Title: Természet, ember, társadalom - Válogatott tanulmányok
Author: Wildner, Ödön, Emerson, Ralph Waldo
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Természet, ember, társadalom - Válogatott tanulmányok" ***

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

TERMÉSZET, EMBER, TÁRSADALOM

VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK

IRTA RALPH WALDO EMERSON

FORDITOTTA Dr WILDNER ÖDÖN

BUDAPEST, 1921

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

TERMÉSZET, EMBER, TÁRSADALOM

VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK

IRTA

RALPH WALDO EMERSON

FORDITOTTA ÉS BEVEZETTE

Dr WILDNER ÖDÖN

BUDAPEST, 1921

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.

A természetben s az emberi szellem világában egyaránt uralkodó sarkítás
egyik ékesszóló példája az az északamerikai író, akinek essay-köteteiből
a jelen anyagot a Kultura és Tudomány-sorozatba ízleltetőül
összeválogattuk: Emerson.

Hazája, a «határtalan lehetőségek földje» életében az egyik sarkot
képviseli a teljes földhöztapadás, az anyagi javak, a tőke, a
gyakorlati, gazdasági tevékenység, az űzlet, a haszon, a verseny, az
érzéki, – durva vagy legraffináltabb – élvezetek mindennél többre
becsülése és lélekzetvevő, gigászi hajszája: a materializmus életelve. A
másik sarkon pedig, amazzal teljes ellentétben, s mint törpe minoritás
lélekemelőn szembeszállva az óriás majoritással szemben: az idealisták
csoportja, amely a bibliai mondást vallja alapelvéül: «nemcsak kenyérrel
él az ember, hanem az isten igéjével is».

Érdekes azonban, mily szakadék választja el az amerikai idealistákat az
egyéb, s különösen német idealistáktól, s minden szöges ellentét mellett
is mily rokonság fűzi őket a másik sarkon lévő saját honfitársaikhoz.
Nem volnának amerikaiak, ha nem a földi, tapasztalati, gyakorlati élet
szilárd talajáról gördűlnének fölfelé, hogy föllendülve, fölrepűlve,
verőfényes azúrmagasságokban keringvén, onnan új távlatokban új
igazságokat és új szépségeket látván, gyűjtvén: ne siklanának le szépen,
lassan, bevont szárnyakkal újra a földre, új igazságaik, új szépségeik
továbbközlésének és gyakorlati alkalmazásának színhelyére. Nem ködös
gondolatok felhőgomolyagja, sem önkényes eszmekonstrukciók bármily
kápráztató, de mégis csak festett légvára az ő hazájuk, mely földi
fundámentom és Jákob lajtorjája nélkül lebegne a világűrben, szegény
földi halandóknak elérhetetlenűl és haszontalanúl, mint a többi álom. Ők
gyakorlati idealisták: bölcseségük ambiciója, hogy az átmenjen az
életbe; áthassa az életet legköznapibb működésétől kezdve a
legmagasabbig, s áthassa és alakítsa az anyagot, a jelenségek külső
világát, mint lélek a testet. Ez a közös jellemvonásuk a bölcs
Franklintól Emersonon át James-ig s a lélek- és kedélygyógyítás
(mind-cure) mozgalmának népszerűsítőiig, – akik közül Prentice Mulford,
Ralph Waldo Trine és Orison Swett Marden nálunk is ismeretesek – bármily
kategóriák választják is el őket egyébként világnézeti, ismeretelméleti,
pszihológiai, etikai, esztétikai s egyéb szempontokból.

Emerson Ralph Waldo egy, Amerikába a XVII. században bevándorolt s nyolc
nemzedéken át puritán prédikátorokat nevelt család sarja. 1803-ban
született Bostonban, s 1882-ben halt meg Concord melletti kisbirtokán.
Atyja korán elhúnyt s nevelését három nőrokona vezette; de korántsem
asszonyos elpuhúltsággal, aminek elég bizonysága nénje parancsa: «Tedd
mindig azt, amit megtenni félsz». Szép arcát, – amely kissé a Wagnerére
emlékeztet, de nem annyira élesvonalú, – zenei zengésű hangját, nagy
nyugalmát a hagyomány anyai örökségnek mondja. Egy bátyja valóságos
vezértermészet volt, azonban ő, ha ezt emlegették, szerényen öccsére
mutatott, aki a passzivabb külső mezében «Judea oroszlánja». Egyik öccse
lelki szorongásában Goethéhez látogatott el, de a weimari olymposi, –
alapelveihez híven, – csak azt mondta neki, hogy keble harcát küzdje
végig maga, s ne zavarja meg jámbor családja nyugalmát.

Ralph Waldo is prédikátor lett Bostonban, de önálló vallási nézetei
miatt 1832-ben visszavonúlt a papi szószékről, hogy utóbb mint
filozófiai prédikátor lépjen föl. Visszavonulása után csöndesen éldegélt
Concord mellett. Külső esemény kevés érte, s még kevesebb érintette
mélyebben. Háza 1872-ik évben leégett; nemzeti adakozásból épült föl
újra. Kétszer nősült. Első felesége 18 éves volt, amikor elvette, de
csakhamar meghalt. «Megláttam őt szépsége teljében és sohasem okozott
nékem csalódást, csak halálával», – mondja az író, eljegyzésükről
emlékezvén. Megható verssorokban ünnepli: viszontlátja csillag
sugarában, harmat csöppjében, madár színes tollában, rózsabimbóban.
1835-ben nősült másodszor; derék, házias feleségével csöndes békességben
élt. Magánosságukból csak olykor-olykor lépett ki, leginkább fölolvasó
körutakra; Európában is többször járt nagy ünnepeltetés közt, bár az
angolok a glasgowi egyetem lordrektori választásán, amelyen kérése
nélkül léptették föl, megbuktatták Disraelivel szemben. Politikai
nevezetesebb szereplése csak egy volt: a rabszolgaemancipáció érdekében,
elmérgesedett közhangulattal szemben, tartott beszédet. Ebben az ügyben
Lincoln Ábrahámmal is voltak tárgyalásai.

Különben elvonúlva élt s mégis fényes társaságban eszméivel, meleg
emberi érzéseivel. Ezek kincsesházai: Költeményei, («Pœms» 1846.
«May-days and other pieces» 1867.) telve az anyag és szellem
harmóniájával, miszticizmusával; s essay-sorozatai különböző címek alatt
a legkülönbözőbb tárgyakról, mint: Szellemi törvények; Körök; Hősiesség;
Szerelem; Barátság; a Költő; Történelem; Tapasztalat; Háború; Michael
Angelo; Walter Savage Landor; Milton; Thoreau; Könyvek, művészet,
ékesszólás; Hatalom, gazdagság, illuziók; Az érzékek és a lélek stb.
Ezekhez sorakoznak a Természetről («Nature» 1836) és az élet
művészetéről («The Conduct of Life»), a társadalomról és magányról
(«Society and Solitude») szóló kötetek.

Mindezekben világfelfogás tekintetében: kozmikus, idealista irányú
monistának s kiábrándíthatatlan optimistának, etikai felfogás
tekintetében: a szigorú egyéni és szociális, természetszerű erkölcsösség
hívének, társadalmi felfogás tekintetében: a szellemi legmagasabb
arisztokrácia és individualizmus merészszavú apostolának, esztétikai
tekintetben: a természet és emberi élet szépségébe szerelmes lírikusnak
bizonyúl.

Logikája sokszor hiányos; néha rendkívül csapong, ugrál, elkalandozik;
adós marad a levezetéssel és okfejtéssel. Ám bőven kárpótolnak ezért:
képzelete gazdagsága, becsületes meggyőződésének heve, meglepő
fordulatai, mély igazságú sentenciái, melyek megérdemlik, hogy ércbe, –
nem, inkább: hogy lelkünkbe véssük.

A természet és emberi lélek misztériumainak meglesője s felfedője ő;
Plato, a misztikusok, az indusok, Spinoza, Goethe, Carlyle és Nietzsche
szellemi rokona. Poéta-filozófus egy személyben, magas reformatorikus
célzatokkal, amelyeket lehetetlen félreértenie annak is, aki sokszor
igen szabad szellemű kijelentéseitől talán visszahőköl.

Stílusa külön élvezet, de külön, óriás nehézség is az olvasónak – s
mennyivel inkább! – a fordítónak.

Tömörsége sokszor utólérhetetlen, aforisztikus és rapszodikus
kapcsolásai igen gyakran kétségbeejtően homályosak és zsarnokian
szeszélyesek. Erről Szász Károly is élénken panaszkodik. Péterfy
egyenesen «lefordíthatatlan»-nak mondja: «Emerson idegen nyelven csak
saját magának halvány árnyéka». Körülbelől bizony így van ez, s mégis
azt tartottam, hogy ismeretének gyarapítása, bármily gyönge átültetési
kisérlettel, gazdagítja kulturánkat. Fordításom, ha sokszor nem is
tudott eléggé közelférkőzni az eredeti szöveghez, ha sajátos
viszonyainkra való tekintettel kénytelen is volt némi korkövetelte
rövidítésekre, – legalább iparkodott híven és magyarosan visszaadni
nemes szellemét, ritmusát, hogy az ösztönzően, eszmegerjesztően és
nemesítőleg hasson gondolkozó közönségünkre, amelynek filozófiai irányú
érdeklődése örvendetesen emelkedik.

*

Emerson műveinek főbb kiadásai: a Bohn-féle Standard Library-ben
1888–1890; a John Morley-féle hat kötetben (London, 1883.), a Riverside
Edition-ban, 12 kötetben (1893 – 1894.) A centenáris kiadást, életrajzi
bevezetéssel E. W. Emerson adta ki (New-York 1903.). Essay-i először
1841- és 1844-ben Bostonban jelentek meg, azóta számos népszerű
kiadásban («The World’s Classics», «Everyman’s Library», «Tauchnitz
Edition» stb.). – A «Representative men» (1. kiadás, Boston 1844.)
ugyanezekben a vállalatokban. Az «English Traits» londoni utazása
eredménye, 1856-ban Londonban, a «The Conduct of Life» u. o. 1860-ban, a
«Society and Solitude» u. o. 1870-ben jelentek meg először.

Szellemrokonával, Carlyle-lel való levelezését 1883-ban adták ki.

Életrajzát megírták Cooke (Boston, 1881.), Conway (London, 1882.),
Ireland (London, 1882.), Holmes (Boston, 1885.) stb.

Tanulmányokat írtak róla: Carlyle, Herman Grimm, Federn, Maeterlinck (a
«Trésor des Humbles»-ben; magyarúl «Szegények kincse» c. alatt.) Nálunk
Bezerédj László (a Csengeri «Budapesti Szemlé»-je első folyama XVI.
kötetében), Szász Károly («Az Emberi Szellem Képviselői» bevezetésében,
1894.) és egy szellemes tanulmányban Péterfy Jenő («Budapesti Szemle»
82. kötet) ismertették. Péterfy tanulmánya «Összegyűjtött munkái» II.
kötetében is megvan.

Magyar fordításai közül említendők: a «Represantative men»-ből Jancsó
Lajos közölt szemelvényeket Arany János «Szépirodalmi Figyelő»-jében,
1871–72.; Szász Károly e mű teljes fordítását adta «Az Emberi Szellem
Képviselői» cím alatt (1894, Akadémia), míg Wildner Ödön a jelen hat
essay-n kívül még hármat fordított. (Megjelent «Szerelem; Barátság; a
Költő» c. alatt, a Rózsavölgyi és társa cég kiadásában, 1920.)

_W. Ö._



TERMÉSZET.

Éghajlatunk alatt vannak napok, – s csaknem minden évszakban, – amidőn a
világ eléri tökéletességét. Amidőn a levegő, az égi testek s a Föld
teljes harmóniában vannak, mintha a Természet becézni akarná a
gyermekeit. Amidőn ennek a földtekének szomorú felszinén, mintha semmi
irigyelnivalónk sem maradna a legszerencsésebb szélességi fokok alatt
sokat emlegetett áldásaiból s mintha Florida és Cuba verőfényében
sütkéreznénk. Amidőn minden, amiben csak élet van, kielégülése jelét
adja, s még a mezőn heverésző barom is mintha nagy és békés gondolatokba
volna mélyedve. Ilyen derűs napokat a többinél kissé nagyobb
biztossággal lehet várni a tiszta októberi időben, amelyet vénasszonyok
nyarának hívnak.[1] A nap, a szinte végtelen hosszú nap, ott szunnyad a
nagy halmok és tágas, meleg térségek fölött. Úgy érezzük, eleget éltünk,
ha mindennapos óráit átéltük. Még a magános helyeket sem látjuk egészen
elhagyatottaknak. Az erdő kapuinál az elbámuló nagyvilági ember
kénytelen letenni a nagyról és kicsinyről, a bölcsről és bolondról
táplált városias értékeléseiről. A konvenciók tarisznyája azonnal lehúll
a hátáról, mihelyt ebbe a szentélybe lép, ebbe a realitásba, amely elől
hőseink is eltűnnek. Itt látjuk, hogy a lényeges körülmény a Természet,
amely minden más körülményt eltörpít s istenségmódjára itél meg minden
embert, aki csak ide belép. Csukott és túlzsúfolt házainkból szöktünk az
éjbe s a hajnali szürkületbe és meglátjuk, mily felséges szépségek
ölelnek bennünket nap-nap mellett kebelükre. Hogy szeretnők levetni a
békókat, amelyek miatt e szépségek nem hathatnak reánk; hogy szeretnők
kikerülni a szofizmákat és a másoktól átvett gondolatainkat, hogy a
Természet szabadon hatoljon belénk! Az erdő sűrűjének megtört fénye
olyan, mintha örökös reggel volna, ösztönző és hősies reggel. Itt az ősi
erdei mesék új életre kelnek bennünk s átborzonganak rajtunk. A fenyők
és tölgyek törzse érces fénnyel izzik szemünkbe. A néma fák mintha
csábítgatnának, hogy éljünk ezentúl velük és hagyjuk el nagyképű, léha
életünket. Itt nem iktatódik sem történelem, sem felekezet, sem politika
az isteni Ég és az időtlen Idő közé. Mily könnyű lábbal szeretnénk
beljebb lépkedni a tágranyíló tájékon, egyre újabb képekbe s egymást
gyorsan űző gondolatokba merűlve, valamíg lassan-lassan elfeledjük
otthonunkat és a Jelen zsarnoki hatalma eltörűl minden emlékezést s a
diadalmas Természet veszi át lelkünk vezetését.

Ez a varázslat orvosszer: megtisztít, meggyógyít bennünket. Tiszta,
nyájas gyönyörök ezek, s velünk születettek. Itt a magunk birtokában
érezzük magunkat és barátságot kötünk az anyaggal, amelynek megvetésére
törekszik minket rábeszélni iskoláink fennhéjázó fecsegése. Pedig
sohasem tudunk nélküle ellenni. A lélek szereti őshazáját: ami a víz a
szomjúságunknak, az a szikla, az anyaföld a szemünknek, kezünknek,
lábunknak. Szilárddá vált víz, kihült láng az: micsoda egészség, micsoda
vegyrokonság forrása! Örökös öreg barátunk, öröklött drága barátunk,
testvérünk; s ha szenvelegve fecsegünk idegenekkel, elénk ötlik
becsületes arca és fölszabadít bennünket és kiűz bennünket, píronkodókat
esztelenségeink közül. A város nem adhat elég teret az igazi emberi
érzéseknek. Éjjel-nappal kiszökünk a szabadba, hogy szemünket a
látóhatáron legeltessük, s a tágas tér olyan szükséges a lelkünknek,
mint a víz szükséges fürdőnk számára. Itt megtaláljuk a természetes
befolyás minden fokát a Természetnek elszigetelő, lecsendesítő
hatalmától kezdve a képzelethez és lélekhez szóló legnyájasabb és
legünnepélyesebb hatásig. Imhol a forrás üde vizének vödre, imhol az
erdei tűz, amely mellett a didergő vándor menedéket keres, – imhol az
Ősz és Dél fenséges erkölcse. Befészkeljük magunkat a Természetbe s
gyökerein, magvain élődünk. Az égi testek sugarai a magányba szólítanak
bennünket s megjósolják nekünk a legtávolibb jövendőt. Az azúrkék zenith
a költészet és valóság találkozó pontja. S úgy hiszem, ha a mennyről
táplált álmaink magukkal ragadnának, s szólhatnánk Gáborral és Uriellel,
az egek kárpitja maradna minden birtokunk.

Úgy tartom, nem múlik napunk áhítat nélkül, amelyen a természet valamely
tárgyát szemléltük. Hópelyhek húllása a csöndes levegőégben, amidőn
minden pehely megőrzi tökéletes alakját; a jégeső, amely végigverdes
vízen, síkságon; a hullámzó buzaföld; a Houstonia ezer meg ezer fehérlő
s játszi, lengedező virágocskája; a fák és virágok tükrözése a sima
tavon; a muzsikálva fujdogáló, illatozó déli szél, amely minden fát
hárfaként zenget; a fenyőfa, amely lobog és pattog a tűzön, vagy, amely,
mint burkolat, a lakószoba falát ragyogtatja – mindez a legősibb vallás
zenéje és festménye. Házam falu szélén, alacsony szinten áll s csak szűk
kilátást nyújt. Ámde barátommal folyócskánk partjára megyek s egyetlen
evezőcsapással odahagyom a falum politikáját s embereit, sőt a mögötte
levő minden falu és emberei egész világát s belemerülök a verőfény és
holdvilág tündéri birodalmába, amely szinte túlságosan vakító a makulás
embernek, aki nem ment át még a növendék- és próbaéveken. Valóban,
testünkkel hatolunk ebbe a hihetetlen szépségbe: belemerítjük kezünket
ebbe a festett elembe: szemünk fürdik fényében, formáiban. Ünnepnap,
nyaralás, királyi lakoma terűl elénk egy pillanat alatt; olyan pompás,
olyan szívvidító dáridó, aminőt bátorság, szépség, erő és ízlés csak
valaha alkothatott és élvezhetett. Ezt tárják elénk ezek az alkonyati
felhők, ezek a finoman felbukkanó csillagok, szűzi és kimondhatatlan
csillámlásukkal.

S megismerem találékonyságunk szegényességét, városaink és palotáink
undokságát. Művészet, fényűzés korán megtanulták, hogy csak fokozói és
követői lehetnek ennek az eredeti szépségnek. De már túlsok
megismeréssel is térek haza. Ezentúl bajos lesz tetszésemet megnyerni.
Nem térhetek vissza játékszerekhez. Pazarló és csalafinta kéjvágyó
lettem. Nem lehetek el dőzsölés nélkül: de élvezeteim rendezője, mestere
a falusi ember legyen. Aki a Természet legjobb ismerője, aki tudja,
milyen zamatos íz, erő rejlik az anyaföldben, vízben, növényekben,
egekben és hogyan férkőzhetni ezekhez a bűvös-bájos jelenségekhez: csak
ez a dúsgazdag s királyi férfiú. S a világ mesterei csupán akkor érik el
nagyságuk tetőpontját, ha a Természetben keresték szövetségesüket,
segítőtársukat. Ezért rendeznek be maguknak függőkerteket, nyárilakokat,
szigeteket, parkokat, vadaskerteket, hogy gyönge személyiségüket ezzel a
környezettel erősítsék.

Nem csodálom, hogy az agrárius érdekek az államban legyőzhetetlenek
éppen e félelmetes segédforrásaik révén. Mert nem vesztegetnek,
csalogatnak így királyok, paloták, férfiak, asszonyok, mint ezek a
költői csillagok, titkos igéretek ékesszavú szónokai. Hisz hallottuk,
mit mondott az a gazdag ember, megismerkedtünk villájával, parkjával, jó
borával s társaságával, de nem ezek hívogatnak, csalogatnak, hanem ezek
a varázserejű csillagok. Szelíd ragyogásukban meglátom, mit iparkodtak
az emberek egy Versaillesben, Paphosban, Ktesiphonban megvalósítani.
Valóban, a látóhatár magikus fénye, a kék ég mint háttér, menti meg
minden műalkotásunkat, amelyek ezek nélkül merő haszontalanságok
volnának.

Ha a gazdag ember szolgai meghúnyászkodást lát a szegényben, fontolja
meg, mily hatást tesz az élénk képzeletűekre annak az elgondolása, hogy
a gazdagok a Természet tulajdonosai. Oh, ha a gazdag olyan dúsgazdag
volna, aminőnek a szegény elképzeli! Ha a gyermek éjjel katonabandát
hall a mezőn játszani, lelkiszeme előtt királyok, királynők és fényes
lovagok lebegnek. Kürt szavát hallja hegyes vidéken, s ez a hegyeket
æoli hárfává varázsolja s ez a természetfölötti «halali» visszaállítja
képzeletében a dór mitológiát, Apollót, Dianát s mind a sok isteni
vadászt. Hogy a zenei hang ilyen lágy, ilyen büszkén szép is lehet! A
szegény fiatal költő ilyen hímet varr a társadalomról is; ő alázatos,
tiszteli a gazdagokat, gazdagok az ő képzelete kedvéért, hisz milyen
szegény lenne a képzelete, ha ők nem volnának gazdagok! Van nekik
magoskerítésű kertjük, amelyet parknak neveznek; tágasabb, jobban
bútorozott szobákban laknak, mint aminőket ő látott; kocsin járnak; csak
elegáns emberekkel közlekednek; fürdőhelyekre, messzefekvő városokba
utaznak: mindezekből az adatokból a poéta regényes birtok képét festi
meg, amelyhez mérve valóságos birtokuk csak kunyhó és pajta. A múzsa
maga áltatja a fiát azzal, hogy túlozza a vagyon és szépség adományait;
délibábot sugároz elé a levegőégbe, felhőket, erdőket, amelyek az utakat
szegélyezik. Ezzel bizonyos büszke kegyet áraszt reá: a géniusz
nemességét a közönséges nemességgel szemben, a természet
arisztokráciáját, légszülte hercegséget.

Ez az erkölcsi érzékenység, amely Édent és Tempét ily könnyen teremt,
nem fordúl elő nagyon sűrűn, de a természetes tájkép mindig közelünkben
van. Megtalálhatjuk ezeket a varázslatokat anélkül, hogy a Como-tavat,
vagy a Madeira-szigeteket kellene meglátogatnunk. Túlozzuk ezeknek a
helyeknek dicséretét. Minden tájképben az a meglepő, hogy találkozik az
ég a földdel, s ezt láthatjuk akár a legközelebbi halomról, csak oly
jól, mint az Alleghany-hegység csúcsáról. Az éjszaka csillagai
ugyanazzal a szellemi jelenésszerű fenséggel szállnak le a
legközönségesebb barna legelőnkre, mint a Campagna-ra, vagy Egyiptom
kősivatagaira. A gomolygó felhők s a reggel és alkonyat színei
átváltoztatják a jávort és nyírfát. Csekély a különbség tájkép és tájkép
között, de nagy a különbség a szemlélők között. Egyes tájképek szépsége
nem is olyan csodálatos, mint az, hogy bizonyos körülmények
szükségszerűen széppé tesznek minden vidéket. A Természetet sohasem
lephetjük meg pongyolában. A Szépség mindenüvé behatol.

Nehéz túlzás nélkül beszélni erről a tárgyról, amelyet iskolai nyelven
«natura naturata»-nak, azaz passzív Természetnek hívnak. Époly nehéz,
mint vegyes társaságban a vallás thémájáról beszélni. A Természet iránt
fogékony ember is csak úgy elégíti ki ebbeli ízlését, hogy bizonyos
köznapi szükségletekkel mentegeti: a fa-köbözést megy nézni az erdőbe, a
vetések állását a szántóföldre, botanizálni, ásványgyűjteni vagy
cserkészni, horgászni jár. Ennek a szégyenkezésnek, kell, hogy alapos
oka legyen. A természetben való műkedvelősködés meddő és méltatlan
dolog. A mezei vagy hegyi affektált ficsúr semmivel sem jobb, mint
testvére a Broadway járdáján. Az emberek természettől fogva vadászok és
érdeklődnek e mesterség iránt s fölteszem, hogy egy olyan újság,
amelynek favágók és indiánok szolgáltatnák az anyagát, még a
legfényesebb fogadószobák könyvespolcain is helyet foglalna a «Koszorú»
és «Flóra rózsafűzére» s egyéb ilyescímű almanach mellett. De rendesen –
talán azért, mert túlnehézkesek vagyunk az ilyen finom tárgy számára,
vagy talán egyéb okból, – mihelyt a természetről kezdünk írni, elcsavart
frázisokba, euphuismusokba esünk. Pedig a léhasággal a legrosszabbúl
adózunk Pannak, akit a mitológia legszemérmesebb istenének kellene
elképzelnünk.

Nem szeretnék léha lenni az Idő csodálatos tartózkodásával és
bölcseségével szemben, de nem tudok lemondani arról a jogomról, hogy
gyakran vissza ne térjek erre a tárgyra. A hamis vallástanítások tömege
csak megerősíti az igazi vallást. Irodalom, költészet, tudomány:
megannyi hódolata az embernek, ez iránt a ki nem fürkészett titok iránt,
amellyel szemben egy egészséges ember sem lehet közömbös vagy nem
érdeklődő. A Természetet lényünk legjavával szeretjük. Szeretjük, mint
Isten városát, ámbár, vagy jobban mondva: _mert_ itt nincs városi
polgár. A naplementéhez nincs semmi hasonló a nap alatt: embereket kíván
meg. A Természet szépsége mindig irreális s gúnyos jelenség, ha a
tájékon nincs emberi alak, amely époly jó, mint ő maga. Ha a földön
valóban jó emberek volnának, nem volna meg ez a rajongás a Természet
iránt. Ha a király ott van a palotájában, senki sem kacsingat a falakra.
Csak ha ő eltávozott, s a palotáját lakájok és ácsorgók töltik meg, csak
akkor fordítjuk el tekintetünket erről a népségről, hogy a festményeken
ábrázolt fenséges alakokon és az építkezéseken üdítsük föl lelkünket. A
műbírálók, akik fájlalják, hogy a természeti szép oly betegesen
különvált mindennapi dolgainktól, fontolják meg, hogy az, hogy a festőit
vadásszuk, elválaszthatatlan a hamis társaság ellen való
tiltakozásunktól. Az ember bukott lény; ám a Természet egyenesen
emelkedik ki és differenciális hőmérőűl szolgál, amely leleplezi, vajjon
van-e, vagy nincs az emberben isteni érzés. Lustaságunknál, önzésünknél
fogva nekünk kell fölnéznünk a Természethez; ám, ha meggyógyultunk, a
Természet fog reánk fölnézni. A habzó patakot lelkiismeretfurdalással
nézzük: pedig ha életünk igazi energiával folyna tova, mi szégyenítenők
meg a patakot. A buzgóság árja igazi tüzet áraszt, nemcsak a nap és hold
visszatükrözött sugarait. De a Természetet lehet époly önös célból
tanulmányozni, mint a kereskedelmet. A csillagászat az önző kezében
csillagjóslássá válik, a pszichológia elveszett kanalakat kutató
mesmerismussá, az anatómia és élettan koponyaformából és tenyérből való
jövendőmondássá.

De az idő int, hogy hagyjunk említés nélkül sok részletet erről a
tárgyról és siessünk hódolatunkat a «natura naturans»-nak, az éltető,
ható Természetnek bemutatni. Ez elől minden alak úgy eltűnik, mint a
széltől tovahajtott hó. Maga is titok. Műveit maga előtt hajtja
tömegekben, leírhatatlan változatokban, mintegy nyájat. (Amint a Régiség
is a Természetet Proteus, a pásztor képében ábrázolta.) Teremtményeiben
nyilvánúl meg, részecskékből, szemecskékből épül föl; egyik
átváltozásból a másikba tér át s így éri el a legmagasabb fokú
arányosságot és rázkódás, ugrás nélkül jut el a legtökéletesebb
eredményekig. Egy kis hideg, azaz egy kis mozgás: mindössze ennyi a
különbség, amely a kopár, vakítóan fehér és halálosan hideg földsarkokat
a termékeny tropusoktól elválasztja. Minden változás erőszak nélkül megy
végbe a határtalan Tér és határtalan Idő két sarkalatos körülménye
következtében. A geológia vezetett be minket a Természet roppant nagy
időközeibe; megtanított arra, hogy felejtsük el leányiskolai kis
mértékeinket s cseréljük föl nagy stílusával a mózesi vagy ptolemeusi
rendszereket. Semmit sem tudtunk igazában, mert perspektiva nélkül
szűkölködtünk. De most már megtanultuk, mily hosszú, türelmes
korszakoknak kell leperegniök, míg a szikla kiformálódik, majd megint,
amíg szétmállik; amíg az első zúzmófajta a talajnak legvékonyabb felső
rétegét átalakítja s megnyitja az útját a távoli flórának, faunának,
Ceresnek, Pomonának. Mily távol van még a trilobita, a négylábú, mily
fölfoghatatlanúl távol az ember! De végre minden bekövetkezik, ahogyan
be kell következnie s végre eljő az egyik emberi faj a másik után. Nagy
út vezet a gránittól az osztrigáig s még nagyobb Platóig s a lélek
halhatatlanságának tanáig. De mindennek el kell jönnie, csakoly
bizonyosan, mint ahogyan minden atomnak kétoldala van.

Mozgás vagy változás; azonosság vagy nyugalom: ez a Természet első és
második titka. Egész törvénykönyvét rá lehet írni a körmünkre vagy egy
pecsétgyűrű lapjára. A patak felületére fölbugyborékoló örvény beavat
bennünket az égi mechanizmus titkaiba. A tengerpart minden kagylója:
titka kulcsa. Egy kis víz, amely csészében kering, megmagyarázza az
egyszerűbb kagylóhéjak keletkezését. Az anyag további lerakodása hosszú
éveken át végül a legszövevényesebb alakokat hozza létre. S a Természet
minden művészete ellenére is olyan szegény, hogy a világegyetem
kezdetétől végeig csak egyetlen anyagból teremt, s ezzel alkotja meg azt
a mesés változatosságot. Bármivé süríti: csillaggá, homokká, tűzzé,
fává, emberré: mégis csak egy anyag s ugyanazokat a sajátságokat
mutatja.

A Természet mindig állandó, még ha látszólag ellenkezésbe is kerül
tulajdon törvényeivel. Akkor is megtartja törvényeit, ha látszólag
áthágja. Fölfegyverez és fölszerel egy állatot arra, hogy elfoglalja
helyét és élje életét itt a földön s ugyanakkor fölfegyverez és
fölszerel egy másik állatot, hogy elpusztítsa amazt. A Tér elválasztja a
teremtményeket, de a Természet azzal, hogy egypár tollal látja el a
madarat, a madárnak egy kis mindenütt-jelenvalóságot ad. Mindig előre
halad, de művész-keze egyre hátranyúl anyagért s a leghaladottabb fokon
is az első elemekkel kezdi újra az építést, mert különben minden
rombadől. Művét szemlélve, mintha ebben az átmenetekben némi rendszer
megcsillámlását látnók. A növények a világ ifjúsága, az egészség és erő
tartóedényei, de egyre fölfelé tapogatóznak a tudatosság felé. A fák
tökéletlen emberek, s a földben gyökerezvén, mintha rabságuk
panaszhangjait hallatnák. Az állat egy magasabbrendű lét újonca és
kipróbálója. Ellenben az ember, alig ízlelte meg az első csöppét a
gondolat serlegének, máris szétszóródott. A jávor és a páfrány még
romlatlan; de ha öntudatra jut, bizonyára az is vadúl esküszik és
káromkodik majd. A virágok olyannyira az ifjúságéi, hogy mi idősebbek
hamar megérezzük, hogy pompás nemzedékeik nem nekünk szánvák. Nekünk is
megvoltak a magunk napjai; hadd legyenek meg a gyermekeknek is az övéik.
A virágok kacérkodnak velünk, de mi nevetséges gyöngédségünkkel bizony
csak vén agglegények vagyunk.

A dolgok olyan szoros viszonyban függnek össze, hogy ha szemünk ügyes,
egy tárgy részeiből következtethetünk többi részeinek tulajdonságaira.
Ha volna szemünk, hogy lásson, a város falának egyetlen kődarabkája ép
oly világosan meggyőzne annak a szükségességéről, hogy az embernek
léteznie kell, mint maga az egész város. Ez az azonosság mindnyájunkat
egyformává tesz, egységbe foglal és semmire szállítja a szokásos
lajtorjánk különbségfokait, közeit. Úgy beszélünk a természetes életről
való letévedésről, mintha a mesterséges élet nem volna ugyancsak
természetes. A legsimább udvaronc ott a palota budoárjában, belső állati
természete szerint olyan durva és őseredeti, mint a jegesmedve s ez a
természet ép oly teljhatalommal tör céljaira s illatszerei és szerelmes
levélkéi ellenére is egyenes rokonságban van a Himalája hegyláncával és
a földteke tengelyével. Ha fölgondoljuk, mennyire a Természet fiai
vagyunk, el kell hagynunk a város iránt táplált babonáinkat; mintha
bizony ez a rémítő vagy jótékony Erő meg nem találna itt is bennünket s
nem ő formálná a városokat is. Természet csinálta a kőművest, s ő
csinálja a házat is. Túlbecsüljük a falusi hatásokat is. A természeti
tárgyak hűvös és szenvtelen képe fölkelti az irigységet bennünk, akik
heves és ingerlékeny piros képű szerzet vagyunk, s azt képzeljük, mi is
olyan nagyra növünk, mint azok, ha a szabadban táborozunk és gyökereket
eszünk. De legyünk csak emberek, erdei állatok helyett, s a tölgy és
szilfa szívesen szolgál nékünk, bár ha elefántcsontszékeken és
selyemkárpitokon nyugszunk is.

Ez az alapazonosság átvezet a fajok minden meglepő és ellentétes
változásain és jellemzője minden egyéb törvénynek. Az ember az egész
világot fejében hordozza s az egész csillagászat és vegyészet egyetlen
gondolatában rejlik. Minthogy a Természet egész története belevésődött
agya velejébe, azért ő titkainak látnoka és fölfedezője. A
természettudomány minden ismeretes tényét valaha megsejtette valakinek
előérzete, mielőtt igazságúl ismerték el. Még cipőinket sem kötjük meg
anélkül, hogy el ne ismernők a Természet legtávolibb régióit összekötő
törvényeket. A hold, a növények, a gázok, a kristály: megannyi konkrét
geométria és számtan. A közönséges józan ész fölismeri a hozzátartozást
s fölismeri a tényt a vegyi kisérlet első jeleiben. Franklin, Dalton,
Davy és Black józan esze azonos azzal a józan ésszel, ami elrendezte a
dolgokat, amelyeket most fölfedez.

Az az azonosság szervezett nyugalmat fejez ki, az ellenhatás viszont
szervezésre tör. A csillagászok így szólnak: «Adjatok nekünk anyagot és
egy kis mozgást s egybeszerkesztjük a világegyetemet. Nem elég, ha csak
anyagunk van, szükségünk van egyetlen megindító mozgásra is, amely
kiröpíti a tömeget és kifejleszti a centrifugális és centripetális
erőket. Mihelyest a teke kiröpült a kézből, mindjárt megtudjuk mondani,
mint nőtt ki ez az egész hatalmas világrend». – «Balga követelés» –
felelik a metafizikusok – «s merő petitio principii. Ha föltudjátok
fogni a röpülés, kivetülés folyamát, miért ne tudnátok fölfogni
eredetét, kezdőállapotát is?» Ámde a Természet azonközben nem várta meg
a vita lefolyását, hanem jól vagy rosszúl, ez mindegy – megadta a lökést
s a tekék kigurúltak. Nem is volt valami nagy dolog, csupán egy kis
lökés, s a csillagászoknak mégis igazuk van, ha nagy dolognak tűntetik
föl, mert ennek az aktusnak végeláthatatlan a következménye. Mert ez az
őseredeti lökés terjeszti magát tova a világrendszer minden tekéjén át s
minden tekének minden atomján át s a teremtmények minden faján, minden
egyén történetén és átváltozásán keresztül. S a túlzás a dolog
természetében rejlik. A Természet nem bocsát egyetlen teremtést,
egyetlen embert sem a világba, anélkül, hogy ne látná el
tulajdonságainak egy kis túlságával. Ha adva van a bolygó, szükséges
neki a lökést is megadni. Igy a Természet minden teremtményébe beletett
egy kis erőszakot, amely magával ragadja a maga ösvényén; közölt vele
egy kis elindító lökést. Egy csöppet nagylelkűen. Minden esetben egy
túláradó csöppet adott! Villamosság nélkül a levegő megrohadna; s az
irány azon erőszaka nélkül, amely férfit és nőt hajt az útján, egy
szikra vakhit és fanatizmus nélkül nem volna cselekedetüknek ösztökéje s
így eredménye sem. A célpont fölé célozunk, hogy a célpontba találjunk.
Minden tettünkben van valami hamisság és túlzás. De mi történik akkor,
ha hébe-korba odakerül egy savanyú, élesszemű ember, aki meglátja,
milyen hitvány játékot játszunk s ő nem akarja azt velünk játszani,
hanem kifecsegi a titkát – vajjon mi történik? Vajjon elröpült-e a
madár? Oh dehogy, a találékony Természet máris elküldte a szép formák, a
dicsőbb, úribb ifjúság csapatát, a szenvedélynek egy kissé több
túlzásával, hogy szorosan ragaszkodjanak az ő külön céljaikhoz; kissé
nyakassá teszi őket abban az irányban, amelyet legigazabbnak ismertek
föl s íme újra kezdődik, újra kavarog a játék egy vagy két új nemzedéken
át.

