Title: Balázs Sándor beszélyei (1. kötet)
Author: Balázs, Sándor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Balázs Sándor beszélyei (1. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***

BALÁZS SÁNDOR

BESZÉLYEI.

I. KÖTET.

PEST, 1855.

KIADJA MÜLLER GYULA.

MÜLLER EMIL könyvnyomdája. 1855. Pest, Servitatér 1. sz.

DEGRÉ ALAJOS

ÉS

LISZNYAY KÁLMÁN

BARÁTJAINAK

a szerző.



ÉJ ÉS KORÁNY.


I.

Midőn Bálint levelével kezemben, K.....-falván, tekintetes Vidor Pál ur
házába léptem, a szobában, hová az egészséges kinézésü szobaleány
utasitott, a háziurat kedves neje társaságában lelém.

Bálint barátom oly sokszor s oly körülményesen leirta őket előttem, hogy
első perczre régi ismerősökkint tüntek lelkem elé.

Bemutatásom rövid volt.

Elmondám hogy utazó vagyok, s hogy csak Bálint barátom sürgetős kérése
birt rá, hogy letérve az egyenes útról, e másfél órai kerülést tegyem,
tiszteletét s levelét átadni e lak urának.

Fogadtatásom oly szives volt, minőről Bálint biztositott, s nehány percz
múlva szivélyes házigazdám saját termesztményének bodor füstje mellett
élvezők a k.....i hegy kedvre gyujtó nedvét.

Háziasszonyomat rendkivül bántá, hogy már ebéd után vagyok, s csak azon
nyilatkozatom békité ki némileg, hogy ez ebéd épen nem volt oly fényes
és gazdag, hogy egy kora és könnyüded ozsonnát fölöslegessé tenne.

A lak ura, melyben a vendégszeretetet lehető előzékenységgel éreztették
velem, gazdag múlttal birt. Kora fiatalságában neve messze földön hires
volt kalandjairól, s igy a társalgás csakhamar oly vidám s fesztelenné
lőn, hogy az ozsonna elkészülésére szükséges idő a szó betü szerinti
értelmében észrevétlenül suhant el szemeim előtt.

Oly sok érdekkel s annyi változatossággal tudta szőni a társalgás
fonalát, s az épen oly csinos mint kedves háziasszony beleszólásai oly
izletesen megfűszerezék azt, hogy épen nem volt okom e pár órai kitérést
sajnálni.

Magyar gazdasszonyaink előtt, mi az étkezést illeti, e kifejezés
könnyűded szörnyű határozatlan értelemmel bir, és ugy látszik elveszté
egész jelentőségét. Az ozsonna mit az ebédlőben lelék, legkisebb
nagyitással is szólva: városi ebédnek bátran beillett volna.

Az ujonnan szított tüznél készitett paprikás csibén és magyar
gazdasszonyaink egyik remekén: a töpörtyüs haluskán kivül volt ott
minden, mi csak jól szerelt falusi étkamrában föllelhető, sőt oly dolgok
által is lepettem meg, melyeket a fővárostól ily távol eső vidéken,
megvallom, nem hittem élvezhetni.

A dús teritékü asztal azonban jobb sorsra, illetőleg jobb étvágyra volt
volna érdemes, mint minő az enyém volt, ki a legjobb szándék mellett sem
birtam háziasszonyom megelégedését megnyerni, ki kinálgatásaival és
étkei mentegetéseivel csak akkor szünt meg, midőn harmadszor adám
tudtára, hogy teljesen és tökéletesen képtelen vagyok többet enni.

Házigazdám tetszésére jobban érdemesitém magamat; a mindig tele pohárra
nem vártam kétszeres kinálást, sőt többször önkénytesen is ajkaimhoz
emelém kifogyhatlannak tetsző tartalmát.

Végre eszembe jutott, hogy bármily jól találom is magamat e kedves
körben, utam sietős, s bucsúzni kezdék.

Itt már azonban mind az úr, mind a nő részéről igen heves
ellenszegülésre találtam.

Az úr alapos okokkal igyekezett meggyőzni, hogy e nyomorult pár óra nem
érdemli meg, hogy megnyeréseért baráti házát ily korán elhagyva, az éjt
valamely kényelmetlen fogadóban töltsem.

A nő kereken kimondá, hogy semmi szín és ürügy alatt nem fog
elbocsátani.

Mentegetőztem, szabadkoztam. Fölemlitém sürgetős dolgaimat, sőt kevés
nagyitással hátramaradásról is tettem emlitést.

Azonban eredmény nélkül.

Kik ismerik a magyar házigazdák és asszonyok ügyességét és rábeszélő
tehetségét a vendégmarasztás körül, tudhatják hogy bizony nem könnyü
dolog ellenökben pört nyerni.

Hasztalan volt minden kifogásom. Felhozott okaimat megczáfolták,
határozatom szilárdságát megtörték, s végre engedni valék kénytelen.

Maradtam tehát; de csak azon világos kikötéssel, hogy a kelő nappal
indulhassak.

Megszünvén a küzdelem, házigazdám azon kezdett tünődni, mivel töltsük el
legkellemesebben az időt, nehogy – mint mondá – unalmas emlékkel váljak
meg házától.

Végre határozott, s inditványára lőszert vetve hátunkra, pár vizsla
kiséretében sétára indulánk a helységet félkör alakban övező ritkás
berekbe.

A nap már jó messzire lehaladt, midőn mindegyikünk egy nyullal
vadásztáskája oldalán, haza érkezénk.

Midőn öltözeteinket kissé rendbe hozva a terembe léptünk, a háziasszonyt
egy kis, de vidor társaság közepett találók.

A ház asszonya előzékenyen elémbe jött, s miután azon kegyben
részesitett, hogy kezét megszorithatám, ily renddel mutatá be a
jelenvoltakat:

– Kátai Pál úr, helységünk tiszteletese.

– Tekintetes Zsoltai Kálmán úr, a szomszéd helységből.

– Klára nővérem, kit csak imént kisért haza a tiszteletes úr, házától,
hol leányát, barátnéját volt látogatni.

Háromszor hajoltam meg, és háromszor nyilvánitám örömemet e szerencse
fölött.

Falun az étkezés fő mulatság.

Megjöttünk után nem soká jelenték hogy teritve van, s én Zsoltai úr nem
épen nagy kedvére – legalább mint arczkifejezéséből kivehetém – a szép
Klárát karomon vezetém az ebédlőbe.

Asztal fölött derültség és vidámság uralkodott.

És ez ily társaság között nem is lehetett máskép.

A háziúr s asszony nem tűrhetének – mint mondani szokás – magok körül
komoly arczokat, s tiszteletes Kátai úr hatvan éve daczára oly derült,
oly egészséges kedéllyel birt, hogy bátran kiállhatná a versenyt mai –
már husz, huszonkét évvel csaknem életunt – fiatalainkkal.

Zsoltai úr és a szép Klára legkevésbbé vevének részt a társalgásban; de
pillantásaikkal, melyeket lopva vetének egymásra, valahányszor csak
szerét teheték, annál többet látszának egymásnak mondani. Ez csakhamar
magára voná figyelmemet, s tudtomra adá, miszerint Zsoltai úr és a szép
Klára… Na, de ha ők titkolni akarják, s amint viseletök mutatja ugy is
van, miért csinálnék én e körülményből nyilvánosságot?

Már javában folyt a vacsora. Másodszor, sőt harmadszor is talán cserélék
ki a férfiak üres palaczkjaikat, midőn a tiszteletes úr óráját voná ki
zsebéből, és egy arra vetett pillantás után olyszerü mozdulatot tőn,
mely biztos előjele gyanánt volt tekinthető a csakhamar bekövetkező
engedelemkérésnek a távozhatásra.

Ezt a tiszteletes úr arczáról rögtön leolvasám, de a gondos és mindent
figyelemmel kisérő háziasszony előtt sem maradt titok, ki mint látszék,
nagyon jól ismeré vendégét s azonnal eltalálta szándékát.

– Talán csak nem akar társaságot bontani tiszteletes úr?

– Bocsánatot kérek, de tennem kell. Az idő már későre jár, s nekem
holnap szónokolnom kell.

– Dejszen, abból ugyan misem lesz. Egy rövid órácskát még itt kell
mulatnia tiszteletes úrnak!

– Ugy van, ugy! – maraszták az asztal többi tagjai.

– Sajnálom hogy ellene kell mondanom, de nem tehetem. Kissé álmos
vagyok, a múlt éjjel későn aludtam el.

– Mindjárt marasztom én őt – sugá fülembe házigazdám. – Van az öregúrnak
egy kedves története, melyet mi már százszor is hallottunk tőle, de
melyet ő akár hányszor örömest elbeszél. Ezt fogom emliteni, s meglátja
ön, hogy feledni fogja mikép a múlt éjjel keveset aludt.

– Tiszteletes úr, mielőtt távoznék, nem lenne szives, kedves
vendégeinknek „Éj és korány?“ czimű történetét elbeszélni. Előttük még
tökéletesen ismeretlen, s ugy hiszem nem fogják érdektelennek találni.

– Igen, igen kérjük! – mondám én és Zsoltai úr, ki miként én, ugy
látszott, nem régi vendég a háznál.

Háziurunknak igaza volt, midőn azt mondá, hogy e történet emlitésére a
tiszteletes feledni fogja, hogy álmos. Arcza kigyulladt, s egész ifjui
tüzzel engedett a felhivásnak.

– Először azonban a czimre nézve ki kell jelentenem, miként a czim nem
enyém, hanem…

– Minő szerénység! és minő igazságszeretet! – kiálta fel tréfás
nevetéssel a vidámság magva, a kedves házinő. Jó jó, ne tartson tőle,
nem engedünk csorbát ejtetni szerénységén, s egész őszinteséggel
bevalljuk, miszerint a czim első felét én, a másikat meg férjem adá.

– Én csak az összekötő és vagyok, – mondá rejtélyes mosollyal az öregúr.

Csend lőn. Az öregúr engedelmet kért pipára gyújthatni; mi megtörténvén,
egy pohár bort ürített ki, s a következő történetet beszélte el.

Beszéde alatt az egész társaság néma figyelemmel csüngött szavain, csak
én és Zsoltai úr, kik előtt ez elbeszélés új volt, nem tartóztathatánk
néha vissza egyegy meglepetési felkiáltást; mi azonban a beszéd fonalát
legfölebb csak pillanatokra szakitá meg.

* * *

Koromsötét éj volt. Vastag, sürű fellegek vontak átláthatlan lepelt a
csillagok fénye elé.

Egy villám jótétemény lett volna, de az ég sötét és hangtalan. Csak a
hüvös őszi szél zúgott rémes hangon, mintha véres, hajmeresztő
eseményeket regélt volna íjesztgetésünkre.

Ily időben, ki szobában, barátságos kandallója előtt űlhet, hálát ad
istennek érette, s fölsohajt: Ah, de borzasztó lehet ily időben szabad
ég alatt lenni!

Ily időben, és ilyen éjszakán utaztam én ezelőtt tiz évvel Pestről
Miskolczra.

Utam sietős volt, s azért minden kellemetlenségei mellett, a gyorskocsin
vettem ülést.

Egy perczem sem volt vesztegetni való, azért rászántam magamat az éji
utazásra is, pedig semmitől sem borzadok inkább, mint az éji
kalandozásoktól.

A kocsin, rajtam kivül egyetlen utas volt. Egy vig kedélyü fiatal ember,
ki tréfás adomáival és élczeivel, meg kell vallanom, elég röviddé tette
az időt.

Igaz, hogy be sem hunyhattam elbeszélgetései miatt szemeimet, de
kárpótlásul felséges dohányával kinált meg, minőnél jobbat, kedvesebb
illatút, nem szítam teljes életemben.

Már a legutolsó állomásnál voltunk, hol kocsisunk lovakat változtatott,
mialatt mi pár üveg somlyait fogyasztánk el a fellármázott kocsmáros
duzzogó és dörmögő kegyéből.

E közben az ég még jobban elborúlt, s mire megindulánk, fekete, csaknem
átláthatlanná vált az éj, annyira, hogy csak kocsisunk biztató szavaira,
ki az utat tökéletesen ismerni állitá, nem tértünk vissza a még nem
messze hagyott vendéglőbe.

Én fölsohajték. Utitársam azonban fölkaczagott, s mennyre földre állitá,
miszerint ily időben leginkább szeret utazni, s hogy ennél alig van
előtte valami kellemesebb az életben.

És ismét elkezdte tréfás szavait, melyek a komor idő daczára csakhamar
vidám hangulatba hozának.

Kocsisunknak igaza volt midőn az utat jól ismerni állitá, mert világos
nappal sem lehetett volna gyorsabban és biztosabban haladni.

Mi ok sem látszott az aggodalomra.

Mintegy félórai utat tevénk utitársam folytonos elménczkedései mellett,
midőn káromkodás, és panaszos női hang üté meg füleinket, s észrevevők,
hogy kocsisunk megállitá lovait.

Egy percz, s mi mindketten a földön valánk.

Első pillanatra azt hittük: valamely lónak, vagy kocsinknak van baja,
csakhamar meggyőződtünk azonban, hogy saját tüzhelyünk rendén van, és
hogy egészen más körülmény kényszerité kocsisunkat megállapodni.

Alig pár lépésnyire előttünk utazókocsi feküdt feldőlve, melyet a
káromkodó kocsis, s a panaszos hangu úrhölgy siker nélkül erőködének
lábra állitani.

Nem vártuk hogy fölkérjenek, szó nélkül segitni kezdénk.

Erőnk elegendő volt: a kocsi percz múlva rendén állott.

Azonban recs! s a kocsi ismét egyik oldalára dőlt.

A kocsis újból kezdé káromkodásait, a nő panaszos szavait zokogás kezdé
megszaggatni.

A hátulsó kerék törve volt.

– Biz eltört e! – kiálta kocsisunk, miután meggyőződött enszemeivel.

– El az ördög… – dörmögé a kárvallott kocsis, pedig nagy baj lesz ám, ha
reggelre nem érünk Miskolczra!

– Istenem! mit tegyünk? – kérdé az úrhölgy.

– Bizony nincs itt mit tenni egyebet, mint hogy valahogy elvánszorgunk
egy falu- vagy csárdáig, – nem lehet már messze az istenadta! – s ott
aztán szépen meghálunk. Reggel majd megcsináltatjuk e veszett kereket, s
holnap délre Miskolczon leszünk.

– Istenem, istenem! de nekem holnap reggelre ott kell lennem!

– De ha nem lehet! – jegyzé meg a kocsis flegmatikus megnyugvással.

– Asszonyom! – szólt udvariasan utitársam, ki ez idő alatt
meglepetésemre elég komolyan viselte magát – ha önnek oly mulaszthatlan,
sietős ügye van, hogy teljességgel nem szenvedhet halasztást, jőjjön
velünk. E kocsin csak ketten vagyunk, és igy van üres hely. Reggelre
Miskolczon leszünk. Azalatt majd a kocsis ugy tesz miként mondá, s
holnap délre ő is ott leend.

– De uram…

– Ez bizony jó lesz! – kiálta a kocsis – fogadja el nagyságos asszony,
majd elbánok én a kocsival aztán valahogy.

– Annál is inkább, – mondá utitársam rábeszélőleg – mert e kocsi
gyorskocsi, és igy nincs mi zsenirozza nagyságodat.

– Lehetséges-e? Gyorskocsi?

– Az ám! – felele örömmel kocsisunk a váratlan borravaló reményében.

– Mily szerencse! igy hát elfogadom ajánlatát uram. Miska! itt van pénz,
igyekezzék hogy mentől hamarabb megjőjjön, s csak hajtson egyenesen
nénémhez.

Miska átvette a pénzt, új utitársnőnket udvarias utitársam a kocsiba
segité, s pár percz múlva épen oly biztosan, oly gyorsan haladánk,
mintha misem történt volna.

A fellegek még mindig rejtve tarták előttünk a hold és csillagok fényét,
pedig e pillanatban nagyobb szükségünk lett volna rá mint valaha. Uj
utitársnőnk külsejére mindketten kiváncsiak valánk. Azonban meg kellett
elégednünk a képzelődéssel, mert az éj sötéte pillanatról pillanatra
nemhogy halványabb, – hanem vastagabbá vált.

Nehány perczig szótlanul haladtunk, mit utitársnőnk arra használt föl,
hogy helyzetét a kényelmetlen ülésen lehetőleg tűrhetővé tegye.

Végre kedélyes utitársam töré meg a csendet.

– Még csak most látom, mennyi sajátságosság, mennyi kalandszerüség
rejlik ez eseményben. Nagyságos asszonyom, ön e véletlen malheuröcske
által, melynek – kéz alatt legyen mondva – én merő egoistikus elvekből
igen örvendek, egy regénynek, egy vig, vagy épen tragikus novellának
válik hősnőjévé. Lelkemre ez felséges! Ha, ha!

– Hogyan uram, ön neveti szerencsétlenségemet?

– Merő önzésből!… Mert ebben saját szerencsémet lelem fel… Minő kaland!…
De lám, lám, mily badar dolgokat beszélek össze vissza. Bocsánatért
esedezem, de én soha sem birom megtagadni egyéniségemet. Nekem elemem,
éltető szükségem a kalandszerűség, a rejtélyek… a titkok…

– E tulajdonságokat igen szépeknek találom ugyan, de nem látom által…

– Hogy miért mondom ezeket önnek nagyságos asszonyom? ki előtt
szerencsétlen vagyok ismeretlennek lenni. Épen azért teszem. Mert ez
irigy éj megfoszt azon szerencsétől hogy nagysád vonásait szemlélhessem,
s viszont magamat bemutathassam, meg akarom ismertetni egyéniségemet,
hogy igy legalább némileg ismerősökké válván, azon bátorságot vehessem
magamnak, hogy fölkérjem nagyságodat, sziveskedjék megengedni, hogy e
fertelmes éjszakát együtt átfecseghessük.

– Különös módja van önnek kérni, uram, mert midőn azt teszi, megtagadása
már lehetlen.

– Le vagyok kötelezve asszonyom. Tehát én…

– Uram…

– Bocsánat, nem magamon kezdem. Van itt a kocsiban egy harmadik személy
is, amint méltóztatik tudni. E harmadik korosabb és tiszteletreméltóbb
is nálamnál, azért rajta kezdem.

Megkisértettem értésére adni, hogy végtelenül lekötelezne ha
csekélységemet a játékból kihagyná, azonban sikertelenül. Szóhoz sem
engedett jutni.

– E harmadik – kezdé még fentebb hangon, mire én átlátva szavaim
sikertelenségét, bölcsen elhallgattam – kit oldalamnál, illetőleg
jobbomon van szerencsém érezni, tiszteletes Kátai Pál ....i lelkész.

– Örvendek – mondá a hölgy, nem igyekezvén visszafojtani nevetését.

– Örvendek – mondám én határozatlanul, ha vajjon nevessek-e vagy
boszankodjam.

– Most tehát, miután érdemes társamat már bemutatám, ugy hiszem:
áttérhetek csekélységemre. Én…

– De uram…

– Ej asszonyom, ön lesz oly kegyes és ki fog engem hallgatni.
Szerencsére a sötétség csak a látást, de a beszédet nem akadályozza.
Szerencsére mondom, mert ugyan mi az ördögöt csinálnánk itt három négy
óra hosszat vakon, némán mint a halak a vizben?! De a dologra:
Asszonyom, ki e pillanatban azon boldogságban részesül, hogy önnel
szemközt áll, illetőleg ül, egy huszonnégy éves csinos termetü fiatal
ember, két ezer pengő évi jövedelemmel, s e mellett tökéletesen
független mind családi, mind szivbeli értelmében.

– Uram, ön visszaél engedékenységemmel…

– Bocsánat, százszor bocsánat, de ha már benne vagyok, hadd végezzem be.
Igaz ugyan hogy ugy látszik, mintha visszaélnék engedékenységével, de ez
csak látszat. Én az éj sötétét használom csupán a dolgok elmondására,
miket nappal ön hihetőleg nem hallgatna ki ily körülményesen, mig most
azt elég jó megtenni. Hja az éj olyan mint az álarcz, sokkal szabadabban
és fesztelenebben érzi magát az ember alatta. De lám megint mennyire
eltértem. Tehát…

– Ha szabad kérnem. Miután már minden áron meg kell önnel ismerkednem,
sziveskedjék bemutatását lehetőleg röviddé tenni.

– Hogyan asszonyom, ön unalmasaknak találja szavaimat?

– Nem, csak fölöslegeseknek.

– Mi egyre megy. Hanem nem tesz semmit. Én nem azért beszélek, hogy
kellemesnek találjanak. Más, egészen más czélom van nekem ez által. Mit
azonban csak később fogok tudatni nagysáddal. Tehát termetem csinos. Nem
vagyok elbizott, de ezt az irigység is megadhatja. Lovaglok mint huszár.
Vivok mint egy franczia marquis XIV-ik Lajos korából, és pisztolyommal
lelövöm röptében a verebet. Ön nevet? nincs igaza, adandó alkalommal meg
fogom győzni szavaim igazsága felől. Modorom, mint láthatja nagyságod,
kevésbbé feszes mint…

– Nagyon is fesztelen!

– Amint vesszük. Nyilt, őszinte ficzkó vagyok, annyi bizonyos. Mi végre
arczomat illeti.

– Nos? miért hagyta félbe? ez a legérdekesebb.

– Le vagyok kötelezve. Mi tehát arczomat illeti, ha nyilt és őszinte
akarok maradni, meg kell vallanom, miszerint ezzel legkevésbbé van okom
büszkélkedni.

– Mily önmegtagadás!

– Csak őszinteség. Midőn azonban azt mondom, hogy arczommal legkevésbbé
van okom büszkélkedni, koránsem azt értem alatta, mintha az rút, vagy
épen visszataszító lenne. Ó nem, ez igaztalanság lenne enmagam iránt! De
itéljen maga nagysád!

– Furcsa a kivánság, midőn az éj annyira sötét, hogy mitsem láthatok.

– Ó ez nem fog gát lenni. Majd leirom én magamat pontosan,
részrehajlatlanul.

– Enmagunk irányában ez kissé bajos.

– De nem lehetlen, s ha az lenne is, én kivételt képeznék. Tehát:
Szemeim feketék és eléggé fényesek. Hajam azonban világos gesztenyeszín,
pedig végnélkül szeretném ha fekete volna!

– Különös ember, minő szeszély!

– Meglehet hogy az, de én nem magamért ohajtanám, hanem a nőkért. Ó én
mindent csak a nők kedveért teszek és ohajtok. Mert lássa ön, a nők a
fekete fürtöket módnélkül szeretik.

– Engedelmével. Vannak kivételek is.

– Ó de hol találok én ily kivételre?

– Hátha én mindjárt egy volnék azok közől?

– Kik a szőke fürtöket elébe teszik a feketéknek?

– Fekete szemekkel igen… Ah, de mit mivel ön?

– Kezeit akarom csókjaimmal halmozni e váratlan kegyért.

– Bohó ember, inkább folytassa arczleirását.

– Örömest, mert aggodalmaim már nagyrészint eloszlottak. Tehát nagysád
csakugyan jobban szereti a szőke, mint a fekete fürtöket?!… Bocsánat,
bocsánat, folytatni fogom leirásomat. Szakál és bajuszom szinte szőke és
finom mint a selyem. Nem hizelgek, ugy van. Vonásaim eléggé
kifejezésteljesek, és szinök ellen sem tehetni kifogást. Arczom többi
részei olyanok, minőkről a személyleirásba azt szokták irni, hogy:
rendes. Ah, igaz, szinte feledék valamit, pedig én e valamire sokat
adok. No nem magamért, hanem a nőkért. Mert én mindent a nőkért teszek.
Orromat értem, mely tökéletesen romai, pedig méltoztassék elhinni, hogy
családomból legalább egy század óta senkisem járt a hét halom városában.

– Elvégezte ön?

– Tökéletesen. És most szóljon nagysád: mit tart felőlem?

– Ha a leirás hű, ön csinos férfi.

– Komolyan érti e szavakat asszonyom?

– Lehető legkomolyabban.

– Ugy tehát kérem, igérje meg, hogy kérésemet teljesitendi.

– Mit kiván ön?

– Azt, hogy tegye azt mit én tevék. Ismertesse ön meg magát ugy miként
én tevém.

– Azt nem fogom tenni.

– És miért nem?

– Mert nem látom által szükségességét.

– De kérésemre, kedvemért!

– Kedveért! minő elbizakodottság!

– Tehát szeszélyből, játsziságból. Az éj sötét. Képzelje nagysád, hogy
álarczos bálban vagyunk, s hogy az egész nem több farsangi tréfánál.

– Ám legyen.

– Tehát megteszi?

– Kérdezzen, felelni fogok.

– Köszönöm. Először is tehát a legérdekesebbet: szabad-e ön?

– Szabad vagyok.

– Mily szerencse! Hanem értsen meg jól asszonyom, azt értem: ha szive
szabad-e?

– Szivem nélkül kezemet sem mondanám annak.

– Jó; e bizonyosság feljogosit több más kérdésre is. Asszonyom,
sziveskedjék egy rövid negyedórára csupán egy kis önmegtagadást, és
valamivel több őszinteséget felölteni. Ugy hiszem, egyik sem fog sok
erőt fölemészteni, miután oly kérdéseket fogok tenni, melyekre a felelet
oly egyszerü s ezért oly könnyü. Először is lássuk külsejét:

– Termete?

– Magas, kissé kövéredésre hajló, hanem azért nem panaszkodhatom
karcsuságom ellen!

– Felséges! – Szemei?

– Kékek.

– Fürtei?

– Feketék.

– Lehetséges-e?! Fekete fürtök s kék szemek! Ah, hisz ez egészen
eszményivé teszi az arczot! Asszonyom, ön több már mint érdekes. De
folytassuk ismerkedésünket, mely perczről perczre több-több ingert
gerjeszt, és szebbnél szebb sejtelmeket ébreszt. – Szája?

– Mi arczom többi részeit illeti, azt kell róluk mondanom, mit elébb ön
magáéról mondott: azok közé tartoznak, melyekről a személyleirásokba azt
szokták irni: rendesek. Hanem…

– Hanem?

– Hanem ha őszinte és mi több igazságos akarok lenni enmagamhoz, hozzá
kell tennem, miszerint vannak olyanok is, kik azokat szabályosaknak, sőt
érdekeseknek mondják. Mi számat és fogaimat illeti…

– Ez kegyetlenség öntől nagyságos asszonyom, hogy épen a legérdekesebb
helyen szakitja meg szavait. Beszéljen, kérem! Mi száját és fogait
illeti?

– Egy költő, kit a fővárosban volt szerencsém megismerhetni, ki azonban
az életben is mindenről oly túlzott lelkesedéssel és nagyitással
nyilatkozik, mintha mindig költeményt irna, azt mondá rólok…

– Ismét a legérdekesebb helyen szakitja meg beszédét!

– Hogy hófehér fogaim picziny és piros ajkaim között ugy veszik ki
magukat, mint bibor paláston az ezüst csipkézet. Ezek azonban a költő
szavai, melyeknek túlságosságára előre figyelmeztettem önt.

