Title: Ki látott engem? - Versek
Author: Endre, Ady
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Ki látott engem? - Versek" ***

ADY ENDRE

_Ki látott engem?_

VERSEK

NYUGAT

IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1914

A Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18. szám

_Ignotusnak, az én fejedelmi Ignotusomnak küldöm és adom ezt a könyvet.
Neki, aki talán már régen lát és meglát engem._


_Ki látott engem?_

  _Volt nálamnál már haragosabb Élet?_
  _S haragudtam-e vagy csak hitem tévedt?_

  _Szívem vajjon nem szent harang verője?_
  _Vagyok csakugyan dühök keverője?_

  _Kit mutatok s mit kutató szemeknek?_
  _Nem csalom-e azokat, kik szeretnek?_

  _Szeretem-e azokat, kiknek mondom?_
  _Méltán gerjeszt haragot büszke gondom?_

  _Ennen dühöm nem csak piros káprázat?_
  _S azok forrók, kik közelemben fáznak?_

  _Bolond tüzem alágyujt-e szíveknek?_
  _Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek?_

  _Csókos szám miért tör szitokba rögtön?_
  _Nem tenyeremet rejti csak az öklöm?_

  _Pótolnak-e életet élet-morzsák?_
  _Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát?_

  _Szabad-e engem hidegen megértni?_
  _Szabad közönnyel előlem kitérni?_

  _Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?_
  _Ki lát, szívem, sebes és örök jóság?_

  _Istenülő vágyaimba ki látott?_
  _Oh, vak szívű, hideg szemű barátok._



A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA

_Hatvany Lajosnak, akit bármikor, bárhogyan is a régi barátságommal
szeretek s fogok szeretni._


MEGINT NAGY VIZEKRE

Kedves jó Földesi Gyulámnak, az Ady-versek poéta-adminisztrátorának.

    Be szikkadt szájjal mosolygok megint,
  Száraz bölcseség vén aszálya bennem:
  El kell már megint nagy vizekre mennem.

    Hajh, nagy vizek és sírós örömök
  Örök felhőző, szent párás tájéka,
  Vársz-e reám még kisértettel néha?

    Visz-e csónakom, a szenvedni-vágy,
  Olvadó és bús üdvösségű ködben
  S villámos zápor zuhog-e köröttem?

    S piros csónakkal indulok megint,
  Szívem a lapát az evező rúdján,
  Félelem nélkül félős bajok útján?

    Dacos, jaj-záró ajkat akarok,
  Szívet, mely örvényt paskol ujra bátran
  S mindig több veszélyt, mint amennyit vártam.

    Piros a csónak, bátor a lapát
  S ha aggul, gyöngül egykori hajósa,
  Tengeren pusztul, mintha ifju volna.


A PERC-EMBERKÉK UTÁN

  Otthon bolondját járja a világ,
  Majmos, zavaros, perces, hittelen,
  Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
  Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

  Magyar Bábelnek ostoba kora,
  Ments Atyaisten, hogy bennelegyek:
  Engemet kötnek égbeli jegyek
  S el kell hogy jöjjön nászaink sora.

  Most perc-emberkék dáridója tart,
  De építésre készen a kövünk,
  Nagyot végezni mégis mi jövünk,
  Nagyot és szépet, emberit s magyart.

  Robogok honról rejtett vonaton,
  Ebek hazája ma, nem az enyém
  S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
  Még a holttestem is ellopatom.

  Ez a ricsaj majd dallá simul át,
  Addig halottan avagy éberen
  Pihenjen a szent láz s az értelem,
  Míg eltünnek a mai figurák.

  Magyar leszek majd, hogyha akarom,
  Ha nem sutáké lesz itt a világ,
  S fölcsap minden szent és igazi láng
  Rejtekből avagy ravatalon.


MEGINT SOKAN NÉZNEK

Jó Zubolyomnak küldöm.

  Megnézem magamat:
  Megint sokan néznek:
  Vagyok érdemeltje,
  Vagyok-e valakije
  E sokan-nézésnek?

  Olyan messze esik
  Tőlem már a hívság,
  Hogyha megtörténnék,
  Más akkor se volna, mint
  Szomorú csacsiság.

  Vén, léha életem,
  Légy tanum e pörhöz,
  Lásd, hogy időm örvény
  S úgy futnak el napjaim,
  Hogy nap napot tördöz.

  Oh, milyen szamarak,
  Kik úgy szólnak rólam,
  Hogy a dolgom rendjén
  S hogy csillámlón jól-vagyok
  S testem-lelkem jól-van.

  Édes barátiság,
  Kétkedő barátság,
  Édes mégis-tartás,
  Be jó, hogy napjaimat
  Mégis-mégis tartják.


FÖL, FÖL, URAM

Gebhardt Ferencnek, küldöm szeretettel.

  Kihálom a testem és lelkem,
  Kinyargalom rest magamat,
  Valami tán marad,
  Vagy tán nem is marad,
  De nem marad vágytalan órám.

  A titkos Élet szívvel szór rám
  Fényekkel toldott fényeket,
  Csak neked,
  Csak neked élek, csak neked,
  Vágy, és anyádnak, aki: Élet.

  Néha-néha, úgy-úgy elszéled
  Dölyföm, rangom, nevem, hitem
  És semmiben,
  Már-már semmiben
  Sem bízok és szűnök valómban.

  Föl, föl, uram, nem mindig jóban
  Adódik az elélnivaló.
  De élni: ez a jó
  S úgy jó, ahogyan aki él
  Álomban, testben vagy csak szóban.


VÁGYNI HOGY SZERETNÉK

Kaffka Margitnak küldöm, a nagy írónak, félelmetes barátnak, de derék
embernek.

  Hiszen jó volt magamban,
  Magamért és magammal élni,
  De ezt a boldogságot
  Olyan jó volna fölcserélni.

  Valami furcsa kékkel,
  Egy ősi s csak holnap jött mával,
  Valami kidacolt, nagy,
  Kínra-hajló romantikával.

  Oh, vágyni hogy szeretnék,
  De nem vággyal, aki csak percnyi,
  De vággyal, amellyel
  Örökig ki lehet telelni.

(Üzenet)

  (Margit, egyfajta a fajunk,
  Be nagyon nem itthon vagyunk
  S be nagyon itt kell nekünk lennünk
  S be kár ez a sok furcsaság:
  Csak tépik lelkünk, a lazát,
  Kit őseink feledtek bennünk.)


HUNN, ÚJ LEGENDA

Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és hálával azért, mert szeret, bánt
és félt.

  Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:
  Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
  S életemnek csak nézői a maiak.

  Messziről és messzire megy ez élet
  S csak: élet ez, summája ezrekének,
  Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.

  S életük ez a mérsékelt csodáknak,
  Mikben mégis ős állandóság vágtat,
  Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.

  Másolja ám el életét a gyönge,
  Fúrja magát elélten a göröngybe,
  Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.

  Ha ki király, Sorsának a királya,
  Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
  Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.

  Nekem beszédes költő-példák némák,
  Sem a betelt s kikerített poémák,
  Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.

  Bennem a szándék, sok százados szándék,
  Magyar bevárás, Úrverte ajándék
  S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.

  Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
  S parancsoltam élükre seregeknek
  Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.

  Százféle bajnok mássá sohse váltan,
  Ütő legény, aki az ütést álltam:
  Így állva, várva vagyok egészen magyar.

  Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,
  Protestáló hit s küldetéses vétó:
  Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.

  Ki voltam öreg grammás-diák korban,
  Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
  Külön jussom: vénen is diák lehetek.

  Kalapom, szűröm, szívem förgetegben,
  Nézik a vihart, hogy ki birja szebben
  S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.

  Külön alkuja lehet a Halállal,
  Akit amikor milliókat vállal,
  Nem bámított az Élet sok, új kapuja.

  A tolakodó Gráciát ellöktem,
  Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
  A Minden kellett s megillet a Semmisem.

  Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
  Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
  Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.


ERDŐBEN, ESŐS DÉLUTÁNON

Révész Bélának küldöm, a régi Révésznek a régi Ady.

  Lanyhán irigylem a
  Viadal-évek kapott szitkát, gúnyját:
  Megszokják vagy megunják
  Az embert az emberek
  S az évek és a kedvek úgy szaladnak,
  Mint páholt hadsereg
  S koldusként járok a nyomában
  A menekülő, gyáva hadnak.

  A fajtám?:
  Mindig ritkábban gyujt a harag.
  Száz bűnöm?:
  A legszebbje mind elmarad
  S már alig-alig érdekel
  Egykor imádott, furcsa sorsom,
  Olyan lett, mint lopott kalap,
  Titokban hordom.

  Az asszonyom?:
  Ha ifjabb lennék, tán szeretne,
  Így csak egy renyhe,
  Lassú, kis igéretű
  Pillantást küld el vétve,
  Én pedig másolt, régi lázaimat
  Küldöm cserébe.

  Még megbocsátni
  Szeretek, ha nagy bűnök akadnak
  S másoknak inkább
  És néha-néha magamnak.
  És szeretem az embereket
  Szánva, őszintén:
  Egy kicsit valamennyi úgy jár,
  Mint én.


AZ EGYEDÜLISÉG VIGASZA

Kabos Edének, atyai barátomnak.

  Barátok, brávók, hívek, ellenek,
  Kiknek tetszettünk és tetszett tetszeni
  S evoé, még az asszonyok is
  Elmaradoznak.

  Így épít a Sors hős életeket
  S velük, jaj, bölcsen s igyen tréfálkozik:
  Ne nőjjetek, fák, az egekig
  S szívek magasra.

  Tudtam a tréfát, azért mentem bele
  S áldom a Sorsot: velem tréfálkozott
  S lelkemben száz hős élet maradt
  Magam maradván.


AZ ÉN INGOVÁNYOM

Kedves kis titkáromnak küldöm.

  És így járunk az ingoványon:
  Valami hősen elesett
  Bajnok sorsát nem is kivánom.

  S ha mindig ingoványra lépek,
  Bajtársam még mindig akad:
  Bátor szívű és jó legények.

  Hősök sorsát nem is kivánom,
  De szeretem, ki tart velem,
  Tiszta erdőn vagy ingoványon.


»A XXX-IK SZÁZADBÓL«

(Wojticzky Gyula, ifjú költő-társam ilyen című verses-könyvébe írtam, és
nagyon szívesen, prológusként.)

  Jó fiam, ma minden magyar elválik,
  Ki messze, ki messzebb,
  De Magánál, fiam, még az Időbe
  Kandibb szemet tán senki sem meresztett:
  Be messze él már, jó fiam, mitőlünk.

  Szép átálmodni magunkat a másba,
  A nincsbe, a szépbe,
  De ezer évet sietni s nem élni,
  Édes fiam, nem irigyelem érte,
  Mert jaj annak, aki kihull a Mából.

  Szabad készítni arasznyi jövőket,
  De élni nem mással,
  Mint a nekünk régen parancsolódott
  Kínságos és mégis szent, mai Mával.
  Ez tán több, mint a XL-ik század.


A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA

»… Vajjon szednek-é a tövisről szőlőt vagy a bojtorjánról figét?« (Máté
evangéliuma VII. 16.)

Schöpflin Aladárnak, jó hittel és szeretettel.

    Gyöngülnek ágaim,
  Húzza a sok gyümölcs,
  Húzza a sok igen
  S a megcsufolt nemek
  Rozsdákkal megírvák
  A leveleimen.

  Szőlő-termő tövis,
  Fügélő bojtorján:
  Teremni lázadón
  Nem lehet, nem lehet
  S mint békés jobbágy-fa
  Fizetem az adóm.

  Nem tudok, nem tudok
  Rendet megcsúfolni
  S nagy másító erőt
  Földről kacagni föl.
  Bénultan hajlok meg
  Tisztes muszály előtt.

  Füge a fügefán,
  Szőlőtőkén szőlő,
  Hasztalan, hasztalan,
  Szabva kegyetlenül
  A nagy Élet-kertben
  Mindennek sorsa van.

  Nem tudtam, mi vagyok,
  Vád akartam lenni,
  Vád, nem: ijjedelem
  S mint szép példaadás
  Virágzik, gyümölcslik
  Szegény, szelid fejem.

  Csúfoltam az igent
  S igeneket rólam
  Téphet minden silány
  S vétózó tűz helyett
  A nagy Háztartásban
  Vagyok csak kicsi láng.

  Oh, én, kényszerű Rend,
  Tagadás fejfája,
  Latorból szent szülő,
  Óh, én, szegény, szegény
  Pártütőből pártos,
  Uzsorás zendülő.


NEM SZÁNATOM MAGAM

Bécser Jánosnak küldöm.

  Szánatni így-úgy nem hagyom magam.

  Élnem kellett: nos, én nagyon éltem
  Az Isten és Ördög szent nevében,
  De arcom mégsem piríthatta el
  Bűnös és nagy kisemberi szégyen,
  Mert az életem nem volt, mi halaszt.

  Mert az életem nem volt hasztalan.

