Title: Huckleberry Finn kalandjai
Author: Twain, Mark
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Huckleberry Finn kalandjai" ***

MARK TWAIN

HUCKLEBERRY FINN KALANDJAI

FORDÍTOTTA

RÁKOSI JENŐ

A KÉPEKET RAJZOLTA

PÓLYA TIBOR

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT KIADÁSA

1921

10481. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája



ELŐSZÓ.

Az amerikai nagy humoristának ezt a kedves könyvét is én a magam
kedvtelésére fordítottam le, valamint egyáltalán azt tartom, hogy minden
eredeti munkának és minden fordításnak, ha annak az első föltételével
akar bírni, hogy jó legyen vagy lehessen, az író s fordító kedvteléséből
kell születnie. A legnagyobb kín az anyaságé, de a legnagyobb gyönyör is
azzal jár. Amely szerzőnek munkája fáradságát nem édesíti meg munkája
gyönyöre: az szerző lehet, de nem igazi író. Nekem fordítgatni nem munka
volt, hanem pihenés. Meg is gyűlt jócskán a fordított művek anyaga az
asztalfiában. Ebből való a _Huckleberry_ Finn is, kit én a szövegben
_Hakkelberry_ Finnek írok, valamint egyáltalán az idegen nevek
helyesírását csak a címben tartom meg, a textusban fonetikusan írom át.

Ez a szokásom nem kevés gáncsot hozott már rám, de a gáncs nem tudott
eltántorítani elhatározásomtól.

Elvégre én a magyar közönség számára írok. Természetesen, mentül
nagyobb, sőt épenséggel a _nagy_ közönség számára. Követelhetem-e épen a
magyartól azt, hogy négy-öt európai nyelven tudjon írni és olvasni? Aki
tud, az a címben megtalálja idegen helyesírásban a nevet. Aki nem tud,
az az idegen ortografiában nem tudom hányféleképen mondja ki a neveket,
melyekkel az idegen könyvben találkozik.

Most jön a főkérdés: mi fontosabb, az-e, hogy az én olvasóm azt tudja,
miféleképen _írja_ egy idegen ember a maga nevét, vagy azt, hogy
voltaképen minek _hívják_ azt az embert?

Angol, francia s más európai olvasóra nézve (kivéve tán a németet) az
idegen helyesírás kérdése nem létezik olyan alakban, mint nálunk. Minket
kinevetnek, jobban mondva mi kinevetjük egymást mint tudatlan embereket
akkor is, ha hibásan írjuk az idegen nevet (ami számtalanszor megesik
rajtunk, ha nem tudjuk jól írni a nyelvet) és akkor is, ha hibásan
ejtjük ki (ami még számtalanabbszor megtörténik). Az angol, a francia
leírja a nevünket ahogy kapja, de álmában sem jut eszébe másképen
olvasni, mint a saját írásjegyeinek értéke szerint. Deák az angolnak Dík
vagy Diék, Hegedüs a franciáknak Ézsdusz, Jókai pedig Zsoké. Én egyszer
Párisban Munkácsynál ebédeltem egy érdekes társaságban, ahol én voltam
az egyetlen ember, aki Munkácsyt Munkácsinak mondottam, de én is csak a
második-harmadik fogásig. Ott a mi csodálatos szép és nagy
festőművészünk mindenki számára csak _Mönkakszi_ volt. Ott is
elgondoltam, ha Párisban Munkácsy magát _Mouncatchy_-nak írta volna,
mindenki tudta volna, minek hívják a tüneményes magyart. Igy ha mi
beszélünk róla, akkor a francia nem ismer rá, ha a francia beszél róla,
akkor mi nem sejtjük, hogy kiről van a szó.

Van ennek a kérdésnek még sok ágaboga, mert ez a nemzeti önérzet kérdése
is, a magunk magyar nyelve szuverenitása kérdése (vagy jobb ha
souveraine-itást írok?), kérdése annak, hogy ránk nézve a mi nyelvünk, a
mi helyesírásunk, a mi kiejtésünk, a mi közönségünk legyen a döntő, a
mindenek felett való; kérdése annak, hogy az még nem műveltség, ha
valahogy tökéletlenül tudunk egy-két nyelvet, de a műveltség első
föltétele, hogy a magunkét jól tudjuk, babonásan szeressük, törvényeit
tartsuk mindenben, a legparányibb dologban is és jogait védelmezzük.

Természetesen, itt nem tudományos munkákról van a szó, hanem a nagy
olvasóközönség számára készült könyvekről. A tudományos könyvek tudós
olvasók számára vannak írva s azoknak, sajnos, nemcsak az idegen
helyesírását nem tudjuk olvasni, hanem gyakran a magyar mondataikat sem
értjük meg.

Ennyit kívántam elmondani erről a kérdésről itt. Ha, amit mondottam, nem
elég _oknak_ azok előtt, akik tán egy-két idegen nyelvet tudnak s
nehézség nélkül olvasnak azon idegen neveket: elég tán mentségnek,
jóakaratom és szándékom megismerésének.

Budapesten, 1921 februárius havában.

Rákosi Jenő.



I. KÖTET.  Hakkelberry Finn kalandjai.


I. FEJEZET.

Rólam ugyan nem tud senki semmit, ha csak nem olvasta a könyvet, melynek
a neve _Tom Szójjer kalandjai;_ de sebaj. Azt a könyvet Mark Tvén úr
csinálta és úgy egészben igazat beszélt benne. Voltak dolgok, ahol
tódított az öreg, de nagyjában igazat beszélt. Nem nagy dolog. Én nem
tudok embert, aki egyszer-másszor ne hazudnék, ha csak nem Polly nénit
vagy az özvegyasszonyt, vagy Maryt. Polly néniről – a Tom Szójjer
nénijéről, – Mariról és özvegy Duglasznéről minden el van mondva abban a
könyvben, amely javarészt böcsületes könyv; némi tódításokkal, amint már
mondtam.

Ami körül ez a könyv forog, ennyi: Tom és én megtaláltuk a pénzt, amit a
rablók elrejtettek a barlangban és ettől gazdag emberek lettünk.
Fejenként hatezer dollárt kaptunk, parázs aranyat. Rettenetes nagy
látványosság volt az úgy egy halomban. Hát Daccsev bíró fogta és kiadta
interesre és kaptunk róla fejenként napjára egy dollárt, – a mi több,
mint amennyivel az ember tudná mit csináljon. Özvegy Duglaszné pedig
magához vett fiaként és azt mondta, meg akar civellizálni. De keserves
volt nála az életem végig, mert hogy rém rendes és tisztességes volt az
özvegyasszony minden dolgában. Igy aztán, mikor nem bírtam tovább, odébb
álltam. Vissza-belebujtam régi rongyaimba és turisüvegembe és szabad
voltam és jó volt. De Tom Szójjer fölhajkurászott és azt mondta,
rablóbandát akar alakítani és engem is bevenne, ha visszamennék az
özvegyasszonyhoz és rendes ember lennék. Igy hát visszamentem.

Az özvegyasszony sírva fogadott és szegény eltévedt báránynak mondott,
és mondott még egyéb neveket is rám, de nem rossz szándékkal tette.
Megint visszagyömöszölt abba az új ruhába, én meg mit tehettem egyebet,
ügyekeztem, ügyekeztem, de nagyon elkámpicsorodtam. Mert hát csak
elülről kezdtük megint. Az özvegyasszony meghúzta a csöngettyűt ebédre,
és akkor pontosan ebédelni kellett. Ha asztalhoz ültünk, nem lehetett
egyenesen hozzáfogni az ebédhez, de várni kellett, hogy az özvegyasszony
mindenik tálba beledugja fejét és pöröljön valamit az ételre, pedig
igazában semmi hiba se volt bennök. Azaz, hogy semmi egyéb, mint hogy
minden dolgot külön főztek meg. Afféle csapszékben, meg lacikonyhában
máskép megy a dolog. Ott összekeverik a holmit, valami lével leöntik,
aztán megvan.

Vacsora után előszedte a könyvét és beszélt Mózesről meg a
gyékénykosárról, én meg nagy buzgón utána, hogy mindent kitudjak róla.
De egyszer csak kiszalasztotta, hogy Mózes már jó nagy ideje, hogy
meghalt. Ezután aztán már nem is törődtem vele. Mert én ugyan hótt
emberekre nem adok semmit.

Nem sokára aztán szerettem volna pipálni és megkértem az özvegyasszonyt,
hogy engedje meg. Ő nem. Azt mondta, ronda szokás az és nem is tiszta
mesterség és hogy azon legyek, hogy ne tegyem többé. Hát ilyen némely
ember. Kapva-kapnak olyan dolgon, amihez nem is konyítanak.
Agyonsanyargatta magát Mózessel, aki se atyjafia nem volt, se akárkinek
hasznára nem lehetett, mert hiszen tetszik tudni, halott ember volt; de
rém hibásnak mond engem, amért olyat teszek, amiben bizony van valami
jó. Ő maga meg tubákol is, ami természetesen rendben való, mert hogy ő
cselekszi.

Huga, Vatszon kisasszony, egy tűrhetően nyurga ókulás vén leány, nemrég
jött oda hozzá lakni, és most rám vetette magát egy abécés könyvvel.
Vagy egy óráig ült rajtam meglehetős keményen, s akkor az özvegyasszony
szavára enyhébb lett. De nekem már elég volt. Egy órán át rém unalmas
lett a dolog, s én ide-oda izegtem-mozogtam. Azt mondja Vatszon
kisasszony: »Ne tedd oda fel a lábadat, Hakkelberry« és »ne görbülj
hétrét, ülj egyenesen, Hakkelberry«; majd meg mindjárt rá: »Ne
ásitozzál, ne nyújtózkodjál úgy, Hakkelberry s mért nem próbálod meg jól
viselni magadat?« Aztán beszélt mindenfélét a kárhozottak helyéről, és
én azt mondtam, bár inkább ott volnék. Erre dühös lett, pedig én nem
gondoltam semmi rosszat. Csak épen szerettem volna máshova menni; valami
változást szerettem volna, de nem volt abban semmi különös. Ő azt
mondta, istentelenség ilyet mondani. Azt mondta, ő a világ minden
kincseért se mondana ilyet; hogy ő úgy óhajt élni, hogy az idvezültek
helyére jusson. No, én ugyan semmi hasznát se láttam annak, hogy olyan
helyre menjek, a hova ő mén, hát mondok magamban, nem is igen fogok
ráiparkodni. De megmondani nem mondtam meg, mert mondok, csak bajt
csinálok vele és semmi jót. Ő azonban nekilendült és mindent elmondott
az idvezültek helyéről. Azt mondta, hogy az embernek egyéb dolga se
lesz, mint naphosszat ide-oda járkálni, hárfával a kezében és énekelni
hozzá örökkön örökké. Hát bizony ez se nagyon akarózott nekem. De ezt se
mondtam meg. Kérdeztem tőle, mit gondol, oda jut-e Tom Szójjer, és ő azt
mondta, bizony jó darabig aligha. Ennek örültem, mert úgy szeretném,
hogy együtt legyünk, ő meg én.

De Vatszon kisasszony nem tágított tőlem s a dolog nagyon fárasztó és
unalmas kezdett lenni. Nemsokára behívták a szerecsenyeket is és
imádkoztak és aztán mindenki lefeküdt. Én fölmentem a szobámba egy szál
gyertyával, melyet az asztalra tettem. Aztán székbe ültem az ablak
mellett és próbáltam valami kedves dologra gondolni, de hasztalan volt.
Olyan elhagyottnak éreztem magamat, szinte azt kívántam, bár meghalnék.
A csillagok csillogtak s az erdőben gyászosan suttogtak a levelek; és
hallottam egy baglyot, jól a távolban, amint kuvikolt valakinek, aki
meghalt, és egy kutyát tutulni egy haldoklónak; és a szél mintha nekem
próbált volna valamiről suttogni, de nem tudtam megérteni, hogy miről és
végigborzongatta a hátamat. Aztán távol az erdőben hallottam azt a
bizonyos hangot, ami kísértettől ered, amikor valamit meg akar mondani,
ami a lelkét nyomja, de nem tudja magát megértetni, és ettől nincsen
nyugodalma a sírjában és így kell kóborolnia gyötrődve minden éjtszaka.
Olyan bátortalan lettem s úgy elkezdtem félni, hogy szerettem volna, ha
valami társam lenne. Csakhamar egy pók mászott a vállamra és én
elfricskáztam és ő bele a gyertyába; s mielőtt én meg is tudtam volna
mozdulni, összepörkölődött. Nem köllött még mástól megkérdeznem, úgyis
tudtam, hogy ez rossz jel volt és bajt hoz reám, úgy hogy szörnyen
megijedtem, majd kirázott a hideg. Fölugrottam s hármat fordultam a
szobámban s mindannyiszor keresztet vetettem magamra, aztán egy szál
cérnával csimbókba kötöttem a hajamat, hogy távol tartsam magamtól a
boszorkányokat. De nem bíztam magamba semmit. Akkor van az ember így, ha
elveszt egy patkót, amit talált, ahelyett, hogy fölszegezné a
kapufélfára: de még senkitől se hallottam azt sem, hogy az ember elhárít
magáról valami bajt azzal, hogy megöl egy pókot.

Megint leültem, reszketve minden tagomban, s elővettem a pipámat, hogy
rágyújtsak, mert hogy az egész ház olyan csöndes volt most akár a halál
s így az özvegyasszony nem fogja megtudni. Nagysokára aztán hallom
távolról a toronyórát a városban – ging-gang-gang – üti a tizenkettőt,
és aztán megint csendes minden, csendesebb mint előbb volt. Csakhamar
hallok egy ágat csapódni; lenn, a sötétségben, a fák körül valami
mozgott. Én ülök csendesen s figyelek. Nyomban hallom oda lenn tisztán,
hogy »_miau, miau!_« Ez jó, s én is: _miau, miau!_ olyan lágyan, ahogy
csak lehet és elfujom a gyertyát s kimászom az ablakon az eresztetőre.
Aztán leereszkedem a földre s bemászok a fák közé és rittig úgy volt,
ott várt reám Tom Szójjer.


II. FEJEZET.

Lábujjhegyen mentünk végig a fák közt húzódó gyalogúton az özvegyasszony
kertje vége felé, lehajolva, hogy az ágak ne horzsolják a fejünket.
Mikor a konyha mellett elmentünk, megbotlottam egy gyökérben, ami zajjal
járt. Lehasaltunk és csöndesen feküdtünk. Vatszon kisasszony ormótlan
Dzsim nevű szerecsenje a konyhaajtóban ült, tisztán láttuk őt, mert a
háta mögött világosság volt. Felkelt s néhány percig kinyújtott nyakkal
hallgatózott. Aztán azt mondja:

– Ki a’?

Még egy kicsit figyelt, aztán lábujjhegyen lejött és ippeg kettőnk közt
megáll. Szinte megérinthettük volna. Hát mintha percek és percek teltek
volna el minden hang nélkül, s mi szinte szorosan egymás mellett. Egy
helyen a bokám viszketni kezdett; de nem mertem megvakarni; aztán
elkezdett a fülem viszketni, aztán megint a hátam, ippeg a két vállam
között. Úgy éreztem, mindjárt belehalok, ha meg nem vakarhatom. Hát
igaz, eztet én sokszor észrevettem már. Ha úri nép közt van az ember,
vagy temetésen, vagy el akarsz aludni, de nem vagy álmos, – és akármint,
akárhol vagy, ahol nem való, hogy vakarózzál, hát nem elkezd viszketni
fölfelé vagy ezer helyén a tested? De hamarosan aszondja Dzsim:

– Beszélni, ki vagy? Hun vagy? Kutyád meg a macskát, ha nem hallotta
valami. No, hát tudok már micsinász. Leülsz ide, míg megesent nem
hallik.

Igy aztán lekuporodott a földre köztem és Tom között. Hátát
nekitámasztotta a fának, két lábát kinyújtotta úgy, hogy az egyikkel
majd hogy el nem érte az enyémet. Most az orrom kezdett viszketni. Úgy
viszketett, hogy már könnybe lábbadt a szemem. De nem mertem megvakarni.
Aztán elkezdett belül viszketni. Most már ott viszketett, amin ültem.
Nem tudtam, hogy a manóba tudjak csöndesen megülni. Ez a nyomorúság
eltartott így vagy hat-hét percig, de persze, sokkal többnek tetszett
ennél. Tizenegy különböző helyen viszketett már a testem. Gondoltam, már
egy minutánál tovább nem győzöm, de összeszorítottam a fogamat és
mondok, megpróbálom. Épen akkor Dzsim erősen kezdett lélekzeni, aztán
elkezdett hortyogni – és ekkor már semmi bajomat sem éreztem.

Tom jelt adott, – valami kis hangfélét a szájával és mi négykézláb
mászva elmentünk. Mikor egy tíz lábnyira távol voltunk, Tom a fülembe
súgott, hogy ő szeretné mulatságból Dzsimet a fához kötözni; de én azt
mondtam ne; fölébredhetne, zavart csinálna és kitudódhatnék, hogy nem
vagyok a házban. Erre Tom azt mondja, hogy nem hozott elég gyertyát és
hogy visszalopózik a konyhába és szerez. Ezt se akartam. Mondok Dzsim
felébred és ránk jön. De Tom meg akarta reszkérozni; így hát
visszalopóztunk és elhoztunk három szál gyertyát, és Tom tíz centet
hagyott az asztalon a gyertya árába. Ahogy kijöttünk, én már majd ónossá
lettem, hogy távozzunk; de Tommal nem lehetett bírni, neki muszáj volt
négykézláb visszamenni Dzsimhez, hogy valamikép csúffá tegye. Én vártam
s úgy tetszett, jó időig, minden olyan csöndesnek és elhagyottnak
látszott.

Alighogy Tom visszajött, átvágtunk a gyalogúton a kerítés mellett végig
s csakhamar fölkapaszkodtunk a meredek domb tetejére a ház túlsó
oldalán. Tom azt mondja, levette Dzsim kalapját s a feje fölé akasztotta
egy ágra. Dzsim mozdult egyet, de nem ébredt fel. Utóbb Dzsim azt
mesélte, hogy boszorkányok megbabonázták, megigézték, megnyergelték és
belovagolták vele az országot, aztán megint odaültették a fa alá s feje
fölé akasztották a kalapját, hogy ebből láthassa, kik csinálták vele a
dolgot. S mikor másodszor beszélte el, már azt mondta, lenn voltak rajta
Nyúorleanszban, s utóbb, ahányszor elmondta, mindig többet mondott, s
hamarosan az lett belőle, hogy végighajszolták a világon, majd halálra
fárasztották s hogy most is túrós a háta a nyeregtől. Őrülten büszke
volt az esetére Dzsim és annyira ment, hogy a többi szerecsent már
kutyába se vette. Jöttek is hozzá a szerecsenek a hetedik vármegyéből
is, hogy hallgassák a történetét és nagyobb respektusa lett, mint
akármely más szerecsennek az országban. Idegen szerecsenek tátott
szájjal bámultak rá, mint egy csodára. A szerecsenek mindig
boszorkányokról beszélgetnek a sötétben a konyhán a tűzhely körül; de
valahányszor valamelyik effélét beszélt s úgy tett, mintha ő tudna
mindent erről a dologról, Dzsim beleköhentett és aszondja: »Hm, mit
tudsz te a boszorkányokról.« Az ilyen szerecsennek aztán be is
fellegzett: kénytelen volt hátrább ülni egy paddal. Dzsim mindig is a
nyakán madzagon hordta az ötcentes pénzt s azt mondta, maga az ördög
adta neki sajátkezűleg azzal, hogy akárkinek a baját elveheti vele és
akkor idézhet vele maga elé boszorkányt, amikor akar, csak rá kell
olvasni valami szentenciát. De azt soha se mondta meg, hogy mit kell
ráolvasni. Jártak is hozzá a szerecsenek az egész vidékről s mindenüket
odarakták Dzsimnek csak azért, hogy megnézhessék az ötcentest, de hozzá
nem nyúltak volna, mert hiszen az ördög kezenyoma volt rajta. Dzsim
teljesen el is romlott, már mint cselédnek, annyira ki volt vele, hogy
látta az ördögöt és hátaslova volt a boszorkányoknak.

Hát mikor Tom meg én fölértünk a dombtető élire, lenéztünk a faluba s
láttunk két vagy három pislogó világosságot. Talán beteg volt ott a
háznál. És a csillagok olyan szépen sziporkáztak a fejünk felett; és
lenn a falu mellett volt a folyóvíz, szinte egy egész mérföldnyi széles
és borzasztóan csendes és óriás volt a dolog. Lementünk a dombról s ott
találtuk elrejtőzve a régi erdőben Dzsó Hápert, Ben Ródzserszt és még
két vagy három fiút. Erre eloldottunk egy lélekvesztőt és leereszkedtünk
a folyón vagy harmadfél mérföldnyire a nagy bevágásba a part dombos
oldalán és kikötöttünk.

Ott volt egy jó darab cserjés és Tom mindenkinek az esküjét vette, hogy
nem árulja el a titkot, és mutatott egy lyukat a dombon, ahol legsűrűbb
volt a bokor. Aztán meggyújtottuk a gyertyákat és bemásztunk négykézláb.
Mentünk vagy kétszáz rőfnyire és ott a barlang kitágult. Tom
végigtapogatta a csapásokat és csakhamar bebujt egy fal alatt, ahol az
ember nem is gondolta volna, hogy lyuk van. Végigmentünk egy keskeny
folyosón és valami szobafélébe értünk, csupa nedves, nyirkos és hideg és
ott megálltunk. Tom aszondja:

– Most hát megalakítsuk a rablóbandát és elnevezzük Tom Szójjer hadának.
Mindenkinek, aki be akar állani, esküt kell tenni és vérrel köll a nevét
leírni.

Mindnyájan vállaltuk. Igy Tom kihúzott a zsebéből egy árkus papirost,
amelyikre ráírta volt az esküvést és felolvasta. Megesküdött mindenik
fiú, hogy kitart a banda mellett és soha sem árulja el semmiféle titkát.
És ha akárki bántaná akármelyik bandabeli fiút, azt és az egész
familiáját tartozik az a fiú megölni, aki erre kijelölődik, és nem
szabad sem ennie, sem innia addig, amíg meg nem ölte és nem vágott a
mellére keresztet, ami a bandának a jelvénye. És senkinek, aki a
bandához nem tartozik, nem szabad ezt a jelet használnia, és ha
használja, arra rá kell írni, és ha még egyszer használja, azt is meg
kell ölni. És ha akárki, aki a bandához tartozik, elmondja a banda
titkait, annak el kell vágni a nyakát, el köll égetni a testét és a
hamvait szélnek kell ereszteni és a vérrel írt listáról kitörlődik a
neve és soha sem említődik többé, hanem átok alá vettetik és
elfelejtetik mindörökre.

Mind azt mondták, hogy ez aztán igazán egy gyönyörű eskü, és kérdezték
Tomot, hogy a maga fejiből szedte-e. Ő azt mondta, hogy egyetmást abból,
a többit zsivány- és rablótörténetekből, és minden bandának, amelyet
valamire tartottak, megvolt ez az esküje.

Némelyek azt gondolták, jó lenne azoknak a fiúknak, akik elárulják a
titkokat, a familiájukat is megölni. Tom azt mondta, hogy ez jó dolog és
ceruzával beleírta. Ekkor Ben Ródzsersz így szólt:

– Ehun van Hokk Finn, neki nincsen familiája, – akkor micsinálunk ű
vele?

– Nincsen, – mondja Tom Szójjer – hát nincsen neki apja?

– Apja az vóna, de soha se lehet látni mostanában. Máskor ott hevert
részegen a cserzőben a disznók között rendesen, de tán több mint
esztendeje, hogy már ott se látták.

Erről aztán tanakodtak, s engem már ki is nulláztak volna a bandából,
mert hogy azt mondták, minden fiúnak kell familiájának vagy valakijének
lenni, aki megölődhessék, mert ez külömben nem volna rendes és igazságos
dolog a többiekre nézve. De bizony senki sem tudott semmit se kisütni, s
mind meg voltak akadva s ott ültek némán. Én már majd elríttam magamat,
de egyszerre eszembe jutott valami és odaajánlottam nekik Vatszon
kisasszonyt, azt meg lehetne ölni. Mind azt mondták:

– Hó, az jó lesz, az jó lesz. Rendben van a dolog. Hokk beállhat.

Aztán mind megszúrták tűvel az ujjukat, hogy vérrel aláírják az esküt és
én rátettem a keresztvonásomat a papirosra.

– Már most, – aszondja Ben Ródzsersz – mi lesz a banda dolga?

– Semmi, csakis rablás és gyilkosság, – mondja Tom.

– De hát mit raboljunk? Házbeli holmit, marhát vagy…

– Kuss! Marhát lopni elkötés és betörés, nem rablás, – mondja Tom
Szójjer. – Nem vagyunk mi kapcabetyárok. Abba nincsen virtus. Mink
útonállók vagyunk. Megállítjuk a postakocsikat meg a hintókat az
országúton, arcunkon álorcával, az utasokat megöljük s elszedjük a
pénzüket meg az órájukat.

– Mindig meg kell ölni az utast?

– Persze, hogy meg kell. Az a legjobb. Vannak némely hozzáértők, akik
másképen gondolkoznak, de legtöbben azt tartják, legjobb megölni. Kivéve
némelyeket, akiket idehurcolunk a barlangba és itt tartjuk, amíg
bírságot nem adnak érte.

– Bírság, mi az?

– Nem tudom. De ehez kell magunkat tartanunk. Olvastam könyvekben, hát
így kell csinálnunk.

– De hogy csináljuk így, ha nem tudjuk, hogy micsoda?

– Üsse a kő, ezt kell csinálni. Mondom, hogy ez áll a könyvekben. Ha
mást akartok csinálni, mint amire a könyv tanít, akkor összezavartok
mindent.

– Ezt ugyan könnyű mondani, Tom Szójjer, de hogy a fenébe tudjuk a
fickókat megbírságolni, ha nem tudjuk, mit kell velök csinálni. Ennek
szeretnék a végére járni. Azért hát mit gondolsz, mi lehet az?

– Hát én nem tudom. De ha tán addig itt tartjuk, amíg meg nem
bírságolódnak, az annyit tesz, hogy amíg meg nem halnak.

– Emmár valami. Ez böki. Mért nem mondtad mindjárt ezt? Addig tartjuk
itt, amíg halálra nincsenek bírságolva. De keserves náció lesz az itt a
nyakunkon, mert mindent elesznek előlünk és örökösen el fognak akarni
szökni.

– Bolond beszéd, Ben Ródzsersz. Hogy szökhetnének el, ha ott a strázsa s
akkor lő beléjök, amikor mozdulnak.

– Strázsa. No, az jó. Igy hát valamelyikünk ott ül minden éjjel és soha
a szemét se húnyja le, csak hogy őrizze őket. Ezt ugyan bolond dolognak
nézem. Mért ne fogna az ember mindjárt egy furkósbotot és lebírságolja
vele azon mód, ahogy odajönnek?

– Azért nem, mert nem így van a könyvekben. Azt mondd meg, Ben
Ródzsersz, rendesen akarod-e a betyárságot vagy nem. Elhiheted, hogy
azok, akik a könyveket csinálták, tudják a dolog rendjét. Azt hiszed,
tőled fognak valamit tanulni? Arról ugyan lekéstél. Nem, tisztelt uram,
mink már csak így leszünk s annak rendje módja szerint végezzük rajtok a
bírságot.

– Rendben van. Én ugyan nem bánom, de akárhogy is, bolondság a dolog. S
mondd, az asszonyokat is megöljük?

– Hej, Ben Ródzsersz, ha én olyan tudatlan volnék, mint te, hát
ráhagynám. De nem, soha effélét senki még a könyvekből nem olvasott. Az
asszonyokat elhurcolják a barlangba, ott úgy bánnak velök, mint a hímes
tojással és ők csakhamar belénk szeretnek és soha se kívánkoznak el
onnan többé.

– Ha így van, beleegyezem, de magam nem kérek belőle. Egyre-kettőre úgy
meg lesz zsúfolva a barlangunk asszonyokkal meg emberekkel, akiket meg
kell bírságolni, hogy a rablók számára hely sem marad benne. De hát csak
folytasd, én elmondtam a magamét.

A kis Barnesz Tommy ezalatt elaludt s most, hogy fölkeltették, nagyon
megijedt, elkezdett ordítani, hogy ő hazamegy a nyanyájához és nem kér
többet a zsiványságból.

Ebből aztán nagy mulatságot csináltak a többiek s elnevezték
síróbíró-babának, amitől feldühödött s azt mondta, megy egyenest haza és
elmondja minden titkunkat. De Tom öt centet adott neki, hogy legyen
békén s azt mondta, most menjünk haza mind, a jövő héten pedig jöjjünk
el és raboljunk ki valakit, egy-két embert pedig öljünk meg.

Ben Ródzsersz erre azt mondta, hogy ő nem sokat járhat ki, csakis
vasárnapokon, hát azt kívánta, hogy kezdjük a dolgot vasárnap; de a
többi fiú mind azt mondta, hogy istentelenség lenne vasárnap kezdeni, és
ez el is döntötte a kérdést. Abban maradtak, hogy össze fognak jönni s
megállapítják a napját legközelebb. Erre megválasztottuk Tom Szójjert a
banda fővezérének, Dzsó Hápert alvezérnek s haza indultunk.

Már épen hogy pitymallott, mikor fölkapaszkodtam a pitar tetejére s
bemásztam az ablakomon. Új ruhám csupa fadgyu és sár volt, magam fáradt
mint egy kutya.


III. FEJEZET.

Nohát másnap szépen megmosta a fejemet Vatszon kisasszony a ruhámért; de
az özvegyasszony nem szidott meg, csak megpucolta a ruhámat a faggyutól
és sártól és olyan szomorúan nézett hozzá, hogy azt gondoltam magamban,
egy ideig jól fogom magam viselni ha lehet. Aztán Vatszon kisasszony
bevitt a benyitóba és imádkozott velem. De semmi haszna se lett. Azt
mondta, imádkozzam minden nap és akkor beteljesedik akármit is kérek. De
az se volt igaz. Egyszer kaptam horgászóostort, de nem volt rajta horog.
Persze, horog nélkül semmi hasznát se vettem. Én próbáltam imádkozni
háromszor-négyszer is horogért, de valahogy el köllött hibáznom a
dolgot. Nemsokára rá aztán egyszer megkértem Vatszon kisasszonyt, hogy
próbálkozzék meg ő, de ő azt mondta, bolond vagyok. Hogy mért, azt nem
mondta meg, én pedig magamtól nem tudtam rájönni.

Egyszer aztán nekiültem jól benne az erdőben és elgondolkoztam rajta.
Mondok, ha az ember mindent megkaphat, amiért imádkozik, akkor Dijkon
Vinn mért nem kapja meg a pénzit, amit sertéseken vesztett? És mért nem
kapja vissza az özvegy az ezüsttubákos pikszisét, amit elloptak tőle?
Akkor Vatszon kisasszony mért nem hízik meg? Nem, mondok, nincs ebben
semmi. Elmentem az özvegyhez és elmondtam a dolgot neki, és ő azt
mondta, hogy amit az ember imádságért kap, az _lelki ajándék_. Ez ugyan
nekem új kapu volt, de ű megmagyarázta, hogy mit gondolt. Hogy másokon
köll segítenem, hogy mindent meg kell tennem másokért és minden időben
csak velük kell törődnöm és soha se magamra gondolnom. Ebbe aztán én
olybá vettem a dolgot, Vatszon kisasszony is beleszámítódnék. Kimentem
az erdőbe s jól megforgattam a dolgot elmémben sokáig, de semmi hasznát
sem tudtam kitalálni, csak a másokét, végre gondoltam, minek törjem érte
magamat s annyiban is hagytam. Egyszer-egyszer az özvegyasszony félreült
velem és beszélt az Isteni Gondviselésről, de úgy, hogy az embernek a
nyála folyt tőle; de már tán másnap Vatszon kisasszony fogott el és újra
lecsepült mindent. Mondok, látom már, hogy kétféle Gondviselés van a
világon és egy szegény gyerek elég tisztességesen járna az özvegyasszony
Gondviselésével, de már a Vatszon kisasszonyéval végképen pórul járna.
Meg is gondoltam s rászántam magam, hogy én az özvegyasszonyéval tartok,
ha köllök neki, ámbár, hogy el nem tudtam képzelni, mikép csinálná
ezentúl jobban mint eddig csinálta velem, tekintve, hogy olyan tudatlan,
elesett és ordináré gyerek voltam.

Tatát nem látták már több mint egy éve és ez jó volt nekem, mert magam
se kívántam látni. Ha józan volt és elcsíphetett, rendesen el szokott
agyabugyálni, ámbárhogy én lehetőleg mindig az erdőn tanyáztam, amikor ő
itthon járt. Ebben az időtájban volt, hogy a vízbe fulva találták,
mintegy tizenkét mérföldnyire a várostól fölfele, azt beszélték.
Mindenkép azt mondták, hogy ő lett volna. Azt mondták, hogy épen az ő
nagysága volt a vízbefult emberé, rongyos volt és szokatlanul hosszú
volt a haja, ami mind ráillett tatára; de semmire se mentek az arcával,
mert hogy már olyan sokáig volt a víz alatt, hogy már szinte nem is volt
emberi arca. Azt mondták, hogy hanyatt úszott le a vízen. Kifogták s
eltemették a parton. De nem sokáig tartott az örömem, mert egyszer csak
eszembe jutott valami. Biztosan tudtam, hogy a vízbefult ember nem
hanyatt úszik a vízben, hanem arccal lefelé. Ebből tudtam, hogy nem tata
volt, hanem egy férfinak öltözött asszony. Erre megint elszontyolodtam.
Mondok, az öreg egyszer csak itthon terem újra, amit bizony sehogy se
kívántam.

Játszottunk azután egyszer-másszor még zsiványosdit vagy egy hónapon át
és én akkor abbahagytam. A többi fiú is abbahagyta. Kirabolni nem
raboltunk ki senkit, meg sem öltünk senkit, de úgy tettünk mintha tettük
volna. Ki-kicsaptunk az erdőből és nekimentünk disznóhajcsároknak, meg
asszonyoknak, kik zöldséget vittek a piacra, de soha senkit be nem
raktároztunk a barlangba. Tom Szójjer a disznókat ércnek mondta, a
sárgarépát és egyéb holmit ékszernek, s mikor visszatértünk a barlangba,
ott eldicsekedtünk vele egymásnak, hogy mit végeztünk, hány embert
öltünk meg és jegyeztünk meg kereszttel. De én ennek semmi hasznát nem
tudtam belátni. Egyszer leküldött Tom Szójjer egy fiút, hogy fusson
körül egy égő bottal, amit ő _véres kardnak_ nevezett (ez volt a jele
annak, hogy a bandának gyülekeznie kell) s azt mondta, titkon hireket
kapott a kémeitől arról, hogy másnap egy egész csapat spanyol kereskedő
és Mooric, mind rémgazdagok, Kévhollóban fognak táborozni kétszáz
elefánttal és hatszáz tevével és ezernél több öszvérrel, minden állat
tele rakva gyémánttal, és nem őrzi őket senki, csak vagy száz
strázsakatona és így mi, amint mondta, lesbe állhatunk, leöldöshetjük az
egész frekvenciát és bezsebelünk mindent. Azt mondta, tartsunk készen
puskát, kardot. Ő ugyan egy sárgarépás kocsit se támadott meg anélkül,
hogy a kardot, puskát ki ne pucováltatta volna, pedig csak léc meg
söprűnyél volt mind és azt ugyan pucoválhattad, amíg bele nem szakadtál,
attól ugyan egy fityinggel se lett jobb, mint azelőtt volt. Én ugyan nem
hittem, hogy meg tudjuk lékelni a spanyolok és Mooricok ilyen hadát, de
roppant szerettem volna elefántot meg tevét látni, hát én ott is voltam
másnap, szombaton a lesben. És amikor elhangzott a jelszó, hát ki az
erdőből, le a domb oldalán. De biz ott a spanyoloknak, meg Mooricoknak
híre se volt, se elefántnak meg tevének. Iskolásgyerekek tartottak
majálist, az is mind az apraja. Rájok rontottunk és nekikergettük őket a
dombnak, találni azonban nem találtunk egyebet apró pogácsánál meg
lekvárnál, de Ben Ródzsersz elcsípett egy rongybabát, Dzsó Háper pedig
egy énekeskönyvet meg egy irkát. De aztán ránk jöttek a tanítók, mi meg
eldobáltuk a holmit és elinaltunk. Gyémántot se láttam, s meg is mondtam
Tom Szójjernak. Ő azt felelte, volt ott teméntelen. Azt mondta, voltak
ott Mooricok, meg elefánt meg minden. Hát mondok, akkor mért nem láttuk
mi is? Ő azt mondta, ha nem volnék olyan tudatlan, hanem olvastam volna
a könyvet, melynek címe Don Kihoté, tudnám s nem kérdezném. Azt mondta,
babonaság volt a dologban. Azt mondta, százával volt ott a katona, meg
az elefánt, meg a kincs és így; de voltak ellenségeink, akiket ő
Mágusoknak nevezett, akik átváltoztatták az egészet egy elemi iskolává,
épen csak a mi truccunkra. Rendben van, mondok, de akkor nekünk meg a
Mágusok ellen kellett volna mennünk. Tom Szójjer azt mondta, hogy
bibaszt vagyok.

[Illustration: Rájuk rontottunk.]

– Hej, azt mondja, egy Mágus meg tud idézni egy sereg tündért, ezek meg
pozdorjává aprítanak, mielőtt annyit mondhatnánk, hogy kukk. Olyan
nagyok azok, mint egy élő fa és olyan szélesek derékban mint egy
templom.

– Jól van, mondok, tegyük fel, hogy nekünk is lenne néhány tündérünk:
akkor nem bánhatunk el a másik bandával?

– De honnan szereznéd?

– Tudom is én. Honnan szerzik azok?

– Hej, azok megdörzsölnek egy ócska rézlámpát vagy vasgyűrűt és arra
csak úgy rajzik oda a tündér, és csak úgy szakad körülöttük a villám és
a dörgés és támad nyomukban a füst, és amit csak rendelnek nekik,
egy-kettőre megteszik. Azoknak semmi kirántani fundamentumostól egy
becsukott tornyot és ráborítani egy tanfelügyelőnek vagy akárkinek a
kobakjára.

– S ki kényszeríti őket rá, hogy jöjjenek?

– Ki, akárki, ha megdörzsöli a rézlámpást vagy a vasgyűrűt. Az parancsol
azoknak, aki megdörzsöli a lámpát vagy a gyűrűt s meg kell mindent
csinálniok, amit mond nekik. Ha azt mondja, építsenek föl egy
negyvenmérföldes palotát csupa merő drágakőből és töltsék meg
gumibagóval, vagy amit csak kíván az ember és hozzák el neked feleségül
a kínai császár leányát, meg köll tenniök és meg is teszik mielőtt
másnap a nap fölkelne. De értsd meg, még körül is táncolják a palotát az
egész országon végig, ha az ember kívánja.

– No hát, tökfejű nép is az, úgy nézem én, ha nem tartja meg magának azt
a palotát, ahelyett, hogy így a bolondját járja körülötte. Dejszen, csak
volnék én olyan tündér, előbb látnám én azt az urat Kukutyinban zabot
hegyezni, mintsem hogy abbahagyva a magam dolgát, ő hozzá siessek egy
ócska lámpás vagy egy gyűrű dörzsölésétől.

– Hogy beszélhetsz már így fiam. Muszáj köllene gyünnöd, ha dörzsöli,
akár tetszik, akár nem.

– Mit, oszt hogy olyan nagy mint egy élő fa és olyan vastag mint egy
templom? Jól van, hát jönnék; de tudom istenem fára is mászna tőle, még
pedig a legnagyobbra, ami az országban van.

– Csipisz! Nem lehet Hokk Finn teveled okosan beszélni. Nem értesz te
semmihé se. Hígfejű legény vagy te mindenestül.

Két-három napig eltünődtem ezen, s mondok, hadd lám hát, mi van a
dologban. Szereztem egy ócska rézlámpást és egy vasgyűrűt s kimentem az
erdőre s dörzsöltem, dörzsöltem, hogy úgy folyt rólam a víz, mint az
egyszeri cigányról, mondok, majd építtetek egy palotát s eladom jó
pénzért. De semmi látszatja se volt, tündér ugyan nem jött. Mondok hát,
mind az egész izé nem egyéb mint Tom Szójjer tódítása. Talán ő hitte a
Mooricokat, meg az elefántokat, én mást gondoltam. Egészen olyan volt
az, mint az igazi vasárnapi ismétlőiskola.


IV. FEJEZET.

Elmult két-három hónap s benne voltunk a java télben. Majd az egész időn
át iskolába jártam, tudtam sillabizálni, meg olvasni, már írni is
valamelyest; el tudtam mondani az egyszeregyet egészen addig, hogy
hatszor hét harmincöt s azt tartom, ennél többre tán nem tudnám vinni,
ha örökké élnék is. Bizony, a matematika sehogy se akarózott.

Eleintén útáltam az iskolát, de lassan-lassan odáig vittem, hogy el
tudtam szenvedni. Ha már nagyon belefáradtam, akkor melléje kerültem s
ha másnap becsuktak, az jót tett és helyrehozott megint. Igy aztán
mentül tovább jártam az iskolát, annál könnyebbnek tetszett. Valahogyan
beletörődtem az özvegyasszony szokásaiba is, nem találtam már olyan
göcsörtösnek. Hogy házban laktam, meg ágyban háltam, az bizony
rendszerint kényelmetlen dolog volt, de mielőtt a hideg idő beállt,
ki-ki szoktam osonni s egyszer-másszor az erdőn is háltam és ott
kipihentem a dolgot. Jobb szerettem a régi életet, de hogy hozzászoktam,
jó volt, már mint úgy valamennyire, az új is. Az özvegyasszony azt
mondta, hogy lassan megy, de biztosan és meglehetősen. Azt mondta,
aszondja, hogy nem válok szégyenére.

Egy reggel, fölöstökömkor, véletlenül fölborítottam a sótartót. Én
hamarosan odakapok a kezemmel egy csipetért, hogy átvessem a
balvállamon, ami távol tartja az embertől a szerencsétlenséget. De
Vatszon kisasszony megelőzött s elejbém vágott. »Hordd el a mancsodat, –
aszondja – Hakkelbery, micsoda zsinagógát csinálsz te mindig!« Az
özvegyasszony szólt értem egy jó szót, de tudtam én jól, hogy ez nem
távoztatja el a balszerencsét. Reggeli után elmentem hazulról,
elszontyolodva és megrogyva, s azon tünődtem, hol szakad a nyakamba a
baj és miféle lesz. Van rá mód, hogy az ember elhárítsa magáról a
balsorsot, de ez nem az a mód volt. Igy aztán már nem is próbáltam
egyebet, csak ide-oda lődörögtem elesetten s lestem, hogy mi lesz.

Lementem a házelőtti kertbe s átmásztam a hágcsón, ahol az átjáró van a
nagy utcai kerítésen. Mintegy ujjnyi hó volt a földön s abban
észrevettem valakinek a lába nyomát. Onnan gyüttek a nyomok a kőfejtő
felől s egy darabig megálltak a hágcsó körül, aztán tovább mentek a
kerítés hosszat. Furcsa, hogy nem gyüttek be, ha már ott álldogáltak.
Nem tudtam mire véljem. Valamiképen nagyon különös dolog volt. Mondok,
hogy utánuk megyek, de előbb lehajoltam, hogy megnézzem, miféle nyom.
Eleintén semmit se vettem észre, de aztán megláttam valamit. A bal
csizma sarkába kereszt volt formálva vastag szögekből, ami távol tartja
a gonoszt.

Abban a minutában kezembe a lábam s vágtatok le a dombról.
Egyszer-egyszer hátranézek, de nem látok senkit. Odaértem Szaccser
bíróékhoz oly gyorsan, ahogy csak lehet.

– Hé fiam, – mondja ő – micsoda lélekszakadva jössz. Talán az
interesedért jöttél?

– Nem, bíró úr, – mondom én. – Jár már valami?

– Jár hát, a félesztendei megjött az éjjel. Több mint százötven dollár.
Egész vagyon egy ilyen fiúnak. Jobb volna rámbíznád, hogy tőkésíteném a
hatezerhez, mert ha fölveszed, el is fogod költeni.

– Nem, bíró úr, – mondom én – én ugyan el nem költöm. De nekem
egyáltalán nem is köll, sem a hatezer is nem köll. Jobb legyen a magáé.
Szeretném magának adni, a hatezeret is, meg a többit is.

Meglepődve nézett rám. Nem tudta, mit gondoljon. Azt mondja:

– Hogy gondolod ezt fiacskám?

– Ne kérdezgessen, – mondom én – kérem, hanem elfogadja vagy sem?

Ő ezt:

– Meg vagyok zavarodva. Baj van?

– Kérem, – mondom én – fogadja el és ne kérdezzen semmit.

Egy darabig gondolkozott, aztán ezt mondta:

– Hohó, látom már. Te el akarod nekem adni amid van, nem ideadni. Ez
rendén van.

Aztán megírt egy papirost és elolvassa s azt mondja:

– Ime, láthatod, benne van, hogy _Tekintettel arra_, ami azt jelenti,
hogy megvettem tőled és megfizettem érte. Nesze neked egy dollár. Most
pedig írd alá.

Én meg aláírtam és elmentem.

Vatszon kisasszony szerecsenjének, Dzsimnek volt egy szőrlabdája, akkora
mint az öklöm, amit egy ökör negyedik gyomrából vettek ki, ezzel szokott
ő kuruzsolni. Azt szokta mondani, hogy valami szellem lakik benne, aki
mindent tud. Én hát éjtszaka elmentem hozzája s azt mondom neki, hogy a
tatám megint erre jár, mert láttam a lába nyomát. Azt szerettem volna
tudni, hogy mi járatban van itt és meddig fog maradni. Dzsim elővette
szőrlabdáját, súgott neki valamit, aztán föltartotta magasra s a földre
ejtette.

Jó laposan esett, csak néhány ujjnyival odébb gurult. Dzsim újra
próbálta, aztán még egyszer, de mindig csak úgy tett a labda. Dzsim
lekecelt és a labdához illesztette a fülét és figyelt. De hasztalan
volt, a labda nem akar megszóllalni azt mondta. Hogy aszondja, néha
megszóllal ingyen is. Mondok, van egy öreg hamis huszasom, amit nem
lehetett használni, mert a réz egy kicsit keresztüllátszott az
ezüstözésen, de hogy akkor se fogadnák el, ha nem látszanék keresztül,
mert olyan rücskös és a fogása olyan kulimászos, hogy erről is
megismernék akármikor. (Azt gondoltam magamban, hogy a dolláromról, amit
a bírótól kaptam, nem szólok.) Mondom neki, hogy ez bizony rossz pénz,
de talán a szőrlabda elfogadná, mert hátha nem tudja a külömbséget.
Dzsim megszagolta, beleharapott, megdörzsölte s azt mondta, majd úgy
intézi, hogy a szőrlabda azt higyje, hogy jó pénz. Azt mondja, hogy
aszondja, hogy fölhasít egy nyers rózsakrumplit és beledugja a huszast
és benne hagyja egész éjjel, és holnapra már nem fog keresztüllátszani a
réz, sem a fogása nem lesz már kulimászos, és már akárki elfogadja a
városban is minden minutában, csak rá köll bízni a krumplira. Persze, én
is tudtam, hogy ezt krumplival meg lehet csinálni, de elfelejtettem.

Dzsim a szőrlabda alá tette a huszast, újra lekecelt és hallgatózott.
Most már aszondja, rendben van a labda. Azt mondja, szerencsét is mond,
ha akarom. Hát csak rajta, mondom én. Igy hát a szőrlabda beszélt
Dzsimnek, Dzsim pedig nekem. Azt mondja:

– Még aszondja az üreg, maga se nem tudik, mit akarik. Máskor egyszer
gondolik, elmenje, máskor egyszer gondolik nem elmenje. Ukusság meg
lesz, ha menik menik, ha nem menik nem menik, hagyni rá. Kettő ángyel
röpködik kürüskürül feje kürül. Egyik fejir finyes csatfilléres, másik
feketesitit. A finyes noszogati jóra, egy kicsi; de gyün sitit és
fölfordulja mindent. Zember nem tudik, mellik ütet végül elragadik. De
nekednek minden rendben. Lesz élete neked fránya komisz sok, és fránya
jó sok is. Egyszer mikor lesz neked nyavalyás, egyszer mikor lesz neked
bajodat, de mindig elmulatik és lesz megint jó. Kettő kicsi vaszunnép
röpködik kürüskürül neked kürül. Egyik leszik finyes fejír, egyik leszik
sititfekete. Egyik leszik pénzes, egyik leszik kudis. Te elveszik a
kudis előbb, aztán hamar elveszik a pínzes. Aztán vigyázik, a vízre nem
menik, amit lehet elkerülik, mert türvény, türvény és azt mondi, sors
akasztófát szánta nyakadnak.

Mikor pedig meggyújtottam a gyertyámat és fölmentem a szobámba ez éjjel,
hát ott ült a tatám, az ő valóságos testi mivoltában.


V. FEJEZET.

Becsuktam az ajtót. Aztán megfordultam és ott ült. Rendesen megszoktam
tőle ijedni, mert hogy oly rém sokszor elvert. Azt hittem, most is
megijedek, de egy szempillantás alatt láttam, hogy nem. Vagyis, hogy az
első lökésre, úgyszólván, hogy kimaradt mintegy lélekzetem; de aztán
rendben volt minden, láttam, hogy ennyi ijedség szóra sem érdemes.

Közel ötvenes volt s annyinak is látszott. Haja hosszú, gubancos és
zsíros volt s lelógott, az ember látta rajta, mint vadszőllőindán
keresztülsütni a szemét. Csupa fekete volt, semmit se szürke és olyan
volt hosszú kócos szakálla is. Ahol az arcát látni lehetett, semmi színe
sem volt, fejér volt, nem mint más ember fehérsége, hanem olyan fejér,
hogy majd betege lett az ember, olyan fehér, hogy az embernek
összezsugorodott tőle a húsa, mint a leveli béka alja, mint a hal béle,
oly fejér. A ruhája csupa rongy, mind. Az egyik bokája a másik lába
térdin feküdt s ezen a lábán a csizmája likas vót és két lábujja
kilátszott és aztat egyszer-egyszer megmozgatta. A kalapja a földön
hevert, egy ócska puhakalap, a teteje behorpadva, mint egy fedő.

Ott álltam s rámeredtem; ő ott ült és rámmeredt, a székét kissé
hanyattbillentve. Letettem a gyertyát. Észrevettem, hogy az ablak nyitva
van, mondok ezen mászott be a pitarereszen át. Végigvizsgálgatott s
egyszerre azt mondja:

– Ropogós fehérnemű, igazán. Még azt hiszed, hogy tán vagy is valaki,
mi?

– Lehet vagyok, lehet nem vagyok, mondom én.

– Ne beszélj velem olyan foghegyről, mondja ő. Mióta oda vagyok, fenemód
rákaptál a cifrálkodásra. Majd lejebb akasztalak egy szeggel, mire
végeztünk. Hallom, hogy ki is neveltek, tudsz írni meg olvasni. Tán azt
hiszed, külömb vagy az apádnál, mert hogy ő nem tud? No, majd kiverem a
fejedből. Ki tanított rá, hogy ilyen mihaszna firlefancra add magad, mi,
ki tanított rá?

– Az özvegyasszony. Ő tanított rá.

– Úgy, az özvegyasszony? Hát az özvegyasszonynak ki mondta, hogy olyan
kemencébe dugja a lapátját, amelyben nincs keresni valója?

– Senki se mondta neki.

– Nohát, majd én móresre tanítom őt is. Aztán azt mondom, azt az iskolát
elhagyd, érted? Majd adok én nekik odanevelni egy gyereket, hogy az
apjával hepciáskodjék és úgy tegyen, mintha külömb volna nálánál. Csak
kapjalak még egyszer ott az iskola táján, hallod-e! Az anyád meghalt
anélkül, hogy olvasni tudott volna, se írni nem tudott. Az egész familia
meghalt anélkül, hogy tudott volna. Én se tudok hálistennek. Te meg
ehune, de nagyra vagy vele. De hallod-e, én ezt el nem tűröm, nem az az
ember vagyok én! Izé, nó, hallám csak azt az olvasást.

Elővettem egy könyvet s elkezdtem belőle olvasni valamit Wassingtonról
és a háborúkról. Mikor úgy egy fél percig olvastam, elkapta a könyvet és
a falhoz vágta. Azt mondja:

– Igaz. Tudsz. Nem igen hittem, mikor mondtad. De ide vigyázz: ezzel a
cifrálkodással alább fogsz hagyni. Nem szeretem a dolgot. Nyomodban
leszek, galambocskám s ha elcsíplek az iskola körül, úgy helyben
hagylak, hogy megemlegeted. Tudnod kéne, hogy első dolog a szent vallás.
Még ilyen fiát se láttam apámnak.

Egy kis sárga és kék képet vett a kezébe: tehenek és egy fiú voltak
rajta s azt mondja:

– Ez meg mi?

– Azért adták, mert jól tudtam a leckémet.

Eltépte és azt mondja:

– Ennél én jobbat adok: attul is kék meg sárga leszel.

Egy pár szempillantásig ott ült mosolyogva és dörmögve, aztán azt
mondja:

– Hát nem vagy te egy szagosillatú ficsúr? Ágya van, meg ágyneműje, meg
tükre, még egy darab szőnyege is a pallón, – az apád pedig ott hál a
cserzőben a disznókkal. Soha sem láttam, valakinek ilyen fia legyen. De
tudom, hogy leszedek rólad egyet-mást ebből a csingilingiből, mielőtt
végeztünk volna egymással. Se vége, se hossza az úrhatnámságodnak. Azt
hallom, gazdag is vagy. Mi? Mennyiben van ez a dolog?

– Hazudik, aki mondja, annyiban van.

– Lám, lám, nézze meg az ember, hogy beszélsz velem. Én ugyan sokat
elbírok, de a soknál van sokabb, izé, – ne hozz ki a vénámból. Vagy két
napig a városban voltam s ott egyébről se beszéltek, mint hogy milyen
gazdag vagy. Beszélték erre lefelé a parton is. Hát holnap odadod nekem
azt a pénzt. Szükségem van rá.

– Nincs nekem pénzem.

– Hazudsz. Szaccser bíró vette föl. Téged illet. Nekem meg szükségem van
rá!

– Mondom, hogy nekem nincs. Kérdezd meg Szaccser bíró urat, az is azt
fogja mondani.

– Rendben van. Meg fogom kérdezni, és vallani fog; s ha nem, tudni
fogom, hogy mért. Mondd csak, mennyi van a zsebedben? Szükségem van rá.

– Csak egy dollárom és az is köll.

– Köll, nem köll, nekem az mindegy. Zargasd ki tüstént.

Elvette, ráharapott, hogy lássa, jó pénz-e, aztán azt mondta, lemegy egy
kis pálinkáért; azt mondta, még nem ivott egész áldott nap. Mikor már
kívül volt a pitar tetején, visszadugta a fejét s újra szidott, hogy
cifrálkodom és hogy nálánál külömb akarok lenni; s mikor azt hittem, már
elment, megint visszajött és bedugta a fejét s azt mondta, nem hagyja
annyiba azt az iskolát és rám fog lesni és ha ott talál, leüti a
derekamat.

Másnap részeg volt s elment Szaccser bíróékhoz s ott kunérozta őt, hogy
adja ki neki a pénzt, de nem ment semmire se, s akkor fogadkozott, hogy
majd elveteti tőle a törvénnyel.

A bíró meg az özvegyasszony törvényre mentek, hogy a törvényszék vegyen
el tőle és egyikük legyen a gyámom; de épen akkor új bíró jött oda, aki
nem ismerte az öreget és azt mondta, hogy a törvényszéknek nem feladata,
hogy a familiákat szétzavarja, ha máskép is lehet segíteni; hát azt
mondta, nem köll a gyereket elvenni az apjátul. Igy Szaccser bíró és az
özvegyasszony kénytelenek voltak annyiba hagyni a dolgot.

Ez persze tetszett az öregnek, akinek aztán nem is volt nyugta többé.
Azt mondogatta, úgy megrak, hogy egy kék meg fekete fót lesz az egész
testem, ha nem kerítek neki valamelyes pénzt. Én hát kőcsön kértem
Szaccser bírótól három dollárt, tata elvitte és leitta magát és fujtatva
járt-kelt és káromkodott, lármázott és garázdálkodott. Majd fölverte az
egész várost egy cinlábassal, míg éjfél nem lett. Akkor bekísérték és
másnap törvény elé került és megint becsukták egy hétre. De ő meg volt
elégedve, azt mondta, majd megkeserüli ezt is a fia, akire egyre fújt.

Mikor kiszabadult, az új bíró fejébe vette, hogy új embert formál
belőle. Azért magához vette, felöltöztette tiszta új ruhába és családi
asztalához ültette reggel, este meg délben, s olyan volt hozzá, ahogy
mondani szokták, mint a lágy kenyér. És vacsora után beszélt a fejének
mértékletességről s több eféléről, míg az öreg ríva nem fakadt s azt
mondta, bolond volt teljes életében s bolondul élt is, de hogy most új
életet kezd és senkinek sem lesz szégyenére, és reméli, hogy ebben a
bíró úr megsegíti és nem nézi le őtet. A bíró azt mondta, szeretné
ezekért a szavakért megölelni, és sírt hozzá, meg a felesége is sírt,
tata pedig azt mondta, hogy őtet mindig félreértették, és a bíró azt
mondta, hogy ezt el is hiszi. Azt mondja aszondja az öreg, hogy az ilyen
elesett embernek igenis szeretetre van szüksége és a bíró azt mondta rá,
hogy igaz és aztán megint csak sírtak. És mikor lefekvés ideje volt, az
öreg felállt és kinyújtja a kezét és azt mondja:

– Itt a kezem uraim és hölgyeim, tessék megnézni, tessék megrázni. Ez a
kéz bizony disznóláb volt, de már nem az többé; olyan ember keze már,
aki új életet kezd s aki inkább meghal, mintsem visszaessék.
Emlékezzenek meg e szókról s ne felejtsék, hogy az én szavaim voltak.
Tiszta már ez a kéz, bátran megszoríthatják, ne tessék félni.

Igy aztán kezet fogtak mind sorba, egyik a másik után és sírtak. A bíró
úr felesége meg épenséggel meg is csókolta. Az öreg meg is jelölte a
helyét. A bíró pedig azt mondta, hogy ez a legáldottabb óra minden órák
között, vagy valami effélét. Aztán bedugták az öreget egy gyönyörű
szobába, a szép szobába, és éjtszaka egyszer, hogy elfogta a nagy
szomjúság, bizony kimászott az ámbitus tetején át, le az oszlopducon s
elseftelte új ruháját egy kancsó gugyiért s megest visszamászott s élte
régi világát. Hajnal felé megmegen kimászott, ivott, mint egy kefekötő
és legurult az ámbitus tetejéről, eltörte két helyen a balkarját és majd
megvette az isten hidege, mikorra valaki napkelte után ráakadt. S mikor
aztán benéztek a szép szobába, bizony vigyázni kellett, hogy hova
lépjenek benne.

A bíró el volt némileg keseredve, azt mondta, tán meglehetne regulázni
az öreget, ha valaki puskát fogna rá, ő más módját nem tudja.


VI. FEJEZET.

Az öreg hamarosan talpán volt megint és elment a törvényszékre, hogy
Szaccser bírót a pénz kiadására bírja, rám is rám jött, amért nem
maradtam ki az iskolából. Vagy egy tucatszor elcsípett és jól elcsépelt,
de én azért csak eljártam iskolába, mert kilestem, vagy legtöbbször
elfutottam előle. Azelőtt nem igen kaptam az iskolán, de mondok, most
csak azért is eljárok. A pör a pénzért lassan ment, mintha csak sohase
akarnák komolyan elindítani, azért minduntalan kölcsön kellett kérnem
két-három dollárt a bírótól, hogy a verést elkerüljem. Ahányszor pedig
adtam neki pénzt, mindannyiszor leitta magát és ahányszor részeg volt,
mindétig fölverte a várost, és ahányszor fölverte a várost,
mindannyiszor lakat alá tették. A dolog tetszett is neki, ez volt a neki
való élet.

Az özvegyék körül is mindig ott lődörgött s végre azt mondta neki az
özvegyasszony, ha abba nem hagyja, vele gyűlik meg a baja. De hát ű már
meg volt keveredve. Hogy majd megmutatja ű, hogy ki apja fia a Hokk
Finn. Aztán tavasszal egy napon rámlesett, elcsípett és a folyón fölvitt
egy csónakon vagy három mérföldnyire s átvágott az illinoiszi partra,
ahol erdős volt a part, de ott ház nem volt semmi, csak egy régi,
gerendából rótt kaliba olyan helyen, ahol a szálfa oly sűrűen állt, hogy
aki a helyet nem tudta, az oda nem talált.

Mindig magával hurcolt az öreg és én nem találtam rá módot, hogy
megszökhessek tőle. Abban a kunyhóban laktunk s ő mindég becsukta az
ajtót s a kulcsát éjtszaka a feje alá dugta. Volt neki puskája, amit azt
tartom, úgy lopott és halásztunk és vadásztunk és ebből állt az életünk.
Minduntalan bezárt a putriba s elment a boltba, a réttől három
mérföldnyire, eladott halat s vadat pálinkáért, amit hazahozott, itthon
leitta magát s engem elagyabugyált. Az özvegyasszony megtudta, hol
vagyok, el is küldött értem egyszer egy embert, hogy próbáljon elfogni;
de tata ráfogta a puskát, úgy űzte el s aztán nemsokára megszoktam ezt
az életet és meg is szerettem, kivéve az agyabugyálást benne.

Egész áldott nap jóízűn heverészni, pipálni, halászni és se könyv, se
tanulás: e bizony gyöngy kis élet volt. Két hónapnál több is eltelt így,
s a ruhám már csupa rongy volt és piszok és én már nem értettem, hogy
szerethettem az özvegyasszonyéknál lenni, ahol mindig mosakodni köllött,
meg tányérból enni, meg fésülködni, aztán mindennap rendesen lefeküdni
és örökkön-örökké valami könyvvel vesződni és mindétig hozzá a vén
Vatszon kisasszony kunérozása. Már biz én sehogy se kívánkoztam haza.
Abbahagytam volt a káromkodást, mert az öregasszony nem szerette; most
megint rákaptam, mert tatának semmi szava se volt ellene. Egészben véve
gyöngyélet volt az ott az erdőben.

De lassan-lassan tata nagyon rákapott a mogyorófapálcára s én már nem
győztem a dolgot. Egész testem csupa daganat volt már. Sokat el is járt
hazulról s én rám rámzárta az ajtót. Egyszer becsukott és oda volt három
álló napig. Rémmagányosan éreztem magamat. Eszembe jutott, hogy tán a
vízbe fulladt s én most már soha sem szabadulok ki innen. Megijedtem.
Törtem a fejemet, hogy mi úton-módon tudnék elszabadulni. Sokszor
megpróbáltam, hogy kijussak a kunyhóból, de nem volt rá mód. Az ablak
nem volt olyan tág, hogy egy kutya kimehetett volna rajta. Nem tudtam
kimászni a kéményen, mert szűk volt. Az ajtó erős, vastag
tölgyfapallóból volt. Tata vigyázott rá, hogy ne hagyjon se kést, se
egyebet a kunyhóban, ha nem volt otthon; úgy nézem, felhánytam a tanyát
százszornál többször, jóformán mindig azt csináltam, mert hiszen
egyébbel se tölthettem el az időt. De ezúttal végre mégis találtam
valamit: találtam egy régi rozsdás nyeletlen fűrészt, a koszorúfa és a
tetőrag közé volt téve. Megkentem és munkához láttam. A kunyhó fenekén,
hátul ócska lópokróc volt a gerendához szegezve, mindjárt az asztal
mögött, hogy a szél be ne tudjon fujni a hézagokon s el ne oltsa a
gyertyát. Az asztal alá bujtam, fölemeltem a pokróc alsó végét s
hozzáláttam, hogy kifűrészeljem egy jó részét a vastag fenékgerendának,
akkora részt, hogy ki tudjak rajta bujni. Jó kis munka volt biz az, de
már a vége felé voltam, mikor hallom tata puskáját szólni az erdőben.
Eltakarítottam munkám nyomait, leeresztettem a pokrócot, eldugtam
fűrészemet és csakhamar be a tata.

Nem volt jó kedvében az öreg, így egészen meg volt a maga mivoltában.
Azt mondta, oda volt a városba és semmi sem mén a maga rendjén. Az
ügyvédje azt mondta, számít rá, hogy megnyeri a pörét és kikapja a
pénzt, ha csak már kitűznék rá egyszer a tárgyalást, de hát sok módja
volt annak, hogy húzzák-halasszák és Szaccser bíró tudja a dörgést. És
azt is mondta, beszélik, hogy más tárgyalás is lesz, hogy elvegyenek
tőle s visszaadjanak az özvegyasszonynak, aki gyámom lenne és úgy
tippelték, ezt a pört meg is nyerik ezúttal. Ettől jócskán megijedtem,
mert sehogy se kívánkoztam már vissza az özvegyasszonyhoz, hogy megmegen
megregulázzanak, meg civellizáljanak, ahogy mondani szokták. Aztán
elkezdett az öreg káromkodni, szidott mindent és mindenkit, aki csak
eszébe jutott, aztán egy csomóba fogta és úgy szidta őket, hogy bizonyos
legyen benne, hogy egyen se ugrott át és aztán végigpolitérozta őket még
egyszer egy általános káromkodással, belefoglalva jó csomó népet, akinek
a nevét se tudta és mikor rájok került a sor, csak úgy mondta, hogy
a-minek-is-híjják, és vége-hossza nem volt a szitkozódásnak.

Szeretné látni, aszondja, hogy az özvegyasszony elvigyen engem. Azt
mondta, vigyázni fog s ha megmerik próbálni rajta ezt a csúfságot, tud ő
innen hat-hét mérföldnyire egy helyet s ott elraktároz engem s ott
vadászhatnak rám, amíg meg nem szakadnak, még sem találnak meg. Ettű
megint egy kicsit furcsán lettem, de csak egy szempillantásig. Mondok
ütheti a nyomomat, amíg arra kerül a sor.

Az öreg leküldött a csónakhoz a holmiért, amit hozott. Volt ott egy
félmázsa zsák rozsliszt, egy oldal szalonna, lövőszer és négy pint
pálinka, egy ócska könyv, két újságpapiros pakkolásra és valamelyes
kötél. Fölvittem egy terével és vissza lementem és leültem a csónak
orrára pihenni. Elgondolkoztam a dolgon s mondok elviszem a puskát és
egy pár horogkészséget s neki vágok az erdőségnek, ha majd megszököm.
Ugy számítottam, hogy nem maradok meg egy helyen, hanem trappolok tovább
az országon keresztül, rendesen éjtszaka, vadászok és horgászok, hogy
legyen miből élni s elbujdosom annyira, hogy sem az öreg, sem az
özvegyasszony soha többé rám nem találnak. Mondok elvégzem a fűrészelést
és elindulok még az éjjel, ha tata alaposan leissza magát, amit
reméltem, meg is tesz. Úgy belemelegedtem ebbe a tünődésbe, hogy nem
vettem észre, mily sokáig elmaradok, mire az öreg rám kajabált, hogy
elaludtam-e vagy a vízbe fulladtam.

Fölvittem a holmit mind a kunyhóba és ekkorra besötétedett. Míg én a
vacsorát főztem, az öreg egy párszor jól meghúzta a korsót és úgy
némineműképen kezdett nekimelegedni és megint elkezdte az öblögetést.
Már a városban felöntött volt és egész éjjel az árokban feküdt s olyan
volt, hogy meg lehetett nézni. Az ember Ádám apánknak nézhette, mert
csupa merő sár volt. Ha az ital elkezdett benne dolgozni, majd mindig a
kormányra fordította a rudat. Most is azt kezdte.

– Ez oszt a kórmány, aszondja. Csak rá köll nézni, hogy az ember lássa,
micsudás. Ahun van mindjárt a törvény lesben, hogy elvegye az embertül a
fiát, a sajátkezű tulajdon fiát, akit annyi gonddal, bajjal,
aggodalommal és költséggel fölnevelt. Mert, amint a szegény ember végre
fölnevelte a fiát, hogy készen van és dologra való és már tenne is érte
valamit, hogy valahára ő is megpihenjen, ahun ni a törvény, ráteszi a
kezét. Ezt nevezik kórmánynak. De ha csak ennyiben volna! Dehogy! A
törvény a hátára veszi azt a vén Szaccser bírót és a kezére jár, hogy
kitudjon engem a jussomból. Ezt csinálja az emberrel a törvény. Fogja a
szegény embert, akinek van hatezer dollárja, tán több is, és bedugja
ilyen putriba, mint ez és engedi, hogy olyan ruhában járjon, amit a
disznó se venne föl. Erre mondják aztán, hogy kórmány. Hogy jusson az
ember ahhoz, ami az övé ilyen kórmány mellett? Akárhányszor megszáll már
a lélek, hogy itthagyjam ezt az országot mindenestül örökre. Meg is
mondtam már nekik. A vén trotty Szaccsernek a szemébe vágtam. Akárhányan
hallották és megmondhatják, mit mondtam. Két centért, aszondtam, el
tudnám hagyni ezt a rongy országot s még a tájékára se jönnék többet.
Ezzel a szóval mondottam. Nézzék mondok a kalapomat. Hát ez is kalap? A
teteje elválik és a karimája lesüpped az állam alá, és csak még akkor
nem kalap igazán, mert inkább olyan forma, mintha a fejemet keresztül
dugták volna egy kálhacső könyökén. Csak nézzetek meg, mondok: ilyen
kalapban járjak én, én, leggazdagabb embere ennek a városnak, ha a
jussomat el nem fogják tőlem.

– Héj, difényes egy kórmány ez, beszéli tovább. Ide nézz. Volt egy
szabad szerecseny itt, Ohejjóbeli, egy mulatt, majd olyan fehér, mint
egy fehér ember. Neki volt a legfehérebb inge és a legfényesebb kalapja
és nem volt a városban ember, akinek finomabb ruhája lett volna, mint
neki volt. És volt neki aranyórája, aranylánca és egy ezüstgombos botja,
a legveszekedettebb szürkefejű vén nábob volt a birodalomban. És mit
szólasz hozzá? Azt beszélték róla, hogy prófesszor volt egy
kollégyiomban és beszél mindenféle nyelven és tud mindent a világon. De
még nem ez a legrosszabbja. Azt mondták, még _szavaz_ is, otthun. No
hát, ez kihozott a sodromból. Mondok, mivé lesz ekképen az ország? Épen
választás napja volt és én is épen azon voltam, hogy szavazni menjek s
mentem is volna, ha tudtam volna, de részeg voltam. De mikor aztán azt
mondták, hogy van egy állam ebben az országban, ahol ennek a
szerecsenynek szabad szavazni, akkor én se hallgattam tovább. Soha,
mondok, ez életben én nem szavazok többé. Ezek voltak a tulajdon
szavaim, hallották ott mind. És ha ott rohad el nekem az ország, engem
nem látnak többet szavazni, amíg élek. És ha láttad volna, milyen
nyugodt volt ez a szerecseny, ki nem tért volna elülem, ha félre nem
lapátolom ütet az utamból. Azt szeretném tudni, mondok a népeknek, azt
szeretném tudni, mért nem csípik el és mért nem árverezik el ezt a
szerecsenyt? És mit gondolsz, mit mondtak? Hát azt mondták, nem lehet
eladni, még nincsen hat hónapig az államban, és hogy ez még nem volt itt
annyi ideig! No, ez aztán a mustradolog! Hát kórmány az, aki nem tud
eladni egy szabad szerecsenyt, amíg nem töltött hat hónapot az államban?
Itt van egy kórmány, aki kórmánynak nevezteti magát, úgy is tesz, mintha
kórmány volna, sőt tartja is magát kórmánynak, aztán ott ül bambán hat
hónapig és nem tud elcsípni egy hencegő, tolvaj, infernális, fejéringű
szabad szerecsenyt, és…

Igy folytatta az öreg és sohase nézte, merre viszik őt öreg karólábai s
egyszerre csak átbukfencezett a besózott sertéshúsos hordón és jól
megzúzta az alsólába szárát s beszédje vége a legborsosabb fajta volt,
nagyobbrészt a szerecsenről meg a kormányról, de kikapta közbe-közbe a
hordó is a magáét. Körülugrálta a kalibát elsőbb az egyik féllábán,
aztán a másikon, elsőbb az egyik, aztán a másik alsólábszárát tartva,
végül ballábán ugrosva, hirtelen jól oldalba rúgta a hordót, hogy csak
úgy csörömpölt. De nem jól számított, mert ezen a lábán látszott ki a
csizmájából egy pár ujja; erre úgy elkezdett üvölteni, hogy az ember
haja is égnek állt tőle, s a földre vágta magát, ott hempergett s fogta
a lábujját; s ahogy ott káromkodott, az cifrább volt mindennél, ami
eddig telt tőle. Ezt utóbb maga is bevallotta. Azt mondta, ű hallotta
Malackai Sárturt javaidejében, de ű most ezen is túltett; de én azt
tunnám ezzel egy kicsit flancolt az öreg.

Vacsora után fülönfogta tatus a kancsót és azt mondta, hogy van benne
egy-két kortyra és egy delirium tremensre való pálinka. Ez volt a
szavajárása. Gondoltam magamban, bele nem telik egy óra s tökrészeg
lesz, s én akkor ellopom a kulcsot vagy kifűrészelem magam. Egyik csak
sikerül. Hát ű ivott, ivott, végre odarogyott hamarosan a ponyvájára. De
a szerencse nem kedvezett. Nem volt neki jó egészséges álma, hanem
nyugtalan volt. Nyigett-nyögött és csapkodott ide meg amoda jó hosszú
ideig. Végre én magam álmosodtam el annyira, hogy nem tudtam nyitva
tartani a szemem és mire észrevettem volna, jóízű álomba merültem és a
gyertya égve maradt.

Nem tudom meddig aludtam, de egyszerre hirtelen rémordítást hallok és
fölébredek. Tatát látom vérbenforgó szemmel ide-oda ugrándozva és
sikoltozva, hogy kígyó, kígyó. Azt kiabálta, hogy a lábára tekerőznek;
aztán ugrott egyet és ordított s azt mondta, megmarták az arcát, de én
ugyan nem láttam kígyót sehol. Ő meg neki és lótott-futott körül a
kunyhóban kiabálva: »Vedd le, vedd le, a kupámba harap.« Soha életemben
nem láttam embernek a szemét ilyen vadul forogni. Csakhamar ki volt
merülve s elvágódott zihálva. Aztán ott hempergett, csodálatos
gyorsasággal, ide-oda rugódozva, ütögetve, kapkodva a levegőbe s ordítva
s mondogatva, hogy megszállták az ördögök. Végre kifáradt s egy darabig
csendesen feküdt nyöszörögve. Aztán még jobban elcsöndesedett és nem
volt tovább egy hangja sem. Hallani lehetett távol az erdőben a
baglyokat meg a farkasokat és iszonyú volt a csendesség. Ű ott feküdt
túloldalt a sarokban. Nemsokára félig fölkelt s figyelt, fejét féloldalt
hajtva. Azt mondja szinte suttogva:

– Csissz-csossz-csissz-csossz: ez a halál. Csissz-csossz, csissz-csossz
– érettem gyünnek. De én nem megyek. Oh, itt vannak! Ne nyúlj hozzám!
Ne! Juj, de hideg a keze! Félre! Hagyj békét! Oh, ne bánts egy szegény
ördögöt.

Erre kezeire állt és négykézláb mászva könyörgött, hogy ne bántsák és
beletekergőzött a takarójába és alája gurult az öreg fenyőfaasztal alá,
egyre rimánkodva. Aztán ríva fakadt. Hallottam a takaróján keresztül.

Majd ismét kibujt a takarójából és talpra ugrott, dühösen meregetve a
szemét, s amint meglátott, nekem jött. Körülkergetett a putriban egy
bicskával a kezében, hogy én vagyok a halál angyala és most meg fog
ölni, hogy aztán többet ne jöhessek el érte. Én rimánkodtam, mondogatva,
hogy én csak a Hokk vagyok, de ő oly rémborzasztóan nevetett és bömbölt
és káromkodott és csak kergetett tovább. Egyszer, amint hirtelen
fordulok és karja alatt elszököm, megmarkol és elkap a mándlimnál fogva
a két vállam között, s én azt hittem, most már végem van. De mégis, mint
a villámlás, hirtelen kibujtam a mándlimból és menekültem. Csakhamar
teljesen kifáradt és elvágódott, a hátával neki az ajtónak, s azt
mondta, most pihen egy minutát és csak azután öl meg. A bicskáját maga
alá dugta s azt mondta, most egy kicsit aluszik, erőgyűjtés végett,
aztán majd meglátja, hogy ki kicsoda.

Igy aztán hamar elszundított. Én pedig fogtam az öreg kecskelábszékét s
fölmásztam oly óvatosan, ahogy lehetett, hogy zajt ne csináljak és
levettem a puskát. Beleeresztettem a puskavesszőt, hogy megnézzem, meg
van-e töltve és aztán keresztbe ráfektettem a répáshordóra, csövével
tata felé s mögéje ültem s vártam, hogy fölébredjen. De hogy mily lassan
és mily némán vonszolta magát az idő előre!


VII. FEJEZET.

– Kelj fel, hé, mi dolog ez?

Kinyitom a szemem s körülnézek, hogy kitaláljam, hol vagyok. Már a nap
fölkelt, én mélyen aludtam. Tata fölöttem állt, savanyú, beteges
nézéssel. Azt mondja:

– Mit akarsz azzal a puskával?

Gondoltam semmit se tud arról, hogy mit csinált, hát mondom:

– Valaki próbálkozott az ajtón, arra lestem.

– Mért nem kőtöttél föl?

– Próbáltam, de nem ment; még csak meg se mocant?

– Jól van. Ne járjon a szád, de upre, nézd meg, van-e hal a horogon
reggelire. Egy szempillantás alatt ott leszek én is.

Kinyitotta az ajtót és én el, a part mentén fölfelé. Észrevettem, hogy a
víz fahasábokat s effélét usztat s fakéreggel van tele. Ebből láttam,
hogy a folyó árad. No, mondok, lenne most jó világ a városban. A júniusi
áradás mindig jó szerencsét hozott nekem. Mert mihelyest megindult az
ár, úszott le rajta az ölfa és elmállott tutajrészek, tucatjával néha a
szálfa. Az embernek nem köllött csak kihalászni s eladhatta a
fatelepeken meg a fűrészmalmoknak.

Mentem a parton fölfelé, félszememmel a tatán, félszememmel azon, hogy
mit hoz az ár. Ni, egyszerre csak egy csónakot látok, egy gyönyörűség,
igazán, mintegy tizenhárom-tizennégy láb hosszú, úgy úszott kevélyen
mint egy kacsa. Én fejjel neki a partról, akár a béka, ruhástul,
mindenestül, egyenesen a csónak irányában. Azt hittem, lesz benne valaki
fekve, mert ezt sokszor megcselekszik, hogy becsapják az embert, s ha
egy lélekvesztőn már-már odaérsz, akkor föláll és kinevet. De most nem
úgy volt. Világos, elhagyott csónak volt, én hát belemásztam s kihoztam
a partra. Gondoltam, megörül az öreg, ha meglátja, mert megért tíz
dollárt. De mikor partra értem, még tatát nem lehetett látni, s mikor
behajtottam a csónakot egy kis öbölbe, mely olyan volt, mint egy kis
szakadék, teljesen beborítva vadszőlővel és fűzfával, más gondolatom
támadt. Mondok, elrejtem itt jól s aztán ahelyett, hogy az erdőbe
mennék, majd ha megszököm, inkább leereszkedem a folyón vagy ötven
mérföldnyire és egy helyben fogok tanyázni s nem kutyagolok gyalog, ami
nem könnyű sor.

A hely jó közel volt a kalibánkhoz, és szinte úgy tetszett az egész idő
alatt, hogy hallottam az öreget jönni. De sikerült a csónakot jól
elrejtenem; aztán ki és egy csomó fűzgaly mögül körülnézek s ott látom
az öreget a kunyhónkhoz szolgáló ösvényen, épen célba véve puskájával
egy madarat. Igy hát nem vett észre semmit.

Amikor odajött, épen hogy kezdtem felszedni a horgot. Egy kicsit
megkárpált, amért olyan késedelmes vagyok, de azt mondtam neki,
beleestem a vízbe, azért tartott olyan sokáig. Tudtam, hogy észreveszi,
hogy csuron víz vagyok, mire kérdezősködni fog. Leszedtünk öt halat a
horgokról és hazamentünk.

Amíg reggeli után lehevertünk, hogy egyet aludjunk, mert mind a ketten
igen el voltunk nyűve, elgondolkoztam azon, hogy ha valamikép ki tudnám
csinálni, hogy tata és az özvegy ne tartsa érdemesnek utánam jönni, ez
biztosabb dolog lenne, mint a jó szerencsére bízni, hogy jó messzire
jussak, mire észreveszik, hogy elillantottam. Mert tudni való, hogy
mindenféle megtörténhetik. Azonban egy darabig semmi sem jutott eszembe,
egyszerre azonban tata fölébred egy pillanatra, kiiszik egy második
csobolyó vizet és azt mondja:

– Máskor, ha valaki itt kerülgeti a tanyánkat, föl fogsz kelteni,
hallod-e? Az az ember nem jó keresetben volt itt. Én ugyan lelüttem
volna. Hallod-e, máskor fölkőttesz.

Ezzel megint visszaesett és tovább aludt. De amit mondott, az adta meg
nekem az ötletet, amire szükségem volt. Mondok magamban, most már meg
tudom csinálni és senkinek sem fog eszébe jutni, hogy utánam jöjjön.

Úgy tizenkét óra körül kimentünk és fölfelé mentünk a parton. A folyó
szép gyorsan áradt és temérdek úszó fát hozott az ár. Egyszerre csak egy
tutaj része úszik felénk, kilenc szálfa egymáshoz guzsolva. Kimentünk a
csónakon és partra vontattuk. Aztán ebédeltünk. Tatán kívül minden ember
egész nap ott őgyelgett volna lesben, hogy több holmit fogjon ki; tata
ízlése más volt. Kilenc szálfa egy időre elég volt neki. Azonnal be a
városba s eladni. Engem hát lezárt, fogta a csónakot s elindult, a
tutajt vontatva, úgy három óra körül. Úgy számítottam, hogy éjjelre nem
kerül haza. Vártam, míg gondoltam, hogy jócskán elindult, aztán gyere ki
fűrészem és neki estem annak a gerendának újra. Mire ő átért a másik
partra, én akkor már a likon mentem ki. Ő meg a tutaj már csak egy pont
volt a messzeségben a vízen.

Fogtam most a zsák rozslisztet s odavittem, ahol a csónakom volt
elbujtatva, félrehajlítottam a szőlőindát és az ágságot s bedobtam.
Ugyanígy az ódalas szalonnával; aztán a pálinkáskorsót; odavittem ami
volt kávé és cukor és mind a lövőszert, a fujtásnak valót; a csöbröt és
a szíjat; a merőkét meg egy cincsészét, öreg fűrészemet, két pokrócot, a
fazekat és a kávésbögrét. Vittem horgászószerszámot, gyújtót és egyéb
holmit, mindent, ami megért egy centet. Kipusztítottam az egész helyet.
Fejsze is köllött volna, de az nem volt csak egy, amely ott volt a
favágítón, de azt ugyan tudtam, hogy mért hagytam ott. Kihoztam még a
puskát és ezzel megvoltam.

A fődet jól kivásítottam, mert mind a holmit a likon keresztül huzkodtam
ki. Ezt hát kívülről rendbe hoztam amennyire lehetett, port hintve
hegyibe, ami elfödte a lehorzsolt földet és a fűrészport. Aztán
visszaerősítettem a lefűrészelt gerendavéget a helyére és alája tettem
két kődarabot, eggyel meg megtámasztottam, mert egy kicsit elhajlott és
nem feküdt egészen a földön. Ha úgy négy-öt lábnyira álltál tőle,
épenséggel nem látszott meg a fűrészelés rajta; ez hátul volt a putrin,
és nem gondoltam, hogy valakinek eszébe jusson, hogy itt is
körülvizsgálja.

A tér egészen a csónakomig csupa gyöp volt, így nem volt a járásomnak
semmi nyoma rajta. Lementem, hogy körülnézzek. A partról végigláttam a
folyón. Minden rendben volt, fogtam hát a puskát és fölszaladtam az
erdőbe, hogy valami madárfélét lőjjek, amikor meglátok egy bitang
disznót. Erre felé sokszor elvadultak így a sertések, ha elszabadultak
egy-egy majorból. Lelőttem az ipszét s odacepeltem a tanyára. A
fejszével bezúztam az ajtót, de jól össze is vagdaltam. Bevittem a
disznómat s jól hátra huzigáltam, szinte az asztal mellé s a fejszét
belevágtam a torkába s elterítettem a földön, hadd folyjon a vére, – azt
mondom a földön, mert padlózatlan, lesulykolt föld volt biz az. Már most
fogtam az ócska zsákot s megtöltöttem egy csomó kővel – amennyit t. i.
elbírtam – s elindulva a disznótól végighúztam az ajtóig s az erdőszélen
át le a vízig s bedobtam. A zsák elmerült, mélyen le. Tisztán lehetett
látni, hogy valamit végighúztak a földön. Bár ott lett volna Tom
Szójjer, tudom, hogy nagyon tetszett volna neki ez az én mesterkedésem
és belediktálta volna az ő fantasztaságait. Nem tudok embert, aki az
effélében úgy tudta volna adni a bankot, mint Tom Szójjer.

Már most kitéptem a fejemből egy csomó hajat, jól bevéreztem a fejszét
és a hajtincset a fokára csaptam s a fejszét a sarokba dobtam. Fogtam
aztán a disznót, jól magamhoz öleltem a kabátommal (így nem csöpögött a
vére), míg jól alája kerültem a házunknak s ott beledobtam a folyóba.
Most még valami jutott az eszembe. Lementem a liszteszsákért, ócska
fűrészemért a csónakomhoz s fölvittem a házba. Odavittem a zsákot, ahol
állani szokott, likat szakasztottam a fenekébe a fűrészemmel, mert se
késünk, se vellánk nem volt, tata mindent a bicskájával szokott csinálni
a főzés körül. Aztán elvittem a zsákot vagy száz ölnyire a gyöpön végig,
keresztül a füzesen a kunyhótól keletnek egy sikér tóhoz, amely vagy öt
mérföld széles volt és tele nádasokkal meg kácsával is, mikor az ideje
volt. A túlsó oldalán berek vagy zsombékterületre ért az ember, amely
mérföldekre terjedt, de nem tudom hová, csak hogy nem szolgált le a
folyóra. A liszt kifolyott a likon és vékony nyomot hagyott az úton
egész a tóig. Oda ejtettem tata kaszakövét is, hogy úgy lássék, mintha
véletlenül esett volna oda. Akkor aztán bekötöttem a likat a zsákon
madzaggal, hogy a liszt ne folyjon tovább s visszavittem a fűrészemmel
együtt a csónakba.

Most már sötétedett; én hát a csónakot kihoztam a folyóra egy
fűzfacsoport alá és vártam a holdvilágra. Kikötöttem egy fűzfához és
egyet falatoztam, majd végignyújtózkodtam a csónakba egyet pipálni és
valami plánumot kipécézni. Követni fogják, mondok magamban, a zsák
nyomát egész a partig és aztán felkutatják értem a folyót. Aztán meg
elmennek a liszt nyomán a tóig és bejárják a berket, amely kivezet a
tóból, hogy nyomába jussanak a zsiványoknak, akik engemet megöltek és
elvitték a holmit. A vízben nem fognak egyebet keresni, csak a
holttestemet. De ebbe hamarosan belefáradnak és nem fogják magukat
tovább törni érettem. Ezzel helyben vagyunk. Most már én maradhatok,
ahol akarok. Dzsekszon szigete épen jó lesz nekem. Igen jól ismerem ezt
a szigetet, oda ugyan nem jön senki. Igy én éjtszakának idején bátran
fölevezhetek a városba, körülszaglászhatok s összeszedhetem, amire
szükségem lesz. Dzsekszon szigete épen a nekem való hely.

Jócskán el voltam fáradva, s még észre se vettem magamat, elaludtam.
Mikor fölébredtem, egy pár szempillantásig azt se tudtam hol vagyok,
fölültem, körülnéztem, egy kicsit meg voltam ijedve. Aztán eszembe
jutott minden. A folyó úgy látszott szemben, mintha mérföldekre
terjedne. A hold olyan ragyogó volt, hogy szinte meg lehetett olvasni a
hasábfát, ami a vízen úszott csendesen, feketén, sok száz ölnyire a
parttól. Minden olyan halálos csöndben volt. Az időnek olyan kései
színe, olyan kései szaga volt. Tudom, tudják mit gondolok, de nincsen rá
szóm, akibe beletegyem.

Egyet ásítottam, egyet nyújtózkodtam, s épen el akarom oldani a kötelet,
hogy induljak, amikor valamely hangot hallok a vízen. Fülelek. Csakhamar
kitaláltam, hogy mi lehet. Az a buta rendes hang volt, amelyet a csöndes
éjtszakán lehet hallani az evezőtől, mikor a vellájában megfordul.
Kikukucskáltam a fűzgalyakon át és hát ahun egy csónak jön a vízen
keresztül. Nem láthattam, hányan vannak benne. Jött, jött, s mikor
szemben volt velem, láttam, hogy csak egy ember ül benne. Mondok, ez a
tata is lehet, ámbátor hogy még nem vártam őtet. A víz sodra levitte
alább, mint én voltam, de csakhamar jő himbálózva fölfelé a síma vízben
s oly közel ment el mellettem, hogy elérhettem volna, ha kinyújtom a
puska csövét. A tata volt, csakugyan. Hozzá, ahogy evezett, józan
állapotban.

