kártya. Barsad ur, aki
most a francia köztársasági kormány szolgálatában van, azelőtt az angol
arisztokratikus kormány szolgálatában volt, mely ellensége
Franciaországnak és a szabadságnak. Ez kitünő kártya. A bizalmatlanság
ez országában a napnál is világosabb, hogy Barsad ur még mindig az angol
arisztokratikus kormány zsoldjában van, Pittnek a kéme, a köztársaság
keblén melegszik és annak árulója és ellensége, angol áruló és mindannak
a gonoszságnak az okozója, akiről annyit beszélnek és akit olyan nehéz
megtalálni. Ez olyan kártya, melyet nem lehet leverni. Ismeri most a
kártyámat, Barsad ur?

– Nem tudom, hogyan fog játszani, – válaszolt a kém kissé nyugtalanul.

– Én ászomat játszom, Barsad ur. Bevádolom a legközelebbi bizottságnál.
Nézze meg a saját kártyáit, Barsad ur, hogy mi van a kezében. Ne
siessen!

A palackot közelébe huzta, öntött egy ujabb pohár brandyt és kiitta. Jól
látta, a kém attól tart, hogy addig iszik, mig olyan izgatottságba
kerül, hogy azonnal feljelenti őt. Amint ezt észrevette, ujra töltött
magának és a telt poharat kihajtotta.

– Gondosan nézze meg kártyáit, Barsad ur, vegyen időt magának hozzá!

Kártyája rosszabb volt, mint Carton gondolta. Barsad olyan rossz
kártyákat is látott közöttük, melyekről Carton Sydney nem tudott.
Angliában tiszteletreméltó állásából kidobták, mert nagyon gyakran,
eredmény nélkül, hamisan esküdött, – nem pedig azért, mintha ott reája
már nem volna szükség – átjött a csatornán és Franciaországban vállalt
szolgálatot, először mint kisértő és hallgatozó ottan élő honfitársai
között, lassankint pedig, mint kisértő és hallgatózó a bennszülöttek
között. Tudta, hogy ő a megdöntött uralomnak Saint Antoine és Defarge
korcsmájába kiküldött kéme volt, hogy az éber rendőrségtől részletes
információt kapott Manette doktor bebörtönzésére, kiszabaditására és
történetére vonatkozóan, mely elegendőnek látszott arra, hogy
Defargeékkal bizalmas beszélgetést kezdjen; hogy ezt Defargenénál
megkisérelte, de terve fényesen megbukott. Mindig félelemmel és
borzalommal gondolt erre a rettenetes asszonyra, aki kötött, mialatt ő
beszélt és veszedelmet sejtetően nézett reá, mialatt ujjai mozogtak.
Látta őt azóta a Saint Antoine-bizottságban, amint állandóan magával
hordta kötött lajstromát és bevádolt embereket, akiknek az életét azután
a – guillotine nyelte el. Tudta, hogy senki sincs biztonságban, akinek a
foglalkozása olyan, mint az övé; hogy menekülés lehetetlen; hogy
szorosan oda van kötve a bárd árnyékához; hogy aljas szolgálatkészsége
és a rémuralomnak teljesitett árulkodásai ellenére is egy szó elegendő
arra, hogy a bárd lesujtson. Ha egyszer bevádolják, olyan sulyos okok
miatt, mint amilyenek mostan eszébe jutottak, sejtette, hogy ez a
rettenetes asszony, aki könyörtelen jellemének annyi bizonyságát adta,
felfogja mutatni az ő végzetes lajstromát és életbenmaradásának utolsó
reményét is széjjelzuzza. Eltekintve attól, hogy mindazok, akik
titokzatos életmódot folytatnak, könnyen megrémithetők, elegendő rossz
kártyája is volt, hogy sápadtnak lássék, miközben azokon végignézett.

– Ugy látszik, hogy kártyái nem nagyon tetszenek önnek – mondá Sydney
nagy nyugalommal. – Játszik?

– Azt hiszem, uram, – mondá a kém hizelegve, miközben Lorry felé fordult
– hogy szabad az ön korában levő és olyan jóakaratu urat, mint ön, arra
kérnem, hogy magyarázza meg ennek a fiatalabb urnak azt, vajjon
bármilyen körülmények között állásával összeegyeztethetőnek tartja-e
annak az ásznak a kijátszását. Beismerem, hogy kém vagyok és hogy ez a
foglalkozás megbecstelenitő – ámbár valakinek ezzel is kell
foglalkoznia; de ez az ur nem kém, és miért alacsonyitaná ő le magát
annyira, hogy önmagát azzá tegye?

– Ászomat játszom, Barsad ur, – mondá Carton, magára véve a válaszolást
és az órára nézett – néhány perc mulva, minden lelkifurdalás nélkül.

– Azt remélem, – mondotta a kém még mindig Lorryra tekintve és őt
beszédre birva – hogy az uraknak nővérem iránt való tisztelete…

– Nővére iránt való tiszteletemnek nem adhatnám jobb bizonyságát, mint
ha véglegesen megszabaditom őt testvérétől – mondá Carton Sydney.

– Azt hiszi, uram?

– Megalkottam erre vonatkozó határozott véleményemet.

A kém sima modora, mely oly különös ellentétben állott tüntetően viselt
durva ruhájával és talán szokásos viselkedésével is, annyira levertnek
látszott Carton kérlelhetetlensége által, – aki okosabb és becsületesebb
emberek előtt is rejtély volt – hogy nyugtalan lett. Mialatt még
ingadozott, Carton ujra beszélni kezdett, mintha még mindig kártyáit
nézegetné…

– És valóban, ha jobban megfontolom, erős a meggyőződésem, hogy egy
másik jó kártyám is van itten, melyet még nem soroltam föl. Az a barátja
és báránytársa, aki azt állitotta önmagáról, hogy ő a vidéki börtönökben
legelész; ki is volt az?

– Francia. Ön nem ismeri őt – mondá a kém gyorsan.

– Francia? Ah! – ismételte Carton elmélyedve, mintha nem is hallgatna
reá, ámbár ismételte az ő szavát. – Igen, lehet.

– Az, biztositom, – mondá a kém – ámbár nem fontos.

– Ámbár nem fontos, – ismételte Carton az előbbi gépies módon – ámbár
nem fontos. Nem, nem fontos. Nem. De azért én mégis ismerem azt az
arcot.

– Nem hiszem. Biztos vagyok abban, hogy nem. Lehetetlen – mondá a kém.

– Le-he-tetlen – mormogta Carton Sydney elmélyedve, mialatt poharát
ismét megtöltötte (szerencsére kicsiny volt). – Lehe-tet-len. Jól
beszélt franciául. De mégis idegen kiejtéssel; azt vettem észre.

– Vidéki – mondá a kém.

– Nem. Idegen! – kiáltá Carton, kezével az asztalra ütve, mintha valami
hirtelen eszébe jutott volna. – Cly! Álruhában ugyan, de ugyanaz a
férfi. Ott volt előttünk az Old Baileyben.

– Ebben elhamarkodott, uram – mondá Barsad mosolyogva és sasorra még
külön is egyik oldal felé fordult – ebben az esetben előnyben vagyok.
Cly (miután már annyi idő telt el azóta, nyiltan beismerem, hogy társam
volt), már több év óta halott. Betegségében én ápoltam őt utoljára.
Londonban van eltemetve, a Saint Pancras temetőjében. Az ő akkori, a
csőcselékkel való népszerütlensége megakadályozott abban, hogy földi
maradványait a temetőbe kisérjem, de én magam segitettem, mikor őt a
koporsóba fektették.

Lorry ekkor üléséből különös, kisértetszerü árnyékot látott meg a falon.
Keletkezését kutatva, felfedezte, hogy Crunchernek különben is tüskés,
merev haja különös módon meredt az égnek.

– Értsük meg egymást, – mondá a kém – és legyünk méltányosak. Hogy
bebizonyitsam önnek, hogy mennyire téved és mennyire alaptalan az ön
állitása, bemutatom önnek a Cly eltemetését igazoló bizonyitványt, mely
véletlenül azóta zsebkönyvemben van – nyugtalan sietéssel elővette és
felnyitotta.

– Itt van. Nézze meg, nézze meg! Kezébe veheti; nem hamisitvány!

Lorry ekkor észrevette, hogy a falon levő árnyék meghosszabbodik, hogy
Cruncher fölkel és előrelép.

A kém nem vette észre, hogy Cruncher mellette állott és kezét vállára
helyezte, mint valami rendőr kisértete.

– Ezt a Cly Rogert, mester. – mondá Cruncher hallgatag és
áthatolhatatlan arckifejezéssel – ugy tehát _ön_ fektette koporsójába?

– Igen.

– De ki vette őt ki onnan?

Barsad hátraesett székében és dadogott:

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt gondolom, – szólott Cruncher – hogy ő sohasem volt benne. Nem.
Egész bizonyosan nem. Vágják le a fejemet, ha ő benne volt.

A kém ránézett a két urra felváltva; mind a ketten elnémult
csodálkozással tekintettek Jerryre.

– Én megmondom, – folytatta Cruncher – köveket és földet temetett el
abban a koporsóban. _Nekem_ ne jöjjön ilyen mesével, hogy Clyt temette
el. Csalás volt. Én és még két más ember tudjuk.

– Honnan tudja?

– Mi köze hozzá? – dörmögte Cruncher. – Ön az, akivel már régen akarok
leszámolni, aljas csalása miatt, melyet tisztességes iparosokon elkövet!
Torkon fogom és egy fél guineáért megfojtom.

Carton Sydney, aki Lorryval együtt a bámulattól megnémult ezen a
fordulaton, felszólitotta most Crunchert, hogy mérsékelje magát és
magyarázza meg az ügyet.

– Más alkalommal, uram, válaszolt ő kitérően – ez az idő nem alkalmas a
magyarázásra. Megmaradok amellett, amit ő jól tud, hogy Cly sohasem volt
abban a koporsóban. Ha csak egy szóval, egy szótaggal is meri ezt
állitani, vagy torkán fogom és megfojtom őt egy fél guineáért, –
Cruncher ugy emlitette ezt, mint valami nagylelkü ajánlatot – vagy pedig
elmegyek és feljelentem őt.

– Hm! Egy bizonyos, – mondá Carton – hogy még egy jó kártyám van.
Lehetetlen, hogy ön itt, a dühöngő Párisban, ahol a levegő tele van
gyanuval, tuléljen egy vádat, hogy ön egy más arisztokrata kémmel
érintkezik, akinek az előélete olyan, mint az öné, akinél azonkivül még
az a gyanus körülmény is megfontolandó, hogy halottnak szinlelte magát
és ismét föltámadt! Börtönösszeesküvés, melyet az idegen szőtt a
köztársaság ellen. Erős kártya – biztos guillotine-kártya! Játszik-e?

– Nem – válaszolt a kém. – Föladom a játszmát. Bevallom, hogy mi annyira
népszerütlenek voltunk a fegyelmezetlen csőcselék szemében, hogy én
csupán azzal a kockázattal tudtam Angliából elszabadulni, hogy vizbe
fullasztanak, Clyt pedig annyira hajszolták, hogy ezen szégyenletes
csalás nélkül ő sem tudott volna elmenekülni. De hogy ez az ember,
hogyan tudja azt, hogy csalás volt, ez reám nézve csodák csodája.

– Sohase törje a fejét ezen az emberen, – válaszolt a harcias Cruncher –
elég dolga lesz, hogy arra az urra figyeljen. És nézzen ide. Ismét
mondom! – Crunchert alig lehetett visszatartani, hogy nagylelkü
ajánlatát tüntetően bemutassa. – Torkán fogom és egy fél guineáért
megfojtom.

A börtönök báránya Carton Sydney felé fordult és nagyobb
határozottsággal mondotta:

– Jussunk megállapodásra. Nemsokára állomásomra kell mennem és nem
maradhatok el sokáig. Azt emlitette, hogy ajánlani akar valamit: mi az?
Nem használ önnek semmit, ha tulsokat kiván tőlem. Ha olyasvalamit
követel hivatalos minőségemben, ami fejemet különösen veszélyezteti,
akkor inkább bizom életemet egy tagadó, mint igenlő válaszra. Röviden,
én azt választanám. Ne felejtse el, hogy én önt is bevádolhatom, ha
jónak találom. Én kőfalakon keresztül is kiesküszöm magamat, ezt mások
is megtehetik. Nos, mi az, amit tőlem kiván?

– Nem sok. Ön börtönőr a Conciergerieben?

– Mondom önnek egyszer és mindenkorra, onnan nem lehet elmenekülni –
mondá a kém szilárdan.

– Minek mond nekem olyat, amit nem kérdeztem? Ön börtönőr a
Conciergerieben?

– Néha.

– Akkor lehet, amikor akarja.

– Be és ki járhatok, amikor akarok.

Carton Sydney egy ujabb pohár brandyt töltött, lassan kiöntötte a
tüzhely mellé és nézte, amint széjjelfolyik. Mikor az utolsó csepp is
elfolyt, fölkelt és mondá:

– Eddig két tanu előtt beszéltünk, azért, hogy kártyáim erejét ne csupán
mi ketten tudjuk. Jöjjön ide, ebbe a sötét szobába, hadd beszéljünk még
egy pár szót egyedül.


9. Fejezet.  Az elfogadott játszma.

Mialatt Carton Sydney és a börtönök báránya a szomszéd sötét szobában
tartózkodtak és oly halkan beszéltek, hogy abból egy hang se volt
hallható, Lorry kételkedően és bizalmatlanul nézett Jerryre. A
becsületes iparos nem valami bizalmat keltő módon fogadta ezt a
pillantást; annyiszor váltogatta pihenő állását, mintha legalább is
ötven lába volna és mind kipróbálná; körmeit vizsgálgatta gyanus
figyelemmel; valahányszor Lorry pillantásával találkozott, sajátságos,
száraz köhögés lepte meg, mely arra késztette, hogy tenyerét szája elé
tartsa; ez a mozdulat általában olyan gyöngeség jele, mely ritkán van
kapcsolatban a jellem őszinteségével.

– Jerry, – mondá Lorry – jöjjön ide!

Cruncher oldalvást közeledett, egyik vállát előretolta.

– Mi volt a foglalkozása azonkivül, hogy hirvivő volt?

Némi megfontolás után, mely idő alatt figyelmesen nézett jóakarójára,
Cruncher arra a fényes ötletre jött, hogy ezt válaszolja:

– Földmivelő személy.

– Rossz a sejtelmem, – mondá Lorry és ujjával fenyegette őt – hogy
Tellsonék nagy és tiszteletreméltó házát hamis cégérül használta és a
legelvetemültebb tiltott foglalkozásnak élt. Ha ezt tette, ne remélje,
hogy egy jó szót is szóljak az érdekében, ha Angliába visszatérünk. Ha
ezt tette, ne remélje, hogy titkát megőrzöm. Tellsonékat nem lehet
megcsalni.

– Remélem uram, – könyörgött a megszégyenült Cruncher – hogy olyan ur,
mint ön, akinek hirvivőszolgálatot teljesitettem, amig megőszültem,
kétszer is meggondolja, hogy nekem ártson, még ha ugy volna is, de nem
mondom, hogy ugy van, hanem ha ugy volna is. És amellett még
megfontolandó, hogy még ha ugy volna is, még akkor is, minden hiba nem
csupán az egyik oldalon van. Két oldala van az éremnek. Vannak orvosok,
akik ebben az órában guineákat keresnek, mikor egy becsületes iparos egy
garast sem keres! – Garast! Nem, még egy felet se! Felet! Nem, még egy
negyedet se! – Akiknek olyan betétjük van Tellsonéknál, mint a pinty és
akik titkon orvosi szemükkel az iparosra pillantanak, mikor a bankból
kijőve kocsijukba szállanak, mint a pinty és még jobban. Nos, ez is
Tellsonék megcsalása! Nem lehet mártást adni csupán a lud mellé, a gunár
mellé pedig nem. Aztán meg itt van Cruncherné, vagy legalább is ott volt
a vén Angliában való tartózkodásunk idején, és holnap reggel, ha alkalom
volna rá, térden csuszkálna az üzlet ellen anyira, hogy azt tönkre
teszi, teljesen tönkre. Ezeknek az orvosoknak a feleségei nem
csuszkálnak a térdükön; és ha csuszkálnak is, csak azért teszik, hogy
több pácienst kapjanak; és hogy lehet az egyiket megkapni, a másik
nélkül? Aztán ott vannak a temetési vállalkozók, az egyház hivatalnokai,
a sirásók, a temetőőrök (mind pénzsóvár és mind benne van), ezek mind
gondoskodnak arról, hogy az ember ne keressen mellette, még ha igaz
volna is. És azt a keveset, amit az ember keresne, az sohasem válnék
javára, Lorry ur. Igen, sohasem volnék javára; szivesen lemondana erről
a foglalkozásról, csak tudná, hogy hogyan kerüljön ki belőle. – ha már
egyszer belejutott – még ha igaz volna is.

– Fuj! – kiáltott Lorry, ámbár szelidebben nézett reá. – Rémület fog el,
ha látom.

– Amit alázattal akartam kérni, uram, – folytatta Cruncher – még ha ugy
volna is, de nem mondom, hogy ugy van…

– Ne kerteljen – mondá Lorry.

– Nem, semmiesetre sem, uram, – válaszolt Cruncher, mintha mi sem volna
távolabb gondolataitól vagy cselekvésétől – amit alázatosan kérni
akartam, uram, az a következő. Ott, azon a széken, ott a Temple Bar
mellett, ott ül a fiam, növekszik, férfivá fejlődik; ez a fiu hirt vihet
önnek, ellát minden szolgálatot, amit csak kiván. Ha ugy volna is, de én
nem mondom, hogy ugy van, (mert nem akarok kertelni, uram), engedje meg,
hogy az a fiu elfoglalja atyja helyét, hadd gondoskodjék anyjáról; ne
árulja el ennek a fiunak az atyját, ne tegye, uram; hadd legyen az apa
tisztességes sirásó és tegye jóvá azt a gonoszat, amit kiásással
elkövetett, még ha ugy volna is, hadd ássa el azokat tisztességesen és
becsülettel és gazember legyen, ha valaha megengedi, hogy azokat
kiássák. Ez az, Lorry ur, – mondá Cruncher és kabátja ujjával megtörülte
homlokát, annak jeléül, hogy beszédje végéhez közeledik – ez az, amit
tisztelettel kérni akartam, uram. Az ember itten nem tudja elképzelni,
hogy milyen rettenetes a fejnélküli állapot. Istenem, hisz annyi van,
hogy ugy lenyomják az árat, hogy még a vitel dija sem kerül ki belőle,
még az sem. Ezek az én gondolataim, még ha ugy volna is és kérem, ne
tessék elfelejteni, hogy azt, amit mondottam, jó szándékkal mondottam,
holott hallgathattam volna is.

– Ez legalább igaz – mondá Lorry. – Ne beszéljen erről többet. Lehet,
hogy segiteni fogom, ha megérdemli és tettekkel, nem szavakkal mutat
megbánást. Több szót nem akarok.

Cruncher homlokához ért, mikor Carton és a kém visszatértek a sötét
szobából.

– Isten önnel, Barsad ur, – mondá az előbbi – igy most már
megállapodtunk és tőlem nincs mit tartania.

Leült a tüzhely mellett egy székre, Lorryval szemben. Mikor egyedül
maradtak, Lorry azt kérdezte tőle, hogy mit végzett vele.

– Nem sokat. Ha a fogoly ügye rosszul állana, biztositottam magamat,
hogy egyszer bejuthatok hozzá.

Szomoru csalódás látszott Lorry arcán.

– Ez minden, amit tehettem, – mondá Carton – tulsokat kivánni, ennek az
embernek a fejét a bárd alá juttatná, és amint ő maga mondja, rosszabb
ugy sem történhetik vele, ha följelentjük is. Ez volt helyzetünk gyönge
oldala. Ezen nem lehet segiteni.

– De a hozzá való bejutás, – mondá Lorry – ha rosszul jár a törvényszék
előtt, nem menti meg őt.

– Ezt sohasem mondtam.

Lorry szeme a tüzet kereste, Lucie iránt való részvéte és ennek a
második elfogatásnak a sulyos csapása fokozatosan gyöngitette a látását;
öreg ember volt már, akit az utóbbi időben sok csapás sujtott és könnyek
perdültek végig az arcán.

– Ön jó ember és hű barát, – mondá Carton változott hangon – bocsássa
meg, hogy észreveszem meghatottságát. Atyámat sem láthatnám sirva, nem
volnék képes gondtalanul ott ülni mellette. Ha atyám volna, sem
tisztelhetném jobban a bánatát. De ettől a szerencsétlenségtől meg van
kimélve.

Ámbár ez utolsó szavakat régi szokott módján mondotta, mégis hangjában
is és meghatottságában is, igazi érzelem és tisztelet nyilvánult, ugy
hogy Lorry, aki őt jobb minőségében sohasem ismerte, teljesen
meglepődött, kezét nyujtotta neki és Carton azt gyöngéden megszoritotta.

– De hogy visszatérjünk szegény Darnayra, – mondá Carton – ne szóljon
Lucienek erről a beszélgetésről, vagy megállapodásról. Reánézve nem
volna lehetséges, hogy lássa őt. Ő azt hihetné, hogy legrosszabb esetben
arra szolgálhat, hogy módot nyujthat neki, hogy az itéletet megelőzze.

Lorry erre nem gondolt és gyorsan Cartonra nézett, hogy lássa, vajjon
ilyesmire gondol-e. Ugy látszott; viszonozta pillantását és
nyilvánvalóan megértette.

– Lucie ezerfélét gondolhat, – mondá Carton – minden ilyen gondolat csak
szaporitaná gyötrelmeit. Ne emlitsen engem előtte. Amint megérkezésemkor
emlitettem, jobb, ha nem látom őt. Anélkül is segitségére lehetek egy
kissé, ha talán alkalom kinálkozik reá. Remélem, ön odamegy hozzá?
Nagyon kétségbeesett lehet ma éjjel.

– Most egyenest odamegyek.

– Ennek örülök. Annyira vonzódik önhöz és annyira bizik önben. Jó
szinben van?

– Bánatos és szerencsétlen, de nagyon szép.

– Ah!

Hosszu, bánatos hang volt, mint valami sóhaj – majdnem zokogás.

Lorryt ez a hang arra késztette, hogy Carton arcába nézzen, mely a tüz
felé volt fordulva. Valami fény vagy árnyék (az öreg ur nem volt képes
megmondani, hogy melyik a kettő közül) tünt el róla oly gyorsan, mint
valami viharos szép napon fényváltozás repül végig egy lejtőn; fölemelte
a lábát, hogy visszalökje az egyik égő kis fadarabot, mely a tüzhelyből
kiesőfélben volt. Akkoriban divatos fehér lovaglókabátot és
lovaglócsizmát viselt és ez a világos viselet oly ellentétben volt
hosszu, szabadon csüngő, szinte rendezetlen, sötétbarna hajfürtjeivel,
hogy arca nagyon sápadtnak látszott. Nem törődött a tüzzel és Lorry
óvatosságra intette; csizmája még mindig az égő fadarabon volt, amely
lábának sulya alatt összeroppant.

