Title: A tegnap legendái - Tollrajzok
Author: Ambrus, Zoltán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A tegnap legendái - Tollrajzok" ***

Ambrus Zoltán Munkái

XIII. KÖTET

A TEGNAP LEGENDÁI

Ambrus Zoltán Munkái

XIII.

A TEGNAP LEGENDÁI

TOLLRAJZOK

BUDAPEST MDCCCCXIII

VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

A TEGNAP LEGENDÁI

TOLLRAJZOK

BUDAPEST MDCCCCXIII

VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

A NAP nyomdavállalat nyomása, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9



RÉBUSZ.

Amig a temetőben ballagtunk, nem szólt egyikünk sem. Hanem amint
kiértünk a kapun, Doktor Fontos, a kitünő városatya, nagyot lélekzett és
megszólalt ilyeténképpen:

– Csakhogy ezen is tul vagyunk. Igazán, már kezdtem rosszul érezni
magamat. Micsoda temetés! Hiszen, megvallom, én nem szeretek semmiféle
temetést. Ugy vagyok, mint volt a nagy Luther Márton, aki nem türte az
esztelen pompát. Nem is szoktam én részt venni semmiféle végső
tisztességben. „Dom Sebastian“ gyászos indulója iránt valóságos
idioszinkraziával viseltetem; megrontja az emésztésemet. Hanem hát egy
tisztességes polgári temetés, tapintatos pappal, illedelmes gyászoló
néppel, szóval egy ildomos, szolid temetés még csak hagyján. De ez a
temetés, ez a sokadalom – csakugyan próbára tett. Mondhatom, ilyen
népséggel még sohase találkoztam temetésen. Ott állani egy csomó
elzüllött ember között, akiket magamhoz hasonló emberek nem szoktak
ismerni vagy legalább megismerni s végül meghallgatni egy pár
izléstelen, mindenki ellen lázadozó, tapintatlan beszédet, amelyek
fellázitják a rendes ember egész gondolkozását, az izlésemet, sőt minden
érzésemet – nem, ennyit nem érdemelt tőlem a megboldogult öreg. Bizony,
a szegény vén ember nem a legjobb körökből választotta a barátjait, ha
ezek voltak a legjobb emberei, akik sirját körülállták.

Pár másodpercig hallgatott, azután azzal végezte:

– Különben, amilyen a halott, olyan a temetés. Nem érdemelt különbet.
Ugy halhatott volna meg, mint nagy hazafi és ugy végezte, mint a kétes
exisztenciák. Hiába volt vagyona, tehetsége, nagy ismeretsége; pénz,
érdemek és barátok nélkül halt meg. Mert hát mezitlábosnak született. Az
is marad, világéletében: hirlapirodalmi szankülott.

Kávéházy barátunk, akinek betegsége az ellentmondás és az aggatózás, nem
állhatta meg szó nélkül.

– Ön igazságtalan a gyászoló nép iránt, sőt magamaga iránt is. Hiszen,
meg kell vallanom, a gyülekezet nem volt olyan fényes, mint az, amely
multkor a milliomos Fertőyt temette; ennek az érdemes férfiunak, aki
egyike volt legkitünőbb, legtehetségesebb magánzóinknak s aki oly
csodálatos módon, náthában veszett el, a fél orvosi egyetem elment a
temetésére. De hát itt is voltak nagyon jóravaló emberek. Sőt
nevezetességek is aminthogy a halott maga is nevezetesség volt, már
olyan amilyen. Mindenkelőtt itt volt ön, aki egymagában is méltóképpen
reprezentálja az előkelőséget. Majdnem azt mondhatnám, csak az a temetés
méltó arra, hogy az ujságok megemlitsék, amelyiken ön is megjelen. Mert
hisz ön ott van mindenütt, ahol csak egy akkorka nagyságot takaritnak
el, mint a kis ujjam. Hogy ön nem szereti a temetéseket? De hisz ön a
legszenvedélyesebb „jelen volt“ minden jelen volt közül! Mintha
elfelejtettem volna, hogy egy éjjel, két óra után épen a most megpihent
munkás embert verte fel ágyából, amiért a szegény öreg, aki akkor
hireket kovácsolt, kifelejtette önt az esti lapból, amely a nagy költő
temetésén jelenvoltak névsorát közölte. És aztán elmondhatja ön jó
lélekkel, hogy ismerte ezt a mi szegény halottunkat?

– Hogy ismertem-e? Nyolc év óta láttam mindennap, egész a legutolsó
ideig, amikor eltünt az emberek elől és eltemetkezett a nyomoruság négy
puszta fala közé. Persze, évtizedekkel ezelőtt nem jártam vele
minduntalan karon fogva, mert hisz az egész élete bolyongás volt. Hanem
ismertem ugy, mint bárki más. Voltakép az ilyen különös lényeket senki
sem ismeri. Vajjon van-e valaki, akinek a zsebében a bizonyosság arról,
ki volt, mi volt, és merre, melyik különös világban volt az igazi
hazája, ahonnan furcsa, ellentmondásban gazdag, egyebekben pedig
meglehetősen közönséges lelkeeredett? Vajjon tudja-e ön, hogyan fért meg
benne az a sok összeférhetetlen vonás, amelyeket benne észrevettünk? Az
olyan különös lények, mint a minő ez a hetven esztendős öreg volt,
érdekesek tanulságul: hogy ilyenek ne legyünk. Arra való, hogy a halála
után beváljon hasznos, elrettentő példának, ha már az életben ugyis
keveset ért. A tanulság világos, hanem maga az az ember, amely már csak
volt, nem ismert és megérthetetlen. Ha ugy tetszik: rébusz.

– Más szóval: ön nem ismerte.

De Doktor Fontos nem tágitott.

– Ismertem ugy, mint akárki, mint ön, vagy az egész világ. Csak a
veséjébe nem láttam, csak azt nem tudom, haszontalan volt-e, vagy csak
élhetetlen. Egy kérdőjel van előttem, egy élet, telve különösségekkel,
egy jellem (ha ugyan annak lehet mondani), telve következetlenséggel,
érthetetlen tulajdonságok egész rajával. Micsoda eredménytelen, sivár
élet! Milyen szánalmas, gyámoltalan ember! Világboldogitó terveket
kovácsol és nem gondol a saját jövőjével, jómódunak születik és a
nyomoruságtól hal meg; tud sokat és nem veszi hasznát; bejárja a világot
és tapasztalatait nem tudja érvényesiteni; ismer tömérdek nevezetes
embert és nem szerez összeköttetéseket; revoluciókról álmodik és összes
bátorságát elpazarolja rém-regényeiben. Keményfejü és lágykaru ember,
aki ámitja magát, hogy multja szebb, mint amilyen volt, és hogy jövője
fényesebb, mint aminő lehet. Él multban, jövőben, csak a jelenben soha.
Öreg gyermek, akinek semmi érzéke a valóság iránt, aki csak a
képzelődésnek él; ábrándozó, aki népeket boldogit s amellett maga
sohasem boldogul. Naiv önáltató, aki, ha egy kis kényelemhez jut,
Dáriusnak képzeli magát; tékozló fiu a jobb napokban, munkás és
csüggedést nem ismerő, amikor megszorul; sohasem célnak, mindig csak a
pillanatnak él. Ime, ilyennek ismertem: érteni nem értettem. Ismétlem,
rébusz volt a szegény, szánni való ember.

– Ön szerencsésen bebizonyitotta, doktor ur, hogy a mi halottunk
könnyelmü volt teljes életében, mert csak a pillanatnak élt, s azonkivül
szánandó fantaszta is, mert rá nézve jelen nem létezett, csak elképzelt
mult és ábrándos jövő. Amit én nem értek tökéletesen. Mindazokból,
amiket ön mondott, csak az az egy világos előttem, hogy nem ismerte,
akiről beszélt. És azért nem csodálom, hogy rébuszt emleget. Nos, én,
aki mindössze csak egynéhányszor beszéltem az ön ismeretlenével,
vállalkoznám arra, hogy megfeleljek a kérdőjelre, és összeegyeztessem
azokat a vonásokat, amelyeket ön ellenmondóknak talál.

– Hallgatom.

– Az az ember, akit az imént tettek előttünk a sirba, nem valami
exotikus lény volt, doktor ur, csak egy abból a fajtából, amelyet a
rajongók népének szoktunk mondani, egy azok közül, akik szerencsés
körülmények között nagy tetteket szoktak végrehajtani. Az ilyen lények
ugy vannak alkotva, hogy boldogok még akkor is, ha sohasem érkeznek el a
nagy célhoz, mert olyan közelről látják ezt, hogy az utolsó percig
remélnek, s mindvégig biznak benne rendületlenül. A jóságos természet
ezzel a boldog hittel kárpótolta őket ép azért, mert közülök csak kevés
juthat célhoz, hiszen a cél nagyszerü. Nem, nem az a mértéke a
képességnek, hogy rendeltetését betölti-e, vagy eredménytelen hal el. Az
oroszlán gyakran pusztul el meddőn, és az infuzóriák mindannyian
betöltik apró rendeltetésüket.

– Ezt mintha már hallottam volna valahol.

– Talán ép annyiszor, mint hogy a napfény éltet. Vannak dolgok,
amelyeket épen azért emlitünk, mert nyilvánvalók, és eloszlatnak minden
kétséget. Vannak közhelyek, amelyek nélkül bajosan tudnánk meglenni.
Például a nap.

– Nem akartam a szavait birálgatni.

– Ugy hát folytatom. Hogy ha csakugyan van egy olyan uralkodó
tulajdonság, amely minden cselekvésünket elhatározza, és amely minden
gondolatunkra, minden érzésünkre rányomja a maga különleges bélyegét:
annak az embernek, akit ön nem ért egészen, de mégis szán, a lelke
legmélyén egy boldogitó, szent naivság lakott. Hit vagy képzelődés,
amint tetszik. Csak egy jó volt előtte, a legfőbb jó; és csak annak élt,
már akár a jelenben, akár a multban, akár a jövőben találta. És
megtalálta mindenütt, mikor azt hitte, hogy rajta munkál, mikor azt
álmodta, hogy immár közel, mikor azt képzelte, hogy küzdött érte. Boldog
ember! Mindaz, amiért mi törünk, szaladgálunk és izzadunk, ahhoz a
legfőbb jóhoz képest, mely őt álmaiban látogatta, kicsinyesnek és
szánandónak tetszett. Törődött is ő azzal, hogy jobb perzsa szőnyegen
járni fel s alá, mint a csupasz pallón; hisz az ezeregyéjszaka édes
pázsitán járt. Eltöltötte a képzelete, amely körülötte megnagyitott
mindent. Szeme kétannyit látott, mint a miénk s teste kétannyi
fáradságot birt el. Ha hozzájutott valami csekélységhez, amelyet mi a
takarékpénztárba küldünk három és fél percentre, Dáriusnak képzelte
magát s kiélvezte mindazt, amit belőle csak kiélvezhetett. Hogyha nem
volt semmije, dolgozott; a munka félannyira sem fárasztotta, mint
minket; a cselekvésnek jóformán csak az örömét élvezte. A multból csak
arra emlékezett, ami kellemes, a jövőből csak azt hitte, a mi boldogitó,
a jelenből csak azt érezte, a mi élvezetes. Ezzel a nagy fogékonysággal
egy hosszu életen át keresztül-kasul járta a világot, és élvezni tudott
mindent, amit a pillanat hozhatott. Miért szánni azt az embert, akinek
az agya és szive kettős intenzivitással dolgoztak? Hogy a puszta földön
halt meg? Hiszen akkor halt meg, amikor már többet élt, mint amennyi
életet Fertőy a szinházban láthatott!



A SZINÉSZNŐ BECSÜLETE

Bécsben egyszer meglehetős feltünést keltett két fiatal nő
öngyilkossága. Nem mintha két pisztolynak a durranása valami nagy zajt
keltene abban a világvárosban, mely régóta nevezetes a rendőri hirekben
való gazdagságáról; hanem mind a két nőt sokan ismerték, és
Damain-Dalmont Mária egyike volt a legbájosabb teremtéseknek, akik
valaha lázba ejtették a császár városának fiatal népét. Aztán meg mind a
két leány szinésznő volt, akiknek nyoszolyája sokak hite szerint az
egész világé, legyen az a nyoszolya: a násznak fészke, vagy: halottas
ágy. Vagy egy hétig mindenki a két leány regényét feszegette, s jeléül a
messze elterjedt, résztvevő köz-érdeklődésnek, optikus-boltokban sok
példány kelt el a Damain Mária arcképeiből. És mert Bécs bővelkedik
kitünő ujságirókban, a boldogtalan lányokról is irtak szép és kevésbbé
szép nekrológokat, melyek elolvasása után a világ megnyugodva tért
vissza a napirendhez, mint minden más egyéb alkalommal is, talán már
Trója elbukása óta. Akkoriban egy darabig sokat emlegettek egy bizonyos
C. grófot, akit régebben gyakran láttak együtt Damain Máriával s akit
Damain Mária az öngyilkossága előtt hetekig ostromolt a könyörgő
leveleivel.

Kevéssel utóbb, Párisban nemcsak feltünést, hanem szinte lázas izgalmat
keltett, mikor a szép Feyghyne kisasszony – magyarosan Fegin-nek kellene
irni a nevét – vetett véget huszonkét vagy huszonhárom esztendős
életének. Mindenki, aki csak látta, érdeklődött ez iránt a gyönyörü
orosz hölgy iránt, aki csodálni való vakmerőséggel hagyta el hazája
pusztaságait, hogy dicsőséget és ünnepeltetést vivjon ki magának ott,
ahol a verseny olyan óriás! Szépsége, lelkessége, bámulatos
tanulékonysága és szorgalma, kedvessége és akadályt nem ismerő becsvágya
egyszerre meghóditotta az idegen világot, pedig csak egy kis szerepben
mutatkozhatott a Francais szinpadán, a Musset „Barberine“-jében. Az
ünnepeltetés legelső mámorából ragadta ki magát az öngyilkos lövéssel.
Meggyászolták, mint talán még senkit sem, aki a „steppe“-ek végtelenjén
született. És mert Páris gazdag kiváló irókban, irtak róla szép és
kevésbé szép regényeket: Delpit Albert a „Début de Lydia“-t, s Edouard
Rod a nagyon kedves „Tatiana Leiloff“-ot. Abban az időben gyakran
emlegették a fiatal M. herceget, akiről korábban azt hiresztelték, hogy
nőül fogja venni a bájos Feyghyne-t és aki ennek a szinésznőnek az
öngyilkossága óta csak egyetlen egyszer hallatott magáról, amikor egy
ismert nyilvánoshelyen ballerina-kosztümben jelent meg a szinpadon,
barátjai és barátnői mulattatása végett.

Aztán, nemsokára, Berlinből jelentették, hogy egy fiatal
operett-énekesnő, akit Budapesten is jól ismertek, a Népszinház
szinpadáról, Erdősy Eugénia – nálunk: Camargo, Berlinben: Nanon –
ugyanugy gyilkolta meg magát, amint Damain vagy Dalmont Mária, és mint a
szép Feyghyne. Ez az exaltált leány utolsó levelében arra kérte a
rendőrséget, hogy holttestét boncolják fel és a rendőrorvos győződjék
meg róla s állapitsa meg, hogy ő szüzen halt meg. Igy akarta a
tisztaságát bebizonyitani bizonyos H. bárónak, aki előbb a vőlegénye
volt, s aki egyszerre csak a faképnél hagyta, azt adva okul, hogy egy
idő óta kételkednie kell arája ártatlanságában. Ez a végrendelkezés
olyan furcsának tünt fel, hogy – bár Berlin és Budapest szintén bővében
vannak a kitünő ujságiróknak és a kiváló iróknak – a szép Erdősyről nem
irtak se hosszabb nekrológokat, se regényeket. Az a bizonyos H. báró
pedig, amint annak idején C. gróf és M. herceg cselekedték,
kijelentette, hogy az öngyilkos leánynyal sohasem állott közelebbi
ismeretségben.

*

Nem igen veszszük számba, hogy azok a nők, akik komédiázni szoktak a
hüvelyébe futó törökkel, sokkal könnyebben ragadják meg a komolyan
gyilkos szerszámokat, mint a többiek. Pedig, ha tekintetbe veszszük,
hogy az öngyilkosságoknak csak mintegy a harmada esik a nőkre,
feltünőnek találhatjuk, hogy a szinésznők osztálya éppen olyan
jelentékeny rovatot foglal el az öngyilkosságok statisztikájában,
akárcsak a bankároké vagy a játékosoké. Delobelle sohasem válik
öngyilkossá, hanem azok között a nők között, akik eldobják maguktól az
életet, temérdek a Lecouvreur Adrienne. A példák csak ugy özönlenek.
Ugyanabban az időben, amikor Bécsben Damain Mária, Párisban Feyghyne
kisasszony, Berlinben pedig Erdősy Eugénia lett öngyilkossá,
Magyarországon a népszerü „Nap és Hold“ operett egyik kis Beatrixe
megmérgezte magát, egy másik szép szinésznő pedig az öngyilkosságnak még
ennél is rémesebb módjában keresett menekülést abból a komédiából,
melynek még csak az első felvonását ismerhette.

El se hinné az ember, milyen könnyen talál ilyen példákat, csak ugy,
emlékezetből. És azokat, akik azt hiszik, hogy a mai szinésznők
legtöbbjében is felismerhetik a XVIII. század szinésznőinek tipikus
vonásait, meghökkentenék az öngyilkosságok statisztikájának ide
vonatkozó, csodálatos nagy számadatai. Mert az öngyilkosság sehogy se
magyarázható ki az ismert tipusok jellemvonásaiból. Gondolkozzunk erről
a tárgyról bármikép, az életnek ez az aktiv megtagadása nem illik össze
a gondolkodásnak azzal a lengeségével, és az érzésnek azzal a
felületességével, amelyeket mint a kaszt jellemző vonásait szokott
emlegetni Prudhomme ur, mikor életbölcseségeket mond nagyreményü fiának.
A Faustinról nem igen lehet elképzelni, hogy önként tudná követni a
halálba Lord Anandalet és bizonyos, hogy a Nanák sohase válnak maguknak
gyilkosaivá. Vagy gondoljunk csak akár egy Clairon-ra, aki valószinüleg
legtökéletesebb példánya volt a maga fajtájának, vagy, ha ugy tetszik:
Arnould Zsófiára, – a szinésznő, aki (bár nagy tehetség birtokában), de
csak azért lépett a deszkákra, mert ottan vigasság van, aki szinésznő
lett, hogy minél jobban kiélvezhesse az életét, soha sem elmélkedett
valami szivesen azokról a másféle deszkákról, melyek mögött vége a
vigalomnak.

Abban az arányban, amelyben mindinkább rendes foglalkozássá válik a nő
számára a szinészkedés, szaporodik azoknak a száma is, akiket Prudhomme
ur a kivételeknek nevezne. A zöm bizonyára mindig hasonlitni fog a
régiekhez, mert hisz a szinpaddal együtt megmaradnak azok a hatások is,
amelyek vele összefüggnek, amelyek a korábbi tipusokat formálták, és
amelyek még sokszor fogják ugyanazokat az eredményeket előidézni, de
mindinkább növekszik azoknak az egyéneknek a száma, akik elég erősek
magukat ezek alól a hatások alól emancipálni. Növekszik számuk, mert ma
már, amint mások a pályaválasztás föltételei, mások a körülmények is,
melyek közt élniök lehet. A „Roman Comique“ kezd elavulttá lenni. Ezt
Prudhomme ur is elismeri, amikor tiszteletreméltó fejének egy
bólintásával megengedi a kivételeket. Talán csak a számokra nézve
makacskodik egy kicsit.

De hát akkor minek tulajdonitható, hogy annyian vannak, akik épen a
kasztnak rossz hire miatt, s mert ez rájok nézve is végzetessé válhatik,
kerülnek olyan viszonyok közé, amelyekből nem látnak más menekülést,
csak a halált? Pedig – és itt már nem szabad tudakozódnunk a nevek után,
mert ki nézhetne a haldoklók titkai közé, ha csak maguk nem tárják
ezeket elénk?! – hány olyan eset van, amikor az a mindenkit meglepő
lövés csak egy csattanó felelet a kételkedésre és arra a gyanura, amely
elválaszt a boldogságtól, és talán csak azért, mert sokan vétkeztek
„intra muros“.

*

A francia leány, ha elszánja magát arra, hogy a szinpadra lép, számot
vet magával, s abban a tudatban, hogy vállalkozása már magában is
elválasztja régi világától, lemond a társaságról, majdnem azt mondhatni:
a társadalomról. Belátja, hogy van jó dolga az embereknek s nem sokat
törődnek azzal, vajjon a „szent tűz“ vezette-e a szinpadra, vagy egész
egyszerüen csak ugy ment oda, mint száz és száz „petite femme“, hogy
kiállitsa magát? Ki győzne köztük különbségeket keresgélni, ki győzné
őket a tisztes magánélet nézőpontjából osztályozni? Kinek volna kedve
efféle hálátlan feladatokra? Élhet akárkép, egyre megy. Mihelyt az első
szinen megjelent, belépett abba az osztályba, melyből nem szokás
feleséget választani. A verseny olyan nagy, az emberek olyan önzők és
haszonlesők, a boldogulás olyan sokféle körülménytől függ, hogy
rendkivül nehéz, sokhelyütt majdnem lehetetlen akként törnie utat, hogy
néminemü kár ne essék házi erkölcsében. Mindenkire mosolyognia kell, s
vannak olyanok is, akik nem elégszenek meg a mosolygással. Mért maradna
rideg, ugy sem hitethetné el az ellenkezőt?! Századokon át kövesedett az
emberekbe a hit, hogy a mosolygás, meg a többi, együtt jár a
komédiázással. Férjhez csak szinészhez mehet, s ha nem barátja a
formaságoknak, senki sem ütődik meg rajta. Nem az élete, hanem a
szinházi sikere szabja meg, mekkora megbecsülést nyerhet a világtól. Ha
lent marad, ugy elveszett egészen, ha első sorba tör, nem kérik számon
sem a multját, sem a jelenét. A becsülete mindenkép egyenes arányban áll
a szerződésben biztositott anyagi megbecsüléssel. Ez olyan dolog,
amelybe mindenki belenyugszik. Nem akad fenn senki se azon, ha a lapok
kikürtölik, hogy W. kisasszony, a jeles tragika, kis babát kapott; az,
hogy quis pater est, legfeljebb S. urra, az Odéon tagjára tartozik, aki
a kisasszony vőlegényekép szerepel. Nem taksál más, csak a siker. Amig
apró szerepeket játszik egy másodrangu szinházban, csak a „haute
noce“-hoz tartozik, és mihelyt a tehetsége elsőranguvá lesz, meghivják
az uri estélyekre. Megesik akkor is, hogy ugy néznek rá, mint Lolotte-ra
a Meilhac darabjában, de Lolotte ért ahhoz, hogy visszaadja a kölcsönt.
Külön társadalmuk van a társadalomban, s ha megtörténik néha, hogy akad
közöttük egy-egy Mme Pasca, Dumas fils, mint kuriózumot fogja emlegetni
ezt a csodásan házias erényt, mely a szinpadra tévedt.

Hanem másutt nincs igy. Az a leány, aki Angliában, Németországban vagy
nálunk a szinpadot választja pályatérnek, az első percben azt képzeli,
hogy ugyanolyan tekintetre tarthat számot, mint egy tanitónő, ki a
világba lép, hogy kenyerét keresse. A tradició nem olyan nagy, s
ennélfogva az előitélet nem olyan általános, nem olyan nyilt, nem olyan
érezhető; a verseny kisebb, kényszer tehát nincsen, legfeljebb csak erős
csábitás, abban a nyilvánvaló jelenségben, hogy a legnagyobb sikereknek,
a népszerüségnek majdnem mindig _az_ az előfeltétele. Van mód a
társaságban megmaradni, sőt nagyritkán még poziciót is lehet itt
szerezni. A világ ugy tünik fel, mint amely nem olyan elnéző, de nem is
olyan meghódithatatlan, mint a franciáknál. És a szinésznő, Párison
kivül, – ha a Prudhomme ur kivételének született – kettős becsvágynak
él. Egyik a müvészi becsvágy, a másik: a törekvés a társadalomba. (A
tágabb körü társaságot értem.)

És itt a baj. Mert az előitélet, ha nem olyan határozott, nem olyan
általános, nem olyan nyilt s nem olyan érezhető is, mint amott, azért
mégis csak megvan. Egy homályos, bizonytalan, ellenséges erővel kell
küzdenie, amely annál veszedelmesebb, mert bizonytalan és meg nem
mérhető, amely annál kegyetlenebb, mert kiszámithatatlan, mert néha
kisebbnek, csöndesebbnek látszik, mint a minő. Szivesen beleképzeli
magát abba a gondolatba, hogy ez az ellenséges előitélet jelentéktelen;
a környezet, melylyel érintkezik, óvakodik az ellenkezőt bebizonyitani.
És akkor bukkan rá, amikor a legkevésbbé van ellene fölfegyverkezve.
Sors bona, nihil, aliud; van szerencsés, akit nem bánt soha. Hanem akit
talál, azt elvesziti.

*

A félelmes, kiszámithatatlan előitélet Phalarisa, mely minden évben
elnyel egy pár szüzet, hétköznapi táplálékát a becsületfogalmaknak abban
a megzavarodásában, azt lehet mondani: elposványosodásában találja,
amelynek veszedelmes terjedésére Renan figyelmeztetett, quimperi
beszédében. Renan akkor csak arról panaszkodott, hogy a női tisztesség
megbecsülése kiveszőben van az ifjuság szivéből. Az uj nemzedék – mondta
– talán abban a félelmében, hogy valahogy bele ne essék őseinek
hiábavaló, némelykor, meglehet, nevetségesnek tetsző rajongásába, neki
adja magát a durvalelküségnek. De ez a durvalelküség soha se
terpeszkedik el annyira, mint amikor a szinfalak közt élő asszonyokról
és leányokról van szó. Ez természetes; ilyenkor ugy érzi, mintha
legalább ezekkel szemben volna valami igazolása és mentsége olcsó
kételkedésének. Fiatalurak társaságában, azok közt, akik a legjobb
nevelésben részesültek s akik meg fognak házasodni, az ember néha azt
képzelné, hogy mind megannyi egy-egy áldozata a szinházi vampiroknak,
mintha valamennyi a maga szemével látta volna azt, amiről beszél. Pedig
még csak az utcákat ismerik és nem a nőket. Ha majd ezeket is
megismerik, ők lesznek azok, akik – a költő mondásával szólva – az
örvénybe dobják azt a serleget, melynek a kelyhe egykor gyönyört adott
nekik.

*

Mindig, mindenütt lesznek szinésznők, akik komolyan veszik a szinházat
is, az életet is, és akiknek el kell pusztulniok csak azért, mert sokkal
többen vannak olyanok, akik nem veszik komolyan egyiket se, s csak azért
lettek szinésznők, mert ahhoz, hogy cukrászlányok lehessenek, nem voltak
se eléggé jómodoruak, se eléggé ügyesek, kedvesek.



NOVEMBERI HANGULATOK.

Rémülettel vegyes élvezettel, fogvacogással kisért gyönyörüséggel
olvastam egy szörnyen szép cikket a halálról. Borzongtam a témán, s a
köteles tiszteletet megadó szalutálással fogadtam azt az őszinte hangot,
mely a cikkből nem annyira kirí, mint inkább kijajong, mert hisz az
igazmondás semmiféle tárgyról nem szokatlanabb, mint erről az egyről,
amely pedig a legfékezetlenebb szabadságra csábithatna, ha a hazugság
örök szelleme, az az általános és folytonos vágyakozás, hogy
erősebbeknek látszassunk, mint amilyenek vagyunk, aztán meg a
kellemetlen s kivált a megborzongató érzésektől való szabadulás
áhitozása és végül a kőkorszaktól fogva folyton élő konvenció, az a
hallgatag megegyezés, hogy: ne gyötörjük egymást az aggodalmat keltő,
elkedvetlenitő, komor és leverő gondolatokkal, megannyi képmutatót vagy
legalább is örökkön titkolózót nem faragott volna belőlünk. Minden
időben azok a bátor emberek voltak a legritkábbak, akik ki merték
mondani, hogy félnek a haláltól, gyülölik a halált és legforróbb vágyuk:
élni, minél tovább élni!…

Ez a téma, ugy hiszem, annyira általános érdekü, és fájdalom mindig
olyannyira aktuális, hogy tulságosabb szerénytelenség nélkül át lehet
venni a szót azoktól a mesterektől, akik, ha a legszebben és
legkimeritőbben is, már elmondották róla a magukét. Mindnyájunkat illet,
még talán engem is, ahogy a magyar anekdóta mondja. És ebben a ködben,
ebben a hirtelen homályban, amikor oly sebesen eliramlik tőlünk a
napfény, akár csak maga az élet: hadd tüzzem a tollam hegyére én is ezt
a tárgyat,

  Worüber schon manche Häupter gegrübelt,
  Häupter in Hieroglyphenmützen,
  Häupter in Turban und schwarzen Barett,
  Perückenhäupter und tausend andre
  Arme, schwitzende Menschenhäupter.

*

Igen, ha a létért való aprólékos vesződségek közben megcsap bennünket az
a tudat, hogy bármint küzd is „a magyar jobblétért“ (amikép a „Busuló
lengyel“ mondja): végre is be kell csukni a boltot, – bizony gyakran
elgondoljuk, hogy minden csak vanitatum vanitas, és hogy ami naphosszat
foglalkoztat, mind, mind nagyon közömbös dolog ahhoz képest, hogy egy
szép napon itt kell hagynunk minden szépet és jót, akarva nem akarva
bele kell feküdnünk egy hosszu ládába, s aztán finita la commedia. Azaz
dehogy finita, a komédia tovább foly, az aktorok tovább mókáznak, csak
minket bujtatnak egy kényelmetlen gödörbe, rádobálva feltett tagjainkra
egy nagy rakás földet, hogy valahogy ki ne bujhassunk megint, onnan
alulról.

Nem, ez nem mulatságos. S meg vagyok győződve, hogy amióta csak emberek
vannak, mindig akadtak, akik e tárgyban ép ugy gondolkoztak, mint mi,
kései unokák. Hogy van az mégis, hogy a haláltól való iszonyat csak
most, a mi korunkban kezdi magát meztelenül mutogatni, s egyszerre,
minden előkészület, roham nélkül magáévá teszi az emberek lelkét,
nyilvánulván olyan kétségbeesett hangokban, amelyekhez képest a
Prédikátor jajszava csak gyönge, gyerek-sirás.

Franciaországban például a legujabb időben mind nagyobb és nagyobb
számmal váltják fel egymást az emberi léleknek magamagáról adott
dokumentumai, amelyekben az élethez való görcsös ragaszkodás Jeremiás
Siralmainak minden mérséklet nélkül való és a szemérmetlenségig őszinte
hangján árulja el magát. A megsemmisülés után való nosztalgiának, a
pihenés vágyának sokáig divatos póz-za egyszerre elavult, és a
bonyolultabb szerkezetü müvészlelkekben is vad őszinteséggel szólal meg
az elnyomhatatlan ösztön, az élethez való akarat. Ott találhatni a Guy
de Maupassant „Bel-Ami“-jában, a Maurice Rollinat verseiben, az Edouard
Rod „Course á la mort“-jában a Willette rajzaiban, az Incohérent-ok
borzalmas tréfáiban, az impresszionisták némelyikének képein, a
dekadensek egész irodalmában. (És ez a _fiatal_ Franciaország!) Angol
költőkben, olasz és amerikai regényirókban szintén bőven lelhetni
hasonló megnyilatkozásokat. És aki olvasmányaiban erősen szit a legujabb
dolgokhoz, életének felét a haláltól való borzonkodás gondolatai közt
fogja tölteni.

Ezek a gondolatok – nem áltathatjuk magunkat az ellenkezővel – először
is cilinderes fejek alatt termettek meg. A parókás, a turbános, meg a
csupasz koponyák előtt, ha épugy törték is magukat, nem tünhetett fel ez
a „meggondolás“ a maga teljes vigasztalanságában, mert hisz nem
tartották volna meg magukban kétségbeesésüket, tudnánk róla, mint ahogy
tudunk egyéb nyomoruságaikról. Ó, igen, gondolkoztak róla, sóhajtoztak
is, és volt közöttük néhány, aki nem tudott rezignálni, – hanem a
jajszó, a tehetetlenségnek rémületben való kitörése a mi időnk szomoru
kiváltsága lett. Ismerjük üknagybátyáink benső, legtitkosabb
gondolatait, s van fogalmunk arról is, mily látomások kisértették a
náloknál is régibb halandókat csillagtalan fekete éjszakákon, – el
tudjuk képzelni, mi rezegtette meg a nemes Don Juant, mikor valamely
novemberi éjjel, erdei lovaglása közben egy kopasz faág azt zizegte a
fülébe, hogy: „Órád eljön, tégy akármit“, – tudjuk, hogy a derült görög
fejeknek, és a stoikus római koponyáknak is voltak álmatlan éjeik: de
hát ez a lidérc nem ült mindig ágyuk fejénél, – nem kisérte őket
szinházba, bálterembe, és szerelmi találkozókra, – nem rontotta el
legjobb falatjaik izét, – nem suttogta a fülökbe, mikor a billikomot
ajkukhoz emelték: „Vegyél be inkább akonitot“, – nem jutott eszökbe,
hogy irigyeljék a Mars lakóit, akiknek egy hajaszála több helyet foglal
el, mint nálunk egy kápláralja katonaság, s akiknek egy percze tovább
tart, mint Michel Chevreulnek és Mozes Montefiorenak az élete együtt
véve – ha ugyan nem tévednek egy kevéssé a Mars bolygóról oly sok
részletet tudó csillagvizsgálók és ott egyáltalán van emberi élet…

*

Ezer számra zajlanak az évek, s egyszerre egy nemzedéknek, amely mától
csak holnapig tart, eszébe jut, hogy megkülönböztesse magát apáitól,
akik legnagyobb részben mégis csak azt vallották, amit Pangloss mester:
„Minden jól van ugy, ahogy van“, és egész erejével, egész
elkeseredésével felháborodjék a megváltozhatatlan ellen. Ha a római
mulatók meg a renaissance élvezői épp ugy ki tudták szivni a pillanat
kéjét, mint mi; ha tulfinomultságunk semmivel sem fejlődöttebb, mint az
övék: az a felsőbbségünk mindenesetre megvan velük szemben, hogy a halál
gondolatát távolról sem tudták ugy kiélvezni, mint a mi magasabb rendü
embereink, a kétségbeesésben megközelitőleg sem tudtak ugy kéjelegni,
mint a mai dekadensek és a többiek. Vajjon minek köszönhetjük ezt a
szomoru felsőbbséget?

Annak-e, hogy nagy könnyelmüséggel, egyszerre megtagadtuk azokat a
boldogitó, megnyugtató képzeteket, amelyekre La Placenak nem volt
szüksége, s amelyek hiányát, mi, a gyarlók, most semmivel sem tudjuk
pótolni? Hogy lelkünkön iszonyu rés tátong, melyet kicsinyke tudásunk
nem tud betölteni? De hisz előttünk már sokan vétkeztek, akiknek sorsa
nem lett hasonló vezeklés. Vagy talán inkább annak, hogy az óriás
eredményekkel, melyekhez csak ugy hirtelen jutottunk, parvenük gyanánt
nem tudtunk számot vetni? Elbiztuk magunkat s kezdjük belátni, hogy nem
volt miért? Vagy dilettantizmusunknak, mely elhitette velünk, hogy
semmiféle cél nem éri meg azt a fáradságot, amibe kerül, s mely meggátol
abban, hogy egész lelkünkkel átadjuk magunkat másféle, kevésbé
nyugtalanitó, kevésbé lenyügöző képzeteknek? Vagy csak elemző
természetünk juttatott idáig, hozzá szoktatva ahhoz, hogy mindent számba
véve, ami csak bensőnkben történik, intenzivebben érezzünk át mindent,
mint a nem olyan tudatos, nem olyan kérődző lelkek? Vagy egyszerüen
rabjai vagyunk idegességünknek, mely mindannyiunkba beleoltja a
hipokondriát s örökké éber őre testi gyöngeségeinknek? Vagy egyesegyedül
életünk módja késztet arra, hogy minduntalan az elmulás képzeteivel
foglalkozzunk, sokkal inkább magunk előtt látván, folytonosabban
szemlélvén a nagy átváltozás jelenségeit, mint józanabb, kevésbé lázas
módon élt elődeink? Vagy mindez együttvéve? És ekkép büszkék lehetünk,
hogy ezer és ezer év után elsőnek tudtuk megtagadni az emberi
gondolkodás egy roppant hazugságát, jóllehet, ez az erőfeszités a
kétségbeesésbe hajt bennünket? És ugy tettünk, mint az angol lord:
bebizonyitni vágyva, hogy örvény tátong előttünk, belé ugrottunk?



EMLÉKBESZÉD.

A gimnázium harmadik vagy negyedik osztályában Réz Jancsival megfogadtuk
egymásnak, hogy annak idején aki tuléli a másikat, emlékező beszédet fog
tartani az elköltözöttről és a baráti kegyeletnek minden kis részletre
kiterjeszkedő aprólékosságával fogja tájékoztatni a világot arról a
veszteségről, amely az emberiséget az elveszitett bajtárs halálával
érte. Ugy emlékszem, azért tartottuk ezt a fogadalmat szükségesnek és
sürgősen megpecsételni valónak, mert abban az időben a
megvalósithatatlanságig nagyszerü tervek foglalkoztattak bennünket és
gazdagon bugyogó, vitathatatlanul eredeti s tulnyomó részben fenséges
eszméinket olyan nagyra tartottuk, olyan magasztosaknak értékeltük, hogy
ezek már eleve örökre megirhatatlanoknak tüntek fel előttünk. De mégse
tudtunk belenyugodni abba a gondolatba, hogy ennek a gigászi
eszme-inváziónak semmi nyoma se maradjon az emberiség történetében.

A sors ugy akarta, hogy kettőnk közül Réz Jancsi haljon meg előbb. Az ő
kicsinyke porhüvelyében lakozó szellem olyan nagy, olyan hatalmas, olyan
rombolásra hivatott, és erőszakos volt, hogy egyszer csak – váratlanul –
legyürte a körülötte levő anyagot. Teljesitenem kell tehát a szent
kötelességget.

Te, nagy bölcsész, immár elérkeztél a legmesszebbre, ahová csak a
magasravágyás vihet, egybeolvadtál a végtelenséggel, melynek egykoron
oly lankadatlan kutatója voltál! Itt az ideje, hogy emlékező beszédet
mondjak rólad.

*

Hogy ki volt Réz Jancsi? Olyan közömbös és feledékeny a világ, hogy ez a
kérdés majdnem természetes. Réz Jancsi iró volt. Olyannyira iró, hogy
azt mondhatnám: nem is élt, csak irt. Annak a tizenhat évnek, mely az
örökévalóságból neki jutott osztályrészül, csak igen kevés részét
forditotta az élet tudományából a legszükségesebbnek megtanulására, és
ahogy a következés megmutatta, ezt a legszükségesebbet is nagyon rosszul
tanulta meg. Amióta csak tudatára jutott annak, hogy gondolkozik,
kiindulván ebből a pontból, mint Cartesius, – irt és felolvasott.
Mindenekelőtt azonban abban különbözött a nagy Descartestól, hogy mig a
bajorországi remete csak Pére Mersenne-nek olvasgatott, Réz Jancsi
felolvasott mindenkinek, aki olyan szerencsés volt, hogy bekerülhetett
rendes tagnak vagy vendégnek „Az Irók Köré“-be.

„Az Irók Köré“-ben ismerkedtem meg vele, akkor, amikor még nem együvé
jártunk iskolába. Az a három személy, akikből a Kör alapitása első
évében állott, már mint hirnévre kapott nevezetességet hivta meg
társaságába, előbb csak tagnak, aztán vezetőnek. Réz Jancsi gyorsan
futotta meg pályáját: folyton irt, mintha érezte volna, hogy sietnie
kell.

„Az Irók Köré“-ben a szellemi munkásság igen sokféle volt. Mindenkinek
volt egy különlegessége. Egyikünk abban jeleskedett, hogy más bőrbe
öltöztetgette a már meglévő remekműveket: versbe szedte, ami a
világirodalomban csak próza volt és prózára bontotta szét, amit más nagy
elmék egyenlőtlen sorokban irtak meg. Egy másik jelesünknek a remeteség
volt az ismertető sajátsága: verseket, regényeket, szinműveket,
birálatokat és tudományos könyveket irt, de műveinek mindegyikében
két-három vagy több remete szerepelt. Ami engem illet, akkép
szándékoztam tulszárnyalni irótársaimat, hogy műveimet a képzelhető
legtöbb kötetre terveztem: harminc, negyven, nyolcvan, százhusz kötetes
tervek kóvályogtak vakmerő fejemben, méltó ijedségére az irántam
érdeklődőknek. Réz Jancsinak az volt a sajátsága, hogy ő olvasta fel a
legesleghosszabb munkálatokat: irt szótárt, életrajzot, hőskölteményt,
ismerettárakat, rendszerbe szedte az egész világegyetemet, sőt egyszer
az is eszébe jutott, hogy megirja az összes városok történetét. Azt
tartotta, hogy a legrosszabb emlékbeszéd is többet ér a legsikerültebb
epigrammánál.

De bármennyire különbözött is munkálkodásunk: „Az Irók Köré“-t egy nagy
egységes gondolat tartotta össze. Egyek voltunk az egész külső világnak,
s főkép az egész kivülünk létező irodalomnak a megvetésében. Hármunknak
voltak egynémely gyöngéink: kivételt tettünk egymásért, Réz Jancsiért,
sőt egyéb, kivételesen tiszteletreméltó földi jelenségekért is. Egyikünk
tisztelte a remetéket, másikunk családjának felnőtt irótagjait, s én, a
leggyöngébbik: az akadémiát, meg kell vallanom, nem minden rejtett
gondolat nélkül, s talán tekintettel egy kissé arra is, hogy voltak már
az akadémiáknak kiskoru tagjaik is. Csak Réz Jancsi volt következetes.
Nem engedett meg kivételt sem a remetékért, sem testvérért, barátért,
sem az akadémiáért, sőt nyiltan, leplezetlenül megvetett bennünket is,
akik gyönge perceinkben románcokat irtunk. Réz Jancsi megvetette az
egész világot, és büszke volt, mint egy király.

*

Csak nagyon kevéssé emlékszem már „Az Irók Köré“-nek felolvasó üléseire,
de egy-egy részlet mégis megmaradt a fejemben. Amig csak hárman voltunk
együtt, a hivalkodásnak és a léhaságnak feláldoztunk sok becses
pillanatot, de amihelyt a Körben megjelent Réz Jancsi puritán alakja,
komolyan és ridegen, fején kis pörge kalappal, hónalja alatt
megszámlálhatatlan mennyiségü irással, – ajkunkról elröppent a mosoly,
és hallgatagon, ünnepélyesen láttunk hozzá a szellemi munkához és a
szellemi élvezetekhez. Rendesen Réz Jancsi olvasott; és attól fogva,
hogy elhangzott a „Született 1686-ban, protestáns szülőktől“ – amig az
egyhangu felolvasás véget nem ért, bennünket megszállva tartott a tudat,
hogy ime, olyan emberrel ülünk szemben, akiről, éppen igy fogják egykor
olvasni: „Született 1860-ban, protestáns szülőktől“.

„Az Irók Köre“ váratlanul, hirtelen oszlott fel. Anyagiakban nem volt
olyan gazdag, mint szellemiekben, és felolvasó-helyiségét is csak egy
ideiglenes alapitványnak köszönhette. Egy vitatkozás után, melynek
élességét és főkép hangosságát sehogysem akarta jogosultnak elismerni a
házmesteri korlátoltság, az Iróknak kitették a szürét. Fedéltelen
maradtunk, s elvesztettük a pontot, ahonnan megmozgattuk volna a
világot.

És nemsokára ezután Réz Jancsi végképpen eltünt a látóhatárról. Csak
később tudtuk meg, hogy elment néptanitónak. És mert egy néptanitó ugy
se tehet okosabbat, Réz Jancsi kapta magát és meghalt.

*

Réz Jancsi összes művei sohase jelentek meg nyomtatásban. És azt hiszem,
nincs az irodalomtörténetnek az az agyafurt buvára, – pedig a mi fiatal
tudósainkban sok a rendőri tehetség – aki kéziratait fel tudná fedezni.
Sokkal nagyobb számban és tömegben voltak, hogysem a kufár nyerészkedés
fel ne használta volna alantas célokra befőttes-üvegek fedeléül vagy
csomagoló papirnak. A kétségen kivül kiváló becsü művek elvesztek az
utóbbi korokra nézve – ami nagyon megneheziti az én kegyeletes
feladatomat.

De ha nem vizsgálhatom is Réz Jancsiban az irót, az embert olyan
közelről ismertem, hogy ezekben a szerény sorokban is megkisérthetem a
jellemképét adni.

Réz Jancsi a jók legjobbjai közé tartozott. Nem volt az alkotás embere,
nagy tettek, nagy reformok nem őrzik nevét, de mint gondolkodó, méltán
helyet foglalhatott volna a legmagasabbra szárnyaló elmék sorában.
Lehet-e bölcsebb világnézet annál, mely a lehető legrövidebb ideig nézi
a világot? Lehet-e eszményibb szellem annál, mely teljesen elzárkózik a
külső világtól, és csak az irott igazság szolgálatának él? A szent tüz
égett Réz Jancsiban, ugyanaz a szent tüz, amely az apostolokat, a
kínvallókat, és az uttörőket hevitette önmagukat feláldozó, nemes
tetteikre. És oly nagy lánggal égett benne, hogy el is emésztette. Élete
a tudományé és az irodalomé volt; sem az ismereteknek, sem a
költészetnek nincsen olyan ága, melyet szeretettel ne ölelt volna
keblére. Életét a közjónak áldozta: mert hisz önzetlen lelkesedés
vezette szüntelen munkálkodásában. Általában buzgott mindenért, ami
szép, jó és nemes: barátja volt a haladásnak és a szabadelvüségnek.
Müveltsége s szellemének egész iránya nemzeti volt; egy pár német
gyakorlatot kivéve, semmit sem irt, ami nem nem kezdődhetett volna
ezekkel a szavakkal: „Hazádnak rendületlenül…“

De hogy mit is irt voltaképpen?

Ó, Réz Jancsi, te az örökkévalóságnak irtál, és még egy félszázad se
mult el nagy sikereid óta, s már leghivebb tanitványod, mikor rólad töri
a fejét, nem tud visszaemlékezni egyébre, minthogy lilaszin tintával
gyönyörü szép, gömbölyü betüket irtál sok, sok papirosra!



A VEREJTÉK.

Az ujságiró nyugodt, hidegvérü, kellőkép civilizált ember, hanem azért
mindannyiszor feltámad benne a vadállat, ahányszor kora reggel beállit
hozzá az ártatlan szedő-fiucska ilyen szavakkal: „A tördelő ur kéreti
_a_ cikket“. _A_ cikket, határozott névelővel, mintha már valami létező,
megfogható, megtapintható, elvihető valamiről volna szó! – noha „a cikk“
még mindössze csak homályos sejtelem, mely fölötte kezdetleges alakban
rejtőzködik az ujságiró agyvelejének leghátulsó, és legsötétebbik
kamrájában. Ha még kiméletes, szelid szóval illetné, ilyenformán:
„Hogyha találkoznék már vagy ötven sor…“ – Vagy szeméből ki lehetne
olvasni a szánalmat… ha a tekintete csak azt mondaná ijedt
mozdulatlanságában: „Szegény ember, tudom, milyen érzést okozok neked…
de haj, a kötelesség! ugy-e, nem csüggedsz? Bátorodjál!“…

Ez a gonosz mosolygásu növendék-Mefisztófelesz nem gondol rá, s
valószinüleg az olvasó se, aki egy pillantással keresztül lát a
valahogyan mégis csak megirt cikken, s hamarjában elvégzi, hogy: „üres
szószaporitás, – mekkora szülési fájdalmak között szaporitja néha
csenevész szavait a toll boldogtalan napszámosa. Mikor nincs egyéb
gondolata, csak az a tudat, hogy köteles két óra lepercegése alatt
bemázolni az előtte fekvő tiszta papirlapot, áldatlan szarkalábakkal! A
toll táncol kezében, irni akar; s neki még fogalma sincs arról, hogy:
micsoda tárgyról lehetne irni; ugy érzi magát, mintha valami
kuplékészitő vagy regénygyáros feje ülne a nyakán. Nincs mondanivalója
senkiről, semmiről; ugy találja, hogy minden jól van ugy, ahogy van;
kibékül az egész világgal, csak a kötelességével nem. És azért
szaporitani kell a szót: pillanatnyi elpetyhüdése idején nincs, aki
helyettesitné. Meg kell bizgatnia, ráznia lomha fejét, mint ahogy némely
rossz órát, ha megállt, kocogtatni kell, hogy ujra ketyegni kezdjen. S
az olvasó, aki unalmában néha kapálni küldené a nyomorultat, nem is
gyanitja, hányszor támad fel szivében a vágy, kapálni, kapálni!

S ezzel nemcsak azok vannak igy, akik olyan véletlenül lettek irókká,
amilyen véletlenül rőföskereskedőkké is lehettek volna. Azok a
kitünőségek is, akiknek a tehetségét mindenki elismeri, átélik az
elernyedésnek ezeket a keserves óráit, s éppen olyan nyomorultul élik
át, mint a legutolsók.

A mai Franciaország egyik legolvasottabb s legismertebb irója: Jules
Lemaître, aki egyformán kiváló mint költő, mint elbeszélő, és mint
kritikus, sokáig a tekintélyes „Journal des Débats“ szinházi tárcáját
szerkesztette. Olyan párisi lapoknál, amelyek hetenkint csak egyszer
közölnek szinházi cikket, ugy szokás, hogy a rovatszerkesztő akkor is
megirja a maga tizenkét hasábját, ha a szinházakban semmi ujdonság;
természetesen: ir, amiről akar. Az invenció kiapadásának egy ilyen
keserves órájában Jules Lemaître a következőket irta:

„Ebben a pillanatban még fogalmam sincs róla, mivel fogom betölteni ezt
az ötszáz sornyi helyet; csak azt tudom, hogy az ötszáz sor meglesz a
kiszabott időre. De mennyi töprengést és aggódást állok ki addig! Hátha
semmit sem találok? Vagy jobban mondva, minthogy nincs semmi
mondanivalóm, hátha hirtelen kivész belőlem a képesség: ezt a semmit
kifejteni, – ezt a semmit a szóknak hosszu sorozatával fejezni ki?
Alapjában véve, azt hiszem, nincs sulyosabb munka, mint azé az emberé,
aki kénytelen bizonyos napon a leirt szólamok bizonyos mennyiségét
állitani elő. Boldog az utkaparó, aki követ vág a nyárfával beültetett
nagy uton, vagy a vincellér, aki füzfahajtással köti meg a szőlő finom
venyigéjét! Boldogok azok is, akik cukrot mérnek, vagy akik szövetet
árulnak! Boldogok azok, akiknek munkája csak apró, materiális
cselekedetek sorozata, olyan kis cselekedeteké, melyek már ismeretesek,
mindig ugyanazok, s melyekről bizonyosak, hogy teljesithetik!
Belefáradnak néha, de soha sem aggódnak miatta. Boldogok még a
plasztikus müvészetek munkásai, a festők és a szobrászok is! Ezek,
kétségenkivül nyugtalankodhatnak, érezhetik, hogy munkájuk alatta áll
annak az álomnak, amelyet megtestesiteni akartak; de munkájukban van
jelentékeny mesterségi rész, melynek biztosan meg fognak felelni. Mindig
lesz erejük – már akárhogy – felrakni a festéket a vászonra, s gyurni
valamit a nedves agyagból. Ha nem bizonyosak is benne, hogy jót fognak
alkotni, tudják, hogy csinálhatni fognak valamit. Mert munkájuk anyaga,
az agyag, vagy a festék, látható, megfogható; itt van előttük, tudják,
hogy nem fog eltünni ujjaik elől. Ellenben az iró olyan valamivel végzi
a munkáját, amiben nem biztos, s ami mindig megtagadhatja a szolgálatot.
Mindent agyából kell meriteni, pedig nem tudja, hogy mi van az agyában.
Nemcsak hogy azt nem tudja, jó lesz-e, ami belőle kikerül, arra sem
fogadkozhatik, hogy egyáltalán ki fog kerülni belőle valami. Mig ezt a
mondatot irom, nem tudom, mi lesz a következő, sőt azt sem, hogy tudok-e
majd irni ez után egy uj mondatot? Valami ismeretlennel dolgozom. Az
értelmi müködés, mely bennem gondolatokat produkál, s mely aztán szókkal
fejezi ki ezeket a gondolatokat, mintha nélkülem történnék; mintha jelen
sem volnék, mintha semmire sem volnék jó ennél a müködésnél; s minden
percben tartok tőle, hogy ez a müködés megakad; félek, hogy az
öntudatlan rejtelmes munka hirtelen megszünik, s tollam a levegőben
marad. Ez bizonyára megtanit bennünket arra, hogy milyen hivságos az
irodalmi dicsőség, megtanit, hogy ne faragjunk magunknak belőle érdemet,
ha valami türhető dolog adja magát elő a fejünkben, ami kétségen kivül,
nagyon üdvös lecke; de mindamellett ez a belső munka miatt való
folytonos bizonytalanság csupa aggodalommal és szenvedéssel jár. Mondd,
uram, végét érem-e most munkámnak? Nem érzek magamban egyebet, csak
utszéli meg zavaros gondolatok egyre-másra nyüzsgését. Rendbe hozhatom-e
zavaros eszméimet? Nem szorulok-e rá az utszéliekre? S végre, találok-e
szóösszetételeket, már akár közönségeseket, akár ritkákat, melyek majd
kifejezik ezeket a gondolatokat? Nem, nem, nem fogok találni. Érzem,
hogy mindjárt vértolulást kapok… Semmi, semmi… fekete foltok a fehér
papiron… cigarettámnak csigaalakban felszálló, kékes füstje… a
kemencéből áradó hőség… és egy gondolat sem, csak ez a roppant
erőlködés, gondolni akármit, akárhogyan… Ah!… hogy megértem a Musset
sorát: _láthatni semmittevőket, akik turják a földet!_“

*

És, akik már elhullatták a csikófogaikat, minden nappal közelebb jutnak
ahhoz az állapothoz, mikor a munka miatti aggódás, töprengés krónikussá
válik. Az „ismeretlen“, amivel számolniok kell, napról-napra
megbizhatatlanabb, s a pálya végén egy rémmel több vár rájuk, mint a
náluk szerencsésebb halandókra; nekik van a legtöbb kilátásuk rá, hogy
tulélik magukat, hogy megérik azt az időt, amikor még eszmélnek, de már
képtelenek gondolkozni. Mindannyian el lehetnek készülve rá, hogy meg
fognak ismerkedni azzal a képzelhetetlen gyötrelemmel, melyet csak az
érez, aki számot képes adni arról, mint halnak el benne az
intellektuális képességek, egyik a másik után. Számitaniok kell azokra
az évekre, melyekben nem marad lelkükben egyéb, csak az a szomoru
képesség, hogy még megfigyelhetik a bennük végbemenő pusztulást; s el
kell szánniok magukat arra, hogy utolsó törekvéseik a kétségbeesés
erőlködései lesznek, amelyeknek vége: legjobb esetben a halál.

Annak a lelkiállapotnak, mely ezalatt a céltalan erőködés alatt szállja
meg az ex-irót, szörnyüségesen érdekes dokumentumát találjuk a Féval Pál
utolsó följegyzéseiben. A párisi „Figaro“, mely ezt a naplótöredéket
kiadta, méltán sóhajtott fel: „Ime, igy végzik azok, akiknek mestersége
a közönséget mulattatni“, – mert a dokumentum, a céhbeliekre nézve,
csakugyan megrenditő hatásu.

Ez a Féval Pál valaha nagyon olvasott francia iró volt; temérdeket
termelő, rendkivül ügyes fej, amelynek leleménye kiapadhatatlannak
látszott. A sokaságnak szólt, mert az anyagi sikernek ez a legbiztosabb
módja, Franciaországban épp ugy, mint másutt. De élt benne becsvágy is:
és az a két kötet, melyet a válogatós olvasóknak irt, – „Le drame de la
jeunesse“ és „Annette Laïs“ – bizonyságot tesz a tehetségéről.

Ime a „kimerithetetlen termékenységü“ iró utolsó fogalmazása, melyet
orvosának rendeletére irt:

„Ujra munkához látok: megkisértem elhinni, hogy még gondolkodom. A
gondolkodásra képtelenné válok; engedd, Uram, hogy elmuljék rólam ez az
állapot, engedd, hogy mindenható segedelmeddel visszanyerjem régi
épségemet.“

Ez a pár sor egy egész napi gyötrelmes erőfeszités eredménye. Az orvosa
talán azt képzelte, hogy a beteg iró pusztulásnak indult agya az
ellentállás, a még meglevő lelki erők kifejtése, szóval némi szellemi
gimnasztika által visszanyerhet valamit korábbi erejéből; vagy akképpen
gondolkozott, hogy betege, ha összeszedi magát, ez által legalább is
késleltetni fogja baja fejlődését. Meghagyta, hogy igyekezzék valamit
komponálni, akármit; mondja el papiron, amit napközben látott vagy
gondolt; foglalja összefüggő elmélkedésbe, ami foglalkoztatja. Az
orvosnak, ugy látszik, az a reménye volt, hogy ezekből a szegényes
fogalmazásokból lassankint a kúra sikerességét fogja kiolvasni.

Másnap ennyi volt az eredmény:

„Az orvosom itt volt; rendelvényét szükségesnek tartja; nagyon komolyan
megigértem, hogy ezt a rendelvényt végrehajtom. Arról van szó, hogy
elmondjak valamit, amint szegény agyvelőm sugallja, akármit, ami csak
fogalmat ad arról, mi történik ezen a világon.

Rajta; hozzá fogok; megpróbálkozom azzal, ami jegyzőkönyvemben még
feldolgozatlan, s a mi a legjobb benne, hogy valami olyan dolgot
tákolhassak össze, amely megállja a helyét, s amit megmutathassak az
orvosomnak. Kétségen kivül, nem tudná kitalálni, mennyi bajt okozott
nekem ez a látszólag olyan könnyü feladat, hanem megvallom majd neki az
igazat, s ez maga megteszi, főkép ha látja az elért szegényes eredményt.

A legszerencsétlenebb állapotban vagyok, a mi csak képzelhető a világon;
rám nézve már minden elveszett; erőködésemnek felháboritó eredménye el
nem titkolható“.

A későbbi gyakorlatokban uj erőfeszités és uj csüggedés:

„Dolgozni akarok, kisérletet tenni. Órákat fordithatok erre a
küzködésre.

Már jó ideje mozdulatlan vagyok. Ellent kell állnunk, álljunk ellen. Meg
kell tudnom, veszitettem-e, vagy nyertem, vagy pedig nyereség és
veszteség nélkül tartottam meg azt a keveset, amit erőködésem által
visszaszereztem“.

Még később, hetek mulva:

„Már nagy idő telt el; ujra hozzá fogok ezekhez a gyakorlatokhoz, s a
haszontalan erőködések egy uj folyamát kezdtem meg a célból, hogy
kifejezzem gondolataimat. Ha ennek is vége lesz, ujra lehet kezdeni.

Igen, hajlandó vagyok hinni, hogy gondolkodni könnyebb, mint irni, és
hogy könnyebb álmodozni, mint beszélni; alig hogy megkezdtem a lapomat,
már kimerültem“.

Majd ismét a végső erőfeszités hónapok multán:

„Lássunk megint munkához, ugyanahhoz a munkához, s igyekezzünk többre
menni. Utoljára azon voltam, hogy megállapitsam, mi az, amit vesztettem,
vagy legalább mi az, ami hiányzik belőlem ahhoz, hogy világos legyek, s
botlások nélkül mondhassam el állapotomat; nehéz volt, a feladat
temérdek fáradságot okozott nekem, s mindent összevéve, azt hiszem, hogy
kisérletem nyomorultul ütött ki. Ez értelmemnek szomoru állapotából
eredt; de másrészt onnan is, hogy testem elvesztette régi rugalmasságát,
a mi minduntalan megakasztotta a gondolkozást, s meggátolta, hogy
logikusan fejtsem ki gondolatomat, ha véletlenül volt gondolatom.

Sokkal könnyebb lett volna elbeszélgetni, ha feladtam volna azt a
kivánságomat, hogy állapotomat nyilvántartsam; szabadjára hagytam volna
a dolgot, de akkor feladatomnak nem felelek meg, s inkább unalmas
akartam lenni, mint üres. Legyünk hát unalmasak, olyannyira, hogy ne
maradjunk tökéletesen üresek.

Ez persze olyan konzultáció-féle, s Isten tudja milyen sulyos,
gyötrelmes. Érzem, hogy mit veszitek; nem tudom világosan elmondani, de
irásmódom kifejezi, stilusom pedig kiáltja. Nem kell keresnem, a dolog
magától is kiderül, szerencsétlenségemre, rémitő világossággal; könnyü
észrevenni, hogy a boldogtalan dolgozik, mint egy néger, hiába“.

Az utolsó fejezet:

„Szép küzdés volt ez, melynek szép emlékei maradtak; a mostani
küzködésből már semmi sem marad, oly keveset találunk, ha magunkkal
akarunk foglalkozni, hogy első gondolatunk: abba hagyni a dolgot.

Ezzel kezdem most is; azután ingadozom, habozok, végre lemondok végkép,
megfutok a feladat elől. Nem vagyok képes többé semmire.

De hát hova lett belőlem a gondolat? Van-e még valami maradványa
valahol? Hol kutathatnám fel ezt a nyomorult fölösleget? Csakugyan örök
csendre vagyok kárhoztatva? A kezem maga sem akar irni; amit leküzdök,
annál rettenetesebb, mert látnivaló, hogy a küzdelemnek végső eredménye
rám nézve a vereség.

Egészben véve, mindezeknek oka a tehetetlenség, mely már majdnem
abszolut. Töröm magamat, iparkodom, esztelenül faggatom magamat, s
miután végtelen sokat vesződtem hiába, elbukom a küzdelemben. Mindig
ugyananz a történet, amelynek nagyon is érzem, nem jutok a végére
elevenen“.

Ez volt az utolsó mondata. Az utolsó „poent“!… Iró nem képzelhet
rémesebb szörnyüséget.



A TÖMJÉN.

Attól fogva, hogy az 1885-iki Szalon megnyilt, egy gyönyörü Diana-szobor
elé, mely Falguiére vésőjének a remeke volt, láthatatlan kéz minden
reggel friss virágbokrétát csempészett. Láthatatlan, de nem egészen
ismeretlen kéz, amelyről minden beavatott tudta, hogy tündérujjakban
végződött: mindig pihenő, munkát sohasem ismert, urias tündérujjakban.
Épp ilyen előkelő és gyöngéd, de már egészen más kéz ugyanezt a
hódolatot tanusitotta egy nagybecsü képpel, a Carolus Duran
„Andromeda“-jával szemben; minden nap egy rózsa illatozott, fonnyadt és
hervadt el az előtt a szépség előtt, aki Carolus Duran vásznán bizonyára
századokon át fogja várni a halhatatlan, a szabaditó Perseust.

Csak asszonynak juthatott eszébe: a müvészi szép iránti csodálatot igy
fejezni ki. Mikor az a szép, mely a leghamarább veszendő, megjelen
hódolni a másik szépnek, mely a legtovább él, mely századokon át dacol a
mulandósággal: ez mindenesetre olyan kedveskedés, amely a rokokó-időre
emlékeztet.