A gyermek az ő édes játékosságával, érzékeitől elbolondítva, minden
látománytól, hangtól vezetve; aki képtelen összehasonlítani és besorozni
észleleteit, akit rabúl ejt egy-egy fütty, tarka-barka haszontalanság,
sárkány, mézeskalács; aki mindent egyénít, semmit sem általánosít; akit
gyönyörbe hoz minden új dolog: estére, holtra fáradtan fekszik ágyába az
egész napi folytonos játszi bolondságtól. Ámde a Természet elérte a
célját ezzel a göndörhajú, gödröcskés pofájú kis bolonddal. Kipróbálta a
gyermek minden képességét és mindezzel a sokféle testtartással,
mozgással biztosította testformája arányos fejlődését s ez olyan
főfontosságú cél, amelyet nem lehetne nálánál jobb gondozóra bízni. Ez a
csillámlás, ez az opálfény ragyogja be a gyermek szemében valamennyi
játékát körös-körűl, hogy biztosítsa hűségéről s a gyermek csak a maga
javára csalódik.

Mi is hasonló mesterkedés révén élünk és maradunk meg. Hadd beszéljen a
stoikus, amit akar, mi nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem, mert az
étel jóízű és étvágyunk élénk. A növényvilág nem elégszik meg azzal,
hogy egyes magvakat hullasson el a virágról vagy fáról, hanem az egész
földet és levegőt pazarúl telehinti magvaival, úgy hogy ha tízezer el is
pusztúl, ezer elvetődhet, száz kicsirázhat, tíz megérhet, s végül
legalább egy elfoglalhatja a nemzője helyét. Minden egyéb dolog is ezt a
kiszámított tékozlást tanusítja. A túlzott félelem, amely az állati
lényt köröskörűl sövényként védi, amellyel az menekül a hidegtől,
megugrik egy kígyó láttára vagy valami váratlan hangra, bennünket is
egész sereg alaptalan riasztással véd meg a végűl fenyegető igazi
veszedelemtől. A szerelmes minden távolabbi cél nélkül csak a maga
boldogulását és tökéletesűlését keresi, de a Természet az ő személyes
boldogságába rejti a maga útját is, t. i. azt, hogy a továbbnemzés, a
faj megörökítése biztosíttassék.

A világ szerkezetének ez a művészete kering az emberi szellemben és
jellemben is. Nincs ember, aki egészen egészséges volna; mindeniknek
alkatában megvan egy ere a bolondosságnak, a vér egy kis, határozott
irányú tolulása agyába, s ez egyenesen arra a pontra rögzíti az eszét,
amely a Természet kedve szerint való. Nagy kérdéseket sohasem szoktak
valódi értékük szerint mérlegelni, hanem fölbontják részletkérdésekre,
hogy hozzáférhetővé tegyék a párthívek számára s éppen lényegtelen
pontok felől csatáznak a leghevesebben. Nem kevésbbé nevezetes, mennyire
túlbecsüli minden ember mondókája vagy teendője fontosságát. A költő, a
próféta magasabbra értékeli azt, amit kijelent, mint bármely hallgatója,
hisz különben ki sem mondaná. Az erős, önmagával nagyon megelégedett
Luther félre nem érthető nyomatékkal mondja ki, hogy: «Isten sem lehet
el bölcs emberek nélkül.» Böhme Jakab és Fox György önimádásának
tanúsága az a makacsság, amellyel vitatételeikhez ragaszkodtak. Az
efféle látnokok rögtön azonosítják magukat gondolatukkal és még kalapjuk
és cipőjük számára is tiszteletet igényelnek. S bár ez a helyes itéletű
emberek előtt elveszi hitelüket, a tömeg előtt segítségükre van, amint
szavaiknak is tüzet, élességet és népszerűséget kölcsönöz.

Ugyanez a tapasztalat gyakori a magánéletben is. Minden fiatal és lelkes
ember naplót vezet, amelybe – ha az ima és bűnbánat órái elkövetkeznek,
– beleírja a lelkét. Ezek a lapok forrók és jóillatúak neki; térdén
olvassa azokat éjszakáig, hajnalig; könnyével öntözi; szentek a
szemében; túljók ennek a világnak. Még a legjobb barátnak is bajos őket
megmutatni. Egy idő múlva mégis szeretné barátját beavatni titkos
élményébe s némi habozás után, de mégis határozottan megmutatja neki
azokat a lapokat. Vajjon nem sütik-e ki a szemét? De a barát hidegen
lapozgatja, s könnyedén áttér az olvasásról a beszélgetésre s ez társát
bámulatba ejti és bosszantja. Még sem tudja ezzel az írását okolni. Hisz
egy lázas élet nappala, éjjele, a Sötétség és Világosság angyalaival
folytatott közlekedés véste be sötét jegyeit ebbe a könnyáztatta
könyvbe. Ezért hát a hibát barátja eszének vagy szivének róvja föl. Hát
nincs barátja? Nem tudja elhinni, hogy valakinek lehet mélyreható
tapasztalata s ezt a személyes élményt még sem tudja megírni. De úgy
lehet: az a fölfedezés, hogy a bölcseségnek lehet más nyelve és szolgája
is, mint mi, s hogy az igazság csakúgy megnyilvánul akkor is, ha
hallgatunk, ártalmasan elfojtaná buzgóságunk lángját. Az ember csak
akkor nyilatkozik, amíg nem érzi, hogy szava egyoldalú és tökéletlen.
(Hisz mindig egyoldalú, de az ember nem látja annak, mialatt kifejezi.)
De ha elhagyja őt az ösztönszerűség és egyéniség érzete, s észreveszi
egyoldalúságát, bosszankodva el fog némúlni. S az ember mitsem tud írni
anélkül a hit nélkül, hogy az amit ír: az idő szerint a világtörténelem;
mitsem tud jól megtenni, ha nem tekinti munkáját nagyon fontosnak.
Lehet, hogy munkám csakugyan nem ér semmit, de nem szabad azt semmibe
vennem, különben kárát vallom.

Hasonlóan vonúl végig az egész természeten valami incselkedő szellem,
valami csalfa szellem, amely orrunknál fogva vezet tovább, egyre tovább,
s végre sem érünk el sehová. Minden megvalósulás messze mögötte marad a
várakozásnak, az igéretnek. A megközelítés jegyében élünk. Minden
célpont már egy más célt is mutat nekünk, amely szintén csak időleges.
Sehol nem áll be a teljes és végleges siker. Mi a természetben csak
táborozunk, de nem települtünk meg benne. Éhség, szomjúság evésre,
ivásra hajt bennünket; ámde a kenyér és bor – süsd és vegyítsd, ahogy
akarod – éhen-szomjan hagy bennünket, ha gyomrunkat meg is töltötte. S
ugyanígy áll ez minden művészetünkkel, készségeinkkel. Zenénk,
költészetünk, maga a nyelvünk mind nem jelentenek kielégülést, csak
csalogatást, hitegetést.

A gazdagság éhsége, amely a bolygónkat kertté varázsolja, elbolondítja a
mohó vadászót. S mi a végső törekvés? Egyenesen az, hogy a józan ész és
szépség céljai megóvassanak a bármiféle közönségességtől és
elkorcsosúlástól. De milyen fáradságos ennek a módszere! Mily tömege az
eszközöknek, csak azért, hogy egy kis társas érintkezést lehetővé
tegyen! Ez a terméskőből és téglából való palota, ezek a szolgák, ez a
konyha, ezek az istállók, lovak, fogatok, ez a banktőke és
jelzáloghalmaz, kereskedelem az egész világgal, nyárilakok a tenger és
tó partján: mindez csak egy kis emelkedettebb, tisztúltabb, szellemesebb
érintkezés, társalgás kedvéért van! Nem volna-e lehetséges útszéli
koldusok között is? Nem, mert mindezek a dolgok éppen ezeknek a szegény
embereknek egymásra következő, folytonos erőfeszítése révén jönnek
létre, amellyel azon iparkodnak, hogy az élet kerekeinek surlódását
megszüntessék és kedvezőbb életalkalmakat teremtsenek.

Társas érintkezés, személyiség-formálódás a bevallott cél. Gondolat,
erény, szépség, ezek voltak a célok. A jólét és vagyon arra volt jó,
hogy kielégítse, lecsillapítsa az állati szükségleteket, megszüntesse a
kémény füstölgését, elnémítsa az ajtó csikorgását; összehozza a
barátokat egy csöndes, meleg szobába, s szétválassza a gyermekek hálását
és ebédelését külön helyiségbe. A baj csak az volt, hogy a gyakorlati
tevékenység, amely ezeknek a kellemetlenségeknek kiküszöbölésére
szükséges, letévedt. Az eredeti végcélokat szem elől vesztették és maga
a kellemetlenség kiküszöbölése lett a végső cél. Hisz éppen e miatt kell
mosolyognunk a gazdagokon, Bostonon, Londonon, Bécsen. S a nagy tömeg
még nem ember, hanem szegény ember, aki meg akar vagyonosodni, de
hiábavaló erőlködésével arra hasonlít, aki félbeszakította a többiek
társalgását, hogy ő mondjon beszédet, de közben elfelejtette, mit is
akart mondani. Ahová nézünk, mindenütt megdöbben szemünk a célnélküli,
léleknélküli társadalmak láttára. Vajjon olyan nagy és kényszerítő erejű
volt-e a Természet célja, hogy ennyi emberáldozatot kivánt?

Az élet e csalódásainak szakasztott mása – várhatunk-e egyebet – a szem
csalódása a Természet külső képére vonatkozólag. Erdők, vizek
hitegetnek, csalogatnak, de nem nyujtanak pillanatnyi teljes
kielégülést. Ez a csalódott érzésünk minden tájékon. Fejem fölött
gyönyörű, lenge nyári felhők pelyhe lebegett; nyilván gyönyörködtek
magas röptük és mozgásuk kiváltságában, de nyilván nem annyira ennek a
helynek és órának diszítésére szolgáltak, hanem valami földöntúli kertek
és kéjlakok ünnepségét várták. Különös féltő-irigység ez: de a költő
csakugyan úgy érzi, hogy nem férkőzik eléggé közel a tárgyához. A fenyő,
a folyó, a virágos virány előtte: mintha nem volna Természet. A
Természet valahol másutt lehet. Ez meg az csak külső és távoli tükrözése
és visszhangja a végbement diadalnak, amely most, úgy lehet, ott ragyog
és újong a szomszédos földek fölött, vagy – ha te a földeken állsz, – a
szomszédos erdők fölött. A jelen tárgyai a nyugalomnak ugyanazt az
érzését adják meg neked, ami egy éppen elvonúlt diadalmenet és lezajlott
ünnepségre szokott bekövetkezni. Mily fényes távolságot, mily
kimondhatatlanúl ékes és bájos titkokat tár elénk a naplenyugta! De ki
tud oda menni, ahol az van, ki tudja kezével illetni, lábát rátenni?
Hisz azok a tünemények örökkön örökké letűnnek a világkerekségén. S
ugyanezt tapasztaljuk férfi és nő s a néma fák között; mindig csak
célzás, várakozás az élet; távollét, sohasem teljes jelenlét és
kielégülés. Azért van-e ez, mert a szépséget sohasem lehet megfogni?
Mert az egyaránt elérhetetlen a tájképben, mint az emberben? A
hitestárssá vált szerelmes éppen azáltal vesztette el édese
legbűbájosabb varázsát, hogy az «igen»-t mondott neki. Valamíg
csillagként üldözte: Mennyország volt neki: de nem lehet többé
Mennyország, ha lehajolt, leszállott hozzá, a méltatlanhoz.

Mit szóljunk ennek az első kivetítő ösztönzésnek mindenütt jelenlétéről,
annyi jóakaratú teremtés hizelkedve ámításáról? Nem kell-e föltennünk,
hogy valahol a világegyetemben lappang egy kis árulás és kigúnyolás?
Nincs-e alapos okunk a komoly neheztelésre azért, hogy ily visszaélés
történik velünk? Nem vagyunk-e balgák, akiket a Természet orrunknál
fogva vezet? Nem. Egyetlen pillantás az égre s a földre lecsillapítja
minden háborgásunkat és bölcsebb meggyőződésre szelidít bennünket. A
belátó, értelmes ember szemében a Természet hatalmas igéretté válik,
amelyet nem lehet egy-kettőre kideríteni. Titka nincs fölfejtve. Sok,
sok Oidipos bukkan föl rendre: az egész miszterium ott vajúdik agya
velejében. De, óh jaj! ugyanaz a varázslat megbénítja tudását: egyetlen
szótag sem hagyja el néma ajkait. A Természet hatalmas kereksége az üde
szivárványhoz hasonlatosan ívelődik a mélybe, de még az angyali szárnyak
sem bírják végigkövetni az ívét s nem tudják nekünk jelenteni a görbület
visszatértét. Tetteink nyilván nagyobb következésű célokra vannak
hivatva, mint aminőket mi magunk elé tűzünk. Mindkét kezünknél fogvást
jótékony szellemi erők vezetnek az életen át és jóságos szándékok várnak
reánk. Mi nem mérhetünk nyelvet a Természettel, s nem bánhatunk vele
úgy, ahogyan az emberekkel bánunk. Ha egyéni erőinket az övéihez mérjük,
csakhamar úgy érezzük, mintha legyőzhetetlen Végzet játékszerei
volnának. Ha azonban ahelyett, hogy magunkat a munkával azonosítanók,
azt érezzük, hogy a mester lelke árad minden ízünkben: akkor a Reggel
békéje szállja meg szívünket és akkor rájövünk, hogy a nehézkedés, a
vegyrokonság s még inkább az élet kifürkészhetetlen erői legmagasabb
formájukban már eleve megvannak bennünk.

Az az alkalmatlanság, amelyet az okok lánca közt való
gyámoltalanságunkon érzünk, onnan ered, hogy túlsokat nézzük a
Természetnek csak egy oldalát, t. i. a Mozgást. Azonban a kerék soha
sincs fékező nélkül. Mihelyt az ösztönzés, mozgás túlságossá válik, a
Nyugalom vagy Identitás követeli a maga jogát kiegyenlítésül. Az egész
földkerekségen széltében nő a gyógyító iratos fű. Minden bolondos nap
után kialusszuk hóbortjait és dühét, s ámbár mindig apró-cseprő
dolgokkal vagyunk elfoglalva és sokszor rabjuk is vagyunk, minden
kisérlethez magunkkal hozzuk a velünk született egyetemes törvényeket.
Ezek, minthogy a lélekben, mint eszmék, élnek, örökre megtestesülve
állnak körülöttünk a Természetben, hogy egészséges jelenlétük révén
mindig szembehelyezkedjenek az emberi betegséggel, őrültséggel, s hogy
meggyógyítsák azt. Apró-cseprő dolgaink igája ezer botor reményre
csábít. Uj világkorszakot keltezünk előre a lokomotív vagy léghajó
föltalálásától, holott az új gép örökségül hozza magával a réginek
hibáit. Azt mondják, az elektromagnetizmus magból fejbe szökteti
salátádat, mialatt csirkéd ott sül a roston. Ez modern céljaink és
törekvéseink jelképe, annak a jelképe, mint sűrítjük és siettetjük a
dolgokat. De ezzel mitsem nyerünk. A Természeten nem lehet túljárni. Az
emberi élet csupán hetven saláta-életig tart, akár gyorsan, akár lassan
növekednek. Ámde mindezek a hiányok, lehetetlenségek csakúgy a javunkra
válhatnak, mint az ösztönzések. A diadal mindig a mienk. S annak a
tudata, hogy a Lét egész skáláját befutjuk, a Természet egyenlítőjétől
sarkáig dicsfénybe vonja a halált, amelyet a filozófiák és hitek
túlságosan szószerint és külsőségesen igyekeztek kifejezni a lélek
halhatatlanságában. A valóság még ennél is nagyobbszerű. A Természetben
nincs semmi végromlás, folyamat-megszakadás, elvétett, elejtett labda.
Az isteni keringés sohasem pihen, sohasem akad el. A Természet az Eszme
megtestesülése s ismét eszmévé finomúl, szelleműl, mint ahogyan a jégből
víz és pára lesz. A Világ anyaggá ülepedett szellem, viszont a légneművé
vált anyag örökké a gondolat állapotába illan.

Ez magyarázza azt az erős behatást, amelyet a Természet szerves vagy
szervetlen tárgyai az emberi szellemre gyakorolnak. Az anyagba zárt
ember, a kristályba zárt ember, a növényi életet élő ember szól a
személlyé vált emberhez. Az az Erő, amely a mennyiséget nem veszi
tekintetbe, amely egyforma pályát szab az egésznek és a résznek,
mosolygását átruházza a Hajnalnak s lényegét desztillálja minden
esőcseppbe. Minden szempillantás, minden tárgy okulásunkra van: mert
minden alakot Bölcseség telít. Bölcseség szűretett belénk, mint vér. Az
húz görcsbe, mint kín. Az lopózik szívünkbe, mint öröm. Az nehezedik
reánk ólmos, bús napok leplével, s ismét csak az derít föl vidám munka
kedvével. Ám lényegét csak hosszú, hosszú évek múltán bírjuk megsejteni.



ÖNBIZALOM.

Ne te quæsiveris extra. («Ne keresd magad magadon kívül.»)

Minap egy kiváló festő nehány versét olvastam; eredetiek voltak, nem
konvencionálisak. A lélek az ilyen sorokból mindig valami intelmet hall
ki, bármi is azok tárgya. Az érzés, amelyet ébresztenek, nagyobb becsű,
mint bármely bennök foglalt eszme. Hinni tulajdon gondolatunkban; hinni,
hogy ami igaz a magad szivében, az igaz mindenki számára: íme, ez a
Géniusz. Mondd ki titkos meggyőződésedet s egyetemes értelművé válik;
mert a legrejtettebből kellő idő mulva a legnyilvánvalóbb lesz, s első
gondolatunkat majd az utolsó ítélet trombitája visszhangozza. A szellem
szava mindenkinek meghitten hangzik s Mózes, Plato, Milton legnagyobb
érdeme szemünkben az, hogy könyveken és hagyományokon fölülemelkedtek s
nem azt mondták, amit az emberek gondolnak, hanem azt, amit ők
gondolnak. Megkellene tanulnunk, hogy a szellemünkön átvillanó fényt
fölfedezzük s jobban őrizzük, mint a lantosok és bölcsek égboltjának
ragyogó csillagait. De figyelem nélkül elejtjük gondolatainkat csak
azért, mert a mieink. A géniusz minden művében ráismerünk tulajdon
elejtett eszméinkre: visszatérnek hozzánk, de bizonyos idegen
méltóságban.

A művészet remekei nem adnak hatásosabb tanítást, mint azt, hogy
tartsunk ki spontán benyomásainknál derűs hajthatatlansággal, annyival
erősebben, mentől egyértelműbb az ellenpárt lármája. Mert különben
holnap valami idegen fogja mesteri bölcsességgel ugyanazt hirdetni, amit
mi magunk is gondoltunk és éreztünk az egész idő alatt s szégyenszemre
kénytelenek leszünk mástól átvenni a magunk véleményét.

Minden ember nevelésében beáll az idő, amikor meggyőződik róla, hogy az
irigység: merő tudatlanság; hogy az utánzás: öngyilkosság; hogy magát
jóban, rosszban úgy kell vennie, amint van és osztályrészéűl jutott; s
bár széles e világ tele van javakkal: egyetlen tápláló gabonaszem sem
juthat hozzá a maga fáradozása nélkül azon a földecskén, amely
megművelésre néki adatott. A benne rejlő hatalom valami új a
természetben, s csak ő tudja, mit tehet vele, s ő sem tudja, valamíg meg
nem próbálta.

Nem hiába hat reá egy arc, egy jellem, egy cselekedet, míg másik nem
hat. Az emlékezetnek ez a szobrászatszerű bevésettsége csak «előre
berendezett harmónia» mellett lehetséges. A szem oda irányzódott, ahol
sugárnak kellett ráesnie, hogy bizonyságot tegyen e sugárról.

Mi csak félig-meddig tudjuk magunkat kifejezni s szégyeljük az isteni
eszmét, amelyet mindegyikünk képvisel. Pedig rábízhatnók magunkat, hogy
jó és célravezet, ha csak hittel teljesen közöljük; de Isten nem akarja
műveit gyávák ajkával kinyilatkoztatni.

Az ember emelkedett és vidám hangulatban van, ha szivét s legjobb
tudását beletette a munkájába, míg ha máskép beszélt, vagy cselekedett,
nincs tőle nyugta. Szabadult tőle, de nem szabadult fel tőle. Már a
kísérletnél cserbenhagyja géniusza; múzsa nem barátkozik vele; nincs
eszméje, nincs reménysége.

_Bízz magadban!_ – minden szív ezen az érchúron rezeg. Foglald el a
helyet, amelyet az isteni gondviselés jelölt ki számodra s kortársaid
társadalma s a viszonyok hálózata. A nagy emberek mindig ezt tették s
gyermekekként rábízták magukat koruk géniuszára, elárulván ezzel, hogy a
hitelre föltétlenül méltó az, ami tulajdon szívünkben van, amit tulajdon
kezünk végez s ami egész lényünk uralkodó vonása. S mi most férfiak
vagyunk s el kell fogadnunk – s a legmagasabb értelemben – ugyanezt a
transcendentális sorsot s nem mint kiskorúak és rokkantak valamely
védett zugban, nem mint a forradalom elől szökő gyávák, hanem mint
vezérek, felszabadítók, jóltevők, engedelmeskedvén a mindenható
erőfeszítés szavának és fölküzködvén a khaoszból és sötétségből a nap
világosságára.

Mily kedves jóslatokkal illusztrálja a természet ezt a szöveget
számunkra a gyermekek, csecsemők, sőt az állatok képével s
viselkedésével. Lelkük még nincs meghasadva s fellázítva; ők még nem
ismerik a bizalmatlanságot az érzelem ellen, amely minket bénít,
minthogy arithmetikánk már kiszámította a célunkat gátló erőket. Az ő
lelkük még egész; szemük még nincs lenyűgözve s ha arcukba nézünk,
megzavarodunk. A gyermek senkihez sem alkalmazkodik; mindenki
hozzáigazodik, úgy hogy egyetlen kis baba rendesen négyet vagy ötöt
csinál a felnőttekből, akik vele fecsegnek és játszanak. S a serdülő
ifjúságot és meglett kort az Isten nem kevesebb sajátos bájjal ruházta
föl s tette irigylésreméltóvá és kellemessé, úgy, hogy igényeiket nem
lehet visszautasítani, ha önmagukra támaszkodnak. Ne gondold, hogy az
ifjúságnak nincs ereje, mert nem tud veled és velem beszélni. Hallga!
Ime, a szomszéd szobában eléggé világos és meggyőző a hangja. Nyilván
tudja, hogy mint kell kortársaival beszélnie. Félősen vagy bátran, de
tudni fogja a módját, mint tegyen minket öregebbeket nagyon is
nélkülözhetőkké!

A fiúk nembánomsága, akik biztosak ebédjük felől s csakúgy, mint valami
nagy úr, szót se szólnának, ujjukat se mozdítanák, hogy megkapják ezt az
ebédet, – ez az emberi természet egészséges magatartása. A fiú a
szalónban olyan, mint a színház látogatója; függetlenül, felelőtlenül
szemléli az ő zugából az előtte elvonuló embereket és eseményeket,
megvizsgálja és megbírálja őket, az ifjúság sommás módján, s osztályozza
őket mint jókat, rosszakat, érdekeseket, együgyűeket, ékesszavúakat,
nyűgösöket. Nem törődik soha következményekkel, érdekekkel; független,
spontán verdiktet ad le. Kell, hogy te udvarolj neki; ő nem udvarol
neked.

Ám a felnőtt embert börtönbe zárja a tudatossága. Mihelyest csak egyszer
is hatásosan beszélt vagy cselekedett, már fogoly, akit százak és százak
rokonszenve vagy gyűlölete őriz, s akiknek érzelmeit neki ezentúl mindig
fontolóra kell vennie. S ez ellen nincs Lethe vize. Óh, vajha ismét
semlegességbe merűlhetne! Ha valaki elkerülhetne minden kötelezettséget,
s miután megfigyelt, újra ugyanazzal az elfogulatlan, nem okoskodó,
megvesztegethetetlen, megrettenthetlen ártatlansággal tovább
figyelhetne, az ilyen ember mindig félelmetes lenne. Minden elébe kerülő
dologról nyilvánítaná véleményét, s mindenki érezné, hogy az nem
magánvélemény, hanem szükségszerű igazság, amely nyílvesszőként hatolna
a fülébe s félelemmel töltené el.

Ezeket a hangokat halljuk a magánosságban, de azok elcsitúlnak és nem
halljuk őket, ha a nagyvilágba lépünk. A társadalom mindenütt össze van
esküdve minden egyes tagja férfiassága ellen. A társadalom
részvénytársaság, amelynek tagjai megegyezésre lépnek, hogy –
biztosítandók minden részvényes kenyerét – föláldozzák minden kenyérevő
szabadságát és kulturáját. A legkeresettebb erény a társadalomban az
egyformaság. Az önállóság útálat neki. Nem szereti a realitásokat és a
teremtőket; csak neveket és szokásokat szeret. Aki pedig férfi akar
lenni, annak nonconformistának kell lennie! Aki halhatatlan babérokra
pályázik, azt nem verheti békóba egyszerűen az, hogy valamit «jó»-nak
neveznek, hanem meg kell vizsgálnia, hogy csakugyan jó-e.
Végeredményében csak tulajdon lelkünk épsége és tisztasága a fontos.

A férfinak minden ellenzékkel szemben ki kell magát küzdenie, mintha
minden csak névleges és tünékeny volna, kivéve önönmagát. Szégyellem, ha
arra gondolok, mily könnyen behódolunk érdemjeleknek és titulusoknak,
nagy társaságoknak és holt intézményeknek. Minden illemtudó és jóhírű
egyén kelleténél nagyobb hatással és súllyal van reám. Fölemelt fővel,
élettel teljesen kellene járnom-kelnem és úton-útfélen csak a durva
igazságot kellene beszélnem. Ha a kajánság és hiúság a filantrópia
köpenyébe burkolózik, elnézzem ezt? Ha egy savanyúképű szenteskedő
fölkarolja a rabszolgafelszabadítás nemes ügyét, s elfecsegi nekem a
legújabb barbadosi híreket, miért ne mondanám neki: «Eredj, szeresd a
csecsemődet, szeresd favágódat; légy barátságos és szerény, de sohase
kendőzd kemény, irgalmatlan önzésedet ezzel a hihetetlen gyöngédséggel a
tőlünk ezer meg ezer mérföld messzeségben lévő feketék iránt. Távolba
irányzott szereteted idehaza merő gyűlölet.» Goromba és rideg volna az
ilyen szó, de az igazság mindig jobb, mint a szeretet szenvelgése.
Jóságunkhoz némi élesség is kell, különben nem jóság. A gyűlölet tanát
kell ellensúlyúl prédikálni, ha a szeretet tana nyöszörög és vinnyog.

Ne várjátok tőlem, hogy okát adjam, miért keresem vagy kerülöm a
társaságot. S ne tanítsatok ki – mint egy jó ember ma tette velem – arra
a kötelességemre, hogy minden szegényt jó viszonyok közé kell hozni.
Vajjon az én szegényeim-e ők? Megmondom neked, filantrópia bolondja,
hogy zsugoriskodom a dollárral és a centtel, ha olyannak kellene adnom,
akihez semmi közöm, s akinek semmi köze hozzám. Ellenben van egy csoport
ember, akinek a szellemi vegyrokonság révén örökre el vagyok adva; ő
érettük, ha kell, akár börtönbe is megyek; de mit nekem a ti sokfajta
úgynevezett népjóléti intézményetek, hülyeiskolátok, haszontalan
gyűléstermeitek, iszkosmenhelytek, s az ezer segítő egyesületek! – bár
szégyenszemre bevallom, hogy néha mégis beadom a derekam a dollár
erejéig, – de az káros dollár s lassan-lassan mégis csak megemberelem
magam és meg fogom tagadni.

Az erény, közfelfogás szerint, inkább kivétel, semmint szabály. Ime az
ember és erényei. Az emberek az úgynevezett jó cselekedetet, mint a
bátorság vagy kegyesség adóját cselekszik, mintha bánatpénzt fizetnének
azért, hogy nincsenek mindennap jelen a parádén. Tetteik mintegy
mentegetődzés és kiengesztelés mindennapi világéletükért, mint ahogy a
rokkantak és elmebetegek magasabb ápolási díjat fizetnek. Erényeik
bírságpénzek. De én nem akarok kiengesztelni; én élni akarok. S életem
magáért van, nem kirakat. S jobb szeretem, ha az egyszerűbb, de igaz és
egyenletes, mintha káprázatos és bizonytalan volna. Legyen egészséges és
kellemes s ne szoruljon diétákra s érvágásokra.

Első szempillantásra meg kell látnom, hogy valaki férfiú-e s nem akarom,
hogy tetteire utaljanak. Magamról tudom, hogy egészen mindegy, vajjon
megcselekszem vagy elhagyom-e azokat a kitűnőeknek elismert tetteket.
Nem akarok fizetni egy kiváltságért, amelyhez bensőm ad jogot. Lehet,
hogy képességeim kevésszámúak és silányak, de vagyok, aki vagyok s nincs
szükségem a magam vagy társaim biztosítása céljából mások
bizonyítványára.

Amit tennem kell, az mind reám vonatkozik, s nem az, amit az emberek
teendőmnek gondolnak. Ez a szabály, amelyet époly keserves követni a
mindennapi, mint a szellemi életben, példázza az egész különbséget
nagyság és közönségesség között. Annál bajosabb, mert mindig találkoznak
olyanok, akik azt hiszik, jobban tudják, mi a kötelességed, mint te
tudod. Könnyű a világban a világ véleménye szerint élni; könnyű a
magánosságban a magad véleménye szerint élni. Ám az a nagy ember, aki a
tömeg forgataga közepette tökéletes nyugalommal meg tudja őrizni a
magánosság függetlenségét.

Az ok, amiért nem szabad halott szokásokhoz alkalmazkodnotok az, hogy az
ilyen életmód szétforgácsolja erőtöket. Elveszi időtöket és elmosódottá
teszi jellemetek benyomását. Annyi rostélyon keresztül hogy lássam meg,
ki is vagy tulajdonképen?

Ellenben tedd meg a dolgod s megismerlek. Tedd meg a dolgod s megifjítod
erődet. Az igazi férfiúnak rá kell jönnie, milyen szembekötősdi játék a
társas egyformaság. Ha tudom, mely párthoz tartozol, előbb mondom meg
érveidet, mint te magad.

Megengedem, hogy sok embernek csakugyan be kell kötnie a szemét majd
ezzel, majd azzal a zsebkendővel, s hozzá kell szegődnie ehhez vagy
ahhoz az úgynevezett közvéleményhez. De ez az egyformaság nemcsak egyes
részletekben teszi őket hamisakká, hazugokká, hanem mindenképen.
Egyetlen igazságuk sem egészen igaz. Az ő kettőjük nem az igazi kettő,
az ő négyük nem az igazi négy; úgy, hogy minden kiejtett szavuk bánt s
nem tudjuk, hogy igazítsuk helyre. S közben a Természet nem késik ránk
húzni a pártunk rabruháját. Egyszerre csak valamennyiünk arca, alakja
egyformává válik, s lassankint megannyian megkapjuk a jó vén szamár
arckifejezését. Lealacsonyító tapasztalat ez, amely a világtörténelemben
is megnyilvánúl: a bárgyú tetszésnyilvánítás képe, az az erőltetett
mosoly, amelyet arcunkra társaságban felrakunk, ahol zavarba vagyunk a
felelettel a minket nem érdeklő beszélgetésben. Az arcizmok, amelyek nem
önként mozognak, hanem valami aljas akaratbitorlás által mozgattatnak, a
legkellemetlenebb merev fintort torzítják az arcra.

A különvéleményű embert a világ nem-tetszésével ostorozza. S ezért a
férfiúnak tudnia kell, mennyire taksáljon egy savanyú arcot. Az emberek
sandán néznek rá az utcán vagy a szalónban. Ha ez az elfordulás
ugyanabból a megvetésből és ellentállásból eredne, mint az övé, akkor
csakugyan oka volna szomorú arccal hazamenni, ámde a tömeg savanyú
képének ép oly kevéssé van mélyebb oka, mint édeskés képének, mert azt
álarcként teszik föl s veszik le, aszerint, amint a szél fú és az újság
diktál. S mégis, a tömeg elégületlensége félelmetesebb, mint a szenátusé
vagy egyetemé. A világot ismerő, erős férfiúnak nem nehéz a művelt
osztályok dühével dacolni. Dühük ildomos és óvatos, mert félénkek
amiatt, hogy magukat is sebezhetőknek tudják. Ám, ha nőies dühükhöz
hozzájárul a nép fölháborodása, ha a tudatlan és szegény tömeg is
fölindúl, ha a társadalom mélyén lévő buta nyers erő is megmozdúl és
dühöng: bizony nagy lélek és hit kell hozzá, hogy ezt valaki isteni
nyugalommal csekélységnek vegye.

Egy másik ijesztgető báb, amely minket az önbizalomtól elriaszt:
következetességünk, tiszteletünk, múltunk tettei és szavai iránt,
mivelhogy embertársaink szeme nem rendelkezik egyéb adattal, hogy
pályánkat kiszámítsa, mint múlt tetteinkkel, s mi sem akarjuk, hogy
csalódjanak.

De miért forgassuk fejünket mindíg hátrafelé? Minek vonszoljuk
emlékezetünkben ezt a holttestet, csak azért, hogy valamiképen ne
mondjunk ellent annak, amit ezen vagy azon a köztéren vitattunk? Tegyük
föl, hogy csakugyan ellentmondasz magadnak; mi következik ebből?

Úgy látom, a bölcseség parancsa, hogy sohase bízzuk magunkat egyedül az
emlékezetünkre, még ott sem, ahol csak a memória a fontos, hanem a
múltat idézzük mindig az ezerszemű jelen ítélőszéke elé s kezdjünk
mindennap új életet. Amidőn áhítatos felindulás szállja meg lelkedet,
engedd át annak szívedet és életedet s hadd adjon az istennek alakot és
színeket. Hagyd el az elméletedet, mint József otthagyta a köpönyegét a
ledér asszony kezében s fuss.

A bolond következetesség a kislelkűek mumusa, amelyet a kiskaliberű
emberek szoktak tisztelni. A mindenáron való következetességhez a nagy
szellemeknek egyszerűen semmi közük. Vele törődni annyi volna, mint a
falra verődő árnyékkal törődni. Mondd ki keményen, amit ma gondolsz, s
mondd ki holnap keményen, amit holnap gondolsz, ámbár ellentmondasz
tegnapi beszédednek. «De hisz akkor biztosan félreértenek.» – S baj is
az, ha félreértenek? Pythagorast félreértették és félreértették
Sokratest, Jézust, Kopernikust, Galileit, Newtont s mindazokat a tiszta
és bölcs szellemeket, akik valaha testet öltöttek. Nagynak lenni annyi,
mint félreértetni.

Azt tartom, senki sem tehet erőszakot a természetén. Akaratának minden
félreugrásai is lénye törvényeinek korlátai közé vannak foglalva,
ahogyan az Andes és a Himalaya is jelentéktelenek a földgömb görbületén.
S az sem fontos, hogyan próbálod ki és hitelesíted. A jellem olyan, mint
egy achrostichon vagy alexandrinus-stanza: előre, visszafelé, keresztbe
olvasva mindig ugyanaz.

Ebben a kedves, magambavonult erdei életemben, amelyet Isten jóvoltából
élvezek, hadd jegyezzem fel napról-napra becsületes gondolatomat, se
előre, se hátra nem pislantva, s bizonyos, hogy harmónia jön ki belőlük,
anélkül, hogy akarnám vagy látnám. Könyvemen meg kell érződnie a
fenyőillatnak s visszhangoznia kell a rovarok zümmögését. A fecske az
eresz alól hadd szőjje be a csőrében vitt szalmaszálat az én gondolataim
szövedékébe.

Annak vétetünk, amik vagyunk. A jellemünk akaratunk fölött nyilvánúl
meg. Az emberek azt képzelik, hogy erényük, bűneik csak nyílt
cselekedeteik által közlődnek, s nem látják, hogy erény és bűn minden
lehellettel elárúlódik.

A lehető legkülönbözőbb cselekedetekben is megegyezés lesz, hacsak a
maguk idején becsületesek és természetesek, minthogy egy akaratból
származnak. Ezek a különbségek bizonyos távolságból s a gondolkozás
bizonyos magasságából elmosódnak. Egy irányzat egyesíti valamennyit. A
legjobb hajó pályája is száz meg száz cik-cakvonalból tevődik össze. Ha
ezt a vonalat kellő távolságból nézed, egy átlagos eredő vonallá
egyenesedik ki. Őszinte tetted önmagát magyarázza s megmagyarázza többi
őszinte tettedet is. Ellenben az, hogy másokkal megegyezve cselekszel,
semmit sem magyaráz. Cselekedj önállóan, s amit eddig önállóan
cselekedtél, igazolni fog most téged.

