Title: Kenyér és bor
Author: Kosztolányi, Dezső
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Kenyér és bor" ***

EZT A KÖNYVEMET

HORVÁT HENRIKNEK

A MŰVÉSZNEK ÉS BARÁTNAK AJÁNLOM

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

KENYÉR ÉS BOR

ÚJ VERSEK

1920

TEVAN-KIADÁS

TEVAN NYOMDA ÉS KÖNYVKIADÓVÁLLALAT BÉKÉSCSABA



AZ ÁLDOTTAK


BOLDOG, SZOMORÚ DAL

  Van már kenyerem, borom is van,
  Van gyermekem és feleségem.
  Szivem minek is szomorítsam?
  Van mindig elég eleségem.
  Van kertem, a kertre rogyó fák
  Suttogva hajolnak utamra,
  És benn a dió, mogyoró, mák
  Terhétől öregbül a kamra.
  Van egyszerü, jó takaróm is,
  Telefonom, úti böröndöm,
  Van jó-szivü jót-akarom is,
  S nem kell kegyekért könyörögnöm,
  Nem többet az egykori köd-kép,
  Részegje a ködnek, a könnynek,
  Ha néha magam köszönök még,
  Már sokszor előre köszönnek.
  Van villanyom, izzik a villany,
  Tárcám van igaz szinezüstből,
  Tollam, ceruzám vigan illan,
  Szájamban öreg pipa füstöl.
  Fürdő van, üdíteni testem,
  Langy téa, beteg idegemnek,
  Ha járok a bús Budapesten,
  Nem tudnak egész idegennek.
  Mit eldalolok, az a bánat
  Könnyekbe borít nem egy orcát,
  És énekes ifju fiának
  Vall engem a vén Magyarország.
  De néha megállok az éjen,
  Gyötrődve, halálba hanyatlón,
  Úgy ásom a kincset a mélyen,
  A kincset, a régit, a padlón,
  Mint lázbeteg, aki feleszmél,
  Álmát hüvelyezve, zavartan,
  Kezem kotorászva keresgél,
  Hogy jaj! valaha mit akartam,
  Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
  A kincs, amiért porig égtem.
  Itthon vagyok itt e világban
  S már nem vagyok otthon az égben.


HITVES

  Még hozzád vágyik egyre e beteg szív
  És úgy követlek, mint sötét detektiv,
  A pesti utcán, a budai lankán,
  Kedves Ilonkám.

  De egyre jobban szállnak már az évek,
  Fáradt szemünk a semmiségbe réved
  És a mi jön, az oly hűs és komorló,
  Mint a koporsó.

  Az arcodon is feltün néha-néha
  A fönség és gyász végtelen árnyéka
  S életre buzditasz, halálra intesz,
  Mint ama hitves,

  Ki kőbe vésve áll a sírok ormán
  Egy anya fájdalmával és mogorván
  A sír hálószobáját nézi csendben
  S szeme se rebben.

  Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója,
  Nő, kinek egy a szemfödő s a pólya,
  Titokzatos alvótárs, földi vágyban
  S a hideg ágyban.

  Rejtélyes, aki immár szomorúnak
  Mutatod arcod, húga te a búnak,
  Beszéld el, mi az élet szörnyü titka
  És mi a kripta.

  Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
  Beléd fogódzom és kérdezlek itten,
  Hová megyünk mi, élet koszorúsa,
  Mélyszavu múzsa?


RÉSZEG VIRÁGOK ÉS DARÁZS-SZÓ

  Most harminckét éves vagyok.
  Nyár van.
  Lehet, hogy tán ez, amire
  Vártam.
  Egészség duzzaszt hallgatag,
  Bronz-arcom égeti a nap
  És lassan
  Megyek fehér ruhában a
  Lugasban
  Pipámba sárgálló dohány,
  S a füstje kékes, halovány,
  A fák alatt egy kerti széken
  Alszik szelíden feleségem.
  A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
  Nagy szőke fej,
  Álmos puha száján csiklandva csorran
  A lanyha tej.
  Vad délután, a föld parázsló,
  Részeg virágok és darázs-szó.

  Ha haldoklom, ezt suttogom:
  Nyár volt.
  Jaj, a boldogság máshová
  Pártolt.
  Egészség fűtött hallgatag,
  Égette bronzarcom a nap
  És lassan
  Mentem fehér ruhában a
  Lugasban.
  Pipámban sárgálló dohány
  S a füstje kék volt, halovány
  A fák alatt egy kerti széken
  Aludt szelíden feleségem.
  A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
  Nagy szőke fej.
  Álmos, puha száján csiklandva csorrant
  A lanyha tej.
  Vad délután volt és parázsló.
  Részeg virágok és darázs-szó.


JAJSZÓ

  Mult este kissé lehajoltam
  S feleségem azt mondta halkan,
  Őszülsz fiam.

  Tompán a lámpafénybe néztem,
  Aztán zavartan fütyürésztem,
  Búsan-vígan.

  Mint a hold-udvar őszi éjen
  Olyan volt most a lámpa nékem,
  Oly hallgatag.

  Ádám fiunk már álmodott rég
  S én mintha messze-messze volnék,
  A föld alatt.

  Az ablakokat mind bezártam
  S úgy ültem a budai házban,
  Mint aki fél.

  Eszem azon járt, ama tincsen,
  Zörgette a szél a kilincsem,
  Az ősz, a szél.

  Egy ember jár itt, csúnya ember,
  Szakálla kender, a november,
  Jaj istenem,

  Én láttam őt, mint apró-cseprő,
  Söpör-söpör, kezébe seprő,
  Jól ismerem.

  A kapudat hiába zárod,
  Hiába bújsz, fejedre károg
  S oly bús a dal.

  Nevetni nem hagy, sírni sem hagy,
  Azt dudorássza egyre, nem vagy
  Már fiatal.


VERÉS

  Hogy vertek engem, kisfiam, nőm,
  Kiket szeretek, édesek.
  Ti rólatok dalol ma lelkem,
  Mely csupa jaj és csupa seb.

  Ha sírsz, fiam, halvány sirással
  Versz engem és ütöd urad,
  Én asszonyom, ha tompa délben
  A hőmérőd lázat mutat.

  Akik gyűlöltek mindig adtak,
  Ők a szelídek és a jók.
  De görcs nekem, halál a jóság
  És keserű és fáj a csók.

  Mert vertem akiket szerettem
  S kiket szeretek, vernek ők.
  Mostan sötét kezüket áldom,
  Áldottak a nagyon-verők.

  Igy még csak az istent szerettem
  Kisgyermeki, bús éjeken.
  Ő vert ilyen kemény ütéssel
  A nagy, a vak, a végtelen.

  Jaj, én tudtam, hogy nem mulatság
  Szeretni és nem heverés.
  De most tudom, szeretni szörnyű,
  Szeretni az: verés, verés.

  Verjétek életem kegyetlen
  Amint sose vert a harag,
  Verjétek értetek kiáltó,
  Könnytől fuldokló szájamat.

  Én nem panaszlom, hogy szerettem
  És hogy szeretni fájt nagyon.
  Verjétek a jobb és bal arcom,
  Szívekkel verjetek agyon.


ANYAI NAGYAPÁM ARCKÉPE

  Szemem most gyakran visszanéz,
  És úgy idézlek
  Jó nagyapám, te régi gyógyszerész.

  Arcodon mély magány jegye.
  Te félreültél,
  Hogy mulatott cigánnyal a megye.

  Azt mondják régi emberek,
  Tej, szódavíz volt
  Italod hangos asztalok megett.

  Ruhádon nincs egy árva folt,
  Oly szűzi-rendes,
  De körmöd a sok jódtól sárga volt.

  Patikus-család hű fia,
  Könyved se volt több
  Csak egy latin, ó _Pharmacopoea_.

  Bolyongtál a magyar mezőn,
  Lankadt zarándok,
  Fájó göröngyre estél könnyezőn.

  Hányszor látlak, ifju füvész,
  Alélva menni
  Egy tájon, hol az inség fütyürész.

  Szivedbe méreg és virág,
  Bot a kezedben,
  A válladon egy ócska hátizsák.

  Ánizs, kamilla, jószagú
  Gyökér volt benne
  És benne volt, már benne volt a bú.


SAKKOZTUNK EGYSZER…

  Sakkoztunk egyszer három nagydiákok
  Vörös tűznél, szigorú téli éjjel,
  Az asztalon tuss és cirkalom állott,
  S latin könyvek, kinyitva, szerteszéjjel.
  Künn a fehér fák vártak, félve, halkkal,
  A szél alighogy néha fölsóhajtott
  S mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal
  Az édes és bibor birsalma-sajtot,
  Melyben dió volt…

              Még alig tiz éve
  S szemem kutat az elborult határon,
  Megoldódott a kedves-régi kéve
  S a nagydiák már eltünt, mind a három.
  Az első az, aki e verset írja,
  A második, az isten tudja hol van,
  S a harmadiknak púpos már a sírja,
  Keresztje elvész a sötét falombban.

  Jaj, mit tudtak, három diák, az este,
  Hogy térden állva nézni kell e szépet,
  Csak én látom a mult falára festve,
  Mi nem láttuk még akkor ezt a képet.
  Türelmetlen vér nyargalt ereinkben,
  Szerettünk volna mindig menni, menni,
  Mit is sejtettük, hogy ez itt a minden,
  És a mi aztán jön, a semmi, semmi.
  Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt,
  Unottan vártuk az időt, mi eljő,
  Hiába lángolt kelletőn az égbolt,
  Csak ő kellett, a koldusi jövendő,
  Mert azt hittük, az élet, mint a tenger
  Bejárhatatlan, nem lesz soha vége,
  Előre néztünk nyugtalan szemekkel
  Míg lábunknál hevert a csönd, a béke.

  De én a tengerek végére értem,
  Vitorlámat fordítom újra vissza
  S most megpihen e régi, téli éjben
  Szegény lelkem, a fáradt nihilista.


CSÁTH GÉZÁNAK

  Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
  Várlak ma is, halott, e hosszú és e késő,
  Bús éjszakán.

  Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
  S befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
  Oly halavány.

  Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
  Hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban
  És sír a táj?

  Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
  De hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem
  És fájva fáj.

  Alvó, emeld lassan nehéz és hosszú pillád
  S a végtelen felé táguló nagy pupillád
  Szögezd felém.

  Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
  És a beléndeken s a vad farkasbogyókon
  Alszik a fény.

  Ah jól siess. Szived még egyszer megszakad tán,
  Ha hosszan bolygasz a cyrillbetűs Szabadkán
  S nem értenek.

  És űznek majd tovább idegen, bús hazádban,
  Zsákutcán és közön, ideges és hazátlan
  Kisértetet.

  Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem.
  Tudod, hogy portámon és a szivembe nincsen
  Semmi gonosz.

  Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó,
  Ablakból fölsiró, homályos hegedűszó
  Eszembe hoz.

  Igy látlak mindig én, édes, fiatal orvos,
  Fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
  Kertudvaron.

  De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
  Férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
  Eltagadom.

  Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
  Kezedbe a kezem és a szivedre szívem,
  Ha nem merem.

  Igen, elédmegyek és régi orvosomnak
  Csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg mint szoktad,
  Ütőerem.

  Oly jó az, aki ad s te élted odaadtad,
  Angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,
  Szelíd barát,

  Ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt,
  Majd összetörted a tébolyok és a lázak
  Szent poharát.

  Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,
  Kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
  S a mult, a csend.

  Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
  S fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
  A névtelent.

  Síró Hungáriánk ma porba fekszik árván,
  Fölötte az átok, mint fekete szivárvány,
  Gyászt bontogat.

  Anyáink, húgaink járulnának elébed,
  Kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,
  A csontokat.

  Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet,
  Mely nappal céltalan halott vágyakra görnyed
  S éjszaka sír.

  Mert életem felén nem is vagyok, de látszom,
  S reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom
  És vár a sír.

  Ó vad szerelmese az őrült morfiumnak
  Adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
  Akár a pap

  Kérlek kiáltozván és íróasztalomra
  Fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
  Hogy hívjalak.

  Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
  Ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
  Annak, ki él

  S álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
  A multnak koldusa és százszorosan árvább
  A semminél.

  Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
  Ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
  Az éj felé.

  De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
  Feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
  Az életé.


A NAGYVÁROSBAN ÉLTEM

  A nagyvárosban éltem, hol a börzék
  Déltájt, mikor magasba hág a nap,
  Üvöltenek és mint megannyi torzkép
  Az ember-arcok görcsbe ránganak.
  Középkorban, fényén egy régi délnek,
  Szólt a harang, letérdelt a paraszt,
  Ők így imádkoznak, kik mostan élnek,
  Csak pénzt kiáltva, jajt és bús panaszt,
  Ijedt számokkal istenről vitáznak,
  Az új istenről, »adnak«, egyre »vesznek«,
  Hódolnak az aranynak és a láznak,
  Magasba szállanak s a mélybe vesznek.
  Kezük, mint azoké, kik vízbe buknak
  És a tengerben egymást fojtogatják,
  Kéken sötétlik ere homlokuknak,
  Nem ismeri itt a fiú az atyját.
  Mit tudják ők, hogy hol van ama méhes,
  Amelyre most a déli csönd alászáll,
  Mind telhetetlen, részeg, beteg, éhes,
  A pénz ura, a csíszár és a császár.

  Jaj, nem lehet azt soha kőre róni,
  Mit szenvedünk, kik épitjük ma nyúlánk,
  Egekbe vágyó, óriási gúlánk,
  Mit meg se látnak e kor Fáraói.

  Én is szolgálok, mint a többi árva
  A láznak és aranynak, kósza lélek,
  Irgalmat esdek, a karom kitárva,
  S alázatos vagyok, mivelhogy élek.
  Harminckét éve járok hőbe-hóba
  S az életemnek kedve már hunyóba.
  Szeretnék el-kivándorolni innen,
  Hogy még lehetne az életbe hinnem.
  Egy asszonnyal, egy kétéves gyerekkel,
  Mennék az országúton, vándorember.
  El innen, el-el messze, édes álom,
  És élni kissé, nem ily eltiportan.
  Két kedvesem elől egy kis szamáron,
  S én kampós bottal, lenn az úti porban…


ÁDÁM FIAM UTRAVALÓJA

  Ugy írom néked, kisfiam e verset,
  Míg életemnek aszu fája korhad,
  Minden nap egy sort, lassan és szelíden,
  Hogy nemesítsen a rímes gyakorlat.
  Halkabbra vált már a szivem verése,
  A vérem néha pezsgett, de lehülten,
  S ha futni kellett volna a futókkal,
  Egy utcapadra csüggeteg leültem.

  Egy képet akarok te néked adni,
  Olyant, mi nékem kiskoromba tetszett,
  Hogy életünk, melyet ma könnyel élünk
  Ugy hasson rád, mint egy ódon fametszet.
  A háború kalandor üstkössét
  Rajzolgatom a vígasztalan égen,
  Te egykor rátekintesz majd e képre,
  S ámulva szólsz, rég lehetett, de régen.

  Mert mostan éltél. A magyar igére
  Alig nyitottad gyenge, drága szádat.
  Tejről beszéltél, mézről és anyáról,
  S csizmák tiporták ártatlan hazádat.
  Jaj, kismagyar. Te bénák közt tipegtél
  A jodoform és karbol illatában
  Mankókkal játszottál budai kertben
  S szegény rokkantak néztek haloványan.

  Akik ma éltek, azok porba rogytak,
  A krisztusi-szelídek nem beszéltek.
  Akik ma sírtak, száraz szemmel álltak
  S ájult szavakat mondtak el a szélnek.
  Aggastyán sem tud szólni így a multról,
  Se pókhálós könyv, mely bölcs és hideg lesz,
  Figyelj reánk, akik ma vérben állunk,
  Hajolj hozzánk, a ma-verő szivekhez.

  Aranyt neked, aranyt, tömjént és myrrhát,
  A kisdednek, a dacosan növőnek,
  Ki felkanyarodsz új koroknak ormán,
  Aranyt tenéked s az arany jövőnek,
  Legyen tiéd a föld, mit megtagadtam,
  Az ősi birtok szálljon reád újra,
  Az ember álma, az erő, a minden,
  A föld, a föld, a szent föld hallelújja.

  Én, éhenkórász, rímelő apostol,
  A mélyből a magasba epedek fel,
  És látlak téged, biztosan, a földön,
  Fehér villába, hófehér ebekkel.
  Vagy gépkocsiban, autószemüveggel,
  Mintha az egész világ ura volnál,
  Vagy erkélyen, az ordító tömegben,
  Párnás ajtók mögött, a telefonnál.

  Mikor e látnok verset befejeztem
  Az áprilisi szél borzolta lanyhán
  A bokrokat, s nehéz-sötét sóhajjal
  Nézett anyád reád, a kis verandán.
  Még nem csüggedt le az idők özönje
  És egyre nőtt az ár és nőtt az átok,
  S mint járvány-cédulák halotti házon
  Rikítottak a bús, skarlát plakátok.

  Most tudd meg ezt és tudd meg merre mentek
  Testvéreid az emberek, szegények.
  De azt parancsolom neked utolszor,
  Halál helyett kiáltsd ujjongva, élet.
  Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm
  És csomaglom csöndesen a ládám.
  De te maradj itt és beszélj helyettem,
  Kit embernek neveztelek, kis Ádám.



ŐSZI KONCERT


ŐSZI KONCERT

PRAELUDIUM:

  Sírj őszi vers… Sírj mindakét szemem,
  Sírj őszi koncert, zengő zeneverseny.
  Most itt az ősz és én vagyok az ősz
  És régi bútól vemhes újra versem.
  Beteg az arcom s beteg a dalom
  És a múlást sápadva szomjazom,
  Az életet, mely már csak félig-élet,
  A hervadt holdat és a sírt
  S a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

  Beteg vagyok, szépségektől beteg,
  Nem is vagyok más, egy beteg poéta.
  Ha egyet nézek, elfakul a fény
  És ferdül a nap, mint a hold karéja.
  Ha kettőt nézek, hullik a levél,
  És feltámad az, aki rég nem él,
  Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
  Szél száll és kiszakad a köd
  És a világ fázlódva összerezdül.

  Most a ligetbe bolygok délután
  És úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
  Talpig fekete gyászoló ruhám
  S vörös szemem a könnyektől sötétül.
  Fekete kalap és egy lomha bot,
  S én révedten, álmodva ballagok.
  Levelük a fák az aszfaltra sírják
  És csengenek és zengenek
  Az utolsó neszek, az őszi trillák.

*

INTERMEZZO:

  Most tetszenek nekem az üvegek:
  Mély délutánban oly mélyen tüzelnek.
  Most tetszenek a sárgahajú nők
  Sugárzásán szeptemberi tüzeknek.
  Most tetszenek nekem a temetők,
  Az elborult szobák bús, barna színben,
  A haldokló fák szörnyü kórusa
  És tetszik a föld és mindenki, minden.
  Most dalol az ősz s én is dalolok,
  Lalláz az ősz lassú litániát.
  Most dalol az ősz, dalol a szivem,
  Dalolni kezd most az egész világ:

A FÁK:

  Mult este kezdődött a rékviem.
  Poros és szürke volt az alkony
  A görbe fénybe mentek hazatérők
  És béna vágyak mentek lomha mankón.
  Mult este kezdődött a rékviem.
  Mult este volt, igen, igen.

A TÓ:

  Mult este volt,
  Elbújt a hold
  És megfagyott a csendtől a vizem.
  Mult este kezdődött a rékviem.

A FOLYÓK:

  Hazátlanul fütyültek
  A ködben a hajók.
  Keresve egymást sírva jártak,
  Mint a kisértetek, az árnyak
  S az ég, a föld úgy hallgatott.
  És habjaim remegve összebújtak,
  Akár a félő gyermekek
  És sírdogáltak hajnalhasadásig,
  Mind könnyezett, mind könnyezett.

A TÓ:

  És a víz a piciny hajókon
  Olyan nehéz lett, mint az ólom.

A LIGET:

  És délután járt itt egy beteg ember
  S azt mondta a fáknak, hogy őszre meghal.