Már most én se vesztegettem az időmet. Egy pillanat mulva már siklottam
lefelé csöndesen, de gyorsan, a part árnyékában. Harmadfél mérföldnyire
voltam, amikor úgy egynegyed mértföldre bevágtam a folyó közepe felé,
mert közel volt már a komp kikötője s féltem, hogy onnan valaki meglát.
Az úszó fahasábok közé kerültem s ott lefeküdtem a csónakom fenekére s
vitettem magamat. Ott hevertem s jóízűt pihentem s jóízűt pipáltam,
nézegetve az eget, amelyen nem volt egy szál felhő. Az ég oly
feneketlenül mélységesnek látszik, ha az ember holdvilágnál hanyatt
fekszik. Ezt ezelőtt sohase vettem észre. És milyen messziről meghall az
ember mindent a vízen ilyen éjtszaka! Hallottam a kompállomáson az
emberek beszédét. Még azt is, amit beszéltek, minden szavukat. Az egyik
azt mondta, most már a hosszú napok és rövid éjjelek felé közeledünk.
»No, ez ugyan, mondja egy másik, nem tartozott a rövidek közé.« Erre
nevettek, aztán még egyszer elmondta s újra nevettek; aztán fölkeltették
egy másik társukat, annak is elmondták s nevettek, de a társuk nem
nevetett; kissé haragosan kifakadt s azt mondta, hagyjanak neki békét.
Az első fickó azt mondta, ő bizony nem bánná, ha elmondanák akár a
mámijának is, aki alatt a feleségét értette, az se találna benne kivetni
valót, de hogy ez semmi ahhoz képest, amiket ő a maga idejében
mondogatott. Hallottam aztán, hogy egyik azt mondta, hogy mindjárt három
óra lesz, és hogy azt hiszi, a nappal már csak egy hétig lesz hosszabb.
Ezután mind messzibb és messzibb hallott a beszédjük s a szavaikat már
nem tudtam megérteni, csak valami olyan zümmögés volt, közbe egy-egy
nevetés, de már igen messzinek tetszett.

Már most a kompré alatt voltam. Fölálltam s ott volt Dzsekszon szigete,
vagy harmadfél mérföldnyire lefelé s erősen benőve fával, úgy állt ki a
folyó közepéből, mint egy ormótlan, fekete és erős gőzhajó, de
világosság nélkül. Nem lehetett a felső részén semmit se látni a
fatörzsektől, minden víz alatt volt.

Nem sokáig tartott, hogy oda értem. Élesen eleveztem a felső része
mellett s holt vízbe kerülve kikötöttem az illinoiszi partra néző
oldalon. Beeveztem egy mély parti szakadékba, melyet ismertem. Szét
köllött hajtanom a fűzágakat, hogy be tudjak jutni. S mikor kikötöttem,
a csónakot ugyan kívülről meg nem lehetett látni.

Fölkapaszkodtam s kiültem egy fatörzsre a szigeten fejtül s elnéztem a
rém nagy folyón végig és az úszó fahasábokon, föl, a város felé három
mérföldnyire, ahol három vagy négy világosság pislogott. Egy csoda nagy
tutaj jött egy mérföldnyi távolságban lefelé, közepén lámpással. Néztem,
amint kúszik lefelé s mikor szinte szembe volt azzal a hellyel, ahol
álltam, hallom, amint egy ember mondja: »Fordíjj a farán, hé,
hátsólapátos!« Olyan tisztán hallottam, mintha csak mellettem beszélt
volna.

Az ég elkezdett egy kicsit szürkülni. Én hát bementem az erdőbe,
lefeküdtem egyet bóbiskolni, mielőtt reggelihez látnék.


VIII. FEJEZET.

A nap olyan magasan járt, mikorra fölébredtem, hogy úgy néztem, nyolc
óra után kell már lenni. Ott feküdtem a fűben, árnyékon s az eszem a
dolgomon járt, s olyan kipihentnek éreztem magam, jól voltam s meg
voltam elégedve. A napot itt-ott egy-egy likon keresztül lehetett látni,
de egészben rengeteg fák voltak körülöttem és olyan félhomályosság volt
alattuk. Voltak tarkafoltos helyek a földön, ahol a világosság keresztül
szűrődött a lombon, s a foltocskák ide-oda imbolyogtak: lehetett látni,
hogy odafönn egy kis szellő fujdogál. Egy mókuspár ült egy ágon s igen
barátságosan locsogott felém.

Borzasztó jól éreztem magam így lustálkodva, semmi kedvem se volt
fölkelni reggelit főzni. Már megint el is szundítottam, mikor úgy
tetszett, hogy egy nagy durranást hallok. Hamar föl s félkönyökön
hallgatózom. Hamarosan szól is újra, hogy _bumm!_ Fölugrom, lefutok és a
galyak közt kinézek és látok egy hosszú füstcsóvát a vízen
végignyújtózva, mintegy szemben a komprével. (Ott volt a komp is, tele
néppel, lefelé ereszkedve.) Most már tudtam, miről van szó. Bumm! Látom
a fehér füstöt kitódulni a komp oldalán. Mozsaraztak a vízre, hogy ezzel
kiszólítsák holttestemet a folyó színére.

Jócskán megehültem, de a világért se raktam volna tüzet, nehogy
meglássák a füstjét. Inkább leültem s néztem a mozsár füstjét és
hallgattam a bummozást. A folyó volt azon a tájon egy mérföldnyi széles
s így nyári reggelen mindig gyönyörűség, ha nézi az ember, így hát elég
mulatságom lett volna nézni, hogy keresik földi maradványaimat, csak
lett volna egy falat ennivalóm. Ekkor jutott eszembe, hogy szoktak
eleven kénesőt tenni egész kenyérbe s a vízre eresztik, mert az ilyen
kenyér mindig épen oda úszik és megáll ott, ahol a vízbe fult ember
hullája van. No, mondok, nézzünk oda, hát ha egy-egy oda talál úszni a
közelembe, hadd találjuk meg egymást. Átmentem a sziget illinoiszi
oldalára, mondok, meglátom, milyen a szerencsém és nem bántam meg. Egy
jókora dupla kenyeret látok, amint arra tart és már majd hogy ki nem
halásztam egy hosszú bottal, de elcsúsztam s a kenyér odébb úszott.
Persze, ott voltam, ahol a víz sodra legközelebb vág neki a partnak,
amit igen jól tudtam. De csakhamar gyün egy másik s ezt elcsíptem.
Kivettem belőle a dugaszt s kiráztam a kis kénesőcsomót és belevágtam a
fogamat. Pékkenyér volt, amit a rangos nép eszik, nem komisz korpás
kenyér.

Jó helyet találtam a galyak mögött, leültem egy fatörzsre, majszoltam a
kenyeret és szemmel tartottam a kompot, s nagyon meg voltam elégedve. De
ekkor valami meghökkentett. Azt tunnám, mondok, a lelkész vagy az
özvegyasszony imádkoztak azért, hogy ez a kenyér rám találjon, most ehen
itt van, rám talált. Igy már bizonyos, hogy van ebben a dologban valami.
Úgy értem, hogy van valami benne, ha olyan valaki imádkozik, mint az
özvegyasszony vagy a tiszteletes, de hogy én ugyan hiába imádkoznám rá
és hogy csakis az arravalóknak engedelmeskedik.

Rágyújtottam a pipámra s jóízűn dohányoztam és vigyáztam tovább. A komp
a víz sodrán ment és én láttam, hogy jól járok s megláthatom, kik vannak
rajta, mert a komp épen azon fog lejönni, amerre a kenyér jött. Mikor
már jócskán leért az én irányomban, eloltottam a pipám s lementem oda,
ahol a kenyeret kihalásztam, meghúzódtam a parton egy fatörzs mögött egy
kis tisztáson. Ahol a tuskó elágazott, keresztül lehetett kukucskálni.

Lassan-lassan leér a komp és oly közel járt, hogy kivethettek volna egy
deszkát és partra jöhettek volna. Majdnem mindenki ott volt a hajón:
Tata, Szaccser bíró és Besszij Szaccser és Dsó Háper és Tom Szójjer és
öreg nagynénje Polli néni és Szid és Mary és sokan mások. Mindenki a
gyilkosságról beszélt, de a kormányos közbevágott s aszondja:

– Idenézzenek, itt vág a víz sodra legközelebb a parthoz, lehet, partra
mosódott itt és beleakadt a bokrokba a víz szélin. Remélem, így van.

De bezzeg én nem reméltem. Mind odatódultak és a korlátnak dűlve, szinte
az orrom alá és hallgattak s minden erejükből figyeltek. Én nagyszerűen
láthattam őket, de ők nem láthattak engem. Ekkor a kormányos rikkantott:

– Félre, – aszondja – és a mozsár elsült és akkorát szólt tisztán
előttem, hogy majd megsiketültem a bummjától s majd megvakultam a
füstjétől s azt hittem végem van. Ha lett volna magja az ágyújuknak, azt
tartom, hamarosan ráakadtak volna a hullára, amelyet kerestek. De hála a
szösznek, semmi bajom se lett. A komp tovább úszott s elkerült szemem
elül a sziget kikönyöklő része mögött. Még hallottam egyszer-egyszer a
bummozását, mindig messzibb és messzibbről, egyszer csak, úgy egy óra
mulva, azt sem hallottam többet. A sziget hossza három mérföld volt. Azt
gondoltam, eljutottak az alsó végére s ott abbahagyták a dolgot. De
mégsem úgy volt. Megkerülték a sziget lábát és fölfelé indultak a
csatornán a Misszuri oldalán, most már gőzzel és közbe-közbe lűttek is
egyet-kettőt. Én átmentem erre az oldalra s még egy darabig figyeltem
őket. Mikor fölértek a sziget felső vége irányában, abbahagyták a
lövöldözést, átcsaptak a Misszuri oldalára és hazamentek a városba.

Most már tudtam, hogy rendben van a dolgom. Engem ugyan már nem fognak
tovább keresni. Kihordtam a cókmókomat a csónakomból és üde kis tanyát
csináltam magamnak a sűrűben. Az ágytakaróimból valami sátorfélét
csináltam és alája raktam a holmimat, hogy az eső hozzá ne férjen.
Fogtam halat s fölnyiszáltam a fűrészemmel és napnyugta felé tüzet
raktam és megvacsoráztam. Azután kiraktam egy pár horgot, hogy legyen
reggelire is halam.

Mikorra beesteledett, ott ültem tanyai tüzecském mellett füstölve és
nagyon jól éreztem magamat; de lassan-lassan sok lett a magányosság, hát
kiültem a partra, hallgattam a habot, mint mossa a partot,
megolvasgattam a csillagokat, az úszó hasábfát s az úszó tutajokat,
aztán lefeküdtem. Nincs ennél jobb időtöltés, ha olyan magányosan van az
ember; nem lehet azt sokáig állni, az ember hamar megúnja.

Igy volt három nap, három éjjel. Semmi külömbség, mindig csak ugyanaz a
dolog. Másnap aztán nekiálltam átvizitálni a szigetemet. Ki is voltam
vele, hogy az egész az enyim és ösmerni akartam rajta mindent; de főleg,
hogy az időt eltöltsem. Temérdek epret találtam, mind érett és finom;
aztán zöld nyári szőlőt és zöld áfonyát és a fekete áfonya épen most
kezdett megérni. Ez mind nekem érik, mondok, lassan, lassan.

Addig kódorogtam a sűrű erdőben, míg úgy nem néztem, hogy közel lehetek
a sziget alsó végéhez. Velem volt a puskám, de nem lőttem semmit.
Magamat kíméltem vele. Majd lövök valami vadat, mondok, ha közel leszek
a tanyámhoz. Ekkor volt, hogy véletlen ráléptem egy rém nagy kígyóra. A
kígyó tova siklott a fűben s virág alatt, én utána, ha le tudnám lőni.
Mentem, mentem és egyszerre csak egy pásztortűz hamujára bukkanok, amely
még füstölgött.

A szívem majd kiugrott belőlem. Nem vártam csak annyit se, hogy még
egyszer odanézzek, hanem leeresztettem a puskám kakasát s vissza
lábujjhegyen osonva oly gyorsan, ahogy csak lehetett. Meg-megálltam egy
szempillantásra a sűrűben s hallgatóztam; de a mellem úgy zihált, hogy
egyebet se hallottam, csak azt. Meg-meg egy darabot odábbinaltam s
megint hallgatóztam; és így tovább, megmegen. Ha egy fatuskót láttam,
embernek néztem. Ha ágra léptem s eltörött, olyat éreztem, mintha valaki
kétfelé metszette volna a lélekzetemet s nekem csak a fele maradt volna,
az is a rövidebbik.

Mikor a tanyámra értem, nem voltam valami lelkes állapotban. Az állam
nagyon alá lógott. De, mondok, itt nincsen mit hévizálni. Fogtam hát a
cókmókomat s mind a csónakba vele, nehogy szem előtt legyen s eloltottam
a tüzet s szétszórtam a hamuját, hogy olyannak lássék, mintha tavalyi
tüzelés lett volna s felkapaszkodtam egy fára.

Úgy nézem vagy két óráig lehettem a fán; de se nem láttam, se nem
hallottam semmit, csakhogy úgy tetszett, mintha ezerféle dolgot láttam
és hallottam volna. De örökké a fán se maradhatok; hát lemásztam végre s
a sűrűségbe húzódtam és egyre leskelődtem. Enni nem ettem egyebet, mint
bogyót és ami a reggelimből megmaradt.

Időközben beesteledett és jócskán megehültem. Mikor aztán már teljesen
besötétedett, kiosontam s mielőtt a hold fölkelne, áteveztem az
illinoiszi partra, ami egy fertálymérföldre lehet. Ott az erdőbe
húzódtam, vacsorát főztem s olyanformán gondoltam, hogy itt töltöm el az
egész éjjelt, mikor egyszer csak hallom, hogy _trap-trap-trap,
trap-trap-trap_, s mondok, ezek lovak. Csakhamar hallok emberi hangot
is. Lehordtam mindent oly gyorsan, ahogy tudtam, a csónakomba, aztán
négykézláb másztam az erdőbe, hogy nem látnék-e valamit. Nem jutottam
még messze, mikor hallom egy ember szavát, s azt mondja:

– Jobb itt táboroznunk, ha jó helyre akadunk; a lovak jóformán ki vannak
állva. Nézzünk csak körül.

Én ugyan nem sokat vártam, hanem illára és frissen tova eveztem.
Kikötöttem a régi helyen, s úgy gondoltam, hogy csónakomban hálok.

Aludni nem sokat aludtam; nem tudtam a nagy gondolkozástul. S ahányszor
fölébredtem, mindig azt gondoltam, valaki fojtogat. Igy nem sok hasznát
vettem az éjtszakai pihenésnek. Végre is azt mondtam magamban, így
mondok nem lehet élni. Inkább megpróbálom kitudni, ki van velem itt a
szigeten. Ki fogom tudni, ha addig élek is. Ezzel aztán már helyben
voltam, több ember voltam megint.

Megfogtam hát az evezőmet s kisurrantam a part mellől egy-két
lépésnyire, aztán hagytam siklani a csónakot lefelé, árnyékban. A hold
már sütött, s az árnyékon túl szinte nappali világosság volt. Igy
lézengtem tovább körülbelül egy óráig, minden süketen, mint a kőszikla
és mély álomban. Már majdnem a sziget alsó vége irányában voltam.
Könnyű, fodorító, híves szellő támadt, és ez jóformán azt jelentette,
hogy vége az éjtszakának. Fordítottam egy evezőcsapással a csónakon s
orrát a partnak vittem, aztán fogtam a puskám, kiugrottam s be az erdő
szélibe. Ott leültem egy tuskóra s a galyakon kitekintettem. Látom, hogy
a hold elhagyja őrállomását s a sötétség ráteríti leplét a folyóra. De
mindjárt rá meglátok egy halavány sávot a fatetők fölött és ebből
tudtam, hogy virrad. Fogtam hát a puskám s indultam arra felé, ahol arra
a pásztortűzre bukkantam, meg-megállva, hogy figyeljek. De sehogy se
volt szerencsém. Mintha nem tudnék rátalálni a helyre. Egyszerre csak
tüzet látok megvillanni a fákon keresztül. Arra felé mentem lassan,
óvatosan. Hamarosan közelébe értem annyira, hogy oda láttam, s hát ott
feküdt egy ember a földön. Majd hogy ki nem rázott a hideg. A feje körül
egy lepedőféle volt csavarva s a feje maga szinte beleért a tűzbe. Én
ott ültem egy bokor mögött vagy hat lábnyira tőle és nem vettem le róla
a szememet. Hajnali szürkület kezdett derengeni. Egyszerre csak egyet
rúgott, kinyújtózkodott és ledobta fejéről a takarót, és Vatszon
kisasszony Dzsimje volt. Elhiheti akárki, hogy megörültem. Mondom neki:

– Hahó, Dzsim és kiugrottam a bokorból.

Dzsim felszökik és riadtan bámul rám. Azután térdre borul, összeteszi a
kezét s azt mondja:

– Ne bántsa! Én soha se nem vétettem kísértetnekeknek. Én mingyég
szerrette hótt zembert és mindent megtette nekiknek. Menyík bele vissza
vízbe bele, oda valósi vagyik és nem bántik zereg Dzsimt, ki mingyég
vóta barátja nekidnek.

Sikerült vele hamarosan megértetnem, hogy nem vagyok halott. Mindég is
szerettem az öreg Dzsimet. Most is nagyon megörültem neki. Mondtam is
nem félek attól, hogy ő árulja el az embereknek, hogy hol vagyok. Igy
hadartam neki, de ő csak ült és bámult rám s nem szólt egy szót se.
Végre azt mondom:

– Már fönn jár a nap. Gyerünk fölöstökömözni. Szítsd fel jól a tüzedet,
Dzsim.

– Mi hászon meg van tűznek fűznyi epergye-szedergye? De van nekidnek
puskát, úgy-i? Aval lehet szereznyi más is, mint epergye-szedergye.

– Eper és szeder? mondom én, hát azon éltél eddig?

– Semmi más se nem volt semmi sem, mondja ő.

– És mióta vagy ezen a szigeten, Dzsim?

– Mikor mellik itszaka tígédet megültek, én akkor ide gyüvöltem.

– S mind azóta itt vagy?

– Mind azutátun fogva itt vagy.

– És semmi egyéb eledeled ezen a bugyborékon kívül nem volt?

– Se nem sem semmit.

– És még nem haltál éhen, mi?

– Hu, meg tudnák ennyi egy egísz kucsmáros. Meg én. Miutátun uta
vagyolsz te szigeten?

– Az éjjel óta, hogy megöltek.

– No, és mit volt enni? De van nekidnek puska. Hó, puskát van nekidnek.
Sziret van megvan. Te most megölölsz valamit, én meg megrakok tüzedet
nekem.

Hát elmentünk oda, ahol a csónakom volt, s míg ő tüzet rakott egy füves
tisztáson a fák között, én lisztet hoztam és szalonnát, kávésbögrét és a
serpenyőt, cukrot és cinibriket és a szerecsen jól távol hátra ült, mert
azt hitte, mind ez boszorkányság. Fogtam egy testes halat is, Dzsim
letisztogatta a késivel, aztán megsütötte.

Mikor a früstök elkészült, letelepedtünk a fűbe s azon melegiben
elköltöttük. Dzsim nekifeküdt minden erejével, mert már csakugyan hóttra
éhezett. Mikor már jól bepakkoltunk, lefeküdtünk és heverésztünk.

Egyszerre csak azt mondja Dzsim:

– Nini Hokk, aszondja, hát a kulibába bele kit megültek, ha nem tígídet
megültek?

Én elmondtam neki az egész históriát s ő azt mondta: naccerű vóta! Hogy
Tom Szójjer se fundálta volna ki szebben. Azután én kérdeztem:

– Hogy kerülsz te ide, Dzsim, és hogy jutottál a szigetre?

Jócskán zavarba jött az öreg feketeség és egy darabig nem szólt. Aztán
azt mondja:

– Jobb nem szólik szád, nem fájik fejed.

– Mért, Dzsim?

– Vagyon nagy okája! De te nem szólik senkitnek, Hokk, ha én megmondik?

– Isten akárhová tegyen, Dzsim, ha szólok.

– Jó, én elhiszik. Hokk, én – én – elszükte.

– Dzsim!

– Te nem szólik, azt mondta, úgyi nem szólik, Hokk?

– Mondtam. Azt mondtam nem szólok, hát nem is szólok. Becsület,
becsület: állom, amit mondtam. Az emberek aljas abulócistának fognak
mondani, de nem törődöm vele. Én nem szólok senkinek, sem magam többé
vissza nem megyek közéjök. Igy, most pedig elmondhatsz mindent.

– Nohát, így vóta. Zeregasszony – a Vatszon kisasszony – mingyég
kunérozta és nagyon gurumba bánta velem, de ürüki mondta nem elagya
engimet Orleánba. De én látta, ott kuncsorogta magát sukat egy
szerecsenykupec és kezdte filnyi nekem lett. Hát zegyik este zajtóba
kuporodikok én és zajtó nem jól be volta csukva és én hallik mondja
zeregkisasszony zezvegyasszonynak, hogy elakarja adni engimet le
Orleánba; nem szívesen adja, de nyulcszáz dollár kaphatja, ami ottan
tenger píz, hogy nem ellenállhatja magát. A zezvegyasszony mondja neki
ne eladja engimet, de nekemnek ölig vuta ennyit, fogta magát,
ugri-illárum, elszaladta magamat.

– Kibújta és a domb ódalán le és gundulta, hogy lopik egy csunak valahun
part mentiben, de ott suk zember járkálta magát, hát én elbujta bele a
mindjárt bedűlik pintércsűrbe bele a parton, hogy megvárja míg zemberek
mind elmenik. Hát ott vúta én zegisz itcaka. De nípek mindig mászkálták
ott kereskerül. Osztengat reggel hat óra vuta, gyittek-mentek
csúnakokok, osztengat nyuc óra vuta, s minden csúnak ha gyitte, azt
beszélik rajta, hogy a tatád tied gyitte varusba és mondik, hogy tigidet
megülték. És ez a csúnak vuta teli hülgyekek és urakok és mind mente
megnízik azt a helyedet. Egyszer-mikor-máskor kikütik a partra és
pihenik, mielőtte átmenik másik partra, és ott mind beszélik, hogyan
megültek tígidet és így én megtudta mind a megülés hogyan vuta neked.
Aztáng én burzasztón búsulik, Hokk, hogy meghalálosodtad magadat, de
mostang már nem busulik.

– Hát ott vuta én zegisz nap kuckóba. Zéhes vuta, de nem filte, mert
tudta, hogy zeregasszony meg zezvegy menik gyílisre mindjártos reggeli
utána és nem haza gyüvölnek egisz nap, és mindenki tudik, hogy nekemnek
ha pitymallik, menek ki tehenekkel mezőre, és ha látik, hogy nem látják
ingemet otthon, tudik mirt nem látik és csak sitít este kísőn látik,
hogy mért nem látik. A tübbi cseléd is nem látik, mert az meg menik
cincogni, mikor zereg macska kimenik házából.

– Hát mikur lette sitít, kilupkudta magamat a zországútra víz mellett és
kutyagolta kettő mírföld, ahul már nem vuta házak. Akkor spekelálta, mit
kölletik csinálik. Mondik: ha kutyagolik tuvább is gyalog, akkor fene
kutyák megszagolik a nyomom; ha lopok csúnak, akkor űk látik, hogy nem
látik csúnak és mindjá’ tudik, hol merre partra gyittem másik oldalon és
megtalálik a nyumom. Igy mondik magam: totaj kölletik nekemnek: annak
nem nincsen semmi nyuma sem.

– Ippeg aztán látok világosságot vízbe, hát belegázolik és egy hasábfát
feje alá veszik és úszok magamnak bele fele vízbe bele és ott bele
kavarodik úszó hasábfák közibe bele, és jól behúzik magamnak fejecskit
és úszik szípecskin, amíg totaj gyüvik huzzámhoz. Én meg odaúszik totaj
farához hozzá és belekapaszkodik. Felhőcske gyütte és lette szép sitít.
Én hát fölmászik és ráhasalik a pallóra rá. Zemberek mind totaj küzepin
voltak lámpás kerül. A víz áradta ippeg és jó erős sodrája vuta. Igy
spekelálta most magamba: ha reggel nígy óra lesz, én lesz huszonet
mírföld folyóban lefele, akkor bebújok vízbe bele, ippeg ha verradik, és
partra úszik zerdőbe az illinoiszi oldalon.

– De nem vúta szerencsém. Mikor akkor vuta már totaj sziget felsű
vígire, zember gyütte lámpással hátra. Látok semmi hászna, ha bevárok,
hát zsupsz ki tutajból vízbe bele és úszok part felé. Azt gondolta
akárhol is kimászik magamat, de nem volt lehet, part vuta nagyon
meredekes. Aligha csaknem a sziget alsó víge vuta már, ahol találtam jó
helet kimászni. Zerdőbe mentem s gonduta nem tutaj kell nekemnek tebbet,
mer mikor mindig kerül mászkalik tutajos zember lámpáival. Megvuta
pipámat, megvuta marik kapaduhanyka, megvuta gyújtócska süvegembe bele,
és nem megvuta vizes, hát így jó vuta minden.

– Osztán se kenyered, se más ennivalód nem volt az egész idő alatt, mért
nem fogtál mocsári teknősbékát?

– Hogyan megfogtál vúna? Nem lehetik oda sompologta és megcsípik. Nem
lehetik kűvel agyonütik, mikor akkor nappal megvan.

– Persze. És mindíg az erdőben kellett bujkálnod. Hallottad a
lövéseiket?

– Oh, hallottad ám. Tudtam, tígidet keresik. Láttam akkor, mikor hajózik
erre, kikukucskáltam a bukrokon által keresztűl.

Fiamadarak jöttek s röptükben minden egy-két ölnyire bukfenceztek. Dzsim
azt mondta ez esőt jelent. Azt mondta, esőt jelent, ha a csirkék
csapkodnak ilyen formán, hát azt gondolja egyre megy, ha madárfiókok
teszik. Szerettem volna egy párt elfogni belőlük, de Dzsim nem engedte.
Azt mondta, halált hoz. Beszélte, hogy az apja egyszer nagy beteg volt
és ők megfogtak egy madarat és az öregapja azt mondta, hogy ettül most
már meghal az apja és rittig meg is halt.

Azt is mondta, hogy nem kell megolvasni a holmit, amit ebédre megfőz az
ember, mert az is szerencsétlenséget hoz. Meg az is, ha naplemente után
kirázod az asztalterítőt. És beszélte, hogy ha egy embernek van egy
méhkasa és ez az ember meghal, akkor erről értesíteni kell a méheket még
napkölte előtt, külömben a méh mind elbetegesedik, abbahagyja a munkát
és elpusztul. Azt mondja Dzsim, hogy a méh nem csípi meg a hülye embert,
de már ezt el nem hittem, mert sokszor megpróbáltam magamon és nem
csíptek meg.

Ezekről a dolgokról hallottam azelőtt is már, de nem valamennyiről.
Dzsim tudott mindenféle jeleket. Azt mondta, tud jóformán mindent.
Mondom neki, hogy úgy tetszik minden jel csak szerencsétlenségre szól,
és kérdeztem, hogy nincsenek-e jelek a szerencsére is. Ő azt mondja:

– Vágyun, de nem vágyun, és nincsen sem senkinek benne semmi hászun.
Mire jó ha tudik, hogy gyüvi a jó szerencséd? Aztat akarsz, hogy
elkerülid űtet? És azt mondja: Ha szűrös meg van a karod és melledet, az
a jel, hogy leszik te gazdag. Illen jelekben meg van a hászun, mer azér
még messzi a jó, de gyűvik. Előbb zember sokáig talántán vuta kudus és
elbátortalanodja és talántán megüli magadat, ha nem tudik a jeledbül,
hogy akkor-mikor-valamikor gazdag leszik.

– Neked, Dzsim, nem szőrös a karod meg a melled?

– Micsida hászna ezt kérdezik? Nem tudik, hogy szűrös megvan?

– Hát gazdag is vagy?

– Nem vágyum, de megvutam, akkor mikor rígen. Akkor mikor vuta nekem
tizennígy dollár. Haj, osztengat spékilálta, de rajtavesztette.

– Miben spekuláltál, Dzsim?

– Hát belefektetisbele.

– Milyen befektetésben?

– Elevenbele no. Barumba, tudik? Tíz dollár vette egy tehenedet. De én
se nem reszkérozza egyet se nem tübbet. Tehin egyszer neki búsúlta,
aztán kampec, megdögletik.

– Igy oda vót a tíz dollárod?

– Óh, nem zegisz. Csak kilencet. Bírit meg hájat eladta öt dollár tíz
cent.

– Vót hát még öt dollár és tíz cented. Spekuláltál tovább is?

– Hát! Magát ismerek a féllábú fekete, aki zereg Bradiss úré. Ez
csinálta nemzeti bank és azt mondik, aki adja neki bele egy dollár,
kapik minden zesztendiben négy dollár. Hát mind gyitte fekete
szerecseny, de nem sukat vuta nekik pízed. Csak nekemnek vuta sukat. Én
mondik bele ruházkodok nígy dollár, de ha nem kelletik, magam csinálik
nemzeti bankot. Erre féllábú megijedte magát és mondik, nincs van itt
ölig züszlet kettő nemzeti bánkra, és jobb ha én bedugik mind az üt
enyim dollárodat az övé nemzeti bankjába és ű adja nekemnek évi
harmincöt dollárka. Hát úgy is tette. Mundok a harmincüt dollár aztán
másba befektetek és otthagyok a féllábú bankodat. De vuta egy Bob
nevezetű másik fekete, aki fogta vízben egy laposfenekű csúnak, mit a
gazdája neki nem tudott semmit se rúla. Én pedig megvette tűle és azt
mondta, ha kitelik a zeszendű, legyen övé neki az a harmincöt dollár. De
aztat az icaka valaki ellupta a csunak, és másik nap aztatat a fíllábú
fekete azt mondta, nemzeti bank fuccs. Igy senki nem egyikünk se nem
kapta pízit.

– És mit csináltál a tíz centeddel?

– Hí, aztat elakarta kűtenyi, de vuta egy álom neked, álum azt mondta,
adjak neki tíz cent egy Bálám nevezetű feketínek. Csak szeretik neki úgy
híni űtet Bálám szamarát, mert tudja, vuta ű ollan bugafejű konokság. De
mundják űtet, hogy van neki szerencséd, de látom én, hogy nekemnek meg
nincsen szerencséd. Azt mundta álum, hadd Bálám furgatik a tíz cent és
csinálik nekem haszun. Hát Bálám elvitte píz és mikor akkor templumba
mente, prégyikálta pásztur, hogy aki adja szegínsígnek, z’Úrnak adja
kücsünbe és kapi vissza píz százszoros. És Bálám adta píz szegínsígnek
oztan neki állta várnyi mi lesz abbúl belile.

– És mi lett belőle?

– Semmi se nem lett belíle. Suha se nem tudta visszakapom a tíz
centemet, és Bálám is soha se nem tudta visszakapud a pínz-emet. Soha se
nem tebbet adok én kücsünbe píz, csak biztos heleden. Hogy százszurus
tíz centet kapi vissza, mondik a pap. Ha csak én visszatudik kapod a tíz
cent pucéron, azt mundanik sziret, és örölnék magamat neki.

– Sebaj Dzsim, úgy is előbb-utóbb megint gazdag ember leszel.

– Az, és én gazdag zember vágyum most, csak nízze meg. Mostand enyim
vágyun maganak és nyúcszáz dollár enyímnek az árát. Zenyin meg vuna az a
pízet, soha nem kellene nekemnek tebbet.


IX. FEJEZET.

Szerettem volna kikeresni a sziget közepe táján egy helyet, melyet
láttam, mikor átkutattam a szigetet. Hát elindultunk s hamar oda is
értünk, mert a sziget hossza csak három mérföld volt, szélessége meg egy
fertálymérföld.

Ez a hely egy meglehetősen hosszú domb vagy nyereg volt, magassága
mintegy negyven láb. Jól meg kellett dolgoznunk, mire a tetejére értünk,
a két oldala olyan meredek volt és a bokor olyan sűrű rajta. Bejártuk és
körülmászkáltuk az egészet és találtunk egy jó tág barlangot a
sziklában, szinte a domb csúcsán, az Illinoisz felé néző részén. A
barlang volt akkora, mint két-három szoba egybeeresztve és Dzsim egészen
egyenesen tudott benne állani. De jó hűvös volt benne. Dzsim amellett
volt, hogy a holminkat nyomban rejtsük oda; de mondok én, mi a manónak
kapaszkodnánk mindétig a dombon föl s alá.

Azt mondta Dzsim, ha a csónakunkat jól elrejtjük és a holminkat elrakjuk
a barlangba, oda csak be kell surrannunk, ha valaki a szigetre vetődik
és soha ebek nélkül a nyomunkra nem akadnak. Azonkívül azt mondta, hogy
az apró madarak esőt jelentettek, és azt akarnám, hogy minden holmink
beázzék?

Hát elmentünk a csónakért s elhoztuk szemben a barlanggal és fölhordtunk
minden holmit. Aztán kikerestünk egy jó rejtett helyet a közelben a
csónakunk számára a sűrű füzesben. Leszedtünk egy pár halat a horgokról
s újra kivetettük a horgokat s készültünk az ebédünkre.

A barlang szája volt akkora, hogy egy-két akós hordót be lehetett rajta
gurítani s egyik oldalán ki volt kissé vájva és szép lapos; jó volt
tüzelőhelynek. Raktunk is mindjárt tüzet és megfőztük az ebédet.

Az ágytakaróinkat kiteregettük szőnyegnek és úgy költöttük el az ebédet.
Minden egyéb holmit jól a kezünk ügyébe raktunk a barlang fenekén.
Csakhamar kezdett sötétedni, megszólalt a dörgés és jött a villámlás.
Igy a madárkáknak igazuk lett. Rögtön el is kezdett esni és esett
eszeveszetten, és én soha se láttam a szelet olyan dühösen fújni. Olyan
nyári vihar volt, amilyen szokott lenni. Olyan sötétség lett, hogy kívül
minden koromfeketének látszott, de nekünk jól esett. És az eső úgy
zuhogott alá, oly vastagon, hogy a fák alig látszottak, s mintha
pókhálóval volnának össze-vissza fonva. Azt’ gyütt egy-egy szélroham,
amelyik szinte a földre fordította a fákat, hogy kilátszott a levelük
világos visszája; aztán egy-egy olyan nagyszerű lökés következett, hogy
a szegény faágak mintha megvadultak volna, kezüket tördelték. S azután
rögtön, épen mikor legfeketébb volt a sötétség – _sst!_ neki a villám
csoda ragyogón, vakító fényességgel, s az ember egy szempillantással
látta a fák hajladozó sudarát, messzi el a zivatarban, pár öllel is
messzibb, mint amennyire az előbb elláttál. És megint egy szemvillanás
alatt sötét minden, mint a bűn, és most hallod a dörgés rém
csattanásait, és aztán dörögve, zörögve, dübörögve végig az égen a világ
másik oldala felé, épen mint üres hordók gördülése garádicson le, ahol
jó hosszú a garádics, és a hordó, tudnivaló, nagyokat szökik.

– Dzsim, mondok, ez roppant szép. Én nem szeretnék lenni sehol, csak
itt. Adszi csak még egy falat halat és egy darab meleg rozskenyeret.

– Vuna is neked itt, ha nem vuna Dzsim. Vuna neked oda lenn zerdiben,
aztán semmi zebíd, osztán csuron víz, úgy bezom, ücsküs. Csibe tudik,
mikor lesz neked esőt, meg tudik madiricik is, fihacskám.

A folyó tíz-tizenkét napon át folyton csak áradt, míg végre ellepte a
partokat. A víz három-négy lábnyi mély volt a sziget mélyebb részein és
Illinoisz felé. Ezen az oldalon néhány mérföldnyi széles lett, de a
Misszuri oldalon megmaradt a régi félmérföld, mert hogy a Misszuri
partja egy meredek fal volt.

Nappal végigcsónakáztuk a szigetet. Rém hideg és árnyékos volt az
erdőség, ha szinte kívül sütötte is a nap. Ide-oda csavarogtunk a fák
között, és néha oly sűrűn csüngött alá a vadszőlő, hogy vissza kellett
hőkölnünk és másik nyomon mennünk. És minden öreg leroppant fatörzsön
lehetett nyulat, kígyót, meg effélét látni, s mikor az egész sziget már
két nap el volt öntve, olyan szelíd lett mind ez a féreg az éhségtől,
hogy szinte neki hajthattad a csónakot egyenesen s akár megfoghattad, ha
akartad; de a kígyót meg a teknősbékát nem, mert az lesiklott a vízbe. A
barlangunk teteje tele volt effélével, szelidíthettünk volna magunknak
annyit belőle, amennyi köllött.

Egy éjjel elfogtuk egy tutaj egy részét, csupa szép fenyüpadló. Tizenkét
láb széles és mintegy tizenhat-tizenhét láb hosszú volt és a föle
hat-hét hüvelyknyire állt ki a vízből, ami erős, alkalmas padló volt.
Nappal láttunk néha fűrészelni való gerendákat arra úszni, de nem
bántottuk; nappal nem szerettünk mutatkozni.

Egy másik éjjel, hogy épen a sziget felső végén voltunk, épen hajnal
előtt, úszik ám le egy gerendából rótt ház a nyugati oldalon.
Kétemeletes volt és jól kiállott a vízből. Kieveztünk s elértük,
bemásztunk egy emeleti ablakon. De még nem lehetett látni, nagyon sötét
volt, hát hozzákötöttük a csónakot, beleültünk s vártuk, hogy virradjon.

A hajnal fölhasadt, még mielőtt a sziget alsó végére értünk volna. Ekkor
megint benéztünk az ablakon. Láttunk egy ágyat, asztalt és két régi
széket és mindenféle holmit szerte a padlón, a falon pedig ruhaféle
függött. Valami pedig ott látszott a padlón, jó távol a sarokban, mintha
ember lett volna. Dzsim azt mondja:

– Hejhó, hallod-e?

De nem mozdult. Aztán én kiabáltam rá, de Dzsim azt mondja:

– Nem alussza ez, hanem meghalta. Te vagyolsz csendes, én megnizte űtet
neki.

Odament, ráhajolt, megnézte s azt mondja:

– Meghalott zember. Az, bizom. Osztengot meztelen. Hátába lüvöttek neki.
Meghalta már három napod előtt, azt gondolok. Gyere be Hokk, de meg ne
nízed magadnak kipit neki, nagyon rímséges megvágyon.

Én hát nem is néztem meg. Dzsim holmi ócska cafatokat vetett rá, de nem
volt szükséges, úgy se kívántam látni. A padlón egy csomó zsíros kártya
volt elszórva és régi pálinkás üvegek és egy pár álarc, mit fekete
kelméből metszettek ki, és a fal tele volt a legbutább mondásokkal és
képekkel, amit faszénnel írtak oda. Volt ott két piszkos kalikóruha,
fékető és egyéb asszonyi holmi a falra aggatva és némely férfiruha is.
Mind a holmit a csónakba dobáltuk. Egyszer még hasznát vehetjük. A
földön feküdt egy pettyes, fiúnak való szalmakalap, azt is elvettem.
Volt aztán egy üveg is, melyben azelőtt tej volt és rongyból volt a
dugasza, szopókaképen valami kisgyereknek. Elvettük volna az üveget is,
de el volt törve. Volt egy ütött-vétett szekrény is, meg ócska
bőrösláda, melynek a sarokvasai el voltak törve. Mind a kettő
nyitva-tárva volt, de semmi valamirevaló dolog nem volt bennök. Ahogy
minden szétszórva ott hevert, olybá vettük, hogy a gazdáik olyan
lóhalálban menekültek, hogy nem tudták minden holmijokat elvinni.

Találtunk egy ócska rézlámpást és egy disznóölőkést, de nem volt nyele
és egy újdonatúj kést, mely megérte volna az árát boltban is és egy
csomó faggyúgyertyát, egy rézgyertyatartót, egy tököt, egy cinkannát,
egy ócska, kopott paplant, de nem az ágyban és egy kézitasakot tűvel,
gombostűvel, viaszkkal, gombbal, cérnával és effélével és egy balaskát
és néhány szeget, horgászózsinórt, kisujjamvastagságnyit, óriási
horgokkal és egy vég gyapjúkelmét meg egy kutyának való bőrörvet,
lópatkót és néhány orvosságos üveget, de cédula nem volt rajta; és épen
mikor már elmentünk volna, találtam én egy jó sűrűfésűt, Dzsim pedig
talált egy szulos hegedűvonót és falábat. A szíja le volt szakadva, de
egyébként elég jó láb volt, noha nekem nagyon hosszú, Dzsimnek meg nem
elég hosszú volt, aztán a párját meg nem találtuk meg, pedig tűvé tettük
érte a házat.

És így, ha mindent egybevetek, elég jó szüretünk volt. Mikor készen
voltunk arra, hogy induljunk, jó egy fertálymérföldnyire lehettünk a
sziget alatt és már jóformán teljesen megvirradt. Azért Dzsimet
lefektettem a csónakba s ráterítettem a paplant, mert ha ült a
csónakban, akárki messziről megismerhette volna, hogy szerecsen ember.
Én áteveztem az illinoiszi oldalra s ezzel majd egy fél mérföldnyire
levitt a víz sodra. Aztán fölevickéltem a holt vízen a part alatt és
semmi baj nem történt és nem is láttam senkit. Hazaértünk szerencsésen.


X. FEJEZET.

Reggeli után szerettem volna beszélgetni a hótt emberről és kitalálni,
hogyan lett a halála, de Dzsim nem akart. Azt mondta, bajt hozna ránk.
Aztán azonkívül, aszondja, el is jöhetne megkísérteni bennünket. Azt
mondta, hogy az olyan ember, akit nem temettek el, hamarabb adja magát a
kísértésre, mint az olyan, akit eltettek s aki rendben van. Ez igen okos
beszédnek látszott, azért nem is szóltam többet; de azért
kénytelen-kölletlen mindig azon járt az eszem és szerettem volna tudni,
ki lőtte agyon és mért.

Megmotoztuk a ruhát, amit hoztunk és nyolc dollárt találtunk ezüstben
egy ócska felsőkabát bélésébe belevarrva. Dzsim azt mondta, azt hiszi,
ennek a háznak a lakói úgy lopták ezt a kabátot, mert ha tudták volna,
hogy a pénz benne van, nem hagyták volna ott. Én azt mondtam, úgy
gondolom, azok ölték meg az embert is. De Dzsim nem akart róla beszélni.
Én azt mondom.

– Te azt tartod, mondok, hogy ez bajt hoz ránk. De mit mondtál, mikor
behoztam a kígyóbőrt, akit a domb tetején találtam tegnapelőtt? Azt
mondtad, az hozza az emberre a legnagyobb bajt, ha hozzányúl a
kígyóbőrhöz. Nohát itt van a nagy baj, la! Besöpörtük mind ezt a
rengeteg holmit és még nyolc dollárt is hegyibe. Bár volna minden nap
ehhez hasonló bajunk, Dzsim.

– Sohase ne busulja fihucskám, soha se ne busulja magadat: majd csak
gyüvik; én mondok aztat: majd csak gyüvik az!

Bizony csak gyütt is. Csütörtöki nap volt, mikor ezt beszéltük. Hát
pénteken, ebéd után künn heverésztünk a fűben, a dombgerinc felső végin
és elfogyott a dohányunk. Én bemegyek a barlangba, hogy hozzak, és egy
csörgőkígyót találok benne. Megölöm és fölcsavargatom Dzsim takarója
mellé lábtul, mintha csak ott ülne, s mondok, jó kis tréfa lesz abbúl,
ha Dzsim ott találja. Estére aztán teljesen megfeledkeztem a kígyóról s
mikor Dzsim odacsapta magát a takarójára, míg én gyertyát gyújtottam,
ott volt a kígyó párja és megmarta.

Felugrott ordítva s az első, amit gyertyavilág mellett megláttam, a
tekergő féreg volt, amint új ugrásra készül. Egy szempillantás alatt
leterítettem egy bottal, Dzsim pedig kapja tata pálinkásbutykosát és
elkezdi önteni magába.

Dzsim meztélláb volt és a kígyó épen a sarkába harapott. Az én bolond
fejem volt mindennek az oka, mert nem gondoltam meg, hogy akárhol hagy
az ember egy döglött kígyót, a párja odajő és föltekergőzik körüle.
Dzsim azt mondta, vágjam le a kígyó fejét s dobjam ki, aztán nyúzzam meg
a testét és süssek meg belőle egy darabot. Ezt megtettem s ő megette,
mert hogy aszondja, ettül jobban meggyógyul. A kígyó csörgőit is
levetette velem s azt mondta, kössem a csuklójára. Hogy ez is használ.
Aztán nyugodtan kimentem s eldobtam a kígyókat jó messze a bokrok közé,
mert nem akartam, ha elkerülhetem, hogy Dzsim megtudja, hogy én vagyok a
dologban a hibás.

Dzsim egyre szopogatta a butykost és egyszer-egyszer kikel magából és
dobálja magát és ordít. De mihelyest magához tér, csak megint a
butykosnak esik. A lába jócskán földagadt, aztán a combja is; de
csakhamar kezd a pálinka operálni s most már mondok, rendben van. De én
amondó vagyok, inkább a kígyó marjon, semmint a tata pálinkája.

Dzsim négy nap és négy éjjel feküdt bele. Ekkorra a dagadtsága lelohadt
és ő megint a talpára állott. Én pedig megfogadtam, hogy soha többé a
kezemmel hozzá nem nyúlok kígyóbőrhöz, hogy most láttam, mire jut tőle
az ember. Dzsim is mondta, hogy reméli, máskor elhiszem a szavát. És
aszondja, hogy kígyóbőrt megfogni oly rémbajt jelent, hogy tán még nem
is vagyunk a dolognak a végin. Aszondja, hogy inkább nézzen a balvállán
keresztül akár ezerszer is az újholdba, mintsem hogy csak egyszer is
kígyóbőrt vegyen a kezébe. És bizony már én is így gondolkoztam most,
ámbár mindig azt tartottam, hogy bolondabb és gondatlanabb dolgot ember
nem művelhet, mint ha a balvállán keresztül nézi az újholdat. A vén Hauk
Rönker egyszer megtette és még dicsekedett is vele és nem telt bele két
esztendő, leitta magát és a sörétöntőtoronyból leesett és úgy elterült
ott, mint a palacsinta, amint mondani szokták, aztán koporsó helyett két
ajtó közé csúsztatták, úgy temették el, azt beszélik, mert én nem
láttam. Nekem tata beszélte. De akárhogy is volt, csak attól lett, hogy
bolond fejjel úgy nézte a holdat.

[Illustration: Dzsim hátul bekapcsolta.]

Hát így múlt az idő és a folyó ismét visszaapadt az ágyába. Az első
dolgunk az volt, hogy a nagy horogra pondrónak egy nyúzott nyulat
akasztottunk és fogtunk egy embernagyságú halat: a hossza volt hat láb
két hüvelyk és nehezebb volt kétszáz fontnál. Persze, hogy megfogni nem
lehetett, ellökött volna bennünket Illinoiszba. Csak ültünk ott és
lestük, hogy rángatja, húzza a horgot, amíg ki nem merült. Találtunk a
gyomrában egy rézgombot, egy kerek gömböt és mindenféle törmeléket. A
gömböt szétvágtuk a balaskával és egy orsót találtunk benne. Dzsim azt
mondja, már régen benne lehetett, hogy így begubózta s gömböt csinált
belőle. Olyan temérdek nagy hal volt, hogy soha külömbet a
Missziszippiben nem fogtak, azt tartom. Dzsim azt mondta, nagyobbat ő se
látott. A városban jó pénzért lehetett volna eladni. A vásárcsarnokban
fontszám mérik ki az ilyen halat. Mindenki vesz valamelyest belőle. A
húsa olyan fejér, mint a hó és roston sütve nagyon jó.

Másnap reggel únott és kedvetlen voltam, szerettem volna valahogy egy
kicsit mozgolódni. Mondok, fölruccannék egy kicsit a folyón körülnézni,
hogy mint van a világ. Dzsimnek tetszett a dolog, de azt mondja, csak
sötéttel menjek és jó hasznát vegyem a szememnek. Aztán még studérozott
rajta és aszondja: nem vehetnék-e föl valamit abból az ócska holmiból s
nem öltözném-e föl leányruhába? Ez is pompás gondolat volt. Hát
levágtunk valamit az egyik kalikóruhából, én fölgyűrtem a nadrágomat
térdemen fölül és belebujtam. Dzsim hátul bekapcsolta és egészen jó
formája volt. Föltettem a fejemre a nap ellen való főkötőt s megkötöttem
az állam alatt. Ha valaki alája nézett volna, hogy lásson, az arcom
olyan volt, mint egy kályhacsőkönyök. Dzsim azt mondta, senki sem
ismerhetne rám, akár még nappal is. Én aztán egész nap próbálkoztam,
hogy kitanuljam a módját, és lassan-lassan jól beletanultam; csak
aszondja Dzsim, nem úgy lipegetek, mint a lányok szoktak; és aszondja,
ne huzogáljam föl mindig a szoknyámat, hogy hozzáférjek a nadrágom
zsebéhez. Ezt eszemben is tartottam és jobban csináltam.

Alighogy beesteledett, elindultam az illinoiszi part alatt fölfelé.

A város felé keresztül vágtam a folyón valamivel a gőzkompállomás alatt
és a víz sodra épen a város vége alá vitt. Kikötöttem és nekiindultam
parthosszant. Láttam világosságot egy kis kalibában, amelyben már régen
nem lakott senki s én szerettem volna tudni, ki ütött benne tanyát.
Odalopózkodtam s bekukucsáltam az ablakán. Egy asszony volt ottbenn,
lehetett mintegy negyven éves és kötögetett gyertyaszónál egy
fenyüdeszkaasztal mellett. Az arcára nem ismertem rá; idegennek köllött
lenni, mert olyan pofa nem volt ebben a városban, akit én ne ismerjek.
Ez szerencse volt, mert kezdtem elbátortalanodni. Már bántam is, hogy
eljöttem. Mondok rámismerhetnek a hangomról. De ha ez az asszony csak
két napja van is a városban, el tud ez nekem mindent mondani, amit tudni
szeretnék. Hát bekopogtattam, s föltettem magamban, hogy nem fogok
megfelejtkezni arról, hogy leány vagyok.


XI. FEJEZET.

– Bujj be, mondja az asszony s én bementem. Azt mondja aszondja, hogy
ülj le.

Leültem. Végigmustrált apró villogó szemével és aszondja:

– Hogy hínak lelkem?

– Villiemsz Sárának.

– Merre valósi vagy? Ide a szomszédságba?

– Nem a; Húkervillbe, ide hét mérföld lefele. Gyalog jöttem végig az
úton és rém el vagyok fáradval.

– Meg ehes is vagy, úgy nézem. Majd kerítek valamit.

– Nem néni, ehös nem vagyok. Olyan ehös vótam, hogy meg köllött állanom
ide két mérföldnyire egy majorban. Azér most mán nem vagyok ehös. Attul
is késtem így el. Édes anyám betegen fekszik otthun és se pénze se
semmi, ezt gyüttem elpanaszolni Múr Ebner bátyámnak. Ott lakik, aszondta
édesanyám, a város fölső végin. Én soha ezelőtt nem jártam erre. Talán
ismeri kelmed?

– Nem én. Sem senkit itt én még nem ismerek. Alig lakok itt két hete. Jó
kis út van még a város fölső végéig. Jobb lesz, ha meghálsz itt. Vedd le
a féketődet.

– Nem, mondom én, csak egyet pihenek, aztán tovább megyek. Nem félek én
az étszakátul.

Aszondta aszondja, hogy dehogy eresztene magamban, de az ura hamarosan
haza gyün, talán egy félóra se telik bele, avval majd elkísértet. Aztán
megeredt a beszélője az uráról meg a folyó mentén fölfelé lakó
atyafiságáról, meg a folyó mentén lefelé lakó atyafiságáról és hogy
bizony ők sokkal jobb módhoz voltak szokva, de hát nem tudták,
elvétették, hogy idejöttek a mi városunkba, ahelyett, hogy élték volna a
világukat magukban és így tovább és így tovább, míg végre már attól
féltem, én is elvétettem a dolgomat, mikor ide bejöttem, hogy újságot
halljak a városról. Azonban csakhamar tatára tért át meg a gyilkosságra
s akkor már szívesen hagytam tovább csevetelni. Rólam is beszélt meg Tom
Szójjeról, hogy megtaláltuk a hatezer dollárt (de ő tíznek tudta) és
mindenfélét tatáról, hogy micsoda nagy sor az, meg micsoda nagy az én
sorom és végre eljutott oda, ahol engem meggyilkoltak.

– Ki tette? Mi hallottunk egyetmást ezekről a dolgokról odalenn
Húkervillben, de nem tudjuk, ki ölte meg Hokk Finnt.

– Hej, tudom én, vannak itt szépecskén, akik szeretnék tudni, hogy ki
ölte meg. Némelyek azt mondják, maga az öreg Finn tette.

– Ugyan, ne mondja!

– Kezdetben majd mindenki azt hitte. Soha se fogja megtudni az öreg,
milyen közel járt ahoz, hogy meglincseljék. De még mielőtt beesteledett,
mindenki mást gondolt s azt mondták, egy Dzsim nevű megszökött
szerecseny tette.

– Mit; ű…

De megálltam. Jobb lesz mondok hallgatni. Ű pedig folytatta, észre se
vette, hogy közbevágtam.

– Az a szerecseny azon a bizonyos éjjelen szökött meg, amikor Hokk Finnt
megölték. Ki is tűztek a fejére jutalmat, háromszáz dollárt. Az öreg
Finn fejére is kitűztek kétszázat. Mert hogy a gyilkosság után való
napon bejött a városba s elmondta az esetet és ű is velük volt a
gőzkompon azokkal, akik keresték, és aztán rögtön utána fogta magát és
elment láb alul. Még aznap, mielőtt este lett, meg akarták lincselni, de
hát itt van, nem volt sehol. Nohát másnap meg kitudódott, hogy a
szerecseny is eltűnt; megállapították, hogy nem látták az este tíz
órátúl fogva, amikor a gyilkosság történt. Hát most már űrá kenték, és
míg mindenki ezzel volt tele, az öreg Finn haza kerül és Szaccser bíró
uron okvetetlenkedik, hogy adjon neki pénzt, ő fölveri egész Illinoiszt
a fekete után. A bíró adott is neki valamelyest és az öreg még az este
leitta magát és egész éjfélig egy pár gyilkosszemű idegennel cimborált
és velök el is ment. Ezótátul óta többet haza se gyütt, és azt tartják,
nem is kerül haza, amíg ezt az egész esetet egy kissé be nem lepi a por.
Mer’ azt tartják róla, hogy megölte a fiát, aztán úgy rendezte a dolgot,
hogy azt higyjék, zsiványok tették és most már könnyen hozzájut Hokk
pénzihez, sok pör és törvényes vesződség nélkül. Azt mondják, bizony
ütűle kitellett. Ravasz firma az, azt tartom én is. Ha haza nem gyün egy
esztendőn belül, rendben van a szénája. Rábizonyítani is persze nem
lehet semmit; mindenek addig meg is csillapodnak és az öreg úgy vágja
zsebre Hokk pénzit, ahogy akarja.

– Én is azt tartom, nénémasszony. Nincs is abban semmi. Hát azt már
senki se gondolja, hogy a szerecseny tette?

– De bizony vannak. Vannak még elegen, akik őt tartják a gyilkosnak. De
kézre is kerítik hamarosan és talán ki is csikarják belőle az igazat.

– Micsoda, hát talán keresik?

– Jaj, te kis ártatlan, te! Tán mindennap a földön hever háromszáz
dollár, hogy csak föl kelljen szedni? Sokan azt hiszik a szerecseny nem
lehet messze. Magam is azt hiszem, de én ugyan nem szóltam senkinek.
Egy-két nappal ezelőtt beszéltem egy öreg emberpárral, aki itt a
szomszédban lakik abban a fakalitkában, s véletlen azt mondták, hogy
amoda arra a szigetre, mit Dzsekszon szigetének hívnak, alig jár valaki.
Hát senki se lakik ott? – mondom én. Senki, aszondják ők. Én aztán egy
szót se többet, de annál többet gondoltam. Közel jártam hozzá és
bizonyos, hogy füstöt láttam ott a sziget felső része körül ezelőtt vagy
két nappal. Megesik, mondok magamban, hogy az a fekete ott bujkál.
Mindenesetre mondok, megérné a fáradságot, hogy az ember fölhajtsa.
Azóta nem láttam füstöt, így mondok, tán azóta odébb állott, ha
csakugyan ő volt volna. De az uram készül átmenni egy másik emberrel,
hogy megnézzék. Oda volt a vízen fölfelé, de ma hazakerült, és én
mindjárt elmondtam neki, ahogy hazajött, mintegy két órája.

Én olyan rosszul kezdtem lenni, hogy nem tudtam csöndesen megülni.
Köllött valamit tennem a kezemmel. Hát fölvettem egy tűt az asztalról és
elkezdtem befűzni. A kezem reszketett s én elég rosszul csináltam. Mikor
a nénémasszony abbahagyta a beszédét, fölnéztem rá, hát láttam, hogy
valami különösen néz rám és mosolyog hozzá. Én letettem a tűt meg a
cérnát és úgy tettem, mintha nagyon érdekelne a dolog – ami hogy úgyis
volt – és azt mondom:

– Háromszáz dollár rengeteg pénz. Ráférne édesanyámra, ha
megszerezhetné. Ma éjjel akar az ura átmenni a szigetre?

– Ma. Fölment a városba azzal az emberrel, akiről szóltam, ha csónakot
keríthetnének és kölcsön kérni még egy puskát. Éjfél után akarnak
indulni.

– Nem látnának jobban, ha nappal mennének?

– Dehogy nem. Hát aztán a szerecseny is nem látna jobban nappal?
Éjfélután alkalmasint aluszik s embereim bejárhatják az erdőt és
fölkutathatják tanyai tüzét annál jobban, mentül sötétebb van, ha csak
rak a fekete tüzet.

– Ez nem jutott az eszembe.

Az asszony megint olyan különösen nézett rám, úgy hogy kezdett szűk
lenni a ruhám. Hertelen aszondja:

– Mit is mondtál lelkem, hogy mi a neved?

– Williemsz – izé – Mari.

Valamikép úgy rémlett, mintha az imént nem Marit mondtam volna, hát nem
néztem a szeme közé. Úgy tetszik, hogy Sárit mondtam. Ettül nagyon
félszegnek éreztem magam s alkalmasint meg is látszott rajtam. Szerettem
volna, ha a nénémasszony még egyebet is mond. Mentül tovább hallgatott,
annál jobban szűkültem én. Most azonban azt mondja:

– Lelkecském, azt gondolnám, azt mondtad, Sára, mikor bejöttél.

– Persze néni, hogy azt, Williemsz Sára Mari. Sára az első nevem.
Némelyek Marinak szólítanak, némelyek Sárinak.

– És így is igaz?

– Igy, néni.

Jobban kezdtem magam érezni, de azért már nagyon kikívánkoztam onnan.
Még most se mertem a szemébe nézni.

Most azt kezdte beszélni a néni, hogy milyen nehéz időket élünk és hogy
milyen szegényesen élnek és hogy a patkányok nálok úgy járnak szabadon,
mintha övék volna a ház és így tovább, s én megint megkönnyebbültem. A
patkányok erányában azonban igaza volt. Minduntalan látott az ember
egyet-egyet, amint kidugta az orrát egy lyukból valamelyik sarokban. Azt
mondta, mindig a kezeügyében kell valaminek lenni, mikor magában van,
amivel megdobálja őket, külömben nem hagynak neki békét. Mutatott egy
darab ólmot, mely gömbbé volt csavarva s azt mondta, jól szokott vele
rendesen találni, de egy vagy két nappal ezelőtt megrántotta a karját s
most nem tudja, tud-e rendesen dobni vagy sem. De leste az alkalmat és
rögtön neki is sújtott egy patkánynak, de nagyon elhibázta s azt mondta,
_Jaj!_ úgy belefájult a karja. Aztán azt mondta, a legközelebbit
próbáljam meg én. Én szerettem volna odébb állni, mielőtt az öreg
hazajő, de persze, nem mutattam. Fogtam azt az izét s az első patkányra,
amely kidugta az orrát, odavágtam s ha megállt volna ott ahol volt,
nyomorult kis patkány lett volna belőle. A néni azt mondta, mustradobás
volt s hogy majd eltalálom a következőt. Fogta magát s visszahozta az
ólomgombócot és egy motring fonalat hozott, hogy segítsek neki
gombolyítani. Én feltartottam a két kezemet, ő meg ráakasztotta a
motringot és megint elkezdett beszélni a maga meg az ura dolgáról. De
egyszerre abbahagyta s aszondja, vigyázz a patkányokra. Jobb ha az
öledben, kezed ügyében van az ólomgombóc.

Igy az ölembe ejtette a gömböt abban a pillanatban s én összekaptam
alája a két lábamat, ő meg tovább beszélt. De csak egy szempillantásig.
Aztán levette a motringot a kezemről, erősen a szemembe nézett, de igen
barátságosan s azt mondta:

– Nézd csak mondok, mi is az igazi neved?

– Mi-mi – nénémasszony?

– Mi az igazi neved? Bill-e vagy Tom vagy Bob vagy micsoda?

Azt tartom, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél s nem tudtam, mit
csináljak. És azt mondtam:

– Kérem, ne figurázzon egy magamféle szegény leánnyal. Ha útjában vagyok
itt, inkább…

– Dehogy vagy. Ülj le és maradj ott, ahol vagy. Se nem bántalak, se el
nem árullak én. Csak mondd el a titkodat és bizzál bennem. Én megtartom
magamban, de még segítelek is. Segít az öregem is, ha köll. Aszondom én,
inasgyerek vagy és megszöktél, ennyi az egész. Nem nagy dolog. Nincs
benne semmi rossz. Rosszul bántak veled, te meg a fejedbe vetted, hogy
végit veted a dolognak. Isten ments fiam, hogy én áruljalak el. Mondj el
csak mindent, amint egy jó fiúhoz illik.

Hát mondok, semmi haszna se lenne már a tettetésnek és azért tisztára
megmondok neki áperte mindent, de hogy ő is tartsa meg a szavát. Aztán
elmondtam, hogy apám, anyám meghaltak és a törvény kiadott egy
rosszlelkű vén gazdának a kezére itt a megyében, harminc mérföldnyire a
folyótól befelé és az olyan rosszul bánt velem, hogy már nem bírtam el
tovább. Ü elment egy-két napra hazulról, én meg éltem az alkalommal,
elloptam a lánya egynémely ócska ruháját és elillantottam és három
éjtszakába került, míg végig jöttem a harminc mérföldön. Éjjel utaztam,
nappal elbujtam és aludtam és egy tarisznyára való kenyér és hús, amit
hazulról hoztam magammal, eltartott az egész úton és bőven volt mit
ennem. Azt mondtam még, remélem, nagybátyám, Ebner Mur gondjába veszen,
ez volt az oka, hogy mért indultam el ide, Gossen városába.

– Gossen, öcsém? Nem Gossen ez, hanem Szentpétervára. Gossen tíz
mérfölddel följebb van a folyón. Ki mondta neked, hogy ez Gossen?

– Egy ember mondta, akivel hajnalban találkoztam, épen amikor az erdőbe
akartam menni, mint rendesen, hogy aludjam. Azt mondta, ahol az út
elágazik, jobbkéz felé köll mennem s öt mérföldnyi úttal elérek
Gossenbe.

– Az is részeg volt, azt tartom. Épen az ellenkezőt mondta pontosan.

– Igaz, hogy olyanforma volt, mintha részeg lett volna, de most már
sebaj. Hozzá vagyok már szokva a masérozáshoz. Elérek Gossenbe, még
mielőtt megvirradna.

– Megállj egy szempillantásra. Adok egy kis útravalót. Lehet, szükséged
lesz rá.

Hát adott útravalót, aztán azt mondja:

– Mondd csak, ha egy tehén fekszik, melyik részével kel föl előbb?
Felelj gyorsan, ne sokat studérozz rajta. Melyik részével kel föl előbb?

– A hátuljával, néni.

– Jól van. Hát a ló?

– Az elejével, néni.

– A fának melyik része mohosodik meg legjobban?

– Az északi része.

– És ha tizenöt tehén legel egy domb oldalán, hány eszik úgy, hogy a
feje egyazon irányba van?

– Mind a tizenöt, néni.

– Rendben van. Azt tartom, csakugyan falusi életet éltél. Azt gondoltam,
talán megint lóvá akarsz tenni. Hát mi már az igazi neved?

– Petersz Gyuri, néni.

– Jól van, de el ne felejtsd a Gyurit. Nehogy mielőtt elmégy, azt találd
mondani, hogy Sanyi és azzal vágd ki magadat, ha megcsíplek, hogy
Gyuri-Sanyi. Aztán ne ténferegj az asszonyok körül ebben a rozoga
kalikóban. Fene regényesen tudod adni a leányt, de lehet, hogy a
férfiakat becsapod vele. Az isten áldjon meg öcskös, ha máskor cérnát
akarsz befűzni, ne fogd szorosan a cérnát s próbáld ráhúzni a tűt; fogd
a tűt és dugd bele a cérnát: így szoktak legtöbbször az asszonyok cérnát
befűzni, a másik mód a férfiak szokása. Ha pedig patkányra vagy akármire
akarsz dobni, állj lábujjhegyre, vidd a kezedet a fejed fölé olyan
félszegen, ahogy csak tudod és hibázd el a patkányt legalább hat-hét
lábnyira. Dobj kifeszített karral a válladból, mintha valaminek a
forgató nyele volna a karod: így szoktak a lányok dobni; ne a csuklódból
meg a könyöködből, és tartsd a karodat féloldalt, mint ahogy a fiúk
szokták. És vedd az eszedbe, ha egy leány valamit az ölében fel akar
fogni, akkor szétveti a térgyit, nem csapja össze, ahogy te összekaptad,
amikor az ólomdarabot odadobtam, Hé, fiúnak gyanítottalak, mikor
befűzted a cérnát, a többit csak azért próbáltam veled, hogy
megbizonyosodjam. Most eredj, trotykolj a nagybátyádhoz Villiemsz
Sári-Mári Petersz Gyuri-Sanyi, és ha bajba keveredel, üzenj Loften Dudi
néninek, aki én volnék és én megteszem, ami tellik tőlem, hogy segítsek
rajtad. Menj a part mentén végesvégig, és ha mégegyszer útra kelsz, húzz
fel cipőt, meg kapcát is. A partmenti út köves, és azt tartom, gyönyörű
állapotban lesz a lábad, mire Gossenbe érsz.

Elmentem vagy ötven ölnyire a parton fölfele, aztán ugyanazon a nyomon
vissza s odalopóztam, ahol a csónakom volt, jó darabon a néni háza
alatt. Beleugrottam és sietve eleveztem. Fölmentem elég messze víz
ellen, hogy nekimehessek a sziget felső végének és ekkor indultam a
folyón keresztül. Levettem a helgoland főkötőmet, mert nem volt már
szükségem salugáterre. Mikor a folyó közepe felé voltam, hallom, hogy az
óra kezd ütni, a hang gyöngén jött el a víz fölött, de tisztán ütötte a
tizenegyet. Mikor elértem a sziget felső végit, nem álltam meg, hogy
kifújjam magam, bár jól el voltam csigázva, hanem, be hamar az erdőbe,
ahol a régi tanyám volt s ott jó nagy tüzet raktam egy magasabb, száraz
helyen.

Aztán be megint a csónakba s a tanyánk felé eveztem másfél mérföldnyivel
alább, ahogy csak tudtam. Kikötöttem és loholtam az erdőn át, föl a
dombhegyre s be a barlangba. Ott feküdt Dzsim, mély, egészséges álomban.
Én fölráztam s aszondom neki:

– Kelj föl és szedd össze magadat Dzsim; nincs vesztegetni való egy
percünk se. Nyomunkban vannak.

Dzsim se szólt, se beszélt, de ahogy a következő félórában dologhoz
látott, abból kitetszett, hogy meg van rőkönyödve. Ennyi idő alatt
minden holmink a tutajra került, maga a tutaj készen arra, hogy ellökjük
a füzes öbölből, ahol rejtegettük. Eloltottuk a tüzet a barlangban
elsőbb is és semmi világot nem gyújtottunk azután kívül sem.

Én eleveztem a csónakkal a parttól egy kisség távolabb, hogy
körülnézzek, de ha volt is valamerre csónak, azt nem lehetett látni,
mert csillag és árnyék nem jó világítás arra, hogy lásson is az ember.
Erre kihoztuk a tutajt és siklottunk rajta lefelé az árnyékban s
elhagytuk a sziget alsó végét halotti csöndességben, egy szó nem sok,
annyit se szólva.


XII. FEJEZET.

Lehetett már közel egy óra, mire a sziget alá értünk, s mintha a tutaj
rémlassan ment volna. Úgy volt, hogyha csónak találna jönni, akkor mi a
csónakunkba szökünk s átvágunk az illinoiszi partra; de jó, hogy nem
jött csónak, mert se arra nem gondoltunk, hogy a puskát is áttegyük a
csónakba, se hogy a horgokat vagy az elemózsiát. Arra, hogy ennyifelé
gondoljunk, nagyon is nagy sietségben voltunk. Nem nagy okosság volt,
hogy mindent a tutajra tettünk.

Mondok, ha azok az emberek a szigetre mennek, azonnal megtalálják a
tüzet, melyet raktam és azt fogják őrizni egész éjjel lesve, hogy Dzsim
nem jön-e oda. Mindenesetre messze tőlünk maradtak és ha nem
tévesztettem meg őket azzal, hogy tüzet raktam, nem az én hibám volt. Én
becsületesen megtettem mindent, hogy becsapjam őket.

Mikorra a hajnal fölhasadt, kikötöttünk egy zátonyterületen, egy nagy
kanyarulatban az illinoiszi oldalon és gyapotfagalyakat vagdostunk a
baltánkkal s úgy betakartuk vele a tutajt, hogy úgy látszott, mintha a
part volna kimosva. A zátonyterület afféle vízi homokbucka, amelyiken
oly sűrűn terem a gyapotbukor, mint a berena foga.

A Misszuri oldali part hegyes volt, az illinoiszi erdős s ezen a tájon a
víz folyása a Misszuri part mentén volt s így nem köllött attól félnünk,
hogy valakivel találkozunk. Ott tanyáztunk egész nap s néztük, mint
siklanak le tutajok és gőzösök a Misszuri partok alatt és hogy küzködnek
víz ellen menő gőzhajók a folyó közepén. Elmondtam Dzsimnek mindent,
amiről azzal a nénivel beszéltünk; és Dzsim azt mondta, helyre egy
asszony az, aki, ha maga jönne ránk, ugyan nem ülne le a tüzet őrizni,
hanem kutyával jönne. De akkor, mondom én, mért nem mondta az urának is,
hogy kutyával jöjjön? Dzsim azt mondta, fogadni merne, hogy eszébe is
jutott volna, mire a férfiak elkészülnek az indulásra, sőt azt hitte,
hogy a férfiak épenséggel kutyáért mentek a városba, így kaphattunk mink
egérutat, különben aligha volnánk itt ezen a homokzátonyon
tizenhat–tizenhét mérföldnyire a város alatt, de úgy ám, előbb megesnék,
hogy magunk is ott volnánk már abban a városban. Én azt mondtam, én
ugyan nem törődöm vele, hogy mért nem csíptek el, legalább addig, amíg
el nem csípnek.

Mikor esteledni kezdett, kidugtuk a fejünket a sűrű gyapotbokrokból s
körülnéztünk mindenfelé; a határ tiszta volt. Igy hát Dzsim fölszedett
egy pár deszkát a tutajról és formás vackot épített belőle, hogy legyen
hová bujnunk esős és viharos időben, és hogy a holminkat is szárazon
tudjuk tartani. Dzsim padlót is csinált a kuckónak a tutaj szintje fölé
vagy egy lábbal, így a takaróinkat és mind a kacatot nem érte a hullám,
amit a gőzhajók csináltak. A kunyhó kellő közepét iszappal
kitapasztottuk öt-hat hüvelyk vastagon, rámát is csináltunk neki, hogy
szét ne máljék, ez volt a tűzhelyünk, ha csúnya vagy hideg idő talál
lenni. A kunyhó pedig eltakarta, hogy szemet ne szúrjon. Csináltunk egy
kisegítő kormánylapátot is, mert ami volt, eltörhetett valami fatuskón
vagy más egyében. Beszúrtunk a tutajba egy kurta, villaszerű botot is,
hogy ráakaszthassuk ócska lámpásunkat, mert hogy a lámpást mindig meg
kellett gyújtani, ha gőzöst láttunk jönni, nehogy ránk másszon; de nem
volt szándékunk olyankor is meggyújtani, ha víz ellen menő hajóval
találkoztunk, kivévén, mikor tisztára útjukba esünk. Mert a folyó még
mindig jócskán meg volt áradva, az alacsonyabb partok még mindig
valamelyest víz alatt voltak, ennélfogva a víz ellen menő hajók nem
mindig a folyó sodrában mentek, hanem keresték a könnyebb vizet.

Ezen a második éjtszakán úgy hét–nyolc órát mentünk, óránként több, mint
négy mérföldet, olyan volt a víz sodra. Horgásztunk, beszélgettünk,
egyszer-egyszer egyet úsztunk, hogy el ne álmosodjunk. Valami
áhitatfélét éreztünk, amint alásiklottunk a nagy, csöndes vízen s
hanyattfekve néztük a csillagokat, szinte nem is esett jól hangosan
beszélni és nevetni se igen nevettünk, akkor is csak úgy elfojtva
egy-egy kicsit. Nagyszerű, jó időnk volt, ami fődolog volt és épenséggel
semmi sem történt ezen az éjtszakán, sem a következőn, sem azon, ami
aztán jött.

Minden éjjel városok mellett mentünk el, némelyike messze fönn volt a
sötét domboldalokon: semmi, csak világosságok fénylő ágya, csak egy
házat is nem lehetett látni. Az ötödik éjtszakán Szanluj mellett mentünk
el, s olyan volt, mintha az egész világ ki lett volna világítva.
Szentpétervárott azt beszélték, hogy van Szanlujnak húsz–harmincezer
lakosa is, de én ugyan el nem hittem, amíg ezen a csöndes éjjelen, két
óra tájt meg nem láttam azt a csodásan kivilágított területet. De egy
hang nem sok, annyi se volt. Aludt már minden teremtett lélek.

Mostanában éjtszakánként, úgy tíz óra körül, ki szoktam ruccanni a
partra egy-egy kisebb városba vagy tizenöt centért lisztet, szalonnát
vagy egyéb ennivalót venni; néha pedig elemeltem egy-egy csibét, amely
nem ült békén az ólban s magammal vittem. Tata azt szokta mondani:
ragadd meg a csibét, ha az alkalom odakínálja, mert ha magadnak nincsen
rá szükséged, mindig akad valaki, aki szívesen veszi, és a jótettnek
megvan a jutalma. Én ugyan tatát sohase láttam úgy, hogy magának ne lett
volna szüksége a csibére, de hát ez volt a szavajárása.

Reggelente, mielőtt még teljesen megvirradt volna, kiruccantam a mezőkre
s kölcsön vettem egy-egy görögdinnyét vagy sárgadinnyét, vagy úritököt,
vagy egy kis új gabonát, vagy effélét. Tata azt szokta mondani, nem bűn
holmit kölcsön venni, ha azzal a szándékkal teszed, hogy egyszer-egyszer
visszaadod; de az özvegyasszony azt mondta, ez csak kendőzött neve a
lopásnak és tisztességes ember nem teszi. Dzsim azt mondta, hogy részben
az özvegyasszonynak volt igaza, részben a tatának is igaza volt.
Eszerint legjobb lesz két-három dolgot kitörülni a listából, hogy aztat
többé egyáltalán nem vesszük kölcsön, így aztán azt gondolta, nem lesz
bűn, ha a többit kölcsön vesszük. Egész éjjel, amíg úsztunk a folyón
lefelé, meghánytuk-vetettük ezt a dolgot, hogy megállapodjunk abban, a
görögdinnyét törüljük-e ki vagy a sárgadinnyét, vagy az úritököt, vagy
mit? Mire megvirradt, el is intéztük az ügyet szerencsésen, s
elhatároztuk, hogy kitörüljük a vadalmát, meg a lóbabot. Azelőtt egy
kicsit bántott a lelkiismeretünk, de most már teljesen meg voltunk
nyugodva. Én örültem annak, hogy így esett, mert a vadalma különben is
komisz jószág, a lóbab pedig úgy sem érik be még két-három hónapig.

Egyszer-egyszer lőttünk vízimadarat is, amelyik nagyon korán kelt
reggel, vagy nem elég korán feküdt le este. Mindent összevéve, finom kis
élet volt ez a mienk.

Szanluj alatt az ötödik éjtszakán hatalmas zivatarunk volt, rém
dörgéssel és villámlással s az eső csak úgy szakadt le, mintha csöbörből
öntötték volna. Behúzódtunk a putriba és a tutajt rábíztuk a saját
gondjára. Ha a villám kilobbant, láthattuk magunk előtt a nagy egyenes
folyót, és meredek sziklatömegeket kétfelől. Egyszerre csak azt mondom
én:

– Hahó, Dzsim, oda nézz! Gőzhajó volt, amely egy sziklán meggebedt.
Tutajunk épen alája úszott. A villámlásban tisztán lehetett a hajót
látni. Meg volt dűlve s a födélzete részben víz fölött volt és lehetett
minden villámlásnál látni a kémény legvékonyabb tartóláncát is tisztán
és világosan és egy széket a nagy csengetyű mellett, egy ócska puha
kalappal a hátán.

Hát mert messze volt és éjjel és zivataros és minden olyan titokságos,
azt gondoltam, amit minden fiú gondolt volna, ha látja ezt a tört hajót
ott heverni ily gyászosan és elhagyottan a folyó közepében. Szerettem
volna fölmenni rá s bejárni egy kicsit, hogy lássam, mi lehet ott.
Mondom is:

– Kössünk ki rajta, Dzsim, mondok.

De Dzsim rém kapálózott ellene eleinte. Azt mondja:

– Nekem nincsen kedved roncshajó megvizitálik. Bűnöt megcsinálsz vele és
azt mondik szentírás: bűnöt jobb, ha kerülik. Hátha megvan rajta
policáj!

– Policáj, az ángyod! – mondom én – van is ott mit őrizni a kabinokon,
meg a hajókalauz faköpönyegén kívül. És azt hiszed, ezért fogja valaki
reszkérozni az életét az ilyen éjtszakán, amikor minden pillanatban
leszakadhat és elmerülhet a folyóban? Erre már Dzsim nem tudott semmit
se mondani, hát meg sem próbálta. »Amellett, – mondom én – még kölcsön
is vehetünk valami érdemes holmit a kapitány kajütjéből. Teszem cigárét,
mernék rá fogadni – darabja öt cent, jó pénzben. A gőzöskapitány mindig
gazdag nép, van neki hatvan dollárja havonkint; s olyan, hogy nem bánja,
egy centtel többe kerül-e valami, ha kedve van rá. Dugj a zsebedbe
gyertyát Dzsim; én nem nyughatom, amíg egy kicsit meg nem tapasztaljuk.
Azt hiszed tán, Tom Szójjer elmenne békén az ilyen eset mellett? Nem az,
egy tál kásáért sem. Elmondaná kalandnak, el az; és kikötne a romon, ha
bár ez lenne is utolsó cselekedete. Aztán micsoda formásan csinálná. Úgy
felfújná magát, hogy no! Az ember Kalamus Kristófnak hinné, mikor
Lesz-királyságot fölfedezi. Bár itt volna Tom Szójjer.«

Dzsim dünnyögött egy kicsit, de beadta a derekát. Azt mondta, nem kell
beszélnünk amíg lehet és akkor is csak roppant suttogva. A villám
rávilágított még egyszer a tört hajóra épen jókor; odaértünk az oldalára
a daru alá s kikötöttünk.

A födélzet itt jól kiemelkedett a vízből. A rézsút fekvő oldalon
felkúsztunk és a sötétben lábunkkal tapogatózva és karunkat
kiterjesztve, hogy elkerüljük a kifeszített köteleket, lassan mentünk a
kajütök felé, mert olyan sötét volt, hogy semmit se lehetett látni.
Hamarosan beleütődtünk a terem felső világításába s felkúsztunk rá;
aztán egy lépéssel szemben voltunk a kapitány ajtajával, amely nyitva
volt és az árgyélusát, messze lenn a kabinház pitvarán keresztül
világosságot látunk és mintha tompa beszédet hallanánk onnan.

Dzsim odasúg nekem s azt mondja, hogy rém rosszul érzi magát s hogy
gyerünk vissza. Jól van, mondom én s már indultam volna a tutajra; de
abban a percben hallok egy jajgató hangot és ezt:

– Oh, kérlek fiúk, ne! Esküszöm, sohase szólok senkinek.

Egy másik hang jól erősen ezt mondta:

– Hazudsz Dzsim Torner. Máskor is így tettél. Neked mindig több kell a
zsákmányból, mint ami megillet és eddig meg is kaptad, mert mindig azzal
fenyegetőztél, hogy elárulsz, ha meg nem kapod. De ezúttal épenséggel
többször mondtad a kelleténél. A legcudarabb áruló kutya vagy ebben az
egész országban.

Ezalatt Dzsim elment a tutajra. Engem meg majd fölvetett a kíváncsiság.
Tom Szójjer ugyan meg nem hátrálna most, mondok magamban; hát én sem
hátrálok; meg köll néznem mi történik itt. Hát a szűk folyosón
négykézláb hátrafelé másztam a sötétben, amíg már nem volt csak egy
kabin köztem és a kajütcsarnok között. Hát látom ám, hogy a csarnokban
ott fekszik a földre terítve egy férfiember, keze-lába megkötözve és két
másik ember áll fölötte s az egyiknek félkezében egy homályos lámpa van,
a másik félkezében pisztoly. Ez az ember a pisztolyt a földön fekvő
ember fejére fogta és azt mondja:

– Én is azt mondom, egy alávaló bitang!

A földön fekvő ember vonaglott s azt mondja:

– Bill, ne bánts, sohase szólok többet senkinek.

És ahányszor ezt mondta, a lámpásos ember mindannyiszor röhögött s
mondja:

– Nem, biz istók! Ennél igazabbat se mondtál még életedben, azt
elhihedd. – Egyszer meg ezt mondta:

– Nézd, hogy kunyorál. Mégis, ha el nem bánunk vele s meg nem kötözzük,
ő ölt volna meg minket. És miért? Tisztára semmiért. Mert hogy nem
engedtük a jussunkat, azért. De fogadom, hogy te sem fogsz több embert
megfenyegetni, Dzsim Torner.

– Tedd félre azt a pisztolyt!

Bill azt mondja:

– Szó sincs róla, Dzsék Pakker. Én meg akarom ölni. Hát ű nem ölte meg a
vén Helfildet szakasztott úgy? És nem szolgált rá?

– Én meg nem akarom megölni, megvan hozzá az okom.

– Isten áldjon meg ezért a szódért, Dzsék Pakker! Ezt el nem felejtem,
amíg élek, – mondja a földön fekvő ember siralmasan.

Pakker ezt nem vette figyelembe, hanem fölakasztotta lámpását egy szegre
s indult arrafelé, amerre én voltam, a sötétségbe s intett Billnek, hogy
jöjjön ő is. Én elcurukkoltam oly gyorsan, ahogy csak tudtam, mintegy
két ölnyire, de a hajó úgy meg volt dűlve, hogy nem menekülhettem
idejekorán. Azért, hogy keresztül ne menjenek rajtam s el ne csípjenek,
besurrantam egy kabinba a felső oldalon. A két ember tapogatva jő végig
a sötétben, s mikor Pakker az én kabinomhoz ért, azt mondja:

– Ide, gyere ide be.

És belépett és Bill utána. De mielőtt bejöttek, én fönn voltam a fölső
ágyon s már bántam, hogy ide jöttem. Ott álltak, kezük az ágy szélin és
beszéltek. Látni nem láttam őket, de hogy hol álltak, meg tudtam volna
mondani a – pálinkáról, amelyet megittak. Én örültem, hogy nem ittam
pálinkát, de az se tett volna külömbséget, mert ugyan majd az egész idő
alatt még csak lélekzetet se vettem. Nagyon meg voltam rémülve. Hozzá az
ember nem is vehet lélekzetet, mikor ilyen beszédet hall. Halkan
beszéltek és komolyan. Bill meg akarta ölni Tornert. Azt mondja:

– Azt mondta, elárul és el fog árulni. És ha mind a ketten odaadnánk
neki a részünket, az se tenne külömbséget az után a patália után s ahogy
elbántunk vele. Olyan bizonyos, mint ahogy a világon vagy, hogy
tanuságot fog ellenünk tenni, hát hallgass én rám. Én azt tartom,
legjobb, ha végit vetjük a nyomorúságának.

– Én is azt tartom, – mondja Pakker nagyon nyugodtan.

– A fenébe, én már azt hittem, hogy nem. Akkor hát rendben vagyunk.
Gyerünk és végezzünk vele.

– Megállj csak. Még nem mondtam el a mondókámat. Lelőni jó, de van
békésebb módja is, ha már meg köll lenni. Én amondó vagyok, nincsen
abban ész, hogy az ember kurtán és kereken menjen neki a kötélnek, ha
azt, ami a szándéka, elérheti olyan úton, amely ép olyan jó, de semmi
rizikóval nem jár. Nem úgy van?

– Úgy a! De hát hogyan akarod ezúttal csinálni?

– Hát a gondolatom ez: körülnézünk és összeszedjük ami elcsípni valót
láttunk a kabinokban, aztán partra evezünk és elrejtjük a zsákmányt.
Aztán várunk. Azt mondom én, nem telik bele két óra, hogy ez a roncs
szétmállik és leúszik a víz fenekére. Érted már. A vízbe fúl és nem
lesz, akit okoljon érte, csak maga magát. Azt tunnám, ez jócskán külömb
kilátás, mintha megöljük. Én nem kedvellem az emberölést, amíg máskép is
el lehet a dolgot végezni. Nincsen benne se értelem, se erkölcs. Nem
igaz?

– De, azt tartom, igaz. De hátha nem omlik össze és nem merül el?

– A két órát csak kivárhatjuk, aztán majd meglássuk, hogy lesz, mint
lesz.

– Rendben van. Gyerünk.

Ezzel indultak és én ki, végig hideg verejtékben s előre kúsztam. Olyan
sötétség volt, mint a szurok; de én rekedt suttogással mondom: –
»_Dzsim_«, – mondok és ő felel, szorosan a könyököm mellett egy kurta
nyögéssel. Én pedig azt mondom:

– Gyorsan Dzsim; nincs arra idő, hogy itt hévizáljunk és nyögdécseljünk.
Egy gyilkos banda van ott túl és ha mi megtaláljuk a csónakjukat és
eloldjuk, hogy a víz sodra vigye tova, akkor ezek a bitangok nem tudják
elhagyni a hajót. Egy közülök veszekedett helyzetben van. De ha
megtaláljuk a csónakukat, akkor mind veszekedett helyzetbe jut, mert a
törvény rájuk teheti a kezét. Gyorsan, fuss. Én megnézem a hajó egyik
oldalán, te megnézed a másik oldalán. Aztán mégy a tutajra és –

– Oh, zistenke, zistenke! Totaj? Nincs neked van totaj. Elszakadta
keteled és elmente, és mink itt szorulta!


XIII. FEJEZET.

No hát elállt a lélekzetem s majd elaléltam. Ott szorulni egy
hajóroncson olyan bandával, mint ez! De pityergésre most nem volt időnk.
Most meg köllött találnunk azt a csónakot és elkaparintanunk a magunk
számára. Imbolyogva, reszketve mentünk le a hajó egyik oldalán és bizony
lassú munka volt ez, úgy tetszik, egy hét beletelt, míg leértünk a hajó
farára. A csónaknak semmi nyoma. Dzsim azt mondta, hogy azt hiszi, nem
bírja tovább, úgy hóttra volt réműlve, hogy elfogyott minden ereje. De
én csak biztatom, hogy jöjjön. Ha végkép itt szorulunk ezen a roncson,
akkor aztán kampec nekünk is. Igy tovább bandukoltunk megint. Kerestük a
kabinház végit és meg is találtuk, aztán kapaszkodtunk előre a fedélzeti
felső világításon, salugáterről salugáterre, mert az ablakház széle víz
alatt volt. Mikor a nagycsarnok lejárójához értünk, hát ott a csónak.
Csak alig hogy látni lehetett, de tele voltam hálával. A következő
pillanatban már benne is lettem volna, de épen akkor nyílik az ajtó. Az
egyik ember kidugja a fejét, alig egy pár lábnyira tőlem s már azt
hittem, végem van. De megent becsapja s azt mondja:

– Tedd félre azt a fene lámpást a szem elül, Bill.

Egy zsák holmit dobott a csónakba, aztán belement maga is és leült.
Pakker volt. Aztán jött ki Bill, az is beleült. Pakker azt mondja
halkan:

– Minden rendben van. Lökd el a csónakot.

Alig tudtam magamat megtartani a salugáteren, olyan nyavalyás voltam. De
Bill azt mondja:

– Megállj. Űtet kimotoztad?

– Nem én. Hát te?

– Én sem. Igy nála maradt a pénzbeli része.

– Nála! Akkor hát gyerünk. Mi haszna visszük a kacatot, ha itt marad a
píz.