– Mint bibor paláston az ezüst csipkézet! Mi ily hasonlatra nyujt
alkalmat, annak a valóságban is széditőnek, elragadónak kell lenni! Ön
tehát egyike a legszebb, legelragadóbb teremtéseknek. Ah, de szinte
feledém, még egyet!

– Kérdezzen ön!

– Nem kérdezni, kérni akarom önt. Sziveskedjék egy perczre kezét
átengedni.

– Átengedni? és miért?

– Hogy tökéletesen megismerhessem külsejét.

– Mily bohóság. Ám legyen.

– Nem csalódtam. E kéz picziny és gyöngéd. Asszonyom, ön veszélyessé
kezd válni függetlenségemre nézve!

– E nyilatkozat hizelgő és udvariatlan is egy személyben.

– A nők, csak hizelegjünk, elnézik ha udvariatlanok vagyunk is.

– Köszönöm nemem nevében. De mondja ön, mi czélja volt e
kérdezgetőzéseknek?

– Ó még nincs vége. Még csak külsejét ismerem nagyságodnak, s én
belsejével is meg akarok ismerkedni.

– Ó ez sokkal nehezebben fog menni.

– Mi sincs egyszerübb és könnyebb a világon. Feleljen csak őszintén
szavaimra, s egy negyed óra múlva oly jól fogom ismerni önt, mintha évek
óta taposnám szalonja szőnyegzetét. Először is melyek nagysádnak
legkedvenczebb foglalatosságai?

– Legörömestebb foglalkozom kertem virágaival és zongorámmal. Hanem
azért rajztáblámat és kedvencz iróimat sem hanyagolom el.

– Virágok, zene, festészet, regények! Ön tehát egészen a természetnek és
müvészetnek él, és mind a leggyöngédebb, legnemesebb dolgokkal
foglalkozik. Asszonyom, önnek lelke előtt egész hódolattal és
tisztelettel omlok térdemre. De ha megengedi, még nincs vége
kérdezősködéseimnek.

– Folytassa tehát.

– Köszönöm. Vannak-e nagysádnak szeszélyei?

– Számlálhatlanok. Kik közelebbről ismernek, ugy mondják: a
szeszélyeskedés legfőbb hibám.

– Felséges, isteni! Szeszélyek nélkül a női kedély örökké derült, örökké
mosolygó ég, mely szép ugyan, de mely sokkal kevésbbé ingerel, mintha
néha egyegy átsuhanó felleg pillanatokra elfedi sovár szemeink előtt
ragyogó ékeit.

– Ön ugy látszik egészen…

– El vagyok ragadtatva nagysád szeszélyei által. Oh én imádom a
szeszélyeket, bármily bizarrok legyenek is. Még egy utolsó kérdést: mit
tart ön a szerelemről?

– Határozott fogalommal nem birok e tekintetben, mert csak leirások után
ismerem e szenvedélyt. Bár mindig sovárogtam utána, e szerencse
mindeddig nem jutott osztályrészemül. Férjemet…

– Férjét?

– No igen, férjemet, kit ezelőtt másfél évvel voltam szerencsétlen
elveszteni…

– Meghalt? Hála neked, szeszélyes véletlen! Jól tette, nagyon okosan
tette, hogy meghalt.

– Hogyan uram, ön örvend szerencsétlenségemnek?

– Merő önzésből. Mert tudja meg asszonyom, hogy ön engem elbűvölt,
elragadott, hogy én szeretem, imádom önt!…

– Ej uram, ön kissé igen is túl viszi a tréfát!

– Nem tréfa ez asszonyom, legkomolyabb valóság. Sziveskedjék
kihallgatni, s azonnal meg fog szavaim valóságáról győződni. Mit az
emberek szerelemnek neveznek, épen oly kevéssé ismerem, mint ön.
Egyetlen egyszer tévedt egy sugaracskája ez égető napnak lelkembe
pillanatra, s ez is csak azért, hogy tova űzze addigi nyugalmamat, s
cserében bánatot plántáljon helyébe… De hagyjuk ezt…

– Sőt ellenkezőleg, beszélje el részletesen, körülményesen e kalandot,
igen érdekel.

– Parancsának engedelmeskedem, bárha némi felindulást soha sem fojthatok
el, valahányszor e fájó álom emlékeivel foglalkozom. Ezelőtt két évvel,
igen igen! épen ma két éve, Pesten valék.

– Épen ma két éve? különös!

– Épen ma két éve. Ó igen élénken emlékszem, Hollósi ‚Luciát‘ énekelte,
és én szinházba menék. A ház fuladásig tömve volt, de én mitsem törődtem
a tömeggel, figyelmem, gondolataim, tekintetem mind egy pontban voltak
öszpontositva, s e pont egy velem szembeeső első emeleti páholy volt,
melyben gyönyörü nőt pillanték meg, ki egész elmerültséggel hallgatta az
operát, s kinek bűvös tekintetéről nem tudtam többé levenni szemeimet…

– Tovább, tovább!

– Nincs mit mondanom többet. Én láttam őt, s mire mindaddig képtelennek
hittem magamat, e nehány negyed megtanitott rá: szerelmes levék!… Azt
szokták mondani, hogy a természet nem hagyja magát boszúlatlanul. Igaz.
A vonzalom e kedves ismeretlennő iránt oly gyorsan s oly váratlanul
növekedett, hogy mire vége volt az eléadásnak, már egészen rabja valék…

– Találkozott az életben valaha imádottjával?

– Soha! Midőn a függöny legördült, egy ismerősömet pillantám meg, kit
azonnal magamhoz inték, hogy tudakozódjam tőle ama nő felől, ki a
nélkül, hogy égető szemsugárait egyetlen pillanatig rajtam nyugtatta
volna, e nehány percz alatt eszemet, szivemet egyiránt megbűvölte.

– Nem ismered ama bájos teremtést – kérdém – ott a szinpadtól a második
első emeleti páholyban?

– A szinpadtól második páholyban? Ha ha ha!

– Hogyan, asszonyom, ön nevet?

– Nem tehetek mást, nevetnem kell. Ha ha!

– Azt találja ön oly nevetségesnek, hogy imádottam a szinpadtól második
páholyban ült?

– Ó nem.

– Tehát azt, hogy én képes voltam másfél óra alatt beleszeretni,
belebolondulni egy nőbe, kit akkor láttam először, s kivel sohasem
beszéltem? – Asszonyom, ez nem uj dolog, és nem is első. Páris csak
egyszer látta Helenát, s mindjárt megfoganzott agyában a gondolat, hogy
elragadja őt. Antonius Cleopatrának egyetlen pillantására lángot érzett
terjedni ereiben. Sőt a legujabb időben is Lola Montez…

– Kérem, kérem semmi kétségem, hogy ily rögtöni szerelem létezhetik,
csak folytassa ön kalandja történetét, mely nem hiszi ön, mennyire
érdekel!

– Ismerősöm megmondá nevét imádottamnak, de egyszersmind azt sem
mulasztá el tudtomra adni, hogy ez angyal már nő, mi több! egész
szenvedéllyel csügg férjén! E hirre, mintha villám ütött volna meg, alig
hogy földre nem roskadtam…

– Nem lenne ön szives ama bűvös bájos nő nevét velem tudatni, ki önnel e
csodát elkövette?

– Bocsánat asszonyom, e név titok, melyet szivem legmélyére rejtettem
el, s melyet sohasem fogok többé ajkaimra venni.

– Minő kegyelet!… De mondja csak ön uram valahára: mi czélja volt
különös viseletének?

– Ismerkedési módomat érti? Mindjárt megmondom. Asszonyom, bármily
visszásnak és hihetlennek tetszhetik is ön előtt, de én ama bűvös nő
képét nem birom kitépni agyamból. Érzem hogy kivüle sohasem fogok senkit
szeretni többé. Miután azonban ő már másé, s miután, elvégre is nősülni
csak kell, elhatárzám a véletlenre bízni magamat, s megvárni mig ez
vezet valakit előmbe, azonban…

– Nos? azonban?

– Nagysád egészen megváltoztatta határozatomat. Most már nem akarom a
véletlen ajánlatát elfogadni többé, és ugy tetszik, mintha régi
szerelmem bűvereje is gyengülni kezdene, s helyette egy más édesebb,
boldogitóbb érzés rakna fészket szivemben.

– Uram, kérem önt…

– És ez uj érzés szerelem, ön iránt, kit bár nem láttam soha, de kinek
hangjában, szavaiban van valami, mi testet ad azon képnek, mit
phantasiám teremtett nagysád felől, s mi lángra gyujtá véremet. Én
szeretem önt asszonyom, az oly hosszasan sovárgott sziv ifju, gazdag
szenvedélyével.

– Nem tudok eligazodni önnek szavain, melyeket akaratom ellenére
hallgatnom kell, s melyek, ha nyiltan akarok szólani, előttem legalább
is oktalanoknak tetszenek. Ön – saját kifejezését használva, ön lángra
gyúl, szerelmes lesz egy nőbe, kit nem látott soha, s ki felől mindössze
is saját szavai után bir némi fogalommal, melyek csalhatnak is.

– Ó én meg vagyok győződve hogy azok igazak, s a valóságnál sokkal
kevesebbet mondanak.

– Tegyük fel, hogy ugy van, hogy a nő még szebb, mint magát lenni
állitja, de egy szép arcz még nem elegendő szerelmet ébreszteni, s
különben is ki áll jót önnek arról, hogy a hajnal első sugarai szét nem
kergetik oly kétséges alapon nyugvó ábrándképeit?

– Szivem, lelkem, szerelmem. Én nem külsejeért szerettem meg önt
asszonyom, s mi lángra gyujtá véremet, azt sem nap sem csillagok el nem
enyésztethetik. Én határozott vagyok, s ha önben csak egy parányi
rokonszenv keletkezett irányomban…

– Nos? lássuk mennyire megy könnyelműsége?

– Pillanatig sem vonakodom igy szólni önhöz: asszonyom, ha ön képes
bizalmat érezni egy ember iránt, kit az életben először lát – patvarban
hisz még nem is láthat! – először hall, de ki becsületére esküszik ön
előtt, hogy mindaz, mit mondott igaz: bizza sorsát rám: legyen nőm!

– Ha, ha, ha!

– Ön nevet?

– Mit tartana ön felőlem uram, ha én is oly könnyelmüen mint ön, igent
mondanék e szavaira!

– Azt asszonyom, hogy ön miként én, imádja a kalandszerüséget, a
bizarrt, hogy e tulajdonsága még ezerszer vonzóbbá, ellenállhatlanabbá
teszi önt előttem!

– Helyzetében magam sem válaszolnék máskép.

– Azt asszonyom, hogy ön is miként én, megunta, megutálta a
mindennapiság, a szokottság elévült formáit, s balga előitéletből vagy
gyávaságból nem riad vissza e rendkivüli lépéstől, mely oly kétséges
jövőt igér, de mely szivemben a legboldogabb sejtelmeket ébreszti, s én
hiszek e sejtelmeknek!

– Uram, önnek szavaiban oly meggyőző, bizalomébresztő valami van, hogy…

– Lehetséges! – ön megegyezik?

– Ha az idő igazolni fogja azokat, én nem mondok határozott nemet.

– Az idő, az idő. Ön ismét a mindennapiság formái közé vonul. Most, e
perczben határozzon nagysád. Csak egy napi halasztás is megszünteti e
lépés kalandszerüségét, s letörli a bizarr zománczot.

– Tehát ön azt kivánja?

– Hogy rögtön határozza el magát. Legyünk jegyesek, ah több! legyünk
férj és nő, mielőtt a kelő nap alkalmat adna egymás vonásaiban
gyönyörködhetni.

– Ha igent mondanék is, ez lehetlen volna.

– Mondjon igent, s bizza a többit rám!

Iszonyu sejtelem támadt agyamban. E szeleburdi – gondolám – tudja hogy
lelkész vagyok, s talán… na de kisérjük e viszony fokonkinti fejlődését.

– És ön nem is tudakozódik körülményeim felől? nem is akar bővebb
tudomást szerezni viszonyaimról, összeköttetéseimről, családomról?

– Hol lenne akkor a kalandszerüség? Nem asszonyom, én nemcsak nem kérek,
hanem határozottan visszautasitok minden felvilágositást. Én igy,
ismeretlenül akarom önt nőül venni. Azért kérem, nyilatkozzék: van-e
bizalma? van-e bátorsága?

– Bátorságom? van uram! Legyen, itt kezem. De csak egy föltét alatt.

– S azon föltét?

– Igérje meg ön nekem becsületszavára, hogy azon esetre, ha kölcsönös
megismerkedés után egymásnak bármely okból nem tetszenénk, vagy ha
bármikor is az együttlétet nem találnók boldogitónak, ön nemcsak
akadályul nem szolgáland válópörünkben, sőt mindent elkövetend azt
lehetőleg gyorsan végrehajtani.

– Igérem, asszonyom!

– Akkor itt kezem.

Szemeimet kezdém dörzsölgetni, hogy meggyőződjem: ébren vagyok-e, vagy
álmodom; de csakhamar meggyőződtem, rémülettel győződtem meg, hogy
nagyon is valóság volt minden, mi körülöttem történt.

– Tiszteletes úr! – szólita meg az uj jegyes.

– Tessék – válaszolám remegő hangon, – sejtve mit akar mondani.

– Ébren van ön?

– Amint hallja uram.

– Ébren volt ön egész utunk alatt, mióta jegyesem kocsinkra jött?

– Ébren voltam.

– Végig hallgatta ön szavainkat és megértette-e azokat?

– Végig hallgattam és megértettem.

– Ugy tehát mondjon ön áldást frigyünkre. Eskessen össze bennünket.

Két sikoltás volt e szavakra hallható. Egyik a nőé, ki ugy látszik,
megegyezése alkalmával feledé miként lelkész is van jelen, a másik
enyém, ki elszörnyűködve kiálték fel:

– Uram, figyelmeztetem önt, hogy ily dolgokból nem szokás játékot üzni!

– Nem játék ez, hanem valóság! – felelém határozottan.

– Akkor még határozottabban ki kell jelentenem, hogy kivánatának engedni
nem fogok.

– De ha én önnek becsületemre esküszöm, hogy semmi akadály sem létezik,
mi ez összeköttetést gátolhatná.

– Mindegy, ez szokás elleni, ez törvénytelen tett volna, s én ebbe soha
nem fogok beleegyezni.

– Nem?

– Nem!

– Sziveskedjék kezével ezt megérinteni.

Ezzel felém tartott valamit, mit kezeimmel megérintvén, nagy rémülésemre
fölismerék egy mellemnek szegzett pisztolyt.

– Tudja-e ön mit érintének kezei?

– Kérem az isten szent nevére, tartsa ön más irányba. El talál sülni!

– Ha ön e pillanatban össze nem esket bennünket, esküszöm istenemre,
golyót repitek agyába!

– De kérem uram, gondolja meg!

– Mitsem gondolok meg. Ön összeesket bennünket. A kocsis tanunk lesz, s
nehány percz mulva mint boldog férj és nő fogunk forró köszönetet
szavazni a ránk adott áldásért.

– De uram, kérem.

– Semmi de! Akar ön vagy nem? Én lövök!

– Itt nincs menekülés, – mondám magamban – a hóbortos párt össze kell
adnom, különben e szeleburditól kitelik, hogy megtartja szavát. Aztán! –
vigasztalám magamat – holnap Miskolczon jelentést teszek e
kényszeritésről, s majd szétbontjuk e törvénytelen frigyet.

– Határozzon ön, különben lövök!

– Ha már épen nem állithatom el önt különös szándékáról, ám legyen.

– Tehát beleegyezik?

– Tehetek-e mást? ön életemet fenyegeti.

– Kocsis megállj!

– Mi baj? – kérdé a kocsis hátrafordulva.

– Semmi, csak állj meg.

A kocsis engedelmeskedett.

– Asszonyom, – kezdé a házasulandó – nem sziveskednék ön kiszállni a
kocsiból, a földön kényelmesebben elvégezhetjük.

– Amint akarják önök.

Kiszálltunk a kocsiból. A kocsis szinte odahagyá ülését a férj
felszólitására.

Neveiket kérdém, s ha rendithetlenül megmaradnak-e összekelési szándékuk
mellett?

Mindkettő igennel válaszolt.

– Ugy hát nincs egyéb hátra – mondám – mint hogy kezeiket összetévén, ez
összeköttetésre áldást kérjek az égtől. Legyenek önök boldogak, s vajha
soha meg ne bánnák ez elhamarkodott lépésöket.

– Készen vagyunk? – kérdé a férj.

– Nincs több tennivaló, – felelém ezer átkot szórva fejemre, hogy miért
határoztam magamat szokásom ellenére ez éji utazásra.

– Ha ugy akarod édes nőm, felülhetünk.

Visszafoglaltuk üléseinket, s a kocsi nem sokára ismét haladni kezdett,
mintha misem történt volna.

A férj nőjével gyöngéd párbeszédet kezdett, de már sokkal halkabban mint
elébb tevék, s nagy megbotránykoztatásomra még csókczuppanásokat is
hallhaték közben-közben.

E közben az ég derülni kezdett. A sötét fellegek mindig halványabbakká
levének, mig végre a támadó korány némi halvány világot terjeszte szét a
láthatár végén.

Férj és nő mohó kiváncsisággal vizsgálgaták egymás vonásait.

– Hihetek-e szemeimnek? – kiáltá a férj meglepetéssel, amint annyira
világos lőn, hogy a vonások kivehetőkké levének.

– Mi lepett meg annyira, kedves férjem?

– Azon ismeretlen nő, kit ezelőtt két évvel Pesten…

– A szinházban láttál és megszerettél?

– Az te vagy kedvesem!

– Szavaid után mindjárt fölismerém magamat, és azért engedtem ily
könnyen kivánatodnak.

– Mily édes meglepetés, mily boldogság!

Egymás nyakába borultak, s örömük oly őszintének, boldogságuk oly
valódinak tetszett, hogy gondolkozni kezdék: vajjon helyes lenne-e e
viszonyt, mely nem rendes uton köttetett ugyan, de mely az illetők
részéről legszebb reményekre jogosit, szétbontani.

– Köszönet, ezer hála önnek uram e boldogságért, melyet önnek köszönök,
s ezer köszönet a véletlennek, mely önt ez utazásra kényszeritette!

E szavak után kezemet forrón megszoritá, s a nő sem késett hizelgő
szavakkal halmozni el – mint mondá – jóságomért.

Pedig ők legjobban tudhaták hogy mit tettem, az legkevésbbé az én
érdemem.

E rendkivüli öröm és boldogság látása végre megmásitá szándékomat, s
elhatározám a megtörténttel kibékülni, s nem tenni semmit, e viszony
szétbontására vonatkozót.

Pár óra mulva Miskolczra értünk, hol még aznap fényes és nagyszámu
családi körben ünnepeltük meg ez ily rendkivüli uton kötött nászt, s én
azon jótevő megnyugvással utaztam haza, hogy e házasság épen annyi sőt
még több jogokat nyujt reményekre, mint más legrendesebb módon
köttetett.

Hanem azért fölfogadtam, hogy éjjel többé utazni nem fogok, s e fogadást
sohasem is fogom megszegni.

* * *

Igy végzé elbeszélését a tiszteletes.

– S azóta mitsem hallott felőlök? – kérdé Zsoltai úr, ki még a szép
Klárával folytatott szembeszédről is megfeledkezett, oly mohó
figyelemmel csüggött az öregúr szavain.

– De igen, s véghetlen boldogságomra szolgál önöknek jelenthetni, hogy e
pár legboldogabb a világ legtörvényesebb és legrendesebb módon
összekötött házasai között.

– E történet igen érdekes, de ha szabad őszintén nyilatkoznom…

– Csak tessék! – mondá az öregúr, ki ugy látszott, készen volt
ellenmondásomra.

– Én kétkedem valódiságán. Korunkban nem történnek ily kalandos, rögtöni
összeköttetések. Most nem elég a rokonszenv, a vonzalom, most családi s
anyagi érdekek szövik és oldják a viszonyokat.

– De ha becsületszavammal állok jót valódiságáról. Akkor csak elhiszi
ön?

– Hinnem kell, ha mondja, pedig megvallom az egész inkább mesének
tetszik.

Zsoltai úr komoly, gondolkozóvá lőn.

– És pedig annál inkább hinnie kell önnek, mert ama szeleburdi ifju s
ama könnyen hivő nő senki sem volt más mint…

– Mint? – kérdém rögtöni sejtelemtől megkapatva.

– Férjem és én! – mondá elragadó mosollyal a kedves házinő.

– Lehetséges-e? – kiáltánk én és Zsoltai úr, székünkről fölugorva.

– Nemcsak lehetséges, hanem ugy van, mondá a férj.

Az öreg tiszteletes, ki e csattanós vég után sovárogva látszott
várakozni, e szavakra hangos, szivből jött nevetésre fakadt, mi az egész
társaságon csakhamar erőt vőn, kivévén Zsoltai urat, ki komoly képpel
sugott valamit az e szókra elpirult szép Klára fülébe.

Midőn a kaczaj kissé lecsillapodott, kézen fogá őt, s háziasszonyunk elé
vezetvén, komoly, illetődött hangon igy szólt:

– Nagyságos asszonyom! Még csak pár nap óta van szerencsém ugyan ismerni
Klára kisasszonyt, de e boldog példa meggyőzött arról, hogy hol szerelem
van, ott perczekig is vétek halasztani a menyegzőt, s azért ezennel
Klára kisasszony kezeért esedezem.

– Mit hallok? Ej, ej Klára, te erről nekem mitsem szóltál! Azonban ha
akarjátok, nekem mi kifogásom sincs ellene.

A szép Klára elpirult, lesüté szemeit, de – mit sem szólt ellene.

– De már látom, hogy csakugyan mennem kell! – kiáltá a tiszteletes,
kalapja után nézve – különben ujból kénytelen leszek törvénytelen módon
kötni házasságot!

– Ne féljen ön, nincs töltött fegyver kezemben! – felele tréfásan
Zsoltai úr – hanem holnap reggel ugy-e megteendi?

– Nappal s rendes módján, tiszta szivből.

A tiszteletes, e szavai után átalánosan, s nekem különösen csendes éjt
kivánva, eltávozott.

Mi még kissé együtt maradánk vidám társalgás közt; miközben a két
szerelmes alkalmat lelt a szobából a kert holdfénytől megezüstözött
hársai közé suhanni.

Ott ábrándoztak, ott mulatoztak fényes reményekkel s csak késő éjfél
után tértek éji nyugalomra, hogy másnap boldogságuk korányára
ébredjenek.



EGY CZIVILIZÁLT FÉRJ.

Unalmas fecsegő emberek társaságánál sokkal jobb az egyedüllét.

Ilyenkor elmerengünk emlékeinken, vagy ábrándozunk a jövőn, s elfeledjük
a jelent, mely sohasem roszabb a jövőnél.

Ilyszerü merengésnek adtam át magam a napokban, s végtelen boldognak
éreztem magamat emlékeim társaságában.

Hogy ez emlékek kellemetesek voltak, mondanom is fölösleges. A választás
tőlem függött, s ilyenkor bizonyára mindenki csak a legszebbeket keresi
ki.

Senkisem oly szegény, hogy legszebb emlékei ne legyenek. Ha boldog volt:
arra gondol, midőn legboldogabbnak érezte magát; ha boldogtalan: midőn
legkevesebbet szenvedett; s az emlékezet, ez egyedüli megrabolhatlan
kincse a szívnek, különben is hajlandóbb – talán önzésből – az édes,
mint a keserű perczeket állitni előtérbe.

Kellemes merengésemből kellemetlen koczogás ébreszte fel.

– Szabad! – kiáltám oly hangon, mely kottára téve bizonyára ezt fejezte
volna ki: Eredj a pokolba!

Körülbelől harmincz éves férfi lépett szobámba, erősen sütött fürtökkel
s jól vasalt ing-gallérral.

E két tulajdonról aligha fölismerhetné, vagy csak elképzelhetné is őt a
nyájas olvasó, de e két tulajdon mindössze is, mit előnyére
fölemlithetek… Bocsánat! csaknem igaztalan valék: birt még egy
tulajdonnal, melyet méltányosságból szinte meg kell emlitenem: öltözete
mind kelmére, mind szabásra nézve a legutolsó divat szerinti volt.

Vannak ismeretségek, melyekre magunk sem tudjuk, miként teszünk szert.
Látogatóm ilyszerü ismerőim sorába tartozik.

– Bocsánat!

– Tessék!

– Talán háborgatom önt?

– Oh épen nem! (Átkozott udvariasság!) Sziveskedjék helyet foglalni.

– Köszönöm. Nemde, meg van lepetve látogatásom által?

– A legkellemesebben.

– Örvendek. Azért jövök, hogy egy szivességre kérjem önt.

– Végtelen boldognak fogom magamat érezni, ha valamiben szolgálatára
lehetek.

– Köszönöm; és engedje ön nyilvánitanom, miszerint nem is vártam egyebet
előzékenységétől.

– Le vagyok kötelezve e jó véleményeért.

– Tehát…

– Tehát?

– Megvallom, kissé zavarban vagyok. Nem tudom, miként mondjam el…

– Csak minden fesz nélkül. De nem gyújt ön rá?

– Ha oly jó akar lenni! (Szerencse hogy nem szivok regáliát!)

– Szóljon ön minden tartózkodás nélkül.

– Ha jól vagyok értesülve: ön szerkesztőségi tag.

– Féligmeddig.

– Mily szerencse! Oh ön bizonyára igen boldog ember! (El vagyok veszve:
titkos versiró!)

– Mennyiben?

– Na, mert hasonszerü esetekben nem kénytelen másoknál alkalmatlankodni!

– Igen roszul teszi, ha e szerencsét alkalmatlanságnak nevezi!

– Ön jósága felbátorit… Tehát…

– Szóljon őszintén.

– Igaza van, ez a legjobb. Ön meg fog lepetni.

– Imádom a meglepetéseket.

– Én nős vagyok.

– Lehetlen!

– Becsületemre. És mi több, szeretem nőmet.

– Mily szerencse!

– Jól mondja ön. Szeretni mindig szerencse. De…

– De?

– Nőm nem szeret engem.

– Ah!

– Azaz, hogy kissé keményen is találtam magamat kifejezni: ő szeret,
szeret, de egy más valakit is szeret…

– Ön oldalánál? Sajátságos!

– Ön is ugy találja? Örülök hogy nézeteink egyeznek! Hanem hallja ön, és
bámuljon.

– Egészen fül vagyok.

– E más senki más, mint egy rokonom.

– Lehetetlen!

– Becsületemre, igazat beszélek. Ez egy egész kis regény. Szinte kedvet
érzek önnek elejétől kezdve elregélni.

– Csak nehány csattanós jelenést s a végét kérem. Én a franczia modort
szeretem.

– Én is… Az a Dumas, az az isteni Dumas! Szereti ön Dumast?

– Ellenállhatlanul. De ha szabad kérnem…

– Regényemet? Ön kiváncsi nemde? Na de ki is ne lenne ily dolgokra
kiváncsi?

– Annak bizonyára hiányzanék kebléből a szív, s agyából a velő.

– Helyesen, francziásan van mondva. Tehát…

– Tehát?

– Ön türelmetlenkedik? Ennek örvendek. Ez jó jel. Azt mutatja hogy
érdekelve van. Átkozott szivar, mindegyre elalszik.