A RÉT:

  A lég is megfeszült, mint egy üvegfal
  És fedve voltunk fénnyel, tiszta csenddel

A HÁZAK:

  Mi is elbújunk a homályos égbe
  És összeszorulunk, mint a csigák
  És alkonyórán, alvó ablakokban
  Fellobban a langyos lámpavilág.
  Most a cseléd is elborulva nótáz
  S az emeleten égő vasalót ráz
  Vöröslő tűz-körökbe
  És aki megtér elhagyott szobánkba,
  Itten marad örökre.
  A nő imádkozik, a férfi bámul
  És jeleket les a jós éjszakábul.
  Ügyetlen újjon bukdácsol a skála,
  Az eső is skálázik egymagába
  És a diák fönn egyedül
  Egész éjszaka hegedül.

AZ ABLAKOK:

  Mi is siratjuk őt,
  Siratjuk, aki itt lakik,
  A nyárt, a nyári álmait.
  Mi is siratjuk őt.
  Gyászoljuk őt és dobolunk,
  A szél, az éj üvegdobunk.
  És sírnak rá az üvegek.

AZ ÉG:

  És az eső is megered.

A VIHAROK:

  Már vérzik a nyár,
  A vénülő asszony.
  Szél a haraszton.
  Kár érte, be kár.
  És rebben a sóhaj,
  Jaj várjatok, ne még.
  És lombtakaróval
  Takarja tar fejét.
  Haha, haha,
  Hull a haja
  És vézna arca hóka.
  Fején vörös paróka.
  Jó éjszakát.
  Minden csupa árnyék
  És ő, a világszép
  Már festi magát.

AZ UTCÁK:

  Rajtunk a szél, a vak őrült kalandoz.

A PÁLMÁK:

  Mi még hiszünk s imádkozunk a naphoz.

A VIRÁGOK:

  Mi mitse várunk s mondjuk csendbe: jóéjt,
  S borzongva isszuk a hűs, őszi holdfényt.
  Jóéjt virágok és jóéjt világok,
  Lázas lányok, halotti húgaim.
  Jóéjt testvérek, őszi rózsa,
  Bús rezeda, dús kankalin,
  Buja thuja, szegény beteg ciklámen
  Most haljatok meg.

AZ ESŐ:

Kip-kop.

A FELLEGEK:

Ámen, ámen.

*

A FÉRFI SZÓL:

  – Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
  De szép lesz ősszel, ha beteg leszek.
  Jő valaki, ki csendes és beteg
  S megnő a házunk, ez a bús, csodás ház
  S a szél bongó telefondróton hárfáz.
  Behull a meseházba a verőfény
  És fűtjük arcunk bibor téa gőzén.
  Vagy hintázunk a csendes hintaszéken,
  Vagy álmodunk az elhagyott verandán.
  Te hímezel s sötét arcomra bámulsz,
  Amit tűzfénybe von nehéz havannám.

  – Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
  Majd jő valaki, ki szeret talán
  És sárga fák közt járok lábbadozva,
  S járni tanulok egy nő oldalán
  Tipegek és ha félek hazamenni
  És kertjeinkben árnyra árny oson,
  Hazavezet és megcsókolja számat,
  Gyógyítva csókol a mély folyosón.
  És félti szám, mint egy szelíd sebet
  És csendben eltol, ha csókot adok
  És tiltva teszi ujját ajakára,
  Mert betegnek árt, jaj árt a csók.

  Most itt vagy és vagy betegápoló,
  Csókkal gyógyító beteg-apoló.
  Csók, zavaros must, mézes, mérges, édes –
  Csak sose lenne a csóknak szünetje –
  Hajh nyári láz, hajh bús delirium,
  Csókok szüretje, életem szüretje.

*

A NŐ SZÓL:

  De én szeretlek édes emberem,
  Az életem gyógyítja a tiédet.
  Gyógyítja egyik száj a másikat,
  Gyógyítja egyik kéz a másikat,
  Gyógyítja egymást két szegény kis élet.
  Gyógyítja a vad, lázas bor a lázat,
  A bűnt a bűnnél is búsabb bocsánat.
  Gyógyítja a vak éjszakát a nap,
  Gyógyítja a sziklákakat a patak.
  Gyógyít a fény, a láng, a lég, a jég,
  Ha ráborul a tűz-gyötörte főre,
  Gyógyítja a fű a beteg sebet
  S a fekete hajat – a szőke.

*

FÉRFI SZÓL:

  Makrancos munka, hogy gyűrűs kezed
  Az ördögi cérnák között motoz.
  Bukfencező csel, kínai kötés
  És távoli, és titkos, és gonosz.
  Egy kis manócska mindegyik kötőtű
  S cikázó újjaid iramja gyors.
  Te vagy, ki oldva-kötsz és kötve-oldasz,
  Te vagy a sors, a sors.

  Makrancos munka, női mánia,
  Valami baljós, balos, ördögi.
  Mit nem tudok, csak félve bámulok
  És távolságunk tűkkel tükrözi.
  Oly messze vagy te s e galambi játék.
  Fehér fonál puha pamutba tőr.
  Ki hal meg itten és miért e háló?
  A tű az öl, az öl.

  Makrancos munka, bújtó babona,
  Alattomos, hisztérikus-merész.
  Most sunnyogó, huncut, s igénytelen,
  Mint lassu cica, hogyha egerész.
  Játék a seb, játék a kacagás is
  S komoly halál a díj egy kacajér.
  És csillogó tűk, csillogó szemek közt
  Hull-hull a vér, a vér.

*

A NŐ SZÓL:

  Mit énekelsz? Kivel beszélsz megint?
  Mit lát szemed az üres levegőbe?
  Mit énekelsz? Miért siránkozol?
  Hisz senki sincs itt, mért beszélsz felőle?
  Mért nézed úgy két dombos melleim,
  Mint temetőben a sírhalmokat,
  Mily könnyeket törölsz szegény hajamba
  És éjidőn micsoda riogat?
  Miért beszélsz mindig feketeségről,
  Mért látod szőke fürtöm feketén?
  Most sír vagyok és egy halotti urna –
  Mondd, kit temetsz belém?

*

A FÉRFI SZÓL:

  Én eltemettem, édesem, beléd,
  Kit most borzongva hívok újra vissza,
  Mint halvány lángnál bomló spiritiszta
  Halottjai kisértő szellemét.
  Én eltemettem, édesem beléd,
  Vidám szemedbe az ő bús szemét,
  A te hajadba az ő dús haját,
  Karját karodba
  S most mind a pompa
  A te szegény testedbe suhan át.

  De lásd, fejemen most a mult cikáz
  És lelkem száll, a végtelenbe túl,
  Száz idegem megint feléje nyúl
  S mint beteget elönt az esti láz.

A NŐ SZÓL:

  Pokoli éj:
  Iszonyú, iszonyú
  Az éjszaka mi mély,
  Csupa láng és ború,
  Halálharag, lég-háború.
  Iszonyú, iszonyú.

A FÉRFI SZÓL:

  És most megint elémbe jő –
  Egy pillanatra – s régi minden,
  Hervadtan és halotti ingben
  Kopog-kopog az ősz, meg ő.

A NŐ SZÓL:

  Ó jaj, te félsz,
  Kiről beszélsz?

A FÉRFI SZÓL:

  Idézem őt!
  Gonosz, hazug kezét idézem.
  Idézem őt!
  Ezen a poklokszülte éjen.
  És kék szemed fekete lesz.
  Hajad sötéten csergedez.
  Hozzá hasonlít gyenge főd
  S a levegőben érzem őt.
  Parancsoló árny, félig szent valóság,
  Félig szeszély.
  Most párka, végzet s a kezében orsó.

A NŐ SZÓL:

Beszélj, beszélj!

A FÉRFI SZÓL:

  Ó, hogyha láttad volna egyszer
  Amint könyezve, mereven,
  Imádkozó, áldott kezekkel
  Letörte én áldatlan életem.
  Ó, hogyha láttad volna egykoron,
  Mint mostan én az arcodon.
  Igen, ilyen volt: festék és hamis máz,
  A szája egy kis rózsaszínű szinház.
  Villanylámpácskák gyultak a fejében,
  Ha nevetett,
  Rózsásvilágos lett a levegő is
  Feje felett.
  Tükrökbe nézte furcsa-gonosz arcát,
  Mély tükrök mélyiben
  És az ezüstmámortól szertepattant
  A tükör és szivem.
  Megfeketült a mellemen a rózsa,
  Amit adott
  És ráncos lett, mint egy vénasszony arca
  S halott, halott.
  És megvakult kezében
  Az ezüst és arany…

A NŐ SZÓL:

  Csitt-csitt, elég.
  Mostan belép
  S közénk ül szótalan.

*

A FÉRFI SZÓL:

  Te egy vagy azzal, ki mindnyájunk anyja
  És nem mint én, ki tőle idegen,
  Ki férfi-fejjel komorlok a létbe,
  Dult csillagokba nézve mereven.
  Te szent vagy és dal és harmónia.
  Én a természet mostoha fia.
  Nekem beszélni kell és sírni, sírni,
  De a te némaságod szónokol.
  Virág vagy és patak vagy, déli nap vagy
  Üvegszekrénybe kincs, üvegcsokor.
  Te bútora vagy elhagyott szobámnak,
  Én gondolatkaosz.
  Te élsz, ahogy a csillagok s a férgek
  S nem vagy se jó, se rossz.
  Te szép vagy és nő vagy, hevítő vagy
  És hordozója százezer tavasznak.
  Én kincseim közt nesztelen didergek,
  De te mezítlen vagy királyi-gazdag.
  Te néma vagy s úgy nyúlik el aranyló
  Ovális tested a kereveten,
  Mint egy gömbölyű, forró, eleven
  Tengermorajt százszorzó, drága kagyló.

*

A NŐ SZÓL:

  Nézd őket… Ah, míg várunk a vonatra
  Hogyan cicáznak kormos árnyaink.
  A kavicsok közt, a fényes sineknél
  Zöld csillagunk meddő sugára ing
  És úgy folyik a fénye arcainkra,
  Mint beteges, halványzöldszínű tinta.
  Folyik a holdfény,
  A rég kiholt fény
  S lenn összesímul két alak
  Sötét tagokkal, hallgatag.
  Nézd, most húzódva messze távolodnak,
  Most összeér árnyék-kezünk.
  S ölelkeznek – szegény, szegény bolondok.