A nagyság a jövőre appellál. Ha ma elég erős vagyok, hogy helyesen
cselekedjem, s ne törődjem a sanda szemekkel, akkor már előzőleg kellett
annyi helyeset cselekednem, hogy most dacolhassak. Bármint is álljon a
dolog, cselekedj most helyesen. Szállj mindig szembe a látszattal s
mindig lesz erőd erre. A jellem ereje fölhalmozódik. Minden megelőző nap
erénye izmosítja azt. Mi egyéb ad fenséget a szenátus és a harcmező
hőseinek, mi szállja meg úgy képzeletünket? Az, hogy nagy napok és
győzelmek egész sorát tudjuk mögöttük. Fénykoronává egyesülnek az
előttünk lépkedő hős feje fölött. Mintha angyalok láthatatlan kara
kísérné. Ez varázsol égzengést Chatham hangjába, méltóságot Washington
magatartásába, ez varázsolja egész Amerikát Adams szemébe. A becsület
tiszteletreméltó nekünk, mert nem tünékeny valami, hanem kipróbált
erény. Azért tiszteljük ma, mert nem máról való. Szeretjük és hódolunk
neki, mert nem vet tőrt szeretetünknek és hódolatunknak, hanem mert csak
magától függ, önmagából ered, s ezért régi és makulátlan családfája van,
még ha történetesen fiatal emberben nyilvánul is meg.

Remélem, most utoljára hallottunk egyformaságról és következetességről.
Hadd szerkesztessenek ki ezek a szavak ezentúl mint csődbekerültek és
nevetségesek. Az ebédre hívó gongszó helyett hadd halljunk egy kis
spártai sípot. Ne hajlongjunk s ne mentegődzünk többet.

Ma nagy ember jön hozzám ebédre. Nem kívánok neki tetszeni, azt kívánom,
hogy ő kívánjon nekem tetszeni. Az emberi nemet akarom előtte
képviselni, s bár ezt lehetőleg barátságosan akarom megtenni, elsősorban
mint igaz ember akarom megtenni.

Vessük meg, utasítsuk vissza korunk sima középszerűségét és szennyes
önteltségét és vágjuk szemébe a szokásnak, kereskedelemnek, irodának:
hogy az egész világtörténelem somnája ez a tény: ahol egy igaz ember
munkálkodik, ott nagy, felelős gondolkozó és cselekvő ember munkálkodik;
hogy az igaz ember nem jobbágya időnek, helynek, hanem maga a dolgok
középpontja. Ahol ő van, ott van a Természet is. Ő mérővesszőjét
rádteszi, ahogy minden emberre és minden eseményre ráteszi.

Rendesen a társadalomban mindenki valami másra vagy valaki másra
emlékeztet. De az igazi jellem, valóság nem emlékeztet semmi másra;
maguk állnak az egész teremtés helyén. Az igaz embernek annyinak kell
lennie, hogy minden körülményt közömbössé tudjon tenni. Minden igaz
ember maga ok, ország, korszak; végtelen tereket, számokat, időt
követel, hogy betöltse céljait; s az utókor, mint a kliensek sora lépked
nyomában. Megszületik egy Caesar nevű ember és még évszázadokkal utóbb
megvan a római császárság. Megszületik Krisztus és millió és millió
lélek úgy hozzánő és úgy ragaszkodik géniuszához, hogy egynek veszik az
erénnyel és az ember összes nemes lehetőségeivel. Az intézmények egy-egy
igazi férfiú meghosszabbított árnyékai; a szerzetesrendek a remete
Antalé; a reformáció a Lutheré; a quaekerség a Foxé; a methodizmus a
Wesleyé; a rabszolgaemancipáció a Clarksoné. Scipiót Milton «Róma
csúcsá»-nak nevezte; s az egész világtörténelem egész könnyen feloldódik
néhány nagy ember erőteljes és komoly életrajzává.

Ezért kell, hogy az ember ismerje értékét és lába alatt tartsa a
dolgokat; s ne sandítson, lapítson, sompolyogjon egy koldúsgyerek,
fattyú vagy lánckereskedő módjára ebben a világban, amely az ő számára
létezik. Az ember utcán menve, rendesen szegénynek érzi magát, ha
egy-egy nagy torony vagy márványszobor kerül szeme elé, mert nem talál
magában egyenértékű erőket azokkal, aminők ezt a tornyot vagy szobrot
megalkották. Palota, szobor, értékes könyv idegenűl, parancsolólag
néznek rá, mint valami ragyogó fogat s mintegy kérdezni látszanak tőle:
«De hát ki is Ön, Uram?» Pedig mindez az övé; minden arra vágy, hogy
észrevegye; minden esedezik tehetségeihez, hogy jöjjön ki velük s vegye
őket birtokába. A festmény várja az ítéletemet; nem ő parancsol nekem:
sőt nekem kell megállapítanom, tarthat-e számot dicséretre.

A népszerű mese a félkegyelműről, akit holtrészegen felszedtek az
utcáról, a herceg házába vittek, kimosdattak, felöltöztettek s a herceg
ágyába fektettek, akit, felébredvén, a herceget megillető minden köteles
szertartással vettek körül, s akivel elhitették, hogy eleddig őrült
volt: – annak a ténynek köszöni népszerűségét, hogy nagyon találóan
jelképezi az ember helyzetét, aki úgy jár-kel a világban, mint ha
félkegyelmű volna, de hébe-hóba felébred, észbe kap és rájön, hogy ő
valóságos fejedelem.

Olvasmányaink is hazugok és tányérnyalók. A történelemben elbolondít a
képzeletünk. Persze e nagy hatalmúak nevei pompázóbb szótárból valók,
mint az egyszerű János vagy Edvárd az egyszerű kis házban s mindennapi
munkájánál; ámde az élet dolgai közösek ezzel is, azzal is; summája
ugyanaz ennek is, annak is. Mit hódolunk be annyira Alfrédnak,
Skanderbegnek, Gusztávnak? Megengedjük: derék emberek voltak, de hát
utánuk végleg eltűnt már a derekasság? Mai magándolgodhoz époly nagy
betét fűződik, mint aminő az ő nyilvános és híres cselekedetükhöz
fűződött. Ha a magánszemélyek önálló és eredeti szempontokból fognak
cselekedni, a fény és ragyogás áthárúl a nagy hatalmúak tetteiről az
egyszerű derék emberekére.

A mágneses hatás, melyet minden eredeti cselekvés gyakorol, magyarázatát
leli, mihelyt az önbizalom okát kutattuk. Ki a bizalom letéteményese?
Melyik az az őseredeti «én», amelyre általános bizalom alapítható.
Melyik az a minden tudományt kigúnyoló csillag, parallaxis nélkül,
kiszámítható elemek nélkül, amely a szépség egy sugarát lövelli még a
köznapi, sőt tisztátalan cselekedetekre is, mihelyt a függetlenség
legcsekélyebb bélyege van rajta? A kutatás ahhoz a forráshoz vezet,
amely egyben a genie, az erény és élet lényege is, s amelynek
spontaneitás, vagy ösztön a neve. Mi ezt az elsődleges tudást
intuiciónak nevezzük, míg minden későbbi tudás tanítás (tuició)
eredménye.

Ebben a mély erőben, az utolsó tényben, amely az elemzés még behatolhat,
találjuk meg minden dolog közös eredetét. Mert a lét érzése, amely
nyugodt órákban lelkünkben tudj’ Isten hogyan támad, nem különbözik a
dolgoktól, a tértől, a fénytől, az időtől, az embertől, hanem egy azzal
s nyilván ugyanabból a forrásból támad, amelyből azok élete és léte. Mi
előbb részesei vagyunk a dolgokat éltető életnek, utóbb, mint természeti
jelenségeket látjuk azokat s elfeledjük, hogy mi is részesei vagyunk
okaiknak. Itt fakad minden tett és gondolat ősforrása. Itt van a
bölcseséget adó ihlet tüdeje, s ezt az ihletet csak istentelenség
tagadhatja.

Egy végtelen Ész ölel fel bennünket, amely részeltet igazságában és
cselekvése szerveivé tesz bennünket. Ha valamit igazságnak ismerünk föl,
ezt nem magunktól tesszük, hanem csak átengedjük lelkünkön az ő
sugarait. Ha azonban kérdjük, honnan van ez, ha az okok lényegébe
akarunk hatolni, minden filozófiánk hajótörést szenved. Csak azt tudjuk
megmondani, hogy jelen van-e vagy nincs jelen.

Mindenki különbséget tesz szelleme önkéntes cselekedetei s önkéntelen
észrevételei között, s tudja, hogy ez utóbbiaknak teljes hitelt kell
adnia. Lehet, hogy téved a kifejezésükben, de tudja, hogy rajtuk ép oly
kevéssé lehet vitatkozni, mint ahogyan nem lehet a nappalon és éjjelen.
Szándékolt tetteim és ismereteim imbolygók; ellenben a legenyhébb
álmodozás, a leghalkabb eredeti érzelmi megrezdülés rámparancsolja az
érdeklődést és tiszteletet.

Gondolkodni nem tudó emberek ép oly könnyen ellentmondanak az észrevevés
megállapításainak, mint a véleményeknek, sőt könnyebben is, mert nem
különböztetik meg az észrevevést és ismeretet, az eszméket. Azt
képzelik, hogy kényem-kedvem szerint látom ezt vagy azt a dolgot. Pedig
az észrevevés nem szeszély, hanem kényszerűség dolga. Ha én valamit
látok, gyermekeim is látják majd utánam és idők folyamán az egész
emberiség.

Az ember félénk és mentegetőző természetű. Már nem jár-kél emelt fővel.
Nem meri kimondani: «Én ezt gondolom» vagy: «Én vagyok» hanem ehelyett
mindjárt valaki mást idéz. A fűszál és virító rózsa is megszégyeníti.
Ezek a rózsák ablakom alatt nem hivatkoznak előbbi vagy jobb rózsákra.
Azok, amik Isten segítségével ma élnek. Nem ismernek időt. Egyszerűen
rózsák. S tökéletesek létük bármely percében. Mielőtt a levélburok
meghasadt, már teljes volt életműködésük; nem teljesebb az az egészen
kinyílt virágban s nem kevésbbé teljes a levelétvesztett tőben.
Természetük kielégült s viszont ők is minden percükben kielégítik a
természetet. Ellenben az ember halogat, vagy emlékezik. Nem él a
jelenben, hanem visszafordított szemmel siratja a multat vagy nem
törődvén az őt körülvevő gazdagsággal, lábujja hegyére áll, hogy a jövőt
kémlelje. Pedig nem lehet előbb boldog és erős, valamíg nem él a
Természettel a jelenben, idő fölé emelkedve.

Ha igazán élünk, igazán is látunk. Az erősnek ép oly könnyű erősnek
lennie, mint a gyöngének könnyű gyöngének lennie. Ha szellemünk folyton
fogad be újabb dolgokat, szívesen szabadítjuk meg emlékezetünket előbb
összehordott ódon lim-lommá vált kincseitől. Ha Istennek élünk, szavunk
ép oly édeshangú lesz, mint a patak mormolása és a vetés susogása.

S ebben a tárgyban a végső igazság kimondatlan marad s bizonyára
kimondhatatlan is, mert minden amit mondunk, az intuiciónak csak igen
távoli visszhangja. Még legjobban megközelíthetem ezzel a gondolattal.
Ha a Jó közel van hozzád, ha van Élet benned, ez nem valami ismert vagy
megszokott módon történt; nem látod majd mások lába nyomát, nem látsz
más emberi arcot, nem hallasz nevet: az Út, a Gondolat, a Jó vadidegen
és ujdonatúj lesz. Ki fog zárni példára és tapasztalatra való
hivatkozást. A te utad elvezet az emberektől, nem vezet emberekhez.
Minden valaha élt ember annak elfeledett szolgája. Félelem és remény
egyaránt alatta maradnak. Mert még a reményben is van valami alantas. A
látomás órájában nincs semmi olyasmi, amit hálának, vagy igazi örömnek
lehetne nevezni. A szenvedély fölé emelkedett lélek látja a dolgok
azonosságát és örök jóját, fölfogja az Igaz és Jogos önálló életét s
megnyugvást talál abban a megismerésben, hogy minden jól folyik. A
természet roppant távolságai, az atlanti óceán, a déli tenger, – idő,
évek, századok hosszú, hosszú közei – mind nem jőnek számításba. Amit én
gondolok és érzek, volt az alapja minden előbbi életformának és
körülménynek, ahogy alapja az én jelenemnek, annak, amit életnek s
annak, amit halálnak hívnak az emberek.

Csak az élet mozdít elő, nem az, hogy valaki élt. Az erő megszűnik a
nyugalom percében; csak a régi állapotból az újba való átmenetel
pillanatában létezik, a nyíl elröpítésétől a céljába való behatolásáig.
S a világ ezt a jelenséget gyűlöli: hogy a lélek létesül, fejlődik, mert
ez végkép lefokozza a múltat, minden gazdagot szegénnyé tesz, minden
hírnevet megszégyenít.

Aki jobban tud engedelmeskedni, mint én, mesteremmé lesz, holott ujját
sem mozdítja. Körülötte kell forognom a szellemi gravitáció törvényénél
fogva. Még költői szólamnak tartjuk, ha kimagasló erényről beszélünk.
Még nem látjuk, hogy az erény csakugyan Magasság, s hogy az egyes ember
vagy az emberek egy csoportja, akik elveknek hozzáférhetők, s elvek
által alakíthatók, természeti törvénynél fogva, szükségkép lebírják és
lelovagolják az összes városokat, nemzeteket, hatalmasokat, gazdagokat,
költőket, akik az elveknek hozzá nem férhetők s általuk nem alakíthatók.
Ez a végső tény, amelyre ez az okoskodás, mint minden más is oly gyorsan
elvezet: minden dolognak beolvadása az örökké Szent Egy-be. Önélet,
magánvalóság a végső oknak attributuma s a jónak a mértéke aszerint a
fok szerint, amelyben alacsonyabb formákba lép. Minden dolognak annyi
realitása van, amennyi erőt tartalmaz. Kereskedelem, háztartás,
vadászat, cethalászat, háború, szónoklat, személyes súly mind valami, s
tiszteletemet vívja ki, mint erő jelenlétének és bár tisztátalan
működésének példája. Ugyanannak a törvénynek a tevékenységét látom a
Természetben úgy a megőrzésben, mint a növekedésben, fejlődésben. Az
erő, a hatalom a Természetben a jog lényeges mértéke. A Természet nem
tűr meg semmit birodalmában, ami nem tud magamagán segíteni. A bolygó
keletkezése, kialakulása, súlya és pályája; az erős széltől lehajlított,
de önmagától ismét fölegyenesedő fa; minden állati és növényi élet
eleven forrásai: megannyi bizonysága az önmagának elég s így önmagában
nyugvó, önmagában bizakodó szellemnek.

Mindez egy középpont felé törekszik: így hát ne bolyongjunk; maradjunk
csak otthon a végoknál. Az emberek, könyvek, intézmények tolongó tömegét
ejtsük csodálatba az isteni tény egyszerű kijelentésével. Kérjük meg a
belépőket, oldják le saruikat lábukról, mert itt benn Isten van jelen.
Együgyű lelkünk ítéltesse meg velük s tulajdon törvényükhöz való
simulásunk mutassa meg nekik, mily szegény a természet és vagyon a mi
velünk született kincseinkhez mérve.

Most azonban még durva tömeg vagyunk. Az ember még nem áll áhítatosan
embertársával szemben, s géniusza még nem hallja az intelmet, hogy
maradjon otthon és keressen összeköttetést belső óceánjával, hanem
ehelyett az utakra megy és más emberek korsójából kér egy pohár vizet.
Egyedül kell mennünk! Jobban szeretem a csöndes templomot, mielőtt a
nyilvános istentisztelet megkezdődik, mint bármely szertartást. Mily
távolba emelteknek, higgadtaknak, tisztáknak tűnnek föl az emberek, ha
mindegyiküket kerítés, szentély veszi körül!

Maradjunk mindig így. Vajjon föl kell-e vennünk barátaink, feleségünk,
apánk, gyermekünk hibáit csak azért, mert egy tűzhely körül ülnek
velünk, mert egy vérből eredetteknek mondatnak velünk? Minden emberben
benne van az én vérem és bennem van minden ember vére. De azért még nem
vállalom követelőzésüket vagy balgaságaikat; még oly mértékben sem, hogy
szégyenkezzem miattuk.

Azonban elszigeteltséged ne legyen pusztán mechanikai, hanem lelki, azaz
legyen: emelkedettség. Koronkint az egész világ összeesküdni látszik,
hogy nagyképű semmiségekkel háborgasson téged. Barát, ügyfél, gyermek,
betegség, félelem, szükség, jótékonyság: mind egyszerre kopogtatnak a
zárt ajtón és hívnak: «Jer ki hozzánk!» Azonban maradj csak bent, ne
keveredj zűrzavaruk közé. Csak gyenge kíváncsiságom adja meg az
embereknek azt a lehetőséget, hogy kínozzanak. Mert senki sem férkőzhet
közelembe, hanemha tulajdon cselekedetem révén. «Amit szeretünk, az a
mienk is, de a mohó vágy megrabol minket a szeretettől.»

S ha nem is bírunk egyszerre fölemelkedni az engedelmesség és hit
szentségeihez, legalább álljunk ellent kísértéseinknek; lépjünk
hadiállapotba és ébresszük föl Thor-t és Wodan-t, a bátorságot és
kitartást, germán keblünkben. Ez a teendőnk sima korunkban az által,
hogy az igazságot mondjuk. Vessünk véget a hazug vendégszeretetnek és
hazug érzelmeknek. Ne éljünk tovább ama megtévesztők és megtévesztettek
várakozása szerint, akikkel érintkezünk. Mondjuk nekik: «Atyám, Anyám,
Feleségem, Barátom: eleddig látszatra éltem veletek együtt. Ezentúl
azonban az Igazságé vagyok. Tudjátok meg, hogy ezentúl nem
engedelmeskedem kisebb törvénynek, mint az örök törvény.» Nem kellenek
nekem szerződések, csak szomszédságok. Iparkodni fogok arra, hogy
szüleimet, családomat eltartsam, feleségem hű férje legyek, azonban
ezeket a kötelmeimet is új és nem járt úton kell teljesítenem.
Felebbezek szokásaitok ellen. Kell, hogy én én legyek. Nem áldozhatom
föl magamat érted, vagy ő érte. Ha tudsz engem szeretni, úgy, ahogy
vagyok, annál boldogabbak leszünk. Ha nem tudsz, mégis igyekezni fogok,
hogy tudj. Rokonszenveimet és ellenszenveimet nem akarom rejtegetni.
Annyira bízom abban, hogy ami mély: az szent, hogy nap és hold láttára
derekasan azt akarom tenni, ami bensőmben örömöt okoz nekem s amire
szívem ösztökél. Ha nemes vagy, szeretni foglak; ha nem vagy az, nem
akarlak téged és magamat képmutató figyelmességekkel megbántani. Ha igaz
vagy, de más igazságot követsz, mint én, csatlakozz társaidhoz; én majd
megkeresem a magaméit. Nem önzésből, hanem alázatosan és őszintén. Az a
te érdeked és az enyim is és mindenkié, hogy igaz módon éljünk, bármily
sokáig éltünk is eleddig hazugság közepette.»

Keményen hangzik ez ma a fülednek? Ám nemsokára szeretni fogod azt, amit
a te természeted parancsol neked, ép úgy, amint az enyém nékem, s ha az
igaz útat követjük, végezetül a biztos révbe mentjük magunkat.

«De így fájdalmat okozol barátaidnak!» Igaz, de szabadságom és erőm nem
adhatom el csak azért, hogy az ő érzékenységüket kíméljem. Azután:
minden embernek vannak józan pillanatai, amidőn beletekintenek a
föltétlen igazság régióiba. Ilyenkor igazat adnak majd nekem s ugyanezt
teszik, mint én.

A vak tömeg azt gondolja, hogy ha a közkeletű kódexet elveted, ezzel
elvetsz minden kódexet is, s merő törvénytörő vagy; s az arcátlan érzéki
ember csakugyan a szenzualista filozófia nevét használja föl, hogy
bearanyozza bűneit. Ám a lelkiismeret törvénye örök. Két gyóntatószék
van, amelyek egyikében le kell térdelnünk. Közvetlen vagy közvetett,
azaz visszatükrözött úton tisztázod magad, hogy kötelességeid körét mint
teljesítetted. Elmélkedjél, vajjon eleget tettél-e viszonyodnak atyád,
anyád, rokonod, szomszédod, városod, kutyád, macskád iránt; vajjon ezek
valamelyike nem tehet-e szemrehányást neked? De viszont elhanyagolhatom
ezt a közvetett, tükör-mértéket és föloldozhatom magamat is. Mert
megvannak magammal szemben a tulajdon kemény követeléseim és azok teljes
kört alkotnak. Ez a kódex sok úgynevezett kötelességtől megtagadja a
kötelesség nevét. Ha valaki azt képzeli, hogy ez a törvény laza, ám
teljesítse csak egyetlen nap is a parancsait. De csak az, akiben valami
isteni van, bizakodhatik abban, hogy a maga törvényhozója tud lenni.
Kell, hogy szíve emelkedett, akarata hittel teljes, szeme éles legyen;
kell, hogy mélységes komolysággal ő legyen a maga tanítása, társasága,
törvénye; kell, hogy egyszerű elhatározása oly erős legyen számára, mint
a vaskényszerűség az mások számára!

Aki a ma «társadalom»-nak nevezett jelenséget közelebbről vizsgálja,
meggyőződik ennek az ethikának a szükségéről. Mintha belőlünk kivágták
volna a férfiúi izmokat és szívet: félénk, kishitű vinnyogók lettünk.
Félünk az igazságtól; félünk a sorstól; félünk a haláltól és félünk
egymástól. Korunk nem szűl nagy és tökéletes embereket. Szükségünk van
férfiakra és nőkre, akiktől megujhodik életünk, társadalmi rendünk;
azonban ehelyett azt látjuk, hogy a legtöbb ember fizetésképtelen, még a
maga szükségleteit sem tudja kielégíteni; nagyravágyása nincs semmiféle
arányban gyakorlati erejével és éjjel-nappal folyton csak kuncsorog és
koldul. Háztartásunk kéregető; művészeteinket, foglalkozásainkat,
háziasságainkat, vallásunkat nem mi választottuk, hanem a társadalom
választotta azokat számunkra. Szalónhősök vagyunk. Messze elkerüljük a
Sors ádáz tusáját, ahol az erő születik.

Ha ifjaink belebuknak első vállalkozásaikba, elvesztik egészen a
szívüket. Ha a fiatal kereskedő csődöt mond, mindjárt «tönkrement» a
neve. Ha a legkiválóbb elme, amelyik egyetemeink egyikén tanult, egy év
leforgása alatt nem helyezkedett el Boston vagy Newyork valamely
hivatalában, barátai s ő maga is azt hiszik, hogy joga van
kétségbeesnie, s egész világéletében panaszkodnia sorsára. Ellenben egy
kemény legény New Hampshire vagy Vermont vidékéről, aki rendre
végigpróbál minden foglalkozást, aki kocsiskodik, földet mível, házal,
majd tanít, prédikál, újságot ad ki, képviselő lesz, egész városnegyedet
vesz és az évek során így folytatja tovább s – macska módjára mindig
csak a talpára esik – fölér a városi divatbábok százaival. Lépést tart
napjaival és nem szégyelli, hogy nem tanult valamely foglalkozást; mert
ő nem halogatja az életét, hanem máris éli. Nem egy kilátása van, hanem
sok száz.

Bárcsak előállana egy stoikus és megnyitná az emberek szemét
segédforrásaik iránt s megmondaná nekik, hogy ők nem támaszkodó, gyenge
nádszálak, hanem hogy ők képesek és kénytelenek magukat elválasztani,
felszabadítani; hogy az önbizalom gyakorlásával új erők is jelentkeznek;
hogy az ember a hússá vált Ige, arra születvén, hogy üdvöt hozzon a
nemzetekre; hogy szégyelnie kellene részvétünket, s hogy abban a
percben, hogy magáért cselekszik, többé már nem szánjuk, hanem hálásan
tiszteljük őt, – s ez a tanító újra ragyogóvá tenné az ember életét és
dicsővé tenné nevét minden történelem lapjain. –

Könnyű meglátni, hogy a nagyobbfokú önbizalomnak szinte forradalmat kell
okoznia minden emberi tevékenységben és viszonylatban. Mi mindennémű
könyörgésekhez ragaszkodnak az emberek. Kultuszuk még csak nem is bátor
és férfias. Az az ima, amely valami külön kényelemért, jóért esd, valami
kevesebbért esd, mint a legfőbb Jóért, minden Jóért: nem az igazi. Mert
az ima nem egyéb, mint elmélyedés az élet jelenségeibe, tényeibe, de a
legmagasabb szempontból. Az egy szemlélő, látó és ujjongó lélek
monológja. Az az Isten szent lelke, mely műveit jóknak jelenti ki.

Másfajta hamis lelkiállapot az üres bánkódás. Elégedetlenség az
önbizalom hiánya: akaratgyöngeség. Sajnálkozz a balsorson, ha ezzel
segítsz a szenvedőn, de ha ez nem megy, láss a dolgodhoz s a baj máris
enyhűlni kezd. Rokonszenvünk is alantas. Fölkeressük a görcsösen
zokogókat, melléjük telepedünk és versenyt sírunk velük, ahelyett, hogy
kemény, villamos, de egészséges ütésekkel mondanók meg nekik az igazat
és megint észretérítenők őket. Magunk vagyunk a szerencsénk kovácsai, ha
örömteljesen ragadjuk meg a dolgokat. Istennek, embernek tetsző mindenha
az önmagán segítő. Előtte minden ajtó kitárul, őt minden nyelv üdvözli,
minden tisztelet koszorúzza, minden szem sóvár vággyal követi.
Szeretetünk feléje árad és átöleli, mivelhogy nem követelte. Mi aggódva
s védve dédelgetjük és ünnepeljük, mivelhogy megmaradt a maga útján és
megvetette a mi rosszallásunkat. Az istenek szeretik, mert az emberek
gyűlölték. Zoroaster mondja: «A kitartó halandó felé gyorsan szárnyalnak
a boldog halhatatlanok.»

Minden új szellem új osztályozás. Ha az rendkívüli tevékenységű és
hatalmú lélek, – aminő egy Locke, Lavoisier, Hutten, Bentham, Fourier, –
akkor osztályozását elfogadtatja más emberekkel is; s ime létrejött egy
új rendszer.

Az eszme szűkkeblűsége mélységével s azzal áll arányban, mily tömegére
vonatkozik a dolgoknak, miket a tanítvánnyal megértet. A tanítvány
ugyanazt a gyönyört érzi, amidőn mindent az új terminológiába skatulyáz,
mint a fiatal leány, aki ép most tanult növénytant és ezáltal új földet,
új évszakokat ismer meg. S a tanítvány egy időre úgy érzi majd, hogy
értelmi ereje abban a mértékben növekszik, amilyen mértékben mestere
szellemébe behatol. Ám az egyensúlyozatlan lelkek bálványozzák magát az
osztályozást, azt öncélnak tekintik – pedig az csak gyorsan kimerülő
eszköz – úgy hogy elmosódó szemeik szinte úgy látják, hogy a távolabbi
horizonton a rendszer falai összeolvadnak a világegyetem falaival és az
égi testek azon az íven csüngenek, amelyet mesterük épített. Nem bírják
belátni, hogy nektek más hitet vallóknak lehetne bármi jogotok a
látásra, hogy egyáltalában mint tudhatnátok látni, «hanemha nem loptatok
valamiképen tőlünk fényességet». Nem bírják felfogni, hogy a rendszert
nem ismerő s fékezhetetlen világosság behatol majd minden zugolyba, még
az övékébe is. Hadd cirpegjenek ott még egy kicsit s hadd nevezzék azt
tulajdonuknak. Mert ha becsületesek és a jót cselekvők, csinos
fenyőtetőjük egy szép napon majd szűkké és alacsonnyá válik számukra,
megvetemedik, megrothad és beszakad, míg a halhatatlan, örökkön-örökké
fiatal, vidám, milliósugarú, millió szinű világosság beragyogja a
világegyetemet, miként az első napon. –

Másik jele az önművelés és műveltség hiányának az utazásnak az a
babonája, amelynek bálványai: Itália, Anglia, Egyptom még ma is lenyűgöz
minden ú. n. művelt amerikait. Pedig akik Angliát, Itáliát,
Görögországot oly tiszteletreméltóvá emelték képzeletükben; úgy
hozzátapadtak a maguk rögjéhez, mintha az volna a világ tengelye.
Férfias óráinkban érezzük, hogy a kötelesség jelöli ki a helyünket. A
lélek nem kóbor utazó; a bölcs otthon marad, s ha szükségletei,
kötelessége olykor-olykor ki is szólítják a házából idegen vidékre,
mégis otthon van s magatartása kifejezéséről megismerszik, hogy mint a
bölcseség és erény misszionáriusa jár el s fejedelemként látogatja a
városokat és embereket, nem pedig, mint dugárús, lánckereskedő vagy
szolga.

Nincs kicsinyes ellenvetésem a föld körülhajózása ellen, ha ez művészet,
tanulmányok, emberbaráti tettek érdekében történik, föltéve, ha az
illető ismer hazát és nem azzal a reménnyel indul külföldre, hogy
valamennyi nagyobbat talál ott, mint amit ismer. Aki azonban merő
mulatság kedvéért vagy azért utazik, hogy lásson valamit, amit nem
hozhat el magával, az önnönmagától utazik, távolodik el s megvénül már
ifjúságában a vén dolgok közepette. Thebában, Palmyrában vénül és
laposodik el a lelke olyan vénné és lapossá, aminők ezek. Romot visz
romok közé.

Az utazás a bolondok paradicsoma. Pedig már első utazásaink is
fölfedezik előttünk, mily közömbösek a helyek. Odahaza arról álmodom,
hogy Nápoly, Róma belém oltja majd a szépséget és elveszejteti velem
szomorúságomat. Fogom az útizsákomat, megölelem barátaimat, tengerre
szállok; azután egy szép napon fölébredek Nápolyban és íme itt ül az
ágyam fején a komor valóság, az irgalmatlanul ugyanaz, a bús magam,
amely elől menekülni akartam. Fölkeresem a Vatikánt, a palotákat.
Szenvelgem, mintha nagy látományok és ihletek oltódtak volna belém,
pedig egyáltalában nem fogantak meg bennem. Keblem óriása velem megy,
bárhová megyek. –

Az utazás dühe azonban csak egy mélyebb betegség tünete, amely egész
szellemi világunkat támadta meg. Értelmünk kóbor és egész nevelési
rendszerünk szinte tenyészti a nyughatatlanságot. Lelkünk akkor is
utazik, ha testünk kénytelen otthon csücsülni. Utánozunk s mi egyéb az
utánzás, mint lelkünk utazása. Házaink idegen ízlés szerint épültek,
falainkat idegen cikornya ékesíti; nézeteink, gusztusunk, tehetségeink
mind kölcsönvettek s mind a Múltat és Távolit követik. Valahol a
művészet virágzott: a lélek teremté azt. A művész a tulajdon lelkében
kereste és találta meg mintáját, stilusát. Csak a tulajdon gondolatát
alkalmazta a megalkotandó tárgyra és azokhoz a feltételekhez, amelyek
szem előtt voltak tartandók. De vajjon mi szükség dór vagy gót mintát
másolni? Hisz a szépség, célszerűség, az eszme nagysága, a kifejezés
művészete ép oly közel fekszenek hozzánk, mint bárki máshoz, s ha az
amerikai művész bizakodva és szeretettel fogja tanúlmányozni éppen azt
konkrét dolgot, amit meg kell alkotnia, tekintetbe vévén az éghajlatot,
a talajt, a nap hosszúságát, az emberek szükségleteit, a kormány
formáját: sikerül majd neki olyan házat alkotnia, amelyben mindezeknek s
az ízlésnek és érzésnek is eleget tesz.

Ragaszkodj magadhoz; sohase légy utánzó! Tulajdon tehetségedet minden
percben fölmutathatod, egy egész élet kulturájának fölhalmozott
erejével; ám mások kikölcsönzött tehetségét csak ideig-óráig s csak
félig-meddig tarthatod birtokodban. Hogy mit tehetsz magad a legjobban,
arra csak a Teremtő taníthat meg. Nincs ember, aki tudná, mi az, s nem
is tudhatja, amíg ő maga ki nem mutatta. Hol a mester, aki Shakespeare-t
taníthatta volna? Hol a mester, aki tanítómestere lehetett volna
Franklinnak, Washingtonnak, Baconnek, Newtonnak? Minden nagy ember
unikum. Scipio scipionizmusa éppen abban áll, amit senkitől sem
kölcsönözhetett. Shakespeare tanulmányozása soha senkit nem fog
Shakespeare-ré tenni.

Tedd meg, ami számodra kijelöltetett s nincs olyan, amit ne remélhetnél;
nincs olyan, amit ne merhetnél. Ebben a percben olyan merész és nagy
nyilvánulás alkalma nyílik számodra, mint Phidias roppant vésőjének, az
egyptomiak malteres kanalának, Mózes vagy Dante tollának, csakhogy
különböző mindezektől. Lehetetlen, hogy az oly dús, oly ékesszóló, oly
ezernyelvű lélek ismételje magát: de ha van füled e patriarkák igéje
számára, biztos, hogy felelni tudsz nekik hasonló hangnemben, mert a fül
és a nyelv csak az egyazon Természet két szerve.

Maradj meg életed egyszerű és nemes régióiban, engedelmeskedj szívednek
s új életre fogod kelteni az előidőket.

Kifelé kancsalít társadalmunk szelleme is. Mindenki csak a társadalom
javítását emlegeti, de senki sem javít. –

A társadalom sohasem halad. Amit nyer a réven, elveszti a vámon.
Folytonos változásoknak van alávetve; majd barbár, majd polgárosult,
majd keresztény, majd gazdag, majd tudományos; de mindez a változás nem
javulás. Mindenért, amit kap, meg kell fizetnie az árt. A társadalom új
ügyességekre tesz szert, de elveszt ősi ösztönöket. Mily nagy az
ellentét a jól öltözött, olvasó, író, gondolkozó amerikai közt, akinek
óra, irón és váltó van a zsebében és a meztelen újzeelandi közt, akinek
bunkó, lándzsa, gyékény, s egy tető alatti osztatlan huszadrész alvóhely
a mindene. Ha az utazók igazat mondanak, a vadat megvághatod a
fejszéddel s egy vagy két napon belül beheged a seb s úgy meggyógyúl,
mintha puha viaszba vágtál volna, holott ugyanez a vágás a fehér embert
a másvilágra küldte volna.

A civilizált ember kocsit épített, de elvesztette lába használatát. Tud
mankón járni, de ugyanannyit vesztett izomerejéből. Van finom genfi
órája, de már nem tudja megmondani az órát a nap állásából. Van neki
greenwich-i hajózsebkönyve, s biztos benne, hogy az, ha kell, megadja
neki a fölvilágosítást, de az utcán járván, nem ismeri meg a
csillagokat. A nap pályaváltozásait sem figyeli meg; a napéjegyent alig
ismeri, s az év egész világító naptárának nem felel meg elméjében
semilyen óralap. Jegyzőkönyvecskéje elrontja emlékezőtehetségét; a
könyvtárak túlterhelik természetes eszét; a biztosító-társaságok
szaporítják a baleseteket; s kérdés, vajjon a gépek nem akadályoznak-e
inkább, semminthogy előmozdítanának; vajjon a finomulás által nem
vesztettünk-e sok energiát? Az erkölcsi fejlődés vonala sem mutat
nagyobb fellendülést, mind a fizikai. Ma nincsenek nagyobb emberek, mint
valaha voltak. Csodás egyenlőséget figyelhetünk meg az őskor s a
legújabb korok nagy emberei között. S a XIX. század minden tudománya,
művészete s filozófiája sem képes nagyobb embereket létrehozni, mint
Plutarchos hőseit, akik huszonhárom vagy huszonnégy századdal előbb
éltek. Phokion, Sokrates, Anaxagoras, Diogenes nagy emberek valának, de
nem hagytak hátra magukhoz méltó osztályt. Aki hozzájuk igazán méltó,
azt nem ő róluk nevezik, mert az maga ember magáért, s maga lehet egy
szekta alapítója.

Minden korszak művészete, találmányai csak meze ennek a korszaknak s nem
bírják öregbíteni az ember erejét. A kár, amit a gépek tökéletesítése
okozott, úgy lehet, fölér a hasznukkal. Hudson és Behring egyszerű
halászbárkáikkal oly sokat végeztek, hogy csodálatba ejtették Parryt és
Franklint, akik a tudomány és mesterség minden forrásának
fölhasználásával voltak fölszerelve. Galileo egy kézi látcsővel sokkal
ragyogóbb égi jelenségeket fedezett föl, mint bárki más azóta. Kolumbus
az újvilágot egy fedetlen hajócskában fedezte föl. Milyen furcsa
látvány, hogy mennek ki a használatból s mennek tönkre koronkint a
szerszámok és gépek, amelyeket néhány évvel vagy századdal előbb hangos
dicsőítéssel vezettek be.