  Buzgó vizén szent virágok nőttek
  S mindig jutott egy-kettő a Nőnek,
  De jutott tán még jobb helyekre is:
  Jutott sok-sok semmirekelőnek
  S be jó, hogy magam még se szánatom.

  Szánatni így-úgy nem hagyom magam.


AZ ÁRADÁSOK UTÁN

Balázs Bélának, szeretettel.

  Partom, karom magas, egyenes,
  Ölem már mély, csöndes és tiszta.
  Gyermekeim, fussatok vissza
  Karom közé.

  Oh, ti szomjas elkalandozók,
  Gyermekeim, kóbor vizecskék,
  Idegenbe tavaszos esték
  Ne csaljanak.

  Már mélyben és hívben törtetünk
  S csak áradásnak virtusáért,
  Vadvíz-kedvünk még melyre ráért,
  Nem áradunk.

  Borzasztnak esték és tavaszok,
  Bennünk csak célunk sorsa rezdül
  S mélykomolyan búgunk keresztül
  Sík tájakon.

  Mély, csöndes és tiszta, jó vizek,
  Erős karok, egyenes partok,
  Békés, tele bús nóták rajtok:
  Férfi-dalok.


ÉN FÁRADTAM EL

Bresztovszky Ernőnek küldöm.

  Nyafogtam már arról, hogy adtam és adtam,
  Csak az Idő szállt el mindig többre-várón
  S mindig szabadabban.

  Kereke ha lendült a lusta Időnek,
  Köszönöm Istennek, a Humanitásnak
  S köszönöm a Nőnek.

  Idő kerekének most már mások álltak
  S mosolygós sírással leköszönt feléjük
  A szent megbocsánat.

  Mert én fáradtam el, én voltam a dőre,
  Adjatok még adók, adjatok, miként én
  S előre, előre.


TAVASZ VAN ÚRFI

Fenyő Miksának, a régi szeretettel.

  Gyermektelen, diák-fiatlan,
  Dallal kell Tavaszban futkosnod,
  Diákosan és megriadtan.

  Vén láboddal meg ne botoljál,
  Szaladj, ha Tavaszra esküdtél,
  Minthogyha magad fia volnál.

  Vén úrfi, hajh, ki, ki a rétre,
  Ott szállnak a lepkék s leányok,
  Csúfoló zaj füled ne érje.

  Parancsol a szent Tavasz-lárma,
  Illat, sírás, dac és esengés,
  Minden, mi a fiadra várna.

  Biz a könnyek nem jönnek könnyen
  S az odaadás sem halálos
  S megvakulhatsz a fényözönben.

  De fia lettél önmagadnak
  S el kell járnod a Tavasz táncát,
  Ha az inaid megszakadnak.

  Hűség nélkül hűnek kell lenned
  És bánat nélkül bánatosnak,
  Mikor dámáid elengednek.

  Mikor a nóták elbocsátnak,
  Fütty-nótára kell csücsörítned
  Vén ajkadat, bús, csorba szádat.

  Mikor mindenek elmaradnak,
  Seregben kell magadat látnod,
  Kit ifjúi vágyak ragadnak.

  Fiad helyett vagy futós, dőre,
  Halálig kell élned Tavaszban:
  Tavasz van, úrfi, föl, előre.


A BÖLCSESÉG ÁLDOZÁSA

Papp Viktornak, szeretettel.

  Im, halld erényim rendjét, Jehova.

  Hiszek, habár rég elváltam a hittől.
  Bűnhödöm, holott bűntelen vagyok.
  Álmélkodom a nem-csodákon.
  Hazudtolom az igaz Életet.
  Lámpával segítek sütni a Napnak.
  Behunyom szemem a sötétnek.
  Filléreimet gazdagnak adom.
  Mézet csempészek a kasba a méhnek.
  Rózsákat kötözök a rózsafára.
  Tejjel itatom meg a tehenet.
  Borral locsolom meg a szőlőt.
  Kacajom van ellenem öröméhez
  S a nem kivánt leányhoz sóhajom
  És még ezenfölül is meg fogok halni.

  Fogadd el, uram, áldozásomat.


AKIK HELYÉN ÉLTEM

    Nyár-naphoz szép, halk Nap-leszállat,
  Vert gondolathoz enyhe bánat,
  Sokitott Sokhoz az Elég,
  S hozzám a Béke illenék
  És béke nékem nem hagyódik.

  Minden, mi itt fájditva rezdül,
  Rajtam fut át kasul-keresztül,
  Én vagyok fájdalom-kamat,
  Én hurcolom meg magamat
  S magam életét alig éltem.

    Jól megüzött magam a sorsom
  S mégis a magyar sorsot hordom
  S mégis ez átkozott mezők,
  Magyar mezők és könnyezők,
  Magamnál százszor jobban fájnak.

  Nagy mámorokban és hevülten
  Százszor hiába menekültem,
  Csók-örvényben, kinok között
  Mások jaja megütközött
  Az enyémmel és mások győztek.

  És csodának igy megmaradtam,
  Mert száz örvény vészlett alattam
  És most a béke-áhitót
  Ébren-tartják a riadók
  És béke helyett mindig harcok.

  És tán lassanként elfelejtem,
  Sorsom, életem, magam, lelkem,
  S hogy a magamé is vagyok
  S ugy halok meg, ha meghalok,
  Hogy helyettem meg sokan haltak.


MOST MÁR MEGÁLLHATOK

  Csak másért a másét
  Sohasem akartam,
  Csupán a viharért
  Nem jártam viharban.
  Becsületes szivem
  Becsületes jussát
  Kerestem a harcban.

  Most már megállhatok:
  Már-már minden emlék;
  De mégis, ha újra,
  Ha százszor születnék:
  A jussáért küzdő
  Lantos és parittyás,
  Csak ugyanaz lennék.

  Régi, küzdött harcok
  Silány, kis bért hoztak,
  Igaztalan szájjal
  Sokan megátkoztak.
  Hejh, bús évek voltak,
  Véresek, lihegők
  S még sem voltak rosszak.


UTÓLSZOR MÉG PÁRISBA

  Páris, nyugtató nyugtalanság,
  Boldogitóbb a szerelemnél,
  Köszönöm, hogy mégis üzentél:
  Készűl a megvénűlt nomád
  Megűlni bucsuzó torát
  S uccáidon utólszor járjon.

  Páris: nyakamban könnyű járom,
  Meleg szivem mindenható,
  Öklöm kemény, szemem csillog
  S már fűtve a merész hajó
  Új-új vizekre szállni-készen.

  Páris, jaj, be nagyon emlékszem:
  Könnyű kocsi, sima uton
  Csengős trappoló lovacskával
  És én szememet lehunyom
  És mintha vinne könnyű szánka
  Téli, nagyszerű pusztaságba
  S erdődben járok, estelen,
  S a szép igézet jár velem
  S szaladok vissza a karodba.

  Soha forróbba, soha jobba
  S azóta nem is élek én
  S mint elárvult szegény legény
  Bús erdők s vén hegyek közt bolygok.

  De most átkom alól föloldott
  Szerelmed s ime megifjodtam:
  Csupasz, bús erdők, vén hegyek,
  Kikhez várostól menekültem,
  Kacagjatok ki: elmegyek
  A városoknak Városába.

  Mosolyogj a régi nomádra,
  Páris, hivj, sürgess, csalogass,
  Emlékeztess az esküimre,
  Melyeket szerelmes-hevülten
  Tettem csillagos éjszakádon.

  Utólszor még s csöndben megáldom,
  Hogy vagy és hogy nekem is voltál
  S aztán vissza, szivem, vén oltár,
  Őrizvén örök-ifjuságot
  Rajta megvidámult kereszttel.
  (Ujjhh, hátha Páris nem ereszt el.)


AZ UTOLSÓ SEREG

  Sok-sok új vers, kínban fogant szavak,
  Óh, életem, be nagyon éltelek,
  Óh, életem, be eldaloltalak.

  Tán utolsó, űzött, véres sereg,
  Sajdítsd meg vén szívemet, a hűlőt,
  Hogy még egyszer végig-érezzelek.

  Ez a harc volt talán a legnagyobb
  A csók, a láz, a vágy, a hit után,
  Fuss seregem, magamban maradok.



SÍPJA RÉGI BABONÁNAK

_Jászi Oszkárnak, akivel annyira egyformán s együtt szenvedjük és sirjuk
a mai magyar siratnivalókat._


KÉT KURUC BESZÉLGET

Kedves Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek.

  Tyukodi pajtásom,
  Ne siess strázsára:
  Mért siessünk, holott megnőtt
  Magunkféle ködmönösnek
  Mostanán az ára.

  Eddig verekedtünk
  S csak mi verekedtünk:
  Nemes urak fognak most már
  Pártot-ütni, verekedni
  Szegény mihelyettünk.

  Most már nagyon jó lesz,
  Nem póri, nem véres:
  Nemes urak értenek jól
  A finomabb fringiához
  S az egymás fejéhez.

  Tollasult szerb hajcsárt,
  Tisza-urat bántni,
  Ha császárhoz, grófhoz állott,
  Paphoz, némethöz, komiszhoz:
  El tudtuk találni.

  Ám Kártévő urnak
  Hozzánk jönni kellett,
  Ördög vigye, pártunk fogni
  S vezérkedni a lőcsei
  Brigadéros mellett.

  És a brigadéros
  Zászlót hurcol értünk
  S az urak majd kockát dobnak,
  Hulljon-e vagy ne hulljon már
  A mi dühödt vérünk.

  Hallottam, Krajnában
  S messze Franciában
  Így mulatnak pártoskodva
  Őszkor pórral vadat-űzve
  Nagyurak hiában.

  Pedig eddig szép volt,
  Rákóczi úr tudta,
  Hogy és just is, és hogy mégis
  Merre van a föld népének
  Boldogságos útja.

  Tyukodi pajtásom,
  Én vérem kilobban,
  Jó dolga lesz a császárnak,
  Úrék se járnak rosszul, de
  Nekünk se lesz jobban.

  Ne siess: ital-bor,
  Ráfér a szegényre,
  Tán fölvidul országunkra
  Valamikor jobbjainak
  Elfecsérlett vére.

  Nincs itt nekünk dolgunk,
  Ez az urak dolga
  S Bécsben s itthon már megszokták:
  Úr aratja s elaratja,
  Mit vetett a szolga.


ÜLJ TÖRVÉNYT, WERBŐCZI

Szende Pálnak küldöm.

  Még magasról nézvést
  Megvolna az ország,
  Werbőczi-utódok
  Foldozzák, toldozzák.
  A Föld nem tud futni,
  Csak a Földnek népe
  S ezer Kinizsi sem
  Térülhet elébe.

  Nagy az idegen Föld,
  Sokasul az útja,
  Tegnap csatatér volt
  S ma puszta a Puszta:
  Éhes magyaroknak
  Nem futja a kedvük,
  Míg az igazukat
  Tán kiverekedjük.

  Verekedés közben,
  Hajh, ürül a korcsma.
  Menekül az inség
  Szökve, bukdácsolva.
  Bécsben a korcsmáros
  Tán még nem is sejti.
  Vagy ha tán sejti is,
  Könnyen elfelejti.

  Éles a hajósíp,
  Hallja baj-tetőzve
  Zselénszky gulyása,
  Tisza urak csősze.
  Hivogatja a síp,
  Nyomor eldobolja:
  Úgy elfogy a magyar,
  Mintha nem lett volna.

  Elmegy a kútágas,
  Marad csak a kútja,
  Meg hires Werbőczi
  Úri pereputtya.
  Árvult kastély gondját
  Kóbor kutya őrzi,
  Hivasd a törvénybe,
  Ha tudod, Werbőczi.


BETEG SZÁZADOKÉRT LAKOLVA

Szomory Dezsőnek küldöm.

  Ha jókedv űz, horkantan állok
  Örömöm gyarló célja előtt,
  Oh, nagy, komor, hős ideálok,
  Fajom, átkom, bús, magyar mezők,
  Szabad-e még sírva-vigadnom?

  Ha bűneim meg-megtipornak,
  Ha vérem iszapjába esem,
  Vajjon nem az ős bosszú-bornak
  Mámora gyilkol rejtelmesen,
  Régi, nagy bűné és keservé?

  Minden olyan reménytelenség,
  Ami ma a szivünkben magyar,
  Minden olyan szomorú törvényt,
  Titkot, bűnt és bűnhődést takar,
  Minden percünk kis, magyar fátum.

  Fejünkre lassan-lassan nőnek
  A beteljesedett végzetek
  Tegnapján és mostanján az Időnek.
  Mindenki mindenkiért beteg,
  Beteg századokért lakolva.


AZ HALOTTAS ÜNNEP

(Mikes énekelhette volna.)

Kincs Gyula szeretett bátyámnak.

  Az mi udvarunknak,
  Koldus udvarunknak
  Vége csak, hajh, velem lessz már
  S az mi halottinknak
  Dolguk milyen egyenes már.

  Be jó volt meghalni,
  Vélt dicsben meghalni
  Az jó és fő magyaroknak
  S be nagy dolog élni,
  Kik új rosszat meg nem szoknak.