– Sziveskedjék egy gyufát!

– Köszönöm. De hogy végre a dologra térjek… Ah, de talán feltartóztatom
önt. Ez esetben máskor jövök. A dolog nem olyan sietős.

– Csak méltoztassék folytatni. Jobb lesz ha most egyszerre átesünk
rajta. Minek fáradna ön másodszor is!

– Ne igyekezzék tagadni. Ön kiváncsisága fel van gerjesztve, s ez
udvariasság csak lepel, mely alá azt rejteni akarja. De én éleslátó
vagyok. Lássa ön: azonnal keresztülláttam tervén.

– Valóban uram, ön előtt mit sem lehet eltitkolni!

– Hja, e tulajdon különös kegye a sorsnak. Ez egyszerre születik velünk.
Ezt sem tanulmány, sem tapasztalatok által nem lehet megszerezni.

– Most, miután tudja ön: esedezem…

– Regényemet? Rögtön, rögtön. Csak még egyet!

– Parancsoljon.

– Kérem. Mit tart ön a női hűségről?

– Ez igen határozatlan fogalom. Mindenki saját egyénisége szerint
értelmezi.

– Igaza van. De nem találja ön bámulatosnak?

– Mit?

– Hogy nézeteink, gondolkozásmódunk ennyire találkoznak?

– Valóban ez bámulatos.

– Nemde? De nem fárasztom tovább türelmét.

– Égek a kiváncsiságtól.

– Szintugy jólesik önt igy hallani beszélni!

– Az istenre kérem, folytassa ön!

– He, he! Ez aztán hatás! Tehát…

– Ha szabad valamire kérnem?

– Szolgálatára állok.

– Ez a tehát legyen az utolsó, kezdjen ön regényéhez – valahára.

– Ön elkomolyodik.

– Merő kiváncsiságból.

– Tehát… Na na, ne türelmetlenkedjék, ez már igazán az utolsó. Nőm nem
szeret.

– Tudom.

– Azaz, hogy mást szeret.

– Tudom.

– S ezen más, rokonom.

– Ezt is tudom.

– No most már olyas valamit mondandok, mit még nem tud. Azt, hogy miként
tudtam én meg!

– Kiváncsi vagyok.

– Meghiszem azt. Ezelőtt mintegy másfél évvel…

– Mit mond?

– Nó, azt hiszem elég világosan fejeztem ki magamat. Ezelőtt mintegy
másfél évvel…

– Bocsásson meg uram, de nem merek füleimnek hinni: Ennyi ideje, hogy
tudja miszerint neje mást szeret?

– Egy hóval, egy nappal sem több. Épen ma másfél éve, hogy e
körülménynek nyomára jöttem.

– Elég. Folytassa ön.

– Ön élénk részt látszik venni sorsomon. Köszönöm.

– Nincs mit. Én bámulom önt igaz, de…

– De?

– Ezért épen nincs oka magát lekötelezve érezni.

– Én nem fürkészem az indokokat. Ez nagyon angolos lenne. Ön bámul, s én
magamat lekötelezve érzem, akár akarja ön, akár nem. S csak remélem nem
akar korlátozni kegyeletes érzelmeimben?

– Kergesse messzire tőlem e vétkes gondolatot jó szellemem!… De
esedezem, folytassa ön!

– Amint mondám, ezelőtt mintegy másfél évvel… De mi bámulni valót talál
ön abban, hogy épen másfél esztendő óta tudom, hogy nőm mást is szeret?
Én őszintén szólva, mi különöst sem találok e gondolatban. Ellenkezőleg,
igen prózainak tartom.

– Én is. De kérem…

– Alig merem hinni, hogy ez érdekeltség szivből jön, oly nem remélt az
rám nézve. De ne türelmetlenkedjék, a dologra térek. Egy napon…

– Egy napon?

– Azon töröm fejemet a hét melyik napja volt ez?… Eh, vigye patvar! a
dologra nézve tökéletesen mindegy, s ön remélem lesz oly kegyes e
feledékenységet megbocsátani?

– A legőszintébb szivvel, csak ne engedje magát zavartatni.

– Egy napon, mint mondám, a casinóból, hol délutáni kávémat szoktam pár
jó emberem társaságában elkölteni, burnótszelenczém után, melyet honn
feledék…

– Ön burnótozik?

– Szenvedélyesen.

– Értem!

– Mit ért ön?

– Hogy a kávéházban nem egészen jól találá magát, s hogy a szokottnál
korábban tért haza. Mert ugy-e, ezt akará mondani?

– Betüről betüre. Szállásomra érve, midőn szobámba léptem…

– Midőn szobájába lépett?

– A szomszéd szobából, mely nőmé volt, hangos szóváltás üté meg
füleimet. Én figyelni kezdek…

– Ön figyelni kezd?

– S csakhamar fölismerem nőm és rokonom hangját. Meg voltam lepetve.

– Ön meg volt lepetve?

– Becsületemre. Közelebb lépek az ajtóhoz lábujjhegyen, s mit képzel ön,
mit kelle hallanom?

– Megáll az eszem!

– Tisztán kivehetém, hogy nőm és rokonom tegezik egymást!

– Ah!

– Ez rögtön gyanusnak tetszett, mert jelenlétemben mindig igen hidegnek
mutaták magukat egymás iránt, és sohasem szóliták egymást másként, mint:
sógor úr! sógorasszony!

– Ön engem ámulatba ejt!

– Türtöztesse magát: ez nem minden.

– Hogyan uram, ez nem minden?

– Első gondolatom az volt, hogy meglepem őket. Később azonban jobban
megfontolván a dolgot, czélszerűbbnek találtam tovább hallgatózni, hogy
igy az egész titkot leleplezhessem.

– Helyesen, s mit hallott ön?

– Oly szavakat, melyek nem hogy eloszlatták volna, sőt ellenkezőleg, még
inkább fokozák gyanumat.

– Mit mond ön?

– Világosan hallám, miként tesz nőm szemrehányást Gáspárnak. Igy nevezik
rokonomat.

– Szép név. De beszéljen ön.

– Hogy már három nap óta nem látogatta meg, s három egész napon és
éjjelen át engedte őt gyötrő fájdalmaitól kínoztatni.

– És Gáspár?

– Mennyre földre esküdött, hogy neki e távollét épen ugy fájt, s csak
azért nem jött, nehogy gyakori megjelenése által gyanut ébresszen.

– Gáspár úr eszélyes embernek látszik.

– Hátha még közelebbről ismerné őt? Maga a megtestesült gondosság.

– És nője miként fogadta imádója mentségét?

– Azt hiszi ön, megköszönte e figyelmes gondosságot? Ne higye, mert
konokul csalódnék. Még élesebb szavakban tört elő szemrehányása, s
kereken tudtára adá imádottjának, miszerint egyetlen szavát sem hiszi, s
nevetségesnek nevezte: hogyha már hazudni akar, mért nem teszi
ügyesebben.

– Ah!

– Jól tudod, – kiáltá kedvesének – hogy e majomtól nincs mit tartanunk,
s hogy mi sincs képtelenebb, mint hogy ő gyanakodni merészkedjék! Ezek
nőm saját szavai, s gyanitja ön, kit értett a majom név alatt?

– Nem merem sejteni.

– Senkit sem mást, mint épen…

– Mint épen?

– Engemet.

– Önt. Az lehetlen!

– Becsületemre. De nézze ön ez átkozott szivart, mennyire gyötör, ismét
elaludt.

– Szolgálhatok egy másikkal?

– Köszönöm.

– Itt a gyufa.

– Majd csak később gyújtok rá.

– Amint tetszik. Folytassa ön regényét. Mit hallott azután?

– Hallám, mint tevé Gáspár nőmet bizonyossá szerelméről, hűségéről, s
mint csendesedett ennek haragja azon mértékben, amint Gáspár szavai
szenvedélyesebbé váltak. Végre

– Végre?

– Fokozza fel ön phantasiáját, s képzeljen valami irtózatost.

– Egy krokodilt?

– Egy férj előtt még annál is irtózatosabbat.

– Ön engem meg akar gyilkolni. Beszéljen gyorsan.

– Hallja ön és bámuljon. Világosan hallék: – egy csókczuppanást!…

– Lehetlen. Ön bizonyosan csalatkozott!…

– Higye el uram, nem csalatkoztam. Jó füleim vannak.

– Távol legyen tőlem, hogy kétségbe akarjam vonni. De hátha a
felhevültség, a lázas ingerültség…

– Sohasem szoktam ingerültségbe jönni. Orvosom eltiltott minden
indulatoskodást. Nyugodt voltam mint most, s oly józan ésszel mint épen
e pillanatban.

– Tudja ön uram, hogy én magamon kivül vagyok e rendkivüli események
hallatára.

– Nem mondtam? Oh ez egész kis regény. De hallja csak tovább.

– Leirhatlan érdekkel.

– Mint mondám, világos csókczuppanást hallottam.

– S mit tett ön ekkor?

– Érzém, hogy vérem hevülni kezd, hogy közel vagyok az
indulatoskodáshoz, de eszembe jutott orvosom tanácsa, s visszaszereztem
hidegvéremet.

– Ön rendkivüli férfiu. Kár hogy nem szentelte magát a tudós pályára.
Engedje meg, hogy másodszor nyilvánithassam bámulatomat ön iránt.

– Másodszor vagyok végnélkül lekötelezve. Visszaszereztem tehát
hidegvéremet, s hogy a két szerelmes búgásának véget vessek…

– Rájok nyitott?

– Nem. Hanem becsaptam ajtómat, s mintha csak akkor érkeztem volna haza,
elkezdtem hangos léptekkel alá s fel járkálni szobámban, s hogy annál
bizonyosabban észrevegyék megjöttömet, közbeközbe nagyokat prüsszenték.

– Kedves egészségére!

– Oh nem önkénytelenül jöttek, szándékosan tevém. Nem képzeli ön
mennyire hatalmamban áll ez. Bármely pillanatban képes vagyok
akárhányszor ismételni.

– Szép. De mondja csak ön: eredményre vezettek ez előintési
rendszabályok?

– Tökéletesen. Alig telt bele másodpercz, s egy palástolni akart
ajtónyikorgás, mi nőm szobájából hallatszott, értésemre adá, miszerint
Gáspár urfi öt percz alatt házamtól legalább is ötven lépésre leend.

– S mit tett ön ekkor?

– Pamlagra vetém magamat, s mintha misem történt volna, a világon
legközönyösebb arczczal egy könyv lapjai közé temetém tekintetemet.

– És sikerült önnek nyugodtságot szinleni?

– Tökéletesen. Nem képzeli ön – bocsánat, hogy ismét dicsérem magamat –
mennyire természetes nálam a semmit mondó kifejezés.

– Képzelem, hiszem!

– Oh a mostaniról ne itéljen ön. Most némileg izgatott állapotban
vagyok.

– Ön izgatott állapotban van?

– Becsületemre. De hogy térjek történetemre: Nőm nehány percz mulva
szobámba lépett. Rátekinték. Ah, mily szép volt e pillanatban.

– S ön átadta magát szépsége bámulásának?

– Tehettem-e máskép? Ellenállhatlan hatalommal uralkodik felettem. Ah de
uram, ő e pillanatban oly szép is volt, hogy márványból kellett volna
faragva lennem, hogy lángra ne gyúljon ereimben a vér.

– Ön lelkesülni kezd?

– Önkénytelenül. Arczán a szokott halványság helyett a hajnal fénye
piroslott. Lélegzetében a nap melege sütött, s pihegő keblecskéje a víz
tükrének egy gyenge hullámzására emlékeztetett!!

– Szokott ön verseket irni?

– Még eddig sohasem kisértettem meg.

– Kár. Ön igen szép ‚szerelmes‘ verseket tudna készíteni. De folytassa
ön. A legérdekesebb helyen hagyta félbe.

– Mosolygó arczczal, lángoló tekintettel közelitett felém, értésemre
adá, miszerint végnélkül édes meglepetést szereztem számára, midőn kissé
korábban tértem haza, mint rendesen szoktam.

– És mit felelt ön ez álszavakra?

– Mit feleltem? tudom is én! Azt hiszi ön, oly könnyü dolog egy szép
asszonnyal szemben, kit szeretünk, s ki hozzánk kipirult arczczal
közelit, a haragost játszani?

– Ellenkezőleg, azt hiszem, hogy az nagyon nehéz. De a jelen esetben…

– Elfeledém a történteket, átkarolám derekát, s az ördögbe is! ereimben
nem hólé, hanem forró vér pezseg: elvesztém öntudatomat!…

– Engedje meg harmadszor is kijelenteni bámulatomat!

– Harmadszor vagyok lekötelezve. De hogy elbeszélésemre térjek: Nőm
viseletében annyi báj, annyi ellenállhatlan kecs feküdt, hogy egészen
elbűvöltettem általa, és sehogy sem birtam rávenni magamat, hogy e
kedves teremtést szemrehányásaimmal keseritsem.

– Ön valódi példányképe a férji gyöngédségnek.

– E tulajdonnal ugy hiszem jogosan hízelgek magamnak.

– Elvitázhatlanul. Tehát mitsem szólt ön?…

– Egyetlen egy hanggal vagy tekintettel sem adám tudtára, miszerint
tudomására jöttem e gyászos titoknak. Viseletem mitsem változott, s
valóban szegény kis nőcskémnek igen sok arcz- és lélekismerettel kellett
volna birnia, hogy valamit gyanithasson.

– Tehát ön magába rejté szenvedéseit?

– Ha orvosom el nem tilt minden rendü és rangu fölindulást: érzem hogy
végnélkül sokat szenvedek, de igy…

– Ugy vette ön a dolgot amint van?

– Megnyugtatám magamat némileg azon remény által…

– Minő remény által?

– Hogy ha e körülményen a véletlen nem változtat…

– Nos?

– Majd csak hozzászokom valahogy.

– E bölcsészet önnek minden időben becsületére fog válni.

– Tehát ön helyesli viseletemet?

– Azt nem mondám. Hanem értem, és természetesnek találom, mert az
egyéniségéből foly.

– Higye meg uram, hogy a nélkül hogy magamat legkevésbbé is dicsőiteni
akarnám, meg kell vallanom, miszerint azt hiszem, hogy helyzetemben
ritka férj lett volna képes ennyi önuralomra.

– Igaza van. E viselet meglepőleg ritka. Minden más férj talán máskép
cselekedett volna.

– Ön igazságos, s ez nekem végtelen örömet okoz. De hallja ön, mi
történt tovább. Nőm viselete fokonkint gyöngédebb s szeretetreméltóbbá
vált, s én leszámitva némely kellemetlen jeleneteket, melyek inkább vagy
kevésbbé ilyszerü előintési intézkedések alkalmazását tevék szükségessé…

– Hajlandónak találta magát megszokni.

– Azt hittem hogy az lehetséges. Higye meg uram, komolyan hittem.

– És most?

– Másfélévi önámitás után látom át hogy az lehetlen, hogy az felülmulja
erőmet épen ugy, mint akaratomat.

– És most véget akar vetni e kellemetlen helyzetnek?

– Semmitsem ohajtok inkább.

– De mondja ön: miért találja most elviselhetlennek azt, mit másféléven
keresztül elviselhetőnek tartott?

– Őszinteségem daczára, mit ön irányában tanusiték, e tárgyban egészen
nyilt nem lehetek. Tudja ön, vannak dolgok, mikről világosan beszélni
nem szabad. Annyit azonban tájékozhatás végett meg kell emlitenem,
miszerint az egészet nőmnek egy bizarr szeszélye okozá, mely magában
véve jelentéktelennek látszik ugyan.

– De mi ön előtt mégis fontossággal bir?

– Ugy van. Az egész viszály egyébiránt semmisem egyéb, bizonyos név
fölötti vitánál, melyet… De talán már is sokat mondtam?

– Nyugtassa meg magát. Ön nem mondott sokat.

– Elég az hozzá, hogy e kellemetlen helyzetnek véget akarok vetni.

– És most tanácsomat jött kikérni, vagy épen segédjeül akar felszólitni
vetélytársa ellen?

– Távol legyen tőlem e vérfagylaló gondolat. E tekintetben határozott
nézetekkel birok. Egészen más tervem van, melyel szintugy czélt érni
gondolok, s melynek azon előnye is megvan, hogy mi veszéllyel sincs
összekötve.

– Halljuk ezen veszélytelen tervet?

– Mielőtt azonban ezt elmondanám, értesitnem kell önt bizonyos
körülményekről, hogy átláthassa, miszerint nem cselekedhetem máskép.

– Kész vagyok azokat figyelemmel meghallgatni.

– Képzelje uram, én egy fillér vagyonnal sem birok.

– Oly tulajdon, melyben önön kivül milliók osztoznak.

– Azaz, hogy ne értsen ferdére. Én jómódu ember vagyok, és mégsem birok
semmivel sem.

– Ha nem sziveskedik világosabban kifejezni magát, sehogysem birom
elképzelni.

– Vagyonomat nőm után birom.

– Értem.

– És igy miután csep kedvet sem, sőt valóságos idegenkedést érzek a
nélkülözések és szegénység iránt.

– Nem akar nejével szakitani. Ez eléggé eszélyesen van gondolva.

– Nemde? Hanem ez még nem minden…

– Ah, mit mond ön?

– Igazat. Legénykoromban, sőt nőszülésem első éveiben is könnyelmű,
kicsapongó életet folytattam. Dorbézoltam, kártyáztam, és mi ezeknek
természetes következése: adósságokba vertem magamat.

– Hogyan uram, ön adósságokba verte magát?

– Borzasztólag. És csak képzelje ön, több mint tizezer pengő tartozásom
van, s mi helyzetemet még ijesztőbbé teszi…

– Uram, ön rémületbe ejt!

– Ez összeggel Gáspár rokonnak tartozom.

– Ah!

– És pedig oly kötelezvénynyel, mely szerint bármely pillanatban
börtönbe csukathat. És igy…

– Vele sem szakithat. Ez természetes.

– Miután azonban helyzetemet sincs erőm tovább elviselni…

– Öngyilkos akar lenni? boldogtalan ember!

– Uram, ön gúnyt űz belőlem!

– Mentsen isten. De hát mit szándékszik tenni?

– Mindjárt megmondom. Nőm módnélkül szeret olvasni.

– Hiszen ez egyike a legszebb tulajdonoknak!

– Nemcsak, hanem a regények különös hatással vannak jó szivére. Képzelje
ön, mióta „Tamás bátyát“ olvasta, cselédeit folytonosan önözi!

– Szép. De mi köze van ennek ez eseményhez?

– Sokkal több mint előre gyanitá ön. Miután tudom, hogy nőmre az olvasás
oly nagy hatást gyakorol, szeretném ha valaki történetemet szépen
leírná, és…

– És?

– E czélból jöttem önhez, és önnek nem szabad tőlem e szivességet
megtagadni. Ettől függ jövendőm, szabadságom, boldogságom!

– Ha ön ez eseményt szépen akarja leiratni, akkor folyamodjék máshoz.
Sajnálom, de mitsem tehetek önért.

– Nem nem! Ön nem fog engem elutasitani. Önnek meg kell igérnie.

– Mitsem igérhetek.

– Addig nem távozom innen. Meg kell önt lágyitanom.

– Az esetben ki kell jelentenem, hogy hasztalan leend ittléte, mert
ezzel czélt nem fog érni. Én távozom, s itt hagyom önt. Miért nem
folyamodik máshoz?

– Nincs ismeretségem. Egyedül önhez van bizalmam. És önnek nem szabad
engemet remény nélkül elutasitani.

Átláttam, hogy nem menekülhetek tőle máskép, meg kelle igérnem; de
gondoskodtam róla, hogy oly határidőt szabjak szavam beváltására, melyet
kényem kedvem szerint húzhassak, halaszthassak akár az örökkévalóságig.

Örömtől sugárzó arczczal távozott, s engem sajátságos gondolatok között
hagyott e théma fölött: a czivilizatio befolyása az emberiség
történetére.

Czivilizált férj talán több is van ilyen; de barbar – bizonyára egy
sincs.

Nehány nap mulva ez elbeszélés után, esetlegesen összetalálkoztam vele.

Szinte féltem, hogy regényével fog gyötörni.

Csalatkoztam.

Örömsugárzó arczczal adá tudtomra, miszerint erre már szükség nincs
többé, miután az esetlegesség – miben mindig remélt – segitett baján:
Gáspár meghalt, és pedig összes vagyonát neki hagyományozta.

– És neje? – kérdém most már valódi kiváncsisággal.

– Most már kizárólag engem szeret. És miután most már gazdag vagyok,
megboszúlhatom előbbeni viseletét.

– Ön meg akarja gyilkolni őt?

– Nem. Hanem Füred helyett, hová rettenetesen készül, Parádra viszem
fürdőre, melynek vizét rettenetesen gyülöli!

Ő megboszúlja magát nején – mondám magamban – hát én ne boszúljam meg
rajta egy megrabolt délelőttömet?

De bizony megboszúlom! – határzám, s leirtam e jelenetet, melyet ha
nagyon unalmasnak fog találni az olvasó, ő is megboszúlhatja magát
rajtam: ha megbánja, hogy keresztülolvasta.



ELÉRHETLEN CSILLAG.

Várnai Ákos fiatal festész egyszerü, de még pongyolaságában is bizonyos
izlést tanusitó szobájába vezetem olvasóimat.

A butorzat részletes leirását elmellőzöm; különben is egy müvész
szobájában, ki még hozzá fiatal és kezdő, anélkül sem lelhetni olyas
darabokat, mikről a tulajdonos előnyére beszélni lehetne. A
festő-állvány mindössze is, mi emlitést érdemelne, s ez is legfölebb a
többi daraboktól elütő azon tulajdonáért, hogy hasznot: kenyeret ad
tulajdonosának.

A fiatal müvészt – mint rendesen a nap reggeli óráiban – ez állvány
előtt találjuk, egy félig bevégzett arczkép előtt, mely egy az első
fiatalságon alig tul levő igen szép arczu nőt ábrázol, s melyen a fiatal
müvész nagy műgonddal, s bizonyos előszeretettel látszik dolgozni.

Az arcz, mi már csaknem bevégzettnek tekinthető, noha a müvész majd
minden pillanatban talál rajta valami javitnivalót – mint gondos anya
vigalomba készülő leánya piperéjén – mind lélekbúvárok, mind festészek
előtt nem kis mértékben lehetne érdekes, s nem kevés eredményt igérne a
ráforditott észlelődések jutalmául.

Avatatlan, alig felületes ismeretekkel biró szem is első pillanatra
felismerhet némely kinyomatokat rajta, melyek viharos multról s magas
foku szenvedélyekről tesznek tanubizonyságot, de melyeket bizonyos
önmegnyugvásnak, kibékülésnek vonásai szeliditnek és mérsékelnek.

Sötét, átható szemeiben a szenvedély lángja ég, mig picziny finom
metszetü ajkai oly gyermeteg, oly játszi mosollyal köszöntik a
szemlélőt. A patyolat- kissé előrehajló áll, apró gödröcskéivel örök
fris kedélyt hirdet, mig egy finom, alig észrevehető kék vonal a szemek
alatt, mely lefelé az arczon kissé felötlőbbé válik, némi komor
szinezetet ad. Buja, bár nem összenőtt szemöldjei élv után látszanak
sovárogni, mig a bágyadt szempillák, s a kevéssé összehajló orrlyukak
lemondást vagy legalább is kimerültséget gyanittatnak. És igy tovább,
mintha az egész arcz ellentétek mozaikja lenne.

A müvész, ecsettel kezében, elhagyja munkáját pillanatokra, s elmereng e
vonásokon, mig egyszerre csak észreveszi, hogy negyedek tűntek oda, mig
ő semmit nem tőn egyebet, mint merengett – – legfölebb sohajtozott.

Az állvány mögött asztalka áll, s rajta tükör, melybe egy miniature
festésü képecske mosolyog, mely a félig kész s életnagyságu arczot
ábrázolja, s mely mint látszik, a müvésznek másolati példányul szolgál.

E képecskét, melynek rámázatja finom arany lemez, féltékeny gonddal
látszik őrzeni az ifju festész, mert bár zárt ajtónál dolgozik,
mindannyiszor bizonyos félénk mohósággal rejti azt keblébe, valahányszor
csak legparányibb neszt vesz észre bejárata előtt.

E pillanatban is közeledő léptek hangzottak az ajtó előtt, s ez egyszer
nem volt fölösleges ovatosság féltett kincsét elrejtenie, mert e léptek
egyenes irányban ajtaja felé vezettek, melyen csakhamar türelmetlen s
ismételt kopogások hallatszának.

Müvészünk bizonyos kellemetlen készséggel sietett vendégének ajtót
tárni.

Hirtelen örvendetes meglepetés villanyzá fel vonásait, s egy
önkénytelenül előtört fölkiáltás után réglátott testvére karjai közé
veté magát, kit e pillanatig még mindig az oczeánontúli hazában hitt,
hová ezelőtt évekkel utazott, s honnan csak ez órában érkezett Pestre.

– Bátyám!

– Öcsém!

S a két testvér ismét egymás karjaiba omlott, hol hosszas perczekig csak
szivök dobogásai tudaták egymással boldogságukat.

Véletlen jött örömek között talán egy sincs oly boldogitó, oly lázas
gyönyört nyujtó, mint nem remélt, nem várt, de hőn sovárgott
viszonlátása azoknak, kik sziveinknek kedvesek.

A két testvér többször kisérté meg az öröm lázát mérsékelni, de
hasztalan! egy pillantás, egy pár szaggatottan kiejtett szó, s ők
mintegy önkénytelen engedve a természet gátot nem ismerő vonzerejének,
ismét egymás karjai közt lelék fel egymást.

Mintha mindkettő tünékeny álomkép által hitte volna magát csalódásokra
ragadtatni, lázas erővel kulcsolák egymást szivökhez, hogy ha csalékony
álomkép is e boldogság – de legalább minél hosszabb legyen!…

Végre lecsendesedtek némileg a megittasult érzések, s a két testvér
képessé lőn nyugodtabban élvezni a viszonlátás gyönyörét.

A hogy lecsendesült a vér, fecsegővé lön a nyelv, s ők kifogyhatlanok
voltak a kérdezősködésekben, melyeknek mindegyikére egy-egy uj kérdés
lőn a felelet.

A legügyesebb, leggyakorlottabb gyorsiró sem foghatott volna hitele
koczkáztatása nélkül e párbeszéd leirásához, melynek gyakori
összefüggéstelen értelmetlenségét csak a sziv harmoniája volt képes
érthetővé, összefüggővé tenni.

Minthogy azonban az olvasónak szüksége van e párbeszéd ismeretére,
elmondunk belőle annyit, mennyit e beszély megértésére nélkülözhetlennek
tartunk:

Az ujonnan érkezett testvér, kit Arthurnak nevezett a fiatal müvész,
orvos volt, s mint már tudjuk, ezelőtt évekkel Amerikába utazott, honnan
csak ezelőtt alig pár órával tért vissza hazája fővárosába.

Elutazása okát, mely rögtöni volt, homály fedé; s valamint elutazása
napján atyjához irott levelében mi emlitést sem tőn róla, ugy mostis
testvére idevonatkozó kérdezősködéseire mindig kitérőleg felelt, s oly
gyorsan mint csak lehete, más irányt ada a beszélgetésnek.

