| By Author | [ A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z | Other Symbols ] |
| By Title | [ A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z | Other Symbols ] |
| By Language |
|
Download this book: [ ASCII ] Look for this book on Amazon Tweet |
Title: Az élet könyve Author: Kenedi, Géza Language: Hungarian As this book started as an ASCII text book there are no pictures available. *** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az élet könyve" *** KENEDI GÉZA AZ ÉLET KÖNYVE * MÁSODIK KIADÁS BUDAPEST, ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA 1911. 5140. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája. TARTALOM. Előszó 7 =VILÁG.= Filozófia 11 Koreszmék 13 Szocializmus 13 Erkölcsi érzék 14 Az élet mértékei 15 Optimizmus, pesszimizmus 17 Egoizmus, altruizmus 18 Hit és tudás 19 Idealizmus, realizmus 24 Tragikum 27 Világfelfogás 29 Szabadakarat 30 Életszabályok 32 =JELLEM.= Férfiasság 39 Alkalmazkodás 41 Önérzet 42 Jellemhibák 43 Önzés 45 Erkölcs és jog 49 Okosság 50 Bátorság 53 Igazság 56 Hazugság 59 Jóság 60 Becsület 61 =ASSZONY.= Szépség 71 Kedvesség 74 Hiúság 77 Szeretetlenség 78 Férjhezmenés 79 Női becsület 81 Hősiesség 82 Szemérem 83 Rágalmak 85 Feminizmus 88 Nevelés 91 Jóravaló asszony 92 Barátság 93 Kacérság 94 A rossz asszony 95 Fölvilágosítás 96 =SZERELEM.= Egymáshozvalóság 103 Őszinteség 106 Megbízhatlanság 107 Kiváncsiság 109 Féltékenység 110 Gazdagság 115 Lázadások 115 Gyarlóságok 118 Bizalom 124 =HÁZASSÁG.= Családi boldogság 131 Menjen férjhez! 133 Tegeződés 135 Mesterkedések 137 Unokatestvérek 140 Igazságkeresés 141 Műveltség 143 Érdekházasságok 146 Hozomány 151 A házibarát 153 A mult 156 Férj és feleség 159 Összeveszések 161 Szerelmi házasságok 165 Elhidegülések 167 Az utolsó szó 170 Válás 173 =ÉLET.= Életigazságok 183 Szellemesség 186 Illem 188 Étkezés 190 Erények 191 Vagyoni rend 192 Protekció 195 Türelmesség 196 A világ 197 Diszkréció 198 Eszesség, okosság 199 Stílus 201 Igazság, hazugság 202 Az ősök 203 Arrogancia 205 Pletyka 209 Kellemes 210 Műveltség 213 Konvenciók 214 Vendégek 219 Fényűzés 220 Szívességek 223 Habeas corpus 226 Életpályák 227 =VIGASZTALÁSOK.= Idegesség 235 Megtisztulások 238 A lélek válságai 240 Küzdelem 244 Könyörületesség 244 Kétségbeesés 245 Halál 249 Öngyilkosság 250 Demoralizáció 257 =FORGÁCSOK.= 259 _ELŐSZÓ._ _Ebben a könyvben jegyzeteimből és különféle írásaimból azokat a magukban is megálló kisebb részleteket foglaltam egybe, amelyek az életben figyelmeztetéseket és útbaigazításokat nyujthatnak az olvasónak._ _Legnagyobb részük a mindennapi életben fölmerült intimebb természetű kérdésre azon melegében tett följegyzés. Ilyenek azok a részek is, amelyeket »Problémák« című korábbi kötetemből ebbe, részben megigazgatva átvenni méltónak tartottam._ _Valamely filozófia-rendszert vagy célzatos tanításokat az olvasó e könyvben tehát ne keressen. Nyugodt lehet. Törekvésem csak az volt, hogy neki élete útján, örömeiben, szenvedéseiben és megpróbáltatásaiban hasznára, vagy legalább vigasztalására legyek._ _Ha ezt kellemes módon sikerült elérnem, már minden fáradságom jutalmát megtaláltam._ _Budapesten, 1909 október._ _A SZERZŐ._ * * * _A MÁSODIK KIADÁSHOZ._ _A könyv alig remélt sikere aránylag rövid idő alatt második kiadását tette szükségessé. Szót sem érdemlő apró igazításokat nem számítva, változatlanul adom az olvasó kezébe és vele együtt örülök a magyar filozófiai gondolkozás terjedésének._ _Budapesten, 1911 januárius._ _A SZERZŐ._ VILÁG. Semmi sem _jó_ vagy _rossz_ magában véve, csak a gondolkozás teszi olyanná. _Shakespeare_. Hamlet. Filozófia. A nagyon praktikus ember csak a dolgok közvetlen összefüggését látja, de a távoli okokig és okozatokig nem képes elmenni, mivel nem szokta meg a filozófiai gondolkozást. Azt lehetne mondani, hogy amíg a praktikus embernek 10 egység áll rendelkezésére nézetei és ítéletei megalkotásánál, addig a filozófiailag képzett elme egyazon tárgynál 100, néha pedig ennél is sokkal több egységgel rendelkezik. Persze a 10 egységes ember szívesen vigasztalja magát azzal, hogy a 100 egységes emberre a nyelvét kiölti. * * Filozófiai szellem nélkül az emberek nem élnek, csak vegetálnak. Sem igazi örömöket nem éreznek, sem igazi fájdalmakat. A társadalmi poshadás bizonyos neme ez és a szolgaság útja. A merő praktikusság mindig a lealacsonyodás felé hajtja az embereket; a gondolkozás a szabadság felé. A filozófiai közszellem ébredése mindig tiltakozás valamelyik régibb, az emberiségre nyomasztó világfölfogás és rendszer ellen. Azt lehet mondani, hogy a filozofálás elterjedése nem is egyéb, mint az emberek nagy tömegeinek összebeszélése valaminek a megdöntésére, ami régi és rossz. Az összebeszélést azután a tett követi, bár sok idő mulva. A filozófiai szellem tehát a társadalom megfontolása a cselekedet előtt. Minden forradalmat és belháborút hosszas és beható filozofálás szokott megelőzni az élet minden terén. Az úgynevezett szociális vagy szociológ doktrinák is valamely készülő nagy forradalmi cselekedet előhirnökei. Koreszmék. Legyünk óvatosak az új koreszmék elfogadása körül. Minden koreszme a társadalom gondolkozásának egy-egy hatalmas emóciója. Föllépése tehát erős, szenvedélyes, olykor ellentmondást nem tűrő. Haladván azonban az idő, az eszme föltagozódik, tisztul és olyan megszorításokhoz jut, amire föllépésénél senki sem gondolt. Mire pedig befogadott életszabály lesz belőle és alkalmas arra, hogy cselekvésünket is hozzá alkalmazzuk: gyakran már alig hasonlít ahhoz, amilyennek föllépésekor ismertük. Aki az új koreszmék utasítása szerint akarja életét berendezni, éppen úgy jár, mint az az ember, aki első indulatai és emóciói szerint, megfontolás nélkül cselekszik. Élete merő bukdácsolás lesz és az elkövetett hibák kijavításával emésztődik föl jobbra érdemes ereje. Szocializmus. Ingyen csak a természet adományai vannak, vagy a vallásos hit szerint a malaszt. A társas együttélésben azonban semmi. Mindent, ami benne adatik, valaki, valahol és valamiképpen kénytelen megfizetni. Sőt, ha jól meggondoljuk, minden, amit másoktól ingyen kicsaltunk, kizsaroltunk vagy kiokoskodtunk, végre is lopás. A társadalmi élet természeti törvényei azonban kiegyenlítésekre törekszenek és nem tűrik el sokáig az ingyen-előnyöket. Ha pedig a nagy kiegyenlítési munkának akadályai vannak a törvényben vagy a hatalomban: a forradalom azonnal készülni kezd. Mi más a szocializmus is, mint e nagy korrigáló természeti törvény érvényesülése? Boldogok azok, akik jókor megértik. Erkölcsi érzék. Darwin óta az utca levegőjével vegyült össze az igazság, hogy a test nem gyakorlott szervei és a lélek tétlen tulajdonságai elsenyvednek, hosszú idő mulva pedig visszafejlődnek. A lélek nemes tulajdonságait tehát még úgy is kell _gyakorolni_, hogy az ember hasznot nem tesz velük, avagy a haszon nem áll arányban az erőkifejtéssel. Kétségtelen, hogy jócselekedeteink jelentékeny része arra érdemetleneket ér, egy másik jelentékeny része nem végződik jó eredménnyel, mivel a henyeség és az ingyen való jólélés gondolatát táplálja. Csak egy bizonyos rész az, – rendesen a legkisebb rész – mely erre érdemeseken segít és nem is okoz társadalmi kárt. A helyes jócselekedet tehát nem közönséges munka. Azonban felmérhetetlen haszon az emberiség fejlődésére már az is, ha _egyáltalán_ jót cselekszünk, mivel ez nemes lelki tulajdonságainkat megőrzi az elsorvadástól és gyermekeinkre – a jövendőre – átszállítja a nagyobb boldogulás leglényegesebb feltételét: a begyakorolt erkölcsi érzést. Az élet mértékei. Az élet hosszúsága nem függ ugyan tőlünk (ámbár mi is tehetünk érte egyet-mást), szélessége azonban a mi dolgunk. Tőlünk függ annak megállapítása, hogy munkában, élvezetekben, küzdelemben és pihenésben megtartsuk azt a mértéket, amelyre testünk és lelkünk állapota minden nap figyelmeztet. Aki túlságosan szélesen él, még a munkában és jó cselekedetekben is megsínli; annál inkább megsínli az, aki annyi életörömet emészt föl, amennyi nem jár neki teljesített munkája vagy kiállott szenvedései arányában. Az élet jó és rossz dolgok helyes vegyülékéből áll. A szenvedéseknek kiegyenlítője az öröm, az örömöké a szenvedés. Fölemésztődik az is időnek előtte, akit túlságos kompenzálatlan szenvedések nyomnak, de fölemésztődik az is, aki túlságos örömeit az élet természetes szenvedéseivel nem nyesegette meg. És a fölemésztődésnek ez az utóbbi módja a csunyább. * * A lelki csömör tulajdonképpen a természet figyelmeztetése, hogy lassabban, keskenyebben éljünk és olyan küzdelmeket vállaljunk magunkra, amelyek megfelelnek az élvezett örömöknek. És nemcsak a buja, tobzódó és munkátlan élet, de már az is nyüggé teszi az életet, ha valaki felnőtt koráig már mindent látott és megtapasztalt s így újat már nem talál az életben. Az istenek az embereket az élet különböző korában más és más koszton tartják és jaj az olyan ifjúnak, aki már kora fiatalságban férfikoszton élt. Valamint jaj az olyan öregnek is, aki vén korában a fiatalemberek életrendjét követi. De egyáltalán mindenkinek jaj, aki a 70–80 évre szánt élettapasztalatokat már 30–35 éves korában elvégezte s azontúl nem talál semmi újat, semmi meglepőt és figyelemre érdemeset az életben. Ezek azok, akik már idő előtt kiélték a maguk életét és fölöslegesek úgy a társadalom, mint a természet háztartásában. Optimizmus, pesszimizmus. Az optimizmus az idealizmus, a pesszimizmus a realizmus visszatükrözése az élet mindennapi ítéleteiben. Mindig akkor mutatkoznak, amikor az embereknek a világról való fogalmaik kétfelé kezdenek ágazni. Előhirnökei tehát a világlátás általános átalakulásának. A nagy forradalmat Rousseau, a szocializmust pedig Schopenhauer pesszimizmusa előzte meg. * * A gyakorlati életben a különbség köztük körülbelül a következő: Pesszimista az, aki, mikor a hegynek fölfelé megy, azért haragszik, hogy nehéz, amikor pedig lefelé megy, azért haragszik, hogy majd megint fölfelé kell menni. Optimista ellenben, amikor lefelé megy, ennek örül, amikor pedig fölfelé megy, annak, hogy majd megint lefelé kell mennie. Egoizmus, altruizmus. Az élet önzés és altruizmus vegyülékéből áll, mint ahogyan az aranypénzben is van arany is, réz is. A tiszta eszményi altruizmus szerint nem lehet megélni, de még haladni sem lehetne, mivel a fejlődésben a régi önző alakulások és elemek nem tűnnek el egyszerre. A jézusi tan azt mondja, hogy ha valaki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel, és ha valaki az egyik arcodat üti, tartsd oda a másikat is. Egyáltalán minden erkölcstan szerint is nagy erény, ha ellenségünkkel jót teszünk. Ám világos, hogy ha ez a tan _vegyíték_ nélkül forogna a valóságos életben, a legderekabb embereket kirabolnák és eltipornák azok, akiket erkölcsi vagy vallásos szabályok nem kötnek. De ez nem azt jelenti, hogy el kell tehát hányni az erkölcsi fékeket, hanem azt, hogy terjeszteni kell az altruizmust, mivel az a haladás és tökéletesség eszménye. Aki pedig az altruizmus fokozására törekszik, abban a tudatban teheti, hogy a maga hasznára is teszi. Az önzés erőszakoskodását fékezvén, könnyebben hozzájut ahhoz a haszonhoz, ami az egész társadalom nagyobb jóvoltából őt jogosan megilleti. A két véglet ez: az önző ember mindig valamiféle formában a lopást műveli, az altruisztikus ember ellenben a munkát. Hit és tudás. Az emberek erkölcsi tudata nem terem olyan vadon, mint az árokparton a lósóska. Amit mink megállapított »erkölcsi igazságoknak« mondunk, azokat a vallás és gondolkozás nehéz munkájával fejtette ki ezer éveken keresztül olyanná, hogy azok szerint művelt állapotban élhessünk. Még a vad népek legközönségesebb fetise is igen tiszteletreméltó, sőt igen tartalmas dolog, mivel annak alakjához, helyéhez és tiszteletéhez számos befejezett ethikai igazság csatlakozik. Mint a csontok a testet, úgy tartják fenn ezek az emberiség moralitásának élő szövetét. Összeomlana a test, ha csontok nem volnának benne. Ezek tehát nem formai, hanem lényeges részei az emberi életnek, amelyeket semmiféle doktrina és filozófiai elv nem pótolhat. * * Egyébiránt pedig a filozófia, még az istentagadó filozófia sincs ellentétben a vallással. Az, hogy isten _nincs_, kézzelfoghatólag éppen oly kevéssé bizonyítható és tudható, mint az, hogy _van_. Ez nem a tudás dolga, hanem a hité. A tudós ész, akármit vizsgáljon is, mindig csak arra lyukad ki, hogy a tudásnak határai vannak. A természettudományos kutatásban egy ponton túl minden valamely ismeretlen _egységre_ mutat. Ez ébresztette fel az isten gondolatát már akkor, amikor ezek a kutatások még csak homályos sejtelmek voltak. * * Az igazi tudás ma is néma tisztelettel áll meg amaz óriási nagy tény előtt, hogy ott, ahol a legmodernebb nyomozás is az egység, az örökkévalóság és a végtelenség fogalmaira bukkan, már ezer és ezer év előtt szimbolumokat alkotott az emberiség hite magának s ezzel mintegy betekintett az ismeretlenség miszteriumába. A jelképek és dogmák valóságairól és a vallások fejlődéséről mindenesetre lehet beszélni. Voltak, vannak és lesznek mindig olyanok elegen, akiknek magasabb tudását az éppen létező vallásos tények nem elégítik ki; akik tehát a vallás területén is a fejlődés élesztői. Ámde ez még senkit sem jogosít a vallás abszolut elvetésére. Legeslegkevésbé arra, hogy mesterségesen csinált dolognak tartsa azt, ami történeti fejlődés eredménye, tehát végre is természeti dolog. Tiszteletreméltó minden dogma és jelkép, amely szerint milliók élnek együtt anélkül, hogy egymást megennék. * * A vallás és erkölcs valóságai külön is tisztelhetők és mívelhetők, de azokat egymástól elszakítani sohasem sikerült. A nép óriási tömege, a maga csekély műveltségével, bizonyosan nem képes az erkölcsi igazságokban a meggyőződésig felemelkedni, hacsak a vallás tantételei, tanításai és jelképei nem emelik. De hol van egyáltalán a határa az erre képes intelligenciának? És az, aki magát a tudásban és az erkölcsi igazságokban a vallás nélkül is tökéletesnek hiszi, ugyanilyen-e valójában is? Az emberi spekuláció és ítélet oly igen alá van vetve tévedéseknek, hogy még a legfölvilágosodottabb elme sem képes elszakadni azoktól az erkölcsi igazságoktól, amelyeket a vallások ezer éves munkával és nem kevés tudással formába öntöttek. Csak éppen más, elvontabb formában ismétli ugyanazokat és elnevezi »tiszta emberi morálnak« vagy akármi másnak. Ami különben mind nem zárja ki azt, hogy a vallások a maguk dogmáival, jelképeivel és erkölcstanával együtt éppen olyan szabad vizsgálódás és tudományos kutatás tárgyai legyenek, mint bármely hozzájuk hasonló tiszteletreméltó társadalmi intézmény. Ennek eltiltása vagy a tőle való rettegés az obskurantizmus. * * Az _imádságot_ a jól nevelt modern emberek megkisebbítő, vagy legalább is felesleges dolognak tartják. Az imádság azonban mindig a lélek felemelkedése. Az, aki nem szokott imádkozni, hanem csak a mindennapi élet rideg dolgaival foglalkozik, lassankint elszokik minden felemelkedéstől és egész jelleme elkérgesedik. Kezdettől fogva arra való volt az imádság, hogy az embert a maga gyarlóságával megismertesse, önismeretét ébrentartsa és hozzászoktassa amaz erkölcsi törvényekhez, amelyek minden társadalom életfeltételei és minden haladás alapjai. A mindennapi imádság a lélek mindennapi gyakorlata az emberibb gondolkozásmódban. Ha valaki nem gyakorolja erre vonatkozó lelki tehetségeit, azok benne éppen úgy elgyöngülnek, mint elgyöngül annak a karja, aki testi munkát sohasem végez. A ma élő emberiség kilenc tizedrésze kész vadállat volna, ha nem tudna imádkozni; veszedelme a társadalmi rendnek és terhe önmagának borzasztó erkölcsi szegénységében. Idealizmus, realizmus. Az _idealizmus_ szó körül a fogalomzavar onnan van, hogy nem egyazon értelem szerint forog. E szó vagy filozófiai rendszert, vagy életfelfogást jelent. 1. Mint _filozófiai rendszer_ az idealizmus (eredetileg görög szó) Sokratesnél keletkezik és Plato fejtette ki. Sokratesnél látjuk először azt a tant, hogy a világ nem objektiv lét, hanem csak gondolatunkban (idea) létezik. Plato szerint csak az létezik valósággal, ami fogalmainknak megfelel. Tehát csak ideák vannak igazán; a jelenségek csak másolatai, árnyékai az ideáknak. Az újkorban Kant a legnagyobb idealista. Ellentéte: a realizmus a középkorban formálódott ki. Nagymestere Herbart. A realista a világot nem a gondolatokban látja, hanem valóságos (reális) létezést tulajdonít neki. 2. Mint _erkölcsi életfelfogás_ közönséges használat szerint az idealizmus lényegében azt jelenti, hogy valaki az élet alapelveit s így az erkölcsi szabályokat is nem az ösztönökből és érzékiségből származtatja le, hanem forrásukat magasabban keresi, nevezetesen valamely isteni eredetben, vagy az ész parancsában, a lélek szabadságában, vagy az ember őseredeti rendeltetésében. _Idealistának_ pedig a közönséges életben azt nevezik, aki cselekedeteiben nem a maga hasznát, hanem embertársai javát keresi, a maga feláldozásával is. Tehát az idealista a köznyelvben egyenlő az altruistával. Triviálisan szólva: az idealista szamár. A _realizmus_ az életben ellenben azt jelenti, hogy ha valaki az élet és erkölcs alapelveit az ösztönökből, az érzéki életből vagy az emberek együttélése közben lassan létrejött célszerűségi megállapodásokból származtatja. Tehát végre is a hasznosságot keresi. Az idealizmus rossz hirneve többnyire abból származik, hogy képét a hóbort is gyakran bitorolja s a mellett a képmutatás is bele-belekontárkodik a mesterségébe. Ha valaki folytonosan emberbaráti érdekeket keres az életben; ha a világot apró dolgokban erőszakkal akarja megjavítani; ha minden méltatlan dologban az eszményi álláspontra pályázik; ha untalan csalódva, az embereket kimélet nélkül szidja s kényes helyzetekből valamely eszményi balfogással menekül: az bizonyára vagy különc, vagy hóbortos ember. Csak éppen annyira idealista, mint amennyire lovagias ember a krakéler. * * Vannak közöttünk fanyar, cinikus, gyakran szarkasztikus emberek, akikre valamelyest haragszunk is, de azért még sem vagyunk képesek kivonni magunkat hatásuk alól, mert érezzük, hogy felfogásuk magasabb mint a mienk. Ezek nem kötözködnek bele mindenbe, nem vesznek össze mindenkivel, gyakran hibáink iránt csodálatos türelmet tanusítanak s egyáltalán nem marakszanak semmiféle magasabb eszményekért. De nagy hitük van, tehát idealisták. Tragikum. A görög mitologiában nem egy, de száz alak van, aki súlyosan bünhődik azért, mivel az istenekkel »komázott«. Az egyik így, a másik úgy tett olyant, ami a véges és gyarló emberek jogai közé nem tartozik. Amit tettek, alapjában véve mindaz jogosult volt, olykor nagyon is nemes, olykor éppen fenséges; de mégis súlyosan meg kellett bünhődniök, mivel az akkori felfogás szerint (ami egyébiránt ma is csak éppen olyan igaz) az istenek a maguk jogait nem ruházták egészen át az emberekre. Ha tehát valaki a földi jogokon és képességeken túltette magát és az istenek hatalmába avatkozott, annak súlyosan kellett bünhődnie csupán vakmerősége miatt is. _Prometheüsz-_ról tudjuk, hogy korábbi inkorrektségeit Zeüsz megbocsátotta volna neki, de amikor Prometheüsz visszalopta azt a titokszerű tüzet, amelyet Zeüsz az emberektől elvett: sziklához láncolta a főisten a tolvajt és ott saskeselyűvel marcangoltatta. _Sisyphos_ alapjában véve nagy és nemes király volt, Korinthost felépítette. Hogy népét boldogíthassa, az istenek titkos szándékait is kileste. Mi lett a vége? Még talán most is ott gurigatja a nagy követ a hegynek fölfelé. _Tantalos_ az istenek különös kegyeltje volt és velük együtt evett, amíg nektárt és ambróziát nem csent az istenek asztaláról és az emberek közt el nem osztogatta. Önzetlen lopás volt; de Tantalosnak azóta sem innia, sem ennie nem lehet. Leánya: _Niobe_, gyermekeit az istenek rovására szerette és könnyek árja közt megkövült. Az emberek csak emberi jog és hatalom szerint cselekedhetnek, ha a bünhődést magukra vonni nem akarják. Aki az isteni jogot megsérti azzal, hogy az emberi jogon túl, az isteni jog szerint akar élni vagy cselekedni, bünhődni fog, ha cselekedete még olyan nagyon nemes és megbocsátható is. Ez a tragikum ma is. Világfelfogás. A világ jóságáról vagy rosszaságáról való felfogás inkább az életkortól függ mint a tapasztalatoktól. Az igen fiatal ember azt hiszi, hogy a világ csupa angyalokból áll. Az ifju az első élettapasztalatok leszerelő hatása alatt már csupa romlottságot lát benne. Később, amikor már a tapasztalt férfi szemével nézi a dolgokat és helyesen tud különböztetni, csodálatos szépségeket fedez fel benne a csodálatos alacsonyságok mellett. A befejezett ember már igazságokat lát; nem lepi meg semmi, de nem is veszi el a kedvét semmi, mivel minden jónak és rossznak tudja a maga helyét. * * _Új világfelfogás kerestetik?_ A szociológusok tábora a természettudósok munkáját lesi. Lábujjhegyen kandikál be akár a csillagászok, akár a biológusok műhelyeibe. A végtelen nagyból és a végtelen kicsinyből akar levonni olyan egységes szabályt, ami az isten gondolata nélkül is alkalmas legyen a tökéletesebb élet vezetésére. A tudósok azonban fent az ürben is, lent a parányi sejtmagban is olyan mozgató elvre ismernek, amelynek titkaiba az emberi értelem a legtökéletesebb eszközökkel sem képes behatolni. _Primum movens:_ ősi mozgató erő, mondják. Az emberek minduntalan megpróbálják az istent letagadni. És a vége mindig csak az, hogy új nevet adnak neki. Szabadakarat. A _determinizmus_ az akaratelhatározást egymásra vagy egymással ható külső természeti és társadalmi okok kényszerű eredményének tartja. Ez tehát az észbeli szabad akarat hiányának a tana. Szélső alakja az, hogy az emberi akaratelhatározás egészen külső ható okok eredménye, amiért tehát az ember végre sem tartozik felelősséggel. Az _indeterminizmus_ az emberi szabad akaratelhatározás és ezzel a cselekedetért való teljes felelősség tana. A vita Kant óta dühöng, anélkül mégis, hogy a deterministák (a szabad akarat tagadói) győztek volna. A kérdést feltétlen itélettel eldönteni nem lehet. A determinizmus sikere csak annyi – s úgy látszik, igazsága se több – mint amennyit Quetelet híres statisztikai »köre« képvisel. Ez pedig a következőkből áll: A társadalmi élet minden tüneménye kényszerítő törvény eredménye. Pl. bizonyos vagyonosság és erkölcsi fok mellett meg lehet előre mondani, hogy ebben és ebben a néptömegben (állam) legalább 1000 öngyilkosság lesz évenként. Ezt úgy kell képzelni, mint bizonyos kört, amiben pl. 10 millió pont van. Ezek közt 1000 fekete, a többi fehér. Az ezer fekete pont szétszórva kényszerítő erővel ott fog lenni évről-évre ebben a körben, bár sohasem egyazon helyen. Az determinálva van és ezen fokig a szabad akarat nem érvényesül. Ez tehát mint _társadalmi igazság_ (nemcsak ebben, de minden másban is) be van bizonyítva. Mint _egyéni_ igazság azonban határozottan nincsen. Az okok és körülmények legalaposabb ismerete mellett sem lehet egyénileg senkire előre biztosan rámondani, hogy az öngyilkos lesz, lopni fog, megházasodik, vagy más, akaratától függő cselekményt követ el. Mindezekből tehát az következik, hogy a társadalmi életben az egyéni akaratot korlátozó törvények uralkodnak, amiben már magában is benne van az a második igazság, hogy egyéni akarat: van. A cselekedet a társadalmi és egyéni hatóerők eredő vonalába esik, vagyis mindig a belső szabadság és a külső kényszer eredménye. Életszabályok. Az életet egyetlen nagy elvhez való szigoru ragaszkodással végigélni csak a boldogság árán lehetséges. Olykor az élet árán. Aki ezt felvállalja, emberi erőt meghaladó feladatra vállalkozik és kihívja maga ellen – mint az ókorban mondották – az istenek haragját. Viszont az, aki az életet elv nélkül, vagy, ami egyet jelent: magasabb emberi rendeltetésének hite nélkül, pusztán a pillanatnyi hasznosságok szerint akarja végigélni: magában és gyermekeiben a lealacsonyodás veszedelmeinek van kitéve. Helyesen csak az él, aki emberi rendeltetésében és a magasabb eszményekben való hitét meg tudja őrizni, de nem csinál belőle bálványképet. Idealista, de nem a mások iránt tartozó kötelességei rovására. A maga hasznát keresi, de sohasem a mások megrövidítésével. Élvezi az élet örömeit, de sohasem a megcsömörlésig. Jó, de nem az arra méltatlanok hasznára. Szigorú, de nem a kegyetlenségig. Megnemesítvén ilyképpen a gyakorlati élet tökéletességeit az eszményiség fénysugaraival és megmérsékelvén az eszményiséget a gyakorlati élet követeléseivel: emberhez illő módon zarándokol végig az élet göröngyös útjain. Ez a helyes élet titka. JELLEM. A jellem igazában nem más mint hosszas megszokás. _Plutarchos_. Az erény magában véve negatív tulajdonság. Ha ész párosul vele, akkor pozitív. Ha akarat is, akkor erő. Ha szenvedély is, akkor hatalom. Ha pedig túlzás: akkor hóbort. * * Az emberek jelleme és az égi testek mozgása közt is van hasonlóság. Vannak jellemek, amelyek túlnyomólag csak röpítő erővel bírnak. Szenvedélyes, fékezetlen, szilaj lelkek, mérséklet nélkül, kevés vagy semmi józansággal. Ezeket az életben a maguk röpítő ereje viszi és kóborolnak az igazságok közt, mint az üstökös a világűrben. Vannak ismét olyanok, amelyek röpítő erő és lendület híján csak maguk körül forognak s rendesen más, erősebb jellemek zsákmányaivá lesznek. Az igazi értékes jellem nagy röpítő erőt hordoz magában, de helyes forgás által van mérsékelve. * * Akinek jellemében ferdén állanak az alapkövek, annak ráépített egész élete tele lesz ferdeségekkel és ingadozásokkal. Minél több alapkő van ferdén letéve, annál több lesz a ferdeség és ingadozás. Mivel pedig az alapozás a nevelés dolga, azért olyan végtelenül fontos a fiatal emberi lények helyes erkölcsi nevelése. * * Az erény nem találtatik a földön vegytanilag tiszta állapotban, mint pl. a gyémánt. Általában véve egyetlen erény sincsen, ami természetfölötti, égi állapotban jegecesednék ki köztünk. Az egyik ember rosszabb, a másik jobb. Még az anyósok közt is vannak szeretetreméltó teremtések. De bizonyos, hogy lelkünkben minden erénynek tiszta képével rendelkezünk és öntudatunkban minden cselekedetünknek megvan kétség alá nem eső erkölcsi szabálya. Tisztán a mi hibánk, ha ezeket a szabályokat nem képezzük ki magunkban, vagy ha kiképezzük, akkor is csak mások ellen alkalmazzuk. Férfiasság. A férfi arra való ezen a világon, hogy önönmagából merítse a rendet, amelyet fenntartani van hivatva. Egyetlen tanácsadója a lelkiismeret legyen, de az is csak úgy, ha az indulatok zavaró hatásától megtisztult. Amit lelkiismerete mond, annak engedelmeskedjék, mivel az az ő saját maga ősereje. A számítás és alkalmazkodás csak mások akaratának visszatükröződése az ő lelkéből, sokszor igen torzított alakban. És tudjon a férfi mindenekelőtt a maga lelkiismeretének engedelmeskedni. Ne félig, habozva és tökéletlenül, hanem egészen, határozottan és tökéletesen. Kíméletet és visszafordulást nem ismerő szigorúsággal még akkor is, ha mögötte a szerencse hivogatja s előtte a halálveszedelem csattogtatja fogait. * * Vannak az életben olyan hatalmas igazságok, amelyek megvédelmezése végett minden férfi nemcsak bátran, hanem lelkesedéssel és felemelt lélekkel megy harcba s szinte gyönyörüséget talál benne, hogy az egész életét beleviheti. Szánjuk azokat a férfiakat, akik ezt soha nem érezték. * * Legelső erkölcsi fegyelmünk: szüleink szeretete. Ez kapcsolja be az embert először az állatias egyéni világtól a társadalmi élet nagy emberi világába. És ezen tanuljuk meg az igazi tekintély nagy elvének tiszteletét. * * A férfiasság a felelősséggel jelent egyet. Az élethivatásban, a szerelemben és a családi életben a férjet ugyanaz az erkölcsi