*

A FÉRFI SZÓL:

  Ó jaj, mi is ölelkezünk.

*

A FÉRFI SZÓL:

  Ez itt a korzó.

                  Itt egy hervadó kert,
  Mely érzi már a gyilkoló októbert
  És sejtelmétől is oly halovány.
  És fái közt olyan betegen illan
  Az őszi nap, a sárga, őszi villany,
  Bágyadt villanyfény haldokló szobán.
  Lábujjhegyen járjunk most mindaketten,
  Mert fájdalmas lelkembe meggyötörve
  Bámulva nézi önmagát az ősz,
  Mint egy kisérteties, mély tükörbe.

  Ez itt a korzó.

                  Most tekints körül
  S nézd a parázsló brilliántot, édes.
  Nyiltan közönnyel, bátran, ahogy illik
  Egy hypermodern költő kedveséhez.
  Ott vannak még a nyártól züllött ernyők,
  Halványpirossal, kiszíttan, fakón.
  A kánikula sok-sok martaléka,
  Egy kerti szék az őszi udvaron.
  Rongyok, remények, megpörkölt rakéták
  És cigarettavégek és szivek.
  Fölöttük az árny, a halál, az éjjel
  És a hideg, a szomorú hideg,
  Itt egy kávéház fázó publikummal,
  Ott meg az irodalmi emberek,
  Kik szivarozva, szigorú szemölddel,
  Szegény hullám fölött veszekszenek…

*

A NŐ SZÓL:

  Én odamegyek és megkérem őket,
  Hogy tégedet nagyon szeressenek
  És értsék meg vívódó éneked.
  Én odamegyek és megkérem őket,
  Pajkos kacajjal, mint egy éji tündér,
  Hogy lássanak be fátyolos szivedbe
  S szeressenek elátkozott szivünkér.
  Általkarolom csendesen a lábuk,
  Az életed szelíden elmesélem,
  Hogy megriadjanak és tág szemekkel
  Bámuljanak reám az őszi éjen.

  Mert szép a lelked régi bánatoktól,
  Oly édes és jó, mint a tiszta óbor.
  Ó én tudom ki vagy te és mi vagy te,
  A te dalod rezgő rezedaillat.
  Pünkösd a kedved, templom a szived
  És hogyha szavad néha elijed,
  Előtted szellemek és árnyak ingnak.
  Én láttalak és nagy vagy és hatalmas,
  Ha néha álomlátón hátra-hajlasz,
  Én láttalak a kulcslyukon keresztül,
  Hogy átölelt sok lenge látomány
  És egy tekintetedre
  Halványan és remegve
  Bús angyalok röpültek a szobán.

*

INTERMEZZO.

  Gyümölcsös ősz – –
                  Te vérző, koszorús –
  Én hódolója vagyok a gyümölcsnek.
  Szeretem a virágok táncait,
  De az érett gyümölcs mély szava bölcsebb.
  Ő már a cél, a szín, a hervadás.
  Nyarak alusznak benne s cukrok íze
  S remény, öröm, valóvá semmisítve
  Ő már a vég, az állomás, a nász.
  Én szeretem az égő-fiatalt,
  De várva-várom a bús diadalt,
  Az utolsó-halálost, szomorút,
  Mely lelkemet te hozzád igazítja
  Tedd, vérző ősz, nehéz fájdalmaimra
  És életemre komoly koszorúd.

A NŐ SZÓL:

  Ne sírj, ne sírj. Ah én nem értelek
  Csak érezem, hogy fáj s valami jajgat.
  Szavaid sokszor félve hallgatom,
  Csodálkozom az elröpült dalon
  S idézem a világgá szállt siralmat,
  Mely a szivedből jött – érintve szádat –
  És mély, mint a halál, a jaj s a bánat.

  Ne sírj, ne sírj. Ah én nem értelek,
  Gyümölcs s öröm közt édes a halál.
  És szép a gyász, a félő suttogás,
  A dal, ami remegve tétováz
  És azután szédűlt magasba száll.
  Nézd, hogy ragyog ránk ez a cifra bál.
  E pirossárga, őszi karnevál.

*

A FÉRFI SZÓL:

  Boldog, pogány nő, boldog százezerszer,
  Ruhák között is százszor meztelen,
  A hervadásba nyúló buja csókfa,
  Megrészegűlő bíbor levelen.
  Örült menád – kavargó fürteidben
  A régi lázak láza szálldogál.
  Szüretre zendül minden táj körötted
  Csiklandja orrod erjedt muskotály.
  Ó örökegy, – ó ősi titkot érző –
  Ó változó kép – táncos tünemény –
  Te látod még a régi, részeg istent
  Őrjöngve párduc-szekerén.

  Én másra leltem. Isten s ember nélkül
  Daloltam ezt a férfi-éneket,
  Hogy hallottam szívemben s a bokorban
  A csendet, amely rajta lebegett.
  A végtelenség bús hárfája lettem
  És összegyűlt minden jaj a szivemben
  S mostan viszik-viszik e kis dalok
  És belezüllnek, meghalnak sóhajtón

*

AZ ÉG, AZ ŐSZ, AZ ÉJ:

  Tücsökcirippelés egy régi ajtón,
  Amit mindenki elhagyott.



ÉGI KALANDOK


EGYRE KÖZELEBB

  És egyre-egyre közelebb
  Megyek feléd, halál
  S már ki se ejtem nevedet.

  Ifjan beh sokszor hivtalak
  S lázam hűsíteni
  Fejemre raktam a havad.

  Most már sírokra sem ülök,
  Mosolygok lankatag,
  Míg fáradok és szürkülök.

  Híredre lelkem nem riad,
  Nem vagy már szörnyű se,
  Apa vagy és én a fiad.

  Oly egy veled e meggyötört
  Szív és e mellkosár,
  Mint egy veled a rög s a föld.

  Ó a halál az, aki vén
  S koporsó-érc ragyog
  Jégszín haján, bús ajkivén.

  És egyre-egyre közelebb
  Megyek feléd, halál
  S már ki se ejtem nevedet.


EGYÜGYÜ ÉNEK

  Ma láttam én a holtakat,
  A régen-régen voltakat,
  Mezítlenűl és feketén,
  A hullakamra fenekén.

  Az egyik azt mondotta: jaj,
  Fején izzadt volt még a haj.
  A másik azt mondotta: jó,
  Áldott halál, lágy takaró.

  Én mondtam: édes véreim,
  Megcsöndesült testvéreim,
  Sok férfi, nő, agg, kisgyerek,
  Elromlott, szent játékszerek.

  Egymás fölött feküdtek ők,
  Nyílt szemmel, árva csecsemők,
  Ki szülte őket, ottan áll,
  Kegyetlen anyjuk, a halál.

  Az arcuk tompa és suta,
  A lábukon egy cédula,
  Szakállasak és vállasak,
  Mosolyosak és árnyasak.

  Nincs jaja ennek, sem hire,
  Nem várnak ők itt semmire,
  Egyik kövér, másik sovány,
  Mind földbe járuló, pogány.

  Nem szörnyű már, nem is csodás,
  Nem őrület, lidércnyomás,
  Se feketeség, se derű.
  Csak egyszerű. Oly egyszerű.

  Nem sírtam, nem nevettem itt,
  De ezt a vallást tettem itt.
  Ma láttam én a holtakat,
  A régen-régen voltakat.


ŐSI… RÉGI…

  Kibújt a hold. Most néki mennek
  A vágyaim a végtelennek.

  Jaj, hogy mehetnék. Semmi célom
  Ábránd a vágyam és acélom.

  Babonás vágy űz, ősi, régi,
  Két ezredéves hősi, égi.

  Lennék kisértet, jámbor évek
  És árnya egy szent remetének.

  Megállanék bús ablakoknál
  A csendbe, hol egy légy motoszkál.

  Rohannék messze, egyre meszébb
  És tévedeznék, révedeznék.

  Vágnék nyugatnak, napkeletnek
  És várnék, amíg elfelednek.


CSILLAGOK

  Diákkoromba, vékony kis legényke
    Fölnéztem a didergő csillagokra,
  Mik fázva égtek fönn a téli éjbe.

  Lengett nyakkendőm könnyü-furcsa csokra
    S én csak rohantam, sápatag-fehéren,
  Vásott köpenyben, éhesen rajongva.

  Jaj, elbeszélni nem tudtam, mi nékem –
    Oly ájuló-mély bűvöletbe estem –
  A csillagfény a bús, kopott vidéken.

  Most járok itten, tiszta, téli esten,
    Prémes bundába és megváltozottan
  Dús vacsora ízével, Budapesten.

  Még most is ég a csillag, ahogy ottan,
    Arany tüzekkel ékszeres az égbolt,
  Csak én nem égek, aki úgy lobogtam.

  Álmos szemem keresi fönn a rég-volt
    Csodákat és oly búsan mondja szívem,
  Hogy nékem már a csillag is sötét folt.

  Vak vágyam mégis fölfelé feszítem,
    A kis diákdalt újra sírva zengem
  S kihunyt arcom fölmutatom szelíden,

  Ó csillagok, ismertek-e még engem?


ÉJI RIADALOM

  Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam
  S az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt.
  Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csöndes
  És a gáz arany dsidával silbakolt az útakon.
  A másik ház emeletjén szembe vélem egy ebédlő,
  Az ablakja tárva-nyitva, halkan ég a villanya.
  Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában,
  Mint üres és furcsa szinpad, a szereplők nyugszanak.
  A pohárszék hosszu árnya mozdulatlan nyúl a falra,
  A márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang.
  A falon szorgalmasan jár egy polgári ingaóra,
  Sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg.
  Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkát
  Egy szorongó éji órán mindörökre ellopom.
  S megriadva kémlelődöm, mért e zajgás, mért e fájás,
  Hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív.
  Volt nekünk is sajtharangunk és volt kedves ingaóránk,
  Mely szelíden járt az éjbe, míg aludtunk, gyermekek.
  Most, álomtalan kesergő, nézem ezt a titkos órát,
  Itt a hangtalan magányba hálóingbe hallgatom
  És azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az ürben,
  Óriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk,
  Én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra
  S reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év.