A nagy ember mindig az ember lényegéhez tér vissza. Mi a hadviselés
művészetének haladását a tudomány diadalai közé számítjuk, s íme
Napoleon Európát a «bivouac» által hódította meg, ami csak abban állott,
hogy visszatért a személyes bátorságra s megfosztotta, tehermentesítette
minden segédeszközétől. A császár lehetetlennek tartotta a tökéletes
sereg szervezését – írja Las Casas – «anélkül, hogy el ne törülje
szertárainkat, raktárainkat, biztosságainkat, kocsiparkjainkat, egészen
addig, míg a katona – római példára – kézhez nem kapja gabonaporcióját,
meg nem őrli kézi malmán s maga nem süti a kenyerét.»

A társadalom hullám. A hullám előrehalad, de a víz, amelyen képződik,
nem mozog előre. Nem ugyanaz a vízcsöpp emelkedik a hullámvölgytől a
hullámhegyre. Egysége csak látszólagos jelenség. A személyek, akik ma a
nemzetet alkotják, jövő évben esetleg meghalnak s tapasztalatuk velük
száll sírba.

S így a tulajdonba vetett bizodalom is csak az önbizalom hiányára vall.
Az emberek oly soká fordították el tekintetüket önmaguktól külső dolgok
felé, hogy a vallásos, tudományos, s polgári közintézményeket egyszerűen
a tulajdon őreinek szeretik tekinteni, s az azok ellen intézett
támadásokat azért kárhoztatják s ítélik el, mert úgy érzik, hogy a
tulajdonuk ellen intézett támadások. Egymást nem azért becsülik, hogy ki
mit ér, hanem, hogy kinek mije van. Az igazán művelt ember azonban nem
büszkélkedik a vagyonával, mert sokkal többre becsüli egyéniségét. Sőt
szinte szégyeli vagyonát, ha azt esetlegesnek, rászármazottnak látja, ha
örökség, hozomány vagy tiltott út révén jutott hozzá; mert érzi, hogy az
nem igazi birtoka, nem az övé, nincs gyökere ő benne, s csak azért van
meg, mert forradalom vagy rabló nem fosztotta meg tőle. Ellenben az
ember minden igazi értékét szükségszerűen s mindig maga szerzi, s amit
az ember szerez, az eleven tulajdon, amely nem függ az uralkodó hatalom,
a tömeg, a forradalmak kénye-kedvétől, a tűz, vihar, bankbukások
veszélyétől, hanem örökké megujhodik az ember végső lehelletéig.

Azt mondja Ali kalifa: «Osztályrészed az életből keres téged; ezért
maradj nyugton s ne keresd te.»

Az idegen javaktól való függőségünk vezet a számok rabszolgai
tiszteletére is. A politikai pártok igen számos gyülekezetekben jönnek
össze, s mentől népesebb a gyülekezet, annál hangosabb az üdvözlés.
«Essex küldöttsége!» «New Hampshire demokratái!» «Maine whig-ei!» – s az
ifjú hazafi ezer szemmel és karral érzi magát erősebbnek, mint azelőtt.
Épígy reformereink is gyülekezeteket hívnak össze s tömegben
határoztatnak, szavaztatnak róluk.

Ámde, kedves barátaim, az Isten kegye nem így hatol belétek s nem így
vesz bennetek szállást, hanem éppen az ellenkező úton. Csak ha az ember
minden idegen segítséget félretesz, s egyedül áll – csak akkor látom őt
erősnek és diadalmasnak. Ő gyengül minden emberrel, aki zászlója alá
szegődik. Nem ér-e többet egy ember, mint egy egész város.

Ne követelj senkitől semmit, s a végtelen változásban majd azt látod,
hogy magad vagy az egyedüli szilárd oszlopa és fenntartója mindennek,
ami környez. Aki megismeri, hogy az erő veleszületett, hogy azért
gyönge, mert a jót magán kívül, másutt kereste, – s aki ezután a
megismerés után habozás nélkül a maga lelkére veti magát: mindjárt
kihúzza magát, kiegyenesedik, ura lesz tagjainak s csodákat mível;
valamint a lábára álló ember erősebb, mint a fején tótágast álló.

Így élj mindazzal, amit szerencsének neveznek. A legtöbb ember csak
játszik vele s majd mindent megnyer, majd mindent elveszít, aszerint,
amint kereke forog. Te azonban vesd meg, mint törvénytelent, az ilyen
nyereséget, s dolgozz az Ok és Okozat eszközeivel, az Isten
kancellárjaival.

Akaratod dolgozzon és szerezzen s íme megkötöd a Sors kerekét, s nem
kell félned többé a forgandóságát.

Politikai győzelem, az árfolyamok felszökése, beteged felgyógyulása,
barátod visszatérése vagy más kedvező esemény fölhangol téged, s azt
hiszed, hogy most már jó napok várnak reád. Ne hidd ezt! Semmi sem
adhatja meg neked a békességet, csupán önmagad. Semmi sem adhatja meg
neked a békességet, mint az alapelvek diadala.



SZEMÉLYISÉG.

Olvastam, hogy lord Chatham hallgatósága mindig érezte, hogy ebben a
férfiúban van még valami magasabbrendű, mint ami beszédében kifejezésre
jutott. A francia forradalommal foglalkozó legjobb angol történetírónk
művéből kiderül, hogy hiába sorolja föl összes adatait Mirabeauról, azok
nem igazolják lángesze becsülésének fokát. Sem a Gracchusok, sem Agis,
Cleomenes, sem Plutarchos egyéb hősei nem érik föl tetteikkel
hírnevüket. Sir Philip Sidney, Essex gróf, Sir Walter Raleigh mind nagy
emberek, pedig keveset tettek. Washington egyénisége súlyának csak igen
kis részét leljük meg vállalkozásai elbeszélésében. Schiller nevének
tekintélye túlnagy könyveihez mérten. A hírnév és művek, tények
aránytalan viszonyát nem lehet egyszerűen afféle szólamokkal elintézni,
hogy a visszhang továbbhat, mint a menydörgés. Ezekben az emberekben
mindig marad valami leülepedve, amely minden átalakulásukat felülmúló
várakozást kelt. Hatalmuk, erejük túlnyomó része lappang.

S ez az, amit jellemnek, személyiségnek hívunk; olyan tartalékerő, amely
puszta jelenlétével, közvetlenül, mesterkedés nélkül hat az emberekre.
Valami ki nem mutatható erő, házi isten vagy géniusz, amelynek
ösztönzése vezérli a nagy férfiút, de amelynek tanácsait nem tudja
továbbközölni. Amely elég társaság neki, úgy hogy az ilyen férfiú
gyakorta magános lélek, vagy ha véletlenül társas lény is, nem szorul a
társaságra, mert igen jól tud egymagában is elszórakozni. A legtisztább
költői és írói tehetség néha nagynak, másszor megint vékonykának tünhet
föl; ellenben a személyiség és jellem olyan nagy és fogyhatatlan, mint
egy csillag. Amit mások tehetségük, ékesszólásuk által visznek végbe, az
ilyen ember valami mágneses erővel éri el. «Erejének csak felét
használta fel.» Győzelmeit fölényének megmutatásával, nem szuronyok
összecsapásával aratta. Hódít, mert merő megjelenése megváltoztatja a
dolgok arculatát. «Óh, Jole, min ismered meg Herakles istenségét?»
«Mivelhogy abban a percben boldognak éreztem magam, mihelyt ráesett a
tekintetem. Ha Theseusra néztem, azt kívántam, bárcsak látnám csatában
küzdeni, vagy legalább lovait hajtani a kocsiversenyen. Ellenben
Herakles nem várt bizonyítványra; ő meghódított mindent, ahová lépett,
ahol járt-kelt, leült vagy bármit is csinált.» Az ember, aki rendesen
puszta függvénye az eseményeknek s csak félig-meddig s akkor is csak
félszegen alkalmazkodik az élethez, a jelzett példányaiban olyanúl
jelentkezik, mint aki osztályosa a dolgok életének, s ugyanazoknak a
törvényeknek kifejezője, mint amelyek kormányozzák az árt és apályt, a
napot, a mennyiségeket és számokat.

De, hogy szerényebb és közelebbfekvő példát használjunk, úgy
tapasztaltam, hogy még politikai választásainkban is – pedig ott ez az
elem, ha egyáltalában jelentkezik, csak legdurvább formájában
jelentkezhetik – eléggé fölismerhetjük hasonlíthatatlan szerepét. A nép
nagyon jól tudja, hogy képviselőjének jóval többre van szüksége, mint
tehetségre, tudniillik arra az erőre, amelylyel tehetsége iránt bizalmat
is tud kelteni. A nép nem ér célt, ha a kongresszusba tanúlt, jeles
szónokot küld, ha az egyszersmind nem olyan, aki, mielőtt a nép nem
bízta még meg képének viseletével, már meg ne lett volna bízva a
mindenható Istentől, hogy derekasan helyt álljon valamiért, amelyről
bensejében szentül és tántoríthatlanul meg van győződve, úgyhogy a
legarcátlanabb és legerőszakosabb ember is tapasztalja, hogy itt olyan
ellenállással találkozott, amellyel szemben hasztalan minden arcátlanság
és megfélemlítés, s amely nem egyéb, mint egy tény felől táplált hit és
meggyőződés. Akik ragaszkodnak álláspontjukhoz, nem szorúlnak rá, hogy
választóiktól tudakolják, mit is mondjanak, hanem önmaguk jelentik az
általuk képviselt kerületet. Ennek érzelmei, véleményei sehol nem
nyilvánulnak meg olyan önkénytelenül és igazában, annyira tisztán önös
befolyásoktól, mint őbennük. Otthoni választóik lesik szavukat,
arcszínüket és mintha tükörbe néznének, azok szerint igazítják a maguk
beszédét és tetteit. Közgyülekezeteink jó próbakövei a férfias erőnek.
Nyugatról, délről jövő derék földieinknek van érzékük a jellem iránt és
szeretik tudni, vajjon az az illető honfitársuk szolid anyagból van-e
faragva, vagy pedig át lehet rajta dugni a kezet.

Ugyanez a mozgató erő nyilvánul meg a kereskedelemben. A kereskedelemnek
is megvannak a maga lángelméi, amint megvannak a háborúnak, államnak,
irodalomnak. S nem lehet külső okát adni miért van valakinek
jószerencséje. Annak nyitja magában az emberben van; mindössze ennyit
lehet róla mondani: Nézd meg őt magadnak, s könnyen rájössz, miért van
sikere. Amint Napoleon láttára megérted szerencséjét.

Az új területen is a régi játékkal találkozunk, azzal a szokással, hogy
szembe kell nézni a dolgokkal, nem pedig a mások szemüvegén. Az igazi
kereskedőt maga a természet hatalmazza fel foglalkozására; nem
magánüzletembernek, hanem inkább a természet megbizottjának és
kereskedelmi miniszterének látjuk őt. Természetes becsületessége
párosulva a társadalom épületébe való belátással, fölülemeli őt a
csalafintaságokon és mindenkinek, akinek vele dolga van, kinyilvánítja
tulajdon meggyőződését, hogy a szerződéseket nem lehet kényünk-kedvünk
szerint értelmezni. Szelleme állandóan a természetes méltányosságot és
közhasznot tartja szeme előtt. Tiszteletet sugall, s azt a kívánságot,
hogy legyen vele dolgunk, s mindezt annál a néma tiszteletnél fogva,
amely körülveszi s annál a szellemi gyönyörűségnél fogva, amelyet ennyi
ügyesség színjátéka okoz. Ez az egész roppant kiterjedésű kereskedelem,
amely a déli óceán hegyfokait s az atlanti tengert teszi rendes
kikötőivé, egyes-egyedül az ő agyvelejében központosúl, s őt senki sem
helyettesítheti jól széles e világon. Már fogadószobájában jól
meglátjuk, hogy ma reggel már kemény munkát végzett; meglátjuk
összeráncolt homlokán és határozott modorán, amelyet – bármint igyekszik
is az udvariasságra – nem tud egészen levetni. Meglátom világosan,
mennyi szilárd cselekedetet vitt már ma végre; mennyi bátor «nem»-et
mondott ki, holott mások romlást okozó «igen»-t mondottak volna. Látom
rajta a mesterségre való büszkeségen, a mesteri számítás ügyességén s a
messzemenő kombinációk képességén kívül annak a tudatát, hogy ő a világ
ősi törvényeinek ügyvivője és játékosa, aki ezenfelül arról is meg van
győződve, hogy őt senki sem pótolhatja s hogy az embernek születnie kell
a kereskedelemre, mert megtanúlni nem lehet.

Ámde ez az erő jobban megragadja lelkünket, ha nem ilyen kevert célú
tevékenységben nyilvánul. A legnagyobb eréllyel működik a legkisebb
körben és magánviszonylatok között. Minden esetben rendkívüli és
kiszámíthatatlan ható tényező. Lebírja még a legnagyobb fizikai erőt is.
A magasabbrendű természetek azzal igázzák le az alacsonyabbrendűeket,
hogy bizonyos álomba merítik. Ezek tehetsége mintegy megbénúl és nem
fejt ki ellentállást. Lehet, hogy ez az egyetemes törvény. Ha a
magasabbrendű nem bírja magához emelni az alacsonyabbrendűt, akkor
elkábítja, ahogy az ember mintegy lebűvöli az alacsonyabbrendű állatok
ellentállását. S ember emberrel szemben ugyanilyen titkos erőt gyakorol.
Mily gyakran valósította meg egy-egy igazi mester a mágiáról szóló
meséket! Mintha a parancsolás árja özönlenék ki szeméből mindenkire, aki
rátekint, erős, kemény fény özöne, – az Ohio vagy a Duna árjához
hasonlatos –, amely átitatja őket az ő gondolataival s minden eseményt
az ő szelleme színeire fest át. «Milyen eszközöket használtál» – kérdék
Concini feleségétől, a Medici Máriával való bánásmód tekintetében. Ezt
felelte: «Egyedül azt a befolyást, amelyet minden erős szellem a
gyöngébbre gyakorol.» – Avagy nem tudja-e a vasravert Cæsar bilincseit
lerázni s porkolábját Hippot vagy Thrasot zárni beléjök? Vajjon a
vasbékó olyan lerázhatatlan békó? Tegyük föl, hogy egy guineai
rabszolgakereskedő hajóján egy csapat négert szállít, akik közt van
olyan szabású is, mint Toussaint L’Ouverture vala, vagy tegyük föl, hogy
e fekete álarcok közt vannak vasravert Washingtonok is. Ha Cubába
érkeznek, vajjon a hajón lévő csapat tagjainak viszonya ugyanaz lesz-e,
mint volt a behajózáskor? Hát csak kötelék és vasbilincs van a világon?
Hát szeretet, tisztelet nincs? Hát a rabszolgaszállító hajóskapitány
szegény agyában szikrája se villanna az igazságnak, s ezekről a
rabszolgákról csak ne is álmodjuk, hogy képesek lehetnek összetörni,
vagy kijátszani azt az egy-két hüvelyknyi vasbékót?

A személyiség természeti erő, csakúgy mint a fény vagy a hő, s az egész
természet együttműködik vele. Annak az oka, hogy egyik ember jelenlétét
érezzük, a másikét meg nem, époly egyszerű, mint a nehézkedés törvénye.
Az igazság a lét csúcsa; az igazságosság annak alkalmazása az emberi
viszonylatokra. Minden egyén ranglétrába van sorozva, aszerint, mily
tisztaságban van meg benne ez az elem. A tiszta jellem akarata úgy árad
át a kevésbbé tisztákba, amint a víz a magasabb edényből az alacsonyabba
árad. Ennek a természeti erőnek époly kevéssé lehet ellenállni, mint
bármely más természeti erőnek. Egy pillanatra földobhatjuk a követ a
levegőbe, de azért époly örök igazság, hogy minden földobott kő le fog
esni. S bármily példákat hozzunk is föl büntetlenül maradt tolvajlásra,
hitelt nyert hazugságra: az igazságnak végre mégis győznie kell, s az a
kiváltsága, hogy önmagának szerez hitelt. A személyiség, a jellem
ugyanez az erkölcsi rend valamely egyén médiumán át nézve. Az egyén a
befoglaló edény. Idő, tér, szabadság, szükségszerűség, igazság, gondolat
már nincsen szabadjára bocsátva. A világegyetem vadaskertté vagy
halastóvá válik. Minden dolga benne van az emberben, az ő lelkétől
színezetten. Az ő tulajdonságait árasztja át minden keze ügyébe eső
dologba, de nem az az irányzata, hogy elveszejtse magát a végtelenbe,
hanem – bármily nagy görbét is tesz meg – minden tekintete
végeredményében a maga lényére, javára tér vissza. Megelevenít mindent,
amit csak bír, s csak azt látja, amit megelevenít. Magába öleli a
világot, mint a hazafi a hazáját, mint jellemének anyagi alapját, mint
cselekvősége színpadját. Az egészséges lélek úgy egyesül az Igazzal és
Igazságossal, mint ahogyan a mágnes önként a sark felé fordúl, úgyhogy
minden szemlélő előtt úgy áll, mint valami átlátszó tárgy közöttük és a
nap között, s aki a nap felé vándorol, annak ő feléje is kell
vándorolnia. Imígyen a legmagasabb befolyás közlő médiumává válik
mindazok számára, akik nincsenek vele egyforma magas szinten. S így az
erős egyéniségek a társadalomnak, melyhez tartoznak, lelkiismeretét
jelentik.

Ennek a hatalomnak természetes mértéke a körülmények, a közeg
ellentállása. Azok az emberek, akik még nem ismerték meg igazi lényüket,
az életet csak véleményekben, eseményekben és személyekben
visszatükrözve tudják szemlélni. Csak akkor látják a cselekedetet, mikor
már meg van téve. Pedig annak erkölcsi eleme már előzetesen is él a
cselekvőben s könnyű volt megjósolni, jó-e vagy rossz. A természetben
minden kettős sarkú; mindennek van pozitiv és negativ pólusa. Hím –
nőstény; szellem, akarat – tény, cselekedet; észak – dél áll egymással
szemben. A szellem a pozitiv, a tény a negativ pólust képviseli. Az
akarat az északi, a cselekedet a déli sarkot. A jellem természetes helye
az északi sarkon van. Résztvesz az egész rendszer mágneses áramlataiban.

A gyenge lelkeket a déli, vagy negativ pólus sarkítja. Ők minden
cselekedetnek hasznát vagy kárát nézik. Nem látnak meg soha valamely
elvet, míg nem nyilvánul meg valamely személyben. Nem arra vágyódnak,
hogy ők legyenek szeretetreméltók, hanem arra, hogy mások legyenek velük
szeretetreméltók. Az erős jellemű ember szívesen hall hibáiról is; ez a
másik fajta nem szereti, ha hibáit emlegetik. Ők események tisztelői.
Biztosítsd őket valamely eseményről, összeköttetésről, a körülmények
bizonyos láncolatáról: s nem kívánnak egyebet. A hős ellenben azt látja,
hogy az esemény szolga: őt kell követnie. Az események adott rendje nem
elégíti ki képzeletét, mert a jóság szelleme esetleg kisiklik valamely
körülménysorból, holott a boldogulás bizonyos szellemhez, lélekhez
fűződik, amely az események bármilyen rendjében mint természetes
gyümölcsét aratja le az érvényesülést és diadalt.

A körülmények semilyen kedvező fordulata nem teheti jóvá a jellem, a
személyiség fogyatékosságát. Dicsekszünk azzal, hogy sok babona alól
fölszabadúltunk; ámde, ha összezúztunk is bálványokat, ezt csak úgy
tettük, hogy csupán megváltoztattuk a bálványimádásunk tárgyát. Mit
nyertünk azzal, hogy már nem áldozunk bikát Jupiternek, Neptunnak, vagy
egeret Hekáténak stb., ha megreszkettet a mások véleménye, az ú. n.
közvélemény, vagy valamely támadás, viszály, a rossz szomszéd,
szegénység, megcsonkítás avagy a forradalom vagy gyilkolás riadalma. Ha
reszketek, nem közömbös-e, mitől reszketek?

Tulajdon hibáink majd ebben, majd abban a formában testesülnek meg
nemünk, korunk, temperamentumunk szerint, s ha hozzáférhetők vagyunk a
félelemnek, hamar is találunk okot a félelemre. A kapzsiság vagy
rosszindulat, amely elszomorít, s amelyet a társadalom bűnéül róvok föl,
a tulajdon bűnöm. Mindig csak az én-em környez engem. Viszont a
derekasság örökös győzelem, amelyet nem diadalordítás ünnepel, hanem
csöndes lelki derű, amely nem egyéb, mint megrögzített, állandó,
szokásos öröm. Nem előkelő dolog, ha mindig az eseményekhez futunk s
azoktól várjuk annak a megerősítését, hogy vajjon igazunk van-e vagy
nincs igazunk? A tőkepénzes nem fut minden órában a bankárhoz, hogy
nyereségét mindjárt pénzzé tegye; megelégszik azzal, ha olvassa a
tőzsdejelentésben, hogy befektetése értékben emelkedett. Meg kell
tanulnom, hogy ugyanazt az örömöt, amelyet a legkedvezőbb körülmények
bekövetkezte idéz föl, még tisztábban találjam föl annak az
észleletében, hogy helyzetem óráról-órára javúl és már egyenesen
parancsol azoknak az eseményeknek, amelyeket óhajtok. Ezen való
ujjongásunkat csak az fékezheti, hogy előrelátjuk a dolgoknak olyan
kitünő alakulását, rendjét, amely minden eddigi boldogulásunkat is mély
árnyékba borítja.

A személyiség azzal az arcával ragad meg engem, hogy elégséges
önmagának. Tisztelem a gazdagságát; nem tudom elképzelni elhagyatottnak,
szegénynek, számkivetettnek, boldogtalannak, lekötöttnek, szolgának,
hanem csak örökös úrnak, jótevőnek, s boldogítottnak. A személyiség
valami centrális dolog; annak a lehetetlensége, hogy ki lehessen
mozdítani vagy le lehessen dönteni. Az igazi férfi valami hatalmas tömeg
benyomását kelti bennünk.

A társadalom léha, napjait haszontalanságok között, beszédeit
udvariaskodások és ürügyek közt forgácsolja el. Ámde, ha geniális embert
keresek föl, silány mulatságot találok nála, ha csak jóindulata futó és
szertartásos nyilvánulásaival traktál. Inkább álljon ott törzsökösen a
helyén, s éreztesse lényét velem, ha egyébbel nem is, mint
ellentállásával; adja értésemre, hogy új és pozitív érték vesz körül
lényével: nagy üdülés ez mindkettőnknek. Már az is sok, hogy nem fogadja
el a konvencionális véleményeket és praktikákat: «Nonconformista» volta
ösztökéje és emlékeztetője lesz minden látogatójának, hogy elsősorban
vele szemben kell állást foglalni. Nincs reális és üdvös dolog a
világon, amely nem volna háborúság színtere. Házainkat kacagás,
terefere, emberszólás tölti be, de ez keveset használ. Ám hasznunkra van
az a faragatlan, hozzáférhetetlen ember, aki probléma és félelem tárgya
a társadalomnak; aki fölött nem tud hallgatással napirendre térni, mert
vagy tisztelnie, vagy gyűlölnie kell őt; akivel mindenki – úgy a
közvélemény vezére, mint az ismeretlen és különködő senki – bizonyos
viszonyban érzi magát. Ő bebizonyítja, hogy Amerikának és Európának
nincs igaza; ő lerontja a szkepticizmust, amely azt mondja: «Az ember
csak hitvány és gyönge báb; együnk hát és igyunk!», mert ő megvilágítja
a még meg nem kisérlett és ismeretlen dolgokat. Örökös megnyugvás a
fennállóban, örökös hivatkozás a közvéleményre: gyönge hitet és zavaros
fejet jelent; olyan elmét, amely nem bírja valamely ház tervét fölfogni,
mielőtt az a ház nincs megépítve. Az igazi bölcs nemcsak a tömeget
hagyja ki gondolkodásából, hanem a keveseket is. Az olyan emberek, akik
ősforrások, önmaguktól mozgatottak, önmagukba elmerültek; akik azért
parancsolnak, mert belső parancsuk van, a maguk felől bizonyosak: jók,
mert a legmagasabb hatalom közvetlen jelenlétét hirdetik.

Minden cselekedet mathematikailag alapúl a lényünkön. A Természetben
nincs hibás értékelés. A viharzó oceán egy font vize ugyanolyan súlyú,
mint a tó vize nyár derekán. Minden dolog pontosan minősége, pontosan
mennyisége szerint hat; semmire sem vállalkozik, amit nem tud megtenni.
Nem így az ember! Ő nagyobbra lát: olyan dolgokat is kíván és
megkisérel, amelyek meghaladják erejét. Valami angol memoár-könyvben
olvastam: «Mr. Fox – később: lord Holland – azt mondta, hogy el kell
nyernie a kincstár első lordja méltóságát; rászolgált s igényt is tart
reá.» – Xenophon és az ő tízezrei fölérték erővel, amire vállalkoztak s
végre is hajtották; annyira fölérték, hogy nem is sejtették, mily nagy
és utánozhatatlan a vállalkozásuk. S még ma is megismétlés nélkül van, s
a hadtörténelem árvíz-jele. Sokan próbálkoztak meg vele azóta, s nem
győzték.

Minden cselekedet erejét csupán reális alapra lehet helyezni. Egy
intézmény sem lesz jobb, mint az intézője. Ismertem egy barátságos és
művelt férfiút, aki valami gyakorlati reformot akart végrehajtani, de én
sehogysem találtam, hogy a szíve ügye volna az, amit kezébe vett. Csupán
hallott róla, olvasott róla, így sajátította el. S ezért cselekedete
merő kisérletezés volt: a város egy darabját vitte ki a mezőre, s az
egészen város is volt és semmi új s nem kelthetett lelkesedést. Ha lett
volna valami rejtett elem ebben az emberben, valami félelmetes, titkos
genius, amely viselkedését tüzelte, kavarta volna: óh, hogy vártuk volna
eljövetelét. – Nem elég, hogy az ész lássa a bajokat és orvosszereiket.
Mindig alá kell rendelnünk az életünket, s nem szabad rálépnünk a
földre, amelyre igényt tartunk, valamíg csak valamely gondolat tüzel
bennünk, nem pedig egész lelkünk. Mert mindaddig «nem szolgáltunk rá».

Másik vonása az életnek a szüntelen növekedés. Az igazi férfiú legyen
nagyértelmű és komoly; de azt is éreztetnie kell velünk, hogy előtte
értékét ellenőrző, boldog jövő nyílik meg, amelynek hajnala pirkadó
sugarait már a jelen futó órájára is ráveti. A hőst mindig balúl fogják
föl és balúl itélik meg, de ő azért nem töltheti az idejét azzal, hogy a
félreértések csomóját bogozza: ő megint úton van és új hatalmat, új
tisztességet szerez magának s új igényt szívetekre, úgyhogy csődbe
juttat benneteket, ha még mindig régi dolgain rágódtok és nem tartotok
vele lépést tulajdon gazdagságtok gyarapításával. A nemes férfiú új
tettei az egyedüli védői, mentségei és magyarázói a régebbi tetteinek.
Csak ezzel az apológiával és magyarázattal szolgálhat s csak ezt
fogadhatja el. Ha barátod visszatetszett neked, ne gubbaszsz fölötte,
mert ő már nem is emlékszik erre a múló epizódra, hanem máris
megkettőzte a te szolgálatodra levő erőit s még mielőtt föl tudnál
kelni, máris elhalmoz áldásaival.

Nem lelünk örömet annak a jóakaratnak gondolatában, amelyet csak
cselekedetein lehet megmérni. A szeretet kimeríthetetlen, s bár
szántóföldjei már letaroltak, magtárai üresek, ő még mindig tud jót
tenni, gazdagítani. Az igazi férfi, még ha alszik is, akkor is mintha
tisztítaná a levegőt, házával díszíti a vidéket és erősíti törvényeit.
Az emberek meg is érzik mindig ezt a különbséget. Jól ismerjük
mindazokat, akik egészen más eszközökkel gyakorolják a jótékonyságot,
mint ingyen leves-társaságok listáin való aláírásaikkal. Az csupán
alacsonyrendű érdem, amelyet föl lehet sorolni. Ijedj meg, ha barátaid
megmondják, mit tettél jól s föl is sorolják; ám ha a tisztelet és félig
nem tetszés bizonytalan és félénk tekintetével állonganak és kénytelenek
itéletüket egy évre fölfüggeszteni, akkor remélni kezdhetsz.

Azok, akik a jövendőnek élnek, szükségkép mindig önzőknek tünnek föl
azok szemében, akik csak a jelennek élnek. Ennélfogva mulatságos olvasni
a jámbor Riemernél, a Goethéről írt emlékirataiban, mint szedte
lajstromba Goethe adományait és jótéteit, mint pl. hogy ennyi meg ennyi
száz tallért adott Stillingnek, Hegelnek, Tischbeinnek; jó jövedelmű
állást szerzett Voss professornak, s a nagyhercegnél Herdernek,
nyugdíjat Meyernek, két tanárt ajánlott külföldi egyetemre stb. A
jótétemények még oly hosszú fölsorolása is nagyon rövidnek tünnék föl.
Koldús teremtés volna az ember, ha csak ezen lehetne mérni. Mert
mindezek kivételekként hangzanak, pedig a jó ember szabálya és
mindennapi élete a jótevés. Goethe igazi jótékonysága kiolvasható abból
a beszámolóból, amelyet dr. Eckermannak adott vagyona hovafordításáról:
«Minden ‚bon-mot‘-m egy erszény aranyamba került. Félmilliót a magam
pénzemből, örökségemet, fizetésemet, írásaimnak ötven év alatt befolyó
jövedelmét költöttem arra, hogy megtanuljam mindazt, amit ma tudok.
Ezenkívül…» stb.

De megvallom, hogy csak üres beszéd és szófia, ha az ilyen egyszerű és
gyorshatású erőnek vonásait föl akarjuk sorolni; olyan, mintha a
villámot szénnel akarnók lefesteni. De ezeken a hosszú estéken, ezekben
az üres órákban szeretem magam vele vigasztalni. Nem tudja annak mását
adni, csak maga. Egyetlen, szívből jövő meleg szó gazdaggá tesz. Megadom
magam életre-halálra. Mily halálosan hideg még a költői géniusz is az
életnek ezzel a tüzével szemben. Érintésétől újraéled elernyedt lelkem s
élessé teszi szemem, hogy behatolhasson a Természet sötétségeibe.
Rájövök, hogy amiben szegénynek gondoltam magam, éppen abban vagyok a
leggazdagabb. Ebből új értelmi lendület származik, amelyet viszont ismét
a személyiség valamely újabb nyilvánulása szorít háttérbe. Mily különös
váltakozása a vonzásnak és taszításnak! A személyiség, a jellem
elutasítja az intelligentiát, de föltüzeli, a személyiség gondolatba
megy át, így is nyilvánúl, de azután megint megszégyenítve enged az
erkölcsi érték új fölvillanása elől.

A személyiség a Természet legmagasabb formája. Hasztalan majmolják,
hasztalan tusakodnak ellene. Olyan mértékű szívósság, ellentálló és
teremtő erő van benne, hogy meghiusít minden vetélkedést.

S ez a mestermű akkor sikerül a legjobban, ha csupán a Természet keze
dolgozott rajta. Gondoskodott róla, hogy a nagyrahivatottak árnyékban
suhanjanak az életbe, hogy ezerszemű Athenæ ne lesse az ifjú geniusz
minden új gondolatát és elpiruló mozdulatát s ne kürtölje világgá.
Múltkoriban a leghatalmasabb istenség két igen fiatal gyermeke ejtett
gondolkozóba. Amidőn kutattam szentségük forrását, s a bűbájt, melyet a
fantáziára gyakoroltak, mintha mindenikük ezt felelte volna: «Ezt a
nonconformista voltomnak köszönhetem; sohasem hallgattam arra, amit a
nép törvényének nevezett; nem töltöttem vele időmet. Megelégedtem a
magam falusi szegénységével: innen ered a szelidségem; művem nem
emlékeztet arra, mentes attól.» És a Természet ilyen személyiségek által
adja tudtomra, hogy még a demokratikus Amerikában sem engedi magát
demokratizálni. Mily kolostori elzárkózottságban, szorgosan megőrizve a
piactól és lármájától neveli fel őket! – Éppen ma reggel küldtem el
ezeknek az erdei isteneknek néhány vadvirág-írását. Hogy kiemelkednek az
irodalomból a gondolat és érzés forrásaiból fakadt üde termékek, mintha
a pallérozottság és kritikai szellem e korában a nemzeti költészet első
sorait olvasnók! Mily megragadó mély tiszteletük kedvenc könyveik, egy
Aischylos, Dante, Shakespeare, Scott iránt, mintha úgy éreznék, hogy
nekik is részük van abban a könyvben, s aki azt bántja, őket bántja; s
különösen milyen megragadó ez a teljes elzárkózásuk minden kritika elől,
ez a gondolat Pathmosa, ahonnan írnak, teljesen annak tudata nélkül,
mily szemek fogják valaha is olvasni írásaikat! Bárcsak tovább is így
álmodhatnának, mint az angyalok, s ne ébrednének összehasonlításokra és
hizelgésekre! S mégis, vannak természetek, amelyek túljók arra, semhogy
a dicséret megronthatná őket s ahol a gondolat ere egészen mélyről hatol
föl, ott a hiúság nem veszedelem. Nagyképű barátaik ugyan óva intik majd
őket, hogy fejüket ne csavartassák el harsonahangokkal, de ők erre csak
mosolyoghatnak. Emlékszem, mint méltatlankodott egy ékesszavú methodista
egy theologus intelmeire: «Barátom! Az igazi férfiút nem lehet sem
dícsérni, sem szidalmazni.»

Mint már megmondtam, a Természet maga vette kezébe ezeket a szuverén
személyiségeket és bármily ügyesen kívánja meg belőle részét a szószék
és iskola, azt tanítván, hogy a törvények képzik a polgárt: a Természet
tovább járja a maga útjait s meghazudtolja akár a legbölcsebb embert is.
Van az embereknek, egyéneknek egy bizonyos osztálya, akik hosszú
időközökben jelennek meg, s akik a belátás és erény oly fokával vannak
megáldva, hogy az emberek egyhangúlag istenieknek üdvözlik őket, s akik
úgyszólván fölhalmozódásai annak az erőnek, amelyről szemlélődünk. Az
isteni személyek született személyiségek, vagy – Napoleonnal szólván –
megszervezett győzelmek. Rendesen rosszindulat fogadja őket, mert új
tünemények, s mert végét vetik annak a túlzásnak, amelyet a legutóbbi
isteni személyiséggel űztek az emberek. A Természet sohasem kovácsol
rímet egyik fiáról a másikra; nem csinál kettőt egyformára. Ha nagy
férfiút látunk, hasonlónak képzeljük valamely történeti egyéniséghez s
megjósoljuk a jövőt, amely jelleméből és sorsából következik, – s
biztos, hogy jövendölésük nem válik be. Egyikük sem fogja személyisége
problémáját a mi előitéletünk szerint regulázni, hanem csak a maga,
előzmény és minta nélkül való magas útján. A személyiségnek tág térre
van szüksége; nem tűri, hogy tömeg zsúfolja körül, sem azt, hogy futó
szempillantásokkal, bokros teendők közt, alkalmilag itéljék meg.
Perspektívára van szüksége, csakúgy, mint a hatalmas épületnek. Lehet,
sőt bizonyos, hogy nem lép oly gyakran az emberi viszonylatokba s nem is
kívánhatjuk tőle tevékenysége, hatása gyors kifejlését sem a népies
erkölcstan, sem a magunk erkölcstana szerint.