De vajjon csakugyan, egyedül és kizárólag magát a müvészi szépet
illette-e ez a finom, női hódolat? Ó, nem arról van szó, hogy a két
müvész személyét is illethette, már csak azért sem, mert ez a képzelődés
képtelen volna. Mind a nagy Falguiére, mind a hiba nélkül való Carolus
Duran tul voltak már akkor azon a koron, melyben az ilyen figyelem
rosszra volna magyarázható; csak a kezdőket s nem a hiba nélkül való
mestereket kisértgetik az efféle étheri kacérkodások. A kérdés az: mi
ébresztett ekkora lelkesülést a két hölgyben: a művészet, mely Diana és
Andromeda meztelen testeinek a kőben és a vásznon ideálisan szép
vonalakat és szineket adott, vagy inkább az a rejtelmes varázs, amely
ott rejtőzik magában a női test formáinak harmóniájában? Bálványozásuk
igazi tárgyai a müvészet szépitette alakok-e vagy pedig egyszerüen csak
a természetalkotta női test szépsége? Mert általában véve az asszonyi
test szépségének a nők még sokkal inkább megértői és értékelői, mint a
férfiak. Talán azért, mert természetüknél fogva fontosabbaknak kell
látniok a formákat és a szineket, mint az ezekbe a formákba és szinekbe
öltözött abstrakciókat.

De ha ezek az apró kedveskedések nem is csak afféle természetidámás
megnyilvánulásai, hanem inkább és csakis a müvészi szép iránt való
hódolat szemérmes jelei és nem Dianának, nem Andromédának szólnak, hanem
Falguiére-nek és Carolus Durannak, egy uj kérdés merül fel, az, hogy
vajjon megérdemlik-e Falguiére, a nagy képfaragó és Carolus Duran, az
ünnepelt festő, a csodálatnak és a hódolatnak ezeket a gyermekesen és
asszonyosan hizelgő, fölötte gyöngéd kifejezéseit?

És az ellentmondás ördöge azt suttogja:

– Nem. Nem érdemlik meg. Amint hogy semmiféle halandó nem szolgált rá a
tömjéneztetésre, csak azért, mert a muzsákkal illetlenkedett. Nincs az a
müvész, akinek joga lehetne zsebre tenni olyan bókokat, melyek egyenesen
vagy közvetlen, szemérmesen, elburkoltan vagy nyiltan, arcátlanul ezt
fejezik ki: „Ön lángelme!“ A kortársak itélete mindig csak gyermekesen
tapogatózó; aki tele marokkal osztogatja a dicsőséget, olyanból ád, ami
nem az övé. Ehhez pedig vagy rosszhiszemüség, vagy rövidlátás kell. A
hiba olyan általános, hogy fel se tünik: a görvélyesek nem akadnak fenn
a görvélyen. A tömjénnek bazilikákban a helye; nem a szalonokban. Igaz
ugyan, hogy Michel Angelo kalapácsát királyi kéz emelte föl a földről,
de Michelangelo csak egy volt s mindenekfelett: az ilyen esetek nem
voltak valami gyakoriak, amit az is bizonyit, hogy a történetkét jónak
látták följegyezni az utókor okulására. Akkoriban éppenséggel nem volt
általános a müvész tömjénezése, pedig a müvészetnek aranykorát élték.
Akkortájt a föld nagyjait tömjénezték, ami csak kevéssel volt alantasabb
nemü hódolat, mint a mai bálványozás. Nevetségesebb volt-e? Nehéz
eldönteni. Ki nem látja ma nevetségeseknek azokat, akik a Scudéry-ket és
Chapelain-eket, a Grétry-ket és Salieri-ket, a David-okat és
Delarocheokat tömjénezték? Hisz az irodalom és müvészetek történetei
tudnak elég hamis istenről: Baál-okról, akiknek mindnek meg volt a maga
rajongó népe. Meg kell adni, a bálványozás régente szemérmesebb volt s
Baál-ok nem találkoztak olyan nagy számmal. Ma annyi a Baál, mint a
képviselőjelölt: mindenki az. Az a müvész, aki valamicskét ki tudott
fejezni egyéniségéből kőben, vásznon, hangjegyekben, tollal: már számot
tart egy bazilikára, amelynek meg legyen a maga külön rituáleja. És csak
az a különös, hogy az a világ, „amelyben unatkoznak“ s melynek
hitvallása a szép, nem sokallja meg a Baál-okat, hanem egyforma
őszinteséggel hódol néhány száznak, akik közül egy párnak jóformán csak
a nevét ismeri. Amire nem hajthatja egyéb érdek, minthogy bizonyságot
tegyen a müérzéke fejlettségéről. Hogyhogy esett mégis, hogy olyan
müvészeket, mint Millet vagy Rousseau, soha se vett észre? Bizonyos-e,
hogy a ma csodált Falguièreről és Carolus Duran-ról a következő nemzedék
épp oly melegen fog szólani, mint ahogy a valaha megvetett Millet-ről
szól manapság a „szanom-bánom“-ot hebegő mükritika? Ma még azt hisszük,
hogy a Falguiére alkotásai épp olyan nagybecsüek, mint a régi nagy
képfaragók remekei, hogy benne is megvan az a rejtelmes „nem tudom mi“,
melynek fénye a lángelmét a közönséges tehetségtől megkülönbözteti, azt
hisszük, hogy Falguiére minden jóval megáldva, csak elkésve jött a
világra, olyan korban, amely a képfaragás müvészetét erőnek-erejével
halódónak akarja látni és azt valljuk, hogy Carolus Duran is hatalmas
legény. Hát meglehet, hogy a következő nemzedék nem fog kinevetni ezért
és hasonlóképpen fog elmélkedni a maga korában. Azt is el lehet ismerni,
hogy ezeknek a müvészeknek magasabb rendü erőfeszitéseit megbecsülni nem
szégyen s azok a mütárgyak megérdemelhetnek egy pár virágot. De nem
boszantó-e, hogy az asszonyi furfang a hizelgésnek, a tömjénzésnek egy
uj, megkapó, illatosabb módját eszelte ki, még jobban elkényeztetni azt
a végkép elrontott, naiv, képzelődő, magát tulságosan fontosnak tekintő,
haszontalan gyermeket, akinek a neve: müvész?

*

Sainte-Beuve, gróf Noyon püspöknek akadémiai székfoglalójáról beszélvén,
kedvteléssel részletezi azokat a nevetséges magasztalásokat, amelyekkel
ez az udvarfi – akinél együgyübb ember sohasem töltött be püspöki széket
– XIV. Lajost elhalmozta. Mindamellett, bár mulattatónak találja a
hizelgésnek ezt a diszpéldányát, nem állhatja meg, hogy odavetőleg hozzá
ne tegye: Azért, hogy nem lakájkodunk többé a monarchák körül, mi sem
vagyunk jobbak ezeknél a derék elődöknél. Mert, – nem fölösleges tudni,
– mi is igen nevetségesek vagyunk, mikor magasztalunk, csakhogy nem
veszszük észre. Igaz, hogy most már nem a királyokat és a hercegeket,
hanem a szinészeket, az irókat, azaz magunk-magunkat magasztaljuk;
egy-egy felkapott szinésznőt olyan kifejezésekkel dicsérünk, melyek
megpiritották volna a nagy Condét; s ugy beszélünk a divatos
regényiróról, ahogy Turenne-ről szólni sem volna illendő. Ezt a
bogarunkat még meg fogják emlegetni.

Sainte-Beuve óta ez a bogarunk, ha elefánttá nem hizott is, ugyancsak
megkövéredett. Az utolsó félszáz évben egy sereg udvart láthattunk,
melyek mindegyikének megvolt a maga nap-királya s megszámlálhatatlan
volt a Noyon-ja. A zene-rajongók például sokra vitték ebben a
tekintetben. A nagy Wagner Richard-irodalomban a tömjénzésnek olyan
szörnyeteg példányaira akadhatunk, amelyektől egy satrapa is elijedt
volna. Hogy közelébb maradjunk: annak a szeretetreméltó embernek, akit
Liszt Ferencnek hivtak s akit közülünk még sokan ismertek, folyton maga
körül kellett látnia az egyik legcsunyább emberi betegséget: az
önérzet-sorvadást, mindenféle undoritó fázisában. Mert vannak mulatságos
s vannak szánandó tömjénezők. Az agg Hugo Victornak az utóbbi fajtából
volt ritka gyüjteménye. Aki azt mondta róla, hogy a Notre-Dame két
tornya alkotja nevének első (H) betüjét, maga is költő volt. S hogyan
épitették fel neve többi betüit azok, akik nem voltak költők, csak
paraziták! Amint apró, élősdi növények tapadnak egy nagy fához, ugy
kerekedett egész kis nyomorult irodalom nagy kiterjedésü munkássága
körül.

A mi nagyjaink közt költő nem volt s csak éppen egy müvész akadt, aki
hasonlóképpen apró pénzre váltva élvezte előre a dicsőséget: bizonynyal
akarata ellenére, mert ő maga egyszerü és szerény ember volt. A
magasztalói azonban, akik félistent csináltak belőle, vetekedhettek
azzal a szétzüllött minisztrans-sereggel, mely egykor a Hugo Victor
háznépét alkotta. Olyankor, amikor át meg át kellett tósztoznia
Magyarországot, olyan dolgokat mondtak neki szemtől-szembe, amelyeket
Lionardo da Vinci, aki ideges ember lehetett, aligha tudott volna
meghallgatni. Ugy körültáncolták, hogy szinte látszott rajta, mennyire
szeretett volna megszólalni: „Hátha tévedtek, jó emberek? Hátha még sem
vagyok olyan rengetegül nagy? Hátha még sem verdesem orrommal az eget?!
De csak állta szegény és hallgatott.

*

Azokat a kényes orrokat, amelyek nem türhetik a tömjént, leginkább
bánthatja az a füstölő illatszer, melylyel az exekutiv-müvészet
jeleseinek szoktak kedveskedni. Pedig épp ugy kijár nekik, akárcsak a
bruttójövedelem kikötött százaléka. Nem is pianista, akinek játéka egy
pár hölgyet ideg-görcsökbe nem andalitott; nem is szinész, akinek
kocsijából ki nem fogták a lovakat. Ami azért ingerelheti a finnyásokat,
mert nem minden ok nélkül tekintik a müvészi előadást a müvészetek
sorában a legalsóbb rendünek.

Mindazáltal, ők szólván a legtöbb emberhez, az ő udvaraikban van a
legtöbb és a legféktelenebb himnuszzengő. Ugy, hogy Coquelin, akiben egy
fáraó önérzete lakott, méltán bocsáthatott egész proklamációkat
„szeretett népéhez“: voltak, akiket nemcsak a dikciója, hanem a stilusa
is lelkesitett. Duzzogása a Français-val legalább is annyira
foglalkoztatta a jó párisiakat, mint annak idején a jemappesi csata
szépapáikat. De ha az ember szinész, nem is kell olyan jeles
Mascarille-nak lennie, mint amilyen Coquelin volt: ha tulhaladt bizonyos
középszerüségen, mindig nagyon könnyen ragadhatja hiveit a
szuperlativuszok használatára; a világ már jó ideje elszokott tőle, hogy
a szinészt is közönséges embernek számitsa. Magunknak is mindig van egy
pár népszerü csillagunk, aki minduntalan kacérkodik a
„tökéletesség“-gel; van egy tucat, aki hasonlithatatlan s azonkivül még
tömérdek „páratlan“. Legcsekélyebb sétájok, minden tüszszentésük: a
nyilvánosságé, akár csak a monarchák apró élményei.

Csak a szinésznő kultuszáról lehet szó és nem a szinészéről – mondhatná
valaki, hozzátevén, hogy: – ez a hódolat pedig nem a mímelőt, hanem
egyszerüen a nőt illeti, azt a nőt, aki fiatal, szép s akit mindenki
ismer.

Nem bizonyos. Mert mindenekelőtt a szinésznő – általánosságban szólva
róluk – nem szebb, mint más földi asszonyszemély, majdnem azt lehetne
mondani: a diva kevésbé szép, mint egyéb Formosák. A festék tönkre teszi
az arcbőrét, a mimika, a szemforgatás kivetkőzteti orcájának vonásait
eredeti lágyságukból, – a lázas életmód, mely fogékonynyá teszi az
idegbetegségekre, megviseli egész testalkatát. Amivel ugy leköti a
kevésbé fegyelmezett ifjuságot, az nem a szépsége, hanem a szinház
kápráztató fénye, a szinpad sajátos fata morganája.

Csak szinész-kultuszról lehet szó s nem a szinésznő kultuszáról.

*

Azok között a dolgok között, amelyeket a legkönnyebb megérteni és
megbocsátani, egyik legelső: a müvész hiusága. A munka, melyet végez,
lényegében még maga előtt is titokzatos; az örökös láz, melylyel
dolgozik, nagyobbaknak tünteti fel előtte erőfeszitéseit és eredményeit,
mint amilyenek a valóságban s ez az önáltatás már maga elég arra, hogy
forrásává legyen a legszertelenebb képzelődésnek. És minden hiuság
között legtermészetesebb a szinész hiusága. Végre is, aki megszokja,
hogy esténkint néhány száz vagy ezer ember figyel rá, könnyen elhiszi,
hogy az, ami tőle kitelik, valami kiválóan megejtő, ha más által nem,
legalább az által: ahogyan elmondja.

Még többségben vannak, akik ebből azt következtetik, hogy ezekeet a
képzelgéseket tehát tiszteletben kell tartani s odáig viszik a
türelmességet, hogy a tömjént a müvész természetes jutalmának tekintik.
De már találkoznak eretnekek is akik közül a legvakmerőbbek végre
ilyenformán fognak megszólalni: „Elég a virágból, a koszoruból,
lassabban a babérral! Végre is, önök, tisztelt lángelmék, mindannyian
parvenük, – szerencselovagok és szerencselovarnők, – akik a véletlen egy
termékenyitő mosolya nélkül, minden égi szikrájok mellett is, meddő
cselekvésre lettek volna kárhoztatva, mint azok a pályatévesztettek,
akik lelkükben talán hasonló lánggal, az alázatosak osztályából
pillantanak fel önökre. És azért: sursum corda, de lejebb azzal a
büszkén emelt fővel!“



PICKWICK UR FILOZOFIÁJA.

Három paraszt iszik a korcsmában. A bor pirosra festi képöket; s magas
kedvökben megered a szó. Előbb vigadnak és busulnak, azután kötődnek,
utoljára ökölre mennek. Aki birja, az marja; a legerősebbik emberségesen
– vagy embertelenül? – helyben hagyja a másik kettőt. A két
helybenhagyott két különböző temparementum. Az egyik szelid férfiu, aki
megnyugszik az istenitéletben, a másik azonban notórius verekedő, aki a
szégyent nem hagyja magán száradni. Kijelenti előre, hogy: „Ma
emberhalál lesz“, s megy haza a kaszájáért. A győztes is hazafelé indul,
békében és dicsőségben, ismét barátkozva a másik legyőzöttel. Otthon (a
diadalmas hajlékban) ujra kezdik az ivást, és végkép eláznak. Ekkor
megérkezik a harmadik, a kaszával. A háznép, vesztére, csupasz kézzel
kisérti meg az ellentállást; a kasza megszabdalja a háziasszonyt,
öszevagdossa tehetetlenné vált ellenségét, s egyszerüen levágja a
leányt, aki mostoha apjának segitségére sietett. A lánynak menten vége.
A kaszást elcsipik, s a dolog biróság elé kerül. A közrend képviselői
szakértőket hallgatnak ki, a végből, hogy kétségtelenné váljék: nem
volt-e a gyilkos beszámithatatlan állapotban – milyen elmés is ez a jogi
kifejezés! – mikor fölöttébb udvariatlan tettét elkövette. A tudomány
falusi jelesei aztán mulatságos jelentést adtak be, melyben szép
koszoruba füzték a szótárakban elő nem forduló tudós kifejezéseket s
megállapitják, hogy voltaképen tudni nem lehet: beszámitható vagy
beszámithatatlan állapotban volt-e a vádlott, csak azt tudni, hogy
részeg állapotban leledzett. Mert a tett ugyan föltételezi a
premeditációt, de másrészt nagyon valószinü, hogy a vádlott az iszákosok
egyik betegségében, az ugynevezett mania ebriosá-ban szenved. Amiből
következik, hogy a tett elkövetésekor nem lehetett oly bölcs és
megfontolt, mint egy pápai nuncius. A birák összeülnek, tanakodnak, s
végezetül: a kaszást fölmentik. Mehet haza s kaszálhat békében.

Ez az eset Magyarországon, Gödöllőn történt.

Két gyerek játszik, valamelyik nagy bérház negyedik emeletén, a
folyosón. Az egyik ugy tizenkét-tizenhárom éves, a másik kilenc vagy
tiz. A kicsinek van szép aranyórája (nagyanyjától kapta a nevenapjára),
a nagynak nincs semmije. A bársonybugyogós gyerek minden harmadik
percben előszedi arany óráját, a másik, amelyiken rongyos, ex-bugyogó
van, kidülledt szemmel nézi. Játékközben a nagynak eszébe jut, hogy a
bársony bugyogó alatt csak törékeny porcok és lötyögő husocskák
rejtőznek, mig neki kemény csontjai és erősödő izmai vannak; fölfedezi
az „erősebb jogát“, s ennek alapján birtokba akarja venni az órát. A
kicsi tiltakozik, de hiába. A nagy legyüri a másikat, elveszi az órát, s
hogy a dolog ki ne tudódjék, ledobja a szegény kis bársony bugyogóst a
negyedik emeletről, ugy hogy a gyerek tüstént palacsintává lesz. Már
sötét van, senki se látta. A nagy elbuvik, elrejti az órát, s óvatosan
kotlik valami sötét zugban. A gyanu mégis ráesik. Törvényszék elé kerül,
ahol tagad és vitatkozik az elnökkel, mint egy védőügyvéd. Mindhiába, a
bün rábizonyul. Szerencséjére: jönnek a szakértők. Kisütik, hogy a
gyerek moral insanity-ben szenved; következéskép beteges nézetei vannak
az erkölcs dolgaiban. Amire aztán a törvényszék re bene gesta hazaküldi
az érdekes beteget; vesződjék vele apja, a házmester. Talán sikerül majd
neki egy más ujabb pedagógiai rendszer, – s idővel talán alaposabb
erkölcsi elveket fog csepegtetni magzatába, aki a nevelésre nem éppen
alkalmas agyszövettel talált világra jönni.

Ez a történetke Bécsben esett meg.

Egy ötgyerekes ember özvegyen marad, s hogy a porontyai kellő
gondozásban részesüljenek, bonne-t fogad melléjök. A bonne egy
megbizható emberének ajánlatával érkezik hozzá. Nincs ideje panaszkodni
az ajánlónak, mert egy szép reggelen nem ébred fel, se ő, se az öt
gyereke. A bonne kitekeri a nyakukat, magához veszi a pénzt és az
értékes dolgokat, melyeket kezeügyében talál, s odább áll. Az igazság
gyors lába nyomában. Egy nagyon fekete, szuró szemü ifjuval él boldog
mézesheteket, amikor elfogják. Kihallgatják, de nem tud semmit semmiről:
se özvegyről, se gyerekekről, se pénzről. Minden ellene vall. Már-már
vége; de valahára megérkeznek a szakértők. Ezek a nagytudományu férfiak
aztán kideritik, hogy a bonne a legmagasabb foku hisztériában szenved,
és mint ilyen, rendkivül könnyen hipnotizálható. Be is bizonyitják a
tárgyaláson érdekes produkcióban. Amely produkciókat különben hasonló
sikerrel folytathatnák a jelenlevő hölgyközönség egy jelentékeny részén.
Mindegy; nyilvánvaló, hogy a vádlott azért nem tud semmiről, mert
öntudatlanul, más, rejtelmes akaratnak engedelmeskedve gyilkolt és
rabolt, hipnotikus álomban. A bünt talán a szuró szemü ifju szuggerálta,
aki különben eltünt az igazságszolgáltatás haragja elől. „Igazán
különös“ – mondják a hivatalos személyek. – „Milyen nagy lépésekkel is
halad a tudomány!“ – sóhajtják az esküdtek s nem tartozván többé rájok a
dolog, elküldik a bonnet oda, ahova neki tetszik. Fölkeresheti a szuró
szemü ifjut, akit a rendőrségnek nem sikerült kézre keritenie. Mert
amily végtelen a tudomány, olyan véges az igazságszolgáltatás hatalma.

Ez a história Párisban esett meg, ugyanakkor, amikor a másik két eset.

Már jó ideje, hogy a törvényszéki tudósitók sürün irkálnak ilyen vagy
efféle apró novellákat, melyek mindegyikében növendék Rocambole-ok és
Montepin hősnők, elképzelhetetlen rémtettek, őrangyal-féle szerepet
játszó szakértők és meglepő fölmentések fordulnak elő. Valaki elkövet
egy csomó szörnyüséget, melyek lassankint rábizonyulnak; fölébred a
gyanu, vajjon lehet-e ép észszel, egészséges szervezettel ekkora
rémségekre vetemedni; kiderül, hogy a gonosztevő valamely nagy lelki
betegségben szenved, mely bénitólag hat akaratára; finále: a tudomány
apotheózisa, a vádlottat szélnek eresztik. Az eset kezd mindennapossá
válni, ott is, ahol birák, ott is, ahol esküdtek itélnek. A Claretie
Jean Mornas-a, melyben először volt szó olyan szerencsétlenről, aki
hipnotikus álomban, szuggesztió következtében gyilkol, nem regény többé,
hanem csak: „hir a városból“.

Mindig voltak veszedelmes exisztenciák, akik csak azért váltak
félelmesekké, mert nem igen volt féltenivalójuk. Veszedelmesek voltak,
mert nem volt nadrágjok, mert nem volt fedelök, mert nem volt munkájok.
Ezeknek az exisztenciáknak van immár egy uj fajtája: akiknek nincs
akaratuk. Azokra nézve, akiknek sok a féltenivalójuk, bizonyára
félelmesebbek a régibb nélkülözőknél. Mert azok, ha nem kockáztatták is
a nadrágjokat, a fedelöket, a keresetöket, kockáztattak valamit, ami
szintén ért egy keveset: az életöket. Az „akarattalan“-ok nem tarthatnak
ettől a veszteségtől, életöket biztossá teszi a közfelfogás. Hála korunk
humánus gondolkozásmódjának, teljesen és tökéletesen mentek a megtorlás
minden veszedelmétől. Lehetnek félelmesek, a nélkül, hogy félniök
kellene bármitől is. És mert igy van, bizonyára módjukban lesz, hogy
egész az elhatalmasodásig félelmesekké váljanak.

Az akarattalanok, első szereplésök bevégeztével, néhány érdekes és
mulatságos tárgyalási jelenet után, szétmennek a nagy világba, s beteg
lélekkel, de nyugodtan várják azt az időt, amikor az idegen akarat uj
tettekre készteti egészséges karjokat. Családot alapitanak s kiköltenek
néhány csemetét, akik mind hajlandók lesznek a hipnózisra, s talán
kereseti forrásul is használják a szuggesztiót, akkor értékesitvén
idejöket, amikor éppen beszámithatatlanok. Utoljára többen lesznek, mint
azok a halandók, akik csak közönséges módon tudnak aludni, annyival
hamarább, mert ezek az utóbbiak ugyancsak meg fognak fogyni a
szuggesztió következtében, hacsak addig valami módot nem találnak:
ártalmatlanná tenni a szegény lelki betegeket.

Mert egyelőre senki se háborgatja ezeket az érdekes gyilkosokat. Ha
akadna, aki azt találná mondani, hogy a társadalomnak védekeznie kellene
az ilyen ártatlan, de nem ártalmatlan lényekkel szemben is, amint védi
magát a tudatosan ártalmasok ellenében, az erő argumentumaival: ezt a
naiv valakit nemes indignációval támadná meg Pickwick ur hatalmas,
százezreket számláló iskolája: az a tömérdek filantróp, akikről – ebben
a rossz világban – nem is gyanitjuk, hogy milyen nagy számmal vannak és
hogy mennyire összetartanak. Azok a fölmentő itéletek, amelyekről az
imént volt szó, erős, hozzáférhetetlen közérzületnek a megnyilatkozásai,
olyan közérzületé, melyet a Pickwick-féle filozófia fejlesztett ki.

*

Minthogy az Olimpust tulnyomó részben irói halhatatlanságok foglalták
el, kétségtelennek látszik, hogy az Olimpus sok kávéházból és olyan
Orfeum-féle helyiségekből áll, aminőkből például a párisi
Champs-Elysées. Az is valószinü, hogy az irók ott éppugy, mint a földön
szokták, külön körbe gyülekeznek össze, óvatosan elkerülve azokat a
halhatatlanokat, akikről hajdanta irtak, s akik némi nehezteléssel
viseltetvén a csufondáros lángelmék iránt, inkább csak egymáshoz
szitanak. Ha mindez igy van: Don Quijote, a derék manchai lovag, aki
hajdanában kirántotta nemes pengéjét a rabok védelmére, odafenn
alighanem egyazon kávéházi zugba jár Mr. Pickwick-kel, a kitünő
gentlemannel, aki Dickens Károly tanusága szerint bebarangolta az
utcákat, a várost, a vidéket, egyes-egyedül a végből, hogy embert
szeressen. A két nagy filantróp az Olimpusban talán dominó-játékkal
szórakozik; de ha ekközben ráérnek elolvasni az olimpusi „Epoca“-t vagy
a felvidéki „Morning Post“-ot, ugy néha ilyenforma beszédet hallhatnak
asztaluk mellett a magasban sétálók:

– Örül a szivem, ó, elmés nemes caballero – világos, hogy ez Mr.
Pickwick hangja, – örül a szivem, olvasván hogyan kel ki a földön a jó
mag, melyet ültetgettünk. Régi tanyánkon, ahol az én időmben még gyönge
lábon állt a filantrópia, meg kell vallanom, minden idealizmusom
ellenére is, bármennyire elnéző voltam az emberi gyöngeségek iránt –
eszméim most már olyan elterjedtek, hogy ide s tova a szegény
apagyilkosoknak sem lesz bántódása. A földlakók kezdik egymást megérteni
és megbocsátnak, tudván, hogy maguk is vétkeznek. Végre is mindent
megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. Kezdik átlátni, hogy
istentelenség bántani a szánandó gyilkosokat, akik csak vérmérsékletük
és a körülmények végzetszerüségének engedelmeskednek, öntudatlanul, jobb
részük ellenére. Ma még ugyan csak azoknak bocsátanak meg, akikről
kiderül, hogy idegen akaratnak engedve cselekedtek; de ettől már csak
egy lépés, hogy szemet hunyjanak azoknak a tetteknek a láttára is,
amelyek az egyéni akarat kifolyásai. Mert hát mi is ez az akarat, ha
nem: titokkal teljes gépezet, melyet az ember, bár belé van rejtve, egy
cseppet sem ismer és amelynek nem ura, csak tudatlan kezelője? Ma
megbocsátnak annak, aki idegen akaratnak rabja, holnap föl fogják
menteni azt is, aki a benne levő, de nem fékezhető rejtelmes erőnek
gyönge szolgálója. Rá fognak jönni, hogy az, aki gyilkol, mert
leküzdhetetlen gyilkolási hajlandóságot örökölt, épp olyan kevéssé
vétkes, mint az, aki gyilkol, mert agyának idegen elme szuggerálta a
gyilkosság gondolatát. A jövő századnak nem lesz hóhérja, a következőnek
nem lesz ügyésze és birája sem. Érezni fogja az egész világ, hogy az
ember-élet drágaság, melyet félteni kell s végül el fogja ismerni azt
is, hogy nincs mit büntetni, nem szabad senkit se büntetni, mert hiszen
minden önkéntelenül történik és ha sok ember sok szörnyüséget követ el,
ez sajnos, de nem ők a bünösök, bünös mindig csak egy van: a körülmények
végzetes találkozása, a régebben történt dolgok szükségszerü
következése, vagyis olyas valami, amit nem lehet büntetni.

Igy beszélhet Pickwick ur az Olimpusban, föltéve, hogy a modern
türelmességi tanok hozzá is elhatoltak és emberszerető világnézetét
megtermékenyitették.

És mintha a földön számtalan apró Pickwick visszhangozná ilyetén, talán
ezeknél valamivel ékesebb szavait. Vannak azonban, akik másképpen
tünődnek.

*

Például igy:

– Mért féltik, őrzik, dédelgetik ezek a filantrópok épp az olyan emberi
életet, amely már ugyis haszontalan? Mért takarékoskodnak éppen azzal a
vérrel, amelyik már mételyes? Mikor annyi egészséges vér folyik el
hiába, mikor annyi jobbravaló élet pusztul el idejekorán? Miért
aggodalmaskodnak azért a pár napért, amit az akarattalan nyomorultak
élhetnek, mikor az épek és a jóravalók csapatosan pusztulnak el időnek
előtte, igy vagy amugy, de csakis azért, mert az emberek egymással való
dolgaiban valami rendnek mégis csak kell lennie, mert az embereknek
mégis csak szükségük van valamelyes rendre. Mért féltik annak az életét,
aki olyan jótehetetlen magával, hogy álomba merül egy szuró tekintetre s
gyilkol „megrendelés szerint“? És mért nem féltik az enyémet aki nem
gyilkolok s akit kitesznek annak, hogy hogy ezek a féltett lények minden
további károsodásuk nélkül leüthetnek, mint egy kutyát? Engem az nem
vigasztal, hogy az illetőt hipnotizálni fogják s hogy neki voltaképpen
nem volna ellenem semmi kifogása. Annyival kevésbbé, mert nem fogadhatok
készpénznek minden szuggesztiót. Ugyan mit szólnának ezek a Pickwickek,
ha valamelyik rajta kapná a feleségét… és az asszony térdre omolva igy
rebegne: „Hipnotizált!“ (hipnotizált! – fuj, mily csunya szó!) vagy:
„Idegen akaratnak engedelmeskedtem!“ Végre is nem lehet vakon bizni a
hipnotizáltakban; a szimulálásnak olyan nagy virtuózai vannak, akik
képesek volnának egy egész orvostudományi kart ménessé változtatni.
Aztán az a „beszámithatóság“! A veszett ebek sem marnak „beszámitható“
állapotban, azért ön mégis védi magát kézzel, lábbal s ha esze van,
fegyverrel. S ha már annyira elfogja a világot a pickwickizmus:
épitsenek ezeknek a fél-embereknek és fél-szörnyeknek a számára
menedékházat vagy menazsériát, ahogy tetszik, de ne bocsássák őket
szabadon, amint városokban nem bocsátják szabadon a bengáliai tigrist,
amely pedig igen nemes állat.

Akik igy tünődnek, azokat a társadalom-bölcselők uj világa lenézi, pedig
a szavaikban talán mégis van egy szemernyi igazság.



ÖNGYILKOSSÁG.

Milyen bolond az ember! Ha valaki, akit egykor mindenki ismert, s akit
régtől fogva mindenki elfelejtett, egy álomhozó nyári délután lecsukja a
szemét, amugy szép csöndesen, önkéntelen, természeti halállal: ennek a
világnak a rendje szerint épp oly siratatlanul vész el, mint a madár,
mely hirtelen a bozótba hull, mig költöző társai tovább repülnek. Alig
akad, aki elbucsuztassa, halálának hire is csak kicsi körben hallik.
Utoljára még kijár neki egy pár sor a hirlapokban, nem az érdeme, hanem
a sorsa szerint, ahogy kijárt a régiek halottjainak néhány silány
obulus; s ezzel vége: mehet a Styx-en át. De hogyha ez a valaki,
megtörve lélekben, mind a mellett magabiró testtel, kizarándokol a
gyermeke sirjához, és ott, a szent hantokon egy utolsó vallomásban
feltárja sebeit és nyomoruságát, hogy azután falhoz vágja az élet
poharát: akkor utolsó sóhaja nem vész el az Isten kertjének puszta
csöndjében, hanem megrezzenti a faleveleket, és ezt a rezdülést a szellő
elviszi fürdők és mulatóhelyek fasorai alá. A „nyütt béklyó“-t, melyet a
„lélek“ önként, szabad akaratból „széjjel tört s eldobott“, megdöbbent
részvevők állják körül, és – megkönnyezetlen senki se hagyja. Ha a
nyomoruság, mely ránehezedett, pár nappal előbb ledönti lábáról:
halottas-háza előtt gondtalanul folyik tovább az élet árja, holtteste
körül részvéttelen alakok járnak-kelnek, ahogyan egy elhullott légy
teteme körül nyüzsög a légy-sereg, ügyet sem vetve a halálra: mig igy,
hogy kiszállt tenger nyomorusága ellen, s véget vetett neki, megdöbbenve
állunk meg a halott előtt, akár a vad-sereg, amely a cserjésben hirtelen
valamely elejtett őznek holttestére bukkan. Igen, akármilyen bolond
dolog, még az is szerencse dolga: megsiratnak-e bennünket, vagy nem? A
szceneriától függ, nem a jellemektől; nem attól, mit értünk, hanem hogy:
milyen lelki állapotban hagytuk környezőinket? Szerencse dolga; _il n’y
a qu’ heur et malheur_.

Szomoru szerencse annak, akinek élete hosszu idő óta a
szerencsétlenségek láncolatából állt. De ha talán frivolnak tünik is fel
e helyt a szerencse szó, annyit el lehet mondani, hogy ha már a végnek
igy idő előtt, s a balsorsban kellett elkövetkeznie, még jobb, hogy nem
türte tovább a balsors nyügét és nyilait. Jobb, mert az, akit igy
elsiratunk, rendesen azok közé a szomoru kivételek közé tartozik, akik
minden örömnek csak felényire örülnek s minden szenvedést kétszeresen
szenvednek át. És végre is, minden szenvedés között a legutolsó: ugy
égni el, mint a mécses, melyből már kifogyott – az olaj. A nagy
fájdalmak, bár erősebben megráznak, nem zaklatnak, nem gyötörnek oly
folytonossággal, mint a nyomoruság. Ha máskép volna, nem szerepelnének
az öngyilkosság statisztikájában olyan tulnyomóan nagy számmal olyanok,
akiket mindenek felett anyagi bajok határoztak el a halálra. És a
kicsinyes bajokkal való vesződségre a nem kicsinyes lelkek a
legképtelenebbek. Azért jobb volt neki igy, még akkor is, ha valóban
vétkezett ama bizonyos sokat emlegetett társadalmi rend ellen; hiszen
megvezeklett érte jó előre. És jobb volt igy nekünk is, hogy módunkban
volt megsiratni. A könnyek tisztitanak.

*

Ha még oly közönséges, csekély dolog is egy gally lehullása a
rengetegben, mégis csak megremegtet egy ágat, amelyről levált. És ha még
oly mindennapos, közömbös esemény is egy elzüllött ember öngyilkossága
arra a temérdek élőre, akiknek figyelmét uralkodók találkozása,
járványbizottságok müködése és papirárfolyamok tartják lekötve: mindig
akad egy kis csapat ember, akiket fájdalmasan hat meg a régtől fogva
elfelejtett ember hirtelen kidőlte.

A magyar tollforgatók szegényes céhét is megdöbbentette az a veszteség,
amely Balázs Sándor halálával érte a „bajtárs“-akat. És nem csupán
azért, mert az öngyilkos valaha a legvigabb cimborák közé tartozott,
mert mindenki kedves, derék embernek ismerte, s mert elvesztésével
jelentékeny csapás érte az irodalmat is, amelynek az utolsóig munkabiró
napszámosa volt. A megdöbbenés fájdalmas felkiáltásába belekeveredett
egy fojtott sóhaj is, az önzés önkéntelen megszólalása. Mert eszükbe
kellett jutnia, hogy az a sors, amely Balázs Sándor életének véget
vetett, a feje fölött függ mindazoknak, akik nálunk erejöket irodalmi
munkásságnak szentelik. Az 1887. évben még minden magyar iró ki volt
téve annak, hogy élte utolsó tizedeiben, idejének java részét az anyagi
gondokkal való küzdés foglalja majd le; s előre tudhatta, hogy mindaz,
amit produkálni fog, nem teljes erejének, hanem csak annak az erőnek a
müve lesz, ami ez után a küzdés után még benne megmaradhat. A hirlapirás
már gondoskodott valahogy a a maga embereiről; ideig-óráig ugyan, de
ellátta őket, sőt néha-néha megengedte nekik az irodalmi munkásság
fényüzését is. De az, aki nem termett erre a mesterségre, mely sok
minden egyebet s igen kevés irói képességet kiván, szóval, akit irói
ambiciók kisértettek, az már akkor is vakmerő szerencsejátékot üzött, ha
nem is rakosgatott a kis lutriba, mint Balázs Sándor. Aki ebben az
időben nálunk akár valódi, akár képzelt tehetséget akart
gyümölcsöztetni, idejekorán gondnokság alá kellett volna helyezni,
eszeveszett pazarlás cimén. A napszámos-munkát már csak megfizették ugy
ahogy, de a müvészit már csak Isten nevében adhatta hozzá, akit álmok
kisértettek: ez már nem kellett a vállalkozóknak. Mint a Madách
falanszterében széklábat faragtatnak Michelangeloval, az akkori irodalmi
viszonyok közt nem irattak volna vele költeményt az Éj-ről, legfeljebb
tárcát a hadgyakorlatokról vagy valamely páncélos hajó
vizrebocsátásáról. 1887-ben épugy, mint az „előidőkben“, a magyar
irodalom csak adományokból táplálkozott. Mindkét oldalról csak
adományokból, de legkivált az iró részéről, aki, ha jót irt, tékozolt s
aki, ha kitartóan irt, a pazarlók sorsát el nem kerülhette. S mégis
megtörtént néha, hogy akadtak álomkórosok, akik addig üldözték a
lidércet, mig végül kénytelenek voltak esztelenségükért a vérüket adni.
Ekkor is, mint régente, vér öntözte az irodalom földjét.

Balázs Sándort nem lehetett azok közé számitani, akik a „sorsharaggal
egy anyaméhből születtek“. Volt idő, mikor minden, amihez hozzáfogott,
sikerült neki. És ha husz-harminc évvel korábban hal el, az a generáció,
mely sikereinek hatása alatt nőtt fel, bizony-bizony, a kitünőségek
sorába emeli az egykori „magyar Thackerayt“. De talán meg van irva, hogy
amint a szinházak természetes vége az, hogy elégjenek, a magyar
humorista természetes vége az, hogy öngyilkossá váljék.

*

Minden öngyilkosságnak bizonyára ezer és egy oka van. Lassan-lassan
megtelik a pohár, aztán még egy csepp, melyet máskor talán meg se
láttunk volna s azzal vége. De azt is egész biztossággal föl lehet
tenni, hogy a legtöbb esetben a poharat java részben anyagi gondok
telitik meg.

Az elhatározás pillanata – oh, ez nagyon keserves lehet! Nem, nem lehet
gyötrelem nélkül való a legerősebb lélekre nézve sem, a leghatározottabb
módon tagadni meg „az élethez való akaratot“. De a másvilág széléről
visszatértek mind azt vallják, hogy az elhatározás után az ismeretlen
tartományba készülőt a legnagyobb béke és nyugalom szállja meg. Az
utolsó nap már nem a vergődésé, hanem a szenderé. Mikor a test közel
érzi magát a másik lét köd-burkolatához, olyanféle édes nyugalmat érez,
mint a magasban, a tisztább légkör hatása alatt. A szem uj frisseséget
nyer, mindent meglát és mindent máskép lát, mint előbb. Raphael de
Valentin mindent megfigyel, ami körülötte történik, s végig nézi egy
régiség-árus összes mütárgyait. A szemlélődő lélek előtt, ily magasztos
exaltációban, ily tiszta szemmel az egész világ pillanatnyi bár, de uj
és hatalmas érdekességet kap.

Vajjon mik lehettek utolsó gondolatai a humoristának, aki annyiszor
foglalkozott komolyan s annyiszor tréfálkozott a halál gondolatával, az
utolsó napon, mely annyira nem hasonlitott a többiekhez, reggeli fél
nyolctól esti hat óráig?



SZERELEMBŐL.

Este még beszélgetünk a legujabb szindarabról, politikáról, az
adó-reformról. Aztán elválunk. „Jó éjtszakát!“ „Viszontlátásra!“ És
másnap délután, mikor a kávéházban kezünkbe veszszük az estilapot,
megtudjuk, hogy ismerősünk, akivel tegnap még együtt birálgattuk a
dolgok rendjét, azóta agyonlőtte magát. Első pillanatunk a megdöbbenésé.
Megszólal bennünk az állat, mely szüköl a haláltól. Aztán egy kissé
gyorsabban dobog a szivünk, ha tudniillik van. Eszünkbe jut, hogy sok jó
órát töltöttünk vele. S még rá sem érünk megsiratni, mikor már elfog az
a kérdés: vajjon miért hagyta itt ezt a verőfényes világot? Találgatjuk:
ez a játék is megjárja izgatószernek s határozottan különb, mint a
sakk-feladványok fejtegetése. Két nap mulva elmegyünk a temetésre.
Észreveszszük, hogy a gyászoló nép nagyon választékos. Hallunk
magyarázatokat: alighanem szerelem volt, ami a szomoru esetet előidézte.
Megrezzenünk az „et cum Lazaro“-ra és meglátjuk, hogy a szomszéd hölgy
nagyon szép, de fehér kalapban jelent meg. Üdvözlünk némán s nagy
komolysággal néhány urat, akik a lóversenyről jöttek s innen majd a
szinházba indulnak. Egyszerre elmosódik előttünk az egész tömeg.
Látásunk megakad, megmerevedik egy faágon, vagy a kápolna vonalain s
lelkünket betölti az a zokogó hang, mely közvetetlen a koporsó mellől
hangzik fel fulladozva, panaszosan. Annak a zokogó szava, akitől ez az
eldobott élet fakadt s akit megröviditett minden szeretet, melyet ez a
már nem földi lény egykor másokra tékozolt. Ezt a hangot halljuk még
akkor is, mikor később, az esti tea mellett itélgetni kezdünk. S ez a
hang szigoruvá tesz. Az okkal immár tisztában vagyunk, még csak egy van
hátra: a nekrológ. S azzal is készen vagyunk hamar: Szánandó, gyönge
ember volt szegény, mert lehet-e nagyobb gyöngeség, mint lenge
asszonykegy miatt pocsékolni el a legfőbb jót, mindent, magát az
életet?!

*

Hiszen majdnem mindannyian átestünk azon a betegségen, mely ezt a
gyöngét elveszitette. Majdnem mindnyájan megismertük a huszas évek
bárányhimlőjét és kihevertük. Ép bőrrel csak kevesen szabadultak belőle;
egyikünk-másikunk otthagyta a jó arcszinét, a testi épségét, a lelki
egészségét, az élethez való kedvét; mások: fogaikat, hajukat, inaikat; a
legszerencsésebbek: a jókedvük épségét; de valamennyien megláboltuk.

Közös sors: el-elkábulni azokban az üvegházakban, ahol a szegfü nyilik,
a szenvedélyes, a tüzes szerelem virága. Az ott terjengő illatárt minden
fej megsinyli; de az ember nem hal bele, férfit nem ölnek meg virágok.

Nem, nem olyan szörnyüség az: fogolynak lenni Alcina büvös kertjében!

Néha a vénülők is, akiknek Romancero-ja már befejezett könyv, megérnek
órákat, mikor tapasztalataik hideg okosságát, melyekre hétköznap
komolyan büszkék, elcserélnék a régi balgaságok egy-egy cseppjéért. Akad
köztük elég, aki szivesen kezdené elülről egész regényét, de olyan még
elvétve sem, aki megbánná ennek a regénynek minden sorát.

Elismerik, hogy botlásaikért sulyos nyavalyával fizettek, de nem
felejtik el, hogy amit éltek, nagyjában megérte a nagy váltság-dijat.
Odáig nem okosodnak, hogy hamut hintsenek a fejükre azért, mert ittak
xeresi bort is s nemcsak limonádét. Meglehet, néha szennyes volt a
billikom, de meghozta a mámort.

És mikor már szinte lágyult agyuakká okosodtak, még akkor is
el-elkérődznek a botor évek emlékein.

A komor percekben, mikor kamasz fiaikért váltókat kell fizetniök,
eszükbe jut a tulajdon fiatalságuk s a bolondos lányok, akikkel együtt
vihogtak át egy-egy tavaszt… Ó, a vidám hóbortos, kedves kis teremtések!
Szinte megifjodnak bele, rájuk emlékezvén s nagy titokban megvallják
maguknak, milyen kellemesen csiklandja hiuságukat, hogy Cythere
hadseregével valaha olyan vigan hadakoztak.

És mégis… volnának emberek, akiket ugyanaz a bóditó szer, melynek
cseppjei az erősebb fejüeket csak elkábitották, meg tudna ölni?! Ugy
látszik. De ezeknek bizonyára nagyon gyönge a szervezetük.

Arra nem szoktunk gondolni: hátha az adag volt tulságos erős?

Azt az embert aki az érzéséből itt is, ott is el-elpazarolt valamicskét
s aki egész életében bolyongva, kereste a pillanat örömét, megszoktuk
bölcsnek és szerencsésnek gondolni. Don Juan irigységünk tárgya, vagy
követendő példánk.

Nem a legenda Don Juanja, ez az erőszakos, elvetemült fickó, akit
manapság hajlandók volnánk a fenyitő törvényszéknek szolgáltatni át,
megfosztván előbb méltóságos alakját a a titokzatosságnak attól a
tündérpalástjától, melyet századok óta spanyol lovaghoz illő
kevélységgel visel.

Nem is a költők-alkotta Don Juan, az előkelő megjelenésü, ábrándozó, a
délvidék _Bolygó hollandi_-ja, aki az örök, a végtelen, az égi szerelmet
keresi minden leányban, minden virágban s aki vágya tárgyát nem találja
meg sehol, soha.

Hanem igenis: az a derék polgári Don Juan-tipus, amelyet a konvenció
alkotott meg, az a Don Juan, akinek nevét inkább Brummel Györgytől a
dandyk királyától kellett volna kölcsönöznie s aki mai napság is számot
tart a becsületrendre. Aki minden ábránd és filozofálgatás, de
dicséretére mondva, minden törvény-sértés nélkül csapong… óh, nem
csapong, csak csetlik-botlik egyik virágtól a másikhoz, mert jól esik:
egy kissé a szivének, sokkal inkább az érzékeinek és legjobban a
hiuságának. Ez a kicsinyes Don Juan, ez a néha érzelmes, mindig érzéki s
gyakran ostoba csábitó: ez az ideál.

Az ő örömei az egész világ, a tisztességes emberek, a zártszékbérlők, a
közjegyzők, az iskolaszéki látogatók örömei. Aki rendben fizeti a
harmadik osztályu kereseti adót, az már számit rá, hogy a don-juankodás
élvezeteiben részesüljön. És milyen sokra tartja ezeket az örömöket!

Természetesen. Az élet néha olyan sivár, hogy ezek a gyönyörüségek
csakugyan nem megvetendők. A szerelmeteskedés nemcsak ingerel,
vidámságot is ad; jótékony hatással van ugy az érzékekre, mint a
hasizmokra. S aztán akinek van felejteni valója, felejt bele. Az ember
olyankor tulteszi magát a balsors nyügén, nyilain, a pörhalasztáson és a
hivatalnak packázásain, amik nem tudom mért bántották annyira a szegény
Hamletet. Az sem csekélység, hogy a don-juankodás kedves képeket szerez
az agyvelőnek is; a hiuságnak, ennek a bennünk lakó Molochnak, a
legédesebb táplálékot adja. Élesiti képzelőtehetségünket, bár csak egy
irányban: magunkat illetőleg; apránkint kielégiti legeslegmélyebben
fészkelő ösztöneinket is: amelyek hajtanak, ösztökélnek, hogy minél
többet ismerjünk meg ebből a széles világból, minél több ujat, minél
változatosabb látnivalókat keressünk. Míveli bennünk a szép dolgok iránt
való érzéket, szóval olyan szépen megszerzi a hasznost a kellemessel,
hogy idővel talán részét fogja tenni a felsőbb nevelésnek is.

Azért élvezzünk minél többet s minél felületesebben, ebben rejlik a
szerencsés élet nyitja, – igy oktat minket követendő példánk, a polgári
Don Juan. – Minden virágból szivjunk egy kis mézet, de ne vesztegeljünk
sokat egy-egy virágnál. Csak a szerelem, csak a szerelem – ahogy a költő
énekelte – a többi sár! De a szerelemből csak az egy napig tartó, a
vidám, a nevető szerelem, mert a másik megrontja erőnket, eszünket,
szerencsénket. Éljünk pillangó-életet, többre a bölcsek köve sem
tanithat. A legnagyobb filozóf a klasszikus sirásó, mikor igy dudol:

  Hajdanta, mig ifju valék,
  Tartottam szeretőt,
  Kényemre hej, kedvemre hej
  Töltöttem az időt.

Mikor megvénülünk, nincs mire visszaemlékeznünk, csak könnyü, derült,
bolondos szerelmeinkre. Utolsó, világos perceinkben, bizonyosak lehetünk
benne, ebből a hosszu, tarkasággal tele életből semmi se fog eszünkben
maradni, csak egy csók, melyet az erdőben alvó széptől raboltunk, – vagy
egy mosoly, szivárványa azoknak a könyeknek, melyeket mi okoztunk – meg
az a felejthetetlen látomány: mikor a him győzedelmi érzetével néztük,
mint távozik tőlünk utjára az első szerető, vonszolva fáradt testét,
mint sebzett madár, az a leigázott, beszennyezett lény, akinek előbb azt
mondtuk, hogy ugy imádjuk, mint a csillagos eget.

Ez az erősek, a bölcsek, a szerencsések élete. Ez a boldogság.

Igy a polgári Don Juan.

*

Néha-néha azonban megfordul ezen a földtekén olyan ember is, aki nem ugy
érez, mint az egész világ. Aki egy életen át csak egyszer tud szeretni.
Akinek a kedves nem utszéli, pótolható eszköz, mely módot ad, hogy
eljátszhassuk a szerelem édes zenéjét, hanem maga a szerelem. Aki talán
beteges, de azért csodálatos hallucináció erejénél fogva a végtelenséget
tudja látni egy leányban. Aki nemcsak koronkint érzi a mámort, hanem
lázban éli át egész életét. A gyönge, az oktalan, vagy talán beteg.

Csakhogy ez a gyönge, oktalan, vagy mondjuk: beteg nem minden esetben
szerencsétlen. Néha irigylésreméltónak találja a gyöngeségét s
hitványaknak, apróknak, alantasaknak a Don Juan örömeit az ő gyönyöréhez
képest. Mert az ő gyönyöre, ha szenvedéssel jár is, nem szünetel, nem
csillapul soha, addig tart, mig maga az élet. Az ő gyönyöre: az örök
vágy.

Ez a vágy annál hatalmasabb, minél kevesebb kielégülést talál. És nincs
az a földi öröm, mely a teljes kielégülés zuhanyát önthetné az ilyen
vágy tüzére.

Nem is olyan nagy szerencsétlenség: ha egy csókot sem kaphat soha. A
kielégüléssel talán megsemmisülne a szerelme. Vagy lefokozódnék
kicsinyes jóérzéssé.

Ha megismerjük azt, aki benne ezt a mindent legyőző érzést felköltötte,
mosolygunk rajta. A bálvány pisze!

De ő szépnek látta. Nem abban a világban élt, amely hódol a fizika
törvényeinek, hanem olyanban, melyet maga teremtett magának.

Néha meg kell halni az ilyen szerelemtől. Egyszer azért, mert gyönyöre
tulságosan sok szenvedéssel jár, máskor azért, mert az ilyen nagy
izgalmakat a test nem birja ki. De mit tudjuk, hogy az, amit az
öngyilkossága napjáig átélt, nem érte-e meg, hogy föláldozzon érte egy
pár évet, melyet különben ügyiratok rendezésével vagy kávéházi
beszélgetésekkel töltött volna el?

A monda szerint Correggio halálát aranyai okozták. Forró nyári délután,
hátán pénzes zsákjával, tikkadtan cipelte beteg testét Parma felé; a
hőség iszonyatos volt, zsákja, melyben utolsó képe diját szállitotta,
rémitő sulylyal nehezedett vállára. S minthogy nem tudta rászánni magát,
hogy aranyait, amelyekért oly hosszu ideig küzködött, az utszélre vesse,
el kellett vesznie. Terhe és a forróság agyongyötörték: közel Pármához
összeroskadt s meghalt.

De azóta is akadnak olyan szerencsés szerencsétlenek, akiket a kincsük
öl meg.



TEMETÉS UTÁN.

Afrikai utazók beszélik, hogy valahol az aequator körül élnek
vademberek, akik a természetes halál képzetét nem ismerik. Tudják, hogy
az élet elvész, ha az embert megölik a vadállatok, vagy ellenségei, –
felfogják, hogy kigyó-csipés és növények nedve halált hozó lehet, – de
annak megértéséig, hogy az elmulás szükségszerüség, hogy az életnek
okozata a halál, nem képesek fölemelkedni. Ha valamelyik közülök
természetes halállal vész el, azt képzelik, hogy a halott ellenséges
törzsek gyilkos boszujának áldozata; valamely titkos alattomos boszué,
melyet megtorolni kötelességük. Törzseiket a vérboszu emészti; alig akad
köztük, aki megöregszik. Szüntelen háboruban élnek és pusztulnak el. És
ezek a vadak, amikor meggyilkolják valamelyik ellenüket, megdöbbenve
huzódnak vissza a halál látványától; a roppant kérdőjel, amelyet az élő
a holtnak arcán látni vél, rémületet olt beléjük, – és a gyilkosok
falkája mint egy felsőbb, rettegett lénytől futamodik meg a tehetetlen
holttesttől.

Néha ugy rémlik előttünk, mintha a vadságnak ez aljas és oktalan
gyávaságából, amely üldözi az élőt, s tisztelettől, félelemtől áthatva
hökken meg a holt test előtt, megmaradt volna valamely visszafejlődött,
de ki nem irtott ösztön abban a civilizált emberben is, aki pár ezer évi
fejlődésre büszkén, részt követel magának a teremtés tudatos munkájából.
Mikor azt látjuk, hogy a halottat éppen a tegnapi bántalmazók siratják a
leghangosabban, hajlandókká válunk azt képzelni, mintha ez a kései
tisztelet nem annyira a halottnak, mint inkább a halálnak szólana, annak
a sokszor látott s mégis rettegett erőnek, amelynek minden megjelenése
arcunkba lehelli kicsinységünket és nyomoruságunkat. Ugy rémlik, mintha
ez alig sejtett és mégis őszintének látszó gyászolásban nem az a nagy
gyöngédség nyilatkoznék meg, amely nem bántja a megtorlásra képtelent,
hisz ez a gyöngédség tartózkodó, – nem is az a kimélet, amely nem érinti
a sujtottak fájdalmát, mert ez a kimélet hallgatag, – nem az a
jólelküség, amely mindent megadna a legfőbbet elveszitőnek, mert ez a
jólelküség szemérmes, – nem is az igazságra törekvés, amely a megillető
jóval is fizet a már leszámolónak, minthogy ez a törekvés bünvallást
kiván, – és legkevésbbé az a vallásos tisztelet, mely megbecsüli a jobb
világba költözöttet, nem is kell mondanunk, miért. Ugy rémlik, mintha a
mult renegátjainak ez a meghatottsága alapjában nem volna egyéb, mint a
halandó eszeveszett rettegése, láttára a szörnyü végnek, amely
mindnyájunkra vár. Tegnap még kicsinyelték; a titok, melyet némasága
őriz, egyszerre nagygyá növelte, oly nagyra, mint amilyenek a káprázat
ijesztő lelkei. Tegnap még utjokban állott; hallhatta sokfelől: place
aux jeunes! place aux vieux! És ma, mikor helyet adott mindenkinek,
azok, akik nemrég még ugy siettek, meghőkölve, ellágyultan lépnek
visszafelé.



MISZTICIZMUS.

Látom magamat a Csapó-utcai házban, a felső épület tornácán, egy kis
zsámolyon ülve. Látom tömött, sárga hajamat s a hajtengerben elvesző
apró arcot, egy engedelmes, jó kis fiu arcát. A térdemen egy könyv, s én
olvasok fenhangon, a rettenetes öreg asszony pedig hallgatja nagy
figyelemmel, mély érdeklődéssel. Néha közbe vág; kommentárral kiséri az
olvasmányt s az én kék szemem bámulattal mered rá.

A könyv, amelyet kezemben tartok: _Az inkvizició titkai_. Arbuez,
Torquemada, a gyóntatószék rejtelmei, egy pápa ur, aki kankánt táncol az
édes leányával. Az öreg asszony szeme villog; ajkán a gyülölet fekete
lávája. „Látod, ilyenek a papok, ilyenek mind egy szálig.“ (Valami baja
lehetett egyszer a papokkal; az isten tudja mi.) Aztán int, én tovább
olvasok s ezalatt drága jó nagyanyám, odalenn az alsó házban, nem is
sejti, hogy az ő kis unokája, tőle husz lépésnyire az öreg
szomszédasszonynál, minő veszedelemben forog. Uj fejezet jön.
Bérgyilkosság, örökség-lesés, spanyol csizmák, a kinpad szörnyüségei.
„Látod, ilyenek a pápisták; ilyen vagy te is.“ Nefelejts-szememben egy
madár rémülete; a torkom elszorul, de a rettenetes Scarpia báróné int:
„Olvasd tovább! Insistez!“ – s én engedelmeskedem, Torquemada, Arbuez,
fekete álorcások, máglyák, máglyák mindenfelé…

És emlékszem, hogy a sötét khaoszban, melyből egykor talán Lélek lesz,
mint földalatti tárnában a viz ezüstje, megcsillan egy érzés, melynek
most már nagy idő multán, nevet is tudok adni, ezt a nevet, hogy:
undorodás a vallástalanság türelmetlenségétől. Emlékszem, hogy
Torquemada meg Arbuez jámbor troubadouroknak tünnek fel előttem ehhez a
rettenetes öreg asszonyhoz képest, akiről az én könyvem, az a könyv,
amelyet majdan egyedül fogok olvasni, azt mondja: hogy „Jaj a
botránkoztatónak.“

És mert emlékszem, meglehet, hogy abban a kérdésben, amelyről itt
szólok, elfogult vagyok.

*

Egy idő óta sürün emlegetik ezt a szót: „miszticizmus.“ Kiváltképpen
Franciaországban. Zola Emil, aki, várván az időt, mikor majd az
akadémiában tarthat szabad előadást az erényről, egyelőre, mert a párisi
diákok közt gyakorolja magát a szónoklat müvészetében, már a harmadik
beszédet szenteli ennek a témának. A divatos szellem-iránynak mondja a
szóban forgó „izmus“-t s nem győzi ismételni, mennyire tart tőle, hogy
ez az „izmus“ meg fogja gabalyitani a francia ifjuságot.

Őt hallva, az első pillanatra azt képzelné az ember, hogy a
Faubourg-Saint-Germain dámái rendre flagellálják patyolat-testüket, s
hogy nem is az arany-borju és az arany-bölény, hanem a csodatevő
viaszképek azok, amikhez ez időtájt az emberek bucsura járnak. Utóbb
azonban kitudódik, hogy nincs szó ekkora fordulatról. A miszticizmus ma
még csak a képzelődésekben kisért, s ennek ismeretlen utain, egyelőre
csupán az irodalmat és a müvészeteket fenyegeti egy második, nagy
invázióval. Szóval, a lelkeknek az a hajlandósága, amely Zolának
gondokat okoz, nem valamely renaissance-a a vallásos érzületnek, hanem
inkább az az általános hangulat, amely egyre több becsüléssel viseltetik
a hit dolgai iránt, s amelyet Jules Lemaitre nagyon jellemzően „a hit
nélkül való pietás“-nak nevezett.

Miben áll, s mire szoritkozik a lelkeknek ez a hajlandósága, azt sokkal
szebben és rövidebben mondja el a nevezett Jules Lemaitre, mint ahogy én
tehetném.

„Ez a hit nélkül való pietás – irja – nem hazugság és nem képmutatás.
Hit nélkül is őszinte tisztelettel viseltethetünk ama nagy vallási
doktrinák iránt, melyek a századok folyamán át fentartották és
vigasztalták az emberiséget. S ha igy van, akkor szeretni fogjuk azokat
az erényeket és álomképeket is, amelyek ezekből a doktrinákból fakadtak;
szeretni fogjuk azzal a számtalan ismeretlennel egyetemben, akik, valaha
régen, ezekben az álmokban éltek s ezeket az erényeket gyakorolták.
Szeretni fogjuk továbbá a hit-gerjesztette álomképeknek szimbolikus
értelmét. Mert, bizonyára, nem kell hinnünk semmiféle kinyilatkoztatott
dogmában, hogy őszintén kiáltsunk egy megváltóért: „Jőjj el, isteni
Messiás!“ Ha van kilátás, mely hivőnek és hihetetlennek egyformán a
szive mélyéből fakadhat, ugy bizonyosan ez a kiáltás az.

Az ujdivatu kegyesség, Jules Lemaitre szerint, nem jelenti a vallásos
érzület erősbödését. Csak azt bizonyitja, hogy „a mai ember lelke,
vendéglátásával, hasonló ahoz a Villa Hadriana-hoz, ahol a császárok
egyik legkülönbje összegyüjtötte képeit és bálványait mindazoknak az
istenségeknek, melyeket az emberek valaha imádtak.

Zola nincs a Jules Lemaitre véleményén. Ő nem tartja a kérdéses pietást
ilyen szelidnek. Szerinte ez a pietás nem csupán szerelem a
miszticizmusba, hanem már magában is „miszticizmus“. Aki sajnálja, hogy
nem tud hinni, aki szereti azokat, akik hisznek és hittek, aki nem
lelkesedik a tudományért és igazságért, az már veszedelmesen közel van
hozzá, hogy higyjen.

És ha megriad, ijedelmének csakugyan van annyi alapja, hogy a pietás,
amelyekről beszélünk, nem oly tökéletesen pasziv, mint gondolná az
ember. Annyi bizonyos, hogy a „szabad gondolkozás“ követeléseivel
szemben soha egy kor sem mutatkozott közömbösebbnek, zárkózottabbnak,
mint a legujabb kor, amely nem hisz többé semmiben.

*

De vajjon nem nyilvánvaló reakciója-e ez azoknak az
okvetetlenkedéseknek, amelyeket elődeink a tudomány és igazság cégére
alatt természeteseknek találtak? Ha a világ kezd megilletődéssel
tekinteni az elhagyott oltárokra, melyeken nem lobog többé az áldozat
hangja: ebben a tiszteletben aligha nincs egy kis lélekismeret, mely nem
idegenkedik tőle, hogy elégtételt szolgáltasson az évtizedes
izetlenkedésekért.

Mert ha mai napság a tudomány csődje a gimnazisták előtt is nyilvánvaló,
ha – amint még Zola is elismeri – a világ tökéletesen kiábrándult abból
a képzelődésből, hogy az igazságokat ugy lehessen szedni, mint a mezei
virágokat: még mindenki emlékezhetik arra az időre, mikor a tudomány és
igazság – amiképpen Floridor és Celestin – alkalmatosak voltak mindenre
s általános panaceának igérkeztek köszvény, fogfájás, tulnépesedés és
szerelmi bánat ellen. Mindenki emlékezhetik arra az időre, mikor, minden
egyéb elfogadható magyarázat nélkül, mint hogy az üzérkedés rávetette a
szemét a tudományos kutatás apró eredményeire is, valóságos diadal-mámor
fogta el az embereket, s kevésbé mult, hogy kivilágitásokat nem
rendeztek annak örömére, hogy a régi istenek számüzve vannak.

A materializmus, mely a maga bájos korlátoltságában ugy örült jámbor kis
hipotézisének, mint egy félkegyemü gyerek egy helyben pergő csigájának,
divatossá lett, mint egy operett-énekesnő; a tudomány szenzáljai, a
népszerüsitő ravaszdiak házakat épitettek és szőlőket vásároltak; s
vevőik, a naiv beugratottak, mint megannyi Kinizsi Pál, fogaik közt az
egyházatyák gőzölgő hulláival, lelkes diadalmi táncra kerekedtek. Hogy
minek örültek ilyen rengetegül, az soha se fog kiderülni. Mégis ez a
győzelmi mámor, mely bár szelidebb formában nyilvánult, élénken
emlékeztetett az Ész istennőjének mult századi ünnepére, eltartott vagy
tiz esztendeig. Flaubert teljességgel nem volt vallásos ember; de hogy
ebben az időben a szabad gondolkozás szónokát milyen gyülöletes alaknak
találta: annak a Madame Bovary Homais-je örök időkre szóló bizonysága.

A história nem hazudtolja meg magát. Azonképpen, amint türelmetlenség
dolgában minden reformáció és minden szkizma tultett az orthodoxián, ugy
a vallástalanság türelmetlensége is meghaladott minden vallási
intoleranciát. Nem az embereken mult, csak az idők szelleméből
következett, hogy ez az utolsó türelmetlenség megmaradt boszantónak,
izléstelennek, otrombának s nem szolgáltatott az illusztrált ujságok
számára szenzációs képtárgyakat.