BOHÓC

  Lecsuklik minden pilla most,
  Nem is találsz több villamost,
  Igy járok én is itt, gyalog,
  Köröttem olcsó angyalok.
  Kármin, sáfrány, körúti nők,
  Selyem harisnyák rossz cipők
  S ami búsítja bús dalom,
  A fanyar arcon fájdalom.

  Ha a sír szavát hallanád,
  Nem hallanál ily balladát.
  Egy árva költő tévelyeg
  S itt méri a mély éjeket.
  Egy görbeutcán remegőn
  Járkálok mint a temetőn.
  Ó élet! sár! láz! csúnya út!
  A vége és a mélye rút.

  De jó itt, mert ez utca fáj
  És szép, mert téboly ez a táj
  S álarc alól mártir-szemek,
  Testvér szemei rémlenek.
  Festett az arcom nékem is
  És szenvedés az ékem is.
  Jaj, a költő gyomrába kóc,
  Ő is beteg és torz bohóc.


MINT

  Mint a beteg, ki néha visszagondol
    Egészségére s könnyez és nem érti,
  Úgy gondolok én vissza bús soromból
    Az ifjúságra, lankadt lelkü férfi.

  Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
    Amelyre a vidéki éj aláfolyt,
  S én voltam-e a lánynak útitársa,
    Cigányhaján ki hordott lila fátyolt?

  Csak színezem tovább a régi hársfát
  És életemnek régi-régi társát,
  Mint a beteg, ki forró és fanyar

  Lázába édes képeket kavar
  És álmodik, hogy jár a dombok alján,
  Előtte a kutyája s bot a karján.


ÁRNYAK FEHÉR PROCESSZIÓJA

  Árnyak fehér processziója.
  Te titkos és halk körmenet,
  Mért hoz elém most minden óra?

  Ó, jaj, mi ez? Ó, hogy lehet,
  Hogy őket én mind elfeledtem,
  Hisz társaim, hisz emberek.

  Suhognak óriás seregben,
  Ködfantomok, bús, vézna nép,
  Mind ismerős és ismeretlen.

  Egy-egy ember utamba lép,
  Hallok sok elnémult, csodás szót
  S úgy zeng, ahogy a multba, rég.

  Kis társaim, ti porba játszók
  Emelve sápadt fejetek
  Az őszi kertekből kimásztok.

  Hervadva, búsan, réveteg
  Lányok merülnek föl az éjben
  S nagy, néma szájuk rám mered.

  Görnyedten ülök s sírva nézem,
  Hogy tünedeznek szüntelen
  És száll-lebeg velük fehéren

  Az életem, az életem.


REGGELI ÁLDÁS

  Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
    És egy nyugalmas, fekete szivar.
  Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
  Azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
    Az ébredés lázadt szavaival.
  Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
    Itt benn a gyertya olyan halovány.
  Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
  Egy keltőóra, amely felcsörömpölt
  S most süketen vár és ver tétován,
  Hogy beleborzong fütetlen szobám.

  Ver a szivem… Órám is egyre ver még.
    És fojtogatja torkom az öröm.
  Micsoda ez a régi-régi emlék?
  Dalolni és sikoltani szeretnék
    És szállani a hajnali ködön.
  Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
    Mint bús gyerekkorom emlékei,
  Hogy álmosan gondoltam még az éjre
  S petyhüdt arcom a mosdó vize érte
  S szaladtam volna ki, a ködbe ki,
  A nagy megindulást köszönteni.

  Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
    Még csupa folt és csupa sejtelem.
  Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
  Füstöl az út gyászkandeláberekkel
    És holt magány kong árva tereken.
  Ilyen magányt nem látott soha ember,
    Ez a magány csak én velem rokon.
  Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
  Az éj mellett ravatalgyertya barnál,
  Igy megyek az ájult fővároson
  S utolsó álmát félve meglopom.

  Fekete bársonyok közt éji pompa.
    Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
  A kórházakba lámpa leng lobogva
  Virrasztó lángok távol ablakokba
    És éji fényük fájón folydogál.
  Félő kaszárnyák bújnak össze sorba,
    Mik éjjel is úgy álltak az uton
  És szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
  Dermedt nyakuk sután előre görbed,
  Kinos vonaglás reszket álmukon…
  De itt a reggel, én, csak én tudom.

  Egy bérkocsin rohanok most elébe
    Lihegve lesem, merre érkezik.
  Külvárosokban bújok fázva-félve
  És belenézek szürkülő szemébe,
    Megcsókolom didergő térdeit.
  Jaj, merre jön? Jaj, az utamba tér-e?
    Itt már az éjjel fátyola szakad.
  Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
  Ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
  A percenő fényt várom sápatag,
  Nehézszagú, sötét tetők alatt.

  A szívemet széttépem száz darabra
    S az ébredőknek mind odavetem.
  Az első villamos robog, hozsanna,
  Egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba
    S zöld fénybe motoz az emeleten.
  Áldott, aki a reggelt nékem adja,
    Áldottak e bús, fáradt emberek,
  Kik élnek és hozzám hajolva lágyan,
  Szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
  Áldottak az alvók, a csendesek
  S áldottak, akik menni kezdenek.

  Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
    E decemberi deres virradat,
  Mely most szivembe, ahol minden átok,
  Világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
    Nekem, kinek már semmi sem maradt.
  Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
    A tiszta lázak zengő reggelén,
  Áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
  Mely most megindul sejtető robajjal
  S éj nap között, igy, még egész enyém
  S áldott a föld és áldott legyek én.


LÁNGOK KÖZÖTT

  És fekszem itten betegen.
  Ágyamra fény cikáz,
  Bús villogását ismerem –
  Ez a tavaszi láz.

  A láz, a gyász bennem cikáz –
  Ez a sötét tavaszi gyász.
  A szemeim oly könnyesek
  S tündöklő arcom csupa seb,
  Tüzespiros, vágyó-fehér.
  Amerre nézek, csupa vér.
  Fülemben mézes, buja szók.
  Az ajkam könny, láng, csupa csók.
  S a lelkem: az csupa zene
  És a kezem
  Oly vértelen,
  Mint egy beteg leány keze.

  És újjam, újjam szótlanul –
  Halk, tiszta gyertya – lángra gyul
  És tavaszi ligetek árnyán
  Lobog a zöld homályban árván –
  Most a te szájad érezem,
  Egy lángkaréj beteg kezem
  S a tűz, a láng karjába fog – –
  És lángolón és álmodón
  Sötétlombu oltárokon
  Én is, én is fellobbanok.


A MAGÁNY PAPJA

  Itt a magányban újra megtaláltam
    Bolyongva síró, tévedt lelkemet
  És hull a könnyem csendbe, lassu árban,
    Mint bús mezőkre a halk permeteg.

  A földre fekszem s bámulom a fákat,
    Könnyezve, dultan jő a szerelem.
  S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
    Sötét dalok tömjénét égetem.

  Holt bánatom hamvát fejemre hintem,
  Sivár imákba görnyed a gerincem,
  A multak gyászmenetje felkeres.

  S merev ajakkal hallgatok kevélyen,
  Magamra húzva éjsötét kedélyem,
  Mint zord csuháját a bús szerzetes.


SZONETT EGY SZOBORRA,

MELY AZ ÁLLÓ DANTÉT ÁBRÁZOLJA

  Egykor mi is majd igy fogunk megállni,
    Mint ez a kőben szenvedő alak.
  Leroskadó, merev ivek csodái,
    Siró tagok, jajongó vonalak.

  Igy meredünk meg bánatunkba halkan,
    Mikor az égre-orditás kevés.
  A fájdalom ez, néma, mozdulatlan,
    A végtelenbe beledermedés.

  Az önmagába fúló néma Kin –
  Az ős Szükség a végzet partjain –
  Hátrálni nem tud s nem előremenni.

  Önroncsain bús diadallal áll
  S nincs fogcsikorgatás – és nincs halál –
  Nincs békülés – és nincs könny. Ez a Semmi.


A SZŐKE NŐ PORTRÉJA

  Csitt – fel ne keltsétek. Hisz alszik, alszik.
    Bús boldogságát eltemette rég.
  Fekete csipkéin pici aranyszív.
    Úgy nyújtja ki sápadtarany fejét.

  Alvó szemében megholt, régi átok.
    Békébe fáradt bánat borúja.
  Miért ezek a halk szomorúságok?
    Ki tudja, mért a fátylas gyászruha?

  Csitt, csitt – a kacagása oly merengő
  A szava halk, ezüstös mise-csengő,
  Nincs szívtelenebb és nincs szomorúbb.

  Ha cseng, ha zeng, térdére hull a szépség
  S ő mint hatalmas aranykoszorút
  Némán viseli gőgös szőkeségét.


VÉNSÉG

  Nem így képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet
    Gondoltam én és fáradt öreget,
  Aki köhögve a botjára görnyed
    S hátán a régi rőzse integet.

  De most hogy itt van, még százszorta szörnyebb,
    Mint a mesébe, néma és meredt,
  Majdnem derűs és kedves, azzal öl meg,
    Hogy vár az iróasztalom megett.

  Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz,
  Megismerem, hogy mindig ugyanaz
  S belényugodtam, hogy a láz elillan.

  Nem sírok, ha az esték holdasok
  És néha, hogyha éjjel olvasok,
  Kissé homályosabban ég a villany.


ÁLDOTT SZEGÉNYSÉG…

  Áldott szegénység, te szelíd, te tiszta,
    Elhagytál s én is, jaj, elhagytalak.
  Most úgy idézlek, mint a spiritiszta,
    Éhes, sovány és légies alak.

  Mert úgy szerettél, hogy rajongva vissza
    Hivlak, te bátor, rongyos és szabad,
  Ki keserű poharát daccal issza
    S tűzzel fakadnak száján a szavak.

  De merre vagy? Most tán még mostohábban
  Laksz egy sötét és vak diákszobában,
  Olcsó szivart rágsz, vagy tán verset írsz?

  Vagy tán fekéllyel fekszel a szeméten,
  Vagy mit se várva ifjan és setéten
  Egy bús asztalra ráborulva sírsz?