  Otthon, az hazában,
  Szomorú hazában,
  Latrok, hallom, vígan élnek
  S fülük mellett átkot
  Eresztnek a céda szélnek.

  Az halottas ünnep
  Bizony magyar ünnep,
  Nem maradt ott a javábul,
  Aki kicsit jobb volt,
  Bánatában föld alá bujt.

  Én hallom az órát,
  Az üzenő órát,
  Megyek, de széthörg a lelkem:
  Oh, én édes fajtám,
  Bűnöd meg nem érdemeltem.


NAGY LOPÁSOK BŰNE

Dante ezt, ha jobban is, valahogyan így írta volna meg.

Babits Mihálynak.

  »… Ezek itt honuk fórumát földúlták,
  Hulla-csarnok ez, ahol se meghalni,
  Se föltámadni nem tudnak a hullák.

  Vezérük is csupán rosszul szavalni
  Tudott a híres magyar becsületről
  S hagyta hazáját förtelmeket falni.

  Akkoriban a jó magyar szemekből
  Riadottan némult ki az igazság,
  Hisz lopták a csillagot az egekről.

  Honnak atyái honuk veszni hagyták
  S itt maradnak, míg felejtik emlékük,
  Unokáik, a koldus istenadták.«


SIPJA RÉGI BABONÁNAK

(Bujdosó magyar énekli.)

Kernstok Károlynak, baráti szeretettel.

  Csak magamban sírom sorsod,
  Vérem népe, magyar népem,
  Sátor-sarkon bort nyakalva
  Koldus-vásár közepében,
  Már menőben bús világgá,
  Fáradt lábbal útrakészen.

  Körös-körül kavarognak
  Béna árnyak, rongyos árnyak,
  Nótát sípol a fülembe
  Sípja régi babonának,
  Édes népem, szól a sípszó,
  Sohse lesz jól, sohse látlak.

  Szól a sípszó: átkozott nép,
  Ne hagyja az Úr veretlen,
  Uralkodást magán nem tűr
  S szabadságra érdemetlen,
  Ha bosszút áll, gyáva lankadt
  S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

  Üzenhettek már utánam
  Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
  Határ-szélen botot vágok,
  Vérem többé sohse issza
  Veszett népem veszett földje:
  Sohse nézek többet vissza.


AZ UNDOR ÓRÁIBAN

  Jobb az undor, mint a harag:
  Be jó volna fölszabadítnom
  Egy nagy elforduló undorral
  Harag-hörgette magamat.

  Én halni térő agg legény
  Napjaimat már csak kihuzom
  S gyermekeket nem fogok hagyni
  Romlás és pusztulás helyén.

  Ha gőgös, dőzsölő hadak
  Ültek nyakára romló népnek,
  Így van az rendjén bizonyára
  S csak aki méltó, az szabad.

  Egy-két szegény iródiák
  Sohse állított meg még sorsot
  És népeket veszejtő, titkos
  Törvényes, nagy tragédiát.

  Gőgös undorral volna jó
  Nézni, hogyan kerül zátonyra
  Kalózok kezén martalékul
  Egy gyönge bordás, rossz hajó.

  Itt voltunk: voltak vészjelek,
  Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk,
  Bűnös, gyáva, hajó türd most már,
  Hogy mozi-képként nézzelek.


HÁT EZÉRT BOLONDULTUNK?

Rippl-Rónai Józsefnek, nagy szeretettel.

  Az Isten is tudja
  És mindenki tudja,
  Én a magyarságom
  Nem viseltem bújva.
  Piszkával fogadtam,
  Bújával, átkával
  Fogadtam
  És én a szidáshoz
  Nem vagyok jogatlan.

  Hogy fölül ki táncol,
  Nagyon olykor bántam,
  Mert hát megokultam
  Némi tudományban,
  Valahogy-csak-lesz-ben,
  Mert-valahogy-volt-ban,
  Deresben,
  Lélek-csodát várva,
  De sohase lesben.

  Most azonban félek
  S bizony okkal félek,
  Még a szidáshoz is
  Csak tátog a lélek,
  Magát is elveszti,
  Minden erő-álmát
  Elveszti,
  Szél fuj bolond lyukból,
  De bolond szél: geszti.

  Ha mi ezért voltunk,
  Ezért bolondultunk
  S nagy igazolásra
  Vérrel ezért hulltunk,
  Ezért nyilt a lelkünk:
  Kutya a magyarság
  S a lelkünk
  S nincs oly komisz sors, mit
  Meg nem érdemeltünk.


UTÁLATOS, SZERELMES NÁCIÓM

Pintér Jenőnek s társainak, az én vigasztaló és szerelmetes
tanár-barátaimnak.

  Ha százszor is elfordulnék
  Tőled okkal vagy nem okkal,
  Míg birtomban tart az Élet,
  Nem mehetek a gazokkal
  S melléd kell állnom, csalfa nációm.

  Így csalódom s hogy csalódom
  Fájva is köszönök érte
  Az Életnek, Sorsnak, Mának:
  Fájó bal-hit, de megérte
  S cselekedés, szükségünk van reád.

  Tenni, ha csak írott szóval,
  S mégis nyugtalanul tenni,
  Dacos és fölhajtott fővel
  Szólni, hogy itt nem lesz semmi,
  Míg marad egyetlen tiltakozás.

  Nyuladoz rám honiságom
  S a szívem úgy dalol mégis,
  Mintha régen bujtogatnék
  Elég jókor s elég rég is,
  De nem volt teljes harcos a szívem.

  Most pedig jöjj, jó magyarság,
  Nomádságnak szabad élte,
  Nyugat ellen Nyugatot hozz
  S csörtess új erőt a vérbe:
  Sokáig nem tarthat ez a zavar.

  Ha százszor is elfordulnék,
  Csaló tánc ez véges-végig:
  Baj van ma Magyarországban
  S meg fogom várni a végit,
  Utálatos, szerelmes nációm.


NEM NAGY DOLOG

Kuncz Aladárnak küldöm.

  Nem is nagy dolog ez:
  Nincsenen a Nincsen,
  Ismert álca hazúg arcon,
  Bilincs a bilincsen,
  Régi nemzet-fojtás.

  Sírni rajta lehet
  S ezt is megpróbáltam,
  De sírni nem nagyon illik
  Ilyen veszett bálban:
  Gyerünk és mulassunk.

  Ha hiszi Tisza úr,
  Hogy jókat cselekszik
  S ha a magyar már rá-érett,
  Tegyen, amit tetszik:
  Nem nagy dolog egy nép.

  Most zúdul feketén
  Néhányunkra bánat
  S holnap már mi táborunkban
  Szintén jókedv támad:
  Ha tor, hát legyen tor.

  Akarták istenek:
  Történjenek dolgok,
  De igaza csak annak van,
  Ki mindent megoldott,
  Mindennel leszámolt.

  Én már kis ideig
  Leszek lázító rab
  S odaadom Sorsnak, Rossznak
  Volt-magyar valómat:
  Bécsben jobban tudják.

  Nem is nagy dolog ez.
  Nem nagy sor nem-hinni:
  Bizonyisten, rongy-országot
  Lázadásba vinni
  Ugyse lehet: mindegy.


ÖRÖKKÖN ÍGY VOLT

  Ez Időből maradjon meg az:
  Mégis voltunk itt némi jobbak,
  Kiket népünknek bűneiért
  Nemes túszokként ostoroztak
  Nemtelen, kínzó végzetek.

  Gyötrött a Ma, mint rút testi kór
  Vagy szöges hordó, amely büntet
  S milliók buta révülete
  Milliókért vérez bennünket
  Gurulón és ártatlanul.

  A mi epokhás, szegény szivünk
  Vérével, óh, csak csoda esnék,
  Fűthetnők majd javult unokák
  Égnivágyó és erős testét,
  Új szent Januáriusok.

  Addig pedig várja végzetét
  A megrugdalt Ma silány népe
  S minden rámért, dühödt fájdalom
  Mi bolond életünket érje:
  Örökkön így volt s így leszen.


ÜZENET AMERIKAI VÉREIMHÖZ

  Én véreim, akiket közös átkunk
  Vett el tőlünk s szakított messze-messze,
  Tán tul-sokszor jutunk az eszetekbe.

  Hajh, pedig a magyar élet rohan már
  S özönvizéből csak az, ki kilábol,
  Kit rút közeltől messze-csal a Távol.

  Messzi-magyarok, jaj, be irigyellek:
  Itthon már minden elvesztve előre
  S boldogok vagytok: messze vagytok tőle.


A RÉGI CSAPSZÉKBEN

  A régi csapszékbe gyerünk,
  Hol a magyar lyány és a fáta
  Egyformán kivánta
  Tréfánk és furcsa ingerünk.

  Tán meghal ez a kicsi dal,
  De a dalok oly bőven jönnek,
  Jönnek és köszönnek
  S mégis mienk a diadal.

  Most már helyt-állunk mindenütt,
  Mert az a legény, aki állja,
  Nem, aki bánja
  S nem, aki nem vár s hamar üt.


A TÉL ASZTALÁNÁL

  A Télnek fehér asztalánál,
  Oriás magyar asztalon
  Megindult a lakodalom.

  Inség-lakájok hurcolják föl
  A jó siralom-étkeket
  S millió vendég ténfereg.

  Serlegekben a bú sötétlik,
  A bú aludt vérü bora:
  Szörnyüséges Úrvacsora.

  És nem jön kedve Tél-királynak
  Asztalt bontani s kérdeni,
  Pedig vón válasz, de mennyi.

  Csak a vendégek sokasulnak
  S a nincsen lakomája foly
  S a könnyektől szőkül a bor.

  Ha a Tavasz majd egyszer eljön,
  Asztalt bont és rendet teremt,
  Nem lesz már itt csak csupa rend.

  Az asztalnál csontvázak ülnek,
  Úri nagy csönd lesz és pogány,
  Mint egy nagy, bécsi lakomán.


A HÓSEÁS ÁTKA

»Adj valamit nékik, Uram, de mit kérjek, hogy adj? Adj gyermek-vesztő
méhet nékik és téj nélkül való kebleket…« »Annak okáért olyanná lésznek,
mint a reggeli köd, mint a reggel felkelő harmat és mint a polyva,
melyet a szél elhajt a szérüről és mint a füst, mely a kürtőről kimegyen
és eloszol.« Hóseás könyve, 9., 13.

  Zsivány-vérük utolsót lobban
  (Ezért olyan dühös vakok, rohanók).
  De megették rabolt kenyerük javát
  Galád, bünös, mult századokban
  S már tartanak hitvány, zsoldos sereget.

  Hóseás átka fogant rajtuk,
  Hős vezérük is veszendő, kerge kos,
  Vén ajtóiknál hiába állanak
  Cifra ruháju szolga-hajduk,
  Háló kamrájukba a Sors beoson.

  Nemzetségük dölyfös fejérül
  Már-már hull is az inogó korona,
  Olyanná lesznek, mint a reggeli köd,
  Magzatjaiknak sora gyérül
  S polyvásan könnyü, melyet elhajt a szél.

  S hiába jönnek vér-ebekkel:
  Gyáva a zsoldos s azé, ki fizeti,
  Veszett zsiványoknak éj a sátoruk,
  De tiszta bátraké a reggel,
  Az ész, a tűrés, a mag és a Jövő.

  Meddő méh, tej-nélküli keblek:
  Szik-sorsuk ez, hiába oly tombolók,
  Rejtett törvények kibontják titkukat,
  Miket érésig rejtegettek.
  Tombolj zsivány-had, az átok fogott.


SZERENCSÉS ESZTENDŐT KIVÁNOK

(Két kuruc beszélget.)

  ‚Szerencsés esztendőt,
  Jósorsba menendőt,
  György cimborám, kivánok mostan néked,
  Napos tábor körül
  Lássad futni a plundrás ellenséget.‘

  »Nem látom, nem látom,
  Szivbéli pajtásom.
  Nem látom a ködöktől a jövendőt,
  Fultak itt a szívek
  És éhesek és gonoszak a bendők.«

  ‚De ilyenkor hinni
  S remény-zászlót vinni
  Illik a jó, kordiális vitéznek,
  Szilveszter éjjelén
  Keserü szánk tátitsuk ki a méznek.‘

  »Óh, jaj, árulások,
  Csuf, bajos bukások
  Sohase voltak esztendőkhöz kötve,
  Az magyar az magyart
  Elárulta s elárulja mindörökre.«

  ‚Nézd, fényes az égbolt,
  Ami volt, az rég volt
  S az szerencsés, mivelhogy uj ujesztendőt,
  Ha minden ránk-szakad,
  Áldjuk, higyjük, mint jósorsba menendőt.‘


AZ IDŐ ROSTÁJÁBAN

  Kezében óriás rostával
  Áll az Idő és rostál egyre,
  Világokat szed és rostál ki
  Vidáman és nem keseregve
  S busul csak az, akit kihullat.

  S aki kihull, megérdemelte,
  Az ocsut az Idő nem szánja,
  Aszott nemzetek, hült világok,
  Tört életek miazmás vágya
  Halálra-valók s nem kár értük.