A reakciónak hamarosan be kellett következnie. A vallástalanság babonáin
keresztül kellett törnie a jobb meggyőződésnek, hogy ez az
osztracizmussal számkiüzött világfelfogás a legeslegnagyobb ideát adta
az emberiségnek, megadván neki a tulvilági életben való reménység
illuzióját, – továbbá, hogy a megalázott orthodoxiánál impozánsabb és
tökéletesebb koncepciót hiába keresnénk a szép dolgok sorában. Be
kellett látni, hogy az erő és anyag varázsigéjével mindent megfejtő
csodadoktorok csak rossz nevelés dolgában tettek tul egyéb
korlátoltakon, s hogy a „szabad“ gondolkozás türelmetlenei, akiknek első
ideája volt keresztes hadjáratot inditani a mult eszméi ellen, épp oly
kegyetlenkedést vittek végbe a naivok lelkében, mint aminőt a vallások
hajdan a máglyával és a kinzó eszközökkel. És ennek a belátásnak a
terjedésével meg kellett születnie a hit nélkül való pietásnak.

Ez a pietás, bármily légiesnek lássék is, nem volt minden haszon nélkül
való. Legalább javára tudhatni be, hogy minél több aggodalmat kezd
okozni, annyival inkább szelidül a vallástalanság türelmetlensége. Ha ez
a türelmetlenség, amint remélhető, nemsokára végképpen kikopik a
világból, akkor nem kell majd tartani a miszticizmus kisértetétől sem.



MOURET ABBÉ MEGTÉRÉSE.

Mouret abbé pedig, eltemetvén Albinet, hazament a parokhiájára, s egy
darabig nem lehetett a szavát hallani. Sokáig, esztendőkig, igen sovány,
igen sápadt és igen hallgatag volt. Egy szép nap bezárkózott a szobájába
s könyvet kezdett irni Szent Ágostonról. Eltévelyedéséről, megtéréséről
és egyedül üdvözitő tanairól. Ebben a munkában bebizonyitotta, hogy
hinnünk kell, mert különben roston fogunk megsülni, s hogy az életnek
csak akkor van értelme, ha munkásságban töltjük el, mert különben mit
csinálnánk?! Szóval, Mouret abbé megtért.

Husz év multán befejezte munkáját s elment egy párisi könyvkiadó-céghez,
a Szent Atyák-ról elnevezett utcába. Kiválasztotta a papirt, az
iniciálékat, a vignette-eket és a cul-de-lampe-okat, s mivel mindezzel
hosszu ideig és örömmel foglalatoskodott, elhatározta magában, hogy szép
és hasznos munkát végzett.

Azután hazament, megnyugodott és pocakot eresztett. Életének hátralévő
évtizedeit szelid békében töltötte el.

És mikor elérkeztek az évet záró vizsgálatok napjai, magához hivatta az
iskolás fiukat, lelkes beszédet intézett hozzájuk, s mindannyiuknak
lelkére kötötte, hogy: „Ora et labora.“

A szép kis Albine pedig ezalatt, semmit se tudva hitről, Szent
Ágostonról, egyedül üdvözitő tanokról, tudományról, igazságról,
csöndesen porladozott a rózsák alatt, melyek megmérgezték.

*

Zola Emil beszédet tartott a francia diákoknak. Érdemes ezt a beszédet a
részleteiben is megszivlelni, mert nem mindennap hallani vagy olvasni
ilyen nyilt és őszinte szavakat.

Három dolog van ebben az alkalmi szónoklatban: egy vallomás, egy
plaidoyer és egy tanács. Bizonyára a vallomás köztük a legérdekesebb, de
a másik kettő is megérdemli, hogy ne ereszszük el őket a fülünk mellett,
csak ugy, észrevétlenül. Kezdjük a vallomáson.

E szerint Zola immár látja a naturalizmust, vagy aki ezzel egyet jelent,
önmagát a történelemben. Madártávlatból néz le a tulajdon munkásságára s
megadással állapitja meg, hogy erre a munkásságra is kezd már ráborulni
a Multnak mindent elfedő árnyéka. Az uj nemzedék uj igazságokat keres s
vállat von az ő igazságaira. Látni ezt az irodalomnak minden
parcelláján, de a festő-müvészetben is, amelyre ő mindig testvéri
szemmel tekintett. A naturalizmus egy nagy reakció volt a mindenféle
fajta romanticizmusok ellen, de már a naturalizmus ellen is beállott a
reakció. És az uj ideák győzedelmeskednek minden vonalon. A mór megtette
a kötelességét; a mór, a feltámadás határozatlan reménységével,
elvonulhat az Elysiumba.

A nagy zászlótartó csöndes melankóliával, de nem minden elégedettség
nélkül beszél. Látszik, hogy már a Pantheonból nézi a dolgokat.

Kellemes hely lehet ez a Pantheon annak a halhatatlannak, aki még
elevenen jut belé. Bizonyára édes, langyos szellő lengedezik odafenn,
mely égi derüt fakaszt a lélekben. Hová lett a régi szenvedélyesség?! Az
egykori türelmetlen harcos egy bölcs s könnyedén szkeptikus öreg
szerzetes szelid, mosolygó megadásával fogadja a hadviseléseiről szóló
itéletet. Hiába, van valami tiszteletet parancsoló az öregkor
türelmességében.

De, ime, meglepetésünkre, a zászlótartó tovább megy. Rádupláz az
utókorra, s amit a nagy reformátorok eddig soha sem cselekedtek meg,
kegyetlenül birálja meg a maga nagy eszméjét. Vallani kezd s elárulja,
hogy sokszor és sokat vétett az igazság ellen. Mouret abbé gyónik. „Most
már megvallhatom, hogy én pártütő voltam, megkisértvén átvinni az
irodalom világába a tudós szigoru módszerét. De a harcban vajjon ki nem
tesz többet kelleténél és ki elégszik meg a győzelemmel a nélkül, hogy
ne kompromittálná győzedelmét?“ Majd: „Én már megbántam, hogy pártütő
lettem, azt akarván, hogy a müvészet is a bebizonyitott igazságokhoz
ragaszkodjék. Az uj jövevények megtágitották a szemhatárt,
visszahóditották az ismeretlent, a rejtelmest és jól cselekedtek.“ Aztán
később ugy beszél az ideálról, mint egy kis angyal, vagy mint egy
akadémiai jelölt, aki mindenre kész.

De hát ha a jövevények jól cselekedtek, ha az, amit a naturalizmus
lényegének hirdettek, tévedés volt, miféle győzelemről beszél a
zászlótartó? A személyes sikereiről? Hisz ezek a sikerek és a
naturalizmus két külön fejezet. A Zola-regények mindig eleven cáfolatai
voltak a Zola-féle tantételeknek. És jóhiszemüségében csak azért nem
kételkedett senki, mert egy babona azt tartja, hogy a zseni öntudatlanul
alkot. Nem lehet itt szó a személyes sikereiről. A küzdelem, amelyre
visszatekint, nem lehet más, mint azoknak az elveknek a harca, amelyeket
ime ő maga is megtagad. Hol itt a győzelem? És mit szóljunk ezek után a
theoretizáló munkáihoz? Mit azoknak az összes munkásságához, akiket ezek
az elméletek tévesztettek meg, a naturalizmus egész ifju gárdájához,
mely következetesebb volt az elvhez, mint maga a mester?! Szerencséje
ezeknek, hogy már előbb kiábrándultak s még idejekorán megugrottak a
zászló alól, mert most vezér nélkül maradnának.

Vagy talán azt kell értenünk győzelem alatt, hogy a vezér is
visszakoncentrálta magát emezek után? Akkor ugy járhatott, mint a Fronde
ama bizonyos kapitánya, akiről ezt a rövid párbeszédet jegyezte fel a
krónika: „Hová szaladtok, nyomorultak?!“ – „Szaladunk, kapitány ur, az
ellenség elől!“ – „Várjatok, gazemberek, én is hadd szaladok veletek.“

Nem, nem győzelem volt ez, hanem csatavesztés. Se baj, véráztatta
mezőkön terem a legjobb gabona. De, mint történelmi adatot, érdekes
följegyezni, hogy Zola ebben a beszédben végképp leszámol a
naturalizmussal. Ne vezessen félre az, hogy győzelemről beszél. Olyan
ez, mint mikor egy városi tanácsos sirján azt mondják, hogy a dicső
elhunyt örökké fog élni. Azt kellene mondani róla, hogy nem is élt soha.

*

Hanem, hiába, soha se tagadja meg az ember a multját egészen. Az
akadémiai jelölt sem lehet el a nélkül, hogy a régi, kedves árnyékok
koronkint meg ne látogassák.

És ugyanakkor, mikor az irodalom nevében nyilvánságosan elválakozik a
Tudománytól és a bebizonyitott igazságoktól, nem állhatja meg, hogy
galánsul sikra ne szálljon megvédelmezni az imént cserben hagyott
Tudományt.

Voltaképp azt hinné az ember, hogy a tudományt nem kell megvédelmezni,
abból az egyszerü okból, mert nem igen támadja meg senki. De Zolának
azok sem tetszenek, akik a bebizonyitott igazságok iránt nem viseltetnek
többé a régi lelkesedéssel.

És ünnepies anathémát mond azokra, akik reménységüket nem vetik többé a
tudományba. Akik a század végén belefáradtak a megismerés lehetetlen
munkájába. Akik azt tartják, hogy a tudománynak szerénynek kell lennie.
Akik a lelki szegénység boldogságát magasztalják. Akik elvesztett
hitükön siránkoznak és kimérák után sóhajtoznak. Akik arról álmodoznak,
ami nincs, s vágyódnak a rejtelmes virágok közé, melyeknek illata
elaltatja a fájdalmakat.

Némi szomorusággal állapitja meg, hogy ez a betegség már általános. „A
zene már megadta magát, az iradolom igyekszik kielégiteni az ujmódi
szomjat, a képirás is a divatos utra tér.“

Mindez nagyon nem tetszik neki. Szerinte a tudomány nem igért
boldogságot, amiben igaza van. De mit adott hát? Igazságokat. A „nayakas
vén pozitivista“, ha igazán pozitivista, el fogja ismerni, hogy ezek az
igazságok nem nagy számuak. Mi a tudomány? A matematika, továbbá a
fizika és a kémia ismert törvényei. A biologia és a szociológia, a
Zolának oly kedves tudományok, már, ha ugy tetszik, fantazmagóriák, mint
a Viktor Hugó versei. A bebizonyitott igazságok igen szép dolgok, de épp
arra a két dologra, amelyekről szó van, hogy t. i. kárpótlást nyujtsanak
az elveszett hitért s forrásul szolgáljanak az irodalomnak és a
müvészeteknek, bizony nem elegendők.

S ameddig lesznek emberek, akik vigasztalást keresnek, a kimérák nem is
fognak kimenni „a divatból“. Az irodalom és a müvészetek pedig a
vigasztalást keresőkkel fognak tartani s aligha fogják beérni a „lassu
haladás“-nak azzal a csöndes szemlélésével, amely lehet igen fölemelő
érzés, de kissé sovány kárpótlás az elveszett paradicsomért.

A narkotikumok keresése örök, bármint reménykedjék is filozófusunk egy
okosabb jövőben. Olyannyira örök, hogy ő maga sem lehet el nélküle.
Tessék megfigyelni csak a tanácsát.

*

Azt tanácsolja a francia fiataloknak, hogy: higyjenek a munkában. A
rendszeres, a mindennapi munkában. Nemcsak azért, mert ez az élet
egyetlen értelme, nemcsak azért, mert nincs olyan csekély munka, mely
hasznos nem volna, hanem főképpen azért, mert ez az egyetlen igazi
szórakoztató, mert csak ez tarthatja fenn az embert kétségei és bajai
közepett, mert ez a vigasztalásunk minden nyomoruságunkban.

A tanács nem uj s a vallás nem beszél másképpen. De ime, hogyan hangzik
ez a tanács a mi pozitivistánk stilizálásában! Igy felfogva, a munka sem
egyéb, mint narkotikum. Ez „altat el“, mondja, hogy ne érezzük
bajainkat; ez „óv meg“ az álmodozás veszedelmeitől. Tehát altassuk el
magunkat, hogy ne álmodozzunk. Az életnek mindenképpen álomnak kell
lennie, hogy kibirhassa az ember.

Nem lehet kifogás a tanács épületessége ellen, de bizonyára olvastuk már
a munkának ennél szebb dicséretét is.

*

A Pantheonból szónokló nagy „munkás“ a maga példájával bizonyitgatja,
hogy a munka milyen kitünő narkotikum. Megérzik a szaván, hogy szeretné
hozzá tenni ezt is: „Vegyetek példát rólam; látjátok, milyen magasra
lehet jutni ezzel a pompás szórakoztatóval!“ Azt hiszem, ha ez csakugyan
ott van a sorok között, a példa nem világos. Azok a diákok ismernek még
nagyobb munkásokat, akik nem vitték semmire, s akiknek a munka nem is
volt kiváltképp szórakozás. A diákok közül egyiknek-másiknak eszébe
juthat, hogy a nagy munkást aligha a munkája s talán nem is a zsenije
vitte a Pantheonba – ki törődik például Leconte de Lisle-lel, aki pedig
elég nagy költő? – hanem meglehet, az az okossága, hogy kitartóan
udvarolt az emberek legnagyobb gyöngéjének s tulontul sokat értekezett
egy narkotikumról, mely a legáltalánosabb és legörökebb a világon, de
amelynek nem Munka a neve.

… És tartok tőle, hogy a francia diákok, látván, hogy az igazság néha
csak husz évig igazság, nem fognak hevülni a bebizonyitott igazságokért
sem, másrészt pedig narkotikum és narkotikum közt válogatva, egyelőre
nem a munkát, hanem a szegény kis Albinet fogják választani. Mindegy; ha
majd vénülni kezdenek, visszatérnek a munkához. Minden út Rómába vezet.



A DETRONIZÁLT SZERELEM.

Ha van hirlap, amelyről minden tulzás nélkül el lehet mondani, hogy
világra szóló, ez bizonyára a párisi _Figaro_. Nem a legjobb, nem a
legkomolyabb s nem is a legelmésebbik ujság; nem a legelterjedtebb, nem
a leghatalmasabb, politikai sulya meg éppen semmi. A kitünően
szerkesztett Journal des Débats-val távolról se állja ki a versenyt, a
jobb angol és osztrák lapokról nem is beszélve; megtestesült ellentéte a
müncheni Allgemeine-nak, amely komoly, mint maga a tudomány; s ami az
elmésségét illeti, nem dicsekedhetik vele, hogy akár csak a Vie
Parisienne-t, ez a kis heti lapot, legaloppozná. Tizedrész annyi
példányban se jelenik meg, mint a Petit Journal, hogy az amerikai
számokat ne is emlitsük; az uj világ lapjainak vagy egyes londoni
ujságoknak óriási befolyása mellett az övé eltörpül, s politikai
dolgokban nemcsak hogy nincs oly sulya, mint a Times-nak vagy akár a
párisi Temps-nak, de egyáltalában nem számit. És mégis, ennek a lapnak
oly kivételes a jelentősége, aminőre semmiféle más ujság nem tudott
szert tenni. Ez a kivételes jelentőség abban áll, hogy a Figaro otthon
van az egész világon, hogy eljut mindenüvé, ahol csak müvelt emberek
laknak. Ha kevesebb példányban, ha kevesebb méltánylással is, de
olvassák mindenütt, oly helyeken is, ahol más, jóval hatalmasabb
világlapoknak csak a neve ismeretes. Azt az első cikket, melyet a párisi
legelőször néz meg minden Párisban megjelenő első cikk közül, másnap
vagy napok multán olvasni fogják Lisszabonban és Hammerfestben, Kairóban
és Tobolszkban, Berlinben és Colomboban, San Francisco-ban és
Melbourne-ban. A Figaro publicitása egyetlen a maga nemében. Nem
kutatjuk, mi része volt Páris világra szóló szerepének, ennek a
rendkivüli publicitásnak a meghóditásában, megelégszünk azzal az
eredménynyel, hogy valamennyi párisi lap közül épp a Figaro tudta
meghóditani a kerek világot. Hogyan? – ennek a titkát Villemessant, a
Figaro alapitója, elvitte magával a sirba; vagy meglehet, maga se tudta.
Annyi bizonyos, hogy ez az ujság az, mely a legszélesebb körü
köz-izlésnek tudott s tud még ma is – az 1890. évben – megfelelni, mert
abban egyetért a Figaro-nak a legtöbb mindennapos olvasója, hogy ebben
az ujságban van van valami, ami nincs meg a többi világlapban s nincs
meg a többi párisi lapban sem. Valószinüleg innen van, hogy annak a
cikknek, melyet frissiben olvasnak a boulevard-on, a Café Riche előtt,
vannak olvasói a vizesések hazájában és a Fahéj-kertben is. De bármiért
legyen is, annyi bizonyos, hogy a Figaro mindennapos vendég a földnek
mindama zugain, ahová az angol ruhaszövet és a Pear-féle szappan
elhatol.

Azért a Figaro-ban megjelent cikknél általánosabb érdeklődést semmiféle
nyomtatvány nem kelt széles e világon… legalább most, az 1890. évben. Az
az ötlet, mely ott lát napvilágot, megbeszélés tárgya a szélességek és
hosszuságok kockáinak legmesésebbik darabján is, s igy nem csoda, ha
egyik-másik ötletével különböző világrészek lapjai foglalkoznak. A
Figaro paradoxonai minden földnek fényeskednek, mint maga az Igazság.

Nincs tehát semmi meglepő benne, ha az az irodalmi cikke, amelyről
szólunk, visszhangot keltett messzi földeken. A cikk tárgya maga is
olyan általános érdekü, hogy méltán feltünhetett mindenütt, ahol csak
regényeket olvasnak. Arról van szó benne, ami a kozmopolita regénynek
örök témája: a szerelemről. Ennek a témának öröktől fogva tartó uralma
fellázította a Figaro cikkiróját, s arra a merész indítványra ingerelte,
hogy Érosz urfit végre-valahára bele kell dugni a nagy irodalmi
lomtárba.

*

Érosz haragosát Octave Mirbeau-nak hivják. Ez a név egy nagyon elmés
párisi ujságiróé, aki hasonló támadások révén vált ismeretessé. Egyszer
nagy port vert fel egy cikke, melyben a szinészek mértéktelen ünneplését
gunyolta ki, s keményen bánt el a mai Rosciusokkal. Ebből az
ingerkedésből hosszu tollháboru, egy sereg párbaj és sok
szerződés-bontás keletkezett; magának Mirbeau-nak is távoznia kellett a
Figaro-tól, jeléül, hogy a hiuságában megsértett szinész mégis csak
nagyobb hatalmasság, mint Mirbeau gondolta. Később Drumont-nal fogot
kezet s az antiszemitizmus vörös zászlaját lengette. Majd a papi
nevelést támadta meg, még pedig ugyancsak élesen s az a regénye, melybe
támadását foglalta, szélesebb körü vitákat keltett, mint akármelyik
pedagógiai könyv. Aztán azzal zuditotta magára egész Franciaország
haragját, hogy egy regényében megsértette azt, ami a franciák legnagyobb
gyengéje: a nemzeti érzést. Ez a regény azt hirdette, hogy: a háboru
eszeveszett őrültség, hogy az ugynevezett szabadságharc is gonoszlelkü
hatalmasságoknak a szörnyü vágóhidja, melyre lelkiismeretlenül hajtják
fel az akarattalan tömeget, a népek millióit; hogy a nép maga soha se
akar csatázni; hogy a hadsereg embertelen lények zsoldos bandája, mely
csak a békés elem terrorizálására való; hogy a csaták állitólagos hősei
mindannyian remegnek és irtóznak a haláltól; hogy a katonai bátorság és
hősiesség csak rettentő, pyramidális hazugság, szörnyü világcsalás; hogy
a 70-iki háboru hősei csak vágóhidra hajtott szerencsétlen állatok
voltak. Semmi se kelthetett nagyobb megütközést Franciaországban, mint a
_Calvaire_ lázitása; s hogy a franciák az elmésségnek mindent meg tudtak
bocsátani, legjobban bizonyitja az, hogy még ez a könyv se tette
Mirbeaut lehetetlenné és Franciaországból számüzötté.

Abban a cikkében, amelyről itt szó van, Marsnál is hatalmasabb
istenséget támadott meg: magát a szerelem istenségét. S ha Mirbeauval
szemben mindinkább jogosulttá vált az a gyanu, hogy támadásaira csak a
feltünési viszketeg tüzeli és szutyongatja, tagadhatatlan, hogy cikke
olyan kifakadásokat foglal össze, amelyeknek már mások is hangot adtak,
s melyek az első pillanatra nem tünnek fel alaptalanoknak.

Mirbeau cikke a következőket mondja: Ma, mikor a világ óriási léptekkel
halad előre, mikor a tudomány mindennap uj és uj világokat nyit meg az
emberi léleknek, mikor az emberi szellemnek annyi uj fölfedezés kinál
táplálékot, mikor érdeklődésünknek uj és csodás tárnák nyilnak meg:
egyesegyedül az irodalom marad hátra s nem törődve a közzel, váltig
csépeli megunt témáját, melynek örök tartalma az: hogy Pista és Juliska
szeretik egymást s egymáséi lesznek vagy nem lesznek egymáséi. Csak ez
az egy kérdés létezik számára: megkapja-e Pista Juliskát vagy nem kapja
meg?… A regényhősöknek nincs más foglalkozásuk s nincs más szükségletük,
mint szeretni. Szeretnek az első laptól az utolsóig s ha elvégezték az
egyik könyvben, ujra kezdik a másikban. Ugy látszik, egészen más
agy-szerkezetük van, mint a valóságos embereknek; azokhoz a cretinekhez
hasonlitanak, akiket csak a nemi szükség foglalkoztat. Pedig hát a
valóságban vannak más és komolyabb dolgok is, mint a szerelem. Ha a
költők és mesemondók ezer évig nem tudtak egyébről beszélni, mint a
szerelemről, ez mind igen szép volt, de most már elég. Éroszt a sutba
kell dobni, komolyabb idők járnak.

*

Hát biz az kétségtelen, hogy a mai embert más dolgok is mozgatják,
izgatják, érdeklik és passzionálják, s nemcsak a szerelem. De kötekedés
azt mondani, hogy ezekről a más dolgokról a szépirodalom eddigelé nem
vett tudomást. Nincs az emberi szellemnek az a fölfedezése, mely a
regényt meg ne hóditotta volna. Sőt a tudományos szellem a lirikusok
közül is meglepett néhányat; s akik a Maurice Rollinat verseit jól
ismerik, nem mondhatják, hogy ennek a századnak a tudományos vivmányai
akár csak a lira fölött is nyomtalanul tüntek volna el. A regény meg
éppen kiaknázta a fölfedezéseket. Hisz egy egész uj fajtáju irodalom
keletkezett, mely ugyancsak haladt a korral, s teli vedrekkel meregetett
az uj tárnák petróleumából. Élvezhettünk archaeologiai psychiatriai,
csillagászati, zoologiai, mineralogiai, fizikai, chemiai és még nem
tudom miféle regényeket, az utazási vegyes tárgyu regényekről, meg az
egész exotikus irodalomról nem is beszélve. – Nem képzelem, hogy ennek a
tudomány-népszerüsitő szépirodalomnak valami megbecsülni való hatása
lett volna, ha a legszerényebb dilettans-igényeket kielégitették is.
Mert igen valószinü, hogy a korunkban meglehetősen általánossá lett
felületességet, ami megölő betüje minden komoly munkának, nagyrészben
ennek a litteraturának a rovására kell irnunk. Soha se volt még a
világon annyi apró enciklopedista, mint mai nap és soha se volt az „ex
omnibus aliquid“ tudóknak „ex toto“ tudatlansága semmisebb, mint most,
mikor a tudomány hétmértföldes csizmákban halad. Mindnyájan ismerünk egy
sereg embert, akik a kávéházban mindenről tudnak beszélni; kábitóan
rengeteg dolgot tudnak bármily tárgyról s hajaznak mindenhez, ami csak
az emberi elmét foglalkoztatja; annál, amit tudnak, csak az több, amit
nem tudnak, ha a magunk szakmájából kezdenek exáment tenni. Igaz ugyan,
hogy a mai világban a müveltség nem lehet se filozófiai, se filológiai,
s nem lehet egyoldaluan tudományos sem; kétségtelen, hogy a modern
müveltség az iskolázott észjáráson kivül az ismeretek bizonyos
harmóniáját kivánja meg, de bizonyára alapos ismeretek harmóniáját s nem
véletlenül összeszedett adatok tömegét. És tagadhatatlan, hogy a
fölfedezések századában a fotográfus-müveltség az általános és uralkodó.
Ugy tetszik, ez uj keletü müveltségnek három nagy faktora: az utazások
olcsósága, a kiállitások és a tudományos regények. S talán az utolsó
faktoré az oroszlánrész. Ezért a vivmányért nem tudok lelkesülni, s
bizony nem látom be, hogy Jules Verne vagy Ebers, vagy Flammarion többet
használtak volna az emberiségnek, mint némelyek, akik csak Pistával és
Juliskával foglalkoztak.

*

Az, hogy a Pista és Juliska története már régóta meg van irva,
megvallom, a legkevésbbé se csökkenti érdeklődésemet Pista és Juliska
iránt. Mert ha régi könyveket forgatok, mást keresek bennök s nem a
Pista és Juliska történetét. Az a Pista és az a Juliska, akikről a régi
könyvek szólanak nekem, nagyobbára ismeretlenek s igy érdektelenek
előttem. A szerelem se abszolut, mint semmi a világon. És Érosz ma nem
az, aki volt, midőn átázva kopogtatott be a jó Anakreonhoz. Az egy
pajkos, kedves gyermek volt; az meg, akiről Paul Bourget vagy Guy de
Maupassant beszél, egy félelmetes óriás. Az emberek minden időben
másként szerettek; másként szerettek minden országban; az ur sohase ugy
szeretett, mint a paraszt; s még nem volt két ember, aki egyformán
szeretett volna. Bizonyára a mi időnkbeli, a mi viszonyaink közt élő, s
a hozzánk leginkább hasonló emberek szerelme érdekel bennünket
leginkább; s ha a _Coeur de femme_ vagy a _Notre coeur_ Pistái és
Juliskái iránt érdeklődünk, ez onnan van, mert ezeket a Pistákat és
Juliskákat már ismerjük valamennyire.

S ha ismerjük őket egy kevéssé, bizony jobban érdekel az esetük, mint
bármi más dolog, ami az embereket mozgatja. Mert ha a nóta elkopott is,
az élet mindennap ujra kezdődik a világon, az uj nemzedék ismét szeretni
kezd s neki ez az ezeréves dal a _legujabb_ és a legfontosabb dolog az
egész világon. Ha az ujonnan jöttek ezer különféle járatban futnak s
fáradnak is a földtekén, ha még olyan érdeklődéssel csüngenek is a jelen
vivmányain, melyek számukra napról-napra módositják a lét föltételeit s
teszik kényelmesebbé az életet, mindez másod-, tized- és századrendü
előttük. Mert hazugság azt mondani, hogy nem a szerelem a legkomolyabb
dolog a világon.

S hiába minden bölcselkedés, erről a legkomolyabb témáról az irodalom
sem fog lemondani soha. Mindig akadhatnak álmodozók, akik a Villiers de
l’Isle Adam regényhősének példájára, eszmékből alkotnak maguknak
asszonyt, de azért a világ a naiv Pistáé marad, s Juliska a következő
ezer év multán is danolászni fogja azt az ötven-hatvan ezeréves nótát,
melyhez Offenbach _Szép Helená_-ja igy mondja a szöveget:

  Dis-moi, Venus, quel plaisir trouves-tu
  De faire ainsi cascader, cascader la vertu?…

Pista és Juliska halhatatlanok.



BARTENYEV ÉS VLADIMIROV.

A varsói törvényszék nyolc esztendei kényszermunkára itélte Bartenyev
huszár-hadnagyot, aki Vizsnyovszka szinésznőt megölte. A hadnagyot egy
külvárosi lakásban fogták el, mely láthatólag pásztorórákra volt
berendezve. A szinésznő holtan feküdt szeretője mellett; a golyó mely
neki volt szánva, megtette kötelességét. A második golyó azonban, melyre
hasonló szerep várt, ott maradt a helyén. S Bartenyev magyarázatul csak
annyit mondott, hogy kettős öngyilkosságot, terveltek, de mikor arra
került a sor, hogy magát is megölje, cserben hagyta a bátorsága. Amig az
ember mámortól homályos szemmel néz bele a pezsgő gyöngyös nedüjébe: az
ott ugrándozó halálfejecske valóságos amorettenek tetszik; de a vér
látása szörnyen józanitó. Ha az előbb oly rejtelmes szemek kifejezés,
csáb, lélek nélkül, üresen merednek rád: a romantikának vége, az ember
leoldja kardját, s bután néz maga elé.

Az eset nemcsak Varsóban keltett nagy izgalmat. Vizsnyovszka kisasszonyt
sokfelé ismerték. Néhány évvel a halála előtt hónapokat töltött
Párisban; s mindent elkövetett, hogy francia szinésznővé lehessen.
Pailleron, aki nagy müvésznőt látott benne, meg is tett érdekében minden
lehetőt, de a terv nem sikerült, mert Vizsnyovszka nem tudott leszokni
szlávos kiejtéséről. Annyit azonban elért, hogy Párisban is, mint előbb
Oroszországban s később Varsóban, méltó föltünést keltett
excentricitásával. Vizsnyovszka kisasszony hirhedett volt lármás
szerelmeiről, s lehetetlen hóbortjairól. Mindig „volt mit beszélni a
városban“, ahol ő tanyát ütött. Varsóban bolondultak érte. Szerelmes
volt belé az egész város; főkép a garnizon. S ő nem vetette meg egyik
imádóját sem; mint jó Lecouvreur Adrienne, kedves volt még a
szintársulat Michonnetjával szemben is. Világos, hogy egy katonai
városban találkozott Szász Móric-a is. Ez a Szász Móric Bartenyev volt.
S ha Vizsnyovszka magáénak mondhatta a város apraját-nagyját,
Vizsnyovszkát bizonyára csak ez a Bartenyev nevezhette a magáénak.
Bartenyev volt az _amant de coeur_. Megszolgálta ezt a kitüntetést. Mig
a szép szinésznő szerelmi kis tréfáiból juttatott az egész világnak,
Bertenyev egy esztendeig epedett hiába. Megtanulta, hogy azok a nők,
akik semmit se tagadnak meg senkitől, csak ugy különböztethetik meg a
választott lovagot, ha mindent megtagadnak tőle. De ez se tarthatott
örökké. Regényükben egy banálisabb fejezet következett. S a Bartenyev
tüze nem csillapult. Elhatározta, hogy feleségül veszi imádottját. Nem
engedték meg neki. Előkelő családból származott s bár arra fenn
hercegnek lenni nem valami nagy dolog, de végre egy hercegi apa ott is
ur a maga szemetjén. És Bartenyev katona volt; a katonának pedig nem
engedik meg, mint a polgárembernek, hogy a fejével neki mehessen a
falnak. Bartenyev átkozta a sorsot s fenyegetőzött, hogy megöli magát.
Vizsnyovszka jó leány volt s a házasságról ugy vélekedett, mint a mi
ultramodern szindarabjaink hősnői, akik az esküvőről csak annyit
mondanak, hogy: „Minek?!“ Biztositotta a szerelmes hadnagyot, hogy
egyházi áldás nélkül is szeretni fogja. S ha Bartenyevnek alkalmatlan az
ő sok látogatója: egyszerüen kibérelnek egy alkalmatos szerelmi fészket;
az ilyen titkos lakásoknak mindig meg van a maga varázsa. De Bartenyev,
ugy látszik, nem tudott belenyugodni az osztozás gondolatába. Különféle
követelésekkel állott elő, melyeknek mindig egy volt a refrainje: „mert
ha nem, ő megöli magát.“ A hadnagy utolsó ötlete igen rossz ötlet volt.
Azt kivánta kedvesétől, hogy olyan valamit adjon neki, amit csak neki ad
meg, senkinek se másnak. Ha az életben nem lehetett egyedül az övé,
legyen egyedül az övé a halálban. Ennek a kivánságnak egy levélben adott
kifejezést s ez a levél az örök refrainnel végződött. Hogy a leány,
mikor ezt a levelet olvasta, mit gondolt és mit nem, csak az isten
tudja; bizonyára nem sokat gondolkozott, hanem elrohant, hogy megmentse
a regényhőst. De emez kerekedett felül. S folytatta mint regényhős, hogy
aztán megálljon az ut közepén, mint egy diák. _Slavus saltans_.

A közvádló a tárgyaláson azt igyekezett bizonyitani, hogy a szinésznő
nem önként ment a halálba, hanem Bartenyev egy féltékenységi rohamának
esett áldozatául. A dráma szinhelyén ugyanis apró papirszeleteket
találtak s az ezeken olvasható összefüggéstelen szavakból egy levél volt
összeállitható, melyben Vizsnyovszka följelenti gyilkosát s azt vallja,
hogy tőrbe csalták. Ha a vád föltevése alapos volt, ugy az eset
hasonlósága ahhoz a másik drámához, melynek részleteit elmondani
szándékozunk, még inkább szembe szökő.

A ville-d’avray-i drámában is egy fiatal ember a főszereplő, aki
hónapokig fenyegeti a kedvesét öngyilkossággal s aki szintén azzal
végzi, hogy megöli a szeretőjét, ő maga pedig életben marad.

A szinhely: egy vendéglő külön szobája, a szereplők: két kiránduló. A
kaland kezdődik egy revolverlövéssel, melyet a kirándulók tréfából a
levegőbe sütöttek el s végződik négy uj lövéssel, amelynek hallatára a
vendéglői személyzet betör a szobába. Odabenn egy szép asszony
holtteste, meg egy fiatal ember, aki előadja, hogy az ő neve Vladimirov,
hogy ő volt az, aki a négy golyót menyasszonyának, Madame Didának, a
szivébe röpitette, hogy ezt azért tette, mert mind a ketten meg akartak
halni, hogy rá akart lőni önmagára is, de tévedett, mert a revolver csak
öt golyóra volt töltve s nem hatra, amint ő gondolta, hogy tehát az ő
számára nem maradt golyó. Ville-d’Avray-ban ugy találták, hogy
Vladimirov tulságosan pazar volt menyasszonyával s tulságosan fösvény
önmagával szemben s megnyugodtak benne, hogy a dolognak folytatása lesz
Versaillesban, a Seine-et-Oise-i törvényszék előtt.

Az eset csak Juvisyben, ahol Madame Didának a szülei és gyermekei
laktak, okozott nagyobb feltünést. A Magois család és barátai, bár
Vladimirovtól, akit mindnyájan ismertek, nem vártak semmi jót, ily
drámai megoldásra éppen nem számitottak, s le voltak sujtva. A környéken
mindenki ismerte és szerette Madame Didát, mindenki óvta Vladimirovtól,
s általános örömmel fogadták azt a hirt, hogy a házassági terv
felbomlott. Annál meglepőbb volt a katasztrófa, s az eset Juvisyben nagy
szörnyülködést keltett. De a ville-d’avray-i dráma iránt szélesebb
körben csak akkor kezdtek érdeklődni, mikor a tárgyalás Versaillesban
megkezdődött. A pör részleteiben olyan sok érdekes volt, hogy egy hétig
egész Párisban csak ez a tárgyalás foglalkoztatta az embereket.

Madame Dida, a ville-d’avray-i áldozat, körülbelül harminc esztendős,
szép asszony volt, tisztességes, derék és gazdag szülők gyermeke. Neki
magának is voltak gyermekei, hanem azért a családban még mindig ő volt
az elkényeztetett gyermek, a dédelgetett és féltett baba, aminek a
magyarázata az, hogy Aline nagyon beteg kis baba volt. A betegségét egy
szerencsétlen házasságban szerezte. Imádta a férjét, s a férj eleinte
meg is érdemelte ezt a szerelmet. De egy muló betegség rettenetes
utóbajt fejlesztett ki benne: a morfinomaniát. A szerencsétlen nem
tudott többé leszokni a morfinról. S minthogy a morfin tudvalevőleg
elaltatja az érzékeket: a boldogtalan ember félteni kezdte a feleségét.
S hogy megtartsa magának, büntársává tette. Mikor meghalt, Aline-ra két
gyermek meg egy rettentő örökség maradt utána. A család mindent
elkövetett, hogy a szép özvegyet megmentse szörnyü bajából. Egyik
gyógyitó intézetből a másikba vitték, megkérdezték azokat az orvosokat,
akik maguk is szenvedtek valaha a morfin-betegségben, elkisérték délre,
a tengerpartra stb. S nehéz küzködések után, melyek alatt Aline kétszer
is visszaesett bajába, sőt már-már végkép elveszettnek látszott, mert
utoljára kokaint kezdett szedni, végre ugy hitték, hogy meg van mentve.
A család föllélekzett. Aline-nak Arcachonban, ahová üdülni ment,
hassankint visszatért régi egészsége. Látszólag teljesen meggyógyultan
utazott el Arcachonból, s ült fel a vasutra, hogy Juvisybe menjen. De a
pár óra alatt, amig a vonat Juvisybe érkezett, a vasuton megismerkedett
Vladimirovval, s Vladimirov rosszabb volt rá nézve, mint a morfin és
kokain együttvéve.

Vladimirov, aki a tárgyaláson nem valami gavallérosan viselkedett
(többek közt rábizonyitották, hogy az egyik szerelmi kalandja, amelylyel
dicsekedett, hazug dicsekvés volt), Vladimirov tehát a tárgyaláson azt
erősitette, hogy ő még a vasuton tökéletesen meghóditotta Madame Didát.
A dolog nem egészen bizonyos; a morfin-betegségből gyógyultnak a
képzelete nagyon fel lehet tüzelve, s azért könnyen lehet nagyon
szerelmes, de viszont az érzékei a gyógyulás után is olyan sokáig
alusznak, hogy mint egy szakértő a tárgyaláson mondta, Madame Didának
csak _igen passziv_ szerepe lehetett a szerelemben. Aztán meg a viselete
mindig s mindenütt olyan kifogástalan volt, hogy legalább is meglepő a
dolog, ha Vladimirov igazat mondott. De hát – ki tudja?! Annyi bizonyos,
hogy Vladimirov mindjárt az első látásra meghóditotta Madame Didának a
képzelmét. Ahogy megérkezett, bemutatta Vladimirovot a szüleinek s
kijelentette, hogy feleségül megy hozzá. Öreg szülei csak a fejüket
csóválták és nem szóltak semmit.

Ez a Vladimirov vagy husz esztendős fiatal ember volt, aki azonban
legalább is huszonnyolc évesnek látszott. Nagyon elegánsan volt öltözve,
grófnak mondta magát, s azt hazudta, hogy az apja nagykövet. S a
nagykövet fia mindjárt az első látogatásai alkalmával pumpolni kezdte
menyasszonyának az apját, sőt magát Alinet is. Az öreg Magoisnak sehogy
sem tetszett a dolog. A vőlegény nagyon különösen kezdett viselkedni.
Megvallotta, hogy a nagykövetség csak a holdban van, az apját közönséges
kalandornak mondta, s nem valami hizelgően nyilatkozott a mamájáról sem.
Azt állitotta, hogy az az urinő, akinek a nevét viseli, voltakép a
nagynénje, továbbá, hogy az ő mamája kisasszony, s hogy őt csak
becsempészték az aszonytestvér családjába. A Magois-családban nagyokat
néztek ezek hallatára. A többit, amit még nem tudtak, nem volt nehéz
kitalálniok. Tudakozódtak utána, s az információk nem szóltak róla
valami kedvezően. Multja annyi volt, hogy vagy tiz iskolából kicsapták,
s jelene: hogy nincsen semminemü foglalkozása. Abban a gyanuban állott,
hogy kölcsönöket csalt ki jámbor emberektől, akiket nem létező
birtokainak emlegetésével vezetett félre. Felköszönt a palotákba, s
megjegyezte, hogy most a mamáját üdvözölte, az üresen várakozó
landaukról azt mondta, hogy ezek az ő kocsijai, s ilyenkor soha sem
mulasztotta el apró kölcsönöket venni fel az együgyü cimborától, akivel
véletlenül együtt sétált. S ez a csirkefogó már azon a ponton állott,
hogy befurakodjék az ő tisztes családjukba! Az öreg Magois kétségbe volt
esve. Eleinte nem mert ellenkezni beteg gyermekével, de aztán könyörgőre
fogta a dolgot, ő is, a felesége is. Aline jó leány volt, s megingott
elhatározásában. Gyermekei utálták Vladimirovot: ez rábirta, hogy
engedjen szüleinek s lemondjon Vladimirovról. De Vladimirovnak elég volt
megjelennie, s vége volt minden jó szándéknak. Az egész család, a ház
összes barátai szembeszállottak a vőlegénynyel. Még a bizalmas komornája
is szüntelen izgatta Vladimirov ellen. De az orosz védekezett. Tudta,
hogy Aline akkor az övé, amikor akarja. De neki nem szerető kellett,
hanem feleség. Feleség, azaz: vagyon, biztos jövő, s pozició a világban.
És nem hagyta magát. Fenyegette Alinet, hogy ha elszakad tőle, megöli
magát. Pózokat vágott, s forgatta a szemét. Aline megrémült a
gondolatra, hogy vőlegénye elemészti magát. Meg akarták győzni, hogy
jobb, ha önmagát félti; az orosz képes boszut állni rajta, ha
meghiusitja nagyravágyó terveit; ami az ő kedves bőrét illeti, abban
ugyan nem fog az kárt tenni. Aline, mikor a veszélyre figyelmeztették,
mosolygott. „Sokkal jobban szeret, semhogy meg tudna ölni“ – ez volt a
válasza. És csak a kedveséért remegett. Végre a család megszólaltatta az
öreg ágyut.

Alinenak volt egy öreg barátja, akit imádott.

Ez volt a násznagya az esküvőjén, s ez volt az az ember, akire leginkább
hallgatott. Ez volt a legjobb barátja a férjének, annak a kedves,
szerencsétlen embernek, akit a legjobban szeretett az egész világon. A
férjével ez az öreg ember ismertette meg, ennek köszönhette a
házasságát, családi életének első boldog éveit. S Aline ugy hallgatott
az öreg Closmadeucre, mint az orákulumra. Tehát, végre, előállott az
öreg Closmadeuc. Elővette minden ékesszólását, s igyekezett lelkére
beszélni. Aline sirva fakadt. Könnyekben uszva igérte meg, hogy
gyermekei érdekében lemond vőlegényéről, szakit vele örökre, most már
visszavonhatatlanul, megmásithatatlanul. Ebben a percben egy levelet
hoznak Aline-nak. Csak ez áll benne: „Jőjjön rögtön, Vladimirov.“ Aline
veszi a kalapját és elrohan, mint egy bolond.

„Mert ha nem: ő megöli magát.“ Vladimirov tudta, hogy ezzel a
fenyegetéssel bármikor magához rendelheti Alinet, aki mindannyiszor
eszeveszetten siet őt „megmenteni.“ De azt is belátta, hogy Aline nem
akar többé a felesége lenni. Ugy igérte, megfogadta. Vladimirovnak pedig
nem a kedves kellett, hanem a feleség. Érezte, hogy ha nem csinál egy
nagy szinházi jelenetet, a feleséget örökre elvesztette. Egyet gondolt
tehát, zálogba tette a gyémántos gyürüt, melyet Aline-tól kapott s a
pénzen revolvert vásárolt.

Mikor Aline megkapta kedvesének a levelét, mely Ville d’Avray-ba
rendelte, csak leánya, a tizenegyéves Jeanne, volt a szobában. „Hova
méssz?“ – kérdezte a gyermek. „Ville d’Avray-ba – felelt az anyja. –
Pierre azt irja, hogy megöli magát, meg kell mentenem. Mindjárt
visszajövök.“ De nem jött vissza. A nagy szinházi jelenet nem sikerült,
s Vladimirov nem kétségbeesett szerelmesként, hanem kétségbeesett
vagyonbukottként fejezte be juvisy-i kalandját. Magában csakugyan nem
tett kárt; mert hát azok, akik sokat igérgetik maguknak a halált, soha
se ölik meg magukat. Ugy vannak vele, mint némelyik szakács az étellel:
elég, ha megfőzi, ő maga nem kér belőle.

A huszesztendei kényszermunka, melyre a versaillesi törvényszék
Vladimirovot itélte, csekélység ahhoz a nyolc évhez képest, melyet a
szerelem varsói bolondja kapott. A párisi csirkefogó bizonyára többet
érdemelt volna. Az enyhitő körülményeket aligha köszönhette egyébnek,
mint fiatalságának.

És a tanulság? A tanulság kiáltó. Ez a két eset, amelyeket csak hetek
választottak el egymástól, ismét figyelmeztet arra a bibliai intelemre,
hogy mily szörnyü végzet várakozik azokra a szerencsétlenekre, akik
képtelenek az egészséges szerelemre, arra a szerelemre, amelyben az
agynak, a szivnek és az érzékeknek egyenlő szerepök van. Jaj azoknak a
Tantalusoknak, akik már csak az agyukkal tudnak szeretni s akiknek egész
életökben keresniök kell a szerelmet s akik a kielégülést nem
találhatják meg soha. S különösen jaj a női Tantalusoknak! A férfi – ha
ugyan az ilyen is férfinak nevezhető – megalkudhatik a nyomoruságával;
ha pénze van, meg is valósithatja romlott agyának képtelen szeszélyeit.
De a nő okvetlenül el van veszve! Minden bizonynyal rabjává lesz annak a
szerelemnek, melyben legalább remélheti a kielégülést – ha nem is
találhatja meg.



KÉT FRANCIA.

Akkor éjjel, amikor keresztültörtem magamat azon a kétszáz hasábon,
melylyel a hazai tudósitások Napoleont, a vörös herceget gyászolták el s
mellesleg elolvastam azt a hirecskét is, mely Théodore de Banville,
lirai költő urnak a halálát jelentette: nagy kábultság vett rajtam erőt.
Ugy éreztem magamat, mint az az ember, aki tulságosan sok röpiratot
olvasott el egyhuzamban: nem tudtam gondolkozni többé. A szemem
lecsukódott s mélységes álomba merültem.

Álmomban egy régóta nem látott leányka jelent meg előttem, az én első
cimborám, aki olyan kedvesen rácsolta a „Korrhjohlén“ nevét, s akinek a
halála annyit foglalkoztatta gyermek-fantáziámat. Margit megállt ágyam
előtt és azt mondta, hogy: „Gyere.“

Lehet, hogy bolond ember az, aki az álmát másnak elmeséli, bolondabb,
aki meghallgatja, még bolondabb, aki az álmát le is irja, s
legbolondabb, aki ezt olvassa… De az is igaz, hogy álmainkban soha sincs
egyéb, mint amit az életben valósággal recipiáltunk, hogy lehetetlenség
bármit is „kitalálni“, s hogy összes képzeletünk csak emlékekből áll. Az
eget is csak földi kövekből épitettük magunknak, mondja Anatole France.
A legbolondabb álom alkat-elemei is csupa „átélt dolog“… Hát csak tovább
mondom.

Margit tehát megállt ágyam előtt és azt mondta, hogy: „Gyere“. „Hová?“ –
kérdeztem, felriadva. – „Tudd meg, – felelt Margit – hogy az éjszaka
meghaltál szivszélhüdésben.“ „Mily veszteség, Margit, a hazára és az
emberiségre nézve!“ – „Majd csak kiheverik!“ – felelt Margit az égiek
béketürésével. És utra keltünk.

„Hol vagyunk?“ – kérdeztem vezetőmet egy kis idő mulva. Nem felelt. A
sötétség és a hideg megszeppentett; kimondhatatlan hálát éreztem Margit
iránt, akinek a jóvoltából legalább az utat nem kellett keresgélnem. A
nagy homályosságban is észre vettem, hogy a hozzám hasonló árnyékok
közül soknak nem volt vezetője. Különösen megsajnáltam egy csunya,
meztelen öreg embert, aki fáradságosan, nagyokat nyögve kapaszkodott
egyik fellegről a másikra.

Egyszerre, mintha levált volna rólam minden földi érzés. Nagy lelki
békesség szállott meg, amiből azt következtettem, hogy a világürben
vagyunk. Hirtelen egy tüzes szekér suhant el mellettünk. A szekérben
széparcu öregember ült; homlokát rózsakoszoru övezte s meztelenségét
virágok fedték el.

Már közel lehettünk a magasságbéli itélőszékhez, mert tisztán hallottam
a könyörgő éneket:

  Qui Mariam absolvisti
  Et latronem exaudisti,
  Mihi quoque spem dedisti.

Szememet elvakitotta a fényesség s a másik szempillantásban már én is
ott voltam a térdeplők és éneklők között.

Hogy a földön mennyi idő telhetett el, amig én odafenn visszajutottam
látásomhoz, nem tudom. Margit már nem volt körülöttem, Margit eltünt.
Árnyékszomszédom azonban ugy vélte, hogy amig mi a _Dies irae_-t
énekeltük, odalenn megoldottak minden szociális problémát. Szóval,
amikor ismét megnyilt a szemem, egyszerre csak azt látom, hogy az előbb
látott csunya meztelen öreg ember ott térdel a mi soraink élén, a
láthatatlan biró zsámolyánál. A harsonák elhallgattak s a szánalmas öreg
ember reszkető hangon szólalt meg:

– Uram, – rebegte – ámbátor rég ideje, hogy a beszéd adományával
megáldottál, most beszélek először igazat világéletemben. Becsaptam a
földön mindenkit, sőt tégedet is becsapnálak, ha ez lehetséges volna.
Fájdalom, bünhődésem azzal kezdődik, hogy akarva, nem akarva, igazat
kell beszélnem. Tehát confiteor. A hivságok hazájában Jeromosnak
nevezének, pedig nem voltam Jeromos, és éppen ez volna egész életemnek a
szimboluma. Férj, apa, s nagy dolgokra született ember voltam, de amit
tettem, kicsinyesen és gonoszul tettem, férjnek rossz férj, apának
embertelen apa voltam. A kis észt, melyet adtál, csak az igazság
megcsufolására használtam fel. Egyébként összes zsenialitásomat
kimeritettem azzal a szerencsés ötlettel, hogy igen jó családba találtam
beleszületni s hogy gondosan ápoltam a család legnagyobb fiával való
hasonlatosságomat. Igenis, hasonlitottam hozzá egy kissé, de csak ugy,
amint a parodia az eredetihez, amint a commedia dell’ arte szájas és
gyáva capitano-ja hasonlit a nagy hadvezérekhez. Katonai akadémiában
kezdtem az életet, mint bátyám, akinek az arca még inkább emlékeztetett
arra a nagy emberre, de nem vittem semmire, mert lustaságom és
gyávaságom példátlannak tünt fel mestereim előtt. S már akkor kimutattam
a fogam fehérét: rossz pajtás, perfid, áskálódó, gonosz cimbora voltam.
Ami a tivornyázást illeti, fiatalságomban olyan dolgokat követtem el,
amelyekre büszkék lehetnének a hinduk tudós kéjelgői is. Voltam
diplomata, de csak megbizómat tudtam megcsalni, voltam altábornagy, de
puskaport sohase szagoltam, voltam szenátor, de csak komédiás-szenátor,
aki egy rám parancsolt szerepet, a könnyen kielégithető ellenzéki vezér
szerepét játszottam, nem éppen rendkivüli ügyességgel. Forradalmárnak
születtem: fellázadtam a köztársaság, a császárság tradiciói, a
társadalmi rend és az egyház ellen; fügét mutattam az egész világnak, de
csak a köpönyegem alatt, mert a forradalomcsináláshoz nem volt
bátorságom, karakterem és zsenialitásom. Csak te ellened lázadtam fel
kellő férfiassággal, ó Uram, mert Te messze voltál. Minden erőm csak a
gyülölködésből állott; s szivem annyira tele volt gyülölséggel, hogy a
szeretet számára egy parányi zug se maradt benne. Jótevőmnek özvegyét és
fiát megfojtottam volna egy kanál vizben; hogy meg nem tettem, csak az
erélytelenségemen mult. Férfikorom évei azzal teltek el, hogy az
örökséget lestem. Ez az örökség csak kilátás, csak légvár, csak ábránd
volt, s mégis e miatt az örökség miatt meggyülöltem, kitagadtam és
elátkoztam a fiamat. Pedig őt nem az önérdek, hanem a családi érdek
kényszeritette, hogy keresztülgázoljon az én képzelt jogaimon; nem ő
tagadott meg, hanem a párthiveim, akik nem szerettek, amint én sem
szerettem senkit. Nem bocsátottam meg se nekik, se a fiamnak; akit én
egyszer meggyülöltem, az nálam nem lelt többé kegyelmet. Tudni sem
akartam többé a fiamról soha. S a halálom épp olyan volt, mint az
életem. Dühömben haltam meg, ó Uram. Már kiláboltam a betegségemből,
mikor a gyülölt fiu, akit kórságom hirével hivattak elő, megjelent
előttem; látására elfogott a méreg, s ez a düh, ez az izgalom ölt meg.
Utolsó gondolatom az volt, hogy ezt a fiut, aki odalépett halálos
ágyamhoz, és sirva szoritotta meg tehetetlen kezem, vajjon nem
verhetném-e még pofon? – Ime, ez gyónásom. Szent Jeromos, pártfogóm,
mondd el értem a védőbeszédedet!

Amire a magasból ekképpen hangzott a Szent válasza:

– Az apád jóravaló ember volt, de téged, ál-Jeromos, nem ismerlek. S ez
okból a tisztitó-tüzben legyen a te lakásod.

A magasságbeli kürtök megszólaltak s egy kherub elvezette az
ál-Jeromost. De ime, a másik oldalról két szent lépett elő, akik kézen
fogva vezették a rózsakoszorus szép öreget. A szentekben nem volt nehéz
felismernem Szent Ambrust, a zenészt, s Szent Ágostont, a bölcselőt.
Mögöttük, védettjük közelében, Theodor, a hitvalló állott.

És szólt Ágoston:

– Erről az emberről, akit ide vezettünk, azt mondta egy ellensége, hogy
a praktikusság szomoru korszakában csak szavakból élt, mint ama tücskök,
a melyekről azt hitték a pogányok, hogy csak énekükből táplálkoznak.
Egész életét azzal töltötte, hogy a földi dolgok szépségét magasztalta
ragyogó szavakkal, édes ritmusban s pompázó rimekben. Azt vallotta, hogy
az embereknek épp oly nagy szükségök van a költészetre, mint a falat
kenyérre. S a költészetet, fájdalom, pogány módra értette. A kételkedés
nem bántotta ugyan, de sajnos, egész filozófiája csak a plasztikus
szépség, a szinek, a vonalak, a szók, és a rimek imádásából állott.
Érzelme sem volt más, csak a rajongó szeretet, melylyel a földi örömeket
és az életet imádta. Az élet pedig nem a kötelesség komor mezeje, hanem
gyönyörü álom volt neki. A valót csak mitológiai emlékek fátyolán át
látta; költészetének világa hetairákból, szemfényvesztőkből, bohócokból
és kóbor költőkből állott; versei tele voltak aranynyal, biborral,
liliommal, rózsával, lánggal, hóval, gyöngyökkel és csillagokkal. Pogány
költő vala: nem lehet tagadni. De, amint dicsekedett vele, viritó
szavakat tudott találni a rózsák szinének a festésére. S ujjai hegyén
ott volt az a foszfor, mely egy kételkedő filozófus szerint a nagy
költők ismertető jele. És mert az élet szépségét pompázó szinekkel s
csodás zenéjü versekben magasztalta, vigasztalója tudott lenni a
legmüveltebb lelkü, a legszomorubb, a legszerencsétlenebb embereknek. S
ezt az érdemet mi az aranykönyvbe irjuk, Théodore de Banville! Szép,
bölcs és áldásos életed volt, mert csak a poézisnek éltél. S mert hivő
is voltál, a felesleges számu Vénuszok meg lesznek néked bocsátva!…

Szent Ambrus nagyokat bólintott szép ősz fejével, az égi seregek
örvendezének… Fájdalom, az itéletet már nem hallottam. Fölébredtem.

– Az ám – szóltam magamban, felkönyökölve a párnámra, – szép, szép, a
nagy költőket méltányolni, de nekünk ujságiróknak, akik az utolsó
igazságot idelenn gyakoroljuk, nincs se időnk, se terünk, hogy a
költőket is hosszadalmasan sirassuk el. Az időnket is, a terünket is
sokkal inkább igénybe veszik a politikai nagyságok, semhogy amazoknak is
maradna. Különösen, ha az illető politikai nagyság véletlenül éppen
császári herceg. Mert egy császári herceg, ha mindjárt Plon-plon is,
mindig többet nyom a latban, mint a világ valamennyi költője együttvéve.
Ez a felfogás nem éppen demokratikus, de hol van az a képmutató, aki ma
is azt állitaná, hogy: igenis, mi a demokrácia korában élünk?!



MARABU-TOLLAK

A számüzött királyné huszonhat teritékü ebédet adott, melyen megjelent
hiveinek egész törzskara. Ott volt: a diviziójától megfosztott tábornok,
az idejekorán nyugalmazott ezredes, mindaketten hölgyeikkel, ott volt az
ellenzék egy vezérembere, a volt polgármester, egy volt miniszter s az a
bizonyos nagyiparos akivel nem árt fentartani a barátságot, ott volt
néhány hölgy, akik még nemrég udvarhölgyi tisztséget viseltek s ott volt
végezetül az az egy-két lelkes ifju lovag, akik egykor nem hiába
olvasták a Chevalier de Maison-Rouge regényét. Mindenki el volt fogulva;
az ex-diplomaták halkan, megilletődötten beszélgettek, a hölgyek
sirdogáltak, a tábornok sokat evett s időnkint kövér könycseppeket
hullatott a szalvétájába; a Maison-Rouge-ok hallgattak s fehérek voltak
mint a fal. Csak a királyné volt élénk és beszédes. A mosoly mindig ott
játszódott szép metszésü ajkán; s ez a mosoly bátoritotta a csüggedőket
s további küzdelemre ingerelte a csatát vesztetteket. Mindenkihez volt
egy vigasztaló szava, mindig csak ő beszélt, s mikor koronként poharához
nyult, kipirult arcával dicsőitette népét, a derék, jó népet, mely
tegnapelőtt oly ékesen szóló tettel mutatta meg iránta való szeretetét.
És mialatt beszélt, szeme, az az éj-fekete, hosszu pilláktól árnyékolt,
csodás nagy szem ugy égett és fénylett, hogy a Maison-Rouge-ok
szemlesütve is látni vélték a ragyogását. Ugy tünt fel mindenki előtt,
mintha a királyné csak most volna igazán elemében; meglátszott rajta,
hogy ha véletlenül férfinak születik, a csatatűzben lett volna otthon s
nem a kályha mellett. „Lázban van“ – suttogták egymásnak a
Maison-Rouge-ok – „de ha majd egyedül marad, össze fog roskadni“.

De nem roskadt össze. Az igaz, hogy nem is kereste az egyedüllétet.
Folyton kihallgatásokat adott, fogadta a részvevők, az üdvözlők és a
rajongók seregét, szétszórta legédesebb mosolygásait a szegények közt,
akik eljöttek megcsókolni a ruhája szegélyét, osztogatta a
kéz-szoritást, a jó szót, a biztató tekintetet a merészeknek, akik ügyét
a magukévá tették, két kézzel szedte ölébe a virágokat, a bokrétákat,
melyekkel elárasztották, aztán egyik kezével szivére szoritva a holnap
már elhervadó emlékeket, másik kis kacsójával csókot intett a siró,
tomboló és zsiviót-rivalgó népnek. Csókot intett a keze, és csókot
intettek a szeme meg az ajka is. „Olyan volt, mint a nap; mindenkinek
volt egy sugara.“

Mikor aztán ütött az óra, bátran, elfogódás nélkül szállt fel hintójába,
„mintha csak esküvőre menne“. A kocsisor megindult; s a szép asszony
fogata zsebkendők ezrei között, melyek mint megannyi fehér zácslócskák
lengettek, pünkösdi rózsákból rögtönzött szőnyegen léptetett tova. A
tömeg „hurráh“-zott és „zsivió“-zott. A szép királyné szebb volt mint
valaha. Fekete ruháját marabu-tollakkal diszitett drap-szinü kabátka
födte s dús fekete haján könnyü kis fekete capote kacérkodott. Kövéres
kis keze tele volt kaméliával; s ezek a baljóslatu virágok olyan
különösen illettek olajszin arcához! Igy vonulhatott végig az érte
rajongók között a szerencsétlen véget ért nápolyi királyné, akibe
szerelmes volt az egész világ.

A hajó-állomásnál végkép elérzékenyült hódolók serege fogadta. Mindenki
sirt, még a hivatalos személyek is. A nép zokogott, éljenzett; ki a
kendőjét, ki a kalapját lobogtatta. Az asszonyok átkot szórtak a szép
királynő üldözőire; a férfiak megindultan keresgélték a zsebkendőiket. A
mater dolorosa felszállt a hajóra, még egy csók az egész világnak s a
nehézkes alkotmány megindult.

Óriási zsivió reszkettette meg a levegőt s az éljenzés és zokogás szava
csak akkor halt el teljesen, mikor a hajó, a marabu-tollak és a kaméliák
végkép eltüntek a bucsuzók szemei elől.

Szóval a szép asszonynak olyan sikere volt, aminőt csak egészen fiatal,
ragyogó szépségü és zseniális szinésznő tud elérni egy kitünő párisi
szindarab első előadásán.

*

Persze, a szép Natália máskép is távozhatott volna hüséges
Maison-Rouge-zsai köréből. Távozhatott volna önként, nem: legyőzetve
sorsától, hanem: előre megadva magát sorsának. Távozhatott volna két
héttel előbb, hódolva a józanság parancsának, egyszerü kisérettel,
tüntetés nélkül, csaknem ismeretlenül. Közönséges, sötét uti ruhában
beült volna egy titoktartó külön vonatba, mely irányt az ő akaratától
várt, s aztán csöndesen, látatlanul pihenhetett volna el „succés de
beauté“-inak a babérain…

És akkor fiának, a kis porcellán-királynak az egészsége nem maradt volna
olyan aggodalmat keltő, Belgrád utcáit nem mosta volna piros vér, s nem
lett volna semmi szükség arra a kegyeletes elhatározásra, hogy uj
honából koszorut küld az elesettek sirjára s majdan mauzoleumot épittet
a hamvaik fölé…

De akkor a bucsuzás sem lett volna ilyen szivfacsaró s a marabu-tollak
emléke nem élne örökké a szerbek lelkében.

Már pedig a belgrádi kis diva ezzel az elégtétellel tartozott magának.
Tartozott nem az asszonyi, hanem a művésznői büszkeségének.



GEFKIN.

Gefkin Jefimovics Ávrámról aligha lesz szó még egyszer, mert ámbátor
csak tizenöt évi deportációra itélték, Szibériából nem igen szoktak
visszatérni az emberek, vagy ha mégis visszatérnek, rendesen elmegy a
kedvök attól hogy a világsajtót ujra foglalkoztassák. De noha az ujságok
nem igen fogják többé emlegetni, ez a név maradandó lesz, s a
történetirás, mely, mint az enyészet, föléje kerekedik minden földi
dolgoknak, II. Miklós cárról szólván, jobban fenn fog akadni ennek a
páriának a nevén, mint azon a sokat emlegetett tényen, hogy a világbéke
nagy eszméjét a trónról II. Miklós cár mondotta ki először. II. Miklós
cár kétségen kivül nagy uralkodó, de minél nagyobb és nemesebb valamely
történelmi alak, életének történetéből a hisztorikust leginkább az a
fejezet fogja érdekelni, amely többé vagy kevésbbé D’Enghien herceg
megöletésének nehezen érthető epizódjára emlékeztet. A hosszu
kormányzatokra, idő folytán, többnyire ráborul valami árnyék; ilyen
árnyék II. Miklós cár történetében a Gefkin Ávrám neve.