AZ ÁTKOZOTT HÁZBAN

  Jaj, jaj micsoda bánat ez.
  Ki hagyta rám, ki hagyta rám?
  Úgy vesz körül, mint néma ház
  S már ki se nézek ablakán.

  Már ki se nézek ablakán,
  Ezen az átkos ablakon.
  Az ablaka könny, csupa könny
  S e ház, e ház a fájdalom.

  E ház, e ház a fájdalom
  Nem is megyek innen tovább
  És szeretem únt képeit
  És bágyadt, barna bútorát.

  Sok bágyadt, barna bútorát,
  Amelybe lassan átfolyok,
  Mint este, ha bezárkozunk
  És leeresztjük a rolót.

*

  Úgy fekszem itten most az ágyon,
    Mint egy rosz, összekötött ördög.
  Kényszerzubbony nekem a sorsom
    És benne esztelen dühöngök.

  Megátkozom a születésem,
    Szájaskodó, zavart szavakban
  S szivemben egy égigsötétlő.
    Égigsötétlő, szörnyű kard van.

*

  És néha úgy beszélek már magamról:
  Ő szenved itten és Ő elmegy innen;
  És néha látok még egy régi képet,
  Egy idegen arcot a szemeimben.
  És néha látom: hogy megy Ő az utcán
  Lógó karokkal s mondom: vége, vége.
  És néha látom: hogy búsul magában
  Egy kiskávéház piszkos éjjelébe.
  És néha megsiratom özvegy ágyát –
  Hajnalban az ágy, mint egy pihenő sir. –
  És néha szólok: Ő nyugodni tért már,
  És mondom: Ő bánt engem s mondom: Ő sír.


AZ ELLENSÉG

  Én tettem ezt. Hogy most leestem
    És szemfedő vár és kereszt.
  Azt mondom innen mégis: ámen.
    Magam ura, én tettem ezt.

  Szörnyű veréssel vert az isten,
    De ellene nem vétkezem,
  Szörnyebben az istenverésnél
    Vert öngyilkos, bús két kezem.

  Vert a kezem és vert a szájam,
    Szivem korbácsa és nyila.
  Néha úgy keltem magam ellen,
    Mint egy cudar haramia.

  Most itt vagyok. A bús határnál,
    És sorsomat bennem keresd.
  Mondd: ámen, övé a koporsó.
    Mondd csöndesen: ő tette ezt.



KÁRTYA


KÁRTYA

A KÁRTYÁS FELFOHÁSZKODIK:

  Ó színek színe, ördög bibliája
    Fújd meg lelkembe roppant riadód.
  Ó szívek szíve, züllött, furcsa szívem,
    Vidd az ördöghöz drága véradód.
  Puffadt erszényed, mely vértől hizott meg,
    Az élet asztalára dobd oda
  És hogyha aludt a sors ezer évig,
    Mostan történjen végre a csoda.
  Vesztett csaták, vér és kudarc után
    Más nem maradt, csak ez még és a semmi.
  Ó érzitek-e, micsoda e hívás:
    Szaladni, úszni s menni, menni, menni,
  Örökre folyni örök körfolyásban
    Ujhódni, veszni, hullni lefele,
  Csók és halál, bús kezdet és búsabb vég,
    Színkeverés, tánc és örök csere,
  Lélekzeni parázsló oxigénben
    És nézni, hogy minden hogy folyik el
  És érezni, fejünkön a sisakkal
    A harc előtt, hogy menni, menni kell?

A KÁRTYÁS IMÁJA:

  Valami van:
  A változás.
  Valami van:
  Ami oly csodás.
  Én veszhetek,
  De nem vesz el ő
  A félszemmel siró,
  Félszemmel nevető.
  Valami van:
  Öröm és iszony.
  Valami van:
  A földi sikon.
  Valami van:
  Ezt érezem,
  Tapintja velőm
  És látja kezem.
  És hirdetem
  Búsan-vigan
  És esküszöm:
  Valami van:

A SÖTÉT PÁRKA:

  Három bús párka áll az élet utján
    A nő, a kártya, a halál.
  Ó sötét párka, fátylasarcu, rejtett,
    Engem kötényed titka vár.
  Nem kérdezem, tündér vagy-e, banya?
  A szeretőm leszel száz éjszaka.
  Az életem péntekjén felkereslek
    Hozzád őrjöngve felfohászkodom
  És kérem az igét, a szót, a kulcsot,
    Lábadra ejtve ráncos homlokom.
  Lassú nekem az élet – sokszorozd meg
    És adj a láznál lázabb lázakat.
  Oly titkos ez a kincsesláda, nyisd fel
    És hulljon le az iszonyu lakat.
  Pörögjenek most gyorsan minden orsók,
    Lássak ragyogva, mint még sohasem
  Mutass nekem most bölcsöt és koporsót,
  Sötét ujakkal illesd meg a sorsot
  És gombolyísd le lassú életem.

TENGER ÉS VIHAR:

  És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
  Recseg-ropog hajónk,
  Kegyetlen vashajónk,
  S hullámokon, ködön megyünk, örök merészek,
  A szél, a köd jajong,
  Hogy sir, jajong
  És vasbordáival dacol a bús fedélzet.
  Oda se könnynek, és oda se semmi vérnek,
  Hurrah, tovább, tovább,
  Mindég tovább, tovább
  Csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek,
  Sötét sziklákon át,
  Millió poklon át
  Szállunk tovább, tovább s szegény agyunk oly részeg
  És rí a felleg is, és sziszeg a kötélzet,
  Orditozunk: csodát!
  Csodát, barbár csodát!
  S csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
  Káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
  Zápor zuhog, kén és pokol zuhog
  S hurrah, hogy minden a habokba halt,
  Habzsoljuk az otromba diadalt,
  Mint részeg matróz a nehéz rumot.

AZ ÉJ, AZ ÁLOM S A KINOK:

  De éjidőn szörnyűket álmodunk…
  Jönnek felénk piros kis ördögök
  S tüzes vaspántba lüktet homlokunk,
  Sárkányok üznek, krampusz ránk röhög.
  Mint a fegyencek járunk szédelegve
  Cselédlépcsőkön mocskos éjjelekbe,
  Tengert iszunk s szomjunknak nem elég,
  Éhségünket eteti az ebéd
  Kincsek között, bársonyba, jóllakottan
  Király ebédjén vagyunk éhesek
  És ránk vicsorog a sötét sarokban
  Egy tüzesszemü, ordas, éhes eb.

SZEMÉT ÉS CSILLAGOK KÖZÖTT:

  Ha emberek közé megyünk, fényes terembe
    Remegve toljuk a tiltó reteszt.
  A tiszta nők nyugodt és enyhe mellén
    Oly súlyosan lóg az aranykereszt.
  Ez a talaj szilárd – s ők állnak, ülnek,
    Vagy fekszenek s nyugodtan alszanak.
  Övék a föld, a biztos rejtveélés
    S vetésükben lassan kikél a mag.
  Mi a jövőt fogunkkal ránczigáljuk,
    Köldökzsinórját tépjük esztelen,
  Mi Mágusok vagyunk, Előidézők
    És korcsolyázunk kócos fellegen.
  És minden úszik és csurog köröttünk,
    Bukunk, ha csak hozzánk nyulnak puhán,
  Folyton-folyó és folyton-ujuló lét,
    Sikos, csuszamlós trottoir-roulant,
  Hullám a szélben, szél a fellegekben,
    Szemét és csillagok közt a kezünk
  S bizonytalan habokban, életünkben
    Alélva és őrjöngve evezünk –
  Csak evezünk a ködben és a szélben,
    Mint tántorgó és ájult szivbajos,
  Ki kétes élete bús óczeánján
    Rozzant ladikkal tétova hajós.

A KÁRTYÁS DIADALA:

  Diadal!
  Tüzes szekéren, lángnyelvek között,
  A parfümös nő hozzánk költözött
  És száll a dal:
  Diadal!
  Parfümzivatar, őrjöngő világ,
  Rivalganak rettentő trombiták:
  Diadal!
  Kinálja testét, táncol, hahotázik,
  Ő a miénk és öleljük rogyásig:
  Diadal!
  Nem egy a csók, de száz és százezer.
  Ő most szeret és ő most követel:
  Diadal!
  Csóktól, aranytól részegek vagyunk
  És orditunk és összeroskadunk:
  Diadal!

INDULÓ A KÖLTŐKHÖZ:

  Ez itt az élet, hámor és kohó –
    Világ költői, ide jöjjetek.
  Testvéri szemmel, örökös hazárdok
    Nézzétek itt az ősi lényeget.
  Látjátok-e, a zöld asztal szövetjén
    Ott ugrik a véletlen, mint a nyul
    És kavarognak a szinek veszetten,
    Mint álmainkba határtalanul.
  Rémitve jönnek szörnyü figurák,
    A feketék, a dörgő pirosak.
  Ez itt az élet karneváli tánca,
    Borzongató és édes iszonyat.
  Költőszivünk sok kendőzött alakja,
  Fantáziánknak lángoló salakja
  Olvadva, sisteregve, feketén.
  Ó élet, élet, roppant költemény,
  Most láthatunk mezítelenül, ragyogva – –
                  Mi kéj.
  Mily őrjitő, mily széditő – –
                  Mi mély.

A KÁRTYA PAPJAI MISÉZNEK:

  Most így teszünk, most úgy, most ujra másként,
    Ballábbal indulunk a harcba mi.
  Súgunk magunkba, biccentünk fejünkkel,
    Vajákosok mi, kártya papjai.
  Hétszer szent a mi ceremóniánk,
    Mert erre lejt a táncolók sora.
  Ez a varázsszer nyitja meg a zárat,
    Valóságnál valódibb babona.
  Örök pecsét, mély titkokat lezáró
  Lámpás, koszorú, mély habokba zászló,
  Ő a bizalmunk, a szilárd, az áldott,
  Ő gömbölyiti ki testté az álmot.
  És hogyha eljő a nagy Gyertyaoltó,
    Vesztünk s odaadjuk néki bánatunk.
  De próbálva ő rajta is varázsunk,
    Előbb, előbb még – hétig olvasunk…

A KÁRTYÁS SÍR:

  Bitang! – kiáltja a szélvész utánunk,
  Zsivány! – sziszegi és megyünk tovább
  S mint a gyerek, akit véresre vertek,
  Isszuk az undor keserű borát.
  Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk
  S az álmok álma csendbe hull reája
  És játszani kezd elhagyott szivünkben
  Az életünk laterna magicája.
  S látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
    Látunk karácsonyt, kávés reggelit.
  És az anyánkat is, kisirt szemekkel
    És a szemünk könnyekkel megtelik.
  És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát
    És a sötétség járkál körülünk.
  A paplanunkat is fülünkre huzzuk
    S halálosan magunkba merülünk.

  Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
    Az életünktől borzadozunk által,
  Az egyik sír, a másik átkozódik,
    A költőben felreszket egy csodás dal.
  És akinek egy pásztor volt az apja,
    Az messziről egy pásztorfurulyát hall…



JAJVESZÉKLŐ


A MAGYAR ROMOKON

  Jaj, merre menjek?
  Jaj, merre nézzek?
  Jaj, mit rebegjek?
  Jaj, mit hazudjak?

  Jaj, tán loholjak?
  Jaj, tán feküdjek?
  Jaj, mért akarjak?
  Jaj, mért pihenjek?

  Jaj, régi kertünk?
  Jaj, versek álma?
  Jaj, drága fajtám?
  Jaj, bús vidékem?

  Jaj, hogy sziszegjek?
  Jaj, hogy üvöltsek?
  Jaj, hogy kigyózzak?
  Jaj, hogy harapjak?

  Jaj, hol az arcom?
  Jaj, hol a multam?
  Jaj, hol az ágyam?
  Jaj, hol a sírom?


SZÉNRAJZ

  Most gondolok az őszi vándorokra,
    Kik az országúton sóhajtva mennek,
  Hátukon egy batyúval, tántorogva,
    Vágyuk feszítve a vak végtelennek.
  Eső szitál és hervad már a nyárfa,
    Csak pár levele inog még fehéren
  A holt galyon, oly búsan, mint az árva
    Halott mellén a vitézségi érem.

  Minek is élni? Halni már a célja,
    Elég, elég volt küzdeni idáig.
  A tompa csöndből hallani alélva
    Az elvonult nyár aranytrombitáit.
  Ki tegnap állt, az fekszik most a földön
    És sírni is erőtelen ezentúl.
  Köröskörül a köd akár a börtön,
    A hangtalan és ájult őszben elnyúl.

  De jajgatnak sírjukban a halottak,
    Kik élni vágytak volna, jajveszéklő
  Szóval kiáltanak és felzokognak.
    Ti értetek bor… álom… pálma… szép nő…
  Itt járnak ők sötét, halálra sértett
    Arccal közöttünk és rázzák az ajtót,
  Bitangoló sok millió kísértet,
    A sírból az élet felé sóhajtók.

  A katona tanyák körül bolyong most,
    Hol rózsaszín láng ég, az arca sápadt,
  Csak nézi az égboltot, a borongóst,
    Szíve üres, tarisznyájába bánat.
  Hideglelős szemét feszíti tágra,
    És óriás fantasztikus alakja,
  A mint reá mered e bús világra
    S lelkét, szegény lelkét a semmi lakja.

  Az ablakon lesi, a mint a polgár
    Dunyhák között vetköződik az ódon
  Hálószobában, puffadt vánkosoknál
    S libeg-lobog gyertyája furcsa módon.
  Hol az ő ágya? Hollók, éji varjak
    Kárognak útján, gyengelábu, részeg
  És átkozódva búsan tovaballag,
    Mint a középkori lándzsás vitézek.

(1918)


VIDÉKI ÉJ

  Milyen közeli most a nyári ég
  S mily messzi-kék
  Alatta az alvó, beteg vidék.

  A csillagos ég – fényes sírlepel –
  Reád lehel
  S a mindenséget kézzel éred el.

  Csak ússz az éjbe, tündökölve ússz,
  Jó, égi túsz
  Ó messzeség őrültje, Sziriusz.

  Mit hallasz itt? Az álmot hallod itt,
  A halmokig
  Halkan motoz, az éjjel álmodik.

  Egy távol mozdony hortyog valahol,
  Mert áll a tor,
  Vértől zabáltan lassan zakatol.

  Az ablakok lehunyják a szemük.
  Csend mindenütt.
  A toronyóra zengőn egyet üt.

  De felviláglik a mély éjszaka
  Kigyullad a
  Kis patikának kormos ablaka.

  Egy gyógyszerészlány – hadi, fiatal –
  Felkel hamar,
  Márványcsészében álomport kavar.

  Az élet és a felleg eluszik.
  Olyan bús itt.
  Élő, halott egyformán aluszik.

  Egyszerre a kis utcák dörgenek,
  Egy szörnyeteg?
  Nem, vas, halál, szij, Éji őrmenet.

  Elhangzik a dobaja. Semmi más,
  Egy surranás.
  Most két erős, gyors puskadurranás.

  Aszfaltra rogy egy bús, bitang legény
  Fáradt szegény.
  Csókolja a földet. Egy szökevény.

  Körötte senki. A vidék kiholt.
  Nem is sikolt.
  Ki volt az anyja, istenem, ki volt?

  A haja dús, még minden szála ép.
  A szája szép
  S harminckét foga büszke, drága ék.

  Sápadt fejéből csörgedez a vér –
  S ki tudja mér? –
  Bámulja őt a vén Göncölszekér.

(1918)


ÓDA[1]

  E dobogón roppant neved köszöntöm
  Petőfi Sándor, én az új poéta
  Szegényes kincseim lábadhoz öntöm
  S hívom emléked, mely ma újra néma.
  Szóljon neked, ki biztos erő vagy,
  E tétova és új-ideges ének
  S halld meg szavát, a szomszédból jövőnek
  Az alföld árva, koldús gyermekének.

  Kezembe nincsenek arany kalászok,
  Se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett.
  Vetésem a hold zöld vizében ázott
  S egy vak szóbában sírtam, mint a gyermek.
  Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok
  Igéztek engem az alföldi porban,
  A bús vidéken és a betegágyról,
  Az orvosságról és lázról daloltam.

  Ám nagyapám, ki honvédszázados volt
  És verekedett a császári haddal,
  Még látta arcod és hallotta hangod
  Tűzben remegni, amikor a vad dal
  Fölreszketett és még mesélt felőled
  Olyant, amit mi álmodni se tudnánk,
  Mély téli esten, a gyerekszobában,
  Mikor a findzsán reszketett a rumláng.

  Igy látlak én még mostan is. Hatalmas,
  Kiben az élet vére tüzesen vert,
  Ifjú, kiben a magyar ég tetőzött
  És meghaltál és nem láttad a tengert,
  Elnémulok, csak hírmondód idézem,
  A nagyapám árnyát e törpe, kalmár,
  Sötét időben, aki még szabad volt
  S dacolni is mert, régi forradalmár.

  Ő is bolyongott, hosszan, számkivetve
  Az óceán hullámának eredvén,
  Negyven napig vergődött új hazába –
  Szegény emigráns – rozoga dereglyén.
  És sírt, hogy a newyorki kikötőbe
  Hajók tolongtak és nem várta senki,
  A kéményerdő rámeredt sötéten,
  Lármázott a víz és rohant a yankee.

  Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi
  Ágoston itta könnyeit hiába,
  Szeneszsákot cepelt a vad Newyorkba,
  Selyemre festett Philadelphiába.
  Göndör fejét ereszté este búnak
  És arra gondolt, vajjon haza ér-e,
  Gondolt reánk, kik még meg sem születtünk
  Az unokái távoli fejére.

  Mert azt akarta, ott a tengeren túl,
  Hogy ne legyen rongyember soha többet
  És unokája, ki költő leend majd,
  Magyarul áldja az eget s a földet.
  Most ime éneklek ő róla, híven,
  Ki homlokod láthatta glóriásnak
  S emléket állítok a kedves aggnak,
  Ki szenvedett s te néked, óriásnak.

  Méltatlan költő, én, ki a neveddel
  E pillanat tüzében összeforrok,
  Ereklyéim adom, mik megmaradtak
  A gyermekkorból s könnyeimtől forrók.
  Iker nevetek fontam koszorúba –
  Két drága honvéd – az én új dalomba:
  És a küszöbön várom, hogy megilless,
  Alázatosan, a porig hajolva.


ANYÁK

  Már a szemük oly szörnyű nagy,
  Hogy megijed, ki belenéz
  S szemük alatt sovány gödör,
  Amelybe rémek alszanak.
  Oly vékonyak, akár a rongy,
  Tejadó mellük elapadt,
  Könnyes szemük kiszáradott,
  Kezük, mint a kardpenge oly
  Éles, határozott, kemény,
  S uruk sóhajtva néz reá,
  A kézre, amely puha volt,
  Az álmok lágy párnája volt,
  S nem ismeri fel a kezet.

  Nem is nők többé, férfiak,
  Álmos, sebesült katonák,
  Fejükön fekete sisak,
  A szenvedés, a vassisak.

  Mind egyformák ők: az anyák.
  S ha lenne egy találkozás,
  Leülnének a földre ők,
  A föld anyái szeliden.
  S azt mondanák: igen, igen.
  Bólongnának: igen, igen,
  Vádolnának: igen, igen.

  Igy csak járkálnak szótlanul,
  S nem tudják merre, mért, hová,
  Nem tudják soha, mi a hír,
  Nem tudják, éj van-e, nap-e.
  Csak néha emelik kezük,
  Hogy megállítsák, ami megy,
  A szörnyűséges valamit,
  Miről remegve hallanak,
  Ha ujságot olvas uruk.
  Csak néha kelnek fel búsan,
  Ebédidőn s berontanak
  Oda, hol a fiuk lakott
  S az üres ágyba keresik
  Eltávozott kisfiukat,
  S az üres égbe keresik
  Az istent, aki nincs sehol.