– Egészen megfeledkeztem arról, – mondá.

Lorry ismét reánézett. Mikor a természettől fogva szép arc
meghatottságát észrevette, a foglyok arcára emlékezett, akiket most oly
gyakran volt alkalma látni.

– És az ön üzleti elfoglaltsága véget ért itten, uram? – mondá Carton,
feléje fordulva.

– Igen. Mint tegnap este emlitettem, mikor Lucie olyan váratlanul
idejött, megtettem végre mindent, amit tehettem. Azt reméltem, hogy
biztosságban lesznek itten és elutazhatom Párisból. Megvan az utlevelem.
Utra készen voltam.

Mind a ketten hallgattak.

– Hosszu életre tekinthet vissza, uram – mondá Carton elmélyedve.

– Hetvennyolcadik évemben vagyok.

– Egész életében hasznos volt; kitartóan és állandóan munkálkodott;
bizalommal, tisztelettel nézték.

– Üzletember voltam, mióta férfi vagyok. Sőt, mondhatom, hogy már
fiukoromban is az voltam.

– És látja, hogy mily helyet foglal el hetvennyolc évvel. Mennyinek fog
hiányozni, ha ez a hely egykor üres lesz?

– Magányos agglegény, – válaszolt Lorry fejét rázva – nincs senki, aki
értem könnyezzen.

– Hogy mondhat ilyet? Hát Lucie nem siratná önt? És az ő gyermeke?

– Igen, igen, hála Istennek. Nem egészen ugy gondoltam, amint mondottam.

– Ez ok arra, hogy Istennek hálát adjak; vagy nem?

– Bizonyára, bizonyára.

– Ha ma éjjel azt mondaná magányos szivéhez: nem nyertem meg egy emberi
teremtménynek sem a szeretetét és vonzalmát, háláját vagy tiszteletét;
egy sziv sem gondol reám gyöngéden, senki sem emlékszik reám, hogy
segitettem, vagy szolgálatot teljesitettem volna valakinek, akkor az ön
hetvennyolc éve hetvennyolc sulyos átok volna; nemde?

– Igaza van, Carton ur, ugy volna.

Sydney ismét a tüz felé forditotta tekintetét és néhány pillanatnyi
hallgatás után igy szólt:

– Szeretném kérdezni öntől: vajjon gyermekkora távolnak látszik-e ön
előtt? Azok a napok, mikor anyja ölében ült, nagyon távolinak látszanak?
Lorry megfelelő gyöngédséggel válaszolt.

– Husz év előtt annak látszott, de mostan nem. Mert mennél inkább jutok
a véghez, aközben haladok és közeledem az elejéhez. Ez a távozás
barátságos enyhülésének és előkészülésének látszik. Szivemet most sok
emlék érinti, mely azelőtt szunnyadt; emlékszem szép fiatal anyámra (és
én oly öreg vagyok) és azokra a napokra, mikor az, amit életnek mondunk,
nem látszott előttem olyan valónak és hibáim még nem váltak szokássá.

– Értem ezt az érzést! – kiáltott föl Carton és mélyen elpirult. – És
attól jobban érzi magát?

– Remélem.

Carton ekkor megszakitotta a beszélgetést, fölkelt és fölsegitette
kabátját. – De ön még fiatal – mondá Lorry, visszatérve a tárgyra.

– Igen, – mondá Carton – nem vagyok öreg, de nem olyan módon töltöttem
el ifjuságomat, mely öreg korhoz vezetne. Rólam elég.

– Rólam is, bizonyára – mondá Lorry. Elmegy?

– Elkisérem a kapuig. Ismeri kóborló szokásomat és nyughatatlan
természetemet. Ha sokáig kóborolnék az utcákon, ne aggódjék; reggel
ismét megjelenek. Elmegy holnap a tárgyalásra?

– Sajnos, igen.

– Én is ott leszek, de csupán a tömegben. Kémem majd talál helyet a
számomra. Fogadja karomat, uram.

Lorry elfogadta, lementek a lépcsőn, ki az utcára. Néhány perc alatt
Lorry rendeltetési helyére jutottak. Carton ott elhagyta őt; de egy kis
távolságra megállott, visszatért a kapuhoz, mikor az bezárult és
megérintette. Hallotta, hogy Lucie naponta elment a börtönhöz. – Itt
jött ki, – mondá ő maga körül tekintve – erre fordult, ezeken a köveken
lépdelt. Követem lépéseit.

Esti tiz óra volt, mikor La Force börtönhöz ért, ahol ő százszor is
állott. Egy kis favágó, aki műhelyét már becsukta, kapujában pipázott.

– Jó estét, polgár! – mondá Carton Sydney, menetközben megállva, mert az
ember kutatóan nézte őt.

– Jó estét, polgár.

– Hogy van a köztársaság?

– Ön a guillotinet gondolja? Nem rosszul. Ma hatvanhárom. Nemsokára
százig jutunk. Sámson és emberei néha panaszkodnak, hogy fáradtak. Ha,
ha, ha! Mulatságos fickó ez a Sámson. Micsoda borbély!

– Gyakran megy oda, hogy lássa őt?

– Borotválni? Mindig. Minden nap. Micsoda borbély! Látta őt munkában?

– Soha.

– Menjen oda és nézze meg, ha munkában van. Képzelje el, polgár, ma
hatvanhármat borotvált kevesebb, mint két pipa ideje alatt! Kevesebb két
pipánál. Szavamra mondom!

Mikor a vigyorgó kis szörnyeteg pipáját fölemelte, hogy megmutassa,
hogyan ellenőrizte a hóhér idejét, Cartonban olyan heves vágy támadt,
hogy leüsse őt, hogy elfordult tőle.

– De ön nem angol, – mondá a favágó – ámbár angol ruhát hord?

– De igen – mondá Carton, szünetelve ismét és vállán keresztül
válaszolt.

– Ugy beszél, mint egy francia.

– Itt tanultam.

– Ah, ah, tökéletes francia! Jó éjt, angol!

– Jó éjt, polgár!

– De menjen oda és nézze meg azt a mulatságos kutyát, – kiabált utána a
kis ember. – És vigyen pipát magával!

Sydney még nem jutott messzire, mikor az ut közepén egy pislogó lámpa
alatt megállott és ceruzával egy szelet papirra irt. Azután olyan ember
határozott lépteivel, aki az utat jól ismeri, több sötét, piszkos utcán
haladt keresztül, – a szokottnál is piszkosabbak voltak, mert ebben a
rémidőben még a legelőkelőbb utcákat sem tisztitották – megállott egy
gyógyszerész üzlete előtt, melyet a tulajdonos éppen bezárni készült.
Kicsiny, homályos, ferde üzlet volt, egy lejtőn emelkedő, görbe utcában,
tulajdonosa is kicsiny, görbe és sötét volt.

Ezt a polgárt is jóestével köszöntötte, amint asztala elé állott, és a
szelet papirost eléje helyezte.

– Huj! – fütyörészett a gyógyszerész halkan, amint elolvasta. – Hi, hi,
hi.

Carton Sydney nem ügyelt reá és a gyógyszerész kérdé:

– Az ön számára, polgár?

– Igen.

– Legyen óvatos és tartsa ezeket külön, polgár! Ismeri, hogy mi a
következménye, ha elkeverődnek?

– Teljesen.

Néhány apró csomagot készitett és átadta neki. Ő egyenkint kabátja belső
zsebébe dugta, leszámolta az érte járó pénzt és nyugodtan távozott az
üzletből.

– Holnapig nincsen semmi tennivalóm. Aludni nem tudok – mondá ő a holdra
tekintve.

Nem a régi, mivel sem törődő módon mondotta hangosan e szavakat a
gyorsan vonuló felhők alatt, nem volt az az önmagán kétségbeeső,
bizalmatlan mód. Fáradt ember határozott hangja volt, aki hosszas,
fárasztó bolyongás után megtalálta a helyes utat és maga előtt látja
utazása végét.

Hosszu idővel azelőtt, mikor mint nagy reményekre jogositó ifju hires
volt iskolatársai között, atyját sirjához kisérte. Anyja évekkel azelőtt
halt meg. Lelkében fölelevenedtek azok az ünnepélyes szavak, melyeket a
pap mondott atyja sirján, most, mikor ott járt a sötét utcában az
éjszaka sötét árnyaiban, mialatt fölötte a felhők gyorsan vonultak el a
hold előtt:

»Én vagyok a Feltámadás és az Élet, mondja az Úr, aki bennem hisz, az
örökké él, még ha meghal is: és aki itten él és bennem hisz, az nem hal
meg soha«.

Egy városban, melyben a bárd uralkodott, éjszaka egyedül, természetes
részvétet érezve a hatvanháromnak sorsával, akiket ma kivégeztek és a
holnapi nap áldozataival, akik a börtönökben vártak sorsukra és az
azután való holnap és más holnap áldozataival; ez a gondolatmenet
elevenitette föl emlékében azokat a szavakat. Nem kutatott utánuk, de
elismételte azokat és tovább haladt.

Meghatott érdeklődéssel haladt el a megvilágitott ablakok mellett, ahol
az emberek pihenőre tértek, hogy néhány nyugodt órán át elfelejtsék a
környező borzalmakat, a templomok tornyai mellett, melyekben már nem
mondottak imákat, mert a papoknak sok éven át folytatott csalásai,
fosztogatásai és feslett életmódja a hitet már teljesen lerombolta; a
távollevő temetők mellett, melyeknek kapuira ezt irták: »örök
nyugalomnak szentelve«; a zsufolt börtönök mellett; és az utcákon,
amelyeken hatvanankint gördültek az áldozatok a halál felé, amely oly
közönséges és mindennapossá vált, hogy a nép között a guillotine véres
munkájáról még szomoru kisértetes monda sem támadt soha; meghatottan
érdeklődve a város élete és halála iránt, mely őrjöngésében rövid éjjeli
szünetre készült, haladt át Carton Sydney a Szajnán, a világosabb utcák
felé.

Kevés fogat volt látható, mert aki kocsin járt, könnyen volt gyanuba
fogható, az előkelőség fejét vörös hálósapkába rejtette, nehéz cipőt
huzott fel és gyalog járt. De a szinházak zsufolásig megteltek és a nép
vidáman tódult ki belőlük, mikor elhaladt mellettük és csevegve ment
hazafelé. Az egyik szinház kapujában egy kis leányka állott az anyjával,
az utca sarán átjárót kerestek. Ő átvitte a gyermeket és mielőtt a
félénk kar elszabadult nyakától, csókot kért tőle.

»Én vagyok a Föltámadás és az Élet, mondja az Úr, aki bennem hisz, az
örökké él, még ha meghal is; és aki itten él és bennem hisz, az nem hal
meg soha.«

Most, mikor az utcák elcsendesedtek és az éjszaka beállott, ezeket a
szavakat hangoztatták vissza léptei, tele volt velük a levegő.
Menetközben higgadtan és nyugodtan ismételgette magában; de mindig
hallotta azokat.

Az éjszaka eltünt és amint ott állott a hidon és a viz csobogását
hallgatta, mely Páris szigetének partjait mosta, a házak és templomok
festői zavarban ragyogtak a hold fényében, hidegen közeledett a nappal,
mint valami halott arca, ugy tekintett ki az égből. Majd elsápadt a
hold, az éj, a csillagok is meghaltak és egy pillanatig ugy látszott,
mintha a teremtés a halál birodalmába került volna.

De a felkelő nap rásütött e szavakra és ugy látszott, mintha ragyogó,
hosszu, meleg sugarai egyenesen szivébe hatoltak volna. És amint
alázattal emelte fel tekintetét a mennybolt felé, ugy látszott, mintha
fénysugarakból való hid képződött volna a levegőben közötte és a nap
között, alatta pedig ragyogott a folyó.

Az erős, gyors, mély és biztos áradat olyan volt a hajnali csendben,
mint egy hasonló hangulatban levő jóbarát. Végigment a folyó partján,
messzire a házaktól és a meleg napfényben a parton elszunnyadt. Mikor
fölébredt és fölkelt, még egy ideig ott állott és egy örvényt nézett,
mely céltalanul keringett, forgott, mig a folyó elnyelte és a tenger
felé vitte. »Mint engem.«

Majd csónak jött lassan lefelé a folyón, vitorlája lágy, holt levélhez
hasonló szinü volt, elhaladt mellette és eltünt a messzeségben; mihelyt
a csendes barázda eltünt a vizben, befejezte imáját, hogy vétkei és
hibái könyörületesen mérlegeltessenek, e szavakkal: »Én vagyok a
Feltámadás és Élet«.

Lorry már nem volt otthon, mikor ő hazaért és könnyen volt gyanitható,
hogy a jó öreg ember hová ment. Carton Sydney csupán egy csésze kávét
ivott, kevés kenyeret evett hozzá és miután megmosakodott és ruhát
váltott, hogy felfrissüljön, a tárgyalás helyére ment.

A tárgyaló terem már eleven és hangos volt, mikor a fekete bárány – aki
elől sokan félénken visszavonultak – őt a tömeg között egy sötét sarokba
vezette. Lorry ott volt, Manette doktor is ott volt, Lucie is ott volt,
atyja mellett ült.

Mikor férjét bevezették, reánézett vigasztalva, bátoritva őt, pillantása
tele volt bámulatos szerelemmel és gyöngéd részvéttel és az ő kedvéért
bátor volt, ugy hogy a fogolynak arcába tódult a vér, pillantása
ragyogott és szivét uj élet töltötte el. Ha valaki látta volna azt a
hatást, melyet Lucienek Carton Sydneyre vetett pillantása előidézett,
ugyanazt az eredményt látta volna rajta is.

Ennél az igazságtalan törvényszéknél kevés vagy egyáltalán nem volt
tárgyalási rend, mely a vádlottnak megfelelő meghallgattatást
biztositott volna. De hisz forradalom se lehetett volna ilyen, ha a
törvényekkel, formákkal és ceremóniákkal nem éltek volna vissza oly
borzalmas módon, hogy a forradalom bosszuja öngyilkos volt, mely
mindezzel nem törődött.

Minden szem az esküdtszék felé fordult. Ugyanazok a határozott hazafiak
és jó köztársaságiak, mint tegnap és tegnapelőtt, mint holnap és
holnapután. Különösen feltünt közöttük egy mohóarcu férfi, kinek ujjai
folyton ajkai körül mozogtak, az ő külseje nagyon kielégitette a
hallgatóságot. Életre éhes, kannibálkülsejü, vérszomjas esküdt, Jacques
Három, Saint Antoineből. Az egész esküdtszék kutyák esküdtszékének
látszott, mely az erdő vadjai fölött itélkezik.

Minden szem azután az öt biró és a közvádló felé fordult. Gyöngédségre
ott nem lehetett számitani. Kegyetlen, törhetetlen, gyilkos arcok.
Azután minden szem egy más szemet keresett a tömegben és helyeslő
pillantást váltott azzal; a fejek bólintottak egymásnak, mielőtt feszült
figyelemmel előrehajoltak.

Evrémonde, más néven Darnay Károly. Tegnap szabadonbocsátották. Tegnap
ujra bevádolták és elfogták. Tegnap éjjel kézbesitették neki a vádat. A
köztársaságnak gyanus és bevádolt ellensége, arisztokrata, zsarnok
családnak tagja, egyike annak a fajnak, mely proscribáltatott, mert
megszüntetett privilégiumait a nép aljas elnyomására használta.
Evrémonde, más néven Darnay Károly a proscripció értelmében a törvény
szerint föltétlen halott.

Ennyit mondott a közvádló, kevés, vagy talán még ennél is kevesebb
szóval.

Az elnök azt kérdezte, hogy a vádlottat nyiltan vagy titkon
jelentették-e föl.

– Nyiltan, elnök.

– Ki?

– Három egyén. Defarge Ernő, korcsmáros Saint Antoineban.

– Jó.

– Defarge Teréz, felesége.

– Jó.

– Manette Sándor, orvos.

Nagy lárma támadt a teremben, melynek közepében látták, amint Manette
doktor sápadtan és reszketve ugrott föl helyéről.

– Elnök, ezen állitás ellen méltatlansággal óvást emelek, az csalás és
hamisitás. Tudja, hogy a vádlott leányom férje. Leányom és hozzátartozói
kedvesebbek nekem életemnél. Hol van és ki az a hamis összeesküvő, aki
azt mondja, hogy én vádolom gyermekem férjét?

– Manette polgár, legyen nyugodt. Ha megtagadja a törvényszék tekintélye
iránt való engedelmességet, önmagát is törvényenkivüli állapotba
juttatja. Ami pedig azt illeti, hogy mi kedvesebb önnek, mint az élet,
jó polgárnak semmi sem lehet oly kedves, mint a köztársaság.

Hangos helyeslés követte ezt a rendreutasitást. De az elnök csengetett
és melegséggel folytatta:

– Ha a köztársaság gyermekét követelné áldozatul, nem volna más
kötelessége, mint hogy azt áldozza fel. Figyeljen arra, ami következik.
Addig pedig legyen csendben.

Őrjöngő helyeslés támadt ismét. Manette doktor leült és remegő ajakkal
nézett körül; leánya közelebb huzódott hozzá. Az esküdtszékben a mohó
ember kezét dörzsölte és azután ujjait ismét szája elé helyezte.

Mihelyt a teremben a csend annyira helyreállott, hogy a tárgyalás
folytatható volt, Defargeot szólitották föl, aki röviden előadta, hogy
már fiukorában a doktor szolgálatában volt, elmondotta az ő elfogatását,
megszabadulását, és azt az állapotot, amelyben a doktor volt, mikor
megszabadulása után neki átadták. Ezt még rövid kihallgatás követte,
mert a törvényszék gyorsan végezte dolgát.

– Polgár, ön jó szolgálatot teljesitett a Bastille bevételénél?

– Azt hiszem.

Ekkor egy izgatott asszony visitott a tömegből:

– A legjobb harcosok egyike volt ott. Miért ne mondjuk? Az nap tüzér
volt ott és az elsők között volt, akik az átkozott várba beléptek, mikor
azt elfoglalták. Hazafiak, igazat mondok!

A Bosszuangyal volt, aki, a hallgatóság élénk helyeslése közben,
beleszólt a tárgyalásba. Az elnök csöngetett, de a Bosszuangyal
fölhevülve a helyesléstől, kiabálta: »Mit törődöm azzal a csengővel?«
Akkor aztán ismét élénken helyeseltek.

– Mondja el a törvényszéknek, polgár, hogy mit tett azon a napon a
Bastillenál?

– Tudtam, – mondotta Defarge – mialatt feleségére nézett, aki a lépcső
alján állott és szilárdan reánézett – tudtam, hogy a fogoly, akiről
beszélek, Százöt Északi Torony nevü cellába volt bebörtönözve. Őtőle
magától hallottam. Nem ismerte önmagát más néven, mint Százöt Északi
Torony, mikor felügyeletem alatt cipőket készitett. Mikor ágyum mellett
szolgáltam, azt határoztam, hogy ha a vár elesik, azt a cellát
megvizsgálom. A vár elesett. Felmászok a cellába, egy polgár, aki az
esküdtek között ül, elkisért, a börtönőr vezetett. Alaposan átkutatom. A
kémény egy repedésében, ahol egy követ kiemeltek, egy teleirott papirost
találok. Ez az a tele irott papir. Manette doktor kezeirásának néhány
próbáját megvizsgáltam. Ez Manette doktor kezeirása. Ezt a papirt,
Manette doktor kezeirását, az elnök kezébe teszem.

– Felolvasandó.

Halotti csendben és nyugalomban – a vád alatt levő fogoly gyöngéden
nézett feleségére, felesége csak akkor forditotta el tekintetét róla, ha
aggodalmas részvéttel atyjára nézett, Manette doktor tekintetét az
olvasóra függesztette, Defarge pedig sohasem kerülte el feleségének
élvezettől kéjelgő tekintetét, mind a többi tekintet a doktort nézte,
aki senkit sem látott körülötte – fölolvasták a papirt, amint
következik.


10. Fejezet.  Az árnyék lényege.

»Én, Manette Sándor, szerencsétlen orvos, születtem Beauvaisban és
későbben Párisban telepedtem le, irom ezt a szomoru történetet, a
Bastilleban levő gyászos cellámban, az 1767. év utolsó hónapjában.
Lopott időközökben, nagy nehézséggel irom. A kémény falában szándékozom
elrejteni, ahol lassan és fáradsággal biztos helyet készitettem számára.
Valami könyörületes kéz talán rátalál ott, mikor én és az én bánatom már
porrá váltak.

Ezeket a szavakat egy rozsdás vasszeggel irom, a kéményből kapart és
vérrel kevert korommal, fogságom tizedik évének utolsó hónapjában.
Remény már eltünt a szivemből. Borzasztó jelekből tudom, melyeket
magamon észleltem, hogy agyam már nem lesz sokáig gyöngitetlen, de
ünnepiesen kijelentem, hogy ezidőszerint szellemi erőmnek teljes
birtokában vagyok, hogy emlékezőtehetségem pontos és megbizható és hogy
az igazságot irom, minthogy ezen szavaimért, akár ember elolvassa vagy
sem, az Örökkévaló Biró előtt megfelelek.

Egy borus, holdvilágos éjjelen, december harmadik hetében (azt hiszem,
hogy a hó huszonkettedikén) 1757-ik esztendőben, a Szajna-part egy
elhagyott részén sétáltam, hogy a hideg levegőben felfrissüljek, egy
órai távolságra az orvosi iskola utcájában levő lakásomtól, mikor egy
gyorsan robogó kocsi jött utánam. Félreálltam, hogy a kocsi elkerüljön,
mivel különben elgázolt volna, egy fej nyult ki a kocsiablakon és egy
hang a kocsist megállásra szólitotta.

A kocsi megállott, mihelyt a kocsis a lovakat megfékezte és ugyanaz a
hang nevemen szólitott. Válaszoltam. A kocsi ezalatt annyira előre
került, hogy két ur kinyithatta az ajtót és kiszállhatott, mielőtt én
odaértem. Észrevettem, hogy mind a ketten köpenybe voltak burkolva, hogy
fölismerhetők ne legyenek. Mikor egymás mellett a kocsiajtó közelében
állottak, azt is észrevettem, hogy mind a kettő körülbelül az én
koromban levőnek látszott, vagy talán még fiatalabbnak és hogy nagyon
hasonlitottak egymáshoz, alakban, tartásban, hangban és (amennyire
láthattam) arcban is.

– Ön Manette doktor? – kérdé az egyik.

– Én vagyok.

– Manette doktor, azelőtt Beauvaisban, – mondá a másik – a fiatal orvos,
eredetileg gyakorlott sebész, aki az utolsó néhány év alatt Párisban
olyan nagy hirnévre tett szert?

