Title: De kár megvénülni! - Regény egy vén öcsém-uram élményei után
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "De kár megvénülni! - Regény egy vén öcsém-uram élményei után" ***

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XC. KÖTET

DE KÁR MEGVÉNÜLNI

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

DE KÁR MEGVÉNÜLNI!

REGÉNY

EGY VÉN ÖCSÉM-URAM ÉLMÉNYEI UTÁN

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK

TULAJDONA

1898



ELŐSZÓ.

Először azt a czimet akartam adni ennek az izének, (mely, fájdalom! rám
nézve nem regény), hogy «egy becsületes ember gonosztettei». Mert hát én
az vagyok: becsületes ember; egyéb czímem sincs: se «tisztelt hazafi»,
se «szeretett polgártárs», se «elismert szakférfiu». Csak becsületes
ember: minden pontban; még a pontok pontjában is.

Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha
meghalok, porrá égetnek, s mint Artemizia királyné tett Mauzolusz
királylyal, italba keverik hamvaimat s úgy adogatnak be, de nem a
nőknek, hanem a férjeknek, mint óvó-szérumot a hűtlenség bakteriumai
ellen.

És ez nem is lett volna rossz regényczím: egy becsületes embernek a
gonosztettei. Hanem hát ez még is nagyon hasonlít a sviháksághoz, egy
neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, a mi nincs. Sohasem
szerettem a dicsekedést. Mit dicsekedjem a bűnömmel? Elég ha a feleségem
így szólít, hogy te «bűnöm!»

Inkább választottam ezt a czímet «… De kár megvénülni!»

Ezzel aztán be van ismerve, hogy vén vagyok.

Biz az vagyok. Az ötvenediket járom.

De hogyha összeszedem magamat, ha a szerpántot jól megszorítom a
derekamon, a szakállamat odáig, a meddig bicolor lett, kiborotválom,
senki sem mond többnek negyvenyolcznál. Ebben is megmaradok állhatatosan
negyvennyolczasnak.

Csak annak a melanogénnek ne volna olyan penetrans szekfüszeg bűze, mely
három lépésről elárulja, hogy az ember a haját védelmezi!

Hát én bizony nem tagadhatom, hogy a porosz háboruban már hadnagy
voltam: vitézségi érmet is hoztam haza magammal. Annak is urát tudom
adni, hogy hogyan szereztem.

Mikor Benedek kiadta azt a korszakalkotó ordre du bataillet, mely
szerint a katonáknak megtiltatik a pipát a patrontáskába dugni, én
voltam e rendelet végrehajtásánál a legserényebb. Én magam a századomnál
negyvennyolcz makrapipát koboztam el a bakáim tölténytartóiból; be is
szolgáltattam a generalintendaturának.

Ezért kaptam a medáliát.

Szereztem ugyan Szadovánál egy kardvágást is a fejemre; ha egy
tüzérhadnagy kollegám fel nem szed a földről, az ágyujára felültetve,
Nikkelnek hitták a derék embert, hát ott taposnak össze.

Holmi svihák ember azzal dicsekednék, hogy ezért kapta a vitézségi
érmet; de én jobban ismerem a dolog meritumát: nem azé az érdem, a ki a
vágást kapta; hanem a ki adta. Fődolog a disciplina. Az én
Tapferkeitsmedaillem a 48 pipáért jutott ki.

Igaz, hogy a régi módi magyar hadvezérek más szisztémát követtek mint
Benedek: ezt bizonyítja az a megörökített adat, a mely szerint Damjanics
a szolnoki ütközetben, mikor az ordináncz huszárja alól egy ágyúgolyó
ellőtte a paripát, azt kérdé a talpra ugró legénytől: «no fiam, hát ég-e
a pipád?» «Az enyim ég: csak az üvé égjen!» felelt a huszár. A mi azt
bizonyítja, hogy a régi magyar harczregula megengedte, hogy a katonák az
ellenséges ütegek tüzelése alatt is pipázzanak.

… No hát régi legény vagyok.

De azért még nem mondtam le a világról!

Maradok a szadovai rangomnál. Főhadnagy. Penziót nem adnak: tehát aktiv
állapotban vagyok. Még annyira nem jutottam a becsületességben, mint
Gyulay Pali, hogy a férjek rám bizzák a szép asszonyaikat gardirozni.
Tőlem rettegjenek!

Tehát kezdjük az elején.

Valljuk meg őszintén, hiszen úgy is hiába titkolnám, hogy én nekem a
feleségem már a hetedik rubrikában következik.

Előtte már hat sorszám van betöltve.

Pedig igen korán házasodtam: alig voltam huszonöt éves.

De hát nagyon gyorsan változott a repertoár.

S igen hamar ment nálam a beleszeretés egy szép arczba.

Az első lángom klasszikus oltáron gyulladt meg: egy fekete haju, de kék
szemü görög leány volt az. A görög nyelv professzorának a leánya, a
kihez privátára jártam. (Azt kérded, hogy a kettő közül melyikhez?) Hát
hiszen ha az elébbit értettem volna, azt mondanám, hogy «mihez».

Majd azután elmondom én mindegyiknek a tragédiáját sorba, csak elébb
hadd mutatom be a szinlapot.

A második szerelmem volt egy pompás rácz leány: ennek meg szőke haja
volt és fekete szeme.

A harmadik lángom egy hővérü asszony volt. Férjes nő, erős
temperamentummal. Micsoda szemei! Tűzbe ugrottam volna érte – hűtőzni.

A negyedik volt egy színművésznő. Már ennek az arczát nem próbálom meg
leírni; mert az annyiféle volt, a hány szerepet játszott. Azt pedig a
szinpadon kivül többet játszott, mint a szinpadon. Ez volt rám nézve a
legveszedelmesebb láng. Képes lettem volna érte elhagyni a juridikus
pályámat s elmenni vele szinésznek. A mire ő is biztatott. Én persze
primo amorozónak képzeltem magamat, csakhogy ő meg apaszerepkört szánt
nekem. Ez volt a legczifrább történet.

Az ötödik ideálom volt egy «Sáron rózsája». Igazán mélyen szeretett
polgártársné! Az is nagyon szeretett engem. De nem érhettünk czélt, mert
az a bizonyos törvényczikkely még akkor nem volt szentesítve.

A hatodik volt egy szelid tekintetü, ártatlan gyermek, a kinek a komoly
arczába, az okos beszédjébe voltam szerelmes. Egy septemvirnek a leánya,
a kinek az apja is szivesen látott. A mellett még lett volna belőlem
valami. Annak volt ambitiója. Gesztenyeszin haja volt és olyan szemei,
mint az őznek.

(Te most lecsapod a tollat az asztalra, s azt mondod: «de hát
megbolondultál te öreg, hogy ilyen leleplezéseket adsz magadról? Hát ha
a feleséged olvasni fogja? Rád ismer a történetedről álnév alatt is.»
Légy te a felől nyugodt. Ez a hat rózsa mind huszonöt év előtt virágzott
számomra és most huszonöt év mulva mind összekerültek egy csoportba a
házamnál: mindennapos látogatói a feleségemnek; néha mind a heten együtt
ülnek az ozsonnázó asztalnál; hat fertályszázados ideálom, hetedik a
feleségem: képzelheted, hogy mi mindent beszélnek azok én rólam! Meg van
én nekem számlálva minden hajamszála; de annyi nincs, hogy minden
bűnömet fedezné egy hajszál.)

No ez ellenmondásnak látszik a bevezetésben előadott jellemrajzommal,
melyben Mauzolus királylyal egy ugyanazon taplóból faragott férjnek
vázoltam magamat. Hja ezt csak a világ hiszi rólam: az egész világ; de
azt, hogy titokban milyen gonosztevő vagyok, azt csak azoknak a
párkáknak a törvényszéke tudja, a kik a szivekben és vesékben és
asztalfiókokban olvasnak.


Χ.

«Hát ez már micsoda schwindli megint? Egyszerre a X-ik fejezeten kezdeni
a regényt! Az olvasó, meg a kiadó becsapására van-e ez fundálva?
Higyjék, hogy már kilenczet átforgattak belőle s a szerint számítsák a
honoráriumot?

… Nem a! Kérem alássan; nem római X-es szám az odafönn, nem is egy
kétlábra állított érdemkereszt, sem pedig ama bizonyos mathematikai
föladványokban szereplő «egy ismeretlen», hanem valósággal az első
regényszakasznak a czíme: a fatális görög «Ch» betü, a hellen alfabetben
= Χ.

Az a kiakolbólitott «ch», a mit az új magyar irók, mint szittya ajkakhoz
érdemetlen indigenát a köztünk lakhatás engedélyétől megfosztottak s
helyette, váltogatva, hol a «k»-t, hol a «h»-t sorakoztatják, a használt
szó természete szerint. Így például, a hol anarchiáról van szó, ott azt
irják, hogy «anarkia», (mert az kemény falat) ellenben, a hol
psychologia fordul elő, ott azt irják, hogy «pszyhologia» (lágy az!) A
bacchanál a kezdetén iródik «bakkanálnak», a vége felé aztán jó neki a
«bahhanál»; a machinatiót pedig az határozza meg, hogy ki követi el? ha
a néppárt részes benne, akkor «makináció»; de ha a púroszok csinálják,
akkor «mahináczió».

De bár hamarább tették volna derék nyelvigazítóink ezt az idegen betü
számkivetést! De sok keserűségtől megőriztek volna egy egész
generácziót: különösen pedig engem.

Azt persze nem is sejti már a jelen ivadék, hogy micsoda nagy
szenvedéseken kellett átlábbadozni a megelőző bácsiknak.

A Bach-korszakban azzal sanyargatták a szittya legények porczikáit, hogy
németül tanulni muszájoltattak. Hát persze azt tették, hogy nem tanulták
meg. Az érettségi vizsgánál azonban erre is rákerült valahogy a sor.
Calculust kellett belőle kapni, külömben nem adták ki a bizonyítványt. A
vizsgázó tanár megmondá őszintén a vizitátor tanfelügyelőnek: «egy szót
sem tud ez a fiú németül: nem vette be a nyaka.» «Dehogy nem tud!
biztatá a hatalmas úr; állj elém fiam Szekeres: hát hogy mondják németül
azt, hogy «ember?» «Mensch!» felelt rá készen a diák. Például: «az ember
próbál?» «Das Mensch próbirt.» (Ezt a tarokkból tanulta.) «Hát azt hogy
mondanád magyarul, hogy «Ferd?» «Lú!» «Nagyon jól van fiam Szekeres!
Hiszen tudsz te németül». S adtak neki «elégségest».

Mikor aztán következett az új politikai korszak, a rájkszráttal, akkor a
furfangos állambölcsek azt eszelték ki, hogy fordítanak egyet a
közérzületen: ne szidják már a mérges dentumogerek a «német»-et, szidják
inkább a «görögöt».

Én épen akkor jutottam az érettségi vizsga fogzási korszakába.

Maig sem tudom, hogy miért kellett nekünk görögül megtanulnunk! Hiszen
nem mi járunk Athénásba Wertheim-kasszákat feltörni.

Abból pedig most már komolyan kellett vizsgázni, nem úgy, mint hajdan a
«Márton gramatikából»; mert ezzel az intézkedéssel magasabb kormányzati
és állampolitikai czélok voltak összekötve: gátat vetni az
intelligenczia túltengésének. Hogy ne legyen annyi jogász
Magyarországon. Erre volt jó a görög nyelv.

Engem a közgyámom, (árva gyerek voltam) nehogy a fővárosi erkölcstelen
világnak idejekorán martalékul essem, elküldött egy vidéki városban
hireskedő középiskolába; ott is, nagyobb biztosság kedvéért kvártélyra
és kosztra állandósított magánál a nagytudományu igazgatótanárnál.

Nagyérdemű, tudós Poprádi Esdrás uram igazán megérdemelte a czimeit;
mert ő maga négy kathedrát látott el. Ő tanította a geografiát, a
mathezist, az antikvitáteszt, meg a görög nyelvet.

A beszélő organumának bizonyos sajátságaért úgy hitták, hogy «szuszka.»
(Ugyanaz, a mit a német tájszólam úgy határoz meg, hogy «der
Knyaufete.») A ki a mássalhangzókat elvetéli: az «m»-et «b»-nek, az
«n»-et «d»-nek, a «g»-t «k»-nak, az «ny»-et «ty»-nek, a «z»-t «sz»-nek
ejti: az «r»-et pedig úgy elköszörüli, hogy «ch» lesz belőle.

Ez az átkozott görög «ch»! Soha sem volt vele a tanár megelégedve, a
hogy a görög «chi»-t kiejtettem: – úgy kell azt mondani, a hogy ő mondja
az «r»-et.

Ennélfogva a mit a clarissime praelegált, abból a szittyák nem értettek
semmit, a miből az a jó következett, hogy kénytelenek voltak a könyvből
is elolvasni az illető tudományt; mikor aztán felelni kellett, akkor
iparkodtak épen olyan szuszka (Dunántúl «tutma») kiejtéssel felelni,
mint a minő a professzor úré; a miből megint a professzor úr nem értett
semmit, de azért meg volt vele elégedve. – Egyáltalában nem üldözte a
studiózusokat az egzaminálással. Életelve volt: «quieta non movere.»
Bejött a tanterembe: fölolvastatta a katalógust, azzal leült a pulpitusa
mögé, fölnyitotta a könyvet, a hol a szamárfül be volt hajtva; rákezdte
a prelekcziót, ledarálta a penzumot; mikor az óra ütött, becsapta a
könyvet, leszállt a pódiumról s elballagott.

A ki többet akart tőle megtudni, az följárhatott hozzá privátára.

Ezek között különösen a görög nyelvtanból adott magánleczkék voltak
látogatottak, mivel hogy reggel hét órakor volt a terminusuk; télen úgy,
mint nyáron.

Nem, mintha a diákok nagyon tartanák magukat az «aurora musis amica»-hoz
s szeretnének korán fölkelni, hanem inkább azért, mert akkor még a
professzor aludt. Soká szokott aludni, soká fenn volt éjszaka.

Hát aztán ki tartotta a privátát Esdrás úr helyett?

Az bizony supleáltatta magát a külön tanórán a leánya által. Ő ott aludt
a mellékszobában, nyitott ajtónál, semmi vétség nem volt a dekorum
ellen; aztán a professzor fia is ott volt, – egy notórius árulkodó. Az
is velem egy klasszisban tanult.


Ψ.

Ez megint egy új fejezetnek a czíme; egy görög betü, úgy mondják ki,
hogy «pszi.»

Sajnálom, de nem tehetek róla; – minden nyelvet az alfabeten kell
kezdeni. – Majd lesz itt még orosz «asbuki» is.

Első a helyes kiejtés.

Hárman ültünk a hosszú asztalnál, a kik ezt tanultuk. Én, – a ficzkó, –
a báró, meg az Amarillis.

Le is szokás az alakokat írni ugye, a kik a regényben okvetetlenkednek?

Hát engem ismersz; valamivel csinosabb voltam, mint most, akkor még
olyan sűrű szőke hajam volt, hogy beletört a fésű foga; ezúttal még
lelógott a homlokomra, később aztán kefemódra lenyiratott; de ez majd
utóbb jön; bajusz, szakáll még csak akkor ütközött; karcsu legény
voltam, de jól megtermett; én voltam az első táv- és magas-ugró a
tornában. Büszke voltam a szép fogaimra, a profilomban volt valami
napoleonias, ellenben a két pofám olyan kidudorult, hogy sokszor azt
kérdezték tőlem: min nevetek? most is olyan; az volt a gúnynevem, hogy
«lomkiri» (L’homme, qui rit).

Az egyik szobatársam volt a «ficzkó», a tanár fia. Volt ugyan
keresztneve is: Agezilaus, de ezt nem használták, legföljebb a végét,
megtoldva egy «pub»-bal, – az apja maga is csak ficzkónak titulálta. Ezt
ki nem állhattuk, mert ő volt a legjobb tanuló a klasszisban. Már akkor
stréber volt.

Valamennyiünk között ő volt a legvéznább termetü, nyápicz legény; azért
még is ő készült tiszti pályára lépni. Azt mondta: ezredes lesz.

A másik szobatársam volt a báró. A báró Nikkel. No ennek nem kellett
gúnynév; elég volt annak a maga neve. Báró is, meg Nikkel is. Az apja
würtembergi volt; mint dragonyos tiszt került hazánkba; beleházasodott
egy felvidéki tótkirály familiájába s lett a fiából a legpogányabb
magyar sovinista, a ki csak valaha ablakokat beverni segített. Attila
nevet kapott a keresztségben. Széles vállu legény volt; karja hoszszú,
tenyerei éktelen nagyok. Erős inai voltak, különben szikár termete;
arczbőre odafeszült a koponyájához, hatalmas orral volt megáldva s annyi
bajusza volt már, hogy hegyesre kipödörhette s követelte, hogy azt
meglássák. Ez is jól tanult; a mathezisben különösen előtte járt a
professzornak. – Szünetszüntelen verekedtünk; ökölre, botra, birokra, a
vivó oskolában karddal csupasz testre; és a mellett a legjobb pajtások
voltunk; egy életünk, egy halálunk, egy erszényünk – és még az is
megesett rajtunk, hogy egy szeretőnk. Az egész életfonalám úgy
össze-vissza van szőve, gubanczolva a jó Nikkel Attiláéval, hogy le nem
tudom a kettőt egymás nélkül gombolyítani; s végül is tartok tőle, hogy
csomóra fog fulni.

A negyedik volt az asztalunknál a bennünket oktató vezérszellem:
Amarillis kisasszony…

… Megálljunk elébb egy szóra. Nem így hitták az én első ideálomat. A
szent keresztségben igazi kalendariumi martyrnő nevét viselte.

Azonban hát noblesz oblizs. Hölgyek irányában tartozik az ember
diskrétus lenni.

Én a hölgyek neveit, a kik ezt az én regényemet szövik-fonják, jónak
látom virágnevekkel helyettesíteni.

Így lesz a görög leányból «Amarillis.»

A szép rácznőt hivni fogom «Iringó»-nak.

Az eleven ördög lesz a «Fritillaria.»

A művésznőt hivom «Passifloranak.»

A sémi hölgy neve lesz «Mirrha.»

A bölcs szűzek mintaképe lesz «Estike.» (Diákul Hesperis matronalis.)

S végül a törvényes összeköttetésem vezéralakjának érdeme szerint jut a
«Palma.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Eként előre bocsátottam a szinlapot.

Már most lássunk a maszkirozáshoz.

Amarillis kisasszony tökéletes görög szépség volt; valódi Minerva,
külsőleg és szellemben is.

Arczban ugyanaz a kép, a mit a rajztanárunk másoltatott velünk
krejonnal, csak a sisak hiányzott a fejéről, a négy ágaskodó paripával.

S hogy tudta szavalni az Iliászt!

No, ha én lettem volna Parisnak a bőrében, mikor a három istennő közül
választani kellett, én már csak Pallas-nak adtam volna az arany almát. S
milyen bolond fordulat lett volna ebből! Ha megszöktetem az Olympról az
alma matert! Most nem volnának diákok a világon!

Amarillis kisasszony is úgy ugrott ki készen fegyverzetestül az életbe,
miként hajdan Minerva Jupiter fejéből.

De ez nem az apja fejéből ugrott ki. Az anyja volt görög nő. – Igazi,
Maczedoniából hozott görög nő, kinek szülői, mint kereskedő-család
honosultak meg a városban. Esdrás urat a görög nyelv ismerete segíté a
boldog házassághoz. Amarillis az anyatejjel együtt szívta be a görög
tudományt, maga az anyja játszva tanította meg rá. A ficzkó már nem
részesülhetett ebben a könnyü methodusban, mert az anyja korán elhalt.
Amarillis valami öt évvel lehetett idősebb az öcscsénél: lehetett húsz
éves, a ficzkó tizenöt, én és a báró (engedelmet kérek: az «ember» az
«én»-nél kezdődik és nem a «báró»-nál) voltunk tizennyolczasok.

Ezekre a statisztikai adatokra szükség van egy olyan históriánál, a
melyet nem a költői fantázia nemzett, de melyet az objectiv contemplatio
költött ki a pszihologia és fiziologia, valamint a pozitiv helyzetek
studiumának kemenczéjében.

Mert ha például az a helyzet áll elő «most» (a század X-ik évtizedében),
hogy két 18 esztendős diák beleszeret egy 20 esztendős leányba, előre
tudja az olvasó a végét: – vetélytársak fekete golyót húznak, – amerikai
párbaj, – megmaradt pár boldogságát szülők ellenzik, – mennek
vendégfogadóba, este vacsorálnak, – reggel két agyonlőtt gyerek egymás
mellett. – Ez már a rendes befejezés ma napság; akár ne is olvassa az
ember végig. Hanem ez még a hatvanas években nem volt általános
társadalmi sablon. Mi ifjak még akkor szerettük az életet s arra meg
épen nem voltunk képesek, hogy egy szeretett leánynak a szép fejét
golyóval szétzuzzuk; ha a mienk nem lehet, a másé se legyen. Ez csak a
mostani kényes, nyaffadt, nyámnyila nemzedéknek a kibuvója.

Tehát az én időmben a gyerekek közti szerelemnek, kivált a hol a leány
idősebb a fiunál, kellett valami praktikus megoldást keresni.

Ez volt mindenek előtt a görög nyelv.

Talán emlékezel is arra az adomára, a mit ez időben szájról-szájra adtak
az akkori osztrák kultuszminiszterről? Ő exczellencziája, a kinek a
görög kedvencz eszméje volt, egyszer egy diszlakománál kihúzta a
chronométerét a zsebéből s így szólt: «most az én órámon félnégyre és én
bizton mondhatom, hogy ebben a perczben a Gesammtmonarchia összes
iskoláiban kétszázhatvanhétezer diák mondja ezeket a szavakat: «ΤΕΤΥΦΟΣ,
ΤΕΤΥΦΙΑ, ΤΕΤΥΦΟΝ.»

Mi is azok közé a Gesammtstudentek közé tartoztunk, a kiknek összesített
himnusza eként szállt az égbe.

Amarillis ajkairól tanultuk a helyes kiejtést. Készakarva nehezen, hogy
többször szájunkba rágja azokat a kimondhatlan görög betüket.

«Khi! khi! khi!»

«Nem jól van.»

«Rhhhi! Rhkhi!»

Ez csúf betü.

Olyan, mint mikor a macska fuj mérgesen a kutyára.

Sokkal kedvesebb hangzásu a «Kszí».

Mint mikor a kutyát uszítják «ksz–ksz!»

De legkedvesebb (nőajkról eltanulva) a «Pszi».

Én ezt mindig úgy mondtam, hogy «Puszi».

Kellett hogy megkorrigáljon.

Én persze azon törekedtem, hogy ő tanulja meg tőlem «Ψ»-t úgy ejteni ki,
hogy «puszi».

Egyszer aztán formális kiejtési vita támadt közöttünk.

De ennek megint új fejezetet kell szentelnem.


Χ? vagy ξ? Görög X.

Amarillis kisasszony dolga volt a mi irásbeli egzerczicziumainkat
revideálni és kiigazítani, nehezebb föladatoknál kerékvágásba segíteni.

Én egyszer a következő sort írtam a gyakorlataimba:

«Κισασσονυ! ὴν μαγάτ ῾αλάλβα ιμὰδομ»

A mit ő ezzel az alája írt sorral adott vissza.

αλάλ ελλεν νινξ ορβοσσάγ!

– Ohó! Ez nincs helyesen irva! disputáltam én. A «kszi» nem
helyettesítheti a «cs»-ét.

A miből a laikus olvasó is kitalálja, hogy a két görög betüs sor magyar
frázist takargat. Az enyim azt mondja «kisasszony! én magát halálba
imádom», az övé pedig így szól «halál ellen nincs orvosság!»

Csakhogy a görög alfabetből hiányzik a magyar «cs» betü.

– Én nem fogadom el a «ninksz»-et «nincs» helyett.

Én azt állítottam, hogy a magyar «cs» betünek a görög «chi» felel meg; ő
pedig azt mondta, hogy a jóni kiejtés szerint a «kszi» a valóságos «cs.»

– Döntsön a professzor úr; én ő rá apellálok.

Amarillis azt mondta rá: «jó lesz.»

– De én nekem nem elég az, hogy «jó lesz», hanem fogadjunk.

– No hát, mibe fogadjunk?

– Mit kiván kegyed, ha én vesztem a fogadást?

Amarillis nagy árt szabott; egy autogrammot korunk leghiresebb költője:
Dombiratosi Leótól, a kinek a daliás alakja rendes rovatképe vala a
«Bolond Miska» czimű lapnak. Amarillisnek az autogramm-gyüjtés volt a
szenvedélye.

– Megszerzem, – igértem én.

– És ön? – kérdé Amarillis.

– Én pedig, ha nyerem a fogadást, kapok öntől egy görög Ψ-t: az én
kiejtésem szerint.

Márványarcz maradt. Azt felelé: «áll»

Appellálunk a professzorra: valjon Χ-e vagy ξ a Cs?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hiszen ha szokása lett volna Esdrás úrnak csak egyetlenegyszer is
beletekinteni az irás-gyakorlatainkba, csodadolgoknak jöhetett volna
nyomára; de ő ezzel nem rontotta a nyugalmát.

Tudta, hogy istentelenségeket csinálunk; inkább ránk sem nézett, hogy
meg ne botránkozzék benne. A lustaság volt a szignaturája. A két órai
priváta alatt rendesen aludt, mi költöttük föl, mikor már közeledett az
iskolábamenés ideje.

Hanem délben aztán annál beszédesebb volt. Sokat evett, sokat ivott és
sokat beszélt. Csakhogy nem bort, hanem vizet ivott. Fenékig ürítette az
öblös poharat minden étel után. Valóságos krapulát ivott magának –
vizből.

De aztán, a mit beszélt asztal fölött, az is méltó volt a
viz-részegséghez. Folyvást a muszkát dicsérte előttünk.

Ez a nemzet van hivatva a jövőben arra a szerepre, a mit a multban a
görög nemzetre ruházott a sors. Megalkotja maczedoniai Nagy Sándor
birodalmát a Hellespontustól Keletindiáig s a Hyperboræokig.

Egységes nemzet, száz millió lélek, egy nyelv, egy vallás, egy fő, egy
akarat.

Semmi beteges szabadelvüsködés; erős, öntudatos absolutizmus. Ideálja a
kormányformának.

Hatalom, mely előtt minden másnak el kell enyészni.

Hát még az irodalma! Valamennyi orosz irót mind ismerte; azoknak az
eszméi az igazi világító tűzoszlopok a pusztában.

Itt nem állt meg; átvegyegett a gyakorlati politika mezejére.

Elhistorizálta, hogy ő végig járta az egész magyar szabadságharczot. Nem
svihákoskodott. Bevallotta őszintén, hogy nem kombattans minőségben. A
magyar kormány kinevezett minden hadsereghez egy tollfogható egyént,
akinek hivatalos czime ez volt, «hisztoriograf»; a honvédek azonban úgy
hivták őket, hogy «hadi pacsirta» – ő Nagy Sándor hadtesténél fungált,
mint hadi pacsirta.

Itt ismerkedett meg a vége felé az orosz tisztekkel. Fraternizáltak.

Óh az oroszok nagyon szeretik a magyarokat!

Azt mondta az egyik orosz parlamentér a magyar tisztek lakomáján:
«Barátim! Mi nem azért jöttünk Magyarországra, hogy titeket leigázzunk;
hanem hogy magunkhoz fölemeljünk. A ti országotok a mi egyenes utunk
Konstantinápolyba. Meglátjátok, hogy mennyire meg tudja becsülni az
orosz a dicső magyar népet. A magyar ezredek fogják képezni az orosz
czár testőrseregét, a hogy most a finnek. Ezeknek is meghagytuk az ősi
szabadságukat, alkotmányukat, országgyülésüket. Beszélhetnek, irhatnak,
nyomtathatnak a maguk nyelvén, a mit csak ők értenek. Még bankót is
nyomhatnak, a min egymástól vásároljanak. Terringettét! Ha a magyar
mágnások befészkelik egyszer magukat Szentpétervárra, kiszorítják a
czári udvarból az orosz főurakat. – A magyarok talentumait fényesen
fogják ott megjutalmazni! Kapva-kapják majd a magyar művészt, irót! –
Hát még a prókátoroknak micsoda aratásuk lesz Oroszországban! – És a
nagy üzletek! A hol annyi a heverő pénz, az ugar-föld, az arany-bánya s
a munkához szokott tenyér! Csak Oroszországban úr az úr igazán!»

Ilyen glicsériákat kellett nekünk hallgatnunk mindennap Esdrás úr
asztalánál – pohár víz mellett. Csak legalább egy kis rostopsint adott
volna hozzá!

Annyiban alkalmazta a konyháját szármata szimpatiáihoz, hogy minden
héten kétszer főzetett «stsi» levest, meg «barcs» levest. Ez nem is
rossz. Az egyik káposztából készül, a másik vörös répából, kalbász
darabkákkal.

Így töltögette belénk kanállal az orosz eszméket.

Mikor aztán a kosztosok megszöktek az asztaltól, akkor még ott fogta a
ficzkót s elkezdett neki oktatást adni az orosz nyelvtanból.

– Ennek fogod köszönni a szerencsédet, ficzkó!

S a ficzkónak ebéd után, addig az egy óráig, a mig mi balmoztunk, neki
kellett fekünni az orosz nyelv tanulásának s magolni nyelvtornázó
szavakat.

Az igaz, hogy nem is neki való volt a balmozás.

Manapság már ezt a szót is alig ismeri valaki. Az én diákkoromban pedig
ez volt a mulatságok koronája.

A magyar «balom» szó valószinüleg a franczia «ballon» – ból származik,
külömben Kollárék azt is a szláv nyelvnek reklamálnák.

Egy roppant nagy lapda volt az borjubőrből, melynek töltelékét egy
fölfujt marhahólyag képezte. Ezt ököllel kellett fölütni a magasba;
mentül erősebb volt a legény, annál magasabbra repült a balom; – és
ennek azután többet nem volt szabad a földre leesni; a körben álló
fiúknak a leszálló balmot röptében kellett ismét ököllel fölcsapni a
levegőbe; a ki elhibázta, az maga kapott ütleget a többiektől. Gyors
láb, ügyes kar, biztos szemmérték kellett hozzá; játék után föl volt
dagadva az embernek az ökle. Ez volt a magyar laun-tennisz.

Hát ez persze nem volt a ficzkónak való mulatság.

Én sem tudom, hogy nekünk mire használt; ma már kiment a divatból.

Hanem, hogy a ficzkó jól járt a muszkanyelv tanulásával, azt már
bizonyosan tudom.

Minthogy ez az alak az elején túl nem kerül elő ebben az én
történetemben, mindgyárt abfertigolom, elmondva röviden a curriculum
vitaeját. Poprádi Agesilaus mindenféle iskolákon keresztülvágva magát,
végre bejutott a bécsi hadügyminiszterium valamelyik bransába,
főhadnagyi sarzséval. Új korszak, új kormány előálltával, a
szentpétervári nagykövetség is új diplomatával lett betöltve, aki
egészen a maga izlése szerint kivánta a hivatalos személyzetét
megalakítani. Olyan katonai attasét kivánt maga mellé, aki tökéletesen
birja szóval és tollal az orosz nyelvet. A hadügyminiszterium lámpással
kereste a muszkául értő tisztet. Nem talált mást, mint a főhadnagy
Poprádit. Azt rögtön kinevezték katonai attasénak a nagykövetséghez. A
mint megérkezik Szent-Pétervárra s bemutatja magát a főnökének, az
méregbe jön: azonnal telegrafáltat a hadügyminiszternek, hogy mit küld ő
mellé egy hadnagyocskát katonai attasénak? Egy nagykövetnek legkevesebb
őrnagyi rangu attasé kell! Nosza fölhajtják az őrnagyokat, sorba kérdik:
«Ki tud oroszul?» – «Hát az ördög!» (Az tud; de nem vállal attaséi
hivatalt.) «Ki tanul meg rögtön oroszul?» – «Hiszen Kolumbus tojása ez!»
Ki kell nevezni főhadnagy Poprádit őrnagynak. S főhadnagy Poprádi
megkapta az őrnagyi rangot, a pléhgalléros uniformissal együtt, persze
egy utászezrednél. Akkor jött aztán még csak dühbe a szentpétervári
nagykövet, mikor az új őrnagy bemutatta magát a molnárszinü őrnagyi
uniformisában. Hej, de összetelegrafteremtette az egész miniszteriumot:
«Hát egy pionérrel parádézzak én az orosz czár udvari báljaiban? Rögtön
tegyétek át az attasémat egy huszárezredhez hasonló rangminőségben, még
pedig az orosz czár nevét viselő huszárezredhez!» No hát ezt is meg
kellett adni neki. A huszármente is utána küldetett. S így lett a mi
hajdani iskolatársunkból fél eszdendő alatt pionérhadnagyból
huszárőrnagy. Ennél gyorsabb káriért, úgy hiszem, még senki sem csinált.
És mind ezt azért, mert ő az alatt, a míg mi ebéd után balmoztunk, a
muszka grammatikának feküdt neki. – Most már úgy tudom, hogy alezredes.
S ha még soká tart a béke, bizonyosan ezredességre viszi. A hogy előre
megjövendölte magának, mint kitüzött életczélt.

Én pedig maradtam főhadnagy (többet nem is érdemeltem), de a másik
pajtásom, a báró, a ki jól kitanult zsenikari tiszt volt, három
háboruban részt vett, mint tüzértiszt, az ütege élén Königgräcznél
bravurokat követett el, új puskaport is talált föl, nem vitte följebb a
dolgát a kapitányságnál.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Üss hátba, kérlek! Hisz én azt igértem, hogy regényt fogok neked
diktálni s most veszem észre, hogy interpellácziót szuggerálok kezdő
delegátusok számára. Hát én nem értek a regényiráshoz, (ketten együtt se
sokat); azért, a mint rajta érsz, hogy divagálok, csak te üss hátba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát ott hagytuk el, hogy valjon a magyar «cs» betü, melyet a német négy
betüvel tud csak nyélbesütni (tsch), melyik irásjegygyel azonosítható a
görögben, a Χ-vel e, vagy ξ-el?

Azon függ, hogy lesz-e ebből regény vagy nem lesz?

Az ám! Csakhogy mielőtt a fogadás kétséges tétele az illetékes biró elé
terjesztetett volna, Amarillis kisasszony biztosítékot kivánt letétetni:
zálogot.

No, az ő zálogát nem kellett birói kézbe deponálni.

Hanem az enyimet. – Az volt halhatatlan költőnk, Dombiratosi Kázmér
(most már Kázmér?) nagybecsü autogrammja. Elébb az legyen biztos kézben.

Megszereztem. Hogyan jutottam hozzá?

Levelet irtam a nagy költőnek, melyben úgy mutattam be neki magamat,
mint orientálistát, azt a kérdést intézve hozzá, hogy valjon a
legújabban megjelent remek népballadája: «Jóska és Sárika» nem
utánzata-e a hirhedett persa költő, Firduszi «Josszuf és Zulejka»
költeményének, mely ugyan még európai nyelvre nincs lefordítva, de a
melyet ismerhetett kedves barátja, Lisznyay Kálmán palócz dalaiból, a ki
szintén írt hasonló balladát?

No már egy ilyen kérdésre csak kell választ adni a legmegátalkodottabb
czelebritásnak is.

Pár nap mulva kezemben volt a felelet.

«Vigye el önt az ördög a Firduszijával együtt. Én nem olvastam soha azt
a persa balladát; Lisznyay Kálmán pedig nekem nem volt kedves barátom; –
hisz én nekem még akkor hátul gombolták a ruhámat, a mikor az már
meghótt. Én nem lopok mástól, csak magamtól. Dombiratosi Rafael!»

(De sok keresztneve van!)

A drága zálog tehát már kézben volt.

De nem olyan könnyü volt ám a pert levátába bocsátani.

Mert a tanár úrnak az a szokása volt, hogy ha kérdeztünk tőle valamit,
akkor ő a helyett, hogy válaszolt volna, visszakérdezett.

– Tanár úr! Én egy kérdést volnék bátor megkoczkáztatni.

– Elébb majd én kérdezek tőled valamit.

– Tessék.

– Mit szoktatok ebéd után csinálni?

– Balmozunk.

– Hogy híjják görögül a balmot?

– «Szfaira.»

– Igen, ha labda. – De hát ha ballon?

– Akkor «Ochrezisz.»

– A macska egyen meg! Az a «ballet». A léggömböt kérdeztem.

– «Thülákósz.»

– Hát a gólyát hogy hivják görögül?

– Pelargósz.

– Már most a kettőből hogy csinálnál egy szót?

– «Pelargothülákosz.»

– Nagyon jól van. Már most fogd ezt a könyvet s fordítsd le belőle ezt a
mesét. Majd azután add elő a magad dolgát.

Valami kis tömzsi könyvet húzott elő a zsebéből kutyabőrbe kötve; abban
meg volt jelölve fogpiszkálóval a lap, amivel nekem el kell bánnom.

Egy régi görög mese volt a lefordítandó föladvány.

Amarillis kisaszony segítségével diadalmaskodtam fölötte.

A görög mese maczedoniai Nagy Sándor utazását írja le, a hogy a nagy
hódító a Khokonoor hegységen keresztül átszállt Kelet-Indiába.

Hozatott magának egy óriási nagy saskeselyüt. Annak a hátára fölült,
mint egy nyeregbe. A sas fölszállt vele a magasba. És ekkor nagy Sándor
egy hosszú dárda hegyére föltüzött egy ürüczombot s ezt előretolta a sas
orra elé; abban az irányban, a merre Keletindia feküdt. A sas elkezdte
üldözni az izletes falatot, neki eresztett szárnyakkal. S minthogy azt
sohasem érheté el, tehát egyenesen elszállítá a királyt a hegyek fölött
Keletindiába.

– No látod! mondá Esdrás úr, mikor a penzumot átadtam neki. Most már
érted a hüszteron-proteront? Ezen a nagysándori tradiczión alapul az én
találmányom, a mit nem adok alább egy milliónál. Mióta keresik már a
léggömb kormányozhatóságának titkát? – Nem ér semmit az okoskodás. –
Gázmotor, villanygép mind haszontalanság. Én azt teszem, hogy fölviszek
magammal a léggömb kosarában négy anyányi gólyát. Azokat hámba fogva
odakötöm a kosárhoz. Ki lesznek jól éheztetve. Akkor előre tolok egy
nagy gereblyét, a melynek a fogaira hosszú zsinegre kigyók, békák és
apró kacsafiak lesznek fölakasztva. Arra a négy gólya fölrebben, utána
száll a csaléteknek s hatalmas szárnycsapásaival irányt ad a léggömbnek;
nekem aztán csak az a föladatom, hogy a gereblyével kormányozzak bölcs
belátásom szerint. Ezt a találmányomat én a muszka kormánynak fogom
eladni.

Én el voltam ragadtatva e zseniális eszmétől.

– Van-e nálatok otthon gólya?

– Százával, mikor kiárad a Béga.

– Hozass nekem négy darab gólyát.

Megigértem, hogy hozatok; de hazafiui indulatom kiköttette, hogy elébb
az osztrák miniszteriumot kinálja meg a találmányával.

Elvégre hozzá tudtam jutni a kérdés föltevéséhez.

– Azon disputálunk a kisasszonynyal, hogy valjon a görög betük közül
melyik használható a magyar «cs» kifejezésére: a «chi»-e, vagy a «kszi»?

– Szeretem, hogy ilyen tudományos kérdések iránt támad érdeklődés az
ifjú szivekben. Erre a kételyre világos konkrét adattal felel meg a
történelem. A görög krónikairó igy ír egy magyar nevet Χαβυξινγιλας
(Chabukszingilász), a mit filológusaink aként olvasnak «Csabacsüdgyula.»
És így mind a chi, mind a kszi használtatott a görögök által a magyar
nevekben előforduló cs betü helyett.

Mi egymás szemébe néztünk Amarillissal.

– De én ebben az itéletben nem nyugszom meg! henczegtem én. Mi fogadtunk
a kisasszonynyal. Az nem járja, hogy mind a kettőnknek igazat adjon a
döntő biró. Mi legyen akkor a fogadás dijával, ha mind a két fél párin
marad?

– Igen! igen! segített Amarillis. A dijnak ki kell adatni! (Ő sem akarta
engedni a költői autogrammot, a mit már magáénak hitt.)

– No hát az attól függ, hogy micsodák a fogadók? vegyeskereskedők-e,
vagy szportmenek? Ha vegyeskereskedők, akkor azt cselekszik a kölcsönös
igazság esetén, a mit a nürnbergi szivar-exporteur, meg a pesti
patyikus. A szivar-exporteur küldött a pesti patyikus nyakára egy ládika
portoricot, harmincz márka utánvétel mellett; arra a pesti patyikus meg
fogta magát, küldött a nürnbergi szivarosnak harmincz márka utánvét
mellett egy nagy doboz bajuszkenőcsöt. Kölcsönösen megadják a dijat. Ha
pedig szportmenek a fogadók s egyszerre érnek a lovaik a jelpóznához,
akkor azt mondják: «todtes Rennen!» s nem fizetnek semmit.

– De én ez ellen kifogásolok. Én fél lófejjel elébbre vagyok. Mert én
bebizonyítom a magyar heraldikából, hogy cs betü helyett mindenkor ch
használtatott: a Zicsi és Pécsi neveket mindig így irták: Zichy, Péchy,
és soha sem irták Zixinek, Péxinek.

– No hát elismerem, hogy fél lófejed van, szólt papa Esdrás. Amarillis
fizeti a dijat, föltéve, hogy nem kerül pénzbe.

– Dehogy kerül.

– Akkor vedd meg rajta.


IV. AZ ELSŐ CSÓK.

Másnap korábban fölkeltem, mint a két szobatársam. Azt hittem, hogy azok
még alusznak. Még nem ütött a görög leczke órája.

Kimentem a kertbe. Szép tavaszi reggel volt. A verebek csiripeltek. A
jáczintok, tulipánok piros csiráikat dugdosták elő a virágágyakból.
Fürge veres bogárkák szaladgáltak a földön, egymás ismeretségét keresve.
A nyárfák rügyeinek balzsamától csupa ambraillattal volt tele a levegő.
Az ifjú szivben is ilyenkor támad valami megzsendülés, a miben ott van a
tavasz melege. Bogár volna: fölébredne, csira volna: kibujkálna, balzsam
volna: illatoznék.

Jól sejtettem. Ő is ott volt. Amarillis.

A jáczint ágyat porhanyította kis gereblyéjével, neki térdelve.

Nekünk szabad volt a kertbe járnunk, a leczkéket könyv nélkül tanulnunk.

Én egyenesen oda mentem hozzá. Kivülünk nem volt ott senki.

– Kisasszony! Én jövök a fogadásom dijáért.

Erre ő fölállt, a ruháját rendbehozta, a mi föl volt tűzve míg térdelt,
leverte a port két tenyerével magáról, s azzal a karjait hátratéve,
odaállt elém: «tessék.»

Semmivel sem volt több élet az arczán, mint egy alabástrom szoborén.

Megcsókoltam az ajkát. Hideg volt, mint a kő. Nem pirult el utánna. A
szempillája sem mozdult meg. Tudta, hogy mit csinál; fizeti a vesztett
fogadást.

Én úgy éreztem magamat e csók után, mintha uzsorás adósság fejében
koboztam volna el egy árvaleánynak az utolsó vánkosát.

Magam pirultam el.

– No hát, kisasszony, ne higyje azt, hogy én olyan czudar önző vagyok.
Legyen úgy, hogy én vesztettem el a fogadást. Itt van nézze; odaadom
magának a dijat, a költő levelét, s aztán nem bánom, ha visszaveszi is
tőlem azt a szomorú csókot.

S odaadtam neki a nagybecsü autogrammot.

Erre rögtön kétfelé nyilt az ajka; az arczán kisütött a mosolygás, a
keze reszketett a kezemben, mikor a zálogot átvette, s azzal egyszerre a
nyakamba borult, átölelte a fejemet – s ez már aztán igazi csók vala.
Csók, a mely leszalad a szivig; – még annál is odább; fölgyújtja a vért
és az istenné tevő balzsamokat az idegekben.

Soha sem felejtem el, a míg élek, ezt az első csókot.


IV. ALFA ÉS OMEGA.

Ezzel a két egybekötött betüvel jelezi a szent szimbolisztika a
világföntartó lényt. Úgy is van.

Az alfa és az omega a szerelem.

A ki a szerelemben az alfát kimondta, annak az omegáig nem lehet
megállni.

Azért vigyáztam én magamra a későbbi dolgaimnál; vagy nem mondtam ki az
alfát, vagy mingyárt az omegánál kezdtem.

Attól a percztől kezdve, a melyben én az első «cs» betüt megmagyaráztam
a görögöknek, nem volt nyugalma tőlem az országban lakozó
czelebritásoknak. Csűstül kényszerítettem őket autogrammok kiállítására.
Nincs a svihákságnak, a schwindlinek, az imposztorságnak az a fajtája, a
mit alkalmazásba ne vettem volna ellenük, csakhogy a névaláirásukat
megkapjam. Legtöbbször sikerült. Bennem egy nagy világcsaló veszett el,
a mennyi talentumot ki tudtam fejteni e zsánerben. Valóságos
hochstaplere, szélhámosa voltam az autogramm-szerzésnek. Az
álorczásságot sem vetettem meg. Egyszer rajongó kis leány voltam, ki
festett nefelejts koszoru közepébe kivánja iratni a hires nevet; máskor
boldog családapa, ki engedelmet kér, hogy új szülöttét a nagy férfiú
nevére kereszteltesse. – Memmeg gazdag tőzsér, ki testamentumot akar
tenni s azt kérdi, hogy minő hazai czélokra hagyományozza a százezreit?
Egy regényirót azzal rohantam meg, hogy a regényében előforduló
félkézkalmár neve az enyimmel azonos: nyilatkozzék iránta.

Egy szatmármegyei czelebritást azzal interpelláltam meg, hogy ez a
fogadás eldöntendő, miként mondatik helyesen: «csikaja», vagy «csikója»?
Megkaptam rá a választ; helyesen mondjuk: «csikaója.»

S ezeket én mind beváltottam aranyra, – annyi csókot kaptam értük, –
mikor már a jérikói rózsa-lugas lombja olyan sűrű volt, hogy nem
lehetett keresztül látni rajta.

Oh, alfa és omega!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Van egy szép tengeri csiga, a neve «conus litteratus» (betüs kup.) Ennek
a talapján köröskörül tökéletesen rajzolt káldéi betük vannak, egymás
mellett a kezdő és végző betük. – Még ez a tengerfenéken lakó csiga is
tudja azt!


VII. A GÓLYÁS LÉGGÖMB = PELÁRGOTHÜLÁKÓSZ.

Nagyon indikálva volt részemre, hogy Esdrás úrnak a neutralitását
föntartsam. Erre legjobb strategema volt a kedvencz rögeszméjének a
táplálása.

Mikor egy tudósnak valami fiksza ideája van, akkor ha azt előhozzák
neki, se lát se hall, mint a süketfajdkakas dürgéskor.

Hozattam neki a pusztánkról két fiókgólyát; azok megszoktak a háznál.
Nyers húst, paczalt kaptak; később az egeret is elfogták.

A hím komoly természetü uraság volt: ezt elneveztük a kontempláló
magaviseleteért Hamletnek. Az Oféliája ellenben minden jó és rossz
tulajdonságaival birt nemének. Sokat kelepelt, nyalánk volt, kiszedte a
moslékból az izletes hulladékot, sőt a szomszédból áttévedt kis kacsákat
is elkapkodta; kutyát, macskát üldözött, a professzorhoz járó diákoknak
a fejére röpült s a kalapjaikat kilikasztotta az eltávozóknak jót
csipett a lábaszárába a hegyes csőrével; graciöz tudott balletet
tánczolni.

Ez volt Esdrás úrnak a kegyencze. Ennek a tehetségeire alapította
léghajózási rendszerét.

Legelső dolog volt hozzászoktatni a gólyát a hámhoz.

A hámot először szironyból készítették. Azt a gólya rövid időn megette;
azt hitte kigyó. Azután bőgőhúrból próbáltak rá kantárt rakni. Az meg
épen delikatesz volt neki; földi gilisztának nézte: lenyelte. Végre
sodronynyal körülfont húrral szerszámozták föl; azt már nem tudta
elrágni.

Azután kipróbálták, hogy mennyi tehernek felel meg a gólya
húzóképessége.

Egy kosarat kötöttek a hámhoz s aztán repülésre birták a madarat.
Megfelelt a várakozásnak.

Most aztán komolyan hozzáfogott Esdrás úr a találmánya létrehozásához.

Hazafias kollekta útján beszereztetett a léggömb előállításához
megkivántató összeg. – Szakértő kezek szabályszerüen elkészíték
tafotából a ballont, behúzva reczével. A gimnáziumunk vegytani
laboratoriuma szolgáltatta hozzá a szükséges könléget.

A kisérlet sikerétől függött a korszak átalakulása.

Ha sikerül a léggömböt betanított madarak segítségével útba irányítani,
mint a hogy lehet a földi jármüveket oktalan barmokkal, ökrökkel,
lovakkal mozgásba hozni, utaztatni, gyorsítani, akkor az egész
hadviselés megváltozik s azzal együtt a politika, nemzetgazdászat,
kereskedelem, – sőt az egész társadalmi rendszer.

A kisérlet iránt megyeszerte nagy volt az érdeklődés

Faluról begyültek a czelebritások. A városház előtti tér átengedtetett a
hatóság által a kisérlet számára. A notabilitások és úrhölgyek számára
tribünök állíttattak. A helyben állomásozó lovasság és szekerészet
főparancsnokai is megigérték megjelenésöket.

A nevezetes napot megelőző huszonnégy óra alatt az Ofélia nevet viselő
gólya minden ételben való részesüléstől visszatartatott, hogy annál
bizonyosabban beváljon a czélzatos furfang azzal a bizonyos póznára
tüzött csalétekkel.

A léggömbhöz tudniillik egy fűzfavesszőből font csónak volt csatolva,
melynek hátulsó részére (puppis) egy tollseprükből alkotott kormány
(timon) alkalmaztatott, az orrára (prora) pedig egy haránt fekvésü
pálcza helyezteték, melynek végén zsinegre kötött kigyó ficzkándozott.

Csalhatatlan volt a számítás.

A mint a csónakban elhelyeztetett gólya megpillantja a ragadozó kigyót,
azonnal föl fog repülni és utána eredni. A begyéhez kötött hámnál fogva
magával ragadja a csónakot, a csónak a léggömböt s eként «ad hominem»
(azaz «ad ciconiam») be lesz bizonyítva a tétel, hogy ha a léghajó
csónakjában egy lelkes állat, (például egy ember) fog ülni s a léggömböt
négy, vagy tiz gólya röpíti tova, akkor azt tetszés szerint lehet a
szélrózsa minden irányában kormányozni.

Pünkösdi szünidő volt; a szyttyáknak nem volt iskolájuk; mind kijöhettek
a hecczre.

Én voltam a professzor úrnak a Handlangere, vagy, a hogy magyarul
hivják: fizikus-inas.

Óriási közönség gyült össze a városháztéren. A főiskolai fiatalság
tartotta fönn a rendet.

A városi közkutnál töltöttük meg könléggel a ballont

Szépen földuzzadt s büszkén lebegett a magasban.

Nagy betükkel volt az oldalára festve miniommal a világra szóló
«PELARGOTHULAKOS.»

Mikor a léggömb lengő állapotba volt hozva, belekapcsoltuk a kötelékeibe
a vesszőből font csónakot, a melynek az orrán ott ficzánkolt egy nagy
coluber nájász madzagra kötve; a kasban pedig ott gunnyaszkodott a nap
hőse: a vezérszerepre szánt eszterág.

Mikor Esdrás úr vezényszava elhangzott, természetesen görögül:
«afürein!» (elereszteni!) a tizenkét szyttya, a ki addig a léggömb
köteleit fogta, egyszerre kibocsájtá a magáét a kezéből s arra az
elszabadult ballon nagy sebességgel lódult föl a felhők országába, a
néző-sereg éljenrivallása közben.

Hanem a gólya nem repült ki a csónakból.

A léggömb ment föl egyenesen az ég felé. Tökéletes szélcsend volt.

A csónak pedig lóbálózott, mint az óra perczingája.

Egyszer csak kidobta a gólyát a párkányán keresztül.

A nyomorult eszterág azonban mindenhez értett inkább, mint a repüléshez.
Azt tökéletesen elfelejtette. A mint azt érezte, hogy hozzá van kötve
valami légbenjáró szörnyeteghez, elvesztette minden madártalentumát;
bukfenczeket hányt a levegőben, lábbal fölfelé, fejjel lefelé vergődött
s hagyta magát hurczolni az erősebb léggömb által, a merre annak
tetszett.

Távcsövekkel néztünk utánuk.

Egyszer aztán elérte a ballon a magas régiókban azt a légréteget, a hol
a könlég fajsulya összetalálkozik az atmoszféra légnyomásával. Itt meg
szokott pihenni a léggömb.

Ekkor azonban az eszterág is visszanyerte a lelki ekvilibriumát.
Észrevette, hogy most már ő az úr a levegőben.

Most azután, nemhogy arra használta volna föl a szupremacziáját, hogy a
pálcza végén fityegő kigyót üldözze, hanem elkezdett a maga tudományával
még magasabbra repülni.

Ennek aztán az lett a következése, hogy a léggömb, a ki egy ilyen
ellenmanőverre nem volt készen, fölfordult s a nyitott felével tátongott
az égre. A hidrogén természetesen kiillant a fölfordított szájpadláson
keresztül s arra a léggömb kezdte a sulyát érvényesíteni s megint a
gólyát rántotta alá, míg ismét olyan légrétegbe jutott, a hol a maradék
könlég ujra föntartotta. Innen megint a gólya czibálta fölfelé. Utoljára
a lottyadttá lapult ballon ráesett a gólyára, mint egy repülő
palacsinta, a spárgaháló belekeveredett a madár szárnyaiba, lábaiba,
csőrébe s együtt mind a ketten spirál-oszlopban kanyarogva beleestek
valahol egy távol fekvő morotvába. Soha sem talált rájuk senki.
Bizonyosan morkoláb lett belőlük.

A pelargothülákosz kisérlete gyalázatosan megbukott; oda az egy millió
rubel!

Aztán a Hamlet is megszökött. Egy délután, hogy megunta várni az
Oféliáját, fölnyujtotta csőrét perpendikulárisan az ég felé; tizet
kelepelt, hármat ugrott s azzal szétcsapva a szárnyait, elrepült
boldogabb hazák felé.

Biz azt soha sem küldte vissza «India cum donis», miként hajdan a
«Ciconiam Polonis».

S ennek az æronauta kudarcznak az én első szerelmem is nagy kárát
vallotta.


VIII. ÉLETRE-HALÁLRA.

Az a jerikói rózsa (a mi különben nem is rózsa, hanem «loncz») még sem
eléggé sűrű. Az a ficzkó egyszer ránk lesett, mikor szép hajnalban az
autogrammot az autotyppal kicseréltük a lugasban.

Elárult a ficzkó! De nem az apja előtt. Tudta, hogy az nem fog rá
hederíteni: még akkor nagy kegyében állottam; (a gólyásballon bukása
előtt volt); hanem a pajtásomnak sugott be. Az pedig titokban vágytársam
volt.

Eddig még keveset beszéltem a báróról, csak a külsejéről. Hallgatag fiu
volt; mintha csak pénzért adná a szót. Az iskolában is ilyen volt. A
szöveget nem tanulta meg könyv nélkül szó szerint, hanem kivette a való
tartalmát s a saját szövegezésével mondta el lassan, ovakodva; de azért
helyesen. Szépen jártak nála Pulszky Guszti frázisremekei jogász
korában. Mint katona is ilyen volt: kiszámító, de kiszámíthatatlan. Soha
sem árulta el előttem, hogy ő is szerelmes a szép Amarillisba. Még az
udvarlástól is tartózkodott. Én sem dicsekedtem el neki a szerencsémmel.
Titkoltam előtte: tudtam, hogy ez gonosztett.

Mikor az embernek még gyermekszive van, olyan helyesen meg tudja azt
érezni, hogy mi az a gonosztett, a mi eltitkolni való. Mikor már
dicsekszik vele, akkor már pimasz. Vénségünkben aztán (azaz, hogy
«vénség» nincs: másod fiatalságunkban) ismét visszatérnek a kedély
stádiumai. Bizonyos korban az ősz ifiu titkolja, sőt eltagadja a
gonosztetteit: csak mosolyog, csak hunyorít, ha példálóznak rá s a
jogosult szemrehányások ellen komolyképü hamis igazsággal mossa magát:
ez a naiv öregurság; az utolsó stádiumban aztán már ismét dicsekszik a
gonosztetteivel (a miket el nem követett). Ez a pimasz öregurság.

No majd meglátod, hogy én tisztára mosom magamat. Még abban a stádiumban
lélegzem.

Nyugodt lehetsz. A mit én neked lediktálok, egészen denaturalizálva van
már. A milyenre az egyszeri backfisch azt mondta, hogy «ez olyan
ártatlan regény, hogy ezt még a mama is elolvashatja».

Az én Nikkelem, mint mondám, soha sem magolta be könyv nélkül a leczkét.
Elég volt neki azt egyszer elolvasni, az értelme a fejében maradt s azt
elmondta a saját fogalmazása szerint.

Egyszer csak hirtelen megváltoztatta a rendszerét. A mint virradni
kezdett, fölugrott az ágyból, felöltözött, kapta a könyvet, kiment a
kertbe biflálni. Mire én megjelentem a légyotton, már akkor ő ott lépte
a nagy lábaival a száztűhoszszát.

Amarillissel aztán, a ki szintén odatévedt, én egy bizalmas szót sem
válthattam többé, ha csak ribizlit nem segítettem neki szedni.

Világos volt a kabala. Ez az ember engem kontrakariroz.

No megállj Nikkel! Ha még piczulát nem vertek belőled!

Egy reggel azt mondám a bárónak:

– Hallod-e te báró; te mostanában nagyon korán kelsz.

– A nap is korán kel. Ha az orromra süt, nem tudok az ágyban maradni.

– No hát én majd teszek róla, hogy az ágyban tudj maradni.

Leczke után nehányan, válogatott legények, össze szoktunk gyülni a
vivóiskolában. Így hittuk a gimnazium nyáron üres fáskamráját, a hol
karddal, rapérral hadazni szoktunk. Egy dragonyos őrmester volt a
professzorunk, a kinek havonkint egy forintot kontribuáltunk; kardot,
fejés karvédőt kiki maga szerzett magának.

Ha csak mancsettáztunk, akkor nem kötöttük föl a plasztront, s a béllelt
sapak helyett is csak a rostély maszkot tettük föl.

Az összeszólalásunk utáni délután, mikor a klasszisból lementünk a
vivodába, oda sugtam a bárónak:

– Ma plasztron nélkül fogunk vivni – egész testre; aztán egész a
fegyverképtelenségig.

– Állok elébe.

Természetesen vivásleczkénél nem lesik szekundánsok a harcz kimenetelét;
az őrmestertanár is rábizza a felekre, hogy ott üssék egymást, a hol
érik; a kardok ugyan nincsenek kiköszörülve s a vivókat takarja egy
vékony gyapot jankli; de mi ketten ez alkalommal úgy helybehagytuk
egymást a tompa élü kardokkal, hogy ha az Pesten történt volna,
vezérczikket irtak volna róla a Nyilt-Térben. Én kaptam a karomra, a
mellemre, a vállamra olyan hurkákat, mint egy kolbász; bőrrepedést, a
miből kiserkedt a vér; a fejemre is egy daganatot; ellenben a Nikkel
viselt tőlem egy emléket a nyakán, a mitől berekedt, egy
kup-dő-Zsarnákot a térdére, a mitől megsántult; meg egy veszedelmes
csapást a könyökére, a mitől fegyverképtelenné lett.

«Urak, ez már nem tréfa!» mondá a vivómesterünk. Ki kell békülni rögtön!
Ez a regula. Kezet is nyujtottunk egymásnak s «pardon»-t mondtunk.

No de én czélt értem. A magam sebeit megkuráltam ötven krajczár ára
arnikával, meg vattával s eltakarhattam a ruhámmal; de a báró a
megsántult lábát nem tagadhatta el, neki csakugyan felcsert kellett
hivatni, a ki ágyba fektette, beflastromozta, bekötözte, mint egy igazi
párbajban megsebesültet.

De másnap nem jöhetett ki az én találkozómat elrontani a kertbe. Én
kimehettem; mert nem vallottam be semmit. A jobb karomat ugyan nem
tudtam megemelni; de hiszen félkarral is lehet ölelkezni.


IX. A KATASZTRÓFA.

A gólyás-ballon bukása a mi regényünk bukását is maga után vonta.

Esdrás úr lelkét betöltötte a világfájdalom, Europa-unalom és
gólyagyülölet. – Rossz kedvét alattvalóival éreztette. Agesilaus csak
úgy tudta magát a szuverén atyai zsarnokság ellen megvédelmezni, hogy
kurtára lenyiratta a haját. Nem lehetett megczibálni.

Esdrás úr katalogust olvastatott és examinált. Kapcziózuskodott. (Ez is
régi szó, de örökké új).

A gyászos kimenetelü vivóiskolai párbajunk már a bukott gólya után
következett. Az ágybanfekvő kosztos historiáját bizonyosan a borbély
fedezte föl a professzor előtt. Hanem az indító okot, a miért ez a
püfölődzés végbement, másnak kellett elárulni. Soha sem beszéli ki a
fejemből senki, hogy ez a Judás a szentpétervári katonai attasé volt.

Egyszerre csak az jutott eszébe a professzor úrnak, hogy bekövetelte
tőlünk az irásbeli görög gyakorlatainkat.

Én azt a negativ igazságot mondtam neki, hogy elvesztettem a magamét.
Vigasztalhatatlan vagyok.

– No hát csak vigasztalódjál meg, mert én megtaláltam. Mondá Esdrás úr.

S odatartotta az orrom elé. Szép kis exercicium volt. mondhatom.

Senki sem disputálja ki belőlem, hogy a szentpétervári nagykövetség
révén jutott hozzá.

Nojszen szép konzekvencziákat vonhatott le belőle!

Ott volt a mi egész ideális korrespondencziánk görög betükben kifejezve.

A sajnos fölfedezés legelső eredménye az volt, hogy Amarillis
kisasszonyt elküldték kolostorba; beadták apáczának.

Nekünk pedig, t. i. nekem és báró Nikkelnek, az examen napjára
odacsődítették a sorsunk intéző zsarnokait: Nikkelnek a nyugalmazott
alezredes édes apját, nekem meg a mindig nyugalmi állapotban levő
tútoromat, a nagybátyámat. Azok még láthatták a kék-zöld foltokat a
drága magzataik élő pergamenjén, a mit azok egymásra fölrúnáztak – egy
pár szép szem miatt.

A két zsarnok kölcsönös eszmecserék utján abban állapodott meg, hogy két
ilyen veszekedő ficzkót lehetetlen más irányba terelni, mint ha mind a
kettőt beadják jövendőben a bécsujhelyi katonai akadémiába.

Akkor még az a meggyőződés uralkodott a magyarok között, hogy ha van a
familiában egy olyan rossz kölyök, a kiből semmi rendes embert nem lehet
formálni, azt be kell adni a «Stiftbe».

Ez volt a műneve annak a rettegett intézetnek, a melyben katonatiszteket
nevelnek.

Közbeesett azonban a bevégzett gymnáziumi tanév s a kezdődő katonai
akadémiai kurzus közé a szokásos vakáczionális két hónap.

S ennek a két hónapnak ismét egy új fejezetet kell szentelni.

Az első novella ezzel be van fejezve. (Egyelőre.) Már most kérek egy pár
napi haladékot, hogy a második novellához összeszedjem az eszemet. –
Mert ez az én historiám hét különböző novellából fog állani, a mik végül
egy nyolczadikban mind összekerülnek s egy kerek egész lesz belőlük.

Furcsa lesz az nagyon!



«IRINGÓ.»


I. A KALUGYER.

A nagybátyámat hitták az ismerősei odalenn a Bánságban «kalugyernek».
Egész helytelenül; mert a kalugyer jelent orosz papot, a kinek a
felesége meghalt s a kit a dogma kényszerít azontul nőtlennek maradni és
száját a husevéstől megtartóztatni. – Már pedig az én nagybátyám soha
rácz pópa nem volt, soha feleséget nem vett, és így özvegy nem lehetett,
a mi pedig a vegetarianismust illeti, attól olyan messze állott, mint az
a debreczeni diák, a kinek a dárdása hozta a czivától az ebédet fazékban
s keletkezett közöttük a következő szóváltás: «Quid tulisti?» –
«Brassicam.» – «Est ne sus intus?» – «Minime gentium.» – «Tundas ad
eperfám!» Ezt az anekdotát a vakáczió alatt nekem minden héten kétszer
kellett a bácsitól bevennem, vasárnap, meg szerdán, a mikor a töltött
káposztát fölmelegítve adták föl az asztalra; hát csak vegye be a
tisztelt olvasó is, ha már ismeri, fölmelegítve s ha új volna, fogjon
magának egy gymnazistát s magyaráztassa meg, mit tesz?

Azért híhatták így a bácsit, mert egészen visszavonulva élt. Ő sem járt
mások nyakára, őtet sem látogatta senki. A kaszinóba is csak pipázni
járt; nem kártyázott. Hivatkozott a nagy emberek példájára. – Deák
Ferencz, Kossuth Lajos, Nyáry Pál notorie nem vett kártyát a kezébe
soha. Valamennyi czelebris politikus mind «achartista». (Lásd, milyen
szép új szóval gazdagítottam az irodalmat!) Hej, ha most látná a
Ferraris históriai tarokkpartieját!

Szép nagy ősi háza volt; nagy kertje, külső, belső gazdasága. A külső
árendába volt adva mindig, a belső fölött pedig korlátlanul gazdálkodott
a Flóra asszony.

A Flóra asszony valamikor tüzes szépség lehetett, a szerecsikáról és az
ólomfehérről ugyan előhaladt korában sem mondott le. Az arczát divat
szerint csak a füléig zománczolta be, azontul aztán kőbarna volt a bőre
s a fogai megfeketültek a festéktől. Az öltözete zsiros volt, de
selyemvirágokkal és skófiummal himezve s a fején arany-ezüst fejkötőt
viselt; az aranycsipke már egy kicsit zöldes volt, az ezüst pedig
gyöngén vereses. Irással, olvasással soha nem vesztegette az idejét; de
azért a számadásokat úgy kitudta a fejében kálkulálni, hogy mikor a
bácsinak egy forintból beszámolt, száztiz krajczár került ki belőle.

Ennek az érdekes hölgynek a társaságában töltötte el az én nagybátyám az
egész életét.

Mert hát a cœlibátust nem csak a papok jóvoltára találták föl. Akadnak
az eklézsián kivül is okos emberek, a kik ennek az előnyeit fölismerik
és magukra alkalmazzák.

Nem volt a bácsi életében semmi tragikus sorsfordulat, holmi poétás
szerelmi csalódás. Ő egyszerüen kommodus ember volt, a ki nem akart
senkivel bajlódni. Asszony! Gyerek! Minek az?

Mikor lejött értem Esdrás úr vészharangozására, hogy hajamnál fogva
kirántson az enyvből, kegyes útmutatásokat adott:

«Édes öcsém, ha bolondságokat csinálsz, úgy csináld, hogy mást tégy
bolonddá, ne magadat. – Magadra vigyázz. – Hidd el nekem, hogy a
házasságoknak fele vigyázatlanságból származik. Valamint hogy a
lábtöréseknek is száz eset közül ötvenben vigyázatlanság az okozója.»

E szerint ő a lábeltörést, meg a házasságot egy kategoriába sorozta.

Óh, be mély belátásu és látnoki eszű politikus volt az én Kalugyer
bátyám! Ha az ő elvei szerint komponálná magát a társadalom, most nem
volna egyházpolitikai hercze-hurcza. Az volna egyszerüen a jelszó:
«Keresztények, vigyázzatok, hogy házasságba ne bukjatok.»

Az is igaz, hogy ezzel az életnézettel nem állt egyedül a bácsi. El volt
az terjedve magában a népben is. De biz a legszebb petrezselyem
teremhetett volna ott az ő mezővárosában a plébános és a pópa házának a
küszöbe előtt, a házasságra lépni kivánó párok miatt. Bevett népszokás
volt, hogy vőlegény és menyasszony egy félesztendeig kitanulják elébb,
hogy egymásnak valók-e? S ha a praxisban arra a meggyőződésre jutottak,
hogy nincs meg köztük a kellő harmónia, akkor szépen elbucsuztak,
szélyel mentek. Az új menyecskének egy esztendeig föl sem tűzték a
kontyát s nem tették föl a fejkötőjét s egy évig szabad volt neki
tánczolni a rodinában és eljárni a fonókába.

Aztán volt vajákos asszony elég, a ki kényes természetü helyzetben
készen állt a segítséggel. Nem történt ott szerencsétlenség soha. A pap
stólája többet látott a temetések, mint a keresztelések alkalmából.

De már most üss hátba, kérlek: hiszen csaknem beleestem a moralizálásba.

Hát bánja a szösz, hogy milyen volt az én nagybátyám, gazdasszonyostul;
meg az ő egész háza tája? Hanem beszéljünk már egyszer a szép Iringóról.

Iringónak hivják a virágzó korában (eringium) csodaszépségű burjánt;
levele, szára kék mint az indigó; csupa tövis, még a virága is,
megszúrja a hozzányulókat; mikor azután megszárad, a szél letöri a
száráról; megkapja, végigkergeti a fenyéren, akkor már úgy hivják, hogy
«ördögszekér, ördögborda».


II. A HIDEGÍTŐ CSÓK.

Mikor a delibácsi kastély udvarára behajtattunk, a nagybácsi saját
négyes fogatán, a pitvarból egy leány jött ki elénk, aki a bátyámnak
kezet csókolt, a hogy a bricskából leszállni segített neki, amire a
bátyám azt mondta: «jól van no!»

Azután nekem is segített leszállni a leány a hintóból s nekem is kezet
csókolt.

Nem is igen néztem rá, csak azt láttam, hogy katrinczát visel.

Nekem ugyan még soha senki sem csókolt kezet, először esett meg rajtam.
Nem tudom, más ember úgy van-e vele? De nálam még óra mulva is érzik a
hidege annak a kezemet ért csóknak; olyan, mintha valami érczdarab volna
oda téve. Később (plane most!) gyakran volt már ehhez az
amfibium-csókhoz szerencsém.

Mi volt ez, szolgáló? Hogy kezet csókol a hazaérkező gazdájának; meg még
a vendégének is.

Még sem szolgáló, mert ő parancsolgat a bátyám hajdujának, hogy szedje
le a bőröndöket, utitáskákat s melyiket hová, melyik szobába vigye.

Mint minden régi ház, úgy volt a bátyámé is berendezve, hogy a konyhán
keresztül kellett a szobákba menni. Nagyon raczionális beosztás. A
konyha egyuttal cselédlakás is. Az az egy darab nőszemély ott a tüzhely
mellett egy személyben portás, szakácsné, bejelentő komornyik,
gazdasszony; – meg még ki tudja mi?

Ott találtuk a nyitott tüzhely előtt.

Megmagyarázzam neked, hogy mi az a nyitott tüzhely? Neked nem
magyarázom; mert magad is olyan mellett nevekedtél föl. A mai
generácziónak pedig hiába elemezném, hogy mi az a «vaskutya»,
«ludlelke», «lábos», «tévő», «pemete», a kik sohase láttak ilyent.

A bátyám gazdasszonyát már a föntebbi fejezetben szinskizzeltem (no
nézd, megint egy szép új szóval gazdagítottalak). Hát ez most nem
fogadhatta az érkező uraságot, mert ott ült abban a négyszögletü
sülyesztőben, mely a sütőkemencze barlangjának oduját előzi meg s abban
serénykedett, hogy a tévőt felyül vizes rongyokkal tapasztotta be, alul
pedig a kemenczéből kihúzott parázszsal halmozta félmagasságig. A
tüzhely előtt, zsámolyon állva, forgatta a nyársra kényszerített pulykát
egy kis tömpe «szuka». Tudod, hogy a diákok között ez a titulusa a
fiatal vászoncselédnek.

E szerint az a másik leány még sem szolgáló.

A házi doromb fölnézett rám onnan a sugólyukból.

– No hát! Ez az a hires gólyás úrfi? Kiáltott rám familiáris komázással.

«Gólyás-úrfi!» Hisz itt már mindent tudnak.

Majd letapostam a bácsinak a lábát, úgy siettem a konyhából a szobába
eloldalogni.

A benyiló volt az én leendő garszonlakásom. Egy ágy, egy bőr kanapé, egy
asztal, egy sublód, egy csukható tükör, egy pipatartó, meg egy köpőláda.
Teljes komfort. Nem! Az nem volt… A mire a gyertyát szokás tenni
lefekvéskor.

Hozzá jött az én bőröndöm. Azt a hajdu meg a hetes letette az ágy elé.

Nyomban utánuk bedugta az ajtón a fejét az – Iringó.

– Nos! Be lehet magához jönni? – kérdezé kiváncsi képpel.

Ekkor aztán jobban megnéztem.

Kapitális kis leánydarab volt.

Olyan gömbölyü rajta minden, mintha esztergából került volna elő.

Ezt ugyan ti ritmuscsinálók szebben tudjátok kifejezni, például
Csokonai:

«… úgy domboroda ki,

Mintha birsalmából harapták volna ki.»

Piros két pofácskája, akarta nem akarta, mindig nevetésre állt, a szája
meg épen csupa gúnykaczaj volt a szegleteivel fölfelé huzódva; egy kis
gyenge pihécske hamvadott a fölső ajka két végében, a mi annak még
hamisabb kifejezést adott; a két szemöldöke olyan volt, mint két eleven
csík; sűrű fekete haja egy vastag czopfliba fonva. Piros korall volt a
nyakán. Aztán a két karja egész vállig csak egy nagyon átlátszó
reczeficzével nem takarva, de elárulva. Egy katrincza elől, a másik
hátul s a hol azok elváltak, meglátszott a házi csipkével diszitett
fersing; rózsaszinü harisnya volt a lábán aranypillangós piros szattyán
papucscsal.

Ezt az én szemem egyszerre mind lemomentfotografálta.

– No adja ide frissen a kupferje kulcsát; (így mondta) hadd rakjam ki
belőle a czókmókját.

Kezébe adtam az óralánczomon függő kulcsot. Odaguggolt vele a bőröndöm
elé s fölnyitotta a tetejét.

Az első beletekintésre összecsapta a két kezét.

Legfölül találta a két vivókardot. Kezébe vette.

– Hát ilyenekkel kaszabolják maguk egymást össze? szólt oda hozzám,
azzal a feddőző fejbólintgatással, a minőre csak valami közel
atyafiságos viszony jogosíthat föl. – No ezeket jó lesz, ha a szalmazsák
alá eldugja; mert ha a nagybácsi meglátja, beledobatja a kutba; az ám!
Azt mondta. Csitt, patt! Azzal a két kezébe fogva a két kardot,
egymáshoz verte őket. – De szeretnék én is ilyen karddal vivni.

– Majd én megtanítom magát.