A Szobrászatot ugyanúgy nézem, mint a Történelmet. Nem tartom
lehetetlennek, hogy Apollo és Zeus hússá, vérré váljék. A művész minden
vonást, melyet kőben megörökít, már látott az életben, még pedig jobban,
mint ahogy másolja. Már sok utánzattal volt dolgunk s mégis született
hivői vagyunk a nagy embereknek. Mily gyönyörűséggel olvassuk a régi
könyvekben, amikor még az ember kevés volt, a patriarkhák legkisebb
cselekedetét is. Szinte megköveteljük, hogy a nagy ember ilyen hatalmas
és oszlopos jelenség legyen a tájképen; hogy megérdemelje a krónikás
beszámolóját még arról is, mint kelt föl, mint övezte lágyékját és ment
el ide vagy oda. A hitelt legjobban megérdemlő festményeknek azokat
tartjuk, amelyek olyan fenséges férfiakról szólnak, hogy fenségük már a
küszöbön győzött és lebírta érzékeinket; amint ez a keleti mágussal
megesett, akit Zoroaster érdemeinek megvizsgálására küldöttek ki. Amikor
ez a Yunani-bölcs Balkhba érkezett, – a perzsa írók így beszélik el –
Gushtasp napot határozott, amelyen minden vidék mobed-ei összegyűljenek,
s e gyülekezet körében aranyszéket jelöltek ki a Yunani-bölcsnek. Akkor
Yezdam-ból való kedvencük, Zoroaster próféta belépett a gyülekezet
körébe. Amidőn ezt a főnököt meglátta a Yunani-bölcs, így szólt: «Ez az
alak, ez a járás nem hazudhat; csupán színigazság fakadhat belőle.» –
Plato azt mondja, hogy lehetetlen az isten fiaiban nem hinni, «mégha
bizonyító és kényszerítő erejű érvek nélkül beszélnek is.» – Nagyon
szerencsétlennek érezném magam embertársaim között, ha nem tudnék hinni
a Történelem legjavában. «John Bradsham – mondja Milton – olyan konzul
színében tünik föl, akitől a vesszőnyalábot («fasces») nem veszik el az
év végén, úgyhogy nemcsak hivataloskodása színhelyén, hanem egész életén
át úgy látod, amint törvényt ül királyok fölött.» – Hihetőbbnek tartom –
mert apriori tudásból folyhat – hogy egy ember ismerje a mennyet – mint
a khinaiak mondják – mint hogy oly sok ember ismerje a világot. «Az
erényes fejedelem félelem nélkül lép az istenek színe elé is. Elvár
évszázadig, valamíg eljő a bölcs és nem kételkedik benne. S az, aki
félelem nélkül lép az istenek színe elé, az ismeri a mennyet; s az, aki
elvár évszázadig, valamíg eljő a bölcs és nem kételkedik benne, az
ismeri az embereket. Imigyen járdal az erényes fejedelem és évszázadokra
kijelöli birodalma útjait.»

De minek keressünk ilyen távoli példákat. Együgyű megfigyelő az, akit
saját tapasztalata nem tanított meg a magikus dolgok valóságára és
erejére, épúgy mint a khémiára. A leghidegebb és legszabatosabb számító
sem teheti ki a lábát otthonról, hogy ne találkozzék megmagyarázhatatlan
befolyásokkal. Valaki rászegzi szemét és: emlékezete sírjai megnyílnak
és fölküldik halottaikat; titkait, amelyek rejtve-felfedve egyaránt
nyomorítják, kénytelen elárulni, – ránéz egy másik, s ő nem tud beszélni
s teste tagjai mintha kificamodtak volna; majd jő egy barátja, s ez
kellemessé, merésszé, ékesszavúvá teszi őt. S vannak emberek, akikre
kénytelen emlékezni, akik gondolatának transcendens terjeszkedést adnak
s keblében új élet tüzét szítják.

Van-e valami kitünőbb, mint az ilyen szoros baráti viszony, ha ilyen
mély gyökerekből fakad? Nincs annál döntőbb felelet a skeptikus számára,
aki kétségbevonja az ember hatalmát es képességeit, mint az
embertársainkkal való örömteljes közlekedés, ami minden okos ember
hitének és gyakorlati tevékenységének alapja. Nem ismerek semmit, ami az
életben olyan kielégülést szerezne, mint ez a mély jó megértés, amely,
sok kölcsönös szívesség után, két erényes ember közt fennáll, amidőn
mindegyikük biztos maga felől és biztos a másik felől. Ez a boldogság
háttérbe szorít minden más gyönyört, politikát, kereskedelmet. Mert ha
az emberek úgy érintkeznek, ahogyan kellene, azaz mindegyikük mint
jótévő, csillagnéző, eszmékkel, tettekkel, beteljesítésekkel
fölruházott: ez a természet örömét hirdető ünnepnapja volna. Az ilyen
barátságnak a nemi szerelem az első jelképe, amint minden más dolog a
szerelem jelképe. A legjobb embereket összefűző ilyen barátság, amelyet
egykor csak ifjúságunk romantikájának tartottunk, a személyiség
kifejlésével a legszilárdabb, legigazabb gyönyör forrásává válik.[2]

Hisz bár lenne lehetséges az emberekkel helyes viszonyban élnünk! Vajha
tudnánk tartózkodni attól, hogy bármit is követeljünk tőlük, akár
dicséretet, akár segítséget vagy szánalmat és megelégednénk azzal, hogy
a legősibb törvények révén hassunk reájuk? Avagy nem tudnánk néhány
emberrel – csak egyetlenegy emberrel is – írásba nem foglalt
alapszabályok szerint közlekedni s kipróbálni ható erejüket? Nem
állíthatnók ki barátunknak az igazság, hallgatagság és türelem
bizonyítványát? Olyan mohón kell-e utánajárnunk? Hisz ha rokonok
vagyunk, úgyis találkozunk. A Régiség hite volt, hogy semmiféle
elváltozás nem rejthet el egy istent a másik elől s egy görög vers azt
mondja: «Az istenek nem ismeretlenek egymásnak.» S a barátok is az
isteni kényszerűség törvényeit követik; a nehézkedés törvénye
ellenállhatatlanul hajtja őket egymáshoz, «s bár távol kell lenniök
egymástól, csak szaporítják az egymásnak okozott gyönyörűséget».

Rokonságuk nem mesterkélt, hanem a Természettől engedélyezett. Az
isteneknek a mi Olympusunkon hopmester nélkül kell leülniök s ők isteni
rangsor szerint rendezkednek be. Minden társaság meg van rontva, ha
erőlködve hozzák össze egy mérföldnyi távolságból. S ha nem jön létre
igazi társaság, akkor csak bosszantó, alacsony színvonalú, lealacsonyító
fecsegés jön létre, még ha a legelőkelőbbekből áll is. Minden egyesnek
nagysága háttérbe szorúl, minden gyöngeségük kínos tevékenységet fejt
ki, mintha az olympusiak azért jöttek volna össze, hogy tubákot
kínálgassanak egymásnak.

Az élet lóhalálában rohan el. Vagy futó árnyékot űzünk, vagy minket űz,
hajt valami félelem, kisértet. Ám ha baráttal találkozunk, megállunk s
most nagy őrültségnek tartjuk lázas rohanásunkat. Most szünetelésre,
birtoklásra vágyódunk s arra a hatalomra, hogy a szívünk mélyéből
fölötlött pillanatot tartóssá tehessük. Minden nemes viszonyban a
pillanat minden.

Az isteni ember a lélek jóslata; a barát a szív reménysége. Boldogságunk
arra vár, hogy ez a kettő egy személyben teljesedjék be. Az évszázadok
még csak most nyitják meg ezt az erkölcsi erőt. Minden erő ennek
árnyéka, jelképe. A költészet gyönyörűséges és erős hatású, ha ihletét
innen meríti. A nagy férfiak aszerint vésik bele a nevüket a világba,
amint ezzel vannak telve. A Történelem eleddig ösztövér; nemzeteink
alacsony tömeg voltak, nem láttunk még igazi férfiút: az isteni alakot
valójában még nem láttuk, csak mintegy álomképüket és jóslatukat; nem
ismertük még meg fenséges magatartását, amely egyaránt megnyugtatja s
hozza önkívületbe a szemlélőt. Egy szép napon rá kell jönnünk, hogy a
titkosabb eleven erő a legnyilvánosabb is, hogy a minőség pótolja a
mennyiséget, hogy a jellem, a személyiség nagysága a sötétben
munkálkodik és segítségére van olyanoknak is, akik színről-színre
sohasem látták. Ami emberi nagyság eleddig fölbukkant, az kezdet és
bátorítás ebben az irányban. Az istenek és szentek története, amelyet a
világ eddigelé megírt és tisztelt, a személyiség megannyi dokumentuma.
Évszázadok ujonganak egy ifjú viselkedésén, aki semmit sem köszönhetett
a jószerencsének, s akit nemzete keresztre feszített, aki lelki
tisztasága révén eposi fényt sugárzott halálára, s aki minden részletet
egyetemes jelképpé istenített az emberiség szemének. Ez a nagy
kiszenvedés azóta legnagyobb tényünk. Lelkünk győzelmet követel
érzékeink fölött; a jellem olyan erejét követeli meg, amely megtérít
bírót, esküdtszéket, katonát, királyt; amely uralma alá hajtja az állati
s ásványi erőket és egybevegyül a növények nedveivel, a folyók, szelek,
csillagok futásával és az erkölcsi ható erőkkel.

S ha nem is tudunk egy ugrásra az ilyen nagyságokig fölemelkedni,
legalább nézzünk föl hódolattal hozzájuk. Ezek a nagy tulajdonságok a
társadalomban nagy előnyt jelentenek azoknak, akikben megvannak, de nagy
hátrányt is. Magánértékeléseinkben a legnagyobb óvatosságot kívánják
meg. Nem tudom barátaimnak megbocsátani, ha nem ismernek föl egy-egy
ilyen finom személyiséget s nem bánnak vele hálás vendégszeretettel.
Mert, ha végre eljön az, akire mindig vágyódtunk és ránkragyog a távoli
mennyek országának verőfényes sugaraival: s mi durvák, kritikusok
vagyunk vendégünkkel szemben és az utca aljasságával és gyanakodásával
bánunk vele, ez olyan közönséges lélekre vall, amely szinte becsapni
látszik az Ég kapuit. A lélek zűrzavarát, igazi őrületét jelenti, ha már
önmagára sem ismer, ha már nem tudja, hol kell adóznia hódolatával,
vallásos tiszteletével. Van-e egyéb igazi mély tisztelet is, mint azt
tudni, hogy a világ tágas pusztaságán bárhol fakadt virágba a szent
érzés, amelyet szeretünk, ez számunkra nyílott ki? S ha senki más nem
látja, én látom; én látom a jelenség nagyságát és ha egyedül is látom.
Valamíg virágzik, ünnepet szentelek és addig szegre akasztom lelkem
borúját, őrültségemet és léha tréfáimat. A Természet is ellágyúl vendége
jelenlététől. Sok embernek van szemük a bölcs és házias erények számára;
van szemük megismerni a géniuszt csillagpályáján, bár a tömeg erre is
képtelen. Ámde ha utcáinkba, házainkba látogat a Szeretet, amely mindent
elszenved, magától mindent megtagad, mindent remél, s amely megfogadta
magának, hogy inkább lesz koldus és bolond világéletében, semhogy fehér
kezét a legkisebb engedménnyel bemocskolja: ennek az arcát csupán a
tiszta lelkű és reményű ismerheti meg, s egyedül azzal tanusíthatja
iránta hódolatát, hogy tulajdonáúl a lelkébe olvasztja!



ÉLETBÖLCSESÉG.

Mi jogon írhatok én az életbölcseségről, amelyből oly kevéssel
rendelkezem s az is negativ természetű? Bölcseségem elkerülésből,
kitérésből, lemondásból áll, nem utak és módok kieszeléséből, ügyes
kormányzásból, nemes jóvátételből. Nem nagyon tudok a pénz helyes
kiköltéséhez, nem vagyok takarékossági, gazdálkodó genie, s aki csak
kertemet látja, úgy tartja, hogy bizonyosan van még egy másik kertem is.
Mindazonáltal szeretem a realitást, a tényeket; gyűlölöm az ingadozókat
és az élesen nem látókat. S azután: annyi jogcímen írok az
életbölcseségről, mint amennyivel a költészetről és a szentségről írtam.
Nemcsak tapasztalatból írunk, hanem vágytól és ellentétességünktől
hajtva is. Olyan tulajdonságokat festünk, amelyek híjával vagyunk. A
költő csodálja az energikus és taktikus férfiút; a kereskedő pappá vagy
ügyvéddé neveli a fiát; s ha valaki nem hiú és önző ember, abból, hogy
mit dicsér, meg fogod tudni, mi hiányzik belőle. S végül: nem volna szép
tőlem, ha a szerelemről és a barátságról szóló finom lírát nem
ellensúlyoznám érdesebb hangokkal, s ha én, aki erősen és állandóan
érzem, mivel tartozom érzékeimnek, nem tennék erről legalább futólagos
vallomást.

Az életbölcseség az érzékek erénye, derekassága. A jelenségek tudománya.
A belső élet külsőleg megnyilvánuló tevékenysége: az Isten, aki
gondolatokat fog jármába. Az anyagot az anyag törvényei szerint
mozgatja. Beéri azzal, hogy a test egészségét keresi a fizikai
föltételekhez való alkalmazkodás által, s a lélek egészségét az
intellektuális föltételekhez való alkalmazkodás által.

Az érzékek világa a megnyilvánulás, a jelenségek világa. Nem önmagáért
van, hanem jelképies jellegű. S a valódi bölcseség, vagyis a jelenségek
törvényei fölismerik, hogy ugyanakkor léteznek még más törvények is, s
hogy saját tiszte csak alárendelt; hogy ők csak a felszínen működnek,
nem a dolgok középpontjában. Az életbölcseség magában véve,
elszigetelten hamis valami. De teljes jogú, ha a testet öltött lélek
természetrajza; ha kifejti a törvények szépségét az érzékek szűk mezején
belül is.

A világ ismeretének több eredményes foka van. Jelen célunkra elegendő,
ha hármat jelzünk. Az emberek egy csoportja a szimbolum hasznosságának
él; végső jónak s célnak az egészséget és vagyont tartja. Egy másik
csoport ezek szintjén fölül a szimbolum szépségének él: pl. a költő, a
művész, a természetbúvár, a tudós. Egy harmadik csoport fölülemelkedve
még a szimbolum szépségén is magának a jelképezett dolog, lényeg
szépségének él: ezek a bölcsek. Az első csoportban fő a józan ész; a
másodikban a jó ízlés; a harmadikban a lelki észrevevés és fölfogás
képessége. Hosszú világéletében az ember egyszer végigfutja az egész
skálát: látja és élvezi a jelképet reálisan megtestesülve; majd szeme
előtt világosan megnyilvánul a szimbolum szépsége, végül, amidőn sátrát
a természet e szentelt, vulkanikus szigetén üti föl, nem kíván ott
házakat és pajtákat építeni, hanem áhítatosan térdet hajt az Isten
ragyogó fényességének, amelyet minden résen és redőn kiáradni lát.

A világ tele van egy alacsonyrendű okosság közmondásaival, tetteivel,
intéseivel. Ez az okosság odaadó hódolat az anyag iránt, mintha bizony
nem volnának más képességeink, mint az inyünk, orrunk, tapintásunk,
szemünk, fülünk érzékei, – imádja a hármasszabályt; sohasem ír alá
semmit, sohasem ajándékoz semmit fölötte ritkán kölcsönöz s minden terve
csak azt kérdi: «Hoz valamit a konyhára?» Ez olyan betegség, mint mikor
a bőr egyre vastagodik, míg az életszerveket tönkreteszi. Ám a kultura,
amely fölfedi a jelenségek világának magas eredetét és az ember és végső
célja értelmét tökéletesítésében találja, minden egyebet, így az
egészséget és a testi életet is csak eszközzé fokozza le. Az
életbölcseséget nem tekinti különálló tehetségnek, hanem a testet és
szükségleteit is tekintetbe vévő bölcs belátás és erény összeségének. Az
igazán művelt ember mindig úgy érzi és tartja, hogy a nagy vagyon, a
polgári vagy társadalmi rendszabályok végrehajtása, a nagy személyes
befolyás, a kellemes és lebilincselő beszéd csak mint a szellem
energiájának bizonyítéka értékes. Ha valaki elveszti az egyensúlyát és
belemerül akár üzletbe, akár élvezetbe, magáért az üzletért, vagy
magáért az élvezetért, az lehet jól forgó kerék, de nem művelt ember.

Ez az álbölcseség, amely az érzékeket végcélnak tekinti, a balgák és
gyávák istene s minden komédia tárgya. A természet tréfája, tehát az
irodalom céltáblája is. Az igazi okosság korlátokat szab ennek az érzéki
felfogásnak, amidőn betekintést enged egy belső és reális világba. Ha
egyszer eljutottunk erre a megismerésre és a világrendet, a dolgok és
idők megoszlását alárendelt helyzetük egyidejű szemmeltartásával
tanulmányoztuk, ez meg fogja jutalmazni minden, erre fordított
fáradságunkat. Létünk oly nyilván annyira hozzáfűződik a természetben a
nap és hold járásához és fázisaihoz, annyira az éghajlat és talaj
befolyása alatt áll, annyira fogékony a közfelfogás szerinti jó és rossz
iránt, annyira szereti a fényt, oly érzékeny hideggel, meleggel szemben:
hogy csak természetes, ha elemi leckéit ezekből a könyvekből tanulja.

Az életbölcseség nem kullog a természet után s nem kérdi, honnan is ered
ő. Az emberi élet feltételeit tevő világtörvényeket elfogadja, ahogyan
vannak és a saját örömére fordítja a bennök rejlő jót. Megadja a magáét
a helynek, időnek, éghajlatnak, szükségleteknek, alvásnak, a polaritás
törvényének, a növekedésnek, a halálnak. Az ember létének korlátokat és
időbeosztást adnak a nap és hold, az ég nagy formálói. Itt van a
csökönyös anyag, amely nem enged kijárt vegyi útjaiból. Itt van a
földgolyó, körülövezve, áthatva természettörvényektől és külsőleg
bekerítve, beosztva polgári jogokkal és kötelességekkel, amelyek új
korlátok közé szorítják a lakóját.

Azt a kenyeret esszük, amely a mezőn nő. Abból a levegőből élünk, amely
körülöttünk fujdogál s megmérgeződünk tőle, ha túlhideg vagy túlmeleg,
túlszáraz vagy túlnedves. Az idő, amely oly testetlen, osztatlan és
isteni jelenségnek látszik, apró részekre forgácsolódik, fecsérlődik.
Most ajtót kell festeni; zárat kell javítani. Fára, olajra, húsra, sóra
van szükségem; a ház füstöl; a fejem fáj; adót kell fizetni; tárgyalnom
kell szívtelen és bárgyú emberekkel; fájdalmas emlékeim vannak sértő,
nagyon furcsa szavakról: – mindez csak úgy falja az órákat. Bármit
teszünk: a nyárnak meglesznek a legyei; ha az erdőbe sétálunk, vérünkkel
kell táplálnunk a szúnyogokat; ha halászgatunk, számolnunk kell azzal,
hogy a ruhánk átnedvesedik. S az éghajlat is nagy akadály a lustább
embernek; sokszor elhatározzuk, hogy nem törődünk az idővel, s mégis
folyton a felhőket s az esőt nézzük.

Mégis ezek az óráinkat és éveinket rabló apró tapasztalatok a mi
tanítóink. A kemény talaj s a négy hónapi hó az északi földöv lakóját
bölcsebbé és ügyesebbé teszi, mint amilyen bölcs az az embertársa, aki a
trópusok állandó mosolyát élvezi. A délszigetlakó akár egész nap
csavaroghat. Éjszaka egy szál gyékényen alhat a holdfénynél, s amig csak
egy vad datolyafa nő, a természet kéretlenül is ellátja reggelivel. Az
északibb lakó kénytelen takarékoskodni, gazdaságot vinni: főzni, sütni,
besózni, konzerválni eledelét, fát és szenet termelni. Minthogy azonban
a munkát egyetlen rovással sem lehet szaporítani, anélkül, hogy ne
ismerkednénk meg valamely új oldalról a természettel, s minthogy a
természet kimeríthetetlen a jelentéseiben: ezeknek az éghajlatoknak
lakói mindenkor erősebbek voltak testi-lelki erőre, mint a déliek. S
ezeknek a dolgoknak olyan nagy az értékük, hogy az, aki máshoz is ért,
nem tudhat sohasem eleget ezekből. Csak hadd élesítse
észrevevő-képességét. Hadd fogja meg a dolgokat, ha van keze; ha van
szerve, hadd mérjen és különböztessen; hadd tanuljon meg és raktározzon
el minden vegytani, természetrajzi, gazdasági tényt; mentől több tudást
szerez felőlük, annál kevesebbet akar majd nélkülözni. S az idő mindig
hoz alkalmat, amely fölfedi ennek a tudásnak az értékét. Valami
bölcseség mindig származik minden természetes és ártatlan, igénytelen
cselekedetből. Az otthonülő ember, akinek nincs szebb muzsika az ő
konyhai faliórájánál és szebb melódia a tűzhelyen égő fahasábok
duruzsolásánál, olyan vigasztaló szerekkel rendelkezik, mikről mások nem
is álmodnak.

Az eszközöknek helyes alkalmazása a célokra a gazdaságban és üzletben
épúgy biztosítja a győzelmet és a diadalmi éneket, mint a politikai vagy
hadi taktikában. A jó házigazda époly sikeres módszereket talál ki a
tüzelőfa vagy a gyümölcs elrakására nézve a pincében, mint másvalaki a
haditervekre vagy állami lajtsromokra nézve. Esős napon esztergapadhoz
telepedik vagy szerszámládájával hátraül a szín valamely zugába és
körülveszi magát szegekkel, kalapácscsal, fogókkal, srófhúzóval,
vésővel. Élvezi a gyermek- és ifjúkor ősi örömét: a padláskamrák,
borsajtók, gabonapajták macskaszerű szeretetét, s a régi háztartás egyéb
kényelmi berendezéseit. Baromfiudvara sok kedves történetet mesél neki.
Sok érvet lehetne meríteni az optimizmusra minden külvárosban és
periférián ebből a túláradó édes elemből. Több a különbség élvezeteink
minőségében, mint tömegében.

Másrészt, a természet megtorolja a gyakorlati okosság minden
elhanyagolását. Ha az érzékeket tartod végcélnak, engedelmeskedj
törvényeiknek. Ha azonban hiszesz a lélekben, ne keresd az érzéki
édességet, mielőtt az nem érik meg az ok és okozat lassú fáján.

Laza és tökéletlen felfogóképességű emberekkel érintkezni: ecet a
szemnek. Dr. Johnsontól idézik ezt a mondást: «Ha egy gyermek azt
mondja, hogy ezen az ablakon nézett ki, pedig azon nézett ki, adj neki
virgácsot!» Amerikai nemzeti jellemünk kitüntető vonása, hogy az
átlagosnál nagyobb örömet találunk a pontos észrevevésben, amelyet
jellemez ez a közkeletű kifejezés: «Tévedés kizárva» («No mistake»).
Azonban az a kényelmetlen érzés, melyet bennünk a pontatlanság, a
ténybeli gondolatzavar, a legközelebbi jövő szükségleteinek
elhanyagolása fölidéz, nincs nemzethez kötve. Az idő és tér szép
törvényei, ha ügyetlenségünk egyszer megzavarta őket, csak lyukakká és
barlangokká válnak. Ha hirtelen és balga kézzel föllökjük a kaptárt, méz
helyett méhet bocsát reánk. Szavainknak, tetteinknek, ha szépek akarnak
lenni, időszerűeknek is kell lenniök. A kasza köszörülése kedves hang
júniusi reggeleken, de van-e szomorúbb és sivárabb, mint ugyanez a hang,
ha az évszak már túlkésői a szénakaszáláshoz? Zagyvafejű emberek és Pató
Pálok még sokkal többet rontanak a dolgukon azzal, hogy elrontják
azoknak a kedvét is, akikkel dolguk van.

Olvastam egy bírálatot festményekről, ami e szembe jut, valahányszor
céltalan, ügyetlen embereket látok, akik nem hűek az érzékeikhez. A
weimari nagyherceg, aki nagyon okos ember volt, mondá: «Olykor nagy
műremekeken, s különösen most Drezdában megfigyeltem, mennyire
hozzájárul bizonyos tulajdonság a hatáshoz, amely az alakoknak életet s
az életnek ellenállhatatlan igazságot ad. Ez a sajátság az, hogy a
rajzolt alakoknál eltaláljuk a helyes súlypontjukat. Úgy értem, hogy az
alakokat szilárdan lábukra kell állítanunk; a kezeknek fogni kell tudni,
a szemeket oda kell irányozni, ahová nézniök kell. Még az élettelen
tárgyak is, mint hajók és székek, bármily jól vannak egyébként
megrajzolva, minden hatásukat elvesztik, mihelyt nem nyugszanak
nehézkedési középpontjukon s elmosódó és imbolygó hatást gyakorolnak. A
drezdai képtár Raphaelje, – az egyedüli valóban szívhezszóló festmény,
amelyet láttam – a legnyugodtabb és legszenvedélytelenebb kép, amelyet
el lehet képzelni: egy pár szent a boldogságos szűzet és a gyermek
Jézust imádván. Mindazonáltal mélyebb benyomást kelt, mint tíz
keresztrefeszített vértanú torzalakja, mert a forma minden
ellentállhatatlan szépsége mellett a legmagasabb fokban megvan rajta
minden alak perpendicularitása.» Ezt a perpendicularitást kívánjuk mi
meg az élet festményének minden alakjától is. Álljanak szilárdan a
lábukon, ne ingadozzanak, ne himbálódzanak. Hadd tudjuk, hol találhatjuk
őket. Hadd tegyenek különbséget aközt, amire emlékeznek és aközt, amit
álmodtak; nevezzék a gyermeket a nevén; adjanak tényeket és tiszteljék
meg tulajdon érzékeiket azzal, hogy bízni lehessen bennök.

De ki merné joggal embertársát oktalansággal vádolni? Ki hát az okos?
Igazi nagyjaink fölötte ritkák ezen a világon. A természethez való
viszonyunkban végzetes eltévelyedés állt be, eltorzítván életmódunkat,
minden törvényét ellenségünkké tévén, úgy hogy ez végre a világ minden
elmés és derék emberében a reform gondolatát ébresztette.

A legfőbb bölcseségtől kell tanácsot kérnünk és kérdeznünk, miért kell
most az egészségnek és szépségnek kivételnek lennie, semhogy az emberi
természet szabálya lenne? Nem ismerjük a növények és állatok, a
természet törvényeit a velük való rokonszenv révén. De ez bizonyosan
mindig a költők álma marad. A költészetnek és az életbölcseségnek össze
kell találkozniok. Költők legyenek törvényhozók: azaz legmerészebb röptű
lírai ihletnek sem szabad szidnia és megsértenie, hanem hirdetnie és
vezetnie kell a polgári élet törvénykönyvét és mindennapi dolgait. Ez
idő szerint azonban, sajnos, úgylátszik, ez a kettő még
kibékíthetetlenül külön utakon halad. Törvényt törvény után sértettünk
meg, mígnem romok közt állunk, s egészen meglep, ha véletlenül
összetalálkozást látunk ok és jelenség közt. Úgy kellene lenni, hogy
szépség legyen minden férfi és nő egyforma hozománya, épúgy, mint az
érzékek; de ez csak ritkán esik meg. Az egészséges szervezetnek
általánosnak kellene lennie. A lángész gyermeke megint lángész legyen, s
legyen minden gyermek ihletett, de most ezt nem lehet egy gyermekről sem
előre megmondani, s tisztán seholsem találkozunk ezzel. Udvariasságból
részleges fél-fényességeket is lángésznek hívunk, olyan tehetségeket,
akik aprópénzre váltják azt, megszerzik vele a kenyerüket és holnapi
álmukat. S a társadalmat részemberek vezetik, nem isteni férfiak. Ezek
tehetségüket csak arra használják, hogy a fényűzést még raffináltabbá
tegyék s nem arra, hogy véget vessenek neki. A lángész, a jámborság, a
szeretet mindig aszkéta-természetű. A mohó étvágy a finomabb lelkek
szemében szinte betegség s szépnek találják a szertartásokat, amelyek
békóba verik.

Ravasz neveket találunk ki, hogy elleplezzük érzékiségünket, de
semmiféle mesterkedés nem kölcsönözhet méltóságot a mértéktelenségnek. A
tehetséges ember úgy tesz, mintha az érzékiség törvényeinek túlhágásait
jelentéktelen eseteknek tartaná, amelyek számba sem jönnek azzal a
odaadással szemben, amellyel ő művészetét szolgálja. De hát művészete
nem tanította őt léhaságra, sem a bor szeretetére, sem arra, hogy aratni
akarjon ott, ahol nem vetett. Művészete fokról-fokra sülyed mindazzal,
amit szentségéből és józan eszéből veszít. Rajta, aki azzal dicsekedett,
hogy lenézte a világot, viszont a lenézett világ áll bosszút. Ő, aki
megvetette az apróságokat, éppen apróságokon fog tönkremenni. Goethe
«Tasso»-ja egyaránt szép történelmi arckép és igaz tragédia. Ha III.
Richárd, a zsarnok, egy sereg ártatlan embert elnyom és lemészárol, ezt
nem érzem oly igazán mély keservnek, mintha Antonio és Tasso, akik
mindketten jogukban látszanak lenni, igaztalanok egymással szemben. Az
egyik a világ életszabályai szerint él, állhatatosan és őszintén
ragaszkodik hozzájuk, a másikban isteni érzések lobognak, de a földi
gyönyörök után is nyúl, anélkül, hogy alávetné magát törvényeiknek. Ezt
a fájó kettősséget mindnyájan érezzük; ez az a csomó, melyet nem tudunk
megoldani. Tasso nem ritka eset a modern életrajzokban. A genialis,
lángoló szenvedélyű ember, aki megveti a természet törvényeit, s aki ezt
maga bocsátja meg önmagának, hamar szerencsétlen, civódó, «kellemetlen
alak» lesz; szálka a maga és a mások szemében.

A tudós elszégyenít kettős életével. Ahol valami magasabb régióról van
szó, mint a gyakorlati életbölcseség rendes működési köréről: ő
csodálatraméltó; de mihelyt csak közönséges józan ész kívántatik meg:
mindjárt nyűggé válik. Tegnap Cæsar sem volt oly nagy, mint ő; ma pedig
az akasztófavirág a bitó lábánál sem nyomorultabb, mint ő. Tegnap, az ő
eszményi világa glóriájában az első emberként ragyogott, s íme lesujtva
görnyed szükségtől és betegségtől, amiket önmagának köszönhet. Hasonló a
nyomorult hóbortosokhoz, akik – az utazók leírása szerint –
Konstantinápoly bazárai előtt ténferegnek naphosszat, sárgán,
kiaszottan, rongyosan meglapulva; este pedig, amikor a bazárokat
kinyitják, besurrannak az ópium-mérésekbe, mohón nyeldesik adagukat és
íme nyugodtlelkű és dicsőített prófétákká válnak. S vajjon ki nem látta
az oktalan lángész tragédiáját, aki évekig küzd szegényes anyagi
bajokkal s utoljára megdermedve, kiszipolyozva, meddőn rogy össze, mint
valami gombostűkkel agyonszurkált óriás.

Nem jobb-e, ha az ember az efféle első szenvedéseket és kínzásokat,
mikkel a természet mihamar meglátogatja, annak intőjeleiűl fogadja, hogy
nem várhat más jót, mint ami saját munkájának és önmegtartóztatásának a
gyümölcse? Egészség, kenyér, éghajlat, társadalmi helyzet: mindezeknek
megvan a maguk fontosságuk, s kell, hogy megadjuk nekik, ami az övék. Az
ember becsülje a Természetet örökös tanácsadójaként és mérje ennek a
tökéletességén a maga eltévelyedéseit. Hagyja az éjszakát éjszakának s a
nappalt nappalnak. Ellenőrizze rendesen kiadásait. Lássa be, hogy
ugyanannyi bölcseség kell egy magángazdaság, mint egy birodalom
kormányzására, s egyikből ugyanannyi tanulságot szűrhet le, mint a
másikból. A világ törvényei írva vannak számára minden pénzdarabon,
amely kezébe kerül. Minden gyarapíthatja tudását, s ha az nem is egyéb,
mint akármelyik szegény ember bölcsesége, vagy az az útszéli bölcseség,
hogy holdanként kell venni s ölenként eladni, vagy a földmívelő
ügyessége, hogy olykor-olykor fát kell ültetni, mert az azalatt is nő,
hogy ő alszik; vagy a háztartás okossága, amellyel aprólékosan beoszt
minden kalapácsütést, időt, tőkécskét és kis nyereséget.

Az életbölcseség sohase húnyja le szemét. A vas megrozsdásodik, ha
raktáron marad. A sör megsavanyodik, ha nem főzik a megfelelő
athmoszfériában. A hajófa elrothad a tengervízben, ha pedig nagyon
szárazon, magas halomba rakják, kiszárad, megvetemedik, összehúzódik,
görcsössé válik. A pénz, ha magunknál tartjuk, nem hoz kamatot s ki van
téve az elveszésnek. Ha pedig befektetjük, könnyen értékét vesztheti az
illető részvények elértéktelenedésével. Addig üsd a vasat, amig meleg, –
mondja a kovács; tartsd a gereblyét olyan közel a kaszához, s tartsd a
szekeret olyan közel a gereblyéhez, amennyire csak lehet, – mondja a
szénagyüjtő.[3] Yankee-kereskedelmünk híres arról, hogy végletekig viszi
ezt a bölcseséget. Fölszív minden bankjegyet, jót, rosszat, épet,
rongyosat egyaránt és szárazra viszi a nyereségét a gyorsaság révén,
amellyel megint túlad rajtuk. A vas meg nem rozsdásodhatik, a sör meg
nem savanyodhatik, a hajófa meg nem rothadhat, a kalikó nem múlhatja
pivatját, a részvény el nem vesztheti értékét az alatt a röpke pár perc
alatt, amig a yankee megtűri a birtokában. Ha vékony jégen
korcsolyázunk, csak gyorsaságunk adja meg biztonságunkat.

Vajha megtanulná a magasabbrendű életbölcseséget is. Tanulja meg, hogy a
természet minden dolgát, még a porszemet és pihét is törvények
kormányozzák s nem vakeset, s hogy amint vet, úgy arat. Szorgalommal,
önfegyelemmel szerezze meg a maga mindennapi betevő falatját, hogy ne
kerüljön ádáz és hazug viszonyba embertársaival, mert legjobb vagyon a
függetlenség. Gyakorolja a kisebb erényeket is. Mennyi emberi élet
fecsérlődik el várakozással; ne várakoztassa hát embertársát. Mennyi
beszéd és igéret csak üres szófia: legyen szava szilárd, mint a végzeté.
Ha látja, hogy egy összehajtott és lepecsételt papirlap mint úszkálja be
a föld kerekségét egy fenyőfatokban, s mint éri el épen az ide-oda
hullámzó népek közt a címzettet: érezze ő is az intést, hogy össze kell
tartania lényét minden széthúzó erővel szemben is, s fenn kell tartania
szerény adott szavát viharok, távolságok, minket ide-oda hányó-vető
viszontagságok közepette is, hogy az ember zsenge ereje
állhatatosságával megint fölszínre bukkanjon hónapok, évek múlva, a
legtávolibb földöveken is, beváltandó a kötelességét.

Szomszédok közti ízetlenségek alkalmával könnyen félelem szállja meg a
szívet és túlozza a másik fél jelentőségét. Ámde a félsz rossz
tanácsadó. Minden ember gyenge: valójában, de erős: látszólag. Önmagát
gyengének látja, de mások szemében félelmetes. Féltek X. Y-tól, de X. Y.
is fél tőletek. A legsilányabb ember jóakaratára is pályáztok, s bánt,
ha rosszakaratát tapasztaljátok. Pedig még békétek legmakacsabb
háborgatója is, ha nekimégy az ő követeléseinek, ugyanoly kicsiny és
félős lesz, mint bárki. A társadalom békéje gyakran csak azért marad
fenn, mert, amint a gyermekek mondani szokták, az egyik szurkol, a másik
meg nem mer. Messziről az emberek fölfújják magukat, szájaskodnak,
fenyegetőznek; de ha szembekerülnek, mindnyájan gyenge legények.

Azt tartja a közmondás: a szívesség ingyen van; de lehet, hogy a számító
még a szeretet kamatját is fölbecsüli. Azt mondják, hogy a szeretet vak;
pedig a szeretet egyenesen szükséges az éleslátásra: nem a szem
elfödője, hanem erősítő-vize. Ha felekezeti elfogultságban leledző, vagy
ellenséges érzésű ellenféllel kerülsz szembe, sohase ismerd el
választófalaitokat; hanem keress bármely köztetek közös alapot s még ha
az nem is volna egyéb, mint hogy a nap mindkettőtökre süt, az eső
mindkettőtökre esik. A síkság csakhamar tágulni fog előttetek, s a
határhegyek, amelyeket magatok közt láttatok, légbuborékként fognak
eloszlani. Míg ha nem iparkodtok megegyezni, még Szent Pál is hazudni
fog, s még Szent János is gyűlöletet fog tüzelni szátok által. Mily
alacsony, nyomorult képmutató embereket csinál a vallási vita a tiszta
és választott lelkekből. Ármányt szőnek, rikácsolnak, kígyóként
csavarodnak, tettetik magukat, úgy tesznek, mintha itt elismernének
valamit, de csak azért, hogy diadalmaskodva, annál többet
elragadhassanak amott: s végül egyik fél sem gazdagodott egyetlen
gondolattal, s a bátorság, szerénység vagy remény meg sem rezdült
bennük.

Sohase hozd magad hamis helyzetbe kortársaiddal szemben azzal, hogy
engedsz az ellenségeskedés és keserűség hajlamainak. Bármily szöges
ellentétben álljanak is nézeteid az övékkel, vedd föl érzéstek
azonosságát; vedd föl, hogy ugyanazt mondod, amit ők is gondolnak, s az
ész és szeretet hullámaiban ródd paradoxonaidat szilárd oszloppá, nem
gyöngítvén azt kétségeskedéssel. Így legalább eléred egyenrangú
megnyilatkozásodat. A lélek természetes megmozdulása annyival jobb, mint
a szántszándékos, hogy sohasem fogsz vitában igazságot szolgáltatni
magadnak. A szöget nem fogod fején találni, gondolatod nem fog
arányosan, igazi horderejével mutatkozni, hanem kicsavartan, rekedten,
fél-igazsággal. Ha ellenben akármi megegyezést veszesz föl, mindjárt
elfogadják az eszméd, mert az emberek valójában, minden külső
különbségeik ellenére is, egy szív, egy lélek.

