Title: Degré Alajos novellái (2. kötet)
Author: Degré, Alajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Degré Alajos novellái (2. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***

DEGRÉ ALAJOS

NOVELLÁI.

MÁSODIK KÖTET.

PEST.

MÜLLER GYULA SAJÁTJA.

1854.

Müller Emil könyvnyomdája. 1854. Pest, Servitatér 1. sz.



KALANDHŐS.

Két dolgot életemben rendkivül megbántam: hogy nem születtem legalább is
egy millio örökségre, és hogy huszonkét éves koromban meg nem nősültem.
Egy millio! huszonkét év!! és imádandó feleség!!! minő szép, minő
gyönyörü dolgok; ellenben napi keresmény, huszonkét év és rideg
nőtlenség! brr! beh sületlen dolgok, s ajándéka a véletlennek!

– Hogy lehet ollyasmit megbánni, mi nem vétked?

– Nem vétkem? már micsoda sértegetés ez? Hát nem lehetett volna az apám
éppen ugy gazdag bécsi tőzsér, mint alföldi táblabiró.

– Csak az a baj, hogy nem tőzsér, hanem táblabiró volt, – ellenveté
gunyos mosollyal Verebesy Imre, s az asztalon elszórt
kártya-maradványokat egykedvüen tépdesé szivargyujtónak.

– Táblabiró – elmélkedék Ledéry Otto – az persze baj, nagy baj, hogy
táblabiró és nem tőzsér volt; de csak azt megengeded, hogy huszonkét
éves koromban nősülhettem volna, – ezzel a tűkör elé pattant, büszkén
tekinte belé – még most is – folytatá rátartólag – mi? nem vagyok csinos
legény? hát még akkor! barátom, a leányok összeveszekedtek rajtam;
vagyon, kéj, boldogság nyilt karokkal ajánlkozott, de én nem, nem addig
nem, mig nyakamra nőtt a huszonhét év és elszélesedtem,
elformátlanodtam, mint jeges medve; ah! – örjönge lábával ollyat
toppantva, hogy a padolat repedéseiből porfelhő emelkedék – ah!
szeretném magamat össze vissza pofozni.

– Megálj! elménczkedék Verebesy – azt a kis szolgálatot én is megtehetem
neked.

– Nem is sokkal többre teremte a sors, – viszonzá Ottó – mint végrehajtó
káplárnak. Már hogy élhet a világon ember minden költészet és ábránd
nélkül.

– Igaz; de még csodálatosabb, hogy miként türhet a föld annyi kötözni
való bolondot.

– Remélem, ez nem akart czélzás lenni?

– Nem, hanem szemtül szembe mondott őszinte vélemény.

– Alázszolgája.

– Zugolódol, mintha nem volna napi kenyered.

– Nem épen.

– És éveid számát olly fájdalmasan emlited, mintha azok súlya miatt már
sir felé görnyedeznél.

– Hohó!

– Nősülj most.

– Vajjon? –

– Legszebb kor a házas életet megkezdeni.

– Gondolod.

– Vildeczky Louise szép, müvelt és pénzes.

– Igaz.

– Téged szeret.

– Szeret, ugy-e? igen – igen ő szeret! ő szeret; hisz ezer jeleit adá.
Menj kérd meg.

– Akarod?

– Tüstént; már határoztam, mindent meggondoltam. Siess hát – ezzel
Verebesyt pipere asztalhoz taszigálá.

Verebesy szokott lassusággal meginditá az öltözködést, érthetlen szókat
dörmögve, s döbbenve meg–megált, Ottóra átjáró pillantást vetett, s
birkaszelidséggel kérdé:

– De komolyan akarod?

– Hányszor ismételjem még? Komolyan, komolyan! és változhatlanul!

– Jó! fejezé be Verebesy a párbeszédet, s egész lelkesedéssel kezdé
magát piperézni.

Most hosszú szünet következék, mialatt embereimet tetőtől talpig ugyan,
de azért mégis elég röviden bemutatom. Vannak lények, kikről a legjobb
szándék mellett sem lehet sokat mondani, minthogy magok keveset érnek.

Verebesi Verebesy Imre huszonöt éves, közép termetű, feszes tartású,
éjjel nappal fodrozott szőke hajú, rendezett szakállú, kék szemü és
kevés beszédű fiatal ember volt. Öltözete mindig a legválogatottabb. Ő
azok közé tartozott – mert vannak ollyanok elegen, – kik éltök czéljáúl
gazdag házasságot tűznek ki, s egyébre földkerekén semmi gondjuk, hanem
hol egy gazdag leány? N. N. péknek mennyit érhet a háza? Y. timárnak
földeire mennyi van betáblázva, s az egész városi telekhivatal könyveit
fejökben hordozzák; fő tanulmányuk a papák és mamák gyöngéjét kiismerni.
Verebesy is, mint illyen ember, a legnépesb helyeket választá sétáúl:
szinház, bál, vasárnapi kirándulások, mutatványok soha nélküle véghez
nem mehettek; viselete olly solid volt, hogy még a rágalom sem
mondhatott rá valami pajkosságot. Ő kerülte a fiatal emberek társaságát,
nehogy tőrbe jőjön, s vagy egyedül, vagy komoly férfiak közt vala
látható; nem játszott, nem mulatott – sőtt nem is vacsorált, csak hogy
este fogadóban látható ne legyen. Soha nevetésre nem fakadt, vagy kitörő
jó kedvet nem mutatott, sem az ellenkezőt; hanem ajkain folytonosan
hóditásra számitott mosoly ült. Ennyi az egész, mit róla külső és benső
tulajdonaira vonatkozólag elmondhaték. – – Igaz! egyet, igen
jellemzetest, feledék emliteni – rövidlátást szinlelt. Állása: nemes
ember, hivatala: semmi; tőkepénze: hatezer váltó – szerinte – elég addig
mig gazdagon nősül.

Ledéri Otto vidám, kissé könnyelmü és ügyvéd volt. A nők őt érdekesnek
tarták, s ez elég a földi boldogságra, mert kimondhatlan szerette a
kalandokat; hogy pedig huszonkét éves korában meg nem nősült, csak azért
fájlalá, mert azóta szenvedélye a kalandok iránt gyakran megégeté.

Verebesy tetőtől talpig takarosan ki volt czifrázva; sárga keztyűit
ujjaira egyengeté, s párizsi kalapját óvatosan illeszté szabályszerüen
gyürükbe rendezett hajfürteire.

– Na, fiu! – mondá, miután még egyszer végig pillanta a tükörben – nem
dobog a szived?

– Már miért? – viszonzá Otto, egykedvüen csukván be a kezében levő
könyvet.

– Nekem megvallom, dobog; soha sem voltam még leánykérőben.

– Igaz! – jajdula fel Otto, visszaemlékezvén, hogy mit határoztak nehány
percz előtt.

Verebesy indult.

Otto nyugtalankodék.

Verebesy a kilincshez nyúlt.

Otto habozott.

Verebesy kilépett.

Otto utána kiáltott.

– No’s, – kérdé Verebesy, jobbját az ajtó kilincsén nyugtatva – remélem
még nem bántad meg?

– N… e.. m, – hebegé Ottó – félvilágért sem.

– Én hát megyek.

– Me.. meg.. álj!

– Mi lelt? egész bele halványultál.

– Semmi, semmi; maradj kissé, kérlek; hisz azt sem tudom, vagy tán magad
sem tudod; mit fogsz mondani. Halljam.

– Oh! majd iskolás gyermekként itt felmondom a leczkét. Micsoda idétlen
kivánság.

– Az igaz idétlen kivánság! viszonzá Ottó, s egy szivart meggyujtván,
folytatá – azért jobb is lesz holnapra, vagy még inkább holnaputánra
halasztani.

– Ma vagy soha! – viszonzá Verebesy, s az ajtót erősen csapta be maga
után.

– Elment, – sohajta magában Ottó – tán sorsom ugy kivánja. Lemondjak a
szabadságról, a kalandokról? – – Lemondok, hisz huszonhét éves vagyok
már. No rosz világ és rágalmazó nép! be lesz-e most tömve szátok, ha
magam áldozatként nyomoru jóslataitok megczáfolásáúl odadobom; vagy elég
lesz szárnyaszegetten fületekbe orditnom, hogy hazudtatok? – Ledéri Ottó
hosszú és – saját vallomása szerint – igen sületlen elmélkedésbe
mélyedt. Szinte bele talált már békülni a házasság szent kinjaiba, midőn
kalandszomjazó lelkét egy levél szunyadásából felkorbácsolá. Tartalmát
közlöm:

„Rég nem látott Ottóm, egyetlen barátom! Üdv és béke neked! – Az
országgyülés berekesztése óta nem tudósitók egymást helyzetünkről, pedig
hogy igértük! ez – köztünk legyen mondva – nem szép! én sietek hibámat
némileg helyre ütni, s egy napon két levelet küldök hozzád; ez postán
megy, mert akarom, hogy a másikat megelőzze, – remélem, a másik neked
kedvesb leend, miután a szép bárókisasszony kézbesitendi azt. Ő téged
ismer, gyakran emlegetett; egyik fényes pesti tánczestélyen látott.
Ismervén a nők iránti ellenálhatlan hajlamod, azt hiszem kedves dolgot
teszek, midőn felkérlek, hogy az emlitett kisasszony körében pesti
mulatása alatt a lovagszerepet elválald. Csókol őszinte barátod
Jeszerszky Imre. Költ Zágrábban, május 7-dikén 1841.

– Bárónő?! Kaland! kiálta fel Ottó, s kezéből a lap kiesett – e hölgy
látott, belém szeretett… és én… házasodjam? – Ezzel legényét becsengeté.
– Menj, – mond a bámuló legényhez –; nem, rohanj Vildeczky úrhoz, ott
találod Verebesyt… hát mégis ácsorogsz?

– Hisz azt sem tudom mit mondjak?

– Nem tudod, hát azért tartalak, azért fizetlek hogy annyit, se tudj? –
Elcsaplak.

– Már hogy tudnám – ellenveté illetődve a legény – ha tensúr meg nem
mondta.

– Nem mondtam? az más, úgy én hibáztam. Hát mond meg neki: rögtön minden
halasztás nélkül, minden beszédet félbeszakasztva siessen haza, mert
roppant veszély van.

A legény elsietett.

Ottó költővé lőn; s képzeletben teremte egy alakot, szépet, szenvedőt,
bájosat és kifejezéstelit; minden vonásba egy-egy pogány istennőt
ültete; lélekteljes szemeinek ragyogó fényt, s gazdag hajfürteinek éji
sötétséget, termetének kecset, méltóságot, – egy szobrász által sem
utánozhatót, teremte. Képzelete a nőt ollyannak alkotá, kihez hasonló a
világ teremtése óta nem volt; s ha a nő Ottó képzelete szerint előált
volna, az egész fővárosi férfisereg csodálásra, egy harmada szerelemre,
egy tizede őrülésre, s vagy kettő öngyilkolásra vetemült volna. Ugy
rémlett Ottónak, mintha egyik pesti bálban ehez hasonló ismeretlen nőt
látott volna, s e nő füzértánczban őt választá… igen, igen, e nő ő volt,
és ő belé szerelmes!

A levelet elolvasá; minden csekély neszre felriadt, mint üldözés alatti
gonosztevő; vére olly erősen keringett, mintha gőzzel hajtották volna;
feje jobban lángolt felgyújtott kazalnál – meglehet, mivel sok szalma
volt benne; de ezt ne tessék rá fogni, mert csak privát vélemény. Ő
boldog és boldogtalan volt!

Mig Ottót illykép ábrándja elfoglalá, a legény küldetésének hiven
megfelelt, és Verebesy lélekszakadva rontott be az ajtón, de oh átka a
véletlennek, nem egyedül; mert alig ejté Ottó e kérdést: „Megkérted?“
már Vildeczky is a szobában volt, rémitő veszélyt hallván, sietett
ismerősét vigasztalni, fájdalmában osztakozni, vagy, ha szükség, rajta
segiteni.

– Mi baj? – kérdé Verebesy halványultan.

– Kaland – sugá fülébe örömteljesen Ottó.

– Oh! oh! ez sok! – fohászkodék Verebesy.

– Az Istenért! az Istenért! szóljanak – sopánkodék Vildeczky, s
birkapofával részvétet szinlelve kapkodott ide s tova – minden
kicsinység által le ne hagyják magokat sujtani, édes uram öcsémék. Hátha
segitni lehet.

– Olvasd, – mond Ottó, a levelet Verebesynek nyujtva, s magáról
megfeledkezvén, örömteljesen tapsolt.

– Uram Jézus! – kiálta fel Vildeczky, széles tenyereit medveként csapván
össze, s terjedelmes hasára sülyesztvén – a fájdalom egészen megzavarta.

– Az öröm – mond Ottó, s a bámész Vildeczky nyakába ugrott.

Vildeczky segitségért kiáltott, iszonyuan elhalaványulván abbeli
fájdalmában, hogy az elméjében megháborult Ottó által megfojtatik.

Ottó visszalépett.

– A.. a… az ö–r–öm? – hebegé Vildeczky.

– I–g–e–n–e–em – accompagnirozott Ottó a fönnebbi hangjegy szerint, s
kábult elragadtatásából hirtelen eszméletre térvén, boszusan sujtott
homlokára.

Vildeczky és Ottó közt gyönyörü duette készült; csak a karnagyi jelt
várták, – mi onnan sejthető, hogy egy harmadiknak nehéz volt volna
megesküdni: mellyik hasonlit jobban uj kapuhoz; azonban Verebesy
leleményessége segitett a kölcsönös zavaron.

– Valóban – kezdé Verebesy, a részvéttel hajtogatván össze – nem tudom
örvendjek-e viseletednek, drága Ottó barátom, vagy kárhoztassalak? E
levél tartalma örvendeztet és sujt, szerencséssé tesz és
szerencsétlenné.

– Sujt?… szerencsétlenné? – csodálkozék Ottó.

– Hogyan – kérdé Vildeczky – nem értem, – és széles pofája egy arasznyit
nyult, szemeit kimeresztvén és száját a lehetőségig eltátván.

– Örvend – folytatá Verebesy – mert én történetesen csinos örökséghez
jutottam.

– Örökséghez jutott – viszhangozá Ottó.

– Hah! ah! – kiálta fel Vildeczky, s mennyivel imént meggyült izetlen
pofája, épen annyival csappant most rövidebbre, tátott száját
összekapván, azt egy idomtalan széles mosolyra alakitandó, s mintha
lúdczombot evett volna, szinehagyott ajkait megnyaldosá. – Örökség! –
kiálta fel még egyszer.

– De más részről szomorú csapás érte szegény Ottót.

– Igen, engem – vága közbe Ottó.

– Hogyan? kérdé Vildeczky, s alsó álla ismét lejebb sülyedt.

– Mert – mond Verebesy – az elhunyt, ki után öröklöttem, Ottó testi
lelki barátja volt.

– Testi lelki barátom volt – viszhangozá ismét Ottó, és száraz szemeit
dörzsölgeté.

– Majd vigasztalni fogjuk, csak az első bánat enyhüljön, – dörmögé
Vildeczky, s távozása közben örvendetes oldaldöféssel sugá Verebesy
fülébe. Nem ollyan nagy szerencsétlenség biz – ez – s mintha talpraesett
elmésséget hozott volna létre, kaczajával terjedelmes hasát mozgásba
inditá, s távozék.

– Végre elment az a hustömeg – sohajtá Verebesy.

– Te csupa arany, te született lángész vagy – mond Ottó.

– És te valóságos sweitzi borju.

– Az igaz szinte bakot lőttem.

– Miattad hazudnom kelle.

– Eh! – biztatá Ottó – annak ki tudja, hol veszed hasznát. –

– Mikor jön meg eszed? – korholá Verebesy Ottót – tudod-e, millyen
kellemetlen helyzetbe hoztál Louizenál?

– Louize?… hát megtörtént?… megkérted?

– Igen.

– Pokol és kárhozat! Én főbe lövöm magamat, én nem… nem veszem el… De te
is… oh!

– Ne tüzelj – csöndesité Verebesy – hisz csak a bevezetésnél voltam, még
csak annyit mondtam volt el, hogy kérő vagyok; de nem hogy kié; midőn
legényed szinéből kikelve rohant be, s engem csaknem frakkomnál fogva
hurczolt ki, én azt hittem: legalább is életnélkül foglak találni;
azonban csak ész nélkül találtalak, ez nem lepett meg.

– Nem tudja, ki kérője valál? Jó; de ezután sem tudhatja meg. Kérd
másnak kit soha sem látott, ki nem is létezik; kérd Pityi Bandinak,
igazolva lész te is. Kérd meg akárkinek, csak nekem ne.

Verebesy gondolkozott.

Szünet.

– Mennyi pénze is van? – kérdé Verebesy.

– Louizenak? Rögtön hetvenezer ftja.

Verebesy ismét gondolkozott: E hatásra nem számitott és még is jól
sikerült hazudságom az örökség iránt.. hm! mit veszithetek? vagy mit
koczkázok?… Ezen rövid elmélkedés után Ottóval kezet szoritván távozott.

Ottó a bárókisasszony iránti ábrándal telt el.

Felkeresésére indult, mert barátja levele 7-ikén kelvén, ma már 22-dik s
igy elég idő, hogy az érdeklett kisasszony tömérdek akadály mellett is
Pesten lehessen.

– De hogy találom meg?… Neve nincs e levélbe megirva… gondolkozék Ottó.
– Mindegy! meg fogom, meg kell találni! ezzel elrohant.

Ottó végig szaladt minden utczán; minden ismeretlen szép hölgyben az
érdekes bárókisasszonyt látá; a szebbeket nyomon követé, este a
szinházban minden páholyt, tám- és zártszéket végig pislogott,
meg-megakadt tekintete egyik vagy másikon, szive hangosan biztatá: ez ő!
De hitében csalódott, mert fájdalom! rá senki nem coquettirozott, pedig
a báró kisasszonyt arról remélé megismerni. Fáradtan és boszusan tért
nyugalomra.

Másnap ismétlé kutatásait, hasztalan!

Harmadnap bele fáradt, s azzal vigasztalá magát, hogy a véletlen majd
utjába hozza, vagy a hölgy levelével fel fogja kerestetni.

Társai zaklatására Ottó falura rándult. – Három napi ott mulatása alatt
nyugtalanabb volt, mintha a fővárosban ez alatt új alkotmány iránti
kérdés döntetnék el.

Hazaérkeztekor asztalán egy levelet talált.

– Ki hozta e levelet? – kérdé legényétől.

– Bérszolga az angol királynőből – lön a válasz.

Ottó egy pillanatig sem késék, hanem diadalérzettel rohant egyenesen az
angol királynőbe.

– Van-e itt egy bárócsalád szálva? – kérdé a kapust.

– Igen, uram, több is – viszonzá a kapus.

Ottó zsebeihez kapott, a levelet bontatlan hon feledé.

– Szép kisasszonnyal – mond Ottó felvilágositáskép a kapusnak.

– Van több szép kisasszony, – felelé a kapus alázatos, de fondorkodó
pofával.

– Eh! az ördögbe! én csak egyet keresek.

– Nevét kérem, majd kikeresem könyvemben.

– Nevét,… nevét? – viszhangozá Ottó – Zágrábból való.

– Zágrábból? Az már más, igy minden tisztában áll.

– Hányadik szám alatt?

– Már egy alatt sem; elutaztak – mond nyugodtan a kapus.

– Elutaztak? Elutaztak?! – ismétlé Ottó s belé halványult.

A kapus tekenősbéka-köpenybe zárt nagy ezüst óráját megtekintve mondá:

– Még csak öt percz mulva fognak utazni, a gőzös tizenkét órakor indul.

– Tehát Bécs felé – esék szavába Ottó.

– Szolgálatára – fejezé be a társalgást a kapus, és állát, ollykép
illeszté a két marokra szedett buzogányhoz, hogy annak ezüstös fejét
szakálla elárasztá.

Ottó egy ott ácsorgó bérkocsiba pattanva kiáltá:

– Gőzhajó.

A bérkocsis lovai közé csapkodott.

– Jegyet Bécsig – lihegé Ottó a gőzhajóhivatalban.

– Már késő – viszonzá egy nyuzott pofájú, s nagy Vatermörderes
hivatalnok.

– Arra ne legyen önnek gondja.

– Ne legyen? – de van.

E pillanatban a gőzhajón csöngettek. Ottónak minden kongás velejéig
hatott: midőn a csöngetés megszünt, a vér egész testéből fejébe
zsibongott.

– Hallá ön? – mond a hivatalnok, mutató ujját homlokához emelve.

– Harmadik? – kérdé Otto.

– Második – mond a hivatalnok.

– Jegyet hát! – orditá Ottó torka szakadtából, s alig ált lábain az
őrült indulatnak miatta.

– Ne csináljon hát ollyan lármát, – csöndesité a hivatalnok Ottót – biz
összeorditja az utczagyerkőczöket – és szokott lassusággal nyult
testének azon részéhez, hová a természet bő áldását leginkább pazarolta,
azaz; füléhez, s az oda szurt tollat elővonván, hidegvérrel perczegeté
hét szint játszó körmén.

– Gyorsan, öt pengő jutalma – rebegé Ottó s keble szorult.

Mintha egy lomha álatot felkorbácsoltak volna, olly hatást gyakorolt a
derék hivatalnokra Ottó ajánlata. Egy pillanat alatt a jegy ki volt
adva.

Harmadik csöngetés.

Ottó rohant – kendőjével inte, a matrózok a köteleket bevonták, s a hajó
ép azon pillanatban, midőn Ottó a korlát végéhez ért, orra előtt
megindult. Ottó nem gondolkozott, hanem egy elszánt ugrással – az egész
társaság rémülésére – a hajó fedezetén volt. Mint ki hosszú üldözés után
nyugpontra talál, úgy érzé magát Ottó; lankadt tagjait a kényelmetlen
zöld lóczán végtől végig nyujtá, s jobban lihegett, mint egy ezüst
billikomot nyert agár, kitüntetése pillanatában. Bezzeg nem volt ám első
gondja, a kaland folytatásához látni.

Nehány percz nyugalom s két pohár xeresi Ottót tökéletesen talpra
állitá.

Ottót kérdésekkel ostromlák; ő válasz helyett szemeit a hajó fedezetén
körüljártatá, azon talánnyal: vajjon mellyik ő? Azonban tisztelet,
becsület az egész társaságnak; de ő ugy találta, hogy egy sincs ott;
kiért ennyi áldozat érdemes lett volna.

Egy jó ismerőse s tulajdonkép kartársa Ottónak lépe hozzá, s feltünő
megjelenése iránt kérdezősködék.

Ottó hiven elmondá az egészet, azzal rekesztvén be beszédét, hogy egy
hölgy ha az emberbe szerelmes, csak megérdemel egy kis áldozatot.

– És hová való? – kérdé ismerőse.

– Zágrábi – mond Ottó.

E szóra: zágrábi – egy ifju, ki eddig nyugodtan tekinte a hullámokba,
megfordúlt, Ottót karon ragadá, s szótlan vezeté egy elég koros, de
mindazonáltal vöröshajú és szeplős hölgy elé.

Ottó szemközt állván a hölgygyel, a hideg hátán végig borsódzott; agyát
azon kinos gondolat metszé át: „ha ez ő?“

– Ismered ezen urat? – kérdé a hölgytől mogorván az ifju.

– Nincs szerencsém – mond a hölgy, s ártatlan mosolyánál sárga fogai
kiríttak fehér ajkai alól.

– Miért remeg ön? – kérdé az ifju, Ottót.

– Legyen meggyőződve, koránsem a félsz miatt hanem a csalódás, a
meglepetés, egy tündérálombóli ébredés.

– Ön rágalmazó.

– Uram!

– Szemtelen.

– Uram!

– Hazug.

– Ah ez sok! – kiálta Ottó kezeit ökölre szoritván.

– E hajón – mond az ifju – nincs más zágrábi, mint én és nővérem, mi
valánk az angol királynőben szálva.

– Nagysád! – mond Ottó a hölgyhöz fordulva – én Ledéri Ottó vagyok.

– Minő arczátlanság! – kiáltá a zágrábi ifju.

– Uram! – mond Ottó – utoljára ismétlem mérsékelje ön magát.

– Mintha e nevet emliteni hallottam volna – vága közbe a hölgy.

Ottó jobban szeretett volna ismeretlen maradni, megszökni; de e botrány
után igazolnia kelle magát.

– Nagysád – kezdé Ottó ismét – egy levelet volt kegyes Jeszerszky Imre
barátomtól hozni, az angol királynői bérszolga legényemnek adá és én
tisztelkedni sietvén, értesültem, hogy nagysádtok e pillanatban Bécs
felé indultak. Ennyi az egész.

– Ah! – mond a hölgy – itt tévedés van.

– Hála Isten! kiálta fel Ottó, magáról feledkezve.

– Mi az? – kérdék hölgy és ifju egyhangulag.

– Na igen, legalább igazolva vagyok!

– A levelet – mond a hölgy – báró Améli Rozália hozá, szép gyönyörü
teremtés; kár, hogy nem látta.

– Szép, gyönyörü? – esék szavába örömteljesen Ottó.

– Magányszálláson valának egyik rokonuknál, folytatá a hölgy – s tőlem
küldé önhöz az érdeklett levelet. Ismétlem: kár, hogy nem látta.

– Hát már késő.

– Nyolcznapi Pesten mulatásuk után ma tértek vissza.

– Pokol és kárhozat! édes úrnő bocsánatot kérek.

– És én szinte; – mond a zágrábi ifju – félreértés volt.

– Keserü félreértés, dörmögé fogai közt Ottó, s mint a leforrázott eb
sompolyga el.

Mi természetesb, mint az, hogy Váczon kiszált, egy bakancsos káplárnak
egész szótárát kimeritvén. Midőn parton volt, jobban érzé magát mint
tengeri vihar által hányt-vetett utas, ha egy maroknyi szigetre kap.

Volt elég ideje a történtekről gondolkozni; de ő azt nem cselekvé, hanem
a történendőkről tervezett, mert hallá hogy Róza szép, gyönyörü! s midőn
a vaspályán visszatért, nagy dolgot határzott.

– Postalovakat Tétényig – mond hazatértekor bámészkodó legényéhez, s egy
óra mulva uton volt. – Ha belefogtam, kiviszem, élek vagy halok, de
magamat ki nem nevettetem! – elmélkedék az uton, s haladt.

Pápán értesült a fogadóban, hogy egy bárói család csakugyan ott
éjszakázott, – ő sietett, s minden állomásnál kérdezősködék.

Zala tündér vidéke, a szebbnél szebb hegyek, a Kisfaludy Sándor által
olly szépen megénekelt várromok, a Balaton, regényes lelkét annyira
eltölték, hogy ott kissé késedelmezni, vágyának ellent nem álhatott, s
igy történt, hogy az alig negyed órányira előtte haladó Améliékat be nem
érheté.

Zivataros éj következék, s ez Ottót Keszthelyre szoritá, hol az
elhagyatott fogadóban semmi árért szobát nem kaphata, – kénytelen volt
egy katonatisztet megkérni, hogy szállását vele megossza, ki azt
szivesen teljesité.

Ottó estelinél elbeszélé kalandját, a tiszt is sok hasonlót regélt, s
egyik palaczk pezsgő a másikat érte, mindaddig, mig embereink fedél
alatt is emberül eláztak. Voltatok-e valaha részegek? Bocsánatot kérek e
pórias kifejezésért; most jut eszembe, hogy részeg csak szegény ember
lehet, s csak nyolcz krajczáros bortól, de mi, kik, Cliquot, Silleri
Jaquesont, bordeauxit, Chatau Laffittet, és madeirát iszunk; iszunk az
öntudat hanyatlásáig, iszunk estétől reggelig, iszunk az ablak- és
fejbezuzásig, iszunk a botrányig, – mi csak jókedvüek lehetünk, de
részegek soha; mi urifaj kárhoztatjuk a részegséget, s ha cselédeink
valamellyike, – tudniillik a kinek van, mert a ki ur, nem következés,
hogy szolgával is birjon – mondom, ha egy cseléd magát jó kedvből, vagy
bánatból vagy alkalmilag le találja inni: mi urak atyailag és bottal és
veréssel jó utra törekszünk korbácsolni őt. Ismételve bocsánatot kérek.

Tehát voltatok-e jókedvüek. Éreztétek-e kellemeit azon helyzetnek, midőn
a szobaboltozat a padló helyét elfoglalja s a fő lábaitokról leüt?
Voltatok-e valaha olly jókedvüek, hogy egy emberben egész sereget
láttatok, s a falon függő mázolások szemeitek előtt tánczra keltenek?
Illy jókedvü lehete a természet, midőn a nyomort alkotá, s illy
jókedvüek lőnek az egy szobába szorult Ottó és tiszt, midőn
kalandterveiket egymásnak elmondák. Nyelvök lassan akadozni kezdett,
erejök elhanyatlott, szemök lecsukódék s tovább álmodák az elkezdett
tárgyat.

Még nem alvák ki mámorukat, vagyis jókedvök első fokát sem, midőn Ottót
felzaklaták azon tudósitással, hogy a postalovak készen várják.

Ottó felriadt, öltönyt ragadott, kocsiba veté magát, megmondá: merre
vigyék, és ismét elaludt.

Csáktornyán, midőn lovakat válta, értesült, hogy az érdeklett utasok,
kik után olly nyakra-főre rohan, még egy óranegyed távolságra sem
haladhatának. Ottó örvendett hogy végre a horvát széleken eléri őket,
sürgeté az indulást. Már kocsiba veté magát, a borravalót kiosztogatá, a
kocsis már lovai közé csapkodott, midőn egy nem várt véletlen utját
meggátolá.

Egy megyei biztos és két legény tajtékzó ménen vágtattak felé, s
kocsiját körülfogák.

– Elértük ugy-e, szökevény? – mond a biztos, Ottóhoz irányozva dörgő
szavait.

– Szökevény – mond Ottó – csak annyiban vagyok, hogy biz nem értem rá
ismerőimtől bucsút venni.

– Szobatársadtól sem Keszthelyen úgy-e?

– Sajnáltam felköltni bizén, jóizün aludt.

– És te használád – –

– Mert siettem.

– Igen? kalandor.

– E szerint tudja, – mi járatban vagyok? – igen kalandom van. Hajts.
Legények! mellé, s ha moczczanni mer, kötözzétek meg.

– Tán részeg az ur? – mond Ottó – vagy én nem aludtam még ki magamat.

– Vissza Keszthelyre! – ada parancsot a biztos, s előre lovagolt, nem
várva sem kérdést, sem választ.

Ottó látván, hogy több tréfánál a dolog, pattogni kezdett, de nem
használt: rudját csakugyan visszafelé forditák.

– Mondom nektek – harsogá torkaszakadtából – tévedésben, iszonyú
tévedésben vagytok; tán más az kit kerestek?

– Majd megválik – mond az egyik legény, büszkén simitva végig nagy
bajszát.

– Halljátok zaklató ebek! én nem vagyok az, kit kerestek.

– Akkor majd szabadon bocsátják – viszonzá egykedvüen a legény.

– De nekem nincs veszteni való időm.

– Arról nem tehetünk; mi kötelességünket teljesitjük.

– Úgy járjatok, rablók, fosztogatók, utonállók után.

– Hát kigyelmed ugyan micsoda? – enyelge a fiatalabbik legény.

– Mit?.. hát rablót… tolvajt néztek ki belőlem.

– Nem nézünk mi az urból semmit is ki, hanem majd benézünk az uti
levelébe.

– Nincs; azt hiszem, Magyarországban vagyok.

– Nincs ugy-e? Tudjuk már, miféle madár. Dejszen hiába bujik előttünk
uri bőrbe, megismerük mi már a gazembereket!

Ottónak hangját az indulat elölé.

– Sok illyen urforma zsiványt vittünk mi már be – folytatá a legény.

– Uraim! – mond Ottó a legényekhez – hát alkudjunk meg, mert én sietek;
mit kivántok szabadságomért.

– Nem alkuszunk.

Ottó nem tudott mit tenni, tehát átengedé magát átkozott sorsának, meg
nem foghatván, miért lön rabbá, – és gondolkozott, gondolkozott, mig e
szokatlan teher alatt, mig az elmult éj kiállott viharai miatt ismét
elalvék.

Ébredtekor Keszthelyen találá magát; kocsija előtt a biztos, két legény,
szolgabiró s tiszt állottak.

Ottó a tisztet megpillantván, enyelgve mondá neki.

– Nézd pajtás! ismét itt vagyok.

– Vártam – viszonzá a tiszt.

– Megvallom, – enyelgé Ottó – bár mi édesen töltém is veled az éjt, most
nem szivesen jöttem.

– Azt ugyan elhiszem – felelé a tiszt, s ezzel a szolgabirót kötelessége
teljesitésére inté.

– Ön – mond a szolgabiró, Ottóhoz fordulva – tolvajsággal vádoltatik.

– És ki merészelne? – kérdé Ottó, kihivó pillanatot vetve környezőire.

– Én – vága szavába a tiszt.

– Ön – csodálkozék Ottó.

– Igen, én. Uraim! e felső öltöny enyém.

Ottó végig pillantá magát, s tapasztalá, hogy idegen öltöny van rajta.

– Valóban – mond Ottó – a sietség.

– Zsebében – hétszáz pfrt volt – folytatá a tiszt.

– A biztos megvizsgálá, s épen annyi találtatott benne.

– A mámor – védelmezé magát Ottó.

– Dejszen – mond a szolgabiró – mámorból hétszáz pftot nem lopunk.

– De nem is feledünk – viszonzá Ottó.

– Annál kevésbé.

Tessék hát megvizsgálni – folytatá Ottó – itt hagyott öltönyömben egy
tárcza van.

Ugy lön.

– Im kulcsa; – mond Ottó – ezerötszáz pengő tartalma.

– A tárcza megvizsgáltatván, csakugyan ugy találtatott.

A tiszt engedelemkérések közt ugrott a nyakába.

Ottó nevetett a tréfának.

Ottó és a tiszt ujra barátságot kötének.

A biztosnak egyetlen nehézsége volt. – – Ottótól utlevelet kért.

Ottó vagy két darab Veitenhiller aláirással ellátott utlevelet
csusztatott markába titkon, a a biztos nemcsak megelégedett vele, hanem
egy saját aláirásával ellátottat is sziveskedett nagyobb biztositás
végett Ottónak adni, azon megjegyzéssel, ha netalán valahol akadna egy
olly nem elég becsületes tisztviselő, ki Veitenhiller aláirását nem
eléglené.

Ottó bucsút vett embereitől és Zágrábig háboritlan folytatá utját,
kisebb nagyobb kellemetlenségeket ki nem kerülhetvén.

A Vadászkürt fogadóban megszálván, első gondja lön, Imre barátjának
megjöttét tudtul adatni, s fél óra mulva a rég nem látott karjai közt
pihent.

– Örvendek, – kezdé Imre az öröm kölcsönös kijelentése után – hogy
nászomon jelen lehetsz.

– Hogyan?

– Holnapután tartandom.

– S menyasszonyod.

– Ugyan ő.

– Améli Róza?

– Ő!

Ottó egy pohár hideg vizet disputált magába, mert a guta környezé.

Szünet.

– Most jer – kezdé Ottó, nyugodtságot szinlelve – mutass be arádnak.

És lábai reszkettek, mintha sulyos betegség után kapott volna lábra,
midőn Róza ajtaján bekopogtattak.

Oh mi szép volt! hiába törekedett Ottó benne hibákat felfedezni: ő szép,
s imádandó volt!

Ottó látta, nincs mit csinálni; hibájából erényt tön, s ugy viselte
magát; mintha barátja nászünnepélyére jött volna. És szemtanuja volt,
barátja miként vezeti oltárhoz az angyalt.

Midőn visszatértek erősen, elhatárzá nősülni, s képzeletében már boldog
volt Vildeczky Louizéval.

Pestre érkeztekor rögtön Verebesyhez rohant e szókkal:

– Kérd meg Louizet, szándokom változhatlan.

– Már késő – viszonzá ájtatos kifejezéssel Verebesy.

– Hogyan?

– Már megkértem; a kezdett müvet be kelle fejeznem, s minthogy a
véletlen, vagy is ügyetlenséged a levéllel kezemre játszá, az öreggel
könnyen el lehetett hitetni örökségem, s ez a dolgot könnyité.

– És? – esék szavába Ottó.

– És én megkértem számomra; ő igent, az öreg is igent monda… egy hét
mulva lakodalom.

– Légy boldog – mondá Ottó, s midőn szállására tért, annyi küzdés, annyi
csalódás jutalmát látá, ajtaján egy felszegezett idéző levelet
pillantván meg. E keserüségében felsóhajta.

– Miért nincs egy millió örökségem, és miért nem nősültem huszonkét éves
koromban?!



HÁROM JÓ BARÁT.

Tivary Árpád – úr volt.

Huszonöt év, tizenkétezer forint évi jövedelem, csinos külső, tiz iskola
s jó négyes hajtanitudása, több, mint elég arra, hogy valaki úr legyen.
– Árpád az elsorolt tulajdonoknak bővében volt.