– Óh persze, hogy jól rám huzogasson.

– Nem. Én csak védekezni fogok: maga üthet, ha tud.

– Dejszen, ha én egyszer ráhuzok magára, tudom, hogy megemlegeti. Nézze,
milyen karom van! – S föltürte a reczeficzét vállig. Látja?

Ugyan láttam.

A nagybácsi lépései hangzottak a mellékszobában az ajtóm felé.

Iringó hirtelen eldugta a vivókardjaimat az ágyterítő alá.

– Siess! Ne trécselj annyit! Krákogott a kalugyer. Láss az asztalterítés
után.

Iringó kettőthármat rázott a vállán. Szép a parancsosztogatás, csak
legyen, a ki megfogadja.

A leány még nem fejezte be a fölvett thémát.

– Aztán olyan igen nagyon szép volt az a leány, a ki miatt maguk úgy
összekaszabolták egymást?

Ohó! Hisz ez mindenről jól van értesülve.

Ez nem cseléd.

Ez a familiához tartozik.

Hogyan? miképen? Azért hárítsuk a felelősséget a kalugyerre.

– Bizony szép volt.

Ez a válasz megnyujtá az arczát.

– De azért lehet szebb leány is a világon, mondám.

Erre megint mosolygásra gömbölyültek az orczái.

Iringó folytatta a kipakolást.

Szép kis zsémbelés lett belőle.

Hát bizony mikor egy diák elpakolja a czókmókját, ott nincs valami
pedáns rend.

– Hát már a szennyest ide kellett begyürni a tiszta közé? Legfeljül meg
az opánkákat?

Volt egy pár ficsúros czipőm sárga bőrből; azt ő opánkának nevezte.
Megnézte nagyon.

– De furcsa czipellő! Nem is férfi lábára való ez, olyan kicsiny. Ez női
czipő!

S azzal lerántotta a pillangós papucsot a lábáról s egy húj alatt az ő
lábán volt a sárga lábtyűm. Akkurát rápászolt.

– Ezt maga attól a bizonyos frajlától hozta el emlékül; ezt nem a maga
lábára szabták!

Úgy rám támadt, hogy kénytelen voltam védekezni.

Persze az útra a hosszúszáru vadászcsizmámat húztam föl, abban nagy volt
a lábam.

Addig nem hagyott békét, míg le nem húztam a csizmámat (ő is segített) s
a sárga czipőket föl nem erőtettem a lábamra. Az igaz, hogy szűken
jártak. «Nem szégyenli, hogy ilyen kicsi lábai vannak?»

Azzal folytatta a rakosgatást; az öltönyöket a fogasra akasztotta, előbb
kikeresve a zsebeiket; talált is bennük egyetmást; a tiszta
fehérnemüeket a subládba rakta. A szennyest egy zsebkendőbe csomagolta.

Mindig alább hatolva, egyszer csak megint talált valami megcsudálni
valót.

– Hát abban a kis koporsóban mi van?

– Nem koporsó az, hanem hegedütok.

– Hát maga szokott hegedülni? Hiszen maga nem czigány.

– A guszliczások sem czigányok.

– No hát akkor én majd tanítok magának szép nótákat; azokat húzza el, ha
tudja.

– El is huzom.

Legalul voltak a könyvek.

– Ezeket magának mind meg kellett tanulni? – Huh, de nem szeretnék diák
lenni!

A könyvek alul előkerültek a rajzoló eszközeim, festéktokom, meg a
rajz-albumom. Mikor azt fölnyitotta, egyszerre nagy respektusa támadt
irántam.

– Hát maga festeni is tud? Ezt mind maga rajzolta? Aztán szabad kézzel?
Le tudna egy embert is festeni? Élő embert.

– Az az én mesterségem.

– Engem is le tudna festeni, így, ahogy vagyok?

– Nagy gyönyörüséget találnék benne.

– Menjen már! Aztán mit kell érte fizetni? Van ám pénzem!

– Magát szép kis leány ingyen festem le.

– A – á! Az nekem nagyon drága…

(Van ennek már esze!)

A bőrönd fenekén volt még egy nagy skatulya, papirból. Hogy össze ne
törjön az oldala, bele volt csavargatva abba a gyapot trikó-zubbonyba, a
mit a vivásnál szoktunk fölvenni. Azt le kellett a dobozról göngyölíteni
a leánynak.

Hogy elszörnyedt, mikor ennek az öltönydarabnak a mivoltát meglátta.
Hosszú hasítások, szögletes repesztések rajta, itt-amott barna foltok a
szöveten. Egyszerre kitalált mindent.

– Ugy-e? Ez az a vivó-zubbony, a miben verekedett? Hogy összehasogatta
az a csunya kard! Ezek itten vérfoltok mind? A maga saját vére? De így
összeveretni magát!… Szegényke!

S mikor azt mondta, hogy «szegényke!» a szemében valami nedvesség
ragyogott.

A legveszedelmesebb bakterium a világon! Asszonykönny! – De sokszor
voltam a betege. – S hogy ennek még nem találták ki a serumát a
doktorok!

Hanem aztán szépen megjárta vele az Iringó, mikor a kiváncsisága
rávitte, hogy a dobozt fölnyissa.

Abban volt, gondosan vatta közé elpakolva a gipszmodellem, a mi minden
rajztanodában otthonos: a küzdő gladiátor. Ezen természetesen nem csak
hogy semmi öltözet sincs, de még az epidermis is el van távolítva róla,
hogy az izmok fekvése teljesen tanulmányozható legyen rajta.

– Juj de csunya portéka! – szólt összeborzadva Iringó.

– Tegye csak oda a sublód tetejére.

Dejszen hozzá nem nyult volna egy világért ehhez a szörnyű alakhoz. –
Hanem egyet gondolt. Volt a nyakán egy himzett fulárd kendő, mely
csücskéivel a keblébe vonult le; azt leoldotta a nyakáról s aztán
odakötötte a gladiátor derekára.

Persze a gladiátornak több szüksége volt arra a takaróra, mint az ő
nyakának.

Így aztán kezébe merte venni s oda tette a tükör mellé.

– De le ne vegye róla; – szólt megfenyegetve az ujjával, – mert különben
soha sem mernék bejönni a szobájába.

Lármázhatott ez alatt a kalugyer, hogy miért nem jön asztalt teríteni a
fruska? Én magam is figyelmeztettem e fölhivásra a leányt.

– Ejh! Hisz ott van az anyám, majd megterít.

Ebből aztán megtudtam, hogy az Iringó a gazdasszonynak a leánya, ő pedig
a ház elkényeztetett zsarnoka. Eszmetársulat útján innenstul azt is
megtudtam, hogy hát a kalugyer kicsoda?


III. A HEGEDŰ MEG A PEMZLI, MINT KIGYÓ.

Hát bizony fiatal koromban bennem is megvoltak a bohemien hajlamok.

De ugyan minek czifrázzuk a szót? Mire való nekünk az a «bohemien»
kifejezés? Az csak a francziának jelent «czigányt»; nekünk pedig csehet.
Mondjuk magunk magunknak őszintén «czigány».

Poéta, piktor, muzsikus, képfaragó, szinész: az mind a nömös czigány
nemzetséghöz tartozik. Büszke lehet rá. Még tán a katonatisztnek is
szoríthatnának helyet maguk között.

Én is irtam zöld koromban verseket, novellákat; virtuózul hegedültem,
festettem arczképeket; deklamáltam és énekeltem. A mellett vivni,
lovagolni is tudtam. Akármelyik fajtájában a czigányhivatásnak hires
emberré lehettem volna. Neki is rugaszkodtam hol az egyik, hol a másik
«göröngyös» pályának; s csak az Isten őrzött, hogy végig nem futottam
rajta, és most babér koszorúval a homlokomon, de csizmatalp nélkül, ott
volnék a végczélnál: – valamelyik rokkant táltos-ápoló intézetnek a
nyakán.

Hát biz a mennyei gondviselés őrzött meg tőle, hogy nagy emberré nem
lettem. Mert nem szorultam rá. Tény az, hogy az éhség a legjobb
Maecenas, az csinálja a hires embereket. A legtöbb zseni annak
köszönheti a dicsőségét, hogy az uzsorásai folyvást rángatják alóla a
gyékényt. A lyukas csizmatalp a legkitünőbb közlekedési eszköz az
Olympusra.

Az apámnak volt a pesti határban egy rozzant vityillója, nehány hold
telekkel, a mi konkurzuális masszából maradt neki veszett fejsze
nyeléül. Fizetett érte egy milimári száz forint haszonbért. Egyszer
aztán a vaspályának új magazin kellett; útjába esett az én örökségem,
kaptam érte kétszázezer forintot.

Akkor aztán nem versifikáltam, nem muzsikáltam többé, vért sem ontottam
a hazáért, szegre akasztottam a kardot és hegedűt, azt sem tudom, hová
lettek? A feleségem bizonyosan fölvitette a padlásra, a rajzolást pedig,
a hogy a német mondja «zeichnen», csak részvényeken gyakorlom.

Hanem hát még anno boldog-idők, akkor még remekül tudtam hegedülni. Ha
kinyitottam az ablakomat s elkezdtem a száraz fát ríkatni a
nyirettyűvel, rögtön visszhangot adott rá egy édes csengő leányhang a
kertből. A nagybátyámnak hires gyümölcsös kertje volt, (a kalugyerek
mind szenvedélyes kertészek) akkor érett épen a cseresznye, meg a meggy,
annak a leszedésével foglalkozott az Iringó, az anyja meg befőttet
csinált belőle.

Hol ő dalolta el az én hegedűszóm után a nótát; hol én hegedültem utána
az ő népdalát. Ez a banális kezdete a falusi idyllnek.

Így lesz a hegedüből kígyó.

A második stádium az volt, hogy (felsőbb beleegyezéssel) lefestettem az
Iringót.

Ott ült a leány előttem egész hosszú délutánonként, ünneplő jelmezében,
melyen én igazgattam valamit, festői műérzékkel. Vállat mit – ki kell
szabadítani a hüvelyéből; – s aztán hogy derült arczot csináljon,
bohókás tréfákat mondtam neki, némelyikért durczás is lett. Utoljára is
a festő a modelljével lehetetlen, hogy meg ne ismerkedjék. Bókokat is
csak illik neki mondani.

Így lesz az ecsetből kigyó.

Azt azonban kikötötte az Iringó, hogy a kész arczkép az ő tulajdonába
menjen át s én azért a festői honorariumot elfogadjam, szép fényes
koronástallér képében.

Ez volt az egyetlen pénz, a mit ezzel a tudományommal kerestem.

Sokáig hordtam az óralánczomon.

Az Iringóval lassankint valóságos játszópajtások lettünk. Két pajkos
gyerek, aki egymást kergeti, tépászsza. Csináltunk bodzafából
fecskendőket, azokkal permeteztük egymást nyakon. Az Iringó megtette azt
a tréfát, hogy éjszaka, mikor az előálmomat aludtam, odalopózott az
ajtómhoz (a szobám a folyosóra nyilt) s elkezdett rajta két ököllel
dobolni. Én fölriadtam; azt hittem zsiványok törtek ránk. Kirohantam az
ajtón, vadászpuskával a kezemben; senkit se találtam. Alig aludtam el
ujra, megint feldörömbölt. Most már karddal, puskával rohantam ki az
ajtón; minden zeget-zugot összekerestem, sohol sem találtam a koboldra.

Reggel aztán jól kinevetett.

«Itt voltam elbujva a fülkében.»

«Kaphattalak volna csak meg!»

Hogy a vadászcsizmámba tojásokat dugott, a vánkosom alá skatulyába zárt
szarvasbogarakat rejtett, hogy guzsalyszárból kisértetet csinált s azt
az ágyamhoz támasztotta; meg hogy a viselő ruháimnak egyik szárát
kifordította, arra mindennap el lehettem készülve. Ha rajta kaptam,
rávertem.

S ez nekünk mind jó mulatság volt.

A kalugyer nem törődött velünk.

A mámi pedig nem ért rá.

Aztán hát mi baj?

Gondolom, hogy a te csikó-korodban is így volt


III. HOGY LESZ A SPANYOLMEGGYBŐL ALMA?

Már erre magad is csak kiváncsi vagy ugye, mint incarnatus kertész?

Hát vannak, a kik az almát ki nem állhatják; még ha hallják is, hogy
valaki almát eszik, egyszerre elvásik tőle a foguk. Úgy vagyok én a
spanyolmegygyel. Ránézni is irtózom. A nagybátyámnak a kertjében pedig
teljes gyüjteménye volt ennek a nemes gyümölcsnek. Azoknak az érés-ideje
pedig különböző. Studium és szájiz kell hozzá, hogy mikor leszedni
valók. Ebben jeleskedett az Iringó; azért neveztetett ki a kalugyer
által legfőbb spanyolmeggyleszedőnek. Minden délután hozott a kertből
egy teletetéz kosárral. Engemet is megkinált vele. – Távozz tőlem sátán!

Egyszer aztán valami rendkivül finom ritkaságot hozott be a kertből.
Első termése volt egy fiatal csemetének, melyre tülanglé krinolint
húztak érés idején, hogy a madarak, cetoniák meg ne csipkedjék; csak egy
tányérkával volt, szépen szőlőlevélre rakva.

Azt is odahozta a szobámba a kis leány s dévaj módon kinált meg vele:
«no, ezt csak megkóstolja!»

– Nem én.

– «Izabella királyné.»

– Úgy meg már épen nem. Én spanyolnak republikánus vagyok.

– Csak egy szemet.

– Soha!

– Hát egy felet?

Hogy lehet egy szem spanyolmeggyet megfelezni?

Hát úgy, hogy azt az óriás meggyet odavette a szájába, úgy, hogy fele az
ajkai közt kikandikált, úgy kinált meg vele. A meggy épen olyan piros
volt, mint a száj. Nem is tudni, hol végződik a meggy, hol kezdődik az
ajk.

Így persze hogy elfogadtam.

Hiszen nagyon jó az a spanyolmeggy! Így megfelezve.

De nem maradt abból az Izabella királynéból a tányéron kóstolónak való
sem a kalugyer számára.

Ettül fogva aztán rettenetesen megszerettem a spanyolmeggyet. Nincs
annál édesebb gyümölcs a világon. Még magam is segítettem szedni az
Iringónak a magasabb fákról. Én tartottam a kettős lajtorját alatta,
hogy el ne csúszszék.

Le is rajzoltam ezt a gruppot az albumomba.

Így lett a spanyolmeggyből alma: az a bizonyos alma, melyet Éva anyánk
megosztott Ádám apóval, a gonosz kígyó (hegedü és ecset) rábeszélésére.

Egyszer aztán minket is kizártak a paradicsomból; (miféle angyal
árulkodhatott ránk?) a kalugyer sejtett-e valamit, vagy Iringónak az
anyja? a meggyet, cseresznyét eladták fáján mind egy vándor kofának s
azontúl vége volt minden hanczuzásnak. Az Iringót többé takarítani sem
eresztették a szobámba; az anyja járt be. Azt mondta, hogy a leánynak
tanulni kell már a sütést-főzést; mert itt az ideje, hogy férjhez
menjen; a házasságnál pedig fődolog a konyha. A mely asszony a rácz
pitét meg nem tudja csinálni úgy, a hogy kell, azt az ura megveti és –
megveri.


IV. A RÁCZ PITE.

Megvallom, hogy egy dologban chauvinista[1] vagyok: a magyar
tésztanemüek appreciálásában.

Magyarországon túl még csak fogalma sincs senkinek arról, hogy miféle
paradicsomi ételekké lehet átalakítani a boldogasszony képét viselő
buzaszemet.

Az erdélyi levelensült, az aranygaluska, a kecskeméti túrós béles, a
debreczeni fonatos, a túrós metélt, mind ideálszámba mennek; a
szentmártoni mákosrétesről pláne allelujával végződő zsolozsma szól; de
mind valamennyi elől elnyeri a pálmát a «rácz pite».

(Ne fintorgasd az orrodat, édes barátom, hogy annyi hetet-havat
összedarálok; meglátod később, hogy ez is hozzátartozik az én fátumom
auguriumaihoz.)

Tehát a rácz pite készítéséhez különös talentum, beható studium és
szerencsés kéz kivántatik. Hogyan kell a gyurt tésztát fátyol
vékonyságra elnyujtani; akkor nem úgy, mint a rétest, azon nyersen
behinteni, összegöngyölíteni, hanem előbb félig megszikkasztani, azután
mindenféle heterogén husnemüeket apróra összevagdalni, kemény
tojássárgáját, meg nem tudom én még mi mindent közé keverni; az egyik
tésztalapot ezzel behinteni, tollhegyével zsirt vagy talán tejfelt
(tudja kő!) ráfecskendezni; a másik vékony tésztapatyolatot ráborítani;
az elébbi manővert megismételni, mig véges-végül az összerakott lapokból
egy brosür lesz; képzeld csak! egy brosür, mely megehető; még szép
kötése is van, azzal együtt megehető; nincs benne semmi sületlenség;
együtt a realizmus az idealizmussal. – Ez a rácz pite.

A feleségem öt esztendeig keresett egy szakácsnét, aki rácz pitét tud
mívelni, míg végre talált egy igazit s azt szerződtette a millennium
végéig nyugdijképességgel; – de erről majd később. Ne félj, még kapsz a
rácz pitéből.

Tehát egy szép napon egy tál szépen fölvágott rácz pitét hozott föl az
asztalra a gazdasszony, dicsőségtől ragyogó orczával hirdetve: «ezt maga
csinálta a leányom!»

A kalugyer azt mondta rá, hogy fölséges! Megevett belőle tiz darabot.
Kilelte tőle a hideg.

… No hát már most férjhez lehet adni az Iringót.


V. AZ ÉN DEVERSÉGEM.

No nesze! Megint egy szép új magyar szó: «deverség», a mi nem található
a Magyar Tudós Akadémia nagy szótárában. «Devernyázás» az ismeretes;
meglehet, hogy ennek a gyök-szava a «dever».

Úgy látszik, hogy török szó, ámbár a szerb irók az állítják, hogy rácz
szó s jelent magyarul vőfélyt; de én kénytelen vagyok disputába
elegyedni velük s a minősítésből leszármaztatni az igazi értelmet. A mi
a magyaroknál a vőfély, a vendéghivogató, ételfölhordó, rigmus-reczitáló
bohókás figura: az a ráczoknál a «csausz». Ez is török szó. A mi pedig a
ráczoknál a «dever»: a vőlegény asszistense, a lakodalom rendezője, a
menyasszonyvezető, a tánczkezdő, a vigasztaló, a ki rendszerint a
vőlegénynek az öcscse, azt a magyar népajk úgy irja, hogy «kisebbik
uram».

  («Nem szeretem az uramat, hajahaj!
  Csak a kisebbik uramat, hajahaj!)

Tudom én jobban, mint a filologusok, hogy mi a dever? (Voltam dever.
Ámbátor vérségi rokonságban nem álltam a vőlegénynyel.)

Egy vasárnap délután két öreg matrona jött látogatóba a házhoz. Az egyik
volt az Iringó nagyanyja. A rácz nők, ha megvénülnek, úgy bebugyolálják
az arczukat, hogy csak a szemük látszik ki, s azt nagyon okosan
cselekszik.

Hogy mi szándékkal jöttek, azt rögtön megtudtam abból, hogy az Iringó
visítozva futott ki a konyhából, mely egyúttal a hölgyek hálószobája és
elfogadó szalonja is volt, s fölszaladt a padlásra, magára zárta az
ajtót; estig le nem lehetett onnan csalogatni.

Mikor vacsorára hittak (a konyhán kellett keresztül mennem) ott találtam
egy ládán ülve a leányt, két karja a térdén s a feje a könyökére hajtva.

– Mi lelt, babám? – szólítám meg.

Nem felelt semmit, csak a megemelt könyökével utalt a sublód felé valami
új tárgyra, amit úgy hínak, hogy «mátkatál». Himes tojások és csinált
virágok közepett egy arany füsttel borított alma.

Abba az almába van beledugva egy arany pénz.

Ez a «susogó».

Ezzel kérdi a legény a leánytól: «jössz-e hozzám?»

Mikor másnap visszajönnek a matrónák, az a kérdés, hogy az alma ép-e,
vagy kettémetsződött? Ha épen maradt, ez a visszautasítás, ha ketté
vágva nyilatkozik, akkor jöhet a leánykérő háztűznézőbe.

Másnap ketté volt vágva az alma s még az nap este fejés után (most már
ebben is részt kellett venni az Iringónak; négy riska volt a háznál)
megjelent a két matrona s látva a symbolumot: a kettészelt «jabukát» a
mátkatálon, örvendezve távozék el, értesítve a kapuzábé mellett
settenkedő kérő legényt, hogy odamehet már az ablakra: kinyitják.

Az első ismerkedés az ablakon keresztül történik; még ez nem az
eljegyzés; annak még sok előljáró teketóriája van.

Elébb kell találni egy sztári szvátot, meg egy vojvodát: amaz a
menyasszony, emez a vőlegény násznagya; azután kell két debelikum: ezek
a tanuk; két prikumák, a tanuk lóggósa, egy csausz, vőfély, ez a
vőlegény bizalmasa, egy dever, ez meg a menyasszonyé, aztán két
nyoszolyó leány a menyasszony mellé, a kiket megint szép török szóval
úgy hínak, hogy «jengyebulik».

Hát az nagyon természetes, hogy a sztári szvát hivatala egyenesen a
nagybátyámra nézett s következőleg a vőlegénynek öcscse nem lévén, a
dever missziója én rám származott át.

Ezt az Iringó anyja előre közölte velem, lelkemre kötve, hogy másnap, a
mikor a vőlegény hivatalos látogatást tesz nálam, azzal szépen csókot
váltsak s bátyámnak nevezzem.

Megsugta, hogy az bizony nem valami világcsudája szép legény, de gazdag;
van tornáczos háza, pajtája, góréja, hat ökre, négy lova, birkanyája,
sertéskondája, szántóföldje, kaszálója, szőleje, szilvása; jó
asszonytartó ember válik majd belőle.

Másnap csakugyan megismerkedtem a bátyámmal.

Hórihorgas égmeszelő volt, nálam félfejjel magasabb; pedig én sem szedem
zsámolyról a málnát; – de a mellett szertelenül sovány és laza egy alak;
a két térde megnyaklott alatta, ha ment, ha állt; a dereka előre
görbült, a feje lehúzta a nyakát; ez pedig hosszú vala, ökölnyi
ádámalmával; cserszinű arczbőre megfeszült a kiülő pofacsontján; nagy,
görbe keselyűorra minden egyebet absorbeált, úgy, hogy állra alig maradt
neki; a két szeme keresztbe kancsalított, mintha azok is arra
bámulnának, hogy mekkora orr! S volt egy ritka különlegessége: az, hogy
a sűrű, sarlóforma szemöldei szénfeketék voltak, a hosszú, vékony lelógó
bajusza pedig savószinű.

Ehez kellett az Iringónak feleségül menni.

Kiegészítette a kellemetességeit az, hogy rendkivül sebesen hadarta a
szót; hanem annál inkább borizü hangon s beszéd közben folyvást
nevetett, úgy, hogy a nevetéstől csupa ráncz lett az arcza; különben
egészen fiatal legény volt, úgy, hogy a keresztelőlevél döntötte el,
hogy bátyám-e vagy öcsém?

Az ismeretséget nagyon hamar megkötöttük a Jóczával. (A kalugyernek igen
jó baraczkpálinkája volt.) Nagy hamar kutyupajtások lettünk s kész volt
közöttünk a szinczerizálás.

Azt kérdi tőlem a Jócza:

– No, bruderkám, te csak ismered jól azt az én menyasszonyomat?

– Hogyne ismerném? Egy házban lakunk.

– De azt mondám, hogy «jól» ismered?

– Hát jónak kell, hogy ismerjem.

– De igazán jónak?

A hogy a két keresztbeálló szemével rám nézett, el kellett értenem, hogy
hova czéloz.

– Már annyira jónak nem ismerem.

– Eredj már! Hiszen sokszor láttam a kerítésen keresztül, hogy
kergetőztetek a kertben. El is fogtad.

– Az csak ártatlan gyerekjáték volt. Arról biztosítalak, hogy én felőlem
a jegyesed olyan, mint a mályvarózsának a bimbója.

A Jócza keserves grimászt csinált s a tarkóját vakarta. Majd meg
fütyürészni kezdett. Nem tudta, hogyan magyarázza ki magát?

Egy kupicza pálinka tovább segítette a kifejezéseiben.

– Mert hát tudod, én nekem már volt egy szeretőm, a kivel jegyben jártam
s aztán ott hagytam a faképnél. Annak az anyja pedig egy boszorkány. –
Én azt gondolom, hogy minden asszony, a kinek eladó leánya van,
boszorkány. Ha aztán férjhez adta a leányát, akkor átváltozik anyóssá.

(Sajátszerű szláv mythologiai adat!)

(Talán nem is specziális szláv?)

Meg kellett vallanom, hogy még ebben az egyben nincs tapasztalásom.

– Hát ez a banya boszuból azért, hogy a leányát ott hagytam; pedig nem
is igaz, hogy otthagytam, mert én becsületesen elszöktettem a fonóból;
tudod, ezt úgy híják nálunk, hogy «otmica». De ő vissza szökött tőlem. S
én aztán nem mentem érte vissza másodszor, a hogy szokás.

– Egészen értem.

– No hát ezért az anyja összebeszélt azzal a vargával, a ki nekem
csizmát szokott varrni s egy szárított békát dugott a csizmám talpába.

– Hát aztán?

– Nos, azt csak tudod, hogy milyen nagy baj az, hogy ha egy legénynek
szárított békát dugnak a csizmájába s rajta jár, nem veszi észre?

Azt mondtam «tudom hát»; pedig ideám sem volt róla.

Erre a Jócza bátyám kihúzta az öve mellől a pipáját, dohányzacskóját s
rágyujtott. Rézfödelü csibukja volt: török dohányt szítt, igazi
«bokcsa-tütünt».

Mikor már jó nagy füstöt csinált maga körül, akkor kihúzta a csibukból a
pipaszárát s marokra fogta.

– Látod ezt a pipaszárat? Ez igazi török-meggyfa. Hát mikor én úgy egy
asszonyfélével összekerülök nyájaskodás végett, akkor az rendesen azon
végződik, hogy én ezzel a török-meggyfa-pipaszárral jól végigverek a
hátán.

– Az igazán különös formája a kurizálásnak.

– Az ám, olyan nevezetes meggyfa-pipaszár ez az enyim.

– No, csakhogy örömöd telik benne.

– Dehogy telik benne örömöm. Én csak akkor örülök igazán, ha az
asszonyféle kikapja kezemből a pipaszárt s ő ver vele végig a hátamon. –
Ez aztán gyönyörüség.

– Hát külömbözők a gusztusok.

Azzal a Jócza bátyám kiverte a csibukja hamvát a padlómra, s egész
becsülettudással el is taposta, mert még tüzes volt s búcsút vett még
egy kupicza pálinkával.

Én aztán azzal a jó tanácscsal bocsátottam el, hogy jövőre ne viseljen
csizmát, a minek varrott talpa van, hanem opánkát, azaz bocskort.

– Hisz azt bolond nélkül is tudom, de késő már. A babona megfogott s azt
senki sem veszi le rólam. No hát zbogom.

– Zbogom.

Azzal szépen dolgára ment.

Én pedig deveri hivatalom szabályrendelete szerint vettem a menyasszony
számára nászajándékot: egy pár arany fülönfüggőt szép nagy csengőkkel, a
milyent csak az úri kisasszonyok viselnek.

Az Iringónak azonban még nem volt kifúrva a füle.

S a népszokás azt kivánja, hogy a ki a menyasszonynak fülönfüggőt
ajándékoz, annak a föladata, hogy maga fúrja ki az arának a füle gombját
s illeszsze bele a függőt.

Én pedig mindenkor tiszteltem a hagyományokat. Mit meg nem tesz az ember
az ősök iránt való kegyeletből!

Ámbár soha sem próbáltam még, szerencsésen végrehajtottam a műtétet. A
függők be lettek kapcsolva.

S dicséretére mondhatom a szép arának, hogy meg se nyikkant alatta.

Odafordult a tükörhöz s tetszelegve mosolygott magára. Aztán egyet
rázott a fején, hogy csak úgy csilingelt a két függő a fülében.

Természetes, hogy a nászajándékomat sajátajkulag megköszönte: – ezúttal
spanyolmeggy nélkül. – Hiszen én voltam a dever.


VIII. AZ ÉN CZIPŐIM.

A rácz lakodalom leirását elengedem a tisztelt olvasónak. A ki nagyon
kiváncsi rá, üsse föl az Osztrák-magyar monarchia VII-ik kötetét, abban
igen szépen és körülményesen leirva megtalálhatja azt Hadzsics Antal
költői tollából; ki azt a megjegyzést teszi a népies ünnepélyre, hogy
példabeszéddé vált: «Szemérmetlen, mint egy szerb lakodalom». – Nem
akarnám ilyennel jelen elbeszélésemnek eddigi ascetai tenorát alterálni.

Még kevésbbé ereszkedem azoknak a körülményeknek a részletezésébe, a
melyek azután történnek a vőlegény házánál, a midőn a Develi Kum, a ki a
menyasszonynyal kezdi a kóló tánczot, védenczét áttánczoltatja a
nászszobába.

Csak arra az egyszerű adatra szorítkozom, hogy másnap reggel már a
menyasszony hazaszökött az anyjához.

Ott volt biz az, már korán reggel meg is fejte a riskákat.

Még csak a polivacsinát sem várta be, sem a kravájt, a mi a nászéj utáni
czeremoniákat befejezi, a mikor a vendég urak már minden tálat, kancsót
összetörtek, tyukot, libát agyonvertek s a szekereket fölrakták a
háztetejére. Pedig a polivacsinánál a menyasszonynak kell tartani a
mosdótálat, melyben az urak megmosdanak (a hölgyek nem tehetik
szinváltozás nélkül) s aztán egy ezüst pénzt hagynak a medencze fenekén.
A kraváj pedig azokat az ajándékokat jelenti, a mikkel a hivatalosok és
atyafiak a menyasszonyt megtisztelik.

Maga az örömanya jött be hozzám ezt az intermezzót bejelenteni. Én
tudnillik abban a szerencsében részesültem, hogy már éjfélkor kidobtak a
lakodalmas szobából; hazamentem, lefeküdtem. Magam is úgy akartam.
Bántott valami, a mit nem akarok most elemezni.

– Otthagyta a polivacsinát, meg a kravájt! lamentált a mama
kétségbeesve.

– Valjon mi történhetett vele?

Az örömanya bizalmas suttogással közlé a fülembe a titkot. Azt mondtam
rá:

– Tudom, tudom. A vőlegényt megbabonázta a vila.

– Az ám, az ám. Aztán megverte a menyasszonyát. Az meg kapta magát,
kiugrott az ablakon, hazaszaladt. A Jócza utána ugrott, de beleakadt a
plundrája hátul az ablak kiakasztójába, ott lógott reggelig kalimpázva,
míg a prikumákok le nem vették.

Ezen aztán nevettünk nagyot mind a ketten.

Ez alatt odajött az öreganya is.

Derék, okos, tapasztalt hölgy volt.

Azt mondta, se baj! Sűrűen megesik az ilyen dolog Delibácson. Hogy a
menyasszony az első nászéj után kiugrik az ablakon s haza szalad az
anyjához. Majd visszatérítik. Meg van annak is a maga babonája.

Szerencsére a rácz lakodalom nem tart csak egy napig, hanem egész hétig.
Ha a menyasszony elfutott, ott maradnak a vendégek; esznek, isznak és
tánczolnak. Tudják jól, hogy másnap vagy harmadnap a menyasszonyt majd
visszahozza a dever. Annak a hivatala ez.

A devernek pedig olyan fajta legénynek kell lenni, mint az a bizonyos
Potifárné kezéből elrugaszkodott József – lehetett.

(No ne taszigálj hát! Hisz a bibliai történetekből csak szabad idézni, a
miket nyolcz esztendős leányoknak tanítanak az iskolában.)

Tehát a devernek föladata az, hogy «két csillag hajnala» között
vigasztalja és engesztelje az elkeseredett menyasszonyt s birja rá a
férje házához való visszatérésre.

A mi nem megy minden varázslat nélkül.

Ha a menyasszony a devernek a czipőit fölhúzza a lábára, azok oly csoda
bűbájt gyakorolnak rá, hogy haza megy az urához.

Nem tagadhattam meg a hozzájárulásomat a kegyes föladat
megvalósításához.

Pedig ebből a tudományból sem tanultam az iskolában.

Jól van: föláldozom a czipőimet.

A két csillag hajnala között hallgattam az elzüllött ara keserű
panaszait, s kerestem számukra a vigasztalást, törülgettem a könyjeit s
beszéltem neki az asszonyi kötelességekről. Ékesszóló rábeszélésem nem
is maradt siker nélkül; csillag hajnalodtára rá hagyta magát
beszéltetni, hogy fölhúzza az én czipőimet. Föntebb már említettem, hogy
azok egészen rápászoltak az ő lábára.

A babona tökéletesen bevált. Szép Iringó engedte magát általam a Jócza
házához visszavezettetni, a hol nagy derendócziával fogadta az egész
násznép.

Útközben nem mulasztottam el némi informácziókkal ellátni. Többek
között, hogy ha jövőben látja, miként a Jócza csavarja a meggyfa
pipaszárat a csibukból, ne várja be, míg ez veri meg, hanem kapja ki a
kezéből s rakja el jól a hátát vele; mert az kell annak.

No hát! Ezzel megalapítottam egy családnak a boldogságát. Ki tudja,
mennyi időre.

Magamnak pedig csináltattam a delibácsi suszternél a kegyes indulattal
föláldozott turista czipőm helyett egy másikat everlasztingból.

Hát biz az nem tartott tovább egy hétnél.

(Mi? Az everlaszting czipő?)

Dehogy az everlaszting czipő! A családi boldogság. Egy hét mulva megint
otthon volt az anyjánál szép Iringó. Megint nekem kellett őtet
kiengesztelni a goromba, nyámnyila férje iránt. Én voltam a dever. –
Megint egy pár czipőmbe került a kegyes babona. Azok vitték haza az
urához szép Iringót.

Akkor varrattam a suszterrel egy pár fénymázos czipőt.

Az sem állta ki nálam tovább egy hétnél.

Majdan szarvasbőr czipőre került a sor.

Követte társait az oldalt gombolt lábtyű, aztán meg a félvászon topánka.

De mikor már a hetedik pár lábbelinek a kontójával molesztálta a német
varga a nagybátyámat, a kinek azt ki kellett fizetni, dühbe jött és
nyakon fogott a kalugyer.

– Hát mi a hétágu ménkü! Eszed te a czipőket, vagy a pokolra jársz
velük?

(Közel találgatta a dolgot.)

Én azzal vágtam ki magamat, hogy a suszter nagyon szűkre csinálja,
mingyárt kidül az oldaluk.

Másnap aztán behivott a pipatoriumába.

– No fiacskám. Tudsz már magadtól is enni. Nem kell dajka.
Elválasztalak. Itt van a számodra egy pár igazi jó lábtyű, a mi tudom,
hogy nem szakad le egyhamar a nohikról.[2]

Az volt egy pár jó fisléder katona bakancs.

– Holnap viszlek a katonai akadémiába. Pakolhatsz, búcsúzhatsz.

Hát biz ezúttal utoljára láttam az Iringót. De szép tüskerózsa volt még
akkor!



FRITILLÁRIA.


I. A TITKOS PATRONESSZ.

Fritillaria virágnév: nálam nőnév. Népies elnevezése «császárkorona».
Megérdemli a nevét, igazán fejedelmi virág; sűrű pálmaforma levélkorona
közül hat aranyszinü virágharang csüng alá, ezüst harang-nyelvvel.
Diószegi azonban ezt a nevet adta neki «hatkotú». Hát már ezt a magyar
nevet, daczára minden chauvinizmusomnak, nem adhatom a regény-hősnémnek:
«Hatkotú asszonyság». – Azt pedig Diószegi azért cselekszi, mivelhogy a
szép virág belsejében minden szirom alatt rejtőzik egy «kotú», amit a
fűvész «mézgödör»-nek nevez.

No hát ennek a pompás virágnak a mézét nem hordják el a méhek.

No te hires botanikus vagy. Tudod, hogy mért nem kedvelik a fritillária
mézét a méhek? – Nem tudod. – Hát majd megtanulod ebből az én
elbeszélésemből.

Muszáj volt ám (ezerszer engedelmet kérek) ezt a botanikai bevezetést
előre bocsátanom; mert ez a fritillária is egyike az én sorsomat intéző
párkáknak, vagy walküröknek, vagy alirumnáknak, vagy hogy hivják azokat
a félelmetes tündéreket, akiknek az a küldetésük, hogy az embereket
gyönyörűséggel halálra kinozzák.

Azonban tartsunk rendet.

Az Iringó lakodalma miatt egy kicsit elkéstünk az akadémiából. A
beiratkozás határideje elmult már s a bécsujhelyi akadémiánál numerus
clausust tartanak; a határozott számon túl nem vesznek föl senkit. No de
én előre jelezve voltam az igazgatónál, illetőleg a dékánnál s a
nagybátyám bizott abban az egy gönczi hordó karloviczi ürmösben, a mit
előre küldött a tanár úrnak kedveskedésül, hogy expiálja vele a
mulasztásomat.

Ő maga is velem jött Bécsujhelyig. Jó ember volt a kalugyer, el kell
ismernem aztat.

Mikor azon a hires nagy kapun behajtottunk, melynek boltozata egy egész
templomot emel, épen mise volt; a növendékek mind a templomban voltak,
egyet sem láthattam közülök.

Az ordináncz fölvezetett bennünket a dékánhoz.

Ott találtuk őt a chémiai laboratoriumban.

Nem jól mondtam, hogy mise volt; mert már annak vége volt; hanem a
tanulóknak ott kellett még maradniok, gyónás végett, a min a tanév
kezdetével át kell esni. A tanárok azonban már haza vonulhattak.

Az én professzorom alacsony termetü katonatiszt volt; fakó arczszinű,
ritka haju, deres szakállu férfi (úgy a negyvenes évek derekán),
szemüveget viselt; az egyenruhája őrnagynak vallotta.

Szárazon és hidegen fogadott bennünket, előreküldött névjegyeinket
kezében tartva. Nagybátyám élőszóval is megmondta a nevét.

– Van szerencsém, mondá az őrnagy. Tegnap érkezett uraságod
küldeményekép a czimemre egy hordó bor. De jobb lett volna, ha önnek a
gyámfia előzte volna meg a becses küldeményt.

A kalugyer a kedvemért hazudni is kész volt.

– Mulaszthatlan családi ügyek tartóztattak vissza.

– Tudom. Lakodalom volt a háznál s neki ott kellett vőfélykedni.

(Hát már azt itt is tudják? Honnan tudhatták már azt meg, mikor én
senkinek sem irtam erről, csupán csak a Nikkel pajtásomnak?)

– Itt pedig már minden szoba el van foglalva, minden alapítványi hely
betöltve, minden ágy fölött ott függ a hozzátartozó nevével a tábla. Ha
egy hatalmas szószólója nem lett volna az úrfinak, most szépen
visszakocsikázhatna a bánságba.

Nagybátyám bizalmasan vigyorgott.

– Óh nem! Nem a karloviczi ürmös! szólt az őrnagy, el sem mosolyodva, de
elértve a konfidens arczkifejezést; annál hatalmasabb befolyás őrizte
meg az úrfit a hopponmaradástól. A feleségem kivánta, hogy fölvétessék.

(A felesége! A ki engem soha sem látott. Én sem láttam. Hogy nyerhettem
meg eként a kegyét?)

Az őrnagy észrevehette, hogy micsoda ostoba pofát csinálok fülig
elpirulva.

– Hát, nehogy soká törje a fejét ezen a talányon az úrfi, megismertetem
a megfejtéssel. Az én feleségem szenvedélyes gordonkajátszó. Ez az úrfi
pedig kitünően hegedül, képes lesz esténkint duót játszani vele.
Remélem, elhozta a hegedüjét? Ha nem hozta volna, van nekünk egész
hegedügyüjteményünk. Hát ennek az érdemének köszönheti, hogy szabály
ellenére föntartottam az elkésett úrfi számára egy rezervált ágyhelyet,
az úgynevezett Cannagatta szobában. Majd ebéd fölött elmondom önöknek,
hogy ki volt az a Cannagatta? Ma lesz szerencsém önökhöz ebédre. A
feleségem szivesen látja önöket. Csak magunkban leszünk. Rajtunk kivül
csak önnek a szobatársa lesz még az asztalnál. Ismerni fogja az úrfi:
Nikkel kadét.

Most már aztán olcsó volt a talány lehüvelyezése. Nikkel már itt van.
Annak a révén aztán lehetett jól értesülni az én naczionálémról.

De hát még is érthetetlen marad, hogy miként lett Nikkel az első héten
ilyen bizalmas embere a dékánnak? Hogy még én rólam is pletykázhatott
neki. Ilyen konfidenczia nem szokott létezni egy katonai akadémia
professzora és kadétja között.

Az őrnagy nem soká hagyott elmélkednem.

– A kadét keresse föl a szobáját, az ordináncz átvezeti, a holmiját
utána fogják vinni. A tekintetes úrral majd elvégezzük a
czirkumstancziákat. Pont kettőkor ebédelünk.

Én még nem tudtam, hogyan kell katonásan szalutálni, még czivilben
voltam, az egyenruhám készen volt ugyan a bőröndben elpakolva, de míg
föl nem vétettem, nem volt szabad kuszpitolnom; – annálfogva meglehetős
balogsüti módon vettem búcsút az őrnagytól.

Még jobban éreztem a gyámoltalanságomat, mikor az udvarra kijutottam.

A laboratorium földszinten volt, fölötte az emeleten az
őrnagy-professzor szállása, a tulsó traktusba voltak a tantermek, meg a
kadétok hálótermei. A két szárny között egy nagy udvar. A professzorok
lakásainak az ablakai kifelé a sánczokra nyiltak, azokra nem lehetett a
diákoknak látni.

Épen szembe találkoztam a beözönlő kadétsereggel.

Közel négyszázan lehettek, de én ezernek láttam.

A gyónás után jöttek a kápolnából lármázva és kaczagva. Mindenik azt
beszélte a másiknak, hogy miket gyónt meg a páternek.

Én még akkor czivilben voltam, a férfi felöltőt abban az évben dzsekknek
hivták. Még gyerekebbnek nézett ki benne az ember. Ha nő viselte, akkor
úgy hitták, hogy «szótánkanó» (csónakba ugró).

Persze, hogy belém kötött a siserahad, akárhogy igyekeztem előle a
lépcsőbejárathoz jutni.

Előljött egy vén diák, a ki bizonyosan megrepetálhatta az iskolát, mert
már bajusza is volt; széles vállu, czipóhátu ficzkó, csontos pofával,
előre álló nagy masztodon állal.

– Hát ez kinek a csibéje? – kiálta rám vigyorogva.

Én, gondolva, hogy valami előljáró, levettem előtte szépen a kalapomat.
Erre aztán valamennyi kaczagott rajtam! Milyen diga!

A masztodon baraczkot adott a fejemre, ez volt köszöntésemre a fogadj
Isten.

Az ordináncz felelt a kérdésre.

– Ez az a másik a Cannagatta szobából.

– A Cannagatta szobából? Hisz akkor ez is valami leány.

(Hát akkoriban csakugyan az volt a divat, hogy a fiatal férfiak középen
választották el a hajukat, a mi valóban leányos kinézést adott a
szőrtelen arcznak.)

– No ezt megvizitáljuk elébb, – röhögött pimasz módon a vasgyuró, felém
nyujtva hosszú karjait.

Nekem azonban volt egy jól betanult fogásom, a mit «Rappó-gambit»-nak
neveztek akkoriban. Az ember az ellenfelének a két karját megragadja,
birokra kelve, akkor a jobb lábát hirtelen a küzdő társa jobb lábán
innen helyezi, a jobb kezével áttaszítja a térdén, az súlyegyent veszít
s mire észreveszi magát, már ott hever a földön.

Ezuttal is bevált a Rappó-fogás.

A masztodon fölbukott. Maga is elbámult rajta.

– Ez istenucscse nem leány!

Én pedig hetyke henczegéssel mondám:

– Ejh, de megütötted a pondus speczificumoddal a földet, pajtás!

Ekkor a sok fiú közül kivált egy és odalépett közénk.

– Hagyjatok ennek a fiúnak békét, – szólt röviden, – én jót állok róla,
hogy ő férfi. Itt viselem a homlokomon a stampigliáját.

Csak akkor ismertem rá. Ez az én pajtásom, Nikkel.

Hogy elváltoztatja az embert az egyenruha.

De az arcza, tekintete, mind úgy megváltozott.

Biz annak még látható volt a homlokán a hegedés, a mit tőlem kapott
emlékül a vivóiskolai párbajban.

Én pedig szétnyitottam a mellemen a plastront odamutatva:

– Csak kölcsönbe esett, urak; nézzétek: én meg az ő emlékét viselem.

Ott is látható volt a sebhely.

Erre aztán vivátot kiáltottak a pajtások s maga a vén kadét nyujtá a
kezét legelébb s megkövetett a sértésért; aztán kamerádok lettünk.

Nikkel pajtás karon fogott s vitt magával a közös czellánkba.


II. A FEHÉR ÉS FEKETE POR.

Az én Nikkel pajtásom még útközben, a hogy a két emeleten fölmentünk,
fölvilágosított a helyzetről.

– A mi szobánk kiváltságos czella, a mit csak kitüntetésül osztogatnak.
Protekczió itt nem használ. Császári királyi sarjadékok is ott laknak
tizedmagukkal egy teremben. Hanem vannak a dékánnak kiválasztottjai,
kegyenczei.

– Hát hogy lettél te egy ilyen rövid idő alatt a tanár kegyenczévé?

– Azért lettem kegyencze, mert én hiszek benne.

– Mi a manó? Tán Messiás ez a tanár?

– Persze, hogy Messiás. S én vagyok az apostola. Most nem érek rá
mindent elmondani. Majd ebéd után. Én is híva vagyok hozzá ebédre.
Megmutatta a nagybátyád levelét. Most siess az egyenruhádat fölvenni.

Eljutottunk a szobánkba. Legutolsó volt a folyosón.

Kicsiny volt, de csinos, tiszta, két ágy egymás mellett, egy pokrócz
takaróval. Nagy örömömre szolgált, hogy az ágyak fölé akasztott táblák
egyikére a Nikkel pajtásom nevét, a másikra a magamét láttam fölirva. Be
voltam véve in absentia. Nagy kegyelem!

Hozzá fogtam a kipakoláshoz, átöltözéshez. Elébb megmosdottam. Külön
mosdó medenczém volt, a mibe egy csapból lehetett ereszteni a vizet. A
csap fölé az volt írva nagy betükkel: «ebből a vizből nem kell inni».
Nikkel pajtás megmagyarázta. A vizvezetékhez a parkon átfolyó patak
szolgáltatja a vizet; de az a sok fabrika salakjától, a mik mellett
elfolyik, egészen telítve van már mindenféle csávával és érczméreggel.
Ott áll a palaczk tiszta forrás vizzel, a kadétok italáról jól
gondoskodnak itt. Azt a hegyek közül hozzák naponta frissen.
Megkóstoltam, viznek elég jó víz volt.

Én azonban ahoz voltam szokva otthonról, hogy ebéd előtt szükségképen be
kell hörpinteni egy kupicza pálinkát.

– Nincs egy kis gugyid?

– Gugyi? Annak a nevét se vedd a szádba. A kadétok nem isznak mást, mint
vizet, az igaz, hogy fölséges jó vizet.

– Ej ha!

Ugyancsak elhültem, mert a pajtás kikaczagott.

– Bizony komám, a mai ebédnél sem kapsz te abból a drága karloviczi
ürmösből, a mit a nagybátyád küldött a dékánnak. Nem látsz te mátul
fogva jövő Szent István király napjáig mást, mint kristálytiszta vizet.
– Ha néha «per fas et nefas».

– Hogyan «per fas et nefas»?

– Majd megtudod, – szólt Nikkel s olyan furcsán mosolygott hozzá.

Én aztán gálába tettem magamat. Mikor az a nyalka egyenruha rajtam volt,
magam is úgy éreztem, hogy valami új ember vagyok. Ejh az a kardottartó
szíj, hogy kiegyenesíti a legény derekát egyszerre. A bajuszom után
kapkodtam, a mi még nem volt.

Czudar érzés! Hogy az embernek kardja már van, de bajusza még nincs.

No de itt a szivar, az kontesztálja a férfiasságot. Elővettem a
szivartárczám.

– Hohohó pajtás! – akadályozott meg Nikkel. – Soh se fáraszd magad a
rágyujtással. A kadétok föl vannak mentve a szivarozás kellemetlenségei
alól. Majd István napkor délben, mikor az első pohár bort kapod, a búcsu
pohárt, oda lesz téve a szalvétád alá egy virginia, arra majd
rágyujthatsz, de csak akkor, mikor már fönnülsz a kocsin.

– Hát te sem szivarozol soha? Éjjel sem?

– Nekem meg épen nem lehet; éjjel pláne! A hol én a fél éjszakát töltöm,
ott nem szabad tűzzel bánni.

– Hát hol töltöd te az éjszakádat?

– Odalenn a chémiai laboratóriumban az őrnagygyal.

– S mit csináltok ottan?

– A «fehér port».

– Mi a ménkű az?

– Ha nem is ménkű, de mindenesetre annak a sógora: fehér lőpor.

– Hát mire jó az?

– Még most a te paraszt eszednek hiába magyaráznám egész tudományosan,
hogy mi az. Te biz a lyceumban is hátramaradtál a chémiából, míg én
nekem az passzióm volt. Fizikus-inasnak csúfoltatok; de most ennek a
tökéletességemnek köszönhetem, hogy rögtön a professzor kegyenczévé
lettem, mikor bevallottam, hogy én hiszek a fehér lőporban.

– Ez egy uj krédó?

– Az artilleristák uj krédója. A mivel merőben szemközt áll az orthodox
tüzérek egyedül idvezítőnek tartott fekete lőpora. Egészen jól mondtad,
hogy ez a mi dékánunk egy új Messiás. Az ő fehér lőpora harmadfélszer
messzebbre lő, mint a fekete lőpor. Tudod, hogy Magentánál meg
Solferinónál csúffá tették a franczia vont-csövű ágyúk a mi sima-csövű
lövegeinket; hát most ezek ellenében nekünk olyan lőport kell
föltalálnunk, a mi a mostani ágyúcsövekből nagyobb lódító erővel
taszítja ki a granátot. E fölött aztán egész árkoláj-harcz folyik a
fehér por és fekete por hivői között. Mi a feketéket bonczoknak
csúfoljuk, azok meg a fehéreket derviseknek.

Én pedig mindebből nem értettem semmit.

– Persze, te még pogány vagy! De majd ha keresztül mégy a
tűzkeresztségen.

– Te tán már keresztül mentél?

– Keresztül ám. Nézd, hogy leégette a hajamat. Te is a miénk lész.

– De köszönöm! Akkor én megyek a feketékhez!

– Akkor egyszerre kiesnél a kegyelemből. Ez a két secta ad internecionem
üldözi egymást. Siiták és szunniták úgy nem ungorkodnak egymással, mint
a fehér és fekete por proselitái. Az egyik a lőport akarja átalakítani,
a másik meg az ágyúcsöveket s mind a kettő a miniszterium alá fűti a
poklot, a kinek nincs pénze hozzá. Legjobb lesz, ha neutrális maradsz;
mondd, hogy szamár vagy, nem tudsz a chemiához, csak huszár akarsz
lenni. Már az infanteristának szint kell vallani, vagy fehéret vagy
feketét, mert a puskákról is szó van.

– Hát az természetes!

– Természetes? Mit értesz hozzá? Te zöld vagy még, az is maradsz. A
fehér lőport már a francziák is, a poroszok is föltalálták, de majd az a
hibája, hogy a legkisebb ütésre fölrobban, majd meg az, hogy a vas
csövet oxydálja, csak réz csőbe használható. No hát az, a mit a mi
tanárunk föltalált, eddig legtökéletesebb; mert nem robban föl, csak
tűzszikrától, s nem oxydálja a vasat s perczenkint ezerötszáz lépésnyi
sebességet ád a golyónak, a mi három ezer lépésnyire is Kernschusz.
(Szeglövés? vagy inkább «széklövés?»)

– Hát akkor mért nem fogadják el azonnal?

– Azért, mert még az a kérdés, hogy az állásban nem veszti-e el a
robbanó sajátságát? Ez a kriterium. Mert nagy készletet kell tartani
töltényekben. Azért, a mi fehér lőport most fabrikálunk, azt raktározzuk
s majd a nyáron a Steinfelden kipróbáltatik, hogy olyan jó-e, mint
frissiben volt. No de most fogd a hegedűdet, menjünk az őrnagyékhoz.

Az őrnagy szállása ott volt az emeleten, a chémiai laboratorium fölött.
Az őrnagyné boudoirja épen a puskaporfőző konyha tetejében.

Igazán boldogító érzést kelthet egy asszonyságnál az a tudat, hogy az ő
alkovenje alatt főzi, darálja, keveri a férje a fehér lőport, a mihez
csak egy üveg eltörése, egy reagens savany elcsöppenése kell s ő
nyoszolyástul, zongorástul repül föl (ki tudja milyen társaságban?) az
égbe vagy – körülmények szerint – a pokolba.

Mikor benyitottunk a folyosóról az őrnagy szobájába, mely egyuttal
ebédlő is volt, már in medias res elmerülve találtuk a két urat: a
gazdát, meg a vendéget, egy cognacos üveg mellett.

Természetes, hogy ők csupa lőporról beszéltek. Disputáltak.

A bátyám fekete lőporos volt.

Nem mintha valami sokat járt volna háborúba, hanem, hogy volt neki egy
vasbányája Krassó vármegyében, a mit maga tartott üzemben, hát onnan
voltak tapasztalatai mindenféle robbantó szerekről. Nagyon belevesztett
az experimentumokba. Egyszer rádisputálták a bányamérnökök a lőgyapotot.
Nem ér az semmit! Csak legjobb a régi becsületes lőpor. Az való a mi
fegyvereinkhez. Külömben ezek sem érnek semmit. Montecuculi szerint
annyi mázsa ólmot lövöldöznek el minden ütközetben, a hány halott ott
hagyja a fogát a csatatéren. In ultima analysi legtöbbet értek a nyilak,
a melyeket a mi szittya-őseink használtak, azokat nem puffogatták el
találomra, mert mint Constantinus Porphyrogenneta följegyzé, egy
ütközetben kilőtték Dárius Hystaspes bai szemét s a nyílvesszőre föl
voltak vésve e szavak: «Dárius király szemébe.»

Nagybátyám ezzel bebizonyítva nagy olvasottságát, fölhagyott a további
vitatkozással, nem akarva magát a kadétok előtt kompromittálni.

Véget vetett a veszedelmes disputának a házi asszony megjelenése
közöttünk.

Fritillária valóban büszke szépség volt.

(De talán itt már végződnék a fehér por fejezete? Kezdhetnénk új
szakaszt. Az olvasó alaposan megunhatta már a robbantó szerek themáját.)

Jaj, csak ne fuscherolj te bele az én historizálásomba. Nem olyan könnyü
az, mint a regényírás.

Igen is, hogy van még a fehér porból.

Az őrnagyné büszke szépség volt; renaissancekori frizurával, dús szőke
haja magasra föltornyozva és stylszerüen fehérre puderezve. No hát, ez
is a tárgyhoz tartozik, mert fehér por.

A mit pedig a két szemeiben hordott, mondhatom neked, hogy annál
veszedelmesebb gyujtószert nem találtak föl a pyrotechnikusok.

A két piros arcza, azokkal a gödröcskékkel, valóságos tűzakna; az egész
alak egy dinamittal töltött mina: egy eleven torpedó.

Nagyobb veszedelem van itt, mint a lőporgyártó officzinában.

Mikor bemutatott neki a férje, azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy leány?

A büszke delnő, úgy látszik, egy véleményen volt velem.

Elnevette magát, mikor meglátott.

– Nézz ide! Hisz ez a valóságos Cannagatta!

Ezt a férjének mondta.


III. CANNAGATTA.

Annyit hallottam ma már ezt a nevet emlegetni, hogy szinte kiváncsi
lettem rá.

Azonban hozták a levest s ez a világon a legnagyobb úr, a ki még a
királynak is parancsol. Sőt még a parlamentnek is parancsol. A leves a
klotür. – Még többet mondok! A leves még a ferblikompániának is
parancsol. «Czupász.»

– No csak tegye le a hegedűjét valahová a kadét, – mondá az őrnagy.

– Aztán ösmered az anekdotát öcsém; sohse keresd a helyed: a hová te
leülsz, ott az utolsó hely, – elméskedék a nagybátyám.

– Hogy ne ismerném, már az öregapámat is ezzel traktálták patvarista
korában.

A leves után sört hoztak az asztalra, nekünk is jutott egy pohárral.

– Kivételképen, – mondá katonás pedanteriával az őrnagy. – Ma és soha
többet tíz hónapig. A kadétok vizet isznak.

Aztán kegyes volt az elejtett thémára visszatérni.

– Igaza van madám. Nekem magamnak is felötlőtt első pillantásra, hogy az
új kadét mennyire hasonlít a Cannagattához. Mingyárt le is hozattam az
arczképét a képes teremből.

Azzal intett az inasnak, hogy hozza elő a portrét.

Olajfestmény volt; egy mellkép: fiatal főhadnagyot ábrázolt.

– Majd meg fogja látni a kadét, – szólt hozzám intézve a szót. – Nekünk
három nagy termünk van, tele hirhedett czelebritások arczképével, a kik
nálunk lettek kiképezve. Úgy igyekezzék, hogy az ön képe is ide jusson.

(Már bizony nem jutott oda. Én vagyok a legalsó tizezerek egyike
Magyarországon, a kinek az arczképe soha sem jelent meg, sem a
Politisches Volksblattban, sem a magyar élczlapokban, még karikaturának
sem; a mi elég nagy pironkodás.)

A Zsán odahozta az arczképet. Elég görbére volt festve. A jobb szeme a
fülébe sugdosott, a szája meg utána sietett hallgatózni. Épen nem
hizlalta a büszkeségemet, hogy köztem és ez arczkép között
hasonlatosságot találnak. Az az egy, hogy annak is középen volt kétfelé
választva a haja. – Elhatároztam, hogy holnaptól kezdve simára nyiratom
a fejemet.

– Ez egy igen érdekes történetnek a hőse; magyarázá az őrnagy. Jobban
mondhatnám: hősnője. Minthogy authentikus följegyzéseken alapszik,
elmondhatom önöknek a történetet, a kik azt még nem ismerik. Cannagatta
asszony előkelő milanói olasz hölgy volt. A férje Armeeliferant, a ki
daczára ezen minőségének meglehetős korlátolt vagyoni viszonyok közt
halt meg. Két iker gyermeke maradt. Franczesko és Francziska.
Köznyelven: Cecco és Fanny. A Cecco nehéz fejü ficzkó volt, annál
élesebb eszű a Fanny. A házi tanító oktatása közben a leány együtt
tanult a fivérével, hogy kedvet csináljon neki a tudományhoz. Az lett
belőle, hogy a fiú mindent rosszul tanult meg, a leány pedig jól. –
Tizennégy esztendős korában Ferenczet felküldte Cannagatta asszony a
bécsujhelyi katonai akadémiába. Az volt az özvegy vágya, hogy a fiából
derék katonatiszt legyen. – De a Cecco itt sem igen akart tanulni;
vívásban, testgyakorlatokban sem volt ügyes, úgy hogy egy ünnepi szünidő
alatt haza küldték az anyjához pihenni. Ott a fiú maláriát kapott s
nagyhirtelen meghalt. Az anya kétségbe volt esve, hogy nagyralátó
terveit így el kell temetnie. Ekkor így szólt az anyjához a Fanny. «Hát
majd folytatom én ott, a hol a Cecco elhagyta. Én is Ferencz vagyok.» Az
anya beleegyezett a vakmerő vállalatba. A leány bámulatosan hasonlított
az iker fivéréhez. A mint a bátya egyenruháját fölvéve, visszatért a
katonai akadémiába, senki sem vette észre a cserét. Csak annyiban
tapasztalták a változást, hogy a visszakerült Cannagatta Ferencz sokkal
komolyabb volt az eltávozottnál; szorgalma, tanulékonysága által
mindenkit meglepett, iskolatársait mindenben fölülmulta, úgy, hogy nem
sokára mintaképül lehetett állítani a többiek elé. Előljárói kegyét
megnyerte, azt a kiváltságot élvezte, hogy egy külön czellát kapott
lakásul, a melyet egyedül foglalt el. (Ez az, a melyben most a két kadét
tanyáz.) Így lehetett valószinüvé, hogy három éven át el tudta titkolni
a nemét. A tanfolyamot elvégezve, azonnal áttétetett hadnagyi ranggal a
hadsereghez. Ott is nagyhamar kitüntette magát bátorsága, vitézsége
által. Kitört a franczia háború. Ferencz főhadnagy lett. Egy ütközetben,
az ellenséget üldözve, megsebesült. Ekkor aztán nem lehetett a tábori
orvos előtt eltitkolnia a nemét. Kitudódott, hogy a vitéz Cannagatta
Ferencz – kisasszony. A dolog ő felsége elé került. Az udvarnál nagy
szenzácziót keltett. Határos volt a mesével. Ő felsége teljes
fizetésével nyugdíjazta a vitéz főhadnagyot, a ki azután ismét fölvette
a szoknyát s nagy hamar férjhez ment egy őrnagyhoz, a kivel aztán évek
hosszú során át boldog házasságban élt, s kisérte őt mindenüvé a
napoleoni hadjáratokban. Végre özvegy lett, öregasszony lett. Levelében,
mely az emlékezetes iratok közt látható odafenn a múzeumban, dátuma
1852, ezt a nevet látjuk aláirásul: «Cannagatta Ferencz, nyugalmazott
cs. k. főhadnagy és özvegy őrnagyné».

Ezek mind authentikus adatok Cannagatta Franczeskoról.

Azért az előadás végén mégis azt mondá a bűbájos Fritillária német
repülőszóképen:

«Und wer das nicht glaubt, der zahlt einen Groschen.»

(S a ki ezt el nem hiszi, az fizet egy garast.)

Úgy látszik, hogy a nagybátyám reszkirozni akarta a garast.

– Hihetetlen történet ez, őrnagy úr, – szólt egyet hörpentve a
karlovicziból. (A miből mi már nem kaptunk.)

– Hogyan? ön nem hisz az irott dokumentumoknak? szólt fölfortyanva az
őrnagy. – Az authentikus jegyzőkönyvnek? A császár Handbilletjének?

A nagybátyám meg volt szorítva, könyörgő tekintettel fordítá szemfehérig
elveresült arczát az őrnagyné felé, mintha azt instálná, hogy ha
belevitte ebbe a csávába, hát rántsa ki belőle.

Fritillária megtette neki e szolgálatot.

– A tekintetes úr bizonyosan nem abban kételkedik, hogy Cannagatta
kisasszony mind e rendkivüli vállalkozást egész a csatatéri
megsebesülésig valóban megtette hanem hogy női volta, az adott
körülmények között, oly hosszú időn át fölfedezetlenül maradhatott, egy
négyszáz diáktól lakott internátusban.

– Igen, igen, így értettem! – kapott a mentő kötélhez a kalugyer, a
kinek külömben jól húztak a lovai, csak ha a kátyuba rekedt szekerét
valaki onnan kiemelte.

– Hát először is, – magyarázá az őrnagy, – Cannagattának egy külön
czella volt átengedve, kiváló szorgalma végett, a hol szobatárs nélkül
lakott. Azonfelül pedig kulcsot ád ez a tény ahoz az absolut moralis
integritáshoz, a miben a mi kadétjaink neveltetnek. Az a fiatal katona,
a ki a bécsujhelyi akadémiából kikerül, mikor a hadnagyi kardbojtot
megkapja, még nem ismeri a bort, a dohányt, a kártyát és az asszonyt.

– Ezt elhiszem, de a professzorok csak ismerik! – Erősíté a thémát a
nagybátyám, a ki minden áron szeretett volna magánál okosabb ember
hirébe keveredni.

– Nos aztán? – kérdezé az őrnagy.

– Hát – hát – hát, hogy is mondjam? Akkoriban a katonai egyenruha frakk
volt és feszes nadrág. Hát már csak lehetetlenség…

Az őrnagyné tűkön látszott ülni.

A kalugyer még tovább feszegette a dolgot. Falusi rüpők volt. Nem
tekintette, hogy asszony ül az asztalnál. A két diákgyerek pedig épen
nem zsenirozta semmit.

– Hát – hát az asszonyi organizmusnak vannak bizonyos szabályai, a miket
nem lehet eltitkolni.

Az őrnagyné már emelkedett a székéről, hogy kiszaladjon a szobából.

Én aztán megmutattam, hogy snájdig gyerek vagyok. Bátorságot vettem
magamnak közbeszólni.

– Úgy tudom, hogy urambátyám nőtlen legény, honnan ismeri hát olyan
nagyon az asszonyok szokásait?

Ez az ostobaságig naiv közbeszólás roppant hatást idézett elő.

Az őrnagyné visítva kaczagott föl; az őrnagy kholerikus nevetésre
döczögtette a mellét; mi ketten kadétok is bátorkodtunk minden
Vorschrift mellőzésével akkompányirozni a röhögésünkkel; csak a
nagybátyám mérgelődött. Nem tudott egyebet mondani, mint azt a goromba
frázist, hogy «pueri taceant in ecclesia». (Nem is «pueri»-nek szól
pedig a regula. – Aztán ez nem ecclesia, hanem refectorium.)

Ezzel azonban szerencsésen agyon volt ütve a delikát természetű napirend
előtti tárgyalás.

Én pedig egy csapással figyelemreméltó subjectté lettem.

– Ez egy Teufelskerl! – mondá az őrnagy. (A mi magyarul tán úgy
mondható, hogy fenegyerek.) S aztán, hogy a bácsi vissza ne térhessen a
kényes thémára, tartott neki egy tudományos disszertacziót a héber
Sulchán Áruchból, melyben az parancsoltatik, hogy asszonyokról in natura
csupán feleséges embereknek, vagy özvegy férfiaknak szabad szólni; ha
nőtlenek cselekszik azt, szíjjal megkorbácsoltassanak.

A bácsi azzal akart rajtam boszut állni, hogy beárulkodott.

– No hát akkor csak tessék az öcsém uramat jól végig korbácsoltatni,
mert ez már tudja, hogy mi az x + y? Azért kellett idejekorán azt a
lakodalmat megtartani, a mi miatt elkéstünk. Hát aztán az a hét szűk
czipő, a mi mind asszonylábra való volt! Te istentelen!

Én alázatosan húztam a fejemet a vállam közé, bűnbánó hangon rebegve:

– Ha tudtam volna, hogy kedves nagybátyámnál atyai érzelmeket érintek…

Erre a második erupcziója következett a közderültségnek.

Nagybátyám átlátta, hogy jobb lesz neki a bifsztekkel vesződni, mint
velem.

Fritilláriának a szeme azonban egészen hozzám szegődött. Jól be voltam
már nála aufführolva. Valahányszor rám nézett, elnevette magát,
csipkekendőjét szája elé tartva. Azt is mondta, hogy «Dummer Kerl». – A
mi húsz éven alul – hizelgő epitheton.


IV. HEGEDŰ ÉS GORDONKA.

Az egész ebédet nem irom le per longum et latum, a mire annál több okom
van, mert itt az a szokás, hogy a kadétnak, még ha vendégül van is híva
a tanárjához, nem szükséges végig várni az egész lakomát, a sült után az
mondatik: «a kadétok fölkelhetnek az asztaltól.»

Három tál ételből jól lakhattak; édesség, fagylalt nem nekik való,
kipotyogna tőle a foguk; a fekete kávé, chartreuse rájuk nézve épen
méreg. Mehetnek labdázni.

Mi ketten megtörültük a szánkat és szalutáltunk. Nikkel ment előre.

– Ohó! Apropos! – kiálta utánam az őrnagy, mikor én is nyultam a hegedűm
után. – Hiszen maga az a hegedűvakaró! No hát halljunk valami szép
nótát. Mit tud? Valami szép magyar nótát.

Kész voltam rá.

Már akár hiszed, akár nem, én gyerek koromban valóságos csodagyerek
voltam. Azt jósolták rólam, hogy második Reményi leszek. A velenczei
karnevál variaczióit kotta nélkül tudtam végig játszani, egészen a la
Reményi, arpeggióval, pizzicatóval, flageolettel.

– Bien! Tres bien! – mondogatá az őrnagy, rábólintva.

A nagybátyám is megdicsért.

– Hogy nagy czigány vagy, azt mindig tudtam; de hogy ilyen tökéletes
czigány volnál, azt nem gondoltam volna.

Fritillária szakértő véleményt hallatott.

– Igen jó iskolája van. Tud ön hangjegyekből is játszani?

– Óh igen. Hangjegyből eljátszom akár Beethoven Ess-dur symphoniáját,
akár Chopin étudjeit.

– Az már derék… az én kedvencz piészeim.

Nagybátyám jónak látta kellemeteskedni.

– Szabad volna meginstálni bájos nagyságodat, – hallom, hogy kitünően
gordonkázik, – hogy ha ez olympi élvezettel koronázná be a mai lukullusi
lakomát.

– Igen szivesen, – mondá az őrnagyné, – örülök rajta, ha közönségem
akad; úgy is ritkán akad.

S kezdett az asztaltól fölczihelődni.

– Majd a Zsán kihozza a cellót, – monda az őrnagy, – tessék ülve
maradni.

– A cellót kihozhatja a Zsán, – mondta Fritillária, de a hangjegyeket
még is csak magunknak kell kikeresnünk a halmazból.

– Magunknak? Akadt fel e szón az őrnagy.

– Igen, nekem, meg a kadét úrnak. A hegedű partiturák is ott vannak.
Tudja, tekintetes úr, a gordonka, hegedű kiséret nélkül, magában nagyon
szomorú hangszer.

A Zsán pedig épen jött a mellékszobából, egy tálczán hozva a kávés
findzsákat, meg a chartreuseös pohárkákat.

– Csak vigye még vissza! – parancsolá az őrnagyné. Nem szeretem, ha
kávéskanalakkal csörömpölnek, mikor csellót játszom. Aztán hozza ki a
csellót, meg a két hangjegytámlányt.

A Zsán visszavitte a tálczát.

Fritillária pedig kegyteljesen intett nekem, hogy menjek utána.

Engedelmeskedtem; tudtam, hogy itt ki viszi a kommandót.

Az a szoba szalon is volt, boudoir is volt, mindenféle izlésü
butorzattal. Zongora is volt benne. A zenevirtuózra vallott minden.

A Zsán, mint rendtudó ember, odatette a tálczát a zongorára. Mi
elkezdtünk a hangjegyek közt válogatni.

Én nagy hamar rátaláltam a hegedű számára irott Chopinváltozatokra.

Fritillária nem akadt a magáéra.

Nem ám, mert mindig én rajtam volt a szeme.

Micsoda szemek voltak azok! Az éhes párducz szemei, amikkel az argalit
nézi. (Nem tudom, birka-e az vagy kecske?)

– No hát – nem fog ön gyantázni? – kérdé tőlem dévaj mosolygással.

– Gyantázni? (Hiszen nem volt nálam a hegedűvonóm.)

Fölkaczagott.

– Soh sem hallotta még ezt a műkifejezést? Nem iszik egy pohár
chartreuset? (Persze, hogy persze. Arra mi felénk is ezt hivják
gyantázásnak.)

– Szabad? – rebegtem én hülye módon. (Bizony csak birka az argali.)

Erre Fritillária fölvett egy pohárkát a tálczáról s elsőbb a saját
ajkához vitte; egy kicsit szürcsölt belőle, piros nyelve hegyét
megnedvesíté a likőrrel, aztán odanyujtotta nekem.

Én hirtelen felhörpentettem a chartreuset.

(Még is csak kecske az argali.)

Most aztán tudtam, hogy mit tesz az a «per fas et nefas».

Én a gordonkát tartom a legrokonszenvesebb hangszernek a világon; ennek
a zenéje hasonlít legjobban az emberi tüdő hangoztatta dalhoz. (Nem a
brugót értem, a mi már bassus hangon bömböl, hanem a bariton hangon
éneklő violoncellót.)

A gordonka azonban épen azért, mert a zenéje olyan nagyon hasonlít a
bariton férfihang dalához, magában játszva, tulságosan melancholikus
hatású; – hogy tökéletes legyen a hatás, szelidítő közbenolvadással kell
melléje csatlakozni a hegedű kiséretnek. A violin hangja aztán megint
közeltalál a női sopran énekhez.

A duo együtt egy pár: nő és férfi.

Most azután képzeljük a helyzetet épen megfordítva, hogy nő játszsza a
gordonkát s férfi a hegedűt.

Nem is szólok a pózról. Az olasz úgy nevezi a gordonkát, hogy «viola de
gamba», a játszó térdei közt tartja a hangszert. Az embernek az esze
zavarodik, ha rágondol.

Az első produkczió után meg volt velem elégedve az őrnagyné. Az őrnagy
is.

«Bánja a szösz!» – dörmögé vállatvonva a kalugyer.

Nekem már akadt hivatalom.

Ezentul minden este, mikor vége volt a tanóráknak, a tornázásnak,
vivásnak, lovaglásnak s vacsora után fölszabadították a növendékeket,
hogy választásuk szerint mehetnek a játszóterembe, sakkot, dominót,
ostáblát játszani, vagy pedig a hadjátékasztalhoz, a hol (a mappán)
ütközeteket gyakoroltak, vagy a rajzoló iskolába: mi ketten Nikkellel
más nemes szórakozásban részesültünk.

A Nikkel ment az őrnagygyal a chémiai laboratoriumba fehér puskaport
főzni. Nyakig bele volt bolondulva a pyrotechnikába.

Én pedig mentem duót játszani Fritilláriával.

A gordonka és hegedű melódiás harmóniája folyvást lehangzott az épen
alattunk levő vegytani műhelybe. Az őrnagy folyton hallhatta, hogy a
feje fölött szól a zene. Egy perczre sem szakad félbe, sem egy taktus el
nem hibáztatik.

Ez épen olyan biztosíték, mint volt azé a földesúré, a ki azt követelte
a hajdujától, hogy folyvást fütyüljön az alatt, a míg a pinczében bort
ereszt a csapról.

Mikor mi abba hagytuk a hegedűszót, az őrnagy rögtön sietett föl a
puskaporok konyhájából.

Némelykor nagyon sokáig eltartottak a zenegyakorlatok, késő éjfélig is.
Én olyan passzionátus zenevirtuóz lettem, hogy semmi más mulatságra nem
gondoltam. Még azt is eltitkoltam, hogy rajzolni tudok.

Egykor az őrnagy mégis azt a megjegyzést koczkáztatta Fritillária előtt:

– Önök nagyon is hosszú zenegyakorlatokat tartanak.

– Igen, mert egy új hegedűvel tanuljuk be a duót, a mit úgy hínak, hogy
«violon d’amour».

– Potz Teufel! – mondá az őrnagy. S mért hivják azt violon d’amournak?
(Szerelem hegedüje).