törvény kötelezi, ami a hajóskapitányt a tengeren. Ha a hajó sülyed, a nőket, gyermekeket és gyöngébbeket szabadítja előbb a mentőcsónakokban. Ő utolsónak menekül, vagy egyáltalában nem is menekül. Alkalmazkodás. Vannak olyan férfiak is, akik jobban tették volna, ha zöldbékának születnek. Megérzik a rossz időt, mielőtt egyetlen bárányfelhő mutatkozik az égen, azután pedig hangos kuruttyolással jósolják meg a visszatérő napsugarat. Mindig tudják, hogy mi készül és ahhoz alkalmazkodnak. * * Az alkalmazkodás a természetben azt jelenti, hogy minden egyénnek és fajnak vissza kell esnie s végül el kell pusztulnia, ha nem tud a létezés feltételeihez simulni. De az állatok, hogy magukat s fajukat fenntartsák, azért nem dobják egyéniségüket zsákmányul a létezés feltételeinek. Ez az elpusztulásnak a másik, sokkal csúnyább fajtája volna. Az alkalmazkodásnak erre a förtelmes módjára csak a szabad akarattal bíró ember képes. Mennyire megvetné a stréberkedés útján elaljasodó emberi lényt a közönséges mezei egér, ha bele tudna szólani az ő dolgaiba. Körülbelül ezt mondaná neki: – Nyomorúlt! Látod, nekem mennyi ellenségem van. Olykor macskák jönnek ki a faluból és reám leselkednek. Máskor menyét tolakszik be a lyukamba, hogy megfogjon. Felülről meg a vércse számít rám. Azonfelül a hosszú télen nincs mit ennem. Én tehát futok, bujkálok; a lyukaimat össze-vissza furkálom; télre magvakat hordok össze jó pajtásaimmal és ha több a kettőnél, harapni is tudok… de azért egér maradok. Önérzet. A derék cselekedeteknek megvan az a rossz oldaluk, hogy közönségesen csöndben maradnak és dicséretben vajmi ritkán részesülnek. Még ha tömjént gyujtanak meg előttünk, az is rendesen másoknak az orrát csavarja. Nagy megnyugvásunkra lehet azonban, hogy nemcsak a titokban maradt bűnök és rossz cselekedetek halmozódnak össze idők folytán, hanem a titokban maradt jócselekedetek is. És míg amazok egy napon tengersok könnyet és vért is kamatoznak, emezekből jólét, becsületesség, életöröm, egészség és erő buzog elő azok számára és azok gyermekei számára, akik jót cselekedtek. A világ derék cselekedetek nélkül már régen összeomlott volna. Jellemhibák. Az erkölcsi világban is uralkodnak a természettudományos igazságok. A jellem, az erény, a becsületesség mind alája van vetve a fizikai világ törvényeinek is. Nem különálló égi tünemények ezek sem, hanem a gyarló, véges ember tulajdonságai. Ezek erősödése, fejlődése és fennmaradása is a gyakorlattól függ, nem pedig az axiómáktól és az olvasástól, amivel magunkat agyontömjük. Valamint a vívó embernek a karizmai szépen kifejlődnek a folytonos gyakorlattól, úgy a jellem fejlettsége és szépsége sem attól függ, hogy mennyi doktrina van valakiben, hanem attól, hogy mennyire volt képes gyakorlat útján magának a nemesebb indulatokat állandóan megszerezni? Az olvasás ismereteket és szabályokat ad; de azok aszerint fejlődnek vagy halványodnak el bennünk, amint azokat gyakorlat követi vagy nem követi. * * Némely ember _kedélyének_ dúsgazdag háztartása van, de micsoda borzasztó rendetlenség van abban a háztartásban! A legszebb ruhákat félig viselve odadobják a lomtárba. Összetört ezüstedények, csorba drágaságok, viselt krispinek, penészes szilvalekvár, eltört velencei üveg és rongyos cipő egymás hegyin-hátán… Sehol egy érzés végigérezve, sehol egy gondolat befejezve, sehol egy ötlet kitisztogatva, sehol egy forma betetőzve. És az ilyen emberek nem hogy rendet csinálnának szellemi háztartásukban, hanem kapzsi módon egyre jobban gyűjtik és halmozzák a sok drága lim-lomot. Önzés. A modern önzés-elmélet a természettudományi álláspontból s kivált a darwinizmusból sarjadzott ki, de csak vadhajtás gyanánt. Lényegében véve borzasztó félreértése vagy tudatos félremagyarázása a tudományos igazságoknak. Általában véve természettudományi igazságok címén végzetes visszaélések és tévedések mentek át a társadalmak felfogásába. Nem egy sikkasztó, csaló vagy hazug védi magát azzal, hogy ő a »létért való küzdelem« nagy törvénye szerint cselekedett, amikor embertársait kizsebelte vagy félrevezette. * * Az önzés (egoizmus) fogalma szorosan csak az egyéni haszon és előny területére terjed. Önző az, aki embertársának jogait és érdekeit nem veszi tekintetbe. Aki ellenben más ember jogai és érdekei által mérsékli magát s az erre vonatkozó jogi, erkölcsi és társadalmi törvényeket tekintetbe veszi, az már az altruizmus (önzetlenség) területére lépett át s önzését megnemesítette. Kimutatható, hogy ez még az állatoktól sem idegen. A szülő, aki gyermekét szereti és érte dolgozik, már nem önző. A férj, aki feleségét kényelembe helyezi és önfeláldozással is védi: már nem önző. Aki jótékony célra ád vagyonából, az már nem önző. De önző az uzsorás, a csaló, a zsaroló, a vesztegető, a tolvaj, a rabló és mindaz, aki jogaival, az erkölcsi és vallási törvényekre való figyelem nélkül, kegyetlenül és csakis a maga hasznára él. Elcsavart igazság és silány ürügy, hogy az emberek az erényeket csakis önzésből gyakorolják. Igaz, nem gyakorolnák, ha belsőleg jól nem esnék nekik. A szülő sem áldozna gyermekeért, ha jól nem esnék neki; a hős sem halna meg a csatatéren, ha a kötelességteljesítés nem okozna érzületének bizonyos megnyugtató, sőt örömteljes érzést. De az Isten szerelmére, hát önzés ez is? A hős halála és az uzsorás-váltó behajtása közt nincs semmi fogalmi különbség többé? * * Az önző, szívtelen ember csak félig él emberi életet, mivel az emberi élet legnemesebb javaiból ki van zárva. Aki nem tud szíve szerint másokat szeretni, mások szeretetében és őszinte becsülésében sem részesül. Aki pedig egész életén át csak hízelgett, számítást és haszonélvezést lát maga körül: az, ha akószámra issza is a legfinomabb borokat s a legelsőrendűbb orfeumprimadonnák múló kegyeivel is dicsekszik: utóvégre is szánalomra méltó teremtés. Az emberi élet boldogsága a különböző ellentétes tényezők helyes egyensúlyán, összhangján alapszik. Az élet nem is egyéb, mint folytonos küzdelem összhang után. Önzés nélkül meg nem élhetünk, mivel ennünk, innunk, laknunk kell és akinek nincsenek meg eszközei ahhoz, hogy jogos vágyait helyesen kielégítse, az hiányt érez. Viszont az önzetlenségre (altruizmus) is szüksége van az emberi lénynek, mivel különben a társadalmi élet legbecsesebb magasabb származású örömei (barátság, bizalom, becsülés, szerelem, családi boldogság stb.) záródnak el előle és puszta anyagi életre szorul. Boldogság nélkül való az az ember, aki önzésénél fogva a mások kizsákmányolásának él; de viszont boldogtalan az is, akit túlságos önzetlenségénél fogva szeretett embertársai szabadon kirabolhatnak. Bölcsnek pedig és boldognak neveztetik az, aki minden viszonynál fölismeri a helyes arányokat és úgy él, hogy embertársai önzése miatt jogosan meg ne gyűlöljék, önzetlensége mellett pedig ki ne zsákmányolhassák. _Az önzés fokozatai:_ A magam hasznára cselekszem: 1. a más hasznával, 2. a más haszna nélkül, 3. a más kára nélkül, 4. a más kárával. _Az önzetlenség fokozatai:_ A más hasznára cselekszem: 1. a magam hasznával, 2. a magam haszna nélkül, 3. a magam kára nélkül, 4. a magam kárával. Erkölcs és jog. _Jogaink_ erőnket fokozzák, de az erkölcsi szabályok kiméletre köteleznek. Az életben a legderekabb emberek élnek legkevesebb joggal. Ezekre nézve a jog olyan szerepet játszik, mint a kard a katona oldalán. Tiszteletet parancsol, de nem szokás kirántani, ha csak valami igen nagy ok nincs reá. De akkor azután, ha ki van rántva, vágni kell vele. Ellenben a rossz emberek rendesen tele vannak joggal. Minden kis alkalommal jogaikra hivatkoznak s míg maguk részére bőven igénybe veszik más emberek szelídségét, jóságát, lovagiasságát, ők örökké a joggal és törvénnyel vagdalkoznak. Shylocknak is megvolt a maga joga az egy font húshoz, de ki ne döbbenne meg a jogérzet ilyen alkalmazásától és ki ne örülne neki, amikor Shylock jogaiba belepusztul? * * Ott, ahol erkölcsi parancsok ütköznek a jog parancsaiba, az erősebb fél az erkölcs. Nem az ideális fölfogás mondja így, hanem maga a gyakorlati élet, mely mindennap millió és millió jogot hagy pihenni és elenyészni, pusztán csak azért, mivel az erkölcsi kötelességek tiltják azt, amit a jog megenged. Okosság. Vannak a világon praktikus lények, akik már kora ifjuságuktól kezdve helyesen és eszesen tudnak számítani és csodálatos érzékkel bírnak a maguk érdekei fölismerésére. Az iskolában pompásan el tudják sajátítani a jó tanulók föladatait és azok verejtéke árán nem csekély tekintélyre tudnak szert tenni. A katonaságnál (ámbátor többnyire kibujnak a katonaság alól) nagyszerűen értik, hogyan kell a nehéz szolgálatot, esetleg a veszedelmet kikerülni. Később: hogyan kell kihalászni társaságukból a leggazdagabb leányt feleségül. Haladván az idő, ők is haladnak az élet nagy művészetében; megtanulják, miként kell mások munkájának gyümölcsét kiszivattyúzni s minél nagyobb vagyont harácsolni össze minél kevesebb munkával. Idővel – ha el nem pusztulnak valamely véletlen baleset következtében – nagy vagyonra is szert tesznek, sőt bizonyos hírnévre is. Azonban a derék emberek közé sohasem soroltatnak s a nagy vagyonnal együtt rendesen olyan rossz tulajdonságokat hagynak gyermekeikre, amelyek egészen alkalmasak arra, hogy az így összegyüjtött vagyon a következő nemzedék alatt szétmenjen. Ámbár igen sok esetben a hasonló embereknek – hála a természet bölcs rendjének – egyáltalán nincsenek gyermekeik. * * Az okosságnak sokféle fajtája van; némelyik nagyon is csábító. De a legokosabb okosság mégis csak mindig az, amelyik a lelkiismerettel egybehangzik. * * Nemcsak nagy észbeli tehetségekkel, de nagy _érzésbeli tehetségekkel_ is sok kiváló ember születik a világra. Az előbbiekből lesznek a nagy tudósok, a nagy hadvezérek, esetleg a nagy csalók; az utóbbiakból pedig a nagy költők, nagy művészek, a nagy rajongók, esetleg a nagy lumpok. A hatalmas érzésbeli tehetségekkel és szenvedélyekkel világra született ember többet, jobban és tökéletesebben érez, mint a többiek. Indulatai tisztábbak s gyakran milliókban hasonló indulatokat képesek korszakokon át előidézni. Egy-egy ily tehetség egészen új irányt ad a kultúra fejlődésének, de a kisebbek is mind kiszámíthatatlan érzésbeli kincsekkel gazdagítják az emberiséget. A nagy fölfedezések, hőstettek, vállalatok és a nagy társadalmi újjászületések nem a rideg észbeli spekulációból, hanem a kedély nagy emócióiból és a képzelőtehetség őserejéből származnak. Az emberiség tiszta és erős érzésbeli impulzusok nélkül szinte még egy részvénytársaság alapítására sem volt képes. * * Az oktalan embernek is megvannak a maga ismertetőjelei. Az arab közmondás ebbe a hatba foglalja őket össze: Haragszik. Beszél haszontalanul. Hisz mindenkinek. Változtat, ahol nem kell. Azt keresi, amihez semmi köze. Nem tudja megkülönböztetni barátját az ellenségétől. Bátorság. Az igazi bátorság nem abból áll, hogy életünket vagy nagy érdekeinket hidegen föltegyük egy kockára. Ez gyakran alig több, mint a képzelőtehetség fogyatékossága, a léleknek bizonyos merevsége és hidegsége. És ez inkább az együgyű emberek tulajdonsága, – akik a kockázat nagyságát fölismerni nem tudják – mintsem az észben és kedélyben gazdagoké, akik élénk képzelőtehetségükkel minden eshetőséget keresztül bírnak látni. A lélek igazi bátorsága abból áll, hogy nyugodtak tudjunk maradni a legnagyobb megpróbáltatások idejében is és _hitünket_ ne veszítsük el még akkor sem, ha minden tapasztalat és ok arra is kényszerít bennünket. Ha jól meggondoljuk, számos férfi van olyan, aki a halálveszedelmet ki tudja állani, de a vagyoni megkisértés előtt gyáva lesz. Valamint számos olyan nő, aki szívét meg tudja őrizni minden kisértés ellen, de elveszti hitét, ha az élet alacsonyságai érnek hozzá. A legnagyobb bátorság mindig abból áll, hogy inkább sajnálkozva és szánva, mint kétségbeeséssel vagy megvetéssel nézzük a bennünket körülvevő rosszaságokat vagy megpróbáltatásokat. * * A férfira nézve vannak bizonyos kötelességek, amelyeket minden kockázatra való tekintet nélkül, még a testépség, az élet és annál inkább a vagyon belevetésével is teljesítenie kell, vissza nem tekintve, nem nézve sem jobbra, sem balra és nem kérdezve senkitől, hogy mi következik annak utána. Grant amerikai tábornokot a vicksburgi csata után megkérdezték, hogy hány halottja volt. A tábornok vállat vont: – I never count my deads! – Nem szoktam megolvasni a halottjaimat. * * A _megfontolás_ csak egy bizonyos ideig ér valamit; addig, amíg a cselekvésnek biztos alapot ad. Azontúl pedig cselekedni kell és csakis cselekedni. A cél felé menni, itt-ott, amint az akadályok megkívánják, némi kerüléssel, taktikával; de mindig csak a cél felé. A világ ítéletével pedig, ha a cselekvés megindult, nem igen kell törődni, mivel ez csak gyöngíti annak erejét. * * Embertársaink iránt mindig vannak bizonyos kötelességeink; de a világnak sohasem tartozunk annyival, amint gondoljuk. A bátorsághoz tartozik az is, hogy igazságunk tudatában ne törődjünk azzal sem, hogy mit szólnak helyes cselekedeteinkhez az emberek. Igazság. Az élet legnagyobb bonyodalmai is elveszítik félelmességüket azonnal, mihelyest az ember nem a többiek véleményére, hanem a maga lelkiismeretére támaszkodik. Az igazság általában véve nehéz dolog, de mindig megéri azt, nagyon megéri, hogy törhetetlenül és félelmet nem ismerő módon megálljunk mellette. Az igazság nem is érvényesülhet másképen, mint úgy; de így azután előbb-utóbb bizonyosan. Úgy van az, hogy kockázat és küzdelem nélkül nem is juthat az ember annak birtokába; legfölebb csak fél és tizedrész igazságoknak, amelyek ideig-óráig tartanak, de alapjukban véve nem is érnek sokat. Az egész igazságot kell megkeresni. * * Az igazságokat elviselni nagyon könnyű akkor, ha nekünk tetszenek vagy hiuságunkat legyezgetik. Sőt ilyen föltétellel a legszemtelenebb hazugságot is szivesen vesszük teljes értékű igazságnak. Ám nehéz az igazságot elemészteni, ha az meggyökerezett előítéleteinkbe, még nehezebb, ha érdekeinkbe, legnehezebb, ha hiuságunkba ütközik. Ki mennyit tud elviselni belőle, az mutatja meg, hogy mit ér ő maga. Li-Hung-Sang hires kínai alkirály mondta egyszer a következőket: – Azokat az igazságokat érdemes legjobban tudni, amelyeket legkevésbbé szeretünk meghallgatni. * * Az őszinteség nem magában álló erény, hanem a legszebb jellemek állandó zománca. Külső ragyogása a belső erőnek és megbízhatóságnak. Az őszinte embert nem is lehet pusztán arról megismerni, hogy sohasem hazudik. (Ilyen ember különben nincs is a világon.) De sohasem hazudik a maga előnyére és még ennél is kevésbbé a más hátrányára. Legeslegkevésbbé akkor, amikor másnak kárt, magának pedig hasznot csinálhatna vele. Ha valaki a maga hátrányával más előnyére hazudik, az sokkal nemesebb, mint az ingyen való igazmondás. * * Az őszinteségnek az életben van olyan legkisebb gyakorlati mértéke is, amin alul már azonnal a megbízhatatlanság és az alacsony jellem kezdődik. Hol van ez a határ, azt az élet tudásából leszűrődő erkölcsi érzés mondja meg. Igazmondásra általában mindenki kötelezve van, de arra csak az élet legbensőbb viszonyaiban van kötelezve, hogy mindent meg is mondjon, ami igaz. Ez szabályozza őszinteségünket a gyakorlati életben. Legkevesebb őszinteséggel tartozunk a politikában meg a kereskedésben. A társaságban elég annyi, hogy szavunk és tettünk igazságos legyen. A barátságban őszinteségünket a férfias bizalomhoz illő nyiltsággal tartozunk egyesíteni. A szerelemben őszinteségünk legnagyobb mértékével tartozunk és jogunk is van ilyent követelni. A hallgatás is hazugsággá válik abban a pillanatban, mihelyt másnak kárt okozunk, vagy magunknak tilos előnyt szerzünk vele. Hazugság. Nincs szaporább valami a hazugságnál. Gyakran elég, ha csak egy ruhadarab, egy függő, egy szőnyeg vagy egy butordarab által hazudunk és abból azonnal egy hazugság-nemzetség származik. És ami még rosszabb, nem is lehet arra számítani, hogy ez a szapora nemzetség majd magától ki fog halni. Átöröklik apáról fiura, anyáról leányra s az utódok többnyire szaporítják az örökséget. És ha azután valamely család elpusztulásának okát nem értjük, minden másra gondolunk, csak arra nem, hogy azt talán a fölszaporodott hazugságok ölték meg. * * _Társadalmi nyelven:_ Jó házból való, kedves fiatalember. _Egyéni nyelven:_ Kifogástalanul öltözködő üresfejű fráter. * * Tiszteljük a természetes érzéseket. A világot ezek tartják fönn, ezek teszik széppé és igazivá, nem pedig azok a betanult, előkelő cafrangok, amelyeket magunkra akasztunk s amelyek legtöbbnyire éppen olyan konvencionális hazugságok, mint édes beszédeink és körmönfont udvariasságaink. Jóság. A férfira nem a legnagyobb dicséret az, ha azt mondják: _jó ember_, mivel ez rendesen azt jelenti, hogy gyönge és engedékeny. Már pedig a férfinak az a hivatása, hogy az életben küzdjön és ne igen legyen _jó_ ember, mivel akkor ki fogják rabolni jóságát a _nem jó_ emberek. Avagy fegyelmetlenség és romlás támad azok közt, akik az életben az ő gondjaira vannak bízva, nevezetesen pedig családjában. A férfi jósága egészen más dolog, mint az asszonyé. A gyöngédség és szerető szelidség mindenesetre őt is díszesíti, de sohasem a fegyelmező szigor rovására. Akaratereje és ítélete erősebb lévén, mint azoké, akik családjában vannak: tudnia kell nem-et mondani még akkor is, ha a szeretet nevében kérik tőle az igent, ha csak lelkiismeretében tisztában van afelől, hogy helyesen cselekszik. Ha jól megfontoljuk a dolgot, a férfiak jó cselekedeteinek java nem az, amiért dicsérik, hanem az, amiért szidják őket és aminek gyümölcsei csak későbben érnek meg. Becsület. A _párbajképesség_ még semmit sem jelent és éppenséggel nem egy a _korrektséggel_. A becsületességhez pedig semmi köze. Lehet valaki teljesen párbajképes ember, ha az egész élete tele is van inkorrektségekkel. Ellenben lehet és van is akárhány ember, akinek soha nem volt párbaja, de azért a legkorrektebb emberek közé tartozik. Példa: Valaki tisztán a pénzeért, spekulációból elvesz egy leányt anélkül, hogy iránta vonzalommal lenne, vagy hogy komolyan és férfiasan el volna arra határozva, hogy őt boldoggá tegye. Azután elkölti a hozományt és elválik tőle, vagy pokollá teszi az életét másképen. Ez az úr a »lovagiassági« fogalmak szerint teljesen párbajképes ember, de teljesen romlott fráter is. * * A _becsületkórságok_ nagyon hasonlítanak a test kórságaihoz. Azt lehetne mondani, hogy ugyanazok. Az életben sokszor látni, hogy valaki a becsületén ejtett súlyos sebbe sem hal bele. A seb fáj, de idővel beforr, mivel a lélek alapjában véve egészséges. Máskor ismét a becsületen egy tűszúrás is elégséges, hogy a kicsi seb gennyedésnek és üszkösödésnek induljon, mivel a lélek telve van fertőző anyaggal. Annyiszor látjuk az életben az erkölcsi sorvadás eseteit is. Egész családokat emészt a lelki száraz betegség. Maguktól elcsenevésznek, kipusztulnak és eltűnnek. Az emberek látják, de nem kutatják, hogy hol és mikor esett bennük erkölcsi fertőzés. * * Az ember jó hírneve és érintetlensége nem attól az osztálytól és hivatáskörtől függ, ahova tartozik, hanem maga-magától. A legkedvezőbb helyzetben is van rossz hírnév, a legkedvezőtlenebben is van jó. Akarod, hogy megbecsüljenek? Kezd magad. ASSZONY. Az asszonyok befolyása szelidítette meg a férfiak szilajságát, az nemesítette meg erkölcseiket és az puhította meg kegyetlenségüket. _Bukle_. Essays. Van valami varázsa a női léleknek, mely mint egy kiengesztelő szelid sugár, megaranyozza a lét tökéletlenségeit és virágot fakaszt ott is, ahol a természet keze csak sivár élettörvények szikláit bírta fölhalmozni. * * Csodálatos lények a nők. Az ő érdemük, tehetségük és _zsenijük_ a világalkotásban egészen más, mint a férfiaké. Vagy meg lehet-e azt mondani, ki nagyobb és hasznosabb tényezője az emberi faj boldogulásának: a tehetséges katona-e, aki telve van zord akaraterővel és világpusztító szenvedéllyel, vagy a nemesszívű, szeretetben, gyöngédségben és öntudatban gazdag lelkű nő, akinek élete ki nem számítható derékségek és jóságok kútforrása? * * Az _asszony jelleme_ sokkal jobban alá van vetve a természet ősi indulatainak, mint a férfié. Michelet »örök betegnek« mondja a nőt s a férfimorál szempontjából igazsága is lehet; de csakis így. A teremtés közös álláspontjáról nézve, még az is kétséges, hogy nem-e a női szeszély és az asszonyi idegrendszer ezernyi gyarlósága a természet igazi ősi rendje? Az utódok és a késő nemzedékek sorsa lévén benne isteni rendelésnél fogva elhelyezve, élete a fajok nagy életében sokkal jobban fölolvad, mint a férfié, aki túlnyomólag egyéni életet él s a nő hatalmas altruizmusával szemközt az önzés erejét képviseli. Innen vannak a nő ama tulajdonságai is, amelyek csak a mi szempontunkból gyöngeségek. A nők szeszélyesnek tetsző, logikához nem alkalmazkodó ösztöne, idegeiknek némelykor csodálatos érzékenysége, intuiciójuk különössége s amiből szerencsétlenségeik java származik: a magukhoz illő férfiak megválasztására való heves törekvés, még ki nem kutatott probléma. Miért fordulnak el ettől gyülölettel, szinte utálattal, logikai ok nélkül s miért vonzódnak ahhoz mindent föláldozó szeretettel: hány bölcselő vagy fiziológ álmait háborítja? Vagy tud-e a szociológia ilyen irányú tudományos kutatásokról és megállapított törvényekről? * * A nő még a beszélgetésben is a _negatív elem_. A tagadás maga. Az állításokat és igazságokat kétségbevonja. A tényekből kikeresi a valótlanságokat. Sokszor kétségbeejti az embert örökös ellentmondásaival és a legnyomatékosabb argumentumokat is úgy szétfujja szellemes megjegyzéseivel, mint a pihét. Ami nem akadályozza meg őt abban, hogy valami csekélység, talán egy kézmozdulat előtt hirtelen meghajoljon s a győzhetetlen tagadóból egyszerre legyőzött nő váljék. De az igaz, hogy még beszédközben is kiválasztja, hogy ki legyen az, aki őt legyőzi. * * Miért követeljük meg a nőktől a korrekt, zárkózott és tartózkodó magaviseletet? Hát miért szoktuk az ajtót bezárni, hacsak azért nem, hogy azon illetéktelen emberek vagy tolvajok be ne tolakodjanak? Ha a nők azt mondják »igen«, az sokszor »nem«-et jelent; a »nem« csaknem mindig »igen«-t és a »soha« többnyire azt, hogy »nemsokára«. Ami azonban nem azt jelenti, hogy a nők föl vannak mentve az igazmondás szabályai alól, hanem csak azt, hogy igéreteiket, ha szívük ellen van, nem kötelesek megtartani. Ellenben megtarthatják azt is, amit nem igértek. * * A nők se feledjék el, hogy az élet tulajdonképen jó és rossz dolgok harmónikus vegyüléke s az életigazság a zárda és a bálterem közé esik. Jusson eszükbe mindig, hogy a tömjén, amelyet számukra gyujtanak, inkább elszédítésükre szolgál, mint magasztalásukra. Szépség. A szép nők természetes bája, habár öntudatlanul jut is kifejezésre, a hiu férfivilág előtt könnyen kacérságszámba megy. Egy bájos mozdulat vagy egy csintalan arckifejezés például – ami a kevésbbé szép hölgynél föl sem tűnik – a valóban szép hölgynél annyi vonzerőt gyakorol, hogy a férfiak azt azonnal hajlandók egyenesen magukra magyarázni s abból többé-kevésbbé merész következtetéseket vonnak le. De ez a férfiak gyöngesége és nem a nőké. * * Az istenek veszedelmes ajándéka a női szépség. A férfi lángeszéhez hasonlatos. Egy csöpp az istenek poharából, amely a halandó embert könnyen, szinte bizonyosan megrészegíti és ezáltal elvész az a hatalma, ami az égből származott. Bizonyos, hogy száz szép nő közül kettő-három képes csak ennek a nagy áldásnak a súlyát elviselni. A többi elbizakodik. A hódolat, az udvarlás, a bámulat elbízottá teszi és mivel Lucifernek a hatalma még mindig tart ezen a földön, a vége rendesen az szokott lenni: ami. Aki az életben a szép nők keserves sorsát figyelemmel kiséri, a nagy női szépség előtt nemcsak áhitattal áll meg, hanem félelemmel, sőt megdöbbenéssel is. Minden nagy női szépségben a görög végzet-tragédiák csirái lappanganak. * * A testi szépséget tisztes módon ápolni, fönntartani s jól szabott ruhákkal az ízlés korlátai közt »kiemelni«, ez épp olyan jogosult, és természetes, mint ha a nő szép lelki tulajdonságait és tehetségeit műveli ki. Mindezek a szépséghez tartoznak s ha egy öntudatos női jellem hangolja őket egybe, mellőzhetetlenül, mindenkinek és folytonosan, még a haladottabb korban is tetszeni fognak, mert igaziak. * * A legjobb szépítőszer után méltóztatnak kérdezősködni? Ime: Ártatlan szív, rendes gondolkozás, üde kedély, helyes beszéd, természetes magaviselet, tiszta lakás, szorgalom, munka, friss víz, mérsékelt sport, szabad levegő és minél kevesebb udvarló. * * A _szépség és szellem_ a nőnél nincs olyan ellentétben, amint azt a nők maguk hiszik. A szépség előnye ugyan kétségtelen, már csak azért is, mivel nemzetközi. A szép nő az egész világon szép; a szellemes nő szinte csak a maga hazájában szellemes. Vígasztalhatja azonban a magukban kételkedőket, hogy a szellem már magában véve is a szépségnek bizonyos, még pedig nem is jelentéktelen fajtája. A szellem az arcban, mozdulatokban és szemekben is kifejeződik. A szellemes hölgy rendesen szép is. Vagy legalább annyi szellem és felsőbbség nyilatkozik meg benne, hogy sohasem kell a rideg külső szépségre irigykednie. Azonfelül a szellem nélkül való testi szépség rendesen csak a gyöngébb fejű embereket bilincseli le; azokat sem állandóan. A tökéletesebb férfiakat magasabb impulzusok vezetik még a szerelemben is. Ennélfogva a szellemes nőknek még fogyatékos szépségük mellett is nagyobb kilátásuk van arra, hogy a társadalomnak magasabb és előkelőbb osztályaiban nyernek házasság útján elhelyezést. Nem közömbös az a világra, hogy a gyermekek okosak lesznek-e vagy buták. * * A nagy szépség, ha szellemi szegénységgel párosul, rendesen annak teszi ki a nőt, hogy igen sokan bámulják és járnak utána, de csak a legbambább veszi el. Kedvesség. A _női kedvességnek_ millió kútforrása van és ezek éppen olyan kimeríthetlenek, mint a költészet kútforrásai. A nőnek hivatása, hogy kedves legyen. A természet sajátszerűen gondoskodott arról, hogy még azokban a nőkben is legyenek kedves vonások, akik vagy testi, vagy lelki fogyatkozásokban szenvednek. Ha tehát azt keressük, hogy mi által lesz ez vagy az a nő kedvessé, a kérdést egészen meg kell fordítani és úgy tenni föl, hogy melyek azok a hibák és ferdeségek, amelyek egy szép nőt is képesek nem-kedvessé, sőt kiállhatatlanná tenni. Ime egy sorozat: Ha cifrán öltözködik és eltorzítja természetes szépségeit. Ha kacér vagy álnok. Ha többet beszél, mint amennyit tud. Ha túlkövetelő, akár szüleivel, akár férjével, akár a világgal szemben. (Ez a legsűrűbben fordul elő és arrogancia a neve.) Ha gőgős, vagy ha nagyon demokratikus. Ha haragjában vázákat vagdos földhöz. Ha barátnői szépségét vagy jó tulajdonságait kisebbíti. Ha sokat jár egyleti gyűlésekre. Ha a házat nem tartja rendben és tisztán. Ha többet költ, mint amennyit családja jövedelmi viszonyai megengednek. Ha nem műveli ki szellemét annyira, mint amennyire társadalmi állása követeli. Ha férjnél lévén, egy sereg udvarlót tart magának. (Még inkább, ha csak egyet.) Ha gyermekeit egészen a cselédekre bízza. Ha sokat járkál az utcán. Ha a reábízott diszkrét titkokat kifecsegi. Ha ferdesarkú cipőben jár… * * Az igazi női kellem, a természetes finomság, a művelt fej és művelt lélek, a természetes egyszerűség, a szív nemessége fiatalít még akkor is, amikor már sem a rizspor, sem a kölni víz, sem az illatszer, sem a kitömött ruha, sem az elegáncia, sem a pénz, sem a jó társadalmi állás nem használ többé semmit. * * Valamint műbor van, úgy van műkedvesség is. A korszellem általában nagy tökéletességre juttatta a hamisítás művészetét. A