– Mit gondolsz, nem gyanítja, hogy mit akarunk?

– Talán nem. De akárhogy, el köll venni tőle. Gyerünk.

Hát visszajöttek és bementek.

Az ajtó becsapódott, mert a hajó meg volt dűlve; s egy fél szempillantás
alatt én a csónakban voltam és Dzsim utánam bukik. Én, ki a késemmel,
elvágom a kötelet és usgye, el!

Evezőhöz nem nyúltunk, se nem beszéltünk, még csak nem is suttogtunk, de
tán lélekzetet se vettünk. Csendesen tova siklottunk, halálos
némaságban, el a csónaktartó csigák alatt, el a hajó fara mellett; és
még egy szempillantás alatt vagy száz könyöknyire a roncson túl voltunk;
a sötétség elnyelte, el az utolsó nyomát is és én tudtam, bátorságban
vagyunk.

Mikor három–négyszáz könyöknyire értünk vízmentin, látjuk a lámpást egy
szempillantásra megcsillanni a kabinház ajtaján, s ebből tudtuk, hogy a
zsiványok észrevették a csónakuk eltünését, s földerengett előttük, hogy
épen olyan kutyaszorítóban voltak már, mint Dzsim Torner.

Aztán Dzsim fölrakta az evezőket s mi indultunk tutajunk után. Most
először kezdtem töprenkedni azokon az embereken. Eddig úgy tetszik, nem
értem rá. Elkezdtem azon gondolkodni, micsoda rémisztő dolog még
gyilkosoknak is, ilyen slamasztikában lenni. Mondok magamban, nem azért
mondom, de megeshetik még, hogy magam is gyilkosságba esem, mint
tetszenék akkor nekem az efféle. Mondom Dzsimnek:

– Amint meglátjuk az első gyertyafényt, kikötünk száz ölnyire vagy
alatta vagy fölötte, én aztán kiszállok, kiókumlálok valami mesét és
szerzek valakit, aki elmegy azért a bandáért, hogy kiszabadítsa őket a
kelepcéből. Akkor aztán felaggathatják őket, ha ütött az órájok.

De az ötlet nem szuperált, mert csakhamar kitört ismét a zivatar s
ezúttal rémesebben, mint valaha. Az eső csak úgy szakadt és sehol semmi
világosságot nem láttunk. Mondok, ágyban van most minden teremtett
lélek. Ődöngtünk le a vízen, lestük, nem látunk-e gyertyavilágot, meg
nem látjuk-e meg a tutajunkat. Nagysokára végre az eső elállt, de a
felhőség nem mozdult, a villám cikázott s egyszerre csak egy villanásnál
észreveszünk egy úszó feketeséget és feléje tartottunk.

A tutaj volt és rém örömünk tellett belé, hogy megint rajta lehettünk.
Most valami világosságot is látunk messze lenn jobbkéztül a parton.
Mondok, megnézem. A csónak félig tele volt kacattal, amit az a banda
lopott a roncsról. Egy halomba raktuk a tutajon s mondom Dzsimnek, hogy
ő csak úsztasson le és tűzze ki a lámpást, ha azt hiszi, hogy lement két
mérföldnyire és hagyja égve amíg én vissza nem jövök. Én aztán beraktam
az evezőlapátokat és indultam a világosság felé. Amint leértem az
irányában, három-négy másik tetszett fel, fönn egy domb oldalán. Falu
volt. A parti világosság fölött beszedtem az evezőlapátokat s csak úgy
úsztattam le. Mikor elsiklottam mellette, látom, hogy lámpás, mely egy
komp kikötőjén volt fölakasztva. Körülúsztattam a strázsát keresve,
mondok, hogy hol alhatik, hát ott kuporodik a bakon elül, amire a
kötelet csavarják kikötéskor, feje a két térde között. Egyszer-kétszer
meglöktem a vállát és elkezdtem sírni.

Ő fölszedi magát mintegy riadtan, de mikor látta, hogy csak én vagyok,
jól kinyújtózkodik és aszondja:

– Hahó, mi az? Ne ordíjj, gyerek. Mi baj?

Én aszondom:

– A tata, a nyanya, meg a hu-hu-gicám –

És aztán nem bírtam tovább. Ő aszondja:

– A nyüstyit, ne vedd úgy a szívedre. Senki sincsen baj nélkűl, a tied
is csak jóra fordul. Mi van velök?

– Hát izé, mondok – kend a hajónak a strázsája?

– Az vagyok, mondja olyan nekem-jól-esik-formán. Én vagyok a kapitánya,
a tulajdonosa, a matróza, a hajókalauza, a strázsája, az első födélzeti
matróza, néha magam vagyok a bagázsia is meg a pasas is rajta. Nem
vagyok olyan gazdag mint Dzsim Hónbekk és nem tudok olyan bolond bőkezű
és jó lenni Tom, Dikk és Harry iránt, mint ő és nem tudom úgy szórni a
pízmagot, mint őkelme, de azért megmondtam neki akárhányszor a szemibe,
hogy mégse cserélnék vele; mert mondok, csak a matrózélet a nekem való
élet és elkárhoznám, ha csak két mérföldnyire is kéne laknom városon
kívül, ahol soha semmi sem történik, nem én, minden kincsért sem és
högyibe mégegyszer annyiért sem. Mert mondok –

Közbe vágtam és aszondom:

– Rém bajban és slamasztikában vannak és –

– Kik?

– Hát a tata, meg a nyanya, meg a hugicám és Hicker kisasszony, és ha
kelmed a kompjával oda fölmenne –

– Hová oda föl? Hol vannak?

– Amott a buckán.

– Miféle buckán?

– Én csak egyet tudok.

– Csak nem a Valter Skottot gondolod?

– De azt.

– Uram fia, mi az isten nyilát csinálnak ott?

– Nem jó kedvükből vannak ott.

– Már arrul én is jót állok. Hí, az irgalmát, rosszul járhatnak, ha
szörnyű hamar el nem szabadulnak onnan. Hogy a veszett fejszében
kerültek ilyen bajba?

– Nagyon könnyen. Húker kisasszony vizitbe ment, oda – izé – a városba.

– Búh-landigba no, nyögd ki. Hát osztán?

– Vizitbe ment, igen Búhlandingba és épen estére kelt az idő, amikor
elindult a négerasszonyával a kompon, hogy ott töltse az éjjelt a
barátnéjánál. – Minek is híjják kisasszonynál – a neve kiesett a
fejemből – és elvesztették a kormánylapátjukat és a víz megfordította a
kompot, aztán úsztak lefelé farral előre vagy két mérföldet és
nekilódultak a buckának és a kompos, meg a szerecsenyasszony, meg a
lovak odalettek, de Húker kisasszony addig kapálózott, míg feljutott a
buckára. Egy órával azután, hogy besötétedett, mink mentünk arra egy
kupec-bárkán és oly sötét volt, hogy nem vettük észre a roncsot, amíg
szinte rajta nem voltunk, és mi is nekilódultunk; de mi mind
megmenekültünk Bill Vipplit kivéve, jaj – az volt csak a jó lélek – azt
mondom, bár én vesztem volna el helyette, azt én.

– Az árkánumát, még ilyet se pipáltam. Aztán mit csináltatok mikor mind
együtt voltatok?

– Hát hallóztunk s mi egymás, de olyan széles volt a víz, senki se
hallott meg bennünket. Hát a tata azt mondta, valakinek partra kell
menni és próbálni segítséget hozni. Csak én magam tudtam mind közül
úszni, hát beugrottam és Húker kisasszony azt mondta, ha előbb nem
akadok segítségre, gyűjjek ide, hajhásszam föl a nagybátyját, majd az
nyélbe üti a dolgot. Én bejártam itt mindent egy mérföld hosszában erre
lefelé és azóta is itt kelebólálok, ha valakit tudnék kapni, de mindenki
aszondja: mit, aszondja, ilyen éjtszakán, aztán ilyen erős vízben, nem
vagyok bolond; eredj, aszondja, a gőzkompér! – Hát ha már most kelmed
eljönne.

– Bizistók, hogy mennék; de hogy akármi legyek, ha el is nem megyek;
csak az a nagy kalkulus, hogy ki fizet meg érte? Gondolod, hogy a tatád?

– Akkor rendbe vagyunk. Húker kisasszony spicikaléter megmondta, hogy
nagybátyja Hónbakk.

– Jaj, az öreg ágyúját! A nagybátyja neki? Ide nézz hát: ehen ezen az
úton neki vágsz annak a gyertyavilágnak; ha odaértél, fordulj nyugatnak,
azon egy fertálymérföldnyire van egy kocsma. Szólj nekik, hogy mutassák
meg neked Dzsim Hónbakkot. Az rögvest rendbe hozza a számlát. De ne
sokat ácsorogj, mert az öreg bizonyosan hírre vár. Mondd meg neki, a kis
huga rendben lesz, mielőtt ő még a városba érne. Most pedig szedd magad
alá a lábad. Én oda fölmegyek a sarkon túl, fölkeltem a masinisztámat.

Én elindultam a világosság felé, de amint befordult a sarkon,
visszajöttem, be a csónakomba, kihúztam s föleveztem a parton a könnyű
vízben vagy hatszáz ölnyire és meghúztam magam egy pár sajka között,
mert addig nem volt nyugtom, amíg nem látom a komp indulását. De
egészben véve meg voltam magammal elégedve, amért a nyakamba vettem mind
ezt a bajt azért a bandáért. Nem sokan tették volna meg. Bár az
özvegyasszony tudott volna róla. Azt hiszem, büszke lett volna rám, hogy
megsegítettem a gézenguzokat, mert az özvegy is, meg általán a jólelkű
ember legszívesebben a gézenguzoknak és mihaszna népnek fogja pártját.

Hát nemsokára csak jön ám a roncs, sötéten és feketén, lassan úszva
lefelé. A hideg végigfutott a hátamon, aztán nekivágtam feléje. Nagyon
mélyen volt a vízben s egy szempillantás alatt megismertem, hogy abban
aligha lehet eleven ember. Körüleveztem rajta, hallóztam is egy-egy
kicsit, de feleletet nem kaptam, minden halotti csöndben volt. A banda
egy kissé ránehezedett a szívemre, de nem nagyon. Mondok, ha ők ki
tudták állani, én is csak kiállom.

Aztán jött a gőzkomp; hát a folyó közepe felé igyekeztem hosszú rézsút
vonalban vízmentén s mikor azt hittem, hogy odáig már nem láthatnak el,
abbahagytam az evezést és hátranéztem s látom, hogy kerülgeti és
szaglássza körül a roncsot Húker kisasszony földi maradványaiért, mert a
kapitány tudta, hogy Hónbakk bácsi szívesen fogná venni. De csakhamar
lemondott a dologról a komp és a kikötőjébe ment, én pedig dologhoz
láttam s pacskolva eveztem lefelé.

Rém nagy időnek tetszett, mire megláttam Dzsim lámpását, s mikor meg is
láttam, úgy tetszett, mintha ezer mérföldnyire volna. Mire pedig
elértem, az ég kezdett keleten derengeni. Igy kikötöttünk egy szigeten,
elrejtettük a tutajt, elmerítettük a csónakot, bevonultunk a putrinkba s
olyat aludtunk, akár egy halott ember.


XIV. FEJEZET.

Mikor fölkeltünk, a zsákmányhoz láttunk, amit a banda lopott a roncsról.
Volt benne csizma, pokróc, ruha és mindenféle holmi, egy csomó könyv,
egy respeg és három skatulya cigáré. Soha világéletünkben ilyen
rémgazdagok nem voltunk. A cigáré a javából való volt. Egész nap az
erdőben heverésztünk beszélgetve, én olvastam a könyvekből és irtóztató
jó dolgunk volt. Én elbeszéltem Dzsimnek, mi történt a roncson és a
gőzkompot is, és azt mondtam neki, az effélét kalandnak hívják; de ő azt
mondta, neki már épen elég volt a kalandból. Azt mondta, mikor én
bementem a kabinházba s ő visszakecmergett, hogy a tutajra szálljon s
nem találta helyén, azt hitte, ott hal meg. Mert hogy akármint forduljon
is, ő már el van veszve. Mert ha meg nem mentik, akkor a vízbe hal; ha
pedig megmenekül, akárki mentse is meg, az a jutalom fejében
hazaszállítja s akkor Vatszon kisasszony szentül eladja őtet délvidékre.
Hát igaza volt. Neki majdnem mindig igaza volt. Ritka világos feje volt
neki szerecsen létére.

Sokat olvastam Dzsimnek királyokról és hercegekről, meg grófokról és
effélékről, és hogy micsoda cifra ruhában járnak és milyen módisan
viselkednek, és egymást felségednek, kegyelmességednek, méltóságodnak és
így tovább szólítják, ahelyett, hogy azt mondanák, uram. Dzsimnek majd
kifordult a szeme, úgy hallgatta. Azt mondja:

– Nem is tudiktam én, hogy ollan sukat megvannak. Nem hallotta híredet
egyiknek se nem, csak zereg Salamon királ, ha négy nem számítolsz
királokoknak, aki meg van kártyádban. Micsoda meg van fizetésed egy
királnak?

– Fizetése? Van annak amennyi köll neki. Van neki ezer dollárja is
havonként. Mer hogy minden az övék.

– És micsoda dolgod meg van nekik?

– Hogy tudsz így beszélni Dzsim. Semmi dolguk sincs. Csak üldögélnek.

– Ne mondja!

– Persze. Csak üldögélnek. Kivéve tán, mikor háború van. Akkor háborúba
mennek. Máskor csak úgy lézengnek a világon vagy solymászni járnak, csak
solymászni és – szt! – nem hallasz valami neszt?

Kiugrottunk és körülnéztünk; nem volt semmi, csak egy gőzhajó kerekeinek
a csobogása, mely messze alulról jött fel; hát vissza bementünk.

– Úgy van, mondok és máskor, ha unatkoznak, hát a parlamenttel
veszkődnek; és aki szót nem fogad, annak leüttetik a fejét. De
legtöbbször a háremben bomlanak.

– Bomlanak, hun?

– A háremben.

– Mi a három?

– Az a hely, ahol a feleségeiket tartják. Soha se hallottad hírét?
Salamon királynak is volt. Vót neki vagy egy millió felesége.

– Vuta, vuta, zigaz, elfelejtette. A harum meg van zebidlő, azt
gundulok. Bizum meg van ott nagy lármát neked mindig; zasszonyok
perelgetik temirdek és antul nagyobb lármát megvan. Mégis azt mondik,
Salamun megvuta bülcs zember. Én eztetet nem nagyon elhiszed. Mer mér
megvuna zukus ember mindétig erekétig zebben a locsifecsi világban
neked. Bizum nem megvuna. Zukus ember ipítene magát kilen házadat és ha
kívánja bíkessig, becsukik magat neked kilen házadban.

– Mégis csak ű volt a legbölcsebb ember. Ezt nekem az özvegyasszony
mondta, sajátkezűleg mondta.

– Mit bánuk én mit mondta zezvegy. Nem vuta bölcs zember. Legbulundusabb
volt, aki valaha vuta. Hallottad neked história a gyereket, kit
kettőfelibe akarta vágni?

– Hallottam. Az özvegyasszony azt is elmondta szegrül-végrül mind.

– No hát! Nem az vuta legbutább tudomány zegisz világon neked? Hát itt
van neked ez a tuskót, ez az egy zasszony. Itt vagyolsz te, ez a másikat
zasszon. Én megvagy Salamon, ez a dollárbankót meg van a gyerek. Tik
mindketten zasszonyok akarják magatoknak a purdé. Most én micsinálik?
Menek kereskerül szomszidokba, hogy kitudik, melliknek nekteknek meg van
a jussa bankódhoz, aztán adik annak, akit illeti egészen, épen, amit
csinálik minden zember, kinek megvan a helis eszed? Nem, nem ezt
csinálik én, hanem veszed a bankó és kétfele vágik, és adik a fele
neked, másik fele másik zasszunnak. Eztet Salamon megcsinálik akarta
purdéval. Most én azt kirdezek tüledtül: mi hászon meg van benned egy
fél bankóban? Semmit se nem vehetelsz irte. És mi hászon megvan benne
egy fél purdéban? Egy fityinget se nem aduk egy millió fél purdéért
neked.

– Hogy akasztanád fel Dzsim, te elvétetted az értelmét, százezer
mérföldre elkerülted, hogy verje meg a ragya.

– Ki? Én? Eredj magadat! Mit nekem beszélik értelmedet? Tudik én az
értelmedet, ha látik. De micsoda értelme megvan illen cselekedetben
neked? Nem fél purdét dispitálták azok körül, dispitalták azok zegisz
purdét. Az a zember, aki gondolik, hogy elintézze zegisz purdé
processzus fél purdéval, nincs meg van annak annyi zeszed, hogy zeresz
alá menjik, ha zesik a zeső. Ne beszilik nekem Hokk Salamun, ismerek
ütet mint tenyerem.

– De mondom, nem érted a csattanóját.

– Zerdeg vigye csattanót! Én tudik, hogy tudik amit tudik. Te aztat
gondolsz tán, hogy az értelmed neki valahol lenn messzi megvan? Nem,
lenn mélyen megvan. Ott megvan, hogy micsoda megnevelése vuta Salamonnak
neki. Vegyél olyan zembert, akinek megvan csak egy vagy kettő gyereked.
Fog az neked elherdálni purdédat? Nem; mert nem győzi neked gyerekvel.
Azt tudik, mit megér egy gyereked neked. De te veszelsz olyan zembert,
akinek a házad körül szaladgálja millió purdékok. Ez más dolog neked. Az
ollan könnyen elvágik neked gyereket kettő felibe mint a macskát. Mer
mér, azért, hogy maradik még eleget. Egy purdé, két purdé, sokat purdé
vagy keveset purdé: mit bánta aztat Salamon nekednek!

Hát ilyen szerecsent se ettem még. Ha egyszer valami bevette magát a
fejébe, azt onnan többé ki nem lehetett piszkálni. Soha még szerecsen
így le nem becsülte Salamont. Hát oldalt hagytam Salamont s más
királyokra tereltem a szót. Beszéltem neki tizenhatodik Lajosról, akinek
régen a fejét vették Franciaországban; aztán a szerencsétlen király kis
Dolfijáról, aki király lehetett volna, de elvitték, börtönbe csukták és
némelyek azt mondják, hogy ott meg is halt.

– Oh, szegin kicsikéd!

– De némelyek azt mondják, hogy kiszabadult, világgá ment s átjött
Amerikába.

– Ez jó; de itt nagyon meglesz neki unalmas, mert itt nincs megvannak
királok, ugy-i Hokk?

– Nincsenek.

– Akkor nem meg lesz neki semmi állásod. Mit lesz neki csinálik?

– Azt már nem tudom. Némelyik közülök beáll policájnak; némelyik meg az
embereket franciára tanítja.

– Hat francos nép nem úgy beszélik Hokk, mint mink?

– Nem Dzsim; nem értenél meg egy szót, egy árva szót sem abból, ahogy ők
beszélnek.

– No ez már sehogyse nem jó. Hogy megvan az?

– Nem tudom, de úgy van. Én kiszedtem a könyvekből egy pár mondásukat.
Mondjuk, hogy az ember azt mondaná neked: _Palivu franzy_: ugyan mit
gondolnál?

– Semmit se nem gondolnál, hanem egy kicsike fejbe kollintanám. Mondik,
ha nem megvuna fejir zember. De soha se nem fölvennék, ha fekete hívná
engemet így.

– Bolond, nem hí az semminek vele. Csak azt mondja, tudsz-e franciául?

– Hát akkor mért nem aztat mondik?

– Hisz azt mondja. A francia így mondja azt.

– Ha így mondik, bolondul mondik, nekem tebbet ne is mondik. Nincs meg
van annak semmise értelmed.

– Nézd csak, Dzsim. Úgy beszél a macska, mint mink beszélünk?

– Nem, macskát nem.

– Hát a tehén?

– Tehén se nem.

– Úgy beszél a macska, mint a tehén, vagy a tehén mint a macska?

– Se nem, se nem.

– Természetes-e, hogy egyik másképen beszél, mint a másik?

– Persze.

– És nem természetes, hogy a macska és a tehén máskép beszélnek, mint
mink?

– De!

– Hát akkor mért nem volna természetes és helyes, hogy a francia ember
máskép beszéljen, mint mink? Erre felelj.

– Hokk, a macskád meg van zember?

– Nem.

– Jó, akkor nincs megvan értelme, hogy macska úgy beszélje, mint zember.
Hát a tehén zember, vagy a tehén macska?

– Nem, egyik sem.

– Jó, zakkor nincs mit beszélje zegyik úgy, mint másik. Hát a
franczember zember?

– Az.

– Hát akkor zerdeg bujjik bele, mirt nem úgy beszilik, mint zember. Erre
felelik nekem Hokk.

Láttam, nem érdemes rá több szót vesztegetni. Egy szerecsen fejébe nem
fér bele a logika. Abba is hagytam.


XV. FEJEZET.

Úgy számítottuk, hogy még három éjjel és akkor elérkezünk Kairóba,
Illinoisz végin, az Ohejjó befolyásánál s ez volt, amire iparkodtunk.
Hogy ott eladjuk a tutajt, gőzhajóra ülünk s az Ohejjón fölfelé a
szabadállamokba érünk és vége minden bajnak.

A második éjtszakán köd ereszkedett le és mink homokszigetet kerestünk,
hogy kikössünk, mert nem volt tanácsos tovább menni a ködben; de mikor
odaeveztem a csónakon a kötéllel, hogy odakössem, nem volt amihez
kössem, csak apró csemetevessző. Egyre rácsavartam a kötelet a zátony
szélin, de ott igen erős volt a víz sodra, a tutaj csapkodva s oly
sebesen jött le, hogy kitépte a csemetét gyökerestül és elúszott. Látom,
hogy csap össze rajta a köd, amitől úgy megijedtem s elernyedtem, hogy
tán egy fél percig is eltartott, nem tudtam semmihez se fogni. És már
tutaj se volt, nem lehetett látni száz ölnyire. Beleugrottam a csónakba,
hátra futva benne, fogom az evezőket és hátrafelé húzom, de a csónak nem
mozdul. Siettemben elfelejtettem eloldani. Hamar föl, az elejére,
próbálom eloldani, de olyan izgatott voltam, a kezem reszketett, alig
mentem valamire.

Amint elszabadultam, nosza utána a tutajnak, nagy buzgón és
elkeseredetten, egyenesen le a homokzátony mentén. Ez jó is volt,
ameddig a zátony tartott, de nem volt az hatvan ölnél hosszabb, és abban
a percben, hogy az alsó végit elhagytam, uccu kirepültem a fehér ködbe
és azt se tudtam, merre járok, akár egy hótt ember.

Mondok evezni nem lesz jó; mert egy az tudom, hogy nekimegyek egy
homokszigetnek vagy zátonynak vagy valaminek; ültem hát csendesen és
vitettem magamat, pedig rém komisz állapot ilyenkor semmit se csinálni
az embernek a kezével. Hahóztam és füleltem. Arra lefelé valahol hallok
egy gyönge hahót, amire nekimelegedtem. Utána eveztem erősen figyelve,
nem hallom-e újra. Ahogy megint hallom, látom, hogy nem feléje mentem,
hanem tőle el jobbra. Azután megint tőle balra mentem és sohase jutottam
közelebb hozzá, mert hogy persze körbe jártam, hol erre, hol amarra,
pedig mindig csak egyenest előre mentem.

A bolondja, mondok, dobolhatna egy cinserpenyőn és verhetné
szakadatlanul; és dehogy verte volna, és a zavart mindig a közbeeső
csöndesség csinálta a hahózás közt. Jó, hát csak megyek előre, és
egyszerre a hátam mögött hallom a kiabálást. Most voltam csak megakadva.
Ez vagy más valakinek volt a hahózása, vagy én fordultam meg magam
körül.

Letettem az evezőt s megint hallom a hahót. Hátul volt most is, de más
helyen. Jött felém, de csereberélte a helyét; én felelgettem rá, míg
egyszerre csak megmegint előttem volt és most tudtam, hogy a víz sodra
megfordította a csónakot elejével lefelé és a dolog rendben lesz, ha a
hahózó ember Dzsim és nem egy más tutajos. Mert a hang iránt nem voltam
tisztában a ködben. Mert a ködben sem a természetes formája, sem a
természetes hangja nincsen meg semminek.

A hahózás tovább tart s vagy egy perc alatt zubogva kerülök egy
alámosott part elé, rajta nagy fák mint füstös kísértetek és a víz
folyása ragad balra és fut velem zúgó fatörzsökök közt, mert a víz oly
nagy erővel folyt rajtok keresztül.

A másik szempillantásban már megint csupa fehérség és csendesség volt
minden. És én is csendben ültem, hallgatva, hogy dobogott a szívem s azt
tartom, mire egy lélekzetet vettem, százat is dobbant.

Már most lemondtam. Tudtam, mi a baj. Ez az alámosott part sziget volt
és Dzsim a másik oldalára sodródott. Nem afféle homoksziget volt,
amelyet körül lehet evezni tíz perc alatt. Szálerdővel volt benőve, mint
a rendes sziget; lehetett hat mérföld a hossza és több mint fél a
szélessége.

Meglapultam fülemet hegyezve, úgy tetszik vagy tizenöt percig. Úsztam
lefele, természetesen óránkint öt-hat mérföld sebességgel. De az ember
ilyenkor erre nem gondol. Az ember mintha kiterítve holtan feküdnék a
vízen, s ha elsurran melletted egy tuskó, nem azt gondolja, hogy milyen
gyorsan mégy magad, hanem visszatartja a lélekzetét és azt gondolja,
nézd csak, hogy szalad az a tuskó. Aki azt hiszi, hogy a ködben éjjel az
embernek egymagában így úszni nem borzasztó és félelmes dolog, az majd
meglátja, ha egyszer megpróbálja.

A következő félórában egyszer-egyszer megint hahóztam; végre hallom,
hogy felelnek, de jó messziről, s megpróbálom a hangot követni, de nem
tudom, és abban a nyomban azt hittem, hogy egy tuskófészekbe keveredtem,
mert láttam őket hirtelen feltünedezni mind a két oldalon, s néha
épenséggel csak keskeny csatorna volt köztünk. És tudom, hogy olyan is
volt, mit én meg se láttam, mert hallottam a víz sodrát, mint horzsolja
a régi száraz ágat-bogot, ami rálógott a partra. De nem sokáig tartott,
hogy nem hallottam a hahózást a vízbeli tuskók közt, csak azon voltam,
hogy valamikép addig is el ne veszítsem, mert nehezebb volt követni,
mint a tüzes embert. Én sohase láttam, hogy egy hang így bolondítani
tudja az embert, és oly gyorsan és hirtelen tudjon helyet cserélni.

Nagyon sűrűn kellett, tán négyszer-ötször a parttól eltolnom magamat,
mert még a csónakom kilökdöste volna a szigetet a folyóból. Ebből azt
gondoltam, hogy a tutaj is jó sűrűen lökdösheti a partot, különben már
távolabb kellene lenni, annyira, hogy a hang el nem éri, – a tutaj
valamivel gyorsabban úszott, mint én.

Végre úgy látszott, hogy nyilt vízen vagyok megint, de nyomát se
hallottam a hahózásnak. Gondoltam, Dzsim megakadhatott valamely tuskón
és tán vége is van. Magam oda voltam a fáradságtól, hát lefeküdtem a
csónakom fenekére s mondok, nem vesződöm tovább. Persze elaludni nem
akartam, de olyan álmos voltam, hogy nem tudtam megállani, hát mondok
csak épenséggel egy kicsit bóbiskolni fogok.

De abbul úgy látszik több lett egy kis bóbiskolásnál, mert mikor
fölébredtem, a csillagok fényesen tündököltek, a köd elszállt, én pedig
oldalvást úsztam le a csónak hátuljával előre. Először nem tudtam hol
vagyok; azt hittem, álmodom s mikor lassan eszembe kezdett minden jutni,
mintha a mult hétből jöttek volna homályosan elő a dolgok.

Rém nagy volt itt a folyó, a leghatalmasabb szálerdőséggel mind a két
partján, egy szép szilárd fal a csillagok világánál. Nézek előre a
folyón s látok egy fekete foltot a vízen. Utána vetem magamat, de mikor
elértem, nem volt egyéb, mint egy pár faderék a fűrészmalomból egymáshoz
guzsolva. Aztán látok egy másik feketeséget s arra vadásztam, aztán
megint egy másikat és ezzel eltaláltam a dolgot: a tutaj volt.

Mikor elértem, Dzsim rajta ült, a fejével a térde között, úgy aludt,
jobbkarja a kormánylapáton keresztül lógott. A másik lapát leszakadt
róla s magát a tutajt ellepte levél, ágbog és iszap. Keserves dolga
lehetett neki.

Hozzákötöttem a csónakom s odafeküdtem Dzsim orra alá a tutajra s
elkezdtem hadonászni s az öklömet Dzsim felé nyújtogatva, mondom:

– Hahó Dzsim, elaludtam volna? Mért nem ráztál föl?

– Bódog isten, te vónál Hokk? Osztég nem hóttá mög? Nem vesztél a vízbe?
Megkerűté? Ez ollan szíp öcskös, hogy e’ sö löhet hinnyi. Nem löhet
eehinyi ollan szíp. Hagy tapogassalak mög gyerek, hagy tapogassalak mög.
Nem ám, nem hóttá mög; mökkerűté, elevennyen jó egiszségbe, szakasztott
az en rígi jó Hokkom, hálá legyen az isteni jóságnak.

– Mi bajod Dzsim, tán ittál vagy mi?

– Én ittam? Hogy én ittam-e? Hát vót innya?

– Hát akkor mitől vadultál meg?

– Megvadutam?

– Hát nem azt beszéled, hogy megkerültem és több effélét, mintha
odalettem volna valahová.

– Hokk fiam, fiam Hokk Finn, nízz a szömömbe, osztég mondd, hogy nem
vótál oda?

– Oda? Mi a csodát beszélsz te? Nem voltam én sehová. Hová is mentem
volna.

– Akkó öcskös valahun hiba van. Az a! Én vagyok-e én akkó, vagy ki
vagyok én? Itt vagyok-e én, vagy hun vagyok? Ezt mond meg nekem.

– Kend ugyan itt van Dzsim, ezt látom, de hogy a bolond feje hol van,
azt nem látom.

– Itt vagyok? No, akkó azt mondd meg nekem, nem cipelted-e ki a kötelet
a csónakban, hogy kikötsz a homokon?

– Nem én. Miféle homokon? Én ugyan nem láttam homokot.

– Nem láttá? Nézz ide: hát nem eeszakadt a kötél, oszt a tutaj mög neki
locsanva nem leúszott a vízen, téged meg ott hagyott csónakostu’ a
ködbe?

– Miféle ködben?

– Hát a ködbe, aki itt kóválygott egísz áldott ijjel. Oszt nem kajabátál
hahót, én meg nem visszakajabátam, amíg bele nem keveredtünk abbaja
szigetségbe, és az egyikünk eeveszött, a másikunk meg anyi mintha
eeveszött vóna, mer hogy azt se tutta hun jár. Oszt, én nem neki lódútam
essereg szigetnek és rémisztőn kutyávul vótam és majd hogy bele nem
vesztem a vízbe? Hát nem úgy vót, no, nem úgy vót? Ezt mommeg nekem.

– No, ez már nekem sok, Dzsim. Én nem láttam se ködöt, se szigetet, se
galibát, se semmit. Itt ültem veled és beszélgettünk egész éjtszaka,
amíg most vagy tíz perc előtt el nem aludtál s azt tartom, én is
elaludtam. S mivel ezalatt az idő alatt le sem is ihattad magadat, hát
nem lehet más: álmodtad az egészet.

– Elhinném, de hogyan lehet tíz pörc alatt enyit álmodni?

– De pedig álmodtad, hogy akasztanák fel mindet, mert mindebbül semmi
sem történt meg.

– De Hokk, ollan világos minden.

– Bánom én, akármilyen világos, mikor semmi sem igaz belőle. Én tudom,
mert itt voltam az egész idő alatt.

Dsim nem szólt semmit vagy öt percig, hanem ott ült és gondolkozott.
Aztán azt mondja:

– Jól van, legyen álom, Hokk; de akkó én ennél ollanabb álmot még nem
láttam. Sem ollan álmom még nem vót ez életben, akitű így kifárattam
vóna.

– Ez már igaz, mert bizony néha az álom is úgy kifárasztja az embert,
mint akármi egyéb. De ez igazándi egy álom is volt. Mondd el mind,
Dzsim.

Hát Dzsim hozzáfogott s elmondta szegrül-végrül az egészet szakasztott
úgy, ahogy végbement, de alkalmatosan kiszínezve. Aztán azt mondta, most
már meg is akarja fejteni az álmát, mert hogy intelemül küldődött ránk.
Azt mondta, hogy az első homokság egy embert jelentett, aki jót akart
velünk; de a víz sodra egy másik ember volt, aki a jó embertől el akart
bennünket szakasztani. A hallózás intelem volt, amit egyszer-egyszer
kapunk és ha mi nem iparkodunk keményen azon, hogy meg is értsük, akkor
bajba kever ahelyett, hogy a bajból kimentsen. Az a sok fatuskó a vízben
galibát jelent, amibe keveredünk izgága néppel és más egyéb haddal; de
ha csak a magunk dolgára lesz gondunk és vissza nem feleselünk és nem
dühösítjük őket, hát azt is megláboljuk, kivergődünk a ködből a nagy,
tiszta folyóra, ami alatt a Szabad Államokat kell érteni és semmi bajunk
se lesz többé.

Az ég beborult és sötét lett ép azután, hogy a tutajra kaptam, de most
megintelen kiderült.

– Ezt elég jól megfejtetted, ameddig meg nem akad a dolog, Dzsim. De hát
mit jelent ez?

A levelesre meg az iszapra meg az eltört kormánylapátra mutattam. Most
nagyon jól lehetett látni.

Dzim odanézett erre a szemetre, aztán rám és megint a szemetre. A fejébe
már úgy belefészkelte magát az álom, hogy már mintha nem tudott volna
tőle szabadulni, hogy a valóságot vissza tegye megint a maga helyére. De
mikor megint eligazodott, erősen rám nézett, mosolygás nélkül és ezt
mondta:

– Hugy ez mit jelentse? Majd én megmondok neked. Mikur én már kimerílte
nagy munkába bele és nagy kajabálásba bele és elaludta, az enyim szived
majd megfakadta, mert te vutál elveszve neked és én már nem bánta mi
lesz velemvel, meg tutajval vele. És mikur fölibredte magamat és látok,
hogy te megkerülte zegíssigben és eleven: akkor szemem könyezte neked és
szerette volna leborultam tírgyedre és megcsukoltam lábadat neked, úgy
teli meg voltam hálával. Te pedig neked eszed semmire se nem gondolik,
csak arra, hogy csinálik bulundot zereg Dzsimbul hazugságval. Zez a
fizetsig bizom szemet. Es szemet is az ollan zember, aki rakja sár a
neki jó barátja fejire neked, hogy muszáj kölletik neki szegyelni
magadat.

Azután csendesen felállt és bement a putriba, s bement anélkül, hogy
ezenkívül még egyebet is mondott volna. De nekem ez is elég volt. Olyan
hitványnak éreztem tőle magamat, hogy én is megcsókolhattam volna a
lábát, ha rábírhattam volna, hogy vonja vissza.

Tizenöt percembe került, míg annyira össze tudtam magamat szedni, hogy
odamenjek és megalázkodjam egy szerecsen ember előtt; de megtettem, és
azután is sohase bántam meg. Soha többé ilyen csínyt el nem követtem
rajta, s ha tudtam volna, hogy így fölveszi, ezt se csináltam volna.


XVI. FEJEZET.

Majdnem az egész nap aludtunk s éjjel útra keltünk valamicskét egy csoda
nagy tutaj után, amely úgy ment el mellettünk, mint egy nagy processzió.
Négy kisegítő lapátja volt mindenik végin, amiből azt gondoltuk, hogy
visz legalább harminc embert. Öt vaskos putrija volt a fedélzetén jól
távol egymástól és egy nyilt tűzhelye a közepén és zászlórúdja mind a
két végin. Rém hatalmas formája volt neki. Sokra mehet az, aki tutajos
gazda egy ilyen jószágon.

Hát úsztunk lefelé és egy nagy kanyarulatba értünk, az ég kezdett
beborulni és meleg lett. A folyó igen széles volt s mind a két oldalán
erős erdőfala volt; nem lehetett rajta rést vagy tisztást látni.
Kairóról beszélgettünk, s kíváncsiak voltunk, ráismerünk-e, ha odaérünk.
Én azt mondtam aligha, mert hallottam, hogy körülbelül csak egy tucat
házból áll, és ha véletlenül sehol sem égetnek gyertyát, miből tudjuk,
hogy város mellett megyünk el? Dzsim azt mondta, abból megtudjuk, ha a
két nagy folyó valahol egymásba szakad. De én meg azt mondtam, megesik,
azt fogjuk gondolni, hogy egy sziget alsó vége mellett megyünk el s
megint az előbbi folyóba kerülünk. Ez megzavarta Dzsimet is, engem is
megzavart. Igy az lett a kérdés, mit kell tenni? Én azt mondtam, partra
kell evezni, mihelyt valahol világosságot látunk, s azt kell mondani,
hogy tata jön utánunk, de még kezdő ember s szeretné tudni, mennyire van
még Kairó? Dzsim azt gondolta, ez jó ötlet, így hát rágyújtottunk és
vártuk a szerencsét.

Semmit sem volt mit tenni, csak lesni erősen a várost és vigyázni, hogy
el ne menjünk mellette. Azt mondta Dzsim, mérget vesz rá, hogy ő
meglátja, mert abban a minutában, mikor meglátta, szabad ember lesz; de
ha elvétené, megint rabszolgatartó országba jutna és sohase látná a
szabadságot. Föl is ugrott minduntalan kiabálva:

– Ahun van neked!

De csak nem volt. Tüzes ember volt vagy szentjánosbogár. Hát csak leült
megint s tovább vigyázott, mint előbb. Azt mondja, reszket s a hideg is
kirázza attól a gondolattól, hogy olyan közel van a szabadsághoz. Hát
megvallom én is reszkettem s majd kirázott a hideg engem is, mikor ezt
tőle hallom, mert nekem is földerengett a fejemben, hogy már szinte
szabad, és ki volt az oka? Csak én. Már nem tudtam ezt a dolgot sehogy
se lerázni a lelkiismeretemről. Megzavart egészen, úgy hogy pihenni se
tudtam; nem tudtam békén megállani egy helyen. Eddig nem jutott eszembe,
hogy voltaképen micsoda dolgot művelek is én. De most eszembe jutott és
nem is tágított tőlem és furdalt mind jobban-jobban. Iparkodtam magammal
elhitetni, hogy én semminek sem vagyok az oka, mert hiszen nem én
szöktettem meg Dzsimet jogos birtokosától; de semmi haszna sem volt. A
lelkiismeret kiáll és aszondja: »De tudtad, hogy megszökött a
szabadságáért és te a partra evezhettél és valakinek elárulhattad
volna.« Hát így volt és én sehogyse tudtam rajta eligazodni. Ez volt a
dolog bibije. Azt mondja a lelkiismeretem: mit vétett neked, aszondja,
szegény Vatszon kisasszony, hogy a tulajdon szemeddel látod, mint szökik
el a szerecsenje és nem szólsz egy árva szót sem? Mit vétett neked az a
szegény öreg fehérnép, hogy ilyen galádul bánsz vele? Iparkodott tégedet
tudományra oktatni, jó modorra tanított, s azon volt, hogy tőle
kitelhetőleg mindenkép jó legyen hozzád. Ezt tette szegény.

Olyan silányul és nyomorultan éreztem magamat, hogy azt kívántam, bár ne
is élnék. Ide-oda izegtem-mozogtam a tutajon, magamat sinfelve, Dzsim
pedig utánam izgett-mozgott. Egyikünk se tudott békén maradni.
Minduntalan körülugrált és azt mondja: itt meg van Kairód! Mintha belém
lőttek volna, úgy hasított rajtam keresztül, és azt gondoltam, ha
csakugyan Kairó lenne, nyomorúságomban meg kéne halnom.

Dzsim egyre hangosan fecsegett, amíg én magamban beszéltem. Azt
beszélte, hogy az első dolga lesz, ha eljut egy szabadállamba, hogy
összespórolja a pénzit és egy centet se költ el belőle, és ha eleget
szerzett, megvásárolja a feleségét, aki egy majorban volt, közel oda,
ahol Vatszon kisasszony lakott; azután aztán ketten dolgoznak és
megveszik két gyermeköket, és ha gazdájuk nem akarná őket eladni, akkor
fölfogadnak egy abolicinistát, hogy lopja el őket.

Szinte megdermedtem, hogy ezt a beszédet hallottam. Soha életében
efféléket ezelőtt nem mert volna mondani. Lehetett látni, milyen
változást csinál rajta az a perc, melyben azt hitte, közel a
felszabadulása. Szakasztott a régi mondás: adj a szerecsennek egy collt
és elvesz egy ölet. Mondok, ez lett az én gondatlanságomból. Ehol a
szerecsen, akit annyi, mintha én szöktettem volna meg s aki áperte
kirukkol azzal, hogy ellopatja a gyermekeit, akik pedig másnak a
tulajdona, egy emberé, akit soha nem láttam, egy emberé, aki nekem soha
semmit se vétett.

Nagyon bántott a Dzsim beszéde, roppant sokat vesztett vele előttem. A
lelkiismeretem jobban feltüzelt, mint valaha, míg végre azt mondom neki:
»Hagyj nekem békét, még nem késtem el; az első gyertyavilágot ha
meglátom, partra megyek és elmondom.« És ezzel rögtön jól, boldognak és
tollkönnyűnek éreztem magamat. Minden bajom elmult. Nézegettem is
buzgón, nem látok-e világosságot és dudorásztam magamban. Végre látok
egy gyertyát. Dzsim elkezd kiabálni:

– Megvagyunk szabadok Hokk, meg vagyunk szabadok! Ugri Hokk, vedd a
nyakadba neked lábad, ez a jó zereg Kairó, én ismerek ütet.

Én azt mondom:

– Csónakba ülök, Dzsim, s megyek, megnézem. Tudod, hátha nem az.

Száguldott és elkészítette a csónakot, ócska kabátját a fenekére tette,
hogy arra üljek, és a kezembe nyomta az evezőlapátot. S mikor ellöktem a
csónakot, azt mondja:

– Mingyar-mingyar kijabalni fogok neked zerememtül enyimtül és aztat
fogok mundani: mindent keszenek neki Hokknak; szabad zember megvagyok,
és soha se nem megvagyok szabad zember, ha nincs megvan Hokk; eztet Hokk
megcsinálta. Dzsim soha se nem elfelejti tégedet Hokk, te vagy neki
legjobb baratod a világon, és zegyetlen vagy a ki lette barát a zereg
Dzsimnek.

Eleveztem nagy buzgalommal, hogy föladjam, de mikor ezt mondta, mintha
kivették volna belőlem a lelket. Lassan eveztem odébb s nem voltam benne
biztos, örülök-e, hogy elindultam vagy nem örülök. Mikor ötven ölnyire
voltam, azt mondja Dzsim:

– Ott menik, zigaz, zereg Hokk fiacskám nekem, zegyetlen fehír úri
zember, a ki mindig megtartotta, amit zereg Dzsimnek megigérte.

Hát ebbe majd belebetegedtem. De azt mondtam: belementem, már nem
fordulhatok vissza. Ebben a pillanatban jön felém egy csónak, benne két
puskás ember. Megálltak, én is megálltam. Az egyik azt mondja:

– Hé, mi az amoda túl?

– Egy tutajdarab – mondom én.

– Te oda tartozol?

– Oda.

– Van valaki rajta?

– Egy ember, bácsi.

– Az éjjel megszökött öt szerecsen amoda át a kanyarulat fölött. A te
embered fejér vagy fekete?

Nem feleltem rögtönösen. Megpróbáltam, de a szó nem jött ki belőlem.
Iparkodtam egy vagy két szempillantásig megkeményíteni magamat, de nem
voltam elég férfi, egy házinyúl lölke nem volt bennem. Láttam, hogy
ellágyulok, hát nem is próbáltam tovább, hanem neki és azt mondom:

– Fejér!

– Azt tartom, gyerünk, nézzük meg magunk.

– Bár jönnének, mondom én, mert hogy a tatám van ott és talán lennének
szívesek a partra vontatni a tutajt, oda, ahol a világosságot látni.
Tata beteg és beteg a nagyanya is, meg Mari is.

– Ördögadta, sietős a dógunk fiam. De tán még megtesszük. Fogd az
eveződet és gyerünk.

Én belekapaszkodtam a lapátomba s ők is evezéshez fogtak. Mikor
egyet-kettőt húztunk, aszondom:

– A tatám nagyon hálás lesz kelmetek iránt. Mindenki elmenekül, ha
kérem, hogy segítsen partra vontatni a tutajunkat, én magam meg nem
bírom.

– No, ez pokolbéli alávalóság tőlük. Furcsa is. Mondsza csak fiam, mi
baja van a tatádnak?

– Izé, mondok – csekélység egészben.

Abbahagyták az evezést. Még jó nagy út volt a tutajig. Aszondja az
egyik:

– Hazudsz, fiú. Mi baja a tatádnak? Felelj nyiltan, annál jobb lesz rád
nézve.

– Megfelelek urak, meg én becsülettel, de kérem, ne hagyjanak el
bennünket. A baja, – izé – ha csak odagyünnének előre s a kezembe adnák
a kötelük végit, akkor nem is kéne közel jönniök a tutajhoz, – kérem
szépen, tegyék meg.

– Húzd hátra, Dzson, húzd hátra a csónakot, mondja az egyik. És hátra
eveztek. Menj odébb fiú, evezz balra. Verje meg a ragya, azt hiszem a
szél már ránk fújta. Az apádnak himlője van s te nagyon is jól tudod.
Mért nem rukkoltál ki vele hé? Szét akarod terjeszteni az egész
országban?

– Igaz, mondok hüppögve, azelőtt elmondtam mindenkinek, de el is mentek
abban nyomban s a faképnél hagytak bennünket.

– Szegény ördög, van valami a dologban. Nagyon sajnálunk igazán, de hát
vigye a kánya, semmi szükségünk sincsen a fekete himlőre, ezt
beláthatod. Nézd csak, majd én megmondom mit csinálj. Meg ne próbáld
kikötni egy magadban, különben elrontasz mindent. Ússzatok le vagy húsz
mérföldet, akkor egy városhoz értek a folyó balpartján. Az már jól
napkelte után lesz, és ha segítséget kérsz, azt mondod, hogy embereid
mind leverte a lábukról a láz, meg a hideglelés. Ne légy másodszor is
olyan bolond, hogy elárulod, hogy mi a bajotok. Látod, most mi kedves
szolgálatot iparkodunk neked tenni; te pedig eredj és vess húsz
mérföldet közéd és közibénk, ez illik egy jó fiúhoz. Abban semmi hasznod
se lenne, ha ott kötnél ki, ahol világosság látszik, az csak egy
fatelep. Mondd csak – azt tartom az apád szegény ember és meg kell
vallani, csinos kis slamasztikában van. Ide teszek egy húszdolláros
aranypénzt erre a deszkára, ha melletted elúszik, vedd le. Szégyenlem,
hogy cserben hagylak, de Isten akárhova tegye, kinek volna kedve kikötni
a feketehimlővel, ezt belátod, úgy-e?

– Megállj, Páker, – mondja a másik ember – ehun is egy húszdolláros,
tedd én tőlem is a deszkára. Isten áldjon, fiam. Tégy úgy, ahogy Páker
úr mondta és rendbe lesz minden.

– Úgy van úgy, fiam, isten veled, isten áldjon. Ha találkozol szökött
szerecsenyekkel, segítve lesz rajtad: elfoghatod őket és pénzhez jutsz
vele.

– Isten velük, uraimék, – mondom én – én mellettem ugyan el nem megy
szökött szerecsen, ha rajtam áll.

Elmentek és én visszamentem a tutajra s nagyon elesetten éreztem
magamat, mert igenis jól tudtam, hogy rosszul cselekedtem, és láttam,
hogy semmi haszna sem volt, hogy próbáltam megtanulni helyesen
cselekedni. Nincs az olyan embernek szerencséje, akit kicsi korában nem
igazítanak a jó útra; mikor belejut a csávába, nincs ami visszaterelje s
dolgára igazítaná, és elhasal. Aztán még gondolkoztam egy minutáig és
azt mondom magamban: megálljunk csak, tegyük fel, hogy jót cselekedtél
és Dzsimet föladtad volna; jobb érzésed lett volna-e vajjon, mint
amilyen most van? Nem, – mondok – ép oly cudarul volnék, mint most
vagyok. Akkor hát, – mondok – mi haszna megtanulni a helyes cselekedet
útját, ha ép olyan keserves dolog helyesen cselekedni és nem baj
helytelenül cselekedni, a bére meg egy ennek is, annak is? Meg voltam
akadva. Erre nem tudtam felelni. Igy hát, mondok, mit vesződjem rajta
tovább, de ezentúl mindig azt teszem, ami jobban a kezem ügyébe esik.

Bementem a putriba; Dsim nem volt ott. Néztem mindenfelé, sehol se
láttam. Mondok: _Dsim!_

– Itt megvagyum Hokk. Már sem nem látni őket sehun? Ne nágyun beszilik.

A folyóban volt, a hátsó evező lapát alatt, csakis az orra látszott ki.
Mondom neki, hogy már nem látni őket, hát feljött a tutajra. Azt mondja:

– Mind végedig hallgatta én zegisz beszélgetés és bebujta vízbe és
mondok úszik partra, ha idegyüvölnek. Aztán megmegintelen visszaúszik
tutajra, ha elmenik innen. De ücskös, hogyan te becsapoltál üket, Hokk!
Ez vuta a legfajintosabb csalafintaságod neked! Azt mondik neked
gyerekem, remilek, ez megmentett zereg Dzsimt, és ezt soha sem nem
elfeledje neked zereg Dzsim, te zaranyos.

Aztán a pénzről beszéltünk. Szép kis summa volt: húsz dollár darabja.
Dzsim azt mondta, most már lefizethetünk gőzhajóra, mint fedélzeti
utasok és eltart nekünk ez a pénz egész a szabadállamokig. Még húsz
mérföld a tutajnak, aszondja, nem is olyan sok, de azért jobb szerette
volna, ha már ott is volnánk.

Virradatfelé kikötöttünk és Dzsim roppant nagy gonddal rejtette el a
tutajon levő holmit. Azután egész nap azon dolgozott, hogy bugyorokba
kötögesse és elkészüljön arra, hogy elhagyhassuk a tutajt.

Ezen az éjjelen egy várost láttunk világosságaival lent balkézről egy
kanyarulatban.

Kimentem a csónakon kérdezősködni. Csakhamar egy emberre akadtam künn a
vízen csónakban, horgot rakott ki. Fölálltam s ezt mondtam:

– Gazduram, ez a város Kairó?

– Kairó? Nem. Meg vagy bolondulva?

– Hát micsoda város, gazduram?

[Illustration: Így egész nap aludtunk.]

– Találd ki, ha tudni akarod. Ha pedig itt alkalmatlankodol rajtam még
egy félpercig, megkapod, amit nem kerestél.

Visszaeveztem a tutajhoz. Dzsim nagyon odavolt, de én azt mondtam neki,
ne búsuljon, remélem, Kairó lesz a legközelebbi hely.

Még hajnal előtt elmentünk egy másik város mellett is és én megint
készültem kimenni; de a part nagyon magas volt s nem mentem ki. Kairó
körül nincsen magas part, mondja Dzsim. Ezt én elfelejtettem.
Kikötöttünk a nappalra egy homokszigeten, mely elég közel volt a
baloldali parthoz. Én gyanakodni kezdtem, de Dzsim is. Azt mondom:

– Lehet, azon a ködös éjtszakán jöttünk el Kairó alatt.

Ő azt mondja:

– Ne beszilik errül, Hokk. Szigin szerecsennek szigin a szerencsid. Én
mindétig addig gundulta, hogy az a cserge-kígyót bőre még nem kiadta
mirgit neki mind.

– Bár sohase láttam volna azt a kígyóbőrt, Dzsim, bár soha a szemem elé
ne került volna.

– Nem te meg vagy a hibás Hokk, te nem tudoltál veszedelmit neki. Hat ne
szememrehányást tígy magadnak.

Mikor megvirradt, láttuk, hogy a part mellett, ahol voltunk, a tiszta
vízű Ohejjó, és kívülről meg az öreg rendes Moddi volt. Hát ezzel vége
is volt Kairónak.

Meghánytuk-vetettük a dolgot. Bajos lenne parthosszat visszamenni, mert
természetesen nem tudnánk a tutajt víz ellen vinni. Nem volt mit tenni,
mint várni estig és visszaindulni a csónakkal, akármi lesz is. Igy egész
nap aludtunk a gyapotbokrok sűrűjében, hogy friss erővel láthassunk
dologhoz és mikor a sötétség beállt s visszamentünk a tutajhoz, hát nem
volt meg a csónak.

Egy darabig egy szót se szóltunk. Mit is mondhattunk volna. Jól tudtuk
mind a ketten, hogy a csörgőkigyó bőre csinálta ezt is. Hát mit
vesztegettük volna rá a szót. Csak az a színe lett volna, mintha más
hibát keresnénk, ami csak új bajt hozna ránk és mindig többet, amíg
végre is megtanulnánk, hogy ne kapálódzunk.

Utóbb arról beszélgettünk, mit köllene tennünk s azt sütöttük ki, hogy
legjobb lesz a tutajjal tovább ereszkedni lefelé, amíg csónakot tudunk
venni, amelyen visszamegyünk. Nem gondoltunk arra, hogy kölcsön vegyük,
mikor senkisem látja, ahogy tata szokta tenni, mert alkalmasint üldözőbe
vennének érte.

Igy hát mikor beesteledett, elindultunk a tutajon.

Aki eddig nem hitte, most már szentül el fogja hinni, mily
meggondolatlanság hozzányúlni a kígyóbőrhöz, el fogja hinni abból, amit
az a kígyóbőr rajtunk tett és abból, ha elolvassa és látja, még
azonkívül is mit nem tett rajtunk.

Csónakot ott lehetett venni, nem messze attól a helytől, ahol a tutajok
szoktak kikötni. De mi nem láttunk kikötött tutajokat, így hát tovább
mentünk mintegy három óránál tovább is. Az éjtszaka szürke és szinte
sűrű lett, ami majdnem olyan komisz dolog, mint a köd. Sem a folyó
formáját nem ismerni föl, sem semmi távolságot nem lehet látni. Későre
járt az idő és nagy csendesség volt, amikor egy gőzöst hallunk jönni a
folyón fölfelé. Meggyújtottuk a lámpásunkat s azt gondoltuk, majd
észreveszik. Fölfelé igyekvő gőzhajók nem igen kerültek a közelünkbe,
mert szeretnek oldalt menni, a cövekek irányában s keresik a csendes
vizet. De olyan éjtszakákon, mint a mai, nekivágnak az áramnak s
teljesen a folyó ellen mennek.

Jól hallottuk a dohogását, de nem láttuk magát a hajót míg szinte
rajtunk nem volt. Épen nekünk jött. Sokszor megcsinálják a hajósok ezt s
próbálják, milyen közel tudnak az ember mellett elmenni anélkül, hogy
érintenék, néha a kerék elvág egy kormánylapátot s ilyenkor a hajókalauz
kidugja a fejét és röhög, s azt hiszi, nagyszerűen csinálta. Hát itt
jön, s mi azt mondtuk, megpróbálja elsiklani mellettünk, de nem látszott
eltérni egy paraszthajszálnyira se. Nagy hajó volt s nagy sebten jött
is, olyan volt, mint egy fekete felhő, szentjánosbogárból rakott sorok
rajta; de hirtelen mintha felfúvódott volna, vastagon, félelmesen,
hosszú sora a kemenceajtóknak tárva-nyitva világlott, mint vörösen izzó
fogak, és ormótlan eleje épen a fejünk felett lógott. Egy nagy kiabálást
hallottunk, harangok csilingelését, a masinák megállását, összevissza
szitkozódást, a gőzsíp füttyjét, s amint Dzsim a vízbe szökött az egyik
oldalon s én a másikon, ránk csapott és egyenesen keresztül a tutajon.

Én lebuktam s iparkodtam a víz fenekét is elérni, mert egy harminc láb
átmérőjű keréknek kellett fölöttem elmennie s én iparkodtam neki helyet
csinálni. Mindig el tudtam lenni egy percig a víz alatt, ezúttal azt
tartom, lenn voltam másfél percig. Aztán sebten fellöktem magam a víz
színére, mert már szinte odavoltam. Feljöttem hónaljig a víz fölé,
kifújtam orromból a vizet és lélekzetet szedtem. Természetesen zúgó
árban voltam s természetesen egy perccel azután, hogy megállították,
újra megindították a hajó masináját, mert a tutajos emberekkel ugyan
soha se törődtek sokat. Most hát ott dübörgött fölfelé a vízen, látni
nem lehetett a sürű éjben, de hallani hallottam.

Vagy egy tucatszor elkiabáltam Dzsimet, de semmi feleletet nem kaptam.
Hát belekapaszkodtam egy deszkaszálba, amely nekem jött amíg vizet
tiportam és part felé indultam, magam előtt tolva a deszkát. Sokáig
tartott, míg a víz sodrából kievickéltem, de szerencsésen partra
jutottam. Nem sokat láttam, csak igen keveset az útból s elmentem
tapogatózva tán vagy egy negyedmérföldnyire hepehupás területen s
nekimentem egy nagy, régi módi dufla gerendahajléknak, mielőtt
észrevettem volna. El akartam mellette osonni, de kiugrott egy csapat
kutya s elkezdett tutulni s ugatni rám. Én pedig jobb dolgot tudtam
magamnak, mint hogy ezekkel is kikezdjek.


XVII. FEJEZET.

Körülbelül egy félperc mulva valaki kiszólt az ablakon anélkül, hogy a
fejét kidugta volna s azt mondja:

– Készen, fiúk! Ki az?

Én aszondom: Én vagyok.

– Ki az az én?

– Dzsekszon Gyuri.

– Mit akarsz?

– Semmit, uram. Csak odébb szeretnék menni, de a kutyák nem eresztenek.

– Mit kuncsorogsz te erre éjtszakának idején, mi?

– Nem kuncsorgok én uram; leestem a gőzhajóról.

– Oh, le, a gőzhajóról? Valaki gyújtson gyertyát. Mit mondtál, mi a
neved?

– Dzsekszon Gyurit mondtam, tens uram. Csak gyerek vagyok.

– Ide vigyázz! Ha igazat beszélsz, nincs mitől félned, senki se fog
bántani. De ne próbálj mozdulni; állj meg ott, ahol vagy. Menjetek, Bob
és Tom, egyitek hozza el a puskákat. Dzsekszon Gyuri, van veled valaki?

– Nincsen uram, senki.

Hallom az embereket a házban mozogni s világosságot látok. Az emberem
ezt kiabálja:

– Tedd félre azt a gyertyát Betszy, te vén bolond, hová tetted az
eszedet? Tedd a földre a bejáró ajtó mögé. Bob, ha készen vagy és Tom
is, álljatok helyetekre.

– Készen vagyunk.

– No, Dzsekszon Gyuri, ismered-e a Sepperdszonékat?

– Nem, uram, soha hírüket se hallottam.

– Jó, lehet igaz, lehet nem igaz. Készen vagyunk mind. Előre Dzsekszon
Gyuri. Vigyázz, ne siess, – jöjj nagyon lassan. Ha van valaki veled,
maradjon hátul, ha előre jő, lelőjjük. Most gyere. Gyere lassan; nyisd
ki az ajtót magad, csak épen annyira, hogy bejuthass, hallod?

Nem siettem, még ha akartam volna se tudtam volna sietni. Csak egyet
léptem lassan egyszerre, és semmi neszt nem hallottam, csak mintha a
szívemet hallottam volna. A kutyák ép úgy hallgattak mint az emberek, de
kissé elmaradva követtek. Mikor odaértem a három padlólépcsőhöz,
hallottam, mint veszik le a lakatot, a keresztvasat és húzzák félre a
reteszt. Kezemet az ajtóra tettem s apránként becsúsztam, míg valaki azt
nem mondta: Hó, ennyi elég, dugd be a fejed! – Bedugtam, bár azt hittem,
leveszik a vállamról.

A gyertya a padlón volt s az emberek ott voltak mind, ők engem néztek,
én meg őket, úgy egy fertálypercig. Három nagy ember, mindeniknél puska,
melyet felém tartottak. Mondhatom, hogy meghökkentem tőlük. A legöregebb
szürke s mintegy hatvanas, a másik kettő harmincas vagy valamivel
öregebb, mind finom szép úr és egy édes öreg, szürkésfejű néni s mögötte
két fiatal néni, kiket azonban nem láthattam jól. Az öreg úr azt mondja:

– No, úgy nézem, minden rendben van. Gyere be.

Amint ottbenn voltam, az öreg úr nyomban becsukta az ajtót retesszel és
keresztvassal s azt mondta a fiataloknak, jöjjenek be a puskájokkal, s
mind bementek egy tágas társalgószobába, melynek a padlója új szőnyeggel
volt beterítve, s összegyűltek egy sarokban, ahova nem lehetett a
homlokzati ablakokból ellátni, – oldalt nem voltak ablakok. Föltartották
a gyertyát, jól szemügyre vettek s mind azt mondták: »Ez ugyan nem
Sepperdszon, nem ez, s nincs is vele a Sepperdszon hadból senki.« Aztán
azt mondta az öreg úr, hogy talán csak nem veszem föl, ha megmotoznak,
nincs-e fegyver nálam, nem akarnak bántani, csak biztosság okáért
teszik. Nem is dugta a kezét a zsebembe, csak kívülről tapogatott végig
s azt mondta, rendben van. És azt mondta, helyezkedjem el kényelembe,
mintha otthon volnék és mondjak el magamról mindent. De az öreg
asszonyság azt mondja:

– Az isten áldjon meg, Saul, a szegény teremtés egy víz; aztán nem
gondolod, hogy éhes is lehet?

– Igazad van, Rákhel, nem gondoltam rá.

Erre azt mondja az öreg asszonyság:

– Betszy, – ez egy öreg szerecsen némber volt – fuss és hozz neki
ennivalót, szaporán, ahogy tudsz, a szegény ördögnek; ti meg lányok
egyitek menjen és keltse föl Bökköt – de ni, itt van maga. Bökk, vidd
ezt a kis jövevényt, szedd le róla nedves ruháját és adj rá a magadéból
szárazat.

Bökk én velem egykorúsnak látszott – tizenhárom-tizennégy vagy afféle,
ámbárhogy erősebb volt nálamnál. Nem volt rajta csak az inge és nagyon
borzas volt. Ásítozva jött be s a fél öklével a szemit dörgölte s a
másikkal puskát hurcolt maga után. Azt mondja:

– Sepperdszonék vannak itt? Azt mondták nincsenek. Vaklárma volt.

– Ha azok lettek volna, aszondja, egynek én is beadtam volna.

Mind nevettek, s Bob azt mondja:

– Bizony Bökk, azok lehúzhatták volna valamennyiünk fejéről a bőrt, mire
te ideértél.

– Ha senki sem jött értem! Ebben nincsen igazság. Engem mindig
elnyomnak. Semmi alkalmat nem adnak soha.

– Ne bánd fiacskám, Bökk, mondja az öreg ember, lesz még alkalmad elég,
ha eljön az ideje, emiatt nem kell magadat emésztened. Most eredj és
tedd meg, amit édesanyád mondott.

Hogy fölmentünk az emeletre, a fiú szobájába, ott adott egy durva inget
és egy övet és nadrit a magáéból, amit fölvettem. Míg öltözködtem,
megkérdezte a nevemet, de mielőtt még megmondhattam volna neki,
elkezdett beszélni egy zöldharkályról és egy nyuszikáról, mit
tegnapelőtt fogott az erdőn és azt kérdezte, hol volt Mózes, mikor
elaludt a gyertya. Én azt mondtam, nem tudom, soha se hallottam még róla
semmit.

– Hát találd ki, mondja ő.

– Hogyan találjam ki, mondom én, ha soha hírét nem is hallottam.

– De kitalálni csak ki tudsz valamit, nem? Mikor olyan könnyű.

– Miféle gyertya, mondok.

– Akármiféle, csak gyertya, mondja ű.

– Én nem tudom, hol volt akkor Mózes, mondom én; hát hol volt?

– Hol, hát – sötétben volt, a bizony.

– De ha tudtad, hogy hol volt, hát mért kérdezted én tőlem?

– Mért, csacsi, mert találós mese, nem veszed észre? Mondd csak, meddig
maradsz itt? Itt maradhatnál örökre. Most épen ráérnénk kujtorogni, –
nincsen épen iskola. Hát kutyád van-e? Én kaptam egy kutyát, aki
belemegy a folyóba és kihozza a holmit, amit az ember beledobál.
Szereted, ha vasárnap kikeneficélnek és ami efféle bolondság van?
Elhiheted, hogy én nem szeretem, de a mamám nem engedi el. Bujk’ ebbe a
vén nadriba, azt tartom, bele kéne bujni, de jobb szeretnék amúgy, mert
olyan meleg van. Gyere buksi, menjünk.

Hideg lepény, hideg hús, vaj és író: erre vártak engem odalenn, és én
soha világéletemben ennél finomabbat nem ettem. Bökk és a mamája és mind
a többiek rágyújtottak az agyagpipákra, csak a négerasszony nem, aki
kiment és a két fiatal leány nem. Mind füstöltek és beszélgettek és
ettek meg-meg beszélgettek. A lányok steppelt takaróba voltak takarva és
a hajuk le volt eresztve a hátukra. Engem kikérdeztek, és én elmondtam,
hogy a tatám, meg én, meg az egész familiánk egy kis majorban éltünk
alsó Arkanzaszban és hugom, Meri-Emi elszökött és férjhez ment és soha
többé hírét se hallottuk, és Bill utánuk ment, hogy felkutassa őket, de
őneki is híre veszett, Tom és Mór meghaltak és aztán már csak ketten
maradtunk: tata meg én, de tatát a sok baj egészen levette a lábáról,
mikor aztán ő is meghalt, én összeszedtem, amink maradt, mert hogy a
major nem volt a mienk és eljöttem a folyón fölfelé egy gőzhajón és
beleestem a vízbe. Igy kerültem ide. Erre azt mondták, náluk
megmaradhatok, amíg kedvem tartja. Erre már majdnem egészen meg is
virradt és mindenki lefeküdt. Én Bökkel háltam egy szobában, s mikor
reggel fölébredtem, az isten akárhová tegye, elfelejtettem a nevemet.
Majd egy óráig hevertem így ébren s törtem a fejem, s mikor Bökk is
fölébredt, azt mondtam neki:

– Tud maga sillabizálni, Bökk?

– Tudok, aszondja.

– Fogadni mernék, nem tudja kisillabizálni a nevemet, mondom én.

– Fogadok, amibe tetszik, hogy tudom, aszondja.

– Rendben van, mondom, hát rajta.

– Dzs-e-k-sz-o-n Gy-u-r-i, aszondja, itt van.

– Az ám, mondok, tudta, pedig én nem hittem, hogy tudja. Nem olyan
pipogya név ez, nem lehet fejtörés nélkül kisillabizálni.

Titokban le is írtam magamnak, mert hátha valaki mostanában azt kívánná
tőlem, hogy sillabizáljam el. Én meg ügyes akartam lenni; mondok, úgy
elhadarom, mintha soha se tettem volna egyebet.

Rém kedves familia volt és rémcsinos a házuk is. Én nem láttam eddig a
vidéken ilyen csinos házat, meg akinek így megadták volna a módját.

Nem vasreteszre járt a főajtó, sem nem fakilincsre, bőrmadzaggal, hanem
rézkilincsre, mit forgatni kellett, ahogy városi házakban szokott lenni.
A nappali szobában nem volt ágy, még csak nyoma sem az ágynak. Egy nagy
piros téglából rakott kandalló volt a szobában, mely ragyogott, oly
tiszta volt, mert vízzel le szokták önteni és másik téglával
megsurolják. Néha piros vízfestékkel szokták lemosni, amit
spanyol-barnának hívnak, szakasztott úgy, mint a városban szokás.

Vastag réz-keresztvasak voltak az ajtón, amelyek elbírták volna egy fa
törzsét. A kandalló ormán óra volt, alul a fal üvegéig egy város volt
rápingálva, a közepén pedig egy kerek puszta tér, rajta a nap és mögötte
látni lehetett a ketyegőjét ide-oda járni. Gyönyörűség volt ennek az
órának a ketyegése; és mikor jött egy olyan házaló és kitakarította és
jó rendbe hozta, akkor nekilódult és ütött százötvenet is egy végbe. Oda
nem adták volna semmi pénzért.

Volt még egy-egy zömök külföldi papagály az óra mindenik oldalán, afféle
krétaföldből és üdén kipingálva. Az egyik papagáj mellett
porcellánmacska, a másik mellett porcellánkutya volt; és ha az ember
megnyomta, akkor vakkantottak, de sem a szájukat ki nem nyitották, sem
nézésükben változás vagy valami figyelem nem látszott. Valahogy úgy
bévül vakkantottak. E mögött a holmi mögött egy pár nagy vad
kanpulykaszárny volt kifeszítve legyezőformában. A szoba közepén egy
asztalon porcellánkosár volt, megrakva almával, naranccsal, barackkal és
szőlővel, de a gyümölcs sokkal pirosabb és sárgább volt és szebb is mint
az igazi, mert látni lehetett ahonnan egy szemet lecsíptek s ott
kitetszett a fehér porcellánagyag vagy mi lehetett.

Ezen az asztalon egy gyönyörű viaszkosvászonterítő volt, rajta egy kék
és piros festett kétfejű sas és köröskörül a széle volt festve. Azt
mondták, hogy mind Filadelfiából hozták. Voltak könyvek is, akkurátusan
egymásra rakva az asztal minden sarkán. Az egyik a nagy családi biblia
volt, tele képekkel. Egy volt _A zarándok útja_, egy emberről szólt, aki
elhagyta családját, de a könyvből nem lehetett megtudni, hogy mért
hagyja el. Olvastam belőle jócskán egyszer-másszor. A meséje érdekes
volt, de bizony közönséges. Még egy másik volt: _A barátság hódolata_.
Tele gyönyörű mindenfélével és versekkel; de a verseket nem olvastam.
Meg-meg egy volt _Henri Klé Beszédei_; és egy másik _Gonado családi
orvosa_, amiben minden megvolt, hogy mit kell tenni betegség vagy halál
esetén. Aztán volt egy énekeskönyv is és egy csomó egyéb könyv. Aztán
voltak csinos nádfenekű székek és hozzá egészen épek, nem kiülve és
kirongyolódva közepükön, mint egy ócska kosár.

A falon voltak képeik, többnyire Vassingtonok és Lafajettek és csaták,
és egy, amelynek címe volt a _Nyilatkozat aláírása_. Volt egy pár olyan,
amit ők krétarajzolatnak mondtak, s amit egy elhalt leányuk készített,
mikor még csak tizenöt éves volt. Ezek másmilyenek voltak, mint minden
festett kép, amit eddig láttam. Többnyire feketébbek, mint lenni
szokott. Az egyik egy asszony volt karcsú fekete ruhában, a hóna alatt
vékony övvel és olyan buggyantói voltak a ruha ujja közepén, mint
egy-egy káposztafej és terebélyes simléderes féketője volt fekete
fátyollal és karcsú bokája fekete szalaggal keresztbe kötve és roppant
parányi fekete papucsa, mint valami véső, és egy sírkőre volt a jobb
könyökével dülve, merengő tekintettel, szomorúfűzfa alatt és a másik
keze oldalt lelógott és fejér zsebkendőt meg egy kis tasakot tartott, és
a kép alá az volt írva, hogy »Haj, hát soha se lássalak többé?« Egy
másik fiatal leány képének pedig minden haja föl volt fésülve a feje
búbjára és ott felbogozva egy fésűre, olyan volt, mint egy székháta, és
ez belesírt a zsebkendőjébe és a másik kezében a tenyerén egy döglött
madár feküdt hanyatt, karmaival ég felé, s a kép alá az volt írva, hogy
»Haj, hát már sohase hallom édes csipogásodat?« És volt még egy fiatal
leány, mely az ablaknál állt és fölnézett a holdra és a könnyje
végigfolyt az orcáján, és a kezében nyitott levél volt, amelynek az
egyik szélin fekete pöcsét látszott és ő egy medáliát dédelgetett, lánc
is volt rajta s az ajka felé vitte, és a kép alatt az állt, hogy: »Haj,
hát elmentél, igen elmentél, el!« Ezek igen csinos képecskék voltak, azt
tartom, de nem igen vonzódtam hozzájok, mert ha valahogy el voltam
szontyolodva, mindig megborzongattak. Mindenki sajnálta, hogy meghalt az
a fiatal leány, mert sok ilyen képet festett volna még, s az ember látta
abból, amit csinált, hogy mennyi veszett el vele. De én úgy nézem,
amilyen természet volt, jobb helye volt neki a temetőben. Épen azon
dolgozott, amit a legnagyobb művészetnek mondanak, amikor ágynak esett
és éjjel-nappal az volt az imádsága, hogy csak addig élhessen, amíg ezt
elvégzi, de bizony nem kedvezett neki a szerencse. Az is egy fiatal
leány képe volt és hosszú fehér ruha volt rajta és egy híd korlátján
állott készen a vízbeugrásra, kibontott hajával a hátán, szemével a
holdon, az arcán végig a könnyei és két karjával keresztbe fonva a
mellén, két karját kifeszítette előre és másik két karját kiterjesztette
a hold felé. És azt gondolta, így meglátja, melyik két kar fest
legjobban, a többit aztán mind kivakarja. De, amint már mondtam,
meghalt, mielőtt a dologgal tisztába jött volna és most otttartották a
képet a szobájában az ágy fölött fejtül és minden születésenapján
fölvirágozták. Máskor mindig függöny alá rejtették. A képen való fiatal
leánynak kedves, szép arca volt, de nekem úgy tetszett, hogy a sok
karjától nagyon olyan volt, mint egy pók.

Amíg élt az a fiatal leány, albumot tartott és abba beleraggatta, amit a
_Presbiteriánus Figyelőből_ szedett: halottak listáját,
szerencsétlenségeket és a türelmes szenvedés eseteit, és aztán verseket
írt hozzá a saját fejéből. Nagyon csinos versek voltak. Itt van egy
vers, amit egy Steffen Dauling Botsz nevű fiúról írt, aki a kútba esett
és belefúlt:


ÓDA

  _néhai Steffen Dauling Botszról_.

  Kicsi Botsz tán beteg lettél,
    Úgy ragadt el a kaszás?
  Sok jó szivet bússá tettél?
    És volt érte nagy sírás?

  Nem; nem ez volt a te véged
    Kicsi Steffen Botsz gyerek,
  Bárha sokan sírtak érted,
    Nem kórság emészte meg.

  Nem hökkhurut, vagy e fajta,
    Sem kanyaró, torka rossz,
  Mi nevedet megrontotta,
    Kicsi Steffen Dauling Botsz.

  Sem hűtlen szerelmi bánat
    Busítá göndör fejed;
  Sem gyomorbajod nem támadt,
    Kicsi Steffen Botsz gyerek.

  Oh nem! Sírjatok, hallgatva
    Sorsát, mit elmondok én:
  Lelke testét el úgy hagyta,
    Kútba esett a szegény.

  Bár kihúzták és belőle
    Kinyomkodták a vizet:
  Későn volt: dicsőbb mezőre
    Vitte őt angyal sereg.

Ha Grendzserfór Emmelin ilyen verset tudott csinálni alig tizennégy éves
korában, az ember meg se tudja mondani, mire vitte volna később. Bökk
azt mondja, csak úgy ontotta a verset, mint a folyóvíz. Soha csak meg se
állt gondolkozni. Azt mondta, csak odakanyarított egy-egy sort és ha
sehogy se talált hozzá rímet, hát egyszerűen kivakarta és másikat
kanyarított helyébe és ment tovább. Nem is ragaszkodott semmihez, tudott
mindenről írni, amit föladtak neki, hogy borzasztó volt. Ha egy ember
meghalt, vagy ha meghalt egy asszony, vagy ha egy gyermek halt meg:
készen volt a maga »adójával«, mielőtt a halott teste kihült. Ő nevezte
adónak. A szomszédok azt beszélték, hogy első volt a halottnál mindig a
doktor, aztán jött Emmelin és aztán a temetkező vállalat embere. Csak
egyszer tudta őt az antreprizes ember megelőzni, s akkor Emmelin
elégette a versét, melyet a halott ember nevére írt. De ez nagyon
megváltoztatta őt; nem panaszkodott soha, de csak úgy elhervadt és nem
sokára meghalt. Szegény lélek, szerettem feljárogatni a kis szobába,
amelyben lakott, míg élt s elő-előszedtem az albumát s olvasgattam
benne, mikor a képeken elszontyolodtam s elkeseregtem rajta egy kicsit.
Szerettem ezt a familiát, élőit és halottjait egyaránt, és vigyáztam,
hogy semmi közibénk ne jöhessen. Szegény Emmelin verset csinált minden
halottról, amíg maga élt, s nekem úgy tetszett, nem igazság, hogy őróla
senki sem csinál verset, hogy most már nem él. Én hát próbáltam magam
kiizzadni egyet-kettőt, de sehogy sem akart menni. Emmelin szobáját
tisztán és rendben tartották szakasztott úgy, ahogy volt, amíg ő élt, és
soha senki se hált benne. Az öreg asszonyság maga viselte gondját, bárha
tömérdek szerecsenjük volt és sokat varrogatott ott és rendesen ott
olvasgatott a bibliájából.

A nappali szobáról már elmondtam, hogy gyönyörű firhangok voltak az
ablakokon, fehér függönyök festett képekkel, kastélyok vadszőlővel a
falon és tehenek, amint lejöttek inni. Volt egy kicsi vén ongora is a
szobában, azt gondolom, cintányér féle lehetett benne, és nem lehet
édesebbet gondolni se, mint mikor a fiatal hölgyek elénekelték azt, hogy
»Elszakadt a végső láncszem« és mikor eljátszották az ongorán a »Prágai
csatá«-t. Valamennyi szobának a fala kárpitozva volt s majd mindenikben
szőnyeg volt a padlón és az egész ház kívülről ki volt meszelve.

Dufla ház volt, és a nagy szabad hely a két ház között ki volt pallózva
és tető volt fölötte, és néha a nap derekán oda vitték ki az asztalt és
roppant hűvös és kényelmes jó hely volt ott. Jobb talán már nincs is. És
a konyha is nagyszerű volt és hozzá rémbőséges is.


XVIII. FEJEZET.

Grendzserfór ezredes dzsentlmen volt, persze. Tetőtől talpig dzsentlmen.
Az volt a familiája is. Nemes származású volt, úgy beszélték, és ez ér
emberben is annyit, mint lóban, azt mondta özvegy Duglaszné asszony, és
soha senki se tagadta, hogy ő a város java arisztokráciájához tartozott;
még a tata is azt mondta, pedig neki szegény magának nem volt különb
nemesi levele, mint egy balatoni sügérnek. Grendzserfór ezredes nagyon
szálas és karcsú volt, feketésen halavány volt az arcszíne, semmi nyoma
rajta sehol semmi pirosságnak. Minden reggel símára beretválta egész
keskeny arcát, rém keskeny ajka volt és rém keskeny orrlika, horgos orra
és vastag szemöldöke és rém fekete szeme, ami, úgyszólván, barlangból
nézett az emberre. Homloka magas volt, a haja fekete és síma volt és a
válláig lelógott. Keze hosszú és keskeny volt és mindennap egész életén
keresztül tiszta inget váltott és egy egész rend ruhát tetőtől talpig
fehér vászonból, de olyan fehér volt, hogy bántotta az ember szemét, ha
ránézett, vasárnap pedig rézgombos, hosszú kék kabátot viselt. Ehhez
mindig ezüstgombos mahagoni botot vett. Nem volt semmi pajkosság benne,
egy csepp sem, még csak hangos sem volt soha. Olyan barátságos volt,
amilyen csak lehetett, ezt persze érezni lehetett rajta s így az
embernek bizodalma volt hozzá. Néha-néha mosolygott is és ez jól esett
az embernek; de ha kihúzta magát, mint egy díszárbocfa és elkezdett
villámlani szemöldöke alatt: első, hogy fára kívántál mászni, hogy ott
jusson eszedbe, hogy mi lesz azután. Soha se kellett annak bárkit is
inteni, hogy illendően viselje magát: ahol ő volt, ott mindenki jól
viselte magát. És mindenki szeretett is a társaságában lenni; verőfény
volt ő mindig, úgy értem, hogy vele mindig mintha jó idő lett volna. Ha
egyszer ő felhőbe borult, irtóztató sötétség lett tőle egy fél percre és
ez épen elég is volt; azontúl nem történt semmi hiba legalább egy hétig.

Ha ő meg az öreg nagysága reggel lejöttek, az egész familia fölállt és
jó reggelt kívánt nekik, s addig le sem ült, míg ők le nem ültek. Aztán
Bob és Tom a fali szekrényhez mentek, ahol az ivóedény volt és öntöttek
neki egy kupica keserű pálinkát és a kezébe adták és ő a kezében
tartotta s várt, amíg Tom és Bob maguknak is öntöttek, aztán bókoltak és
azt mondták: Tisztesség adassék szer neked és önnek asszonyom. Ezek meg
egy pirinyót biccentettek és azt mondták: köszönöm, és aztán ittak mind
a hárman, és aztán Bob és Tom egy kanál vizet öntöttek a cukorra és a
csöpp pálinkára vagy almaszeszre, ami a kupicájuk fenekén volt s nekem
adták és Bökknek és mink is az öregekre köszöntöttük.

Bob volt a legidősebb, aztán jött Tom. Szálas szép legények, igen széles
válluk, barna arcuk s hosszú hajuk és fekete szemük volt. Azok is talpig
fehér vászonba voltak öltözve, mint az öregúr és széles panamakalapot
viseltek.

Aztán ott volt Sarlott kisasszony; huszonöt éves volt, karcsú, büszke és
nagyszerű, de olyan jó, mint egy falat kenyér, ha föl nem bosszantották.
De ha bosszús volt, olyan szeme volt, hogy az ember szeretett volna
elsülyedni. Szakasztott az apja ebben. És igen gyönyörű volt.

Az volt huga, Szófia kisasszony is, de másfajta szépség. Kedves volt és
édes, akár a galamb és csak húsz esztendős.

Mindenkinek külön szerecsenje volt, aki udvarolt neki, Bökknek is. Az én
négeremnek rém jó dolga volt, mert én nem voltam ahhoz szokva, hogy
akárki valamit helyettem végezzen. De a Bökkének mindétig készen kellett
állni az ugrásra.

Hát ez volt az egész familia most, mert azelőtt három fiúval többen
voltak, azokat megölték; és Emmelinnel, aki meghalt.

Az öregúrnak temérdek majorja volt és több mint száz szerecsenje. Néha
egész sereg ember gyűlt oda lóháton tíz-tizenöt mérföldnyiről is
körös-körül s ott maradt öt-hat napig is és nagy dáridót csaptak
mindenfelé, a folyón, és táncot és majálist az erdőben nappal és bált
éjjel otthon. Ezek nagyobbrészt atyafisága voltak a családnak. A férfiak
magukkal hozták a fegyverüket. Mondhatom, szép finom holmi volt.

Volt aztán egy másik arisztokrata had a vidéken – öt-hat család –
nagyobbrészt Sepperdszon volt a nevük. Épen olyan nagyralátók, előkelő
születésűek, gazdagok és nagyszerűek voltak, mint a Grendzserfórék
törzse. Sepperdszonék és Grendzserfórék ugyanazt a gőzhajókikötőt
használták, amelyik két mérföldnyire volt a mi házunktól fölfelé, így ha
néha odakerültem csomóval a mi embereink közül, gyakran láttam egy csomó
Sepperdszon-hadat finom lovaikon.

Egyszer Bökk és én odavoltunk vadászgatni az erdőn és lódobogást
hallunk. Épen az úton mentünk keresztül. Aszondja Bökk:

– Gyorsan, be a sűrűbe!

Beugrunk s aztán kikukucsáltunk a levelek között az erdő mentén.
Csakhamar jön ám galoppban egy gyönyörű fiatalember, könnyen eresztve
paripáját, s olyan volt mint egy katona. A puskája a nyeregkápájára volt
akasztva. Láttam őtet már máskor is: a fiatal Harry Sepperdszon volt.
Hallom a fülem mellett elsülni Bökk puskáját és Harry kalapja
lebukfencezik a fejéről. Fogta puskáját és egyenesen odanyargalt, ahol
mi el voltunk bújva. De mi ugyan nem vártuk be. Neki szaladvást az erdőn
keresztül. Az erdő nem volt sűrű, úgy hátranéztem a vállamon át, hogy
lebukhassak a golyó elűl, s kétszer láttam, hogy Harry rácélzott Bökkre.
Aztán visszalovagolt arra, amerről jött, gondolom a kalapjáért, de látni
nem láttam. Mi ugyan hazáig meg nem álltunk. Az öregúr szeme egyet
villámlott – főleg azt tartom a gyönyörűségtől, aztán arca elsímult és
azt mondja nyájasan:

– Nem szeretem ezt a lövöldözést – bokorból. Mért nem álltál ki fiam az
útra?

– Sepperdszonék nem állnak ki, papa; ők semmit se kockáztatnak ha lehet.

Sarlott kisasszony úgy feltartotta a fejét, mint egy királyné, amíg Bökk
elbeszélte az esetet és az orrlikai kitágultak és a szeme szikrázott. A
két fiatalember sötéten nézett, de nem szólt egy szót se. Szófia
kisasszony elfehéredett, de a színe visszatért, mikor látta, hogy a
fiatalember nem sérült meg.

Ahogy Bökköt megkaptam, magában odalennt a szérűskertben a fák alatt,
azt mondom neki:

– Bökk, meg akarta ölni?

– Meg én, annyit mondhatok.

– Mit vétett magának?

– Ő? Soha se vétett nekem semmit.

– Hát akkor miért akarta megölni?

– Mért, semmiért, csak a vendettáért.

– Mi az, vendetta?

– Hé, hol nőttél ekkorára, hogy nem tudod mi a vendetta?

– Soha hírét se hallottam. Mondja el.

– Hát nézd, mondja Bökk, a vendetta ez. Egy ember perpatvarba keveredik
egy másik emberrel és megöli. Akkor ennek a másik embernek a testvére
megöli űtet; aztán a többi testvérek mindkét részről egymás ellen
mennek; aztán bevágnak az unokatestvérek is, aztán lassanként minden
ember megölődik és vége a vendettának. De a dolog lassan megy és sokáig
tart.

– Ez a maguké már sokáig tart, Bökk?

– Meghiszem azt! Harminc esztendővel ezelőtt kezdődött, vagy
olyanformán. Valamiben összekülönböztek, abból per lett, és az egyik
ember pörvesztes lett és fogta magát és agyonlőtte azt, aki a pört
megnyerte, amit természetesen ő is megtett volna. Mindenki megtenné.

– És mi iránt kerekedett a per, Bökk? Föld iránt?

– Lehet, azt hiszem, nem tudom.

– Hát aztán ki lűtt? Grendzserfór volt-e vagy Sepperdszon?

– Uram fia, honnan tudjam? Oly régen volt.

– És senki sem tudja?

– Hogyne! Apus tudja, azt hiszem, és egyik-másik az öregebbek közül. De
azt nem tudják már, hogy miből kerekedett elsősorban a villongás.

– És többeket is megöltek már?

– Meg bizony, volt itt szépen temetés. De nem mindig jár az ügy
halállal. Atyust megsörétezték egyszer, de ő oda se neki, ő egyáltalán
nem vette föl; Bobot egy kicsit meghasogatták vadászkéssel és Tom is
megsérült egyszer-kétszer.

– És öltek-e meg az idén is valakit, Bökk?

– Hogyne, mink is egyet, ők is egyet. Mintegy három hónapja Bood
unokatestvérem, ki mindössze tizennégy éves volt, az erdőn keresztűl
lovagolt a folyó túlsó partján és nem volt vele semmiféle fegyver, ami
bolondos esztelenség volt, mikor egy elhagyott helyen lódobogást hall
maga mögött és meglátja nyomában az öreg Baldy Sepperdszont, kezében
puskájával, a fehér haja szélnek eredve; és ahelyett, hogy félreugrott s
nekivágott volna a bozótnak, Bood azt hitte meggyőzi futással. Igy
száguldottak rém versenyfutásban vagy öt mérföldet, tán többet is, s az
öregember mind jobban közeledett. Bood, pedig hogy látta, hogy hasztalan
minden, megállt és megfordult, tudod, hogy a golyó elül vágjon bele
lyukat és az öregember odalovagolt és lelőtte. De nem soká örülhetett a
szerencséjének, mert egy héten belül a mieink őtet is leterítették.

– Azt tartom Bökk, az az öregember gyáva volt.

– Nem volt az gyáva. Nincsen is a Sepperdszonok közt gyáva egy se. Sem a
Grendzserfórok közt sincsen gyáva. Hej, az az öregember egyszer egy
félóráig védelmezte az életét három Grendzserfór ellen és ő lett a
nyertes. Mind lóháton voltak; ő leszállt a lováról és egy kis farakás
mögé került és a lovát maga elé állította védelemnek a golyóbicsok
ellen; de a Grendzserfórok lóháton maradtak és körülhederegtek az öreg
körül és rá-rápörköltek és az öreg visszapörkölt rájok. Ő meg a lova jól
meglékelve és lázáron mentek haza, de a Grendzserfórokat úgy kellett
hazavinni, és egyikük már meg volt halva és egy másik meghalt másnap.
Már, barátom, ha valaki pulyát akar látni, az ne kereskedjék a
Sepperdszonok körül, azok között nem terem.