Ő tudta, hogy úr; de nem akart mindennapi úr lenni; s hogy a
mindennapiságból kiemelkedjék, ahoz hiányzott – esze, mit Árpád
önmagának szerényen be is vallott.

– Ennyi előnyök mellett, kiálta fel gyakran, elvesszek-e a tömegben?!…
Nem, soha! – Felkiáltott, és nagyokat készült tervezni; de a készületnél
tovább sohasem ért. Fejét is akarta törni, de minden erőfeszités után is
csak az akaratnál maradt. Adott ebédeket: étkeit dicsérék, nem őt; drága
lovakat szerzett: fogatát bámulák, nem őt; pedig ő szeretett volna
bámultatni.

Ha valakit dicsértetni hallott, vagy csak említtetni is, mindig
felsajgott keblében e kérdés: Miért nem vagyok én, kiről most beszélnek?

Igy teremt magának gondot, a kinek nincs.

Árpád, ki kellemesen élhetett volna, megkeseríté napjait, s a vágyba:
hogy feltünjék, csaknem belebetegvék, midőn a véletlen egy pajtását veté
hozzá.

A vendég Ajtay Kálmán, szomszédbeli közbirtokos volt.

– Ej de czifra vagy! kiáltá Árpád, midőn vendége pörge kalapját ugy
vágta az asztalra, hogy körötte a por felhőkint emelkedék a boltozat
felé.

– Elhiszem; viszonzá Kálmán, agarászostorát kalapja mellé inkább dobván,
mint fektetvén, s rövid dolmányának kigombolása után a pamlagon végig
terülvén s ballábhegyével a jobbon levő sarkantyút kedélyesen pengetvén
– megis bámultak Pesten.

– Megbá.. á.. multak? kérdé felvillanyozva Árpád.

– De még hogy!? Hm, eredeti! hej de magyar legény! ez ám ügyes termet!
csinosan áll rajt a ruha!“ és számtalan hasonló megjegyzést hallottam
uton és utfélen; a szinházban tetőtűl talpig néztek, a páholyokból rám
látcsöveztek; szóval, ha vesztegetni való időm volt volna, térem volt
szerencsétcsinálni.

Árpád magán kivül kezde fel, s le járkálni.

Kálmán tömérdeket fecsegett, de Árpád többé nem hallott semmit. Forrongó
keblébé eszmeszikra dobaték; s most eddig korlátolt lelke előtt megnyílt
a tér gondolkozni. A gondolat terveket, s ezek tetteket szültek.

Néhány óra mulva a megyei székvárosban szabó, szijgyártó és kalapos
Árpád úr számára dolgozott.

Ötöd napra sallangokkal elborított négyes csöngetve állt elé. Árpád
kezébe ragadá a gyeplőt, s miután sujtásos huszára és lobogós ingű
kocsisa a hátulsó ülést elfoglalák: hosszú ostorát kibocsátván, kettőt
pattantott, a szilaj állatok ágaskodva kapták el a kocsit – Pestre
utazott.

A fővárosba érkezvén, pitykés dolmányt, rojtos nyakkendőt, pörge kalapot
és sarkantyus csizmát ölte; kezébe aczélsúlyu agarászostort vön, s
feszes léptekkel kezdé az utczákat méregetni. Sok szem akadt meg rajta,
mi szívemelőleg hatott rá.

A szinházban kihivólag tekinte körül, de a dalmű folyama alatt a
zenehangokra bokáit kezdé összeveregetni. A sarkantyupengés környezetét
élveiben zavará; s ő, látván, hogy minden szem rászegezve: műtétét még
erősben gyakorlá, minek természetes következménye általános pisszegés
lön. Legnagyobb szerencséjére az előadást megúnta, s nem várá be, míg
mások mutatnak útat, hanem kalapját fülére, két kezét zsebeibe vágva,
öntetszőleg lépett kifelé, s egy keserves betyárnótát fütyörészve ment
estelizni.

Itt egészen jól érezte magát. Beléptekor a hatás elvíhatlan volt: minden
arcz feléje forditva, a pinczérek eléje rohannak. Patikárus Károly szeme
közé hegedül, és Árpád boldog! Elragadtatásában a zenészeknek ötvenest
dobott; ez elég volt arra, hogy néhány percz mulva a zenészek körötte, s
több vig czimbora mellette, működjenek. Az asztal el lön halmozva
szurkosnyaku üvegekkel.

Árpádnak fogalma sem volt még olly diadalról, minőt ma aratott.
Egészségére poharak ürittettek, kedvenczdalát kérdezgeték a hangászok s
nagyságolák, a pinczérek meg csak ugy szórták a bárói czimet.

Szétoszláskor társai, fogadós, pinczér és zenészek holnapra is kikérék a
szerencsét; s nem is tarthatta volna őt vissza semmi, hisz ez életben
még igy ki nem tüntettetett soha. Leírhatlan örömére következő este mind
együtt találta, a kiket találni ohajtott, s kezdődék az estelizés ott,
hol hajnalban végződött.

Harmadnapra Árpádnak barátai, adósai, sőt bámulói is valának. Barátai,
kiket jól tartott; adósai, kik tárczájokat otthon feledék, de
divaturacsok valának, fogatokról, agaraikról, külföldi utazásról s eme
grófnő, vagy ama bárónő estélyeiről csevegtek; bámulói pedig azok,
kiknek marokkal szórta a pénzt. Mennyire tetszett neki, ha ajkai közé
szivart vön, hogy három oldalról ugyanannyi pinczér rohan lángoló
papirral feléje; a terembe léptekor kalapját, agarászostorát elkapkodva,
a legkitünőbb helyeket jelölik ki számára, a legizletesb étkeket
ajánlják, s intés nélkül mindig töltögetnek poharába. Kezdé érezni, hogy
– valóban úr!

Ismerői mind nevezetességek valának: Irmándy, salonhős, megigéré, hogy
őt a főrendű hölgyek termeibe fogja bevezetni, hol, mint kedves
eredetiség, igen örömest látott tünemény leend; Táskay, nagyhirü
festész, kérte, hogy a jövő műkiállitásra, mint remeket Árpád arczképét
adhassa; Árnyai, mint költő mutatá be magát, s igéretet tőn, miszerint
Tivary Árpádhoz egész füzet költeményt fog írni.

Kellet-e még több?… az úritermek előtte megnyilnak; arczképe a
műkiállitásba jő, s meg fog énekeltetni!

Ő birta e három nevezetes férfiú tiszta barátságát, s e kitüntetésért
lelkét adta volna nekik; de ők arra nem szorultak, barátságuk önzéstelen
volt, ők csak – erszényét vevék igénybe.

Lovai kiheverték az útat, kocsija rendbehozatott, s ő, gyeplőt ragadva
kezébe, felpiperézett cselédeit be, a salonhőst Irmándy urat pedig maga
mellé ültetvén, a városligetbe vágtatott. Kocsiskodási ügyességét sokan
nézegeték, mert talpalatnyi téren egyik nyolczast a másik után hallatlan
sebességgel csinálta meg. E mutatványra nagy közönséget csengetett
össze; izmos karával hirtelen megállitá a neki szilajodott négyest, a
gyeplőt kocsisának dobá, s leugrott barátja társaságában kis sétát
teendő.

A nézők közt egy hölgy szemüvegezé őt.

Árpád szoborrá lett.

Elragadó szépség, s választékos őszi öltözetben volt a hölgy; sötét haja
könnyedén hátra fésülve, szép vonásinak derűlt nyiltságot kölcsönzött,
kék szemei mosolygók s rózsaajkai nedvesek valának; arczán, minden
haloványság daczára, az ifjuság zománcza honolt. Fején a barna kalap
fehér fátyolával pongyolán volt lekötve; franczia szövetű tarka ruhája
alákigyózó széles szalaggal karcsu derekára szorítva, azon felűl pedig
könnyűden, sürű redőkben, nyakáig emelkedék, hol lehajtott batisztgallér
fehérlett; balkarán török nyakfátyola, s kis kezeit svéd keztyű fedezé.
Piperétlen öltözetén föllátszék azon úrias egyszerűség, melly nagyvilági
hölgyeknek annyira sajátjok.

A hölgy, látván Árpád meglepetését, elmosolyodék, s társnője karján
tovább sétált. Mosolyában annyi tündéries, mozdulatában annyi kellem
volt, hogy Árpádot tökéletesen megszédité.

– Ismered? kérdé Árpád, Irmándy karját megragadva.

– Hogynem? viszonzá a kérdezett.

– Ki ő?

– Balday Irma.

– Imádandó szép! – Mutass be nála.

– Néhány nap mulva.

– Boldoggá téssz.

– Azon felette örvendek.

Sokáig sétálgattak szótlanúl. Árpád merengett, Irmándy gondolkozott, s
csak időnkint – ha Irmával találkozának – löké Árpádot oldalba,
figyelmeztetvén őt:

– Ismét rád nézett.

Árpád sohajtott; szemeit a távozó után mereszté, és ujra sohajtott.

– Amott kocsira ülnek; kiáltá Irmándy.

– Siessünk nyomukba.

– Várj, míg a fasor vége felé lesznek; sokkal érdekesebb őket beérni,
mellettök elvágtatni, s őket, mint a gondolat, elhagyni.

Ez Árpádnak kedves inditvány volt; alig várta, hogy néhány száz lépésre
haladjanak az érdeklett hölgyek, midőn barátjával együtt a bakra
pattant, ostorát kiereszté, s villámkint érte be s hagyta el a díszes
városi fogatot.

– Ez, remélem, megtette hatását? kérdé Árpád, büszkén tekintve maga
körül.

– Tökéletesen; erősité Irmándy.

– Négy legjobb lovamat, agaraimat mind, s felül rá öt évet éltemből
adnék érte, ha most szólhattam volna vele.

– Mindezeknél olcsóbban fogsz e szerencséhez jutni; biztatá Irmándy, s
ajkai körül diadalmosoly lenge.

– Ha szerelmét birandom: e fogat tiéd.

– Részemről a lehetségesnél többet fogok megkisérteni kedvedért: a többi
aztán tőled függ.

– Mindent tanácsod szerint teendek.

– Ugy sok reményem van; ő igen megnézett, s ismételve pihenteté rajtad
szemeit.

– Azt magam is vettem észre.

– E szerint már feltüntél neki, s bárhol lásson ezentúl az életben, nem
leendesz érdektelen egyéniség előtte.

– Azt hiszed?

– Bizonyos vagyok benne. Oh! én ismerem a nagyvárosi hölgyek
gondolkozását, érzelmeit s izlésöket.

Oh be szép volt! – sohajtá nekiérzékenyülve Árpád, midőn szállására
értek.

– Lesz még elég alkalmad őt csodálhatni.

– Biztató szavaid is boldogítnak, hát még a való?! – Csak minél
hamarabb, kérlek, minél hamarabb!

– Te fel vagy hevülve, mindent elronthatnál; itt tervre és számitásra
van szükség. Nem kasznár úr leánya ez.

– Tégy, mint jónak látod; mond Árpád, s elérzékenyülve veté magát a
pamlagra; – kezedben tartod üdvösségemet.

– Az a kérdés, bízol-e bennem?

– Hát ki más fiában itt? nem vagy-e barátom, nem tennék-e meg én is
érted mindent?

– Ugy jól van; viszonzá Irmándy, s arcza ollyanná változott, mint
játékosé, ki sokat veszitvén, utolsó, de nagy tömeg pénzét teszi fel;
ezer indulat, félelem, remény és feszültség küzd keblében;… a kártya
esik – és nyer; a szem lángol, az arcz halovány lesz, az ajk rezg, s az
összeszorult kebel megtágul. Ilyenkor a vonások egészen megváltoznak.
Festessék le valakinek arczképe a kinos várakozás alatt, s a nyerés
perczében: annyira különbözni fog a két képben kifejezés, vonás, szem,
száj és homlok, hogy műértő, ha elhiszi is, mikép e kettő azonegy arcz:
a három percznyi időközt találandja hihetlennek.

Ilyenné lőn Irmándy; s ha Árpád e pillanatban történetesen szemei közé
tekint: a legnagyobb tapasztalatlanság mellett is észrevehetendé, hogy
ez ember ravasz, és ő áldozatul van kijelölve; de ő boldog
egyszerűséggel magához ölelé, igérvén és ajánlván neki mindent, mi csak
tőle telik.

Árpád életében ily nyugtalan még nem volt. Egyik perczben a
legcsekélyebb dolog is felizgatá, a másikban türelmes lőn, mint a
vértanu; most zajt, zenét és bort ohajta; később csöndes magányba
zárkozék; hol nevetett, hol meg sohajtozott; többé nem beszélt lovairól,
agarairól s egyéb falusi élvekről, hanem gyöngéd, érzelgő s néha még
költői dolgokról is.

– Gondoltam valamit; e szókkal toppant be Irmándy Árpádhoz, ki
elforgatott szemekkel merengett.

– Halljam, halljam! – kiáltá örömtelten Árpád, s az ajtót becsukta,
nehogy tanácskozmányuk zavartassék.

– Olvastál valaha regényt?

– Regényt?… várj csak… regényt? igen!.. „Erbiát“ és „Kárthigám
kisasszonyt“ –

– Magában véve mind a kettő igen szép; de az ujabbakból?

– Az ujabbakból?… nem, semmit.

– Azokból pedig megfognád tanulhatni, hogy a leggyöngédebb viszony, a
legforróbb szerelem oly lények közt, kik sohasem találkoznak, kik együtt
sohasem beszélnek, mennyeileg fejlődik.

– Miként lehet az?

– Ugy, hogy a levelezéstől egyenesen oltárhoz mennek.

– Az dicső dolog! hol árulnak olyan regényt?

– Majd hozok.

– Azt meg kell tanulnom. Ugyis már gondolkoztam arról, hogyan beszéljek
kedvesemmel, vagy miről? ki tudja, szereti-e a lovakat, vagy ért-e az
agarakhoz?

– Azzal mindenesetre Olaszország tájairól, dalművekről, franczia
irodalomról és estélyekről kellene társalognod.

– De mindezekből szót sem tudok.

– Majd én tanitód leszek.

– De addig?… én ki nem állom; hátha másba szeret?

– Irj neki.

– Igen…

– Enmagam szolgáltatom kezébe leveledet.

– De…

– Árnyai meg fogja írni.

– Felséges!… Minő boldogság, ha az embernek ily kitünő baráti vannak.

A levelet megirták; a regényeket meghozták, s Árpád órákat kezde venni a
dalmüvekből, franczia irodalomról és Olaszország tájairól.

Az első levélre nem jött válasz; de Irmándy sok szép dolgokat beszélt
Irma elragadtatásáról. E levelet egy második követé és igy tovább.

E közben Irmándyt nagy csapás érte. Egyik barátjáért kétezer forintig
jótállott, s az illető a pénzt felküldeni késedelmeskedék. Árpád
kifizette. – Máskor ismét lehangolt vala; sok fürkészés után Árpád
kitudta, hogy barátja pénzzavarban van, megnyitá számára tárczáját.

Egy reggel nagy diadallal lép be Irmándy.

– Te jó hírt hozasz; arczodról olvasom – kiáltá Árpád.

– Sokkal többet.

– Nos?

Irmándy, válasz helyett, zsebébe nyult, rózsaszinű levélkét vona elé s
azt magasan a légbe rázogatá, mondván:

– Kitől jön?

Árpád őrültkint rohant rá, a levelkét kikapá kezéből, s ajkához nyomá.

– Áh! be illatos!…

– A tartalom, a tartalom? kiáltá Irmándy.

Árpád feltöré, s a következő sorokat olvasá:

„Sokáig küzdtem – ön győzött. Szivjósággal és érzelemmel telt levelei
meghatottak: Ön férfi, ön boldog! tehát akarata szerint; engem
előitéletek, világi szokások korlátoznak; nekem csak érezni szabad, de
szólni nem. Jól tudom, e sorok irásával az illem ellen vétek, másrészről
biztosítva levén ön lovagiasságáról, meg vagyok győződve, hogy tettem –
titka fog maradni. Először láttam önt a városligetben, e nap feledhetlen
lesz örökre! Ah azóta lelkem előtt sok minden megváltozott. Isten önnel!

IRMA.“

Árpád magán kivül volt.

Irmándy papirszeletkét vagdicsált. Hosszú szünet után Árpád felkiálta:

– Nem, nem! tovább ki nem állhatom, hozzá kell mennem…

– Boldogtalan! midőn ügyed ily jól kezdődik; midőn a legszebb folyamatra
van kilátás: akarnál mindent elrontani? Egyébiránt tégy tetszésed
szerint; de akkor én semmibe sem avatkozom többé.

– Kérlek ne hagyj el; legyen akaratod szerint. Szólj hát, mit tegyek?

– Folytatni a levelezést, s vigyázz, hogy utczán vagy nyilvános helyeken
a leányt zavarba ne hozd viseleteddel. Ilyesmit kér soraiban is.

– Igaz.

– Tedd, mintha nem ismernéd, meglásd ő is hasonlót teend.

– Meddig türjek igy?

– Hát nem vagy boldog? vonzalmát birod, s erről bizonyos vagy; hadd
verjen ez előbb mély gyökeret, a többit az idő, vagy valami véletlen
hozandja meg.

– Igen soká tart.

– Ennek igy kell menni. Te, az igaz, elég zajosan élsz, környezőid
tekintélyes egyének, de mégis hiányzik még sok ahoz, hogy a
divatkörökben elfogadjanak.

– Például?

– Társalgási modor.

– Elég ideje, hogy tanulom.

– Még mind kevés.

– Két egész regényt kiolvastam.

– Az is kevés. Aztán még a mellé eredmény szükséges. –

– Ezt nem értem.

– Lásd, én párbaj által, s Árnyai világhirű költeményével ütött zajt.

– Hát verekedjem?

– Ki mondta azt?

– Verseket nem tudok írni.

– Ne törd ezeken fejedet, majd nyilik tér, csak alkalomra kell várni.
Most kizárólagos dolog a levelezést folytatni.

– Legyen hát.

És a levelezés több napokig folyt. Annyi levélbért, mint Árpád, az
összes magyar kereskedelem alig fizetett.

Magány óráit sem vesztegette hasztalan; megkisérté a verselést. Ez
borzasztó munka volt! Három egész tollat szétrágott, mialatt az
izzadásig kifárasztá magát, s két sort össze nem birt hozni, eszméről
szó sem lehetett.

– E pályán nem üthetek zajt! kiáltá kétségbeesetten; pedig zajt kell
ütnöm, zajt minden áron!

Irmándy betoppant.

– Barátom! kezdé Árpád könnyebbült lélekzettel – még nem mondád el nekem
párbajodat, mely téged nevezetessé tőn.

– Áh! az egyetlen a maga nemében.

– Kiváncsi vagyok.

– Az egész rosz élczből eredt.

– Halljam.

– Egész világ előtt ismeretes valék, mint biztos jó lövő. Olvastad
„Monte Christot“?

– Nem.

– Az a kártya-szemeket lődözte ki, én nagyobb tökélyre vivém: tömérdek
szem láttára nevemet lőttem ki egy deszkába.

– Hallatlan!

– Egy férfilakomán, hol hires vivók, nevezetes lövők és számtalan
főrendüek voltak, engem dicsérgettek. Báró Tavaszi egyszerre felkiálta:

– Irmándy jó lövő – de gyáva!

Minden csepp vér fejembe szökkent.

– Igen; ismétlé ő.

Az egész társaság zúgott.

Nem tudtam mit kezdjek?

– Im, folytatá, kése hegyére almát szurva – le meri ön ezt lőni? – s
kezét magasra kifeszité.

Én szó nélkül ugrottam a pisztolyokhoz; vont csővet szegzék neki, s az
almát szétlövém.

– Helyes! éljen! gyönyörű! – hangzék mindenfelől.

– Mer-e ön hasonlót tenni? kérdé báró Tavaszy – néhányszor én is lőttem
már feketét.

Kissé meghökkentem.

A társaság kaczagott, s ez engem felingerelt: indulatosan szurék késemre
egy almát, s kezemet kifeszitve, harsogám:

– Lőjjön!

Most a báró hökkent meg, s a társaság elnémult.

– Lőjjön! ismétlém.

Ő vonakodék.

– Uraim! szólék a társasághoz – im látják, ő a gyáva!

Ezt kihivás követé.

Boldog, boldogtalan kiváncsi volt a kimenetre.

Másnap tömérdek tanuk, becsületbirák és segédek kiséretében a hely
szinére mentünk. Néma komolysággal adták kezünkbe a fegyvereket; mi
hidegvérűen egymást czélba vevők, s előre lépegeténk.

– Én, mondám, ellenemet le szoktam fegyverezni. A pisztoly kezemben
eldördül, s kilőttem báró Tavaszy kezéből pisztolyát a nélkül, hogy
egyetlen hajszálát sértettem volna meg. Ekkor hozzá rohanék, jobbomat
nyujtám neki e szavakkal:

– Ön nem gyáva, ön valódi férfi. Azután barátokká lettünk. – Ennyi az
egész.

– Ez aztán, sohajtá Árpád, elhiszem, hogy zajt ütött! Áh! ha én is ugy
tudnék lőni! De mindegy, mégis inkább ezt választom, mint a versirást. –
Víni fogok.

– De kivel?

– Az mindegy, majd találok valakit.

Egy szép délelőtt Árpád sétálni indult, s történetesen egyedül. Midőn a
bálványutczából a zrinyiutczába fordult, egy első emeleti ablakban Irmát
pillantja meg. Darabig határozatlan állt; kissé okoskodott, azután
csizmáját kendőjével végig veregetvén, egész elszántsággal a kapun
berohant.

Balday Irma ép újonan érkezett olvasmányait lapozgatá. Könnyed
pongyolája kecseit csak emelé.

Az ajtó feltárul, Irma megdöbben, s a belépő Árpád sarkantyúit kezdi
összeveregetni.

Irma kérdőleg tekint az érkezőre, Árpád zavara nőttönnő.

– Kit keres ön? kérdé a hölgy.

– Én… kegyed… aztán utolsó levele – hebegé Árpád, kalapját összevissza
forgatván, s mindig egy lépést közeledve Irma felé.

A hölgy ijedten viszonzá:

– Atyám nincs hon.

– Annál jobb.

Irma távozni akart; Árpád utját állotta.

– Nem; most – vagy soha!

Irma reszketett félelmében.

– Lássa, mond Árpád, én nem tanultam regényekből beszélni, sem
tánczmesterektől hajlongni…

– Uram!

– Nevezzen Árpádnak, mint leveleiben, tevé hozzá; e megszólitás nekem
jobban tetszik.

Irma egész testében remegett.

– Meg van zavarodva? mond Árpád; elhiszem, én is ugy vagyok: minden
kering velem; nem látok semmit, csak kegyedet.

Irma kétségbeesetten tekinte körül, nem tudván, őrültnek tartsa-e ez
embert, vagy gonosznak! mindkettőtül egyiránt félt. Nem mert kiáltani,
de futni sem mert.

Árpád érthetlenségeket zavart össze.

Irmát ájulás környezé, vére hűlni és szemei homályosulni kezdettek, még
egy percz, és ő eszmélet nélkül omlik le. Ily szorongás közepett
hirtelen elkiáltja magát:

– Vilmos! Vilmos! – és a belépő ifju elé rohant.

Az érkező, Irmát kezen ragadá, s látván, mikép remeg a szegény lyánka,
megvetéssel kérdé:

– Ki ez a szemtelen? és mit tőn, hogy ennyire remegsz?

– Szemtelen? kérdé Árpád.

– Szemtelen, tolakodó! viszonzá az ifju.

– Ez egyikünknek sokba kerülhet.

– A mint tetszik; itt jegyem, s most pusztuljon.

Árpád az átnyujtott jegyet örömsugárzó szemekkel rejté zsebébe.

– Urak, az Istenért! esenge Irma.

– Ne féljen semmit; biztatá Árpád. Én őt megölöm – s villámsebesen
elrohant.

Irmándy nyugtalan járt fel s le Árpád szobáiban, restelte, hogy ez, ő
nélküle, a városban csak egy lépést is tőn.

– Győzelem! kiáltá a hazaérkező Árpád Irmándy elé – Megvan! megtaláltam
emberemet.

– Mit beszélsz?

– Kihivás, párbaj!… mező a zajütésre! Nézd, ezzel a jegyet átnyujtá.

Irmándy halálsápadt lőn, s rémülve kérdé:

– Hol jártál?

– Miért?

– E jegy Balday Vilmosé, Irma fivéreé.

– Már megtörtént, nem lehet rajta változtatni. – Te segédem léssz.

– Lehetetlen; nagy okaim vannak.

– Hát mit tegyek?

– Árnyaira bizzuk az ügyet.

Másnap Árpád megverekedék, s aggódó pajtási roppant örömére mellén
hatalmas kardvágást kapott. Több hetekig feküdt; betegnek ez életben
lelkiisméretesb ápolói nem voltak, mint Árpádnak: a három czimbora közül
egy mindig körülötte lézenge, de többnyire mindhárman.

Irmándy őt városi eseményekkel, saloni dolgokkal, s Irmával bolonditá
mindig.

Táskay hetek óta arczképén dolgozék, de még egyetlen vonás sem volt
kivehető.

Árnyai verseket irt és olvasott fel.

Mindnyájan együtt valának, Árpád is már lábbadozott, midőn a kitárt
ajtón Érlaky Jenő rohan be

A három czimbora halálsápadt lőn.

– Jenő! kedves bátyám! kiáltá Árpád.

– Magam szeretnék öcsémmel maradni; mond Jenő a vendégekhez.

Ezek kaptak az alkalmon, s hanyat-homlok rohantak el.

– Hol jártál? kérdé Árpád.

– Angliában; négy órája, hogy megérkezém.

Ez alatt a szoba kiürült.

– Árpád! kezdé komolyan Jenő a távozottak után nézve: ismered te ezen
embereket?

– Hogynem? jó barátim! Irmándy salonférfi. Táskay nagyhirű festész, s
Árnyay kitünő költő. Nevezetes férfiak.

– Irmándy, viszonzá Jenő, a herczegi palotáktól kezdve a kolduskunyhóig
mindenütt megfordult – a színpadon.

Árpád szemét, száját kimereszté.

– Igen: folytatá Jenő. Ő bukott szinész. Táskay az egészen más, ő
elismert müvész, három évig ült a megye börtönében bankjegyek utánzása
miatt; Árnyaynak pedig lehetett alkalma verselést tanulni, mert néhány
év előtt egy divatlap kihordója volt.

Árpád két kezével takará el arczát.

– Ezekkel pajtáskodál te Pesten.

– Rászedtek, gyalázatosan rászedtek!

– Hallottam a botrányokat, miket elkövettél.

– Én,.. botrányt?…

– Igen, a többi közt arámnál, Balday Irmánál.

– A.. a.. rád?… hebegé Árpád.

– Igen; mint különösséget beszélé el viseletedet, bátyjával volt
párbajodat, s midőn nevedet emlité pattantam fel, mondván, hogy
unokaöcsém vagy.

– És ő arád?! sohajtá Árpád síró hangon; – add vissza hát neki ezeket –
s több levelet nyujta át Jenőnek.

Jenő nyugodtan tekinte az irásra.

– Nem ismered irását? kérdé Árpád.

– Minden vonását.

– És nyugodt vagy?

– Egy betű sincs tőle.

– Meg vagyok csalva!

– És hihetőleg – lopva is?

– De mennyire!

Jenő a czimborák ellen nyomozást intézett; hasztalan! már eltüntek.

Árpád vérző szivvel, üres erszénynyel, sok adóssággal és bukott
reményekkel tért vissza lovai és agarai közé.



EGY KACZÉR NŐ.

Barátomat Eléznek hivták; a birálók versei ellen gyakran kikeltek, a
közönség azonban szívesen olvasá; – ennyit nyilvános életéről. Mint
magánember békeszerető, s egyszerü volt. Én őt szívemből szerettem.

Egy érdekes fellépés az ifju irónak több uri teremek ajtait megnyitá.
Csilynéhez, a mindenki által bálványozott szép özvegyhez is
bevezetteték. Rég imádta ő már e nőt szívben, és gondolatban; titkos
vágyai nem egyszer varázslák a kellemdus hölgy közelébe, s ilyenkor Eléz
lelkesült vala, szemei élénkebben tüzeltek, költeményeiben szelíd
érzelem magasztos eszmékkel folyt össze; szebbnek látta az eget,
mosolygóbbnak a csillagokat, szelídebbnek a holdat, s ragyogóbbnak a
napot, a kert virányait illatosbnak, a rétet zöldebbnek találta, szóval;
a világ, az élet, és minden szebb alakban állott előtte, és élénk
ábrándja őt boldogítá. Végre felpattant a nem remélt idő zárja, a
melegkeblü ifju tartózkodás nélkül léphetett a nő közelébe, kezét
megérintheté, ajkihoz vonhatá, és szólhatott vele; – vagy nem elég-e ez
költői léleknek, hogy a kebelben rejtett szikrát kitörő lángra élessze?
Eléz szerelmes lőn.

Elfordulok tőletek ti jégkeblüek, kik a szerelemben nevetségest
találtok, kik mindennapi lelketeket az üzérkedés mocsárjába
sülyesztitek, kik csak akkor érzitek melegebb dobbanását sziveiteknek,
ha nyerészkedési vágyból valahová beruházott hitvány papirdarabkáitok
vagy nyomorult érczetek van veszélyeztetve; kik csak akkor ölelnétek
szeretettel az embert, ha véréből rubint olvaszthatnátok. El veletek,
kérgezett szívű vén uzsorások, hisz ti nem ismeritek ezen fájdalomédes
szó varázsát: szerelem! ti nem hiszitek, hogy ebben egész világa rejlik
az emberéletnek. És jertek elő ti ifjak, kiknek ereiben a vér lángol,
kik e föld minden kincsét megvetitek a szerelemért, nektek akarom én
megmondani, hogy Eléz szerelmes volt.

Lehet-e mennyeibb valami e kopár életben a szerelemnél? vagy nem ez
emeli-e ki az embert parányiságából? a szerelem elszánt harczost, lelkes
szónokot, ömledező költőt, munkás polgárt varázsol; akartok vallásost
látni? pillantsatok be a szerelmeshez, s angyali tisztaságban
hallhatjátok ajkiról az Isten szent nevét lehangzani; kell részvét?
panaszoljátok el fájdalmaitokat a szerelmesnek, ő veletek fog könyezni,
segélyért csak a szerelmesnél kopogtassatok, ő szívesen megosztja utolsó
fillérét a szükölködővel, s testvérileg karolja önzés nélküli keblére az
egész világot.

A szerelem több földinél; égből száll ez alá, hogy az egyhangu
emberéletbe édeni virányokat szőjön; isten küldi e szikrát, hogy vele a
fásult kebleket átvillanyozván, hálátlan teremtményeit mindenhatóságára
emlékeztesse, hogy az embert megóvja a sülyedéstől, – mert valódi
kölcsönös szerelemhez nem fér sem bün, sem árulás.

Eléz szerelme gyöngéd, és tiszta volt, de kedélye hol borus, hol kitörő
vig lőn; naponként látta szép angyalát, s minden látás egyegy örömvonást
törlött le ifju arczáról. Igy telt el egyik hét a másik után; Eléz majd
a boldogok közé emelkedék, majd ismét magas egéből a szerencsétlenekhez
zuhant alá; szenvedélye, s meleg véralkata egyik tulságból a másikba
ragadá; szóval: rövid idő alatt önmagából kivetközött.

Borus éj volt; én Soulié-t forgatám, midőn Eléz nálam bekopogtatott.
Tetőtül talpig saloniasan vala öltözve. Egyszerü, de elég kényelmetlen
szobám kellő közepén kissé megállapodék, kalapját az asztalra sujtván,
balkezével égő homlokát dörzsölé, s jobbját nekem nyujtá – de mindezt
szótlanul: azután egy szívmetsző sohajjal avult pamlagomra ereszkedett.
Csaknem félóráig síri csend füszerezé együttlétünket.

– Honnan ily későn? – kérdém nem legkedvezőbb körülményt sejtve.

– Pokolbul – viszonzá Eléz keserü kaczajjal.

– Jó – jegyzém meg enyelgve – hogy kiszabaditottak.

– Kiszabaditottak? hát nem hordom-e keblemben pusztitó lángját? kínzó
ördögei nem hasogatják-e csontjaimban a velőt?

– Mit őrjöngsz?

– Igazad van, kaczagnom kellene; menj üss tanyát kedveseid sirja fölött,
vigadj, midőn édesanyádat temetik, – hisz okos ember nem sír, nem veti
martalékul egészségét a szenvedésnek, hisz egyszer meg kell halni.
Istenemre! ez ellen nem segít sem kétségbeesés, sem öröm.

Én rá tekinték, de ijedtemben kiesett ajkim közül a szivar; alig
ismertem meg.

– Ember! – kiálték – mi lelt?

– Csekélység, csak szívem van összezúzva, – majd kigyógyit az idő.
Hahaha!

– Csilyné szeret.

– Igen, ha divat volnék.

– Magad mondád.

– Életemben ennyire nem csalódtam, pedig oh barátom, ha e nőt
megtaníthatám vala szeretni, üdvességemért nem adnám. Te tudod mim volt
ő nekem, midőn még nem közelíthetém meg. Bár ugy maradt volna!

Szünet lőn, én óvakodtam megzavarni.

– Tudj hát mindent – kiálta határozottan. Midőn első látogatásaimat
tevém nála, szíves volt, s csakhamar elég bátorságot nyujta megvallanom
azt, mit tekintetemből rég kiolvashata; remegve, s imaszerüleg lebbentém
le ajkimról a vallomást. Ő válasz helyett kezemet elég érezhetőn
megszorítá, ez egész valómat bűvös erővel villanyozá át, s önkénytelen
féltérdre ereszkedvén, a kezemben feledett drága kezet csóközönnel
halmozám. Én lángoltam!

E pillanat emléke kiirthatlan? a menny minden üdve keblembe szállt, az
éden minden kéjeit egy percz alatt átélvezém, a szent angyalok
boldogságát nem képzelhetém magasztosbnak. Erőm elhagyott, s ugy érzém,
mintha köröttem a lég égne. – Nem tudom, meddig lehettem e
varázsmámorban, mert sírig ohajtottam volna igy maradni, de e gyönyör
nekem oly rövid vala! föltekinték, hogy a drága nő angyalarczáról a
kedvező választ leimádkozzam.

A bájos teremtmény nefelejcskék szemei epedő vágygyal csüngtek egy – oh
rettenetes – egy előtte heverő párisi divatképen.

Inkább ezer villám sujtott volna ízekre!

Én illetődve bocsátám el kezét, csak imént lángoló vérem jéggé fagyott,
és éreztem, hogy lázroham fog el.

– Nézze ön – mond ő a divatképre mutatva – mily diszes öltöny, ah! ez
különös jó izlés!! a szabás minő egyszerü, s mégis feltünően urias.

Én kővé merevültem.

– Ilyet – folytatá a nő – rögtön rendeltetnem kell.

– Gabriela! – sohajtám.

Ő rám tekinte; iszonyuan nézhettem ki, mert láttam, hogy összeborzadt.

– Mi lelte önt? – kérdé a divatképet maga elől félretaszitván.

– Engem?… oh szép hölgy! – sohajtám – én feltépém keblemet, annak
legszentebb titkát kitárandó; áhitattal térdelék itt, mint Isten oltára
előtt; mondtam azt, mit még emberi lénynek soha: hogy kegyedet imádom.
És nagysád szivemből tépett szavaimnál többre becsülé e hitvány
mázolást; midőn azt hittem, hogy lelke hozzám aláleng, kegyed rám sem
hallgatva, egy ruha idomtalan szabásába merült. – Mi lelt? bocsánatot
szép urhölgy, megfeledkezém magamról, és saját tettem miatt pirulok,
hisz tudnom kellett volna, hogy kegyed fölöttem áll, látnom kell vala,
hogy csak időtöltésből tür meg körében.

Ah! ön gyermek, mint megijeszt! – ezt oly kedvesen mondá, és szándékosan
összeredőzött homlokán átragyogott a békitő szellem; ajkira daczot akart
hazudni, de tündér szemeiből az ellenkező mosolygott, s mutatóujját
biborajkira emelvén, pajzánul megfenyegetett.

Én mély lélekzettel új életet szíttam. Feledve lőn előttem minden, magam
védtem a nő viseletét, s állitása, – miszerint nem várt, rögtöni
vallomásom őt megzavará, hogy csak válaszrai időnyerés végett tőn
kitérést a divatképre, hogy előbb mélyebben lelkembe akart tekinteni
stb. – kivetköztetének fölebbi szerepemből. Ujra esdekeltem.

Ő kimondá, hogy szeret.

Szeret! oh! e szóval akár rabszolgájává tehetett volna.

Én kebléhez simultam, és nem taszíta el. Tizennégy napig határtalan
boldog valék.

Itt volt boldogságom netovábbja.

Egy levél – folytatá huzamos szünet után – megmérgezé örömeimet.
Tartalma: „Uram! önnek vetélytársa van, ki minden tekintetben
szerencsésb önnél, s kit Villányiné mai estélyén megismerhet,“ aláirás
nélkül.