vidám, üde női kedély isten különös ajándéka és oly becses tulajdonság, hogy azok is utánozzák, akiknek nincs meg. De mégis azt mondjuk, hogy ha valakinek nincs elég vidám kedélye, vagyis ha nem kedves, mesterséges eszközökkel ne iparkodjék ilyenhez jutni. A férfinak nincs borzasztóbb csalódása mint az, ha észreveszi, hogy a nőn mesterséges kincseket szeretett s hogy abban van megcsalva, ami életének legmagasabb célja volt. Hiuság. Ha azt mondjuk, hogy ez vagy amaz a nő _hiu_, még semmit sem mondottunk. Minden nő hiu és kell is, hogy az legyen. A nők hiusága: erény. Alapjában nem más, mint jogos tetszeni vágyás. És ez sem más, mint az alkalmazkodás az erősebb férfi kedvező indulataihoz. Az olyan nő, aki éppen nem hiu, már cinikus is egyben. Amely nőnek pedig szíve nincs, az a maga nemében a legalsóbb individuumok közé tartozik s ha még oly kivágott ruhában csillogtatja is fehér vállait, fekete, mint maga Belzebub. Szeretetlenség. Sok nő van, talán a többség ilyen, aki közepes rokonszenv mellett vagy közömbös szívvel megy férjhez és vagy nem érzi ebben való tökéletlenségét, vagy beletörődik, vagy – ami szintén az élettel jár szeretetlenségben lelkileg elfajul, rosszá lesz. Maga sem tehet róla. Egy töredék később válással menti meg életét a lelki katasztrófától, a többi, a sok, végigtengődik a szeretetlen életen. A női élet gyarlóságának hajótöröttjei ezek, akik sokkal többen vannak, mint amennyit magunk körül ismerünk, mert hiszen ez a dolog a statisztika előtt gondosan el van rejtve. Egy bizonyos rész előre tudja, hogy szeretetlenül nem képes férjhez menni, de ez az eltűnő kisebbség. Ebből is sokat behódít a bevett szokások karjaiba a rábeszélés, az idő, a mások vélt családi boldogságának a látványa, a szülők parancsa és a fiatal korral járó tapasztalatlanság. Hiszen annyi mindenféle kényszerítő erő dolgozik a női szív örökkévaló jogai ellen! Nagyban és egészben így bánik el a nővel a felvilágosultság. Elnyomja zsenijüket, mint ahogyan a férfiak tehetségét is legnagyobbrészt elnyomja a születési és osztályelőítélet, a protekció, a nepotizmus és más ezer káros előítélet. Csakhogy a nő gyöngeségénél fogva nem tud harcolni ellene, vagy csak óriási kockázatokkal. Segíteni kell neki. Férjhezmenés. A férjhezmenés bizonyára legfőbb rendeltetése a nőnek. De jaj annak, aki az élet egész tartalmát ebben keresi és nem ismeri föl, hogy az nem maga-magáért nagy és szép dolog, hanem a kötelességek és jogok ama szép harmóniájáért, amelyek a férjhezmenéssel elég kellemesen kezdődnek, de sokszor nehéz megpróbáltatásokkal folytatódnak. Aki erre nincsen készen és pusztán csakis férjhez akar menni, az rövidesen, de már későn ébred föl nagy álmaiból. * * Az a leány, aki mesterkedéssel szédít meg egy férfit, – ami egyébiránt nem nagyon nehéz – a végzettel űz játékot. Eleintén a dolognak mindenesetre szebb színe van, de a házasság után a legszebb rózsaszín is elfakul, ha a festék hamis volt. És ami még legrosszabb, azoknak a nőknek, akik így jutnak fejkötő alá, már jellemükben is olyan hiba van, ami később, amikor már a mámor tengerén átlubickoltak, mindenféle módon érezteti magát. A nőnek, hogy boldog lehessen (mert a férjhezmenés még egyáltalán nem jelenti a boldogságot), egészen bizonyosnak kell abban lennie, hogy őt szereti is az a férfi, akihez hozzámegy. Már pedig ha csak mesterkedés útján idézte elő nála a hajlandóságot, ezt sohasem tudhatja, sőt csakhamar, már az első rossz órában arra a tudatra fog ébredni, hogy maga-magát csalta meg legjobban. * * A tisztességesnek ismert szerelmi mesterkedések közt mindennapi kérdés: – Hogyan kell diszkrét módon a széptevő férfit színvallásra, vagyis nyilatkozatra bírni? A kérdés nem egész. Folytatása ez volna: »… úgy, hogy el ne szalasszuk«. Rendesen a mamák kérdése. Olykor a leányoké. De erre a kérdésre is csak azt lehet felelni, mint minden szerelmi mesterkedésre: _sehogyan_. Ami magától él és fejlődik, azon a mesterséges beavatkozás csak ronthat. És ha valamire, úgy erre illik a jól ismert német közös-szólás: Man merkt die Absicht und wird verstimmt. Még rosszabb az, hogy a mesterkedésektől éppen azok a legderekasabb férfiak állanak félre leghamarabb, akik igaz szerelemmel közeledtek ahhoz a nőhöz. A számítók és haszonlesők soha. A férfiak közt két fajta van, mely a mesterséges »édes kényszerítés« visszataszító erejét meg nem érzi: a gonoszok és a bambák fajtája. Ezt a két fajtát azonban igazán nem érdemes nyilatkozatra bírni. Női becsület. Azok a megfontolatlan törekvések, amelyek a _női becsületet_ a férfiak becsületével mindenben egyenlővé akarják tenni, mindig kudarccal végződnek, mivel figyelmen kívül hagyják, hogy becsületfogalmaink életküzdelmeink eredményei. A munkapályáknak a nők számára való megnyitásával kétségtelenül alkalmazást nyernek a velük járó becsületfogalmak a nőkre is; de a női tisztaság, a hűség és a nemi megbízhatóság nagy becsületfogalma éppúgy nem tűri el a reformot, mint a férfinak a bátorsággal járó becsületfogalmai. A gyáva férfi és az aljas asszony változhatlan tipusok. Egyáltalán a tízparancsolat ellen a társadalmat nem lehet reformálni, mivel az a kezdetleges társadalmi rend minimális törvénykönyve. A békés együttélést, ami a társadalmi rend, több tilalom jobban biztosíthatja, kevesebb sehogyan. Hősiesség. Az asszony legnagyobb hősiessége, ha szerelmét a szeretett férfi jóvoltára való tekintetből eltitkolni képes. Éppen ezért olyan ritka is, mint minden nagy hősiesség. Mert százszor is elevenen hal meg az a nő, aki közönbösséget vagy éppen ellenszenvet tud mutatni, holott a szíve telve van szerelemmel. Drámákban és regényekben nem ismeretlen ez a hősiesség. De mert a költő olcsón oszthatja az igazságot, ott nem is marad soha jutalom nélkül. A hősies lemondás kitudódik és a hősnő elveszi a maga jutalmát. Az életben a nagy erények azonban drágábbak. Ott a hősnőnek legtöbbször meg kell elégednie a vértanui koszoruval. Aminthogy a férfiak hősiességének is legtöbbször ez a jutalma. Innen van az, hogy az életben annyi nő játssza – biztos hatás reményében – a hősies lemondás nagy komédiáját és igazából olyan igen kevesen tudnak lemondani. De ez a kevés a női nem legjava. Szemérem. Ha a szemérem puszta emberi kitalálás volna, mint például a vajköpülőgép, akkor lehetne arról beszélni, hogy valami jobbat találjunk ki helyette. A szemérem azonban a kulturtörténet illatos virága s mint természetes alkotás, nagy jogokkal bír a haladásban. Nem felel meg a tudománynak az a »feminista« tan, hogy már a gyermeket is meg kell tanítani _mindenre_, ami a felnőttek tudása alá tartozik, de ott is a magasabb erkölcsi érzés fátylával van letakarva. A szemérem fejlődési állapot lévén, már ennélfogva is tiszteletet érdemel. De észbeli okkal is könnyű belátni, hogy a serdületlen, helyes ítéletre még képtelen gyermekelme egészen _mást_ fog látni a nemi élet pozitív dolgaiban, mint a felnőtt elméje. Körülbelül bizonyosan előre meg lehet mondani, hogy az a gyermeknemzedék, melyet ily cinikusan vezetnek be az élet nagy misztériumaiba, felnövekedve, feslett lesz és a műveltségben minden tekintetben visszaeső állapotot fog létrehozni. A szeméremérzésre a műveltségnek nagy szüksége van és beláthatatlan időkig lesz is. Annak pedig, aki a gyermekeket megbotránkoztatja, – így szól a jézusi tan – jobb lett volna malomkövet kötni a nyakába és a tengerbe ugrani. Az istenek a különböző életkorokat különböző koszton tartják. Aki ezt összezavarja, az élet nagy rendjét dúlja föl. A tudásnak lassan és fokonként kell föltárulnia a gyermek értelme előtt; akkor is úgy, amikor és ahogyan ítélete és tapasztalata már elbírja a nagyobb és nagyobb igazságokat. Életundor lenne belőle, ha már a fiatalabbak is úgy tudnák, mint az öregek. Nemcsak életundor, de a társadalmat összetartó erkölcsi kötelékek oly meglazulása, mely üressé tenné az életet és kívánatossá a korai halált. * * A nő szemérmessége a társadalmi rendben még akkor is fönntartó erő, ha igazi erkölcs nincs mögötte. Mekkora hatalom akkor, ha igazi belső tisztaságnak külső ragyogása! Rágalmak. _Nők erkölcseiről_ férfitársaságban rosszat beszélni szokás, de minden körülmények közt aljasság. A nő abban a szerencsétlen helyzetben van neménél fogva, hogy nem védheti úgy magát az ilyen cudarságok ellen, mint a férfi; sőt ha védeni kezdi magát, már a védelem is sujtja. Az asszony hírneve csak akkor tiszta, ha még védelmezni sem kell. Ennélfogva a nő ebben oly igen gyönge helyzetben van, hogy rajta a pletyka és a rágalom a legborzasztóbb igazságtalanságot is büntetlenül gyakorolhatná. Tiszta dolog, hogy az asszonyokról, kivált pedig a szép asszonyokról továbbadott állítások 99 századrésze ráfogás és igazságtalan vád. Amíg asszonyok közt megy az ilyen, hagyján. Ők nagyon jól tudják, hogy az, amit egymásról mondanak, többnyire csak szóbeszéd és nem igazság. De amint férfiak veszik át az ilyen beszédet, ott már a legnagyobb mértékben komoly és a becsületre megy, olykor egy egész élet semmivé tételére. A nő becsületét tehát rágalommal illetni: a halálos bűnök közé tartozik. * * Dumas fils a rágalmakról: Nincs olyan sok rossz asszony, mint ahogyan mondják. És nincs olyan sok jó, mint képzeljük. * * Az emberek s kivált az asszonyok megítélésében nem szabad elbizakodott módon eljárni. Aki siet az ítélettel, vagy éppen előbb eljár a szája, mielőtt még ítélt volna, az hamar észre fogja venni, hogy sokban tévedett. Okos ember csak akkor ítél, ha tényekről és kétség alá nem eső bizonyítékokról bír tudomással, de akkor azután meg is marad az itéletnél. Crémieux egyik híres védőbeszédében – nem lévén elég bizonyíték egy gyilkossággal vádolt ember ellen – Kainra és Ábelre hivatkozott mentő tanuk gyanánt. Kain – úgymond – megölte Ábelt; az isten, aki mindenható, ezt látta és tudta. És mégsem sujtotta le azonnal Kaint, hanem előbb a próbákat kérte. Megkérdezte Kaint, hogy hova tette az öccsét. Kain azt mondta, hogy ő nem őrzője Ábelnek. Az isten erre az égbekiáltó vért hozta fel bizonyíték gyanánt és tárgyalást tartott Kainnal. No, ha az isten is ilyen alapossággal vizsgálta meg az esetet, akkor senkinek sem fog ártani, ha előbb tárgyalást tart magában, mielőtt ítélne, különösen az asszonyok felett, akiket már a puszta gyanu is sokszor megöli. Feminizmus. A feminizmus lényege ebben a két kérdésben van: 1. Ugyan a nő értelmileg egyenlő-e a férfival? 2. Ugyan az élethivatásokban sikerül-e a nőt valamikor a férfival teljesen egyenlővé tenni? Mind a két kérdésre nemmel kell felelni, bármennyire meg is ijedünk a magunk hangjától. Az elsőre azért: nem, mivel a nő értelmi világa, ha mennyiség szerint egyenrangú is, de minőség tekintetében nem egyenlő. Egyenrangúság tehát van, de egyenlőség nincsen, mivel a két nem szervezete és rendeltetése egy ponton különbözik egymástól. Az egyenlőség itt az emberi nem halálát jelentené. A másodikra azért: nem, mivel az elsőre: nem. A nő rendeltetésénél fogva értelmileg sem egyenlő a férfival. Egyenrangú igen, de _más_. Egyenlősége minden tekintetben az emberiség visszaesését jelentené. Amivel még nincs az mondva, hogy a feminizmus hiábavaló. A végső határon innen még tengersok kérdés van, amiért küzdenie érdemes. Az asszonyt még a legtökéletesebb jogrendszer sem képes megvédelmezni attól, amit zsarnokságnak szeretnek nevezni, de ami túlnyomó nagy részében magának az asszonynak a védelme. Az élet csendes felszíne alatt azonban csakugyan kimérhetetlen emberi szenvedések szörnyetegei laknak. Nem egy, de számtalan asszony van, aki a legsúlyosabb gyötrelmeket viseli naponkint, vértanui megadással. Nemcsak súlyos erkölcsi, de sokszor fizikai szenvedéseket; olykor durva lökéseket, borzasztó és gyakori megaláztatásokat, sokan ütlegeket. Egy se viselné, ha a családi életben nem találna nagyobb erkölcsi jót s a ház födele alatt nagyobb biztosságot, mint kint az életben, egyedül, ahol szintén sokszor meglökdösik és megütlegelik az embert, de szeretni úgy sohasem tudják, mint a családi élet tűzhelye mellett. A törvény szava és a rend parancsa sohasem ér el eddig. Az emberek nem is tudják, milyen nagy hálával tartoznak a vallás, az irodalom, a tudomány és művészet papjainak, akik lelkük melegével és értelmük világosságával szelidítik az emberi erkölcsöket ott, ahová semmiféle hatalmi eszköz nem bír elhatolni. Ime, egy megművelhető parlag a feministák számára. * * Sok nő van, aki egész életét csupa szabadságharcban tölti el. Először a szüleitől, azután pedig a férjétől akar szabadulni. * * Jusson eszünkbe, hogy a nőnek is van egyénisége, amelyet megsemmisíteni nem szabad, még a szerelemben sem. Ha például Romeo úr kéri, talán követeli Julia őnagyságától, hogy távollétében az egész farsang alatt egyetlen bálban se táncolja senkivel az ismeretes »második négyest«, ez legalább is gyöngédtelenség. A fiatal hölgyet nem szabad így kitenni a világ céltáblája gyanánt soha, még akkor sem, ha Romeo majd meghal érte. A szabadságra minden emberi viszonyban szükségünk van. A nőnek nem kevésbbé, mint a férfinak. Máskülönben örökkévaló igazság az is, hogy a nő, ha nem tesz valamit a szíve szerint, nincs is abban semmi köszönet. Nevelés. A jónevelésű leány fogalmának meghatározása igen sok nehézségbe ütközik. Azt lehetne mondani, hogy az a leány, akinek mindig a jó nevelését dicsérik, nem bír jó neveléssel. A jó nevelésű leány körülbelül az, akinek a neveléséről sohasem beszélnek, hanem más jó tulajdonságait dicsérik, mivel észre sem veszik, hogy »nevelve van«. Azok, akiknek mindig a jó nevelését emlegetik, rendesen fonákul vannak nevelve, vagy ha úgy tetszik: agyon vannak nevelve. Az utcán úgy járnak, mintha botot nyeltek volna; öltözékük annyira divatos, hogy majdnem elrepülnek; a társaságban olyan jól nevelt arcot vágnak, mint egy fából faragott Buddha-bálvány. És nem mosolyognának egy házért, amíg a mamára nem néznek előbb. Különben telve vannak illemszabályokkal; legjobb gondolataikat elhallgatják; rokonszenveiket gondosan eltitkolják… szóval, ki vannak tömve jó neveléssel. * * Borzasztó elgondolni, hogy ebben a mi művelt, felvilágosodott, jogegyenlő és jól rendezett világunkban vannak olyan asszonyok is, még pedig milyen sokan, akik életfogytig tartó jónevelésre vannak elítélve. Jóravaló asszony. Mindennap hallani azt a panaszt tiszteletreméltó nők ajkairól, hogy _nem érdemes_ _jóravaló asszonynak_ lenni. Mert íme, ez a ledér nő, amaz a ledér nő, hogyan úszik a szerencsében. És hány eset van arra, hogy a férfi elpártol még családjától is, hogy idegen, cifra női bálvány lábai elé rakja hódalatát. Szerencsére az ítélet rossz, de nem is egészen őszinte. Azok a nők, akik ezeket mondják, tulajdonképen nem is képesek arra, hogy a boldogságnak abban a kétes nemében részesüljenek, ami »azoknak« a nőknek jutott osztályrészül. Ugyanaz az undor az, ami a becsületes férfit képtelenné teszi valamely aljas cselekedet elkövetésére, habár tisztán látja, hogy más férfiak milyen szerencsét tudnak kovácsolni alávalóságaikból. Barátság. A barátság csak férfiak közt lehet igazi. Ennek oka az, hogy a durvább életküzdelem a férfiak dolga lévén, az abban szükséges hűség, megbízhatóság és lovagias, szinte katonás összetartás csak a férfiak közt képes kifejlődni igazán. Ezek együvé foglalva barátság név alatt ismeretesek. A nők közt a barátság, vagy mondjuk: barátnőség, meglehetősen laza érzés. Ők kiválólag egyéni és családi életet élnek, s így az ahhoz való erkölcsi tulajdonságaik fejlettebbek. Kint az életben pedig a nők tulajdonképen nem küzdőtársak, vagyis bajtársak, hanem versenytársak. Férfi és nő közt nincsen tartós barátság, mivel annak életünkben helyes alapja nincs. A férfi és nő természeti viszonya más lévén, a barátságban vagy összevesznek egymással, vagy pedig egymásba szeretnek. A férfinak csak egy igaz barátja lehet: a felesége. De az azután a legjobb barát. Kacérság. A kacérság voltaképen nem más, mint folytonos hazugság. Arra van alapítva, hogy az emberekben nagyon is közvetlen tetszést és nem teljesedő óhajt idézzen elő a tetszelgő nő iránt. Ez egy darabig vonzó lehet, de utóvégre is megszűnik annak hatása, ha kitetszik, hogy csak charlatinizmus és a folytonos igérő magaviselet mögött nem rejlik semmi teljesedés. A kacér nő kezdetben tetszik, később nevetséges, végül gyűlöletes. * * Az asszonyi _megbízhatatlanság_ kezdete az asszonyi kacérság. Száz asszony közül, aki efféle kalandba ereszkedik, körülbelül a fele bele is ég, legtöbbnyire maga sem tudja hogyan. Egy szellemes hölgy egyszer beszélgetés közben ezt mondta nekünk: – Hogy önök, férfiak, nem ismernek minket, abban semmi különös sincs; de annál különösebb, hogy mi magunk sem ismerjük magunkat és sohasem tudjuk, mit hoz a legközelebbi öt perc. A rossz asszony. A _haragos hölgyek_ nem szépek; az arcuk egészen elveszíti angyali vonásait és valami ördögi torzítja el, amit, ha csak egyszer is lát az, aki azt a hölgyet szereti, soha életében nem felejti el. Mindig attól retteg, hogy annak a hölgynek minden szépsége, jósága, szelidsége csak ideig-óráig tartó álarc, ami mögött visszafojtott rossz indulatok szörnyetegei lappanganak. Haragos asszony: harmadnapos hideglelés. * * A jó asszony, B. Eötvös József szerint, olyan, mint a napsugár. Ha nem is hoz semmit, minden gyarapszik tőle. A rossz asszony pedig olyan, mint az árvíz. Minél többet hoz, annál kevesebb a köszönet benne. Felvilágosodás. A nőben a világ dolgairól való tudás, vagy mint hibásan mondják: a felvilágosodás nem egyazon dolog a férfi tudásával és felvilágosodásával. A fiatal leány tudjon sokat, de ne mindent, az idő úgyis meghozza lassan az élet egész ismeretét. Mindig igen nagyon szomorú élete van annak, aki 20–22 ével korában már mindent tud és azonfelül is még egyet-mást. Az élet az ilyen lénynek mi újat sem tud nyujtani többé, különösen pedig kevés örömet. Úgy van az helyesen, hogy az istenek minden korban másféle koszton tartsák az embereket; de aki már fiatal korában végigette az étlapot, – férfi vagy nő legyen az – az bizony kirabolta az istenek konyháját és minden bizonnyal beteggé tette a gyomrát. Fiatal lények magukhoz illő idealizmussal nézzék a világ dolgait, az idősebbek pedig realizmussal. A cinikus ifjuság éppen olyan fonák, mint a szentimentális vénség. SZERELEM. A szerelem felülmulja a benne való hitet. A mindennapi beszéd: ha tudnád mennyire szeretlek, – mélyen és végtelenül igaz. _Humboldt_. A szerelem az egész embert érdekli, a maga egyetemes világával. Aki tisztán fizikai viszonynak gondolja, az emberiséget az állatiasság felé sülyeszti. Aki tisztán szellemi viszonynak, az pedig az angyalokhoz akarja emelni, akik tiszta lelkek. Az ember azonban csak ember. A szerelem eszménye a test és lélek teljes összhangja. Akármelyik hiányzik belőle, tökéletlen és esendő viszony. * * A szerelem isteni eredetű, de egyben a természet megnyilatkozása. A házasság azonban társadalmi intézmény. Úgy is lehet képzelni, hogy a szerelem vad folyású, gyakori áradásokkal bővelkedő folyó. A házasság pedig az a töltésrendszer, ami azt a folyót szépen a maga medrében tartja, hogy ki ne áradjon, el ne posványosodjék és az emberi szorgalom gyümölcseit el ne pusztítsa. Már most ez a kettő együtt jó és hasznos; de mennél vadabb és áradozóbb az a folyó, annál jobban kigondolt töltésrendszerrel és rőzsesarkantyúkkal kell azt illendő folyásban tartani. Mert ha egyszer megvadul és kiszakítja a töltéseket, akkor szinte rosszabb, hogy töltés van, mintha nem volna, mivel azután a kiömlött és elposványosodott vizet bajos visszavezetni megint a rendes medrébe, éppen a – töltések miatt. * * Nem egész ember az, – férfi vagy nő – akinek életét mély, hatalmas és mindenekfelett uralkodó szerelem meg nem termékenyítette. Boldog-e az a szerelem, vagy nem az, a társadalmi rend bevett kereteiben zajlik-e le, vagy pedig azon kívül, talán annak ellenére: a dolog igazi lényegében keveset számít. Csak hatalmas legyen és igaz. Igy érthető az, hogy némely ember szerelméért szó nélkül, szinte boldogan, tud akár meg is halni, holott oly kimondhatatlanul sok házasság van, amelynek kötelékeiben férfi és nő egy életen át kínlódik anélkül, hogy a leghatalmasabb emberi érzés tűzén valaha átment volna. * * Vannak mélységei és magasságai az emberi életnek, amelyekhez kis mérték nem való. És ezek közt bizonyosan a szerelemhez illik a legnagyobb mérték. Ezt a mértéket azonban nem szabad alkalmazni azokhoz a mindennapi ú. n. szokvány-szerelmekhez, amelyek jönnek-mennek, keletkeznek és elmúlnak, anélkül, hogy a világ felületén több nyomuk maradna, mint egy hamar elpárolgó leheletnek. Egymáshozvalóság. Okosság azt ki nem kutathatja, hogy mitől szeretnek az emberek egymásba? Kivált pedig ki nem lehet kutatni, hogy a nő mitől szeret _ebbe_ a férfiba és mért nem _amabba_, holott talán amaz külső szépség, állás és vagyon dolgában előbbrevaló. Hogy valami oka van ennek, az bizonyos; de az olyan mélyen el van rejtve az emberi szívbe, vérmérsékletbe, jellembe, hogy azt onnan a legnagyítóbb mikroszkópiummal sem lehet talán soha kikutatni. Földöntúli titoknak látszik, ami a természeti, észlelhető világot meghaladja s az élet ismeretlen, magasabb törvényeivel érintkezik. Hogy a tudás hosszú munkával egyet-mást ki fog deríteni róla, valószínű. Hogy az egészet kiderítse, elképzelhetetlen. * * Igazán és mélyen nem szeretünk bele mindenkibe, hanem csak egyvalakibe, aki _hozzánk való_. Miért való éppen az hozzánk, nem tudjuk. Beszéljünk példában. Száz egyén (férfi vagy nő) közt úgy nagyjából hozzánk illik 30; ha ezek közül választunk házastársat, akkor megleszünk vele valahogyan. De van a 100 közt pl. 5, aki még sokkal jobban illenék hozzánk. Sőt van talán _egy_, akivel annyira egymásnak valók vagyunk, hogy ha vele találkozunk – még haladottabb korban is – legyőzhetetlen szenvedéllyel vonzódunk egymáshoz. És ez az _igazi_, akiről még a tapasztalt matrónák is beszélnek. * * De a szerelemben is sokféle káprázat lehetséges. Ha valamely szeles eszű fiatal leányt odaadnak a legelsőnek, akibe beleszeret, sok a valószínűség amellett, hogy később, sőt már későn látja meg az »igazit« és akkor kész a házaséletben a legborzasztóbb pokol. Viszont ez a férfira is illik. Nem kell tehát a leányokat a házból korán, 16–18 éves korukban, kifelé tolni. Legyen idejük. Ismerkedjenek meg sok férfival, menjenek sokszor társaságba, mivel pl. 100 férfi közt hamarabb ráakadnak arra az »igazira«, mint 10 között. Igy csak véletlenség lehet a sorsuk, de egy egész életet nem szabad puszta véletlenségekre alapítani. Őszinteség. Férfi és nő közt, ott, ahol szerelemről van szó, ha az a szerelem elég erős arra, hogy egy egész élet viszontagságait kibírja és azt a boldogságot nyujtsa, amit mind a ketten várnak tőle: akkor ott őszinteségnek kell lennie mindenekelőtt. És jól jegyezzük meg: elsősorban a cselekedetekben. Az emberi élet nagy dolgait általában véve nem a szavak döntik el, hanem a valóságok. Szilágyi Dezső egyszer azt mondta, – és rettenetesen igazsága volt – hogy a legfényesebb szónoklat sem nyom annyit, mint egy bolhának a teste. A szerelmesek közt talán lehet az, hogy az egyik a másiktól nem kérdezi, nem várja, vagy talán nem is akarja az egész valóságot hallani; de a cselekedetekben mindig elvárja tőle az egész igazságot és az iránta való teljes hűséget minden körülmények közt, tekintet nélkül egy harmadik, vagy akárhányadik személy akármilyen érdekére vagy jólétére. Ez az erkölcsi alapja két lény szerelmének, aminek erősnek kell lennie, mint a szikla, mivel erre a sziklára épül fel egy egész család életének minden boldogsága, ideértvén nemcsak az erkölcsi életet, de még a vagyoni életet is, tehát minden néven nevezendő boldogságot. * * A férfinak egészen elég tudnia, hogy a nő őt nem szereti; ezzel minden joga kialudt a bensőségre. A nő szuverénitása éppen abból áll, hogy szívével azt ajándékozza meg, akit szeret. Az ellene alkalmazott fenyegetés vagy kényszer a nő emberi méltóságának legalább is olyan megtámadása, mintha a férfit becsületében alázzák le. Megbizhatlanság. Vannak az emberi szívben _apró indulatocskák_ is igen nagy számmal. Útszéli érzelmek, divatos félrelépések, rossz regények, rossz elbeszélések és rossz színdarabok, gyakran rossz példák által felébresztett s a helyes akarat által annak idejében meg nem állított szerelmi nyegleségek és előítéletek. Gyarló hajlamai az anyagiasságnak, amelyeket a közönséges életben gyakran igen kemény jelzővel szokás lesujtani. Mert ha jól meggondoljuk, utóvégre is a kötelességérzés és a _tisztaság_ kultusza az, amin életünk java fel van építve. Ha akaratunk olyan megbízhatatlan, hogy a legsilányabb indulat szélcsapására is összeomlik, akkor bizonyára megbízhatatlanok vagyunk egészen és nem kívánhatjuk magunknak azt a pietást, amivel az emberek csak a nagy és hatalmas érzéseknek adósok a közös gyarlóság tudásánál fogva. * * Az úgynevezett _próbák_ a szerelemben, amilyen pl. a féltékenység felébresztése és az ehhez hasonló kisérletezések, nem igen tiszteletreméltó dolgok. Rendesen csakis a szindarabokban szoktak jól végződni. A szerelem nem játék, hanem komoly valóság. Őszintébb, nyiltabb mindennél, ami az emberi életben van. Kell is, hogy ilyen legyen, mivel az élet legbecsesebb alkotása, a család alapja lesz. Ez nem ismeri az apró fogásokat, csalárdságokat, cseleket és hazugságokat, legkevésbé pedig a mesterséges szítást. Sőt mitől sem irtózik úgy, mint ettől, mivel az megzavarja a bizalmat és mind a két részről gyanuval fertőzteti meg azt, ami csak úgy ér valamit, ha mind a két fél szabad és őszinte érzületén alapszik. A »kipróbált« férfi a játék végén akkor is vesztesnek érzi magát, ha nyert. A nőre nézve pedig – ha szeret – nincs nagyobb kegyetlenség, mint az a tudat, ha látja, hogy szeretetében meg nem bíznak. Kiváncsiság. Ábrándozással eltelt, de tapasztalatok híján szűkölködő fiatal leányoknál sűrű eset (sokkal sűrűbb, mint ezt a szülők hiszik), hogy teljesen ismeretlen urakkal, rendesen az ujságok apró pikáns hirdetései után indulva, névtelen levelezésekbe bocsátkoznak. Az ilyen titkos levelezések jelentékeny része mondva csinált, képzelgő szerelemmel, arckép küldésével, sokszor a név felfedezésével, találkozóval, vagy még ennél is többel végződik. Jól szinte soha. A horog, amivel a nőt megfogják, rendesen a kiváncsiság. * * Óvakodjunk azoktól a férfiaktól, akik tolvajutakon keresik a szerelmet. Kivált pedig a magukat hirlapilag ajánlgató férfiaktól. Az ilyen eszközökhöz forduló urak vagy nemük salakjához tartoznak, vagy pedig egyáltalán nem tiszteletreméltó indulatokkal lépnek az ilyen ösvényre. Olyan emberek ezek, akik csak kalandra vágynak. Továbbá gondolat és jellem nélkül való léhűtők, orfeumlovagok, lumpok, jodoform-gentlemanek. Olyanok is, akik egyenesen arra pályáznak, hogy később a könnyelműen levelező hölgyeket cudarul megzsarolják, amire szintén több példa volt. Az ilyen kiváncsiságnak rendesen túlérett hölgyek az ápolói és koraérett leányok az áldozatai. Féltékenység. A féltékenység a szerelemben nem okvetlenül alacsony indulat; sokszor összefér még a nagylelkű bizalommal is. Lélektanilag el lehet képzelni féltékenységet bizalom mellett is, mivel nagyon természetes, hogy azt, akit szeretünk, kizárólag magunk számára akarjuk biztosítani. Ha bízunk benne, abból még nem következik az, hogy azoktól, akik körülveszik és talán szerelmi szenvedéllyel közelednek hozzá, ne féltsük. Ez a féltékenységnek igazolt és legtűrhetőbb formája, mivel nem jár a szeretett fél gyötrésével, sőt annak védelmére szolgál. De kevés lélek bír annyi erkölcsi fegyelemmel, hogy a féltésből a gyanúsításba át ne csapjon. Azt lehetne