Annyit azonban örömtől sugárzó arczczal nyilvánitott, hogy a rejtélyes
ok, mely őt hazájából számüzé, megszünt, s ő most oly szép, oly
boldogitó reményekkel tért haza, mint milyen vigasz, remény nélküli
kétségbeeséssel távozott.

Ezután családi viszonyokra került a sor, s bár e két testvér
jellemzésére nem lenne épen fölösleges azon önzéstelenséget, mellyel az
ez idő alatt elhalálozott atyjok után maradt csekély örökséget illetőleg
végeztek, fölemliteni; de minthogy e családi viszonyok egyenes
összefüggésben történetünkkel nem állanak: hagyjuk őket figyelem nélkül
csevegni, s azalatt ismerkedjünk meg külsejökkel.

A festész régibb ismerősünk: előbb tehát őt vegyük szemlére.

Távol legyen azonban, hogy ez által Arthurt, ki mint korosabb, ebben
némi okot lelhetne neheztelni – sérteni akarnók.

Isten mentsen! mi csak a korábbi ismeretség előnyeinek hódolunk.

Aztán különben is Arthur sokkal jobb testvér és sokkal
felvilágosodottabb férfi, hogysem világos sértés nélkül föltehetnők
róla, hogy e csekélység őt sérthetné.

E mentegetőzések után hozzá foghatunk ismerkedésünkhez:

Várnai Ákos…

Bocsánat! Még egyet!

Szép olvasónőink hihetőleg hozzá vannak szokva a müvészeket – legalább
regényekben – magas, karcsu termetü, halvány, szenvedő arczu férfiaknak
tartani, bágyadt kék szemekkel, de annál fényesebb fekete fürtökkel.

Hogy a csalódás kellemetlenségétől mindenkit megkiméljünk, bátrak
vagyunk előre megjegyezni, hogy a mi festészünk épen nem bir az
előszámlált előnyös tulajdonokkal, ő a világon a legegyszerübb,
legigénytelenebb külsejü müvész, annyira, hogy azok, kik azzal
hizelegnek maguknak, hogy külsejökről képesek az emberek rangját,
foglalatosságát eltalálni: őt üzletének élő kalmártól kezdve egész egy
szenvedélyes gazdáig, mindennek tartanák inkább, mint annak a mi:
müvésznek.

De nem akarunk minden zománczot letörölni festészünk egyéniségéről:
nehogy mielőtt más, nemesebb okoknál fogva szerencsés lehetne a szép
olvasónők rokonszenvét megnyerhetni, külseje iránti elfogultság által
már előre elveszitse a még meg nem nyert kegyet.

Várnai Ákos huszonkétéves fiatal ember.

E tulajdonsága talán egyetlen egy, mi kivétel nélkül mindenki előtt
kellemes ajánló levél.

A fiatalság bűbájos hatalmának ki sem képes ellenállani. Olyan ez mint a
tavaszi napsugár, mely ragyog, éltet, tenyészt, s melyet ibolyákkal és
gyöngyvirágokkal üdvözöl hegy, völgy egyaránt…

Termete közép, s bár europai fogalmak szerint a deli melléknévre alig
tarthatna igényt: arról mindenesetre biztositva lehet: hogy élczek
kovácsolására sem hí fel általa senkit.

Arczának – melytől a kifejezést nem tagadhatni meg – vonásai nem
elragadók ugyan s szigoru itész által talán még szabályosaknak sem
neveztetnének; van mégis e zilált s kemény vonásokon bizonyos
erőkinyomat; bizonyos önbecsérzet, mi kivált a lelkesülés, fellángolás
pillanataiban oly sajátságos kellemet, bájt kölcsönöz, minővel az
olympjátékok hőseit képzelem a görög, meg nem vesztegetett izlésü
delnőket meghóditani.

Szemei nem eszményi kékek, nem is ragyogó feketék, de e szürke kis
szemsugarak áthatók mint élesre kifent tőr, és villogók mint napsugarak
által megfényesitett meztelen szablya.

E leirás után láthatja az olvasó, hogy fiatal müvészünk ha nem szép is,
de mindenesetre férfias alak volt; s e tulajdon bár fiatal ábrándos
leánykák előtt ritkán emel eszményképekké: tapasztalt s az életet ismerő
nőknél gyakorta kegyenczekké tesz…

Fiatal müvészünk, korának s alkatának ez előnyeit nem ismeré, legalább
nem vette igénybe soha.

Ő szenvedélyének egész osztatlan erejét egy tárgyban öszpontositá, s ez
egy tárgy: müvészete volt.

Ennek áldozá ő szivének minden dobbanását, lelkének minden gondolatait.

Ábrándai csak ezzel foglalkozának, s ha szép álmai voltak, azok nem
rejtett magányba szálliták lelkét egy imádott kedves ittasitó karjai
közé: méltóságos alakok övedzék babérral fürteit, s ez alakok ugy
hasonlitának Correggiohoz… Raphaelhez…

És ez igy volt beszélyünk kezdeteig.

De a fiatal, vágyteljes szivnek nem elég az eszmény, neki élet, valóság
kell. Félig tölti csak ez be a szivet, s a másik fél is hangot ad
igényeinek, mihelyt akad valami, mi megragadja a képzeletet, lelánczolja
az érdeket, s lángra gyujtja a vért…

Fiatal müvészünk…

Na, de ne előzzük meg az események menetét, s kössünk ismeretséget az
orvossal is.

Várnai Arthur öt évvel volt idősebb testvérénél, s ha azt mondjuk
felőle, hogy csinos deli termetü férfi: akkor minden valószinüséggel
csak a nők egyhangu véleményét fejezzük ki.

Arcza, ellentétben testvéreével, szabályos, megragadó vonásokkal birt, s
fényes fekete szemei bizonyára ritkán téveszték el kellő hatásukat.

De nemcsak a külső az, mi Arthurt öcscsétől megkülönböztette.

Hajlamaik, vágyaik, fogalmaik, nézeteik, mind, mind elütők valának.

Arthur nagyon jól ismerte külseje előnyeit, s lehetőleg fölhasználta,
hogy ne mondjuk kizsákmányolta azokat, s bárha ledérnek nem volt is
nevezhető, bizonyos dolgokban épen nem volt lelkiismeretes.

Szerencsére elmondók hőseink felől mit tudatni akaránk, mert lám, a
családi értekezésnek vége, s ők egy más, bennünket különösen érdeklő
körülménynyel foglalkoznak, mi ugy látszik, a két testvért egyaránt
elfoglalja.

De tán jobb lesz őket magukat beszéltetni.

– És te festész levél – kezdé Arthur. – Jól tetted. Kora hajlamaid már
mind e pályára intének, s alig van nagyobb boldogság az életben, mint
oly dolgokkal foglalkozni, melyek öszhangzásban állanak a sziv
hajlamaival. De hadd lám, mennyire haladtál? Mutass vagy egyet műveid
közől.

– Itt van készülőben egy női kép. Jer, nézd. Ezt különös gonddal
dolgozom, s azt hiszem felőle, hogy legsükerültebb darabom.

– Matild?!… – kiálta fel meglepetéssel Arthur.

– Mit mondasz?!

– Semmit. E kép feltünőleg hasonlit egy nőhez, kit Matildnak neveznek, s
e hasonlat lepett meg. Bostonban ismertem őt, egy bankár neje volt. Kit
ábrázol e kép?

– Senkit… Eszményi alak.

– Akkor széttépheted művedet öcsém: ez arczon nagyon kevés eszményi van.
Az élet ül itt testvér, vágyaival, szenvedélyeivel. Ez alak nem
eszménykép.

A festész, ugy látszik, készebb volt müvészi hitelét koczkáztatni,
semmint bevallani hogy bátyjának igaza van; egykedvűleg válaszolá:

– Phantaziám élénktelenségének és felfogásom hiányának ródd fel a
hibákat, de e kép eszményi alak.

Arthur merően tekintett testvére szemei közé. Vonásai lassankint
elszomorodának.

Szünet után mohón megragadá kezét:

– Öcsém, te nem szeretsz többé ugy, mint egykor szeretők egymást, amidőn
nem volt lelkünknek egyetlen gondolata, melyet vonakodtunk volna
egymással közölni. Öcsém, légy nyilt, e kép?

– Legyen, mindent elmondok. Hiszen te testvérem vagy, ki előtt nem
szabad semmit eltitkolnom.

– Igy, igy öcsém, legyünk ismét a régiek. E kép?

– Nem eszményi. E kép eredetije él, vagy legalább élt egykoron.

– Mit mondasz? s te nem ismered őt?

– Sohasem láttam.

– S ez arczkép?

– E másik után készül, melyet maga a nő festett – kedvese számára.

Arthur mohón ragadá ki testvérének kezéből a miniature-képet, s
hosszasan merengett rajta vizsga tekintetével. Nehány percz mulva
élénken kérdé:

– Ki számára készited ez arczképet?

– Senkiére. Magam magamnak fogom megtartani.

– De hátha ez arczképet valaki tetszésed szerint megfizetné?

– Milliókért nem adnám!

– Különös, és miért?

– Mert…

– Mert?

– Mert ez arczkép eredetijét szeretem, s mert ez arczkép által remélem
őt feltalálhatni.

– Te szereted őt?

– Szenvedélyesen; s hogy feltalálhassam, festém e képet; s ha
feltaláltam: kész vagyok odadobni életemet, legyilkolni férjét épen ugy
mint kedvesét, csakhogy birhassam őt!

Arthur arcza e szavakra fájdalmat, rémületet fejezett ki, mint azelőtt
meglepetést.

– Szánlak testvér, te egy gyilkoló szenvedélynek lettél rabjává, melytől
félek, hogy vészt hozand reád. De mondd csak, tehát sohasem láttad őt?

– Soha.

– És miként jutál ez arczképhez?

– Igen egyszerüen. Halld:

– Mintegy két hóval ezelőtt egy napon a közel hegyekbe rándulék ki, azon
szándékkal, hogy csak éjjelre fogok visszatérni a városba, melynek
poros, bűzhödt levegőjét már alig birám tovább, s melytől, ha csak
órákra is menekülni, roppant élvezet volt nekem. A zöldbe érve
tökéletesen át akartam élvezni egy kirándulás gyönyöreit, s azonnal
kalandozni indultam a lombdús fák által ékitett bérczek közé. Kétszeres
érdekkel ragadták meg lelkemet a táj szépségei. Mint ember elragadtatám
nagyszerüsége által az egésznek, mint festész térdre omolva hódoltam
harmonikus összeállitásán, mystikus szerkezetén a részleteknek. Mindig
távolabb haladtam, a nélkül hogy erről legkisebb tudomásom lett volna,
amint a magasabb csúcs, egy gyönyörü kilátást igérő pont tűnt szemem
elé, s én oda irányzám lépteimet. A csúcsra érve még át sem adhatám
magamat tökéletesen a vizsga szemlélődésnek, midőn a fűben, alig két
lépésnyire lábaim előtt, egy könyvet pillanték meg, mely, azonnal
meggyőződtem, napló volt, melybe egy nő rakta le lelkének legtitkosabb
gondolatait, szivének legfájóbb panaszait, s melynek levelei között ez
arczképet lelém, mit, mint a naplóból megértém, maga a nő festett –
kedvese számára.

– S nem akadtál nyomára tulajdonosának?

– Nem, pedig mindent elkövettem e czélra. Összekalandoztam a vidéket,
tudakozódtam a környékbeliektől, de semmi eredményre nem jutottam. Egy
favágó állitá, hogy egy magas termetü és igen fényes öltözetü úrhölgyet
látott ugyan a napokban e tájon járkálni, de mindössze ennyi, mit
megtudhaték.

– Tovább, tovább.

– A naplót a képpel együtt haza hozám, – s most őrjöngő szenvedéllyel
imádom ismeretlen tulajdonosnőjét. Ne kivánd hogy e szerelem
keletkezését részletesen elmondjam: nézd e képet, olvasd át e naplót,
átláthatod, hogy ily nőt nem lehet nem szeretni. Ah, mennyi szerelem…
mennyi önfeláldozás… mennyi erő…

Arthur a naplót kezébe vette, s mig rendkivüli érdekkel olvasá végig
sorait, addig testvére ujból festő-állványa elé ült merengeni és
munkáját folytatni.

Hagyjuk őt kedvencz foglalkozásánál, s lássuk a napló tartalmát.


II.

Egyszerű kötésü könyvecske volt ez, teleirott lapokkal, melyek egy női
szív életét, reményeit, emlékeit, örömeit, fájdalmait, legtitkosabb
sejtelmeit és leggondosabban rejtett gondolatait tartalmazák, azon
őszinte leplezetlen gyermekies igazsággal, mellyel a lélek magamagával
társalog az önvizsgálat perczeiben.

Első lapjain a játszi gyermekkor örömei, később a sejtelmes serdülő kor
ködszerű vágyai és a nyilatkozó hajlamok valának annyi hűséggel, oly
élénk színekkel festve, hogy az ember szinte maga előtt látta a pajzán
gyermeket amint pillék után szaladgál, s amint pár évvel később piruló
arczczal s dobogó szívvel iramlik tova egyegy pajzán szavára hajdani
játszótársainak, kik vesszőparipák helyett most már tomboló ménről, s
czifra labdák helyett iskolai kitüntetésekről ábrándoznak.

Elkisérjük később a már „eladó leánynyá“ vált, de bábjaira még mindig
fájó vágygyal emlékező hölgyet az első bálba, mely a leányok életében
szintoly nagy esemény, mint ifjakéban az első alkalom, magát társai
között bármily módon kitüntetni, s tanui lehetünk azon zavart
félénkségnek, mellyel a tündérfénynyel világitott terembe lép, remegve
tanakodván: vajjon ki lesz első tánczosa?

Elleshetjük pár év mulva legtitkosabb gondolatait, midőn jól esik magát
a bálok királynéjának tartani, s ajkába harap, ha minden tánczban
legalább négy öt udvarlójának hideg közönynyel tudtára nem adhatja: hogy
e tánczról rendelkeznie már többé nem áll hatalmában.

Szemünk elé varázsolhatjuk a szív aranykorát: az első szerelem tündér
óráit. Midőn az élet oly szép, s midőn a vágyak örök ölelkezésben
tartják az eszményivé emelt imádott alakját lelkeinkkel, a nélkül hogy a
dobogó szív s a vágtató vér sovár epekedéseit megfejteni tudnánk. Midőn
egy mosoly boldoggá tesz, egy kézszoritás üdvezít, s midőn egy édes
sejtelem mindannyiszor tudtunkra adja a kedves közellétét.

Tanui lehetünk, miként nyernek életet a vágyak, s miként fogamzik a
czél, mi után az érzelem eped.

Elmehetünk az egyházba, végignézni a szertartást, midőn a fehér ruhába
öltözött ara igent susog a lelkész kérdésére, s midőn az uj nő ingadozó
léptekkel távozik férje karján a szülei háztól, hogy egy másikba térjen,
virágos reményekkel, édes boldogsággal; de egy élénk, névtelen
felindulással, melyet hasztalan kisért eloszlatni a nyájaskodásban
kifogyhatlan férj.

Belopózkodhatunk félhomályos rejtekébe a mézes hetek mennyországának,
midőn könyek között – de melyek édesek, – fájdalmak között – de melyek
gyönyört adnak – tovatünik a menyasszonyi fátyol, hogy feltárja előttünk
a sejtelmek egét, andalitó mámorával az önfeledtségnek.

Suhannak a napok, s a homály, mit az érzelmek láza szemünk elé von,
oszlani kezd.

A fiatal nő már nemcsak sejt: tud. A férj szép, jó, kedves,
szeretetreméltó: de csak ember, mig az imádott földfeletti lény volt.

Repül az idő, a fiatal nő észreveszi hogy férje talán még szebb, jobb,
kedvesebb, szeretetreméltóbb is lehetne, s a férj gyakran méla ábrándok
közt leli az örök vidor, örök mosolyu nőt.

Hetek tünnek el, s a fiatal nőnek szerelmét kell szószólójául
választani, hogy férjét egy vagy más dologtól eltartsa, s szemében néha
könyek tűnnek elő, melyek nem édesek, s melyeket férje előtt
mindannyiszor rejteni igyekszik.

Hónapok mulnak, s a fiatal nőnek nem elég szerelmére hivatkozni;
könyekkel kell súlyt adni kéréseinek, s mégsem ritka eset, hogy a férj
„kis bohó“nak nevezvén őt, gyöngéd, de eléggé érthető szavakkal értésére
adja, hogy szeszélyeinek épen nincs kedve feltétlenül hódolni, – s
megszületik a fájdalom.

Évek után évek telnek, s a fiatal nő órákig elmereng azon gondolaton:
mily boldog azon nő, kinek gyermeke van! Mily édesek azon perczek, miket
gyermeke csevegései között tölt, lesve az óramutató lomha utját: mikor
ér már a pontra, mely férjét hozza meg?!

Mig ő egyedül unatkozza át azon hosszu órákat, melyek alatt őt férje
magára hagyja, s melyek alatt még zongoráját és regényeit is
élvezhetlenekké, kiállhatlanná teszi az izgatott türelmetlenség.

Végre a sovárgott idő elérkezik. A férj megjön, s mit talál? kisírt
szemeket, szemrehányó vonásokat. Borús homlokot. Panaszos hangot.

Okát kérdi.

A nő zokogásban tör elő, szavai keserűk, nyelve fulánkos.

A férj haragra gyúl, vagy hidegen vállat vonít, s kész a családi
jelenet.

Később kibékülnek, de mindegyik érzi, hogy keblében egy húr pattant el,
mely sohasem fog többé oly gyöngéd, oly édes hangokat adni mint azelőtt.

A férj gyakrabban hagyja nejét magára; a nő nem sírja többé vörösre
szemeit; férje megjöttekor nem tesz szemrehányásokat. Ellenkezőleg:
mosolyai megtérnek, piperéje gondosabbá válik, férjéhez hova tovább
gyöngédebb; de agyában gondolatok fogamzanak, melyek szivében elölik az
érzést, s honn van-e férje vagy nincs?! az ránézt már egészen közönyös.

A férj gyöngédebbé válik. Sohajok közt emlegeti a mézes hetek tovatünt
édenét. Panaszkodik az élet fanyarsága ellen, s czélzásokat tesz, hogy a
boldogság csak a falusi magány zajtalan csendjében lelhető fel. A nő
bájos mosollyal hallgatja férje szavait. Divatról beszél. Megbizásokat
ad férjének zeneművek vásárlására, s estélyeket rendez, melyekre a
meghivottak névsorát fölöslegesnek tartja vele közölni.

A férj viselete kimérttebbé válik neje iránt. A világ előtt nyájas, négy
szem közt hallgatag. Hol feltünés nélkül teheti, a családi élet örömeit
magasztalja; boldogságról beszél, s nejével már csak asztalnál
találkozik. A nő soha nem emliti férjét. Szinházaknak, hangversenyeknek
buzgó látogatója. Gyakran kikocsikázgat, lovagol, s estélyein vendégeit
egyaránt elragadják a pazar fény s a házinő ‚fesztelen, ellenállhatlan
modora.‘

A férj inditványt tesz bizonyos időre falura vonulni. A nő idegenkedést
tanusit a magány ellen, s estélyeiről még többet beszél a világ.

A férjet ez ellenkezés fellázitja. Jogairól beszél. A nő hűsitőt ajánl
férjének, s a vendégek névsorát hosszabbá teszi.

A férj kémtekintettel tart szemlét a meghivottak fölött. A nő tisztába
jön az okkal, mi őt a fővároshoz csatolja.

De idézzük magának a nőnek szavait.

„… Férjemet nem szeretem többé, ez bizonyos. Ó hogy ennyire kelle
mennie! Ha visszagondolok házasságunk első napjaira, midőn a való oly
boldogitó volt, hogy sem emlékekre, sem reményekre nem volt szüksége
szivemnek… Miért kelle ama szép napokat tulélnem? minő szép lett volna
meghalni e változás sejtelme nélkül?!…

… E közöny mindinkább türhetlenné válik. Vannak perczek midőn azt
hiszem: gyülölöm őt! Ha jön, kellemetlen szorongást érzek; ha távozik,
elhagyottságot, mi még jobban fáj. És mégis… nyájaskodása sért… ölelése
undort okoz… ohajtanám, hogy soha ne látnám őt!

… Ugy látszik, észrevette e változást: kerűl. Viselete hideg. E hidegség
nekem örömet okoz. Ó ha meggondolom, hogy egykor megölt volna! De ő az
oka, ő ölte ki szivemből az érzelmeket.

… Az élet oly kopár, ha a szivben nincs szerelem. Semmi, semmi nem birja
kipótolni ennek hiányát. Megkisértek mindent, hogy elszóródást
szerezzek: hasztalan! semmi nem nyújt ingert, misem foglal el, legfölebb
rövid perczekre. Ez állapot kiállhatatlan! Fiatalabb és melegebb vérű
vagyok, semhogy ez egyedüliséget tovább hordozhassam: szivemnek
szenvedély kell, ha örökre boldogtalan lennék is általa. Inkább akarok
elégni a vágyak hevétől, mint elfagyni, elsorvadni üres szivvel.

… Hasztalan! hasztalan! hiában kisértem meg régi érzéseimet
visszaszerezni: tovatüntek visszavonhatlanul. Azt kell hinnem: önámítás
volt multam, s nem szerettem őt soha. Kit egyszer szerettünk, az
érdektelenné nem válhatik előttünk soha, s ő azzá vált előttem a
legnagyobb mértékben. Tán ha halva látnám őt, sem illetődném meg!… Jőjj
el zajló élet, mámoros nagy világ, – karjaidba vetem magamat!!

… Ma férjemmel komoly jelenetem volt. Szemrehányta hogy esztelenül
költök, s hogy nincs kedve pazar szeszélyeknek vagyonunkat hozni
áldozatul. És én neki szivemet áldoztam fel! Azt kivánja költözzünk
falura, s mondjak le uj életemről. Én ellenmondtam, határozottan
megtagadtam kivánságát. A folytonos társaság, a táncz, zene legalább
pillanatokra elszórnak, s nekem minden percz megfizethetlen, a midőn
megfeledkezhetem szivem kopárságáról. Történjék bármi, én engedni nem
fogok!

… Láz ez, vagy önámitás? Nem merek önérzéseimnek hinni, félek hogy ez
nem egyéb édes, jóltevő álomnál. De nem, nem! a vágtató vér s a dobogó
szív nem csal, ez nem álom, ez nem önámitás: ez szerelem! Én szeretek,
ujra szeretek. Nem ujra: először! Ez érzés uj előttem, és sokkal, ah!
sokkal édesebb, mint volt ama másik, mely elhamvadt szivemben. Ah
Arthur!… igy nevezik őt, kinek e boldogságot köszönöm. Légy áldott,
ezerszer áldott e szívnek általa, melynek e nem remélt üdvösséget
ajándékozád… Ah mily bűbáj, mennyi varázs van e fiatal férfi arczán,
hangjában, minden mozdulatában! Igen, igen én szeretem őt, máskép nem
gondolkoznám mindig és csak mindig felőle!…

… Mily bohóvá, meggondolatlanná teszi az embert a szerelem! Én
ábrándozom, remélek, hiu örömeknek engedem által lelkemet. És ki tudja,
nincs-e okom sírni, kétségbeesni?… Hisz ő még mivel sem tanusitott
irántam többet mint gyöngédséget, udvariasságot, és ezt mással szemben
is épen igy teszi. – Vajjon szeret-e? vajjon fog-e valamikor szeretni?…
Istenem, miért nem vagyok szebb és – ah! e pár év mennyire megvénített!
miért nem vagyok fiatalabb!… De mindegy, ha nem szeret is, én szeretem
őt: s a szerelem habár reménytelen is, mennyországot ad a szívnek!!

… Ha e pillanat halált adna, siromról sohasem hervadnának el a virágok.
Ő szeret!… Mennyi boldogság rejlik e szóban!… Remegő hangon, lángoló
arczczal adá tudtomra, s ha a szavaknak, az arcznak nem hinnék is:
szemének egy pillantása elegendő biztositék lenne, hogy valót beszél. Ó
a szem nem csal soha. Ez a legigazabb tükör, mely csalhatlanul tudatja a
szerelmet épen ugy, mint a gyűlöletet, csak ismerni kell kifejezéseit…
Az öröm annyira elkábitott, hogy talán nem mutattam elég hidegséget,
elég közönyt. Mennyire fáj e szinlés, de tennem kell. A férfiak
szeszélyesek. Nálok a vonzalmat az ellenállás fokozza. Nekik a boldogság
sem oly kedves, és ráunnak ha könnyen jő, vagy önként kinálkozik…

… Nem volt erőm tovább álarczoskodni: tudtára adám, hogy szeretem őt.
Lábaimhoz omlott, kezemet könyeivel áztatá, ajkai lázas szavakat
susogtak, arcza lángolt és ah! mi szép, mi szép volt e perczben
könybenúszó szemeivel. Önuralmam egész erélyére szükségem volt, hogy
érzéseim lázát mérsékelhessem. Ó de mily gyönge, mily erőtlen az ész,
midőn a szívvel kell tusáznia. Érzém, hogy erőm fogyni kezd, és kértem,
kényszeritém, hogy távozzék. Ő engedett. Miért tevé? Könyeim törtek elő,
és sirtam soká… soká… de e könyek olyan édesek voltak!!

… Férjem gyanuja fölébredt. Reszketek. Nem magamért: Arthurért!… Azon
arcz, mellyel férjem tudatá, hogy azt hiszi miszerint szeretőm van,
véremet fagylalá meg! Ön nem szeret, – mondá – én sem önt többé; de
becsületem felett őrködni fogok. És jól vigyázzon ön asszonyom, jól
rejtse el ön e vészes titkot, mert istenemre fogadom, a bizonyosság első
pillanatja kedvesének halált okozand! Én mitsem szóltam. Hazudni nem
lett volna erőm. De Arthurnak távoznia kell!

… Arthur vonakodik engedni kérésemnek. Azt mondja inkább meghal, vagy
megöli férjemet, de birnia kell. Mennyi szerelem, mennyi szenvedély… De
neki távozni kell. Nem engedhetem meg e boldogtalan párbajt, mely
halálát okozhatná. Férjemnek ma tudtára adám, hogy nem szeretem többé, s
kértem: egyezzék meg elválásunkban. Ő gúnyosan fölkaczagott. Azt hiszi
ön asszonyom – felele metsző hidegséggel – hogy báb vagyok, melyet
könnyedén eldobhat magától, hogy egy másiknak készitsen helyet?
Csalatkozik. Én férje vagyok önnek asszonyom, ki jogokkal bir ön felett,
s kinek csep kedve sincs magát a világ élczeinek s gunyorának kitenni
csak azért, hogy önnek gyöngéd érzelmeit egy más iránt, melynek neve
most bűn, megfeledkezés – mentesitse s jogossá tegye. Ön nőm s istenemre
az maradand mindaddig, mig jó akaratomból, értsen meg jól: szeszélyből
nem jön kedvem hozzá, hogy e frigyet felbontsam.