Nyomorult rágalmazó – gondolám – ki a szerelemféltés kigyóját akarja
keblembe lökni! És mégis, őszintén mondva – nyugtalanitott, mert
Gabriela gyakran titkolódzónak tünt fel előttem. Iparkodtam leküzdeni a
gyanut, de egy ok ellen kettő három emelkedett; e helyzet fölötte kínos
lőn, – nehány percz mulva imádottamhoz sieték; keblemben indulatvihar,
és határtalan szerelem harczoltak. A kapuban egy arszlánkülsejű urral
találkozám; kedvem lett volna tőle kérdeni honnan jő, s tekintetéből ugy
sejtém, hogy ő viszont hová menetelemről ohajtna értesülni. Ő megállt,
tán lépteimet ellesendő; én sem mentem tovább. Szemem erősen ütközött
övébe, de egyikünk sem mozdult, a föld égett talpam alatt. Ez nehány
perczig tartott, végre ismeretlen uracsom tetőtül talpig mért, s
gúnymosollyal hátatforditva elrohant. Bennem a vér epévé vált, utána
siettem, otromba viseleteért feleletre vonni.

Ő ismét tetőtül talpig mért átjáró tekintetével, a gúnymosolyt kaczajjá
növelé, s – kicsinyben mult, hogy arczul nem csapám.

– Uram! – dörgém oly hangon, melynek minden betüjéből egyegy adag mérget
lehete kiolvasni – ha ön férfiu, sejthetni fogja, miért állottam önnel
szóba?

Ő egykedvűen nyujtá nekem jegyét, és ismét nevetett. Csak az
korlátozott, hogy utczán valék, különben összetiportam volna. Boszútól
eltelve néztem a jegyet, s „Őrfy“ nevet pillanték meg rajta. Gabriela
már emlité e nevet, többé nem kétkedém; ő nála volt.

Határozatlan állék, ha emberemet kövessem-e, vagy Gabrielához menjek? Az
utolsót tevém.

A nő – mint mindenkor – szép volt; földig nyuló tükre előtt ült, s
nehány uj gyönyörű ékszer szemléletébe mélyedt.

Én erőltetett udvariassággal üdvözlém, s midőn menykék szemeit reám
veté, indulatom el volt ölve; feledém jövetelem okát, feledém a
látottakat, a történteket, s a mit hallottam; feledék mindent, és
lábaihoz akartam rogyni, mert határtalanul szerettem. Nekem csak látnom
kelle őt, s végem volt; tekintetében valami varázs feküdt, mely rám
óriási befolyással birt. A szándéklott szemrehányások helyett új
szerelmi nyilatkozatokat tevék, s midőn távozám, azon édes hitet vivém
magammal: hogy e nő őszinte, hogy e nő csalárd nem lehet.

* * *

Villányiné fénypazarral rendezett estélyén valánk. Gabriela minden, és
valamennyi fölött ragyogott; tekintete rajtam is mint más korombeli
fiatal emberen csak futólag akadt meg; ez megvallom sértett, de midőn
közelébe léptem, mozdulatainak annyi kecsét elleshetém, oly édesen
csengő hangját halhatám, ismét a régi valék, mert vakbuzgalommal hittem,
hogy csak irányomban lehet ily kedves.

Egy férfiu közelite felénk; a vér erősen lüktetett fejemben, ő a
gúnyolódó férfi volt. Bizodalmasan szoritá meg Gabriela kezét. Többé nem
láttam semmit, szemeim elhomályosultak, lábaim inogtak, fejem
szédelgett. A levél, a találkozás, a kaczaj e pillanatban velőmet
megzavará.

Midőn magamhoz tértem, beszédüket hallám; társalgásuk a hidegség oly
nemét viselte, minőt meghitt egyének közt tapasztalhatni. A férfi nem
monda szépségeket, a nő nem bókolt, és mégis egymás szemeiben látszottak
élni.

– Ki minden tekintetben boldogabb önnél! – jajdult fel lelkemben. Többé
semmi kétségem, ő az, kiről a levél értesített.

Búcsu nélkül hagyám el őket, s a zajló vendégseregen át udvariatlanul
törtem magamnak utat az első üres szobáig, hol erőm végkép elhagyott.

– Nos ráismert? – riaszta fel bús elmélyedésemből egy ismeretlen hang.

Tekintetem egy halovány, de szabályosan szép ifjura esett.

– Önnek – folytatá oly hangon, melyből jóság áradozott, – nyugalmát
akarám visszaadni.

– Ön irta – kérdém – azon kárhozatos levelet?

– Én – viszonzá nyugodtan.

– És nem hazudott!

– Esküszöm, nem. Lássa barátom, én is sokat, igen sokat szenvedtem, e
nőt egykor én is imádtam.

– Mi előnnyel bir Őrfy?

– Ő gazdag.

– Hallottam – mondám keserüen – atyja csak annyiban különbözött az
alföldi utonállótul, hogy azt csikólopásért felkötik, mig ő rangot
vásárlott özvegyek, és árvák orzott pénzéből.

– Az mit sem vet a mérlegbe; anyagi században élünk, most a szellem, a
lélek hitvány rongy: ki emelkedni akar, dús legyen, pénzért becsülést,
és jellemet vásárolhatni. Jusson valaki bármily alacsony uton vagyonhoz,
ha bitófára kerestetett is egykor, gazdagodjék fel, fény vendégség
feledteti a multakat, s a dús örökös előtt uri teremek ajtai és női
szivek egyaránt megnyilnak. Nem tapasztalta ön még ezt a világban?

Én válasz helyett melegen szorítám meg az ifju jobbját, még egyszer a
zajló terembe pillanték, láttam őket és ide rohantam. Segédem léssz,
vagy én, vagy Őrfy meghal; a mint ránk virad, felzaklatjuk.


II.

Kínos várakozásban mult egyik percz a másik után.

Őrfy első vendégei e napon mi valánk, elég udvariasan fogadott.

– Uram! – kezdé Eléz – ön jegyét nekem átadá.

– Örvendek – viszonzá Őrfy – hogy szerencséltetett.

– Ohajtottam volna – jegyzé meg Eléz – kedvesebb ügyben küszöbét
átlépni. Ön engem megsértett – folytatá indulatosan – itt segédem; a
többit végezze vele, – ezzel menni akart, engem Őrfyvel hagyandó.

Őrfy gyöngéden érinté a távozó karját, s maradásra inté. Eléz
határozatlan állott meg.

– Legyen kevés türelemmel – mond Őrfy, s kényelmes pamlagára mutatva,
szivarral kinált, Eléz egyiket sem fogadá el.

– Mit ohajt tőlem? – kérdé Eléz – vagy ismét gúnyolni akar?

– Hány éves ön?

– Csak ezért tartóztatott?… nem szoktam keresztlevelemet magammal
hordozni.

– Ön szerelmes?

– Titkaimat legfölebb is barátommal osztom.

– Oh ifju ember! ön éveiben szeretni felséges! a szándok tiszta, a kebel
romlatlan, az érzés nemes, s a fellángoló ábrándképek a mennyig
magasztalják a lelket; ön éveiben szeretni isteni! főleg ha ezekhez
költészet is járul; de az ily szerelem méltánylást, rendíthetlen
viszonszerelmet igényel.

– Ugy hiszem – mond Eléz lehangoltan – magam sem temetém mocsárba
legszentebb érzelmemet?

– Önhöz annyi remények csatolvák, önt ki kell gyógyitnom.

– Utoljára még azt hiszi ön, hogy gyermekkel van dolga, kivel egyik
pillanatban méltatlankodhatik, s a másikban mézes bábbal kibékithet?…
itt marad segédem, én távozom.

– Viadalról szó sem lehet.

– E szerint ön gyáva?

– Ha ön e szót meggondolta volna, pirulna kimondani; elég erről.
Foglaljon helyet.

Eléz boszúsan harapott ajkiba. – Legalább rövid legyen – figyelmezteté
Őrfyt.

– A lehetőségig. Midőn együtt találkozánk, ön szememből akart valamit
kiolvasni, s azalatt én önnek lelkébe vágytam pillantani.

– Hát a lenézés?

– Bocsánat, az eszembe sem volt.

– És a gúnymosoly, az ismételt gúnymosoly? nem! árva lelkemre! ezt
gyávaság nélkül nem hagyhatom boszúlatlan.

– Ön nem jó szemmel nézett, ez a részvét és a szánalom mosolya volt. Azt
hiszi, hogy Gabrielát önnek ömledezései fölmelegitik, azt hiszi, hogy
viszonozza egy ifju sziv tiszta érzelmeit?

– S ön – veté gúnyosan Eléz – hízeleghetne ezzel magának.

– Dőre volnék. E nő szerelmet szinlel a költőnek, hogy megénekelje; a
művésznek, hogy halhatatlanítsa; a gazdagnak, hogy fényt árasszon
körötte; az ifjunak, hogy imádtassék; a férfinak, hogy bolondíthasson;
az egész világnak, hogy ragyoghasson! E nő senki másba, e nő önmagába
szerelmes; oltára a pipereasztal, szenvedélye fény és divat. Ha egy
imádó elhagyá, ő szive mélyéből fájlalja, nem mivel szeretné, hanem hogy
egygyel kevesebb van, ki előtte porba omol, ki hiuságának tömjénez, ki
őt minden nők fölé emelve legmennyeibbnek vallja. E nő képes kiégett
keblébe vágyakat hazudni, s lényét átengedni egy makacs férfinak,
csakhogy ímádói seregébe hódíthassa. Nos tudja most miért mosolyogtam?
Érti miként kell e nőt szeretni?

– Igen – rebegé Eléz, s feje lankadtan hanyatlott mellére, arcza
elhalaványult, s szemei becsukódtak.

– Szegény ifju! sohajtá Őrfy.

Eléz hirtelen felpattant, arczán a kétségbeesés és harag iszonyuan
csatáztak.

– Értem! – kiáltá fuldokolva – ön a legarczátlanabb teremtés az egész
föld kerekén!

– Ez sok! köszönje Istenének ifju, hogy szerelmes, s ily szenvedő
állapotban látom – mond Őrfy.

Hah! jut eszembe – folytatá Eléz megszakított kitörését – hisz ön
vetélytársam, s hogy engem láb alól ellóditson, ily alacsony fegyverhez
nyult. Szégyelje magát, ön elég nemtelenül kiczégérezé egy nő jellemét,
hogy birásához közelebb álljon; ez férfiatlanság, ez több! ez több! ez
gyalázatos! önnel víni akartam, de nem méltó e kitüntetésre.

Őrfy ökölre szoritott kezét homlokához sujtván, hidegvérért
fohászkodott.

– El, el innen – kezdé ismét Eléz – itt az erkölcs megromlott, a lég
mérges, a lakó ördög!

– A mit tettem – szólt Őrfy – azt ön iránti rokonszenvből tevém; én önt
saját rovásomra előkészitettem arra, mit okvetlen tapasztaland.

– És mégis – mond Eléz magába szállva – ha igaza volna? hát
képtelenségeket hallottam-e? nem láttam-e magam, mily negédesen
találkoznak szemei, hol egyik, hol másik férfi szemeivel? azon levél, a
halvány ifju, a divatkép?… szünj meg fejemben oh gondolat! nem, nem! az
lehetlen, hisz ő oly szép! mondja uram, az egekre kérem, mondja: hogy a
mondottakban egy szó sincs igaz, hogy csak kisérteni akart.

– Ha ez önt boldogitja?

Minden további beszéd megszakadt, Eléz az asztalra könyökölt; Őrfy pedig
a falhoz támaszkodva a multak emlékével látszott küzdeni, közbeközbe
gyanusan rázta fejét.

– Női fejék, nyakláncz, zománczos karpereczek – suttogá félhangon Eléz –
ki fizette ki ezen árjegyzéket?

– Én – felele Őrfy.

– És az ékszereket nem de Gabriela birja? láttam.

– Ha látta, ugy nincs mit tagadnom.

– Istenem! – sohajtá Eléz – én még is igen szerencsétlen vagyok!
Gabriela emléke, és e nap megöl. Menjünk.

Két óra után lázban feküdt.

Fájdalmasan tapasztalám, hogy az eljárás igen ferde volt; Őrfy
elhamarkodta a dolgot, mert ha lassanként hagyá vala Eléz tudomására
esni a fölebbieket, nem hat oly érzékenyen lelkére, s kevesb
szenvedéssel történik a kiábrándulás. Ügyekeztem enyhítni a dolgon s
Csilynének tudtára adtam Eléz kínos helyzetét, azon kéréssel, hogy
időnkint szenvedő barátomat akármily érdektelen tudósitásokkal is
vigasztalja meg. A nő kérésemet teljesité.

Látni kellett volna szegény Elézt, mennyi örömmel vevé a megemlékezést,
s ezen igénytelen szavakat: „értesitsen egészségéről,“ mily forró
csókokkal halmozá, mert Gabriela irta. Őrfy szavaiban ujra kétkedett, s
átkozá betegségét, hogy megfosztá a gyönyörtül élvezni a léget ott, hol
Gabriela. Ez három hétig tartott, – neki végtelen volt.

Alig nyert orvosától kimenetelre szabadságot, testben, és lélekben
elgyöngülve, Gabrielához sietett. Visszatértekor vidám, és elégült volt.

Gabrielánál a theaasztalt szép vendégkoszorú környezé, honnan Eléz sem
hiányzott; vidor kedély, s finom elmésség édesen füszerezé a zamatos
italt.

A pesti közönség kedvencze, N. énekes elragadó dalokat zenge, L....z a
kellemdús hölgy a zongorán csodáltatá ügyességét, s miután mell, és kéz
a működésben kifáradtak, felváltva, mások vállalák el szerepeiket, s
kisebb nagyobb mértékben tetszést arattak. Végre inditványba hozatott a
szavallás, – egyhangulag Elézt szóliták fel. Ő szerényen mentegetőzék.

– Ön nem menekszik meg azon állitás által, hogy egyet sem tud
költeményei közül – mond Őrfy – Nagysád! ha emlékem nem csal, kegyed
régen birja költő barátunk versgyüjteményeit.

– Bizonyosan – állitá Gabriela.

– Majd én kikeresem – ajánlkozék Őrfy, s távozott.

– Ő tehát olvasá költeményimet, sohajtá lelkesülten Eléz – minő üdv ez
nekem, vajjon mulatta-e, vajjon örömeim és keserveim viszhangra
találtak-e szivében; vajjon könyezett-e ott, hol én sírtam, s
mosolygott-e, hol én enyelegtem; vajjon áhitat ragadá-e meg, midőn
imádkozám? O! ha sejthetném, melyik hatott rá legérzékenyebben? ily
gondolatokkal tépelődött Eléz, mig a várt könyv elhozatott, legkevesbbé
sem törődve azzal, mi addig a teremben, s körötte történik.

Őrfy egy csinos füzettel kezében Elézhez közeledék: itt van; – mondá
nyájasan.

Mindnyájan helyeslék.

Eléz egy bókkal reszketve vevé át a könyvet, s ajkihoz szerette volna
nyomni, mert Gabriela olvasta, mert Gabriela őt bizonyosan megérté.

– Nem sejt ön semmit? – sugá fülébe, észrevétlenül Őrfy.

– Semmit – viszonzá Eléz.

– Kár hogy nem férj! – fejezé be a beszédet Őrfy.

– Kigyó! – gondolá magában Eléz, s elfordult. Tehát ha parancsolják.

– Kérjük, kérjük!!

– Elszavalandom „A haldokló szerelmes“-t.

– Halljuk! halljuk!!

Eléz megnyitá könyvét, az érdeklett költeményt benne fölkeresendő.
Arczszine elváltozott, szelid vonásai hirtelen elkomorodtak, s a könyv
kiesett kezéből. Hányadik egéből hullott alá szegény! a könyv még ki sem
volt vágva.

– Mi ez? mi ez? kérdék egyhangulag.

– Semmi – viszonzá Eléz – ama költemény régi, elavult, egyhangu, és
komoly; az egész füzet érdektelen; jó hogy eszembe jutott, majd valami
ujat, vigat fogok szavalni, az mulattatóbb leend.

– Halljuk! halljuk!!

– Czime: „Egy kaczér nő.“

A férfiak tapsoltak, a nők izetlenül rázták fejeiket.

Neki ingerülve, megfeszité Eléz erejét, s keserü csipőségekkel
elárasztva szívrázó szavakban elmondá mindazt, mit Gabriela körül
látott, hallott és tapasztalt; költői kifejezésekkel panaszlá el
határtalan szemvedéseit, s az imént még kaczagni oly kész társaság most
meleg könyeket ejtett.

Eléz végszavainál erősen függeszté égő szemeit Gabrielára, hogy a hatást
arczáról leolvashassa; a nő zavarodás nélkül maga inditá meg a tapsot;
miért is ne, hisz egész előadás alatt figyelmét a mellette oly melegen
udvarló N… énekes köté le. Ezt Eléz hihetőleg észrevette, mert Őrfyhez
indulva békülő hangon mondá:

– Uram! már nem csak sejtek, hanem látok is.

– Valahára!

Az óra éjfélen jóval túl kalandozott, s megelégedve a felséges estével,
oszlani kezdett a társaság. Eléz nemével az őrjöngésnek szoritá kékült
ajkihoz Gabriela kezét, és szótlan hagyá el. Az ajtóbul még egyszer
visszapillantott, s ez végkép lesujtá, Gabriela épen e pillanatban
magasztos arczkifejezéssel ada egy levelet N.. énekesnek. Eléz görcsösen
kapott szivéhez, aztán érzékenyülve törlé meg nedves szemeit, s
lélekbetegen távozott. Többé nem szólt Gabrieláról, nem panaszkodott, s
nem sirt, de annál többet szenvedett.

– Ti szerelemben csalatott ifjak! kölcsönözzétek át viharzó kebleiteket
csak egy perczre, mig Eléz kínait leirom. A ti fájdalmatok rettenetes
lehet; láttam, hisz Eléz előttem állt kiapadhatlan tengerével a keserü
szenvedésnek, előttem állt testben, és lélekben lesujtva; láttam halvány
arczát: jaj! de én keblébe szerettem volna pillantani, mert a fájdalmat
át kell érezni, és nem képzelni, hogy csak legparányibb töredékben is
leirhassuk. Oh ez valami rettenetes! Hasztalan is mondanám én azt az
érzéketleneknek, másoknak pedig elég ez egyetlen szó: „szenvedett.“ Ez
napról napra hervasztá; azelőtt oly barátságos arcza mogorva lőn, az
ifju vonások elvénültek, lelke elveszté rugékonyságát; ő nem becsült
többé semmit. Az orvosok magányt javasoltak, ő egykedvüen hagyá el
Pestet.

Félév merült az örök semmiségbe, és Elézről hirt sem hallottam; én őt
kijózanultnak és ismét vidámnak képzelém, de ezen édes képzeletet
keserűen czáfolá meg egy Füredről érkezett levél, melyben tudtomra
adatik, hogy ha a beteg Elézt még egyszer ohajtnám látni, siessek.

Még az nap utnak eredtem.

Dobogó szívvel léptem a beteg ágyához. Oh mivé lett ő! szemeiből a tűz
kialudt, ajkin a szó elhalt, a bőr csontjára aszott.

Miben nem kétkedem, vagy mit nem átkoztam e pillanatban, azt
elhallgatom.

Ő sorvadásban feküdt, egy ifju orvos rész vétte ápolá.

Eléz nyájasan veté rám szemeit, száraz kezét üdvözletemre nyujtá, és
mosolyga.

Képtelen valék egyetlen hangot ejteni.

– Csodálkozol ugy-e? – mond Eléz leheletakadozva – lásd mivé lehet az
ifju.

Én Istenhez fohászkodtam könyörért.

Három éjen át virasztottam testvéri szeretettel körötte. Ily türelmes
beteget soha sem képzeltem.

Szép nyári nap volt; ő a szabadba kivánkozék, én orvosától tudakozám az
engedelmet.

– Ne tagadjunk meg tőle semmit – mond a derék orvos – ő ugy is
gyógyithatlan.

E nyilatkozat agyvelőmet rázta meg. Felsegitém fekvéséből Elézt, karomat
nyujtám neki, s ő a szegény, testének egész sulyával rám nehezült, igy
indulánk egy kis sétára.

Alig haladtunk száz lépésnyire csigalassusággal, s jelentéktelen
távolban porfölleget láttam emelkedni, melyből egy lovaglótársaság
bontakozott ki; a légben lebegő fátyolokról sejtém, mikép valami urnők
lehetnek; nem érdekelnek – gondolám, s ismét Elézzel foglalkoztam.

Elézre kellemetlenül hatott a külső lég, fojtó köhögés fogta el; vissza
szándékoztam vele térni.

A lovaglósereg nyomunkban vala.

Barátom hirtelen reszketni kezdett, szemeit elforgatá, s e szóval:
„Gabriela!“ kisohajtván lelkét, karjaimba rogyott.

Én felpillanték, Csilynét láttam megállani, oldalánál egy délczeg
tisztecske, enyelgett telivér ménjén

– Mi történt itt? – kérdé Gabriela részvéttel

– Eléz meghalt – viszonzám keserü hangon.

A nő szemeit Elézre veté, s egy perczig gondolkozni látszék, de rögtön
föleszmélve, nyájasan intett kisérőjéhez, s a többiek után vágtattak.

Isten bocsássa meg bünömet, én nem imádkoztam, hanem a nő után egy
villámló tekintetet vetve – de elhallgatok, nehogy ujra vétkezzem.

*

Midőn Eléz koporsójára dobták a röget, egyedül sírtam.



TIZENNYOLCZ ÉV.

Az Europa fogadó étteremében ültem; egyszerü ebédem végezve a megrendelt
fekete kávé után várakozám, s időtöltésből az előmbe halmozott
szivarokból rágyujték.

Kedvetlen valék, okát nem tudom, de az embereket kerülém, s azért
választám e félreeső magányos asztalt, hol mások társalgását hallgatnom
vagy abba avatkoznom nem kelle.

Ki ne ismerné e lélekállapotot? az ember türelmetlenné lesz; minden
csekélység felizgatja, a zaj gyilkol, a csend fáj, az arczok unalmasok,
és végre ezen lehangoltság okát magunk sem ismerjük. Ily
kedélyállapotban valék.

Magányos asztalomnál szemközt néma fejbillentéssel egy férfi vőn helyt.

Külsejében különös vegyülete volt az angol gentlmann és franczia
lyonnak.

Közép termet, halovány arcz, fekete égő szemek, gondosan ápolt bajusz és
szakáll; fülreszelő inggallér, angol szövet- és szabásu öltöny; kinézése
mintegy huszonnyolcz vagy huszonkilencz évre mutatott.

Kiváncsi valék, vajjon minő nyelven fog szólni?

Roppant meglepetésemre ajkiról tiszta magyar szót hallék lezengni.
Elmosolyodtam.

Ő hasonlót tőn.

– Tán rosz volt kiejtésem? – mondá udvariasan az ismeretlen, szavait
hozzám intézve.

– Sőt ellenkezőleg – viszonzám – e külsőtől nem vártam hazai nyelvet.

– Tizennyolcz év sokat változtat az emberen, tizennyolcz év óta itt is
sok minden megváltozott.

– Hogyan?

– Tizennyolcz éve nem valék hazámban.

– S most?

– Atyám halála, családi viszonyok, s tán enyhült fájdalmak idézének
vissza.

A társalgás megszakadt, én fokonként növekedő érdekkel szemlélgetém az
ismeretlent.

– Ismeri ön az alföldet? – kérdé szünet után ő.

– Tökéletesen – viszonzám – hisz gyermeke vagyok.

– És a Szirtey családot?

– Legközelebb rokonink – e szavaimnál merőn tekinték mosolygó szemei
közé, ráemlékezém az otthon hallott dolgokra, s felkiálték – Béla!

Ő kezét nyujtá s bensőleg szoritá az enyémet, nevem kérdezvén.

Megmondám.

Egy percz alatt mint közel rokonok barátokká levénk.

Tömérdek mondanivalónk lőn egymásnak. Ezer kérdést intéze hozzám a hazai
és családi viszonyokról; én a külföldön leélt évei s élvei után
tudakozódám.

– Beszéltek-e rólam sokat? – kérdé ő.

– Annyit, hogy hirből nagyon ismerlek, csak egy meglepő előttem.

– S az?

– Igen ifjunak nézlek, mint értesülék tizennyolcz évet külföldön töltél.

– Igaz, s tizennyolcz éves koromban távozám.

– Lehetetlen! tehát harminczhat éves vagy?

– Fájdalom!

– Alig hittelek huszonhétnek.

– Barátom! ha arczom nem vénült is el, kedélyem érzi. Hallád távozásom
okát?

– Soha!

– Ha elmondom különös embernek tartandsz.

– Kiváncsivá teszesz.

Béla körültekinte, s miután tapasztalá, hogy kettőnkön kivül minden
vendég távozott, poharainkat madeirával megtölté, székét közelebb
rugtatá s mosolygva kezdé.

„Tizennyolcz éves valék; Pesten a jogtudományokat végezvén, a megyébe
sieték. Atyám alispán volt. Az akkori szokás szerint kineveztek
tiszteletbeli aljegyzőnek.

Enyémnek képzelém a világot. Dologgal mit sem törődtem, de annál inkább
nyergesimmel, agaraimmal, s a látogatásokkal. Az ifjak társaságomat
keresték, a nők örvendtek látogatásimnak, s az öregek óriási reményeket
helyeztek bennem. Rövid idő alatt ugy az atyai háznál, mint azon kivül
is elkapattak.

Anday Róza, kinél életemben érdekesb teremtést nem láttam, eddig
gyakorlott időtöltésimtől s élveimtől elvont.

Róza irodalmilag mívelt vala. Gyönyörü szellemén kivül a természet
bájoló külsővel áldá meg; ha Guidó Renny korában élt volna, rá fognám,
hogy remek aurorájához őt vevé mintául. Bőre hasonló a nyiló liliomhoz,
melyet álmában rózsa lepett meg, csókjának gyönge pirjával zománczozva
annak hófehér leveleit; görög metszésü orr, magas homlok, s a mosolygó
corall ajkak alatt a fogak gyöngysora látszék; kék szemei első
pillanatra elárulák szellemi képzettségét; ez angyali arczot gazdag s
mellére leomló arany fürtök futák körül; illő magasság, széles váll,
bámulatos karcsu derék, s mindezekhez örökké a legizletesb öltözék.

Én, a vig és kedélyes ifju merengővé lettem; e hölgy képe mindig lelkem
előtt lebege, s ki a zajt annyira szerettem, darab idő óta ha Róza
körében nem leheték, magányt kerestem. Szivben és gondolatban vele
foglalkoznom oly édes, oly boldogitó volt!

Láttára megszédite, ajkinak zengése keblemet hullámzásba hozta, s
beszédének szelleme mindig nagy tettekre ingerlett.

E hölgy nehány hét alatt egész átalakitott.

Szerelmes valék.

Atyám figyelmét ez nem kerülé el, de mint afféle mulékony ifjusági
tréfát elnézé, sőt néha enyelge is velem ez iránt, mi csak jobban
ingerlett.

Szenvedélyem nőttön nőtt, s egészségem abban az arányban hanyatlott.

Andayéknál valék; életem legszebb napja! Róza viszont szerelméről
meggyőződtem. Midőn kivallám érzelmimet, Róza elmondá, hogy rég ismeré
szenvedésim okát, s osztozék fájdalmimban.

Szeretni és szerettetni! először is oly szenvedélylyel, ah minő kéj!

Mennyei ábrándok közt tértem haza.

Egy szolga atyámhoz kért.

– Fiam! – kezdé atyám miután maga mellé vont a pamlagra – komoly szóm
volna.

– Örvendek atyám hogy megelőzél, én is magánybeszédre akartalak felkérni
– viszonzám határozottan.

– Legyen tied az elsőség; halljam.

– Majd később, ráérek – habozám komoly tekintetét megpillantva.

– Akarom.

– Engedelmeskedem. Nőszülni szeretnék – e nyilatkozatnál remegve
tekinték atyám szemei közé, s nem tudtam mire vélni azon nyugodtságot,
mely arczában mutatkozék; én meglepetést vártam, s egy izma sem mozdult.

– Más szavakkal, szerelmes vagy.

– Igen, az őrülésig.

– Éveidben így szoktunk szeretni.

– Atyám! szavaidban a gúny s arczodban a hidegség megöl – kiáltám őt
bensőséggel ragadva kézen – oh! kérlek, ne engedd elvesztenem a reményt,
hisz én Róza nélkül nem élhetek.

– Ugy szükség őt birnod, én nem ellenzem.

Válasz helyett örömsikoltással zártam karjaim közé az atyák legjobbikát.

Voltál-e valaha oly helyzetben, hogy kevés reménnyel, de annál nagyobb
rettegésben néztél sorsodat eldöntő valamely pillanat elébe, s a
pillanat meglepe váratlanul, hozva magával végtelen üdvet? ez érzést
leirni nem lehet!

Képtelen valék egyetlen hangot is adni.

Atyám a szünetet megszakitá:

– Halld, miért hivattalak én.

– Igen atyám.

– Jövő pályádrai előkészület tekintetéből egy évre Pestre utazandsz.

– De most már…?

– Inkább mint valaha.

– Miután nőszülésembe megegyezél?

– Épen azért.

– Atyám! Lehetetlen!

– Akarom.

Elnémultam, mert nála e szó „akarom“ ellenmondást nem türt.

Szeliden fogá meg kezemet, s tele bensőséggel kezdé:

– Te még ifju vagy, szereted Rózát, jó; nőül akarod venni, nincs ellene
kifogásom, tehát engedj te is akaratomnak, én nem csak férjt, de férfit
is ohajtok benned látni. Intézd el ügyeidet, négy nap mulva Pestre kell
utaznod.

Szótlan hajtám meg magamat.

Atyám forró kézszoritás után magamra hagyott.

A gondolatnál, hogy válnom kell, szemeimbe könyek nyomultak. E perczben
oly kedves lőn előttem minden; a kert, fák, vidék, még a vándor madarak
is; sirva nézdelém lovaimat, s búsan czirógatám a körültem sompolygó
agarakat; összejártam a kert azon magányait, hol kinos szerelemmel
küzdve annyi epedő sohajt röpiték Rózám felé. Itt levertségemet
ellensulyozni kezdé azon tudat, miszerint Rózát birandom; most e két
indulat egymást váltva kezde ostromolni; majd az elválás fájdalma tépte
keblemet, majd ismét atyám megegyezése feletti örömömben repdesett
szivem; hol sirtam, hol nevettem.

E kedélyállapotom órákig tarta.

Rózával megosztani fájdalmimat s örömimet elhatárzám.

Nehány percz mulva nyeregbe vetém magamat és Rétlak felé vágtaték.
Andayék udvarában tajtékzó ménemről lepattanván, atyám lovait láttam
jártatni.

Kissé boszantott, hogy a hirt nem magam hozhatám, de másrészről
megnyugvásomra szolgált az öregekkel nekie végezni.

Róza után tudakozódám. Ő a kertben volt. Oda sieték.

A nap alkonyra szállt, s bucsú-sugarainak fénye megaranyzá a fák rezgő
leveleit; a szeliden mosolygó virágok illatukkal, s a nyugalomra térő
madárkák szerelmes zengésükkel vettek bucsut jóltevőjöktől.

Gyakran léptem e kertbe ily órában, de érzékimre a tömérdek különböző
virágok egybeolvadó illata igy nem hatott soha, a sokféle madárkák
énekét oly öszhangzóan szépnek, s a nap lementét oly költőinek még nem
találám soha, de soha! azt képzelém, fa, virág, madár s maga a nap tőlem
vesz örök bucsut.

Róza előttem terme, kezében válogatott füzért tartva.

– Mi lelte önt? – kérdé Róza – alig nehány óra előtt látám, s azóta
egészen megváltozott.

– Azóta igen sok történt.

– Ön elrémit.

– Nem találkozott még atyámmal?

– Nem, miért?

– Ő itt van. Hála az égnek, én mondhatom meg kegyednek, hogy boldog,
végtelen boldog vagyok!

– Azon örvendek.

– Kivallám atyámnak, hogy kegyedet nőül ohajtom, s ő választásomba
megegyezék.

Róza szótlan zavarral süté szemeit virágaira, s azokat tépdesni kezdé.

Hasztalan vártam válaszát; szünet után ujra kezdém:

– A másik mi mondandóm, kegyedre tán kellemesb leend. Atyám ohajtja,
hogy nehány nap mulva Pestre utazzam egy évet ott töltendő.

Róza gyönyörü szemeit rám veté, bájos arczán két könycsep perge le.
Villanyszerüen ragadá meg kezemet, s fájdalomhangon mondá:

– Ön atyja látom mindent tud – ezzel kezemet megszoritá s könnyü
léptekkel lebege a természet zöld szőnyegén tova, engem homályos
válaszával tépelődni engedvén.

Az estét ott töltők, enyelgő és vig volt mindenki. Engem nyájas
szivességgel halmoztak.

Érzékenyen bucsuzám elváláskor. Türelem és kitartás volt mit ajánlának.

Nyolcz nap mulva Pesten valék.

Élveztem az életet, mint többi ifju kartársaim, velök mulattam, velök
kártyáztam s velök báloztam; de szivem s szerelmem azért osztatlan Rózáé
maradt.

Atyám, ki irányomban fukar ugyan soha sem volt, most a szó szoros
értelmében pénzzel tömött, s levelei mindig telvék az iránti örömével
hogy oly vigan élek, s ifju napjaimat nem temetem unalmas falak közé.
Nem tudtam rajta eligazodni, később nem is sokat törődtem vele.

Egy napon, – oh! élnék bár ezer évet, e napot soha sem feledném! –
afféle jurátusi mulatság után még az ágyban valék, midőn atyám
baljóslatu arczkifejezéssel szobámba lép.

– Fiam! – kezdé a szokott üdvözletek után – meglátom férfi vagy-e?

– Nos, nos?

– Rád nézve kellemetlen hirt hozok.

– Róza meghalt?

– Rád nézve igen.

Őrült sikoltással az ágyból a szoba közepén termettem. Nem tudtam
szólni, csak tomboltam; nem tudtam sírni csak kaczagtam, de a kaczajban
iszonyu valami lehete, mert atyám rémülten kapá meg kezeimet, s kért
hogy férfiasbban viseljem magam.

A roppant idegfeszültség után lankadt erőtlenség állott be, bádgyattan
vetém magam karszékbe, s szemeimet tenyeremmel elfedve, atyámat kérém
hogy beszéljen.

– Mielőtt haza érkeztél volna – mond atyám – Róza Tűfoky Ede, szomszéd
megyei népszerü főjegyző arája volt.

– Miért bántatok hát velem igy?

– Mert láttuk hogy szerelmed sokkal forróbb, semhogy – ifjuságodat hozzá
véve, valami őrültséget ne követtél volna el. Távollét, szórakozás,
ujszerelmek, gondolók enyhitni fogják e szenvedélyt.

– Csalatkoztatok.

– Szólj, hibás-e itt más, mint ten szived, vagy ha ugy akarod a sors?

– Igaz, igaz! de ha azt nem akarod hogy megőrüljek bocsáss külföldre.

– Azt helyesen cselekszed.

Másnap utószor szoriték életemben kezet jó atyámmal.

Utazásom alatt Németország buskomoly kedélyemre még leverőbben hatott,
Páris megszédite, s London bámulásra gerjesztett. Eleinte sehogy sem
tudám magamat e két városban feltalálni, később millió gyönyöreit kezdém
élvezni, s voltak napjaim, midőn a bánat keblemből egészen számüzeték,
de a késő éj haza szólitván, a mint szobám küszöbét átlépém, átkozott
kisértetként szálla meg fájdalmam, magával hozva Róza képét; alig vártam
hogy reggeledjék, és siettem magam a zajgó párisi élet karjaiba vetni.

A tizennyolcz évet felváltva Páris- és Londonban töltém; dőreséget
dőreségre halmozék, kalandokat hajhásztam, mindent tevék, csak szerelmes
lenni nem tudtam többé.

Két év előtt hallám hogy Róza özvegy lőn; hanyatló szenvedélyem ismét
ifjukori lángjában csapkoda fel, a szép, akönnyed, az angyal Róza régi
alakjában lebege előttem. Nyugtalan valék, ezerszer akartam hazámba
térni, őt nőmként keblemre ölelendő, kit a kinos mult tőlem elszakita,
de azon gondolat, ha feledni talált, vagy többé nem tudna szeretni,
visszatartott.

Elhunyt jó atyám gyász esetéről értesülvén, habozás nélkül keltem utra.

Bár mennyországot nyujtson idegen föld, hosszu távollét után azon
vidékre térni, hol születtünk, hol minden fa gyermekjátékinkra
emlékeztet, minden butordarab a dajka-meséket juttatja eszünkbe, s
minden ember ajkiról azon szót halljuk lezengni, melyen drága anyánkat
tanultuk érteni, oly édes, oly magasztos érzés, hogy hasonlót sem költő
leirni, sem pedig az ki e helyzetet át nem éli elképzelni nem tud.

Még Pestre érkezém nem fért szivemhez más érzés, s agyamhoz más gondolat
mint az, hogy ismét hazámban vagyok.