– Uraim, – válaszoltam – én vagyok az a Manette doktor, akiről önök
olyan kegyesen beszélnek.

– Lakásán voltunk – mondá az első – és minthogy nem voltunk olyan
szerencsések, hogy otthon találtuk volna és hallottuk, hogy talán ebben
az irányban sétál, követtem, abban a reményben, hogy utólérjük.
Sziveskedjék a kocsiba szállani.

Mindkettőnek a modora parancsoló volt és ezen beszélgetés alatt ugy
helyezkedtek el, hogy ők közöttem és a kocsi ajtaja között állottak. Ők
fel voltak fegyverkezve. Én nem voltam.

– Uraim, – mondám én – bocsássanak meg, de én rendszerint előbb
tudakozódom, hogy ki tisztel meg azzal, hogy segitségemet igénybe veszi
és hogy milyen természetü az eset, amelyhez hivnak.

Az erre való választ a második adta meg.

– Doktor, kliensei előkelő osztálybeli emberek. Ami pedig az eset
természetét illeti, az ön gyakorlottságában való bizalmunk biztosit
bennünket arról, hogy azt ön jobban tudja majd megállapitani, mint mi
azt leirni képesek vagyunk. Elég. Sziveskedjék a kocsiba szállani.

Nem tehettem egyebet, mint hogy beletörődtem és hallgatva beszállottam.
Mind a ketten beszállottak utánam, az utolsó beugrott, miután a lépcsőt
fölhajtotta. A kocsi megfordult és az előbbi sebességgel elhajtott.

Egészen pontosan ismétlem ezt a beszélgetést, ahogyan megtörtént. Nem
kételkedem, hogy szóról-szóra ugyanolyan volt. Mindent pontosan leirok
ugy, ahogyan történt és arra kényszeritem agyamat, hogy ne térjen el a
tárgytól. Ahol ezt a jelet alkalmazom, amely itt következik, ott egy
időre félbehagyom és papirosomat rejtekhelyére dugom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kocsi gyorsan elhagyta az utcákat, áthaladt az északi sorompón és az
országutra került. Körülbelül háromnegyed órányira a sorompótól – akkor
nem becsültem meg a távolságot, de egy más alkalommal, mikor arra
haladtam – a kocsi letért az országutról és mindjárt azután megállott
egy magányos ház előtt. Mind a hárman kiszállottunk és puha, nedves
gyaloguton egy kerten haladtunk át, ahol a ház előtt egy elhanyagolt
szökőkut állott. A csengő hangjára nem nyitottak azonnal ajtót és
vezetőim egyike az ajtót kinyitó embert sulyos lovaglókeztyüjével
arculvágta.

Ebben a műveletben nem volt semmi, ami különösen megragadta volna
figyelmemet, mert gyakran láttam, hogy a népet ütötték, mint a kutyát.
De a kettő közül a másik, aki szintén bosszus volt, hasonló módon,
kezével ütötte meg az embert; a testvérek külseje és magatartása annyira
hasonlitott egymáshoz, hogy akkor vettem észre először, hogy
ikertestvérek voltak.

Attól az időtől kezdve, mikor a külső kapunál kiszállottunk (mely zárva
volt és amelyet a testvérek egyike nyitott ki és bocsátott minket be,
majd ismét bezárta), egy felső szobából származó kiáltást hallottam.
Egyenesen ebbe a szobába vezettek, a kiáltás hangosabbá vált, amint a
lépcsőn fölmentünk és egy ágyban fekvő lázas beteget találtam ottan.

A beteg fiatal, nagyon szép nő volt és bizonyára nem volt több husz
évesnél. Haja kuszált és zilált volt és karjai zsebkendőkkel és övekkel
oldalához voltak kötve. Észrevettem, hogy ezek a kötelékek mind
férfiruházat részei voltak. Egyiken, mely diszöltözethez való rojtos
vállszalag volt, nemesi cimert és »E« betüt láttam.

Mindezt az első percben vettem észre, mikor a beteget néztem, aki
nyugtalan mozgásai közben az ágy szélén arcára feküdt, a vállszalag
végét szájába vette és a megfulladás veszélyének volt kitéve. Első
műveletem az volt, hogy karomat kinyujtottam és lélegzetvételét
megkönnyitettem; mikor a vállszalagot félretoltam, pillantottam meg
annak a sarkán levő himzést.

Gyöngéden megforditottam, kezemet mellére helyeztem, hogy megnyugtassam
és visszatartsam, és arcába tekintettem. Szeme merev és zavart volt és
folytonosan sikoltozva kiabált és ezeket a szavakat ismételte: »Férjem,
atyám, testvérem«, azután tizenkettőig számolt és azt mondá »csend!« Egy
pillanatig szünetelt csupán, nem tovább, hogy hallgatózzon és azután
ujra kezdte a jajgatást és ismételte a szavakat: »Férjem, atyám,
testvérem«, tizenkettőig számolt és azt mondá »csend!« Mindig ugyanazon
sorrendben és ugyanolyan módon. Félbeszakitás nem volt, a kis szünetet
kivéve.

– Mióta tart ez? – kérdeztem.

Megkülönböztetés végett a testvéreket idősebb és fiatalabbnak fogom
nevezni; az idősebbnek azt gondoltam, aki nagyobb tekintélyt gyakorolt.
Az idősebb válaszolt:

– Körülbelül az elmult éjszaka ugyanez órája óta.

– Van neki férje, atyja és testvére?

– Testvére.

– Nem a testvérével beszélek?

Nagy megvetéssel válaszolt:

– Nem.

– Gondolatai a tizenkettes számmal vannak összefüggésben?

Az ifjabb türelmetlenül vetette közbe:

– Tizenkét óra.

– Nézzék, uraim, – mondtam én – mialatt kezem a mellén pihent – mennyire
hasznavehetetlen vagyok itten így, mint ahogyan engem idehoztak. Ha
tudtam volna, hogy mit találok itten, elláthattam volna magamat. Igy
időt kell vesztenünk. Ezen a magányos helyen nem lehet orvosságot kapni.

Az idősebb testvér a fiatalabbra nézett, aki közönyösen válaszolt:

– Van itt egy gyógyszerszekrény – egy mellékszobából előhozta és az
asztalra helyezte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Néhány palackot kinyitottam, megszagoltam és a dugóval ajkamat
érintettem. Ha valami mást akartam volna alkalmazni, mint narkotikus
szereket, amelyek már magukban véve is mérgezők, azok közül egyiket sem
lett volna szabad használnom.

– Nem bizik ezekben? – kérdé az ifjabb testvér.

– Látja, hogy alkalmazni akarom – válaszoltam és többet nem szólottam.

Nagynehezen és nagy fáradsággal sikerült hogy a beteg a kivánt adagot
lenyelte. Minthogy bizonyos idő eltelte után meg akartam azt ismételni
és a hatását is meg kellett figyelnem, leültem az ágy mellé. Félénk,
nyomott hangulatu nő ápolta (a lépcső alján lévő ember felesége), egy
sarokban állott. A ház nedves és roskadozó volt, közepesen butorozott –
nyilvánvalóan csak röviddel ezelőtt költöztek belé és csak ideiglenesen
lakták. – Az ablakok elé régi, vastag szőnyeget szegeztek, hogy a
kiabálás hangját tompitsák. »Férjem, atyám, testvérem«, tizenkettőig
számolt, azután »csend!« A roham oly heves volt, hogy a karjait lekötő
kötelékeket nem távolitottam el; de gondom volt reá, hogy fájdalmat ne
okozzanak. Az egyedüli bátoritó körülmény az volt, hogy a beteg mellén
pihenő kezemnek olyan nyugtató hatása volt, hogy a testet néhány percre
lecsendesitette. A kiáltásra nem volt hatása, óra ingája nem lehetett
rendszeresebb.

Minthogy kezemnek ilyen hatása volt, félórája ültem az ágy mellett, a
két testvér nézte, majd az idősebb igy szólott:

– Egy másik beteg is van itt.

Megijedtem és kérdeztem:

– Sürgős az eset?

– Jobb, ha látja – válaszolt közömbösen és egy lámpát fogott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A másik beteg egy hátulsó szobában feküdt, melyhez külön lépcső
vezetett, a szoba tulajdonképpen egy istálló fölötti padlás volt. Egyik
részén alacsony gipszmenyezet volt; a többi része nyitva volt a háztető
mestergerendájáig és a menyezet helyén egyes gerendák voltak. Abban a
részben széna és szalma volt felhalmozva, tüzifacsomók és egy halom alma
homokba rakva. Ezen a részen kellett áthaladnom, hogy a másikba jussak.
Emlékezőtehetségem pontos és megbizható. Ilyen részletekkel teszem
próbára és most, fogságom tizedik esztendejének végén, itt a Bastilleban
levő cellámban oly tisztán látok mindent magam előtt, amint azt akkor
éjjel láttam.

A földön, egy csomó szénán, párnával a feje alatt, feküdt egy csinos
parasztfiu, nem lehetett több, mint tizenhét éves. Hátán feküdt, fogait
összeszoritotta, jobbkezét mellére nyomta, villogó szeme a magasba
nézett. Nem láthattam, hogy hol volt a sebe, amint melléje térdeltem és
föléje hajoltam; de láttam, hogy haldokolt.

– Én orvos vagyok, szegény fiu, – mondám – hadd vizsgáljam meg.

– Nem akarom, hogy megvizsgáljon, – válaszolta – hagyja!

A seb keze alatt volt, annyira megnyugtattam őt, hogy megengedte, hogy
kezét eltávolitsam. A seb kardszurás volt, 20–24 órai keletü, de nem
volt menthető, még ha késedelem nélkül is kezelték volna. Gyorsan
haldoklott. Mikor az idősebb testvérre néztem, láttam, hogy ugy tekint
le erre a csinos, haldokló fiura, mintha valami sebesült madár vagy nyul
volna; mintha nem is volna embertársa.

– Hogyan történt ez, uram? – kérdeztem.

– Egy közönséges fiatal veszett kutya! Jobbágy! Testvéremet arra
kényszeritette, hogy kardot rántson és testvérem kardjától esett el,
mint valami ur.

Egy szikrányi részvét, szánalom vagy emberi érzés sem volt e válaszban.
Ugy látszott, hogy a beszélőre kellemetlen volt, hogy ez a másfajta
teremtmény ilyen módon haldoklott és hogy jobb lett volna, ha ő,
féregéletének szokásos sötét folyamán halt volna meg. Teljesen képtelen
volt arra, hogy szánalmat vagy részvétet tanusitson a fiu végzete iránt.

A fiu szeme lassan feléje fordult, mialatt beszélt, azután lassan felém
nézett.

– Doktor, ezek a nemesek nagyon büszkék; de mi közönséges kutyák is
büszkék vagyunk néha. Ők kirabolnak, ütnek, vernek, megölnek minket, de
néha mégis marad egy kevés büszkeségünk. Ő… Látta őt, doktor?

A jajgatás és kiabálás idehallatszott, ámbár a távolság tompitotta. Ugy
kérdezősködött utána, mintha ott feküdnék előttünk.

– Láttam, – mondám.

– Ő az én testvérem, doktor. Ezek a nemesek sok éven át gyakorolták
szégyenletes jogaikat testvéreink szemérmével és erényeivel szemben, de
még voltak jó leányok is közöttünk. Tudom, és atyám is beszélt erről. Ő
jó leány volt. Derék fiatalembernek volt a jegyese; egyik bérlőjének. Mi
mind az ő bérlői voltunk, azé az emberé, aki ott áll. A másik a
testvére, egy gonosz fajnak a legrosszabbja.

Csak nagy nehézséggel gyüjtött a fiu elegendő testi erőt, hogy
beszéljen; de lelke borzasztó hangsullyal beszélt.

– Az az ember, aki ottan áll, teljesen kirabolt minket, mint ahogyan
mindnyájunkkal, közönséges kutyákkal, cselekszenek ők, a felsőbb lények.
Könyörület nélkül megadóztatott, kényszeritett arra, hogy fizetés nélkül
dolgozzunk neki; kényszeritett, hogy gabonánkat az ő malmán őröljük;
kényszeritett, hogy szelid madarainak seregét a mi nyomoruságos
termésünkkel etessük és halálbüntetés terhe alatt megtiltotta, hogy
egyetlen madarat tartsunk; annyira kirabolt és kiszipolyozott, hogy ha
néha véletlenül akadt egy darabka husunk, zárt ajtóknál, csukott ablakok
mellett ettük meg, attól való félelmünkben, hogy emberei meglátják és
elveszik tőlünk; mondom, annyira kiszipolyozott, meghajszolt és
megkinzott, hogy atyánk azt mondotta: rettenetes dolog gyermeknek életet
adni és inkább imádkozzunk, hogy asszonyaink terméketlenek maradjanak és
nyomorult fajunk kipusztuljon.

Sohasem láttam azelőtt, hogy az elnyomatás érzéke ilyen lángként törjön
ki. Gyanitottam, hogy szunnyad valahol a népben, de sohasem láttam a
kitörését, mig ennél a haldokló fiunál nem tapasztaltam.

– Testvérem mégis férjhez ment, doktor. A szegény fickó akkor beteg volt
és ő hozzáment kedveséhez, hogy ápolhassa, gondozhassa kunyhónkban,
kutyaólunkban, mint ahogy az az ember nevezné. Még csak néhány hete volt
férjnél, mikor ennek az embernek a testvére meglátta őt és megtetszett
neki és kérte azt az embert, hogy neki kölcsönözze… Minek vannak férjek
közöttünk! Ő hajlandó volt erre, de testvérem jó és erényes volt és
gyülölte az ő testvérét olyan gyülölettel, mint én. Mit tett most ez a
kettő, hogy férjét rábirja arra, hogy feleségével szemben befolyását
gyakorolja és őt engedékenységre birja?

A fiu szemei, melyek eddig reám voltak szegezve, lassan a nézők felé
fordultak és én a két arcban láttam, hogy mindaz, amit mondott, igaz
volt. Még most is itt a Bastilleban látom ezt a két ellentétes
büszkeséget; a nemesnél csupa hanyag közönyösség, a parasztnál letiport
érzés és szenvedélyes bosszu.

– Ön tudja, doktor, hogy ezen nemesek jogai közé tartozik, hogy minket
közönséges kutyákat szekérbe foghatnak és hajthatnak. Befogták és
hajtották őt. Ön tudja, hogy jogaik közé tartozik, hogy minket az egész
éjjel kertjeikben ébren tarthatnak, hogy a békákat elcsendesitsük, hogy
az ő nemes álmuk ne zavartassék. Egész éjjel virrasztania kellett az
egészségtelen ködben és nappal ismét befogták őt. De ő nem volt
rábirható. Nem! Mikor egy délben kifogták, hogy egyen, – ha ugyan képes
volt ételt találni – tizenkétszer zokogott, minden harangütésre egyet és
felesége keblén meghalt!

Semmi egyéb nem lett volna képes a fiut még életben tartani, mint az az
elhatározás, hogy minden baját elmondja. A halál gyülekező árnyait
visszakényszeritette, mint ahogy ökölbe fogott jobbkezét kényszeritette,
hogy ökölbe fogva maradjon és sebét befogja.

– Azután annak az embernek az engedelmével és segitségével testvére
elvitte őt; annak ellenére, amit ő megmondott testvérének – és hogy az
mi volt, az nem lesz sokáig titok ön előtt, doktor – testvére elvitte őt
egy kis időre való gyönyörére és szórakozására. Láttam, amint elhaladt
mellettem az uton. Mikor a hirt hazavittem, atyám szive meghasadt;
sohasem szólott egy szót sem arról, ami szivét eltöltötte. Hugomat (mert
még egy van) olyan helyre vittem, ahol ez az ember nem érheti el és ahol
ő sohasem lesz a jobbágya. Azután fölkutattam a testvérét itt és az
elmult éjjel bemásztam – én, a közönséges kutya, karddal a kezemben. –
Hol van a padlásablak? Itt volt valahol?

A szoba elsötétült előtte, a világ szükebb lett körülötte.
Körültekintettem és észrevettem, hogy a széna és szalma a padlón le van
tiporva, mintha küzdelem folyt volna ottan.

– Testvérem meghallott és berohant. Mondottam neki, hogy ne jöjjön
közelembe, mig meg nem ölöm azt. Először néhány pénzdarabot hajitott
nekem a cudar, majd ostorral felém sujtott. De én, a közönséges kutya,
ugy elvertem őt, hogy kardját kényszerült kihuzni. Hadd törje annyi
darabra, amennyire akarja, azt a kardot, melyet az én véremmel festett
meg: kirántotta kardját, hogy védekezzék, – minden művészetével védte az
életét.

Csak néhány perccel azelőtt pillantottam meg egy széttört kard darabjait
a széna alatt. Nemesember kardja volt. Egy más helyen egy más régi kard
hevert, mely katona kardjának látszott.

– Emeljen föl most, doktor, emeljen föl. Hol van ő?

– Nincs itt – mondám, abban a hiszemben, hogy a testvéréről beszél,
miközben felemeltem.

– Ó! Mily büszkék ezek a nemesek, de mégis fél a tekintetemtől. Hol van
az a férfi, aki itt volt? Forditsa arcomat feléje.

Ugy cselekedtem és a fiu fejét térdemre fektettem. De egy pillanatra
rendkivüli erővel felruházva, teljesen fölemelkedett és engem is arra
kényszeritett, különben nem támaszthattam volna őt.

– Marquis, – mondá a fiu, fölemelve jobbját és tágra nyilt szemmel
nézett reá – arra a napra, mikor mindezekért a tettekért meg kell
felelni, megidézem önt és gonosz fajzatának minden leszármazóját, hogy
feleljen ezekért a tettekért. Ezzel a véres kereszttel jelölöm meg,
annak bizonyságául, hogy megidéztem. Arra a napra, amikor mindezekért a
tettekért meg kell felelni, megidézem testvérét, gonosz fajának
leggonoszabbját, hogy ezekért a tettekért még külön megfeleljen. Ezzel a
véres kereszttel jelölöm őt meg idézésem bizonyságául.

Kétszer nyult kezével a mellén levő sebbe és mutatóujjával keresztet
rajzolt a levegőbe. Felemelt ujjal állott még egy ideig és mikor a kéz
lehanyatlott, ő is vele zuhant és én lefektettem – a halottat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor visszatértem a fiatal nő betegágyához, azt találtam, hogy
ugyanazon sorrendben és ugyanolyan folytonossággal félrebeszél lázában.
Tudtam, hogy sok óráig tarthatott még és hogy az valószinüen a halál
csendjében ér majd véget.

Megismételtem az orvosságot, melyet azelőtt beadtam neki és ott ültem
ágya mellett, mig az éjszaka jó messzire haladt. Visitó kiáltozása nem
csökkent, a szavak és azoknak a sorrendje nem változott. Mindig ugyanaz
a »Férjem, atyám, testvérem! egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét,
nyolc, kilenc, tiz, tizenegy, tizenkettő. Csend!«

Huszonhat óra mult el azóta, hogy láttam őt. Kétszer távoztam el és
jöttem vissza és ismét ott ültem mellette, mikor gyöngülni kezdett.
Megtettem azt a keveset, ami ilyen körülmények között megtehető,
lassankint lethargiába merült és ugy feküdt ott, mint egy halott.

Olyannak látszott, mint mikor hosszadalmas, rettenetes vihar után a szél
és eső megszünik. Megszabaditottam karjait, előhivtam az asszonyt, hogy
segitsen, hogy megfelelő helyzetbe fektessem és tépett ruháját
rendbehozzam. Akkor vettem csupán észre, hogy állapota olyan volt,
melyben rövid idővel azelőtt, első izben keletkeztek anyai remények,
ekkor aztán még az a kevés reményem is elveszett, amelyet eddig
tápláltam.

– Meghalt? – kérdé a márki, akit még mindig az idősebb testvérnek
nevezek, és aki lóhátról, csizmában, sarkantyusan jött be a szobába.

– Nem halt meg, de haldoklik, – mondám.

– Micsoda erő van ezekben a közönséges testekben! – mondá és kiváncsian
nézett reá.

– Csodálatos erő van a fájdalomban és a kétségbeesésben, – válaszoltam.

Először nevetett szavaimon, majd homlokát ráncolta. Lábával széket tolt
az enyém mellé, az asszonynak megparancsolta, hogy menjen ki és halk
hangon mondá:

– Testvéremet ebbe a kellemetlenségbe keveredve találtam és azt
ajánlottam neki, hogy az ön segitségét vegye igénybe. Önnek nagy a
hirneve és mint fiatal ember, aki a jövője előtt áll, valószinüen vigyáz
az érdekeire. Amit itt látott, az olyan, hogy azt csupán látni lehet, de
nem szabad róla beszélni.

A beteg lehelletét figyeltem és elkerültem a válaszadást.

– Megtisztel a figyelmével, doktor?

– Uram, – mondám – az én hivatásomban a betegek közléseit mindig
bizalmasnak vesszük. – Óvatos voltam válaszomban, mert nyugtalanitott,
amit láttam és hallottam.

Lélegzetvétele annyira elgyöngült, hogy szivét és ütőerét vizsgáltam.
Még volt benne élet. Mikor körültekintettem, láttam, hogy mind a két
testvér figyelmesen néz reám.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az irás nagy nehézséget okoz, olyan nagy a hideg és tele vagyok
aggodalommal, hogy rajtaérnek és földalatti sötét cellába visznek, ugy
hogy az elbeszélést meg kell röviditenem. Emlékezőtehetségem zavartalan,
hű; minden szóra, mit a két testvérrel váltottam, tisztán emlékszem
vissza.

Még egy hétig kinlódott, a hét vége felé, mikor odahajoltam ajkaihoz,
megértettem néhány szótagot, mit hozzám intézett. Azt kérdezte tőlem,
hogy hol van, megmondottam neki, továbbá azt is, hogy ki vagyok. Hiába
kérdeztem őt, hogy mi a családi neve. Fejét rázta a párnán és megóvta
titkát, mint a fiu.

Nem volt alkalmam, hogy mást kérdezzek tőle, mig a testvéreknek
megmondottam, hogy végéhez közeledett és nem éli meg a következő napot.
Mindaddig kivülem és az asszonyon kivül senki sem mutatkozott a beteg
előtt, ha az öntudatnál volt, de az egyik vagy a másik testvér mindig
féltékenyen ott ült az ágy fejénél levő függöny mögött, valahányszor ott
voltam. Mikor azonban már ilyen állapotban volt, közömbösnek látszott
előttük, hogy mit beszélek vele; mintha – az a gondolat merült föl
bennem – én is haldokolnék.

Mindig észrevettem, hogy büszkeségük mélyen meg volt sértve, hogy a
fiatalabb testvér (ahogy én nevezem) kardját összemérte egy paraszttal,
egy parasztfiuval. Az egyedüli gondolat, mely mind a kettőt bántotta, az
volt, hogy ez az eset lealacsonyitja nagy mértékben a családot és hogy
nevetségessé teszi. Valahányszor az ifjabb testvér pillantásával
találkoztam, kifejezéséből azt vettem észre, nagyon neheztel reám
amiatt, hogy ezt a körülményt a fiutól megtudtam. Udvariasabb,
előzékenyebb volt velem szemben, mint az idősebb; de ezt mégis
észrevettem arckifejezéséből. Az idősebb tekintetében azt is láttam,
hogy alkalmatlan vagyok neki.