Az életbölcseség sohasem fogja tűrni, hogy bárkivel és bárkikkel
hadilábon éljünk. Sokszor megtagadjuk a rokonszenvet és bizalmasságot
emberektől, mintha arra várnánk, hogy jönnek majd olyanok, akik
méltóbbak rokonszenvünkre és bizalmasságunkra. De honnan és mikor
jönnének? A holnap ugyanolyan lesz, mint a ma, s az élet, múlik miközben
még mindig csak készülődünk az életre. Barátaink, bajtársaink kidőlnek
mellőlünk, s alig mondhatjuk, hogy új férfiak, új nők közelednek hozzánk
helyettük. Túlöregek vagyunk, semhogy a «náj módi»-hoz igazodjunk,
túlöregek, semhogy valami nagy és hatalmas ember védőszárnyai alá
bújjunk. Szívjuk be hát a mézét azoknak az érzelmeknek és
megszokásoknak, amelyek körülvesznek. Ezek az ócska cipők kényelmesek a
lábunknak. Bizonyos, hogy könnyen kipécézhetünk hibákat társaságunkban,
susoghatunk hangzatosabb nevekről is, amelyek jobban hízelegnek
fantáziánknak. Minden ember elképzel magának eszményi barátokat, s az
élet valóban drágább volna előttünk, ha ilyen társaink volnának. De ha
nem tudod őket kölcsönös jó alapon megszerezni, egyáltalában nem tudod
őket megszerezni. Ha nem az istenség, hanem nagyravágyásunk alakítja és
nyirbálja új viszonyainkat, a javuk elszáll, mint ahogy az erdei
szamóca, kertbe helyezve, elveszti a zamatját.

Nem kell azzal próbálkoznunk, hogy egyetlen erény egyoldalú törvényeit
szedjük össze. Az emberi természet nem szereti az ellentmondásokat,
hanem csak az arányosságot. Nem kell az emberek egy csoportjának csak
arra az életbölcsességre törekedniök, amely csupán külső jólétet
biztosít, s egy másiknak csak hősiességre és szentségre, mert ezek mind
összeegyeztethetők. Az életbölcseség felöleli a jelen időt, személyeket,
vagyont, dolgokat és létező formákat. Minthogy azonban minden tény a
lélekben gyökerezik, úgy, hogy ha a lélek változik, az a dolog is
megszűnik, vagy megszűnik az lenni, ami volt: a külső dolgok
irányzásának is mindig okaik és eredetük szemmeltartásával kell
történniök: azaz a jó ember lesz a bölcs és nagyszívű és politikus ember
is. Az igazságnak minden megsértése nemcsak a hazug öngyilkossága, hanem
az emberi társadalom egészségén ejtett seb is. A legnagyobb hasznot
hajtó hazugságon is hamar megsemmisítő vámot vesz a dolgok folyása, míg
a nyiltság nyiltságra hív föl, kellemes viszonyt sző a felek közt és
üzletüket barátsággá változtatja. Bízz az emberekben s igazak lesznek
hozzád; bánj velük nagylelkűen, s ők is nagylelkűeknek fognak
mutatkozni, ha talán ezzel a kedvedért kivételt is tesznek rendes üzleti
szabályaik alól.

A kellemetlen és félelmetes dolgokkal szemben az életbölcseség nem
elfutásban, megugrásban áll, hanem bátorságban. Aki lelki nyugalommal s
békén akar élni, annak össze kell magát szednie erős elhatározásokra.
Szembe kell néznie legrosszabb szorongása tárgyával s férfias
szilárdsága a legtöbbször alaptalanná teszi majd a félelmét. A latin
közmondás azt tarja, hogy a csatában a szemet győzik le leghamarább.
Teljes önuralom az ütközetet olyanná teheti, hogy nem sokkal érzik
életveszélyesebbnek, mint valami vívó- vagy rúgólabdaverseny. Katonák
példákat hoznak föl, bátor társaikról, akik magukra irányozva s elsülni
látták az ellenséges ágyúk csövét, s akik egyszerűen félreléptek, ha a
golyó feléjük repült. A tengeri orkán többnyire csak a szalónból s a
kabinból borzasztó. A kormányos, a tengerész naponta dacol vele és
egészségök és érverésük úgy erősödik a jégviharban, mint a júniusi nap
sugaraitól.

Im-ígyen az igazság, nyíltság, bátorság, szeretet, alázatosság s minden
egyéb derék erény odasorakozik az életbölcseség, vagyis a jelen jólét
biztosításának művészete mellé. Nem tudom, fölfedezik-e valamikor, hogy
minden anyag egyetlen elemből, mint pl. oxigénből vagy hidrogénből
képződik, de azt tudom, hogy az emberi szokások és cselekedetek világa
egy anyagból szövődött, s fogjunk hozzá ott, ahol akarjuk, rövid időn
belül bizonyosan azon vesszük észre magunkat, hogy a tíz
parancsolatunkat mürmögjük.



JÓ MODOR.

Azt mondják, a világ fele nem tudja, hogy él a másik fele. Egyik
fölfedező expediciónk a Fidzsi-szigetek lakóit emberhús-lakomáknál
találta, s azt mondják róluk, hogy tulajdon feleségeiket és gyermekeiket
is megeszik. A régi Thebai mai helyén lévő Gurnu lakói szinte
filozófus-háztartást visznek. Nem kell hozzá egyéb, mint két-három
agyagedény, egy őrlőkő s egy ágyúl szolgáló gyékény. A ház, vagyis
sírgödör rendelkezésre áll bér és adók nélkül. A gyeptetőn nem hatol be
eső; ajtó nincs, mert nincs rá szükség, ahol nincs mit elvinni. Ha a ház
nem tetszik már, otthagyják és másba költöznek, mert akár több száz is
rendelkezésükre áll. «Kicsit furcsa» – írja Belzoni, akinek ezt a
leírást köszönjük – «ha boldogságról beszélünk egy népnél, amely
sírgödrökben él egy hajdani nemzet csontjai közt, amelyről mit sem tud.»
Borgú sivatagaiban a sziklalakó tibbu-k barlangokban laknak, mint a
szirti fecskék, s e feketék nyelvét szomszédaik a denevérek vijjogásához
és a madárcsiripeléshez hasonlítják. A burnúknak nincsenek
tulajdonneveik; az egyes embereket magasságukról, kövérségükről s más
esetleges tulajdonságaikról nevezik el s csupán gúnynevekkel. S a só, a
datolya, az elefántcsont, az arany, amikért ezeket a borzasztó vidékeket
fölkeresik, olyan országokba vándorolnak, ahol a vevő és fogyasztó
aligha sorozható egy fajba ezekkel az emberevőkkel; olyan országokba,
ahol az ember fémeket, fát, követ, üveget, gumit, selymet, bársonyt,
gyapjút használ; épületeket emel a maga dicsőségére; törvényt hoz és
kikényszeríti, hogy akaratát sok nemzet keze hajtsa végre s különösen
megalapít egy válogatott társadalmat, amely szálaival a művelt emberek
minden országát átfogja, egy önalkotta arisztokráciát, vagyis a
legjobbak testvéresülését, amely írott törvények s pontos szokásjog
nélkül is megörökíti önmagát, benépesít minden új szigetgyarmatot, a
magáévá tesz minden egyéni szépséget és eredeti tehetséget, bárhol
bukkan is föl.

Van-e a modern történelemnek jelentősebb ténye, mint a «gentleman»
megteremtése? A lovagság (chivalry) is az, a loyalitás is az s az
angoloknál a dráma- és regényirodalom fele ennek megtestesülését festi
Sir Philip Sidney-től Sir Walter Scott-ig. A «gentleman» szó, amely mint
a «keresztény»-nevezet, a neki tulajdonított fontosságnál fogva
szükségkép jellemző szava a jelenkornak s néhány megelőző századnak:
hódolat bizonyos személyes és átruházhatatlan kiváló sajátság iránt.
Léha és fantasztikus tódításokat is fűztek ugyanehhez a névhez, ámde az
állandó érdeklődés, amellyel az emberiség iránta viseltetik, csakis a
vele megjelölt értékes tulajdonságoknak tudható be. Oly elem az, amely
minden ország legerősebb egyéneit egyesíti; észrevéteti, megkedvelteti
őket egymással, s oly pontos jegy, mint a szabadkőműves-jel, amelynek
hiánya rögtön megérződik. Így hát nem lehet valami esetleges termék,
hanem csakis az emberi jellem és tehetségek egyetemes lényegének
valamely átlagos eredője. Nyilván: állandó eredője, amint a levegő is
állandó vegyület, míg egyéb gázok csak azért tevődnek össze, hogy megint
szétbomboljanak. A francia a jó társaságot «comme il faut»-nak mondja,
«aminőnek lenni kell; lenni illik». Egy olyan osztály tehetségeinek és
érzéseinek gyümölcse, amelynek legnagyobb az ereje, amely vezére a
jelenkori világnak és ámbár távolról sem éri el a legtisztább és
legvidámabb emberi érzés eszményi magaslatait, oly jó, aminőnek csak
lenni engedi a kor egész társadalma. Nem annyira az emberi tehetség,
mint közszellem alakítja, s olyan keverék, amelynek alkotó része minden
nagy erő: erény, szellem, szépség, gazdagság, hatalom.

A kiváló modor s a társadalmi kultura megjelölésére szolgáló szavaink[4]
mindenike szinonyma, de nem egészen világos, mert a megjelölendő
mennyiségek hullámzók és érzékeink az utolsó okozatot, jelenséget egynek
veszik az okkal. A «gentleman» szónak a milyenség kifejezésére nincs
megfelelő elvont szó-párja. «Gentility» gyönge; «gentilesse» elavult.
Ámde már eleve élesen meg kell különböztetnünk a «fashion»,
(«elegáncia», «előkelő divat») szót, ezt az alacsony és sokszor
baljóslatú jelentésű szót, a «gentleman» heroikus jellemétől.
Mindamellett ragaszkodnunk kell a közkeletű kifejezésekhez, mert, mint
látni fogjuk, bennük gyökerezik az egész théma lényege. Mindezeknek a
neveknek csoportja, mint «courtesy» («udvariasság», «ildom»), «chivalry»
(«lovagiasság»), «fashion» («elegáncia», «előkelő divat») stb., mint a
fa virágja és gyümölcse, s nem mint magja jő tekintetbe. Szépség jő itt
számba, nem érték; az eredmény, nem pedig az ok, ámbár szavaink eléggé
kifejezik a közérzést, hogy a jelenség föltételezi a benne megnyilvánuló
lényeget, tartalmat.

A «gentleman» az igazság embere, saját tettei ura, aki úr-voltát
viselkedésében fejezi ki, aki semmi részt nem függő és alázatos sem
személyekkel, sem véleményekkel, sem vagyonnal szemben. Az igazság és
valódi erő e tényein kívül a szó kifejezi a jólelket, jóakaratot is:
először a férfiasságot, azután a nemes lelket. Bizonyos, hogy a
közkeletű értelmezésekhez még hozzáadja a jólét, jómód föltételét is, de
az már a személyes erő és szeretet természetes eredménye, hogy ezeknek
jut a világ javainak birtoka és elosztásuk joga.[5] Viharos korszakokban
minden ember számára szükségképen sok alkalom nyílik, hogy kipróbálja
szilárdságát és értékét; ennélfogva minden férfi neve, amely a lovag- és
hűbérúri korszak tömegéből egyáltalában fölszínre emelkedett,
harsonahangként hatol fülünkbe. S a személyes erő sohasem múlja
divatját. Ma is első szerepet játszik s a jó társaság sokadalmában az
erő és realitás embere mindenkinek ismeretes, s elfoglalja természetes
helyét. A verseny színtere ugyan most már nem a harcmező, hanem a
politika és gazdasági élet, de a személyes erő elég gyorsan érvényesül
ezeken az új küzdőtereken is.

Erőhatalom! Enélkül nincs vezető osztály. A politikai és gazdasági
életben az öklelőzőknek és kalózoknak több a kilátásuk, mint a jó
szónokoknak és írástudóknak. Tudj’ Isten mi minden kopogtat az ajtónkon
a «gentleman»-ség köntösében, de amikor csak a szó szoros értelmében s
hangsúllyal használják, a szó mindig eredeti energiát fog jelölni s oly
embert jelent, aki tulajdon jogán van, s tulajdon, nem tanult
módszerekkel él. Egy jó, igazi «úr»-ban először is jó, egészséges
«állat»-nak kell lakoznia, legalább is annyira, hogy az állati eleven
erő páratlan előnyét biztosítsa neki. A vezető osztályban többnek is
kell lenni, mint ennek, de ennek is meg kell lenni benne, hogy minden
környezetben megadja az erő, a hatalom érzését, amely könnyűvé teszi
olyan dolgok megcselekvését, miktől a filozófus visszahőköl. Az
energikus, vezérlő osztály baráti összejövetelei, vigasságai a bátorság,
merészség olyan teljességét mutatják, amelyek megfélemlítik a sápadt
szobatudóst. A társaságbeli leányok mersze, visszavágó ereje olyan, mint
az utcai verekedőké vagy a tengeren csatázóké. Az eszes ember abban
bízik, hogy tudása, emlékezete segítségével száll majd szembe ezekkel a
rögtönzött svadronokkal. De a tudás és emlékezet hitvány koldústarisznya
a lélekjelenlét e mestereivel szemben.

A társadalom vezéreinek a világ minden dolgára kell ráteremnie; meg kell
felelniök legforgandóbb feladataiknak: valódi Caesar-szabásúaknak, a
vegyrokonság nagy fokával megáldottaknak kell lenniök. Távolról sem
osztom Lord Falkland félénk elvét, hogy t. i. a szertartásmesterségre
két ember kell, «mert egy vakmerő fickó túlteheti magát a
legkicirkalmazottabb formákon is» – sőt egyenesen azt tartom, hogy a
gentleman az a vakmerő fickó, akinek formái nem törhetők át s hogy csak
ez a teljes és gazdag természet lehet az igazi, jogszerinti
szertartásmester, mert ő kiegészítője mindenkinek, aki vele érintkezésbe
kerül. Genleman-em diktálja a szabályt, bárhol van is; túlimádkozza a
kápolnában a legszentebb embert is; túlparancsnokolja a harcmező minden
tábornokát; túlragyogja a terem minden udvariasságát. Jó társaság a
tengeri rablóknak, jó társaság akadémikusoknak; úgyhogy hasztalan emelsz
ellene védősáncokat, szabad és titkos bejárása van minden lélekhez s
époly nehéz volna önmagam kizárnom, mint őt. Ázsia és Európa minden
híres gentleman-je ebből az erős tipusból való volt: Szaladin, Szapor, a
Cid, Julius Caesar, Scipio, Nagy Sándor, Perikles s a többi legurabb úr.
Fölötte gondtalanul ültek trónszékeikben és sokkal kiválóbbak voltak,
semhogy sokba vettek volna bármely külső körülményt.

A közkeletű fölfogás szerint e világfi kiegészítéséhez derekas vagyon,
tehetősség is szükséges, mint anyagi kísérője pályájának. A pénz nem
lényeges, ellenben igenis az a tágkörű vegyrokonság, amely túllépi a
klikkek és kasztok szokásait és érezteti a hatását mindenfajta
osztállyal. Ha az arisztokrata csak előkelő körökben érvényesül,
zsákhordó munkások közt pedig nem, sohasem lesz az előkelőség vezére. S
ha a nép embere nem tud egyenrangúan beszélni a gentleman-nel, úgy hogy
ez ne érezze, hogy az már az ő tulajdon rendjéhez tartozik, akkor nincs
is tőle mit tartania. Diogenes, Sokrates, Epaninondas valóságos kékvérű
gentleman-ek, akik azonban a szegénységet választották, holott a vagyon
útja is nyitva volt számukra. A hajdankor neveit használom, jóllehet az
emberek, akikről tulajdonkép beszélek, kortársaim.

A jó szerencse nem minden nemzedék közt támaszt ilyen tizenhárompróbás
lovagokat, ámde az emberek minden nagyobb közülete szolgál ez osztály
példáival, s országunk politikáját, minden város gazdaságát ezek a
markos és felelőtlen tett-emberek irányítják, akiknek van elég
leleményességük a vezetésre s akiket széleskörű rokonszenv fűz bajtársi
viszonyba a nagy tömegekkel s ez teszi cselekedeteiket is népszerűekké.

Ennek az osztálynak modorát, szokásait az ízléses emberek áhítatosan
figyelik és veszik föl. Ezeknek a mestereknek társas érintkezése egymás
között és az érdemeiket megbecsülő emberekkel, kölcsönösen kellemes és
ösztönző. Jó formáikat, legszerencsésebb kifejezéseiket megismétlik,
elsajátítják. Gyors megegyezéssel minden fölöslegest elejtenek, minden
bájost és kellemest felújítanak. A finom modor magában véve rettenetes a
műveletlen embernek. A kivédés és megfélemlítés finomabb tudományának
eszköze; de mihelyt az ellenfél ugyanolyan ügyesnek bizonyúl, a küzdő
lefelé fordítja a kardja hegyét, a mérkőzés megszűnik s az emberek
tisztább levegőben találják magukat, amelyben az élet kevésbbé
zűrzavaros játék, s a játékosok közt nem keletkezik félreértés.

A jó modor célja az élet megkönnyítése, akadályok elgördítése, hogy az
ember képes legyen energiáját szabadon érvényesíteni. Elősegítik
érintkezésünket és társalgásunkat, amint a vasút elősegíti az utazást,
amidőn elhárítja az út minden elhárítható akadályát, úgy hogy csak a
merő távolságot kell leküzdeni. Ezek a formák hamar állandósúlnak s a
tisztaság, tisztesség iránti finom érzék annál gondosabb ápolásra talál,
mert a társadalmi és polgári előkelőség jelévé válik. Ez divattá nő,
hasonhangzású látszattá, a leghatalmasabb, legszeszélyesebb, legléhább,
legféltettebb, legtöbb követőre találó látszattá, amely ellen az erkölcs
épúgy hiába küzd, mint az erőszak.

Mindig szoros viszony van az uralkodó osztály és az exkluziv,
kipallérozott körök közt. Az utóbbiak mindig az előbbiből telnek meg. S
a legerősebb emberek is rendesen engedményeket tesznek az elegancia, az
előkelő divat követeléseinek, mert vegyrokonságot éreznek vele.
Napoleon, a forradalom gyermeke s a régi nemesség elpusztítója, sohasem
szűnt meg a Faubourg Saint Germain-nek udvarolni, mert bizonyosan úgy
érezte, hogy ez az előkelőség hódolat az olyan vezető férfiaknak, mint
ő. Az előkelő divat, bár kerülő úton, mégis a férfias erények
képviselője. A derekasság kikelt vetése, olyas posthumus megtisztelés.
Sokszor nem is hízeleg a nagy embernek, hanem csak a nagy ember fiának:
a múltak Pantheonja. Sőt rendesen egyenesen a nap nagy embere ellen
fordul. A nagy emberek nem rendes vendégei csarnokának: távol vannak a
csata és munka mezején; dolgoznak, nem ünnepelnek. Az előkelő divatot
gyermekeik vezetik be, akiknek nevét apáik értéke és derekassága
aranyozta be, akik a megkülönböztető jegyeket, az ész és érzés
kiművelésének eszközeit, s testi szervezetükben jókora adag egészséget
és kiválóságot örököltek tőlük, amely biztosítja nekik, ha nem is a
legmagasabb munkaerőt, mindenesetre a legmagasabb élvezőképességet. A
hatalmasok, a dolgozó hősök, a Cortezek, Nelsonok, Napoleonok látják,
hogy mint ünneplik állandóan a hozzájuk hasonlókat; hogy az előkelőség
tulajdonkép tőkésített tehetség; hogy az vékony éremmé vert Mexiko,
Marengo, Trafalgar; hogy az előkelő divat bearanyozta nevek ugyanolyan
dolgos emberekéi, aminők ők, csak ötven-hatvan évvel előbbről keltezve.
Ők a magvetők, fiaik lesznek az érlelők s azok fiai, a dolgok rendes
folyása mellett, kénytelenek lesznek az aratást megint új versenyzőknek
átengedni, akiknek élesebb a szeme és erősebb a karja. A város a
vidékből rekrutálódik. Úgy mondják, 1805-ben Európa minden legitim
uralkodója gyengeelméjű volt. A város bizonyára elhalt, elrohadt,
pöfeteg módjára szétpuffant volna már, ha nem adott volna neki folyvást
új erőt a vidék, a falu. A mai város nem egyéb, mint tegnapelőtt
bevándorolt falu.

Az arisztokrácia s az előkelő divat kikerülhetetlen termékei a
társadalomnak. Kölcsönös kiválasztódásuk elpusztíthatatlan. Ha
fölingerlik a kevésbbé kiváltságos osztályokat és a kizárt többség nyers
erejével megbosszúlja magát az őt kizáró kisebbségen, s kiirtja, tüstént
felszínre bukkan egy új osztály, époly bizonyossággal, amint föle támad
a tejnek: s még ha a tömeg osztályt osztály után irtana ki, s gyilkos
harcából végezetre csak két ember maradna meg, akkor is ezek egyike
lenne a vezér, s a másik önkéntelenül is szolgálná és másolná őt,
Bárhogy húnynak is szemet e kisebbség léte előtt, bárhogy veszik is
semmibe: nagyon szívós az élete s mindenkor tartományt fog képezni az
államban. Ez a szívósság annál nagyobb csodálattal tölt el, mennél
jobban figyelem a munkáját. Gondoskodása olyan lényegtelen dolgokra
terjed ki, hogy azt hinnők, semmi tartós szerepet nem játszhat.

Sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek erős erkölcsi befolyások alatt
állnak, mint hazafias, vallásos, irodalmi mozgalmakban s úgy érezzük,
hogy az erkölcsi érzés irányítja az embert és a természetet. Azt
hisszük, hogy ezzel szemben minden más megkülönböztetés és kötelék laza
és múló, mint például a kaszté vagy divaté: s íme, nézd mily állandó az
évről-évre Boston vagy New-York életében, pedig itt a legkevesebb
támasztéka sincs törvényeinkben. Még Egyptomban s Indiában sem voltak
élesebb határvonalak! Vannak itt egyesületek, amelyek szálai
fölülről-lefelé, keresztül-kasúl szövődnek; egy-egy kereskedői
gyűlésben, katonai testületben, egyetemi vagy önkéntes tűzoltóklubban,
szakegyletben, politikai vagy vallásos összejövetelen: mintha a
résztvevők elválhatatlan szoros kapcsolatba jöttek volna; pedig, ha vége
a gyülekezetnek, a szétszóródó résztvevők akár egyszer sem találkoznak
többé az évben. Mindenikük visszatér a maga rendes társadalmi fokára; a
porcelán porcelán marad, a kőedény kőedény.

Lehet, hogy az elegáncia tárgyai léhák, vagy hogy az elegánciának nincs
is tárgya, azonban ez az egyesülés és kiválasztódás mindig természetes,
sohasem frivol vagy esetleges.

Ezen a tökéletes lajtorján minden ember rangfoka az ő alkata arányaitól
függ, bizonyos megegyezéstől az ő alkata és a társadalom arányossága
közt. A társadalom kapui mindjárt megnyílnak a sajátosságának megfelelő
természetes követelésre, kopogtatásra. Bebocsáttatásra talál a
természetes gentleman, ellenben távoznia s el kell hagynia akár a
legősibb nemesnek is, ha elvesztette belső rangját. S az előkelőség
megérti egymást; bármely ország előkelő születésű és személyes fölényű
fiai mindjárt készek bármely más ország ilyen fiaival barátkozni. A vad
törzsek főnökei Londonban és Párisban tett látogatásuk alkalmával
kitűntek kifogástalan előkelő viselkedésükkel.

Hogy megmondjuk a legjobbat az elegánciáról, ez az: a realitások talaján
mozog és semmit sem gyűlöl jobban a bitorlóknál. Gyönyörűséggel leplezi
le, zárja ki s száműzi örökre a bitorlókat. A magunk részéről
megvethetjük a világfiak bármely más tulajdonságát, de el kell
ismernünk, hogy az a szokás, hogy az ember sohasem s még a legkisebb és
legjelentéktelenebb dolgokban se támaszkodjék semmi másra, mint a
tulajdon tisztesség-érzékére: alapja minden lovagságnak.

Alig van az önbizalomnak fajtája, amelyet, ha csak egészséges és
arányos, az előkelő divat ne fogadna be alkalmilag, s ne nyitná meg
előtte fogadó termeit. A fenkölt lélek mindig elegáns s ha kedve tartja,
feltartóztatás nélkül léphet a legféltékenyebben őrzött körbe is. Lehet,
hogy valami kedvező szél odafújja Istókot, a fuvarost is, s barátságos
fogadtatásra talál, amíg csak meg nem kótyagosodik új környezetétől s
szöges csizmájával nem akar keringőt, fűzértáncot ropni.

A jó modornak nincsenek egyszer s mindenkorra megállapított törvényei; a
viselkedés törvényei az egyén energiájának engedelmeskednek. A leányka
első bálján, a vidéki ember városi lakomán azt hiszik, hogy ott
valóságos rituale van megállapítva, amely szerint kell végezni minden
mozdulatot, minden meghajlást, – a kizáratás terhe alatt. De utóbb
megtanulják, hogy a helyes érzék és erős jellem minden pillanatban maga
teremti meg a maga formáit; beszél vagy hallgat, bort öntet poharába,
vagy megköszöni, áll, ül vagy jár, a padlón hancurozik vagy tótágast áll
a gyermekekkel, vagy egyebet tesz-vesz, de mindent új és eredeti módon.
Bármi más divatját múlhatja, de az erős akarat mindig divatos lesz. Az
előkelőség mindössze önuralmat és önelégültséget követel meg. A
tökéletesen előkelő emberek köre olyan finom érzékű emberek társasága
volna, amelyben mindenik veleszületett jelleme és jómodora nyilvánúlna.

Ha a divatarszlánban nincs meg ez a tulajdonság, akkor ő egy senki.
Annyira szeretjük az önbizalmat, hogy embertársainknak nem egy bűnét
megbocsátjuk, ha teljes megelégedettséget mutat helyzetével, s aki nem
kéri ki az én véleményemet, vagy a te hozzájárulásodat ahhoz, hogy az
legyen, aki. Ám minden behódolás valamely kiváló világfinak vagy
hölgynek, minden alárendelés mindjárt megfoszt a nemesi kiváltságtól. Ő
alattvaló; semmi közöm hozzá; urával akarok beszélni.

Senki se menjen sehová, ahová nem viheti magával társadalma, barátai
egész körét, – nem testileg értve, hanem légkörét. Uj társaságában is
meg kell óvnia rendes szellemi magatartását, s mindennapi társaihoz való
reális viszonyát, mert különben a legvidámabb körben is árva lesz és
megfosztva érzi magát legjobb sugaraitól.

A társadalomban mindig akadnak olyanok, akik maguk a hírnökei annak,
hogy hány próbások, s akiknek tekintete mindig megmondja a kiváncsinak a
világban elfoglalt helyzetüket. Ezek alacsonyabbrendű istenek
komornyikai. Fogadjátok hűvösségüket az égiek kegyes intő jeléül s
hagyjátok meg kiváltságaikat. De ne mérjétek ennek az osztálynak
fontosságát igényességükön, s ne gondoljátok, hogy ilyen nyeglék
osztogathatják a becsülés és nembecsülés rangfokozatait. Ők maguk is
értékük szerint osztályoztatnak, mert ez nem is lehet másképen olyan
körökben, amelyekben, mint valami nemesi kancelláriában, szinte
hivatalosan rostálják az embereket.

Első kellékként követeljük az emberben a realitást, s ez a társadalom
minden formájában jelentkezik. Név szerint pontosan megnevezve mutatjuk
be ismerőseinket egymásnak. Tudd meg isten és ember előtt, hogy ez az úr
itt András, ez meg itt Gergely. Szemtől-szembe néznek, kezet fognak,
hogy azonosítsák egymást és mintegy jelt adjanak egymásnak. Nagy
kielégülés ez. A gentleman sohasem sandít félre: tekintete egyenes, s a
másik felet mindenekelőtt arról biztosítja, hogy csakugyan vele
találkozott. Mert oly sok látogatásunkkal és vendéglátásunkkal mit
keresünk? Vajjon a kárpitokat, festményeket, cicomát-e? Vagy nem
kérdezzük-e mindig mohó szomjúsággal, volt-e ott igazi férfi, igazi
háziúr? Könnyen megesik, hogy egy nagy házba látogatok el, ahol nagy
gazdagság látszik, sok gondoskodás kényelemről, fényűzésről, finom
ízlésről, s mégsem találkozom azzal az Amphytrion-nal, aki magának
alárendelné mindezeket a függelékeket. Ellenben mezei lakban is
találhatok gazdát, aki érzi, hogy csakugyan ő az a férfiú, akivel
találkozni akartam, s aki ennek megfelelő önérzettel fogad. S így nagyon
természetes pontja volt a feudális etikettenek, hogy a nemes, aki
látogatót fogad, sohase hagyja el házát, – s még ha fejedelmét látná is
vendégül, – hanem várja be érkezését háza kapujánál. A ház ura nélkül
mitsem ér a ház, s még ha a Tuilleriák vagy az Escurial palotája volna
is. S mégis mily ritkán örvendhetünk ilyen vendégszeretetnek. Minden
ismerősünk körülveszi magát finom szobákkal, díszes könyvekkel,
télikerttel, parkkal, fogattal, mindennemű csecse-becsével, mintha
spanyolfalat tolna maga és vendége közé. Nem az-e a dolog látszata,
mintha az ember nagyon sunyi, csalafinta természetű volna, aki mitsem
átall annyira, mint a szemtől-szembe találkozást embertársával? Tudom,
kegyetlen dolog volna ezeknek a spanyolfalaknak használatát egészen
eltiltani, amelyek olyan alkalmas eszközök akár túlnagy, akár túlkicsi
vendégekkel szemben. Összehívjuk sok barátunkat játszani, fényűzéssel,
mulatsággal szórakoztatjuk az ifjúságot: s ekképen megóvjuk
visszavonultságunkat. Ha azonban véletlenül vizsgaszemű realista vetődik
háztájunkra, akinek tekintetét nem álljuk, megint visszaosonunk
kárpitunk mögé s úgy elbújunk, mint Ádám az Úr szava elől az
édenkertben. Caprara bíbornok, a pápa párisi követe, Napoleon tekintete
ellen óriás zöld pápaszemmel védekezett. Napoleon észrevette és gúnyos
élceivel mihamar letétette vele. Már pedig Napoleon sem volt elég nagy,
hogy háta mögött nyolcszázezer katonával, szembe tudott volna nézni egy
szabadnak született szempárral, hanem ő is etikettel vette körül magát
és a tartózkodás hármas korlátjával. Madame de Stael révén mindenki
tudja, hogy a császár, ha meglátta, hogy figyelik, minden kifejezést
eltüntetett arcáról.

De sem császárok, sem gazdag emberek nem a legügyesebb mesterei a
jómodornak. Sem jövedelmi lajstrom, sem katonai ranglista nem emelheti
méltóságra a csúszást-mászást és képmutatást. Az udvariasság első
szabálya mindig az igazság, valódiság, amint minden igazi jó nevelés
ezen kezdi.

Az imént olvastam Montaigne itáliai útleírását és semmiben sem
gyönyörködtem annyira, mint annak a kornak előkelőségében, amely
önmagának adta meg a tiszteletet. Montaigne megérkezése bármely
helységbe, egy francia nemes megérkezése, fontos esemény. Bárhova megy,
látogatást tesz minden fejedelemnél vagy nemesnél, akit útja érint; úgy
tartja, hogy ezzel köteles önmagának és a civilizációnak. Ha elhagyja a
házat, amelyben néhány hetet töltött, megfesteti a címerét és
fölakasztatja, örök emlékül, a gentleman-szokás jeléül.

Ennek a bájos önbecsülésnek, s minden jó nevelés kiinduló pontjának
kiegészítésénél a kölcsönös tiszteletet követelem meg leginkább.
Szeretem, ha minden szék trónszék s király ül benne. Jobb szeretem, ha
valaki inkább hajlik a szertartásosságra, mintha túlságba viszi a
pajtáskodó modort. Tanuljunk a Természet egymással nem érintkező
tárgyaitól s az ember metafizikai elszigeteltségétől függetlenséget. Ne
ismerjük egymást túlontúl közelről. Szeretném, ha minden ember belső
lakásába hősök és szentek szobraival telt csarnokon át vezetne az út,
hogy a látogatót lelki nyugalomra és önsúlyára emlékeztesse. Reggelente
úgy kellene találkoznunk, mintha idegen országból jönnénk, s miután
együtt töltöttük a napot, éjszakára úgy kellene elválnunk, mintha megint
idegen országba távoznánk. Szeretném, ha az ember szigete mindenütt
sérthetetlen volna. Üljünk egymástól távolra, s beszélgessünk
hegycsúcsról hegycsúcsra egymással, mint az olymposi istenek. A
szenvedély semmiféle fokának nem szabad ebbe a szentélybe behatolnia. Ez
a mirha és rozmaring édesítse viszonyunkat. Még a szerelmeseknek is meg
kell őrizniök bizonyosfokú tartózkodást, mert ha túlsokat engednek
egymásnak, zavar és lealacsonyodás áll be. Lehet, hogy ez a kölcsönös
tisztelet kínai etiketté fajúl; de a hűvösség, a heves szenvedélyek és
mohóság hiánya finom lélekre vall. A «gentleman» nem csap lármát; a
«lady» csöndes és nyugodt. Annál visszatetszőbbek a betolakodók, akik
egy csöndes lakot föllármáznak s abban ide-oda lótnak-futnak, hogy
valami nyomorúlt kényelmet biztosítsanak maguknak. Époly kevéssé tetszik
nekem az alrendű rokonszenvezés a szomszéd minden szükségletével.
Kell-e, hogy olyan izalmas ismeretségben legyünk egymás szájával, hogy
kuka emberek módjára, akik soká éltek együtt, tudjuk, mikor kell a
másiknak só vagy cukor? Fölkérem asztaltársam, hogy ha kenyér kell neki,
kérjen tőlem kenyeret, s ha arzénikum kell neki, kérjen tőlem, s ne
tartsa elém a tányérját, mintha már tudnom kellene, mi tetszik neki.
Minden természetes életműködést lehet nemesebbé tenni megfontolás és
megtartóztatás által. Hagyjuk a hebehurgyaságot a rabszolgának. Minden
köszönésünknek, szertartásunknak, bármily távolról is, emlékünkbe
kellene hoznia rendeltetésünk nagyságát.

Az udvariasság nebántsvirág, de ha mégis merészeljük szirmait szétnyitni
és megvizsgálni, mik az alkotórészei, ott találjuk az intellektuális
tulajdonságot is. Az emberiség vezéreiben arányos egészet kell alkotnia
az agynak, a testnek, a szívnek. A jó modor hiánya rendesen a finom
észrevevés, tapintat hiányát jelenti. A legtöbb ember túldurván van
faragva, semhogy a szép viselkedés és szokások iránt finom érzéke
lehetne. A jó neveléshez nem elég a jóság és függetlenség. Barátainktól
föltétlenül megkövetelem, hogy észrevegyék a szépséget s hódoljanak is
neki. Más erények kellenek a csatamezőn és a műhelyben, de az ízlés
bizonyos fokú elengedhetetlen azokban, akikkel együtt ülünk. Inkább
tudnék olyas valakivel együtt étkezni, aki nem tartja tiszteletben az
igazságot vagy a törvényeket, mint egy szennyes és nem szalónképes
emberrel. Erkölcsi tulajdonságok kormányozzák a világot, de rövid
távolságokon belül az érzékek uralkodnak rajtunk, még pedig zsarnoki
módon.

Az illőnek és hasznosnak ugyanaz a megkülönböztetése végigvonúl, ha
talán nem egyforma szigorúsággal is, az élet minden mezején. Az uralkodó
osztályok átlagos szelleme: józan ész, amely bizonyos korlátok közt és
bizonyos célok érdekében tevékeny. Befogad minden természetes
képességet. Társias természetű lévén, mindent tiszteletben tart, ami az
emberek egyesítésére irányúl. Mindenekfölött azonban a mérték, a
középszer az öröme. A szépség szeretete elsősorban a mérték vagy
arányosság szeretete. Egy rikácsoló, szuperlativuszokban beszélő,
tüzesen társalgó személy egész szalónokat megfutamít. Ha azt akarod,
hogy szeressenek, szeresd a mértéket. Mert lángésznek vagy
csodahasznosnak kell lenned, hogy a mérték hiányát jóvátegyed. Ez az
érzék a társadalmi gépezet simítására és tökéletesítésére szolgál. A
társadalom ugyan sokat megbocsát a lángésznek és a kiváltságos
tehetségűnek, de természettől fogva «konvent», «összejövetel» lévén,
szereti azt, ami «konvencionális», azaz elősegíti az «összejövetel»-t,
megegyezést. Jó modor az, ami előmozdítja a társasulást, rossz az, ami
akadályozza. Mert a jó modor, az elegancia nem föltétlen okosság és
helyes érzék, hanem viszonylagos okosság és helyes érzék; nem magános
tapintat, hanem a társaságot szolgáló tapintat. Gyűlöli a szögleteket és
a hegyes sarkokat a jellemben; gyűlöli a vitatkozó, önző, magános és
magábazárkozott embereket; gyűlöl mindent, ami a társaság teljes
egybeolvadásának árthat; ellenben nagyrabecsül minden sajátságot, mint
legnagyobb mértékben üdítőt, felfrissítőt, ami összefér a társas jó
viszonnyal. S nem tekintve, hogy a szellemesség beszűrődése általában
véve is emeli az érintkezés kedvességét, az ész hatalmának közvetlen
ragyogását is minden finom társadalom melegen üdvözli, mert az
legbecsesebb fokozása uralmának és tekintélyének.