Pest mennyire meglepett emlitnem is felesleg.

Ugy voltam vele, mint a gyermekkel, kitől bölcsőjében válunk el, s a
viszontlátásnál deli ifjut ágaskodó ménen látunk benne; a vonások
ismerősek, de a hang, termet s elevenség uj s kellemesen meglepő.

Nem győztem járni, nem csodálkozni. Mióta megérkezém, még szemeimet
alvásra nem hunytam; Pest átalakulása, ifjukori emlékek s Rózám képe
folytonos izgatásban tarta.

Egy nő rokonom van Pesten, ma reggel rá gondolék s meglátogatám; nem
volt hon, egy barátnéja fogadott. Barátnéja, ki meglehetősen koros vala,
darabig érdektelen tárgyakról, azután a külföldről, s végre roppant
érdekkel viszonyaimról kérdezősködék. A nő vonásai – mind a mellett hogy
ismeretlenek, valamire emlékeztettek, hangjában is volt olyasmi, mely
csaknem megzavart.

Egyszer felkél, hozzám közeledve kezemet érzékenyen megragadja, s merően
szemeim közé néz. Én egy percz alatt hideg és meleget éreztem
tagjaimban.

– Béla! – mond végre a nő – hát nem ismer?

Kővé merevültem. Képzeletemben még folytonosan a szép, az aranyhaju s
karcsu dereku Róza élt, s a való előmbe állita egy elszélesedett alakot.

Nem tudtam szólni, a nő Róza volt.

Ah! barátom! mi lesz az emberből tizennyolcz év alatt?… e nőnek nem csak
vonásai, termete, hangja, de még szép szemeinek szine is annyira
megváltozott, hogy meglepetésemből nem tudok magamhoz térni.

Sokáig beszélgettünk a hanyatlásról, mulandóságról, s az emberi élet
csalódásáról.

Azon vettük magunkat észre, hogy a harmadik üveg spanyol bort üritjük
már.

A kedves müvész, a hangversenyző Willmers ép Pesten vala. Szinházba
sieténk.

Minden szem, minden érzelem s minden látcső a szinpadra szegezvék, az
érdekes müvész ép egy magyar dal feletti ábrándokban remekelt.

Béla elnyomott sohajjal karon ragad.

Rátekinték, ijedtemben ki akarám vezetni, azt hivén a spanyol bor kezd
ártalmára lenni.

– Nézd – susogá egy páholyra intve.

Oda pillanték; egy angyalfő zavarodva voná magát vissza.

– Láttad?

– Igen.

– Ha tündérmesék világában élnénk, vagy tizennyolcz év nem folyt volna
le, megesküdném hogy ő.

– Kicsoda? – kérdém.

– Ki más, – Róza.

Többé se játék, se taps, se közönség nem érdeklé.

A páholyi szépet, kék szemeivel s szőke fürteivel feledni nem tudá,
egész esteli alatt róla ábrándozott.

Tűfokynénál látogatást tevénk.

Hogy a visszaemlékezés zavaraiból megmentsem Bélát, társul szegődtem.

A fogadás kitünő volt.

Alig tölténk a müvelt nő társaságában nehány élvdus perczet, midőn
leányát hivatá.

Béla elhalaványult, zavart lőn, s értelmetlenségeket hebege; Róza
leányában a páholyi szépet találók fel.

A leányka is megütközék.

Róza éles tekintete a lelkek mélyébe látott, ő elmosolyodék.

Én az időnként megszakadt társalgást uj térekre vivém, életemben
látogatás jobban ki nem fáraszta.

Távozásunkkor a lépcsőkön Béla kezemet megragadá e szókkal:

– Megfizethetlen bajtárs! te felfogád borzasztó helyzetem, s tömérdek
zavartól mentél meg.

– Ugyan mivel?

– Ügyességeddel. Barátom! a mult Róza, és forró szerelmem ujra kinzanak,
én feltalálám őt leányában.

E szerencsének csak örvendj.

– Kétségbeejt, tizennyolcz év! ő leánya annak, kit egykor szereték,
lehet-e itt remény? és még is érzem, vagy ő, vagy senki!

Nap nap után, s hét hetek után enyésze, Béla mindig készült az
elutazásra, de szive nem engedé.

Sokat, igen sokat szenvedett, én vigasztalni akarám, egyszerü s örökös
válasza volt: „Tizennyolcz év!“

Éji egy óra volt; előszobámban roppant csengetés történik.
Iróasztalomtól felugorva sieték ajtót nyitni.

Béla karjaimba rohant, összevissza ölelt, értelmetlenségeket beszéle, s
végre lélekzetét veszitve pamlagra omolt.

– Mi lelt? – kérdém.

– Isten! – sohajtá szünet után – megszáná szenvedésemet. Boldog,
végtelen boldog vagyok! Mit hajdan az anyában keserü végzetem megtagada,
feltalálám leányában. Ida szeret, s Róza szerelmünket megáldá.

– És a tizennyolcz év? – gúnyolódám.

– Hő szerelmem pótolandja.



ÁTKOZOTT SÖTÉTSÉG.

Van neme a bizonytalanságnak, melyet igazi nevén megnevezni nem tudok.
Nem remény az, de nem is gyáva félelem, s mégis mindkettőből áll. Hogy
példával éljek, ha valaki szerelmes nőre vár, de nem tudja: ő jövend-e
el, vagy dühösségig féltékeny férje? az elsőt ohajtva, az utóbbit
rettegve lesi; az első jövetelétől boldogsága, az utóbbiétól élete
függ!… Egyikét ugy várni, mint a másikát, egyenlő indokok vannak, minden
legcsekélyebb neszre a szív dobog fel, vagy a kebel szorul össze.

Hasonló érzelmek közt sétált első-emeleti szobájában, zárt ajtó mögött s
lefüggönyözött ablakoknál, egy igen érdekes kinézésü ifju. Arczán
felváltva játszadozék a kétségbeejtő komolyság, és a könnyelmü mosoly;
tekintete hol érzelgő, hol kihívó vala; majd tombolt, majd nevetett. Őt
látván: állapota iránt zavarba jött volna az ember.

Előszobájában csöngettek. Ő a két ajtó közé állva hallgatódzék. A
csöngetést két taps követé.

Az ifju hirtelen megnyitá az ajtót, s miután egy másik belépett: ép oly
hirtelen el is zárá.

– Nos? – kérdé kiváncsian a jöttet.

– Kaptam; – viszonzá a kérdezett.

– Tehát utazhatom! – sohajtá könnyebbülve az iménti.

– Éji 11 órakor pontban.

– Utitársam?…

– Még nincs.

– Bár ne is leendne.

– A lajstromba Bükkönyi Endre nevet iraték.

– Helyes!… Hát üldözőmről?…

– Mit sem hallék.

– S levelem?

– Janka kezébe jutott.

– Isten áldjon meg! te nagy szolgálatot tevél nekem; sohsem feledendem,
hogy végszükségben barátom valál.

– No bizon,… viszonzá könnyü vállvonitással a pajtás; – hasonló esetben
hasonló szivességet vártam volna tőled.

– Mindig számolhatsz rám, örökre barátod!

A két ifju, kezet szoritván, elvált.

A percztől kezdve csöngethettek tetszés szerint: az ajtó többé meg nem
nyittatott.

Esti tíz óra után az ifju utitáskát vőn kezébe, bő köpenyét vállán
keresztül veté, s lopva hagyá el szállását.

A postaházhoz érkezvén, megkérdé: melyik kocsi menend Kassa felé? s
miután azt kijelölték, jegyét e szókkal mutatá elő:

– Bükkönyi Endre vagyok.

– Kissé korán jött, – jegyzék meg az illetők.

– Mit sem tesz, a kocsiban szenderegni szándokom; – s a kocsiba veté
magát.

Félóra mulva ismerős hang üté meg füleit. Kitekintett, de a sötétség
miatt nem láthatott semmit.

– Mi a patvar viszi önt Kassára? – mond az egyik, – s ily éjnek idején
indulni?

– Kaland!

– Ön korában?… hahaha!

– Még pedig érdekes.

– Kiváncsi vagyok. Ön ifju korában is inkább pénz, mint kaland után
futkosott, mit különben okosan tőn.

– Tehát ez is kaland után jár? – susogá magában a ben ülő, a
beszélgetőkre jobban figyelve. – Érdekes utazás leend!

– Lássa – kezdé a kün állók egyike – nekem igen derék fiam van; tanult,
komoly, s rólam meglehetős vagyonka néz rá…

– Nos?…

– És van gyámleányom… szép és gazdag!

– Össze kell őket házasitni.

– Gyermekségöktől fogva ez tervem, s dicső kilátásim voltak rá, midőn
előlép egy tetőtől talpig illatszeres urfi, s divatos öltözetével, szép
tánczával s virágos beszédeivel a lányka fejét megzavarja…

– Szörnyüség!

– Én éleslátó vagyok; kinéztem a sehonnaiból pénztelenségét. Ügynököm
által, kedvező föltétek mellett, háromezer pengő forint kölcsönt ajánlék
neki; elfogadá s hatalmamba került. A határidő eljött, és szerencsémre
fizetni nem tudván, bepereltetém s személye nekem itéltetett; azonban
megszökék… Igy is jó, gondolám, többé nincs utban; de képzelje, ma
reggel fiam dult vonásokkal rohan hozzám, kezében egy iratkát tartva.
„Olvasd!“ sohajtá. Én olvasám: „Imádott Jankám! Uzsorás gyámnokod
boldogságunk és szabadságom ellen tör, menekülnöm kell. Midőn e sorokat
olvasod, utban vagyok Kassa felé; számodra mindenütt megrendelendem a
lovakat, kövess komornáddal; a házassági engedély zsebemben már, ott
összekelésünket senki sem gátolandja. Epedve vár hű imádód Szeley
Aladár.“

A kocsiban levő ifjunak fogai vaczogtak.

– Mily gyönyörü meglepetés lesz! – folytatá a kün állók egyike – ha a
várt kedves helyett, én jelenendek meg, s oltár helyett fogságba
vezetendjük a szép urfit; mert zsebemben az itélet és a végrehajtása
iránti megkeresés az ottani hatósághoz. – Hahaha!

– Hahaha! – kaczagott a másik is – ön mindent kigondol.

Csak nehány hétig üljön, azalatt fiam és gyámleányom ügyét elintézendem.

Reszkető kézzel nyult a benlevő a kocsikilincshez. Menekülni akart; már
késő volt, a postavezetnök lámpával kezében megkerülé a kocsit, s az
ajtót megnyitván, betekintett.

Az egyik utas, sapkáját szeméig behuzva s arczát orráig köpenyébe
takarva, aludt a kocsi sarkában.

– Ha ugy tetszik – mond a vezetnök – a másik utashoz.

– Családomat – kezdé társához bucsuzás közt az uzsorás, miután igy
mutatá be magát, tartsuk meg számára az elnevezést – családomat Váczra
küldém, ott van gyámleányom is, sziveskedjék olykor kirándulni…
biztositva vagyok ugyan, de mégis jobb szeretem… na érti már, a fölösleg
ügyelet sohsem árt.

Az ajtó becsapódék, a síp megszólalt, s a kocsi elrobogott.

Egy órai utazás után az uzsorást vas marokkal ragadá karon szomszédja.

Az uzsorás feljajdult.

– Pszt! el ne áruljon.

– Kicsoda ön?

– Szökevény!…

– Igen, de… bocsássa, kérem, karomat, különben zajt ütök.

– Akkor meghal. Szóljon csak, nagy zajt ütött Pesten szökésem?

– Tudom is én, kicsoda ön, s honnan szökik?

– Nem tudja? hát a Rókus-kórházból. Pszt!

– Hát mi közöm hozzá?!

– Rám fogták, hogy őrült vagyok… Hallja uram? rám fogták!… Hát az
vagyok? mondja, vagy meghal, – s rázni kezdé az uzsorást.

– Dehogy az, dehogy az! – viszonzá iszonyu szorongások közt az uzsorás.

– S még is rám fogták, mert vagyonomra törtek; az orvost megvesztegeték,
hogy kötözve tartson s éhséggel öljön meg… de én megszöktem, pszt!

– Azt okosan cselekvé.

– Hát mikor nem cselekedtem okosan? ön kétkedni mer?… ah! ön is
ellenségeim közé tartozik? vagy talán ép üldözésemre indult?

– Nem, becsületemre nem! – hebegé az uzsorás homlokáról verejtékét
törölvén.

– Szerencséje! mert tudja meg, én védni fogom magamat, van két töltött
pisztolyom…

– Töltött pisztolyai! – sohajtá kétségbeesve az uzsorás.

– Igen, s élesre fent tőröm… nem hiszi? itt van ni! – S a sötétségben az
uzsorás arcza előtt hadonázott kezével.

– Mindent hiszek… sőt sokkal többet, mint mond; – töredezé
lélekszakadozva az uzsorás.

– Szerencséje!

Képzelni lehet e borzasztó helyzetet; ily dühös őrülttel, sötét
éjszakán, egy kocsiba zárva, hogy tagjaik minden pillanatban
érintkezének. Sohasem volt biztos: nincs-e mellének szegezve a pisztoly,
vagy nem villog-e feje fölött a tőr!

Az uzsorás mindig összerezzent, ha szomszédja csak megmozdult is. Minden
perczet halálos félelmek közt élt le, s ezerszer elátkozá az eszmét
postakocsin utazni. Kezét lábát összehuzva a sarokba lapult, hol sem
szólni, sem mozdulni, de még csak lélekzeni sem mert, s a kétségbeejtő
helyzete által okozott izzadságot is csak félve törlé le arczáról. Közel
volt ahoz, hogy ő is megőrüljön.

A kocsi megállt; lovakat váltottak.

– Ha ön – kezdé az őrült – egy hang-, vagy tekintettel elárul, halál
fia!

– Sőt, ha megtámadnák, védni fogom.

Midőn a kocsiajtón a lámpát bedugák s utána emberi alak üté be pofáját,
hogy ott széttekintsen: az uzsorás ugy ült, mint valami birka, s midőn a
kocsi megindult, istennek ajánlá lelkét.

Nehány percznyi utazás után remegő hangon kezdé az uzsorás:

– Uram! ön igen okos ember, nem tudna nekem e hőség ellen valamit
tanácsolni?

– Megálljon, majd gondolkozom… egyék fagylaltot – – – –

Igaza van.

– Na lássa.

– Hátha azontúl is forróságom volna, nem találja jónak, hogy ki üljek a
kocsis mellé?

– Helyes! a zápor szakad, ez hideg fürdő.

– Tehát gondolja…?

– Sőt tanácsolom.

Az uzsorás sem mondatá kétszer, hanem kiugrott a kocsiból, s a bakra
kapaszkodék.

E jelenet után az ifju is szép csöndesen leszállt, a tova robogó kocsi
után egy futó pillanatot vetett, s visszafelé gyalogolt.

A helységet elérvén, az első háznál kopogtatott, s fuvaros után
tudakozódék.

Félóra mulva Pest felé hajtatott.

Megérkezvén, barátját veré fel, s a reggeli vaspályameneten együtt
rándulának Váczra.

Szeley Aladár – mert ő volt, ki a postakocsin hitelezőjét oly
rettenetesen megkínzá – Váczon elrejtőzött s maga helyett barátját hagyá
működni, ki Jankát feltalálta, s vele magát értekezésbe is tevé.

A házassági engedély és a szükséges okiratok meg levén szerezve, az
összejövetel napja és helye kitüzetett; s midőn sem gyámatya, sem a
kijelölt reménydús vőlegény, sem senki más nem álmodá: az egybekelés
megtörtént.

Aladár épen nejénél volt, midőn az ajtó felpattan s Hamvas úr – igy
hivák az uzsorást – belép. Az utazás megtöré, a félelem elsoványitá s az
utazás eredménytelensége leveré. Aladárt meglátván, szemeiből harag- és
reményszikra villámlott, színpadi állást vőn, zsebeihez kapkoda, s végre
tele torokkal kezdé:

– Megtaláltam!

– Midőn nem is keresett, – viszonzá hideg gúnnyal Aladár; – ezt nevezem
szerencsének!

– Ön el van marasztalva, el van itélve… ön nem tud fizetni, személye az
enyém!

– Ahoz csak nekem van jogom – mond Janka, a mellékszobából kilépve.

– Neked?… a törvény őt nekem itélé, ő adósom, elcsukatom, mert nem tud
fizetni.

– De tudok én, s férjem adósságit fizetni fogom.

– Férje?…

– Igen; ma reggel óta.

– Jaj! megüt a guta! igy rászedetni, ez sok! ez sohasem történt velem!…

– Soha? – kérdé nevetve Aladár – hát a postakocsin? „pisztolyaim
töltvék, tőröm élesre köszörült, ha elárul, megölöm.“

– Hát ön tudja?…

– Hisz én voltam –

– Azon őrült, azon bolond?…

– Ugyan kérem, ki volt kettőnk közt a bolond? én kényelmesen ültem, ön a
sarokba lapult; én beszéltem, daloltam, ön lélekzeni sem mert; ön engem
akart befogatni, én önt rabbá tettem; ön Kassáig utazott, hogy e
házasságot gátolja, s én kegyed házába jövék, hogy azt véghezvigyem; ön
hiába fáradott, s én boldoggá levék!…

– Igaz!… legalább kérem ne hiresztelje ki. –

– Majd a gyámi számadások után.

– Hm – dümmöge Hamvas, – be akartam őt fogatni, s ő rajtam kifogott.
Halálra szégyenlem, de már megtörtént!…

Vigasztalja magát, – biztatá Aladár, – együtt utaztunk el, s én czélt
értem, ön czélt tévesztett. Ilyen az élet.

– Hogy akkor rá nem ismertem!?… Átkozott sötétség!



MÜVELT FÉRFIÚ.

A fák zöldeltek, a rétek virágzának, s a madárkák ég felé repkedve, vagy
sürű bokor lombjai közt megvonva, édes zengzetű dalaikat hallaták.

A városi évszak után mindenki, ha csak egy tenyérnyi mezei birtoka volt
is, siete az áldott tavasz kellemeit élvezni.

Vérmesy Elek is elhagyá fővárosi szőnyeges termeit, a hangversenyeket,
szinházat, zene-reggélyeket, s tánczestélyeket, azokat csendes falusi
magánnyal, nem uj élvekért, de egyszerün divatból, felcserélendő.

Ruhatárát kivéve, egy rakott szekér követé pipere, ék, s illatszerekkel.
Testory Jakab, Lueff s társait látszott kizsákmányolni.

Jószágára érkezvén, kastélyábani első belépésénél roppant boszuság érte;
termein végig lépvén, gazdatisztje készséggel kisérgeté.

– Nincs eléggé szellőztetve – mond Vérmesy battist kendőjét orrához
kapkodva.

– Négy nap óta ajtók, ablakok nyitvák – viszonzá a tiszt.

– De hát mi lehet?… szipákolva tekintgete körül – én nem értem… ez oly…
– szemei a tisztre estek, s mintha kigyót látna, visszarezzent, kezeivel
távozást inte, tele torokkal kiáltván – vigye el, vigye el!

A tiszt ijedve kapkoda mindenfelé, szemeit összevissza forgatá, hogy
valami kivinni valót találhasson, de hasztalan.

– Mégis itt van azzal a szerencsétlen fagyugyertyával? mindjárt megfulok
gőzétől.

A tiszt előbb Vérmesyre azután a kezében lángoló gyertyára kétségbeesett
pillanatot vetvén, nehány nyaktörő ugrással kün terme.

Vérmesy előhívta cselédeit, az ablakok megnyittattak, a termek
kifüstöltettek, s szent lőn a béke!

Zongorához ült, s Willmersnek egy gyönyörű szerzeményét bámulatos
ügyességgel eljátszá, azután fel s alá járt, nehány operából énekelt,
estelizett, végre a kertbe ment unatkozni.

Szemei hirtelen egy nem messze eső izletes mezei lakon akadtak meg.

– Dévay! Dévay!! – kiáltá.

A gazdatiszt, mintha varázs lábakkal birna, oly gyorsan terme előtte.

– Zengeyék ablakai kivilágitvák – mond a nagyságos ur.

– Oh igen – viszonzá Dévay – hisz mióta megérkezének, naponként társaság
van ott. Az egész vidék uraságai látogatják.

– S mikor jöttek?

– Tiz nap előtt.

– Hát nem tudott elébb szólni? egy egész hosszu estén át unatkozni hagy,
és nem szól. Ugyan kérem hol tanulta ügyetlenségét? ma már másodszor
ingerel.

– Hisz nem tudom hogy…

– Tanulja meg, s tudni fogja.

Dévay egy mély bókkal bucsut vőn.

Vérmesy is elhagyá a virányost, kedvencz foglalkozásai egyikéhez, a
pipere asztalhoz látni. Kesztyűit levoná, ah! minő kezek! apró, gömbölyü
és fehér! rózsaszinü körmeit, mintha csak Canova véste volna oda. Lőn
iszonyu körömkefélés, kézmosás, s miután a vizet leszikkasztá, valami
illatos szerrel bedörzsölé, s ismét kesztyűt húzott; azután a fej
következék, haját elrendezé, és sipkát tőn, szemöldeit, szakállát s
bajszát megkené, arczát berizsporozá, hálóköntöst vőn, s lefeküvék.
Ágyához a „Chevalie de Maison Rouge“ lévén készitve, egész kényelemmel
olvasáshoz kezde.

Engedelmökből hősömet röviden megismertetem.

Vérmesy mintegy 26–27 éves, mondhatni szép ember. Termete közép, alakja
kerekded, s arczbőre oly finom, hogy számtalan kisasszonyka inkább irigy
mint hódító szemeket vet rá. Ő az ugynevezett világ fogalma szerint igen
müvelt egyén; tánczol mint egy balletmester, zongorázik mint egy
versenyadó, énekel mint egy első tenorista, s beszél francziául mint egy
nyelvtanár; öltözete mindig utolsó divat szerinti, ingeit Párisban
mosatja, s a theát jól készíti; csatlósai, s lovászai számára három négy
válogatott paripát tart, maga azonban teljes életében még egy árkot sem
ugratott; szép fegyvergyüjteményt is bir, de soha kardot kiváncsiságból
sem vont, és nem sütött el egy pisztolyt. Nem bánt soha senkit, s még
sem barátja senki.

Reggel ép oly korán kel fel, mint Pesten vagy Párisban szokott, tiz és
tizenegy közt. Komornyikja pongyolába öltözteté, s mivel a nap oly szép
és derült volt, nem hagyá el termeit, mert arczbőrét féltette.

Ablakából megtekinté a kertet, nehány virágot megszagolt, azután
olvasott, zongorához ült, azt is elhagyá, pamlagain nyujtózva ásitozott,
felöltözködött, s nagynehezen ebédig megölte az időt.

Ah minő szép a falusi élet!

Ebéd után ásitozott, olvasott, zongorázott, és öltözködék; még csak
alkonyodni kezde, ekkor parancsot ada üveges hintajába fogatni, s midőn
az előállt, még egyszer tükörbe tekinte, haján, s ing fodrozatán kissé
rendezgetett, végre elhagyá szobáit, s kocsiba veté magát.

– Zengeyékhez.

A kocsi alig száz lépésnyire eső másik uri lakhoz robogott.

– Az uraság nincs hon – mond egy bérruhás szolga – vendégeivel
sétalovaglást tesz.

Vérmesy látogató jegyét átadván, a kocsi párnái közé veté magát, onnan
kiáltva cselédeinek:

– Az erdő felé.

Negyedórai séta után a kocsi ablakát kissé leeresztve mondá:

– Haza.

A kocsi megfordult, s e pillanatban emelkedő porfelleg látszott, Vérmesy
odaszegzé tekintetét, s darab idő mulva az est homályában a porfellegből
lovas csapat kezde kibontakozni

Mintha versenytéren volnának, a legsebesebb vágtatásban tartottak a
kocsi felé.

A csapat élén egy hölgy villámként, tajtékzó ménjéről büszkén tekinte az
elmaradozó társaságra. Toll, fátyol, és amazon öltözék festői szépségben
uszott utána a légben.

A hölgy ajkin győzelmi mosoly ült.

A mén hirtelen ég felé veté két első lábait, fejét szügyébe vágta, egyet
prüszkölt, s gyönyörü lanczádát vágott egykét öles árkon át.

Vérmesy kétségbeesett sikoltást tőn. Tán maga sem tudja, mi lepte meg
inkább, a nyaktörő ugrás-e? vagy a hölgy szépsége?

A hölgy fülét a sikoltás megüté, negédesen forditá fürtös fejét a kocsi
felé, kecsesen mosolyga, s tovább vágtatott.

Ez alatt a férfisereg is átugratá az árkot, s bátorságra sarkantyuzva
lovaikat a hölgy után iparkodának, egyhangulag kiáltván:

– Zultánát lehetlen meggyőzni!

Vérmesy a távozók után bámult.

Gyönyörü est volt, a szép egen csak játszi gyermekként itt-ott pajkosan
kergetőzött nehány negédes felhőcske, s mint tündérregékben a túlvilági
lények pillanatonként változtaták alakjokat. A nap nyájas mosolylyal
tekinte vissza lefutott pályájára, s vérvörös terület környezé, mintha
az ég, a világ e legnagyobb hősének diadalútját biborszőnyeggel vonta
volna be, igy lassu méltósággal, s teljes fényben vonult a hegyek közé,
jóltevő erejének nem csekély részét hagyván maga után. A hold
fátyolaiból lassan bontakozni kezdett, s itt-ott kaczér ragyogással
villant fel egy-egy csillag.

Vérmesy mindezt nem élvezé, ő hazaérkezvén, gondolatokba mélyedve
könyökölt ki ablakán.

Kün a pásztorgyermekek füzfából készült sipjaik panaszos hangjai közé a
hazatérő nyáj, vagy csorda kolompjának otromba kongása vegyült. A mezei
munkáról haza gyalogoló lánykák érczteljes dala, s a napszámot végzett
legénység éles fütyülése az egész falut betölté, mely hangversenyt a
közbeközbe tett béres ostordurranás egészité ki.

– Vendégek érkeznek – jelenté egy inas.

– Vérmesy álmodozásaiból felrezzent.

Mintegy ötven éves férfi toppant be, ezt két ifju követé.

Üdvözletöket a házi úr mély bókkal fogadá.

– Ön – kezdé a koros férfi – nálam volt, igen sajnálom, hogy a
szerencsét elmulasztám.

– Tehát Zengey urhoz van szerencsém?

– Szolgálatára ifju barátom, viszonzá meleg kézszoritással Zengey. –
Ezek itt Rejtélyi és Verebély barátim derék szomszédink.

Kölcsönös üdvözlet és kézszoritások.

– Méltóztatnak helyt foglalni.

– Egy pillanatra ám legyen, s aztán ön velünk jövend, az elmulasztottat
kell helyre pótolnunk. Remélem együtt töltendjük az estét.

– Igen le vagyok kötelezve.

– Hagyjuk az efféle kitételeket a városi évszakra, most falusiassan
szivünk szerint mulassunk. Boldogult atyjával sok vig napokat éltünk e
falvacskában. Már öt éve nem voltam lent, és ön?

– Én?.. én gyermek éveim óta nem voltam itt.

– Ah! – kiáltá egyhangulag a két fiu – tehát be kell iktatnunk a
birtokba.

– Az igaz – mond az öreg ur – mikor?

– A mikor parancsolják.

– Tegyen határnapot és vendégei leszünk.

– Mához egy hétre.

– Helyes, helyes!

– És most, ha ugy tetszik…

– Én készen vagyok.

A kis társaság elindult. Vérmesy Zengeyvel, a másik két ifju együtt
karöltve.

Zengeynél minden élt, az udvarban csatlósok fáradt paripákat jártattak,
s az érkezők elé vígan szökdécseltek az agarak; a folyosón cselédek
keltek ide s tova.

Vérmesyt a terembe vezeték, hol több ifju és korosabb férfi volt, a
kölcsönös bemutatás után számtalan alkalmi kérdés és válasz
cseréltetett.

A házi ur egy felséges zamatu lopez szivarral kinálá vendégét.

– Köszönöm nem vagyok dohányzó.

A játékasztalok elrendeztettek, itt whist, ott lansquenet, és más
játékok; Vérmesy egyikben sem vőn részt, s kelletlenül köhécselve
kendőjével szelelé orra alól az alkalmatlan szivarfüstöt.

A házi ur zavarba kezde jőni, nem tudván uj vendégével mit kezdjen?
legjobb spanyol borait hordatá.

– Egy pohár Madeirát – kinálgatá.

– Köszönöm, de ha szabad czitromost kérnék.

A játék folyt, s Vérmesy egyik asztaltól a másikhoz sétálgatott.

– Leányom? – kérdé Zengey egy inastól.

– Elhagyá öltöző szobáját.

– Ha tetszik – szólt Vérmesyhez – leányomhoz vezetem.

Vérmesy készséggel fogadá az ajánlatot.

Midőn eltávozának, az egész társaság, mintha összebeszélt volna, utánuk
nézett, s mindenki ajkira mosoly szált.

– Hogy tetszik a szomszéd? kérdé Rejtélyi.

– Kár hogy dajkát nem hozott magával – felelé egy más.

– Kiváncsi vagyok – mond Verebély – miként tölti el napjait?

– Hihetőleg bábozik – jegyzé meg az iménti.

– Hahaha.

– Se dohány, se bor, se kártya… kár hogy nem visel fejkötőt.

És korlátlan kezdett az egész társaság Vérmesyre élczezni.

Mathild egyszerü házi köntösben, himzésnél ült, gyönyörü szőke fürtei
közt egy tavaszi rózsa piroslott.

– Leányom, Vérmesy ur.

Mathild felveté kék szemeit, Vérmesy magát az eget látta benne.

Mindkét részről néma üdvözlet.

– Ma remegtem nagysádért – kezdé Vérmesy.

– Hogyan, vész fenyegetett volna?

– Ama nyaktörő ugrás, mit lova tőn.

– Zultánám a legbiztosb szökő. De hogyan uram, tán ön volt azon
kocsiban?

– Volt szerencsém onnan a legtündériebb jelenetet csodálni. Az oly
elragadó szép volt! Ha soha éltemben festő nem ohajtottam is lenni, azon
perczben irigylém bár kinek is a müvészet azon ágát.

– Nem emlékszem valami oly festői jelenetre, hacsak a hanyatló napot nem
érti ön?

– Akkor nem hanyatlani, de feltünni látám a napot. Azon pillanat, midőn
a ló madár könnyüséggel szökkené át az árkot, s azon leirhatlan
kifejezés, mely nagysád tekintetében feküdt, azon elragadó mosoly,
mellyel követőit versenyre látszott hivni, mindez oly költői, oly szép
volt, hogy a hajdankor istennői egyikét képzelém szellemszárnyain
előttem lebegni.

Ön ha nem festő is, de költő.

– Nyomoru költészet az, ha valami dicső szépnek még vázlatát sem vagyunk
képesek leirni.

A költészetről eszmelánczolatnál fogva a beszéd a költőkre vitetett át.
Bulwer, lord Byron, Dumas, Soulié, Eötvös és Jósika leggyakoriabban
emlittetének.

Az órák perczekké váltak.

Thalbergnek egy remek szerzeményét négy kézre eljátszák.

Ez a kártyázó társaságot talpra villanyozá, s egyik a másik után a
zongora közelébe sompolygott.

Vérmesy el volt ragadtatva, s ha játék közben keze véletlen Mathildével
érintkeze, minden vére fejébe szökkent.

Az esteli felhordatott, mindenki derült arcz s vidor kedélylyel ült
asztalhoz.

Az est hőse Vérmesy volt, suttogva tétettek ugyan ellene keserű
megjegyzések, de irányában mégis kitünő figyelem tanusittatott.
Beszéddel tartá a társaságot, London, Milano oly könnyedén pengett le
ajkiról, mintha valamely szomszéd megye székvárosáról szólna; Rachel,
Macredy, Frascini, Ronconi, Feretti, Taglioni, Cerrito, Lola Montez
mintha csak intésire várnának, hogy müvészetök egész hatalmát lábaihoz
tegyék; a Theatre Français, Scala és Fenice mintha tulajdoni volnának.
Szóval előadásaiban sok hányavetés, de sok tapasztalás is volt.

Mathild végetlen érdekkel hallgatá, s nefelejts szemeit csak olyankor
kapá le az előadóról, ha az tekintetét huzamosabban pihenteté rajta.

Esteli után a társaság még poharazott, Vérmesy – szivében viharral –
sétálgata, s mindig leste a pillanatot, hogy tekintete Mathildéval
találkozzék, – hasztalan. Egyszerre egy munkában lévő gyönyörű himzés
előtt megállt.

– Nagysád – kérdé Mathildtól – mi leend ez?

– Vadásztáska.

– S már szánva valakinek?

– Okvetlen.

– Ki leend a szerencsés?

– Azt meg kell érdemelni.

– Valóban remek mű… de szabad rajta valamit változtatnom?

– Ha czélszerű, köszönettel veendem.

– E nyúl igen gubbaszkodik, futásában inkább el kell nyulnia, – ezzel
bontogatni kezdé; tűt vőn, s egész ügyességgel hímzett.

– Nem mondám? – jegyzé meg Verebély – kár hogy nem visel fejkötőt. Most
már himzéshez kezd.

– Bizony – igazolá Rejtélyi – azt hiszem jobban is forgatja a tűt, mint
a vadászostort, vagy a tollat.

– Igy – mondá önelégülten Vérmesy – most mindjárt természetesebb.

– Valóban helyes – dícséré Mathild – és minő jól dolgozta, egy öltést
sem hibázott, az árnyékolás is igen jó.

– És most ha szabad tudnom ki a szerencsés?…

– Akár ön is.

– Hogyan nagysád… merném e hinni, hogy… és fülig elpirult.

– Na igen, mert reméllem csak ön is fog versenyezni; tíz nap mulva
futtatást rendezünk, az első nyertesé ezen táska.

– Minden iparom leend birásához jutni. –

Éjfél elmult, mindnyájan szétoszlának. A közelebb eső szomszédok haza
lovagoltak, a távoliabbak pedig vendégszobáikba tértek.

Vérmesy is hazament, keblében egész tengerét vive azon érzelemnek,
melyet ő eddig csak mások szívében birt ébreszteni. Lefekvék, életében
nyugtalanabb éje nem volt. Álma majd rémes, majd meg tündéri vala.
Eleinte önmagáról sem akará hinni, küzdött, ellene, hasztalan! végre
elismeré, hogy neki e hölgy véghetlen tetszik, hogy szerelmes.

Másnap eszébe jutott a Mathild által rendezendő lóverseny, az ebéd,
mindezek nagy tervezgetésekre nyujtának tért.

A komornyik előhivatott.

– Pestre kell menned, még pedig azonnal.

– S dolgaim?

– Egy kitünő szakácsot hozni, s szabómtól angol lovagló öltözéket.

A komornyik távozott, Vérmesy pedig tükör elé ült.

Öt nap folyt el csupa öltözködés és látogatás közt, s ez idő alatt
Vérmesy fokonként merengőbb lőn.

Mathild másoknak több figyelmet látszott osztani, mint neki, s ez őt
mélyen sebzé. Végre elhatárzá, keblét az imádott hölgy előtt feltárni,
mert kínzó helyzete kétségbeeséssel fenyegeté. Ismét Zengeyékhez ment,
Mathildot mint rendesen, munkánál találta.

Mathild irányában hideg, udvarias, és tartózkodó volt. Soha mélyebben
munkába nem merült, mint midőn Vérmesy mellette sohajtozott, szemeit
himzéséről csak lopva emelé fel.

Ellenben a később érkezett Rejtélyivel enyelgett, nevetgélt, és
bensőséggel társalga.

Vérmesy hátra vonult. Rejtélyit magával kezdé hasonlítgatni, s kivéve:
hogy az vagy öt évvel fiatalabb volt, saját személyében tömérdek előnyt
fedezett fel, mert noha el kelle ismernie: miszerint Rejtélyi arcza
szabályos, de napbarnította, termete csinos, de öltözéke izléstelen s
ferde szabásu; hangja kellemes, de társalgási modora darabos. És mégis
ez embertől féltette ideálját, ez embert szerette volna a poklok
hetedikére kergetni.

Vérmesy nem találta helyét, majd egy könyvet vőn kezébe, s lapozgatá,
majd a zongorához ült, és sötét kedélyéhez mért bús ábrándot játsza le,
majd egészen neki érzékenyűlve Márthából éneklé: „Ég bocsássa meg
hibádat“ sat. de eredmény nélkül hangzék el. Végre lábaihoz folyamodott,
egyik teremből a másikba, folyosóra, kertbe, az utczára, s maga sem
tudja miként, haza sétált.

Zengeyékhez két egész nap nem ment, az idő neki végetlen volt. A nagy
ebéd napja bekövetkezék, az egész vidék férfiai összehivattak, s
egyhangulag vallák, hogy fényesb s gazdagabb megvendéglésben soha sem
részesültek, de délután mégis ki merre tudott, megszökék, mert a vigság
oly erőtetett, a társalgás oly feszes, a házi ur oly unalmas volt, hogy
inkább ohajtott bár melyik is magányban, kedve szerint unatkozni, mint
ily hangulatu társaságban akarata ellen nyájas arczot ölteni.