A következő vasárnapon mindnyájan templomba mentünk, kiki lóháton. A
férfiak mind magukkal vitték puskájokat, Bökk is és a térgyük közé
tették vagy a falnak támasztották. Ekképen tettek Sepperdszonék is. Igen
ordináré kis prédikációt hallottunk, csupa testvéri szeretetről meg
hasonló unalmas dolgokról; de mindenki azt mondta, jó szavallás volt, és
hazamenet mind erről beszélgettek és oly rém sokat tudtak mondani
hitről, jó cselekedetről, kegyelemről és predestinációkról és mit tudom
én még miről, hogy úgy tetszett nekem, még ilyen rágós vasárnapot nem
ettem életemben.

Egy órával ebéd után mindenki egyet szundított, ki székben, ki a
szobájában, és nagyon unalmas volt a dolog. Bökk és egy kutya a gyöpön
nyújtóztak el mély álomban. Én fölmentem a szobámba, mondok én is
bólintok egyet. Az ajtóban, mely a mienkkel szomszédos volt, ott
találtam az édes Szófia kisasszonyt és beszólított a szobájába, betette
szép csöndesen az ajtót és azt kérdezte tőlem, szeretem-e őtet; én
mondok, hogy szeretem; aztán azt kérdezte tőlem, megtennék-e érte
valamit, de úgy, hogy nem szólok senkinek, és én azt mondtam, hogy meg.
Akkor aztán azt mondta, elfelejtette a bibliáját s ott hagyta a padban a
templomban két másik könyv között, és én szép csöndesen kilopózhatnám,
elmehetnék érte és nem szólnék senkinek. Én azt mondtam, hogy meglesz.
Ki is lopóztam s nekivágtam az útnak és senkit se találtam a templomban,
kivéve tán egy-két disznót, mert az ajtaja nem volt becsukva, a disznó
pedig szereti a kőpadlót nyáron, mert híves. Tudnivaló, legtöbb ember
nem szokott templomba menni, csak mikor templomjárás ideje van; de a
disznó ezt nem nézi.

Mondok magamban, ennek valami bibije van, – nem természetes dolog az,
hogy egy leány úgy oda legyen az újtestámentomért; hát megráztam a
könyvet s egy kis cédula hullott ki belőle, rajta ceruzával ennyi:
_félkettőkor_. Megkutattam kívül-belül, de egyebet nem találtam.
Ennyiből meg nem lettem okosabb, hát visszatettem bele a papirost s
mikor hazaérek, Szófia kisasszony ott várt rám szobája ajtajában.
Betuszkolt és becsukta az ajtót; aztán belenézett az újtestámentomába,
míg meg nem találta a papirost és ahogy elolvasta, földerült; s mielőtt
észrevettem volna, megcirógatott s egy barackot nyomott a fejemre és azt
mondta, én vagyok a legkedvesebb fiú a világon és hogy ne szóljak
senkinek. Rém piros volt az arca egy pillanatig és a szeme fénylett és
ettől irtóztató szép lett. Én nagyon meg voltam lepődve, de mikor
lélekzethez jutottam, megkérdeztem a papiros felül. Ő meg azt kérdezte,
elolvastam-e, s én azt mondtam _nem_, s ő azt kérdezte, tudok-e írást
olvasni és én azt mondtam _nem, csak nagy pókbetűket_, és akkor azt
mondta, hogy a papirossal semmi sincs, az csak könyvjelző, hogy tudja
hol olvasott és hogy én most menjek játszani.

Lementem a folyóra ezen a dolgon töprenkedve s egyszerre csak látom,
hogy utánam jön a szerecsenem. Mikor már a ház felül nem lehetett őt
látni, hátra- és körülnézett egy pillanatra és hozzám futott és
aszondja:

– György úrfi, ha legyünne a lápba, mutatnék magának egy egész garmada
vízi-isten papucsát.

Mondok, ez ugyan nagyon furcsa, ő ezeket tennap mondta. Muszáj vóna neki
tudni, hogy senki se bomlik úgy vízivirágért, hogy vadászni járjon rá.
Mi dolog lehet ez? Mondom neki:

– Jól van, trappolj előre.

Mentem utána egy félmérföldnyire, akkor nekivágott a mocsárnak és bokáig
gázolva ment még egy félmérföldre valót. Odaérünk egy kis lapos
területre, mely száraz volt és sűrűn be volt nőve fával, bokorral és
vadszőlővel. Azt mondja ő:

– Mos fordújjon jobbra, csak enyihán lépest, György úrfi, osztég ott
van. Én mán láttam máskó’, ee löszök annékün hom még egysző’ lássam.

Én hát befordultam jobbra és odébb mentem és csakhamar nem láttam a
fáktól a feketémet. Körűlvizsgálom a helyet és egy kis tisztásra
akadtam, nem nagyobbra, mint egy hálószoba, köröskörül befüggönyözve
vadszőlővel, és ott egy embert látok és – a rézkupakját, nem az én
öregem, Dzsim volt!?

Fölkeltettem és azt gondoltam rém meg lesz lepődve, hogy engemet lát, de
nem volt. Már-már elpityeredett, annyira örült, de meglepődve nem volt.
Azt mondja, akkor éjjel utánam úszott és hallotta minduntalan a
kiáltásaimat, de nem mert felelni, mert attól félt elcsípi valaki s
visszaviszi a rabszolgaságába. Azt mondja:

– Kisség messérűtem és nem tuttam ojjan sebösen úsznyi, hát el is
maradtam tűled jócskán; mikó te kimásztá partra mondok, én is kimászok
veled úgy, hogy nem is kő kajátonyi rád, de mikó láttam ezt a hajlékot,
hát megmegest eemarattam. Messzi is vótam arra, hogy hallhattam vóna mit
beszílnek neköd a házbú, a kutyáktú is fítem, de mikó meg meg mindön
csöndes lött, tuttam, te bekerűtél a házba; én meg nekivágtam az
erdőnek, hogy ott vérradjon rám. Kora röggel egy szerecseny a mezőre
indult és arra ment, eevütt és eztet a helyet memmutatta; a hoz eleséget
is minden itczaka megmeg hírt ha rúlad is mindég.

– És mért nem mondtad meg Dzsim az én Dzsekkemnek, hogy előbb vezessen
ide?

– Mi haszna lett vóna tígedet kizavarnyi Hokk addig, míg nem vót mit
tennyi? De mos’ röndben van minden. Én bevásaltam begréket, lábosokat
meg eleséget, ahogy hozzájutottam és étszakának idején odahortam a
tutajra –

– Miféle tutajra, Dzsim?

– A mi régi tutajkánkra.

– Azt mondod, hogy az nem ment ripityánba a gőzhajó alatt?

– Nem az! Egy küsség megsérült, kivált az egyik víge, de nagy baja nem
lött, csak a hummink veszett majd mind oda. Ha nem buktunk vóna olyan
nagyon mélyen a víz alá, meg az itczaka nem lett vóna olyan sitít, mink
úgy hótra nem réműtünk vóna és nem lettünk vóna, mint mondani szokás,
olyan makutyiak, láttuk is vóna a tutajt. De mos’ mán se baj, mer mos’
mán megmegets rendben van, annyi mintha ujdonatuj vóna, hummink is elég
van ahelyett aki odaveszett.

– Hogyan került meg a tutaj, Dzsim; elfogtad?

– Hogy foktam vóna tutajt az erdőben? Dehogy. Szerecseny embörök fogták
el, ott találták ide lenn az öbölben fönakadva egy fatuskón és
elröjtötték a fűzfák alatt, és annyit csöröltek-pöröltek egymással, hogy
melliköket illeti a tutaj, hogy hamar idáig legyütt a híre, én aztán
röndbe hoztam a dógukat, mondok, hogy egyiküket se illetnyi, hanem téged
illet meg engöm. Mondom, hogy elsinkófálnák-e egy fiatal fejér embör
tulajdonjogát, amire dutyi jár? Osztég attam nekik egy tízcentest és
annak rém megörűtek és aszondták, bár csak úsznék erre még ennyihán
tutaj, hagy lennínek tűle megest gazdagok. Nagyon jól bánnak velem ezek
a feketék, nagyon jól, s amire csak szükségem van, nem kő kétszer
mondanom, hogy megtegyik. Ez a Dzsekk jó gyerek, és fene ügyes is.

– A’ már igaz. Nekem egy szóval se mondta, hogy itt vagy; annyit
mondott, hogy jöjjek erre, mutat egy garmada vízivirágot. Ha baj lesz
belőle, ő nincsen belekeveredve; bátran azt mondhatja, soha se látott
bennünket együtt. És igaz is lesz, ha mondja.

Nincs sok mondani valóm a következő napról. Azt hiszem, rövidesen
végezhetek vele. Hajnal felé fölébredtem s a másik oldalamra akartam
fordulni, hogy aludjam még egy verset, mikor feltűnt, hogy milyen nagy
csöndesség van, mintha senki se járna a házban. Ez szokatlan dolog volt.
Aztán észrevettem, hogy Bökk már fölkelt és el is ment. Hát felkelek én
is csodálkozva és megyek le a földszintre – senki; minden olyan csendes,
mint az egér a lyukaiban. Kívül is szakasztott így volt; mondok, mit
jelent ez? Lenn a farakásnál találkoztam Dzsekkemmel s aszondom neki: Mi
történik itt?

Feleli ő:

– Nem tudja György úrfi?

– Nem, mondok, nem tudom.

– Hát Szófia kisasszony elszekte, el, igazán. Elszekte ziccaka, egyszer
– senki se nem tudja mikor, elszekte, hogy megházasodja avval a fiatal
Harry Sepperdszonnal, legalább aztat hisznek. A falamia rágyütte egy
félórával ez előtt, talán picurkával előbb is, aztán mondhatok, nem
vesztegette zidőt. Ekkora szernyű lótás-futás puskáért meg lóért soha se
nem volta. A nagyságák mentek felzavarni zatyafiságot, zereg Saul
urasága és a fiuk lelovagoltak a folyóra a zúton, hogy megcsípják aztat
a fiatal ember és megöljenek mielőtt át tudja menni vízen Szófia
naccságával. Azt tartok, nagy zivatar meglesz itt.

– Bökk elment anélkül, hogy engem felköltött volna.

– Azt tartok, úgy lesz. Nem akarták zúrfit belekevernyi. Bökk úrfi
vállára vette puska és azt mondta, haza hozza egy Sepperdszon vagy maga
se nem gyün haza. No hát, lesznek ott elegen azt gondolok, és akadja
szerencséje, hozhatja belüle egyet.

Én nekiiramodtam a folyó menti útnak oly sebesen, ahogy csak tudtam.
Lassan-lassan hallok ám jó messziről puskalövéseket. Mikor láttam már a
gerendatárt és a farakásokat, ahol a gőzösök kikötője van, arra
igyekeztem a fák és bokrok alatt, amíg jó helyre értem és ott
fölkapaszkodtam egy odvas gyapotfára, ahol a lövés el nem érhetett és
figyeltem. Előttem, csekély távolságban a fától egy ölfarakás volt,
lehetett négy láb magas, s elsőbbed a mögé akartam bujni, de bizony jobb
volt, hogy nem oda bujtam.

Négy vagy öt ember ott nyargalászott a lován, a gerendaraktár előtti
puszta téren, káromkodva, kiabálva s azon iparkodva, hogy hozzáférjen a
két fiatal legénykéhez, aki a kikötő hosszában lévő farakás mögött volt;
de semmire se mentek. Amint valamelyikök mutatkozott a farakás parti
oldalán, rálőttek. A fiúk a farakás mellett egymásnak vetették a
hátukat, így szemmel tarthatták mind a két oldalt.

Végre abbahagyták az emberek a nyargalászást meg a kiabálást s a raktár
felé indították lovaikat. Erre fölkapaszkodik az egyik fiú s a farakáson
keresztül golyót ereszt rájok és egyet közülök kilő a nyergéből. Mind az
emberek erre leugrálnak a lóról, fölszedik a sebesültet s indulnak vele
a raktárba; ebben a szempillantásban a fiúk is futóra veszik a dolgot.
Feleútján voltak már az én fámhoz, mikorra amazok észrevették, s újra
nyeregbe szöknek s utánuk erednek. Jól nyomukban voltak, de nem volt
haszna, a fiúknak jó egérútjuk volt, s oda is értek a farakáshoz, amely
az én fám előtt volt: mögéje bujtak s így megint meg volt a fedezetük az
öt ember ellen. Az egyik fiú Bökk volt, a másik vékony fiatal ember,
mintegy tizenkilenc éves.

Az emberek ide-oda vágtattak egy darabig, aztán ellovagoltak. Amikor már
nem lehetett őket látni, lekiabáltam Bökkre s megmondtam neki. Kezdetben
nem tudta mire vélni, hogy egy fából jön ki a hangom. Roppant meg volt
lepve. Mondta, hogy csak vigyázzak jól és szóljak, ha jönni látom az
embereket. Azt mondta, valami rosszban törik a fejüket, ami hamarosan ki
fog sülni. Én szerettem volna kívül lenni a fán, de nem mertem
leszállni. Bökk izgatottan kezdett kiabálni, azt mondta, hogy ő és ez az
unokatestvére Dzsó (az volt a másik fiatalember), ma még megteszik a
magukét. Azt mondta atyját és két testvérét megölték, s elesett
két-három ellenségök is. Azt mondta, hogy a Sepperdszon-had lesben állt
rájok. Azt mondta Bökk, hogy atyjának és testvéreinek meg kellett volna
várni az atyafiságot, mert Sepperdszonék nagyon sokan jöttek rájok.
Kérdeztem tőle, mi lett Szófia kisasszonyból és a fiatal Harryból. Azt
mondta, azok átmentek a folyón és bátorságban vannak. Ennek nagyon
megörültem; de ahogy Bökk viselte magát amiért a minap mikor rálőtt, nem
sikerült Harryt megölnie: ahhoz foghatót életemben nem láttam.

Egyszerre csak bum, bum, bum: szól három vagy négy puska. Azok a lovas
emberek az erdőt megkerülték s előre jöttek lovuk nélkül. A fiúk a
folyóba ugrottak, sebesülten mind a ketten és ahogy úsztak lefelé a víz
sodrában, az emberek utánuk szaladtak a parton s egyre lövöldöztek rájuk
s rikogattak: _Le kell lőni, le kell lőni!_ Oly rosszul lettem tőle,
majd kiestem a fából. Nem mondom mind el, ami még történt,
belebetegedném újra, ha el kéne beszélnem. Azt gondoltam, bár sohase
léptem volna erre a partra akkor éjjel, hogy ne láttam volna ilyen
dolgokat. Még álmomban is sokszor ez kísért, hogy egyszer engemet is
lelőnek.

A fában maradtam, amíg be nem esteledett, mert féltem lejönni.
Egyszer-egyszer még hallottam lövéseket messze az erdőben, és kétszer
láttam egy-egy csapat embert elvágtatni a szálfarakás előtt; mondok, még
mindig tart a haddelhadd. Nagyon el voltam búsulva, hát el is
határoztam, hogy nem megyek többet annak a háznak a tájékára, mert úgy
gondoltam, hogy valamiképen hibás vagyok a dologban. Azt tartom, annak a
cédulának az lehetett az értelme, hogy Szófia kisasszonynak félkettőre
valahol találkoznia kell Harryval, hogy aztán elszökjenek; és azt
gondoltam, szólnom kellett volna erről a céduláról az atyjának s a leány
különös viselkedéséről, akkor talán lakat alá tette volna és ez az egész
keveredés elmaradt volna örökre.

Mikor a fáról lejöttem, lekúsztam egy kis darabon a parton s megtaláltam
a két hullát a víz szélin s kihúztam a partra. Betakartam az arcukat és
elsiettem oly gyorsan, ahogy csak tudtam. Mikor Bökk arcát letakartam,
egy kissé elsírtam magamat, mert rém jó volt hozzám végig.

Most már egészen besötétedett. Én többé a ház tájára nem mentem, hanem
keresztülvágtam az erdőn s a lápra indultam. Dzsim nem volt a szigetén,
hát nekitrappoltam a folyó öble felé, keresztül a füzesen, hogy azon
melegiben a tutajra ugorjam s kijussak ebből a rémországból – a tutaj
eltűnt! Boldog isten, de meg voltam rémülve! Egy percig lélegzetet se
tudtam venni. Aztán egyet ordítottam. Egy hang – alig húsz lábnyira
tőlem – azt mondja:

– Istenke zatyám, te vagy drágica? Ne megcsinálj lárma!

Dzsim hangja volt. Soha semmi hang a fülemnek nem volt ilyen édes. Egy
kis darabot a parton lesiettem és ott voltam a tutajon. Dzsim
végigtapogatott, szorongatott, annyira megörült nekem. Azt mondja:

– Zisten áldja meg téged fiacskám, már odavoltam, hogy meghaltál. Dzsekk
itt vóta, azt mondja, aszondja, azt tartja, meglütték tégedet, mert nem
mentél már tebbet haza. Hát én most akarta indítanyi tutajkát ebben a
minitában innen ki öbölbul, mert minden meg van kiszen zindulásra, csag
várok Dzsekket, hogy bizunust mondja, hogy meghaltál vagy nem haltál.
Zistenke, zistenke, burzasztó erilek, hogy itt vagyolsz megint,
drágicám.

Én azt mondom:

– Úgy van, rém jó dolog az; mert nem találnak, azt fogják hinni, engem
is megöltek és a víz sodra elvitt. Még odafönn járja valami, attól még
jobban elhiszik. Azért ne vesztegesd az időt Dzsim, lökd el a tutajt ki
a nagy vízbe, oly gyorsan, ahogy csak bírod.

Nem éreztem magam jól, amíg a tutaj két mérfölddel odébb nem volt s kinn
a Missziszipi kellő közepén. Ott kiakasztottuk jelzőlámpásunkat s azt
gondoltuk, újra megmenekültünk és bálországban vagyunk. Nem ettem tegnap
óta egy falatot se, hát Dzsim előszedett valami pogácsafélét és egy kis
írót, sertéshúst, káposztát és zöldséget – nincs a világon ennél jobb,
ha jól van elkészítve, s míg én vacsorázgattam, elbeszélgettünk és jó
dolgunk volt. Én rém örültem annak, hogy elmenekülhetek a vendettából,
és Dzsim is annak, hogy eljöhetett a lápi szigetről. Megegyeztünk abban,
hogy végre is nincsen több olyan jó hely, mint a tutaj. Más helyeket
olyan szűknek és olyan dohosnak talál az ember, de már a tutajt nem. Rém
szabadnak és könnyűnek érzi magát az ember és alkalmasnak egy tutajon.


XIX. FEJEZET.

Elmult három-négy nap és éjjel; azt mondhatnám elúszott, oly símán,
nyugodtan és kedvesen siklott odébb. Mostanság így csináltuk a dolgot.
Iszonyú nagy folyó volt előttünk, egy-egy helyen volt másfélmérföldnyi
széles; éjjel utaztunk, nappal kikötöttünk és elrejtőztünk; amint az
éjtszaka java elmult, abbahagytuk a hajózást és kikötöttünk, rendszerint
holtvízben, valamely homoksziget alatt; azután fiatal gyapotágat és
fűzfavesszőt vagdostunk s betakartuk vele a tutajt. Oszt kiraktuk
horgainkat. Utána beugráltunk a vízbe s úsztunk egyet, hogy
felfrissüljünk és lehűtsük magunkat; aztán leültünk a homokos fenekű
vízbe, ahol mintegy térdig ért a víz s néztük, mint virrad meg. Sehol
semmi hang, tökéletes csöndesség – mintha az egész világ aludnék, csak a
kecskebékák brekegtek bele néha. Az első dolog, amit megláttunk, amint
végignéztünk a vízen, valami homályos vonalféle volt, – az erdő a túlsó
parton, egyébnek nem lehetett nézni; aztán egy sápadt sáv az égen, aztán
még több sápadás, amely tovaterjedt; aztán fölenyhült nagy messzeségben
a folyó s nem volt többé fekete, hanem szürke; látni lehetett rajta
fekete foltokat, amint tovasiklanak: kupechajók s efélék; és hosszú
feketeségeket: tutajok; hallani lehet néha elnyújtott sikongást vagy
zavart hangokat, mert olyan csendesség van s a hang oly messze
elhallatszik; csakhamar látni lehet egy sávot a vízen s a sáv formáján
megismered, hogy ott fatuskó van a víz erős sodrában, mely megtörik
rajta és így formálja a sávot; aztán látni lehet a ködöt, hogy felgördül
a vízről és a keleti ég kipirosodik és a folyó is és feltűnik messze a
víz tulsó partján egy fakaliba az erdő szélén, nyilván fatelep,
körülötte rendes farakások keresztbe és kassul egymáson, úgy, hogy
akárhol keresztül lehetne kergetni rajta egy kutyát; aztán felszökken a
kedves szellő és jön felülről és legyezgeti az embert oly édesen és
hűvösen és olyan illatos, persze az erdőtől, meg a vadvirágtól; de nem
mindig az, mert az emberek döglött halat – keszeget s affélét – szerte
ott hagynak a parton, az pedig jócskán bűzlik; aztán hamarosan megvirrad
teljesen, minden rámosolyog a napra, legkiváltképen a füttyös madár.

Azt gondoltuk, egy kis füstöt ilyenkor nem igen vesznek fel, hát
leszedtünk néhány halat a horgokról és meleg reggelit főztünk. Majd
aztán elnézzük a folyó elhagyottságát, lustálkodunk és lassan-lassan
elalszunk. Ha aztán fölébredünk, körülnézünk, hogy mi történt azalatt,
lehet, meglátunk egy-egy gőzhajót, amint köhög fölfelé a vízen, oly
messze odaát a másik part fele, hogy az ember alig tudna róla egyebet
mondani, minthogy kerekekre járó gőzös-e vagy csavaros; aztán megint egy
óráig se látunk se hallunk semmit, csak az állhatatos elhagyatottságot.
Aztán meg látni egy tutajt lefelé siklani és megesik, hogy épen tuskót
hasogatnak rajta, mert majd mindig affélét csinálnak tutajon; látod a
fejszét megvillanni és látod lecsapni, – de hallani nem hallasz semmit;
és látni megint a fejszét amint felszökik és akkor, mikor a favágó
embernek épen a feje fölött van, akkor hallod csak, hogy _K’csak!_ Eddig
tartott, amíg a hang át tudott jönni a vízen. Igy szoktuk eltölteni a
napot, lustálkodva és hallgatva a csendességet. Egyszer igen sűrű köd
volt, és a tutajon, meg effélén, ami arra ment, cintányérokat csapkodtak
egymáshoz, hogy a gőzhajók hegyibök ne menjenek. Egy komp vagy tutaj oly
közel ment el hozzánk, hogy tisztán hallottuk beszédüket, káromkodásukat
és röhögésüket, de látni nem láttunk belőlük semmit. Az embert szinte
megborzongatta, olyan volt, mintha szellemek szálltak volna a levegőben.
Dzsim hitte is, azt mondja, hogy szellemek, de én azt mondtam:

– Nem, szellemektől nem telnék ki, hogy azt mondják: a ménkü üssön ebbe
a ködbe.

Amint leszállt az éj, kiereszkedtünk a vízre; mikor a közepe fele
voltunk, magára eresztettük, hadd ússzék, amerre a víz sodra viszi;
aztán rágyújtottunk, a lábunkat a vízbe lógattuk és beszélgettünk
mindenféléről, – mindig meztelenül jártunk éjjel-nappal, ha a
szunyogoktól lehetett; Bökkék új ruhája, amit nekem varrattak, nagyon is
jó volt arra, hogy kényelmes legyen, amellett egyáltalán nem sokat adtam
a ruházkodásra.

Néha a mienk, magunké volt az egész széles folyó. Amoda túl volt a
partság s a szigetek, a víz másik oldalán; egyszer-egyszer egy kis fény
valamely kunyhó ablakában; néha a vízen is lehetett látni egy-két ilyen
fényt, tutajon persze vagy kompon, s megesett, hogy valahonnan a
tutajokról elérte az embert holmi hegedű- vagy énekszó. Roppant jó élet
van a tutajon. Ott volt fölöttünk az égi boltozat teleszórva csillaggal,
s mi szerettük nézegetni hanyatt fekve s arról beszélgetni, hogy vajjon
valaki csinálta-e őket vagy hogy csak úgy lettek. Dzsim azt állította,
hogy úgy csinálták, de én azt, hogy csak lettek; mert mondok rém sokáig
eltartott volna, míg annyi sok elkészül. Dzsim azt mondta, hogy tojhatta
a csillagokat a hold is; és ez mintha okos beszéd lett volna, azért nem
is szóltam ellene semmit, mert a magam szemével láttam, hogy egy béka is
egymaga tojott majd annyit, hát meglehet, úgy volt. Figyeltük a
hullócsillagokat is, ahogyan lezuhantak. Dzsim azt mondta, ezek tán
megzápultak, hát kidobják a fészekből.

Egyszer-kétszer láttunk gőzhajót is tovasiklani az éjben, aki
egyszer-egyszer tenger szikrát okádott ki a kéményeiből; a szikra mint
az eső hullott a folyóba és rémisztően szép volt nézni; aztán a hajó
megkerülte a part egy sarkát, fénye kialudt, dohogása megszünt és átadta
megint csöndességének a folyót; aztán lassan elértek a hullámai hozzánk
– jóval az eltűnése után, – meglóbálták egy kicsit a tutajunkat és
ezután az ember nem is tudja meddig, ismét nem lehetett hallani semmit,
kivéve tán békát és effélét.

Éjfél után a parti lakók lefeküdtek és ekkor két vagy három órára a part
merő feketeség lett, – semmi fény már a kunyhók ablakában. Ez a fény
volt a mi óránk; amint az első feltűnt, ez nekünk a hajnalt jelentette s
ekkor rögtön hely után néztünk, ahol elrejtőzhetnénk és kiköthetünk.

Egy reggel, pitymallat körül, csónakot találtam s keresztül eveztem egy
szigetközi csatornán – lehetett kétszáz öl szélességű – a főpartra s
vagy egy mérföldet mentem a víz egy mellékágán föl cipresszus-erdő
alatt, azzal a szándékkal, ha epret vagy valamit szedhetnék. Épen amikor
egy oly hely mellett mentem el, ahol valami marhacsapás keresztezte a
folyó ez ágát, hát csak rohan ám két ember a tehéncsapáson oly sebesen,
ahogy a lába bírja. Én gyorsan el akartam onnan evezni, de akkor már jól
közel értek hozzám s rám kiabáltak és rimánkodtak, hogy mentsem meg az
életüket. Azt mondták, nem vétettek semmit, azért üldözik őket, emberek
és kutyák vannak a nyomukban. Mindjárt bele is ugrottak volna a
csónakomba, de én azt mondom:

– Megálljanak. Nem hallok még se kutyát, se lovat; még ráérnek
keresztülvágni itt a bozóton és elérhetik egy kissé föllebb a vizet. Ott
belegázolnak s ide gázolnak hozzám s beülnek, ettől a kutyák elvesztik a
szimatjukat.

Ezt meg is tették, és amint benn voltak a csónakban, én indultam a
homokszigetünk felé s úgy öt-tíz perc mulva hallottuk messze fönn a
kutyákat és az emberek kiabálását. Hallottuk, amint jöttek a csatorna
felé, de látni nem láttuk; mintha megálltak s egy darabig ide-oda
keresgéltek volna; s mikor mind tovább és tovább jutottunk, alig
hallottuk őket már egyáltalán; ezalatt elhagytunk egy mérföld
hosszúságnyi erdőt s beleértünk a főfolyóba s minden csendes volt s mi
odaeveztünk a homokszigethez, elbujtunk a gyapoterdőbe és bátorságban
voltunk.

Az egyik e fickók közül lehetett úgy hetvenes vagy tán több is, kopasz
volt és szürke szakálla volt. Viharlátott ócska puha kalapja volt neki
és zsíros, kék gyapotinge és csizmaszárába gyömöszölt rongyos, ócska kék
szövetnadrágja és otthonkötött nadrágtartója, azaz csak egy fél. Ócska
hosszúaljú kabát kék szövetből, vásott rézgombokkal volt a karjára vetve
s mindegyiknek volt egy-egy nagy, pocakos tarisznyája szőnyegszövetből.

A másik fickó maga harminc éves, ruhája meg ép oly ordináré volt, mint a
másiké. Reggeli után lehevertünk és beszélgettünk s az első dolog, ami
kiderült, az volt, hogy ez a két legény nem ismerte egymást.

– Mitől keveredett maga bajba, kérdi a kopaszfejű a másik legénytől.

– Egy szert árultam, amely leszedi az ember fogáról a borkövet. És le is
szedi, de lemegy vele a fog zománca is. De egy éjjel tovább maradtam ott
mint kellett volna és épen abban a pillanatban akartam elillanni, amikor
a város innenső részén magába ütődöm, mikor menekül; maga azt mondta,
jönnek és könyörgött, segítsem a menekülésében. Én azt mondtam, magam is
bajban vagyok, hát fussunk együtt. Ez az egész história, – mi a magáé?

– Én egy kis mértékletességi mozgalmat csináltam vagy egy hétig és
becéje lettem a fehérnépnek, aprónak-nagynak egyaránt, mert hatalmasan
befűtöttem iszák uraiméknak, annyit mondhatok, s beszedettem öt-hat
dollárt egy-egy éjjel – fejenkint tíz centjével, gyermek és szerecsen
ingyen – és az üzlet mindjobban ment napról-napra, amikor valamikép mult
éjjel hire ment, hogy én titokban a saját korsómmal töltöm az időmet.
Egy fekete költött fel ma reggel azzal, hogy a népek titokban
szedelőzködnek kutyáikkal és lovaikkal és hamarosan rám jönnek, de adnak
egy félórai egérutat, azután azonban ahol találnak, lehúznak; s ha
megcsípnek, bekátrányoznak, tollban meghentergetnek és végighurcolnak a
városon, annyi bizonyos. De nem vártam be a fölöstökömöt, nem voltam
éhes.

– Bácsi, – aszondja a fiatalember – azt tartom, mi ketten egy szekér elé
foghatnók magunkat; mit szól hozzá?

– Nem mondom, hogy nincs kedvem. Mi úgy a maga főfő-mestersége?

– Mesterségem szerint újságszedő; szabadalmazott medecinákban is utazom
egy kicsit; színművész is, tudja, a tragédiában; ki-kiruccanok az
asztaltáncoltatás, a frenológia hímes mezőire, úgy alkalomadtán;
változatosság okáért tanítok éneklőföldrajzot; felolvasásokat is tartok
néha – oh, csinálok én másfélét, többnyire akármit, ami a kezem ügyébe
esik, az aztán nem is munka. Hát kend miben izél?

– Én a magam idejében jócskán doktoroskodtam. Legjobb fogásom rák,
agylágyulás és eféle ellen, a betegre tenni kezemet; tudok alkalmasan
jövendőt is mondani, ha akad valaki, aki ki tudja számomra a
körülményeket. Prédikálni is szoktam, aztán gyűléseket rendezni puszta
ég alatt, aztán térítő munkát csinálni.

Egy darabig mindnyájan hallgattunk, akkor a fiatalember egy nagyot
sóhajtott, azt mondja: haj! haj!

– Mi erányában hajhajózik kend – mondja a kopasz.

– Ha meggondolom, hogy azért éltem, hogy ilyen életet éljek és ilyen
kompániába sülyedjek alá. És elkezdte a szemszögletét törülgetni egy
rongydarabbal.

– A fene a bőribe, nem elég jó kendnek ez a társaság? – mondja a kopasz
szemtelenül és fennhéjázón.

– Hát elég jó nekem; olyan jó, amilyent érdemlek; mert ki hozott le
idáig, holott olyan magasan voltam? Csak magam bizony. Nem okolom én
önöket, uraim, távol tőlem. Nem okolok senkit. Rászolgáltam mindenre.
Hadd végezze rajtam a hideg világ a legrosszabbat; egyet tudok: valahol
van egy sír az én számomra is. A világ ám menjen azon az úton, ahol
mindig járt és szedjen el tőlem mindent: szeretteimet, birtokomat,
mindent, azt az egyet el nem veheti tőlem. Egy napon majd ott fogok
feküdni lent és mindent elfelejtek és szegény megtört szívem ott
nyugalmat talál. És tovább törülgette a szemit.

– Süsd meg a tört szívedet, – mondja a kopasz. Mit hánytorgatod nekünk a
szegény tört szívedet? Mi nem vétettünk neked semmit.

– Tudom, önök nem. Nem is teszek önöknek szemrehányást, uraim. Én magam
juttattam magamat ennyire. Igen, senki más, csak magam. Igazság, hogy
megszenvedjek érte, való igazság. Hát nem is panaszlom fel.

– Ennyire juttattad magadat? Honnan juttattad magadat ennyire?

– Ah, hiszen úgy sem hinnétek el. A világ sohasem hisz az embernek.
Hagyjuk annyiba, sebaj no! Születésem titka –

– Születésed titka? Azt akarod mondani –

– Uraim, – mondja a fiatalember igen ünnepiesen – fel fogom önök előtt
tárni, mert érzem, hogy bízhatom önökben. Jog szerint én herceg vagyok.

Dzsimnek majd kiugrott a szeme, amikor ezt hallotta; de gondolom, az
enyém is. Aztán azt mondja a kopasz: de csak nem mondja komolyan?

– De igen. Szépapám, Bridzsvuoter herceg legidősebb fia, a mult század
vége felé ebbe az országba menekült, hogy a szabadság tiszta levegőjét
szívja magába; itt meg is házasodott, meg is halt, egy fiút hagyván maga
után. Az ő atyja is körülbelül ugyanakkor halt meg. A néhai herceg
második fia magához ragadta a címet és a birtokokat, az igazi
csecsemőhercegről nem vettek tudomást. Én vagyok e csecsemő egyeneságú
leszármazottja, én vagyok a törvény szerint való Bridzsvuoter herceg; és
íme, itt vagyok veszendőben, nagy rangomról letépve, emberek által űzve,
a hideg világtól megvetve, rongyosan, elnyűtten, megtört szívvel és
gézengúzok társaságára kárhoztatva egy tutajon.

Dzsim rém módon megsajnálta, de meg én is. Próbáltuk vigasztalni, de ő
azt mondta, mi haszna, őt nem lehet megvigasztalni. Azt mondta, ha
hajlandók lennénk elismerni őt, ez jobban esnék neki, mint akármi; mi
hát rámondtuk, hogy szívesen, csak mondja meg, mit kell tennünk. Azt
mondta, bókolnunk kell előtte, ha szólunk hozzá, és azt kell mondanunk,
_kegyelmességed_ vagy _milord_ vagy _lordságod_, – de azt sem bánja, ha
egyszerűen Bridzsvuoternak szólítjuk, mert aszondja, az inkább titulus,
semmint név. És hogy evés idején egyikünk udvaroljon neki és tegyen meg
minden apró dolgot, amit megkíván.

Ez ugyan könnyű dolog volt, hát megtettük. Az egész ebéd alatt Dzsim
körülötte volt és udvarolt neki, és aszondja: Parancsulja miltusága,
ebbül vagy abbul paransolja? És így tovább, és az ember láthatta, hogy
rém tetszett neki.

De az öreg lassacskán roppant elcsöndesedett; se szólt, se beszélt, és
látszott, hogy nem jól esik neki, ahogy ezt a herceget kényeztettük.
Mintha valami nyomta volna a lelkét. Igy aztán ebéd után egyszer csak
ezt mondja:

– Nézze csak, Bildzsvuoter, én rém sajnálom magát, de nem maga az
egyetlen ember, akinek ilyenféle bánata van.

– Nem?

– Nem, nem az egyetlen. Maga nem az egyetlen ember, akit
kifiruncvancigoltak nagy állapotából.

– Haj, haj!

– Nem, maga nem az egyetlen ember, akinek titka van a születése körül.
És akármi legyek, az öreg elkezd pityeregni.

– Lassan, mit akar ön mondani?

– Bildzsvoater, bízhatom önben – mondja az öreg még mindig hüppögve.

– Akár a keserű halálba. És megfogta a bácsi kezét és megsímogatta és
aszondja: Beszéljen, mi van a születése titkával?

– Bildzsovater, én vagyok a néhai dofén.

Elhiheti bárki, hogy nekem meg Dzsimnek ezúttal tátva maradt a szánk. A
herceg azt mondja:

– Micsoda kend?

– Igen, úgy van, barátom, az ön tekintete ebben a szent szempillantásban
a szegény eltűnt dofénen pihen: tizenhetedik Lalyoson, tizenhatodik
Lalyos és Mária Antoinetta fián.

– Maga? Ebben a korban? Ugyan! Azt akarja mondani, hogy maga néhai Nagy
Károly; akkor magának legkevesebb hat-hétszáz esztendősnek kell lenni.

– A bánat tette, Bildzsovater, a bánat; bánat hozta rám ezt az ősz
hajat, bánat a korai kopaszságomat; igen uraim, önök – kék posztóban és
nyomorban Franciaországnak bujdosó, száműzött, megtaposott, szenvedő,
törvényszerinti királyát látják maguk előtt.

És úgy rítt és nyavalygott, hogy Dzsim meg én nem tudtuk, micsináljunk,
annyira sajnáltuk, de örültünk is, meg büszkék is voltunk, hogy velünk
volt. Hát nekiálltunk, mint ahogy az előbb a herceggel tettük és
iparkodtunk őtet megvigasztalni. De ő azt mondta, semmi hasznát se
veheti, rajta nem segít már csak a halál és ha mindennek vége lesz,
ámbátor aszondja, sokszor jólesett neki, ha néha az emberek rangja
szerint bántak vele, és térdre ereszkedtek előtte, ha szóltak hozzá és
mindig _felségednek_ szólították és udvaroltak előbb neki, mikor enni
kellett s addig le nem ültek a jelenlétében, amíg ő nem intett nekik.
Igy hát Dzsim meg én lefelségedeztük őtet, megtettük neki ezt is, azt
is, amazt is, és állva maradtunk, amíg nem mondta, hogy üljünk le. Ez
aztán borzasztón jól esett neki, szinte megvidámult és fölmelegedett
tőle. De bezzeg a herceg elsavanyodott, nem jó szemmel nézte a dolgokat;
mégis a király igen barátságosan bánt vele s azt mondta neki, hogy a
herceg szépapjára, meg a többi Bildzsvoater hercegekre sok gondja volt
az ő atyjának és annak köszönhetik emelkedésüket is, de a herceg
jódarabig nem engedett konokságából, míg végre azt mondja a király:

– Megeshetik, hogy veszekedett sokáig kénytelenek leszünk együtt maradni
ezen a tutajon, Bildzsvoater, hát mi haszna keseredik el? Én csak
kényelmesebbé akarom tenni a helyzetünket. Nem az én hibám, hogy nem
születtem hercegnek, nem a kendé, hogy nem született királynak, hát mi
haszna emésszük magunkat? Vedd lehető jó hasznát annak, ami akad: ez az
én jelszavam. Nem rossz dolog az, hogy idekerültünk: van elég mit enni,
az élet könnyű, no, adja a kezét herceg és legyünk mindnyájan jó
barátok.

A herceg megtette s Dzsim meg én nagyon megörültünk neki. Minden
feszesség elmult tőle és nekünk roppant jól esett a dolog, mert bizony
csak nyomorúság az, ha marakodás van a tutajon. Mert az kell a tutajon
csak, hogy mindenki meg legyen elégedve és csöndes és barátságos legyen
mindenki eránt.

Nemsokára rájöttem, hogy ezek a hencegők se nem királyok, se nem
hercegek, hanem bizony nagyon is elesett csalók és svindlerek. De soha
egy szót se szóltam róla és nem is mutattam; inkább magamba tartottam,
ez a legjobb; így nem akad perpatvar és nem keveredik az ember bajba. Ha
jól esik nekik, hogy királynak meg hercegnek szólítsuk, én ugyan nem
bánom, hiszen ez tartja fönn a családi békét, és mihaszna mondtam volna
meg Dzsimnek, hát neki se szóltam. Ha egyebet se tanultam a tatámtól,
azt megtanultam, hogy úgy lehet legjobban békességben megélni az
emberekkel, ha hagyja az ember mindét a maga útján.


XX. FEJEZET.

Sok mindenfélét kérdeztek tőlünk; szerették volna tudni, mért rejtjük el
a tutajt, mért kötünk ki nappal, ahelyett, hogy tovább mennénk, hogy
talán Dzsim szökésben lévő szerecsen. Mondom én:

– Hová gondolnak. Hát menne-e _délnek_, ha szökésben volna?

– Nem, azt mondják, csakugyan nem menne. De hát egyről-másról mégis csak
be kellett számolnom, hát azt mondtam:

– A családom, mondok, Pejkmegyében lakott, Misszuriban, ahol én is
születtem, de mind kihaltak, kivéve engem, tatát és Ejk testvéremet.
Tata azt mondta, ő bizony fölszedi a sátorfáját és lemegy lakni Ben
bátyánkhoz, akinek a folyó mellett van egy kis tanyája, negyvennégy
mérföldnyire Orbaun alatt. De tata nagyon szegény volt és még adóssága
is volt, így mikor fölkerekedett volna, nem maradt egyebe, mint tizenhat
dollárja és ez a négerünk, Dzsim. Ez nem volt elég arra, hogy eljussunk
vele tizennégyszáz mérföldnyire, akár hajón, akár más módon. Hát mikor
jött a zöldár, tatára egy napon egy kicsit rámosolygott a szerencse:
elfogta ezt a tutajdarabot, mire azt gondoltuk, ezen elmegyünk le
Orleánszig. De tata szerencséje nem volt tartós, egy éjjel egy gőzös
nekiment a tutaj elejének, mi mind kiestünk a vízbe s lebuktunk a
kerekek alá; Dzsim és én föl is jöttünk megint rendesen; de tata részeg
volt, Ejk pedig csak négyéves volt, ezek hát nem is jöttek fel soha
többé. Egy-két napig aztán elég bajunk volt, mert mindig jöttek ki
emberek csónakon s el akarták venni tőlem Dzsimet azzal, hogy azt
hiszik, hogy szerecsen létére szökésben van. Most már nem utazunk
nappal, éjjel nem zaklatnak bennünket.

Azt mondja a herceg:

– Hagyjatok magamra, hadd ókumláljak ki valamit, hogy nappal is
utazhassunk, ha kedvünk tartja. Át fogom gondolni a dolgot, kitalálok
valami plánumot, amivel rendbe hozzuk. Mára még úgy hagyjuk a dolgot,
mivel hogy természetesen nem lehet kedvünk nappal elmenni a mellett a
város mellett amottan, megárthatna az egészségünknek.

Estefelé elkezdett borulni és esősre állt az idő, a hangtalan villámlás
köröskörül villogott mélyen lenn az égbolton s a lomb elkezdett zizegni;
csúnya idő készül, azt már lehetett látni. A herceg és a király
elkezdtek a putrinkban motoszkálni, hogy lássák, mit érnek az ágyaink.
Az én ágyam, egy strózsák, jobb volt, mint a Dzsimé, amely törekkel volt
megtöltve. A törekben mindig akad pelyvaszálka, ami belemegy az emberbe
és fáj; s ha az ember meg-megfordul rajta, a száraz törek úgy zörög,
mintha egy petrence száraz csaliton hemperegnél; álmából is fölkelti az
embert. A herceg azt mondta, hogy az én ágyamat választja, de a király
azt mondta, abból nem lesz semmi. Azt mondja:

– Azt kell gondolnom, rangbeli különbségünk szuggerálhatná önnek, hogy
egy törekzsák nem illendő fekvőhely énnekem. Kegyelmességed majd csak
elfekszik a töreken is.

Én meg Dzsim nagyon megrőkönyödtünk egy szempillantásra, hogy ebből baj
lesz közöttük, azért nagyon megörültünk, mikor a herceg így szólt:

– Fátumom nekem, hogy mindég a sárba fektettessem hatalmaskodások vasalt
sarkától. Balszerencse törte össze egykor fönkelt szellememet;
meghajlok, alávetem magam. Ez a sorsom. Egymagamban vagyok a nagy
világon, hadd szenvedjek én. Én el tudom viselni.

Elindultunk abban a percben, ahogy besötétedett. A király meghagyta,
hogy csak jól künn a folyó közepén tartsuk magunkat és világosságot ne
gyújtsunk, amíg jól el nem hagyjuk a várost. Lassan odaértünk, ahonnan
egy csomó világot lehetett látni – ez volt tudniillik a város – és
rendesen elosontunk alatta, mintegy félmérföldnyire künn a vízen. Mikor
háromnegyed mérföldnyire túl voltunk rajta, felhúztuk jelzőlámpásunkat
és úgy tíz óra körül elkezd esni, a szél fújni és dörgés és villámlás és
minden. A király azt mondta, álljunk őrt addig, míg az idő jobbra
fordul, erre aztán ő meg a herceg bekecmeregtek a putriba s behúzódtak
az éjtszakára. Ez az én őrségem előtt volt, tizenkét óráig, de be nem
mentem volna, ha lett volna is ágyam, mert nem lát az ember a hét minden
napján, ha addig él is, olyan vihart, mint ez volt. Uram fia, hogy
süvített el rajtunk a szél! És minden szempillantásban jött egy-egy
villámlás, amely fölgyújtotta egy félmérföldnyi kerületben a sörényes
hullámokat és lehetett látni a szigeteket, mintha az esőn keresztül,
mintha porban úsznának, és a fákat, amint ide-oda csapkodtak a szélben,
aztán jött egy-egy _ss-csak_ – bumbumbaradonbumbumbum! s a mennydörgés
dérdurral dübörögve ment tova, – aztán csend s aztán _hrip_ – jön egy
másik villám s egy új dörömbölés. A hullámzás egyszer-másszor majd
lemosott a tutajról, de nem volt rajtam semmi ruha, hát nem bántam.
Fatuskóktól se lett bajunk; a villám oly állandóan sistergett és
gyújtogatott körülöttünk, hogy idejekorán megláttuk, ha volt és ide-oda
igazíthattuk a tutajt s el tudtuk kerülni a vízbeli fatörzseket.

Enyim volt a középső őrség, de akkorra jócskán elálmosodtam, hát Dzsim
azt mondta, ő tartja helyettem az első felét; ebben ő mindig áldott jó
fiú volt, ez a Dzsim. Bemásztam a putriba, de a herceg meg a király úgy
szétdobálták a lábukat, hogy nekem ugyan nem volt ott helyem, így hát
kívül feküdtem le, nem bántam az esőt, mert meleg volt és a hullám se
járt már olyan magasan. De két óra körül bizony megint megduzzadt és
Dzsim már szólni is akart, de megváltoztatta szándékát, mert azt
gondolta, még se olyan nagy a hullámzás, hogy bajt is csinálhatna, de
ebben ugyan megcsalódott, mert csakhamar jön ám hirtelen óriás és
lesöpört a tutajról. Dzsim majd megszakadt bele, úgy nevetett. Nincs a
világon szerecsen, aki olyan könnyen tudott volna jókat nevetni.

Én átvettem az őrséget és Dzsim lefeküdt, nagy hortyogásra fogta a
dolgot, s lassan a vihar teljesen elállt, és mikor megláttam az első
világosságot a parton, felköltöttem és bekormányoztuk tutajunkat egy
rejtek-kvártélyba megint egy napra.

A király reggeli után előkapart egy pakli piszkos kártyát s egy darabig
a herceggel öt centbe máriásoztak. Aztán beleúntak és azt mondták,
kifognak pécezni valami _vállalatot_. A herceg belebujt
szőnyegszövettarisznyájába s kihalászott belőle egy csomó apró cédulát s
felolvasta hangosan. Az egyik cédula azt mondta, hogy »a hírneves Armand
de Montalban du Parisból felolvasás a frenológia tudományából«, ezen
vagy azon a helyen, ekkor vagy akkor, tíz cent belépti díj mellett és
»szolgál a kérdés ismertetésével, darabja huszonöt cent«. A herceg azt
mondta, ez ő. Egy másik cédulán ő volt a világraszóló Sexpir-színész, az
ifjabb Gerrik, a londoni Druri-Lén-Szinház tagja. Egyéb cédulákon egyéb
mindenféle neve volt és elkövetett csodadolgokat, mint teszem azt, vizet
vagy aranyat talált »varázsvesszővel«, ráolvasott megbabonázottakra és
így tovább. Egyszerre azt mondja:

– De a kedvencem a Teszpisz taligájának a múzsája. Jártad valaha,
felség, e tájakat?

– Nem jártam, mondja a király.

– De fogod, oh, bukott nagyság, fogod, mielőtt három nappal öregebb
lennél, mondja a herceg. Az első jó városban, ahova érünk, kibérlünk egy
termet s előadjuk a vívójelenetet III. Rikárdból és az erkélyjelenetet
Romeo és Juliából. Hogy fest neked az eset?

– Már benne is vagyok, nyakig, Bildzsvoater, benne mindenben, ami fizet;
de tudod, dunsztom sincs a színészmesterségről, nem is igen láttam
belőle semmit életemben. Kisded valék, mikor királyi tatám színészeket
tartott a palotában. Azt hiszed, rá tudsz kapatni?

– Gyerekjáték.

– Rendben van. Már a hideg lel valami új dologért. Gyerünk, vágjunk
neki.

Erre a herceg mindent elmondott neki, hogy ki volt Romeo, ki volt Julia
és hogy ő szokta játszani Romeót, így a király veheti Juliát.

– De ha Julia olyan fiatal fruska, herceg, akkor megesik, hogy az én
hántott fejem és szürke szakállam egy kissé szokatlan lesz rajta.

– Ettül ugyan alhatik, gondol is ez a vidéki salabakter nép ilyenre.
Amellett tetszik tudni, jelmezben lesz és attól függ minden a világon.
Julia az erkélyen van, gyönyörködni a holdvilágban, mielőtt lefeküdnék
és fölvette hálóköntösét és bodros éjjeli fejkötőjét. Ehun vannak a
szerephez való jelmezek.

És kivett a tarisznyájából két-három függönyszövet ruhát, ami, azt
mondta, középkori páncélruha III. Rikárd és a másik legény számára, és
egy hosszú fehér gyapothálóinget és egy bidres-bodros hálófejkötőt
hozzá. A király meg volt elégedve; így hát a herceg elővette a könyvet
és felolvasta a szerepeket szárnyaló szavalással, egyben föl-alá
parádézva és játszva, hogy megmutassa, mint kell csinálni; aztán odaadta
a könyvet a királynak s azt mondta, tanulja meg a szerepét.

A kanyarulat alatt mintegy három mérföldnyire volt egy kis jelentéktelen
város, és ebéd után azt mondja a herceg, kiókumulálta, miképen
utazhatnánk nappal is anélkül, hogy Dzsimre nézve veszedelmes lehetne;
ezért, azt mondja, kiszáll a városba, hogy ezt a dolgot nyélbe üsse. A
király azt mondta, ő is kiszáll megnézni, nem lehetne-e valamit
csinálni. A kávénk is elfogyott, hát Dzsim azt mondta, jó lesz, ha én is
velük megyek a csónakban és hozok valamelyest.

Mikor odaértünk, még egy lélek se mozdult; az utcák üresek és teljesen
kihaltak és némák voltak, mintha vasárnap lett volna. Egy beteg
szerecsenre akadtunk, aki a hátsó udvarban a napon sütkérezett és azt
mondta, minden teremtett lélek, hacsak nem volt még egészen gyerek vagy
beteg vagy aggastyán, elment egy puszta ég alatt tartott vallásos
gyűlésre, mintegy két mérföldnyire befelé az erdőben. A király
megkérdezte, mely irányban, s azt mondta, ő is odamegy s kiszedi a
zsírját ennek a vallásos gyűlésnek, és hítt, hogy én is menjek vele.

A herceg azt mondta, ő valami nyomdára szeretne akadni. Hát találtunk:
egy parányi vállalat volt, egy ácsnak a boltja fölött – ács és nyomdász,
mind a gyűlésre mentek és minden ajtó nyitva volt. Piszkos, rendetlen
helyiség volt, tele tintafolttal, plakátokkal, melyekre lovak és
szökésben levő négerek voltak pingálva; tele volt velük a fal. A herceg
ledobta a kabátját és azt mondta, rendben van a dolog. Igy hát én meg a
király indultunk a gyűlésre.

Odaértünk egy félóra alatt fenemód izzadva, mert rém meleg nap volt.
Volt ott húszmérföldnyi kerületről – vagy ezer ember. Az erdő tele volt
fogattal, kocsival, a lovak lekötve, abrakos váluból ettek és csapkodva
bogároztak. Póznából sátrakat készítettek és gallyal befödték, ahol
citromvizet és gyömbéres kőlt-tésztát árultak, és nagy garmadában volt
görögdinnye és efféle.

A prédikációkat is olyan sátrak alatt tartották, csakhogy ezek nagyobbak
voltak és temérdek ember beléjök fért. A padokat hosszában elfűrészelt
szálfákból csinálták, a külső kerek oldalába lukat fúrtak s botokat
hajtottak be lábaknak. Hátuk nem volt. A prédikálók dobogón állottak a
sátor egyik végében. Az asszonyok fején ünneplő főkötő volt s
némelyeknek félgyapot, másoknak tisztagyapot, egynéhánynak kalikó
ruhájuk volt. A fiatalemberek némelyike meztélláb volt, és a gyerekek
részben egyáltalán nem voltak felöltözve, csak ing volt rajtuk
házivászonból. Az öreg asszonyok jobbára kötögettek, a fiatal nép pedig
titokban udvarolgatott.

Az első sátorban, ahová értünk, a prédikátor előénekelt valami himnuszt.
Elénekelt két sort és mindenki utána mondta, és nagyszerű volt a dolgot
hallani, mert annyian voltak, és nagy lelkességgel csinálták. Aztán
másik két sort énekelt elejbök és így tovább. A nép mindjobban
nekibuzdult és mind hangosabb lett az éneke; mire a végin voltak,
némelyek elkezdtek nyögni, mások kiabálni. Aztán a prédikátor
belekezdett a prédikációjába és pedig nagyon komolyan fogott hozzá és
hadonászva a dobogónak hol az egyik oldalára ment, hol a másikra, aztán
megtámaszkodott elül a korlátnak és a keze-teste egyre járt és rém
hatalmasan dobálta ki magából a szókat; és egyszer-egyszer magasan
fölemelte a bibliáját és kitartá és mintegy meghordozta, erre is, arra
is kiabálva: »Ez az érckígyó a pusztában! Tekintsetek rá és élni
fogtok!« A nép meg ráordította: Dicsőség! Amen! És így folytatta ő – a
nép meg nyögve, sírva és áment kiabálva – vele:

– Oh, gyertek ide a gyász padjaiba! Gyertek, akik feketék vagytok a
bűntől! (_Amen_.) Gyertek nyavalyásak és sebbel borítottak! (_Amen_.)
Gyertek bénák, sánták és világtalanok! (_Amen_.) Gyertek nyomorultak és
szükségben lévők! (_A-a-men_.) Gyertek gyötrődők, fertőzöttek és
szenvedők! Gyertek megtört lelketekkel, gyertek szívetek gyötrelmével!
Jöjjetek rongyban, sárban és fertőben! A tisztító vizek íme szabadon
folynak, az ég kapuja nyitva áll, – oh, lépjetek be és pihenjetek meg
benne! (_A-a-men, dicsőség, dicsőség, alleluja_.)

És így tovább. Az ember már nem is tudta a nagy sírástól és kiabálástól,
hogy mit beszél a szónokuk. A nép fölkerekedett és iszonyú erővel
tolongott a gyász padja felé, a könny pedig végigfolyt az arcukon; s
mikor a gyászosok mind egy garmadában voltak az első padokban, ott
énekeltek, ordítoztak, földhöz verték magukat a szalmára, tisztára
mintha megvadultak s megtébolyodtak volna.

Hát bizony az elsők között volt, láttam, a király; lehetett hallani,
túltett ordításban valamennyin; aztán mindjárt nekiment a dobogónak és a
prédikátor megkérte, szóljon a néphez. És ő szólt. Elmondta nekik, hogy
ő tengeri rabló volt, harminc éven át kalózkodott az indiai óceánon és a
bandája alaposan megritkult a mult tavasszal egy harcban s most azért
jött haza, hogy friss embereket szedjen, és hál’istennek, hogy az éjjel
kirabolták és partra dobták egy fitying nélkül egy gőzhajóról, és hogy
csak ennek örül, ez a legáldottabb dolog, ami valaha rajta megesett,
mert hogy most más ember lett belőle és először boldog egész életében;
és amilyen koldus is, egyenesen indul vissza az indiai óceánra s arra
fordítja élete hátralevő részét, hogy megpróbálja a kalózokat jó útra
téríteni: mert ez neki jobban sikerülhet, mint akárkinek, mivelhogy ő
ismeri az összes tengeri rablóbandát azon a tengeren; és bár nagy
idejébe kerül, amíg pénz nélkül eljut odáig, elmegy ha törik, ha szakad,
és valahányszor megtérít egy-egy kalózt, azt fogja mondani neki: ne
nekem köszöngesd, ne énbennem bízzál, mindez annak a pókvilli gyűlésbeli
kedves népnek a műve, akik természetes testvérei és jótevői az
emberiségnek, és azé a drága prédikátoré ott, akinél hűségesebb barátja
még nem volt tengeri rablónak.

És aztán sírva fakadt és vele sírt ott minden ember. »Csináljunk
kollektát néki, kollektát csináljunk!« – kiáltotta valaki. Egy féltucat
ember ugrott föl, hogy megcsinálja; de valaki közbekiált: »Járjon körül,
aszondja, a kalapjával!« És aztán mindenki ezt mondta, a prédikátor is.

Hát ment is a király a kalapjával, bejárta a sokaságot, egyre törülgetve
a szemeit és áldva a népet és magasztalva őket és hálálkodva, amért
olyan jók a messze távol lévő tengeri rablók iránt; és minduntalan
megesett, hogy a legcsinosabb kis lányok könnybe fürösztött orcával arra
kérték, engedje meg nekik, hogy megcsókolják; és ő mindig megengedte és
némelyikét megölelte, megcsókolta ötször-hatszor is; aztán meghívták,
hogy maradjon náluk vagy egy hétig, és mindenki azt kívánta, hogy az ő
házába menjen lakni; de ő azt mondta, minthogy a gyűlésezésnek ez volt
az utolsó napja, már semmi haszna se lenne az ittmaradásának, amellett
már nagyon mehetnékje volt az indiai tengerre, hogy munkához láthasson a
kalózok körül.

Mikor visszakerültünk a tutajra s megolvasta a pénzit, kitűnt, hogy
összekoledált hetvenhét dollárt és tizenöt centet. Hozzá elhozott egy
hárompintes pálinkásbutykost is, amelyet egy kocsi alatt talált, mikor
az erdőn keresztül hazafelé indult. Azt mondta a király, mindent
összevéve, amit eddig ilyen térítő munkát végzett, ez a mai napja volt a
legkiadósabb. Azt mondta, eddig nem volt érdemes beszélni, pogányok nem
sokat adnak arra, hogy az ember kalózokat vallásos gyűlésekkel dolgozzon
meg.

[Illustration: Megolvasta a pénzit.]

A herceg abban volt, hogy nagyon jól végezte a dolgát, amíg a király ki
nem rukkolt a magáéval; ezután persze nem volt vele oly nagyra.
Kiszedett és kinyomtatott abban a kis nyomdában két kis nyomtatványt –
lópasszust – gazdálkodók számára és fölvett érte négy dollárt. És
beszedett tíz dollár ára újsághirdetést, amiről azt mondta, kiadja négy
dollárért, ha előre lefizetik. Hát le is fizették. Az újságja árát évi
két dollárra mondta, de fölszedett három előfizetést, azt is, azt
mondja, féldollárjával, ha előre lefizetik. Ölfával és vöröshagymával
akartak neki szokás szerint fizetni, de ő azt mondta, hogy épen most
vette az üzletet s oly olcsó árat szabott, amilyet csak lehetett, és
épen most van szüksége készpénzre. Egy kis versecskét is kiszedett, amit
maga csinált a saját fejéből – három strófa! – édes szomorkás holmi, a
címe »Hideg világ csak zúzd meg e törött szívet« és kiszedve otthagyta,
nyomtatásra készen az újságba és ezért nem számított semmit.

Aztán mutatott még két kis munkát, amit nyomtatott és nem kért érte
semmit, mert ezt nekünk szánta. Ábrázolat volt egy szökésben levő
szerecsen képe, botja a vállán, botján a motyója s alája írva »200
dollár jutalom«! Ami írás volt rajta, mind Dzsimről szólt és a
megszóllalásig jól le volt írva az öreg. Az állt benne, hogy a Szent
Jakab telepről szökött meg, negyven mérföldnyire Nyuorleansz alatt, a
mult télen és alkalmasint északnak ment, és aki megfogja és
helyreszállítja, fölveheti a jutalmat és a költségét.

– Már most, mondja a herceg, holnap reggeltől kezdve nappal is
utazhatunk, ha akarunk. Ha akárki jön, megkötözzük kötéllel Dzsim
kezét-lábát, berugjuk a putriba és megmutatjuk ezt a cédulát s azt
mondjuk, hogy a folyó felső részén fogtuk el, de szegényebbek vagyunk,
hogysem gőzhajón utazhatnánk, ezt a tutajt pedig hitelbe kaptuk egy jó
emberünktől s most megyünk lefelé, hogy megkapjuk a jutalmat.
Csuklóbilincs és lánc jobban festene Dzsimen, de nem férne össze azzal a
mesénkkel, hogy olyan szegények vagyunk. Honnan telnék nekünk ilyen
ékszerre! Kötél való ide, meg kell óvnunk – mint arra mifelénk mondják –
az összhangot.

Mind elismertük, hogy a herceg helyre legény s most már baj nélkül
utazhatunk nappal is. Azt gondoltuk, ez éjjel elég messzire eljutunk,
hogy túl legyünk azon a határon, ahová elér az a rumli, amit a kis
városkában okvetetlen csinálni fog a herceg működése a nyomdában. Azután
ha akarunk, bátran mehetünk tovább.

Hát csendesen meglapultunk és nem indultunk csak úgy tíz óra felé. Akkor
elsurrantunk – jól elkerülve a várostól – és nem húztuk fel a
lámpásunkat, csak mikor már nem láttunk oda.

Mikor Dzsim reggel négy órakor szólított, hogy vegyem át az őrséget, azt
mondja:

– Mit gondolsz Hokk, fogjuk találni zutazásunkon királyt meg tebbet is?

– Nem, mondok, nem gondolnám.

– No, hát az akkor jó, – mondja ő. Egyet-kettőt királt nem bánok; de
ennyi zelig. Ezt az egyet is rimrészeg megvan, és a herceg se nem van
sokkal jobban.

Kisült, hogy Dzsim megpróbálta rábírni, hogy franciául beszéljen neki,
így hallhatná meg, hogy milyen is az; de a király azt mondta, oly régóta
van már ebben az országban, hogy már elfelejtett franciául.


XXI. FEJEZET.

Már fölkelt a nap, de mi csak vígan mentünk tovább, nem kötöttünk ki. A
király, meg a herceg ki-kijöttek, de jó rozsdásoknak látszottak; mikor
azonban a vízbe ugrottak és úsztak egy jót, módosan felfrissültek.
Reggeli után a király kiült a tutaj egyik sarkára, ledobta csizmáját,
felgyűrte a nadrágját, belógatta a lábát a vízbe, hogy jó kényelmesen
legyen és rágyújtott és elkezdte betéve tanulni Romeo és Juliáját. Mikor
jól bevágta, ő s a herceg elkezdték együtt begyakorolni. A herceg
kénytelen volt újra, meg újra a fejébe verni, hogy miként kell minden
beszédet mondani; ozt megsóhajtoztatta s a kezét a szívére tetette vele
s nemsokára azt mondta, elég formásan csinálja; csakhogy, aszondja, nem
kell azt, hogy _Romeó!_ olyan bőgve mondani, akár egy bika; hanem
lágyan, nyögdécselve, epedőn, így: Rohohómeó! Ez az igazi; mert Julia
egy édes, bájos gyereklány, tetszik tudni, s nem cikákol, mint egy páva.

Azután aztán előszedtek egy pár hosszú kardot, amit a herceg
tölgyfalécből faragott s elkezdték gyakorolni a kardvívást, – a herceg
magát III. Rikárdnak nevezte; és ahogy kiálltak és körülparádézták a
tutajt, hát nézni is nagyszerű volt. De egyszerre a király félrelépett s
leesett a tutajról és ezután pihentek egyet és a kalandjaikról
beszélgettek, melyek máskor érték őket a part mentén.

Ebédután azt mondja a herceg:

– Tudod, Capet, ebből elsőrendű mutatványt csinálunk, s azt tartom, egy
kicsit ki kell a dolgot bővítenünk. Kell valamicske, amivel valahogy
megfeleljünk az újrázásra.

– Mi az az ujjrázás Bildzsvoater, hogyan kell az embernek az ujját
rázni?

A herceg megmagyarázta neki, mi az újrázás, és azt mondta:

– Én azzal felelek az újrázásra, hogy ellejtem nekik a felföldi
kalamajkát vagy elfujom a matrózdudát; maga pedig – hadd lám csak –
hopp, megvan: elcsinálja Hamlet monológját.

– Hamletnek mijét?

– Tetszik tudni a monológját. Sexpir legünnepeltebb izéje; isteni, ah,
isteni! Mindig megcsípi a házat. Nincsen meg a könyvemben, – csak egy
kötetem van az egészből, de ki tudom pecézni emlékezetből. Csak egy
percig fogok föl s alá járni s meglátom, vissza tudom-e idézni
emlékezetem tárházából.

Hát elkezdett föl s alá járkálni gondolkozva, minduntalan ráncba rakva a
homlokát; aztán felhúzta a szemöldökét; majd végigsimította a homlokát,
meg-megtántorodott és úgyszólván nyögött bele, majd sóhajtott, majd úgy
tett, mintha könnyet ejtene. Gyönyörű volt őtet nézni is. Lassan-lassan
aztán meg is fogta a dolgot. Azt mondta, figyeljünk rá. Akkor nagyon
előkelő állásba vágta magát, a féllábát előre tolva, karját messze
kinyújtva, fejét hátra szegve, az égre tekintve; és aztán elkezd
hadonászni, dühöngeni és a fogát csikorgatni, és ennekutána egész
beszéde alatt üvöltött, körül feszengett, fel-felfujta a mellét és
valósággal palacsintává lapított minden színjátszást, amit eddig láttam.
A szövege – könnyen megtanultam, amíg a királyt betanította rá – ez:

  Lenni vagy nem lenni; ez az a meztelen tőr,
  Mitől a balsors oly sokáig él;
  Mert ki viselné el az élet terhét
  Míg Dunszinánhoz jön a Birnámi erdő,
  Hahogy félszünk a sirontúlitól
  Nem gyilkolná meg az ártatlan álmot,
  Nagy természet, e másik átkodat,
  S dobáljuk inkább vad sors nyilait,
  Mintsem kerüljük, mit nem ismerünk.
  Tekintély adván pihenőt nekünk
  Ébredj Dunkán és ne kopogj! Bár fölébrednél!
  Mert az idő vesszőjét s gúnyját ki viselné,
  A zsarnok kényét, a gőg nevetését,
  A perhalasztást, békét, kínölőt,
  A holt pusztában, éjfelen, mikor ásít a sír,
  Rendes mezben: ünneplő feketében,
  Ha nem lehelne dögvészt a világra
  Az ismeretlen tartomány, melynek határiról
  Vándor még vissza nem tért,
  S az elhatározás természetes színét
  A gond halványra betegíti,
  Hasonlón a mesebeli macskához,
  S a felhő, mely házunk felett tanyáz,
  Tekintve eztet vészen más irányt
  S elveszti tett nevét.
  Kívánatos vég ez. De csitt bájos Ofélia,
  Nyíljék meg súlyos márványajakad
  S eredj a kolostorba, menj!

Hát az öreg szerette ezt a beszédet s rém hamar meg is tanulta, ment is
neki, mint a karikacsapás. Mintha csak erre született volna; s ha benne
volt s föl volt izgatva, egészen kedves volt, ahogy handabandázott, mire
abbahagyta.

Az első jó alkalommal, ami kínálkozott, a herceg nyomtatott néhány
színlapot; s ezután két-három napon át, amíg úsztunk lefelé, a tutajon
rém eleven élet folyt; nem volt ott egyéb, mint kardvívás és – aminek a
herceg mondta – próbák az egész idő alatt. Egy reggel, mikor már jól
lenn voltunk Arkanszó államban, meglátunk egy széles öbölben egy olyan
kis fiókvárost; kikötöttünk úgy háromfertály mérföldnyire fölötte egy
csatornaféle bejáratánál, amely úgy be volt cipresszus fákkal takarva,
hogy alagúthoz volt hasonló, és mindannyian – Dzsimet kivéve – csónakba
ültünk, hogy megtapasztaljuk, lenne-e ezen a helyen valami kilátása a
mutatványainknak.

Roppant jókor jöttünk; cirkusz készült épen ezen a délutánon játszani, s
a vidék már kezdett szállingózni mindenféle rozoga kocsin és lóháton. A
cirkusznak estefelé lesz vége és ez nagyon kedvezett a mi dolgunknak. A
herceg helyiséget bérelt s mi elindultunk kiragasztani színlapjainkat. A
színlap ilyenformán szólt:

SEXPIR FÖLTÁMADÁSA!!!

CSODÁS ATTRAKCIÓ! CSAK EGY ELŐADÁS!

A világhírű tragikus színészek

=Ifjabb Gerrik Dávid,=

a londoni Drurilén-színháztól

és

=Idősb Kin Edmund,=

a londoni kir. Hémákit-színház, a wejtcsepl, Poddinlén, Pikkadilly és
szárazföldi kir. színházak tagja

Isteni sekszpíri darabjaikban, melyeknek címe:

AZ ERKÉLYJELENET

ROMEÓ ÉS JÚLIÁBÓL!!!

Romeó… Gerrik úr.

Júlia… Kin úr.

_Az egész társaság közreműködésével! Új jelemezben, új díszletekkel, új
kiállítással!_

Utána:

AZ IZGATÓ, MESTERI ÉS VÉRFAGYASZTÓ

KARD-VÍVÁS

III. RIKHÁRDBÓL

III. Rikhárd… Gerrik úr.

Ricsmond… Kin úr.

Azonképen

(különös kívánságra)

HAMLET HALHATATLAN MONOLÓGJA!!

Előadja

A HÍRNEVES KIN!

Egymaga 300-szor adta elő Párisban egy végben.

Csak egyetlen egy előadás, mert elodázhatatlan európai szerződéseink
vannak.

Belépti díj 25 cent; cselédségnek és gyermekeknek 10 cent.

Ezután ide-oda kuncsorogtunk a városban. A házak és a boltok majd mind
rosszul szárított gerendából készült festetlen holmi voltak; s
három-négy lábnyira álltak a földtől cövekeken, hogy el ne érje a víz,
ha kiönt a folyó. A házak körül apró kertek voltak, de nem igen
termesztettek bennük csak beléndeket, napraforgót és hamukupacokat,
viselt csizmát és cipőt, üvegdarabokat, rongyot és konzerv-skatulyát. A
kerítés különféle deszkából készült, mely más-más időben szegeződött
fel; ki erre, ki arra dült s olyan kapuk voltak rajta, hogy csak egy
sarokvason lógtak, de – bőrből valón. Némelyik kerítés be volt meszelve
egyszer, valamikor, de a herceg azt mondta, lehetett Kolombusz idejében,
ami bizony elég valószínű. Rendesen disznók voltak a kertben s valaki,
aki iparkodott a disznókat kiűzni.

A bolt mind egy utcában volt végig. Valamennyinek elül födött pitvara
volt, és a vidékiek a lovaikat a pitvar oszlopfáihoz szokták kötni. A
pitvarban üres faládák voltak s henye nép üldögélt rajtok egész nap és
bugylibicskájokkal farigcsálták a deszkáját; és bagóztak, szájat
tátottak, ásítoztak s nyújtózkodtak, – egy fene ordináré had.
Rendszerint sárga szalmakalapjuk volt, olyan terjedelmes mint egy-egy
esernyő, de se kabátot, se mellényt nem viseltek; egymást Billnek,
Bökknek, Hoeknek, Dzsónak és Endynek szólították, és lustán, vontatottan
beszéltek és sűrűn éltek káromló kifejezésekkel. Annyi ilyen naplopó
volt ott, hogy nekitámaszkodva a pitar minden oszlopfájára jutott
egy-egy és a kezét mind a nadrágzsebében tartotta, kivéve ha kivette,
hogy kölcsön adjon egy marék bagót vagy vakarózni. Amit az ember folyton
hallhatott köztük, ez volt: Hoci egy falás bagót, Henk!

– Nöm löhet, nincs mán magamnak se, csak effalás. Adjon Bill.

Lehet Bill ád neki, lehet az is azt hazudja, hogy nincs neki.
Némelyikének ezek közül a naplopók közül soha sincs egy veszekedett
centje vagy egy marék bagója a magáéból. Mind csupa kölcsönt bagóznak.
Azt mondják az egyik fickónak: »Adhatná kűcsön e’ kis bagót Dzsekk,
ebben a minutában adtam oda, a ki vót Tompszonnak«. Ez pedig jóformán
mindig hazugság; ezzel be nem csapnak csak idegen embert; de Dzsekk nem
idegen ember, hát azt mondja:

– Te adtál volna neki bagót? Te? Adott ám az ángyod macskájának az
öreganyja. Add vissza, Léf Bökkner, amit mán kücsön adtam neked, akkor
adok akár egy mázsát és még csak hasznot se kérek rulla vissza.

– Hát adtam én neked vissza valamikó’?

– Adtál hát, vagy hat falás körű. Én adtam préselt lepényt, de te adtál
vissza hamupogácsát.

A préselt lepény sötét lapos dohánycsomó; de ezek a fickók rendszerint
összehajtogatott nyers dohánylevelet bagóznak. Ha kölcsön kérnek egy
fogra valót, nem vágják kétfelé késsel, hanem a foguk közé veszik a
lepényt és rágják a fogukkal és rángatják a kezükkel, amíg ketté válik,
de akkor néha nagy búsan nézi a dolgot az, akié a dohány volt, s azt
mondja gúnyosan: nesze, legyen tiéd a lepény s hoci nekem a bagót.

Az út és utca mind csupa sár volt, csupa merő sár, szurok fekete sár s
némely helyen szinte egy lábnyi mély sár; két-három coll pedig
mindenütt. A disznók szerte kóboroltak és röfögtek mindenfelé. Látni
lehetett egy-egy maszatos emsét egy sereg malaccal az utcán
végigténferegni s magát befészkelni az útba, ahol a járókelőknek meg
kellett őket kerülni; az emse meg elnyújtózkodott, behúnyta a szemét,
billegette a fülét, míg a malacait szoptatta, s oly boldognak látszott,
mintha megfizették volna a dajkaságért. És csakhamar lehetett hallani,
amint egy ácsorgó elrikkantja magát: »Lele! ide a! Csípd meg bodri!« És
a disznó nekiiramodik iszonyúan ordítva, mindenik fülén lógatva egy-egy
kutyát, míg egy pár tucat másik kutya rohanva jött; és aztán lehetett
látni a naplopókat, mint ugrálnak fel és nézik a dolgot ameddig
láthatják és nevetnek a jó tréfán és gyönyörködnek a zsivajban. Aztán
megint visszaülnek, amíg valami kutyamarakodás nem kerül. Semmi a
világon úgy fel nem tudta őket izgatni és mindenekfelett boldoggá tenni,
mintha a kutyák összevesztek, – kivéve tán, ha bemaszatolhattak egy
bitang kutyát kátránnyal és meggyújtották, vagy ha valami cinedényt
köthettek a farkához s nézhették, mint kergetőzik tőle vesztibe.

A folyó mentén a házak kiálltak a partra és meg voltak rokkanva és
dülve, mintha minden pillanatban bele akarnának zuhanni. Ezekből a
házakból a népek kiköltözködtek. Egy-egy ház sarka alatt a partot
kimosta a víz s ez a sarok a víz fölé lógott. Ezekben mindazonáltal
laktak, de bizony veszedelmes dolog volt, mert hogy időnként egy darab
part – egész házszélességben – hirtelen belezuhant a vízbe. Van rá eset,
hogy egy fertály mérföld mélységű partrész megindul és szakadoz és végre
mind beleszakad a folyóba egy nyáron át. Az ilyen városnak ezért mindig
curukkolni kell mind hátrább és hátrább, mert a folyó örökké
rágja-faragja.

Mentül közelebb volt a dél ezen a napon, annál sűrűbb lett az utcákon a
kocsi, meg a ló és mindig több, meg több jött. A családok magukkal
hozták az ebédjöket a falvakból és a kocsin költötték el. A snapsz
jócskán fogyott, s én három verekedést láttam. Egyszerre hallom, hogy
valaki elrikkantja magát:

– Ehun gyün, fiúk, a vén Boggsz a falujából a kis hónaponkénti
itókájára: ehun gyün e!

Mind a naplopók nagyon föllendültek. Gondoltam, ezek a bolondját szokták
járatni Boggszszal. Egyik aszondja:

– Szeretném tunni, há mén az öreg ezúttal bagózni. Ha mind bebagózta
vóna azokat, akiket ebben a húsz esztendőben ’egfenyegetött vele, hírös
legény vóna mán manapság!

Egy másik aszondja: Bár éngöm fenyegetne meg a vín csont, mer azér hogy
akkó tunnám, ’eg nem halok ezör esztendeig se!

Boggsz vágtatva jön a lován és üvölt és rikácsol mint egy indiánus és
ezt kiabálja:

– Kotródjatok láb alul, hé! Mer’ én a siralom útján járok és fölszökik a
koporsó ára!

Részeg volt s dülöngött a nyergében; túl volt az ötvenen és igen vörös
ábrázata volt. Mindenki rákiabált és megröhögte és szidta, ő meg
visszaszidta őket s azt mondta, majd figyelemmel lesz irántuk és
lefekteti mindeniket sorjába, de most nem ér rá, mert azért jött a
városba, hogy megölje az öreg Serbörn ezredest, s a jelszava, hogy
»előbb a hús, aztán a kanalas étel hegyibe.«

Meglátott engem s felém lovagolt s azt mondja:

– Gyerek, hát te honnan kerülsz ide? Elkészültél a halálodra?

Aztán továbblovagolt. Én megijedtem, de egy ember azt mondja:

– Nem köll fölvenni; mindég így ágál, ha részeg. De a legjámborabb vén
bolond egész Arkanszóban, – soha nem bántott még senkit, se részegen, se
józanan.

Boggsz odalovagolt a legnagyobb bolt elé, ami csak volt a városban s
lehajtotta a fejét, hogy beláthatott az ámbitus függönye alatt és azt
üvölti:

– Gyere ki Serbörn. Gyere ki, állj szembe az emberrel, akit becsaptál.
Te vagy az a kutya, akit keresek és ezúttal meg is csíplek, meg én!

És így tovább, elmondva Serbörnt mindennek, amire csak rátalált a
nyelve, és az egész utca tele néppel, mely fülelt és röhögött egyre.
Egyszerre csak kilép egy büszketekintetű ember, mintegy ötvenöt éves, –
és neki volt messze valamennyi fölött a legjobb ruhája – kilép a boltból
és a sokaság visszahőköl két oldalt s utat ad neki. Azt mondja Boggsznak
rém nyugodtan és lassan:

– Megúntam – aszondja – ezt a dolgot, de még eltűröm egy óráig. Amíg
egyet üt, jegyezd meg, tovább nem. Ha ezután még egyszer kitátod rám a
szádat, akkor nem tudsz olyan messze bujdosni, hogy én rád ne találjak.

Ezzel megfordul és bemegy. A tömeg rém kijózanodott; senki se mozdult és
nevetést se lehetett többet hallani. Boggsz odébb lovagolt végig
gazemberezve Serbörnt az utcán, ahogy csak a száján kifért és aztán
visszajött megint és a bolt elé állt és újra kezdte. Néhány ember
körülfogta s próbálta rávenni, hogy abbahagyja, de ő nem állt kötélnek;
mondták neki, hogy tizenöt perc híjja az egy órának, hát menjen haza,
menjen rögvest. De nem fogott rajta. Káromkodott tovább, ahogy csak
tudott, kalapját lecsapta a sárba és keresztüllovagolt rajta és megmeg
csak végiglovagolt őrjöngve az utcán, a szürke haja csak úgy libegett
utána. Mindenki, aki valahogy hozzá tudott férni, iparkodott őt a
lováról leszedni, akkor aztán lakat alá lehetett volna tenni, amíg ki
nem józanodik; de hasztalan volt minden, csak vissza nyargalt megint az
utcán újra káromolva Serbörnt.

– Hozzátok el a lányát! hamar, hozzátok el a lányát; arra szokott néha
hallgatni. Ha valaki, ő fog vele bírni.

Valaki elindult futva. Én is lementem végig az utcán oldalt. Vagy öt
perc mulva megint csak jő Boggsz, de nem lóháton. Keresztültámolygott az
utcán, arra ahol én voltam, hajadonfőtt, egy-egy barátjával két oldalt,
akik a karjánál fogva cipelték tova. Nyugodt volt és kedvetlennek
látszott és nem vonakodott és húzódszkodott hátra, hanem maga is próbált
sietni. Valaki azt kiáltja: Boggsz!

Arra nézek, hogy ki mondta, hát Serbörn ezredes volt. Csendesen állt az
utcán és pisztolyt tartott föl a jobbkezében, nem célozva, hanem úgy
tartotta, a csövével az ég felé. Abban a szempillantásban látok egy
fiatal lányt, aki rohanva jött, vele két férfi. Boggsz és akik
tartották, megfordultak, hogy lássák, ki szólította őt, s mikor
meglátják a pisztolyt, a két ember kétfelé ugrik és a pisztoly csöve
lassan és szilárdan ereszkedik le egy bizonyos irányig, mind a két cső
kakasa felhúzva. Boggsz kitárja égfelé mind a két karját s aszondja: »Az
istenért, ne lőjj«. Durr! szól az első lövés és Boggsz hátratántorodik s
a levegőbe kapkod, – durr! a második és Boggsz hanyatt vágódik nehezen,
mereven, kiterjesztett két karjával. Az a fiatal leány sikoltozva rohan
és odadobja magát atyjára sírva és azt mondja: Megölte, oh, megölte! A
nép körülvette őket és tolongott, taszigálódott, kinyújtva nyakát, ha
látna valamit, és a körön belül lévők iparkodtak a tolongókat
visszanyomni, kiabálva: »Hátra, hátra, hadd legyen levegője«.

Serbörn ezredes földhöz csapta a pisztolyát, sarkon fordult és elment.

Boggszot egy kis drogistaboltba vitték, a nép folyton tolongva
körülötte, s az egész város nyomukban volt, és én elosontam mellettük és
jó helyet találtam magamnak egy ablakban, ahol egészen közel voltam
hozzá és jól beláttam. Lefektették a padlóra s egy nagy bibliát tettek a
feje alá és egy másikat kinyitva a mellére borítottak, de előbb
kigombolták az ingét és én láttam a helyet, ahol az egyik golyó
belefúródott. Vagy egy tucatszor hosszan zihált és a biblia mindig
felemelkedett a mellén, mikor a levegőt beszítta, és leszállt, mikor
kibocsátotta, és azután csendesen feküdt: meg volt halva. Aztán
eltuszkolták mellőle siránkozó, jajgató lányát és elvitték onnan. A lány
lehetett tizenhat éves, igen édes és nyájasszemű lány, de rém sápadt
volt és holtra volt ijedve.

Csakhamar együtt volt ott az egész város löködve, tolongva, fészkelődve,
furakodva, hogy az ablakhoz jussanak s benézhessenek, de aki jó helyen
volt, nem tágított s akik hátul voltak, egyre mondogatták: hé fickók,
már eleget néztétek; nem igazság, nem szép dolog, hogy mégis ott álltok
és senkit sem engedtek oda; más embernek is van hozzávaló joga, csakúgy
mint nektek.

Hátul nagyon hangos lett a dolog, hát én kiosontam, mert mondok még baj
lesz belőle. Az utcák tömve voltak és mindenki nagyon izgatott volt. Aki
látta a lövést, egyre azt beszélte, hogy hogy is történt, és minden
ilyen beszélő fickó körül egész csapat ember volt s kinyújtott nyakkal
hallgatta beszédét. Egy hosszú, nyurga, hosszúhajú úr, a feje búbján
fehér szőr köcsögkalappal, horgas fogantyús bottal kipécézte a helyet a
földön, hogy hol állt Boggsz és hol állt Serbörn, és a nép tódult utána
egyik helyről a másikra és leste, amit mutogatott, és biccentgettek a
fejükkel, hogy mutassák, hogy megértették és le-leguggoltak csípőre tett
kézzel, hogy nézzék, mint jelöli meg a helyet a botjával a földön: aztán
odaállt egyenesen és mereven, ahol Serbörn állt, összeráncolta a
homlokát s a szemére húzva kalapja karimáját és elkiáltja magát: Boggsz!
és aztán leereszti lassan a botját a halálos színtig és azt mondja:
_Durr!_ és megtántorodik és ismét mondja: _Durr!_ és hosszában hanyatt
vágja magát. Azok, akik látták az esetet, azt mondták, nagyszerűen
csinálja; azt mondták, szakasztott így történt minden. Aztán legalább
egy tucat ember előszedte a butykosát és megkínálta belőle a
fehérkalapost.

Hát egyszer aztán azt találta valaki mondani, hogy Serbörnt meg kéne
lincselni. Egy perc mulva már mindenki azt mondta. Hát el is indultak
üvöltve és letépve minden ruhaszárítókötelet, ami kezük ügyébe esett,
hogy majd azzal fogják fölakasztani.


XXII. FEJEZET.

Rajokban tódultak föl az utcán Serbörn háza felé, indiánok módjára
ordítva, üvöltve s őrjöngve; minden kénytelen volt előlük kitérni,
különben legázolódik vagy palacsintává tapossák, hogy rémes volt nézni.
Gyerekek rohantak a csőcselék élén visongva s próbáltak menekülni láb
alul; és minden ablak az utcán tele volt asszonyi fejjel, néger gyerekek
voltak a fákon és néger sihederek és némberek néztek át a kerítéseken,
és ahogy a csőcselék közelükbe ért, uccu törtettek hátra, ahol nem
érhette őket semmi. Az asszony- és lányféle csapatosan, szinte hótra
ijedve sírt és miegyéb.

Oly sűrűn tódultak Serbörn kerítése elé, ahogy csak képesek voltak
összeszorulni, az ember elképzelheti a lármájukat. Kicsi – mintegy húsz
könyöknyi – udvara volt. Valaki azt kiáltja: Döntsük le a kerítést,
döntsük le a kerítést! Jött aztán egy törés-recsegés-ropogás és a
kerítés lenn volt, s a sokaság első fala kezd betódulni, mint a hullám.

Ebben a pillanatban lépett ki Serbörn a háza elején lévő kapuzat eresze
alá, kezében duplacsövű fegyver s megáll teljesen nyugodtan, elszántan,
egy szót se szólva. A zsivaj megáll és a hullám visszahúzódik.

Serbörn nem szólt egy szót se, csak állt ott és nézett le rájok. A
csendesség rém kellemetlen és félelmetes volt. Serbörn meghordozta a
szemeit lassan a tömegen s valahová nézett, próbáltak vele farkasszemet
nézni, de nem ment; a földre szögezték szemüket és meghunyászkodva
néztek. Csakhamar aztán Serbörn egyet nevetett, nem valami barátságosan,
inkább olyanformán, amitől olyat érez az ember, mikor olyan kenyérbe
harap, amelyben homok van.

Aztán azt mondja lassan és haragosan:

– Hogy ti lincselnétek meg valakit! aszondja. Ez aztán mulatságos dolog.
Hogy azt hiszitek magatokról, van bennetek annyi virtus, hogy egy férfit
meglincseljetek. Mert hogy elég vitézek vagytok arra, hogy egy szegény
senkinélkül való elűzött asszonyt, aki idevetődik, bekátrányozzatok és
tollban meghempergessetek: hát azt gondoljátok, arra is van sütni
valótok, hogy kezeteket egy férfira emeljétek. Hej, egy férfi a ti
fajtátok tízezreinek a kezében bátorságban van, – amíg nappal van és ha
nem vagytok a háta mögött.

– Ismerlek, úgy-e? Ismertem minden porcikátokat. Délen születtem és
nevekedtem, laktam északon; így ismerem az átlagembert mindenütt. Az
átlagember gyáva. Északon átenged magán gázolni akárkit, akinek kedve
tartja, aztán haza megy és alázatosságért imádkozik, hogy el tudhassa
viselni. Délen egy ember egymagában megállított fényes nappal egy
postakocsit tele emberrel és kirabolta az egész frekvenciát. Újságaitok
annyit mondanak benneteket vitéz népnek, hogy már el is hiszitek, hogy
vitézebbek vagytok más népeknél; pedig csak oly vitézek vagytok, mint
mások és nem vagytok vitézebbek. Mért nem akasztják fel esküdtszékeitek
a gyilkosokat? Mert attól félnek, hogy a gyilkos barátai beléjök lőnek –
hátulról, sötétben és épenséggel ez az, amit tennének.

– Ezért mentenek föl mindenkit; és akkor fogja magát egy ember s éjnek
idején, száz álarcos pulyával a háta mögött, nekiindul éjjel és
meglincseli a zsiványt. Abba hibáztátok el a dolgotokat, hogy nem
hoztatok magatokkal férfit; ez az egyik hiba; a másik az, hogy nem éjjel
jöttetek és nem hoztátok el álorcátokat. Egy félembert hoztatok, amott
a, Bökk Háknesszt – és ha ő nem lett volna, hogy elindítson benneteket,
verekedés lett volna belőle.