KATONA A VILLAMOSBAN

  Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát,
  Ó ismeretlen közbaka e kóbor villamosban
  És olvasom a szenvedést, amit e háborún át,
  Titkos karcokkal véstek rá s megdermedt rajta mostan
  Mert minden itt van, ami volt – csak győzd lajstromra venni –
  Tizennégyből a könny, a vér, tizenötből a hangzó
  Halálüvöltés és roham, tizenhatból a jajszó,
  Tizenhétből egy csúcshurut, tizennyolcból a semmi.
  Ember, testvér, apánk, fiunk, öcsénk, bátyánk, te bálvány,
  Oly mély vagy immár, hogy a nép elhúzódik felőled,
  A végtelent sejdíti meg és ijedez te tőled,
  Amint lecsuklik a fejed, halott közönnyel árván.
  A föld, a tompa föld ilyen. Már egy hegycsúcs az orrod,
  Mely a bús arcok völgyein szökell, magasba törve,
  Két mély mocsár a két szemed és elhagyott, beomlott,
  Ijesztő, néma kút a szád, szájad fekete gödre.


IDEGES RÍMEK

  Reménytelen,
  Ki él, az mind reménytelen,
  Csak könnye van, teménytelen.

  Ezt dúdolom,
  Egy téli éjjel dúdolom
  S szorítom ájult homlokom.

  Mit sirjak én?
  E vad kornak mit sirjak én?
  Mit jajgassak, mit irjak én?

  Száz év se kell,
  Még annyi se, száz év se kell.
  Sírunkon a szél énekel.

  Ki könnyet ont,
  Bibor vért, halvány könnyet ont,
  Egyforma lesz, mind görbe csont.

  A katona,
  Vidám polgár, bús katona,
  Nem tudja, mért járt itt, soha.

  A versiró,
  Cenzor, szedő és versiró
  Aludni fog s aludni jó.

  Menj, árva, zord,
  Szegény dalom, te árva, zord,
  Dalold a semmit és a port.

  Reménytelen,
  Ki él, az mind reménytelen,
  Csak könnye van, teménytelen.


GYÁSZKAR

  Megölték őt. Megölték.
  Nagyhangon elkiáltom
  Világnak embereknek.
  Hegyeknek és folyóknak.
  Megölték őt. Megölték.

  Gyászolni igy tudunk ma.
  Orditó fájdalommal.
  Elbóduló szavakkal,
  Elbődülő haraggal.

  Mert jaj, nem azok ölték,
  Kiket szegényke látott,
  Hogy a földet harapta
  És verte azt a földet
  Irtózatos ököllel,
  Mely nem lehet övé már.

  Mert jaj, nem azok ölték,
  Kiket szegényke gondolt,
  Hogy életét kereste
  Rövidlátó szemével,
  Ugy mint a kertje földjén
  Szemüvegét kereste.

  Mert jajjaj, mások ölték,
  Kiket sohase látott,
  Mert jajjaj mások ölték,
  Kiket sohase ismert.

  De én ismérem őket,
  Én tudom, mit csinálnak,
  Én tudom, merre laknak,
  Én tudom, hogy mit esznek.

  Bujakór koszorúzza
  A homlokuk pirossal,
  És verje meg az isten
  Őket sokféle jóval,
  Élettel, hosszu-hosszu
  Évekkel, pénz sokával,
  Ásitó unalommal.
  Hadd tolják őket édes
  Ringásu párna-széken
  És tágranyilt szemükben
  Halkan égjen a téboly.


KÖNNYEK KOLDUSA

  Én voltam egykor szent edény.
  A fájdalom lakott szivemben
  S a boldogok
  Poétának neveztek engem.

  Mostan vagyok koldus, szegény,
  Mert elveszett, mi az enyém volt.
  S a könny, a könny
  A nagyvilágra szerteszétfolyt.

  Zokognak a föld kerekén
  Mindenki sír, mindenki költő,
  Vak jajgató,
  Fájdalmát az égig üvöltő.

  De legnagyobb jaj az enyém,
  Ki állok itt e bús özönben,
  Sírók között
  S nincs semmi búm és semmi könyem.


MAGYAR KÖLTŐK SIKOLYA EURÓPA KÖLTŐIHEZ

  Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
  Nincs is magas és nincs számunkra mély.
  Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
  Mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal,
  Ha jő az éj?

  Ti messze költők, akik távol innen
  Emelkedtek az isten szivihez,
  Mi földön ülünk már s szavak hamúját
  Kapargatjuk és felzokogva kérdjük,
  Mi lesz, mi lesz.

  A versünk is már csak segélysikoltás,
  Mely ki se hat a tűzön-poklon át,
  Mint gyenge csecsemőé, kit megölnek
  És mint a szűzé, akit meggyaláznak
  A katonák.

(1919)


RAPSZÓDIA

  Nincs ahova hazatérjek,
  Ténfergek, mint a kisértet
  Éjszaka.

  Süt a verő, mégse látnak,
  A magyar a nagyvilágnak
  Árvája.

  Megy az élet, jő az élet,
  Ebek vagyunk és cselédek.
  Bolondok.

  Jajgatok, de nincs ki hallja,
  Vizes a kalapom alja
  A könnytől.

  Jaj, ha szám egyet kiáltna,
  Kitűzném a kapufára
  Szívemet.

  Csak csöndesen szivem, aludj,
  Jó nekem így, jó nekem úgy,
  Akárhogy.

  Igy végezték bús hatalmak,
  Olcsó víz a magyar harmat,
  Sárba hull.

  Mit bánják ők? Nevetnek ők,
  Várnák ákácos temetők
  Mi reánk.

  Édesanyám minek szültél?
  Elhervadtál, megőszültél
  Hiába…


IMA HARC ELŐTT

  Belőlem majd bús lobogó lesz,
  Mit összetép idők viharja,
  Emlékemet is elsodorja
  S nem kisér lárma, suttogó nesz.

  Belőletek lesz cafra dísz tán,
  Bankár-kisasszonyoknak éke,
  De az enyém a jó, a béke,
  A becsületnek gyolcsa, tisztán.

  Mert odaadtam mind a kincsem,
  Szivem jobbik felét a nőnek,
  Felét zálogba a jövőnek,
  És a kezembe semmi sincsen.

  A sorsomat adtam agyarnak,
  Fognak, körömnek és tusának,
  S mindent a földgömb koldusának,
  A vak mártirnak, a magyarnak.

  Ő az Apa, a mondhatatlan,
  A Nemző, aki sir a földön,
  És most mit kaptam tőle kölcsön,
  Az életem is visszaadtam.

  Csak gyújtsa más reá a tüzvészt,
  Én sirva borulok nyomába,
  Csörgesse a rongy és a gyáva,
  A hirt, ezt a harminc ezüstpénzt.

  Nyirettyüjük mások rikassák,
  Úri szalonba, úri bálon,
  Én titkos arcod látva-látom,
  Fajom, mert föld vagy, vér, igazság.

  Belőlem, majd bús lobogó lesz,
  Mit sárba dobnak, elfelednek,
  Árnyéka eltűnő nevemnek,
  De becsűletbe bukni jó lesz.

(1920)


SZONETT AZ ÖREG KIRÁLYRÓL

  Mily meghatottan gondolok ma rája,
  Hogy nyavalyatörősen és bután
  Fekszünk a sárban, annyi könny után
  S szájunk a tébolyt és jajt kiabálja.

  Ezüstösen hullt a tél zuzmarája,
  S öregapóként ült nagy trónusán
  Az agg király, mi kávéztunk Budán
  S a végtelen békére nyilt a pálya.

  Én ekkor voltam boldog. Aranyak
  Bújtak rongyos zsebembe hallgatag
  És fájt az élet, a rejtélyes-édes.

  Diadalmas tüzével vert a nap.
  Sirtam, daloltam lombos kert alatt.
  Mert költő voltam és huszonöt éves.


SZABADKA

  Szülőföldemnek bús határa, hajh,
  Elér-e még a bánat és sóhaj?

  Mert hozzád többé nem visz a vonat,
  Csak igy emelhetem rád arcomat.

  Gyermekkorom, áldott gyermekkorom
  Te hontalan, hozzád kiáltozom.

  Bölcsők, koporsók, temetői por
  És templomok ormán az estbibor.

  Kis iskolánk, amelybe a harang
  Oly édesen beszélt, akár a lant.

  Lombok, virágok és szines kavics
  A sinek mellett. Hullámos Palics.

  Hold, nyári bál, rakéta, kéjes ég
  S a szélbe – karcsú lányok – jegenyék.

  Szivembe húsz év gazdagsága s lágy
  Édes-halálos méz: a vágy, a vágy.

  Fejemre kulcsolom a két kezem
  És koravénen rád emlékezem.

  Vagyok szegény, ki semmit sem akar,
  Harmincnégy éves, elfáradt magyar.

  S nem kérdezem az ég ragyog-e még.
  Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Székfoglaló a Petőfi Társaságban.]



TARTALOM

AZ ÁLDOTTAK

  Boldog, szomorú dal  7
  Hitves  9
  Részeg virágok és darázs-szó  11
  Jajszó  13
  Verés  15
  Anyai nagyapám arcképe  17
  Sakkoztunk egyszer…  19
  Csáth Gézának  21
  A nagyvárosban éltem  26
  Ádám fiam utravalója  28

ŐSZI KONCERT

  Őszi koncert  33

ÉGI KALANDOK

  Egyre közelebb  55
  Együgyü ének  57
  Ősi… Régi…  59
  Csillagok  60
  Éji riadalom  62
  Bohóc  63
  Mint  65
  Árnyak fehér processziója  66
  Reggeli áldás  68
  Lángok között  71
  A magány papja  73
  Szonett egy szoborra  74
  A szőke nő portréja  75
  Vénség  76
  Áldott szegénység…  77
  Az átkozott házban  78
  Az ellenség  80

KÁRTYA

  Kártya  83

JAJVESZÉKLŐ

  A magyar romokon  93
  Szénrajz  94
  Vidéki éj  96
  Óda  99
  Anyák  102
  Katona a villamosban  104
  Ideges rímek  105
  Gyászkar  107
  Könnyek koldusa  109
  Magyar költők sikolya Európa költőihez  110
  Rapszódia  111
  Ima harc előtt  113
  Szonett az öreg királyról  115
  Szabadka  116





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Kenyér és bor" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.