– Azért, mert nem négy húr van rajta, mint a rendes hegedűn; hanem hét.

– S mire jó az?

– Majd meg tudja ön, ha egyszer hallani fogja; annak a hangja még jobban
összeolvad a viola de gambáéval.

– Nagyon jól van.

S nyugodtan főzte tovább a fehér puskaport.

Egyszer megint elkezdett okvetetlenkedni.

– De sokszor ismételnek önök egy idő óta egy nótát; már magam is utána
kezdem danolni: «lalla, lalla, lalla».

– Az egy igen mesterséges darab.

– Mi a neve?

– Ez az Arditi «Csók keringője».

– «Csók keringője?» De furcsa nevet választott magának!

– Igen; mert így kezdődik: «Sul le – sul le labbre».

– De a szöveget csak éneklik hozzá.

Fritillária nagyot nevetett.

– «Telles choses se font, mais ne se chantent pas.»

A dicső föltalálója a fehér puskapornak nyugodtan ülhetett a lombikjai
között.

A mikor «chantent», akkor ne «font pas».

De már most komolyan mondom ám, és «hony soit, qui mal y pense», hogy
remekül összetanultuk a duókat Fritilláriával. Még nyilvános
konczerteken is fölléptünk együtt. Nagyon kedvező esztendő volt. Volt
egy országos fagy, egy tartományi árvíz, egy nagy tűzvész, inség
mindenfelé. Megannyi kedvező alkalom jótékony hangversenyekre. Mindig
tele volt a terem, mikor mi együtt fölléptünk. Még Bécsből is rándultak
le egész társaságok, a mi hirhedett celloviolino előadásainkat élvezni.

Furcsa érzés volt az! Mikor én a nevemet a Fritillária nevével egy
szinlapra nyomtatva olvastam. Aztán meg az a közös partitura. Ugyanazon
hangjegyek. Ez egy neme a a fakultativ polgári házasságnak. A
Kapellmeister taktusverője adja rá az áldást. (Lám, még a «kápolna» szó
is előfordul benne.) Mikor azt az Arditi «Csókkeringő»-jét
végigjátszottuk, a művészi exaltaczió közepett úgy tetszett, mintha a
közönség tapsai, brávozásai biztatnának, hogy azt megismételjük, egészen
más regiókba, más tengerekre repülve és evezve át, az az átkozott
nyirettyű szárnynyá, evezővé lett metamorphosiálva. – És aztán a közös
dicsőség!

(Látom a képeden, hogy te azt mondod magadban, hogy «jól van jól, Herr
Kadét; de hát aztán a tanulás, hogy mint ment? A bécsujhelyi katonai
diákoknak rengeteg sok tudományt kell beszedni a fejükbe, ott csak jól
tanuló egyéneket türnek meg, a gyöngéket kimustrálják).»

Ne félts te engem. Minden jól ment.

Mondtam már, hogy a magasabb katonai körökben, különösen az «arkoláj»[3]
terén, nagy volt a küzdelem két ellenkező systéma között. A pattantyusok
egyik tábora új lőporral, a másika új ágyúkkal akarta reformálni a régi
schlendriánt. A hadügyminiszterium rájuk hagyta az experimentálást.

Az új ágyúk eszméje Uchatius ezredesé volt. (Még akkor csak ezredes
volt.) Ő gondolta ki a hátultöltő aczélbronz ágyúkat.

Az volt a terve, hogy az ágyúcsövet nem egészben kell önteni s azután
üreget fúrni bele, mint eddig; hanem követni kell a népies utasítást:
«veszünk egy nagy lyukat, azt körülöntjük rézzel s kész az ágyú». Azt az
ürt azután keresztül préselt aczélkupokkal addig tágítjuk, a míg a cső
belseje a mechanikai sajtolás által a réz lágyságából az aczél
keménységébe megy át. Így lesz belőle aczélbronz; ebből aztán dupla adag
lőporral lehet lőni. Itt azonban az volt a legnagyobb kérdés, hogy
honnan vegyük azt a lyukat, a mit körülöntsünk bronzzal?

A laikus ember neveti ezt a gondot. Hát hiszen a lyuk nem kerül semmibe.
Dehogy nem kerül!

Először úgy próbálták meg, hogy az öntő minta közepébe lebocsátottak egy
bronz csövet, az képezte a kalibert, ezt a csövet pedig megtöltötték egy
Celsius fokra lehűtött vízzel, hogy majd az megakadályozza az olvadt
érczet, hogy magát a csövet elolvaszsza.

Hát aztán az lett belőle, hogy a mint az olvasztó-kohóból azt a 300
hőfoku érczfolyamot beleereszték az ágyúmintába, az egy pillanat alatt
forró gőzzé alakította át a csőben talált jéghideg vizet s ez a gőz oly
elementáris erőszakkal tört ki az öntő-tárnából, hogy az öntőműhely vas
tetejét földobta az arzenál tetejére s agyonütött egynehány kanonirt.

Hát ez a baleset nagy örömére szolgált a fehér puskaporosoknak. Annál
nagyobb elkeseredést szült az aczélbronz ágyúsoknál, a kik a balsiker
daczára sem hagytak föl az eszméjükkel s most már azt tervezték, hogy a
lyukat képviselő csövön nem hideg vizet, hanem jéghideg levegő-áramlatot
vezetnek keresztül folyton működő fujtatóval, a hogy csakugyan sikerült
is később az Uchatiuságyúk öntése. – De egy időre le voltak pipálva.

S minthogy valamennyien ennek az új ágyúnak a hívei voltak, annálfogva
engem különösen protezsáltak, aki abszolute nem értettem semmit a
fehérpuskaporhoz; én könnyen csusztam át minden fogas kérdésen. Ellenben
a Nikkel pajtásom, a ki a fehér lőporos dékánnak bevallott Handlangere
volt, a legkeményebb examenekben részesült.

Ha valaki az indexeinket nézte, azt hihette, hogy én vagyok az iskola
czímere s a Nikkel a sereghajtó.


V. A LŐPOR PRÓBÁJA.

Nem akarlak zavarba hozni, kedves barátom.

Ismerem a methodusodat.

Te úgy irod a regényedet, hogy azt ne csak zárt ajtóknál olvassák a
backfischek, hanem még a mamák is olvashassák – nyitott ajtóknál.

Hja, biz a franczia regényirónak jó a dolga. Számára nyitva áll a
«félvilág». Az osztrigát eszik s pezsgőt iszik. – De a magyar regényiró
kénytelen a tisztességes emberek számára irni; mert ezekből telik ki a
publikum. – Aztán eszik pörköltet és iszik vinkót. De azért is ezer
hála! – S végtére is nagy kérdés, hogy nem jobb-e a malaczság villával a
tányérból élvezve, mint könyvből falva? – Én az előbbit szeretem.

Azért nem szuggerálom se neked, sem az olvasóidnak a mi
violoncello-violon tanulmányaink misteriumait. Annyit sejteni engedek,
hogy egészen belebolondultam (már tudniillik a violoncellóba). Képes
voltam rá, hogy valami nagy bolondságot kövessek el, a mi rám nézve
végzetes lehetett volna. Az őrnagynak messzelátó tervei voltak.

Ha a fehér puskapor beválik, akkor ő nem csak ezredesi rangra emelkedik
(a professzorság nem irigylésre méltó állapot), hanem félmillióval
kecsegtető vállalathoz jut. Az járt a fejében, hogy ha az ő szisztemája
győz, ő lesz a hadsereg megmentője. Aztán hull az égből az aranyeső,
csak a tollaskalapját kell alája tartani. Szerencséje, hogy megbukott a
puskaporával, Uchatius lett a győztes az aczélbronz ágyúkkal.

Láttad a pompás síremlékét ugy-e, a bécsi Centralfriedhofban, az
Uchatius tábornokét, a mindeneknél tökéletesebb ágyúk létrehozójáét. El
kell ismerni róla, hogy ennél pompásabb síremlék kevés van a világon.
Meg lehet vele elégedve, a ki alatta fekszik. Csak azt ne kérdezze
valaki, hogy hogyan jutott oda?

A mi barátunkat megőrizte a jó sors ettől a fényes kimeneteltől azzal,
hogy a lőpora csütörtököt adott.

Egy nyári napon általános próbát tartottak az új tüzéri kisérletekből az
ismeretes Steinfelden.

Derék egy darab föld! Mértföldnyire köröskörül semmi egyéb, mint kavics,
terméskő, békasó, kova. Egy szál fű sehol. Csak itt-ott tör elő egy
sárgavirágú «királydárda»; népiesen «ökörfark-kóró».

Itt tartják a mi tüzéreink a lőgyakorlataikat. A mennyire a kilőtt golyó
eltévedhet, élő lényt nem talál sehol, a kiben kárt tehessen. A sikon
palánkok vannak keresztül húzva, ezer-ezer lépésnyire egymástól, az első
palánk két ezerre az ágyúteleptől.

A lőpróbára a növendékek is meg voltak híva.

Hölgyek is jöttek ki hintókon. Fritillária is ott volt és számos
tábornoki hitvestársak és egyéb herczegasszonyok. Nikkel meg én az
őrnagy hintóján jöttünk ide, az első ülésben elhelyezkedve.

A lövészterepen megállapodva, leugráltunk, az őrnagyné a hintóban maradt
ülve. Onnan legjobban láthatott, jó tábori látcsővel fölfegyverkezve.

Megkezdődött a czéllövés.

Először a fekete lőporral tettek próbát. A kilőtt golyók kétezer lépésen
innen már ricochettiroztak, alig talált minden ötödik teke
derék-lövéssel a czélpalánkba. – Egy ágyúcső, a mit erősebb adag
lőporral töltöttek meg, széjjelszakadt s ternónak lehet nevezni, hogy
senkit sem ütött agyon. Ekkor aztán a fehér lőporral tettek kisérletet.
Ennek az elsütéséhez egészen e czélra készült gyutacsokat használtak,
mert ez a közönséges kanócz tüzétől föl nem robban. Még akkor csak
elültöltő ágyúink voltak.

Frissen készült lőpor volt.

Az őrnagy Nikkel pajtást bizta meg az ágyú elsütésével; ő maga
czélozott. A kétezer lépésnyire húzott palánkra nagy czélkarika volt
festve.

«Feuer!»

Az ágyú elsült; sokkal kisebb dördülése volt, mint a másiknak s alig
adott valami füstöt, az is egy percz alatt eloszlott a levegőben.

«Bravó, bravó!» hangzott a Generalstab csoportjában; a tábori látcsövek
mutatták, hogy a kilőtt golyó egy hármast talált a czélkarikán. Gyönyörű
egy Kernschusz volt!

A fekete lőporral nem lehet ily preczizióval czélozni.

Egy második, egy harmadik megint a karikát érinté.

No most próbáljuk a háromezer lépésnyi távolban levő palánkon.

A cső száját följebb kellett emelni.

Háromezer lépésnyire is bevált a lövés. Ívet képezett már, de még is a
palánkba furódott.

Újabb hangos tetszés-nyilvánítások.

Most négyezer lépésnyiről tettek kisérletet a fehér lőporral.

Ott már háromszoros palánk volt fölállítva, vastag deszkákból s a mögött
még egy golyófogó téglafal.

A kilőtt golyó keresztültörte mind a három palánkot, de még a téglafalon
is rést ütött.

Ezt csinálják utánunk a fekete lőporosok!

Magam is megtértem fehér porosnak.

A generálisok siettek a mi őrnagyunknak gratulálni.

– Függeszszük föl még egy kicsit a véleményadásunkat, – mondá egy
pápaszemes főtiszt. – Ezek a lövési kisérletek mind a frissen fabrikált
fehér porral történtek, a mi csakugyan csodaeredményeket mutat föl. De
meddig tart ez a csodaerő? az a kérdés. Mert a lőpornak raktáron kell
állni, hogy a háború kitörésekor egész hadjáratra való készen legyen.

(Ismételem, hogy még akkor az armádiánknak semmiféle hátultöltő fegyvere
nem volt, az ágyúkba a cső száján dugták be a lőport és a golyót azzal a
bizonyos tömőruddal, a végén kefével, a mivel minden lövés után
kikefélték, mint a kéményt).

A mi fehér lőporunk összesajtolt állapotban dugatott be az ágyúcsőbe.

Előhoztak egy lőszekérrel olyan fehér lőpor tömecseket, a mik már egy év
óta hevertek a raktárban. Egyet azokból beletoltak az ágyúba.

Most is emlékezem azokra a gunyosan mosolygó arczokra, a mik az ágyú
mellett egy csoportba verődtek.

Az őrnagy irányozta az ágyút. Czélzott, föltette a gyutacsot, aztán
félre állt. «Feuer!»

Nikkel megrántotta a csappantyu zsinórját. Az ágyú elsült. Nem
mondhatom, hogy eldördült; sőt inkább valami csunya serczegő-szortyogó
hangot adott s nem tűz és füst lövelt ki a száján, hanem valami hosszú
fehér lövet, mintha nem is ágyú volna, hanem fecskendő. A kilökött golyó
pedig ott gurult valami ötven lépésnyire a kavicsokon ugrálva, hogy azt
csupa tréfa volt elnézni.

Egy tüzér utána szaladt a golyónak, elfogta, visszahozta.

Nagy volt a gaudium fölötte – bizonyos körben.

Annál nagyobb a boszuság az ellenpártban.

Másik próba következett.

Azzal is oly pórul jártunk.

A pápaszemes főtisztnek most már nagyon megnyilt a szája; eddig csak
dohogott.

– Megmondtam előre, hogy a fehér lőpor egy év alatt elveszti a robbanó
erejét. Most az egész lőpormagazinnal gulyáshúst lehet főzni.

Ez a sottise egészen kihozta az őrnagyot a csigaházából.

– Gulyáshúst? – rivallt mérgesen a pápaszemesre.

– Igen is! Gulyáshúst, a hogy a figura docebit.

A tüzéreknél volt tábori bogrács, szolgafa; azt a szabadban
fölállították, a bográcsot megtöltötték conservvel, akkor a pápaszemes
odahelyeztetett a bogrács alá egy egész töltésre való összesajtolt régi
fehér lőport; kivett a zsebéből egy viaszkos gyufát, azt meggyújtotta s
égve beledugta a lőpor-pogácsába.

Minden ember szétriadt e merénylet előtt, mely, ha «ne adj Isten»
rosszul üt ki, mindenikünk ott hagyja a szeme világát, csak a pápaszemes
maradt ott a bogrács mellett, egy nagy főzőkanállal a kezében.

Mikor aztán a gyufa odáig égett, a hol a lőport érte, az bizony csak nem
pukkadt szét, hanem elkezdett szép csöndesen serczegve égni, azután
lángra is kapott, égett fényesen lobogva a bogrács alatt; az volt a jó,
hogy nem volt füstje; nem kozmásította meg az ételt. Ez bizony kitünő
helyettesítője lesz a hadjáratban a – tőzegnek; meg lehet mellette főzni
az egész menázst.

A pápaszemes még olyan malicziózus volt, hogy a hosszúnyelű főzőkanállal
egyre kavargatta a bogrács tartalmát s mikor egészen elégett alatta a
fehér lőpor, levette a szolgafáról és sorba kinálta vele az ismét
visszasomfordált illusztris társaságot: «méltóztassék, pompás jó
gulyáshús!» – Az őrnagy engem keresett a szemével. Mikor meglátott, egy
intéssel maga elé hivott.

Még sápadtabb volt az arcza, mint máskor.

– Menjen ön a feleségemhez s mondja meg neki, hogy távozzék el innen.
Kisérje ki a vasuthoz. Aztán jöjjön vissza a kocsival azonnal.
Megálljon! Madame utazzék vissza Bécsujhelybe.

– Egyedül?

Ettől a kérdéstől egészen megvadult az őrnagy. Úgy prüszkölt, mint egy
hörcsög.

– Hát mi az ördög menykő?

– Úgy értettem, hogy a Venczel. – Az volt a Privatdiener, a ki a bakon
ülve maradt.

– Úgy? Az mehet vele.

Én odasiettem Fritilláriához. Mondtam neki, hogy kudarczot vallottunk a
lőporral.

A madame vállat vont kedvetlenül s francziául beszélt hozzám.

– Je le savais bien. Je l’ avais lui dit, moi. Ça ne vaut rien. J’en
étais sur.

(Hogy ő azt tudta előre? hogy előre megmondta neki? hogy ez nem ér
semmit? Valjon honnan vette a tudományát?)

Én aztán átadtam neki az izenetet, a mit a férje küldött általam, hogy
kocsikázzon rögtön a vasuthoz, majd én odáig elkisérem, onnan aztán a
legelső vonattal Bécsujhelybe. A Venczelt viheti magával.

– No hát üljön föl. Én mehetek.

Én fölhágtam a csézába; – az első ülésbe ültem, a hogy dukál a kadétnak,
mikor őrnagynéval kocsikázni van szerencséje. Szemközt ültünk, a
térdeink egymáshoz értek.

Aztán, a mint a Steinfeldet elhagytuk, Fritillária a napernyőjét a
kocsiülés felé fordította. Nagy terebély napernyője volt, aféle en tout
cas. Mind a ketten elfértünk alatta.

– Az nem baj, hogy a fehér lőpor megbukott, – suttogá hozzám, – hanem,
hogy a mi cello duóink is megbuktak, az a csapás.

Arra én is gondoltam már.

– Ez után a fiaskó után előre látható, hogy mi következik. A
hadügyminiszterium abba hagyat minden további experimentálást a fehér
lőporral; az őrnagy nem fogja a fél éjszakákat a chémiai laboratóriumban
tölteni, hanem otthon marad, beül az én szobámba, pipázik és altvatert
iszik.

– Rosszul alszik tán?

– Nagyon rosszul. Aztán mentül többet pipázik, mentül több altvatert
iszik, annál álmatlanabb. Én a cellomat az almáriumba zárhatom.

– Én meg a hegedűmet akaszthatom szegre.

– Nem is ér a cello hegedű nélkül semmit.

Azzal a két térde megszorította a térdemet.

Fatális állapot.

– A mi duóinknak vége!

S két könnycsepp gyült a szemébe.

(Nagyon szerethette – azt a hegedűt).

Magam is meg voltam rőkönyödve.

Egészen közel hajolt hozzám, úgy hogy a forró lélekzetét éreztem, mikor
suttogott:

– De én nem fogok lemondani… én találok ki valamit… nem nyugszom bele…
ha az ördögökkel kötök is szövetséget…

Én kértem, hogy lassabban beszéljen; az inas meghallhat valamit a bakon.

– Ejh, mit! Az az én emberem. Tőlem kap havonkint húsz forint
extra-fizetést. Olyan hűséges, mint a kutyám.

S aztán folytattuk tovább a páros suttogást.

Az az eddigi biztos módja a találkozásnak, valószinü, hogy a mai naptól
kezdve el lesz előttünk zárva.

Mit tehetünk ezentul?

Őrültnél őrültebb terveket gondoltunk ki.

Egy sem vált be.

Az őrnagy nem zárkózik be többé a vegytani terembe; nappal engem
strázsál az iskolában, este meg Fritilláriát a szobájában.

Eddig minden gondja a fehér lőporra volt, ezentul a rizsporra is
gyanakodni fog.

Abban a nagy kaszárnya-akadémiában minden találkozás lehetetlen. Annak
ezer szeme van.

De talán a parkban lehet.

A katonai akadémiának van egy hetven holdas parkja.

Abban van egy szép temető. A hová azokat helyezik el, a kik időközben a
nagy katonai intézetben elhaláloznak. A halottak siremlékeit
megkoszorúzni kegyeletes kötelesség. Vannak közöttük, a kiknek emléke
Fritilláriára nézve kedves. Szokott nekik virágokat hordani. – Az a
temető olyan kedves hely. – Azokra nézve, a kik még örülnek az életnek!

A Venczel közvetíteni fogja az izeneteket.

Ezt az életrevaló eszmét tovább fejlesztettük, a vasuti perronon
sétálva, a míg a vonat megérkezett.

Forró kézszorításokkal vettünk egymástól búcsút.

Engem ez persze sokkal jobban érdekelt, mint a világ minden puskapora.
Lőhettek a Steinfelden miattam, a hová akartak.

Pedig bizony mondom, hogy az az egyszeri tengerész, a ki a lőporos
hordóba dugott égő gyertya lángjánál gyújtott pipára, nem követett el
olyan eszeveszett bolondságot, mint én ebben az órában; majd elmondom
később, hogy te is megitélhesd: föl lehet-e ezt venni egy regénybe? nem
mondják-e rá azt az olvasók, meg a kritikusok, hogy ez hihetetlenebb a
háromszinü kandurnál is?

Mikor aztán a vonat tovaragadta előlem Fritilláriát, én is visszatértem
a Steinfeldre.

Ott már akkor vége volt minden lőkisérletnek; a főtisztek csézái már
robogtak az országúton; a laffeták szekereikhez voltak már csatolva; az
őrnagy is készen volt, Nikkellel egyben; csupán csak én rám vártak. Nem
azért, mintha én lettem volna a legnagyobb úr a társaságban, hanem
mivelhogy elvittem az őrnagynak a kocsiját.

Fogadtak is szép heilige Kreuz Donnerwetterrel! «Hol járt ön?»

Mondtam, hogy a bárónét kisértem, utasítás szerint, a vasuthoz, s ott
őriztem, míg a vonat megjött.

– Ezer milliom mennykő! Önnek nincs semmi dolga a professzorné mellett,
hanem a professzora mellett!

Hát ezt én eddig nem tudtam.

No de már most megtanultam.

A professzor mérges volt az egész úton. Nem tudtam már hová dugni a
lábamat, hogy össze ne tapossa. Szemben ültem vele.

S a rossz lelkiismeret azt sugdosta a belsőmben, hogy azok a haragos
csizmasarkok igazán meg vannak érdemelve.


XI. «60.»

Másnap, mikor a tanterembe fölmentem, ezt a számot találtam az iskola
nagy számvető fekete táblájára kolosszális jegyekkel fölkrétázva:

«60».

Nikkel pajtás megmagyarázta nekem: ez a szám azt jelenti, hogy még mátul
hatvan napig maradunk az intézetben. István király napján végződik a
szemesztrisz, akkor aztán szabadulunk haza, kivéve azokat, a kiket itt
hagynak, vagy grácziából, vagy büntetésből. Ezt a 60 napot tehát, mely a
vizsgákkal végződik, ugyancsak föl kell használni s neki feküdni egész
szorgalommal a tantárgyaknak.

Ezentul minden nap egy számmal kevesebb lesz fölirva a táblára, egész az
1-ig. A 0-t már nem irja föl senki.

Nekem is hozzá kellett (volna) látnom a könyvekhez. E miatt «is»
pihenhetett a hegedű.

De más okból is.

Az őrnagy határozottan tudtomra adta, hogy nála semmi keresni valóm
nincs; ott már minden hivatal be van töltve. A Nikkel sem járt többé a
chémiai laboratóriumba. Az őrnagytól elvették a kulcsát. Megsütheti a
fehér lőporát. Az most tetszett magának a Jónás próféta szerepében a
töklevél alatt. A tantermen kivül sehol sem volt látható. Ott pedig igen
kellemetlen examináló kedvében volt, különösen én irányomban. Mintha
csak kiválasztott kegyencze lettem volna, engemet maczerált legjobban a
physikából, chémiából és mathematikából, a miket ő tanított. Tőlem akart
megtudni olyan dolgokat, hogy hogyan támad a jégeső? Mi okozza az
északifényt? Mi lehet a holdnak tulsó oldalán?

Én persze nem tudtam kielégíteni a kiváncsiságát.

Olyankor aztán komoly dorgatoriumot tartott.

– Ön hibás utat választott szellemi tehetségeinek kifejlesztésére. Ön a
fantáziáját raffinirozza, holott az elismert thezis, hogy a
képzelőtehetség túltengése mindig az emlékezőtehetség rovására történik.
A poétáknak erős fantáziájuk van, azért gyönge a memóriájuk. Ez a két
tehetség olyan, mint az ellentétes szinek, a ki folytonosan veres szinre
néz, ha fehér papirra tekint, zöldet lát; ha feketére néz, fehéret, vagy
hogy ad hominem szóljak, a memoria és a fantázia olyan két egymást
absorbeáló fogalom, mint a tankönyv, meg a hangjegy.

Nekem kapóra jött a felelet.

– De hiszen akkor, nagyságos tanár úr, nekem mindig a tankönyvet kellene
magam előtt látnom, mikor fehér papirosra nézek.

– Üljön le! – riadt rám mérgesen. – A tanárnak felelni kell, de nem
visszafelelni! Ha ön a tudományos kiképződésben ily retrograd
progressziót fog tanúsítani én kénytelen leszek önt a tanév bevégezte
előtt a gondnokához hazaküldeni.

Ettől a fenyegetéstől ugyancsak megszeppentem.

Hazaküldetni! most!

Hát akkor a mi merész terveinkből Fritilláriával mi lesz?

Mik voltak azok a merész tervek?

Hát már most mégis rátérek.

De kérlek, ne csinálj hozzá valami túlságosan fancsali képet.

Meg akartunk szökni együtt a nagyvilágba.

Ezt főztük ki azon a fiaskós napon, a hintóban és perronon.

Az volt a tervünk, hogy ketten együtt beutazzuk Európát, minden
fővárosban konczerteket adva. Elkezdjük Schweizban. Azért ottan, mert
nyáron az a tourista-nép gyülhelye s ott legkevésbé lehetünk holmi
hivatalos üldözésnek kitéve. Elébb Varsóra gondoltunk. Fritillária orosz
nő volt; de ott kellemetlenségeknek lettünk volna kitéve. Másutt pedig
saison mort van ilyenkor. Párisban télen szándékoztunk fölmerülni.

Csoda sikereket jósoltunk magunknak! Sapristi! Sakinka! Teringette!
Milyen plakátok! Egy orosz hölgy, meg egy magyar fiu. Amaz a
violoncellon, ez a hegedün virtuóz.

Óriási nagy bolondság volt biz ez; – de hát mondtam én valaha, hogy nem
voltunk tökéletes bolondok mindaketten?

Még rám nézve nem is elég a «bolond» jelző, én még azonfölül czudarságot
is követtem el. Tönkre akartam tenni nem csak egy asszonynak a jó
hirnevét, hanem még egy derék embernek az egész életpályáját is. Ebből
olyan botrány kerekedik, a mi az őrnagyot lehetetlenné teszi. Velem nem
duellálhat; egy őrnagy egy iskolás kadéttal. Kénytelen lesz állásáról,
tiszti rangjáról lemondani.

Hogy ezt én nem láttam!

S az őrültségünkben volt systema.

Fritilláriának minden lépését őrízték. Lehetetlen volt a vele
érintkezés. (Van is lehetetlenség a világon, ha egy asszony akarja.)

Először is a jó Venczel Fritillária zsoldosa volt. Húsz forint havonkint
egy privatdinernek szép pénz! Azért érdemes egy kis perfidiát elkövetni.
Tehát leveleket kaphattam Fritilláriától, a mikben arról értesített,
hogy dolgunk a legjobb kerékvágásban van; részleteket élőszóval a
tudvalevő helyen.

Az a tudvalevő hely volt a park végében levő kis temető.

Ott nyugszanak azok a növendékek és tanárok, kik a katonai akadémiában
haláloztak el.

Fritilláriánál nagy volt a kegyelet.

Kalendáriumában minden gyásznap meg volt jelölve egy kereszttel, a
melyen egy kedves ismerős elment abba a csendes iskolába – örökké tartó
vakáczióra.

Azokon a napokon Fritillária koszorut kötött télizöldből s maga vitte el
azt a kedves halott sírjára.

Kiválasztotta azt az órát, a melyen a növendékek a parkban gyakorlatokat
tartanak.

E gyakorlatok között legnépszerűbb volt a szökevénykergetés. Erre
pályadíj volt kitűzve – egy lázsiás tallér.

Ha nem akadt önkényt vállalkozó kadét, sorshuzás útján választottak
egyet, a kinek három percznyi egérutat engedtek, hogy az alatt a parkban
elrejtőzhessék. Van ott sok mindenféle menedék, palánkok, grották,
bozótok, sánczok, terebélyes fák, rőzserakások, csatornák, a mik mögé el
lehetett bujni. A ki legelébb fölfedezte a szökevényt, az kapta meg a
tallért, a szökevény pedig kapott ütlegeket a pajtásaitól, a mennyi elég
volt neki. Ha azonban egy óra alatt nem birták a buvóhelyét megtalálni,
akkor a szökevény magától előjött, jelentkezett az auditornál s ő kapta
meg a jutalom tallért.

Azokon a délutánokon, melyeken Fritillária a sírkertben lerótta a
kegyelet adóját: én voltam rendesen az önkénytesen jelentkező.

Én pedig az ilyen alkalmat onnan tudtam meg, hogy ilyenkor a temető-őr,
kinek a házikója a sírkertben belül volt, künn állt az ajtóban. –
Strázsált. – Meg volt neki hagyva, hogy az alatt, míg az őrnagyné a
temetőben jár, senkit be ne bocsásson; de mindenkinek a nevét
följegyezze, a ki közeledik s netán be akar menni. A sírkertnek nyolcz
láb magas fala van s másutt nincs bejárás.

Nincs ám rendes embernek; de egy dezentornak!

Volt eszem, hogy nem kerültem az ajtóra, hanem megkerültem a kert falát.
Hátul nagy platán-fák voltak, a miknek az ágai áthajoltak a kertfalon.
Hires voltizsirozó voltam. Egy ilyen platánról könnyű szerrel átjutottam
a kertfalra; a belső oldalához a falnak egy fokozatos állvány volt
támasztva, melyen a kertész apró cserepei voltak sorba rakva, a mikben ő
árvácskákat, verbenákat s egyéb sírdiszítésre szánt virágokat
tenyésztett. Ezen az állványon, mint egy kész lépcsőn szállhattam le a
falról.

A sírkertben van egy szép nagy emlék, fehér és fekete márványból, egy
hires igazgatótanáré; ennek az oszlopos fülkéje, a lépcsőzete egészen
arra van teremtve, hogy azt egy titkolózó pár bizalmas suttogásaira
fölhasználja.

Köröskörül hangzott liget, csalit az üldözők lármájától. Az alatt nekem
elmondta Fritillária, hogy melyik impresszáriótól minő választ kapott a
szándékolt vendégszereplésre, minő föltételek mellett konczertezhetünk
és mikor? Egész programmot állított már össze a jövő saisonra. Még
Amerikából is kapott kecsegtető ajánlatokat. Az egész tournéenk
biztosítva van már.

Engem igazán csak a «miatyánk» őrzött, hogy most valami hires
hegedű-virtuóz nem vagyok; – vagy, hogy agyon nem ütöttek. Mind a
kettőhöz volt elég hivatásom.

Mikor aztán az óra letelt, az üldözés lármája elvonult, én megint
ugyanazon az úton, a melyen idejöttem, szépen visszaszöktem s mentem
jelentkezni az auditorhoz. Társaim faggattak, hol bujkáltam? Mondtam
nekik mindent, csak az igazat nem. A jutalom tallért elkuráltam
fagylaltra vagy dinnyére a pajtások közt.

Szép Fritillária pedig keresett négylevelű lóherét a sirok közt s azt
hazavitte a férjének; azzal legitimálta magát.


XII. A BŐGŐ-VONÓ.

Annyi csepp józan ész maradt meg nálunk, hogy meggondoljuk, miszerint be
kell várnunk a tanév lefolytát, a bizonyítványom kiadását, a hivatalos
hazabocsátást; mert ha elébb találok elillanni, mint katonaszökevényt
csipnek el s abból aztán majd olyan konczert lesz, a hol nem én fogom a
hegedűt, hanem a hegedű fog engem.

Tehát ez volt az operette-tervünknek a fináléja.

A vizsgák befejezte után a hazamenendő katonatiszt növendékek este
nagyszerű mulatságot rendeznek a parkban; mely végződik tüzijátékkal,
melynek rakétáit maguk a kadétok készítették (a fekete lőporosok). Ezen
szemvakító és fülsiketítő produkczió alatt én észrevétlenül elpárolgok a
sokaság közül; egy ugrással átvetem magamat a harmadfél öl széles
patakon (megtettem én azt elégszer salto mortaléval is, bukfenczet vetve
a levegőben), hátul a kertajtót nyitva találom, azon kiosonok; egy
fedett hintó fog várni a «Rákóczy torony» előtt, Venczellel a bakon, a
ki az őrnagyné bőröndjét az enyémmel együtt és a hangszereket tokostul
előre elhozta; benn a hintóban Fritillária. Én beugrom a hintóba: azzal
«alea jacta est!» vágtatunk ki a vasuthoz. Ott fütve a mozdony. Előre
megrendelt különvonat áll készen a rendelkezésünkre, s míg az illetők a
római fáklyákban és tűzkerekekben gyönyörködnek, mi már a Semmering
alagútjaiban bujkálunk, s aztán üthetik már bottal a síneinket.

Minden úgy klappolt, mint egy népszinházi prémieren.

Az utolsó napja a szemesztrisnek kánikula derekán a legpompásabb
mulatság közt telt el. Elbúcsúztunk egymástól és a tanárainktól. De
engem nem vitt rá a lélek, hogy az őrnagyhoz is fölmenjek. A tanteremben
vettem tőle búcsút s a bezárt ajtajának a kulcslyukába dugtam be a két
névjegyet (egyet a bárónő számára p. p. c.)

A megszökés is teljesen sikerült. A Stuweriád alatt észrevétlenül
jutottam ki a hátulsó ajtón.

Minden ember az égre bámult, a rakétákban gyönyörködött.

Ott volt a Rákóczy-torony előtt az igért hintó.

A Venczel is ott állt, a felső kabátomat tartva a karján.

– No csak frissen! frissen! vegye föl!

Hirtelen rám segíté a felső kabátomat.

– Itt van ő? – kérdezém tőle.

– Itt hát. Odabenn ül már. Csak tessék beszállni.

– Hát a bőgő? – kérdezém én, nem látva a bakon a violoncellot.

– Az is benn van a kocsiban.

Azzal fölnyitá a kocsi ajtót és erővel betuszkolt.

Arra egy kellemetlenül ismerős borizű hang szólalt meg a hintó sötét
odujából:

– Bőgő nincs, de a bőgővonó itt van.

Fritillária helyett a kalugyer ült a hintóban, aki egy kezével a
köpönyegem gallérját ragadta meg, a másikkal pedig egy görcsös botot
húzott elő maga mellől.

Én ki akartam magamat szakítani a kezéből, de akkor két hatalmas marok
ragadta meg a karjaimat hátulról.

– Csak be a hintóba urficskám, szépen – dörmögé Venczel a fülembe. Erős
ficzkó volt (s a tettenkapott gonosztevőnek nincs ereje), oda tolt a
hátulsó ülésbe. Aztán maga is beült a hintóba, velem átellenbe.

– Te gazember! Te áruló! – ordítottam reá.

De már a kocsis becsapta a hintó-ajtót, fölugrott a bakra s hajtatott
lóhalálában elfelé.

Én átláttam, hogy két erős férfi ellenében hasztalan a ficzánkolás s
megadtam magamat. Csak szóbeli invektivákkal éltem.

– Hát áruló lettél, Venczel. Pedig olyan jól fizetett az úrnőd. Húsz
forintot adott havonkint azért, hogy titkát megőrizd.

– De az uram még jobban fizetett, az harmincz forintot adott azért, hogy
a báróné titkát eláruljam.

– Te gazember!

Erre közbe szólt a kalugyer:

– Ne szidd a Venczelt, öreg. A Venczel a valóságos őriző angyalod. Ő
tégedet megóvott attól, hogy a magad életét tönkre silányítsd s
azonfelül egy asszonynak a becsületét elrabold s egy derék embernek az
egész sorsát fölforgasd.

Ennél igazabbat Socrates sem mondott soha.

– Ez az őrnagy te neked jóltevőd volt – folytatá a nagybátyám a bölcs
korholást. – Ugy bánt veled, mint az édes fiával. S mikor már rájött a
gonoszságaidra, a helyett, hogy kitörte volna a nyakadat, a hogy
rászolgáltál, kegyesen elhallgatott. Mindent tudott a felesége
leveleiből. A ti bolond világfutó plánumotokat. S aztán szépen
kinyitotta előtted az ajtót, a min a magad ásta labyrintból
kiszabadulhattál. Nem kergetett, hagyott futni. Már most neked az lesz
az első dolgod, hogy a vasuti állomáson irsz az őrnagyodnak egy szép
búcsúzó levelet, bocsánatot kérsz tőle a pajkosságaidért, megköszönöd
számtalan jóságát, csókoltatod a méltóságos asszony kezeit. A levelet
majd elhozza a Venczel; a derék, becsületes Venczel. – No, most aztán
gyujts rá öreg; tudom, hogy tíz hónap óta nem szivaroztál.

Azzal előhúzta a szivartárczáját s megkinált egy regalitással.

Mit tehettem? – rágyujtottam.

A vasutig aztán egész tréfás kedvvel elmondá a Venczel, hogyan hordta ő
a báróné leveleit, a miket tőle küldözött én hozzám meg az
impresszáriókhoz, elébb a férjéhez. Azt is elmondta szakértő
magyarázattal, hogyan tudta a tanár a lepecsételt leveleket elolvasni,
anélkül, hogy az adresszátus észrevette volna, hogy az a levél föl volt
nyitva.

Ezt a tudományt följegyeztem magamnak; de most nem mondom el, mert még
magam is hasznát vehetem valaha.

Ekkép végződött a szép Fritillária novellája.

* * *

Már most tudod, hogy mért nem szednek a méhek a császárkorona
harangkelyhéből mézet!



PASSIFLORA.


I. AZ ÉLETMEGHOSSZABBÍTÓK.

Hahhó!

(Ez már sensatiós fejezet-czím!)

«Életmeghosszabbítók!»

(Hát van ilyen a világon?)

Van hát. Én magam is éltem vele.

(De hisz annak, a ki az életet meg tudja hosszabbítani, okvetlenül
milliomossá kell lenni.)

Azzá is lesz a!

Azonban tartsunk sort.

A mint a nagybátyám engemet a Circe tengeréből erőhatalommal (mint
hajdan Odyszszeüszt az árboczhoz kötözve) a száraz földre kimentett, az
volt a kérdés, hogy «quid nunc?»

A katonai akadémiából egy rezervlájtinánti pátenssel lettem elbocsájtva.
A katonai pályával végeztem. Azaz, hogy a nagybátyám gondolta, hogy
végeztem. Már a mi az ő fogalma volt a katonatiszti pályáról. Délelőtt
rekrutákat abriktolni; délután kurizálni.

A helyett komoly életpályát választott a számomra; a juridikait
folytassuk, a hol elhagytuk. Rájött, hogy az ilyen gonosz ficzkót, mint
én, nem helyes dolog professzorok felügyeletére bizni; mert ott
elcsábítja a professzorok leányait, feleségeit. Más systémát kell velem
kezdeni. – Alló föl Budapestre, a világ közepébe! Beiratkozni az
egyetemre.

Itt nem olyan könnyű a gyereknek asszonyokat, leányokat elbolondítani,
mert nagy a konkurrenczia.

Nem volt ám akkor még Andrássy-út, tele sétáló istennőkkel.

Még Andrássy sem volt.

A mi szépség található a fővárosban, annak meg nagy az ára. Az a sok
börziáner, a sok defraudans lehetetlenné teszi a diákféle embernek a
versenyzést.

A diák kap száz forintot havonkint, abból élelmezi magát: azt a diák az
első héten mind ellumpolja; a hónap három negyedrészében aztán
kényszermértékletességre van utalva, kénytelen otthon maradni és
szorgalmaskodni. «Sine Cerere et Baccho friget Venus».[4]

Több pénzt pedig nem kap! Punktum!

Én pedig már akkor az ujságokból értesültem arról, hogy a vasuttársaság
az apám puszta telkét fölvásárolta kerek kétszázezer forintért. Az ott
van az árvapénztárba letéve, ötös kamatra. Az nekem tizezer forintot
jövedelmez évenkint. Azonkivül a földbirtokom, a mit örököltem. Minek
bifláljam én az osztrák jogot? – Mikor azt a nélkül is a szegletbe
vágjuk. Mihelyt egyszer a Garibaldi megjön.

De hát hiába remonstráltam: a kalugyer hajthatatlan volt a maga
életnézeteiben.

– Még csak húsz esztendős vagy. Ilyen suhancznak nem kell pénzt adni a
kezébe. Vársz, a míg nagykorú fogsz lenni, négy esztendeig.

Addig az örökségem jövedelmét a kapitálishoz csatolják.

Ezt így rendeli a törvény.

Valóságos Juszticzmord ez!

Az embert nem engedik huszonnégy esztendős koráig élni!

A törvény kényszeríti az emberi kukaczot, hogy mint a selyembogár
mindennap rágjon meg egy csomó levelet, aztán kösse be magát egy
selyemgubóba, lesse, míg azt fonálkint a vizsgán legombolyítják róla a
rigorozumok motollájával; akkor még egy darabig pupa állapotban heverjen
lábak és szárnyak nélkül, s csak a huszonnegyedik esztendőben pattanjon
ki a bábhüvelyéből, mint himes pillangó! Ez erőszakoskodás!

No de szerencsére ennek is van ellenszere.

Vannak derék, jószivű emberek, a kik a korábban élni kivánó ifjakat
megszánják s lehetővé teszik rájuk nézve, hogy az életet korábban
elkezdjék. A közéletben úgy híjják ezeket a csodadoktorokat, hogy
uzsorások.

Ezek azok a bizonyosok, a kik az élet meghosszabbításával foglalkoznak.

Mert hiszen a ki nekem hetven-nyolczvan esztendőn túl fölfelé
hosszabbítja meg az életemet, az süsse meg a tudományát. Hanem azok az
én jóltevőim, a kik a huszonnégy éves koromon innen lefelé segítették az
életemet meghosszabbítani. Maig is örök hálával emlékezem meg róluk, –
meg egy csomó tizenkétszer prolongált s négyszer kifizetett váltóval.

A kalugyer ugyan csalatkozott, mikor azt hitte, hogy én nem tudom a
jövedelmemet elkölteni, azért, mert ő rajta ül a Wertheim-kasszán, a
mibe az el van zárva.


II. SZINHÁZAINK ANNO EINSBÓL.

Azt a boldog korszakot, a melyben még nem voltak «átkos közös ügyeink»
(Bécsnek volt minden, nekünk semmi), szoktuk egymás közt úgy híni, hogy
«anno eins».

De kár, hogy ennek a mi Budánknak «és» Pestünknek az akkori képét meg
nem örökítette a Vasárnapi Ujság.

Különösen a szinházainkét.

Ott állt a nemzeti szinházunk körül véve, oldalt fogva, szembe szállva a
Zrinyivel, a Griffel, a Vörös ökörrel, három hires csárdával, a miknél
modálisabbat Püspök-Ladánytól Füzes-Abonyig nem találni. Mostani
oszlopos csarnoka helyén állt a Katona, Bánk-Bán szerzőjének szobra,
melyet áldott emlékü Tomorynk öntetett Züllich Róbert, akkor még
egyetlen hazai szobrászunkkal; a vasköltő merész poziturával lép előre,
égfelé emelve a – pennáját. Némelyek úgy magyarázták azt a pózt, hogy
most kiakarja fecskendezni a tintáját az égbe s csillagok lesznek
belőle; mások ellenben azt állították, hogy de bizony bele akarja
mártani tollát a holdvilágba, hogy fényes költeményeket irhasson vele. A
mi azonban nem akadályozta a kerepesi-úton végig vonuló búcsújárókat,
hogy körül ne térdepeljék és zsolozsmájukkal meg ne tiszteljék. Azt
hitték, ez a szent Kajafás.

A lánczhid előtt Budán volt egy rengeteg nagy granárium, a minek a
homlokára ormótlan nagy betükkel volt fölirva a dicsekvő mondat:
«hazafiság a nemzetiségnek». Itt tánczolta a legszebb kánkánt (Dunanan
apóban) a nemzetiség a hazafiságnak.

A harmadik volt a Borju-téren, vagy hol? Egy szóval az egyik
körülhagymás piaczán a még-nem-fő-sem-szék-városnak. Itt röhögtem
életemben legnagyobbakat a «Háromcsőrű kacsában».

Ezek a magyar muzsának szolgáltak.

Azután emlékezem még arra a gunyhók öreg apjára, a mi az új vásártéren
tehénkedett: egy deszka Parthenon. Az volt a német szinház. Aztán még
ott volt a krisztinavárosi arena. Az még most is uralkodik.

Mindezt pedig csak azért hordom elé, hogy a tisztelt olvasót
megkonfundáljam vele, hogy ne találgathassa, hogy ki volt, mi volt, hol
volt az a primadonna, aki az én negyedik novellámra tárgyat
szolgáltatott. Ott volt a Thespis-szárnyékok valamelyikében.

Ezt a virágnevet választottam a számára: «Passiflora».

Universal genie volt.

Játszott mindent. Naivát, hősnőt, paraszt menyecskét. Énekelt
népszinműben, operettben; még ballettre is vállalkozott. (Salambó
szerepében.) És mindenben remekelt.

És aztán a színpadon kivül is annyiféle szerepet tudott játszani. A
milyen a publikuma volt.

Idekinn is nagy publikuma volt.

És azokban a szerepeiben is remekelt.

Én nekem például a Kaméliás Hölgyben tetszett legjobban.

Többet jártam én a szinpadi próbákra, mint a leczkékre. Többet is lehet
ott tanulni.

Még egészen tele volt a mellem a Fritillária reminiszczencziáival.

Még vissza-visszagondoltam azokra a szép álmokra, a mik a művész
állványt trónussá magasztosítják.

De magamban nem hegedülök.

Ellenben most egy új Olympus nyilt meg előttem. A pieridák berke a maga
egész pompájában. Istennők és nimfák, trikóban és tülangléban; éneklő,
tánczoló szilfidek, najádok és hamadriádok.

Nekem is volt tehetségem e mámorító pályához.

Én is szavaltam egyszer egy verset «szükölködő horvát testvéreink»
javára. S a közönség el volt tőle ragadtatva. Dicsérték (még a lapok is)
a hangomat, meg a taglejtéseimet.

Ugyan kérem, van valaki a világon, akinek életében egyszer át ne villant
volna a szivén az a vágy, hogy szinészszé legyen?

Én annál inkább elmondhatom ezt, mert a hegedűvirtuoztól a szinészig
nincs több, mint egy lépés.

Kivált ha az ember szerelmes. Ugy, ahogy én voltam.

Őrjöngtem az én Passiflorámért.

Igenis: az «én Passiflorámért».

Én tartottam neki butorozott szállást.

Féltékeny voltam rá. Duelláltam érte.

Akkor még szabad volt párbajozni s nem intézték el az afféreket
jegyzőkönyvvel.


III. A HŰ BARÁT.

Minden héten összevagdalkoztam valakivel Passiflora miatt.

Hol én kaptam egyet, hol én adtam egyet.

A Passiflorának nem udvarolt senki büntetlenül.

Grófocskák, bárócskák, bankárfiucskák tanulták respektálni a szerzett
jogokat.

Passiflora természetesen ártatlan volt mindenekben.

Ő nekem hűségesen meggyónta mindig, ha valaki veszedelmesebb modorban
udvarolt neki. Arra persze nem lehettem féltékeny, hogyha a
szinésztársai a szinpadon ölelgették. Hát ez a szerepében van. Hát ha a
szinpadon csókolóznak is, az ellen nincs törvényeinkben védelem. A
szinpadi csók «egy szükséges jó» (annak, a ki kapja), «egy szükségtelen
rossz» (annak, a ki nézi).

Ha egy férj, egy szerető féltékeny arra, hogy a feleségét, a szeretőjét
a szinpadon mások megcsókolják, ez nagy nyavalya.

De annak csak egy orvossága van.

Lediktálhatom a reczipéjét.

Az ilyen féltékeny férj, vagy szerető álljon be maga is szinésznek,
játszszon szerelmes szerepeket, akkor a szinpadon is maga fogja
ölelgetni, csókolgatni a drága kincsét és senki más. (Ezt a három sort
húzd alá (cursiv), mert ebből még lesz valami.)

Én azonban nem strázsálhattam egész nap a Passiflorát. Tanulni is csak
kellett, pedig sokat.

Szerencsémre volt egy biztos jó barátom. Régi, kipróbált czimbora. A
derék Nikkel.

Ő mint aktiv szolgálatban levő tüzérhadnagy került ki az akadémiából s
ide lett transferálva Budapestre.

Átkozott kevés dolga volt. A gellérthegyi czitadellának az őrzése volt
rá bizva.

Ördögöt strázsálta ő azt a czitadellát!

Maguk a katonák is mókát csináltak belőle. Hiszen senki sem lopja el
azokat a mihaszna vaságyúkat.

Hanem a helyett valahányszor a Passiflora szobájába léptem, már rendesen
ott találtam az én Nikkelemet, tiszteletteljes poziturában ülve a pamlag
előtti fotelben, a csákója a kezében, a kardja a térde között.

Ez engem nagyon megnyugtatott.

Egy katonatiszt nagyon jó arra, hogy az orczátlan czivilista udvarlókat
elriaszsza az embernek a felesége és imádottja közeléből. Ilyet minden
okos embernek kellene tartani. Ha felesége is van, meg imádottja is van,
akkor kettőt.

No! Magától a Nikkeltől csak nem félthettem a szép Passiflorát.

Szegény kis secondlájtinánt, a kinek hazulról alig van annyi apanázsa,
hogy egy violacsokrot vehessen prezentbe. Az csak nem konkurrálhat az én
thearózsa és kamélia bukéimmal!

Aztán Passziflora praktikus ész. Tud külömbséget tenni az udvarlók
között. Ő olyan hűséges hozzám, mint Helena volt Párishoz.

(De hát tudja azt valaki, hogy Helena hűséges volt Párishoz?)

Egyszer ugyan már keményen összevagdalkoztunk egy szép leány miatt. De
hát akkor még gyerekek voltunk. – Azóta csak megjöhetett az esze – a
Nikkelnek.

Aztán micsoda ügyetlen udvarló volt szegény ficzkó!

Az én jelenlétemben egyébről sem tudott beszélni Passiflorához, mint a
rengeteg sok strapácziákról, a miket egy szegény tüzérhadnagynak ki kell
állni a mindennapi übungokon, vizben, sárban; meg hogy milyen rossz a
koszt a kantinban, s hogy a privadinere hogy lopja a czigarettáit.

Nevetni való figura volt.

(Nono, majd aki legutoljára nevet!)

S aztán nem sok idő mulva, hogy én Passiflorához megérkeztem, fölkelt,
fölhúzta a szarvasbőr-keztyüjét, ajánlotta magát Passiflora előtt.
Passiflora odanyujtotta neki a kis ujját, melyet ő is az ujja hegyével
érintett; megmondta, hogy rapportra kell neki menni; velem kezet
szorított és eltávozott; nem akart bennünket zavarni a boldogságunkban.

Mikor aztán betette maga után a szőnyegajtót, Passiflora fölkaczagott
hangosan s egész tréfát csinált belőle.

– Szegény fiú! Ön régóta ismeri? Mindig ilyen volt? Ilyen szemérmetes?
Milyen kómikus figura! Mikor itt ül órahosszant, s csak a kalpagja
lószőr-kokárdáját czirógatja s nem mer fölnézni a szemembe. Mindig az
anyjáról beszél; más nő nem létezik ránézve. Aztán nagyokat sóhajt. Azt
mondja, hogy nagyon boldogtalan. Ha kérdem tőle, mi baja, akkor elkezd
arról beszélni, hogy ő milyen jó barátja önnek; hogy egymáshoz vannak
forrva gyermekkoruk óta. Önért az üdvéről is képes volna lemondani. –
Aztán, hogy ő meg nem házasodhatik soha. Katonatiszt csak olyan leányt
vehet el, a ki kaucziót tud letenni. – Aztán beszél arról, hogy ön
milyen gazdag fog lenni, ha nagykorúvá lesz. – Szerelmes belém nyakig,
szegény fiú. De a világért el nem árulná előttem egy szóval, bármennyi
avanszot adok is neki.

– De hát miért ád neki avanszokat?

– Ön azt nem tudja megérteni? Hogy milyen nagy kincs egy nőre nézve egy
igaz jó barát, a ki csak jó barát és semmi egyéb.

– De az viszont nagyfokú kegyetlenség, egy jó barátot soha sem teljesülő
vágyak fölkeltésével megkinozni.

– Ezt mondja ön másnak, ne egy szinésznőnek. Hát nem az-e nekünk a
mindennapi hivatásunk, hogy minden érző szivet zsongásba hozzunk? Hogy
minden fantáziát fölébreszszünk? Hogy varázsunkat éreztessük? Nincs-e a
szerződésemben, hogy a szerepeimet hiven fogom eljátszani?

– De nem a szinpadon kivül!

Passiflora földuzta az orrát.

– Ha ön úgy kivánja, én megtehetem, hogy mától fogva úgy élek, mint egy
apácza: elzárkózom a külvilágtól. Nekem ez nem nagy erőfeszítésembe
kerül; hisz ön legjobban tudhatja, hogy még ön irányában sem voltam
gyönge soha.

Ez előtt kapitulálnom kellett. Ez már igaz. Volt gyöngédség, ábrándozás,
turbékolás, a mennyi elég; de annyira nem jutottam, hogy egymásnak azt
mondtuk volna, hogy «te és te».

S a hány imádója csak azzal dicsekedhetett, hogy Passiflorával együtt
szupirozott, az mind kénytelen volt bevallani, hogy a bizalmasságban
soha sem mentek annyira, hogy a pezsgős poharakat egymásnak a fején
összetörték volna. Passiflora sokat tartott a renoméjára!

Még azt a titkot is keblembe zárta, hogy egy szép délután Nikkel hadnagy
ilyen nyilatkozatot tett előtte:

– Kisasszony! én vagyok a világ leggyávább embere! – Ha én olyan volnék
az ellenség előtt, mint a milyen gyáva vagyok, mikor önnel szemben ülök,
nem érdemelném, hogy egy napig egyem a császár kenyerét.

Ilyen respektust tudott ám tartani a Passiflora.

Megkövetelte, hogy a deklarált imádójának komoly szándékai legyenek
vele.

Az voltam én. – Azok voltak nekem.


IV. KOMOLY SZÁNDÉKOK.

(Ugyan mik lehettek azok a komoly szándékok, a mik szoros kapcsolatba
fűztek egy még gyámi hatóság alatt levő diákot, meg egy állandó angazsma
nélkül való vidéki primadonnát?)

Olvasd csak el, a mit a megelőző fejezetben az aláhúzott sorokban
megörökíték.

Igenis.

A filisztereknek, a mindennapi embereknek a vezércsillaga a «fixum»; a
zseniknek a «fixa» (idea.)

Az én fixa ideám az volt, hogy Passiflorát elválhatatlanul magamhoz
fűzöm.

Ennek pedig csak az az egy módja van, hogyha magam is szinészszé leszek.

Nincs ennél szebb életpálya a kerek földön.

Ehhez nem kell se kineveztetés, se megválasztatás; nem követeltetik se
index, se érettségi bizonyítvány, se tesztimonium, se diploma, s egyéb
fészkes fránya; az ember kinevezi maga magát művésznek, s az lesz. Ha
van talentuma, beleszületik, ha van zsenije, felnő az égbe.

A ki szinész lesz, minorennisből egyszerre majorennissé lesz. – A
szinész nem fizet adót. (Sem adósságot.) Mindig szabad vándorművészt
értek alatta; mert a fix angazsált pesti szinész már glebæ (klebæ)
adstrictus. (A második szó tótul van.)

A szinész, ha szerelmes lesz, semmi sem állja útját a boldogságának. Az
megházasodik, a nélkül, hogy az impedimentumok, czeremoniák,
dispenzácziók, dimisszorialisok, matrikulák, reverzálisok, moringlevelek
labyrintusán keresztül törné magát; – ha kinyomtatják a teátrumczédulára
a neveiket egymás mellé: ..y úr és ..y asszonyság, rendben van minden.

Aztán micsoda magasztos hivatás! Terjeszteni a magyar nyelvet és
irodalmat; megküzdeni az idegennel, meghódítani Pozsonyt, Temesvárt.
«Veni, dixi, vici!» Fentartani a lelkesedést a nemzetben! Minden újév
napján előadni Bánk-Bánt, márczius 15-ikén Bem apót, Husvétkor a
Peleskei Nótáriust, Pünkösdkor Rákóczyt, István napján a Szigetvári
vértanúkat, Mindszentek napján a Molnár és gyermekét, Karácsonykor a
Szökött katonát s látni a nemzetet, a mint sír és a mint kaczag?

Az írók elneveztek minket a nemzet napszámosainak! Mily fölséges czím! –
Emlékeztet a fűrészporra!

És általjában ez az egész szinpadi társadalom, ez az exlex osztály, a
mit semmi törvény nem reguláz, egymás között mily összetartó, csak a
szeretet tartja őket össze. A világgal mindig haragban, de egymással
mindig barátságban. Hulló csillagokat követelnek, de hulló morzsákkal is
beérik. Egy krájczervirslivel, egy krigli sörrel, kvarglival mivel, meg
az aranyos anekdotáikkal olyan lakomát csapnak, hogy Bontoux
irigyelhetné őket. Soha sem fáj a fejük a miatt, hogy mit ad holnap a
sors? Mit adunk mi? Ez a kérdés.

Aztán még egyet tegyünk hozzá.

Hiszen lesznek még sokan, a kik az 1861-től 1865-ig lejárt időt végig
lépkedték lánczos lábbal, azok előtt még megrémlik, mint egy gonosz
álom, hogy micsoda nyomorúságos elbusulni való állapot kisértett akkor
itt nálunk végtül végig, alul-felül. Az egész ország egy nagy
nyavalyában, a mit nem tud gyógyítani, szégyel bevallani.

Az egyetlen szabad ember az országban a kóbor komédiás, a ki még nincs
megstemplizve, megfinánczolva, megmászrégelozva; a többi mind rabszolga,
helóta, igavonó barom, dög!

Lehet-e csodálkozni azon, hogy akadtak hevesvérű suhanczok, kiknek
fejükbe ment a multak dicsősége s aztán neki szaladtak a felhőnek, hogy
ők azt majd másfelé hajtják a köpönyegeikkel?

Bizony el akartam én szökni az iskolából vándorszinésznek.

S aztán két szép szem is biztatott rá.

Csodálatos proteusai a szemeknek. Mennyi változatra tudtak alakulni. De
hiszen azért volt szinésznő.

De még csodásabb adománya volt ezeknek a szép szemeknek, hogy az
embernek a lelkébe tudott vele látni.

Ez a fődolog!

Mivelhogy van és lesz egy örökké tartó háború két ellenfél között, a
kiknek neve «nő» és «férfi». Míg a világ világ lesz, ez a két ellenfél
folyton hódító háborút fog egymás ellen folytatni. Szó sincs
békekötésről. Dualismusról talán? Ha az egyik fél meghódol. Ezzel a
princzipiummal: «a mi az enyém, az az enyém; a mi pedig a tied, – az is
az enyém».

S ha épenséggel a nő szinésznő, akkor ez a háború valóságos várostrom
természetét veszi föl.

Mi pedig a háborúban a fődolog?

Tudom, tudom. Az a banális frázis Montecuculitól: «pénz, pénz és megint
pénz». Csak Montecuculi ne beszéljen. Ő értett ehhez valamit, a mikor
harmincz esztendeig elpiszmogtak egy háborúval.

Láttunk mink már egy olyan háborút, a mikor az egyik félnél semmi pénz
sem volt, a másiknál volt minden pénz, mégis az a fél, a melyiknek semmi
pénze sem volt, maga alá kerítette azt, a melyiknél minden pénz ott
volt. Nem is nagyon messze volt tőlünk.

A fődolog a háborúban megtudni azt, hogy mi szándéka van az ellenfélnek.
A kinek legjobb kémei vannak, az a győztes. Albrecht herczeg is ezzel
nyerte meg a custozzai ütközetet.

No hát ilyen spionjai voltak Passiflorának a szemeiben.

Az embernek a szive közepéig látott velük.

A hizelgés, az esküdözés, az igéret vagy igazi vagy hamis.

A sok hamis közül kiválasztani az igazit, ez a tudomány!

S ezzel birt Passiflora. Az igazi az enyim volt.

Én voltam az igazi bolond, a ki kész voltam beváltani azt, a mit igérek:
hogy megválok az életpályámtól, áttérek a szeretőmére. A míg nagykorú
nem leszek, élem a czigány életet, támaszkodva a jótékony Bärelékre, a
tékozló fiúk gondviselésére. Ha pedig nagykorú leszek, megkapom a
pénzemet, akkor magam leszek szinigazgató; én szervezek társaságot s
abban aztán magam leszek a hérosz, primo amoroso, szinpadon és szinpadon
kivül; ő pedig a primadonnám, a kit még a wiedeni szinház sem fog
elszerződtethetni tőlem, mert túlliczitálom.

Ez volt a mindennapi álmom.


V. A PIÓCZÁK.

(Hiszen már beszéltél róluk!)

Nem az uzsorásaimról akarom én folytatni az elcsépelt thémát. Igazi
pióczákról van szó.

Egy reggel, a mint a rendes olvasmányomat sietek fölkeresni a fekete
táblán (nem az egyetem fekete tábláján, hanem a hirdetmény-táblán), nagy
ijedelemmel látom a rózsaszinű czédulán, hogy a tegnapra hirdetett
előadás megváltozott – Passiflora betegsége miatt.

Vágtattam komfortébli-halálában a szállására!

Csöngetésemre ijedt képü szobaleány nyitotta ki az ajtót.

– Hogy van?

– Fekszik.

– Szabad bemennem?

– A doktor van odabenn.

– Kérdezze meg.

Addig a konyhában hagytak állni.

Bebocsátottak.

Passiflora ott feküdt a csipkés vánkosok között, a doktor reczeptet írt
az asztalnál; egy hosszút, egy rövidet, meg egy még rövidebbet.

Én köszöntem neki. Azt mondta rá «szervusz».

Félve lépkedtem az alkovenhez.

Passiflorának az arcza egészen veres volt a hőségtől Hogy ne?

Egy nagy zacskó volt kötve a nyakára, megtöltve bodzavirággal, olyan
forrón, a hogy csak ki lehet állni.

– Nagyfokú torokgyulladás, – mondta a doktor.

Passiflora egy hangot sem tudott adni.

– Csak tessék föntartani a bodzavirágzacskót, s a mint kihül, másikat
alkalmazni, a milyen forrón csak eltűrheti. Közben óránkint egy kanállal
iszogatni az elixirt, a mit majd a patikából adnak erre a reczeptre.
Azután majd jön egy kataplazma, lenmaglisztből és egy pár mustártapasz a
pácziens talpára; de ha estig nem enyhül a baj, akkor okvetlen hat
pióczát kell alkalmazni a torkára.

A doktornak még holmi titokteljes kérdezősködése volt Passiflorától, a
mihez az én jelenlétem nem volt kivánatos. Én az alatt az ablakba
álltam.

– Csak ki nem dugni a kezeit a paplan alól, még egy dunnát kérni a
szomszédból. Ha szomjas, langyos mandula tejet inni.

A mint a doktor betette maga után az ajtót, Passiflora lerúgta magáról a
dunnát, takarót; ledobta a nyakáról a forró bodzavirágos zacskót, a két
karjáról felrántotta a hálórekli ujjait s fuldokolva rikácsolá
«meghalok!»

Én rémülten ugrottam oda hozzá; akkor egyszerre átölelte a két karjával
a fejemet és hevesen megcsókolt. Olyan forró volt a lehellete, mint
mikor a szamovár tetejét felnyitják.

Még ilyen helyzetben nem találtam.

Egészen magánkívül volt. Az arcza lángolt, a szemei villámlottak. Meg
voltam ijedve; nem magamért, hanem ő érte. Egészen komolyan vettem azt,
hogy most mindjárt meg fog halni. Itt az én karjaim közt, engemet
ölelve, csókolva.

Mert hisz az egészen természetes, hogy ha már egyszer meg akar halni,
hát akkor legalább kiveszi az életből a maga részét, a miért érdemes
volt ezen a planétán vegetálni.

Kértem igen szépen, hogy feküdjék vissza az ágyába, mezítláb van,
meghűti magát; a rekliujjakkal is ujra betakartam a karjait.

Akkor aztán elkezdett sírni.

De meg a három reczept is a kezemben volt.

– Engedje meg, hogy elküldjem a szobaleányt a patikába a reczeptekkel.

(A doktor nekem nyomta azokat a markomba. Clairvoyant volt. Tudta, hogy
én fogom kifizetni.)

Erre megint odahúzta a fejemet magához, valamit akart a fülemben súgni:
«az a doktor egy nagy szamár!»[5] (Ezt ugyan fenhangon is mondhatta
volna.)

Azzal a fülemnek adott egy csattanó csókot, majd megsüketültem bele.

– Ne sirjon, az ég áldja meg! Még jobban megfájdul a torka.

– Hadd fájduljon! – Lihegé. – Bár meghalnék.

– Meg nem hal, de elvesztheti a hangját.

Ez hatott rá.

– No hát csöngessen a szobaleánynak.

A szobaleány jól nevelt házi szellem volt, ha nem csöngettek neki, nem
jött be az ajtón.

Én utasításokat adtam neki, hogy hol csináltassa meg az orvosságot: a
király-utczai patikában, Török Józsefnél, ott kapni a legjobbat; itt a
pénz rá. Aztán üljön fel az én komfortéblimba, hogy hamarább megjárja az
utat. Majd én addig itt maradok, bezárom utána a konyhaajtót s aztán ha
visszajön, háromszor egymásután húzza meg a csengetyűt; arról tudom meg,
hogy ő van az ajtón. Siessen!

Hjuj, de mérges volt Passiflora, mikor visszatértem hozzá. A kis vánkost
a fejemhez vágta.

– Maga ostoba! – hörgé reszelő hangon. – Miért mondta a szobaleánynak,
hogy háromszor csöngessen?

– Hát hogy ráismerjek róla, hogy ő van az ajtón; ne nyitogassam az ajtót
minden bolond embernek: szinházi szolgának, mosónőnek, ördögpokol
kéregetőnek.

– Maga bolond! – dühösködék.

– Édes Passiflora! Maga deliriumban van.

– Az apja lelke.

– Nyujtsa a kezét. A balt.

A pulzusát akartam megtapintani s azt jól tudtam az orvosi tudományból,
hogy az embernek csak a balkezén van pulzusa, mert azon az oldalon van a
szive.

Ide adta aztán nem a balkezét, hanem a jobbot, de úgy, hogy a fülem is
megcsendült bele.

A hölgytenyér bűnét aztán logice az ajaknak kell expiálni.

A pofonütés utalvány a csókra – a vista.

Passiflora alaposan félreértette a doktor utasítását; azt hitte, az én
nyakamnak van szüksége a forró umschlagra. Paroxismusban volt.

Most aztán számlálhattam az érverését.

Én bizony nem tartottam a kezemben a zsebórámat, hogy megmondhatnám,
hány perczig tartott a paroxismus?

Sokáig tarthatott, mert egyszer csak felhangzott a hármas csengetés a
konyhaajtón.

Passiflora nem akart elbocsátani.

– Maradjon.

– A szobaleány jött meg a patikából.

– Hadd várjon.

– De az orvosságot hozta meg.

– Az is várjon.

A hármas csengetés azonban kétszer, háromszor is ismétlődött.

– Még a kezében marad a csengetyűhúzó.

– No hát menjen a pokolba, nyissa ki az ajtót.

Én siettem az ajtót kinyitni; de meg is lettem érte jutalmazva szép
meglepetéssel. Nem a Katika volt a türelmetlen csengető, hanem a –
Nikkel pajtás.

Olyan ostoba képet csináltunk egymásra, a milyent csak lehetett.

A Nikkel azt rebegte zavarában.

– A Katika…

A mire én visszakadencziáztam.

– A patika…

(Hát az ő jeladása a hármas csengetés?)

– Passiflora beteg?

– Az ám! beteg.

– Én most hallottam a lovardában.

– Én meg a Venczel professzor előadásán.

Olyan szemtelenül hazudtunk egymásnak, mint két, ugyanegy portékában
utazó vigécz.

– Mi baja van Passiflorának? – kérdezé tőlem Nikkel.

– De ne állj itt az ajtóban, hanem gyere be. – Nógattam én.

De ő csak állt ott kint a gangon, mint egy tűzkárvallott kéregető.

– Te benn voltál nála?

– Hogy ne lettem volna? Csak nem ülök itt a konyhában a sparherd előtt.

– Beszéltél a doktorral?

– Ő beszélt; én hallgattam.

– Mit mondott a doktor?

– Azt mondta, hogy nagyfokú torokgyuladása van Passiflorának.

Erre a szóra a Nikkelnek az arcza olyan fakó lett, mint a csizmatalp.
Hátrahőkölt.

– Torokbaj? Hisz az ragályos lehet. Te nem félsz?

– Én nem tudom. Mit értek én a nyavalyákhoz?

– De én tudom; mert én mingyárt megkapom a torokbajt, ha csak beszélnek
is róla.

– Hát be sem jösz az ajtón?

– Nem én, ha Mahumed paradicsomának az ajtaja volna is.

– Meg sem nézed a Passiflorát?

– A míg meg nem gyógyul a nyaka.

– Hát visszafordulsz az ajtóból és elszaladsz?

– De még te veled sem szorítok kezet; hisz már te is megkaptad a
bacillusokat.

S ugyancsak haladt a sarkával előre a barátom.

– Hallod-e te Nikkel pajtás; ha te katonának is olyan gyáva volnál
ellenséggel szemben, mint a milyen vagy udvarlónak Passiflora ellenében,
nem érdemelnéd, hogy egy napig egyed a császár kenyerét.

Nikkel pajtás a fülét hegyezte; mintha rá ismerne erre a czitátumra.
Aztán a szája egyik szögletét félrehuzva, a másikon meg hegyesre pödörve
azt a kis bajuszát, olyan furcsa-furcsa-furcsa mosolygással nézett rám.

– Hát csak eredj vissza pajtás; ápold a szép Passiflorát; ott egyikünk
fölösleges.

Azzal egy gyors Flankenbewegunggal rükkvertzkonczentrálta magát a lépcső
felé. Engem ott hagyott az ajtóban.

Bizony nem szaladtam utána; de az ajtóban sem maradtam.

Ez az átkozott hármas csöngetés nem ment ki a fejemből.

Valami furfangos stratagémát gondoltam ki.

Nem zárom be az ajtót.

A csöngetyüt pedig elnémítom olyanformán, hogy a hosszúnyelű seprűnek a
szakállas keféjét beledugom a szájába. Most már rángathatják felőlem.
Ellenben, hogy ha a Katika megérkezik, azt mégis megtudjam, fogtam két
bádog kannát; az egyik tejes, a másik petroleumos volt, üresek; azokat
az ajtó elé állítottam, egymás tetejébe; ha valaki az ajtón benyit, majd
csinálnak azok zörgést.

Azzal visszamentem a szobába.

Passiflora türelmetlen volt már.

– Hol van az orvosság?

– Nem a Katika jött.

– Hát ki csengetett?

Nagyot nyeltem. Mit hazudjak, hogy fel ne ingereljem?

– A szinházi szolga volt.

– Ejnye, te hazug kutya!

Először szólított pertu; igaz, hogy nem igen szép czím kiséretében, de
majd jön még szebb is. Folytatá a szép szót.

– Hát hol vette volna a jogot a szinházi szolga háromszor megrántani a
csöngetyüt?

Észrevette, hogy elszólta magát s nekem már a nyelvem hegyén volt a
kérdés, hogy «hát ennek a kanonirnak van joga háromszor csöngetni?»
Megelőzött. A kardvívásban úgy híjják ezt, hogy «elővágás».

– A Nikkel volt itt!…

Ezzel aztán föl voltam szabadítva, hogy a jó pajtásomat
lepocskondiázzam. Nem én árultam el.

– Igen. Ő volt itt. A gyáva! A mint meghallotta, hogy magának a torka
fáj, úgy elszaladt, mint egy szekerész.

Passiflora nem itélte el e megfutamodást, még pártjára kelt.

– Szegénynek gyakran szokott torokgyuladása lenni s azt idegen embertől
könnyen megkapja az ember. Lehet ragályos.

– Hát ha én nem félek a ragálytól, hogy megkapom magától a torokgyikot?

Erre olyan ördögi kedvességgel mosolygott rám, halkan suttogva.

– Hiszen te nem vagy idegen.

Ezzel aztán lefegyverezte minden rebellis indulatomat; boszúság,
féltékenység elnémult; csak a rabszolga szerelem maradt meg.

Megmutattam, hogy én nem félek a lélekzetét beszívni.

S erről igazán orvosi értekezést lehetne írni. Hogy az anginát hogy
lehet kigyógyítani szájacskával. (Gondolom, így híjják a
pharmaceuticában magyarul az «osculumot».)

A hol nem lehet hirtelen kapni kataplazmákat, vezikatóriákat, sürgős
esetekben…

Egyszer aztán csak «drum-bum-csirr-csörr!» mintha a sistergő menkő ütött
volna be, a konyhaajtóval fellökte valaki a bádog kannákat.

– Vénus anyám! sikolta föl szép Heléna: azaz hogy Passiflora; s valami
más nevet invokált, de nekem úgy tetszett.

Szaladtam ki a konyhába. Persze, hogy a Katika jött meg a patikából.
Épen jókor érkeztem, hogy röptiben elfogjam, nehogy kiszaladjon a gangra
s fölordítsa a házat, hogy rablók vannak a konyhában. Megértettem vele a
dolgot. Gyors fölfogásu személy volt. Egyszerre kapiskálta a causalis
nexust a hármas csöngetés, a bartvis, meg a bádog kannák között.
«Tudtam, hogy ez lesz belőle.»

Oda tette a kezembe a patikából hozott két orvosságos üveget.

Én siettem be Passiflorához.

– Itt a jó mediczina!

Magam siettem neki beadni az ezüst kanállal a gyógyszert.

Persze, hogy összetévesztettem a dekoktumot a gargarizáló lélötytyel. Az
utóbbit adtam be neki az evőkanállal. Azt hiszem, mindegy volt az. De
észrevette a zamatjáról s összeszidott. Azt mondta, hogy semmire sem
vagyok használható. Kikergetett, hogy csináljam meg a kataplazmát.

Szót fogadtam.

Kimentem a Katikához.

– Hozott mustárt?

– Igaz! Itt van.

– Hát lenmaglisztet?

– A meg emitt van. – Szedte ki a zsebéből egyenkint.

– Hogy kell ezt megcsinálni? – Kérdezém.

– Az egyiket hidegen, a másikat melegen. – Felelt Kati.

– De ehez valami vászon is kell.

– Igazság az. Honnan vegyük?

– Rántson elő egy inget a szennyesből!

Azt széthasogattuk.

Én aztán elkezdtem a pépet fölkenni egy hosszún hasított vászondarabra.

– Az nem jó! az nem jó! az az alja! Kiáltott rám a szobalány.

– Hát azután?

– Az alja gyapotvászonból van. Az nem jó burkoláshoz. Csak az eleje van
rumburgi vászonból, az jó flastromnak.

Még ezt sem tudtam. Mennyit tanul az ember prakszisból.

Aztán fölkentük a két csodaszert a vászonra. Hidegen a lenmaglisztet,
melegen a mustárt. Azt is megfordítva kellett volna. Ezeket már a Katika
vitte be.