Fénynek kell besütnie, hogy ragyogóvá tegye ünnepélyünket, azonban
mérsékeltnek kell lennie, mert különben bántja a szemet. A pontosság a
szépség lényeges kelléke, valamint a gyors fölfogás az udvariasságé.
Azonban ez a fölfogás ne legyen túlontúl gyors. A pontosságban és
szabatosságban is lehet túlságoskodás. Az embernek a küszöbön kívül kell
hagyni minden tudását, ha a Szépség templomába lép. A társadalom szereti
a kreol-természeteket, az álmatag, bágyadt modort, ha észt, bájt és
jóindulatot takar: a szunnyadó erő modorát, amely lefegyverzi a
kritikát, talán, mert az ilyen ember erőit a játék javára őrzi meg és
nem fecséreli felszínes dolgokra; szereti azt, aki mintegy ártatlanúl
szemet húny az ízetlenségek, konvencionális hazugságok és
kellemetlenségek elől, amelyek felhő redőjét vonják az idegesnek
homlokára és elfulasztják a hangját.

Igy a társadalom a személyes erőn és annyi felfogó képességen kívül,
amennyi létre bírja hozni a csalhatatlan jó ízlést, előkelő elemeitől
egy más, már említett elemet követel meg, amelyet jellemző módon jó
természetnek, jó indulatnak nevez, s amely névvel a zsenerozitás minden
fokát kifejezi, az egyszerű készségtől és lekötelező képességtől egészen
a nagylelkűség és lelkes szeretet magasságáig. Belátóknak kell lennünk,
különben egymásnak rohanunk s eltévesztjük létérdekeinket; azonban az
ész önző és meddő. A társadalomban a siker titka a szivélyesség és
rokonszenv. Aki a társaságban nem érzi jól magát, egyetlen alkalomszerű
szót sem fog találni. Minden jólértesültsége, tudása kissé szemtelenül
fog hangzani. Ellenben, aki jól érzi ott magát, a társalgás minden
fordulatában egyformán kedvező alkalmat talál majd mondanivalója
számára. A társadalom kedvencei, s azok, akiket «egész ember»-eknek hí,
olyan ügyes emberek, akikben több a lélek, mint az élcelődés szelleme,
akikben nincs kényelmetlen önzés hanem, akik tökéletesen kitöltik a
társas együttlét óráit, elégedetten és másokat is kielégítve akár
lakodalmon vagy végtisztességen, akár bálon vagy esküdtszéken, akár
csolnakázáson vagy lövő-versenyen vesznek is részt. Anglia, amely gazdag
gentlemanekben, a XIX. század elején jó mintáját szolgáltatta a világ
kedvelte géniusznak Fox-ban, aki egyéb nagy képességein kívül nagyfokú
társadalmi ügyességgel és valódi emberszeretettel is volt megáldva. A
parlamentáris történelemben kevés olyan fényes lapot találni, mint a
Burke és Fox alsóházi vitájáról szólót, amikor Fox régi barátságukra
olyan gyöngédséggel hivatkozott, hogy az egész házat könnyekre
indította. Másik anekdótám olyan szorosan a tárgyra tartozik, hogy meg
kell kockáztatnom. Egy kereskedő már régen kínozta Foxot háromszáz
guinea követelésével. Egy nap ép annál találta, hogy aranyakat számlál s
követelte tőle a járandóságát. «Nem, – felelte Fox, – ezzel a pénzzel
Sheridan-nek tartozom: becsületbeli adósság, s ha valami vakeset megöl,
nincs a kezében semmi írás.» «Akkor, – viszonzá a hitelező, – én is
átváltoztatom adósságát becsületbelivé» – s darabokra tépte a
kötelezvényt. Fox megköszönte neki bizalmát és kifizette e szavakkal:
«Az Ön követelése régibb keletű volt, így hát Sheridan-nek várnia kell».
Mint a szabadság, az indusok, az afrikai rabszolgák barátja, nagy
személyes népszerűségnek örvendett s Napoleon 1805-ben, párisi
látogatása alkalmával azt mondta róla: «Mr. Fox mindig az első helyet
fogja elfoglalni a Tuilleriákban».

Könnyen nevetségesekké válhatunk, ha az udvariasság dicséreti közben
annyira hangsúlyozzuk, hogy annak alapja a jóakarat. A divat kendőzött
fantómja egyenesen kigúnyolni látszik tételünket. De ez nem hajt engem
arra, hogy némi engedményeket ne tegyek a divatnak, mint jelképes
intézménynek, s nem távoztat hitemtől, hogy az udvariasság alapja a
szeretet. Az élet elevensége sokat köszönhet ezeknek az éles
ellentéteknek. Az előkelő divat, amely sokszor lép föl azzal az
igénnyel, hogy egy a becsülettel, köztapasztalat szerint sokszor nem
egyéb bálteremi kódexnél. Amíg azonban a föld legjobb koponyáiban és
fő-főhelyet foglal el, azt mégis valami szükségesnek és kiváló dolognak
kell tekinteni, mert nem tehető föl, hogy az emberek majdnem
közmegegyezés szerint hagynák magukat valami egészen fonák dologtól az
orruknál vezetni; s a tisztelet, amellyel ezek a misztériumok még a
legparlagibb és erdei természeteket is eltöltik, a kiváncsiság, amellyel
a «high life» minden részletét olvassák az ujságokban: annak
bizonyságai, hogy a pallérozott modor szeretete általános.

Jól tudom ugyan, hogy furcsa s rikító eltérést tapasztalnánk, ha az
elismert «felső körök»-be lépve, alkalmazni akarnók az igazságosság,
szépség és jóság rettenetes szigorú mértékét az ott éppen jelenlévő
urakra és hölgyekre. Ezek a finom és udvarias urak, nem fejedelmek és
hősök, nem bölcsek és nagy szerelmesek. Az elegánciára sokfajta próbát
és föltételt szab e körökbe való bebocsáttatásra; s nemcsak a legjobb
mértéket alkalmazza. Itt nemcsak a hódítás joga érvényesül, amelyet a
lángész érvényesít, amidőn a legeslegjobb arisztokráciáról tesz egyéni
tanúbizonyságot, olykor-olykor alacsonyabbrendű igények is megfelelnek,
mert az előkelő divat szereti az arszlánokat s uszályhordozói közt, a
Circe módjára, még a négylábúakat is. Ime, ez az úr ma délután jött meg
Dániából; és ez itt lord Ride, aki tegnapelőtt érkezett Bagdadból; az
Friese kapitány a Fordúlj vissza-fokról és Symmes kapitány az Egyenlítő
tájékáról, Monsieur Jovane, aki reggel szállt le a léghajóról; Mr.
Hobnail, a reformátor s Jul Bat főtisztelendő, aki az egész forró
földövet megnyerte vasárnapi iskolája számára s Signor Torre del Greco,
aki kioltotta a Vezuvot azáltal, hogy beleöntötte a nápolyi öblöt,
Spahi, a perzsa követ, s Tul Vil Shan, a nepáli száműzött nábob, aki a
holdsarlón szokott lovagolni. De mindezek csak egy nap csodaszülöttei, s
holnap már megint hazaküldetnek barlangjaikba és zugaikba; mert ezekben
a termekben minden székre lesnek már. A művész, a tudós, s rendesen a
pap is megtalálja az utat ezekhez a székekhez s valamiképen szintén a
hódítás jogán nyer képviseleti jogot. Másik mód ez: keresztülmenni
minden fokozaton, egy évet s egy napot töltvén a korzón, kölni vízben
fürödvén, ebédeket végigevén, mindenkinek bemutattatván, s alaposan
odahaza lévén minden életrajzban, a politikában, s az öltözők
történetkéiben.

De mindezekben a finomkodásokban is lehet báj és szellem. Nem baj, ha a
templomok kapuin groteszk szoborművek vannak. Nem baj, ha a
hitágazatoknak paródia-formában is hódolnak. A finom ildom formái mind
túlzó fokban nyilvánított jóakaratot fejeznek ki. Mit árt, ha önző
emberek ajkán vannak, ha önös célokra is használtatnak? Ha az
álgentleman majdnem kiszorítja a világból az igazit? Ha az álgentleman
úgy viszi a szót társaival, hogy a többieket egész udvariasan mind
kizárja a társalgásból, úgyhogy kizártaknak is érzik magukat? Az igazi
teljesítmény ezzel nem veszti nemességét. A lélek előkelősége nem
francia kiváltság s nemcsak szentimentális; s nem lehet útját állni,
hogy az eleven vér és a szeretetreméltóság szenvedélye ne különböztesse
meg mégis az istenáldotta gentlemant a divatarszlántól. Sir Jenkin Grout
sírfölírása a jelenkor előtt sem egészen érthetetlen:

«Itt nyugszik Sir Jenkin Grout, aki szerette barátját és meggyőzte
szavával ellenségét; amit szája megevett, azt megfizette a keze; amit
szolgái elraboltak, ő megtérítette; ha egy nőben élvezetet talált, nem
hagyta el őt betegségében sem; sohasem feledkezett meg gyermekeiről; s
akinek kis ujját nyújtotta, az egész karját magához húzta.»

Sőt még a hősök sora sem halt ki egészen. Még mindig akadnak csodálatos
emberek hitvány ruhákban, akik a kőparton állva vízbe ugranak, hogy a
fuldoklót kimentsék; még mindig akadnak új jótékonyságok föltalálói,
szökött rabszolgák pártfogói és vigasztalói; Lengyelország barátai;
philhellének; fanatikusok, akik gyümölcsösfákat és kerteket ültetnek,
mik a második és harmadik nemzedéknek fognak gyümölcsözni; jól elrejtőző
jóltevők; valódi igaz emberek, akik rossz hirük ellenére is boldogak;
ifjak, akik szégyelik a szerencse kegyeit s azokat türelmetlenül
másoknak adják tovább. S ezek a társadalom központi erőforrásai, akikhez
a friss ösztönzésekért vissza-visszatér. Ezek az elegancia megteremtői,
amely tulajdonkép a viselkedés szépségét próbálja megszervezni. A daliás
nagylelkű emberek, elméletben, ennek az egyháznak a doktorai és
apostolai: Scipio, a Cid, Sir Philip Sidney, Washington s a többi tiszta
és bátor szív, aki szóval-tettel szolgálta a szépség istenét.

A természetes arisztokráciát alkotó egyéneket nem találjuk a jelenkori
arisztokráciában, vagy pedig csak a peremén, amint a spektrum vegyi
energiája éppen a spektrumon kívül a legerősebb. A sénéchal gyöngesége
az, hogy nem ismeri meg fejedelmét, ha az nála megjelen. A társadalom
elmélete azonban föltételezi a létüket és szuverénitásokat. Már
messziről meglátja eljöttüket.

A jó társaság ethnikai körén belül mindig van egy szűkebb és magasabb
kör, amely mintegy fényének gyujtópontba foglalása és finomságának
virága, amelyre mindig némán, büszkén és hódolva vitatkozik, mint felső,
császári törvényszékére, a szeretet és lovagiasság törvényhozó
testületére. S ezek tagjai mindig olyanok, akikben velökszületett
hősiesség, a szépség szeretete, a társas együttlétben való öröm, s a
tűnő napok megszépítésének ereje és képessége egyesülnek. Ha mindazokat
az egyéneket, akik Európa legtisztább arisztokrata köreit alkotják, az
oly féltékenyen őrzött évszázados kék vért közelebbről vennők szemügyre,
úgy hogy viselkedésüket lehetőleg behatóan és kritikailag vizsgálhatnók
meg: lehet, hogy közöttük nem találnánk gentlemant vagy lady-t; mert
ámbár a finom ildom és jó nevelés örvendeztetne meg a gyülekezetben, a
részletekben sok megbotránkozni valót találnánk. Mert az igazi
előkelőség nem a jó nevelés dolga; az velünk születik. Kell, hogy a
jellemben költői fenköltség legyen, különben hiába kerülnek óvatosan
minden illetlenséget. Géniusznak kell az embert ebbe az irányba
vezetnie. Nem elég, hogy valaki udvarias, lovagias legyen; kell, hogy
maga legyen az udvariasság, lovagiasság. A fenkölt viselkedés époly
ritka a regényben, mint a valóságban. Scottot magasztalják, hogy mily
hűséggel festette a felső körök viselkedését és beszédmodorát. Bizonyos,
hogy a királyok és királynők, nemesek és nagyasszonyok némi joggal
csakugyan panaszkodhattak arról, mily abszurditásokat adtak az írók
szájukba Waverley előtt de még Scott dialógusa sem állja ki az erős
kritikát. Lovagjai éles, epigrammatikus szavakkal csatáznak, de
párbeszéde mintegy kosztümös, s másodszori olvasásra már nem tetszik:
nem lüktet bennök eleven élet. Egyedül Shakespeare hősei nem feszengenek
és szájhősködnek; a dialogusa hatalmas és könnyen folyó, s így annyi
címe mellett még erre is jogcímet szerez: ő Anglia, sőt a kereszténység
legjobb nevelésű férfia.[6]

Életünkben egyszer-kétszer hozzájutunk a nemes modor élvezetéhez, oly
férfi vagy nő jelenlétében, akinek nincs korlát a természetében, hanem
akinek jelleme szabadon árad ki szóban és gesztusban. A szép alak jobb,
mint a szép arc; a szép viselkedés jobb, mint a szép alak: magasabb
élvezetet nyújt, mint szobrok és festmények; ez a szép művészetek
legszebbje. Az ember csak kis dolog a természet tárgyai közt, ámde a
viselkedéséből kisugárzó erkölcsi kiválóságnál fogva meg tud szűntetni
minden, nagyságra való tekintetet s magatartásával egyenrangú tud lenni
a világ fenségével. Ismertem egy valakit, aki modorát, bár egészen az
elegáns társaság szabályainak megfelelő volt, sohasem tanulta ebben a
társaságban; föllépése eredeti és parancsoló volt, s pártfogást és
boldogságot árasztott kifelé; nem volt szüksége udvari kiséretre; az
ünnepnap ragyogott szemében; megvidámította a képzeletet a lét új
formáinak kapuit nyitván meg előtte; az etikett bilincseit szerencsés
szellemességgel rázta le; jószívű és szabad volt, mint Robin Hood, de
egy császár tartásával; s ha kellett: csöndes, komoly volt, kész
farkasszemet nézni milliókkal.

A szabad levegő s a mező, az utca és a középületek termei azok a helyek,
ahol a Férfiú végrehajtja az akaratát; de adja át kormánypálcáját vagy
legalább ossza meg – háza küszöbén. A Nő, a helyes viselkedés iránti
ösztönével, tüstént fölfedezi a férfiben, ha katuska, ha hideg vagy
gyöngébb elméjű, azaz egy szó, mint száz, ha hiányzik belőle a
nagyvonású, széles mederben hömpölygő, lelkes magatartás, amely a
szalónban elengedhetetlen külsőt megadja.

Amerikai intézményeink kedveztek a nőnek s ebben a pillanatban hazám
fő-főszerencséjének tartom, hogy oly kitünő nőkkel büszkélkedhetik. A
«nők jogai»-t követelő új lovagok föllépése a férfi inferioritásának
bizonyos homályos érzésére vezetendő vissza. Ám adjunk meg
törvényeinkben és társadalmunkban a nőnek akár még több kedvezményt,
mint amennyit a legbuzgóbb reformátor is követel: én oly erősen bízom a
nő sugalmazó és zenei természetében, hogy azt hiszem, csak ő tudja
nekünk megmutatni, mint kell szolgálatára lenni. Érzelmeinek csodás
nemeslelkűsége koronkint egészen hősies és isteni régiókba emeli, s
igazolja a Minerváról, Junóról, Polyhimniáról költött képeket és
szobrokat, s az a szilárdság, amellyel fölfelé lépked, a legszámítóbb és
legönzőbb embert is meggyőzi arról, hogy van még más út is, mint amelyen
az ő lábuk jár. S ezeken a nőkön kívül, akik képzeletünkben
helyettesítik a hajdani múzsákat és delphii Sibyllákat, nem látunk-e
olyanokat is, akik serlegünket csordúltig töltik nemes borral és
rózsákkal, úgyhogy a bor kifut és az egész házat illatossá teszi? Akik
minket udvariasságra ihletnek? Akik megoldják nyelvünket és mi
beszélünk? Megnyitják szemünket és mi látunk? S olyan dolgokat mondunk,
miket sohasem mondottunk volna; szokásos tartózkodásunk falai leomlanak
és szabadjára engedik lelkünket, mintha gyermekekké lennénk, akik
gyermekekkel játszanak széles, virággal hímes mezőn. Fölkiáltunk:
fürösszetek minket napokig, hetekig ennek a befolyásnak levegőjébe s
verőfényes poétákká leszünk és káprázatos iromba szavakkal költjük a
regét rólatok. Hafiz volt-e vagy Firdúzi, aki azt mondta perzsa
Lilla-járól, hogy Ő elemi erő, aki megdöbbentett élete teljével, amidőn
nap-nap mellett láttam, mint sugárzik minden percben, mint áraszt örömöt
és kellemet maga körül szerteszét. Hatalmas oldó- és összekötőszer volt
Ő, aki össze tudta barátkoztatni a legkülönbözőbb embereket; mint a
levegő vagy víz, oly nagy vegyrokonságú elem, hogy könnyen kombinál ezer
meg ezer anyagot. Ahol Ő van, mindenki többé válik, mintha Ő nincs
jelen. Egység és egész volt Ő, úgyhogy bármit is tett, hozzáillett. Oly
nagy rokonszenv áradt belőle s oly nagy tetszenivágyás volt benne, hogy
nem mondhattad modorát méltóságosnak, s mégis nem volt fejedelemnő, aki
túltett volna az Ő mindenkor őszinte és egyenes viselkedésén. Nem
tanulta a perzsa grammatikát, sem a Hét Költő könyveit, s mintha az a
Hét minden költeményét Ő róla írta volna! S bár természetének lényege
nem a gondolkozás, hanem a rokonszenv volt, oly tökéletes volt a lelke,
hogy segítségére lehetett szíve teljességével nagyeszű embereknek, őket
érzéseivel tüzelvén, eltelve attól a hittől, hogy ha mindenkivel nemesen
bánik; mindenki nemesnek is fog bizonyúlni.

Jól tudom, hogy a lovagiasságnak és eleganciának ez a byzanci oszlopa,
amelyet olyan szépnek és festőinek látnak a jelenkori jelenségek tudós
vagy műkedvelő megfigyelői, nem minden szemlélőnek tetszik egyformán.
Társadalmunk épülete ezt az elegáns világot óriások kastélyává teszi a
nagyratörő ifjak szemében, akik nevüket nem látják még aranykönyve
lapjain s kizárva érzik magukat annyira óhajtott kiváltságaiból és
fényéből. De ezeknek meg kell tanulniok, hogy annak a látszólagos
nagysága csak árnyék és viszonylagos: csak oly nagy, amennyire ők nagyra
tartják, s hogy legbüszkébb kapui is röptében tágra nyílnak, ha
bátorsággal és derekassággal közelednek felé. S azok számára, akik
hajlamosak a zsarnoki szeszélyétől szenvedésre, könnyen kínálkoznak
orvosszerek. Vonuljanak félrébb egypár mérfölddel s csaknem minden
esetben elvesztik majd túlzott érzékenységüket. Mert az előnyök,
amelyeket az elegáncia értékel, olyan növények, amelyek csakugyan
elhatárolt helyeken élnek meg, legtöbbször csak bizonyos utcákban. Ezen
a zárt övön kívül semmibe se veszik őket; hasznavehetetlenek a majorban,
az erdőben, a piacon, a harcmezőn, a házaséletben, irodalmi vagy
tudományos körökben, a tengeren, a baráti viszonyban, az eszmék és erény
égi birodalmában.

Ámde már elég sokáig időztünk ezekben a festett udvarokban. A jelképek
és emblémák iránti előszeretetünk magyarázatát leli az általuk jelzett
dolog belső értékében. Minden, amit előkelőségnek és udvariasságnak
nevezünk, meghódol és megalázkodik a megbecsülés és tisztelet oka és
kútfeje, a címek és méltóságok megteremtője: a szív szeretete előtt. Ez
az igazi királyi vér, ez a tűz, amely minden országban és tartományban
hatékony a maga természete szerint és meghódít mindeneket, amik csak
közelébe jutnak. Ez ad minden tettnek új értelmet. Ez teszi szegénnyé a
gazdagot, mert a saját nagyságán kívül nem tűr nagyot. Ki gazdag? Elég
gazdag vagy, hogy mindenkin segíthess? Hogy támogasd azokat is, akik az
elegáns körökön kívül esnek? Elég dús vagy-e, hogy akár a kanadai
fuvarossal, a konzula ajánló levelével kéregető vándorlegénnyel, az
angol nyelvet törő barna taljánnal, a rendőröktől városról-városra
kergetett sánta koldússal, sőt még a szegény tébolyodottal s a
hajótörött, zűllött nővel és férfivel is tudd éreztetni, hogy a te
jelenléted, a te házad nemes kivétel az általános sivárság és kőszívűség
közepette? Tudd éreztetni, hogy olyan hang üdvözli őket, amely egyben
fölkelti bennök az édes emlékeket s a reményt? Mi a közönséges, ha nem
az, hogy a kérést észokokból tagadjuk meg?

Mi a nemes, ha nem az, hogy teljesítjük és az egyetemes szűkkeblűséggel
szemben ünnepnapot adunk az ő szívüknek és a tulajdon szívünknek. Gazdag
szív nélkül a legdúsabb is nyomorult koldus. Sirasz királya nem tudta
elérni, hogy olyan jótévő legyen, mint a szegény Ozmán, aki kapuja előtt
tanyázott. Ozmánban olyan széles és mély emberszeretet lakozott, hogy
bár szája merészsége, amellyel a Koránt magyarázta, minden dervist
megbotránkoztatott, még sem akadt szegény kiközösített, eszelős,
nyírtszakálú, fogadalmába beleőrült s egyéb bolond, aki ne menekült
volna hozzá, – s ez a nagy szív oly verőfényes és barátságos
menedékházként állt ott nyitva az ország középpontjában, – hogy mintegy
minden szenvedőt ösztönszerűleg vonzott magához. Pedig, bár minden
őrültet befogadott, ő maga korántsem volt őrült. Vajjon nem gazdag-e az
ilyen ember? Vajjon nem egyedül ő a gazdag?

Sértődés nélkül hallom majd a szemrehányást, hogy nagyon rosszúl játszom
az udvari embert, s olyasmiről fecsegek, amihez édeskeveset értek.
Nyilvánvaló, hogy annak, amit megkülönböztetőleg, társaságnak és
előkelőségnek hívnak, épúgy vannak jó törvényei, mint helytelenek; van
azok közt sok szükséges és sok abszurd. Mivel túljó ahhoz, semhogy csak
szidhassuk, a túlrossz ahhoz, semhogy csak áldhassuk, ha megkiséreljük
valódi jellemét megállapítani, eszünkbe juttatja a pogány hitrege egy
hagyományát, a Siilenus szavat:

«Minap azt hallottam Zeustól, hogy elpusztítja a földet, mivel hogy az
nem sikerült kezének; csupa gazfickóval és haszontalan nőszeméllyel van
tele, akik szinte napról-napra hitványabbak. Minerva erre azt
válaszolta: nem hiszi ezt, csupán nevetséges apró teremtések ők, azzal a
furcsasággal, hogy elmosódott, bizonytalan arcuk van, akár távolról,
akár közelről nézik is őket; ha rosszaknak nevezed őket, rosszaknak
látszanak; ha azt mondod, hogy jók, jóknak tűnnek föl, s nem akad köztük
ember vagy cselekedet, amely nem ejtené zavarba az ő baglyát, vagy még
inkább az egész Olympost, ha azt tudakolnák tőlük, hogy alapjában véve
milyenek is hát, jók-e avagy rosszak?»



KIEGYENLÍTŐDÉS.

Már mint gyermekifjúban fölébredt bennem a vágy, hogy értekezést írjak a
kiegyenlítődésről, mert már igen korán úgy láttam, hogy erészt az élet
magasabban áll, mint a közkeletű tanítás.

Ezenfelül a bizonyítékok is, miből az elméletet le kell vonni,
elbűvölték képzeletemet végtelen változatosságukkal s mindig előttem
lebegtek, még álmomban is, mert ezek: kézi szerszámaink, a kenyér a
kosárban, az utcai forgalom, a major, a lakóház, üdvözlések, rokonság,
követelések és tartozások, a jellem befolyásai, a természet és minden
ember tehetsége. Továbbá úgy láttam, mintha ebben az ember számára az
istenség egy sugara nyilvánúlna meg, a világszellem jelen tevékenysége,
menten a hagyomány minden nyomától, miért is az ember szíve az örök
szeretet árjába fürödhetnék, bensőleg érintkezhetnék azzal, amiről
tudja, hogy örökké volt, s örökké lesz, mivelhogy most igazán megvan.
Sőt, mi több, úgy hittem, hogy ha ezt a tant sikerülne csak némileg
hasonlóan világos szavakba foglalni, mint aminő világos intuicióval
lepleződik le előttünk koronkint ez az igazság: sok sötét óránkban és
ösvényen vezérlőcsillagunk lenne, amely nem engedné, hogy eltévesszük az
utunkat.

A következőkben megkisérlem néhány tény fölsorolását, amelyek mind a
kiegyenlítődés törvényének útjait példázzák. Várakozásomon fölül boldog
leszek, ha ennek a körnek csak legcsekélyebb ívét is híven
megrajzolhatom.[7]

*

«Polaritás»-sal, azaz hatás- és visszahatással a természet minden
birodalmában találkozunk, minek példái: sötétség és világosság; meleg és
hideg; apály és dagály; hím és nőstény; a növények és állatok ki- és
belélegzése; az állati test nedvmennyiségének és minőségének egyensúlya;
a vér benyomúlása és kilökődése a szívben; a folyadék és hang
hullámzása; a centrifugális és centripetális erő; a villamosság,
galvanizmus; a vegyrokonság. Ha a tű egyik végével mágnességet közlünk,
az ellenkező mágnesség helyezkedik el a másik végén. Ha az északi sark
vonz, a déli sark taszít. Kényszerű dualizmus metszi szét a természetet,
úgy hogy minden dolog csak fél, s egy másik dolgot követel meg, hogy
vele eggyé egészüljön ki, pl. szellem – anyag; férfi – nő; egyenes –
görbe; szubjektív – objektív; bent – künn; felűl – alúl; mozgás –
nyugalom; igen – nem.

Amint a világegyetem dualisztikus.[8] úgy az minden része is. A dolgok
egész rendszere képviselődik minden részecskében. Minden fenyőtűben,
búzamagban, minden állatfajta egyénében van valami, ami hasonlít a
tenger apályához és dagályához, a nappalhoz és éjjelhez, a férfihez és
nőhöz. A visszahatás, amely oly hatalmasan nyilvánúl az elemekben,
megismétlődik ezek közt a szűk korlátok közt is. Így pl. a fiziológus
megfigyelte, hogy az állatországban nincs kegyenc, mert a természet
minden adományt és hiányosságot ellensúlyoz. Ugyanaz a lény valamely
része túlságáért megfizet más valamely része megrövidítésével. Ha feje,
nyaka megnyúlik, törzse és végtagjai megrövidűlnek.

A mechanikai erők elmélete a másik példa. Amit nyerünk erőben,
elveszítjük időben s viszont. Más bizonyságok: a bolygók időszakos vagy
kiegyenlítődő eltérései; az éghajlat és talaj befolyásai a politikai
történetben. A hideg éghajlat erősít. A száraz talaj nem szűl lázt,
krokodilust, tigrist, skorpiót.

Ugyanezt a kettősséget uralják a természet és az ember létföltételei.
Minden túlzás hiányt okoz; minden hiány túlzást. Minden édesnek megvan a
maga keserűje; minden rossznak a jója. Minden élvezőképességnek megvan a
maga büntetése, ha túlhajtják. Mérsékelt használatáért az élet felel.
Minden szikra elmésséggel szemben áll a bolondság egy szikrája. Amit
vesztettél a réven, megnyered a vámon és viszont. Ha a javak
szaporodnak, élvezőik és fogyasztóik is szaporodnak. Ha a gyűjtő
túlsokat markol, a természet elveszi tőle kincseit a ládafiából;
szaporítja a birtokot, de megöli a tulajdonost. A természet gyűlöli az
egyedárúságokat és kivételeket. A tenger hulláma nem siet jobban
elsimúlni legvadabb tarajzása után, mintahogy az életfeltételek
változatai igyekeznek kiegyenlítődni. Mindig beáll valamely elsimító
körülmény, amely a túlkapót, túlerőset, túlgazdagot, túlszerencsést
alapjában véve ugyanarra a szintre fokozta le, amelyen a többiek vannak.
Ha valaki társaságban túlérdes és túlheves, s vérmérsékleténél s
helyzeténél fogva rossz polgár, – mord és bősz tengeri kalóz-arc, – a
természet megáldja egy sereg szép fiúval és leánykával, akik kiválnak a
falusi iskolában és az ő irántuk érzett féltő szeretet sötét arcát
kedvessé, udvariassá simítja. Ily módon a természet megpuhulásra
kényszeríti a gránitot és földpátot, kiragadja a vadkant s helyébe
bárányt tesz s imígyen mérlege helyrebillen.

A mezőgazda úgy képzeli, hogy a hatalom és magas állás igen szép dolgok.
Ám az elnök nagy árt fizet a Fehér Házért. Rendesen föláldozza érte
minden békéjét és legférfiasabb tulajdonságait. Hogy csak rövid időre is
megőrizze ilyen tekintélyes helyzetét a világ előtt, kész port nyalni
igazi urai előtt, akik ott állnak trónja mögött. Vagy vágyódnak az
emberek a géniusz hatalmasabb és állandóbb nagyságára? Egyik sem
sérthetetlen. Aki akaraterejénél vagy elméje hatalmánál fogva nagy s
ezrek feje fölött tekint el, meg van terhelve kiválóságával. Minden
fényvillanás új veszélyt hoz. Övé a fény? Bizonyságot kell tennie a
fényről és nyugalmat nem ismerő lelke új revelációihoz való hűsége
folytán mindig túl kell szárnyalnia azt a rokonszenvet, amely olyan
kielégülést szerez neki. Esetleg igaztalannak kell lennie apja, anyja,
felesége, gyermeke iránt. Megvan-e mindene, amit a világ szeret, csodál
és kíván? Félre kell dobnia csodálatukat s hűnek kell maradnia az ő
igazságához, miközben melléknévvé és gúnynyá válik.

Ez a törvény uralkodik a városok és nemzetek törvényein is. Hiába ellene
minden tervezgetés, tusakodás. A dolgok nem engedik, hogy soká rosszúl
vezessék. «Res nolunt diu male administrari.» Ámbár nem mutatkozik újabb
rossz tettek gátja, ez a gát megvan és majd mutatkozik is. Ha a
kormányzat kegyetlen, a kormányzó élete nem biztos. Ha az adó túlmagas,
hozadéka egészen lecsökken. Ha a büntető kódex túlkemény, az esküdtek
nem itélnek el. Ha a törvény túlenyhe, kipótolja a magánbosszú. Ha a
demokrácia terrorral dolgozik, nyomásának ellentáll a polgárok megnőtt
energiája s az élet hevesebben lobog. A férfias igaz élet és kielégülés
kijátszani látszik az életkörülményeknek úgy túlzott mostohaságát, mint
szerencséjét s nagy közönnyel rendezkedik be a legkülönbözőbb
körülmények között. A jellem befolyása minden kormányzat alatt ugyanaz
marad, Törökországban épúgy, mint Uj-Angliában. A történelem
becsületesen megvallja, hogy Egyptom egykori zsarnokai alatt is az ember
lehetett olyan szabad, aminővé a kultura csak tehette.

Ezek a példák bizonyítják azt a tényt, hogy a világegyetem képviselve
van minden részecskéjében. A természet minden dolga tartalmazza a
természet minden erőit. Minden rejtett anyagból van alkotva. Így a
természettudós egy típust lát minden átalakuláson keresztül; neki a ló
futó, a hal úszó, a madár repülő, a fa gyökerező ember. Minden új forma
nemcsak alapjellegét ismétli meg a típusnak, hanem részenkint annak
minden részletét, célját, előmozdítóját, hátráltatóját, energiáját s
egész többi rendszerét. Minden foglalkozás, ipar, művészet, kereskedelmi
forgalom a világ kompendiuma és egymás kiegészítője. Mindegyik egy egész
jelképe az emberi életnek, jójának, rosszának, megpróbáltatásainak,
ellenségeinek, folyásának és végének. S valahogy mindegyik kénytelen
alkalmazkodni az egész emberhez és előadni egész sorsát.

A világ minden harmatcsöppben egésszé kerekedik. A mikroszkóp nem tud
olyan apró állatkát találni, amely kevésbbé volna tökéletes, azért, hogy
apró. Szem, fül, ízlés, szaglás, mozgás, ellentállás, étvágy, a
szaporodás szervei, – amelyek az örökkévalóságot szolgálják, – mind
helyet találnak ebben a pirinyó teremtésben. Igy tesszük bele életünket
is minden tettünkbe. A mindenütt jelenlét igazi tana az, hogy Isten
minden attribritumával újra és újra megjelenik minden mohában és
pókhálóban. A világegyetem értéke minden ponton megnyilvánúl. Itt van a
jó, amott a gonosz; ha itt a vegyrokonság, ott a taszítás; ha itt az
erő, ott a korlátja.

A világegyetemet eleven élet tölti el. Minden dolga erkölcsös. Az a
lélek, amely bennünk érzelem, kívülünk törvény. Érezzük sugallatát, a
történelemben láthatjuk végzetes szigorúságát. «Benne van a világban és
a világ általa lőn.» Az igazság nem késik. A tökéletes igazságosság az
élet minden részében igazra billenti mérlegét. A görög mondás szerint:
az istenek kockája mindig ólmozva van. A világ olyan, mint egy
egyszeregy-tábla, vagy matematikai egyenlet, amely, bármerre forgatod,
mindig egyformán oldódik meg. Bármely példát választasz, mindig pontos
értéke – se több, se kevesebb – fog kijönni. Minden titok kiderül,
minden bűn megbűnhödik, minden erény jutalmat nyer, minden
igazságtalanság helyreüttetik, csöndben és egészen biztosan. Amit mi
osztó igazságnak nevezünk, az az egyetemes szükségszerűség, amelynél
fogva az egész megjelen, valahol csak a rész megjelen. Ha füstöt látsz,
ott tűznek is kell lenni. Ha kezet, vagy lábat látsz, ott tudod, hogy
folytatásában kell lennie a törzsnek, amelyhez tartozik.

Minden tett önmagát jutalmazza vagy bünteti, más szóval önmaga egészíti
ki magát, még pedig kettős módon: először a dologban, vagyis a reális
természetben; másodszor a körülményekben, azaz a látszólagos
természetben. Az emberek a körülményeket hívják osztó igazságnak. De az
esetnek megfelelő igazság magában a dologban van s azt csak a lélek
látja. A körülményekben mutatkozó igazságszolgáltatás az értelemnek is
megnyilvánul; elválaszthatatlan a dologtól, de sokszor hosszú időközre
szóródik szét és így csak évek multán különböztethető meg. A különleges
sorscsapások, úgy lehet sokára követik a vétket, de föltétlenül követik,
mert kisérik azt. Bűn és bűnhödés egyazon törzsből ered. A bűnhödés
gyümölcse észrevétlenül érik belül az élvezet virágában. Ok és okozat,
eszköz és cél, vetés és termés el nem választhatók, mert a hatás már ott
csirázik az okban, a cél előzetes életet él az eszközben, a termés a
vetésben.

Ámbár a világ ekképen egészet alkot s tiltakozik az ellen, hogy
szétválasszák, mi mégis iparkodunk részlegesen cselekedni,
alkalmazkodni; így pl. hogy kielégítsük az érzékeinket, érzéki
élvezeteinket elválasztjuk a jellem követeléseitől. Az ember
találékonysága mindig annak a problémának megoldására irányúlt, hogyan
válassza el az érzéki édeset, az érzéki erőset, az érzéki ragyogót stb.
az erkölcsi édestől, az erkölcsi széptől, az erkölcsi mélytől; hogyan
tehetné ezt a felszínt olyan vékonnyá, hogy alatta ne legyen semmi;
hogyan érhetné el az egyik véget, a dolog másik vége nélkül. A lélek azt
mondja: «egyél», a test ellenben dőzsölni akar. A lélek azt mondja:
férfi és nő legyenek egy test, egy lélek; ellenben a test csak a hússal
akar egyesülni. A lélek azt mondja: uralkodj minden dolgon az erény
céljára, a test pedig csak a maga céljaira tör hatalom után.