mondani, hogy a féltés olyan szenvedély, mely kezdetben megmarad a helyes határok közt, de fejlődvén, közönségesen felveszi magába a bizalmatlanságot is, később pedig még ennél is zavarosabb és gyötrőbb indulatokat. Othello példája mutatja végső fejlődésében az ősi pusztító szenvedélyeket is, egészen az ölés vágyáig. * * Paul Janet a szenvedélynek három fokát különbözteti meg. Az első fokozott éberséggel, tettvággyal, a kedély és ész szokatlan elevenségével jár. Mint ilyen, az emberiség legnagyobb jótéteménye s a világ előbbrevitelénél soha eléggé meg nem becsülhető tényező. A második fok túlzásokkal jár: itt-ott saját műveit rombolja s az erkölcsi törvényeket is kész megtámadni, hogy valóságos vagy képzelt igazait érvényre juttassa. Ilyen a szenvedélyességig fokozott szerelem (azért mondják: bele van bolondulva) és a fanatikus hazafiság. A harmadik fok a pusztító szenvedély, amely már egyenesen rombolásra tör, gyanusít, támad, verekszik, sőt öl. Ezen túl már csak az összeomlás van s nem marad más hátra, mint a borzasztó kijózanodás, a belső vagy külső megsemmisülés. A féltékenységnek is éppen így megvan ez a három foka. Boldog az, aki meg bírja fékezni a bizalommal még idején. * * Féltékenységbeli civódások sokszor előfordulnak a szerelmesvilágban. Alapjában véve a jellemek összeegyeztetése végett folyó küzdelem az. Éppen olyan kellemetlen mint a vásáros életben az alkudozások, amelyek azonban mégis szükségesek a megegyezéshez. Egyébiránt többnyire a férfi az ilyen civódások oka. Természeténél fogva pozitiv, követelő és önző lény lévén, a féltékenység szenvedélye nála utóvégre sem más, mint az az eszköz, mellyel szeretete tárgyát kizárólag magának akarja biztosítani. De mint minden heves szenvedély, ez is végtelen sok igazságtalansággal jár. Az élet azonban más példákat is mutat. Nem egy Othellót, akinek gyanuja alapos és még több bűnös Desdemonát, akit nem fojtanak meg, hanem ártatlanságát a legkisebb bizonyítékra elhiszik. * * Legyünk egészen igazságosak. A nőre nézve a féltékenység, ha sokszor kellemetlen is, sohasem megalázó. Még az is, aki nagy stilben játssza a sértett ártatlanságot, még az is érzi, hogy rá nézve a féltékenységben van valami megtisztelő vagy legalább hizelgő, mert hiszen ebből látja, hogy nagyon szeretik. Ez pedig utóvégre is a fődolog. * * A férje féltékenysége miatt panaszkodó nő többnyire dicsekszik. A féltékenység a szerelemnek csak mellékproduktuma, mint a gázgyártásnak a kőszénkátrány. Vagy talán még jobb hasonlat, ha azt mondjuk: mint a háztulajdonosi állapotnak – a tűzvész. Igen sok háztulajdonos van, akinek a háza sohasem ég le, de azért mindegyik biztosítja. * * Bizonyára van szerelem féltékenység nélkül, sőt a legnagyobb szerelmek éppen ilyenek, mivel nagy bizalommal vannak összekapcsolva. Az apró lelkecskék apró szerelmeivel azonban örökös féltékenységek járnak. És ezek még akkor is kibékülésekkel végződnek, ha igazán komoly ok van a féltékenykedésre. Gazdagság. A gazdag leányok rendesen ki vannak téve annak a gyötrelemnek, hogy a feléjük közeledő gentlemanekről nem tudják bizonyosan, vajjon őket magukat kívánják-e, vagy a vagyonukat? És irigylik a szegényebb leányokat, akik ezt a nem közönséges aggodalmat nem ismerik. Hála Istennek, a szegény leányok is el vannak látva a jó istentől némi adománnyal s ha jól gazdálkodnak vele, ők is éppen annyira boldogokká lehetnek, mint a szegény – gazdagok. Lázadások. Aki a társadalom vagy a törvény kötelékei ellen lázad, annak lehet sokszor igazsága is. Csakhogy ennek az igazságnak igazán igazi igazságnak kell lennie. Tegyük fel, hogy egy képtelen házasság kötelékében a nő mást szeret. Kényszerítés, megaláztatás, szeretetlenség mentheti. De csak egy feltétel alatt; akkor, ha az a szerelem kizárólagos, tökéletes, szinte tragikai erejű, ami alól nincs szabadulás. A világ ilyenkor, de csakis ilyenkor, megadja csöndesen a bocsánatot. Látja, ugyan, hogy itt a »rend« ellen van valami, de nem jár utána. Csendesen becsukja az egyik szemét, néha mind a kettőt is és megelégszik azzal, ha a »rend« külső látszata: a dekórum meg van őrizve. Többet nem kíván, mivel az emberek tudják, hogy az ilyen állapot tulajdonképpen igen nagy szerencsétlenség arra nézve, aki benne van s végre is a gyarlóság a mi közös sorsunk. Csakhogy mindez nincs ingyen. A dolgok ilyen tragikai éle mellett annak, aki az emberek csendes elnézésére tart számot, meghúzódással és hálával kell viszonoznia a többiek hallgatag jóindulatát. Amint az emberek észreveszik, hogy nem tud meghúzódni azon a téren, amit a helyes érzület az ő számára kijelölt, vagy talán provokálja a társadalmat: az irgalomnak is azonnal vége van. Többé nem hisznek sem szerencsétlenségében, sem tragikai összeütközéseiben és kinyitják félig becsukott szemüket egészen. Az életben nem lehet tragédiákat rendezni – leszállított árak mellett. * * Igen sokan megsiratták már azt a leánykori előitéletüket, hogy férjhez menve _szabadabbak_ lesznek, mint leánykorukban voltak. A férjhezmenés nem rabszolga-felszabadítás, hanem komoly és nagy kötelességek önként való felvállalása. Olyanoké, amelyek az emberi természettel összhangban állanak s így helyes teljesítésükben az élet igazi boldogsága rejlik. Az a leány tehát, akinek érzelmei és erkölcsi fogalmai rendben vannak, a férjhezmenést sohasem fogja abból a szempontból tekinteni, hogy ő most »felszabadul«, mint az inas-gyerek, amikor legénnyé avatják. Inkább abból a szempontból, hogy milyen hű, odaadó és önfeláldozó élettársa lesz annak a férfinak, akit szeret s mennyi jósággal és derékséggel fogja vele együtt az élet nagy és sokszor igen nehéz kötelességeit teljesíteni. A férjhez menő leány lelkesedésében kell hogy mindig legyen valami annak a katonának önzetlen lelkesedéséből, aki haláláig hűséget érez a zászló iránt, amelyre felesküdött. Gyarlóságok. A visszautasított vagy _csalódott szerelem_ az emberi élet legnagyobb gyötrelmei közé tartozik. Shakespeare is azok közé sorolja Hamlet híres monológjában. A nemesebben organizált egyéneknél az igaz és hatalmas érzés bukása óriási lelki sérülést hagy maga után, mely szinte a világ összeomlásával egyenlő. Mennél erősebb, igazabb és egészségesebb volt a csalódott szerelem, annál nehezebb annak bukásából kigyógyulni. Valósággal elő is fordul, hogy a csalódott férfi, első fájdalmai által megkuszált ésszel, az öngyilkosságba menekszik (a nő ritkábban), avagy erős elhatározással mindenkorra lemond a házasságról. Ezek azonban kivételek: a szenvedély vagy a hűség maximumai, amiből az írók a tragédiákat alkotják. Mert hiszen a tragédia a nagy és nemes tulajdonságok emberfölötti túlzása. Nagyszerű, szép és elragadó, de egyúttal megdöbbentő tünemény, ami az embert arra figyelmezteti, hogy az életet szabályozó nagy törvények ellen még a jóban és nemesben se lázadjon fel. Ám az élet nagy sodrában a természet törvényei közönségesen nem így érvényesülnek, hanem úgy, hogy az ilyen seb nagy szenvedések és kimerítő lázak után lassanként beheged. * * A szívbeli ügyek igen finom, kényes dolgok és a szerződésnek semmiféle formáját nem tűrik meg. Senki se kössön le magának tehát _időnek előtte_ házassági igérettel nőt, mivel ezzel kihívja maga ellen az emberi gyarlóságot. Az idő ismeretlen változásokat rejt magában. A szerelemben is vannak előítéletek, kivált nagyon fiatal egyéneknél. A leglángolóbb polgári szerelmekről is igen sokszor kiderült már, hogy azok voltaképpen csalódások és káprázatok voltak. A fiatal leányok könnyen beleszeretnek a legelső szép »bajuszba« s később, érzelmeik és gondolkozásuk tisztultával egyszerre meglátnak egy másikat, akinek a bajuszához kifogás fér, de mégis ez az »igazi«. Sőt gyakran egy harmadik az »igazi«. Az a fiatal ember, aki olyan helyzetben van, hogy csak úgy 3–4 év mulva szerezheti meg a házasélethez szükséges vagyoni alapot vagy önállóságot, leghelyesebben teszi, – leglovagiasabban mindenesetre – ha érzelmein uralkodik és sem a leányt, sem a mamát nem köti le. Ha a viszony egészséges, lekötés nélkül is tartani fog addig, amíg a »komoly« év be nem következik. Ha pedig nem az, akkor, ha fájdalom nélkül nem is, de szerencsétlenség, harag, szemrehányás és önvád nélkül bomlik fel. * * A nemesebb természetű emberi viszonyok jósága, igazsága, megbízhatósága nemcsak abban áll, hogy ez vagy az a viszony meg bír-e dacolni a külső akadályokkal és le bírja-e győzni az ellenkező hatásokat; hanem abban, hogy kiállja-e a _magunk gyarlóságának_ próbáját is épségben? Az ember élete telve van tökéletlenségekkel. Romboló indulatok is lakoznak bennünk. A legtökéletesebb ember sem mondhatja magáról, hogy »én ezeknek feltétlen ura vagyok a magam akarata által«. És ha olykor az életben azt látjuk, hogy ez vagy amaz a viszony felbomlott, ez vagy amaz a szerelem elhalványult, veszített, elhidegült: akkor ne feledjük el, hogy ott kevésbbé a külső viszonyok hatását, mint inkább az emberi gyarlóság művét látjuk. * * Vannak _praktikus szerelmek_ az életben. Ha azonban ezek volnának az igazi szerelmek, akkor Shakespeare nem úgy fejezte volna be Romeo és Julia tragédiáját, mint ahogyan tette, hanem úgy, hogy a barát összebékítette volna a Montague és Capulet családokat s következőképpen fejlődtek volna a dolgok: Romeo Veronában rövidárúkereskedést nyitott volna s míg ő a vevőkkel a boltban vesződött volna, azalatt Julia ő nagyságának udvaroltak volna a szomszéd gavallérok. De azért nem lett volna válás a dologból, mivel a Romeo bejegyzett cég, hogy hitelezői elől meneküljön és Julia hozományát biztosítsa, átruházta volna az üzletet Juliára s innét túl Montague J. cég alatt folyt volna tovább az üzlet, Romeo pedig megmaradt volna benne cégvezetőnek. * * Az a nő, aki az iránta való szerelmet a férfi indulatainak _hevességéből_ és türelmetlenségéből ítéli meg, rendesen csalatkozik és talán ennél jobbat nem is érdemel. Gyakran a legdühösebb szerelmes szívében nincs más, mint fékezetlen indulat, mely fellobban és elég, mint a puskapor. Más jelenségek után kell tehát ítélni. A nők értékesebb része így is cselekszik. Ezer és ezer jel van, amiből ítélni lehet s ezeknek a jeleknek nem kell éppen zajosaknak lenniök. De valamennyi közt legbiztosabb jele a szerelem erejének az időmulás és az állhatatos kitartás. A szerelem nagyságát nem annak robbanó ereje, hanem erőssége és állhatatossága fejezi be. * * Nem tévedhet meg jobban a nő és nem követhet el borzasztóbb hazugságot, de egyben csalást is, mint azzal, ha _tudva_ olyan férfihez megy nőül, akit szeretni nem tud. A kényelem, jólét, gazdaság, családi érdek sok nővel elhitette eddig is és el fogja hitetni ezután is, hogy így is boldog lehet; de nem volt, nem is lesz olyan nő soha, aki ilyen hazugságra épített házasságban magát szerencsétlennek és nyomorultnak ne érezné, még akkor is, ha csupa bársonyban, selyemben és aranyban fuldoklik. * * A szerelem annyira _egyéni dolog_, hogy két szerelmes emberi lény érzelmeit, fájdalmait, örömeit még a hozzájuk legközelebb álló barátok és rokonok sem képesek megérteni. Idegen emberek meg éppen mosolyognak és nevetnek az olyan lelki gyötrelmeken, amelyek magukban véve a legnagyobb részvételre és szánalomra érdemesek. Ez az oka annak, hogy a szerelmesek a maguk ügyét-baját csak maguk képesek rendbe hozni. Az idegen beavatkozás mindig inkább ront, mint használ, gyakran pedig mindent végképpen elmérgesít. * * Ha tiszta borról és _tiszta szerelemről_ hallunk beszélni, legyünk elővigyázatosak. Ez alatt a vignette alatt sok hamis árú kel az életben. Bizalom. A szerelem _bizalom_ nélkül tökéletlen érzés. Meg kellene gondolnunk mindig, hogy mi is annyi bizalmat érdemlünk, amennyivel azt megajándékozzuk, akit szeretünk. Vagy megfordítva: ha magunk számára bizalmat kívánunk, akkor annak az egyenértékét meg kell adnunk a magunk bizalmával. * * A _bizalom_ a szerető szívnek legtisztább ajándéka s bárha olyan megfoghatatlan, mint a lehelet, mégis sziklakő az, amire egy életet rá lehet építeni. De csak úgy, ha van és ha magától támad, mint a mezők lilioma. Más ember ne mondja a nőnek soha, hogy bízzál vagy higyj ebben, vagy abban. Ha ő bízni és hinni tud önmagától, csak az az erős és igazi. S ha neki kétségei vannak, máris igazsága van. Az asszony a férfinak egyetlen mozdulatából, hangjának mások előtt rejtve maradt rezgéséből s ezer más csekély jelenségből is tudja, hogy mi van annak a lelkében, aki hozzá szerelemről beszél. * * Miben sem kell inkább _természeteseknek_ lennünk, mint a szerelemben. A csalafintaság, mesterkedés, pose és félrevezetés a börzeügyletben igen hasznos dolog lehet (tisztességesnek ott sem az), de a szerelemben az őszinteségtől és a dolgok természetes rendjétől való eltérés bizonyosan megboszúlja magát, mert mérget kever abba, aminek az emberi életben legtisztábbnak és legkifogástalanabbnak kell lennie. * * Az a nő, aki habozik, hogy meghozzon-e valamely áldozatot azért, akit szeret: az már ne hozza meg. HÁZASSÁG. A házasság az isteni és emberi jogok egyesítése. _Modestinus_. Amióta emberek élnek, mindig megvan az a törekvés, hogy a házasság és családi élet erkölcsi rendjét a külső jólét és a társadalmi rend szabályaival pótolják. De a szeretet aranykapcsait sohasem lehetett és nem is lehet soha nyers vasból való pántokkal helyettesíteni. Van ennek az állításnak próbaköve is. Az életben bizonyosan láttál már sok mindenfélét, némely csodálatos dolgokat is, feltéve, hogy nem vagy túlságosan fiatal, ami egyébiránt nem hiba. Láthattál elég vagyonilag rendezett, külsőleg kifogástalan házasságot, amelyről tudtad, hogy mindez csak látszat, a világrend kedvéért űzött állandó hazugság, amelynek leple mögött szeretetlenség és mély erkölcsi nyomor dühöng. Van ilyen elég; a gazdagok közt sokkal több, mint a szegényebbek között. És láthattál, vagy sejthettél olyan hosszú időn át tartó szerelmet, ami talán házasságra sohasem vezethetett, vagy éppen a jog ellenére, reménytelenül, bujkálva, de mégis hallatlan makacssággal tartotta magát. Mit gondolsz, ha _amazokat_ kérdezed meg és azután emezeket, melyik fogja azt vallani, hogy boldogabb és tökéletesebb ember? Keserves dolog ugyan a világrend ellen szeretetben élni, de emberileg mégis emelkedettebb, becsesebb, sőt erkölcsileg is magasabb így, mint a világ befogadott törvényes rendje és helyeslése szerint tengődni a szeretetlenség és képmutatás keserves nyomorában, a megszabadulás reménye nélkül. * * A házasság opera, amelynek vezérmotívuma a szerelem. Vannak vezérmotívum nélkül való operák is, de ezeket jobb volna külön darabokban előadni. Családi boldogság. Az ember annál boldogabb, minél teljesebben és őszintébben vannak rendezve nagy életviszonyai. S mivel közönségesen a _szerelem és házasság_ kérdései azok, amelyek legnyomósabbak az életben: ezek összhangja adja az elérhető legnagyobb boldogságot, ziláltsága pedig a legnagyobb boldogtalanságot. A pénz és vagyoni jólét a kisebbik érdek. Igen sok gazdag ember fordította már maga ellen a fegyvert szerelmi szerencsétlenség vagy zilált családi élet miatt. És igen sok szegényes viszonyok közt élő ember érezi magát boldognak összhangos családi életében. Az élet nagy bolondságait nézve, sokszor úgy tetszik, mintha az állatvilág szerencsésebb volna a fajfenntartás küzdelmeiben, mivel maga közt végre is ki tud veszekedni valamely tűrhető, a faj tökéletesedésére kedvező igazságot. Ellenben az »ésszel és szabad akarattal bíró lényt« az élet legnagyobb kérdésében, ahol a nő boldogsága vagy erkölcsi katasztrófája s vele a jövő nemzedék deréksége vagy hitványsága dől el, gyakran a tökéletlen multaktól átvett gyatra életszabályok s a jelen durva önzései irányozzák. A polgári társadalomban naponként megesik, hogy a józan életszabály, a társadalmi állás túlbecsülése s a gazdag hozomány nemcsak az egymásnak szánt házasfeleket dönti erkölcsi nyomorba, hanem az utódok testi és lelki szerencsétlenségének is nemzedékeken végig özönlő kútforrásává lesz. A nőnek szent jogai vannak a teremtéstől fogva a szerelemre. De amikor keresi, rendesen csak új előítéleteket kap a civilizációtól. Bevett erkölcsi szigort, kemény házassági jogot vagy hivatásához illő termékeny boldogság helyett száraz és meddő nőemancipációt. * * A boldog házasságnak a kellékei következők: 1. Erős, kipróbált és kölcsönösen hű szerelem. 2. Megfelelő korkülönbség. A nép szerint a menyasszony legyen fele annyi, mint a vőlegény és héttel több. De ez a szabály némi alkut is eltűr. 3. Jó egészség. 4. A két házasfélnek helyes erkölcsi alapon álló jelleme. 5. Vagyoni rend, ha nem is éppen gazdagság. Menjen férjhez! A korán való férjhezmenés a legvégzetesebb társadalmi előítéletek közé tartozik. A 16–18 éves leány, kivált nevelési rendünk mellett, még testileg-lelkileg egyáltalán gyermek. Egész mivolta szerint képtelen még az élet legnagyobb kötelességeinek teljesítésére. És ami legfontosabb, tökéletlenül fejlett értelmi és érzelmi világánál fogva végzetes tévedéseknek van kitéve. Ebben a korban kötik rendesen a legszerencsétlenebb házasságokat. A szülők és rokonok tele beszélik a leány fejét, hogy milyen jó dolog asszonynak lenni. Önálló lesz, szinházba járhat, főzhet-süthet ami nekik tetszik; szép butoraival, fejkötővel, ékszereivel imponálni fog; látogatásokat fogadhat; hazatérő férjének nyakába ugorhat és így tovább. Félig gyermekfejjel, tökéletlen érzelemvilággal, biztos tapasztalat és itélet nélkül, a környezet rábeszélésének és az önálló asszonyi állapot csábításának engedve, férjhez mennek tehát és hűséget fogadnak olyan úrnak, aki »elegáns és jó állással bír«. Ha nem is szeretik mélyen, no de rokonszenveznek vele és – amint mondani szokás – majd csak egymáshoz törődnek. Bölcs-bolond beszéd! Kevesen akarják elhinni, hogy a szerelem nemcsak ideális igazság, hanem fiziológiai igazság is. A legkövetelőbb igazságok közt is az első, aminek megvannak a magához illő jogai. És hogy az a nő, aki komoly és határozott szerelem nélkül megy férjhez, természeténél fogva nem megbízható feleség. Még maga előtt sem az, mert hiszen a nő gyönge lény, akit a szeretet tarthat meg csak a férj és a család számára. Ha ez nincs meg, minden doktrina és kényszer kevés arra, hogy állandó hűségét biztosítsa. Szerencsétlen hiúsága a szülőknek! És ostobasága a világnak, hogy az ilyen korán férjhez menő leányokat irigylik. A férjhezmenés a leány 20 éves életkorában is inkább korán van, mint későn. De akkor legalább már némileg a maga felelőssége mellett megy férjhez és érzelmeiről legalább magának számot bír adni. Milyen kevés vígasztalása az a szerencsétlenül férjhez adott nőnek, hogy kétségbeejtő helyzetét nem egyedül maga okozta! * * Ha minden férj zsarnok volna, akit a nők zsarnoknak mondanak, akkor a világ már régen nem volna egyéb, mint egy óriási keleti szatrapia, többnejűséggel. * * A férj és feleség nyilvános helyen ne csókolózzon; de ha már egyáltalában tesznek valamit, inkább csókolózzanak, mint veszekedjenek. Tegeződés. A szülők és gyermekek között a kölcsönös tegeződést nem lehet helyeselni; annál kevésbé a fonák szokást, hogy a szülők a gyermekeket magázzák, ezek pedig őket letegezzék. Ez egészen a feje tetejére állítja a dolgok természetes rendjét, tehát nyegleség. A magyar család rendjének régi időktől fogva az felel meg, hogy a szülők a gyermekeket tegezzék, azok pedig őket magázzák, még pedig illő tisztelettel. A kölcsönös tegeződés idegen, németes szokás. Amivel indokolják, hogy t. i. a családi élet kapcsait bensőbbé teszi, értéktelen, mivel a családban nemcsak a szeretet és bensőség kötelékei lényegesek, hanem a tekintély is az. Valószinű, hogy az a gyerek, aki apját tegezi, serdült korában egy nap ezzel fog előállani: – Apám! Fizesd ki az adósságaimat. A bensőséget azzal lehet fentartani, hogy a gyermek szüleit »édes apám, édes anyám« címmel illesse és ők így viszonozzák: »édes fiam, édes lányom«. A magyar nép józansága mutatja meg az utat. Ott nincs ez a tegeződés, de a gyerek szüleit »édes szüleimnek« (édeszlőim) nevezik, ezek pedig őket »édes cselédjeim« szóval illetik. Valamikor a családfő a feleségét is tegezte, a nő pedig férjét »urazta« (férjem uram) és a népnél ma is így van! a férj a feleségét tegezi, ez pedig kendezi az »urát«. A magyar családi rendben – pedig az elég jó – semmi sincs, ami a kölcsönös tegeződést támogatná, annál kevésbé olyan, ami a címzések megfordítását indokolná. Mesterkedések. A szerelmes férfit asszonyi praktikákkal nyilatkozatra bírni nemcsak nőietlenség, hanem oktalanság is. Ha a férfi szereti a nőt és a nőnek erről bizonyossága van, tudnia kell azt is, hogy az a férfi kezdettől fogva magáévá akarja őt tenni. Meg kell várnia tehát, amíg ő a maga akaratából nyilatkozik. Mert: vagy helyes érzülettel bír az a férfi és akkor biztatás nélkül is ez a legnagyobb gondja; biztatni tehát felesleges. Vagy helytelen erkölcsi érzülettel bír, megbízhatlan, vagy éppen szédelgő: és akkor biztatni káros. De van más, gyakorlati szempont is. A férfi, aki a nőt szereti és mégsem megy át a »nősülés terére«, bizonyára oly jelentékeny akadályokkal – akár anyagiakkal, akár erkölcsiekkel – küzd, amelyek nősülését vagy egyáltalán, vagy bizonyos időre lehetetlenné teszik. És az ilyen küzdelmek minden valamire való férfiúra nézve a legnehezebb megpróbáltatások közé tartoznak. Szenvedélyes természetek nem egyszer oldották meg már az ilyen problemát nagyon is váratlan módon. Már most, ha a nő becsüli is valamire azt a férfit, akit szeret, akkor jobb mind a kettőre nézve, ha gyöngéd viszonyuk nyilatkozat nélkül felbomlik. A férfi, ha gyöngéd erőszak elé állították, az esetek kisebb részében képes csak megmaradni a rideg »nem lehet« mellett. Az esetek nagy többségében a becsületére való hivatkozás lenyomja az ellenálló okokat és a kényszer nyomása alatt határoz, többnyire helytelenül. De még ha helyesen határozott is, még akkor is rettenetes az az ár, amit a nő a férfi igenlő elhatározásáért kénytelen fizetni. Úgyszólván egész erkölcsi értékét odadobja, gyakran csak azért, hogy egy-két hónappal hamarabb legyen az esküvő. A férfi nem felejti el a rá gyakorolt erkölcsi kényszert soha. Természeténél fogva uralkodásra s a maga és családja életsorsának független intézésére lévén születve, akaratának és itéletének megsértését éppen e legkényesebb viszonyában érzi később legkínosabban. Gyakran az első pillanatban, a szenvedély és lelkesedés hevében talán nem is veszi észre az önérzetén ejtett súlyos sebet, mint a katona, aki a csata hevében még átlőtt mellel is harcol egy darabig; de azért ez a seb mégis csak ott van és elkezd fájni, mihelyest a felhevülések elmultak. A legszelídebb férfi is érezni fogja idővel ezt a sebet, ha nem is vallja be soha. És jaj a »biztató« nőnek, ha idővel az is kitetszik, hogy azok az akadályok, amelyek a férfi lelkében a házasság gondolatával küzdöttek, csakugyan nyomatékosak és nagyok voltak. Később azokat az élet a maga tökéletlenségeivel és bajaival rendesen nagyon is kézzelfogható alakban állítja a két házastárs közé, szükség, talán nélkülözés, lemondás, vagy valamely lappangó titok fölfedezése alakjában. Azért mondják az életben, hogy a házasságnak _tiszta erkölcsi alapon_ kell nyugodnia. A bizalmatlanság, kényszer és őszinteség hiánya, ha a szerelemben ültették el magvát, a házasságban méregfává növekszik. Unokatestvérek. A vérközösség házassági akadályát az unokatestvérek közt a régi egyházi jogok ismerik. Ismeri az újabb magyar házassági jog is. De mindenütt könnyű volt alóla fölmentéssel szabadulni. Nálunk az igazságügyi miniszter adja meg a fölmentést. Évszázadok tapasztalatai nem erősítették meg azt a feltevést, hogy az ilyen házasságokból egyáltalán gyönge és beteges gyermekek származnának. A tudományos megállapítások eddig csak abban bizonyosak, hogy a házastársak bizonyos közös, állandó és egyforma tulajdonságai az utódokban rendszerint átöröklődnek. Tehát a rokon házastársak kiváló tulajdonságai is, nemcsak a rosszak. Mégis, mivel ily közeli vérközösségnél gyakrabban fordulnak elő bizonyos leszálló és bujkáló atavisztikus betegségi hajlamok és az ezektől való szabadulás az utódok nagy érdeke: az unokatestvérek házasságánál bizonyos óvatosság sohasem ártalmas. Általában a leszálló terheltségeknél (elmebajok, idegbajok, tüdőbetegek, tagok ferdeségei stb.) az unokatestvérek házassága nem ajánlatos. Ha ilyenek nincsenek, a fajilag közelálló, egyforma alkatú, egyszinű hajú és szemű rokon egyének közt a házasság szintén aggodalmas. Ha ellenben a fajbeli jelek elütnek és leszálló terheltség nincsen az apáknál és anyáknál, a vélelem az, hogy az unokatestvérek házassága kifogástalan. A lemenő gyermekeknél _többször_ ismétlődő unokatestvér-házasság egyáltalán nem ajánlatos, mivel a fizikai és szellemi tulajdonságok egyformaságára, pangására vezet. Az élet fejlődése mindig a változatosságra törekszik. Ennek mesterséges feltartóztatása a természeti erők kimerítésével jár s végre is leromlásra vagy meddőségre vezet. Igazság-keresés. A családi életben és a szeretet kötelékeiben ne keressük az igazságot; elégedjünk meg a _valósággal_, ami az igazságnak szintén egyik fajtája, talán a jobbik. Más az a külső életben, ahol az emberek a létért küzdenek vagy marakszanak és fel is falnák egymást, ha nem állna köztük a jog. Képzeljük úgy, hogy a jog paragrafusai megannyi lándzsahegyek, amelyek az ember mellének szegeződnek, mihelyest az élet küzdelmeiben és dulakodásaiban felebarátjának a zsebébe akar nyulni, vagy az oldalát – keresztényi szeretettel – be akarja törni. De mit keresnek ezek a lándzsahegyek a családi életben, a belső rokoni és baráti körben? Itt ne az igazságokat hegyezgessük még hegyesebbre, hanem azt nézzük, hogy miképpen lehetne jog nélkül is megélni, kiméletesség, türelem és szeretet segítségével úgy, hogy egyik a másiknak javát akarja és ne a maga jobb vagy rosszabb igazságait keresse rajta. Többet ér egy csepp szeretet egy tenger szeretetlen igazságnál. * * A tétel: A férjem megcsalt; mivel pedig a házasságban a jogok és kötelességek egyenlők, nekem is jogom van őt megcsalni. Hiba, hogy ez a megcsalás sem nem »jog«, sem nem »kötelesség«, hanem a legnagyobb mértékben jogellenes és kötelességellenes valami. Ez pedig sehogyan sem illik bele a jogegyenlőség logikájába. Ha tehát a nő ebben a kérdésben a pozitiv logika és nem a kávéfecsegés szabályai szerint akar eligazodni, akkor a kérdést így állítja lábára: A férjem megcsalt; mivel pedig a házaséletben a csalás nemcsak hogy nem jog, hanem a legcsúnyább jogsértés és kötelességszegés, tehát én nem fogok annyira lesülyedni, hanem válni fogok tőle, vagy… kikaparom a szemét. Mellékesen pedig ezt is hozzá lehet tenni: … különben nem is olyan nagyon bizonyos, hogy megcsalt. Műveltség. A házaséletben sokan aggodalmasan keresik, hogy a _férfi és nő műveltsége_ közt is meglegyen a kellő összhang. Az esetek többségében azonban ez csak ürügy; a lényeg a vagyon- és osztályegyformaság. A szabály mindenesetre az, hogy a férj és nő, ha nem is a tudomány dolgában, de az általános műveltség, az ú. n. »szellemi láthatár« dolgában egyenrangú legyen. A teljes benső együttélés, ami a házasélet boldogságának alapja, alig képzelhető másképpen, mint ha a házasfelek egymás gondolatait, törekvéseit és terveit helyesen megérteni képesek. Máskülönben okvetlenül beáll az a helyzet, hogy az erősebb fél önmagában tartja gondolatait és szellemileg külön életet fog élni. Ez pedig a gyöngébb félnek állandóan fájni fog, mivel a mellőzés, a kevésre becsültség érzetét kelti föl benne. A két házasfél közt azonban kisebb a baj, ha a _nő_ műveltségi szinvonala az alacsonyabb, föltéve, hogy nem nagyon sokkal