Vérmesy egyedül maradt, s ő áldotta értte istenét, mert a zaj neki
terhére volt, mások vigsága lelkének fájt.

Van egy neme a fájdalomnak, mely ifju kebelben keres tanyát, s e
fájdalmakra egész életünkön át szivesen emlékszünk. Midőn még sajong
keblünkben, hozzá mérhetőt nem képzelünk, kinzó és emésztő az,
áthasogatja a velőt, leveri a szellemet, testben és lélekben beteggé
tesz, őrüléssel fenyeget, és később e fájdalmakat édeseknek nevezzük, és
valóban kell is benne valami édesnek lenni, mert a szerelmesnek
nyujtsatok ezer módot a vidulásra, s ezerszer dobandja azt szemeitek
közé; adjatok csalhatatlan balzsamot fájdalmára, lábbal tiprandja szét;
nyissatok neki utat a szórakozásra, önkényt zárandja azt el; igérjetek
fájdalmáért boldogságot, s ő a cserét nem fogadandja el. Igen, igen! e
fájdalomban, bár mily kinzó és mély, van édes, van költőiség!

E költői fájdalomtól üzetve futkosá végig termeit és kertjét Vérmesy.
Ábrándiban alkota magának egész szellemországokat, s rémképeivel azokat
ismét összerombolá; ajkin mosoly ült, s szemeiben köny rezge; Mathildot
imádta és átkozta; őt birni ohajtá, vele élni és halni szeretett volna,
s fogadást tőn többé feléje sem menni. Ilyen a szerelmesek
következetessége.

Vérmesyt szíve számtalanszor vonzá Zengeyékhez, de ő nem ment, s bár e
megtagadás keblében, szenvedélyét, viharzó tengerként hullámoztatá, ő
még sem ment.

Egy reggel felette kétségbeesett volt, küzdött, de hasztalan, ellent nem
állhata, uj lovagló costumejét be kelle mutatni. Pipereasztalhoz ült, s
miután a hajégetés terhes munkáján átesett, kezde öltözködéshez. Egy óra
mulva ott állt sárga nadrágban, vörös frakkban, fején fekete kalappal,
melyen vörös zsinór festői pongyolában bal vállára kigyózott, hol egy
gombon megerősitetett.

– A társaság megindul – jelenté egy inas.

– Lovamat – parancsolá Vérmesy, s miután tükrébe még egy pillanatot
vete, arany gombos lovagostort vőn.

A telivér arabs elővezetteték, a lovász uráéhoz hasonló öltözetben volt,
csak hogy kalap helyett fején egy kék selyem sapkácska, hátul nyaka
csigájáig, elől pedig orráig lehuzva.

Vérmesy az arabsra veté magát, s rövid vágtatva megindult, a lovász tiz
lépésre utána ügetett.

– Komédia lesz! – hangzék az egész faluban, s a mennyi gyerek, legény s
leány volt, az mind az utczára tódult.

Midőn Vérmesy a helységből kiért, legalább száz mezitlábos versenyzett
az alatta prüszkölő Uncassal.

Kevés percz mulva eléré a társaságot. Megjelenése egész mozgást szült.
Mindenki a megérkező felé fordítá fejét, elébb a lovast, azután a lovat
szemlélendők. Mindkettő festői volt.

Több néma főbillentés s kézszorítás után Vérmesy Mathild mellé lovagolt.
Mindkét részről hideg üdvözlet. Darabig némán haladtak, azután
közbeközbe érdektelen kérdések, és udvarias válaszok cseréltettek.

A helyszinére érkezének.

A versenyzők sorba álltak. Vérmesy nem volt köztök. Mathild egy kérdő
pillanatot vetett rá.

Vérmesy földre sülyeszté szemeit.

A harmadik jelre a kantárok megeresztettek, az eddig féken tartott
paripák vigan vágtak ki, a lovasok előre görnyedtek, s a legsebesebb
vágtatásban iszonyu robajjal megindulának.

Vérmesy mozdulatlan maradt. Várta, hogy Mathild kérdést intézzen hozzá,
de csalatkozott. Ez izekre tépte szivét, pedig ha jól figyel vala,
Mathild arczát elkomolyodni, s szemeiben tán könycseppet is láthatott
volna.

A versenyzők darabig egymásnak nem tágitottak, ostor s sarkantyu
becsületesen igénybe vétetett. Itt ott félló hosszaságra egyik vagy
másik előnyomult, de csakhamar le lőnek verve. A lovak iszonyuan
elnyultak, fejeiket előre mereszték, s már maradozni kezdtek. Most lőn
érdekes, az egyik egész lóhosszával előbbre volt. A többi lábain és
ostorain kivül torkát, kalapját hivá segitségül, kiabálással s
fenyegetéssel biztatgatva paripáikat; mind hasztalan, többé azt nem
voltak képesek leverni.

Vérmesy halálsápadt lőn, a legjobb futóban Rejtélyire ismert. Kivánta
hogy az nyakát törje, de annak több esze volt, árkot, korlátokat
gyönyörű könnyüséggel ugrata át. Alig volt még hatvan lépés a czélig, új
erővel biztatá mindenki paripáját, s egy már már irányban volt
Rejtélyivel, Vérmesy szemei szikráztak. A pályázók darab ideig együtt
haladtak. Vérmesy remélt. Rejtélyi egyet emelkedett lován, s kéz, láb, s
hajrá! kiáltással egyszerre lepvén meg lovát, egy hatalmas lökéssel
előbbre jött. Versenytársa ismét eléré, sőt egy gondolattal előbbre is
nyomult. Még tiz lépés s egy korlát vala hátra. Egyik sem tágított. A
korlátot Rejtélyi mint gondolat átszökteté, a másiknak lova kissé
megütközött, de csak annyi időre, mennyi elég volt „hopp!“ ot kiáltani,
s ezzel Rejtélyi sokat nyert, mert czélhoz érve majdnem lóhosszával
előbbre volt.

Vérmesy meg volt semmisülve, hát még midőn Rejtélyit Mathildhez
közeledni, azzal kezet fogni látta, e perczben saját lábain megállni nem
tudott volna. A tárgyak előtte elhomályosultak, kezei ökölre
görcsösültek, s fogai közt fájdalmat sziszege.

Mathild e hatást észre látszott venni, mert arcza felvidult, s szivéből
agyába villant e gondolat: ő szeret.

A társaság visszaindult, Vérmesy egész elkülönözve haladt, fejét mellére
lankasztá, s elképzelé magának a jelenést, midőn Mathild Rejtélyinek a
dijt átnyujtandja. Neki szabad lesz Mathild kezét megcsókolni… oh a
nyomorult! nem fogom, nem akarom e jelenetet látni.

A faluba érkezvén Vérmesy hazavágtatott.

– Menj – parancsolá komornyikjának – Zengey ő nagyságukhoz, s mond hogy
határtalan sajnálom, de nem mehetek ebédre, mond a lovaglás megártott.
Hazudj lázt, vagy főfájást, vagy a mit akarsz.

Nehány nap mult ismét el, mialatt Vérmesy ujjal sem nyult zongorájához,
s egyetlen könyvet sem lapozott. Zengeyékhez csak kertéből nézett, de
feléjök nem ment. Ha az öreg ur őt meglátogatá, szives meghivásaira
mindig készen tartotta ügyes kifogásait. Végre maga is sokallotta a
dolgot, s egy este, midőn ott ismét társaság volt, átment.

Mathild egy szóval sem kérdé kimaradása okát; Vérmesy a legközönbösebb
lénytől is elvárta volna.

Többé semmi kétség – gondolá Vérmesy, – ő ellenszenvez velem, miért
kelle őt látnom? miért megismernem? de – fűzé tovább elmélkedését –
ohajtom hogy irántami viselete inkább ellenszenv legyen, mintsem azon
faragatlan Rejtélyiért mellőzzön.

Vérmesy tartózkodva társalgott Mathildal, s ez hasonlót tőn.

Egyszerre megjelen Rejtélyi, tele zajjal, szemeit körüljártatá, s
Mathildot megpillantván, hozzá sietett.

Vérmesy mintegy parancsszóra „jobbra át“-ot csinált, s a társaságba
vegyült. Itt őgyelegve határozott. Kalapot vőn, s észrevétlen el akart
osonni. E pillanatban kezét gyöngén szorítni érezé, oda tekinte, Mathild
volt.

Vérmesy lábai inogtak, s Mathild kezének érintése vérét lángostorral
korbácsolá fel ereiben.

– El akar ön bennünket hagyni? – kérdé olvadozó édes hangon Mathild.

– I..i.ge…nem – hebegé Vérmesy.

– Miért kerüli ön házunkat? ki sértette önt nálunk?

– Senki, senki – sohajtá Vérmesy.

– Két hete hogy nem volt itt, kérem maradjon – ezzel eltűnt. A nem
remélt öröm csaknem azon hatással lepi meg az embert, mint a véletlen
csapás. Mindkettő első pillanatra az elmét megrázkódtatja, a keblet ugy
összeszoritja, hogy a szív lázas dobogásának alig marad hely; mindkét
esetben csak lassanként nyeri vissza az ember önmaga feletti hatalmát
annyira, hogy indulatin uralkodhassék.

Vérmesy perczekig szoborként állt, nem tudott gondolkozni, nem
cselekedni, később arcza derülni kezdett, szemei szikrákat szórtak, s
ajkin kéjmosoly lengett. Ekkor fejéről szivéhez kapkodva, érezé, hogy
él, hogy boldog.

E naptól fogva reggeleit, délutánjait, estéit, sőt néha egész napjait
Zengeyéknél tölté. Mathildal zongorázott, énekelt, és himzett. A hölgy
iránti szenvedélye nőttön nőtt. Végre megkérte Mathildot, s boldogító
igent nyert válaszul.

A nyár vigan tölt el.

Elkövetkezék az idő, hogy ismét városba menjenek, Zengeyék és Vérmesy
elhatárzák együtt egy napon utazni.

Vérmesy nehéz szivvel vált meg falusi lakától, mert életében boldogabb
nem volt, mint e falak közt.

Pesten mint jegyesek léptek fel, az összekelés napja is elhatároztatott.
Vérmesy egész napjait Zengeyéknél tölté, velök járt páholyba, ő nyujtá
karját Mathildnak, együtt sétáltak; szóval, leendő házasságuk senki
előtt sem volt titok, de nem is akartak belőle azt csinálni.

Egy délután a szerelmesek, ép otthon érzelgének, midőn az öreg Zengey
hozzájok belép e szavakkal.

– Gyermekeim! egy kérésem van.

– Parancsolj drága atyám.

– Testi lelki barátom, mondhatom testvérem Csermelyi irt, hogy egyetlen
fiát Pestre egyenesen hozzám küldi. A fiu mint irja, kissé nagyon
világi, külföldön járt. Most felügyeletem alá szeretné bízni.

Vérmesy, és Mathild összetekintének.

– De jó atyám – mond Mathild – mit tartozik az reánk?

– Csak annyiból – válaszola Zengey – hogy őt házamhoz veszem. A hátulsó
két szoba számára elrendezendő. Titeket pedig arra kérlek, legyetek
iránta nyájasok, s hibái iránt elnézők.

Zengey távozott, s a két ifju szerelmes elmerengett.

Ők eddig oly boldogok voltak! S most boldogságuk közé egy idegen arcznak
kellett tolakodni. Mathild ismeretlen is gyülölte őt. Vérmesy pedig
valahányszor rágondolt, összeborzadt.

Van az ember lelkében valami rejtelmes, mi néha vigságunk közepette oly
nyomasztóan lep meg, hogy a legmosolygóbb arcz elsötétül, a
legkicsapongóbb kedély elkomorul, s a rögtöni levertség okát magunk sem
tudjuk. Ilyenkor a kebel, mint nagy félelemkor szokott, szorong, a
szivdobogás csaknem megakad, az arcz elhalványul. Okát nem tudjuk, de
milliószor bebizonyult, hogy kit ezen hangulat szállt meg, rövid időn,
vagy tán ép azon perczben nevezetes csapás ért. Előérzet az, mely kisebb
nagyobb mértékben minden emberben van.

Mathild szomorú, s Vérmesy a szó teljes értelmében levert lőn.

Napok multak, s minél inkább közeledék az idegen megérkezésének percze,
annál mélázóbb lőn a két szerelmes.

Épen ebédnél ültek; Zengey nem volt hon. – Mathild – kezdé Vérmesy –
igérje meg hogy kevés figyelmet fog az idegennek ajándékozni.

– Oh szivesen, mert ismeretlen sem szenvedhetem. Hallom verekedő,
lármás, udvariatlan.

– Brr! szinte fázom.

– Igérje meg ön is, hogy kerülni fogja társaságát.

– Esküszöm szentül.

– E perczben postasíp, s ostorcserdités üté meg füleiket. Mindketten
mintha villám érintette volna, felugrottak.

Feszült figyelemmel várták.

Az előcsarnokban hangos beszéd; az ajtó feltárul, s egy ifju toppan be.
Köpenye költőiséggel volt vállára vetve, vagy három lépés után színpadi
állást vőn.

Mathild és Vérmesy némán tekintének rá.

– Csermelyi Gyula vagyok – mond egy bók kiséretében a jövevény.

A bemutatás néma fejbillentéssel fogadtatott.

– Itt Zengey urhoz szóló levelem.

– Atyám nincs hon. Az inas majd kijelölendi szobáit.

– Az asztalhoz még egy teriték tétetett, s Gyula meghivás nélkül helyt
foglalt.

– Szép nagysádban – kezdé Gyula – a ház kisasszonyát van szerencsém
üdvözleni?

– Zengey Mathild vagyok – viszonzá Mathild egy tekintetet sem
ajándékozva vendégüknek – bocsánat, rendeléseket kell tennem; – ezzel
távozék.

Gyula utána bámult.

– Szép! Istenemre gyönyörü! s e dacz nekem végtelen tetszik. Életre
halálra teendem a szépet.

Vérmesy e szavak hallására szinét változtatá.

– Uram! – kezdé ismét Gyula – önt még nincs szerencsém ismerni.

– Én Vérmesy Elek vagyok, Zengeyék közel rokona.

– Rokon? e szerint félig meddig házi ur is. Szép, szép, tehát csak
szaporán a Zengey-féle hires pinczéből nehány bouteille bort.
Barátságpoharat csak iszunk?

– Köszönöm, nem szoktam inni soha.

– Nem? na annál többet én. Legény! Vérmesy ur parancsol valamit.

– É… én…!

– Na igen a pinczéből.

– Igen, a pinczéből… jó jó, tehát Jean, egy… egy…

– Mit egy? – vága bele Gyula.

– Tehát két üveg Port a port.

– Az már jó lesz.

Vérmesy magában felsohajta: „Istenem! minő nevelés! ezért kár volt
külföldön járni.“

A bor felhordatott.

Gyula két poharat megtölte, Vérmesy az övét érintetlen hagyá.

– Hát a kisasszony – kérdé Gyula – többé nem mutatja magát.

– Nehezen.

– Kár, valóban felette kár.

Vérmesy oly mozdulatot tőn mintha távozni akarna.

– Édes házi ur, vagy rokon, vagy mi?… csak nem hagy itt egyedül?

– Igen de…

– Semmi de, ebéd után ön engem elvezet a pesti casinókba, klubbokba, vig
czimborák közé; szinházba majd magam is eltalálok.

– Sehová sem szoktam járni.

– Nem?… na annál többet én.

– Segitsen legalább ennek a második üvegnek nyakára hágni, ha már az
elsőt egyedül hagyta kiüritenem.

– Mondám már, csak vizzel élek.

– Vizzel? hm! – gondolá magában Gyula, ha ennek az anyja nem volt liba,
ugy még belőlem is viz-ivó lesz.

Vérmesyre nézve oly kínos ebéd véget ért. Ő azonnal rohant Mathildhoz,
Gyula pedig a számára kirendelt szobákba vonult.

– Ah Mathild! – kezdé Vérmesy – ez ember még szerencsétlenséget hozand a
házra, képzelje, tömérdek hibái mellett, még iszik is.

– Iszik?

– De hogy! két üveg Port a port meg sem látszik rajta. Én két pohártól
meghalnék.

És mint valami rosz szellemről kezdének beszélni.

Vérmesy esenge Mathildnak, hogy megvetéssel bánjék vele. A hölgy viszont
kérte hogy jegyese ezen elvetemültnek társaságát kerülje.

Mindketten ünnepélyes fogadást tőnek, s bámulatos szigorral megtarták.

Gyula, már hetekig volt Zengeyék házánál, de Mathild a világért sem
tudta volna megmondani, ha vajjon fekete, vagy kék szemei vannak-e?
Minden tettében otrombaságot s beszédeiben izetlenséget talált: szóval ő
kerülte, és gyülölte.

Gyula kezdetben Mathild viseletében sok mulattatót talált, s leendő
győzelmének előre örvendett; később boszankodott; végre fájdalmakat
okoza lelkének, mert érzé hogy szerete, s viszontszerelemre soha sem
számithat, mert e hölgy másé, mert e hölgy olyané, kit forrón szeret, s
kitől végetlen szerettetik.

Napok folytak, s a vidor, az elmés Gyula lehangolt, s merengő lőn.

Az ember életében a legfőbb szerepet a véletlen játsza. Nagyszerű
dolgok, melyekre éveken át a legkiszámitottabb tervekkel, óriás
tehetségek erejöket fordítják – nem sikerülnek, s egyszerre a
legigénytelenebb ember, a legegyszerűbb könnyüséggel, minden számitás
nélkül, valami eset által felfedezi azt, mire szorgalom, tudomány és
akarat képtelen volt.

Ezen elvből kiindulva felhagyott Gyula Mathild utáni törekvésével,
szivérzelmeit egészen a véletlen lehetőségével vigasztalva. Szomoru
vigasztalás!

Gyönyörü tánczvigalom volt.

Mennyi boldogság van egy ily tánczvigalomban! az ifju lélek mennyi
fájdalmat képes itt feledni?! hányan, kik életben egymást tán soha meg
nem közelithették volna, itt huzamosabban társaloghatnak, s kihez még
gondolatinkat sem mernők felemelni, itt az egész világ szemeláttára
átkarolhatjuk egy csárdás, vagy keringő ürügye alatt. Valóban egy bál
tömérdek kéjt ad.

Vérmesy, Mathilddal egy mellékteremben, a zajos társaságot feledve
érzelgének; a teremben többen valának, de egyik köröcske a másikkal
keveset látszék törődni Rejtélyi, ki ezen este hol Mathildot, hol
Vérmesyt tetőtől talpig méregeté, szinte a teremben, még pedig
Mathildhoz igen közel volt. E perczben egy fényesen öltözött kölgygyel
társalga.

Mathild egy tükörbe tekinte, s fejékén valamit igazitandó
virágfüzérkéjét, a közel álló asztalra tevé.

Rejtélyi a virágfüzért felkapva, azon hölgynek, kivel eddig társalga
nyujtá e szavakkal:

– E virág a bál királynéját illeti.

A hölgy elfogadni vonakodott.

– Uram – mondá Mathild esdő hangon – e virág…

– Mondám – vága szavába Rejtélyi – hogy a bál királynéját illeti.

Mathild Vérmesyre tekinte, ez karját nyujtá neki.

– Hogyan uram! távozni? – kérdé Mathild.

– Csak nem ohajt tovább is ily társaságban maradni. Távozzunk Mathild,
távozzunk – sürgeté Vérmesy.

E pillanatban előlép Gyula, Rejtélyi kezéből a virágot kikapta, s szeme
közé dobá.

Rejtélyi mint egy vad állat megragadá Gyula kezét, s oly dühvel hogy
fogai vaczogtak bele, sziszegé:

– Tudja uram mi lesz ebből?

– Ha ön nem oly gyáva, mint szemtelen, igen.

– Mikor?

– Szürkületkor.

– Hol?

– A városligeti Hermina kápolna közelében.

Mathild csak most látta igazán Gyulát, s mintha az megigézte volna,
szemeit nem birta róla levenni. Arczában nemes büszkeség volt, mi
Mathildot meglepte.

Vérmesy, mint egy husvéti bárány állott, arczán bámulat, s remegés vala
olvasható, hol jobb, hol bal karját kinálgatá Mathildnak.

– Vezessen kérem atyámhoz – mond Mathild Gyula felé fordulva.

Gyula arcza örömre gyuladt, egy diadaltekintetet vetett maga körül, s
Mathilddal távozék.

– Én önnek párbeszédét hallám – kezdé Mathild menet közben.

– Ha szán engem – jegyzé meg Gyula – ugy kérje istenünket hogy az ügy
ellenem kedvezően üssön ki.

– Minő beszéd?

– Élni érdek nélkül nem öröm, s annak kit mindenekfelett szeretünk
megvetését türni, kétségbeejtő kín.

Mathild felelni akart, de már ekkor Zengey előtt álltak, kit leánya
azonnal hazamenetelre kért.

Haza érkezvén Mathild roppant izgatottan tért szobájába. Lelki szemei
előtt majd Vérmesy szép, szelid vonásai, majd Gyula nemesen férfias
arcza lebegett, s e két kép nyughelyéig kisérte. Álmában boldog
menyasszonyként Vérmesy oldala mellett esküvőre ment, s a mint az oltár
zsámolyára lép, fehér atlasz-czipői vérnyomokat hagynak; visszatekint, s
látja hogy bokáig vérben gázolt, s ez Gyulának érte ontott vére. E
rémálomra felriad, s hálálkodék istenének, hogy csak álom volt.

Vérmesy álomtalan, s társaság nélkül tölté az éj hátralevő részét.
Elzárkozva, visszagondolt a történtekre, s gyönge okoskodása daczára is
rá jött a botrányos esemény egész okára. „Mielőtt én – igy elmélkedék –
Mathilddal megismerkedtem volna, Rejtélyi a hölgyre igényt táplált, s
Mathild, meg lehet kaczérságból, de mindenesetre, nem hogy Rejtélyit
kiábránditni törekedett volna, de irántai kitünő nyájasságával őt még
jobban elbolonditá. Felléptem én! a hölgy enyém lőn, s e faragatlan
ficzkó ily aljas boszút állt a leányon vélt hűtlenségeért.“

Ez okoskodással beéré, s sem teendőkről, sem elégtételről nem
gondoskodék.

Gyula szürkületig champagneizott, s a hajnal első hasadtával egy társ
kiséretében bérkocsiba ült.

Reggel a Zengey háznál roppant zavar volt. A cselédek némán futottak,
egyik orvos a másikat érte. Mindenki arczán levertség mutatkozék; Zengey
kétségbeesetten tördelé kezeit, s Mathild keserűen zokogott.

– Mit mondanak az orvosok – kérdé Mathild.

– Semmi remény – felelé Zengey – a golyó jobb karján át a második és
harmadik oldalborda közt, furódott a testbe. Életjel nélkül fekszik.

– És érttem, oh én szerencsétlen!

– Nyugtasd meg magadat drága leányom, ő azt cselekvé, mit heyzetében
minden lovagias férfi cselekedett volna, hanem kissé szeles volt.

Egy ifju orvos belépett e szókkal:

– A műtét megtörtént, a golyó kün van.

– És?

– És életéhez kevesb remény mint azelőtt, a tüdő meg van sérülve.

– Hozzá, siessünk édes atyám siessünk – zokogá Mathild.

– Csák később nagysád – biztatá az orvos – ha a vérezés megszünt s a
sebek bekötvék.

– S ha meghalna, mielőtt kezét megszoríthatnám, istenem! miért is volt
ott, miért is kelle azt neki látni.

Mathildnak teljes életében ez volt legrettenetesb napja; nem öltözködék,
nem evett, csak sírt.

Vérmesyt nem fogadá el.

Délután atyja karján Gyula szobájába ment.

A szerencsétlen legirtózatosabb seblázban szenvedett. Lázrohamában
mindig csak Mathildot emlegeté.

– Igen – töredezé gyönge elhaló hangon – érte megverekszem, minő kéj
leend ez ügyben meghalnom. Ugy-e Mathild, te, ki az életben megvetettél,
az elhunyt után csak küldendsz egy-egy sohajt. Ah! minő édes gondolat!
légy áldva te golyó mely halált hozandsz, hisz én ugy sem birhatandám
soha, de soha! ő nem szenvedhet, ő másé! – – – ah – – – és fuldoklani
kezdett mert a nem gátolható beszéd annyira megerőteté, hogy orrán,
száján a vér megindult.

Mathildot csaknem áléltan vezeték ki.

Naponként meglátogatá a beteget, s Vérmesyt csak ritkán fogadá el, ki
iránt a lehetőségig érezteté hidegülését.

Vérmesy a változás okáról tudakozódni sem mert, különben is e viseletet
csak kül színnek tartván.

Hat hét folyt el, mialatt Gyula eszmélet nélkül feküdt, s életéhez még
egy perczben sem volt remény.

Mathild a beteg ágya mellett ült, s ép az annyit szenvedettnek halovány
arczában az érdekes vonásokat nézdelé, midőn Gyula bágyadt szemeit
fölveté, arczán egy derült sugár vonult át, ép mint midőn a márcziusi
nap, felleg-fátyolai közül egy pillanatra elővillan. Ajka megnyilt, s
„Mathildot“ rebegett.

Az orvos hallgatást inte.

Szünet után ismét fölveté szemeit.

– Tehát élek – susogá alig érthető hangon, – s kegyed csakugyan Mathild.

– Igen Gyula én vagyok – mond a hölgy reszkető hangon.

– Kegyed itt? az sok, az lehetetlen! ah! – s e sohajjal ismét becsuká
szemeit.

Ez állapot nehány napig tartott, az orvosok remélni kezdtek.

És hetek mulva csakugyan egészen üdülésnek indult. Gyakran napokig
eszméletlenül volt.

– Ah Mathild – kezdé egykor enyhültebb perczeiben, én felette sokat
szenvedék, és szenvedek.

– Tudom, s mindezt érttem.

– Igen, kegyedért.

– Miért is volt oly feláldozó, oly nagylelkü, hisz én sohsem érdemlém
öntől ezt.

– Hát azt hiszi, én testi sebeimről szólok? hitvány csekélység! lelki
kínaim, lelki kínaim Mathild! azok ölnek meg.

Mathild megérté, mert zavarodottan süté le szemeit.

– Ez sérti kegyedet?…

– Nem, valóban nem.

– Hogyan?… ah! de mit őrjöngök, hisz kegyed más arája, kegyed igéretét
más birja.

– S ha e tettemet megbántam volna?

– Ugy azon csudatevő istenre, ki engem a haláltól megmente, esküszöm,
hogy azon gyáva némber-férfi, azon piperkőcz nem is birandja kegyedet,
mig ereimben csak egy csepp vér van.

És nem lőn hossza vége a sok szerelmi nyilatkozatoknak.

Midőn Gyula fellábadt, azon napra Vérmesy ily tartalmu levelet kapott.

„Oly férjet választok, ki nejét védeni tudja,“ aláirva Mathild.

Vérmesy nem lőtte magát főbe, mi igen regényes lett volna, hanem
nehányat sohajtott, s azután uj frakkjait kezdé nézegetni.

Négy hét mulva Gyula oltárhoz vezeté Mathildot, az esküvőn Vérmesy is
jelen volt, tetőtől talpig utolsó divat szerint öltözve.



EGY FÉNYES HÁZASSÁG.

Téli évszakban élünk.

A főváros zajlik; az uzsorások szüretelnek, az arszlánok usznak, az
atyák jövő terméseikre alkusznak, a gondos mamákat szabók, divatárusnők
és ékszeresek foglalkoztatják, a lánykák pedig könnyelmüen tánczolnak.

Mennyi remény születik egy illy évszak kezdetén, s mennyi boldogságot
temet el vége?! de az mit sem tesz, az élet rövid, az örömnapok ritkák,
ha tehát alkalom van, üritsük ki fenékig, mert a holnap halált hozhat
ránk. Rajta uraim és hölgyeim! én önöket e nagy ház kapuján bevezetem,
az első emelet fényesen van világitva, a zene vigan hangzik, itt az
életet élvezik. Senki sem követ? jó, megyek hát magam, s elmondandom mit
láték.

Egy fedél alatt mennyi ellentét!

Az első emeletben ragyogás, fény, csel, ármány, szerelem, tettetés,
kaczérság, szerencsevadászat, hiuság és több rendbeli találkozás egy
házi estély barátságos körében testvérekké olvadnak. Ellenséges
szenvedélyek, különböző indulatok, s számtalan érdekek itt egymás
irányában nyájas arczot öltenek; egyik a másikát akarja meghazudtolni,
hogy saját játékát el ne árulja.

Később ide visszatérünk.

A zajongók felett a második emeletben egy fanyar képü bajusztalan szikár
férfi izetlen mosolylyal rejté állát előre meredő inggalléra közé, s
száraz kezeit elégülten dörzsölve sétálgatott fel s le. „Hm – dörmögé –
csak vigadjatok, minden keringő, minden négyes ezereket hoz be nekem.
Még nehány hétig hagylak őrjöngni te büszke eszeveszett.“

Nem ismerik az embert? fussanak tőle, mert olyan mint az ördög, csak
hajaszálát kell hogy megkapja valakinek, s egészen elragadja. Ez
uzsorás.

Amott egy sarok udvarszobában szomoru arczkifejezéssel rágdicsálja
tollát egy halovány ifju; saját költeményeire ir dicséretet, oh! de
hiányzanak hozzá szavai. A tollat lecsapja, fejét kimerülten hajtja az
ablakfára, s az élet gyönyöreiről elmélkedik, mert fülébe a zene
hangzik, látja a fényes világitást, hallja a kocsik robajait és költői
képzelődése őt a gyönyörü hölgykoszorúba sodorja.

Ott egy szegény iparos-legény könyököl a dermesztésig hideg szoba
ablakfájára; szemeit nem a ragyogó fény kápráztatja, füleit nem a
csábitó zene csiklandozza, s ábrándképei nem ragadják a vigadók közé; ő
a fel s le futkosó bérruhás szolgák után sohajt, mindenik kezeiben
izletes étkekkel halmozott tálakat látván. Ő a nap fáradalmai után éhen
kell hogy lefeküdjék.

Másik szobában egy szegény varró-lányka homlokát két tenyerére fektetve
mereng; ifju még, a hangokra szive feldobog, mulatni vágyna. A kemencze
mellől agg anyja megszólal.

– Bele fáradtál ugy-e?

A lányka nefelejts-szemeiben könyet morzsol szét, szép fejét megrázza s
mosolygva felel:

– Nem. – S ezzel ismét himzéshez lát.

Egy földszinti nedves zugban; két gyermek rimánkodik kenyérért a
kétségbeesett beteg atya ágyánál, egy alig 15 éves lányka könnyes
szemekkel tartja kezében az orvosi rendelményt. Az ajtóban fülre vágott
sapkával a tót házmester fenyegetődzőleg követeli a házbért. A sinlődő
halasztásért könyörög, a végrehajtó hidegvérrel a háziurra hivatkozik. A
lánykának egy gondolat villan át agyán, durva kendőjét nyakán
összefogja, s az ajtón kisiet.

Az emeletben egy irtózatosan elhizott egyén, bokáig érő otthonkában,
elől szeméig, s hátul nyaka csigájáig fejébe huzott hálósüveggel pénzét
számlálgatja, s több halmaz bankjegyet szépen külön osztályozva vasas
pénztárába rejté.

– Uram! – esenge a belépő lányka – legyen ön nagylelkü.

A házi ur ragyogó szemekkel megcsipkedé azon arczot, melyen még az
ártatlan ifjuság zománcza oly eleven volt, mint a harmat azon virágon,
mely éjszaka nyilván, a nap égető sugarainak még nem vala kitéve.

– Nos, nos?

– Uram – ismétlé a lányka szeme fehéreig elpirulva – atyám veszélyes
beteg.

– Sajnálom.

– Apró testvéreim éheznek.

– Az nem az én hibám.

– Nincs annyi pénzünk, hogy e gyógyszert elkészitessük.

– Én nem adhatok.

– Hisz nem is koldulni jöttem, hanem csak halasztást esengni; a
házmester lakbérért zaklat.

– Kötelessége.

– Annyi időt engedjen csak, mig atyám fellábad.

– Én igen pontos vagyok, az időn tul egy perczet sem engedek.

– Igen de lehetlen.

– Ugy holnapután kiköltöztök.

– Hát nem ismer irgalmat?

– Ez nem kórház, hogy itt betegeket ápoljunk.

A szegény lányka keserves könnyekbe tört ki.

– Aztán – folytatá a hizott házi ur – maga nem is szerez semmit; szép,
fiatal… az egész házat eltarthatná.

A lányka kérdőleg veté rá szemeit.

Nem maradt ideje szavait értelmezni, mert az ajtó felpattan, s egy ifju
ront be, a lányt kézen ragadja e szókkal.

– Távozzék kérem, mert ez ördög megmérgezné ifjuságát.

– Mit beszél ön? – kérdé szájtátva a házi ur.

– Azt, hogy ön egy nyomorult. Mivel adósa e szegény család?

– Mi köze hozzá? ki akarja fizetni?

– Igen.

– Tessék, szivesen.

Az odanyujtott nyugtató ki lőn elégitve, azonfelül nehány forintot ada
az ifju a lányka kezébe.

– Mond atyádnak – szóla – felgyógyulásaig kölcsönzöm. Holnap
meglátogatandom őt, – s a hálálkodást be sem várva elrohant.

Ezen ifju bálba készült, pénzhiány miatt óráját zálogositá el, de a házi
ur szivtelenségét hallván, egész pénzét odaveté a szegény családon
segitendő, s a mulatságról lemondva, egy sohajjal szobájába tért.

Hogy itél még is a világ? e házi ur életrevaló okos ember, az ifju pedig
eszélytelen könnyelmü.

Ha sorba járnók a lakásokat s szobákat, 30–40 különb képleteket
találnánk.

Egy pesti ház fedele alatt megfér: bőség a nyomorral, élv a
nélkülözéssel, tékozlás a fukarsággal, s a legtisztább erény a
legelvetemültebb bünnel.

Hagyjunk fel e szemlével, farsang van most, tartsunk a nagyvilággal,
mely arczát a szükség és nyomortól hidegen forditja el, s hol
fájdalmakat enyhithetne, hol néha életet menthetne, a fillérig fukar;
hol ragyogni kell, hol fitogtatás van szóban, marokkal szórja a pénzt.

Az első emeletben, hova pillanatink legelőször estek, javában foly a
vigság. A lyánkák vetekednek a tánczban, az ifju nők a kaczérságban, a
korosak a megszólásban; az ifjak a hóditásban, a házasak a
szerelemféltésben, s az öreg urak a kártyában. Azok számára pedig, kik
ebben szórakozást nem leltek, a csemegetár, thea-asztal és pezsgő
nyujtának kárpótlást.

A hullámzó tarkaság közé két ifju vegyül, a sokaságon át karöltve törnek
utat, mig egyik mellékteremben a házi nőt feltalálják.

– Nagysád! – kezdé az egyik, mialatt mélyen meghajtá magát, – vettem
magamnak a merényt, Vánay Béla barátomat, ki ma érkezék vidékről, nem
csak bemutatni, hanem nagysád fényes estélyére is elvezetni.

Vánay szemeit elforgatva bókolt.

– Örvendek – viszonzá a házi nő, – hogy Vánay urat nálunk van szerencsém
üdvözölhetni, s önnek Halmy ur nagy köszönettel tartozom, házunk iránti
rokonszenveért. Ohajtom Vánay ur, hogy e körben jól mulasson.

– Annyi szépet s dicséretest hallék nagysádtokról, hogy vágyamnak becses
társaságukban részt vehetni, – ellent nem állhaték. Bocsánat ha az illem
szabályai ellen vétettem.

– Mi vagyunk a nyertesek, hogy becses jelenlétével szerencsésített.

Nehány perczig tartó érdektelen társalgás folyt, s a két ifju karöltve a
sokaságba tünt el.

– Ez tehát az ifju Vánay, – mond egy ékszerekkel felhalmozott hölgy a
házi nőhöz – szeretem, hogy láttam.

– Miért?

– Roppant különcz atyjával együtt.

– Lehetlen.

– Egy időben az öreg Vánay fiát meg akará házasitni, a fiu ellenkezett,
az öreg meg megharagvék, mert terjedelmes vogyonuk daczára fiának pénzes
leányt kerese, s jószágaira vonult. Másokat a meghasonlás eltávolit
egymástól, a két Vánayt összehozta, mert a fiu hasonlót tőn, s eddig ugy
éltek, mint a medvék, sohsem bujva ki odujukból.

– Higyje el, e teremben nincs férfi, pedig sok előkelő találkozik
köztük, – ki vagyonra nézve Vánayval vetekedhetnék.

– Ah, ah.

Darabig hasonló szellemben társalogtak, a házi nő gyakran gondolkozó,
majd ismét nyugtalan lőn, végre ürügyet találva, fecsegő szomszédnéját
elhagyá. Férjét keresé fel, s azon pillanatban találá meg, midőn épen
Vánayt agybafőbe ölelgeté.