Egy percz mulva bömbölve jött vissza. A fejéhez vertek mindent.

Pedig igazán mondom, jobb lett volna megfordítva.

Itt aztán az orvosi tudományom teljesen véget ért. Sohasem gyakoroltam
magamat betegápolásban.

Eszembe jutott, hogy még nincsenek kimerítve a reczeptek.

Dekoktum – gargarizma, – kataplazma, – szinapizmus… még van valami
hátra! A «hirudó».

– Elhozta a pióczákat? – Kérdém a szobaleánytól.

– Én? pióczákat? Hátha minden omnibuszkocsis egyszerre herczeggé lesz?

– Hiszen üvegben adják azt.

– De engem kitör a nyavalya menten, ha csak ránézek is! Aztán papirossal
van az letakarva, keresztül rágja magát rajta.

– Hátha föl kell rakni a pióczát a kisasszony nyakára?

– Én ugyan hozzá nem nyulok…

No szépen vagyunk! Akkor ez a hivatal is az én nyakamba szakad.

Most aztán magamnak kellett elszaladnom a patikába, fölvásárolni a
nadályokat. A patyikus utánam kiáltott:

– Aztán ne tessék elfelejteni a grájzlernél beszólni tíz krajczár ára
taplóért.

– Mi a frányának?

– A vérzés elállítására.

Még egyszer visszakiáltott a patyikus:

– De ne bükkfataplót tessék venni! hanem zsidóbőrtaplót!

– Értem, értem.

Mire visszakerültem hozzá, már akkor tele volt a szobája részvevő
látogatókkal. Szinésznő kollegái: a naiva, a komika, a kegyes anya, a
rivális mind sorba ülték a pamlagot. Direktor, rendező, karmester
egymásnak adták a kilincset. Azok mind tudtak valami csalhatatlan
gyógyszert a torokgyuladás ellen. A komika hozott magával
bürök-flastromot, a mi ő neki mindig használt, úgy hivják, hogy «minuten
flaster» (a melilotisról); a második primadonna megajándékozta Morrison
pilulákkal, a miknek a hatása csalhatatlan; a naiva pedig egy egész
eleven homeopatha doktort hozott magával, a kinek a lapdacsaitól
délutánra úgy elmulik a torokfájás, hogy este fölléphet Passiflora a
«Tücsök»-ben. (Ez volt a force-szerepe.)

Ő azonban mind valamennyit biztosította, hogy holnap reggelre meg fog
halni.

Engem szóhoz sem hagytak jutni a pióczáimmal. Kinéztek a szobából. A
direktor hónom alá öltötte a karját.

– Gyerünk innen, amice. Itt mi alkalmatlanok vagyunk.

S elhurczolt magával. Nem gorombáskodhattam vele, mert nekem is
præsumtiv direktorom volt.

De délután, a mint a Szikszaynál letettem a kanalat, rögtön siettem a
Passiflora betegágyához.

Akkor meg csupa mosóné, putzwäsch-tisztítóné, varróné, zsidóné,
kosztadóné, masamódné állta körül az ágyat; megint nem juthattam hozzá.

Öt óra tájt ismét szerencsét próbáltam.

Hát nem ott ült már valamennyi női tagja a társaságnak a kávés
asztalnál? Nem kompromittálhattam Passiflorát.

Hét órakor aztán bizonyosra jöttem vissza. Olyan darabot adtak, a miben
valamennyi mind szerepelt. Üres maradt a szobája.

De már akkor igazán halálán volt Passiflora.

Az arcza egészen ki volt kelve magából, a szemei lázban égtek;
«megfulladok», lihegé, mikor odaléptem a fekhelyéhez.

– Mingyárt fölrakjuk a pióczákat, – mondám én, előhúzva a zsebemből a
két üveget. Az egyikben voltak azok a vérszopó szörnyetegek, számszerint
hatan, a másik pedig azoknak a fölrakására szolgált. (Napközben
informáltattam magamat egy medikus kolléga által, hogy miféle
sorkamorkái vannak ennek a műtétnek.)

Elébb meg kell a bőrt nedvesíteni czukros vízzel, hogy a nadály
beleharapjon, azután egyenkint minden nadályt beletenni a szűk fiólába
szájával fölfelé fordítva s akkor az üvegcsét precise a pácziens nyakára
illeszteni.

Probavi et successit.

Rettenetes látvány, mikor egy szép hölgynek a tokáján így lóg sorban hat
ilyen fekete szörnyeteg; vonaglanak, szivnak, poczakosra duzzadnak,
kinyúlnak, meg összehúzódnak. Szörnyű egy collier!

Nem is azokat néztem én, hanem Passiflora arczát s nagy elégtételemre
szolgált perczről-perczre láthatni, hogy változik az kedvezőbbre; a
lázas veresség elmulik rajta; a szemek tüze lelohad, a szempillák
álmosan lecsukódnak, az ajkak szétnyilnak; a pácziens szépen elalszik.
Derék pióczák! Soha sem fogom többet az uzsorásokat pióczáknak nevezni.

Már most aztán igazán ott kellett maradnom, hogy a pióczákat
strázsáljam; mert azok el nem távolíthatók onnan, a hová egyszer
bekaptak, a mig maguktól le nem válnak. Aztán mikor egy-egy
lekanyarodik, azt hirtelen el kell fogni, hogy a rekli himzett fodrait
össze ne vérezze. A harapás nyilásán még folyik a vér magától, azt
szivacscsal föl kell itatni; a lehullott vérszívót egy csészébe dobni.
Néhány percz mulva aztán a vérző sebet egy csipetnyi taplóval betömni, a
mi a vérzést elállítja s ezt öt izben ismételni.

Mit meg nem tesz az ember, mikor szerelmes? Máskor egy nadálylyal
világgá kergethettek volna.

Passiflora pedig az alatt szépen aludt. Megtapintottam a pulzusát: egész
rendesen veregetett. Megszünt a láza. Letörültem az izzadságot
homlokáról a zsebkendőmmel. – Aztán hagytam aludni. – A gyertyát
elvittem az asztalra, hogy ne süssön a szemébe.

Hát már most ezekkel a pióczákkal mit csináljak?

A medikus az mondta, hogy újabb használatra való képesség tekintetéből
sót kell hinteni a hátukra: akkor kiadják magukból a vért. Azt is
megtettem. – Milyen szép piros vére volt!

Egy gondolatom támadt.

Én ezeket a drága vércsöppeket nem hagyom elveszni: megörökítem.
Találtam egy üvegcsét, a miben mandula olaj volt: még volt belőle valami
a fenekén. Abba csorgattam át a halhatatlanságnak szánt drága kincset;
az olaj felül marad: megőrzi az elpárolgástól; örökké cseppfolyó marad,
miként Szent Januárius vére Nápolyban. – Sit venia verbo az analogiáért.

Ez az enyim; ehez nekem jogom van. Ezt én holtomig őrizni fogom. – Ez ő
maga. – «Pars pro toto.» Ha a tenyeremre teszem ezt az üveget, mintha őt
magát tartanám a kezemben; az alvó Hófehérkét üvegkoporsóban. – És ha
valamikor hűtelen lesz hozzám, ezt el fogom temetni ünnepélyesen egy vad
rózsa bokor alá. Az én halottamat.

Egészen szentimentálissá tett ez a gondolat.

Jó hosszú ideig alhatott már, mikor nyöszörgését hallottam. Odasiettem
hozzá lábhegyen.

Meglepetve mosolygott:

– Te vagy itt?

– Hát ki volna más? Fáj még a torka?

– Nem érzek semmi szúrást.

– Aludt valamit?

– Nagyon jól.

– Kell mandulatej?

Megivott egy egész pohárral.

Azután arra kért, hogy emeljem föl, változtassam meg a vánkosát, a
melyik alúl volt, azt tegyem fölül.

A betegápolással sok bizalmaskodás jár együtt. Ez benne a jó.

– Nem mégy még haza? – kérdezé tőlem.

– Nem hagyhatom magára. A szobalány be nem jön egy világért a pióczák
miatt.

– Sok vért szívtak a nadályok?

Mutattam neki a csészét.

– Hisz ez nagyon kevés! Alig nehány csepp. Ez nem jól van.

Ekkor aztán csak előmutattam neki a zsebembe dugott fiólát. Nem
haragudott érte, inkább elérzékenyült. Két tenyere közé fogta a fejemet.

– Kedves kis szamaram! Te meg akarod tartani emlékül az én véremet.
Tartsd meg. A tied az. Mint a többi.

Ettől az órától kezdve aztán tegeztük egymást.

Megkaptam a czímemet: «kis szamaram».

Ezentul mindig úgy szólított, – ha egyedül voltunk.

Ez a legmagasabb titulus a világon.

Hittak már téged «kis szamaramnak?»

(Kicsinek nem.)

Passiflora is kapott tőlem ez órában egy emléket, – a mit holtig fog
viselhetni: annak a hat pióczacsipésnek a helyét. Az ott marad, mint hat
szem igaz gyöngy, a nyakán, a míg csak él.


VI. AZ ÉDES TITOK.

Ez az idyll tartott egy darab ideig.

Boldogságom még azzal is meg lett tetézve, hogy ezt az impertinens
«szekerészt» (így csufoltam a Nikkelt) valahára még is csak elvitte az
ördög a láthatáromról. A tüzérezredével együtt fölkommandirozták a
legsötétebb Csehországba. Többet nem kellett rá féltékenykednem.

Egy szép napon aztán Passiflora egy édes titkot sugott a fülembe. Azt a
titkot, a mi egy szerető férfinak a lelkét üdvadó büszkeséggel tölti el
egyszerre. De egyúttal arra is inti, hogy most már komolyan kell
gondolni a jövendőre.

Passiflora nagyon meghalaványult. Néhány nap mulva nagy leczkét tartott
nekem.

– Kis szamaram, most már elő kell venned a jobbik eszedet. Járj az
egyetemre szorgalmasan s a hosszú estéket szenteld a könyveidnek; tedd
le a vizsgákat. Én már úgysem soká maradok Pesten; mert ezt a rozoga
barakot itt a piaczon lebontják; elég szép volt tőle eddig is, hogy
mindnyájunkat: szinészeket, publikumot agyon nem ütött. Ide a mi Thespis
kordénk vissza nem nyikorog többet. Utánam pedig nem jöhetsz, mert én
karriért akarok csinálni s ahoz egy deklarált imádó csak czölönk s majd
magamnak is egy időre vissza kell vonulnom csöndes magányba a
szinpadról. A magyar publikum nagyon prüd; megköveteli az erkölcsösség
látszatát. Engem nem szabad kompromittálnod. – Arról is tégy le végkép,
hogy szinészszé légy. Úgy is csak az én kedvemért tennéd. Őszintén
megmondom, hogy nincs rá hivatásod; láttalak műkedvelői előadásokban;
kulisszenreiszer voltál. Kitapsoltak; de az csak alkalmi tetszés volt,
jótékony czélra összeverbuvált ismerősök részéről. Vidéken nincs
jótékonyczélu publikum, nincsenek jó pajtások ingyen klakőröknek. Semmi
képzettséggel nem birsz. A szinpadon sok a kezed, kevés a lábod.
Legföljebb másod-, harmadrendű szinész válna belőled, a ki az első
szerelmest csak a feleségénél játszsza. Az lehet becsületes férj, hanem
az czudar szerepkör. Hidd el nekem, hogy annak a pudlinak, a ki a
szakácsné után viszi a kosarat a szájában, külömb állapotja van, mint
annak a segédszereplő szinésznek, a ki egy primadonnának a férje. Aztán
nekem is vannak ambiczióim, a mik a vándor művészi élet horizonján
túlterjednek. Azért láss utána, hogy komoly, derék embert csinálj
magadból. Akkor jöjj elém, a mikor azt monthatod, kész ember vagyok.

S a többi, s a többi!

Egy szóval úgy lehütött ilyenfajta okos beszédekkel, hogy tökéletesen
megkocsonyásodtam s fogadást tettem neki, hogy komoly tanulmányok után
látva, igyekezendek magamat méltóvá tenni a szerelmére.

Addig is azonban, mint komoly emberhez illik, gondoskodtam róla anyagi
tekintetben, hogy a Passiflora el legyen látva a szükséges költséggel.
Kivált arra az időre, a midőn a szinpadról félre kell vonulnia.

Hogy ezt miként intéztem el, kiskoruságom daczára, annak is elmondom a
methodusát, a mire Pinkász úr tanított meg.

Pinkász úr nem ordináré uzsorás, ő előkelő ékszerárus. A gavallér ember
odamegy hozzá: ékszereket akar vásárolni. Kitárja kincseit; enged
válogatni belőlük. Nincsen pénze az ifjunak? Van hitele! Óh a Pinkász
nobel firma! Elvárhat két esztendeig is. Összevásárolhat nála a fiatal
dzsentlmen négyezer forint ára schmukkot. Beirják a nevét a főkönyvbe.
Nem kérdezik hány esztendős? Mi köze a juvelirnek ahoz, hogy van-e már
bajusza a vásárlónak vagy nincs? A négyezer forintos ékszert aztán
elviszi a gavallér az országos zálogházba; ott megbecsülik; megér
kétezer forintot, adnak rá kölcsön ezeret. – Mikor aztán megint szorul a
kapcza, akkor a gavallér előveszi a zálogházi czédulát, fölkeresi a
Nyakigláb zugzálogüzletét, ott meg a czédulát vágja be, ott megint kap
rá ötszáz forintot, a miből százat kamatul ott fognak, megint marad
négyszáz. – Ilyen a kétnyiretü birka!

Mikor vége volt a szezónnak, érzékeny búcsút vettünk egymástól
Passiflorával. Hónap primája lévén, nagy úr voltam. Elkisértem
Passiflorát Püspök-Ladányig. Ott kiszálltam, a társaság tovább ment. Egy
hétig tanulmányoztam a fölöttébb érdekes Püspök Ladányt, minden délután
a kalarábé vonattal lerándulva abba a vidéki metropolisba, a hol
Passiflora játszott, azért, hogy esténkint egy bukétot dobhassak neki az
első fölvonás után: míg aztán össze nem szidott s haza nem kergetett
Pestre.

Első sétám a szinház-tér felé vitt.

A szinház nem volt már sehol. Azt már lebontották az alatt.

Egy nagy szérü volt a helyén, terítve dicsőséges szeméttel, a miben
rongyászok turkáltak kampós botokkal.

Oda mentem közéjük; hátha azok között a rongyok között, a mik a világot
képviselik, találnék valami emléket. – Csakugyan! Egy rongyász előkapart
a szemétből egy atlaszczipősarkat. Emlékeztem rá. Egyszer Passiflorának
odaszorult a kulisszahasadékba a czipősarka és leszakadt. – Nevezetes
eset volt az, mert úgy kellett neki végig játszani a fölvonást, hogy az
egyik lába három hüvelykkel rövidebb volt mint a másik. Kináltam a
rongyásznak a leleményeért egy dupla piczulát. Ide adta. Meglehet, hogy
hamis volt. A czipősark is, meg a piczula is. De mi boldoggá voltunk
téve. A rongyász is, meg én is.

Még azután másnap is, meg harmadnap is elvándoroltam a lebontott szinház
helyére; a rongyászok nem voltak már ott, magam turkálhattam a
szemétben. Az értékes tárgyakat: tüllangle-rongyot, tapacziros-szeget,
füles-gombot, mider-füzőt, czipő-csattot, arczfestékes-tégelyt,
frufrufésüt, chignon-hajtűt már mind elhordták belőle, csak az eltépett
papirosok hevertek még ott, bizonyosan szerelmes levelek, a miket a
kulisszák hasadékain le szoktak dobálni.

Azt kutattam, nincs-e azok között olyan levél is, a mi ő hozzá iródott?

Ugy-e bár, ez már-már annak a jelensége, hogy meg voltam gyöngén
gárgyulva?

Majd jövök még erősebbekkel is.

Mikor elbúcsúztunk egymástól, szent esküvéssel fogadtuk föl, hogy
mindennap fogunk egymásnak levelet irni. Én meg is tartottam a
fogadásomat. Mindennap fölvittem a levelemet a postára magam. (Még akkor
levélszekrény nem volt, úgy voltunk megegyezve, hogy a leveleink poste
restante érkeznek.) Minden istenáldotta nap megkérdeztem a
Schalterlöwétől, hogy nincs-e poste restante levelem? – Nix iszt ta!
volt rá a felelet.

Nix iszt ta!

Egy hétig folyvást azt hallani, hogy nix iszt ta! Hisz ez egy szentet is
kihozna a türelméből.

Mi történhetett vele, hogy nem ír?

Talán csak nem halálos beteg?

Vagy elfelejtett volna?

Hűtelen lett hozzám?

Minden újabb levelemben hevesebben unszoltam, hogy írjon már, mert engem
a kétségek Euménidái marczangolnak. Nem felelt rá.

S az alatt minden nap eljártam a borjutérre, a lerombolt szinház
helyére, turkapiszkálni a szemétté vált biledúk között.

Egyszer aztán ezt a mulatságomat is megirigyelte a magisztrátus.

Nem tudom mi ütött hozzájuk? (Még akkor nem voltak «városatyák», csak
«városdajkák».) Egyszer csak összeseperték a borjutéren a szemetet és
elhordatták.

Most azután egészen elvesztettem a lábam alól a földnek a czentrumát.

Elővett a melankólia.

Szerelmes voltam.

A lelkiismeret furdalt.

A kétségek marczangoltak.

Gyülöltem a világot.

Nem állhattam tovább ezt a torturát.

Hát hiszen ha a mártirokat máglyán megégették, a még egészen
kompatibilis állapot volt nekik; de hogy egy árva mártirnak mindennap
reggeltől estig sütögessék tüzes harapófogóval a szivét, az mégis
túlságos pretenzio!

Én azt tovább nem türöm!

«Aut Caesar, aut Tóth Pál!»

Leszek Tóth Pál.

Vigye el az ördög az egész osztrák jogot! Hét ördög a római jogot!
Hetvenhét ördög az egyházjogot! Én nem ismerek más jogot, mint a jus
naturaet!

Levelet irtam a nagybátyámnak.

Nagyon szép levél lehetett. Nagyon sajnálom, hogy párját meg nem
tartottam. – Abban kifejtettem összes világnézeteimet.

Az összesége az volt a levelemnek, hogy én nem maradok többé a jogászi
pályán, hanem átmegyek a művészi pályára; mert én nekem semmi vokácziom
nincsen az elébbihez, de annál nagyobb misszióm van az utóbbihoz. És
hogy engemet ettől az elhatározásomtól semmi földi és égi hatalom el nem
tántorít.

Ezt a blaszfémiát én valósággal irásba is tettem.

A nagybátyámhoz írt levelemet magam vittem el a postára.

Mi előtt föladtam volna, elébb ismét kisérletet tettem annál a
ketrecznél, a melynek a rácsa mögött a poste restante levelek őriző
sárkánya tartózkodott.

– Nincs poste restante levelem? – kérdezém dobogó szivvel.

– Ugyan csak van! Tessék!

S azzal odadobott elém egy gyanús hosszúságú paksamétát.

Az a sunda szürke papiros, de még inkább a macskakarmolta czimezés
megdöbbentő volt rám nézve; véglegesen gondolkozóba ejtett a reverz
oldalán levő pecsét, mely ostya minőségben egy ormótlan nagy kétfejü
sast reprezentált. Ez nem a Passiflora czímere.

Siettem fölszakítani.

Nagyon rövid epistola volt; a bécsi főhadparancsnokságtól.

«N. N. rezervista hadnagy, e levél vétele után 24 óra alatt siessen
magát az ezred parancsnokánál jelenteni – Pardubitzban.»

Erre az egyre nem gondoltam; hogy rezervista hadnagy is vagyok. Még
pedig huszárhadnagy – és terepfuttató.

Hát mégis csak van még a világon magasabb hatalom, mely megtiltja a
meggárgyult diákoknak, hogy a fejükkel keresztül törjék a falat!

Nekem be kell rukkolnom huszonnégy óra alatt!

… Ausztria mobilizál!

Ez olyan jó volt, mint mikor valakit azal költenek föl a mély álmából,
hogy egy egész lavór vizet a nyakába öntenek.

Engem már visznek.

A nagybátyámhoz irott desperátus levelemet azért csak föladtam a
postára. Ha már megírtam: élvezze is az öreg.

Hanem aztán siettem a táviró hivatalba.

Nem volt ám még akkor a pompás postai palota a világon; hanem a
levélposta ott rejtőzött a hatvani utcza sarkán, egy Mária Therézia
korabeli ócska házban földszint; éjjel-nappal égett benne a gáz. A
távirda pedig kinn volt a Dunaparton, a mit még akkor senki sem nevezett
Ferencz-József térnek.

Ott megirtam a telegrammot a nagybátyámhoz.

«Berendeltettem ezredemhez Pardubitzba. Háboru küszöbön. Táviratilag
küldendő ötszáz forint Tiller Mórhoz, uniformisra.»

A telegramm hamarább fog érkezni Delibácsra, mint a levél. Elképzelhető
a hatás.

A kalugyer, mikor a táviratot elolvassa, hogy fogja szidni öblös basszus
hangon az oberste Kriegskommandót.

Mikor aztán az utána sántikáló levelemet elolvassa, hogy fogja vékony
fisztula hangon magasztalni az oberste Kriegskommandót, az ilyen
meggárgyult suhanczok földi gondviselését.

Én pedig azonnal fölvásároltam Tiller Mórnál a huszárhadnagyi
uniformist. Azzal futottam haza bepakolni a bőröndöt.

Otthon várt egy levél, a mit a rendes postakihordó hagyott ott.
Passiflora irását láttam meg rajta. Elébb a pakolást végeztem. Csak
azután olvastam el. Persze, hogy semmi sem volt benne. Olyan levél, a
mit azzal a gonddal irtak, hogy ha eltalál tévedni, senkit se
kompromittáljon. A megszólítás: «Tisztelt barátom.» Semmi «Kis
szamaram.»

Nem értem rá válaszolni.


VII. A BISMARCK PÁNCZÉLINGE.

A háboru a levegőben lógott.

Mindenki beszélt róla.

A bécsi állambölcsek (Bécs mindig tele volt bölcsekkel), miután
segítettek a poroszok számára kikaparni a forró gesztenyét a parázsból
Schleswig-Hohlsteinban: megérték azt az elégtételt, hogy a porosz
kikomplimentirozta őket Németországból, azzal a jóakaró utasítással,
hogy keressék a monarchia súlypontját Magyarországon.

Ezen aztán a két német összeveszett egymással a fölött, hogy ki a
nagyobb német?

A magyarok persze azt vallották, hogy bárcsak jól megverne a
nagyon-igen-nagyon-német minket még-nem-igen-nagyon-németeket.

Hát, hogy rusztikus példával éljek, a kendert meg kell előbb tilolni, a
szőlőt meg kell taposni, hogy rendeltetésének megfelelő valami legyen
belőle; s a ki ezt elköveti, az a kendernek és a szőlőnek a jóltevője.

Ilyen jóltevője volt Ausztriának Bismarck.

Erről már előre beszélt minden ember.

Sőt még az is köztudomásu dolog volt, hogy vannak fanatikus konspirálók
(nem magyarok! németek,) a kik Bismarckot meg akarják ölni orozva, mint
a kit a két német állam között kitörni készülő testvérháboru dæmonának
tartanak.

A régiek emlékezni fognak még báró L–i Árpádra.

Ez volt az egyetlen egy praktikus forradalmár a magyarok közt. A többi
mind theoretikus volt.

A külseje is elárulta. Zömök, izgékony alak volt, aczélizmokkal. Ha
szóba állt veled, ha kapaczitált, úgy meglökdösött, úgy megmarkolászott,
hogy kék foltokat vittél haza a diskurzusból.

Egy szép áprilisi napon beállít L–i Árpád Bismarckhoz Berlinben, a ki a
magyarokat mindig vendégszeretően fogadta, elmondva látogatója előtt,
hogy őtet is milyen szivesen látták a magyarok hajdanában Kecskeméten.
Hosszú pipaszáru szipkából szitta a kegyetlen brandenburgi termésü
szivart.

Rövid bevezetés után rátértek a készülő háborura.

L–i Árpád arra kérte Bismarckot, hogy csak jól dömöczkölje ki a
hátunkból a csömört, mert ez a legjobb kúra a világon. A mire Bismarck
azt felelte neki: «Ja, seiens beruhigt; wir werden sie schon hauen».
(Nem állíthatom egész preczise, hogy nagy S-el mondta-e a «Sie» t, vagy
kicsinynyel.)

L–i Árpád erre még jobban kigombolkozott Bismarck előtt; tudniillik a
mellényét is kigombolta. Az alatt volt látható egy pánczéling. L–i
Árpádnak a saját találmánya.

Nem titok; elmondhatom. Hat sor atlaszselyem, sűrűn összevarrva
keresztül-kasul selyemczérnával; ez képezte a pánczélt.

Ezt hozta ajándékul L–i Árpád Bismarck grófnak. (Még akkor csak gróf
volt.)

– Háboruban puskagolyó ellen ugyan nem véd meg; de pisztolygolyót,
revolver-löveget visszautasít. Jó lesz ezt a testén hordani; mert
orgyilkosok kerülgetik.

L–i Árpád fölszólítá Bismarckot, hogy próbálja ki ezt a pánczélinget ő
rajta magán egy revolverrel.

Bismarck a próbát nem tette meg: de azért elfogadta az atlasz-pánczélt
az exaltált magyartól.

És néhány nap mulva csakugyan megesett rajta, hogy az utczán egy
elkeseredett német diák három lépésnyiről rálőtt revolverrel háromszor.
Bismarck (így irták a lapok) a szeme közé nevetett a merénylőnek. A
golyók lepattantak az atlaszpánczélról.

A diákot, a ki Bismarckot le akarta lőni, Kulmannak hitták.

A «vas gróf» még akkor csak ötven esztendős fiatal ember volt. –
Bizonyos tekintetben kollégám. – Én is megtettem azt, hogy a pesti
vígszinház primadonnájával együtt egy lapon lefényképeztettem magamat; –
ugyanabban az esztendőben, a melyben «Ő» Biarritzban járt Napoleont
lekenyerezni; mely inczidensről Andréhoz írt levelében azt mondja: «De
azért bizonyára gondom lett volna rá, hogy kivül maradjak a ránk
szegzett üveg hatáskörén, ha nyugodt pillanatban meggondoltam volna,
mily botrányt okozhat e gyerekség sok jó barátom körében.»

Csodálom, hogy olyan genialis, ötletdús embernek, mint Bismarck, nem
jött kapóra az a magyarázat, hogy az attentátumoktól féltében vette maga
mellé azt a társat. Egy fotograf-masinával a legszebben lelőhetik az
embert. Biarritzban annyira óvakodott az orgyilkosoktól, hogy egyedül
soha ki nem ment az utczára s az ablak elé le nem ült.

Csakhogy az én páros fényképemnek még azután folytatása is lett.

Egy szép juniusi napon levelem érkezett egy nagy magyar alföldi
városból, per avia et devia, az állomáshelyemre.

Passiflora irta hozzám a levelet, melyben értesít bizonyos fölöttébb
örvendetes családi eseményről, ezzel a megszólítással: «Egyetlenem».
Mellékelve volt a borítékban egy fénykép, az ő saját arczképe, egy
bepólyált babát tartva az ölében, aláirva: «a mi kis Violánk». –
Violának keresztelték szegénykét. – Ott volt a keresztlevele is, juniusi
kelettel, az üresen hagyott rubrikába, plajbászszal beirva az én nevem,
Passiflora kézvonásaival. A kisérő levél a legmelegebb ömledezésekkel s
a legőszintébb nyiltsággal volt fogalmazva. És aztán mellékelve volt még
egy nyugtatvány húsz forintról Baracskayné asszonyságtól junius hónapra,
ki a keresztlevélben, mint keresztanya volt megnevezve.

Passiflora leveléből értesültem, hogy a gyermek ott marad a
keresztanyjánál. Passiflorának szerződése van Aradon. Egyelőre eltünik
szem elől, úgy is szinház-szünet van.

Természetes dolog.

Ez a levél igen komoly embert csinált belőlem.

Rögtön küldtem Baracskayné asszonynak száz forintot. Legyünk előre.

Passiflorának nem irhattam, nem tudtam az adreszét.

Nekem nem volt szinházszünet. Az ágyúk megkezdték az ouverturát.



MIRRHA.


I. HÁBORU, MEG MINDENFÉLE.

Hogyan is szedjem csak össze a gubanczba szakadt fonalakat?

Mert hát én nem értek a regényiráshoz; soha sem próbáltam. Csak úgy
historizálom a történt dolgokat, a hogy egymás után következnek.

De hát azt nem tudom épen, hogy miképen következnek egymás után?

Azon végeztem, hogy háboruban vagyok; ágyu moraj hangzik.

No de mielőtt a nyeregbe fölkapnék,… hadd kezdjem ott, hogy egy levelet
kaptam az ideálomtól egy kettős arczképpel.

(Ugyan mi köze annak a háborúhoz.)

Nagy köze van hozzá.

A katonáknak babonáik vannak.

Mikor hadjáratba mennek, a dolmányuk balzsebébe egy női arczképet
szoktak rejteni talizmánul. Ha nem szent kép, annál hatályosabb
talizmán. Ez távol tartja tőlük a szanaszét repkedő golyókat. Én azt a
kettős arczképet s a hozzátartozó levelet rejtettem a szivem fölé.

Ezzel ugyan el is hallgathattam volna; mert nem válik valami különös
dicséretemre, hogy féltem a golyótól; de hát megvallom őszintén, hogy
fél attól minden katona, amig benne nincs a hajczihőben.

Azután még egyet.

Mielőtt csatába indulnánk, elébb minden huszárnak megvizitáltattuk a
patrontását, hogy nincs-e bele pipa dugva? Az őrmester vizitált. Benedek
tábornagy szigorú napiparancsban tiltotta meg e kihágást. – Persze, hogy
mindenkinek ott volt a patrontásában a pipája. Az őrmester egyet sem
látott meg. A huszártiszteknek is van patrontása. Az meg a
pisztolytöltények számára való. Az őrnagy azoktól is megkérdezte:
rendben van-e a patrontás? – Persze, hogy mind rendben volt. – Persze,
hogy mind tele volt szivarral. – A huszár nem gondol a lövöldözésre. –
Csak az én tölténytartómban nem volt szivar. Hanem abban volt elrejtve
az én legdrágább ereklyém: az a bizonyos üvegcse, azzal az emlékül
megtartott isteni nedvvel, melylyel egykor Cythere fölkarczolt lába a
rózsát pirosra festette. Ezt mindenütt magammal hordoztam.

Hiába nevetsz ki, kérlek! Ezek az én amulétjeim engemet az egész
csehországi hadjárat alatt csodamódon megvédelmeztek. Nem fogott rajtam
ellenség golyója. – Amit főképen annak tulajdoníthatok, hogy az egész
hadjárat alatt a szadovai napig nem láttam ellenséget. – A lovasság
egyátaljában kevés alkalmazást nyert; az én svadronyom pedig csupa
ujonczokból és tartalékosokból állt; azt ágyúfedezetnek használták.
Mikor előre mentünk, akkor én a hátvédet képeztem; ha pedig hátráltunk,
akkor az előcsapatot. Így sohsem kaptam az ellenségből még kostolóra
valót sem. – Igazán lett volna időm és alkalmam ezt a hadjáratot leirni.

Mert hát egy regényiró, aki sohasem volt háborúban, valami szépen le
tudja irni azt, hogy milyen az a háboru; de aki maga benne volt a
melegében, az ugyan nem tudja, hogy volt, mint volt?

Én ugyan még annyit sem tudtam soha, hogy a lovamnak a feje felé van-e
előre, vagy a farka felé?

Mindig elfut a méreg, mikor azt olvasom, hogy hadi léggömböket fognak
használni a jövendő háborúkban; ennyi meg ennyi millió kell ballon
captifokra, kormányozható léghajókra. Mire legyenek ezek jók? Az
ellenségre granátokat hajigálni az égből? – Hisz innen a földről sokkal
jobban oda tudunk egymásra czélozni a mostani ágyúkkal, míg egy haladó
léghajóról lefelé czélozni, iszonyú komplikált föladat. – Hát, hogy az
ellenség hadiállását kikémleljék onnan a magasból. – Ugyan mit akarnak
meglátni onnan a háromezer méternyi távolból? Hiszen minden
katonaköpenyeg szürke, onnan nem látnak egyebet, mint egy boly hangyát.
Ha pedig alább szállnak, onnan lepuskázzák őket a mostani rettenetes
fegyverekkel. A mostani puskagolyó izzó, az fölrobbantja a ballon gázát.
Aztán a legtöbb csapatmozdulatot éjjel hajtják végre. A sadovai ütközet
fátumát a swiebi erdőben harczolták végig, ahol tizennégy porosz
zászlóalj tartotta magát fél napon át s ura maradt az erdőnek
negyvenkilencz osztrák zászlóalj ellen, pedig ezek oroszláni bátorsággal
harczoltak s fele elhullott a küzdelemben. Se Benedek, se Bismarck nem
tudta, mi történik az erdőben; pedig ott volt az orruk előtt. Nézték a
távcsővel. A porosz király már nyugtalan volt délfelé s odaküldte
Bismarckot Moltkéhoz, hogy kérdezze meg tőle: «mi lesz már?» De
Bismarcknak nem volt bátorsága meginterpellálni a jégembert, hanem
ahelyett megkinálta a szivartárczájával és Moltke végig ropogtatta a
szivarokat s a melyik legjobb volt, azt kiválasztotta. Bismarck
visszalovagolt a királyhoz és referált: «Jól vagyunk már. Moltke
megropogtatta a szivarokat előbb, mi előtt egyre rágyújtott».

Maslovédnél a nagyváradi ezredet félóráig lövette a szomszéd osztrák
dandár tüzérsége; nem ismert a saját katonáinkra ezer lépésnyiről, a sík
földön, fényes nappal.

Mi pedig Chlumnál gyönyörüségesen belementünk vállra vetett puskával,
hüvelybe dugott karddal egy porosz hadtestbe, amelyet a magunkénak
néztünk. Ez az egy eset az, amit a saját tapasztalatomból el tudok
mesélni, meg a pajtásaim utólagos tudósításából.

Hát amit mink ki nem tudunk venni ötszáz lépésnyiről a sík földön,
hogyan tudhatná azt meg az a Mongolfièr ott a felhőben három
kilométernyi magasságából?

Hogy történhetett meg ilyen tévedés?

Hisz ez az egész szadowai ütközet a valóságos «tévedések vígjátéka» volt
(a mi részünkről), hogy mikor visszagondol rá az ember, a fejét szeretné
a falba verni s úgy kaczagni, míg bele nem őrül.

Vakon mentünk neki erdőnek, mélységnek, mocsárnak, ellenségnek;
generálisaink, dandárnokaink, főtisztjeink derék emberek voltak, hősök
voltak, elől rohantak; ott hullottak el a szemünk előtt, a Festeticsek,
Brandensteinok, Groebenek; de senkinek sem használtak dicsőséges
halálukkal. Élniök kellett volna inkább!

Az ellenség láthatatlanul csúszott közelünkbe. Itt egy csöndes bozót
előttünk; amott egy hullámzó rozsvetés az oldalunkban, egy kanyargó
patak folyása, nefelejtses, rekettyés parttal s mikor odaérünk,
megelevenül bozót, vetés, rekettyés s emberirtó golyózáport zúdít reánk.
Amott jön mögöttünk egy kis köpönyegnyi felhő; esik belőle a pásztás
eső, aztán mikor közel jön hozzánk, villámlani kezd, hull a zápor; igen,
ágyúk villáma, golyózápor. Annak a kis felhőnek a takarója alatt egy
ellenséges dandár jött a hátunkba.

Mit segíthetne itt az égbenjáró æronauta, mikor maguk a mennybeli
hatalmak is ellenünk fordulnak?

A «chlumi köd!» A mire a fővezér hivatkozik az ütközet utáni
jelentésében. Magam is láttam azt, ami az ellenséget láthatatlanná
tette: a ködöt. (Junius harmadikán ködöt!) Csak akkor vettük észre, hogy
a kiket utolérni sietünk, nem az osztrák sereg dandára, hanem a poroszé,
mikor azok arczvonalba fordultak felénk s elkezdtek minket lőni.

Rettenetes zürzavar támadt e gyilkos meglepetésre.

Azt már tudtuk, hogy a hátunk mögött a poroszok nyomulnak előre. – Azt
sem a kémeink által tudtuk meg, hanem maguk a burkusok izenték meg a
közénk röpített granátjaikkal. Kár, hogy vizitkártyát is nem
ragasztottak a granátokra, hogy megtudhattuk volna, kihez van
szerencsénk? Ki kopogtat odahátul? – Az a porosz trónörökös volt.

Mi hosszú marschoszlopban haladtunk előre az országúton; elől három üteg
nyolcz fontos ágyu.

A negyedik üteg a hátvédnél volt a tartalékos huszár svadrony fedezete
alatt, melynek én voltam egyik hadnagya.

A porosz lovasság tömegben közeledett a vetésen keresztül.

Ekkor történt az a hadjáratokban hallatlan remek hőstett, a mit Groeben
ütegparancsnok véghez vitt. Egyedül a lovas ütegével, minden lovassági
fedezet nélkül, odavágtatott s támadó ellenséggel szembe kétszáz
lépésnyi közelbe; ott lekapcsoltatta az ágyuit s elkezdett közé
kartácsoltatni a támadó lovasságnak: azt elseperte, szétzavarta; akkor a
lovasság mögül gyalog zászlóaljak nyomultak előre s elkezdték azt az
átkozott gyorstüzelést a gyútűs puskáikkal. A magában álló üteg ezekkel
is elfogadta az egyenlőtlen harczot s addig szórta a kartácsait az
ellenség soraira, míg az utolsó tüzér is el nem esett az ágyúk mellett;
köztük maga az ütegparancsnok, a hős Groeben. A nyolcz ágyu mind ott
veszett, mert a lovakat is mind lelőtték. Hanem ezzel a dicsőséges
önfeláldozással meg lett mentve a másik két üteg s azzal az egész
osztrák dandár; a csapatokat lehetett rendezni, a futamodást rendes
visszavonulásra alakítani, a lovasságot arczvonalba állítani.

Én ezt ott láttam körülbelől olyan távolból, mintha a svábhegyi «Kakukk»
villától néznők a vérmezőn folyó csatát. – Az valami csodálatos érzés,
egy ilyen szemünk előtt lefolyó hőstett példája; egyszerre megszünik
szivünkben minden remegés; ismeretlen tűz lepi meg zsigereinket,
szomjazzuk a vért, óhajtjuk a halált, a düh megszállja agyunkat, hogy
szemünk előtt vérben úszik az egész világ; még az eget is lángveresnek
látjuk.

A szemközt jövő ellen leszerelt ágyúinkat elfoglalva visszavonult.
Elérte czélját; megszállta az előttünk fekvő várost, Chlumot, melynek a
túlsó oldalán állt Benedek a táborkarával.

Ekkor a hátunk mögött dördültek meg az ágyúk. A visszavonulási útunk is
el lett vágva; ott közelítettek a porosz trónörökös csapatai. Egy üteget
az országúton állítottak föl: az hajigálta a sistergő granátait közénk;
fedezetéül szolgált két svadrony testőrhuszár.

Mi voltunk legközelebb hozzájuk: én az ujoncz svadronyommal, meg a
negyedik lovas üteg.

Rendes stratégia szerint az lett volna a föladat, hogy a mi ágyúink
feleseljenek az ellenség ütegével. De már ekkor ki volt forgatva minden
taktikai szabály a kerékvágásból. Előre! hangzott a kapitányok
parancsszava; a mi huszárcsapatunk neki eresztett kantárral vágtatott
egyszerre az ellenséges ütegnek s egy mesemondási rövid idő alatt
elértük az üteget, levágtuk a tüzéreket s azzal neki a porosz
huszársvadronynak, mely átkozott nyugalommal állt az országúton és az
árok jobb oldalán.

Az volt a taktikájuk, hogy a másik svadrony a hátunkba kerül s
körülfogják, foglyul ejtik a mi egész csapatunkat.

Ekkor aztán ismétlődött ugyanaz a hősi csoda, ami egy órával előbb a
szemünk előtt végbement, a példa gyújtott: az ütegparancsnok, aki
mögöttünk járt, észrevéve, hogy a második porosz svadrony a hátunkba
akar kerülni, letért az ágyuival az országútról s – szórul-szóra úgy,
mint Groeben, – szemközt vágtatott az ellenséggel, kartács-távolra
lekapcsoltatta az ágyúit s mind a nyolczczal közé zúdított a
lovasságnak. Ugyanaz a siker! A második porosz svadrony megharmadolva
rebbent széjjel s menekült minden irányban.

A mi ujoncz huszár csapatunk pedig, a porosz üteggel alaposan végezve a
dolgát, rohant a porosz lovasságra.

Flegmatikus legények azok a burkus huszárok; úgy álltak ott glédában,
mintha parádéra volnának sorakozva; még a kardjukat sem húzták ki.
Ellenben revolvert tartottak a kezükben s mikor százlépésnyi formán
lehettünk tőlük, gyorsan egymás után kilőtték mind a hat csövét a forgó
pisztolynak; nem emberre czéloztak, hanem lóra. Az én paripám is kapott
két vagy három golyót; egy az orrát zsurolta. Ettől legjobban megvadult;
fölágaskodott, a fejét hátravetette, aztán, hogy sarkantyuba kaptam,
megfordult a két hátulsó lábán, hogy azt még a czirkuszi ló sem
produkálja szebben s azzal keresztül ugrott az országút árkán velem s
vitt, – igazán lóhalálában, – neki a sík mezőnek, aztán bele a
kartácstól szétzavart porosz lovas gomolyba, ahol egyszerre három-négy
ellenség között találtam magamat. Azok is úgy meg voltak rőkönyödve,
mint én, – ijedtében dühös az ember. Én is vágtam, ők is vágtak. Öltem-e
meg valakit? Bizony nem tudom én. A sekundansok nem vettek föl róla
jegyzőkönyvet. Azt tudom, hogy csak fejet vágtam. Egyszer aztán én is
kaptam a fejemre egy kardvágást, hogy meglódult tőle az agyvelőm s abban
a perczben a lovam összeroskadt alattam; nem birta tovább a kapott
golyókat s lerogytában engem is maga alá szorított.

A porosz huszárok odább robogtak; én magamra maradtam. Eszméletemnél
voltam, de a lábamat nem bírtam kihúzni a ló hullája alól. Láttam, hogy
a magyar huszárok keresztül vágták magukat a porosz huszárokon s azzal
rohannak előre. Ki tudja hová? Sokan elhullottak közülök; egy nehány még
verekedett, a tömegtől körülfogva.

A szétkartácsolt porosz lovasság mögött azonban csatárlánczban
közeledett egy csapat porosz lövész.

Én halálos veszedelmemben is kiváncsian néztem a következő jelenetet.

A mi ütegünk kapitánya hűségesen utána csinálta Groebennek a bravourját.

Fölcsatoltatta az ágyúkat s «előre» vezényelt. Ő támadta meg a porosz
gyalogságot, ágyúkkal, fedezet nélkül.

Láttam, amint a nyolcz ágyu elgördült a mezőn, közelemben.

A legszélső ágyu mellett lovagolt Nikkel hadnagy, a trombitással.

Mint már többször fölhoztam, ennek az embernek a sorsa végzetesen össze
van fonva az enyimmel; a fátum olyan takács-csomókat, olyan
matróz-hurkokat gabalyit a kettőnk életfonalából, hogy azt még karddal
sem lehet szétoldani, mint a gordiusi bogot.

Az én barátom észrevette, hogy én ott fekszem a lótól leszorítva, vértől
elborított fejjel.

«Állj!» kiáltá a tüzéreknek.

Az az egy ágyu megállítódott, a többi hét előre vágtatott.

Nikkel leugrott a lováról, odadobva a kantárt a trombitásnak.

Azzal odarohant hozzám – megkapta két kézzel a lodingomat s kirántott a
lovam alul.

Egy vártüzér leugrott az ágyuról: hárman ültek rajta; odafutott a
hadnagyhoz segíteni.

«Csigavér!» dörmögte az öreg s kirántva a zsebéből a dohányzacskóját,
egy marék vágott dohányt vett ki belőle, azzal teletömte a nyílt sebet a
koponyámon; Nikkel hirtelen bekötözte azt a zsebkendőjével. Akkor aztán
fölültettek az ágyura, a három tüzér közé.

Ezzel annyi idő telt el, hogy az alatt a másik hét ágyu egészen
kartács-lőtávolra érhetett az ellenséghez.

De a hét ágyu közül csak kettőnek volt ideje egy lövést tenni az
ellenségre.

Egy percz alatt (egyetlen egy percz alatt) halomra volt lőve mind a hét
ágyúnak valamennyi tüzére, szekerésze, lova. Maga az ütegparancsnok is
megöletett. Ime a Groeben bravourjának az ismételt előadása.

Csak az az egy változat volt benne, hogy innen egy ágyut megmentettek: a
Nikkelét, mely nem került a gyútűs puskák hordtávolába.

Nikkel, látva a katasztrófát, «fordulj»-t vezényelt s az egyetlen
megmaradt ágyuval visszavágtatott a dandár zöméhez. Az én életemet is
megmenté.

Nagy áldozatot hozott vele a barátságnak, mert az bizonyos, hogy e miatt
legalább is megrovást fog kapni. Hogy merte megmenteni azt a nyolczadik
ágyut? Holott neki az volt vezényelve, hogy rohanjon a bizonyos halálba,
veszszen el ő is ott, a hol a társai! A katona ne okoskodjék, ne
szemfüleskedjék; hanem teljesítse vakon a parancsszót. Bizonyosra
vehető, hogy szegény Nikkel azzal, hogy az ágyuját hazahozta s hogy
engem is fölszedett: eljátszotta az egész katonai karrierjét.


II. MIRRHA.

Jó lesz talán erről az unalmas thémáról nem beszélni többet (a
háboruról.)

Nem töltött káposzta ez, hogy mentül többször fölmelegítik, annál
ennivalóbb legyen.

Csak is annyiban tartozott ez a véres epizód az én tréfás regényemhez,
hogy urát adhassam, hogyan kerültem én az én Mirrhám ismeretségéhez.

Königgräczre vonultunk vissza. Azt mondják, hogy nagyon keserves utazás
volt. Én nem tudok róla semmit, mert eszméletemen kivül érkeztem oda. A
kórházak már mind zsufolva voltak sebesültekkel. A magánosok samaritánus
érzelméhez kellett folyamodni. Engemet egy zsidó házalóhoz szállásoltak
be.

Soha derekabb emberrel nem találkoztam az életemben.

Ő maga batyuval hordta a hátán az úri házakhoz a kelméket; közvetített
ezüstneműt, ékszervásárlást; antik butorokat szerzett és eladott; egész
nap talpon volt, járta az utczákat és emeleteket, de uzsorával semmi
szín alatt nem foglalkozott; tékozlókkal, bolondokkal szóba sem állt;
csak ebédre, vacsorára került a családjához haza; akkor aztán együtt
voltak mind. Volt két fia, meg egy leánya; özvegy volt. – A leánya vitte
a háztartást. A fiúk iskolába jártak. Mikor hazajöttek az iskolából,
akkor velük együtt érkezett meg egy nevelő, aki a tálalás idejéig a
franczia nyelvből leczkét adott nekik s korrepetálta velük a
tanulmányaikat. Mikor az apa hazaérkezett a hátán a batyuval, a leány
föltálalta az ételt; addig főzött a konyhában. A nevelő is ott étkezett.
Egyfélét ettek; de az jól volt elkészítve. Ebéd után jött a
zongoramesternő s a leánynak leczkét adott; azalatt a fiúk mathesist
tanultak a nevelő felügyelete alatt.

Az a batyuhordó zsidó a fiainak nevelőt, a leányának zongoramesternőt
tartott. Délután a leány himzett. Pénzt keresett vele.

Egy szobában laktak mind a négyen, abban volt három ágy; az egyik
tolófiókkal ellátva, a két fiú számára. Volt még egy másik szobájuk is,
de az zárva volt rendesen. Abban álltak az apa mindenféle árúczikkei:
kelmék, szőnyegek, ékszerek, ezüstneműek, régiségek zsufolva.

(Én nem szeretem regényben a nagyon aprólékos részletezést; azt rendesen
olvasatlan átlapozom; de ezek mind hozzátartoznak az én történetemhez.
Én ebben a szobában töltöttem el egy egész hónapot.)

Mikor ide hoztak, eszméletemen kivül voltam. Késő éjjel volt, mire
Königgräczbe bevergődtünk. Hogy kerültem ehhez a házhoz, azt nem tudom.
Már akkor a sebláz előfogott, hagymázban voltam. Csak arra emlékezem,
hogy óra számra – egy örökkévalóságig vert az eső s az nagyon rossz
volt; rázott a kocsi, az még rosszabb volt; egyszer aztán száraz ruhát
adtak rám, az jól esett; meleg ágyba fektettek, az meg épen boldogság
volt.

Abból az ágyból a zsidóleány kelt föl, a kit én Mirrhának hívok. Azért
volt olyan meleg a helye.

A három ágy közül egyet át kellett engedni a sebesültnek, a leány
engedte át a magáét.

Ő maga pedig azután úgy aludt, hogy három széket oda fordított az
átengedett ágy felé s azokra feküdt. Egyuttal ápolónőm is volt.

Én napokig teljes deliriumban voltam.

Azokból a chaotikus lázálmokból különösen egy vizio maradt meg
állhatatosan a fejemben. Vannak olyan nagy iskolai térképek, a miken a
földnek mind a két félgömbje látható egymás mellett. Minthogy a föld
felületének nagyobb része tenger, a két földgömbön a kék szín uralkodik.

Ezt a kettős kék szférát láttam én minduntalan hagymázos ködképeim
között újra meg újra megjelenni. Majd mint kidomborult félgömböket, a
mik a véghetetlenségből közelítenek felém; látom az ismeretlen
virányokat bennük, beléjük szédülök, a lelkemet kivonzzák belőlem;
rettegek tőlük, ha még közelebb jönnek, apróra fognak törni, ha rám
esnek, összezúznak; majd meg úgy látom, mint két távozó világot, a mi
már fölvette magába a lelkemet s viszi magával a végtelenségbe; látom
egyre kisebbé lenni és még mindig látom benne a kék tengert, a zöld
ligetet, kétségbeejtő miniaturában; a félelem, rettegés, a vágy és a
gyönyör pokolbeli korcsszülött érzése kínoz, akár közelíteni, akár
távozni látom. Ki akarom találni a láz fantáziájával, hogy mi az, a mit
látok? Egy iszonyú nagy bagolynak a két világító szeme? Egy óriási
bálvány istennőnek: Mylittának, Astarténak a szemei zafirból?

Míg egyszer aztán napok múlva, mikor az erős természet győztes maradt a
halálküzdelemben, agyamról eltisztult a hagymáz, egy egészséges, hosszú,
álomlátástalan alvás után fölvetettem a szempilláimat s láttam a
szemeimmel valódi világot; akkor tudtam meg, hogy az a két csodálatos
szféra, a mi untalan visszatér hozzám, a szegény kis Mirrhának a két
szeme.

Nem tudom én ennek az arczát leirni.

Van egy díszművem; régi már, amikor még az aczélmetszetek divatban
voltak. (Micsoda idealis kor volt az! Most már leszorította a gyönyörű
aczélmetszeteket az utálatos heliogravür.) A könyv czime: «Die Frauen
der Bibel». Abban van «Miriám» képe. Ehez hasonlított tökéletesen az én
Mirrhám.

Joggal nevezhetem az én Mirrhámnak.

Soha egy nő sem volt oly igazán, oly érdek nélkül, ok nélkül, gyönyör
nélkül az enyim, mint ez a szegény kis zsidólány. Aki egész éjeket ott
virrasztott át mellettem, egy halálos sebben nyavalygó férfi mellett;
ápolt, mintha anyám, mintha testvérem volna. Nem kérdezte, szokás-e az?
összefér-e az illendőséggel, amit velem tesz? Nem gondolt rá, hogy ez a
nyomorék, akiért ő nőiségét föláldozza, ha az ő ápolása mellett
fölgyógyulhat, nem lesz-e fenevaddá? nem fogja-e azt a szép fehér kezet
megmarni, melyet az én véremen kivül más szenny nem ért soha?

Majd beszélek még erről többet.

Mikor legelőször eszmélni kezdtem arra, amit a szemeimmel látok,
mosolygó arcza ragyogott elém. Azt mondta, hogy a doktor megengedte,
hogy levest kapjak. Azt hozta elém csészében. Az egyik kezével a fejemet
fölemelte, a másikkal úgy itatott. Előbb maga belekóstolt a levesbe,
hogy nem forró-e?

Azután tiszta inget adott rám. Hol vette? Nem tudom. Mert az én
exuviáimat valahol a burkusok mutogatták trofeumaik között.

Majd megujította a jégburkot a fejemen. (Még akkor Semmelweisz
antiszeptikus kötőlékei nem voltak használatban.)

Az alatt megérkezett a zsidó orvos. (A tábori orvosok a kórházakban
voltak elfoglalva a tömérdek sebesülttel; azt sem győzték.)

Az orvos igen jó modorú ember volt. Megvizsgálta a sebemet. Meg volt
velem elégedve. Megbiztatott.

– Hadnagy úr szerencséről beszélhet. Uszögtől vagy orbáncztól féltettem;
de az szerencsésen elmult; a seb rendes lefolyással gyógyul. Önnel
igazán csoda történt. Csak legyen nyugodtan.

Én magamban gondoltam valamit.

«Csoda bizony! Amuletem volt! Az szabadított meg.»

Az orvos aztán utasításokat adott Mirrhának, hogy miket kövessen el
velem. Azzal magunkra hagyott. A fiúk iskolában voltak, az apa ócska
fehérnemüeket vitt a kórházba, amit hitsorsosai és kuntsaftjai között
gyüjtött össze, mint samaritánus adományt; arra van most legtöbb
szükség. A leány tépést csinált a himző asztalánál. Az most a
legdivatosabb mulatság.


III. A HEROIKUS KÚRA.

Mondjuk, hogy «lókúra»; minthogy rajtam lett végrehajtva. Jó sikerrel.

De ezt nem a zsidó doktor követte el velem. Nem is Mirrha. Majd rájövünk
arra.

Nekem a doktor mondása motoszkált a fejemben.

Önnel csoda történt.

Az eszmetársulat egyenesen rávezetett az amuletemre.

«Kisasszony!» susogtam az ágyból.

Szó nélkül odalebbent hozzám s rámhajolt, hogy hangos beszéddel meg ne
erőltessem magamat.

– Nem tudja kegyed, hogy mikor idehoztak s a ruháimat levetették rólam,
mi történt a dolmányom zsebében található pugyillárisommal?

– De igen. Az a tüzérhadnagy úr, aki önt idehozta, kivette a tárczát
önnek a dolmányzsebéből s átadta az atyámnak megőrzés végett. Az atyám
megszámlálta, hogy mennyi pénz van benne s erről elismervényt adott a
hadnagy úrnak.

Ez engem nyugtalanított.

– Nem találtak abban a tárczában egy levelet is, borítékba téve?

– Úgy tudom, hogy igen.

– Nem nyitották föl a borítékot?

– Nem.

– A hadnagy sem tekintett bele?

– Az sem.

Megkönnyebbült a lelkem a biztosításra.

– Kisasszony! Nem kaphatnám én a kezemhez azt a borítékba tett levelet?

– Most rögtön nem. Mert az apám önnek a tárczáját mindenestől elzárta
egy Wertheim-ládikóba s annak a kulcsát átadta a hadnagy úrnak, akit úgy
hínak, hogy Nikkel.

– Nem szokott Nikkel hadnagy úr hozzám ellátogatni?

– Minden reggel hat órakor. Máskor szolgálatban van. Ma már volt itt.
Önnek türelemmel kell lenni holnap reggelig.

E szerint én egy egész éjjel kénytelen vagyok nélkülözni az
amuletjeimet.

Mikor a halállal küzdöttem, az általános érzés az idegeimben hasonlított
a gyönyörhöz. Emberfölötti bátorságot éreztem a lelkemben. Hivogattam
kézszorításra azt a rejtélyes alakot, akit a klasszikus korban angyalnak
ábrázoltak, lefelé fordított fáklyával, mi pedig rémalaknak festünk.
Mindegy volt, akármelyik jön; itt a kezem. Lássuk, melyikünk lesz, aki
nem állja ki a másiknak a kézszorítását? Diák koromban sokszor próbáltam
ezt. Nem volt pajtás, aki a kézszorításom elől vissza ne huzódott volna.
Ugy látszik, hogy ő kegyetlensége sem állhatta ki. Visszavonult.

Mikor aztán gyógyulásra váltam, akkor az ellenkező érzés vett rajtam
erőt, az elüzhetetlen félelem. Olyan rettegővé lettem, mint egy rossz
kölyök, aki a mumustól fél. Tárgytalan, alaktalan rémek kisértettek.

Legkinzóbb aggodalmam volt az, hogy az amuletem nincsen velem. Az a
kettős arczkép. Ha azt ide tehetném a szivem fölé, az engem
megoltalmazna. Pedig olyan közel van hozzám, itt a mellékszobában. De be
van zárva. Egyre azon törtem a fejemet, hogy lehetne egy Wertheim-ládát
kulcs nélkül fölnyitni. Egy egész hosszú éjszakát kell végig kinlódnom,
míg hozzá juthatok.

Az elmult éjszakákon mély lázas álmaim voltak. Ezen az új éjszakán egy
perczre sem birtam elaludni.

Mirrha nem győzte az arczomról törülgetni a verítéket.

Ott volt mellettem a három székből csinált fekhelyén.

Minden óraütésre hozta az orvosságot, amit csöppenkint megszámlálva
kellett beadni. Koronkint megujította a jeges borítékot a koponyámom.
Éjjeli mécs égett az éjszekrényen. Ha szomjaztam: czitromvizet adott.
Nem birtam az álmatlanságot eltürni. Arra kértem, hogy beszélgessen
velem.

Ugyan miről konverzáljon egy fiatal leány egy idegen seblázas férfival
egy mélységes éjszakán át?

– Van önnek édes atyja? kérdé Mirrha.

– Nincs.

– Hát anyja?

– Azt soha sem ismertem.

– Hát azért lehetett ez?

– Micsoda?

– Hogy ön ide jutott.

– Aki csatába megy, ide jut.

– Hát minek ment ön oda?

– Mert oda kommandiroztak.

– Valóságos katonatiszt ön?

– Nem. Jogász vagyok. Még iskolába járok.

– Lássa, az én bátyáim is iskolába járnak; az egyik orvos akar lenni, a
másik kereskedő; ezeket nem viszik soha a csatatérre.

– Hogy lehet az?

– Úgy lehet, hogy az én apám mind a kettőért lefizette a
katonaváltság-dijat, az ezer forintot. Pedig az én apám szegény ember.
Nehezen keresi a pénzt. Mégis összezsugorgatta azt a két darab ezrest,
amit törvény szerint, igazság szerint váltságul letesznek az olyan
fiakért, akikből a szülőik nem akarnak katonát csinálni. Hát önöknél nem
ismerik ezt a törvényt?

(«Ezt a törvényt? A «lex Schmerlingiánát». Melynek érvényében ezerforint
lefizetésével minden gondos családapa megszabadíthatja a jobb sorsra
szánt magzatját a haza védelmének, a trón oltalmazásának véres
kötelessége alól. Menjenek verekedni, akiknek a dulakodás a passziójuk;
akiknek a világ egy nagy korcsma s a mulatság vége fejbeverés. – Oh te
bölcs államférfi, te jóltevője az intelligens ifjuságnak! De kár, hogy
nem vagy itt már. – Most nem volna rajtunk a keserves 25: – már
tudniillik nem a hajdani olvasatlan 25, hanem a nagyon is agyonolvasott
25. §.)

(Ugyan kérlek, könyökölj oldalba, hogy ne politizáljak!)

Valahogy mégis csak rám virradt a reggel; egész éjjel a Mirrha tartott
mesével, napi hirekkel, suttogva, hogy a többieket föl ne zavarja, akik
a szobában alusznak.

Négy órakor már világos volt. Mirrha legelébb fölkelt, kiment a
konyhába; valószinüleg ott végezte el a toilettjét. A diákok öt órakor
keltek, s neki feküdtek a könyveiknek. Félhatra fölkelt az apa, s egy
óra-negyedig fenhangon imádkozott. Akkor bejött a konyhából Mirrha a
tejes kannával; az asztalra tett csészéket tele töltötte, a zsemlyés
kosarat föltette; három percz alatt mindenki végezte a reggelijét; a
fiúk hónuk alá csapták a könyveiket, elsiettek; a házaló vállára vette a
batyuját s ment üzérkedni. Mirrha az én számomra köménymagos levest
főzött, ami nekem nagyon jól izlett.

A mint az óra hatot ütött, sarkantyus lépések hangzottak a konyhában;
kopogtattak: «szabad». Az ajtón belépett Nikkel.

– Nos, öreg ház! Hisz te már egész helyre-legény vagy! – szólt, mikor
meglátta, hogy már levest kanalazok. – Kisztihand Frájla.

– Csakhogy itt vagy! – rebegtem én, elsoványult karomat eléje nyujtva.

Mirrha azonban egyszerre kifutott a szobából, oly rögtönösen, hogy el
nem tudtam gondolni, mi lelte?

Én nem találtam ki az ő gondolatját; de ő kitalálta az enyimet. Az apja
után szaladt az utczára, hogy visszahivja.

– Add ide pajtás azt a kulcsot, a mit magadhoz vettél, mondám Nikkelnek.
– A tárczámat szeretném megkapni, a mi el van zárva.

– Sürgetős szükséged van rá?

– Igen sürgetős.

– Csakhogy a szobakulcs meg a gazdádnál van s az a mai nap csak estefelé
kerül haza. Most beszéltem vele az utczán.

– Csak estére! – sóhajték föl. – Hát még egy egész nap ne birjam a
talizmánomat!

– Miért olyan sürgetős neked az a tárcza? Ha pénz kell: adhatok. Nálam
van a nyolczadik üteg pénztára, s a legénységnek igen nagy oka van rá,
hogy a lénungját benn hagyja.

(Az ám! Azok már igen szépen el vannak kvártélyozva a chlumi pázsit
alatt.)

– Nincs nekem pénzre szükségem; mire fordítanám? Hanem egy levelet
szeretnék belőle kivenni; abban van egy arczkép.

Erre a szóra elébb elnevette magát Nikkel, aztán egyszerre komoly
feszességet vont az arczára.

– Jaj, de gyerek vagy! – De ilyenek ám a többi sebesültek is mind:
valóságos gyerekké lesznek, mikor gyógyulni kezdenek. Képes könyveket
kérnek, meg játékszereket, muzsikáló szájharmonikát. Hát neked meg
arczkép kell. Szép hölgy arczképe?

– Meg egy szép gyermeké, – rebegtem én.

– Meg egy szép gyermeké? – ölbeli babáé?

– Ez az én amuletem, – mondám én, a jó barát kezét megszorítva forrón.

Ő pedig olyan kiállhatatlan gunyos szánalommal nézett az arczomra, hogy
kedvem lett volna fölugrani s a torkát megragadni. Észrevette, hogy
orrolok.

– Jól van, jól, pajtás. Nem csufollak én ki azért, hogy babonás vagy. Én
is az vagyok. Nekem is itt van a tárczámban egy ilyen amulet. Egy
arczkép. Addig is, míg a magadéhoz jutsz, odaadhatnám kölcsön az
enyimet.

S kivette a belső zsebéből a nagy pugyillárisát, a miben az üteg
kasszája volt.

– De még sem «most még». – Dörmögé ismét visszadugva a bőrtárczát a
zsebébe.

Különben sem fogadtam volna el ezt a kölcsönt.

– Te szamár! A te amuleted engem nem idvezít.

– No hát csak gyógyítson meg a magadé.

Ezalatt Mirrha visszaérkezett az apjával, a kit utolért az utczán.

A házaló azt hitte, hogy becsületbeli adósságot kell visszafizetnem,
azért akarok olyan sürgetősen hozzájutni a tárczámhoz. Ha tudta volna,
hogy csak egy arczképrejtő levelet akarok belőle kivenni, bizony nem
czepelte volna vissza a batyuját.

A Mirrha kitalálta a kivánságomat. Hisz egész éjjel arról hallott
fantáziálni.

Akkor aztán fölnyitották a szobát és a ládát; a gazdám kezembe adta a
tárczámat. – Nagyon furcsán csóválta aztán a fejét, mikor azt látta,
hogy a pénzhez hozzá sem nyulok, csak egy levelet veszek ki a tárcza
rejtekéből; azt elébb az ajkamhoz szorítom, s aztán az ingem alá
csusztatom. Aztán a tárczát ismét visszatettem a kezébe.

A jó ember magasra emelte a kezeit, halkan mormogva:

«Min haólám wead haólám» (Egyik örökkévalóságtól a másikig.)

Azután ismét bezártak ládát, ajtót, s a házaló és Nikkel együtt hagyták
el a szobát. Én egyedül maradtam Mirrhával. Most már nem egyedül.

Mert ő is ott volt: – Passiflora.

Akkor aztán, a mint ez a bűbájos amulet ott feküdt a szivemen, egyszerre
meglepett az álom; a szemeim leragadtak s aludtam oly mélyen, csöndesen,
hogy semmi zaj körülöttem föl nem ébresztett.

Mikor végre fölneszeltem az álmomból, azt láttam, hogy a nap besüt az
ablakon.

A mint nyüzsögni kezdtem, Mirrha odajött hozzám.

– Reggel van már? – kérdezém.

– Nem! Este van. Hét óra lesz.

Tehát tizenkét órát aludtam egy huzomban.

– Nem akartam önt fölkelteni, olyan jól aludt. Az orvos is itt volt az
alatt. Azt mondta: Többet segít most az álom minden orvosságnál. – (Ah
az én amulétom!)

No de mondhatom, hogy rossz amuletet választottam magamnak. Először
fejbe hágy vágni a burkusnak, azután meg még betegebbé tesz, mikor azt
várom tőle, hogy meggyógyítson. Úgy nyomja a szívemet, mintha a hét
főbűn terhét viselném rajta.

Egészen nyomorultnak érzem magamat. Az orvos azzal biztat, hogy a sebem
egész normális hegedési procedurát követ; én pedig ellenkezőleg azt
érzem, hogy napról-napra jobban közeledem a végemhez.

Egyszer Mirrha odahozta elém a tükört. Én kivántam. Nem ismertem
magamra. Hisz ez az a bizonyos Lázár! Ebbe a pofába ugyan nem lehet oka
senkinek se beleszeretni!

Végre rájött az orvos, hogy valami nehéz kedélybajnak kell a gyógyulás
utjába állni. Neki persze nem gyóntam azt meg.

De a Mirrha egyszer-egyszer rajtakapott, hogy a vánkosom alá tett
arczképet előhúzom, nézegetem s utána még nyugtalanabb leszek. Ápolóm
volt: ez jogot adott neki, hogy kivallasson.

– Úgy-e bár, önnek az a fénykép okoz nyugtalanságot?

Olyan szivbeli jósággal kérdezett, hogy válasz helyett odaadtam neki a
fényképet.

Elbámult rajta.

– Ez az ön felesége? kérdezé, még nagyobbra csinálva a szemeit, mint
maguktól voltak.

– A gyermek az enyém. A nő szinésznő. A gyermeket elhagyta dajkaságba.
Maga elment komédiázni. És engem most az a gondolat kinoz, hogy ha én
itt meghalok, ez a szegény kis gyermek nyomorultul el fog pusztulni. Ki
gondoskodik róla tovább?

– Majd beszélek én erről az apámmal. Ő tud ezen segíteni.

Azt mondtam rá, nem bánom; de nem volt semmi hitem hozzá, hogy egy
házaló mit segíthetne ezen a bajon.

Hanem a házaló egyuttal az Assicurazioni Generali ügynöke is volt s a
leánya értesítése után kész tervet hozott elém.

– Ön egy újszülött sorsát akarná biztosítva látni. Van arra mód.

Azzal előkereste a prospektusból az idevonatkozó tabellát.

«Havonkinti husz forint ellátási díj ujszülöttnek mennyi időre?»

– Hát mennyi időre? Amíg férjhez nem megy.

«Évi befizetés ennyi.»

– Hát az egyszer mindenkorra leteendő összeg?

Rákeresett: ennyi.

«Azon esetben, ha a biztosító elébb meghal?» Ennyi.

– De ha a biztosító még kiskoru, s az összeget le nem teheti?

– Tehet végrendeletet, mint kiskoru is s azt az örökösök tartoznak
teljesíteni.

Ez jó megoldás lesz.

A házigazdám magára vállalta, hogy az egész ügyet egy közjegyzővel
rendbehozza; nyugodt lehetek felőle. Több ilyen esetnél volt már
közbenjáró.

Ezzel nagyon megnyugtatott. Megjött az étvágyam s éjszaka tudtam aludni.

Másnap a házigazdám már az elkészített okiratokkal jött hozzám, a mik
aláirásomra vártak. Ott volt a végrendelet is, melyben a keresztlevélben
megnevezett gyermek javára 240 frt évi járadék biztosíttatik
férjhezmeneteléig.

– Hát férjhezmenetelekor? Egy kelengye? kérdezé az ügynök.

– Az is jó lesz.

– Mennyi? Tizezer forint?

– Legyen húszezer.

– Szép.

– Örököseim, akiket nem ismerek, kétszázezer forint készpénzt lelnek
utánam; abból kifizethetik jó lélekkel.

Most még csak a testamenti executort kellett megnevezni az okiratban.

Én egyenesen Nikkelre gondoltam. Ő már értette az én dolgomat. És
nagykoru volt.

– Nagyon helyes, mondá a házaló. Mirrha is azt mondta rá, hogy az lesz a
legjobb.

Én nem akartam holnap reggelig várni, amikor Nikkel a szokott órában
eljön meglátogatni, hanem arra kértem a házi gazdámat, hogy keresse föl
rögtön a barátomat s amint az hivatalától szabadulhat, hozza ide, a
közjegyzővel együtt.

Nyugtalan voltam. A hegedő seb úgy lüktetett a fejemben, mintha minden
érütés egy pőrölycsapás volna. Attól féltem, hogy holnap reggelig
meghalhatok s akkor mi lesz abból a nyomorult féregből?

Délután előkerült a házigazdám Nikkellel és a közjegyzővel együtt.

– Nos öreg! Hát mi az a sürgetős dolog? Nyakunkon a burkusok? kiabált a
pattantyus, brutális tréfa hangján. Miért hivattál olyan sürgetősen?

Hát ha már akkor meg lett volna irva a «Kőszivü ember fiai» regény, azt
hihetné valaki, hogy abból plagizálom ezt a jelenetet, a mi akkurát úgy
folyott le (részemről), a hogy ott le van irva egy halálra sebesült
vitéz kétségbeesésének tüneteivel, aki könnyelmü anyjától elhagyott
porontyát pajtása védelmébe ajánlja.

«Ennek a gyermeknek a sírása még a föld alatt sem enged nyugodnom!»

No de én ezt nem loptam Palvitz Ottótól; mert ez két évvel előbb
történt, mint az említett regény iródott; ez én nekem saját szájból
szakadt mondásom, s az egész jelenet az én eredeti invenczióm.

De a befejezése a scénának aztán erősen különbözik attól a másiktól.
Annyit mondhatok, hogy sokkal drasztikusabb amazénál.

Jelen voltak e drámai előadásnál Mirrha, az atyja, Nikkel, a közjegyző,
aztán meg én.

Nikkel végighallgatta az egész expektorácziómat, az ágyam szélén ülve; a
közjegyző az asztalnál ült a dokumentumokra könyökölve; a házigazda a
biztosítási kötvényt szorongatta a kebeléhez. Én előhúztam a vánkosom
alól az én ereklyéimet: a Passiflora levelét, az arczképet, a
keresztelőlevelet, s mindazokat Nikkelnek nyujtám, kérve, hogy
mellékelje az aktákhoz, mint dóczékat.

Nikkel elolvasta a levelet, megnézte az arczképet, a keresztlevélbe is
belenézett s aztán ledobta mind a hármat az asztalra.

A közjegyző hivatalos applombbal intézé hozzá a kérdést:

– Elvállalja ön a testamenti executor szerepét?

– Dehogy vállalom!

Mindenki bámulva nézett rá; én elszörnyedve kiáltottam rá:

– Nem vállalod el?

Nikkel körülnézett, mintha a jelenlevőket akarná fölkérni, hogy
vonuljanak át a másik szobába; hanem aztán vállat vont s cynikus
egykedvüséggel mondá:

– Eh mit? Komédia! legyen hozzá publikum.

Azzal odalépett hozzám, megfogta a kezemet erősen.

– Nem biz én pajtás, nem leszek a testamentomod végrehajtója. Először is
azért, mert neked semmi okod sincs végrendelettel foglalkozni. Meg fogsz
gyógyulni. Két hét múlva lovon ülhetsz, s aztán élhetsz akár Matuzsalem
koráig, ha csak párbajban agyon nem lőnek. Verd ki a fejedből ezt a
hőbörtös gondolatot. Ami pedig azt a lelkifurdalást illeti emiatt az
árva poronty miatt, nyugtasd meg magadat egészen, nem a te bűnöd az,
hanem az enyim. A hozzád irt levél, meg a keresztelőlevél két hónappal
későbbi keletü, mint a születési nap. Hasonló arczképet én is kaptam,
csakhogy hat héttel hamarább, mint te. Itt van. Nézd meg. S hogy még
bizonyosabb légy felőle, itt van a levél is, amiben az arczképet
küldték, olvasd el.

Elém tárta a levelet, Passiflora ismerős czifráival. Csak a megszólítást
olvastam el belőle: «Kedves kis szamaram!»

– Kedves kis szamaram!

Föl akartam ugorni az ágyból. Nikkel lefogott, s a két szemével az én
szemembe nézve mezmerizáló erővel, a szájamba beszélt.

– Igen is: «Kedves kis szamaram»; te pedig voltál az ő «nagy szamara»;
most is az vagy, akit egy szívtelen komédiásné megbűvölt s te meg akarsz
halni csupa szuggesztioból.

– Megöllek! hörgém dühösen; aztán, hogy nem tudtam a sovány kezemet az ő
erős markából kiszabadítani, elbágyadtan rebegém: «megöltél».

Nikkel pedig megcsókolta jobbról, balról az orczámat s gyöngéden sugdosá
az arczomba:

– Dehogy ölsz te meg engem, dehogy öltelek én meg téged, pajtás.
Meggyógyítottalak. Tudom, hogy heroikus kúra volt: lókúra; de hát neked
az kellett. Már most nevessünk egymás szemébe egyet. Nem eresztelek el
addig, amíg nem nevetsz. Hahaha! Nevess te is. Megcsiklandozzalak?

A két férfi a jelenet kezdetén úgy megijedt, hogy mind a ketten
átfutottak a benyilóba. Mirrha pedig az ablakmélyedésbe húzta magát, és
onnan nézte az én tehetetlen dulakodásomat Nikkellel. Annyi helyes
érzéke volt, hogy nem jött segítségemre. Megértette, hogy a Nikkel most
engem gyógykezel: massziroz.