alacsonyabb. A nő, ha szeret, sok mindenre, szinte a lehetetlenre is képes. Sok esetben belátja a különbséget és utána jár, hogy kisebbítse. Ha nem is sikerül neki, kedvességével, szerelmével s ezer kellemes erényével elfeledteti. Képzelhető és van is igen sok házasélet, ahol az értelem és műveltség dolgában magasan álló férj szemrevetés nélkül megelégszik szerényebb, de szerető és hű feleséggel, akivel sohasem érezteti fölényét. Ily esetekben az eszes nő elfogadja a helyzetet; az esztelen pedig kínozza a férjet. Súlyosabb a helyzet, ha a műveltség dolgában az asszony áll magasan a férj fölött, ami legtöbb esetben a társadalmi rangban való felsőbbséget is jelenti. És még ennél is rosszabb a helyzet akkor, ha az asszony műveltsége mellett nem okos, ami nem mindig jár együtt. Ilyenkor az összeütközés nem várat magára soká. A nő kevésbé bírja fölényét erős akarattal megfékezni és elfeledtetni. Az esetek nagy többségében a férj önállását és szabadságát veszti el a házaséletben. A nagy dolgokban, de még inkább az apró útbaigazításokban kínosan fogja érezni, hogy alkotásra hivatott akarata fölött más uralkodik, ha mindjárt a neje akarata is. Ha azután ez a műveltebb feleség gazdagabb is, mint amilyen okos, akkor előáll a zsarnokság egy neme, melynek kormánypálcája s úgy mondják kardja is már négyezer év óta a – papucs. Mindenkor az a házasság a legboldogabb, ahol a szerelem mellett a műveltség és vagyon bizonyos arányban áll egymáshoz. Helyesebben szólván: az ily házasság van legkevésbé kitéve az emberi gyarlóság romboló hatásának. Persze van itt egy nagy demokratikus tényező is, ami sokszor a legnagyobb különbségeket is áthidalja. Ez a _szerelem_, amit még nem sikerült kipusztítani az emberek közül s minden valószinűség szerint ezután sem fog sikerülni. Érdekházasságok. A házasságnak természeti alapja a szerelem. Erre lehet vagyoni jólétet is építeni, sőt az utódok érdekében kell is. De megfordítva nem lehet. A természet nem tűr megfordított rendet. Szerelem vagyoni érdekekből nem támad soha, ha mégannyi hamis próféta hirdeti is ezt a tanítást. Minden házasság, mely szerelem nélkül csakis vagyoni érdekekre van építve, természetellenes állapot, tehát erkölcstelenség is. Akik az ilyen házasságot létrehozzák, kimondhatatlan és hosszú időkig tartó szerencsétlenségek és szenvedések Pandora-szelencéjét nyitják föl. Tegyük föl a kérdést, hogy mennyivel volna erkölcsösebb az élet s mennyivel volna előbbre a kor (mivel a boldogtalanságnak butító hatása is van), ha a társadalmi életben a házasuló felek szivét és vonzalmát tennék föl elsőnek a mérlegre s a »kényszer« kitöröltetnék a házasság előzményeiből? Vagy tegyük föl a másikat, azt a lehetőséget, hogy az állam és az egyház egy napon fölfüggesztené valamennyi létező házasságok érvényességét és mindenkinek szabadságára bízná, hogy folytassa vagy szakítsa meg a fennálló köteléket, amint különben ez az ókorban egyes kezdetleges népek életében hét évenkint meg is történt. Csak akkor lehetne igazán meglátni, hogy milyen laza és képtelen a modern emberek házasságának a fundamentuma. Némelyek szerint a házasságoknak csak egy negyedrésze maradna érvényben. * * Az érdekházasság előnyei körülbelül a következők: Valaki megnősül és elvesz egy leányt, pl. 50.000 korona hozománnyal, akit nem szeret és aki őt valószinűleg szintén nem szereti. Akkor abból a következő előnyök háramlanak a férfira: Mindenekelőtt kifizetheti az adósságait s 3–4 év alatt kényelmesen elköltheti a többi pénzt. Neje kezdetben szemére fogja ugyan vetni, hogy »ő tartja el őt«, ami azonban nem tart sokáig. Mihelyest a pénz elfogyott, akkor már csak azt fogja mondani: – Te ingyenélő, elverted a hozományomat! Lesz továbbá annak a férjnek egy folyton válni akaró felesége és valószinűleg félkegyelmű, keserves gyermekei is, rendes gyümölcsei a szerelem nélkül összecsirizelt érdekházasságnak. Végül pedig, – ami szintén benne van az ilyen házasságok programmjában – a felesége meg fogja őt csalni, mivel szerinte neki joga van különb emberhez is, mint amilyen a férje. Amiben egyébiránt igazsága is lehet. * * Nem okvetlenül az a _gazdag menyasszony_, akinek nagy a hozománya. Ha figyelemmel nézzük az életet és összevetjük a léha asszonyok által elpusztított hozományok összegét ama vagyonértékekkel, amelyeket egy gondos és okos feleség keze és egy szerencsés házasság hozott létre: akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a »jó parthiek« igazi mivolta nem a hozmányban, hanem a nő személyében van kifejezve. Nem lehet ugyan azt mondani, hogy minden nagy hozománnyal bíró hölgy okvetlenül magával hozza Medea pusztító tüzét is a házba. A világért sem! De az bizonyos, hogy a gazdag feleség, ha nem igen szeret minket, vagy mi őt, sokkal szegényebb, mint a hozománytalan feleség, akit szeretünk és aki minket szeret. Michelet egy vagyontalan, de tehetséges barátjának ezt tanácsolja: Si vous voulez vous ruiner, épousez une femme riche! Ha tönkre akarod magad tenni, csak gazdag nőt végy feleségül. * * Nincs megalázóbb a férfira, mint az, ha pozicióját, sikereit és vagyonát a »szoknyának« köszöni. Az olyan házasság, ami azzal kezdődik, hogy a férfi éppen férfias jellemét alacsonyítja le a nő előtt, nem az égben köttetik, hanem a pokolban. Annak jó vége nem lehet, mivel ellentétes, rothasztó elemek vannak benne. * * Nem igaz az, hogy a modern életben a házasságokat rosszabb elvek szerint kötik, mint egykor. A letünt századok telve vannak az érdekházasságok emlékeivel. Az pedig mindennapi dolog volt a régi jó időkben, hogy a királyok 10–12 éves gyermekeiket egymásnak eljegyezték. Egészen kétségtelen, hogy a modern kor számos visszamaradásai mellett is jobban kedvez a szerelmi házasságnak és a nő szabad választási jogának. Igaz, hogy ez a jog még korán sincsen általánosan elismerve. A modern »pénzes zsák« megint olyan új intézmény, ami az ósdi jogelnyomást örökíti tovább; azonban a politikai, jogi, irodalmi és filozófiai eszközök hatása alatt s kiváltképpen a természettudományos gondolkozás terjedése mellett lépésről-lépésre halad előbbre a házasság fizikai és erkölcsi elemeinek tisztulása is. És ezzel elsősorban a nő fölszabadítása a testi rabszolgaság alól. A feminizmus törekvéseinek is ez a legmélyebb erkölcsi magva. Hozomány. A régi jó magyar fölfogás szerint, a _hozomány_ az a vagyon, amelyet a nő férjének hoz a házasság terheinek könnyítése végett. Az új és éppen nem magyar fölfogás szerint pedig a hozomány ama pénzösszeg, amelyen a nő férjet vesz magának. Vagy némely hozománytudós szerint: az a ráadás, amellyel a nő elkel. A hozomány önmagában véve tisztességes dolog s minden időben adtak is, kaptak is, hozományt, ha volt. Tisztességtelen és ártalmas azonban az a fölfogás, mely megfordítja a dolgok természetes rendjét és így fejezi ki magát: – A feleség az a teher, amelyet az ember a hozománnyal szokott kapni. Még a gazdag leányok is tiltakozni fognak mindenkor az ilyen fölfogás ellen, ha érzik saját méltóságukat. De igen sokszor előfordul, hogy a férjhez menő vagyonos hölgy is igen modernül gondolkozik és akkor ő a hozományvadász vőlegénnyel szemben így állítja föl a maga igazságát: – A férj az a tárgy, akinek a hozomány fejében kötelessége eltűrni az én szeszélyeimet, esetleg kalandjaimat. Igen sok dús hozományban lebzselő férj és feleség van, aki szívében egy egész életen át keserű irigységgel szemléli a kis hozományú vagy hozománytalan családok gyarapodását és szerencséjét, míg a magáénak elpusztulását szinte pontosan ki tudja számítani. A házaséletnek csodálatos, kitanulhatatlan matematikája van. A többi közt ilyen képtelen számok is fordulnak elő benne: 100 = 100.000, 100.000 = 0. * * A hozományvadászat nagyobb ellenségei a női nemnek minden nőtlenségre kényszerítő állami intézkedésnél és mindig a nő megbecsülésének nagy hanyatlását jelenti. Aki ez ellen küzd és azt gyalázatossá bélyegzi, több gyakorlati hasznot tesz a női nem boldogságáért, mint ezer elméleti bölcselkedő. * * Az okos és jó feleség, ha nem is az ő kezében van a pénztár kulcsa, mindenkor iparkodik férje költekezését s a maga és családja szükségleteit megfigyelni és arányban tartani, nehogy öntudatlanul bűnrészesévé legyen férje ballépéseinek. A házibarát. Arról van szó, hogy ha egy férjes nőnek valaki hevesen udvarol, vagy világosabban szólva: szerelmével ostromolja, miként utasítsa vissza? Következő esetek lehetnek: 1. _Megmondhatja a férjének_. Ez hatásos ugyan, de az a hátránya van, hogy a férj nyugalmát földúlja, csaknem bizonyosan sértésekre és párviadalra vezet s emellett a »világ« szájára adja az esetet. Pedig a világ mindig a rosszabbat hiszi. 2. _A lesújtó visszautasítás_, ami goromba is lehet. Vagy kemény lehordás és megszégyenítés, aminek ismét az a hátránya van, hogy a megszégyenített udvarló elmaradása a társaságban feltűnik s a férj is tudomást szerezvén róla, az asszony ártatlanúl is gyanúba kerül. 3. _Tapintatos leszerelése_ a bajnak. Szelid, jóakaró rendreutasítás; kitérés a négyszemközt való beszélgetések elől; visszautasító magaviselet; olykor egy kis keserű orvosság, mindaddig, amíg az illető gentleman jobbik esze meg nem érkezik. De ennek meg az a baja, hogy a megvadult uraknak a jobbik eszük nehezen szokott megérkezni. Örömestebb hiszik, hogy mindez biztatás, mintsem hogy visszautasítás. Már most mit csináljon az ilyen szegény asszony? Mi a leghelyesebb magatartás, ami használjon is, a férjet se vigye bajba és gyanakodásra se adjon okot? Az asszonyok erre azt mondják: – Úgy kell a feleségnek viselkednie, hogy sohase kerüljön ilyen helyzetbe. * * Egy eset a sok közül: … Egy fiatal házaspárhoz beszállott vendégül a férjnek egy régi jó barátja. A vendég, akit a nő is még gyermekkorából ismert, éjnek idején megbetegedett. Nyugtalanságát az asszony észrevette s mivel a férje aludt és fölkelteni nem akarta, a cseléd pedig lefekvés után kiszökött a házból, a legjobb hiszemben, bár kevés elővigyázattal, maga készített a vendég számára hideg borogatást. Jóindulata és bizalma nagyobb lévén, mint óvatossága, azt be is vitte a szomszédos vendégszobába. A vendég azonban, vagy mert színlelte a rosszullétet, vagy mert nem volt túlságosan rosszul, megölelte az asszonyt… Közben a férj is fölébredt a neszre s fölkelvén, utána ment. És éppen abban a pillanatban lépett be a szomszéd szobába, amint ott a váratlan jelenet kifejlődött. A dologból nagy eset lett. Párbaj, amelyben a vendég a jobbkezére örökre megbénult és egy botrányos válópör. A bíró elfogadta ugyan az asszony mentségét, de nem úgy a férj, aki azóta is föltétlenül meg van győződve, hogy az asszony bűnös volt. Vagy legalább az ú. n. becsület parancsához tartja magát és minden békülési kisérletet kereken visszautasít. Más, tárgyiasabban ítélő emberek meg vannak róla győződve, hogy az asszony ártatlan, de – úgy mondják – ez csak magánvéleményük! Már most alkalmazzuk ezt az esetet azokra a látszatokra, amelyek »ölnek« s gondoljuk el, hogy hány nő szenved becsületében a kisebb-nagyobb látszatok miatt. A _látszat_ esetében van mindig egy biztos ismertetőjele az asszony ártatlanságának. Az t. i., hogy férjét szereti. Ha szereti, akkor a látszatot mint értéktelent, félre lehet dobni. A mult. Sok fiatal asszony lelke vergődik ebben a kérdésben és legalább is fele téved el benne. Hogy a fiatal asszony férje multját is akarja ismerni, az nagyon természetes; de mivel a bizalom a házastársak közt nem egyoldalú és csakis úgy ér valamit, ha kölcsönös és minden csalárdság nélkül való, ezzel a nő is tartozik. Hogy azonban ez a bizalom tulajdonképpen miből áll, ebben az emberek sokféleképpen tévednek. Talán jól mondjuk, hogy mindent közölni tartoznak egymással a multból is, de méginkább a jelenből, ami a köztük levő legbensőbb kötelékre és annak tisztaságára tartozik. Ellenben oly tényeket, amelyek ennek a köteléknek a sérthetetlenségére nem tartoznak, külön kérdés és kifejezett akarat nélkül ne hozza föl az egyik a másiknak szükségen felül, sőt ebben legyen kiméletes egyik a másik iránt. Ez a lélek jogköre. Sok dolog van az emberi életben, amit a gyarlóság számlájára kell fölírni és el kell felejteni, helyesebben: meg kell bocsátani. A szerelem, kivált ha szerencsésen diadalra vergődött és boldog házasság lett a vége, általános amnesztiával járjon, mint a királyok trónralépése. * * A derék, egészséges erkölcsi érzülettel bíró férfi, amikor valamely nő szerelmének megnyerése után törekszik, abban a pillanatban, amikor azt elérte, azonnal el fogja neki mondani azt is, hogy előbbi életéből mi nyomja lelkiismeretét? Egy előző, komoly szerelmi viszony pl., amelynek komoly története van, mindenesetre ilyen, még akkor is, ha a világ előtt titokban maradt, avagy titkos, megalázó részei vannak. Ilyenek továbbá családjának oly fogyatkozásai, esetleg még bűnei is, amelyeket szintén még jókor kell megtudni annak a nőnek, akinek kezébe jövendőbeli életünk és családunk erkölcsi sorsát letesszük. Hogy ilyenkor a nő is hasonlóval tartozik, az eléggé fölfogható. A nők »előélete« bizonyosan tisztább szokott lenni, mint a férfiaké. De a nő is csak ember, aki éppen úgy ki van téve az élet gyarlóságainak. S ő is érzi az ilyen elhatározó pillanatban azt, hogy bizalomhoz tartozó dolgok eltitkolásával oly csalást követne el jövendőbeli férje ellen, ami egész életét lealacsonyítaná s köztük a hazugság, vagy legalább a gyanú demoralizáló állapotát teremtené, ha az erre tartozó dolgokat nem mondaná el még jókor. A helyes fölfogás az, hogy a házaséletre már ne maradjon fönn semmi árnyék vagy bizonytalanság a múltból, szóval semmi »elmondani való« többé. A házasélet elején való »vallomások« eszerint nem helyesek többé. Okos asszony és okos férfi ezért a másikat nem zaklatja. Különösen pedig nem zaklatja az okos asszony férjét legénykori élemények felől. De ha kiváncsisága még sem hagyja nyugodni, meg kell elégednie, ha a férje azt mondja neki: – Mindent tudsz, ami a szeretetre és bizalomra tartozik köztünk. Egymás közös emberi gyarlóságát bűnül egymáson ne keressük. Amióta szeretlek, bizalmad megérdemlem s meg vagyok győződve róla, hogy te is az enyémet. Azon legyünk, hogy soha meg ne csökkenjen közöttünk ez a bizalom. Férj és feleség. A férjek általában véve szelíd és jóravaló háziállatok, akik szeretnek otthon tartózkodni. Ez pedig többnyire az asszonyoktól függ. Aki a házat kellemessé tudja tenni és gondja van arra, hogy férje megtalálja abban mindazt, ami állásával és életmódjával jár, amellett pedig prédikációkkal férjét nem kínozza: az azt fogja tapasztalni, hogy a férje nem jár ki annyit a házból, sőt barátjai is vele kezdenek járogatni, mivel ők is jól érzik magukat a meleg tűzhely körül. Ellenben az, aki férjét untalan fegyelmezni akarja, szemrehányásokat tesz neki kimaradásáért, máskülönben pedig mogorva és barátságtalan férje apróbb hibájával szemben is: előbb-utóbb észre fogja venni, hogy a férje külső világi élvezetek után jár s mindenféle álürügyek alatt kisiklik körmei közül. * * Mindennapi kérdés: Mi jobb, ha a házasfelek közt a férj szereti jobban a feleségét, vagy a feleség a férjét? Minden ilyen kérdés alatt tulajdonképpen az az igazi kérdés lappang, hogy: mi jobb, ha a férj nem szereti a feleségét, vagy a feleség nem szereti a férjét? A kisebb polgári okosság azt mondja, hogy ha a férj szeret jobban, akkor a hideg nő is hálás lesz férje iránt, jósága meghatja őt és a szánalomból, hálából idővel a legnagyobb szeretet lehet… Amire különben ráillik a »Tolonc« egyik humoros népdala, ami szintén azt mondja, hogy »uborkából lesz a tök, tökből a sárgadinnye«. Azonban, sajnos, a legtöbb férfi olyan, már a természettől fogva, hogy neki a hálából idővel kifejlődő szeretet nem kell. Már csak azért sem, mivel az minden férfira nézve súlyosan megalázó dolog, az alamizsna bizonyos neme, amit valamire való férfi el sem fogad. Amellett pedig a férfiak nagyon jól tudják azt, hogy az olyan asszony, aki a szánalom és hála erényeiben vesz szerelmi gyakorlatokat, egyáltalában nem megbízható és el fogja férjét árulni, mihelyt egy olyan férfival áll szemben, akit szánalom és hála nélkül, sőt egyáltalán minden ok nélkül szeret. Összeveszések. Soha meg nem szűnő gonddal óvakodjunk a házasságban az apró összeveszésektől és az édes kibékülésektől. Ne áltassuk magunkat ostoba mentségekkel. Az első sértő szó már megdöbbentő és nagy esemény, ha annak a fullánkját a rögtönös megbánás és engesztelődés nem húzza ki azonnal. Az összeveszés pedig, amely órákig, talán napokig eltart, szinte fölér az életnek egy katasztrófájával. És szomorú ebben a dologban az, hogy rendesen a gyöngédebb fél, az asszony az, aki a haragot erősebben tartja. A férfit és nőt a házasság kötelékében ha a szeretet egymással szorosan össze nem forrasztja, akkor az egész szövetség nem is ér sokat. Már pedig a szeretet – ha van – minden más erénynek a koronája, kivált pedig a szelidségé, a béketűrésé, a kíméletességé, a ragaszkodásé, az engesztelődésé és a bizalomé. Aki ezt megsértette, nemcsak rossz órát vagy napot szerzett a másiknak, hanem önönmagába is beledöfte a kést. Egy egész világot sértett meg egyetlen szóval. Ha nem képes azonnal belátni, – ha már megesett – hogy milyen óriási hibát követett el; ha nincs benne elég erkölcsi erő arra, hogy azonnal megbánja és megalázza magát, ellenben saját indulatait és gőgjét többre becsüli, mint azt a szentséget, aminél nagyobb szinte nincs is az emberi életben: akkor az a kibékülés és csókolózás nem sokat ér később. Az első jelenetet követi a második, harmadik… tizedik… századik. Mentül jobban békülnek, annál inkább elhidegülnek egymástól. Ha valaki a földbevert karót ingatja, az talán nem fog engedni; de ingassa meg, habár nem egyazon időben is, sokszor: meglazul és kihúzhatja. Azonképpen vannak az emberi lélekben is a dolgok. Rossz tulajdonságaink, egyszer gyakorolva, még nem fajulnak el, de gyakoroljuk azokat sokszor, útat vájnak maguknak észrevétlenül s később még a legkisebb fölindulásnál is azonnal megjelennek. Van sok házastárs, aki sűrün össze szokott veszni, de azután meg-meg összebékül. De micsoda az ő boldogságuk és életük azokéhoz képest, akik sohasem vesznek össze és a legnehezebb órákban, talán a féltékenység legkínosabb perceiben is, megtartják a szeretet törvényét, amelynél nagyobb törvény nincsen: »Ne szálljon le a nap a te haragoddal.« * * Valamint nagy észbeli tehetségekkel megáldott emberek vannak köztünk, szintazonképpen vannak dúsgazdag szeretet-adománnyal megáldott emberek is, akik a legnagyobb önfeláldozásra is képesek másokért. Annál inkább képesek arra, hogy a házasélet bajai és megpróbáltatásai felett egymás jó tulajdonságaiban bízva, mosolyogva térjenek napirendre. Vannak azonban köztünk szívbelileg tehetségtelen emberek is. Lények, akiket kishitüeknek, szűkkeblüeknek szoktunk nevezni és akik oly kevés szeretet-adománnyal, ellenben oly sok rosszindulattal jöttek a világra (olykor a nevelés még meg is toldja), hogy az a szeretet, amivel a házasélet útján elindulnak, már egy-két hét alatt elfogy. És akkor kezdődnek az apró differenciák, neheztelések, összeveszések, majd a civakodás, harag és gyűlölködés. A szeretet elfogyott, mert kevés volt. Ezek azok, akiknek soha se kellene megházasodniok vagy férjhezmenniök. Szerelmi házasságok. Lehetséges-e, hogy a tiszta szerelemből kötött házasság is szerencsétlen legyen és felbomlással végződjék? Nem valószínű: de lehetséges. Gyarló az emberi lény, még legmagasabb érzéseiben is. Ami az egyének jellemében hiányzik, azt a szerelem javítja és pótolja ugyan, de ott, ahol a hézag nagyon is nagy, semmi sem használ, még a szerelem sem. Már az maga is nagy gyarlóság, hogy a nagyon fiatal egyének (kivált a nagyon fiatal leányok) érzéseikben könnyen megtévedhetnek. Továbbá igen sok regényes, mások által beléjük beszélt vagy rossz regényekből magukba olvasott előítélet rontja meg természetes hajlandóságaikat. Ilyenkor a szerelemnek valamely tökéletlen, eleve is beteges alakja lép fel s elkeshed ez is a házasélet nehéz kötelességeinek nyomása alatt. Sokan erős és mély szerelemmel indulnak neki a házaséletnek, de ingadozó jellemük és megbízhatatlan erkölcsi érzésük nem birja az életnek sokszor nagyon is reális megpróbáltatásait vagy nagyon is vonzó csábításait. Férfi és nő ebben egyaránt hibás lehet. A világ ilyenkor azt mondja, hogy íme, a szerelmi házasságok sem szerencsések. Pedig nincs igazsága. A világ mindig csak a szerencsétlen házasságokat látja, mivel ezek feltünnek, ellenben a szerencsés házasságok zajtalanok. Ha 100 ilyen házasság közül 95 boldog, sohasem ezek után, hanem az 5 boldogtalan után igazodik, mivel érdekeinek vagy előítéleteinek így kedvezőbb. Azt pedig, hogy még ebben az öt esetben sem a szerelem, hanem a jellemek gyatrasága az oka a bajnak, vagy nem keresi, vagy keresve sem tudja meg, mivel a házasélet titkait az emberek nem teszik ki az ablakukba. * * A családi ügyekben többnyire finom lelkiismeretbeli kérdések szálaiból van összeszőve a bonyodalom csomója. Aki kívülről nézi (mivel sok lényeges dolog el van fedve szemei elől), gyakran elítéli az áldozatot és felmenti a bűnöst. Elhidegülések. Családi viszályokba idegen ember se tanácscsal, se ítélettel ne avatkozzék. Mások családi életének belső világába még az sem lát tisztán bele, aki mint rokon vagy jóbarát szinte benne él, mivel éppen azok a kötelékek a legfontosabbak benne, amelyek leginkább el vannak vonva idegen szemek elől. Ki tudná például azt jókor felismerni, hogy a házastársak egymás iránt való becsülésének és bizalmuknak kötelékei lazulnak, holottan ezt sokszor ők maguk is csak akkor veszik megdöbbenve észre, amikor szakadék tátong köztük. Vagy ki venné észre azt a hallgatag, de mégis borzasztó lelki viszályt, amelyet gyakran vívnak egymással a házasfelek anélkül, hogy nyílt kitörésre kerülne a sor csak egyszer is. Olyan sebek ezek, amelyekhez idegen kéz nem nyulhat a befertőztetés veszedelme nélkül. * * Ritka asszony az, aki a házaséletben, ha a férj belső nyugtalanságát és vélt elhidegülését észreveszi, hibát ne követne el. Legtöbben rajtatörnek a férjen, gyanusítással őrlik meg és addig kalapálnak rajta, míg csakugyan össze nem törik. Sajnos, ilyenkor az orosz inváziót is behozzák sokan az anyós személyében. Nem gondolják meg, hogy az összetört férj éppen úgy nem ér semmit, mint az összetört fazék. Nem tudják, hogy a férfiak lelkének is vannak olykor nehéz megpróbáltatásai, aminthogy az asszonyi lelkeknek is vannak, csakhogy az asszonyok az eltitkolás művészetét jobban értik. Hol, hol nem, ismertem egy házaspárt, ahol a becsületes férfi lelkébe idegen bálvány lopózkodott be és ott akkora felfordulást idézett elő, hogy már-már öngyilkosságtól lehetett tartani. A dráma nem így végződött. A feleség azonnal belátta, hogy ez férjére nézve is nagy szerencsétlenség. Hősies lélekkel rejtette el, hogy ismeri a belső bonyodalmat és hogy nagyon szenved ő is alatta. Férjét észrevétlenül lépésről-lépésre segítette, hogy magát kimentse a veszedelemből. Az idő is segített neki és a dolognak jó vége lett; csaknem felemelő, fenséges vége. De én csak _egy_ ilyen asszonyt ismertem. Lehet, mások ismernek többet is; de az bizonyos, hogy olyan feleséget és férjet, aki ellenkezőleg cselekedett, mindnyájan ismerünk eleget. Alig van fontosabb és nehezebb kérdés a nő életében, mint az, hogy ha már megnyerte egy férfi szerelmét, aki férjévé lett, mitől függ az, hogy ez a szerelem állandóan meg is maradjon? Ez a nőre nézve szinte az örökifjuság problémája. Mitől függ? De legtöbben nem is így kérdezik, hanem így: _mit tegyenek_? Amiben már az a gondolat is benne van, hogy milyen mesterséges eszközökkel kössék magukhoz férjüket? És aki így kérdezi, annak többnyire előre is meg lehet jósolni, hogy nem fog sikerülni. Az _első_ titok a felfogásban van. Az a nő, aki férje ragaszkodását mesterséges úton akarja biztosítani (fehér kéz, üde arc-szín, krémek, hajnövesztők, stb.), tolvaj-ösvényen jár. A természet igazi nagy adományait ilyen rövidebb és könnyebb utakon megközelíteni nem lehet. Aki a házasélet boldogságát, nevezetesen pedig férje ragaszkodását biztosítani akarja magának, ne külső mesterkedésekben, hanem a maga szivében és kitünő tulajdonságaiban keresse az amulettet. Ez nehezebb; sokszor nagy önfeláldozásokkal, mindenesetre pedig nagy önzetlenséggel jár, de egyedül ez a biztos. Aki így fogja fel a problemát és nem a könnyebb végén, annak a megoldás sikerülni fog. Vagy ha mégsem sikerül, akkor az a közös gyarlóság műve lesz és nem az ő hibája. A _második_ titok az, – és ez a nagyobb – hogy ne menjen a nő férjhez olyanhoz, akit lelke teljes egészével nem szeret és aki őt hasonlóképpen nem szereti. Az utolsó szó. – _Levéltöredék_. »Asszonyom, tehát a viszálykodásban ön mondotta ki amaz utolsó szót és az ön nyomorult férje hallgatott, sőt most is hallgat, már napok óta hallgat… Dosztojevszkynek egy gyönyörű elbeszélése van erről. Mint semmisül meg egy családi élet pusztán azért, mivel a házasfelek hallgatnak s egyik sem bírja az első őszinte, engesztelő szót kimondani. Az ön esete is az, ami száz és ezer asszonyé; csakhogy ezek az asszonyok nemüknek mindig rossz véleményt szereztek, dicsőséget soha. Ime; ki méltóztatott mondani ama bizonyos utolsó szót, amit az asszonyok nagy többsége a viszálykodásban el nem enged. Nem írja meg, hogy mi volt tehát ez az utolsó szó, mert bizonyosan rösteli, vagy azt gondolja, hogy jobb, ha nem tudom. Pedig tudom! Nehéz, súlyos, szeretetlen sértés volt, máskülönben nem tört volna ki utána az a borzasztó hallgatás. Hogy férje hallgatni tudott utána, ez becsületére válik; t. i. a férjének. Vannak férfiak, akik ilyenkor nem hallgatnak, hanem cselekszenek. És ha az ön férje nem volna különb azoknál, most már ott heverne romokban az ön egész életboldogsága. És most Nagysád azt kérdezi, hogy ebben a borzasztó hallgatásban kit illetne az _első békítő szó_? Szent Isten! Ahhoz volt önnek bátorsága, hogy férje ellen azt a bizonyos utolsó szót kimondja; de ahhoz nincs bátorsága, hogy az elsőt most szintén ön mondja ki? Nem gondolja, hogy ez olyan borzasztó igazságtalanság, amivel még az asszonyi logika ítélőszéke előtt is feltétlenül és azonnal elveszíti a pört? Ha azt gondolja, hogy ezzel a férjét a jövőre nézve engedelmességre és gyöngédségre tanítja, akkor ebben borzasztóan csalódik, hacsak t. férje nem tartozik a tökfilkók osztályába, ami egyáltalán nem valószínű. A valamirevaló férfit mindennel dresszirozhatja az asszony, csak éppen azzal nem, ha férfias önérzetébe gázol és meg akarja alázni. A mérges seb, amit ezzel ejt a férfi szivén, egészen be nem gyógyul soha. Talán megteszi, hogy a családi élet szétrombolása helyett, az okosság által hajtva, átmegy a caudiumi igán, de a megaláztatást nem felejti el, mivel természete ellen van és ez jól van így. A legközelebbi esetben azután a viszály elvetett magva kihajt s a harmadik, negyedik, tizedik esetben beáll a nagy krizis. Azt az asszonyt, aki az utolsó szót magának követeli, még rossznak emiatt bizonyosan nem lehet tartani, de jónak ennél is kevésbbé azt az asszonyt, aki az első őszinte békítő szó kimondására képtelen. Az élet keménységei, zordságai, a férfi lelkének fegyelemre és a világ fenntartására szolgáló szigorusága csakis a női gyöngédség által megnemesítve és enyhítve képes nagy szolgálatokat tenni övéinek és az emberiségnek. Amelyik nő ezt meg nem érti s az »első lépés« nyomorult előítéletéhez ragaszkodva képes a legnemesebb és legnagyobb érzést is semmivé tenni, vagy éppen romboló gyűlölködéssé alacsonyítani: az a természet isteni rendje ellen lázadt fel s ehhez