*

Gefkin Jefimovics Ávrám azt cselekedte, hogy dühbe gurulván egy
törvényszéki itélet hallatára, mérges kis cikket irt, amelyet aztán több
ezer példányban kinyomatott, hogy ingyen kedveskedjék vele Pétervár
szegényeinek. A cikkben elmondta, hogy mi hozta dühbe. Szávics Misát
háromesztendei fegyházra itélték, mert elkeseredésében elvert egy
uzsorás őrnagyot, aki a vánkosait is ellicitáltatta s hajléktalanná
tette őt és családját. Ezt az itéletet Gefkin Ávrám fellázitónak
találta; egyet gondolt s elhatározta, hogy e miatt a dolog miatt meg
fogja interpellálni magát az atyuskát, a cárt. Egy kicsit vastagon
fogott a pennája. Igy aposztrofálta t. i. a hatalmas uralkodót:

„Atyuska, minden oroszok rabszolgatartója, kérlek, adj egy kis szobát a
szegény Szávics Misa elárvult családjának! Neked nagy palotád van
Péterváron, Peterhofban, Gacsinán, Moszkvában, Kievben,
Carszkoje-Szeloban, Teodoziában s Isten tudja még hol. Neked ezerszámra
áll üres szobád, mig mi tizedmagunkkal hálunk egy ronda oduban, ahol a
nyomoruság még gyermekkorunkban megöli erkölcsi érzékünket. Te kitartasz
néhány ezer léhütőt, nekünk arra se jut keserves keresetünkből, hogy
embermódra éljünk. Ó, atyuska, te nem tudod, milyen mélységes megalázása
az emberi méltóságnak, mikor nap-nap után kiéhezve, fogcsikorgatva
járunk embertársaink között! A szegény ember sorsa: dolgozni másokért s
aztán elpusztulni. Neki nem jut ki az élet örömeiből, csak
gyötrelmeiből. Ha megházasodik, nem lehet boldog, mert még csak egy jó
napot se szerezhet a családjának. Az elnyomottak és elhagyottak
millióinak nehéz sóhajtása száll az ég felé: irgalmas Isten, tekints le
szenvedéseinkre és könyörülj meg rajtunk!“

Hát biz ez bolond beszéd és ha a pétervári törvényszék felségsértést
látott benne, a pétervári törvényszéknek bizonyára igaza volt. Az is
tagadhatatlan, hogy a cikk nem minden tendencia nélkül emlegeti a
„léhütők“-et, Gefkin Ávrám tehát osztályok ellen is izgatott. Mindez a
társadalmi rendbe ütköző dolog és kétségtelen, hogy Gefkin Ávrámot el
kellett itélni. És mégis, ki olvashatja meglepetés nélkül, hogy ezt a
belletrista lázitót a cár egyenes utasitására, _határozott kivánságára_
itélték el?!

*

Nincsenek többé királyok – hirdeti Jules Lemaitre _Királyok_ cimü szép
regényében – s ez a szó „uralkodó“ immáron nonszensz. Az egyes, akinek
akarata szab törvényeket, végzést, életet vagy halált, békét vagy
háborut – a történelemé. A fejedelem ma már nem parancsoló, csak
végrehajtója annak, amit a tömeg ereje és a dolgok rendje diktál neki;
egy magas állásu tisztviselő, akinek nincsenek kiváltságai, csak igen
terhes kötelességei. Csupa jólelkü, részvevő szivü, nemes szándékkal
teljes s azért sajnálatraméltó ember ül a trónokon, akik épp ugy
igyekeznek, dolgoznak, csalódnak és vergődnek, mint az alacsony sorban
élők, akik épp oly szentimentálisan érzők és épp oly tehetetlenek az
emberi nyomorusággal szemben, mint mi magunk, s akiknek minden jó
szándéka, amelylyel az általános inségen enyhiteni akarnak, megtörik a
dolgok fatalizmusán s a nagytömeg értelmetlenségén. A régi vérségnél és
neveltetésüknél fogva a legfinomabb lelkü emberek közöttünk, épp azért a
legkönyörületesebb szivüek is; ugyanez okoknál fogva tudatában vannak
minden nagy feladatuknak, s nem unottan cipelik ezek terhét,
ellenkezőleg önfeláldozással, kényelmük, hajlandóságaik, vágyaik, néha
egész énjük megtagadásával szentelik életöket királyi kötelességeiknek,
De mert akaratuknak még több a korlátja, mint a miénknek, tenni nem
tehetnek többet, csak többet szenvednek, mint más.

Mindenki ismeri a példákat, amelyek igazat adnak ennek a föltevésnek.
Mig a köztársaságokban jobbára tolvajbandák vagy a jobbik esetben
érdekszövetkezetek osztoznak ha nem is „hatalmon“, de a kormányzás
feladataival járó előnyökön, kétségtelen, hogy a trónokat (kivált az
igaziakat) világszerte nemes törekvések foglalták el, nem egyéni
ambiciók s nem önző, tirannusi hajlandóságok. Mindnyájan ráismerünk
Lemaître fantasztikus regényének nemes alakjaira; mindnyájan láttunk
királyt, aki sorra látogatta a kolerában haldoklókat, királyt, aki
rémitő csapások sulya alatt csak fejedelmi kötelességeinek élt, királyt,
aki egy jobb kor, ma még meg nem született emberek érdekében, meg akarta
mozditani a hegyeket. Az utóbbi épp azt volt, akihez a Gefkin vakmerő
sorai szóltak. És, különös, eddigelé épp ő, az egyetlen „abszolut“
uralkodó, illusztrálta a legszinesebben a Lemaître tételét, attól fogva,
hogy a trónra lépése után való napon a koronázás áldozatait, a tömeg
falánksága miatt elveszett szegény emberi állatokat siratta, egészen
addig a nevezetes napig, amikor a világbéke nagy felkiáltó jelével lepte
meg a civilizált emberiséget. (A finnekkel ugyan egy kicsit ridegen bánt
ekközben, de e tekintetben talán nem ő volt rideg, hanem az
„állam-rezón“.) Mily fordulat azóta a nagy szinpadi meglepetés óta! Ez
az ujabb meglepetés, hogy a Tiborc módra kesergő Gefkin nem talált nála
kegyelmet, sőt oly haragot keltett benne, mely kifejezésében
veszedelmesen hasonlit az irgalom nélkül való, nyers igazságtalansághoz,
egyszerre rácáfol a Lemaître optimizmusára: mintha mégis volnának
királyok.

Vagy ezt a szinváltozást olyanforma kiábrándulás előzte meg, aminő
elődjéé lehetett, mikor megtudta, hogy atyját meggyilkolták, azt a cárt,
aki az alkotmányt már ott rejtegette a fiókjában?! Az értelmetlen tömeg
olyan sok akadályt görditett utjába, annyiszor huzott keresztet
számitására, olyan sürün tette lehetetlenné nemesebb szándékait, hogy
végképpen elhagyta a türelme, vagy legalább is igazság-érzetének,
hajlandóságainak, szánalmának, sőt idegeinek ellenére, szükségesnek
látta példát statuálni?! Mindez kiszámithatatlan. Csak egy bizonyos, az,
hogy elbizakodottságunkban egy kicsit korán pszihologizáltunk. Ha
időnkint le is vetik a katonai diszt s olyan angol szövetet öltenek
magukra, amilyenben mi járunk, közel nem igen eresztenek magukhoz, s
azért egyelőre még nem látunk be a királyok lelkébe.



ABBÉ ÉS MARKIZ.

Ez a rokokó-regény rövid és halvány utánzata egy hosszu és szines
regénynek, melyet az a Restif de la Bretonne irhatott volna meg, akit a
XVIII. század Zolájának neveztek. Restif mulasztását az Élet hozta
helyre és ezt az épp oly kitünő, mint termékeny szerzőt másolom, amikor
– a hős nagy nevének megváltoztatásával – közzéteszem ezt a levelezést:


I.

Laudetur Jesus Christus! Testvérem az Urban!

„Egerházy Jenő gróf“ nevére küldött leveledet felbontottam és
elolvastam, mert bár cimzése hibás volt, láttam, hogy nekem szól.

Válaszul figyelmeztetlek, hogy Egerházy Jenő gróf nevü egyén nincs
többé. Annak, akit hajdan igy szólitottak, a neve immáron: Pater
Eugenius.

Ha csakugyan e Pater Eugeniusról tudakozódol, aki a Jézus Szent Szivéről
nevezett Társaság legszerényebb szolgája, élj tovább is békében. Pater
Eugenius jól van, s a következőkben ad hirt magáról:

Üdv az értem imádkozóknak és minden jó embernek! Ne keseregjetek,
feleim, mert bizony mondom nektek, hogy irigyelnetek kellene engem,
akinek részem van az igazak legfőbb boldogságában.

Hiányosságot csak egyben látok: testi szenvedésekben. A mártiromság
öröme eddigelé, sajnos, nem adatott meg nekem. Hasztalan imádkoztam,
hogy legalább a bőratka nevü, sanyaruságot keltő féreg kezdje ki silány
porhüvelyemet, hő fohászaim ellenére szomoru épségben kell leledzenem.

Napestig vigan seprem cellámat, alázatosságból, és az oktalanoknak nem
tetsző, látszólag alantas, de voltaképpen fölemelő foglalkozás okából.
Azonban Isten óvjon a hiuság bünétől!…

Közelébb egy testvérem az Urban, meglátogatván, ily felkiáltásra
ragadtatá magát: „Hogyan! Egy Egerházy! És seper!“ Fölemeltem a seprüt,
s kiüztem cellám békéjéből a bomlott elméjüt:

– Apage Satanas!

Azon kérdésedre, mi igaz abból, hogy minden pénzemet átadtam a rendnek,
feleletem a következő:

Mi az a „pénz“? Én nem tudom, hogy mi az. Csak annyit tudok, hogy ama
hivságokat, melyeket világi életemben vagyonomnak neveztem,
átszolgáltattam Jézusban Atyámnak, hogy helyezze el ama cél
szolgálatára, mely egyedül érdemli meg, hogy célnak neveztessék.

Imádkozom lelki üdvödért. Ha gyors kimulás érne, fogadd áldásomat és
azon örömömnek kifejezését, hogy hamar lesz részed a mennyei
boldogságban. Boldogok, akik korán halnak meg!… de Isten óvjon az
irigység bünétől!…

Testvéred

_Eugenius_.


II.

L. J. Chr. Kedves Testvér az Urban!

Lelki örömöt okozott nekem, hogy Ön, Kedves Testvér, szivesen fogadta
testvéri vonzalmam csekély zálogát. Kempis Tamás e kiadása bizonynyal
értéktelen könyvecskének tünik fel azok előtt, akik nem akarnak látni,
de tartalma megbecsülhetetlen. Kivánom, Kedves Testvér, forditsa lelki
üdvére Jézusban való szeretetem e kisded jelét.

Érdeklődéssel forgattam a világi könyvet, melyet az Ön gyöngédsége a
lélek szórakoztatása céljából juttatott el hozzám. „Athalie“-ban, bár
világi tárgyról szól, néhány komoly gondolatot találtam. De „Phaedra“
olvasása megdöbbentett. Némely sorainak szabadossága azt a nyugtalanitó
kérdést keltette fel bennem: mit állhatott ki az Ön szüzies lelke, midőn
a szenvedély e zabolázatlan hangjairól tudomást kellett vennie?! E
gondolat sokáig nem hagyott aludni, s imámba belefoglaltam a könyörgést,
hogy lelkületének égi ártatlanságát a világiasság és szenvedélyekben
tobzódó anyagelviség szeméremsértő hangja soha se botránkoztassa meg!

_P. E._


III.

L. J. Chr. Kedves Nővér!

Meg kell gyónnom, mert lelkiismeretem örökkön marcangolna, ha Önnel
szemben, aki oly nyilt és bizodalmas, eltitkolnék valamit. Isten óvjon a
perfidia bünétől!…

Meg kell gyónnom.

Igen, Kedves Nővér, én bünös vagyok. Mert az a gondolat, hogy Önnel
lélekben találkoztam ott, ahol a betük a szenvedély szavait
tolmácsolták, vétkesen nyugtalanitó érzést okozott nekem…

És ez a bün nem maradt egyetlen. Aggodalommal gondoltam rá, hogy esetleg
Önt ugyanily érzés foglalkoztatja, de ezt az aggodalmamat, amelynek
amugy is nagyobbnak kellett volna lennie, megzavarta az, hogy nem
küzdhettem le örömömet, arra gondolván, hogy közös bünöm van azzal, aki
egyébként maga az ártatlanság!

Aztán a kevélység büne fogott el, azzal a reménynyel, hogy diadalmasan
tudnók leküzdeni még ezt a kisértő megpróbáltatást is.

Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa.

Imádkozzék érettem!

_E_.


IV.

L. J. Chr. Drága nővérem!

Ön megbocsátott nekem! Mily végtelenül jó Ön! S mily végtelenül bünös
vagyok én!

Azt kellene mondanom magamban, hogy Ön tökéletességben a Szent Szüzhöz
hasonlit, mert az Ön jósága nagyobb még a vétkestől való undorodásánál
is!

De nem tudom elüzni magamtól a gondolatot, hogy: hátha e bocsánat is
földi eredetü?! S Ön több jósággal viseltetik a bünbeesettel szemben,
mint amekkora vétkemtől való iszonyodása?! És igy Ön, legalább
elnézésével (vagy talán gondolatban nem csupán elnézésével) egy kissé
együtt vétkezik velem?!…

Ó szánjon meg! Mert ez büneim közül nem a legnagyobb!

A legnagyobb az, hogy a kisértés képeit nem tudom többé elválasztani
Öntől, Kedves Nővér! Ön és a bün képei egygyé válnak, összeforrnak
előttem! Mily rettenetes ez! Gyanitja, érti, ugy-e, hogy mily rettenetes
lehet ez nekem?

De minden Isten dicsőségére történik.

Isten kifogyhatatlan kegyelmessége megengedte nekem, hogy én, ki azelőtt
nélkülöztem a szenvedést (az igazak próbakövét) megérdemelt lelki
gyötrődésekkel sanyargathassam magam!

És igen, én örülök bünömnek, mert meghozta nekem a lelkifurdalás, a
szenvedés gyönyörét!

_Miserrimus_.


V.

L. J. Chr. Angyali Nővér!

Hogyan, Ön is ismeri ezeket a gyötrelmeket?! Ön is remeg, édes
borzalomban, a szégyentől és lelkifurdalástól?!

Mily meglepetés és mily szerencsétlenség!

Felajánlhatom Önnek szolgálataimat? Nem nyujthatnék Önnek vigasztalást
mint lelkiatya? Nem az ember beszél most, a vétkező ember, aki talán
akaratlanul is, okozója az Ön lelkifurdalásainak, nem a bün egy másik
vergődő áldozata (majdnem azt mondtam: a büntárs!)… most a lelkiatya
szól.

Ha óhajtja a gyónás vigaszát, üzenjen egy szót

_lelkiatyjának_.


VI.

Markiz!

Minden Isten dicsőségére, a Gondviselés akaratából történik. A
Gondviselésnek ugy tetszett rendelnie, hogy lépjek ki a rendből,
külsőleg tagadjam meg szent vallásunkat, s feleségemnek nevezzem Önt,
Isten és az emberek előtt.

Ne lázongjunk a Gondviselés rendelése ellen, hanem nyugodjunk meg Isten
akaratában.

Le temps est beau, la route est belle, a kocsi vár.

_Eugène_.


VII.

Tisztelt Rendfőnök Ur!

Mi van a négyszázezer bikával? Vagy nem érti? Arról a négyszázezer
bikáról van szó, melyet a rendbe való belépésemkor megőrzés végett adtam
át Önnek! Mert, remélem, nincs félreértés a tekintetben, hogy arany-,
ezüst- és papir-marháimat megőrzés végett adtam át? Már akkor
kijelentettem, hogy e vagyonnak arra a célra kell szolgálnia, mely
egyedül méltó rá, hogy célnak neveztessék. Mi lehet más a cél, mint: a
hivők uj nemzedékéről való gondoskodás, vagyis a család-alapitás?!

És aztán! Remélem, nem gondolja, hogy ezentul is magam fogom seperni a
szobámat?!…

De élénk tudatában annak, hogy a propaganda fidei sok költségbe kerül, s
ehhez mindnyájunknak hozzá kell járulnia, a barátságos egyezkedésre
hajlandó

_Eugenius, Comes E_.


VIII.

Tisztelt Szerkesztő Ur!

Kérem – és követelem – jelentse ki, hogy azok az ostobaságok, amelyekkel
a lapok a jezsuita rendből való kilépésemet körülteremtettézik, merőben
koholmányok. Ha pedig Ön ezt meg nem teszi, levágom Önnek a fülét.
Mordizom, menydörgettét, kuttyafékkom, ezer tüzes istennyila, hol az a
hazug tollrágó, a kutyafáját!

_Egerházy Jenő gróf_.

_Tanulság:_

Ha az ember gróf, és ennek ellenére belépett volt a jezsuita rendbe, a
legjobb, ha nem lép ki onnan, mert akkor nem költenek róla mindenféle
ostoba meséket.



AZ UTOLSÓ VILÁGOS PILLANAT.

_(Történik: az endenichi gyógyitó-intézetben; idő: 1897. Egy
másodosztályu cellában a beteg meg az ápolója, egymás karját fogva,
tülekednek. Farkasszemet nézve birkóznak, s ugy tesznek, mintha meg
akarnák fojtani egymást.)_

_A beteg:_ Hagyj meghalni.

_Az ápoló:_ Eresszen el, mert ütök!

_A beteg:_ Erősebb vagyok, mint te; megöllek, ha nem engedsz meghalni!
Bocsáss el, s hagyj magamra!

_Az ápoló:_ Eresszen el, ha mondom!

_(Tovább birkóznak s a beteg földhöz vágja az ápolót. Emez segitségért
kiált. Beront négy betegjavitó fogdmeg s rá rohannak a betegre. Földre
teperik, nyakon fogják, hogy eláll a lélekzete, rátérdepelnek és
megkötözik.)_

_Az ápoló:_ Be kell hozni a kényszerzubbonyt.

_A beteg_ _(ijedten)_: Nem, kedves jó Vazul, csak a kényszerzubbonyt ne!
Jó leszek; igérem, hogy soha se teszek ilyet többet!

_Az ápoló:_ Nekem beszélhet! _(Behozzák a kényszerzubbonyt, s a beteget
felöltöztetik.)_

_A beteg_ _(pár percig kimerülten liheg)_.

_Vazul:_ No lássa! Hát kellett ez?!

_A beteg_ _(most már könyörgőre fogja a dolgot)_: Kedves, jó Vazul, az
Isten áldja meg, engedje meg, hogy megölhessem magam! Nézze, hisz ezzel
én nem ártok magának! Leveszi rólam ezt a szörnyüséget, egy kicsit félre
fordul, s megvan. Senki se fogja okolni; minden betegnek lehet egy-két
őrizetlen pillanata…

_Vazul:_ Nekem hiába beszél; tudom én, hogy mi a kötelességem.

_A beteg:_ Ne legyen embertelen kötelességből! Lássa, ha gazdag volnék,
pénzt kinálnék magának, annyi pénzt, amennyit akar. De, ugy látszik,
szegény vagyok, szegényebb, mint gondoltam. Soha se vágytam milliókra, a
pénzt mindig szemétnek tekintettem, de most szeretném, ha millióim
volnának, akkor talán…

_Vazul:_ Hja, a pénz!… _(Csöndes áhitattal néz maga elé.)_

_A beteg:_ Hanem maga jó ember. Van felesége, vannak gyermekei.
Gondoljon rájok, s legyen hozzám könyörületes! Jusson eszébe, hogy végre
én is ember vagyok… hogy egyszer éppen olyan ember voltam, mint maga!…

_Vazul:_ Ami regula, az regula.

_A beteg:_ De hát, mondja, mit vétettem én magának, mit vétettem én
maguknak mindnyájuknak, hogy nem engednek meghalni, hogy kényszeritenek
élni és szenvedni, az Isten tudja, meddig?!…

_Vazul:_ Talán majd meggyógyul.

_A beteg:_ Én? Soha! Tudja ezt mindenki. Tudják a doktorok, tudják
maguk, tudom én is. Az, hogy engem innen a sirba visznek, olyan
bizonyos, mint az, hogy az elhajitott kő leesik. És addig rám csak
gyötrelem, szenny és irtózat vár. Talán sokáig, talán még egy pár
esztendeig. Meglehet, hogy ez az utolsó világos pillanatom, s ezután már
nem telik tőlem egyéb, mint bamba vigyorgás és végtelen szenvedés. Mi
szükség erre? Kinek kell az, hogy éljek és kinlódjam? Hisz ha nem
akarnám magamat megölni, maguknak kellene megölniök, irgalmasságból!
Feleljen, Vazul, kinek van szüksége arra, hogy én tovább is gyötrődjem?

_Vazul:_ Hja, kérem, én egyszerü ember vagyok, de azt hiszem, az urak
kivánják igy. Az urak ezt már megkövetelik. Ha én nem vigyáznék önre, s
ön itt öngyilkosságot követne el, mit gondol, mi lenne a szép
temetésből? Érsek bizony nem szentelné be, s némelyek azt mondanák, hogy
zilált anyagi viszonyok kergették a halálba. Mig igy, egy kis türelem, s
gyönyörü temetése lesz! Haza viszik, nyolc fekete lóval, a pátriájába, s
ne felejtse el, hogy sehol a világon nem tudnak olyan szép temetéseket
rendezni, mint a maga hazájában. Élni másutt is lehet, néha könnyebben
is, mint otthon, de meghalni csak Magyarországon érdemes. Igazán passzió
ott meghalni; meghalni, eltemettetni, sirattatni, ünnepeltetni! Persze,
nem öngyilkos módra. Ha botor tervét végrehajtaná, megcsorbitaná a
temetés diszét, fényét, ünnepi voltát. Ezt az urak nem engedhetik;
sajnálják, de ezt nem adhatják meg önnek. Mondom, várjon csak
türelemmel. Olyan temetést fog kapni, mint kevesen. A nemzet halottjának
fogják nyilvánitani, ami piktorral még nem esett meg. Gyászba fog
borulni egész Magyarország, s halála alkalmából több beszédet fognak
mondani, mint egy-egy kisebb obstrukció alkalmával. De viszont önnek
kötelessége várni.

_A beteg:_ Sokallom, amit szenvednem kell érte. Sokallom és
megelégeltem.

_Vazul:_ Vigasztalhatja az a tudat, hogy voltak önnek szép napjai is.
Gazdag volt, ünnepelték; irigylem, amit átélt.

_A beteg:_ Soha se irigyelje. Nem volt nekem abban, amiről maga beszél,
semmi örömem. A palotámból csak annyi hasznom volt, hogy vendégül
láthattam a honfitársaimat. Nekik többet ért ez a palota, mint nekem,
mert én mindig jobban szerettem volna másutt lenni. A Tisza partján
valahol, ahol tulipános ládákat csináltam volna.

_Vazul:_ Hát a dicsőség?

_A beteg:_ A dicsőség! Maga azt képzeli, hogy az olyan, mint a napsütés.
Hát az igaz, hogy légies, megfoghatatlan valami. Eleinte csak a
vészverődést fogja meg belőle az ember, később csak a nyugtalanságot és
az aggodalmat. Kinlódunk, amig szert teszünk rá, aztán folyton rettegünk
miatta, mint ahogy egy szeretett, féltős kis gyermeken aggódik az ember.
Mire kenyered van, eljutottál oda, hogy mindig csak azzal kell
foglalkoznod: mint fogy az erőd, mint illannak el sorra képességeid,
mint válsz lassankint önmagadnak az árnyékává, mint borul rád ez az
éjszaka, amely ime, itt van, fölöttem! Szomoru ember voltam
világéletemben. A dicsőség, Vazul, azoknak való, akik nem érdemlik meg.
Nekem, Vazul, nem volt örömem benne.

_Vazul:_ Talán már a betegség volt az.

_A beteg:_ Meglehet. De hát mivel szolgáltam én rá erre a szörnyü
betegségre? Jó és egyszerü ember voltam, és mégis szomoru,
szerencsétlen.

_Vazul:_ A doktor urak azt mondják, hogy ez a zseni váltságdija. A
zsenit se adják ingyen. Ez a legritkább dolog; a legnagyobb árt kell
fizetni érte.

_A beteg:_ Magam is szeretném tudni, hogy ha sokat emlegetett nagybátyám
annak idején hallgat a könyörgésemre, és szabóinasnak ad: nem lettem
volna-e boldog, elégedett és egészséges ember?!

_Vazul:_ Ha az asztalos-inasból kitörhetett a zseni, a szabó-inas se
lett volna megóva a veszedelemtől. Ennek a betegségnek, ugy látszik, ki
kell törnie. Természet rendje már ez. Szenvedned kell, hogy gyöngyökkel
szolgálj. Sic vos non vobis mellificatis apes.

_(Elhallgatnak. Látván, hogy a beteg immár jól viseli magát, az ápoló
feloldozza a kényszerzubbonyt; a beteg fáradtan dől végig a
másodosztályu ágyon. Csend.)_

_Az ápoló:_ Nem kiván valamit?

_A beteg:_ Nem kell semmi.

_(Megint elhallgatnak. A beteg mozdulatlanul fekszik; az ápoló mereven
áll mögötte, mint egy alabárd. Egyszerre a beteg csöndesen fütyülni
kezd; az ápoló nem érti, mit jelenthet az, hogy „Káka tövén költ a
ruca.“ De azt látja, hogy a fehér mohával környezett, beesett arcon egy
könnycsepp gördül végig.)_

_Az ápoló_ _(magában)_: Ahá, most jön a sirógörcs, aztán megint szelid
lesz, akár a kezes bárány. Nem kell többet birkóznom vele, a lucidum
intervallum-nak vége. Ej, be kifárasztott!… De talán ez volt az utolsó
világos pillanata, s most már, talán esztendőkig olyan lesz, mint az
állat!… Milyen különös is az Isten rendelése! Hát érdemes nagynak, igen
nagynak lenni, érdemes remekmüveket alkotni – azért, hogy ide jusson az
ember!…

_(Lassankint beáll a sötétség s az éjszaka eltakarja az endenichi
gyógyitóhelyet.)_



MISZTÉRIUM A KÉT JÓ PÁSZTORRÓL.

A temetésen megjelentek: két főispán, kilenc nagy város küldöttsége, az
ezredes és sokan a tisztikarból, a tüzoltó-testület, az egyházmegye
összes papjai, a püspöki város egyesületei: a daloskör, és Apc,
Báránytó, Csernyus, Dávidháza, továbbá Szakolca, Tabajd és Nagyzerind
földnépe. Reggel kilenc órakor egy megyés püspök beszentelte a kettős
érckoporsót, s a menet a palota kertjéből megindult a székesegyház felé.
Elül az iskolásgyermekek, aztán a kis papok, majd a papság, az egész
káptalan s a megyéspüspök asszisztenseivel, prépostokkal, cimzetes
püspökökkel és egyéb főurakkal. A koporsót hat esperes vitte. Aztán
jöttek az aula papjai, a rokonság, a küldöttségek, végül a nép. A
parasztok nehézkes léptekkel haladtak előre, mintha ők vitték volna a
halottat. A katonatisztek többnyire szótlanul lépegettek, s egy kicsit
unatkoztak.

A székesegyházban a megyéspüspök misét mondott, az énekkar gyászdalokat
adott elő, aztán levitték a halottat a kriptába. Ott négy liberát
tartottak. Ennekutána a holttestet befalazták az előre elkészitett
fülkébe s megkezdődött a missa gloriosa, az a rendkivüli kivételes mise,
amelyet csak főpapok temetésén mondanak. Az utolsó harangszó délben
némult el: ekkor volt vége a gyászszertartásnak.

A tor egy órakor kezdődött. A káptalan öt helyen adott ebédet a
küldöttségnek és a hivatalok fejeinek. A püspöki palotában, a
szemináriumban, a két nagy vendéglőben és a káptalani sörházban.

*

A lélek pedig ezalatt nyilegyenest fölrepült az égbe.

A kapuk kapuja magától kitárult s Péter, kinek adománya, – jutalma, vagy
bünhődése – hogy földi szemmel látja az égieket is, egy magas termetü,
de meggörnyedt, sovány öregember alakját pillantotta meg. A jelenésen
Péter szeme zöldes patináju, kopott reverendát és viseltes télikabátot
látott, melynek több gombja hiányzott. Továbbá ugy tetszett neki, mintha
az érkező magastetejü, fölötte ódon kalapot viselt volna, mely a maga
részéről szintén bizonyos halhatatlanságot arrogált.

A lelkek sorából az érkező elébe sietett valaki, kinek földi arculatát
Péter szelidnek, jóságosnak, kereknek, de már nagyon kicsinek látta, s
Péter igy szólt:

– Lám, lám, a jó Constantinus testvér is megérkezett és lám, elődje a jó
Antónius testvér üdvözli őt.

Ezenközben pedig két idvezült lélek volt jelen Péter páholyában. Két
egyház-doktor, kiknek megadatott, hogy az örökkévalóságban is
folytathassák kedves vitatkozásaikat Isten szolgálatának és az
idvezülésnek legtökéletesebb, legjobb utjáról-módjáról. A két
egyház-doktor örömest élt a kapott örökjutalommal s Péter, kinek a
földet végképpen sohasem lehetett elfelejtenie, szivesen hallgatta tudós
értekezéseiket.

E kegyes lelkek most igy bölcselkedtek:

– Ugy vélem, – szólt az egyik, – két kiváló érdem üdvözli egymást. De
mig Antonius testvér a földön több szeretetet fakasztott, az örök
szeretetnek Constantinus testvér lesz a választottja. Mert ő volt a
jobbik pásztor.

– Ez a vélemény nem az enyém, – felelt a másik lélek. – Nekem ugy
tetszik, hogy ámbár a földön Constantinus testvér érdemeit jobban
értékelték, Krisztus szerint Antonius testvér élt tökéletesebben.

– Ezt nem ismerhetem el, – vette át a szót az, aki a vitát kezdte. Mert
először is: Constantinus testvérnek nem voltak gyöngeségei és másodszor
ő gyakorolta igazabban a jótékonyságot. Antonius testvér kitünő férfiu
volt, de valamint jóságában, ugy jótékonyságában is volt némi gyöngeség.
Antonius testvér préda volt, préda az anyagiakban és préda szivében.
Szétszórta a pénzt szegények között; adott fünek-fának, érdemes, vagy
érdemetlen rokonainak, élelmes és nem élelmes szegényeknek, bünösöknek
csak ugy, mint igazaknak, mindenkinek, aki hozzáfordult. Bizonyos
jóravaló restség volt ebben a pazarlásban, mert végre is amit
érdemetleneknek adott, azoktól vonta el, akik adományára jobban
rászorultak s akik adományát jobban megérdemelték. Azonképpen szivével
is. Nem fordulhatott hozzá senki, hogy jóságánál fogva meg ne ajánkozta
volna szivével, de éppen azért nem maradt szive, hogy az egyetemességre
gondoljon. S mi az egyes ember a szenvedő emberiséghez? Mennyivel
tökéletesebben gyakorolta a jótékonyságot Constantinus testvér! Az egyes
ember többnyire hiába fordult hozzá, de mennyit enyhitett az általános
szegénységen! Szigoru volt mások iránt, mert szigoru volt maga iránt is,
meg tudta tagadni az obulust, mert maga-magától megtagadott mindent,
fukarkodott, de csak azért, hogy királyi módra adakozhasson a
legszentebb célokra. Az ő kezéből nem jutott érdemetlenekre. Nem ez a
jótékonyság az okosabb? Nem ez a tehetősebb? Nem ez az igaságosabb? S
nem ez az érdemesebb? Van fenségesebb jótékonyság, mint azé a fösvényé,
aki mindent nélkülözött, aki aszkéta módra élt a püspöki palotában, aki
mindent megtagadott magától, – még a hála kézcsókjait is! – csak hogy
igazán jótékony lehessen? Van fenségesebb jótékonyság, mint azé a
fukaré, aki nem törődött vele, ha gunyolják, ha birálgatják, ha
félreismerik, aki nem adott hiuságból s nem adott az adakozás öröméért
se, csak hogy több jusson oda, ahova semmisem elég? Azonképpen szivével,
mint pénzével. Igazságos, sőt szigoru volt azokkal szemben, akiket a
véletlen közelébe hozott, nem gyakorolta velök szemben azt az elnéző
jótékonyságot, mely sok részben gyöngeség s voltaképpen csak pazarlás,
de van-e magasztosabb altruizmus, mint azé, akinek a szive a szenvedő
emberiséggel van tele, s aki szegényesen, nélkülözve csak az igazi
szegényekért, az árvákért és a betegekért élt?

– Igazán nem illik birálgatnom őt, – felelt a másik lélek, – mert hisz
kétségtelen, hogy még hibájában is nagy és nemes volt. De ha igazságosak
akarunk lenni, valljuk meg, hogy érdeme nem került nagy erőfeszitésbe,
nem volt nehéz takarékosnak lennie; megszokta ezt gyermekkorától, minden
fölmenője takarékos volt. Ez az erény inkább vér, atavizmus, mint lelki
energia dolga. Azok a gyermekek, akik egy huszas költőpénz helyett
kettőt adnak vissza, hogy a takarékpénztárban megkezdjék szereplésüket,
születésüktől ilyenek, nem a gondolkozás, a bölcs belátás és az erény
szeretete birja rá őket, hogy takarékosakká váljanak. Születnek ilyen
gyermekek bankár-családokban is; s ugy-e vannak fösvények, akik nem
jótékonyságok céljából, nem a gyermekeiknek, még csak nem is az
élvezeteikre, hanem egyszerüen ösztönből gyüjtenek, kaparnak,
fukarkodnak? Ne felejtsük el, hogy az egykori piarista apró megszokásai
csak ápolhatták ezt a hajlandóságot. Végre is, van igénytelenség, amely
nem érdem, mert egészen természetes dolog. S ha ez a fejedelmi adakozó
élete végéig sült tököt vacsorált, meglehet, hogy a sült tök jobban
izlett neki, mint az entrecote madeira-mártással. Azt is mondhatnám,
hogy néha szinte tulságba vitte, legalább is mintha öntudatlanul
gyakorolta volna ezt az örökölt erényt. Mikor a százezer forintot
képviselő értékpapirt, amit jótékony célra szánt, sietett kicserélni
százezer forint bankjegygyel, mert időközben azt olvasta, hogy az
értékpapirok árfolyama felment, alighanem csak a hajlandóságának, hogy
ne mondjam: az ösztönének s nem valamely magasabbnemü lelki motivumnak
engedelmeskedett. Ha azt tanácsolta a gazdatisztjének, hogy az
árveréseken vásárolgasson, mert igy olcsóbb, s jóval több a haszon, ez
azt bizonyitja, hogy amilyen szeretettel és könyörülettel volt a
legszegényebbek iránt, egy cseppet sem volt érzelgős azokkal szemben,
akik nem a legszegényebbek ugyan, de közel állanak ehhez a
tökéletességhez. Ha a sikkasztó tisztet, aki kölcsönvett pénzzel akart
segiteni magán a pénztárvizsgálatkor, lefőzte azzal, hogy a pénzt
magához vette, ez legalább is valószinüvé teszi, hogy a jóért való
buzgóságában a bünnel szemben nem volt lágylelküen irgalmas. Mert talán
másképpen is megóvhatta volna a pénztár érdekét s nemcsak ezzel a jó
ötlettel, amelylyel talán öngyilkosságra itéli a nyomorult embert.
Mondom, néha kissé szigoru volt az egyes emberrel s kivált azzal
szemben, aki nem büntelen. Aztán meg ugy tetszik nekem, hogy a szenvedő
emberiség irtóztató testi nyomoruságához képest kissé sok templomot,
dómot és iskolát épittetett. Való, hogy nemcsak kenyérrel él az ember,
hanem Isten igéjével is, s tudom, hogy az ember lelki szükségei legalább
is oly jelentősek, mint testi szükségei. De mintha ekképpen aránytalanul
kevesebbet juttatott volna a legeslegszegényebbeknek, mintha a
jótékonyság gyakorlásának legközvetlenebb módja mégis csak ez volna: a
testi nyomoruságokon enyhiteni. Tartok tőle, hogy mindig sok részben
kárbaveszett dolog tulon-tul sokat költeni az emberek lelki
istápolására; az iskola nem okvetetlenül javit, – olyan sok némber
szaladgál a világon, akit a mennyiségtan és a földrajz nem mentett meg a
romlástól s akit talán egy falat kenyér megmentett volna! – az pedig,
hogy minél több hit éljen minél több emberben, nem a templomok számától,
hanem talán inkább a szeretettől és a jó példától függ. Nagyon jól
tudom, hogy Constantinus testvér fejedelmien sokat áldozott kórházakra,
árvaházakra, szegény papoknak s más efféle célokra is, de félek, hogy az
instituciónak adott pénzből sok elkallódik tisztviselők fizetésére,
élelmezési vállalkozók hasznára, stb. stb.

– De doktor! – vágott közbe a másik lélek, – ilyen érveléssel be lehet
bizonyitani, hogy a legtisztább erény hibák szövevénye, mint ahogy a
fehér szin a szinek összesége.

– Távol legyen tőlem az erény kisebbitése, – folytatta amaz, – mindezt
csak argumentációm céljára emelem ki. A Constantinus testvér nagy szive,
emberfölötti önzetlensége, példás hite és aszkéta-erkölcse fölötte áll
minden magasztalásnak, s épp ezért nem szorul rá az én panegyrikusomra.
De viszont adjuk meg Antonius testvérnek is, ami megilleti. Antonius
testvér a maga pazarlásában, gyöngeségében, kizsákmányolhatóságában
millió könnyet törölt le s mégis csak ez a legnagyobb dolog a világon. A
jótékonyság gyakorlásának legegyszerübb, legigazabb, legtökéletesebb
módja az, hogy: adj a szegénynek, akit a legközelebb találsz, minden
szegénynek, válogatás nélkül, mindenkinek, mert mindenki szegény. Ha a
szegény megcsal, az az ő baja.

Ebben a pillanatban az Elysium haloványkék ködéből szelid fénysugár
bontakozott ki, hasonlatos a tőlünk legmesszebb, öröktől fogva ragyogó
állócsillag tiszta, fehér fényéhez. A lelkek megrezzentek s Péter, aki
előbb végighallgatta beszélgetésüket, igy szólt helyettük földi
bátorsággal:

– Mondd, Uram, melyik az igazi jótékonyság?

– Ti mondtátok, – felelt a názáreti –: minden ut Rómába vezet.



KÉPEK.

A kávéházban vagyunk. Az asztalnál, ahol ülök, hárman beszélgetnek. Én a
képes lapokat nézegetem. De azért hallom, hogy mit beszélnek. Az egyik
igy viszi a szót:

– … Utóljára is milyen szépen bánik vele! Diadémet küld neki és üdvözli.
Kiván neki minden boldogságot. A másik, a vén belga, megragadja az
alkalmat s beszünteti az apanázst; pedig a tulajdon leányáról van szó. Ő
nem; ellenkezőleg, bőkezübb már nem lehetne. Most is csupa szeretet és
lovagias figyelem. Pedig hát mától fogva mit tartozik rá ez az asszony?
Az asszony ugy akarta, hogy ezentul „vége a komaságnak.“ Megtehetné,
hogy azt felelje rá: „ám legyen ugy.“ De ő nem felejti el a multat;
felejtse el akárki. Neki az a mult csupa emlék; és hü marad az
emlékeihez – a jóságában. Ki ne találná érthetőnek, hogyha nem tudna
megbocsátani? A hozzánk való hütlenséget megbocsáthatjuk; de adhatunk-e
teljes abszoluciót annak, aki el tudta felejteni a mi siratott
gyermekünket? Végre is nagy, igen nagy szomoruságot okozott neki ez az
asszony. Neki, akinek az élete ugyis szomoruságok láncolata! Mennyi
megprópáltatás egy életen át! Az emberi képzelem nem tudná kitalálni a
csapások ennyi variációját. Most meg kellett érnie azt is, hogy könnyek
között, forró, keserü könnyek között találja az unokáját. És nincs annyi
hatalma, hogy le tudná törölni szegény kis unokájának a könnyeit…

Egy másik kezd beszélni:

– Ő, ő, de ez a szegény kis leány!… Akinél árvább árva nincs tán a
világon! Aki az apjára csak homályosan emlékszik, s aki még csak nem is
gondolhat lelkének szentképére a nélkül, hogy áhitatát meg ne zavarná
egy rém-mese, melyről csak suttogni hallott, s melyet nem bir, nem mer,
nem akar megérteni! Eddig is eléggé árva volt; a szabályok világában,
sok-sok idegen között kellett felnőnie. És most nemcsak hónapokra,
egészen meg kell válnia az édesanyjától – örökre! Látnia kell, hogy
anyja lemond róla, ott hagyja nevelői meg dámái között s követ egy
férfit, követi azt a férfit, akitől ő a gyermeki lélek féltékenységének
egész erejével idegenkedett, félt, borzadozott! Látnia kell, hogy az
édes anyja meg tudja tagadni magában az anyát; látnia kell, hogy az édes
anyja, ha jó anya is, de legelőször is és mindenekfelett: asszony!
Asszony, aki rácáfol arra, ami neki vallás és kegyelet s dacolva
akadályokkal, okossággal, kötelességekkel, megadja magát egy ismeretlen
erőnek, amelyre az ő szüziessége csak undorral tud gondolni!…

A harmadik veszi át a szót:

– Ugyan hagyjatok békében! Hát ez a szegény asszony, akinek az asszonyi
sorsból nem jutott egyéb, csak: a lemondás?! Akinek az asszonyisága
jóformán csak abból állott, hogy: szült?! Mintha most is látnám, mikor
bevonult ebbe a városba. Emlékszem selymes hajára, lágy, szelid
tekintetére és leányos mosolyára, mert akkor még csak mosolyogni tudott…
Azóta a buta sors egy sereg szerencsétlenséget vágott a fejéhez. Ti
azonban azt követelnétek tőle, hogy azért csak mosolyogjon tovább
türelmesen. Vagy ha nem tud mosolyogni, hát sirja ki a két szemét,
amelyek már nem olyan szelidek, mert sok rossz nap emléke tükrözik
bennük. Micsoda kivánság! Az ilyet csak mástól kivánja az ember,
magamagától soha. Még a vallás is azt mondja: nyugalom a holtaknak és
békesség az élőknek! Az Isten megengedi az özvegynek, hogy ujra
asszonynyá legyen; csak az emberek nem akarják megengedni. Vagy azt
hiszitek, hogy ez a história neki csupa vigasság: terefere, fréfa,
tánc?! Pedig alighanem csinos dolgokat kellett kiállnia, mig kivivta az
élethez való jogát. Utoljára is le kellett mondania mindenről, amit
gyerekkorától megszokott; le kellett mondania rangjáról és jussáról, a
piedesztálról, melyet szenvedésekkel érdemelt ki, övéinek szeretetéről,
le kellett mondania még a gyermekéről is! Mért? Hogy ujra egész ember
lehessen…

Ezalatt én az _Illustrated London News_-t lapozgatom:

– Nini, milyen bájos arc! Nézzük az aláirást: Mlle Jane Henriot. A
szinésznő, aki megégett a Théatre Francais-ban! Szegény, be kár érte!
Milyen gyönyörü a szeme, az orra, szájának a metszése; az egész arc maga
a szépség és okosság! Haj, be kacki a kalapkája! Innen is látni, hogy
drága portéka; a ruhája is akár egy hercegnőé. Vajjon az anyja
csináltatta neki? Azt irják, hogy nem lakott az anyjánál: külön lakást
tartott. Meglehet, hogy rossz kislány volt, szegény. Mindegy; azért
mégis borzasztó, hogy ennek a szép teremtésnek igy kellett elpusztulnia,
husz éves korában! Egy ostoba véletlen miatt, hogy öt perccel korábban
jött a szinházba, hogy nem ismerte a járást, hogy el kellett vesztenie a
fejét. Micsoda percei lehettek a tüzhalál előtt! Mert, mit lelki baj,
nélkülözés, keserüség, lemondás, csalódások, szomoruság, gond – ahhoz a
rettenethez képest, ami az ifju, ép testet elfoghatja szemben a
bizonyos, pokoli halállal! Nyüglődések s az a sok baj, amit együttvéve
életnek nevezünk… mégis csak ezt választanók mindnyájan s nem azt a
sorsot, amely ezt a szegény kis leányt érte…

Amazok ekközben tovább beszélgetnek:

– Irigylésreméltó? Bizonyára irigylésreméltó, hogy meg tudta nyerni
ennek a derék asszonynak a szivét. De csakis azért. Mert abban, hogy
királyleányt tehetett a feleségévé, még nincsen semmi irigylésreméltó.
El tudom képzelni, hogy valaki ebben az irigyelt szituációban igen
boldogtalan lehet. Ne felejtsük el, hogy vannak vőlegények, akik ugy
indulnak el az anyakönyvvezetőhez, mintha fogat huzatni mennének.
Őszintén szólva, azt hiszem, száz vőlegény közül ötven ugy megy az
esküvőre, mint a katona a csatába, mert már benne van… Jobban szeretne
elszaladni, de hát nem lehet. És épp azért ültetnek a vőlegény mellé,
esküvőre menet, egy tanut vagy egy nyoszolyóleányt, hogy a vőlegény ne
kiálthassa oda a kocsisnak: „Hajts balra, gyorsan, hogy utól ne érjenek,
hajts a vasuthoz, hajts ki a világból!…“ Irigylésreméltó, mert
lehetetlen, hogy ne szeresse. De képzelje el az esetet, hogy ha nem
szeretné! Ha félreértették egymást?! Ha az, amit a menyasszony
szerelemnek tartott, nem lett volna egyéb, mint férfihiuság?! Akkor is
csak össze kellett volna kelniök… vagy ön talán ilyen helyzetben vissza
tudna vonulni? Nem, ugy-e bár? Már most képzeljen el egy igy kötött
házasságot s tegye fel azt az esetet, hogy a férfi nem érez szerelmet.
Lehet-e ezt sokáig titkolni? Mily csalódás s mily élet azután? Nem, ne
tegyünk fel ilyen bolondokat.

Tovább lapozok a _London News_-ban: sok arckép egymás mellett:

– Mennyi ifju ember, mennyi derék tiszt! Egyik Kimberleynél esett el, a
másik Bloemfonteinnél, a harmadik másutt. De mind elestek. Ez talán már
a huszadik közlemény az arckép-sorozatból. Valamivel kevesebben vannak,
mint a mult számban. De most is elegen. Mennyi piros vér! Husz éves
hadnagyok sok, sok piros vére. Ugy látszik, ez politikai szükség. Vagy
gazdasági? – nem tudom. Szóval, néha sok fiatal embernek kell meghalnia,
hogy az öregeknek több pénzük legyen, vagy hogy ma még meg se született
emberek meg legyenek elégedve elődeik szerzeményével. Vajjon szivesen,
vigan haltak-e meg, szegények? Az olvasókönyvek azt állitják, hogy az
ilyen halál dicső és gyönyörüséges. Néhányan közülök mégis azt
gondolhatták, hogy még a boldogtalan hosszu élet is jobb, mint ez a szép
halál. Ha nem is jobb élni, de érdekesebb.

Körülöttem már igen tüzesen vitatkoznak. Talán arról, hogy ez, vagy az a
szinésznő hova szerződik; nem tudom. Már nem hallom őket. Csak nézek.
Nézek magam előtt egy képet; nem egy képet, tiz képet. A francia
_Illustration_ két oldala tele van velük. Közös cimük: „Az éhség
Indiában.“ Fotografiák.

Férfiak, asszonyok, öregek, gyermekek: mind csupa csont és bőr. A
felnőttek közül a legtöbben ülnek, csak egy öreg asszony – óh ez a kép!
– feküdt már le, meg a gyermekek… Ezek nem fognak többé fölkelni. De a
többiek! Ezek az arcok! Ezek a tekintetek! Leirni nem lehet ilyet, csak
lefotografálni. Ó, kérem, ne mulaszszák el megnézni, hogy mi az „Az
éhség Indiában!…“

Valaki pezsgőzik a szomszéd asztalnál. Annak a pezsgőnek az árán annyi
szalonnát kapni, amnenyiből ezek itt egy hónapig táplálkozhattak volna.
Vannak, akik délben is, este is pezsgőt isznak s Indiában ezren meg
ezren halnak meg éhen: igy ni!…

Pedig ezek is emberek, mint mi, ha nem is olyanok, mint a szegény kis
Henriot tollas kalapjában. De ki mondana le csak egy pohár pezsgőről is,
azért, mert valahol messze, Indiában, emberi állatok éhen halnak?!

Ó, lelki bajaink, keserüség, csalódás, nélkülözés, lemondás, korai
fájdalom, késő bánat, szétfoszlott ábrándok, eliramló élet, örök
szomoruság, rémes tüzkeresztség, ifju angol tisztek hős halála: –
terefere, tréfa, tánc.



MESÉK A KÖLTÉSZETRŐL.


I.  _A költő és a sertéskereskedő._

A költő egy kissé magánkivül tévelygett az utcán. Igen kellemetlenül
érintette őt, hogy a gyomra egészen össze volt zsugorodva s meglehetősen
fájt, mert már több napja tartózkodott az eledelek élvezetétől. Ugy
érezte, mintha ki akarnák tépni ezt a rongyos gyomrot.

Fényes nappal volt, de a költő előtt homályosnak tünt fel minden, mintha
alkonyodott volna. Kábultan támolygott előre és nem tudta, hogy mit
csinál.

Ekkor egy nagyon kövér ember jött vele szembe, kis táskával a kezében. A
költő odakapott a táskához és el akart futni vele, de nem tudott, mert a
lába nem vitte.

A kövér ember sertéskereskedő volt és igen megharagudott. Rendőrért
kiáltott, elfogatta a költőt, s a merénylőt törvény elé állitották, hogy
feleljen róla: miért akart rabolni?

A vádlott a biró előtt nem tudott beszélni. Csak suttogott, de a hangja
nem hallatszott. Mikor a biró megkérdezte: miért nem szól hangosabban,
azt a feleletet adta, hogy: már régen nem evett.

Védőügyvédje ugyanis, akit hivatalból rendeltek ki számára, kezességet
vállalt érte s a költő a tárgyalás napjáig szabadon maradt. Ugyanettől a
védőtől azóta többször kapott segitséget, de az utóbbi időben már
szégyellt hozzá fordulni.

Mindezt egy pohár konyak következtében adta elő, melyet a biró hozatott
számára. A biró tudniillik mindenáron tudni óhajtotta, vajjon a költő
készült-e a rablótámadásra?

Felszólitotta a költőt, hogy adja elő egész élettörténetét. Ezt a
biografiát, minthogy a Brockhaus-féle „Conversations-Lexicon“ nem
reflektál rá, csak igen kivonatosan lehet közölni. Tehát:

A költő egykor napidijas volt Berlin város köztisztasági osztályánál.
Ekkor az a bolond gondolata támadt, hogy Leander álnéven több költeményt
tett közzé német szépirodalmi lapokban. Az álnév felköltötte az irodalmi
körök kiváncsiságát. Persze, mikor kiderült, hogy Leandernek mi a
polgári foglalkozása, kissé elröstelték az emberek, hogy ugy felültek az
inkognitóban rejtőző napidijasnak, s az ujságok rögtön áthelyezték
verseit azok közé, amelyek közlésére alkalomadtán majd rákerül a sor.

De mert a költő rendkivül fiatal volt, otthagyta a biztos másfél márkát
és elszegődött ujságirónak.

Csak öt hónapig maradt ujságiró. Ez idő alatt belátta, hogy a
kőnyomatosok forditásának semmi köze az Olympushoz, s többször
eltünődött, hogy vajjon mit szólt magában Anakreon, mikor a szerkesztő
egy nap háromszor is leküldte szivarszipkáért a trafikba? Minthogy pedig
mindennap két márkányit kellett forditania, az öt hónap alatt nem irt
egyetlenegy verset sem.

Azt hitte, hogy terméketlenségének az ujságirás az oka, s otthagyta az
ujságot is. Szabad ember akart lenni, de világos lévén, hogy ez nem
szegény embernek való ábránd, hosszas hányattatás után végre a törvény
kezébe került.

A biró sehogy se akarta megérteni azt a tébolyt, mely a költőket szüli
és igy tudakozódott:

– Miért hagyta ott a városi szolgálatot?

– Nem tudtam hozzászokni ahhoz az alantas munkához s a lenéző
bánásmódhoz. Ugy éreztem, hogy jobbhoz van jussom.

– Hát az ujságnál mért nem maradt meg.

– Nem voltam odavaló, meg aztán azt hittem, ha ott maradok, vége a
versirásnak.

– Azóta miből élt?

– Amig jó ruhám volt, kaptam itt-ott rövid időre való munkát, ahogy
azonban rongyos lettem, nem állt szóba velem senki.

– Nem volt senkije, aki érdeklődött volna sorsa iránt? Testvér, rokon,
barát?

– Senki se törődött velem. Ha lett volna valakim, akkor minden másként
történt volna. Csakhogy én rám soha se sütött a nap. Nem szeretett senki
se, s mivel igen érzékeny voltam, szeretet nélkül nem tudtam boldogulni.

– Hm – szólt a biró, s belátta, hogy az ifju beteg.

Aztán megkérdezte a sertéskereskedőt, kivánja-e a szerencsétlen fiatal
ember megbüntetését?

– Persze, hogy kivánom! – felelt a kövér ember. – Ha nem volt mit ennie,
ugrott volna a vizbe!

Igy aztán a birónak ki kellett mérnie a törvényt a kövér embernek, s két
hónapi börtönre itélte a költőt.

_Tanulság:_

Ne légy költő; légy sertéskereskedő.


II.  _Az érdemrend._

Verdaguer, spanyol költő, utolsó óráját élte.

Szeme ugy forgott, mint egy asszonyé, akit erős karok ölelnek; az orvos
és az ápolók türelmetlenül járkáltak körülötte. Verdaguer
elgondolkozott, azzal a kicsi észszel, amije még maradt.

– Ugy látszik, el kell patkolnom. Bánja az ördög! Mit ér már az én
életem?!… Örökösen kinlódni a nyavalyával, naphosszat vesződni egy
taposómalomban a száraz kenyérért, dolgozni még akkor is, mikor az
álmosságtól már majd leragad a szemem, türni a sok nélkülözést,
koplalást, a sikertelenséget, a megaláztatásokat, a gonoszok rugásait,
utálatos emberek társaságát, látni, hogy az asszonyok mily szerelmesen
kapaszkodnak a fiatalabbak nyakába s mily szánakozással fogadják gyöngéd
pillantásaimat, látni, mint nyomorognak és mint halnak rendre, akiket
szeretek és akikhez ragaszkodom, látni, mily tehetetlen az ember s mily
kegyetlen vak és brutális a világrend, nyüglődni, pihenést nem ismerni,
összerezzenni minden zajra, várni, mikor mulik el a fájdalom, s
aggodalommal lesni, mikor tér vissza… eh, hát nem jobb ennél, ha
aludhatom, s nem tudok magamról többé soha?!… Csak azt az egyet
sajnálom, hogy olyan keveset éltem! Egyszer már közel voltam hozzá, hogy
fiákerezni fogok; ekkor betoppant hozzám az adóvégrehajtó s elvitte az
utolsó pesetámat is. Mióta az eszemet tudom, mindig az volt a legfőbb
vágyam, hogy egyszer egy nikkelórát veszek magamnak. És tessék, meg kell
halnom a nélkül, hogy valaha órám lett volna, amin nézni lehet, hogyan
mulik az idő, s amit be lehet adni a zálogházba!…

Idáig jutott utolsó ábrándozásában, amikor valaki barátságosan felrázta
agóniájából. Meg volt irva, hogy utolsó órája se lehet zavartalan.

Az orvos volt, aki egy papirlapot lobogtatott kezében.

– Örüljön, örüljön, Verdaguer mester! – kiáltozott az orvos vidáman. –
Nagy szerencse érte önt, kimondhatatlan szerencse! Mert bár egy félóra
mulva meg tetszik halni, olyan kitüntetést visz a sirjába, amely önön
kivül csak a nagy José Echegaraynak jutott! Ő Felsége ugyanis,
dicsőségesen uralkodó királyunk, értesülvén róla, hogy ön utolsó óráit
éli, elhatározta, hogy meg fogja édesiteni a költő utolsó perceit, s
táviratban az ujonnan alapitott XII. Alfonz-rend nagykeresztjét küldi
önnek. Tessék, itt a távirat, fogja meg a papirosát! Meglássa, sokkal
könnyebben fog meghalni!

A haldokló vonagló ajkain a boldogság mosolya futott át.

– Hogyan? nyögte. – Ő Felsége?… dicsőségesen uralkodó királyunk?… Alfonz
király?… legkegyelmesebben… tudomást szerzett róla, hogy létezem?…
illetőleg, hogy egy óra mulva megszünöm létezni?… Nem álom ez?… Mily
kitüntetés!… mily szerencse!… Tehát… tehát… mégse éltem hiába!…

S a következő percben már nem volt se nikkel, se utolsó órája.

_Tanulság:_

Nincs az az ostobaság, melynek egy költő ne tudna örülni. A költőt még
az érdemrend is boldoggá teszi, mint a parasztleányt a szines kaláris.


III.  _A csodagyermek_

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy orvos, aki éppenséggel nem volt
csodaorvos, és mégis csodagyermeke született neki.

Az orvos tudniillik sohase foglalkozott irodalommal, s olyan nőt vett
feleségül, aki azt se tudta, mi fán terem a litteratura. És lám, a jó
isten gyermekkel áldotta meg őket, leánygyermekkel, aki alig érte el
tizedik esztendejét s már csodálatos szindarabokat irt.

A csodagyermeket persze Párisba vitték mutogatni. A kikiáltó karjaiba
vette a gyermeket s igy ismertette a csodát:

– E leánygyermek neve: Carmen d’Assilon: spanyol hangzásu neve ellenére
tősgyökeres francia szülők gyermeke. Ez a tizéves szerző eddigelé hét
darabot irt tizenegy felvonásban, s vidéken ahol darabjai eddig szinre
kerültek, nagyon jól ismerik nevét. Darabjait nemcsak irja; játszik is
bennök. Egyik darabját legközelebb Párisban is előadják.

Az emberek fejöket csóválták és többen igy szóltak:

– E gyermek fejlődése titkát nem lehet megmagyarázni. Ebben az esetben
még az átöröklési elméletre se lehet hivatkozni.

Sardou mester volt az egyetlen, aki nem akarta elhinni a csodát, hogy
ilyen ifju drámairó is létezhessék. Erre bemutatták neki a kis Carmen
d’Assilon-t, s a vén csodaróka elolvasta a kis lány darabjait.

Ki találná ki, hogy a történet hogyan végződik? E történet ugy végződik,
hogy Sardou mester közbenjárására a kisleányt bevették a francia
szinpadi szerzők egyesületébe.

_Tanulság:_

Szakitsanak a pajzánságokból élő szinházak Feydeau-val meg a
tanitványaival s adassák elő a Carmen d’Assilon darabjait. Igy
elháritják magukról azt a vádat, hogy legfőbb igyekezetük:
folyton-folyvást sértegetni a jó erkölcsöket. A tizéves leányka darabjai
nem adhatnak alkalmat arra, hogy a vád ismétlődjék. Ámbár meglehet, hogy
a csoda még csak itt kezdődik.


IV.  _Szabadság a hó alatt._

Gorkij Maxim meghalt.

Gorkij Maxim üdülés céljából családjával Livádiába utazott.

Gorkij Maxim jelenleg két regényen és egy szindarabon dolgozik. Két
előkelő orosz szemlében pedig novellát tesz közzé.

Gorkij Maximot egy röpirata miatt elfogták.

Gorkij Maximot végre-valahára kieresztették a börtönből, ahol már két év
óta sinlődött.

Gorkij Maxim utolsó óráit éli, de halálát a hatóságok el fogják
titkolni.

Gorkij Maxim a pétervári akadémiában, melynek legközelebb tagjává
választották, óriás érdeklődés közepette tartotta meg székfoglalóját.

Gorkij Maxim hollétéről semmi hir. Valószinü, hogy a rendőrség
Szibériában tartja fogva.

Gorkij Maxim legujabb szindarabját Moszkvában fogják előadni. A szerző,
Sardou példájára, maga vezeti a próbákat.

Gorkij Maxim akadémikussá választása miatt Konstantin nagyherceg
kegyvesztetté lett, aminek következtében a foradalmár hajlamu
nagyherceg, aki ma Oroszország első lirikus poétája, eszét vesztette.

Gorkij Maxim előrehaladott tüdővészben szenved s legfeljebb hónapokig
élhet. Barátai rajta vannak, hogy a haldokló költő hátralevő idejét
valamely külföldi fürdőhelyen tölthesse.

Gorkij Maxim legujabb regényéhez a cár is gratulált. Pobjedonoszcev
közbelépésére a levél közzétételétől elálltak, de a gratuláció
megtörtént.

Gorkij Maxim akadémikussá választását megsemmisitették. Ez nem csökkenti
a kitünő iró munkakedvét. Még sohase dolgozott ilyen jó erőben. A
legközelebbi napokban három kötete jelenik meg egyszerre.

Gorkij Maximra feladták az utolsó kenetet.

Gorkij Maxim a jövő héten tartja esküvőjét.

… Egyetlenegy héten mindössze ennyit olvastunk Gorkij Maximról a
különböző hirlapokban.

_Tanulság:_

Végre a költők is megtanulják a kereskedőktől, hogy a jó bornak cégér
kell.


V.  _Strindberg, a nőgyülölő._

Strindberg negyedik felesége egy szép napon megszökött az urától.

Amikor tudatták vele az esetet, a költő igen megboszankodott.

– Mit zavarnak?! – kiáltott fel epésen. – Hát már sohase lehet nyugodtan
dolgoznom?! Épp azt a munkámat irom, mely egyenest visz át a
halhatatlanságba; közel vagyok a befejezéshez, mely a nőkérdés
problémáját végérvényesen meg fogja oldani, és tessék, ilyen tégla esik
a fejemre!… mintha csak azért történnék, hogy ismét félbe kelljen
szakitanom a munkámat!…

– Valóban, uram, legjobb, ha nem szakitja félbe – szólt a hirvivő. –
Most már ugyis hiába volna.

– Nem értem ezeket a nőket! – szólt mélázva a mester. – Igen, igen, ön
nem fogja elhinni, hogy én, a női lélek mélységeinek a kutatója mondom
ezt önnek, és mégis igy van: nem értem őket!… Már a negyedik szökik meg
tőlem. Egy feleség, két feleség, jól van, de négy feleség! Én gyülölöm
őket és ők hagynak el engem! Érti ön ezt?

– Nem én – felelt a hirvivő.

_Tanulság:_

A csókot gyakorold, és ne magyarázd.


VI.  _A költő és a szabók._

A költőnek kilyukadt a nadrágja.

Máskor ő ezt föl se vette, illetőleg máskor fölvette ő a nadrágot
lyukasan is. De ez egyszer olyan helyen lyukadt ki a nadrágja, hogy a
mögötte menők mind észrevették és csufolták a költőt.

Azért a költő hosszas lelki harc után elhatározta, hogy uj nadrágot
csináltat.

Bement egy szabóhoz, akit nevezzünk Rothknopfnak, s elmondta kivánságát.

– Előleget kérek – szólt a szabó.

– Bocsánat – felelt a költő – de véletlenül otthon feledtem a
pénztárcámat.

– Sajnálom – mondá Rothknopf – de akkor semmi se lesz a dologból.

– Uram – kérlelte a költő a szabót – nemsokára egy hosszabb époszt irok
s abból ki fogom fizetni a nadrágot.

– Ön, ugy látszik, nem tudja, hogy a szabó-ipar milyen válságba jutott –
jegyezte meg Rothknopf.

– Nem – felelt a költő. – Ezt nem tudtam.

– Hát majd elmondom önnek – magyarázta a jóságos Rothknopf. –
Mindenekelőtt tudja meg uram, hogy az adósok már ősidők óta nem
szeretnek a szabóknak fizetni. Ez a szokás a századok folyamán annyira
elhatalmasodott, hogy immár beállott a válság.

– És miben áll ez? – kérdezte a költő.

– Abban, hogy a bécsi szabók mozgalmat inditottak, melynek célja az,
hogy a szabók világszerte tegyék le tüiket és cérnáikat s tesületileg
térjenek át az uzsorási pályára. Az adósok pedig, ha nadrágot akarnak,
ezentul varrják meg a nadrágot maguk.

– Ez érthető – jegyezte meg a költő – de ugy látom, hogy ön még nem
csatlakozott a mozgalomhoz.