Aztán én is megcsókoltam Nikkelnek az arczát.

Ekkor aztán elbocsátotta a kezeimet; megigazította a fejemen a
félrecsuszott köteléket.

– No lásd fiacskám! Milyen jó volt, hogy azt a tályogot fölmetszettük.
Hadd tisztuljon a rosszaságtól a véred. Ugye, hogy nem szur már ott
belül? Ha fáj még, csak szólj! Még mélyebbre is vághatok a késsel.
Akarod, hogy elmondjam, mennyit nevettünk fölötted, rajongó bolondon,
aki elhagytad magaddal hitetni, hogy egy pattantyus hadnagy olyan gyáva
egy szép, ingerlő hölgygyel szemben, hogy nem érdemelné egy napig a
császár kenyerét, ha az ellenséggel szemben is olyan gyáva volna? És te
azt elhitted, még czitáltad is a szemembe. No hát már most végy egy nagy
lélekzetet! No még egyet. Azután majd fordulj a fal felé s aludjál
szépen. Azt a lelkiismeretmardosást hagyd egészen én nekem. Az én lelkem
pachidermis, vastagbőrü. Tudod, hogy a disznó nem fél a kigyómarástól;
megeszi a kigyót mérgestől együtt. Ne legyen neked szívfájásod amiatt a
gyerek miatt. Majd pártját fogják annak. A szinésznő leánya már féléves
korában annyit tud komédiázni, hogy lefőz vele mindenkit; egy éves
korában már énekel, másfél éves korában balletet tánczol és zsarnoka
lesz a háznak mindvégig.

Ennyi gyöngédség után még sem mondhattam neki egyebet, mint azt, hogy
«óh te országos gazember!»

– Országos gazember vagyok? Azért, hogy ideje korán fölnyitottam a
szemedet? Azért, hogy nem engedtem rajtad azt a tréfát elkövettetni,
amit a parasztasszonyok praktikáznak, mikor a kotló elhagyja csibéit s
akkor egy kappannak pálinkás zsemlyét adnak? Akkor lettem volna ugy-e
becsületes ember, hogyha engedlek utána szaladni? rádhagyom, hogy vedd
el? add neki a nevedet? Magam pedig ott maradok becsületes házibarátnak?
S aztán játszom veled azt a gyermekkori bujosdit, amihez azt a nótát
énekeltük: «eb hátán fecskefészek, minden ember látja; csak maga nem
látja?» Te így tettél volna, ugy-e? Te országos becsületes ember!

Nem tudtam rá mit felelni. Le voltam pipálva. Persze, hogy én így tettem
volna. Nem is «volna», hanem «volt».

Csak azt tudtam nyögni:

– Mért nem hagytál ott veszni a csatatéren?

– Ördögök csiklándozzák meg a te szentimentális talpadat! Most még te is
ungorkodol velem amiatt, hogy fölszedtelek a halottak közül! Nem elég,
hogy ezek odafönn mindennap maczerálnak, mortifikálnak, chikanálnak
ezért a szamaritánus tettemért; kicsi híja, hogy főbe nem lőttek érte,
de még megeshetik, hogy infám-kasszálnak; hanem még te is előállsz
sápítozni, hogy mért nem hagytalak ott?

Beláttam, milyen igazságtalan vagyok hozzá. Odanyujtottam a kezemet
felé.

– Bocsáss meg, pajtás. A beteg ember igazságtalan. Megszabadítottál egy
rémtől; de egy iszonyu üresség maradt utána a lelkemben.

– Majd betelik az magától.

Azzal megszorította a kezemet s mintha eszmetársulat nyomán keresné az
üresség betöltőjét: a szemeivel kereste Mirrhát, ki az ablakfüggöny
mögül leskelődött; nem gondolva rá, hogy a csipkefüggöny átlátszó.
Nikkel úgy tett, mintha nem látna át a függönyön. Nekem azt mondta, hogy
«Csau», Mirrhának pedig nem köszönt. Azzal eltávozott.

Én nem láttam, hogy Mirrha ott van; háttal voltam az ablaknak.

Azt hittem, hogy egyedül vagyok a szobában.

Nem tudtam magamat visszatartani többé.

Elkezdtem zokogva sírni.

Hiszen mi erős férfiak is sirunk ám, mikor senki sem látja.

Egyszer aztán azt vettem észre, hogy ketten sirunk.

Egymás nyakába borulva.

Ő azért sir, hogy engem vigasztaljon.

S nekem ez a vigasztalás jól esik.

Azon veszem észre magamat, hogy megcsókoltam a kezét.

Mit adhattam neki egyebet, a könyeiért?

Akkor aztán tartott nekem egy kegyes beszédet, hogy legyek nyugodtan; a
fölindulás megárt.

Én viszont biztosítottam felőle, hogy most már egészen fölgyógyultnak
érzem magamat s holnap föl fogok kelni s aztán rendes ember leszek.

Arra ő kihúzta a kezét a kezemből.

– Kérek öntől valamit, mondám a leánynak.

– Mi a kivánsága?

– Hozza ide nekem onnan az asztalról azt a levelet, meg az arczképet.

Belenézett a szemembe mélyen; kitalálta a gondolatomat.

– Ön össze akarja azokat tépni?

– Igen. Apró darabokra fogom tépni.

Erre olyan áldott, szelid, kérlelő tekintetet sugárzott rám.

– Ne tegye ön azt!… Hiszen olyan nagyon szerethette… Boldog volt vele…
Amit vétett ön ellen, azt hamar el fogja felejteni; de a boldogságára
örökké vissza fog emlékezni. Ajándékozza ön nekem ezeket.

Olyan szépen tudott kérni, hogy én neki adtam azokat a tárgyakat, amik
tegnap még amulét voltak rám nézve; drága kincs, ma pedig szemét,
undokság.

– De már azokat a hivatalos irkafirkákat csakugyan összetépem. A
végrendeletet és a biztosítást.

Erre a zsidó leány odajött hozzám s a mutató ujjának a hegyét odatette a
homlokomra.

– Uram; ön nemes ember. Gavallér. Illik-e az egy nemes emberhez, hogy
boszut álljon egy gyermeken, akit még tegnap szeretett, azért, mert ma
meggyűlölte az anyját? Visszaveszi-e egy gavallér az adott alamizsnát,
egy koldustól?

Ejh, de megvoltam pirítva! Hogy nekem egy zsidó leánytól kellett
megtanulnom, mi a nemes ember szokása.

– Önnek nemes szíve van Mirrha… Szégyenlem magam ön előtt…

Ekkor aztán megsajnálta azt a vért, amit a szégyen az arczomba
kergetett. Le akarta azt a pirt törülni onnan. Elnevette magát. Éles
hangot erőltetett a beszédéhez.

– Oh bizony nem a nemes szív mondatta ezt velem; mirevaló volna az az én
fajtámnak? Hanem, hogy az apámnak ebből a biztosítási üzletből provizió
jár, hogy az kárba ne veszszen.

De most már a Mirrha arcza lett lángvörös. Hazudott.

Dejszen, nem teszel engem bolonddá! Nem az a kis önérdek mondatta ezt
veled, hanem a te gyémánt szived!

– Hivja be az urakat, mondám Mirrhának. S aztán aláirtam az okmányokat.
A «Viola» el van látva egész életére. Agyiő, madám! Nem álmodunk többet
egymásról.


VI. TRÉFÁS TEMETKEZÉS.

Bizony valóságos operáczió volt ez! Kivágtak egy darabot a szivemből,
összevarrták, bekötötték. Ezt mind a Nikkel hajtotta végre. Nem tudom,
melyik doktor csinálja utána? (akiket budapesti nyelven
«Menschenschneidereknek» hínak.)

Nagyot aludtam utána s mikor fölébredtem, megettem egy egész csirkét,
becsinálva. (Ritkaság volt pedig a baromfi akkor, egy ellenségtől körül
zárolt várban.)

A gyógyuló fejsebem sem igen sajgott már. «Ebcsont beforr!»

A lunátikus érzések, halluczinácziók eltisztultak az idegeimről. Csak
bizonyos restelkedés maradt hátra a kedélyemben.

Szégyenlettem magamat ez előtt a zsidó leány előtt.

Mennyire leszállhattak előtte az akcziáim!

Hogy henczegtem eddig a gonosztetteimmel!

Milyen deklamácziót csaptam, onnan az akasztófáról!

S most leszállítanak onnan, szégyenszemre, nem én következem oda, hanem
más. Az már lógg! Az én fogasomon. Czudar egy csalfaság! Hogy az
embernek még az akasztófához való jussát is elveszik. Még a pokolbeli
örökségétől is elütik!

Hogy lenéz most engem ez a leány!

Pálinkás zsemlyével kotlóssá tett kappan!

Az ördög vigye el ezt a Nikkelt a népies hasonlataival.

Csak legalább sirni ne látott volna!

S még ő is együtt sirt velem!

Micsoda emlék! Micsoda furcsa viszony! Egymás nyakába hullattuk a
könyeinket.

Olyan derült arczczal jön oda hozzám. Azt hiszem, hogy magában kinevet.

– Miért nevet Mirrha?

– Azért, mert örülök. Az orvos megengedte, hogy fölkelhet, s kijöhet egy
órára a kertbe; gyönyörü meleg idő van.

No ez nekem is örömhír volt.

Hát biz engem úgy kellett felöltöztetni, mint egy gyermeket.
Természetes. Új szülött vagyok. Alig több két hetesnél.

Mirrha segített felöltöznöm. Olyan áldott jó gyermek volt!

Milyen nehéz a horizontális embernek beletanulni az egyenes állásba! Nem
is megy eleinte. Egyik kezemmel a botra kell támaszkodnom; a másikkal
meg a Mirrha vállára. Úgy lépek, mint aki hepehupás jégen jár: a sarkam
alul ki akar csúszni a föld. Kérnem kell Mirrhát, hogy a karjával ölelje
át a derekamat.

Így botorkálunk ki a kertbe.

Nagy feladat.

A folyosóról három lépcsőn kell leszállni a kertajtóig.

No barátom! Aki a bécsujhelyi patakot saltó mortaléval, bukfenczvetve
ugrottad át, hogy szállsz le ezen a meredeken most?

Megpróbáltuk vállvetve. És sikerült.

Nagy volt a megelégedésem, hogy a kertbe jutottam. Szép virágos kert
volt. A szomszéd tűzfalát egy rózsa-lugas futotta be. Az épen tele volt
virággal. Az a szimpla rózsa volt, amit minálunk pecsétrózsának hívnak;
se szine, se szaga nem vall a rózsára, a szine spanyolviaszk, az illata
bodzalekvár. De azért gyönyörüség volt az nekem. Egy karosszék volt
odahelyezve a számomra: abba leültettek.

Mirrha leszakított egy pecsétrózsát s odatűzte a gomblyukamba. Nem
huszár ruha volt rajtam; hanem invalidus zubbony, a fejemen pedig
holtzmützli: a kötött sapka fölé téve.

– Mondja csak Mirrha, miért nevet maga mindig, mikor rám néz?

– Azért, mert örülök, hogy önt már lábbadozni látom.

– Hát nem azért nevet rajtam, hogy engem sirni látott?

Erre nagyon komoly arczot csinált.

– Ah! Hogy nevetnék én azon?

– Hát nem nevetni való figura egy férfi a ki sír?

– Hiszen ön egy halottat siratott.

– Akár csak Arany népdalából vette volna:

  «Volt szeretőm: esztendeig sirattam,
  Ő volt az én mindennapi halottam.»

Ha a betyár bevallhatja: a huszár mit szégyenelné?

Rittig! Most jut eszembe! Fölfogadtam én ezt egyszer! Tudod, mikor? Azon
a keserűédes éjszakán!

A mikor megloptam a vérét! A mit elrejtettem kristály üvegcsébe.
Magammal hordoztam. Azt hittem, őt magát tartom a kezemben.

Mit fogadtam akkor?

«És ha egyszer hűtlen találsz hozzám lenni: akkor eltemetlek, mint
kedves halottamat, virágos vadrózsa tövébe.»

S a vadrózsa ugyancsak virágzik…

Mirrha odahozott egy kis zsámolyt s odaült a lábamhoz.

– Szereti maga a regényeket? – kérdezém tőle.

– Nagyon szeretem. De csak szombaton lehet olvasnom, amikor nem szabad
dolgoznom.

– Hát ha szereti, én majd most elmesélem magának az én regényemet,
aminél furcsábbat nem kapni a kölcsönkönyvtárban.

S aztán elmeséltem neki az én regényemet a Passiflorával. Nagy
érdeklődéssel hallgatta.

– A vége a regénynek itt folyott le a kegyed szeme láttára, füle
hallatára.

(Akkor nem sejtettem, hogy ennek a regénynek még valamikor folytatása is
lesz, s bolond vége lesz ennek nagyon, s ehez a bevégzéshez megint nagy
befolyása lesz Mirrhának.)

Mirrha azt kérdezte tőlem.

– És mi lett abból az ereklyéből, a mit ön oly drágaságul tartogatott?

– Hiszen azért meséltem ezt végig kegyednek, hogy valamire akartam
kérni. A tölténytáskám ott lesz az egyenruhámon, fegyverzetem mellett.
Legyen szives abba belenyulni: ott megtalálja azt a phiolát. Hozza ki
nekem.

Mirrha fölment a kertből a házba.

Én pedig az alatt, amig ő odafönn járt, találtam egy ásót, azzal
csináltam egy arasznyi sirgödröt két rózsabokor közé.

Mire visszajött a leány, készen voltam vele.

Dugva hozta el a phiolát, hogy meg ne lássa valaki.

Zsémbelni kezdett, hogy meglátta az ásót a kezemben, s a megásott
sirgödröcskét.

– Ön dolgozott? Az nem volt szabad. Én elvégeztem volna.

– Kegyed az, akinek nem szabad a dolog. Ma szombat van. Én pedig ma ezt
el akarom végezni.

– Mit?

– A temetést. Adja ide.

Azzal letérdeltem a földre. Az üvegcsét, azzal a féltve őrzött drága
ichórral belefektettem a gödörbe, s a kezemmel ráhárítottam a földet.

Megadtam neki a végső tisztességet.

«Sit tibi terra levis!»

«Ő» bizonyosan nem is sejti, hogy én ma őt ünnepélyesen eltemettem. Ma
épen nevenapja van. Bizonyosan az ajándékokban gyönyörködik, amikkel a
számos tisztelői megörvendeztették.

Mirrha elértette, hogy mit csinálok.

Elfelejtette, hogy szombat van: a zsidó leánynak nem szabad ma munkát
végezni. És még milyen munkát! Késével öt orgonavesszőből kicsiny
keresztet faragott, s odaadta, hogy tüzzem a sír fölé.

Én szétbontottam a vesszőkeresztet, s elszórtam a darabjait.

– Tán nem katholikus hitü, – kérdezé tőlem Mirrha.

– Nincs annak semmi hite.

Azzal lenyomkodtam a lábammal a kis sirt egész laposra.

– Gyerünk a szobába.

Hanem a mint másnap ismét levezetett a jó Mirrha a kertbe, a napsugárban
sütkérezni: arra a letaposott sirra egy passiflorát találtam elültetve…

Mennyi gyöngéd vigasztalást, mennyi hűséges ápolást találtam én ennél a
kedves teremtésnél! Én szegény sebesült, vérvesztett, testben-lélekben
rokkant nyomorék, aki ő neki mindezt nem adhatom vissza.

Egyszer példálóztam előtte, hogy nem tudná-e egy szerető szivért
elhagyni a hitét?

A fejét ingatta s a parazolja hegyével ezt irta a homokba:

V. parancsolat.

(Tiszteljed atyádat.)

Hogy nem tudott az a Mózes a X parancsolat közé még egyet odaszorítani.

«Férfi szeresd a te asszonyodat, asszony szeresd a te férjedet!»

Vagy hogy erre nem kell törvény?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két hét mulva helyreállt a béke. A város fölszabadult az ostromzár alól:
a lábbadozó sebesülteket hazaszállították az illetőségükbe.

S ezzel a Mirrha novellájának – vége.



HESPERIS.


ELŐLJÁRÓ BESZÉD.

Dejszen várhatsz arra a Hesperisre!

Arra csak egy esztendő mulva kerül a sor.

Szerencsére a regényben az esztendő nem tart tovább három napnál. (Épen,
mint a vasorru bába házánál.)

Elébb a tisztelt publikumnak föl kell kanalazni egy teletányér
pszihologiai és fiziologiai értekezést. (Aki a levest meg nem eszi, nem
kap húst!)

Mert azt csak valahogyan igazolnom kell, hogy én belőlem, a nagy
széltolóból, hogy lett egyszerre mustrája a szolid ifjaknak, akivel a
többit ijesztgetik? S hogy ennek következtében hogy fészkelte be magát
az életem curriculumába egy olyan üres esztendő, amelyben nem történt
velem semmi s amely alatt nem fordul elő más női név, mint az «alma
mater» (ahogy a muzsafiak tisztelik az egyetemet).

Nagyon valószinű, hogy az a becsületes kardvágás, amelyet az én áldott
ellenségem, a burkus huszár hagyott emlékül a koponyámon, olyan
anatomiai befelé képződést okozott a fejcsontomon, mely a «henczegési
organum»-ot a minimális működésre szállította alá.

Azonban nem csak ez a materiális, de egyéb morális következése is lett
ennek a végzetes sebhelynek.

Én ez által a társaságban egyszerre a tiszteletreméltó egyéniségek
kategoriájába rukkoltam elő. Mindenütt úgy fogadtak, mint egy harczban
kipróbált hőst. «Ah!» Ezzel fogadott minden ember. Úgy bámultak, mint
egy portentumot. Csodadolgokat beszélhettek rólam a tisztelőim.

Aztán egy vitézségi érdemrendet is küldtek utánam s azt nekem föl
kellett tüznöm az uniformisomra s egy csoport vitéztársammal együtt
lefotografáltatnom magamat egy gruppban, akik mind velem együtt
mitmakolták azt a bravurstiklit a chlumi nagy ködben s a maslowedi
hajczéczuban. Csak később olvastam a hadi bulletinekből, hogy mink akkor
magát a porosz trónörököst támadtuk meg. Meg nem vertük, de legalább
megmutattuk neki, hogy nem félünk tőle. A hányan megmaradtunk a huszár
századból, mind elfértünk azon a fényképlapon. Mind föl voltunk
dekorálva.

Az ilyen nagy tisztesség szintén szolid magaviseletre kényszeríti a
fiatal embert.

Hozzájárult egyrészt a becsületérzés is.

Nagybátyám igen emberségesen viselkedett irányomban e katasztrófa óta.
Feljött hozzám Pestre (én még nem voltam obsitolva), úgy beszélt hozzám,
mint komoly férfiúhoz, a tárgyalás fonalát ott kötve össze, ahol
elszakadt: annál a bizonyos levélnél, amiben tudattam vele, hogy megyek
a szinfalak közé házasságot kötni.

– Ugyan csak megijesztettél ezzel a levéllel, öcsém.

– Remélem.

– Annál jobban megörvendeztettél azzal a távirattal, hogy visznek a
háboruba.

– Gondolom.

– Azt hiszem, hogy kigyógyultál ebből a bolondságból.

– Tökéletesen.

– Én mindent tudok.

– Én meg még annál is többet.

– Nem akarod feleségül venni a divát.

– Nem érzem magamat Zeüsznek.

– Hanem a kis leányáról gondoskodtál?

– Azt nemes emberi kötelességemnek ismertem.

– Szeretem, hogy nemes emberi hajlamokat ápolgatsz. Tudod, hogy miben
külömbözik a nemes ember a többitől?

– Tudom. Abban, hogy ha a szavát adja valamire, azt megtartja.

– No hát, hogy te is megtarthasd a szavadat, hát add nekem a szavadat.
Én elvállalom minden kötelezettségeid lebonyolítását. Fedezem azokat a
saját vagyonomból, hogy a te örökségedet intacte adhassam a kezedbe.
Elvállalom a ratificatióját az Assicurazioni Generalivel kötött
tontinádnak is ama bizonyos életjáradék és eventualis kelengye iránt; de
már ezt a magadéból kell fizetned, mert én kilenczvennégy esztendeig
akarok élni (az apám is addig élt): addig nem örökölsz utánam. Hanem
mindezekért a concessiókért viszonzásul egy nemesi becsületedre fundált
igéretedet akarom intabulálni. Ha nemesi szavadat adod, hogy mától
számított egy esztendő alatt leteszed a vizsgákat jó sikerrel!

– Szavamat adom. Itt a kezem.

Ezzel aztán paroláztunk. S ezzel én el voltam adva egy álló esztendőre
Mnemosynének, Themisnek, Minervának s mindazoknak az istenasszonyoknak,
kik a hálójukba kerített ifjak ereiből a vért kiszivattyuzzák s helyébe
az istenek ichorját injiciálják.

Én hát – a becsületszavamért – egy álló esztendeig nem cselekedtem mást,
mint ettem a tudományt merő kanállal; bálványoztam Wenczelt, Paulert,
Kerkápolyt; – Pulszky Gusztiból pedig valódi kultuszt csináltam.

Hol maradna hely ezek között szép hölgyek számára?

De hogy a legvalódibb okát is bevalljam ennek az én pillangóból hernyóvá
visszaváltozásomnak: nem annyira az a csapás igazította helyre az én
fejemet, a mit az áldott ellenségtől kaptam, mint amit az átkozott jó
barát sújtott le rá a végzetes leleplezésével.

Belém volt ójtva a széruma, az ellenszere a szerelmességnek. Annak a
tudata, hogy valaki más az arany, én csak a talmi vagyok. Nem is úgy:
hanem hogy annak a szép hölgynek, aki nyájasan tekint rám, van már egy
Nikkele, akit velem akar megezüstözni.

Mennyire lehetetlennek tartottam én, hogy ez az asszony rajtam kivül
mást szerethessen! Hiszen annyira nekem ajándékozta lelkét, vérét, hogy
velem kellett vagy idvezülnie vagy elkárhoznia. Az őrüléshez voltam
közel miatta! – Hogy jártam a lebontott szinház szeméthalmára egy
leszakadt czipősarkát keresni! Hogy neveztem amulétemnek az ő emlékeit!
– És ő nevetett rajtam! Duettben nevetett az igazi kedvesével! Mikor ez
eszembe jutott, szerettem volna a fejemet belebuktatni egy kád jeges
vízbe.

Azt meg is tettem. Rettenetes Priznitz-kurát követtem el magammal. Hideg
víz, úszás, távgyaloglás volt az egyedüli mulatságom. Télen-nyáron a
puszta pallón háltam, a rajztáblám volt a fejem alatt a vánkos. A bort
gyűlöltem, mint a mérget. Hogy szinházba nem jártam, az magától érthető.

Ilyenformán aztán be tudtam váltani az adott szavamat, hogy egy év alatt
minden jogásznak való tudományból leteszem a vizsgát. Letettem, kitünő
sikerrel.

Nem láttak engem ez idő alatt még csak egy házi bálban sem, csak egy
Kränzchenben sem. Ha hittak, azt mondtam, nem tudok tánczolni. Arra is
jó kifogás volt a fejemre kapott vágás.

Óh ezért én nagyon sok hálával tartozom annak, aki adta.

Ilyen unalmas históriának a hőse lett belőlem egyszerre.

De lesz ez még unalmasabb is, csak hadd gémberedjek bele, hadd
fanyarodjak bele. Tudok én is olyan impressionista képeket festeni, ahol
a lehámozott emberalaknak csak a héja van meg, ráragasztva a levegőre. A
négy újja egymásba ragadva, a szája egy fekete gomblyuk, a szemöldöke
egy strikla.

A nagybátyám teljesen meg volt velem elégedve.

Amint a bizonyítványaimat megkaptam, stante pede karonfogott, magával
vitt a főváros egyik legelőkelőbb jogtanácsosához, ki régi jó ismerőse
volt, de akinek mind ez ideig nem akart bemutatni.

Hogy miért nem akart? azt majd el fogja ő mondani.

Elébb azonban jónak látta engemet beavatni a saját fiziologiai
tanulmányaiba a prókátorok felől.

– Mert hát, tudod öcsécském, a prókátornépnek többféle kategóriái
vannak; az «ügyvéd» az csak csipeget, a «fiskális» az ellenben markol, a
«jurium direktor» nyalábol, de a «jogtanácsos» az már kazaloz!

Hát bizony csak kazalozunk.

– Tudod, öcsécském, az a te leendő princzipálisod a legalaposabb
tudományú és tapasztalatú jogtudósok egyike a fővárosban, aki teljesen a
helyzet magaslatán áll. Ennek a kis újjában van nemcsak a köz- és
váltójog, de minden kereskedelmi törvény; a külföldi codexek, a
biztosítási szabályok, a tengerészeti jog, az angol, franczia, német
törvénykezési praxis, minden furfangjaival, teketóriáival, amikben egy
közönséges fiskális úgy elvész, mint mikor a vadászkutya hinár közé
kerül. Milyen örökségi pereket tudott az megnyerni, öcsécském! Más
ügyvéd bele sem merte volna vágni a fejszéjét. Hiszen majd meglátod. Egy
esztendő alatt annyit tanulsz nála, amennyit négy alatt nem tanultál az
univerzitáson.

(Amire én szerényen megjegyeztem, hogy az az én hibám, nem az egyetemi
fakultásé.)

– Hát tudod, öcsécském, addig, amíg a vizsgákat le nem tetted, nem
akartalak a jogtanácsos barátomnak a házához bevezetni. Könnyen
megzavarhatott volna a szorgalmatoskodásodban. Mert hogy előre tudassam
veled a helyzetedet, neked, mint gyakornoknak, ott kell laknod az ő
házánál, (házánál igenis, az a kétemeletes az ő tulajdona) és az ő
asztalánál étkezned. A jogtanácsosnak pedig van egy csodaszép fiatal
felesége, akihez foghatót még soha sem láttál. No no! Csak ne szimatolj
egyszerre! Az nem vadászni való vad!

Én biztosítottam felőle a nagybátyámat, hogy ha bár maga volna is a
princzipálisom felesége a csábos Koleikháb, Potifár úr felesége, én az
lennék irányában, ami volt József, a Czaféát Panéákh. Soha a szememet
sem fogom hozzá fölemelni.

– Én erre ismét kész vagyok nemesi szavamat lekötni.

Amire az öregem, kurta bajuszát furcsa gesztussal pödörgetve, azt mondá:
«Csak hagyjuk ezt a fogadást in suspenso, öcsécském.»

Sedriai műszó!

– Leszámoltam az asszonyokkal.

– Egyelőre. Jól tetted. Minek is az? A tengerészek esztendő számra nem
látnak egy asszonyt. Hanem ez nem olyan, mint a többi. Ez kivétel. Az
udvarlók úgy dongják körül, mint a rózsabogarak a «Königin der Rosen»-t.
Csak a töviséből kapnak. Ha kedve tartaná, négyesbe foghatná az imádóit,
úgy parádézhatna velük. Nem teszi. Példánya a női erénynek. Majd
meglátod. Ha udvarolni próbálsz neki, úgy megfagysz mellette, mint a
vaniliafagylalt. Hanem ha rezerváltan tartod magadat, akkor fölcsapod
előtte az «égót». A férje pedig, aki princzipálisod lesz, egy beteges
ember. Valami olyan kronikus baja van, ami egy vagy két esztendő alatt
okvetlenül elviszi.

Ez a szó nagy szeget ütött a fejembe.

Akkor én minek állok be ehez az emberhez gyakornoknak?

– Kár érte – folytatá az öregem, – mert igen szép praxisa van. Ki fogja
tovább vezetni az irodáját?

Ez volt előtte a legnagyobb aggodalom.

– Tudod öcsém, nekem van számodra egy horoskopom. Hanem még csak
embryóban van.

(Vajjon tudja az öreg, hogy mit jelentenek ezek az idegen szavak?
Azoknak a használatában nagy latitüdöt szokott engedni magának.)

Iparkodtam lehetőleg buta képet csinálni előtte, ami annyira sikerült,
hogy az öreg kipattantotta, hogy mi az a horoskop.

– Te fiú! Ha okosan viszed a dolgodat, te fogsz lenni a szép Pálmának a
második férje, s a hirhedett irodának a princzipálisa.

Ezzel a szóval aztán teljesen dühbe hozott! Hogy engem majd úgy visznek
valahová, mint a Bájrám-ünnepi ajándékul szánt rabszolgaszüzet az «arany
kapu»-hoz. Előre destinálva!

Ki is fakadtam.

– No már, bátyám, én soha sem ismertem az Erbschleichereit (nincs rá
magyar szó: örökség után csúszás-mászás), de ennek a legcsúfabb neme az,
amit az ön horoskopja nekem szuggerál, hogy én egy becsületes embernek,
pártfogómnak hátrahagyandó özvegyére spekuláljak!

– Bukfejes! Hát mondtam én, hogy spekulálj rá? Én csak a horoskopot
állítottam föl. Tanultál görögül. Hora = óra, skopein = vizsgálni. Ami a
csillagokban meg van irva, az megtörténik. Ez astronomiai kiszámítás. A
csillagász kikalkulálja előre, mikor kell Jupiternek a hold háta mögött
keresztül menni. S Jupiternek a kiszámított órára – akarja, nem akarja –
bele kell ütni az orrát a holdba. – Pedig a Jupiter csak külömb legény
mint te.

– Dehogy külömb! A Jupiter csak egy planéta; megy a merre muszáj; de én
egy üstökös vagyok, aki arra megyek, a merre nekem tetszik.

Az öreg nagyot nevetett:

– Majd mondtam rá valami bolondot, de csak nem mondom el.

– No hát én majd megmutatom, hogy az egész gyakornokságom alatt soha
szemébe sem fogok nézni a nekem szánt kandidátus özvegylendő
menyasszonynak.

– Mutasd, mutasd! – Az öreg úgy paczkázott velem, mint a pók a légygyel,
aki már a hálójába került. Én azt tettem aztán, hogy mondtam neki egy
gorombaságot, amiért, ha egy csöpp gentleman-vér van az öregben, rögtön
ott hagy s megszakít velem minden rokonsági összeköttetést.

Kirántottam a karomat a kezéből s ráförmedtem pimaszul:

– No ez egy olyan monstruozus idea, amilyen csak egy kalugyernek az
agyában foganhatott!

Dehogy volt az öregben az a bizonyos fölfortyanható csöpp vér! –
Szatirásan kunczogott; ismét visszadugta a karom alá a kezét, s tolt
előre. Többet el nem eresztett. Vitt magával, mint a konstábler a
kurrentált szökevényt, míg oda nem állított a leendő princzipálisom elé.

– Itt hozom az én legkedvesebb öcsémet.


II. A SZÜRKE EMBER.

Azt hittem, hogy nem is embert látok magam előtt, hanem csak egy
embernek az árnyékát.

Szürke volt a kabátja, szürke az inggallérja, szürke az arczszine, a
haja, a rövidre nyirt szakálla, bajusza, s szürke szemüveget viselt; még
az óraláncza is platinából volt, hogy az is szürke legyen. Mikor
megmozdult, olyan volt, mint azok a kisértet-sablonok, akik Makbethben
(az operában) végig sasiroznak a szinpadon.

Arczkifejezéséből minden orvosi tapasztalat nélkül föl lehetett ismerni
az életműszereiben duló vészt; mélyen bele voltak vésve a kín redői,
azok a sebhelyek, amiket egy lassan gyilkoló kakodémon karmai vájnak
oda.

De szelidítette e kifejezést egy szép metszésű száj mosolygása, melyben
öntudatos jóság volt. Tudta, hogy aki rátekint, megijedt. Biztatóan
mosolygott. Nem kell miatta aggódni.

A nagybátyámmal régi jurátuskorbeli pajtások voltak; együtt
czenzuráztak; azóta is levelezésben álltak.

Az első rövid szóváltás után könnyen kitaláltam, hogy a princzipálisom
nagyon alaposan van informálva az iránt, hogy ki vagyok? mi vagyok? Ő
volt az elintézője az uzsorásaimból való kibontakozásomnak; azt is
tudta, hogy a drága kölcsönöket miféle szentetlen czélokra fordítottam!
azt a biztosítási ügyet is ő bonyolította le és a tőkepénzemet is ő
fruktifikálta, állampapirokba elhelyezve, amik (akkoriban) sokkal többet
jövedelmeztek, mint az árvapénztárban.

Mingyárt elfogadásul megismertetett a házi szokásokkal.

Az inas átveszi a bőröndömet s a szobámban elhelyezi az öltönyeimet.
Szobámnak külön kijárása van a folyosóra.

– Ön itt fog nálam étkezni; mert kell, hogy minden időben
rendelkezésemre álljon; önnél fog állni a stampiglia; a prokurával is
meg lesz bizva. Az inventariumot kezeli; a napi postát átveszi, a
vevényeket aláírja és regisztrálja; a bélyegeket evidencziában tartja s
a kézipénztárt kezeli; arról könyvet vezet. Később aztán egyéb
hivatásköre is fog nyilni. Egyelőre ezzel is el lesz foglalva az egész
ideje. – Azért kell, hogy a háznál étkezzék. A többi segédek, kiknek
szabott óráik vannak, mehetnek azokon kivül, hová nekik tetszik.
Ebédhez, vacsorához csöngetnek. Mikor én étkezem, egyszer; mikor a nőm:
kétszer.

– Én az egyszeri csöngetésre jelenek meg.

– Nem biz az, ifju barátom. Mert az én étkezésem nagyon különleges; azt
én egyedül végzem. Orvosi rendelet szerint. Nekem külön konyhám van s az
én vendégségem nem egészséges ifju gyomornak való. Ön a feleségem
asztalánál fog rendesen étkezni.

Egyszerre fejembe lőtt a vérem.

A princzipálisom maga útasít, hogy a nejével együtt ebédeljek, mint
rendes asztaltárs. Hisz ez már a horoskop!

Bizonyosan észrevette, hogy fülig pirultam; mert eddigi jóságos
mosolygását még egy sardonicus gunyorral is kellemesebbé téve,
megnyugtatólag mondá:

– A nőmnél rendesen van társaság. Ismerős hölgyek. Jó barátnéi. Délben
is, este is. Rendesen ott fogja ön találni az elválhatlan hölgyet:
Adelphe Philinet, az athosz-hegyi kék apáczák provinczialisnőjét, a
feleségem mellett.

– Nojszen, te tudsz görögül; elbeszélgethetsz vele! – Kottyant közbe a
kalugyer. (Szerettem volna a tyúkszemére hágni.)

Azzal a szobámba küldtek. Nekik még elintézni valóik voltak, amikhez nem
kellett az én jelenlétem.


III. EGY CSAPÁS HELYETT KETTŐT – A LÉGYNEK.

Az udvariasság szabályai azt diktálták, hogy a hová ebédre vagyok
hivatalos, ott elébb vizitet tegyek a házi asszonynál s bemutassam
magamat.

Az irodaszolgát vettem elő, attól kérdeztem meg, hogy mikor fogad ő
nagysága.

Az azt mondta, hogy ő erről nem tud semmit, mert ez nem az ő szakmája,
hanem értekezzem róla a komornyikkal; az asszonysághoz azon az átelleni
ajtón kell bemenni.

Becsöngettem. A komornyik igen komoly magatartású úr volt. A névjegyemet
megtekintve, magas leereszkedéssel mondá, hogy igen is van már tudomása
a létezésemről; megkapta az utasítást, hogy egy terítékkel többet
tetessen az asztalra s kétféle bort, fehéret és vöröset. S egészen a
helyzet magaslatán állva, a választ is megadta a kérdésemre, a mire
legmagasabb helyről előre föl volt hatalmazva. – Tisztelgő előzetes
vizitemet ő nagysága ez órában nem fogadhatja, mivel ilyenkor a
konyhában ellenőrzi a nagyságos úr számára, hygiéniai tekintetek mellett
készített ételeket; azután pedig, mikor a nagyságos úr étkezik, átmegy
annak a szobájába s ott marad, amíg az az ebédét be nem fejezte,
pontosan fölügyelni, hogy az orvosi rendelet szabályai megtartassanak.
Mikor ennek vége van, akkor rögtön következik a második ebéd, a második
csöngetés. Ezt tehát az én vizitemnek meg kell előzni. Fönn maradna az
az expediens, hogy a nagysága távollétében sétálnék be a szalonba s ott
mutatnám be magamat Adelphe Philine fejedelemnőnek, ki itt az úrnő
alteregója s a látogatókat elfogadja, azonban (s ezt diplomatai
bizalmassággal súgá meg sub rosa) az apácza fejedelemnő, nevemnek
hallatára, határozottan megtagadta az elfogadás helyettesítését.

A menykőbe! Hát már az Áthosz hegyéig elhatott volna a gonoszságaimnak a
híre?

Azonban ez az expediens ajánltatott számomra a komornyik részéről: hogy
az első csöngetés után menjek be a nagyságos úr szobájába, ott fogom
találni a nagyságos asszonyt. S bemutathatom neki magamat s ezzel a
társadalmi illem és etikett szigorú szabályainak elég lesz téve.

De jó, hogy okos emberek vannak a világon!

Én hát csak az első csöngetésre füleltem.

Amint az elhangzott, alig engedtem magamnak annyi időt, hogy a
bajuszomat fölfelé keféljem, siettem a princzipálisom szobájába, ahol
egyedül szokott étkezni.

Már akkor ott volt a nagyságos asszony, – «Palma».

Rossz regényiró volnék, azt elismerem, aki előre kibeszélem a mesémnek a
végét. Már a bevezetésnél közhirré tettem, hogy «Palma» a hetedik. Az a
feleségem.

Amit csatányos meglepetésül kellett volna visszatartanom, elárultam
előre. (Mintha csak ismerném az olvasónőknek azt a szokását, hogy
legelébb is a végét olvassák el a regénynek.) De hát én csak úgy
historiázhatok, ahogy nekem jön. Úgy mondom el, ahogy tudom.

Mikor legelőször megláttam ezt a hölgyalakot, azt éreztem, mintha minden
tagomban egy-egy szív volna; úgy meg voltam lepetve.

Tökéletes klaszszikus szépség volt. Nem tudom máshoz hasonlítani, mint a
kapitoliumi Vénus-szoborhoz; a szobornak a márvány simaságával és
márványhidegségével.

S hogy még teljesebbé tegye a csalódást, nem viselt sem korzettet, sem
krinolint. Volt merészsége daczolni az egész czivilizált világ
divattörvényével; végig mert menni az utczán; bátorkodott megjelenni a
társaságokban azok nélkül az aczélabroncsokra feszített volantok nélkül;
a nélkül a természetszabályozó halcsontpánczél nélkül. Ez a legkihívóbb
agaczéria lett volna, ha nem paralizálja az a hideg, északfényi
tekintet.

Igazán mondom, nem tudom, mit mondtam neki az első önbemutatásnál. Azt
hiszem, hogy a nevemre sem emlékeztem.

Segítségemre jött a princzipális közbeszólása. (Közbe? Hát szólt valaki
valamit?)

– Épen önről beszéltünk a nőmmel. Az új joggyakornokom.

A hölgy egyszerre nem nyújthatta a kezét, mert az egyikben tartotta az
ételes csészét, a másikban pedig kanállal szürögette a bulljont, ami még
nagyon meleg lehetett; azt elébb meg kellett langyosítani, így nyújtotta
a férjének szürcsölésre, miután maga egy kanállal megízlelt belőle egy
csöppet. – Csak azután nyújtotta nekem a kezét.

A kéz meleg volt és nedves. Hideg szív tanújele.

Én egy kézcsókot lehelltem rá messziről.

Azzal helyet mutatott az asztal mellett, magával szemben. Közbül a
princzipális ült.

Egyéb nem volt napirenden, mint az étkezés.

Az irodaszolga valami sürgős paksamétát hozott be. Az úrnőnek egy
szemöldökintése visszariasztá; az ebédet nem szabad megzavarni.

Én végignéztem, hogy segédkezik a hitvestárs a férjnek az étkezésnél;
hogy vágja ki számára a rosztbifből azt a középső falatot, amit meg
szabad neki enni. Aztán tölt neki a poharába egy szüknyakú palaczkból
fehér bort; keveset. Ő ismeri a mértéket. A bort roncsenyói vízzel kell
neki inni. Az ott van egy kicsiny négyszögletü sötétkék palaczkban. A
hölgy homlokán a két szemöld között egy minervai ráncz mutatkozik; a
csöngetyüt megnyomja az újjával. Én kitalálom a homlokredő titkát;
látom, hogy a dugó nincs kihúzva az ásványvizes palaczkból; megelőzöm a
zivatart; kihúzom a zsebemből a tollkésemet a dugóhuzóval, (azt minden
magyar hord a zsebében) s mire az inas bejön, kiszabadítom a dugaszt,
ami egy halk «köszönöm»-mel lesz megjutalmazva. Akarok belőle tölteni a
princzipális boros poharába: attól már letiltanak; «csak én tudom a
mértéket» s aztán ő maga tölt a kék palaczkból a bor közé az
ásványvízből, amitől a neszmélyi aranyszine egyszerre haragos zölddé
válik. Hát biz annál tudni kell a mértéket, mert annak a víznek
ásványalkatrésze – arzenikum. Annak a kredenczolását a feleség nem bízza
másra. – Még magára a beteg férjre sem.

Így folyik le az egész ebéd. Akár csak a patikában készítették volna.
Végre megengedtetik, hogy egy szivarra gyújtson. A feleség megnézi a
zsebóráját. Egy óra. A következő szivarra csak öt óra mulva lesz szabad
rágyújtani. Azt is helyébe hozzák majd a délutáni ozsonnával együtt; az
pedig forralt, lefölözött tej.

Az úrnő föláll; felém fordúl: «uram».

Én veszem a kalapom, bókolok, az ajtófelé hátrálok; távozás közben
szabad látnom, hogy az úrnő odatartja az arczát a férje elé, a férj
csókot nyom elébb az arczára, azután a kezére s aztán a felesége karjába
akasztva a kezét, fölkel az asztaltól.

Negyed óra múlva hangzik a kettős csöngetés; én átsietek az úrnő
lakosztályába. A komornyik nyájas arczczal fogad.

– Van más vendég is? – tudakozódom tőle.

– Igen is. Adelphe Philine fejedelemnő.

Ajtót nyitnak előttem: belépek. Szemben találom magammal a háziasszony
oldalán a kék- és fehér köntösbe öltözött Adelphe Philine
fejedelemasszonyt. – Most van aztán okom eltátni szemem szám.

Hisz ez az áthoszhegyi apácza fejedelemasszony az én egykori
görögnyelves ideálom: Amarillis.

«Heuréka!»

Hat év múlt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást.

Amarillisnek azóta tökéletes szépséggé kellett kifejlődni; az is volt;
csakhogy olyan fehér lett az arcza, olyan félig átlátszó, mint a
tejopál.

A lelkiismeret megmozdult bennem: ez a fehér arcz engemet vádol.

Az én hebehurgyaságom volt az oka, hogy Amarillisből apácza lett. Ha az
én bolond fejem nem keresztezi az ő életutját, most talán piros arczú
menyecske volna valahol a Szerémségben.

Világos kék gyolcs köntös volt rajta, hoszszú bő ujakkal, a nyaka körül
fehér csipkegallér s onnan hosszan alá omló fehér lebernyeg, úgy, hogy a
termetének semmi idoma nem volt kivehető. Egy nagy zafirokkal kirakott
arany kereszt függött a mellén, a fejét fehér csipkés kék burkony
takarta, mely a nyakát is körülfogá. A hajából semmi sem látszott.

Szegény Amarillis!

Azonban már egy óra mulva megbántam, hogy sajnálkoztam rajta. Egészen
beletalálta az magát a hivatásába.

– Hiszen mi öreg ismerősök vagyunk!

Ezzel fogadott.

(Furcsa nyelv az a magyar! A mire a németnek csak egy kifejezése van
«alt», azon nevez időt, lovat, bort, ruhát, embert, arra a magyar mind
külön jelzőt használ: régi idő, vén ló, ó bor, ócska ruha, öreg ember;
ha elcseréli őket, az gúny számba megy.)

Mondhatta volna úgy is, hogy «régi» ismerősök, de talán azt akarta vele
sejtetni, hogy a görögök nem tudják a magyar synonimákat megválogatni;
vagy hogy mi öreg, rengeteg öreg emberekké lettünk azóta, hogy egymást
nem láttuk, hogy az idők távolsága miatt a kezünket sem nyujthatjuk
egymásnak.

Nem is vette elő a kezét azokból a bő ujjakból.

Hanem a nyelvével annál inkább megtisztelt.

A csodálkozó háziasszony előtt sietett fölvilágosítani az enigmát.

– Adjunktus úr az én atyámnál volt kosztban, mint fiatal diák, s akkor
én korrepetáltam vele a görög nyelvből.

– Ah! És nagy sikerrel?

– Meglehetőssel. Csak a kiejtése volt hibás.

(Ez már vakmerőség!)

Siettem szárnyát szegni a repkedésének.

– Én ugyan mindent elkövettem a tökéletesítésére, s a tanításban sem
volt hiány.

(Megérthette belőle, hogy emlékezem a «pszi» consonans történetére.)

– Azért érdekel ez a kérdés, mondá a háziasszonyság, mert én is kedvencz
tanúlmányul választottam ki magamnak a görögöt. A fejedelemasszony
fölügyelete alatt Homér «Iliász»-át fordítom.

(Rettenetes asszony!)

– Ismeri ön Homér Iliászát? vallatott az úrnő.

– Óh, hogy ne ismerném: «Ménin aide thea Peliadéo Achilleósz Uloménen,
hé műrin Achájoisz algen ethéke, Pollász d’ifthimusz pszűchász aidi
proiapszen, Heroon…» Le is fordítottam magyar hekszameterekre: «Zengd
istennőm a Péliszfi Achillesz haragját. A veszedelmest, mely sok
Acháinak adta halálát, S sok hősnek fenkölt lelkét elküldte pokolra, Jó
idején.»

– Ah ez derék! Hisz akkor ön nekem nagy segítségemre lehet.

– (Alászolgája. Észrevettem, hogy beleestem.)

– Nem biz én nagyságos asszonyom. Nem akarok schwindlerozni. Ez a három
sor az egész, amit Homéroszból tudok. Ami görögöt tudtam, azt már mind
elfelejtettem. Kárbaveszett rajtam a fejedelemasszony tanítása. Azóta
nem gyakoroltam magamat benne.

– Igen, igen, – jegyzé meg rá Adelphe Filine Amarillis. Más kedvenczebb
tanúlmányok foglalták el a helyét: a rácz nyelv, a violoncsello, a
szavaló művészet, sőt a héber nyelv is s kitünő tanítói lehettek.

(Megannyi viperacsipés!)

(Hisz ez az áthoszhegyi szent alaposan értesülve van az én
faczinoráimról! No itt nekem szépen meg lesz vetve a fejem allja. Talán
már meg is van?)

A jogtanácsosné jó szive nem engedte, hogy így féllábra állítsanak, mint
egy leczkenemtudó szeksta diákot.

– Hiszen a hadászati pálya is elvonhatta önt eléggé a költészet
mívelésétől.

S odatekintett a még nagyon jól látható sebhelyre a homlokomon.

Hát nem megcsipett újra az aszkétai szent hölgy?

– Ön igazán büszke lehet a sebhelyére, melyet királya védelmében kapott,
nem pedig holmi elfeledésre méltó hölgy miatti párbajban.

Ez megint emlékeztetés volt arra, hogy «hiszen kaptál te a fejedre én
miattam is egy ilyen kardvágást, csakhogy tompa éllel, a miért nekem
apáczává kellett lennem. Te elfeledted azt már, de rám nézve meghalt a
világ!

Erre aztán elhallgatva, asztalhoz ültünk. De a forró levessel hol az
egyikünk, hol a másikunk égette meg a száját.

Én mind azon törtem a fejemet, hogy honnan meríthette a felőlem való
pontos informáczióit a fehér arczu Adelfe? – Pedig ugyan könnyen
kitalálhattam volna.

S ez mindennap itt van a jogtanácsosné asztalánál?

Nem leszek a jogtanácsos örököse!


III. A SEPTEMVIR LEÁNYA.

No hát letelt az esztendő. A mivel bíztattam a t. cz. olvasót. A három
napos boszorkány esztendő.

Meg kell vallanom, hogy igen kellemetes csalódáson mentem keresztül.

Közelről látva (ellenkezőleg a rendes szokásnál) minden ember, a kivel
érintkeznem kellett, diametraliter ellenkezője volt annak az első
fogalomnak, amit felőle alkottam (a saját előnyére).

A jogtanácsos nem volt unalmas jogtudós. A hivatalos ügyekben is oly
érdeket tudott kelteni, hogy csupa élvezet volt az informáczióit
átvenni. Voltak kétségbeesett ügyei, de azoknak a részén volt az
igazság. Én apródonkint megtanultam az ellenfeleit gyűlölni; azok voltak
a schwindlerek, a rabulisták, az örökségmászók, az álorczások, a
stellionatusok, a felonisták, a hamisítók, az accaparisták, a
hochstaplerek, a hamis cridások; az ő cliensei a rokonszenves,
becsületes emberek.

A hivatalos órák után pedig az én princzipálisom megszünt jogász lenni;
nagyon érdekelte a politika, (1867-ben!) az irodalom, a művészet. Volt
igen szép képtára, nagybecsü művészremekekből összegyűjtve; nagyszerü
könyvtára, klasszikusokból, inkunábulákból s valamennyi magyar iró
műveiből, a miket ő maga marginális jegyzetekkel látott el.

Minden héten jour fix volt nála, a melyen fényes termeiben összegyűlt a
főváros minden előkelő osztálya; szellemi és társadalmi czelebritások;
művészek és művésznők. Ott énekeltek, szavaltak, hegedűltek,
zongoráztak, czimbalmoztak s ha idegen művész került Budapestre, az
rendesen ott fényeskedett a mi jour fixeinken. Semmi feszesség, semmi
prüderie; szabad, de elegáns, szellemes társalgás folyt. Maga a
princzipálisom a legérdekesebb társalkodó volt; mintha elfelejtette
volna halálos betegségét. Csak annyiban külömbözött a vendégeitől, hogy
nem evett, nem ivott semmit. A gazdag buffet a közönséget delektálta.

Én azonban nagyon passziv szerepet játszottam ezeken az estélyeken.
Tetszettem magamnak a «kukkó» szerepében, aki blazirt pofával leül az
olvasó asztal mellé s a külföldi illusztrált lapokban levelész.

Hegedűltek a konczert-teremben. Minden ember odatódult. Azt mondták:
Terezina Tua hegedül. Bánom is én! Hegedült már nekem a Terezina Mea is.
Annak is betege vagyok.

Valaki odajött hozzám, fölszólított, hogy akkompanyáljak a nagy
művésznőnek.

– Én?

– Hát nem értesz a hegedűhöz?

– Annyit értek hozzá, mint a székely góbé, aki azt mondta a hegedűre,
hogy «ettem is!»

– Nagyon szép leány ám.

– Ahhoz meg épen nem értek.

Azzal leültem a sakkozó asztalhoz s elkezdtem sakkozni magamban. Ez a
monomániának a kezdete.

Egyszer csak selyemruhasuhogást hallok a hátam mögött.

A jogtanácsosné volt.

– Jőjjön csak hamar; be akarom önt mutatni a septemviréknek.

Nagy gráczia! Maga jött fölkeresni, holott a komornyikjával is
hivathatott volna.

Ah! A septemvirék! Eddig is sokat hallottam róluk beszéltetni. A
septemvir legszorosabban összecsatolt jó barátja volt a
princzipálisomnak. Sok ügye az ő kezén keresztül ment körösztül. Legelső
jogtudósnak tartották az országban, úgy, hogy az első felelős
miniszterium megalkotásánál ő is szóba került, mint igazságügyminiszteri
kándidátus.

– A septemvirnek leánya is van. A gardedámja nem az anyja, hanem egy
távoli rokona, akivel nem lehet konverzálni, mert nagyot hall. Az anyja
korán elhalt.

Ennyi informácziót szükségesnek talált velem közölni a patronám.

Súgva még hozzá tette:

– Társalkodjék ön a kisasszonynyal hosszasabban. Szeretném önnek a
véleményét megtudni felőle.

Ez nevezetes prospektus! Mondhatnám – különös.

A terembe értünk. Épen egyenesen rábukkantunk a septemvirre.

Nagy feje volt; rengeteg hosszú, oroszlán-fakó szakállal, széles válla,
melle és dereka hosszú, úgy, hogy ha így folytatta volna az alkotó, egy
óriásnak kellett volna neki lenni; azonban a lábszárak szertelenűl
kurták voltak hozzá; úgy, hogy egybevéve, az alacsony termetüek közé
volt sorolható. Hogyha ült, akkor imponált az embernek.

A mint a nevemet kimondta előtte a jogtanácsosné, egyszerre derült
mosolyra szaladtak szét a vonásai. Mintha kellőleg informálva volna már
a jó és rossz tulajdonságaim felől. Szívesen megrázta a kezemet s azzal
bocsátott el, hogy reméli, el fogok járni a jourjaikra. Majd elküldi a
meghivást.

Szerencsémnek tartottam.

A jogtanácsosné aztán egyet fordított rajtam s arrafelé pilótált, ahol a
fiatal leányok csoportja volt a terem közepén. A gardedámok a mindenféle
kereveteken foglaltak helyet és theáztak, pletykáztak; a kisasszonyok
pedig a terem közepén álltak és várták a jó szerencsét.

Azok közt volt a septemvir leánya is, a kit én a magam regényében
elneveztem Hesperisnek. (Hesperis matronalis Linnæi.) Már az öltözetével
is föltünt. 1867-ben rég el volt feledve a hét év előtt inaugurált
magyar divat, az urak elfáradtak az antik gombok viselésében; a hölgyek
fejét zsenirozta a rezgős főkötő és a gyöngyös párta; párisi divatot
viseltek a delnők, frakkot, klakkot a delfiak s virágjában volt a
sinyón, ez az idegen szőrökből csavarintott hurkatorony a hölgyek fején;
ki mentűl több hamis hajat föl tudott rakni a kontyába, az volt a
legszebb. Hesperis még mindig a magyar divatot viselte. Fűzött dereku
ingvállt, dúdoros újjakkal; csipke kötényt nagyvirágu szoknyához;
leeresztett hajfonatot, keskeny pártát, pillangós czipőket.

Ezen a thémán mingyárt elkezdhettem a társalgást, mikor bemutattak neki.

– Nagysád még mindig hű a magyar divathoz. (Magam is hű voltam hozzá;
huszár egyenruhámat kellett viselnem társas estélyeken.)

– Boldogult anyámtól így tanultam, – felelt Hesperis. Én más forma ruhát
szabni nem tudok.

Nagyot bámultam.

– Hát kegyed maga szabja a ruháit?

– Magam is varrom meg.

(Hisz ez egy klenodium! Ennek a papája nem ismer szabókontót,
masamódkontót, konfekcziós boltot! Nem borzad el, mikor divatműáru
kereskedés kirakata előtt végig halad! Ez a tulajdonság maga egy
hozomány!)

– Nagyon derék!

Egyenesen rátértem a legközelebb eső themára.

– Hogy tetszett nagysádnak a hegedű-művésznő?

– Semmit sem értek a zenéhez.

– Ah! Tehát nagysád nem is zongorázik?

– Nem birtam megtanulni. Nincs semmi tehetségem hozzá.

Most már jobban megkezdtem nézni. Egy leány, aki nem zongorázik! Ez
lefotografálni való! Szép tojásdad metszésű arcza volt, gyöngéd pirral
áthajnalodva, sötétkék szemei, sötét szőke haja, vékony, finom metszésü
ajkai és igen kicsiny, nagyon szép rózsaszin fülei, vékony orra, lüktető
czimpákkal. Termete nyulánk volt és karcsu, minden ámító mellékletek
nélkül. A vállat és keblet irigyen őrzi a magyaros ruhaderék.

– És így konczertekre nem jár nagysád?

– Nem tudnám élvezni.

– És bálba?

– Egyszer voltam, tavaly. Többet nem kivánkoztam oda.

– Nem is tánczol?

– Soha.

– Tán orvosa tiltja?

– Oh nem. A testgyakorlást szeretem. A svéd gymnasztikában otthon
vagyok. Vívni is tudok. De a tánczot nevetségesnek találom; úgy, ahogy
nálunk szokásban van. A hogy a keletiek élvezik a tánczot: kitanított
tánczosnőket lejtetve, az urak csak nézik; minők Egyptomban az almék,
Kelet-Indiában a bayadérek, Japánban a gejzák: úgy én is tudnám élvezni
a tánczot, mint művészetet; de hogy én magam egy soha nem látott
embernek a nyakába boruljak, aki engem körülforgat s végig szalad velem
a termen; előre-hátra ugráltat, hozzácsapkod a többi tánczosokhoz,
konvulziókba jön; keze-lába kalimpázik; meg-meg kap, fölhajigál a
levegőbe; magához szorongat; ugyan mit szólhat ehhez egy süket néző, aki
nem hallja a zenét, csak a mozdulatokat látja?

In theoria tökéletes igazat kellett adnom a kisasszonynak. A táncz csak
nézni való. In praxi ellenkező nézetben voltam.

Áttértem más materiára. Beszéljünk szinházról, irodalomról.

No ezekben már otthon volt. De itt is ellenkezőek voltak a fölfogásaink.
Hesperis valóságos fakiri önkinzásnak tartotta a versirást, hogy egy
ember el tud nyavalyogni azon, hogy egy gondolatot, amit elmondhatna egy
sorban, kinyujtson négysoros strófává s keresse lepkefogóval a rimező
szavakat a sorok végére. Fogalma sem volt róla, hogy ez önkényt jő s ez
épen a költői adomány. Ő úgy fogta föl, hogy ez takácsmesterség s
osztovátán készűl. A prózairodalomban kedvencz olvasmányát képezte
Macaulay, Carlyle, Renán. A magyar regényirók közül nem szeretett mást,
mint Vas Gerebent; a többi mind schwindler volt előtte. – Ezer
bocsánatot kérek. – E fölött nagyon összedisputáltunk. A thema nem lett
megoldva. Azzal váltunk el, hogy ezt a vitát folytatni fogjuk a
legközelebbi jour fixen.

Veszedelmes egy ismeretség!

Egy hölgy, akinek paradoxon ideái vannak!


IV. PALMA NÉZETEI A JÓ HÁZAS ÉLETRŐL.

Adelphe Philine nem vett részt a világi mulatságban.

Sőt a rákövetkező napon is csak egy rövid látogatásra szorítkozott.
(Bőjti nap volt s azt a görögök szigorúan megtartják, míg a jour fixek
után annyi maradék pecsenye követeli az értékesítését.) Ebéd után a
jogtanácsosné azt mondta, hogy maradjak még.

– Nos, hát hogy tetszett önnek a septemvir leánya?

Az ilyen banális kérdésre banális feleletet szokás adni.

– Igen szellemes hölgy.

– Ezzel semmi sincs mondva.

– Őszintébben szólva: kivételes hölgy.

– Miben áll a kivételessége?

– Nincsenek szenvedélyei; nem piperéskedik, a tánczot unja, a zenét nem
élvezi, a költészetet lenézi.

– Lássa ön, ez a normális hölgy; legalább a mi magyar társadalmunkban
az.

(A nyelvem hegyén volt: «Ezt nagysád mondja? aki az Iliászt fordítja;»
de csak elhallgattam vele.)

– De hát akkor micsoda föladatokkal tudja betölteni az életét?

– Az élet gyakorlati föladataival. Ő vezeti a háztartást. Higyje el ön
nekem, hogy ez egy olyan sok oldalu föladat, mely apró részletekből
összerakva a legnagyobb problémát oldja meg. A háztartás nehéz talány
annál az uri osztálynál, melynél a családfő előkelő rangja nem engedi
meg a cynicus félrehuzódást, a bukólikus egyszerüsködést; de
rákényszeríti egyenesen, hogy állása tekintélyét a társadalomban is
érvényesítse; a midőn a föladathoz a családapának, talán egy szerény
falusi kisbirtok jövedelmén kivül, a fiksz fizetéséből kell az egész
lukszusnak előteremtetni. A septemvirék háztartása egyenlő a mienkkel.
És ez ő nekik egy negyedrész kiadásba kerül, mint nekünk. S ez a
kisasszony tudománya. Ez az ő művészete; ez az ő poézise. Prózai dolog,
ugye bár? De aztán a septemvir nem is küzködik pénzügyi zavarokkal soha,
mint rangbeli társainak legtöbbje. Lássa ön: én ezt a leányt önnek
szántam feleségül.

– Nekem? – Nagyot kellett rá nevetnem.

– No hát mit nevet rajta?

– Hiszen mi tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak.

– Az a jó. A házas életben az ellentétek egészítik ki egymást. A mi az
egyiknek hiányzik, azt kipótolja a másik.

– De hiszen mi minden óráját az együttlételünknek azzal keserítenők meg,
hogy a diskurzust disputává fejlesztenők; amit aztán mind a
háromszorhétszemélynök sem tudna dirimálni.

– Hát ön azt hiszi, hogy a házastársak közötti disputa keserűség?
Ellenkezőleg! Az a legválogatottabb élvezet. Ha két együtt élő ember,
akinek mind magának való esze van, ellenkező fölfogásból vitat meg egy
tárgyat, egy fogalmat, egy eseményt: ez a szellemi harcz a legnagyobb
gyönyörűség. Én a férjemmel éjfélekig eldisputálok: ha valaki a
mellékszobából hallgatná, azt hihetné, hogy veszekedünk. Ő a politikában
demokrata, én arisztokrata vagyok; ő szabadkőmüves, én pietista; ő
verdista, én wagnerista s minden szenzácziós napi eseménynél, minden
családi drámánál a férjem rendesen a nőt védi, a férfit itéli el; én
pedig a férfinak adok igazat a nő ellenében s ez az ellentét, ez a
küzdelem erősebben köt bennünket össze, mint minden egyéb érzés,
becsület, kötelesség. Csak egy tárgy fölött nem szabad a nőnek disputát
kezdeni a férjével. A saját érdeke fölött. Még ha szivérdek volna is az.

Ez nagy mondás volt!

Nem hagyhattam megjegyzés nélkül.

– Hát az utóbbi esetben a külömböző fölfogásoknak nem szabad kifejezésre
jutni?

– Nem. Mert annak semmi haszna nincsen. Ily esetben az okos nő hallgat
és tür. Hallgatása és türelme lehet, hogy megszünteti a bajt. Ha szól,
csak növeli azt. Azon törekszik, hogy titokban maradjon. Senki meg ne
tudja, hogy neki fáj valami. S ha aztán a baj orvosolhatlan, ha
köztudomásuvá lesz: a nő akkor sem csinál jeleneteket, hanem nyugodtan
azt mondja: «uram, mi voltunk boldogok; annak vége van; most már
legalább ön legyen boldog; váljunk el harag nélkül.»

Ezek a szavai a jogtanácsosnénak nagy hatást tettek rám.

Magasra emelkedett a nagyrabecsülésem skáláján.

Ez a nő nincs beavatva az én horoskópomba!

Bizonyítja az, hogy ő nekem jövendőbelit keres.

De még inkább az, amit most elmondott.

Nem! Ilyen paszpartuval nem látják el azt a bizonyos zarándokot!

– No hát – fog ön látogatást tenni a septemviréknél?

– Még ma nagyságos asszonyom.

… S másnap már megkaptam a meghivót a septemvirék jourjaira.

És aztán szorgalmasan eljártam az ő jourjaikra is, meg a többi
czelebritásokéira, akik ugyanazon társaságokat egyesíték
összejöveteleiken – s tehetségem szerint udvaroltam a Hesperisnek, aki a
normal-hölgyet képviselte ebben a mi budapesti Szent-Dzserménünkben.


VI. VŐLEGÉNY IN PETTO.

Ez már aztán komoly viszony volt!

Határozottan udvaroltam Hesperisnek.

Rövid idő alatt megértettük egymást.

Arra is rájöttünk, hogy mi egymás számára vagyunk teremtve.

Mindennapos lettem a septemvirék házánál.

Délútán, mikor vége volt a hivatalos ügyeknek, rögtön odasiettem. Ha
látogatót találtam már ott, azt kibőjtöltem. Ott maradtam egész vacsora
idejéig; néha vacsorára is ott marasztottak. A süket társalkodónő miatt
beszélhettünk akármit. De az az akármi csupa merő, bölcs dolog volt.
Annyira, hogy mind a ketten tartottunk külön jegyzékkönyvecskét s azokba
az egymástól hallott emlékezetes aforizmákat följegyeztük. Mindig
allegoriákban beszéltünk. Például: «a jéggé vált szerelmet nem jó
fölmelegíteni, mert akkor meg vizzé válik». Ezt ő mondta.

Hogy milyen hatással voltunk egymásra, azt a konkrét tények sejtették.

Én például rátudtam birni Hesperist, hogy hagyja el már a boldogult
mamájától örökölt kecskeméti divatot, hisz azt már Kecskeméten sem
viselik; sőt a Hortobágyon a csikósok, gulyások is azt danolják, hogy
«nem is leány turnür nélkül», hogy az ilyen különcz öltözet feltünési
vágyra mutat; hogy könnyen politikai demonstrácziónak vétetik; míg
megtette a kedvemért, hogy európai divat szerint alakította az
öltözeteit; azokat is maga szabta és diszítette ugyan s csinált magának
olyan pomp fünébre kosztümöket, hogy az embernek kedve támadt
megkondoleálni a toilettjeit; de legalább mutogathatók voltak.

Ő ellenben rábirt engem, hogy hagyjak föl a tánczolással, ami ő előtte a
férfit lefokozza. Megtettem érte. Pedig szenvedélyes csárdás-rázó
voltam.

Arra is rávett, hogy olvassam végig Renánt.

Házasságról természetesen még korán lett volna egymással beszélnünk. Úgy
voltunk egymás mellett, mint két téli körte, a mikre a kertész fölirta
tintával: 1. Kronprinz Ferdinánd, érés ideje deczember, január. 2.
Josephine de Malline; érés ideje február, márczius.

Nekünk is meg kellett várnunk az érés idejét.

Nekem a gyakornoki esztendőt le kellett szolgálnom, akkor lehettem
önálló ügyvéddé; a nagykoruságomat is be kellett várnom; Hesperisnek
pedig még rengeteg sok ingbetétet, alsószoknya fodrot kellett
kischlingolni, hogy a kelengye komplét legyen. Az mind saját keze
munkája volt.

Szinházba én kisértem őt s ott mellette váltottam zártszéket; haza is én
kisértem s ha esős idő volt, tartottam fölötte az umbrélát.

Társaságokban más nővel nem beszéltem; annyit már tudtam, hogy Hesperis
a végletekig féltékeny.

Ellenben ő is egészen rezerváltan viselte magát más férfiak irányában.
Azok is ismerték a helyzetet s respektálták az én szerzett jogaimat.

A Nikkel pajtást én magam mutattam be neki. Megint a pesti garnizonba
transferálták. Jó, fidelis czimbora volt. Mindenki tudta felőle azt az
epopeját, a hol a burkusok kezéből kiszabadított, ezért az én barátaim
előtt nagy volt a becsülete.

Neki megengedtem, hogy udvaroljon Hesperisnek.

Tőle nem volt mit féltenem az imádottamat.

Egy szegény katonatiszt egy nem gazdag leánynál nem veszedelmes
konkurrens. Komoly eszméi nem lehetnek, mert kaucziót letenni nem képes;
könnyelmű eszmékkel pedig Hesperishez nem közelíthet. Ah! Hesperis
erénye erősen áll, mint a Gellérthegy; de még annál is erősebben; mert a
Gellérthegyről töredeznek le egyes sziklacsompók, de nem a Hesperis
grániterényéről!

Kivált, miután tudja Nikkel, hogy Hesperis az én jövendőbelim.

… De hát vajjon tudja-e?

Mondtam én már valakinek, hogy Hesperist nőül akarom venni?

Nem én. Senkinek sem. Még ő neki magának sem.

Hanem hát ez a titoktartás, mely nagy bolondságnak látszik, ha előadom
az okait, egyszerre érthetővé lesz.

Amíg a nagykoruságom el nem érem, addig a kalugyer kezében van a nyakam.
Ha az megtudja, hogy én eljegyeztem a septemvir leányát, azzal a szerény
hozománynyal s ezzel megzápítottam az ő horoskópját, az egyszerre meg
fog mozdítani minden eget, földet és poklot, hogy ezt a házasságot
megakadályozza; befeketít a septemvir előtt, úgy (érdemem szerint), hogy
az rögtön kiadja az útat. Hisz én notórius csélcsap, csapodár vagyok,
aki úgy cseréli a szeretőket, mint más ember a gyeplős lovat. Kezében a
Passifloráról irt levelem; meg a Violának az életbiztosítása. Aztán
tékozló, préda, könnyelmű vagyok, veszekedő, krakéler, iszákos! Ezt mind
megkapom, ha idő előtt elárulom a szándékomat. – Csakhogy a horoskópnak
igaza legyen.

Másfelől meg itt van az Amarillis. A hajdani ideál. Ez meg a Hesperis
előtt fog elárulni, ha megtudja, hogy nőmmé akarom tenni. Mert ez nem
tűri azt el, hogy én valaha boldog legyek, a ki őt boldogtalanná tettem.
Ha ő apácza lett, legyek én trappista.

Ha én szerencsés volnék a Magyar Bazár, Ország Világ, Magyar Géniusz,
Magyar Szalón, Uj idők, A hét, A Jókai stb. szellemdús szerkesztőnőivel
és szerkesztő férfiaival közelebb ismeretségben lehetni, rég proponáltam
volna nekik, hogy tűzzék ki lapjukban ezt a megfelelésre méltó kérdést:
«Szükséges-e két szerelmes egyén között a szóbeli nyilatkozás?»

Nagy érdeklődéssel várnám a beérkező válaszokat.

Meg vagyok felőle győződve, hogy a nagy többség azt felelné, hogy «nem
szükséges», sőt sokan emlékeztetnének Heine «madame, je vous aime»
schlagwortjával arra, hogy a szerelmi nyilatkozat egyenesen a banális
frázisok kategoriájába tartozik: tréfának sok, komolynak kevés.

Ezen a nézeten voltam én is. Akiért én forrón érezek, az tartozik az én
melegemet érezni; ha az én lelkem az ő lelkét keresi, az ő lelkének a
dolga magát megtaláltatni. Én az egész valómat neki adományoztam; azt
teheti velem, amit akar; rabja vagyok, mit akar még tőlem többet? Egy
röpke szót? Egy igéretet? Hiszen nem vagyunk még Észak-Amerikában, ahol
egy be nem váltott házassági igéret biró elé kerül s dollárokban
taksáltatik.

Lesznek sokan, akik azt fogják mondani, hogy igen is van egy szájjal
kifejezhető szerelmi nyilatkozat, mely minden kétséget kizár, s mely
daczára annak, hogy semmi nemzet szótárában föl nem található, sőt még
hieroglyphokban sincs kifejezve, mégis minden nemzet által megértetik;
ezt a nyilatkozatot száj mondja szájnak.

Csakhogy a mi adott viszonyaink között ez nem volt alkalmazható.

Hesperis soha sem volt található a nagynénje nélkül. De külömben is
nagyon óvatos volt.

Egy arany mondását megörökítettem a jegyzőkönyvemben.

«Aki egy leányt, akit nőül akar venni, elébb megcsókol: saját magának
rak föl szarvakat.»

Rettenetes mondás ez!

De hát mikor a leányok Shakespearet tanulmányozzák s találnak benne
ilyen dolgokat:

  «Ofélia. Míg hozzád nem menék, nászszal kecsegtetél.»
  «Hamlet. El is vevélek, – ha hozzám nem jövél.»

Igazán! A leányok a szinházban annyi okos dolgot tanulnak, hogy szinte
csoda, ha még egy leányt el lehet bolondítani a rendes életben.

Meg voltam felőle győződve, hogy Hesperisben olyan nőt fogok birni, akit
teljes életemben – becsülni fogok.

Egészen megnemesültnek éreztem általa magamat, lelkem magasabb régiókban
csapongott s korábbi életemre elitélő szigorral gondoltam vissza.


VIII. AZ ÉLVEZETES NÁSZUTAZÁS.

No! hála a papnak! Hallom e fejezet czimének olvasásánál, csakhogy a
végén járunk már ennek az unalmas históriának. Viszi már a hős a
menyasszonyát!

Dehogy vége! Dehogy unalmas! Dehogy viszi!

Most lesz ez még csak tréfás dolog!

Az én esztendőm vége felé törekedett, ami a kánikulába esett.

A jogtanácsosék elutaztak Karlsbadba, hat heti kurára. A törvényszékek
szüneteltek, az ügyek pihentek, igazgatósági gyülések nem tartattak. Én
vendéglőbe költöztem, mert a cselédség is mind szabadságot kapott. Ez
idő alatt aztán mindennapos látogatója voltam a septemvirék házának.

Ők állhatatosan Budapesten töltötték a nyarat. Hesperis azt állította,
hogy szebb üdülő hely nincs a világon Budapestnél. Itt van fürdő is,
hétféle: hideg, meleg, sós, sáros, az ember válogathat benne. Az öreg úr
néha példálózott, hogy milyen nagyon szeretné megnézni a dobsinai
jégbarlangot, már tíz esztendeje nem volt kinn a fővárosból. Tátra-Füred
is nagyon szép lehet. Aztán csak nagyot sóhajtott. Nem lehet, mert nem
lehet.

– No majd augusztusban! – mondám én, jelentésteljes pillantást vetve a
szemlesütő Hesperisre.

Akkor majd lehet.

Ki lehetett vetni az abrakadabra útján, hogy ennek a biztatásnak mi az
értelme.

Többször előhoztam Hesperisnek, hogy én augusztus közepén érem el a
nagykoruságom napját, akkor egyszerre ura leszek a sorsomnak, átvehetem
a vagyonomat és megházasodhatom.

… Akkor aztán mehet a septemvir Tátra-Füredre, nem kell neki leányt
őrizni idehaza.

Ezt csak értheti, aki logikát tanult!

Ha csak egy szót szólt volna a septemvir: «Kérem, magyarázza meg ön
jobban?» Hát előrukkoltam volna vele szabatos formulázással. De én azt
hittem, hogy érti, tisztában van vele.

Augusztus elseje bekövetkezvén, egy határozott lépést tettem előre.

Ez a nap a nyári költözködések határideje.

Titokteljes önérzettől ragyogó (gondolom legalább) orczával jelentém
Hesperisnek, hogy úri szállást fogadtam a kerepesi-úton. Első emelet,
négy szoba az utczára, kettő az udvarra; szalon, ebédlő, boudoir,
dolgozó szoba; stb.

Annál a szónál, hogy «boudoir» gyöngéden tekintettem a szemébe:
gondoltam, ezt csak megérti? Nem látszott megérteni.

Még jobban megmagyaráztam.

Elmondtam neki, milyen butorokkal szereltem föl a szállást. A boudoir
szakasztott mása annak, ami Hesperis itthona; erről van lemásolva. (Ez
már csak világosan érthető.)

«Most már nem hiányzik más az én otthonomból, mint egy édes női hangnak
idvezítő zengése.»

Hesperis azt mondta rá, hogy «szép», – a czérna végét elharapva a
fogával s tovább stikkolt, a czérnát a tűbe fűzve.

– Ez az utolsó fodor ugye bár, a mit most himez?

– Nem tudom.