Betegem két órával éjfél előtt meghalt, órám szerint majdnem ugyanabban
a percben, mint amikor először láttam őt. Egyedül voltam mellette, mikor
szegény fiatal feje gyöngéden oldalt hanyatlott és minden földi baja és
bánata véget ért.

A testvérek a földszinten levő szobában türelmetlenül vártak arra, hogy
ellovagolhassanak. Mialatt egyedül voltam a beteg ágyánál, hallottam,
amint lovaglóostorukkal csizmájuk szárát verdesték és föl és alá
járkáltak.

– Meghalt végre? – kérdé az idősebb, mikor beléptem.

– Meghalt, – mondám.

– Gratulálok, testvér, – mondá, mikor megfordult.

Már előzetesen pénzt ajánlott föl nekem, ennek az elfogadását azonban
késleltettem. Most egy tekercs aranyat adott. Elvettem a kezéből és az
asztalra tettem. Megfontoltam a dolgot és arra az elhatározásra
jutottam, hogy nem fogadok el semmit.

– Kérem, bocsásson meg, – mondám – de ilyen körülmények között nem.

Egymásra pillantottak; ők is meghajoltak, mikor én meghajoltam előttük
és elváltunk anélkül, hogy csak egyetlen szót is mondottunk volna.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fáradt, fáradt, fáradt vagyok, – ennyi bánat lesujtott. Nem tudom
elolvasni, amit lesorvadt kezemmel irtam.

Korán reggel egy nevemmel ellátott szekrénykében leadták lakásomon a
pénztekercset. Az első pillanattól kezdve aggodalmasan megfontoltam,
hogy mit kell tennem. Azon a napon elhatároztam, hogy privátim irok a
miniszternek, tudatom vele a két esetet, melynél segitségemet igénybe
vették és a helyet, ahová hivtak, szóval minden részletet. Tudtam, hogy
milyen hatalmas volt az udvari befolyás és hogy milyen jogai vannak a
nemességnek és azt vártam, hogy a dologról soha többé nem lesz szó, de
lelkiismeretemet óhajtottam megkönnyebbiteni. Az ügyet szigoruan
titokban tartottam, még feleségem előtt is és azt határoztam, hogy ezt
is fölemlitem levelemben. Tényleges veszedelemtől nem tartottam, de
tudtam, hogy másokra veszedelmes lehet, ha megtudják azt, amiről nekem
volt tudomásom.

Azon a napon nagyon el voltam foglalva és este nem fejezhettem be
levelemet. Másnap reggel a szokottnál jóval korábban keltem föl, hogy
befejezhessem. Az év utolsó napja volt. A levél befejezetten feküdt
előttem, amikor jelentették, hogy egy urnő látni óhajt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A feladat, melyet magam elé tüztem, mindinkább meghaladja erőmet. Oly
hideg, oly sötét van, érzékeim oly tompák és a reám nehezedő komor
hangulat oly borzasztó.

Az urnő fiatal, kellemes és szép volt, de külseje szerint nem hosszu
életü. Nagyon izgatott volt. St. Evrémonde márki feleségének mutatkozott
be. Én azt a cimzést, mellyel a parasztfiu az idősebb testvért
megszólitotta, a vállszalagon látott kezdőbetüvel hoztam kapcsolatba és
könnyen jutottam arra a következtetésre, hogy azt a nemesembert rövid
idővel azelőtt láttam.

Emlékezetem még mindig pontos, de nem irhatom le ennek a beszélgetésnek
a szavait. Gyanitom, hogy szigorubban megfigyelnek, mint azelőtt és nem
tudom, hogy mely időben figyelnek meg. Az urnő részben gyanitotta,
részben felfedezte a kegyetlen történet főadatait, tudott arról, hogy
férjének része volt abban és hogy az én segitségemet vették igénybe. Nem
tudta, hogy az a nő meghalt. Azt remélte, hogy titokban tudathatja vele
részvétét, amint nekem nagy aggodalommal mondotta. Remélte, hogy az Ég
haragját elforditja a családról, mely hosszu idő óta gyülöletes volt sok
szenvedő előtt.

Volt oka azt hinnie, hogy van egy élő nőtestvér, és legforróbb vágya az
volt, hogy ezen a testvéren segitsen. Nem mondhattam neki egyebet, mint
hogy csakugyan van ilyen testvér; azon kivül semmit sem tudtam. Bizva
titoktartásomban, azzal a reménnyel jött hozzám, hogy képes leszek az
emlitett leány nevét és tartózkodási helyét neki megmondani. Mind e
szomoru óráig egyiket sem tudom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Papirszeleteim kifogynak. Tegnap fenyegetés közben elvettek tőlem egyet.
Följegyzéseimet ma be kell fejeznem.

Kegyes, részvéttel teljes urnő volt, házassága nem volt boldog. Hogy is
lehetett volna! A testvér nem bizott benne és gyülölte őt és minden
befolyását ellene forditotta; félt tőle és férjétől is. Mikor a kapuhoz
kisértem, kocsijában egy gyermek ült, két-három éves szép kis fiu.

– Ő érette, doktor, – mondá és könnyezve reámutatott – szeretnék
jóvátenni annyit, amennyi gyönge tehetségemtől kitelik. Máskülönben
öröksége sohasem lesz áldás reá. Érzem, hogy ha másképpen nem
engesztelik ki ezt a bünt, egy napon az ő vétkéül fogják azt betudni.
Amit magaménak mondhatok, – nagyon kevés, csak néhány ékszer – ez legyen
életének első kötelessége, hogy azt halott anyjának részvéte és mély
bánata kiséretében ennek a megsértett családnak adja, ha a leány
fölfedezhető.

Megcsókolta a fiut és dédelgetve mondá:

– A te drága érdekedben történik. Te hüséges leszel, Károlyka.

A gyermek bátran válaszolt:

– Igen.

Kezet csókoltam neki, ő karjába vette, dédelgette a fiut és elhajtott.
Sohasem láttam többé.

Minthogy férje nevét abban a hiszemben emlitette, hogy én ismerem, nem
emlitettem azt levelemben. A levelet lepecsételtem és minthogy másban
nem biztam, aznap magam kézbesitettem.

Ez este, az év utolsó estéjén, kilenc óra tájban, feketébe öltözött
ember csengetett kapumon és óhajtott látni engem. Nesztelenül követte
szolgámat a lépcsőn, egy fiatal fiut, Defarge Ernőt. Mikor szolgám a
szobába lépett, ahol feleségemmel ültem, – ó feleségem, szivem szerelme!
Szép fiatal, angol hitvesem! – láttuk, hogy az az ember, akiről ő azt
hitte, hogy a kapunál maradt, szótlanul ott áll mögötte.

– Sürgős eset Rue St. Honoréban, – mondá. – Nem tartóztatja sokáig,
kocsi vár.

Ide hozott, ide hozott a siromba. Mikor házamból kiléptem, hátulról
fekete kendőt dobtak arcomra és szájam fölött szorosan összehuzták,
karjaimat megkötözték. A két testvér egy sötét sarokból átkerült az utca
másik oldaláról és kézmozdulattal azonositotta személyemet. A másik,
zsebéből elővette levelemet, megmutatta nekem és egy lámpás lángjánál
elégette, melyet egy szolga odatartott és lábával a hamut széttaposta.
Egy szót nem szólottak. Ide hoztak, ide hoztak elevenen a siromba.

Ha Istennek ugy tetszett volna, hogy mind e borzalmas évek alatt, a két
testvér közül bármelyik kemény szivének azt sugallta volna, hogy hirt
juttasson hozzám szeretett feleségemről, – csak egyetlen szót, hogy él-e
vagy meghalt – azt hihettem volna, hogy Ő nem hagyta el őket teljesen.
De most hiszem, hogy a véres kereszt jele végzetes reájok és nekik az Ő
könyörületében nem lesz részük. Őket és leszármazottjaikat, fajuk utolsó
tagjáig én, Manette Sándor, szerencsétlen fogoly, az 1767-ik év utolsó
éjszakáján, elviselhetetlen gyötrelmemben vádolom arra az időre, mikor
mindezekért a tettekért meg kell felelni. Bevádolom őket Ég és föld
előtt.«

Rémületes üvöltés támadt, mikor ennek az okmánynak a fölolvasását
befejezték. Éktelen orditás, melyből csak a vér után való mohó szomjuság
volt kivehető. Az elbeszélés a kor legbosszuvágyóbb szenvedelmét
keltette föl és nem volt olyan fej az országban, amely ezért a halált
elkerülhette volna.

Mi szükség e törvényszék és e hallgatóság előtt kiemelni azt, hogy
Defargeék ezt a papirost nem hozták nyilvánosságra, mint a Bastilleban
felfedezett többi emlékiratot, hanem megtartották, hogy az alkalmas időt
kivárják? Minek kiemelni azt, hogy ezt a gyülölt családot Saint Antoine
már régen kiátkozta és hogy az bele volt kötve a végzetes lajstromba? Az
az ember sohasem élt, akinek erényei és szolgálatai megóvták volna ezen
a helyen, ezen a napon és ilyen váddal szemben.

Annál rosszabb volt a vádlottra, hogy a vádló jól ismert polgár, az ő
ragaszkodó barátja, feleségének atyja volt. A néptömeg őrjöngő vágyainak
egyike volt az ókor kétségbevont erényeinek az utánzása és a nép oltárán
való önfeláldozás. Mikor aztán az elnök azt mondotta (különben a saját
feje ingott volna a vállán), hogy a köztársaság jó orvosa még nagyobb
érdemeket szerez magának a köztársaság körül azáltal, hogy egy gyülölt
arisztokrata családot kiirt és kétségtelenül szent élvezetben és
gyönyörben lesz része, hogy leányát özveggyé és az ő gyermekét árvává
teszi, vad izgalom és hazafias láz fogott el mindenkit, az emberi érzés
egy szikrája nélkül.

– Itt nagy a doktor befolyása – mondá Defargené mosolyogva a
Bosszuangyalhoz. – Mentse meg őt most, kedves doktor, mentse meg!

Minden esküdt szavazásakor vad üvöltés támadt. Még egy szavazat, még
egy. Üvöltés, üvöltés.

Egyhanguan elitélték. Érzelme és származása szerint arisztokrata, a
köztársaság ellensége, a népnek hirhedt elnyomója. Vissza a
Conciergeriebe és azután a halálba, huszonnégy órán belül.


11. Fejezet.  Alkonyat.

A halálraitélt ártatlan ember szerencsétlen felesége összeroskadt az
itélet sulya alatt, mintha halálosan sujtották volna. Hang nem jött az
ajkára, de lelkének erős volt a szózata és azt hangoztatta feléje, hogy
ő az egyedüli a világon, akinek őt fájdalmában fel kell emelnie és
akinek nem szabad fájdalmát növelnie, ugy hogy még ettől a csapástól is
rögtön magához tért.

Minthogy a biráknak nyilvános utcai ünnepségen kellett résztvenniök, a
törvényszék elnapolódott. A lárma és a teremnek a számos kijáráson való
megüresedése még nem szünt meg, mikor Lucie karját férje felé kinyujtva
állt ott, arcában csupa szerelem és vigasztalás volt látható.

– Ha megérinthetném! Ha megölelhetném csak egyszer! Ó, jó polgárok,
habár csak annyi részvétetek volna irányunkban!

Csak a börtönőr maradt ott és kettő a négy ember közül, aki őt az elmult
este elfogta és Barsad. A nép mind kitódult az utcára, hogy a
látványosságot megnézze. Barsad ajánlotta a többinek:

– Hadd ölelje meg; hisz csak egy pillanat. – Hallgatva beleegyeztek és a
padokon át a teremben levő emelvényhez kisérték, ahonnan Károly
előrehajolt és karjaiba ölelhette.

– Isten veled, lelkem édes szerelme. Utolsó áldásom kisérjen, szerelmem.
Ismét találkozunk ott, ahol a fáradtak pihennek.

Ezek voltak férje szavai, mikor keblére ölelte őt.

– El tudom viselni, édes Károly. Az Ur segit; ne szenvedj miattam.
Utolsó áldást gyermekünknek.

– Általad küldöm. Általad csókolom. Isten hozzádot mondok neki általad.

– Férjem. Nem! Még egy pillanatra! – Elszakadt tőle. – Nem leszünk
sokáig elválasztva. Érzem, hogy szivem lassan megtörik; de
kötelességemet megteszem, amig képes vagyok arra és ha elhagyom őt,
Isten jó barátokat támaszt az ő számára is, amint Ő érettem megtette.

Atyja követte őt és mindkettő előtt térdre borult volna, ha Darnay
kezénél nem fogja és ezt kiáltja:

– Nem, nem! Mit cselekedett, hogy előttünk térdelni akar? Most tudjuk,
hogy milyen küzdelmei voltak azelőtt. Most tudjuk, hogy mit szenvedett,
mikor származásomat gyanitotta és mikor azt megtudta. Most tudjuk, hogy
milyen természetes ellenszenvvel kellett megküzdenie és azt legyőzni az
ő érdekében. Szivünk egész melegével, minden szerelmünkkel mondunk önnek
köszönetet. Az Ég áldja meg!

Az atya egyedüli válasza volt, hogy kezével ősz hajába markolt és azt
tépte hangos jajveszékelés közben.

– Nem történhetett másképpen – mondá a fogoly, – minden összeműködött,
hogy igy végződjék. Az az eredménytelen törekvés, hogy szegény anyám
parancsának eleget tegyek, hozott végzetesen az ön közelébe. Gonoszból
nem származhatott jó és áldatlan kezdetnek nem lehetett szerencsésebb
vége. Vigasztalódjék és bocsásson meg nekem. Az Ég áldja meg!

Mikor elvezették, felesége elbocsátotta őt és imára kulcsolt kezekkel
nézett utána, arcán sugárzó kifejezés ült, melyben még vigasztaló mosoly
is volt látható. Mikor a foglyok ajtaján eltávozott, megfordult, fejét
szeretően atyja keblére hajtotta, szólni akart hozzá és lábaihoz
rogyott.

Akkor előkerült Carton Sydney a sötét sarokból, ahonnan nem mozdult
eddig és fölemelte őt. Csak atyja és Lorry voltak vele. Karja remegett,
mikor fölemelte és fejét megtámasztotta. De arcából nemcsak részvét –
büszkeség is sugárzott.

– Kocsiba vigyem őt? Nem érzem a sulyát.

Könnyen vitte a kapuhoz és gyöngéden lefektette a kocsiban. Atyja és
öreg barátja beszállottak, ő a kocsis mellé ült.

Mikor a kapuhoz értek, ahol csak néhány órával azelőtt állott a
sötétségben, hogy elképzelje, hogy az utca mely durva köveit érintették
lábai, ismét kiemelte őt és a lépcsőn fölvitte szobájába. Ott lefektette
egy divánra, ahol gyermeke és Miss Pross sirtak fölötte.

– Ne hozza eszméletre – mondá gyöngéden az utóbbinak, jobb neki igy; ne
hozza öntudatra, amig csupán eszméletlen.

– Ó, Carton, Carton, édes Carton – kiáltott a kis Lucie és
szenvedélyesen átölelte nyakát, bánata kitörésében. – Most, hogy eljött,
bizonyára tesz valamit, hogy mamán segitsen és hogy papát megmentse! Ó,
nézzen reá, édes Carton! Ön azok közül való, akik szeretik őt, el tudja
viselni, hogy igy látja őt?

A gyermek fölé hajolt és viruló arcát arcára fektette. Gyöngéden letette
őt és öntudatlan anyját nézte.

– Mielőtt távozom – kérdezte és szünetet tartott – megcsókolhatom-e őt?

Későbben emlékeztek arra, hogy mikor föléje hajolt és ajkaival arcához
ért, néhány szót suttogott. A kis Lucie, aki legközelebb állott hozzá,
mondotta nekik később és unokáinak is elmondotta, mikor szép öregasszony
volt, hogy hallotta, amint ezt mondotta: »egy életet, melyet szeret«.

Mikor kiment a másik szobába, hirtelen Lorryhoz és atyjához fordult,
akik követték őt, és az utóbbinak mondá:

– Manette doktor, tegnap még nagy befolyása volt; kisérelje meg,
utóljára. A birák és a hatalmon levők mind barátságosak önhöz és hálásak
szolgálataiért; nemde?

– Semmi sem maradt előlem titokban, ami Károlyra vonatkozott.
Feltétlenül biztositottak, hogy megmentem őt; és meg is mentettem. –
Nagyon nyugtalanul és nagyon lassan válaszolt.

– Kisérelje meg ismét. Csak nagyon kevés idő van holnap délutánig, de
kisérelje meg.

– Megkisérelem. Nem habozok egy pillanatig sem.

– Ez helyes! Tudom, hogy olyan energia, mint az öné, nagy dolgokat vitt
véghez, ámbár – tette hozzá mosolyogva és sóhajjal – ily nagy dolgot
soha. De kisérelje meg! Oly keveset ér az élet, ha rosszul használjuk,
de mégis ezt a fáradságot megéri. Ha nem ugy volna, nem volna áldozat
lemondani róla.

– Elmegyek – mondá Manette doktor – egyenest a közvádlóhoz és az
elnökhöz és a többihez is elmegyek, akiket inkább nem nevezek meg. Irok
– de várjunk csak! Ünnep van az utcákon, alkonyat előtt senki sem lesz
otthon található.

– Az igaz! Kétségbeesett remény, a legjobb esetben is, és nem
kétségbeesettebb, ha alkonyatig elhalasztódik. Szeretném tudni, hogy mit
végez, ámbár én nem remélek semmit. Mit gondol, Manette doktor, mikorra
térhet vissza e félelmetes hatalmaktól?

– Remélem, hogy közvetlenül alkonyat után. Egy-két óra lefolyása alatt.

– Négy óra után már sötétedik. Vegyük a leghosszabb időt. Ha én Lorry
urhoz megyek kilenckor, meghallom-e, hogy mit végzett, barátunktól, vagy
öntől?

– Meg.

– Szerencsét kivánok.

Lorry követte Sydneyt a kapuhoz és vállát érintette, amint elmenőben
volt és megfordulásra késztette.

– Nincs reményem, – mondá Lorry halk és fájdalmas suttogással.

– Nekem sincs.

– Ha ezek közül az emberek közül egy, vagy mind hajlandó is volna arra,
hogy életben hagyja őt, – ez óriási föltétel, mert nekik micsoda az ő,
vagy bárkinek az élete – kétségbevonom, hogy a törvényszéki teremben
lefolyt jelenetek után ezt tenni mernék.

– Én is. A bárd zuhanását hallottam abban az üvöltésben.

Lorry karját az ajtófélfának támasztotta és arcával reáborult.

– Ne essék kétségbe, – mondá Carton nagy gyöngédséggel – ne bánkódjék.
Manette doktort bátoritottam ezzel az eszmével, mert éreztem, hogy egy
napon Lucienek ez vigasztalás lesz. Különben azt hihetné, hogy életét
könnyelmüen pusztulni engedték vagy elvetették és ez bánatot okozhatna
neki.

– Igen, igen, igen, – válaszolt Lorry, szemét fölszáritva. – Igaza van.
De ő meghal; nincs többé remény.

– Igen. Meghal; nincs többé remény, – ismételte Carton. És szilárd
lépéssel haladt le a lépcsőn.


12. Fejezet.  Éjszaka.

Carton Sydney megállott az utcán, nem volt egészen határozott, hogy hová
menjen.

– Tellson-bankban kilenckor – mondá elmélyedve. – Helyesen cselekszem-e,
ha azalatt mutatkozom? Azt hiszem. Legjobb, ha ez a nép tudja, hogy van
itt egy olyan férfi, mint én; ajánlatos óvatosság és szükséges
előkészület is lehet. De nyugalom, nyugalom, nyugalom. Először meg kell
fontolnom.

Lassitotta lépteit, melyek már egy cél irányába vitték őt, egyet-kettőt
fordult a már sötétlő utcában és megfontolta a gondolatot, minden lehető
következményeivel. Első eszméje megerősödött.

– Legjobb, – mondá véglegesen határozva – ha ez a nép tudja, hogy van
itten egy olyan ember, mint én. – És Saint Antoine felé fordult.

Defarge aznap Saint Antoine külvárosbeli korcsmárosnak mondotta magát.
Annak, aki ismerte a várost, nem volt nehéz az ő házát kérdezgetés
nélkül is megtalálni. Miután megbizonyosodott fekvése felől, Carton
kikerült ismét a szük utcákból, megebédelt egy vendéglőben és ebéd után
egészséges álomba merült. Évek óta először nem ivott erős italt. Az
elmult éjszaka óta nem ivott egyebet, mint egy kevés könnyü bort és a
mult éjszaka a brandyt Lorry tüzhelye mellett lassan kiöntötte, mint aki
ezzel már végzett.

Hét óra volt, mikor fölfrissülve fölébredt és kiment ismét az utcára.
Saint Antoine felé vivő utjában megállott egy kirakat előtt, melyben
tükör volt, meglazult nyakkendőjét megigazitotta, kabátja gallérját
felhuzta és haját rendbehozta. Mikor ezzel elkészült, Defarge korcsmája
felé ment és belépett oda.

Véletlenül nem volt más vendég a korcsmában, mint Jacques Három, a
nyugtalan ujju és károgó hangu. Ez az ember, akit az esküdtek között
látott, a kis üzleti asztal előtt állott és Defargeékkal beszédbe volt
elegyedve, az emberrel és asszonnyal. A Bosszuangyal részt vett a
beszélgetésben, mint a cég rendes tagja.

Mikor Carton belépett és leült és (meglehetős rossz francia nyelven) egy
kis mérték bort kért, Defargené figyelmetlen pillantást vetett rá, majd
figyelmesebbet és még figyelmesebbet, végül odalépett asztalához és
kérdezte, hogy mit rendelt.

Carton ismételte, amit már mondott.

– Angol? – kérdezte Defargené és kérdezően huzta fel sötét szemöldökét.

Ránézett, mintha még az egyes szót is nehezen értené meg és az előbbi,
erősen idegen hangzásu akcentussal válaszolt:

– Igen, asszonyom, igen. Angol vagyok.

Defargené visszatért asztalához a borért és amikor Carton egy
Jakobinus-ujságot kezébe vett és azt szinlelte, hogy nagy fáradsággal
megérteni igyekszik, hallotta, amint mondta:

– Esküszöm nektek, olyan, mint Evrémonde.

Defarge odahozta a bort és jó estét kivánt neki.

– Tessék?

– Jó estét.

– Ah! Jó estét, polgár! – mondá poharát megtöltve. – Ah! És jó bor.
Éljen a köztársaság!

