Title: Keleti életképek
Author: Vámbéry, Ármin
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Keleti életképek" ***

KELETI

ÉLETKÉPEK.

IRTA

VÁMBÉRY ÁRMIN.

BUDAPEST, 1876.

AZ ATHENAEUM R.-TÁRSULAT KIADÁSA.

PULSZKY POLYXÉN

ÚRHÖLGYNEK

TISZTELETTEL ÉS BARÁTSÁGGAL

AJÁNLOM E LAPOKAT.



ELŐSZÓ.

A mohammedán Ázsiáról eddigelé közzé tett munkáim sorrendjét tekintve, e
lapoknak az – »Iszlám a 19-dik században« – czimű könyvem előtt nem
pedig utánna kellett volna megjelenni. Részben már egy évtized előtt,
részben pedig még Keleten való tartózkodásom alatt megirvák, ezen egyes
életképek egybegyüjtése és kiadásával már csak azért se siettem, mivel
az efféle irodalmi foglalkozásra, tekintettel az igen gyenge irói
képességemre, valami különös kedvet nem is éreztem.

Hogy azt most még is tevém, arra következő körülmények inditottak.
Először egy tekintélyes külföldi könyvkiadói társulat szivélyes
felkérése, melyet nem utasithattam vissza. Másodszor a huzamosabb idő
óta főfoglalkozásom levő – »Török – tatár nyelvek gyökszótára« – mintegy
szükségessé tette az elméleti tanulmányok birodalmából való kis
kirándulást a gyakorlati élet mezejére. A török – tatár nyelvek
boncztani értelmezése egy rendkivül érdekes és vonzó tárgy ugyan, de a
változatosság még itt is lélekre és kedélyre egyaránt üditőleg hat.
Harmadszor, nem igen nagy eröltetésbe fog kerülni mind annak, aki ifjú
és férfi korában több ideig Ázsiában lakván, ott majd csak otthonosan
érezte magát, ama erkölcsök és szokások képét rajzolni, melyek eránt ő
egykor annyi érdekkel viseltetett, és melyeknek benyomása még egy egész
évsoron át sem mosódtak el az emlékezetéből. Minek is tagadnám;
ifjúságom egész hevével csüngtem Ázsián és életképeinek egyes vonásai
még most is kimondhatlan varázshatalmat gyakorolnak reám.

Íme e jelen lapok rövid története, és ez szerint kérem a t. olvasót az
Életképek tartalmát megitélni. Készakarattal elkerülvén mindent, mi
könyvemet nehézkessé teheté vala, fő törekvésem oda irányult: az egykori
benyomásokat híven minden cziczomázás nélkül visszaadni, és idegen
forrásokhoz, mindössze kétszer vagy háromszor oly esetben fordultam, a
hol ujabb észlelődések saját tapasztalataimat kiegésziték. Mind
hasonnemü eddigi irataimban ugy ebben is a jelszóm – Utile dulci – vala;
a gyakorlati életből meritett tárgy kidolgozásában egy fő kellék az:
egyszerű és népies előadási modor által az olvasókőrt lehetőkép tágassá
tenni. Ázsia, ugy látszik, nem sokára azon világrész fog lenni, melyen a
tettszomjas Európa nagy horderejű politikai, mívelődési és társadalmi
problemákat megfejteni készül, annál szükségesebb tehát, hogy a
ködfátyoll mind jobban és jobban emelkedjék, és hogy a keleti világ
élete és szokásai annál ismeretesebbé váljanak.

Budapest, Márczius havában 1876.

V. A.



A ház s a háztartás.

»A halifák palotája aranytól, márványtól ragyogott; pompás mozaik födte
a falakat s padlózatot; a szökőkutak s vizesések susogó habja kellemesen
hüsíté a levegőt s frissitő álomra csábitott. Gazdag folyondár növények
és árnyas fák lombja egy sereg dalos madárnak szolgált menhelyül. A
termek aranyban, szinpompában ragyogtak, gazdag, szines selyembe
öltözött rabszolgahad hemzsegett a lakosztályokban, s a belső termekben
a világ legszebb hölgyei voltak csoda-bokrétává összegyüjtve.«

Ezen szavakkal festi Kremer, a »Kulturgeschichte des Orients« szellemdús
és tudós szerzője az Ommejádok palotáját Damaszkusban. A hires moszlim
uralkodók palotáiról ép oly ragyogó, szingazdag képek maradtak fenn,
melyek a távol mult mesés pompájáról regélnek, s ez nem túlzás; mert a
mórok nagyszerű épitményei Spanyolországban, az abbaszidok monumentális
épületei Bagdadban s a Timuridákéi Közép-Ázsiában és Indiában egyedül
álltak a világban s minden tekintetben megérdemlik az utókor osztatlan
bámulatát. S mégis tévedünk ha az egykori nagyság és hatalom ezen
nagyszerű emlékeiből a jólét s gazdagság általánosságára következtetünk,
s még nagyobb tévedés, ha a keleti pompa e pazar bizonyitékai szerint,
melyek egy rég mult korhoz tartoztak, itélni akarnánk Kelet mai
viszonyai fölött.