A nő ajkin az örömmosoly, s szemeiben a ragyogó fény azonnal
eltaláltatá, hogy fejében tervek forrongnak. Öt percz mulva leányát maga
mutatá be az ifju vendégnek.

Vánay nem tudta hányadán van? valamennyi felett kitüntették; a merre
csak járt, a hölgyek összesuttogtak; ha egy leányhoz közeledék, annak
mamája rögtön talált valami igazitni valót a fejéken, ruhafodrozaton,
vagy a drága szép mellekre tüzött bokrétákon. A füzértánczban mindnyájan
Vánayt választák; midőn estelihez mentek, más érdemesek előtt az ő
karját fogadá el a házi nő.

Etelka kisasszony éneklésre felkéreték, ő Vánayt szólitá meg, hogy
zongorán kisérje.

– Ohajtson mást bár mit – mond a felhivott – örömmel teljesitendem,
parancsolja hogy egy szilaj mént megnyergeljek, hogy nyaktörő korlátot,
vagy feneketlen árkot ugrassak, parancsolja, hogy a legravaszabb rókát
agaraimmal elfogassam, kész vagyok engedelmeskedni, de ehez nem értek.

A társaság igen elmésnek, igen eredetinek találta a választ.

Miért?

Mert valamennyi teremet végig szárnyalta már a hir, hogy Vánay gazdag,
igy jutott a kitüntetésekhez, a sok választáshoz s azon szerencséhez,
hogy neki a betyárság jól állott, s hogy viseletében kedves eredetiséget
fedeztek fel.

– Etelkém – kérdé a házinő leányát, rögtön a bemutatás után – milyennek
találod Vánayt?

Etelka szép száját eltorzitva, s hófehér vállain egyet vonitva,
viszonzá:

– Kifejezés nélküli arcz, szegletes mozdulatok, nyers beszéd… ennyi mit
ekkorig róla mondhatok.

– Tudod-e hogy gazdag, felette gazdag?

Etelka ajkai azonnal mosolyra nyiltak, arcza kiderült, s az ifju iránti
nézete villámgyorsan jóra változott.

E földi szent, ezen vakitó szellem, a pénz itt sem téveszté hatását.

Pénz, te csodatevő találmánya a világnak! te a vad népek, s mivelt
emberiségnek egyiránt imádott bálványa! hol nem vivtad még ki más
tulajdonok felett az elsőséget? vessünk a mérleg egyik tányérába erényt,
ifjuságot, jellemet, a másikba pénzt, a suly a pénzé leend; az erő
meggörnyed előtte, s az ész kényszerül süvegelve utjából kitérni.

Pénz, te az emberi szenvedélyek megváltója, a kebel megvesztegetője s az
igazság meghazudtolója! hatalmad előtt élv, boldogság és szerelem
leborul. Pénzért az üdvtől a kárhozatig minden megvásárolható.

Ki előtt meglepő, vagy ujdonság, ha egy jelentéktelen ember valamely
társaság által egyszerre felkaroltatik, mert hire szárnyal, hogy roppant
gazdag? Ki nem tapasztalta még, miszerint a hölgyek szenvedélyes
szerelemmel fordulnak vissza azon férfihoz, ki mellett csak az imént
közönyösséggel surrantak el; s mi idézé elő a változást? pénz, annak
hallomása, hogy azon férfi, kit imént figyelemre sem méltattak, igen
dús.

Etelka az estély folyama alatt Vánayba az érzelgésig szerelmes lőn.

Bucsuzáskor Remekéry – igy hivták a házi urat – meleg kézszoritások közt
kéré Vánayt, hogy házát gyakran, igen gyakran látogassa. A nagyságos
asszony három négy nyájas fejbillentéssel beleegyezést inte. Etelka, ah!
ő az egészhez csak szemeivel szólt, de e szembeszéd érthetőbb volt az
anyanyelvnél, s vonzóbb egy magasztalt költő szavainál.

Vánay kábultan ért szállására.

– Halmy! – mond barátjához, fáradtan terülve végig a pamlagon – mi
történt minden velem?

– Meg nem foghatom. Annyit hittem, hogy szivesen látandnak, de ennyi
kitüntetés, az a felérhetlen öröm, hisz helyedet alig lelék, s engem
mivel oda vezettelek, majd felfaltak.

– Mint ezeregyéji mese rémlik előttem az egész estély.

– Az a lány tökéletesen beléd bolondult.

– Azt hiszed?

– Láttam, s látta mindenki.

– Hm, mennyi vagyona lehet?

– Gyönyörü jószáguk van, hallom némi adósság terheli ugyan, de ügyes
kezelés, erélyes gazdálkodás hamar kisegitheti, mert most hanyagul megy
minden, s ők mint látád igen fényesen élnek.

– Bizony nem rosz lenne, egy bolond lépést tenni.

– Házasságot értesz?

– Természetesen.

– Remekéry Etelkával.

– Na igen.

– Már az igaz, hogy részedről bolond szerencse volna őt elnyerni, de ne
is álmodozz, sokat néznek vagyonra, s már több kisebb birtokos
elutasittatott.

– Ugy hát ne is beszéljünk erről többet. Jó éjt.

Remekérynél a teremek kiürültével a háziak vidor arozai is átalakultak;
a férj aggodalmak közt veté magát egy karszékbe, s a mint a villárok s
candelabrek gyertyái eloltattak, mintha lelkének világossága is
lassanként elaludnék, vonásai mindinkább sötétültek. Átellenben a
nagyságos asszony állát tenyerébe fektetve a pamlagon ült; Etelka
merengve nézdelé elhervadt bokrétáját.

– Menj leányom – szakitá meg Remekéryné a csöndet – tedd magad
pongyolába, rögtön követlek.

Etelka egyet sohajtott s lassu nehézkes léptekkel távozék.

Ismét szünet.

– Meg kell őrülnöm! kiálta fel Remekéry.

– Az egekre; férjem egészen elrémitesz.

– Ah, de hát mit tegyek? hitelezőim a kölcsönöket felmondák, birkáim
elhulltak, igazgató tisztem megcsalt, s zavart viszonyaimnak a végdöfést
itt felettünk Amtner uzsorás adá meg. Tönkre vagyok jutva.

A házi nő zokogva sohajtá:

– Egyetlen kedves leányom! mi lesz belőled?

– Igen ő, csak őt látnám egy érdemes férj oldalánál, türhetőbb volna a
csapás.

A nő kitörlé szemeiből a könyüket, s daczosan kérdé férjétől:

– Meddig titkolhatod még e helyzetet?

– A legjobb esetben három hétig.

– Jó, kedden fényes bált adandok.

– Miből?

– A mennyi pénzt csak lehet, még teremts össze, s a bálon kivül
hetenként két estélyre lesznek nyitvák termeim.

– Az istenért! honnan vegyem e sok pénzt?

– Ha másként nem lehet, ékszereim árán, de most zajt kell ütnünk.

– A mint tetszik.

Remekéry lángoló fejét két tenyerébe rejté, neje pedig egymásba font
karokkal távozott.

Két nappal később.

Halmy nevetve rontott be Vánayhoz.

– Dicső! felséges!

– Mi? – kérdé Vánay.

– Az egész világ a gazdag Vánay fiának tart – felelé Halmy – a lányok
neked ohajtanak tetszeni, az anyák rólad álmodoznak, s a tőkepénzesek
váltóidat szeretnék birni.

– Mit beszélsz?

– Ugy van, az uzsorások engem szólitának meg, ha pénzre van szükséged,
erszényök számodra nyitva áll.

– Halmy!

– Nem jó volna e tévedést használni?

– Természetesen.

– Hogy kezdjem?

– Élj zajosan; vakitsd el a világot, tarts e fogadóban több egymásba
nyiló szobát, a szinházban páholyt, fogadj magadnak egy vadászt és
kormornyikot, adj férfi-estélyeket, alkudjál meg valami csinos fogatra.

– De ehhez tömérdek pénz kell.

– Egy szerencsés kölcsön, azután egy még szerencsésb házasság.

– Én ráállok.

Ötöd nap mulva a körökben fő beszéd tárgya volt Remekéryék diszes bálja,
gyönyörü estélyeik, s nagyszerü életmódjuk; a férfivilág Vánay
izléséről, lovairól s vendégségeiről nem győzött elég dicséretest
mondani. A fiatalok közül az volt szerencsés, ki gyönyörü kocsijának
bakjára felkaphatott, ki páholyából látcsővezheté végig a szinházi
közönséget, s ki az ő chateau Laffittejából ihatta le magát.

Vánay batárdja félnapokig állt Remekéryék háza előtt, s a kiváncsi világ
ebből oly dolgokat itélt, melyek bekövetkezének.

A szerelem sokféle; van mely önkénytelen, akaratlanul jő, ez valódi, van
mely keresve fészkeli magát a szivbe, ez mindennapi, s végre van, melyet
az ember önmagára rá tol, ez eszélyes.

És az eszélyes szerelem hány embert tőn már esztelenné? mennyi szivet
koldussá, s kebelt kimerültté?! mi köze is a sziv és kebelnek az ember
jólétéhez?

Etelka szerelmes volt, ezt bevallá magának, bizonyiták tettei s valóban
érzé is, mert kedvese távollétében mindig róla elmélkedék, de
elmélkedésében nem maradt az ő személye, tettei és lelkülete körül,
hanem rövid időn áttért saját egyéniségére, ez képzelődését felizgatá,
teremte magának óriás kastélyokat, gyönyörü angol kerteket, cselédséget,
szebbnél szebb fogatokat, népies estélyeket és vakitó fényt. Ilyenkor az
ajtó megnyilt, Vánay belép, s Etelka olyszerüen mosolyga, mintha
ábrándképeit ez emberben valósitva látná.

Farsangban még a szerelmesek is annyi beszélni valót találnak. Ilyenkor
elég tárgy egy ruha, egy füzértáncz eseményei.

Nehány szokásos kérdés, s válasz után b. Robayné tegnapi mulatsága jött
szőnyegre.

– Azon éj előttem feledhetlen marad – kezdé Vánay – szivem most is
feldobog, ha rá gondolok.

– Robaynét e nyilatkozat büszkévé teendi.

– Nem az estély fénye, nem a zajongó vendégsereg érdekle ott engem.

– Tehát a vendégkoszoruban egy?

– Igen, ez egyen kivül nem vala ott más világom.

Etelka zavarában az állványra helyzett virágok közé nyult, s egy chinai
jazmint tört le.

– Lám, lám – folytatá Vánay – e gyönyörü kis kezecske életet tud adni és
megölni; e virágot ápolá, s most… most szép életétől fosztá meg.

– Tán hogy szebb czélra használjam.

– Igen, e kéz boldogitni, s ölni képes, nemcsak virágokat, de… de engem
is.

Etelka megdöbbent.

– E kéz ha tőlem megtagadtatik, a kétségbeesés viend siromba.

Etelka válasz helyett a letört jázmint nyujtá át.

– Nem értek a virágnyelvhez, forró csókjaim alatt hervadjon el ez itt,
mert kegyed keze érinté, de jelentőségét nem tudom. Szavakban
nyilatkozzék drága nagysád.

– Az érzés, e nyilatkozat – töredezé Etelka – megvallom annyira meglep,
hogy képtelen vagyok e perczben válaszolni.

– Ah! – sohajtá Vánay – ha nagysád csak most gondolkozik válaszról, ugy
ismerem sorsomat. Nem érez irántam semmit.

– Igen.

– Közönyösséget?

– Nem.

– Egy kis részvétet?

– Többet.

– Barátságot?

– És ha annál is több volna? – mond Etelka feddőleg vetve szemeit
Vánayra.

– Szerelem? – kiáltá elragadtatva az ifju.

– Ön kimondá.

– Etelka, lelkem üdve! e soha nem álmodott boldogság megrészegit – s
miután a hölgy kezét megcsókolá, fejét rá hajtva merengett.

Etelka boldog volt, hihetőleg a dús hozomány számolás terhe alatt, ő már
az imádott fényben magát ragyogni képzelé.

Másnap Vánay egész ünnepélyességgel Etelka kezeért esenge a szülőknél,
kik mondhatlan örömmel adák megegyezésüket.

Miután pedig az egybekelést mind a két fél sürgeté, az elfogadandó papi
áldásra a tizedik nap tüzeték ki.

A pesti világ most e fényes házasságról beszélni nem fogyott ki. Volt
tömérdek megjegyzés. A nők állitása szerint a szellemdus, a gazdag, s a
szép Vánay különb szerencsét is tehetett volna; ellenben a férfiak azt
bizonyitották, hogy a müvelt, bájos, gazdag Etelka nem olyan bárdolatlan
pusztafinak való.

Ez alatt Remekéryéknél lehető legnagyobb előkészületek folytak.

A tiz nap eltelt.

Vánay és Etelka nagy tömeg nézők előtt oltárnál szerelmet s hűséget
esküvének egymásnak.

A nászlakoma nagyszerü volt, mint Remekéry egész mult élete.

Vánay a szállodába vezeté nejét.

Öröm és élvek közt tündérszárnyakon repül az idő.

Egy hét tünt el.

Vánay épen sétalovaglásból tért haza, midőn Remekéryt izgatott
állapotban nejétől távozni látá. Kellemetlen sejtelem szállta meg. Midőn
a kantárt lovászának veté, darabig gondolatokba sülyedve mozdulatlan
maradt, végre felsohajta:

– Elébb utóbb mégis meg kell tudniok, még jobb ha nem tőlem hallják –
ezzel nejéhez sietett.

Etelka annyi kedvességgel, oly nyájasan fogadá, hogy Vánay tökéletesen
meggyőződék, miszerint állapotáról még mit sem tud.

A nők legszeretetreméltóbbak, ha férjeiknél valamit kieszközölni
törekszenek. Etelka a tulzásig szeretetreméltó volt e perczben.

– Férjem – kezdé olvadó nyájas hangon, miután annak homlokát édesen
megcsókolá – én unom Pestet.

– Ah! én is.

– Az szép tőled.

– Remélem, egész életünk ily példás egyetértés leend.

– Bizonyosan. Lásd mi egymásnak elég vagyunk kölcsönös boldogságunkra.

– Tökéletesen.

– Szeretnék a nagyvilág zajától visszavonulni.

– Én is.

– Felséges! utazzunk hát jószágodra.

– Jószágomra? – kérdé megütközve Vánay.

– Na igen, lásd itt mindig azt hiszem, nem egészen birlak, házi élveidet
a nagyvilág örömeivel megosztod. Drága férjem kérlek utazzunk
jószágodra. Boldogságom csak ott leend tökéletes. Jövő télre én fogom
sürgetni a feljövetelt.

– Igen, de én mást gondoltam.

– Nos?

– Sokkal derekabb volna elébb a te jószágaidat megtekinteni.

– Az nekem unalmas, már annyira ismerem.

– Épen ugy vagyok én.

– Kérlek ne ellenkezzél.

– Édes Etelkám! kezdé töredelmes hangon Vánay – szólj őszintén,
szeretsz-e? de ugy szived mélyéből?

– Véghetlen!

– Minden mellékes érdek nélkül, saját magamért?

– Igen! viszonzá Etelka, kérdőleg tekintve férjére – miért most e
vallatás, hisz ezerszer elmondám már.

– Mert,… mert.. lásd nem mehetünk jószágomra.

– Nem értelek.

– Megfejtem. Igaz, nekem szép jószágaim vannak, de elzálogositvák.

– Mind? – kérdé Etelka helyéből felugorva.

– Nagybátyámnál.

– Mind? – ismétlé Etelka kétségbeeső hangon.

– Egy tenyérnyit sem birok.

Etelka egy sikoltással a pamlagra roskadt.

– Atyád – folytatá Vánay – kölcsönözhet pénzt a kiváltásra.

Etelka néma maradt.

Vánay ápolására siete, mert csak most vevé észre, hogy Etelka elájult.
Midőn magához tért, férjét görcsösen taszitá el magától, s keserves
könnyekbe tört ki.

– A legnehezebben tul vagyok – gondolá magában Vánay – ennek elébb utóbb
meg kell vala történni. A gazdag szülők csak nem hagyandják el egyetlen
leányukat, sorsom pedig az övével most összeforrt.

Hasonló elmélkedések közt, kissé ugyan leveretten hagyá el nejét.

Alig egy óra mulva, arczából kikelve, kétségbeesetten rohant be
Remekéry.

– Drága fiam! – kiálta Remekéry karszékbe vetve magát – segits rajtam,
ha lehet.

Vánay csodálkozva mereszté szemeit.

– Elvesztem! – folytatá Remekéry – oda vagyok!

– Mi lelte?

– Szerencsétlen vállalatok, bukás… most mondták ki ellenem a csődöt.

Most Vánayn volt a sor elájulni.

– Az én érdekem a tied is. Még minden menthető, csak pénz kell; fele
vagyon okvetlen megmarad, csak pénzt teremts, hisz neked az nem nehéz,
tán atyád…

– Elébb támaszd fel sirjából.

– Meghalt?

– Husz év előtt.

– Tehát ön nem Vánay Zoltán fia?

– Fájdalom, nem.

Az öreget szédülés környezé.

E perczben lépett be Etelka, s zokogva panaszkodék:

– Atyám! ő megcsalt, semmije, de semmije sincs.

– Uram! – kiálta Remekéry – igaz, hogy ön minket megcsalt?

– Önök csaltak meg engem.

– Csak nem hiszi, hogy egyéni tulajdoniért adám önnek leányomat?

– Csak nem hisz őrültnek, ki egyedül nagyravágyó és fényüzéshez szokott
leányát ohajtám birni.

– Miért nem mondá, hogy ön nem Vánay Zoltán fia?

– Mert senki sem kérdett.

– Miért nem mondá, hogy szegény?

– És ön miért nem mondá, hogy női hozományul egy sereg hitelezőt ad, s
hogy nászzeném dobszó leend?

– Elválási pert inditok.

– Az okmányokat szivesen aláirandom.

Remekéry zokogó leányának nyujtá karját, s kitörések közt hagyá el Vánay
szállását.

A hir villámgyorsan szárnyalta be a várost. Kevés idő mulva a pesti
hitelezők részéről Vánay nyakára jött a birói lefoglalás.

Vánay gyalog indult meg Pestről, az első pihenésnél szinpadi állást vön,
s a főváros felé visszatekintve mondá:

– Voltam ur, tékozoltam, fényes házasságra léptem; most ismét tönkre
juték, senki sem vetheti szememre, hogy e rövid időt a fővárosban roszul
használtam.



DELEJESSÉG.

Meglehet, a levegőben fekszik, vagy a tápszerek változának meg; de annyi
bizonyos, hogy darab idő óta az emberek természete egészen más.
Akárkivel találkozom, végtelen izgatottságról panaszkodik; saját idegeim
is örökös feszültségben vannak; a zaj sért, a zene lehangol, eddigi
mulatságim untatnak, s ha az utcza kövezetén mellettem kocsi robog el:
tetőtül talpig ugy átjár, hogy alig van erőm lábaimon megállani.

Társaságokban csak delejességről, villanyozás- és alvajárásról
beszélnek; megtánczoltatják az asztalt, szólamlásra hozzák a poharat, s
az ember akarata, tehetsége és ereje egyetlen személy parancsainak
hódol.

Igen díszes körben egy angol nő mutatványa volt.

Több egyén érczpénzt vona elé, s megnedvezvén azt, a mutatványozó kezébe
letevék.

– Hunyják be önök szemöket, mondá ő.

Az illetők engedelmeskedtek. Ekkor elkezdé műtétét, s nehány pillanat
mulva engedelmet ada azt kinyitni.

Hét közől három fölveté pilláit.

– Önökkel nem állok delejes viszonyban, jegyzé meg a nő; tessék
félrelépni.

A többi négy lecsukott szemekkel maradt.

– Ön fázik, szólitá meg az elsőt; s az kezeit mellére fektetve,
dideregni kezdett. – Lássa az ember, minő melege van, folytatá az angol
nő, s a delejezett egyén homlokát kezdé törölgetni, öltönyein tágita, s
nehányat fútt, arcza körül a léget ingásba hozandó.

Most a másikhoz fordult.

– Hogy tetszik önnek ez a kis ebecske?

– Oh beh szép!

– Vegye föl.

Az illető lehajolt, s oly egyszerűen fogá össze kezeit, mintha valóban
tárgyat emelne föl, s nem volt körötte semmi. Jobb kezét a bal felett
nehányszor végig voná, mintha valamit czirógatna.

– Hisz ön feledé nevét, szólitá meg a harmadikat; mondja meg, ha tudja.

Az illető elkezde hebegni, tömérdek nevet sorolt elő, csak a magáét nem.

– Lám, lám! intézé szavait a negyedikhez, ön meg nem birja ballábát
kiegyenesitni; kisértse meg.

Az küzdött, erőködött, de eredmény nélkül.

Most egy vonalt huzott.

– Hát ezt át birja ugorni?

A leányka a vonalig biztosan futa, ott ingadozni kezde, látszott rajta
az erőfeszités, mellyel a vonalon áttörekszik; hasztalan! mintha csak
kőfalnak ment volna.

Ki fejti meg ezeket? pedig elvívhatlan tények.

Ha az ember gondolkodik róla, belékábul; pedig gondolkodnia kell, mert
alig hall másról beszélgetni. Magánkörök, nyilvános helyek, ismerősök és
idegenek társalgási feladata – a fönebbi rejtélyek.

Nem tudom, más ízekből áll-e a test, s más alkatrészekből a vér, vagy
máskép néznek a szemek? de annyi bizonyos, hogy hajdan egyik ember
tekintete nem zárá le a másik szempilláit; ha négy-öt leányka asztal
körül ült, hallatlan eset, hogy az elkezdett volna tánczolni;… most ott
vagyunk, hogy e tárgyban, bármit állítsanak, hinni kell.

Nagy és díszes gyülekezet vőn részt Erdeyné fényes estélyén; zene,
táncz, játék s a dús étterem elég élvet nyujtának.

A társaságban legérdekesb jelenet volt Lantayné; mérsékelt magasság,
karcsu termet, kék szem, sötét haj, ábrándos fejék s halovány szenvedő
arcz, öltözete fényüzés nélküli, de izletes; tekintete bágyadt, de nem
fénytelen, beszéde komoly, de nem unalmas, s noha mozdulatai hóditók
valának: azért könnyedek, mint melyek nem arra számitvák.

Mindenki beszélt a divatos delejességről valamit.

Vihary Kálmán sem akarván a kor kérdésében elmaradni, egy ifjú francziát
említe, ki harmadnap óta Pesten van, és csodákat visz végbe.

Ha valaki azt állitá, hogy itt, vagy ott az asztal összetört, Vihary
azonnal utána veté:

– Az még semmi; a franczia légbe röpité.

Elmondák az angol nő műtéteit.

Vihary felkiálta:

– Az még semmi! a franczia belép, öten voltunk, kezében egy üveg
természetes víz, azt megdelejezi, s egy pohárba tölt, oda nyujtja az
elsőnek; az kiissza.

– Hogy izlelt? kérdé.

– Hisz ez tokaji.

– Csalódik; ekkor megkinálá a másodikat.

– Valóságos rajnai.

– Önök nem ismerik a borokat; ekkor nekem adá a poharat. Fenékig üritém:

– Valóságos cognac!

A negyedik azt állitá, hogy madeira, s az ötödik élethalálra vitatá,
miszerint valóságos bouzyt ivott.

– Lehetlen! csodálkozék a társaság.

– Még mind semmi, folytatá Vihary; jő egy pajtásom, kezébe nyomjuk a
tele poharat, megizleli, s majd szemünk közé csapja e szókkal:

– Mit kináltok meleg vizzel?

– Hogy hívják? hogy hívják?

– Kit? pajtásomat?…

– Nem, a francziát.

– A francziát?… gróf Rivall.

– Ajánlólevele van hozzám, mond a háziúr; még ma társaságunkban leend.

– Dicső! helyes! derék, kiáltának fel.

Vihary köhécselt és zavarttan tekinte körül.

Rivall gróf csakugyan megérkezék.

A szemek kiváncsian ráfüggesztvék.

Rivall a háziúrnál elmondá köszönetszavait a megemlékezésért, a
házinőnél magát bemutattatá, s végre a társaságnak könnyű hajlongással
bókolván: Vihary felé kétszer billente fejével.

Vihary könnyebben lélegze; a franczia megismeré őt, az nap együtt
ebédeltek az „Europá“ban. Nem is késett villámként mellette teremni, s
jöttét forró kézszoritással üdvözölni.

Rövid társalgás után Vihary a francziát karöltve a körből kivezeté.

– Uram! kezdé Vihary, ön franczia.

– Szolgálatára.

– És én magyar vagyok.

– Tudom.

– Ön világfi s lovagias.

– Az is ohajtok lenni.

– És én őszinte vagyok.

– Hiszem.

– Szereti ön a tréfát?

– Ha jó.

– S megbocsátja, ha ön rovására megy is.

– Azt leginkább szeretem.

– E szerint nem fog neheztelni…

– Miért?

– Hogy itt egy ártatlan tréfában becses nevét használám.

– No’s, no’s?

– Nálunk, uram, az egész világ delejes csodákkal van eltelve; én egy
francziáról bámulatos dolgokat kezdék regélni. Egyhangulag neve után
tudakozódának, nekem eszembe juta, hogy ma szerencsém volt, s nevét
mondám… itt az egész világ mint csodatevőt nézi.

– Köszönöm, mond a franczia, hogy érdekessé tőn.

– Nem haragszik?

– Sőt ellenkezőleg.

– És nem fog elárulni?

– A világért sem. De…

– No’s?

– Egy nehézség van; a szóbanlevő dologhoz mitsem értek, ha kisérletet
találnak kérni…?

– Engedjen.

– Igen, de…

– Mitsem tesz, ültessen le elébb bárkit, tegyen nehány vonást rajta, s
aztán mondja: nincs vele delejes viszonyban; az elsőt én követendem, s
ketten csodákat fogunk tenni.

Rivall jóizűt kaczaga, a tréfa tetszett neki.

Lantay közeledék feléjök, a beszédet hirtelen más térre vivék.

– Uram! szólitá meg udvariasan Lantay a francziát, kérésem van önhöz.

– Rendelkezzék velem.

– Különösnek találandja… előre is bocsánatot esdek, de nőm…

– Parancsol valamit?

– Kéreti önt, ne szegezze rá tekintetét, különben itt társaságban
elalszik.

Vihary ajkaiba harapott.

– Melyik ön neje? kérdé Rivall.

Lantay megmutatá.

A franczián könnyü rángás volt észrevehető, mit midőn Lantayné látott,
halovány arczát pillanatra gyönge pír színezé, mi őt még költőibbé tevé.

– Nyugtassa meg drága, szép nejét, mond Rivall, s vigye neki
hódolatomat.

Lantay udvarias bók után távozék.

– Önnek ötlete sokat ér, kezdé Rivall Viharyhoz fordulva; a nélkül ez
angyal figyelmét talán sohsem birtam volna. Becsületemre, szép,
angyalszép!

E percztől fogva Rivall csak lopva tekintgete Lantaynéra, de
pillantásaik mindannyiszor találkozának.

Az est vigan folyt.

A nőknek, valahánnyal csak Rivall tánczolt, történt valami baja: egyik
elszédült, a másikat ájulás környezé, a harmadik szeme előtt a tárgyak
elhomályosodtak, a negyedik roppant lefeszültséget érze, s a kinek
tánczközben csak kezét érinté, az vagy rángást tapasztalt, vagy idegein
futott át valami, s némelyeket hideg borzongata, másokat forróság lepe
meg; szóval, sajátszerű érzés nélkül egy sem jött vele érintkezésbe.

Mit nem tesz a képzelődés!

Vihary ezeket a legkomolyabb kifejezéssel hallgatá, s álmélkodó szemeket
meresztve, igazolólag rázta fejét; pedig a kaczajt alig birta elfojtani.

Lantayné roszúl lőn, s mielőtt a társaság eloszlott volna, görcsökben
fekvék. E bajt sajátszerű álom követé. Tömérdek vizsgálat s utánnézés
folytán kisütik, hogy ez – delejes álom.

A hir szárnyalt, az ismerősök seregestül sietének a beteghez, jóslatokat
kicsikarni; de a szenvedő nem volt még azon fokra vive, hogy akár saját
bajára írt, akár más kiváncsiságának eleget tudna mondani.

Rivall tehetségeit vevék igénybe, ő a beteghez kéretett.

Lantayné jóslá, hogy ő eljövend, s enyhítni fog kínain.

Rivall csakugyan eljött.

Hány nő irígylé az érdekes beteg állapotát! mindenki róla beszélt,
mindenki sorsáról tudakozódék, a legnevezetesb látogatókat nyeré, s
ágyánál elegans franczia salonférfi jelenhetett meg.

Rivallnak megragadó külseje volt: sima arcz, gondosan ápolt bajusz és
szakál, égő, fekete szem, válláig leomló fényes haj, nyilt homlok, kissé
rövid orr, mi az egész arcz öszhangzásához annyira illett; erős, de
szabályos termet, utolsó divatu párisi öltözet, sok és édes beszéd,
azonfölül franczia és gróf – irigylendő tulajdonok!!

És ez egyén szabadon közelíthete Lantaynéhoz… szerencsés beteg! a
látogatókkal telt szobában azt sughatá Lantayné fülébe, mi neki
tetszett… legszerencsésb beteg!!

– Holnap pontban öt órakor, sugá Rivall Lantayné fülébe. Ekkor a beteg
arczán és mellén végig nehány vonást tőn, szemeit erősen rá mereszté, s
rövid búcsu után távozék.

Másnap kiváncsi gyülekezet vevé körül Lantaynét.

Az érdekes beteg mindenkinek tudott valami meglepőt mondani, s mi
egészséges korában hatás nélkül veszett volna el: most feltünő figyelmet
ébreszte.

Közcsodálkozás és részvét tölté el a szobát.

Lantayné a legerősb kérdésostrom közepett felkiálta:

– Ah! ő aggódva jár fel s le;… most kalapot tesz, elhagyja szobáját… az
utczán feltartóztatják, ő boszús…

– Kicsoda?

– Rivall… a fecsegőktől megszabadúl, kettőzött léptekkel siet.

Az óra ötöt üt.

– Ah! sohajtá egészen neki magasztosodva a szenvedő, most lép be a
kapun… két, három lépcsőt ugrik át… érzem… hallom… ah! ez ő!

E pillanatban az ajtó nyilik, és Rivall megjelent.

Fejcsóválva néztek egymásra a jelenlevők, s nem maradt többé kétség,
hogy mit Lantayné mondott vagy jósolt – csalhatlan.

Az ifjú a beteg üterére tapinta, nehány kérdést tőn, s homlokát
összeredőzve nyilvánitá, miszerint a betegnek nyugalomra van szüksége.

Szó nélkül távozott mindenki, még a férj is.

Rivall háborítlanul gyakorolhatá műtéteit, s ezt kilencz nap óta
lelkiisméretesen teljesité.

Egy szép reggelen neki hevűlt arczczal, lángoló szemekkel s remegő
tagokkal Lantay beköszönt Viharynál.

– Uram! kezdé indulatosan Lantay, ön, vagy nem is ön, hanem az ön
francziája… az rejtélyes egy ember.

– Ugy-e? mondottam.

– Mondotta? az ördögbe! dehogy mondotta!

– Csodákat tesz!…

– Igen? na mondja meg neki, ha még egyszer házamba teszi lábát,
agyonlövöm.

– A ngos asszonyt nem gyógyitotta volna ki?

– Nőmet? hm, meglehet, azt kigyógyitá; de én kezdek roszúllenni.

– Hogyan?

– Csak ugy;… tapasztalék valamit, s nem ohajtok egészen meggyőződni;
szóval, az a kalandor ne mutassa többé magát.

Vihary elnémult, sejteni kezdvén Lantay sejtelmeit.

Alig távozék Lantay; Rivall köszönte be e szókkal:

– Kedvesem, búcsuzni jövök.

– Mi történt?

– Pogyászim már a gőzösre advák, két óra mulva Konstantinápoly felé
indulok.

– E rögtön elutazás?…

– Nyolcz nap mulva az ottani követségnél jelentenem kell magamat, új
hivatalomat átveendő.

– Hála istennek!

– Ön örvend ennek?

– Igen, mert… mert egy fenyegetőző férj volt itt, és… szóval ön alkalmas
időben utazik.

– Meglehet; hanem önnek ötlete felséges volt, nekem Pesten mennyei
perczeket szerzett. – Ha valaha Párisba vetődik, törekvésem leend azokat
viszonozni.

Elbúcsuztak.

Vihary, ha nem volt is lángész, hamar eltalálá, miért dicséré a franczia
az ő rögtönzött hazudságát.



KÉT ESTÉLY.

Három ifju merengett a kandalló előtt.

Szirtesy Arthur, magas szőke; hátul egymásba fogott kezekkel állt, égő
szivarának füstét eregetve.

Vizéry Jenő, karszékében lehető legkényelmesb ülést véve, mint valami
kelet hőse chibukozott, nagy fekete szemeit a lángokba meresztvén.

A harmadik Hantay Oliver tábori széken ült, s térdeire könyökölve,
arczát két tenyerébe rejté.

A kisérteties csöndet csak a tüz pattogása zavará

Az óra megkondul.

Oliver mintha megvillanyozták volna talpra ugrott.

– Nós? mond Arthur.

– Kilenczet ütött, nemde? – kérdé Oliver.

– Igen.

– Ugy isten veletek – búcsuzék Oliver s kalapját fejébe nyomta.

– Ugyan ne menj – szólamlék meg Jenő ülésében nagyot nyujtózva – ki
látta ily veszett időben kalandozni?

– Maradj – biztatá Arthur.

– Lehetlen.

– Látunk még ma?

– Talán.

A három ifju kezet szorita.

Oliver feltünő alak volt; halovány dult arcza szenvedést, lángoló fekete
szemei szenvedélyt, s komoly homlokán végig vonuló nehány barázda
nyugtalan életet árulának el; sötét haja rendetlen fürtökkel árasztá
idomos fejét. Öltözetében semmi keresettség, hanem annyi öszhangzás tünt
ki, hogy más a legnagyobb gonddal sem képes ily könnyed pongyolát ennyi
izléssel egybehozni. Egész lényén oly valami vonzó omlott el, hogy
idegen szem futólag nem pillanthata rá, s egy második huzamos tekintet
után a száj önkénytelen susogá: „érdekes alak!“

Oliver ajkai közé szivart gyujta, don Juan köpenyét balvállán keresztül
veté, fejével üdvözletet billente, s elrohant.

– Kedvem volna követni – mond Jenő.

– Magam is tartok tőle, hogy dőreséget visz végbe. Sajnálom a fiut –
jegyzé meg Arthur – de félek… mert egy idő óta hallgatag, elvonult és
merengő.

– Szerelmes.

– Ez nem titok, most más forr agyában.

Mig a két társ igy tünődék, Oliver után a kapu becsukódott.

Mint Jenő megjegyzé, csakugyan veszett idő volt, az üvöltő szél
tömegesen szórta Oliver szemei közé a havat; az utczák lámpái bádgyadt
fényöket szük körbe rezegteték, s világuknál mindössze a repkedő hópihék
villanának meg, de a gyalogosok kényelmére a kövezetig egy sugár sem
hatott, a hideg velőig metszett.

Oliver a szél ellen küzdve nehány száz lépést tőn, azután bérkocsiba
veté magát, s szállására hajtatott.

Inasa jelenté, hogy sürgetősen keresé valaki.

– Nő-e, vagy férfi?

– Férfi.

– Ifju-e vagy vén? – kérdezősködék, mialatt öltözetét salonival cserélé
át.

– Középkoru, bajusztalan, valami tőkepénzes-, vagy kereskedőnek néze ki.
Igen indulatos volt.

– Türelmetlen hitelező, várjon, mint várok én. Frakkot adj… kendőmre
nehány csepp Ess bouquet, jól van – e közben kesztyüjét huzogatá,
köpenyt vőn, zsebébe levélkét rejte, s a zivatarban ácsorgó
bérkocsijához siete.

– Zrinyi utcza 17.

A kocsis leverte csizmájáról a havat, markába lehelt, a gyeplőt
megrángatá, s fejét szügyébe vágva megindult.

Ridekyéknél válogatott társaság vala együtt.

Az asztalok teritvék, részint étkezéshez, s theához, a másik teremben
kártyához, hol több egyén nemesen foglalkozék is már, többnyire koros
férfiak.

A zongora el volt árasztva hangjegyekkel és zeneszerekkel.

A fényesen világitott tánczteremben elegans hölgyek s divatos ifjak
enyelegtek. A mellékteremben zajos társalgás folyt.

– Nos, nem volt igazam – mond karpereczét igazgatva egyik urhölgy – ő
nem jő el – s végszavainak nyomatékot adva, fénytelen szemeit Rojtynéra
szegzé.

Rojtyné nemcsak a czélzást, de a tekintet fulánkit is érezvén, magán
erőt vőn; arcza egykedvüen hideg maradt, s csak a kicsiny kezében
görcsösen összegyürt battist kendő árulhatandná el kinos helyzetét.

– Hisz az természetes – tevé utána kárörvendve egy másik – ha a gaz
csinyt elköveté, Pesten sem lehet!