Defarge visszament az asztalhoz és mondá:

– Bizonyosan hasonlit kissé.

Az asszony határozottan válaszolt:

– Mondom neked, nagyon is hasonlit. – Jacques Három békitően jegyezte
meg:

– Ez onnan van, asszonyom, hogy annyit gondol reá.

A kedves Bosszuangyal nevetve füzte hozzá:

– Igaz, szavamra! – És oly gyönyörrel néz elébe annak, hogy holnap még
egyszer fogja látni!

Carton mutatóujjával figyelmesen és elmélyedt arckifejezéssel követte az
ujság sorait és szavait. Azok mind az üzleti asztalra könyököltek, közel
egymáshoz és halkan beszélgettek. Néhány percnyi hallgatás után, mely
alatt mindnyájan reánéztek, ő azonban nem zavartatta magát
Jakobinus-olvasmányában, azok ismét folytatták beszélgetésüket.

– Teljesen igaz, amit Madame mond – jegyezte meg Jacques Három. – Miért
álljunk meg? Nagyon sok az igaz benne. Miért álljunk meg?

– Helyes, helyes, – vetette Defarge közbe – valahol azonban csak meg
kell állani. Csupán az a kérdés, hogy hol.

– Kiirtás után, – mondá az asszony.

– Nagyszerü! – károgott Jacques Három. A Bosszuangyal is élénken
helyeselt.

– Kiirtás jó elv, feleségem, – mondá Defarge nyugtalanul –
általánosságban nem kifogásolom. De ez a doktor sokat szenvedett. Láttad
őt ma? Megfigyelted az arcát, mikor az irást fölolvasták?

– Megfigyeltem az arcát, – ismételte az asszony megvetően és bosszusan –
igen, megfigyeltem az arcát. Megfigyeltem, hogy az arca nem igazi
barátja a köztársaságnak. Vigyázzon az arcára!

– És megfigyelted, feleségem, leánya fájdalmát is – mondá Defarge
engesztelő hangon – őneki ez borzasztó fájdalom lehet.

– Megfigyeltem leányát! – ismételte az asszony. – Igen, megfigyeltem
leányát, több mint egyszer. Megfigyeltem ma és megfigyeltem más napokon
is. Megfigyeltem a tárgyalóteremben és megfigyeltem a börtön előtt az
utcán. Csak az ujjamat kell felemelnem…! – Ugy látszott, hogy felemeli
(a hallgatózó szeme mindig az ujságon volt) és koppanással ejtette le
maga előtt az asztalra, mintha a bárd sujtott volna le.

– A polgárnő isteni! – károgott az esküdt.

– Angyal, – mondá a Bosszuangyal és megölelte őt.

– Ami pedig téged illet, – folytatta az asszony engesztelhetetlenül,
férje felé fordulva – ha tőled függne, szerencsére nem függ, még most is
megmentenéd ezt az embert.

– Nem! – tiltakozott Defarge. – Nem, még ha ennek a pohárnak a
felemelése is elegendő volna ahhoz. De ott aztán megállanék. Azt mondom,
álljunk meg itt.

– Látja, Jacques, – mondá Defargené haragosan – látod te is, kis
Bosszuangyalom. Hallgassátok csak! Más vétkekért, mint hogy zsarnokok és
elnyomók, itéltem ezt a fajt lajstromomban pusztulásra és kiirtásra?
Kérdezzétek férjemet, hogy ugy van-e?

– Ugy van, – hagyta Defarge jóvá, kérdezgetés nélkül.

– A nagy napok kezdetén, mikor a Bastille elesett, találta férjem a mai
irást és hozta haza magával. Éjszaka közepén, mikor mindenki eltávozott
és minden be volt zárva, ezen a helyen elolvastuk, ennek a lámpának a
világánál. Kérdezzétek, hogy ugy van-e.

– Ugy van, – hagyta Defarge jóvá.

– Akkor éjjel azt mondottam neki, miután az irást elolvastuk és a lámpa
kialudt, a nap besütött a vasrostélyokon az üzletbe, hogy titkot akarok
mostan vele közölni. Kérdezzétek meg őt, hogy ugy van-e?

– Ugy van, – hagyta Defarge ismét jóvá.

– Közöltem vele a titkot. Ezzel a két kezemmel ütöttem ezt a mellemet,
mint ahogy mostan teszem és mondom neki: »Defarge, engem a tengerparton
a halászok között neveltek föl és az a parasztcsalád, melyet a két
Evrémonde testvér oly sulyosan megsértett, mint ahogyan azt a
Bastilleból való okmány leirja, az az én családom Defarge, a halálosan
sebesitett fiunak a testvére, az én testvérem, az a férj az én testvérem
férje volt, az a meg nem született gyermek az ő gyermekük volt, az a
fitestvér az én fitestvérem volt, az az apa az én apám volt, azok a
halottak az én halottaim, és azt az idézést, hogy ezekért a tettekért
megfeleljenek, én örököltem!« Kérdezzétek őt, hogy ugy van-e.

– Ugy van – hagyta Defarge még egyszer jóvá.

– Akkor mondd a viharnak és tüzvésznek, hogy álljon meg, de ne nekem –
válaszolt Defargené.

Mindkét hallgatójának pokoli élvezetet okozott halálthozó haragja – a
hallgatózó érezhette, hogy Defargené milyen sápadt, anélkül hogy látta
volna – és mind a kettő élénken helyeselt neki. Defarge, csekély
kisebbség, néhány szóval megemlékezett a márki részvéttel teljes
feleségéről; de csupán azt érte el, hogy felesége megismételte utolsó
válaszát:

– Mondd a viharnak és tüzvésznek, hogy álljon meg, de ne nekem!

Vendégek jöttek és a csoport feloszlott. Az angol vendég is kifizette,
amit fogyasztott, megszámolta gondosan, amit pénzéből visszakapott és
mint idegen, kérte, hogy utasitsák a Nemzeti Palota irányába. Defargené
az ajtóhoz vezette őt, karját az övére helyezte és megmutatta neki az
utat. Az angol vendég azt gondolta ezalatt, hogy jócselekedet volna azt
a kart megragadni, fölemelni és egy éles kést mélyen aládöfni.

De ő utjára ment és nemsokára eltünt a börtönfal árnyékában. A
megállapitott órában előkerült onnan, hogy Lorry lakásán ismét
megjelenjen; ahol az öreg urat nyugtalan aggodalomban, föl és alá
járkálva találta. Azt mondotta, hogy egészen mostanáig Lucienél volt és
csupán egy pár perccel azelőtt hagyta őt el, hogy a megállapodáshoz
képest idejében itten legyen. Atyját, körülbelül négy óra óta, mióta a
bank épületét elhagyta, nem látták. Lucienek halvány reménye volt, hogy
az ő közbenjárása talán megmentheti Károlyt, de ez a reménye nagyon
csekély. Már több mint öt órája, hogy távol volt, hol lehet? Lorry tiz
óráig várt; minthogy azonban Manette doktor nem tért vissza és ő Luciet
nem szivesen hagyta egyedül, ugy állapodtak meg, hogy ismét visszamegy
hozzá és éjfélkor ismét visszajön a bank épületébe. Azalatt Carton a tüz
mellett egyedül vár a doktorra.

Várt, várt és az óra tizenkettőt ütött, de Manette doktor nem tért
vissza. Lorry ismét hazajött, de nem hozott hirt róla. Hol lehet?

Éppen ezt a kérdést tárgyalták és hosszas távolléte folytán hajlandók
voltak halvány reményt táplálni, mikor hallották őt a lépcsőn. Abban a
pillanatban, amint a szobába lépett, nyilvánvaló lett, hogy minden
elveszett.

Hogy valóban volt-e valakinél, avagy pedig az egész idő alatt az utcákon
bolyongott, azt sohasem tudták meg. Amint ott állott és reájuk bámult,
nem kérdeztek tőle semmit, arca mindent megmondott.

– Nem tudom megtalálni, – mondá ő – de meg kell találnom. Hol van?

Feje és nyaka födetlen volt és amint beszéd közben körültekintett,
levetette kabátját és a földre ejtette.

– Hol a padom? Mindenütt kerestem és nem találom. Mit csináltak a
munkámmal? Az idő sürget: azokat a cipőket be kell végeznem.

Egymásra néztek és szivük megtört.

– Kérem, kérem! – mondá ő siró hangon. – Hadd lássak munkához. Adják ide
a munkámat.

Minthogy nem kapott választ, haját tépte és a padlót verte lábával, mint
egy haragos gyermek.

– Ne kinozzanak egy szegény, szerencsétlen nyomorultat, – könyörgött
borzalmas kiáltással – adják vissza a munkámat! Mi lesz velünk, ha az a
cipő ma éjjel nem készül el?

Elveszett, teljesen elveszett!

Oly teljesen reménytelen volt, hogy őt meggyőzzék, vagy hogy azt
megkiséreljék, hogy mindegyikük – mintha megbeszélték volna – egyik
kezét a vállára helyezte és azzal az igérettel, hogy munkáját azonnal
előkeritik, rábirták őt, hogy a tüz mellé leüljön. Lerogyott a székbe,
belekábult a parázsba és sirt. Mintha mindaz, ami a padlásszoba ideje
óta történt, csak képzelődés, futó álom lett volna; Lorry látta, hogy
ugyanazzá az alakká sorvad, melyet Defarge őrzött.

Ámbár mind a ketten meg voltak hatva és rémülve a hirtelen összeroskadás
miatt, nem volt idejük, hogy ezzel az érzelemmel foglalkozzanak. Egyedül
maradt leánya, utolsó reményétől és támaszától megfosztva,
mindkettőjükhöz fohászkodott. Ismét egymásra tekintettek, mintha
összebeszéltek volna, az a gondolat tükröződött vissza arcukon. Carton
kezdett el beszélni.

– Az utolsó remény is elveszett, igaz, hogy csekély volt. Igaz; legjobb,
ha leányához visszük. De mielőtt elmegy, kérem, hallgasson reám egy
pillanatra, nagy figyelemmel. Ne kérdezze a föltételek okát, melyeket
most szabni óhajtok, sem az igéretét, melyet kérni akarok; van rá okom –
elegendő.

– Nem vonom kétségbe, – válaszolt Lorry – folytassa.

A köztük levő széken ülő alak sóhajtozva hajlongott. Oly hangon
beszéltek, mintha éjjel beteg ágya mellett virrasztanának.

Carton lehajolt, hogy fölemelje a kabátot, mely majdnem lábai alá
került. Miközben ezt tette, kiesett a zsebből a doktor zsebkönyve,
melybe napi teendőit szokta feljegyezni. Carton fölemelte, összehajtott
papir volt benne.

– Ezt meg kellene néznünk – mondá.

Lorry jóváhagyóan bólintott. Fölnyitotta és fölkiáltott:

– Hála Istennek!

– Mi az? – kérdé Lorry mohón.

– Egy pillanatra! Mindjárt reátérek. Először – kabátja zsebébe nyult és
egy másik papirost vett onnan elő – ez az igazolvány engedelmet ad nekem
arra, hogy ezt a várost elhagyjam. Nézze meg! Látja: Carton Sydney,
angol polgár.

Lorry nyitva tartotta kezében és az ő komoly arcába nézett.

Őrizze meg részemre holnapig. Én látni fogom őt holnap, amint emlékszik,
és jobb, ha nem viszem magammal a börtönbe.

– Miért nem?

– Nem tudom; jobb, ha nem teszem. Most vegye ezt a papirt, mely Manette
doktor zsebében volt. Ez hasonló igazolvány, mely felhatalmazza őt,
leányát és az ő gyermekét, hogy bármely időben áthaladjon a sorompón és
a határon. Látja?

– Igen.

– Talán tegnap szerezte ezt utolsó és legfontosabb óvintézkedés gyanánt,
veszedelem esetére. Mikorról van keltezve? De hisz az mindegy; ne
nézegesse; tegye óvatosan az enyémhez és az önéhez. Most, kérem,
figyeljen. Egy-két óráig ezelőtt való időig nem kételkedtem abban, hogy
neki van ilyen igazolványa, vagy kaphat ilyet. Ez érvényes mindaddig,
mig be nem vonják. De gyorsan visszavonhatják, és nekem van rá okom,
hogy azt higyjem, hogy ez meg fog történni.

– Talán csak nincsenek veszedelemben?

– Nagy veszedelemben vannak. Abban a veszedelemben forognak, hogy
Defargené bevádolja őket. Az ő ajkáról hallottam. Ma este hallottam
ennek az asszonynak a nyilatkozatát, mely az ő veszedelmüket
fenyegetőnek tünteti föl. Nem pocsékoltam el semmi időt és a kémet is
láttam azóta. Ez megerősitette félelmemet. Tudja, hogy egy favágó, aki a
börtönfal közelében lakik, Defargeék ellenőrzése alatt áll. Defargené
kihallgatta ezt a favágót, aki azt mondotta, hogy látta őt, – Lucie
nevét sohasem említette – amint jeleket váltott a fogollyal. Könnyen
előrelátható, hogy az ok a közönséges lesz: börtönösszeesküvés. Lucie
élete veszedelemben van, talán gyermekéé is és talán atyjáé is, mivel
mind a kettőt látták vele együtt azon a helyen. Ne rémüljön meg annyira.
Ön megmenti őket.

– Az Ég adja, hogy megtehessem, Carton! De hogyan?

– Megmondottam, hogyan. Öntől függ és jobb embertől nem függhet. Ezt az
uj feljelentést nem nyujtják be előbb, mint holnapután; talán csak
két-három nappal később; még valóbbszinü, hogy csak egy héttel később.
Tudja, hogy főbenjáró bün a guillotine áldozatát gyászolni. Őt és atyját
feltétlenül vétkesnek tartanák ebben a bünben és ez az asszony (kinek a
gyülöletben való kitartását jellemezni képtelen vagyok) várni fog, hogy
ezzel a bünnel erősithesse vádját, hogy kétszeresen bizonyos legyen a
dolgában. Figyel reám?

– Oly feszülten és annyira bizom abban, amit mond, hogy egy pillanatra
még ezt a csapást is elfelejtem, – mondá, a doktor székének támláját
érintve.

– Önnek van pénze és gondoskodhatik a leggyorsabb alkalmatosságról, hogy
a tengerparthoz jusson. Már néhány nap előtt megtette előkészületeit,
hogy visszatérjen Angliába. Lovai holnap korán utra készen legyenek, ugy
hogy két órakor délután indulhassanak.

– Megtörténik!

Viselkedése oly lázas és bátoritó volt, hogy a hév Lorryt is elragadta
és oly gyors lett, mint egy ifju.

– Ön nemesszivü ember. Nem mondottam, hogy jobb embertől nem
függhetnének? Mondja meg Lucienek ma éjjel, hogy milyen veszedelem
fenyegeti őt, gyermekét és atyját. Különösen ez utóbbit hangsulyozza,
mert ő szivesen fektetné gyönyörü fejét férje mellé.

Hangja remegett egy pillanatra; majd ismét folytatta, mint azelőtt.

– Atyja és gyermeke érdekében kényszeritse őt, hogy Párist elhagyja,
velük és önnel együtt abban az órában. Mondja meg neki, hogy férje
utolsó intézkedése ez volt. Mondja meg neki, hogy sokkal több függ
attól, mintsem hiszi vagy reméli. Gondolja, hogy atyja még ebben a
szomoru állapotában is engedelmeskedik majd neki; vagy pedig nem?

– Bizonyos vagyok benne.

– Én is azt gondoltam. Tegye meg mindezeket az előkészületeket itt az
udvarban, nyugodtan és teljesen, annyira, hogy ön is a kocsiban üljön.
Abban a pillanatban, mikor megérkezem, vegyen fel a kocsiba és hajtson
el.

– Minden körülmények között várok önre.

– Igazolványom a kezében van a többi között, mint tudja, és föntart
számomra egy helyet. Csak arra várjon, hogy helyem el legyen foglalva és
aztán Angliába!

– Akkor tehát – mondá Lorry és megszoritotta az ő mohó, de mégis nyugodt
és szilárd kezét – nem függ minden egy öreg embertől, egy ifju és
tevékeny ember is ott lesz az oldalamon.

– Isten segitségével ott lesz! Igérje meg nekem ünnepélyesen, hogy semmi
által sem fogja magát befolyásoltatni, hogy más módot válasszon, mint
amiben mostan megállapodtunk.

– Ugy lesz, Carton.

– Emlékezzék holnap e szavakra: az ut megváltoztatása vagy elhalasztása
– bármilyen okból – azt eredményezheti, hogy talán egyetlen életet sem
lehet megmenteni és sok életet elkerülhetetlenül föl kell áldozni.

– Emlékezni fogok reájuk. Remélem, hogy a magam részét hüségesen
elvégzem.

– Én is remélem, hogy megteszem a magamét. Most pedig Isten önnel!

Ámbár komoly mosollyal mondta ezt, sőt az öreg ember kezét is ajkához
emelte, nem vált el tőle akkor. Segitett neki, hogy az elalvó tüz előtt
még folyton hajlongó alakot fölkeltse, hogy az köpenyt, kalapot öltsön
magára és távozásra birták azzal, hogy padjának és munkájának a
keresésére mennek, melyet még mindig jajveszékelve kért. Carton haladt
az egyik oldalán és elkisérte annak a háznak az udvaráig, ahol az a
lesujtott sziv – mely oly boldog volt akkor, mikor az ő elhagyatott
szivét föltárta előtte – virrasztott a borzalmas éjszakában. Belépett az
udvarba és néhány pillanatig ott egyedül maradt és feltekintett
szobájának megvilágitott ablakára. Mielőtt távozott, áldást és
istenhozzádot lehelt feléje.


13. Fejezet.  Ötvenkettő.

A Conciergerie fekete börtönében a nap elitéltjei sorsukra várakoztak.
Annyian voltak, mint ahány hétje van az évnek. Ötvenkettőnek kellett
azon a délután a város életének folyamán a határtalan, örökkévaló
tengerbe gördülnie. Mielőtt még elhagyták celláikat, már uj lakók voltak
kijelölve; mielőtt vérük még elkeverődött volna az előtte való napon
kiontottak vérével, már el volt különitve a vér, mely holnap az övékével
fog elvegyülni.

Ötvenkettőt számoltak le. A hetvenéves nagybérlőn kezdve, aki minden
gazdagságával sem vásárolhatta meg az életét, a huszéves varrónőig, akit
szegénysége és ismeretlensége sem tudott megmenteni. Fizikai betegségek,
melyeket emberi vétek és késedelem okoz, minden rendből szedik az
áldozataikat; a borzalmas erkölcsi járvány is, melyet kimondhatatlan
fájdalom, elviselhetetlen elnyomás és szivtelen közömbösség szült,
egyformán, különbség nélkül sujtott.

Darnay Károly, cellájában egyedül, nem vigasztalta magát hizelgő
ámitással, amióta a törvényszéktől oda visszatért. Az elbeszélés minden
sorából hallotta halálos itéletét. Teljesen megértette, hogy semmilyen
személyes befolyás nem mentheti őt meg, hogy tulajdonképpen milliók
itélték őt el és egyesek érette semmit sem tehetnek.

Még sem volt könnyü, hogy szeretett felesége friss emlékével, nyugodt
lélekkel készüljön arra, amit el kellett szenvednie. Az élethez füző
kötelék erős volt és nehéz, nagyon nehéz volt azt meglazitani; ha lassan
és nagy fáradozás árán itt meglazult kissé, annál szorosabbra füződött
amott; és ha minden erejét az egyik kéz ellen forditotta és az engedett,
a másik ismét bezárult. Minden gondolatában lázas sietség volt, szive
hevesen és izgatottan dobogott és minden lemondásnak elleneszegült. Ha
egy pillanatra érezte is a lemondást, ugy látszott, hogy felesége és
gyermeke, akiknek még őutána élniök kellett, óvást emeltek ellene és azt
önzőnek mondották.

Mindez azonban csak eleinte volt. Nem tartott sokáig és belátta, hogy
sorsa, melynek elébe ment, nem volt szégyen, hogy igazságtalanul
elitélve, naponta annyian mentek szilárd léptekkel ugyanarra az utra.
Ezt azután az a gondolat követte, hogy szeretteinek jövő lelki
nyugalmára nézve nagyfontosságu, hogy ő nyugodt magatartást tanusitson.
Hangulata igy fokonkint megnyugodott, ugy hogy lelke fölemelkedhetett a
magasba és onnan merithetett vigasztalást.

Még mielőtt besötétedett elitéltetésének estéjén, már ennyire jutott
utolsó utjában. Megengedték neki, hogy irószereket és gyertyát
vásároljon és nekifogott, hogy addig irjon, mig a börtönben minden
világot el kellett oltani.

Hosszu levelet irt Lucienek, melyben elmondotta neki, hogy addig, mig
őtőle magától nem hallotta, nem tudott semmit atyja bebörtönzéséről és
hogy éppen olyan kevéssé tudta, mint ő, mig azt az irást föl nem
olvasták, hogy atyja és nagybátyja voltak okozói az ő atyja
szenvedésének. Megmagyarázta már neki, hogy atyja – mostan teljesen
érthető okból – eljegyzésükkor egyedüli föltételnek kötötte ki és
házasságuk reggelén még külön is megigértette, hogy nevét, melyről
lemondott, eltitkolja. Atyja kedvéért kérte őt, hogy sohase kutassa,
vajjon atyja megfeledkezett-e annak az irásnak a létezéséről, avagy
pedig az a Tower-ról szóló elbeszélés emlékeztette-e arra, azon a régen
elfeledett vasárnapon, a kertben, a kedves platán alatt. Ha volt arra
vonatkozó határozott emléke, ugy bizonyára meg volt győződve arról, hogy
az a Bastilleal együtt elpusztult, minthogy nem emlitették azt a foglyok
emlékiratai között, amelyeket az ostromlók ott fölfedeztek és amelyekről
a világ összes lapjai irtak. Arra kérte őt, – ámbár hozzáfüzte, hogy
nagyon jól tudja, hogy az milyen fölösleges – hogy atyját azzal
vigasztalja, hogy minden alkalommal kiméletesen hangsulyozza az
igazságot, hogy ő nem tett semmi olyant, amiért ő önmagának indokoltan
valamit is szemére vessen, sőt, hogy ő az ő kettejük érdekében mindent
elfelejtett. Miután még arra kérte, hogy az ő hálás szerelmére és
áldására örökké emlékezve, küzdje le bánatát, hogy szeretett
gyermekükről gondoskodhasson és minthogy a mennyben találkoznak,
megeskette őt arra, hogy atyját vigasztalni fogja.

Atyjának ugyanolyan módon irt; azonkivül még azt is mondotta neki, hogy
feleségét és gyermekét különösen az ő gondjaira bizza. Ezt lelkére
kötötte annak a reményében, hogy ezáltal megóvja őt attól, hogy
lehangolttá váljék, vagy hogy visszaessék régi, veszedelmes állapotába,
melytől nagyon is kellett tartani.