  Szóljak próféták uj szavával:
  Nem kik mertek tagadni multat,
  De kik nem magvak a Jövőnek,
  Mindig azok, akik kihullnak:
  Világok, népek, girhes eszmék.

  Fonnyadtak s összezsugorodtak,
  (Igy szól az uj próféta-ének)
  Az Ur, az Idő áll örökké,
  De elmulnak a renyhe népek
  S velük együtt a tiszta Lóthok.

  Óh, aszottak és be nem teltek
  S óh, magam is faj-sorsom osztván,
  Be igazság szerint hullunk ki
  A kegyetlen óriás rostán,
  Kedvét nem töltvén az Időnek.



AZ ELVESZETT CSALÁDOK

_Ady Lajosnak, egyetlen jó és igaz testvéremnek._


AZ ÁRVASÁG KERTJEIBEN

Laczkó Gézának küldöm.

  Cimboraság s szerelem kertjei,
  Csatakos, buja kertek,
  Be jó, hogy most vénes útjaikon
  Kissé árván tekergek.

  Be szép kertek és be szépek a fák,
  Tán sohse hittem volna,
  Hogy ilyen szép és hivó helyeken
  Csábultam a bokorba.

  Kedvnek és vérnek szent oltárai
  És az adakozásnak,
  Be jó, hogy nem lehetnek helyei
  Uj buzdulásnak, másnak.

  Jöhet cimboraság és szerelem,
  Virulhatnak a kertek,
  De tábort-ütni az én módomon
  Már-már sohase mernek.

  E kertek a csodáknak kertjei
  S reményes árvaságnak
  S csodákba tévedhetnek be ide,
  Kik új útakat vágnak.

  S én árvaságom adom majd oda
  Egy-egy áldott ligetben
  S vígan nézem minden új frigy után,
  Hogy egy régi kilebben.


A GYERMEKSÉG ELÉGIÁJA

Szép Ernőnek, az édes, jó poétának.

  Ráfogott vigasságú,
  Szegény Krisztus, te, gyermek,
  Kit, jaj, keresztre húznak
  Vén, papi fejedelmek.

  Korai templom-járás,
  Ravasz, bús erkölcs-vermek,
  Hajnali diák-biflák,
  Iskolás ijjedelmek.

  Könyörtelen tudása
  Sok tannak, rajznak, szernek,
  Éktelen szögek kínja,
  Miket a fejbe vernek.

  Gyönyörös, ízes álmok,
  Kik mukkanni se mernek,
  Csak kínnal lent a szívben
  Fonnyadnak és hevernek.

  Ifjú bánatok s vágyak,
  Akik hiába kelnek
  S kiket fölnőtt irígység
  Őrségei tepernek.

  Téged búval és jókor
  Minden csapással ver meg,
  Te: legszomorúbb ember,
  Ezerszer ember: gyermek.

  S vallató kamrájában
  E nagy, iszonyú pernek
  Izzó vas-szűzek állnak:
  Korán-jövő szerelmek.


HAL HELYETT KÍGYÓT

»… És ha halat kér, vajjon kígyót ád-e néki?« (Máté evangéliuma VII.
10.)

  Seregüket most fölvonultatom,
  Tarkaságos árnyékaikra:
  Csók-emlékekből csiholódik
  Egy-egy íves, szomorú szikra.

  Emlék-menetjük néha majd megáll,
  Ha lábam dobbant, hangom mordul
  S egy-egy fehér arc csufolódva
  Pendül vissza a húzó sorbul.

  Zászlókkal lépnek és zászlóikat
  Remegő keblükre terítve,
  Egynek zászlója a törlő rongy,
  Másé illatos, régi csipke.

  Hajh, zászlók, mosti jó helyeteken
  Hányszor fojtogatott kivánat,
  Mindig egyforma áhítattal
  Sírván esthajnali imámat.

  Esengő, szárnyas tálca volt ölem
  S ti néztétek messze tükörbül,
  Mintha nem az én szám lett volna,
  Mikor bolond sírásra görbült.

  Erős, de megadó karjaimat,
  Be egyformán hagytátok cserbe,
  Be sokszor sírtam öleletlen
  S be többször sírtam megölelve.

  Vonulj, némber-had, kiimádkozott
  Ajkamnak immár nincs parancsa,
  Melletekről egyenlő kincsű
  Zászlótokkal föl-föl, magasra.

  Hajdan tüzes, bolondos két karom
  Még megmozdul vágyva, feszítve
  S azután mint két fojtott kígyó
  Mellemre-kulcsoltan esik le.


MONDJAM EL SZÓBAN?

  Mondjam el szóban
  Vagy hazug bókban,
  Amit a csókban
  Valahogyan úgy adtak, hogy jólvan?

  Mondjam el dühvel,
  Nagy-keserűvel:
  E földi hüvely,
  Szomorú, amit manapság művel?

  Mondjam el sírva,
  Hogy nincs, ki bírja,
  Ki sírján nyírja
  Fáját, kinek még tán nincs is sírja?

  Mondjam el talán,
  Hogy kripták falán,
  Fák Dél-oldalán,
  De oda csak kacagni jön a lyány.


KIS NŐI CSUKÁK

Régibb kis lyányoknak.

  Most elbocsátlak, kis női csukák.

  Falánk szátokkal, hogy bánni nem tudtam,
  Nem leszek most már továbbat az útban:
  Vizek vannak, ússzatok vizeken.

  Nehéz halfogás volt ez a pár év itt,
  Mert minden asszony
  Egy szalasztott leányságnyit vénít
  Önmagán és kiszemelt férfián.
  Hajh: női csukák, ússzatok, faljatok.

  Nekem már mindegy, elbocsátalak,
  Te utolsó is, legkisebb szívemnek,
  Képzelt arany-hal, kis senki leány.
  Várnak a hozzád-méltó halak
  S falánk szádon talán megpihennek
  Más áldozatok.

  Most elbocsátlak, kis női csukák.


AZ ELVESZETT CSALÁDOK

Édes, jó anyámnak – panaszkodón.

  Vánkosom hűl s a szívemig rántom
  Fázósan a bölcseség-takarót:
  Be családtalan holnapok futnak rám,
  Száz apa s fiú ki egymaga vót.

  Szinehagyott a multi barátság,
  Megszőkültek a szép, fekete nők:
  Hogy simogattak még tegnap is engem
  S én hogy simogattam tegnapelőtt.

  Fia vagy apja a szeretetnek,
  Egymaga szivem, száz heves család,
  Nem becéznek és becézni már nem tudsz
  S fattyui nászok szöknek rajtad át.

  Hogy tudtam óvni boldog atyásan
  S ölekbe simulni gyermekesen,
  Ijedt szemeket hogy tudtam csókolni
  S csókra, ha rebbent, hogy húnyt a szemem.

  Furcsa családi életem így fut,
  Oh, fiúi függés s víg apa-kín:
  Fiuk már keveseknek tudok lenni
  S már nincsenek esküs, jó fiaim.

  Friss lyány nem csókol többé anyásan,
  Bátor barát se nekem sír, ha fél:
  Szívemben az elveszett, szép családok
  Tűzhelyeiről pernyét ver a szél.


KÖNYÖRGŐ MÁJUSI LEVÉL

»… Je sais ton coeur, mon coeur…«: a csak-egy-Asszonynak küldöm.

  Szívem ütném rá pirosan e virágos,
  Alkonyi kékbe burkolt, de szomorú
  S bágyadt írású, májusi napra.

  De levelem, mire elérne, virradna
  És félénk fakulók a mi betűink.

  Titkokat küldenék, küldeném magam,
  Ki itt állok, mióta a szemedben
  Sorsom villant és százszor szenvedetten
  Szenvedem a te oldatlan sorsod,
  Titkod és sorsom, sorsod és titkom.

  Május diktál és nem tudom, hogy mit mond,
  Csak azt tudom, hogy elmentél hamar,
  Hogy jó szemeddel oly kicsinyig néztél,
  Föl se mentettél, pörbe sem idéztél,
  Titkunk titok és a pörünk pihen
  És múltjaink dermedik a Napot.

  Ha azt mondom: mégis te vagy a Kezdet,
  Látom, ahogy a homlokodon
  Ezer gyanú méltó fájdalma reszket
  S hogy a szemed távolban is bezárod.

  S én künnrekesztve dideregve várok
  És félek is, hogy a szemedbe fogadsz.

  Nagyon látsz majd és kegyelem nélkül látsz
  És könnyeiddel vegyülve megtudom,
  Hogy kit siratsz, mit siratsz, meddig
  Félsz még és mért kell neked félned.

  Jaj, az a május, ez az Élet,
  Jaj, mi két ember, akik félünk,
  Holott titkunk miénk s a bátraké a Sors.

  Olyan csodásan kezesek a titkok,
  Fogózzon a szívembe a szíved
  S ne átkozz semmit, ami elmúlt
  S úgy várd a késő üdvösséget.

  Az elfáradt szívek is szépek
  S áldottak az ölelő zokogások.

  És meg ne rikkasson a levelem,
  S a május: ne sírj, mert sírok én.


A CIGÁNY VONÓJÁVAL

Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni.

      Vadászgatnak múltamban a gondok:
  Ki szoknyákért futkostam bolondot?
  Megérte vagy meg nem érte?:
  Késő van már, mit bágyasszak érte.

      Minden elmúlt bolondságom drága,
  Magam csúfja, magam bolondsága:
  Nem maradtam szeretetlen
  S ha szerettem, magamat szerettem.

      Most vagyok csak szomorúan, furcsán
  Régi-régi bolondságok múltán:
  Szép eszem ha mostan elmén,
  Istenem, be meg nem érdemelném.

  Sötét szirma az én violámnak
  S csillog az est, engem sokan látnak
  S vén vagyok bár s nem érdemlem:
  Piros legyen a bokrétás mellem.

  Bús violám, akarsz lenni rózsa?
  Rózsa kell most, nem tehetek róla:
  Hogyha eddig nem engedtem,
  Ne kacagjon ki a világ engem.

  Felednélek, ha nagyon akarnám,
  Eléldelnék a magam hatalmán
  Boros szívvel kihevülve.
  S, jaj, mi lenne, hogyha sikerülne?

  »Lement a Nap a maga járásán,
  Sárgarigó szól a Tisza partján,
  Sárgarigó, fülemile,
  Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?«


NŐ VAN MELLETTEM

  Leszámolok fulasztó nőim
  Kedves, jó kedvvel veletek:
  Mert valakit magamnál is tán jobban,
  Gyalázatosan szeretek.

  Drága szép simulásai a Szépnek,
  Hogy körül-fogtok, buzdúlok
  S aztán jönnek, mik mindig jókor jönnek:
  Nő, szép, szeret, de megfúlok.


ÖREGSZÜNK, ÖREGSZÜNK, ÖREGSZÜNK

Krúdy Gyulának küldöm.

  Most tán állnánk meg,
  Nem cél, nem pálya:
  Ez a világ leghülyébb
  Komédiája,
  Jaj, öregszünk, öregszünk, öregszünk.

  Óh, voltak jók is
  Erényben, bűnben,
  Kedves, jó kis asszonyok
  Az életünkben,
  De öregszünk, öregszünk, öregszünk.


OH, FURCSA ÉLET

Sándor Lászlóéknak, szeretettel.

  Oh, furcsa Élet,
  Hogy fáj minden sokod
  S mégis, hogy sietek
  Ok nélkül,
  Jobban, mint valaha, elébed.

  Be jó, hogy valaki majdnem kell,
  Be rossz, hogy én egy tréfa,
  Hiúság, Ady, senki sem vagyok,
  Csak egy ötlet,
  Egy fogás néha.

  Oh, furcsa Élet,
  Be jó volna,
  Ha a szeretőm,
  Ha a barátom
  Néha-néha beszélne véled.


JÁTÉK, JÁTÉK, JÁTÉK

  Mintha halkan szólnál:
  Vigyázz, sokan nézik,
  Ne játsszunk csókosdit,
  Játsszunk temetésdit.

  Játék, játék, játék,
  Csak vidámabb volna,
  Kergetőbb egymáshoz,
  Éhesebb a sorsra.

  De csodától félve,
  Vidámságtól futva
  Föllepi palántánk
  Gyilkos árnyú dudva.

  Magam kinálása,
  Magad kelletése:
  Két hamar-vén gyermek
  Tréfás temetése.

  Sírnivaló tréfa,
  Unnivaló vágyság,
  Kivánatot űzni
  Kivánó kivánság.

  Szórakozott játék,
  Reményadás félve,
  Szomorkás elszánás
  Szánó hittetése.

  Ölelkező álmunk
  Csókokba se csattan:
  Föllegek járása
  Hideg magasakban.

  Hideg magasakban,
  Szépben, jóban, télben,
  Csak nem engedelmes,
  Nagy teljesülésben.

  Nem a csoda útján,
  Nem a rendnek útján,
  De játékot vesztve
  Játékot hazudván.