A Kelet ma már csak egy történelmi fogalom, s a mily magasan
túlragyogják Szuleimanie, Herat, Szamarkand és Agra romjaikban is még
nagyszerű épitményei, a körülöttük álló kunyhókat, a »király s
koldusról« szóló szomoru mondát illustrálva, ép oly rikitóan feltünő az
ellentét a hajdankori és mai Kelet közt, oly mérhetlenül távol áll, a
tulajdonképeni keleti világnak szomoru valósága, azon fényes képtől, mit
arab mesék által táplált képzeletünk a tündér Oriensről magának
alkotott.

Ha Konstantinápoly vékony deszka épületeiről van szó, általánosan azt
szokták mondani, hogy a törökök Európában csak tanyáznak. Azt hiszem,
még tovább is mehetnénk s e szójárást általánosítva azt mondhatnók, hogy
az ázsiaiak mindannyian csak tanyáznak, mert akár deszkából készült,
akár agyag- s kavicsból emeltetett, a mohammedán világ magánlakháza még
a legelőkelőbb városokban sem tekinthető európai fogalom szerint
»háznak.« A fenntemlített világ nyugati részében, s legkívált ott, hol a
byzancziak épitkezési modora és kényelemhajlama ugyszólván kényszer
hatással volt a muszulmán hóditókra, – ott legalább külsejére nézve, a
ház leginkább felel meg a szó európai fogalmának. Az emeletek, a számos,
nagy, természetesen sürü rostélylyal ellátott ablakok az utczai
homlokzaton; a tetőzet, tornáczok, kapuk – minden Nyugatra emlékeztet,
de ujból ismétlem, hogy csakis külsőleg, mert alig lépünk az épület
belsejébe, Kelet egész, meztelen, lakálytalan sajátsága áll előttünk.
Mindenütt ijesztőleg üres termek, de minél tágasabb, minél üresebb a
hely, annál kellemesebbnek látszik lakójának, ki izlése ebbéli irányának
legnyomatékosabban ád kifejezést az ismert közmondásban: »Tág és
kényelmes termekben jobban esik az ütleg, mint szűk helyiségben az
étel.« Még a leggazdagabbaknál is az egész butorzat egy diványból áll,
mely a helyiség három falán végigvonul, s ha imitt-amott a padlót finom
szőnyeg nem boritaná, teljesen lakálytalannak tűnnék fel a hely.

»Ti európaiak,« hallám többször mondani, »annyira megtöltitek
szobáitokat butorokkal, hogy mozogni is alig birtok bennök.« Azonban
ebből még nem következik, hogy a keleti ember szabadabban mozog
lakásában mint mi. Összekuczorodva ül divánja valamely szegletében, s
csak szeme gyönyörködik a szoba tágasságában. Az ily lakás se nem vonzó,
se nem kellemes, se nem csinos; de még az égalji követeléseknek is csak
bizonyos viszonyok alatt felel meg. Habár nyáron kényelmet és kellemet
nyujt, télen annál elviselhetetlenebb, s még most is összeborzadok, ha
az átdidergett téli napokra, s mi roszabb, téli estékre gondolok,
melyeket Stambulban, volt miniszterek házaiban töltöttem. A mangal
(kőszén-üst) melege, csak a prémes ruhájába burkolt keletinek elegendő,
mely azonfelül igen hamar el is illan a vékony deszkafalak hasadékain; s
nem egyszer történt meg rajtam, hogy reggel, az ablak mellett kiterített
ágyam takarójáról, össze kelle szednem, s el kelle távolítanom az éjen
át az ablakon s deszka-hasadékokon keresztül behatolt havat. A nyugati
befolyás erősebb hullámzása csak legujabb időben idézett elő némi
változást az előkelő törökök házánál. Kanapékat, székeket, karos
székeket és asztalokat szereztek, de inkább a divat mint rendes
használat kedvéért, mert a minder (a divány körülbelől négy láb széles
matrácza) puha, ruganyos ülése sokkal kényelmesebb pihenőt nyujt a
keletinek, mint a szék, hol lábait maga alá nem vetheti, hanem azokat
lefüggő helyzetben kénytelen hagyni, mi fárasztó s lankasztó hatással
van reá, minek következtében a szék csak »keresztény karónak«
neveztetik.