… Mikor szeretünk, a lélek tehetségei is sokkal magasztaltabbak,
élesebbek: módot leltem, mellyel Arthurt kényszerithetem a távozásra.
Hidegséget, szigort fogok mutatni hozzá, s tudtára adandom, hogy ha
rögtön nem enged kivánatomnak, ha megrepedne is szivem e küzdelemben,
többé nem fog látni soha, és még a reményről is le kell mondania, hogy
valaha birhasson. Ő hinni fog e szavaknak, hinnie kell, mert én
bizonyára meg fogom tartani fogadásomat. Neki távoznia kell. Pár hó
alatt – ah! hisz ez egész végtelenség! – remélem szabad leendek, s
akkor… ah akkor!… Láng futja véremet keresztül csak meggondolására is e
boldogságnak.

… Megtörtént. Végtelenül boldogtalannak látszott, de engedett
kérésemnek. De mily hideg is voltam! Bámulok: honnan vettem ennyi erőt
hozzá. Csak midőn távozott, midőn utoljára szoritá meg kezemet, midőn
léptei elhangzának: csak akkor, ah! csak akkor tudám meg mit jelent e
szó: elválás! Lelkemnek minden erélyére szükségem volt, hogy ne hivjam
őt vissza, ne boruljak lábaihoz, mondván: jer, vezess, vigy bárhová, én
tied vagyok, nélküled nincs életem, nélküled nincsenek reményeim!! Nem
tevém. Hála neked mindenható szerelem, hogy ennyi erőt adál lelkemnek!
Holnap indulni fog. Holnap kezdődik boldogtalanságom. De e
boldogtalanság nem tesz kétségbeesetté. Általa nyerhetem meg csupán
üdvösségemet!

* * *

… Három hó, három hosszu, végnélkül hosszu hó múlt el, mióta Arthur
távozott, és férjem mitsem akar hallani az elválásról. Leirhatlan sokat
szenvedek, de el kell rejtenem. Mosolygó arczokat, hideg nyugodtságot
kell mutatnom, nehogy férjem csak sejtsen is valamit szerelmem felől. Ez
föllázitná büszkeségét, s akkor sohasem egyeznék meg elválásunkban.
Mennyi kínt okoz, mennyi erőt igényel e szineskedés, de tennem kell:
üdvösségem függ tőle!… Tegnap vettem első levelét Arthurnak, Londonból.
Azt irja, miként párnap mulva Amerikába induland. Ó ha csak rágondolok a
tengeri ut ezer veszélyeire: szivem elszorul s bánni kezdem, hogy őt
elküldém. De neki erről mitsem szabad tudnia. Megirtam neki, hogy rám
nézve épen oly fájdalmas e távollét, s hogy lelkemnek egy gondolatja,
szivemnek egy dobogása nincs, mely övé ne lenne. Kértem: legyen erős,
várakozzék, s biztatám őt, hogy e számüzetés nemsoká meg fog szünni. Ó
istenem, ha tudná mily kevés reményem van hozzá még e perczben is. De
miként tudathatnám én ezt vele. Ő visszatérne, és… reszketek még a
gondolattól is. Pedig mennyire vágynám őt látni hacsak pillanatokra is…
Nem szabad. Szegény szivem, légy erős!…

* * *

Egy év, egy egész év telt el. Arthur türelme fogyatékán, szivem alig
birja tovább e küzdelmet és férjem még mindig kérlelhetlen. Istenem,
istenem, miként fog e gyászos esemény végződni? Arthur miatt félek,
remegek. A távollét sirja a szerelemnek, mondják. Ah, ha ő megszünnék
szeretni engemet! Ha egy más… Nem, nem, távozzatok gyötrő gondolatok,
nem akarom hogy megmérgezzétek lelkemet, melynek a hit és remény
egyetlen kincse. Én hiszek, és bizom benned szivemnek drága kedvese!…
Leveleit százszor végig olvasom, s csókokkal halmozom el, vajjon teszi-e
ő ezt az enyéimmel?!…

* * *

Ismét egy év mult el. Férjem mindig a régi. Arthur irja hogy tovább
nincs ereje távol maradni. Ah, hiszem, tudom. Hisz engem is majd
meggyilkolnak a vágyak, a szenvedély. Ifju vagyok még. Vérem lángol és –
– ah, nem szabad mondanom: jer, jer, tégy magadévá, légy enyém… Egyedüli
örömem, elszóródásomat rajztáblám adja. Hányszor lefestém őt már ugy,
miként először, miként utószor látám. Képzeletem oly élénken tartja őt
lelkem előtt, hogy képe bizonyára hű. Hisz mindig csak felőle
gondolkozom, mindig csak felőle álmodom… Rövid időn magamat fogom
lefesteni, hogy neki küldhessem. Mennyi örömet fog ez neki okozni. De
vajjon fog-e sikerülni? Mindegy… megkisértem!

… Nincs erőm tovább küzdeni. A vágyak meggyilkolnak. Aztán meg félek,
hogy szerelme megszünik. Hogy e hosszas távollét elviselhetővé teszi a
gondolatot, hogy nem vagyok övé. Történjék bármi: irni fogok, hogy
jőjön!… Talán gyöngeség, gyávaság. De tehetek-e máskép?

Itt végződött a napló.


III.

Ha a müvész festő-állványa előtt nem lett volna annyira elfoglalva
munkájával: Arthur, arczáról, mely az olvasás alatt fokonkint nagyobb
érdekeltséget és föllángolást tanusitott, sok mindent olvashatott volna,
mi nem kis mértékben nyugtalaníthatta volna őt.

De szerencsére igen el volt mélyedve, és igy Arthurnak elég ideje maradt
felindulását leküzdeni, s hideg vérét visszanyerni.

– Igazad volt – szólt elfogulatlan hangon testvéréhez közeledve – e nő
imádásra méltó. De miként e napló kétségtelenné teszi: e nő már szeret,
és pedig miként szeret! Ó öcsém, volna erőd, volna bátorságod e viszony
szétbontását megkisérteni?

– Ha volna-e erőm, bátorságom? Ha egy szenvedély oly magas fokot ért el,
mint szivemnek e boldogtalan szerelme, akkor mi gát, mi akadály sem elég
nagy arra, hogy visszariadjon előle. Hogy czélt érjek, nincs eszköz,
mit, ha sikert igér, vonakodnám fölhasználni!

– Szerencsétlen testvér! Hát annyira elvakitott e boldogtalan
szenvedély, hogy még a legnagyobb igazságtalanságnak, és mi ennél
borzasztóbb: a nevetségességnek félelme sem riaszt vissza? Hát nem
látod-e hogy e nő már mást szeret, s hogy e más épen annyi szenvedéllyel
viszonozza e vonzalmat?!

– Meggyilkolom e mást, hogy a nő engem szeressen. Ó bátyám, te nem
ismered a szenvedély ily magas fokát, a milyen lelkemet ringatja. Te
többször szerettél. Érzelmeidet szétosztottad, azért nem fájtak ugy még
csalódásaid is. Egyik szerelmed romjain uj vonzalomnak fakadtak virágai.
De én, én, ki eddig lelkemnek, szivemnek minden érzéseit kizárólag
müvészetemnek áldozám: én, ki soha, érts meg jól: soha még nőkaroknak
nem éreztem öleléseit, én, ki véremnek, idegeimnek egész szűzies
erejével, tüzével szeretek: én nem birok, nem akarok lemondani, s
történjék bármi: legalább megkisértem megszerezni üdvösségemet. Ezzel
tartozom enmagamnak!

Arthur e szavak alatt, melyeket öcscse szaggatott ingerültséggel, és
felindulással szavalt, erős küzdelmet vivott keblében. Néha ugy látszott
mintha beszélni akarna, egy rögtönzött gondolat azonban visszatartóztatá
őt. Szinleges nyugalommal hallgatta végig testvére lázas szavait, s már
rég megszűnt ez beszélni, a nélkül, hogy feleletet nyert volna.

Hosszu szünet után, miközben a két testvér izgatott léptekkel járt alá s
fel, Arthur törte meg a csendet.

– És mit szándékozol tenni? Hogyan gondolod föllelhetni ismeretlennődet?

– E kép által. Holnap bevégzem s aztán bevándorlom vele az egész
világot, mindaddig mig csak föl nem találom őt! Pár nap alatt itt is
megnyilik a műkiállitás. Ki fogom állitani. Talán megtudhatok valamit
felőle, s csak egy világitó sugaracska akadjon: sovár szivem majd
rátalál annak fényénél.

– Tehát semmi sem képes megváltoztatni szándékodat. Sem az ész szava,
sem kérelmeim?

– Semmi, semmi. Ha már boldogtalannak kell lennem, legalább ne
vádolhassam magamat soha, hogy nem követtem el mindent sorsom
megváltoztatására.

– Akkor szánlak, öcsém. E hölgy szerelme, ki ennyi erőt, önfeláldozást
tanusitott, nem ingatag nád, melyet meg lehessen széditeni még akkor is,
ha – minek még gondolata is borzaszt – kedvesének gyilkosává lennél!

– Mindegy. Legalább nem adom meg magamat gyáván sorsomnak.

* * *

Pár nap alatt a fiatal müvész nagy műgonddal készitett művét bevégzé, s
elhatározásához híven – melytől bátyjának többször ismételt lebeszélési
kisérletei sem tántorithaták el – azt az épen megnyilt műkiállitás
közszemlére kitett festvényei sorába állittatá.

Hogy e kép a műértők részéről, mint a műbarátok által átalános
elismeréssel és csodálással fogadtatott, hogy szerencséjét, nevét
megalapitottnak jóslák általa, hogy az első rendű kitüntetést és
jutalmat már egész bizonyossággal mondák birtokában lenni: ez mind nem,
vagy igen kevéssé érdekelte őt.

A főérdek, mi lelkét egészen elfoglalva tartá, az volt, hogy e kép
eredetiségének kilétét felfedezhesse, s ezért pillanatokra sem távozott
festvénye közeléből, s a szemlélők arczain nem müvészi hatását kereste
művének, hanem a meglepetést, midőn valaki e képben valamely
ismerősének, barátnéjának, rokonának, vagy épen feleségének jól talált
arczképére talál.

Az ismeretlen nő igen kevés ismeretséggel látszott a fővárosban birni,
mert bár már több mint egy hét óta áll a kiállitás tárva, s bár ez idő
alatt a termek szüntelen telve voltak szemlélőkkel: olyanokkal, kik a
müvészi tökélyt bámulák képén, sokkal; de ollyannal, ki abban ismerőjét
lelné fel, egyetlen egygyel sem találkozott.

Feltünő volt az ifju müvész előtt, hogy testvére, Arthur, ki azelőtt a
müvészet ez ága iránt épen nem mutatott valami nagy lelkesültséget, most
annyi érdekeltséget tanusitott, hogy megnyitása óta a nap minden óráját
épen mint ő, a kiállitásban tölté.

Nem is mulasztotta el ebbeli csodálkozását testvére előtt nyilvánitani,
de ez őt csakhamar kielégité azon nyilatkozattal, hogy ez előszeretet, e
lelkesedettség egy velenczei müvész diadalainak láttára támadt lelkében,
ki Londonban ugy mint New-Yorkban a közbámulás és köztisztelet tárgya
volt, s kinek baráti szeretetéről több izben volt alkalma meggyőződni.

E felvilágositás által meggyőzetve csakhamar hozzászokott őt szüntelenül
egyegy festvény szemlélésében elmerülve látni, bárha ez a képekre igen
kevés figyelmet forditott, s kém-szemei untalan a bejáratnál előtünő
látogatókat vizsgálgaták.

Az ifju müvész épen festményének vizsgálóin tartott szemlét, midőn a
bejáraton egy magas, fényesen öltözködött úr tűnt elő, kinek
megpillantására Arthur megremegett egész testében, s arcza halálsápadttá
lőn.

Az ujonnan jött a legelső képek egyikéhez lépett, s mig azt bizonyos
kicsinylő mosollyal vizsgálgatta, addig az orvos testvéréhez sietett.

– Az istenért bátyám, mi lelt? – kérdé ez ijedten – arczod sápadt, egész
valód remeg…

– Rögtön jött szédülés fogott el. Alig birom magamat tartani és egész
testemben szaggató fájdalmakat érzek. Add karodat és vezess haza.

A fiatal müvész feledé, hogy mennyire érdekében fekszik, festvényét
pillanatra sem hagyni el, és testvére kivánatának engedett, kinek
halványsága csak akkor tűnt el némileg, midőn a teremből levezető
lépcsőzeten leérve, a kiállitás épületét odahagyák.

Gyöngéden vezeté őt szállására, s bár csakhamar megszűntteknek
nyilvánitá szenvedéseit, nem hagyá őt többé el, s csak késő este tért
haza, miután meggyőződött, hogy testvérét nemcsak veszély nem fenyegeti
többé, hanem futólagos baja is végkép tovatűnt.

Egész szenvedéllyel csüggött ő bátyján, mint egyedüli lényen, kihez
vérségi kötelék csatolta; mert Arthuron kivül több testvére nem volt, és
igy egész szeretetét ő benne öszpontositá.

Csak midőn szállására érve szokása szerint ismeretlennője naplóját vevé
elő, hogy százszor átolvasott sorain merengve, álmainak tündéreül
megnyerje őt, csak akkor gondolt rá, hogy bátyjának e betegsége mily
roszkor érkezett, s hogy talán az egyedűli alkalmat veszité el általa
ismeretlennője felől valamit megtudhatni.

De testvére iránti szeretete sokkal élénkebb volt, hogysem megbánta
volna a mit tőn. Legfölebb a véletlen szeszélyére szórt egypár átkot, s
azután ismét a naplóba temetkezve sokáig merengett a kedves sorokon, mig
végre szemeire jótékony álom borult, s elveszté öntudatát, hogy lelke
gyöngéd álomkép által ragadtassék egy édes mennyországba, melyről ébren
még ábrándozni is remegett…

Élénk s többször ismételt kopogás ébreszté föl.

Midőn pongyoláját magára vetve ajtót tárt, azon egy idegen úr lépett a
szobába.

Magas, szikár termetű férfi volt ez, hidegen szigorú arczkifejezéssel,
melyet nagy lelógó bajusza, és sűrű haragos szemöldei még szigorúbbá
tevének.

Mi már ismerjük ez idegent. Legalább egyszer, futólagosan láttuk őt.
Emlékezhetnek szép olvasónőim a kiállitási teremben azon férfira, ki
megjelenésével Arthurra oly élénk hatást gyakorolt. Ezen férfi senki sem
volt más mint amaz idegen.

De müvészünk előtt tökéletesen ismeretlen volt, és igy természetesnek
tarthatjuk csodálkozását e szokatlan kora látogatáson, egy idegen
részéről.

– Várnai Ákos festész úr?

– Én vagyok.

– Bocsásson meg uram, hogy ily korán háborgatom önt, de egy igen fontos
és sürgős dologban jövök, mely nem szenved halasztást.

– Szolgálatjára állok.

– Én Árkosi báró vagyok.

– Nincs szerencsém.

– Érthetőbben fogok beszélni. Én férje vagyok azon nőnek, kinek
arczképét ön oly élethűn eltalálta, s melyet tegnap volt alkalmam
bámulhatni a műkiállitáson.

A müvész arczán e szavak hallatára bizonyos görcsös rángatózás suhant
át, de elég erős volt felindulását leplezni, s hideg, kimért hangon
mondá:

– Nem értem önt, báró úr.

– Bámulatos. Pedig ugy hiszem elég értelmesen fejeztem ki magamat. Én
férje vagyok uram azon nőnek, kinek ön élethűn talált arczképét a
kiállitásban kitette.

– Ön téved, báró úr. Én nem arczképet adtam a kiállitásba. A festvény,
mi nevem alatt áll ott, egy eszményképet ábrázol. Önnek nejét nincs
szerencsém ismerni.

– Csodálatos. És mégis a legkisebb vonásig el van találva! Minden,
minden, még ama kis fekete szeplő is állán. Becsületemre, ez meglep!

– Engem hasonlólag, uram; annálinkább, mert mint már mondani szerencsém
volt: én sohasem láttam a bárónőt.

– Nem?! Lelkemre ez különös összetalálkozása a véletlennek. Midőn egy
eszményi kép, melyet a müvész föllelkesült phantaziája teremt, annyira
találkozik egy élő nő arczképével, kit önön kivül senkinek sem jutna
eszébe eszményinek találni. Ha ha ha! Nem találja ön is szerfölött
nevetségesnek e véletlent!?

– Bocsánat, báró úr, de meg nem foghatom…

– Mi jogosit fel e viseletre? Mindjárt megmondom. Uram, én nem vagyok
azon emberek közől, kiket oly könnyen fel lehet ültetni, s kik arra
látszatnak születve lenni, hogy mások által bolondokká tétessenek. Én,
mint már kétszer is mondám, férje vagyok azon nőnek, s azért jövök, hogy
megtudjam öntől: minek köszönjem a meglepetést, hogy nőmnek tudtomon és
akaratomon kivül festett arczképét közszemlére kiállitva találjam?

– Miért kényszerit báró úr harmadszor ismételnem: hogy én ön nejét nem
ismerem, sohasem láttam?

– Ön hazudik!

– Báró úr!

– Ön nem elég hogy aljas, ki egy ember házába lopózkodik, hogy
becsületét megrabolja, mert hasztalan minden tettetés: ön nőmnek
szeretője. Rég gyanitom e szövetséget, most már bizonyos vagyok benne.
Nem elég, mondom, hogy aljas; gyáva és hazug is akar lenni.

– Ne tovább báró úr!

– Még egyszer ismétlem: ön hazug, gyáva!

– Vegye vissza ön e czimeket báró úr!

– Soha. Hanem ha önben van még egy parányi becsületérzés…

– Holnap öt órakor reggel a budai hegyek közt a „Fáczán“ közelében.

– Nyolcz órakor, ha önnek is ugy tetszik. Akkor szoktam kelni, s engedje
meg, hogy szokásomat követhessem.

– Nyolcz órakor tehát.

– Ott leszek. De tudtára kell adnom, miszerint csep kedvem sincs ok
nélkül kikocsikázni.

– Engedje ön részemről is megtenni e figyelmeztetést.

– Tehát!

– A „Fáczán“ közelében, nyolcz órakor!

A báró távozott. Az ifju müvész arcza elhatározottságot és örömet
fejezett ki.

– Mily szerencse! – kiálta fel. – Megölöm, vagy ő gyilkol meg engem!
Épen jókor jött. E reménytelen, határozatlan állapot elviselhetlenné
vált! Tehát meghalok, vagy szabaddá teszem őt! Szabaddá?! Hiszen kedvese
van, kit szeret. Mindegy. Megölöm e kedvest is, s akkor szeretnie kell!…
De Arthurnak mitsem szabad e párbajról tudni. Megkisértené
megakadályozását, s kellemetlen jelenetek fejlődhetnének.

E gondolatok után, melyeket izgatottságában fennhangon mondott el,
öltözködni kezdett, miközben hidegvérét és nyugodtságát tökéletesen
sikerült visszaszereznie.

És erre épen nagy szüksége volt, mert kevés időre e jelenet után bátyja
lépett a szobába, kinek természetesen mitsem szólt ez esemény felől, s
ki előtt oly elfogulatlanul viselte magát, mintha misem történt volna, s
bár csaknem az egész napot társaságában tölté, viseletében misem volt,
mi ennek gyanuját fölébreszthette volna.

Késő este volt, midőn a két testvér elvált egymástól, de még sem annyira
késő, hogy Ákos egy barátját, egy fiatal orvost, föl ne kereshette
volna, tudtára adni a nap eseményeit, s fölkérni segédül a viadalnál.

Ennek társaságában találjuk őt másnap reggel a kijelölt időben a
„Fáczán“ közelében. Nem volt okuk a várakozás unalmassága ellen
panaszkodni, mert a báró is csakhamar megérkezett egy orvos és segédje
kiséretében.

Szótlanul köszönték egymást, s elindulának alkalmas hely keresésére.

Nem kelle sokat fáradniok: alig száz lépésnyire az emlitett vendéglőtől
egy kisded térre akadtak, hol a világon legkényelmesebben lehetett
egymást meggyilkolniok.

– E hely talán elég jó! – mondá a báró.

– Amint tetszik! – válaszolt a festész.

A társaság megállapodott. A báró segédjének félrevetett köpenye alól két
kard tünt elő, mig a festész segédje két egymáshoz mindenben hasonló
pisztolyt vőn elé kabátja zsebéből.

A segédek tanakodni nehány lépésre félrevonultak, s mig az orvos sebészi
táskáját rendezgette, az ellenfelek izgatottan járkáltak alá s fel a
regg harmatjától még nedves pázsiton.

Senki egy szót sem szólt. Azon ünnepélyes csend volt ez, mely
párviadaloknál a viadalt közvetlenül megelőző perczekben szokott
bekövetkezni. Midőn mindenik fél saját gondolataival van elfoglalva, s
mely a milyen természetes, épen oly czélszerű is, mert elleplezi némileg
azon felindulást, gyakran remegést, mit mindenki titkolni igyekszik, s
mitől kisebb nagyobb mértékben a legbátrabb férfi sem mentt.

Végre a segédek visszatértek s tudatták a felekkel, miszerint
pisztollyal fognak verekedni, s a lövés tizenöt lépésről s egyszerre
történendik.

Mindkét fél közönyös arczczal, ellenmondás nélkül fogadá e tudósitást, s
mig a báró segédje a pisztolyok megtöltésével foglalkozott, addig a
müvészé a helyet mérte, s jelölte ki mindkét felől egyegy zsebkendővel.

Mindkettő pisztolyt vőn kezébe, s a kijelölt helyre állt.

– Uraim, a „három“ szóra lőni fognak – mondá a báró segéde, és olvasni
kezdett: – Egy… kettő… három!…

Mindkét lövés eldördült – mindkét ellenfél véresen rogyott össze.


IV.

A segédek és orvos hozzájok siettek.

A bárót halva találák. Ellenfelének golyója épen szivén furódott
keresztül.

A festész életben volt ugyan, de oly veszélyesen megsebezve, hogy az
orvos, ki azonnal kötözni kezdé a sebet, sohajtva nyilvánitá, miszerint
igen kevés reménye van őt az életnek visszaadhatni.

Szerencsére a hely hol a párviadal történt, mint már emlitők, alig száz
lépésnyire volt a „Fáczán“ vendéglőtől, s itt leltek szobát, hová a
megsebzettet gyöngéden beszálliták, mig a báró testét segédje házába
viteté.

A festész öntudatlan állapotban feküdt kórágyán barátja és az orvos
által pillanatra sem hagyva el; s mig őt ápoltatása és ha lehetséges,
meggyógyitása iránti megnyugvással pillanatokra egyedül hagyjuk, jerünk
testvéréhez, ki e gyász esemény felől még mit sem tud, s ki e nap
reggelén egy szinte igen fontos lépésre határozta magát, mely testvéri
szivének becsületére válik, s melyet ha igazságosak és méltányosak
akarunk lenni: elhallgatnunk nem szabad.

E fontos lépés semmi sem egyéb, mint egy titoknak fölfedése, melyet
viselete után itélve a találékony olvasó már ugy is sejt, s melyet ez
épen e nap reggelén akart testvérének fölfedezni.

Alig mult el reggeli nyolcz óra, midőn testvére szállására ment, de
hasztalan, már nem találta honn.

Dél felé ismétlé látogatását, épen oly eredménytelenül.

– Hátha már késő lenne?! – kiálta fel szemrehányólag, s gyötrő
sejtelemtől kapatva meg. – A bárónak kétségkivül szemébe tünt neje
arczképe, és hátha… ah, hatalmas isten! csak e csapást ne mérd rám. Én
lennék halálának oka. Miért nem fedém fel e gyászos titkot azonnal
előtte?!

Mohó sietséggel ment a kapushoz tudakozódni.

– Reggel korán ment el hazulról.

– Korán?

– Alig volt hat óra midőn távoztak.

– Tehát nem egyedül volt.

– Egy barátja jött hozzá, s azonnal bérkocsiba ültek, mely őket a kapu
előtt várta.

– S azóta nem volt honn?

– Nem. Azóta mit sem tudok felőle.

Arthur szivében tőrszurást érzett e szavakra, s minden áron
bizonyosságot akarván szerezni, a báró lakására sietett.

Itt mindent a legnagyobb zavarban lelt.

A szolgák fejöket vesztve futkostak ide s tova, s csak nagy sokára akadt
egyre, ki képes volt kérdéseire némi összefüggéssel válaszolni.

Ettől megtudta az eseményeket.

Hogy ki volt a báró gyilkosa, azt hevesen dobogó szíve azonnal tudtára
adá, de a párbaj mikénti meneteléről, valamint a báró ellenfeléről
bizonyost mégsem tudhatott meg.

A szolga elmondá, hogy e tekintetben a házban kitől sem nyerhet
felvilágositást, de meg tudta mondani azon úr nevét és szállását, ki ma
reggel urával elkocsizott, s ki pár órával később a halottat a palotába
szállittatá.

Arthur a báró segédéhez sietett, s ettől tudá meg a történtek
részleteit.

Azonnal bérkocsiba veté magát, s bár a kocsis, dús ajándékai által
meghóditva, oly sebesen hajtott, mint csak lovai győzék, nyugtalan szive
mégis igen lomhának találta a haladást, s untalan nógatá a kocsist
igéretekkel és fenyegetésekkel egyaránt.

Végre a kivánt helyre ért, s a szobába rohant, melyben testvérét mondák
feküdni.

Még mindig öntudatlan állapotban találta őt, barátjától s az orvostól
környezve, s bár az orvos azonnal elébe ment s mérsékletre inté őt: alig
birá magát megtartóztatni, hogy halvány és véresen fekvő testvérére ne
boruljon, kinek láttára az öntudat szemrehányásai föltámadának keblében,
s kinek szenvedéseiért enmagát vádolá…

Egy hétig tartott a fiatal müvész öntudatlan állapota. Egy hosszu hétig
szaggatta Arthur szivét azon irtóztató bizonytalanság: ha testvérének
fölgyógyulásához lehet-e reménye vagy nem, s csak ezután vigasztalá meg
szivét az orvos egy halvány sugarával a reménynek.

Egy hét óta e tudósitásra először hunyá szemeit jótékony álomra, s ekkor
is csak azért, hogy koporsóval és szemfedéllel rémítse őt a szunyadni
nem biró öntudat…

Pár nap mulva, leirhatlan örömére, az orvos remény mellett
valószinűségről is tőn emlitést betegének fölgyógyulását illetőleg, s
csak e boldogitó hir vétele után jutott eszébe először: hogy testvérén
kivül más lény is van a világon, ki szivét érdekli, s csak ekkor gondolt
azon boldogságra, mi reá vár, s melynek megszerzése testvérének csaknem
életét ragadta el.

Sokkal jobban szerette azonban öcscsét, és sokkal inkább érezte
irányábani lefizethetlen tartozását, semhogy csak meggondolta volna is
elhagyni őt, habár pillanatokra is, s azért megelégelte Matildnak, a
most már szabad Matildnak irni; sürgetőleg kérvén őt, e levél vétele
után rögtön meglátogatni őt, miután ő e helyet pillanatra sem hagyhatja
el egy szent okból, melyet, ha szives lesz kérésének engedni, azonnal
tudatni fog vele, s mely mindkettőjökre nézve igenigen nagy fontossággal
bír.