  Ám ad a Tél farkast,
  Fogakat az éhség,
  Vágyakat a közöny,
  Foltokat a szépség.

  Buzának őrlődést,
  Őrlődést a vágynak,
  Halál-komolyságot
  Gyáva élet-táncnak.

  Virágot nyílásba,
  Valóba a tervet,
  Nevekbe a titkot
  Örök csoda kerget.

  Folyót a tengerbe,
  Buzát a malomba,
  Életet Halálba
  S téged a karomba.


EGY STÁJER DOMBON

Bródy Sándornak, szívére borultan.

  Stájer városnak éjjelére látok,
  Lenn csöndes fényben lobognak a lángok
  S fenn őrült lángban fénylik a szivem,
  Szeretnék más lenni, mint amilyen.

  Óh, ha vágyaim lépést-hajtni tudnám
  Völgyi erkölcsök tisztes, sima utján,
  Dombon is lassan s lassan a mezőn,
  Kocsi-táborban előgyeledőn.

  Még a vad éj is milyen szelid itten,
  Vígak a sorsok vert bilincseikben,
  Okért a jókedv nem kutat sokat,
  S bennem a bánat is már válogat.

  A stájer város felüzenget hozzám:
  »Küldd le a lelked, én összefoltoznám,
  Fognám a vágyad, óvnám a szemed.«
  Most már így is jó, nem kell, nem lehet.

  Most már a lángom gyúljon pokolpírba,
  Vágyam vágtasson, ameddig csak bírja.
  Ne irigykedj, én rendetlen szívem:
  Minden szív rendes, mikor elpihen.


A HOSSZÚ HÁRSFA-SOR

Emőd Tamásnak küldöm.

  Poros a hosszú hársfa-sor,
  Holdfényes a püspöki udvar,
  Simulnak a városi párok,
  Vasúthoz futnak a kocsik.

  Egyszer eljöttünk a vasúttal
  S szállásozó csapatja járt
  Előttem ifjú fellegeknek.
  Akkor a hársak épp szerettek
  S eső után szerelem-szag volt.
  A Hold csak később bújt elő,
  Nagyon szép és titkos volt akkor
  E városban a szerelem.

  Lelkem fiúk, jösztök velem
  Régi, poros hársak alája:
  Régi ember mindig megáldja
  A régi, boldog sátrakat
  És a világ nem változott.
  Cukorra légy, hárson virág
  És lesz vasúttal érkező
  És csók is lesz, aki várja
  És lehettem valamikor
  Ölelések, hársak királya
  És mintha csak tegnapelőtt.

  Poros a hosszú hársfa-sor,
  Holdfényes a püspöki udvar,
  Simulnak a városi párok,
  Vasúthoz futnak a kocsik.

(Nagyvárad.)


ÉLET HELYETT ÓRÁK

  1. Énekek éneke így énekellek:

*

  Nem jött el hozzám soha az én mátkám,
  Nem jött el hozzám soha, aki kellett,
  Időben-siker, pénz, háboru, béke
  S egy teljes asszony szive szivem mellett,
  Legszebb ágyamban szerelmek nem dultak,
  Legjobb köntösim selymei fakultak
  S legjobb vágyaim a szivembe fultak.

      2. Nem jött el az én mátkám, bár de vártam,
  Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó,
  Hatvan királynő termeit lezártam:
  Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
  És ime, árva Libánus-fa ágyam,
  Ezüst, erős oszlopai remegnek,
  Gyüretlenek a bársony, puha leplek
  S homálya van az arany-mennyezetnek.

      3. Kinek az innye olyan édességes,
  Nem jött el az én mátkám s esteleg már,
  A messzi csillag miért olyan fényes?
  Miért fut el a csillag és a mátka?
  A hervadt ajak miért olyan éhes?
  Az én mátkám nem jön, hiába várom,
  Fussatok nők, termeitek kitárom,
  Ha ő nem jött, nem lessz már senki párom.

      4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
  Pótlásnak és feledésnek, ha kaptam
  S eláltatott hőse az akarásnak
  Most itt állok akaratlan, dermedtje
  Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
  Futó csillagok fényüket rám-szórták,
  Elkábitottak olcsó mandragórák
  S az Élet helyett nem jöttek csak órák.



VÉRES PANORÁMÁK TAVASZÁN

_A Galilei-körnek nálamnál ifjabb és tán hivőbb lelkeimnek._


MINDEN RÉM RIOGAT

(Kuruc deák énekli.)

  Minden rém riogat,
  Nagy kisértet-lovak
  Száguldnak az Ég boltján.
  Mégse törjük fejünk
  Szegény magyar egünk
  Ostoba, rossz, mai sorsának
  Majd eldőlő mivoltján.

  Hát kicsit hallgatunk,
  Csuklódjék ajakunk,
  Bús szitkokat lenyeljünk
  S inkább mint átkaink
  Véres düh szárnyain
  Szálljanak leső elleninkre,
  Harapjuk el a nyelvünk.

  Bizony meggyászolunk,
  Iró-deák sorunk,
  De hallgasson a bánat,
  Gyujtó, szent betüink
  Holnap gyujtnak megint,
  De ha így is nőhet a bosszunk,
  Törjük el a pennánkat.

  Hallgatunk, hallgatunk,
  Holnapig hallgatunk,
  Gyáva játékba ötlünk,
  De kész legyen nagyon,
  Így-így hallgatagon:
  A szótlan és pennátlan Isten,
  Torló erőnk: az öklünk.


AZ IZGÁGA JÉZUSOK

  Kegyes hölgy Krisztust egyszer szült, rég
  S azóta is hiába várjuk
  Rívó anyától s jámbor csemetétől
  Hozsánnás idők teljesültét.

  Soha bizony nem nőtt ily nagyra
  S ilyen gyötrőn feszültre várás:
  Mintha virradni utálna az égbolt
  S mintha mindig csupán virradna.

  Néha-ébreszt víg hajnal-ének
  S rá nyögve sóhajt vajudó vágy,
  Megvadulnak a nászbeli bús párok,
  Mintha Krisztust teremtenének.

  S az idők mégis állnak, várnak
  Régi Krisztus kis bűvkörében,
  Síró anyáktól vidám megváltója
  Sohse fog jönni a világnak.

  Sok-sok Krisztust, de mosolyogva
  Küldjetek el, friss anyák, hozzánk,
  Pálmák napján nem csöndes szamárhát kell,
  De tűzszekér égig robogva.

  Sok-sok harcos s diadal-ének,
  Sok vakmerőség, vér, tűz és hit,
  Ezt hozzátok, elkrisztusodott bús,
  Keresztfás, szikkadt anyaméhek.

  Vörös Krisztusoknak izgága,
  Tavaszi hadja várunk, várunk,
  Mert a világ megszenvedett, megérett
  S jussára méltó: a világra.

  Kik immár nemcsak harcot hoznak,
  De a harcot végigharcolják,
  Tapsolj, Élet, kikkel régen tartoztál,
  Millió, jövő Jézusodnak.


VENDÉGSÉG BOTTYÁN VEZÉRNÉL

(Két kuruc beszélget.)

Justh Gyulának, egy bomlott korszak bomlasztójának és hősének, a második
Bocskaynak.

  »Bottyán vezérünkhöz
  Megy sok cifra vendég,
  Tyukodi pajtásom,
  Jó vóna most jó urunknak
  Ha oldalán lennénk.«

  »Öreg, hős apánkat
  Nyelved most gyalázza:
  Nem téríti félre
  Soha a mi Bottyánunkat
  Grófok udvarlása.«

  »De mégis a grófok
  Sima nyelven tudnak,
  Hátha hallgat rájuk,
  Vén oroszlán is meggyöngül,
  Ha frigyet hazudnak.«

  »Rohant elül mindig
  Halálba és tűzbe,
  Ha ellen nem tudta:
  Nem lehet, hogy most udvarlás
  A láncára fűzze.

  Bottyán jó urunkat
  Kisértheti grófság,
  Marad ő népének
  Régi hű vezére, sorsa,
  Vitézség és jóság.«


KÉTFÉLE VELSZI BÁRDOK

Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet, s a magyar élet több a
poézisnál.

  A fátyol borult, az asztal terült,
  Örült az úr-rend a Deáki tettnek,
  Fecerunt magnum áldomás s Buda
  Filoxerátlan hegyei lihegtek.

  Piros borával megint itatott
  Vármegye bálján jókedvű alispán,
  Mindenki támadt, élt és szabadult,
  Csak a plebs maradt egyedül a listán.

  Cigány is kellett, nótázó diák,
  Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak
  S a velszi bárdok kézbe-csaptanak
  S pihentető, szép énekeket mondtak.

  Egy emberöltőn folyt a dáridó
  S ékes meséje Toldi hűségének,
  Soha egy riasztó, becsületes,
  Egy szabadító vagy keserű ének.

  Most már orgia és eszeveszett
  Haláltánc már a nemes urak tánca
  S dühbe csapott a béres igricek
  Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.

  De künn a dal szabadító s szabad,
  Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre,
  Most már csakis úgy nem volna remény,
  Ha mint tegnap, aljasul elpihenne.


ARAT A MAGYAR

  Árkokban s délben kuruttyol a béka
  S csüggedt arató,
  Prometheusznak paraszt ivadéka
  Meg-meglopja rohanva a Napot.

  Félelmes balsors minden faluvégen
  S Nap-leső paraszt:
  Életet s reményt így aratnak régen
  Magyarországon, rothadás között.

  Erről s arról is felhők gomolyognak:
  Senki sem lesi
  És dehogy várja sohasem a jobbat,
  Csak gonoszabbul mindjárt ne legyen.

  Rothadunk lábon, még leteperetlen,
  Üldöz, ver az Ég
  S tán jól teszi, ne is hagyja veretlen,
  Mert nemcsak Éggel veretjük magunk.

  Veretjük földdel s ránk-táplált haraggal,
  Zsiványos, bolond,
  Dühös és földes, úri here-haddal:
  S mégis Nyár ez s még ez is övék.

  Be jó békának s be rossz az embernek
  S szép mégis a Nap
  S learatjuk rothadtan is mi termett
  S tán jön Jövő, mely válogatni fog.

  Most áll az ország, kuruttyol a béka
  S minden arató,
  Prometheusznak magyar ivadéka;
  Reszket, búsong, gyülöl s mégis arat.


VÉRES PANORÁMÁK TAVASZÁN

  Megint Tavasz s én írásom, én lelkem,
  Megint távolból, csattogsz csak haza,
  Soha rosszabbkor, soha így megverten.
  Éjesebb gyászba sohse hullt a szikra,
  Sohse volt még ily szomorú a világ.
  Írásom, lelkem, fitogtasd a derűt
  S ragyogd otthon ifjúi társaidra,
  Kiknek föl kell szíveinket emelnünk,
  Valahányszor a Nap-posta Tavaszt hoz
  S kik, ha ez a vén Föld meg is veszett,
  Tárt karokkal esengünk a Tavaszhoz,
  Mert végtelen és féktelen a szerelmünk.
  S egy borzalmak-nyögette kicsi ország
  Egyedüli jókedve mi vagyunk:
  Szívünk szakad, de mégis vidor orcák.

  Kintről: felénk-tátott föld-szakadékok,
  Bent: a régi sötétség, förtelem,
  Ijedősöknek meghalni elég ok:
  Halál kaszál, gazos kertünknek alján,
  Úri sírásók s zsebrákok dúlnak itt bent,
  Kövér papok árúsítják az Istent
  S döglevegő leng a Tavasz fuvalmán,
  S nekünk, ha végítélet jönne is,
  Úgy kell állnunk, mintha hinnők, hogy győzünk:
  Minden magyar, ki ifjú, döng s dühöng,
  Száz harctérinél nekünk különb hősünk.

  Szép szemben állni ezernyi pokolnak
  S kis itthonunkban harcolni ki rendet,
  Mikor körültünk véresen loholnak
  Nép-óriások, századok, világok
  És trónok és ősi álmok remegnek,
  Keresni egy bús kis országnak álmát,
  Mikor az ég piros sátra alatt
  Játszódnak le hóhéros panorámák
  S mikor olyan kis gondja a világnak,
  Hogy nem tisztul Hunnia piszkos ólja.
  E tavaszon, én ifjú társaim,
  Százszor szentebb minden máskorinál
  Lelkünk erős, tavaszi riadója.

  A História talán ránk taposhat,
  De mi itt bent tápláljuk a tüzet
  És égetünk mindent, mi régi, poshadt.
  Jöhet akármi romlás, összeomlás,
  Nekünk mindegy: ide nem jöhet rosszabb.
  A Föld mozog én ifjú feleim,
  S mi rátesszük lábunk a magyar rögre
  És esküszünk: mozdulni fog ez is
  S minden mostanit jobbal pótolunk,
  Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre.


A HŐKÖLÉS NÉPE

Biró Lajosnak, kivel szerencsés volt régi találkozásom s örök a
barátságom.

  Ez a hőkölő harcok népe
  S mosti lapulása is rávall,
  Hogy az úri kiméletlenség
  Rásuhintott szíjostorával.