Azon mérvben, a mint Törökországtól el, Ázsia belseje felé haladunk, a
ház tetszetősbb külseje egyre jobban elsatnyul, a szándékos rejtőzködés
jellegét véve fel, mely egyrészt a háremszokások, másrészt azonban a
hatóságok előtti rettegésnek természetes következménye. Ott, hol tulzott
s hamisan értelmezett erkölcsiségből a nőnemet féltve elzárják az idegen
szem elől, s hol gazdagság és jólét a zsarnoki elnyomatás főokát
képezik, ott igen érthető, hogy a lakház külsőleg csak rideg, megviselt,
esőverte s rongálta agyag falakat mutat fel, mig belseje gyakorta
fényüző pompával és fénynyel van felszerelve. E sajátság legkiválóbban
Szyria és Persia némely városában észlelhető, melyek ennélfogva némileg
igazolják is a nyugaton általánosan elterjedt hitet Kelet mesés
pompájáról s kényelméről. Meglepő már az első látvány is, a mint a
sötét, szűk kapuból belépünk a tág udvarra, melynek közepét rendesen egy
hosszukás vizmedencze foglalja el. A kis kerti ültetvények e helyen
kiválóan kellemes hatást tesznek s ámbár az udvar három oldalán végig
vonuló termek itt is tökéletes ürt tüntetnek fel, a falaknak gyakorta
gazdag diszitményei, madarak, virágok, sőt Perzsiában nőalakok pompás
festményei, a valódi keleti czifrázat jellegével birnak. A régi divat, a
szobák menyezetét gazdag aranyozással, pompás arabékekkel s berakott
tükörüveggel elhalmozni, csak Ázsia belsejében tartotta még némileg fenn
magát, s valamint hajdan, ugy még ma is csak a Persák birják teljesen
ezen ékitményezés müvészetét, Rendkivül feltünő az európaira nézve, a mi
divatlapjaink szinezett divatképeinek roppant mennyisége, mely a persa
salonfalak diszítésére használtatik. Később értésemre jutott, hogy e
képekkel külön kereskedést űznek.

Mi a szyriainak és a turkesztaninak az Aivan nevezetű nagy csarnok,
melynek az udvarra néző oldala egészen nyitva áll: az a perzsának a
Talar, egy tág, szőnyegekkel boritott terem, melynek előoldalát egy
müvészileg s izléssel faragott ablak képezi, mely télen nyáron nyitva
áll s kilátást enged a kerti ültetvényekre s vizmedenczékre. Itt
fogadtatnak a vendégek, itt végeztetik a napi munka, s itt szokta a
keleti ember elfeledni gondjait, midőn órákig elmerengve bámulja a zöld
pázsit bársonyát s a fodrozatos viztükör képleteit, a mint az arab
versben irva áll:

  »Szelaszetun jezilu’ min el kalb el huszn,
  El Mai dsani el hadhravat ve vedsih ul huszn.«

  Csak három dolog űzi el a bút:
  A folyó viz, a zöld pázsit és a szép arcz.

Mit nyáron a pázsit s a viz, azt télen a tüzhely nyujtja. »El nar
fakihat es sita« (a tüzhely a tél gyümölcse), mondja az arab,
természetesen a szó keleti értelmében fogva fel a tüzhelyet, mely
szigorubb éghajlatunk követelményeinek semmiképen sem felelne meg. Akár
a Mangal vagy az Odsak (kandalló) mellett ül, az európai egyik oldalán
mindig fázik, mig a másik félig megsül, feltéve, hogy nem követi a
keletiek példáját, kik meleg ruhákba s bundákba burkoltan órákig a
legcsekélyebb mozdulat nélkül maradnak veszteg egy és ugyanazon helyen,
– mi európai embernek bizonyára minden hídegnél nagyobb kín lenne. Még
ismeretlenebb reánk nézve a Tandur használata; ez oly szerkezetű
szénmedencze, melynek melege, erősen gyapozott takarók által
összpontosíttatik; s e takarók alá bujik el olykor az egész társaság,
elannyira, hogy csak a fej s a kezek láthatók. A Tandur, kizárólagosan
nők által használt melegitő szerkezet, s a keleti kényelem non plus
ultrája a hideg évszak tartama alatt. Kézi munkáról vagy egyéb
foglalkozásról természetesen szó sem lehet ily alkalommal s a drága idő
énekkel, beszélgetéssel s alvással, vagy pedig mesék s szent történetek
hallgatásával fecséreltetik el.