– Ti ugyan nem jöttetek volna. Az átlagember nem szereti a bajt s a
veszedelmet. De ha csak egy félférfi is – amilyen Bökk Háknessz –
elkiáltja, hogy lincseljük meg, lincseljük meg! akkor nem mertek
hátrálni; attól féltek, kitudódik rólatok, mik vagytok, hogy pulya nép
vagytok, hát kitörtök egy ordításban és belekapaszkodtok annak a
félférfinak a kabátja szárnyába és jöttök ide őrjöngve s fogadkozva,
hogy micsoda nagy dolgot fogtok művelni. A legszánalmasabb micsoda a
világon a csőcselék; a hadsereg se egyéb, csak csőcselék. Nem verekszik
az a saját veleszületett bátorságából, hanem tömegvoltától és
tisztjeitől kölcsönvett bátorságból. Hanem a csőcselék, ha férfi nincs
az élin, az még a szánalomnál is szánalmasabb. Már most a ti dolgotok
itt az, hogy húzzátok be a farkatokat, menjetek haza és bujjatok be a
lyukatokba. Ha lesz itt lincselés, az a déliek módjára lesz, sötétben és
ha jönni fognak, elhozzák álarcukat is és keresnek maguknak férfit is.
Most pusztuljatok és vigyétek magatokkal félembertöket és amint ezt
mondta, balkarjára csapta a fegyverét és felhúzta kakasát.

A tömeg hirtelen szétmállott, darabokra szakadozott és elkotródott
minden irányba, és Bökk Háknessz nagyon megereszkedve, utánuk kullogott.
Én ott tudtam volna maradni, ha akartam volna, de nem akartam.

Elmentem a cirkuszhoz és ott őgyelegtem a hátsó része körül, míg a
rendőr odébb ment s akkor bebujtam a sátor alá. Megvolt húszdolláros
aranyom és valamelyes más pénzem is, de mondok, jobb lesz azt
megspórolni, mert meg se lehet mondani, mily hamar rászorulhat az ember,
mikor így messze van hazulról és csupa idegen emberek közt. Az ember nem
vigyázhat eleget. Nem mondom, hogy az ember ne költse a pénzét
cirkuszra, ha máskép nem juthat hozzá, de semmi haszna sincs, ha szükség
nélkül pazarolja rá.

Hát igazán óriási cirkusz volt. Nem lehetett annál ragyogóbbat látni,
mint mikor mind belovagoltak, kettesével, egy úr meg egy hölgy, egymás
mellett, az urak teljesen pőrén, kötött ingükben, se csizmájuk, se
kengyelük, kezüket csípőjükön tartva, könnyedén és lengén – voltak vagy
húszan – és minden hölgy gyönyörű arccal, ragyogóan szép, olyan
teljességgel, mint egy banda igazándi királykisasszony, olyan ruhában,
ami millió és millió dollárba kerülhetett és telisded tele hintve
gyémánttal. Irtóztatóan finom látványosság volt, én soha hozzá fogható
szépet nem láttam. Aztán egyik a másik után felugrott és állva lovagolt
körül a körön és integetett oly édesen, hullámzón és bájosan; a férfi
mind olyan szálas, könnyű és egyenes fejökkel bólogatva, majd a sátor
tetejét érintették, és minden hölgy rózsasziromból készült ruhája oly
édesen, selymesen libegett dereka körül, s maga hasonlított a
legmesésebb napernyőhöz.

És mind sebesebben és gyorsabban száguldottak, mindenik táncolt, előbb a
féllábát rúgta ki a levegőbe, aztán a másikat, a lovak mindjobban-jobban
megdűltek, és lovászmesterük egyre kerülgette a középső oszlopot,
durrogatott az ostorával, kiabálva, hogy »hej-hopp!« A bohóc pedig
bolondozott a háta mögött; aztán azután mind eleresztették a
kantárszárat és minden kisasszony a csipejéhez rakta a lábát és az urak
keresztbe fonták a karjukat és hogy megdűltek a lovak és hogy
nekifeküdtek! Igy aztán egyik a másik után leszökött a porondra és a
legédesebb bókolást csinálta, amit valaha láttam, aztán kiugrándozott és
minden ember összeverte a tenyerét és szinte meg volt vadulva.

Hát bizony mind a cirkuszbeliek a legcsodálatosabb dolgokat mívelték, és
az egész idő alatt a bohóc úgy bolondozott, hogy majd belehalt az ember.
A lovászmester nem szólhatott egy szót se, hogy rögvest a nyakán nem
termett a legfigurásb dolgokkal, amit valaha ember mondott. És hogy
miként jutott neki annyi mindenféle az eszébe és oly hertelen és olyan
talpraesetten, az nem ment sehogy se a fejembe. Én egy esztendeig
törhetném a fejemet, még se tudnám mind azt kitalálni. Egyszerre aztán
egy részeg ember próbált bemenni a porondra. Azt mondta, lovagolni akar;
azt mondta, tud ő lovagolni úgy, mint akárki más. Azok beszéltek neki és
próbálták kituszkolni, de nem hallgatott rájok és az egész előadás
megakadt. Akkor a közönség kezdett rá hallózni és bolondot csinálni
belőle, amitől rém dühbe jött és hányta-vetette magát. Ez fölizgatta a
népeket és egy csomó ember felugrált a padokról és kezdett tódulni a
porondra, kiabálva: üssétek le, dobjátok ki! És egy-két asszony
elkezdett sikoltozni. Ekkor a lovászmester egy kis beszédet mondott. Azt
mondta, reméli, nem lesz semmi zavar, és ha ez az ember megígéri, hogy
nem csinál több bajt, megengedi neki, hogy lovagoljon, ha azt hiszi, meg
tud állani a lovon. Erre mindenki nevetett s azt mondta, rendben van, és
az az ember nekiment. Abban a percben, hogy a lovon volt, a ló elkezdett
rúgkapálni, ugrándozni és körülszáguldani két cirkuszbeli emberrel, akik
a kantárjába kapaszkodtak s iparkodtak megfékezni a lovat, a részeg
ember pedig a ló nyakán lógott és a sarka a ló minden ugrásánál a
levegőbe szökött és mind a sok nép fölállt és ordítozott és nevetett,
hogy a könnye is kicsordult bele. És végre a cirkuszbeliek minden
igyekezete ellenére a ló kiszabadítja magát és halló neki, mint a
veszedelem, körül a porondon azzal a bolonddal a nyakán s a féllába az
egyik oldalon majd a földig ért, a másik pedig a másik oldalon volt, a
közönség meg majd megveszett. Nekem nem volt nagyon mulatságos a dolog.
Egész testem remegett, a veszedelmet látva. De csakhamar fölkecmergett s
lába közé fogta a lovat, elkapta a kantárszárt ide-oda forogva, aztán
egy szempillantás alatt felugrott, eldobva a kantárszárt és megállt, a
ló pedig futott, mintha égett volna a ház. Ő meg ott állt s oly könnyen
és kényelmesen szállongott körül, mintha soha részeg nem lett volna s
aztán kezdte leszedni magáról a ruhát s elhajigálta. Oly sűrűn szórta
magáról, hogy a levegő szinte tele volt vele és össze-vissza levetett
tizenhét rend ruhát. Aztán ehen ott állt, karcsún és szépen, rém csecse
ruhában, hogy olyat nem lehetett látni, és csapkodta vesszőjével a
paripáját s végre leszökött róla, bókolt és kitáncolt az öltözőszobába
és mindenki üvöltött a gyönyörűségtől és meglepetéstől.

Látta bezzeg a lovászmester, hogy milyen gyönyörűen becsapták, s
gondolom, hogy ebben a percben nem volt még egy olyan nyavalyás
lovászmester. Hát persze, az ő emberei közül való volt! A maga fejébül
kezdett ebbe a tréfába és senkinek sem árulta el. Hát igaz, magam is
elkámpicsorodtam, hogy így becsapódtam, de nem szerettem volna a
lovászmester bőribe lenni, nem én száz dollárért sem. Nem tudom, lehet,
hogy van ennél különb cirkusz is a világon; én ugyan még nem láttam
egyet sem. De akárhogy is van, nekem teljességgel elég jó volt; és
akárhol a világon, ha ott találom, én mindenképen a kuncsaftja leszek
neki.

Ez éjjel megtartottuk mi is az előadásunkat, de bizony nem volt ott több
közönség tán tizenkét embernél. Ezek is folyton nevettek, amitől a
herceg szinte dühös lett; és mindenki elment, mielőtt az előadásnak vége
lett volna, csak egy fiú maradt ott, de azért, mert elaludt volt. Azt
mondta erre a herceg, hogy a tökfejű Arkanszóbeliek nem tudnak Sexpirhez
fölemelkedni; nekik aljas bohózat kell, de talán még a bohózatnál is
valami aljasabb. No majd megcsinálja, aszondja, a nekik valót is. Másnap
reggel aztán beszerzett egy csomó pakkpapirost és fekete festéket,
csinált néhány színlapot belőle s felragasztotta a városban. A színlapon
ez volt:

CSAK HÁROM ESTÉN!

A VILÁGHÍRŰ TRAGIKUS SZÍNMŰVÉSZEK

IFJABB DÁVID GERRIK

ÉS

IDŐSB EDMUND KIN,

A LONDONI ÉS A SZÁRAZFÖLDI SZÍNHÁZAK TAGJAI

A KIRÁLY ZSIRÁFJA

VAGY

A FEJEDELMI NON PLUS ULTRA

CÍMŰ VÉRFAGYASZTÓ TRAGÉDIÁJOKBAN.

BELÉPTI DÍJ 50 CENT.

Aztán a cédula alján ott volt a legvastagabb betűkből egy sor, így:

HÖLGYEK ÉS GYERMEKEK KIZÁRVA!

– Nesztek, aszondja, ha ez a sor be nem csődíti őket, mondjátok el, hogy
nem ismerem Arkanszót.



MÁSODIK KÖTET.  Hakkelberry Finn kalandjai.


I. FEJEZET.

A herceg és a király egész nap keményen dolgoztak a színpad
felállításán, függönyön és egy sor gyertya elhelyezésén lábvilágításnak,
és ez este a ház hamarosan megtelt zsúfolva. Mikor már többé senki se
fért be, a herceg otthagyta a bejáró ajtót, hátra került a színpadra és
kiállt a függöny elé; egy kis beszédet mondott, földícsérte a tragédiát
s azt mondta, ennél izgatóbb nincsen is a világon. Igy hencegett a
tragédiájával, és idősebb Kin Edmundjával, akinek a kezében volt a
főszerep; és végül, mikor már fölcsigázta jól mindenkinek a várakozását,
felhúzta a függönyt és a másik percben jön ki a király nagy kényesen
négykézláb, anyaszült meztelen; de be volt festve egész teste karikákkal
és stráfokkal, minden színben egy tündöklő szivárvány. És – de ki
törődnék egyéb kiállításával, – szóval rémes volt, de borzasztóan
nevetséges. A nép majd szétpukkadt nevettében, s mikor a király
elkezdett fickándozni és eltűnt szökdelve a szín mögött, addig
üvöltöttek, tapsoltak, zúgtak és röhögtek, amíg vissza nem jött és újra
nem csinálta. Aztán még egyszer megújráztatták. Még egy tehenet is
megnevettetett volna a vén bolondjának a fintorgatása.

Erre a herceg leeresztette a függönyt, bókol a közönségnek és azt
mondja, a nagy tragédiát még csak két este adják elő, mert Londonba
kötik sürgős szerződések őket, ahol már minden jegy elkelt a Drury-Lén
színházban. Aztán újra bókol és azt mondta, ha sikerült mulatságos és
tanulságos előadásával a tetszésüket megnyernie, nagyon le fogják
kötelezni, ha barátaiknak feldícsérik és biztatják őket, hogy jöjjenek
el.

Huszan is közbekiáltanak erre:

– Micsoda? Hát vége van? Ez az egész?

A herceg azt mondja, ez! Nohát, erre jó világ kezdődött. Mindenki ordít,
felugrál és neki a színpadnak s a tragikus színészeknek. De egy nagy
alattomos képű úr felszökik egy padra s ezt kiabálja:

– Megálljunk! Csak egy szóra, uraim! Mind megállanak s figyelnek.
»Minket, aszondja, kifizettek, fenemód kifizettek. De mért nevessen ez
az egész város mirajtunk? És egyebet se halljunk ennél az esetnél
halálunk órájáig? _Nem_. A mi dolgunk az legyen, hogy innen szép rendben
távozzunk, ezt a színdarabot agyondícsérjük és becsapjuk a város többi
részét. Akkor aztán mind együtt leszünk egy vékában. Nem világos ez,
mint a pinty? (»Az a! Igaza van a bírónak!«: ezt ordítja mindje.)
Rendben van. Hát szót se arról, hogy becsapódtunk. Kiki menjen haza és
be kell csődíteni minden teremtett lelket ebbe a tragédiába.«

Másnap egyebet se lehetett hallani a városban, mint hogy milyen
nagyszerű volt az előadás. A ház zsúfolva volt megint, s mi ugyanazzal a
pénzzel fizettük ki a tömeget. Mikor én meg a király, meg a herceg
hazakerültünk a tutajra, bevacsoráztunk, és utóbb, úgy éjfél felé
kifaraltatták velem meg Dzsimmel a tutajt, hogy eresszük le két
mérföldnyire a folyó közepén a város alá s ott húzzuk ki és rejtsük el.

Harmadik este megint tömve volt a színház, de ezúttal nem új emberek
voltak ott, hanem csupa olyan népek, akik az előző két estén is ott
voltak. Én a herceggel a kapuban álltam s látom ám, hogy minden embernek
meg van tömve a zsebe vagy valamije el van dugva a ruhája alá; s láttam
is, hogy nem szagos víz biz az, akárhogy néztem. Záptojást, rothadt
hagymát s efféle holmit orrontottam én; s ha megérzem, hogy valahol
döglött macska van (pedig ugyancsak megérzem), hát akkor bejött legalább
hatvannégy darab. Én is bementem egy pár percre, de nekem nagyon cifra
volt, nem bírtam ki. Hát mikor már be nem fért volna senki, a herceg egy
fiúnak a markába nyomott egy fertály dollárt, hogy aszondja, álljon
helyette egy kissé az ajtónál; ő meg indult hátra a színpadra vivő ajtó
irányában, én meg utána; de abban a minutában, hogy a sarkon
befordultunk és sötétségben voltunk, azt mondja:

– Vesd el magad most, míg ki nem érsz a házak közül, azután pedig
talpalj a tutaj felé, mintha a sátán volna a nyomodban.

Én szót fogadtam, ő meg utánam. Egyszerre értünk a tutajhoz és nem több,
mint két másodperc mulva már siklottunk a folyón lefelé, sötétségben és
csendességben, rézsút a folyó közepe felé, egy árva szót sem szólva. No,
mondok, a szegény királynak lesz hadd-el-hadd a nézőközönséggel; de szó
sincs róla; csakhamar kezd őkelme kikecmeregni a putriból és aszondja:

– No herceg, hogy sült el az ócska játék ezúttal?

Csak fönn se volt a városban egyáltalán, az istenadta.

Persze, lámpást nem akasztottunk ki, amíg vagy tíz mérföldnyire a város
alatt nem voltunk. Ott aztán meggyújtottuk a lámpásunkat és vacsorához
láttunk, és a király meg a herceg majd szétmállottak azon való
nevettükben, hogy milyen jól elbántak ezzel a néppel. Azt mondja a
herceg:

– A bambák, tökfilkók! Tudtam, hogy az első ház hallgatni fog s engedi a
többieket becsapni; és tudtam, hogy a harmadik estét nekünk szánták
ravaszul s azt gondolták, most rajtuk a sor. No hát, rajtuk is van a sor
s adnék érte valamit, ha megtudhatnám, milyen hasznát vették. Csak
annyit szeretnék tudni, hogy találják bele magukat a helyzetükbe. Ha van
eszük, batyubált csinálnak belőle, ennivalót hoztak eleget.

Ezek a gézengúzok bevettek a három estén négyszázhatvanöt dollárt. Ilyen
szekérszám soha életemben nem láttam pénzt besöpörni.

Utóbb, mikor a herceg és a király már aludtak és hortyogtak, azt mondja
Dzsim:

– Hokk, – aszondja – nem megbámulsz te, hogy micsinálik ezek a királok?

– Nem, mondok, én nem.

– Mért nem, Hokk?

– Hát azért nem, mert azt tartom, a vérükbe van. Azt tartom, mind egy
húron pendül, ahány van a világon.

– De Hokk, ezek a mienk királok, ezek igazi ordináré zsivánszkiak; azt
mondok én, zigazi zsivánszkiak.

– Azt mondom én is; a királyok rendszerint zsiványok mind, ahogy én
nézem a dolgot.

– Igazán?

– Majd egyszer olvassz róluk valamit, oszt meglátod. Nézd Nyolcadik
Henriket; ehhez képest ez a mienk egy vasárnapi iskolai főfelügyelő. És
nézd Második Károlyt és Tizennegyedik Lajost és Tizenötödik Lajost és
Második Jakabot és Második Edvardot és Harmadik Rikárdot és még másik
negyvenet; nem is számítva a szász hetesuralkodókat, akik a régi időben
nekiszabadulva föltámasztották halottaiból Káint. Hej, csak a vén VIII.
Henriket kellett volna látnod, mikor virágjában volt. Igazán virág volt.
Mindennap másik feleséget vett el és másnap reggel lecsapatta a fejét.
És olyan közömbösen csinálta, mintha csak tojást rendelne magának.
»Hozzátok fel, aszondja, Goinn Nellit.« Hát felhozzák. Másnap reggel:
»Üssétek le a fejét«. És hát leütik. »Hozzátok fel Sór Dzsént«, aszondja
és Dzsén feljő. Másnap reggel: »Üssétek le a fejét« – és leütik.
»Csöngessetek a szép Rozamundának.« A szép Rozamunda szót fogad a
csengetésnek. Másnap reggel: »Csapjátok le a fejét«. Aztán mindenik
asszonnyal mondatott magának minden éjjel egy-egy mesét és ezt addig
folytatta, amíg föl nem vitte ezer és egy mesére, azt aztán mind
beleiratta egy könyvbe és elnevezte az Itéletnapja Könyvének, ami jó cím
volt és megfelelt az esetnek.

Te Dzsim nem ismered a királyokat, de én ugyan ismerem; ez a mi vén
svihákunk még a legüdébbek közé tartozik, azok közül, akiket láttam a
históriában. Hát nézd, Henriknek eszébe jut belekötni ebbe az országba.
Hogyan fog hozzá? Megüzeni neki? Előadást rendez neki? Majd iszen!
Hertelen kicsapja mind a terhét a hajóból a bosztoni kikötőben, kivág
egy függetlenségi nyilatkozatot és azt mondja: gyertek, ha mertek. Ez az
ő módja, nem ád az egérutat senkinek. Gyanút fog apja, a Vellington
hercege iránt. Mit gondolsz, mit csinál? Magyarázatot kér tőle? Nem,
belefojtja egy hordó borba, mint a macskakölyket. Teszem, ha valaki
pénzt felejtett ott, ahol ő volt, mit csinált? Zsebre vágta. Tegyük fel,
hogy kötelezte magát valamire kontraktussal és az ember kifizette, de
nem telepedett oda, hogy lássa, megteszi-e: ugyan mit csinált? Épen az
ellenkezőjét csinálta. Tegyük föl, hogy kinyitotta a száját, – hát
aztán. Ha nagy hirtelenében be nem csukta megint, annyiszor, amennyiszer
kieresztett rajta egy-egy hazugságot. Ilyen bogár volt az a Henrik,
ilyen az. És ha ő lett volna itt mivelünk ezek helyett a mi királyaink
helyett, még karakánabbul bánt volna el ezzel a várossal, mint ahogy a
mieink elbántak. Nem mondom, hogy ezek is báránykák, mert ha a dolguk
fenekét nézed, bizony nem azok, de ezek, akárhogy is csak bliktrik ahhoz
a vén koshoz képest. Annyit mondhatok: király király, ebbe bele köll
nyugodni. Összevissza fene ordináré nép az. De hát úgy vannak nevelve.

– De Hokk, ezeknek mieinknek rém büdös szaguk meg van nekik.

– Mindnek olyan van, Dzsim. Nem segíthetünk a szagukon, a történet erre
nem tanít meg bennünket.

– No, a herceg, azt valahogyan csak elviselhetek.

– Igaz, a herceg másmilyen, de az se nagyon. Ez a mienk hercegnek olyan
közepesen ordináré legény. Ha leissza magát, nincs olyan rövidlátó
ember, aki meg tudná külömböztetni egy királytól.

– Mondhatok Hokk, én már dosztig vagyok, nem kéreg belilek tebbet. Ez
nekem ipen elig.

– Úgy vagyok velök én is, Dzsim. De hát kezünkre adta őket a sors s
nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy mik, és így kell velök bánnunk.
Néha magam is azt kívánom, bár hallanánk olyan ország hírét, aki
kifogyott a királyokból.

Mi haszna mondtam volna meg Dzsimnek, hogy ezek nem igazi királyok és
hercegek? Semmi haszna se lett volna; hozzá szakasztott úgy is volt,
ahogy mondtam: semmi külömbséget sem lehetett észrevenni köztük és az
igazi királyok közt.

Lefeküdtem és Dzsim nem szólított, mikor rajtam lett volna a sor. Ezt ő
sokszor megtette. Mikor épen úgy pitymallat táján fölébredtem, ott ült
szegény, fejét a térdire lógasztva, sóhajtozott és morfondírozott. Nem
háborgattam, úgy tettem; mintha nem venném észre. Tudtam, hogy min jár
az esze. A feleségére, meg gyermekeire gondolt, akik messze távol vannak
és búsult, mert haza vágyott, mivel hogy világéletében nem volt ennyit
távol hazulról; én el is hiszem, hogy épen úgy a szívén feküdt a
családja, mint akármelyik fehérembernek. Nem látszik a dolog
természetesnek, de én már csak azt tartom, úgy van. Sokszor nyavalygott
és búslakodott így éjtszakának idején, mikor azt hitte, hogy aluszom, és
aszondja: »Szeginke Liszka, szegin picike Dsomuj! Nagyon nehez megvan;
azt hiszek, soha se nem látok bennetek, soha, soha!« Egy rém jó
szerecsenember volt ez a Dzsim.

Ezúttal valahogy szóbaálltam vele a feleségéről meg a kicsinyjeiről, és
csakhamar aszondja:

– Azért most olyan rossz meg van nekem, mert hallottam valamit ott a
parton, hogy aszondja zsupsz! már előbb, valami mintha zuhanta vóna, és
erril eszembe jutja aztat az idő, mikur a kicsinke Liszkámmal oly
cudarul bántam. Csak nígy esztendis megvut a kicsike, osztán megkapta
veresskarlát karanyót, és vuta rém beteg szeginke; de jobban lette és
egyszer ott álldigálta, és én aszondok neki:

– Tedd be zajtu, mondok.

De nem tette be, csak állta ott, szípen mosologta nekem. És én megint
mondok, nagy lármasággal, mondok:

– Nem hallod, mondok, tedd be zajtu!

Ü csak megint ott álldigálja és rám mosologja magát. Engem elfutja
mireg, mondok:

– Majd megtanítok teged szófogadásra, tudom!

És ezzel meglegyintek oldalvást fejecskét neki, a kitül elterülte magát.
Én meg menek másik szobába és ott maradog tiz percentekig, és mikur
gyüvök vissza, zajtu még mindik nyitva megvan és a kicsikét ippeg benne
állta és nizi pallót és kesereg és vígig csurogja a könyje. Jaj, majd
elvette zeszemet és megyek kicsikéhez és ippeg akkor – mert zajtu befelé
nyilta, ippeg gyün a szél és _zsupsz!_ becsapi zajtut kicsike háta
megett és jaj nekem, kicsikém nem mozdulta magát. Majd kiszakadta
lilekzetem, és ugy vutam, nem is tudok hogy vutam. Odabillegtem és
kinyitok zajtut szipecskin lassacskán és bedugok fejemet oda kicsike
mögött csendesen, halkan és aztán hertelen, ahogy csak torkomon kiférte
kajátok, hogy bumm! Kicsike nem mozdulta! Jaj, Hokk, nagy sírást
megcsináltam és ölembe veszek a kicsike és aszondok: oh, szegin kicsi
árva juszágom te! Zisten mindenható bocsássa meg zereg Dzsimnek, mert ü
maga soha se nem bocsajtja meg magának, a mig meg nem halja. Oh,
szeginke, siket vota meg néma, Hokk, szeginke kuka vuta, és én így
bántam szegin fejivel!


II. FEJEZET.

Másnap estefelé kikötöttünk egy füzessel benőtt homokszigeten a víz
közepében, ahol a folyó mindkét partján egy-egy városka volt és a herceg
meg a király elkezdtek terveket koholni, hogy mit vasalhatnának ki
ezekből a városokból. Dzsim megszólította a herceget, hogy, aszondja,
reméli, nem fog egy pár óránál tovább tartani, mert nagyon keserves és
fáradságos volt neki, ha egész nap megkötözve a putriban kellett
feküdnie. Mert persze, ha magára hagytuk, meg kellett őt kötözni,
mivelhogy ha valaki ráakad, mikor magában van és nincsen megkötözve,
tetszik tudni, akkor nem igen nézték volna szökevény négernek. A herceg
is mondta, hogy nem kicsi sor egész nap összeguzsolva lenni, s hogy ő
majd kifundál valamit, hogy segítsünk a dolgon.

Rém nagy esze volt ennek a hercegnek, és ki is sütötte a dolgot
hamarosan. Felöltöztette Dzsimet Lear király gunyájába – egy hosszú
szoknya vót firhangszövetből és paróka meg szakáll fehér lószőrből, és
aztán fogta színpadi festékét és bemázolta Dzsim arcát, nyakát, fülét
végiglen fakókékre, milyen az olyan ember, aki kilenc napig van hóttan a
vízben. Isten akárhová tegye, ha nem volt a legrémísztőbb förtelem, amit
életemben láttam. Aztán a herceg fölírt egy deszkadarabra egy intelmet,
így:

_Nyavalyás arabus, de ártalmatlan, ha nem dühösítik._

A deszkát aztán rászögezte egy lécre s a lécet odaállította négy-öt
lábnyira a putritól. Dzsim meg volt elégedve. Azt mondta, jobb állapot,
mint egypár éven át mindennap gúzsban feküdni és örökké reszketni, ha
valami neszt hall az ember. A herceg biztatta, hogy csak tegyen-vegyen
szabadon, és ha valaki okvetetlenkednék körülte, törjön ki a putriból,
mórikálja magát és üvöltsön egyet-egyet fenevadak módjára, reméli, ettől
tágulni fognak s magára hagyják. Ez bizony okosan volt kifundálva; de ha
az ember a rendes embert veszi, az ugyan nem várja be az üvöltést.
Hiszen nem is olyan volt, mint egy hulla, hanem még olyanabb.

Ezek a gézengúzok megint a _nonpluszultrával_ szerettek volna szerencsét
próbálni, mert annyi pénzt lehetett vele kivasalni, de nem tartották
egészen bátorságosnak a dolgot, mert meglehet, azóta eljöhetett a híre
idáig is. Nem tudtak tisztára semmi tervben sem megállapodni, így végre
a herceg azt mondta, azt gondolja, hozzálát, megsanyargatja egy-két
óráig az agyvelejét s meglátja, nem akad-e valamire az Arkanszó-oldali
városbeliek számára. A király meg erősködött, hogy a másik városra veti
magát minden plánum nélkül s tisztára a Gondviselésre bízza, hogy
ráterelje a szerencse útjára, ezalatt úgy tartom, az ördögöt értette.
Ahol legutóbb stációt tartottunk, mindnyájan vettünk boltbeli ruhát és
most a király bele is öltözött a magáéba s nekem is azt mondta, vegyem
föl a magamét. Persze, hogy fölvettem. A király gúnyája csupa fekete
volt és igazán, hogy mutatós volt és szemrevaló. Soha azelőtt nem
hittem, hogy a ruha így megváltoztassa az embert. Hiszen azelőtt a
legordinárébb fickónak látszott, most pedig, ha meglibbentette új fejér
köcsögjét és köszöntött és elfintorította az arcát mosolygósan, olyan
nagyszerű, jó és kegyes színe volt, az ember azt hitte, ebben a
minutában lépett ki a bibliai bárkából. Dzsim kitisztogatta a csónakot
és én készen tartottam az evezőt. Lejebb a parton – vagy három
mérföldnyire a város felett – egy nagy gőzös volt kikötve s ott volt már
egy pár órája: terhet szedett fel. Azt mondja a király:

– Tekintve ruházatomat, azt tudnám, jobb lesz, ha Szanlujból vagy
Cincinnatiból vagy valamely más nagyobb városból érkezem. Evezz oda
Hakkelberry a gőzöshöz: hadd érkezzünk azon a városba.

Nekem se köllött kétszer mondani, hogy menjek egyszer gőzösön hajókázni.
Part alá eveztem a város fölött egy mérföldnyire, aztán könnyen mentem a
síma vízen a meredek part alatt. Csakhamar találkozunk egy formás,
ártatlan képű falusi sühederrel, aki egy gerendán üldögélt és a
verejtékét törülgette az arcáról, mert rém meleg idő volt; egy pár
summás posztótarisznya volt vele.

– Állj neki a partnak, mondja a király, s én nekifordultam.

– Hova igyekszel fiatalember?

– Ahun a gőzösre, Orleanszba iparkodnám.

– Gyere a csónakba, mondja a király. Megállj egy pillanatra, az inasom
majd segít azokkal a tarisznyákkal. Ugorj ki, Adolfusz és segíts a
fiatal úrnak. Mindjárt észrevettem, hogy az Adolfusz én lennék.

Hát kiugrottam s aztán indultunk tovább mind a hárman. A fiatalember
iszonyú hálás volt; fenemunka, aszondja, ilyen időben bagázsiát cepelni.
Megkérdezte a királyt, hogy hova utazik, és a király azt mondta, hogy
fölülről jött és a másik parti városban kötött ki ma reggel és most
fölfelé igyekszik, meglátogatni egy régi barátját erre fölfelé egy
majorban. Azt mondja a fiatalember:

– Mikor megláttam az urat, ez, mondok, bizonyosan Vilksz úr és nagyon
akkurátus időben érkezik ide. De azután mondok, még se az lehet, mondok,
mert mért evezne a vízen fölfele, ha az volna. Úgy-e, hogy nem az?

– Nem; a nevem Blodzsett, Blodzsett Alexandrusz, de úgy tetszik, azt
kell mondanom, tisztelendő Alexandrusz Blodzsett, mert hogy az Úrnak
egyik szegény szolgája vagyok. De akármi legyek, azért ha nem épen úgy
sajnálom, hogy Vilksz úr nem érkezett meg jókor, ha tudniillik, amit nem
remélek, ebből valami kára találna lenni.

– No, kára ugyan nem lesz belőle, eziránt rendben lesz a dolog, hanem
elszalasztotta, hogy Péter testvére halálát láthassa; lehet, hogy ezt
kutyába se veszi, az ember soha se tudhassa; de a testvére sokat adott
volna érte, hogy láthassa, mielőtt meghal, nem is beszélt egyébről három
hét óta, nem látták egymást suhanckoruk óta, Vilmos öccsét meg
egyáltalán nem látta, ez tudniillik a süketnéma, mert Vilmos nem több,
mint harminc-harmincöt éves ember. Csak Péter és György jöttek ide ki;
György volt a testvérek közt a feleséges ember, de ő is, a felesége is
meghaltak tavaly. Most már nincs több, csak Harri és Vilmos és ezek
azok, akik nem érkeztek meg ide jókor.

– Üzent nekik valaki?

– Hogyne. Egy vagy két hónappal ezelőtt, amikor Péter ágynak esett, mert
Péter azt mondta, hogy olyanformán érzi, aszondja, hogy ezúttal aligha
lábolja meg a baját. Tetszik tudni, öregecske volt őkelme, és a György
úr lányai nagyon fiatalok s nem neki való társaság voltak, kivéve
Meri-Dzsent, a vereshajút; hát aztán bizony elhagyatottnak érezte magát
Györgyék halála óta s nem sokba vette az életét. De rém kétségbe volt
esve, úgy kívánta látni Harrit és Vilmost is, mert hogy olyan volt a
természete, hogy nem tudott testámentumot csinálni. Harri számára
hagyott hátra egy levelet s azt mondta, abban meg van írva, hogy hová
rejtette a pénzét és hogyan kívánná a többi birtokának a felosztását,
hogy György úr leányának is kijárjon a jussok, mert hogy az ő apjuk után
semmi sem maradt. És csak arra tudták őt mindössze rábírni, hogy ezt a
levelet megírja.

– Aztán mit gondolsz, mért nem jő Harri? Hol lakik?

– Hé, biz az Angolországban, Seffildben, – ott papol – soha életében
erre nem járt. Nem igen ért rá, és amellett úgy fordul, tetszik tudni, a
levelet se kapta meg.

– Baj, nagy baj, hogy nem élt addig, hogy láthatta volna testvéreit,
szegény ember. Te Orleánszba mégy, azt mondod?

– Azt, de az csak az eleje. Jövő szerdán hajóra szállok s megyek Rio
Janeiróba, ahol egy nagybátyám lakik.

– Jó kis út. De nagyon szép út, bár én is veled mehetnék. Mari a
legidősebb leány? Hány éves a többi?

– Mari tizenkilenc, Zsuzsa tizenöt és Janka tizennégy körül van, ez az,
aki közülök nagyon jótékony és nyúlszája van.

– Szegénykék, hogy így árván maradnak ebben a rideg világban.

– Bizony, rosszabbul is lehetnének. Az öreg Péternek voltak barátjai,
azok nem engedik, hogy bántódásuk legyen. Ott van Hobszon, a baptista
prédikátor, ott van tiszteletes Lot Hovei és Ben Bokker és Sakklford
Abner és az ügyvéd Bell Lévi és Robinzon doktor és ezeknek a feleségük
és özvegy Bártliné és – eh van ott egy egész sereg. – De ezek azok,
akikkel Péter úr legbizalmasabban volt s akiket emlegetett a leveleiben,
mikor haza írt; így Harri is tudni fogja, hol keresse a jó embereit, ha
megtalál érkezni.

Nohát az öreg bácsi nem fogyott ki a kérdezősködésből, amíg a fiú győzte
felelettel. Akármi legyek, ha nem kérdezősködött mindenről és
mindenkiről ez istenadta városra nézvést és a Vilkszenék minden dolgáról
és a Péter foglalkozásáról, aki cserző volt, meg a Györgyéről, aki ács
volt és a Harriéról, aki nem-egyesült pap volt és így tovább. Aztán azt
mondja:

– Mért köllött neked annyira sietned arra a gőzösre?

– Mert hogy orleanszbeli nagy hajó s attól féltem, nem köt ki itt. A
mélyen járó hajó ki nem köt itt az istennek se. A cincinnatibeliek ki
szoktak kötni, de ez Szanlujból való.

– Vilksz Péter jól bírta magát?

– Elég jól bizony. Vótak házai meg földjei és aszondják maradt utána
valahol eldugva három-négyezer.

– Mikor mondtad, hogy meghalt?

– Nem mondtam sehogy, de hát a mult itszaka halt meg.

– Persze, a temetése holnap lesz.

– Hát bizony, nagyon szomorú dolog ez, de ez vár mindnyájunkra, előbb
vagy utóbb. A fődolog, hogy el legyünk rá készülve, akkor rendben van a
szénánk.

– Igaz, ez a legjobb. Édesanyám is erre tanított.

Mikor a hajóhoz értünk, körülbelül épen elkészült a rakodásával és
csakhamar el is indult. A király egy szót se szólt arról, hogy a hajóra
szálljunk, hát elvégre abbahagytam az evezést. Mikor a gőzös elment, a
király föleveztetett velem még egy mérföldnyire egy elhagyott helyre,
ott kiszállt és azt mondja:

– Most egyszeribe loholj vissza és hozd ide a herceget és az új
szőnyegzsákokat. És ha tán átment volna a túlsó partra, eredj utána és
hozd el. Mondd meg neki, ne nézzen semmit, csak jöjjön. Most, egy-kettő,
indulj.

Láttam én, mi motoszkál az esziben, de persze nem szóltam. Mikor
visszajöttem a herceggel, elrejtettük a csónakot s ők ketten leültek egy
gerendára, és a király elmondott neki mindent, ahogy a fiatalember
beszélte, mindent az utolsó szóig. És amíg beszélte, mindvégig úgy
iparkodott beszélni, ahogy az angol emberek beszélnek, s amilyen huncut
volt, hát elég jól is csinálta. Én ugyan nem tudom utánacsinálni, hát
nem is erőltetem meg magamat, de ő igazán jól eltalálta. Végül aszondja:

– Miképen áll ön, Bildzsvoater, a süketnémaság erányában?

A herceg azt mondja, rá kell bízni. Játszott ő, aszondja, Teszpisz
kordéján ilyen kuka szerepet. Igy hát csak gőzösre vártak.

Úgy uzsonnatájban jött is egy pár kisebbfajta, de azok nem jöttek elég
messziről a vízen lefele; de végre jött egy nagy s arra rákiabáltak. A
gőzös kiküldte csónakát s mi a födélzetre mentünk; a hajó Cincinnatiból
jött, s mikor mi azt mondtuk nekik, hogy csak négy-öt mérföldnyire
akarunk menni, rém dühbe gurultak, jól összeteremtettéztek s azt
mondták, nem tesznek ki a partra. De a király nyugodt maradt. Azt
mondja:

– Ha valaki úr és nem sajnál fejenként egy dollárt egy-egy mérföldnyi
útért, hogy fölvegyék és csónakon megint kiszállítsák, akkor egy gőzhajó
sem sajnálhatja az időt meg a fáradságot, amit ránk fordít, nemde?

Erre megszelídültek s azt mondták, rendbe van. Amikor a városhoz értünk,
a csónakjuk kivitt bennünket. Vagy két tucat ember szedelőzködött össze
a parton, mikor látták a csónakot, hogy kiköt, s mikor a király azt
mondta:

– Meg tudja nekem az urak közül valaki mondani, hol lakik Vilksz Péter?
– akkor azok összenéztek, intettek egymásnak, mintha azt mondanák:
úgy-e, mit mondtam én! Aztán egyikök olyan szíves és barátságos formán
azt mondja:

– Sajnálom uram, a legjobb akarattal is csak azt mondhatjuk meg magának,
hogy hol lakott még tegnap este.

Abban a szempillantásban a vén imposztor összecsuklott s ráesett a
beszélő emberre, vállára ejtette az állát és végigrítt a hátán le s
aszondja:

– Jaj nekünk! Szegény testvérünk – oda! És mi csak nem is láthattuk!
Jaj, de keserves dolog!

Aztán hátrafordult hüppögve és értelmetlenül mutogat és hadonász a
hercegnek és isten akárhova tegyen, ha még a táskát is el nem ejtette és
ríva nem fakadt. Én ennél a két imposztornál több hájjal megkent
szerzetet nem láttam világéletemben.

Az emberek pedig körülvették őket, kedveskedtek nekik, minden jónak
elmondták őket, még a táskáikat is fölvitték a dombon, nem bánták, hogy
rájuk támaszkodtak és jajgattak s elmondtak a királynak mindent a
testvére utolsó pillanatairól, a király pedig az egész elbeszélést
utánok mondta a kezeivel a hercegnek, és mind a ketten úgy odavoltak a
megboldogult cserzőért, mintha mind a tizenkét apostolt kellett volna
elsiratniok. Hát legyek szerecsen ebben a nyomban, ha láttam ehhez
foghatót. Elég volt arra, hogy az ember elszégyelje magát embervoltáért.


III. FEJEZET.

Az újság híre gyorsan befutotta a várost s látni lehetett a népet
rohanvást jönni minden oldalról, némelyik futtában szedte magára a
kabátját. Csakhamar egy tömeg közepében voltunk, s oly topogás volt,
mint mikor katonaság masirozik. Minden ablak, ajtó teli, s minden
pillanatban hallatszott valahonnan:

– Ezek azok?

És egyik-másik tovatrappolva a bandával, vissza-vissza felelt:

– Persze, hogy ezek.

Mikor a bizonyos ház elé értünk, az utca tömve volt és a három leány az
ajtóban állott. Meri-Dzsén vöröshajú volt, de az nem ártott neki, rém
gyönyörű volt és az arca meg a szeme csak úgy ragyogott azon való
örömében, hogy megjött a nagybátyja. A király kitárta két karját és
Meri-Dzsén beleomlott, és a nyúlszájú a herceg karjaiba. Helyben voltak
már a semmiháziak. Jóformán mindenki sírt örömében, de legkivált az
asszonyok, hogy végre ezeknek is megvirradt és viszontláthatták egymást.

A király titkon meglökte a herceget – én láttam a dolgot – aztán
körülnézett és meglátta a koporsót, amely két székre volt állítva a
sarokban. Igy ő meg a herceg félkézzel egymást vállon átkarolva, másik
kezökkel szemüket takarva, lassan és gyászosan a koporsóhoz léptek;
mindenki hátrahúzódott, hogy utat adjon nekik, minden hang és nesz
elhallgatott egy pisszentésre, a férfiak levették a kalapjukat és
lehajtották a fejöket, a légy repülését meg lehetett volna hallani. S
mikor a koporsóhoz értek, ráhajoltak és belenéztek, aztán egy nyögés és
olyan sírásba kezdtek, majd ahogy Orleanszban csinálták; aztán átölelték
egymást, egymás vállára tették az állukat, aztán vagy három percig, de
lehetett négy is, úgy folyt a könnyük, hogy én ilyet férfiembertől soha
nem láttam. És kérem, mindenki ugyanazt csinálta, és úgy beázott az a
hely, hogy ahhoz foghatót se láttam. Akkor azután az egyikük a koporsó
egyik, a másikuk a másik oldalára ment, ott letérgyepültek és a
homlokukat a koporsóra nyomták és úgy tettek, mintha magukban
imádkoznának. Hát mikor ennyire voltak, ez úgy meghatotta a népet, hogy
alig lehet ilyet látni, mindenki szinte megrogyott és nyiltan hangosan
zokogott, a szegény leányok is persze és mind az asszonyok; egyik a
másik után, egy szó nélkül oda lépett a lányokhoz, megcsókolta
áhitatosan a homlokukat, fejükre tette a kezét, az égre fordította a
szemét, – a könny csak úgy csurgott végig az arcukon – aztán kitört és
tovább ment hüppögve, zokogva, hogy másiknak adja a helyét. Én még ilyen
csömör dolgot nem láttam.

Csakhamar a király aztán lábra áll, kissé előre jő, nekifohászkodik és
kivág egy beszédet, tele könnyel és handabandával, hogy micsoda keserves
megpróbáltatás rá és szegény öccsére nézve, hogy el köllött veszteniök
az elhúnytat s hogy nem láthatták élvén, egy ilyen borzasztó, szinte
ezer mérföldes utazás után; de olyan megpróbáltatás, amelyet megédesít
és szinte megszentel ez a drága szimpátia s ezek az áldott könnyek és
köszöni is tiszta szívéből és az öccse szívéből is, a szájukból nem
lehet, mert a szó gyenge és hideg – és miegyéb efféle handabanda, hogy
az ember szinte rosszul lesz bele. Aztán kiböffent egy isten-nevében
áment, és szinte elesetten olyan bőgésbe kezd, hogy majd megszakad.

És a szempillantásban, hogy elmondta az utolsó szót, valaki a tömegben
rágyújt a Téged Isten dícsérünkre és mindenki hatalmasan belevág, hogy
az ember szinte belemelegedett s úgy érezte, mintha templomban lett
volna. A muzsika bizony csak jó dolog, s ez után a sok ricset után nem
csoda, hogy úgy megfrissült tőle az ember, épen, szépen, tisztán és
erősen.

Azután aztán a király megint csak nekiindítja a beszélőjét és azt
mondja, mennyire örülnének ő és a húgai, ha néhányan a familia kitünő
barátai közül ma este velük vacsorálnának és segítenének virrasztani az
elhúnytat. És ha, aszondja, szegény testvére, aki most ehun fekszik
hidegen, beszélni tudna, ő tudja (már mint a király), hogy kiket nevezne
meg, mert kedvesek voltak neki e nevek, melyeket sokat emlegetett a
leveleiben, nincsen hát más hátra, mint hogy ő nevezze meg őket, amint
következik, úgymint: Hobszon tiszteletest, Hovy Lot esperest, Rokker
Benn urat, Saklfód Abnert és Bell Lévit és Robinzon doktort és
mindenkinek a feleségét, özv. Bártliné asszonyt.

Hobszon tiszteletes úr és Robinzon dr. ezek közül a város túlsó végin
vadászaton voltak együtt; úgy értem tudniillik, hogy a doktor épen egy
beteg embert hajózott be a másvilágra, a tiszteletes úr adta meg hozzá a
kenetet. Bell Lévi ügyvéd pedig odavolt valami ügyében Lujvillbe. A
többi azonban kéznél volt s jöttek is egyenként, kezeltek a királlyal és
megköszönték a barátságát; aztán kezeltek a herceggel is, de ehhez nem
szóltak, csak rámosolyogtak s hajtogatták a fejüket, mint egy lúdfalka,
míg ő viszont csak mutogatott és gőgözött az egész idő alatt, mint egy
csecsemő, aki még nem tud beszélni.

Igy feszített a király és iparkodott mindenkitől holmi apróságot kitudni
és szimatolt a városban ember és állat körül, mindenkitől a neve szerint
kérdezősködött s fölemlegetett minden apró dolgot, ami a városban vagy
György familiájában vagy Péter körül megesett, s mindig azzal győzte,
hogy a dolgot Péter írta meg neki, ami sült hazugság volt, mert minden
istenadta dolgot abból a hígvelejű fiúból szedett ki, akit a hajóra
szállítottunk.

Majd aztán Meri-Dzsén elővette a levelet, mely atyja után maradt s a
király végigolvasta hangosan és rítt is hozzá. Ez a levél a lakóházat és
háromezer aranydollárt a lányoknak adott és a cserzőtelepet (ami igen jó
üzlet volt) egypár más házzal és valamely földdel együtt Harrinek és
Vilmosnak adta és háromezer aranydollárt hozzá és megmondta azt is, hol
van eldugva a pincében a hatezer készpénz. Hát a két imposztor azt
mondta, lemegy és felhozza, hadd legyen minden tisztán és rendben s
nekem azt mondták, én is menjek le s vigyek magammal gyertyát. A
pinceajtót bezártuk magunk mögött, s mikor megtalálták a pénzeszacskót,
kiöntötték a tartalmát a földre és bizony gyönyörűség volt nézni azt a
sok sárga csikót. Uramfia, hogy égett a királynak a szeme! Vállon üti a
herceget és aszondja:

– Hé, aki lelke van, Bildzsi, azt tartom, ez se kutya, hm? De nem ám!
Ehhez képest a nonpluszultra is csak sifli! Nem?

A herceg ráütött, hogy úgy van. Belemarkoltak a mancsukkal a sárgákba és
keresztüleregették az ujjaik közt, hogy csörömpölve hullottak a földre.
Azt mondja a király:

– A beszédnek itt már semmi haszna. A mi sorunk, Bildzse, most az, hogy
egy gazdag halottnak vagyunk a testvérei és külföldi hátramaradott
örökösök képviselői. Igy jár, aki bízik a Gondviselésben. Ez a
legbiztosabb út ezen a hosszú földi vándorláson. Én kipróbáltam
valamennyit, nincs ennél biztosabb út.

Minden ember beérte volna a halom pénzzel s bizalommal zsebre rakta
volna. Ezek nem, ezeknek meg köllött olvasni. Hát megolvasták és kisült,
hogy száztizenöt dollárral kevesebb. Azt mondja a király:

– Ördög buj’k beléje, szeretném tudni, mi csinált azzal a száztizenöt
dollárral?

Egy darabig ezen nyavalyogtak és mindenfelé keresték. Akkor azt mondja a
herceg:

– Nyavalyás ember volt, hát alkalmasint tévedett. Azt tartom, ez a
bibéje. Legjobb annyiba hagyni és hallgatni róla. Anélkül ugyan
megleszünk.

– Meglenni, persze, hogy meglennénk. Ettől ugyan nem fáj a fejem. Én a
számolásra gondolok. Fenemód akkurátusnak, őszintének és becsületesnek
kell ebben lenni. Nekünk ezt a pénzt föl kell vinnünk a pincéből és meg
kell olvasnunk mindenki előtt. Akkor nem lehetséges semmi gyanúság. Mert
ha a halott azt mondja, hogy ez a pénz hatezer dollár, akkor, tudod,
bajos nekünk…

[Illustration: Kiöntötték a tartalmát.]

– Megállj, – mondja a herceg – pótoljuk ki a döcömfitet – és szedi elő a
zsebéből a csikait.

– Ez osztán az észbontó idea, herceg, honnan veszed te ezt a csöppentett
ügyes fejedet! – mondja a király. – Akármi legyek, ha nem a vén
Nonpluszultra húz ki bennünket megest a hínárból. És ő is szedte elő
zsebéből a sárgákat.

Majd pangróttá lettek, de kicsinálták tisztára s végképen a hatezret.

– Nézd csak, aszondja a herceg, van még egy ötletem. Gyerünk föl a
pincéből, ott olvassuk meg előttük a pénzt, aztán adjuk oda a lányoknak.

– Testvér, herceg, hadd öleljelek meg! Ez a legkáprázatosabb idea, amit
ember látott. Bámulatosabb fejet ennél a tiednél én még nem ettem. Ez a
legkolosszálisabb praktika, ezt már nem lehet félreérteni. Most már csak
hadd gyanakodjanak, amennyit akarnak: ez ugyan kiveszi belőlük még a
magját is.

Mikor fölmentünk a pincéből, mindnyájan összeültek az asztal körül, és a
király megolvasta s fölrakta oszlopokba – háromszáz dollárjával
egybe-egybe – húsz fáin kis oszlopocskában. Mindenki éhesen nézte és
nyalogatta a száját. Aztán megent besöpörték a zacskóba, és látom ám,
hogy fujja föl magát a király egy új beszédre. Azt mondja:

– Kedves barátaim, szegény testvérem, aki ott fekszik, nagylelkűen bánt
el azokkal, akiket itthagyott a siralom völgyében. Nagylelkűen bánt el
ezekkel a szegény kis báránykákkal, akiket szeretett és oltalmazott s
akik most itt elmaradtak apjok és anyjok nélkül. Igen, és mi, akik
ösmertük őtet, tudjuk, hogy még nagylelkűbben bánt volna velük, ha attól
nem fél, hogy megrövidíti drága Vilmosát és engem. Nos, úgy-e, hogy így
van? Énbennem legalább eziránt semmi kétség nem lakozik. De hát miféle
testvérek lennének azok, akik ebben a dologban útját állanák ilyen
gyászos időben? És miféle nagybácsik lennének azok, akik kifosztanák,
igenis kifosztanák az ilyen édes báránykákat, akiken ő úgy csüngött,
ilyen gyászos alkalommal? Ha én ismerem Vilmost és gondolom is, hogy jól
ismerem őtet, akkor ő – de megálljunk csak, meg fogom kérdezni. Erre
megfordul és össze-vissza mutogat a hercegnek, a herceg pedig egy
darabig nézi őt bambán és hájfejűen, aztán hirtelen, mintha most értené
csak a szándékát, a királyra veti magát, örömiben rém gögözve és vagy
tizenötször egyvégbe össze-vissza öleli, mielőtt megcsendesednék. Erre
azt mondja a király: Tudtam, aszondja, és azt hiszem, mindenki
meggyőződött az ő érzelmeiről. Ime Meri, Zsuzsa, Dzsaner, vegyétek e
pénzt, legyen mind a tiétek. Annak az ajándéka ez, aki amott fekszik
hidegen, de tele örömmel.

Meri a királynak esett, Zsuzsa és a nyúlszájú a hercegnek, és lett
megint olyan ölelkezés és csókolódzás, hogy keresni köll a mását. És
mindenki odatódult. Könnyes szemmel és aki hozzá fért, kezet fogott az
imposztorokkal és egyre mondogatták:

– Oh, nemes lelkek, milyen kedvesek, hogy is tehették ezt!

Ezután csakhamar az elhúnytra fordult a beszéd, hogy milyen jó ember
volt, hogy milyen veszteség és így; nemsokára aztán egy keményképű ember
furakodott be az utcáról s megállt, figyelt és nézett, de nem szólt egy
szót se, de más is nem szólt őhozzá, mert a király épen beszélt megint
és mind nem győzték hallgatni. Azt mondja a király – épen közepibe volt
annak, amiről beszélni kezdett volt – mert ezek, aszondja, különösen jó
barátjai voltak az elhúnytnak. Azért hivatalosak ma estére; de holnap
mindenkinek el kell jönnie, mert ő mindenkit szeretett, mindenkit
becsült, hát illik is, hogy nyilvánosan üljük meg halotti orgiáit.

És így folytatta és nyögött hozzá nagyokat, mert szeretett a maga
beszédében gyönyörködni és minduntalan belekeverte a halotti orgiákat,
míg végre is a herceg megsokallotta s fölírta egy kis papirosszeletre:
ezt: _obszekviákat_, te vén bolond! s összehajtogatta a papirost és
fogta magát s gögözve odanyújtotta a népek feje fölött a királynak. Ez
elolvasta, zsebrevágta és aszondja:

– Szegény Vilmos, akárhogy nyomja is a bánat, a jó szíve mindig helyt
áll. Arra kér, hívjak meg mindenkit a temetésre, azt mondja, lássak
szívesen mindenkit. Nem kell búsulnia, épen ezen járt e percben az én
eszem is.

És aztán tovább ágál, teljesen nyugodtan és meg-meg csak vissza-vissza
botlik a halotti orgiáiba, épen mint az előbb. S mikor harmadszor is
rámegy a nyelve, azt mondja:

– Orgiákat mondok, nem mintha ez volna a közönséges neve, mert hogy nem
is az, a közönséges neve obszékviák, de orgiák, ez a helyes kifejezés.
Az obszékviák szót már Angliában senki sem használja. Mink angolok ma
úgy mondjuk, hogy orgiák. Orgiák a jobbik szó erre a fogalomra, mert ez
fejezi ki szabatosan a szándékunkat. És ez a szó a görög _orgóból_
származik, ami azt jelenti, hogy kívül, nyiltan, szabadon, és héber
_já_-ból, ami azt jelenti plántálni, eltakarni, azaz elföldelni,
eltemetni. Világos tehát, hogy a halotti orgiák annyi, mint nyilvános
temetkezés torral.

Hát még ilyet sem ettem. Az a keményképű úr egyenesen a szeme közé
nevetett. Mindenki persze megütközött rajta. Mindenki azt mondja: »Ugyan
doktor!« és Sekklfód Abner azt mondja:

– Ugyan Robinzon, nem hallotta az újságot? Ez az úr Wilksz Harry.

A király buzgón mosolygott s kinyújtva a mancsát, aszondja:

– Szegény jó testvérem nemes barátja, a doktor, én –

– Vigye innen a kezét – mondja a doktor. Kend itt angol nyelvjárás
szerint igyekszik beszélni, de ez a legsilányabb utánzás, amit valaha
hallottam. Kend Wilksz Péter öccse? Imposztor kend, semmi más.

Hij, de hogy nekilendültek mind! Körülfogták a doktort és igyekeztek
megnyugtatni és magyarázgatták neki s mondták, hogy Harry hétszer
hétféleképen megmutatta, hogy valósággal Harry és hogy mindenkit ismer
neve szerint, még a kutyákat is, és rimánkodtak neki, ne sértse Harry
érzelmeit és a lányok érzelmeit és több effélét; de semmi haszna sem
volt, ő csak tovább dühöngött és azt mondta, ha valaki azt mondja
magáról, hogy angolországi ember és nem tudja jobban utánozni az
angolországi beszédet, mint ez, nohát, akkor az egy imposztor és egy
hazudozó fráter. A szegény lányok belekapaszkodtak a királyba és sírtak;
egyszerre pedig a doktor felszökik és feléjök fordul. Azt mondja:

– Én az apátok jó embere voltam és jó emberetek vagyok nektek is; és
óvlak benneteket, mint becsületes barátotok, aki meg akar védeni
benneteket és el kíván hárítani rólatok minden bajt, és azt mondom:
forduljatok el ettől a gazembertől és ne legyen semmi közötök vele, e
tudatlan csavargóval, és buta görög és héber szavaival. Ez a
legkörmönfontabb imposztor idejött egy csomó üres névvel és esettel,
amit isten tudja hol szedett fel, és ti azt bizonyítéknak veszitek és
itt a hóbortos barátaitok segítségével lóvá teszitek magatokat, pedig
azoknak más volna a kötelességük. Wilksz Meri-Dzsén, te tudod, hogy jó
barátod, még pedig önzetlen jó barátod vagyok. Hallgass rám, lökd ki ezt
a nyomorult gazembert, kérlek, lökd ki. Megteszed?

Meri-Dzsén kihúzta magát – s uramfia be gyönyörű volt! – s azt mondja:

– Ez a válaszom! Ezzel fogja a pénzeszacskót és a király kezébe teszi és
azt mondja: Itt a hatezer dollár, fektesse be az én számomra s
testvéreim számára tetszése szerint és még csak elismervényt se kérünk
róla.

És átkarolta a királyt az egyik oldalról, Zsuzsa és a nyúlszájú pedig a
másikról. Mindenki tapsolt és dobogott a padlón, hogy csak úgy zúgott,
míg a király emelt fővel gőgösen mosolygott. A doktor azt mondja:

– Rendben van. Én mosom kezeimet. De óva intelek mindnyájatokat, el fog
jönni az idő, amikor kitör bennetek a nyavalya, ha erre a napra
gondoltok. Ezzel elment.

– Rendben van doktorkám, – mondja a király, mintegy kifigurázva őt –
alig várjuk, hogy úgy legyen s majd akkor elhivatjuk kendet. Erre mind
elnevették magukat s azt mondták, hogy nagyszerűen visszavágott a
király.


IV. FEJEZET.

Mikor aztán mindnyájan elmentek, a király azt kérdezte Meri-Dzséntől,
hányadán van felesleges szobák dolgában s Meri azt mondta, van egy,
amely jó lesz Vilmos bácsinak, ő a magáét átengedi Harri bácsinak, mert
az valamivel tágasabb, ő maga a két testvére szobájába megy s ott hál a
supetliben, és a padláson is van egy kis vacak priccsel. A király azt
mondta, a padlásszoba jó lesz az ő komornyikának, – amin engemet értett.

Meri-Dzsén fel is kísért bennünket és mindenkinek megmutatta a szobáját,
ami mind egyszerű volt, de csinos. Azt mondta, ruhát és holmi egyéb
kabátot elvisz a szobájából, ha Harri bácsinak útjában van, de a király
azt mondta, nincsen útjában. A szoknyái hosszatt a falra voltak aggatva
s le voltak takarva kalikófirhanggal, amely leért egész a földig. Az
egyik sarokban volt egy régi varkocs-hajfonat, egy másik sarokban egy
gitártok és mindenféle apró holmi és dib-dáb szerte, amivel lányok
szokták szobáikat felcicomázni. A király csak azt mondta, a szoba csak
annál barátságosabb és kedvesebb, hát nem kell bántani semmit. A herceg
szobája bizony szűkes volt, de egyébként elég jó, olyan volt az enyém
is.

Ez éjjel nagy vacsora volt s azok az urak és asszonyságok mind ott
voltak, én pedig a király és a herceg széke háta mögött álltam s nekik
udvaroltam; a többieket a szerecsenek szolgálták ki. Meri-Dzsén az
asztalfőn ült, mellette Zsuzsa, és egyre azt beszélte, hogy milyen rossz
a kétszersült, milyen silány a kompót és milyen rágós és ordináré a
csirkepecsenye – és több efféle mihasznaságot, ahogy asszonyok szokása,
hogy kicsalják a dícséretet. De a nép tudta, hogy minden a legjava, és
meg is mondta és hajtogatta: Hogy is tudják csak a piskótát ily
nagyszerűen megpirítani? és: honnan is veszik az istenért ezt a mese
savanyított holmit? és mindazt a szemfényvesztő tereferét, amit, tetszik
tudni, minden vacsorán hall az ember.

És mikor mindennek vége volt, én meg a nyúlszájú megvacsoráztunk a
konyhában a maradékon, a többiek segítettek a négereknek az asztalt
fölszedni. A nyúlszájú tőlem Angolországot tudakolta, s az Isten
akárhova tegyen, ha egyszer-másszor már úgy nem éreztem, hogy ropog
alattam a jég. Azt mondja a nyúlszájú:

– Látta-e valaha a királyt? – aszondja.

– Kit? Negyedik Vilmost? Má hogyne láttam volna, mikor a mi templomunkba
jár. Tudtam, hogy már évek óta nem élt, de nem mutattam. Igy, hogy azt
mondtam, hogy a mi templomunkba jár, azt mondja a nyúlszájú:

– Mit, rendesen?

– Persze, hogy rendesen. A padja épen szembe van a mienkkel. Az Úr
asztala másik oldalán.

– Én azt tudtam, hogy Londonban lakik.

– Hát hogyne! Hol laknék máshol?

– De úgy tudom, maguk meg Seffildben laknak.

Láttam, hogy most kátyúban vagyok. Úgy tettem, mintha csirkecsont akadt
volna meg a torkomon, hogy időt nyerjek s kitaláljam, hogy hajtok
tovább.

– Úgy értem, hogy rendesen eljár a mi templomunkba, amikor Seffildben
van. Ez pedig nyáron szokott lenni, mikor oda jő tengeri fürdőre.

– Mit beszél maga! Seffild nincsen a tenger partján.

– Nincs, nincs, hát ki mondta, hogy ott van?

– Maga mondta.

– Én ugyan nem.

– Dehogy nem.

– Soha effélét én nem mondtam.

– De hát akkor mit mondott?

– Azt mondtam, hogy oda jár a tengervízre, azt én.

– De, hát hogy jár oda a tengervízre, ha nincsen ott a tenger?

– Nézzen ide, mondok, látott maga valaha kölni vizet?

– Hogyne láttam volna?

– Jó, de hát muszáj volt magának Kölnbe menni, hogy lássa a kölni vizet?

– Má hogy lett volna muszáj.

– Nohát, Negyedik Vilmosnak se muszáj a tengerre menni, hogy tengervizet
lásson.

– Hát akkor hogy fürdik benne?

– Hozatja mint más ember a kölni vizet, hordóban. Ott a seffildi
palotában vannak kályhák, mert hogy neki melegen kell a víz. Azt hiszi
tán, hogy azt a rengeteg vizet a tengerben föl tudnák forralni? Olyan
alkalmatosságot ugyan még nem tudtak föltalálni.

– Most már értem, de ezt kellett volna mindjárt mondani, nem került
volna ennyi időbe.

Mikor ezt mondta, láttam már, hogy kijutottam a hínárból s jó kedvem
lett megint. Most meg ezt kérdezte a nyúlszájú:

– Maga is eljár a templomba?

– El én, rendesen.

– És hol ül?

– Hol! A magunk padjában.

– _Kinek_ a padjában?

– A mienkben. Harri bácsiéban.

– Az övében? Minek neki a pad?

– Hogy beleüljön. Mit gondol, mi egyébre kellene?

– Én azt hittem, ő a perdikálószékben áll.

Nesze neked! Elfelejtettem, hogy lelkész. Láttam, megint hínárban
vagyok, hát másik csirkecsonthoz folyamodtam, hogy valami eszembe
juthasson. Aztán azt mondtam:

– Az istenfáját, hát maga azt hiszi, hogy egy templomban csak egy
lelkész van?

– Aztán mire való nekik több?

– Tyhű, hogy királynak papoljanak! Még ilyen kislányt se láttam, mint
maga. Van azoknak tizenhét papjok is.

– Tizenhét, uram bocsá! Már én ilyen litániát végig nem hallgatnék, ha
soha nem is látnám Isten országát. Belekerül egy hetökbe is, míg
ledarálják.

– Fityfirity! Nem mind prédikál mindennap. Csak egy-egy egy napon.

– Hát akkor a többi meg mit csinál?

– Oh semmi különöset. Ott ténferegnek, tovább adják a tálat s miegymás.
De rendesen nem csinálnak semmit.

– Akkor mi szükség van rájuk?

– Mi szükség? Vannak, a mutatósság kedviért. Hát maga semmihez se ért?

– Bizony semmi szükségem arra, hogy ilyen haszontalanságokhoz értsek,
mint ez. Hogy bánnak Angliában a cseléddel? Jobban bánnak velük, mint
mink bánunk a szerecseneinkkel?

– Nem a! A cseléd ott a senki és semmi. Rosszabbul bánnak velük, mint a
kutyával.

– Nem adnak nekik szabadságot, mint ahogy mi adunk karácsonykor,
újesztendő hetén, július negyedikén?

– Nézzen ide. Az ember azt hihetné, maga sohase járt Angliában. Jaj nyúl
– izé – Johanna, nem lát ott a cseléd szabadságot új évtől új évig; nem
jut az cirkuszba, színházba, szerecsenkiállításra, sem sehova.

– Se templomba.

– Templomba se.

– De maga mindig eljárt a templomba.

Megint falnak mentem. Megfelejtkeztem, hogy az öreg úr cselédje vagyok.
De már a másik pillanatban csak úgy hadartam a magyarázatát, hogy a
komornyik mennyire más, mint a közönséges cseléd, hogy annak muszáj
templomba járni, akár tetszik neki, akár nem, és ott kell ülnie a
familiával, mert erről törvény van. De nem egészen jól csináltam, mert
mikor elvégeztem, láttam, hogy nem volt megelégedve. Azt mondja, hogy:

– Igy görbüljön meg, aszondja, hogy hazudott egy zsákkal?

– Igy görbüljek meg, – mondom én.

– Nincs hazugság nélkül?

– Nincs benne egy szál se, – mondom én.

– Tegye a kezét erre a könyvre s úgy mondja.

Láttam, hogy nem volt csak egy akadémiai nagy szótár, hát rátettem a
kezemet s úgy mondtam. Erre aztán valamivel barátságosabb lett s
aszondja:

– Jó, hát elhiszek egyet-mást belőle, s ha az Isten megsegít, elhiszem a
többit is.

– Mit akarsz elhinni Dzsoé, – mondja Meri-Dzsén – aki ép belépett,
Zsuzsától követve. Nincs rendén, nem is szép, hogy így beszélsz vele
idegen ember létére, aki olyan messze esett a hazájától. Hogy esnék
neked is, ha így bánnának veled?

– Te is mindig úgy vagy Mém, hogy örökké sietsz segíteni azokon, akiknek
se bajuk. Én nem bántottam ütet. Hallgattam a tódításait s azt mondtam,
hogy nem nyelem ám el valamennyit. Ennyi az egész, amit mondtam. Azt
tartom, ezt a kicsit csak elbírja a lelkem, vagy nem?

– Keveset törődöm azzal, nagy volt-e, kicsiny-e; ő a mi házunkba van és
idegen, nem illik így beszélned vele. Ha neki volnál, te is éreznéd a
szégyenét; így neked se kellene akárkivel úgy beszélned, hogy
szégyenkeznie kelljen.

– De Mém, ő azt mondta –

– Nekem ugyan mindegy, hogy mit mondott ő. A te dolgod, hogy
barátságosan bánj vele és hogy ne mondj neki affélét, amitől eszébe jut,
hogy nincs a hazájában és atyjafiai között.

Mondok erre én magamban, _ezt_ a lányt engedjem én pénzéből kifosztani
az által a vén hüllő által?

Zsuzsa is besérült s elhihetik, hogy az is végigcirógatta a nyúlszájút.

Mondok magamban, no ez még egy, akit engedek kifosztani a pénzibül.

Erre megint Meri-Dzsén kezdett új verset, és édesen és
szeretettelteljesen kezdte, – mert ez volt a szokása – de mire
abbahagyta, a szegény nyúlszájúból alig maradt meg valami, úgy
ráripakodott.

– Hát, rendben van, – mondja a két lány – most aztán bocsánatot fogsz
tőle kérni.

És kért a nyúlszájú. És olyan gyönyörűen csinálta. Olyan gyönyörűen,
hogy gyönyörűség volt hallgatni. Szeretném még ezer tódítással
telehazudni a fejét, hogy még egyszer bocsánatot kérhetne.

Mondok magamban: ez még egy, akit engedek kifosztani a pénziből. Mikor
elvégezte a bocsánatkérést, mind a lelküket kitették, hogy otthon
érezzem magam, mintha atyafiak közt lennék. Én pedig oly komiszul
éreztem magamat, olyan elesetten és nyomorultan, hogy azt mondtam
magamban, el vagyok szánva; és ha meggebbedek, meg kell a számukra
mentenem azt a pénzt.

Most már siettem lefeküdni, mondok, itt az ideje. Mikor magamban voltam,
nekiálltam meghányni-vetni a dolgot. Elmenjek, mondok, titokban ahhoz a
doktorhoz és beáruljam neki a csalókat? Nem, ez nem lenne jó.
Elárulhatná, hogy kitől tudja, akkor aztán a király, meg a herceg aligha
be nem fűtene nekem. Szóljak titokban Meri-Dzsénnek? Ez se járja. Az
arcáról leolvasnák a dolgot; a pénz a kezükben van, kiosonnának vele,
aztán üthetnék bottal a nyomukat. Ha pedig segítségére menne Meri, én
belekeveredném a slamasztikába, mielőtt végire járnának, azt hiszem.
Nem, nem, itt csak egy helyes út van. El kell valahogy lopnom azt a
pénzt; még pedig olyanformán kell ellopnom, hogy ne is gyaníthassák,
hogy én loptam el. Itt belepottyantak a jó módba, aligha is mennek el
innen addig, amíg jól ki nem fizették a familiát, meg az egész várost
azzal, amire rászolgáltak: így van időm alkalomra várni. El fogom lopni
s el fogom rejteni s utóbb, ha messze leszek innen lenn a folyó mentén,
levelet írok és elmondom Meri-Dzsénnek, hogy hova rejtettem. De legjobb
lesz, ha lehet még ez éjjel elemelni, mert lehet, hogy a keményképű
doktor nem hagyja a dolgot annyiba ahogy mutatta, és könnyen
kiriaszthatná őket innen.

Igy hát megyek, mondok, és kikutatom a szobákat. Az emeleten a tornác
sötét volt, de rátaláltam a herceg szobájára s elkezdtem körültapogatni;
de eszembe jutott, hogy a király aligha bízta másra a pénzt, így hát az
ő szobájába mentem s elkezdtem azt körültapogatni. De láttam, semmire se
megyek gyertya nélkül, de persze, azt meg nem mertem gyújtani. Igy hát
azt gondoltam, a másik módra kell fanyalodnom: rájok kell lesnem. Ekkor
csak hallom ám a lépésöket, hogy jönnek, s az ágy alá akartam bujni;
próbáltam elérni, de nem ott volt, ahol gondoltam, hogy van; azonban
kezembe akadt a firhang, amellyel Meri-Dzsén ruhái voltak letakarva,
hirtelen bekaptam magam ez alá s bebujtam a ruha közé s meglapultam.

Bejönnek s bezárják az ajtót, s első dolga volt a hercegnek leguggolni s
az ágy alá kukucsálni. No, mondok, jól jártam volna, ha megtalálom az
ágyat, mikor keresem. Pedig mindenki tudja, hogy a legtermészetesebb
dolog az ágy alá bujni, ha az ember efféle titkos járatban van. Aztán
leültek, s a király azt mondja:

– No, mi az? – és fogja rövidre, mert jobb nekünk odalenn bőgni a
gyászolókkal, semmint itt lenni s módot adni nekik, hogy rólunk
beszélgessenek.

– A dolog, Capet-ivadék, ez: nem érzem magam jól; rossz ándungom van. Az
a doktor egyre fúrja a fejemet. Szeretném tudni, mit tervezel. Nekem van
egy eszmém s azt gondolom, épkézláb eszme.

– Mondja el, herceg.

– Az, hogy legjobb lesz innen kilopózni még hajnalban három óra előtt és
szépen leúszni a folyón a – szerzeményünkkel. Kivált, tekintve azt, hogy
olyan könnyen szereztük, hogy vissza_adták_, szinte a fejünkhöz vágták,
mint ön mondaná, mikor pedig azt gondoltuk, hogy úgy kell tőlük
visszalopnunk. Én amondó vagyok, hogy – köd előttem, köd utánam, vegyük
illára a dolgot.

Ezen ugyan jócskán elszontyolodtam. Egy vagy két órával előbb nem fogott
volna rajtam, de most majd rosszul lettem tőle. A király kifakadt és
aszondja:

– Mit? Hogy el ne adjuk a többi holmit? Odébb álljunk, mint egy pár
futóbolond és itthagyjunk nyolc–kilencezer dollár ára holmit, ami
tisztára itt hever szerte s csak arra vár, hogy föllapátoljuk? És mind
jó, könnyen kelendő jószág még hozzá!

A herceg dünnyögött, azt mondta, elég neki a pénzes zacskó, ő nem akar
beljebb menni a dologba, ő nem kíván néhány szegény árvát mindenéből
kifosztani.

– Micsoda bolond beszéd, mondja a király. Semmiből se fosztjuk ki őket,
csak ebből a kis pénzből. A kárvallott az a népség lesz, amely megveszi
a holmit, mert mihelyt nyilvánvaló lesz, hogy nem a magunkét adtuk el, –
ami kitudódik, mihelyt elinaltunk – az adásvevés nem lesz érvényes és
minden visszamegy régi állapotába. Ezek a te szegény árváid visszakapják
a házukat, az pedig elég is nekik; fiatalok és egészségesek, könnyen
megkeresik életüket. Ezek nem fognak sanyarogni. Gondolja meg, ezren és
ezren vannak, akiknek nincs ennyi módjuk. Az isten áldja meg, ezeknek
nem lesz okuk a panaszra.

Hát a király lukat beszélt a hasába, s így végre a herceg engedett s azt
mondta, rendben van, de hogy mégis, aszondja, merő bolondság ittmaradni
azzal a doktorral, aki a fejünk felett lóg. De a király azt mondja:

– Az isten akárhova tegye azt a doktort! Mit törődünk mi ő vele? A
városnak nem minden bolondja a mi pártunkon van-e? És nem ezek vannak
túlnyomó nagy többségben minden városban?

Ezzel készen voltak, mentek volna le földszintre. De a herceg azt
mondja:

– Azt tartom, nem jó helyre tettük a pénzt.

Ettől megint földerültem. Már azt kezdtem hinni, hogy semmit se fogok
hallani, ami útbaigazítana. Azt mondja a király: Miért?

– Mert Meri-Dzsén innen túl gyászt fog viselni és első lesz, hogy a
néger, aki ezt a szobát takarítja, parancsot fog kapni, hogy ezt a sok
rongyot rakja ládába s tegye félre láb alul. És azt gondolja tán, hogy
ez a néger nép ráakadhat a pénzre anélkül, hogy kölcsön ne vegyen belőle
valamennyit?

– Már most megint helyén van a feje, hercegem, mondja a király, és oda
jő kaparászni a firhang alatt két-három lábnyira tőlem. Én a falhoz
lapultam és rém csöndesen voltam, bár vacogott a fogam is, s mondok,
ugyan mit szólna ez a két fickó, ha itt csípne, s én iparkodtam
kitalálni, mit kéne tennem, ha csakugyan megcsípnének. De a király
megtaláta a zacskót, mielőtt én többel elkészültem volna egy
félgondolatnál, és nem gyanította, hogy én ott vagyok. Fogták a zacskót
és egy hasadékon bedugták a szalmazsákba, mely a dunnák alatt volt, s
begyömöszölték egy vagy két lábnyira a szalmába s azt mondták, most
rendben van, mivelhogy a néger ember csak a dunnákat és vánkosokat veti
meg és meg nem fordítja a szalmazsákot, csak tán kétszer egy
esztendőben, így hát nem kellett attól félniök, hogy meglopják.

De én jobban tudtam, hogy hányadán lesznek. Kivettem, mielőtt félig
lementek a lépcsőn. Fölcipeltem a padlásszobámba s elrejtettem ott addig
is, míg jobb helyet találok neki a házban valahol, mert ha észreveszik,
hogy nincs meg, tudom, hogy tűvé teszik érte a házat. Ezt ugyan biztosra
vettem. Aztán a falnak fordultam, ruhástul, mindenestül, de nem tudtam
elaludni, bár álmos voltam, annyira emésztett az, hogy véghez vihessem
az ügyet. Később hallottam a királyt s a herceget feljönni, s én
felszöktem a priccsemről s odahasaltam állammal a létrám végin s vártam,
nem történik-e valami. De nem történt semmi.

Igy vártam, amíg az utolsó hangok is elmultak és az elsők még el nem
kezdődtek s ekkor leosontam a létrán.


V. FEJEZET.

Odalopóztam az ajtajukhoz és hallgatóztam. Nagy hortyogást hallok, hát
végigmentem lábujjhegyen és szerencsésen leértem a földszintre. Sehol
ott egy hang nem hallatszott. Az ajtó egy hézagán bekukucskáltam s
látom, hogy a halottvirrasztók jóízűen aludtak a székükön ülve. A
szalonnak, ahol a halott volt, nyitva volt az ajtaja az ebédlőből és
mindenik szobában egy-egy gyertya égett. Tovább megyek és a szalon külső
ajtaja is nyitva volt, de ott benn nem volt senki, csak Péter úr
maradványai, hát én beosontam mellette, de a főbejáró be volt csukva és
a kulcs nem volt ott sehol. Ekkor hallom ám, hogy valaki jő le az
emeletről, és épen hegyibém jött volna. Beugrom a szalonba, hirtelen
körülnézek s látom, az egyetlen hely, ahova elrejthetném a zacskót, a
koporsó volt. A fedele vagy lábnyira lejebb volt húzva, hogy épen a
halott ember fejét lehetett látni, az arca le volt takarva nedves
ruhával, aztán szemfedővel. Én odadugtam a zacskót a koporsó födele alá,
épen valamivel beljebb, mint ahol a halott összekulcsolt keze volt, ami
olyan hideg volt, hogy szinte megborzongtam tőle. Azután végigfutottam a
szobán s az ajtó mögé álltam.

A lépcsőn Meri-Dzsén jött le. Odament a koporsóhoz csendesen és melléje
térdelt és belenézett. Aztán elővette a zsebkendőjét és elkezdett sírni,
de csak csendesen, hogy hallani se lehetett, és háttal volt felém
fordulva. Én kisurrantam s ahogy az ebédlőn keresztülmentem, jó lesz,
mondok, megbizonyosodni, nem vettek-e észre a virrasztók? Hát
bekukucskáltam az ajtóhasadékon s láttam, hogy rendben van minden. Meg
se mozdultak.

Bebujtam az ágyamba, s szüret, mondok magamban, hogy így elvégeztem azt
a dolgot, amin annyit törtem a fejemet s amiért annyit kockáztattam.
Mondok, ha ott maradhat, ahol van, rendben van a dolog, mert ha
továbbmegyünk egy vagy kétszáz mérföldnyire a folyón lefelé, írhatok
Meri-Dzsénnek s ő felásathatja a sírt s visszakapja a pénzit. De nem ez
fog történni, hanem alkalmasint az, hogy meg fogják találni a pénzt,
amikor majd leszegezik a koporsót. Akkor aztán a pénz megint a király
kezébe kerül és akkor ugyan várhatnak, amíg megint alkalmat ad arra,
hogy elemeljük. Természetesen, roppant szerettem volna lelopni s kivenni
a pénzt onnan, ahol volt, de nem mertem megpróbálni. Minden pillanatban
közelebb volt a hajnal és bizonyos, hogy a virrasztók csakhamar meg
fognak mozdulni, engem megcsíphetnek, kezemben hatezer dollárral, amit
senki se bízott rám. Már ilyen esetbe, mondok magamban, semmikép sem
szeretnék belekeveredni.

Mikor reggel lementem a földszintre, a szalon be volt csukva és a
virrasztók már nem voltak ott. Nem volt ott senki, csak a familia és
özvegy Bartliné és a mi bandánk. Néztem az arcukat, hogy vajjon
történt-e valami, de semmit se vettem észre.

Délfelé jött az ánterprízes ember a legényével s ezek a koporsót a szoba
közepén állították fel két széken és összeszedtek minden széket a házban
s még a szomszédoktól is hoztak kölcsönbe és sorba rakták körül, hogy
végre tele lett a szalon, az ebédlő, még a tornác is. Észrevettem, hogy
a koporsó födele azonmód maradt, ahogy volt, de amennyi nép volt ott,
nem mertem odamenni, hogy alája nézzek.

Majd kezdtek szállingózni a népek, és a két svindler meg a lányok
leültek az első sorban, a koporsóhoz fejtül, és vagy egy félóráig az
emberek jöttek, megkerülték a koporsót egyenként és nézték egy-egy
percig a halott ember arcát és némelyek sírva fakadtak, és minden olyan
csöndesen és ünnepiesen ment, csak a lányok meg a két csaló tartotta
zsebkendőjét a szeme elé, lehajtotta a fejét és hüppögött egy-egy
kicsit. Más hangot nem is lehetett hallani, csak még a lábak csoszogását
a padlón és orrfujást, – mert az emberek temetésen rendszerint többet
fujják az orrukat, mint más helyen, kivéve templomban.

Mikor már zsúfolva volt a ház, az ánterprízes körül imbolygott síma,
nesztelen járásával és feketekeztyűs kezével, megtéve az utolsó
ecsetvonásokat, szép rendet csinálva az emberek közt, nem több zajjal,
mint amennyit egy macska csinálna. Szólni nem szólt soha; ide-oda
mozdította az embereket, beszorította azt, aki elkésve jött, utat
nyitott s mindezt csak a kezével integetve, mutogatva. Aztán ő is
elfoglalta a maga helyét a falhoz lapulva. Ez volt a legsímább,
leghajlékonyabb, leglibegőbb, legalamuszibb ember, akit életemben
láttam. Mosolyogni annyit se mosolygott, mint egy sonkacsont.

Kölcsönkértek volt egy göthös melódiumot, valami kézi orgonafélét, s
mikor minden készen volt, egy fiatal asszony elejbe ült s elkezdett
rajta dolgozni, és bizony rekedtes és hasfájós volt a hangja, de
mindenki belevágott és énekelt hozzá, és Péter úr volt az egyetlen, az
én hozzávetésem szerint, akinek most jó dolga volt. Aztán kiállt Hobszon
tiszteletes úr kimérten és ünnepiesen és elkezdett papolni, és abban a
pillanatban a pincéből a legrémesebb zenebona tört fel, amit ember
valaha hallott. Csak egyetlen egy kutya csinálta, de rém zsinat volt, és
nem is akart vége lenni. A szegény lelkész ott állt a koporsó mellett
elképedve, az ember a saját gondolatát se hallotta a riadalomtól. A
helyzet igen kínos volt, senki sem tudta, micsináljon. De csakhamar,
íme, int a hórihorgas ánterprizes a tiszteletesnek, mintha azt akarná
mondani: ne búsuljon, bízzék énbennem! Aztán leszállt onnan, ahol volt s
végigsiklik a fal mellett, tologatva a vállát az emberek feje fölött.
Igy libegett odébb, a ricsaj és riadalom pedig mind rémületesebb lett,
végül mikor elimbolygott a szoba két oldala hosszat, eltűnik a pincében.
Aztán mintegy két másodperc mulva egy nagy nyekkenést hallunk s a kutya
befejezte dolgát egy vagy két rémes vonítással, amire halotti csend lesz
és a pap folytatja gyászbeszédét, ott, ahol elhagyta. Egy vagy két perc
mulva aztán csak gyün ám és tolódik be falhosszat az ánterprizes háta
meg a két válla. És csak libben és lebben három fal hosszán végig, aztán
fölegyenesedik, a kezével beárnyékolja a száját, kinyújtja a nyakát a
hitszónok felé és valami rekedtes suttogással mondja: _Patkányt fogott_,
aszondja. Erre megint összecsuklott és végigkúszva a fal mellett, a
helyére vitorláz. Észre lehetett venni, mily jól esett a közönségnek ez
az értesítés, mert mindenki nagyon kíváncsi volt rá. Az ilyen
apró-cseprő dolog semmibe se kerül, és épen ez az a kicsiség, amin az
emberek úgy kapnak, mert jól esik nekik. Nem is volt a városban még egy
olyan népszerű ember, mint ez a temetkezési vállalkozó.

No, a halotti beszéd igen jó volt, csak hosszú, mint a szentiványi ének
és rém unalmas. Aztán a placra állt a király s elcsinált valami
imposztorságot s végre megvolt az eset és az ánterprízes elkezdett a
koporsó felé tekergőzni a srófhajtójával. Én majd ónossá lettem ekkor és
majd megszakadtam, úgy lestem őtet. De ő nem teketóriázott, neki és
rácsúsztatta a koporsóra a födelét símán és enyhén és jó szorosan
lesrófolta. Most voltam én csak jól! Nem tudtam, benne van-e a pénz vagy
sem. Tegyük fel mondok, hogy valaki titokban elcsente a zacskót: hogy
tudjam akkor, írjak-e Meri-Dzsénnek vagy sem? Tegyük fel, hogy kiásatja
a koporsót és nem talál benne semmit: mit fog rólam gondolni? Az istenit
mondok, vadászni fognak rám és becsuknak. Jobb lenne meglapulni és
sötétségben maradni és egyáltalán nem írni meg a levelet. Fenemód
összegabajodott a dolgom, bár bele se kezdtem volna, az ördög bujjék az
egész üzletbe.

Hát eltemették s mind hazajöttünk, s én megint csak az arcokat lestem;
nem tehettem róla, nem tudtam nyugton maradni. De semmit sem sütöttem
ki, az arcok nem árultak el semmit se.

A király végiglátogatta estefelé a várost, mindenkinek kedveskedett és
köllette magát mindenfelé; aztán beadta nekik, hogy a hívei oda túl
Angliában már oda vannak érte, úgy várják haza, hát neki sietnie kell,
hogy mihamarabb rendet csináljon a hagyatékban és indulhasson haza.
Nagyon sajnálta, hogy ilyen sietős volt a dolga, de sajnálta itt is
mindenki. Szerették volna, ha tovább maradhat, de azt mondták, belátják,
hogy lehetetlen. Persze azt mondta, ő és Vilmos magukkal viszik haza a
lányokat is, és ez is nagyon tetszett mindenkinek, mert hogy akkor a
lányok biztosítva és saját atyafiságoknál lesznek; és a lányoknak is
tetszett a dolog; úgy izgatta őket, hogy tisztára mintha elfelejtették
volna, hogy egyáltalán bajban voltak, s azt mondták a királynak, hogy
csak adjon el mindent oly gyorsan, ahogy csak lehet, ők készen lesznek
az útra. Szegény teremtések úgy örültek s oly boldogok voltak, hogy fájt
a szívem látni, hogy teszik őket lóvá és hazudják tele a fejöket, de nem
tudtam módját, hogy vágjak bele s hogy fordítsak a szomorú nótán.

Hát nem kiragasztott a király hirdetőcédulákat, hogy árverésen adja el a
házat, a szerecseneket és minden jószágot – két nappal a temetés után?
De hogy akárki, ha akar, előre is vehet külön akármit.

Igy a temetés utáni napon kapta a lányok öröme az első léket, úgy
délfelé. Egypár néger kupec járt arra s a király eladta nekik a
szerecseneket megfelelő áron, három napon belüli fizetésre. És elmentek
szegények, a két fiú a folyón fölfelé Memfiszbe, az anyjuk pedig lefelé
Orleanszba. Azt hittem, a szegény lányoknak s a szerecseneknek meghasad
fájdalmukban a szívök, úgy körül siratták egymást s úgy viselkedtek, az
ember majd belebetegedett. A lányok azt mondták, hogy álmukban sem
jutott volna eszükbe, hogy a családot egymástól elszakítva lássák, vagy
hogy eladják máshova, mint a városba. Nem tudom elfelejteni, hogy hogy
csüngtek-lógtak sírva egymáson a szegény nyomorult lányok meg a
szerecsenek; azt tartom, nem is tudtam volna elviselni, hanem
kipukkantam és nekiestem volna ennek a mi bandánknak, ha nem tudtam
volna, hogy a vásár nem érvényes és hogy a négerek egy vagy két hét
mulva itthon lesznek megint.

A várost is kiforgatta az eset és jócskán jöttek nagy sebbel-lobbal s
azt mondták, botrány, elválasztani gyerekeitől az anyát. Bántotta a
dolog némikép a csalókat is, de a vén bolond király csak grasszált
tovább, akármit tett vagy mondott a herceg, és mondhatom, a herceg nem
nagyon jól érezte magát.

Másnap volt az árverés. Világos reggel a király és a herceg csak jönnek
ám fel a padlásra és felkőtenek, s én láttam már a nézésükből, hogy baj
van Köpecen. Azt mondja a király:

– Te, nem voltál a szobámban tegnap éjjel?

– Nem felség. Ennek szólítottam mindég, mikor a bandán kívül senki sem
volt jelen.

– Jártál ott tegnap vagy a mult éjjel?

– Nem jártam, felség.

– Becsületed szentségére? No, semmi hazudozás!

– Becsületem szentségére, felség, igazat mondok. Nem voltam a szobájában
azóta, hogy Meri-Dzsén kisasszony odavitte fenségedet és a herceget,
hogy megmutassa.

A herceg azt mondta:

– Nem láttál más valakit odamenni?

– Nem fenség, azt hiszem, amennyire emlékezem, nem láttam.

– Hallgass és gondolkozzál.

Én studéroztam egy kicsit s megláttam a kibúvót s azt mondom:

– Igen, láttam többször a szerecseneket bemenni.

Mind a ketten meghökkentek, mintha ezt nem várták volna, aztán mintha
mégis gondolták volna. Azt mondja a herceg:

– Mi az, mindnyáját?

– Nem, legalább is nem egyszerre. Azaz nem gondolnám, hogy láttam volna
valamennyit egyszerre kijönni, csak épen egyszer.

– Hahó, mikor volt ez?