(Mégsem tudja? A násznap után nem stikkolnak több fodrot).

A septemvirnek is elreferáltam az új szállásom eseményét.

Az meg azt mondta rá, hogy «ej ha!»

Csak legalább kérdezte volna meg tőlem, hogy minek öcsém-uramnak az a
hat szoba? (Eddig egy is sok volt.)

Mikor aztán elközelgett az a nap, a mely nagykorúvá születésemet
meghozta, jónak láttam világosabban nyilatkozni Hesperisék előtt.

Délelőtt tettem látogatást, a mikor a septemvir is otthon volt. Először
is ő hozzá nyitottam be.

Egész komolysággal előadtam, hogy én most leutazom a Bánságba, abból a
czélból, hogy a néhány nap mulva bekövetkezendő nagykorúságom alkalmából
apai birtokomat átvegyem s eddigi gyámommal leszámoljak. Mihelyt ez
megtörtént s én a sorsomnak és vagyonomnak urává lettem, azonnal sietek
vissza s első dolgom lesz családi boldogságomat megállapítani.

A septemvir megrázta a kezemet s minden jót kivánt jártomban, keltemben.

(Hát mi a manóért nem kérted meg ott mingyárt a leánya kezét?)

Elmondom az okát.

Hát én a leánykérést egész ünnepélyességgel akartam végrehajtani, ahogy
apáink szokták, ahogy más magyaroknál láttam. Kérő násznagy által
istápolva, tolmácsolva. S kérő násznagynak a jogtanácsost választottam;
amint az hazaérkezik Karlsbadból.

Hanem azt már csakugyan megtehettem volna, hogy magának Hesperisnek
megmondjam, mikor egy órára egészen egyedül maradtam vele; a
társalkodónő távol volt: «kisasszony! én magát szeretem; én a kezét,
szivét, lelkét magamévá akarom tenni, cserében az enyimért» mielőtt
búcsút vettem tőle.

Máig is önfölpofozási vágyakat érzek, ha visszagondolok rá, hogy micsoda
ostoba helyzetet szereztem magamnak, a midőn a kiválasztott kedvesemnek
nem mondtam meg, hogy mi a komoly szándékom vele?

Zsebemben volt a jegygyűrű. Ráhúzhattam volna az újjára. Az is
nyilatkozat lett volna.

Nálam volt a szállásom kulcsa. Letehettem volna az asztalára azzal a
kéréssel, hogy távollétemben nézze meg azt a kék szobát; olyan szépnek
találja-e, mint az itthonit? Ez is lett volna valami.

De én egyikre sem tudtam magamat elhatározni. Én, aki más nőknél
mingyárt az egzekuczión kezdtem a proczesszust, olyan félénk voltam
ezzel a leánynyal szemben, mint egy gymnázista az első tánczleczkén. Az
a kalugyer feküdt a mellemen az átkozott horoskópjával. Hiszen ha
nagykorú leszek, megnyilik a torkom egyszerre!

Az egész búcsúzás csupa szentimentális sóhajtozásból telt ki. A szemeink
kérdeztek és feleltek, de nem volt fonograf, amely ezt a beszédet
megfixirozza.

Még mikor a búcsúvételnél kezet szorítottam vele, úgy nógatott valami,
hogy «no most! itt van szemközt; szorítsd egyszerre magadhoz! Nyomj egy
forró csókot az ajkára!» – Azzal is meg lett volna pecsételve a kettőnk
sorsa. – Ezt a perczet is elszalasztottam.

Majd ha visszatérek! Mint diadalmas hódító!

Hiszen csak néhány nap a külömbség.

Addig még hadd maradjon kinyilatlan a lótuszbimbó.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Amit most elmondok, azt már mástól hallottam később.

Amint eltávoztam Hesperistől, a septemvir átjött a leánya szobájába.

– Nos? Nyilatkozott előtted?

– Nem az.

– Én előttem sem.

– Elmondta, hogy házasodni készül, de hogy kit akar elvenni, arról nem
szólt.

– Nem értem a dolgot.

Abban nyugodtak meg, hogy talán majd levélben fogom a nyilatkozatomat
közölni velük. Vártak szép türelmesen.

Azonban az én nagynevezetességű 25-ik születésnapom is elmult s az én
levelem még sem jelentkezett.

És azután még egy hét elmult s levél csak nem jött.

A septemvir egyre iparkodott vigasztalni nyugtalankodó leányát, hogy
nekem most véghetetlen sok a dolgom. Egy ilyen örökség átvevés
komplikált história. A közjegyzői intézmény még nem volt behozva.
Mindent ex praesidio kellett elintézni. Fürdőidény van. Viczispán,
árvaszéki elnök, bizonyosan ki Buziáson, ki Mehádián, ki Monyászán
áztatja fáradt tagjait, azokat most nehéz kihúzni a kádból. Az is nagyon
valószínű, hogy az árvapénztár nem képes olyan rögtön liquidálni a
kapitálisomat. Sőt föltehető, hogy én most abban fáradozom, hogy a
szülői kastélyt helyretataroztassam; oda szándékozom vinni a mézes
hetekre a menyasszonyomat. De már azért csak irhatnék egy rövid levelet.
Csak annyit, hogy mikor térek vissza. Végre már nem maradt más, mint az
a föltevés, hogy a postás, aki a levelemet szállította,
postaszekrényestől együtt belefulladt a legutóbbi felhőszakadás okozta
árvizbe; vagy pedig a Macsvánszky bandájának a kezébe került.

Én pedig az egész levélnemirást egy idétlen theáterkup kedvéért
rendeztem. Úgy akartam beesni a szinpadra, ahogy azt a vigjátékokban
láttam s addig nem szóltam senkinek egy szót sem a házasulási tervemről,
a míg az örökségem birtokába nem jutottam s az apai házat lakható
állapotba nem helyeztem.

… Egy szép (azaz, hogy csunya) reggelen aztán bekopogtat a septemvirhez
Nikkel.

Az én kedves barátom, akit eddig folyton az örök uniformisában lehetett
csak látni, ezúttal koczkás czivilruhába volt öltözve;
Bismarck-án-colére szinű nyakravalóval, májszinű kalappal, turista
bakkancs a csánkóin, a mancsai vörös keztyükbe hüvelyezve. Még fehér
szegfű is volt a gomblyukában.

A septemvir szobájában volt épen a leánya is, aki a látogató érkeztével
el akart tünni a mellékszobába.

– Kérem kisasszony, maradjon itt, – instálta Nikkel – kegyednek is meg
kell hallani azt, amit ő méltóságának előadni készülök.

S azzal belépett, in medias res.

– Én, mint leánykérő jövök ide. A katonai pályától megváltam, az
aczélbronczból elég volt nekem, áttértem a vaspályára. Egy új hazai nagy
vasútnál elnyertem a főmérnöki állást, három ezer forint fix fizetéssel,
ezer forint lakpénzzel s egyéb akczidencziákkal; képes vagyok egy nőt
becsületes munkámmal eltartani: később előmenetelre is van kilátásom. Én
a kisasszonyt régóta szeretem s ha viszonzásra találnék, a lelkemet
teszem rá, hogy boldoggá fogom tenni.

A septemvir a leányára nézett, a leány pedig az apjára.

– Önnek az ajánlata fölöttébb megtisztelő ránk nézve, – mondá a
septemvir. – De engedni fog ön nekünk egy pár napi gondolkozási időt.

– Nem lehet méltóságos uram. Én a társulatomtól mától számított két heti
szabadságot kaptam; abból egy napot sem lehet elvesztegetnem. Önök engem
egy év óta ismernek; tudják ki vagyok, mi vagyok. Én két nap mulva sem
leszek se szebb, se jobb, mint ebben az órában. Két óra untig elég lesz
önöknek az elhatározásra. Én az alatt elfutok a püspökhöz, kiveszem tőle
a dispenzácziót; magammal hozom a káplánt, meg két tanut. Itt a háznál
végbemehet az esküvő. A mi az útra legszükségesebb, az egy kézitáskában
elfér s ha Isten úgy akarja, a délután két órai vonattal már a rezervált
kupéban ülünk s robogunk a szép Helvéczia felé. – Tehát a
viszontlátásig.

A ficzkó egész bizonyosra vette a dolgot.

A septemvir meg a leánya hüledezve nézett egymásra.

– Mit szólsz ehez, leányom?

– Mit szólsz hozzá, édes apám?

– Én azt mondom, hogy ez meggondolni való dolog.

– Az ám.

– Sőt azt mondom, hogy ezen nincs mit gondolkozni. Ez már itt van. Ez
beszél, nyilatkozik, világosan szól. Ennek a szándékát nem kell
abrakadabrával lehüvelyezgetni. Az a másik kupczihér, ki tudja, hol jár?
Ki tudja, mit akar? Se szól, se beszél, se ír: se nekem, se neked.
Teljes életében mindig csapodár volt. Ki tudja, a sok régi szeretője
közül melyiket szándékozik az új szállásába beplántálni? Kitelik tőle,
hogy az oltár előtt hagy ott. Ez a fiú pedig, megvallom igazán, hogy
egészen az én kontentumom szerint való. Igazi selfmademan. Nem stréber.
Szolid pályát választott. S mingyárt fölül kezdte. Ebből derék férj
lesz. Én azt mondom, hogy csapj föl a kezébe. Ennél jobb partit nem
csinálhatsz.[6]

A szép Hesperis először vállat vont; azután egy pár könycseppet törült
ki a szeméből. Ezek voltak a búcsúkönycsepjei. Azután jöttek a
boszankodás, az elkeseredés könyei; míg egészen belekeseredte magát az
irántam való méltó haragba s a kitüzött két óra elmultával már nem
látszott meg a szemein, hogy sírt.

Az alatt bepakolt a kézi táskába.

A Nikkel pedig vágtatott egyenesen a püspökhöz.

Az épen útra készült. Már a porköpönyegét is fölvette.

– Mi kell fiacskám? Alig ismerek rád ebben a kadrollirozott kosztümben.

– Frissen, szent atyám, egy dispenzácziót.

– Fiam! útban vagyok. Itt a négylovas hintó a parochia előtt, visznek
falura, előkelő nostras, oszlopos tagja az egyházkerületnek, haldoklik,
óhajtja az úr vacsoráját föladatni. Estére hazakerülök. Addig várhatsz.

– Aki vacsorálni akar, inkább várhat. Az én dolgom sürgetős. Mert én még
ebédelni akarok a vasutnál s addig meg kell történni az esküvőmnek.

Addig erőszakoskodott, amíg kicsikarta a szent atyától a szükséges
fölmentést a háromszori egyházi kihirdetés czeremóniája alól.

Azzal aztán szaladt a káplánhoz.

Az jó pajtása volt.

– Szervusz pajtás, frissen vedd föl azt a stólát!

– Ki haldoklik?

– Én esküszöm. Ebben az órában.

– De én meg utazni akarok. Itt a körutazási jegy a tárczámban. A vonat
indul délben s ma még templomot kell tartanom.

– Hiszen délig mind átesünk rajta. Itt hagyom a fiakkeremet. Hozz
magaddal két násznagyot is. Templom után foghatsz a hivek közül, két
forint napi dijért; aztán vágtatsz az egyházfival a septemvir házához;
annak a leányával esküszöm.

Ez döntött. A septemvir is nostras.

A káplán megigérte, hogy ott lesz templom után.

Nikkel a két órai határidő elteltével betoppant ismét a septemvirhez.

– Minden rendben van. – Mondá ő méltósága.

– Részemről is. – Mondá Nikkel. – Itt a püspöki dispenzáczió, itt a két
karikagyűrű, rögtön érkezik a káplán a két násznagygyal.

A papa ezzel átvezette a leendő vejét a leányához.

Hesperis úthoz volt öltözve, csak épen a menyasszonyi fátyolt próbálta
föl a fejére, ami mulhatlanul hozzátartozik a házasságkötéshez.

(Remélem, hogy amint a miniszter elrendelte, hogy a polgári házasságnál
a fungáló államhivatalnok tartozik a széles háromszinű rendszalagot
föltenni, a menyasszonyra is ráparancsoltatik, hogy a kontyára fátyolt
tűzzön).

Nikkel úszott a boldogságban.

Pontban tizenkét órára megérkezett a káplán, az egyházfival meg a két
tanuval; nem sokat czeremóniázott; ő is sietett a vasutra; az övé Ruttka
felé ment; hamarjába összeadta a boldog jegyeseket, fölhúzta az ujjaikra
a jegygyűrűt, megáldotta őket. A nagy móles matrikulát természetesen nem
hozta magával; hanem beirta az összeadott pár nevét, a két (templomból
kijöttében elfogott) tanu nevével együtt a tárczájába; majd otthon
beirhatja az anyakönyvbe. Azzal futott haza; a dejeunert sem várta be. A
boldog pár sem várta be; azt maga költhette el az örömapa a süket
nagynénével. A gyerekek siettek boldogságuk útját megkezdeni. A vasuti
restauráczióban kényelmesen megebédeltek. Az első csöngetésnél Nikkel
karjára vette a menyasszonyát, meg a plaidjét; kezébe kapta az
útitáskáját s vitte magával a perronra, ahol a vasutiak, mint magas
vasuti hivatalnokot, szivélyesen üdvözölték.

Én pedig ugyanakkor a temesvári vonattal zakatoltam fölfelé; tele büszke
tervekkel és szivárványos reményekkel.

Az alföldi vonat két perczczel hamarább érkezik meg, mint a Bécs felé
induló vonat elindul. A pasasiroknak addig várni kell a kiszállással,
amíg a bécsi vonat ki nem robog az indóházból. Addig nem nyitják ki a
waggon ajtókat.

Én kiváncsian néztem ki a kocsiablakon.

Hát egyszer mit látok?

Az én Hesperisemet látom fölkapaszkodni a lépcsőkön az átelleni
waggonban!

S utána mingyárt megint kit látok fölmerülni a lépcsők fokán? Az én
Nikkel pajtásomat, – álruhában, stutzernek öltözve; koczkás dzsekkben,
májszin kalappal, fehér szegfű a gomblyukában, útitáska a kezében, meg
parazol.

Ezek odatelepesznek le, épen velem átellenben egy kupéba, igen gyöngéden
bánnak egymással. Még annyit láthatok, hogy Nikkel kiveszi a fehér
szegfűt a gomblyukából s azt Hesperisnek nyujtja, a mit Hesperis azzal
viszonoz, hogy a keblébe tűzött piros szegfűt adja érte cserébe. – Azzal
lehúzzák a függönyt az ablakra s hogy semmi kétség se maradjon fönn, a
kalauz kiakasztja az ablakra kivülről a sokatmondó táblát «gemiethet!»

Hisz ez leányszöktetés! Nőrablás! Fényes nappal.

Ki akartam ugrani az ablakon! Meg is teszem, ha az a rézpálcza keresztbe
nem áll előttem.

A gyorsvonat fütyült, s azzal az orrom előtt vitte el robogva a
menyasszonyomat.

Én erőszakkal fölnyitottam a waggon ajtót s azzal eszeveszetten rohantam
le a vaslépcsőkön s neki iramodtam a szabaddá lett sinek között a
gyorsvonatnak.

Szerencsére az inspekcziós rendőrbiztos nyakon kapott, visszarántott.

– Megveszett az úr?

– Meg hát. Ahol! Rabolják a menyasszonyomat!

– Csak nem akarja ön elfogni a gyorsvonatot röptében?

– De mikor a menyasszonyomat rabolják az orrom előtt!

– Hát azért ne szaladjon ön a vonat után, mert azt el nem éri. Van
telegráf a világon. Elébe kerülhet.

Ez eszemre térített. Persze, hogy itt a telegráf, tíz lépésnyire a hátam
mögött.

– Egyszerű a dolog, – magyarázta a rendőrbiztos. Telegrafálunk a váczi
rendőrkapitánynak, meg az esztergominak, az érsekujvárinak, a
pozsonyinak sorban, valamelyik csak letartóztatja a szökevényeket.

– No hát gyerünk, telegrafáljunk!

– Hja, az nem megy olyan rövidesen. Nekem erre nincs meghatalmazásom;
önnek a följelentése sem bir elég hitelességgel, hogy annak az alapján
két utazót elfogjanak a szabad Magyarországon. Alkotmányos korszakban
élünk uram! Az nem járja, hogy egy urat meg egy hölgyet csak úgy
mirnikszdirniksz útközben letartóztassanak. Hanem tessék velem a
rendőrségre jönni s ott a főkapitány úr előtt legitimálni a
följelentést.

Végig kellett hallgatnom a megérdemelt útbaigazítást.

Mentem a főkapitányhoz, vittem magammal a fiakkeren a rendőrbiztost. Aki
látott minket együtt kocsikázni, azt hitte bizonyosan, hogy az visz
engem. Egyenruhában volt.

Tíz percz mulva ott álltam a főkapitány előtt.

Hiszen ismerted Thaisz Eleket. Jó pajtásod volt.

No hát!

Mekkorát nevetett a szemem közé, mikor előadtam neki a följelentésemet,
meg a letartóztatás iránti követelésemet.

– Te vagy-e bolond, vagy engem tartasz annak? Az a te állítólag
elszöktetett menyasszonyod Kiss Mihály septemvirnek a leánya, az
elszöktető pedig báró Nikkel, császári tüzérkapitány. Ha én ezeket
letartóztatom a te föladásodra, akkora orrokat kapok – kettőt, a
belügyminisztertől, meg a hadügyminisztertől, hogy viselhetem az egyiket
elől, a másikat hátul. A viczlapok mind nekem esnek! Hátha csalódtál?
Nem ők voltak. Ablakon keresztül láttad. Gőz kutyafuttában!
Halluczináczió lehetett. Szerelmes ember szemének nem lehet hinni. Eredj
el a biztossal a septemvir lakására; hátha otthon van a mátkád?

Ez egy eszme volt!

Csakugyan! Hátha otthon ül Hesperis szépen és stikkolja az utolsó
hálóréklifodrot s a szerelmes pár, akit én láttam, valami vigécz volt az
orfelinájával.

Köszöntem, vittem magammal a rendőrbiztost a septemvirék lakására. Három
lépcsőnként ugorva rohantam föl a második emeletre. Becsöngettem. Nem
jött senki az ajtót kinyitni. Még jobban csöngettem. Még jobban nem
jöttek. Aztán a belső folyosón a konyhaajtóra kerültem. Az is be volt
zárva. Benéztem a konyhaablakon. Nem láttam senkit. Ebből a szállásból
minden ember kihalt.

– Gyerünk le a házmesterhez, – indítványozá a biztos.

A septemvirék szállása egyikében volt azoknak a régi módi belvárosi
kontignácziós házaknak, a miknek szűk kapubejárata, hosszú, keskeny
udvara van s ennek a legvégső odujában a házmester lakása, úgy, hogy
onnan senkit sem lehet meglátni a ki- s bejárók közül.

Munka volt felzörgetni az odu egyetlen lakóját.

Csak a viczeházmester volt otthon. Az először is tót volt, másodszor
csizmadialegény volt, harmadszor pedig délután volt. Mikor a
rendőrbiztost meglátta, úgy megijedt, hogy a hallását is elvesztette.

Nagy biztatásra, hogy nem őtet akarjuk elfogni, tudott annyit rebegni,
hogy ő nem tud semmit, nem látott senkit, mert ő csak a viczeházmester;
a főházmester, meg a felesége elmentek korán hajnalban Budakeszre
búcsura. Ő maga csak itthon tartotta a búcsut, de azt olyan alaposan,
hogy most a saját nevére sem emlékezik.

Innen tehát olyan okosan kerültünk vissza, mint idejöttünk.

– Septemvir kisasszony nincs otthon! – Referáltam a főkapitánynak.

– Jól van, öcsém; ülj le. Mindjárt visszajön a másik biztos, akit Nikkel
kapitány keresésére küldtem ki a Neugebäudéba.

Én szorongva néztem az órámat. Már Váczon túl járnak! Ott már nem
csiphetik el őket…

No, de megérkezett a biztos a Neugebäudéból.

– Nikkel tüzérkapitány letette a tisztirangját s nincs többé a
kaszárnyában.

– Ez már sulyosító körülmény – mondá a főkapitány.

– No hát! utána azzal a telegráffal! Már Esztergom-Nánánál járnak.

– No, csak ne nánánázz annyit! Egy stáczió akár inde akár unde.

– De ördögöt akár inde, akár unde! Mikor menyasszonyról van szó, meg a
csábitójáról!

– Hiszen nem eszik meg egymást!

– De mikor lehúzták az ablakfüggönyt!

Még csak a két detektiv visszatértét kellett bevárni, akik a fiakkereket
járták sorba.

Volt már öt óra, mire előkerültek. Az egyik rátalált arra a bérkocsisra,
aki Hesperist és Nikkelt szállította a vasuthoz. Ez tanuskodott róla,
hogy az általam jelzett házból vitt egy quadrollirozott urat, meg egy
fehérrel diszített fekete ruhás fiatal hölgyet a vasuthoz, nem volt
egyéb útikészségük egy kézi táskánál, meg egy waterprufnál.

– Ez ő! Az ő pomp fünébre kosztümje! – kiálték én felbőszülten. –
Telegrafálni! főkapitány úr!

– Csitt csak! Hadd szóljon a másik detektiv.

Az meg rátalált a septemvir úr rendes komfortáblis kocsisára.

Akkurát fél óra mulva az elébbi útrakelés után ugrott föl a septemvir úr
is a konflisba, szintén nagyon kevés útikészséggel s ezt a szót hallatva
a konfidens kocsissal: «No most már én is futhatok a leányom után!»

– Itt van! Tessék! – Kiabáltam én. – Az apa is fut az elrabolt leánya
után. Tessék gyorsan telegráfálni!

A főkapitány még szabadkozott, hogy az az «után» nem okvetlenül azt
teszi, hogy a leánya «után» szalad; hanem, hogy miután a leánya már
elment, az után már most ő is szaladhat valamerre.

Erre aztán méregbe jöttem, fenyegetőztem, amerikai párbajjal kináltam a
rendőrfőnököt, míg utoljára kötélnek állt s telegrafált a pozsonyi
rendőrkapitánynak a szökevények letartóztatása végett, utasításul adva,
hogy csak okosan, szőrmentében bánjon el e kényes ügygyel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Station Preschburg!» hangzott a perronon. (Még akkor német volt a
vasut.)

– Itt kapni fölséges mákos kalácsot! – Mondá Nikkel.

– Én jobb szeretem a diós kalácsot. – Viszonzá Hesperis.

Nikkel kidugta a fejét a waggon ablakán.

– Sie! Hé! Nuszpájgl her!

Egyszer csak nyitogatták a waggon ajtót.

– Nos! Hozzák már azt a Nuszpájglt?

– Azt ugyan nem hozok, – szólt a fejét bedugó egyéniség, – mert én a
pozsonyi rendőrkapitány vagyok; hanem bátorkodom uraságodtól
tisztelettel megkérdezni, hogy uraságod méltóztatik-e báró Nikkel,
nyugalmazott tüzérkapitány lenni?

– Igen is én vagyok.

– Akkor bátor vagyok önt tisztelettel fölszólítani a törvény nevében,
hogy kegyeskedjék a kiséretében levő hölgygyel együtt leszállani a
waggonból és engemet követni.

– Micsoda dolog ez?

– Az a csoda, hogy én a budapesti rendőrfőnöktől kaptam táviratilag
parancsot, hogy önt, mint leányszöktetőt, letartóztassam s a tovább
utazásban meggátoljam.

– Ez egy ostoba Schábernakk! – kiabált Nikkel. Ez a hölgy az én
törvényes feleségem, akivel rendes lelkész által, két tanu és saját
atyja jelenlétében formaszerint összeeskettettem.

– Elhozta uraságod magával a házasságlevelét?

– Hozta az ördög. Hát kinek jut eszébe a házasságlevelét a zsebében
hordani, mint valami passzust?

– Pedig az jó volna, ha itt volna; mert akkor én, annak az előmutatása
után, uraságodat tisztelt nejével együtt, a saját felelősségemre, tovább
hagynám utazni; így azonban a kapott parancs értelmében kénytelen vagyok
ismételten fölszólítani, hogy szálljanak le mind a ketten a kupéból s
kegyeskedjenek magukat az én felügyeletem alá helyezni. Semmi
kompromittálás nem lesz belőle. Önök beszállnak a Zöldfa vendéglőbe, két
külön szobába. Egy telegráfváltás tisztázni fogja a helyzetet.
Legfeljebb nehány órai késedelem lesz belőle. Az esteli vonattal tovább
utazhatnak önök Bécsbe.

Nikkel nagyot nevetett a tréfán, aztán Hesperis is nevetett. Kiszálltak
a waggonból s bementek a váróterembe, folyvást udvariasságokkal
traktáltatva a rendőrkapitány által, ki maga hozott nekik pozsonyi
móhnpájglit és nuszpájglit.

Amint a vonat tovább robogott, a rendőrkapitány maga ajánlkozott
Nikkelnek, hogy a letartóztatása elleni protestácziójáról jegyzőkönyvet
vesz föl, a bizonyítékait elősorolva s azt rögtön táviratilag tudatni
fogja a pesti rendőrfőnökkel.

Nikkel aztán tollába mondta, hogy ő Kiss Mihály septemvir úr leányát
atyja beleegyezésével vette nőül, amelyre authentikus bizonyítékok
találhatók először az atyánál, másodszor pedig az eskető káplánnál, akit
szintén megnevezhet, ott lesz beirva az anyakönyvbe a mai dátum alatt a
megkötött házasság.

Nagyon jól van. Ez mind föladatott a táviró hivatalba. A válasz egy pár
óra mulva itt lehet.

Addig kényelmesen meg lehet vacsorálni a vasuti traktirnál. Nikkel a
rendőrkapitányt is meghitta az asztalukhoz; bruderschaftot is ivott
vele: «hiszen mindketten kollégák vagyunk: te is kapitány, én is».

– Ez a kis intermezzó egészen regényessé teszi a nászutazásunkat, –
mondá Nikkel. Hesperis kevésbbé volt elragadtatva. Az ő büszkeségét
sértette az, hogy őt csak egy óráig is elszöktetett leánynak tarthassa
valaki.

Még hamarább, mint a Pestről jövő esteli vonat, megérkezett a távirati
válasz a pozsonyi rendőrkapitányhoz. Igen rövid tartalmu volt.

«Fölhozott ellenbizonyítékok nem találhatók. Letartóztatás továbbra
föntartandó. Bővebben levélben».

– Ez már bolond helyzet! – fakadt ki Nikkel, míg Hesperis el kezdett
sirni. – Hogy értsem ezt? Bizonyítékok nem találhatók? Elnyelte a föld a
septemvirt? a papot? a mátrikulát?

– Én nem tudom, – szabódék a rendőrkapitány. De már most kénytelen
vagyok a letartóztatást érvényesíteni s önöket beszállítani a
vendéglőbe. Egy éjszaka nem a világ. Reggel majd földerül a talány.

S azzal föleskortálta a boldog párt a Zöldfába; ott fogadott ki a
számukra két szobát, de nem egymás mellett, hanem átellenben, s ott
hagyott egy detektivet a két szobát elválasztó folyosón, azzal a szigorú
utasítással, hogy ezt az urat és hölgyet semmi szín alatt egymással
összejönni ne engedje; ha az egyik elhagyja a szobáját, a másik maradjon
a magáéban, amíg amaz vissza nem tér; beszélhetnek az ajtóból egymással,
levelezhetnek; de kezet már nem szabad egymásnak nyujtaniok.

Ilyen volt az én kedves Nikkel barátom nászutazásának az első éjszakája.

Másnap reggel megérkezett a pesti rendőrfőnök tudósító levele a pozsonyi
rendőrkapitányhoz.

Kiss Mihály septemvir elutazott, senkinek sem mondta meg hová. Lakásán
nem maradt senki; minden cseléd szabadságot kapott, nem tudni mennyi
időre; azok mind szétfutottak, nem tudni merre? – A káplán is elutazott,
azt a végczélt hagyva hátra, hogy megy Norvégiába az éjféli napfölkeltét
megnézni. A matrikulába nincs beirva semmi az nap kötött házasság. (Azt
a káplán úr a nagy uti sietségben a tárczájában felejtette, gondolva,
hogy majd ráér beirni, mikor visszakerül Awa Saxárul.) Az egyházfi pedig
semmiről sem tud semmit. Azt mondja, hogy őtet künn hagyták a konyhában,
se egy darab kalácscsal, se egy pohár borral meg nem kinálták, még csak
a szokásos tallért sem nyomták a markába. (Itt van, nesze Nikkel, a te
fösvénységednek a jutalma!) Ő bizony semmit sem tud róla, hogy a
septemviréknél lakodalom lett volna. Azt a két embert sem ismeri, akivel
egy kocsin ment odáig; nem tudja, honnan szedte föl őket a káplán.

– No, most meg vagyunk lőve! – lamentált Nikkel kétségbeesve.

Ekkor aztán Hesperis tanusítá nagyobb lélekerejét.

– Ne essünk kétségbe. Én tudom, hová ment apa? Nekem sokszor mondta:
«hej, amint téged férjhez visznek, azonnal vágtatok Dobsinára; jégre
teszem magamat a kánikula alatt.»

No hát rögtön irtak Dobsinára hivatalból, ott van-e Kiss Mihály úr?

A dobsinai előljáróság visszafelelt: «Igen is, itt volt Kiss Mihály úr,
de nem találta eléggé hidegnek a jégbarlangot s odább pályázott
hidegebbet keresni Tátra-füredre.»

Tehát utána Tádrafüredre! Még akkor nem volt ám ezen a vidéken se vasut,
se táviró. Delizsánczon ment a gyorsposta.

Tátrafüredről visszajött a válasz a pesti főrendőrséghez:

«Itt volt igen is Kiss Mihály úr, de nagyon hidegnek találta a vizet s
odább fuvarozott Trencsén-Tepliczre.»

(És az alatt Nikkel barátom és Hesperis folyvást diskurálhattak a két
szemközti ajtóból egymással, – amiről nekik tetszett.)

Végre ott nyomták Kiss Mihály urat Tepliczen, mikor épen a tagjait
áztatta a tükörfürdőben.

Csakhogy az azt válaszolta a hozzá intézett kérdésekre, hogy ő soha sem
volt septemvir, mert ő patyikus Kisujszálláson és semmiféle leányát sem
adta férjhez, mert még felesége sincsen.

– No, most már ide vagyunk fagyva! – kiáltá Nikkel dühösen.

– Személyleirás szerint kell apát köröztetni! – erősködött Hesperis még
dühösebben.

Azt is megtette a kedvükért a derék rendőrség. Minden fürdőintézethez
megküldték Kiss Mihály septemvir urnak a személyleirását, a «puncta de
utri»-val együtt.

Hogy hány vörös szakállu, nagyfejü, kurtalábu hazafit fogtak nyakon
ennek a kurrentálásnak a következtében, Kabolya-Polyánától kezdve
Krapina-Tepliczig Kiss Mihály septemvir helyett? azt nem tudom; hanem
hogy az igazit nem találták meg, az históriai adat.

És az alatt nap-nap után ott ült az én barátom Nikkel, meg az én
Hesperis barátném a pozsonyi Zöldfában, két külön szobában és irt
egymáshoz szerelmes levelet.

Én pedig az alatt mindennap kétszer rohantam be ajtóstul Thaisz Elekhez,
hogy hozzák-e már a szökevényeket haza? úgy, hogy már azt indítványozta
a főkapitány, hogy itt van egy üres zárka a rendőrházban, vegyem ki
árendába s lakjam benne.

Hiszen tudtam volna én, hogy mit csináljak? Amint értesültem róla, hogy
Nikkelt letartóztatták Pozsonyban, amint tapasztaltam, hogy a dolog
hosszu pórázra huzódik, nap-nap után mulik s a Nikkelt, meg a Hesperist
még sem szállítják haza, elszántam magamat, elmentem a puskamíveshez,
vettem két jó párbajpisztolyt s siettem a vasuthoz.

El Pozsonyba! Majd szerzek én magamnak satisfactiót! Nem kell nekem ahoz
rendőri assistentia.

Mi előtt azonban jegyet váltottam volna, oda jött hozzám az a bizonyos
ismerős rendőrbiztos s a karomra téve a kezét, azt mondá nyájasan:
«Uraságod Pozsonyba akar utazni, ugye?» – «Igen.» – «Nikkel urat akarja
fölkeresni, ugye?» – «Az ám.» – «Ebben a fekete tokban pisztolyok
vannak, ugye?» – «Ühüm.»

– No hát barátságosan figyelmeztetem önt előre a sorsára. A midőn
uraságod a «Zöldfa» vendéglőhöz megérkezik, ott önt egy jólértesült
rendőrfogalmazó veszi gondviselése alá, aki el fogja önt vezetni a
szobájába, amely épen a Nikkel uré mellett van. Ott azután a falon
keresztül beszélhetnek önök egymással, amit akarnak; de egyszerre
kijárni a szobájukból tiltva lesz; önök egyformán rendőri felügyelet alá
vannak helyezve.

No már ez egészen kihozott a sodromból.

Micsoda dolog ez? Muszkaországban vagyunk-e? Politzájstaat lett-e
Hunnia? Ezt nem tűri el a magyar!

Rohantam a vasuttól egyenesen a rendőrfőnökhöz.

Majd tartok én annak egy filippikát!

No ugyan jó helyre mentem.

Thaisz Elek épen föl volt paprikázva egy ellenzéki czikk invectiváitól,
mikor bebotlottam hozzá.

El sem hagyta kezdenem a replikámat.

Úgy förmedt rám, mint egy erzerumi kajmakán. Nem per tu, hanem per «az
úr» beszélt hozzám.

– Az úr el akart szökni Pestről! Hallja az úr! Ha az úr denuncziál,
akkor az úr tartsa itt a fejét s ne bujkáljon az úr! Mink az úr
denuncziálására a fél országot föllármázzuk, s akkor az úr megfordul a
sarkán, egyet ugrik: itt hágy bennünket, mint Szent Pál az oláhokat! Azt
mondom az urnak, hogy otthon tartsa magát az úr, míg le nem bonyolódik
az ügy, amit megindított az úr, mert ha még egyszer el próbál szökni az
úr, vasra veretem az urat, s aztán szaladhat az úr Böszörményihez,
Simonyi Ernőhöz panaszra. Amit kotyvasztott az úr, azt igya meg az úr!
Hallja az úr!

No még így urrá nem voltam téve soha!

Örültem, mikor kiszabadúltam az oroszlán barlangjából.

Hát már a magyarnak még elégtételt venni sem szabad?

Ide jutottunk?

Ezalatt Nikkel és Hesperis élvezhették az ujmódi nászutazás
gyönyörüségeit szakadatlanúl. A szobát, a vendéglőt egyszerre csak az
egyiküknek volt szabad elhagyni, a másik azalatt rendőri fölügyelet
alatt maradt a szobájában. Az erkölcsőrző konstáblert minden hat órában
fölváltották az ajtajuk előtt; étkezniök csak a szobájukban volt szabad.

Nikkel dühös volt! Dinamitbombákkal fenyegetődzött. Protestált,
rekurrált e hallatlan jogsértés ellen; leirta a vele történt rémesetet
az ujságokba; peticziót küldött az országgyüléshez, rekurrált a
belügyminiszterhez, igazságügyminiszterhez; azok intimálták az ügyét a
főispánnak, a királyi ügyésznek; fölvilágosítást követeltek a
polgármestertől, a rendőrfőnöktől; ediktaliter czitálták a káplánt a
norvégiai követség útján; az egész adminisztraczionális apparátus
mozgásba hozatott, de azért Nikkel és Hesperis csak nem szabadult ki a
kontumácziából s a szerelmes tête-á-téte-nél ott volt közöttük a
konstábler…

Egyszer aztán csak hazakerült a septemvir Pestre. Nem volt ő a világ
végén. Itt ült Balaton-Füreden az egész idő alatt s minden délután ott
tarokkozott a veranda alatt egy nagyváradi kanonokkal, meg egy trencséni
szolgabiróval szinház idejéig. Talán ha ujságot olvasott volna, megtudta
volna belőle a szeretett családtagjai esetét hamarább is.

Természetes, hogy amint értesült az egész hajczihőről, rögtön sietett a
rendőrségre, megadni a fölvilágosítást, hogy a leánya valósággal
törvényes felesége a báró Nikkelnek.

A rendőrfőnök aztán sietett értesíteni a pozsonyi rendőrkapitányt, hogy
rendben van a dolog; a letartóztatott párt szabad egy szobába
összeereszteni; törvényes a viszony.

Ezalatt lejárt Nikkelnek a szabadság ideje, fordulhatott vissza,
mehetett Schweicz helyett a szép Erdélyországba, vasutat traszirozni.

Engem pedig fölczitáltak a rendőrségre, ott leszidtak tetőtül talpig,
hogy máskor ha valakit bolonddá akarok tenni, arra ne válaszszam ki a
pesti rendőrséget, mert az hazafiatlan cselekedet, s megfizettették
velem a tetemes költséget, amibe ez a kriminális hajtóvadászat került.
Még félév mulva is egyre fizettem erre a kontóra.

Ez volt az a bizonyos «mulatságos nászutazás!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hanem már most azt kérdezhetné tőlem valaki, hogyan lehet az, hogy ezen
affér után, mi ketten Nikkellel, úgy meg nem ettük egymást az utolsó
farkányi falatig, mint a mesebeli két oroszlán? Hát arra igen világosan
megfelelek.

Amely nap Nikkelt fölszabadították a vesztegzár alól s nekem is
megengedték, hogy már most mehetek hetvenhét felé: otthon már várt reám
egy telegramm Karlsbadból, melyben a princzipálisom azonnal útra küld
Amsterdámba, egy desperátus igénypörnek dülőre hozatala végett, ahol
periculum in mora. Nekem ugranom kellett Hollandiába.

Ott pedig két hónapig ragasztott oda ez a furfangokkal tele proczesszus,
ahol a legravaszabb ellenfél kifárasztott már minden hazai és külföldi
ügyvédet. Nojszen emberére talált én bennem, amilyen kannibáli kedvemben
voltam most. Utoljára maga könyörgött a mynherr, hogy menjek már a
pokolba, fizet mindent, csak tőlem megszabaduljon. A hazai
hajóstársaságnak elhoztam ötvenezer forintot, amit ők már régen a
behajthatlanok közé rubrikáztak.

Ezalatt aztán kipárolgott a fejemből az egész Hesperissel való história.

Nagyon valószinü a mesének a megoldása.

Amint a septemvir hazaérkezett s megtudta, hogy én micsoda konfuziót
csináltam idehaza, megijedt, hogy mi lesz ennek a következése? Duellum,
életre-halálra! Azt sem engedhette, hogy én csináljak a leányából özvegy
asszonyt, a Nikkelt megölve; de azt sem kivánhatta, hogy a veje kezdje
el a polgári életpályát emberöléssel s obligát börtönbecsukatással,
tehát megtáviratozta a dolgot a princzipálisomnak Karlsbadba; az pedig
sietett engem keresztül dobni három ország határán. A Nikkel sem
találhatott rám, akinek én épen úgy feküdhettem a gyomrában, mint ő az
enyémben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Valami fél esztendő múlva találkoztunk össze egymással a
Dorottya-utczában.

Ha áll az a közmondás, hogy a «nagy lelkek egy gondolaton vannak:» úgy
mi bizonyára a nagy lelkek számába megyünk; mert a találkozónál
egyszerre kiáltottuk egymásra ugyanazt az üdvözlő mondatot:

– Hogy a Kozarek kösse meg a te nyakravalódat!

(Kozarek volt a pesti hóhér.)

Mást nem mondtunk egymásnak; mentünk ki jobbra, ki balra.

* * *

És ezzel végződött az én hatodik novellám.

Következik a regényem.

Már most találd ki, hogy hogyan lesz e hat szál fonálból, egy hetedik,
meg egy nyolczadik fonál közbevetélése mellett egy egész darab sávolyos
vászon? – No majd azt is lediktálom. No de most eredj te is fürödni,
mosd le a tintát az ujjaidról.



PÁLMA.

Mizogin lettem.

Gyűlölni akartam mindent, ami nőnemen van.

Az asszonytartáshoz berendezett szállásomat fölcseréltem
garszonlakással.

Mindent elpusztítottam a kezem ügyéből, a mi csak asszonyra emlékeztet.
Illatos levélkék, szárított virágok, négylevelü lóherék: autodaféba
velük. Fotografiák? Ki a rámából! Majd vigyorogtok itt a szemembe az
iróasztalomon! Nem ismerjük egymást!

Ahelyett szereztem az antikváriustól egy csontkoponyát. Azt helyeztem az
iróasztalomra. Férfikoponya volt, kardvágás nyomával.

Az eddigi külső formámat is alaposan megváltoztattam. Az államat
kiborotváltam, s akkora merev ingallért viseltem, hogy túlszárnyaltam
vele Irinyi Józsit. (Azé pedig tipikus fátermörder volt.)

Az ajtómon réztáblába vésve volt olvasható, hogy mikor vagyok
hivatalosan található, máskor soha.

Mert hivatalom már volt elég. Hogyan jutottam hozzá? Annak igen egyszerü
a magyarázata.

A kétszázezer forintnyi örökségemet megkaptam, amint nagykoruvá lettem,
kész pénzben, s ezen részvényeket vásároltam ugyanazon intézetektől,
amelyeknél princzipálisom, mint jogtanácsos foglalatoskodott. Azoknál
fogva bejutottam az igazgató-tanácsba. Jó hirem meg volt alapítva a
külföldön elért tökéletes siker óta.

… A szürke ember bizony még szürkébben került haza Karlsbadból, mint
odament. Az orvosok nem találták el a diagnozist. Az egyik egy bajról
kurálta, a másik másról.

Ő maga is tudta jól, hogy számára nincs orvosság.

És a mellett irtóztatót szenvedett.

Csak a morfium befecskendés tette rá nézve elviselhetővé az életet.
Aztán meg a folytonos munka.

Nem tudja azt, aki nem próbálta, hogy micsoda tónikus hatása van az
emberi zsigerekre a szellemi munkának.

Ő csak azért élt még, hogy dolgozzék, hogy emelje, gyarapítsa azokat az
iparral, kereskedelemmel foglalkozó intézeteket, amik keze alatt
fölvirágoztak. Ebben a küzdelemben valóságos hős volt.

Nekem bevallá egy bizalmas pillanatban, hogy emberfölötti kínokat
szenved.

– Régen leszámoltam volna az élettel, s ahoz igen könnyü módszerem
volna, csak ezt a mérget, amit csöppenkint számlálva kell két óránkint
bevennem, hajtanám föl egyszerre az egész üveggel, egy óra múlva már nem
fájna semmi, de ezek a függőben levő ügyek nem bocsátanak.

És aztán sietett velem megismertetni a kezére bizott vállalatok
bonyodalmas jogi kérdéseit. Tudatta velem, hogy engem szemelt ki
hivatali utódjául.

… A füstbement házasságom óta nem nyitottam be többé azt az ajtót, amely
a felesége lakosztályához vezet. Nem voltam már se kosztosa, se
pártfogoltja. Beszéltem volna, ha arra a kérdésére kellett volna
felelnem, hogy mi volt az oka annak a megfoghatatlan fiaskónak? –
Nikkelnétől sem tudhatta azt meg; mert az az urával járt a keleti
vaspályát traszirozni; ma itt volt, holnap amott.

… Egy délelőtt, mikor ismét meglátogattam a főnökömet, az ágyon kivül a
karszékében találtam őt ülve; a felesége is ott volt mellette. Amint az
asszonyt megláttam, visszahuzódtam az előszobába. Percz mulva csöngetés
hangzott, az inas bement, rögtön kijött s ajtót tárt előttem; már akkor
az asszony nem volt ott.

A szoba tele volt moschus és karbol illattal.

Én gratuláltam a betegnek, hogy elhagyta az ágyat és karszékben ülhet.

– Gratulálhatsz, fiacskám, – mondta a beteg, azzal a fanyar humorral,
ami a legnagyobb fájdalmai között sem hagyta el soha. – Majd még az
asztalra is kerülök. Az orvosok elhatározták, hogy operálni fognak.
Holnap lesz a napja. Az én névnapom.

Én olyanformát motyogtam, hogy a műtétnek kedvező eredménye várható.

– Nagyon kedvező eredmény lesz, – mondta ő. – Az, hogy likvidálok s
lezárom a mérleget. Én ebbe bele fogok halni.

Én biztatni akartam olyanformán, hogy magasztaltam előtte Balassa és
Kovács Sebestyén doktorokat, no meg Lumniczert, aki még akkor csak
asszistens volt.

– Csak hagyd el fiacskám. Nem értesz te ahoz. Én jól tudom, hogy más
bajom van: majd holnap a doktorok is megtudják, hogy nekem volt igazam;
de már az nekem egészen közönyös lesz. Az én bilánszom be van fejezve.
Erről ne beszéljünk többet. Most elébbvaló dolgunk van egymással.

S azzal egész hidegvérrel mondogatá el előttem, hogy melyik ügycsomagot
melyik szekrényben találom; az iróasztala fiókjából kivétette velem a
lánczrafűzött kulcscsomagot: mind Wertheim-szekrények kulcsai voltak.

– Ezeket vedd magadhoz, a meghatalmazásom a végrendeletemmel együtt ott
van a trezórban. Téged neveztelek meg testamenti exekutornak.

Közbe-közbe nagyot sziszszent, az öldöklő kíntól elfordultak a szemei,
az ajkait összeharapta, az álla reszketett, a nyakán földagadt az aorta,
a halántékain lüktettek az erek.

Megint csak folytatta tovább, amint a fájdalom szünetet tartott.

– Az igazgatóságokat már eleve értesítettem. Még tegnap beküldtem a
lemondásomat a jogtanácsosságról s tégedet ajánlottalak utódomul. Azok
még ma gyűlést tartanak s meg fognak téged választani. Amit különben az
én ajánlásom nélkül is megtennének – saját érdekükben. Te igen jól fogsz
engemet kipótolni.

Azzal azt a kiszáradt ideges kezét odanyujtá elém.

Én kénytelen voltam odatérdelni eléje, a könyeimet nem tudtam
eltitkolni. Ő több volt rám nézve az életben az édes apánál.

Azzal csak ott tartá az ölében a megszorított kezemet, a másik forró
kezét pedig a fejemre tette.

– Úgy-e, hogy jól fogsz engemet kipótolni? Ismétlé, még erősebben
szorítva a kezemet. Ezeknél az én kedvencz alkotásaimnál, amiket én
emeltem fokról-fokra, becsülettel, értelemmel, a közönség, a haza
javára. Ami e nehéz órában megnyugvást ád a lelkemnek, az a tudat, hogy
nem fognak ez alkotások összeomlani; lesz erős kéz, okos fő, becsületes
sziv, ami azokat tovább építi. – Ugy-e fiacskám?

– Ez sok nekem, édes öregem.

– Megállj csak. Még több is jön. Még nem szabadulunk meg egymástól. Még
van egy nagy közös adósságunk. Egy közös obligónk, amiben le van kötve
testünk, lelkünk, örök idvességünk.

Valami bizonytalan sejtelem fogott elő erre a szóra.

– Mi tartozunk valamivel közösen? – kérdezém.

– Igen. Egy elrontott emberélet helyrehozásával. Mikor benyitottál
hozzám, itt láttál valakit mellettem s azzal visszahuzódtál. Mikor meg
én behívattalak, akkor «ő» sietett ki innen. Tinektek nem szabad
egymástól elfutnotok többé.

Ezzel mind a két kezével megragadta a kezemet.

– Tudod most már, hogy ki az, akinek mi annyival tartozunk mind a
ketten? Ez a szegény asszony, aki martyrja volt a női erénynek egy
évtizeden keresztül. Ha annyit vétett volna egy nyomorult élettárs
mellett, mint Magdolna, megbocsátana neki érte a megváltó. De ő jó volt
mindig. Csak én hozzám volt jó. Föláldozta magát értem. Úgy olvasok a
lelkében, mint egy kitárt könyvben. Ő szeret téged. Azért akart
megházasítani, hogy a lelkét megvédelmezze e szenvedély ellen, nehogy
bűnné fajuljon az. De te is szereted őt, – mert kerülöd. Hogy a kész
házasságod így bomlott szét, annak semmi más magyarázata nincs, mint
hogy magad akartad így; mert a szived mással volt tele.

(Még elhiteti velem, hogy az élhetetlenségem virtus volt!)

– Ő neki már szóltam erről a thémáról; épen ebben az órában, mielőtt ide
jöttél. Ő persze hallani sem akart erről; biztatott, hogy a műtét után
fel fogok épülni, ismét ember lesz belőlem, s aztán majd az őszszel
elmegyünk együtt a La Cocumellába (ott Sorrento mellett) s ott elmondjuk
egymásnak, milyen napokat éltünk ugyanott, ezelőtt tiz esztendővel, a
nászutazásunkban. De én tudom jól, hogy ő özvegy fog lenni három nap
mulva. Többet nem adok magamnak. Korábban is özvegygyé tehettem volna
őt, mert halálos szer mindig van körülettem elég. De az öngyilkosságtól
mindig visszatiltott a becsület. Egy biztosító-társaságnál nagy összeg
van lekötve a halálomra. Itt az öngyilkosság lopás, csalás. De arra a
holnapi műtétre maga az a biztosító-társaság kényszerített rá. Itt járt
az ügynöke s olyanféle czélzást ejtett el, hogy a műtét még megujíthatná
az életemet. Hát legyen az ő kivánságuk szerint. Megcsókolom a műtevő
orvosnak a kését s azt mondom: «köszönöm.» Az én obligáczióm ki van
fizetve. Most jön a tied. Hát te fizetsz-e? Ahogy becsületes adós fizet
– irás nélkül – puszta szóra?

Nem tudtam neki mit felelni. A torkomat összeszorította a görcs.

Csöngetett.

– Kéretem a feleségemet, – mondta az inasnak.

Pálma bejött a mellékajtón.

Mikor meglátta, hogy én minő helyzetben vagyok, térdepelve a férje lába
előtt, – elkezdett sirni.

– Semmi gyöngeség, Pálma! – suttogta a szürke ember. – Ezen ma át kell
esnünk. Még ma. Holnap már se idő, se alkalom.

Azzal a másik kezével Pálma kezét ragadta meg.

A nő is odatérdelt eléje a tulsó oldalon.

Akkor aztán egymásba tette a kezeinket. Mintha ő volna az eskető pap.

– Jó kézben hagylak benneteket… suttogá. – Utolsó óráimat ez a gondolat
megenyhíti. Úgy lesz minden, ahogy lenni kell… Úgy kivánja már a testem
a megszabadító kést, mint az üdvösséget… Nem hagyom magamat elaltatni a
műtét alatt; gyönyörködni akarok benne… De ne beszéljünk erről… Rövid az
idő… Sok mondani valóm van: nem kell közbeszólni…

A két kezünket odaszorítá a melléhez; érezhettük, hogy lüktet a szive
lázsebességgel.

– A végrendeletemről akarok neked beszélni: – végrehajtójához. Minden
vagyonomban a feleségemet teszem általános örökösömmé, azzal a világos
nyilatkozattal, hogy annak új házasságkötés esetén is birtokában marad.
Egy csomó jótékonysági és kulturális czélra tett hagyaték terheli az
egészet.

Itt pihenőt kellett tartania. Az az ismeretlen gyilkos démon odabenn
olyant szorított vaskezével a szivén, hogy perczekig megszünt a verése.
Az arcza eltorzult alatta.

– Nagyon szenvedsz? – suttogta a nő.

– Dehogy… mosolygok.

A szívlüktetés ujra megindult.

Pálma a digitalin-csöppek után nyult, a kis üvegcse ott állt a karszék
alsó támláján.

– Hagyd el, már jól van minden.

Azzal ismét felém fordult.

– A mellékletben arról intézkedem, hogy milyen legyen a temetésem. A
legegyszerübb. Fakoporsó, semmi selyem, semmi aranyozás, semmi koszoruk.
Aztán egy rövid imádság. Semmi kenetteljes gyászbeszéd. Isten tudja azt,
nem a pap, hogy áll az érdemeim és bűneim mérlege, majd ő itél. Nem kell
kripta. Ott akarok a többi jámborok közt aludni. Hadd táplálja a porom a
fa gyökerét.

Valami keserű mosolygás vonaglott végig az arczán.

– Frázis, frázis! Kár vele az időt tölteni. Hanem van közte egy komoly
intézkedés is. Meghagyom, hogy engem a nőm hat hétnél tovább ne
gyászoljon. Ennyi elég a kegyeletnek. Akkor tegye le az özvegyi fátyolt,
s vegye föl a menyasszony-köntöst. Én akarom, én rendelem így! Az
egyitek protestáns, a másik katholikus. Mind a két pap előtt
megtartsátok a szertartást. És azután menjetek ki Belgiumba, s ott
kössétek meg ujból az ottani törvények szerint a polgári házasságot,
minthogy erre még nálunk nincsen törvény. Ennek az okát is közlöm veled.
Te hivatalos minőségedben gyakran fogsz Frankhonba és Belgiumba utazni,
természetesen az asszonyodat is elviszed magaddal. Ott megtisztelnek
majd előkelő főurak, miniszterek, maguk az uralkodók is udvari
estélyekre, elfogadásokra való meghivásokkal. Ily eseteknél aztán nagy
keserüséget okoz a nőnek, ha a nevét kifelejtik a hivatalos meghivóból.
Ha a meghivott férj nem röstell utána kérdezősködni az illetékes helyen
a mellőzésnek: akkor egész udvariasan megsugják neki, hogy a franczia és
belga törvények szerint a pusztán pap előtt kötött házasságot nem
tartják érvényesnek, s az asszonyt nem nézik feleségnek. Tehát nehogy
úgy járj te is, mint én jártam, mikor a nőmmel kinn voltam Párisban, s a
császári estélyre meghivást kapva – egyedül – kénytelen voltam magamat
betegnek jelenteni, hogy Pálmát meg ne keserítsem vele.

Nevetett ezen a szürke ember… nevetett! – Mi pedig sirtunk, mint két
gyermek…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Minden úgy következett be, ahogy ő megmondta.

Másnap végbement a véres műtét. Rendkivüli, komplikált eset volt. Még a
külföldi orvosi folyóiratok is körülményesen közölték a tanulságait. Én
végig néztem; mert ő kivánta, hogy ott legyek; de a leirását elengedem
magamnak. A publikum, tudom, hogy falná; nagyon szép az!

Negyednapra aztán meg volt a temetés, melyhez a pompát csak az
utczarekesztő nagy sokaság szolgáltatta.


EGY KIS PROZÓDIA ÉS EGY KIS LITURGIA.

(No még csak ez kellett ennek a diktándó készült regénynek, hogy a
tisztelt olvasó egy kis költészeti rántásillattal meg egy csöpp
egyházpolitikai frissítővel regaliroztassék).

Már pedig ezt, kedves barátom, be kell venned, mert ez olyan, mint a
tatárszósz: hozzá tartozik a menühöz.

Azt már elárultam az elején, hogy Pálma és Amarillis egymáshoz nőtt
Dioszkurák voltak. Először is a költészet és a görög nyelv egyesíté
őket.

A görög nyelv igen szép világ!

A poézis szintén igen szép provinczia!

Ok tehát együtt vállalkoztak Homér Iliászának a lefordítására. Nekem is
adtak belőle egyszer-másszor kóstolót. Mint ahogy
birsalma-liktarium-főzésnél szoktak a gyereknek adni a fenekén
maradtból.

Amíg Pálma nem volt jegyesem, addig csak lenyeltem – no a
birsalma-liktáriumot. Nem tettem rá észrevételt.

De a megboldogult princzipálisom halála után ebből nekem mindennap
kijárt.

A gyászra szabott hat hetet valamivel el kellett faragni.

Én minden délutánt ott töltöttem a menyasszonyomnál.

Soha sem volt egyedül, mindig az apácza fejedelemnő társaságában.

Mikor jótékonyczélu hangversenyeket nem rendeztek, olyankor rendesen
Iliászt fordítottak. Nekem szabad volt a szótárból kikeresnem, hogy mit
tesz ez, meg amaz.

Aztán meg kellett hallgatnom a már lefordított verseket.

De már itt elhagyott az udvariassági kötelem.

– Tisztelt hölgyeim! ezek nem versek! Ezek hatlábu állatok ugyan, de nem
hekszameterek. Önöknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a daktylus?

Pálma őszintén bevallotta, hogy biz ő nem tudja, mi az?

De Amarillis pulykavörös lett, s azt állította, hogy ő tudja.

Én aztán egyetlen egy hekszameter sorból háromszor kimutattam, hogy nem
tudja.

– Daktylus görög-latin szó, azt teszi, hogy «mutatóujj», első ize
hosszú, két másik rövid, ez a versforma szintén egy hosszú, két rövid
izből áll; ha a szó végén magánhangzó van s utána a másik szó
magánhangzóval kezdődik, akkor a végtag keménynyé lesz, a daktylus bukik
s azzal oda a hekszameter. Ez nem hölgyeknek való! Hölgyekből lehetnek
doktorok, lehetnek fiskálisok, de hekszameterirók nem lehetnek.
Fordítsák le kegyetek az Iliászt alekszandrinusokban. Nézzék, milyen
szépek Arany János hőskölteményei.

Pálma megadta magát. Belátta, hogy csakugyan nekem van igazam. Nagy
áldozat volt tőle, de meghozta a kedvemért. Nem folytatja tovább a
Homér-fordítást hatos versekben.

Ebből is látható, hogy milyen hű lelke van!

De annál jobban magamra dühítettem ezzel Amarillist.

Készen lehettem rá, hogy boszut fog rajtam állani.

Majd valami más téren, ahol készületlenül találhat.

A gyászhetek alatt askétákhoz illő életet folytattunk. Kézcsók volt a
legnagyobb kegy rám nézve. Pálmának a boudoirjába még csak benéznem sem
volt szabad.

A gyászhetek letelte utáni első napra volt kitüzve a menyegzőnk.

Én a menyasszonyomnál úti toilettben jelentem meg, rögtön a menyegző
után megkezdendő a nászutazást, (miként Nikkel barátom tevé) egy nagy
rózsacsokorral a kezemben.

Ezuttal szabad volt Pálma öltöző-szobájába berontanom.

Ő is fölkészülten várt rám.

Én azt hittem, hogy most már az a jelenés következik, ahol a vőlegény
átnyujtja a menyegzői csokrot s aztán az első csókot kicseréli a
menyasszonyával.

Pálma azonban rezervált állásba helyezte magát.

– Kedves barátom, mielőtt a végzetes lépést megtennők, még egy nagy
kérdésem van önhöz, aminek a válaszára meggondolási időt ajánlok. Ez egy
liturgiai skrupulus.

Azt tudtam, hogy Pálma hitbuzgó, de nem bigott.

– Mi lehet az?

– Én rájöttem, hogy az esketési formula a kálvinistáknál külömbözik a
katholikusokétól.

– Az lehetetlen.

– Itt van. Elhozattam a préposttól is, a protestáns lelkésztől is a kézi
könyveiket, olvassa el.

Én beletekintettem az elsőbe s olvastam a formulát.

«Én N. N. ezt a hölgyet, akit kezemen tartok, szeretem, szeretetből
feleségül veszem; vele türök, vele szenvedek; sem jó, sem balsorsában
hűtelenül soha el nem hagyom. Isten engem úgy segéljen.»

– No hát a kálvinista esketési formula is szórul-szóra eként hangzik.

– Nem, kedves barátom. A kálvinista pap könyvében még egy sorral több
van; nézzen ide: «vele holtomig beérem». – Gondolja meg. Az esküvő előtt
a keresztleveleinket elő kell mutatnunk. Nem titkolhatjuk el az
életkorunkat. Én huszonkilencz éves vagyok. Ön pedig huszonnégy éves.
Még most szép vagyok, fiatal vagyok: egymásnak valók vagyunk. De
gondolja ön meg, hogy húsz esztendő mulva én már éltes matrona leszek,
ön pedig élte virágában levő férfi. Nem lesz-e önnek rabláncz akkor ez
az eskü? Gondolja meg a választ.

De már ugyan jobbrul-balrul pofoncsapni való ficzkó lettem volna, ha
erre mást válaszoltam volna, mint hogy mind a két karommal magamhoz
öleltem, nem törődve a mellcsokra sorsával s annyi csókot nyomtam az
ajkára, amennyi csak ráfért.

– Már most menjünk a paphoz; – még pedig az enyimhez elébb…


A NŐ OTTKINN ÉS OTTHON.

Hát biz azóta szép idők elmulának!

Az idén ültük meg az ezüst menyegzőnket.

(Látom, hogy vakarod az orrodat! «No ez szép kis regény lesz! Philemon
és Baucis!» – No csak légy nyugton. Lesz itt meglepetés, cselszövény,
nevetnivaló elég!)

Azt azonban el kell mondanom, hogy az én nőm minden tökéletességeknek a
mintaképe. Még testi alakjában is az. Ennek nincsenek se migrénjei, se
görcsei, se idegességei. Ennek nem kell se Marienbad, se Ostende: beéri
Balaton-Füreddel. Ez nem használ se kozmétikumokat, se szépítő szereket;
de még nem is tubákol, (ami csaknem hihetetlen).

Aztán nem féltékeny; soha sem is volt az. – Tudod, ezt meg lehet ismerni
az arczon. A mely asszony féltékeny, annak az álla alatt tokája támad;
minden féltékeny asszonyt elárul a kidülledő toka. Az én feleségemnek az
álla most is szépen összefoly a nyakával szépségvonalban. Ez azért van,
mert nem féltékeny. – No majd a tények próbákat fognak szolgáltatni
erre.

Hogy pedig a jellemét mindjárt egy nagy vonással vázoljam, azon kezdem,
hogy Pálma a megboldogult férje után örökölt tetemes életbiztosítási
összeget egy emberbaráti intézmény alapjául szentelte. A nyilvánosság
nem beszél róla, mert titokban működik. Az a föladata, hogy a rejtőző
nyomort enyhítse, fölkeresse azt az inséget, mely nem jön ki az utczára;
hajdan boldog élethez szokott családfők, akik most a napszámbajárás és
öngyilkosság között válogatnak; szép leányok, kik a válaszúton állanak,
ahol az éhhalál és a bűn ösvényei keresztezik egymást ezeknek utána
járni, sorsukat kipuhatolni, azután kiokoskodni, hogy miféle munkakör,
foglalatosság által lehetne számukra állandó jólétet eszközölni. Ez egy
igen szép intézmény, magam is működő tagja vagyok.

De azt is el kell ismernem, hogy a siker oroszlánrésze soror Amarillist
illeti meg. Ő volt ennek az intézménynek az igazgatónője.
Kifáradhatatlan buzgalom, éleslátó itélőtehetség, lelkiismeretes
pontosság. Ő volt valóban a pedanteria istenasszonya.

(Ennek van ám tokája, de azt én csak most vettem észre. Ki gondolna az ő
világi állásában a tokára?)

No de amellett aztán, hogy a nőm ideje egy részét az emberiség javára
szentelte, a többi része mind az én boldogságomnak tökéletes
kimodellirozására volt fordítva.

«A szerelem mindent pótol!» azt mondja Petőfi és nekünk volt mindenünk,
s még azon fölül «ez» is. Csakhogy ebben is hygieniai szempontok
uralkodtak. Nem tudom, Pálma Platot olvasta-e, vagy Gibbonból Zenobia és
Odenatus történetét, de annyi bizonyos, hogy a bittsei várban Thurzó
püspök nászfülkéjének homlokára vésett aranybetüs mondatok senkire úgy
rá nem illettek, mint mi ránk.

És aztán, ami a boldog házaséletnek a fundamentuma: a konyha! Ebben az
én feleségem felülmulhatatlan. Mindig azt kereste, hogy mik a kedvencz
ételeim; azoknak a készítésmódját maga tanította be a szakácsnénak. Te
bizonyosan tudod apprecziálni, hogy mi az? Az a riskása leves
lúdaprólékkal, az a bableves disznókörömmel, azok a tüdőstáskás levesek,
gulyás levesek; aztán azok a pörkölt malaczok tarhonyával, zöld
paprikával; azok a kolozsvári töltött káposzták; azok a tárkonyos
bárányok; azok a spékelt vesepecsenyék, a vadak mindenféle nemei, meg
azok a drága dorongos fánkok, farsangi fánkok, barátfülek; bőjtösnapokon
a ráklevesek, halászlevek, töltött csigák, irósvajas túrós csuszák.
Aztán, amit csak a föld megterem ritkaságképen, az a csemege mind oda
lett hordva az én asztalomra: az erdélyi baraboly, a lengyelországi
rizikegomba, spárga az esztendő minden szakaszában, végre a gyümölcsök,
befőttek és liktáriumok sokasága. Fekete kávét pedig úgy nem tud a
világon senki főzni, mint az én feleségem.

Mondanom sem kell, hogy Amarillis mindennapos vendég volt az ebédünknél.
Délelőtt konferencziáztak a feleségemmel s aztán ott marasztották.

Egyszer azt találtam mondani az ebédnél:

– No már így a kinai császár sem él, mint én.

– Pedig annak az asztalára bizonyosan a legjavát válogatják a
mopszli-pecsenyének – mondá Amarillis, emlékünkbe idézve azt a jól
ismert adomát, melyben a kinai császár díszlakomáját élvező angol
nagykövet, az aranytálon fölhozott pecsenyére mutatva, azt kérdi a
császártól: «Miau, Miau?» – «Nó, felel a császár: bau bau».

Azután azt a kérdést intézte hozzám:

– Hát vallja meg ön, van-e a kerek földön még valami kedvencz étel, amit
ön nagyon szeret s amit még Pálma az ön kedvéért meg ne csináltatott
volna?

– Igen is, van – feleltem én. – A ráczpite.

Ennek csakugyan soha a nevét sem hallotta a feleségem.


A RÁCZ-PITE.

(De most már csakugyan az asztalhoz csapod a tolladat; ki fog regényt
irni a rácz-pitéről? Jól van no, öreg; adjunk neki más czimet, törüld ki
a föntebbit. Jó lesz ez: «Amit Amarillis főzött?» No hát beszéljünk
Amarillisról).

Az már való szent igaz, hogy az a czirkuszi bűvész, aki azt produkálja,
hogy a nagy boa konstriktort a dereka, meg a nyaka körül tekergeti,
minden nap azt koczkáztatva, hogy ha egyszer az a nagy szörnyeteg
megharagszik, egyetlen szorításával kiszoríthatja belőle a lelket, hát
az nem követ el akkora vakmerőséget, mint mikor én Amarillist otthonossá
tettem a házamnál.

Felejtheti ez el valaha, hogy mit tettem vele? Nekem ifjukori pajkosság
volt az, de neki az egész életét megfordította. Kiszakította az ő
csillagát a zodiakusból, s kilódította üstökös csillagnak a nagy
világürbe. Én miattam lett belőle apácza. Vajjon az apáczák nem ismernek
boszúállást? vajjon az aszkezis, mely a teremtő szenvedélyeket eloltja,
a romboló indulatokat is el tudja-e oltani? Az ő egész élete egy végig
árkolt egyenes út, melyen nincs kitérés, nincs megpihenés, a végén egy
kereszt.

Nincs zárdába csukva, szabadon jár-kel a világban; annál rosszabb reá
nézve; látja az örvendezőket – és kerüli. Látja, hogy pompázik a
nővilág; minden évben új divat, csak az övé nem, az apácza kantus.

És ez minden nap lát engem, beszél hozzám s magában átkozza azt az órát,
melyben nekem görög betűk kimondását tanította.

És nap-nap után kell neki látni, hallani! hogy én milyen boldog vagyok.
Mert ámbátor jóizlésű ember nem szokta a mások jelenlétében családi
gyöngédségeit kimutatni, de hallhatja a feleségemtől minden nap, hogy
mennyire szeret – ez hagyján! – de hogy mennyire becsül! A férjek
mintaképének tart. De elmondja neki ezt a terített asztal; elmondja a
velős koncz, milyen nagyra van velem a feleség. Hja bizony, a velős
koncz, és hozzá a pirított kenyér; ezt csak olyan férjek kapnak, akik rá
szolgálnak s ha még hozzá az asszony egy kis gyönge hagymát is nyújt
mellé! Hány asszony van a világon, aki ezt megcselekszi? Az a zöld
hagyma a hitvesi törhetlen hűségnek a szimboluma!

Az után a multkori ebéd után, amint beakartam nyitni a feleségem
szobájába, rám kiáltottak belülről, hogy «nem szabad».

Ahán! Fontos tanácskozmányok folynak Pálma és Amarillis között.

Valami egy hét mulva aztán egyszer csak föltesz a fölszolgáló inas az
asztalra egy teletetéz tál – ráczpitét.

Ime, itt van!

Ami eddig a boldogságomból hiányzott, az is megkerült.

Pálma diadalmasan kaczagott.

Én – in medias res – hozzá láttam. Épen olyan volt, mint amilyen az
emlékemben meg van örökítve. Az az íz, az a zamat, az az illat, az a
ropogós, foszlós rétegesség. Ez az! Ez az igazi rácz-pite.

– Új szakácsnét fogadtam! – mondá a feleségem.

– Híja be azt a szakácsnét! – mondám az inasnak, – meg kell őt
ünnepélyesen dicsérnem.

Percz múlva visszajött az inas, kezénél húzva a szakácsnét.

De az utolsó falat majd a torkomon akadt.

Az a rácz-pitékben remeklő szakácsné nem volt más, mint Iringó.

Iringó volt biz az! de nem az én hajdani Iringóm. Hanem az, amelyiket a
szél, tövéről letépve, végigszekereztet az aszú fenyéren.

Amióta nem láttam, kész vén asszony lett belőle. Arczbőre megbarnult;
szemei mély ólomkarikákba sülyedtek; szemöldökei erősen előrenőttek, s
az ajkán olyan csinos kis bajusz ékeskedett, amely becsületére vált
volna akármelyik egyéves önkénytesnek. Én bizony, ha véletlenül
találkozom vele az utczán, rá nem ismerek.

De annál jobban rám ismert az Iringó. Sírt és nevetett a jó teremtés,
mikor meglátott; odarohant hozzám, elkapta a kezemet, összecsókolta,
drága uracskájának nevezett, áldotta a védszentjét, hogy ismét hozzám
vezérelte, akinél jobb ura nem volt, amikor még csak kis gazdája voltam.

Mikor nevetett, akkor még csunyább volt: feketék voltak a fogai.

Szerencsémre nagyon keveset tudott magyarul. Soha sem voltam
chauvinista, beszéltem a szeretőimnek a nyelvén s nem iparkodtam őket
nemzetem számára elhódítani.

De annál inkább értette a rácz nyelvet Amarillis.

Mikor eltolmácsolta Pálmának a hallottakat, a feleségem nyájas
leereszkedéssel kinálta meg Iringót, hogy üljön le közénk egy székre,
húzza a széket az asztalhoz; az nagyon kedves meglepetés, hogy ő már
volt egyszer a mi házunknál.

– A kalugyerénél… szóltam közbe.

És aztán elmondatta vele az élete történetét. Iringónak volt annyi esze,
hogy onnan kezdte, amidőn már férjhez ment, én pedig elhagytam a
nagybátyai házat; az ura részeges, kártyás volt, mindenét elitta,
elvesztegette, utoljára részeg fővel belefulladt az alibunári
kokojszásba; a hitelezők elkótyavetyélték a házát; Iringó kénytelen volt
szolgálatba állani. De hát jót tett vele a csodatevő szent Szűz, mert
idevezérelte az áldott soror Amarillis közelébe, aki őt aztán ide
beszerezte, ahonnan ő halála napjáig meg nem fog válni; lesz olyan
hűséges szakácsnéja, gazdasszonya, ápolója az ő hajdani kis gazdájának,
amilyen volt az anyja a nagybátyámnak, a kalugyernek.

Az én feleségem ezen a csodálatos intézkedésén a gondviselésnek egészen
el volt érzékenyülve; biztosította Iringót afelől, hogy az ő házánál
holtig elmaradhat, eltört edényeket soha be nem számítanak neki, s a
havi bére öt forinttal megjavíttatik.

Én pedig megtudtam, hogy Amarillis volt az a kegyes, aki ezt az én
hajdani szívlángomat fölkutatta és a háztartásomhoz annektálta.

Már most vannak ketten, akik rólam tanúbizonyságot tesznek.

Azzal ugyan meg voltam nyugtatva, hogy a feleségem össze nem ül
cselédekkel pletykázni; de ellenben bizonyosra vehettem, hogy Amarillis
kigyóntatja Iringóval a csiklandósabb tartalmú részleteket. Azokat a
menyasszonyhazavivő czipőket! És a többi…

Nos aztán? Ha megtudja is mindezt a feleségem?

Nagyot fog rajta nevetni, s azt fogja rá mondani, amit mondanak ilyenkor
a magyar asszonyok:

«_Elvágta, ameddig megsült._»


MARCHESA VIOLETTA DI GAMBA.

Egy napon a feleségem egy folyamodást hozott be hozzám azzal az
utasítással, hogy ezt személyesen kell átadnom a kultuszminiszternek.
Magával hozta asszisztencziának Amarillist.

Ez volt az én hivatalom. Folyamodásokat közvetíteni minisztereknél,
bankoknál, vasutaknál, igazgatóknál; néha sikere is volt; többször pórul
jártam vele, azért csak megtettem.

A kezembe adott folyamodás (olasz nyelven) a kultuszminiszterhez volt
intézve s abban Marchesa Violetta di Gamba kér engedélyt a magyar
fővárosban általa berendezendő nyilvános jellegű magán-zeneiskolához
leányok számára.

– De kedvesem, én nem ismerem marchesa Violetta di Gambát, se híréből,
se személyesen.

– Amarillis ismeri.

– Ön ismeri? De hát ért ön valamit a zenéhez?

– Hogyne?

– Ugyan mikor szerezte?

– Legyen ön megnyugtatva.

– És hátha a miniszter úr azt kérdi tőlem, hogy hallottad te azt a
marchesát valaha muzsikálni?

– Mondja ön, hogy hallotta.

– Hazudjam egy nagyot?

Amarillis kenetteljes mosolylyal mondá:

– Én abszolválni fogom önt ezen bűn alól: – aztán hirtelen más hangba
csapva át, azt mondá: biztosíthatom önt a felől, hogy a miniszter úr nem
fogja azt öntől kérdezni.

Mit tehettem? Megadtam magamat.

Elmentem a marchesa folyamodásával a kultuszminiszterhez. Kedves embere
voltam; (ami csak ingyenhivatal van a vallás és közoktatás mezején, azt
én mind viseltem az ő megbizásából). Korán reggel mehettem hozzá, a
hivatalos órák előtt. Még öltözködés közben elfogadott; megmosdott,
megtörülközött, inget váltott s mikor készen volt, elvette tőlem a
folyamodást.

Amint belenézett, mosolyogva csóvált fejet. Mosolygó fejcsóválás? Mi
lehet ez?

– Tudom már! – mondá aztán nagyot hunyorítva. – Jól van, meglesz.

Azzal valamit írt a folyamodás szögletére vörös plajbászszal s az iratot
összehajtva, odadugta az íróasztalán levő broncz krokodilusfejnek a
fogai közé. Ez jó előjel. A krokodilus a kedvező numenek közé tartozik.

– El lesz intézve kivánságod szerint – mondá ő kegyelmessége s kezet
nyújtott.

Én valami hála formát rebegtem. Tudom is én, hogy mért hálálkodtam?