– Nemsokára mindnyájan kénytelenek leszünk vele – folytatta Rothknopf. –
Tudja meg uram, hogy az utolsó korrekt megrendelőt, aki szállitás után
nyomban kifizette anadrágot, 1857-ben temették el Hannoverben. Azóta a
legnagyobb urak is adósok maradnak a szabónak. Ismerek egy német
birodalmi grófot, aki mindaddig nem fizet, mig huszonötezer márkával nem
tartozik. Szabója egyszer már öngyilkosságot akart elkövetni, de
meggondolta magát s inkább egy csinos villát vett a huszonötezer
márkáért. Dolgozom egy magyar mágnásnak, aki csak minden öt esztendőben
fizet. Ha meggondolom, hogy ez az ember egész életében mindössze hétszer
fizetett a szabónak! Mit mondjak, uram? Fiatal korában még maga VII.
Edvárd, kinek tragikus sorsa mindazonáltal bennünket szabókat is meghat,
mondom, maga VII. Edvárd se szeretett a szabóknak fizetni. Az angol
szabók azonban tudnak ez ellen védekezni; aki rendesen fizet a ruha
szállitásakor, annak tiz-tizenöt százalékot, aki pedig egy év mulva
fizet, annak öt százalékot engednek a ruha árából. De mit csináljon a
szegény magyar szabó? Ha az ember eleve nem gondolna minden eshetőségre
s nem számitaná a ruha árát ötven–hetvenöt–száz százalékkal drágábban, a
szegény magyar szabónak éhen kellene halnia.

S Rotknopf egy könnycseppet törölt ki szeméből.

– Uram – szólt a költő – én belátom, hogy nem a néptanitókon, nem a
bányamunkásokon s nem a munkanélkülieken kellene társadalmi uton
segiteni, hanem a szabókon. De ön királyi tanácsos, a tőzsdetanács
tagja, többszörös háziur s azonkivül okos ember is, aki tudja, hogy a
rosszul fizető helyett is meg lehet fizettetni a jó fizetőt… talán
kivételképpen mégis csinálhatna nekem egy nadrágot?

– Nem tehetem, uram – bizonyitgatta Rothknopf s folyvást könny
csillogott a szemében – esküszöm, hogy nem tehetem! Az én klienseim
évenkint másfél millió koronával maradnak adósaim!… tudja-e, mi az:
másfél millió koronával! Hogyan pótoljam ezt a borzalmas veszteséget,
mondja? Ha ön megmondja nekem, hogyan kaphatnám meg ezt az évenkint
másfél, harminc év alatt tehát negyvenöt millió koronára rugó összeget,
rögtön csinálok önnek egy nadrágot. De ha a szegény szabó azt kérdi,
hogy miből éljen meg? senki se felel. Másfél millió, uram, tudja-e, mi
az: évenkint másfél millió korona?!…

E szavakra Rothknopfot sirógörcs fogta el. Ráborult a bolti asztalra, s
olyan busulásnak adta magát, hogy a költő alig tudta helyre vigasztalni.

Fölötte lehangoltan lépett ki a boltból. Sajnálta Rothknopfot is, de
ennél még sokkal jobban sajnálta a nadrágot.

– Szerencsére, csak egy kis lány, de több szabó is van a világon! –
vigasztalta magát.

Rövid mélázás után betért egy másik szabóhoz, akinek a Gelbschnabel
nevet adhatjuk.

Gelbschnabel már egészen más stilü ember volt. Székkel kinálta a költőt
s tökéletes udvariassággal szólt:

– Azonnal válaszolok óhajtására, uram. Előbb azonban pár szót kell
váltanom telefonon a Hiteltudósitó Irodával.

A „hitel“ szó igen megragadta a költőt, mert ösztönszerü rokonszenvet
érzett minden olyan intézet iránt, melynek nevében a „hitel“ szó is benn
foglaltatik.

– Hogyan? Már ilyen is van Budapesten? – kérdé.

– Igen – felelte Gelbschnabel – csakhogy még kevesen használják, mert
nálunk még kevesen állanak a kor szinvonalán.

– Ez igen szomoru – szólt a költő, mert még nem sejtette, hogy mit
jelent a kor szinvonala.

Gelbschnabel ur csöngetett a telefonon, összeköttetést kért és kapott,
bejelentette a költő nevét s azután igy szólt:

– Azonnal itt lesz a válasz.

A költő azalatt, amig várakoznia kell, egy Vitelliusról szóló tragédia
meséjét akarta elméjében megkomponálni. De alig határozta el, hogy mi
történjék Vitellius-szal a második felvonásban, a telefon megszólalt,
Gelbschnabel ur papirost és ceruzát vett elő s egy perc multán már a
költő előtt állott a Hiteliroda jelentésével.

– Tehát hallgassa, uram, hogy mit jelent az iroda: „Bodor Barna, 27 éves
alanyi költő, számos, közepes értékü bökvers és alagya, továbbá több el
nem fogadott szindarab szerzője, született a torontálmegyei Vojtek
községben, hol a népesség garázda, fenekedő, iszákos, vadházasságban
élő, duhajkodó, pazar és elszegényedett. Egy-egy alanyi verséért a
szépirodalmi lapoktól 3–5 frtot kap; a napilapok verseit ingyen közlik.
A szerkesztőségekben kevésre használható, többnyire állás nélkül van,
most harminc forint fizetést élvez. A „Fővárosi Takarékos Gazdák
Szövetkezeté“-nél lévő kétszázkoronás tartozását perlik; a végrehajtás
küszöbön. Iparosoknak rendetlenül fizet, sőt lakásbérével is adós
szokott maradni. Lóversenyre gyakran jár és sokszor megfordul az olcsóbb
éjjeli mulatóhelyeken. Alsóst krajcárba játszik, de nem tud; blank
bélára is fölveszi. Étkezésre nem abonál, még csak könyvecskét se vesz.
Pazarul költ drágább édesvizi halételekre, mert ezeknek állitólag nagy a
foszfortartalma s ez a költészetre előnyös; nagyon sok apró süteményt
fogyaszt el s ezt már nem tudja motiválni. Egy Piczi Mici nevü
trapez-művésznőt környékez; eddig két izben költekezett rá egy
harmadrangu borozóban, pezsgőt nem hozatott, de igen sok szilvóriumot. A
nadrágcsináltatás óhaja is alighanem a szerelemmel függ össze.
Hitelképesség: a nullával egyenlő.“ Ebből láthatja, uram, – fejezte be
előadását Gelbschnabel – hogy a nadrágot nem előlegezhetem önnek.

– Tévedés van a személyben, – vetette ellen a költő – különösen ami a
bökversek irodalmi értékét illeti.

De Gelbschnabel nem volt kapacitálható, s a költőnek eredménytelenül
kellett a boltból távoznia. Nem csüggedt el; fölkeresett egy harmadik
szabót is, akit nevezzünk Blaumontag-nak. Blaumontag föltette
szemüvegét, végig nézett a költőn és igy szólt:

– Külsejéről itélve, uram, önnek benne kell lennie a fekete könyvben.

– Mi az a fekete könyv? – kérdezte a költő.

– A fekete könyv – magyarázta Blaumontag – vagy pontosabban szólva: a
Magyar Szabók Fekete Könyve olyan folyóirat, mely betürendben tünteti
fel mindazoknak a nevét, kik szabóiknak valaha adósok maradtak. A szabók
ebből megtudják, hogy kinek lehet hitelezni, s kik azok, akik rendszert
csinálnak belőle, hogy a szabónak adósok maradnak.

A költőben egy remény csillant fel. Az a remény, hogy az ő neve is benne
lesz a fekete könyvben. S mialatt Blaumontag a különböző évfolyamokat
lapozgatta, egész regényt szőtt képzelete… Blaumontag szavaiból vagy a
tartozás összegéből meg fogja tudni, hogy melyik szabó tétette bele az ő
nevét a megbélyegző listába. Fölkeresi ezt a szabót és azt mondja neki:
„Én önt elitéltethetném zsarolás cimén, mert meg nem engedett módon
akart rábirni tartozásom kiegyenlitésére. De ha csinál nekem egy
nadrágot: akkor megbocsátok önnek, a nadrágot pedig ki fogom fizetni
époszom tiszteletdijából.“ Ennek a szabó nem fog ellenállhatni…

Blaumontag azonban boszusan csapta össze a kilencedik vaskos kötetet és
igy szólt, megvetéssel:

– Az ön neve még csak a fekete könyvben sincsen benne. Önnek soha még
szabó nem hitelezett, mert különben benne volna. Én volnék az első
szabó, aki olyan szamár, hogy hitelez önnek… nos, én nem leszek ez a
szamár.

A költő csalódottan s most már kissé elkeseredetten távozott. De nem
mondott le végképpen ábrándjáról, s bekopogtatott egy negyedik szabóhoz
is, akit az Immergrün névvel fogunk feldisziteni.

Immergrün – Blaumontaggal ellentétben – igen nyájas ember volt. Ahogy a
költő óhajtásáról értesült, felkiáltott:

– Kérem, azonnal mértéket veszek.

A költő azt hitte, hogy álmodik.

Immergrün mértéket vett és sorra följegyezte a számokat. Aztán azt
mondta:

– Alásszolgája. Köszönöm, megvagyunk.

– Tehát meg fogja csinálni a nadrágot? – kérdezte a tulboldog költő.

– Azt még nem tudom, – felelt Immergrün – előbb meg kell néznem a fekete
listát.

– Hát az mi? – kérdezte a költő elhülve.

– Az, kérem, – magyarázta Immergrün – egy szelidebb, kellemetesebb,
finomabb fekete könyv, azt mondhatnám: fekete könyv cukrosmandula módra.
Mi modern szabók, akik haladunk a korral, nem kellemetlenkedünk a
notórius adósságcsinálókkal, akik aztán zsarolási pereket zuditnak a
nyakunkba, hanem azért értesitjük egymást arról, hogy kik üzik
iparszerüleg az adósságcsinálást. Mi az adósságcsinálóknak nem a neveit,
hanem a méreteit teszszük közzé a fekete listában, minden fertálykor.
Ahogy a fogház igazgatója följegyzi a fogoly antropometriai adatait, mi
is egész sereg számot irunk jegyzőkönyvünkbe, amikor mértéket veszünk. A
legritkább eset, hogy ezek a számok két emberre is ráillenek s igy igen
alkalmasak arra, hogy fölismerjük róla az adósságcsinálót. Ha Uraságod
tizenhat számadata még nem szerepel a rosszul fizetők jegyzékében, akkor
örömmel, sőt kéjjel fogom elkésziteni a nadrágot, de ha igen, ugy tudom,
hogy kivel van dolgom… s akkor értesiteni fogom.

– Hogyan? – kérdezte a költő.

– Ime, számjegyei s kisérje figyelemmel a „Fővárosi Kürt“ apró
hirdetéseit.

A költő huszonnégy órát töltött remény és kétség között. A következő
napon, alig hogy fölébredt, megpillantotta a „Fővárosi Kürt“ apró
hirdetései között számjegyeit s ezek alatt a következő kis üzenetet:

„Csak nem képzeli, hogy nadrágot csinálok magának?! Immergrün.“

A költő rettentő dühbe gurult. Még egyszer fölkereste Immergrünt, mint a
szélvész rontott be a boltba, hirtelen körülnyalábolta a gyanutalan
szabót s erőszakkal mértéket vett róla. Aztán igy szólt:

– Ime számjegyei. Kisérje figyelemmel a „Fővárosi Kürt“ apró
hirdetéseit.

És tova száguldott.

A meglepett Immergrün először el akarta dobni tulajdon számjegyeit. De
még se állhatta meg, hogy másnap meg ne nézze a „Fővárosi Kürt“ apró
hirdetéseit. Ott találta számjegyeit s alatta néhány, itt le nem
nyomtatható, mert igen kevéssé válogatott szidalmat. Aztán ezt a
végszót: „És most ha tetszik, pereljen be becsületsértésért! Azt üzenem
a számjegyeinek, amit akarok! Bodor Barna, alanyi, elbeszélő és drámai
költő.“

Immergrünt a guta környékezte, de életét mégis megkimélte az ég.

S a mese vége? A mese vége ez: Rothknopf, Gelbschnabel, Blaumontag és
Immergrün meggazdagodtak. Ellenben a költőnek még most sincs nadrágja.

_Tanulságok:_

1. Ha költő vagy, ne akarj nadrágot.

2. A szabót is megsegiti az isten, ha a szabó maga is erősen akarja.


VII.  _A világ teremtése._

– Szabadon Schiller után –

Vége felé járt a hatodik nap. Az Ur egy kicsit fáradt volt, mert rövid
idő alatt csinos munkát végzett. Először világosságot csinált. Azután
megalkotta a teret, ahol az életnek szántakat elhelyezhesse: az
atmoszférát, az óceánt, a földet. Majd megteremtette az élőket: a
vegetációt, az állatokat, az embert. Az emberrel csak a hatodik nap
delén készült el, mert ennek a szövevényes gépnek az összeállitása sok
gondjába került. Ekkor már vágyott a pihenésre, de még hátra volt egy
nehéz dolog, az elhelyezés müve.

Sietnie kellett, mert a hetedik napon nyugodni akart. S mikor a
legjobban sietett, akkor vette észre, hogy alkotásába egy kis hiba
csuszott be. Ugyanis több élőlényt teremtett, mint amennyit könnyedén el
tudott volna helyezni. „A teret nagyobbra kellett volna szabni“ – szólt
magában. Különösen azt sajnálta, hogy az emberek számára nem teremtett
több hivatalt. De a nagy munkát már nem lehetett elülről kezdeni.

Mit volt mit tenni, elhelyezte az élőket ugy, ahogy lehetett. Beleizzadt
amig egy kis rendet tudott csinálni, de alkonyat táján mégis elkészült a
munka nagyjával. Még csak három csoport várt az elhelyezésre. Az élők
egyetemének legutolsó rendü csoportjai: az ég madarai, a mezők liliomai,
és a költők.

Az ég madarai csiripoltak:

– Mit fogunk enni? Mit fogunk enni?

– Majd táplálni foglak benneteket – biztatta őket az Ur.

Arra gondolt, hogy még maradt egy kis morzsa a zsebében.

S az ég madarai elszálltak a levegőbe, ahol még hely maradt számukra.

A mezők liliomai nem szóltak semmit, csak fázékonyan reszkettek
fehérségükben.

– Majd ruházni foglak benneteket – bátoritotta őket az Ur.

Arra gondolt, hogy ez még kifutja a napfényből. És ott hagyta őket, ahol
éppen voltak.

Már csak a legutolsó csoport várakozott az Urra, a költők.

A költők némán és közömbösen várták, hogy visszaküldik őket a sárga
semmibe. Ugyse értették, hogy mivégre teremtették őket.

Mikor az Ur megpillantotta őket, kétszer is megsimitotta szép ősz fejét.
Mit csináljon velök? Már nem maradt semmije.

Hosszas fejtörés után mégis kieszelt valami modus vivendi-t.

– Őszintén megvallva – szólt elgondolkozva – egy kicsit bánom, hogy
megalkottalak benneteket, mert tulajdonképpen, ha jól fogjuk fel a
dolgot, fölöslegesek vagytok. De ha már megvagytok – isten neki,
énekeljetek! Egyelőre nektek nem jutott semmi, de majd csak kinéz nektek
is egy kis könyvtárnokság, tanitói állás, diurnum, vagy mi egy s más,
egy kis nesze-semmi, fogd-meg-jól. Szegények vagytok, főzzetek vizzel.
És a mennykőbe!… Talán csak megvárhatok én is egy kevés hitelt!… Végre
is rászolgáltam a hitelre!… Na, hát csak előre!…

A költők elszéledtek a világ négy tájéka felé s utközben vándorbotot
nyestek maguknak a fákról.

Az Ur nagyot lélekzett. Azt hitte, hogy végre szerencsésen elkészült.
Már éppen el akart indulni, hogy nyugovóra hajtsa a fejét, amikor
meghökkenve vette észre, hogy egy vad nézésü, máris elzüllött alak még
mindig ott áll s hallgatagon várja a legfelsőbb rendelkezést.

Olyan ágrólszakadt, olyan sovány, olyan beteg volt, hogy az Ur nem
ismert rá.

– Hát te ki vagy? – kérdezte megdöbbenve annak láttára, akit alkotott.

– Én a _magyar költő_ vagyok! – felelt a dacos külsejü alak.

– Költő is vagy! Magyar is vagy! Mért nem vagy mindjárt zsidó is?! –
kiáltott fel az Ur elkeseredetten. – De, szerencsétlen, ha költő vagy és
még hozzá magyar költő vagy, _akkor hát mit csináljak veled?!_

Végtelen irgalmasságánál fogva mégis elgondolkozott, hogy mitevő legyen.

– Hát persze, persze, te is élni akarnál… ismételgette magában.

Beesteledett, mig sikerült kitalálnia valamit.

– Légy hirlapiró – szólt határozottan, de hangjában részvét csengett.

A magyar költő még ekkor se akarta megadni magát sorsának.

– Más nincs? Semmi? Perabszolute semmi? – kérdezte.

– Perabszolute semmi! – felelt az Ur, a legvégső „non possumus“
szomoruságával.

A magyar költő csüggedten hajtotta meg büszke, konok fejét.

– Légy hirlapiró – ismételte az Ur szeliden – ez végzeted. Arcodnak
verejtékével… nem, agyvelődnek elkinzásával kell megkeresned mindennapi
kenyeredet… azaz nem, nem mindennapi kenyeredet, hanem azt, amit tegnap
megettél, amit gyermekeid tegnapelőtt megettek, amivel tartozol…
Dolgoznod kell többet mint két más embernek, mert ha csak annyit
dolgozol, mint más, éhen halsz; dolgoznod kell mindennap, kivétel,
szünidő nélkül, számodra nincs vasárnap, dolgoznod kell hiába, mert a
maximum, amit elérhetsz: létednek és gyermekeid létének fentartása –
arról, hogy egy betevő falatot hagyhatnál nekik hátra, nem álmodozhatol;
dolgoznod kell, mikor az anyád meghal, dolgoznod kell az esküvőd napján,
dolgoznod kell kimerülten, dolgoznod kell betegen, dolgoznod kell a
halálos ágyadon is.

Amikor más lepihen és alszik, tanulnod kell, mindig többet tanulnod,
mert sokan vagytok, nagy a verseny s aki hátramarad az elhull.
Minduntalan kockáztatnod kell az életedet, s minduntalan feláldoznod a
szabadságodat, mert meggyőződésedért pisztoly elé állani és börtönbe
menni: ez a te vagyonod, ez a te becsületed. Ezekután pedig mindörökre
le kell tenned róla, hogy valamelyes megbecsülésben lesz részed, mert
sokan vannak a hirlapirók, de kevesen a költők, s az emberek téged is az
után fognak megitélni, amit kasztodnak csak a legsilányabbjai
cselekesznek, mert ők gyakran cselekszik… Menj fiam! Ha jól viseled
magad, férfikorodban segélykölcsönt kapsz az Ujságirók Egyesületétől, s
aggkorodban alamizsnát, az Irók Segélyegyletétől. Menj és ne csüggedj!
Mert ha meghalsz, minden jóra fordul. Jutalmul, mert költő voltál,
ingyen kapsz sirhelyet s ha korán halsz meg, ha férfikorod delén
agyondolgozod magadat, még olyanok is lesznek, akik megsiratnak!… Menj,
szegény fiam!

S a költő ment, ahová végzete rendelte.

Az Ur pedig nyugovóra tért. Pihenő helyéről még egyszer visszatekintet
alkotására, s öröm töltötte el a gyönyörü világ és a sok élet láttán. De
isteni érzése nem volt zavartalan; mindenlátó szeme mindig látta a
magyar költő meggörnyedt alakját, s fenséges örömébe egy ürömcsepp
vegyült.

*

Aki pedig ezt a mesét nem hiszi el: olvassa el Inczédy László
élettörténetét.


VIII.  _A költő és a sorsjegy._

A költő és a sorsharag… ez régi téma. A költő és a sorsjegy… ez már
modernebb. Haladjunk a korral.

*

A költőt megválasztották országos képviselővé. De a költő a pokolban is
költő marad. Vakarjátok meg a függetlenségi politikust és eltünik a
poéta. Sétáljon bár Páris utcáin, mégis csak: kibuvik a szeg a zsákból.

A költő tehát Páris utcáin sétált, s abban a képzelődésben élt, hogy ő
épp olyan országgyülési képviselő, mint a többi. Ehhez képest igy
monologizált:

– Legalább is négyszáz képviselőtársam van, akinek a választás több
pénzébe került, mint nekem. Nem kevesebb, mint hetvenkét kollégámnak még
a képviselői fizetését is lefoglalták választási költségek fejében.
Szerencsére az én választóim: utolsó mohikánjai az elvhüségnek. Komolyan
vették a tiszta választás mókás jelszavát, s igy az én pénzem megmaradt.
Még fölösleges pénzem is van, amit a mai világban már csak kevesen
mondhatnak el magukról. Mit csináljak vele? Sorsjegyet veszek. S ha
megütöm vele a főnyereményt, Magyarország összes költőit megválasztatom
országgyülési képivselővé.

Bement a legközelebbi bankházba s egy igérvényt kért. A bankhivatalnokok
összenéztek.

– Mi a neve? – kérdezte egyikök.

A költő megmondta a nevét.

– Foglalkozása? – firtatta amaz.

– Országgyülési képviselő vagyok – felelt a költő.

– Hja, ezt akárki mondhatja!

A költőnek igazolnia kellett magát.

– Vallása?

– Abban a kedvező helyzetben vagyok hogy nem kell eltitkolnom – szólt a
költő s előmutatta keresztlevelét.

– Utlevele?

Véletlenül az is volt nála.

Ezután még vagy másfél óráig várakoztatták, abban a reményben, hogy
elunja a dicsőséget s lemond a sorsjegyről. De a költő kitartott, s
végül mégis csak oda kellett adni neki az öt frankos igérvényt.

Ez a sok huzavona szöget ütött a költő fejébe. Tünődni kezdett, s addig
tünődött, mig megtalálta a magyarázatot. A bankhivatalnokok észrevették,
hogy idegen, s el akarták rettenteni a sorsjegyvásárlástól. Nem akarták,
hogy a francia pénzt idegen nyerje meg s kivigye külföldre.

Mit tett volna ebben a helyzetben egy más képviselő? Egy vérbeli
politikus? Egy megrögzött összeférhetetlen?

Azt tette volna, hogy: gunyosan mosolyog, elteszi az igérvényt, megüti a
főnyereményt, zsebre vágja a milliókat és nem is fütyöl többet
Franciaországra.

De a költő a pokolban is költő marad…

Alig vette észre, milyen ijedtséget idézett elő, az országgyülési
képviselőben feltámadt a poéta. Eszébe jutott, hogy a franciák és mi,
magyarok, tulajdonképpen testvérek vagyunk. Eszébe jutott Franciaország
dicső multja: Szent Lajos, IV. Henrik a nap-király, a forradalom hősei,
Bonaparte, Austerlitz, február, julius, a barrikádok, és a vérző
Franciaország: Metz, Sedan… Eszébe jutott, hogy Franciaországgal mindig
barátságos viszonyban voltunk, és hogy Franciaország néhányszor, igy
például: Rákóczi idejében, vagy ebben a században: az emigrációkor,
majdnem hogy segitségére sietett Magyarországnak…

Mindez eszébe jutott, s igy szólt magában:

– És én elvigyem ennek a derék országnak a pénzét? A francia testvérek
kenyerét? Nem, nem volna áldás azokon a mandátumokon, amelyeket az ő
elszegényedésük árán szerezne meg az ember!…

Megsajnálta Franciaországot és nem ütötte meg a főnyereményt.

*

De később nem állhatta meg, hogy el ne beszélje kalandját, tüzes
szónoklatot tartván az önálló vámterület mellett.

Aminek utána hallgatói fejöket csóválták és igy elmélkedtek:

– Ezt mégis elhibázta kigyelmed! Mert szép az érzés, ha semmibe se
kerül, és szép a költészet, ha a légynek sem vét. De a közérdek előbb
való, és mikor közérdekről van szó, a politikus gyürje le a költőt. Ha
ön elhozta volna Franciaország millióit!… Hogy lehetett ezt
elmulasztani, kedves költő ur! Ön csinos verseket ir, amelyeket senki se
olvas el, s mi ezért tiszteljük önt. De ha ön elhozta volna nekünk
Franciaország millióit: Kossuth, Türr Pista és Garibaldi után ön volna
az első, akinek dalba foglalnók a nevét!



TÉLI ÁLLOMÁSOK.

A loppioi tó malachit szinü vizére rámosolyog a Tavasz küldötte első
napsugár, s a viaszképü ember, ott, a vasuti kocsi bőrpadján boldogan
suttog magában: „Áldott Dél! Köszöntelek!“ A kis kávémasina, mely
embereket szállit a magaslatokon keresztül, duruzsolva, pihákolva
szaladgál jobbra-balra a nagoi hegykanyarulaton. Hol előre törtet, hol
visszafut; messziről nagy, fekete macskának néznéd, mely valami
cérna-gombolyaggal játszik. Oltresarcanál aztán lekanyarodik a
magaslatokról, s a viaszképü ember a völgykatlanban villák és fogadók
kőhalmait pillantja meg: az ott már Arco. Végre! Az összegémberedett láb
és kar, mely a meráni direkt kocsi beteg-fülkéjében tizenkilenc órán át
nem találta a helyét, hogy aztán még két vasuti kupét próbáljon ki, már
jóelőre nyujtózkodni kezd, s mikor a kis kávé-masina behápog az arcoi
állomásra, a beteg megkönnyebbülten kászolódik ki a vasuti kocsiból. Nem
látja sápadt, fehér fülü bajtársait, akik Rivába igyekezve, sietnek
elfoglalni az üresen hagyott helyeket, nem látja a vasut lármáján
szórakozó halovány asszonyok féreg-rágta szépségét, csak a napsugárt,
mely vigan táncolt be előttük a szomoru állomásra. S annak az érzésével,
aki három heti tengeri ut kényelmetlenségei után végre kikötőbe ért,
örvendezve siet a kijárat felé. A kijáratnál aztán aranypaszomántos
sapkáju hotel-szolgák veszik át az orvosok eleven szállitmányát. A beteg
nem ellenkezik, nem ordit fel, nem rug-kapál, nem védekezik
kétségbeesetten, nyugodtan türi, hogy betegyék egy omnibuszba, melynek
mult havi pasasérjai már csöndesen fekszenek nem messze innen, a fehér
kövek alatt.

Ó, viaszképü ember, nézz vissza egy pillanatra, mielőtt végképpen magad
mögött hagyod a hegyeket, a halmokat, az országokat, népeket s az egész
földgolyóbist! Nézz vissza; megérdemli, hogy még egy utolsó pillantást
vess rá: gyönyörü világ volt! Fák zöldeltek, patakok csörgedeztek s
vidám asszonyok nevetgéltek benne. Bucsuzz el tőlük. Az ut, amelyre
lépsz, rövid, s mégis a semmiségben végződik. Ez a napsugaras vidék az
Elysium előtornáca; az aranypaszomántos sapkáju szolgák a halál
küldöttjei. Ha a nagy embergyüjtő eddig csak alkudozott rád, itt,
bizonyos lehetsz benne, perfektté teszi a vásárt. Nézd, amott a meleg
homokon pohos, dusgazdag baktériumok trilliói korzóznak láthatatlan
batárjaikon; a gyepen ici-pici bacillus-fiuk és serdületlen bacillák
megszámlálhatatlan serege járja a ringe-ringe-rájá-t. Viaszképü ember,
nézz vissza még egyszer a hófedte hegyekre, s azután menj, ahová a
napsugár hi, az aranypaszomántos sapkáju szolgákkal! In paradisum
deducant te angeli.

*

Déli verőn a beteg sétára indul San Tommaso irányában. Elmegy az
elhagyott templomig, melyen nagybetüs felirás figyelmezteti a minden
tisztességtudásról megfelejtkezett emberiséget, hogy: „Rispetto alla
casa di Dio!“ s közben végignézi a temérdek fogadót, amint minden
ötpercnyi távolságban egymásra licitálnak az olcsóbbnál olcsóbb
ellátással. Ha elhiszed, amit hirdetnek, azt képzelnéd, hogy tüdőbajos
ember számára nincs itt egy talpalattnyi hely, s ablakaikból vértelen
lány-arcok nézik a sétáló beteget, Krisztus arái. Amint tekintetük
találkozik, azt gondolják egymásról: „Szegény! Ez már szépen benne
van!…“ s aztán igyekeznek egyébre gondolni. Amaz tovább megy. Egy
pillanatra boldoggá teszi a meleg érzése, s kigombolja a felső kabátját,
de mikor a tizedik haldoklót hozzák eléje tolószéken, óvatosságból ismét
begombolkozik. Az egyikre véletlenül rápillant s igy szánakozik magában:
„Istenem, hát nem jobb volna ennek, ha egy vagy két héttel hamarább
meghalna?! Mit ér már az ilyen exisztencia?!“ Egy-két hét mulva, mikor
őt viszik igy, azt fogja gondolni: „Ó, milyen jó a levegőn! Nemsokára
annyira megerősödöm, hogy megint járhatok, kelhetek, sétálhatok!…“
Elhalad az osztrák Fehérkereszt épülete előtt, s a kirakatba tett
haldoklók, a verandán és az erkélyeken fekvő, mozdulatlan emberek egy
kicsit elkedvetlenitik. Visszatérőben nem állja meg, hogy oda ne
pillantson; igen, még most is ott feküsznek.

Betér egy vendéglőbe, vagy egy kávéházba. A térzene, bár egy kicsit
kisértetiesen hangzik, elszórakoztatná; de már elég beteget látott,
minek lássa a többit is?! Azt a rekeszt választja, ahol dohányzók
söröznek. A másikban, ahol nem szabad szivarozni, nincs egy lélek se.
Mindenkinek jólesik azt hinni, hogy az ő baja nem tartozik a sulyosabbak
közé, s a füsttől nem őt óvják, hanem a többieket.

Csak a szomszédja valamivel tovább ülne! S ne látná mindenütt azt a
memento mori-t, hogy: „Man bittet sich der Spucknäpfe zu bedienen.“

Kilenc órakor lefekszik s a kegyes álom elfelejteti vele ezt a széltől
védett helyet, ahol nem igen vannak, csak haldoklók, s olyanok, akik a
haldoklásból élnek.

*

Harmadnap a beteg ember rájön, hogy télen, ha rossz idő jár, a pokolban
is hideg van. A hőmérő itt három fokkal többet mutat, mint otthon – ahol
különben süt a nap – a szél se fu olyan nagyon, mint a Garda-tón
(Malcesine tájékán), de esik az eső, s a szobából nem lehet kimenni. A
szobában pedig rettenetes hideg van; lehet husz-harminc éve, hogy nem
fütöttek ebben a helyiségben. A nyomorult ember, aki a tavaszt keresi,
befüttet; az első kisérletek hiábavalók, de két forint ára fütőanyagtól
valamennyire megenyhül a klima. A beteg ember magáraveszi a plaidjét és
néz maga elé.

Szeretteire gondol, akik azt hiszik, hogy ő az örök tavaszban lépked, s
kék virágokat szed örökzöld fákról, melyek nevető ég alatt dicsérik a
természet kegyességét ötszáz esztendő óta.

Másfél óra mulva elfogja az elkeseredés s lemegy az első
könyvkereskedésbe, hogy valami olvasnivalót keressen.

Ó, ezek is gondoskodnak a haldoklókról! Ime, itt vannak: „A tüdővész
keletkezése és gyógyitása.“ – „Egészségtan tudőbajosok számára.“ – „Az
alkohol és a tuberkulózis.“ (Olcsó vigasz azok részére, akik nem
söröznek.) – „A tüdővész gyógyitható.“ – „Az asztma gyógyitása.“ –
„Hogyan óvakodjunk a tüdővésztől, s hogyan gyógyitsuk a tuberkulózist?“
– (Ez biztos szereket ajánl, s olcsóbb, mint a többi.) – „Térjetek
vissza a természethez!“ (Azoknak szól, akik még reménykednek.) –
„Láz-mérő.“ (Ennek a doktornak a szive spongyából van.) – „A soványság
okai és gyógyitása.“ (Ezt lágyabb lelkü lirikus költötte.) – „Hogyan
ismerjük meg a tüdővészt a szem kötőhártyájáról?“ (Kitünő könyv; aki
elolvassa, meggyőződik róla, hogy neki semmi baja.) – Aztán egy egész
irodalom azok számára, akik már csak a másvilágban reménykednek:
„Személyiségünk tuléli a földi létet.“ – „Meghalok s mégis élek.“ –
„Közlekedjetek a szellemekkel.“ – „A praktikus spiritualizmus tanitása.“
– „Bevezetés a kisérleti spiritualizmusba.“ – „A föld nem utolsó
állomásunk.“ – Ötven krajcárért, vagy másfél forintért egy hétre való
vigasztalás. S ne felejtsük el, hogy ez a kegyes csalás nem árt
senkinek. A beteg, ha elpezsgőzi azt a pénzt, amibe ezek a nyomtatványok
kerülnek, legfeljebb egy pár órával hosszabbitja meg az életét.

Itt a civilizált emberiség örök szórakoztatója: Guy de Maupassant. Itt a
legujabb könyvek, amelyek a beteg figyelmét egy negyedórára leköthetik;
itt a „Henschel fuvaros“ és Christomanos naplója. Azt, akit
világéletében csak egy dolog érdekelt, itt is fel fogják viditani
„Faublas lovag kalandjai“. Aztán megint Guy de Maupassant, vallásos
könyvek, s végül is a Notre coeur szerzője.

A beteg beburkolózik plaidjébe, lábát odatámasztja a kályhához, olvas és
élvezi az örök tavaszt.

*

Az osztrák-magyar monarkia köztisztasági ládájában, melyet némelyek
üdülőhelynek tekintenek, s melyet a bacillusok Párisának kellene
neveznünk, a tekintélyesebb és pohosabb baktériumok nemzetközi
kongresszust tartanak. Eljárják a danse macabre-t, aztán komoly
tanácskozásra gyülnek egybe s elvégzik, hogy minden becsületes
törekvésük ellenére még folyvást jelentékeny a tennivalójuk. Egyre
jönnek uj meg uj szervezetek, amelyekkel el kell bánniok.

Nehezen győzik a munkát, de vannak szövetségeseik.

Ezek a szövetségesek derék, köztiszteletnek örvendő emberek. Akik nem
látják át, hogy az igazán megtámadott embernek a valamivel tisztább, s a
kevéssel, fölötte kevéssel melegebb levegő nem használ annyit, amennyit
árt a temérdek lelki depresszió, és nem látják át azt sem, hogy akinek
könnyü inficiálnia magát, sehol se szerezheti meg az infekciót
biztosabban, mint itt, ahol több a miazma, mint a meleg, s ahol minden
villámos lámpán ott kellene lennie a felirásnak: „Óvakodjál
embertársadtól!“… Talán maguk se tudják mért – valószinüleg puszta
tradicióból – bolygatják ki a halálraitélteket otthonuk nyugalmából, s
maguk se hiszik, hogy sokat használ a szerencsétlennek, ha a tavasz
reményében, elhozza obulusát ennek a kis köztársaságnak, mely a
haldoklásból és a halálfélelemből él, nő és gyarapszik.

Igaz, hogy kényelmesebb nem látniok a halálra váltat. Ez is
misericordia.



AZ IGAZSÁG.

Fölteszem, – nem jó magyar szó, de szükséges szó – tehát: fölteszem,
hogy Stockmann Tamás doktor, exfürdőorvos és ingyenes-iskola tulajdonos,
egy hideg őszi reggel fölkerekedett a családjával és meglátogatta
Párist. Fölteszem róla, hogy mindig kivánkozott oda, mert hallottam,
hogy a tudomány és a filozófia kérdései egész életében érdekelték, s az
ilyen emberekben gyakorta föltámad a vágy: fölkeresni a földgömbnek azt
a kis területét, amely egykor kétségtelenül a legnagyobb világitó telepe
volt a civilizációnak s amely talán még ma is megtartotta ebbeli
jelentőségét. Fölteszem, hogy Stockmann Petra kisasszonynak, aki igen
komoly hölgy, eszébe jutott megnézni a Collège de France-ot is, s ebben
a század egyik legeredetibb gondolkozóját; fölteszem, hogy Stockmann
doktor és leánya egy emlékezetes délután, kettő és három között, ott
szorongtak abban a kis udvari szobában, ahol hosszu, durva fa-asztal
mellett tanitványai között ülve, egy nagyfejü, és rövid lélekzetü köpcös
kis ember a zsoltárokat magyarázta hallgatóinak. Fölteszem, hogy mert a
sok héber szó csak édes-kevéssel gyarapitotta ismereteiket, engedelmet
kértek a hirneves tudóstól, hogy otthon is meglátogathassák; s fölteszem
végre, hogy Renan el is fogadta látogatásukat, s leültette őket bibliai
egyszerüségü szobájában, azokra a székekre, melyek valószinüleg a
patriarkák korából maradtak fenn.

Tehát mindez csak fantazmagória, nem igazság. De ne vessük meg oly
nagyon fantazmagoriáinkat. Nincs az a képtelen álom, mely minden igazság
nélkül való volna. Tökéletesen hazudni lehetetlen, s fantazmagóriáinkban
is megnyilvánulnak bizonyos igazságok, néha talán akaratunk ellenére is.
Sőt – ki tudja?! Olykor azt hinné az ember: mintha ugy volnánk az
igazságokkal is, ahogy az árnyékunkkal, amely, ha utána futunk, elillan
előlünk, s ha futunk előle, utólér bennünket.

Elképzelem tehát, hogy Pyrrhon modern kiadása, meg a rajongó norvég
együtt ülnek egy bölcsészekhez méltó, egyszerü szobában s a következő
párbeszédbe bocsátkoznak:

(Ne tessék merész álomnak mondani, ha ugy teszek, mintha hallanám a nagy
kételkedő szavait. Aki jól elolvassa az ő irásait, könnyen
belelovalhatja magát ebbe a fantazmagóriába.)

A rajongó előadja azt a kázust, mely Ibsen Henrik munkáinak
gyüjteményéből, a Reclam-féle bibliothékából, vagy a Nemzeti Szinház
előadásából immár jól ismeretes, s igy rohanja meg II-ik Pyrrhont:

_Doktor:_ Ugy-e mester, mindez hihetetlen, rettenetes és fölháboritó?

_Pyrrhon II.:_ Igen, ön bizonyára nagyon derék ember.

_Doktor:_ Ezzel, remélem, nem akarja azt mondani, hogy a helyemben
másként cselekedett volna?

_Pyrrhon II.:_ Nem, nem tudom, miként cselekedtem volna az ön helyében.
Ugy tetszik, én se titkoltam volna el, aminek ön nyomára jött, de
meglehet, hogy nem bocsátkoztam volna harcba a környezetemmel. Én már
öreg vagyok, uram.

_Doktor:_ Szóval, ön, mester, nem ért velem egyet abban, hogy az eset
föllázitó?

_Pyrrhon II.:_ Istenem, uram, én csak egy totyakos öreg ember vagyok. Az
agyam már meg van lágyulva s akkor se igen biztam benne, amikor még ép
volt. De ha ön mégis kiváncsi a véleményemre, megvallom, hogy: nem
tartom az esetet fellázitónak. Ellenkezőleg, természetesnek találom.

_Doktor:_ Miért?

_Pyrrhon II.:_ Mert ön nem elégedett meg azzal, hogy ugy cselekedjék,
amint szive és lelkiismerete parancsolták. Ön többet tett ennél. Ön
akcióba lépett, hogy ráerőszakolja a maga fölfogását a többiekre is,
akik másképpen gondolkoztak, mint ön. Ugy látszik, az ön gondolkozása
nemesebb, mint az övék, de érthető, ha ők többre becsülték a magukét.
Minthogy pedig – amint önmagáról tudhatja – az emberek sok mindenre
képesek azért, hogy más felfogásokkal szemben a magukét vihessék
keresztül: értem, hogy tüzzel-vassal opponáltak önnek. S csodálom:
először, hogy ön ezt előre nem látta, másodszor, hogy utólag
föllázitónak találja a dolgot. Én… én ugyan csak totyakos öreg ember
vagyok, de… az ön helyében megérteném őket és megbocsátanék nekik.

_Doktor:_ De mester, én az Igazságot szolgáltam!

_Pyrrhon II.:_ Az Igazságot? Miféle igazságot?

_Doktor:_ Azt hiszem, mester, csak egy Igazság van a világon.

_Pyrrhon II.:_ Nem tudom. _(Megakad a szeme a Petra kisasszony északi
egészségtől duzzadó korzetjén s mélázó tekintete megnyugszik ezen a
kellemetes ponton.)_ Kettő közül egy. Vagy valóban csak egy Igazság van,
s akkor ez az Igazság nem jelenthet mást, mint valamely őserőt, mely
mindenható, titokzatos és megérthetetlen, mint maga az istenség… Ámde
akkor ez az Igazság épp oly megismerhetetlen, mint az az apróság, hogy:
honnan jöttünk és hová megyünk, miért jöttünk e világra stb. És nemcsak
sátáni gőg, de gyermeki elbizakodottság is szükséges ahhoz a fennhéjázó
állitáshoz, hogy: „én láttam, mi van a fátyol mögött, s én ennek az
őserőnek egy részét a zsebemben hordozom, a bölcsek kövének formájában…“
Vagy vannak milliárd és milliárd igazságok… _(Petra kisasszony elpirul,
nem tudni miért.)_ Annyi igazság, ahány generáció, ahány amber, ahány
gondolat. Ami a multban igazság volt, az ma már nem igazság, s az én
igazságom önnek már nem az, sőt az, amit ma igazságnak tudok, holnap már
nevetséges balgaságnak vagy egyszerü káprázatnak tünhetik föl előttem.
Mindnyájan átéltük az igazságok egész dinasztiáinak teljes és tökéletes
bukását, s aki sokáig él, rendszerint megéri, hogy mindazok az eszmék,
melyekért egykor lelkesedett, hiu álmokként maradnak meg emlékezetében.
Ön azt vallja uram, hogy egy-egy normális igazság átlag 15–20 évet él.
Hol? A köztudatban? De hisz ön hozzá teszi, hogy az igazság csak
keveseké, a kiválasztottaké. De hiszi ön azt is, hogy a kiválasztottak
bizonyos időpontokban egyetértenek s összetalálkoznak ezekben az
igazságokban? Uram, én valaha olyan szerencsés voltam, hogy koronként
együtt ebédelhettem Franciaország legkiválóbb embereivel. Bizonyára ön
is hallott a Magny-féle diner-kről. A Goncourt naplójegyezeteiből
meggyőződhetik róla, mennyire különböztek egymástól azok az igazságok,
melyekre az ott egybegyült rokonlelkek esküdtek. De, umam, soha se
voltunk ott ketten, akik egy másodpercig egyformán gondolkoztunk volna.
Sőt, ha őszinte akarok lenni, azok az igazságok, melyeket az egyik
szerdára elvittünk, a másik szerdán már magunk előtt se voltak
mindannyian kifogástalan és párbajképes igazságok. Nem, uram, az
igazságok bennünk magunkban sem élnek 15–20 esztendeig. Ilyen sokáig
csak az álmok élnek, a legszebb, a legtartósabb és legerősebb igazságok.
Azért ugy rémlik előttem – bár én csak totyakos öreg ember vagyok, aki
nagyon sokat téved, nagyon sokat csalódik – mondom, ugy rémlik előttem,
hogy ezek közül a kérész-életü igazságok közül egyik sem érdemli meg,
hogy kiválaszszuk a többi közül, s hozzá kössük életünk sorát… Egyik se
érdemli meg, hogy fanatikusan harcoljunk mellette s ráerőszakoljuk
embertársainkra. Nem hirdetem a nihilt, uram. Mindnyájunkban van egy
biztos vezérlő. Amit egy becsületes embernek a lelkiismerete diktál: az
mind igazság. Momentán, pillanatnyi igazságok ugyan, de aligha van
másféle igazság.

_Doktor:_ Csak nem akarja azt mondani, mester, hogy nem volt érdemes
akcióba lépnem s hogy közönbösen hallgatnom kellett volna, mikor
megtudtam, hogy a fürdőhelyünk nyavalya-fészek?!

_Pyrrhon II.:_ Nem, uram. Bizonyára jól cselekedett, hogy hallgatott a
szivére. De aztán, az ön helyében, hallgattam volna a logikára. Ugy
tetszik, lemondtam volna a hivatalomról (cselekedtem már hasonlót, mikor
kiléptem az egyházból), nem vitatkoztam volna, nem igyekeztem volna
meggyőzni senkit, hanem a kötelességszerü reveláció után elvonultam
volna a könyveim közé, tanulmányozni az exegézist vagy a bakteriológiát…
És mindenekelőtt: nem gratuláltam volna magamnak.

_Doktor:_ ? ? ?

_Pyrrhon II.:_ Mert ha van valami, ami előttem ebben a pillanatban
igazságnak tünik fel, ugy ez a következő életszabály: Legyünk alázatosak
és béketürők. Ne bántsunk senkit, ne okozzunk kárt senkinek és ne
botránkoztassunk senkit. Éljünk szegényen és éljünk tiszta életet. Ha
igy élünk, jól élünk. Ebben a pillanatban ugy tünik fel előttem, hogy ez
megjárja igazságnak. Igen, uram, jó, ha alázatosak vagyunk és ha tiszta
életet élünk. _(A két fénylő, apró szem ujból rátéved Petra kisasszony
egészséget kiabáló korzetjére. Mosolyog.)_ Ámbár ez se egészen bizonyos.



KÉT SZÉP SZEM ÉS ÉLETBÖLCSESÉG.

Seingalti Casanova Jakab emlékirataiban van egy bájos vonás. Vagy
kétezer lapon keresztül nem csinál egyebet, mint neveti az öreg
férjeket, felhasználja a lányok tudatlanságát, keresi az alkalmat az
asszonyok körül s dicséri a kegyes természetet, mely ugy akarta, hogy a
fehér nép előtt többet érjen egy ifju pásztor, mint egy vén király.
Egyszerre fordul a kocka. Jakabunk megöregszik s előkerül egy rossz
leány, valami Charpillon nevü, aki megtorolja mindazt, amit a vén
szoknyahős valaha csak asszonyok ellen vétett. A kamatok kamatjával
fizeti meg a sok szerelmi hitszegést és árulást, megboszulja az
elcsábitott lányokat s a faképnél hagyott asszonyokat. Kizsákmányolja,
megkinozza s orránál fogva vezeti az öreg Casanovát; biztatja s
felrugdalja, szóval ugy bánik vele, mint egy infámis kölyök a vén,
fogatlan kutyával.

És Casanova? Nem sóhajtozik s nem kesereg, hogy elmultak a szép idők:
Casanova nem érti a dolgot s meg van botránkozva. Haragjában csunyán
kiszerkeszti a gonosz Charpillont, rácitálja a morált s polemizál vele.
Ugy találja, hogy hajdan angyalokkal volt tele a világ s elfelejti, hogy
az angyalokkal nem polemizált. Elfelejti, hogy Charpillonok azelőtt is
voltak, hogy angyalkái Charpillon módjára bántak el az első fejezetek
nevetséges öregeivel; nem veszi észre, hogy megrontóját angyalkának
látja a sequens, aki nem polemizál; s nem tud róla, nem sejti, hogy ő
már nem ő, ellenben Charpillon örök.

A Casanova öregségének volt egy nagy szerencséje: az öntudatlan volta.
Annyira hozzá szokott, hogy szerették, hogy nem értette a világot, mikor
számára kifogyott a dal.

Vagy csak játszotta ezt az öntudatlanságot? Nem hinném; Jean Jacques
Rousseau után ez a legőszintébb iró a világon. A tekintélyes számu
csalás és hamis kártyajáték, amelyekkel beszámol, megannyi bizonyiték
őszintesége mellett. Néha szépiti egy kissé a dolgot s akárhányszor
kedves szórakozottsággal felejti el megemliteni, miért kellett egyik
vagy másik városból megugrania, de eleget közöl intimitásaiból arra,
hogy a többit elengedhessük neki. Nem lehet kifogás az őszintesége
ellen. S mikor nem érti a hálátlan asszonynépet, nem komédiázik, csak
naiv. Amint szeretni is naivul szeretett, minden szolgálót egyforma
lángolással. Mindig imádja a legutolsó kedvest s feleségül akarja venni
az egész világot.

Alkalmasint ennek az áldásos naivitásnak köszönhette, hogy öregsége
ilyen öntudatlan volt, s hogy e tekintetben mint csodálatos kivételre
lehet hivatkozni rá.

A szabály az, hogy az öregség bünös, nem ostoba. Azok a szánalmasan
nevetséges öregek, akik biznak magukban s még inkább biznak a lányban
vagy asszonyban, többnyire a mesék világába tartoznak. A vigjátéki
öregek nem anyira vén buták, mint igen rossz fiuk. Ki lát a veséjükbe?
Az ember szánja őket: „Szegény öreg, ő azt hiszi, hogy még nem olyan
öreg!“ S meglehet, a szegény öreg nem hisz semmit, csak megalkuszik.

A késő öregségben az önző, kapzsi és cinikus ember még inkább önzővé,
kapzsivá és cinikussá válik. Minél kevesebbje maradt, minél kevesebbet
várhat már az élettől, annál jobban sóvárogja a még megszerezhető
javakat. Ha gyomrának a rabja, nem fogja eltitkolni; de ha az aszonyé,
ugy meg kell őriznie a contenance-ot. Tudja, hogy büne visszatetsző; s
nem akar visszataszitó lenni, inkább érdekből, mint a szégyen miatt. És
sokan vannak ők: a Dávid királyok, akiknek hátborzongatóan jól esik
kissé fiatalodni az üdeség közepett, a Baron Hulot-k, akik ki akarják
szini a serleg utolsó cseppjét is, a Pall-Mall-Gazette leleplezéseiben
szereplő öregek, az ártatlanság nagy értékelői. Sokan vannak s nem
szeretik a nagy nyilvánosságot. Ellenben nem kötik magukat az apró
kényelmekhez s ha kell, bünösök törvényes formák között. Hogy egy hetven
éves ember ne látná annak veszedelmeit, ha reszkető kezével hozzányul
egy fiatal leányfő narancsvirágához – micsoda föltevés! Nem, ők nem a
vakok intézete. S ha néha elbizakodottságból hivják ki maguk ellen a
végzetet, még gyakoribb, hogy felhajtván a pohárt, csöndes megadással
ajánlják lelküket istennek.

Akármelyik esetre gondoljunk, mikor egy moralista arra tökéli el
hetvenhárom esztendős fejét, hogy diadalszekerén egy viruló fiatal
leányt fog magával hurcolni: ezt az elhatározást bizonyára nagy lelki
hányattatásoknak kellett megelőznie. De ugy látszik, s ez axioma:

A lelki hányattatások főképpen arra valók, hogy tul tegyük rajtuk
magunkat.

A jelenkor egyik legnagyobb moralistájáról szólt az ének.

Ez a kitünő ember az asszonyi lélekre vonatkozó ismeretek legnagyobb
tudósa volt. Ugyszólván egész életét ennek a „szakmá“-nak szentelte,
amelynek tudvalevőleg egyik legnagyobb előnye, hogy ha eredményei
vitásak is, a részletei minden esetben megérdemlik, hogy foglalkozzunk
velük. S ha a kitünő moralista életének vége felé nagyon bele talált
melegedni ezeknek a részleteknek egyikébe, nem mondhatni azt sem, mintha
vizsgálódásai különben eredménytelenek lettek volna. Tőle való például
az az eléggé meg nem szivlelhető bölcs irányelv, mely arra int, hogy:

„Óvakodjál az asszonyoktól husz éves korodig és vonulj vissza tőlük, ha
a negyvenet betöltötted.“

Mintha ő maga nagyon elkésett volna ezzel a visszavonulással. Legalább
egyszerre csak az a hir futott végig Európán, hogy a nagy moralista
közeledni látván hetvenegyedik születésnapját, elérkezettnek tartotta az
időt, hogy oltárhoz vezessen egy husz esztendős kisasszonyt s nem
habozott sokáig, hanem igenis, szépének lába elé helyezte: dicsőségét,
vagyonát és minden axiomáját.

Ugy látszott, hogy ez a különben nem nagy jelentőségü s alighanem
csekélyebb fajta szórakozás kissé kompromittálja az axioma-irodalmat.
„Hogyan – kérdezgették az érdeklődők – a legevidensebb életbölcseségek
sem óvnak meg a legevidensebb balgaságoktól, avagy a moral-filozófiában
való kiválóság és a moral insanity olyan közel állanak egymáshoz?!“

És mindenki sietett hitelt adni a kósza hiresztelésnek.

Pedig a tapasztaltabbak előállhattak volna a hitetlenkedésnek ezekkel a
természetes szavaival:

– Várjunk csak egy kicsit, uraim!… Ne felejtsük el, hogy az ilyen
dolgokban alighanem a Pailleron Réville hercegnőjének van igaza.
Kételkedjenek, tisztelt uraim, kételkedjenek, ameddig megbizonyosodnak,
és ha már megbizonyosodtak, azután is csak kételkedjenek! Egy leány
bukásában s egy nagy lélek megbomlásában soha se lehet eléggé
kételkedni!

És óvakodjanak olyanformán cselekedni axiomáival, mint ahogy az angolok
cselekedtek a szerencsétlen Wilde Oszkár irodalmi podgyászával, amelyet
az erkölcsi felháborodás kidobott a közkönyvtárakból, összepökdösött,
megégetett s szétszórt, hogy még hamu se maradjon belőle. Óvakodjanak
boszut állani rajta egynámelyiküknek talán nem kedves moráljáért és
öregkori megtévedéséért!… önök, akik olyan sokat megbocsátottak, például
Horatiusnak!…

Mert akármi történjék irójukkal, ezek az axiomák szép dolgok maradnak,
amig csak a nyugtalan s aggódó lelkek végképpen ki nem vesznek a
világból.

Az öregség iszonyu. S a jelenkor egy másik nagy embere, Renan, előre
leszámolt a lelki megroppanás idejének veszedelmeivel. Testamentummá
tette, hogy: „ha majdan, a halálos ágyamon, szétmálló, beteg, kába
agyvelővel, ellenkezőjét fogom mondani annak, amit most beszélek, ma,
amikor eszem még ép, előre kijelentem, hogy mindez nem lesz az én
szavam, nem lesz az én cselekedetem, csak egy agonizáló félrebeszélése,
hánykolódása.“ S előre megtagadta haldokló énjét.

Pedig nem volt mitől tartania: szépen halt meg. A másik nagy moralista,
sajnos, rosszabbul járt. Olyan ujságot beszél róla a hir, a mely
életének utolsó éveiben csunya foltot ejt magánéletének sokáig megőrzött
jóhirén. De vajjon nem csak _On dit_, nem csak a legközönségesebb
pletyka keveri ezt a késő öregkoráig tiszta életü embert a bünös
aggastyán rosszhirébe?!… Kételkedjenek, tisztelt uraim, mindvégig
kételkedjenek! Nos és ha megbizonyosodnak, még akkor se tessék rosszat
gondolni róla! Ez csak az agonizáló hánykolódása. Az igazi ember ott van
axiomáiban. Páris az, aki Helenát elrabolta, és nem az, aki egy félnapig
véresen, sárosan hevert Trója falai közt.

Ezt kellett volna mondania a kételkedésnek.

Kételkedni mindig jó. Ebben az esetben is kiderült, hogy nem egészen úgy
történt a dolog, a hogy Európa, sőt valamennyi földrész sajtója hetekig
hiresztelte. Az a nagy ember ugyanis csakugyan házasságot kötött
hetvenhárom éves korában, de nem egy huszéves kisasszonyt vezetett
oltárhoz, hanem csak azt cselekedte, hogy törvényesitette egy
negyedszázados viszonyát. Volt egy barátnője, a kivel mintha csak
házasságban élt volna, akit azonban sokáig nem vehetett el feleségül,
nem azért, mintha nem tartotta volna erre méltónak, hanem más okokból.
Előbb azért, mert a barátnőjét nem engedte ki egy szerencsétlen házasság
kötelékéből a boszuálló férj; később pedig azért, mert a családjának (a
leányának meg a vejének, akiknek már eladó leányuk volt) nem akart
kellemetlenséget okozni a régi viszony törvényessé tételével. Hanem, a
mikor érezte, hogy nemsokára meg fog halni, anyagi tekintetben
gondoskodni akart arról a nőről, akit sokáig szeretett s aki sokáig volt
hozzá kedves. A mi egy kicsit más, mint a bünös aggastyánság.

A valóság meg a közt, a mivé ezt a szenzáció-keresés formálja át, van
néha egy kis különbség. Nem éppen kivételes dolog, hogy romlott
képzelettel irják az ujságot külön ajánlással: a romlott képzeletnek.



ESTE AZ ERDŐN.

Este az erdőn egy nagyon szép fiatal asszony meg egy kis leány virágot
szednek. Egyszerre előttük terem az örök Anthony, az az ember, akinek a
szerelme végzetes. Az uj időkben Anthony külsőleg olyan, mint más. Nincs
benne semmi a Beau Ténébreux-ből; megjelenése nem ébreszt
balsejtelmeket. Tartása nyugodt, szava illedelmes; a szenvedély nincs
folyvást ajkán. Amig magára nem marad vele, közömbös dolgokról beszél;
semmiségekről, mint mindenki, kissé egyhanguan, mint egy igen jó modoru
fényképész. Hogyan kelthetne gyanut? Titkát egy tudja csak, és az nem
beszél róla. És egy tizenöt éves leány, „ki még virágot szedhet minden
ágról“, mit sejt az még szerelemről, halálról?!… Magukra hagyja őket. Ő
koszorut köt; a másik csöndes, mint a mélyviz; nem látni rajta, mit
forgat a fejében. Majd hoz nekik virágot.

Este az erdő árnyékokkal telik meg. Az elhagyott tájék ünnepi csendje a
halált dicséri; a fák az anyaföldről suttognak, s szavuk a szivekbe
lopózik. Akinek bánata van, kerülje az erdőt, s ne hallgassa a nyirfák
zizegését; üljön otthon, olvassa Paul de Kock-ot, vagy menjen el a
kaszinóba, ott még jobb a világitás. Az erdő sötétjében gnómok
leskelődnek.

S meglehet, ha ez a találkozás másutt történik, a dolog, melyről szólok,
épp ugy végződik, mint a legtöbb szerelmi história: müvészi befejezés
nélkül. Ki nem volt közel a „tragikus vég“-hez soha életében?! A
véletlen nem mindig öl; néha visszarántja az örvény széléről, aki maga
ront neki az örvénynek. Az Anthonyak családjából sokan meggyógyulnak, s
mint nyugalmazott pénzügyi tanácsosok szokták, nem halnak meg soha.

Ennek a históriának másképpen kellett végződnie. Mit beszélhettek a
halál előtt – ki tudná azt kilélekbuvárkodni? Az örvény széléről
visszarántott, hajdani öngyilkos-jelöltek mesélnek egyet-mást az efféle
jelenetek részleteiről, de mindenki rosszul emlékszik elmult
fájdalmaira. Bizonyára banalitásokat beszélt a szegény Anthony; affélét,
aminőt szinpadon hallani. Az élet tragikusai a legtöbbször azoktól
tanulják a szavakat, akik csak játszszák a tragédiát.

Egyet tudunk az egész párbeszédből, ezt a kis szócskát, hogy: „nem“.
Tudjuk továbbá a „tény-álladék“-ot. Két lövés dördült el, s két golyó
kioltott két életet. Anthony ölt, mert szeretett; nem akarta, hogy a
másé legyen, aki nem lehetett az övé. Aztán megölte magát. A
vadrózsa-bokrétát piros, meleg vér boritotta el, s a gyermeklány már egy
halottnak hozott virágokat.

*

Az ember nem hinné, hogy ennek a szomoru történetnek tanulsága is van.
Pedig, ugy látszik, van; legalább eljövének a moralisták és fejöket
csóválák.

Lám, a realizmus! A meglazult erkölcsök! A finde-siécle és egyéb gonosz
dolgok!

Ámbátor Anthonyk minden időben voltak és lesznek, s a vidám régiek, akik
szerencsésen elkerülték Krafft-Ebing doktort, koronkint együtt pingálták
Ámort és a halálfőt.

Mégis ugy kell lennie, mint ezek a bölcsek állitják, s bizonyára
cudarság megölni, akit szeretünk, azért, mert nem engedett önös
kivánságunknak. S ha a bokrétát kötözgető szép asszony gyilkosa azért
ölt, hogy kiérdemelje ezeknek a moralistáknak az elismerését, ugy nagyon
elvétette a dolgát.

A valószinü azonban az, hogy édes-keveset törődött ezeknek a jó uraknak
az elismerésével, s nagyon mindegy volt neki minden erkölcsi fogalmuk, s
ráadásul mindegy volt neki az egész világ. Ugy látszik, nem igen
törődött az semmivel, a monomániáján kivül. A szenvedély már ilyen
furcsa valami.

A moralizálás igen szép dolog, még a minden áron való moralizálás is. A
karakter még tulszigoruságában is tiszteletreméltó. Néha azonban a
karakter, a maga megelégedettségében, kissé erőszakos. Ilyenkor
fölösleges prédikációkra ragadtatja magát, s többet akar tudni, mint
amennyi halandónak adatott; szóval, a karakter néha diadalmaskodik az
elmén… rosszabb magyarsággal jobb volna igy mondani: a karakter néha
diadalmaskodik az ész felett…

Még ebben az esetben is kalapot kell emelni előtte, ilyenkor azonban ne
tessék követni a karaktert odáig, ahová tulszigoruságában eljut, amikor
megtagadja az emberi részvétet a halottól.

Higyjék el, némelyik Anthony méltó minden szimpatiára. Én ismertem
ilyet; véletlenül éppen azt, aki – senki se hitte volna róla –
gyilkossággal és öngyilkossággal végezte, este, az erdőn… nyilván nem
azért, hogy megboszantsa a szigoruakat… Szóval, nemcsak „a papiron“
tipelek… Kedves, megnyerő, és finom lelkü embert ismertem meg benne, aki
gavallér volt a szó legjobbik értelmében, amivel azt akarom mondani,
hogy gyöngéd és nemesszivü volt, aki addig, mig gyilkossá kellett
lennie, még csak kellemetlenséget se okozott senkinek.

Bizonyára volt benne valami a regényhősből. Ó, nem a viselkedésében, nem
az allürjeiben, ha önök szerint, szigoru urak, a regényhősök
viselkedése, a „regényhős-tempók“ nem férnek össze a jóneveléssel és az
európai formákkal. De a hangja lágyságában, s a tekintete szelidségében
volt valami nyugtalanitó, amit csak azoknál az embereknél venni észre,
akiknek előbb-utóbb szerencsétlenség a végük.

S önöknek igazuk van, ha azt vallják, hogy a világnak semmi szüksége a
regényhősökre, akik önmaguknak is, másoknak is vesztére születtek, s
akik nem tudnak élni, csak meghalni tudnak. Mindez igaz; mégis minden
kor, s minden társadalmi réteg megtermi a maga regényhőseit.

S mért hogy igen sokszor éppen ezek a legkedvesebb emberek?

Csak véletlen-e, hogy ennek a mi regényhősünknek a huga tüneményes
szépség volt a maga rövid életében, a legpoétikusabb jelenség, s a
legragyogóbb beauté mindazok közül, akik a budapesti bálok parkettjén
megfordultak?! Sokan sokáig emlékeztek rá, hogy ez a gyönyörü teremtés
virágjában tört le; az orvosok azt mondták, hogy: a tüdővész, az
asszonyok, hogy: a tánc ölte meg.

Mért hogy a szépség, a szeretetreméltóság, meg a szerencsétlenség édes
testvérek?…

*

Azokban, akik ismerték a mi regényhősünket, a mély részvétet nem
zavarhatta meg az erkölcs felháborodása. Ezeknek eszébe kellett jutnia,
hogy vannak rettenetes dolgok, melyek bármilyen isten ellen való vétkek,
mindenekelőtt óriás szerencsétlenségek.