– A temetés napos napján. Reggel. Nem volt korán, mert én elaludtam
aznap. Épen indultam a létrán le, amikor láttam.

– Jól van, mondd tovább: mit tettek, micsináltak?

– Nem tettek semmit, nem csináltak semmit, amennyit én láttam.
Lábujjhegyen mentek tovább, ebből azt láttam, azért jártak ott benn,
hogy felséged szobáját kitakarítsák vagy ilyesmiért, gondolván, hogy
felséged már fölkelt, de mert látták, hogy még nem kelt föl, remélték,
hogy baj nélkül kiosonhatnak, anélkül, hogy fölségedet fölkeltenék, ha
már eddig föl nem keltették.

– Nagy Kristóf, ez aztán az eset! – mondja a király, s mind a kettő igen
nyavalyás és bamba pofát vágott. Ott álltak töprenkedve s a tarkójukat
kaparva, végül a herceg olyanféle nevetésre fakadt, mintha valamit
fűrészelnének és azt mondja:

– Mindent fölülmúl, ahogy ezek a szerecsenyek a szerepöket eljátszották.
Úgy tettek, mintha kétségbe volnának esve, hogy erről a vidékről el kell
menniök. És én elhittem nekik és, ön is elhitte és mindenki elhitte.
Senki se mondja nekem többé, hogy a szerecsenynek nincsen színpadi
tehetsége. Ahogy ezek végigjátsszák a dolgukat, akárkit is lóvá tehetne.
Azt tartom, egy vagyon rejlik bennök. Ha tőkém volna és színházam, nem
tudnék ennél jobb befektetést, aztán, ehen itt van ni, mi eladjuk őket
egy pipadohányért. Igen, és még jogunk sincs, hogy legalább
elfüstölhetnők ezt a kis dohányt. Mondja csak, hol is van az a dohány,
az a váltó?

– A bankban, ahova a többi is megy. Hol volna máshol?

– Hálistennek. Ez legalább megvan.

Én meg, némileg bátortalanul, azt mondom:

– Valami baj van talán?

A király hirtelen rámförmed:

– Az nem a te dolgod. Neked ne fájjon a fejed, csak a magad ügyében, ha
van. Amíg itt vagy ebben a városban, ezt tartsd az eszedben, érted?
Aztán a herceghez fordul: Le kell nyelnünk a békát, aszondja, és
hallgatnunk kell. Se szó, se beszéd: ez a jelszavunk.

Amint indultak a létrán, a herceg megint röhögött és aszondja:

– Gyors forgalom és csekély haszon. Jó kis üzlet, mondhatom!

A király rámordul és aszondja:

– Én a legjobbat akartam, hogy gyorsan túladtam rajtok. Ha úgy fordult,
hogy a haszon semmi, hogy nagy a hiány és kevés a tere: nem vagyok benne
hibásabb, mint ön.

– Mégis ha én rám hallgatott volna, akkor a feketék még mindig itt
volnának, mi meg már nem volnánk itt.

Erre a király hátrahajolt, amennyire bátorságos volt neki és megint
nekem esett. Letett a sárga földig, hogy nem siettem neki szólni a
négerek dolgáról; minden bolond kitalálta volna, aszondja, hogy
valamiben törik a fejüket. Azután megint önmagát szidta egy darabig, azt
mondta, az az oka mindennek, hogy ő nem maradt tovább az ágyban, ami
neki természetes reggeli pihenője lett volna, de isten akárhová tegye,
ha mégegyszer megesik ez rajta. Igy nyelvelve, végre elmentek, énnekem
meg rém jó kedvem lett, hogy így mindent a szerecsenekre hárítottam,
anélkül mégis, hogy kárt tettem volna bennük.


VI. FEJEZET.

Az idő múlt, hát lementem a létrámon, hogy a földszintre menjek, de
amint a lányok szobája előtt elmenek, látom, az ajtó nyitva van és
Meri-Dzsén ott ül ócska bőröndje előtt, amely nyitva volt, abba
rakosgatott holmit, hogy készen legyen az Angolországba való utazásra.
De most abbahagyta, az ölében egy összehajtogatott ruhával, és a
tenyerébe temetve szemét, sirdogált. Borzasztón rosszul esett őt így
látni, de akárkinek is rosszul esett volna. Bementem és azt mondom:

– Meri kisasszony, maga se tudja elviselni, ha embertársát bajban látja,
én se tudom – már mint rendszerint. Mondja el a baját.

Hát elmondta. A szerecsenjeit siratta, – amit mindjárt gondoltam is. A
gyönyörű kirándulás Angolországba, aszondja, szinte egészen el van
rontva ránézve. Nem tudja, hogyan legyen ott boldog, ha meggondolja,
hogy az atya és gyerekek soha-soha többé egymást nem fogják látni, és
kifakadt keserűbben, mint valaha, ég felé emelte két kezét és aszondja:

– Oh, uram, én istenem, soha, de soha többé nem fogják egymást látni.

– De fogják, – még pedig két héten belül, én tudom azt! mondom én.

Ehune, kiszalasztottam, mielőtt meggondoltam volna, s mielőtt még
mozdulhattam volna, nyakam köré fonta a két karját és azt mondja:
mondjam még egyszer, aztán újra és újra megint.

Már láttam, hogy eljárt a szám: többet mondtam, mint kellett volna és
szorítóban voltam. Kértem, engedje meg, hadd gondolkozzam egy minutáig;
és ő ott ült, roppant türelmetlen, izgatott és gyönyörű volt, mintha
boldog volna és megkönnyebbült volna, olyanformán, mint mikor valaki túl
van a foghúzáson. Hát én elkezdtem töprenkedni. Mondok magamban: azt
tartom, ha valaki szorultságában egyszerűen kikottyantja az igazat, az
mindenféle bajnak kiteszi magát, bár nincsen erre nézve tapasztalásom és
nem mondhatom egészen biztosan, de akárhogy is, nekem úgy tetszik így
van; de itt olyan esetben vagyok, hogy akárhová tegyenek, hanem úgy
nézem, hogy mégis csak jobban járok az igazsággal, mintha hazudozom.
Össze kell szednem az eszemet és egyszer jól meg kell gondolnom, olyan
különös és rendkívüli a dolog. Még soha ilyen esetben nem voltam. Jó,
mondok magamban végül, kockáztassuk meg; nekivágok és megmondom ezúttal
az igazat, ámbárhogy olyannak tetszik, mintha az ember puskaporos
hordóra ülne, beledugná a kanócot csak azért, hogy lássa merre fog
repülni. Aztán azt mondom:

– Meri kisasszony, van valami helye itt közel valahol a városon kívül,
ahova elmehetne s ahol maradhatna három-négy napig?

– Van. Lószropéknál. Mért?

– Azzal ne törődjék egyelőre. Ha megmondom magának, honnan tudom, hogy a
szerecsenyek viszont fogják egymást látni – két héten belül – itt ebben
a házban és meg is bizonyítom, hogy honnan tudom: el fog menni
Lószropékhoz s ottmarad négy napig?

– Négy napig! azt mondja. Egy évig is!

– Rendben van, mondom én; nincsen nekem magától egyébre szükségem, csak
a szavára; nekem többet ér a maga szava, mintha más ember megcsókolja a
Bibliát. Mosolygott és elpirult olyan édesen, én meg azt mondom: Ha
megengedi, beteszem az ajtót és bereteszelem.

Aztán visszajöttem s újra leültem s azt mondom:

– Vigyázzon, nehogy lármát csapjon; üljön csak csendesen és tartsa magát
férfiasan. Meg kell mondanom az igazat, magának pedig erősnek kell
lennie, mert gonosz egy dolog ám ez és igen nehéz lesz elviselni, de nem
lehet róla tenni. Ez a maga két nagybácsija egyáltalán nem nagybácsija
magának, ez egy imposztor pár, rendes betörő. Kinn van, s ezzel túl
vagyunk a legrosszabján, a többi kismiska.

Persze nagyon megrázta őt, de én ezzel túl voltam a sikér vízen és
bátran mentem előre; az ő szeme mind jobban-jobban lángolt, amint
elmondtam neki minden istentelenséget, hogy honnan indultunk, mikor
azzal a fiatal bolonddal találkoztunk, aki a gőzösre iparkodott;
világosan egész addig, mikor ő, a kisasszony a ház főbejárata előtt a
király nyakába szökött s a gazember őt tizenhat-tizenhétszer is
megcsókolta. Meri kisasszony erre felugrik, az arca csupa tűz, mintegy
napnyugta és aszondja:

– A barom! Jer, ne vesztegess egy percet, egy másodpercet se, szurokba
és tollba hempergetjük meg őket és úgy dobjuk a folyóba.

Azt mondom én:

– Minden bizonnyal. De úgy gondolja, hogy _előbb_, sem mint maga
Lószropékhoz menne?

– Oh, aszondja, hol jár az eszem! aszondja és visszaül a helyére. Ne
törődj azzal, amit mondtam, kérlek, ne törődj vele, no, úgy-e? És selyem
kezét olyanformán tette az enyimre, hogy azt mondtam, inkább meghalnék.

– Nem tudtam, aszondja, hogy ennyire fölizgatódtam. Folytasd és én nem
szólok többet egy szót se. Mondd meg, mit tegyek s én azt teszem, amit
mondasz.

– Jól van, mondok. De csúnya banda ez a két imposztor s én kötve vagyok
még egy darabig velök utazni, akár tetszik, akár nem, – hogy mért, azt
inkább nem mondom el – és ha maga itt rájok terítené a vizes lepedőt, ez
a város kiszabadítana engemet a körmük közül és én rendben is volnék
akkor, de van itt még valaki, akiről maga nem tud semmit, az annál
nagyobb bajba jutna. Hát nem kell nekünk megmentenünk, mi? Persze, hogy
meg kell. Akkor pedig nem teríthetjük rájok a vizes lepedőt.

Amikor ezt mondtam, egy jó gondolat támadt a fejemben. Láttam ugyan,
hogy lehetséges volna magamnak is, Dzsimnek is megszabadulnunk a két
csalótól; őket dutyiba juttatni és magunknak tovább menni. De nem lenne
tanácsos a tutajt nappal úsztatni úgy, hogy rajtam kívül senkise legyen
rajta, aki megfelel, ha kérdezik; így hát jobb lesz, gondoltam a terv
kivitelével várni, míg jó öreg este nem lesz. Azt mondom hát:

– Meri kisasszony, megmondom, mit kell tennünk, s magának se kell olyan
sokáig odalenni Lószropéknál. Mennyire vannak azok ide?

– Valamivel kevesebbre négy mérföldnél, egyenesen künn a vidéken erre
hátrafelé.

– Ez megfelel. Maga hát most menjen el oda és maradjon ott csendesen ma
éjjeli kilenc-féltíz óráig, aztán kérje meg Lószropékat, hogy kísérjék
haza, mondja nekik, hogy valamiért, ami eszébe jutott. Ha ideérkezik
tizenegy órára, tegyen egy égő gyertyát ebbe az ablakba, és ha erre én
nem jövök ide fel, várjon tizenegyig, és ha akkorra sem jövök fel, az
azt jelenti, hogy elmentem útból és bátorságban vagyok. Akkor jöjjön ki,
terjessze el a híreit és tetesse lakat alá a két svindlert.

– Jól van, aszondja, megteszem.

– És ha úgy találna fordulni, hogy nem tudok elmenekülni, hanem elfognak
velük együtt, akkor magának helyt kell állani s meg kell mondania, hogy
én elmondtam magának az egész históriát előre és úgy mellettem kell
állania, ahogy csak lehet.

– Melletted fogok állani. Egy hajad szálát sem fogják meghajlítani,
mondja ő, és láttam, mint tágult ki az orra cimpája és mint villant meg
a szeme, mikor ezt mondta.

– Ha én elmegyek, nem leszek itt, mondom én, hogy megbizonyítsam e
gézengúzokról, hogy magának nem nagybátyái, és meg nem bizonyíthatnám,
ha itt is lennék. Megesküdhetném, hogy svindlerek és naplopók, ennyi az
egész; de biz ez nem sokat érne. De vannak mások, akik jobban
megtehetik, ami tőlem nem telik, még pedig olyan emberek, akikre nem
lehet olyan könnyen gyanakodni, mint én reám. Meg is mondom, hol kell
őket keresni. Adjon csak ceruzát és egy kis papirost. Tessék: _Királyi
non plus ultra_, _Brikkszvill_. Tegye el és el ne veszítse. Ha a
törvényszék le akarja leplezni ezt a két alakot, küldjenek el
Brikkszvillbe s üzenjék meg, hogy elfogták a _Királyi non plus ultra_
szereplőit és tanukat kérnek ellenök. Hej, itt lesz az egész város egy
szempillantásra, Meri kisasszony. És forrni fog valamennyi, úgy jön.

Úgy néztem, hogy most már mindent rendbehoztunk, hát aszondom:

– Azt meg csak engedje, hogy hadd licitáljanak tovább és semmit se
búsuljon. Senkise tartozik a vételárt megfizetni, csak az árverés utáni
napon, mert hogy kellő kihirdetés nélkül oly gyorsan csinálták, és a két
lator ugyan el nem megy innen, amíg a pénz a zsebében nincsen. Ahogy
pedig most megcsináltuk dolgot, az eladás nem lesz érvényes és a latrok
nem látnak pénzt. Igy volt a szerecsenekkel is – nem volt az eladás és a
négerek hamarosan visszakerülnek. Ehhez a pénzhez se jutnak hozzá az
imposztorok; nagy slamasztikában vannak azok, Meri kisasszony!

– Jó, mondja ő; most futok le reggelizni, aztán rögtön indulok egyenesen
Lószropékhoz.

– Bizony, Meri kisasszony, ez sehogyse trafál, mondok. Menjen még
reggeli előtt.

– Mért?

– Mit gondol, mért akarom, hogy egyáltalán elmenjen?

– Hát – nem is gondoltam erre s csak most jut eszembe, hogy nem tudom.
Ugyan mért?

– Mivelhogy maga nem tartozik a vastagbőrű arcok közé. Sohase kívánnék
magamnak a maga arcánál jobb könyvet. Az ember úgy olvas belőle, mint a
nyomtatásból. Azt hiszi, tán maga oda tud menni és szemébe nézni ezeknek
a nagybácsiknak, amikor csókos jóreggelt jönnek magának mondani,
anélkül, hogy –

– Elég, elég, hagyd el! Rendben van, megyek még reggeli előtt s örömmel
megyek. A testvéreimet itthagyjam velök?

– Ne törődjék azokkal. Nekik még helyt kell állani egy kis darabig. Ha
mind elmennének, ezek a latrok még gyanút fognának. Nem akarom, hogy
lássa akár őket, akár a húgait vagy akárkit is a városbeliek közül. Ha
valamelyik szomszédja azt kérdezné magától, hogy vannak ma reggel a
nagybátyái – a maga arca elárulna valamit. Nem, nem, Meri kisasszony,
csak menjen el rögtön, én a többivel elvégzem a dolgot. Megmondom Zsuzsa
kisasszonynak, hogy maga tisztelteti a bácsikat s hogy eltávozott egypár
órára egy kis pihenőre, vagy hogy egy kis változásban legyen része vagy
barátokat látogatni s hogy visszajön még az éjjel vagy korán reggel.

– Hogy elmentem barátainkat meglátogatni, ez helyes; de azt már nem,
hogy tiszteltetem őket.

– Jó, hát nem tisztelteti. Csak ennyit mondtam, ez nem bánthatta. Kis
dolog és semmi bajjal nem jár; és az apró dolgok egyengetik az ember
útját többnyire itt a földön. A kisasszonynak jól esik és semmit se
kóstál. Aztán azt mondtam: Van még valami, az a pénzeszacskó.

– Az az övék lett és bizony elkeserít meggondolnom, hogyan lett az övék.

– Nem, ebben csalódik. Nem lett az övék.

– Hát, kié lett?

– Bár tudnám, de nem tudom. Nálam volt, mert elloptam tőlük. Azért
loptam el, hogy magának adjam. Tudom is, hogy hova rejtettem, de attól
félek, már nincsen ott. Nagyon bánom a dolgot, Meri kisasszony,
szánom-bánom, ahogy csak lehet; de megtettem mindent, amit csak
lehetett, becsületemre mondom. Majdhogy el nem csíptek vele s el kellett
dugnom az első kínálkozó helyre, de hát nem volt jó hely.

– Ugyan ne vádold magadat, nagyon rossz így magát vádolni, nem engedem;
egyszerűen nem tehettél róla, de nem volt a te hibád. Hová rejtetted?

Nem akartam olyan helyzetbe hozni, hogy megint a bánata jusson eszébe,
és mintha nem bírtam volna a számat arra bírni, hogy olyat mondjon,
amitől látnia kellett volna a hullát a koporsóban, a gyomrán azzal a
zacskóval. Igy hát egy-két szempillantásig nem szóltam, aztán azt
mondtam:

– Inkább nem mondom meg hova rejtettem, Meri kisasszony, ha nem
haragszik meg érte; de fölírom magának egy kis cédulára és útközben
Lószropék felé elolvashatja, ha akarja. Gondolja, hogy ez jó lesz?

– Jó lesz.

Hát felírtam neki ezt: A koporsóba dugtam. Benne volt, mikor maga ott
sirdogált késő éjjel. Én az ajtó mögött voltam és igen nagyon sajnáltam
magát, Meri-Dzsén kisasszony.

A szemem egy kicsit megnedvesedett, ahogy eszembe jutott, hogy sirdogált
ott egymagában azon éjtszakán, azok az ördögök meg ott feküdtek az ő
hajlékában, pusztítva és fosztogatva őt. S mikor összehajtogattam s
odaadtam neki, látom, az ő szeméből potyog a könny. És ő megrázta erősen
a kezemet és azt mondja:

– Isten veled, – megyek és megteszem mind, amit mondtál. És ha soha
többé nem talállak is látni, nem foglak soha sem elfelejteni, és
igen-igen sokszor fogok rád gondolni és imádkozni is fogok érted. Ezzel
elment.

Imádkozik értem. Mondok, ha ismerne, magához valóbb dolgot is tudhatna
magának. De fogadni mernék, hogy megteszi mindazonáltal, már ő
ilyenfajta volt. Képes lett volna Eskariótesért is imádkozni, ha
megígérte, ő nem színá vissza, úgy nézem. Akárki mit mond, én azt
tartom, több virtus van benne, mint akármelyik lányban a világon; sőt
azt tartom, csupa virtus az egész lány. Ez hízelkedésnek látszik, de nem
az. Ha pedig a szépséget vagy akár a jóságot is nézzük, hát valamennyi
fölött áll. Én nem láttam azóta, hogy kimenni láttam az ajtón, nem, nem
láttam azóta, de azt tartom, hogy gondoltam rá sok-sok milliószor is,
meg arra, hogy imádkozni fog érettem. És ha valaha eszembe jutott volna,
hogy használna nekem valamit, ha én is imádkoznám ő érette, hát isten
akárhová tegyen, ha meg nem tettem volna.

Nos, Meri-Dzsén elment a hátsó ajtón, azt hiszem, mert senkisem látta
elmenni. Mikor találkoztam Zsuzsával és a nyúlszájúval, azt mondom
nekik:

– Minek is híjják azt a népet odafönn a folyó másik partján, ahova mind
elszoktak maguk néha-néha járni?

Azt mondják:

– Van ott több is, de legtöbbet Proktorékhoz járunk.

– Az az, – mondok én – majd elfelejtettem a nevöket. Hát Meri-Dzsén
kisasszony azt mondta, mondjam meg maguknak, hogy odament rémisztő
sietséggel – valaki beteg ott.

– Kicsoda?

– Nem tudom, vagyis inkább elfelejtettem; azt gondolnám –

– Boldog isten, csak nem tán Hanner?

– Sajnálom, – mondok – de csak meg kell mondanom, hogy csakugyan a
Hanner.

– Oh, égi fény, még a mult héten semmi baja sem volt. Nagyon rosszul
van?

– Ki se lehet mondani. Egész éjjel ott virrasztottak mellette, azt
mondja Meri kisasszony, s azt hiszik, nem sok órája van még hátra.

– Jaj, ha az ember meggondolja! Mi baja lehet?

Nem jutott hirtelen semmi okos dolog az eszembe, hát csak kivakkantom,
hogy

– Mumpsza van.

– Mumpsza, az öreganyád. Nem ülnek az emberek együtt azzal, akinek
ragadós mumpsza van.

– Ülnek, nem ülnek. De mérget vehet rá, hogy ülnek ezzel a mumpsszal. Ez
más mumpsz. Ez egy újfajta mumpsz, azt mondta Meri kisasszony.

– Miféle újfajta?

– Mert hogy össze-vissza van keveredve más egyéb dolgokkal.

– Miféle egyéb dolgokkal?

– Hát kanyaróval, szamárköhögéssel, sárgasággal, szárazbetegséggel,
nyavalyatöréssel és agylázzal, meg mit én tudom mi mindennel.

– Uram fia, s ezt mumpsznak híjják?

– Azt mondta Meri-Dzsén kisasszony.

– De hát, mi az istencsodájáért híjják mumpsznak?

– Mert mumpsz. Azzal kezdődik.

– Nincs ebben semmi értelem. Valaki kificamíthatja a lábaujját, aztán
mérget vehet, aztán a kútba eshetik és kitörheti a nyakát, és szétütheti
az agyvelejét, aztán jön egy ember és megkérdezi, mibe halt bele és egy
tökfilkó kivágja, hogy a szegény kificamította a lábaujját. Volna ebben
valami értelem? Nem. Igy nincsen a tiedben sem. Ragadós a baja?

– Hogy ragadós-e? Hogy lehet így beszélni! Hát ragadós-e sötétben a
borona? Ha meg nem akadsz egy fogán, megakadsz a másikon, nem? Aztán
elviheted magaddal azt az egy fogát anélkül, hogy magaddal vidd az egész
boronát? Nos, a mumpsznak ez a fajtája, azt lehet mondani, egy neme a
boronának. És ennek a boronának nem mozog ám a foga, ha megakadsz rajta,
hát meg is vagy akadva emberül.

– Nohát, ez rettenetes – mondja a nyúlszájú. Megyek Harri bácsihoz és –

– Az igaz, – mondok – én is odamennék; persze, hogy odamennék. Még az
időt se vesztegetném.

– Hát ugyan mért ne mennél?

– Nézzen csak egy percig a dolog szeme közé, akkor tán kinyílik a szeme.
Nem köteles-e a maga bácsikája haza sietni Angliába oly sebten, ahogy
csak lehet? Aztán azt hiszi, oly snasszok lennének, hogy elmennének s
magukat itthagyva egyedül eresztenék erre a nagy útra? Maga tudja, hogy
ők megvárnák magukat. Ennyiben rendben van a dolog. De a maga Harri
bácsija pap úgy-e? Jól van. De hát egy papi ember hajlandó lesz becsapni
egy gőzös kapitányát? Vagy be fog csapni egy hajós gazdát annyiban, hogy
engedi őket hajójukra fölvenni Meri-Dzsén kisasszonyt? Maga tudja, hogy
erre ő nem képes. Hát mit fog tenni? Azt fogja mondani: nagyon sajnálom,
de az eklézsiám boldoguljon egyelőre ahogy tud; mert hugom ki volt téve
egy borzasztó pluribusz-unum mumpsznak, így kutya kötelességem itt
szépen megülni és várni három hónapot. Addig tart, amíg kitűnik,
elkapta-e a ragályt. De ne törődjék vele kisasszony, ha azt hiszi, hogy
legjobb megmondani Harri bácsinak, hát –

– Hát még? Hogy itt lebzseljünk, amikor jó dolgunk lehetne
Angolországban, azalatt itt lessük, hogy Meri-Dzsén elkapja-e a ragályt
vagy sem. Azt hiszi maga, gyerekekkel kártyázik?

– Jó, jó, talán jobb lesz azonban némely szomszédnak elmondani?

– Ki hallott már ilyet? Maga ugyan lefőzi az egész világot természetes
butaság dolgában. Hát nem éri föl ésszel, hogy azoknak első dolga volna,
hogy elmondják. Nincs itt mit tenni, mint senkinek sem szólni
egyáltalán.

– Lehet, tán igaza van; igen, azt hiszem igaza van.

– Azt tartom, azt kell mondani Harri bácsinak, hogy elment egy kicsit
járni, akkor nem fog miatta aggódni.

– Igen, Meri kisasszony is azt kívánta, hogy azt mondják. Azt mondta,
mondd meg nekik, tiszteltetem és csókoltatom Harri bácsit és Vilmost, és
mondd, hogy elmentem túl a folyón meglátogatni izé – izé – hogy is
hívják azt a gazdag familiát, amelyet Péter nagybátyjok olyan nagyra
tartott? Izé, azokat értem –

– Bizonyosan Epszorpszékat, nem?

– Persze; a nyüstjit ezeknek a neveknek, az embernek sohase jutnak
eszébe, mikor köllenek. Igen, aszondja Meri kisasszony, mondd meg nekik,
hogy átmentem a folyón, megkérni Epszorpszékat, hogy bizonyosan jöjjenek
el a licitációra és vegyék meg ezt a házat, mert, aszondja, Péter bácsi
azt óhajtotta, inkább ők vegyék meg, mintsem más; és ő odament s el se
jön, aszondja, amíg rá nem bírja, hogy eljöjjenek; azután aztán, ha nem
lesz nagyon fáradt, hazajön; ha pedig fáradt lesz, hazajön reggelre. Azt
mondta, ne szóljak semmit se Proktorékról, csak Epszorpszékról – ami
amellett teljesen igaz is lesz, mert oda is elnéz, hogy beszéljen velük
a házvételről. Én tudom, mert maga mondta el nekem a dolgot.

Rendben van, mondták a lányok és obébb álltak, hogy fölkeressék
bácsikáikat, átadják nekik az üdvözletet, meg a csókot és elmondják az
üzenetet.

Már most minden rendben volt. A lányok nem fognak szólni, mert nagy volt
a mehetnékjök Angolországba; a király, meg a herceg pedig jobb
szerették, ha Meri-Dzsén odajár a licitáció érdekében, mintha itt van
Robinzon doktor kezeügyében. Én nagyon meg voltam elégedve; úgy néztem,
hogy pompásan csináltam a dolgot; azt tartom, Tom Szójjer se csinálta
volna külömben. Természetesen, ő nagyobbszabású formát adott volna neki,
de nekem ebben nincsen ügyességem, engemet nem arra neveltek.

A licitációt a köztéren tartották meg és eltartott végig egész délután,
és a vén ember mindig kéznél volt és nézte buzgón a bevételt, fönn, az
árverező mellett s hellyel-közzel be-beírt valamit egy írásba, vagy
egy-egy szóval kedveskedett az embereknek; a herceg pedig ide-oda
gögözött az ismerősöknek, hogy köllesse magát és százfelé is dolgozott.

De lassan-lassan mégis végire jártak és minden elkelt. Minden, kivéve
egy csomó kicsi, ócska apróság a temetőből. De hozzáláttak, hogy ezen is
túladjanak, – én olyan zsiráfot, mint a király, sohasem láttam: fölfalt
volna az mindent. Míg azonban ezzel foglalkoztak, kikötött egy gőzhajó
és egy pár perc mulva csak vonul ám föl egy sokadalom kiabálva, üvöltve,
röhögve, kergetőzve és ezt ordították:

– Itt van az ellenatyafiság! Itt van nektek még egy pár örökös Wilksz
Péter után. Csak ide a pénzzel, válogathattok, hogy kinek adjátok.


VII. FEJEZET.

Egy igen jóképű öreg urat hoztak és egy igen jóképű fiatalabbat, akinek
jobb keze fel volt kötve. És uram bocsá! Hogy ordított, hogy vihogott a
nép és hogy kapott a dolgon! Én azonban nem láttam benne tréfára valót s
mondok, a királynak, meg a hercegnek nagy munkájába kerülne azt látni
benne. Azt hittem, el fognak fehéredni. Dehogy! Eszük ágában sem volt. A
herceg nem mutatta, hogy gyanítja, hogy baj van, hanem egyre gögözött
ide-oda, boldogan és megelégedetten, mint egy bugyela korsó, amelyből
író bugyborékol ki; ami a királyt illeti, az rém bánatosan nézett az
újon érkezőkre, mintha csikarná a szíve mélységeit a gondolat, hogy
ilyen csalók és gazemberek is vannak a világon. Csodálatosan csinálta az
öreg. Egy csomó tekintélyes ember sereglett köréje, hogy lássa, hogy az
ő részén vannak. Az az öreg úr, aki most érkezett, halálosan
zavarodottnak látszott. Csakhamar felszólalt, s ott nyomban láttam, hogy
angolországi szójárással beszél, nem úgy, mint a király, ámbár hogy
tekintve, hogy csak utánzat, a király is elég jó volt. Nem tudom
visszaadni az öreg bácsi szavait, sem utánozni nem tudom, de a tömeg
felé fordult és körülbelül ezt mondta:

– Ez olyan meglepetés rámnézve, melyre nem voltam elkészülve; és
beismerem nyiltan és őszintén, nem is vagyok abban a helyzetben, hogy
szembeszálljak vele s megfeleljek rá. Mert baj ért bennünket, engem meg
az öcsémet; ő eltörte a félkarját, a bagázsiánkat pedig partra tették
egy várossal följebb a folyón mult éjjel tévedésből. Én Péter Vilksz
Harri nevű testvére vagyok és ez Vilmos, a másik testvére, aki se nem
hall, se nem beszél, sőt most mutogatni sem tud annyit, hogy megértsék,
mert mostan csak félkézzel tud mutogatni. Azok vagyunk, akiknek mondjuk
magunkat; és egy-két nap mulva, ha megjön a málhánk, meg is tudjuk
bizonyítani. De addig inkább nem szólok egy szót se többet, hanem megyek
a vendéglőbe, ott várok a továbbiakra.

Ezzel ő is, meg az új kuka el is indultak; a király meg micsináljon?
Nevet és következőkép csörömpöl:

– Eltörte a karját! No persze, hogy is ne törte volna, még pedig épen
jókor, a lelkem csalója, holott most mutogatni kéne vele, de nem tanulta
meg, hogy hogyan csinálja. Aztán elveszett a bagázsiájok! Ajnye, be jó!
És rendkívül elmés a – körülményekhez képest.

És újra nevetett és vele nevetett mindenki, három vagy négy embert, vagy
mondjuk, egy féltucatot kivéve. Ezek közül egy volt a doktor; egy másik
volt egy gyilkosszemű úri ember, régimódi, szőnyegszövetből kézsült
pakktáskával, aki ép most érkezett a gőzösön és halkan beszélt a
doktorral és nézte a királyt és egyszer-egyszer bólintva hozzá: ez Levi
Bell volt, az ügyvéd, aki odavolt Lujvillba; még egy másik, egy szálas,
kemény, nagytermészetű ember volt, aki csak most jött és figyelt
mindenre, amit az öreg úri ember mondott s most a királyt figyelte.
Mikor pedig a király elvégezte a mondókáját, fogja magát a
nagytermészetű s aszondja:

– Nézze csak, – mondja – ha maga Harri Vilksz, ugyan mikor jött ebbe a
városba?

– A temetés előtte való napon, barátocskám – mondja a király.

– De mely órájában a napnak?

– Estefelé, egy vagy két órával napnyugta előtt.

– Micsoda alkalmatosságon?

– A Szuzen Paull fedélzetén Cincinátiból.

– Akkor hát hogyan került aznap reggel az _Itcés_ tájékára – csónakon?

– Nem voltam az Itcés tájékán reggel.

– Ez meg már hazugság.

Többen megragadták a nagytermészetűt s kérték, ne beszéljen ilyen hangon
egy öreg emberrel, aki hozzá még lelkész is.

– Akasszák fel az ilyen lelkészt, hazug imposztor őkelme. Odafönn volt
aznap reggel az _Itcés_-nél. Én ugy-e, hogy ott lakom? Nos, én is ott
voltam, ő is ott volt. Csónakon jött, vele jött Trin Kollinsz és egy
fiú.

A doktor kap a dolgon s azt mondja:

– Ráismerne Hejnisz uram a fiúra, ha meglátná?

– Nem tudom, de azt tartom, ráismernék. Hé, de hiszen ahun van ni,
egészen biztosan ráismerek.

Ezzel rám mutatott. A doktor azt mondja:

– Szomszéduraimék, nem tudom, az újonérkezettek csalók-e vagy sem, de ha
ezek itt nem imposztorok, akkor én egy tökfilkó vagyok, annyit
mondhatok. Azt gondolom, a mi kötelességünk lesz gondoskodni arról, hogy
ezek addig innen el ne menjenek, amíg ennek a dolognak a végire nem
járunk. Gyerünk Hejnisz úr, jöjjenek mindnyájan a többiek is. Vigyük e
fickókat a kocsmába s ott szembesítsük a másik párral s én reméllem,
végig se kell mennünk a dolgon, hogy kitaláljunk valamit.

Pecsenye volt ez a népnek, bárha tán nem is a király barátainak; így hát
mind indultunk oda. Ez napnyugta körül volt. A doktor engemet a kezemnél
fogva vitt és elég barátságos volt, de a kezemet el nem eresztette
volna.

Mindnyájan egy tágas szobába mentünk a vendéglőben s meggyújtottunk egy
pár gyertyát és odahívtuk az új jövevénypárt is. Elsőbb a doktor szól s
azt mondja:

– Nem akarnék nagyon gorombán bánni ezzel a két emberrel, de azt tartom,
hogy csalók és lehet, hogy cinkostársaik is vannak, akikről mi nem
tudunk semmit. Ha vannak nekik, nem fognak-e ezek a cinkosok a Vilksz
Péter pénzeszacskójával odébb állni? Ez, úgy-e, minden valószínűség
nélkül van? Ha ezek az emberek nem csalók, nem fognak vonakodni s
elküldenek azért a pénzért s ránk bízzák, amíg igazukat meg nem
bizonyítják. Nem jól mondom?

Mindenki elismerte, hogy úgy van. Igy, mondok, jó kis kutyaszorítóba
vitte a bandánkat mindjárt az első szavával. De a király csak bánatosan
nézett és azt mondja:

– Nemes urak, azt mondom én, bár itt volna az a pénz, mert semmi
szándékom sincs bármit is útjába tenni egy becsületes, nyilt és alapos
vizsgálatnak ebben a nyomorúságos ügyben; de haj, a pénz nincs meg; akár
küldjenek el és nézessék meg, ha tetszik.

– Hát akkor hol van?

– Mikor a hugom odaadta, hogy tegyük el a számára, fogtam és az
ágyambeli szalmazsák belsejébe rejtettem, mert nem akartam arra az egy
pár napra, míg itt leszünk, bankba tenni, s mert azt hittem, az ágy
biztos hely, s mivelhogy nem vagyunk hozzászokva szerecsenyekhez, hát
azt gondoltuk, azok is becsületes nép, mint Angliában a cselédek. A
négerek ellopták másnap reggel, amikor én lementem a földszintre; s
mikor eladtam őket, még nem tudtam, hogy nincs meg a pénz, így tisztára
elemelték. Az inasom bővebbet is mondhat róla önöknek, nemes uraim.

A doktor s még néhányan azt mondták rá, lárifári és én vettem észre,
hogy senki se hitte el egészen ezt a dolgot. Egy ember azt kérdezte
tőlem, láttam-e, hogy a feketék ellopták a pénzt? Én azt feleltem, nem
láttam; én csak kilopózni láttam őket a szobából és tovainalni, és nem
is gondoltam hozzá semmit, mert azt hittem, attól félnek, hogy
felköltötték a gazdámat s iparkodtak láb alul elmenni, mielőtt ebből baj
lenne. Ennél többet nem kérdeztek tőlem. De aztán a doktor megint rám
ripakodik s aszondja:

– Te is angol ember vagy?

– Az vagyok, – mondom én – de ő és a többiek nevettek s azt mondták:
Püff neki!

Aztán csak nekivitorláztak az általános invesztigációnak; s benne
voltunk nyakig, ide-oda vizsgáltak, egyik órán ki, a másikon be, és soha
senkinek csak eszébe se jutott a vacsora, mintha kisebb dolguk is
nagyobb lett volna annál, és csak vizsgáltak és vizsgáltak nyakrafőre;
ilyen gabajodás még nem volt a világon. Elmondatták a királlyal a
históriáját, aztán elmondatták az öregúrral is a magáét; és egynémely
hájfejűt kivéve, mindenki láthatta, hogy az öreg úr igazat beszél, a
másik meg hazudik. Majd velem is elmondatták, amit tudtam. A király úgy
féloldalt rámkancsalított a szeme sarkából s így eleget tudtam arra
nézve, hogy hazabeszéljek. Elkezdtem hát mesélni Seffildről, hogy éltünk
ott és mindenfélét az angolországi Vilkszekről és így tovább; de nem
vittem sokra, mert a doktor csakhamar belenevetett; és Levi Bell, az
ügyvéd, azt mondja:

– Ülj le fiam, aszondja; én nem erőltetném meg magamat, ha neked volnék.
Azt tartom, nem vagy hozzászokva a hazudozáshoz, hát nem is áll jól a
kezedhez: még némi gyakorlatra lesz szükséged. Fene rosszul csinálod.

Bántam is én most a bókot, de annak örültem, hogy eleresztettek.

Most a doktor kezdett beszélni; odafordult s azt mondja:

– Ha akkor a városban lett volna Levi Bell –

A király itt közbevágott, kinyújtotta a kezét s azt mondja:

– Hogyan, ez az úr az én szegény néhai testvérem jó barátja, akiről oly
sokszor írt nekünk?

– Az ügyvéd s a király kezet fogtak s az ügyvéd mosolygott, tetszett
neki a dolog; jó darabig beszélgettek és aztán félrevonultak és halkan
beszélgettek; végre az ügyvéd fennszóval mondja:

– Ezzel rendben lesz. Én el fogom küldeni a rendelkezést együtt a
testvérével, ebből aztán megtudják, hogy rendben van a dolog.

Fogtak hát téntát, tollat és papirost, a király leült, féloldalt
hajtotta a fejét, rágta a nyelvét s valamit odakaparintott; aztán a
herceg kezébe adták a tollat – és ekkor, de először, a herceg nagyon
nyavalyás pofát vágott. De átvette a tollat és írt. Most az új öregúrhoz
fordult az ügyvéd és azt mondja:

– Legyenek szívesek ön és öccse egy pár sort leírni és aláírni.

Az öregúr írt valamit, de senki sem tudta elolvasni. Az ügyvéd
megrőkönyödve nézte, azt mondja:

– Ugyan meg vagyok akadva – s egy csomó régi levelet szedett elő a
zsebéből s vizsgálgatta, aztán vizsgálta az öregúr kezeírását, meg-meg
csak nézte, végül azt mondja: Ezeket a régi leveleket Vilksz Harri írta;
ez meg itt ennek a két úrnak a kezeírása és ebből akárki látja, hogy a
leveleket nem ezek írták (a király és a herceg rém bamba pofát vágtak,
mondhatom, mikor észrevették, hogy az ügyvéd hogyan becsapta őket) és –
folytatja az ügyvéd – itt van az öregúr kezeírása, ebből is könnyen
megmondja bárki, hogy ő sem írta ezeket a leveleket. A valóság az, hogy
az ő ákombákomjait egyáltalán nem lehet rendes írásnak mondani. Már most
itt van néhány levele –

Az öreg úri ember megszólal:

– Kérem, engedje meg, hogy megmagyarázzam. Senki a kezem írását nem
tudja elolvasni, csak itt az öcsém, ő a másolóm. Az az ő kezeírása ott a
levelekben, nem az enyém.

– Helyes, – aszondja az ügyvéd – ennek van valami formája. Van itt
Vilmostól is nehány levél; ha tehát iratna vele egy-két sort, akkor –

– Csakhogy a balkezével nem tud írni, – mondja az öregúr. Ha
használhatná a jobbkezét, ön is mindjárt látná, hogy ő írta az én
leveleimet is, meg a magáéit is. Nézze csak meg kérem, mind a két
fajtát, mindenik egyazon kéz írása.

Az ügyvéd megnézi s azt mondja:

– Úgy tetszik, úgy van, s ha nem úgy van, akkor is nagyobb a kettő közt
a hasonlatosság, mint milyennek az előbb láttam. Lám, lám, lám. Azt
hittem, jó csapásán voltunk a kibontakozásnak: most megint fuccs. De
akárhogy van, egy dolog bizonyos: ez a kettő egyik se Vilksz – és a
király meg a herceg felé intett a fejével.

Hát mit gondolnak, hogy ez a vakondokszemű vén bolond beadta erre a
derekát? Bizony nem adta be. Hogy ez a bizonyítás nem tiszta. Az ő
Vilmos öccse, aszondja, a legmegátalkodottabb imposztor a világon és nem
is próbált komolyan írni; látja, hogy azonmód tréfára fordult az esze, a
Vilmosé, ahogy a tollat a papirosra nyomta. És így hadart és hadart a
világba, hogy végül mintha már maga is elhitte volna, amit beszélt, – de
csakhamar közbeszól az újonérkezett öregúr s azt mondja:

– Eszembe jutott valami. Van valaki itt, aki segítette kiteríteni a
tetemet – a Vilksz Péter holttestét?

– Van, – aszondja egy hang. – Én, meg Ab Torner csináltuk. Itt vagyunk
mind a ketten.

– Ezek az urak tán meg tudják mondani, mi volt a halott mellére
tetoválva.

No már most nagyon össze köllött magát szedni a királynak, különben úgy
köllött volna ott nyomban lezuhannia, mint egy nehéz partnak, amelyet a
víz alámosott, olyan hirtelen kapta ezt a dolgot, – de tessék elhinni,
olyan izé volt ez, alkalmas arra, hogy akárkit leüssön a lábáról, ha ily
alaposan s készületlenül torkon ragadják – mert honnan tudhatta az öreg,
hogy mi volt arra az emberre tetoválva? Egy kicsit elfehéredett, ezen
nem tudott segíteni, és rém csendesség lett a szobában, mindenki
előrehajlott és rászögezte a szemét. Mondok magamba: No, most beadja a
kulcsot, nincs mit csináljon. Hát beadta? Dehogy adta! Szinte
hihetetlen. Azt tartom, az volt a gondolatja, addig hercehurcálja a
népet, amíg megúnják és elszálingóznak s ő meg a herceg kimenekülhet és
odébbállhat. Akárhogy is volt, ő ott ült s csakhamar elkezdett
mosolyogni és azt mondja:

– Hm! Ez ugyan fogas kérdés, nem? Igenis uram, meg tudom mondani, mi
volt a mellére tetoválva. Egy kis vékonyka kék íjj, ennyi volt; ha
valaki nagyon közelről nem nézte, hát meg se láthatta. Hát mit szól
hozzá, mi?

Nohát, én életembe nem láttam ehhez a vén svindlerhez foghatót vakmerő
szemtelenség dolgában.

Az öreg jövevény úri ember Ab Turnerhez és társához fordul s a szeme
megvillan, mintha azt gondolná, hogy ezúttal megcsípte a királyt s
aszondja:

– Nohát, itt van, hallották, hogy mit mondott. Láttak maguk valami
efféle jelt Vilksz Péter mellén?

Mind a ketten megszólaltak s aszondják: Nem láttunk semmi ilyen jelet
rajta.

– Jól van, aszondja az öregúr. Amit pedig maguk láttak a mellén, az oly
kis P volt és B (ezek kezdőbetűk, amiket fiatalkorában elhagyott) és egy
V, a három betű közt egy-egy gondolatjel, így: P–B–V– (és így föl is
jegyezte az öregúr egy papirosra s aszondja:) Nézzék meg, nem ezt látták
a mellén?

Mind a ketten újra megszólaltak s aszondták: Nem. Mi egyáltalán nem
láttunk rajta semmi jelt.

No, már most senki se tudta lány-e vagy fiú. Elkezdtek üvölteni:

– Csaló az egész banda! Bubozzuk meg, dobjuk a vízbe, lófarkához kell
kötözni. És mind egyszerre bömböltek, és rém zendülés volt a szobában.

De az ügyvéd felszökik az asztalra és úgy trombitálja ki onnan:

– Uraim, urraim! Csak egy szót, csak egyetlen egy szót, kérem! Csak egy
mód van még: Gyerünk, ássuk ki a hullát és nézzük meg!

Ezen mindenki kapott.

Hurrá! Kiabálta valamennyi és azonnal indult is; de az ügyvéd és a
doktor utánuk kiabáltak:

– Megálljunk, megálljunk! Ezt a négy embert s a fiút össze kell fogni és
le kell őket is vinni.

– Meglesz, kiáltozák és ha meg nem találjuk a halotton a jeleket,
meglincseljük az egész bandát.

Mondhatom, hogy ezúttal meg voltam rőkönyödve. De innen nem volt
szabadulás. Megragadtak bennünket és nekiindultak egyenesen a temető
felé, ami másfél mérföldnyire volt folyó mentén, és utánunk az egész
város, mert hiszen lármát elég nagyot csaptunk, az idő meg még csak este
kilencre járt.

Amikor elmentünk a házunk előtt, az jutott eszembe, bárcsak el ne
küldöttem volna Meri-Dzsént a városból, mert ha most értesíthetném,
kijöhetne és megmenthetne és leleplezhetné a csavargóinkat.

Hát csak tódultunk le a folyó menti úton, szökdelve mint valami
vadmacskák, s hogy még félelmesebb legyen a dolog, az ég kezdett
beborulni s a villám elkezdett cikkázni és a szél zörgette a fákat. Ez
volt a legborzasztóbb s legveszedelmesebb baj, amibe életemben
keveredtem; és egészen meg voltam bódulva; minden dolog másképen
fordult, mint ahogy én kiókumláltam; ahelyett, ahogy most a pácban
vagyok, akkor szóltam volna, mikor nekem tetszik, végignézhettem volna
ezt az egész farsangot s a hátam mögött állana Meri-Dzsén, hogy
kiszabadítson, ha a melegibe érünk; itt most semmi sem volt köztem és a
hirtelen halál közt, csak épen az a pár tetovált betű, ha ugyan
megtalálják. Mert ha nem –

Nem voltam képes rágondolni; és mégis valamikép nem tudtam egyébre se
gondolni, csak erre. Az éjjel mind sötétebb lett. Nagyszerű idő arra,
hogy az ember észrevétlen a faképnél hagyja a tömeget. De az a
hórihorgas gyehennatermészetű ember – Hejnisz – úgy fogta a csuklómat –
annyi, mintha valaki a Góliát kezéből akarna kisiklani. Szinte vonszolt
magával, annyira izgatott volt. Ugyancsak kellett rohannom, hogy lépést
tudjak vele tartani.

Amint odaértek, betódultak a temetőbe s úgy elborították, mintha árvíz
lepte volna el. És mikor odaértek a sírhoz, ott vették észre, hogy
százannyi ásójuk is van, mint amennyi köllött, ellenben senkinek se
jutott eszébe, hogy lámpást hozzon. De azért csak nekiálltak az ásásnak
a villám fénye mellett s elküldtek egy embert a legközelebbi házba, –
vagy félmérföldnyire – hogy kérjen kölcsön lámpást.

Hát csak ástak, egyre ástak és minden; és kezdett koromsötét lenni, az
eső megindult, a szél sihegett-suhogott, a villám mind tüzesebben
csapkodott, a dörgés ropogott; de ez a nép ugyan oda se nézett neki,
annyira tele volt a dolgával; és az egyik pillanatban mindent lehetett
látni, minden arcot a nagy tömegben és sarat, amint lapátonként
kiszórták a sírból, és a másik szempillantásban a sötétség mindent
kitörült és nem lehetett látni semmit.

Végre kivették a koporsót és elkezdték lesrófolni a födelét, és akkor
olyan tolongás és lökdösés, tülekedés támadt ott, hogy
odafurakodhassanak és lássanak valamit, aminőhöz foghatót nem hamar lát
az ember. És a sötétség hozzá, borzasztó volt. Hejnisz iszonyúan
szorította a csuklómat s úgy rángatott és lökdösött, hogy azt tartom,
tisztára el is felejtette, hogy a világon vagyok; olyan izgatott volt,
hogy szinte zihált bele.

És hirtelen egy tökéletes fejér fénysáv villámlott ránk, és valaki
elkiáltja magát:

– Az istenfáját, ott van a mellén a pénzeszacskó!

Hejnisz egyet ordít, – mint mindenki – elereszti a csuklómat, egy nagyot
lódít magán, hogy utat szakasszon magának oda, ahol valamit láthatna, de
ahogy én elszabadultam s nekivágtam a sötétségben az országútnak: nincs
ember, aki azt megmondhatná.

Magamé volt az egész országút s én szinte repültem – enyim volt,
leszámítva a becsületes sötétséget, egy-egy hirtelen villámfényt, az eső
csapkodását, a szél lökéseit és a ménkű sistergését; és olyan igazán,
minthogy az ember születik, nem igen álltam meg egy helyben.

Mikor elértem a városba, láttam, hogy a vihar mindenkit tető alá
kergetett, hát nem is nagyon kerestem a mellékutcákat, hanem
végignyargaltam a főutcán; s mikor közelértem a házunkhoz, céljára
irányítottam a szememet. Semmi gyertya; a ház egy sötétség – amitű
elbúsultam s csalódást éreztem, nem tudom, miért. De végre is, mikor már
elvitorláztam volna, megvillan a fény Meri-Dzsén szobája ablakában. És a
szívem úgy dagadozott, azt hittem, kipukkan. És abban a minutában a ház
és minden a hátam mögött is volt már a sötétségben, soha világéletemben
többé ne is kerüljön elejbém. Meri kisasszony volt a legderekabb lány,
akit ismertem s legtöbb sütnivalója is neki volt.

Abban a percben, hogy elég messze voltam a város fölött, arra, hogy azt
hittem, irányában lehetek a homokszigetnek, körülfürkésztem, hogy nem
vehetnék-e kölcsön, mint a tata szokta mondani, valamiféle csónakot, és
az első villámlásnál megláttam egyet, amely nem volt láncon. Ezt
elcsíptem és elindítottam. Csónak volt s csak kötéllel volt kiakasztva.
A homoksziget jó messze volt oda, künn körülbelül a folyó közepén, de én
se vesztegettem az időt, s mikor odaértem a tutajunkhoz, úgy ki voltam
állva, legjobb szerettem volna csak odafeküdni, kifújni, kizihálni
magamat, ha lehetett volna. De nem lehetett. Ezzel a kiáltással szöktem
a tutajra:

– Csülökre Dzsim, ódd el a tutajt. Dicsőség az Úrnak, megszabadultunk
tőlük.

Dzsim kijött s úgy tele volt örömmel, hogy egyenest nekem jött
kiterjesztett karokkal. De amint egy villám fényénél megláttam, majdhogy
ki nem lódult a szívem a számon: hanyatt vágódtam bele a vízbe.
Elfelejtettem volt, hogy a vén Leár király és a vízbefúlt arab volt egy
személyben és ijedtemben azt se tudtam, mi van elül, mi van hátul. De
Dzsim kihalászott és nekem esett és ölelgetett és áldott és minden,
annyira megörült, hogy visszajöttem s hogy megszabadultunk a királytól
meg a hercegtől. De én azt mondom:

– Hagyd el most. Maradjon reggelire, jó lesz reggelire. Most csak oldd
el a tutajt, hadd ússzék.

Igy két másodperc ha beletellett s mi indultunk, úsztunk le a folyón, és
úgy tetszett, hogy rém jó, hogy megint szabadok vagyunk, egymagunk a
nagy vízen és senki a nyakunkon. Nem tehettem róla, muszáj egy kicsit
körültáncolnom s egyet ugranom; de amint harmadikat ugrottam, hangot
hallok, amelyet nagyon is ismertem, és visszatartom a lélekzetem és
figyelek és várok, – és már bizonyos, amivel a legközelebbi csapás
hangja felénk szállt a vízen – itt jönnek! Nekifekve az evezőlapátnak,
csónakukkal lökdösve a vizet: a király meg a herceg.

Én elpilledve a tutaj deszkáira omlottam, már nincs mit tenni; elég
volt, hogy megtudtam állani sírás nélkül.


VIII. FEJEZET.

Amint a tutajon voltak, a király hozzám lépett és nyakon ragadott s
aszondja:

– Meg akartál szökni tőlünk, mi, te kölyök! Megúntál bennünket, mi?

Azt mondom én: Dehogy úntam, ne tessék bántani fölség.

– Akkor ki vele szaporán, mit akartál tenni, különben kirázom belőled,
ami bévül van benned.

– Megmondom felség becsületesen ahogy történt, úgy mondom el. Az az
ember, aki nem eresztett, különben igen jó volt hozzám és aszondja, hogy
neki is volt egy akkora fia, mint én vagyok, de meghótt tavaly és
sajnálja, aszondja, hogy én ilyen veszedelmes esetben vagyok; és mikor
mindenki hóttra volt ámulódva azon, hogy megtalálták az aranyat és
odatódult a koporsóhoz, elereszti a kezemet s a fülembe súgja: Illára
most, aszondja, mert bizonyos, hogy fölakasztanak. Én hát futóra vettem
a dolgot. Annak, hogy maradjak, semmi haszna se látszott, nem
lendíthettem semmit, és hogy lógni nem akartam, hát elillantottam. Meg
se álltam addig, amíg a csónakot meg nem találtam; s mikor ideértem, azt
mondtam Dzsimnek, induljon nyomban, különben elfognak és felakasztanak,
s azt mondtam, attól félek, a király meg a herceg aligha élnek már, és
roppant búsultam rajta, búsult Dzsim is és rém megörültünk, mikor
láttuk, hogy jöttök. Tessék csak megkérdezni Dzsimet.

Dzsim ráhagyta, hogy úgy van; de a király azt mondta neki, fogja be a
száját, s aztán azt mondta: No, persze, hogy tökéletesen úgy van! És
újra megrázott s azt mondta, legjobb lenne, ha a vízbe fojtana. De a
herceg azt mondja:

– Hadd azt a gyereket te vén bolond. Hát te máskép cselekedtél volna?
Hát neked volt-e őreája gondod, mikor magad elszabadultál? Nem emlékszem
semmi effélére.

Igy a király békét hagyott nekem, de elkezdte áldani ezt a várost és
minden lakóját. De a herceg azt mondja:

– Ha már valakit szidni akarsz, legjobb, ha szidod magadat. Senki se
szolgált jobban rá magadnál. Kezdettül fogva nem csináltál semmit,
amiben csak valami ész is lett volna, kivéve azt, hogy oly hidegen és
arcátlanul vágtad ki azt a mesebeli kékijj-jegyet. Ez óriási volt, ez
roppantul üde volt, mert ez mentett meg csak bennünket. Ha ez nem lett
volna, hűvösre tettek volna bennünket, amig azoknak az angol embereknek
meg nem jő a bagázsijok és akkor – mérget vehetsz rá, hogy jön a fekete
leves. De ez a fogásod vitte őket a temetőbe, és az arany megtette
nekünk a még nagyobb szolgálatot. Mert ha a sok izgatott bolond nem
felejtkezett volna meg mindenrül, hogy tóduljon előre és láthasson vala
mit, akkor aligha nyakravalóban nem hálunk az éjjel, olyan
nyakravalóban, amelyet tovább köll az embernek viselnie, mintsem kedve
tartja.

Egy szempillantásig hallgattak, aztán azt mondja a király, mintha nem is
itt járna az esze:

– Püff! És mi azt gondoltuk, hogy a feketék lopták el.

Ettől én vonaglani kezdtem.

– Igen, aszondja a herceg kissé halkan, de elszántan és gúnyosan: Azt
hittük.

Úgy egy fél perc mulva a király kikottyantja, hogy: Én legalább azt.

Erre ugyanúgy a herceg:

– Ellenkezőleg, én!

A király felfortyan és azt mondja:

– Nézz ide Bildzsvoater, mire célozol ezzel?

A herceg kurtán így:

– Ha már ennyire vagyunk, tán én kérdezhetném, hogy ön mire célzott.

– Nesze neked, mondja a király igen gúnyosan. De mit tudom én. Maga tán
aludt s nem is tudta, micsinál.

A herceg felborzolja a tüskéit és aszondja:

– Torkig vagyok evvel az átkozott hülyeséggel. Azt hiszi, futó bolond
vagyok? Nem sejti, hogy én tudom, ki rejtette a pénzt abba a koporsóba?

– De igen uram, én tudom, hogy ön tudja, mert ön maga rejtette oda.

– Hazudsz! És a herceg rávetette magát. A király kiabálásra fogja a
dolgot:

– Vedd le a kezed, ne bántsd a torkom! Visszavonom.

A herceg azt mondja:

– Jól van, de előbb bevallod, hogy te dugtad oda a pénzt; azt gondoltad,
a napokban meg fogsz szökni mellőlem, visszajössz, kiásod és megtartod
magadnak mind.

– Megállj, herceg, egy szempillantásig, felelj nekem erre az egyetlen
kérdésemre őszintén, becsületesen: ha nem te tetted oda, mondd meg, és
én elhiszem és visszavonok mindent.

– Vén lókötő, én nem tettem oda, s te tudod, hogy nem én tettem.
Ennyiben van.

– Jó, hát elhiszem. De felelj meg még csak erre az egyre – no, ne
bolondozz; nem fordult meg az eszedben, hogy elkaparintsad és elrejtsed?

A herceg nem szólt egy kis darabig, aztán azt mondta:

– Mit bánom én, megfordult vagy nem fordult meg az eszemben, elég az,
hogy nem tettem meg; de neked nemcsak megfordult az eszedben, de meg is
tetted.

– Nem bánom, soha se haljak meg herceg, ha megtettem, s ezt komolyan
mondom. Nem mondom, hogy nem akartam megtenni, mert bizony akartam; de
te – mondok: valaki megelőzött.

– Hazudsz, te tetted és valld be, hogy te tetted, különben –

A király elkezd cikákolni, aztán kihörgi, hogy:

– Elég! Bevallom!

Nekem nagyon jól esett ezt hallanom; sokkal jobban éreztem magamat tőle,
mint ahogy előbb voltam. Most a herceg eleresztette a királyt s azt
mondja:

– Ha még egyszer tagadni mered, belefojtalak a vízbe. Épen hozzád illik
itt ülni és hüppögni kis gyerek módjára, fene mód illik hozzád azután,
ahogy cselekedtél. Sohase láttam ilyen vén struccmadarat, aki fölfalna
mindent – és én úgy bíztam benned az egész idő alatt, mintha tulajdon
édesapám lettél volna. Magad előtt kellene magadat szégyelned, hogy ott
álltál és hallottad, hogyan varrták a szegény feketék nyakába és csak
egy szót sem szólottál érettük. Érzem magam, milyen nevetséges alak
vagyok, hogy elég jámbor voltam elhinni eztet a csevetet. Verjen meg a
ragya, most látom csak, mért voltál olyan nagyon rajta, hogy kipótoljuk
a decemfitet. Arra a pénzre is fájt a fogad, amit a _non plus ultrán_
kerestem, neked mindegy: pénz, pénz, csak bezsebelhessed.

Gyáván, csendesen, szepegve mondja a király:

– Ej, herceg, te mondtad, hogy pótoljuk a decemfitet, nem én.

– Kuss! Ennél többet se akarok kendtől hallani – mondja a herceg. Most
látja, mi haszna lett belőle. Azok mind a pénzüket visszakapták, hozzá
egy-két sárgát leszámítva, a mienkét is. Lódulj lefeküdni és nekem ne
döcömfitezzél többet ebben az életben.

A király hát be is húzódott a putriba s elővette vigasztalónak a
butéliáját; és nemsokára rá a herceg is kibontotta a magáét; és vagy
egy-két óra mulva szent volt megint közöttük a tolvajbarátság és mentül
tovább ittak, annál nagyobb lett a barátságuk, és végre egymás karjában
hortyogtak. Rém eláztak mind a ketten, de vettem észre, hogy annyira még
sem ázott el a király, hogy elfelejtette volna, hogy nem tanácsos
letagadni a pénzeszacskó elrejtésének a dolgát. Ettől persze én
könnyebbültem meg nagyon s igen jól éreztem magamat. Természetesen,
mikor elkezdtek hortyogni, mi jó hosszan eltereferéltünk s én
elmondottam Dzsimnek az egész históriát.


IX. FEJEZET.

Nem mertünk már kikötni egy városban sem napokon keresztül, csak mentünk
le a folyón. Már jól lent voltunk délen, szép meleg időben és irtóztató
messze hazulról. Láttunk már fákat szakállas mohával, és csakugyan úgy
lógott le a moha róluk, mint a vén ember szakálla. Először láttam így
fán tenyésződve életemben és az erdőknek olyan ünnepi és komor színt
adott a dolog. Most már az imposztoraink azt hitték, túl vannak minden
veszedelmen s megint elkezdték megdolgozni a városokat.

Elsőbben is mértékletességi felolvasásokat próbáltak, de annyit se
kerestek vele, hogy mind a ketten leihatták volna belőle magukat. Egy
másik városban tánciskolát nyitottak; de annyit se tudtak a tánchoz,
mint egy kenguru; így nem sokat ugrándozhattak, a nagyközönség csakhamar
rajtok ütött s kiugratta őket a városból. Más alkalommal perdikációra
fogták a dolgot, de nem sokáig perdikáltak bizony; az ájtatos
hallgatóság csakhamar dühbe gurult, leteremtettézte őket, hogy futásban
kellett az üdvösséget keresniök. Próbáltak aztán belmissziót,
szellemidézést, csodadoktorságot, jövendőmondást és egy kicsit
mindenfélét, de semmiben sem volt szerencséjök. Végre mintha már egészen
össze volnának törve, ott fetrengtek az úszó tutajon, spekulálva,
spekulálva egy szó nélkül, néha félnapokon át is és rém makutyin és
kétségbeesve.

De aztán fordult a dolog, összedugták a fejöket a putriban és sugdostak
bizalmasan néha két-három óráig is egyfolytában. Dzsim, meg én aggódni
kezdtünk. Nem szerettük a dolgot. Azt tartottuk, minden eddiginél valami
gonoszabb huncutságon törik a fejöket. Meghánytuk-vetettük a dolgot s
végre is abban állapodtunk meg, hogy betörést terveznek valami házba
vagy boltba, vagy pénzhamisításra vagy effélére adják magukat. Ezen
bizony meg voltunk rémülve s meg is egyeztünk abban, hogy semmi
közösséget az effélével nem vállalunk s hogy a legkisebb kínálkozó
alkalommal szimplán lerázzuk őket magunkról, elillanunk s ott hagyjuk,
ahol vannak. Hát egyszer korán reggel elrejtettük a tutajt jó biztos
helyen, két mérföldnyire egy Pejkszvill nevű hitvány kis város alatt s a
király partra szállt s azt mondta, mi egyelőre maradjunk mind a
rejtekben, amíg ő bemegy körülszimatolni a városkába megtudni, szelét
vették-e már itt is a fejedelmi nonpluszultrának. (Szimatolsz ám, –
mondok – hogy hol lehetne betörni; de ha elvégezted a rablást s
visszajössz ide, csodálkozni fogsz, hogy hová lehettünk én, Dzsim, meg a
tutaj; de nem viszed többre a csodálkozásnál.) S azt mondta, ha délre
vissza nem jő, abból megtudjuk, én meg a herceg, hogy a dolog jól megy s
menjünk utána.

Hát ott maradtunk, ahol voltunk. A herceg nagyon savanyú kedvében volt.
Egyre izgett-mozgott, szidott bennünket mindenért, semmit se tudtunk a
kedvére tenni: mindenben hibát talált. Bizonyos, valami készül! Szinte
jól esett, mikor dél lett s a király nem jött meg. Legalább változik a
dolgunk valahogy, és lehet, hogy a tetejébe nyílik alkalom arra a
változásra is, amelyet mi terveztünk Dzsimmel. Igy én meg a herceg
elmentünk a városba és kezdtük fölhajkurászni a királyt, s nagysokára
meg is találtuk egy alsóbbfajta csapszék hátsó benyílójában jó elázott
állapotban és egy csomó naplopót körülötte, aki a maga mulatságára
hancuzott vele, ő meg rém mód káromkodott és fenyegette őket, de olyan
részeg volt, hogy járni se tudott és bántani se tudta őket. A herceg
elkezdte őt vén bolondnak szidalmazni, a király meg visszanyelvelt, s
mikor már jól egymáson voltak, én elillantam és ugyancsak szedtem a
lábamat s végignyargaltam a folyó melletti országúton, mint egy őz, –
mert mondok, itt az alkalom! Gondoltam magamban, az is sokára lesz, hogy
a király, meg a herceg viszontlássanak bennünket. Szinte elállt a
lélekzetem, mire odaértem, de tele voltam örömmel s elkezdek kiabálni:

– Oldd el a tutajt, Dzsim, helyben vagyunk már!

De semmi válasz és a putriból senki se jött ki. Dzsim elveszett. Kiáltok
egyet, még egyet és meg-meg egyet, befutottam az erdőt erre is, arra is
ordítva, üvöltve; de hasztalan: az öreg Dzsim nincsen sehol. Ekkor
leültem s elkezdtem sírni, nem tehettem róla. De nem sokáig volt
maradásom. Kimentem az országútra s próbáltam meggondolni, hogy mit
volna legjobb tennem, s találkozom egy fiúval, aki arra ment s
megkérdeztem, nem látott-e egy idegen szerecsent ilyen, meg ilyen
ruhában. Azt mondja ő: Láttam.

– Merre láttál?

– Arra le, Szejlesz Felpszék telepén, ide kétmérfölddel alább. Szökésben
volt és elfogták. Azt keresed?

– Van eszembe! Találkoztam vele egy-két órával ezelőtt az erdőben és azt
mondta, ha kajabálok, hát kiveszi a bélemet, s azt mondta fekügyem le s
maradjak ott, ahol vagyok, hát meg is tettem. Ott voltam azóta. Féltem
kijönni.

– Nohát, most már nincs mért félned, mert elcsípték. Valahonnan délfelül
szökött el.

– Jól járnak, akik elfogták.

– Azt tartom én is. Kétszáz dollár jutalom van rá kitűzve. Mintha csak
az országútról szednék föl a pénzt.

– Az ám, és ha elég nagy lettem volna, enyim lehetett volna, mert én
láttam meg először. Ki kaparintotta meg?

– Egy öreg bácsi volt, idegen ember és eladta a nyereségét negyven
dollárért, mert muszáj neki tovább menni fölfelé és nem várhat. Mit
szólsz ehhez! Én mondhatom, hogy vártam volna, ha hét esztendőbe telik
is.

– Már én is, – mondom én. De lehet, nem is remélt az üzletből többet, ha
ennyiért odaadta. Lehet, hogy valami hiba van a dolog körül.

– Nincs abba semmi hiba. Láttam az írást, amely mindent megmond róla egy
betűig, úgy lefesti, akár egy képet, megmondja a telepet, ahonnan való,
valahonnan szinte Nyúorleansz alul. Nincs öcskös abba a spekulációba
semmi hiba, arra mérget vehetsz. Mondd csak, nem adnál egy falat bagót,
mi?

Nem volt, hát nem adhattam s ő otthagyott. Én lementem a tutajra s
beültem a putriba gondolkozni. De semmire se mentem vele. Majd megettem
a kezemet, de nem tudtam kitalálni, hogyan gázoljak ki a bajból. Ennyi
út után, és azok után, amiket tettünk ezekért a tolvajokért, itt van,
mire jutottunk, minden a légbe röpült és romban hever, mert hogy volt a
gézenguzoknak lelke, így becsapni a szegény Dzsimet, újra szolgaságra
adni, idegenek kezére élete végéig rongyos negyven dollárért.

Egyszer azt gondoltam, ezerszer jobb lenne Dzsimre nézve, hogyha már
szolgaság a sorsa, otthon legyen rabszolga, ahol a familiája van, s
mondok, inkább írok Tom Szójjernek, hogy mondja meg Vatszon
kisasszonynak, hol van a rabszolgája. De erről csakhamar lemondtam két
okból: Vatszon kisasszony megharagudnék és megcsömörlenék Dzsim
gonoszságán és hálátlanságán, hogy megszökött tőle és alkalmasint
azonmód eladná megint az alsóvidékre; és ha el sem is adná, minden ember
természet szerint útálattal van egy hálátlan szerecsen iránt és ezt
éreztetnék Dzsimmel mindvégig és bizony kínos és komisz helyzete lenne
szegénynek. Aztán, ha még meggondolja hozzá az ember az én dolgomat is!
Híre menne mindenfelé, hogy a Hokk fiú kezére járt egy négernek a
szökésben; és ha valaha még szembe kerülnék odavalósi emberrel, hát azt
hiszem, képes volnék előtte lehasalni és megnyalni a csizmája talpát.
Hát így van ez. Az ember képes valami aljas cselekedetre, de nem akarja
magára venni a következményeit. Azt hiszi, hogy nincs benne
becstelenség, amíg takargatni tudja. Ez volt szakasztott az én esetem.
Mentül tovább töprenkedtem ezen, annál élesebben vágott belém a
lelkiismeretem és annál vétkesebbnek, alávalóbbnak és ordinárébbnak
éreztem magamat. És végül hertelen megvillant bennem, hogy itt tisztára
a gondviselés keze vágott a szemem közé és éreztette velem, hogy
istentelenségemet az egész időn át szemmel kísérte onnan felülről az
égből, míg én ellopom tulajdon szerecsenjét egy szegény öreg nőnek, aki
soha engemet egy szóval se bántott. Most, hogy megmutatódott, hogy van
Valaki, akinek a szeme mindig rajtunk van és aki nem engedi meg, hogy az
ilyen istentelenségeinket a kelleténél tovább űzzük-fűzzük: úgy
megrémültem, hogy majd nyomban össze nem estem. Hát próbáltam valahogy a
dolgot elmagyarázni magamra nézve, mondok, hogy már ilyen gonosznak
neveltek, hát nem is érhet olyan nagy ítélet; de bévül valami azt
mondta: Nem ott volt-e a vasárnapi iskola? Ha szorgalmasan járod,
megtanítottak volna rá, hogy az olyan ember, aki úgy cselekszik, mint
ahogy én cselekedtem a szerecsen dolgában, elég az örök kárhozat
tüzében.

Ettől megborzadtam. Mondok, megpróbálok imádkozni; meglátom, nem
sikerül-e jobb fiúvá lennem, mint amilyen eddig voltam. De nem találtam
meg hozzá a szavakat. Mért nem találtam meg? Ezt hiába takargattam volna
_Ő_ előtte. De hiába még magam előtt is. Nagyon jól tudtam, mért nem
találok szókat az imádsághoz. Azért nem, mert a szívemben nem volt az
igazság; azért, mert nem voltam őszinte; azért, mert kétszínű játékot
űztem. Úgy tettem, mintha el akarnék fordulni a bűntől, be lennt, bévül
ragaszkodtam a legnagyobb bűnömhöz. Azon iparkodtam, hogy kényszerítsem
a számat az igazmondásra, az őszinte beszédre, megírván a szerecsen
tulajdonosának, hogy hol van a feketéje; de mélyen bennem tudtam, hogy
ez hazugság és _Ő_ tudja eztet. Imádkozva hazudni nem lehet, ezt
kitanultam.

Igy hát bizony nagy bajban voltam, a lehető legnagyobban s nem tudtam,
mit csináljak. Végül támadt egy gondolatom. Megírom, mondok a levelet,
aztán meglátom, tudok-e imádkozni? Nohát, az nagyszerű volt, hogy erre
mennyire megkönyebbültem, könnyű voltam, mint a pehely és egyenesen
fölemelkedtem és a bajt mintha elfújták volna rólam. Fogtam egy kis
darab papirost, meg ceruzát, jó kedvvel és nagy izgalomban, leültem és
írtam:

»Vatszon kisasszony, szökésben lévő szerecsenyje, Dzsim, idelenn van két
mérföldnyire Pejkszvill alatt és Felpsz úr megvette és kiadja, ha
megküldi neki a kitett jutalmat.

_Hokk Finn_.«

Ez jól esett, úgy éreztem először életemben, hogy tisztára vagyok mosva
minden bűntől, és láttam, hogy most már tudok imádkozni. De nem fogtam
hozzá rögtön, hanem odatettem a papirost s ott ültem gondolkozva.
Mondok, hogy milyen jó, hogy így fordult minden, és hogy milyen közel
jártam a vesztemhez és a pokol kapujához. És tovább töprenkedtem.
Eszembe jutott egész utunk a folyón; és magam előtt látom Dzsimet, ahogy
az egész időn át volt, nappal és éjtszakának idején, néha holdvilággal,
néha zivataros időben, és mink csak úszunk himbálózva, tereferézve,
danolva, nevetgélve. De valahogy nem tudtam olyan helyeket fölidézni,
amik megkeményítettek volna ellene, csak inkább másik fajtabélit.
Láttam, hogy őrsége végén hogyan áll tovább is őrt, mikor az én sorom
lett volna, ahelyett, hogy szólított volna és hagyott tovább aludni; és
látom rém örömét, mikor visszakerültem a ködből; és mikor fölkerestem a
lápon odafönn, ahol a vendetta volt; és mindenféle effélét; és hogy
mindig úgy szólított, hogy Drágicám, és kedveskedett, és megtett minden
kigondolhatót érettem és hogy milyen áldott jó volt mindétig, s végül
jutott eszembe az idő, mikor megmentettem azzal, hogy azt mondtam az
embereknek, hogy feketehimlő van a tutajunkon, és ő olyan hálás volt és
azt mondta, én vagyok az öreg Dzsim legjobb embere a világon és az
egyetlen is neki a világon; és ekkor véletlenül körülnézek és meglátom
azt a papirost.

Egészen közel volt hozzám. Kezembe vettem és néztem. Reszkettem, mert
választanom kellett örök időkre két dolog közül egyet s tudtam, hogy
választanom kell. Egy percig töprenkedtem, még a lélekzetemet is szinte
visszatartottam, aztán azt mondom magamban:

– Rendben van, gyerünk hát a pokolba! és eltéptem a papirost.

Borzasztó gondolatok, borzasztó szavak voltak, de már kimondtam. És úgy
is hagytam, kimondva és soha többé nem gondoltam a megjavulásra.
Kituszkoltam az egész dolgot a fejemből; mondok, visszatérek a
gonoszságba, ez volt az én sorom, mert erre nevelődtem, a másik nem az
én sorom volt. És hogy mindjárt meg is induljak az utamon, vissza fogom
lopni Dzsimet a rabszolgaságból. És ha eszembe tudna jutni valami ennél
is gonoszabb, hát azt is megtenném, mert ha már benne vagyok és pedig
komolyan, hát minek állanék meg a vége előtt.

Most már nekiültem, ha kifundálhatnám, hogy fogjak hozzá, és
megforgattam elmémben minden kigondolható módot és végül megállapodtam
egy tervben, amelyet szerettem. Tájékoztam magamat egy erdős sziget
körül, amely egy kissé lefelé volt a folyóban és mihelyt jócskán
beesteledett, kikecmeregtem a tutajommal s odamentem, a tutajt
elrejtettem s betértem a putriba. Végigaludtam az éjtszakát s fölkeltem,
mielőtt megvirradt volna, megreggeliztem, felöltöztem. Készletben lévő
ruhámba egynémely más ruhát motyóba kötöttem egy s más egyébbel, fogtam
a csónakot s kieveztem a partra. Olyan helyen kötöttem ki, ahol
gondolatom szerint Filpszék telepe lehetett és motyómat elrejtettem a
sűrűben, megtöltöttem a csónakomat vízzel, megterheltem szikladarabokkal
és elmerítettem olyan helyen, ahol rátalálhatok, ha szükségem lesz rá,
egy fertálymérfölddel egy kis gőzfűrészmalom alatt, amely a parton volt.

Ekkor aztán nekivágtam az országútnak, s mikor elmentem a malom előtt,
hirdetőtáblát látok rajta ezzel a felírással: _Filpsz fűrészmalma_. S
mikor a majorhoz érek, mintegy két-háromszázölnyire odébb, jól
kimeregettem a szememet, de nem láttam a közelben senkit, ámbár már
fényes nappal volt. De nem törődtem vele, mert iszen egyelőre nem is
volt szükségem senkire, csak a vidék iránt akartam tájékozódni. Tervem
szerint a város felől akartam odakerülni, nem alulról. Igy hát épen csak
körülnéztem, aztán indultam egyenesen a város felé. Hát kérem, ki az
első ember, akit ott látok, a herceg. Épen hirdetést ragasztott ki a
fejedelmi nonpluszultráról – három előadás három éjjel egy végbe –
szakasztott, mint a multkor. Micsoda pofájuk van ezeknek az
imposztoroknak! Szinte hegyibe szaladtam, nem lehetett kitérni.
Meghökkenve nézett rám s aszondja:

– Hahó, honnan kerülsz te ide? Aztán mintha jó kedve lenne, sietve
kérdez: és hol a tutaj? Jó helyre vitted?

Én azt mondom: – Ép eztet akartam én kérdezni fenségedtől.

Erre már nem látszott úgy meg a jókedve s aszondja:

– Mi visz arra, hogy engemet kérdezzél?

– Hát, – mondom én – mikor láttam tegnap a királyt abban a lebujban,
mondok magamban, ezt ugyan egypár óra előtt, amíg ki nem józanodik, nem
kapjuk haza; hát elmentem kószálni a városban, hogy eltöltsem az időt s
megvárjam. Egy ember osztán ajánlott tíz centet, hogy segítsek neki
áthajtani a vízen egy csónakot, meg vissza is, mert egy birkát köll
elhoznia, s én elmentem vele; de mikor a birkát a sajkába akartuk
vonszolni és az az ember a kezembe adta a kötelet, hogy húzzam, míg ő
hátúrul tolta, a birka erősebb volt mint én, elszakasztotta magát és
elszaladt. Mink utána. Kutyánk nem volt, így magunk kergetőztünk vele
nagy földön, amíg kifárasztottuk. Este lett, mire elfogtuk, akkor
áthoztuk a folyón és én elindultam a tutajhoz. Mikor látom odaérve, hogy
tutaj nincsen, mondok magamban, bajba keveredtek s el kellett
menekülniök; és elvitték magukkal a szerecsenemet, az egyetlen
szerecsent az egész világon, aki az enyim volt és most itt vagyok,
idegen vidéken és nincsen semmi jószágom, se semmim és immár miből éljek
meg; hát leültem és sírtam. Az erdőben töltöttem az egész éjjelt. De hát
mi lett a tutajból? És Dzsimből, szegény Dzsimből?

– Huncut a nevem, ha tudom. Ez lett belőle. Az a vén bolond seftet
csinált és kapott negyven dollárt s mikor ott találtuk a csapszékben, a
naplopók féldollárba játszottak vele s elnyerték minden pénzét, kivéve,
amit elköltött pálinkára; s mikor késő éjtszakára hazakaptam s láttuk,
hogy a tutaj eltűnt, azt mondtuk: az a kis semmiházi ellopta a
tutajunkat, lerázott bennünket a nyakáról s elszökött a folyón le.

– A szerecsenemet csak nem ráznám le, vagy mi, úgy-e? Az egyetlen
szerecsen volt a világon, aki az enyim volt s a tutaj az egyetlen
jószágom.

[Illustration: Épen hirdetést ragasztott ki a fejedelmi…]

– Erre ugyan nem gondoltunk. De valóság úgy gondolom, hogy olybá néztük,
hogy a mi szerecsenyünk, csakugyan annak néztük; az isten a
megmondhatója, volt is miatta elég bajunk. S mikor láttuk, hogy a tutaj
nincs és mi teljesen plűre estünk, nem maradt egyéb hátra, mint
szerencsét próbálni a nonpluszultrával. Azóta is egyebet se teszek, mint
hirdetést ragasztok ki, s a gégém száraz, mint a puskaporos szaru. Hol
az a tíz cent. Add ide.

Volt nekem szépecskén pénzem, hát adtam neki tíz centet, de megkértem,
költse inkább ennivalóra, s adjon nekem is belőle, mert hogy ez az
összes pénzem és nem ettem semmit tegnap óta. A herceg nem felelt
semmit. Aztán rám ripakodik s azt mondja:

– Mit gondolsz, nem jár el a szája annak a négernek mirólunk?
Megnyúzzuk, ha besúgja a dolgunkat.

– Hogy súghatná be? Hát nem megszökött?

– Nem. Az a vén bolond eladta, aztán csak nem is osztozott velem, a pénz
meg elment.

– Eladta! – mondom én s ríva fakadtam. Az én négerem volt, az a pénz is
az én pénzem volt. Hol van a szerecsenem? Szükségem van rá.

– Már azt vissza nem kaphatod, hát abbahagyhatod a pityergést. Nézd
csak, meg mernéd tenni, hogy te lepleznél le bennünket. Akasszanak fel,
ha bízom benned. De ha meg mernéd tenni –

Megállt és én sohase láttam ilyen csunya nézést a herceg szemében.
Pityeregve mondtam:

– Nem akarok én leplezni senkit, rá se érek az effélére. Az én dolgom
megkeresni a szerecsenemet.

Némileg meg volt akadva az öreg s ott állt, karján a ropogó hirdetések,
tünődött a homlokát ráncba szedve. Végül azt mondja:

– Mondok valamit. Itt kell maradnunk három napig. Ha megígéred, hogy
azalatt nem szólsz senkinek, meg hogy a szerecseny se szól, megmondom,
hogy hol van a fekete.

Én megígértem s ő azt mondja:

– Egy bérlő, a neve Szejlesz – ezzel elhallgat. Világos, hogy meg akarta
mondani az igazat; de amint így elhallgatott s elkezdett megint
gondolkozni és studérozni, már láttam, hogy megfordította a szándékát.
Úgy is volt. Nem bízott bennem; azt akarta, hogy menjek el láb alul mind
a három napra. Igy hát egy kis vártatva azt mondja:

– Azt az embert, aki megvette, Abrám Fószternek híjják – Abrám Zs.
Fószternek; negyven mérföldnyire lakik innen erre befelé, a lafajetti
országúton.

– Helyes, – mondom én – oda elérek három nap alatt. És elindulok még
ezen a mai napon délután.

– Nem délután, indulj nyomban; és ne is vesztegess semmi időt, útközben
ne járjon a szád. Ki ne ereszd a nyelvedet a fejedből és iparkodjál
egymásután előre, akkor nem lesz tőlünk semmi bántódásod. Megértettél?

Több se kellett nekem, csakis erre vártam: hogy háborítlan és szabadon
hajthassam végre a tervemet.

– Hát, egy-kettő, indulj, – mondja ő – aztán Fószter úrnak beszélhetsz,
amit akarsz. Talán el tudod vele hitetni, hogy Dzsim a te szerecsenyed –
vannak olyan féleszűek, akik nem kérik az okmányokat, legalább
hallottam, hogy erre délen vannak. És ha elmondod neki a hirdetési
cédulát és jutalomsvindlit, talán el is hiszi, ha megmagyarázod neki,
hogy mért csináltuk. Most pedig lódulj s mondj ott, amit akarsz, de
jusson eszedbe, nehogy útközben akárhol eljárjon a szád.

Igy váltunk el és én indultam a folyótól befelé. Körül se néztem, de
éreztem, hogy a herceg utánam néz. De tudtam, hogy ebben kifárasztom.

Mentem egyenest körülbelül egy mérföldnyire, anélkül, hogy megálltam
volna; s akkor dupla lépésben az erdőn keresztül visszaindultam Filpszék
felé. Mondok, legjobb lesz minden kertelés nélkül egyenesen nekivágni a
dolgomnak, mert Dzsim száját is be akartam tömni, amíg ezek a gazok nem
pusztulnak a vidékről. Elég volt már belőlük, ideje, hogy
megszabaduljunk tőlük.


X. FEJEZET.

Mikor odaértem, csendes volt minden, s mintha vasárnap volna és meleg
volt és napfényes, a munkások mind a mezőn voltak. És valami olyan
gyönge bogárzúgás és légydongás volt a levegőben, amitől olyan
elhagyatottságot érez az ember, mintha mindenki meghalt s elköltözött
volna. És ha egy kis szellő arra libben és megzörgeti a faleveleket,
olyan gyászos érzés fogja el az embert, mert mintha szellemek suttogása
volna, szellemeké, melyek már sok éve meghaltak – s az ember azt
gondolja, itt beszélgetnek körülötte. Rendesen mintha az ember maga is
megkívánná tőle, bár már nem élne és vége volna mindennek.

Olyan kis hétszilvafás birtok volt ezé a Filpszé, de a többi is mind
ilyen. Léckerítés egy kétholdas udvar körül; egy elfűrészelt gerendákból
összerótt lépcsőféle, átjárónak a kerítéshez vagy hogy az asszonyok
felhágjanak rá, mikor lóra ülnek; itt-ott beteges gyeprészek a tágas
udvaron, mely azonban nagyobbrészt puszta volt és kopasz, mint egy ócska
kalap, ha lekopott róla a szőr; gerendából rótt ormótlan nagy ház a
fehérek számára faragott gerendából, a hézagok agyaggal vagy malterrel
kitömve, ezek a sársávok valamikor meszet is láttak; faragatlan
gerendából rótt konyha, nagy, széles, oldalt nyitott, de fölül födött
folyosóval, mely összeköti a lakóházzal; gerendából füstölőhelyiség a
konyha mögött; egy magányosan álló kis kaliba a kerítés mellett a ház
háta mögött s egypár melléképület a másik oldalon; hamugödör, a kis
kaliba mellett nagy vasfazék szappanfőzésre; a konyhaajtó mellett lóca,
rajta vízmerőcsöbör és kötél; egy alvó kutya sütkérezve a napon; itt-ott
még néhány alvó kutya három árnyékos fa alatt odébb a sarokban; a
kerítésen egy helyen pár indás szederbokor; a kerítésen kívül kert és
egy görögdinnyeföld; aztán jön a gyapotmező, aztán a földek, meg az
erdő.

Megkerültem az egészet s átmásztam a hátsó hágcsón a hamugödör mellett s
a konyha felé indultam. Alig mentem egy kicsit, hallom egy rokka
berregését, amint nekilendül panaszosan és lohadva alászáll; ettül
megint úgy megszállt a halál vágya, mert ez a legzsongítóbb hang az
egész világon. Hát csak mentem előre minden bizonyos szándék nélkül, de
bíztam a gondviselésben, hogy majd a számba adja a szükséges szókat, ha
arra kerül a sor; mert azt már megtapasztaltam, hogy a gondviselés
mindig a kellő szókat adja a számba, ha nem avatkoztam a dolgába.

Mikor fele úton voltam, felkerekedett először egy kutya, aztán egy másik
és felém jött; persze, én megálltam, farkasszemet néztem velök és
mereven megálltam. De hogy micsoda haddelhadd volt, amit csináltak! Egy
fertály minutában úgyszólván kerékagy lett belőlem, a küllők a kutyák
voltak, vagy tizenöt darab körben körülöttem, nyakuk, orruk kinyújtva
felém, úgy ugattak és tutultak; aztán egyre szaporodtak; lehetett látni,
mint szöknek elő a kerítésen át, sarokból, minden oldalról.

Egy szerecsen asszony törtet ki a konyhából doronggal a kezében egyre
kiabálva: Nemmisz el Száraz, kusti Fótos, nem mentek el! És hozzávágott
előbb az egyikhez, aztán a másikhoz, hogy üvöltöttek bele s elkotródtak
s a többi követte; de már a következő szempillantásban visszajöttek
farkcsóválva s elkezdtek velem barátkozni. Nem rossz állat a kutya, azt
mondhatom.

Az asszony után pedig kijött egy kis szerecsen leány és két szerecsen
gyerek minden ruha nélkül egyéb egy vászoning s belekapaszkodtak anyjuk
szoknyájába s onnan kukucsáltak rám, ez a rendes szokásuk. Aztán csak
jön ám a házból a fehér asszony, mintegy ötvenéves, hajadonfőtt, a
kezében a guzsaly; utána apró fehér gyermekei, szakasztott úgy, mint a
kis négerkölykök. Az asszony olyan szélesen mosolygott, hogy alig tudott
a lábán megállni s azt mondja:

– Hát itt vagy valahára, te vagy?

Én mielőtt még meggondoltam volna, kiszalasztottam, hogy: Én vagyok
asszonyság.

Ő pedig cirógatott, ölelgetett és szorongatott, aztán megfogta mind a
két kezemet és csak rázta meg rázta; és mintha nem győzne ölelni meg
rázogatni, aszondja: Nem hasonlítasz annyira az anyádra, mint gondoltam,
de ez semmi, mit törődném vele, úgy örülök, hogy látlak! Te kedves,
édes, azt hiszem, meg tudnálak enni! Gyerekek, az unokatestvértek Tom!
Mondjátok neki, hogy isten hozta.

De azok meglapultak s a szájukba dugták az ujjukat s az anyjuk háta mögé
bujtak. Ő meg csak rohant tovább, aszondja:

– Liszka fuss, készíts neki stantapé meleg reggelit – vagy tán
reggeliztél a hajón?

Mondtam, hogy reggeliztem. Hát indult a ház felé, engem kezemnél fogva
vitt, a gyerekek meg utána trotykoltak. Hogy odaértünk, engemet
beleültetett egy lukas székbe, maga szembe ült velem egy alacsony
székre, mind a két kezemet fogva s aszondja:

– Most legalább jól megnézhetlek; és isten a lelkem, hogy rá voltam
éhezve sok-sok hosszú esztendő óta; de most itt vagy végre! Már jó
néhány órája vártunk. Mi tartott vissza? Megfeneklett a hajótok?

– Igen asszonyság.

– Ne mondd, hogy igen – asszonyság. Mondd Szelli néni. Hol feneklett
meg?

Én bizony erre nem tudtam igazában mit mondani, mert sejtelmem se volt
róla, fölülről vártak-e hajót vagy alulról. De nagyobbrészt az ösztönöm
után szoktam indulni s az ösztönöm azt súgta, hogy alulról várják a
hajót, föl Orlensz felé. De ez se sokat használt, mert nem tudtam a
lefelé levő zátonyok nevét. Már láttam, föl kell találnom egy ilyen
zátonyt vagy azt mondanom, hogy elfelejtettem a nevét annak, amelyiken
megfeneklettünk, vagy – no most egy ötletem támadt és ki is böffentettem
azonmód:

– Nem a megfenekléstől volt a késedelem, ez csak rövid ideig tartott,
fölrobbant egyik cilinderünk,

– Uram bocsá! Megsérült valaki?