méltó bűnhődést érdemelt ki magának. Tanuságot tett arról is, hogy erkölcsi felfogása a legnagyobb mértékben hibás, különösen pedig önző, mivel a férfival való legbensőbb viszonyában csak jogokat követel magának, de a reá néző kötelességekről tudni nem akar…« Válás. Summum jus, summa injuria. Van olyan határ minden dolgainkban, tehát a jogban is, ahol a legnagyobb igazság egyben a legszörnyűbb igazságtalanság és ahol a legtökéletesebb jog öl legjobban. Az élet etikai tisztasága, tehát tökéletességének mindenkori mértéke határozza meg, hogy mennyit birunk el az isteni jogokból. A pozitív házassági jog szigora is legtöbbnyire csak annak biztosítéka, hogy a család csekély okok miatt szét ne menjen. Ott azonban, ahol a gyűlölet erősebb, mint a korlát, a törvény is megengedi a bontást, az »isteni jog« ellenére is. Ha meg nem engedné, úgyis áttörnék. A házasságot a dogma »szentségnek« tartja, de van egy másik dogma is, amely azt mondja, hogy a _szeretet meg a házasság szentsége_. Enélkül az csak üres formula, amihez az istenségnek sokkal kevesebb köze van, mint az ördögnek. * * Sok olyan irigyelt asszony van a világon, akit mindenki szerencsésnek, szabályos életünek és boldognak tart s amellett óriási sebet visel a szivén. Az asszonyok nagy dicsősége, de szerencsétlenségeiknek egyúttal bő forrása is, hogy a családi rend és a világ kedvéért, de különösen a gyermekekért, oly belső szenvedéseket és megaláztatásokat képesek eltűrni, amilyenekről szinte fogalma sincsen annak a sok-sok együgyű embernek, aki a világot csak a felszíne szerint ítéli meg. Mindez nagy dicsősége a női nemnek; de nem akkora még sem, hogy érte mindent fel kellene áldozni. A nő ősi joga, hogy nyiltan és törvényes eszközökkel tudjon magán segíteni, ha végleg rabszolgai állapotba tiporták le. Szerencsétlenséget, vagyoni nélkülözést, a világ durvaságait, betegséget bizonyosan nem fog egyetlen jóravaló asszony sem válási oknak vagy olyan oknak tekinteni, ami őt családjától elszakítsa. Az az asszony, aki szeret és szeretetében nincsen megalázva, erősebb a leghatalmasabb férfinál is. De amikor az asszonynak emberi méltósága van letiporva s életének erkölcsi tartalma megsemmisítve: akkor ne szóljon semmit, ne vádoljon senkit, ne beszélje el senkinek szörnyű nyomorát. Akkor támaszkodjék istentől származó jogaira és hagyja el azt a helyet, ami többé sem az ő számára, sem családja számára nem teremthet mást, csak lealacsonyítást, erkölcsi elzüllést és pusztulást. És menjen Isten nevében! * * Sok olyan asszony van, aki a házaséletben boldogtalanságról panaszkodik; de ezeknek legalább a fele olyan, akinek a boldogtalansága nem a férj rosszaságából, hanem a maga tökéletlenségeiből következik. És ezek a nők, a maguk nagy fogyatkozásai következtében, nemcsak ezzel vagy azzal a férfival szerencsétlenek, de minden férfival szerencsétlenek lennének, még Pál apostollal is. Amellett minden férfit szerencsétlenné tennének s mégis örökösen arról panaszkodnának, hogy ők vannak szerencsétlenné téve. * * A rossz házaséletben s a bíró előtt a nő mindenféléről panaszkodik. Hogy a férfi lump, tékozló, más nők után szaladgál, goromba, szívtelen, a hozományt elveri és a többi. Pedig ezek többnyire csak jelenségek és nem okok. Ezek helyett legtöbbször igazságosabb volna így szólani: – Én a férjemet nem szeretem; nem bírom szeretni; irtózom tőle és isten bocsássa meg, de nem vagyok képes magamat szeretetre erőltetni. És ez igazabb válási ok volna mindennél, amit a törvény annak ismer. ÉLET. Az embernek három útja van a helyes cselekedetek felé. Először az _elmélkedés_; ez a legnemesebb. Másodszor az _utánzás_; ez a legkönnyebb. Harmadszor a _tapasztalat_; ez a legkeservesebb. _Confucius_. Az életnek vannak tökéletességbeli fokozatai és minden műveltség csak annyit ér, amekkora fokát annak betölteni képes. Vannak életek, amelyek keskenyek és vékonyak, mint a cérnaszál és vannak ismét, amelyek széles, gazdag folyamok gyanánt hömpölyögnek az örökkévalóság tengere felé. Vannak emberi gyönyörűségek, hatalmas, nagy megindulások, az észnek és a szívnek olyan kielégítései, amelyekről szinte fogalma sincs a divatos műveltségű embernek. Aki fonák szomjúságát élvezetekkel öntözgeti s aprócska indulatait gonddal ápolgatja egy egész életen keresztül és meghal a maga koldus előítéletével és félretaposott nyegleségeivel anélkül, hogy az emberi létben rejlő hatalmas természeti erők küzdelmének boldogságait maga-magában csak egyszer is megérezte volna. * * Az élet fele puha illuziókból áll, a fele kemény valóságokból. Bölcs és boldog az, aki úgy tudja vegyíteni, hogy a mérleg egyensúlyban maradjon és az egyik ne rontsa meg a másikat. De ha a kettő közt választani kell, akkor az illuziókban élő embernek több öröme van az életben és valósággal több ember, mint az, aki azokat eladta s beállott kenyérfogyasztó vagy pénzszerző gépnek. * * Hiába is tagadják, van az emberek között _magasabb életközösség_ is, melyet nem az érdek és haszon kapcsai tartanak össze, hanem a becsülés, az erkölcs, a szeretet, a humanizmus finom idegszálai. Tehát olyan viszonyok, amelyek látható anyagi hasznot nem hajtanak. Az élet harmóniája, a lelkek illata ez; kibékítője minden romboló indulatnak, legfőbb varázsa a földön való rövid zarándokolásunknak. * * Sem a család, sem a társadalom nincs extázisokra és tomboló szenvedélyekre berendezve. Ezek jönnek-mennek, mint a viharok. Rombolással vegyes termékenységet hoznak magukkal s olykor szépek is, de az élet azért az átlagos józan napfény szerint fejlődik. Az ember élete teljes mása a természetnek. Életigazságok. Dumas fils élete végefelé összeírta a helyes élet gyakorlati szabályait. Ime: Sétálj mindennap két órát, aludjál minden éjjel hét órát; feküdjél le, mindig egyedül, amikor álmos vagy; kelj fel, ha felébredsz. Dolgozzál, ha felkeltél; egyél, ha éhes vagy, ne igyál, csak ha szomjazol és akkor is csak lassan. Ne írj, csak annyit, amennyit aláírhatsz. Csak azt tedd, amit bevallhatsz. Ne felejtsd, hogy a többiek számítanak rád és hogy te nem számíthatsz rájuk. Ne beszélj, csak ha kénytelen vagy vele és ne mondd el, csak felét annak, amit gondolsz. Ne becsüld a pénzt sem többre, sem kevesebbre, mint amennyit ér: jó szolga és rossz gazda. Őrizkedjél a nőktől húszéves korodig, távozz tőlük negyvenedik éved után. Ne teremts annak tudta nélkül, mire kötelezed magad vele és a lehető legkevesebbet rombolj. Bocsáss meg előre mindenkinek a nagyobb biztonság kedvéért. Ne vesd meg az embereket, ne gyűlöld őket és ne nevess rajtuk mértéken túl: sajnáld őket. Gondolj a halálra minden reggel, viszontlátva a napfényt és minden este, visszatérve a homályba. Ha sokat szenvedsz, nézz szembe a fájdalommal. Légy egyszerű, iparkodjál hasznossá lenni, szabadnak maradni és az Isten megtagadásával várj, amíg jól be nem bizonyították, hogy nem létezik. Embernek és asszonynak a kötelességek egész sorozatát kell teljesíteni, amely arra készteti őket, hogy mindig előre tekintsenek és hozzászoktatja ahhoz, hogy lemondjanak arról, ami nekik a legdrágább. A világ hamar véget ért volna, ha az első gyermek nem tudta volna túlélni az első anya halálát. A természet végcélja, hogy az embernek sok gyermeke legyen, akiket jól felneveljen, hogy hasznosak legyenek és hogy szeresse őket boldogságuk kedvéért. Házasodjék az ember amíg fiatal és egészséges; válasszon bármely osztályból tisztességes és egészséges leányt. Szeresse egész lelkéből és erejéből, hogy hű hitves és termékeny anya legyen. Dolgozzék gyermekeiért és azért, hogy halálakor élete szép példáját hagyja vissza. Ime, az igazság, a többi tévedés, bűn vagy hóbort. * * Az élet valóságai mögött kimérhetetlen _mélységek_ lappanganak. Ragadjunk ki az utca zajából akármiféle csekélységet, pl. egy cipészinas füttyét, nyomozzuk annak értelmét és a végtelenség nyílik meg mögötte. Nagyszerű, fenséges igazságok óriási láncolata, amiről fogalma nincs annak, aki a valóságoknak csak külső vonatkozásait ismeri. A világ ez emberi szellem és értelem által él; enélkül halott. Szellemesség. A szellemi előkelőséget nem lehet oly könnyen elsajátítani, mint a mások pénzét. Az igazi szellem mindig végtelen magasan fog állani ama megtanulható szójátékbeli és ötletbeli jártasság felett, melynek megszerzéséhez nem kell egyéb, mint hogy az ember sokat üljön a kávéházban és a külföldről importált ötleteket jól megjegyezze. Az »élvezetes beszélgetés« pedig hosszas és éppen nem kellemes előzmények virága. Mögötte áll a jó iskola, a tudás, az irodalmak ismerete, tömérdek jó munka olvasása, a művészetek ismerése, megfinomodott ízlés és amit először kellett volna mondani: az elme elevensége, elfogulatlansága és szabadsága. Persze az ahhoz való társaság is. A szellemes ember az egyoldalú, nagyképű társaságban csodálatosan ostoba szokott lenni. Ellenben az elfogulatlan, jókedélyű társaságban sokszor az unalmas emberből is csodálatos szellemi szikrák ugranak elő. * * Egyébiránt a szellemesség nem eredeti gondolatokból áll, hanem eredeti gondolatfordulatokból. Tehát nem lényegbeli, hanem formai tehetség. Az emberek óriási többsége azonban csak reflex-szellemmel bír. Amit tanult vagy hallott, azt csak úgy képes visszaadni, amint hallotta, vagy csak igen csekély új fordulatra képes. A szellemes ember, még ha paraszt is, új kifejezésmódokat és fordulatokat kapcsol a régihez. Némelyik parasztelbeszélő olyan szellemességet árul el, hogy szinte elámul tőle a művelt ember is. Az irodalom túlnyomó része sem áll másból, mint az eredeti gondolkozók ötleteinek és elbeszéléseinek újabb és újabb, tetszetős formákba öntött előadásából. Egyazon arany más és más feldolgozásban. * * A szellemesség elsajátítására igen sokan vágynak, mivel a szellemesség az egyénnek bizonyos kiválóságot ad a többiek felett. És tagadhatatlan, hogy azt bizonyos mértékig el is lehet sajátítani. De ehhez jó alapokra épített műveltség kell. A franciák azért olyan szellemesek, mivel ott a műveltséget – hamarabb, mint akárhol – filozófiai elemek hatották át s egész sor nagy gondolkozójuk és írójuk volt már akkor, amikor Európa többi része sötétségben botorgott. Illem. Az illemkódexnek, mint minden törvénynek, megvan az a tulajdonsága, hogy értelme éltet, de betüje öl. Az, aki az illemszabályokat betüszerinti értelemben veszi, az egyik tévedésből a másikba esik, fölötte igazságtalan lesz mások iránt és örökké veszekedő társas lény benyomását teszi. Ilyen alakok az életben egyébiránt nem is ritkák. Az illemszabály és konvenció a művelt társaséletnek csak szabályozója, de nem maga a művelt élet. Ott, ahol az értelem és a kedély kellő műveltsége hiányzik, a legvastagabb illemkódex is csak éppen arra jó, amire a kendőző szerek. Az értelem megfelelő kiképzése, tágabb körű tudás, gyöngédség, igazságszeretet, más emberek megbecsülése, kíméletesség, mások apró hibáinak megbocsájtása s még egy sor hosszabb idő alatt és nehezebben elsajátítható társas erény az, amiből az illemszabályok fakadnak. Minél inkább birtokában van valaki ezeknek (akár jónevelés, akár gyakorlat, akár természetes éberség útján jut hozzá), annál kevesebb köze lesz az illemparagrafusokhoz, mivel a legbonyolódottabb esetben is biztos delejtűje van saját helyes érzésében. Ezek nélkül a legillemtudóbb szerves lény is csak annyit ér, amennyit a frakkja vagy a toalettje. Ami benne van, az vagy nem számít, vagy az öltözet értékét rontja. * * Az illem szabályai nem arra valók, hogy az embereket egymástól elválasszák, hanem hogy összekapcsolják őket. Az tehát, aki az illemszabályokat mások megszólására, vagy éppen ujjhúzásokra és veszekedésekre használja, a legtökéletesebb illemtudás mellett is illetlen állat. Étkezés. A mindennapi étkezés a műveltség haladásával mind jobban elveszíti állatias jellegét és szinte az istentisztelet egy nemévé válik. Jézus a kenyeret és bort legfőbb szentség gyanánt rendelte, hogy ezáltal az emberi életet az isten eszméjével mindennapi módon összekösse. Ingujjban, gallér nélkül, jégbehűtött borok és savanyú vizek társaságában hódolni a töltött csibéknek s közben vaskos adomákat elmondani: ősi virtus, de pogány dolog. A művelt család asztalán hófehér abrosz terüljön el, tisztaságtól szikrázó edényekkel. Legyen rend, ízlés és lehetőleg virág is az asztalon. Férfiak és nők tisztán, szinte ünnepiesen öltözve telepedjenek le isten áldása mellé. Öltözetük s beszédjük egyformán legyen tiszta és vidám. És ne essék egyetlen rossz szó közöttük, se magukról, se felebarátjaikról. Maga a természet rendje így kívánja meg, mivel az egészséges emésztést a tisztaság és vidámság mozdítja elő legjobban. Erények. Ime, néhány sor a modern erénytanból. A _türelem_ az az erény, amelyet az gyakorol, aki kénytelen vele. A _kitartás_ az az erény, amelyet vén bárók és bankárok gyakorolnak. A _tisztaság_ olyan tulajdonság, amelyet az emberek egymástól szigoruan megkövetelnek – kívülről. Az _állhatatosság_ olyan útitárs az életben, aki rendesen a rossz emberek társaságát keresi. Az _önzetlenség_ és _áldozatkészség_ testvérek; az utóbbi az idősebb. Aki a kettőt együtt látja, a harmadikat is keresi, amelyet _szamárságnak_ hívnak. És ez a legidősebb. Az _igazság_ az a furkósbot, amivel másokat szoktunk fejbe ütni. A _lelkesedés_ ama bizonyos kövezet, amellyel a pokolba vezető út van kirakva. Vagyoni rend. Az élet gazdasági igazságai igen egyszerüek. Szinte csak ennyi az egész: Az ember legyen hasznos lény az élet minden viszonyában. És a költekezésben mindig egy fokkal kevesebb legyen, mint amennyi lehetne. Ha selyemruhát viselhetne, viseljen szövetruhát. Ha Henry Clay-szivart szívhatna, szívjon Tisza-szivart. Ha pezsgőt ihatna, igyék badacsonyit. Aki még ennél is kevesebbel beéri, körülbelül egész életére biztosította magát: ingyen. * * A legnagyobb gazdasági erény, sőt egyáltalán a legnagyobb gyakorlati erény a _mértéktartás_. Ereje oly nagy, hogy még a rosszat is jobbá képes tenni, ha jóvá már nem is. III. Napoleon sikereit a »moderation dans le mal«, vagyis a rosszban való mértéktartás elvének tulajdonították barátjai. A mértéktartás tehát még a rosszban is bizonyos erény, vagy legalább annak az árnyéka. * * A vagyoni szerencsétlenségnek csak egy orvossága van: visszatérés oda, ahol kezdeni kellett volna. A természetes és hasznos élethez. * * A _fösvénység_ és a _tékozlás_ közt mindenesetre nehéz választani. A világ a tékozlást jobbnak tartja. Annyi bizonyos, hogy az sokkal szeretetreméltóbb. A tékozló ember rendkívül sok embernek okoz örömet. A gazdag asztal, az eszem-iszom, a tárva-nyitva levő ház, a dús ajándékosztás rendkívül sok embert vonz a tékozló köré. Ellenben a fősvénység terhes tulajdonság. Kifelé rideg, visszataszító; a családban viszálykodást és gyűlöletet támaszt. És kivonja az összegyüjtött tőkét a termelő tevékenységből. A fösvény mindazáltal minden csunyasága mellett is kevesebb kárt okoz. Gazdasági előnye, hogy az összekuporgatott tőkét együtt tartja, ami a fösvény halála után felszabadul. Sok fösvény azonban a még többek szegénységét jelenti. Középütt van a _takarékosság_ és a józan élet. A két rosszból összegyúrt jó. Méltó az emberhez, mivel az ember is csak így van összegyúrva – Göthe mondja – sárból és tűzből. * * A meggazdagodás társadalmi forrása a munka. A magunké vagy a másoké. Soha és semmiféle elmélettel vagy példával nem lehet tehát a helyes logika ítélőszéke előtt elfogadhatóvá tenni azt a közkeletű véleményt, hogy csak »pénzt kell csinálni, akárhonnan is, az mindegy«. Az a pénz, amelyet meg nem érdemeltünk, hanem valamely gonosz, bár igazságosnak látszó művelettel felebarátaink zsebéből kicsiklandoztunk, végre sem más, mint a lopásnak valamely fajtája. Azért az, mivel nem adhatunk érte hasznos ellenértéket annak, akitől kaptuk vagy elvettük. Egyáltalán minden oly jövedelem csakis passziva a nemzet vagyonában (tehát végül a magunk vagyonában is), amelynek legalább is akkora haszna nem volt. Egyébiránt az így, a mások munkájának jogtalan elvonásával szerzett vagyonban nincs is állandóság. Sokszor már az is elveszti, aki szerezte, de a gyermekei mindenesetre nagy gyönyörüségüket találják abban, ha eltékozolják. Ami ebül gyült, annak ebül is kell elvesznie. Protekció. Nem minden pártfogolt ember hitvány, de minden protekció veszedelmes. A protekció mint uralkodó társadalmi intézmény azonban mindig a szabad fejlődés, az egyéni érvényesülés, a haladás és köztisztesség ellensége volt. Tehát ellensége mindenütt a szabadságnak is. Hogy különben a protekció az erkölcsi kritika szempontjából sem helytálló dolog, ennek legnagyobb bizonyítéka az, hogy titokban, vagy ahogy mondják: diszkréció mellett gyakorolják. Vagyis szégyellik. Minden protektor egy-egy olyan úr, aki pártfogoltjai jóindulata, háladatossága és szolgálatkészsége, tehát szabadsága felett is uralkodik. Vannak olyan pártfogók is, akik a rabszolgatartásig viszik. Türelmesség. A türelmességet nem tartják kiváló erénynek; de kiváló okosságnak igen. Mivel a helytelenségekben is van rendesen valami kis magva az igazságnak, nem szabad kockáztatni, hogy az elvesszen. Ehhez pedig a türelmesség segít el bennünket. De ha éppen semmi igazságot sem láttunk valamely állításban, még azt sem szabad türelmetlenül elgázolni. Még pedig három komoly okból nem: 1. azért, mert a türelmetlenség megszokása más esetben az igazságnak árthat; 2. mert a magunk nézete is elfogult lehet s így bírái mások állításainak egymagunk, minden meggyőzés nélkül, nem lehetünk; 3. azért, mert minden igazságtalanság bebizonyítása csak az igazság erejét fokozza és azt az emberek meggyőződésében csak annál nyomatékosabbá teszi. Általában véve a legtöbb igazság nem azért vész el, mivel sokan támadják, hanem azért, mivel kevesen vizsgálják és védik meg kellő alapossággal. Tehát türelmesség híján. A világ. A művelt életben rendesen túlbecsülik az emberek az ú. n. világ iránt való tartozásukat. Az ember a világnak nem tartozik többel, mint amennyit a rómaiak közmondása tart: »Honestre vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere.« Tisztességesen élni, senkit nem sérteni, mindenkinek megadni a magáét. Az, hogy abból, ami minket illet, másnak is adjunk és bőkezüséget tanusítsunk, nem tartozik társadalmi kötelességeink közé. Ezt tőlünk legfeljebb kérhetik és mi tesszük vagy nem tesszük, aszerint, amint magunk és családunk jólétével összefér. Aki ezekben is enged az illetéktelen tolakodásoknak, követeléseknek vagy igényeknek, azt a világ hamarjában ki fogja rabolni, nemcsak az anyagiakban, hanem az erkölcsiekben is. Ajtónkat és szivünket mindig tartsuk zárva a rablók, tolvajok és csavargók előtt. És még az illemszabályokban és társadalmi konvenciókban se menjünk el soha annyira, ahol már egyéniségünk feláldozása és fölemésztése kezdődik. * * Az ember, mire megnő, nagyon sok ostobaságot lát ezen a világon. A maga okosságának a próbaköve azonban mindig az, hogy képes-e az ilyenek mellett könnyű mosollyal, harag nélkül elmenni a maga jobb dolgai után. Aki haragszik, annak soha sincsen igazsága. Diszkréció. A _diszkrét_ szó általában a magasabb értelemben vett méltányosságot, vagyis azt a kíméletességet és gyengédséget jelenti, amellyel az egyik művelt ember a másiknak kölcsönösen tartozik. Ilyen a bizalmas beszédek titokbantartása. Más magánügyeibe való bele nem tolakodás. Apróbb surlódások udvarias és előzékeny elintézése és általában a férfiak udvariassága egymás között is. Az indiszkréció mindezeknek az ellenkezője. Tehát a vett szolgálatok nemviszonzása; hiába való kifecsegése bizalmi dolgoknak; kotnyeleskedés mások magánügyeiben; szivességre durvaság; tapintatlanság; kíméletlenség a gyengédebb érzelmek iránt és az ehhez hasonló ildomtalanságok. A diszkréciónak az erkölcsi határa ott van, ahol a benne rejlő gyengédség más embereket félrevezet. Ekkor már félig csalás. Eszesség, okosság. Az eszesség és okosság két nagyon is különböző dolog; pedig rendesen összezavarják. Az _eszes_ ember kisebb értékű, mint az okos és sokkal több is van. Az eszesség ismertető jelei: a gyors felfogás, a közeleső lehetőségek közt gyors választás, kevés indok mellett célszerű gyakorlati ítélet és gyors végrehajtás. Az _okos_ ember az értékesebb és kevesebb. Ismertető jelei: inkább mély és kimerítő, mint gyors felfogás; a közeleső lehetőségeken felül a távoleső lehetőségek és a messzebb eső célok észrevétele. Számos indítóok erejének tiszta felismerése és alapos, hosszabb időre számított, állandóbb értékkel bíró ítélet. A végrehajtásban pedig a megmozdított vagy megtámadott tények és viszonyok nagy körének folytonos szemmelkísérése. Amellett szívós következetesség. Gyakorlatilag álljon itt két ember, akiket egyaránt okosnak szoktak nevezni az életben. Az egyik eszében és ítélőképességében bízva, pl. csalásnak adja magát. (De másra is adhatja magát.) Mesteri becsapásokat művel, jól él, fényes házat tart, hitelezőit lefőzi, a társaságot bolonddá tartja s a bíróságokat sikerrel kikerüli. Ez eszes ember. A másik szintén bízik magában, de életmódjában és pénzkeresésében is nagy gondot fordít a jogra és a társadalmi erkölcsökre, mivel felismeri azt is, amit amaz nem ismer fel, hogy a munka és vagyonkeresés biztossága, valamint a vagyon állandósága is ezeken alapszik. Mind a két ember gazdagszik. Az első rohamosan, a második lassan, fokozatosan. A világ mind a kettőt okosnak mondja. Hogy a kettő közt észbelileg is különbség van, akkor sül ki, amikor az elsőt egy görbe cselekedeten véletlenül rajtacsípik és megfenyítik. Ekkor tudódik ki csak, hogy az első eszes volt, a másik okos. Az okos ember más mint becsületes, nem is lehet. Stílus. Szép stílus és helyes beszéd! Azok, akik jókor megszokják, hogy hiábavalóságokat ne fecsegjenek és ne írjanak, hanem mindaz, amit mondanak és írnak, a gondolt dolognak minél teljesebb és minél világosabb kifejezésére szolgáljon: következetes gyakorlás mellett a beszédben és írásban nagy tökéletességre vihetik. A stílus szépsége tulajdonképpen az eredetiségtől függ. Az emberi szó és írás végtelen sok árnyalattal bír. Egy- és ugyanazon gondolat kifejezésére csodálatos sokféleségek állanak rendelkezésünkre. Az eredeti ember mindig úgy fog beszélni és írni, hogy embertársai gyönyörűséggel hallgatják, mivel előtte ugyanazt a dolgot senki nem adta elibük annyi új vonatkozásban és olyan világításban. Amit tehát mond, ha régi dologról mondja is, egészen új. Igazság, hazugság. A társaságban a _túlságosan igazságos_ ember is éppen oly kiállhatatlan lehet, mint a hazug. Sőt kiállhatatlanabb is. Az igazság már magában véve is igen kemény és nehéz dolog; aki azt még azonfelül kíméletlenül, ízlés és tapintat nélkül érvényesíti, az bizonyára igen kellemetlen ember, akit ha az emberek nem látnak szivesen, abban nekik van igazságuk. Mert hiszen számos olyan igazság van, ami a hazugságnál is sokkal rosszabb. Vegyük például, ha valaki egy barátja intim dolgát nyersen elmondja, miféle igazság az ilyen! Pedig nem hazudozott. Ellenben milyen becsületes hazugság az, ha valaki egy barátja hírnevét vagy egy nő becsületét hazugság árán is, de kimenti a veszedelemből. Az ősök. Az ősök kultusza, hacsak nem kitünő szellemi és testi tulajdonságaiké, merő előítélet. Az apák érdemei nem tartoznak ide. Miért ne válnának azok gyermekeik javára is, holottan a derék apa azon iparkodik, hogy a fia még derekabb legyen, amilyen ő volt, a leánya pedig kifogástalan és jónevelésű. Valamint a hitvány fizikai és erkölcsi kompozicióval bíró apák hibái is számot tesznek a fiakban, feltéve, hogy az anya – az emberiségnek az a nagy regenerátora – nem javította ki a hibát. Ha tehát a magyar szólásmód azt mondja: »ismertem az apját, az is becsületes és derék ember volt«, abban semmi más nem nyilatkozik, mint józan és átlagosan be is váló ítélet. Az ellenkezőben is. Hanem hogy az ember az _őseire_ mitől büszke, hacsak előítéletből nem, azt már nem tudni. A dolog úgy áll, hogy az embereknek – közönségesen – csak egy apjuk szokott lenni és ha az becsületes ember, hát aki ismerte, tisztelheti őt még gyermekeiben is. De ki az, aki azt a tömérdek ősapát, ősanyát s ezeknek az őseit ismerte? Hiszen egy élő embernek, akár van koronás névjegye, akár nincs, rengeteg számú elődje, az van. Van neki 4 nagyszülője, s dédapja és dédanyja, 16 ükje, 32 ősszülője. Felfelé menve, az ötödik nemzedéknél 64, a hatodiknál 128, a hetediknél 256, a tizediknél 1024 őst találunk, sőt a tizenhatodiknál (s ez átlag csak 500 évnek felel meg) már 65.532 őst, akiknek, a dolgok földi rendje szerint, fele férfi, fele nő. Már most ki lehetne az, aki az átöröklő »fajnemesség« dolgában mérget vehetne rá, hogy ilyen rengeteg férfi, illetőleg nő közt, valamennyi híven megtartotta a házassági kánont. S ha meg is tartotta, uristen, mennyi becsületes ember és mennyi svihák lehetett az ősök eme hadseregében? Az átöröklés fiziológiai tana bizonyára nem chimera; de az már rettenetes chimera, ha a nagynevű őssel bíró silány utód abban a hitben él, hogy az ő ereiben annak az egyetlen nagy embernek és csakis annak a vére csörgedez, akire olyan büszkeséggel hivatkozik. Csörgedez biz ottan megszámlálhatatlan erekből származó vér is. És nincs köztünk egy se, aki megesküdhetnék rá, hogy valamelyik őse nem pusztult-e el akasztófán? Szóval, akárhogyan családfázzunk, mindenkinek közös végzete, hogy egész hadseregekre menő ősei vannak, amelyek megválogatása nem állott hatalmában. Arrogancia. A szerénység értékéről különbözőképpen vélekednek az emberek. De hogy az nem értéktelen jellembeli tulajdonság, azt a stréberek is vallják. Mint abszolut erkölcsi mérték a szerénység az altruizmusnak, vagyis a mások jogaira és érdekeire való tekintetnek magasabb foka. Egy igazán jogtisztelő és erkölcsileg befejezett műveltségű ember mindig szerény is szokott lenni. Mint gyakorlati érvényesülési tulajdonság, a szerénység természetesen nincs ilyen nagy becsben. Erészben az emberek engedékenyebbek is a maguk erkölcsi ítéletével. A létért küzdő embernek többet megengednek, mint annak, aki már nem a létért, hanem a lehető legjobb létért küzd. Az, aki még _senki_, kevesebb szerénység mellett is tiszteletreméltó marad, bár minden szerénység nélkül bizony az sem. De aki már _valaki_, attól mindenki elvárja a nagyobb szerénységet. És joggal. A legnagyobb fokú szerénységet pedig azoktól várjuk el, akik már magas poziciónak vagy tekintélynek örvendenek. Innen van, hogy a nagy emberek rendesen a szerénység mintaképei is. A nőknél a leány és a matróna legyen szerényebb, mint a fiatal asszony. De ez se legyen szerénytelen. A szerénység ellentéte pedig a követelőzés, vagyis az arrogancia. * * A sok pénzzel nevelt gyermekek olyan méreggel vannak fölnevelve, ami nem a testet, hanem a lelket öli meg. A pénzzel bőven táplált fiu pökhendi, tékozló és aljas erkölcsi érzületű férfivá szokott lenni. Az így nevelt leány pedig arrogáns, dölyfös s elbizakodott. Azonfelül aki az életben sohasem ismerte meg a szűkölködés, a nélkülözés és a jobbért való küzdelem titkait: igaz mérték nélkül áll akkor, ha más emberek szenvedéseiről van szó. A pénz tehát szívtelenné is neveli a gyermeket. * * Az »arrogáns« szó tartalmát különben pontosan meghatározni nem könnyű. A magyarban a követelő szó áll hozzá legközelebb, de a »pökhendiség« színével vegyítve. Arrogáns az a férfi vagy nő, aki állásának, személyi tulajdonságának, tudásának, szépségének, főképpen pedig gazdagságának mások, kivált pedig a gyengébbek rovására, túlságos súlyt tulajdonít, magának illetéktelen előjogokat követel s ezáltal a tartozó társadalmi tekinteteket megsérti. Arrogáns például az az úr, aki a bálban csak 50 ezer korona hozománnyal bíró