A lélek törekszik minden dolgot élettel eltölteni, minden dologba
behatolni. Az egyedüli lény ő akarna lenni. Minden dolognak belé kellene
olvadnia: hatalomnak, élvezetnek, tudásnak, szépségnek. Ellenben az
egyes ember arra törekszik, hogy ő legyen valaki, hogy öncél legyen; a
magánjószágért alkuszik s kufárkodik; azért lovagol, hogy lovagoljon;
azért öltözködik, hogy öltözködjék, azért eszik, hogy egyék, azért
parancsol, hogy lássák és csodálják. Nagyra látó; szeretne hivatalt,
gazdagságot, hatalmat, hírt. Azt hiszi, hogy nagynak lenni annyi, mint
birtokba venni a természet egyik oldalát, az édeset és kellemeset, a
másik oldal: a keserű és kellemetlen nélkül. Ámde ez a szétválasztás
mihamar meghiúsul, s a mai napig egy ilyen tervkovács sem aratott csak
fikarcnyi sikert is. A szétválasztott víz újra egyesül kezünk mögött. Az
élvezet elveszti élvezeti elemét, a haszon a hasznos elemét, az erő erős
elemét, mihelyt el akarjuk választani az egésztől. Nem vághatjuk ketté a
dolgokat, hogy csak az érzéki jóhoz jussunk, amint nem juthatunk olyan
belsőhöz, aminek ne legyen külseje, fényhez árnyék nélkül. «Kiűzheted a
természetet furkós bottal, s mégis mindjárt visszafut.»

Az élet kikerülhetetlen körülményekkel szereli föl magát, amelyet a
balga le akar tagadni. Egyik-másik azzal dicsekszik, hogy nincs hozzá
szerencséje, hogy nincs hozzá köze. Ám a dicsekvés csak a száján van,
ellenben a körülmények a lelkében. Ha kicsúszik alóluk az egyik oldalon,
rátámadnak másik, még sokkal sebezhetőbb oldalán. Ha kikerülte forma
szerint és látszólag, életével állt ellent, önmaga elől menekült, s
ezért annyival inkább halállal lakol. Oly nyilvánvaló minden arra
irányuló kisérlet bukása, hogy a jó élvezetét szétválasszuk az árától,
hogy azt meg se próbálnók, – mert a próba őrültség volna, – ha nem állna
be az, hogy amikor az akarat lázadása, különváló törekvése s ezzel
megbetegedése beáll, ugyanakkor az értelem is megfertőződik, úgyhogy az
ember már nem látja többé Istent egészében minden dologban, hanem minden
dolognak csak érzéki csábítását látja, nem pedig káros oldalát is. Látja
a hableány szép fejét, de nem látja kígyó-törzsét; s azt hiszi, hogy
levághatja magának azt a részt, amely neki kell, arról a részről, amely
neki nem kell. «Mily titok vagy Te, aki csöndességben lakozol a
legmagasabb egekben, Óh egyetlen nagy Istenem, és örök előrelátásodban
vaksággal sujtod azokat, akiknek féktelen vágyaik vannak» – mondja Szt.
Ágoston Vallomásaiban.

Az emberi lélek híven festi ezeket a tényeket meséiben, a történelemben,
jogában, közmondásaiban, közbeszédében. Észrevétlenül kifejeződik minden
irodalomban. A görögök Zeust a legbölcsebb értelemnek hívták; minthogy
azonban a hagyomány sok alacsony cselekedetet is tulajdonított neki,
önkénytelenül is büntetéseket fűztek hozzá, megkötözték a rosszalkodó
isten kezét, s oly gyámoltalanná tették ilyenkor, mint az angol királyt
az ő alattvalói. Prometheus ismeri Zeus egy titkát, amelyért annak
alkudoznia kell; Minerva ismer egy másikat. Nem tud hozzájutni a maga
mennydörgető szerszámaihoz, Minerva elveszi szertára kulcsait.

Világos bevallása ez a Mindenség belső működésének és erkölcsi
tartalmának. Az indus hitrege is ugyanerre az erkölcsre lyukad ki; s
lehetetlen olyan mesét kitalálni és forgalomba hozni, amely ne volna
erkölcsös. Aurora elfelejt szerelmese számára ifjúságot kérni és így
Tithonus, bár halhatatlan, megvénül. Achilles nem egészen sebezhetetlen;
a szent vizek nem fürösztötték meg sarkait, amelyeknél fogva anyja,
Thetis bemártotta. Siegfried a Nibelung-énekben nem egészen halhatatlan,
mert levél hullott a hátára, amidőn sárkányvérben fürdött, s az eltakart
hely okozta a halálát. S így is kell ennek lennie. Szakadás van minden
teremtett dologban. Ez a kisérő megbosszuló körülmény mindig belopja
magát a dolgokba, még az ősi, vad költészetben is, amikor az emberi
képzelet diadalmasan le akarta rázni az ódon törvényeket, ott van ez a
hátulról való fejszecsapás, ez az alattomos fegyver, bizonyítván, hogy a
Törvény végzetszerű; hogy a természet semmit sem ád ingyen; hogy
mindenért árt kell fizetni.

Ez a Nemezis ősi tana, amely őrt áll a világegyetemben és nem hagy bűnt
büntetlenül. A furiák az igazság végrehajtói s ha a nap elhagyná
ösvényét, őt is megbüntetnék. A költők szerint a kőfalak, acélszablyák,
szíjak titkos rokonságot éreztek gazdájuk sérelmeivel; hogy az az öv,
amelyet Ajax Hektornak adott, kötötte oda a trójai hőst Achilles kocsija
kerekeihez, s hogy az a kard, amelyet Hektor adott Ajaxnak, volt az,
amelynek hegyébe dőlt Ajax. Regélik, hogy amikor a thasosiak a
versenyben győztes Theogenesnek oszlopot állítottak, egyik vetélytársa
éjszaka odalopózott s többször megrázta, hogy ledöntse; utoljára
csakugyan megmozdult az oszlop a talapzatáról és estében agyonütötte a
merénylőt.

A monda hangjában van valami isteni. Olyan birodalomból száll alá, amely
fölötte áll a szerző akaratának. Minden költőben az a javarész, amelyben
öntudatlan, amely mintegy lelki alkatából buggyan ki, nem tudatos
feltalálásából; az, amit az egyes művész tanulmányában nem igen fogsz
megtalálni, hanem, amit csak mindnyájuk szelleméből vonhatsz el. Nem
Phidiást akarom ismerni, hanem a régi hellén világ emberének művét.
Phidias neve, élete körülményei, bármily fontosak a történelem számára,
csak zavarnak, ha a legmagasabb rendű bírálatot akarjuk alkalmazni. Azt
kell néznünk, mire törekedett az ember bizonyos adott korszakban, amit
azonban megmásolt Phidias, Dante, Shakespeare közbelépett akarata,
ezeknek a szerveknek az akarata, akikben abban az időpontban az ember
megnyilvánult.

Még megkapóbban fejezik ki ezt a tényt minden nemzet közmondásai,
amelyek mindig a józan ész irodalmához tartoznak s az abszolút igazság
megállapításait foglalják magukban, minden írói képesítés nélkül. Az
olyan közmondások, aminők minden nemzet szent könyveiben foglaltatnak,
az intuiciók valóságos szentélyei. Mert, amit a kényes, lusta
gondolkozású és a külszínhez tapadó világ nem hagy a realistával
megmondatni tulajdon szavaival, azt eltűri ellentmondás nélkül,
közmondás formájában. S a törvények törvényét, amelyet szószékről,
parlamentben, iskolában megtagadnak, óráról-órára prédikálják minden
piacon és műhelyben számtalan szálló igében, s ezek tanítása époly igaz
és mindenütt jelenlévő, mint a madarak és rovarok röptéé.

Minden éremnek két oldala van. – Szemet szemért, fogat fogért, vért
vérért. – Amilyen a mosdó, olyan a törülköző. – Adjatok és adatni fog
nektek. – Mit akarsz? – kérdé Isten – fizess meg érte s vedd. – Aki mer,
az nyer. – Elveszed cselekedeteid igaz bérét, sem többet, sem
kevesebbet. – Aki nem dolgozik, az ne is egyék. – Aki másnak vermet ás,
maga esik bele. – Ha láncot kötsz a rabszolga nyakára, másik vége a te
nyakadra tekeredik. – A gonosz tanács átka visszaszáll a tanácsadóra
stb.

Így van megírva, minthogy így van az életben is. Cselekvéseinket
akaratunkon felül s akaratunk ellenére is a természettörvény irányítja
és jellemzi. Mi a közérdektől távoleső, kis célokat tűzünk ki magunknak,
azonban cselekvéseink ellentállhatlan mágnesség következtében maguktól a
világsarkok vonalába igazodnak.

Az ember szót sem szólhat, anélkül, hogy önmagára ne hozna itéletet.
Szándékosan vagy önkénytelenül minden szavával megrajzolja arcképét
embertársai szemében. Minden vélemény visszahat a nyilvánítójára. Olyan,
mint a gombolyag, amelyet valamely cél felé gurítanak, de a másik vége a
fonalnak a gurítónál marad. Vagy még inkább olyan, mint a cethal után
dobott szigony, amely röptében kötelet teker le a csolnakban, azonban,
ha a szigonyt rosszul dobják, könnyen kettévágja a kormányost vagy
elsülyeszti a csolnakot.

Nem követhetsz el igazságtalanságot anélkül, hogy ne szenvedj
igazságtalanságot. «Senki sem dicsekedhetik olyas valamivel, ami ne
hozott volna kárt a fejére» – mondja Burke. A nagyvilági életet élők nem
látják, hogy önnönmagukat zárják ki az élvezetekből azok hajhászása
által. A vallási türelmetlenség vitézei nem veszik észre, hogy önmaguk
előtt csapják be a menny kapuit, amidőn mások előtt akarják becsukni. Ha
elfeledkezel mások szívéről, a magadét veszted el. Az érzékek minden
személyt szeretnének tárgynak venni, a nőket, a gyermekeket, a szegényt.
Az a mondás: «Kiveszem a zsebéből, vagy kihasítom a bőréből», – mély
filozófia.

A szeretet és igazságosság minden megsértése társadalmi életünkben
gyorsan megbűnhödik. Büntetése: a félelem. Valamíg egyszerű
viszonylatokban állok embertársammal, szívesen érintkezem vele. Úgy
érintkezünk, mint víz a vízzel, mint egyik légáramlat a másikkal,
természetes és teljes átömléssel és áthatással. Mihelyest azonban
bármirészt eltértünk az egyszerűségtől és felemás viszonyba kerülünk, ha
valami jóra törekszem, ami neki nem jó: szomszédom megérzi az
igazságtalanságot, s messze kerül engem, mint én is messze kerülöm;
szeme nem keresi többé az enyémet; háborús állapotba kerültünk; benne
gyűlölet, bennem félelem vert tanyát.

Hasonló megtorlással jár a társadalom minden ősi visszaélése, általában
és egyes esetben is: a vagyon és hatalom igazságtalan fölhalmozása. A
félelem nagyon bölcs tanító és hírnöke minden forradalomnak. Egyik
tanítása ez: valami rothadt, ahol felüti a fejét. A félelem holló, s bár
nem látod világosan, mire les, bizonyos, hogy van valahol holttest. A
tőkénk félős, törvényeink félősek, művelt osztályaink félősek. A félelem
évszázadokon át bőgve, morogva fenyegette a kormányzatot és tulajdont.
Ez a vészmadár nem hiába rikácsol. Nagy igazságtalanságokat hirdet,
amelyeket felülvizsgálat alá kell venni.

Hasonló természetű a változás várása, amely rögtön fölébred bennünk, ha
akarati tevékenységünket fölfüggesztjük. A felhőtlen napok félelme,
Polykrates smaragdgyűrűje, a szerencséért való szorongás, az az ösztön,
amelynél fogva minden nemes lélek aszkéta lemondást és egyéb
helyettesítő erényeket vállal vállára: megannyi imbolygása az
igazságosság mérlege nyelvének az emberi szívben és értelemben.

Tapasztalt emberek jól tudják, hogy legjobb a vámot menetközben
megfizetni, s hogy gyakran nagy árt fizetünk apró fukarságért. A
kölcsönző saját adósává válik. Nyert-e valaha valamit, aki száz
szívességben részesült s egyet sem adott vissza? Nyert-e azzal, ha
nembánomságból, vagy fortéllyal kölcsönvette szomszédja kocsiját, lovát,
pénzét? Ugyanabban a pillanatban fölébred egyik részen a jótétemény
tudata s a másik részen az adósság tudata, azaz egyik részen a fölényé,
a másikon az alárendeltségé. S ez az ügylet megmarad úgy az adós, mint
hitelező szomszédja emlékezetében, s minden újabb ügylet, természete
szerint, tovább változtatja viszonyukat. Nemsokára meglátja, hogy bár
inkább törte volna el a lábát, semhogy szomszédja kocsiját használta
volna, s hogy «minden dologért azzal fizetjük a legmagasabb árt, hogy
kérnünk kell érette».

A bölcs ember ezt kiterjeszti az élet minden részére és tudja, hogy az
eszélyesség dolga, meghallgatni minden igényt, s kielégíteni minden,
időnkkel, tehetségünkkel, szívünkkel szemben támasztott jogos
követelést. Fizess mindig, mert előbb-utóbb úgyis meg kell fizetned
egész adósságodat. Lehet, hogy egy időre személyek és események
ékelődnek közéd és az igazságosság közé; de ami késik, nem múlik. – Ha
bölcs vagy, kerülni fogod a kegyet, amely csak még jobban megterhel
téged. A jótevés a természet célja. Azonban minden kapott jótéteményért
taksa jár. Az a nagy ember, aki a legtöbb jótéteményt osztja. Az az
aljas, – s a világegyetem egyik legaljasabb embere, – aki csak elfogad
kegyeket, de nem fizet érte viszont jóval. A természet rendje szerint
nem mindig, sőt csak ritkán tudjuk a jótétet annak viszonozni, akitől
abban részesültünk. De a kapott jót valakinek vissza kell adni, vissza
kell adni minden jó szót, tettet, cent-et. Óvakodj attól, hogy túlsok jó
maradjon a kezed közt; mert hamar megromlik és férgesedik. Fizesd el
gyorsan valamiképen.

A munkán hasonlóan irgalmatlan törvények uralkodnak. Legolcsóbb a
legdrágább munka – mondják az okosok. Amit mi seprő, gyékény, kocsi, kés
alakjában vásárolunk, az a józan észnek egy közönséges szükségletre való
alkalmazása. Legjobban teszed, ha földeden tanult kertészt fizetsz, azaz
a kertészetre alkalmazott értelmet; hajósodban hajózásra alkalmazott
értelmet; háztartásodban: főzésre, varrásra, kiszolgálásra alkalmazott
értelmet; ügynöködben: számadásokra és üzletekre alkalmazott értelmet.
Ekképen sokszorozod jelenlétedet és szétszórod magad birtokodon. A
dolgok kettős alkatánál fogva nem lehet csalás sem a munkában, sem az
életben. A tolvaj önmagát lopja meg; a csaló önmagát csalja. A munka
igazi jutalma tudás és erény, s ennek külső jele jólét és hitel. Ezeket
a jeleket, mint pl. a papirpénzt, lehet hamisítani és ellopni, de azt,
amit jelképeznek, azaz a tudást és erényt, sem hamisítani, sem ellopni
nem lehet. A munka e céljainak csakis az ész igazi megfeszítésével és
tiszta motivumok követésével lehet megfelelni. A csaló, a játékos, a
szélhámos nem kényszerítheti ki az anyagi és erkölcsi világ ismeretét,
amelyet a munkás becsületes törekvéseivel és verejtékével szerez meg.
Természettörvény ez: Tedd meg ezt vagy azt, s megszerzed a hatalmat;
azonban azoknak, akik nem teszik meg, hatalmuk sem lesz.

Az emberi munka minden formája, elkezdve egy karó meghegyezésétől egy
város vagy epos megtervezéséig, elejétől végéig roppant illusztrációja a
világegyetemben uralkodó tökéletes kiegyenlítésnek. Az adásnak és
kapásnak, a «tartozik»-nak és «követel»-nek teljes egyensúlya, az a tan,
hogy mindennek megvan az ára, – s ha ezt az árat nem fizetik meg, nem a
jószág, hanem valami más jár érte, s hogy lehetetlen bármit is ingyen
kapni – ez époly magasztosan jelentkezik egy főkönyv lapjain, mint az
állami költségvetésekben, a világosság és sötétség törvényeiben, a
természet minden hatásában és visszahatásában. Nem kétlem, hogy e magas
törvények, amelyeket mindenki magától értetődőkül bent talál a
tapasztalati körében, hogy a komoly erkölcs, amely vésője éléből
kiragyog, amelyet mérőónja és mérővesszeje kimér, amely époly
nyilvánvaló az üzleti számla sommájában, mint az állam történetében –
megszeretteti az emberrel az iparát és kereskedelmét és emeli a szemében
és képzeletében a foglalkozását.

Az Erény és Természet közti szövetség minden dolgot arra kötelez, hogy
ellenségesen szembeforduljon a bűnnel. A világ szép törvényei és
eszközei üldözik és űzik az árulót. Látja, hogy a dolgok igazság és
jótevés céljára vannak berendezve, s hogy nincs barlang széles e
világon, amely elrejtene egy gazfickót. Kövess el bűnt, s a föld üveggé
válik. Kövess el bűnt és, ime, mintha hótakaró hullna a földre, aminő
elárulja az erdőben minden fogoly és róka, mókus, vakondok nyomát. Nem
szívhatod vissza a kimondott szót, nem törölheted el a lábad nyomát, nem
húzhatod föl magad után a lajtorját, hogy rá ne jőjjenek a betörésre.
Valamely elitélő körülmény mindig ki fog látszani. A természet törvényei
és eszközei: a víz, a hó, a szél, a nehézkedés törvénye – mind
büntetései a tolvajnak.

Másrészt ugyanily biztossággal működik a törvény minden helyes
cselekedetre nézve. Szeress és szeretni fognak. Minden szeretet oly
egyensúlyban tartja magát mathematikailag, mint egy egyenlet két oldala.
A jó ember birtokában van a feltétlen jónak, amely tűzként övezi és
mindent az ő természetére fordít, úgyhogy nem árthat neki semmi rossz; s
miként a Napoleon ellen küldött királyi seregek a császár közelébe érve
eldobták zászlóikat s ellenségből barátok lettek: úgy a mindennemű
balsors, betegség, támadás, szegénység csak jót szül.

A jó embernek még a gyengeség és hiányosság is kedvez. Amint senki sem
dicsekedhet olyasmivel, ami ne lett volna ártalmára, épúgy senkinek se
lehet olyan hiányossága, ami ne lett volna valami hasznára. A mesebeli
szarvas csodálta szarvait és szidta a lábát, amidőn azonban a vadász
űzőbe vette, lába mentette meg először; utóbb azonban a sűrűbe tévedve
szarvai okozták vesztét. Minden ember kerül életében olyan helyzetbe,
amidőn hibái kötelezik hálára. Amint senki sem érti át egészen az
igazságot, mielőtt nem küzdött ellene, épúgy senki sem ismeri meg jól az
emberi akadályokat vagy tehetségeket, valamíg nem szenvedett az
előbbiektől, vagy nem látta diadalmaskodni az utóbbiakat a saját hiányos
tehetségein. Temperamentum hiánya-e, ami őt alkalmatlanná teszi a
társadalmi életre? De hisz ez által kénytelen önmagával mulatni, s az
önsegély ügyességeit megszerezni és így, sebzett osztriga módjára
kagylóját gyönggyel díszíti.

Erősségünk gyöngeségünkből nő ki. A fölháborodás, amely titkos erőkkel
fegyverkezik föl, csak akkor ébred föl, ha megkínoznak, megszurkálnak, s
hevesen ránk rontanak. A nagy ember mindig szeretné magát kicsinyíteni.
Valamíg az előnyök vánkosain ül, álom jő szemére. Ha azonban
meglökdösik, háborgatják, legyőzik: alkalma nyílik a tanulságra; most
már eszére, férfiasságára van utalva; rájött tényekre, s a maga
tudatlanságára; kigyógyúl beteges képzelődéséből; mérsékletre és igazi
képességekre tett szert. A bölcs ember támadói pártjára áll. Neki még
nagyobb érdeke, mintsem azoké, hogy a maga sebezhető pontjait
megtalálja. A seb beheged és lehámlik róla, s amidőn ellenségei már
diadalmaskodni akarnak rajta, íme, ő sebezhetetlenné vált. A korholás
jobb a dicséretnél. Én legalább gyűlölöm, ha az ujság védelmemre kel,
míg, ha ellenem kikelnek, ez nekem a siker bizonyos biztosítéka. Mihelyt
a magasztalás mézes-mázos szavait hallom, úgy érzem, mintha meztelen
kezekkel volnék ellenségeimnek kiszolgáltatva. Általában véve minden
rossz, amelybe nem bukunk végkép bele, jótevőnk. Amint a
Sandwich-szigetek lakói azt hiszik, hogy az agyonvert ellenség ereje
átmegy beléjük, úgy mi is nyerünk erőben minden kisértésnél, amelynek
ellenállunk.

Ugyanazok a biztosítékok, amelyek megvédenek bennünket a balsorstól,
szükségtől, ellenségeskedéstől, oltalomban részesítenek, ha akarjuk, az
önzés és ámítás ellen. Lakatok és rudak nem a legjobb intézményeink; s a
csalafintaság a kereskedelemben nem a bölcseség ismérve. Az emberek
élethossziglan abban a balga babonában szenvednek, hogy meg lehet őket
csalni. Azonban ép oly lehetetlen, hogy valaki más csaljon meg
bennünket, mint enmagunk, amint lehetetlen, hogy egy dolog ugyanabban az
időben meglegyen meg ne is legyen. Minden üzletkötésünknél jelen van egy
csöndes harmadik. A dolgok természete és lényege maga veszi át a
biztosítékot, hogy minden szerződés teljesítve lesz, úgyhogy a
tisztességes eljárás nem járhat pórul. Ha háládatlan gazdát szolgálsz,
szolgáld még jobban. Tedd Istent adósoddá. Minden róvás megfizettetik. S
mentől tovább halasztódik a fizetség, annál jobb neked, mert ő kamatos
kamattal szokott fizetni.

Az üldözések története az arra irányuló törekvéseknek a története, hogy
a természetet megcsalják, hogy a vizet fölfelé folyassák, hogy homokból
fonjanak kötelet. Mindegy, hogy ezt sokan cselekszik-e vagy csak egy; a
zsarnok-e vagy a csőcselék. A csőcselék olyan tagok társasága, akik
önmagukat fosztják meg a józan észtől és áthúzzák a munkáját. A
csőcselék olyan ember, aki önként sülyed le a vadállat fokára. Legjobban
szeret éjjel cselekedni. Tettei esztelenek, mint egész alkata. Üldözi az
elvet, megkorbácsolná a jogot; az igazságot szeretné kátránnyal s
tollúval bevonni, s szeretné felgyújtani a szidalmazott házakat és
embereket, akik azoknak birtokában vannak. Hasonlít a játszó
gyermekekhez, akik tüzifecskendővel rohangásznak és a csillagok felé
fecskendeznek, hogy kioltsák a hajnal pírját. A sérthetetlen szellem
azonban dühüket az erőszakot tevők ellen fordítják. A vértanú nem
szenvedhet becstelenséget. Minden ostorcsapás lángnyelv; minden börtön
egy annál dicsőbb hely; minden elégetett könyv vagy felgyújtott ház
világraszóló fényesség; minden elfojtott szó a föld minden részéből
visszhangzik. Mert elkövetkeznek a közösségek világos és gondolkozó
órái, amikor meglátják az igazságot és igazságot szolgáltatnak a
vértanúknak.

Így minden dolog a körülmények közönbösségét hirdeti. Az ember minden.
Mindennek két oldala van: egy jó és egy rossz. Minden előnynek megvan az
ára. Ekképen megtanulom, hogy elégedett legyek. Ámde a kiegyenlítés tana
nem egyértelmű a közönbösség tanával. A nemgondolkozó emberek készek ezt
mondani: «Minek tegyük a jót; egy az eredménye jónak, rossznak; ha jót
nyerek, meg kell fizetnem érte; ha jót vesztek, nyerek érte a másik
oldalon; minden cselekedet közömbös».

De van a lélekben valami mélyebb tény, mint a kiegyenlítés, t. i. a
tulajdon természete. A lélek nem kiegyenlítés, hanem maga az élet. S
lélek van! A körülményeknek rohanó tengere mélyén, amelyek vizei
tökéletes egyensúllyal áradnak-apadnak, ott van a reális Lét őseredeti
alapja. A Lényeg, az Isten: nem viszonylat, nem rész, hanem az egész. A
Lét a roppant igenlés, amely kizárja a tagadást, önmagában bírja
egyensúlyát, s magába szív föl minden viszonyt, részt, időt. Természet,
Igazság, Erény mind onnan erednek. A Bűn a tőle való eltávolodás, vagy
az ő elvesztése. A Semmi, a Hamisság csakugyan olyan mint a nagy Éj vagy
árnyék, amelyen, mint háttéren rajzolódik az eleven világegyetem; de
sohasem szül tettet; nem tud alkotni, mert ő nincs. Nem tehet semmi jót;
nem tehet semmi rosszat. Magában véve persze rossz; mert nem lenni
rosszabb, mint lenni.

Úgy érezzük, hogy a gonosz tettek megérdemelt megtorlása tekintetében
csalódunk, mert, íme, a bűnös ragaszkodik bűnéhez és semmi jele, hogy
válságba vagy itélőszék elé kerül. Esztelenségét se menny, se föld előtt
nem cáfolja meg semmi. Így hát talán végkép kijátszotta a törvényt? Nem.
Mert oly mértékben, amelyben rosszaságát és hazugságát keblében hordja,
oly mértékben távolodik, hal el a természettől. Valamiképen az ő baja
kifelé is észrevevődik majd, de ha nem is, ez a halálos életlefokozás
kiegyenlíti az örök számadást.

Másrészt nem lehet azt állítani, hogy a becsületesség hasznát meg kell
vásárolni valami veszteséggel. Az erényre nincs birság kiszabva, sem a
bölcseségre; ők a Lét természetes járulékai. Csak erényes cselekedetben
vagyok én tulajdonképen az, aki vagyok; erényes cselekedettel gazdagítom
a világot; termékennyé teszek khaoszt és sivatagot, a sötétséget
visszavonúlni látom a szemhatáron. A szeretetnek, tudásnak, szépségnek
nincs határa, ha legtisztább értelmükben vesszük ezeket az
attributumokat. A lélek nem akar tudni határokról és mindig az
optimizmust igazolja, nem a pesszimizmust.

A lélek élete haladás, nem állomáson veszteglés. Ösztöne bizalom.
Ösztönünk a lélekjelenlét foka szerint taksálja az embereket, nem a
lélektávollét szerint. A bátor nagyobb ember, mint a gyáva; az igaz, a
jóakaró, a bölcs férfiasabb, mint a bolond és gazfickó. Az erényre nincs
adó kiszabva, mert az magának az Istennek bevételezése; föltétlen lét,
fokozás lehetősége nélkül. Anyagi javakért adót kell fizetni, s ha érdem
és verejték nélkül szereztem, nem vert bennem gyökeret s a legközelebbi
szél elfújja majd tőlem. Ám a természet minden java a léleké és a mienk
lehet, ha a természet törvényes pénzével fizetünk érte, azaz szívünk és
eszünk által helyeselt munkával. Nem akarom, hogy olyan jószág kerüljön
a kezembe, amelyet nem érdemeltem ki, így pl. valami elásott kincses
fazék – mert tudom, hogy új terhek járnak vele. Nem kívánok magamnak
külső javakat, sem birtokot, sem tisztségeket, sem hatalmat, sem
embereket. A nyereség csak látszólagos, ellenben az adó biztos. De azért
a tudásért nem fizetsz adót, hogy a kiegyenlítés létezik, s hogy nem jó
kincs után ásni. Ez a tudás örök békével örvendezteti a lelkem. Összébb
szorítom az engem érhető balsors korlátait. Megtanulom szent Bernát
bölcseségét: «Nem árthat nekem más, mint enmagam; az igazságtalanságot,
amit elviselek, magamban hordom s csak enhibámból szenvedhetek igazán.»

A lélek természetében van meg az egyenlőtlen körülményeknek a
kiegyenlítése. A természet radikális tragédiájául a «több» és «kevesebb»
közti különbség jelentkezik. Hogyne érezne a «kevesebb» fájdalmat,
fölháborodást vagy irigységet a «több» iránt? Ha olyanokat látunk,
akiknek kevesebb a tehetségük, rosszúl érezzük magunkat és nem igen
tudjuk, mit tegyünk velük. Szinte kerüljük a tekintetüket; félünk, hogy
az Istent vádolják. Bizony, nagy igazságtalanságnak látszik. De ha a
dolgokat közelebbről vesszük szemügyre, ezek a hegységnyi
egyenlőtlenségek elenyésznek. A szeretet enyészteti, mint ahogy a nap
elolvasztja a tenger jéghegyeit. Minden ember szíve és lelke egy lévén,
az «Övé» és az «Enyém» közti keserűség megszünik. Az övé az enyém. Én
vagyok a testvérem, s a testvérem az én. S ha nagy szomszédok árnyéka
túlnő is rajtam, azért szerethetem, s az aki szeret, a magáévá teszi
azok nagyságát, akiket szeret. Eközben fölfedezem, hogy testvérem az én
gyámolom, aki a legbarátibb céllal működik az érdekemben s hogy az az
állapot, amelyet úgy csodáltam és irigyeltem, az enyém. A lélek
természete, hogy mindent eltulajdonítson: Jézus és Shakespeare a lélek
töredékei s szeretettel meghódítom és bekebelezem őket a magam tudata
birodalmába. A Jézus erénye nem az enyém? A Shakespeare szelleme sem az
enyém? Ha nem tehető az enyémmé, akkor nem szellem.

Ilyen a balsors természetrajza is. A változások, amelyek az ember
boldogulását rövid időközökben megszakítják, intései a természetnek,
amelynek törvénye a növekedés. Minden lélek ennél a belső
szükségszerűségnél fogva elhagyja a dolgok, barátai, otthona, a
törvények, hitek egész rendszerét, amint a kagylós hal elhagyja csillogó
szép házát, mert nem engedi tovább nőni, s lassankint új házat épít
magának. Az egyén erejéhez képest ezek a forradalmak gyakoriak, míg
néhány szerencsésebb lélekben szüntelenek. Ezeket egészen lazán fűzi
minden világi kötelék, amely úgy veszi őket körül, mint valamely
áttetsző, az eleven formát láttató folyékony hüvely, míg a legtöbb
embert az sok dátumból összeverődött, határozatlan jellegű,
megkeményedett héj módjára veszi körül és zárja börtönbe. Abban az
esetben lehetséges a bővítés, s a mai ember alig ismeri meg a tegnapit.
S ezentúl az ember külső életrajza az legyen, mint rázza le napról-napra
a halottá vált körülményeket, amint naponta friss fehérneműt vált. Mi
azonban esett állapotunkban, akik egy helyben maradunk s nem haladunk, s
ellenállunk az isteni terjeszkedésnek, ahelyett, hogy együttműködnénk
vele: mi csak lökésekben növekszünk.

Nem válhatunk meg barátainktól. Nem engedhetjük távozni angyalainkat.
Nem látjuk, hogy csak azért távoznak, mert arkangyalok lépnek be
helyettük. Bálványimádói vagyunk a réginek. Nem hiszünk a lélek
gazdagságában, a saját örökkévalóságában és mindenütt jelenlétében. Nem
hisszük, hogy az új nap új erőket hoz, amelyek túlszárnyalják vagy
megújítják a szép tegnapot. Ott veszteglünk a régi sátor romjainál,
amely egykor kenyeret, szállást, szerszámot adott s nem hisszük, hogy a
lélek újra táplál, betakar, erősít majd minket. Nem merjük hinni, hogy
virradnak-e még reánk olyan édes, szép napok. Pedig hiába ülünk és
siránkozunk. A Mindenható szava azt mondja: «Kelj föl, s menj előre,
örökké!» A romok közepette nem maradhatunk; az újban nem bízunk, s így
hátrafordított szemekkel járunk-kelünk, mint a szörnyalakok.

S a balsors kiegyenlítődései bizonyos hosszabb időközökben az értelem
számára is nyilvánvalóakká válnak. Láz, csonkítás, kegyetlen csalódás,
vagyonbukás, barátok elvesztése abban a percben kárpótolatlan és
kárpótolhatatlan veszteségnek látszanak. Ám a biztosan ható évek sora
megmutatja azt a mély gyógyító erőt, amelynek mindezek a jelenségek alá
vannak vetve. Egy drága barát, feleség, testvér, szerelmes halála,
amelyet akkor megfosztásnak éreztünk, kissé később a vezérlő vagy
géniusz képét veszi föl, mert rendesen forradalmat idéz elő
életpályánkon, lezárja a gyermekség vagy ifjúság egy lezárásra váró
korszakát, megszakít egy régi foglalkozást, háztartást, életformát, s
lehetővé teszi, hogy a jellem fejlődésének kedvezőbb új útra térjünk át.
Megengedi vagy gátolja új összeköttetések szerzését, új befolyások
befogadását, amik a legközelebbi években főfontosságúaknak bizonyúlnak s
a férfi, vagy nő, aki amúgy napos kerti virág maradt volna, amelynek nem
volt helye gyökerei számára s amelynek fejét túlsok nap sütötte, a falak
bedőlése s a kertész hanyagsága következtében az erdő szent fájává
válik, amely széles körben árnyékozik és gyümölcsözik a szomszédos
embertársak sokaságának örömére!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az eredetiben: «these halcyons» = ilyen halcyoni napokat.
Halcyon = jégmadár. «Halcyoni napok» = szélcsendes, derüs napok, amikor
a hitrege szerint téli napfordulatkor a jégmadár tojásait kikölti. –
«Vénasszonyok nyara», az eredetiben «indiai nyár» = «Indian summer».]

[Footnote 2: L. erről a thémáról Emerson két gyönyörű essay-ját, mely
fordításomban a «_Szerelem, Barátság, A Költő_» cimű füzetben jelent
meg. (Rózsavölgyi és társa, 1920.)]

[Footnote 3: Magyarúl az az értelme: «takarítsd be, szedd rendbe a
szénádat idején».]

[Footnote 4: Persze az angol nyelv szavait érti; a mi zárójeles
magyarázataink még kevésbbé tarthatnak igényt pontosságra, hisz a
fogalmak, amelyeknek megjelölésére szolgálnak, társadalmunkban s
nyelvhasználatunkban kevésbbé alakultak ki. (Fordító.)]

[Footnote 5: Itt a fordító – s bizonyára az olvasó is – ingert érez,
hogy kérdőjelet tegyen Emerson e mondata szélére, azzal a jámbor
óhajjal, «vajha úgy lenne!» Mert az erő érvényesülését még valahogy
elfogadhatjuk általános tételnek, de a szeretetét? Az igazi gentlemanét?
Ehhez oly eszményi társadalom volna szükséges, a milyenről csak
álmodozni lehet. (Ford.)]

[Footnote 6: Itt kuriosumkép jut eszünkbe Voltaire finnyás kifakadása a
bárdolatlan, vadember Shakespeare ellen. (Ford.)]

[Footnote 7: Ez a bevezetés a fordításban meg van rövidítve. Az eredeti
hosszabb theológiai polémiát folytat ezen a helyen. (Ford.)]

[Footnote 8: Persze ez az Emerson-féle «dualisztikus», nem egészen fedi
a közkeletű filozófiai műszó értelmét, mert itt inkább csak a sarkítást
jelenti. Emerson végeredményében monista, még pedig idealista-monista.
(Ford.)]



TARTALOM.

  A fordító előszava  5
  Természet (Nature)  12
  Önbizalom (Self-Reliance)  37
  Személyiség (Character)  72
  Életbölcseség (Prudence)  96
  Jó modor (Manners)  114
  Kiegyenlítődés (Compensation)  147


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10 |kötetében |kötetében)

45 |m gattatnak |mozgattatnak

45 |fintort orzítják |fintort torzítják

45 |emnnyire taksáljon |mennyire taksáljon

45 |újság ditkál |újság diktál

58 |családomet |családomat

71 |kogy magad |hogy magad

77 |fény vagy a hó |fény vagy a hő

104 |sem szab ad |sem szabad

110 |álljaank |álljanak

114 |ha boldogságról |«ha boldogságról

117 |előkelő divat» |«előkelő divat»

138 |egyéne e |egyéneket

141 |helyettesí,tik |helyettesítik

141 |Sibyllákat- |Sibyllákat,

142 |őke térzéseivel |őket érzéseivel

144 |dologbel ső |dolog belső

155 |rátamadnak |rátámadnak]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Természet, ember, társadalom - Válogatott tanulmányok" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.