  Mindig ilyen volt: apró khánok
  Révén minden igának barma,
  Sohse harcolt még harcot végig,
  Csak léhán és gyáván kavarta.

  Erőt mutattak, erőt látott,
  Vertnek született, nem verőnek.
  Önerejét feledte mindig,
  Sohse szegzett erőt erőnek.

  Betyár urai így nevelték,
  Nem rug vissza, csak búsan átkoz,
  S ki egyszer rugott a magyarba,
  Szinte kedvet kap a rugáshoz.

  Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
  Fejét, jussát, szívét kobozzák
  S ha nehányan nem kiáltoznánk,
  Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

  Csak a Csodák-Ura meglátná
  Végre ezt a szánalmas népet,
  Adna neki csak egy dárdányi,
  Úri kis kiméletlenséget.

  Hogy nehány maradt sereghajtó
  Törötten, fogyva azt ne vallja:
  Ezért a népért ugyis mindegy,
  Ebsorsot akar, hát – akarja.


VÁLASZ BAJNOKI HIVÁSOKRA

Gerő Ödönnek küldöm.

  Csüggedt unszolók, vert, öreg fiuk,
  Tépett hitű szentek.
  Hivásotokat sírva köszönöm:
  Nyakunkon tartja lábát még bakónk
  S ti hörögve is háborut üzentek.

  Jön a levél innen is, onnan is:
  A száz színű őszön:
  Mégis csak a legszebb szín vón a vér,
  Még se hagyjuk, hogy a bomlott szemű
  S a bomlott fejű kaján játszva győzzön.

  Új Csaba-nép, új, bajnoki merők,
  Én értem a titkot:
  Hivogatjátok önlelkeitek,
  A dacot, az istent és a halált,
  Mikor másokat ti háboruba hivtok.

  Hát ott leszek, ha jő gyülekezés,
  Ha törten, ha bénán.
  Ki közénk áll, nem kap finnyás kezet
  S harcolunk, mint egybevert mártirok
  Fenevadakkal cézári arénán.

  S ne legyen majd köztünk arc rebbenő,
  Tartsa titkát, tartsa,
  Hogy ez már csak a kétségbeesés,
  A Jövőnek szóló megmutatás
  S a kínpadra vont becsületnek harca.


CSILLAGOS VÉN-CSATALOVAK

Üzenet Nagy Endrének.

  Seregtelen vezérek honába
  Ha üzenek, jaj, hazaüzenek
  S ez üzenet
  Érjen utól még, mint az a sors,
  Mely éppen nem volt bánkbáni óra
  S mégis összehozott bennünket
  Megbeszéletlen konspirációra
  Váradon.

  Ez is Váradon, no az is mindegy,
  Hímet
  Jó Váradon ebből is varrjanak.
  Szent salak
  Volt az akkor (és talán ma is),
  Hogy tétovázva útrakeltünk.
  S beteltünk
  Mert igéretek valánk.

  Ma sem tudom, hogy mit gondolt a kas,
  Mely akkor rajzott
  S mit gondoltunk mi?
  Még akkor nem volt hősi bajnok
  Se Ferencváros, se Makó
  És egyikünk sem odavaló,
  De sehovavaló sem.

  Hát úgy kellett, hogy nekikeljünk
  Keresni a csapatainkat
  Varrók és várók (itt illik a szó-vicc),
  De harcolók (s ez több a viccnél).

  És amit el se hinnél,
  (Persze én se hiszek),
  Valaminek
  Mégis, mintha jöttünk volna,
  Csak éppen seregünk nincs nekünk sem,
  Csak éppen hogy elfanyarodtunk
  S megártott a kevés
  Kevélykedés.

  Ismered a fiatalokat?
  Én sokat
  Várok kedves pietásból tőlük,
  Csak sokan és csapatban legyenek
  És seregek
  Nőjjenek e seregtelen honban.

  Úgy gondolom, a többit elmondtam
  Máskor és jelesebbül,
  Ebbül
  Csak a köszöntés csengjen ki
  S egy igéret:
  Ha nem kerül jobb senki
  S ha új vezérek is hiába keresnek
  E keserves honban csapatokat,
  Mi fölhorkanunk, ha élünk
  S visszatérünk
  Szép átkú s csillagos, vén
  Csatalovak.

(Grác.)


KÍN ÉS DAC

(Eötvös József emlékének.)

Imre Sándornak, a nagy tanítónak s nemes barátnak küldöm.

  Hogy indult végre egyszer a magyar
  Kivált és bátor férfiaival,
  Szédülten szállt előle a sötétség
  S az emberek egymást oly hittel nézték
  Ez országban, mint soha az-előtte.
  Mindegy:
  Vidámuljunk, ha a bánat
  Fülünk közé vág is néha,
  Kín volt mindig itt a dacnak
  Legízesebb tápláléka.

  Selmáskodnak már az igazak is,
  Tréfa kis dolog, tréfa a nagy is,
  Úgy romlunk, mint az esős nyári körte,
  Volt egy-két hitünk, azt is összetörte
  Alkus úr-had és vert, futó parasztság.
  Mindegy:
  Vidámuljunk, ha a bánat
  Fülünk közé vág is néha,
  Kín volt mindig itt a dacnak
  Legízesebb tápláléka.

  Bécs jó, süket fajd s mi jómadarak,
  Szabad minden nép, üdvéért szabad,
  Csak nálunk rothad minden bárgyu kínban.
  Be másként hittük ifju álmainkban,
  Új honszerző vágy mikor tombolt bennünk.
  Mindegy:
  Vidámuljunk, ha a bánat
  Fülünk közé vág is néha,
  Kín volt mindig itt a dacnak
  Legízesebb tápláléka.

  Paraszt leromlott s régi a nagyúr,
  A többi vállat-vonva igazul,
  Kín van már csak itt s egy-két ember távol
  Kitekint daccal s új dacot kovácsol,
  Hogy hátha mégis csoda esik vélünk.
  Mindegy:
  Vidámuljunk, ha a bánat
  Fülünk közé vág is néha,
  Kín volt mindig itt a dacnak
  Legízesebb tápláléka.


LESZ MÁS LAKODALOM

(Kuruc deák levele.)

Kis hugomnak küldöm.

  Talján kisasszonyom,
  Nem mehetek hozzád,
  Idegen lovasok
  Portámat tapossák.

  Régi vitéz-ruhát
  Öltnöm kell magamra,
  Rá kell fanyalodnom
  A régi haragra.

  De ha bitangékat
  Kertemből elűzöm,
  Kertem százszorszépét
  Kebeledre tűzöm.

  Lakodalom lesz itt,
  Piros lesz a kertem
  S lesz más lakodalom,
  Várj egy kicsit, lelkem.

  A miket is írok
  Szegény magyar honban,
  Régi szerelemben
  S új-új siralomban.


AD AZ ISTEN

Medve Miklóséknak, a régi szeretettel.

  Csordulj, kedvem,
  Ezt a kutya, másért síró,
  Szú-megrágta, táblabíró,
  Magyar sorsot nem érdemlem.

  Mordulj, kedvem,
  Mert ha százszor módját multa,
  Dühbe, dacba, borba fulva
  Ez a fajtám: nem szégyenlem.

  Fordulj, kedvem,
  Ad az Isten jót is holnap
  Minden sírvavigadónak,
  Verd a dobod, verd a mellem.

  Fordulj, kedvem,
  És ha leszakad az Ég is,
  Marad magyar mégis-mégis
  Ősi, szép és rémületlen.


ELVESZETT HIT: ELVESZITLEK

  Nagy magyar hite a Hitnek,
  Eötvösé és Kemény Zsigmondé,
  S több csodáké, akiket vártam,
  Be jó, hogy már elveszitlek.

  Így élni még csak pár évet,
  Alkudni s halkul keseredni,
  Befulni magyar zagyvaságba:
  Talán tovább ne is éljek.

  Hiszen csúfolnak a multak,
  Ha a hitem túlságos volna,
  De ereim becsületéért
  Mégis a multak fakulnak.

  Idejében mért nem mondták,
  Hogy a mi kuruc-leses éltünk
  S a védekezés magunk ellen
  Bécsből rántott vész-mulatság.

  Nagy magyar hite a Hitnek,
  Szilágyi Dezsőé, Grünwaldé,
  Mienké, sokaké és másé,
  Elveszett Hit: elveszitlek.


A SZEMEINK UTÓDJAI

  Be titkosak ma a gyerek-szemek,
  Mintha nem látnák a bünös, magyar Mát
  Vagy mintha takarnák,
  Húnyón takarnák a magyar Jövőt,
  Mely csöndes szárnnyal eléjük lebeg.

  A mi szemeink búsak, bágyadók,
  Düh vérében mind gyérebben fürödnek,
  Alig várva többet,
  Alig várva s csak a becsületért
  Fenyegetők és föl-föllázadók.

  Gyermekeink szemébe titkokat,
  El nem döntött harcainkkal, mi adtunk
  És sirni miattunk
  Fognak, sirni, ha a Jövő jajos
  S helyettünk lesznek talán boldogak.

  Gyerek-szemek, édes utódjai
  Sokat látott, fájó, vén szemeinknek,
  Óh, vajjon mit intnek,
  Mit intnek a jövendő lusztrumok:
  Érdemes volt lelkünket ontani?

  Szemetekben rejtőzik a titok:
  Mi lesz a Tisza-Duna táján majdan,
  Ha mi könnyes jajban,
  Jajban és könnyben hunytuk le szemünk
  S a Föld megindul s háborogni fog.

  Rejtő, titkos, mai gyerek-szemek,
  Emlékeztek majd szem-apáitokra?
  Égjetek majd lobogva
  S lobogjatok százszor több kinban is:
  Csókunk, átkunk s harcunk ég bennetek.


ÜZENET EGYKORI ISKOLÁMBA

  Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
  Most gyertek szabad mellü örömök
  S pusztuljatok bilincses iskolák.

  De elcsitult a jókedv-förgeteg
  S helyére ült a döbbent némaság:
  Köröttünk már az Élet csörtetett.

  Óh ifjui, szent megjózanodás,
  Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
  Emléketek ma is milyen csodás.

  Hős harc az Élet és megélni szép,
  Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
  Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

  Ha élet zengi be az iskolát,
  Az élet is derűs iskola lesz.
  S szent frigyüket igy folytatják tovább.

  Én iskolám, köszönöm most neked,
  Hogy az eljött élet-csaták között
  Volt mindig hozzám víg üzeneted.

  Tápláltad tovább bennem az erőt,
  Szeretni az embert és küzdeni
  S hűn állni meg Isten s ember előtt.

  Június van s nagyon magam vagyok
  S kisértenek élt éltem árnyai
  S az elbocsátó iskola-padok.

  S én, vén diák, szivem fölemelem
  S így üdvözlöm a mindig újakat:
  Föl, föl fiúk, csak semmi félelem.

  Bár zord a harc, megérzi a világ,
  Ha az ember az marad, ami volt:
  Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.


GYÜLÖLET ÉS HARC

Ének karácsony ünnepén.

    Ma a bilincses millióknak
  Éhnyavalyás, kínos élete gyászol
  S újra megátkoz téged,
  Csalárd legenda, bethlehemi jászol,
  Hazug fölkentség, ál szeretet.

    Ma sem hiszünk a pásztoroknak,
  Sem a prémbundás víg örvendezőknek,
  Sem a vezér-csillagnak,
  Csupán mi saját, szomorú erőnknek,
  Mely megfeszíttetett igazán.

    Ma a sírokat bontogatjuk
  S minden léptünknél átok-sírok nyílnak,
  Melyekbe, hajh, becsalta
  Hazug fénnyel a betlehemi csillag
  A Szeretet hiszékenyeit.

    Ma hóhéraink Jézusához
  Hallelujázni nem vihetnek minket,
  Megmutatjuk egymásnak
  Gyülölet-szító, nehéz sebeinket
  S bosszúra hívjuk a szíveink.

    Ma bús fejünk álomra hajtván,
  Enyhet álmodunk: piros bosszú népe
  Kél iszonyú rajban
  S lép a Krisztus-hydra ezer fejére,
  Megfizetni vad századokért.

    Ma is Gyülöletet ünneplünk,
  Miként tegnap, holnap és ujra-ujra,
  Gyülöletet és harcot,
  Míg uj Karácsony jelét ki nem gyujtja
  Az egész Földön a mi szivünk.



ŐSZI PIROS VIRÁGOK

_Mylittának, a legpogányabb nőnek és istennőnek s annak a Mylittának,
aki éppen a legszeretőbb és legszerettetőbb._


TÜZES TRÓNOD KÖRÜL

  Ne parancsold, hogy egy széthullott,
  Levirradt és múlt lángú Élet
  Emlékeit gyújtsam elébed.

  Kegyelmezz meg a holt tüzeknek,
  Csókoknak, kik ajkakat fogtak
  S vágyaknak, akik ellobogtak.

  Vedd trónodat ez üszkös-ékes,
  Királyi-bús csillag-romokra,
  Tüzet-szórón és mosolyogva.