hölgyekkel táncol, vagy feljebb. Viszont arrogáns az a fiatal hölgy, aki gazdagsága, szépsége, műveltsége és más előnyei tudatában a véleménye szerint hozzá nem illő urakkal »en canaille« bánik el, orrhangon nyafog stb. Durván arrogáns az a nagyhozományú menyecske is, aki szegényebb férjhez menvén feleségül, vagyoni felsőbbségét férjével folyton érezteti s úgy bánik el vele, mint a cselédjével. Ami a plutokráciánál mindennapi és eléggé visszataszító látvány. * * Az evangélium tanításai közt talán a legszebb, emberhez legméltóbb, de mindenekfelett a legbölcsebb az _alázatosság_. A szeretet legmagasabb tana ez, mely mind a négy könyvön átvonul. Azonfelül is a Miatyánk lelke. Semmi sincsen, ami a kereszténységet minden más vallásos világfelfogástól annyira megkülönböztetné, mint ez az egy. Nem a helotizmus, nem az önérzet lealacsonyítása, nem a gyöngeség vagy gyávaság tanítása ez, hanem örökkévaló figyelmeztetése mindenkinek a jóban való túlság veszedelmeire, tehát minden néven nevezendő _gőgösség_ pusztító erejére. Vagy nem ott kezdődik-e minden szerencse és boldogság romlása, amikor a boldog ember a farizeus lelkét érzi magában és vele gondolkozik: – Hála neked Isten, hogy engem különbnek teremtettél, mint a többiek. Pletyka. A társadalmi élet fegyelmével és rendjével jár, hogy annak bensőbb, bizalmasabb része sem maradhat a többiek ellenőrzése nélkül. És ha jól meggondoljuk, mi volna egyéb a pletyka, mint ennek mindennapi gyakorlása. A férfiak és nők értékét nem is lehet másképpen helyesen meghatározni, csak úgy, ha azok kiváló tulajdonságairól, hibáiról, gondolkozási és cselekvési módja felől adataink vannak. Ezeket pedig csakis bizalmas beszélgetés útján lehet szerezni. Ha az ilyen beszélgetést az illem vagy a korrektség tiltaná, nagyon sok érdemetlen ember részesülne illetéktelen megbecsülésben és sok érdemes maradna elnyomva. Ez így is van ott, ahol a diszkréció túlságig megy s az emberek mások hibáiról még a legbizalmasabb körben is hallgatnak. Kivált a politikában van így, ahol a hallgatást rendesen az érdek parancsolja. Az ilyen állapotot mindig azok használják ki a maguk javára, akik a kiméletre legkevésbbé érdemesek. Persze, a szerelem dolgaiba is beleütik embertársaink az orrukat. Azonban a szerelem utóvégre sem olyan privátügy, mint azt az ember gondolná. Ha nem csalódom, ebben is vannak némely ellenőrizni való részletek. * * A megszólás általános szokás az egész világon. Csak az oka nem egyféle. A Fidsi-szigeteken azt a férjet is megszólják, aki házassága első évében nem falja fel az anyósát. Kellemes. A kellemességek csak apró töredékei a boldogságnak. Lehet száz kellemes érzésünk, de egyetlen kellemetlen pocsékká teheti valamennyit. A gazdagság és vagyoni jólét mindenesetre csak eszköz a boldogsághoz; nem az egyetlen s nem is a legnagyobb, de azért jelentékeny. A milliomos például, akinek gyötrő podagrája van, azt fogja mondani, hogy nem a pénz, hanem a jó egészség az első feltétele minden boldogságnak. Aki tehát sok-sok pénzt szerzett, amellett lehet nagyon boldogtalan, sőt belsőleg örökös nyomorult, akinek annyi boldogságérzése sincs, mint egy egészséges és jóravaló m. kir. díjnoknak. Amiből senki se gondolja, hogy a szegénység boldogságérzésekkel szokott járni. * * A kellemes emberek kellemességének egyik titka az, hogy beszélgetés közben nem magukról fecsegnek, hanem lehetőleg annak dolgairól, akivel beszélgetnek. Az emberek többsége magával szeret legjobban foglalkozni s mindig kellemes előtte az, aki erre alkalmat nyujt neki. De ez nem azt jelenti, hogy ha az ember így cselekszik, akkor mindjárt kellemessé válik. Ahhoz, hogy más ember dolgairól kellemesen tudjunk beszélni, óvatosság, tapintat, sőt okosság is kell. Vannak emberek, akik e recept mellett felette kiállhatatlanok, mivel kíméletlenül betolakodnak embertársaik rejtett fájdalmaiba, szorosan magántermészetű ügyeibe és végiggázolnak leggyöngédebb érzéseiken. Okos és helyes érzésű ember azonban mindig óvakodni fog attól, hogy saját édes _énjét_ tegye beszélgetés tárgyává. – De hiszen akkor – mondja valaki – két okos ember nem is tud egymással beszélni, mivel mindegyik a másikról akar beszélni és egyik sem engedi magát! Nem kell félni. Nagyon ritka eset, hogy két igazán okos ember kerüljön össze az életben s ha összekerül és észreveszik egymást, hamar ki tudnak egyezni – felébe. Fokozatok: Kellemes ember az, aki nem beszél magáról, hanem arról, akivel beszél, és arról is jót. Kevésbbé kellemes, de nagyon tűrhető ember az, aki másokról beszél – rosszat. Kellemetlen ember az, aki másokról jót beszél. Kiállhatatlan ember az, aki magáról beszél jót. Műveltség. A művelt jelzőt igen sok ember nem magáért a műveltségért követeli meg magának, hanem csak azért, mivel az előkelőséget ad. A társaséletben azonban nincs fonákabb dolog, mint az efféle rangoskodás. Azokat, akik hosszú fáradság útján a tudás, belátás és humánus gondolkozás magas fokára jutottak el, azokat nem születésüknél vagy nevüknél fogva, de egyéni értéküknél és súlyuknál fogva illeti meg a tisztelet és tekintély nagyobb mértéke. A demokratikus felfogásnak nem az az értelme, hogy mindenki, aki csak nadrágot és cilindert vagy szép toalettet visel, már ennélfogva egyforma tekintéllyel is bírjon, hanem igenis az, hogy az egyéni érték megtalálja a maga tekintélyét és elismerését. * * Modor és Műveltség: két egyformán előkelő szabású ruhában sétáló gentleman az utcán. Az egyik tökfilkó, a másik zseni. Konvenciók. Szakadatlan harc folyik közöttünk. Az egyén természeti jogait szegzi a társadalom ellen s a maga módja szerint akar boldog lenni. A társadalom ellenben mindenféle konvenciókkal bástyázza körül a maga rendjét és boldogulását. Az élet igazi becsét azonban nem a társadalom hallgatólagos konvenciói képviselik. Ezek bizonyára a _rend_ kötelékei, amelyek megakadályozzák, hogy az ember természeti ősereje keresztülgázoljon a többiek vetésein. Ezek nélkül sem a jog, sem a vallás, sem semmiféle más kötelék nem volna elég erős az állandó együttélés fenntartására és így a civilizáció, minden jog és hit ellenére, rohamosan fejlődnék vissza a kőkorszak felé. Igen; csakhogy a konvenciók: az illem szabályai, a megszokott formák, a hagyományok s a becsületről és különösen az egyéni boldogságról való állandó felfogások iszonyatosan elfajzanak, ha folytonosan nem ül a nyakukon a tagadás, a kritika, sőt a rombolás szelleme! Minden konvencionális szabálynak megvan az a természete, hogy a korlátolt és silány lényeket védi és biztosítja legjobban. Valaminthogy az illem rideg szabályaiba is azok kapaszkodnak bele kínos görcsösséggel, akik jólétüket, vagy amit ők annak hisznek, csakis e formula védpajzsa alatt bírják elérni, maguktól pedig soha. Világos ennélfogva, hogy minden társadalmi konvencióban megvan az a hajlandóság, ha kezdetben mégoly tiszteletreméltó is, hogy idővel a legkülönbözőbb tökfejüek és képmutatók gyűrüsáncává legyen s minden szabad fejlődésnek és minden őserő érvényesülésének útjába álljon. Ilyenkor már _előítélet_ a neve. * * A társadalmi zsarnokság nagyobb ellensége az egyéni boldogságnak a legzsarnokabb politikai rendszernél is. Ez ellen még forradalmat sem lehet csinálni. Pedig egész gondolkozásunk arra megy ki, hogy az egyén magát minél teljesebben megadja a társadalmi konvencióknak. Keresvén a békét és a köztiszteletet, rendesen magára is engedi disputálni mások szokásait, felfogását, tévedéseit, terhes illemszabályait, gyakran még gondolatmenetét is, ruhaszabását pedig mindig. A leglényegesebb dolgokban: a meggyőződésekben, sőt a lelkiismeretben is könnyen átadja magát mindenki a konvencióknak, mivel azok a megfontolás terhétől megkímélik. A művelt férfi vagy nő – ha erőt érez magában arra, hogy a maga esze szerint gondolkozzék és a maga lábán járjon – sohase adja meg magát feltétlenül a »társaság« zsarnokságainak. Tegye meg a lényegtelen dolgokban az engedményeket a többieknek, igen. Legyen illedelmes, gyöngéd és udvarias a többiekkel való érintkezésben. Viselkedjék úgy, hogy a vele való érintkezés ne legyen kellemetlen. Azontúl azonban sem jobb nézeteit, sem helyesebb szokásait, sem épebb moralitását, sem idejét, sem lakását, sem elhatározásait ne engedje zsákmányul az általános erőszaknak. Mindenekfelett pedig ne engedje magát naponkint ezer tisztes hazugságra kényszeríteni. * * Aki a társadalmi élet bevett rendje és formái ellen cselekedettel fellázad, százszor gondolja meg, hogy mit cselekszik, mivel a rabló és a hős fellázadása közt ég és pokol a különbség. A lázadásra ős-joga csak annak van, aki a meglevőknél erősebb és igazabb törvényekre képes hivatkozni. Legtöbbnyire még ez is el fog bukni, mivel az élet nem tűri a neki nem való hatalmasabb igazságokat. Minden ilyen lázadásban már kezdettől fogva benne van a tragikai bukás magva. Aki tehát fellázad a többiek rendje és kényelme ellen, csak azzal a kockázattal teheti, hogy bele fog bukni a maga igazaiba. De ha valóban igaza volt s érette a felelősségeket a legteljesebb mértékben kész volt mindenkor viselni, lelkiismerete érintetlen marad és nyugodt lélekkel lehet boldog vagy veszhet el, mivel isteni törvények szolgálatában cselekedett. * * Az, hogy valakit kiközösítenek a társaságból, vagy éppen felakasztanak, még nem sokat jelent. Az a kérdés, hogy miért? Gyakran a legnagyobb erények is halálos bűn gyanánt tünnek fel a társadalom szemében, mely mindennek ellensége, ami az átlagtól elüt és kényelmét veszélyezteti. A történelemből eléggé ismeretes, hogy nemcsak a legnagyobb gazembereket szokás felkötni, hanem gyakran a legnagyobb hősöket is. Azokat, akik túlnagy erényekkel a »rendet« megzavarták. A közepes erényekkel és közepes gonoszsággal rendelkező emberi lénynek van aránylag legkellemesebb helyzete, de csak a közepes társadalmi életben. * * A gondolat és szellem emberei azért vétenek oly sokszor a társadalom életszabályai ellen, mivel sohasem tartják a világot olyan silánynak, mint amilyen. Azok, akik a művészettel vagy irodalommal foglalkoznak, hivatásuknál fogva a mindennapi élet praktikus légkörén felül élnek s miután hozzászoktak az eszményibb fogalmakhoz és következtetésekhez, nem képesek a köznapi élet rendes tényezőivel helyesen számolni. A nagy poétán vagy tudóson például könnyen megesik, hogy valamely képtelen házasságba mászik bele, talán a szakácsnéját veszi el; de a praktikus börzeügynökön soha. Vendégek. Legyünk irgalmasak vendégeink iránt is. Ne üljünk a nyakukra túlhajtott szívességgel; ne szorítsuk őket házunkban vagy szalónunkban kénytelen rendbe, mint a heringeket szokás a hordóban. Egyik híres francia hölgy emlékeiből tudjuk, hogy nála az estélyek – jóllehet szalónjában a szellem kitünőségei vettek részt – jó darabig kedélytelenek voltak. Ő azonban fölfedezte, hogy a vendégek elhelyezésében van a hiba. Egy este, a vendégek távozása után, megfigyelte a teremben a székek elhelyezését és észrevette, hogy a székek különböző csoportokba vannak széthurcolva. A következő estélyre a feszes rend helyett már maga rendezte be az előbbihez hasonló székcsoportokat s legnagyobb örömmel látta, hogy vendégei a teremben szépen szétoszlottak és csakhamar a legelevenebb élet uralkodott köztük, mivel a közelebb rokon elemek végre egymásra találtak. A vendég se legyen rabszolgánk soha. Fényűzés. A _flanz_ behonosodott német szó, mint a _stréber_ is. Magyar neve nincs, ne is legyen. A flanz (olykor protz) a gazdagság fitogtatása. Nem tesz különbséget, hogy van-e gazdagság vagy nincs-e; a flanz csak flanz marad, akár milliomos űzi, akár házaló, akár herceg, akár parasztember. Annak, aki gazdagságát üres fényűzésben fitogtatja, csak hiúsága nyer kielégítést, de az is milyen áron! Az emberek parvenunek fogják mondani, gazdagságának túlságos híre kél s csakhamar körülveszik őt, mint a rothadó gyümölcsöt a legyek, mindenféle hízelgők, kunyorálók és számítók. De mélyebb hatása is van. Abban a házban, ahol a szülők flanzolnak, a gyerekeket a fényűzés látványa idejekorán korrumpálja, kivált a leánykákat. Az ilyen házakból kerülnek azután ki azok a léha és szegény teremtések, akik, mikor férjhez mennek és ezzel a kötelességek világába lépnek, azonnal kínlódni kezdenek. Azután összekapnak férjükkel s végül azt sem tudják voltaképpen miért, de »válnak«. A flanznak azonban van komoly társadalmi hivatása is. A természet által bölcsen arra van rendelve, hogy a hirtelen gyült nagy vagyon 2–3 nemzedék alatt biztosan szétoszoljon s érdemetlen kezekből érdemesebb kezekbe szivárogjon át. Isten tudja, talán nem is kellene ajánlgatni a flanzoló emberiségnek, hogy hagyjon fel vele. * * Olykor szánalom fog el, ha hallom, hogy a gazdagokat azért irigylik, mivel gazdagok. Hogyan lehet azokat irigyelni, akik az élet szent és tiszta levegőjét csak drága előítéletek bacillusaival fertőzve élvezhetik. Akik másoknak szinte egyedül csak a rossz tulajdonságait látják: a hizelgést, a szolgalelküséget, a haszonlesést, a gyávaságot. Akik aranybilincseket vernek gyermekeik lábára, s ha fiu a gyermek: pénzzel fertőztetik meg ifjúságát; ha pedig leány, az előkelőség aranymarháját imádtatják vele. És elölik a gyilkos pénzzel még azt az egyszerű igazságot is, amit a földet túró napszámos is ingyen kap a többitől, munkája közben, amint izmai megfeszülnek és szó esik a pajtások közt az élet nagy dolgairól. * * Méltó tárgya lehet a tudományos megismerésnek az, hogy milyen romboló természeti őserők dolgoznak a társadalom mélyén a gazdagság ellen? Mily törvény az, mely a felhalmazott _túlságos_ jólétből kinyújtja fojtogató karjait és látatlanul elkezd öldökölni. A természet nem tűr meg semmi emberi hazugságot, még ha gyémánttal és hadseregekkel van is körülvéve. De megkeresi az igazságot még a rongyok között is. Csak nem siet vele. Szivességek. Kétféle szivesség van az emberek között. Az egyik az, amelyet csakugyan szív szerint adunk, anélkül, hogy önzés volna mellette. Adjuk, mert jól esik és tudjuk, hogy a szeretet művét gyakoroljuk vele. Hogy viszonozzák, arra nem gondolunk. Ha kapjuk, elfogadjuk, lekötelezettség nélkül; nem jut eszünkbe, hogy azt meg kell fizetni valamikor. Sőt az ilyen gondolat sértés volna arra, akitől vettük. Ennek van valami köze az égi dolgokhoz és éppen azért fölötte ritka. A családban fordul elő s azok közt, akik egymást szeretik. Ismerősök közt is, de csak azoknál, akik művelt, humánus lélekkel bírnak és előkelő módon gondolkoznak az emberi viszonyokról és kötelességekről. S akik visszariadnak attól, hogy a szív dolgaiból portékát csináljanak. A másik szivesség hamis etiquette alatt jár s éppen azért olyan gyakori, mint a hamis bor. Nem is szivesség, hanem árúcikk, tetszetős névvel, hogy jobban keljen. A szivességnek ez a neme a társadalomban adás-vevés tárgya; csaknem olyan sűrü forgalmi eszköz, mint a pénz. A. valami szivességet tesz B.-nek már abból kiindulva, hogy B. legalább is hasonló értékű szivességgel tartozik neki. A szivesség hasznát mind a kettő leméri magában. A. minél nagyobb csereértéket akar kapni s B. (ha okos) minél kevesebbet akar adni. Ebből azután millió csöndes alkudozás fordul elő az életben. Az emberek röstelik kimondani, hogy a hasznos szivességért hasznos szivességet várnak, de viselkedésük kényszerítő konvenciókat alkotott arra, hogy a szivességes hitelező kamatostól megkapja a kölcsönadott szivesség teljes értékét. Különben panaszkodik és hálátlanságról beszél. * * Egy francia író gunyorosan ezt mondja: Nem azokból a szivességekből szokott az ember meggazdagodni, amelyeket ad, hanem azokból, amelyeket kap. * * A szivességek adása és elfogadása nagy művészet. Az életben az olyan ember, aki előkelő módon gondolkozik s amellett okos akar maradni, körülbelül ilyen szabályok szerint él: Szivességet nem adok könnyen, de még nehezebben fogadok el. Kizsákmányoltatni magam nem engedem, de ha szivességre határoztam el magam, derült homlokkal s minden viszontszolgálatra való várakozás nélkül adom. Szivességet lehetőleg nem kérek. Ha kérek, csak olyantól kérem, aki szíve szerint adja s nem várja a visszafizetést. Ha tévedésből olyantól fogadtam el szivességet, aki várja és talán követeli az ellenértéket: azt kamatostól kielégítem és kikergetem. Az adott szivességet lehetőleg elfelejtem, a vett szivességet mindenesetre viszonzom, de úgy, hogy a viszonzás távol legyen a fizetés minden gondolatától. Akit szivességemben részesítettem, nem sértem meg azzal, hogy vele bárhogyan éreztessem. Sohasem felejtem el, hogy a szív és a bizalom dolgaiban nem vagyok – házaló. Habeas corpus. Nincs joga senkinek ahhoz, még a legszeretetreméltóbb nőnek sem és még a legnemesebb jótékonysági célok szolgálatában sem, hogy valakinek az életmódjába kényszerítőleg benyúljon. Mindenkinek őseredeti joga, hogy otthon úgy éljen, amint az egészségének, vérmérsékletének, munkakörének s boldogságának vagy boldogtalanságának legjobban megfelel. Bizonyos érintkezésnek mindenesetre kell lennie az emberek között, mivel az ember »társas lény«. Ennélfogva szükségesek a bevett látogatások és azok viszonzásai. De jogtalanság az, ha valakin a látogatásokat erővel be akarjuk hajtani, vagy pedig azok elmaradása avagy elkésése miatt haragot táplálunk ellenük. Ez csak azt jelenti, hogy most, vagy egyáltalán magukban akarnak élni otthon. Ők tudják, miért? Lehet, hogy munka foglalja el őket, lehet, hogy szomoruságuk van, vagy beteges valaki közülök, vagy egyáltalán oly harmónia van abban a családban, – ami igazán ritkaság – hogy egymással teljesen megelégszenek s a nyugalmas családi életet elébe teszik a máskülönben kellemes külső érintkezésnek. Mindezek igen tiszteletre és kíméletre érdemes okok lehetnek, talán irigylésre méltók is. Rendesen azok a boldogabb emberek köztünk, akik családi tűzhelyüket szeretik, míg ellenben azok, akik telve vannak örökös látogatásokkal, közönségesen nem tartoznak a boldogabb életű emberek közé. Életpályák. Minden életpálya jó, de neked vagy nekem csakis az jó, amelyre kedvvel és tehetséggel felszerelve indulunk el. Legtöbben azzal buknak bele az életbe, vagy azzal teszik szerencsétlenné gyermekeiket, hogy az életpályán kínálkozó »jó módot« és csakis ezt nézik, anélkül, hogy az ahhoz való képességeket és hajlamot is gondosan megmérnék. Mihaszna indul el például valaki vállalkozónak, ha egész természete olyan, hogy a kombinációkat utálja s talán még vesztegetni is röstell. Mihaszna mérnöknek, holott nem a mértani, hanem az esztétikai vonalak iránt rajong. A legnagyobb jómódhoz vezető életpályán is szegény ördög marad, sőt erkölcsileg is elnyomorodik az ember, ha kényszeredve, tehetsége és hajlamai ellen lép rá. Ellenben nincs olyan szerény életpálya, még a kisbíróságot sem véve ki, ahol a maga körében értékeset, sőt nagyot ne tudjon szolgáltatni, ha kedve és hozzávaló képessége van. A rossz hallású zenész sokkal kevesebb, mint a szép szakállú kapus. VIGASZTALÁSOK. Mindenki tévedhet, de a tévedésben csak az oktalan ember szokott megmaradni. _Cicero_. Philippica. Az élet telve van görbe dolgokkal. Ezek közül kiegyenlíteni, vagy kijavítani sokat nem is lehet. Az idő azonban szakadatlanul szánt, vet és boronál. Ha segítünk neki, sokat elboronál, ami ezelőtt hepehupás volt. És sok minden megoldhatlan dolog megoldódik magától, ha nem erőszakoljuk. * * Az emberek a _nehéz megpróbáltatásokból_ rendesen kétféle módon szoktak szabadulni. Az _egyik_ mód az, hogy gyötrelmeiket féktelen élvezetekbe temetik. A szenvedélyes vagy felületes kedélyek rendesen ezt választják. A férfi ilyenkor az ivásnak, kártyának s más »bánatcsillapítónak« adja magát. Elmulatja fájdalmát s gyakran vele vagyonát és becsületét is. A nő divatra, bálra, udvaroltatásra s effélékre adja magát s végül a maga szerencsétlenségébe beleránt más ártatlan embert is. A _másik_ mód emberibb, nemesebb, termékenyebb és sokkal erkölcsösebb. Ez a munka. A kötelességek fokozottabb teljesítése. Szakadatlan hasznos tevékenység, ami a körülünk levő emberek egész sorára emelőleg hat, a jó hírnevet megtartja, vagyoni előnyöket szerez, a tisztaság és derékség benyomását ébreszti fel s végeredményében sokkal gyógyítóbb mint a lealacsonyodás. Sőt újjászüli az embert a legnagyobb szerencsétlenségek romjaiból is. Nem mese az, hogy a »munka nemesít!« És nem is úgy kell érteni, ahogyan szokás, hogy t. i. a gyáros utóvégre is magyar nemességet kap. Hanem úgy kell érteni, hogy a munka elvonja a kedélyt az ábrándozástól, képzelgéstől, az előítéletektől, a romboló szenvedélyektől és a túltengett, legtöbbnyire fölösleges fájdalmaktól. Ehelyett odaköti a kötelességekhez, természetes élethez szoktatja és csak azokat az emóciókat fejleszti és erősíti, amelyek a társadalmias életnek és a világgal való megbékülésnek kedveznek. A _harmadik_ megoldási mód az öngyilkosság volna. De hát megoldotta-e Nagy Sándor is a gordiusi csomót a kardvágással? * * A közhit azt tartja, hogy az életben a »szamarak« könnyebben boldogulnak. És ebben is van egy csöpp igazság. A korlátozottabb fejű emberek nem spekulálnak messze, hanem a könnyen elsajátítható polgári ügyességgel megelégedve, az életet rendesen kellő helyen ragadják meg. Tévedésektől a közönséges józan szokások óvják meg őket. A maguk korlátozottsága viszi előbbre őket a járt úton. Holottan, ha az okos ember hibát követ el – akkor ez nem közönséges hiba. De meg az is, hogy felebarátjainkat szivesebben tartjuk »szamaraknak«, mint önönmagunkat. És ez az élet némely dolgaiban nagy vigasztalásunkra szolgál, amikor mások sikerét ezzel kisebbíthetjük. Csakhogy a valóban »szamár« emberekre ez az igazság nem alkalmazható, hanem csak azokra, akik csak bizonyos fokig szamarak. * * Kegyelemkenyér csak az, amit az ember érdemtelenül fogyaszt. Anélkül tehát, hogy megszolgálta volna. Mindenki a tulajdon maga kenyerét eszi, aki másnak szolgálatokat tesz érette. Az igazi kegyelemkenyéren csak a munkaképtelenek, csonka-bonkák tengődnek, de ezek nem tehetnek róla. Továbbá minden ingyenélő és sokan a munkátlan, léha gazdagok közül: de ezek meg nem akarnak róla tenni. * * A nagy megpróbáltatásokban a vigasztalást és reményt az ember mindig a maga igazságaiból merítheti csak; sohasem a másokéból. Ezer és ezer dolog van az életben, amelynek egész nagy rosszasága nem önmagában van, hanem csak abban a viszonyban, amelyben az ember többi embertársaival áll. Gyakran elég ennek a viszonynak legkisebb módosulása is, hogy amit rossznak, kétségbeejtőnek tartottunk, tűrhető vagy éppen jó legyen. És ilyenkor azután mosolyogunk azon, hogy mennyire rabjai vagyunk a – többieknek. Idegesség. Az erős gondolkozással dolgozó emberek szomorú kiváltsága az idegesség. Szinte nincs egyetlen jelentékeny tudós, író, művész vagy államférfiú sem, aki bizonyos idő mulva kisebb-nagyobb mértékben meg ne kapja az idegkimerülést. Daudet Alfonz hátrahagyott művei közt egy egész kötetet találtak _Ma douleur_ (fájdalmam) felírással, ami e nagy írónak idegeivel való kínos küzdelmét írja le. Meglepő, sőt megdöbbentő, hogy az az ember, aki elméjének és kedélyének fényes műveivel az egész világot gyönyörködtette, mennyi belső szenvedésnek volt alávetve. Nemcsak álmatlanság gyötörte, hanem káprázatok is, amelyek a neurozisnál, kivált az álmatlanság és időfordulás óráiban, csodálatos, szinte hihetetlen képeket varázsoltak elméje elé. Mint annyian, ő is brómmal és más zsongító szerekkel csillapította gyötrelmeit, ami bizonyosan hozzájárult élete megrövidítéséhez. Zola Emilről is tudva van, hogy milyen ideggyötrelmekben szenvedett. Annyira feledékeny volt (ami szintén jellemző ennél az állapotnál), hogy rövid idő mulva a maga műveit sem ismerte fel. Ő is, mint csaknem minden életsorsosa, telve volt habozással, kétségbeeséssel; leülvén dolgozni, mindig meg volt győződve, hogy élvezhetetlen szamárságokat fog írni. De nemcsak a merő gondolkozás emberei vannak ennek a bajnak alávetve, hanem azok is, akik erős spekulációból élnek. A kereskedővilágban is jól ismerik ezt a bajt, de kivált a börzeűzérek, akik rendesen egész vagyonukkal lebegnek egy szelet papiroson. A kereskedőről pedig már Horatius megírta, hogy »indocilis pauperiem pati« – tanulatlan a szegénység elviselésében. Az értelem megfeszítésénél a kedély megfeszítése, az aggodalom, a bizonytalanság, a bosszúság, a felháborodás, a búsulás, de kivált a sértett ambició nagyobb idegromboló erő. Mindezekben a természet intő ujja emelkedik fel. * * Az egészséges lelki élet a kellemes és kellemetlen emóciók megfelelő arányából áll. Ahol a kellemes emóciók túlnyomóak, mindig bizonyos túltengés áll be az életörömökben és bekövetkezik az a valami, amit demoralizációnak neveznek és amit a dologtalan gazdag embereknél és a lumpoknál jól ismerünk. Ellenben a kellemetlen emóciók túlsága – már akár megfeszített munka, akár szertelen kedélynyugtalanság legyen az oka – az idegek kifáradását húzza maga után s degeneráló élet az eredménye. Az élő embernek mindig kellő mennyiségű kellemes, az életre nézve előnyös emócióra van szüksége; máskülönben veszít életképességéből és ezt az állapotot – ami talán nem is igazi betegség – nevezik azután idegkimerülésnek. Mindebből pedig mindenkire az következik, hogy életmódja egyéniségének megfelelő arányokat hozzon be. A munkát ossza fel úgy, hogy magát egészen soha ne merítse ki; kerülje a kellemetlen benyomásokat és testét tegye ellenállóbbá. A modern nevelés a sportot nem ok nélkül hajtja annyira. A sportoknak – kivált ha szabad levegőben gyakoroljuk és nem megerőltetéssel – megvan az a kedvező hatásuk minden életkorban, hogy a testi erőket nem engedik elsatnyulni s a lelki erőket kellemes emóciókkal látják el, amilyeneket a nagyvárosi társas életben és őrületes versengésben elérni nem lehet. Azonfelül pedig a léleknek oly tehetségeit foglalkoztatják, amelyek máskor pihennek, ellenben pihentetik azokat, amelyek túl voltak feszülve és kifáradtak. Az istenekhez mindenesetre közelebb van az, aki nem a hatalmasok előszobáiban, hanem az erdőkben és hegyeken mászkál. Megtisztulások. Beszéddel és írással belső szenvedéseinket csak pillanatra lehet csillapítani; meggyógyítani csak gyakorlással. Lehet valakinek akármilyen nagy a magamegismerése, átláthatja hibáját akármilyen alaposan; mégis, ha nincs benne erős elhatározás és a kivitelben való szigorú fegyelem, hibái meg fognak maradni. Sok ember agyonkeni magát a bölcsesség legillatosabb kenőcseivel s amellett egészen megmarad olyannak, amilyen azelőtt volt. Aki felismert lelki hibáján segíteni akar, annak tisztában kell lennie azzal, hogy lelki tulajdonságainak a _megszokás_ által csak olyan kényelmes csatornát vájnak maguknak, mint például a folyóvíz, ha sokáig egyazon ágyban folyik. A lelki hibák és tökéletlenségek orvossága nem a jó szándék, nem is a reflexió, de még az elhatározás sem, hanem a gyakori cselekedet, a megszokás. Ez minden megtisztulásnak és újjászületésnek az útja. Nehéz út, kivált az elején, de az egyetlen, ami a belső béke városába elvezet. * * Az embernek őseredeti hajlandósága van a rendezett lelkiismeretre és az erkölcsileg harmónikus életre. Az emberek azonban általában véve telve vannak szabálytalanságokkal. Kevés kivétellel mindenkinek van valami rendezni való belső kérdése, férfiaknak, nőknek egyaránt. Ha tehát valakiről azt látjuk, hogy a maga problemáit sikerrel rendezte, a legnagyobb mértékben belenyugszunk, még akkor is, ha az nagyon rendkívüli volt. Legtöbbnyire még örülünk is neki, mert hiszen a közös gyarlóság tudatában mindig tetszik az, ha valaki közülünk megtalálja a maga életrendjét és boldogságát. A világ csak addig kegyetlen, ameddig valaki küzd vele; ha győzött, akkor siet meghajolni előtte. A lélek