– De ugy van – bizonyitá az iménti – hisz a hatóságnak föl van jelentve,
férjem azonnal elbeszélte otthon, eddig nyomozás is történik.

Rojtyné egyetlen vonását sem változtatá.

Gizella, a kedves kis házikisasszony észrevétlen ült egy sarokban, a
fönebbi beszélgetés alatt sokszor elhalaványult, mennykék szemeiből
könycseppet törle, s bár mennyire törekvék ajkit mosolyra erőtetni,
vonásinak vidor szinet adni, ki őt figyelé, aggályt, meghiusult reményt
s keserü csalódást láta a vidorság fátyola alatt arczában. Ő még ifju
volt nemének müvészetében haladt a tökélyig. Szerencséjére minden
tekintet Rojtynéra volt szegezve, mi őt részvéte elárulásától megmenté.

– Itt van! – kiálta magáról megfeledkezve Gizella.

Rojtyné ajkiba harapott.

– Ez mégis szemtelenség! – susogák egymásnak a körben, s az egész
társaság kérdőleg s csodálkozva nézett össze.

Hantay Oliver volt, ki a terembe lépett. Könnyed hajlongás után a
társasághoz közeledék. Minden arczban kérdőjelt, minden szemben hideg
gúnyt látott. Oliver egy lépést vissza tőn, magán végig néze, azután a
társaságon s végre körül a teremben.

A perczig tartó néma jelenetet egy hang sem zavará.

– Tán valami tréfa van ellenem készülőben? – kezdé Oliver? ohajtom
nagysádtok mulatságára jól üssön ki, s részemről, hacsak ügyetlenségem
rontani nem fog, akaratom bizonyosan nem. A jó tréfát szeretem.

– A regényt is – ejté csipősen Rojtyné.

– Felette nagyon. Ha az ember magának tehetséget s pályát együtt
választhatna regényiró szeretnék lenni. A zene gyönyörü, felizgatja a
kedélyt, megragadja a lelket s azután elhangzik; a költemény ábrándokba
ringat, vágyakat kelt, sohajokat csal ki a kebelből, s feledésbe megy. A
regény, az egészen más; az ember lát egy alakot, vagy tájt, töri fejét,
hol vagy mikor látta már, s azután jut eszébe, hogy Sue, Dumas, Balzac
vagy másnak regényében; találkozik egy imádandó angyallal, öltözete,
alakja, hangja s minden oly ismerős… honnan?… egyik vagy másik regényiró
képzelődése hamarébb feltalálá őt. Nemde ugy van?

Semmi válasz.

Oliver uj társalgást kezde.

Megakadt.

– Nagysád – szóla Oliver Gízellához – nem kisértenők meg ama kettős dalt
az ‚Alvajáróból‘ mellyet multkor sikerrel éneklénk.

– Nem vagyok ma hangomnál.

– Bocsánat megjegyzésemért, de én általános lehangoltságot tapasztalok.

– Nem reméltük, hogy ma szerencsénk legyen – intézé Oliverhez a házinő.

Oliver olly rángást tőn, mintha megvillanyozták volna, s szemeit kémlően
körözve felelé:

– Ha jól emlékszem, nagysád egyszer mindenkorra szerencséltetett
meghívni estélyeire…?

– Ön félreért. Mi azt hivők elutazott.

– Három nap faluztam, de a mai est igért élvei haza szólitának – szemei
Rojtynéra estek. A czélzás érzéketlen pattant le róla.

Oliver iszonyu zavarba jött, miből sem beszélgetés, sem gyöngédség, sem
véletlen ki nem segité.

Huzamos csend után a tánczteremben franczia négyest jelentének.

– Nagysád – kezdé Oliver Rojtynéhoz fordulva – a mult estélyen a mai
első négyest nekem igéré.

– Meglehet, de sajnálom.. ma.. nem fogok tánczolni.

– Ez sok! – sohajtá Oliver s a tánczterembe rohant.

Minden szem rajta függött.

Oliver egy ablakmélyedésbe vonult – megőrültem – elmélkedék – vagy a
világ bolond?… én nem értem. Hol a társaság lelke valék, ott ma
megakasztom a beszélgetést; egyiket felszólitom énekre, megtagadja; a
másikat tánczra kérem s kosarat kapok; a rám szegzett szemek fullánkot
lövelnek, a hozzám intézett szavak csipősek… végire kell járnom.

A táncz javában folyt, s Oliver mindinkább elmélkedésibe mélyedt. Valaki
elsurrant mellette, utána tekintett, Rojtyné volt. Oliver határozottan
követé.

– Nagysád – kezdé a nőt elérve – szóm van kegyeddel.

– Nem.

– A zongorán a ‚Puritaner‘ hangjegyek első lapjába kegyed számára
levelkét rejték.

– Vegye vissza.

– De Emilia!?

– Vegye vissza, különben más találandja ott.

– Hallgasson hát meg.

– Soha!

– Mit jelentsen mind ez?

– Azt, hogy egy ifjunak a könnyelmüséget meg lehet bocsátani, de
alacsonyságot soha.

– Emilia!

– Ez utolsó szavam, mi soh’ sem ismertük egymást. Holnap visszavárom
leveleimet, isten önnel.

Oliver szoborrá lőn; szemeit a távozó után mereszté, a nélkül hogy őt
látta volna; az alakok, a gyertyafény, kárpitok és tükrök szemei előtt
összeolvadtak, a zenehangok, beszéd s tánczolók csoszogása borzasztó
zagyvaként támadák meg füleit. Erejét és öntudatát vesztve támaszkodék a
falhoz.

Kinos helyzete sokáig tarthata, mert midőn eszméletét visszanyeré, a
társaság az étteremben volt. Kalapját kezébe ragadá s el vala menendő.

Gizellával találkozék.

– Ön távozik? – kérdé részvevő hangon a lányka.

– Hát több gúnyt s megalázást is türjek még?

– Én igen sokat sirtam.

– Kegyed sirt? hát kegyedet is bántják?

– Oh nem!

– De hát mi ez? mi van itt? mi történt velem?

– Ah ön! önről igen rosz dolgokat beszéltek épen jötte előtt.

– És mindenki elhivé?

– Csak én nem – mond Gizella oly gyöngéd, oly érzésteli hangon, hogy
Oliver egész ujjá születve akart válaszolni, de késő volt, Gizella
eltünt.

– De hát mit beszélhettek? kinek vétettem? – tanakodék Oliver, s
gondolatokba mélyedve érkezék kocsijához – ő sirt, s csak ő nem hivé, e
két mondást ismételve csapta be a batárd ajtaját!

Szirtesy Arthur és Vezéry Jenő még együtt valának, midőn Oliver
lankadtan hozzájok betántorga.

– Mi lelt?

– Alig ismerek rád – kiáltá egyszerre a két társ.

– És én alig ismerek magamra. Pfui! pfui! nyomoru világ!

– Mi történt?

– Mi? az arczok megfagytak, a szivek elzárkozának, az ajkak elnémultak,
s a szemekbe ellenem irányzott gyilkok lopóztak.

– Miért?

– Hát tudom én, mert valakinek tetszett rólam valami gazságot koholni.
Azon kérem az istent, hogy az a valaki férfi legyen, ő meg fog halni, ő
vagy én, arra esküszöm.

– Hát nem tudod hogy ki?

– Vagy mivel rágalmaza?

– Semmit. Ti nem tesztek fel rólam alacsonyságot ugy-e? – kérdé Oliver
barátait – ti bizonyság nélkül nem itéltek el, mint a többi világ?

– Őszinte barátságunkról csak meggyőződhettél.

– Kérlek hát – mond Oliver – járjatok el dolgomba, fürkésszetek ki
mindent; hol, ki és mivel vádolnak? nem mutatom magamat addig sehol, mig
oly tisztán nem jelenhetek meg, mint minőnek magamat érzem. Kezetekbe
teszem le ügyemet.

– Bizhatsz bennünk – mond Szirtesy.

– Saját ügyembe sem fognék buzgóbb lenni – tevé utána Vezéry.

Oliver forrón szoritá meg mindkettejök kezeit, s kékült ajkai alatt
hófehér fogai vaczogtak, midőn ‚jó éjt‘ kivánva távozék.

Több aggály, s nagyobb küzdelmek közt ez életben hajnal még rá nem
derült.

A sok gond a testet elfárasztá s a lelk et kimerité fáradtan csuká
szemeit alvásra, midőn legénye betoppant e szókkal:

– A tegnapi ur ismét itt van.

– Küld el, vagy bocsásd be, hadd látom mit akar.

Két percz mulva egy kiaszott alak állt Oliver előtt.

– Miben szolgálhatok – kérdé Oliver, miután szemeivel az idegent tetőtül
talpig méré.

– Négy szem közti beszédet kérnék.

Oliver legényének távozást inte, s az idegent ujra végig nézé.

– Nem emlékszem, hogy valaha lett volna szerencsém.

– Ön Hantay Oliver?

– Igen uram, csak röviden, mert álmatlan éjem volt.

– Én Weiszer Tivadar vagyok.

– Nos?

– Ön meg sem ütközik?

– Kiváncsivá tesz.

– Ön tegnapelőtt a bálból megszökteté nőmet, s elrablá huszezres
ékszereit.

Oliver meglepetés és gondolkozás nélkül ugrott fel fekvéséből, Weiszert
torkon ragadá s bőszülten kiáltott:

– Szerencsétlen! hát ön az kit meg kell ölnöm?

Weiszer egész testében remegni kezdett, s darab idő után kétségbeesetten
mondá:

– A hatóság jól tudja hogy ide jöttem, ha ön életem ellen tesz
kisérletet, bünét csak sulyosbitani fogja. Bocsásson.

– Halált esküvém fejére annak, ki hirnevemet elrablá. Tud ön vivni.

– Én csak gyapjut tudok választani, s ha valaki személyemben vagy
tulajdonomban megsért, elég biztositékot találok a hatóságnál. Csináljon
nőmmel a mit akar, de a huszezres ékszert visszakövetelem.

– Bolondok házából menekültél ki, te uzsorás! vagy engem akarsz bolonddá
tenni?

– Félre a tettetéssel, én csalhatlan bizonyitványokkal birok.

– Mire, és minő bizonyitványokkal bir? Halljam hát, nyugodt leszek.

– Nőm megszökött.

– S nálam keresi, ki azt sem tudom, hogy nézett ki ön neje?

– Még pedig bálból, hova is tömérdek drága ékszereket halmozott magára.

– Hát adtam-e okot valaha valakinek elveszett ékszereit nálam keresni?
ez mégis sok!

– És e levél – mond Weiszer egy beirt lapot tartva Oliver elébe – mit
szól ehez?

– Ismeretlen irás.

– A név? – folytatá Weiszer az aláirásra mutatva.

– Hantay Oliver, saját nevem, szeretném a tartalmat hallani.

Weiszer olvasni kezde, mint következik:

„Drága szép Váli! Utolsó levele mélyen sebzi lelkemet. Hát én vagyok
oka, hogy annyi szív s oly érzelem mellett csak a levelezésnél
maradhatánk; önre otromba férje, s rám a világ vigyáz. Ma szakadjon vége
mindezeknek. Ön a nőegyleti bálban szép, az imádásig szép volt, – igen –
dörmöge közbe Weiszer, – az öt sor keleti gyöngy, a gyémánt csat,
smaragdos karpereczek és egyéb arany készletek…

– Tovább, tovább türelmetlenkedett Oliver.

– Szép volt – ismétlé Weiszer, s tovább olvasott:

„Vonásról vonásra, az utolsó gombostűig igy ohajtom ma az álarczos
vigalomban látni. Én málta jelmezben leszek, bő köpenyem alatt a rendjel
kék szalagon fog fügni. Nagy terveket forralok, a többit a
viszontlátásnál. Imádója Hantay Oliver.“

– Szirtesy barátomat kéretem ide e perczben.

Az inas távozott.

– Nos uram? – kérdé Weiszer.

– Valaki gyalázatosan visszaélt nevemmel, hogy engem becsületemtől, önt
pedig nejétől vagy ékszereitől rabolja meg. Ne féljen, már nem akarom
önt megölni, foglaljon helyet.

Nehány percz mulva Szirtesy Vezéryvel karöltve rontának be az ajtón.

– Mi baj? – kérdék egyszerre.

– Értem már az irányombani viselet okát a tegnapi estélyen. Matassa
kérem a levelet. Elébb, ismeritek irásomat?

– Vonásról vonásra.

– Nézzétek most, mit azon ur mutat.

Szirtesy és Vezéry felkaczagának.

– A dolog – mond Oliver – nem egészen nevetséges. A kalandor még közel
lehet, kérlek, szépen kérlek, tegyetek valamit nyomozására.

– Magam indulok Bécs felé – mond Szirtesy.

– Egy óra mulva uton leszek az alföldre – kiáltá Vezéry.

– Ezt vártam tőletek. Az ég hordjon szerencsésen, – ezzel búcsut vettek
egymástól.

Weiszer is kissé nyugodtabban távozott, látván hogy ékszerei feltalálása
többeket is érdekel.

Oliver egy szekrénykéből leveleket vön elő, könyes szemekkel vetett
mindenikbe egy búcsupillantást. Néha tenyerére fekteté fejét s a leélt
szép idők emlékébe látszott merengni; egy sohaj kebléből, s az előtte
nyitva volt levelke is szépen össze lön hajtva. A lapok közé nehány
gyöngéd emléket is sorozott, azután boritékba zárá, czimet irt rá, s
legényének adá, e szókkal:

– Rojtyné nagyságának személyesen.

– Értem.

– Válaszra nem kell várnod.

Az inas távozott.

– E viszonyt felbontanom fáj – susogá magában Oliver – de ő akará, hát
legyen. Emlékét szivemből száműzöm. – Alig hangzának el szavai, s
lelkében egy uj kép merült fel, Gizella szende arcza. Ott lebegett
előtte egy ártatlan lányka minden kellemeivel; látta könnyes szemeit,
bus vonásait, s hallani vélte most is e szókat: sokat sirtam, „csak én
nem hivém.“ Oliver ábrándokba sülyedt, keble a tiszta szerelem érzelmire
nyilt meg, szive Gizella felé dobogott, sohaji arra szálltak, s ő
átszellemülve érzé magát. Egyszerre feje megnehezült, tagjai
ellankadtak, s tetőtül talpig hideg borzongatá.

A mult éji meghűlés, sok ingerültség s izgatottság őt lázba ejték; a
roham nőttön nőtt; délfelé Oliver eszmélet nélkül feküdt.

Hatod napra jobban lőn.

– Egy levél vár ngodra – mond az inas.

– S egyéb semmi? – kérdé Oliver – senki sem tudakozódék utánam, vagy
egészségemről? –

– Senki

– Lássam a levelet.

Mig az inas távozott, Oliver fájdalmasan sohajtá:

– Senki! tehát feledve vagyok, vagy megvetve – az átnyujtott levélre
pillanta – női irás, és nem Rojtynéé. Mikor érkezett?

– Ma.

– Lássam – ezzel felbontá – semmi aláirás.

„Oliver! – igy hangzott a levél – ön sokat szenvede, vagy tán szenved,
mert nem mindennapi fájdalom lehet, mi szilárd férfit ágyba sujt. Mi
engem leginkább aggaszt, az hogy ön részvét és vigasz nélkül van hagyva.
Ah mint szánom önt! ha szenvedésin enyhit azon tudat, hogy van egy lény,
ki az óra minden perczeiben önre gondol, van egy kebel, mely önt
tisztának vallja, s van egy.. sziv.. mely… mely ön iránt forró
barátságot érez, ugy tudja meg, hogy sorsa engem véghetlen érdekel, hogy
az ön szenvedései lelkemet nem hagyják érintetlen. Isten önnel.

– Ismerlek vigasztaló angyal! nincs szükségem nevedre, lelkedet látom
soraidban. Feledjen, vagy vessen meg a világ, mit törődöm én vele, az én
világom ezentul csak ő!

E levél gyógyszer volt beteg lelkének, egész felvidult, mi javuló
lázállapotára is kedvező befolyást idéze elő.

Szirtesy megérkezék.

– A patvarba! – kiáltá Oliver kezét erősen megrázva – te beteg vagy?

– Elválásunk óta.

– Weiszer künn van, bocsánatot jő kérni.

– Nos!

– A jó madár lépre került. Pozsonyban a ficzkó pénzét elkártyázván, a
karpereczeket elzálogitá. Ez nyomba vezetett.

– S ki volt?

– Kártyahős.

– Vezesd be Weiszert s aztán beszélj.

Weiszer tömérdek hajlongás, s ezer bocsánatesdés közt vőn helyet.

– Barátom! – kezdé Szirtesy – te különös módon vegyültél e kalandba.
Weiszerné asszonyság bizalmas barátnéjának egyszer nyilvánitá, hogy
nekie igen tettszel, s ha valaki hát te, rá nézve veszélyes lehetnél. A
bizalmas barátné elbeszélé férjének, az alkalmilag másnak mondá el, hol
történetesen a regény hőse Hendey is jelen volt. Weiszerné érzelemmel s
magasztos szerelemmel telt levelet kapott neved aláirásával… azután egy
másodikat, a nő ellágyult s válaszola, e percztől gyöngéd levelezés
keletkezék köztük. Az utolsó levelet ismerjük, eredményét szinte.

Most jő a dolog komoly oldala. Hendey a nőt megszökteté. Éj volt, az
uralgó sötétség egy vonást sem engede megkülönböztetni. A máltai álzott
a nővel jó mértföldet haladhata, midőn a nő lankadtan veté magát a hintó
szögletébe.

– Angyalom! – mond a férfi – karpereczeid kényelmetlenek, s
nyakgyöngyeidet elhullathatnád add ide, elteszem.

– Viseld gondját – viszonzá a nő, s ékszereitől megvált, azokat
lovagjára bizván. Nehány percz mulva elaludt. Felébredésekor roppant
rémülésére se lovag se ékszer nem volt látható. Szegény elhagyatott nő
zajt ütni nem mert, s könnyelmü lépése érzetében kétségbeesett. Igy
találám őt. Kétszeresen sieték most a tettes után. Pozsonyba érkezvén,
első gondom volt az ötvösöket összejárni, rövid idő alatt két
karperecznek, s huszonnégy órával később a kalandornak is nyomában
valék. Tegnapelőtt elfogatott, s legfeljebb holnap őrizet mellett Pestre
kisértetik.

Most mindent tudtok.

Oliver nevetve szoritá meg Szirtesy kezét.

Weiszer keserün rázta fejét.

– No lássa – enyelge Oliver – Weiszer ur, nemcsak ékszerei, de neje is
megkerült.

– Elég baj az.

– Hogyan?

– Igen – javitá ki Weiszer – hogy ily tévuton volt.

– Neje – mond Szirtesy – csak tévedni akart, tehát komolyabb fellépéstől
óvja magát; korholást mindenesetre megérdemel, de többet nem, mert
szegény sokat szenvedett.

Weiszer egész neki lágyulva kezdé:

– De hát miért szenvedett, miért okozá magának e szenvedést, isten látja
lelkemet én sajnálom, de nem tehetek róla.

– Vigasztalja.

– Majd megkisértem. Ezer bocsánat uraim, becsületemre nem vagyok oka – s
ép oly hajlongások közt mint jött, távozott.

– Ez nem kezd válópert – jegyzé meg Oliver.

– Neje igen gazdag, s ez mint börzehős, örvend ha az nem hagyja el.
Fogadni mernék, egy hangot sem szóland otthon.

– A kalandon, s Weiszer házi boldogságán sokáig kaczagott a két ifju.

Az esemény villámszárnyakon futá be az ismerős köröket. Mindenki kezdé
magát Oliver egészsége iránt érdekelni; egyik látogató a másikat éré, de
ő csak keveset fogada el, bérruhás szolgák kérdezősködének hogyléte
felől. Rojtyné látogató jegyet külde, s inasa gyakran jött tudósitásért.

Oliver kicsinylő mosollyal, s később egykedvűen vevé az egészet.

Negyednap képes volt szobáját elhagyni. Első látogatását Ridekyéknél
tevé.

Gizella zongoráján egy felséges ábrándot játszék, midőn Oliver
benyitott.

Oliver észrevétlen állt a működő megé, s bevárta mig a kedves kéz utolsó
ütést tőn a billentyűkre.

– Felséges!

– Gizella a hangra rémültten szökkent fel helyéből.

– Ah Oliver! – kiáltá elragadtatva, de csak hamar összeszedve magát,
zavarral mondá – Hantay ur!

Oliver megragadá Gizella kezét, s mélyen tekinte szemébe. A kezet
kezében reszketni érzé.

– Üdvezlem önt – kezdé szünet után a lányka, s alig birt hangjának annyi
erőt adni, hogy hallhatóvá tegye – örvendek felüdülésén.

– Hantay ur! uj hangjegyeim érkeztek, nem kisérlünk meg belőlük vagy
egyet!

– Engedje elébb elmondanom, mikép e sziv, e lélek egész betegségem alatt
egyetlen tárgygyal foglalkozék, s e tárgy kegyed volt; engedje elébb
elmondanom, hogy részvéte sulyos helyzetemet áldottá tevé; engedje elébb
elmondanom, hogy alig vártam a perczet, melyben kegyednek kijelentsem,
miszerint imádom.

Gizella nem tudott válaszolni, arczában gyönyörü vegyülete volt a zavar
és boldogságnak; szemeit lopva Oliverre emelé, s ismét elkapva nyugtalan
forgatá; egész testében remegett.

Gizella kezét Oliver kezéből kikapva, anyja elébe siete, s mig Oliver
üdvezletét végzé, Gizella lángoló arczát anyja keblére rejtve zokogott.

– Miként fejtsem meg ezt? – kérdé komolyan Ridekyné.

– Boldog vagyok! – sohajtá Gizella.

– Nagysád! – kezdé Oliver – hallgasson meg. Legszentebb vágyam Gizellát
boldoggá tenni. Nyolcz nap előtt nagybátyám csinos jószágrészt ada át,
azon kikötéssel, hogy házasodjan. Leánya kezeért esengek.

– De oly hirtelen.

– Ismerem szép lelkét, kitanultam vonzalmát…

– De leányom? – esék szavába Ridekyné.

– Én is – rebegé töredezett hangon Gizella.

– Örvendek rajta gyermekim.

Gizella forró csókokkal halmozá el anyja kezét.

– Kérném – mond Oliver hálásan csókolva meg Ridekyné kezét – hogy
holnaptól fogva mint Gizella kijelentett jegyese járhassak a házhoz.

– Mindent oly sebesen!

– Nem szeretném a boldogságot késleltetni.

Ridekyéknél ismét fényes estély volt; ugyanazon társaság, ugyanazon
termek, ugyanazon beszédtárgy, mely a multkor, és mégis mennyi ellentét!
az arczok derültebbek, a szemek mosolygók, s a kifejezések válogatottak
valának. Azon ajkak, melyek Olivert a multkor szemtelennek vallák, ma
dicséretében fáradtak ki.

Rojtyné öltözetében, mozdulataiban, beszédében és szemeiben kaczérsága
egész müvészetét felhasználá… Nem hagyott kisérletlen semmi alkalmat
Oliverrel találkozhatni, tekintetével annak szemeit keresé, hogy
intéssel adhasson neki jelt… hasztalan… szegény nő, egész
belehalaványult.

Gizella egyszerű, de izletes öltözetében lépett a körbe.

Ridekyné ünnepélyes arczot öltve, leányát mint Hantay Oliver aráját
mutatá be.

Közcsodálkozás, üdvezlet és szerencsekivánás.

Rojtyné a hallottakra fájdalmasan sziszege.

Olivert Rojtyné egy félreeső teremben fájdalmas hangon szólitá meg:

– Hálátlan! kiméletesb lehetett volna.

– Mi soh’ sem ismertük egymást – viszonzá Oliver, s illedelmes bókkal
távozék.

Rojtyné egy rángást tőn, kezei közt valami recscsent, leküzdhetlen
boszújának a legyező lőn áldozata.

Oliver késő éjjel barátait Arthurt és Jenőt felkeresvén, a kandallónál
thea mellett találá.

– Ma egész más kifejezéssel jösz az estélyről, mint a multkor – kiáltá
az érkező elébe Jenő.

– Mert a mult estélyen csaknem termeikből kiűztek.

– S a main? – kérdé Arthur.

– A main család tagjává nyilvánitattam.



RÖGESZME.

Reggelimet végzém.

Ajtóm nagy robajjal megnyilik, s Ernő tárt karokkal rohant keblemre.

Ernőt fél év óta nem láttam. Együtt tanulóskodtunk, társaink
elválhatlanoknak neveztek, mi igazán is szeretők egymást; a gyermekkori
barátságot a későbbi életbe is átvittük, s mi oly ritka máig őszintén
élvezzük egymás örömeit, s fájdalmink közösek.

– Nem érdemled az ölelést – dorgálám Ernőt – fél évig magadról mit sem
tudatni.

– Még pedig minő fél év? azóta megnőszültem.

Kérdőleg tekinték rá.

– Szemeidből olvasom – folytatá Ernő – te neheztelsz, hogy tudtod nélkül
cselekvém? méltán, ha nőszülésem mindennapi és közönséges volna, de az
kalandszerü, az rendkivüli és gyászos.

Én kővé merevültem.

Ernő szomorun mosolygott.

– Nem értelek – mondám.

– Az nehéz is volna – viszonzá ő.

Ez alatt theát késziték, s miután mindketten casadores szivarra
gyujtánk, párolgó csészéinkhez ültünk.

– Mit neked elmondandok – kezdé Ernő – felette rendkivüli, előttem most
is mint álom tünik fel.

– Kiváncsivá teszesz.

– Történetem egyetlen a maga nemében.

– Tán a középkor lovagjait játszád, s raboltad nődet.

– Oh! nem, – viszonzá Ernő, s szomorun rázta fejét.

– Vagy otthon, valami nagybátyai gondnokszámadásokat azzal fejeztél be,
hogy leányát nőül vevéd?

Ernő tagadólag válaszolt.

– Valakit a hullámok árjaiból, vagy a lángok közől mentél meg?

– Nem, oh nem!

– Tehát nem is találom ki, elsorolt eseteim regényekben s szinmüvekben
rendesek ugyan, de az életben rendkivüliek.

– Történetem ugy az életben, mint a regényekben is rendkivüli – e szavak
után szemei könyekkel teltek meg.

Részvéttel nyujtám felé kezeimet.

– Te nem érthetsz – mondá ő.

– Értelek – viszonzám – csalatkozál nődben.

– Nőm angyal.

– Folytasd csak, de –

– Semmi, de – én őt szeretem lángoló keblem hevével, szeretem azon
érzéssel, minő ereim legtisztább forrásából szakadhat; szeretem azon
magasztaltsággal, minőt csak phantasiám teremthet; szeretem, mert szép
és jó, művelt és lelkes.

– Mi hát az – kérdém – mi szavaidnak reszketegséget ad, mi szemeidbe
könyet idéz s arczodat elhalaványitja?

– Az egy borzasztó eset.

– Elrémitesz.

– Tölts csészémbe s halld:

– Fél éve, hogy tőled elbúcsuzám, szülőföldemre utazandó.

Ott, hol a Maros óriás hegyek közé szoritva, tekervényes medrében
zajosan hömpölyg Magyarország felé, a leomló csermelyek, zuhatagok s
vizomlások ezreit ragadva magával; ott, hol a táj regényességétől
elragadtatva, az ember feledi a vészt, mely perczenként fenyegeti, midőn
a hegyoldalba vágott keskeny uton halad, s feje felett egy-egy leomlani
készülő kopár szikla meredez ki, a másik oldalon pedig iszonyu
mélységben a Maros vize zajlik, ott utazám, s mig szemeim a kies vidék
változatos szépségein legeltek, keblemet a honvágy s barátim utáni
epedés tölté el. Életemben a természet kellemei iránt fogékonyabb nem
valék; voltak perczek, midőn csodálkozva kiálték fel, s voltak megint,
midőn könyes szemekkel tekinték körül.

Egy elragadó ponthoz érkezvén, kocsimat megállitám s leszálltam.

A látvány tündéri volt!

A hegyek lánczolata koszorut képezett, tövében a vetés zöldelt, feljebb
sürű erdő sötétlett, s tetejében itt-ott kopár ormok büszkélkedtek. A
völgyben egyes házak, templomok, s félig a hegyekre fektetett falvak
látszottak. A kies völgyet a Maros folyam kigyózó alakban hasitá ketté.

A kocsit előre küldém s én gondolatimba mélyedve gyalogolni kezdék.

Két órai merengés után tagjaimat meredezni érzém, s hideg borzongás
fogott el, ismét kocsira ültem, de alig nehány percz mulva oly láz vőn
elő, hogy tovább utazni képtelen valék.

Az első faluban kedves külsejü uri lakot pillanték meg.

– Oda hajts! – kiáltám kocsisomra.

Ő engedelmeskedett.

Egy mogorva inas fogadott.

– Hol van urad? – didergém.

A szolga körültekintett.

Kérdésemet ismétlém, s fogaim vaczogtak.

– Úram?… a teins ur…?… ő… ő nehezen lesz itthon.

– Mindegy, elnézéssel lesz viseletem iránt, de tovább nem utazhatom, e
helység közelében lázt kaptam, kérlek készits egy ágyat, mig bajomat
kiheverem.

Nem tudom szemeim kápráztak-e, de nekem ugy rémlett, hogy az inas
elhalványult, s midőn segitségemre karját nyujtá, kezét jobban érzém
reszketni, mint a magamét.

Alig érkezénk szobába, s külről kiabálni hallám: Lovat, gyorsan lovat
nyergeljetek!

Mig fekhelyem elrendezteték, az ablakhoz léptem.

A kapun egy lovas vágtatott ki, a mennyire látnom lehetett, egy aszott
halovány ifju volt.

– Ki az? – kérdém az inast.

– Uram – sohajtá sokat jelentő kifejezéssel.

Nehány percz mulva öntudatlan a legnagyobb lázrohamban feküdtem.

Emlékszem, egyszer kezemet érinteni érzém, s füleimet tiszta esengésü
női hang üté meg.

– Nos orvos ur?

– Veszélyes – mond egy férfi hang – már inlázba ment át.

– Ah! minő szerencsétlenség: – sohajtá a nő – szegény bátyám!

Szerettem volna a nőt látni, de nem volt erőm szemeimet megnyitni.

Rohamaimban a legirtózatosb képzeletek gyötörtek. Láttam ama halovány
ifjut mint vámpyrt felém közeledni, érzém, miként szivja véremet; hallám
a tiszta csengésü női hangot, keblemre szólitám, karjaimat kitártam
felé, s egyszerre undok boszorkányt öleltem, ekkor lidérczek álltak elő
s tagjaimat szaggatni kezdék.

Betegségem irtózatos volt!

Majd szeretteimet láttam vizbe fuldokolni, majd a ház csapott fejem
felett lángokba, s midőn menekülni akarék, ajtó s ablak zárva volt, s a
boltozat recsegve szakadt rám. Máskor virányosban sétálék, az első
rózsa, melyhez nyultam, kigyóvá vált, a másik utána, a harmadik is,
végre valamennyi sziszegve mereszté felém fulánkját, lábaim alatt a fű
mozogni kezdett, lepillanték, az is mind kigyó volt; futni akartam,
mögöttem a föld elenyészett, s a pokol égető lángjai kezdtek
felcsapkodni; láttam az elkárhozottak lelkeit.

Elkábulok bele most is, ha visszaemlékszem rémes álmaimra.

– És e kinok három hónapig tartottak.

Egyszer ismét beszédet hallék, amaz ismerős két hangot, s most ugy
rémlett, hogy csak tegnap hallám, pedig mint később értesültem, három
havi időköz folyt le azóta.

– Meg van mentve – mond a férfi.

– Hála neked istenem; – sohajtá a nő – ezzel tán szegény bátyám állapota
is enyhülni fog.

E naptól fogva gyakran hallám a beszélgetést.

Hogy irjam le meglepetésemet, midőn szemeimet megnyitván, ágyam mellett
egy angyalszép nőt pillanték meg. Mozdulatot akarék tenni, egyetlen
tagomat sem birtam; fel szerettem volna kiáltani, nem volt erőm. Szemeim
becsukódtak és most álmom szelid és tündéri lőn.

Napok multak, s ama nőt naponként láttam, egészségem lassanként vissza
kezdém nyerni. Már beszéltem is.

Orvosom elmondá, mily hosszas beteg valék, s mennyit köszönhetek Póli
kisasszonynak.

Tehát Póli és kisasszony!

Alig vártam a perczet, midőn ismét láthatom.

Az ajtó megnyilt, s annyi idő után először érzém szivemet dobogni.

Póli ágyamhoz lépett.

Én kezét szikkadt ajkimhoz vonám.

Ő mosolygott.

– Isten után – kezdém – önnek s orvos urnak köszönhetem éltemet.

– Csak maradjon még nyugodtan ajánlá ő.

Az orvos hasonlót inte.

Engedelmeskedém, de lelkem többé nem maradhata nyugodt.

Minél többször láttam Pólit, annál inkább érzém, hogy szeretem.

Napjaim azon része, melyben őt nem láthatám, végtelenre nyult.

Szép őszi idő volt, a nap sugarai a sárguló faleveleket megaranyzá.

Én ablaknál nézém a hanyatló természetet.

Orvosom e szókkal vőn búcsut:

– Ha holnap is ily kedvező tiszta idő leend, fél órai sétát tehet a
kertben.

Gyermekéveimben a husvéti köntösnek jobban nem örvendék.

Póli a legnagyobb részvéttel tekinté örömömet.

Ketten maradánk.

Hosszu szünet után gyöngéden nyultam keze után.

– Nagysád! – kezdém – isten jutalmazza meg jóságát, kegyed nélkül tán
elvesztem volna.

– Szivemből örvendek ön javulásán, – viszonzá Póli, gyöngén szoritva
kezemet – bár az ég irgalmas volna irántunk, s ön fölgyógyulása által
szegény bátyám is helyre jönne – e szavai után könytelt szemeit törlé.

Visszaemlékezém, hogy betegségem alatt többször hallám őt felsohajtani:
szegény bátyám! szerencsétlen bátyám! s most ismét; – oka után
tudakozódám.

– Ah! – sohajtá Póli – ő sokkal betegebb mint ön volt, ő gyógyithatlan,
ő élő halott.

– Szörnyüség! de hát mi bántja!

– Egy rögeszme, rettenetes és kétségbeejtő! azt hiszi, hogy minden, ki
vele érintkezésbe jő, szerencsétlenség gyermeke, hogy minden, mi keze
alá jő, okvetlen elpusztul, hogy, ki házához közelit, kész veszélybe
rohan.

Elzárkozék a világtól s ide temetkezett az emberek elől; nem megy sehova
s nem fogad el senkit; nem mer szeretni senkit és semmit, mert véleménye
szerint arra átok száll. Oh! ő igen szerencsétlen! – itt hangos
zokogásba tört ki.

Ah mi szép egy nő, ha szenved!

Alig birám magamat tartóztatni, hogy lábaihoz ne omoljak.

– Közös erővel kisértsük meg gyógyitását, én igérem, hogy addig e házból
nem távozom, mig minden módokat fel nem használandok.

– Sikeretlen lesz uram, sikeretlen!

– Hát ha mégis… én bízom, főleg, ha kegyed segédkezet igér.

– Mit örömestebb a világon?

– De kegyednek minden terveimben meg kell egyeznie.

– Mindenben uram.

– Csak módot találjanak vele összehozni.

– Lesz rá gondom – ezzel távozott.

Mintha csillagom tünt volna le, ugy elkomolyódtam.

Sokáig gondolkoztam az ifju kinos állapotán, aztán magamról és Póliról;
ah! Póliról oly jól esett gondolkoznom.

A következő nap ránk viradt.

Az orvos kiséretében a kertbe sétálék. Minő ér zés volt, annyi idő után
az isten szabad ege alatt a természet lehelte balzsamos léget szivnom!
Ismét láttam a napot, az eget, élő fát és bérczeket; hallám a madarak
dalát. Az élv elszédített.

Hogy boldogságom tökéletes legyen Pólí is előmbe jött, mosolygó
üdvözlettel nyujtván felém kezét.

Határozatlan valék, ha vajjon mosolygó vagy siró arcza szebb-e? Ah! ő
mindenkép gyönyörü volt!

Egy hétig naponként ismétlém rövid kerti sétámat, Póli mindannyiszor
társaságomban volt, s én mindig jobban érzém irántai szerelmemet
erősödni Eleinte csak czélzással szóltam érzelmimről, később nyiltan
megvallám, s nem nyerék visszautasitó választ. Felette boldog valék!

Nyolczadnapra Póli halálsápadtan s rejtélyes kifejezéssel lépett előmbe.

Én megijedtem.

– Ő itthon van.

– Kicsoda?

– Bátyám, Vilmos. E perczben a kertbe ment.

– Én őt felkeresem.

– Igen, de…

– Ne féljen, nem fogok elhirtelenkedni semmit.

– Isten vezérelje önt – imádkozék Póli, s adjon sikert lépteinek.

A kertbe sieték.

Nehány tekervényes séta után Vilmost megpillantám.