  Építs föl, hogy halomra gyujthass
  Új száz vágyat, várost és éket,
  Száz, új gyulandó üdvösséget.

  Hogy az új Vénusz mindent befödjön
  S tüzes trónod körül ne lássák
  Csak a te órád pusztítását.


NEM HAGYOM ABBAN

  Tündér-Ilonám, most választott álmom,
  Be sokféle vagy aranyalma-fámon
  S be másképpen fáj minden ébredésem
  És mégsem és mégsem,
  Alvó királyfi nem leszek én mégsem,
  Nem hagyom abban utánad-menésem.

  Megyek elébed és megyek utánad,
  Vágy köt lábamhoz óriás falábat
  S mérföldekkel érlek el újra-újra
  És tán összebujva
  Egyszer leszünk csak éhesen fakulva
  Álmok és aranyalma-fa múlva.

  Tündér-Ilonám, már mennek a mentek
  S az álmaink egyre szentetlenebbek,
  Talán beérlek hajnali időre,
  Hiszen olyan pőre
  A Szerelem s a jelszava: előre.
  S az aranyalma pókhálóval szőve.

  És most csináljuk a csodált csodákat:
  Utánad viszem aranyalma-fámat
  S utánad viszem minden ébredésem
  És mégsem és mégsem,
  Alvó királyfi nem leszek én mégsem:
  Nem hagyom abban utánad-menésem.


IFJU SIRÁLYI KEDVEK

  Kisértnek az ifju sirályi kedvek,
  Mióta hallom: Tenger ver riadót
  Nyár nyugtalan, boldog alkonyatain
  Szomjas, szenderek-ülte szivednek.

  Tenger ha megmarad vajjon-e jónak?
  Nagyon szerette néhány nyár idején
  Szivemet, aki nagy fényben, pazaron
  Libegett, mint biboros doge-csónak.

  Szereted-e a csillagok ha hullnak?
  Járj ott a partokon multakra-lesőn:
  Nagyon elevenek voltak valaha
  A csillagok ott, a csókok és a multak.

  S kódor, követő lelkemet majd intsd be,
  Mikor tengert nézel az ablakodon,
  A szerelmetes, a csillag-hullató
  Régi, áldott tömlöcbe és bilincsbe.

  Ifju sirályi kedvek babonáznak,
  Óh, Tenger, óh, multak, óh, Kedves, te ott,
  Óh, drága s örökös Venézia, én,
  Óh, veszthetetlen vér-hona a násznak.


MOST KÖVETELLEK MAGAMNAK

    Ereimben boldog tüzek szaladnak,
  Harsány szívvel követellek magamnak,
  Mint régen-régen:
  Az egy-igaz Fiatalság nevében.

  Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
  Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet
  S már nem rivallnak
  Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

  Kedved ha másult, már hiába másult,
  Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt
  Vérbe-vesződve,
  Sorsához nőve és sorsába nőve.

  Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság
  S a valóság mindig a legfőbb jóság,
  Se bűn, se szégyen:
  Az egy-igaz Fiatalság nevében.


ÉS MÉGIS KIKIÁLTOM

  Ha maradt volna nagy akaratom,
  Megint verses sorokba törném össze,
  Hogy lépjen ki hökkentőn a szívemből
  Utolsó, szép titkom is szabadon.

  Szűk lelkű Élet, kibe beleférnem
  Alázatos meghajlással se tudtam,
  Hajolj reám, csóváld meg csúf fejed
  S hallgasd meg én szépséges szív-verésem.

  Vers-leső kandik, szokottság családja,
  Száz volt asszonyra hiába gondoltok:
  Most jött elém csak az egyetlenegy
  S ez az egy a más, ez az egy a drága.

  Csöndes Asszony, kit fázó, puha lépted
  Én avaromba rejtően bezavart,
  Ki vén lelkemen keresztül-méláztál,
  Most fényt zúdít rád titok-rontó vétek.

  Grác mellől, melyben Pázmány tanított
  S hova most magyar, eretnek poétát
  Gyógyulni küldött féltő szeretet,
  Szállj, tarthatatlan, szerelmi titok.

  Óh, el kellene most harapnom nyelvem
  S ceruza-tartó ujjamat letörnöm,
  De, jaj, nekem valló Sors adatott
  S ime, nyilnod kell legszebb földi börtön.

  Dagadt szívem, te szegény meggyülemlett,
  Tüzelő, forró, meghurcolt, igás,
  Hintsd szét minden fényességét magadból
  Az üdvös és szerelmes feszületnek.

  A csak-egy Asszonyt a szívemben hordom,
  Ki minden volt verset, asszonyt legyőzött,
  Óh, én köteles versbe-életem,
  Óh, én boldog-bús, kikiáltó sorsom.

  De zuhogj reám némber-hahota,
  Szalass el sorsom, szabadúlj el vágyam
  S ha ölve aláz is a mindent-vallás,
  Valld be: szebb titkod nem volt még soha.


FELESELÉS EGY ASSZONY-VERSSEL

          »Sudár fa állott, óriási,
          Tavasz delén a napsütésben…«
  Nézd, virágzom, nézd, hogy süt a Nap,
  Virágaimmal érted késtem.

          »Szeszély-asszony hanyag keze, szél
          Belekapott kopott galyba, virágba…«
  Királynét várt s csak most érkeztél,
  Ez a fa az erdők királya.

          »Volt két virág más másik ágról,
          De egy volt szirmuk s kelyhük színe…«
  Van egy víg, rózsás csók-ravatal
  S két élő-vágyó kiterítve.

          »Két fáradt virág más-más ágról,
          Pihegve egymás mellé hulltak…«
  Most kezdődik csak a történet,
  Királynőm, felejtsük a Multat.

          »Tudták jól, hogy röpül az Idő
          S övék csupán egy pillanatja…«
  Mienk a Nap és mi megállást
  Parancsolunk a nyári Napra.

          »És szomorúság volt a nászuk,
          Tiszta, édes, bánattal telve…«
  Ez lesz a világ legbékültebb
  És legfejedelmibb szerelme.


HA VÉRHARMAT KELL

  Vonogatod egy kicsit csoda-vállad,
  Oly büszke és oly renyhe vállaid,
  Hogy nem igértél
  S nem igértél, hogy igéretet várjak?

  S igéretek régi, bénult betegje,
  Igéretet, melyet meg se kapott,
  Én, beváltatlan,
  Hányhatok-e fátylas, csaló szemedre?

  Kivánhatom-e meddő elszánásod
  S mit adhatsz fázón és kedvetlenül
  S amit két karral
  Kinálgatnak meguntatóan mások?

  Nem hallod-e, amikor minden hallgat,
  Hogy bűnösen égháborúskodik
  Csöndedt éltemben
  Szerelmes, szép, vitézkedő hatalmad?

  Aláztatásom kell tán valakidnek
  S én zsúfolt vérem jó harmat talán?

  Virágzástokhoz
  Akkor e bolond vérharmatot vidd meg.


AKARLAK, HÁT HAZUDJUNK

  Adás, igéret, tilalom,
  Parancsolat avagy alázat,
  Ki leszel, mikor ujra látlak?
  Színed elé hadd készülhessek.

  Ez volt asszonyos életem,
  Harapós szájjal igaz útban
  Utálatot is így hazudtam,
  Ha így kinálták a szerelmet.

  Hát sorsom a komédia:
  Mért kérdjem, hogy neked is mért kell?
  Bemázolom arcomat vérrel
  Vagy krétaporral, mint kivánod.

  Fölöttünk csak úgy kél, bukik
  A Nap s a napok is úgy mulnak,
  Szívek bénulnak s megujulnak
  S csak mi nem látjuk egymás arcát.

  Csak finita commédia
  Akarsz te is majd a szemembe
  Nézni ájultan és meredve?
  Jól van: akarlak, hát hazudjunk.


ÚJ TAVASZ EZ

Kis Senkimnek küldöm.

  Az Ősz, melybe ellátogattál
  Kiváncsian és vágytalanul,
  Késő s még sem a régi kopár Ősz,
  Melyre már csak a Tél hava hull;
  Új Tavasz és új ígéret ez.

  Bizd rá hittel fehér hóságod,
  Add hozzá lángját drága melegednek
  S aztán tekints szét: az őszi kopár fák
  Virágosan megelevenednek
  S szivemen nyilsz, Te, szép, nagy virág.

  Harsonázik a Tavasz bennünk
  S ha simulásoddal akarod,
  Az őszi felhők fölébe emelnek
  A megujhodt és boldog karok,
  Karjaim, kik ölelve tartnak.

  Oly kicsi vagy s oly nagy vagy bennem,
  Zok-szó minden, ami utánad késztet,
  Jajong, biztat, űz és futtat utánad:
  Ma Te vagy az életem és az Élet:
  Óh, új Tavasz, be nagyon téli vagy.


HAJNALLAL A HAJNALNAK

  A Hajnal, aki szeretőm volt
  S egyetlen, akit el nem én hagytam,
  Tegnap megállott cicomáson
  Én miattam.
  Ideges vállain a felhők
  Patyolatai remegtek.
  Így néznek vissza a volt szeretők,
  Akik már nem szeretnek.
  Ébredt a város, nyíló ablakok
  Tátogtak, mint friss éhű szájak
  S valahova gondoltam búsan,
  Hol a Hajnalra várnak.
  Óh, volt szeretőm, ha rózsás lábad
  A svájci hegyeket tapossa,
  Legyél bűnbánó asszony egy kicsit,
  Szerelmi posta.
  Az a másik is el akar hagyni,
  Az a másik is Hajnal-asszony,
  Mondd, hogy szabadítson meg a gonosztól,
  Nem is szeretett még, el ne hagyjon.


ŐSZI, PIROS VIRÁGOK

Lesznai Anna asszony, aki olyan jóságos, drága barátom, szeretni fogja
talán ezt a verset s megvédi bántói ellen.

  Az Ősz piros virágait
  Ismeritek, kis lyányok, akik jöttök
  S félős, nevető vágyakkal köszöntök.

  Az Ősz piros virágait,
  Pirosaknak a leg-legpirosabbját
  Mosti napjaim és nótáim adják.

  Az Ősz piros virágait
  Küldöm hozzátok ingyen vagy cserébe,
  Hogy kegyetlen, kis kezetek letépje.

  Az Ősz piros virágait,
  Óh, drága, véres élve-virágok:
  Így temetkeznek a büszke királyok.


KIS KÉK DEREGLYE

  Kicsim, holnap már elméssz s itt marad
  A Halálból egy oly kicsiny darab,
  Amennyi voltál nékem:
  Cirogató, édes asszonyfiók
  S csókoló ellenségem.

  Kis, kék dereglyém, várnak a vizek.
  Csókokat adtál s nem tudtad, kinek
  Adod majd igaz párját.
  Vasút-kocsidban megigazítom
  Siratón, hajh, a párnád.

  Suta és tarka emberek között
  Be jó volt itt a te kék köntösöd,
  Kis, fitos, kék dereglye,
  Majd a nagy-nagy örvényes vizeken
  Jussak tán az eszedbe.

  Most multam falják éhes, bús habok
  S jelenemet eljövő pillanatok.
  Megcsókolom kis orcád,
  Hogy új csókok s új pírok azután
  Irigyen bitorolják.

  Jaj, csak kis szerelem az, ami öl,
  Készülj, kicsim, a gőzös már fütyöl
  S haldoklik szívünk kedve:
  Csókos és boldog álmokat vigyél,
  Édes, kis kék dereglye.


AKI MAGÁNAK ÉL

  Úgy suttogok mostan az éjnek,
  Mely sorsodat és sorsom rejti,
  Mint egy bibliai
  Ének,
  Kit Dávid király talán énekelt.

  Úgy imádlak kis Senkim, Semmim,
  Mintahogyan ez régen már volt,
  Mert aki régi
  Élet,
  Sok régi éjben élt s világolt.

  Megyünk most már koldusok útján
  Kevés vigasztaló ötlik elébünk,
  De egymásnak és csak magunknak,
  Furcsán és csak magunknak élünk
  S olyan jó, ha ki csak magának él.


BE SZÉPRE-NŐTTÉL BENNEM

  Be nagyra-nőttél,
  Be szépre-nőttél bennem,
  Én kidacolt, drága szerelmem.

  Elfojtanálak,
  Ha enyhe volna multam,
  De bűnöztem, de nem tanultam.

  Sorsom fokára
  Szerelmes ibisz-pelyhek
  Most már fészket-kérőn cipelnek.

  Be jó dacolni,
  Be jó a cifra bánat,
  Be jó bolondulni utánad.


ELTEMETEM SZEMEM LÁTOTTJAIT

  Hajh, volna még olyan sok látnivalóm
  Uccán, arcokon és csillagos Égen,
  De eltemetem szemem látottjait
  Boglyas hajadnak rózsás erdőjében.

  Ugy buvok el élet-lopó szememmel,
  Mint remete-hősei Máriának,
  Pedig várják még a nézésemet.
  Multak, jelenek és jövendők várnak.