válságai. Nincs ember, akinek életén olykor hatalmas szenvedély viharai ne söpörnének végig. De legyenek ezek a viharok akármilyen rettenetesek és fenyegessenek akármilyen katasztrófával, okukban és eredményükben éppen olyan kevéssé rosszak, mint a természetben látható igazi viharok. Ki tudná azt kiszámítani, hogy mi lenne a föld szinéből, mennyi posvány, fertőzet és öldöklő ártalom telepedne meg rajta, ha olykor nem száguldanának végig rajta a szelek és fergetegek szilaj paripái? És mi lenne a rosszra hajlandó emberi életből, ha a megszokások és konvenciók posványai felett s a mindenféle haszonlesések és alacsonyságok feszült légkörében nem törnének ki olykor szörnyű erővel a szenvedélyek tisztító zivatarai. Az emberi szív is a természet alkotása, mint minden más és az is alá van vetve az ősigazságok törvényeinek. Ha tehát valakinek a szivét ilyen vihar rázza meg, tűrje ki kétségbeesés és belső összeroskadás nélkül. Lehet, hogy ez a szenvedély körülötte el fog rombolni egyet-mást, mint ahogyan a felhőszakadás is elvisz egy-egy malomgátat vagy eliszapol egy-egy rétet; de ez mégis csak csekély ár azért a kiszámíthatlan nagy haszonért, hogy az ellenmondások és hazugságok fertőzött légköréből egész élete megszabadult. Egyébiránt pedig az erős szenvedély – ha igazi – az emberi élet általános erejére, bőségére és gazdagságára vall; előkelő tulajdonság, még túlságában és félelmességében is. Az emberek tudják azt, hogy nagyot, erőset, rájuk nézve is igazán becseset az apró emóciókkal tengődő, ú. n. praktikus szerves lények alkotni nem tudnak; ellenben mindig tisztelettel, sőt belső rokonszenvvel hódolnak meg az olyan emberek előtt, akiknek életét hatalmas szenvedélyek emelik. És innen van az a látvány is, hogy az erős szenvedélyek rombolásai bizonyos félő tisztelettel töltik el az emberek lelkét, akik azt impozánsnak, sőt szépnek találják, éppen úgy, mint amikor valamely hatalmas zivatar után megnézik annak a műveit, a kitépett fákat, a völgybe hengerített óriási köveket, a megbontott hegyoldalakat és eliszaposított lapályos helyeket. Közben azonban tele tüdővel szívják a felfrissített éltető levegőt és gyönyörködnek a szivárványban, melyhez nem ok nélkül csatolta az őshit, a béke és egy jobb kor igéretének fölemelő értelmét. * * Pascal, az emberi élet egyik legnagyobb ismerője, ezeket mondja: »Minél emelkedettebb lelkületű valaki, annál erősebbek a szenvedélyei. A szenvedélyt gondolatok, érzelmek és indulatok alkotják, amelyeknek forrása lelkünkben van s a testiség, az anyagiság csak mellékesen járul hozzájuk. A szenvedélyek tehát oly erősek, mint amilyen nagy maga a lélek, melynek minden képességét lefoglalják a maguk számára«. Heves kedélyrázkódtatásaink és gyötrelmeink között (amelyek rendesen az erős szerelmek közönséges kísérői), ne irigyelje tehát senki azokat, akik praktikus számítások közt, haszonra, polgári élvezetekre és kényelemre rendezték be életüket s ennélfogva nem igen ismerik az ehhez fogható rázkódtatásokat. Bizonyos ugyan, hogy a kislelkű embereknek is megvannak a maguk kellemetlenségei és erkölcsi depressziói az életben. Ellenben ismeretlenek előttük azok a nagy életörömök és boldogságok, amelyeket csak erős szenvedélyek és szenvedések árán lehet kiérdemelni, mivel az emberi életben semmi sem adatik ingyen. Aki végigküzdötte a lélek nagy válságait és látta a szivárványt feltünni az égen, az mondja meg, hogy igaz-e? Küzdelem. Boldogságra való jog nem létezik sehol. A boldogságért küzdeni lehet, de azt kikényszeríteni nem. Általában véve annyira telve van gyarlósággal az emberi lény és annyira ki van téve az esetlegességeknek, hogy a maga akaratával alig képes maga körül messzebb hatni, mint amennyire éppen a két keze elér. Bizonyos ugyan, hogy erős akarattal messzebb lehet elérni; de az is bizonyos, hogy az erős akaratú elégedetlen emberből éppen a külső elhatározó okok nagy változatossága következtében nem mindig lesz I. Napoleon, hanem igen sok esetben csaló vagy betörő. Könyörületesség. Legyünk mások szerencsétlensége iránt kíméletesek, mert »mindnyájunkat érhet baleset«. Ha már bűnnek nézi is valaki mások botlását, akkor is az ő erénye nagyobb, ha kíméletes iránta. Nem igazi erény és tisztaság az, mely az által akar tündökölni, hogy mások ballépését sötétebbé teszi; kivált nem női erény. A bűnösök iránt is legyünk könyörületesek. Gondoljuk meg, hogy sokan vannak közöttünk, akik ugyanolyan vagy talán nagyobb bűnöket is elkövettek, de azok titokban maradtak és a jó szerencse megmentette őket a bűnhödéstől. És gondoljunk magunkra! Kétségbeesés. A kétségbeeső ember nagy vigasztalást meríthet abból, ha alaposan megvigyázza, hogy minek _látszanak_ az emberek és mik _valóság_ szerint? Szabályos ember tulajdonképpen nincs is az egész világon. Csak a társadalmi _rend_ a szabályos, ami szerint az emberek élni kénytelenek, hogy egymást meg ne egyék. Ehhez mindenki alkalmazkodik; de ezer módja van arra, hogy egyéniségének jogait a rend mellett, a maga kis világában érvényesítse. Hátha még a _valóságot_ egész terjedelmében látnánk s az emberek feje és melle üvegből volna, amin keresztül minden gondolataikat és érzéseiket tisztán megláthatnánk. Az egyetemes, kényszerítő rend mellett van még egy másik _élet_ is, mely a rend megzavarása nélkül az _egyén számára_ van teremtve s ebben gyakran, sőt mindig megtalálhatja megcsorbított jogai orvosságát. Ahol tehát igazsága van valakinek (de az azután igazság legyen!), azt ne hagyja. Nem szükséges ugyan, hogy az igazságért mindjárt le is tiportassa magát a többiek által, de megőrizheti a maga igazságait csöndben magának, szentség gyanánt mindaddig, amíg e szentséget ki nem teheti mindenki szeme elé. S ha nem teheti ki, hát tartsa otthon; a szentség azért mégis szentség marad. A világ kedvéért rendezett belső kétségbeesés ennélfogva mindenkor inkább a gyöngeség és balgaság dolga, mint az őszinteségé és jellemszilárdságé. Sok ember, aki kétségbeesve valamely botor cselekedetet követett el, megérte volna saját igazainak diadalát, ha várni tudott volna s ahol már az ész nem futotta ki, rábízta volna a többit a világhírű orvosi tekintélyre: az időre. * * Az erkölcsileg egészséges ember az élet legképtelenebb csapásai és szerencsétlenségei között is talál magának mindig célt, amiért élnie érdemes és kötelességet, amit teljesíteni kell. Még a gonosztevő is, ha nagy bűnt követett el, de lelkét meg tudta tisztítani, még az is egy egész világot talál maga előtt, ahol alkotnia tiszta lélekkel lehet és egy egész sor erényt, melyet a »becsületes« emberek parlagon hagytak s amelyet megművelni emberi kötelesség. * * Ha valaki nagy hibát vagy bűnt követett el és azt egész nagyságában belátja, ne essék kétségbe, hanem vessen félre mindent és siessen azt jóvátenni. Az igazi bűn csak az, amit őszintén s mint a vallás tartja: tevékenyen meg nem bánunk. Az ember gyarló lény, kivált pedig gyarló az asszony; de nem áll az, hogy a megsértett erkölcsi rendet pusztán a _külső_ büntetés állítja helyre. A külső büntetés, ha nincs összekötve javulással, csak annyit ér, amennyi elrettentő ereje van másokra nézve; az pedig, aki önmagában hordja az erkölcsi erőt, hogy botlását belássa, megbánja és jóvátegye, önmagában is elvégezheti az expiáció nagy munkáját. Bizonyos, ha valaki nagy hibát követett el az erkölcsi világrend ellen, azzal nagy felelősséget is vállalt magára. Gyakran egész életét vezekléssé kell átváltoztatnia, hogy a bűnt a maga élő lelkiismerete előtt expiáltnak tekinthesse. S ha erre képes – de csakis akkor – nincs lelkiismeretbeli indíték arra, hogy bűnét azonfelül be is vallja s a külső expiáció vértanuságát is elszenvedje. De a plátói bánat nem elég. Annak »tevékenynek« is kell lennie. Más szóval azt, akinek vétettünk, annyi jóban kell részesítenünk, ami feléri vagy meghaladja az ellene elkövetett vétséget. Van eset, amikor ennek a revanche-nak, ha szükséges, egészen a csöndes mártirságig kell mennie. Mondják, hogy annak, akinek _élő_ lelkiismerete van (mivel vannak döglött lelkiismeretek is), az elkövetett bűn expiálása nem is akkora teher, mint a tompa érzésű emberek képzelik, sőt hogy abban magasabb természetű gyönyörűsége is van, mint ahogyan van bizonyos gyönyörűség minden igaz vértanuságban. Halál. A halál és az elmulás nem jelent egyet, még a természettudományban sem. Kétségtelen, hogy a halál kérdésének csak egyetlen teljesen megnyugtató megoldása van: a földöntúli élet gondolata, mely csakugyan minden, habár csak kis mértékben fejlett vallásban is megvan. A test visszaadatik a földnek s a lélek Istenhez megyen, »hogy ott vele egyesüljön, vagy pedig ítélet alá vétessék«. A halhatatlanság eszméje magából a természet-filozófiából sem költözött ki soha egészen. Az annyiszor szidott »természetbölcselők« nem mennek tovább, mint amennyire a mikroszkóp vagy a kémia elér. Amikor a tudás eszközei megtagadják a szolgálatot, egyszerűen azt mondják, hogy ezen túl nem tudunk semmit. Higyje ki-ki azt, ami élete boldogságára és moralitására legkedvezőbb. A materiális bölcseleti tanok túlnyomó többsége sem állítja, hogy a »lélek halandó«. Ellenkezőleg. Meg lévén állapítva, hogy szellemi tehetségek csakugyan vannak (vagy ha tetszik: van lélek), ezek mint erőalakulások nem enyésznek el örökre, hanem csak átváltoznak. Egyáltalán semmi sem enyészik el örökre, ami van. A szellemi erők átalakulásai azonban el vannak vonva a tudományos kutatás logikai törvényei alól s így az emberi ismeret a halál kérdésénél mindig egy »ismeretlen« előtt áll. Öngyilkosság. Az öngyilkosság gondolata nemcsak dogmába ütközik (ez a legkisebb baja), hanem a kereszténység állandó erkölcsi világrendjébe is. Azokról, akik aljas bűncselekményekben lévén hibások, a börtön elől menekültek a halálba, fölösleges szólani. Ezek öngyilkossága csak büntetés, bár kegyetlen. Egészen másképpen áll azokra, akik máskülönben jogos, vagy éppen tiszteletreméltó szenvedély (pl. nagy szerelem vagy heves ambició) kerget összeütközésbe a társadalom szoros rendjével, mely igen gyakran nem más, mint ideig-óráig tartó akadály. Ezek rendesen _tévedés áldozatai_. Vagy a maguk igazságai felől vannak tévedésben, vagy a társadalmi rend ereje felől. Az élet örökké igaz erkölcsi alapján álló embernek sohasem szabad kétségbeesni, még a legborzasztóbb bonyodalmak óráiban sem. Tudnia kellene, hogy az erkölcsi igazságokban nagyobb erő van, mint minden másban, ami az életet összetartja, akár jog, akár szokás, akár bevett társadalmi konvenció legyen a neve. Az »erkölcsi alap« olyan, mint a termő anyaföld. Jég elverheti, fagy és szárazság elsorvaszthatja ezen vagy azon évi termését; jöhet rá árvíz is, ami hosszabb ideig elborítja: de amint elvonult a csapás, azonnal élet kezd csirázni belőle s az új élet és az új termés dúsabb és szebb, mint az előbbi volt. Az erkölcsileg egészséges embernek tehát magára nézve nincs soha igazsága az öngyilkosság gondolatával. Már csak azért sincs, mivel ezzel megsemmisíti a jövőt, amelyet előrelátnia nem adatott. Igen sok esetet tudunk, amikor az elkeseredett ember kezéből kiverték a fegyvert, vagy pedig a kísérlet rosszul sikerült s a _jövő_ legteljesebb mértékben meghazudtolta elhatározását. Ismerünk oly embert is, aki nagyon kevés idő mulva már azon csodálkozott, hogyan tévedhetett meg annyira ítéletében? Aki erkölcsileg helyesen gondolkozik, még a legnehezebb pillanatában sem választja meg jól a megoldásnak ezt az utolsó, legcélszerűtlenebb és legkevésbbé morális módját. A bukott emberek szomorú vége rendesen nem a társadalom verdiktjében, hanem a saját egyéniségükben gyökerezik. A börtön, öngyilkosság vagy Amerikába való költözés nem okvetlen szükséges befejezés. Az esetek nagy sokasága bizonyítja, hogy így csak azok végzik, akik belső világukban egyáltalán semmi erkölcsi alappal sem bírnak s elveszítvén a külső becsületet, mindenüket elveszítették és nincs többé ahova menekedjenek lelkiismeretükkel. Ellenben azok, akiknek belső életükben még mindig van egy kis erkölcsi fundusuk, azok nem érnek ilyen véget. Úgy vannak ezek, mint az a pazarló, aki mindenét elherdálta, de a tönkremenésből még megmaradt egy kicsike mezei birtoka. Észretér és visszavonul erre a kicsike területre, hogy a nagy pazarlás után holtig fegyelemben és munkában töltse életét. Tehát ott végzi, ahol tévedései előtt kezdenie kellett volna. A »világ« ezeknek idővel mindig megadja a tiszteletet, már amennyit állhatatosságukkal kiérdemelnek. * * Az öngyilkosság gondolatában van valami a dölyfösségből is. Legtöbb embernek a fejében abból az okból fordul meg az öngyilkosság, mivel különbnek tartja magát a többinél s azt hiszi, hogy a világ aljasságai között a maga tiszta igazságaival képtelen élni. De az ilyen túlságosan derék emberek, akik annyira lenézik a többieket, ha éppen el akarnak pusztulni, nem kell nekik okvetlenül valamelyik fa ágán végezni pályafutásukat. Elpusztulhatnak lassú, erős, állhatatos, türelmes munkában, vagy fölkereshetik azokat a veszedelmes helyeket, ahol legalább »hősiesnek« tartott halállal halhatnak meg s utolsó sóhajuk nem gyűlöletet terjeszt szét, hanem szeretetet és nemesebb indulatokat az emberiség között, mely különben ilyenekre nagyon rászorult. Hogy valósággal különbek a többinél, ezzel sokkal jobban be bírnák bizonyítani. * * Megtisztítja-e az öngyilkosság a bűn szennyétől az öngyilkos és ártatlan családja hírnevét a világ szemében? El nem tagadható, hogy az ú. n. úri köreinkben az expiálhatlan gyalázatba esett férfiaktól nemcsak a jó társaság, hanem sokszor rokonságuk is elvárja az öngyilkosságot. Nem bíztatják rá, vagy legalább ritkábban; nem is járnak kezére: de hallgatag számítanak halálára. A párbaj körülbelül ugyanezen a makacs előítéleten alapszik. A sértett vagy kisebb imfámiába esett férfi csakis bátorságának bizonyításával képes meggyőzni a világot egyéni értékességéről és kiváló tulajdonságairól. A közszólás is az, hogy »ezt vérrel kell lemosni«. Az erkölcsileg tönkrement egyén öngyilkossága csöndes helyeslésében szerepet játszik azonfölül a családi név, a rokonság és baráti kör tisztességének érdeke is. Nem egyszer, de sokszor hallani ezekben az úri körökben azt, hogy ez vagy amaz a börtönbe került úri ember _nem merte_ magát megölni, bár helyesebben tette volna, mivel ez által övéit, rokonságát és barátait megkímélte volna attól a megalázástól, ami bűneinek teljes kinyomozásával és az ő megfenyítésével jár, amiből egész környezetére rossz emlékezet és az öröklő gyanunak árnyéka nehezedik. Ez a felfogás különben nem is új. Gyökerei az ó-korba nyúlnak vissza. A bölcseletében annyira szelid Szokratesz, aki az öngyilkosságot általában véve, mint az istenek akarata ellen való lázadást elítélte, mégis helyeselte abban az egy esetben, ha »az isten is szükségessé tette«, amint az ő esetében is, mivel neki csak a kivégzés és méregpohár közt lehetett választania. A stoikusok, – akiknek tanai az ó-kor végén hatalmas gyakorlati erőre tettek szert, – más kisebb összeütközések esetében is helyeselték az öngyilkosságot és »kényszerítő« okot találtak már abban is, ha egy szabad embernek nem lehetett meggyőződése szerint élnie. Már az erkölcsi halál megelőzése végett is javalták az öngyilkosságot. Ezt a felfogást azonban Jézus és a kereszténység egészen elsöpörte. És mégis, a kereszténységnek annyi évszázada után még mindig gyakorlati erővel bír a pogányvilág zord öngyilkossági tana! * * Az élet dolgait, ha nem a mieink, bölcseség a humoros végükön megragadni. Utóvégre is minden tragédia olyan, hogy csak egy kicsit kell rajta fordítani és kész a komédia. Romeo és Julia szomorú sorsa világkacagtató komikum lenne, ha a patikus eltévesztette volna a tégelyt és mind a ketten ipecacuanhát vettek volna be. Ebből pedig az következik, hogy az az igazán bölcs és az van közelebb a tökéletességhez, aki ha ítélnie kell az élet bolondságai fölött (mert az megint más, ha az ember maga is bele van keveredve), az emberi erényeket és gazságokat is puszta »dolognak« nézi s aszerint méri meg értéküket, hogy használtak-e valakinek vagy pedig ártottak? Demoralizáció. Minden szerencsétlenség kisebb és minden megnyugvás könnyebb attól a pillanattól fogva, amint az _emberi ész dölyféről_ le tudunk mondani és bölcsen belátjuk azt, hogy gyarló, tökéletlen lények vagyunk, játékszerei ismeretlen hatalmaknak. És belátjuk azt is, ami örökké igaz marad, hogy számunkra senki sem igért boldogságot, azt tehát követelnünk jogunk nincsen, hanem az úgy adatik nekünk ajándék gyanánt, amit megérdemleni munkánkkal vagyunk kötelesek és meghálálni jó cselekedetekkel. Az ember örökké való függése mindez a fölötte való ismeretlen hatalomtól, mely úgy bánik el vele, mint az orkán egy parányi pehellyel. * * Demoralizáció? Demoralizált az az ember, akinek a maga fölött való uralkodása annyira el van gyöngülve, hogy képtelen ellenállani a rossz befolyásoknak és ártalmaknak. A sülyedő erkölcsű egyének rendesen épp úgy nem ismerik állapotukat, mint a sorvadásos beteg. Aki ismeri, az már lábbadozik. FORGÁCSOK. Gyüjtsd a szalmát, szükséged lehet rá. _Török közmondás_. A balgatag ember úgy bánik el az élet igazságaival, mint a gyerek a káposztafejjel. Keresi benne a káposztát. Száz levelét leszakgatja; a levelek mindig kisebbek lesznek, de utóvégre is észreveszi, hogy a káposzta voltaképpen azokból a levelekből áll, amelyeket félredobált. De ekkor már csak a kemény torzsa van a kezében. * * A szavak értelme sajátszerűleg finomul a műveltség haladásával. Régi írásokban pl. ezt olvassuk: – Az árvák pénzét ellopták. Most pedig így mondják: – Az árvapénztár körül visszaélések merültek fel. A politikában a hálátlanság vádja többnyire abból származik, hogy az emberek túlságosan sok és nagyon is kézzelfogható hálára számítanak s valahányszor szemüket lelkesedve emelik fel a közérdek lobogójára, jobb kezüket máris kinyújtják baksis után. * * Az okoskodások sok tekintetben hasonlatosak a tükörhöz. Az embernek rendesen a maga ábrázatát tükrözik vissza és nem az igazságot. * * Túlsok igazság: semmi igazság. * * Mindig az az igazság legjobb, amivel mást fejbevágtunk. És az a legrosszabb, amivel minket vágnak fejbe. * * Hajtsd túl az istent dicsőítő éneket és ordítás lesz a neve. Hajtsd túl a jót és gonoszat cselekedtél. Szerencsétlenségeinkből alázatosságunk által menekszünk ki. Szerencsénket kevélységünk által szoktuk elveszíteni. * * Ha valaki valamely igazságot nagyon hangosan mond ki, bocsássunk meg neki, mivel úgy sem hallatszik messzire. * * Nem azok az igazságok az értékesek, amelyeket egymásnak mondunk, hanem azok, amelyeket magunkon gyakorlunk. * * Helytelenséget ne kövessünk el akkor sem, ha ártalmatlan. Vadász ne tegye a kezét a puska csövének nyilására akkor se, ha a fegyver nincs megtöltve. * * Mindig eggyel több megrovandó ember van a világon, mint gondoljuk. Az erkölcsi törvény a társadalom érdekében az önfeláldozást megengedi; mások feláldozását soha. * * Egy írótársam megjegyzése: Gentleman az olyan úri ember, akinek akkor is igazsága van, amikor hazudozik. * * Vannak némely dolgok az életben, – még pedig igen-igen nagy számmal – amelyeket forrón szoktak feltálalni, de az ember csak langyosan eszi. Például mindjárt a leves. * * A nők életének van magasabb célja is, mint a hideg és meddő tisztelet kiérdemlése. * * A porcellánkorsókon nincsen máz, mivel az anyag maga is finom és nem szorul arra, hogy valamiféle mázzal bekenjék. Ellenben a cserépkorsókon bőséges máz van, hogy a porcellánkorsókhoz hasonlítsanak. * * Vannak gazdag emberek, akik gazdaságukkal úgy élnek, hogy ellenük alig lehetne több kifogást tenni, mint éppen csak azt, hogy – gazdagok. * * Van mesterséges kedvesség is, mely éppen olyan, mint a csinált virág. Az időtől nem hervad el, hanem megfakul, elkeshed és megvedlik. * * Aki nem tud felemelkedni a porból, rendesen praktikus eszére hivatkozik. * * Az emberek, ha külön-külön ostobák is, ha együtt vannak és közösen gondolkoznak, egymást okosítják meg. Amit a tömegek követnek el, lehet időelőtti, éretlen, veszedelmes, de sohasem lehet ostoba. * * A közromlottság olyan, mint a dögvész; az a levegőben úszkál. Csíráit senki sem látja, de mindenki beszívhat belőlük valamit. Csak az a kérdés, kiben fogamzik meg. * * Nem nézhetünk senki pusztulására a magunk veszedelmének tudata nélkül. * * Nemesebb elragadtatásainkat sohase szégyeljük vagy sajnáljuk. Az élet megposhadna elragadtatások nélkül. * * Ha az embert valamely elhatározása előtt kétségek gyötrik, leghelyesebben cselekszik, ha semmit sem kezd el. Amit ilyenkor tenni akarna, bizonyosan beleütközik lelkiismeretébe vagy öntudatába. És rosszul fogja végezni, még ha különben jó is. * * Aki erőszakkal, türelmetlenséggel és kímélet nélkül törtet az igazság útján, vagy nem éri el soha, mivel valójában nem is az igazság megtalálása az igazi célja; vagy ha eléri, szenvedélyes, mohó kezeivel össze is töri egyben és akkor már az neki nem lehet hasznára többé. * * A ki nem fizetett adósság alapjában véve ingyenélés. Aki adósságok hátrahagyásával hal meg, többet költött, mint amennyit ő maga teremtett, többet élt, mint amennyihez joga volt. Tehát mások életének egyik részét is felélte. * * A boldogságnak csak egy melódiája van; de a boldog emberek sohase játszák ezt a melódiát egyazon módon. Az emberek, kivált pedig a »nem közönséges emberek« megítélésénél legyünk elővigyázatosak. Sok ember van a világon, akinek az esze és a szíve nagyon mélyen fekszik; amíg addig eljut valaki, ahhoz sok idő és fáradság kell. És azt lehet mondani, hogy ezek mindig többet érnek, mint azok, akik mindjárt kirakják egész belső kincsesházukat, mint a batkáros. * * A földön az igazságot az ember nem magáért az igazságért szokta keresni, hanemha azért, hogy az valamire jó legyen neki. Ha semmire sem jó: ne keresse. * * Az igazsággal úgy vagyunk, mint a nyers hússal a szakácsné. Megpuhítjuk, megütjük, fűszerezzük, megrázzuk, megsütjük, fölszeleteljük, mártásba foglaljuk, szépen feltálaljuk… és még így is mindig akad olyan finnyás vendég, aki az orrát fintorgatja. A nők kara: Nyomorult zsarnokok, lelketlenek és csalárdok ezek a férfiak; de azért mégis – szeretjük őket. A férfiak kara: Szeszélyes, megbízhatatlan és ingatag teremtések ezek a nők, de azért mégis – szeretjük őket. * * Boldog volna az emberiség, ha csak annyi bűnt követnének el, amennyit a bíróságoknak alkalmuk van megfenyíteni. És boldogtalan volna, ha csak az volna a szabadság, amit a törvény mindenki számára biztosít. * * Bismarck egyszer azt mondta a politikáról, hogy olyan, mint a sakkjáték. Az, aki csak nézi és nem ért hozzá, minden huzás után azt hiszi, hogy már vége van; pedig a játék még csak azután kezdődik igazából. Az élet is éppen ilyen. Aki nem ismeri egészen, azt hiszi, hogy minden csalódásnál vége van, holott rendesen a csalódások után kezdődik csak el. Nem tartozunk a világnak annyival, amennyivel hisszük. Sohasem kapunk tőle annyi becsülést és tiszteletet, mint amennyi lemondást és önmegtartóztatást adunk érte cserébe. A túlságosan jó emberek a világgal rendesen rossz üzletet csinálnak. * * Az emberi szellem, ha fejlődésnek ereszkedik, kellemetlen szagot terjeszt maga körül, mint a must, ha erjedni kezd. Aki a tiszta bort akarja, ezt is el kell tűrnie. * * A betanult előkelőség úgy zörög az emberen, akár az indiánusokon a sok felakgatott üveggyöngy és rézcifraság. * * Az őszinteség és igazságosság sokszor katasztrófa felé visz; de megmenti az embert a belső ellenmondásoktól és a morális szenvedéstől. Amely emberrel kijönni nem tudsz, kerüld ki. Ha nem lehet, nőj a nyakára. * * Aki sokat beszél, a cselekvés idejét agyonbeszéli. Egy módja van az élet meghosszabbításának: ha fontolgatásainkat megrövidítjük és cselekvéseinket megszaporítjuk. * * Aki azt állítja, hogy a férfiak a szerelemben rosszabbak mint a nők, ne felejtse el, hogy száz férfinak jóval több mint száz nőre van szüksége, hogy rossz lehessen. * * Az észt a tudás gyarapítja, a jellemet a gyakorlat. * * A nemzetvagyon pazarlása az aszfaltjárdán megy végbe, a gyarapodás a derékúton, ahol a téglával és árúkkal megrakott vastagkerekű kocsik járnak. Csak a tökéletlen ember gyűlöli meg azt, aki megmondja neki a fájdalmas igazságot. A tökéletesebb ember a velejáró keserűséget hamar megbocsátja, mivel tudja, hogy kenyérre és igazságra minden embernek szüksége van. * * A képmutatás felerészben abból áll, amit az emberek beszélnek, felerészben pedig abból, amit nem beszélnek. Ez az utóbbi felerész a nagyobb és veszedelmesebb. * * Ha az embert a társadalmi életben lényeges dolgai tekintetében mély hallgatás veszi körül, tudnia kell, hogy hibás úton jár, tehát változtatni kell útirányán. * * Az emberi intézmények javarésze az ösztönön alapul. Erre mutat az is, hogy sem az iskolában, sem az életben nincs kifejlődve a jutalmazások rendszere, míg ellenkezőleg, a büntetések rendszere csodálatos tökéletességig kiképződött. * * Legbecsesebb igazságaink olyanok, mint fehérneműink. Legközelebb állanak hozzánk. Mindenki tudja, hogy vannak és még sem szokás róluk beszélni. Az pedig kár, hogy intim igazságainkat nem szoktuk oly gyakran kimosatni, mint fehérneműinket. * * Aki valakivel jót tett, félig tette csak, ha hálátlanságát nem vette előre számításba. Nem azért, mert a hálátlanság általános emberi tulajdonság, hanem azért, mert az olyan _jócselekedet_, amiért viszonzást várunk, nem érdemli meg ezt a nevet. * * Kimutatható a legdicsőségesebb csalásról is, hogy ahhoz az okosságnak sohasem volt semmi köze. Kétféle igazság van: emberi és isteni. Az emberi törekszik istenivé lenni, de sohasem lehet azzá. Az ember igazi tragédiája abból áll, hogy az isteni ítélőszék előtt megdicsőülés várhat rá ugyanakkor, amikor az emberi fórum előtt tökéletesen elveszíti a pörét. * * Igen sok olyan bűn is van, amit ha elkövettünk, szent Péter mosolyogva fenyeget meg bennünket a menyország kapujában és – beereszt. * * Embertársainkat sokkal könnyebb sírásra fakasztani, mint nevetésre. Elég ha egy gyujtót gyujt meg valaki és azt más valakinek a ház-eresze alá tartja. * * »Szólj igazat és betörik a fejed.« Igen, de mikor sok olyan igazság is van az életben, ami szintén nem megy be az emberek fejébe másképpen, csak ha betörik. Ha a világot olyan könnyen meg lehetne javítani, amint mondják, már régen szabadalmat vett volna rá valaki. * * Különös, hogy azok a leányok, akikben nincs meg az önfeláldozás, türelem, lemondás és alázatosság nagy erénye, éppen a – zárdába vágyakoznak. * * Ne keressük a _tökéletes igazságot_; elégedjünk meg azzal, amit elérhetünk. A művészetben a valóság jelképe a tükör és könnyen be lehet bizonyítani, hogy még az is csak fonákul mutatja a valóságot. Állj a tükör elé, emeld föl a jobbkezedet és meg fogsz győződni, hogy hasonmásod a _bal_kezét emelte föl. * * A bölcsesség olyan háziállat, mely a szegények és szerencsétlenek házában szokott tartózkodni. A hivatal a náthától abban különbözik, hogy azt sokkal nehezebb megkapni. * * A nő tudása ne legyen kisebb, mint a férfié, de legyen – más. * * A szerencse: ajándék. Ha az ember igazságosan összeméri cselekedetei értékét bajaival és szerencsétlenségeivel, okvetetlenül rájön, hogy szenvedéseit megérdemelte. Az, hogy valakit szerencse ér, csak az emberi tökéletlenség bizonyítéka. [Transcriber's Note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 68 |idegrendeszr |idegrendszer 105 |haladottab |haladottabb 171 |asszonyé,; csakhogy |asszonyé; csakhogy 197 |többbel |többel 207 |bálben |bálban] *** End of this LibraryBlog Digital Book "Az élet könyve" *** Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.