Akik nem ismernek bocsánatot, vegyék figyelembe, hogy az isten ellen
való vétek nem mindig alantas. Vegyék figyelembe, hogy amikor az emberek
roppant tömegében jóformán csak egy energiát látni, azt, amelynek
erejénél fogva az egész világ kapar és marakodik, majd ujra marakodik és
kapar: az, hogy van még az emberiségben egy másik energia is, mely bár
rombol és öl, de nem az étvágyból fakad – magában véve is bocsánatért
kiált.



A SZÁMÜZÖTT TÉLÉMAQUE.

Nem vagyok nagy klerikus nevelés dolgában. A gyermek örök rejtély maradt
előttem s állandóan bámulom a vakmerőket, akik ezen a rejtélyen
uralkodni akarnak. Minő csodálatos erők szunnyadnak benne, amelyeknek
életjelenségeihez a hőmérőt nem találod meg magadban! Mindegyik rébusz,
mindegyik más és más s a legtöbbször oly idegen előtted, mint a fölötted
világitó csillagok, melyeknek csak külső formáit ismered és sejtelmed
sincs róla, micsuda világ lakik egyforma, szende fényük mögött. Ha azt
véled, hogy kitanultad valamelyiket, a kinai nyelv hatvanezer betüje
közül egyet tanultál meg s holnap ujra kezdheted a tanulást. Ahányan
vannak, mind egy-egy külön világ; hieroglifái rejtelmes atavizmusoknak,
melyeket a mult fekete fátyollal föd el előled. És te, aki talán nem
ismersz egyebet, csak egy kaptafát, egy képzelt homunculust, olyan
erőket vagy olyan gyöngeségeket imputálsz neki, amelyeknek talán éppen
az ellenkezői érlelődnek szivében. Azért még sem félsz otromba kézzel
nyulni hozzá ehhez a füstpapirhoz, melyen helyrehozhatatlan nyomot hagy
minden érintés, minden vigyázatlan lehellet!…

És milyen hitványak eszközeid, melyekkel ezen az ismeretlen hangszeren
játszani iparkodol! A legtisztesebb, legősibb nevelési elvek közül
majdnem mindenik vitatható, némelyik tisztára galádság. A
legáltalánosabb principiumok között alig van egy-kettő, mely
lelkiismereted előtt megállja a sarat. Meg vagyok győződve, hogy a
leánygyermeket vallásossá kell nevelni; meg vagyok győződve, hogy fiut,
leányt egyformán ahhoz kell szoktatni, hogy sohase hazudjék; s meglehet,
ebben sincs igazam. A többi találgatás és tapogatózás. Sohase tudod,
hogy mikor jót akarsz vele, nem rontod-e meg az egész életét. Igyekszel
gyöngéd érzéseket oltani a szivébe? Talán el fogja sodorni a legelső
vihar. Keménylelküvé, rideggé teszed? Talán meg fog átkozni, mert
megfosztottad még a csalódásoktól is. Szabadjára hagyod egyéniségét s
csak virrasztasz körülte? Egy szép nap talán egy szörny áll majd
előtted, akinek nem érted a nyelvét.

Hát még mikor a gyermek serdül, mikor a rejtelmek kezdenek bonyolódni?!
Mikor a rossz feléje terjeszti árnyékát s te a sötétségben nem látsz
többé semmit?! Mikor még ő maga is hozzájárul, hogy téged lóvá tegyen?!
Most kell még csak okosnak lenned, Figaro! S egész tudományod, egész
bölcseséged nem áll egyébből, csak ebből az egy szóból, hogy: „Goddam!“

Valóban, nekem ugy rémlik, hogy a pedagógus kevélysége az emberi
értelemnek legcsunyább elbizakodottsága. Persze, más a dolog, ha a
paedagógiát ugy értjük, ahogy Spártában értették. Igenis, lehet
katonákká gyurni az embereket az állam érdekében; ez a mesterség, ha jó
eleve kezdik, talán nem is olyan nehéz. De nevelni őket, nevelni, hogy
olyanokká váljanak, aminőkké lenniök nem az állam, hanem a tulajdon
érdekük kivánja – minő óriási ambició! A pedagógusnak, ha méltó akar
lenni erre a névre, egyesitenie kell magában a nagy pszihológus, a nagy
moralista, a nagy politikus és a nagy diplomata minden kitünő
tulajdonságát. És istenem, mit látunk?! Azt, hogy ha a pedagógusok a
kertészetre adták volna magukat, ennek a földnek a növényzetéből most
már nem volna egyéb, csak páfrány és zuzmó. Ahová a pedagógus leteszi
nehézkes, mészáros-kezét, nyomában nincs egyéb, csak himpor pusztulása.

Meglehet, mindez csak fantazmagória s én nem is ragaszkodom hozzá, hogy
minden esetben okvetetlenül igazam van. Ha mégis előhozakodom ezzel a
fantazmagóriával, teszem azért, mert okát akarom adni, hogy az iskolai
nevelést kimérának tartom. Az otthon nevelését nem kritizálgatom. A
szivnek mindig vannak fényes ötletei, melyeket nem lehet megtalálni a
teóriák egész magazinjával. És aztán, az otthon levegőjében van valami
ózon, amely rendesen helyre hozza, ami apróbb hiba esik. Az otthonban
„_ő_“ lehetővé teszi még a nevelést is. De nevelés és iskola! Béke és
Mannlicherpuska, egészség és táncolás a jégen.

Nevelés dolgában az iskolának ma csak egy szerepe van: az, hogy
megismerteti a gyermekkel a bünt. Igaz, hogy később, az életben, ugyis
meg fogja látni; de ez az előlegezés legalább is kétes haszonnal jár.

Ha még olyan elfogadott nézet is „in theoria“, képmutatás volna
bizonyitgatni, hogy: de igenis, az iskola nevel; sőt képmutatás volna
még csak várni is, hogy az iskola, mai formájában, nevelést adjon.
Legyünk őszinték, az iskola „in praxi“ csak arra jó, hogy tanitson; hogy
valamelyes, minimális ismerettel lássa el a gyermeket. Sőt, a meztelen
igazság az, hogy rendesen még ezek a minimális ismeretek is mellékesek;
az apa célja egyszerüen az, hogy bizonyos életpályára készüljön el a
gyermeke, az iskoláé pedig, hogy gátakat állitson fel a kis proletárok
előtt, akik azokat a bizonyos életpályákat lehetetlen számban kivánják
megrohanni. Ne tessék azt mondani, hogy ez cinikus beszéd; megengedem,
hogy tulságos ridegséggel fejeztem ki, amit mindenki érez. Sőt hinni
akarom a jobbat: hogy az iskola célja is az volna, ami az egyesé.
Tudniillik, hogy a különböző életpályákhoz megadja az első ismereteket s
e célból a tudnivalók egy minimális anyagát kenje rá a gyermekre,
amennyi meg nem árt neki s amennyiből még benne is maradhat valami.

Tudom, hogy vannak, akiket megbotránkoztatok ezekkel a szavakkal. Akik
igy hurrognak le: az iskola célja nem az, hogy előkészitsen bármily
életpályára is; célja az, hogy általános müveltséget adjon s csak ez
által, közvetve, preparál az életre. Az a célja, hogy általános
müveltséget adjon? De vajjon ad-e s adott-e valaha? Kérdezzenek ki egy
fiatal legényt, aki tavaly tette le az érettségi vizsgálatot
„kitüntetéssel“, s nem fogja tudni: hogyan keletkezik a hó és jégeső,
nem fogja tudni elmondani, mennyit ismert meg a civilizált világ
Afrikából, mikor és hogyan, és nem fogja tudni elmondani, hogy
tulajdonképpen hogy is van az a vér-keringés? Később majd megtanulja, ha
kedve lesz hozzá. Nem; az iskola sohasem adott, most sem ad „általános
müveltséget.“ S micsoda cél az, mely mindig megmarad célnak?

(Szinte hallom, hogy: „Igen, mert a tanitási módszer silány. De ebből
csak az következik, hogy az iskola rossz“. Olyan régen rossz, kegyes
uraim, hogy nekünk már iskola és rossz iskola egyet jelentenek.)

Amit az iskola valósággal megád: az három-négyszáz sornyi ismeret,
jobbára történelem, némi irodalmi máz, homályos emlékek rendszerekre és
kategóriákra, melyek a szegény fiu előtt soha sem voltak érthető dolgok
s mindezen a kétes értékeken kivül még valami. Ez a „még valami“ az
egyetlen haszna a kis proletárnak a sok esztendei struggle for life-ért.
Az iskola megnyitotta előtte a latin kincses házat, s az iskola
megkönnyitette, hogy megtanuljon egy-két élő nyelvet.

Eddig vagy az egyiket tette meg, vagy a másikat. Ezentul ugy volna, hogy
megteszi majd mind a kettőt.

A kilátás olyan kecsegtető, hogy az ember a legelső pillanatban
okvetetlenül lelkesedik az egységes középiskoláért. De ha tulestünk a
lelkesedés első mámorán, s megismerkedünk a tervezettel, örömünk
megcsappan. Furcsa ez a tervezet. Különben Isten mentsen, hogy
hozzászóljunk a részleteihez; nem illenék, hogy mi laikusok
kritizálgassuk a szakértők dolgait. De van ebben a tervezetben valami,
ami már ránk is tartozik. Azaz, hogy nincsen benne valami s ez a valami
a francia nyelv.

Ezentul iskoláinkban nem fogják tanitani a francia nyelvet. Néhány ezer
fiuval meg fog kevesbedni azok száma, akik Calypso iránt érdeklődnek; a
jó Télémaque királyfi elveszti magyarországi klienseit.

A tervezet bájos egyszerüséggel nyilatkozik az ujitásról. A tervezet
megengedi, hogy a kis proletárok, ha kedvük van hozzá, privata
diligentiá-ból ezután is tanulhassanak franciául. Ha éppen nagy kedvük
van hozzá.

Megengedi? Csak nem akarta talán eltiltani, hogy az iskola falain belül
francia leckét is lehessen hallgatni?! Egyéb igazán nem hiányzik ebből a
tervezetből, minthogy ezt is eltiltota volna!

Bizony, ebben a kegyelmi paragrafusban nincsen köszönet. A fődolog az,
hogy a francia nyelvet kiküszöbölik a rendes tantárgyak sorából, hogy
ezentul Magyarországon nem lesz iskola, ahol a francia nyelvet
kötelezőleg tanitanák.

Igaz, hogy eddig is csak a reáliskolákban tanitották. Ezzel a „csak“-kal
valahogy beértük, ha máskép nem lehetett. Végre mégis volt minden évben
egy pár száz rekruta, aki az iskolából az életre nemcsak ballasztot vitt
magával.

Nem volt ez olyan csekélység, mint azok gondolják, akik a francia
nyelvet egy kis szabadkézi rajzért áldozták fel.

Mert a legnagyobb részt ennek a megunt, számüzött Télémaque királyfinak
köszönhetjük, hogy a magyar tudományos törekvések megszabadultak attól a
megalázó, gyilkos német gyámságtól, melynek igájában a legderekabb
képességek is évtizedeken át szolgai munkára voltak kárhoztatva.
Télémaque királyfi tette, hogy az általános irodalmi szinvonal
legujabban olyan nagyot emelkedett; hogy izlésünk megtisztult, hogy
látókörünk kiszélesedett. Télémaque királyfié az érdem, hogy a magyar
festők és szobrászok megujhodott kedvvel, lázas munkával hozzák helyre a
sok esztendei mulasztást, s hogy lemondva a strucc-szárnyalásu német
géniusz imádásáról, kinyilt szemmel méltóbb ideálokat keresnek.
Télémaque királyfi tette végre, hogy valahára van egy európai nivóju
szinházunk, hogy a magyar szinészeknek nem kell elbujniok az idegen
müvészek elől, s hogy Budapest közönsége épp olyan kényes, szigoru
izlésü, mint a Boulevard des Italiens-é.

Ez a Télémaque királyfi, aki aránylag rendkivül rövid idő alatt ilyen
jelentős hasznunkra vált, még ezután is tehet szolgálatokat a magyar
géniusznak. Legalább egyelőre jó lesz, ha nem bánunk vele kurtán. Van
még egy és más tennivaló, amihez mindig el fog kelni némi francia izlés.

Kegyelmet hát a szegény Télémaque-nak! Kegyelmet neki, szakértő uraim!
Ne mondhassa el senki az egységes középiskoláról, hogy: amit tanitani
fog, összefoglalása mindazoknak a dolgoknak, amelyek az életben
fölöslegesek, s hogy ami áldásai közül a legtöbbet ért volna, kimaradt
belőle.



AZ ÉRDESSZAVU MIRÁKOLÓ.

A cár beteg volt s a világ minden hirlapjában sürün lehetett olvasni
ilyen tetszetős apró történeteket:

… Mialatt a fehér cár, minden orosz országok császárja, akitől egykor
milliók reszkettek, tehetetlenül vergődött velencei csipkével diszitett
s gonddal, nyugtalansággal tömött vánkosán, a fehér palota
márványlépcsőin egy igénytelen alak lépdelt fölfelé, szürke kabátban,
furkós bottal és sáros csizmában. A lakájok el akarták állani az utját s
a hopmester azzal lépett elébe, hogy a cárhoz ilyen öltözetben nem
szokás beállitani. De az igénytelen alak csak annyit felelt, hogy: „A
frakkommal nem fogom meggyógyitani“ s egy jól irányzott oldallépéssel
elháritván az alkalmatlan hopmestert, belépett a beteg uralkodó
termeibe. Egyenesen a cár ágyához tartott s ott izgatottan nézegetett
körül. „Pfü, micsoda levegő ez! – kiáltott fel. – Nyissák ki mindjárt az
ablakot, ha eddig még nem volt annyi eszük!“ S ezzel kipökött a padlóra.
Amire a cár főhadsegéde, Boisberthelot gróf odasugott La Vieuville
Bertrandhoz, a szárnysegédhez:

– A cár élete meg van mentve!

Az igénytelen alak ezalatt levetette csizmáit, hogy közelebbről
dögönyözhesse meg a cárt, a csizmákat megőrzés végett átadta a cárnénak
s a következő pillanatban siketitő orditás hangzott fel: a minden
Oroszországok cárjáé, kit az erélyes massage szerencsésen fölserkentett
szomoru apathiájából.

Az udvarfiak és udvari dámák pedig csodálattal eltelve, adták
szájról-szájra a Boisberthelot gróf szavát:

– A cár élete meg van mentve!

E férfiu Szaharjin volt, a nagyhirü tanár…

Továbbá:

… Nikolájevics Vazul nagyherceget esztendőkkel ezelőtt nehéz hallás és
rossz látás gyötörte. Minden kitünőség lemondott immár a nagyherceg
szeméről és füléről. Végre, valakinek az udvarnál eszébe jutott egy
moszkvai igénytelen ember, aki addig inkább csak egyszerü modoráról,
mint gyógyitásairól volt hires. Az igénytelen embert meghivták
Pétervárra s bár ez csak dörmögve engedett a meghivásnak, a nagyherceg
meg volt mentve, mert az igénytelen moszkvai orvos alig három-négy pofon
alkalmazásával visszaadta a nagyhercegnek látását és hallását.

A meggyógyult beteg már akkor ki akarta fejezni háláját orvosa iránt,
mikor még szikrázott a szeme a kurától, s százezer rubelt küldött az
igénytelen moszkvai tudósnak. De az igénytelen moszkvai tudós
visszaküldötte a pénzt a következő egyszerü sorok kiséretében: „Nekem
több a pénzem, mint magának. Nem szeretem, mikor a bolha köhög.“

E férfiu Szaharjin volt, az azóta már nagyhirü tanár…

Más nóta:

… Szaharjin, amily kevéssé respektálja a világi finnyásságokat, épp oly
önfeláldozó jótevője a szegényeknek.

Nemrégiben egy szegény, hárászkendőbe burkolózott, tizenhárom éves
leányka kopogtatott egy nagyuri palota kapuján.

Kis vártatra beengedték a házigazda, egy igénytelen ur elé.

– Mit akarsz te, csámpás?! – kérdezte a házigazda érdes hangon, mely
azonban a szeretet melegétől rezgett.

– Szegény özvegy édes anyám nagyon beteg. Nincs betevő falatunk sem.
Tanár ur, legyen kegyelmes hozzánk!…

– Nos, kis mamlasz, csak lódulj haza. Majd meglátjuk – szólt kedélyesen
az igénytelen alak, humorosan kollintván fejbe a leánykát.

Aztán személyesen kocsiba ült és személyesen elhajtatott a szegény
asszony lakására.

– No vén banya, miért vajlogatunk? – kérdezte az igénytelen alak,
vidámságot sugározva a komor szobába.

– Nagyon beteg vagyok, tanár ur – szólt az együgyü asszony.

Az igénytelen alak megtapogatta a csuf öreg asszonyt, aztán személyesen
leült receptet irni, személyesen kifizette az egész orvosságot és
személyesen eltávozott.

S a beteg meggyógyult!

E férfiu Szaharjin volt, a nagyhirü tanár…

*

De hisz ön régi, kedves ismerősünk nekünk, nagyhirü tanár ur! Ismerjük
kedves családját és egész uri rokonságát, s igazán csodálkozunk: hogy
önhöz még nem volt szerencsénk, hogy nevét ilyen későn kapja szárnyára a
hir!…

Tudjuk, hogy kedves papája a regényekből és a szindarabokból jól ismert
vén tengeri farkas, akinek mord külseje alatt olyan arany sziv dobog…
tudjuk, hogy édes mamája az Alma Mater, aki ugy látszik, arra oktatja
fiacskáit, hogy: „Gyógyitsatok, lelkem, pofonokkal, mert egyébbel ugy
sem igen lehet gyógyitani“, s tudjuk, hogy kedves nagynénje: Angotné
asszony, a piac kedélye, aki olyan, de olyan vidám, amig nem a maga
bőréről van szó!…

És ismerjük cousin-jeit is, akik nálunk hasonló kedélylyel gyógyitják a
szegényeket, s akik olyan müvészien el tudják rejteni arany sziveiket a
tiszteletreméltóan rideg külső alá. A bot-csinálta és bot-ápolta betegek
meg-megfordulnak néha nálunk is egyik-másik klinikán avagy a
kórházakban. De mert ismerjük származását és rokonságát: a távolból is
megértjük önt s a távolból is méltányoljuk nagy tehetségét. Mint
környezetének, nekünk is imponál humorával, melyet nem zavarhatnak meg
az élet apró nyomorúságai, egyszerüségével, mely nem ismer tekinteteket
se le-, se felfelé, s hivatásának végtelen tiszteletével, mely nem tür
meg maga mellett semmiféle regardot dolgok avagy emberek iránt.

De kiváltképpen két tulajdonságával imponál ön nekünk jobban, mint a
szindarabok és regények jószivü strázsamesterei, zsandárai és
börtönfelügyelői.

Az egyik, ami önnél bámulatba ejt: önmaga iránt való tiszteletreméltó,
impozáns bizodalma. Ön bizonyos benne, hogy egy gorombaságára,
legrosszabb esetben botjának egy érintésére minden betege kétségtelenül,
okvetetlenül meg fog gyógyulni. A féltudós ugyan azt tartja, hogy az
orvos nem gyógyithat, csak könnyithet, foltozhat, de ön feltétlenül
bizonyos benne, hogy a betegeit meg is fogja gyógyitani. Mert ön, ismert
aranyszivével, másképp csak nem bánhatnék érdesen szerencsétlen
nyomorultakkal, ha nem tudná határozottan, hogy vissza fogja adni nekik
az életet?! És ha ezek közül a kedélyesen kezelt betegek közül
véletlenül csak egyetlen egy is elhaláloznék, ez az egy be volna csapva,
mert hisz alkalmasint csak a gyógyulás reményében tette zsebre az ön
eredetiségeit.

A másik, ami mindenekfelett imponál önben: az igénytelensége. Ön azért a
végtelen tudományért, amelylyel csalhatatlanul meg tudja mondani, hogy
betegének vagy ez, vagy más valami a betegsége, amelylyel csalhatatlanul
ki tudja jelenteni, hogy „contra vim mortis non est medicamen in hortis“
– nem kiván egyebet, mint hogy nagyherceg és muzsik ugy tisztelje az ön
eredetiségeit, mintha ezek magának a hatalmas Mors imperatornak uri
szeszélyei volnának. Holott ön azt is megkövetelhetné, hogy halódó
muzsikok, nagyhercegek és cárok térdepelve rimánkodjanak öntől egy kis
nux vomicát. A haldokló tudvalevőleg képes minden megalázkodásra. Talán
még ön is képes lesz egy kis alázatosságra abban a kritikus órában.

*

Avagy csalódnánk? S ön csak egy szegény ördög, nagyhirü tanár ur? Egy
szegény ördög, aki éppen olyan, mint más s csak azért hordja a durvaság
álorcáját, mert ez imponál? S csupán ugy játszsza a mumust, amint
némelyik szegény béres a kisértetet játszsza, aki a padlásra jár egy kis
szalonnára? Ugy volna talán, hogy ön is szeretne emberségesen bánni az
emberekkel, de nem teheti, mert: élnie kell, mert: pózolt érdessége a
kenyérkeresethez tartozik, mert: mundus vult decipi, ergo decipiatur? Ha
igy volna, igaz részvéttel vagyok a nagyhirü tanár ur iránt.



LESSEPS.

Nem lehetett egy szó, egy hang, egy sóhajtás nélkül menni el a Lesseps
ravatala mellett. Ha valami, ez a Circum dederunt még alázatosságra
tanithatott bennünket. A szegény halhatatlan – mert kegyelemből a
halálában is „halhatatlan“ maradt, – aki most már a mindig szives
vendéglátó Pére Lachaise lakója, egy csodálatos élet szomoru tanulságait
hagyta maga mögött. Valóságos mese volt ez az élet, csakhogy modern
mese, amelyben sok a fantasztikum, amely azonban nem a mesebeli örök
boldogsággal, hanem a végzettragédiák megrázó fordulatával záródik.
Sorsának röpte már-már a csillagokat érte s az impozáns „hajtalék“ abban
a mélységben végződött, ahová a szakadékok kis gnómjai is csak
megdöbbenéssel tekintenek alá. Ha valamikor, ugy akkor, mikor a Pére
Lachaiseben elhangzott Et cum Lazaro hirét a telegráf és a kábel szerte
röpitették mind az öt világrészbe, a kereskedőktől hangos nagyvárosokba
s a sárgaláz vidékeire, ahol nem laknak megfinomult emberi lények, csak
vad, ős-emberek, ahol csak egy-egy magános mérnök csinálja a
civilizációt nem tudni kinek a hasznáért: eszünkbe juthatott a Bossuet
mennydörgése: „Csak az Isten nagy!“

*

Vajjon azok, akiknek nevét rózsalánccal köti a hir a nagy
cselekedetekhez, kétségtelenül, okvetetlenül nagy emberek-e?! Vajjon
Isten választottjai-e mindannyian, vagy a legtöbben csak a vak sors
játékszerei?!

Az utilitárius felfogás – és ó, mennyire megnyerte és mennyiszer teherbe
is ejtette ez a világnézet a mi korunkat, amelyben minden kicsinyes,
kivéve az általános versengést, mely oly formidáblisan nagyra nőtt! – a
kalmár-logika, a kalmár-kritika nem habozik. Neki csak egy cinosurá-ja
van: a hatás, a siker s csak a kézzelfoghatóból, a készpénzre
válthatóból következtet vissza az x-re, az ismeretlen erőre. Kihagyja
számitásából, hogy a hatásnak, a sikernek az emberi gondolaton s az
emberi energián kivül hány és hány másféle faktora van; nem törődik
vele, hogy a céget jegyző emberi erő mögött a kedvező szelek s szelid
vizek minő hajtó erővel dolgoztak. Csupa bók az emberi erő iránt,
föltéve, hogy a siker eszkontálható; viszont az nem erő neki, mely
megtört az elemek hatalmán s a balszerencse ellentállásán. A zseni, akit
elvisz a sárgaláz, nem volt zseni; csak gyönge ember volt, akinek ki
kellett volna tartania. Másfelől, aki valamit produkál, ha nem is tett
egyebet, mint hogy megnyerte a nagy lutrit: a legrosszabb esetben
ördöngősen ravasz fickó, akivel számolni kell.

És hány embernek a nevéről neveztek el már csillagokat, akiknek esetleg
kihuzták a számát, akiknek véletlenül megjött a csillaguk!

Ez a történeti felfogás, a taine-izmus in absurdis; egy kis ravaszkodás
azzal a sark-igazsággal, hogy mindennek ugy kellett történnie, amint
történt. Ravaszkodás, mely nem lát az orránál tovább s mely ha
következetes akar lenni, felállitja ezt a tételt is: „mindaz pedig, ami
nem történt meg, egyszerüen lehetetlen“. S vannak, akik elmennek idáig.

Ennek a felfogásnak a kis tőkései hamar elkészültek a Lesseps Ferdinánd
megitélésével. Megalkotta a Suez-csatornát, mely hasznára lett
millióknak, tehát nagy, igen nagy ember volt; nem tudta megcsinálni a
Panama-csatornát, amiből kára lett millióknak és millióknak, tehát
gazember volt.

De hát igazán övé volt-e a Suez-csatorna minden dicsősége?! S igazán övé
volt-e a Panama minden szégyene?!

*

Ugy látszik, mintha a nagyságához nem férne kétség, legfeljebb a
bünösségéhez. S bünös volt-e, vagy csupán könnyelmü: ezt a kérdést,
miután jogilag letárgyalták, nem bolygatták többé, hanem letakarták
nagyságának a palástjával.

Előbb, miután nevét ráirta Európa mappájára, elhalmozták minden
dicsőséggel. Elnevezték a nagy franciának, megválasztották
„halhatatlan“-nak. Csak egy dicsőségre kellett haláláig várakoznia. Arra
a dicsőségre, hogy Vilmos császár kinevezze őt a világegyetem legnagyobb
emberének.

Ez is megtörtént. A kiváló tehetségű kritikus és zeneköltő, aki már sok
arcképkészitőt nevezett ki festőmüvésznek, aki kinevezte Ohnet-t a
legnagyobb francia regényirónak, nem tudom kit a legnagyobb káplárnak,
nem fösvénykedett, mikor elérkezett az idő, hogy Lesseps-szel szemben is
kitegyen magáért. Nyilván ugy vélekedik, hogy hasonlóan Szent Ágneshez,
aki üres kötényéből rózsákat osztogatott, csak a zsebébe kell nyulnia,
hogy annyi dicsőséget osztogasson szét belőle, amennyi neki tetszik.

De bármint vélekedik, szép tőle, hogy juttatott a készletéből Lesseps
Ferdinándnak is. Annál szebb, mert alighanem ez az utolsó dicsőség,
amelyben a suezicsatorna hőse részesült.

Még el sem földelték szegényt s a nagyságot máris megkezdték
visszalármázni róla. A rögtönzött biografiák kisütötték, hogy a legjobb
esetben is, ezt a nagyságot nem jelentette előre semmiféle signum, semmi
ama prodigiumok közül, amelyeket Livius emleget. A zsenialitás kissé
későn tört ki rajta, s ha esetleg hatvan éves korában talál meghalni, a
neve örökre ismeretlen marad. A diplomata mesterségbe született bele, de
erről a pályáról, a dicsőségnek minden aprópénze nélkül, önkéntelenül
kellett lemondania. Valóban alig képzelhető tökéletesebb bukás, mint az,
amely a Lesseps első „karriér“-jének véget vetett. Odillon-Barrot olyan
megbizással küldötte Rómába, amelynek céljával minden francia
ujságolvasó tisztában volt. De Lesseps félreértette instrukcióit, s ugy
diplomatizált, hogy a francia érdekek csak ugy rittak bele. Oudinot
generális, a francia csapatok fővezére, nem is hederitett a
szerencsétlen küldött intézkedéseire, s mikor Lesseps ezért kérdőre
vonta, a teljhatalmu megbizott urat egyszerüen ostobának nevezte. A
diplomata kardot rántott, s a katonáknak ki kellett nevetniök a szegény
diplomatát. Lesseps panaszkodó levelet küldött haza, s mig Rómában,
amelynek eddig csak szivességeket tett, minden bajért őt tették
felelőssé s gyilkossági kisérleteket követtek el, ellene, a külügyi
hivatal nem is felelt a levelére, ellenben elmozditotta az állásából,
bolondnak deklarálta, fegyelmi eljárást akasztott a nyakába, s
hivatalosan megállapitotta, hogy Lesseps az ő utasitásai ellen
cselekedett, ami meglehetősen ritka dolog a diplomácia
botránykrónikáiban.

De ha a _Lehrjahre_ nimbusza szétfoszlott a detektivszerepre is
vállalkozó tájékozódó-kedv tolvajlámpájának világosságánál, ime, a
_Wanderjahre_ dicsősége sem teljes többé. Kiderül, hogy a szuezi
csatorna ideájának atyja tulajdonképpen Lepère tábornok, Bonaparte
egyiptomi expediciójának vezérkari főnöke volt, s ezzel az ideával, mely
megfordult már a fáraók idejében is, Lesseps csak a Lepère könyvei révén
ismerkedett meg. Kiderül továbbá, hogy a szuezi csatorna munkálatainak
valamennyi terve egy osztrák mérnöktől való – ki tudná a nevét?! s az
egész plánumot, melynek végrehajtása akkora dicsőséggel járt, Lesseps
meg a szuezi csatorna-társaság csak _megvásárolta_. Sem az idea, sem a
tervezet nem a Lessepsé; Lesseps ennek a kanálisnak inkább csak a
Vespucci Amerigo-ja volt. De miben állna hát akkor nagysága, ez a
világraszoló nagyság? Övé a _végrehajtás_ érdeme. A vállalkozásnak
temérdek akadálya volt: a porta bizalmatlansága, az angolok
féltékenykedése, az általános kishitüség. Ezeket az akadályokat győzte
le a Lesseps hite, szivóssága és akaratereje.

Csakhogy – mint az _Ál-jó-emberek_ Bassecourt-ja mondaná – _csakhogy_
hová lett volna ez a hit, ez a szivósság és akaraterő a Szaid pasa
barátsága, az Izmail pasa financiális zavarai, s a Napoleon császárnévá
felcseperedett Montijo Eugéniának holmi apró udvariasságokkal
meghóditott, szives jóindulata nélkül?! Sors bona, nihil aliud.

Szó sincs róla, ebben a kritikában nagyon sok a tulzás. Ez a kritika
nincs távol attól, hogy ekképpen nyilatkozzék: „Istenem, hát olyan nagy
dolog az emberiség életében, ha az indigót valamivel hamarább lehet
áthozni Indiából?! Láttunk már ennél nagyobb szeleket is!“ Amivel
bizonyára csak a legfrivolabb felfogás állhatna elő. De ha sok is a
tulzás ebben a kritikában, jegyezzük meg, hogy ez a kritika soha se a
gondolkozás, hanem mindig csak az akció nagy embereit ostromolja, akik,
valljuk meg, soha se lehetnek meg, soha se boldogulnak kitünő
dolgozótársak, véletlen segitségek nélkül, amelyek, legyenek hatalmas
pártfogások vagy kedvező szelek, soha se alkalmatlankodnak, mikor arról
van szó, hogy a szerencsés cégjegyző besöpörje a dicsőséget.

S valóban csak ez volna az emberi nagyság, ez a mindenre kész
vállalkozási kedv, mely el van szánva rá, hogy hatot vagy vakot vet, ez
a különös energia, melynek legfőbb erénye a csökönyösség, s mely oly
nyomorultul függ a hatalmasok pártfogásától, a kicsiny emberek hitétől,
s a kedvező szelektől?! Nem, valóban láttunk másféle nagyságokat is.
Darwinnak, hogy megváltoztassa az emberiség egész gondolkozását, hogy
eltörölhetetlen nyomot hagyjon maga után, nemcsak a térkép egy kis
pontján, hanem ezen a kerek földgömbön mindenütt, nem volt szüksége
kedvező szelekre. Lavoisier-nak nem volt szüksége a hatalmas
pártfogókra, s Laplace-nak nem a kicsinyek hitére.

Igenis, van egy emberi nagyság, mely független a klima kegyétől vagy
kegyetlenségétől, melyet nem törhetnek meg a kedvezőtlen szelek, melynek
jótékonysága nem függ az apró véletlenektől. Igenis, van emberi energia,
mely különb a közönséges energiánál s mely vetődjék erre a térre, vagy
amarra, jó és balszerencse közt, mindig életjelt fog adni s theatralis
sikerekkel vagy azok nélkül, mindig kivételes és ritka emberi energia
marad. S talán csak ez a nagyság az, amely igazi.

A természet az erőket nem egyenlő méretekben osztogatta szét, s
végtelenségének pazarságában nem törődött vele, hogy a különböző erők
minő emberi célokra fognak szolgálni, s minőkre nem. Az erőhöz nem
kötötte azt a föltételt, hogy okvetetlenül földi sikerek atyja legyen; s
ha erő a füszeres munkája, amely gyümölcsözik, bizonyára hatalmasabb erő
az óceán hullámverése, mely haszontalanul törik meg a part fövenyén. A
természet neveti az utilitárius elméletet.

*

A megindult reakció máris perspektivát nyit arra, hogy a történetirás,
amint nálunk sokkal hidegebben fogja tekinteni a szuezi-csatorna
megalkotójának dicsőségét, másrészt sokkal enyhébben fogja megitélni
azt, amit mi a Lesseps szégyenének neveztünk.

Nem, a világegyetem legnagyobb emberében nem volt meg a világegyetem
legnagyobb találékonysága. Még mindig elég szivósnak érezve magát, egy
csodálatos presztizs-zsel gazdagabban, másodszor is meg akarta csinálni
Szuezét, milliók és milliók hasznára; ugy tett szegény, mint az a
szinmüiró, akit a siker karjára vett, s aki nem tud egyebet, mint még
egyszer megirni ugyanazt a darabot. Ugyanazzal a hittel, ugyanazokkal az
eszközökkel és sokkal több chance-szal látott ugyanahhoz a dologhoz; és
ebből lett: Panama.

A szelek ezuttal nem kedveztek. A tervezet nem volt olyan jó, mint az
első, s a szoros százszor több pénzt nyelt el, mint a Szuez-kanális.
Sokkal több millió állott rendelkezésre, mint akkor, de még több
kellett, mindig több, képtelenül sok millió. Azzal, ami megvolt, nem
lehetett se előre menni, se hátra. S az akció embere, a praktikus ember
tudta, hogy mikor minden pénzforrás elapad, akkor csak egy energia, egy
modern erő van, amely pénzt teremthet a föld alól is, s ez a modern erő:
a reklám. Hogy tehát megmentse a már elveszett pénzt, visszaszijja a
részvényesek hasznát a pokolból, s visszaszijja dicsőségét a tenger
fenekéről, egy pár gyertyát gyujtott az ördögnek, a reklám ördögének
(szép kis kivilágitás volt, annyi bizonyos), s megszerzendő a
milliárdokat, feláldozott néhány milliót a Moloch céljaira. Ő maga egy
garast se látott ebből a pénzből, talán nem is tudott az egész
históriáról, csak aláirta a nevét, oda, ahová kivánták, talán közben
dajka-nótákat dudolt az unokáinak s a paralitikusok boldog mosolygásával
dadogta el, hogy aláir mindent, csak hagyják békében… De hát visszaélt a
részvényesek bizalmával. Ha a dolog sikerül, ő a világür legnagyobb
embere, de a szerencse cserben hagyta, mint Law-t s Lesseps Ferdinándot
„csalás“ miatt öt évi börtönre itélték.

Sors mala, nihil aliud.

Ennek a nyolcvankilencesztendős paralitikus öreg embernek a nevét
ugyanaz a _Hit_ mocskolta be, mely esztendőkkel ezelőtt a frazőrök előtt
megtette őt a világegyetem legnagyobb emberének.



KILIÁN KIRÁLY.

Württemberg tekintetes királyáról, szégyenemre vallom meg, édes-keveset
tudok. Minthogy a velünk barátságos lábon élő Németországban a jobban
javadalmazott hivatalok egyikét tölti be, meg vagyok győződve róla, hogy
tele van minden magán- és közjogi erénynyel, sőt megvannak benne a
würtembergi géniusznak kedves, saját külön nemzeti erények is. Ugy
hiszem, kitünő s többszörös családapa; ugy hiszem, hogy szigoruan
alkalmazkodik a német birodalom ügyviteli szabályaihoz, s aláirásaiban
nincsen restancia; ugy hiszem végre, hogy mint a jó asszonyoknak, neki
sincsen története. Némi igyekezettel elképzelem, hogy egyik legkedvesebb
foglalkozása: fényes csákóban és fényes gombu uniformisban az ablaknál
állni, s nézni, hogyan egzecéroznak a katonái, akiknek a gombjai szintén
fényesek. Elképzelem, hogy szereti a sört, hogy a _De bello gallico_
csak egy kinos, fölötte kinos emlék rá nézve, hogy korán kel és korán
fekszik, s hogy kedves nótája: „Die Deutschmeister, die Deutschmeister…“
A nevét azonban már csak hosszas habozás után tudom megmondani. Mindent
összevetve, abban kell megállapodnom, hogy bizonyosan Kiliánnak hivják.
Mert: ő megy legelül, a nagy csizma ő rajta van. Aztán meg: néprajzi
bizonyosság, hogy a würtembergi anya mikor felocsudik fájdalmából,
könnyei között mosolyogva nem azt kérdi, hogy „Fiu?“ – hanem azt, hogy:

– Kilián?

Igen, őt bizonyosan Kiliánnak hivják… és amikor a közönbös Klio rávéste
érctábláira, hogy: V. Károly császár fölvette a földről a nagy szobrász
leejtett kalapácsát, a Sors könyvén dolgozó szomoru párka bizonyára a
következő szavakat iktatta albumába:

„Ennek az esetnek a pendant-ját – párját és egyben ellentétét,
kiegészitő felét – 1895-ben Würtemberg egy szülöttje fogja produkálni,
akinek neve természetesen Kilián lesz.“

*

A pendant megvan. Kilián király udvari páholyában ült, s tekintete ez
egyszer nem katonái fényes gombjain édelgett, hanem a szinpad felé
irányult. Kabátját érdemrendek boritották, s az érdemrendek alól mély
meghatottság készült kitörni. A szinpadon egy halovány, festetlen arcu
hölgy zokogott, az ajtófélfára borulva; bizonyos Duval Armand urat
siratott, aki elég izléstelen, elég balgatag volt elhagyni a halovány,
festetlen arcu hölgyet. Kilián király jóakaratulag nézett az elhagyott
Ariadné-ra, táborkara helybenhagyóan bólingatott a szinpad felé; a
földszint figyelme megoszlott a valóságos király s az álmok királynője
között; majd legördült a függöny s egy alig észrevehető kegyes jelre a
hadnagyok és kadétok ugyanolyan hévvel verdesték össze tenyereiket,
aminő hévvel táncolni szoktak az udvari bálon.

S a következő percben Duse Eleonórát rendkivüli kitüntetésről
értesitették. Sziveskedjék megjelenni az udvari páholyban az a szerencse
várja, hogy ő felsége személyesen fog gratulálni mai sikeréhez.

A Kilián király szép és tartalmas életében bizonyára voltak meglepetések
is. Például, igen meg lehetett lepetve 1871-ben, sőt valószinü, hogy
ebből a meglepetéséből még most sem tért egészen magához. De még ez a
meglepetés is csekélység lehetett ahhoz a lelki állapothoz képest,
amelybe előkelő személyét a Duse asszonyság felelete ejtette. Ez
tudniillik igy hangzott:

– Minthogy az udvari páholytól a szinpadig éppen csak akkora az ut, mint
a szinpadtól az udvari páholyig: amennyiben ő felsége ismerkedni kiván,
ne terheltessék a szinpadra fáradni.

A felelet szövegezését kiválóan elmésnek éppen nem mondhatni. Hogy a
velencei népiskolák a stilus iránti érzéket nem fejlesztik valami
tulságosan, s hogy a nagy tragikák sem felejtik el egyhamar a kis
komédiásnék nemzetközi jargonját: ezt a régi tapasztalatot a fentebb
idézett madrigál bizonyára csak megerősiti. De ha az üzenet nem
arrogálhatta, hogy az arany mondások között foglaljon helyet, egy jó
tulajdonsággal mégis dicsekedhetett. Impertinensen világos volt, annyi
bizonyos.

Kilián király inkább csak ezt a jó tulajdonságát méltatta s kevésbbé
vetett ügyet a stilus gyöngéire. Mert nem sietett le a szinpadra, nem
kereste elő legédesebbik mosolyát és elragadtatásának legesleginkább
olvadó hangjait, nem tette koronáját a bájos Kevélység festékes
bödönkéje mellé, nem támasztotta királyi pálcáját a Földközi-tenger
pingált másához, nem hajolt meg a Duse asszonyság stilusa előtt, mint
Musset a Rachel ortografiájával szemben, nem köszönt a tűzoltóknak, a
statisztáknak és a ruhakosaras öreg asszonyoknak: hanem haragra lobbant
s kiadta a parancsot, hogy Duse asszonyság többé nem léphet fel; Duse
asszonyság sziveskedjék beszünni vagy legalább is máshol játszani.

És másnap Duse asszonyság elutazott, változatosságban és dicsőségben
gazdag életének legnagyobb diadalával, mely a maga nemében bizonyára
első a szinjátszás történetében.

*

Ha Kilián király haragra lobbant, akkor valószinüleg igy gondolkozott:

– Mégis csak hallatlanok ezek a komédiásné ténsasszonyok! Ugy nőnek ki a
földből, mint a dudva; a ghettók, a nagyvárosok szennyes utcái, a
házmesterlakások teli vannak jövendőbeli star-okkal. Felnőnek isten
nevében, mint a paréj, távol a nagy betüktől, a szép dolgoktól, a tiszta
emberektől, a templomtól és mindentől, ami civilizáció. És egyszer csak
előállanak azzal az arroganciával, hogy ők majd művelni fogják a
kedélyünket s megmagyarázzák nekünk a rejtelmesen szépet. Nincs egyebük,
csak a beszédes szemük, mely lelket hazudik, a fiatalságuk, mely
rendkivül gyorsan kopik, mert a szinpadon s a háboruban töltött évek
duplán számitanak, no meg az asszonyiságuk, mely rendesen kiáltó, s mely
náluk számos esetben még nem jelenti a nőiességet. Pertu vannak a
tűzoltókkal, szobalányul használják a mamájokat, elfogadják a
jutalomjátékukra gyüjtött emlékeket, alkusznak az imprezáriókkal, mint a
kupecek s megfigyelik az édesapjok halálát, hogy „reálisabban“
játszhassanak. De mert az ujságok mindennap nagyokat hazudnak róluk,
mert a gyerekes kiváncsiságot szolgáló sajtó minden lépésöket
regisztrálja, mert exaltált emberek áradozva magasztalják a mókázásukat,
avagy tragikus rikkantásaikat, mert a tömeg, abból a csekély
művelődésből, amit a szinházban szerezhetni, nem igen őriz meg egyebet a
személyökre való emlékezésnél: utoljára maguk is elhiszik, hogy ők
valakik. És noha jogot formálnak azokra a dolgokra is, melyekről az uri
társaságban élő nőknek le kell mondaniok: nem elégesznek meg bukétákkal,
a rajongók, a kiskoruak, a léhák és a tömeg hódolatával, hanem
megkövetelik a tiszteletet is. Pedig minden dukálhat nekik: a tapsok, a
luxus, melyet megszerezhetnek, az imádat és a szerelem, melyet tömegesen
keltenek, minden, ami tetszik, csak a tisztelet nem. Mert, ha olykor a
személyök méltó is minden tiszteletre; ez a tisztelet soha se illetheti
meg a mesterségöket. De ime, nem elég, hogy olyan föltétlen respektust
követelnek, amelyet a világtól csak gyöngédségből kaphatnak ajándékba:
ha valamire viszik, immáron ők tagadják meg a tiszteletet azoktól,
akiknek ehhez törvényadta joguk van, s akik elődeikben már századokkal
ezelőtt fényes csákókban nézték az ablakból katonáik csillogó fegyverét.
Hát ez hallatlan és én megmutatom ennek a Reklám-királynénak, hogy velem
nem packázhat.

Ilyenformán gondolkozhatott Kilián király és mert az előitéletekben
mindig van egy szemernyi igazság, nem mondhatni, hogy nem volt oka némi
boszuságra. A Sudermann Magdája, aki oly roppant magamegelégedéssel
sétáltatja meg az apai házban pompás toilette-jeit meg az idegenben
ráragadt francia szavakat és fesztelenséget, néha igazán kiállhatatlan.
Ez a hölgy másféle mértékkel mér magának és másféle mértékkel a kivüle
eső emberiségnek. S a tiszteletet, melyet magának megkövetel, csak az
asszonyi szeszély jogán tagadja meg attól a gondolkozás-módtól, mely
elüt az övétől. Ez nem szorul bizonyitásra.

Mindamellett tévedésben volt a boszus Kilián király. Egy pillanatra
megfelejtkezett róla, hogy: a nemesség kötelez s minél dicsőbb nemesség,
annál többre, annál inkább határtalanul. Megfelejtkezett róla, hogy a
história mindig különösen kegyelte azokat a királyokat, akiknek az
udvariassága elég gazdag volt rá, hogy ne csak egyes udvarhölgyeknek
jusson belőle, hanem minden dámának: A _Nő_-nek épp ugy, mint a
Favoritáknak.

Tévedésben volt továbbá, mert a szóban forgó asszonyság, ha másképp
gondolkozott a nagyvilági szokásokról, mint ő, viszont nem várt és nem
kért tőle tiszteletet. Ez a különös asszonyság nem igen kereste se a
tömeg, se az ujságirók, se az imprezáriók, se a főranguak hódolatát,
ugylátszik, a királyokét sem. Nem követelt tőlük se figyelmet, se
elismerést, se poziciót a társaságban, semmit. S ha nem volt kegyes
kedvében, ugylátszik, viszont nem is adósa senkinek.

Tévedésben volt végre Kilián király, mert: vagy vannak ezen a kopár
hegyfokon tiszteletreméltó dolgok, vagy nincsenek. Ha nincsenek, ugy
mért volna kivétel a rang és a hatalom?! S ha vannak, akkor nincs
tiszteletreméltó polc, amelylyel ne volna egyenrangu az a függetlenség,
amely nem szorult senkire, semmire, amelynek nem kell semmi és senki
ezen a világon.



SZEM-JONGLEUR-ÖK ÉS TROUBADOUR-OK.

Az emberi szemben titokzatos erő lakozik. Ez az erő ámulatba ejti és
megigázza a fenevadakat, részeggé teszi a kigyókat és az
operett-minisztereket, tömegesen üzi a Dunába a szegény varróleányokat,
meglágyitja a börze-csaták mezőin edzett sziveket, és kiáltó
ostobaságokat követtet el a legzseniálisabb uzsorások gyermekeivel. Az
emberi szem hatalmának nem látni a végét, s az emberi szem
hatalmaskodása ezer és ezer formában nyilatkozik meg.

Mégis, mindnyájan elcsudálkoztunk, mikor az iskolában arról értesültünk,
hogy a mulatságos ó-korban és a gyászos emlékezetü középkorban éltek
férfiak, akik az állatok beleinek futólagos megtekintése után, avagy egy
horoszkóp üveglencséjéről olvasva, megjósolták a legközelebbi csatákat
és a legközelebbi szerelmeket. Nem azon csudálkoztunk, hogy egyáltalában
akadtak ilyen férfiak, hanem azon, hogy az üzlet virágzott, s hogy ezek
a férfiak, a szemük erejéből ettek és ittak, ruházkodtak, kirándulásokat
tettek és szeretőket tartottak.

Az ember, kivált az iskolában, hajlandó lenézni a fent emlitett korokat.
Gyermeki lelkünk ártatlanságában azt hisszük, hogy csakis ezek a rég
letünt idők türtek meg efféle exisztenciákat. Mikor aztán kilépünk a
komtempláló életből a cselekvő életbe, észrevesszük, hogy ezen a világon
minden örökkön ismétlődik. Észrevesszük, hogy azok az exisztenciák,
melyeken egykor oly igen elcsodálkoztunk, ma is megvannak, és bár
változatosabb formában, több leleménynyel, de ma is ugyanazt a
mesterséget üzik, amelyet elődeik. A haruspexek ősi fajtája ma is él s
ma is megkeresi a kenyerét szemének büvös erejével. De nemcsak kitart,
szaporodik is.

Azok számára, akik érdeklődnek a természethistóriai apróságok iránt,
följegyezhetjük, hogy legutóbb a következő uj spécieseket különböztette
meg a tudományos kutatás a haruspexek népes családjában:

_1. Az államjós betümoly. (Graphologus politicus.)_ Leginkább
Németorszgában tenyészik. Ott fogták közelébb azt a hatalmas példányt
is, amelyet nem ajánlhatunk eléggé az anthropologiai muzeumok
figyelmébe.

A haruspexeknek ez a gyönyörü példánya nem szemlélhetvén meg ez idő
szerint Vilmos császárnak a beleit, Németország legnagyobb tósztozójának
_kézirását_ tette vizsgálódásának a tárgyává. Ez alapon kifejtette, hogy
a császár álló betüi olyan jellemre mutatnak, melynek főtulajdonsága az,
hogy csak hosszas ingadozás után határozza el magát, de viszont annál
makacsabbul ragaszkodik elhatározásához. Majd kiindulva ebből az
elhatározottan ingadozó, s ingadozásához makacsul ragaszkodó lélekből,
visszafelé megfejtette Németország egész történetét, s megjósolta, hogy
hosszas ingadozások után még egyebek is fognak történni Németországon.

A haruspexeknek ezt a remek példányát nem zárták kalitkába. Ellenben
Vilmos császár megküldötte neki Aegirhez intézett dalát, továbbá azokat
a pillanatfölvételeket, melyeket komornikairól készitett, s megigérte
neki, hogy felséges kezeivel fogja kihuzni hü szolgája fogát, ha hü
szolgájának erre szüksége lesz.

A grafológusok válfajából Magyarországon csak két kisebb rendü spécies
ismeretes. Ezek: a betüző szu és az okmányszaglár döntnök.

_2. A betüző szu._ (Graphologus vulgaris.) Ártatlan és szerény.
Mindennapos penzuma ilyenformán hangzik:

„Nagysád dült betüi szenvedélyes szivre vallanak. A hajszálvonások sok
lelki finomságot árulnak el. Különösen jellemzetes Nagysádnál a nagy O
betü, melynek gömbölyüsége annak a jele, hogy Nagysád viruló egészségnek
örvend. Ebben a pillanatban arra gondol, hogy nem romlik-e meg a
cseresznye-befőtt; még négyszer fog férjhezmenni, s mindig igen boldog
lesz; számok: 8, 17, 63.“

A kézirat-bölcsészek egy másik spéciese:

_3. Az okmányszaglár döntnök._ (Graphologus curialis.) Köznyelven:
irás-szakértő. Egész nap ujságot olvas, s komolyan hiszi, hogy
délelőttönkint tiztől tizenegyig megismeri olyanok irását, akiknek soha
a hirét se hallotta. Mégis lelkiismeretének a megnyugtatása végett
párosával jár, s kötelesség-érzetből ellent mond a másiknak. Nem
tagadja, hogy tévedni emberi dolog. Jóhiszemü; nem áltat senkit, csak
önmagát. Mert ő az egyetlen, aki meg van győződve róla, hogy az ő
müködése nem felesleges.

Az emlitett spéciesek kedvelik a nyilvánosságot.

Ellenben jobbára rejtve virit s csak kivételesen kivánkozik a nagy
közönség elé:

_4. A konyhai Lavater._ (Phrenologus culinaris.) Gonosz tekintetü, de
különben békés ember, aki csak azért megy ki az utcára, hogy a
járókelőkön a homlok és az orr szögét, a pofacsontokat, az ajkak
vastagságát és a szem bennülését vagy kidülledtségét tanulmányozza.
Ezeknek a megfigyeléseknek az alapján bájos naivitásokat szuggerál
önmagának s a hanyagabb kereskedelmi iskolai növendékeknek. Minden
szolgálójának rossz véget jósol s ezek a jóslatok részben teljesednek
is. Néha kiadja munkálatait olyképpen, hogy az egész kiadást egy
antikvárius váltja magához, potom áron való terjesztés céljából. Igen jó
fiu és igen rossz muzsikus. Legközelebbi rokona:

_5. A fényképirtó Cumberland._ (Photographologus psychiater), mely
rokona a betüző szunak is. Egyébként édes testvére az aeol-hárfának,
mert nincs olyan asszonyt mutató fotografia, amely meg ne rezegtetné
szive hurjait s ne ragadná ditirambusokra. Naponkint tiz-tizenöt női
arcképet dolgoz fel s felhevült képzelete az erénydijakról szóló
jelentések összes szép cselekedeit szétosztja az arcképek tisztelt
beküldői között. Gondolat-olvasásai röpke fantáziára vallanak,
mindazáltal többnyire ezzel a refrainnel végződnek:

„… Ezek a nagy tulajdonságok végre is elnyerik jutalmukat. El kell, hogy
nyerjék. Szép arcának nemes nyugalma derüs jövőt tükröz. Ha
megpróbáltatások után is, boldog és elégedett élet vár a tisztelt
beküldőre. Örömet fog találni a hozzátartozókban, élvezetet a zenében, a
szinházban, a nagy irókban. Bizonyos, hogy sokáig, nagyon sokáig
előfizetője marad szerény lapunknak is.“

Végül, emlékezzünk meg a haruspexek családjának mastodonjáról,
hős-cincéréről, Dalai Lámájáról. Ennek a neve:

_6. Az önmüködő zeneboncnok._ (Autometer musicalis.) Hazája
Franciaország. Története az, hogy egy készüléket talált fel, melyet a
zongorához kell erősiteni s mely a zongora-játszó jellemét, véralkatát,
gondolatait, előéletét, édes atyjának egész multját, őseinek hőstetteit
és betegségeit, kiveri egy papirlapra, a telegráf betüihez hasonló
ákom-bákomokban. A készülék ugyanis olyan érzékeny, hogy eszeveszetten
reagál a zongorajátszó idegerejének minden parányi nyilvánulására,
konstatálja a müvész érütését, testének hőmérsékét, éveinek számát,
szerelmi hajlandóságait, izgatottságának fokát, elméjének pihent vagy
fáradt voltát, elhatározott ingatagságát és ingatag makacsságát,
gyomrának jelen és mult állapotait és azt, hogy hány frank van a
zsebében. Mindez világosan olvasható a papirlapon: csak olvasni kell
tudni az ákom-bákomokat.

Látnivaló, hogy az önmüködő zeneboncnokhoz képest a többi haruspexek, a
mult és a jelen összes haruspexei, angolkóros, vézna gyermekek. Az
önmüködő zeneboncnok meg fog fejteni s meg fog jósolni mindent a
világon. Csak olvasni kell tudni az ákom-bákomokat – ez az egész titok.
Én még nem vittem ennyire s már is meg tudom jósolni, hogy az önmüködő
zeneboncnoknak sok frank, sok, sok frank lesz a zsebében.

Mert ezen a világon minden csak ismétlődik s az, hogy mundus vult
decipi, éppoly örök, mint maga az éjszaka.



A RAB MESÉL.

– Történik: 1950-ben. Ujstilü fegyház cellája; angol kényelem. Egyszerü,
de izléses butorzat. Kilátás a Montblanc-ra. –

_A porkoláb_ (benyit): Jó reggelt, apó! Alig mult háromnegyed nyolc, s
ön már fenn van?

_A rab:_ A reggel oly gyönyörü! Nézzen ki csak ezen az ablakon! Az
embert költői hangulatok fogják el!

_A porkoláb:_ Bizony, szeretnék önnel lakást cserélni. De egy hivatalnok
nem kivánhatja azt, amit a foglyok, nem igaz? Ez az épület, végre is,
önökért van s nem a mi kedvünkért… De beszéljünk másról. Mit irjak a
nyilvántartási ivbe? Jól aludt, apó?

_A rab:_ Pompásan.

_A porkoláb:_ És étvágya?

_A rab:_ Kitünő.

_A porkoláb:_ Meg volt elégedve a tegnapi vacsorával? A szakács aggódik,
hogy…

_A rab:_ A fácán nem volt rossz, de százszor megmondtam, hogy a
Châteaubriand-t fél-angolosan szeretem, s nem egészen kisütve. És tegnap
megint egészen kisütötték!

_A porkoláb:_ De ez nem hivatalos följelentés, ugy-e? Szegény szakács,
már annyiszor megbüntették, pedig a jó igyekezetet nem lehet tőle
elvitatni!

_A rab:_ Most az egyszer nem bánom.

_A porkoláb:_ Még egy kérésem volna, apó. A főügyész ma látogatja meg
intézetünket s egész hivatalnoki jövőm ettől a látogatástól függ.
Remélem, ön nem vonja meg tőlem pártfogását s kedvező jelentést tesz…

_A rab:_ Számitson rám. Ön már a tizenharmadik porkoláb, aki
szolgálatomra van, de mondhatom, egyikkel se voltam annyira megelégedve,
mint önnel.

_A porkoláb:_ Hány esztendeje már, hogy ön itt van, apó?

_A rab:_ Ötvenkettő, fiam, ötvenkettő. Egy pár nap mulva hetvenkilenc
leszek…

_A porkoláb:_ Hetvenkilenc év! Milyen szép idő!… S ön oly kitünő szinben
van!

_A rab:_ Hja, barátom, a jó levegő s a gondtalan élet!… Aztán a
kényelem, meg a jó táplálkozás!… Ha nem hoznak ide, bizony, már rég a
sirban vagyok. Amig az ugynevezett szabadságot élveztem, meglehetős
szegénységben éltem. És semmi se öl biztosabban, mint a gond és
nyomoruság.

_A porkoláb:_ Itt pedig jó élete volt, ugy-e?

_A rab:_ Elég jó. Szinházat ugyan sohase lát az ember…

_A porkoláb:_ De ebbe bele lehet törődni…

_A rab:_ Bele. Nem mondom, hogy nem jól esnék, ha egy kis kéjutazást
tehetnék a tulajdon yachtomon, mais on fait ce qu’on peut.

_A porkoláb:_ De hogy maradhatott ön itt ilyen sokáig? Tudom, hogy
életfogytig tartó fegyházra itélték, de ezzel a szóval: „életfogytig“ a
törvény csak tréfál. Az ember kitölt husz esztendőt s ha addig csöndesen
viselte magát, szépen hazaeresztik.

_A rab:_ Ó, engem is el akartak küldeni, de lármát csaptam. A menykőbe
is!… mit csináltam volna odakünn? Az ember itt megszokja a jómódot s
aztán tessék ott künn a semmiből megélni! Köszönöm szépen. Mikor
harminckét esztendővel ezelőtt tudtomra adták, hogy: a törvény – törvény
s csak menjek dolgomra, fenyegetőzni kezdtem, hogy leszurom a
porkolábot, a fegyházigazgatót, a főügyészt, a szövetség elnökét – s
szépen itt hagytak. Föltették rólam, hogy ha okvetetlenkednek, igazán
megkéselek valakit s azóta nem boszantanak.

_A porkoláb:_ Ez érdekes. Önnek nagy tekintélye lehetett, hogy ezt ki
tudta vivni. Különben az elődöm is beszélte, hogy ön nem közönséges
ember, s hogy az ön ügyéről egykor sokat beszéltek. Mondja, mi is volt
az, ezelőtt ötvenkét esztendővel?

_A rab_ (önérzettel): Én egy királynét öltem meg!

_A porkoláb:_ Királynét? Svájcban?

_A rab:_ Egy idegen királynét.

_A porkoláb:_ Valami zsarnoki lényt? Egy Katalin cárnőt, mi?

_A rab_ (mosolyogva): Dehogy!… Csupa jóság volt és lelki nemesség!… Egy
héttel azelőtt, hogy megöltem, eszem ágában sem volt, hogy az én
kezemtől fog meghalni. Egyáltalán nem is gondoltam rá, mint ahogy a
templomi képekre nem gondol az ember.

_A porkoláb:_ Hát csak ugy véletlenül ölte meg?

_A rab:_ Véletlenül. Szándékosan, de csak ugy véletlenül.

_A porkoláb:_ Beszélje el, apó, hogy történt ez? Itt már nem tudja
senki.

_A rab:_ Már nem is igen emlékszem a részletekre. Elég az hozzá, akkor
még ifju és bohó voltam. Hittem az anarkiában, s azt hittem, hogy a
király-gyilkosságok előbbre viszik az emberiséget. Most már tudom, hogy
ez ostobaság, de tudja, a fiatalság és a nagy őrültségek mindig vonzzák
egymást.

_A porkoláb:_ S mért választotta éppen őt?

_A rab:_ Mondom, rá se gondoltam. Egy fiatal trónkövetelőt akartam
megölni, csakhogy éppen tegyek valamit. Mert mit ér a fiatalság, energia
nélkül, mi? De a fiatal trónkövetelő véletlenül eltünt előlem. Tomboltam
a dühtől, s ekkor pillantottam meg a királynét… És akkor az jutott az
eszembe: milyen eszeveszett galádság, milyen rettenetes alávalóság volna
megölni ezt a másikat!

_A porkoláb:_ Mért?

_A rab:_ Képzelje. Ez a királyné lánynak tündér volt, asszonynak: a
leggyönyörübb rózsa az isten kertjében, anyának: maga a Mater Dolorosa.
Mindenkivel csak jót tett s a Gondviselés a sok jóért csak szenvedéssel
fizetett neki. Ahol járt, áldás fakadt a nyomában, de az áldás csak
nyomon követte őt, nem haladt együtt vele, hiába imádkoztak érte népek
milliói… Nem volt öröme már, csak ha az erdőben lakó istennel beszélt,
de ha ez örömet akart árasztani a földön, csak ő rá bizta… Megölni egy
szentet! És semmiért! Mit szól ehhez a gondolathoz?

_A porkoláb:_ Ez a gondolat csak a poklok fenekéről jöhetett.

_A rab:_ Ugy-e? Nos, nekem akkor tetszett ez a gondolat. Igy okoskodtam:
mennyire fog imponálni az anarkia, mely erre a tettre is képes,
semmiért, gratis, csak hogy beszéljenek róla! Megjegyzendő, hogy ez a
szent akkor már közelebb volt az éghez, mint a földhöz. A martiromság
megölte már a testét és a lelkét; nem élt már, csak a nagybeteg szive!
Ezt a szivet döftem keresztül, car tel était mon plaisir!

_A porkoláb:_ S nem törték önt kerékbe? A fülébe nem csepegtettek ólmot?
Nem hasitottak szijjat a hátából? Nem pörkölték meg elevenen? Nem törték
össze a csontjait izenkint? Nem feszitették keresztre? Nem vertek
szögeket a husába? Nem hagyták elpusztulni étlen-szomjan? S mit tudom én
mi?

_A rab:_ Nem. A mult század végén két őrültség dühöngött, két nagyon
különböző őrültség, amelyeknek azonban szükségük volt egymásra, mert
máskülönben soha se tudódott volna ki, hogy micsoda őrültség ugy az
egyik, mint a másik. Az egyik őrültség az anarkia volt, a másiknak ezt a
szép nevet adták: humanizmus. Az utóbbi nevében olyan törvényeket
csináltak, amelyek alapján…

_A porkoláb:_ Hagyja el, apó. Én tisztelem, becsülöm önt, s szivesen
elmulatok önnel. De engedje meg, ön lovag-regéket beszél nekem; már
pedig én nem szeretem, hogy ha valaki ugrat… Ha tréfálkozó kedvében van
s bolonddá akar tenni valakit, tőlem mulathat kedvére, de keressen
magának más bolondot s engem hagyjon békében. Vagy azt hiszi, hogy ha a
mult század végéről beszél, elhiszek önnek minden őrültséget?



TRISTIA.

A szó embere és a cselekvés embere között első pillanatra szinte
regényesnek látszik az ellentét. A renyhe gondolkodás előtt azonegy
mesebeli királykisasszony kérői ők, csakhogy egyik a fehér, másik a
fekete kérő; egyik a széphangu, szőke, északi, másik a kevésszavu
szerencse, akinek nagy fekete keze olyan fenyegető lassusággal
bontakozik ki a fehér burnusz alól, mint roppant oroszlánfej a
barlang-szádából. Ellentéteknek tünnek fel ők, mint: észak és dél, mint:
nő és férfi, mint: negativ és pozitiv; sokkal inkább ellentétnek, mint
ezek, mert a természet nem határol olyan durván, mint a lomha képzelet.