Pár óra mulva e levél elindulása után egy nemesi czimerrel ékitett fogat
állt meg a „Fáczán“ vendéglő előtt, melyből egy egészen feketébe
öltözködött urhölgy szállt alá.

Hűn talált arczképe után azonnal fölismerjük. Matild volt.

Arcza halvány, izgatott vala, s bár férje halála, a történtek után,
ránézt inkább kellemesnek mint lesujtónak nevezhető: bizonyos
önkénytelen megrendülést, megilletődést, mit a halálnak e szokatlan, e
különös neme, a botrány, a világ fecsegései nagy mértékben segitének
elé, nem küzdhetett le belsejében.

Midőn a kocsiból földre szállt, Arthur, ki szobája ablakából a kocsi
közeledtét azonnal észrevette, már közelében volt, s karjára öltvén őt,
nemsokára eltüntek a hegyek belsejébe vezető kigyózó ösvényen.

Mit szóltak egymásnak? Mit beszéltek? Hányszor meg hányszor tevék
egymást bizonyossá tisztán megőrzött szerelmökről? leirni meg nem
kisértem.

A szerelmesek szavai olyanok mint a madarak csevegései: sejtjük
tartalmuk gyöngédségét, szépségét; de sem érteni sem utánozni nem birjuk
azokat.

Minden bizonnyal, szép olvasónő! már te is voltál valaha szerelmes, vagy
ha még nem ismered ez égi érzést, mely a szivnek az, mi virágnak az
illat, fának a lomb, kétségkivül voltál már tanuja két szerelmes
örömének, midőn csak pár héti, vagy csak napi távollét után egymást
viszonláták. Nemde: vége hossza nem volt a kérdezősködésnek, az öröm és
boldogság nyilvánitásának?

Pedig a te szerelmeseid csak hetek óta nem láták egymást; a te
szerelmeseid nem voltak oly megdönthetlen akadály, oly roppant távolság
által elválasztva; és mi türhetővé, elviselhetővé teszi a távolságot:
reményük, egymást birhatni nem volt merész ábránd csupán. A fiúnak
voltak barátai, kik bátoriták, elszórák őt. A leánynak volt anyja, a
barátnék közt a legjobb, a legigazabb, a legszeretőbb! Ez vigasztalta
őt, ha fájdalmas mélaság fogta el: letörlé könyeit, ha sirt. S titkon a
remény sugáraival fényesité meg lelkét, midőn atyja szigoru szavai őt a
kétségbeesés sötét örvénye felé vezeték.

De fájdalom! e két szerelmesnek sem vigaszt, sem reményt nem nyujtott
senki, sőt minden, minden körülmény ellenök volt! Ők saját szivökre,
egymás iránti szerelmökre voltak hagyatva csupán. Ez volt egyedüli
forrása hitöknek, erélyöknek, reményeiknek…

Elképzelhető azért a lázas öröm, az üdvezitő mennyország, mit e
pillanatban e két lény élvez, midőn oly sok idő, annyi legyőzhetlennek
tetsző akadályok, és ah! annyi fájdalmak után egymást végre
viszonláthaták…

Szinte véteknek tartom közelökbe – a szerelem e szentélyébe – lépni. De
vannak dolgok, melyeket teljesítni, bármily fájdalmasok legyenek is
azok: kötelesség. És nekem irántadi kötelességem szép olvasónő! ellesni
e szerelmesek szavait, hogy azokat veled közölhessem!

De lám, mennyire csalódtam. Azt hittem, boldog szerelem édes zenéjétől
fog lelkem elragadtatni ez egymást oly régen nem látott pár közelében,
és im az első hangok, melyeket fülembe hoz a lengedező szellő: a
fájdalomnak és panasznak hangjai.

Arthur semmivel sem rosszabb testvér, mint minő szerető, s igy a
boldogság mámorának e pillanatában sem felejtkezett meg arról, ki neki e
boldogságot szerzé, s ki e pillanatban még mindig élet és halál között
lebeg.

E megemlékezés megzavarta örömét, s megbocsáthatlan bűnnek tartotta
volna csak pillanatokig is késedelmezni azon körülmény megemlitésével,
mily és mennyi összefüggésben áll e boldogtalan párbaj imádottjával.

Mindent elmondott kedvesének, nem hallgatva el semmit, mi ez eseményre
legkisebb mértékben vonatkozott.

Meghatóan festé le öcscsének boldogtalan szenvedélyét, s terveit sem
mulasztá el fölemliteni, miszerint a férj után a szeretőt is
meggyilkolni kész, csakhogy bírhassa őt.

Matild leirhatlan érdekkel, részvéttel, fájdalommal hallgatta szavait.

A nők előtt mindig bizonyos érdeket kölcsönöz egy férfit illetőleg azon
tudat, hogy általa érdekelve van, ha mindjárt részéről legparányibb
vonzalom sem nyilatkozik irányában.

Miként ne érdekelte volna őt az ifju festész, ki a nélkűl, hogy valaha
látta volna őt, szenvedélyre gyúlt egyedül arczképe láttára és naplója
olvasására?

Miként ne érdekelte volna őt a szenvedélyes szerető, a lovagias férfiu,
ki szive vérét volt kész ontani inkább, mintsem csak egy hangot ejtsen
is olyant, mi őt elárulta és megpiritotta volna?

Miként ne érdekelte volna végre egy ember, ki szereti őt, ki életét
koczkáztatá birhatásaért, s ki végre testvére azon férfinak, kit szeret,
s kinek viszonszerelme egyetlen boldogsága?!

Midőn Arthur elbeszélését elvégezte, szemében nem tartóztathatott vissza
nehány könyet, s zokogva borult kedvese karjai közé.

– Érettem, általam lőn boldogtalanná, – kiálta fájdalmas hangon – és én
mit sem tehetek megorvoslására! Mégcsak reményt sem adhatok
vigasztalására, mert e szívben csak egyetlen egy érzés él, s ez érzés:
szerelmem, irántadi szerelmem. Arthur! Mit tenni? mit tenni?!

– És én érzem, hogy sohasem lenne bátorságom, kivált e gyászos esemény
után épen nem! elébe állani, s nyiltan bevallani, mikép a gyűlölt
vetélytárs, kit imádottja szeret, s kit ő ismeretlenül halálnak
áldozott, senki más mint én, testvére, kinek még a boldogság sem édes
többé, miután tudja hogy az őt oly igen szerencsétlenné teszi. Ezt
kellene tennem, érzem, tudom, de sohasem leendek elég erős reá, ezt is
bizonyosan tudom.

A két szerető ezután tanácskozni kezdett a teendők felől, s csak akkor
térének vissza a vendéglőhez, miután tökéletesen tisztába hozák: mikép
kellessen magokat viselniök, hogy sem szent kötelességök: a
kegyeletteljes gyöngédség a szenvedő müvész iránt, sem szerelmök ne
szenvedjen általa.

Arthur a bárónőt kocsijába segité, s mig ez a város felé sebesen
elvágtatott, addig ő beteg testvéréhez sietett, kinek ágyát pillanatra
sem hagyta el.

A beteg javulása a hogy a kétség vonalát meghaladta, pillanatról
pillanatra sebesebben haladt előre.

E fiatal életteljes vér, s a természet erélye leküzdék a kórt, s a seb,
mely pedig alig tiz esetben egyszer nem okoz halált ily veszélyes
helyen, (a golyó melle közepén hatolt keresztül) lassankint hegedni
kezdett.

A tetemes vérvesztés azonban annyira elgyengité őt: hogy többet volt
öntudatlan, félálomszerü helyzetben, mint eszénél.

Ilyenkor testvére és az orvos gondoskodásait egy halvány s minden
lélegzetén, minden legkisebb mozdulatán kifejezhetlen érdekeltséggel
csüggő nő osztá meg, ki az anya, testvér, nő gyöngédségeivel halmozta el
őt.

E nő Matild volt, ki mihelyest a beteg álmából ébredezni, s öntudatát
visszanyerni kezdé, tovatünt ágya mellől.

Ilyenkor a beteg, bár az orvos szigoruan megtiltá a beszédet, nem
teheté, hogy álmairól ne beszéljen, s testvérének tudtára ne adja: hogy
ez édes, e boldogitó álomképeket az imádott ismeretlennő alakja szövé.

Nehány hét alatt javulása annyira haladt, egészsége, ereje annyira
visszatért, hogy türelmetlen kéréseire az orvos már a napot is
meghatározá, melyen először leend szabad ágyát elhagynia.

Már csak pár nap volt hátra még ez általa annyira sovárgott pillanatig,
midőn bátyja, ki ez idő alatt a nap és éj csaknem minden óráját
közelében tölté, sürgős levelet vőn, mely őt, – mint testvérének mondá –
a fővárost nehány napra elhagyni kényszeriti. Öcscsét igen szomoritá e
hir, de ő, könyes szemekkel bár, tudtára adá, hogy e sürgős körülmény
nem szenved halasztást, s hogy másnap reggel indulnia kell.

Reggel bucsút vőn s távozott, s bár alig párnapra mondá elhagyni
öcscsét, olyan szomoru, olyan bánatos arczczal szoritott testvérével
kezet, zárta őt karjai közé, s halmozta el csókjaival, szóval ez elválás
olyan szomoru, olyan bánatos volt, mintha e távozás örökre
szétválasztaná őket, s mintha a viszonlátásnak még csak reménye sem élne
keblében már.

Ákos a napot türelmetlen várakozásban tölté. Még egy nap! – gondolá
elragadtatással s én talán látni fogom őt, őt, kiért meghalni öröm, ki
nélkül élni keserűség nekem!

Lassan, de végre mégis csak eltelt a nap, s a hogy az éj közeledett,
öröme mindig nagyobb, nagyobb lőn. Az éj már a nélkül is régi kedvencze
volt. Sokkal jobban szereté mint a nappalt. Hogy is ne? A csillagsugarak
álmat szövének szemeire, s ez álmak megadák neki azon boldogságot, mit a
való, mit a nappal megtagadott tőle, s miről csakhogy álmodhassék, kész
lett volna egy örökkévalóságot keresztülaludni.

De ez éj ellenkezőleg a többivel, nem szelid boldogitó képekkel, hanem
gyötrő fájdalmas dolgokkal vette körül lelkét, s ő ez egyszer sokkal
boldogtalanabbnak érezte magát álmai közt, mint a most már egy
reménysugárral gazdagabb valóságban.

Nincs fájdalmasabb az emberre nézt, mintha gonosz sejtelmei álom-alakban
nyilatkoznak. Mit a józan itélet, a megfontolás, az ész világánál leküzd
ez ijesztő rémnél, azt álmainkban a féktelen szabadjára hagyott
phantazia megtestesiti, s nekünk átérezni, átélni kell azon gyötrő,
ijesztő jövőt, mivel a sejtelem rémit, s mit az ébrenlét, az öntudat
perczeiben legyőzünk, vagy elaltatunk.

Ákos éjszakája ilyen volt. Gonosz álmai egész éjen keresztül gyötrék, s
reggel felé annyira elviselhetlenekké válának, hogy fölébredt bele, s
még ekkor sem sikerült leküzdenie azon önkénytelen nyugtalanságot, mi
rajta erőt vőn, s mi neki végtelen szenvedéseket okozott.

Érzé, hogy minden áron menekülnie kell e lelkiállapottól, s bár az orvos
jelen akart lenni, midőn ágyát először odahagyja, nem volt türelme,
ereje, bevárni ennek megjöttét, s fölkelvén, felöltözködött s odahagyá
az annyira megúnt szobát.

Mily édes, mily jótékony a szabad levegő hosszas betegség után; mily
szépek, éltetők a napsugarak több ideig nélkülözés után, fájdalom, önök
majd mindnyájan tudják, mert ritka embernek jutott azon szerencse, hogy
soha ne lett légyen beteg, azért csak annyit mondok, hogy a fiatal
müvész egészen el volt ragadtatva általuk, midőn a szabadba érve, a
város felé indult, hogy rég nem látott szobácskáját fölkeresse.

Amint utjában a főtemplom előtt elhaladt, andalitó orgonahang hangzott
füleibe, s nem állhatá meg, hogy nehány perczre be ne térjen az
egyházba.

Az oltár előtt egy boldog párt pillantott meg, kiket a lelkész áldása e
perczben kötött össze.

Közelebb lépett és – a hölgyben ismeretlen imádottját, a férfiban
testvérét, Arthurt ismerte fel…

Visszafojtá könyeit, kebléből egy sohaj, hosszu, fájdalmas sohaj tört
elő, s a nélkül hogy a szertartás végét bevárná, kitántorgott a
templomból.

Mit mondjunk többet! Azon nyomorult izom, mit szivnek neveznek, bár
mennyire szenved is, egy egész életen keresztül elbírja fájdalmait
hordani anélkül – hogy megszakadna…



FRAKK ÉS CZIPŐ.


I.  HALOTTAK NAPJA.

November 2-ika volt 1852-ben. E napot, amint tudják önök, az élők a
halottak emlékezetének szentelék, s bár nem vagyok abban bizonyos: ha a
naptárakban vörös betűkkel van-e nyomva? részemről e napot én az ünnepek
legszentebb- s legkegyeletteljesbei közé sorozom. Hogy mily sokkan
vannak, kik velem e tekintetben egyetértenek, mutatja azon körülmény,
hogy e napon, jobban mondva estvén, a temetőkbe csak ugy özönlik a nép.
Mindenki siet elvesztett kedveseinek sírját virágokkal, gyertyákkal
fölékiteni, vagy, ha szigorú körülményei e kiadást meg nem engedik, egy
kisded halvány lámpa fényénél legalább nehány sohajt és nehány könyet
áldozni azon forrón szeretettek emlékezetének, kiknek szellemei
boldogaknak érezhetik magokat, ha a magasból alá, vagy a mélyből
föltekintve – mert ugyan ki tudja azt egész bizonyossággal meghatározni:
hol fekszik a dicsőültek országa? – földi szállásaikat nem találják
egészen sötéteknek, egészen elfeledetteknek!

Ha önök követni akarnak engemet – s miután ez csak gondolatban történik,
ez pedig sem sok időt nem igényel sem fáradságba nem kerűl, nincs okuk
tőlem azt megtagadni – elvezetem önöket Pest legnagyobb temetőjébe a
„váczi-út“ melletti sírkertbe, hol legalább is tízezer emberrel fogunk
találkozni; ily nagy tömegben pedig mindig van valami látnivaló.

Az est csöndes; a szél pihen: hihetőleg, hogy a sohajok hangját – mert
ugyan ki lehet sírkertben sohajok nélkül? – meghallhassák azok, kiket a
sohajok illetnek; és az ég, hogy velünk részvétét tudassa, sötét öltönyt
vett magára, melynek redői közől néha elétünik a méla hold épen ugy,
mint egy kolduló aggastyán rongyai közől a fényes érdemjel.

Bizonyára senki sincs e sűrü tömegben, kiről e perczben igen sokat nem
lehetne beszélni, s kiről talán sokkal érdekesebb eseményeket nem
mondhatnék el, mint a minőket elbeszélendő vagyok; de már megtettem
választásomat, s azért az egész nagy tömegben csak két egyéniségre hivom
föl önök figyelmét.

E két egyéniség két fiatal ember.

A fáklyák és gyertyák világa sokkal kisebb, semhogy vonásaikat
kivehetnők; azért arczuk leirását akkorra halasztom, midőn napvilágnál
fogunk velök találkozni. Termetre nézve egyik közőlök magas, karcsú, a
másik kicsiny, zömök. Mindkettő esernyőt visz magával, és szivarozva, s
ugy látszik, határozott irány nélkül engedi magát a kigyózó tömeg által
e vagy amaz ösvényre sodortatni.

E fiatal emberek, miután magokkal sem gyertyákat, sem füzéreket nem
hoztak, s miután az időt egyegy sír, vagy egyegy fiatal hölgy
megtekintésére nem kimélik, ugy látszik, nem azért jöttek ide, hogy
valamely sírt felkoszorúzzanak; hanem pusztán azért, hogy e nézőjátékban
gyönyörködjenek, épen mintha színházban vagy templomban lennének; mert
Pesten, mint igen sok más városban is, sokan járnak e helyekre, csupán a
közönség kedveért. Még falun sem mennek már az emberek templomba csupán
imádkozni, vagy legalább igen gyakran válnak bálványimádókká: mert, mint
Heine mondja, a régi istenek csak az Olympról vannak száműzve, s
névszerint Venus tisztelőinek száma most még nagyobb mint valaha volt.

E két fiatal ember tehát folytatta sétáját a sírok utczáiban, épen ugy,
mintha a váczi-utczában járt volna.

– Na hisz, ez is okosabban tett volna ha százezreit fáró-bankon
kártyázza el, vagy kolibri-pástétomban eszi meg, mint hogy egész életén
keresztül uzsoráskodott és fukarkodott. Mondják, hogy egész életében
csak két kaputja volt, és, kivéve a vasárnapokat, sohasem evett főtt
ételt.

E megjegyzést a magas fiatal ember tette, sír előtt, melyen nagyszerű
márványszobor emelkedett, de melyet sem egyetlen lámpa nem világított
meg, sem egyetlen virág nem ékitett, azon harmatos zöld szőnyegzeten
kivűl, melyet a természet egyaránt megad gazdagnak és szegénynek,
bankárnak és napszámosnak, költőnek és – kritikusnak.

– Igazad van, pajtás! válaszolt a kicsiny, zömök ember; ha a gazdagok
meggondolnák, hogy örököseik mily hamar elfeledik őket: azt hiszem, nem
törekednének oly dühösen kincset kincsre halmozni. Nem találtad, hogy az
ugynevezett gazdag sírok közől alig van tíz közt egyetlenegy fölékitve,
míg a kisebb igénytelenek közől egyet sem láttam, melyet legalább kisded
füzér, vagy halvány lámpa nem ékítne?… Oh! a szegények és gazdagok
közötti különbség még a halottak országában is megvan; csakhogy itt a
szegények bírnak előnynyel.

A két barát, e megjegyzés után, folytatta sétáját, míg majd figyelmöket
gyönyörű kép voná magára.

E kép, kisded sír volt, egyszerű fakereszttel, mely a virágok- és
gyertyák egész erdejével volt fölékesítve. A sír előtt két fiatal leány
térdelt, kik közől egyik épen azon perczben állott föl, midőn a két
barát közelökbe érkezett.

– Jer, Tercsi! szólt térdelő társnőjéhez a fiatal leány, az idő már
késő. Azt hiszem, több van kilencz óránál, s különben is e hely téged
oly nagyon szomorúvá tesz…

– Oh engedj, engedj még kissé itt maradnom! Oly boldogúl érzem magamat
itt. Azt képzelem, anyám lát és hall engemet; és istenem! rajtad kivűl
nekem senkim sincs a világon, szegény anyám emlékezeténél…

A térdelő leányka e szavak után arczát kendőjébe rejté és elkezdett
zokogni.

A két fiatal ember megállapodott. Mindkettő szerette a zenét, és a
fiatal leányka hangja a legszebb zene volt, melyet életökben hallottak.

– Hallod, hallod, Frigyes, sugá a kisebbik társához; ennél szebben a
csalogány sem énekel. Ah istenem! oly különösen érzem magamat; szeretném
hallgatni egész életemen keresztűl!… Mennyire vágyom látni arczulatát!

– És nézd csak barátnéját! mily gyönyörű termet! Jerünk kissé távolabb,
a sötétbe, és várjunk, a mig haza indulnak, talán megpillanthatjuk
arczukat, mely, egyre százat merek tenni, fiatal és kecsteljes!

A két barátnak nem kelle soká várakozni. A leánykák csakhamar haza felé
indultak.

A fiatal emberek, midőn előttök elhaladtak, mindent elkövettek, hogy
megpillanthassák arczaikat; de hasztalan. A sötétség barátja ugyan a
szerelmeseknek, de csak akkor, midőn nem akarunk látni vagy láttatni. A
két barátnak első gondja volt megátkozni e, más körülmények között oly
gyakran megáldott homályt, s követék a távozó leánykákat oly közelről,
amint csak lehete, hogy az első fáklyafénynél kielégíthessék
kiváncsiságukat.

De a véletlen nem akará, hogy ez este szerencsések legyenek. A sírkert
ösvényei sok irányban elágazók, a már hazasietők tömege nagy volt, s a
két fiatal ember, mire a sírkert kijáratához ért, az ifju leánykákat
tökéletesen elveszté szem elől.

Azon hiedelemben, hogy talán előttök mennek, megkétszerezék lépteiket,
de épen ez volt szerencsétlenségök. A két barátnő messze maradt hátok
mögött, s ők csaknem lélegzetvesztetten tértek szállásaikra a nélkül,
hogy a két barátnőnek valóban elragadó vonásiban gyönyörködhettek volna.

Ők, e miatt, igen lehangoltan és boszúsan veték magokat ágyaikra; de mi
nyugodtak lehetünk e tekintetben, mert én bizonyossá tehetem önöket,
hogy később még találkozni fognak.


II.  A MADÁRVÁSÁRON.

A madárvásár Pesten azon kis közben van, mely az úri-utczát a
granátos-utczával összeköti.

Valóságos gyönyör pénteken és kedden, leginkább délelőtt, e kis közben
megjelenni. Az ember a legváltozatosabb hangversenyt hallhatja a nélkül,
hogy bementi díjt kellene fizetnie, és biztosítva van, hogy tiszta, üde
hangokkal fog találkozni, a mi színházban és müvészi eléadásokon nem
mindig az eset. E mellett e kis téren, a mondott napokon, igen sok szép
nő és fiatal lányka is jelen meg; pedig szép nőket s fiatal lánykákat
látni mindig élvezet.

Mintegy három héttel az elébbi szakaszban elmondottak után, szép
reggelen, igen sok ember jelent meg e dalos vásáron. A szegény kis
madárkák börtönükbe zárva, tömegesen voltak köz szemlére kiállítva, és
zöld lombjaikat, kóbor függetlenségöket egészen feledni látszottak, oly
vidáman csicseregtek és danolgattak. E napon azonban kevésbbé is volt
okuk szomorúknak lenni. A kedd és péntek valódi ünnep a pesti madarakra
nézve. E napon tiszta, új kalitkát kapnak, ebédjök gazdag, sőt, hogy
kedélyöket misem szomorítsa el, gazdájok egykét zöld ágacskát sem sajnál
börtönük rostélyai közé illeszteni. A reménység színe pedig az emberek
előtt is igen kedves, hát még e kis gyöngéd teremtéseknél, melyeknél e
szín nemcsak a jövőt ékíti föl: hanem a multat is, a szép életet a
zöldben, a szabadban, emlékezetökbe hozza…

Oh, a madarak boldogsága e napon valóban irígylésre méltó! Hány ember
van a világon, s csak magában Pesten, kinek sem biztos szállása, sem
biztos ebédje nincs, és ki a reménynek oly kicsike ágacskájával sem bír,
minőket a madarászok szoktak a kalitkákra fonni?!…

A vásárlók, jobban mondva, a szemletartók között – mert e vásár sem
különbözik a többiektől – sokkal több a néző, mint a vevő, s föltünőleg
sok fiatal hölgy van. S létezik-e hely a világon, hová a férfiak ne
tódulnának, ha remélhetik, hogy fiatal hölgyekkel fognak találkozni? E
kis köz ennek következtében oly sűrűn telve volt, hogy az áthatolás csak
fáradsággal vala eszközölhető. E körülmény azonban, úgy látszik,
hölgyeinket nem riasztja vissza. S őszintén beszélve, e körülmény
sokszor megbecsülhetetlen szolgálatokat is tesz. Istenem, a sors oly
kegyetlen! Oly gyakran vagyunk azon fájdalmas helyzetben, hogy beszélni,
vagy legalább – akármit mondjanak, hogy a szerelem követelő, én tagadom;
a szerelem mindig igénytelen, természetesen, ha alkalma nincs
követelőnek lenni – csak látni ohajtunk valakit, a kit házában nem
kereshetünk föl; kit ha utczán találunk, nem kisérhetünk haza; kinek
egyetlen szócskát nem sughatunk fülébe!… S van-e a világon kínosabb
helyzet, mint kényszerítve lenni: hallgatni akkor, midőn az embernek oly
sok mondanivalója van?!…

Azt mondják önök, ott a színház! Igaz; színházban láthatják egymást az
emberek, de csak távolról, lopva, kitéve a kémlésnek, a megjegyzéseknek,
ily esetekben pedig nem örömest vesszük a figyelmet és a kémkedést. De
itt, itt a tömegben! Kinek jutna itt eszébe: számítást találni abban, ha
a tömeg valakit fiatal nő közelébe sodor? Az ember észrevétlenűl
cseveghet kissé! Ki veheti észre, ha a kezek véletlenűl találkoznak? s
mi könnyebb e tömkelegben, mint egy levelkét elrejteni, vagy igent
remegve… lassan… susogva kiejteni? És a szerelmeseknek jó fülök van;
igen ritka eset, hogy a bármily lassan és remegve kiejtett „igen“, az
illető előtt elveszett volna… Midőn szeretünk, szívünkkel és szemünkkel
látunk és hallunk; a lélek érzékei pedig sokkal tökéletesebbek a test
érzékeinél…

Egy kirakat előtt, melyen igen sok szép kanári madár van, fiatal ember
áll, ki szenvedélyes tisztelője lehet e kis énekeseknek, mert figyelme
egészen azokra van fordítva. Rendre megvizsgálja mindegyiket, és
zavarban látszik lenni: melyiknek adja az elsőséget? Végre megteszi
választását, és a tulajdonossal alkuba bocsátkozik.

E fiatal ember pénzviszonyai alig hiszem, hogy kedvezők legyenek; mert
daczára annak, hogy a kalmár igen csekély árt szabott, habozni látszik:
ha vajjon e vásárt megtegye-e? Midőn azt mondom, hogy nem tartom
pénzviszonyait fényeseknek, nem akarom vele e fiatal embert rágalmazni.
Ellenkezőleg, ez csak dicséretére szolgál; mert számító gondolkozásra
mutat, s bármennyire találják sokan a költői könnyelmüséget érdekesnek:
szegény embernél első erény a gazdálkodás! Ez megvédelmez bennünket az
adósságtól, és csak akkor érezhetjük magunkat valóban szabadoknak és
függetleneknek, ha adósságaink nincsenek.

E jó gondolkozásu fiatal ember tehát – az olvasók közt lehetnek apák is,
kik e gyakorlati megjegyzéseket szerzőnek érdeműl rójják fel – kissé
habozott; hanem végre elhatározta magát, s már ajkain volt a szó, hogy a
kért árt megigérje, midőn oldala mellett valaki fölkiált: „Ah istenem!
de gyönyörű kis madárka, szakasztott mása Fiffinek; ezt meg kell
vennem!“

A fiatal ember e hangra összerezzent, s gyorsan megfordult, hogy e hang
tulajdonosát láthassa.