Lorrynak mind a kedveseit szivébe ajánlotta és vagyoni helyzetét
elmagyarázta. Miután ezt megtette és hozzáfüzte hálás barátságának és
meleg vonzalmának nyilvánulását, mindent elvégzett. Cartonra egyszer sem
gondolt. Lelke annyira tele volt az övéivel, hogy egyszer sem gondolt
reá.

Elég ideje volt, hogy befejezze ezeket a leveleket, mielőtt kioltották a
lámpákat. Mikor szalmazsákjára lefeküdt, azt hitte, hogy ezzel a
világgal végzett.

De álmában feléje intett ujra és ragyogó alakokban mutatkozott előtte.
Szabadon és boldogan tért vissza ismét Sohoba, a régi házba (ámbár
egészen másmilyennek látszott, mint a valóságos ház),
megmagyarázhatatlan módon szabadult meg és gondoktól menten együtt volt
Lucievel ismét, ő azt mondotta neki, hogy csak álom volt az egész, és
hogy ő sohasem távozott. Feledés szünete következett, majd szenvedett és
ismét visszajött hozzá, halottan és békeségben és mégsem volt különbség
közöttük. Feledés egy ujabb szünete és fölébredt a komor reggelen,
anélkül, hogy tudná, hogy hol van, vagy mi történt, mig lelkén
végigcikázott:

– Ez halálom napja!

Igy haladt keresztül az órákon addig az ideig, amikor az 52 fő volt
lehullandó. Most, mialatt higgadt volt és remélte, hogy nyugodt
hősiességgel megy végének elébe, ébredező gondolatai uj munkába fogtak,
nehezen voltak megfékezhetők.

Sohasem látta az eszközt, mely életét volt elveendő. Mily magas volt,
hány lépcsője volt, hová állitják, hogyan érintik őt, hogy a kezek,
melyek megragadják, vörösek lesznek-e a vértől, hogy mely oldalra
forditják a fejét, hogy első lesz-e vagy az utolsó; ilyen és ehhez
hasonló kérdések számtalanszor, akaratlanul tolultak lelkébe. Nem voltak
félelemmel egybekötve: öntudatában nem volt félelem. Inkább attól a
különös, mindig ujra feltoluló kivánságtól származtak, hogy tudni
óhajtotta volna, hogy mit tegyen, ha az ő ideje elérkezik; oly kivánság,
mely óriási aránytalanságban volt azzal a néhány pillanattal szemben,
amelyekre vonatkozott; csodálkozás, mely inkább egy benne levő más lélek
csodálkozása volt, mint az övé.

Az órák elteltek, amint föl és alá járkált és a harang azokat az órákat
verte, melyeket ő többé sohasem fog hallani. Kilenc elmult mindörökre,
tiz elmult mindörökre, tizenegy elmult mindörökre, tizenkettő
közeledett, hogy elmuljon. Erős akarattal leküzdötte az utolsó
hangulatot is, mely annyi gondolatot keltett benne. Föl és alá járt és
lassan ismételte neveiket. A legnehezebb küzdelem elmult. Képes volt
arra, hogy föl és alá járjon, zavaró gondolatoktól menten, magáért és
övéiért imádkozott.

Tizenkettő elmult, mindörökre.

Mondották neki, hogy három lesz az utolsó óra és tudja, hogy valamivel
előbb szólitják őt elő, minthogy a szekerek nehezen és lassan dübörögtek
végig az utcákon. Azt határozta tehát, hogy a két órára gondol, hogy ez
az ő órája és a közbeeső időben ugy megerősödik, hogy azután képes
legyen másokat bátoritani.

Amint szabályosan, mellén keresztbefont karokkal járt föl és alá,
egészen más ember volt, mint a La Forcebeli fogoly, aki ottan járkált
föl és alá és meglepetés nélkül hallotta, amint egyet ütött az óra. Ez
az óra olyan lassu volt, mint a többi. Hálát rebegett az Égnek, hogy
visszanyerte önuralmát és azt gondolta, még egy óra, és megfordult, hogy
tovább járkáljon.

Az ajtó előtt, a kőfolyosón léptek hallatszottak. Megállott.

A kulcsot a zárba dugták, megfordult. Mielőtt az ajtó kinyilott, vagy
amikor kinyilott, egy férfi halk hangon angolul mondotta:

– Sohasem látott itt engem; kikerültem utjából. Menjen be egyedül; itt
várok. Ne veszitsen időt!

Az ajtó gyorsan kinyilt és becsukódott és előtte állott Carton Sydney,
nyugodtan és higgadtan, mosollyal az arcán és ujja figyelmeztetően az
ajkaira volt fektetve.

Valami derült, ragyogó és különös volt arcának a kifejezésében, ugy hogy
a fogoly az első pillanatban nem tudta, hogy a jelenés nem fantázia-e.
De ő szólott és az ő hangja volt; megragadta a fogoly kezét és az igazi
kéz nyomása volt.

– A világ összes emberei közül legkevésbbé remélte, hogy engem fog látni
– mondá ő.

– Nem tudtam elhinni, hogy ön az. Még most is alig tudom elhinni. Ön nem
fogoly? – Ez a félelem ötlött hirtelen az agyába.

– Nem. Véletlenül hatalmam van az őrök egyike fölött és annak a
felhasználása által állok itten ön előtt. Tőle jövök, feleségétől,
kedves Darnay.

A fogoly megszoritotta a kezét.

– Kérést hozok tőle.

– Mi az?

– Fölötte komoly, sürgős és határozott kivánságot, mely az ön előtt oly
drága szónak legmeghatóbb hangján szól önhöz, melyre ön oly jól
emlékszik.

A fogoly arcát félig elforditotta.

– Nincsen ideje arra a kérdésre, hogy miért hozom én, hogy mit jelent;
nekem nincs időm, hogy elmondjam önnek. Teljesitenie kell; vesse le
cipőit és huzza fel az én csizmáimat.

A cella falánál, a fogoly mögött egy szék állott. Carton
villámgyorsasággal belenyomta őt és mezitláb állott előtte.

– Huzza föl csizmámat. Huzza kezével, minden erejével. Gyorsan!

– Carton! Erről a helyről nem lehet elmenekülni; nem lehet
keresztülvinni! Velem együtt meghal! Őrültség!

– Őrültség volna, ha fölszólitanám, hogy meneküljön; de teszem-e? Ha
arra szólitanám föl, hogy menjen ki ezen az ajtón, mondja, hogy őrültség
és maradjon itt. Cserélje el nyakkendőjét és kabátját az enyémmel.
Mialatt ön azt teszi, hadd vegyem ki ezt a szalagot hajfürteiből, és
rázzam szét haját ugy, amilyen az enyém.

Bámulatos gyorsasággal és oly akarat- és cselekvési erővel, mely
csodálatosnak látszott, reákényszeritette ezeket a változtatásokat. A
fogoly olyan volt kezében, mint egy gyermek.

– Carton, édes Carton! Őrültség! Nem lehet keresztülvinni, nem
történhetik meg, megkisérelték, de sohasem sikerült. Könyörgök, hogy
halálával ne szaporitsa az enyémnek a keserüségét!

– Kedves Darnay, arra szólitom-e fel, hogy menjen ki ezen az ajtón? Ha
arra szólitom fel, utasitsa vissza. Itt van tinta, toll és papiros az
asztalon. Elég szilárd a keze ahhoz, hogy irjon?

– Az volt, mikor ön belépett.

– Szilárditsa meg ismét és irja, amit diktálok. Gyorsan, barátom,
gyorsan!

Darnay kezét lázas homlokához nyomta és az asztalhoz ült. Carton,
jobbkezével keblében, egészen közelében állott.

– Irja pontosan, amit mondok.

– Kinek cimezzem?

– Senkinek. – Cartonnak még mindig keblében volt a keze.

– Keltezzem?

– Nem.

A fogoly minden kérdésnél föltekintett. Carton kezével keblében,
mellette állt és reánézett.

– Ha emlékszik, – diktálta Carton – azokra a szavakra, melyeket régen
mondottunk egymásnak, akkor könnyen megérti ezt, ha meglátja. Tudom,
hogy emlékszik reájuk. Nem az ön természete, hogy elfelejtse azokat.

Kivonta kezét kebléből, de a fogoly éppen mostan föltekintett zavart
csodálkozással és a kéz valamit markolva, megállott.

– Leirta: »hogy elfelejtse azokat«? – kérdé Carton.

– Igen. Fegyver van a kezében?

– Nem, nem vagyok felfegyverkezve.

– Mi az a kezében?

– Mindjárt megtudja. Irja, csak néhány szó van még. Ismét diktált: Hálás
vagyok, hogy eljött az idő, hogy bebizonyithatom. Hogy igy cselekszem,
nem okoz nekem sem fájdalmat, sem bánatot.

Mikor ezeket a szavakat mondotta, szemét az iróra függesztette és kezét
lassan és gyöngéden az iró arca elé helyezte.

A toll kiesett Darnay kezéből az asztalra és zavartan nézett körül.

– Micsoda gőz ez? – kérdezte.

– Gőz?

– Valami, ami előttem lebegett.

– Nem tudok semmiről; nem lehet itt semmi. Vegye a tollat és végezze be.
Siessen, siessen!

Mintha emlékezete meggyöngült volna, vagy lelke megzavarodott volna, ugy
erőlködött a fogoly, hogy figyelmét összeszedje. Amint homályos szemmel
és lassuló lélegzettel tekintett Cartonra, keze ismét a keblében volt és
szilárdan nézett reája.

– Siessen, siessen!

A fogoly ismét a papiros fölé hajolt.

– Ha másként lett volna, – Carton keze ismét óvatosan és lassan lefelé
lopódzott – sohasem használtam volna föl a kinálkozó alkalmat. Ha
másként lett volna, – a kéz a fogoly arca előtt volt – annál inkább
kellett volna helyt állanom érte. Ha másként lett volna… – Carton a
tollat nézte és azt vette észre, hogy már csupa olvashatatlan jeleket
irt.

Carton keze nem mozdult többé keble felé. A fogoly szemrehányó
tekintettel felugrott, de Carton keze egészen közel volt arcához és
balkarjával derekát ölelte át. Néhány pillanatig gyöngén védelmezte
magát a férfi ellen, aki azért jött, hogy életét az övé helyett
föláldozza; de egy perc eltelte után eszméletlenül terült el a földön.

Carton gyorsan és habozás nélkül öltötte fel a fogoly levetett ruháit,
haját hátrafésülte és megkötötte azzal a szalaggal, melyet a fogoly
viselt. Azután halkan szólott:

– Lépjen be, jöjjön be! – és a kém megjelent.

– Látja? – mondá Carton, föltekintve, amint ott térdelt féltérdén az
eszméletlen alak mellett és a papirost a keblébe dugta – nagy az ön
veszedelme?

– Carton ur, – válaszolta a kém félénken csattantva ujjával – az itteni
nagy forgalomban ez nem veszedelmes reám, ha ön az ajánlatát hüségesen
véghezviszi.

– Tőlem ne féljen. Én hü leszek halálig.

– Az ötvenkét számnak teljesnek kell lenni. Ha ön ebben az öltözetben
teljessé teszi, nem félek.

– Ne féljen! én nemsokára nem leszek már utjában és nem árthatok önnek
és a többiek, ha Istennek, ugy tetszik, nemsokára messze lesznek innen.
Most hivjon segitséget és vigyen engem a kocsiba.

– Önt? – kérdé a kém nyugtalanul.

– Őt, ember, akivel én cseréltem; azon a kapun megy ki, amelyen engem
behozott?

– Természetesen.

– Gyönge voltam és szédültem, mikor jöttem és most, hogy távozom,
elájultam. A bucsu elszéditett. Ilyesmi itten gyakran, nagyon is gyakran
megtörtént. Élete saját kezében van. Gyorsan, hivjon segitséget!

– Esküszik, hogy nem árul el? – kérdé a reszkető kém, mikor még egy
pillanatra szünetelt.

– Ember, ember, – válaszolta Carton lábával dobogva – nem esküdtem
elégszer ünnepélyesen, hogy ezt keresztülviszem, hogy most e drága
pillanatokat vesztegeti? Vigye maga az udvarba, amelyet ismer, helyezze
el maga a kocsiban, mutassa meg őt Lorryéknak, és mondja neki, hogy
nincs más élesztőszerre szükség, mint a friss levegőre és hogy
emlékezzék tegnap esti szavaimra és igéretére és hogy hajtson el
azonnal.

A kém eltávozott és Carton az asztalhoz ült és homlokát kezébe
támasztotta. A kém azonnal visszatért két emberrel.

– Hogy-hogy? – mondá az egyik a földön heverő alakot látva. – Annyira
lesujtotta az a hir, hogy barátja a Saint Guillotine sorsjátékban a
főnyereményt nyerte meg?

– Jó hazafi, – mondá a másik – nem lehetne jobban lesujtva, ha az
arisztokrata semmit sem nyert volna.

Felemelték az eszméletlen alakot, ráhelyezték egy hordágyra, melyet a
kapuból hoztak és lehajoltak, hogy elvigyék.

– Az idő rövid, Evrémonde – mondá a kém figyelmeztető hangon.

– Tudom, – válaszolt Carton – vigyázzon barátomra, könyörgöm és hagyjon
magamra.

– Jöjjetek, tehát, fiaim, – mondá Barsad – emeljétek fel és vigyétek el.

Az ajtó bezárult és Carton egyedül maradt. Feszült figyelemmel
hallgatózott, minden hangra figyelt, mely gyanut vagy veszedelmet
jelezhet. Nem hallott semmit. Kulcsok fordultak, ajtók csapódtak, távoli
folyosókról lépések hallatszottak, szokatlan kiabálás vagy sietés nem
volt hallható. Kis idő mulva szabadabban lélegzett föl, az asztalhoz ült
és ismét hallgatózott, mig az óra kettőt ütött.

Olyan hangok hallatszottak, melyektől nem félt, mert képzelte, hogy mit
jelentenek. Egymás után több ajtót nyitottak ki, végül az övét. Egy
börtönőr a kezében levő jegyzékbe tekintett és csupán ennyit mondott:
»Evrémonde, kövessen!« És ő távolról egy nagy sötét terembe követte őt.
Sötét téli nap volt és a teremben uralkodó és a külső sötétség is
okozta, hogy alig tudta felismerni a többieket, akiket ide behoztak,
hogy karjaikat megkötözzék. Némelyek álltak, mások ültek. Egyesek
jajveszékeltek és nyugtalanul jártak föl és alá, de ilyen csak kevés
volt. A nagy többség nyugodt és néma volt és mereven a földre nézett.

A fal mellett egy sötét sarokban állott, mialatt az ötvenkettőből még
néhányat őutána hoztak be, az egyik megállott, amint elmenőben volt,
hogy őt, mint ismerőst, megölelje. Megrettent, hogy fölfedezik, de az
ember tovább haladt. Néhány pillanattal később, egy leányos termetü,
kedves, sápadt arcu, nagy, türelmes szemü nő kelt föl a padról, ahol ült
és odajött hozzá, hogy beszéljen vele.

– Evrémonde polgár, – mondá megérintve őt hideg kezével – szegény kis
varrónő vagyok, együtt voltam önnel La Forceban.

Válasz helyett maga elé mormogta:

– Igaz, elfelejtettem, hogy mivel vádolták.

– Összeesküvéssel. Az igazságos ég tudja, hogy ártatlan vagyok. Ugyan ki
gondolna arra, hogy összeesküdjék ilyen szegény, gyönge teremtéssel,
mint én vagyok?

Szomoru mosollyal mondotta és ez annyira meghatotta őt, hogy könnyek
szöktek a szemébe.

– Nem félek a haláltól, Evrémonde polgár, de én nem tettem semmit.
Szivesen meghalok, ha a köztársaság, mely annyi jót akar velünk tenni,
szegényekkel, nyer valamit a halálommal. De nem értem, hogy ez hogy
lehet, Evrémonde polgár. Ily szegény, gyönge kis teremtés!

– Hallottam, hogy szabadonbocsátották, Evrémonde polgár. Reméltem, hogy
igaz.

– Igaz volt. De ismét elfogtak és elitéltek.

– Ha a kocsin önnel megyek, Evrémonde polgár, megengedi, hogy kezét
fogjam? Nem félek, de kicsi vagyok és gyönge és az több bátorságot ad
nekem.

Mikor a türelmes szemek arcába tekintettek, hirtelen kétséget látott
bennük, majd csodálkozást. Ő megszoritotta a munkában eldurvult,
éhségtől lesoványodott, fiatal kezet és ajkait érintette.

– Érte hal meg? – suttogta ő.

– És felesége és gyermekéért. Csend! Igen.

– Ó, idegen, megengedi, hogy bátor kezét fogjam?

– Csend! Igen, szegény testvérem; az utolsó pillanatig.

Ugyanazok az árnyékok, melyek a börtönt érik, a kora délután ugyanazon
órájában beárnyékolják a sorompót és a körülötte levő tömeget, mikor egy
Párisból távozó kocsi hajt oda, hogy megvizsgálják.

– Ki megy itt? Ki van benne? Utleveleket!

Az utleveleket kinyujtják és elolvassák.

– Manette Sándor. Orvos. Francia. Melyik az?

Ez az; ez a tehetetlen, tagozatlan hangokat mormogó, tébolyodott öreg
ember.

– Ugy látszik, hogy a doktor polgár nincsen észnél. A forradalmi láz
nagyon heves volt reá nézve.

– Nagyon is.

– Hah! Sokan szenvednek emiatt. Lucie. Leánya. Francia. Melyik az?

– Ez az.

– Nyilvánvalóan kell, hogy az legyen. Lucie, Evrémonde felesége; ugy-e?

– Igen.

– Hah! Evrémonde máshová van idézve. Lucie, a gyermeke. Angol. Ez az?

Ez és nem más.

– Csókolj meg, Evrémonde gyermeke. Most jó köztársasági embert csókoltál
meg; valami uj a családodban; emlékezz reá! Carton Sydney. Ügyvéd.
Angol. Melyik az?

– Itt fekszik a kocsi sarkában. Megmutatják őt a kérdezőnek.

– Ugy látszik, hogy az angol ügyvéd elájult.

– Remélhető, hogy a friss levegőben magához tér. Láthatóan nincsen jó
egészségben és megrázóan bucsuzott el egy barátjától, aki a köztársaság
neheztelését vonta magára.

– Ez az egész? Ez ugyan nem sok! Sokan vonták magukra a köztársaság
neheztelését és ki kell tekinteniök a kis ablakon. Lorry Jarvis. Bankár.
Angol. Melyik az?

– Én vagyok az. Természetesen, minthogy utolsó vagyok.

Lorry Jarvis válaszolt mind az előző kérdésre. Lorry Jarvis kiszállott
és ott áll, kezével fogva a kocsi ajtaját és válaszol a
hivatalnokcsoportnak. Lassan körüljárják a kocsit, kényelmesen
fölszállnak a tetejére, hogy lássák, micsoda podgyász van ott; a falusi
nép körülötte áll, közelebb jön a kocsi ajtajához és kiváncsian
belebámul; egy kicsiny gyermeknek anyja, aki hordozta őt, kinyujtotta a
karját, hogy megérinthesse a guillotine alatt meghalt arisztokrata
feleségét.

– Fogja utleveleit, Lorry Jarvis, alá vannak irva.

– Lehet elutazni, polgár?

– Lehet. Előre postakocsis! Szerencsés utat!

– Üdvözlöm, polgárok. És az első veszedelem elmult.

Ezek ismét Lorry Jarvis szavai voltak, amint kezeit imára kulcsolja és
fölfelé tekint. Rémület keletkezik a kocsiban és sirás, az eszméletlen
utas nehezen lélegzik.

– Nem haladunk nagyon lassan? Nem lehetne biztatni őket, hogy gyorsabban
hajtsanak? – kérdi Lucie aggodalmasan az öreg embertől.

– Menekülésnek látszanék, édesem. Nem szabad őket nagyon sürgetnünk;
gyanut keltene.

– Nézzen hátra, nézzen hátra, nem üldöznek-e?

– Az ut szabad, édesem. Eddig még nem üldöznek.

Házak kettes-hármas csoportokban, magános gazdaságok, rombadőlt
épületek, festő- és bőrgyárak, és más ehhez hasonló épületek, majd nyilt
vidék, lombtalan fasorok haladnak el mellettünk. Alattunk a kemény,
egyenetlen kövezet, oldalt a puha, mély sár. Néha a feneketlen sárba
hajtunk, hogy elkerüljük a kövek rázását, néha megakadunk a mély
pocsolyában és gödrökben. Ilyenkor olyan nagy a türelmetlenségünk
gyötrelme, hogy vad félelmünkben és sietésünkben inkább kiszállanánk és
rohannánk vagy elrejtőznénk, bármit tennénk inkább, mint megállani.

A nyilt vidékről ismét düledező épületek, magános gazdaságok, festő- és
bőrgyárak és ilyenhez hasonló épületek, majd kettes-hármas házcsoportok,
lombtalan fasorok közé kerülünk. Megcsaltak ezek az emberek és más uton
visszavittek? Nem ugyanaz a hely ez? Hála Égnek nem! Falu. Nézzen hátra,
nézzen hátra, hogy nem üldöznek-e! Csend! A postaház!

Kényelmesen fogják ki négy lovunkat; kényelmesen áll a kocsi a kis
utcán, lovaitól megfosztva és nincs remény arra, hogy ismét mozgásba
jöjjön; a lovak lassan láthatók lesznek, egyik a másik után, az uj
kocsisok kényelmesen követik és uj csomókat kötözgetnek ostoraikra; az
előbbi kocsisok kényelmesen számolják pénzüket, rosszul adják össze és
hibás eredményre jutnak. Az egész idő alatt szivünk oly gyorsan ver,
hogy a leggyorsabb ló leggyorsabb vágtatása sem érné utól.

Végre az uj kocsisok nyergükben ülnek és a régiek mögöttünk maradnak.
Áthaladtunk a falun, föl a dombon, le a lejtőn és vizenyős sikságon
hajtunk. A kocsisok hirtelen élénk mozdulattal kezdenek beszélni és a
lovakat hevesen visszarántják. Üldöznek!

– Ha! Itt benn a kocsiban. Beszéljen!

– Mi az? – kérdi Lorry kitekintve az ablakon.

– Mennyit mondottak?

– Nem értem önt.

– Az utolsó posta. Hány volt ma a guillotine alatt?

– Ötvenkettő.

– Mondtam! Derék szám. Polgártársam itt, csak negyvenkettőt mondott. Tiz
fejjel több; ez is valami. A guillotine szépen dolgozik. Imádom őt.
Előre, előre!

Az éjszaka sötéten közeledik. Ő mozdul ismét; kezd eszméletre térni és
érthetően beszélni; azt hiszi, hogy még mindig együtt vannak; kérdezi
őt, nevénél szólitva, hogy mi van a kezében. Ó, kegyelmes Ég, szánj meg
minket, segits rajtunk! Nézzen ki, nézzen ki, nem üldöznek-e!