Micsoda csekélységgé zsugorodik össze ez a képzelt nagy ellentét a
mindjárt el nem fáradó megfigyelés előtt! Az ellentéteknek általában
nincs szerencséjök; rendesen kiderül róluk, hogy voltaképpen egyek ők,
mint a hideg és a meleg, melyek között tudvalevőleg csak fokozati a
különbség. És itt is rá kell jönni, hogy ugyanaz az energia adja meg a
szó hatalmát, amely a nagy cselekvésekre teszi képessé az embert. Nem
lehet bizonyitani, hogy a nagy szónokokban talán nagy adminisztrátorok
vesztek el, s azt sem, hogy ebben vagy abban a nagy költőben talán nagy
épitőmester lappangott. De másfelől egy elég nevezetes jelenség
illusztrálja a dolgot. Az, hogy a legnagyobb cselekvők, a hősök s a
providenciális emberek, feltünően sokszor s rendkivüli mértékben
rendelkeztek a szó hatalmával is. A legtöbbször épp oly müvészei voltak
a beszéd formáinak, mint amilyen nagyok voltak az alkotásban, s épp ugy
különböztek a közönséges emberektől kifejezéseiknek világitó erejével,
mint ahogy feléjök emelkedtek a cselekvéseikben. IV. Henrik bizonyára
maga volt az akció, ha ugy tetszik: az akció minden áron. És elméssége,
beszélő müvészete semmivel se kisebb, mint históriai sezreplése. Mint
egy kovácsmühelyből a szikrák, ugy pattognak nála a gyujtó szavak.
Tessék elolvasni gyönyörü leveleit, melyeket a tudós Young bocsátott
közre. Ha nem Navarra urának, hanem szegény embernek és a mi időnkben
születik, a kifejezés csodálatos adományaival ma alkalmasint egyik
kitüsősége a francia irodalomnak s tagja a Francia Akadémiának.
Napoleonnál ugyanez az eset. A különös korzikai ember, aki sohase
tanulta meg tökéletesen kedves Franciaországának a nyelvét, talált
mondatokat, melyeket korának egész irodalma megirigyelhetett tőle. És
Bismarck. Milyen sápadt a legujabb német irodalom beszéde, az ő
szónoklatainak energiája, fénye, őserőtől duzzadó, hatalmas stilusa
mellett! S ez a nagy gazdagság meglátszott minden csekélyebb
nyilatkozatán; husz sorában több volt a „litteratura“, mint a nyugtalan
berlini irodalom félnagyságainak akárhány kötetében.

Bizonyára nem csupán ez tette gyakori megnyilatkozásait olyan
nagyértéküekké. Mikor félretolták a nagy alkotások olvasztó kemencéje
mellől, s penzionált öreg urrá degradálták, a nagy ember, aki különben
sohase volt zárkózott, még inkább hozzáférhetővé vált. Beszélt sőt sokat
beszélt, a mi talán szenilitás, de az bizonyos, hogy nem szenilis
dolgokat beszélt. Hála ennek a közlékenységnek, jobban megértette magát,
mint valaha; végre is, nemcsak az utcai kiváncsiság hallgatta. És minő
formában beszélt! Egy shakespearei hőst láttunk, aki az ötödik felvonást
éli át előttünk, s ez a nagystilü ember, méltón magához, shakespeare-i
képekben beszélt.

Itt csak azokról a megnyilatkozásairól emlékszünk meg, a melyekkel
életének alkonyán a diákok és az oldenburgiak üdvözlő küldöttségének
felelt. Természetesen ekkor is talált egy pár felejthetetlen mondatot.
Nem, nem hiszi, – mondta – mintha Dantenak igaza volna a hires sorokkal.
A régi szép napokra visszaemlékezni, akárminő körülmények között, nem
fájdalom, inkább jóleső. És nem is bántja őt, hogy elveszitette a
hatalmat. Jobb nem engedelmeskedni senkinek, mint parancsolni az egész
viláknak.

Ugy hangzott ez, mint egy „mot de la fin“. Mint megnyugtató végszavai a
vas-ember tragédiájának. Mi, a galéria, megnyugszunk benne, hogy jobb a
független tétlenségnek, a közönbös kontemplációnak élni, mint a hatalom
örömének, de vajjon csakugyan megnyugvással fogadta-e ezt a véget maga a
shakespeare-i hős is? Vajjon nem áltatta-e önmagát?! Ha nem érezte a
veszteség nyomoruságát, miért foglalkoztatta a Dante Nessun maggior
doloreja? Ha nem volt benne keserüség, miért mondta, hogy ő csak öreg
császárját akarta szolgálni? _Csak_ szolgálni akarta, de _csak_ öreg
császárját akarta szolgálni. Ha olyannyira belenyugodott sorsába, miért
méregette, mi jobb, mint parancsolni az egész világnak?!

Nem volt-e meglepő ez a hang, minden hangsulyos békéjével, azok után,
amik történtek?! A mult eléggé tisztázva van: két dudás nem férhetett
meg egy csárdában – ez volt a dráma. A trón uj embere, ha másképpen
cselekedett is, gondolkozásában nem volt hálátlan. Nem volt ostoba sem,
ismerte riválisának értékét, s tudta, hogy senkitől ezen a világon nem
várhat becsesebb szolgálatokat. De császár akart lenni, császárabb, mint
elődei a közel vagy a rég-multban; mert nagyobb hatalom fiatalembert még
soha se kisértett. S hogy célját elérje, nem lehetett más választása,
mint amit hálátlanságnak bélyegzett az egész világ. Mikor még indulatát
korbácsolta az a tudat, hogy ezen a hatalmas akadályon csak egy morális
csatavesztéssel teheti tul magát, a szenvedély igazságtalanná,
kicsinyessé és jobb meggyőződése ellenére hálátlanná tette; de ez a
háboru. Ugy találta, hogy kettejük közül az egyik ezen a földgolyón
felesleges. Utóbb, mikor leszámolt lelkiismeretével, s tulesett könnyü
győzelmének első mámorán, igyekezett, amennyire tudott, igazságos lenni
a legyürt riválissal szemben. Megadott neki mindent, ami a bukott
titánra nézve még értékes lehetett; csak a hatalmat nem, azt megtartotta
magának. Talán a dolgok rendje volt ez; talán szükségképpen igy kellett
történnie. Ha igen, a dolgok rendje nem szép, de a dolgok rendjét meg
lehet érteni. A vénség megbocsát az ifjuságnak, mely őt eltemeti,
elsiratja és siet elfelejteni.

Ki tudná, – az utolsó lucidum intervallumok előtt – vajjon ebben a
bocsánatban mennyi a megnyugvás?! Hogy vajjon a lemondásnak mekkora
fájdalma az, amit a méltóság eltakar?! Nos, mintha ez az erőszakos
lelkü, makacs, a maga értékét nagyon megbecsülő hatalmas lélek egy kis
bepillantást engedett volna ennek a fájdalomnak a mélységeibe.

A hatalom! Igen, utolsó lehelletéig ez volt az egyetlen gondolata, mint
a gutaütött admirálisnak a tenger, mint a paralitikus költőnek a
sejtelmes képek, a betegnek az egészség, a sorvadó szerelmesnek az
érzéki öröm a világ minden szép asszonyával. A hatalom! Mit értjük azt,
mi a galéria, hogy mi a hatalom?! Micsoda fogalmunk lehet arról a
kivételes gyönyörről: játszhatni, mint fuvolán, az emberek lelkén,
játszhatni a dolgok iszonyu holt masszáival, hegyekkel, mint a gigás
Enceladus?!

Ugy látszik, mindenről lemondhat az ember, de a hatalomról soha. Az
ember elfelejti kedveseit; megnyugszik benne, hogy elhagyják az apró
örömök, amik az élet füszerei voltak, hogy elhagyják a szeretett lények,
akik nélkül az életnek csak a salakja maradt meg, s hogy elhagyja végre
az egészség is, ami nélkül az élet maradéka már csak nyomoruság forrása.
Belenyugszik mind ezekbe a nyomoruságokba, s az állat ösztönével
alkalmazkodik. A vakok nevetgélnek a templomban; a süketnémák kávéházba
mennek és vigan társalognak, ujjaikkal gimnasztizálva. Beletörődik az
ember mindenbe, csak a hatalom elvesztésébe nem. A raffinált öröm, mely
mintha egykor félistenné tett volna, rabjává tesz, mint a morfin vagy a
hasis. Folytatni vagy beléhalni: nem marad más választás.

Jaj a számüzötteknek. A Tristium liber-ek a megmondhatói, micsoda átok,
lemondani sorra mindenkiről és mindenről, aki és ami valaha kedves volt
előttünk. Nem az őrült az élőhalott, hanem a számüzött, aki tudja a
halálát, aki érzi a megsemmisültséget minden pillanatban, aki
elszunnyad, fölébred, s mindennap meghal ujra.

De még inkább jaj a számüzött királyoknak. Árnyéknak lenni, a Tantalusz
olthatatlan szomjuságával, s tudni, hogy soha többé!

Ne irigyeljük a nagyokat. Föléje emelkedni az embereknek, bizonyára a
legraffináltabb öröm a világon, de a váltsága emberfölötti fájdalom.



KORONÁT SZERELEMÉRT.

Lantosoknak, hegedősöknek mindenkor kedves témája volt az ismeretes mese
a királyfiról és a kosárkötő lányáról. A nép, ez a nagy gyermek, örökkön
vigasztalását lelte benne. Jól esett folyvást megemlékeznie róla, hogy
közte és a föld hatalmasai közt, akik különböznek tőle mindenben,
beszédben, gondolkozásban és cselekedetben, ruházatban, életmódban és
erkölcsökben, mégis csak volt, van és lesz egy közösség: az emberi test,
mely a maga teljes pompájában épp ugy belejuthat a kunyhókba, mint a
palotákba, s melynek varázsa meg tud dönteni minden választófalat, s meg
tudja nyitni a hét lakattal elzárt vaskastélyok ajtait. Abban az időben,
mikor a születés után már csak egy volt hátra: a rezignáció, ez is
megjárta vigasztalásnak. És éppen azokban a korszakokban, amelyekben az
uralkodók legközelebb érezték magukat az istenekhez, az alattvalók élete
pedig a legközelebb jutott az állati tengődéshez: szóval az
abszolutizmus fénykorszakaiban hajtotta ez a legenda legszebb virágait.
Akkor, mikor a monarchák sorsa a korláttalan önkényeskedés, a
kormányzottaké pedig a csúszás-mászás vagy a szenvedés volt, mikor a
trónhoz legközelebb állók az uralkodónak csak egy intését lesték, hogy a
magas szeszélynek elejébe vessenek minden szép női testet, mely nem trón
közelében született: a világ tele van pásztorkölteményekkel, melyekben
koronás lovagok pásztorlányokat vesznek feleségül. Valami őserő volt
ebben a mesében; és birta is lélekzettel századokon át. Régi történet
volt, mely mindig uj maradt, mert mig egyrészt a legpregnánsabban
fejezte ki a szerelem mindenhatóságát, másrészt egyetlen vigasztalója
volt azoknak, akiknek a mindenható erőkből csak a szerelem jutott.

Sajátságos, a dal azóta kezd elhallgatni erről a témáról, amióta a mese
mind közelebb jut a hétköznapos valósághoz. Bernadotte és a libapásztor
leány regényével a mese kezd már realitássá válni; de azóta
csodálatosképpen szerényebben és ritkábban szól a nóta is. A meráni
postakocsis románca talán az utolsó virága ennek a poézisnak. Pedig
legujabban, az uralkodó, a királyfi, aki a szeretett leányért lemond a
hatalomról, s a hatalomnak minden előnyéről: mostanában már éppen nem
ritkaság. A szerelmes, aki egy koronát ad a boldogság szalmakunyhójáért,
éppen olyan gyakori jelenség lett, mint a követelőző tenor vagy a
szeszélyes primadonna.

Igaz ugyan, hogy a trón lépcsőin mostanában nemcsak ezek a polgári
vigjátékok, hanem a tragédiák is napirenden vannak. A trón nem óv meg az
emberi élet legnagyobb nyomoruságaitól sem; miért óvna meg a
legközönségesebb, a legáltalánosabb gyöngeségtől, amely gyöngeség talán
erő?! Egy félszázad óta annyi szörnyü esemény történt a trón közvetetlen
közelségében, amennyi elég volna megtölteni agy angol rémregényt.
Megértük – ha egy kicsit idősebbek vagyunk – egy mindenható uralkodónak
s ezen kivül még sok királynak és köztársasági elnöknek a
meggyilkolását, megértük egy országoknak parancsoló trón felforditását;
láttunk egy császárt, akinek a haldoklása borzasztóbb volt, mint
legutolsó alattvalójáé. Láttunk a trón lépcsőin egy daliás leventét, aki
lelkében megtörve, maga emelt gyilkos kezet magára; láttunk őrült és
agylágyult fejedelmeket; láttunk császári házban rut családi
viszálkodást; láttunk egymás ellen csatázó rokon királyi sarjakat;
láttuk apró trónok összeroppanását; láttunk elcsapott királyt, aki egyéb
foglalkozás hiján a játékra adta magát; és láttunk trónörököst, aki
törvényszék elé került. Bizony, mindezek után már egy cseppet se
meglepő, hogy ha a trónhoz közel állók mésalliance-okat is kötnek.

Hanem azért mégis csak szemetszúró jelenség a mésalliance-oknak ez a
gyakorisága az uralkodó házakban. Volt egy idő, a mikor szinte
járványossá lett „a legjobb családokban“ az ilyen mésalliance-kötés.
Majdnem egyszerre történt, hogy Battenberg Sándor Hartenau gróffá
fokozta le magát, mert minden áron feleségül akarta venni választottját,
– hogy Orth János szerelméért lemondott minden ambiciójáról és
választottjával eltünt az egész világ elől, – hogy a cár unokaöccse
szembeszállott a cár haragjával s akaratlanul anyja halálának okozójává
lett egy szép udvarhölgyért, – és hogy a román trónörökös le akart
mondani a rá várakozó koronáról, mert ennek az árán is kész volt
feleségül venni anyjának azt az udvarhölgyét, a kit inkább az
irodalomért való rajongása, mint a szépsége tett hiressé.

Ez a csapatos fölkerekedés nyilvánvalóvá tette, hogy a legmagasabb
állásuak mésailance-a egy csepvet se ellenkezik többé az idők
szellemével… a minek igen természetes a magyarázata. Régente a trón
jelöltjei a hozzájok méltó nőt nem igen kereshették közvetetlen
környezetükön kivül; szeretőt találhattak bárhol, nem százat, de ezret,
hanem feleséget nem minden bokorban. Azok a nők, akiknek társadalmi
állása nem ért fel az övékig, s akikkel a jó vagy a rossz sors mégis
összehozhatta őket, a gondolkozás és az érzés világában is mélyen
alattuk állotak. Ma, a nivellálódás korszakában, a sziv és a lélek
kincsei nem kiváltságai többé a legmagasabb állásuaknak; s ha az
álmodott egyenlőség nem érvényesülhetett az apróságokban sem – mert
hisz, ha eddig robotosai voltunk, most uszályhordozói vagyunk, nem egy,
hanem százféle arisztokraciának – mindnyájunk ellenére érvényesült a
legfőbb dologban. Az alattvaló lelke és szive fölérhet immár az
uralkodóéval; s ez a vivmány a mi sokat szidalmazott időnknek nem a
legutolsó dicsősége.

Azért csak megnyugtató lehetne, hogy a polgári rend, mely egykor csak
kotillon-királynőket adott a vidámabb fejedelmeknek, ujabban már sürün
szolgáltatja az uralkodó-házaknak az igazi menyasszonyokat is. De most
már a nép kezd nem igy gondolkozni. A román trónörökös esetében például
volt egy olyan érdekes jelenség is, aminőre előbb soha se volt példa.

Ez az érdekes jelenség az volt, hogy a román trónörökös választásába az
előitélet predesztinált képviselői: a román király és királyné szépen
belenyugodtak volna, de nem nyugodott bele a jó román nép. A királyné
pártját fogta a szerelmeseknek s megnyerte frigyüknek a királyt is.
Tőlük a trónörökös elvehette volna a szép költőnőt, s azért még nem
kellett volna lemondania a trónöröklés jogáról. De a román nép nem igy
gondolkozott. Nem kellett neki az a trón-utód, aki az ő nagyobb örömére
nemzeti dinasztiát alapit. Félt a bojár-uralomtól, s fölvetette a
trónörökös előtt az „aut-aut“-ot. Válaszszon a trónörökös feleséget
királyi házból, vagy pedig mondjon le.

A nép tehát most már néha arisztokratikusabb gondolkozásu a királynál!
És még azt mondják, hogy: nincs uj a nap alatt!



PORCIUNKULA ÜNNEPE.

Régen, századokkal ezelőtt, amikor még találkoztak olyan rakoncátlan
szerzetesek is, akik ismételt feddés után sem akarták megszivlelni
felsőbbségük intő szavait, a római pápa – mindegy hogy Clemens, Pius
vagy Leo volt-e a neve – egy napon mélyen elszomorodék azokon a hireken,
melyek a tartományokból érkezének elébe. Nemcsak azt adták hirül ezek a
hirek, hogy az egész földön megbomlanék a rend s hogy a nyáj nem ismerne
se felsőbbséget, se erkölcsöt, se törvénytiszteletet, de hogy az őrizők
közül is többen megtévelyedének, s elvetvén minden kötelességet, egyedül
Bacchusnak s más pogány Isteneknek áldoznának. Elé hivatá pedig ezen
hirekre ő Szentsége első szekretáriusát és szólt:

– Eredj, fiam, csinálj rendet ezen juhok és szamarak között!

Megcsóválta azonban fejét a szekretárius s igy vette át a szót:

– Nagyobb dolog ez, Atyám, semmint erőimet meg ne haladná.

– Miért? – kérdezte ő Szentsége. – A nyáj szerte széledt; össze kell
őket terelni. Az őrizők hanyagok; rendre kell őket szoktatni.

– Nem is a nyáj okoz nekem gondot – igy a szekretárius – hanem az
őrizők. A nyájjal még csak el tudnék bánni valahogy, de ments meg, Uram,
a felügyelőiktől!

– Ugy látom a jelentésekből, fiam – mondá kegyelmesen ő Szentsége – hogy
kiváltképpen Assziszi Szent Ferenc fiai között találkoznak sokan, akik
nem volnának rendben. Itt van a kulcs, fiam; végy elő néhányat szigorubb
hangu mementóimból, s hozd rendbe ezen dolgot. Végre, bármily pogány
módra éljenek is, mégis csak hozzánk tartoznak ők.

– Sajnos, atyám, nehéz dolog lesz eszükbe juttatnunk, hogy ők is az
Egyház szolgái volnának. Az ige nem hat nájuk, s félek, nem silabizálnák
ki mementóinkat, mivelhogy nagy irtózatuk vagyon minden betütől.

– Hát hogyha nem a vallás, majd Istenhez tériti őket az oldalnyilallás –
itélkezett a pápa. – Dolgozzál ki, fiam, uj rendszabályokat, s vess
véget ennek a hejehuja-életnek.

– Félek, hogy nem változtathatnám meg a Természetnek rendjét. Forgattam
Atyám, a Természet könyvének lapjait, s ugy tanultam, hogy kétféle házi
állatok vannak, olyanok, melyek huzzák az igát, s olyanok, melyek nem
dolgoznak. De valamint hiába kivánnám a szedret megnövelni
pálmamagasságra, azonképpen hasztalan követelném meg Assziszi Szent
Ferenc némely fiaitól, hogy az égbe nőjjenek. A szederindán azért izes
gyümölcsök teremnek. Ki látott, Uraim, házőrző ebet, aki a lovak helyett
huzná az ekét? Ő vakkant egyet reggel, vakkant egyet este, s tőle ez is
elég. A nagy Természet előtt egyformán kedves az igavonó ökör s a
pásztor vidoran szaladgáló kutyája.

– Ugy látom, fiam, mintha némelyest már téged is megmételyeztek volna az
eretnekségüket még gondosan rejtegető tévtanitások. Hát legyen elég a
szóból annyi, hogy tovább nem türöm ezen állapotokat. Nem követelem
tőlük, hogy éjente és naponta a szent könyveket forgassák – tudom, hogy
ez fölötte nagy fáradságot okozna nekik – de a bálnak, fiam, a bálnak
legyen vége.

– Tartok tőle, Atyám, hogy ezen intézményről s a vele járó étel- és
ital-áldozatokról már nem fog hamarosan lemondani a hagyományhoz
ragaszkodó renyhe megszokás. És miért kivágni a százados tölgyet, mely
nem vét senkinek s mely Isten, ember előtt egyformán kedves? Viszont, ki
tudja, a kivágott fák rőzséi mely bálványok oltárára kerülnek, hogy ott
lánggal égjenek?

– Én pedig azt mondom neked, fiam, hogy: legyenek ugy, ahogy nincsenek,
vagy: ne legyenek.

– Meg kell hajolnom szent akaratod előtt. Egy utolsó kegyet azonban
mégis kérnem kell számukra. Minden nép és minden embercsoportosulás
kialkudott magának az anyatermészettől egy napot, melyet a
gondtalanságnak szentelt. Hogy a pogány dioniziákról és szaturnáliákról
ne is beszéljek, felhivom kegyes emlékezetedet Szent Bálint, Szent
Januárius s más szentek ünnepeire. Még az anyaszentegyház is megengedte
farsang utolsó keddjének némelyes bohóságait. Assziszi Szent Ferenc fiai
Porciunkula napján szokták kipihenni egyéves nyugalmukat; ezt a napot
meg kellene hagynunk nekik az elmult idők emlékezetére.

– Sajnálom, fiam, de ezennel véget vetek minden dáridónak. Nehogy
azonban azt mondhassad, hogy jólélekből fakadt szavaidat nem vettem
figyelembe, a te kedvedért megengedem, hogy ebben az évben még ne
történjék változás, s hogy a jelen esztendő legyen az, amidőn
Porciunkula ünnepén utóljára hangzanék fel a csinnadratta, a kupák
koppanása, az „Ez a pohár bujdosik“, s más álorcás vigasságok…

*

Igy történt, hogy Porciunkula ünnepének azon évi előestéjén, hat és hét
óra között, a thélémai zárda hüvös folyosóján Pater Ambrosius és Frater
Sylvester között a következő beszélgetés zajlott le:

_Frater Sylvester:_ Hej, atyám, a világ kizökkent sarkaiból!… Ki hitte
volna, hogy meg fogjuk érni azt az időt, amikor a bor ugyannyira
megfogyatkozik a világon, hogy lesznek elvetemedettek, akik ezt a nemes
italt hamisitani fogják?!… Ha igy haladunk, atyám, utóvégre még mi is
hamisitott bort fogunk inni!

_Pater Ambrosius:_ Ne légy ilyen komor, Sylvester! Ne félj, megsegit
bennünket az, hogy elődeink közül az előrelátóbbak már jól megtöltötték
a pincét… Tudod mit, hozz fel néhány üveget a beteg társaink számára
rendeltetett ó-borból is!… A betegeknek marad egyéb, s miért legyünk mi
betegek?

_Frater Sylvester:_ De a gvárdián?

_Pater Ambrosius:_ A gvárdián ma kétszer annyit fog inni, mint máskor.
Az utolsó Porciunkulán!…

_Frater Sylvester:_ Sir bennem a lélek, Pater Ambrosius!

_Pater Ambrosius:_ Hát biz ezt nehezen érti meg az egyszerü és áhitatos
lélek. Porciunkula ünnepei mindig javára váltak ugy a vallásnak, mint az
emberiségnek. Porciunkula ünnepe után, mikor lejártak a kellő hónapok, a
kereszténység mindig megerősödött És most vége az áhitatnak! Ki tette
ezt, ki hozta ezt?… ki mondta ezt neki?… Tudod mit, Sylvester, hozd fel
a legjobb aszut is. Mind, ami csak van!… Ugyis csak egy napig áll a
világ!…

_Frater Sylvester:_ Nem esküszöm, Pater Ambrosius, de hidd el anélkül
is, hogy itt lesz mind egy szálig.

_Pater Ambrosius:_ Ne feledkezzél meg az ürmösről se.

_Frater Sylvester:_ Se az ürmösről, se a bencés atyák pálinkájáról.

_Pater Ambrosius:_ Ha pedig sóért az izmaelitához kellene menned,
utközben szólj be a molnárnéhoz, s mondd meg neki: azt üzenem, jőjjenek
el, ő is, meg a többi asszonyok is, mert ma teljes bucsut kapnak. Ki
tudja, meddig nem juthatnak ilyen alapos bünbocsánathoz?

_Frater Sylvester:_ Hisz azért ezután is lesz nagy bucsu, és amig lesz
nagy bucsu, lesz kicsi is, nem igaz?

_Pater Ambrosius:_ Persze, hogy lesz. Ameddig ez a világ bünözni fog, mi
ránk szükség lesz, viszont amig szükség lesz ránk, eladdig nekünk is
szükségünk lesz frissitő italokra. De a szép sorjában felállitott
négyszögletes és gömbölyü palackoknak, a pirosra sült libáknak és piruló
vezeklőnőknek, a kettős ünnepek negyvennyolc órás lakomáinak, a dalnak
és a házigazdának, aki nem veri ki a vendéget bunkósbottal, a mesébe
való töltött káposztának és a „gurulj, gurulj hordócskám“-nak, egyszóval
a teljes bucsunak, a teljes bünbocsánatnak, vége, Sylvester, mindörökre
vége! A mi életünk ezentul: lencse-főzelék és savanyu bor, multak
árnyéka s szentelt fájdalom.

_Frater Sylvester:_ Az jutott eszembe, Atyám, hogy talán ezentul is le
lehet menni olykor a pincébe…

_Frater Ambrosius:_ Csitt, Sylvester, csitt!… ne folytass ilyen üres
beszédeket! Vannak dolgok, amelyeket megtesz az ember, de nem beszél
róla. A szegénység még nem jelenti azt, hogy éhen vesszünk, s a
szüzesség nem azt, hogy szakállunk hozzánőjjön a Szentek életéhez. Igen,
ezentul is lemegyünk oda olykor; néha, egyszer-másszor, hébe-hóba,
koronkint. De ne beszélj ilyen hangosan, Sylvester; még meg találja
hallani valaki, s bizony, bizony, mondom neked, Sylvester, hogy ha sokat
beszélünk róla, utoljára még a pincét is kirántják a lábunk alól… amitől
a kegyes ég talán mégis csak megóvja a szegény barátot!



UJ HIVATAL.

– Történik: Nápolyban, a gyászoló házban. Egy előkelő külsejü idegen
beküldi névjegyét a bánatos özvegyhez. –

_A szobaleány_ (kijön a bánatos özvegytől): A kegyelmes asszony nagyon
sajnálja, de gyásza annyira lesujtotta, hogy képtelen bárkit is fogadni.

_Az idegen:_ Soha se bocsátanám meg magamnak, ha a kegyelmes asszony
gyászát egy pillanatra is megzavarnám, de kérem, mondja meg neki, hogy
nem csupán részvétemet jöttem kifejezni, ellenkezőleg: pénzről van szó,
készpénzről.

_A szobaleány_ (még egyszer bemegy és kijön): A kegyelmes asszony olyan
rosszul érzi magát, hogy amennyiben Uraságod pénzért jött, tisztára
lehetetlenség Uraságoddal szóba állnia. Amennyiben azonban…

_Az idegen:_ Ismétlem, hogy félreértés van a dologban. Nem pénzért
jöttem, ellenkezőleg: a pénzt hozom, itt van a zsebemben.

_A szobaleány:_ Ebben az esetben a kegyelmes asszony erőt fog venni
bánatán s Uraságod kedvéért megkisérti, hogy talán pár perczre mégis
összeszedheti magát. Tessék besétálni.

(A szalonban:)

_Az idegen:_ Bocsánatot kérek, kegyelmes asszony, hogy, bár mélyen
tisztelem özvegyi szent fájdalmát, zaklatni merészkedem ebben az órában,
amikor…

_A bánatos özvegy_ (leküzdve fájdalmát, mindazáltal mély szomorusággal):
Nekem kell engedelmet kérnem, de Uraságod névjegyén csak egy előttem
ismeretlen név állott s igy nem sejthettem… Szabad tudnom, mily ügyben s
kihez van szerencsém?

_Az idegen:_ Én az országos fő-egyezség-alkusz vagyok.

_A bánatos özvegy:_ Tessék?

_Az idegen:_ Az országos fő-egyezség-alkusz. Ez a hivatal még uj, de rég
érzett hiányt pótol. Különben, ha rátérek küldetésem tárgyára, a
kegyelmes asszony azonnal meg fogja érteni…

_A bánatos özvegy:_ Kérem, tessék. (Helyet mutat az idegennek; leülnek.)

_Az idegen:_ Én a kormány küldöttje vagyok, kegyelmes asszony. A kormány
értesült róla, hogy Exczellencziád boldogult férje, hazánk nagy fia,
emlékiratot s ezekben az emlékiratokban… hogy is mondjam?… tehát röviden
s kissé népiesen szólva: ezekben az emlékiratokban olyan büzöket hagyott
hátra…

_A bánatos özvegy_ (felsugárzó arccal): De még milyen büzöket, uram! A
miniszterek, pártvezérek, bel- és külföldi államférfiak csak ugy
prüszkölnek majd tőlük! Biztosithatom, uram, egyesek meg fognak pukkadni
s lesznek, akik megérezve, hogy mi jelenik meg róluk, háromszor is
megfordulnak sirjukban.

_A kormány küldöttje_ (mosolyogva): Tökéletesen értem, kegyelmes
asszonyom s ha szabad hozzátennem: ez a dolog előttem nem szokatlan,
mert uj hivatalomból kifolyólag már több nagy hazafi hagyatékát volt
szerencsém összevásárolni. (Önérzetesen emelve fel a fejét:) Röviden, a
kegyelmes asszony annyi büz temetőjét látja bennem, hogy e tekintetben
bátran kiállhatom a versenyt bármely olajjal szagtalanitott
müintézettel.

_A kegyelmes asszony_ (szerényen): Mi csak egyszerű emberek voltunk, de
igyekeztünk megtenni a magunkét.

_A kormány küldöttje_ (respektussal): Értesültem róla, kegyelmes
asszonyom, hogy hazánk nagy fiának, a boldogult kegyelmes urnak a
rekordja ebben a tekintetben is meghalad minden eddig ismert eredményt.
Ha szabad igy fejezni ki magamat: a boldogult kegyelmes ur a büz
világbajnoka volt.

_A kegyelmes asszony_ (meghatottan): Megvallom, ez az elismerés nagyon
jól esik. És mennyire jól esnék szegény megboldogult férjemnek, aki
ebből is meggyőződhetnék, hogy fáradozása nem volt hiábavaló…

_Az idegen_ (komolyan): A kormány érdeme szerint méltányolja a nagy
hazafi tevékenységét s látatlanban is sokra becsüli emlékiratait. De ne
feledje, kegyelmes asszonyom, hogy a kormánynak a Lex Cantelli
értelmében joga volna a hazafiak után maradó minden büzt egyszerüen
lefoglalni…

_A kegyelmes asszony_ (könnyein át is mosolyogva): Csakhogy a mieink már
biztos helyen vannak, igen tisztelt uram!

_A kormány embere:_ Erre el voltunk készülve, kegyelmes asszonyom. Éppen
azért a kormány mellőzni kiván minden erőszakosságot s azt reméli, hogy
az egyezség gyümölcsöző mezején Excellenciád részéről némi
előzékenységgel fog találkozni, cserében azért a figyelemért, hogy a
haldoklás örömeit holmi házkutatással stb. nem rontotta meg. Szóval a
kormány kétszázezer lirát ajánl fel Excellenciádnak az összes büzökért,
hangsulyozom: az összesekért, mert abba, hogy az apróbb büzöket a
kegyelmes asszony alattomban másutt értékesitse, nem egyezhetnék bele.

_A kegyelmes asszony:_ Ön tréfál, uram. Egy német kiadó máris
háromszázezer lirát ajánlott fel boldogult férjem emlékirataiért;
véletlenül itt a levele. De hisz ön ezt természetesnek fogja találni.
Európa összes botrányamatőrjei sóvárogva lesik a _haut gout_-t, mely
ezekről a papirokról szerteárad, s Európa nem fog csalódni, azt
mondhatom. Nos, uram, ha egy egyszerü kiadó, ki még virágot téphet
minden ágról, egy egyszerü kiadó, egy szegény, rongyos ember,
háromszázezer lirát kinál a boldogult papirjaiért, akkor az a
kétszázezer lirás ajánlat – az állam részéről! – őszintén szólva:
smucigság.

_A kormány embere:_ Beszéljünk érthetően, kegyelmes asszony Mennyit
követel?

_A kegyelmes asszony:_ Ötszázezer lirát, egy petákkal se kevesebbet.

_A kormány embere:_ Ötszázezer lira, az nagyon sok!

_A kegyelmes asszony:_ Gondolja meg, hogy ezekben a papirokban mindenki
kompromittálva van: az összes főméltóságok, le egészen az utolsó
kecsketolvajig. Gondolja meg, hogy nincs az a disznóság, amelyről ezek
az emlékiratok ne szólnának. Gondolja meg, hogy boldogult férjem
mondhatni csak azért élt, hogy ezeket a disznóságokat a nemzeti Pantheon
számára megörökitse.

_A kormány embere:_ Parbleu, kegyelmes asszonyom, ha a nagy hazafi
ebbeli érdemei nem volnának általánosan ismeretesek, ugy én most nem
háborgatnám önt emberfölötti gyászában. Csak nem képzeli, hogy
alagyákért vagy bökversekért ajánl fel a kormány ilyen tiszteletreméltó
összeget? De szó sincs róla, a kormány nem engedheti, hogy ez a nemzeti
kincs külföldre vándoroljon, s amit a német kiadó kinál, az állam is ki
fogja izzadni, ha máskép nem lehet: csatornázási költségek cimén.

_A kegyelmes asszony:_ Mint jó honleánynak minden igyekezetem arra
irányul, hogy férjem hagyatékát megmentsem az ország számára. De
megjegyzem, uram hogy én, ragaszkodva a boldogult intencióihoz, melyek
előttem szentek, a német kiadó ajánlatát nem fogadtam el, még csak nem
is feleltem neki.

_A kormány embere:_ Kegyelmes asszonyom: mondjunk háromszázötvenezret.
Ezt is csak azért, mert sietek. Időm ki van mérve; még ma két más, bár
kisebbszerü botrányt kell örök áron megszereznem…

_A kegyelmes asszony:_ Másrészt nehéz belenyugodnom abba a gondolatba,
hogy mindaz, amit boldogult férjem, ez a nagy idealista, mint örökbecsüt
följegyzett, egyszer s mindenkorra elveszszen az örökkévalóság számára
Nem, uram, ön be fogja látni, hogy ragaszkodnom kell ahhoz, amit
kimondottam.

_A kormány embere:_ Higyje el, kegyelmes asszonyom, hogy a kloákának
minden szennye se ér többet négyszázezer liránál. Azt hiszem, eddig az
összegig még elmehetek, bár félek, hogy főnököm, a miniszter dezavuálni
fog…

_A kegyelmes asszony:_ Az a vén, többször büntetett betörő? Azt ugyan ne
higyje! Ha meghallja, hogy az elhunyt emlékiratai nemcsak az ő nagyobb
stilü utonállásait cikkelyezték be, hanem legbizalmasabb
hölgyismerőseiről is válogatott pikantériákat őriznek, majd
engedékenyebb lesz!

_A kormány embere:_ Vannak fizikai lehetetlenségek, kegyelmes asszonyom.
A fél millió lira fizikai lehetetlenség.

_A kegyelmes asszony:_ Csak a természet ismer lehetetlenségeket, a
politika nem. Végre is egy nagy hazafiról van szó, akinek a hagyatékát
nem piaci árak szerint, hanem érdemeinek alapján kell megitélni. Ami
nagynevü férjem után maradt, annak vásári értéke csekély, de _pretium
affectionis_-a óriási. S ne felejtse el, uram, hogy a megboldogult nem
hagyott hátra egyebet, csak azt, amit ön a rövidség okáért büzöknek
nevez.

_A kormány embere:_ Bocsánat, de ugy tudom, hogy hazánk nagy fia
tevékenyen müködött közre mindenütt, ahol pénzt osztogattak s részt vett
mindenféle pnamában, ugy a nagystilüekben, mint a középfinomakban és
közönségesekben.

_A kegyelmes asszony:_ Sajnos, amit a két keze keserves keresményével
szerzett, mind visszalopták tőle. (Könnyeit törülgeti.) Áldott jó,
könnyenhivő ember volt, szegény; amilyen ügyes a szerzésben, épp olyan
ügyetlen a megőrzésben. S igy számomra, aki utolsó, bár nem legszebb
éveinek osztályosa voltam, az emlékezet virágain kivül nem hagyott
egyebet, mint életének ezt a fő-müvét, az utolsó század pikantériáinak
ezt a páratlan potpourriját. Nem, uram, azt, ami nekem mindenem… hitem,
álmom, imádságom és szerelmem volt… azt, ami az ő drága lényéből örök
időkre fenmaradt… gyermekreményim s bánatim emlékét… nem, uram, mindezt
nem adhatom oda fél millió lirán alul. Ezért a kerek összegért azonban
odaadok mindent… mindent, ami nekem eddig kedves és drága volt… mindent,
még az emlékezet virágait is.

_A kormány embere:_ Excellenciád meggyőzött s a kivánt összeget ki fogom
eszközölni. De cserében ezért s azért a készségünkért, hogy hazánk nagy
fiának, munkáinak megsemmisitését ellensulyozandó, szobrot emelünk:
kérdem Kegyelmességedet, mi biztosit bennünket, hogy üzletünk
perfektuálásával minden büz, még a legapróbb is, megsemmisül?

_A kegyelmes asszony:_ Mi biztositja önöket? A józan ész, uram, a józan
ész! Egy fél millió nem sok, de elég arra, hogy az ember hátralévő éveit
nyugodtan őrölje le. Egy fél millióból, szegényesen bár, meg lehet élni
s ha végre visszavonulhatok kastélyomba és szép hazánk egy kies zugában
kertemet müvelem, csak nem fogok ilyen szennyes dolgokkal foglalkozni?!…

_A kormány embere:_ Kegyelmes asszony, az ön alázatos szolgája meghajlik
az ön lelki nagysága előtt!

_A kegyelmes asszony:_ Még egyet. Mondja meg őszintén, könyörtelenül,
hogy ha átszolgáltatom önnek ezeket a drága papirokat, mi fog történni
velök?

_A kormány embere_ (ünnepiesen): Felöltözöm pestis-öltözékembe s
gummi-keztyüs kezemben egy csiptető vasat tartva, a drága papirlapokat
egyenként adom át a Tüz istenének…

_A kegyelmes asszony:_ Akkor meg fogja engedni, hogy még egy
bucsu-csókot lehelhessek e drága sorokra?

_A kormány embere:_ Kegyelmes asszonyom, mindig voltak gyászoló
özvegyek, akik nem féltek a hullaméregtől. De én leborulok az ön szive
előtt!



AZ ORIENT-EXPRESSZEN.

(Történik: a Párisból Konstantinápolyba robogó luxusvonat egy első
osztályu kupéjában, éjjeli két órakor. Az _Utas_ alszik, de néha
nyugtalanul hánykolódik a hármas ülésen, amelyen végig terült. Fölötte,
a podgyász-tartón bőrládák, sok kalap-skatulya, egy csomag ujság és sok
babér-koszoru. A másik hármas ülésen, szemközt az _Utassal_, a _Nemtő_
virraszt és patience-ot játszik. A vonat egyhanguan zakatol; magában a
waggonban mély csend. Egyszerre a sötétben megjelenik egy álom-alak.)

_Az álom-alak:_ Tisztelt uram, mindnyájunk mestere! Az ön nemzete mindig
rokonszenves volt előttünk, francziák előtt; az önök nemzeti hősei
régebben eszményeink voltak, most bálványaink. Tisztelni, becsülni
tanultuk Leonidást, Curtiust, Scaevolát, de szivünk feldobog, ha Attila,
Eau de Janos és Sobri nevét halljuk. Uram, magyar és franczia mindenkor
testvérek voltak, de immár egy félszázada nem testvérek, hanem egyek
vagyunk. A lehanyatlott század derekán mi fegyvert ragadtunk, hogy
felébresszük a népeket; önök felkeltek, s csodálatos magukviselete
lefegyverzett bennünket. Az emberiségnek mindig voltak titáni harczai,
de az önök szabadságharcza maga a szinarany legenda. Le a kalappal! –
mint az önök Tyrtaeusa, Körner, oly szépen mondja. Mester, ön akkor a
küzdők, a héroszok között volt. Mikor az országban körühordozták a véres
kardot, ön is kirántotta villogó gatyáját, s ön is követte a dicső
Ponyatovszkit, a szent felkiáltással, hogy: „Életünket és vérünket!“
Ahol legsürübben hullott a bomba, a hol bömbölt az ágyu s csattogott a
kard, ön, mint a villám, azonnal ott termett hős czigányainak élén, s
fokosa jobbra-balra osztogatta a csapásokat. A jogászok és kanászok
nemzetére, mely… (A vonat megáll, s a waggon egyet zökken. Az _Utas_
felriad, s az álomalak eltünik.)

_Az utas:_ Ki az, mi az, vagy ugy?

_Nemtő:_ Semmi; állomáson vagyunk.

_Az utas:_ Azt hittem, hogy banketten. Annál jobb. (A másik oldalára
fordul; magában): A látomásnak kissé nagy orra volt, de tagadhatatlan,
hogy jóindulattal beszélt. (A vonat megindul s Az Utas ujra elalszik.
Monotón dübörgés. Az álom koboldjai ujra elősündörgőznek a bársonyülés
alól, sürögnek, forognak, integetnek és tücskön, prücskön,
szöcske-szárnyon egy uj álom-alak ereszkedik le a lámpa tejüvegéből.)

_A második álom-alak:_ Barátunk! Testvérünk! Mi lapozgattuk önnek
franczia nyelven megjelent regényeit, de mik ezek a regények munkáinak
ama részéhez képest, mely még nincsen francziára forditva! Az ön
munkáinak ama része, mely még nincsen francziára forditva, úgy tünik fel
előttünk, mint valami hatalmas, piramidális monumentum, melynek
idegenszerü felirását nem értjük meg. Nem értjük meg, de hiszen ép ez
benne a szép! Amit megértünk, azt méltányoljuk, de amit csak érzünk, azt
imádjuk! Ama munkáinak, amelyeket még nem forditottak le francziára,
gyönyörüeknek kell lenniök, mert hisz csak ezek, egyedül ezek
magyarázhatják meg az ön világraszóló dicsőségét. Mesterünk! Apánk!
Nagybátyánk! Ne engedje meg, hogy ezeket a munkákat valaha francziára
forditsák! Ne engedje meg, hogy egy forditó sánta prózában beszélje el,
amiről mi oly felségeseket képzelünk! A szivét adja nekünk s ne
elméjének a morzsáit! Könyveket magunk is irunk, de ah, ha ugy tudnánk
szeretni, mint ön! Ön szereti a természetet, az emberiséget, a napfényt,
a madárdalt, mi… ah, uram, mit mondjak önnek, mi még önt se szeretjük!
Mi csak irigyelni tudjuk önt! Engedje meg, hogy meghatottságomban,
lelkesedésemben, vitus-táncig menő elragadtatásomban, kifejezést adjak
annak a bámulatnak, melylyel le nem forditott munkáinak adózunk, s
kifordulva énemből, kivételképpen egyszerü és természetes legyek.
Mester, mit kérjünk öntől? Pénzt nem kérhetünk, hisz ön nem kiadó! Tehát
csak arra kérjük, fogadja el hódolattal teljes kézszoritásunkat. Bátran
elfogadhatja e kezet; nincs benne semmi, szivünk e pillanatban tele van,
de kezünk üres!…

_A kalauz_ (kivül): E–egy pperc! E–egy pperc!

_Az utas_ (félálomban): Önök nem fogják rossz néven venni… de nem birom
végighallgatni ennyi rokonszenvnek a nyilvánitását… ez a rokonszenv sok,
nagyon sok… gyönge ember vagyok, nagyon gyönge… már 1848-ban is
kénytelen voltam lemondani, ha bankettre hivtak… egészségem már akkor is
meg volt támadva… képzelhetik, hogy ma… (Nyöszörög.)

_A nemtő:_ Rosszat álmodtál? Ne félj, hisz csak álom volt! (A vonat
tovább robog. Az álom-alakok megint feltünedeznek, eltünnek, majd megint
összegyülekeznek.)

_Egy harmadik szellemalak_ (kezét zsebén nyugtatva): Nagyon örülök,
uram, hogy megismerkedhettem önnel. Ön egy olyan nép fia, mely szegény,
de becsületes. Mi is szegények vagyunk; szegények, de becsületesek. Ha
az ember becsületes, nem lehet más, mint szegény és ha az ember szegény,
mit tegyen egyebet, mint hogy becsületes marad? Ez a költészet a
politikában és a politika a költészetben. Önök rokonszenvvel vannak a
civilizáció iránt, mindamellett oly becsületesek, mint rokon véreik, a
Párisban már jól ismert sziu-indiánok. Ezt tudtuk, uram; tudtuk, hogy
Csettinyében egy bátor, harcias, hegyi nép lakik; de ön meggyőz
bennünket róla, hogy bár fajuk hű maradt ősi erkölcseihez, Guttenberg
találmánya máris elhatott önökhöz. Önök bemutatják nekünk haladásukat. A
vitéz törzsek kiállitják kőbaltáikat, handzsárjaikat, a jatagánokat és
egyéb eszközöket, amelyekkel egymást megskalpolni szokták; ön, a
törzsfőnökök jelese, kiállitja munkáit, amelyek bár érthetetlenek, annál
nagyobb szorgalomra és türelemre vallók. Ez igen szép, uram; csak
haladjanak tovább ezen az uton, s biztositom, hogy a francia nemzet
rokonszenve önökkel marad. Engedje meg, hogy ennek a rokonszenvnek a
jeléül, a palmes académiques helyett, amelyet önök ma még nem tudnának
méltányolni, megcsókoljam önt.

_Az utas_ (felriad): El Párisból, el Párisból, el!… (Magához tér.) Hol
vagyok?…

_A nemtő:_ Most hagytuk el Szobot; mindjárt otthon vagyunk.

_Az utas_ (felül s mereven maga elé néz): Igen, igen, adjátok vissza
sátramat, kőbaltáimat!… Mondátok, jer Párisba, ifju pásztor!… Nem, nem!
Adjátok vissza a nomád tanyát, ahol születtem; mindenütt jó, de mégis
csak legjobb otthon!



AZ ÁLSZAKÁLL.

– Társadalmi kép, sőt egyszersmind jellemvigjáték, három jelenetben. –


_I. jelenet._

(Egy tekintélyes budapesti bank legszebb szobája. A bankigazgató
egyedül. A tükör előtt áll és egy álszakállat próbál fel.)

_Az igazgató_ (miután hosszasan elnézte magát a tükörben): Pompás! Magam
se ismernék rá magamra. Tökéletesen ugy nézek ki, mint egy bookmaker!…
Azaz, bocsánat, ideje, hogy mi is magyarosabban beszéljünk… Tehát:
tökéletesen olyan szinben vagyok, mint egy könyves mester!… (Csönget; a
hivatalszolga belép.) János, küldje be Kónffy urat. (Leteszi az
álszakállat; szünet. Egy perc mulva Kónffy ur berohan, a küszöbtől egy
lépésnyire hirtelen megáll, s olyan mélyen meghajlik, hogy haja a földet
söpri.)

_Kónffy ur:_ (remegve): Ppp… ppp… pparancsol, igazgató ur?

_Az igazgató_ (negédesen): Kónffy ur, tudja-e, hogy miért hivattam önt?

_Kónffy ur:_ Ahogyan igazgató ur parancsolja… Ha parancsolja: tudom, ha
parancsolja: nem tudom…

_Az igazgató_ (kegyesen): Nem, Kónffy ur, ön nem tudja, hogy miért
hivattam. Többet mondok: soha se találná ki.

_Kónffy ur_ (hirtelen azt gondolja, hogy az igazgató talán megőrült s
deliriumában fel akarja emelni a Kónffy ur fizetését): Igenis kérem
alásan…

_Az igazgató:_ Kónffy ur, ön előttem a becsületesség, a rend, a
szorgalom és a pontosság mintaképe…

_Kónffy ur_ (sugárzó arccal): Ó, igazgató ur!…

_Az igazgató:_ Ne mentegetőzzék. Nem tehet róla; ilyennek született,
ilyen marad. Ha valaki becsületes, rendes, szorgalmas és pontos, az
magában véve még nem érdem, de legyen nyugodt, nem is hiba.

_Kónffy ur:_ Kérem alásan.

_Az igazgató:_ Szóval ön megbizható ember. Önnek nincsenek igényei,
nincsenek szenvedélyei, még gondolatai sincsenek. Ne féljen semmit,
gondolatokat nem is követelek öntől. Megelégszem azzal, hogy becsületes.
A mai világban már ez is valami.

_Kónffy ur_ (szerénykedve): Igyekszem megtenni, ami tőlem telik.

_Az igazgató_ (kegyesen): Nem baj, nem baj!… Ismétlem, ön egyszerü, de
becsületes. Önre rá lehetne bizni egy milliót, sőt talán másfelet is. Ez
okoknál fogva elhatároztam, hogy önre bizom az álszakállat.

_Kónffy ur_ (elhülve): Méltóztatik?…

_Az igazgató_ (felsőbbséggel mosolyogva): Ön ezt nem érti, Kónffy, de
majd megmagyarázom. Annyit mindenesetre tudni fog, hogy igen rossz
időket élünk. A korrupció hihetetlenül elterjedt; ugyszólván mindenki
gyanus, aki él. Ha az olyan nagy intézetnél, mint a mienk, csupa
kivételek volnának, az csodaszámba menne. És én, Kónffy, én nem hiszek a
csodákban. Azt hiszem, még ön se hisz bennök.

_Kónffy_ (szolgálatkészen): Ó, semmiesetre, igazgató ur!

_Az igazgató:_ Ötszáz ember között ugy százharmincöt-százharmincnyolcra
tehető azok száma, akiknek csak alkalom kell, hogy tolvajokká legyenek.
Az alkalmat pedig olyan óriási üzemnél, mint a mienk, soha se lehet
tökéletesen kizárni. Hogyan zárjuk ki tehát a tolvajlásokat és
sikkasztásokat? Ez csak egy módon lehető: preventiv intézkedésekkel.

_Kónffy_ (aki lemondott róla, hogy megértse az igazgatót):
Természetesen…

_Az igazgató:_ Nem: természetesen, Kónffy ur, hanem: mint ezt csak
élesebb szemek látják. Van önnek fogalma róla, hogy milyen preventiv
intézkedésekre célzok?

_Kónffy:_ Ó, igazgató ur, hogyan találnám ki?…

_Az igazgató:_ No lássa!… A nagy sikkasztásokat és nagy lopásokat csak
ugy akadályozhatjuk meg, ha a sikkasztót és tolvajt már csirájában
felismerjük. Mindenki kicsiben kezdi. Már most, mit gondol, miről
ismerhetjük fel, hogy valaki hozzá látott-e a dologhoz?…

_Kónffy:_ Megvallom, nem is sejtem, igazgató ur…

_Az igazgató:_ A járásáról, Kónffy, a járásáról!… Mondd meg, hová jársz
s megmondom, mennyit loptál!… Az emberek azért lopnak, hogy
játszhassanak, mulathassanak. A sikkasztók és tolvajok tehát mind
megjelennek a lóversenytéren, az orfeumokban s az éjjeli kávéházakban.
Tartsuk szemmel azokat, akik ezeknek a mulatóhelyeknek rendes látogatói,
s a tolvaj és sikkasztó nem siklik ki körmeink közül.

_Kónffy:_ Igenis, értem.

_Az igazgató:_ A feladat tehát egyszerü. Megfigyeljük, hogy
tisztviselőink közül kik járnak ki a versenytérre, kik járnak el az
orfeumokba és az éjjeli kávéházakba, megfigyeljük, nagyban játszanak és
sokat költenek-e, s ha igen, itthon soha se veszszük le a szemünket az
illetők körméről. Igy aztán alig hogy hozzányulnak a pénzhez, már nyakon
is csiptük őket.

_Kónffy_ (őszinte bámulattal): Soha se gondoltam volna erre, pedig
milyen egyszerü a dolog!

_Az igazgató:_ A koncepció hibátlan, az eljárást azonban két tapasztalat
is megneheziti. Az egyik tapasztalat az, hogy mondott helyekre nemcsak a
sikkasztók járnak, s másrészt a sikkasztók menten eltünnek, ha
észreveszik, hogy megfigyelik őket. Ebből az következik, hogy a
megfigyelésnek fölötte tapintatosnak, hogy ugy mondjam láthatatlannak
kell lennie, mert különben egyfelől igaztalanul feszélyeznők azokat a
tisztakezü tisztviselőket, akik a maguk pénzén szórakoznak ezeken a
helyeken, másfelől vigyázatra intenők a sikkasztókat s igy módot
nyujtanánk nekik, hogy mégis kijátszhassák éberségünket.

_Kónffy:_ Valóban, ez nem jutott eszembe.

_Az igazgató:_ A megfigyelőnek tehát ugy kell e mulatóhelyeken
megjelennie, hogy a megfigyelt tisztviselőtársak fel ne ismerhessék.
Erre a célra adom önnek az állszakállt. Mert a mai naptól fogva ön fogja
embereinket megfigyelni, ugy a turfon, mint az orfeumokban és az éjjeli
mulatóhelyeken.

_Kónffy:_ Hogyan, igazgató ur…?

_Az igazgató:_ Igen, Kónffy, ön ezentul ugyanazzal a pontossággal fog
megjelenni a versenyeken, a szinházakban stb. stb., mint eddig a
hivatalban. Viszont gondoskodni fogok róla, hogy a bankban egyéb
munkával ne terheljék meg önt.

_Kónffy:_ Attól tartok, igazgató ur, hogy nem vagyok alkalmas ember erre
a megtisztelő feladatra. Olyan idegen vagyok a szórakozás világában…

_Az igazgató:_ Majd beletanul. De még figyelmeztetnem kell valamire.
Mondottam, hogy a megfigyelés munkáját két tapasztalat neheziti meg. Az
egyiket már emlitettem; a másik tapasztalat a következő. Bármilyen uj ez
találmányom, máris előre vetette árnyékát. A tisztviselők tudják, hogy
rossz szemmel nézik őket, ha fogadnak, játszanak, pezsgőznek s
korhelykednek. Azért ugy a sikkasztók, mint a tisztességesek, mindent
elkövetnek, hogy kijátszszák éberségünket. Többnyire álszakállban járnak
a turfra és mulatni, hogy társaik föl ne ismerhessék őket. Az
álszakállas alakokat tehát különös figyelmébe ajánlom. Fel fogja ismerni
kollégáit akkor is, ha álarcot öltöttek?

_Kónffy:_ Igazgató ur, ha egyszer nekem valamit megparancsoltak, akkor
én vakon engedelmeskedem. Fel fogom ismerni őket, mert ez a parancs.

_Az igazgató:_ A jutalom nem fog elmaradni. De most munkára! (Óráját
nézi.) Mindjárt egy óra; háromnegyed háromkor már a versenytéren kell
lennie. Menjen. Vigye magával bizalmamat és ezt az álszakállt!


_II. jelenet._

_Kónffy_ (egyedül): Nem is rossz félkettőkor az utcán sétálgatni,
mialatt a többiek még a bankban görnyednek… Spitzer három óráig se lesz
kész a munkámmal s én már nyugodtan meg is ebédeltem… (A kirakatok
tükreiben nézegeti magát.) Ez az álszakáll határozottan tekintélyes
külsőt kölcsönöz nekem… Az arcom olyan, mint egy diplomatáé, csak a
ruhám árul el… Mindenesetre elegáns ruhát kell csináltatnom ehhez az
álszakállhoz, mert különben észreveszik, hogy nem vagyok az, aminek
látszom… De mért ne ülnék konflisba, mikor a bank fedezi költségeimet?!…
(Ugy tesz, amint gondolkozik, s megérkezik a versenytérre.) Egészséges
mulatság ez, nagyon egészséges… Nini, már felhuzzák a lovak számait!… Ha
már itt vagyunk, ne kockáztassunk meg mi is egy ötöst?… Az ördög nem
alszik, hátha bejön ez a Taral vagy kicsoda?… Annyit beszélnek róla,
valaminek mégis csak kell lennie a dologban… (Az első futamot lefutják.)
Taral jön!… Szoritsd Taral!… (Orditani kezd.) Gyere, az apád
teremtését!… Hurrá!… Brávó Taral!… (A verseny után.) Harmincöt forintot
nyertem!… Nem vagyok barátja ennek az erkölcstelen intézménynek, de az
tagadhatatlan, hogy nyerni nem kellemetlen… Legalább lesz mit költenem
éjjel az Orfeumban… Mért ne innám egyszer pezsgőt én is, először,
egyetlen egyszer életemben!… (Reggel félötkor egy éjjeli kávéházban):
Puszild meg álszakálamat, Miczi, ne félj semmit, soha se halunk meg!…


_III. jelenet._

(Egy félév mulva.)

_Az igazgató_ (magában): Megint ötvenezer forint hiány!… Egy vagyont
költöttem álszakállra és mégis ujabb lopás!… Kónffy legutóbbi francia
álszakálla annyiba került, hogy egy szegény ember frakkot vehetett volna
rajta és ennek dacára ismeretlen tettesek ellopják a bank pénzét!…
Hallatlan!… (Megjelenik a bank titkára s Kónffy, két detektiv között.)

_A titkár:_ Itt hozzuk a gazembert.

_Az igazgató_ (diadalmasan): Ugy-e, mondtam, hogy idegen lopta el?

_A titkár:_ Hogyan, igazgató ur nem ismer rá erre az emberre?

_Kónffy_ (rendkivül elgáns. Simára borotvált arc, angol ruha, harminc
forintos cipő): Ugy-e, igazgató ur, nem lehet rám ismerni? (Sirva.)
Nagyon, de nagyon megváltoztam!…

_Az igazgató_ (elképedve): Ki ez az ember?

_A titkár:_ Kónffy! Kónffy testestől-lelkestől!…

_Az igazgató:_ Az lehetetlen!

_Kónffy_ (sirva): Pedig én vagyok! (Felteszi az álszakállt.) Ha jobban
megnéz, igazgató ur, rám fog ismerni…

_Az igazgató:_ És csakugyan!… Ráismerek álszakálláról!…

_Kónffy:_ Nem gondolta volna, ugy-e, hogy ide jutok?!… S mindezt az
álszakáll tevé!…

_Az igazgató_ (mélyen megrendülve): Ó, Kónffy, Kónffy!… Hogy igy kellett
egymást viszontlátnunk!…



A METAMORFÓZISOKBÓL.

– Kortörténet levelekben. –


I.

_Eleméry Zoltán, III. oszt. tanulónak._

Kedves Zoltán! Leveledet kaptam, de hiába, nem segithetek rajtad. Ezért
nem fogadtalak akkor, amikor személyesen jelentkeztél. Én rendkivül
tisztelem azokat az irókat, akik nem irnak, de ki nem állhatom azokat a
tanulókat, akik nem tanulnak. Te a latinból és a matézisből
megbocsáthatatlan hanyagságot tanusitottál. De hová gondolsz, mi lesz
belőled?!

Határozatom megmásithatatlan. Kénytelen vagyok felszólitani kedves
atyádat, vegyen ki az iskolából, s adjon kadétnak vagy matróznak, mert
te nem arra születtél, hogy a kenyeredet a fejeddel szerezd meg.
Remélem, uj pályádon kitartóbb léssz, mint voltál az iskolában.

Javulásodat kivánja

jóakaró tanárod:

_Vaskalap Bálint_.


II.

_Eleméry Zoltán országgyülési képviselő urnak_

Nagyságos Képviselő Ur! Kegyes pártfogóm! Abban a reményben, hogy
Nagyságod még nem felejtkezett meg hajdani tanárainak
legszerényebbikéről, aki legeslegelőször jósolta meg Nagyságod fényes
jövőjét, mély tisztelettel vagyok bátor fölkeresni alábbi soraimmal.
Alulirottnak régi hő óhajtása, vajha Bucsányból a fővárosi XII. ker.
kir. áll. főgimnáziumhoz helyeztetnék át, hogy a központ éltető
levegőjében egész lélekkel szentelhetné szerény exisztenciáját a
tudományoknak és az irodalomnak. Tudom, hogy Nagyságodnak csak egy
szavába kerülne, s beteljesednék eme legfőbb óhajom. Azért alázatosan
kérem, ne vonja meg tőlem kegyes pártfogását, s nagy sulyu szavát a
miniszter és az államtitkár urak előtt érdekemben fölemelni ne
terheltessék. Reménységet meritvén ama körülményből, hogy Nagyságodnak
dicső emlékü iskolai pályáján szerencsés voltam apró szolgálatokat
tehetni, mély tisztelettel maradtam

alázatos szolgája:

_Vaskalap Bálint_, középiskolai tanár.


III.

_Tánczos Béla I. oszt. tanulónak._

Kedves öcsém! Gratulációdat nevemnapjára szivesen vettem. Jobban
szerettem volna ugyan, ha szivből eredő jó kivánataidat nem kisérik
olyan célzatok, amelyek ezt a lépésedet gyanussá teszik, de igy is jó.

A mi közelgő születésnapodat illeti, nem kételkedem, hogy Atyád a kért
fa-lovat meg fogja számodra szerezni, de egyszersmind figyelmeztetlek,
hogy én nem lovallak fel, s hozzám intézet kérésedet nem fogom
teljesiteni. Még csak az kellene, hogy a te korodban valaki mancsettát
és gallért viseljen, mint a felnőtt emberek! Arról pedig, hogy
kaphatnál-e még az érettségi vizsgálat előtt égszinkék nyakkendőt? – nem
is beszélek. Tégy le ezekről a vágyakról, melyek nem a korodhoz valók.
Különben szivesen üdvözöl

_Soma bácsi_, orsz. képviselő.


IV.

_Tánczos Béla országgyülési képviselő urnak._

Mélyen Tisztelt Öcsém! Midőn harmadik parlamenti párbajodhoz, mely
vidékünkön általános feltünést keltett s mindnyájunk keblét büszkeséggel
töltötte el, őszinte szivből gratulálok, remélem, nem veszed rossz
néven, hogy egy szerény kéréssel is alkalmatlankodom s veszem igénybe
drága idődet. Egy kis ügyem-bajom van, melyet csak a Te szives
jóakaratod, ismert befolyásod és számos becsületbiróságban kipróbált
tekintélyed fordithat jóra.

A mult héten fináncok jártak nálam, elvitték minden szüzdohányomat, s
még hozzá ezertizenhét forinttal meg is birságoltak. Most, a választások
után, ezt a birságot kidrukkolnom annyi volna, mint vért izzadnom.
Kérlek alázatosan, beszélj a pénzügyminiszterrel, hogy ne bolondozzék.

Tudva, hogy időd mennyifelé van elfoglalva, nem mernélek terhelni; de
Rajtad kivül igazán nincs kihez fordulnom. Tudod, magam nem akarok a
miniszterhez menni; a miniszterek nem szeretik az olyan képviselőket,
akik elég merészek voltak kibukni. Az uj embereket pedig nem ismerem;
nem voltam iskolaszéki tag, s nem jártam soha se a bál-bizottságokba, se
biliárdozni a kávéházakba, se az egyetemi olvasókörbe.

Bizom benne, hogy nem felejtkezel meg róla, mennyi szerető gonddal
vettünk körül gyermekségedben, s nem hagyod el bajban levő családodat.

Kérésemet megujitva vagyok

szeretve tisztelő nagybátyád:

_Tánczos Sámuel_, volt orsz. képviselő.


V.

_Ifj. Bojti Ernő földbirtokos urnak._

Igen tisztelt földbirtokos ur! Gyula fiacskáját ápolásom alá vettem, s
megnyugtatásul előre is kijelenthetem, hogy baja bár huzamosabban fog
tartani, nem veszedelmes.

A fiucska betegsége nagymérvü emésztetlenségből származik, s ugyanez a
baj okozta testi és szellemi hátramaradottságát is, mely bár feltünő,
mégsem akkora, hogy aggasztónak tarthatnám.

Remélem, két-három hónap mulva annyira helyre áll, hogy bátran beadhatja
az óvódába.