– Nem, csak egy szerecsent ölt meg.

– Milyen szerencse; mert bizony néha kár esik emberben is. Most mult
karácsonykor volt két esztendeje, hogy nagybátyád Szejlesz jött fel
Nyúorleansz felül a rozoga Lallirúkon, annak is fölrobbant egy cilindere
és bizony megnyomorított egy embert. Gondolom utóbb meg is halt.
Baptista vallású volt szegény. Szejlesz bátyád ismert Beton-ruzsban egy
embert, aki nagyon jól ismerte a familiáját. Igen, igen, most már
eszembe jut, meghalt. Prantos lett és meg köllött amputálni. De nem
segített rajta. Igen, igen, prantos, – az lett szegény. Az egész teste
egy kékség volt és meghalt egy dicsőbb föltámadás reményében. Azt
mondják, hogy szinte látványosság számba ment. A nagybátyád minden
áldott nap följárt a városba érted; most is odajár vagy egy órája, hogy
elment: de nem telik bele egy perc és itthon lesz. Találkoznotok köllött
az úton, nem láttad? Olyan régi módi bácsi –

– Nem, Szelli néni, nem láttam én senkit se. A hajó épen virradóra
kötött ki s én a bagázsiámat otthagytam a kikötőkompon s magam
körülnéztem egy kicsit a városban s egy kicsit a vidéken, hogy teljék az
idő s ne érjek ide nagyon korán.

– Kinek a kezére adtad a bagázsiádat?

– Senkinek se.

– Jaj, gyerök, gyerök: ellopják.

– Ahá, én eldugtam, onnan ugyan nem, – mondom én.

– És hogy kaptál olyan korán reggelit a hajón?

Ezzel ugyan vékony jégre állított, de én kivágtam:

– A kapitány ott látott állongálni s azt mondta, jobb lesz, ha valamit
eszem mielőtt partra szállok, s levitt a tisztek reggelijéhez és adott,
ami csak köllött.

Már olyan izgatott lettem, hogy figyelni sem igen tudtam, az eszem mind
ez idő alatt egyre a gyerekeken járt; mondok, ha egy kicsit
félrehúzódhatnék velök, megtapasztalhatnám őket és kitudnám, hol is
vagyok voltaképen. De semmi alkalmam nem akadt rá. Filpszné nem tágított
és csak rohant velem előre. Csakhamar a hideg futott végig a hátamon,
mert azt mondja:

– De hát, mi csak törtetünk – aszondja – előre és te még egy szót se
mondtál a hugámról, sem senkiről. Hát én most megállítom a malmomat, te
meg nyisd ki a te zsilipedet. És mondj el mindent akkurátusan; mondj el
mindent mindenkiről, egyikről is másikról és valamennyiökről; hogy hogy
vannak, mit csinálnak, mit bíztak rád, hogy nekem elmondd és mindent az
utolsó szóig, ami csak eszedbe jut.

No, most már igazán jó helyen voltam. Eddig a gondviselés a részemen
volt s rendben ment minden. De most ugyancsak plűre estem. Már láttam,
hogy csepp haszna se lesz, ha tovább akarok ezen már előre gázolni.
Mondok, ez is olyan hely, ahol az igazmondással köll szerencsét
próbálnom. Már ki is nyitottam rá a számat, de a néni megmarkolt és
betuszkolt az ágy mögé és azt mondja:

– Ahun gyün a! Bukjál alább a fejeddel, úgy, most jól van, úgy nem lát
meg. Ne áruld el magadat, hogy itt vagy. Megtréfáljuk az öreget.
Gyerekek, el ne járjon a szátok.

Nohát, most benne vagyok a pácban, mondok. De semmi haszna, ha emésztem
magam. Nem volt mit egyebet tenni, mint meglapulni és szerencsét
próbálni és készen lenni arra, hogy elkapjam a fejemet, ha beüt a ménkü.

Épen csak hogy picurkát láttam az öregurat, mikor bejött, mert az ágy
eltakarta. Filpszné azonban ráveti magát és aszondja:

– Megjött?

– Nem, – mondja az ura.

– Boldog isten, – mondja az asszony – mi az isten csodája történhetett
vele?

– El sem tudom képzelni, – mondja az öregúr – és mondhatom, rémítőn
nyugtalanít a dolog.

– Nyugtalanít, – mondja az asszony – engemet szinte szétvet! Meg köllött
jönnie és maga elvétette az úton. Tudom, hogy így van, valami azt súgja,
hogy így van.

– Aj, Szelli, el nem hibázhattam az úton, ezt te is tudod.

– Jaj, édes uram, mit mond majd hozzá a hugom! Meg köllött jönnie és
maga elvétette. Ő…

– Oh ne zaklass te is, úgyis olyan zaklatott vagyok. Sehogy se tudom a
dolgot megérteni. Végire jutottam a sütnivalómnak és nem átallom
bevallani, hogy agyon vagyok rémülve. De semmi reménye annak, hogy
megjött, mert nem jöhetett meg úgy, hogy én elvétettem. Szelli, ez
borzasztó dolog. Valami érte azt a hajót, annyi bizonyos.

– Hej, Szejlesz, nézz oda az országútra, amoda ni, nem jön ott valaki?

Az öregúr az ablakhoz szökik, amely az ágyhoz fejtül volt, Filpsznének
pedig csak ez köllött. Hamarosan leguggolt az ágyhoz lábtul, engem
meglökött és én kiperdültem. S mikor a bácsi megfordult az ablaktól, hát
ott áll a néni s úgy ragyogott és akkorát mosolygott, hogy olyan volt az
arca, mint egy égő ház. Én meg mellette töredelmes pofával szűkölve. Az
öreg úr bámul és aszondja:

– Hát ez ki?

– Mit gondolsz, kicsoda?

– Sejtelmem sincs róla. Ki?

– Hát Tom Szójjer!

A nyüstyit, azt hittem, nyomban elsülyedek. De még arra se lett volna
időm; az öregúr megragadta a kezemet és szorongatta és egyre
szorongatta, míg az asszony körülugrált és nevetett meg sírt egyben; és
aztán hogy ömlött belőlük a kérdezősködés, az egész had
aprajáról-nagyjáról!

De ha ők örültek, mi volt az az én örömemhez képest; mintha újjá
születtem volna, oly boldog voltam, hogy tudom, hol vagyok. Faggattak
két óráig is, s végül, mikor az állam oly fáradt volt már, hogy alig
tudtam mozgatni, akkorra beszéltem már nekik annyit a famíliámról, – már
mint a Szójjer-familiát értve – hogy soha eddig hat Szójjer-famíliáról
se beszéltek ennyit. És elbeszéltem, hogy mostuk ki a kazánt a fejér
folyó beömlésénél, ami elvette három napunkat. És ez mind nagyszerű volt
nekik és iszonyún tetszett, mert sejtelmük se volt arról, hogy minek
köll ehhez három nap. Ha azt mondtam volna, hogy egy görebet fújtunk ki,
az is megtette volna.

Mármost egyfelül nagyon jól éreztem magamat, de annál kényesebb volt a
dolog másik oldala. Tom Szójjernek igen jó volt a dolgom és az is
maradt, amíg egyszer csak nem hallok egy gőzöst köhögni a folyón lefelé
– s ekkor azt mondom magamban: mi lesz, ha ezen a hajón Tom Szójjer
érkezik. És mi lesz, ha ő egyszerre ide betoppan s elkurjantja a
nevemet, mielőtt inthetnék neki, hogy hallgasson? Nem maradhat, mondok,
a dolog ennyiben, mert nem jó vége lenne. El kell mennem az útra elejbe
s meg kell lesnem. Azt mondtam hát a háziaknak, hogy fel kell mennem a
városba a bagázsiámért. Az öregúr mindenáron velem akart jönni, de én
azt mondtam, elhajtom a lovat magam is és jobb szeretném, ha én miattam
nem bajoskodnék.


XI. FEJEZET.

Elindultam kocsin a városba s mikor feleútján vagyok, látok egy másik
kocsit. Biztos, hogy Tom Szójjer, meg is álltam s vártam, amíg oda ért.
Azt mondom: Megállj! és megállt mellettem és szája tátva maradt, mint
egy láda s csak úgy állt ott. Az két-háromszor nagyot nyelt, mintha az
embernek nagyon kiszáradt a torka, aztán azt mondja:

– Világéletemben én nem bántottalak. Ezt magad is tudod. Hát mért jössz
te vissza engemet megkísérteni.

Én azt mondom erre:

– Nem hogy visszajönnék, de még el se mentem.

Mikor a hangomat hallotta, egy kissé megbátorodott, de még nem jött
egészen rendbe. Azt mondja:

– Ne izélj velem, én se izélnék veled. Becsületszavadra, nem vagy
kísértet?

– Becsületszavamra, nem vagyok, – mondom én.

– Jó, izé, ezzel el van intézve a dolog, természetesen; de mintha
valahogy nem tudnám megérteni. Nézd csak, hát soha egyáltalán nem
gyilkoltak meg?

– Nem, soha, egyáltalán nem gyilkoltak meg, azt csak én kötöttem rájok.
Gyere, tapogass meg, ha nem hiszed.

Meg is tette és ezzel be is érte és rém megörült, hogy újra lát, azt se
tudta, micsináljon. És mindjárt el kellett volna neki mondanom mindent,
mert hogy óriási kaland volt, tele titokzatossággal, amiért ő élt és
halt. De én azt mondtam, hagyjuk csak még egy kicsit, erre ráérünk, s
azt mondtam a kocsisának, hogy maradjon ott és mi kissé előrehajtottunk
s én elmondtam neki az állapotomat, melybe belecsöppentem s mondok, mit
gondol, mit kéne tennünk? Azt mondja, adjak neki egy pár percet és ne
zavarjam. Aztán spekulált és csakhamar azt mondja:

– Rendbe vagyunk, megvan. Vedd a ládámat a kocsidba, mintha a tiéd
volna; fordulj meg és ténferegj egy kicsit ide-oda, hogy olyanformán érj
haza, hogy kvadráljon az idővel, én pedig bemegyek a város felé s újra
indulok, úgy hogy utánad egy félórával érkezzem; te meg kezdetben úgy
tégy, mintha nem ismernél.

– Úgy lesz; de megállj egy kicsit. Van még valami, amiről senki nem tud
semmit, csak én egymagam. Van itt tudniillik egy szerecsenyember, akit
én el akarok szöktetni a rabszolgaságából, a neve pedig Dzsim, Vatszon
kisasszony öreg Dzsimje.

Ő azt mondja: Mi az, Dzsim…

El kezdett gondolkozni. Én pedig azt mondom:

– Tudom, mit gondolsz. Azt akarod mondani, hogy ez aljas, piszokmunka;
de hát mit! Én már ennyire lenn vagyok, és el fogom őtet lopni, téged
pedig arra kérlek, hogy hallgass és tégy úgy, mintha nem tudnál róla.
Megteszed?

A szeme megvillant és aszondja:

– Ellopom én is veled.

– Nohát, mintha csak meglüttek volna, úgy meglazult bennem minden
eresztékem. A legmegdöbbentőbb szó volt ez, amit életemben hallottam, és
meg köll vallanom, Tom Szójjer jócskán leszállt a becsülésemben. De csak
nem tudtam elhinni: hogy Tom Szójjer szerecsenytolvaj legyen.

– Lárifári, mondom. Bolondozol.

– Egyáltalán nem bolondozok.

– Jó, mondom, hát tréfa, nem tréfa, de ha hallod, hogy beszélnek egy
szökésben lévő feketéről, jusson eszedbe, hogy te semmit se tudsz róla
és hogy én is nem tudok róla semmit se.

Erre fogtuk a ládát s föltettem a kocsimra s ő elhajtott a maga útján,
én is a magamén. De persze, megfelejtkeztem arról, hogy lassan hajtsak,
annyira tele voltam örömmel és mindenféle töprenkedéssel. Igy jócskán
hamarabb elértem haza, mint az út hosszához képest kellett volna. Az
öregúr az ajtóban állt s azt mondja:

– No, emmár csodálatos dolog. Ki a fránya gondolta volna, hogy ettől a
gebétől ez is kiteljék. És nincs egy szál szőre megizzadva, egy szála
sincs. Igazán csodálatos. Nem adnám ma ezt a lovat száz dollárért, nem
én, becsületemre; ezelőtt meg szívesen elvettem volna érte tizenötöt s
azt gondoltam volna, hogy ezzel meg is van fizetve.

Ennyit mondott, egy szóval se többet. A legártatlanabb lélek volt, akit
valaha láttam. De hát nincs min csodálkozni. Nem csak gazdálkodó volt ő,
hanem prédikátor is és volt neki olyan kis gerendából rótt fia-temploma
a telepe mögött, amit maga épített a saját pénzéből templomnak és
iskolának és soha sem kért semmit a szolgálataiért, pedig megérdemelte
volna. Volt egy csomó ilyen prédikátor a gazdák közt erre dél felé és
mind így csinálta.

Vagy egy félóra mulva Tom kocsija följárt a ház homlokzata előtti
hágcsóhoz és Szelli néni meglátta az ablakon keresztül, mert nem volt
csak vagy ötven rőfnyire s azt mondja:

– Nini, valaki jött. Ugyan ki lehet? Azt gondolom, valami idegen. Dzsimy
(ez az egyik gyerek) fuss és mondd meg Liszkának, terítsen eggyel többre
ebédre.

Mindenki nekiiramodott a főbejáró ajtónak, mert, természetesen, nem
minden esztendőben akad itt idegen vendég, hát nevezetesebb is a
sárgaláznál, ha gyün, érdekesség dolgában. Tom átjött a hágcsón és
indult a ház felé. A kocsi pedig már gurult a város felé, mink pedig
mind ott szorongtunk a főajtóban. Tom a jobbik ruháját vette föl és volt
– publikuma, ez pedig mindig szüret volt neki. Hát persze, ilyen
körülmények közt meg is adta busásan a módját. Nem olyan gyerek volt,
hogy szégyenlősen sokáig elkelebóláljon az udvaron, mint egy
toklyóbirka, nem, nyugodtan és nagyszerűen közeledett, mint egy kos.
Mikor velünk szemben állt, megemelinti a süvegét finoman és elegányosan,
mintha egy doboznak volna a födele, melyben alvó lepék tanyáznak s ő nem
akarná őket zavarni, s azt mondja:

– Azt hiszem, Arkibald Nikolsz úr?

– Nem fiam, – aszondja az öregúr – sajnálom, de meg kell mondanom, a
kocsisod becsapott; Nikolsz tanyája odébb van vagy három mérfölddel.
Tessék bejönni, tessék.

Tom a vállán keresztül hátrakacsintott s azt mondja: késő, már nem látni
a kocsist.

– Igen, fiam, elillant s neked be kell jönnöd s velünk kell ebédelned,
azután aztán befogatunk s elviszünk le Nikolszékhoz.

– Oh, dehogy csinálnék maguknak annyi alkalmatlanságot, isten mentsen;
elmegyek gyalog, egy kis távolság nem a világ.

– De mi nem eresztünk gyalog. Ez ugyan szép délvidéki vendégszeretet
lenne. Aló, csak be.

– Jöjjön csak, – mondja Szelli néni – egyáltalán semmi alkalmatlanságot
a világon nem csinál. Muszáj itt maradnia. Hosszú három mérföldes, poros
út az, nem ereszthetjük rá gyalog. Hozzá még már meg is mondtam odabenn,
mikor érkezni láttam, hogy tegyenek még egy terítéket az asztalra. Már
most csak nem szomorít meg bennünket. Tessék csak bejönni s tegyen úgy,
mintha otthon lenne.

Hát Tom szépen és szívesen megköszönte, hogy hát levették a lábáról és
bejött, s mikor ottbenn volt, azt mondta, Hikszvillből való, idegen
Ohejjóban, a neve Tompszon Vilmos és még egyszer meghajtotta magát.

Aztán elkezdett a szája járni és járt és járt és mesélt nagyokat
Hikkszvillről és a Hikkszvillbeliekről, amit csak kifundálhatott, de én
ideges kezdtem lenni s mondok, hogyan szabadít ki ezzel engemet a
bajomból, és végül egyre mesélve, áthajolt és megcsókolta Szelli nénit,
épenséggel a száján, aztán megint hátradűlt jó kényelmesen és járt a
szája tovább, de a néni se rest, felugrik, megtörli a száját a
kezefejével és aszondja:

– Te vakmerő kölyök, te!

Tom meg mintha meg volna sértve, azt mondja:

– Asszonyság, ezt ugyan nem vártam!

– Nem várta. Tyhű, hát mit gondol az úrfi, ki vagyok, mi vagyok én?
Kedvem volna… mondd csak, mit gondoltál azzal, hogy megcsókoltál?

Egy kissé meglapult az öreg és azt mondja:

– Nem gondoltam én semmit, nem gondoltam semmi sértőt, én izé, mondok,
tán jól esik magának.

– Adta bolondja! És fölkapta a guzsalyt és látszott, alig tudja magát
megtartóztatni, hogy hozzá ne vágja. Miből gondoltad, aszondja, hogy jól
esik nekem?

– Nem tudom, de izé, mondták.

– Mondták, hogy nekem jól esnék! Akárki mondta, az a másik bolond a
párod. Még ilyet se hallottam. Ki az a mondták?

– Hát mindenki. Mind azt mondták.

Csak épen hogy meg tudta magát tartóztatni a néni, de a szeme pislogott,
az ujjai úgy dolgoztak, mintha karmolni akarnának. Azt mondja:

– Ki az a mindenki? Hadd hallom a nevüket, vagy egy bambával mindjárt
megrövidül a világ.

Tom elbúsultan nézett rá és kalapján babrálva, aszondja:

– Sajnálom, erre nem voltam elkészülve. Mind csak azt mondta. Azzal
biztattak valamennyien, hogy csak csókold meg, aszondták, és hogy jól
fog neki esni. Mind mondták, mondta mindenik. De hát sajnálom,
asszonyság, nem is teszem többet, becsület szentségemre, nem teszem.

– Nem teszed? Hogy még nem teszed? No, tudom istenem, hogy nem teszed.

– Nem, ebben már tudok becsületet; nem teszem többé, nem én, amíg maga
nem kéri.

– Amíg én kérem?! Nohát, ilyet se ettem világéletemben. Fogadom, hogy
Matuzsálem korát ért tökfilkója leszel a teremtett világnak, ha addig
vársz, amíg én kérek tőled vagy hozzád hasonlótól csókot.

– No, már ez nagyon meglep, mondja Tom, nem tudok belőle kiokosodni.
Azok mondták, hogy kedvére való lesz és én is azt gondoltam. – De – itt
megállt és lassan körülhordozta a szemét, mintha valahol barátságos
szemekkel akart volna találkozni, végre elcsípte az öregúr szemét s azt
mondja: Nem gondolta bácsi maga is, hogy jól esik neki, ha megcsókolom?

– Már mint én? No, hát izé, mondok, azt tartom, nem gondoltam.

Azután megint körülnéz ugyanúgy, megáll rajtam s azt mondja:

– Te se gondoltad Tom, hogy Szelli néni kitárja a két karját és azt
mondja: Szid Szójjer…

– Urram bocsá, – kiáltja Szelly néni a Tom szavába vágva és nekirohanva
– arcátlan semmiházi gyerek te, így teszed bolonddá az embert! – és
nekiesik, hogy megölelje, de Tom szépen félrehárítja s azt mondja:

– Nem addig, amíg nem kéri!

De Szelli néni nem vesztegette az időt, hanem nyomban megkérte,
ölelgette, csókolgatta újra meg újra, aztán odapenderítette az
öregúrnak, jusson neki is. S mikor egy kicsit meghiggadtak, azt mondja a
néni:

– Isten engem, ha ért valaha ilyen meglepetés. Tégedet egyáltalán nem is
vártunk, csak Tomot vártuk. A hugom nem írt egy árva szót se csak épen ő
róla, hogy eljön.

– Mert hogy nem is volt senkinek se már szándéka, – mondja Tom – csak
az, hogy Tom eljöjjön, de én addig-addig kunyoráltam, hogy az utolsó
pillanatban engem is eleresztettek; így amint aztán lehajóztunk a
folyón, azt gondoltuk Tommal, mese-meglepetés lesz, hogy ő előre jöjjön
ide, én meg utóbb toppanjak be s tetessem magam idegennek. De nagyon
megcsalódtam, Szelli néni. Nem egészséges hely ez az idegen embernek.

– Nem, Szid, de csak olyan orcátlan bocsoknak nem. Föl köllött volna
ütnöm az álladat. Nem tudom, mikor jöttem így ki a sodromból. De nem
bánom, föl se veszem a beszédeid, száz ilyen tréfát is elviselnék azért,
hogy itt vagytok. Ha meggondolom ezt a komédiát! Nem tagadom, majd
szétestem, úgy meg voltam rőkönyödve, mikor rám cuppantottál.

Ebédre künn terítettek a széles, nyitott folyosó alatt, mely a ház és a
konyha között volt; és volt ott az asztalon ennivaló, hogy hét família
is jóllakott volna rajta, és mind meleg étel; nem afféle állott, rágós
hús, amely egész éjjel a nedves pincében volt a szekrényben s amelyiknek
olyan az íze, mint egy vén kihült kannibálból vágott bécsi szelet –
reggel. Szejlesz bácsi jó hosszú asztali áldást imádkozott rája, de az
ebéd megérte; még csak meg sem hűlt egy cseppet sem, ahogy akárhányszor
tapasztaltam, holmi megszakításoktól.

Persze nagy beszélgetés volt aztán az egész délután és Tom meg én az
egész idő alatt jóformán lesben álltunk, de semmi haszna sem volt: senki
egy szót se említett szökésben lévő szerecsenemberről, mink pedig
szerettünk volna munkához látni. De estére kelve, vacsorakor, azt mondja
az egyik gyerek:

– Tata, nem mehetnénk el Tom, Szid, meg én az előadásra?

– Nem, – aszondja az öregúr, azt tartom, nem is igen lesz ott előadás; s
ha lenne is, ti oda nem mehetnétek, mert a szökött néger elmondott nekem
meg Bartonnak mindent erről a gyalázatos előadásról, és Barton azt
mondta, ő elmondja a népeknek. Igy azt hiszem, kiseprőzték még előadás
előtt azokat a vakmerő naplopókat a városból.

Püff neki, ezeknek megesett, de ezen én már nem segíthettem. Tom meg én
úgy volt, hogy egy szobában s egy ágyban hálunk, így, fáradtak lévén, jó
éjtszakát mondtunk s elmentünk lefeküdni mindjárt vacsora után és
kimásztunk az ablakon s le a ménküfogó drótján és talpaltunk a város
felé, mert mondok, aligha lesz, aki szóljon a hercegnek és a királynak,
ha én se sietek, és nem szólok nekik idejekorán, csúnya bajba találnak
keveredni.

Az úton Tom elbeszélt mindent, hogy hogy gondolták, miként gyilkolódtam
meg én, és mint tűnt el nemsokára rá tata és soha többé vissza nem
került, és hogy micsoda ricsaj lett abból, mikor Dzsim megszökött; én
meg elmondtam Tomnak mindent a fejedelmi nonpluszultra betyárokról és
annyit a tutajozásunkról, amennyire az időből tellett; és mikor a
városba értünk és épen a közepetáján megyünk fölfele – lehetett úgy két
fertály kilencre – nohát jön ám egy csőcselékhad fáklyával, rém
kiabálással és üvöltözéssel, cintepsit verve egymáshoz és tutulva
tülkön. Mi félreszöktünk az egyik oldalra s eresztettük a sokaságot
magunk előtt. Amint tódulnak, látom ám, hogy viszik egy pallón
lovagoltatva a királyt meg a herceget – már minthogy én tudtam, hogy az
a király meg a herceg, bár csupa kátrány meg toll voltak és semmi emberi
formájuk nem volt, hanem hasonlítottak egy-egy óriás katonáknak való
irtózatos nagy tollbokrétához. Nohát, szinte belém nyilalt, mikor
megláttam őket, sajnáltam szegény szánalomra méltó huncutjaimat s úgy
éreztem, mintha soha többé nem tudnék rájok neheztelni. Borzasztó volt
nézni. Az emberi állat igen kegyetlen tud lenni egyik a másikához.

Beláttuk, hogy elkéstünk. Nem tudtunk már rajtok segíteni. Megkérdeztünk
egy pár ácsorgó embert a dologról s ezek azt mondták, mindenki elment az
előadásra igen ártatlan képpel és meglapultak és hallgattak, míg a
szegény öreg király bele nem fogott a bakugrásaiba a színpadon; akkor
valaki jelt adott s az egész publikum fölkerekedett és – rájok!

Erre mi hazafelé kocogtunk és bizony nem voltunk olyan vitézlő
kedvünkben; komiszul éreztük magunkat, mintha megaláztak volna, szidásra
érdemetlenek, ámbárhogy nem tettünk semmit. De hát mindig így jár az
ember: akár jól cselekszik akár rosszul, az mindegy; az ember
lelkiösmerete nem aszerint igazodik, hanem mindig a maga útján jár. Ha
egy sárgaszőrű kutyám volna és nem tudna többet, mint az ember
lelkiösmerete, mérget adnék neki. Több helyet foglal el az emberben,
mint az összes többi belsőrésze és sehogy se tesz az ember kedvire. Tom
Szójjer is azt mondja.


XII. FEJEZET.

Meg-megálltunk beszélgetve s el-eltünődtünk. Egyszerre csak azt mondja
Tom:

– Nézd Hokk, micsoda bolondok vagyunk, hogy ez előbb eszünkbe nem
jutott. Én fogadni mernék, hogy tudom, hol van Dzsim.

– Hol gondolod?

– Abban a kunyhóban, lenn a hamus gödör mellett. Nézd csak. Mikor
ebédeltünk, nem láttál szerecsen embert odamenni étellel?

– De láttam.

– Mit gondolsz, mért vitt oda ételt?

– Valami kutyának.

– Én is azt hittem. De nem kutyának vitte.

– Mért nem?

– Mert görögdinnyét is vitt.

– Csakugyan, én is észrevettem. De az már még is több a soknál, hogy nem
jutott eszembe, hogy a kutya nem él görögdinnyével. Ebbül kitetszik,
hogy az ember lát is valamit és semmit se lát ugyanakkor.

– A szerecsen kinyitotta a lakatot, mikor bement és mikor kijött, megint
bezárta. A bácsinak pedig kulcsot hozott, mikor az ebédtől fölkeltünk.
Fogadni mernék, az a bizonyos kulcs volt. A görögdinnye emberre, a lakat
fogolyra vall; és nem valószínű, hogy egy ilyen kisgazdaságban két
fogoly is legyen egyszerre, ahol hozzá a népek olyan barátságosak és
jók. A fogoly Dzsim: rendben, s örvendek, hogy oly detektívmódjára
sikerült kisütnünk; egy fagarasra se becsülök semmi más módot. Már most
feszítsd meg az eszedet és süss ki valami plánumot Dzsim
megszabadítására, majd én is gondolok ki egyet, amelyik aztán jobb lesz,
azt választjuk.

Hogy honnan veszi egy gyerekember az ilyen fejét! Ha az enyim volna Tom
Szójjer feje, én ugyan nem cserélnék egy herceggel se, sem egy gőzhajó
első matrózával, sem egy cirkuszbeli bohóccal, sem semmivel abbul, amit
ismerek. Én ugyan nekiálltam, hogy kisüssek egy plánumot, de csak épen
hogy csináljak valamit; nagyon is jól tudtam, honnan fog az igazi plánum
kikerülni. Csakhamar mondja Tom:

– Készen vagy?

– Készen, mondom én.

– Helyes. Ki vele.

– Az én tervem, mondok, ez: Könnyen megtudhatjuk, Dzsim van-e a színben
vagy sem. Akkor aztán fölvesszük a vízből a csónakomat, elhozzuk a
tutajt a szigetről. Aztán az első sötét éjtszakán kilopjuk a kulcsot az
öregúr nadrágjából, mikor már lefeküdt s leúszunk a folyón, elrejtőzve
nappal és úszva éjnek idején, ahogy azelőtt tettük Dzsimmel. Eltaláltam?

– Hogyne, nagyon is, a szarva között a tőgyit. Csak az a baja, hogy fene
szimpla kis plánum. Nincsen hozzá semmi izé. Mire való az olyan plánum,
amelyik ennyire minden baj nélkül jár? Oly síma, akár az aludttej. Hej
Hokk, erről annyit se beszélne a világ, mint ha az ember betörne egy
szappanyos boltba.

Egy szót se szóltam, mert nem vártam tőle egyebet; de hóttbizonyosan
tudtam, hogy ha neki egyszer meglesz a plánuma, ahhoz nem lehet ilyen
ellenvetésekkel hozzáférni.

Nem is lehetett. Elmondta mibül áll, és én abban a percben beláttam,
hogy tizenötannyit ért, mint az enyém, már mint forma dolgában, és
csakúgy kiszabadítja Dzsimet, mint az enyim, de amellett mind ott is
hagyhatjuk benne a bőrünket. Hát megvoltam elégedve, s mondok, eszerint
fogunk masirozni. Nem szükséges itt elmondanom, hogy mi volt a plánuma,
mert tudtam, hogy folyton fog változtatni rajta, minduntalan, ahogy
beljebb megyünk s új meg új handabandát fog belőle szőni, ahol csak
lehet. És csakugyan úgy is lett.

Egy dolog azonban holt bizonyos volt, az, hogy Tom Szójjer komolyan és
ténylegesen készült velem ellopni egy négerembert a rabszolgaságból. Ez
már mégis csak sok volt nekem. Mondok itt van egy fiú, tisztességes,
kinek jó nevelésben volt része; akinek volt elveszteni való karaktere;
akinek otthon karakteres családja volt, és nyilt eszű gyerek volt, nem
tökkelütött, okos és nem tudatlan, nem alávaló, hanem kedves; és mégis
ehun van ni, nincsen benne több büszkeség, becsület és érzés, mint hogy
ilyen vállalatra adja magát és szégyenbe keverje magát, szégyenbe a
famíliáját az egész világ előtt. Nem tudtam ezt a dolgot sehogy se
megérteni. Rémisztő dolog volt s tudtam, hogy ezt neki kereken meg is
kell mondanom, így leszek csak igaz jó barátja, hogy hagyja ezt az ügyet
ott, ahol van és meneküljön tőle. És én el is kezdtem a mondókámat, de ő
megállított s azt mondja:

– Nem gondolod, hogy tudom, mit csinálok? Nem tudom én rendesen, hogy
mit csinálok?

– De igen.

– Nem mondtam, hogy veled tartok s együtt lopjuk el a szerecsent?

– De.

– Nohát.

Ezt mondta és egyebet nem mondott. Nem is kellett többet mondania, mert
ha egyszer azt mondta, hogy valamit megtesz, azt meg is tette mindig. De
én sehogy se tudtam eligazodni azon, hogy mitől ment bele ebbe a
dologba; így hát csak hagytam és többet nem okvetetlenkedtem vele. Ha
kötötte magát hozzá, én nem segíthettem rajta.

Mikorra hazaértünk, az egész házban csönd és sötétség volt; hát
lementünk a faszínhez a hamus gödör mellett, hogy megvizsgáljuk.
Végigmentünk az udvaron, hogy hadd lássuk, mi lesz a kutyákkal. Ezek
megismertek és nem csináltak több zajt, mint a kutyák egyáltalán
szoktak, ha valami éjjel mozog az udvaron. Mikor a kalibához értünk,
megnéztük az elejét, aztán a két oldalát; és azon az oldalán, amelyet én
még nem ismertem s amelyik észak felül volt, egy négyszögletes
ablaknyílást találtunk jó magasan a földtől, egyetlen erős léccel, mely
körösztbe volt rászegezve. Azt mondom én:

– Itt a nyitja la! Ez a nyílás elég nagy arra, hogy Dzsim átjöjjön
rajta, csak a lécet kell lefeszítenünk.

Tom azt mondja:

– Ez bizony olyan szimpla, mint az egy, kettő, három, négy, kopasz barát
hová mégy és olyan könnyű, mint az iskola fala mellé menni. Remélem,
találunk olyan módot is, amely ennél egy kissé komplikáltabb, Hokk
barátom.

– Jó, mondom én, mit szólnál ahhoz, ha kifűrészelnők úgy, ahogy én
csináltam akkor, mikor meggyilkoltak.

– Ez már jobban böki, mondja ő. Ez lényegesen titokzatos, veszedelmes és
jó, aszondja; de fogadom, találunk olyan módot is, amely kétszer oly
sokáig tart, mint ez. A dolog nem sietős, csak vizsgálódjunk tovább.

A kunyhó meg a kerítés közt, a hátulsó oldalán, volt egy fészer
deszkából, amelynek a teteje a kunyhó ereszével összeért. Hosszúnak épen
olyan hosszú volt mint a kaliba, de keskeny volt, mintegy hat lábnyi. Az
ajtaja a déli oldalán volt és le volt lakatolva. Tom lement a
szappanfőzőüsthöz, körülnézett, megtalálta azt a vasholmit, amivel a
vasfazék födelét szokták megemelni. Ezt elhozta s kifeszítette vele az
egyik pántot. A lánc leesett s mi kitártuk az ajtót és bementünk és
betettük az ajtót s gyújtót gyújtottunk s látjuk, hogy a szín csak hozzá
volt építve a kunyhóhoz és semmi összeköttetésben nem volt vele.
Padlózva se volt a szín, sem semmi egyéb nem volt benne, csak ócska,
esetlen kapák, ásók, csákányok és sérült ekék. A gyújtónk elégett, mi
pedig kimentünk, a reteszpántot újra benyomtuk és az ajtó megint
rendesen be volt lakatolva. Tomnak nagyon jó kedve lett. Azt mondja:

– Helyben vagyunk már! Ki fogjuk ütet _ásni_. Eltart legalább egy hétig.

Erre aztán indultunk be a házba, és én a hátsó ajtónak tartottam, ahol
csak a bőrgúzst köll meghúzni, mert nem szokták az ajtókat becsukni, de
ez Tomnak nem volt elég regényes, nem is tetszett neki semmi egyéb út
is, neki a menküfogón köll fölmászni. De hogy háromszor is feljutott a
feleútjára s mindig rosszul számított s leesett s harmadszorra majd
szétloccsantotta az agyát, azt gondolta, abba is hagyja; de egy kis
pihenés után azt mondta, még egyszer mégis csak szerencsét próbál s
ezúttal sikerült neki a kirándulás.

Reggel fölkeltünk hajnalban s lementünk a négerek kunyhójához barátkozni
a kutyákkal s a szerecsennel, aki ételhordója volt Dzsimnek, ha
csakugyan Dzsim volt az, akinek hordta. A feketék épen a reggelijöket
végezték s készültek a mezőre; és Dzsim szerecsenje kenyeret, húst s
egyebet rakott egy cinserpenyőbe, s míg a többiek elmentek, azalatt a
kulcs is lekerült a házból.

Ennek a szerecsennek jámbor, bamba pofája volt s gyapjas haja mind fel
volt cérnával kötözve apró csomókba. Ezzel tartotta távol a
boszorkányokat. Beszélte, hogy mostanában a boszorkányok szörnyen
zaklatják őt éjjelente, mutogatnak neki mindenfajta dolgot, hallatnak
mindenfajta különös hangot és zajt, és azt hiszi, soha azelőtt, egész
életén át nem zavargatták így a boszorkányok. Annyira felizgatódott és
annyit hadart a hajáról, hogy arról is megfeledkezett, mi volt a dolga.
Igy Tom aszondja neki:

– Mire köll ez az étel? A kutyákat akarod megetetni?

A szerecsen pofája olyonforma mosolygásra nyílt, mintha az ember egy
tégladarabot csap egy pocsolyába s azt mondja:

– Az, Szid zurfi, kutyát. Kilenc kutyát pedig. Akarsz gyünni megnizik?

– Akarok.

Én meglöktem Tomot és odasúgok neki:

– Odamennél, most rögtön, mikor nappalodik? Az nem volt a plánumban.

– Nem volt, de most benne van.

Nohát, a nyüstyit, mentünk, de nekem nem igen volt kedvemrevaló. Mikor
bementünk, alig láttunk, olyan volt a sötétség, de Dzsim ott volt és
biztosan látott is bennünket, ki is trombitálta mindjárt:

– Jé Hokk, aszondja és zistenkém, az nem Tom zurfi?

Én tudtam, hogy így lesz, el voltam rá készülve. Azt se tudtam,
micsináljak, és ha tudtam volna, nem csinálhattam volna, mert a
szerecsenünk felröffen és azt mondja:

– Jaj zuramfia, ütet ismeri zuraságokat?

Most már jól láttunk. Tom a szerecsenre nézett erősen némileg álmélkodva
és aszondja:

– Hogy minket ismer-e. Ki?

– Hát ez ni, szekett szerecseny.

– Nem gondolnám, hogy ismerjen. Honnan veszed azt, hogy ismer.

– Honnan veszed? Ebben a minutában trombitálta úgy, mintha ismerne.

Tom mintha nyugtalankodnék, azt mondja:

– Ez ugyan nagyon különös. Ki trombitálta? Mikor trombitálta? Mit
trombitált? És ezzel teljes nyugalommal hozzám fordul s azt mondja: te
hallottad, hogy valaki valamit kitrombitált?

Természetesen, erre csak egyet lehetett felelni; hát azt mondom:

– Nem, én nem hallottam, hogy valaki valamit kitrombitált volna.

Aztán Dzsimhez fordult és végignézi, mintha sohase látta volna s azt
mondja:

– Te trombitáltál ki valamit?

– Nem én, aszondja Dzsim, én egy szót se nem szóltam.

– Egy szót sem?

– Nem, zifjurka, egy szót se nem.

– Láttál minket valaha ezelőtt?

– Nem zifjurka, soha sem nem láttam, amennyire emlikezek.

Tom most a szerecsenhez fordul, aki megvadultnak és kétségbeesettnek
látszott és azt mondja neki valamelyest szigorúan:

– Mit gondolsz, mi bajod lehet? Miből gondoltad, hogy valaki valamit
kitrombitált?

– Há’ bagó rúgja meg, ezek a boszorkányák, zifjurka, oh, bár inkább
meghaltam volna már, bizon. Mindig rajtam vannak, majd megölik engemet,
úgy megrémísztik. Oh, zifjurka, csag ne szólja senkinek, mer a zereg
Szejlesz gazda nagyon megharax, mer mindig aszondja, nincsen van
boszorkányok. Zisten adna, bár mostan itt lenne, – akkor mit mondana?
Azt gondolok, mostan ű se nem tudna belile kikászolódni. De hat úgy
megvan mindétig: aki buta megvan, az butának meg maradja; az nem megnézi
semmit se és maga buta fejibűl kitalálja magának valamit; de ha én
kitalálok és elmondom, akkor nem hiszik nekem.

Tom egy tízcentes ezüstpénzt adott neki s azt mondta, nem szólunk
senkinek, s azt mondta, azon a pénzen vegyen még több cérnát s kösse föl
vele a gyapját; aztán Dzsimre néz és azt mondja:

– Szeretném tudni, felköti-e vagy sem Szejlesz bácsi ezt a négert. Ha én
elcsípnék egy szerecsent, aki elég hálátlan volt megszökni, én ugyan ki
nem adnám, hanem felkötném. S míg a szerecsen az ajtóba állt, hogy
megnézze a pénzdarabot s megharapja, hogy lássa, jó-e vagy sem: Tom
súgva mondja Dzsimnek:

– Tégy úgy, mintha nem ismernél. És ha éjtszaka ásni hallasz, mink
leszünk: ki fogunk szabadítani.

Dzsimnek csak annyi ideje volt, hogy megfoghassa s megsímogathassa a
kezünket, mert a szerecsen visszajött az ajtóból s mi azt mondtuk, hogy
egyszer-egyszer megint eljövünk, ha a feketének is úgy tetszik; ez pedig
azt mondta, jó lesz, kiváltságosképen sötétben, mert a boszorkányok
legkivált akkor nyugtalanítják, ha sötét van s ilyenkor jó, ha emberek
vannak körülötte.


XIII. FEJEZET.

Még majd egy óránk volt a fölöstökömig, azért inkább elmentünk s
egyenesen neki az erdőnek; mert Tom azt mondta, valamelyes világosságra
lesz szükségünk, hogy lássunk ásni, de a lámpás nagyon is világos és
bajt hozhatna ránk; egy csomó pudvás tuskóra volt szükségünk, amit
mifelénk rókatüzének hívnak s ami valamelyes gyönge fényt ad, ha az
ember sötét helyen leteszi. Szedtünk egy ölbevalót s elrejtettük a
dudvába, aztán leültünk pihenni s Tom azt mondja, olyan
elégedetlenformán:

– A nyüstyit neki, ez a dolog már könnyebb és unalmasabb nem is lehetne.
És olyan keservesen nehéz valami nehezebb plánumot kifundálni. Nincs ott
strázsa, akinek valamit az ételébe lehetne keverni, pedig strázsának
csak kéne ott lenni. Kutyája sincs, akinek altatót lehetne adni. Dzsim
meg ott van, féllába egy tízlábnyi lánccal az ágy lábához kötve; az
embernek minden dolga csak annyi, hogy megemeli az ágyat és leakasztja a
lábáról a láncot. Szejlesz bácsi meg mindenkibe megbízik; leküldi a
kulcsot ennek a tökfejű szerecsennek és senkit se küld le, hogy
vigyázzon rá. Dzsim azon az ablaklyukon már eddig is kiszökhetett volna,
kivéve, hogy bajos lenne utazni a lábán egy tízláb hosszú lánccal. No,
Hokk, a kő üsse meg, ennél butább dolgot se láttam. Az embernek magának
kell kitalálnia minden nehézséget és akadályt. Dehát, nem tehetünk róla,
mi csak azzal a matériával dolgozhatunk, amely rendelkezésünkre áll. De
akárhogy is, egy dolog bizonyos: sokkal nagyobb böcsület egy sereg olyan
baj és nehézség árán szabadítani ki őt, amibűl semmit se szállítottak
azok, akiknek a kötelessége lett volna, hanem amit az ember kénytelen
volt mind a maga fejéből szedni. Csak vegyük, teszem azt, a lámpás
esetét. Ha az ember a rideg valóságot veszi, arra jut, hogy úgy vegye,
mintha reszkírozott dolog volna lámpást használni. Hej, azt tartom,
csinálhatnók, ha akarnók, valóságos fáklyásmenettel. De nézd, amint így
rágondolok, eszembe jut, hogy keresnünk kellene valamit, amiből fűrészt
csinálhatnánk, amint alkalom kínálkozik.

– Minek a fűrész?

– Minek a fűrész? Hát nem kell-e elfűrészelnünk Dzsim ágya lábát, hogy a
láncot levehessük róla?

– De hiszen most mondtad, akárki fölemelheti az ágyat s lecsúsztathatja
a lábáról a láncot.

– Nohát, errűl rádismerek, Hokk fiam. Te képes volnál valamely dologhoz
hozzáfogni legelemi-iskolásabb mód szerint. Hát sohasem olvastál
semmiféle könyvet? Trenk báróról, Kaszanováról, Benvenuto Cselényiről,
IV. Henrikről és egyéb vitézekről? Ki hallotta valaha, hogy egy fogolyt
ilyen vénasszonyos módon szabadítsanak ki? Nem; a módja, amelyet a
legkülönb tekintélyek ajánlanak az, hogy az ember átfűrészeli az ágy
lábát és azonmód meghagyja, a fűrészport elnyeli, így nem találnak rá; a
lefűrészelt helyet bekeni egy kis szeméttel és zsírral s így a
legszigorúbb porkoláb se látja semmi nyomát annak, hogy el van
fűrészelve s azt hiszi, hogy semmi baja sincs az ágy lábának. Aztán azon
éjjel, mikor minden készen van, az ember megrúgja az ágy lábát, az
ledűl; te lehúzod róla a láncot és megvan. Nincs egyéb hátra, az ember
felhúzza a kötélhágcsót a párkányig, rajta lemászik, eltöri a lábát a
várárokban, – mert tudnivaló, hogy a kötélhágcsó mindig tizenkilenc
lábbal rövidebb a kelleténél – és ott várják az embert a lovai és
megbízható csatlósai, fölszedik, nyeregbe teszik és ezzel el – a
szülőföldre, Langvedokkba vagy Navarrába, vagy már oda, ahova. Ez a
gyönyörűség, Hokk! Szeretném, ha várárok volna e körül a kaliba körül.
De ásunk egyet, ha időt szakíthatunk hozzá a szöktetés éjtszakáján.

Én azt mondom:

– Mirevaló a várárok, mikor a kaliba alatt akarunk vele kikúszni?

Csak meg se hallotta. Megfelejtkezett rólam és minden egyébről. Állát a
kezébe fogta és gondolkozott. Csakhamar sóhajtott egyet, megcsóválta a
fejét, újra sóhajt és azt mondja:

– Nem, ez nem megy; a körülmények nem elég kényszerítők.

– Mire? mondom én.

– Arra, hogy lefűrészeljük Dzsim lábát.

– Uram bocsá’, mondom én, a körülmények nem elég kényszerítők! Hát mért
kellene egyáltalán lefűrészelni a lábát?

– Megcsinálták többen a legkülömb tekintélyek közül. Nem tudták levenni
a láncukat, hát levágták a kezüket és odébbálltak. A lábát levágni még
nagyszerűbb lenne mint a kezét. De erről le kell mondanunk. Nem elég
kényszerítők ez esetben a körülmények; hozzá Dzsim szerecsen ember, aki
nem tudná megérteni a dolgot és hogy mi a szokás Európában; hát ezt
elhagyjuk. De van egy dolog: a kötélhágcsó, azt szerezhetünk neki;
széttéphetjük a lepedőnket s abból könnyen csinálunk kötélhágcsót. És
elküldhetjük neki kásában; rendszerint abban szokták küldeni. Én ettem
rosszabb kását is.

– Hogy beszélhetsz így, Tom Szójjer, mondom én; Dzsim semmi hasznát se
veheti a kötélhágcsónak.

– Hogyne vehetné. Te hogy beszélhetsz így! Jobb ha bevallanád, hogy
semmit sem értesz a dologhoz. Szüksége van kötélhágcsóra. Valamennyinek
eddig szüksége volt rá.

– De mi az isten nyilát csináljon a kötélhágcsóval?

– Hogy mit csináljon? Eldughatja az ágyában. Vagy tán nem? Mind úgy
tettek, neki is azt kell tennie. Úgy látszik Hokk, te semmit sem akarsz
csinálni, amit rendesen csinálni szoktak. Te mindig csak frissen
nekimennél a dolognak. Tegyük fel, hogy semmit sem csinál vele; akkor
is, nem lesz ott az ágyában bűnjelnek, minekutána maga elillant? És nem
gondolod, hogy az üldözőinek szüksége lesz bűnjelre? Persze, hogy
szükségük lesz. És te anélkül hagynád őket? Ez ugyan jó kis tréfa lenne,
mi? Életemben se hallottam ilyet.

– No már, mondom én, ha benne van a regulamentumokban, s muszáj, hogy
kötélhágcsója legyen, rendben van, legyen neki kötélhágcsója. Ne legyek
én semmi regulamentumok megrontója. De van a dolognak egy bibije. Tom
Szójjer, ha mi elrepegetjük a lepedőnket, akkor olyan bizonyos, minthogy
a világon vagy, hogy Szelli nénivel gyűlik meg a bajunk. De már ahogy én
nézem a dolgot, egy szerecsendiófaháncsból készült kötélhágcsó semmit se
kóstál és arra, hogy belesüssék a kásába és elrejtődjék a szalmazsákba,
csak olyan jó, mint akármilyen rongyból készült lábtó, amit sodornál;
ami meg Dzsimmet illeti, neki épen semmi tapasztalása ezen a téren
nincsen, és bizonyosan kisebb gondja is nagyobb annál, hogy miféle –

– Lárifári, Hokk Finn; ha én olyan tudatlan volnék mint te, meglapulnék
és hallgatnék, abíz én. Ki hallott valaha olyat, hogy egy államfogoly
szerecsendiófaháncslétrán szökött meg? Ez már igazán nevetséges.

– Jó, rendben van Tom, csináld a magad esze szerint. De ha hallgatnál a
szavamra, megengednéd, hogy egy lepedőt kölcsön vegyek a –
szárítókötélről.

Azt mondta, ez jó lesz. És ettől egy másik ötlete is támadt s azt
mondja:

– Végy kölcsön egy inget is.

– Mire köll, Tom, nekünk az ing?

– Arra köll, hogy Dzsim naplót vezessen rajta.

– Naplót, az ángyod – Nem tud Dzsim írni!

– Tegyük fel, hogy nem tud, de jeleket írhat az ingre, vagy nem? Ha
csinálunk neki tollat egy ócska cinkalánból vagy egy ócska
vasabroncsból?

– De Tom, kiszakaszthatunk tollat egy libából s jobbat faragunk neki és
gyorsabban is.

– Mafla, foglyok körül nem szaladgálnak a ludak a kaszamátákban. Azok
mindétig egy-egy legkeményebb, legszívósabb, legbajosabb ócska
rézgyertyatartódarabból vagy valami efféléből amihez hozzáférnek,
faragják a tollukat. És eltart hosszú hetekig, hosszú hónapokig, amíg ki
tudják ráspolyozni, mert ezt csak úgy csinálhatják, hogy a falhoz
dörzsölik. Nem használnak azok lúdtollat, ha volna is nekik, mert nem ez
a rendje.

– Jó, de miből csinálunk neki tentát?

– Némelyek vasrozsdából és könnyekből csinálják, de csak alsóbbrendűek
és asszonyok; a leghíresebb tekintélyek a saját vérüket használják erre
a célra. Ezt Dzsim is megteheti és ha szükségét érzi, hogy egy kisded
közönséges ordináré és titokzatos üzenettel tudtára adja a világnak,
hogy hol van rabságban, azt egy cintányér fenekére írhatja vellájával s
kidobhatja az ablakon. A Vasálarcos mindig ezt csinálta s ez egy
veszekedett finom módja a közlekedésnek.

– Dzsimnek nincsen cintányérja. Neki serpenyőben adják be az ételét.

– Az semmi; majd kerítünk neki.

– És nem olvashatja-e el valaki a cintányérát?

– Ennek semmi köze a dologhoz, Hokk Finn. Az ő dolga megírni a
cintányért és kilökni az ablakon. Nem muszáj azt neked elolvasni tudni.
Felét se tudod elolvasni, sem te, sem akárki annak, amit egy fogoly a
cintányérra ír.

– De hát akkor mi haszna rontsa el a cintányérokat?

– Az istenfáját, nem a magáét rontja.

– De valakiét csak rontja, nem?

– Jó, tegyük fel, hogy úgy van; de hát mit bánja a fogoly, hogy kinek a
–

Itt félbehagyta a beszédét, mert hallottuk, hogy reggelire tülkölnek.
Hát elindultunk a házba.

A reggel folyamán kölcsön vettem a ruhaszárítókötélről egy lepedőt meg
egy fehér inget; találtam egy ócska zsákot is, abba belegyömöszöltem,
aztán elmentünk a rókaszeméhez és ezt is odarejtettük. Én csak annak
mondom, hogy kölcsön vettem, mert ennek mondotta mindig a tatám is; de
Tom azt mondta, hogy ez nem kölcsönvétel, hanem tolvajság. Azt mondta,
mi fogolyszámba megyünk és a foglyok nem sokat törődnek azzal, hogy
miként szereznek meg valamit, megszerzik, ahol érik és nem is éri őket
ezért semmi gáncs. Azt mondja Tom, nem vétek az a rabemberben, ha lopja
is a holmit, amire szüksége van, hogy kiszabadítsa magát, ez neki a
szent joga; és így, ameddig rabszámba megyünk, lophatunk itt mindent,
amire csak a legkisebb szükségünk is van szabadulásunk végett. Ha nem
volnánk rabok, azt mondja, az nagy külömbséget tenne és senki a világon,
csak a legordinárébb ember adja magát lopásra, ha nem fogoly. Igy
elhatároztuk, hogy ellopunk mindent, amihez hozzáférünk. És mégis rém
patáliát csapott, amikor egy napon egy görögdinnyét loptam a négerek
földjéről és megettem, és addig-addig, hogy a szerecseneknek adtam egy
tízcentest, anélkül persze, hogy megmondtam volna, miért adom. Tom azt
mondta, ő úgy értette, hogy akármit lophatunk, amire szükségünk van.
Helyes, mondom én, nekem szükségem volt a görögdinnyére. De, azt mondja
ő, nem a szabadulás végett volt rá szükséged, ez a külömbség. Azt
mondta, ha arra kellett volna a dinnye, hogy elrejtsünk benne egy kést
és becsempésszük Dzsimnek, hogy megölhesse a porkolábot, akkor rendben
lenne a dolog. Hát annyiban hagytam, ámbárhogy semmi hasznát nem láttam
annak, hogy fogolyszámba menjek, ha kénytelen vagyok békén ülni egy-egy
csomó ilyen aranyos megkülömböztetésen rágódni, valahányszor alkalmam
lenne elemelni egy-egy jó görögdinnyét.

Hát, amint mondottam, ezen a bizonyos reggelen várakoztunk mindaddig,
amíg mindenki dolgára ment és senki sem volt az udvaron; ekkor Tom fogta
a zsákot és elvitte be a szerszámos szinbe a Dzsim kalibája mellett, míg
én távolabbról őrt álltam. Csakhamar kijött és ketten leültünk a
farakásra beszélgetni. Azt mondja Tom:

– Most már minden rendben volna, egyéb a szerszám.

– Szerszám? mondom én.

– Szerszám.

– Minek a szerszám?

– Hát ásni. Talán csak nem gondolod, hogy ki fogjuk rágni, vagy mi.

– Hát nincs ott a szinben elég csonka csákány és más holmi, amivel ki
lehet ásni egy szerecsenembert? mondom én.

Olyan szánakozó szemmel nézett rám, hogy az ember elríhatná magát tőle,
és azt mondja:

– Hokk Finn, hallottad valaha hírét, hogy egy fogolynak csákány és ásó
és egyéb efféle divatos készség legyen a garderobjában, hogy vele magát
kiássa? Azt kérdem én tőled, ha egyáltalán elbírsz még egy értelmes
kérdést, hogy festene valjon ezzel egy vitézi hős? Akkor akár adják neki
kőcsön a börtön kulcsát, hadd meneküljön azzal. Csákány meg ásó! No
attól ugyan egyikéből se lenne király!

– Jó, mondom én, ha nem köll se ásó, se kapa, akkor hát mi köll?

– Egy pár asztali kés.

– Kiásni vele ennek a kalibának az alapját?

– Azt.

– No Tom, az isten akárhová tegye, csak bolondos egy dolog ez.

– Bolondos nem bolondos, az nem tartozik ide. Ez az igazi módja és a
rendes módja. És, amennyire én tudom, pedig én elolvastam minden
könyvet, ami ebben a dologban kitanítja az embert: más mód ezen kívül
nincs is. Mindég asztali késsel ássák ki magukat, és jusson eszedbe, nem
agyagon, hanem rendesen szilárd sziklaságon keresztül. És ásnak, csak
ásnak, csak ásnak heteken keresztül és örökön örökétig. Nézd csak azt a
bizonyos rabot az Iff sziklavárának a fenekén, a marszeilli kikötőben,
az szakasztott így ásta ki magát. És meddig dolgozott rajta, mit
gondolsz?

– Nem tudom.

– Hát találd ki.

– Nem tudom. Talán hat hétig?

– Harminchét esztendeig, – és Kínában jött ki a föld alul. Ez az igazi.
Bár _ennek_ a várnak az alapja is szilárd sziklaság volna.

– De Dzsim nem ismer senkit se Kínában.

– Mi köze ennek a dologhoz? Az a másik legény se ismert senkit. De te
örökösen elkelebólálsz és mellékutakra tévedsz. Mért nem tudsz
megmaradni a fődolognál?

– Jól van, a fene törődik azzal, hogy hol jön ki, csak kijőjjön; s azt
tartom, Dzsim se törődik vele. De egy baj mégis van. Dzsim már nagyon
öreg arra, hogy késsel ássuk ki. Nem tart el addig.

– Hogyne tartana el. Csak nem gondolod, hogy harminchét esztendeig
eltart, amíg keresztülássuk magunkat egy agyagfendementomon?

– Hát meddig tart el, Tom?

– Bizony nem reszkérozhatjuk azt, hogy addig tartson, amíg kellene, mert
Szejlesz bácsi hamarosan hírt kaphat Nyúorleanszból. Megtudja, hogy
Dzsim nem odavaló. Akkor első dolga lesz Dzsimet erről értesíteni, vagy
valami efféle. Igy hát nem várhatunk olyan sokáig, ahogy kellene.
Igazság szerint azt gondolom, el kéne tartani a dolognak egypár évig; de
nem érünk rá. S mert a körülmények olyan bizonytalanok, én azt
ajánlanám: hogy fogjunk hozzá és ássuk meg oly gyorsan, ahogy csak
lehet; azután aztán olybá vesszük, úgy magunk között, mintha harminchét
esztendeig tartott volna. Akkor aztán kilopjuk és az első lármára tovább
sikkasztjuk valahová. Ez lesz, azt tartom, a legjobb.

– Ennek már van értelme, mondom én. Olybá venni a dolgot semmit sem
kóstál; olybá venni nem jár bajjal, és ha csak az kell, nem bánom,
vegyük olybá, hogy százötven évig tartott, amíg kiástuk. Még csak nagyon
meg se erőltetne a dolog. Most hát ellépek és elcsenek egy pár asztali
kést.

– Csenjél hármat, mondja ő. Egyből fűrészt csinálunk.

– Tom, ha nincs a regulamentum és a vallás ellen az ilyen módosítvány, –
mondom én – akkor én tudok egy ócska fűrészpilingát, amoda van bedugva a
viharmentő alá a füstölőház mögött.

Bosszúsan és szinte elbátortalanodva nézett rám és azt mondja:

– Nincs annak, Hokk, semmi haszna, ha az ember téged ki próbál tanítani.
Fuss és lopj kést, de hamar.

Hát én megtettem.


XIV. FEJEZET.

Mikor már azt gondoltuk, hogy mindenki alszik, ez éjjel leereszkedtünk a
villámfogón és bezárkóztunk a fészerbe, előszedtük a
rókaszemgyökércsomót és munkához láttunk. Az útból mindent félreraktunk
négy vagy öt láb hosszat a fenékgerenda közepetáján. Tom azt mondta,
most épen Dzsim ágya mögött vagyunk s beásunk épen az ágy alá s ha oda
érünk, senki a kalibában észre nem veheti, hogy ott lyuk van, mert Dzsim
ágytakarója majd a földig ért s az embernek föl kellett volna emelni,
hogy lássa mi van az ágy alatt. Igy hát csak ástunk-ástunk az asztali
késekkel majd éjfélig; akkorra kutyafáradtak voltunk, a tenyerünk tele
hólyaggal és bizony alig volt még a munkánknak láttatja. Azt mondom én
végre:

– Ez nem harminchét évre szóló munka; ez, Tom Szójjer, harmincnyolc évre
szóló munka.

Ő nem szólt semmit. De sóhajtott és csakhamar abbahagyta az ásást és én
mindjárt láttam, hogy most az esze dolgozik. Aztán azt mondja:

– Hasztalan, a dolog nem megy. Menne, ha foglyok volnánk, mert akkor
annyi esztendőnk volna hozzá, amennyi köll, nem volna a dolog sietős;
nem kéne csak néhány percig ásni minden nap, azalatt, míg az őrváltás
van, a kezünk se hólyagosodnék fel, és folytathatnók rendesen éveken át
úgy, ahogy az ilyen dolog rendje van. De mi ugyan itt nem hévizálhatunk,
hanem sietnünk kell; nincsen vesztegetni való időnk. Ha még egy
éjtszakán át így csinálnók, egy hétig is kéne pauzálnunk rá, hogy
tenyerünk begyógyuljon, előbb hozzá se tudnánk nyúlni semmi asztali
késhez.

– Jó, de hát mit csináljunk, Tom?

– Azt is megmondom. Nem igazságos, nem erkölcsös, nem is szeretem, de
nincsen csak ez az egy mód: kiássuk irtókapával és olybá vesszük, mintha
asztali késsel csináltuk volna.

– Em már beszéd, mondom én; a te fejed, Tom Szójjer, mindegyre
célirányosabb lesz, mondom. Erkölcsös, nem erkölcsös: kapa köll ide; ami
meg engemet illet, fityinget sem adok az erkölcsére. Ha én egyszer
nekiállok, hogy ellopok egy szerecsenyt vagy egy görögdinnyét, vagy egy
ismétlőiskola-könyvet, nem sokat kényeskedem abban, hogy hogyan
csinálom, csak meglegyen. Nekem a szerecsenyem köll; vagy a dinnyém
köll, vagy az ismétlőiskola-könyvem köll; és ha egy irtókapa a
legalkalmasabb holmi rá, hát kiásom a szerecsenyemet vagy a
görögdinnyémet vagy a vasárnapiiskola-könyvemet irtókapával és fütyülök
arra is, ami erről a tekintélyek véleménye talál lenni.

– Jójó, mondja ő, olyan esetben, mint ez a mienk, van mentsége a
csákánynak, meg az olybávevésnek; ha nem volna, én helybe nem hagynám,
sem ott nem állnék tétlenül nézve a szabályok megszegését, – mert ami
igaz, az igaz, ami nem igaz, az nem igaz; és az ember nem vállalhatja
azt, hogy helytelenül cselekedjék, ha nem tudatlan és tudja, mi a
helyes. Neked megfelelhetne, hogy Dzsimet irtókapával ásd ki _minden
olybávevés nélkül_, mert te nem tudsz jobbat; de hozzám nem illenék,
mert én tudom mi a helyes. Hoci egy asztali kést.

Neki a kezében volt a magáé és én odaadtam neki az enyémet. Ő pedig
földhöz csapja és azt mondja:

– Adszi egy _asztali kést!_

Nem tudtam sehogyse mit csináljak, de aztán gondoltam egyet. Elkezdek
kotorászni az ócska szerszám között s veszek egy csákányt és odaadom
neki, ő meg elvette és dologhoz látott és nem szólt egy szót se.

Mindig ilyen különös volt. Nyakig ült az elvekben.

Én is fogtam egy lapátot és vágtuk és lapátoltuk a földet, hogy csak úgy
röpült köröskörül. Dolgoztunk vagy egy félóráig, ameddig tudniillik
fönnmaradhattunk. Mikor én aztán fölmentem az emeletre, kinézek az
ablakon, látom, mint veszkődik Tom a ménkűfogóval, hogy fölmásszon, de
semmire se ment, a keze olyan sebes volt. Végül azt mondja:

– Hasztalan, nem lehet. Mit gondolsz, mit csináljak? Nem jut eszedbe
semmi?

– Jut, – mondok – de azt tartom, nem elég szabványos. Gyere föl a
garádicson és vedd olybá, hogy a ménkűfogón jöttél.

Ezt meg is tette.

Másnap Tom lopott egy cinkanalat és egy rézgyertyatartót, hogy
valamelyes írótollakat csináljon Dzsim számára belőle és hat darab
faggyúgyertyát; én pedig ott ődöngtem a négerház körül, alkalomra lesve,
és elloptam három cintányért. Tom azt mondta, ennyi nem elég; de én azt
mondtam, azokat a tányérokat, amiket Dzsim kidobál, úgyse látja meg
senki, mert a kutyatej meg nadragulyadudvába hull a kaliba ablaknyílása
alatt, – onnan meg mi elhordhatjuk s újra használhatjuk. Ez Tomnak is
tetszett. Aztán azt mondja:

– Most azt kell kiókumlálnunk, hogyan csempésszük be a holmit Dzsimhez.

– Bevisszük, – mondom én – a lukon keresztül, ha készen lesz.

De ő haragosan rám nézett s affélét mondott, hogy még ilyen bolondgombát
sem evett s elkezdett gondolkozni. Nemsokára azt mondta, kicirkalmazott
vagy két-három módot, de nem szükség egyelőre választani belőle.
Elsőbben is postát kell küldeni Dzsimnek.

Ez éjjel valamivel tíz óra után ereszkedtünk le a villámhárítón s
magunkkal vittünk egy szál gyertyát s hallgatóztunk az ablaknyílás alatt
és hallottuk Dzsim horkolását, hát belöktük a gyertyát, és Dzsim nem
ébredt föl tőle. Aztán nekifohászkodtunk a kapának, ásónak és mintegy
harmadfélóra alatt készen voltunk a likkal. Bemásztunk Dzsim ágya alá a
kalibába, körültapogatóztunk a földön s megtaláltuk a gyertyát s
meggyújtottuk s egy darabig ott álltunk Dzsim fölött s azt találtuk,
hogy egészséges jó színben van és lassanként símán felköltöttük.

Úgy megörült, mikor meglátott, hogy szinte sírt; elmondott drágicámnak
és mindenféle becéző névvel kedveskedett ami csak eszébe jutott; és azt
mondta, kerítsünk valahonnan egy vasráspolyt, hogy reszeljük le vele a
lábáról a láncot itt stantapé, és illanjunk el s ne vesztegessük az
időt. De Tom kimagyarázta neki, hogy ez a regulamentumokba ütköznék s
leült és mesélt neki a terveinkről, amelyeket minden pillanatban meg is
lehet változtatni, ha valami baj kerekednék; és hogy semmit se féljen,
mert hogy bizonyos, mi ki fogjuk szabadítani. Igy Dzsim azt mondta,
rendben van, s aztán ott üldögéltünk s egy darabig beszélgettünk a régi
időkről, aztán Tom egy csomó kérdést intézett Dzsimhez, s mikor Dzsim
elmondta, hogy Szejlesz bácsi mindennap bejön hozzá s imádkozik vele és
Szelli néni is bejár utánanézni, hogy van-e elég jó dolga s kap-e eleget
enni s mind a ketten olyan kedvesek hogy no, azt mondja Tom:

– Most már tudom, hogyan csináljuk. Általuk fogunk egyet-mást beküldeni.

Én azt mondom: Ne csinálj semmi effélét; ennél mulyább ötletet még nem
ettem. De bizony rám se hederített, csak ment előre. Ha egyszer
megfogott egy plánumot, akkor mindig így tett.

Elmondta Dzsimnek, hogy kell majd becsempésznünk a kötélhágcsó-kását és
egyéb nagyobb holmit Nat által, aki az a fekete, aki az ő ételhordója,
és hogy ő legyen szemes, meg ne lepődjék és hogy meg ne lássa Nat, ha
kiszedi a holmit; az apró holmit amit küldünk, azt a bácsi kabátja
zsebébe dugdossuk, ő meg lopja ki onnan; egyetmást meg a néni köténye
galandjához kötünk vagy a köténye zsebébe csúsztatunk, ha a szerencse
kedvez; azt is elmondta neki Tom, hogy miféle holmi lesz ez és mire lesz
való. Mindent elmondott neki. Azt is, hogy hogyan írjon naplót az ümögre
a tulajdon vérivel. Dzsim ennek a nagyobb részit meg se értette, de azt
vélte, mi fejéremberek vagyunk, nekünk köll tudni jobban, mint neki s
ezzel beérte s azt mondta, megtesz mindent úgy, ahogy Tom mondja.

Dzsimnek volt egy csomó kéregpipája és dohánya; így hát fene jó dolgunk
volt. Végül kikecmeregtünk a lukon át és hazamentünk s lefeküdtünk, de
olyan volt a tenyerünk, mintha megnyúzták volna. Tom nagyszerűen föl
volt buzdulva. Azt mondta, ez a legkülömb s hozzá legéletrevalóbb csínye
világéletében; s aszondja, ha csak ki lehetne találni a módját,
eltarthatna halálunk napjáig s még örökbe hagyhatnók a gyermekeinknek
is, hogy ők ássák ki Dzsimet. Mert azt tartotta, Dzsim is mind
jobban-jobban beleszeret a dologba, ahogy lassanként hozzászokik. Azt
mondta, el lehetne húzni közel nyolcvan esztendeig, aminél külömb
rekordot még sohase értek el. S aszondja, hogy világraszóló híre lenne
tőle mindenkinek, akinek volt valami része benne.

Reggel kimentünk a farakáshoz és felaprítottuk a rézgyertyatartót
megfelelő darabokká s Tom a zsebébe dugta a cinkanállal együtt. Erre
aztán odamentünk a négerházhoz s míg én Nat figyelmét elvontam, Tom
beledugott egy gyertyatartódarabját a Dzsim kosarában lévő rozsmáléba.
Nattot el is kísértük, hogy lássuk, hogy sül el az eset. Hát fényesen
elsült. Mikor Dzsim beleharapott, majd hogy minden foga ki nem marjult,
már semmi a világon jobban el nem sülhetett volna. Eztet Tom mondta
magában. Dzsim oda se hederített, úgyis csak vagy egy darab kavics
lehetett vagy efféle, ami rendesen belesül kenyérbe, máléba. De ezentúl,
az is igaz, sohase harapott bele semmibe, amíg két-három helyen meg nem
szurkálta a villájával.

S amíg ott állunk a félhomályosságban, hát csak bukfencez ki egy pár
kutya a Dzsim ágya alul; de csak tódult aztán ki egyre, amíg nem volt
vagy tizenegy, hogy alig fértünk már el ottbenn s alig volt mit
lélekzeni. A teremfáját, elfelejtettük odaerősíteni a félszerben a
deszkát, amit odatámasztottunk. A Nat szerecsen csak annyit üvöltött,
hogy _boszorkányok_ és ki az udvarra az ebek közé és úgy megnyögött,
mintha haldokló órája lett volna ez. Tom kirúgta az ajtót s kivetett egy
szeletet Dzsim eledeléből, aminek a kutya mind nekiesett és abban a
minutában ő is kijött, aztán megint vissza be és magára zárta az ajtót,
és én már tudtam, hogy most már a másik ajtót is odaerősítette. Azután a
szerecsenhez látott, símogatta, becézte s kérdezte tőle, látott-e még
egyebet is. A szerecsen feltápászkodott, körüljáratta a szemét és azt
mondja:

– Jaj, Szid gazda, ha bolondnak mondol is, azt tartom, láttam egy millió
kutyát vagy zördögöt, vagy valamit, ha itt is meghalok ezen a helyen.
Majd a nyavalyád kitört. Szid gazda, úgy érezte, úgy érezte, hogy no!
Mind én rajtam vuta. Zördög bujk bele, csak egyszer kerülne kezembe
egyik az a boszorkány, csak egyszer, csak épen egyetlen egyszer –
zegyebet se nem kérek. De legjobb szeretném, ha békit hagynának nekem,
ezt szeretném csak.

Azt mondja Tom:

– Nézd, megmondom mit gondolok. Mért kísértenek itt épen ennek a
szökevény szerecsennek reggeliző idején? Hát azért, mert éhesek, ennyi
az egész. Te pedig készíts nekik boszorkánykását, az legyen a te dolgod.

– Jaj, lelkemadta Szid gazda, hogy készítek én nekik boszorkánykását?
Nem tudom én annak a módját. Soha hírét is se nem hallottam én.

– No, látom már magamnak kell azt is megcsinálnom.

– Megcsinálod, édes? Meg? Jaj, eszek a lábad nyomát, de még a lábadat
is.

– Rendben van, meglesz, megcsinálom a te kedvedért, mert jó voltál
hozzánk s megmutattad a szökött négert. De neked is nagyon kell ám
vigyáznod. Ha látod, hogy jövünk, fordulj háttal; és akármit dugdosunk a
kosárba, te meg ne lásd. Aztán oda se nézzél, mikor Dzsim kiszedi a
holmit a kosárból, mert történhetik ám valami, ki tudja mi! És
mindenekfelett ne sokat tapogasd a boszorkányholmit.

– Tapogasd? Szid gazda! Ne beszélj ilyet. Egy ujjamat se nem tennék rá,
nem én százezerbillió dollárért sem én.


XV. FEJEZET.

Igy minden rendben volt. Hát fogtuk magunkat s elmentünk a
szemetesdombra a hátsó udvaron, oda kerül minden ócska csizma, rongy,
törött üveg, elhasznált holmi s mi egyéb kacat, s ott kapirgáltunk s
találtunk egy ócska pléhmosdót s beszögeztük a lukakat rajta ahogy
lehetett, hogy majd abban főzzük meg a kását; levittük loppal a pincébe,
megtöltöttük liszttel, s indultunk reggelire s találtunk egy pár
zsindelyszeget, ami Tom szerint alkalmas arra, hogy a rab bekarcolja
vele a nevét meg a baját a börtön falára, és az egyiket belecsúsztattuk
Szelli néni köténye zsebébe, mert a kötény egy székre volt akasztva, a
másikat meg bedugtuk Szejlesz bácsi kalapja szalagja mellé, – a kalap a
szekrényen volt – mert hallottuk, mikor a gyerekek azt mondták, hogy a
papa, meg a mama ma reggel a szökött szerecsen kalibájába készülnek, és
Tom a cinkanalat belecsúsztatta Szejlesz bácsi kabátja zsebébe, de hogy
Szelli néni még nem volt ott, hát várakoznunk kellett egy kicsit.

Mikor pedig begyütt, hát tüzelt és piros volt és mérges és nem győzte
bevárni az asztali imádságot, hanem csak osztotta ki a kávét a
félkezével és barackot nyomott a gyűszűjével a legjobban kezeügyében
levő gyerek fejére a másik kezével és aszondja:

– Tűvé tettem mindent, de soha nem láttam mását annak, hogy hova
lehetett a másik inged.

No, erre egyszeribe leszállt a szívem, a tüdőm, a májam s egyebem közé
és egy darab száraz kenyérhaj indult le a torkomba, ahol útközben egy
köhentéssel találkozott és azon nyomba keresztül átul repült az
asztalon, egyenesen neki az egyik fiú szemének, aki úgy kapkodott tőle,
mint a horogra húzott kukac, és akkorát ordított, mint egy csatakiáltás,
a Tom pedig kékült-zöldült a két orcája táján és fenemód festett az
egész dolog úgy egy fertályminutáig, vagy talán tovább is. Én az egész
eseten féláron túladtam volna, ha vevőm akad rája. De csakhamar
rendbeszedtük magunkat. Nagyon hirtelen szakadt ránk a dolog, az ütött
le a lábunkról. Azt mondja Szejlesz bácsi:

– Felettébb nagyon különös a dolog, sehogy se tudom megérteni. Egészen
bizonyosan tudom, hogy levetettem, mert…

– Mert nem volt rajtad csak _egy_. De hát nézzétek ezt az embert! Én
tudom, hogy levetetted, még pedig rendesebb okoknál fogva tudom, mint
amilyen a te akadozó emlékezeted. Mert hogy tegnap még ott volt a
ruhaszárítókötélen, láttam a két szememmel. De volt és nincs, ez az
eleje meg a vége, te pedig, ha váltani akarsz, muszáj vörös flanelinget
venned addig is, míg másikat tudok varrni. Ez lesz már a harmadik, amit
két év óta varrok. Akár a falnak menjen az ember, ha tégedet inggel akar
ellátni. Hogy micsinálsz velük, az már több, mint ami a fejembe fér. Az
ember azt hinné, már megtanulhatnád gondját viselni az ingednek, amilyen
kort értél.

– Tudom én azt, Szelli, meg is teszem, ami tőlem telik. De végre is nem
lehet csak az én hibám, mert tudod, hogy színit se látom, sem semmi
közöm hozzá, kivéve ha rajtam van. Azt meg még se gondolnám, hogy a
testemről vesztettem volna el egyet.

– Dehogy a te hibád, ha nem vesztetted el. Tudom pedig, hogy nem rajtad
múlt. De még nem is csak az inged van oda. Elveszett egy kalán is. És ez
se minden. Tíz kanalam volt, most csak kilenc van. Lehet, a borjú ette
meg az üngödet, de hogy a kanalamat nem a borjú vitte el, az mégis
bizonyos.

– Ugyan még mi veszett el?

– Oda van hat szál gyertya, nohát. Lehet, megette a patkány, azt hiszem,
úgy is van. Csodálom, hogy még el nem lepte az egész háztájat, mert
hiszen te mindig készülsz betömni a lukait, de soha se tömöd be. S ha
eszük volna a patkányoknak, hát a hajadba fészkelnének, Szejlesz, és te
akkor se tudnád, hányadán vagy velök. De a kanalat még se írhatod a
patkány rovására, ezt az egyet tudom.

– Jól van Szelli, enyim a hiba, megismerem. Hanyag voltam. De a holnapi
nap el ne múljék rólunk anélkül, hogy be ne tömjem a likakat.

– Minek sietnél vele, ráérsz esztendőre is. Matilda-Andzselina-Araminta
Filpsz!

Zsupsz, dolgozik a gyűszű s a gyerek kirántja körmét a cukorpikszisből
anélkül, hogy a horgára akadt volna valami. Ebben a pillanatban lép a
küszöbre egy négerasszony s aszondja:

– Nassága, elveszett egy lepödő.

– Lepedő! Vége a világnak!

– Még ma betömöm a likakat – mondja Szejlesz bácsi elborult arccal.

– Ugyan hagyd el. Csak nem hiszed, hogy a patkány vitte el a lepödőt?
Hová lett, Lizi?

– Isten bucsá, se nincs fogalmam rula, nacsága. Tegnap vuta
ruhásketelen, ma nincs van; se híre se hamva se nincs.

– Mondom, hogy közel van a világ vége. Soha világéletemben ehhez
foghatót nem láttam. Egy ing, egy lepedő, egy kalán, hat gyertya.

– Nacsága, – jelenti egy fiatal sárga némber – nem találjuk egy
rézgyertyatartót.

– Pusztulj innen te figura, mert hozzád vágom ezt a lábast.

Nohát, csupa méreg volt szegény. Én már néztem volna is, hogy merre
tágasabb. Mondok, valahogy kilopózom s elmegyek az erdőbe, amíg az idő
megenyhül. Ő csak tovább dühöngött, de csak úgy magában csinálta a
zendülést, mindenki más rém jámbor és csöndes volt, végre azonban
Szejlesz bácsi valami együgyű ábrázattal nem kihalászta zsebéből a
kanalat. A néni megállt tátott szájjal és föltartotta a két kezét, ami
meg engem illet, azt gondoltam, bár Jeruzsálemben vagy valahol lennék.
De nem tartott sokáig. Azt mondja a néni:

– Ezt vártam épen! Igy hát mind ez idő alatt a zsebedben volt. Megesik,
a többi holmi is ott van. Ugyan, hogyan került oda?

– Azt már csakugyan nem tudom, Szelli, – mondja a bácsi mintegy
bocsánatkérőn – különben tudod, hogy megmondanám. Az apostolok
cselekedeteinek XVII-ik szakaszából tanultam a prédikációmat reggeli
előtt s alkalmasint észrevétlen akkor tettem a zsebembe, gondolván, hogy
a bibliámat teszem bele, így kell lenni, mert a bibliám csakugyan
nincsen benne, de megyek és megnézem, és ha a bibliám ott van, ahol
olvastam belőle, tudni fogom, hogy csakugyan nem tettem zsebembe és
ebből világos lesz, hogy letettem a bibliámat és fölvettem a kanalat és…

– Oh, seregek ura! Hagyj végre békét az embernek. Pusztuljatok, az egész
pereputty. És ne kerüljetek elém, amíg a békességes jókedvem vissza nem
tért.

Ezt ugyan meghallottam volna, ha csak magában mondja is, még ha ott se
lettem volna és nyomban szót is fogadtam volna, még ha kiterítve fekszem
is ott. Amikor keresztülmentünk a fogadószobán, az öreg fölvette a
kalapját s a zsindelyszeg kiesett belőle a pallóra, de a bácsi azonmód
fölvette, a kályha vállára tette és se szó, se beszéd, ment ki. Ahogy
Tom ezt látja s eszébe jut a kalán, azt mondja:

– Na, nem érdemes az öregtül küldeni akármit, nem lehet benne megbízni.
És még ezt mondta Tom: de nagyon a kezünkre járt azzal a kalánnal,
anélkül, hogy tudta volna, hát járjunk mi is egy kicsit a kezére tudtán
kívül: tömjük be a patkány likait.

Hát bizony lik volt ott jócskán lenn a pincében, beletelt egy óránk,
mire elvégeztük, de jól, röndösen megmíveltük és takarosan. Egyszer csak
hallunk valakit jönni a garádicson; eloltjuk a gyertyánkat s elbujunk.
Hát csak jön ám az öreg, a félkezében gyertya, a másikban egy csomag,
bamba nézéssel. Ide-oda smotylog, előbb egy likhoz mén, aztán a
másikhoz, míg valamennyit végigjárja. Aztán megáll vagy öt percre
tünődve és a faggyúolvadékot csípegetve a gyertyájáról. Végre lassan,
mintegy álmot járva, indul a garádics felé s azt mondja:

– No, ha addig élek is, nem tudok rá visszaemlékezni, mikor tömtem be a
patkánylikakat. Most már megmutathatom neki, hogy nincs mért szidjanak a
patkányok eránt. De mindegy, hagyjuk a dolgot. Anélkül se lenne semmi
haszna, azt tartom.

Igy ment fel motyogva a lépcsőn, aztán mi is elmentünk. Nagyszerű egy
kedves öreg bácsi volt. De hogy az ma is és az is lesz mindég.

Tomot nagyon furdalta, hogy mi lesz most már a kalánnal, de azt mondja,
hogy kalánnak muszáj lenni. Hát ezt meg kellett gondolni. Mikor aztán
kiókumlálta, elmondta nekem is, hogy mint kell a dolgot csinálnunk.
Azután odamentünk s ott lebzseltünk a kanalaskosár körül, amíg jönni nem
láttuk Szelli nénit. Ekkor Tom elkezdi megolvasni a kanalakat,
kirakosgatva valamennyit a kosár egyik oldalára, én meg egyet azon helyt
a kabátom ujjába csusztatok és Tom aszondja:

– Nézze csak Szelli néni, itt most sincsen több, csak kilenc kalán.

A néni azt mondja:

– Lóduljatok játszani és ne bosszantsatok. Én jobban tudom, hány van,
magam olvastam meg.

– Nohát, nénikém, én megolvastam kétszer is, de egyszer se hoztam ki
többet kilencnél.

Látszott, hogy végire ért szegény néni a türelmének. De persze, odajött
megolvasni a kanalait. Más ember is azt tette volna.

– Az ég irgalmára, nincsen csak kilenc, – mondja most. – Há az isten
csodájába lesz ez a holmi? Hadd olvasom csak meg még egyszer.

Most pedig visszaloptam azt, ami nálam volt, s mikor elkészült a
megolvasással azt mondja:

– Akasszák fel a nyavalyás kacatját, most már mögen tíz. És dühös is
volt, bosszús is egyben. De Tom aszondja:

– Nem gondolnám, nénikém, hogy tíz lenne.

– Te töksi, nem láttad, hogy megolvastam?

– Láttam, de…

– Nohát, megolvasom még egyszer.

Én meg most újra elcsíptem egyet és így megint csak kilenc lett, mint az
előbb. Nohát, majd szétment a néni, reszketett dühében az egész teste.
De csak olvasta, meg megest olvasta, míg úgy bele nem bódult, hogy már a
kosarat is kezdte egyszer-egyszer kalánnak olvasni. Igy háromszor
megvolt a tíz, háromszor nem volt meg. Erre kapta a kosarat és úgy vágta
a házhoz, hogy majd rosszul járt tőle a macska. Aztán azt mondja,
kotródjunk, hagyjunk neki békét s ha még egyszer körülötte
lábatlankodunk ebéd idejéig, hát megnyúz bennünket. Igy amíg ő
biztatott, hogy zónázzunk odább, megmegint csak mienk lett a kalán s
belecsusztattuk a köténye zsebébe, s a kanál is meg a zsindelyszeg is,
mire dél lett, már Dzsim kezében volt. Nohát, ezt jól csináltuk. Tom azt
mondja, megérte volna, ha még annyi baj lett volna is vele, mert
aszondja, most már a néni, bár attól függene az élete, nem lesz többet
képes kétszer egyformának olvasni a kanalakat, és ha jól olvasná is,
akkor se hinné már el, hogy rendben van a dolog; meg-meg azt mondta,
hogy azt tartja, ha a néni most három napon át végkép belegabajodik a
kalánolvasásba, akkor soha többet kalánolvasásra nem adja a fejét s
akárkit is, aki még egyszer kanalat akarna vele olvastatni, kész lesz
megfenyegetni azzal, hogy megöli.

Hát aztán az éjjel visszaakasztottuk a lepedőt is a szárítókötélre és
elloptunk egyet az almáriomából, s így folytattuk, hogy visszaloptuk,
meg-megest elloptuk egy pár napon át, míg végre szegény feje már azt se
tudta, hány a lepedője s azt mondta, bánja is ő, mit nyomorítsa meg
vele, ami még volt a lölki épségéből, és ha attól függne az élete, akkor
se olvasgatná többet, inkább meghalna.

Igy már aztán rendben voltunk az ingre nézt is, meg a lepedőre, meg a
kalánra, meg a gyertyákra nézvést is a borjú meg patkányok meg az
össze-visszaolvasás segítségével. Ami meg a gyertyatartót illeti, abból
semmi se kerekedett, lassan-lassan elfelejtődött.

De már a lepény nagy munka volt. Ki nem fogytunk a bajból ezzel a
lepénnyel. Megállapodtunk, hogy bemegyünk vele az erdőre s hogy ott
sütjük ki. El is végeztük volna végre egészen jól, de nem egy napon
belül, ráment három tele lavur liszt, mielőtt el tudtuk találni és
szépen össze-vissza is égettük magunkat többfelé és a szemünket kimarta
a füst. Mert hogy tetszik tudni, nekünk csak a kérge köllött, mi meg nem
tudtuk jól fölhasználni, mindétig összeleffent. De végül erre is
rájöttünk, t. i. arra, hogy egyszerűen bele kell a felfújtba sütni a
létrát is. Igy hát nekifogtunk másnap éjjel Dzsimmel és összerepegettük
a lepedőt apró szalagokká, ezeket összefontuk és még hajnal előtt meg
volt a rendes kötelecskénk, hogy embert is föl lehetett volna vele
akasztani. Oszt olybá vettük a dolgot, mintha kilenc hónapig tartott
volna az elkészítése.

Másnap délelőtt elvittük az erdőbe, de nem akart beleférni a fölfújt
lepénybe. Persze, egy egész lepedőből készült, hát volt ott negyven
felfújtra való kötél is, ha szükségünk lett volna rá, sőt jutott volna
még a levesbe is, a hurkába is vagy akármibe. Egy egész ebéd összes
fogásait elláthattuk volna kötéllel.

De hát erre nem volt szükségünk. Nekünk csak a felfújt kására való kötél
kellett, így a többit eldobtuk. Persze, a sok kását se sütöttük a
mosdótálba, mert attól féltünk, hogy a forrasztása megolvad a tűzben. De
Szejlesz bácsinak volt egy szép úri ágymelegítő rézserpenyője, amelyre
nagyon sokat tartott, mert egyik őséé volt és hosszú fanyele volt, aki
Hódító Vilmossal jött át Angliából a _Gyöngyvirágon_ vagy valamely más
régi hajón és el volt rejtve a padláson egy sereg ócska bögrével és
holmival, ami értékes volt, de nem mintha értéke lett volna, mer az nem
volt, de mind csupa ősiség volt, tetszik tudni, és mi titokban
kicsempésztük és kivittük az erdőre, de az első felfújt kásák nem jól
sültek el benne, mert még nem értettünk a dologhoz, de az utolsót aztán
öröm volt nézni. Fogtuk és kikentük tésztával és beledugtuk a parázsba,
beletettük a kötelet, tésztát raktunk rá, aztán befödtük egy
tésztaréteggel és rácsaptuk a fedelét, a tetejére parazsat tettünk,
magunk öt lábnyira álltunk föl hozzá, megfogtuk a kezes- és hüvös hosszú
nyelét és tizenöt perc múlva olyan lepényt borítottunk ki belőle, hogy
öröm volt nézni. De aki meg akarná enni, annak ugyan el kell magát
látnia néhány fogpiszkáló csomóval, mert ha ettől a kötélhágcsótól
alapos görcsöt nem kap, akkor én sem értek ahhoz, amiről beszélek és
olyan hasfájást kap tőle, hogy megfekszi a legközelebbi alkalomig.

Nat nem nézett oda, mikor a boszorkánykását beletettük Dzsim
ételeskosarába és a három vékony cinlemezt is oda tettük a kosár
fenekére, az ennivaló alá. Igy minden röndösen Dzsim kezébe került s
alighogy magára maradt, beleturkált a lepénybe s elrejtette a létrát a
szalmazsákjába s holmi ákombákomot karcolt egy cinlemezre, melyet aztán
az ablaknyíláson kidobott.


XVI. FEJEZET.

Veszekedett egy munka volt tollat csinálni, de még fűrészt is, Dzsim meg
azt mondta, hogy a legveszekedettebb lesz a fölírást megcsinálni.
Tudniillik azt, amit minden jóravaló fogolynak a falra kell firkálni. De
hát, meg köllött lenni. Tom azt mondta, hogy muszáj. Nincs rá eset, hogy
tisztességes államfogoly ne hagyott volna maga után efféle karmolást meg
a címerét.

– Ott van Dzsén Gré asszony, azt mondja, ott van Dzsilford Dödli, ott
van Nórszömberlen. No, Hokk, tegyük fel, hogy nem csekély bajjal jár:
mit fogsz csinálni? Miképen fogsz hozzá? Dzsimnek muszáj magára venni a
felírását meg a címerét. Mind megcsinálták, ahányan csak voltak.

Dzsim azt mondja:

– De hát nincs nekem, Tom gazda, mit magamra venni. Nincs egyebem, ez a
viseltes ümög, aztán tudnivaló, erre köll irkálni a naplómat.

– Nem érted, Dzsim. A címer nem felvenni való.