A miniszter még egy perczig fogva tartá a kezemet s az alatt, folyvást
azzal a szemöldök rángató mosolygással, azt mondá:

– No hát mégis csak igaza van annak a német közmondásnak, hogy van
valami a világon, ami a régiségtől nem rozsdásodik meg.

Azzal megrázva a kezemet, kegyesen elbocsátott.

És csakugyan nem kérdezte meg tőlem, hogy hát mit tudok én marchesa
Violetta di Gamba zeneismeretéről.

Én aztán törhettem rajta a fejemet, hogy mi lehet az az izé, ami a német
közmondás szerint nem rozsdásodik meg? – Bizonyosan a gumilásztikum.

Pár nap mulva aztán örömrepesve tudatá velem a feleségem, hogy ő
kegyelmessége által a marchesa folyamodványa egészen kedvező válaszszal
érkezett vissza; a marchesa délután vizitet fog nálunk tenni, a
közbenjárásomat megköszönni: el ne menjek addig hazulról.

Örülni fogok a szerencsének.

Délután a feleségem át hívatott a szobájába.

Ott volt már akkor a látogatónő. Hogy valósággal marchesa, azt bizonyítá
a sok szalag, csipke, dudor, amivel az öltönye túl volt ékesítve; hanem
a Viola di Gamba, az hiányzott nála.

Hanem azért mégis ráismertem. Hisz ez az én hajdani Fritilláriám!

No ha erre mondtam volna azt a miniszternél, hogy ismerem a
zenetehetségeit, az nem lett volna valami főbenjáró hazugság.

Most is elég szép volt még, bár egy kicsit molletté lett.

A feleségem ennek is nagyon megörült, hogy olyan régi ismeretségünk
újult meg vele. Ő aztán hozzá kezdett a historizáláshoz, hogy miként
lett őrnagynéból markinővé; én bizony nem vártam be a végit:
«igazgatósági ülésem van, sietek». Ott hagytam a feleségemnél, beszélje
el neki a multakat, Amarillisnek pedig a még multabbakat.

Most találtam már ki a miniszternek a kharádáját azzal a német
proverbiummal: «Alte Liebe!» Ez az, ami «rostet nicht». Ej, ej,
kegyelmes uram! mingyárt rosszat kell gondolni az emberről?

… No hát most már vannak hárman.


ANGIOLINA D’ISTRIA.

Remélem, hogy magadtól is kitalálod, ki legyen e névnek viselője.

Nemcsak a világtörténetnek van logikája, hanem az egyes emberek
élettörténetének is. Ahogy kezdődtek a regényem elején a fejezetek, úgy
kell azoknak folytatódni is.

De meg aztán aki a 60-as, 70-es években ujságolvasással foglalkozott,
annak minduntalan kellett találkoznia a szép hangzású «Angiolina
D’Istria» névvel, melyet egy kitűnő énekesnő viselt, nagyon viselt!
Elhordta azt a világ minden fővárosába; minden lapnak a művészeti
rovatában olvashatók voltak az elismerő referáták művészi
vendégszerepléseiről. Még Amerikába is átvitorlázott s ott is felül mult
minden eddig ott járt művésznőt – reklámcsinálás dolgában.

Magadtól is kitaláltad, hogy ez volt az én Passiflorám. (S a többié.)

Még az én házasságom előtt kivándorolt az eléggé nem méltányolt művésznő
a hálátlan hazából, mely nem tudta eléggé megbecsülni (osztrák értékben)
művészi tehetségeit. Olasz nevet adoptált, amihez joga volt, mert
csakugyan Istriában született; Passiflorának csak én bérmáltam el.

Nagy megnyugvásomra szolgált, hogy a külföldön úgy ünnepelik. Rettegtem
attól a gondolattól, hogy ha egyszer eltalálja veszíteni a hangját,
akkor haza jön s szülötte nemzetének fogja szentelni tehetségeit; itthon
okvetlenül barátságot köt a feleségemmel s akkor az én jó hírem
kártyavára menten összeomlik.

Azonban hát sorsát senki sem kerülheti el.

Egyszer csak feltűnt a művészet csillaga Szentpétervárott. Ez a
művészkarrierben az ultima Thule. Onnan aztán lassankint szállt lefelé;
Varsóba, Krakkóba, majd Prágába; utoljára Bécsbe. Én ahoz hasonló
rettegéssel olvastam a vendégszerepléseiről szóló tudósításokat, mint a
kholera híreket. (Tán csak huzatott a kormány kordont a magyar határon?)

De hát ami már egyszer a «kizmet»-ben meg van irva!

Egy napon soror Amarillis hiányzott az asztalunknál.

Én szimulált részvéttel kérdezém a feleségemtől, hogy talán beteg a
tiszteletreméltó úrhölgy?

Erre Pálma suttogva mondá:

– El ne áruld senkinek. Mi egy nagy konczertre készülünk, az
ápolóintézetünk gyarapítására. A programm már kész, csak a piész deö
rezisztansz van még hátra. Amarillis azért ment föl Bécsbe, hogy a
hangverseny számára megnyerje a világhírű D’Istria Angiolina
közreműködését.

– Amarillis hozza ide?

– Igen. Én fölajánlottam neki a saját szállásomat ittléte alatt.

– Hüh! Teringettét! Ez nagy…

– Micsoda, édesem?

– Azt mondom, hogy nagylelkűség. (Akartam mondani: nagy bolondság!)

Aztán Pálma körülczirógatta a pofámat a síma tenyerével.

– Ugy-e bár, helyesled, hogy én Amarillisnak azt adtam utasításba, hogy
ha a híres művésznő valami exorbitans föllépési díjat talál igényelni,
csak egyezzék bele, majd az uram kifizeti.

– Már mint én?

– Hát te vagy az én uram.

Mit tehettem? Olyan szépen mondta azt, hogy «te vagy az én uram». Bele
kellett nyugodnom, hogy «úr» vagyok.

Igaz, hogy azzal az összeggel kilencz inséges családapának az évi
házbérét kifizethettem volna rövid kézből.

D’Istria Angiolina csakugyan beleegyezett a közreműködésbe.

Két nappal a konczert előtt már lejött Budapestre.

Úgy illett, hogy a perronon fogadják a dívát a jótékony hölgyek,
rózsabukéttal, riporterek kiséretében. Az én hintóm várt reá.

És aztán nekem kellett őt fogadnom odahaza a lépcsőtornáczban s
karonfogva vezetnem a számára rendelt apartmába.

Még most is szép asszony volt. Hiszen csak tizenhat év mult el azóta,
hogy utoljára láttuk egymást: legfeljebb harminczhat éves lehetett.
Aztán a szinésznők nem vénülnek.

A feleségemnek azonnal elfecsegte, egész dicsekedéssel, hogy mi jó
ismerősök vagyunk, s még most is veszedelmes lehetnék rá nézve, ha olyan
«jól őrzött vár és jól táplált őrsereg» nem volnék, (a hogy a német
közmondás kifejezi).

Vacsoránál egymással átellenben ültünk s akkor még jobban szemügyre
vehettem. A termete kissé nagyon megerősödött; az arcza azonban semmit
sem vesztett hajdani derültségéből. Hosszú csigába csavart hunczutkái
voltak (à la Mars kisasszony) amikről azt rebegi a fáma, hogy két
keskeny sebhely eltakarására valók. Nehány év előtt a diva azt a
kellemetlen fölfedezést tette, hogy az orczáin időjelző vonalak
(magyarán «ránczok») kezdenek otthonosulni. Egy amerikai műtő aként
segített ezen a hátrányon, hogy a fül közelében egy-egy vékony
szijacskát kihasított az arczbőréből s azzal a solutio continuitátist
szépen összevarrta; az által a ránczok elsímúltak. Csak szinésznők
képesek ilyen heroizmusra.

Egy másik emlékének pedig csak én tudom a titkát, Junói nyakán egy két
ujjnyi széles bársony szalagot visel, egy sor gyémánttal. (Igazak-e? azt
nem tudom.) Ez a bársony szalag annak a hat pióczacsipésnek a nyomát
takarja el, amik soha el nem mulnak.

Egyébiránt olyan pompás jó kedve volt, miként hajdan és kitünő étvágya
hozzá.

Hivatalos volt a vacsorához Violetta di Gamba asszonyság is, mint
szintén résztvevő tag a holnaputáni konczertben. Mind a három hölgy el
volt ragadtatva a negyediknek a szeretetreméltóságától. A pezsgőnél
te-s-tu-t ittak vele s bizony fölhajtogatták a poharaikat, csak
Amarillis nem. Ő csak az ajkát értette a pohárhoz. Ő józan akart
maradni. – Engem tanulmányozott.

… Tehát már vannak négyen!

Valjon – rendszer van ebben?


NÉGY UTÁN – HAT.

Van ugrás a logikában is.

A négy után következik az öt, de itt elejbe ugrik a hat.

Az utczák teleragasztva a mai konczert rózsaszínű plakátjaival, melyeket
mind a négy oldalon szegélyez a főfő vonzerő: «Angiolina D’Istria»
mindenféle lehetetlen alakú betűk verszáljaiból kiformálva; nekem pedig
tele a két zsebem zártszékjegyekkel, amiket estig el kell adnom a velem
üzleti összeköttetésben álló egyéniségeknek. Minthogy azonban én az
útonállásnak ezt a nemét a szegénylegénykedés legutolsó fajtájának
tartottam, hát az ilyen rámbízott üzletnek rendesen az szokott a
végeredménye lenni, hogy rálesek, mikor a diákok az egyetemből kijönnek
seregestől; egy ismerős fiút elfogok, annak a kezébe nyomom az egész
csomó jegyet; «nesze pajtás; oszd ki a kollégáid között, aztán majd
tapsoljatok». (A jegyek árát megfizetem magam.)

E miatt ott kellett a múzeum előtt alá s föl lőgéreznem.

Egyszer-egyszer be is tértem a nagy lélekszállítóba, megnézni, hogy nem
készül e még rajzáshoz a köpü.

Amint megint kijöttem a gyalogjáróra: épen egy karonfogott pár haladt el
előttem; kétségtelenül férj és feleség. Az asszonyságon csokoládébarna
posztó öltöny volt, elől, a vállán kezdve egész csipőig, hosszú egyenes
fehér zsinórokkal ellátva, hátul pedig szintén mindenféle fehér
sújtásokkal kiteremtettézve, amik nagyobb távolságból tökéletesen
hasonlítottak az epitáfiumokon látható emblémához. Halálfej és
karcsontok.

Mintha én ezt a divatot már valaha láttam volna!

A fején óriási Rembrandt kalapot viselt a hölgy, melynek karimájáról
bordóveres fátyol volt lehúzva az álláig, úgy, hogy az arczát nem
lehetett meglátni. De arra is használatos volt ez a hatalmas kalap, hogy
a párját képező férfinak az arczát is eltakarta. Jobbjában japáni
napernyőt viselt a hölgy, bambusznád nyéllel s ugyanarra a karjára vetve
viselt egy lebernyeget, mely tele volt hímezve kicsiny és nagy zsett
gyöngyökkel. Meleget nem tarthatott az, de ha verekedésre kerülne a sor,
kegyetlenül helyben lehetne vele hagyni valakit, – aki engedi magát.

Pedig úgy látszott, hogy most mingyárt arra kerül a sor.

Czivódtak egymással. A hölgy hangosan, a férfi csak mormogva.

Egyszer-egyszer a hölgy a könyökével nagyot taszított a férfi bordáiba.

Kiváncsi voltam rá, hogy ugyan min veszekesznek? A sarkukba nyomultam.

– Mit? Te még most is azt mered állítani, hogy azt a nyakravalót magad
kötötted így föl? – Így nem tud férfi nyakkendő-csokrot kötni. Így csak
a kávéházi pénztárosnők tudják megkötni a csokrot.

A férfi morgott rá valamit.

– No vagy az orfeumi ballerinák! Illik az ilyen feleséges embernek? Hisz
ez valóságos madár-csalogató!

Mikor aztán a Nemzeti szinház Szikszay-kapujához értek, akkor
betuszkolta a férjét a kapu alá; napernyőjét, lebernyegét kezére bizta,
ő maga fölbontotta az inkriminált nyakkendőt és megkötötte illedelmes
máslinak, a hogy az rendes életet folytató férjekhez illik.

Mikor aztán kifelé jöttek a kapu alól, akkor végre mégis csak meg
kellett látnom a férfinak a képes felét.

– Ezt a pofát én már láttam! – mondám doktor Bartolóval.

Mire a pofa tulajdonosa ugyanazon tónusból énekelt vissza Almavivával:
«Sok szerencsét én kivánok…»

Hisz ez Nikkel pajtás.

De mi lelte ezt? Hisz ez most fél fejjel kisebb, mint volt hajdanában!

Nem nőtt ez visszafelé, csak a fejét tanulta meg a válla közé húzni a
felesége jelenlétében.

Ez a saisi fátyol alá takart hölgy tehát Hesperis!

Bizony régen nem láttam.

S ma sem lesz a napja, hogy meglássam, úgy látszik, hozzá van esküdve az
a rókaszinű fátyol.

Ő is rám ismert és megszólalt. (A hangjáról sem ismertem volna rá: olyan
szőlőrekettye-izű hang volt.)

– No ez derék! Mi épen önökhöz indultunk látogatóba.

– No annak fölöttébb örülök. A feleségem el lesz ragadtatva.

– Mehetünk együtt.

(Hogy én ezzel a figurával menjek végig a városon! Meglűnek!)

Jó ürügyem lett volna ugyan az elmenekülésre, hogy tele a zsebem
konczert-jegyekkel s azokat értékesítenem kell statarialiter. De aztán
valami ötlött az eszembe; «no hiszen jó helyre hozod az uradat most mi
hozzánk; ott van Passziflóra». – Nem! azt a jelenetet, amikor ezek
egymásra bukkannak, nem engedhetem el magamnak; azt nekem élveznem kell.

Tehát azt tettem, hogy odaintettem az ismerős hordárt onnan a
szegletről; kezébe nyomtam a hangversenyjegyeket azzal az utasítással,
hogy szerezze el, ahogy tudja, a mit kaphat belőlük, azt vigye haza a
feleségének; nekünk pedig hozzon egy jó nagy csukott négy ülésest.
Férjet felesége mellé helyeztem a hátulsó ülésben, magam az első ülésben
foglaltam helyet, háttal a kocsisnak. Itt nem látnak meg.

Hesperis lamentált, hogy minek ez a költekezés? Én megnyugtattam, hogy
igen messze lakunk, aztán sáros az út. Aztán nekem is sietnem kell:
referálnom a feleségemnek, hogy a mai konczertre a jegyek már mind
elkeltek; most már ázsióval árulják őket; majd ettől a mai nap
«Star»-jának is jobban megnyilik a hangja, ha ezt meghallja, mivel, hogy
az isteni Angiolina d’Istria a mi házunknak a vendége.

Megszántam a szegény Nikkel pajtást; figyelmeztetni akartam az
ámbüszkádra.

Nikkel e szónál meg akarta nyomni a lábamat. Ámde Hesperis lábacskája
ott detektiveskedett mellette s ő hágott a férje lábára.

– Most mért akartad a barátod lábát megnyomni?

– Én? Dehogy akartam.

Hesperisnek a találkozása Pálmával a könyek libáczióinak volt szentelve.
Zokogva borult az asszony nyakába s három verset sírt. Az egyiket
bizonyosan a derék szürke emberért, a kinek soha sem kellett volna
meghalni, a másikat kétségtelenül Pálmáért, hogy ilyen emberhez kellett
férjhez mennie, a harmadikkal valószinüleg saját magát siratta el, a
miért Nikkelhez került. – Mert hát a férfiak mind rosszak. – Ha két nő
viszontlátja egymást, igazán nem is tehet egyebet, mint hogy sirjon.

– Hát mi ne sirjunk egy kicsit? dörmögé hozzám Nikkel.

– Hallottam! szólt oda a fátyol alól Hesperis, s aztán csak megtörlé a
zsebkendővel orrát, szemét, – mindig a fátyol alatt.

Mikor Nikkel pajtás fedetlen fővel mutatkozott, akkor tünt csak fel a
nagy változás, a min az idő (a nagy öltöztető) keresztül vitte. Szakállt
nem viselt többé, csak bajuszt; a haja egyik fülétől a másikhoz volt
átfésülve, hogy a fensíkot fedezze, s haj és bajusz fekete volt; holott
nekem úgy tetszik, mintha a legutolsó búcsúvételünk alkalmával szőke
lett volna. (Persze, Dácziában nem árulnak szőke melanogént.) Az arcza
is rezes lett egy kicsit. S az egész modora valami kedélyes sunyiságot
árult el, mint a ki tudja azt magáról, hogy őtet mindig szidják a háta
mögött valami bűneért, a mit ő vagy elkövetett, vagy nem követett el;
szemben pedig mindig vallatják érte, de a mit ő bizonyosan le fog
tagadni.

A felesége nem is titulálja a barátnéi előtt máskép, mint «ez a rossz
ember». Ezt neki ép úgy meg kellett szokni, mint nekem azt, hogy a
feleségem úgy szólít, hogy «fiacskám».

Azonban még Hesperis hozzá sem kezdhetett, hogy oly hosszú távollét után
kipanaszolja magát hajdani kebelbarátnéja előtt, a midőn az előszobában
kedélyes vita hangzott fel két hölgyajakról, kiknek mindegyike
áterőszakolni igyekezett az ajtónbelépés elsőbbségét a másikra. Nehéz is
azt eldönteni: az egyik «diva», a másik «beata».

– Amarillis és Passiflora… Súgám én hirtelen Nikkel fülébe.

A mire ő olyan hunyász pofát csinált, mint egy ártatlan kandur, a ki még
soha madarat el nem fogott.

Csakugyan Amarillisnek kellett elébb belépni.

Mikor Nikkel pajtást meglátta, egyszerre összehúzta a szemeit laposra,
mintha csak apródonkint akarná átereszteni az alakját emlékezete
retinájára. (Ez a másik!)

Egészen ellenkező hatása volt Nikkel meglátásának a második hölgyre.
Passiflora szeme szája tágult, s egy pillanatig az az ötlet volt
olvasható az arczán, hogy az ajtóból visszaforduljon, elszaladjon, itt
hagyjon konczertet, jótékony nőket, s meg se álljon Amerikáig.

Hogy ezt Hesperis szemei ott a fátyol alatt észre ne vették volna, alig
hihető.

Én azonban siettem (váltóőri ügyességgel) a vasuti összeütközést
elhárítani, azzal, hogy odavetettem magamat a sinekre, s tárt karokkal
fogtam el egyszerre, mind a két delnőt.

– Diadal, hölgyeim! Jegyeink az utolsóig mind elkeltek. Az utczákon
ázsióval kinálják az elővásárlók!

– No, no, fiacskám! – szólt közbe a feleségem. – Engedd meg, hogy hadd
mutassam be elébb a hölgyeket egymásnak.

S azzal megnevezte őket fejenkint, mire azok kezet nyujtottak egymásnak
előirt mosolygással. Hesperis és Passiflora még újak voltak egymásnak:
Nikkel pajtásnak pedig valóságos «új kapu» volt az Adelphe Philine
fejedelemasszony czím, a mi alatt Amarillist viszontlátta.

A két utóbb érkezett hölgynek valami rövid közlendője volt Pálmával,
félsuttogás mellett. Nikkel a tükör felé fordult s bajuszát igazgatta.
Hesperis odalépett hozzám s egyet csipett a karomon, odasúgva:

– No ha maga így tud hazudni egyszerre két hölgynek…

– Hogy tud még akkor háromnak!

Amarillis meg akarta mutatni, hogy ő itt is ura a helyzetnek. Maga jött
oda Nikkelhez, őt megszólítani.

– Hiszen mi már találkoztunk az életben.

– Igen, a klasszikus görög földön! a Pieridák berkében.

A bordóvörös fátyol csak úgy libegett Hesperis kalapján e szóváltásra.

Siettem interveniálni.

– Jer velem, pajtás, a szobámba, – mondék Nikkelnek, azon törekedve,
hogy őt valahogy kihúzhassam a karjánál fogva a tükör és Amarillis
közül, a hová be volt szorítva. Te szeretted a régi pénzeket: énnekem
igen szép gyűjteményem van.

Amarillis rám nézett.

– Úgy? Nem is tudtam, hogy ön oly szenvedélyes régipénzgyűjtő!

(Nem is voltam én az; hanem azért ritka szép nummismatikai múzeumom
volt, a mit a megboldogult elődöm gyűjtött össze).

– S ön is úgy szereti az antikokat? – kérdé Amarillis Nikkeltől.

– Imádom.

– Akkor ebben a szalonban is találhat eleget. A mit itt lát, az mind
antik.

(A feleségemnek ez volt a főszenvedélye: butorokban, képekben,
porczellánokban: vieux Sèvres, alt Wien, vieux Saxe, old-Chine, Szaczúma
japán).

Nikkel bámulva nézegetett széjjel s elragadtatással mondá:

– Nagyszerű! Pompás! Csupa antik. (S az alatt hol az egyik, hol a másik
hölgyre tekintett.) S milyen jól vannak konzerválva!

Amarillis baziliskus-szemeket vetett rám. (Hiszen nem én, hanem a
Nikkel!) – (De csak nekem kell ezért majd meglakolnom.)

– No, ha ön olyan nagy kedvelője a régi pénzeknek, én majd rávezetem önt
egy olyan kútforrásra, a hol ön a legritkább példányokat kaphatja.

– Háládatos leszek érte.

… Hej de jól éreztük magunkat Nikkel pajtással, mikor ebből a
tündérbarlangból az én pipázómba átszabadulhattunk.

– Te pajtás! – könyörgött Nikkel, – az Isten szerelméért, el ne mondd a
feleségemnek, hogy én Passiflorát ismerem valamiképen.

Nagyot kaczagtam rajta.

– Féltékeny a feleséged?

– De még mennyire! Azzal fenyeget, hogy ha én őt megcsalom: bizony
levágja álmomban az orromat. Már pedig nem szeretnék ezüst orral sétálni
a világban, mint a «Georgiai nők» férjei az operettben.

– De hát nem is csalod meg?

– Tudod, pajtás, a szerzetesek által letett «votum castitatis»-ban is
ott van a mentő «quantum possum» (a mennyire tehetem) formula.

Az inas jött be.

Nagyságos Nikkel úrnak adta át a feleségem meghivását a mai ebédre. A
nagyságos asszony addig is itt marad.

Itt marad?

Akkor azután is itt marad.

Ő lesz az ötödik!

Uram segíts! Ki van még hátra?

Én ezt az ebédet négy hajdani lángom világítása mellett költöttem el; az
ötödik lángomnál főtt az ebéd.

Ezt nem csinálja utánam Edison!


HERR VON ENTENFUSZ.

Ebédről beszélek; pedig hát az a mai napról kimaradt.

Ma dezsönéroztunk. Így volt a muszáj.

A művésznőre való tekintetből kellett ezt a franczia étkező szokást
elfogadnunk. Föllépésük napján a művésznők nem ebédelnek. Korán egy
dezsőné, előadás után aztán majd lesz egy banket a művésznő
tiszteletére, ez aztán nagyszerű lesz!

A villásreggelihez be kellett még várnunk mosziő Antanfüt. Ez volt a
diva imprezáriója. Imprezárió nélkül a divák nem utaznak.

A nevét többször hallottam már emlegetni az asszonyoktól: «itt volt
mosziő Antanfü»; de az ortografiájával csak akkor ismerkedtem meg, mikor
a névjegyén leirva olvashattam: «Alfred Entenfusz».

Impertinens kis németbe ójtott franczia volt. Mindig kalatyolt, senkit
szóhoz nem hagyott jutni. Elmondta egy szusz alatt, hogy ma délelőtt
milyen óriási munkát végzett: tizenkét hirlap szerkesztőségeit
szaladgálta be, kellő informácziókat hagyva hátra; egyebekről is
gondoskodott, a mi ilyen barbár országban nehezen megy; másutt ez mind
magától kinálkozik.

Ez alkalommal az ebédnél a hölgyek letevén a kalapokat, Hesperist is
láthattam fátyol nélkül. Bizony nagyon megsoványkodott a jó teremtés. S
a sovány nőknél a féltékenység a nyak-inak merevségében nyilatkozik.

Ej haj!… de kár megvénülni.

… Denique az esteli konczert fényesen sikerült. A vigadó megtelt. Jelen
voltak a főváros celebritásai. Ott volt Rózsavölgyi és Társa is. A
fiatalság kitett magáért; volt taps és eléhivás elég; kivált midőn a
diva a cavatinák után rágyujtott egy magyar népdalra: «Ugyan édes komám
asszony, Mért kend olyan sovány asszony? Hogy tudott így elfogyni? Lám
én milyen kövér vagyok, Mint a háj, majd elolvadok, Ebben a nagy
melegben». – Ezzel a magyarok tökéletesen le voltak főzve.

Kapott a diva nagyszámu bukétokat és koszorukat és azután egy lantot
csupa kaméliákból, azután meg egy virágkosarat rózsákból, meg egy
életnagyságú hattyut csupa tubarózsából kiformálva; végül egy
diadalszekeret, mely elé fehér galambok voltak fogva. A bámuló közönség
közt az a hírszellő járt, hogy mindezen nagyszerű ajándékokról egy
titokban maradni kivánó mæcenás gondoskodott. (Nem mertem a tükör felé
fordulni, nehogy föl találjam fedezni ezt a rejtőzni kivánó anonimust.)

Annyi igaz, hogy én adtam – a feleségem kezébe – a diva által igényelt
fölléptidijat: egy lepedőt.[7]

A nagy bankett alatt, a diva toasztjaira szolgáló pezsgőt is én
tartottam szerencsémnek kifizethetni.

Mondtam is a feleségemnek – másnap, – hogy remélem, a diva meg van
elégedve az eredménynyel.

Pálma a vállát vonogatta.

– Alig maradt neki valami belőle.

– Az ezer forint föllépti-dijból?

– Az imprezárió annyi mindent fölszámított neki.

– Ugyan miket?

– Hát a sok reklám; azok a virágok, hattyuk, lantok, virágkosarak,
azokat mind Bécsből hozták. Azután az itteni hirlapok, a reczenziók,
mind véres nagy pénzbe kerültek.

De már erre a szóra bennem is lobbot vetett a nemzeti büszkeség.

– De már akkor szemtelenül hazudott az a svihák imprezárió. Magyar
kritikust még nem vesztegettek meg soha. Ebben a mi hirlapirodalmunk még
szűz!

– Mosziő Antanfű azt mondta. A számlát is megmutatta Angiolinának.

– Dobja a szeme közé a számlát a ficzkónak, magát meg dobja ki az ajtón.

– Hiszen ő maga is szeretne már tőle megszabadulni, de nem bir.

– No hát majd megszabadítom én a divát mosziő Kacsalábtól.

Könnyű volt azt elkövetnem.

Az irodám fiatal személyzete között mindig szokott lenni egy-két poéta.
Nem, mintha az én hivatalomnak lett volna szüksége a poétákra, hanem
inkább, mert a poétáknak volt szükségük az én hivatalomra.

Hát biz a versírásból nehéz megélni a fiatal, kezdő tehetségnek; kapóra
jön mellé egy kis biztos alkalmazás valami fővárosi intézet irodájában.
Csaknem minden hitelintézetnek, biztosítónak, iparvállalatnak van egy
poétája, «levelező» czím alatt, a ki délig korrespondencziákat üt
nyélbe, délután meg verset, humoreszket, szinbirálatot cselekszik.

Nálam épen volt kettő.

– No ti derék gavallérok vagytok! – ezzel a szóval ronték az irodába –
ti pesti hirlapirók! Hát mikor egy ilyen czelebritás, egy honunk
szülötte csillag a művészet egén leszáll a hazai földre, ti azt
levetkőztetitek ad peram et saccum.

– Ki meri azt mondani? – kiáltott egyszerre az én két poétám, leugorva a
levelezői srófos székről.

– Hát maga mosziő Antanfü. Ő maga!

Erre az én két poétám otthagyott kopirtintát, hektográfot, szandarakát;
ugrott a kalapjáért, futott ki az irodából.

Két óra alatt föllármáztak minden szerkesztőséget.

Két óra mulva hétrendbeli párbajra kihivás volt Entenfusz tisztelt
barátomnak az asztalán, a becsületükben megsértett fővárosi
hirlaptudósítók részéről.

Entenfusz úr természetesen egyet sem fogadott el. Erre aztán a
fölingerelt múzsafiak galléron ragadták, odaczepelték Angiolina d’Istria
asszonyság szine elé, s ott kellett neki, tanuk jelenlétében, polgári
becsületére bevallani, hogy ő tőle magyar és német-magyar budapesti
hirlapiró se forintokban, se frankokban, se dollárokban, se márkákban,
se rubelekben, se sterlingekben, se lirákban, se drachmákban egyetlen
egy piczulát sem kapott, s az egész elszámolása falzum! S ennek a
korolláriumául kényszerítették a művésznőtől e hamis czimen elharácsolt
összeg azonnali leszámítolására. Végül pedig vitték a vasutra, s a
melyik vonat legelőbb indult, arra felültették s ellódították innen
Tarnopolba, vagy hová?

No ettől az imprezáriótól hát alaposan megszabadítottam a divát.

De vajjon nem volt-e neki egyebe is, mint imprezáriója?

Hüh, teringettét! Erre nem gondoltam.

Csak a fait accompli után kezdtem hátratekintgetni, hogy mi volt ez?

Hisz én most megint valami nagy bolondságot míveltem.

Hát minek volt nekem beleavatkoznom egy világhirű vándor-primadonna, meg
az imprezáriója ügyébe? Mi közöm nekem ahoz, hogy ők hogyan osztoznak
meg a zsákmányukon?

Hogy azt a föllépési dijat én magam spendiroztam? Hát mi gondom nekem
arra a pénzre, a mit már kidobtam az ablakon?

Hogy nem tűrhettem el a magyar hirlapirók rágalmaztatását?

Ez is bolondság! Hát mi jót teszek én a magyar hirlapirókkal azáltal,
hogy elhiresztelem róluk: milyen megvesztegethetetlenek? Hogy a
dicséretet ingyen osztogatják? Ád valaki a magyar hirlapirónak egy új
kalapot – azért, hogy ő olyan becsületes?

De a legnagyobb bolondság volt tőlem ennél a beavatkozásnál az a ferde
helyzet, a mibe saját magam kerültem Passiflorával szemben.

Ez a drága hölgy most szentül azt hiszi, hogy én a Cicisbeoját azért
ugrattam el mellőle, mert féltékeny voltam rá. A tizenhat év előtt
kialudt láng újra föllobbanását látja benne.

Ezt a meggyőződését észrevehető módon engedi sejtetni velem.

A jótékony hangverseny után semmi előkészületet nem tesz a
továbbutazásra, nagyon jól érzi magát a házunknál, derült kedve van, az
egész társaságot elmulattatja. Maga kinálkozik közreműködéssel
jótékonyczélú hangversenyekben – minden föllépti díj nélkül. Egyszerre
meglepte a honleányi érzület. Szépnek találja a fővárost, kedvesnek a
közönséget, érdekli a nemzeti politika.

Már látom: ez nekem itt marad a nyakamon.

El voltam szánva, hogy védelmezni fogom magamat.

Nagyon sok dolgom lett egyszerre a házon kivül, alig találkoztam
naphosszant az asszonyokkal. Az a sok gyűlés!

Egyszer mégis sarokba szorított az Amarillis.

– Megálljon csak! Ne szaladjon még el az asztaltól. Ön jó lábon áll a
nemzeti szinház intendánsával, ugy-e?

Aha! Kezdődik már.

Parirozni akartam a prim-vágást egy fintával.

– Az az, hogy én a magam lábán jól állok; de az intendáns biczczent.

– No no, uram! Ne utazzék ön kalauerekben; mert ott nagy konkurrencziát
talál maga előtt. Önnek nagy befolyása van a szinházi igazgatóságra.

– Abból áll a befolyásom, hogy első emeleti páholyt tartok s a
bérletszüneteket is megváltom.

– Ön mindennap találkozik az intendánssal.

– A pikétasztalnál. Csak krajczárba pointjét. Hol ő nyer, hol én; nem
tartozunk egymásnak.

– Ön előhozhatná neki egyszer Angiolina ügyét.

– Ügyét? Hát van neki valami ügye?

– No igen. Elhatározta, hogy művészi tehetségeit ismét hazájának fogja
szentelni.

– Az nagyon szép tőle.

– Hisz ön ismeri Angiolina tehetségét.

– No de mennyire.

– Milyen regiszter! Milyen iskola! Mekkora repertoár! Milyen trillák! És
aztán az a művészi játék!

– Ez mind köztudomású dolog.

– Ilyen tehetséget kár volna elszalasztani.

– Kétségtelen.

– No hát fog ön szólni az intendánsnak Angiolina érdekében?

– Nem én.

Amarillis fölnézett a magasba, aztán az asztal alá, meg két oldalt,
mintha keresné azt, aki így szólt:

– Ön mondta ezt?

– Saját szájammal.

– Hogy ön Angiolinát nem fogja ajánlani az intendánsnak.

– Tudja, szent barátném, én szivesen előmozdítom az ajánlásommal bármely
fiatal tehetségnek a pályafutása kezdetét, protegálom is, amíg a siker
stádiumába el nem jut; de bevégzett művésznők szenzálja nem akarok
lenni; ha a hazai operához akar szerződni a diva, ezt végezze a
karmesterek útján. Ebbe én nem avatkozom.

Ezzel a szóval úgy megharagítottam Amarillist, hogy Adelphe Philine
fátyolába burkolta az arczát és ott hagyott.

De hát Adelphe Philine is mit avatkozik profán dolgokba, mint a szinház?

Ez órától fogva azután Passiflora is olyan képet csinált, mikor eléje
kerültem, mintha ő is apáczafejedelemasszony volna.

De a többi asszonyok is mind éreztették velem a szolidarításukat. Még a
feleségem is. Valóságos hideg sugárzott ki belőle. Betegséget szimulált.

Hát ti engemet boycottirozni akartok.

No megálljatok!

Azt tettem, hogy hivatalos kiküldetést adattam magamnak – Amszterdámba.

«Másutt is Edison napja süt!»

Ezt ugyan Shakespeare idejében úgy mondták, hogy «másutt is Isten napja
süt!»

De hiszen a bölcs Ben Akiba sem mondta volna, hogy «semmi új sincs a nap
alatt», ha ismerte volna a «villanyos napot». Az alatt még sok új dolog
terem.

Először utaztam egyedül, amióta feleséges vagyok.

De azért ennek ne szenteljünk új fejezetet.

Szégyenszemmel vallom meg: kaptam rajta, hogy a feleségem gyöngélkedik.

Meg is vert érte az Isten!

Az útban olyan grippét szereztem magamnak, hogy amint haza kerültem,
rögtön ágynak estem; három hétig meg nem szabadultam ettől az
akczióképes nyavalyától, amelyben az embernek az összes életczélja az
orrában összpontosul, annak van alárendelve minden egyéb életműszere.
Gyomor, tüdő, szív, mind azt lesi, hogy mit mond hozzá ő nagysága: az
orr? Az ember mindig alhatnék és soha sem tud aludni s úgy szeretné a
fejét valakivel elcserélni.

A feleségem nagyszerű volt az ápolásban. De a többi hölgyek is hűségesen
segítettek neki. Vagy az egyik vagy a másik ült az ágyam mellett.
Mindegyik más meg másféle gyógykezelést kisértett meg rajtam. Ahol fájt,
ott megmassziroztak, sósborszeszszel bedörzsöltek; a fülem dombjára
spanyollégy flastromot ragasztottak; az egész idő alatt ujságot nem
olvashattam, mert a szemem fájt a világosságtól; csak az asszonyi
mendemondákból éltem. Különben sem értettem volna belőle semmit. Buta
voltam. Az eszem pauzált. Azt tudtam, hogy «hatan» vannak. De akárhogy
számláltam, nem tudtam reggeltől estig többet összehozni ötnél. Sorba
szedtem a neveiket: «Pálma, Amarillis, Iringo, Fritillária, Hesperis».
Ki lehet a hatodik, aki nincs itt? S miért nincs itt? Nem birtam
kiokoskodni.

Egyszer aztán a grippének is csak vége szakadt, a gyógyulás abban
jelentkezett, hogy megkivántam az ujságolvasást. Kezembe adták a
Vasárnapi Ujságot (ezt az én kedvencz lapomat, aminek minden évfolyama
itt áll bekötve a könyvtáramban!) Hát amint fölnyitom, mit látnak benne
a szemeim? Passiflora arczképét egész féloldalon.

«Passiflora»! Ez a hatodik ni! Most már eszembe jutott a neve.

A kép alá ugyan «Angiolina D’Istria» volt jegyezve.

Most már aztán arra is rájöttem, hogy miért nem látogatott meg a
betegségem alatt, ahogy a többi jó lelkek?

Azért, mert haragszik rám.

Haragszik rám, mert nem ajánlottam az intendánsnak a szerződtetését.

Amint azonban a képhez csatolt életirását olvasni kezdtem, mindjárt az
elején ezen örvendetes hirrel találkoztam: «Angiolina D’Istria»
világszerte ismert művésznőt sikerült az intendaturának a magyar
dalszinház számára előnyös föltételek mellett szerződtetni.

No hát! Megvan! Szivem, mi kell még?

Épen Amarillis volt a virrasztóm.

Mutattam neki a képet, nagy diadalommal.

Nem volt tőle meglepetve.

– No hát Angiolina D’Istria szerződtetve van az itteni operában.

– Igen, – mondá nagyon fanyar képpel.

– A saját tehetségeiért, az én ajánlgatásom nélkül.

– Az ám.

– Akkor hát nincs neki oka többé rám neheztelni.

– De nagy oka van. Mert ha ön puszirozta volna a szerződtetését az
intendánsnál, akkor az intendáns fogadta volna el az Angiolina
föltételeit: héthavi szereplés, háromhavi szabadság, négy föllépés
havonkint, azontul külön föllépti díj, tizezer forint gázsi, – míg
ellenben az ön segítsége elmaradván, Angiolina volt kénytelen elfogadni
az intendáns föltételeit: kilencz havi szereplés, egyhavi szabadság,
nyolcz fellépés havonkint, négyezer forint gázsi, annak is fele
játékdíj, ami levonatik, ha a föllépés az ő hibájából elmarad. – Hát ez
a külömbség a dologban, uram. Érti ön?

Hogyne érteném? Tehát nekem kellett volna az archimedesi csavarnak
lennem, aki az intendánst rákényszeríti az előnyösebb szerződésre.

És ezt Amarillis egészen összeférhetőnek tartotta az ethikával. Épen
úgy, mint szent Krispin a lopott bőrből csizmavarrást mezítlábas emberek
számára.

Azt már most a grippés fejemmel is megértettem, hogy emiatt bizony
Passiflorának van oka rám neheztelni.

De annak az okát nem birtam kitalálni, hogy miért fogadott el egy
világhirü művésznő, aki egy hangversenyi föllépteért ezer forintot kap,
egy négyezer forintos szerződést háromnegyedévre? Ez még sublimior
mathesis volt az én beteg agyamnak.

Pár nap mulva aztán, hogy a fejem is tisztább lett, napilapokat is
kezdtem olvasgatni, rábukkantam a szinházi kritikák rovatában a
tudósításokra, melyek Angiolina D’Istria első szinpadi fölléptére
vonatkoznak. Hát biz ezek nagyon langymelegek voltak. Nem olyan tüzesek,
mint a konczertreferádák.

Még megjegyzéseket is tettek holmi elkopott középhangokról. Nem volt már
itt mosziö Antanfü, a ki szuggrálja a lelkesedést.

Hogy azt elugrattam a művésznőtől, az már csakugyan az én bűnöm.

De még nagyobb az, hogy Entenfusz úr hivatala ekként vakancziába
kerülvén, azt nem siettem betölteni.

Ez a mea maxima culpa.

… Amíg a grippém tartott, a sok konfuzus álom között azok a vizióim is
voltak, hogy én vagyok az Entenfusz. De megizzadtam bele!

Soha többet, csak most kigyógyuljak valahogy!

… Aztán utoljára mégis csak meglátogatott Passiflora, s úgy tett, mintha
nagyon örülne a fölgyógyulásomnak.

Vajjon mit forralhat ellenem?


NACHTIGALLNÉ ASSZONY.

Régóta hallottam én ezt a nevet emlegetni a házunknál, de nem sokat
ügyeltem rá.

Gyakran, mikor egyedül voltunk a feleségemmel, jött az inas, vagy a
szobaleány jelenteni.

– A Nachtigallné van itt.

– Vezesd az öltözőmbe.

Néha az is megtörtént, hogy a feleségem ilyenkor távoztában azzal vett
búcsút tőlem, hogy «adj egy ötvenest: majd elsőben beszámoljuk». Amiből
azt sejthettem, hogy Nachtigallné asszony is egyike azoknak a házi
szellemeknek, akik nélkül a feleségem nem tud meglenni.

Pálma soha sem vásárolt semmit a boltokból, mindent a házalók útján
szerzett be. Az igaz, hogy olyan szenvedélyei voltak, amiket a boltosok
nem tudtak volna kielégíteni. Mindenben az antikot kereste. Még az
öltözeteinek a kelméi is vagy a renaissance, vagy legalább a directoire
korból valók voltak. Hát én ebbe nem szóltam bele; nem értettem hozzá.
Az antik históriák nekem magamnak is tetszenek. Például a tajtékpipák.
Egy Apafi fejedelem korabeli buzogányért is képes vagyok áldozatot
hozni; kiváltképen, ha még az azzal kiporolandó selyemtóga is kapható
volna, (a benne levő fürmenderrel együtt).

Hát mikor már annyira helyreépültem a bajomból, hogy a fekete kávét a
karosszékben költhettem el, a nőm segédkezése mellett: jön az inas
jelenteni a Nachtigallnét. A feleségem azt mondja neki: vezesse ide,
ezúttal az uramnak hoz valamit. Nekem megsugta: «igazi Attila
aranypénzeket».

Igazi Attila aranypénzeket! Ez nagyszerű!

Lábbadozó betegeknek így szoktak kedélyemelő meglepetéseket szerezni.

Hol van az a Nachtigallné azokkal az Attila aranyakkal?

Az Attila aranyak azonban korántsem leptek meg annyira, mint maga a
velük kereskedő Nachtigallné.

Hisz ez is egy antik.

– Nini! Hát maga az Mirrha!

A Nachtigallné az én königgraeczi zsidóleány ideálom volt.

Pálma erről sem tudott semmit.

Azzal odaültette közénk a házalónét s elmondatta vele az élettörténetét,
amiből én is értesültem Mirrha sorsfordulatairól. Ő férjhez ment egy
börzeágenshez, a férje elköltözött Amerikába, az atyja meghalt; az
antikvárüzlet ő rá maradt, a miből ő nagynehezen tudott megélni, míg
végre a mennyei gondviselés eléje hozta ezt a boldogtalanok őrző
angyalát, az áldott Adelphe Philine fejedelemasszonyt, aki őt
rábeszélte, hogy tegye át az egész antikvár-üzletét Budapestre; azóta
igen jól mennek a dolgai.

Ebből aztán megtudtam, hogy még Mirrhát is Amarillis vezette a nyomomba.
No most már együtt vannak mind a hatan!


BARACSKAINÉ ASSZONYSÁG.

Még eddig semmi baj sincs.

Hát mi kárt tehetnek mind a hatan?

A multakra senki sem féltékeny.

Azaz, hogy nem jól mondtam, hogy senki sem; csak az én feleségem az, aki
nem féltékeny.

Bizonyosan informálva van már. Mert, hogy amit hat asszony tud egy
férjről, azt a hetedik, a feleség meg ne tudja, az ellenkezik az
akusztika törvényeivel.

Ő nem csinál belőle semmit; összegyüjti őket maga körül, traktálja,
ozsonnáztatja őket, a szakácsnét ajándékkal tartja, a zsidóasszonytól
vásárol, a többiek kedvéért zsur fikszeket ád; nekem csak a férfiakról
kell gondoskodnom, asszony van elég.

Azt hiszem, hogy a feleségem épenséggel parádézik velük. Ahogy más delnő
fölrakja az antik ékszereit, a régi brüsszeli csipkéit, úgy rakja föl az
én feleségem magára a praehistorikus vetélytársnőit. (Vagy ha jobban
tetszik a klasszikus hasonlat, ahogy a Grakkhusok anyja mondá a fiaira:
«ezek az én klenodiumaim».)

Aztán – van egy nagy igazság, amit nem hiszem, hogy a glosszák és
kszéniák irói előlem elragadtak volna s ez az, hogy «idő jártával
fiatalabbak nem leszünk». (Nem szedeted kurzivval ezt a remek mondást? –
Legalább tedd macskakörmök közé.)

No hát így folyt az én életem kedélyesen és unalmasan a maga egyenes
vágányában.

Egy napon egy erősen összegyürt levelet kapok hordárkézből, mely nem
volt borítékba téve, hanem csak úgy összehajtva és lepecsételve.

«Tekintetes úr!»

(Ez még nem tudja, hogy Budapesten, aki nem méltóságos úr, vagy
kegyelmes úr, az mind nagyságos úr.)

«Alólirott asszonyság sziveskedem tekintetes uraságodat meginstálni,
hogy engemet bátorkodjék meglátogatni a szállásomon, igen sürgetős
ügyben, amit lesz szerencséje általam azonnal megismerni. Pénz nem
kéretik, nehogy azt tessék gondolni. Lakásom medve-utcza 16. szám,
földszint, (mivelhogy a lábaim rosszak) nro 6 ajtó. – Jóakaró szolgája
özvegy néhai Baracskai Lászlóné, akire tetszik jól emlékezni.

«Baracskai Lászlóné?»

Dehogy tetszik jól emlékeznem erre a névre.

Úgy rémlik, mintha valaha, az ősidőkben, hallottam, vagy olvastam volna
ilyenforma névről valamit; de hogy hol, mikor és mit, arról még csak
sejtelmem sem volt.

Melyik korszakból kerül ez elő?

Olyan kategórikus meghívás volt, hogy nem birtam neki ellenállani. Ebéd
után, amint a kanalat letettem a kezemből, siettem az ismerős
fiakkeremet fölkeresni. Tudja-e hol van a medve-utcza? Hogy ne tudná?
Ott van egy budai külvárosnak a szélén. Hanem fiakkerrel nem lehet
belemenni, mert zsák-utcza s megfordulni nem lehet benne.

Odahajtattam hát, a meddig lehetett, odább gyalog.

Aféle kis kapásház volt, aminek két szobája van utczára, a kapu által
elválasztva; az egyikben a gazda lakik, a másikat kiadják bérbe.

Az udvaron épen szapulással, ruhateregetéssel foglalkoztak.

– Itten lakik Baracskainé asszonyság? – kérdém a mosóhölgyek
legtekintélyesebbikétől.

Az a könyökével mutatott (a két kezével épen a nedves ruhát csavarta),
hogy melyik ajtón kopogtassak.

A kopogtatásra fölnyilt az ajtó egy kissé. Az ajtónyiláson át valami
fiatal leányarczot pillantottam meg egy perczre, mely azonban rögtön
eltünt; az ajtót félig nyitva hagyva előttem.

Még egyszer kopogtattam, megvártam, míg egy hang azt mondta: szabad,
azzal beléptem.

Olyan tisztességes tabáni házikó tiszta szobája volt az. (A gazda
valószinüleg kapás, ez még a filokszéra előtt volt, a gazdaasszony pedig
mosónő). A kanapé fölött tükör rámájába dugott szentelt bárkával,
mellette paraszt majolika szent képek.

Az asztal mellett volt egy szalmafonatos karszék, abban ült egy éltes
asszonyság; viselete, különösen fejkötője elárulta a római nőt
(kálvinista rómait). Lábai egy nagy zsámolyra voltak fölrakva.

Körülnéztem; rajta kivül senkit sem láttam a szobában.

A szögletben volt egy nagy zöld cserépkályha, mély, fiókos koczkákkal,
kávémelegítő tűzhelylyel, aminőket csak a veszprémi vásáron kaphatni.

– Baracskainé asszonyságot keresem, – adám elő megjelenésem okát.

– Én vagyok az, lelkem galambom, legyen szerencséje közelebb jönni.
Tessék helyet foglalni ott a széken. Én mindjárt ráismertem az
arczképéről, aki nálunk megvan.

Azt hittem, hogy valami csalóval van dolgom.

– Nem nagyasszony, az én arczképem nem lehet az ön birtokában; mert én
elvből sohasem fotografáltattam le magamat, se a képes lapok nem
közölték a képemet soha.

A nagyasszony kettőt legyintett a kövér tenyerével, nagyot hunyorítva.

– Nem is aféle mai világbeli húsz krajczáros potograpia az, lelkem adta
teremtette galambom, hanem egy valóságos piktura; alá van irva a neve
is; maga festette aztat tükörből. Igaz, hogy régecskén volt. De azért
még most is hasonlatos.

Tyhü, teringettét! Most virrad meg egyszerre az agyamban! Tudom már,
hogy ki ez a Baracskainé asszonyság? Az én tükörből festett képem!

Véletlenül a szemben levő tükörbe pillanték, s abból épen oda láttam a
zöldkályha mögötti sutba. Az imént megpillantott ifjabb hölgyalak
rejtőzött oda, hiányos toaletjét, melyben megleptem, kiegészíteni.

– Ott van biz ez az arczkép nálam, – folytatá a nagyasszony, – maga az
hagyta ottan, akinek a számára tetszett pingálni emlékül. Nagy
becsületben tartjuk. A kis leány is. No gyere elő onnan a sutból, kis
leány.

Erre aztán, kissé durczás toppantással előlépett rejtekéből a kis leány.

Igazán kis leány volt; csupa gyermekes félszegség, negédesség, naivság,
szemérem, aminőt csak egy két esztendős kis leánytól lehetne betanulni;
nem lepett volna meg, ha azon kezdi, hogy «csecse baba – bebe bácsi –
dádá».

Külömben magasra felnőtt karcsu alak volt, szépen fejlődött idomokkal;
arcza hamvas piros, ajkai teltek, haja két tekercsbe fonva, le volt
eresztve, sötétszőke, egy kis aranyveres csillámmal. Különösen szép
homloka volt, s nem volt takargatva mesterséges frufrukkal.

– No nézze! Hát itt van a Viola!

(Ah! A Viola! Csakugyan! Ilyen virágnevet hallottam már valaha.)

– Ugy-e, hogy megnőtt! Hja bizony megnő a leány, ha az ágy alá dugják
is. István király napján mult tizenhat esztendős. No hát csókolj kezet a
nagyságos úrnak.

A leány vonakodott azt megtenni. Én protestáltam.

– Leány nem csókol kezet férfinak soha. Szorítson velem kezet s aztán
üljön ide mellém, Viola.

A leány eltakarta az arczát.

– No azért nincs mit elpirulni, hogy egy idegen úr a neveden szólít. Ez
az úr a te jóltevőd, akinek köszönhetsz mindent. Még azt is, hogy ilyen
szép ruhád van. Ő neked atyád helyett atyád volt, születésed (azaz, hogy
kereszteltetésed óta). Azért szeretheted ezt az urat, úgy, mint az édes
atyádat. Óh én jól tudok mindent; nekem annak idejében elmondtak
mindent. (Ezt az utóbbi mondatot egészen hozzám intézte a nagyasszony, a
fél szemével bizalmasan hunyorítva.)

– Hát bizony csak megnőtt ez a leány az idők jártával, hála a nagyságos
úr kegyes gondoskodásának. Minden hónap primáján ott volt az asztalomon
a havi dáczia, ahogy dukált; semmi fogyatkozás nem volt. S én abból
fölneveltem a leányt, tisztességesen, iskolába járattam, kitaníttattam.
Tud varrni, himezni, sütni, főzni, úgy mint egy kisasszony. Mutasd csak
azt a csipkekrézlit a nyakadon. Azt a csipkét is maga csinálta.

Én nem maradtam adós bámulatom kifejezésével.

– Hanem hát nem locsogni-fecsegni jöttem én föl ide olyan nagy
messzeségből, hanem egyenesen a Violának a sorsa miatt; azt valahogyan
dülőre kell vinni. A leány már tizenhat esztendős, én pedig már öreg
test vagyok, a lábaimban csúz van, én nem hordhatom a leányt a világba,
ahogy szokás, magában pedig csak nem szaladgálhat egy ilyen nagy leány.

Most valamit készült velem közölni a nagyasszony, amit a leánynak nem
kellett meghallani.

– Eredj csak, kis leányom, fogd azt a vizes palaczkot, hozz bele friss
vizet. A nagyságos úr szomjas. Jól kihúzd a kutat, hogy friss legyen a
víz. Be ne locskold a czipődet.

Alig húzta ki a lábát a leány a szobából, a nagyasszony fülbe súgva
mondá:

– A leány művésznő akar lenni. Ha ellenzem, elszökik. Hát inkább úgy
teszek, mint Aranyi professzor uram tett az ablakkal, nehogy a macska
törje ki, hát inkább maga ütötte ki a botjával. Fölhoztam a leányt
Pestre. Eddig én neveltem hűségesen; nevelje már most tovább, akinek
nagyobb jussa van hozzá. Vagy az eddigi jóltevője, vagy a vérszerinti
édes apja. Annak is tudom ám én a nevét. Nekem mindent elmondott az
illető annak idejében.

(Az illető!)

– Csak egy szót, nagyasszony, a míg magunk vagyunk. Ismeri ez a leány az
anyját?

– Nem tud ez róla semmit. Az anyja nem kérdezősködött róla soha. Úgy
elfelejtette, mintha nem is volna. De csak egy születésnapi ajándékot,
csak egy kis fülbevalót sem küldött a leányának soha. Csak egy kis hajas
babát, vagy egy szalagot a hajába, a miről ráemlékezzék. Soha. Aztán én
sem irtam neki a leányáról soha. Nem is hiszem, hogy örült volna neki.
Hiszen még a becsületes magyar nevét is elfordította taliánra, hogy a
leánya még a matrikula után se találjon a nyomára. A Viola azt hiszi az
anyjáról, hogy meghótt. Meg is hótt az ránézve valósággal. Nem is vinne
rá a lélek, hogy az anyjához vigyem a leányt, inkább az apját keresem
föl vele.

– No oda meg épen ne vigye. (Az kellene most csak épen a szegény Nikkel
kopasz fejének!)

– Hát akkor?…

– No majd gondoljunk ki valamit.


VIOLA.

A leány visszajött a friss vizzel, töltött belőle egy pohárba s
megkinált vele, én megittam. (Ejh, de régen ittam vizet szép leány
kinálatára.)

Egészen gyereknek látszott a viselkedésében; az a félénken tolakodó
mórikálás, azok az ügyetlen balogsüti mozdulatok, mint aki most került
ki az elemi iskolából. A szemeit még nem mutatta meg.

– No csak ne féljen tőlem kis leány. Én nem vagyok zsettatóre, nem verem
meg a rossz szemeimmel a kis leányokat.

– Óh, mi attól nem is félünk, – felelt meg a leány helyett a nagyasszony
– attól, aki a szemével megver, akit minálunk prikulicsnak hínak. Mink
nem vagyunk babonásak, mert mink kálvinisták vagyunk. Amint én azt
látom, hogy valaki megverte a szemével a leányt, azonnal azt teszem,
hogy eleven szénnel vizet oltok, abban megmosdatom a leánynak az arczát
s azzal meg van törve a babona.

Viola ez alatt abban mesterkedett, hogy a kötényének a két szalagját a
legbonyolultabb csomóvá bogozta össze.

– Hát figyeljen csak rám, kis leány, a jó nagynéni azt tudatta velem,
hogy maga a művészi pályára szándékozik lépni. Úgy van-e?

A kis leány aztán azt tüzte ki feladatául, hogy az összeczorkázott
kötényszalagokat megint szétbontogassa s csak úgy összefogott szájjal
felelt rá: «Igen».

– De hát annak, aki művésznő akar lenni, nagyon sokat kell ám tanulni.

– Tudom. (Ezt már hangosabban mondá.)

– De hát van magának tehetsége a művészethez?

– Van. (Ennél a szónál fölnyitotta a szemét. A szemében volt a neve:
igazi viola. S bátran a szemembe nézett; a kötényszalagnak is békét
hagyott, öntudatosan fölemelte a fejét.)

– Van önnek szép hangja?

– Nincs. A hangom gyönge és hamis.

– Tehát énekesnő nem lehet. Azonban a szavaló művészethez is
megkivántatik a terjedelmes hang.

– De én nem akarok színművésznő lenni.

– Hát mi?

– Hanem zeneművésznő.

– Ah! Úgy? – Én a tíz ujammal mutattam valamit az asztalon.

– Nem! Nem zongora-kalapáló.

Aztán más pantomiát jeleztem.

– Nem is hegedű-reszelő.

– Tán csak nem…?

– De igen; nekem a violoncellóhoz van tehetségem.

– S honnan tudja azt?

– Tanultam egy évig; a kollegiumi zenekarban volt egy theologus diák,
hires cellista; attul vettem leczkéket. Kottábul a vista játszom; de
hallás után is eljátszom akármit.

Nekem úgy tetszett, hogy emelkedik velem a szék. Átkozott violoncelló!
Hát nem elég volt egyszer?

– A bizony lelkemadta teremtette galambom, – erősíté a nagyasszony,
olyat csapva kövér tenyerével a czombomra, hogy csak úgy csattant. – Úgy
játszik ez a leány a brúgón, mint egy valóságos czigány. Ha az ember
behunyja a szemét, azt hiszi, hogy a Csicsa.

No ez nevezetes reproduktió a fátumtól! Ha az emberrel valami nagy
bolondság történik az életben, rá kellene irni a hátára: «Gare au
contrefait!» Tilos az utánzás.

Az pedig logikai következetesség a fátumtól, ha már ezt az utánzást
elkövette, hogy még egy cellovirtuóznét hozzon a világra; azt egyenesen
az én szárnyaim alá vezesse, mert hiszen én vagyok épen az a protektor,
aki a miniszternél kieszközöltem, hogy Nro I-nek adja meg az engedélyt
zenetanműhely fölállítására. Ha van egy csellót játszó leány a világon,
annak okvetlenül én vagyok a védszentje, mint a tűzoltóknak Szent
Flórián, a vinczelléreknek Orbán.

– Jól van, – mondám a leánynak. – Majd holnap próbát teszünk Viola
kisasszonynyal a direktornénál.

– Hát hiszen azért is fáradtunk ide, – mondá a nagyasszony.

– Majd én elviszem magukat oda reggel nyolcz órakor; mert később a
rendes leczkeórák folynak.

– Legyen szerencséje.

– Hanem maguknak át kell költözni Pestre, egy rendes vendéglőbe.

– Jaj lelkem, galambom, nem tudok ám én grádicson fölmászni, ezekkel a
nohikkal. (Népies elnevezése a lábaknak.)

– Menjenek a Hungáriába; ott van lift, amin fölhúzzák az embert.

– Tyhü, dehogy merek én ráülni egy olyan pokolmasinára, akin élve
szállítják az embert a mennyországba.

– Hát hiszen a nagyasszony kálvinista, aki nem fél a babonától. Tegyen
úgy, ahogy én szoktam, mikor a fölhuzóba belépek. Nyomjon egy piczulát
annak az ördöngős ficzkónak a markába, aki a gépet iszkurálja: meglátja,
hogy semmi baja sem történik. Aztán a vendéglői költségekre adok magának
egy kis pénzt, no meg bérkocsira, hogy a nohikat ne fáraszsza. A
kisasszonynak is kell egy új ruhát venni; kapni készen; meg kalapot és
kesztyüt, napernyőt.

Azzal a kezébe nyomtam egy száz forintost.


AZ ELSŐ SZÁZ FORINT.

Baracskainé asszonyság, mikor a százas bankót a kezébe nyomtam, közel
volt hozzá, hogy azt a szimbolisztikus ráköpködéssel üdvözölje; mert
igaz, hogy a kálvinisták nem babonásak, de azért megteszik azt, hogy
mikor valami első pénz kerül a markukba, úgy tesznek, mintha
megköpködnék «fthü-thü» s magukban mondják: «apád, anyád idejöjjön».

A leány azonban kerekre fölnyitotta a szemeit, amint a százast meglátta
(eddig csak hiréből ismerte), az arcza egyszerre lángvörös lett, gyors
mozdulattal kikapta azt a nagyasszony kezéből s visszaadta nekem, aztán
a két tenyerével eltakarta az arczát.

– Ugyan, ugyan, te bohó leány – zsémbelt rá a nagyasszony.

Én pedig megfogtam a két kezét s kényszerítém azokat elpirult arczának
elhagyására.

– Ne értsen félre, kedves Viola. Maga egy ártatlan gyermek. Tőlem
orczapirulás nélkül elfogadhat mindent. Én az ön atyjának testilelki jó
barátja vagyok. Ő az én életemet mentette meg egykor a bizonyos
halálból. Még annál többet is tett velem. A becsületemet óvta meg. Hogy
mi módon, azt én magának meg nem magyarázhatom. (Nem ám, azt csak nem
mondhatom el neki, hogy «megóvott attól a szégyentől, hogy a te mamádat
nőül vegyem».) Ezért én ő neki holtomig lekötelezettje maradok s csak
egy nehéz adósságomat rovom le, amidőn egyetlen gyermekének sorsáról
gondoskodom. Eddig is tettem azt, s ha a próba sikerülni fog holnap,
azontul még nagyobb mértékben tenni fogom. S az én nekem nem lesz
áldozat és kegyedet semmi háládatosságra nem kötelezi irántam.

Azzal visszacsúsztattam a ruhájának a fodrai közé a százast. Engedte.

(S eközben eszedbe jutott az automat, akinek egy négy krajczárost dugnak
a szájába s arra kiugrik belőle egy skatulya gyufa).

Ej, ej! De rossz nyelve van az ilyen inkarnátus pszikológusnak!

Másnap fiakkerrel mentem a Hungáriába.

Csakugyan tudtak valahol egy földszinti szobát adni a nagyasszonynak,
ahová nem kellett pokolgépen repülni.

Violának már új ruhája volt, amit nekem dicsekedve mutatott be. Az árát
is megmondta, csak huszonhét forint volt.

A nagyasszonyt is elvittem Violával együtt a zeneiskoláig. Fritillária
(már én csak maradok ennél a névnél) a harmadik emeleten lakott, ahová
Baracskainé a Szent Dávid hegedüjeért sem volt hajlandó fölmászni; őt
odalenn hagytuk a kocsiban.

Magam vezettem föl Violát a zenetanárnőhöz.

Az rögtön próbát tett vele. Előkeresett a számára egy gordonkát s
leültette a hangjegytámlány mellé. Legelőbb is a kezdetleges
skálatanulmányokat játszatta el vele hangjegyekből. Egy hibát sem
ejtett. Azután egy nehéz szonátát tett eléje. A leány azt is végig
játszotta a legnagyobb preczizióval. Utoljára fölszólította, hogy
játszszon valamit könyv nélkül, valami magyar melódiát. A leány aztán
elhúzta a Bihari kesergőjét, meg a «Szemembő könypatak csereg»
melódiáját, de annyi érzéssel és bámulatra méltó technikával, hogy a
tanárnő tapsolni kezdett neki.

– Igazán rendkivüli tehetsége van a kisasszonynak – mondá gratuláló
kézszorítással fordulva hozzám. – Első rendű talentum.

– No hát! Elsőrendű talentumokat protegálni nemcsak jogunk, de
kötelességünk.

Én megegyeztem a tanárnővel a leczkék díjában; holnaputántól kezdődik a
rendes oktatás. Tetszik tudni, a mai és holnapi nap eltelik a szállás
kereséssel.

Mert egy gordonkatanuló kisasszony számára nem olyan könnyű szállást
találni a fővárosban.

Annak olyan elszigetelt lakás kell, ahol ő sem alkalmatlankodik a
skála-tanulmányaival se a mellette, se a fölötte, se az alatta lakóknak;
de viszont azok sem zavarják őt zongorával, énekszóval, lármás
foglalkozással. Ilyen alkalmatos helyiséget csak a külvárosok
valamelyikében lehetett kapni; két szoba, egy konyha, kettős kijárással.
Az természetesen mind butorozatlan volt. Tehát butorokat is kellett bele
szerezni egyszerüeket, de mégis elegánsakat; aztán meg konyha edényt.
(Az első százast követte az ötödik, meg a hatodik.)

A leány csak egyre bámult; kiváncsi volt, de nem értett semmit. Annál
szivesebben rendezkedett a nagyasszony.

Én röviden iparkodtam a helyzetemet tisztázni.

– Kedves Viola. Ez lesz önnek a szállása. A házbért kifizettem előre
egész évre. Kegyed kap tőlem élelmezésre havonkint száz forintot, mind
addig, amíg a művészete jövedelmezővé lesz. Abból kijöhet, még ruházatra
is marad. Vettem önnek egy gordonkát, meg egy varrógépet. Azokkal
fölváltva foglalkozhatik. A jó nagynéni lesz olyan kegyes, hogy felügyel
kegyedre.

– Jaj, lelkemadta teremtette galambom, – szólt közbe a nagyasszony,
saját térdeit ütögetve a tenyereivel. – Én bizony nem lehetek olyan
kegyes, hogy itt maradjak leányőrzőnek; mert én nekem otthon gazdaságom
van, amit nem hagyhatok ebadóba; nekem haza kell utaznom. Hanem van
énnekem egy régi hűséges cselédem, a jó Magda; majd azt leküldöm a
Violának, ő volt a dajkája kicsiny korában; ezután is hűségesen fogja őt
szolgálni. Egy kicsit süket szegényke, de külömben áldott jó teremtés.

– No hát – úgy is jól lesz.


PIA FRAUS.

«Pia fraus»-nak nevezzük az olyan szelidebb fajta csalást, mely egy
valakinek hasznára szolgál, anélkül, hogy más valakinek kárt okozna.

Idáig hát megvolnánk. Viola fölfedezve, Viola elhelyezve.

De mit szólnak majd ehez odahaza? A semmisítő törvényszék? A
septemfœminalis tabula! Ez az igazi hétszemélyes törvényszék.

Annyi bizonyos, hogy amely napnak a reggelén én Violát bevezettem
Fritillária zeneiskolájába, annak a napnak az öt órai thea-uzsonnáján
ezt ki fogja hirdetni Fritillária asszony urbi et orbi.

Innen csak az egyenes út vezet ki. Még ugyanaz nap az ebédnél saját
magam elmondok mindent a feleségemnek, ami igaz.

(Mindent? Te!)

No tudod, kilencz tizedrészt. Sokallod? Hát mondjunk tizenhét
huszadrészt. Hát hiszen mikor egy kulánsan fizető férj a feleségének
elmondja az igazat, magának is csak jár belőle provizió.

Tehát a következőket:

1. Van egy jó barátom, kinek nagy hálával tartozom.

2. Annak van egy titokban nevelt leánya, titkolt viszonynak a szülötte.

3. A leány egy jószivü nagynéne gondjai alatt nevelkedett föl.

4. A nagynéne lábai rosszak, nem járhat velük.

5. A leány életmódja biztosítva van rendes pénzügyi művelet által. A
jóltevő neve eltitkolandó, állására és feleséges voltára való
tekintetből.

6. A leány művészi tehetségekkel van fölruházva. Fényes jövendő
várakozik reá.

7. A leány erényes, felügyelete szigoru.

8. Én bizvást apja lehetnék.

No hát olyan adat ez mind, amit el lehet hinni.

Pálma elfogadta azt en bloc, csak azt mondta, hogy szeretné azt a leányt
megismerni.

Biztosítottam felőle, hogy be fogja mutatni magát, mihelyt rendben lesz.

Így aztán Pálma az öt órai theaozsonnán azzal vághatta ketté Fritillária
szenzácziós hirmondását, hogy «mindent tudok, a férjem már elmondta».

Így szedik ki a kigyónak a méregfogait.

Az pedig, hogy Viola rendben lesz, azt jelentette, hogy amint a régi
dajkája megérkezik s elfoglalhatja a nagynéne helyét.

Én azonnal, amint Magda (így hitták a dadát) megérkezett, hazabocsátám
Baracskayné asszonyt, azzal a megvigasztalással, hogy azok a bizonyos
husz forintok, melyek a biztosító társaság által eddigelé az asztalára
havonkint leszámíttattak, ezentúl is meg fognak ugyanott jelenni.
Fogadja el eddigi hű ápolása jutalmául. A Violának nem lesz már arra
szüksége. Megértette a jó lélek s nagy könyhullatások között
elbúcsúzott.

Viola pedig beszegődtette a Magdát az én segítségemmel, amire nagy
szükség volt, mert a jámbor nagyot hallott. Különösen azt nem akarta
meghallani, mikor Viola tíz forint havi bért kinált neki; hanem mikor én
azt mondtam neki, hogy másik tizet én teszek hozzá, azt meghallotta. Meg
hogy a fát, vizet a házi szolga fogja hordani a konyhára.

Az is tetszett neki, hogy egy öltözet új ruhát kapott ajándékba.

Erre a díszes jelmezre azért volt szükség, hogy a látogatás alkalmával,
mint Viola kisérőnéje legyen bemutatható a feleségemnél.

Én ugyan a feleségemet eleve informáltam, hogy a kedves nagynéne lábai
nem birják meg a lépcsőmászást; ő majd lenn fog maradni a hintóban az
alatt, amig én Violát fölvezetem; de Pálma humanus lelkülete talált
kedvezőbb megoldást. Odarendelt két hordárt egy karosszékkel a kapuhoz s
mikor mi megérkeztünk a bérkocsival (a saját hintómon nem jártam Viola
szállásáig), szépen kiemelték Magda asszonyt, karra véve, beleültették a
zsöllyébe s így szállították föl a garádicson. Engedett magával mindent
elkövetni.

A bemutatás megtörtént annak rende szerint. Pálma egyedül fogadta a
látogatókat, leültette őket a karszékbe; nekem is helyet mutatott. Avval
kezdődött a benevolum.

– Baracskay Viola a neve?

– A nevelőanyám után. Valósággal az anyám nevét viselem; de azt
férjhezmenetelemig nem szabad használnom.

– Az atyjáról nem tud ön semmit?

– Azt tudom, hogy előkelő állásu hivatalnok és nős.

– Gondoskodtak önnek a megélhetéséről?

– Óh igen. Havonkint kapok életbiztosítási alapon száz forintot. (No,
itt esett egy kis korrektura az igazságon.) – Az elég szép. Abból igen
tisztességesen megélhet.

– Óh, én igen kevésből kijövök; a fölösleget félreteszem. Hogy ha itt
kitanultam az iskolát, Párisba kimehessek, tovább képeztetés végett.
(Második korrektura!)

Pálma intézett egynéhány kérdést Magdához is; amire azonban a tisztelt
hölgy állhatatos némasággal válaszólt.

– Elégségesnek találja ön – szólt végre Pálma a leányhoz – a nagynénje
felügyelését magára nézve?

– Még van azonkivül egy felügyelőm – szólt Viola, önérzetes
fejfölemeléssel. A – saját ambiczióm.

– Ah! a művészi ambiczió!

– Nem csak az – folytatá a leány. – Még más ambiczió is. Nekem vágyam
van társadalmi állást foglalhatni el. S ehez van jogosult reményem.
Ugyanaz a jóltevő kéz, mely napi szükségeimről gondoskodott, szintén
azon biztosító társaságnál huszezer forint kelengyét kötelezett le a
számomra férjhezmenetelem esetére. Én tudom jól, hogy egy könnyelmü
ballépéssel egy vagyont és egy társadalmi állást dobnék el magamtól. –
Ez a tudat az én erényőröm.

Pálma úgy meg volt hatva ettől a szónoklattól, hogy a kezét nyujtá a
leánynak, amit az háromszor megcsókolt.

Én pedig meggyőződtem felőle, hogy az én védenczem nagy szinművésznő.

Azzal Pálma elbocsátá a látogatóit, a hordárok ismét levitték karszékbe
ültetve Magda asszonyt a hintóig, én odáig vezettem Violát s
elbucsuzásunkkor azt sugám neki:

– Délután négy órakor meglátogatom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tehát volt már közöttünk valami közös. A közös hazugság. – Ez is egy
neme a liézonnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pálma néhány nap múlva egy drága kerekes széket küldött a «nagy
néni»-nek, amin az, saját kezeivel hajtva a kereket, tehetett nagyobb
kirándulásokat az utczán. Eleinte Magda nem akart hozzászokni ehez a
furcsa járműhöz; hanem aztán Violával addig biztattuk, míg kedvet kapot
hozzá, hogy ezen járjon ki a piaczra, csirkét, uborkát bevásárolni.
Annyira, hogy még az ujságba is bekerült; a «Neues Politisches
Volksblatt» képben is megörökítette: «Die Haushälterin auf Rädern».
Pálma büszke volt rá s eltette a lapot emlékül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Délután négy órakor elmentem Violát meglátogatni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És azután minden délután négy órakor elmentem hozzá. S rendesen nyolcz
óra után kerültem haza.

Hiszen ez a rendes hóra kanonika.

Ez a tisztességes férjeknek, családapáknak a rendes ideje. – Mikor az
asszonytársaság egybegyül a theánál, egy kicsit pletykázni, intrikálni,
embertszólni, divatról, konyháról értekezni, néha-néha fölolvasásokat
tartani, jótékony konczerteket rendezni, ritka esetekben lutrit, Hammer
und Glockét játszani, olyankor a jámbor férj veszi a kalapját s megy a
klubba, a kaszinóba, tarokkozni, pikétezni. Aztán nem csak egy klubb és
kaszinó van Budapesten; én adófizető tagja vagyok hétnek. Ha
történetesen kerestek és nem találtak az egyikben, bizonyosan ott voltam
a többi hatban.

Pedig hát egyikben sem vesztegettem a pénzemet.

Egy új világot fedeztem föl.

Ez a leány valóságos Meluzine volt.

Mindig jó kedvü, mindig tréfára kész. Amitől én úgy elszoktam már húsz
év óta. Akit csak magam körül látok, az mind komoly, szigorú, birálgató,
csipkedő, éles, zsémbes, panaszos, unatkozó, kevély, rátartó, leskelődő,
neheztelő, haragtartó, kényes, finnyás, begyeskedő, szórakozott, orroló,
erkölcsbiró, szemérmetes, szeszélyes, fanyar, izetlen, fáradt, legjobb
esetben czivakodó. – Én ezekből a virágokból birok egy egész üvegházat.

Nagy csoda-e, hogyha ebből az üvegházból kiszabadulva odabódorodok egy
csalitba, ahol a viola nyilik s jól esik végig hevernem a pázsiton, a
bokroktól beárnyékolva.

Hiszen hát azt is csak meg kellett tudnom, hogy a pártfogoltam mennyit
haladt a művészi tanulmányaiban. Viola minden délután produkálta magát
előttem a gordonkán.

Egyszer aztán eszembe jutott, hogy hiszen néhanapján én is tudtam
hegedülni s a hegedümmel milyen szépen akkompanyáltam a bűbájos
Fritilláriának. Hátha most is tudnék még valamit abból, amit bécsujhelyi
kadét koromban tudtam?

Vettem magamnak Bécsben egy straduáriót s azt egyenesen odaküldettem
Viola szállására.

És azután én kisértem hegedüvel az ő gordonkáját; – épen, mind hajdan;
bécsujhelyi kadét koromban, a bűbájos Fritilláriáét.