Tizenhat – tizenhét éves leányka volt az, nagy fekete szemekkel; hosszú,
fényes, fekete hajjal, mely egyszerű kalap alá volt ugyan rejtve; de
önöknek hozzá kell szokni azon gondolathoz, hogy a szerző kalapokon,
ajtókon, falakon, szóval minden akadályokon keresztüllát, sőt még a
szivekben is, e mindig gondosan elzárt, s a mellett a világon legapróbb
betükkel s leghalványabb festékkel nyomtatott könyvben is olvasni bír a
nélkül, hogy még csak szemüvegre is lenne szüksége. Ez ifju leánykának
tehát fényes fekete haja volt. E mellett kicsi szája, szép fehér fogai,
kedves mosolya, kis keze, kis lába, hibátlan, karcsú termete, s
mindezéken fölül vonásain azon megnevezhetetlen valami, mi első
pillanatra rokonszenvet ébreszt. Hát még a hangja!… Mondám már, hogy a
fiatal ember e hangra összerezzent; s jóllehet mi szegény védtelen
férfiak, a női kecsek nyílai ellen nagyon is gyöngén vagyunk
fölpánczélozva; mégis nem minden női hangra rezzenünk össze.

A fiatal ember e hangra összerezzent, mert nem azok közől való volt,
melyeket három hét alatt el lehet feledni, és – ilyen a véletlen
szeszélye! – ugyan e hang volt az, mely, ha még nem feledték el önök,
halottak napján a sírkertben reá oly nagy hatást tett. Én e találkozást
előre megjósoltam, és ebből láthatják hölgyeim, hogy szavamra lehet
valamit adni.

– Mi ára e kanárinak? kérdé a fiatal lányka a madarászt, kezébe vevén a
kalitkát, hogy kis lakójában jobban gyönyörködhessék.

A madarász vagy nagyot hallott, vagy nem volt érzéke a zene iránt, mert
csepet sem látszott megindulva lenni, midőn válaszolá: „Két forint 20
kr.; de ezen ifju úr már megvette.“

A fiatal leányka arcza elszomorodott.

Ha a megszerzés lehetősége oly dolgokra nézve, melyek birtokára vágyunk,
elvész: az mindig szomorúságot okoz, kivált hölgyeknél, kiknél a
legapróbb szeszélyek is jelentőséggel bírnak. A lányka tehát, midőn a
kalitkát letette, s önkéntelen pillantást vetett szerencsés
vetélytársára, nem fojthatott vissza egy sohajt.

– Nem, nem! mondá élénken a fiatal ember, a vásár még nincs megkötve; és
ha e madár önnek tetszik, kisasszony, én örömest lemondok arról.

– Ön nagyon szives, uram; de én nem fogadhatom el áldozatát. Ilyen szép
szinű és okos kis állatkát ritkán találni, azért csak tartsa meg ön; én
várni fogok, s talán majd később találandok másikat, mely Fiffimnek
párja legyen. Mert tudja meg, uram, hogy nekem otthon van egy kis
kanárim, mely ennek szakasztott mása, s azért akartam ezt megvenni, hogy
a szegényke ne unatkozzék, mert én egész nap nem vagyok otthon, s csak
reggel és este beszélgethetek vele. Szegény kis állat, mennyire únhatja
magát egész nap egyedűl!… De keresni fogok, talán lesz majd több is ehez
hasonló.

– Kisasszony, nincs ugyan szerencsém önnek ismerői közé tartozni, s
azért talán szerénytelenségnek fogja ön találni kérésemet, de ön nekem
igen nagy örömet okozna, ha tőlem e csekély lemondást elfogadná. És ezt
meg kell tennie, akaratja ellen is, mert én határozottan kijelentem,
hogy most már többé e madarat nem fogom megvenni; és hogyha ön elég
kegyetlen lesz ez alkalmat elszalasztani, hogy Fifinek pajtást
szerezzen, kivel, mig ön távol van, elcseveghesse az időt: akkor szegény
Fiffi unalmában meghal, és ön lesz oka halálának.

A fiatal leányka megijedt e szavakra, s ha nem szégyenli, talán könyeket
is ejt, és a fiatal ember – győzött. A leányka udvarias vetélytársának
mosolyogva köszöné meg szívességét, mely mosolyt ez, minden kanárik
iránti szenvedélye mellett sem adott volna egész erdő madaraiért.

A leányka tehát megvette Fiffi leendő társalkodóját, s csinos
gyöngyzacskóból kifizetve a kivánt árt: a kalitkát kezébe vevé, s nyájas
bók után, miközben futólagos vizsga tekintetet vetett az ifjura, örömtől
sugárzó arczczal és folytonosan beszélgetve Fiffi új barátjához, a mily
sebesen a sűrű tömegen át csak lehetett, távozott.

Hát ez az ügyetlen fiatal ember – kérdik önök, türelmetlen olvasónőim,
kik szeretnék, ha leendő két szerelmesünk már túl lenne az első
vallomások zavarán – miért nem ragadta meg e kedvező alkalmat? miért nem
igyekezett nyájas, szeretetreméltó lenni? miért nem ajánlkozott a
kalitka hazavitelére? miért nem kért engedélyt viszonlátásra? miért,…
miért,… miért,… és szóval, miért viselé magát ily ügyetlenül?

Azért, hölgyeim! mert e fiatal ember szerelmes; s mi több, még egészen
huszonkét éves sem volt. Oly életmód mellett pedig, minőt ez ifju
folytatni kénytelen volt, huszonkét évvel, kivált ha még szerelmesek is,
a férfiak sokkal tapasztalatlanabbak és ügyetlenebbek, mint önök,
hölgyeim, tizennégy éves korukban. Azt hiszik önök, hogy ő nem gondolt
mindezekre? s nem érezte volna magát boldognak, ha e fiatal lánykának e
csekély szolgálatot megtehette volna? Nem vágyott volna-e őt
viszonlátni, vele csevegni, nevetgélni, s még sok más ennél érdekesebb
és édesebb dolgokra?… Ha ezt hiszik önök, akkor csalatkoznak. Ő
mindezekre vágyott, de az a bátorság… az a bátorság! Higyék önök, hogy
huszonkét éves korunkban sokkal bátrabbak vagyunk a harcztéren, az
öldöklő golyók és villogó kardcsengés közepett, mint a legegyszerűbb
fiatal hölgy pillantásai előtt.

Aztán meg más okának is kellett lenni, hogy legalább távolról nem
követte őt; mert nézzék csak, a laktanya órájára tekint, s megütközéssel
látja, hogy az idő már mennyire haladt. Egyet sohajt, s egészen
ellenkező irányban siet el, mint melyben az ifju leányka eltűnt.


III.  BÁL AZ „ARANYHORGONYNÁL.“

De most már csakugyan itt az ideje, hogy e fiatal embert megismertessem;
mert magamról tudom, hogy nem jövök örömest oly emberekkel érintkezésbe,
kiket nem ismerek.

Kövessük őt, igy legalább nyomára jöhetünk: hová megy oly sietve? s ez
által körűlményeiről is megtudhatunk valamit.

A fiatal ember tehát, kiküzdvén magát a tömegből, végigmegy a
granátosutczán, balra fordul a hatvani-utczába, s az országútra érvén,
jobbra kanyarodik, s nehány perczig a szénatér felé haladva: végre betér
egy újonan épített háromemeletes házba. Mind a három emelet lépcsőzetén
felhaladván, az ajtó előtt czipőjét – bár sem sár, sem hó nem volt –
gondosan a lábkeféhez dörzsöli, s oly félénken és remegve tárja fel az
ajtót, hogy e körülményből mindenki meggyőződhetik, miszerint ő e
szobába vagy mint kérelmes lép, vagy pedig igen alárendelt minőségben
van e lakásba bejárata.

A szoba, melybe Frigyes – nem látom át miért ne nevezném őt végre nevén
– belépett, tágas nagy négyszöget képezett, és butorzatáról azonnal
fölismerhetni az „ügyszobát“. Három nagy asztal, irományokkal megrakva,
képezi a fő butorzatot; azok ketteje előtt két fiatal ember űl,
leirással elfoglalva; a harmadik asztal előtti szék üres, és hihetőleg
Frigyesre várakozik, ki a szobába lépvén: fejbólintással üdvözli
társait, és siet a gazdátlan helyet zajtalanúl elfoglalni. A társak
siettek e kedvező alkalmat megragadni, s boszúsan csapván az asztalra
tollukat, tekintetöket kihivólag fordíták újonan érkezett czimborájokra,
mintha mondani akarnák: „Ördögbe az örökös irással! nehány perczig
pihenni akarunk, és fogunk, hamindjárt maga Csikar úr lép is a szobába.“

– Csevegjünk kissé, kezdé a czimborák egyike, kihivó arczához nem illő
susogással, s oldaltekintettel az ajtó felé, mely a szomszéd szobába
nyit. – Frigyes, beszélj nekünk újdonságokat. Több, mint három órája,
hogy künn vagy, s ezalatt egész hírlapot lehet szerkeszteni.

Huszonkét éves korunkban oly közlékenyek vagyunk, kivált midőn szivünk
szerelemmel van tele! Kedveseinkről mindig gyönyörünkre szolgál
beszélhetni, s azért oly természetesnek találom, ha fiatal emberek
sohasem fáradnak ki regélni és hallgatni a szerelmi kalandokat.

Mig Frigyes úr figyelő társainak a fejlődő szerelem ékesszólásával
elregéli kalandját, mely a sírkertben kezdődött, s a madárvásáron oly
érdekes és sokat igérő folyamatba lépett, miután ezt önök másodszor
hallanák: felhasználom az alkalmat felőle mindazt elmondani, mit
szükségesnek tartok arra, hogy elbeszélésem hőse megszűnjék önök előtt
ismeretlen lenni.

Ha valamely társaságban valakit bemutatnak, a bemutatónak nincs szüksége
az illető külsejét leírni, miután azt mindenki láthatja; de nekem, ki
csak gondolatban vezetem önök elé fiatal barátomat, ezt tennem kell,
annyival is inkább, mert akármit beszéljenek is az úgynevezett „okos“
emberek: a külső, első és fődolog a társaséletben, s egy szép termet,
hozzá érdekes arcz, a legjobb ajánlólevél, mely első pillanatra megnyer
részünkre igen sok embert; mert, amint önök is tapasztalhatták, azon
emberek száma nem csekély, kik a külső után itélnek.

Az én fiatal barátomnak nincs oka elégületlennek lenni külsejével.
Termete magas, karcsú, hibátlan, s ha arczát nem nevezhetem is szépnek:
vonásai kifejezésteljesek, s ez nagyobb előny, mintha szépek, de ostobák
lennének. Fekete szemeiben tűz van, s ha mosolyog, ajkai két sor fogat
mutatnak, melyek épek és fehérek. Öltözete, ha nem fényes, s nem is
mindig divatos, de tiszta és ízletes, s a szegény osztálynál e két
tulajdon az, mi a gazdagoknál a fény és a divat. Állására nézve, irnok
Csikar ügyvédnél, s ha azon husz pengőforint, mi egész havidíját képezi,
s melyért naponkint nyolcz–tiz órát kénytelen ez irodában tölteni, nem
enged is meg neki – amint ezt önök nekem minden bizonyítgatás nélkül el
fogják hinni – szükség fölötti kiadásokat: adósságai nincsenek,
rongyosan sohasem mutatja magát, sőt néha még színházban is láthatni őt
– természetesen a karzaton; de mit akarnak önök! a színi illusio
seholsem tökéletesb, mint a karzaton. Kérdezzék csak önök a szinészeket:
nem a karzat-e leghálásabb része a közönségnek? s azért csoda-e, ha
vannak köztök, kik kiválólag ez osztály kegyei után törekednek.

Ennyi mindössze, mit önöknek hősömről mondhatok; de hízelgek magamnak,
hogy e kevéssel is sükerült önökben iránta jó elővéleményt ébreszteni.

Elbeszélését társai annyi figyelemmel hallgatták, s eléadása iránt oly
nagy érdeket bírt gerjeszteni, hogy megfeledkezve azon körülményről,
miszerint Csikar úr a szomszéd szobából minden perczben kiléphet, s
meglepheti őket, odahagyták asztalaikat s hozzámentek, hogy susogásából
egyetlen hangot se veszítsenek el.

Szegény fiatal emberek! Elmerültségökben nem vették észre, amint a
szomszéd szoba ajtaja zajtalanúl megnyílt, s azon Csikar úr kilépett; és
csak akkor rezzentek föl, midőn főnökük durva és szigorú hangon rájok
kiáltott:

– Mi ez?… Igy lopják magok a drága időt? Ezért fizetem magokat? És maga
Frigyes, kit azon bizalommal tiszteltem meg, hogy távollétemben a
felügyeletet vigye, s kinek havidíját ezért társaié fölött oly
jelentékeny összeggel neveltem, igy felel meg bizalmamnak? Ez a hála, ez
a köszönet? Szégyeneljék magokat, fiatal emberek, hogy ily könnyelmüen
koczkáztatják állásukat! Mit tevők lennének, ha én olyan szigorú lennék,
mint más, s e perczben kiadnám útjokat? De én ezt nem teszem. Én
magoknak atyjok akarok lenni, s azért ez egyszer megbocsátok. De maga
Frigyes, maga kétszeresen hibás! Hol járt oly soká? Más ember egy óra
alatt megtette volna azon utat, melyre magának három óra kellett? Mit
csinált ez idő alatt? feleljen!

Hogy Frigyes barátunk az igazat nem vallá be, az kétséget sem szenved, s
helyében ki sem cselekedett volna máskép; mert Csikar nem azon
egyéniségek közé tartozott, kik iránt annyi bizalmat lehetne érezni,
azért ne tetézzük zavarát még jelenlétünkkel is, hanem hagyjuk oda e
mulatságosnak épen nem nevezhető jelenetet, annyival is inkább, mert én
önöket e szakaszban bálba igértem vezetni az „Aranyhorgonyhoz“, s ha itt
még tovább mulatnánk, meglehet, a fő dolgot elmulasztanók.

Novemberről februárra ugrani annyit tesz, mint tiz hétnél valamivel
többet, percz alatt élni át; de miután ez novellákban és regényekben
nemcsak lehetséges, de még csak nem is tartozik a nehezebb dolgok közé,
tehát fogadjuk el, hogy februárban vagyunk, a farsang javában; mi
megtörténvén, semmi sem gátol bennünket többé, ma estve az
„Aranyhorgony“nál adott tánczvigalomban megjelenni.

Az „Aranyhorgony“ a Teréz-külvárosban, s nevezetesen a „Hermina-tér“en
van, és farsangon át minden héten kétszer tartatik abban tánczvigalom. A
terem diszítményeit nem szükség leírnom; annyit azonban megjegyzek,
miszerint elég nagy és kényelmes, hogy abban tánczolni lehessen, s ez,
úgy hiszem, a legnagyobb dicséret, melyet tánczteremről el lehet
mondani.

Hagyjuk tehát a teremet, s miután tíz óra már elmúlt, s igy a társaság
complet: inkább a közönségről szólok nehány szót.

Az „Aranyhorgony“ közönsége kizárólag a polgárság másodrendű osztályából
áll. Mesteremberek, kereskedő-segédek, ügyvédi irnokok, kiknek évi
fizetésök nem megy fölebb 300 forintnál, vasúti, gyorsintézeti
vezetnökök, segéd-tanítók s több már e sorozatba illők; a hölgyek közől
pedig az elészámláltak feleségei, testvérei, imádottai, pipereárusnők,
varróleányok, virágárulónők sat. sat. képezik e helyiség közönségét. A
diákokat szándékosan hagyám említetlenül, mert az életnek e vidám
fecskéi mindenütt ott vannak, hol tavaszi mulatság, zene, hölgyek és
frisítők vannak.

Épen jókor érkezénk, a zenekar franczianégyest játszik, a colonnok most
alakulnak, s tánczvigalmi társaság fölött szemlét kényelmesebben tartani
alig lehet, mint épen ily négyes alatt.

Összesen hat colonne alakult, s bár nem lenne érdektelen a colonnok
mindegyikét részletesen szemre venni: engedjék meg, hogy csak
átalánosságban tegyek nehány észrevételt a hölgyeket és férfiakat
illetőleg.

Mint minden társaságnak a világon, ennek is megvan a maga
aristokratiája, mely elszigeteli magát a „közönséges“ néptől, s nem
vegyül össze azokkal, kiket e körbe nemillőknek tart. Ezen aristokratia
az „Aranyhorgony“nál gazdagabb mesteremberek-, kocsmárosok-, szatócsok-
sat. sat. nejeiből, leányaiból, és nagyrészint kereskedői segédekből
áll, kik készebbek ülve maradni imádottaikkal, mintsem a „közönséges“
nép colonnaiba lépni.

Ezen aristokratiát az „Aranyhorgony“nál – és igen sok más helyen,
melynek czíme esetlegesen nem „Aranyhorgony“, de melyre máskülönben e
leirás, kevés különbséggel, szinte illik – azonnal föl lehet ismerni
nevetséges voltáról. Nevetségesek öltözetben, nevetségesek tánczban,
nevetségesek társalgásukban, sőt, hahogy a halottakról nem lenne
illetlen roszúl beszélni: azt mondanám, hogy nevetségesek még
koporsójokban is. Legalább az életben maradt rokonok mindent elkövetnek,
hogy az illetőt e czímre érdemesítsék.

Nézzük csak a hölgyek öltözetét. Nehéz, ízléstelen, kirívó szinű
selyemruha; fejökön idomtalan fejék, nagy massív hajtők, koszorú, mely
egész kosár virágból van fonva; nyakukon vastag, hosszú, három-négyszer
körülkerített láncz, melyre, azt hiszem, újabb divatu könnyű kocsi
kerekeit bátran rá lehetne bízni; keblökön melltő, nagy villogó
kövekkel, melyeknek cseh eredetét tiz lépésről föl lehet ismerni, ez
alatt virágbokréta, melyben csak jól kinyílt rózsa öt-hat van; karjaikon
perecz, négy-öt mindegyiken; ujjaikon gyűrű, a mennyi fölfér; füleiken
függők, melyek súlya azokat hosszúra nyújtja. Ha telik, mindez aranyból
van, mit, ha szerencsés vagy e hölgyekkel csak egyetlen négyest
tánczolni, azonnal értésedre adnak; ha pedig nem telik, akkor aranyozott
bronzból, – de hiányzaniok nem szabad! E hölgyek annyira bele vannak
bőszülve ez ékszerekbe, hogy ha tudnák mi az, bizonyára sajnálnák, hogy
nálunk is nincs indus divat. Mily gyönyörű lenne, még orrukon és
ajkaikon is függőket hordhatni!

A férfiakat, kik e hölgyeket tánczoltatják, mulattatják, frisítőkkel
teletömik, és bájaik által magokat lebilincseltetik, azonnal
fölismerhetni betanult feszes, szögletes mozdulataikról, vörös
nyakkendőikről, melyeknek vége csipkével van fölékesítve; frakkjaikról,
melyek szabása ugyan az utolsó divat szerinti, de melyek szövete fényes
és ragyogó, mint a fénymáz, és végre társalgásukról, melyben e két szó:
„csókolom kezeit“ minden öt perczben legalább tizszer eléfordul. Hát még
a tánczuk! Ügyes torzképirót egyetlen ily éj képes lenne egész életére
ellátni ecsetére méltó alakokkal és tárgyakkal!

Sem nekem gyönyört nem szerezne, sem önöket nem mulattatná, ha e körben
tovább időznénk; azért hagyjuk őket mulatni és élvezni ugy, a hogy nekik
tetszik, s a hogy legjobban tudnak, s keressük föl Frigyes barátunkat,
és azt az édeshangú fiatal leánykát, kik szinte jelen vannak, s kiknek
kedveért idejövénk.

Nem kell őket soká keresgélnünk; ím itt tánczol ő, és… ha nem csalódom,
tánczosnője épen azon fiatal leányka?… Igen, igen, villogó szemeiről
azonnal fölismerhetni őt. Itt van barátja is, a kis köpczös emberke, ki,
ugy látszik, igen élénken van elfoglalva ifju hölgygyel, kivel magát ez
éjre három négyesre kötötte le, s kivel mi is találkozánk már nehány
perczre, mint Fiffi úrnőjének barátnőjével.

A kis köpczös emberke, és a mindig nevető fiatal hölgy, ugy látszik,
igen jól megvannak egymás társaságában, s ha Frigyes nem volna jelen,
vagy nem tánczolna épen azon ifju leánykával, ki által az olvasót
némileg érdekeltnek ohajtanám: igen örömest kihallgattatnám önökkel
társalgásukat; de igy oda kell hagynunk őket, hogy figyelmünket egészen
a másik párra fordíthassuk. Ez talán udvariatlanság a kis köpczös
emberke és a mindig nevető – s pedig, hizelgés nélkül legyen mondva,
édesen nevető – hölgy iránt; de már ez igy van az életben. – Nagyobb
érdeknek rendesen feláldozzuk a kisebbet.

A fiatal hölgy, kit barátnője a sírkertben Tercsinek nevezett, igen jól
néz ki. Öltözete egyszerű fehérruha, derekáról lelógó kék szalaggal.
Hátrasimított fényes fekete haja arczához nagyon illik. Keblét gyönyörű
fehér rózsa ékíti; nyakát, mely fehér, mint a hó, keskeny fekete
bársonyszalag körzi, és egyszerű karpereczen kivűl semmi más ékszert nem
hord. De e fiatal leányka nem is szorúlt aranyra és müvészetre, hogy
tessék. A természet nem volt fukar hozzá, s különben is, legalább
előttem, a hölgyek inkább vesztenek, mint nyernek, ha egyszerűség
helyett, ékszerekkel és müvészi eszközökkel igyekeznek bájaikat
föltünőkké tenni. Táncza, mint öltözete, keresetlen, egyszerű, de
mozdulatai fesztelenek, s tartása hibátlan. Tánczosa egészen el van
bájolva általa, s ha arczkifejezése után itélni lehet, ő sem unatkozik.
Frigyes mindent elkövet, hogy őt mulattassa, és a szünetek alatt igen
élénken beszél vele, mire a fiatal leányka néha elpirul, de gyakran
mosolyog is, a mosoly pedig mindig jó jel a hölgyeknél!

– Tehát Fiffi boldogságából misem hiányzik? o ez eléggé világos! Csak
egyetlen szív legyen, mely sorsunk által érdekelve van; csak egyetlen
kéz, mely mindig kész a miénket szorítni; csak egyetlen ajk, melynek
számunkra mindig van mosolya: már nem vagyunk többé boldogtalanok. O
csak az egyedüliség, csak az örökös magány, csak az a boldogtalanság!…
És ön… ön… kisasszony, olyan egyedűl él…

– Ön csalatkozik, uram; én nem vagyok annyira elhagyatva, mint ön hinné.
Nincs-e két kis madárkám, melyek szeretnek, s melyekkel nekem olyan jól
esik csevegnem? nincs-e barátném, az édes Mari, ki minden reggel eljön
érettem és minden este hazakisér a raktárból. O istenem! hisz én oly
keveset vagyok otthon, s végre is, uram, ön talán ki fog nevetni, de
midőn esténkint anyám arczképe előtt imádkozom, mely egész a
megszólalásig hű, ugy tetszik nekem, mintha e kép életet nyerne? Szemei
oly biztatólag, annyi szeretettel függnek rajtam, ajkai oly édesen
mosolyognak reám, és szinte hallom hangját, mely gondolataimra felel, s
melynek mindig a legjobb tanácsai vannak, ha ezekre szükségem van. O
uram, anyám megtartá szavát; mert midőn ezelőtt öt évvel beteg ágyán
feküdt, melyet, fájdalom! többé nem is hagyhatott el, megigérte, hogy
őrködni fog fölöttem, hogy lelke mindig közelemben leend…

– Ön boldogabb nálamnál, kisasszony; ön ismerte anyját, hallotta
hangját, mely oly édes lehet, s legalább álmaiban láthatja őt, de
előttem e szerencse mind ismeretlen; én két éves koromban vesztém el
anyámat, s még csak fogalmam sincs édes vonásiról… De istenem, mily
ügyetlen vagyok… egészen elszomorítom önt… bocsánat, bocsánat
kisasszony!…

– Mit bocsássak meg önnek, uram? ön nekem anyjáról beszél, és ez nekem
eszembe juttatja az enyémet, mi, ha szomorúvá tesz is, de fájdalmat nem
okoz. Ellenkezőleg: nekem mindig gyönyört ad anyámra gondolni!…

Frigyes, hogy elűzze tánczosnéja komolyságát, megkisérté a társalgást
más térre vezetni.

– Hisz ön a sejtelmekben, kisasszony?

– Miért kérdezi ön? kérdé a fiatal leány és elpirult.

Elpirult; de miért pirult el?… Ha Frigyes barátunk ez elpirulás okát
csak távolról is gyanítná, végnélkűl boldognak érezné magát! Én tudom,
és megmondhatom önöknek. Ezen ifju leányka elpirult, mert ez estve,
midőn haját fésülé, midőn ruhája állását barátnője elragadónak állitá,
midőn a fehér rózsát – mely, fájdalom, nem volt természetes! – keblére
tűzé, s midőn a végső tekintetet veté tükrébe, mindig csak azon magas
barna udvarias ifjura gondolt, ki hozzá oly nyájas volt a madárvásáron,
s végre, mert… de talán kimélytelenség is volna e fiatal leányka titkait
elárulni! Már mindegy; önök nem fognak e titokkal visszaélni… tehát
mert, midőn barátnője hosszas rábeszélése folytán e bálra magát
elhatározá, ezt azon gondolattal és reménynyel tevé, hogy ez ifjút ott
fogja találni.

– Miért kérdezem, kisasszony? Mert én eddig nem hittem; de ez éjtől
kezdve hinni kezdek azokban.

A leányka ismét elpirult; de önök már tudják miért.

– Nem szabad tudni, mi eszközölte önnél e változást?

– O ennek a világon a legegyszerűbb oka van!… De nem… mégsem annyira
egyszerű… Hogyan is mondjam el önnek, kisasszony?… Lássa ön, én nem
szoktam bálokba járni… körülményeim nem engednek meg fölösleges
kiadásokat, de különben sem igen találok gyönyört a társaságokban. Ma
kivételt tettem és eljöttem,… mert…

– Mert?…

– Mert meg voltam arról győződve, hogy önt itt fogom találni…

A négyesnek e pillanatban vége lőn, s ha őszinte akarok lenni, meg kell
vallanom, hogy e miatt a mi szerelmes párunk épen nem boszankodott. Mit
is felelhetett volna Tercsi kisasszony e vakmerő szavakra? s Frigyes úr,
amint legalább én őt ismerem, ha feleletet nem kap, zavarában szótlan
marad, mint a fabáb, s talán még a tánczot is összezavarta volna. Igy
azonban tánczosnéját udvariasan helyére vezeté, s már épen távozni
készűlt, midőn ez ijedten felkiált:

– Istenem, a rózsám?… a rózsámat elvesztettem!…

A táncz színhelyére sietni, a rózsát megtalálni, Frigyes barátunknál egy
percz míve volt; de midőn a virággal kezében a leánykához visszatért,
kissé habozott, s mielőtt a rózsát átadá, zavartan hebegé:

– Kisasszony…

– Uram…

– Egy kérésem volna önhöz… De oly kevéssé vagyok szerencsés ön előtt
ismerősnek lenni, miszerint tartanom kell, hogy ezt ön
szerénytelenségnek veendi… Kisasszony, megengedi ön, hogy e rózsát ez éj
emlékezetére megtarthassam?