– Jó, mondom én de mégis igaza van; ha azt mondja, hogy nincs neki, hát
nincs neki.

– Ennyit én előre is tudtam, – mondja Tom – de fogadni mernék, hogy lesz
neki mikorára innen kiszabadul. Mert innen annak rendje és módja szerint
fog kiszabadulni és ettől nem esik rajta csorba.

Igy hát míg én meg Dzsim köszörültük a tollat egy-egy tégladarabon,
Dzsim a magáét a rézből, én a magamét a kalánból, Tom hozzálátott, hogy
kigondolja a címert. Egyszerre aztán azt mondja, hogy annyi jót talált,
hogy nem is tudja, melyiket válassza; de volt egy, arról azt gondolta,
hogy azt választja. Azt mondja:

– A pajzsba haránt csíkot avagy pólyát teszünk a jobb fenéken;
vízszintes pólyába középen X alakú karmazsin szentandráskeresztet, fekvő
kutyával rendes ábrázolatnak, a lába alatt a szolgaság jeléül láncot; a
pajzs felső részébe csipkés zöld szelement és három befelé csipkézett
pólyát azurkék mezőben, fogas cikk-cakkal, amelyre a csipkés pólya
mintegy fölkapaszkodik; a sisak, egy megszökött néger, feketén, a válla
fölött a motyója, baloldalt egy vízszintes pólyán kétfelül egy-egy
angyal vörösben: az te meg én vagyunk. A jelmondat: _Maggiore fretto,
minore atto_. Ezt egy könyvből vettem ki. Az értelme: Lassan járj,
tovább érsz.

– Csáli, csáli, – mondom én – de mi a többinek az értelme?

– Arra ugyan most rá nem érünk, hogy ezzel vesződjünk, mondja ő. Bele
kell mennünk, ha ki akarunk belőle találni.

– Jó, jó, mondok de valamit csak megmondhatnál. Mi a _Jobb fenék_?

– Jobb fenék, jobb fenék! Mi közöd neked ahhoz? Majd ha odáig lesz a
munkában Dzsim, megmagyarázom neki.

– Lárifári, Tom, mondok; azt tunnám, megmondhatnád az embernek. Mi a
haránt pólya?

– Tudom is én. De neki muszáj, hogy legyen. Van minden nemes embernek.

Hát így szokott, ha nem volt ínyére, hogy valamit megmagyarázzon az
embernek, akkor nem is tette meg. Fejhetted őtet heteken át, csak
annyiban maradt a dolog.

Megállapította magában az egész címer esetet, most már azon volt, hogy
végire járjon az ügy e részének, ami abból állt, hogy kifundáljon
valamely bús fölírást. Mert szerinte az is köllött Dzsimnek, mint ahogy
volt minden fogolynak. Ki is ókumlált egy egész sereget s fölírta
papirosra és onnan leolvasta, így:

_1. Itt szakadt meg egy rab-szív._

_2. A világtól s barátaitól elhagyva, itt végezte bús életét egy szegény
nyavalyás fogoly._

_3. Itt tört meg magában egy szív, itt lelte fel nyugalmát egy elnyűtt
lélek, harminchét évi magányos fogság után._

_4. Otthonát s barátait vesztve, harminchét évi keserű rabság után, itt
pusztult el egy nemes idegen, XIV. Lajos természetes fia._

Tom szava reszketett s maga majd összeroskadt, amíg olvasta. Mikor
elvégezte, nem volt képes magát elhatározni arra, melyiket firkantsa
Dzsim a falra, olyan gyönyörű volt mindenik. Végül megengedte, hogy
karcolja föl Dzsim valamennyit. Dzsim azt mondta, belekerül egy
esztendejébe, míg ennyi temérdek holmit szöggel rákarcol a gerendára,
hozzá nem is ért a betűvetéshez; de Tom azt mondta, majd ő odamintázza
neki s Dzsimnek nem lesz egyéb dolga, minthogy a szöggel végigszántson a
vonalakon. De csakhamar meg ezt mondta:

– Most jut eszembe, a gerenda nem járja. Nem szokott fából rótt fal
lenni az olyan börtönben. A felírásokat sziklába kell vésnünk. Sziklát
kell szereznünk.

Dzsim azt mondta, jobb a fa a sziklánál; azt mondta, gyilkos sok időbe
kerülne, amíg bele tudja vésni a sziklába, talán soha el se készülne
vele. De Tom azt mondta, majd én segíthetek neki. Aztán felénk
kacsintott, hogy hányadán vagyunk már Dzsim meg én a tollal. Kutya
infámis nehéz és hosszadalmas munka volt, aztán a sebes kezem se tudott
tőle begyógyulni, és mintha nem is mentünk volna vele semmire, csak
alig. Azt mondja Tom:

– Tudom már micsinálunk. Lesz sziklánk a címernek is, meg a bús
felírásoknak is, és két legyet ütünk le egy csapásra ugyanazzal a
sziklával. Tudok egy óriás, nagyszerű köszörűkövet odalenn a malomban,
azt elemeljük, rávéssük a dolgot és kiköszörülhetjük rajta a tollakat
is, meg a fűrészt is.

Nem volt valami könnyű gondolat, a köszörűkő se lehetett nagyon könnyű;
de elhatároztuk, hogy megbirkózunk vele. Még nem volt éjfél, mikor
elindultunk a malom felé; de Dzsimet otthagytuk, folytassa addig is a
munkát. Elcsentük a köszörűkövet és elkezdtük gurítani hazafelé, de
fránya nehéz egy munka volt. Egyszer-egyszer, akármit is csináltunk, nem
segíthettünk rajta: fölborult és majdhogy össze nem lapított bennünket.
Tom azt mondta, palacsintává lapít bennünket, mire haza érünk. De fele
utunkra eljutottunk vele, ott azonban ki voltunk már állva, folyt rólunk
a víz. Láttuk már, nincs más mód benne, mint elmenni Dzsimért. Hát Dzsim
hamarost megemeli az ágyát, lecsúsztatja láncát az ágy lábáról, a nyaka
köré csavarja s aztán kibujtunk a likon és mentünk oda, ahol a követ
hagytuk. Dzsim, meg én nekifohászkodtunk s úgy görgettük tovább a
köszörűkövet mint a semmit, Tom meg dirigált bennünket. Nincs a világon
még egy fiú, aki úgy tudjon dirigálni. Mindenhez értett ez a Tom.

A lik, amit ástunk, jó tágas volt, de nem elég arra, hogy átférjen rajta
a köszörűkő. De Dzsim fogja az irtókapát és hamarosan kitágította. Erre
Tom kiformálja a dolgot a kövön a szöggel és munkába állítja Dzsimet: a
szög volt a vésője és a deszkabódébeli kacatban talált vasdarab volt a
kalapácsa; most már dolgozzék, azt mondja neki Tom, ameddig a
gyertyájában tart, azután aztán lefekhetik, de előbb a köszörűkövet
rejtse a szalmazsákja alá s háljon rajta. Aztán segítettünk neki a
láncát visszahúzni az ágyalábára s magunk is készültünk lefeküdni menni.
De Tomnak eszébe jutott valami s aszondja:

– Van neked itt benn, Dzsim, vagy egynéhány pókod?

– Nem, Tom gazda, hálistenke nincs van.

– Helyes, majd szerzünk.

– Zisten megáldja, minek! Nem kell. Nekem borsódzik tüle a hátad. Annyi,
akar ha csörgőkígyód volna.

Tom gondolkozott vagy egy-két percig s aszondja:

– Ez jó gondolat. Azt tartom, meg is lehet csinálni. Meg _köll_
csinálni. Világos, mint a pinty. Fene jó egy idea. Honnan tudnál
szerezni?

– Mit szerezni, Tom gazda?

– Mit! Hát csörgőkígyót.

– Oh, zirgalmas isten, Tom gazda! Ha ide bejönne csürgekigyód, én azon
mód kiugornál a falon keresztül, ki én, fejest.

– Megszoknád te azt hamarosan, Dzsim. Meg lehetne szelidíteni.

– Szelidítenyi!

– Igen, még pedig könnyen. Minden teremtett állat hálás érte, ha
kedveskednek neki, meg becézik és eszébe se jut valakit bántani, aki
becézi. Ezt megtalálod minden könyvben. Hát próbáld meg, csak ennyit
kérek. Próbáld meg két-három napon át. Odaviheted hamarosan, hogy
megszeret, veled hál és el nem hágy, csak egy percre sem; és eltűri,
hogy a nyakad köré csavard és a szádba dugja a fejét.

– Ne mondjál ilyent, Tom gazda. Nem bírok el. Hogy szájamba dugi a fejit
szeretetbül? Mi? No, addig várjon a beste, míg én erre kírem ütet. De
még hogy velem hálja? Nem köll.

– Dzsim, legyen eszed. Illik, hogy egy fogolyembernek legyen valami néma
becéje és ha még csörgőkígyóval eddig nem tettek próbát, nohát nagyobb
lesz a dicsőséged, hogy te próbálod meg először, mintha akármi mást
ókumlálsz ki, hogy megmentsd az életedet.

– Hé, Tom gazda, nem kell a dicsűsig. Ha kígyód bekapi Dzsim
állakapcádat, hul van akkor dicsüsig. Nem köll nekem eztet.

– A fáját, hát nem próbálhatnád meg? Csak épenhogy megpróbáld. Ha nem
megy, hát nem muszáj folytatni.

– De hát már meg van a bajod, ha a kígyó megcsípik, amíg próbálom. Tom
gazda, én akármire készen megvagyok, ha nem uktalanság, de ha te meg
Hokk ide behozzátok nekem kigyó megszelidítenyi, akkor én szekek, az
bizemos.

– Jó, jó, hagyjuk el, hagyjuk el, ha már olyan konok a fejed. Hozhatunk
be valami ártalmatlan siklót, te aztán nehány gombot varrhatsz a farkára
s vegyük olybá, hogy csörgőkígyó. Azt hiszem, ez is megteszi.

– Azt már kiállok, Tom gazda, de akármi legyek, meg fogok mondani, ha
nem tudok elviselni. Soha se nem tudtam eddig, mennyi sok baj meg van
abban, ha valaki fogoly.

– Hát bizony az mindig úgy van, ha az ember megadja a módját. Van
patkány itt a tanyán?

– Nincsen, én még nem láttam.

– No, majd szerzünk néhányat.

– Nem köll patkány, Tom gazda. Zistennek nincsen veszekedettebb állatja.
Megturbálnyi szegíny embert, rámászkálnyi, csípnyi keze-lábát, mikor
aludna szeginy ember. Nem, csak adjál siklut, ha már muszáj, de semmi
patkányt, nem tudok vele micsinyányi.

– De Dzsim, köll; minden fogolynak vót még patkánya. Hát ne kapálózzál
tőle annyit. Soha nincsen fogoly patkány nélkül. Nincsen rá példa, hogy
lett volna. És kioktatják és becézik, és rákapatják mindenféle figurára
és végre olyan barátságosak lesznek, akár a légy. Hanem muzsikálnod köll
nekik. Tudsz valami muzsikát?

– Nem tudok én csak fűsűt papirosba, meg durumbot. De azt tartok, nem
nagyon kapnak a durumbon.

– Dehogy nem. Bánják is azok, hogy miféle muzsika. A doromb nagyon jó
lesz nekik. Minden állat szereti a muzsikát, a börtönben épenséggel
él-hal érte. Legkivált a kesergő muzsikát szeretik. A dorombból meg ki
se vasalsz egyebet. Az mindig izgatja őket s kibujnak, hogy lássák, mi
bajod van. Rendben van. Este, mielőtt lefekszel, az ágyad szélire kell
ülnöd, aztán korán reggel is és vered a dorombodat. Fújd nekik
_Elszakadt a végső lánc is_-t, ettől jobban elszontyolodik minden
patkány, mint akármitől. És ha fújtad egy-két percig, látni fogod, mint
bujik elő minden patkány, kígyó és pók, körülvesz és elkezd veled együtt
búsulni. Ott fognak körülötted sürögni és kutya jó dolguk lesz.

– Lesz, Tom gazda, elhiszek, lesz nekik; de micsoda jó dolga meglesz
Dzsimnek? Akármi legyek, ha sejtek is. De hát megteszek, ha muszáj. Azt
tartok, jobb lesz, ha jókedvedben lesznek állatocskák és ha nem lesz a
hátam körül.

Tom megállt, hogy megfontolja, nincs-e még valami hátra; azután azt
mondja:

– Hopp, valamit elfelejtettem. Mit gondolsz, meg tudnál-e itt nevelni
valami virágot?

– Én nem tudok, Tom gazda, de talántán lehetik. De bizony itt szipecskin
sitit megvan, aztán mi haszna van neked a virágnak, aztán bizony csak
hitvánság vuna még nízni is.

– Mindegy, csak megpróbálod. Más foglyok is neveltek virágot.

– A cicfarkú füvet talán megélne itt, Tom gazda, de nem éri meg a
veszüdsiget.

– Ne hidd. Majd szerzünk egy palántát s te elülteted amoda a sarokba és
megneveled. De ne nevezd cicfarkú fűnek, hanem mondd Akhilleanak, ez
jobban illik a fogoly helyzetéhez. Azután öntözgesd gondosan a
könnyeiddel.

– Hé, van itt kútvized ölig, Tom gazda,

– Mért öntöznéd kútvízzel. Könnyeiddel kell öntöznöd. Mindig azzal
öntözték régi időktől fogva.

– De bizuny, Tom gazda, én kétszer megnevelek kútvízzel a cicfarkút,
amíg más a könyveddel csak meg is indítja.

– Az nem tartozik a dologra. Neked a könnyjeiddel kell megöntöznöd.

– Akkor el is száradja magát, el az, Tom gazda, mer’ én bizony ritkán
sírok, akkor is soha se nem.

Igy Tom le volt torkolva. De egy kicsit tünődött rajta s aztán azt
mondta Dzsimnek, hogy hát igyekezzék valahogyan segíteni magán
vereshagymával. Megígérte neki, hogy elmegy a négerházhoz reggel és
láttatlanba belepottyant egyet Dzsim kávésbögréjébe. Dzsim azt mondta
erre, hogy akkor már inkább dohányt pottyantana bele. És annyi kifogása
volt ez ellen is, meg a cicfarkú fű megnevelésének vesződsége és gondja
ellen, meg hogy a patkányoknak doromboljon, becézze és kényeztesse a
kígyókat, pókokat és egyéb férget, és hogy mindezek tetejébe ami még
egyéb dolga volt a tollal, felírásokkal, naplóval és mi mindennel, ami
több bajt és gondot és felelősséget rótt rá mint fogolyra, mint akármi
más, amit eddig cselekedett; hogy végre is Tom elvesztette vele való
türelmét s azt mondta, hogy soha fogoly olyan pazar szerencsés
körülmények közt nem volt mint Dzsim s olyan hírnevet se szerezhetett
magának s ő ezt sehogyse tudja méltányolni. Mindez el van rá vesztegetve
hiába. Erre Dzsim elszontyolodott s azt mondta, ezentúl jobban fogja
magát viselni, így aztán elléptünk mi is – lefeküdni.


XVII. FEJEZET.

Másnap reggel bementünk a városba és vettünk egy drótból font
patkánycsapdát és levittük a pincébe, megnyitottuk a legérvényesebb
patkánylikat és vagy egy óra alatt fogtunk vagy tizenötöt a
legpufókabbjábul s elrejtettük jó helyen, Szelli néni ágya alá. Míg
azonban mi odajártunk pókot fogni, addig Filpsz Tamás, Franklin
Benjamin, Dzsefferson Alexander ráakadt a patkányokra, kinyitotta a
csapda ajtaját, hogy vajjon kijönnek-e a csapdából. Hát kijöttek. És
Szelli néni bevetődött s mikor mi hazajöttünk, hát ott állt visítva az
ágy tetején, a patkányok meg megtették ami tőlük telt, hogy mulattassák.
Aztán minket vett elő és kiporolt bennünket a mogyorófapálcával, nekünk
meg vagy másik két óránkba került, míg összefogdostunk másik
tizenötöt-tizenhatot, a fene essék a férgébe, s nem is a javából valók
voltak, mert az első fogás volt a csorda eleje. Sohase látok többé olyan
fáin patkánycsürhét, mint az első fogás volt.

Összeteremtettük azonban egy nagyszerű gyűjteményét válogatott pókoknak,
bogaraknak, békáknak, hernyóknak és egyéb effélének. Szerettünk volna
egy lódarázsfészket is, de nem lehetett: otthon volt benne az egész
familia. Nem könnyen mondtunk le róla és ott lestük, amíg csak bírtuk.
Gondoltuk, hogy kifárasztjuk őket vagy ők minket. Hát ők győzték több
türelemmel. Szereztünk sósborszeszt és dörzsölgettük, ahol fájt s
meglehetősen helyreálltunk, csak nem tudtunk már leülni illedékesen. Hát
indultunk kígyót fogni s össze is szedtünk vagy egypár tucat kerti
siklót és effélét s bedugtuk egy zsákba s eltettük a szobánkba, s
ekkorra megjött az ebéd ideje és bizony mi érvényes szép napi munkát
végeztünk, és tán megéheztünk? Eszünkágába se volt. Mikorra pedig
visszakerültünk, hát nem volt ott egy veszekedett kígyó se: nem kötöttük
be elég szorosan a zsákot s a bestiák kimásztak s megszöktek. De nem
sokat törődtünk vele, mert hiszen még ott kellett valahol lenniök a ház
körül. Gondoltuk, összefogdosunk még belőlük néhányat. De nem volt a
kígyónak csak a fia is látható a ház körül jó darab ideig. Aztán
potyogtak le egyenkint a gerendákról s egyéb helyekről és rendesen a
tányérodon kötöttek ki, vagy a kupádba és majd mindig akkor, mikor
legkevésbé kívántad volna. De hát szép csíkosak voltak és ha egymillió
lett volna, az is ártalmatlan lett volna. De ezzel ugyan nem törődött
Szelli néni; útálta a kígyót, akármilyen fajta volt is és nem köllött
neki, akárhogyan vette is az ember s ahányszor egy-egy rácsapódott,
mindegy volt akármi volt a kezében, eldobta és menekült. Soha ilyen
asszonyt nem láttam. Úgy tudott sikoltozni, hogy Jerikó falai
ledűlhettek volna tőle. Rá nem lehetett venni, hogy egyet megfogjon,
hacsak csípővassal is. És ha a másik oldalára fordult s kígyót talált az
ágyában, kiugrott és olyan üvöltést kezdett, mintha a háza égne. Annyira
kivette az öreget is a vénájából, hogy végre arra fakadt szegény bácsi,
hogy bár az Isten kígyót ne is teremtett volna. És mikor már egy hete
elmult annak, hogy az utolsó kígyó is kívül volt a házon, Szelli néni
akkor se bírt magával; még közel se volt hozzá, hogy bírjon magával. Ha
úgy üldögélt és valamin elgondolkozott s az ember megcsiklandozta
tollszárral a kupáját, majdhogy ki nem ugrott a harisnyájából. Igen
furcsa dolog volt ez. De Tom azt mondta, majd minden asszony ilyen, Azt
mondta, mért-mért nem, már az Isten csak ilyennek teremtette őket.

Valahányszor a néni szeme elé került egy-egy kígyónk, mindannyiszor
egy-egy barackot kaptunk; s azt mondta, ez a barack semmi ahhoz képest,
amit nekünk szánt, ha még egyszer kígyóval rakjuk meg a házat. Én nem
bántam a barackokat, mert hiszen, nem volt valami érvényes barack, de
nagyonis bántam a vesződséget, amíg másik kígyócsomót szedünk. Dehát,
meglett az is és a többi is mind. De nem is látott még ember olyan vidám
kunyhót, mint a Dzsimé volt, ha az egész sereglet kirajzott elejbe a
muzsikaszóra. Dzsim nem szerette a pókokat, de a pókok sem szerették
Dzsimet. Hát ezek alkalmatlankodtak és hatalmasan be is fűtöttek neki.
Azt mondta, hogy a patkánytól, kígyótól, meg a köszörűkőtől alig-alig
fér az ágyába. És ha elfért valahogy, nem lehetett aludni, olyan
élénkség volt a szobában. És az élénkség folyton tartott, azt mondja,
mert az állatok sohase aludtak egyszerre, hanem felváltották egymást.
Igy, mikor a kígyók aludtak, talpon voltak a patkányok; s ha elbujtak a
patkányok, előmásztak a kígyók, s így mindig némikép alatta volt az
egyik banda, a másik meg járta, fölötte rajcsulozott, s ha ő más hely
után nézett, a pókok közé keveredett, ha végigment a szobáján. Azt
mondta, csak egyszer kiszabaduljon, soha többé nem vállal fogságot, még…
még fizetségért sem.

[Illustration: … ott állt visítva az ágy tetején.]

Nohát, három hét mulva minden pompás rendben volt. Az inget jókor
beexpediáltuk felfujt kásában és valahányszor egy-egy patkány
megharapta, Dzsim valamelyest hozzáírt a naplójához, amíg a téntája meg
nem száradt; a toll mind elkészült, a fölírások és egyéb mind föl volt
róva a köszörűkőre; az ágy lábát ketté fűrészeltük, a fűrészport
megettük, de olyan goromba gyomorfájást kaptunk tőle, hogy azt hittük
belehalunk. De nem haltunk bele. Az volt a legemészthetetlenebb
fűrészpor, amit életemben láttam; és Tom is azt mondta. Dehát, amint
mondtam, valahára elvégeztünk mindent és rém ki is voltunk állva,
különösen Dzsim. Az öreg úr írt egypárszor az Orleanszon túl levő
telepítvényre, hogy jöjjenek el megszökött szerecsenyükért, de csak
feleletet se kapott, mert az a telepítvény egyáltalán nem is volt a
világon; így azt gondolta, kiszerkeszti Dzsimet hirdetésben szentluji és
nyúorleanszi újságokban, s mikor emlegette a nyúorleanszi újságokat, hát
libabőrös lett a hátam s beláttam, hogy már nincs veszteni való időnk.
Most kezdte aztán emlegetni az anyamén leveleket.

– Mi az? – mondom én.

– Figyelmeztetése az embereknek, hogy valami készül. Egyszer így
csinálják, egyszer másképen. De valaki mindig ólálkodik a vár körül,
hogy hírt adjon a kapitánynak. Mikor XVI. Lajos meg akart szökni a
Tularákból, egy cselédleány adott róla hírt. Ez is megteszi, de megteszi
az anyamén levél is. Mi megpróbáljuk mind a kettőt. Szokás az is, hogy a
fogoly ruhát cserél az anyjával, aki a börtönben marad, míg a fogoly az
anyja gunyájában kioson. Ezt is megcsináljuk.

– De nézd csak, Tom, mi szükségünk van nekünk arra, hogy intsük az
embereket arra, hogy valami készülőben van? Hadd találják ki maguk, ez
az ő dolguk.

– Igen, tudom, de az ember nem bízhatik meg bennök. Most is kezdettől
fogva így csinálták, hagytak mindent elvégeznünk rendesen. Olyan
jámborok és nyámnyámok, hogy észre nem vesznek semmit. Igy, ha mi nem
figyelmeztetjük őket, akkor senki és semmi nem állja utunkat és ennyi
baj és vesződség után ez a szökés egészen símán talál végbemenni: ez nem
ér egy batkát sem, nem éri meg a fáradságot.

– Már ami engem illet, Tom, nekem legjobban ez lenne a kedvemre.

– Lárifári, mondja ő, s elkedvetlenedve nézett rám.

Igy hát én…

– Nem panaszkodok, – mondom – ami neked jó, nekem jó. Dehát hogy lesz,
mint lesz a cselédlánnyal?

– Az te leszel. Éjfélkor beosonsz és elemeled annak a sárga lánynak a
szoknyáját.

– Hé, Tom, ebből reggel baj lesz, mert hiszen tudnivaló, nincs annak
alkalmasint több szoknyája annál az egynél.

– Tudom; de nem lesz rá szükséged, csak tizenöt percig, amíg odaviszed
az anyamén levelet és bedugod a bejáró ajtó alá.

– Rendben van, meglesz; de épen olyan alkalmasan elvihetném a magam
gunyájában is.

– Hát hasonlítanál abban valahogy egy cselédleányhoz, mi?

– Azt nem; de hiszen senki se lesz ott, aki meglátná, hogy mihez
hasonlítok.

– Ez egyáltalán nem tartozik a dologra. A mi dolgunk elvégezni a
kötelességünket és nem törődni azzal, látja-e valaki vagy nem. Hát
nincsenek neked semmiféle elveid?

– Jól van, semmit se szóltam; én leszek a cselédlány. De ki lesz Dzsim
anyja?

– Az én leszek. Elemelem Szelli néni egyik szoknyáját.

– Igen, de akkor neked otthon kell maradnod a kalibában, mikor én meg
Dzsim szökünk.

– Csak egy kis időre. Kitömöm Dzsim ruháját szalmával s odafektetem az
ágyára anyja gyanánt álruhában, Dzsim pedig leveszi rólam a négerasszony
ruháját és beleöltözik és mind a hárman együtt menekülünk. Mikor egy
fogoly elillant, azt menekülésnek hívják. Teszem azt, ha egy király
szökik meg, akkor mindig annak híjják. Annak akkor is, ha egy király fia
veszi illára a dolgot, az mindegy, hogy törvényes fia-e vagy csak
természetes.

Hát Tom megírta az anyamén levelet, én elloptam a sárga némber
szoknyáját még az éjjel, beleöltöztem és bedugtam a levelet a nagyajtó
alá, ahogy Tom meghagyta. A levél így szólt:

_Vigyázz! Bajt forralnak! Legyen nyitva a szemetek!_

EGY ISMERETLEN JÓBARÁT.

A következő éjjel a főajtóra kiragasztottunk egy ábrázolatot, amelyet
Tom vérrel festett meg: koponyát és keresztbe tett csontszárakat. Az
azután való éjjelen pedig egy másikat, koporsót a hátulsó ajtóra. Hát
még ilyen keveredést se láttam egy familiában. Nem lehettek volna jobban
megrémülve, ha a házuk meg lett volna rakva kísértetekkel, akik rájuk
lestek volna minden holmi mögül, az ágy alul és ott suhogtak volna a
levegőben. Ha egy ajtó becsapódott, Szelli néni ugrott egyet s aszondja
»_juj!_« Ha valami leesett, ugrott egyet s aszondta: _juj!_ Ha
véletlenül hozzáértél, mikor nem látta, akkor is _juj!_ Nem tudott
sehova se nyugodtan nézni, mert azt állította, hogy mindétig volt valami
a háta mögött, így hát örökösen ide-oda perdült, hertelen és azt mondta:
_juj!_ S mielőtt háromnegyedrészt körbe megfordult volna, már meg
visszafordult és _juj!_ Félt lefeküdni és nem mert fönnmaradni. Igy hát
a dolgunk jól operált, mondja Tom; azt mondta, még soha semmit se
látott, ami így a kedve szerint ment volna. Azt mondta, ebből látszik,
hogy jól csináltuk.

Node, azt mondja Tom, most jön a bunkója! Igy másnap reggelre
hajnalhasadásra elkészítettünk egy új levelet s azon tünődtünk, hogy
csináljuk a dolgot, mert vacsora alatt hallottuk, amint mondták, hogy
ezentúl éjjelre mind a két ajtóhoz egy-egy négert állítanak strázsának.
Tom lemászott villámhárítón, hogy körülnézzen; hát a hátsó ajtón álló
szerecsenember elaludt. Ennek Tom a gallérjába dugta a levelet és
visszajött. Ez a levél így szólt:

»El ne áruljanak, én jóbarátjuk vagyok. Egy elvetemedett gyilkos banda
onnan felülről az indiánok területéről ma éjjel el akarja rabolni az
önök szökött szerecsenjét és iparkodott magukat úgy megfélemlíteni, hogy
ne merjenek kijönni a házból őket munkájokban megzavarni. Én a bandához
tartozom, de mert istent ösmérek, el akarok tőle szakadni és tisztes
életet akarok újra élni, és ezennel elárulom a pokolbéli tervet. Észak
felül fognak lelopózni a léckerítés hosszatt, pontban éjfélkor,
álkulccsal s úgy mennek be, hogy kiszabadítsák a szerecsent. Nekem kissé
távolabbra kell posztolnom és bele kell fujnom egy cinkürtbe, ha valami
veszedelmet látok. De ehelyett én bégetni fogok, mint a birka, mihelyest
bejöttek és egyáltalán nem fogok sípolni. Ekkor, amíg ők leszedik a
szerecsen láncát, maguk odalopóznak, rájok csukhatják az ajtót és kedvök
szerint leöldöshetik őket. Csak úgy tegyenek mindent, ahogy mondom,
különben gyanút találnak fogni és akkor ugyan jaj haddelhadd világ lesz
ott.

_Az ismeretlen jóbarát_.«


XVIII. FEJEZET.

Nagyon jó kedvünkben voltunk reggeli után s fogtuk a csónakomat s a
folyóra mentünk halászni, vittünk tízórait is és nagyon jó dolgunk volt;
megnéztük a tutajt is és rendben találtuk, s már jókésőn volt, mikor
hazakerültünk ebédre és olyan kínban és keveredésben találtuk a
házbelieket, hogy azt se tudták melyik lábukra álljanak, s el is küldtek
azonmód ahogy a vacsorát elvégeztük, lefeküdni, de nem akarták
megmondani, hogy mi a bajuk és dehogy szóltak volna csak egy szót is a
levélről, amire mi rá se szorultunk, mert tudtunk mi róla annyit, mint
akárki és alighogy félig fölértünk a garádicson s a néni hátat fordított
nekünk, leosontunk a pincébe, összeszedtünk jócskán tízóraira valót,
felvittük a szobánkba és lefeküdtünk, de megest fölkeltünk úgy
féltizenkettő körül és Tom felöltötte Szelli néni ruháját, amit ellopott
és indult volna a tízóraival, de azt mondja:

– Hát a vaj hol van?

– Kitettem egy darabot, mondom én, egy rozspogácsára.

– Jó, de ott is hagytad, mert itt nincsen.

– Elmehetünk anélkül is, – mondom én.

– De vele is elmehetünk, – mondja ő – hát csak upre le a pincébe és hozd
el. Aztán rohanj le a ménkűfogón és gyere utánam. Én addig kitömöm
szalmával Dzsim gunyáját, az lesz az anyja álruhában, aztán légy kész a
birkabégetésre, aztán illára.

Ezzel elment, én pedig le a pincébe. A vajdarab, akkora mint az ember
ökle, ott volt, ahol hagytam, hát felvettem a rozslepénnyel együtt,
elfujtam a gyertyámat s indultam föl a lépcsőn nagyon keményen és
szerencsésen föl is értem a földszintre, de bezzeg, ott jött Szelli néni
égő gyertyával; én a kalapomba csapom a vajat, a kalapot meg a fejemre
és már a következő szempillantásban meglátott s azt mondja:

– A pincében voltál?

– Ott.

– Mit kerestél ott?

– Semmit.

– Semmit!

– Semmit.

– Jó, de hát akkor mi szállt meg, hogy ide menj ilyen étszakának
évadján?

– Nem tudom.

– Nem tudod? Nekem ilyeneket, Tom, ne mondj. Tudnom köll, mit kerestél
ott.

– Nem csináltam én a világon semmit, Szelli néni. Ne irgalmazzon, ha nem
úgy van.

Azt hittem, erre elereszt, és máskor el is eresztett volna, de azt
tartom, hogy mostanában annyi különös dolog történt a házban, olyan
nagyra vett minden kicsiséget, ami nem volt egészen rendén; azt mondja
rém határozottan:

– Stantapé bemész a nagyszobába s megvársz, míg én is odamegyek. Olyan
dologban jártál, ami nem rád tartozik és én fogadom, kitudom mi volt,
mielőtt még végeztem volna veled.

Ezzel elment s én kinyitottam az ajtót s bementem a nagyszobába. De
micsoda sokadalom volt ott! Tizenöt farmer és mindeniknél egy-egy puska.
Nagyon rosszul lettem s egy székhez támolyogtam és belerogytam. Az
emberek üldögéltek köröskörül, egyszer-egyszer egyikök megszólalt
suttogva s valamennyi ideges és izgatott volt, de nagyon rajta voltak,
hogy ne lássék meg rajtuk. De én tudtam, hogy azok, mert egyre kapkodták
le a kalapjukat s meg-meg föltették, vakarták a fülük tövét,
csereberélgették a széköket és babráltak a gombjukkal. Én sem éreztem
magamat valami módosan, de a kalapomat ugyan le nem vettem volna.

Már kívántam, bár jönne be Szelli néni és végezne velem ha már muszáj s
aztán mehetnék megmondani Tomnak, hogy túlhajtottuk a dolgot és micsoda
ménkű darázsfészekbe keveredtünk, akkor abbahagyhatnók már ezt a
bódorgást és egyenesen elinalhatnánk Dzsimmel, amíg ezek a bujnyikok
kifogyva türelmükből, ránk nem rontanak.

Végre jött a néni és elkezdett kikérdezni, de nem tudtam neki egyenes
feleleteket adni, azt se tudtam fiú vagyok-e vagy leány, mert hogy ezek
az emberek már olyan izgalomban voltak, hogy egy részük azon nyomban
indulni akart a rablókra, merthogy azt mondták már csak öt perc híja a
tizenkettőnek; mások meg iparkodtak ezeket tartóztatni, hogy várják be a
bégető jeladást; amellett meg Szelli néni egyre faggatott a kérdéseivel,
én meg remegtem egész testemben s majd ott nyomban össze nem estem,
annyira meg voltam rémülve. A szobában meg mind melegebb és melegebb
lett a levegő, a vaj pedig a fejemen olvadni kezdett és végigfolyott a
nyakamon és a fülem mögött; és csakhamar, épen mikor az egyikök azt
mondja: én amellett vagyok, hogy nyomban menjünk először is a putriba,
aztán fogjuk el őket, ha jönnek, – majdhogy el nem ájultam; és egy
vajsáv csak csúszik ám le a homlokomon és Szelli néni meglátja és úgy
elfehéredik, mint a papiros és azt mondja:

– Uram bocsá’, mi baja van ennek a gyereknek! Bizonyos, ahogy élek,
agyláza van, már szivárog ki az agyveleje!

És mind odarohan, hogy lássa, és a néni lekapja a kalapomat és kifordul
a kenyér s ami még vaj rajta volt és ő belémkapaszkodik és megölelget és
aszondja:

– Jaj, de rám ijesztettél. De milyen boldog vagyok és hogy örülök, hogy
csak ennyi és nem rosszabb az eset. Mert ellenünk van a szerencse, nem
eső ez már, hanem zápor, s mikor láttam azt a vajcsíkot, hát már azt
hittem, hogy véged van, mert láttam a színeden, meg mindenen, hogy épen
olyan, mintha az agyvelőd – jaj, te, te, mért nem mondtad meg, hogy
ezért jártál a pincében, bántam volna is én! Most lódulj lefeküdni és a
színedet ne lássam holnap reggelig!

Egy másodperc alatt fönn voltam az emeleten, egy másik alatt lenn a
villámhárító útján s fujtattam a sötétségben a deszkaszínbe. Alig tudtam
szólni, oly izgatott voltam, de oly gyorsan, ahogy csak lehetett,
megmondtam Tomnak, hogy upre el, egy pillanatot se vesztve, a ház tele
van puskás emberekkel.

A szeme szinte lángolt; s azt mondja:

– Ne mondd, igazán? Hej, Hokk, ha újra kezdhetnők, fogadom, hogy
kétszázat is idecsődítenék. Ha halaszthatnók még, amíg…

– Gyorsan, gyorsan, – mondom én. – Hol van Dzsim?

– Egészen a kezed ügyében. Ha kinyújtod a karodat, el is érheted. Föl
van öltözve és minden készen van. Most lopózunk ki s bégessük el a jelt.

De ekkorra hallottuk az emberek topogását. Jöttek az ajtónak s
hallottuk, hogy tapogatták a lakatot s amint egyikök mondja:

– Mondtam, hogy korán lesz. Még nincsenek itt, az ajtó zárva van. Nézd
csak, néhányatokat becsukok ide a kulipintyóba, rájok lestek a sötétben
s megölhetitek ha jönnek; a többiek itt körül elszóródnak egyenkint s
vigyáznak, nem hallják-e őket jönni.

Ezzel be is jöttek, de a sötétségben nem vettek bennünket észre és
szinte ránk tapostak, amíg egymást lökdöstük, hogy az ágy alá jussunk.
De szerencsésen odajutottunk, aztán ki a likon keresztül gyorsan, de
símán; Dzsim elül, aztán én, végül Tom, ahogy Tom parancsolta. Most a
deszkaszínben voltunk s lépteket hallottunk kívül egészen közel.
Odamásztunk az ajtóhoz s ott Tom megállított bennünket s a szemit a
hasadékra illesztette, de olyan sötét volt, hogy semmit se látott s azt
mondta súgva, hogy majd vigyáz, hogy távolodnak-e a lépések, s ha majd
oldalba bök bennünket, akkor Dzsim csússzék ki elsőnek, ő maga
utolsónak. Most hát a fülét nyomta a hasadékhoz és fülelt, s a lábakat
egyre hallottuk kívül csoszogni; végre oldalba bökött bennünket, mi
kiosontunk, lehasaltunk, lélekzetet se véve, a legkisebb zaj nélkül és
erősen csúsztunk a kerítés felé libasorban s oda is értünk rendesen s én
meg Dzsim át is szöktünk; de Tom nadrágja megakadt egy lécen a kerítés
tetején, s mert hallotta, hogy jönnek s el kellett magát szabadítania,
elhasította a lécet, ami zajjal járt; s ahogy odapottyant a mi helyünkre
és nekiindult, valaki elkiáltja magát:

– Ki az? Felelj, mert lövök.

De bizony mi nem feleltünk, hanem kezünkbe szedtük a sarkunkat és vesd
el magad! Lett erre rohanás és dirr-durr! És a golyók fütyültek
körülöttünk. Még hallottuk, amint kiabáltak:

– Ott vannak! A víz felé mennek! Utánuk fiúk! Eresszétek szabadon a
kutyákat.

Hát jöttek is utánunk egész gőzerővel. Hallhattuk is jól őket, mert
csizmában voltak és ordítottak. De mi nem voltunk csizmában és bizony
nem is ordítottunk. A malomfelé való gyalogúton voltunk, s mikor már jól
a nyomunkba értek, kikanyarodtunk a bokrok közé s eleresztettük őket
előre s aztán a nyomukban mentünk. A kutyákat mind eleresztették volt s
már el is értek bennünket és ugattak egy millió helyett is; de hát a mi
kutyáink voltak, hát megálltunk, amíg hozzánk nem értek s hogy lássák,
hogy csak mink voltunk és mi nem is adtunk nekik dolgot, hát csak annyit
mondtak, hogy hu-hu és tovább nyargaltak előre ugatva és zajongva; mi
pedig gőzerővel utánuk loholtunk míg közel nem értünk a malomhoz, ott
aztán nekivágtunk a bokroknak arrafelé, ahol a csónakom ki volt kötve,
beugráltunk és vittük drága irhánkat ki a folyó közepe felé, de
vigyáztunk, hogy a kelleténél több zajt ne csináljunk. Azután
nekivágtunk vígan a szigetnek, ahol a tutaj volt s hallottuk, amint
egymásra kiabáltak és ugattak parthosszant, míg annyira nem voltunk,
hogy a hang tompa lett s aztán végkép elhalt. S mikor átmentünk a
tutajra, azt mondom,

– No, vén Dzsim, most már szabad ember vagy megént és én fogadni mernék,
hogy nem kívánkozol vissza a rabságba.

– És rémpumpás munka vót ez, Hokk. Remekül kifundálva, remekül
megcsinálva. Nincsen a világon zember, aki illent tudjon kiókumlálni,
amellen ez megvút.

Mindünknek olyan jó kedve lett, hogy no, de legjobb kedve lett Tomnak,
mert hogy golyóbis volt a combjában.

Mikor ezt hallottuk, Dzsim meg én, akkor már nem volt olyan virágos a
kedvünk, mint volt azelőtt. Fájt is neki erősen, vérzett is. Hát
betettük a putriba és összetéptük a hercegnek egy ingét, hogy bekötözzük
vele. De ő azt mondja:

– Hoci azt a rongyot, bekötöm én magam is. Ne álljatok meg most, ne
lődörögjetek itt és ne fujjátok, hogy milyen helyes volt a menekülés. Be
az evezőket és eresszétek el a tutajt. Hej fiúk, ezt fájnul csináltuk.
Nem? Ha mink csinálhattuk volna XVI. Lajos dolgát, akkor ugyan semmi nem
lett volna a híres mondásból: Szent Lajos unokája, szállj föl az égbe,
amit a biografiájában lehet olvasni: mink partra segítettük volna őt,
bizony úgy és olyan akkurátosan, hogy no! Helyre hát az evezőket, rajta
fiúk.

De Dzsim meg én tanakodtunk és tünődtünk. És vagy egy percnyi
gondolkozás után azt mondom én:

– Szólj te, Dzsim.

És ő ezt mondja:

– Hát jól van, én így latok a dolgot, Hokk. Ha űtet köllött vóna
kiszabadítanyi és egyik fiú vúta vúna, kit meglűttek: hát ű mundta vuna
talán: fuss, mentsíl meg engem, ne izélj doktorral, hogy mentse még a
fiúcskát. Eztetet mundta vuna Tom Szojjer? Mi, mundta vuna? Nem mundta
vuna! No hát, mostand aztán ezt mondja Dzsim? Nem, én innend se nem
mozdulok egy tapocskat se nem doktor nélkül, nedven esztendeig se nem.

Tudom én, hogy űkelme bévül csupa fehér és gondoltam, hogy ezt fogja
mondani, – s így hát rendben voltunk és azt mondtam Tomnak, hogy megyek
doktorért. Ő érvényesen gorombáskodott ezért, de Dzsim meg én
megkötöttük magunkat és nem engedtünk. Igy hát ő kimászott, hogy maga
szabadítja el a tutajt, de mi nem engedtük. Ő ugyan erre megmondta a
maga véleményét, de az se használt semmit.

Mikor aztán látta, hogy elkészítem a csónakot, azt mondja:

– Jó, ha már kötöd magad hozzá, hát megmondom, hogy csináld, ha beérsz a
városba. Az ajtót zárd el, a doktor szemét kösd el sűrűen és szorosan és
vedd esküjét, hogy hallgatni fog mint a sír és csúsztass egy erszény
aranyat a markába és aztán fogd és vezesd körül a mellékutcákon a
sötétségben és hozd ide a csónakodba, de megkerülve köröskörül a
szigetet; motozd is meg és vedd el krétáját és ne is add neki addig
vissza, amíg haza nem vitted őt a városba, különben megjegyzi vele a
tutajunkat, hogy aztán rátaláljon. Igy szokták ők csinálni mind.

Meglesz, mondom én és elindultam. Dzsimnek meg azt mondtuk, hogy bujjék
el az erdőbe, ha látja a doktort jönni s maradjon ott, amíg el nem megy
a doktor.


XIX. FEJEZET.

A doktor egy öreg bácsi volt; egy kedves, barátságos szemű öreg bácsi,
amikor ráakadtam. Azt mondtam neki, én meg a bátyám vadásztunk tegnap
délután a Spanyol-szigeten és egy tutajon tanyáztunk, melyet találtunk
és úgy éjfélkörül aligha álmában meg nem rúgta a puskáját, mert elsűlt s
belelőtt a combjába és arra kérjük, jöjjön el oda, nézze meg, de ne
szóljon róla, senkivel ne tudassa, mert hazakészülünk s meg akarjuk
lepni a népeinket.

– Kik a népeik, mondja ő.

– Odalenn a Filpszék.

– Oh, aszondja ő. És egy szempillantás mulva: Hogy is mondtad, hogy
meglövődött?

– Álmában, mondom, meglűtte az álma.

– Különös álom lehetett, mondja ő.

Meggyújtotta a lámpását, fogta a táskáját és indultunk. De mikor
meglátta a csónakot, nem nagyon tetszett neki. Azt mondja, elég nagy egy
emberre, de nem elég bátorságos kettőnek. Azt mondom én:

– Semmit se féljen uram, könnyen elbírt ez hármunkat is.

– Miféle hármat?

– Hát izé, mondok, Szidet meg engem, meg a puskákat.

– Oh! mondja ő.

És a peremének vetette a lábát és meglóbázta; aztán csóválta a fejét,
azt mondja, majd inkább körülnéz valami nagyobbért. De ahány volt, arra
mind lánc volt lakatolva; hát elfogadta a csónakomat s azt mondja,
várjam meg itt, míg visszajön, vagy keresgélhetek tovább is itt körül,
vagy még jobb lesz, ha hazamegyek s előkészítem a népeket a
meglepetésre. De mondom én, azt már nem, s még megmondtam, hol találja
meg a tutajt s ő erre elindult.

De csakhamar eszembe jutott valami. Mondok magamban, hátha nem tudja
egyre-kettőre, mint mondani szokás, eligazítani Tom lábát? Hátha
belekerül három-négy napjába is? Akkor micsinálunk? Itt heverjük el a
napot, amíg általa ki nem üti a fejét a szeg a zsákbul? Nem, tisztelt
úr, tudom már mit teszek. Megvárom, amíg visszajön s ha azt mondja, még
újra vissza kell mennie: akkor aztán megyek én is és ha úszva is; és
akkor lefogjuk, megkötözzük, ott tartjuk, elpályázunk folyómentén; és ha
Tommal elkészült, megfizetjük az árát, ha rámegy mindenünk is és aztán
partra tesszük.

Igy bekuporodtam egy farakás közé, hogy egyet aludjam; de mikorra
fölébredtem, hát már a fejembúbjára sütött a nap. Nosza fölugrom s el a
doktorékhoz, de ott azt mondták, a doktor elment valamikor az éjtszaka
és azóta sem jött haza. No, mondok, akkor fránya módon állhat a Tom
dolga, s én loholok a szigetre egyenest. Hát nekitrappolok s amint egy
sarkot megkerülök, majdhogy fejjel a Szejlesz bácsi gyomrába nem
rohantam. Azt mondja:

– Nini Tom! Hol voltál semmiházi az egész idő alatt?

– Nem voltam én semerre, mondom én, csak a szökött néger után, én is meg
Szid is.

– Mi a csodának, mondja ő, nénétek majd oda lett értetek.

– Nem vót neki muszáj, mondom én, mert semmi bajunk sincs. Mentünk az
emberek meg a kutyák után, de azok elhagytak s mi el is vesztettük őket
szem elől; de úgy tetszett, halljuk a lármájukat a folyón, hát csónakba
ültünk, hogy utánuk menjünk, keresztül is eveztünk a vízen, de nem
akadtunk rájuk; így aztán végigeveztünk a part mellett víz ellen, míg
jól el nem fáradtunk és ki nem merültünk, akkor aztán kikötöttünk és
csak mint egy órával ezelőtt ébredtünk föl; aztán erre föleveztünk, hogy
tán itt hallunk valami hírt és Szid elment a postára, hogy tán ott
hallana valamit, én meg itt ólálkodtam, hogy szerezzek valami
harapnivalót, mert azután hazamegyünk.

Erre elmentünk a postára – »_Szidért_«, de persze, én sejtettem, hogy
nem lesz ott. A bácsi kivette egy levelét s még egy darabig vártunk
Szidre, aki azonban persze nem jött. Erre azt mondja az öregúr, gyerünk,
Szid kutyagoljon haza, vagy csónakázzon, minek kelebólál el mindenfelé,
mink megyünk kocsin. Nem tudtam rávenni, hogy otthagyjon várakozni
Szidre; azt mondta, nincs annak semmi haszna, mi csak menjünk, hadd
lássa Szelli néni a szemével, hogy minden rendben van.

Mikor hazaértünk, Szelli néni úgy megörült nekem, hogy sírt is, meg
nevetett is, és ölelgetett és adott az ő híres barackjaiból egyet, amibe
ugyan nem hal bele az ember, de azt mondta, van még a Szid számára, csak
kerüljön haza.

A lakás pedig tömve volt farmerekkel és asszonyaikkal, ott ebédeltek; de
olyan csevetet se hall az ember életében. A vén Hockinszné járt köztük
legelül. Az egész idő alatt szakadatlanul járt a szája. Azt mondta:

– Nohát, Filpszné öcsémasszony, én fenekestül fölforgattam azt a putrit,
de szentül azt hiszem, az a fekete meg volt keveredve. Megmondtam
Demrellné öcsémasszonynak – úgy-e Demrellné öcsémasszony, hogy
megmondtam; futóbolond, bolond, mondok, szakasztott ezekkel a szavakkal.
Mind hallhatták, bolond az, mondok, minden dologból látszik, mondok.
Nézzék meg, mondok, azt a vén köszörűkövet. Mondja meg, hogy akármilyen
teremtett lélek képes-e ép elmével mindazt a féleszű dolgot rákarmolni
egy ilyen ménkű köszörűkőre, mondok. Hogy itt ennek meg ennek a
személynek megszakadt a szíve; hogy így meg úgy harminchét esztendőkön
át itt csücsült volna; és hogy a természetes fia nemtudomén miféle
Lajosnak és efféle halhatatlan kacat. Futóbolond az, mondok, ezt mondom
elül, ezt mondom középen, ezt mondom végül is: az a szerecseny bolond,
bolond, bolond, akárcsak Nabukodonozor, mondok.

– Osztég, nézze csak azt a rongybúl font lábtót, mondja a másik vénség
Demrellné: mi az istennyilának köllhetett neki ez?

– Szakasztott ezt mondtam, nincsen még tíz perce, Otterbekk
öcsémasszonynak, akár meg is kérdezheti. Nézd csak, aszondja, nézd azt a
lábtót, aszondja. Az ám, mondok, nézd azt a lábtót, mondok, minek
köllött neki, mondok, ez a lábtó. Izé, Hockinszné öcsémasszony –

– De hogy a fészkes fecskébe tudták oda berendelni azt az irtó
köszörűkövet? És ki ásta meg azt a rókalikat nekik? És ki…

– Szakasztott az én tulajdon szavaim Penrod öcsém. Hogy mondok, ezen a
likon valaki keresztülmenjen! Ebben a minutában mondtam Dunlopné
szomszédasszonynak, hogy tudták oda becepelni, mondok, azt a
köszörűkövet. Minden emberi segítség nélkül, azt tartja tán, hogy
segítség nélkül? Ez az! Ne mondjon ilyet, mondok. Vót ott segítség,
mondok. Vót ott, mondok, több is mint köllene, mondok. Vótak egy tucaton
is, akik segítettek a szerecsenynek és ha meg is kéne nyúznom a
legalábbvaló feketét, én kivenném belőlük, mondok, hogy kik vótak, de mi
több, mondok…

– Hogy egy tucaton, aszondja? Negyvenen se győzték volna mind azt a sok
dolgot. Vegye csak azt a kést, a fűrészt és egyéb holmit: micsoda
babramunka! Vegye az ágylábat, amit elfűrészeltek ezzel a szerszámmal:
egy heti munkája lenne hat embernek. Vegye azt a szalmával kitömött
szerecsenyt az ágyon; meg-megéntelen vegye…

– Igaza van, Hejtauer gazda! Szakasztott az ű mása, mondtam Filpsz
komámnak. Mit szól hozzá, Hockinszné asszony, aszondja. Mihez, Filpsz
komám, mondok. Ahhoz az ágylábhoz, aszondja, úgy lefűrészelték. Ahhoz
mondok? Az se fűrészelődött le, mondok, csak úgy magától. Valaki vót,
mondok, aki lefűrészelte. Ez az én véleményem, mondok, ha tetszik
tetszik, ha nem tetszik nem tetszik, attul még megélünk, mondok, de
akármilyen is, mondok, csak az én véleményem az, mondok, s ha valaki,
mondok, jobbat tud, hát rukkoljon ki vele, mondok és addig van. Aszondom
Dönlepné komámasszonynak, mondok…

– Hej, akármi legyek, színig tele köllött annak a kalibának négerrel
lenni minden áldott éjjel, Filpszné öcsémasszony, vagy négy héten át,
hogy meggyőzzék mindazt a munkát. Nézze csak aztat az üngöt: minden
porcikája be van firkálva tikos áfrikai írással, még pedig vérrel. Egy
egész bandának köllött lenni mind végiglen az egész időn át jóformán.
Nem adnám két dollárért, ha valaki el tudná nekem olvasni. Ami meg a
feketéket illeti, akik megírták, hát fognám és addig verném őket, míg…

– Hogy volt-e segítségük, Marplesz szomszéd! No, gondolom, hogy elhinné,
ha ebben a házban lakott volna mostanában. Hát nem ellopkodtak-e
mindent, ami a kezük ügyébe esett? Mink meg leskelődtünk az egész időn
át, gondolja meg. Azt az inget épenséggel a ruhaszárítókötélről lopták
le. És ami azt a lepedőt illeti, amiből azt a rongylábtót csinálták: el
se lehet mondani, hányszor el nem lopták. Meg lisztet, meg gyertyát, meg
gyertyatartót, meg kanalakat, meg a régi ágymelegítőt és százezer más
holmit, amire már nem is emlékszem, és az új kalikó-ruhámat; oszt én meg
Szejlesz, meg az én Tomom és Szidom örökké lesben, éjjel-nappal, ahogy
már mondtam, és csak egyikünk is se szőrit, se szálát, se szavát se
színét nem látta; aztán itt van, az utolsó pillanatban, ehen, az orrunk
előtt belopóznak és lóvá tesznek és nemcsak minket, hanem magukat is
mindnyájukat és akkurátosan ellépnek azzal a négerrel
szőröstül-bőröstül, hozzá tizenhat ember és huszonkét kutyával a
sarkukban. Mondom, még egy ilyet nem hallottam, hogy megesett volna.
Szellemek nem csinálták volna jobban és ügyesebben. De gondolom is, hogy
csak szellemek lehettek, mert, iszen ismerik a kutyáinkat, nem is tudok
ezeknél külömb kutyákat. Nohát ezek a kutyák csak egyszer is nem
találtak a csapásukra! Ezt magyarázza meg, aki tudja, akárki közülünk.

– No, már ez túltesz…

– Isten engem, soha én…

– Akármi legyek, ha valaha…

– Házitolvajok, olyan igaz, mint…

– Mennybéli irgalmasságok, én nem mertem volna meglakni ilyen…

– Nem mert volna! No, meg voltam én rémülve úgy, hogy alig mertem
lefeküdni az ágyamba, se fölkelni, se lefeküdni, se leülni, Ridzsvéné
asszonyom. Ellopták volna ezek a – Uram s én Istenem, elképzelhetik,
micsoda aggságban voltam az éjjel is, mikor éjfelet ütött. Isten
jóvoltából, azt hiszem, ha nem lettem volna olyan félelemben, elloptak
volna valakit a familiából is. Már ott voltam, hogy már a gondolkozó
eszemet se bírtam. Most bizony furcsának tetszik így a nappali
világosságban; de mondok magamban, odafönn az emeleten, abban a magányos
szobában, ott alszik az a két gyerök; és megvallom isten előtt, hogy
olyan szorongás fogott el, hogy fölmásztam és becsuktam őket kulcsra, be
én. Akárki is úgy tett volna. Mert tudnivaló, ha az ember így meg van
félemlítve, a dolog meg egyre habarodik és hovatovább mind rosszabb meg
rosszabb lesz, az embernek már az esze is megáporodik, és az ember
mindenféle bolondságra vetemedik és lassan-lassan azon kezd tépelődni,
hogy fölteszi, hogy maga is olyan gyerek volna és odafönn volna az
emeleten, az ajtó meg nem volna bezárva és az ember… Itt megállt, mintha
valamit kérdezni akarna, aztán lassan körülhordozta a tekintetét s mikor
a szeme rámesett, – én felugrottam és mondok, járok egyet. Azt gondoltam
magamban, jobban meg fogom tudni magyarázni, mint esett, hogy mi reggel
nem voltunk a szobában, ha félrevonulok és meghányom-vetem egy kissé a
dolgot. De messze nem mertem menni, különben értem küldött volna. Mikor
már jól benne voltunk a napban, a népek elmentek, én pedig bementem s
elmondtam neki, hogy a lárma és lövöldözés fölébresztett bennünket
Sziddel, és az ajtó be volt zárva, de mert szerettük volna látni a
komédiát, hát leereszkedtünk a villámhárító vasán és mindketten
megsérültünk egy kicsit és nem akartuk eztet még egyszer megpróbálni.
Aztán tovább is mentem és elmondtam mindazt, amit már előbb elmondtam
Szejlesz bácsinak; ő aztán azt mondta, hogy megbocsájt és talán valahogy
rendén is volt a dolog, mert hiszen mit várhat az ember gyerekektől,
ahogy ő látja, egyebet ilyen szeleverdiségnél. Igy hát amennyiben baj
nem lett belőle, azt gondolta, többet ér, ha hálás amiért élünk és el
nem veszített bennünket, mint sopánkodni azon, ami elmult. Már
megcsókolt, megveregette a fejemet és aztán sötét tünődésbe merült.
Egyszerre csak felugrik és azt mondja:

– Jaj, az ég szerelmére, már esteledik és Szid még sincs itt. Mi lesz
abbul a gyerekbül?

Látom hirtelen, hogy ez jó alkalom nekem s aszondom:

– Futok föl nyomban a városba érte, mondok.

– Azt ugyan nem teszed, mondja ő. Maradsz, ahol vagy. Elveszteni
egyszerre elég egyet. Ha nem kerül haza vacsorára, elmegy érte a
bátyátok.

Hát bizony nem került haza vacsorára; így hát nyomban vacsora után a
bácsi útrakelt.

Úgy tíz óra után hazakerül, jócskán kedvetlenül. Nem akadt nyomára.
Szelli néni nagyon nyugtalan lett; de Szejlesz bácsi elmagyarázta neki,
hogy nincsen rá oka; a gyerek csak gyerek, majd meglátja, reggelre ez is
hazavetődik és kutya baja se lesz. Ezzel a néninek be kellett érnie. De
azt mondta, egy darabig fönnmarad érte, akárhogy is és gyertyát fog
égetni, legalább láthatja a fiú.

Mikor aztán fölmentem lefeküdni, följött ő is velem, magával hozva a
gyertyáját és ágyba dugott és oly édesen becézett, hogy rém rosszul
éreztem magam, szinte nem tudtam a szeme közé nézni; aztán az ágyam
szélire ült és sokáig beszélgetett velem és azt mondta, hogy micsoda
remek egy gyerek ez a Szid, és szinte nem tudott kifogyni a róla való
beszédjébül; és minduntalan meg-megkérdezett, hogy mit gondolok, nem
érhette-e valami baj, nem eshetett-e kár benne, vagy tán bele is
fúlhatott a folyóba, s tán ebben a minutában valahol ott fekszik
kínlódva vagy holtan s ő meg nem lehet vele, hogy segítsen rajta és a
könnyei csurogtak le némán, én meg egyre mondtam, hogy kutyabaja
Szidnek, hogy reggelre itthon lesz; erre megsimogatta a kezemet, még meg
is csókolt talán s aszondja, hogy mondjam el ezt újra, aztán meg újra,
mert jól esik neki és pedig olyan nagy bajban van. Mikor pedig elment,
hát belenézett a szemembe erősen és barátságosan és azt mondja:

– Az ajtót nem zárom be Tom; és ott az ablak, meg a villámfogó is; de te
jó fiú leszel, úgy-e? És nem mégy el innen. Megteszed érettem.

Isten a tanúm, hogy nagy mehetnékem volt; majd rosszul lettem, hogy
láthassam Tomot; készültem is, hogy megyek; de ezután nem mentem volna,
nem egy királyságért sem én.

Egyre csak ő járt az eszemben, meg Tom járt az eszemben, hát bizony
nagyon nyughatatlanul aludtam. És kétszer lekúsztam a villámfogón és
körüljártam a ház elejéig és látom őtet ott ülni gyertyájával az
ablakon, szeme az út felé, a szemében könny. Úgy kívánkoztam, hogy bár
tehetnék érte valamit, de nem tehettem semmit, csak épen hogy
fölfogadtam, hogy soha többé nem szomorítom meg őtet. És harmadszor,
mikor hajnalfelé fölébredtem és lelopóztam, ő még akkor is ott volt, a
gyertyája már majd végig leégett és öreg szürkés feje a kezén pihent és
elnyomta az álom.


XX. FEJEZET.

Az öregúr még reggeli előtt ottjárt megint a városban, de Tomnak semmi
nyomára nem akadt; és mind a ketten ott ültek az asztalnál, töprengve,
szótalan, bánatos szemmel, a kávéjok kihűlt, nem ettek semmit sem.
Egyszer aztán azt mondja az öregúr:

– Odaadtam neked a levelet?

– Miféle levelet?

– Amit tegnap hoztam a postáról?

– Nem adtál nekem semmiféle levelet.

– No, úgy látszik, megfelejtkeztem róla. Elkezdi fütetni a zsebeit,
aztán elment valamerre, ahol letette volt és elhozta és odaadta a
feleséginek. Azt mondja az asszony:

– Lelkem, Szt.-Peterszburból való, a hugom levele.

Mondok, most ugyan jót tenne nekem megint egy kis séta, de nem tudtam
mozdulni. De mielőtt a néni felbontotta volna, elejtette és elfutott,
mert meglátott valamit. Hát én is így. Tom Szójjer volt, matrácon és az
öreg doktor és Dzsim, a néni kalikóruhájában, a keze hátrakötve, meg egy
sereg ember. Én elrejtettem a levelet az első holmi alá, ami kezem
ügyébe esett és usgye! A néni Tomra veti magát sírva s aszondja:

– Oh, meghalt, meghalt, tudom, hogy meghalt.

És Tom egy kicsit feléje fordította a fejét és motyogott valamit, amiről
látni lehetett, hogy nincsen az eszén. A néni erre égfelé csapja a kezét
és aszondja:

– Él, hála a jó Istennek! Ez elég is! és csókot csattantott rá és röpült
a házba, hogy ágyat bontson és osztogatta jobbra-balra a rendeleteit a
négernek, meg mindeneknek olyan sebesen, ahogy a nyelve csak győzte,
minden lépésre egy-egy rendelet.

Én az embereket követtem, hogy lássam, mit akarnak csinálni Dzsimmel; az
öreg doktor és Szejlesz bácsi Tom után mentek be a házba.

Az embereknek nagyon járt a szájok, némelyik menten föl akarta akasztani
Dzsimet, hogy elrettentő példát adjon a környékbeli négereknek; így majd
nem lesz kedvök elszökdösni, mint ahogy Dzsim tette, és olyan tenger
bajt csinált és holtra rémített egy egész familiát napokon és éjeken át.
Mások azt mondták, nem jó lesz, ez semmikép se felelne meg, mert hogy
nem a mi szerecsenünk, a tulajdonosa aztán ránkjöhetne, bizonyosan meg
is fizettetne érte. Ettől egy kicsit lehültek, mert rendszerint azok
akasztanák fel mindjárt legjobban a négert, akit hibában találtak, akik
legjobban húzodoznak attól, hogy fizessenek érte, mikor már kitöltötték
rajta a kedvüket.

Rém szidalmazták szegény Dzsimet, mindazonáltal egyszer-egyszer fejbe is
kollintották, de Dzsim nem szólt egy szót se és nem is mutatta, hogy
ismer és odavitték ugyanabba a tulajdon kalibába, ráadták a maga
ruháját, meg-meg megláncolták, de nem ágylábhoz ezúttal, hanem egy erős
kamóhoz, mely a koszorúgerendába volt verve, a kezére is bilincset
raktak, meg mind a két lábára s azt mondták, hogy ezek után nem köll
neki adni csak kenyeret és vizet, míg érte nem jön a gazdája, vagy hogy
el nem licitálják, ha érte nem jönnek egy bizonyos időn belül, és
betömték a likat, amit ástunk, s azt mondták, egy pár farmernak
strázsálni kell minden éjjel a kaliba körül puskával, nappalra meg egy
buldog kutyát pányváztak az ajtófélfához, és mikor készen voltak a
dologgal és szedelőzködtek és általánosan kezdtek elkövetkezni
káromkodva, hát arra vetődik az öreg doktor, végignéz a munkán és
aszondja:

– Ne legyetek erányában gorombábbak a kölleténél, mert nem rossz ember
ez a szerecsenember. Mikor odaérkeztem, ahol megtaláltam a fiút, láttam,
hogy nem tudom belőle kivenni a golyót segítség nélkül, és a fiú nem
volt olyan állapotban, hogy elhagyhattam és segítségért mehettem volna;
és aztán apránként mind rosszabbul lett és végre kizökkent az eszéből is
és sehogyse engedte, hogy a közelébe is menjek és azt mondta, ha
megkrétázom a tutajt, akkor megöl; aztán se vége, se hossza nem volt az
ilyen értelmetlen beszédnek és láttam, hogy egyáltalán semmire se megyek
vele; akkor aszondtam, mondok, hogy el kell mennem valahova segítséget
keresni; és abban a szempillantásban, hogy ezt kimondtam, csak mászik ám
valahonnan elő ez a szerecsen s aszondja, ő fog segíteni, és meg is
tette és pedig jól is csinálta. Persze, hogy úgy néztem, hogy szökésben
levő szerecsen, de hát benne voltam s ott is kellett maradnom végig, ami
még hátra volt a napból és végig az éjjel. Mondhatom, jó kis slamasztika
volt. Van egypár hideglelős betegem, és persze, hogy szerettem volna
benézni a városba, hogy mint vannak, de nem mertem, mert hogy a
szerecsen elmenekülhetne s akkor aztán én lettem volna a hibás. És
dehogy jött volna arra valami hajó, hogy odakiabálhattam volna. Hát ott
ragadtam egész ma virradatig; és én sohase láttam négerben jobb és hűbb
ápolót, pedig ezzel ugyan a szabadságát reszkérozta, és agyon is volt
fáradva és világosan láttam rajta, hogy az utolsó időben kemény munkát
kellett végeznie. Hát megszerettem ezért ezt a szerecsent. Mondhatom,
uraim, egy ilyen néger megér ezer dollárt és megéri azt is, hogy jól
bánjanak vele. Nekem megvolt mindenem, amire szükségem volt és a fiú oly
jól érezte magát, hogy tán otthon se jobban, merthogy ott olyan
csöndesség volt; hát ott voltam, mind a ketten úgyszólván rám voltak
bízva, és ott köllött kuksolnom egész ma hajnalig; ekkor jött arra
nehány ember csónakon; a jó szerencse úgy hozta, hogy a néger ott ült a
priccs szélin, a fejével a térde között s mélyen aludt; én hát a
csónakosokat odaintettem csendesen; s azok átmásztak, aztán neki,
lefogták s megkötözték, mielőtt csak észre is vette volna, hogy mi
történik vele s azontúl semmi bajunk se volt. És mert hogy a fiú is
olyan szendergésfélében volt, beraktuk az evezőlapátokat, a csónakhoz
kötöttük a tutajt s szépen, csendesen átvontattuk és a szerecsen, amint
elindultunk se nem lármázott, se egy szót nem szólt. Nem rossz ember ez
a szerecsenember, uraim; ez az én véleményem róla.

Valaki azt mondja:

– Jól van, doktor úr, formás a dolog, ezt mög kell vallanom.

Erre a többiek is szelídebbek lettek valamelyest, én meg rém hálás
voltam ez iránt a vén doktor iránt, hogy ilyen jó szolgálatot tett
Dzsimnek; annak is örültem, hogy szakasztott az volt, ahogy én is
vélekedek róla, már mint Dzsimről, mert aznap óta, hogy először láttam,
azt tartottam róla, hogy jó szíve van és hogy jó ember. Abban aztán mind
megegyeztek, hogy Dzsim rendesen cselekedett és rászolgált arra, hogy
ezt figyelembe vegyék és meg is jutalmazzák. Igy aztán mind megígérték
nyiltan és szívesen, hogy nem bántják többet.

Azután kijöttek és levették a lakatot az ajtajáról. Azt vártam, hogy azt
mondják, le lehet róla venni egyik-másik láncát, mert fene nehéz volt a
lánca, és hogy lehet adni neki húst, meg főzeléket a kenyeréhez meg
vizéhez, de az ugyan eszökbe nem jutott, nekem meg, mondok, jobb lesz
bele nem elegyednem a dologba, hanem azt gondoltam, majd elmondom
valamiképen Szelli néninek a doktor históriáját, már mondok ha majd
magam túl leszek a gáton, amivel épen szemtül-szembe álltam. A
kimagyarázásokat értem, hogy hogyan is felejtettem el megemlíteni, hogy
Szid meglövődött, mikor arról beszéltem, hogy mikép keveredtünk abba a
veszett haddelhaddba, mikor a szökött négert hajszolták.

De bizony a dolog nem volt sietős. Szelli néni ott kuksolt éjjel-nappal
a betegszobában s ahányszor csak láttam Szejlesz bácsit ide-oda
imbolyogni, szépen kitértem előle.

Másnap reggel hallom ám, hogy Tom sokkal jobban van, s azt mondták,
Szelli néni otthagyta, hogy egyet bólintson. Én hát beosontam a
betegszobába és ha ébren találtam volna, azt hiszem, ki is kerekítettünk
volna a família számára egy akkurátos mesét. De Tom aludt, még pedig
igen csendesen aludt. És sápadt volt, nem tüzelt az arca, mint mikor
hazahozták. Hát leültem és vártam, hogy fölébredjen. Vagy egy félóra
mulva Szelli néni jő be óvatosan. No most megint benne voltam nyakig. Ő
intett, hogy legyek csendesen és leült mellém és elkezdett suttogni és
aszondja, most már vígan lehetünk megest valamennyien, mert a jelek
elsőrendűen jók és Tom mindétig csak úgy aludt, de a színe mind jobb és
nyugodtabb lett és tízet tesz egy ellen, hogy most már eszén is lesz, ha
fölébred.

Ott ültünk hát s lestük s egyszerre csak megmozdul egy kicsit és
kinyitja a szemét egészen rendesen és ránk néz és aszondja:

– Hahó, mért vagyok én itthon? Hogy van ez? Hol van a tutaj?

– Rendben van minden, – mondom én.

– Hát Dzsim?

– Az is, – mondom én – de nem tudtam jól magyarosan kimondani. De ő
semmit se vett észre és aszondja:

– Akkor szüret! Most hát mind jól és révben vagyunk. Elmondtad a
néninek?

Én azt akartam mondani, hogy el; de a néni belevágott és aszondja:

– Mit, Szid?

– Mit! Az egész dolgot, amit csináltunk.

– Miféle dolgot?

– A dolgot. Nincsen csak ez az egy, hogy hogyan szabadítottuk ki a
szökött szerecsenyt, én meg Tom.

– Uram bocsá’! A szök… Mit beszél ez a gyerek! Drágám, meg-meg
félrebeszél már.

– Nem, én nem beszélek félre; tudom jól, hogy mit beszélek.
Kiszabadítottuk én meg Tom. Elhatároztuk, hogy megtesszük és meg is
tettük. És hozzá milyen fáintosan csináltuk!

Nekivágott és a néni ugyan meg nem állította, csak ült és rámeredt és
engedte törtetni előre, s én láttam, hogy hasztalan volna a szavába
vágnom.

– Hej, nénikém, rém munkába került a dolog, heteken át, órákig, minden
éjjel, amíg maguk aludtak. És lopnunk köllött gyertyát, meg a lepedőt,
meg az üngöt, a maga ruháját, meg kanalakat, meg cintányérokat, meg
konyhakést, meg az ágymelegítőt, meg a köszörűkövet, meg-meg lisztet és
se vége, se hossza nem volt, és el nem gondolhatja, micsoda munka volt
megcsinálni a fűrészeket, a tollakat, a felírásokat és egyetmást, és el
nem gondolhatja félig se, micsoda mulatság volt ez! És meg köllött
pingálnunk a koporsókat, meg az izéket, és anyamén leveleket a
zsiványokról és le- meg fölkúszni a ménkűfogón és megásni a lukat a
putriba és megfonni a kötélhágcsót és becsempészni bele sütve a felfujt
kásába és belopni kanalat és holmit szerszámnak a maga köténye zsebében…

– Égi irgalmasságok!

– És megrakni a kunyhót patkánnyal, kígyóval és effélével, hogy Dzsimnek
társasága legyen; aztán maga olyan sokáig visszatartotta Tomot vajjal a
kalapja alatt, hogy már majdnem elrontotta az egész vásárt, merthogy
azok az emberek előbb odajöttek, mintsem mi künn lettünk volna a
putriból, aztán futnunk kellett, azok meg ránktüzeltek és én ki is
kaptam a részemet, és aztán kitértünk a gyalogútról és engedtük őket
elmenni mellettünk s mikor a kutyák jöttek, nem törődtek velünk, hanem
futottak a nagyobb zaj után és mi csónakunkra kaptunk és elindultunk a
tutajra, és mind bátorságban voltunk és Dzsim szabad ember lett és ez
mind egymagunktól telt ki, hát nem volt ez nagyszerű, nénikém?

– Nohát, ehhezfoghatót csakugyan nem hallottam, mióta e világra
születtem! Hát ti voltatok, kis csirkefogók, akik mind e zavart ránk
hozták és kifordítottátok mindenkinek az eszét, akár a bundát, és szinte
halálra rémítettetek mindnyájunkat. Soha életemben jobb hasznát nem
vettem az eszemnek, mint most, hogy ebben a valóságos minutában ezt
kivettem belőletek. Ha elgondolom, hogy itt voltam egyik éjjel a másik
után és – no de csak gyógyulj föl nekem te kis semmiházi, fogadom, hogy
kiporolom mindkettőtökből az öreg Ádám apánkat.

De Tom olyan büszke volt és jókedvű, hogy dehogy is tudott volna
megállani, hát csak nyargalt a nyelve; a néni bele-beleszólt és tüzet
fújt és aztán mind a ketten egyszerre, mint egy macskazsinat. Azt mondja
a néni:

– Jól van, gyönyörködjél már most a dolgodban amennyit csak bírsz, de
azt mondom, el ne feledd, ha még egyszer rajtakaplak, hogy az ő dolgába
keveredel –

– Az ő dolgába? Kiébe? – mondja Tom és elfelejt mosolyogni meglepődött
tekintettel.

– Kiébe? Hát persze, hogy a szökött szerecsenyébe. Kiébe máséba?

Tom nagyon komolyan rámtekint és azt mondja:

– Tom, nem azt mondtad-e az imént, hogy az ő dolga rendben van. Hát nem
menekült el?

– Ő? – azt mondja Szelli néni. – A szökött szerecseny? Az ugyan nem!
Visszahozták ép bőrrel és már benne is van megint a kunyhójában kenyéren
és vízen, és nyakig láncban, amíg vissza nem követelik vagy el nem
licitálják.

Tom azonmód fölült az ágyban, a szeme tüzelt, a szeme pilláját úgy
nyitogatta, mint valami harapófogót és rám kiabál:

– Nincs joguk, hogy becsukják! Fuss! Egy percet se vesztegess el. Ereszd
ki! Dzsim nem rabszolga, olyan szabad az, mint Isten akármelyik
teremtettje itt a földön.

– Mit beszél ez a gyerek?

– Azt beszélem, Szelli néni, amit mondok, s ha más nem megy, hát megyek
én. Én ismerem amióta él, és ehun ismeri Tom is. Az öreg Vatszon
kisasszony meghalt most két hónapja és röstelte, hogy egyszer el akarta
adni délvidékre és ezt meg is vallotta és a testamentumában
fölszabadította.

– Akkor mi a fészkes fenének köllött őt kiszabadítanotok, ha tudtátok,
hogy már úgyis szabad ember?

– Mondhatom, szép kérdés. Igazi asszonyos kérdés. Hát kaptunk a
kalandján; és ha nyakig köllött volna vérben gázolnunk – Jézus Mária,
szent József – Polli néni!

Hát nekem se legyen soha jó dolgom, ha csakugyan ott nem állt az ajtón
innen édesen, mosolygósan, szakasztott, mint egy pufók angyalka.

Szelli néni megrohanta s majd leölelgette róla a fejit és ríva borult
rája, én meg hirtelen nem találtam magamnak jobb helyet, mint az ágy
alattit, mert úgy tetszik, nekünk egy kicsit kezdett fojtónak lenni a
levegő. Onnan kukucsáltam ki s egy kis idő mulva Tom Polli nénje
kiszabadította magát s ott állva az okuláréja fölött el Tomra nézett –
tudják, mintha a föld alá akarná nézni. És azt mondja:

– Jobb volna neked is Tom, ha félrefordítanád a fejedet. Én elfordítanám
Tom, ha neked volnék.

– Jaj, uram bocsá, – mondja Szelli néni – annyira megváltozott volna?
Hiszen ez nem Tom, ez Szid; Tom, Tom, hová is lett Tom? Itt volt még egy
perce is.

– Talán, hogy hol van Hokk Finn, azt akarod mondani. Na, azt tartom nem
neveltem még egy olyan svihákot az utolsó években, mint amilyen ez az én
Tom-om, hogy rá ne ismerjek, ha látom. Szép kis eset lenne, az már igaz.
Gyere csak ki az ágy alul Hokk Finn.

Hát kimásztam. De nem nagyon híresen éreztem magam.

Hogy milyen felemás, magából kikelt állapotban volt Szelli néni, sohase
láttam úgy még egy embert, mégis egyet kivéve: Szejlesz bácsit, mikor
bejött és mindent elmondtak neki. Szinte részeg lett tőle, azt mondhatná
az ember és az egész nap se tudott tőle magához térni s az esteli
imádságra való összejövetelen olyan prédikációt tartott, hogy messze
elment híre, mert a legöregebb emberek se értettek meg belőle egy szót
sem. Aztán Tom Polli nénje mindent elmondott rólam, hogy ki vagyok, mi
vagyok, aztán nekem is el köllött mondanom, hogyan kerültem olyan
kutyaszorítóba, hogy mikor Filpszné asszony Tom Szójjernek nézett, –
(itt Szelli néni a szavamba vágott s azt mondja: Eredj, eredj, csak híjj
aszondja Szelli néninek, hozzá vagyok már szokva és nincsen mért
változtassunk rajta) – hogy mikor Szelli néni Tom Szójjernak nézett, hát
rá kellett hagynom, nem volt mit egyebet tennem és tudtam, Tom nem fogja
bánni, mert ez pecsenye lesz neki, mivelhogy titokzatos és ő kalandot
formál belőle és nagyon meg lesz a dologgal elégedve. Úgy is lett, ő úgy
tett mintha Szid volna és gondja volt rá, hogy nekem olyan jó dolgom
legyen, amilyen csak lehet.

Aztán Polli néni is elmondta, hogy Tomnak igaza van, az öreg Vatszon
kisasszony fölszabadította Dzsimet a testámentomában és bizonyos, hogy
Tom csak ennélfogva vállalkozott mindarra a bajra és galibára, hogy egy
szabadnégert kiszabadítson; és én nem tudtam előbb megérteni, csak ebben
a minutában, meg ebből a beszélgetésből, hogy egy ember, hozzá ilyen
nevelésű, segíthessen egy négert kiszabadítani.

Mármost azt mondja Polli néni, hogy aszondja, mikor Szelli néni azt írta
neki, hogy Tom és Szid épen és egészségesen megérkeztek, azt mondta
magában:

– Nézze meg az ember! De el lehettem rá készülve, mikor magában útnak
eresztettem, anélkül, hogy valakit melléje rendeltem volna. Most már
magamnak kell odamenni, megjárni végig az utat a folyón lefelé ezerszáz
mérföldet, hogy kitudjam, mibe fogott már megint az a gyerek, mert már
láttam, hogy tőled nem kapok róla választ.

– Pedig bizony nekem semmi hírem se volt tőled, – mondja Szelli néni.

– Csodálom nagyon. Nem kétszer kérdeztem két levélben, hogy mit értesz
az alatt, hogy Szid itt van nálatok?

– Én ugyan, hugom, egy levelet se kaptam.

Polli néni lassan és szigorúan Tom felé fordul s aszondja: No, Tom?

– Mit? – mondja Tom kissé elkámpicsorodva.

– Ne mitezzél nekem, semmiházi jószág, hanem ide azokkal a levelekkel.

– Miféle levelekkel?

– Azokkal a levelekkel! Fogadom, ha két kézre foglak, hát…

– A ládában vannak. No hát! Ott vannak szakasztott úgy, ahogy a postáról
elhoztam. Beléjük se néztem, hozzájok se nyúltam. De tudtam, hogy bajt
csinálhatnak, s mondok, a néninek úgysem sietős, hát…

– Hát, persze, meg köllene egy kicsit nyúzni téged, az az igazság. Irtam
még másikat is, hogy bejelentsem az eljövetelemet; azt tartom, azt is…

– Nem; az csak tegnap érkezett meg; csak még nem olvastam el, de ez
rendben van, ezt megkaptam.

Szerettem volna két dollárba fogadni vele, hogy nincs meg a levele; de
mondok, bátorságosabb, ha nem szólok. Hát nem is szóltam.


UTOLSÓ FEJEZET.

Mikor először elcsíphettem Tomot titokban, megkérdeztem, mi volt a
szándéka a szökés erányában; mit akart csinálni, ha a menekülés
mindvégig sikerül s ő kiszabadít egy szerecsent, aki úgy is már
szabadember volt? Azt mondta, az járt kezdettül fogva a fejében, hogyha
Dzsimet szerencsésen kiszabadítjuk, leszállítjuk a tutajon a folyón
végig és rémkalandokat vágunk a víz torkolatánál, ott aztán megmondjuk
neki, hogy szabadember, hazavisszük urasan gőzhajón, megfizetjük
elvesztegetett idejéért, levelet küldünk előre haza, összecsődítjük
elejbe a vidék összes szerecsenjeit és beszállítjuk ütet a városba
fáklyásmenettel és rezesbandával és hős lenne belőle és mink is az
lennénk. De én azt gondolom, körülbelül jó volt úgy is, ahogy volt.

Rövidesen kiszabadítottuk Dzsimet bilincseiből s mikor Polli néni,
Szelli néni és Szejlesz bácsi megtudták, milyen jól a kezére járt a
doktornak Tom ápolásában, iszonyú históriát csináltak vele, első
embernek mondták és enni adtak neki, amit szeme-szája megkívánt és jó
sora volt és semmi dolga. Mink meg fölvittük a betegszobába és őrült
beszélgetésünk volt vele. És Tom negyven dollárt adott Dzsimnek, amért
olyan türelmesen adta nekünk a foglyot és olyan jól is csinálta és
Dzsimnek halálos jó kedve lett és kifakadt és aszondja:

– No, Hokk, mit én megmondtam neked, mit megmondtam a Dzsekszon,
szigeten? Megmondtam, hogy szűrős neked a mellem és hogy ez mit jelenti.
És megmondtam, hogy egykor valamikor én gazdag megvutam, meg-meg, hogy
megint egyszer megleszek gazdag; hát igaz meglett, mostand itt van!
Püff, nohát! Ne mondjál, hogy jel megvan jel, mondok ne mondjál esztet.
Én oly bizomosan tudtam, hogy gazdag megleszek megéntelennék, mint ahogy
most itt állok ebben a szent minitában.

Aztán Tom beszélt sokat és hosszan és azt mondja, osonjunk ki innen
valamelyik éjtszaka mind a hárman, szerezzünk be valamelyes fölszerelést
és menjünk kalandot keresni az indiánusok közé, föl az ő területükre
egypár hétre vagy többre. És én azt mondtam, rendben van, nekem tetszik
az eset, de nekem nincsen pénzem a fölszerelésre s azt tartom, hazulról
se kaphatok, mert a tatám alkalmasint hazakerült azóta s elszedte a
pénzemet Szaccser bíró uramtól és eddig el is itta.

– Nem azt, – mondja Tom; – megvan a píz mind, hatezer tallér, de tán
több is. A táti se került haza azóta. Legalább addig nem, amíg én otthon
voltam.

Dzsim elkomolyodva aszondja:

– Se nem is gyün az már haza, Hokk, sohasem nem.

Azt mondom én:

– Mért Dzsim?

– Sohase ne kérdezd, Hokk, de nem gyüvi magát haza tebbet.

De én nem tágítottam, hát végre azt mondja:

– Tudod azt a ház, aki úszta a vízen? Abban vuta zember betakarítva és
en kitakarítottam ütet és nem engedtem neked, hogy begyüvölj. Nohát, te
megkaphatsz pízedet, amikor akarsz, mert az a zember ü vuta.

Tom most már egészen jól van és a golyóbisát a nyaka körül viseli
óraláncon óra helyett és mindig nézegeti rajta, hány az óra és így nincs
mit még írni erről a dologról, aminek én fenemód örülök, mert ha tudtam
volna, micsoda vesződség könyvet írni, soha bele nem vágtam volna, de
nem is teszem még egyszer. De azt tartom, hogy aligha el nem lépek arra
fölfelé egyenesen az indián területre, mert Szelli néni adoptálni akar
és ki akar mívelni, amit én ki nem állok. Egyszer már megpróbáltam.

_A vége._

Tisztelettel maradván HOKK FINN.

„_Huckleberry Finn kalandjai_“

_Ezt a könyvet írta:_

[Illustration: MARK TWAIN]

=MARK TWAIN=, családi nevén Samuel Langhorne _Clemens_, a legnépszerűbb
amerikai író. Született 1835-ben, a Missouri állambeli kis Florida
városkában. Kalandos élete pályáját szedőgyerekként kezdte meg; volt
azután irnok, matróz a Mississippit járó gőzösökön, tanító, katona,
fölolvasó, aranyásó, újságtudósító, kiadó, utazó. Így gyűjtötte az
anyagot, élte át az élményeket szívderítő és megindító írásaihoz. Írói
nevét is a hajóséletből merítette. „_Mark twain!_“ – kiáltotta hátra a
hajó orráról, kezében a mélységmérő ólommal, ha a vízállás netán éppen
_két_ fonalnyit mutatott (_twain = two_). A polgárháború után előadói
körútra indul Californiába, lapot indít, megfordul a
Sandwich-szigeteken. Életének fordulója, hogy csatlakozhatott egy a
Szentföldre induló kirándulótársasághoz. Ebből az utazásából született
meg első könyve: _The Innocents Abroad_ (1869), amelyet egész sereg más
könyv követett. („Roughing It.“ The Life on the Mississippi. A Yankee.
Joan of Arc. A Tramp Abroad. More Tramp Abroad stb.) Később is
ellátogatott még Európába, majd fölolvasókörutat tett az öt
világrészben. Budapesten is járt. Legmaradandóbb munkái mégis a maga
gyermekkorát tükröző, mindnyájunk előtt felejthetetlen gyermekkönyvei:
_Tamás úrfi kalandjai, Huckleberry Finn kalandjai, Koldus és királyfi_.
Az előbbiek világhírű hőseit viszontlátjuk még egyszer a _Tamás úrfi
mint detektív_ és a _Tamás úrfi léghajón_-ban. A kitünő író nyilván
legérdekesebb regénye: _önéletírása_, halála évében (1910) jelent meg.

_A mű fordítója:_

[Illustration: RÁKOSI JENŐ]

=RÁKOSI JENŐ=. Született 1842 november 12-én Acsádon, Vasmegyében.
Szegény sorsu szülei kilenc gyermekről gondoskodtak s így ő maga
tanulmányainak elvégzése után nekivág az életnek és mint nevelő, majd
mint gazdasági irnok igyekszik boldogulni. Huszonnégyéves korában lépett
föl az irodalom terén. Első drámája az _V. László_ volt. 1866-ban
„_Aesopus_“ című színdarabjával egyszerre híressé tette a nevét, úgy
hogy báró _Kemény_ Zsigmond meghívta lapjához, a Pesti Naplóhoz. Itt
kiderült, hogy nemcsak kitünő író, hanem elsőrangú újságíró és politikus
is. Ez idő óta számos drámát, színművet, vígjátékot, bohózatot,
operettszöveget, regényt, tömérdek vezércikket, kritikát és egyéb
újságcikket írt. 1874-ben megvetette a budapesti _Népszínház_ alapját és
évekig volt annak igazgatója. Ezidőtájt alapította a „_Budapesti
Hirlap_“-ot, amivel óriási lendületet ád az újságírásnak. Lapjának ma is
főszerkesztője és egyben legszorgalmasabb munkatársa.

_A képeket rajzolta:_

[Illustration: PÓLYA TIBOR]

=PÓLYA TIBOR= 1886-ban született Szolnokon. Érdekes, hogy tanulmányai
során a negyedik gimnáziumban a szabadkézi rajzból megbukott. A
budapesti Iparművészeti Iskolában félévig tanult, de alakrajztanára más
pályára akarta küldeni. Tizennyolcéves korában a szolnoki művésztelep
kiállításán, mint Fényes Adolf tanítványa, tájképeivel és magyar
alakjaival nagy sikert ért el. 1905-ben a müncheni akadémián és az
ottani szabadiskolában folytatta tanulmányait. Első rajzát a Fliegende
Blätter közölte. 1906-ban Párisban, majd Olaszország nagyobb városaiban
tanult. Több nagyobb vászna és portréja van, karikaturáit pedig
élclapjaink állandóan közlik. Előszeretettel foglalkozik ifjúsági művek
illusztrálásával, amire főként kis leánya inspirálja.

(Szerzőjogilag védve 754/1920. sz. a.)

Az Athenaeum irodalmi levelei. Szerkeszti: Polgár Géza.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9 |Kézdeztem tőle |Kérdeztem tőle

11 |félébred |felébred

70 |Tom Szójjer. |Tom Szójjer.«

80 |özvegyasszoy mondta |özvegyasszony mondta

85 |fölebredtem |fölébredtem

86 |Hokk finn |Hokk Finn

96 |En mindétig |Én mindétig

107 |hihúzta magát |kihúzta magát

135 |Romeo és Juláját |Romeo és Juliáját

183 |volnának itt |volnánk itt

221 |Azt mondja; |Azt mondja:

252 |Hat nem nézett |Nat nem nézett

270 |megy a dokter |megy a doktor

278 |vagyhogy |vagy hogy]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Huckleberry Finn kalandjai" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.