A szél száguld mögöttünk, a felhők repülnek utánunk, a hold fénye ragyog
fölöttünk és csupán a vad éjszaka üldöz; de eddig semmi más nem üldöz
minket.


14. Fejezet.  A kötés befejeződött.

Ugyanabban az időben, mikor az ötvenkettő sorsára várakozott, Defargené
sötét, vészthozó tanácsot tartott a Bosszuangyallal és Jacques Hárommal,
a forradalmi esküdtszék tagjával. Madame Defarge nem a korcsmában
tanácskozott minisztereivel, hanem a favágó félszerében, aki azelőtt
utkaparó volt. A favágó nem vett részt a tanácskozásban, hanem tisztes
távolságban tartózkodott, mint valami szolga, aki nem beszélhet vagy
nyilvánithat véleményt, mig nem kérdezik.

– De a mi Defargeunk kétségtelenül jó köztársasági? – kérdé Jacques
Három.

– Nincsen Franciaországban jobb, mint ő – hangoztatta a pergő nyelvü
Bosszuangyal visitó hangján.

– Csend, kis Bosszuangyal – mondá Defargené és homlokát ráncolva, kezét
segédtisztje ajkára tette; – hadd beszéljek! Az én férjem, polgártárs,
jó köztársasági és bátor ember; érdemeket szerzett magának a köztársaság
körül és bizalmát is birja. De férjemnek is vannak gyöngeségei és elég
gyönge, hogy részvétet érez a doktor iránt.

– Nagy kár, – károgta Jacques Három kétkedően rázva fejét s kegyetlen
ujjai éhes szája körül jártak – nem egészen olyan, mint egy jó polgár;
sajnálni való dolog.

– Látja, – mondá az asszony – én nem törődöm a doktorral. Fejét
hordozhatja vagy elveszitheti, nem érdekel; nekem mindegy. De az
Evrémonde-fajt ki kell irtani és feleségnek és gyermeknek követni kell a
férjet és atyát.

– Szép feje van erre a célra, – károgta Jacques Három. – Láttam ott kék
szemeket és aranyos hajat és gyönyörünek látszott, mikor Sámson
felmutatta.

A szörnyeteg ugy beszélt, mint egy epikureus.

Defargené a földre nézett és egy kis ideig gondolkodott.

– A gyermeknek is aranyhaja és kék szeme van, – jegyezte meg Jacques
Három és elmélyedve élvezte szavait – és ritkán kapunk gyermeket oda.
Szép látvány!

– Egyszóval, – mondá Defargené rövid elmélkedésének véget vetve – ebben
az ügyben nem bizom férjemben. Az utolsó éjszaka óta nemcsak hogy érzem,
hogy terveim részleteit nem közölhetem vele, hanem azt is érzem, hogy a
halasztás azzal a veszedelemmel járhat, hogy figyelmezteti őket és
elmenekülhetnek.

– Ennek nem szabad megtörténni, – károgta Jacques Három – senkinek sem
szabad elmenekülni. Még félig sem elég ugy, ahogy most megy. Százhusznak
kellene lenni naponta.

– Egyszóval, – folytatta Defargené – férjemnek nincsen olyan oka, mint
nekem, hogy ezt a családot a köztársaság üldözze és nekem nincs olyan
okom, mint neki, hogy a doktor iránt szánalmat érezzek. Tehát egyedül
kell cselekednem. Jöjjön ide, kis polgár.

A favágó, aki tisztelettel és a haláltól való rettegés alázatosságával
nézett reá, odament, vörös sapkáját kezében tartva.

– Ami azokat a jeleket illeti, kis polgár, – mondá Defargené szigoruan –
melyeket a fogollyal váltott, hajlandó-e még ma erre vonatkozóan
tanuskodni?

– Igen, igen, miért ne? – kiáltott a favágó. – Minden nap, akármilyen
időjárásban kettőtől négyig, mindig jelt adott, gyakran a kicsivel
együtt, gyakran nélküle. Tudom, amit tudok. A saját szememmel láttam.

Mialatt beszélt, mindenféle mozdulatot végzett, mintha véletlenül
utánozna néhányat a jelek közül, melyeket sohasem látott.

– Nyilvánvaló összeesküvés, – mondá Jacques Három. – Világos, hogy az.

– Meg lehet az esküdtekben bizni? – tudakozódott Defargené és komor
mosollyal tekintett reája.

– A hazafias esküdtszékben megbizhatik, kedves polgárnő.
Esküdttársaimért jótállok.

– Most lássuk csak még egyszer, – mondá Defargené fontolgatva. –
Nélkülözhetem-e ezt a doktort férjem miatt? Nem érzek semmit sem ellene,
sem mellette. Nélkülözhetem-e őt?

– Egy fejet számitana, – jegyezte meg Jacques Három halk hangon –
valóban nincsen elegendő fejünk; azt hiszem, hogy kár volna.

– Ő is jeleket váltott vele együtt, láttam jól, – mondotta Defargené –
nem beszélhetek egyikről a másik nélkül; és nem szabad hallgatnom és az
ügyet egészen reábiznom erre a kis polgárra. Merthogy én nem vagyok
rossz tanu.

A Bosszuangyal és Jacques Három lázasan versenyeztek egymással és
kijelentették, hogy Defargené a legkiválóbb, a legbámulatosabb tanu. A
kis polgár, hogy ne maradjon el, mennyei tanunak mondotta őt.

– Kisérelje meg szerencséjét, – mondá Defargené. – Nem, nem
nélkülözhetem őt! Három órakor el van foglalva? Odamegy a mai
kivégzéshez?

A kérdés a favágóhoz volt intézve, aki sietve igenlően válaszolt és
felhasználva az alkalmat, hozzáfüzte, hogy ő a legbuzgóbb köztársasági
és valóban a legszerencsétlenebb volna, ha valami megakadályozná abban,
hogy délutáni pipáját a fura nemzeti borbély munkájának szemlélése
közben szijja el. Annyira hangsulyozta ezt, hogy azzal lehetett volna
gyanusitani (és talán Defargené fekete, megvetően reánéző szemei
gyanusitották is), hogy a nap minden órájában egyéni aggodalmai vannak
személyes biztossága tekintetében.

– Én, – mondá az asszony – hasonlóan vagyok elfoglalva ugyanazon a
helyen. Majd ha elmult, – mondjuk: nyolc órakor ma este – jöjjön hozzám
Saint Antoineba és az én bizottságomnál benyujtjuk a feljelentést
ellenük.

A favágó azt mondotta, büszke és boldog lesz, hogy a polgárnőnek
segitségére lehet. A polgárnő reánézett; ő zavart lett, kikerülte
pillantását, mint ahogy valami kis kutya cselekedett volna,
visszahuzódott fatömbjei közé és zavarát fürésze markolata mögött
igyekezett elrejteni.

Defargené intett az esküdtnek és a Bosszuangyalnak, hogy jöjjenek
közelebb az ajtóhoz és további terveit a következő szavakkal fejtette ki
előttük:

– Az asszony most otthon lesz és férje halála pillanatát várja.
Gyászolni és sirni fog. Olyan kedélyállapotban lesz, hogy a köztársaság
igazságosságát kétségbe fogja vonni. Tele lesz részvéttel a köztársaság
ellenségei iránt. Odamegyek hozzá.

– Micsoda bámulatos nő! Micsoda imádandó nő! – kiáltott fel Jacques
Három gyönyörködve.

– Ó, én gyönyörüségem! – kiáltott a Bosszuangyal és megölelte.

– Fogd kötésemet, – mondá Defargené, segédtisztjének kezébe helyezve azt
– és tartsd készen számomra szokott helyemen. Tartsd fönn számomra
szokott székemet. Menj oda egyenesen, mert ma valószinüleg a szokottnál
nagyobb csődület lesz.

– Szivesen engedelmeskedem főnököm parancsának, – mondá a Bosszuangyal
élénken és arcát megcsókolta.

– Nem fogsz elkésni?

– Ott leszek a kezdet előtt.

– És mielőtt a szekerek megérkeznek. Bizonyosan ott légy, lelkem, –
kiáltotta a Bosszuangyal utána, mivel ő már befordult az utcába –
mielőtt a szekerek megérkeznek!

Defargené a kezével intett, annak jeléül, hogy hallotta és megbizhatnak
abban, hogy idejében ott lesz, azután végigment a sáron és a börtönfal
sarka körül befordult. A Bosszuangyal és az esküdt utánanéztek, amint
eltávozott és dicsérték szép alakját és kiváló erkölcsi tulajdonságait.

Volt abban az időben sok nő, kiket a kor borzalmasan elcsufitott, de
mind között egy sem volt oly félelmetes, mint ez a könyörtelen asszony,
aki most az utcákon haladt. Erős és félelem nélküli jellem, éles és
gyors felfogás, nagy határozottság olyanfajta szépséggel párosult, mely
nem csupán birtokosát látszott szilárdsággal és lelkesedéssel
elárasztani, hanem másokban is e tulajdonságok ösztönszerü beismerését
idézte elő; olyan jellem volt, melynek ilyen zord időkben minden
körülmények között érvényesülni kellett. Gyermekkora óta az elszenvedett
jogtalanság keserü érzelmén töprengett és engesztelhetetlen gyülölettel
telt el egy rend iránt; az alkalom tigrissé nevelte őt. Részvétet
egyáltalán nem ismert. Ha ez az erény benne volt valaha, teljesen
kiveszett belőle.

Őneki semmi sem volt az, hogy egy ártatlan ember elődeinek vétkeiért
haljon meg; nem őt, hanem azokat látta. Őneki semmi sem volt az, hogy
felesége özveggyé, gyermeke árvává váljék; ez nem volt elegendő
bünhődés, mert ezek az ő természetes ellenségei és az ő zsákmánya voltak
és mint ilyeneknek, nem volt joguk az élethez. Meglágyitani őt teljesen
reménytelen volt, mert még önmagával szemben sem ismert részvétet. Ha
elpusztult volna a sok utcai zavargás egyikében, melyben résztvett, nem
szánta volna önönmagát; ha holnap bárd alá küldötték volna, nem ment
volna enyhébb érzelemmel oda, mint azzal a kegyetlen óhajjal, hogy
helyet cseréljen azzal az emberrel, aki őt odaküldte.

Ilyen szivet hordott Defargené durva ruhája alatt, mely, bár gondatlanul
viselte, bübájosan állott rajta és sötét haja szépnek látszott vörös
sapkája alatt. Keblében töltött pisztoly volt elrejtve. Övébe éles tőr
volt dugva. Ilyen öltözetben, ilyen jellem önbizalmával és olyan asszony
biztosságával, aki gyermekkorában megszokta, hogy mezitláb, mezitelen
térddel járjon a tenger partján, haladt Defargené az utcákon végig.
Mikor az elmult éjjel az elutazás tervét kieszelték, és a kocsi éppen e
pillanatban arra várt, hogy terhe teljes legyen, Lorrynak nagy gondot
okozott az a nehézség, melyet Miss Prossnak a magukkal való vitele
okozott. Nemcsak az volt kivánatos, hogy a kocsi ne legyen tulterhelve,
hanem kiválóan fontos volt az is, hogy a megvizsgálásra és az utasok
kikérdezésére szükséges idő a lehető legrövidebbre szoritkozzék, mert
menekülésük néhány percnyi időmegtakaritástól is függhetett. Alapos
megfontolás után azt ajánlotta, hogy Miss Pross és Jerry, akik bármely
pillanatban elhagyhatták a várost, három órakor a lehető legkönnyebb
kocsiban utazzanak el. Minthogy podgyász nem akadályozta őket, a fogatot
könnyen elérhetik és azután előrehajtanak és az állomásokon a lovakat
megrendelhetik. Ilyen módon képesek voltak, a legbecsesebb éjjeli órák
alatt, mikor a késés a legveszedelmesebb volt, az utazást lényegesen
gyorsitani. Miss Pross azt remélte, hogy a fenyegető veszedelemben ezzel
az intézkedéssel értékes szolgálatot tehet és nagy örömmel fogadta azt.
Ő és Jerry látták, amint a kocsi elindult, tudták, hogy Salamon kit
hozott, a feszült várakozásban tiz percnyi gyötrelmet szenvedtek és most
befejezték előkészületeiket, hogy kövessék a kocsit éppen akkor, mikor
Defargené az utcákon haladt és mindinkább közeledett a már elhagyatott
lakáshoz, amelyben mostan ők tanácskoztak.

– Nos, mit gondol Cruncher ur, – mondá Miss Pross, aki oly izgatott
volt, hogy alig volt képes beszélni, állani, mozogni, vagy élni – mi a
véleménye arra nézve, hogy ne induljunk ebből az udvarból? Minthogy
innen már távozott ma egy másik kocsi, ez gyanut kelthetne.

– Az én véleményem az, – válaszolt Cruncher – hogy önnek igaza van – és
hogy én kitartok ön mellett jóban és rosszban egyaránt.

– A mi drága teremtéseinkért való félelem és remény annyira megzavartak,
– mondá Miss Pross heves sirás közben – hogy képtelen vagyok valami
tervet kieszelni. Képes _ön_ valami tervet kieszelni, édes jó Cruncher?

– Jövő életmódomra vonatkozóan, Miss, – válaszolt Cruncher – remélem,
hogy képes vagyok. Arra, hogy ezt az áldott öreg fejemet mostan
használjam, azt hiszem, hogy nem vagyok képes. Megtenné-e nekem azt a
szivességet, Miss, hogy két igéretemet és fogadalmamat megjegyzi
magának, melyet ebben a válságos időben nyilvánitani óhajtok?

– Ó, az Isten szerelmére, – kiáltott Miss Pross még mindig hevesen sirva
– mondja el azonnal, hogy gyorsan végezzünk vele.

– Először is – mondá Cruncher egész testeben remegve, arca fakóhalvány
és ünnepélyes volt – ha azok a szegény teremtések szerencsésen kijutnak
innen, sohasem teszem többé, soha!

– Szentül meg vagyok győződve, Cruncher ur, – válaszolt Miss Pross –
hogy sohasem teszi többé, bármi is az és kérem, ne tartsa szükségesnek
megmagyarázni, hogy mi az.

– Nem, Miss – válaszolt Jerry – nem mondom meg önnek. Másodszor: ha azok
a szegény teremtések szerencsésen kijutnak innen, sohasem mondok majd
semmit Cruncherné csuszkálása ellen, soha többé.

– Bármilyen háztartási ügy is az – mondá Miss Pross, szemét száritgatta
és megnyugodni igyekezett – nem kételkedem, hogy legjobb, ha teljesen
rábizza Cruncherné tetszésére. Ó, én drágám!

– Sőt annyira megyek, hogy azt mondom – folytatta Cruncher nyugtalanitó
hajlandósággal, mintha szószékről prédikálna – és jegyezze meg magának
szavaimat és közölje azokat Crunchernéval, annyira megyek, hogy azt
mondom, hogy a csuszkálásról megváltozott a véleményem és szivből
kivánom, bárcsak Cruncherné mostan csuszkálna.

– Igen, igen, igen. Remélem, hogy azt teszi, drága ember – kiáltott Miss
Pross magánkivül – és remélem, hogy ő megfelel minden várakozásának.

– Az Ég óvja meg, – folytatta Cruncher még ünnepélyesebben és lassabban
és prédikálásra való erősebb hajlammal – az Ég óvja meg ezeket a szegény
teremtéseket attól, hogy érettük való kivánságomba betudják azt, amit
valaha tettem és mondottam. Az Ég óvja meg őket (ha nem csuszkálunk is
mindannyian), hogy megmeneküljenek ebből a rettenetes veszedelemből. Az
Ég óvja meg őket, Miss. Amint mondom, óvja meg! – Ez volt Cruncher
befejezése, miután hiába gondolkozott azon, hogy jobbat találjon.

Defargené célját követve, mindinkább közeledett az utcákon.

– Ha valaha visszatérünk hazánkba, – mondá Miss Pross – megbizhatik
abban, hogy Crunchernénak mindent elmondok, amire emlékezni fogok és
amennyit megértettem abból, amit olyan hangsulyozva mondott; és
mindenesetre meg lehet győződve arról, hogy tanuskodom amellett, hogy ön
milyen komolyan gondolta azt, ebben a rettenetes időben. De most kérem,
gondolkozzunk! Nagyrabecsült Cruncher ur, gondolkozzunk!

Defargené folytatva utját, mindinkább közeledett.

– Nem volna a legjobb, – mondá Miss Pross – ha ön előre menne és
megelőzné azt, hogy a kocsi idejöjjön, hanem másvalahol várna reánk?

Cruncher azt gondolta, hogy ez a legjobb.

– Hol várhatna reám? – kérdezte Miss Pross.

Cruncher annyira zavarodott volt, hogy nem tudott más helyre gondolni,
mint a Temple Bar-ra. O, jaj! A Temple Bar száz mérföldnyire volt és
Defargené már valóban közel volt.

– A nagytemplom kapujánál, – mondá Miss Pross. – Nagyon távol esne az
utunktól, ha a nagytemplom két tornya közötti kapunál szállanék be?

– Nem, Miss, – válaszolt Cruncher.

– Tehát akkor legyen olyan jó, – mondá Miss Pross – menjen egyenest a
postaházhoz és intézze el ezt a változtatást.

– Mint látja, – mondá Cruncher habozva és fejét rázva – nem szivesen
hagyom el. Nem tudjuk, hogy mi történhetik.

– Az Ég tudja, hogy nem tudjuk, – válaszolt Miss Pross – de ne féltsen
engem. Várjon reám a nagytemplom kapujánál, vagy olyan közel, amennyire
lehet, három órakor, bizonyos vagyok, hogy sokkal jobb, mintha innen
indulunk. Szentül meg vagyok győződve. Nos! Isten áldja meg, Cruncher!
Ne törődjék velem, hanem azoknak az életével, akik tőlünk függhetnek!

Ez a bevezetés és az a körülmény, hogy Miss Pross imára kulcsolt kezét
könyörögve nyujtotta feléje, meggyőzte Crunchert. Egy-két biztató
bólintással azonnal távozott, hogy megváltoztassa az intézkedést és
otthagyta Miss Prosst egyedül, hogy majd követi őt, ugy, amint
ajánlotta.

Miss Prossnak vigasztalás volt, hogy az ajánlott óvatosság már a
véghezvitel állapotában volt. Más vigasztalás volt az neki, hogy
megnyugodott és külsejét rendbe akarta hozni, nehogy izgatottsága az
utcán feltünést keltsen. Az órára nézett, két óra mult husz perccel. Nem
volt vesziteni való ideje, azonnal el kellett készülnie.

Izgatottságában félelemmel töltötte el az elhagyatott szobák magánya és
képzeletében látni vélte, hogy minden nyitott ajtón arcok tekintenek be.
Egy tál hideg vizet hozott és szemét mosta, mely vörös és dagadt volt a
sirástól. Lázas félelmének izgatottságában nem tudta elviselni, hogy
egy-két pillanatig az arcáról lefolyó viz miatt nem láthatott, folyton
szünetet tartott és körülnézegetett, hogy nem figyeli-e valaki. Ilyen
szünet közben hirtelen megrettent és fölkiáltott: egy alakot látott a
szobában állani.

A mosdótál törötten esett a földre és a viz Defargené lába alá folyt.
Azok a lábak emlékezetes, durva utakon jártak és sok ontott vért
tapostak, mig ahhoz a vizhez jutottak.

Defargené hidegen tekintett reá és kérdezte:

– Hol van Evrémonde felesége?

Miss Prossnak eszébe jutott, hogy az ajtók tárva-nyitva állottak és hogy
ez elárulhatja menekülésüket. Először is betette az ajtókat. Négy volt a
szobában, mind becsukta. Azután elhelyezkedett annak a szobának az
ajtajában, melyet Lucie lakott.

Defargené sötét szeme követte őt e gyors mozdulata közben és
rászegeződött, mikor ezzel elkészült. Miss Pross nem volt szép, az
elmuló évek nem enyhitették vad külsejét és nem lágyitották durva
megjelenését; de ő is elszánt nő volt a maga módján és végignézett
Defargené alakján.

– Külsőd szerint Lucifer felesége lehetnél, – mondá Miss Pross – de
azért engem nem gyürsz le. Angol nő vagyok!

Defargené megvetően nézett reá, de ugyanolyan érzelmet sejtett, mint
Miss Pross; hogy ők ketten egymás ellen, harcra készen állanak. Szilárd,
erős, kérlelhetetlen nőt látott maga előtt, mint ahogyan sok évvel
ezelőtt Lorry ebben az alakban egy erős kezü nőt látott. Jól tudta, hogy
Miss Pross a családnak hüséges szolgája; Miss Pross jól tudta, hogy
Defargené a családnak kérlelhetetlen ellensége.

– Odavivő utamban, – mondá Defargené, kezével a végzetes hely felé
mutatva – ahol készen tartják számomra székemet és kötésemet, eljöttem,
hogy tisztelegjek nála. Látni óhajtom őt.

– Tudom, hogy szándékaid ördögiek, – mondá Miss Pross – és megbizhatsz
abban, hogy én megállom helyemet ezekkel szemben.

Mindegyik a maga anyanyelvén beszélt; egyik sem értette a másik szavát;
mind a kettő feszülten figyelt, hogy a tekintetből, a viselkedésből
következtesse az érthetetlen szavak értelmét.

– Nem lesz jó neki, ha ebben a pillanatban elrejtőzik előlem, – mondotta
Defargené. – Jó hazafiak tudják, hogy az mit jelent. Hadd lássam őt!
Mondja meg neki, hogy látni akarom őt. Hallja?

– Még ha a szemed csavarhuzó volna is – válaszolt Miss Pross – és én egy
angol mennyezetes ágy volnék, még akkor sem lazitanád meg egy porcikámat
sem. Nem, te gonosz idegen nő! Fölveszem a küzdelmet!

Defargené, természetesen, nem értette meg ezeket a megjegyzéseket; de
annyit megértett belőlük, hogy dacolni készül vele.

– Ostoba, disznóképü nő! – mondá Defargené homlokát ráncolva. – Nem a te
válaszodat akarom. Látnom kell őket! Vagy mondd meg neki, hogy látni
akarom őt, vagy pedig távozz az ajtó elől, hadd menjek be! – Ezt jobb
karjának fenyegető lengetésével mondotta.

– Nem hittem volna, – mondá Miss Pross – hogy valaha kivánni fogom, hogy
ostoba nyelvedet megértsem, de ruhámon kivül, melyet viselek, mindent
odaadnék, ha tudnám, hogy sejted-e az igazat, vagy annak részét.

Mind a ketten egy pillanatra sem veszitették el egymást szemük elől.
Defargené nem mozdult el arról a helyről, ahol állott, mikor Miss Pross
először vette az ő jelenlétét észre; de most egy lépéssel előbbre jött.

– Britt vagyok, – mondá Miss Pross – kétségbeesett vagyok. Két angol
pennyt sem törődöm magammal. Tudom, hogy mennél tovább tartóztatlak,
annál nagyobb Katicabogaramnak a reménye. Egy maroknyi nem marad fekete
hajadból, ha érinteni merészelsz!