Ettől kezdve én valóságos kettős életet folytattam. Egy szigorút és egy
vidámat. Hivatalomban pontos, otthonomban rendes, rejtekemben élvezetes
életet.

Viola meseszerűen ragaszkodott hozzám. Rajtam kivül az egész világ nem
létezett ránézve. A zeneiskolában nem kötött senkivel baráti
ismeretséget, még csak a szállását sem tudatta senkivel.

Az a szállás is a legczélszerübben volt kiválasztva. Átellenében egy
templom, onnan senki sem láthatott az ablakaira. Szögletház volt, a
mellékutczából egy percz alatt a kapuhoz lehetett jutni; a kapuboltozat
alatt volt az ajtó, ami Viola szobájába nyilt. A másik szobából a
konyhába lehetett jutni, annak az ajtaján át az udvarra, az udvarról a
kertbe, a kert ajtaján át ki egy szűk sikátorba, melynek oldalait
istállófalak és beszennyesedett ablaku házak képezték. Nekem minden
ajtóhoz kulcsom volt. Ha a kertajtó felől jöttem, az utczaajtón
távoztam, vagy megfordítva. Mindig gyalog jöttem ide. Lehetetlen volt
utánam leskelődni bárkinek is.

(Te! Ez még mindig a «Pia fraus» fejezet alá tartozik?)

Még mindig. Csak te irjad, ahogy mondom.

A tanév szerencsésen lefolyt. A vizsgák megtartattak Fritillária
zeneiskolájában; mi is jelen voltunk a feleségemmel együtt: no meg
Amarillissel együtt; ott volt a miniszteri tanácsos, a zeneakadémia
igazgatója, a filharmonikusok, a klakvehuteszek; mindnyájan el voltak
ragadtatva Viola elegáns gordonkajátéka által. És mindnyájunknak a
véleménye abban összpontosult, hogy e kiváló talentumnak mulhatlanul
szükséges magasabb kiképeztetés végett Bécsbe, Berlinbe és Párisba
kirándulni. Most úgy is két hónapi vakáczió kezdődik.

És csodálatosképen az általam jogtanácsolt társaságoknak is épen erre az
időre akadtak olyan kiküldetései számomra, melyek utamat Bécs, Berlin és
Páris felé irányozták.

(Megállj csak! Hadd nyissak föl új tintásüveget; mert a kalamárisomból
kifogyott a «pia fraus»-hoz való tinta.)

Jól van no!


A DINAMITBOMBA.

Külföldi ekszmisszióimból én mindannyiszor a legértékesebb
meglepetéseket hoztam haza a feleségemnek. Zafir ékszereket és gyémánt
butónokat, keleti sálokat, brüsszeli csipkéket, csinkve csento
bútorokat, tökéletesen beszélő papagájokat, kapuczinus majmokat, egész
bundát kék róka prémből, amivel furórét költött a társaságban s a
porczellánoknak mindenféle faját…

(«Megannyi tanújelek egy válóperre», mondá egyszer az ilyenekre egy
delegátus kollégám.)

No de annyit elismert felőlem mindenki, hogy olyan generosus férj, mint
én, nincs több Európában.

Idehaza, a honi fővárosban, a későbbi időkben már nagyobb elővigyázattal
kellett élnem. Violának ismeretségei akadtak, részint az iskolatársai
révén, részint a feleségemhez járó asszonyokból. Azt koczkáztattam, hogy
mikor benyitok hozzá, ott találok egy ismerős vizitet nála. Ezen úgy, a
hogy segítettünk. Egy leeresztett függöny a kapu felőli ablakon azt
jelzé, hogy senki sincs ott, a fölhúzott függöny jelenté, hogy van benn
valaki.

Ez később olyan alkalmatlanná vált rám nézve, hogy szállást cseréltettem
Violával.

De ott megint csak rátaláltak.

Majd minden évnegyedben más szállásra költözött.

Akkor meg már épen előőrsöket állítottak föl, akik az átelleni
ablakokból leskelődjenek rám.

A feleségem egy arczvonással sem árulta el, hogy sejt vagy tud valamit.
Ugyanaz volt irántam, a ki mindig: nyájas, előzékeny és hideg. Egy
csöppje a féltékenységi virusznak nem volt a vérében.

Egyszer-egyszer a lelkiismeret megszólalt bennem: hogy ez mégis
kegyetlenség, amit Pálmával teszek; de aztán csak elaltattam azzal a
zofizmával, hogy «nem fáj az neki». – Megmondta ő ezt ez előtt húsz
esztendővel. De minek is hosszabb a kálvinista esketési forma azzal az
egy sorral?

Mikor vettem észre, hogy az asszonyok formális kémhadjáratot folytatnak
ellenem: akkor «dezden kon dezden!» azt a ravaszságot gondoltam ki, hogy
csak azért is otthon maradtam a feleségem öt órai thea-ozsonnáira; magam
is odaültem az asszonyok közé tereferélni, tartottam őket
pletykabeszéddel s udvaroltam nekik sorba egész a szemtelenségig; azok
majd megpukkadtak mérgükben. Ha nagyon vakmerően példálóztam a multakra:
meg is vertek; én csak tartottam a hátamat.

Ez a legjobb methodus. Ha egy férjet azzal denuncziálnak a felesége
előtt, hogy van egy főbenjáró bűne: akkor túlhajtani a vádat: «nem egy
van, de hét!»

Hanem egyszer aztán beütött egy nem várt katasztrófa.

Hesperis már több nap óta nem jelent meg az öt órai ozsonnákon. Én azt
hittem, hogy én rám les, a Viola szállásával átellenes ablakból; pedig
hát nem én rám vadászott a derék hölgy, hanem a saját Nikkeljére.

Egy pénteknapon, (nagyon jól emlékszem rá, hogy péntek volt, mert az
ordináriusom rendelete következtében a feleségem által szigoruan
megtartott bőjtös ebédek kikerülése végett pénteken a házon kivül
kellett étkeznem higiéniai szempontból. Violánál voltam; jó paprikás
halászlével traktált meg.) Tehát pénteknap délután az ozsonnaasztalnál
javában mulattatám a hölgytársaságot pajkos anekdotáimmal, amidőn
hirtelen, minden kopogtatás nélkül, föltárul az ajtó s berohant rajta
lélekszakadva a rég nem látott úrhölgy, a Hesperis. Már a külső
fölszerelése elárulta szokottnál is nagyobb harczias hangulatát.

A fején volt egy lángvörös kalábriai kalap, egy margaréta bukéttal, meg
két szál fenyegető fáczántollal; a nyakát Sarah Bernhard csipke-örv
burkolá; narancssárga ruhája volt, fekete sávokkal, mint egy tigrisnek,
kakadoa szinű övvel derékban átszorítva. Két keze csuklóját ezüst
lánczok köríték, nagy lecsüggő golyókkal, emlékpénzekkel és egyéb
relikviákkal, amik a beszédét kisérő taglejtés közben félelmesen
csörgöttek. Azonkivül egy selyem ridikül is volt a karjára akasztva. Az
arzenál!

– Itt van! Megfogtam valahára a semmirekellőt! A gyilkos gonosztevőt! –
Mindig tudtam, hogy pokolravaló az átkozott; de hogy ennyire
elvetemedett imposztor legyen, azt még álmodni sem mertem volna; a
gyalázatos! – Ezt lihegé első beköszöntésül Hesperis.

– Az Istenért! Mi történt? Kiről van szó? – kérdé a feleségem. Magam is
megijedtem, azt hittem, engem aposztrofálnak.

– Hát ugyan kiről volna szó, mint a Nikkelről? Mikor én azt mondom, hogy
«gyalázatos», lehet-e az más, mint a Nikkel? Hisz a többi is mind
czudar, csalárd, lator, de legalább iparkodik eltitkolni a gonoszságát;
(itt nekem jutott egy jelentésteljes szemvágás) de ilyen nyiltan, ilyen
vakmerően vinni a toronymagas gonoszságot, ez csak egy Nikkeltől telik
ki.

E közben leült az asztalhoz s lehüvelyezte a hosszú fekete selyem
keztyüit. Ellenben a ridikült odatette az asztalra, a két tenyerével
lenyomtatva.

– Mindig gyanakodtam az átkozottra, hogy megcsal. Délután soha sem úgy
volt a nyakravalója csokorra kötve, ahogy én reggel megkötöttem s
gyakran rajtakaptam, hogy a «Fischerin, du kleine»-t danolja, mikor a
szobájában van. Hol danolják ezt a nótát? Az orfeumban. Minden reggel,
amíg a fürdőben volt, én megvizitáltam a tárczáját, mennyi pénz van
benne? – Egy-egy napon azt mondta, hogy éjjeli inspekcziója van a
hivatalokban. Reggel került haza. Az olyan inspekcziós éjjelek után
rendesen tíz forint hiányzott a tárczájából.

– A vacsora… sipegtem én közbe.

– Csitt! Maga jobb, ha nem szól! Megállj! (Itt neki türközött.) Azt
mondtam neki, hogy szeretném egyszer meglátni, hogy milyen az az orfeum?
Vigyen el egyszer oda magával vacsorálni. Nagyon dicsérte az előadást. A
kaucsuk-ember nagyszerű, aztán meg az éneklő malaczok, meg a néger
bohóczok. Elmentem vele; végignéztem az egész előadást. De még inkább
néztem a Nikkel arczát. De nem kellett annak se éneklő malacz, se
tamburázó szerecsen; hanem amint egyszer kikalimpázott a szinpadra egy
szemtelenül kurta szoknyás perszona; dehogy kurta, semilyen! s rákezdte
a maga impertinens nótáit, lehetetlen mimikával kisérve, akkor a Nikkel
majd kibujt a bőréből. Az a maskara is egyszerre rátalált a
csókaszemeivel a Nikkelre s egész kihivóan kokettirozott rá. Ahán! Ez
hát az a «Fischerin du kleine!»

– De barátném, – szóltam én közbe. – Kokettiroz az mindenkivel.

– Csak maga ne prókátorkodjék, drága barátom. Megállj! mondék. Majd
végére járok én ennek. Másnap nagy sczénát csináltam a Nikkelnek, a
fölött a théma fölött, hogy nagyon könnyelmüen bánik a pénzzel. Igazam
volt, átlátta, kénytelen volt magát megadni.

Én elvettem a tárczáját: kiadtam neki belőle öt forintot. Ennyi elég
véletlen kiadásokra. Majd a szivarokat is én vásárlom be ezentul.

(Hej, hogy áldottam magamban a sorsot, hogy nem nekem juttatta azt a
bizonyos nászutazást Hesperissel.)

– A Nikkel átment a szobájába, a szolgálónak azt mondta, hogy hivjon
neki egy hordárt. – Minek neki az a hordár? – Én a kulcslyukon keresztül
benéztem a szobájába, hogy mit csinál a Nikkel? Az iróasztalnál ült és
irt. Levelet irt. Az ostyával pecsételte le. Nem használt
spanyolviaszkot a lepecsételéshez, mert annak a szaga elárulja a
levélirást. Nem sokára belépett a külső ajtón a hordár. Ismerem. Sándor
volt. Többször járt már Nikkelnél. – Én hirtelen kapom a kalapomat,
kisiettem a folyosóra; az auszgusz nyilásánál meghúztam magam s vártam,
míg a hordár jön nagy biczebóczázva. Mikor elejbém ért, kiugrottam a
lesből, megfogtam a nyakravalóját a ficzkónak: «ide azzal a levéllel».
Nem is vártam, hogy mit szól rá, hanem kirántottam a zsebéből a levelet
hirtelen kézzel. «Alló mars!» – «Legalább a fizetésemet!» nyögte a
nyavalyás. «Nesze a fizetés!» Azzal pitts, patts! Egyet jobbrul, másikat
balrul. A posztilyon damur szaladt a másfél lábával, ahogy tudott.

A hölgyek mind tapsoltak az előadásnak: még magam is.

– No hát kezemben volt már a korpusz delikti! folytatá a hős amazon. –
Hát nem jól sejtettem? Hát nem az volt az adressere irva
«Fischerin-du-kleine». És aztán a szállása világosan kiirva:
«Sertéshajcsár-utcza 26/B. II. udvar, 3. emelet, 47. ajtó».

Általános elszörnyedés moraja zsibongott végig a társaságon.

A ridikül megnyilt, Hesperis ujjai elővonszolták rejtekéből a
bűntanujelt.

Itt van! Tessék a borítékot nézni! (Azt kézről-kézre adta.) De hát még a
tartalom! (Azt nem bocsátá ki a kezéből.) «Drága angyal! Bocsáss meg,
hogy ezuttal nem küldhetek neked pénzt; mert a tettleges hatalom zár alá
vetette a kasszámat.» – «Tettleges hatalom?» Ez bizonyosan én vagyok! De
hát hallott már valaha ilyet ember, hogy egy férj a feleségét «tettleges
hatalomnak» nevezze? «De mihelyt megkapom a salláriumomat a mappázásért
a bürótól…»

– Ahá! – kiáltott közbe Fritillária, – ezt úgy mondják a németek, hogy
«ein Geld, wovon die Frau nichts weisz». Ugy-e bár, jogtanácsos úr?

Hesperis folytatá a levélolvasást.

«… azonnal sietek igényeidnek eleget tenni. Addig is 10000 cs. cs. cs. –
A te elbűvölt Nikiczád.»

«Nikiczád!» Itt van! Tessék! Még egy poczát is ejtett a neve mellé.

S azzal odatartotta az orrom elé a veszedelmes levelet.

– Tessék! Tessék! Önnek a testi-lelki barátja! A gyönyörüséges mákvirág!
Nos hát mit csináltam? Mit gondol, uram?

Minthogy kérdezett, felelnem kellett rá.

– Rohant kegyed a Nikkelre haragvolkánjának egész lávakitörésével.

– Azért sem találta el! Rohantam, de nem a Nikkelre, hanem a
sertéshajcsár utczába, a Fischerin-du-kleinet fölkeresni.

– Vitt magával egy üveg vitriolt, meg egy staniczli paprikát.

– Azért sem azt vittem. Hanem elvittem magammal a Nikkelnek a lefoglalt
pugyillárisát.

– Mit fogunk hallani?

– Igen is, a pugyillárisát. Itt van a ridikülben. (Azt is megmutatta.)
Otthon találtam a frajlát. Bizony mondhatom, hogy nappal nem olyan szép,
mint gázvilágításnál. Tele az arczbőre ebagákkal. (Mitfresser.)

– Ez a szinpadi festéktől van – szólt közbe szakszerüen Fritillária.

– Óh bizony attól nem támadnak ebagák az arczon, – protestált még
szakértőbben Passiflora. – Nézzék meg az én arczomat. (Neki nappalra is
ki volt festve az arcza.) Csakhogy nem szabad a festéket vizzel lemosni,
hanem arczkenőcscsel kell ledörzsölni.

– De legkevésbbé szabad azt lenyalatni! – kiáltá mérgesen Hesperis, aki
dühös volt a miatt, hogy az ő érdekes előadásait ilyen haszontalan
intermezzóval szakítják félbe. Az öltözet is nagyon sófel volt. Hogy
mondják azt magyarul, hogy «schofel»? (Ezt a kérdést hozzám intézte.)

– Sunda.

– No hát sunda volt. Arra is alapos oka volt. Az elegans toalettjei mind
a tisztítóban voltak.

– Így hivják a fiókzálogházat, – magyarázám én.

– Tudom. Én hát rövid proczesszust csináltam vele. Megmondtam, hogy ki
vagyok. Köszönöm, nem ülök le. Nem fáradtam el. Még csak ezután akarok
elfáradni. Megmutattam neki a levelet, amit röptiben elfogtam. «Magának
pénzre van szüksége, de az uramnak a tárczája nálam áll. Itt van,
tessék! No hát adok én magának pénzt. Ha maga én nekem azokat a
leveleket, amiket a Nikkel magához irt, mind egy szálig kiszolgáltatja,
hát én magának adok rögtön húsz forintot».

– Ah! Ah! Húsz forintot! – hangzott az elcsodálkozás fölkiáltása minden
ajkról.

– S nem utasította vissza a «drága» angyal ezt a kinálatot nagy
indignáczióval? – bátorkodtam én a vért szagolt tigristől kérdezni.

– Mit? Indignáczióval? De a két füléig szaladt a szája örömében. «Itt
van! Tessék kikeresni» – szólt nevetve s azzal fölnyitott előttem egy
nagy bolond kuffert. Kérem, az telides tele volt mindenféle szinű
levelekkel. Hiszen ha azokat mind eladhatná húsz forintjával, hát
herczegnő lenne belőle. Szerencsére a Nikkel levelei mind legfölül
voltak. Még is nem igen régi lehet a viszony. Összeszedtem valamennyit.
Így is tíz darab volt.

– Két forint darabjáért! «Olcsó» angyal, – dörmögém oda.

– Odadobtam neki a pénzt – folytatá Hesperis. – Azt sem mondtam neki,
hogy «szervusz». Hanem ő, a szemtelen! még azt mondta, hogy a
«viszontlátásig!» Itt van mind a tíz levél! A tizenegyedik az elfogott.
Én még a konfortébliben elolvastam valamennyit.

Ezzel előhuzgálta a leveleket a ridikülből s lerakta őket sorba az
asztalra, mint mikor az ember pasziánszt készül játszani.

– Most csak a megszólításokat olvasom föl belőlük kegyeteknek. Tessék
ide hallgatni. – «Imádott bálványom!» – «Ragyogó csillagom!» – «Egyetlen
muczuskám!» – «Napok napja!» – «Bujdosó tündérem!» «Kicsikém.» – «Üdvem
angyala!» – «Mennyei tünemény!» – «Királyném!» – «Majmocskám!» – Ez az
utolsó, ami megöl. Így csak engemet szokott szólítani. Hát még a
tartalom? – Azt majd máskor. Ezt egyenkint kell végig olvasni, hogy az
ember alaposan megítélhesse, mekkora pokol lakik egy férfi szivében!

– Hát aztán mi történt? – rebegém én a félelem kiváncsiságával.

– No azt el lehet képzelni, hogy rohantam a levelekkel haza.

– S mit tett Nikkel?

– Hogy mit tett Nikkel? Hát azt tette, hogy a válla közé húzta a fejét s
engedte a hátát üttetni. De attól is az én kezem fájdult meg, nem az ő
háta.

– No én nem azt tettem volna az ő helyzetében.

– Hát mit?

– Hanem ezt ni.

Azzal fölugrottam a székemről s szaladtam az ajtó felé.

De ugyan megjártam vele; mert az ajtóban szemközt találkoztam Iringóval,
aki egy theáscsészékkel tele tálczát hozott a két kezében; az
elbarrikádozta az utamat s azzal a sok asszonyszemély visítva utánam
rohant, csakugy csattogott a tenyerük a hátamon. Amarillis, Fritillária,
Passiflora, Hesperis, kiki lerótta a régi tartozását, az utamat álló
Iringó pedig kárörvendően nevetett, «üssék, üssék! úgy kell a gazdának».
Végre én is megharagudtam, szembe fordultam velük s erőszakot használva
erőszak ellen, sorba csókoltam valamennyit. Erre aztán visszavonultak. –
Csak Pálma maradt az asztalfőn ülve, istennői flegmájával.

No hát tessék! A szegény Nikkelt megverik azért, mert kihagyja sütni
magára az egész turpisságot, engem meg azért püfölnek el, mert nem
hagyok magamra kisütni semmit.

Hesperis pedig az egész város békességét fölforgatta azokkal a szerelmes
levelekkel. Járt velük házról-házra, ahol csak asszony ismerőse volt;
elragályosította a féltést minden eddig békében élő házastársra; háborut
indított a két nem között ezzel a csatajelszóval: «nincs hű férj a
világon!» – úgy, hogy a szegény fenyegetett férjek már deputáczióba
készültek járulni Csatári Grósz Lajoshoz, az országos egészségügyi
bizottság elnökéhez, hogy vegye alkalmazásba a szükséges rendszabályokat
ez epidemia ellen, ami úgy terjed, mint hajdan a konvulzionérek
vitustáncza. Egy férj sincs biztosítva az ellen, hogy egy éjjel levágják
az orrát s aztán szaladgálhat ezüst orral a világban.


A SZERZŐDÉS.

Hanem hát ez mind tréfa dolog és nevetni való. Apró sánzonett énekesnők,
kicsi ballerinák utáni appetitus mind olyan muló baj, ami jóllakás (meg
gyomorelrontás) után elmulik. Csak olyan kedélynátha ez, amit nem kell
gyógyítani. Hányszor láttam én már budapesti városatyákat Bécsbe járni
deputáczióba, akik estenkint összebeszéltek, hogy itt meg ott fognak
mulatni (a Práterben); soh’sem mentem velük; nem szeretek a más
poharából inni; aztán mikor hazakerültek, megint olyan jámbor családapák
lettek, mint azelőtt voltak.

Hanem mikor valaki olyan helyzetbe jut, mint én, egy félretérés miatt az
egyenes utról, az aztán a nehéz állapot.

Nekem az első lépésnél meg kellett volna gondolnom, hogy mi lesz abból
idő jártával, ha én egy ilyen ártatlan léleknek a sorsát, mint Viola, a
magaméval összekötöm?

Ez az egész lelkével csügg rajtam, egészen föláldozza magát értem. S mit
adhatok én neki ezért cserében?

Pénzt?

Igaz, hogy az nekem van bőséggel. Pénz, amiről az asszony nem tud
semmit. Pénz, ami nekem csak egy névaláirásomba kerül.

Komisz, alávaló lelkületü férfiak mondhatják azt, hogy hiszen ez az
ekvivalens, de én nekem érzékeny kedélyem van. Rám nézve álomrontó az a
gondolat, hogy én egy leányt föláldozok a magam gyönyörüségének, kilátás
nélkül, hogy ezért valaha kárpótoljam, hogy valami czélhoz eljuttassam.

És amellett Violának nagy ambicziói voltak, amiknek ő előttem kifejezést
is adott. Művésznő is akart lenni – és még más: «nő».

Három évig volt már Fritillária tanítványa; hangszerének minden
művészetét eltanulta. Többször föllépett már nyilvános hangversenyeken,
Budapesten és Bécsben s a zenekritika igen kedvezően szólt felőle.

Egy ilyen bevégzett művészi tehetség csak nem azért jött a világra, hogy
én velem játszék duettet – hallgatók nélkül.

Nem szerettem róla gondolkozni.

Egy látogatásom alkalmával különös jó kedvében találtam Violát.

– Nézze csak, milyen Haupttreffert csináltam ma.

– Ah! A vöröskereszt sorsjátékon?

– Nem. Egy szerződést kaptam egy külföldi imprezáriótól, aki művészi
körútra akar velem vállalkozni, Bécs, Berlin, Páris, London,
Szentpétervárra; azután a tengeren túlra, Newyork, Chicago,
Philadelphia, Boston, San-Francziscoba. A szerződés három évre szól,
első évben hatezer, másodikban hét, harmadikban nyolczezer forintra,
szabad utazás és élelmezés mellett.

Igazán meg voltam döbbenve. Hisz így egészen elveszítem Violát. Csak nem
járhatok együtt vele a világot körülutazni. Pedig, hogy ez így fog
következni, az előrelátható volt. Egy nagy tehetségű művésznő csak nem
azért tanul gordonkázni, hogy egy pesti hölgyzenekarban állandósítsa
magát, hanem azért, hogy a művészetét a kerek világ előtt ragyogtassa.

Főtt a fejem ettől a gondolattól.

– Hadd lássam azt a szerződést – mondám neki.

Kivette a szekrényéből s átadta.

Formaszerű szerződés volt, két példányban, közjegyző által hitelesítve.

Hanem aztán egyszerre visszakaptam a lelki ruganyosságomat, a mint a
szerződést aláirt imprezárió nevét megpillantottam.

– Ah! Entenfusz uram!

Azzal az asztalhoz vágtam a szerződést.

– Ez az a bizonyos mosziő Antanfü.

– Ismeri őt?

– Hogy ne ismerném? Ez egy országos csaló, a ki a művésznőket behálózza,
aztán kiszipolyozza. Én már egyszer kiverettem innét Budapestről csalárd
manipulácziók miatt. Ezzel nem szabad magának szerződésre lépni, mert ez
magát megcsalja, kirabolja, még a becsületétől is megfosztja. Ez egy
swindler!

Viola sirva fakadt.

– Pedig én már úgy örültem ennek a szerencsének.

Szerencsének nevezte azt, hogy engem elhagyhat.

– De hát mi lesz így belőlem? örökké iskolába fogok járni? örökké az ön
nyakán fogok élődni? Soha sem lesz nevem?

Nagyon megesett rajta a szivem.

– Várj egy pár napig; akkor megmondom, hogy mi lesz belőled? Addig
tartsd függőben a szerződést.

E pár nap alatt likvidált a szindikátus egy kőszénbánya-vállalatban,
melynél nekem negyvenezer forint nyeremény jutott. Olyan pénz, a miről
az asszony nem tud semmit.

Harmadnap meglátogattam Violát a szállásán.

– Most én hoztam neked egy szerződést aláirás végett. Te megveszed ezt a
házat, a melyben lakol, negyvenezer forintért. Akkor aztán lesz valami
czímed. «Házbirtokosnő». Elfogadod?

Viola széttépte az imprezárió szerződését s aztán a keblemre veté magát
és átölelt. – Hát mégis csak meg tudtam őt tartani.


AZ EGYENRUHA.

Ettől kezdve nagyon megváltozott Violának a társadalmi helyzete. A
rendőri rovatban nem szerepelt többé, mint «zeneiskolai növendék», hanem
mint «háztulajdonosnő». S ezzel meg volt előtte nyitva a világ.
Fogadhatott látogatókat, köthetett ismeretségeket, adhatott estélyeket s
maga is eljárhatott a barátnői estélyeire. Férfi ismeretségét képezték
fiatal államhivatalnokok, orvosok, mérnökök, szinészek, rám nézve nem
veszélyes emberek.

Eszemben sem volt, hogy ezek közül valamelyikre féltékeny legyek. Már
egy vén szerelmes is nevetséges egy figura, hát még egy vén
szerelemféltő. Csak az kellene még! Aztán teljesen megbizhattam Viola
szilárd elveiben. Az az ő kettős ambicziója!

Otthon azt mondtam, hogy Violának az édes atyja csinált egy fényes
üzletet, a miből annyit nyert, hogy a leányának azt a házat vehette
ajándékba. (Szegény Nikkelnek még a mindennapi szivarpénzt is úgy
adogatták ki piczulánként; váltig alkudozott a feleségével, hogy irni
fog neki szerelmes leveleket két forintért, de Hesperis nem állt rá.)

Most már fényes délben is ellátogathattam Violához. Mint jogtanácsos.
Minthogy Violának volt egy örökösödési pöre, a melynek vitelével engemet
bizott meg. A boldogult édes anyjának az apja után maradt egy temesvári
ház, földekkel együtt; a nagyapa végrendelet nélkül halt meg, az
oldalrokonok igénypört támasztottak a hagyatékhoz, minthogy a nagyapa
állítólag kitagadta a leányát az örökségből s holta napjáig nem is vonta
vissza az átkát a fejéről.

(Hohohohó! Hiszen Viola megboldogult mamája még mindig ott énekel az
operában.)

– Hiszen nem neked beszélem én ezt, hanem az asszonyoknak! Tehát ezzel
az örökösödési pörrel paszpartum volt Violához minden órában.
Szállásának két kijárata volt, egyik a lépcsőre, másik az udvari
folyosóra, amaz az előszobán, emez a konyhán vezetett keresztül.
Hölgylátogatók rendesen a konyhaajtóra kerültek, a jó Magdán keresztül,
férfilátogatók ellenben csöngettek a főajtón. Az én jelzésem volt a
háromszoros csöngetés. Azt persze a Magda nem hallotta meg, annálfogva
Viola maga jött kinyitni az ajtót. Ott mindjárt megkérdeztem, van-e nála
valaki? Megmondta őszintén. Ha volt odabenn valaki, vagy megfordultam a
sarkamon, majd később jövök, vagy pedig bementem; nagyon örültem a
szerencsének, s a látogató jelenlétében rögtön hozzákezdtem az
örökösödési pör jelen fejlődményeinek ismertetéséhez, hivatkozva
referádákra, tanuvallomásokra, semmiségi beadványokra,
felülvizsgálatokra, míg a látogató megunta a dolgot és elkotródott.
Akkor aztán azt a bizonyos bartvist a csöngetyü alá tettük a szakállas
felével, több csöngetés nem volt hallható.

Eközben egy névtelen levelet kaptam, melyben egy jóakaróm arra
figyelmeztetett, hogy a Viola házával átelleni lakások egyik ablakában
egész délutánonkint fölváltva ül egyike az én házi barátnőimnek, a ki
ott én rám spekulál. (Hát hiszen én abból nem csinálok titkot, hogy
Violát meglátogatom: az az örökösödési pör!) Igen ám, de a ki spekulál,
egyuttal kalkulál is. Azt is kiszámítja, hogy meddig maradok ott? Mert
nincs az az örökösödési pör, aminek az előadására két-három óra volna
szükséges.

Ez ellen én azt találtam ki, hogy vettem egy olyan divatos fehér nyári
napernyőt, a mi esernyőnek is megjárja, a mit a szibarita férfiak a
napsütés ellen használnak, annak a födözete alatt szépen elsurrantam a
kémszemlélő ablak előtt. Nem jó gondolat?

Egy nagy pártlakoma után, mely délután öt órakor végződött, erősen
fölpezsgőzve siettem Viola lakására (a fehér napernyő alatt), három
lépcsőt ugorva egy lépéssel. A frakkom zsebében hoztam a számára a
bankettről egy bonboniért, Sarazáte arczképével.

A hármas csöngetésre jött Viola az ajtót kinyitni.

– Nincs látogatója? – kérdezém.

– Van. – Olyan furcsán mosolygott hozzá.

– Kicsoda?

– Mosziő Antanfü…

– Micsoda? Az Entenfusz? No annak én kitöröm a nyakát!

– Ne törje ki, kérem, a nyakát.

Én berohantam a szalon-ajtón, marokra fogott ántukával.

Hanem aztán szépen visszahökkentem.

Az a mosziő Antanfü egy katonatiszt volt. Kék hajtókás hadnagy a
sorgyalogságból.

No ennek a nyakát nem törhetem ki! Először, mert ő felségének az
armádiáját egy hadnagyától megfosztani nem illik; azután meg, mert annál
kard van, nálam meg csak paraplé.

Átkozott presztizse van annak a katonai egyenruhának. Egészen más ember
benne minden ember. Én azt hiszem, hogy a kard a kiegészítő része a
férfinak. Miért is nem hordunk mink valamennyien katonai egyenruhát? A
férfi czivilruhában olyan, mintha az oroszlán csizmát húzna a lábára.

Látszott is rajta, hogy érzi a fölényét irányomban.

Még ő fogadott magas leereszkedéssel, mint régi «jó» ismerőst, kezét
nyujtva elém lovagias parolázásra.

– Mennyire örülök önt ismét láthatni.

És aztán csak ismét leereszkedék a fotelbe, egyik lábszárát a másikra
vetve, még szivarozott (a kupczihér!) Viola szobájában!

S mielőtt én kipakolhattam volna az örökségi proczesszussal, már az én
hadnagyom nagy nyelvkészséggel folytatá az eddigi diskurzust az Uchátius
ágyúkról, a miknek szerkezetével megismerteté Violát. (Ha ugyan ez is
nem aféle örökösödési proczesszus.) S hogy én is megértsem a dolgot,
ujra elől kezdte, hogyan öntik az Uchátius csövet, hogyan tágítják,
hogyan fúrják bele a csavargó rovátkokat, a mik pergő irányt adnak a
lövegnek…

Én meguntam az előadást, vettem a paraplémat s otthagytam a vitézt.

Viola utánam jött az ajtót bezárni.

– Egy óra mulva visszajövök! – mondám neki nagy boszúsan.

Azzal a fejem fölé tartottam a paraplét s mentem a klubba pikétezni.
Nyertem. Az is boszantott.

Egy óra mulva visszamentem Viola szállására. Csöngettem. Viola kijött az
ajtót nyitni.

– Egyedül van?

– Nem.

– Ki van itt?

– Antanfü.

– Hogy az ördögök vigyék el azt az Antanfüt. Még mindig ágyút önt?

Azzal megfordultam, lementem a lépcsőn.

Megint föl a klubba. Most már nem ültem le pikétezni, hanem letelepedtem
egy tarokkista mellé kibicznek. Annak is őrült szerencsét hoztam. Nem
telt bele egy óra, s három szólót, négy ultimót, és egy volátot csinált,
az én befolyásom alatt.

Ez már megdöbbentő.

A másik három partner azzal fenyegetett, hogy kidobnak a klubból.

Megyek én magamtól is.

Megint csak kifeszítettem az esernyőt; pedig már se nap nem sütött, se
eső nem esett.

Ismét ott álltam az ajtó előtt. Csöngettem. Viola kijött.

– Magában van?

– Nem.

– Hát most megint ki van itt?

– Antanfü.

Már erre dühösen futottam el s nem mentem többet semmiféle klubba, hanem
nyargaltam végig az utczán, a korzóra, a Dunapartra, mint egy őrült.

– Nekem ezt az embert meg kell ölnöm! Milliom átok! Hiszen én is vagyok,
a ki vagyok! Az én kardom sem gyékénykáka! Gulyáshúsnak aprítom ezt a
ficzkót!

Hanem aztán a dunaparti szél kifujta lassankint a fejemből a borgőzt is,
meg a szenvedélyt is.

Ugyan szép kis botrány lenne, ha egy széles körökben ismert jogtanácsos
párbajt vívna egy hadnagyocskával, feleséges ember létére, egy kis
zeneiskolai növendék miatt. Ez volna aztán a kövér falat a hirlapoknak!
Majd hoznák a portrémat a lapok akaratom ellen.

– Nem! Nem fogok semmi bolondságra vetemedni.

Sötét este volt már, mire a sétámból visszakerültem. Egészen ki voltam
józanodva.

Az utam megint Viola szállása előtt vitt el. Ezuttal az utcza tulsó
gyalogjáróján haladtam végig. Föltettem magamban, hogy föl sem fogok
tekinteni az ablakára.

Hanem aztán csak még sem tudtam megállni, hogy egy futó pillantást ne
vessek arra a nagyon emlékezetes ablakra.

És hát csakugyan! Ott égett abban az ablakban egy szál gyertya.

Ez a gyertya egyenesen az én számomra gyujtatott meg. Ez jelezte azt,
hogy engem várnak.

Egyszerre vége lett minden haragomnak, sértett önérzetemnek;
megfordultam, harmadszor is fölmentem a fatális lépcsőkön.

Ezuttal nem kellett csöngetnem; a félig nyitott ajtóban állt a Magda s
mutatta, hogy bemehetek a szobába.

Viola egyedül volt. Hidegen üdvözölt, széket mutatva. Nem ültem le.

– Magának nagyon hosszú értekezése volt a hadnagy úrral.

– Igen.

– És érdekes?

– Az. Antanfü hadnagy elmondta előttem az egész élete történetét.
Mennyit küzdött, mennyit hányódott a világban, mennyit csalatkozott.
Most mindez megváltozott. Egy gazdag nagynénje meghalt s minden vagyonát
ő rá hagyta. Ekkor ő belépett a hadsereg tettleges állományába, ahol
eddig csak tartalékos tiszt volt s komoly szándéka a katonai pályán
karriért csinálni.

– S mennyiben érdekli ez magát?

– Annyiban, hogy egyuttal megkérte a kezemet. Régóta szerelmes belém. Én
beleegyezésemet adtam. S ő eljegyzett engem menyasszonyául. Itt van a
jegygyűrűje az ujjamon.

Mutatta az ujjára húzott gyűrűt; volt a közepében egy kicsi kis gyémánt.

… Ez volt aztán a hideg zuhany!

Teljesen eszemre tértem.

– Igaza van, édes Viola. Magának nem lehet czéltalanul ődöngeni a
világban. Ha már megakadályoztam a művészi pálya megkezdésében, nem
fogom a másik czéljának útját állni. Én lemondok. S ha a kérője
csakugyan az a szolid ember, akinek ön bemutatta, akkor csak azt
mondhatom rá, hogy beleegyezem. Legyen ön boldog.

Itt most következett volna egy érzékeny jelenet, aminőt egy valamirevaló
drámairó el nem engedne a publikumnak. Viola e nagylelkü nyilatkozatra
térdre omlik, csókokkal és könnyekkel árasztva el áldó jobbomat. Ami
talán meg is esett volna, ha a jó Magda be nem dugja a fejét az ajtón
ezzel a kérdéssel:

– Hány személyre hozzak a boltból parizert, meg szalámit?

Amire Viola nem mondhatott neki egyebet, mint hogy «menjen a pokolba!»

– Értem. Hát háromra, – mondá Magda és visszahúzta a fejét.

Én egyre nyugodtabban fogtam föl a dolgot.

– A katonatiszti házasságnál megkivántató biztosíték dolgát majd én
elintézem. Azt az ön házára is be lehet tábláztatni; azonban önnek
férjhez menetele alkalmával a biztosító társulat is fog húszezer
forintot kézbesíteni s ha előbb lesz rá szükség, hát én azt majd
előlegezem.

– Igen köszönöm.

– És azontúl is, a hogy önnek a háztartási költségeihez eddig
hozzájárultam, úgy jövőre is ugyanennyit fölajánlok.

– Nem tudom, hogy a férjem elfogadja-e?

– Szintén a biztosító társaság útján, mint atyai alapítványt.

– Úgy talán igen.

– Még egyet. Mostanában háborús hirek járnak. Ilyen időben a katonai
magasabb körök nagyon skrupulozusok a tisztek számára osztandó házassági
engedélyek dolgában. – Ha netalán az ön vőlegénye ilyen akadályokkal
találkoznék, én szivesen fölajánlom a jó szolgálatomat azoknak az
elhárítására összeköttetéseim kapcsán.

– Ön nagyon lekötelez bennünket e jóságával.

– És már most minden jókat kivánok önnek s többé nem fogom
megjelenésemmel háborítani.

Azzal meghajtottam magamat és mentem kifelé. Még csak kézszorítással sem
vettem tőle búcsút. Nem lehetett, az egyik kezem tele volt a kalapommal,
a másik az esernyőmmel. Amíg az előszobán végig mentem, úgy jött, mintha
Violának utánam kellene futni, az ajtó előtt nyakamba ugrani, nagyot
kaczagva:

– Óh te bolond! Hogyan felültél! Hiszen csak tréfa volt! Gyere vissza!

De biz az nem következett be. Engedtek eltávozni, egy Istenhozzád
nélkül. Mikor leértem az utczára, átmentem a tulsó járdára, még egyszer
föltekintettem arra az ablakra. Az egy szál gyertya akkor is ott égett.
Meglehet, hogy ez a fárósz más hajónak is világított.

Én aztán hidegvérrel gondoltam végig a dolgon. Ennek a leánynak igaza
van. Én is egoista voltam, ő is az. Ő nem tartozik nekem semmivel, én
vagyok neki adósa elrabolt ifju éveivel, amiknek élményeiből neki sem
marad, nekem sem, amit eltegyünk magunknak emlékül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azt a Sarazate képes bonbonniért a pártlakomából a feleségemnek vittem
haza megemlékezésül.


A FELESÉGEM.

Hát bizony eszembe jutott, hogy feleségem is van.

Mikor kidobtak a hajóból, mint fölösleges terhet, akkor gondoltam rá,
hogy van valahol az oczeánon egy csöndes kis zöld sziget, a mit úgy
hinak, hogy «itthon».

Két délutánt már otthon töltöttem, este sem mentem föl a klubba.
Találtam elég dolgot odahaza. A regénycsinálás mellett nagy volt a
hátralék a hivatalos ügyekben. Annál buzgóbban igyekeztem a mulasztást
helyrehozni. A kalandozás nem jogtanácsosnak való.

Otthon vacsoráltam s aztán ott maradtam még egy óráig a feleségem
szobájában; ott eldiskurálgattunk kettecskén. Volt théma a közéletben
elég. Tisza Kálmán miniszterelnökké lett. Ezzel a hírrel egy egész estén
elhárítottam a fejem fölött lógó zivatart.

Mert, hogy ott lógott, azt, mint tapasztalt meteorolog, előre sejtettem.

Pálma oltárszőnyeget hímzett.

Aztán panaszkodott, hogy fájnak a szemei.

– Minek hímezel lámpavilágnál?

– El kell vele készülnöm október 16-ára.

Az volt a házasságunk évfordulója.

Aztán fölkelt, azt mondta, hogy aludni megy; jó éjszakát kivánt; neki
korán kell fölkelni.

Tudtam, hogy mindennap öt órakor fölkel s még lámpavilágnál elmegy,
akármilyen rossz idő van, a templomba, hajnali misére.

Szóba hoztam a dolgot.

– Te nagyon is szigoruan veszed az ájtatosságot.

– Hát uram, bizonyos korban egyedüli menedékünk a vallás. Az áhitatosság
megnyugtatja a lelket.

– Hiszen én is nagyra becsülöm az áhitatosságot s egész tisztelettel
gondolok a te hithűségedre.

– Szükségem van rá. Gyermekkorom óta a hitben nőttem föl. A szent képek,
szobrok az én ismerőseim, akik előtt kitárhatom a lelkemet:
meghallgatják. A liturgiának minden szava, az ének minden hangja átjár a
szivemen, hazajön velem, visszhangzik az agyamban. A keresztre feszített
Jézus, a szűz anya, tőröktől átszúrt szivével itt van előttem, a
szobámban; éjjel-nappal velük beszélek. Ez az én üdvöm itt a földön.

Hiszen tudtam én azt jól. A feleségem épen olyan buzgó katholikus, mint
amilyen skeptikus protestáns vagyok én.

Ekkor hirtelen szembe fordúlt velem az asszony s egészen átváltozott
arczkifejezéssel, fölemelt hangon szólt hozzám, kezével megragadva
vállamon az öltönyt:

– És én, uram, kész vagyok lemondani az én idvezítő hitemről, elfutni a
templomom küszöbéről, megtagadni a szenteimet, eltávolítani a fekhelyem
fölül a feszületet és a Mária-szobrot, áttérni az unitárius vallásra: –
azért, hogy öntül elválhassak.

Meg voltam dermedve.

Ez nem az a Pálma volt, akit én ismerek: a szelid, jóságos, hidegvérű
hitvestárs; ez egy boszúálló, harczoló ellenség!

– Ön engem megcsal! – kiáltá, mutatóujjával eltolva magától. – Évek óta
megcsal és meggyaláz, következetesen, tervszerüen.

Én valamit akartam mondani.

– Ne szóljon ön. Ne alázza meg magát. Férfinak nem áll jól a hazugság.
Ön engem nem szeret, nem becsül. Ön más nőnek adta szerelmét és
becsülését.

– Ezt tagadom! (Ezt már egész bona fide mondhattam.)

Erre Pálma fölkaczagott.

– Ön azt hiszi, hogy az egész világ süket és vak, hogy ön bírja azt a
varázssüveget, ami az embert láthatatlanná teszi. Én nem kémkedtem ön
után soha. Járhatott, kelhetett a világban, utazhatott hivatalos
ügyekben, nem kisértem önt. De helyembe küldtek minden adatot. Nézzen
ebbe a szekrénykébe. Ez tele van tudósításokkal a világ minden
városából, hol járt ön? hol szállt meg? hol tartott pihenőt? hová
rándult ki? Mindenütt ott találkozott ön ezzel a leánynyal. Még az
álneveiket is tudatták velem, amik alatt a vendéglői lajstromba beirták
magukat. Grosz Sámuel, Bermini Salvator, Viardot Klemens! Nem az ön
álnevei voltak Bernben, Brüsszelben, Prágában? A leányé pedig Amelotti
Klára?

A világ forogni kezdett körülöttem, amint ezeket az adatokat magamra
olvasni hallottam. Hisz én a legrettenetesebb módon vagyok elárulva!
Engem egy detektivhálózat vesz körül. Hol a revolver? hadd lövöm magamat
főbe.

Pálma megszánt. Látta az arczomon a fölháborodásomat. Elnevette magát.

– Ne jőjj zavarba, kedvesem. (Tegezésre fogta a megszólítást.) Látod,
hogy mindent tudok. Évek óta értesülve vagyok minden titkos lépésedről.
Ugy-e, nem vetted észre az arczomon, a magamviseletén soha? Mindig
csöndesen tűrő voltam. Azt mondtam magamban, hogy hiszen megjósoltam én
azt előre. Én már asszonynak vén vagyok, te még férfinak fiatal. Én már
csak imádkozni tudok, te még élvezni tudsz. Nem csináltam neked házi
jeleneteket, a hogy száz asszony közül kilenczvenkilencz teszi. Nevettem
rajta, ha mások dühösködtek. De most már mi rajtunk kezdenek el nevetni.
Ezt nem tudom elviselni. Ez lehetetlen. Elviselheti az ember a
vagyonvesztést, nagy szerencsétlenségeket; de azt, hogy nevetségessé
legyen, arra nincs elég lélekerő. Bajból, nyomorból, gyalázatból ki
lehet épülni; de a nevetségessé lételből soha. Seprőzzenek meg inkább,
minthogy karikaturát csináljanak rólam. Ennek a helyzetnek véget kell
vetni. – Más módját nem tudom, mint hogy váljunk el, becsületesen,
törvényszabta szokás szerint, kölcsönös gyülöletet vallva, de nem érezve
(inkább, mint érezve és eltitkolva) s akkor aztán vedd el azt a leányt,
akit szeretsz, csinálj belőle becsületes asszonyt, légy neki becsületes
férje. Én nem féltek mást, csak a te becsületedet. Hogy azt megmentsem,
kidobom érte a hajóból a házi szenteimet.

Olyan puha lettem, mint az a gyurma, amivel a fogorvos mértéket vesz a
machoirhoz.

Megfogtam Pálmának a kezét s végig czirógattam.

– Kedves Pálmám. Te azt mondád, hogy ennek a helyzetnek véget kell
vetni. Én már véget vetettem. De más módon, mint te mondád. Én azt a
leányt már férjhez adtam: tegnapelőtt történt meg az eljegyzése.

Most már Pálmán volt a meglepetés sora. Nagy szemeket mereszte rám.

– Igaz ez?

– Úgy éljek.

– Ki a vőlegénye?

– Egy katonatiszt a rendes hadseregtől.

– A neve?

– Entenfusz hadnagy.

Pálma összecsapta a kezeit.

– Te ahoz adtad a Violát, akit mint csalót kidobtál a házadból?

– Akkor imprezárió volt; de most hadnagy, szép vagyon örököse, és derék,
jellemes ember. Vessünk fátyolt a multakra.

Pálma gyanakodóan rázta a fejét.

– Te! Ez az Entenfuszszal való házasság nekem gyanus dolog.

– Te azt hiszed úgy-e, hogy ez csak olyan takaróköpönyeg-féle férj akar
lenni, – aminőre vannak példák. No hát megnyugtatásodra mondhatom, hogy
a néhány nap múlva bekövetkezendő egybekelése után rögtön átteszik
Entenfusz hadnagyot az ezredével együtt Budapestről Dalmácziába s viszi
magával a feleségét. Egyébiránt akármi történik is: én többet Violának a
küszöbét át nem lépem, s vele többet nem találkozom. S erre
becsületszavamat adom.

Pálma a tenyerét a szájam elé nyomta.

– Nem! Nem! Nem! Ne mondd ki azt a szót! Ne fogadj semmit a
becsületedre! Az nekem drága! Hát ha nem tartod meg?

– Arra meg már az összes bűneimnek az utálatára esküszöm, hogy meg fogom
tartani.

Erre aztán szent lett a béke. Szegény jó Pálma odaborult a keblemre és
kisírta magát. Én olyan büszke voltam, mintha valami hódítást követtem
volna el.

Aztán ott maradtam késő éjjelig az ő szobájában s segítettem neki az
oltárszőnyeget hímezni. Nem jutott eszembe az eretnek voltom.

Hanem arra gondoltam, hogy ugyancsak ez időben Viola is együtt himez,
egy és ugyanazon rámán valamit a hadnagyával.

… No hát «birja békével».

(Ezt szokta mondani az én tarokkpartnerem, a főispán, mikor a játékvivő
a talonból a hármas királya mellé még a dámát is megkapja.)

«Habeat sibi.» Diákul így mondják.

Hát bizony, ha huszonöt esztendővel fiatalabb lettem volna, ez a
fordulat nem végződött volna ilyen polgáriasan. Viola szenvedélyem volt.
S a szivem szív maradt. Hanem hát az életkor még az indulatokat is
megváltoztatja. Az a szürke szakáll azt beszéli, hogy egy cserepár
hadnagy többet ér, mint akárminő jogtanácsos túl a hetedik klimakterikus
éven. Nem fogom festeni a szakállamat.


A CSODATEVŐ EREKLYE.

Most már én is kezdtem a csodatevő vizekben hinni.

Engem csak egyszer öntöttek nyakon egy ilyen zuhanynyal, s ime, milyen
szépen kigyógyultam tőle.

Eddig nem tudtam a lábamnak egyéb hasznát venni, mint tilos útakon járni
vele. Nagyon rossz volt a lábam: mindig görbe útakra vitt. Folyvást
botlottam vele. Nagyokat estem. És ime, most milyen szépen járok az
egyenes úton! Ezt mind az a gyógyerős zuhany idézte elő.

Milyen nagy boldogság az embernek megpihenni – a vétkezésből.

Nem kell többé azon törnöm a fejemet, hogy mit hazudjam?

Nem kell azt a fehér napernyőt mindig magammal hordanom.

A hivatalnokaim nem győzik lemásolni a sok firkát, amit egész nap
halomra szaporítok. Még ilyen munkaszezón nem volt.

Amellett az étvágyam is megjött. Milyen jó az a házi koszt! Most még a
pénteki ebédeket is otthon költöm el. A kedvemért extra rántott csirke
jön az asztalra. De a hal is nagyon jó, úgy ahogy itthon csinálják.
Fogas ajókával: ez a feleségem reczeptje után készül. Csak hiába, olyan
konyhája, mint a feleségemnek, nincs senkinek a világon.

– Elmegyünk az idén, galambom, Sorrentoba; csak a dolgaimat befejezzem.
Az őszt, meg a tél elejét Olaszországban töltjük. – Ezt mondtam a
feleségemnek s egészen boldoggá tettem vele.

Violáról semmi hírt sem hallottam: nem is vártam. Nem voltam rá
kiváncsi. Annyi büszkeséget tartottam meg magamnak, hogy mint a
leskártolt kártya, ne törődjem a játék folyamával. Engem el nem ütnek.

Egy levelet még kell kapnom Violától: azt, a melyben tudtul adja, hogy a
mai napon egybekelt Entenfusz csácsári királyi hadnagy úrral. Ezt
megkivánja az etikett.

Mintegy két hét múlhatott el így szép csöndesen lemorzsolgatva, amidőn
egy délelőtt, a hivatalomba kullogva, a házam mögött valami mazurka
lépésben siető lábkopogás tesz figyelmessé. Hátranézek, hát a kis sánta
hordár igyekezik utólérni, egyre piszszegetve. Nekem szól ez a titkolózó
sziszegés? A sánta hordár kétfelé nézett óvakodva s azzal a sipkája
belsejéből egy levelet vett elő s azt titkolózva a kezembe nyomta.

A zsebembe nyúltam, «várjon a dijáért!» De az én sántám úgy elsietett
erre, hogy utól nem értem. Hátrafelé még jobban tudott futni. Talán a
«pitts-pátts» jutott az eszébe.

A levél czímzéséről ráismertem az irójára.

Violától jön.

Ezért ugyan kár volt ez a titkolózó kézbesítés; a postával is lehetett
volna küldeni. Nem voltam a tartalmára kiváncsi. Értesítés a végbement
esküvőről. Felöltőm zsebébe dugtam a levelet. Rendes ember külömben sem
szokott utczán jártában levelet olvasni.

Ott is felejtettem aztán a levelet.

Csak amidőn a hivatalból, a póstát aláírva, hazatértem, gondoltam rá,
hogy elővegyem a Viola levelét s elolvassam a banális tartalmát.

Hát biz az a tartalom nem volt banális.

Ezzel a megszólítással kezdődött: «Mindenem!»

És aztán igen meglepő dolgok következtek benne.

… hogy az a hadnagygyal kötendő házasság tiszta-puszta komédia volt… a
hadnagynak soha eszébe sem volt Violát nőül kérni… nem is tartott ama
látogatása órákig, ahogy a háromszori visszatérésem alatt elhitették
velem; mert utánam rögtön eltávozott: egy udvariassági vizit volt az
egész, semmi más… az egész ember haszontalan baba, ha egyedül volna a
világon, akkor sem kellene neki.

… azért volt pedig ez a komédia eként szerezve Viola által, hogy engemet
«egy időre» alaposan magára haragítson.

… mivelhogy az egész világ irigykedik rá és kémkedik ellene.

… az volt a czélja, hogy engem magától elriaszszon, s hogy azután a
feleségemmel kibéküljek, a pletykázás, kémkedés megszűnjék.

… ez mind eléretett; a városi mende-monda új irányt kapott. A legújabb
karikatura az, hogy az Ariadne alól kiszaladt mándrucz hazafutott a
mándrucznéjához.

… Violának a szive azonban most is változatlanul az, ami volt, amiről
meggyőződhetem a legelső viszontlátásnál.

… ő tudja nagyon jól, hogy erre az alkalom igen meg van nehezítve. Az ő
szállását éjjel-nappal éber szemekkel őrzik, ablakokból, boltajtókból,
házmester fülkéjéből. Azt hiszi, hogy a cselédje, a hű Magda is meg van
vesztegetve. De még nagyobb kémkedésnek vagyok én áldozatul hozva. Az
egész világ egy nagy pókháló rám nézve. Akárhol ütődöm egy fonalszálába,
a szögletben ülő pókok értesülnek róla.

… azért ő ezt a furfangos tervet fundálta ki ellenőrizhetlen
találkozásunk számára.

… van Budapesten egy vendéglő, amit nagyon ritkán emlegetnek, a budai
rakóparton van, ablakai a Dunára néznek. Ezt az átellenes pesti paloták
ablakaiból nem lehet kémszemlélni. Ott fog ő ma délután három órakor
reám várni az első emeleti 7-ik számú szobában. Hogy pedig én teljesen
észrevétlenül jöhessek oda, ezt a fortélyt ajánlja. Ma lesz az árverése
az erzsébetfalvai pusztatelkeknek, melyeket házhelyeknek parczelláztak.
Én otthon azt mondom, hogy délután odamegyek árverezni. Az egész
délutánom szabad, mivelhogy épen ma tartja a jótékony nőegylet a
Margit-szigeten a népünnepélyt, melyen a feleségem valamennyi
hozzátartozó hölgyekkel együtt tevékeny részt fog venni.

… én tehát a kocsisomat a város határáról visszabocsátom, magam pedig,
ahelyett, hogy homokot vásárolni mennék, lekerülök gyalog a Dunához, ott
fölfogadok egy révészt, aki átszállít Budára. Ott azután nem lát meg
senki. Este aztán, a konczert idejére az ó-budai gőzössel szépen
fölrándulhatok a Margitszigetre. Ha kérdik, mit vettem? – azt mondom,
drága volt a homok, s inkább a jótékony bazárban vesztegetem el a
pénzemet.

… tárt karokkal vár – a «hajdani».

Erre a fordulatra csakugyan nem voltam készen.

Ez a levél egész lelkemet fölzavarta.

Rossz az ember, kedves barátom, nagyon rossz!

Nem jól mondjuk azt: «homo sum!» Adjuk alább! «Animal sum!» Nem az, hogy
«ember vagyok»; «állat vagyok».

A kutyát megverik azért, mert kilopta a húst a fazékból; a jövő órában
megint ki fogja lopni, ha nem látják.

«Canis sum!»

Hogy becsületszavamat adtam? Az igaz. De hiszen titokban marad! Ez a
fődolog. Minden kutyaság szabad, – ha titokban maradhat.

Eszembe jutott minden vérfölforraló, agyszédítő emléke a multnak.

Hát fölér-e egy órájával a gyönyörnek minden túlvilági üdvösség?

Blaszfémia!

Tudom, hogy blaszfémia; de nem merném szavazatra bocsátani a kérdést.

Most tudtam meg, hogy milyen közel van hozzánk a pokol. A hátunkon
hordjuk. Álmunkban rátalálunk s benne ébredünk föl. És aztán ott
maradunk.

Hogy elfelejtettem egyszerre a bölcs életnézeteimet, nem csak a
becsületszavamat, de még a megszégyenülésemet is. Két hétig úgy jártam a
világban, mint az a kutya, akit a szomszéd konyhájában leforráztak; most
egyszerre visszanyerte a kedélyem a ruganyosságát. Ejh hiszen te még
kapós vagy! Nézd, hogy bolondul utánad a világ szépe!

Nehéz küzdelem volt saját magammal; őszintén megvallom.

Nem mertem a tükörbe nézni; attul féltem, hogy az a másik magam
összegazemberez, vagy legalább is a szemem közé nevet: «hát nem
megmondtam már neked egyszer, hogy szürke a szakállad? Festeni fogod?
Aztán parádés napokon fölveszed a hadnagyi uniformisodat, s pályázol a
szekondlájtinántokkal? Fűzöd magadat, hogy karcsu légy? Parókát viselsz?
A szarvaid kilátszanak alóla! Vén szamár!

Az ebédnél csak ketten voltunk a feleségemmel. A mi hölgyeink már
délelőtt kimentek a Margitszigetre. Pálmának egy kis változása volt, (az
okát is megtudtam később).

Ha csak egy szóval mondja azt a feleségem, hogy gyöngélkedik, a feje
fáj; én bizonyára azt mondom neki: «no hát maradj itthon; az a
népünnepély végbemegy nálad nélkül is; aztán én is itthon maradok,
előveszszük a kártyát s elpikétezünk estig; akkor majd együtt átmegyünk
a szigetre, vagy itthon maradunk, ahogy neked jobban esik».

De hát Pálma erőltette a jó kedvet; nagyon mutatta, hogy a rokokó
ruháját milyen szörnyen szeretné bemutatni a társaságnak. Ebéd után egy
kissé majd ledül szunyókálni, három óra tájon aztán megy a gőzhajóhoz, s
ki a szigetre.

– Sajnálom, hogy nem kisérhetlek el; de ma van az erzsébetvárosi
parczelláknak az árverezése, oda kell mennem. (Volt pofám azt
elmondani.)

– No csak valami drágán ne hagyj rád veretni valamit.

– Eszemen járok. (Hol van az?)

Aztán megint azt mondta Pálma, hogy még sem fekszik le ebéd után; inkább
rögtön kikocsikázik a gőzhajóhoz; a friss lég a Dunán jót fog tenni a
fejének.

– Aztán majd kérlek küldd vissza a kocsit, hogy elvigyen
Erzsébetfalvára.

Azzal megcsókoltam. És ő nem viszonozta azt egy megérdemlett pofonnal, s
nem vágta a szemem közé ezt a szót: «te Judás!»

Utána néztem a hintónak az ablakból; Pálma a napernyőjével intett
üdvözletet.

Már most hol van az én napernyőm? Az a bizonyos. Az a fehér.

Két óra volt délután.

Még egy órát kell várnom.

Gyerekkorom óta még így nem környékezett félelem, mint e perczben.

Az inasom bejött jelenteni, hogy itt van Nachtigallné asszonyság,
valamit akar nekem mutatni.

Ejh, de jókor hozza ide a – fátum! Jöjjön be! Megveszem, akármit hozott.

A kis fürge zsidó asszony bependeredett az ajtómon, jónapot kivánt és
szokás szerint nyájasan mosolygott. Ezeknek a házalónőknek már oda van
fagyva a mosolygás az arczukhoz.

– Nos, Nachtigallné, hát mit hozott?

– Egészen önnek való dolgokat. Legelőször iz ezt.

Azzal kivett a kézi táskájából egy kis nyeles tükröt, elefántcsont
rámája volt; de egészen egyszerű. Azt mondta, ez a Cagliostro tükör.

– Hát mi különöset látok én ezen a tükrön?

– Nézzen csak bele.

– Magamat látom benne.

– Egy holt embert lát ön benne, akit maholnap el fognak temetni, –
suttogá, de erősen hallhatólag.

– Madame!

– Ön útban van, hogy magát semmivé tegye. Én azért jöttem, hogy önnek a
kezét megkapjam, mielőtt az örvénybe lezuhanna.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy a Violával való dolga mind tudva van. Tudja a felesége. S
tudják ezek az asszonyok valamennyien.

– Ezek mind túlhaladott álláspontok. Multak dolga, a mi ki van
egyenlítve, – mondám én, leülve a karszékembe anélkül, hogy az
asszonyságot megkinálnám, hogy foglaljon helyet.

– Értem. Az üzletvilágban úgy hivják azt, hogy «Kiegyenlítési eljárás».
A hitelezők beérték a kinált perczenttel: a kridát megszüntették! ujra
lehet kezdeni az üzletet. De ugyan nem ütött önnek szeget a fejébe, hogy
ki lehetett az a kém, aki mint az árnyék követte önt mindenüvé s a
legpontosabb értesítéseket küldözé a világ minden részéből az ön
nejének?

– Nem értem rá ezeken törni a fejemet.

– Most pedig még kevésbbé ér ön rá, mert az idő drága. Két óra már
elmult s önnek három órakor új légyottja van Violával! Budán, a
Széchenyi hotelben.

De már erre a szóra fölugrottam a székemből.

– Ki mondja azt?

– Egy levél, melyben az ön nejét előre értesítik erről a légyottról, s
amit nekem is megmutattak.

Elállt a szavam.

– Nem akar ön nekem hinni? Hát győződjék meg róla a saját szemeivel. Az
ön neje vett tőlem egy antik kasszettet bösztörzárral, amihez nem
szolgál kulcs; fortélylyal nyilik föl. A szekrényke itt áll a neje
szobájában; én tudom a nyitját. Ott vannak e bizonyos levelek.

Azzal megfogta a kezemet Mirrha s áthurczolt a nőm szobájába. Percz
alatt kinyitotta a ládikó tetejét s a legfelső levelet kivette a
halmazból.

– Itt van, olvassa ön,

A levél görög irásjegyekkel volt irva, ami a kézvonást fölismerhetlenné
teszi. Ez állt benne.

«Önnek férje ma délután 3 órakor találkozni fog Violával Budán a
Széchenyi vendéglőben a 7. számu szobában.»

Meg voltam dermedve.

Honnan jön ez az árulás?

Nem mondtam ki, de az arczomról lehetett olvasni.

Mirrha összecsapta a kezeit.

– És ön még most sem találja ki, hogy ki az a rejtélyes detektiv, a ki
önnek minden lépését a tilalmasban elárulja?

A fejemet ráztam. Fogalmam sincs róla.

– No már igaz az, hogy a jogtudósoknak nincsen fantáziájuk. Hát ugyan ki
irhatta volna ezeket a tudósításokat más, mint maga Viola?

– Viola? Badarság! Hogy ő maga magát rágalmazza? Miért tenné ezt?

– Azért, hogy önt elválaszsza a nejétől, s aztán felegül vétesse magát
önnel.

Ez megint egyszerre olyan világosságot gyujtott körülöttem, hogy egészen
elvakultam bele. Hisz ez egyszerű és világos dolog!

– Hallja csak, mi van ön ellen mai nap készülőben? Az ön neje nem ment a
Margitszigetre, hanem kiszállt a gőzösrűl a várbazárnál s fölment a
vendéglőbe. A 8-as számú szobában már ott vár rá a két tanuja: az egyik
Angiolina D’Istria, a másik Nikkelné asszonyság. A pásztoróra közepén,
amit az ön számára rendeztek, fölnyilik az oldalajtó, s önnek a vétke
két tanu által hitelesen bizonyítva lesz. Nyilvános botrány lesz belőle;
a válóperhez kész az alap. Nem lesz nagy baj. Ön is jól jár vele, a
felesége is, meg Viola is. Már addig, a meddig. Csakhogy egy olyan
alakra nézve, mint ön, a kinek az állása a renomméjával együtt
emelkedik, vagy elbukik: egy ilyen botrány egyértelmű az
eltemettetéssel. Hát nem jól mondtam-e, hogy egy holt embert lát ön
abban a tükörben, akit ma temetni visznek? A nevetséggé lett ember:
mumia, ön pedig az fog lenni: egy bácsi, aki fiatal feleséget vesz – a
hadnagyoknak.

Nekem a veríték csorgott a homlokomról. Lázban voltam a fölháborodástól.
Hát azok mind, a kikről azt hittem, hogy szeretnek, összeesküdtek-e
ellenem, hogy elbuktassanak? – De hát nem megcsaltam-e valamennyit? –
Csak ez az egyetlen lény, ez a Mirrha, ez a házaló zsidóasszony volt
hozzám könyörületes. – Igaz, hogy azt nem csaltam meg soha.

Letörültem az arczomról a verítéket, keserűn fölkaczagva.

– De hát én nem fogok odamenni.

Erre aztán a Mirrha diadalmasan nevetett fel.

– Dehogy nem fog ön odamenni? Ezt tudva, fog ön csak igazán elmenni a
légyottra. Nézzen csak ide. Én a régiségeimből nem csak azt a
Cagliostro-tükröt hoztam el az ön számára, hanem ezt a tárczát is.

Azzal a kézitáskájából kihúzott egy kopott pénztárczát.

– Ismeri ezt?

– Igen. Ez az én katonakorombeli bugyillárisom.

– Ezt ott hagyta ön nálam emlékül. És még holmi apró-cseprő ereklyéket,
amikről ön rég megfeledkezett, de a miket én gondosan megtakargattam.
Tudja, az ilyen régiségkufár mindent megtartogat, míg eljő rá a kedvező
idő. Most itt van. Nézzen ön csak abba a tárczába. Találni fog benne
valamit. S abból a valamiből kitalálja, hogy mi módon vágja ki magát
ebből a kelepczéből?

Én fölnyitottam a tárczát. Láttam, mi van benne. Azzal elkezdtem
nevetni, mint aki az eszét vesztette. Azzal végeztem, hogy kezet
csókoltam a Mirrhának. Még soha kézcsók jobban meg nem volt érdemelve.

– El fogok menni a légyottra!

S azzal zsebembe dugtam azt a kopott tárczát. Kincsek voltak abban rám
nézve!

A kocsim visszaérkezett a gőzhajótól. Dehogy csináltam én azt a nagy
teketóriás útat, ki a Rákosra, aztán csónakkal át Budára! Egyenesen
áthajtattam a lánczhidon, a budai vendéglőig. Lásson meg akárki! A
kocsisnak azt hagytam meg, hogy várjon rám, amíg visszatérek, a
szögleten. Rátaláltam a 7. számu ajtóra.

Viola előre sietett azt kinyitni előttem. Hüledezve kérdezé:

– Ön egyenesen jött ide a saját kocsiján? Láttam az ablakból.

– Láthatta más is.

És aztán figyelmeztettem rá, hogy ne igen közelítsen hozzám, mert
borzasztó náthám van: ráragad.

– Félek, hogy elárulnak bennünket.

– Bánom is én.

– A világ nyelve rossz.

– Majd teszek róla, hogy megjavítsam. Nem fogok titkolózni többé.

Viola összeborzadt.

– De én félek a botránytól.

Úgy tettem, mintha elhinném. Aztán rátértem a tulajdonképeni érdemleges
tárgyára az idejövetelemnek. Mert, hogy nem enyelegni jöttem ide, azt az
első rámtekintésből megértette. Mi volt az a komédia azzal az
Entenfuszszal? Ez a kérdés.

Ő aztán a karomba fogózott s elkezdte mesélni a dolgot, alá s föl
sétálva velem a hosszú szobában; tele volt a kompozicziója
ellenmondásokkal, képtelenségekkel. A vége az a megnyugtató adat volt,
hogy a hadnagyot tranzferálták már Kninbe, valahová a morlákok közé,
ahová csak gyalogút vezet. De hogyha tele volna is Budapest házasulandó
hadnagyokkal, s azok mind ő érte epednének is, ő engem föl nem cserélne
egygyel is közülök, mert én vagyok ránézve minden: mult, jelen és
jövendő.

Ezt olyan hangosan mondá, hogy a szomszéd szobában is meg lehetett
hallani. Én gondosan megóvtam a számat attól, hogy valamit közbeszóljak.

Nekem éles hallásom van. Észleltem, hogy a szomszédban suttogás,
tipegés, selyemruhák ismeretes frufruja kisért.

A két ellenséges asszony azt akarta, hogy be kell várni, míg egy
gyöngédebb természetű jelenet fejlődik ki közöttünk; de Pálma nem
egyezett bele; neki elég volt az is, hogy én, a becsületszavamat
megszegve, eljöttem a Viola találkozójára. Sietteté a katasztrófát.

A két szobát összekötő ajtó zárjában egyszerre csak kulcsnyikorgás
hangzott.

– Szent atyám! – sikolta föl Viola. – El vagyok árulva! Ránk törnek! – S
azzal a két kezével a szivéhez kapott s odaájult a karjaim közé. Az ajtó
ki volt már nyitva; de még egy pamlag állt az útjában.

Én szépen elhelyezém az alélt hölgyet egy karszékba s aztán elhúztam a
pamlagot az ajtó elől, hadd táruljon az föl egészen.

A három hölgyalak ott állt egy csoportban. A wallkürök!

Passiflora büszkén, fölemelt fővel, karjait mellén összefonva,
lehunyorított szempillákkal, Brünhildi pózban állt előttem; Hesperis
ellenben kárörvendő vigyorgással mutatott az elalélt leányzóra, a
szemének a fehérét lehetett látni, amint lefelé forogtak, maga volt a
boszuálló Erynnis. Csak Pálma tartotta meg szelid, méltóságos nyugalmát.

– Uram! – szólt hozzám reszkető hangon. – Ön nekem azt mondta, hogy ezt
a hölgyet férjhez adta és soha többet vele találkozni nem fog.
Becsületszavára mondta.

– Úgy van – szóltam én teljes nyugalommal. – De ez egyszer mégis kellett
vele találkoznom, hogy tudassam vele a szülőinek a nevét, amire szüksége
van – az egybekelésnél.

– No! És hát kik a szülői Viola kisasszonynak? – kérdé Pálma.

Én szépen kihúztam a zsebemből azt a kopott pénztárczát s kiszedtem
belőle a Mirrha által megőrzött ereklyéket.

– Az anyja Viola kisasszonynak ez az asszonyság itt: (Passiflorára
mutattam) – az atyja pedig én vagyok; – ahogy meggyőződhetel róla ebből
a hozzám irt levélből, ebből a kettős arczképből s ebből a
keresztlevélből, melyben az üres rubrikába e tisztelt hölgy sajátkezüleg
irta be az én nevemet.

De nem a feleségem arczára voltam én kiváncsi, amíg az ereklyéket
átnyujtottam neki; hanem a Passifloráéra. Az egy percz alatt hétféle
szint és kifejezést váltott; elsápadt, elvörösödött, ijedtség, boszuság,
szégyen és düh váltakoztak rajta; egyszer csak kitört az ajkain ez a
mondás:

– De hiszen nem…

De mielőtt tovább mondhatta volna, összetalálkozott a tekintete
Nikkelnéével s a torkába fagyott tőle a folytatás. Az a Meduza ábrázatja
volt.

Nikkelné odaugrott hozzá s megkapta a kezét.

– Mit akar ön azzal mondani, hogy «de hiszen nem…?»

Hesperisnek nagy ösztöne volt a találgatáshoz.

Pálmának az arcza pedig egészen kiderült a három ereklyének a
megszemlélése után. Mind a hármat a keblébe dugta s aztán felém nyujtá a
jobbját, e rövid szóval: «jól van!»

Erre a fordulatra Viola is egyszerre magához tért az elájulásból. A
szerepe megváltozott.

Pálma odajárult hozzá, megcsókolá a leánynak a homlokát s megfogta a
kezét.

– Hát te az én uramnak a leánya vagy, akkor ott van mellettem a helyed.
Ezentul az én házamnál fogsz lakni.

Viola térdre esett és csókolta Pálmát, ahol érte.

– Itt van a kocsim! Mehetünk együtt, – mondám én.

Mikor Violának föladtam a vállára a lebernyeget, azt súgta:

– Nekem így még jobban tetszik. – Szépen kezet csókolt – nekem.

S aztán kocsikáztunk végig a városon együtt hárman. A leány a szemközti
ülésen, ahogy a családi regula elészabja.

A két, tanunak hozott, hölgyet ott hagytuk; azoknak még nagy vitájuk
volt egymással azon kérdés fölött, hogy «mit akart ön azzal mondani, de
hiszen nem…?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Néhány nap mulva nagy családi ünnepet ültünk.

Ott voltak valamennyien.

A toasztoknál még Iringót is behivtuk, ő is koczintson velünk. A Mirrhát
extra én magam sajátkezüleg irt levélben hivtam meg.

Mikor aztán a jókedvű asztaltársaság szétoszlott, magam is a szobámba
mentem, utánam jött Adelphe Philine: az áldását rám adni.

– Nos uram, hát most már van önnek nyolcz hölgy a házánál; azok között
egy felesége, egy leánya, hét szeretője és hat Swiegermuttere.[8] Hát
meg van ön velem elégedve?

E szerint ezt a regényt Amarillis csinálta nekem!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Kérek minden fő- és felelős és segédszerkesztőt, korrektort
és revizort, inkluzive metrompázsot, ki ne korrigálják ezt a szót
«sóvinistának»: mert Chauvin tulajdonnév, s azoknál meg kell tartanunk
az idegen betürakást: nem irhatjuk Cassagnacot Kasszanyaknak, Lady
Macbethet lédi Mekbesznek.]

[Footnote 2: Igy hivják tréfásan a lábakat.]

[Footnote 3: Máig is nevethetném rajta, mikor ezt a szót leirom. A
magyar lapok egy akkoriban megjelent katonai brochuret, melynek az volt
a czíme «Arkolay», kegyetlenül leszidtak. Egy magyar nevű ember! Ilyen
schwarzgelb munka szerzője. Pedig hát ez a név Arkolay nem egy
tekintetes úrnak a neve, hanem egy minden tüzérségi tudományt magában
foglaló kollektiv czím.]

[Footnote 4: Ceres és Bacchus nélkül fázik Venus.]

[Footnote 5: (Betüszedő úrnak: Kérem a felkiáltójelet lefelé fordítani,
hogy suttogó jel legyen belőle.)]

[Footnote 6: Én mind ezt nem fantázia után diktálom; nekem (később) úgy
pipaszónál, kedélyes ebéd után maga a septemvir mondta el az egész
történetet minden párbeszédestől.]

[Footnote 7: «Lepedő» = 1000 frtos bankó.]

[Footnote 8: Van erre magyar szó kettő is, de egyik sem csikorog ilyen
szépen.]



TARTALOM.

  Előszó  1
  «Iringo»  33
  Fritillária  57
  Passiflora  96
  Mirrha  131
  Hesperis  163
  Pálma  212


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

175 |zsebében |zsebében)

188 |mozdítaní |mozdítani

189 |kífejezhető |kifejezhető

229 |En abszolválni |Én abszolválni

244 |megszabadítottem |megszabadítottam

248 |kiokoskodní |kiokoskodni

284 |félíg nyitott |félig nyitott]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "De kár megvénülni! - Regény egy vén öcsém-uram élményei után" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.