Egy kőpadon ült, feje mellére volt lankasztva, szemeit merően szegzé
maga elébe, s egy görcsös tompa bottal a homokba rajzolt.

Csendesen intézém felé lépteimet, s megvallom a lélekzet mellembe
szorult.

Az elszáradt falevelek lábaim alatt zörögtek.

Vilmos a neszre felriadt, s engem megpillantván, futni akart, de késő
volt, mert előtte állék.

Ő zavarodva tekintett jobbra balra, s nekem időm maradt őt jól megnézni.

Minő látvány!

Alig 25 éves ifju összeaszva; fénytelen szemei mélyen sülyedtek
üregeikbe, behorpadva, hajfürtei közt ősz szálak ezüstlének, s arcza
halavány volt.

– Uram! – kezdém – fogadja őszinte hálámat.

– Egészséges ön már? tehát fusson,… semmi hála, de induljon, minél
hamarább, annál jobb, rögtön ha lehet. Isten önnel.

– De uram! én átlátom, sok bajt, alkalmatlanságot okozék, de még
lehetlen… orvosom…

– Ön orvosa tudatlan, másutt felépülhet, itt el kell vesznie, a lég
büszhödt.

– Sőt ellenkezőleg.

– Tehát más okának kell lenni, de ön itt nem maradhat.

– Vallja meg uram, terhére vagyok.

Részvétteljesen tekinte rám, szemében egy könycseppet láték rezegni.

– Terhemre? nem uram, nekem csak magam vagyok terhemre.

– Tehát megengedi.

– Ön érdekében ohajtom távozását. Hát nem tudja hol van? az
elátkozottnál, kitől minden fut, ki másokra vészt hoz, kivel az emberek
nem mernek találkozni: hát nem mondták ezt önnek?

– Ki merné mindezeket állitani?

– Az egész világ, és tapasztalásból mondhatom, magam is.

– Elvonultsága hiteté ezt el magával. Éljen csak zajban, szórakozás
közt, s látni fogja hogy tévedett.

Szomoruan rázta fejét.

– Tán egy véletlen csapás érte, s most ily borzasztón él?

– Nem véletlen, oh nem; hallja csak:

Még pólyás gyermek valék, midőn dajkám az udvaron enyelge, engem karjain
tartván, anyám a folyosóról nézte. Hirtelen neki szilajul egy bivaly, s
a dajkára rohan, ez eszeveszetten fut, egy gerendán keresztül botlik, én
kirepültem karjai közől. Anyám egy sikoltással összerogy, s a dajka
halva maradt, engem a párnák mentének meg. Anyám szivgörcsökbe esett, s
tizednapra sirjába tevék.

– Ez véletlen szerencsétlenség.

– Iskola éveimben társaim kerültek, mert ha velök fürdeni mentem, egy
bizonyosan vizbe fult.

– Az ő vigyázatlanságukat csak nem tulajdonitá magának?

– Halálmadár volt a nevem, semminemü játékba be nem vettek, mellettem
egyik sem akart ülni, s ha az utczán valamelyik találkozék velem,
visszafordult, nehogy szerencsétlenség érje. Egész éven át társaim közt
egyszer sem mulaték.

Mennyit szenvedtem már gyermekéveimben!

– Az gondnoka hibája volt, miért nem vívé önt más vidékre?

– Nem használt, a szerencsétlenség mindenütt nyomomban volt.

Az ifjukort elérém, bál, kártya és borban keresék szórakozást.

Történt, hogy tánczosném karjaim közt elájult.

– Eh! annak az átkozott fűzés az oka.

– Ha kártyáztam, a pénz égett kezem alatt, a mely kártyalapra én tettem,
az rendesen vesztett, utoljára senki sem mert velem egy lapra tenni, s a
hova én ültem, onnan mindenki elvonult.

A mire néztem, a mihez nyultam, az elpusztult.

Ha boroztunk, rendesen valami baj következék. Egyszer pezsgő közé akarám
temetni bánatomat, s több ismerőmet meghivám, köztük egy rokonomat, ki
maga szegény volt, de arája annál gazdagabb. Midőn a bor javában folyt,
a kedélyek felmelegültek, mámoros fővel azt találá mondani; most nem
viszonozhatom e vendégséget, de két hó mulva otthon lesz gazdag nőm, s
akkor lesz pezsgő elég; hahaha! dicső dolog pénzt nőül venni s
kiházasitásúl feleséget kapni. Éljen a pénz! Harmadnap a jegygyürü
visszaküldetett e nyilatkozat következtében.

– A mely eset csak lovagiatlanság következménye.

– Végre nősülni akartam, kétszer, s mind a kétszer szerencsétlen valék.

– Miért nem kisérté harmadszor?

– Még több gyilkosságot is? az elsőt szerettem az első szerelem
lángjával, s viszontszerettetém.

Az összekelés napja meg lőn határozva, három hét mulva ő nőm leendett.

Egy estélyen Emilia sokat tánczolt, én készséggel szolgáltam, s e pohár
vizben nyujtám neki a halált. Tüdőlob következtében az nap temették el,
midőn együtt oltár elébe kell vala lépnem.

Két évvel reá Janka volt jegyesem. Az eljegyzés után, midőn saját négyes
fogatomon akarám nagynénje lakáról haza röpiteni, az ügyetlen cselédek
pisztolylövésekkel üdvözlének, a lovak elragadtak, s ama szorosról a
Marosba fordultunk, én kiusztam, Janka ott lelé sirját.

És azóta annyi embert, ki házam felé közeledék, ért szerencsétlenség,
hogy kérnem kell önt, hogy miután valami csoda megmenté, távozzék innen.

– Lássa – mondám – mennyire meg van önnek hite czáfolva az által, hogy
én halálos betegen hozatván ide, itt nemcsak egészséget nyerék, de
életboldogságot is.

– Hogyan?

– Én Pólit imádom, adja megegyezését.

– Másutt, csak ne itt nálam, ne tőlem, mert higyje el, szerencsétlen
lesz.

– Mondám már, mindazok, miket elsorola véletlen dolgok, s hogy nem ön
személyében fekszik a szerencsétlenségek oka, bizonyitja az, hogy én
önnél lettem a halandók legszerencsésbike.

Búsan csóválta fejét.

Póli is előjött, s állitásomat erősité.

Végre Vilmosnak nem volt mit tenni, beleegyezett.

Az összekelés tizednapra határoztatott.

Egybegyűltek ismerők, rokonok és szomszédok, mindenki örvendni látszott
az eseménynek, ez által a beteg lélek gyógyulását remélvén. Minden arcz
mosolygott, csak Vilmosé nem.

A lelkiatya ránk adá áldását. A jólelkü, a szép, a kedves Póli enyém
lőn.

Nagy vendégség volt.

Az ebéd végével Vilmos fölemelkedék, elébb Pólira s azután rám igen
kedvesen mosolyogván, eltávozott.

– Ez az első mosoly, melyet ajkiról láttam – mondám.

– Évek óta én is most láttam először mosolygani – viszonzá Póli.

– Kigyógyuland, kigyógyuland – sugá a vendégség.

E perczben lövés hallatszott.

Rémülve ugrált fel a sokaság, s hang nélkül futkostak szét.

Én és Póli Vilmos szobájába sieténk.

Ott feküdt vérében, halva.

Az asztalon egy lapra ez volt irva: Akarom hogy boldogok legyetek, tehát
meg kell halnom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Valóban ez borzasztó! kiáltám, midőn Ernő beszédét végzé.

– Most jer, bemutatlak nőmnek.

Fél óra mulva ott valánk, s ugy találtam, hogy mit csak dicséretére
elmondott Ernő, az mind kevés volt.



EGY TAVASZI NAP BÉCSBEN.

Két heti esőzés után – ah! itt már nagyot ásit az olvasó, unalomig
koptatott bevezetésemen, de nekem lehetlen tágitnom, azon egyszerü
okból, hogy mindenki teljes mértékben felfoghassa a bécsiek örömét, –
szerencsére éppen egy vasárnap kiderült. Az ég tiszta kékjén a nap
tavaszi kellemével ragyogott; fű, virág, fa – szóval minden mi zöld, új
életet nyert. És lőn nagy mozgalom, zaj és öröm; boldog, boldogtalan
rohant a szabadba. A betegek csak azért fohászkodtak, hogy e bájos nap
kellemeit ágyba nyűgözve sinylik át, mig ifjak, vének, nők és férfiak
Mödling vagy Hietzing zöldjében, rántott csirke mellett hallgatják a
szivlázitó keringőket. A vasárnapi lovagok ferdén ülve bérelt méneiken,
csapatostól ügettek a zöldbe, a társasági kocsik nem győzték
szállitmányaikat, a bérkocsisok fellebb rugtatták az árt. A gyalogok ugy
rohantak, mintha vétköket hagynák a város helyett magok után, némelyek
karjaikon nőt, mások zsinegre fűzött ebet vezettek. Volt gyermek- és
kosárczepelés, minőhez hasonlót csak Egyptom láthatott.

Egy darabig szokott ázsiai kényelemmel az ablakon kikönyökölve
szemléltem a szakadatlanul hullámzó népet, hosszu száron át szivogatván
az átkozottúl rosz háromkirály orrcsavaró füstjét. De én is ember
vagyok, még pedig gyarló, s ki vet rám követ azért, hogy a vágy, egy kis
kirándulást tenni, bennem is fölserkent. A gondolatot cselekvés követé,
s tiz percz után Zsigánál bekopogtaték.

Zsigát tulajdonkép kegyetek nem ismerik, kár! – ő nekem meghitt barátom.
Ezzel ugyan nem sokat mondtam, mert ugy hiszem engem is – azokon kivül,
kik tán siratnak – alig ismernek. Semmi, – én őt bemutatom; ő jámbor,
szerény, nem nehézelmű gyerek, nem fösvény, sőt… szóval, nekem jó
barátom; s mi erényeink és hibáink iránt kölcsönösen rokonszenvüek
vagyunk, azon egyetlen kivétellel, hogy ő igen előitéletes, mit nekem
élő lény nem lobbanthat szememre, mert dicsekvés nélkül mondva, nagyon
is utóitéletes vagyok. Ennyi azt hiszem elég, két, nem annyira vig, mint
be – tán hiszik hogy becsületest akartam mondani? kérem ne tegyenek
rólam fel ily szerénytelenséget, hisz az öndicséret rosz hang – tehát
nem annyira vig, mint beszédes czimborát megismerni, s ha ismeretségünk
nincs terhökre: szivesen teendjük ezentul is tiszteletünket. Most pedig
kik költőietlen előzményemen el nem álmosodtak, legyenek jó reménnyel,
mert erősen hiszem, hogy előadásom a kivánt sikert (az álmot)
meghozandja, hacsak Zsiga jelességei iránti érdek nem üzendi azt el. Oh
ő talpraesett, csókolnivaló ficzkó! csak az kár benne, hogy a polkát
kiálhatlanul járja, s mégsem lehet lemondásra birni. Kis gyöngeség!…

Szobájában iszonyu rendetlenséget, s őt a rendetlenség közepette
találtam. Évtizedes periratok hányt-vetett halmazában, dicső állásához
méltó türelemmel kutatott valamit.

A kölcsönös üdvözlet sokat jelentő, de néma vala, s noha csak makranczos
fejbillentéssel fejezteték ki: mi megértők egymást.

– Zsiga! – kezdém – jer vidékre.

Ő nagyot sohajtott, s az ez által mozgásba hozott lég, porözönt csapott
szemeim közé, mely a periratok közti kényelmes szállásából kibolygatva,
ellenséges táborként lepé el a szobát.

– Jösz, nem? – ismétlém.

Ő tagadólag rázta fejét, prospectusi határozottsággal mondván „nemet.“

– Miért?

– Nincs pénzem.

Elmosolyodtam, mert egy az iróasztalra kiteritett 100 ftos bankjegy, már
rég kaczérkodott felém egy szerelmes nő minden csábszereivel.

– Hát az ott? – kérdém farkasszemet hányva az imádott rongyra –
takarékpénztárba küldöd?

– Ha enyém volna – viszonzá ő.

– Hát?

– Egy védencz hozta, kinek számára bizonyos okiratot kell kikeresnem s
lemásolnom.

– Ugy-e tiszteletdij?

– Csakhogy főnökömet illeti.

– Hm – gondolám szép egyesség! neked a munka, neki a jövedelem! – Minden
rábeszélő tehetségemet felhasználám Zsigát kicsalni, s minél inkább
ellenkezett, én annál jobban akartam. Ismertem főnöke zsarnokságát,
tudtam hogy benne legalább is három japáni császár, ugyanannyi sultán,
egypár tatár-khán s két gyarmatos veszett el – kicsinyben, s mégis
megkisértém az utolsó módot, barátomat a jóútról elszédítendő. Hiába
volt, az igaz, de szenvedély, vágyak, ifjú vér mire nem vezetnek!?

– Pedig – kezdém ismét egykedvüen – most kocsizott ki Laura.

– La… kezdé örömteljesen, s csakhamar elharapva az élénk hangot,
csüggedve folytatá – Laura is?

– Igen hát. Ugyan rugd oldalba ezt a silány feglalkozást és jer.

– De főnököm –? holnap oly zivatar fog fölöttem csapkodni, hogy… – a
többit taglejtése fejezé ki.

– Hát ha mindent becsületesen és lelkiismeretesen végzesz?

– Borzasztó szeszélyével akkor is vérig bánt. Óh barátom! mások
irányában oly sima, oly hizelgő, hogy megennéd; ellenben kik tőle
függnek; egyetlen nyugalmas órára sem számithatnak.

– Szivén hordja nevét. Lásd egyre megy; jer, töltsük vigan a napot.
Aztán Laura, Laura! – – – –

Igen, de…

– Akarsz? nem? – kérdém indulófélben.

– Megállj csábitó! – mond, frakkja legalsó gombját ujjai közé szoritva;
s végig tapogatván a gombsort, félhangon susogá: igen – nem, igen – nem,
s igy tovább, végre a legutolsó fogásnál elszántan kiáltá: megyek!
hanem…

– Mit még?

– A napi költségeket te viszed.

Más helyzetemben gondolkozott volna, de én istennek ajánlám lelkemet –
és felcsaptam.

Karöltve léptünk az utczára, hol udvarias bérkocsisom a Hans
Jörgelnek[1] fület nyomintván, ülése alá csapta, s a bakról lepattant,
nekünk ajtót nyitandó. Ezen perczben tompa zugás ragadá meg
figyelmünket, s a sarkon gyászmenet fordult felénk. Zsiga oly sápadt
lőn, mintha ő szökött volna meg a koporsóból; leemelé kalapját, s
érthetlen szavakat tördelt. Első pillanatban azt hivém, hogy az legalább
is egy, általa párbajban agyonpuskázott ellennek temetése, s barátomban
a lelkiismeret működik. Akármi legyek, neheztelni kezdtem rá, hogy nem
engem bizott meg a segédi tiszttel, holott ezen hivatásnak oly sokszor s
oly férfiasan feleltem meg – többnyire vaktöltés mellett. – Rosz jel –
mond barátom, miután a szomorú kiséret elvonult – nem megyek.

Ahá! most jutott eszembe, hogy ő előitéletes; én tehát szó helyett
cselekedtem, s megragadván karját, magam mellé vontam, és sok küzdés
után gyümölcsét tapasztalám fáradozásimnak, mert a kocsi velünk
elrobogott. Mintha hölgyet raboltam volna, ugy érzém magamat, s kedves
szomszédom, a különben bőbeszédü fiú, néma, gondolkozó lett. – A vonalon
tul láttuk német atyánkfiait, mint csapnak az első legjobb serházba, hol
setét estig ülvén, azon nyugtató öntudattal térnek vissza, hogy ők a
zöldben mulattak, pedig beszédökön kivül alig volt más zöld.

Eleinte megjegyzésim válasz nélkül hangzának el, de mégsem kelle erős
tusát vínom barátom nyelve megoldásaért.

– Mégis jó nép ez – mondám én.

– Igaz – felelé Zsiga – mert ha rántott csirkére liczingit szörpölhet,
nincs mit félni tőle.

– Türelmes.

– Nem czivakodó.

– Ha tele tál mellett van, borsót törhetsz a hátán.

– Nem nyughatatlan.

– Ha reggel teritett asztalhoz ül, sötétig ott marad.

– De mi lehet ott? – figyelmeztetém barátomat – nézd mennyi nép zajlik.

– Kétségkivül valamelyik népember bajazzozik.

– Egy pillanatra tekintsünk oda.

– Ám legyen, ha érdekel.

A kocsi megállapodék; oda sieténk, és bámultuk a többivel, koránsem
Mozert, vagy más zugmüvészt, hanem két ünnepi uracs lovagiasságát, kik
egy kaczér nő ékei, vagyis inkább ékszerei felett összezörrenvén,
perlekedés közben egymás fején, a fodrász müvészetének minden nyomait
eltörlék.

– Tolvaj! – harsogá az egyik, ellenének haját keztyütlen újjairól
leseperve, – elloptad gyürümet, hogy saját drágaságommal, legszebb
kincsemet, lánykámat elszéditsd.

– Sohasem volt tied – viszonzá a másik, zsebéből elővont kefével fejét
rendezvén.

– Mi nem volt enyém?

– Sem a gyürü, sem a lány.

– Elvezetlek az ékszereshez, hol uram vette. Érted?

– De nem számodra, zsebelő! a lánykával pedig féléve már, hogy
fizetésemet megosztom. – Paff! hangzott most, a szónoklónak lankadt
arczára, ellenfele széles tenyerével elevenséget varázsolt. Ekkor a néző
közönség roppant örömére, uj erővel összecsaptak. Egyik Nesztroyt, másik
Saphirt, legtöbben pedig Weist ohajták körükbe, hogy ezt felséges
olvasmánynak, vagy érdekes szinpadi jelenetnek felhasználván, a
közönségnek még több élvezet-dús órát nyujtson, és „Lumpáczi
vagabundusként“ egy év alatt kétszáz és nehányszor oltsa el müvészetért
epedő lelkének szomját. Végre irtózatos tekintéllyel megjelent a
rendőrség, s az ünnep hőseit befülelte a jámbor nézőknek nem kis
veszteségére.

Zsiga e látványtól igen le lőn sujtva; tán azt hiszik kegyetek, csupa
lágyszivüségből? nem biz az, mert diák korában ő is több ily magán
csatákban vitézkedett; más bökkenő volt itt: az egyik viaskodóban, még
pedig az üldözöttben, Jeanra, Zsigáék tigrisére ismerénk. Ura, nem ugyan
valóságos, de mégis arszlán. A telivér-arszlán gyöngékkel soha sem
érezteti erejét, s ez a nemes faj; a korcs azonban ott henczeg
legjobban, hol tudja, hogy szuszogását is orditásnak képzelik. Kérem
tehát alázatosan, ne keressenek se rendkivülit, se nagyitást, ha
megsugom, hogy ezen arszlánfőnök hyennafaj.

– Jó éjszakát holnapi mulatság! – sohajta lehangolt kedélyü barátom.

– Mi lelt ismét?

– A ház otthon őrizetlen van.

– Hisz csak nem vagy kapuőr – remélem?

– Minden, mi írástudó emberből kitelik.

– S a titoknoki czim? – –

– Rám valóságos gúnynév.

– E szerint kevés veszteni valód van?

– A legrosszabb esetben is csak nyerhetek – kiáltá hirtelen felderülve,
s ismét kocsira pattantunk.

Heimbach kedves vidékén valánk, hol feledve a honn ránk várakozó
terheket, feledve erszényünk jelentéktelen sulyát, feledve a holnapot,
szivvel és lélekkel keblünkre ohajtók ölelni a pillanat kéjeit, mert én
vig czimborákra akadtam, Zsiga pedig a kékszemű kis Laura ottlétéről
meggyőződék.

Magasztos kebellel indultunk a vidéket bekalandozni, s utközben Zsiga
kijelenté, hogy szive hölgyének ma, a szép természet nyilt kebelén,
szerelmi vallomásokat teend, s én a sikerről nem kétkedém.

– Ah! ott vannak – kiáltá barátom, egy kis társaságra mutava.

– Hát oda tartsunk?

– Természetesen.

– Volt zaj és futkosás, séta, és – ha tapasztalásom nem csalt – suttogás
is. Én ugyan mit sem hallottam, de annál többször láttam az ifjak
tekintetét a koronként elpiruló női arczokon pihenni. Zsiga embere
maradt szavának, nem tágitván Laura oldalától, ajkait láttam mozogni,
kezét szive táján szerepelni, szemeit Laurára, onnét égre emelni; s
láttam a hölgyet lovagja tekintete alatt – égni, s több efféle
kicsinységeket, melyekből merész képzetem üdvös sikert jósolt.

– Hát az elbeszélő hogy mulatta magát? – kérdi nyájas olvasóm. Köszönöm
a megemlékezést, kivévén bizonyos egyéneknek, kik legtöbb esetben,
módnélküli szivességet tnnusitnának, ha rólam örökre megfeledkeznének.
Jámbor ohajtás! – én rendkivül, mellőzve mindenesetre a jól-t, vagy
roszul-t, mert korombeli ífjú rendesen fiatal hölgyhöz csatlakozik, én
pedig most az egyszer a Mutterral gyermeknövelésről és szakácskönyvek
elveiről, váltogatva, elmélkedtem, – közben-közben egy bókot erőtetvén,
hogy a mama figyelmét Lauráékról elvonjam, és – dicséretemre legyen
mondva! fogásom sikerült, mert a mama is igyekezett még pirulni,

Életemben tizenhétszer valék szerelmes.[2] Imádottaim közül öt hűtlen
lőn; három férjhez ment; négy játékszernek használt; kettő valódi
kedvesében a szerelemféltést akarván felcsigázni, eszközre alkalmasnak
talált, mi természetesen rám igen hizelgő, azért hogy nevetséges; kettő
orromnál fogva vezetett, s csak egyetlen szállt sirjába irántami
hűséggel. Szegénynek véggondolata én valék; ezt szóval ugyan nem
nyilvánitá, de bizonyosan tudom, mert – mással járt jegyben. Béke
hamvainak!

Ennyi keserü csalódás után, elvemül tüzém kí, a női világról lemondani,
ha mindjárt kétszer 17[3] epesztené is magát halálra. És szilárd
maradnék föltételemben, szilárd, csak ennyi szép szem ne küzdene elvem
ellen! Óh! a szép szemek könnyen lefegyverkeztetik az embert!!!

De tulajdonképen most sem tudják, miért nem csatlakozám a viruló
hölgyekhez? tán fölebbi okaim miatt hiszik? dehogy, hisz kerülni őket
nem fogadásom. Tudják meg tehát: mert ama hölgykoszoruban két virág
volt, melyet szivem melegével akartam ápolni, s fájdalom! épen az a
kettő, ki orromat igen nagynak találta. Ám nevessenek ki jól, vagy
szánakozzanak rajtam, nem bánom; hisz szép hölgyek részvétét szivembe, s
a női gúnyt zsebembe dugni, még az érzelgés holdas korszakában
megtanultam.

Épen elakarám panaszolni a máminak, hogy mennyi kinos tapasztalást
arattam a szerelem tövises mezején. – Hah! úgy-e megenni való kitétel?
jaj! a költői lélek akaratlanul is kitör, – már ajkaim nyiltak, mert a
köröttemi képletek, a multak emlékét egész borzasztóságában láziták fel
bennem, már első kedvesemet megnevezém, midőn Zsiga kezemet görcsösen
megragadva sugá:

– Futok, rohanok!

– Győztél? – mondám, magamnak is tulajdonitva némi érdemet.

– Elvesztem! viszonzá csüggedt hangon – a vendéglőbe leszek – tevé
utána, és eltünt. Ekkor, majdnem egy perczben, két lesujtó látvány
lepett meg, a barátomat érdeklő; s diadallal mosolygó Laura, lopva
csusztatott valamit egy tejfeles-pofáju uracs kezébe. Ez méltó
felindulásra izgatott. Másfelől Zsigám főnökét láttam felénk közeledni –
karöltve Laura potrohós papájával; – s most könnyen eltalálhatám, mért
ugrott meg kedves pajtásom.

– Legalább az egyiken boszút állok – gondolám, s a zsebében kotorázó
piperőczhez közeledém.

– Uram! – kezdém lehetőségig nyers hangon – mit rejt ön oly óvatosan?

– Én – é – n mekegé a sima arczu, s reszketni kezdett. Laura pedig
lángvörös lőn.

– Igen ön, mutassa!

– Uram! – esék szavamba – ez erőszakoskodás.

– Mutassa, vagy…

– Bocsánat, de viselete igen pusztai.

– Ön sérteget? jó – folytatám halkal – holnap másodmagammal
meglátogatandom önt; tisztitassa meg fegyvereit, mert együtt fogunk
reggelizni.

– Hah! feladom önt a rendőrségnek – kiáltá önmagából kiforgatva a félsz
miatt.

Nevettem és boszankodtam gyávaságán; de a társaság figyelni kezdett
ránk, és én, egyrészről következetes akarván maradni, másrészről a
rejtegetett tárgygyal is szerettem volna megismerkedni, igy folytatám
komolyan:

– Uram! sajnálom önt, gyanura nyit tért; én fél óra előtt egy váltót
veszték el, és…

A lovag gépileg vont elő zsebéből egy papirtekercset, mialatt hamuszin
szemeiből sürün patakzott fehér mellényére a könyzápor.

Én a lap tartalmát lehető leggyorsabban átfutván, mosolyogva nyujtám
vissza tulajdonosának, s legmélyebb bocsánatot kértem a pityergő
úrfitól, azon ragasztékkal, hogy ha ünnepélyes nyilatkozatommal be nem
elégednék – ismertem gyöngéjét – kész leszek elégtétellel szolgálni. Vég
szavaimnál az érdeklett uracs két öklével hirtelen neki esett – koránsem
hátamnak, hanem saját szemeinek, keztyüs kezével a könyüt kitörlendő, és
savanyú arczát mosolyra erőlteté.

– Nos?

– Oh! kérem – mond urias bókkal – ön nyilatkozata engem tökéletesen
kiment e tisztelt kör előtt.

– Igy tehát…

– Legjobb barátok vagyunk – esék szavamba.

Általános hidegséget éreztettek irányomban, e viselet után a tisztelt
jelenlévők, és én kimondhatlan örvendtem ezen, alkalmam nyilván tőlök
védok nélkül szabadulni. És rohantam egyenesen a vendéglőbe,
szerencsétlen barátom szemeit fölfedezésemmel kipeczkelni, mert a
tekercsen Laura által irt ezen jelentéktelen szavakat olvasám: „Atyám
holnap Brünbe megy. Mi estélyre vagyunk hivatalosak, hova nővéreim a
mamával elmenendnek. Én beteg leszek.“ Minő pongyola kis értesités,
azonban nem sok előérzet bizonyitványa; s ha valaki ebből egy kis
ártatlan „légy ottnál“ többet képes kivonni: az rágalmazó.

Zsiga haragja főfokra emelkedett, általam ezen mindennapi
történetecskéről értesülvén. Bőszülten akart kirohanni vetélytársát
megsemmisitendő, s a hölgynek egy kis borsót törni orra alá. Jaj! de ki
képzelhet ily akadályt? főnöke rémként állt előtte, s barátomnak a
teremből kilépni veszéllyel vala kapcsolatban. Még boszút sem állhatván,
önlángjainak engedé át magát, mig sok küzdés után tárczámat előkérve,
egy kerek asztalhoz ült, játékban szórakozást keresve.

Én ismét szabadba mentem.

Az ég beborult, mindenki födél alá sietett, a következő eső elől
menekülendő. A sétányok elcsendesültével a terem fuladásig megtelt, s
mivel a hely oly csábitóan szűk volt, a föllelkesült ifjuságot
tánczszenvedély ragadta meg, és lőn állati időtöltés, és gőzfördői
mulatság.

Körültekintém magamat, sok kisérleten átesett tüdőm nem csekély kárával,
s azután a kártyázó szobába léptem, hol barátom derekasan működék.

Hosszas szünet után egy epés hang barátomat nevéről szólitá: ez
ijedtében még a kilenczet is bakalának látta. A kártya kihullott
kezéből, s szemeit fölveté egy nem annyira érdekes, mint igen
visszataszító alakra, kiben kegyetek is megismerhetik azon főnököt,
kinek kémszemeit, mindig piszkolni kész ajkait Zsiga még álmában is
látni képzelé.

– Otthon minden rendén van? – kérdé a főnök,

– Igen – viszonzá Zsiga, oly hangon, melyből több „nemet“ lehete
kivonni.

– Ki maradt a háznál?

– Jean.

– Jean kikéredzett… Jó mulatást. – És e kiejtésben annyi feküdt, mintha
mondaná: jaj lesz árva lelkednek!

Zsiga szemrehányólag tekinte reám e szókkal: neked köszönhetem; s ismét
ülésére süllyedt a játékot folytatandó. –

Késő este volt, s mi ketten a napi kalandot bevégzendők, a legnagyobb
esőben körülbelől 3 órai sétát tettünk hazáig, – ennek egy kis oka ott
feküdt, hogy kedves barátom minden pénzünket elkártyázta. – Bezzeg volt
panasz; a kijátszott szerelem menydörgést idézett utitársam ajkira; – a
női kaczérság tán Venus ideje óta jobban meg nem rovatott, s én ezen
izetlenségeket örömest hallgatám, csakhogy keserü szemrehányásinak tért
ne nyissak. Gondolatunk sötét vala mint az éj, ruhánk lucskos mint egy
gyékény-ernyő, testünk fáradt mint egy alföldi agáré, lelkünk lankadt
mint uzsorásé halálakor, s e felett szivünk ugy dobogott mint egy
valóságos vashámor. Bizony még is kellemetlenebb lehet ez a
gyalogutazás, mint azt pasai kényelemmel a pamlagon elnyulva képzelnők!
– Midőn az Istvántéren kezet szoritva elválánk, a toronyból az óra egyet
bömbölt le. –

Álmom, mint mindenkié, kit az élet súlya nyom, mély és zavaros vala.

A nap első sugaraival, azaz midőn jól bekárpitolt ablakomon
átlopózhatott, Zsiga is beköszöntött hozzám. Ez nem vala ujság, sem
meglepő, mert tudtam, hogy csupa egészség tekintetéből hajnalkor
kizaklatják az ágyból, ha egész éjszaka orditott is fogfájásban.

– Mi jót hozasz? – kérdém ásitva, mert őszintén megvalva, még ki nem
hevertem magamat.

Zsiga egy pár könyvet vágott ki az asztalra, s én önkénytelen
iskolakerülő éveimre emlékezém. Adj szállást – mond szárazon – ugy is te
ástad siromat.

Én mosolyogva tekintém magamat körül, mert átkozott szabad szállásomban
egyedül is alig fértem. Egy izben szerelmes valék, épen télen, három
hétig nem kelle szobámat fűteni, szivem lángjától felmelegült annyira,
hogy napjában kétszer frissiteni kelle a léget, – annyi bizonyos, hogy
szük cellámban nyitott ablak nélkül gyertyát nem égetheték, mert
fulasztó hőséget okoz, – én szállást adjak? még egyszer körültekintém
magamat, ha lehetne-e valahol egy rejteket kigondolni; de nem! ő
bizonyosan tréfál – igy biztatám magamat.

– Remélem – folytatá neheztelőleg – nem fogsz gondolkozni, ugy is, –
ah!…

– Isten ments, csak hozasd el podgyászodat.

– Mindenem itt van – felelé a könyvekre mutatva.

– Szünj meg gyermekeskedni.

– Azt neked kellett volna tegnap mondanom. Tudod-e, hogy tegnap a
kulcsokat otthon hagyám, Jean visszajöttére számitván; azonban ő
fogságban tölté az éjt kalandjáért.

– És? – türelmetlenkedém.

– És – mig oda jártunk: kiraboltak.

– Azt a százast is elvitték?

– Mindent, mi szobámban található volt.

– Ejnye! ez nagy csapás.

– Főnököm azt mondá, hogy keressek oly helyet, hol tartani fognak azért,
hogy mulassak.

– Ez czudarság!

– Van-e pénzed? – kérdé uj fordulatot adva beszédünknek.

– Hm! utolsó filléremig eljátszád.

– Ugy hajhásznunk kell valahol, te jót fogsz érttem állani.

– Én?

– Igen.

– Jó ég! én ki rég gondoskodtam arról, hogy kimeritsem hitelemet? ez oly
lehetetlen, mint kortes nélkül tisztujitáson győzni.

Két hétig nyakadon maradok, addig haza irandó levelemre választ remélek
– fejezé be dönthetlen akarattal s nyers rövidséggel a párbeszédet.

Családtartási teher! most értem ennek szomorú tartalmát. Eddig csak
magammal volt bajom, s jó, hogy gyámatya nem bánt igy velem, különben
most egy roppant lamentátiót szőnék be; de magamról, ah! szerénynek kell
lennem, és én hallgatok. Midőn legterhesebb volt háztartásom, két
pintyőkét és egy vadászebet birtam; az elsők hasonszenvi
gyógygyakorlatban hunytak el, kutyámat pedig szomszédom konyhájából még
este sem lehetett kiforrázni, otthon ellenben zsinegen sem maradt.

Néma részvéttel tekintém végig levert barátomat, s keserű fájdalmában
valami oly nevetségest fedeztem fel, hogy ajkam akaratom ellenére is
mosolyra vonult, másfelől rémesen viszhangzott keblemben: „te ástad
siromat!“ és én kötelesnek érzém magamat felette gyámkarjaimat
kiterjeszteni, ámbár Niklebi Miklósként felkiálthatok: és nem volt
kenyerem! mégis magamtól mindent elvontam – mi természetesen nem volt
sok – csakhogy bukott barátom szükségeit födözzem. – Ne imádkozzék senki
gyámságom alá jutni, mert megbánja! lám a szegény Zsiga arczrózsái
eltüntek, szemei behomályosodtak, – nem tudom a kényelmetlen alvás, szűk
élelem, vagy a bánat fogyasztá-e őt igy el rövid öt nap alatt? szinte
hihetetlen! Én részemről mindent elkövettem, szobám legjobb részét neki
engedém át, szórakozás miatt munkáimat vele megosztám, néha többet
akasztván az ő nyakába; elvezetém Bécs azon helyeire, hol – állitólag –
azelőtt mindig csömört kapott; de igaz, hogy a vész soha sem jár egyedül
– most nemcsak jól nem birt lakni: hanem étvágyát inkább ingerlé nem
csekély aggodalmamra.

Volt szitok, az elkárhozott kirándulási napot érdeklő; volt
szemrehányás, és angyaltürelmem már végkép kimerült erszényemmel együtt.
Hallani kellett volna Zsigát, mint vitatá, hogy a gyászmenet befolyással
birt kirándulásunk szomoru következményire, de okai gyöngék valának
engem hitemben megrenditeni.

A régi mesés időbeli két elátkozott, e szerint kétségbeesett s bukott
herczegként[4] ültünk pamlagomon, a sűrü dohányfüstön át szabad szemmel
kacsingatva kétes jövőnk iszonyu ködébe. Ajtómon kopogás; ezt gróf N..
y. hajdan tanuló társam betoppanása követé.

Rövid, de annál élénkebb társalgás után azt kérdé tőlem: ha vajjon most
is ollyan meleg vágyam az utazás, mint egykor? – ha igen, legyek társa,
mert e nélkül anyja nem bocsátja külföldre.

Én a szives emlékezést őszinte köszönettel vevém, és Zsigára pillanték,
kinek arczát remény és vágy sugározta át. Ismertem szenvedélyét s
megkértem gróf barátomat – hogy miután bizonyos viszonyok engem
lebékóznak egy időre – helyettem Zsigát vigye. Esedezésem nyert, és
Zsigának ábránd eszméi valósultak, mert két hét mulva, mint társalkodó
elutazék, mit egyedül kirándulásunknak köszönhet.

Berlinből irt; soha sem érezé magát boldogabbnak. Lauráról nem tesz
többé emlitést.

Lám, néha a férfiak is tudnak feledni.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Népies lap.]

[Footnote 2: Ez áll naplómban, hogy igaz-e, vagy nem? arról hitet nem
teszek.]

[Footnote 3: Ne vegyék rosz néven ezen nagyitást, de kis költőiséget
csak bele kell szőnöm.]

[Footnote 4: Kik rendesen igen szépek voltak, t. i. ha saját
valóságukban megjelentek, mi bennünket koránsem bánt.]



TARTALOM.

  Kalandhős  1
  Három jó barát  27
  Egy kaczér nő  47
  Tizennyolcz év  69
  Átkozott sötétség  85
  Müvelt férfiú  97
  Egy fényes házasság  129
  Delejesség  151
  Két estély  163
  Rögeszme  185
  Egy tavaszi nap Bécsben  201


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

35 |nagyvárosi kölgyek |nagyvárosi hölgyek

105 |En készen |Én készen

155 |tarsalgási |társalgási

176 |– ki- Vezéry |– kiáltá Vezéry

179 |elhagya-ott |elhagyatott

179 |lépése érze-ében |lépése érzetében

198 |vslami baj |valami baj

210 |hizonyos |bizonyos]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Degré Alajos novellái (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.