Igy beszélt Miss Pross fejét rázva és minden gyors mondat között egyet
villámlott a szeme, minden gyors mondata egy lélegzet volt. Igy beszélt
Miss Pross, ki életében sohasem ütött meg senkit.

De bátorsága oly izgatott természetü volt, hogy elnyomhatatlan könnyek
tolultak szemébe. Defargené ezt a bátorságát annyira nem értette meg,
hogy gyöngeségnek tartotta. »Ha, ha! – nevetett. – Te szegény nyomorult!
Ugyan mit érsz te? A doktort szólitom most! Azután hangosan kiáltott: –
doktor polgár! Evrémonde felesége! Evrémonde gyermeke! Bárki válaszoljon
Defarge polgárnőnek, ezt a nyomorult bolondot kivéve!«

Talán a beállott csend, talán Miss Pross arcának valami kifejezése,
talán valami hirtelen sejtelem, mely nem függött össze azzal, amit
látott, azt suttogta Defargenénak, hogy eltávoztak. Három ajtót gyorsan
kinyitott és betekintett.

– Ezek a szobák mind rendetlenségben vannak, ott gyorsan csomagoltak,
mindenféle hever a padlón elszórva. Abban a szobában mögötte senki
sincs! Hadd nézzem!

– Soha! – mondá Miss Pross, ki a fölszólitást oly teljesen megértette,
mint Defargené a választ.

– Ha nincsenek abban a szobában, akkor eltávoztak, de üldözni lehet őket
és visszahozni, – mondá Defargené magában.

– Ameddig nem tudod, hogy ebben a szobában vannak-e vagy sem, nem tudod,
hogy mit tégy, – mondá Miss Pross _magában_ – és nem fogod megtudni, ha
én képes vagyok megakadályozni; és ha tudod, vagy nem tudod, nem távozol
innen addig, amig én foghatlak.

– Elejétől kezdve ott voltam az utcákon, semmi sem állitott meg,
darabokra téplek, ha nem távozol abból az ajtóból. – mondá Defargené.

– Egyedül vagyunk egy magas háznak legfelső emeletén, magános udvarban,
nem valószinü, hogy meghallanak, testi erőért imádkozom, hogy itt
foghassalak, mert minden perc, ameddig itt vagy, kedveltemnek százezer
guineát ér meg, – mondá Miss Pross.

Defargené az ajtó felé indult. Miss Pross, pillanatnyi ösztön hatása
alatt, mindkét karjával dereka körül fogta és szorosan tartotta az
asszonyt. Defargené hiába ellenkezett és ütött; Miss Pross, a szeretet
élénk kitartásával, mely mindig erősebb, mint a gyülöleté, szorosan
fogta és a küzdelemben föl is emelte a földről. Defargené mindkét
kezével ütötte és karmolta az arcát; de Miss Pross fejét lehajtva,
dereka körül fogta és oly görcsösen tartotta, mint valami vizbefulladó.

Defargené keze gyorsan megszünt ütni és az övét tapogatta.

– Karom alatt van, – mondá Miss Pross fulladó hangon – nem fogod
kihuzni. Erősebb vagyok mint te, áldom érte az Eget. Addig foglak, mig
egyikünk elszédül vagy meghal!

Defargené keze keblében volt. Miss Pross föltekintett, látta, hogy mi
az, feléje ütött, egyet villámlott és durrant és egyedül állott – a
füsttől megvakulva.

Mindez egy pillanatig tartott. Rémületes csend állott be, mikor a füst a
levegőben elszállt, mint az őrjöngő asszony lelke, akinek teste
élettelenül hevert a földön.

Helyzetének első félelmében és aggodalmában Miss Pross annyira távozott
a tetemtől, amennyire csak tudott és leszaladt a lépcsőn, hogy
eredménytelenül segitségért kiáltson. Szerencsére, még idejében
meggondolta cselekedetének lehető következményeit, mást határozott és
visszafordult. Borzasztó volt a szobába ismét bemenni, de ő bement, sőt
közelébe is ment, hogy kalapját és egyéb holmiját elhozza. A
lépcsőházban magára vette, betette és bezárta az ajtót és a kulcsot
magával vitte. Azután leült néhány pillanatra a lépcsőre, hogy
lélegzetet vegyen és sirjon, majd fölkelt és elsietett.

Szerencsére, fátyol volt a kalapján, különben alig mehetett volna végig
az utcán, anélkül, hogy meg ne állitsák. Szerencsére, a megjelenése
természettől fogva is oly különös volt, hogy az eltorzitás nem tünt föl
rajta annyira, mint más nőn. Mind a két előnyre szüksége volt, mert az
arca mélyen össze-vissza volt karmolva, haja borzas volt és (hirtelen és
izgatottan rendbehozott) ruhája százfelé volt huzva és rángatva.

Mikor a hidon áthaladt, a kulcsot a folyóba dobta. Néhány perccel előbb
ért a nagytemplomhoz, mint kisérője és mialatt várt, azt gondolta, ha a
kulcs egy hálóban megakadt, kifogták, felismerték, ha az ajtót
kinyitották és a tetemet felfedezték, ha a sorompónál megállitják,
börtönbe vetik és gyilkossággal vádolják! Ez izgató gondolatoknak
közepette megjelent a kisérője, fölvette a kocsiba és elhajtatott vele.

– Lárma van az utcán? – kérdezte kisérőjét.

– A szokott lárma – válaszolt Cruncher és meglepetten nézett reá, mikor
a kérdést hallotta és külsejét meglátta.

– Nem hallom önt – mondá Miss Pross. – Mit mond?

Cruncher hiába ismételte azt, amit mondott; Miss Pross nem volt képes őt
meghallani.

– Fejemmel bólintok, – gondolta Cruncher elbámulva – azt mindenesetre
meglátja. És ő meglátta.

– Van valami lárma az utcán mostan? – kérdé Miss Pross ismét, rövid idő
mulva.

Cruncher ismét fejével bólintott.

– Nem hallom.

– Egy óra alatt megsiketült? – mondá Cruncher elgondolkozva, nyugtalan
hangulatban. – Mi történt vele?

– Ugy érzem, – mondá Miss Pross – mintha villámlott és dörgött volna és
az a dörgés lett volna az utolsó hang, melyet az életben hallottam
volna.

– Átkozott legyek, ha nincsen valami különös állapotban! – mondá
Cruncher, mindinkább jobban megzavarodva. – Mit vehetett be, hogy
bátorságát megóvja? Hallga! Ime, itt dübörögnek ezek a borzasztó
szekerek. Ezt csak hallja, Miss?

– Nem hallok semmit – mondá Miss Pross, látva, hogy ő beszél hozzá. – Ó,
jó ember, először nagy dörgés volt és azután nagy csend és ugy látszik,
hogy ez a csend maradandó és változhatatlan, sohasem törik meg, ameddig
csak élek.

– Ha nem hallja ezeknek a rettenetes szekereknek a gördülését, most,
mikor azok utjuk végéhez közel vannak, – mondá Cruncher vállán át arra
tekintve – az a véleményem, hogy ebben a világban többet nem fog hallani
soha.

És valóban sohasem hallott.


15. Fejezet.  A lépések elhalnak örökre.

Tompán és sulyosan dübörögnek a halottas-szekerek Páris utcáin végig.
Hat szekér viszi naponta a bort La Guillotine számára. Minden mohó és
telhetetlen szörny alakja, melyet emberi képzelet csak kieszelhetett,
beleolvadt ebbe az egybe, a guillotineba. És mégis nincsen
Franciaországban, klimájának és talajának nagy változatossága mellett
is, egy füszál, egy levél, egy gyökér, egy ág, egy borsszem, mely
természetesebb körülmények között érett volna meg, mint ez a borzalom.
Taposd szét az emberiséget még egyszer hasonló kalapácsütésekkel és az
ismét ugyanazt az eltorzult alakot igyekszik fölvenni. Vesd el ismét a
sóvár kicsapongás és zsarnokságnak ugyanazt a magvát és bizonyára ismét
ugyanazt a gyümölcsöt fogja teremni.

Hat szekér dübörög az utcákon. Idő, hatalmas tündér, változtasd vissza
ezeket ismét azzá, amik voltak és ismét korlátlan fejedelmek
diszkocsijai, hübérurak fogatai, festett arcu Jezabelek diszruhái,
templomok, melyek nem az Ur házai, hanem latrok barlangjai és milliónyi
éhező paraszt kunyhóivá változnak ismét! Nem; a hatalmas tündér, aki
magasztosan viszi végbe a Teremtő által megállapitott rendet, nem
változtatja vissza az alakjukat.

– Ha Isten akarata változtatott erre az alakra, – mondják a bölcs arab
mesék jóslói az elvarázsoltnak, – maradj ugy! De ha ezt az alakot csak
muló igézet által kaptad, akkor vedd föl ujra előbbi alakodat!

Változatlanul, reménytelenül dübörögnek végig a szekerek.

Mikor ennek a hat szekérnek komor kerekei fordulnak, ugy látszik, mintha
hosszu, görbe barázdát vonnának az utcán a nép között. Arcok hantjait
veti erre és arra az oldalra és az ekék nyugodtan haladnak előre. A
házak rendes lakói annyira megszokták a látványt, hogy némely ablakban
nem állanak emberek és másutt a kezek foglalkozása sem szünik meg,
mialatt a szekerekben levő arcokat nézik. Néha látogatója van a lakónak,
hogy a látványt szemlélje; ilyenkor aztán mint valami gondnok vagy
hivatalos magyarázó, ujjával mutat erre, majd arra a szekérre, és ugy
látszik, hogy azt mondja el, hogy ki ült benne tegnap vagy tegnapelőtt.

A szekérben ülők közül néhányan ezt és más jelenséget, utolsó utjukban,
közönyös, merev szemmel nézik; mások még érdeklődnek az emberek és az
élet iránt. Néhányan lehorgasztott fővel ülnek; mások pedig külsejükkel
törődnek és ugy tekintenek a tömegre, mint ahogy azt szinházakban vagy
képeken látták. Sokan szemüket behunyják és gondolkodnak, vagy kóborló
gondolataikat igyekeznek összeszedni. Egy félig őrült külsejü, nyomorult
teremtés a halálfélelem és rettegéstől annyira megtörött és
megrészegedett, hogy énekel és táncolni akar. Egyetlenegy sem folyamodik
a nép részvételéhez sem mozdulattal, sem pillantással.

Néhány lovasból álló őrség veszi körül a szekereket és gyakran fordulnak
az arcok feléjük és kérdezősködnek. Ugy látszik, hogy a kérdés mindig
ugyanaz; mert a válasz után a nép a harmadik szekér köré tódul. A szekér
melletti lovasok kardjukkal gyakran mutatnak egy férfira. Mindenki tudni
akarja, hogy melyik az; lehajtott fővel áll a szekér hátuljában és
társalog egy leánnyal, aki mellette ül a szekérben és kezét fogja. Nem
kiváncsi és nem törődik a körülötte levő jelenettel, csak a leánnyal
beszél mindig. A hosszú Saint Honoré-utcában néha kiáltás hallatszik
ellene. Ha meg is hatják őt, csupán nyugodt mosolyra késztetik,
hajfürteit rázza, hogy kissé lazábban hulljanak arcába. Arcát nem képes
érinteni, minthogy karjai meg vannak kötözve.

Egy templom lépcsőjén áll a kém és börtönök báránya, várja a szekereket.
Betekint az elsőbe: nincs ott. Betekint a másodikba: nincs ott. Már
kérdezi önmagát »föláldozott engem?« Arca kiderül, mikor a harmadikba
tekint.

– Melyik Evrémonde? – kérdi egy ember mögötte.

– Az, ott hátul.

– Akinek kezét a leány fogja?

– Igen.

Az ember kiált: »Le Evrémonde-dal! A guillotinehoz mind az
arisztokratákat! Le Evrémonde-dal!«

– Csend, csend! – kéri őt a kém félénken.

– És miért nem, polgár?

– Most fizeti meg a betétjét; öt perc mulva befizette. Hadd legyen
békében!

– De az ember folytatja a kiabálást:

– Le Evrémondeval!

Evrémonde arca egy pillanatra feléje fordul. Evrémonde akkor meglátja a
kémet, figyelmesen néz reá és tovább megy utjában.

Az órák hármat ütnek, és a nép közé vont barázda megfordul, hogy a
kivégzés helyére, végéhez jusson. Az erre és arra az oldalra hányt
hantok most ismét összehullanak és bezárulnak az utolsó eke mögött,
amint az elhaladt, mert mind követik a guillotinehoz. Szemben levő
székeken asszonyok ülnek, mint valami nyilvános kertben, szorgalmasan
kötnek. A legelől levő székek egyikén áll a Bosszuangyal és barátja után
nézelődik.

– Teréz! – kiáltja visitó hangon. – Ki látta őt? Defarge Teréz!

– Még sohasem hiányzott – mondja egy kötögető asszonytestvér.

– Nem. Most sem fog hiányozni! – kiáltja a Bosszuangyal haragosan. –
Teréz!

– Hangosabban, – ajánlja neki az asszony.

Igen! Hangosabban, Bosszuangyal, sokkal hangosabban, még akkor is alig
hall meg téged. Még hangosabban, Bosszuangyal, szitkozódva, és még az
sem hozza őt el. Küldj más asszonyokat minden irányba, hogy keressék őt,
hol kóborol; és ámbár küldötteid borzasztó tetteket vittek végbe,
kérdéses, vajjon saját akaratukból elég messzire mennek-e, hogy
megtalálják őt!

– Mily csapás! – kiáltja a Bosszuangyal, lábával dobbantva székén. – És
itt vannak a szekerek! Evrémonde egy pillanat alatt ki lesz végezve és ő
nincs itt. Itt a kötése a kezemben és vár reá az üres szék. Sirok
haragomban és bosszuságomban.

Mikor a Bosszuangyal leszáll emelvényéről, hogy ezt megtegye, a szekerek
kezdik lerakni terhüket. Szent Guillotine papjai fel vannak öltözve és
készek. Zuhanás! Egy fejet mutatnak föl és a kötő asszonyok, akik még
alig hogy föltekintettek egy pillanat előtt, hogy lássák őt, mikor még
gondolkodni és beszélni tudott, egyet számolnak.

A második szekér kiürül és tovább halad, a harmadik közeledik. Zuhanás!
– És a kötő asszonyok, akik munkájukban nem zavartatják magukat, és nem
szünetelnek, kettőt számolnak.

Az állitólagos Evrémonde leszáll, a varrónőt mindjárt őutána kiemelik.
Leszállás közben nem bocsátotta el türelmes kezét, még mindig tartja,
amint megigérte. Gyöngéden ugy helyezi el őt, hogy háttal fordul a
gépnek, mely folytonosan suhog föl és le. A leány arcába néz és köszöni
a gyöngéd figyelmet.

– Nélküled, drága idegen, nem volnék ilyen nyugodt, mert én természettől
fogva szegény kis jószág vagyok, remeg a szivem, nem is emelhetném
gondolataimat Hozzá, aki a halált szenvedte el, hogy ma itten reményünk
és vigaszunk legyen. Azt hiszem, hogy az Ég küldötte nekem.

– Vagy téged nekem – mondja Carton Sydney, – nézz reám, édes gyermekem,
és ne gondolj másra.

– Semmire se gondolok, mig kezedet fogom. Semmire se fogok gondolni, ha
majd elbocsátom, ha sietnek.

– Sietni fognak. Ne félj!

Ez a kettő az áldozatok mindinkább kisebbedő tömegében áll, de ugy
beszélnek, mintha egyedül volnának. Szem a szemben, hang a hangban, kéz
a kézben, sziv a szivben, a közös Anyának ez a két gyermeke, egyébként
oly távoliak, oly különbözők egymástól, a sötét uton összekerültek, hogy
együtt térjenek haza és hogy ott pihenjenek a keblén.

– Bátor és nemeslelkü barátom, megenged nekem egy utolsó kérdést?
Tudatlan vagyok és nyugtalanit – egy kissé.

– Mondd meg, mi az?

– Van egy unokatestvérem, egyedüli rokonom, árva mint én, nagyon
szeretem őt. Öt évvel fiatalabb, mint én, egy földmives házában él a
délvidéken. A szegénység elválasztott minket egymástól és ő nem tud
semmit sorsomról – mert nem tudok irni – ha tudnék is, hogyan
tudathatnám vele! Jobb ugy, amint van.

– Igen, igen: jobb ugy, amint van.

– Mikor idejöttünk, gondoltam arra és most is arra gondolok, mikor
kedves, bátor arcodba nézek, mely engem bátorit; ez az. Ha a köztársaság
valóban jót cselekszik a szegényekkel és azoknak majd kevesebbet kell
éhezniök és kevesebbet kell szenvedniök, ő akkor sokáig élhet; ő még
öreg is lehet.

– És aztán, édes testvérem?

– Mit gondolsz, – a csendesen szenvedő szemek megtelnek könnyekkel, az
ajkak kissé fölnyitódnak és megremegnek – mit gondolsz, hosszunak
tetszik-e majd nekem, mig reá várok ott a jobb hazában, ahol, remélem,
mi ketten részvéttel teljes védelemre találunk?

– Nem lehet hosszu, gyermekem; ott nincs idő és nincs bánat.

– Annyira vigasztalsz engem! Én oly tudatlan vagyok. Csókoljalak meg
most? Itt-e a pillanat?

– Itt.

Megcsókolja ajkát; Carton is az övét; ünnepélyesen megáldják egymást. A
sovány kéz nem remeg, mikor elbocsátja; a türelmes arcon csupán kedves,
derült állhatatosság látszik. Közvetlenül előtte megy – eltávozott; a
kötőasszonyok huszonkettőt számolnak.

– Én vagyok a Föltámadás és az Élet, mondja az Ur, aki bennem hisz, még
ha meghalt is, örökké fog élni: és aki itten él és bennem hisz, nem hal
meg soha.

Sok hang mormol, sok arc arra fordul, sok lépés előrenyomul a csoport
széléről, ugy, hogy a tömeg előre tódul, mint egy nagy vizhullám; minden
eltünik. Huszonhárom.

Akkor este azt mondották róla a városban, hogy a legbékésebb ember arca
volt, melyet ott valaha láttak. Sokan még azt füzték hozzá, hogy
prófétainak, magasztosnak látszott.

Ugyanennek a bárdnak egyik legérdekesebb áldozata – egy nő – nem sokkal
azelőtt, ugyanannak a vérpadnak a lábánál engedelmet kért arra, hogy
leirhassa a gondolatokat, melyek eltöltik. Ha kinyilvánithatta volna
gondolatait – és azok prófétai gondolatok voltak – igy hangzottak volna:

– Látom, hogy Barsad és Cly, Defarge, a Bosszuangyal, az esküdt, a biró,
az uj zsarnokok hosszu sora, akik a réginek a kiirtásából támadtak,
ugyanettől a megtorló eszköztől pusztulnak el, mielőtt még mostani
működését beszüntetné! Látom, hogy egy gyönyörü város, egy ragyogó nép
kiemelkedik ebből a mélységből és küzdelmeiben valóban szabaddá válik,
diadalaiban és vereségeiben hosszu, hosszu éveken át halad, látom, hogy
ennek és az előtte való kornak gonoszsága, melynek ez a természetes
sarjadéka, fokozatosan önmagát engeszteli ki és eltünik.

– Látom azoknak az életét, akikért a magamét feláldoztam, békésen,
hasznosan, szerencsésen és boldogan abban az Angliában, melyet én már
nem fogok látni soha. Látom őt, keblén egy gyermekkel, mely az én
nevemet viseli. Látom atyját, öreg és meghajlott, de egyébként
helyreállott, mindenkinek hüséges orvosa és önmagával is megbékült.
Látom a jó öreg embert, oly hosszu ideig jó barátjukat, tiz év mulva
minden vagyonát reájukhagyja örökül és nyugodtan távozik
megjutalmaztatása felé!

– Látom, hogy én szentség vagyok a szivökben és utódjaik szivében, még
emberöltők után is. Látom őt, idős asszony, sir értem ennek a napnak az
évfordulóján. Látom őt és férjét, megfutották pályájukat, egymás mellett
pihennek utolsó földi pihenőjükben, és tudom, hogy az egyiknek a lelke
nem tisztelte és áldotta jobban a másikat, mint mindkettejük lelke
engem.

– Látom azt a gyermeket, aki nevemet viselte, mint férfiut, hogy
szerencsésen halad azon az életpályán, mely egykor az enyém volt. Látom,
hogy oly sikeresen halad előre, hogy az én nevem hiressé válik az övének
a fényénél. Látom, hogy eltünnek a foltok, melyeket én szórtam reá.
Látom őt, hogy az első az igazságos birók között és nagyrabecsült a
férfiak között, hogy egy fiut, aki az én nevemet viseli, akinek a
homlokát és aranyos haját ismerem, idevezet erre a helyre – mely akkor
barátságos lesz és megszabadul ennek a napnak torzitó foltjaitól – és
hallom, amint a gyermeknek lágy és remegő hangon elmondja történetemet.

– Amit most teszek, az sokkal, sokkal jobb, mint amit valaha
cselekedtem; az a nyugalom, melynek elébe megyek, sokkal, sokkal
üdvözitőbb, mint amilyet valaha ismertem.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Január 13-tól szeptember 29.]

[Footnote 2: Táblán játszották, kockákkal és alakokkal.]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13 |más valakira |más valakire

73 |utazgaztott |utazgatott

74 |gonoszásga |gonoszsága

76 |alyan pontosan |olyan pontosan

81 |megszakitsom |megszakitsam

88 |Ősizntén fájlalom |Őszintén fájlalom

98 |nap sugrai |nap sugarai

103 |mondá Styrver |mondá Stryver

104 |egy pillanarta |egy pillanatra

112 |azt niszi |azt hiszi

166 |mondá Styver |mondá Stryver

235 |tekintetebn ugy |tekintetben ugy

238 |pil anatra |pillanatra

269 |majd az az ég |majd az ég

280 |Anglia. |Anglia.«

282 |hallga ói |hallgatói

296 |korcs mám |korcsmám

296 |Defargeban-kelteni |Defargeban kelteni

306 |ugy lászott |ugy látszott

307 |késégbeesve |kétségbeesve

348 |Nesze!« – mondá |Nesze! – mondá

355 |végztes |végzetes

373 |plllantást |pillantást

398 |alkonyat utan |alkonyat után

406 |hosy neki |hogy neki

408 |hajston el |hajtson el

424 |15. Fejezet |14. Fejezet

434 |kétségtelenül jó köztársásági |kétségtelenül jó köztársasági

435 |kivéve! |kivéve!«

437 |megggondolta |meggondolta

441 |Le Evrémonde-dal! |Le Evrémonde-dal!«

441 |– »Le Evrémondeval! |– Le Evrémondeval!]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Két város _ Regény három könyvben" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.