Kiváló tisztelettel

_Borzas Károly_, doktor.


VI.

_Ifj. Bojti Ernő földbirtokos urnak._

Igen tisztelt földbirtokos ur! Szives soraira válaszolva, büszkén
értesithetem, hogy a nagyságos képviselő ur egészségi állapota
napról-napra örvendetesebb. A képviselőház levegője csakugyan jót tett
neki, s az, hogy beszédeit elmondhatta, nagy megkönnyebbülésére vált.
Már ismét kezd járni, s szellemi fejlődése is figyelemre méltó. Ma azzal
örvendeztetett meg, hogy sorra elmondotta az összes házi állatok neveit,
s remélem, a jövő héten megkezdheti már az abéce tanulását is. A
számjegyek iránt szép fogékonyságot tanusit. Tizig máris hibátlanul el
tud olvasni, csak a kilencet ugorja át.

Kiváló tisztelettel,

_Borzas Károly_, doktor.



ALTÁBORNAGY ÉS KOMORNYIK.

Hohenbrunn gróf, altábornagy, a trón lépcsőjén legmagasabban álló
főhercegek egyikének főudvarmestere, azzal az irattal együtt, mely
tudatta vele, hogy a szokásos legfelsőbb elismerés mellőzésével
mentették fel hivatalától, ezt a levelet találta az asztalán:

„Kedves gróf!

Kegyes akarok lenni Önhöz, két okból. Először – mit tagadjam? – jól esik
önt lesajnálnom. Másodszor: komolyan sajnálom Önt, mert részvétet érzek
a legyőzött ellenféllel szemben, és általában: szánalmat a gyöngék
iránt, én már ilyen vagyok, apám.

Tehát kegyes akarok lenni Önhöz, és megirom ezt a levelet, tudván, hogy
én vagyok az egyetlen, aki Önnek, mai siralmas helyzetében, némi vigaszt
nyujthatok. A barátok vigasztalását – nem tudom, a legutóbb történtek
óta maradtak-e még barátai? – a hasonló esetekben nagyon megrontja a
mellék-iz: vagy igen sok szemrehányás van benne, vagy tulságos adag néma
lenézés. Az alantabb állók vigasza mindig sértő. Ha ment is a
kárörömtől, okvetetlenül benne foglaltatik az a boszantó észrevétel,
hogy: „Most már közelebb vagyunk egymáshoz.“ Felülről nem fogják Önt
vigasztalni. Ön talán azzal áltatja magát, hogy felülről egyszerüen
elejtették Önt. Nem. Felülről eldobták Önt, mint egy szennyes
zsebkendőt, amelylyel többé a csizmáját se törli meg az ember. Fent ezt
igy szokták. Azok közül, akik felül maradtak, én vagyok az egyetlen, aki
a vigasztalásra hajlandó is, képes is, mert ezt az én vigasztalásomat
nem sózza el semmiféle bántó érzelem.

De nemcsak a jóindulat vezérel Önhöz. Ugy vélem, tartozom Önnek azzal az
elégtétellel, amely ezekben a soraimban foglaltatik – s én szivesen
teljesitem a kötelességemet.

Ön alul maradt a kettőnk közt lefolyt küzdelemben, s mióta a harc
eldőlt, vádakkal illetik Önt, amelyeket nem érdemelt meg. Tartozom Önnek
azzal a kijelentéssel, hogy ezeknek a vádaknak legnagyobb része merő
igazságtalanság. Azt mondták, hogy Ön indiszkréciókat követett el, hogy
paktált gazdájának ellenségeivel, s hogy legutóbb, mikor
rendreutasitásban részesült, udvariatlanul felelt a leckére. Én tudom
legjobban, hogy mindez nem igaz, s szivesen nyugtatványozom, hogy Önben
ártatlant vádolnak. Különösen ami az utolsó pontot illeti, a legszebb
bizonyitványt kell kiállitanom Önnek. Ön és udvariatlanság! Mesebeszéd.
Mikor volt udvariatlan a leforrázott ember? Soha, se Ön, se más.

Nem, kedves gróf, én jól tudom és hitelesen bizonyitom, hogy Ön nem
bünös, Ön csak tragikus hős. Az ön tragikuma abban állott, hogy
tulbecsülte erejét, s vakmerően provokálta a világrendet, melyet nekem
volt szerencsém Önnel szemben képviselni. Ön semmibe se vett engem; arra
se akart méltatni, hogy észrevegyen. És mikor látnia kellett, hogy:
igenis, vagyok, makacsul megmaradt oktalansága mellett. Önhittségében
nem akarta tudomásul venni az ellenséget, pedig már gyanitotta, hogy ez
az ellenség erős és kitartó. Méltóságán alul valónak találta, hogy
rendes csatába bocsátkozzék velem s az én sokféle fegyverem ellen csak a
lenézést hozta a küzdőtérre. Ugy gondolkozott, mint a felületesen nézők:
„Altábornagy és komornyik! Hogyan kerülnek ezek össze?!“ De Önnek
okosabbnak kellett volna lennie, mert ismeri a mi világunkat, a
szolgaság világát, figyelmeztetésben is volt része, mert én megüzentem a
harcot, de Önt vakká tette az elbizakodottság.

Az elbizakodottság volt az Ön tragikuma, derék gróf, amint hogy a
legtöbb tragikus hőst ez a végzetes hiba buktatja el, ugy a históriában,
mint a szindarabokban. Most már hiába mondanám Önnek, Jago szavait
forgatva ki eredeti értelmükből: „Kerüld az elbizakodást! Kékszemü
szörny az, nyájas külsejü és mézes szavu, aki orozva, az álom óráiban
fojtja meg a legerősebb embert!…“ Most már hiába mondanám. Önnek erre a
figyelmeztetésre nincs többé szüksége. Most már lehet elbizakodott, ha
kedve van hozzá.

Az elbizakodottság alapjában véve szép dolog s ha Coriolanus
elbizakodott, ez nekem esztétikai gyönyört okoz, mert higyje el, az
arisztokratikus érzéseket megérti, elképzeli, értékeli a komornyik is.
Csakhogy Coriolanus igazán ur volt. De hogy lehetett elbizakodott Ön,
kedves altábornagy ur, aki ha grófnak született is, bizony messze esett
Coriolanustól?! Mi tette elbizakodottá? Mire volt olyan gőgös?

Hogy a komornyikokról általában s rólam különösen, nem volt jó
véleménynyel, ezt még meg tudom érteni. Bizony, nem szép mesterség ez.
Hiába, az ember csak első osztályu lakáj s ha a szabad óráinkban sok
kényelemben van részünk, ezt a rövid kényelmet olyan szolgálatokkal kell
megfizetnünk, amelyek az emberi méltóságérzettel élénk ellentétben
állanak. És tagadhatatlan, hogy a foglalkozás ránk nyomja bélyegét; a
szép foglalkozás egy kissé megjavit, a csunya, ha nem is végképpen, egy
kevéssé mindenesetre demoralizál. De hát Ön, kedves, Ön Urnak tartotta
magát!? Legyünk őszinték, kedves altábornagyom. Ön, mindenekelőtt, nem
annyira altábornagy volt, mint inkább főudvarmester. És a szolgálattevő
főudvarmester… hogy is mondjam, hogy ne sértsem az ön érzékenységét?…
tehát nem mondom, hogy a miképpen a komornyik csak magasabb rendü lakáj,
azonképpen a szolgálattevő főudvarmester csak magasabb rendü komornyik,
– nem igy mondom. Mondjuk igy: a szolgálattevő főudvarmester egy magas
állásu engedelmes közeg, aki alattvalói hüségből, hódolatból, mondjuk:
őszinte lelkesedésből olyan funkciókat is végez, amelyek messziről
veszedelmesen hasonlitanak a csupasz szolgálathoz s közelről se
hasonlitanak az önálló rendelkezéshez. Igaz, Ön altábornagyi rangot is
viselt. Igen magas állásu katona volt, aki sok kisebb állásu katonának
parancsolhatott, persze csak szolgálati ügyekben. Vallja meg őszintén,
sokkal kevesebb alkalma volt parancsolni, mint engedelmeskedni. A
függetlenség, az uraság csak igen keveseknek adatott; mi többiek mind
szolgálatban vagyunk. Különbözőképpen nevezett szolgálatban, de
egyformán szolgálatban. S a szolgálatban is vannak fokozati különbségek,
de a szolgálat magasabb foka még nem jelent urat; amint hogy a hő
magasabb fokát helytelenül nevezzük melegnek s az alacsonyabbat
hidegnek: mert ugyanaz a dolog az, nevezzük bárhogyan. A rideg valóság
az, hogy mi, akik a magasban lévők szeszélyétől függünk és – bérért vagy
szép tisztességekért, aprópénzért vagy dus javadalmazásért – nem
magunknak, hanem másoknak élünk: in ultima analysi mindnyájan
komornyikok vagyunk!

Azért nem kellett volna olyan nagyon lenéznie engem, aki sok borsot
törhettem az orra alá és törtem is, nem igaz?!… Ki tudja, ha Ön
valamivel nyájasabb, nem törődtünk volna-e egymáshoz? Vagy jobban
tetszik az Ön büszkeségének ez a másik megoldás? Hogy elcsapták, mert a
komornyikkal nem tudott összeférni?

Én is szeretnék büszke lenni, kedves uram, s nem titkolom el, hogy
vannak lirai hangulataim, amikor irigylem azokat az éhenkórászokat, akik
függetlenek. A nélkülözést azonban nagy árnak tartom a függetlenség
luxusáért, azért meghuzom magam és alkalmazkodom a viszonyokhoz. Kár,
hogy nem követte a példámat; ha karöltve járunk, a szolgálat mezején
többre vihette volna.

De én nem akarom Önt elkésett tanácsokkal traktálni; amint igértem:
vigasztalni fogom. Elmondok valamit, ami meg fogja nyugtatni egy
kevéssé.

Nos, tudja meg, nyugalmazott altábornagy ur – most már urazhatom – hogy
én sajnálom ugyan Önt, de nem csupán sajnálom, hanem egy kissé irigylem
is. Én győztem, Ön elbukott, én megerősödtem hatalomban, Ön csufosan
távozott. És mégis!… én nem nyertem annyit, amennyit Ön. Huszonnégy
óráig nagy kéjt okozott a diadalérzet, de már kiélveztem… Hozzászoktam;
nincs többé örömem benne. Az Ön öröme tartósabb lesz, bár meglehet, még
nem jött meg. Mert Ön immáron egészen magáé; függetlenné, urrá lett, ha
talán egy kissé későn is és nem a legkellemesebb körülmények között… Önt
többé nem csöngethetik fel éjjeli három órakor, mint engem, éppen abban
a pillanatban… Gondoljon erre és becsülje meg függetlenségét, ha már a
szolgálatát nem tudta megbecsülni.

A győztes ellenfél teljes kiengesztelődéssel köszönti Önt, felejtést és
igazi nyugalmat kivánva,

és marad, a ki volt

_Jean_, a komornyik.

Az altábornagy a fölmentését tudató hivatalos iratot elzárta a
Wertheim-szekrényébe, a komornyik levelét pedig összetépte és bedobta a
papirkosárba.



A LÁNY-ARCU VESZEDELEM.

Marcel Prévost _Les Demi-Vierges_ cimü regényében egy uj fajta
fillokszérára figyelmeztette olvasóinak mindinkább növekedő tömegét. Ez
a fillokszéra… de könnyebb a dolgot körülirni, mint nevén nevezni a
gyereket.

Tehát: a francia irodalom moralizáló szenvedelme, mely vagy egy
félszázad óta szerte analizálta a családi élet minden gyöngéjét,
meglepően sokáig egyetlen egy tipust hagyott épen, érintetlenül: a
tisztességes kisasszonyt. A leány volt a család egyetlen alakja, akit
megkiméltek a viviszekciótól; lelki világát nem bolygatták, mint egy
báránykáét. Az egyetlen iró, aki megkisérlette belepillantani a
leánylélek titkaiba, és aztán hozzászólni ehhez a „problémá“-hoz:
óvatosan, sok gyöngédséggel s teljes tisztelettel fogott hozzá kényes
feladatához. Szinte bocsánatot kért minden második sorában. (Goncourt:
_Chérie_.) És a temérdek szenny között, melyet a különböző iskolákhoz
tartozó lélekvizsgálók, kutatásaik közben, napvilágra hoztak, a leány
alakja mindvégig megmaradt „tiszta virágnak a kietlen bozótban.“ Még a
_Demi Monde_ban szereplő Marcelle is valóságos liliom; környezetéről
csak a szabadszájuság ragadt rá. S a példák özönlenek, hogy mind azt a
szépet, jót és nemest, amit a többi alakoktól elvitattak, még a Théátre
Libre irói is pazar szivvel itélték oda a kietlen bozótok tiszta
virágjának. Ha Gyp-et és Paulette d’Alaly-ját nem számitjuk – a mint nem
is igen lehet, mert Gyp még elég szeliden bánt Paulette-jével s inkább
csak d’Alaly urat tette felelőssé mindenért – Marcel Prévost volt az
első, aki a tisztességes kisasszonyt, ezt a N’y touche-t megkritizálta.
De Marcel Prévost aztán alaposan helyre pótolta a mulasztottakat s
ugyancsak kemény dolgokat mondott a szegény kisasszonyról.

Ó, Marcel Prévostnak is az a kijelentés volt az első dolga, hogy ő nem
általánosit, csak egy kivételről beszél, kivételről, mely azonban egyre
több példányban szaladgál a világon. Akiről ő beszél, az nem a párisi
leány, még kevésbé a vidéki, francia kisasszony és legkevésbbé a leány
általában. Az ő hősnői – elég merészen viselkednek ahhoz, hogy igy
lehessen nevezni őket – egy külön világ flórájához tartoznak, egy nagyon
sajátságos világ flórájához. A szóban forgó világ pedig az a kozmopolita
társaság, mely félig hotel-, félig szalonéletet él, kétes eredetü, kétes
vagyonu, kétes morálnak hódol s melyen csak egy nem kétes, az a
határozottság, amelylyel az élvezetnek adja magát. De először is: ez a
világ sokkal inkább érintkezik, sőt sokkal többször keveredik össze
egyéb világokkal, hogy sem valami nagyon különálló társaságnak lehetne
elfogadni; és másodszor: Marcel Prévost ennek a species-nek sokkal több
fajtáját irja le, semhogy ki ne lehetne találni az igazi gondolatát,
azt, hogy a „menye is értsen belőle.“

És az ő hősnői rettenetesek. Tudnak mindent, akár maga Hyrtl, cinikusak,
mint a lakájok s olyan dolgokat beszélnek egymás között, amelyektől
megborzadna egy csendőrkáplár is. Szivtelenek, mintha pávák és
gyöngytyukok volnának, kiábrándultak, mint a régi vigjátékok nyájas
öregasszonyai s haszonlesők, mint megannyi uzsorás. És azonkivül érzéki
kis bestiák, akiknek csak egy gondolatuk van… de miért részletezni ezt a
gondolatot?! Viseletükben, tempóikban egy cseppet sem különböznek
azoktól az asszony-alakoktól, amelyeket egy félszázad óta szól meg a
francia dráma. Udvarlóiknak, akik épp oly romlottak, mint ők, mindent
megengednek, kivéve azt, amiről azt tartják, hogy „minden“ s előre
összebeszélnek a gavallérjaikkal arra az esetre, ha majd férjhez mennek.
Egyetlen álmuk, egyetlen ábrándjuk, hogy minél hamarabb találjanak egy
minél gazdagabb Nanjac-ot, aki majdan leányt visz el ugyan az oltár
mellől, de nem is fogja sejteni, micsoda lélek lakozik a mély tüzü,
szürke szemek mögött… Bizonyára könnyü elképzelni, micsoda mételyt visz
be a családi életbe egy efféle hajadon.

Marcel Prévost-nak sok felől kellett hallania azt az ellenvetést, hogy:
mindez csak irodalom. Értsd: akármilyen kivételekről beszél is a szerző,
a dolgok, a hatás kedvéért, tulontul nagyitva, sőt torzitva vannak.
Marcel Prévost alkalmasint vállat vont erre az ellenvetésre. Ki veszi
észre, hogy mit mond, ha önmaga korrigálja meg magát, ha a valósághoz
hiven gyöngiti, halványakká teszi a szineket?! A fődolog az, hogy van-e
valami a dologban?!… s az, hogy ennyire érdeklődnek a könyve iránt, azt
bizonyitja, hogy igenis: van benne valami!… Ennyi elég rá, hogy érdemes
legyen jelezni a veszedelmet.

Talán nem is szükséges egy szük körre szoritani a dolgot, hogy meg
lehessen állapitani: igenis, a kényelemnek örvendő körökben az angolos
nevelés, a szegényebb osztályokban pedig az élettel való közelebb
érintkezés, a kenyérkereset kénytelensége, mely megtanit látni s
megtizedeli az ábrándokat, ezeken kivül pedig egy sereg más ok, nagyon
megdézsmálják azoknak a leányoknak a számát, akik a házasság napjáig a
leányiságukkal a lelkük szeplőtlenségét is megőrizhetik. Marcel Prévost
főképp a mai nevelést okolja. Hogyan lehessen másképp – hozza fel
kritizáltjai mentségére, finom, elmés előszavában, – mikor a ház,
amelyben élnek, tárva van minden könyv és mindenféle ember előtt?!

És ez az a pont, ahol a szerzővel egészen egyet lehet érteni.
Hova-tovább be kell látni, hogy a régi pedagógusoknak volt igaza s nem
az ujaknak: a vizbefulástól az uszni tanulásnál mégis csak jobban megóv:
nem menni a vizbe. Prévost rámutatván a veszedelemre, megjelöli az
orvosságot is s ez az orvosság – hogy növekszik a konzervativizmus!… –
szerinte: a zárdai nevelés. Bizonyára a legjobb nevelő az otthon békéje
és csöndje, de ha az anya nem tud lemondani a világról s nem akar
egyes-egyedül a gyermekeinek élni, akkor nincs más mentsvár a leánynak,
mint a kolostor. Azt lehetne mondani, hogy a zárdai nevelés egyoldalu s
nem késziti elő a leányt eléggé az életre. Hogy tanulja meg, szegény a
kolostorban a legnagyobb tudományt: az élet müvészetét? Ej, lehet is azt
megtanulni!… felel az ellenvetésre Prévost. A férfiak elég korán
belekerülnek az életbe, azért ez nem óvja meg őket, legalább a legtöbbet
nem, hogy ne kövessenek el főbenjáró ostobaságokat. Ennél a kétes értékü
tudománynál többet ér az, ha megtanitják a leányokat is arra, hogy az
élet nem mulatság, hanem csupa kötelesség. Erre pedig csak az igazi
otthon vagy a zárdai nevelés tanitja meg őket.

Van-e igazi otthon a kozmopolita társaságban? Valóban, másutt is
kevesebb, mint gondolná az ember. Mi eléggé biztos fedél alul nézhetjük
szegény Franciaország sok baját, az anarkiát, a köz-erkölcs pusztulását
és a többit. Mégis, nincs a világon nagyváros, ahol a Marcel Prévost
figyelmeztetése fölösleges volna. Nem látjuk-e mi is, hogy vannak akik
elviszik a leányaikat olyan francia darabok előadásaira, amelyeket
Párisban az aszonyok is leeresztett rostély mögül néznek? Sőt, mert
mulatni akarnak s mert a nyügöt nem rázhatják le a nyakukról, elviszik
az alsóbbrendü mulatóhelyekre is és nem csupán akkor, amikor ott
szeliditett farkasokat mutogatnak?

Ez maga is tanuságot tesz róla, hogy a Marcel Prévost figyelmeztetését
nálunk sem felesleges megszivlelni… ha a _Les Demi-Vierges_ olvasásakor
azt mondjuk is: „Hát ilyen Páris!… de mi közünk nekünk ehhez a
Babylonhoz?!…“



EN REVENANT DE LA REVUE…

Elzüllötten, mint egy élhetetlen borbély-legény, hét frankkal a
zsebében, koldussá váltan, mint egy leégett játékos, szeretője sirjára
bukva, mint egy mindvégig érdeklődést leső komédiás, a minden halálok
legcsunyábbikával, disztelen öngyilkossággal mult ki e világból s tünt
le a história szinpadáról Boulanger tábornok, a brav’ général, a fekete
paripa leventéje, az az ember, aki néhány évig ugy állott Európa előtt,
mint aki nemsokára nemzetek sorsát fogja tartani merész kezében.

Régi ellenségei egyszerüen vállat vontak, mikor meghallották halála
hirét. Régi szövetségesei megkönnyebbülten lélekzettek fel. És a nép, az
a derék nép, mely pár évvel előbb a szavazatok milliomaival választotta
meg Páris és számtalan más város képviselőjévé, közönbösen mondta el
róla ezt a rövid nekrologot: „_A komédiás!_“

Pedig hát, nagyon rövid idővel a csúf vége előtt, volt egy pillanat,
amikor csak egy hajszálon mult, hogy ez az ember örökébe nem lépett
annak a másik illusztris kalandornak, aki egy elszánt, aljas lépéssel
egész Európa diktátorává tudta tenni magát. Volt egy pillanat, amikor az
egész kontinens tekintete leste ennek az embernek minden lépését, mikor
a háboru és a béke kérdése az ő nevéhez tapadott, mikor népének
szemefénye, bálványa, a chansonette-ek hőse és a nagyuri szalonok
ünnepelt lovagja volt, mikor a nemzeti megváltó ragyogó szereplését
várták tőle, legalább a naivak, a nép.

Persze, olyan pillanat nem volt, mikor a teuton félelemnek kedves lett
volna. S mi, akik megszoktuk német szócsőből szerezni be az
értesüléseinket, minden időben hallhattuk róla a gyülölet szavát.

De igenis volt olyan pillanat, amikor rengeteg számu ellenségeinek, akik
mind gyülölték egymást, kénytelen-kelletlen szövetkezniök kellett, hogy
uralma alól megszabaduljanak s amikor ez a szövetkezés gyerekármánynak
maradt volna félbe, hogy ha segitségükre nem jön ő maga és meg nem
buktatja magamagát. Azok a különböző árnyalatu, mindenféle fajta
tehetetlenségek, melyek a császárság bukása óta folyton csak ölték és
marták egymást a hatalomért, először, legeslegelőször az ő gyülöletében
egyesültek „kompakt táborrá.“ És ha egyéb érdeme nem lett volna is, már
pusztán ez az érdem, hogy lehetővé tette ezt a lehetetlenséget, fennen
dicsérné sokat gunyolt nevét.

De volt még egy érdeme, melyet nem homályosithatott el semmiféle
ballépésssel, semmiféle siralmas fiaskóval. Vitéz katona volt. Harcolt
az olasz háboruban és megsebesült Turbigónál. Harcolt Cocchinchinában és
ujra megsebesült. Harcolt a poroszok ellen és Champignynál félholtan
maradt a csatatéren. Harcolt a commune ellen és megint megsebesült. S ki
tudja? Hogyha végkép ott maradt Champignynál: ma talán egy szép
lovas-szobor magasztalná az emlékét.

Bizonyára tulságosan szerette a pompát, a szép asszonyokat, a fehér és
fekete lovakat, a theatrális dolgokat, az élvezeteket; hiu, nagyravágyó
volt és önzéssel teli. Kész volt sok esztelenségre s elkövetett az
esztelenségeknél nagyobb hibákat is. De a foltok, melyek nevéhez
tapadnak, ugyanazok, amelyek elhomályositják a többi illusztris kalandor
nevét is, azokét, akiknek a siker, a mindenható siker nevében sokat
megbocsátunk. És ha a nagy faux pas-t, amely megbuktatta, el nem követi,
könnyen meglehet, hogy temérdek hibájának ma nem volnának kritikusai,
csak legyezgetői.

Mi birta rá, hogy azt a ballépést elkövesse? – nem olyan könnyü
megállapitani. A szerelem, mely megdöntötte Iliont? A ragaszkodás
hüséges szeretőjéhez, kinek olyan csodaszép karja volt?
Bátorság-fogyatéka? Vagy belátás-hiánya? Mindez együttvéve?

Mindegy. De hogy ha csakugyan része volt ebben a ballépésben a merészség
fogyatékának, bizonyára nincs tragikum nélkül, hogy a legkiválóbbik
sajátsága éppen akkor hagyta cserben, amikor a legtöbb szüksége volt rá.
Mert bátor ember volt ez, ha azok közül is, akiknek közönségre volt
szükségük, hogy hősiesek tudjanak lenni.

Mikor a számüzetés, a fenyegető nyomoruság és a csapások megtörték
energiáját: a régi pompázó alakból nem maradt meg egyéb, csak a kiáltó,
a rut, a szégyenletes hibák. S már csak ezeknek a megtestesülése volt az
a szánalmas alak, aki olyan banális, csuf véggel fejezte be ritka és
viszontagságos pályafutását. Mindamellett, mikor siralmas végének
hallatára mély és benső meggyőződéssel magasztaltuk a mindenható, a
csodákat tevő, az isteneknek parancsoló sikert, mely hütlen szeretője
volt, nem lehetett elfelejtenünk, hogy balgatag, de vitéz volt, mint a
kardja.



RENAN SZOBRA.

Renan Ernőnek szobrot állitottak szülővárosában, Tréguier-ben. Tréguier
tartozott ezzel Renan Ernőnek. Nem azért, mert Franciaországnak ez a
büszkesége Tréguier falai között látta meg a napvilágot; ebben ő is, a
cőtes-du-nordi városka is ártatlanok. Annak a követelésnek, mely terhül
rójja rá a városokra, hogy mindannyiszor egy-egy emléket emeljenek, a
hányszor egy-egy nagy ember kerül ki a falaik közül, a jogossága
bizonyára vitás. De Tréguier adósa volt Renan Ernőnek ezzel a közép
minőségü, s a világ elől meglehetősen eldugott szoborral, azon az örök
jogcimen, melynek kielégitését közönségesen hálának szokás nevezni. Mert
semmiféle helyről, se Veneziáról, se a felkelő nap sugárözönében uszó
tündérvárosról, nem irtak soha szebbet annál, amit Renan Ernő irt a
Tréguiernek nevezett szomoru kis breton fészekről. Nem irtak soha se
szebbet, se melegebbet, a szülőföld iránt való szeretetnek nagyobb
mélységével; és nem irtak nagyobb müvészettel se, soha. A „Gyermekkori
emlékek“ első részében Tréguier megelevenedik egy másik életre, –
kivüle, fölötte a rövidéletü valóságnak, – s azután manet alta mente
repostum; megelevenedik több ember számára, mint amennyi Tréguierben él,
több szemnek, több szivnek, olyan sziveknek is, amelyek még csak ezután
fognak dobogni. Tréguierről Renan előtt soha semmit se jegyzett fel a
krónika; Renan óta a Tréguier név olyan ismerős sok nyugateurópai
embernek, mint ez a szó: Lakedaemon.

Ha Tréguier nincs hálaérzettel Renan iránt, s ha a breton parasztok nem
tudnak arról, hogy a Renan dicsőségéből rájok is esik egy sugár: ez nem
csuda; azok előtt, akik Tréguiert Renanból ismerik: természetes. Nem
könnyen lelkesedő emberek azok, s dicsőséget csak egyet ismernek el:
Isten dicsőségét. Nagyon érthető, hogy a szobor felállitása nehézségekbe
ütközött, mihelyt a papság nem akarta, hogy Renannak, otthon, szobra
legyen. A papságnak sehol sincs nagyobb hatalma az emberi lélekre, mint
a földnek ebben a zugában. S a papok okos emberek. Tudják, hogy amit az
öt centime-os ujságok minden eszmeirány szolgálatára kész zsoldosai
csaholnak a fekete seregről, az nem hatol el a breton paraszthoz, vagy
ha elhatol, a paraszt elereszti a szót a füle mellett. De ha látja a
szobrot, mely olyan valakit ábrázol, akiről csak annyit tud, hogy nem
hitt Jézus Krisztusnak az istenségében, csak abban, hogy istenember
volt: ez bevésődik a paraszt fantáziájába. És Combes Emil doktor, 1902 –
1905-ig a francia kormány elnöke, az ő Prudhomme-ok számára kieszelt,
theatrális hatásokra éhes radikálizmusával sok kellemetlenséget szerzett
ugyan a papságnak, de ennek századok óta terebélyessé vált hatalmából
csak édes-keveset tudott lenyesni. A Côtes-du-Nord vidékén tehát Renan
szobra miatt ismét olyan jelenetek játszódtak le, aminők a
szerzetes-rendek kiüzése idején, s az állami akarat csak nagynehezen
tudott győzedelmeskedni. A szobor leleplezésének ünnepe is csak jókora
botrányok elfojtásával eshetett meg. A parasztok kivonultak kaszáikkal,
hogy megvédelmezzék az Istent, amint hogy kaszáikkal vonultak ki a nagy
forradalomban is, hogy helyreállitsák a királyságot. És a Lantenac
márkik egy ivadékának, Kerboisson vicomtenak a felesége, akiről higyjük,
hogy éppen olyan csinos, mint amilyen hü szolgálója Istennek, jónak
látta revolvert venni elő, hogy megvédje Isten dicsőségét a jó öreg
Renan csunya bronz képmásától. De a revolvert elvették tőle a csendőrök,
a parasztokat visszaszoritotta a katonaság és Combes miniszterelnök, ez
a Numa Roumestan, akit Daudet vonásról-vonásra megjósolt, végre
elmondhatta ünnepi beszédét, melynek hallatára az öreg Renan rosszul
lett volna. Az állami akarat érvényesült.

S a szobor áll. Jean Boucher müve, és ha hinni lehet a francia képes
ujságok reprodukcióinak, nem szolgál sem Istennek, sem Renannak, sem
Jean Bouchernak dicsőségére. Jean Boucher ugyanis, ritka tapintattal,
nem a Kereszténység eredeté-nek történetiróját elevenitette meg, hanem
azt a barátságos öreg urat, aki nyáron Tréguierbe szokott érkezni és
sokat üldögélt ama kőpadok egyikén, amelyeket Tréguier községtanácsa,
semmi költséget sem kimélve, állittatott Tréguier lakosainak kényelmére.

Az emléken két alak van. Renan mögött egy beteg testü, zord arcu női
alak látható, akit az első pillanatban Bellonának, vagy a Nemezisnek
vélünk s akiről később kiderül, hogy Pallas Athéné. Az istennő haptákban
áll; csak éppen a jobbkarját emeli fel s ebben cserágat tart. Renan,
előtte, egy kőpadon ül, de egy kicsit hanyatt esve, mintha valaki oda
teremtette volna; pocakja és végtelenül fáradt tekintete szánalmat kelt.
Botját és kalapját is halhatatlanná tette a müvész; s ezek a
legsikerültebb részletei az egész alkotásnak.

Bajos kitalálni, kinek lesz öröme ebben az emlékmüben, ha csak nekünk
magyaroknak nem, akiket vigasztalhat, hogy a franciák is tudnak rossz
szobrot csinálni. Tréguier parasztjainak mindenesetre igaza volt, hogy
kaszával védekeztek ellene és ha nem sok háládatosságra vall is az eset,
igazat kell adnunk Tréguier városának abban is, hogy Renan szobrát nem
ott kellett volna felállitani.

Nem volt ember, aki kevésbbé áhitozott volna arra a dicsőségre, hogy
szobra legyen, mint Renan. A ma is divatos ikonolatriát nem igen tudta
megérteni; a régiek ikonolatriáját se nagyon értékelte, csak
felhasználta, mert végre is emberi dokumentumokat adott. Egyetlen
egyszer tudták rávenni, hogy lefotografáltassa magát… de nem érdemes
többet mondani erről, mert senkiről se olyan nyilvánvaló, mint róla,
hogy nem volt se a külsőségek, se a hiuság embere. Azonkivül az ő
dicsőségének nincs is szüksége emlékmüre; és nincs senki, akinek akár a
lelkéhez, akár egykori fizikumához olyan kevéssé illenék az, hogy szobra
legyen. Az az érzés, mely megkivánja a szobrokat, – legyenek ezek
bármily szépek, – ez az érzés alapjában voltakép naivitás: és az ő
lelkében nem voltak gyermekességek. Aztán, végezetül, mennyire fájt
volna neki, ha megtudja, hogy az ő szobrának gondolatával feldulják
Tréguier békességét! Mennyire értette volna a szegény breton parasztot!
És meg is védelmezte volna Combes és elvtársai ellenében.

De ha már mindenáron szobrot akartak emelni Renannak, a szobrot nem
Tréguierben kellett volna felállitani, hanem Párisban. Egy
Renan-szobornak még itt se akadna méltó helye. Renan nemcsak a francia
nemzet dicsősége, hanem az egész világé; az emberi szellemé, mely eddig
ismeretlen magasságokba tudott emelkedni. Olyan helyen kellene
emelkednie az ő szobrának, aminő a new-yorki Szabadság-szoboré; alant
millió küzködő ember, előtte a végtelen, a tenger.

Mert soha se élt nagyobb szellemü ember és mélyebben érző lélek; soha se
foszforeszkált az övénél ragyogóbb értelem, és soha se dobogott nemesebb
sziv. Nem volt, aki jobban átértette volna az összes földi dolgok
egybefüggését, az anyagi és lelki világnak titokzatos és szövevényes
láncolatát, a törvények egységességét, az erők egyazonosságát, az
embernek az egyetemeshez való viszonyát, az anyagi világ törvényeinek az
emberi lélekben, az istennek a földi életben való megnyilvánulását: és
nem volt, akinek a gondolkozása, érzésvilága, egész élete tökéletesebben
harmonizált volna a nagy mindenséget átfogó örök törvényekkel. Aligha
volt nála nagyobb francia irómüvész, s kétségtelen, hogy egyike volt
minden idők legnagyobb történetiróinak; de mindenekelőtt filozófus volt,
vagy ha ezt a szót lefoglaljuk a részletekben vizsgálódók számára, az uj
idők egy „látnok“-a. És bár a bölcsészet kis bogarászai nem ismerik el
filozófusnak, aminthogy a filozófiát csak kreálta, de nem gyakorolta s
annál kevésbbé üzte iparszerüleg, egy teória kaptafájára ráütve bármi
bolondot; bár filozófiája hasonlitott a Pyrrhonéhoz s igy a bölcsészek
közül a legszerényebb mellé sorakozott: a hegyi beszéd óta nem hallott a
világ magasztosabbat, se nagyobb mélységek fölött járót, se nagyobb
magaslatokra szárnyalót, mint aminő az „Ima az Akropoliszon“. Akik csak
a magukét tartják hitnek s minden egyéb hitet megtagadnak, az mondják,
nem hitt Istenben. Mily tévedés! Ő megtalálta és látta az Istent!



TURGENYEV EMLÉKE.

Mikor Turgenyev halálának huszadik évfordulóját Oroszországban meg
akarták ünnepelni, a „hivatalos Oroszország“ – azzal a sajátságos
okadással, hogy mostanában igen sok jubileumot tartottak orosz földön, s
az e fajta mulatságból már éppen elég volt – a holt Turgenyev ünneplését
nem engedte meg. Ha a megokolás nem is volt szerencsésnek mondható, s ha
Európa boldogabb tájékain bajos elképzelni, hogy arra messze miért
szoktak riadozni egy-egy holt költő emlékétől: magát a tilalmat meg
lehetett érteni. A nihilisták Turgenyev regényeiben szerepeltek először,
jóval előbb, mint hogy a valóságban is bemutatkoztak; tanultak egyetmást
Turgenyevtől, bár ez később nem igen látszott meg rajtok; az
elnevezésöket is tőle kapták. Turgenyevnek ezt a rovott multját a
hivatalos Oroszország még nem felejtette el; ha a holt költők néha,
nagyritkán, eszébe jutnak az életben maradt jóbarátoknak, a
tisztelőknek: legtovább mindig az ellenség emlékszik.

A kegyelet Oroszországban nem juthatván szóhoz, Turgenyev emlékezetét,
halálának huszadik évfordulója alkalmával, csak egy bécsi uriember
ünnepelte meg. Ez a bécsi uriember – a nevét igazán nem érdemes
följegyezni – élt az alkalommal, s megemlékezvén Turgenyev halálának
dátumáról, összehasonlitotta Turgenyevet Tolsztojjal. „Hogyan? – kezdte
müvészi álmélkodással – még csak husz éve volna, hogy Turgenyev
meghalt?!“ Neki t. i. Turgenyev olyan jól meg van halva, hogy a husz
esztendő fölötte kevésnek tetszik. Sokkal jobban meg van halva, mint
azok, akik csak husz évvel ezelőtt bucsuztak el ettől a szép világtól;
annyira meg van halva, mintha legalább száz évvel ezelőtt halt volna
meg. „Csak husz év! – csóválta eszmékkel tulterhelt fejét, – mennyit
haladt azóta a világ! S mennyit fejlődött a regény!“ És oda konkludált,
hogy Tolsztoj nagyságától Turgenyevet mintha századok választanák el,
mert Tolsztojnak nyugodt lélekkel kiutalványozhatja a halhatatlanságot,
ellenben Turgenyev már szörnyen elavult, sőt elavult végérvényesen,
jogerősen, felebbezhetetlenül, mert ő mondja, a bécsi uriember.

Ezt az esztetikai kirohanást nem érdemes nagyobb figyelemben
részesiteni. Elkövetője ugyanis meglehetősen hadilábon áll a
komolysággal, ami egyéb cikkeiből is kiviláglik. Kijelenti például – más
alkalommal – azt is, hogy Mérimée-nek a nevét ma senki se ismerné, ha
Bizet a „Carmen“-t meg nem zenésiti. Szerinte „Carmen“-en kivül még csak
„Colombá“-t olvassák, némelyek, kevesen. Szerinte az utolsó száz év
francia irodalmából ma már mindössze hét vagy nyolc könyvet olvasnak.
Abból, amit ir, nyilvánvaló, hogy ő ezt a hét vagy nyolc könyvet se sok
haszonnal olvasta.

A bécsi uriembernek Turgenyevről szóló kis megemlékezése tehát nem
érdemelne ennyi szót, ha nem adna alkalmat rámutatni egy nyavalyára,
amelyben a bécsi uriemberrel együtt sokan szenvednek világszerte. Ez a
sokaság jobbára a fiatalok közül kerül ki. A fiatal olvasók és fiatal
irók leghamarább és legszivesebben a legujabb írókat olvassák, nem
mintha ezek fölöslegessé tennének minden régi irót, – nem mintha husz év
óta annyit haladt volna a világ, s annyit fejlődött volna az irodalom,
amennyit amaz nem haladt és emez nem fejlődött kétezer évig, hanem mert
a legujabb irókat találják legközelebb, – mert ezek beszélnek az ő
nyelvükön, azon, amelyet a legkönnyebben értenek, – s mert ezek
foglalkoznak azzal, ami őket leginkább érdekli, a „ma“ ideáival, azokkal
az ideákkal, amelyek a levegőben vannak, amelyekkel ők teli szivták
magukat, amelyek tehát már részét teszik gondolkozásuknak, énjöknek. A
fiatal olvasók és fiatal irók elfelejtik vagy nem akarják tudni, hogy a
„ma“ ideái husz év mulva épp oly öreg ideák, „tulhaladt álláspontok“,
„elavult holmik“ lesznek, mint aminők a ma huszéves, negyven éves,
hatvan éves vagy száz éves ideák; már husz év mulva is tökéletesen öreg
és a száz évesekkel egyformán öreg ideák lesznek, – mert a tizenhat éves
leány és a harminchat éves asszony közt igen nagy a különbség, de a 86
éves és a 106 éves öreg asszony egyformán öreg asszony; s az ideák még
az asszonyoknál is gyorsabban vénülnek. Elfelejtik, vagy nem akarják
tudni ezt, mert különben nem volnának olyan nagyra a „ma“ ideáival s
jobban megbecsülnék a régi ideákat. Ami egyébként még nem baj, mert hadd
foglalkozzanak azzal, ami a levegőben van, ami lelkükkel rokon, ami őket
leginkább érdekli. A baj ott kezdődik, hogy ez az előszeretet igen
sokszor egyoldaluakká, elfogultakká, igazságtalanokká és hálátlanokká
teszi őket. Szaturálva vannak a legujabb irókkal, a tegnap legjobbjait
már nem érnek rá elolvasni, vagy ami még rosszabb: felületesen s a
teljes megértéshez megkivántató igazi érdeklődés nélkül olvassák őket és
könnyelmüen itélnek róluk, anélkül, hogy jól megismernék őket, néha
olyan ismeretség után, amelyet legfeljebb „látásból“ való ismeretségnek
lehet mondani. Igy aztán megtévesztik az utánuk sorakozókat is, ezeknek
a kárára, s nem a lebecsült holt költők rovására, mert ezeknek már
mindegy.

Csunya és esztelen igazságtalanság ez, – hogy maradna meg bécsi
nyavalyának!

De sajnos, a bécsi uriembernek mindenütt vannak hitrokonai. Még a
vitatkozási módja is igen szokásos mostanában. Mindenfelé divatossá lett
az az igyekezet, mely az egyik nagyot a másik nagygyal akarja agyonüti.
Mert a gyémántot csak gyémánt karcolja.

Bizonyos pedig, hogy Tolsztoj, aki Turgenyevnek barátja volt, s élete
végéig igaz tisztelője és csodálója maradt, semmiben se értett egyet
bécsi kommentátorával. Abban sem, amit a bécsi ur a halhatatlanságról
„tip“-el. Tolsztoj dicsőségének nincs szüksége arra, hogy Turgenyevet
elfelejtsék a müveltek, s Tolsztoj mai népszerüsége nem jelenti azt,
hogy a maradandóságra Oroszországban monopóliuma van, mig Turgenyevre
már csak a teljes felejtés vár.

Tolsztoj élete alkonyán jutott el dicsőségének zenitjére s Turgenyevről
ma kevesebb szó esik, mint husz évvel ezelőtt, mert a „ma“ irói többet
beszéltetnek magukról: ez igaz. De csakis ennyi igaz a bécsi ur
beszédjéből. Nem kell husz évig várnia s látni fogja, hogy mind a két
nagy embernek egyformán jut ki a jövendőből.

Ma a Tolsztoj népszerüsége rendkivüli s hatása szinte példátlan. De
népszerüségét nem csupán zsenijének köszöni – ennek talán legkevésbbé, –
hanem főképpen annak, hogy ennek az apostolnak a kiadói nagyon jól
értettek ahhoz, hogy miképpen kell sokat beszéltetni a kiadványaikról és
ezek szerzőjéről. D’Annunzión és Gorkij Maximon kivül senki se látta el
a világsajtót annyi nefelejcs-bokrétával, mint ennek a prófétának a
kiadói. Kivételes hatása pedig főképpen annak tulajdonitható, hogy
tanitása, sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, egyformán érdekli a
vallásos érzésü embert, az evolució hivét, a szociálista gondolkozót s
ki az, aki e három kategória egyikébe se tartozik? Husz év mulva
azonban, amikor a müvei iránt való érdeklődést már nem fogják stimulálni
és fokozni a személyével foglalkozó hirek, amikor tanitása,
sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, se a vallásos embert, se az
evolució hivét, se a szociálista gondolkodót nem fogja kielégiteni,
amikor az uj generáció gondolkozói más ösvényeket törnek s uj,
legfrissebb ideáknak fognak örvendezni: mindaz, ami müveiben apostolság,
el fog avulni, ellenben megmarad az, ami nem tanitás, „csak“ költészet:
azok a gyönyörü alkotások, amelyeknek cimei: „Háboru és béke“, „Anna
Karenina“, a „Feltámadás“.

És ugyanakkor csöndesen tovább fognak élni a Turgenyev munkái is,
amelyeket csak a bécsi ur sietett elfelejteni: A vadász iratai, Tavaszi
hullámok, Füst, Apák és fiuk, Első szerelem, Milics Klára, a Diadalmas
szerelem éneke s a Költemények prózában. Egészben, mert csak poémák.



A LEÁNYIRTÓ.

Henry Fouquier, a kitünő franczia ujságiró, több, mint harmincz éven át
mindennap négy-öt czikket irt a legolvasottabb párisi lapokba. Módjában
volt tehát hozzászólni a szenzácziós bünesetekhez, s csakugyan aligha
történt nevezetesebb kriminális esemény, amelyről a maga érdekes
megjegyzéseit el ne mondta volna. Ezekből a finom konczepczióju,
csillogó efemeridákból, melyeknek sokasága és végzete a forró napokban
huszonnégy órát élő, gyönyörü alkotásu pillékre emlékeztet, sok
emberismeret s egy – talán csakis egyetlen egy – erős meggyőződés
sugárzik ki: az a hit, hogy a mi időnk még a legkülönb minden eddig
ismert korszak közül; hogy az emberiség erkölcse az idők folyamán
valamicskét mégis csak javult, mert az emberi állat ugynevezett lelke
abból az embertelen kegyetlenségből, melynek az elmult századok annyi
példáját szolgáltatták, hova-tovább kigyógyul…

Ez a tétel egyike azoknak, amelyeket ma a legtöbben vallanak, s akik
hisznek az emberi haladásban, mindannyian egyetértenek Fouquier-val. S
talán igaza volt. A haladás teóriájának tagadói ugyan azt vethetnék ez
ellen a jóleső megfigyelés ellen, hogy mindez csak látszat, s hogy ha a
sötét multban olyan gyakori atroczitások a jelenben már csak elvétve
fordulnak elő, tisztára a jobban konstituált rendnek s az ezzel
kapcsolatos elrettentésnek tulajdonitható. A tagadás álláspontjára
helyezkedve, az argumentumot a másik végén is meg lehet ragadni s valaki
azt mondhatná: inkább csak lazult a morális érzékünk, s az értelem
finomodtával meg a fix alap (a vallás) hijján jobban megértjük,
kimagyarázzuk, mentegetjük s mosdatjuk a ma történő atrocitásokat, mig a
régieket, a körülmények és mótorok ismerete nélkül lévén, szigorubban
itéljük meg, mint a maiakat. Nehéz volna belenyugodni, hogy igy van, s
szivesebben maradunk meg amellett a meggyőződés mellelt, melyet a
haladás elméletének hivei vallanak. De néha meg kell rendülnünk ebben a
hitünkben: az emberi állat koronkint olyan kriminális esetekkel borzaszt
el bennünket, amelyek vadul cáfolnak rá arra a megnyugtató elméletre, s
a melyeket sehogyan se tudunk összeegyeztetni a mai emberről alkotott
fogalmainkkal. Mit szóljunk például a leányirtás eseteihez?

A leányirtó mindenek előtt: tipus, s már magának a tipusnak a létezése
is megzavaró. Hogy vannak emberek – ugyszólván minden év produkál
néhányat, – akik az exisztencia folytathatását egy szánnivaló
nyomorultnak, egy födhözragadt prostituáltnak a meggyilkolásában és
kirablásában keresik. Pedig szinte foglalkozásnak tünik fel, olyan
gyakori immár az ilyen szerencsétlenek védetlenségének véres
kizsákmányolása. Egy pár decennium óta különösen gyakori jelenség az az
ember, aki étvágyát a prostituált életének árán iparkodik kielégiteni.
És csak az ilyen bünesetek alkalmával vetünk egy-egy pillantást az
ilyen, áldozatnak predesztinált kitaszitottak életére. Az ilyen teremtés
a legtöbbször családfentartó: keresetét megosztja övéivel; öcscse
reggeliért jár hozzá. A hol lakik: szelid, jó leánynak tartják s
szivesen társalognak vele: a hozzávalók. Karácsonykor a szülei meg
akarják látogatni; egyik leánytestvére ugyanolyan sorsban él, mint ő, a
másikat, aki szolgál, segiteni készül, hogy hasonlóképpen rendezkedjék
be. Mindenki belenyugodott, hogy igy kell keresnie kenyerét; ezek a
nyomorultak nem okoskodnak sokat: élni csak kell!… És mindenki
kizsákmányolja ezt a szegény, sovány, büzös keresetet. A szobájáért neki
annyit kell fizetnie naponkint, amennyit az „Archiduc Charles“-hotelben
nem fizettetnek egy teremért; mert az ő szégyenüket minden „háziur“
kihasználja s valahol lakniok kell. Fizetnie kell az orvost; sokat kell
költenie ruhára, mert nagy a konkurrencia, s ugyanez okból: a „vendégek“
olyan követelők!… Milyen siralmas exisztencia, milyen ronda kenyér! A
mellett lehetetlen, hogy ne érezze szégyenét és sorsának alacsonyságát.
Talán valamelyes szeretetre is vágyódik. És készen kell lennie minden
utálatra egész lényével; még csak undort se szabad éreznie, mint
mindenki másnak!… Az ember azt képzelné, nem lehet olyan elvetemült, aki
ez iránt a kitagadott iránt, ha valami fraternitást nem is, de legalább
némi szánalmat nem érez. És jön a XX. századbeli ember, cilinderben,
sétapálcával, hogy a zárt ajtó mögött egy késsel levágja, mint a
bornyut, a tiz forintjáért!

Nézzük csak meg a cilinderes fenevadat. Még csak nem is a kiéhezett
sakál. A tiz forint nem enni: mulatságra kell neki. Életét kávéházakban,
chantant-okban tölti; ha pénzhez jut, kiöltözik s dorbézol. Talán uri
borravalókat ad, s a cigánynyal elhuzatja a nótáját. A büntény után
komfortáblin megy haza; nem is olyan feltünő, hogy kocsin érkezik,
tudják róla, hogy: ha van, bőven költi a pénzt. Ruhája, modora az „uri
vendég“-é; a lányok körében szimpatiáknak örvend. Azelőtt, amikor nem
lopott és nem kártyázott, egy rövid ideig, talán tanitó volt valahol, s
ha pofozta a gyermekeket, pályatársai bizonyára megvédelmezték, hogy
dehogy is kegyetlenkedik, csak fentartja az iskolai fegyelmet. A
törvényt is ismeri valamennyire; legalább az ujságokból. Értelmes, s
tudja, hogyan kell védekeznie.

Amit védekezésül előad: abban kevés a valószinüség. Tudja, hogy van
előre megfontolt szándék, s tagadja az előre megfontolt szándékot. Nem
akart ő rablógyilkosságot; csak kölcsönt kért a leánytól, akinek már
sokszor adott pénzt. Ez nem teljesitette a kivánságát; összevesztek, s
dühében ölte meg szeretőjét az ott heverő késsel. A tiz forintot aztán
magához vette, mert amannak már ugy se kellett. Hát biz ezt nehéz
elhinni. A kést tudniillik azelőtt soha se látták a leánynál, s a
gyilkos erre azt mondja, hogy igenis: ő vásárolta neki, a lány néha
komissiókat bizott rá. Csak rossz drámairók gondolnak ki ilyen
szerencsétlen véletleneket.

Mégis, bármilyen ügyetlen mesének tünjék fel ez a vagy hasonló
védekezés, mindig szinte szeretnők hinni a valószinüségét. Akkor a
rémdrámából nem hiányoznék minden emberi vonás. Mig amikor bebizonyul,
hogy a leányirtó csak a nyakát védi, s hogy előadása csak civilizált
formába öltöztetése a barlanglakó állatiasságnak, nem üzhetjük el
magunktól azt a mélyen megalázó kérdést: vajjon az az igazság, a mely
sok mai embernek voltaképpen egyetlen hite, meggyőződése, s amelyet
Fouquier, ez a rengeteget dolgozó, fényes elméjü párisi ujságiró annyi
ezer meg ezer gyönyörü cikkben ismételt egy életen át, nem tévedés-e?



AZ UTOLSÓ.

– A _Panama_ cimü epopeiából. –

In excelsis. Kék és fehér felhők között, a legfelsőbb sorozó hivatalban,
Szent Péter jelentkezésre szólitja fel a legutóbb beidézett lelkeket; a
lelkek rezignáltan felelik sorra: „Itt vagyok.“ Egyszerre a fő-kulcsos
megigazitja ókuláréját, s a földiekre emlékeztető érdeklődéssel néz szét
az árnyak között, szólván: „Cornelius Herz!“ Semmi felelet; a lelkek
közül egy se szól, hogy: „Jelen.“ Az égi szó ujból elhangzik: „Cornelius
Herz!“ – ugyanaz a csend. „Mi ez? – igy a fő-kulcsos – el tudott volna
bánni még a halállal is?! Ide s tova kétezer esztendeje viselem ezt a
nehéz hivatalt, de ilyesmi még nem történt velem!“ A lelkek összesugnak;
nyugtalanság… mely arra emlékeztet, hogy az árnyékok csak nemrég hagyták
el a földet… Végre, két fáradt szárnyu angyal egy kapálózó, prüszkölő,
rugódozó lelket vonszol a legfelsőbb asszentáló hivatalba. „Sehogy se
akart eljönni – hangzik a jelentés. – Először nyöszörögni kezdett; azt
mondta, hogy beteg s a világért se tud megmoccanni; aztán, mikor
megtudta, hogy ez nem tesz semmit, kijelentette, hogy semmi baja s hogy
neki jobb Bournemouthban. Utóljára is kötélen kellett ide hoznunk!“… A
lélek, azt remélve, hogy a sokadalomban angolosan eltünhetik, még
egyszer el akar illanni; de lepányvázzák s megkötik egy felhőhöz.

Egy spiritiszta könyv olvasása után, másvilági képekkel teli – ezek a
tudós szerzők nagyon szinesen irják le a lelkek utazását – igy
képzelhetjük el Cornelius Herz menybemenetelét. Mert hogy, olyan sok
viszontagság után, mennybe vitték angyalok, e felől nem lehet kétség.
Bizonyosak lehetünk benne, hogy a Panama királya a másvilágon is
biztositota magának a legkényelmesebb helyet, becsapván gyóntatóját egy
müvésziesen eljátszott bünbánó jelenettel. Amint hogy it, a földön, a
létért való diabolikus versengés közepette, az általános kajánság nagy
ellenőrzése mellett is doktor, pénz-király és a becsületrend lovagja
tudott lenni, diploma, egy garasnyi vagyon, s a becsületességnek
halavány látszata nélkül is, – amint hogy idelenn, mikor az ujkori
özönviz elsodorta valamennyi cinkosát és valamennyi áldozatát, ki tudta
szoritani magának az egyetlen képzelhető menedéket, ahonnan, egy pompás
esernyő alól, humorral nézte a vihart, melynek a szelét ő vetette el:
azonképen bizonyára a nagy „hátha?!“ esetére is kiimádkozta,
kimüvészkedte, kipanamázta magának az odaátra szóló „első osztályt“ per
saecula saeculorum.

Cornelius Herz, ez a név, melyet mintha E. T. A. Hoffmann talált volna
ki valamelyik ördögi alakja számára: ó, ez a név maradandó lesz!… azon a
jogon, melynél fogva hosszu emlékezés illeti meg minden fajtának – lett
légyen ez a fajta bárminemü és bármicsodás – legkiválóbb képviselőjét. S
ő legkiválóbb képviselője volt annak az emberfajtának, mely nem fehér,
nem sárga és nem rézbőrü, mert egyszerüen arcbőr nélkül születik, s
amelyet – ahogy a mérges kigyót megkülönböztetjük az ártalmatlantól – a
zoologiának ilyen néven: a Kártékony Ember (Homo Perniciosus) meg
kellene különböztetnie a másik kaukázusitól: a közönséges Homo
Sapienstől. Legkiválóbb képviselője annak a századunkban elsokasodott
speciesnek, mely a civilizáció vivmányait a barlanglakó étvágy, a
troglodyth önzés csillapitására aknázza ki, melynek értelme bámulatosan
kiélesedett, moralitása azonban visszafejlődött olyan fokra, hogy hozzá
képest a bizonyos zsivány-szokásokat respektáló pápua (akinek a szokás
nem arravaló, hogy kijátszsza őket) immár erkölcsi lény. S amiképpen
megőrizzük múzeumainkban az óriás csörgőkigyó kitömött bőrét, ez a név:
Cornelius Herz, alias: a testet öltött számitó ész, mezitelen önzés és
sterilizált lelkiismeretlenség – megmarad az emlékezetben, hosszabb
időre, mint a Rinaldo Rinaldinié.

Vajjon mit fog szólni a nagy számadás órájában ez a kapálózó lélek, mely
a bournemouthi villa elégedett tulajdonosából annyira akarata ellenére
lett puszta lélekké?! „Quid sum miser tunc dicturus?“ – ha majdan fel
fogják szólitani, hogy terjessze elő védőbeszédét:

– Panama hőscincérje! Ön ifjukorában hiéna volt. Kirabolt egy sulyosan
sebesült katonatisztet, akit az ön orvosi gondjaira, ápolására biztak, s
ennek a pénzével kezdett operálni, mert a tudományával ugyan nem
operálhatott. De ez önnél csak gyermekjáték számba megy; Richelieu első
kardforgatása az egész… később azonban kifosztott egy egész világot:
halottakat és élőket, válogatás nélkül, nemcsak gyerekes eszü férfiakat,
hanem valóságos gyermekeket, árvákat, akik nem is sejtették, hogy, ha
később sinlődniök kell, ez azért történik, hogy önnek a villája pazarabb
kényelmü legyen. Panama-hős!… Ön tönkre tett ezreket a becsületükben s
halálát okozta ugyanannyi ezernek, Panama-király! Öné a dicsőség, hogy
nincs ma név, amelyhez több vér és több átok tapadna, mint ehhez a
névhez: Cornelius Herz! Mit szól ön ehhez, szép kis öregur?!…

Ó, védekezni fog! Ahol valami elérhető, kieszközölhető, ott mindenkor
elemében lesz ez az agilis lélek. Hiszen ha komolyan hitte volna, hogy
Bournemouthban még nincs vége a dolognak, hogy jó volna egy kis üzletet
kötni a másvilágra is!… Olyan rendbe hozta volna a szénáját, hogy maga a
biboros testület is kifogástalannak találja a passe-portját. De az
utolsó számvevőszék mégis csak meglepetés…

Azért nem jön zavarba, s bár jobb lett volna odalenn, Bournemouthban, ha
kellemesebbnek találja, hogyha véletlenül a magasságban is csak in
contumaciam itélik el: agilis lelke nem fog nyugodni, mig meg nem leli a
kibuvót, a végső refugiumot.

És alighanem igy vagy ilyenformán fog védekezni:

– Meglep, hogy a magasban, ahonnan tisztán látni a földi dolgokat, ennyi
mozgalmat idéz elő egy gazember megpillantása. Gazember voltam, és pedig
első osztályu gazember, az bizonyos, de hisz az a planéta odalenn tele
van gazemberrel, kicsinyekkel, nagyokkal, középszerüekkel. Nekem
módomban volt némi emberismeretet szerezni; mondhatom, a majoritás a
miénk volt minden ponton s mindegyik társadalmi osztályban… És azok
közül is, akik becsületeseknek látszanak, hányan vannak, akik adott
alkalommal, ha a bőrükről van szó, evezőkkel és csáklyákkal verik vissza
a menekülő asszonyokat és gyermekeket, mint a Bourgogne
katasztrófájánál, vagy botjaikkal szoritják hátra, esetleg agyongázolják
ideáljaikat, ahogy a párisi bazár-égésnél történt?!… Minek köszönhetem
hát ezt a kivételes resszenzust? Hogy nagyobb gazember voltam, mint a
nagy emberek?! De hát akkor bünöm: nem az elvetemültség, hanem: a
nagyság az elvetemültségben. Rosszabb volt-e III. Rikárd, mint azok a
kemény legények, maguk is fenevadak, akiket eltett az utjából? Nem, csak
vakmerőbb fickó, nagyobb zsivány volt náluk. És a világ sora, amit –
szégyenkezve mondom – nem én eszeltem ki, az, hogy a nagy gazember
kifosztja a kis gazembert, a nagy fenevad megfojtja a kisebbet. A
nagyobbik gyerek felpofozza a fiatalabbat, az erősebb ember félre rugja
a gyöngébbiket, a rabló hatalmába keriti, amit a kis tolvajok
összeharácsoltak. Az én kiválóságom csak az, hogy ki tudtam fosztani a
legnagyobb tolvajokat s meg tudtam fojtani a legnagyobb gazembereket is.
Hogy gyerekes eszü gyöngék s özvegyek és árvák is kerültek az áldozataim
közé? Ezek előre áldozatok voltak; ha én nem, más fosztja ki őket, amint
hogy nem is én voltam a kéz, mely vagyonukat eltüntette, én csak a
nemezis voltam, mely a zsákmányt magához ragadta. És ha van valami, ami
elégtételül szolgálhat a kicsinyeknek, ami megvigasztalhatja őket, akik
arra születtek, hogy áldozatok legyenek, ugy ez a valami az a tudat,
hogy van, aki a természet rendeléséből kifosztja a nagy kalózokat,
megfojtja a nagy zsiványokat, szóval: boszut áll értök! Az a tudat, hogy
nincs az a szennyes áradat, melyet végezetül el ne nyeljen az örvény,
nincs az a rablott pénz, mely átokká ne válják a rabló kezében, mig
elérkezik a legnagyobb rablóhoz a világon, aki a nagy zsákmányból
vásárolt müremekeket mélán nézi kuckójából, ahonnan nem lehet moccannia,
mint ahogy a kis tolvaj éjjel viseli a lopott süveget.

Igy vagy ilyenformán fog védekezni. És meglehet, a legfőbb instancián is
kieszközli magának az utolsó sikert: az „enyhitő körülmények“-et.



POST SCRIPTUM.

Amint a _Vezető elmék_ és _Nagyvárosi képek_ cimü köteteim egyes
darabjainak összegyüjtése közben is – amikor az itt olvasható kötet
sajtó alá rendezésével foglalkoztam, többször kellett számot vetnem
azzal a kétséggel, hogy az itt felhalmozott és annak idején a napnak irt
karcolatokat érdemes-e és szabad-e másodszor is, s most már könyvalakban
kiadnom? Érdemes-e még egyszer kérni az olvasó figyelmét olyan dolgokra,
a melyeknek először sem lehetett több súlya, mint a mennyit a
jóhiszemüség, az elfogulatlanságra törekvés és az őszinteség ad nekik?
Szabad-e egy könyv kiadása alkalmával megfelejtkezni az idő rohanásáról
és például – mint ebben a kötetben történik – Strindberg emberi
gyöngéiről szólni akkor, amikor Strindberg már halott? Tisztán látom,
mennyi kifogás érheti és senki se itélheti meg nálam szigorubban ezeket
a köteteket. Ha mégis megjelentek, ennek magyarázata vagy mentsége: az a
hitem (vagy talán csak képzelődésem), hogy ezek a zsörtölődések,
tréfálkozások vagy mélázások tulajdonképpen nem naphoz kötött, hanem
hosszu időn át ujra meg ujra ismétlődő, általános jelenségekről szólnak.

_A. Z._



TARTALOM

  Rébusz  1
  A szinésznő becsülete  7
  Novemberi hangulatok  15
  Emlékbeszéd  20
  A verejték  26
  A tömjén  34
  Pickwick ur filozófiája  42
  Öngyilkosság  51
  Szerelemből  56
  Temetés után  63
  Miszticzizmus  65
  Mouret abbé megtérése  71
  A detronizált szerelem  78
  Bartenyev és Vladimirov  86
  Két franczia  95
  Marabu-tollak  101
  Gefkin  105
  Abbé és markiz  110
  Az utolsó világos pillanat  116
  Miszterium a két jó pásztorról  121
  Képek  128
  Mesék a költészetről  134
  Téli állomások  157
  Az igazság  163
  Két szép szem és életbölcseség  169
  Este az erdőn  175
  A számüzött Télémaque  180
  Az érdesszavu mirakoló  186
  Lesseps  191
  Kilián király  199
  Szem-jonglőrök és troubadourok  205
  A rab mesél  210
  Tristia  215
  Koronát szerelemért  220
  Porcziunkula ünnepe  224
  Uj hivatal  230
  Az Orient-expressen  237
  Az álszakáll  241
  A metamorfózisokból  248
  Altábornagy és komornyik  253
  A lány-arcu veszedelem  258
  En revenant de la revue  263
  Renan szobra  266
  Turgenyev emléke  271
  A leányirtó  276
  Az utolsó  280
  Post scriptum  285

A NAP nyomdavállalat


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

36 |följgyezni |följegyezni

53 |könnye ktisztitanak |könnyek tisztitanak

215 |fenyegtő |fenyegető

215 |ngy cselekvésekre |nagy cselekvésekre

230 |A idegen: Soha |Az idegen: Soha

238 |A utas: Azt |Az utas: Azt]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A tegnap legendái - Tollrajzok" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.