  Óh, szemeimnek rejtő lefogója,
  Óh, rózsás erdő, hajadnak erdője,
  Illatos moszat, óh, kis senki, semmi,
  Óh, életemnek kis hunyósdi nője.

  Be jó hajadba világokat zárni,
  Tekintetimet, kiket lesve-lesnek,
  Be jó temetni vélt örömöket
  S lesz-örömöket, kík tán nem is lesznek.


NAGYON KÖZELBE KERÜLTÜNK

  Kezdetben tán nem is hevültünk
  S mégis:
  Szép, ócska, vágykódó, jó szívek
  Be nagyon közelbe kerültünk.

  Szánón simulunk, hogyha fázunk
  S mégis,
  Ha nem is adott még sok derüt,
  Áldott a mi találkozásunk.

  Első titkunk fű rég benőtte
  S mégis
  Minden titkoknál bátrabbakat
  Küld nekünk a titkok mezője.

  Soká lesz a célságból cél már
  S mégis
  Néha úgy hajtom le a fejem,
  Mint boldog, győztes bajnok a célnál.


MEGKÖSZÖNÖM, HOGY VAGY

  Ime, megköszönöm neked, hogy vagy,
  Hogy hallottál valaha rólam
  S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem:
  Jól van.

  Ime, menekülni vágynék tőled,
  Csak evezőm nincs készen a hajóban
  És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni:
  Jól van.


KESERŰ IMÁDSÁGOK MYLITTÁHOZ

I. PROLÓGUS

  A dolgaim tán megmaradnak,
  S én is megmaradok magamnak,
  Mindig így jártam,
  De meghalok avagy öregszem,
  Mindenképpen vallom e vesztem:
  Ez tán igaz
  És valósággal így csináltam.

II. ÓH, PESTI UCCÁK

  Óh, Pest, óh ismert,
  Csunya, heves, szomorú vackok,
  Óh uccák, uccák,
  Be szépek és be újak vagytok.

  Be megragyogtok
  Az ő napos, nagy, mély szemében
  S de elgyászultok,
  Ha kifelejt belőlük éppen.

  Ha letörlődik
  Arcából, ami lelketek mondja
  S ha bárgyú szívvel
  Vagyok bolondított bolondja.

  Kis mulatságok,
  Óh, hirtelen be csúfra nőttök,
  Ha elmarad tán
  Egyetlen és időn-jött nőtök.

  Be szépek vagytok,
  Egykor gyülölt, rút, pesti uccák:
  Lábaim hogyha
  Ő finom, rossz útjait futják.

III. FÖLEMELEM A SZÍVEMET

  És fölemelem
  Szívemet, ezt a sötét bolygót,
  Mert ismét a Határtalanság
  Világai fényeskednek nekem.

  Szerelmi csodák
  Legendái húllnak az Égről,
  Hitek táltosai röpítenek
  A Nap magas atyjánál is tovább.

  Ami Szép, Gyerek,
  Isten és Jó csak bennem élt már,
  Ami gügyögős vágy és álom,
  Ma mind szentült véremben bizsereg,

  Már-már hamvadók:
  Dölyföm, szemem, álmom tüzelnek,
  Mert eljött ős Mylitta lyánya,
  Mylitta ő is: a siratta Csók.

  Úgy csapdos velem
  A nagy Madár isteni szárnya
  S úgy visz világokon keresztűl
  A részeg, ifjú, hazárd Szerelem.

IV. BŰN, HA KIBURKOLLAK

  Tudom, hogy bűn, ha kiburkollak,
  (Magamnak bűn),
  De cserepzett, fájó ajkam szeretné,
  Ha szép estjén a cinkos Holdnak
  Befuthatná áhított tested –:
  Szeretlek.

  Jaj, neked, ha kiváncsiság űz,
  Ha csak vágyaimat akarnád
  Kigyujtani
  S azután a szőkék és a barnák
  Könnyű hadához űznél,
  Ahova űznek
  Mindenkit, kik olcsón örülnek
  S ahova bátor, szíves akarók is
  Juthatnak.
  (Ha így járnék, olcsó Arany-féle rímek
  Avagy Lédai zsolozsmák
  Majd erről is tudatnak.)

  De drága vagy s tán nekem drága
  S tán nekem csak:
  Nézz olykor a világra,
  Hiszen olyan nézők a szemeid
  Néha
  S hiszen olyan ismerős tarjak
  Ezek, amiket most mutatok.
  De ha akarod, ezerszer
  Mondom ki még
  S hallgass meg ezeregyedikszer:
  Akarlak.

V. NE FÁJASSUK EGYMÁST

  Fájdalmat kinálsz és fájdalmat szánok,
  Így mulnának el az ifjú talányok,
  Ha nagy titkukat meg nem védem én,
  De az enyém a kínok adománya
  S a kínzatások kincse is az enyém.

  Fájatni egymást: darabokba törne
  S kár volna egymást megkapni gyötörve,
  Oly szép az Élet s olyan kicsiség.
  Vércsékként bűn vón egymás szívét vájni,
  Szivét egymásnak s ki nem hevert szívét.
  De itt vagyok s konok bünösként védem
  Az üdvöket és az én üdvösségem
  S az ifjú, őrült, szép talányokat:
  Ölem s öled játszhat kacér játékot,
  De dől, nem kinoz, él és nem válogat.

VI. EPILÓGUS

  Úgy gondolom vagy csak úgy vélem,
  Sokan pörbe-szállnának vélem,
  Ha életem csak préda volna.
  De bár életem zudul versbe,
  Ez életnek a fejedelme
  Én vagyok.
  S én vagyok dolgaim legszebb dolga
  S kinek e verses meredék-Élet
  És életes vers idegen,
  Ne lépjen utánam a pokolba.


ŐSZÜLŐ ERDŐK RETTEGÉSE

  Őszülő erdők rettegése,
  Gyásza van a szívemben, Mylitta,
  És szépsége és elszántsága,
  Legdúsabb színeit most virítja,
  A Szerelem, az igazi,
  Oly szomszédos a komor Halállal.

  Nyarat lelkem már nem is fájlal,
  Száz színű, pazar, szomorú kedve
  Szórja sugarát kifogytáig
  Őszt-borongató, szőke fejedre,
  A te macskás, ifjú fejed
  Lelkemből vert új koronájára.

  Az Ősz nap-órája megállva
  Figyeli szánk gyáva közeledtét,
  Néha a köd hó-szagot érzet,
  Ágyaink színes avarra vetvék
  S őszi erdőkből kidalol
  Szerelmünk gyász-hitű rettegése.


A LEGFŐBB VÁRTA

  Délnek röpülve vándorló madárnak
  Tenger-sziklája, lihegő röpke vas-ágy.

  Meggyező gyermekek eggyének őrzött,
  Szép, maradt meggye, veszekséges irigyes.

  Pehely, amelyet oly örömmel hordoz
  Muló fészkébe kicsi királyka-madár.

  Mosoly, amelyet már csak lemosolygunk
  Szánón, szivesen a mások ajkairól.

  Doktorunknak be nem vallott betegség,
  Szép szemeinket véresítő vizió.

  Rejtett kitalálásuk a zseniknek,
  Kórházi ággyal fizetendő gondolat.

  Gyermekem, aki nem tőlem vagy nemzett,
  S gyermekem mégis és én a tied talán.

  Óh asszony, őrség, tűz-jeles vén halmon,
  Ki az ellennek áruló szót gyujtogatsz.

  Haszontalan s bolondságnak utolsó,
  De legfőbb várta mégis az én szívemen.


BECÉZŐ, SIMOGATÓ KEZED

Andrea asszonynak küldöm.

  Simogass csak, olyan jó a kezed,
  Megint búcsuzom, megint elveszett
  A gőgös Ady minden dacos gőgje.

  Életemen fél-versek szemfedője,
  Hazug csókok emléke ajkamon.

  Simogass csak, olyan jó a kezed,
  Úgy bánom már sok ölő, makacs harcom,
  Simogasd meg ráncos vén gyermek-arcom.

  Feddj meg búsan, hogy én rossz, elveszett
  Szegény ördög csak későn találtam meg
  Te becéző, simogató kezed.

  Mikor talán már minden elveszett,
  Sok jóságomból nem maradt meg semmi
  És nem tudom már magamat szeretni.

  De itt van és olyan jó a kezed.


_Életbérem sírva panaszlom_

  _Életbérem sírva panaszlom,_
  _Be csufolós, kicsi:_
  _Kétes dicsőség, kétes asszony,_
  _Nagy harcok helyett aggos várás,_
  _Akarat helyett tétovázás_
  _S morzsái a dukált aranynak._

  _Pedig most kellene lobognom,_
  _Úgy szalad az időm,_
  _Szabadult vágyak, finom otthon,_
  _Utak, csókok most kellenének,_
  _Kevés vers és nagyon sok élet_
  _Káros multamat engesztelni._

  _Nem maradok ez élet-bérnél_
  _Sovány és megaláz:_
  _Mylitta, ha tán visszatérnél_
  _Kegyesen a kegytelenségre,_
  _Talán nem volna soha vége_
  _Annak, amit nagy-gyáván kezdtünk._

  _De fogjon meg akármi rontás,_
  _Csak életes legyen,_
  _S ne jöjjön a magamba-omlás,_
  _De életem a vágy megűzze:_
  _Fut az időm és én a tűzbe_
  _Vágyom, ki éltetett, hivott, ki megcsalt._



TARTALOM

  Ki látott engem?  7

A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA

  Megint nagy vizekre  11
  A perc-emberkék után  12
  Megint sokan néznek  13
  Föl, föl, uram  15
  Vágyni hogy szeretnék  16
  Hunn, új legenda  17
  Erdőben, esős délutánon  19
  Az egyedüliség vigasza  21
  Az én ingoványom  22
  »A XXX-ik századból«  23
  A kényszerűség fája  24
  Nem szánatom magam  26
  Az áradások után  27
  Én fáradtam el  28
  Tavasz van úrfi  29
  A bölcseség áldozása  31
  Akik helyén éltem  32
  Most már megállhatok  34
  Utólszor még Párisba  35
  Az utolsó sereg  37

SÍPJA RÉGI BABONÁNAK

  Két kuruc beszélget  41
  Ülj törvényt, Werbőczi  44
  Beteg századokért lakolva  46
  Az halottas ünnep  47
  Nagy lopások bűne  48
  Sípja régi babonának  49
  Az undor óráiban  50
  Hát ezért bolondultunk?  51
  Utálatos, szerelmes nációm  53
  Nem nagy dolog  55
  Örökkön így volt  57
  Üzenet amerikai véreimhöz  58
  A régi csapszékben  59
  A Tél asztalánál  60
  A Hóseás átka  61
  Szerencsés esztendőt kivánok  63
  Az Idő rostájában  64

AZ ELVESZETT CSALÁDOK

  Az árvaság kertjeiben  67
  A gyermekség elégiája  68
  Hal helyett kígyót  70
  Mondjam el szóban?  72
  Kis női csukák  73
  Az elveszett családok  74
  Könyörgő májusi levél  75
  A cigány vonójával  77
  Nő van mellettem  79
  Öregszünk, öregszünk, öregszünk  80
  Oh, furcsa élet  81
  Játék, játék, játék  82
  Egy stájer dombon  84
  A hosszú hársfa-sor  85
  Élet helyett órák  86

VÉRES PANORÁMÁK TAVASZÁN

  Minden rém riogat  91
  Az izgága Jézusok  93
  Vendégség Bottyán vezérnél  95
  Kétféle velszi bárdok  97
  Arat a magyar  98
  Véres panorámák tavaszán  99
  A hőkölés népe  101
  Válasz bajnoki hivásokra  103
  Csillagos vén-csatalovak  104
  Kín és dac  106
  Lesz más lakodalom  108
  Ad az isten  109
  Elveszett hit: elveszítlek  110
  A szemeink utódjai  111
  Üzenet egykori iskolámba  113
  Gyülölet és harc  115

ŐSZI PIROS VIRÁGOK

  Tüzes trónod körül  119
  Nem hagyom abban  120
  Ifjú sirályi kedvek  121
  Most követellek magamnak  122
  És mégis kikiáltom  123
  Feleselés egy asszony-verssel  125
  Ha vérharmat kell  126
  Akarlak, hát hazudjunk  127
  Új tavasz ez  128
  Hajnallal a hajnalnak  129
  Őszi, piros virágok  130
  Kis kék dereglye  131
  Aki magának él  132
  Be szépre-nőttél bennem  133
  Eltemetem szemem látottjait  134
  Nagyon közelbe kerültünk  135
  Megköszönöm, hogy vagy  136
  Keserű imádságok Mylittához:
  I.  Prológus  137
  II.  Óh pesti uccák  137
  III.  Fölemelem a szívemet  138
  IV.  Bűn, ha kiburkollak  139
  V.  Ne fájassuk egymást  140
  VI.  Epilógus  140
  Őszülő erdők rettegése  141
  A legfőbb várta  142
  Becéző, simogató kezed  143
  Életbérem sírva panaszlom  144




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Ki látott engem? - Versek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.