A leány kissé gondolkodott; de eszébe jutott, hogy Fiffi barátnőjét ez
úrnak köszönheti, s ugyan ki is kivánhatta tőle, hogy e kis kegyet ez
udvarias embertől megtagadja? Frigyes barátunk leirhatlan lelkesedéssel
vivé ajkaihoz a rózsát, s e pillanatban főnökénél Csikar úrnál is –
kinek pedig csak a belvárosban két háza van – gazdagabbnak érezte magát.

Barátja, a kis zömök emberke is ideért e perczben vidor tánczosnéjával,
s ugy látszott, hogy ők sem érezték magokat elégületleneknek e
négyessel.

A kis zömök emberke, ki mint nyomdai javítnok, legalább kétszer annyi
pénz fölött rendelkezett, mint barátja, frisítőt ajánlott a hölgyeknek,
mit azok kevés vonakodás után el is fogadtak.

A frisítők után új tánczok, új csevegések, új frisítők következtek, s a
két barát, elképzelhető megütközéssel, egyszer csak azt vette észre,
hogy reggel van, s a társaság oszlani kezd.

Mig Frigyes barátunk a hölgyeket köpenyeikbe burkolá: addig a fürge kis
ember bérkocsiról gondoskodott, s a kocsi a két fiatal leánykával
csakhamar elvágtatott. Ha ugyan a bérkocsisok vágtatnak valaha.

– Ah, mily bestyék vagyunk mind a ketten! kiálta föl kétségbeesetten a
kis zömök ember, amint a kocsi eltűnt. – Meg sem kérdeztük, hogy hol
laknak, s engedelmet sem kértünk, hogy őket meglátogathassuk!

– Igazad van, ez ügyetlenség; de én sem gondoltam rá!

Látják önök hölgyeim, ilyen ügyetlenek vagyunk mi férfiak, midőn
szerelmesek vagyunk!…


IV.  NINCSEN RÓZSA TÖVIS NÉLKÜL.

Nincsen rózsa tövis nélkül! Ez olyan igazság, mit, fájdalom! nem lehet
megtámadni.

E keserű igazság Frigyes barátunkon is beteljesedett… De kövessük csak
az események menetét; s ha van abban tanulság: azt, ha arra épen
hajlammal bír, majd kiszemeli az olvasó.

Frigyes úr tehát, miután barátjával együtt jól kidühöngte magát
szórakozottsága fölött, elvált a kis zömök embertől, ki egészen
ellenkező irányban lakott, és lehetőségig jól beburkolván magát
kabátjába, hazafelé vette útját.

A reg hideg és zordon volt. A fagyos szél telecsapkodá arczát havas
zuzmarával; de ő ezt föl sem vette. Szíve tele volt lánggal,
szerelemmel, s ha a szív lángol és szeret: az elemek is elvesztik
fölöttünk hatalmokat; s ha épen oly nagy volt a szélroham és oly fagyos,
hogy megérzé: Tercsi kisasszony pillantásaira gondolt, s fölmelegedett.

Szegény szerelmes bohó! Egész úton hazafelé azon gondolkodott, hogy ha ő
Tercsi kisasszonynyal egy szobában lakhatnék, miként nem kellene soha
fűtésről gondoskodnia, miként változnék pillantásai alatt a száraz
kenyér fáczánsültté, s miként tudná ő az éjek felét is munkában tölteni,
hogy számára fekete köpenyt és fehér kalapot vehessen, mely ruhadarabok,
az ő izlése szerint, Tercsi kisasszonynak fölségesen állanának!…

Édes fiatalság, édes szerelem! Miért nem kisértek el bennünket egészen
addig a fekete kocsiig, melyen a ki egyszer kocsikázott, nem kell annak
többé sem bérkocsira költeni, sem pedig ily zordon időben, mint a mai
reg, oly hosszú sétát tenni, mint Frigyes barátunknak, ki az
egyetem-utczában lakik, ez pedig legalább háromnegyedórai távolságra van
a Hermina-térről.

Végre otthon van; de a házmester, ki csak egy-két órával gondolhatott
lefekvésre a reg előtt, mélyen alszik; míg fölébred, s elhatározza magát
a fölkelésre, míg megtalálja a gyufát, s lassan, mormogva és czammogva a
kapuhoz ér: addig megint eltelik negyedóra; hanem a mi fiatal emberünk
kifakadás nélkül várakozik, mert midőn kedvesünkre gondolunk, sohasem
hosszú az idő!

Aztán miért is sietett volna oly nagyon? Nem várt reá sem pattogó,
barátságos kandalló, sem vetett ágy; mert kemenczéje füstölt, de fája
sem volt, alvásra pedig nem lehetett gondolnia, mert a nyolcz órát el
találta volna aludni, és főnöke, a pontos Csikar úr, nem szokott az
ilyen dolgokban elnéző lenni.

Végre megjött a házmester, a kapu megnyilt, és Frigyes föl, föl, olyan
magasra, amint csak a ház építve volt, fölsietett szobájába.

Lépjünk be utána s nézzünk ott körűl. Önök eleget láthattak és
olvashattak a hónapos szobák butorzatáról, de ez azoknak is végső
osztályába tartozott. Egy festetlen durva ágy, még durvább ágybelivel;
két kényelmetlen, roskatag szalmaszék; egy határozatlan szinű asztal,
mely egyenetlen lábaival a legkisebb érintésre tánczolni kezd, s egy
háromba repedt tűkör tevék mindazt, miért Frigyes barátunknak hódíja
negyedrészét kelle fizetnie. Az asztalon üveg állt, melyben a víz meg
volt fagyva, és az ablakon jégvirágok, egyedűli ékességei e szomorú
helynek.

De a mi szerelmes barátunk sohasem gondolt kevésbbé szobája
szegénységére és kényelmetlenségére, mint épen e pillanatban. Az ő
gondolatai egészen más dolgokkal foglalkoztak, s elmerűltségében még a
hideget sem érezte. Igy járkált nehány perczig föl és alá szobájában,
míg végre erőt vett rajta azon bágyadtság és lankadtság, mely
átvirasztott éj után mindazokat meglepi, kik nincsenek hozzászokva az
éjeket átvirasztgatni. Miután tehát szigorúan föltette magában, hogy
elaludni nem fog: ledőlt ágyára, hogy magát kissé kipihenje. Az álomnak
azonban nem sok küzdelemre volt szüksége, hogy győzzön. Nehány
pillanatig csak küzdött, de végre szemei önkéntelenűl lecsukódtak,
gondolatai összefolytak, s csakhamar mély álomba merűlt.

Már hét óra, és még alszik!… már két negyed nyolczra, és még sem ébred
föl! Szegény fiatal ember! Ha valamely jótékony véletlen nem jő
segélyedre: te túl fogod aludni a nyolcz órát, s akkor főnököd, Csikar
úr, téged talán el fog küldeni irodájából; te rokonok, pártfogók nélkűl,
egyedűl állsz a világon, mit fogsz akkor tenni? Hogyan fogsz élni addig,
míg valamely új állomásod akad? Valóban, én aggódni kezdek sorsod
felett!

Ah, de ím a gondviselés nem feledkezett meg rólad! Ajtódon kopognak, de
te nem ébredsz föl; a kopogást ismétlik, és pedig oly zajosan, hogy most
már bizonyos vagyok benne, miszerint a ki ajtód előtt áll, nem fog
tágítani; te fel fogsz ébredni, és ha sajnálni fogod is édes álmaidat,
melyek egész valószinűséggel a szép Tercsit hozzák lelki szemeid elé,
legalább állásod meg leend mentve! Álmokat pedig végre minden éj hoz,
kivált, ha szerelmesek vagyunk, de állomást?… Ez már kissé nehezebben
megy.

A kopogás harmadszor is ismételtetett, és pedig oly zajos lármával, hogy
a mi Frigyes barátunknak lehetlen volt arra föl nem ébrednie.

– Szabad! kiáltá azon nyájassággal, melyet használni szoktunk, midőn
valaki bennünket az első édes álomból fölriaszt.

Némber lépett a szobába.

Leirjam önöknek e némbert? Kénytelen vagyok azt tenni, különben mind
magamat, mind önöket megkimélném attól; mert minden elfogultság és
rágalom nélkűl beszélve, e némber oly rút és visszataszító, hogy róla
hallani és beszélni egyiránt kellemetlen. De e némbert a sors ez
elbeszélésben fő sarkpontúl rendelé; azért kérem önöket, engedjék meg
nekem, hogy őt bemutassam; igérem, hogy a lehetőségig rövid leszek.

A himlőfoltok, fájdalom, a szép alakokat is elrutítják; hát még azokra
mint nem hatnának hátrányosan, kik sohasem voltak szépek? E némber pedig
ezek közé tartozott. Én legalább – mind a mellett, hogy tudom és érzem,
mennyi kimélettel és elnézéssel tartozunk mi férfiak a nők iránt – két
szemet, melyek kicsinyek, kancsalok és tisztátalanok; szájat, mely
kétakkora, mint a közönséges mérték; orrot – ilyen bölcs felosztó a
természet! – mely, hogy az arányt helyreállítsa, épen félakkora, mint a
közönséges mérték; arczot, mely ezek mellett tele ostobasággal és
himlőfoltokkal, s végre termetet, mely kicsiny, de terjedelmes, a
legjobb akarattal sem tarthatok szépnek. Azért is megjelenése rám igen
kellemetlenűl hat, és ez érzést, ugy látszik, Frigyes barátom is osztja,
mert e hölgy megpillantására arcza egészen elkomorúlt.

– Na csakhogy megengedi végre az úr, hogy bejöhessek; kezdé a hölgy oly
hangon, mely egyéniségéhez illett. – Már egy órája hogy kopogok. Az
ember az úrtól akár megfagyhatna az ajtó előtt.

– Bocsánatot kérek, de az éjjel nem aludtam; csak most jöttem haza,
mintegy három órával ezelőtt, és igen mély álomban voltam.

– Ugy?… tehát házon kivűl töltöttük az éjszakát? Ugy hát épen jókor
jövök; tessék a szobabért kifizetni.

– Hiszen mondtam már tegnapelőtt, hogy most nem fizethetek, hanem 15-kén
egész bizonyossággal. Most nincs pénzem, mert ruhát csináltattam.

– Ugy! éjjeli tekergésre és czifrálkodásra van pénz, de házbérre nincs?
De az nem megy, drága uracskám! Én azt kivánom, hogy nekem előre
fizessenek, különösen olyan lakók, kiknek „keblökön a házuk, hátokon
mindenök.“ Azért csak tessék fizetni, mert én egy órát sem várakozom
tovább. Elég volt két nap, ma már a harmadik!…

– De kérem alássan, tekintetes asszony, mondtam már, hogy most nincs
pénzem, hanem becsületemre fogadom, hogy 15-kén fizetni fogok, és én még
sohasem szegtem meg szavamat!

– Becsület ide, becsület oda! ismerem én már az effélét. Fizet az úr,
vagy nem fizet?

– Sajnálom, de a legjobb akarattal sem tehetem!

– Nem? jó; akkor tessék gondoskodni szállásról, mert a kulcsot addig nem
fogja megkapni, és lábát addig e szobába nem fogja betenni, míg nem
fizet. Érti az úr? punktum!

Ezt mondván, a háziasszony székbe veté magát, s arcza világosan mutatá,
hogy kérlelhetlen.

Hogyan lehet e nő ily szigorú e szegény fiatal ember iránt? E hölgynek
bizonyára csep szíve sincs! mondják önök, hölgyeim. Engedelmökkel! E
hölgynek igen is nagy szíve volt, s épen ez vala szegény Frigyes
barátunk szerencsétlensége; mert… mert… eh! kimondom biz én; e hamiskás
megjegyzést meg fogják önök nekem bocsátani. Épen az volt a baj, hogy e
némbernek nagy szíve volt, s hogy e nagy szív Frigyesért dobogott, ki
szerencsétlenségére e dobogás által nem hagyá magát boldogíttatni, s igy
boszú forgott a játékban. A hölgyek pedig boszújokban kérlelhetlenek!

Ez Frigyes barátunk előtt sem volt ismeretlen, s azért nem is fárasztá
magát azon hasztalan munkában, hogy megkisértse haladékot nyerni; hanem
abban kezdé törni a fejét: honnan és mi módon szerezhetne pénzt? De e
nagy kérdésre sehogy sem tudott feleletet találni… Csikar úrtól
előlegezni? Nevetség! Csikar úrnak elve: nem előlegezni, s ez elvéhez
annyira hű, hogy egyik irnokának még anyja eltemettetésére sem
előlegezett, mint tenne tehát most kivételt?! Barátai? Ezek épen oly
szegények, mint ő… Ah… végre megvan!…

Mit gondolnak önök, olvasóim, ki segített e szegény elhagyatott fiatal
emberen? Senki más, mint a megvetett, oly gyakran kigúnyolt házaló
zsidó, ki roszúl fizet – de mindig fizet; ki sokért keveset ad, de –
rögtön ad, szóval, ki a szegényeknek az: mi szinésznőknek az imádók, kik
mindig ott vannak a koszorúkkal és tapsokkal, a hol legnagyobb szükség
van reájok.

„Handlé!“ hangzott föl az udvarról a zsidó rekedt hangja, s Frigyes
barátunk hirtelen felugrott ágyáról, és felkiáltá a házalót.

A háziasszony gúnyosan mosolygott, midőn a zsidó a szobába lépett.

– Kiváncsi vagyok, mit fog eladni? gondolá magában. – De ugy kell, ha
nem tetszett neki, mint a többinek, a barátságos élet! ugy kell!

Fájdalom! Frigyes barátunknak nem volt oka, sokat gondolkozni; mert
egyedűli nélkülözhető, s csak némi értékkel biró tárgya épen azon frakk
volt, melyet az éjjel hordott először, s melynek készíttetése okozta
mostani egész zavarát. Nagyot sohajtott tehát, és átadta a házalónak. A
zsidó műértő arczczal megvizsgálta azt, s a vásár csakhamar
megköttetett, és Frigyes barátunk – már ezt meg kell neki adnunk – olyan
büszke és megvető arczczal fizette ki lakbérét, hogy háziasszonya még
boszúsabban távozott mint jött, ezzel pedig, azt hiszem, elég van
mondva.

De ni ni, mi ez? Frigyes barátunk homlokára nagyot csap, aztán lerohan a
lépcsőkön az udvarra, az utczára, de már késő! A zsidó eltűnt, s ő még
csak nem is indulhat keresésére, mert az egyetemi toronyban nyolczat
kong az óra, s neki az irodába kell sietnie.

Mit akarhatott a mi fiatal barátunk a házalóval? Azt, hogy dühében és
haragában a frakk zsebében felejtett valami nagyon-nagyon becsest: a
szép fehér rózsát, s azt szerette volna kivenni; de későn járt!

Mitsem tesz! vigasztalá magát; a zsidó mindennap a házba jár, én
fölismerem hangját, holnap beszélni fogok vele.

De a házaló sem holnap, sem holnapután nem mutatkozott, s e fölött a mi
barátunk, mint képzelhető, vigasztalhatlan volt. A harmadik nap estején
azonban oly nagy meglepetés érte őt, hogy e fölötti bámulatában még
bánatát is elfelejté.

E meglepetés nem volt semmi egyéb, mint csomag, melyet számára
távollétében hozott valami hordár a házmesterhez, s melyben – ki irhatná
le meglepetését! – saját frakkját találta, azon frakkot, melyet két
nappal azelőtt eladott. Első gondja volt az oldalzsebet kikeresni;… ah
de a rózsa nem volt benne!…

Ó az egész dolgot csodának tartotta; de én biztosíthatom önöket, hogy
semmi természetfölötti hatalom nincs a játékban. A világon a
legegyszerűbb és legtermészetesebb az egész, egykét szóval föl is
világosíthatnám önöket; de akkor a következő szakaszt önök olvasatlanúl
hagynák, és igazok is lenne!


V.  VÉGE JÓ, MINDEN JÓ.

A házaló tehát nem jött több napig, s a mi szerelmes barátunk azt sem
tudta utoljára, hol áll a feje a nagy szerelem és a nagy kiváncsiság
miatt! Szidta a zsidót folytonosan, és százszor is föltette magában,
hogy mihelyt elé fogja találni, gorombaságokkal fogja elhalmozni. Pedig
nem volt igaza; a szegény zsidó otthon feküdt betegágyon, és szegény,
vén fejével mindenre gondolt a világon inkább, mint arra, hogy Frigyes
barátunkat gyötörni kivánja. Hanem hasztalan mondom én ezt, ő már a
fejébe vette, s nálamnál hatalmasabb rábeszélő és meggyőző erőre lenne
szükség, hogy az ellenkezőről meg lehessen őt győzni. De mikor annyira
szerelmes és kiváncsi is volt!

E két tulajdon pedig, amint azt önök épen olyan jól tudják, mint én,
csak akkor szűn meg bennünket gyötörni, ha ki van elégítve; ez pedig nem
könnyű dolog!

Igy telt el három hét, Frigyes barátunk már tökéletesen kétségbeesett a
fölött, hogy szép fehér rózsáját visszakapja, s ím, egy szép reggelen,
midőn rendes szokása szerint az ő szép és gyönyörű Tercsikéjéről
ábrándozott, mint éji zene a szerelmes leánykát, oly kedvesen, oly
édesen lepte őt meg a házaló hangja. – Sietett őt fölkiáltani, s a
házaló zsidóknak az a jó tulajdonságuk van, hogy nem hagyják magokat
kétszer hivatni.

A szegény öreg arczán oly kétségbevonhatlan jelei maradtak a
betegségnek, hogy a dühöngő fiatal ember első perczre le lőn
fegyverezve, amint az öreg az ő megszokott keserű mosolyával a szobába
lépett.

A mi szerelmes és kiváncsi barátunk tíz kérdést is tett egyszerre a
zsidóhoz, melyekre ez csak mosolygott, s jelekkel igyekvék kifejezni,
hogy, ha valamit meg akar tudni, engedje őt szóhoz jutni.

– Ha, minden vásárolt ruhadarabnak sorsáról számolnom kellene, kérdé
végre, kendőjével homlokáról letörölvén a veritéket, akkor szegény ősz
fejemnek káptalannak kellene lenni; de szerencsére az emberek nem
törődnek többé olyan dolgokkal, melyek nem tulajdonaik. A mi az ön
frakkját illeti, annak sorsára emlékezem, mert az nem rendes vevőim
kezébe kerűlt.

– De hát ki vette meg? épen ezt ohajtom tudni.

– Türelem, türelem, fiatal úr! rögtön rá fogok jőni. Amint tudja, ifju
úr, én naponkint bekalandozom a várost; minden utcza, sőt minden ház
ismeretes előttem, tulajdonosával, lakóival, házmestereivel együtt. Igy,
amint öntől távozám, a Lipót-utczába menék…

A zsidó, kétségen kivűl, sok élczczel és ügyességgel beszélte el a
kérdéses frakk történetét, de kissé hosszasan; azért én, ki nem akarom
önök kiváncsiságát – ha ugyan sükerűlt volna azt fölébresztenem – soká
függőben tartani: elmondom röviden az egészet…

A zsidó, amint Frigyes barátunk frakkjával karján távozott, egyenesen a
Lipót-utczába ment, hol egy kétemeletes házba betérve, nem is hivatá
magát, hanem, mint ki biztosítva érzi magát a jól fogadásról, egyenesen
a földszinti szobák egyikébe lépett.

A szobában, mely szegény, de tiszta volt, fiatal leányka ült,
varróasztalka előtt. Mi már ismerjük őt. E fiatal leányka senki más,
mint Tercsi, kiért a mi bohó Frigyes barátunk, amint tudjuk, kész volt
éjjeinek felét is a nappalhoz toldani, csakhogy őt magáénak mondhassa.

– Elhoztam a vasalót, kisasszony; mondá, s hogy a rezet batyujából
kivehesse: karjáról a ruhadarabokat, melyeket aznap vásárolt, székre
tevé.

Ne mondja nekem senki, hogy a véletlen nem veszi át gyakran a
gondviselés szerepét.

Minek tartsam hát egyébnek, hogy a házalónak épen e napon kelle a fiatal
leánykához mennie?

Minek tartsam, hogy a mi barátunk frakkját épen ugy tevé a székre, hogy
annak oldalzsebéből a fehér rózsa földre essék?

Minek tartsam, hogy Tercsi kisasszonynak épen akkor kellett oda
pillantani, s hogy ő a rózsát, a rózsáról a frakkot, s a zsidó
leirásából Frigyes barátunkat, fölismerte? Ez, kétségen kivűl, a
gondviselés munkája, mely, mint tudjuk, még sokkal nagyobb dolgokban is
használ csekélyebb eszközöket, mint egy rózsa.

Tercsi kisasszony kissé regényes gondolkozással bírt. Ez a mai prózai
világban, csak hátrányunkra van; de én nem érzem magamat feljogosítva, e
fiatal leánykát ezért megróni. Ellenkezőleg: köszönetet mondok neki;
mert e regényes hajlam nélkül nem jött volna a kis bohó azon gondolatra,
hogy milyen érdekes volna e frakkot megvenni, s azt nagy titokban
tulajdonosának visszaküldeni. E nélkül pedig, ki tudja, hány
madárvásárra meg bálra lenne szükségem, míg Frigyes barátomat vele
összehoznám? Mert az én ifju barátom, amint talán mondanom is
fölösleges, kissé ügyetlen volt a szerelmi cselszövényekben. Na de ezt
neki sem rovom föl hibául. Hisz ő még oly fiatal, s különben is csak
addig vagyunk boldogak, míg a szerelemben ügyetlenek és tapasztalatlanok
vagyunk.

Hogy a mi ifju barátunk mennyire lőn magán kivűl ragadtatva a zsidó
elbeszélése által, minek mondjam el? Azoknak, kik ismerik a szerelmet,
az élet ez édes költészetét, nem szükség mondanom; azok pedig, kik elég
szerencsétlenek azt nem ismerni, a nélkül sem értenék. És ez még nem
minden. A sors kegyébe vette a mi ifju hősünket, s alkalmat adott neki
érdekeltségét a fiatal hölgy iránt épen oly módon bebizonyítani, mint
azt a fiatal hölgy tevé.

A zsidó e csattanós véget utoljára hagyá, s ha drámairóknak szabad a
leghatásosabb dolgokat a felvonások végeire tartani föl: nem látom át, e
fogás miért lenne tőlünk, igénytelen beszélyiróktól, eltiltva?

A házaló tehát amint elbeszélését bevégzé, színlelte, mintha menni
akarna, s már a kilincsre is tevé kezét, midőn, mintha csak akkor jutna
eszébe, hirtelen visszafordult, s batyujából pár czipőt vevén elé, azt a
fiatal ember elé tartotta.

– Mit gondol, ifju úr, kié volt e czipő?

Hogy történt, hogy nem? – talán, mert midőn szeretünk, a sejtelem
bennünk erősebb? – annyi bizonyos, hogy a mi barátunk azonnal eltalálta,
miszerint e czipő az ő Tercsikéjeé volt. Kiragadta azt mohón a zsidó
kezéből, s elkezdte összevissza csókolgatni.

De már az igaz, hogy kedves czipő is volt az. Kicsiny s keskeny annyira,
hogy szigorú háziasszonyának még keztyüűl is szűk volna. Aztán nem is
kellett nagy képzelődés hozzá, hogy a czipőről, a szép kis lábacska
jusson az embernek eszébe, s a szép kis lábért a mi barátunknál még
sokkal öregebb és okosabb emberek is elvesztették már fejöket.

A zsidónak valóságos gyönyörűség volt nézni az ifju ember bohóskodásait.
Mosolygott rajta jóizűen, sőt egy köny is lopózkodott ravasz pilláira.
Talán eszébe jutott neki is ifjusága, ha ugyan házaló zsidó volt valaha
ifjú?… Én részemről, akárhányat láttam, ha még gyermek volt is, öregek
voltak vonásai.

Erőnek erejével sem lehetett volna azt a czipőt többé Frigyes barátunk
kezéből kivenni. A házaló ezt csakhamar átlátta, s annyira meg volt
indulva, hogy hitelbe is kész volt azt a mi túlboldog barátunknak
átengedni.

Mily örömest rohant volna azzal a szerelmes ifju a szép Tercsikéhez! de
fájdalom, még csak szombat volt, irodába kelle mennie, s igy kénytelen
volt bevárni a jövő napot.

Lassan bár, de ez is eljött végre, s tagadom, hogy e napon Budapesten
boldogabb ember volt volna, mint Frigyes barátunk, midőn pontban
délutáni három órakor, a czipővel zsebében, Tercsike ajtaján
kopogtatott. E kopogtatás különben fölösleges volt, mert szíve annyira
dobogott, hogy szinte fogadni mernék rá, miszerint azt Tercsi kisasszony
az ajtón keresztűl is meghallotta.

Két egész óráig tartott az első látogatás.

Hogy töltötték el az időt? hogyan mulatták magokat? én nem tudom
megmondani. Beszélni, nem beszéltek húsz szót mindössze, annyi igaz; de
azért nem unatkoztak, s végre nem látom át, miért csevegnénk puszta
szokásból, ha némán is jól találjuk magunkat valaki társaságában?

E látogatást, mint már szokás, a második követte, s ebből aztán
tökéletes viszony fejlett ki. Hogyan? azt csak azok sejthetik, kik a
szívdobogás és pillantások nyelvét értik. Annyi igaz, hogy a mi fiatal
párunk egyszer csak azon vette magát észre, hogy a nap ki volt tűzve az
összekelésre, s bár jegyajándékokkal nem igen halmozhatták el egymást,
mindkettő igy okoskodott hogy, ha eddig mindegyik elélhetett külön a
maga kis keresetéből, miért nem élhetnének el jövőre a közös keresetből
ketten, sőt… ha a szükség úgy kivánja, hárman s négyen is?

A mennyegző szerencsésen megtörtént. A mi fiatal párunk tökéletesen
boldog volt. Hogy soká maradt-e az? hogyan mondhatnám meg? Hány nap van
az életben, mely kék éggel és fényes nappal kezdődik, de melynek vége
zivatar és villámok?!…

Szinte feledém! A kis zömök emberke, és a mindig nevető hölgy is, kik a
szertartásnál tanúskodtak, amint már előre is lehetett látni, szinte
viszonyba keveredtek, s boldogak is voltak – három hónapig; hogy azonban
házasságra nem kerűlt a dolog, annak egyedűl a mindig nevető hölgy volt
az oka, ki addig nevetgélt hol bizonyos szőke, magas diákra, hol
bizonyos kisded vékony gombkötőlegényre, hogy a mi kis zömök barátunk
egészen elszomorodott, s elment – máshol keresni vigasztalást.

De igy van az életben. Száz szerelem közől egy végződik házassággal.
Vége már az aranjuezi szép napoknak, midőn a szerelem vége mindig
házasság volt. Most már:

Házasodunk szerelem nélkül, és szerelmesek leszünk házasság nélkül!



TARTALOM.

  Éj és korány  1
  Egy czivilizált férj  49
  Elérhetlen csillag  79
  Frakk és czipő  147




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Balázs Sándor beszélyei (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.