Habár kül- s belfelszerelésénél fogva, a keleti ház legtávolabbról sem
felel meg a pompa s fényüzés eszméjének, mégis tagadhatatlan, hogy a
kényelemre s ezzel kapcsolatban bizonyos egészségtani követelményekre
nagyobb suly fektettetik mint nálunk Nyugaton. Már az a körülmény is,
hogy az egész mohammedán Ázsiában mindenki saját házában lakik, kiváló
előny az európai nagyvárosokban dívó kaszárnya-rendszerhez képest. Ehhez
még más előnyök is járulnak; például a tág udvarok, a sok vizmedencze, a
hol csak alkalmazható, s mi különös emlitést érdemel: a nyaralók
általánosabb és gyakoribb használata. Az időnkénti lakásváltoztatás ott
ép oly életszükség a városi, mint a szegény pusztai lakóra nézve.
Mindenütt, még a persa nyelvű népeknél is használatban van a Jajlak és
persa Kislak – nyári és téli lakás – értelmezése, mi legbiztosabban
bizonyítja e szokás túrni származását, s elvitázhatatlan tény, hogy a
nyaralók választásában és minőségében a törökök még ma is a legmagasb
fokon állanak.

A Zerefsan és a Murgab melletti gyönyörü kioszkokról ugyan már csak
történelmi emlékek és pompás romok tanuskodnak, azonban a Bosporus-parti
Jali-k még ma is utánozhatatlanok a magok nemében, s kellemre s
kényelemre nézve felülmulhatlanok. Alig egy órányira a városi
háztengertől, hol a tikkasztó melegben még a pókháló sem lebben meg, a
»jali«-kban a hűsítő északi szellő élvezhető, mely olykor még melegebb
öltönyök felvételére is kényszerít. De mily bűvös-bájosak az esték és
mesés nyári éjek! Nem létezhetik magasztosabb élvezet, mint ha valamely
juniusi vagy juliusi estén, a nagy kikötő-lépcsőről (iskelleröl) a
tengerpart legszéléről, egy bosporusi éj csodaszerű képét bámulhatjuk. A
végtelen csillagos boltozat fénye versenyt ragyog a tiszta hullámtükör
mélyében tükröződő égitestek csillogásával. Lehetetlen el nem merengeni
e tündéries képen, s ez édes merengést legfeljebb ha olykor az éji
csendben távolról viszhangzó evezőcsapások zaja szakítja meg, vagy az
éjjeli imára hívó muezzin bánatos, szivhezható hangja. »Asz szalatu
khair min al naum!« (»az ima hasznosabb az álomnál!«) hangzik le a sugár
minaretről. De hiszen jó muezzin, kinek is jutna eszébe, szemet hunyni
itt, hol az ember ébren is a legbűvösebb álomba merül! Ha az ég borult a
tenger lakosai némi kárpótlást nyujtanak a hiányzó csillagfényért.
Fénybarázda jelzi minden legapróbb halacska utját a gazdag vilany
tartalmu hullámokban. Élénk játékaikat s mozdulataikat, mint az
aquariumban a czikkázó fény-vonalok szerint lehet szemmel tartani, s ki
lenne képes, a delphin vagy kardhal vadászati életét hüségesén leirni?
Először nehány czikkázó sugarat látni a vizben; ezek egy menekülő
halcsoport előre-nyomuló csucsai; nemsokára az egész had zöme közeleg,
miriád csillagból szétsugárzó fényár alakjában s ezek után iramlik
nyilsebesen a tömör fényóriás, a kardhal, maga előtt kergetve a rezgő
kis csillagok, a kis halacskák végtelen raját, mig végre közéjük törve
halál s végveszedelem jelzi minden egyes mozdulatát.

Órákig tudtam elnézni ezen érdekes látványt, s őszintén bevallom, hogy a
Bosporus partján való tartózkodásom, (éveken keresztül a nyarat
Kalindzsiában, az ázsiai parton töltöttem egy kies villában) kalandokban
s vándorlásokban oly gazdag életemnek legédesbb emlékei közé tartozik.

Képünk nyájas fényoldalaitól elpártolva, most annak árnyoldalait kell
szemügyre vennünk. Ezzel az egész Keleten, de leginkább a moszlim
világban szigoruan fenntartott s keresztül vitt elválasztatásra czélzok,
mely a két nem közt létezik, s melynek természetes következménye az,
hogy a ház s család két részre oszlik. Hárem és szelamlik (t. i. a
tiltott, elszigetelt hely és a fogadási terem), mint a törökök nevezik,
vagy enderun és birun, (külső és belső) a hogy a persák mondják,
látszólag mit sem mondó szavak, s jelentőségük mégis mélyen, de igen
mélyen behat a keleti élet velejébe, mert a házban magában, valamint a
kül és belső életben is oly botránykövet képeznek, melybe minduntalan
beleütközünk. A választófal szegényeknél egy egyszerü függönyből áll, a
gazdagoknál azonban több, mabein nevezetü előcsarnokból, melyeken
keresztül lehet csak bejutni a szentélybe, s melyeknek küszöbét
ennélfogva idegeneknek nem szabad átlépniök. Csak betegség esetében
szabad az orvosnak vagy látogató barátnak e határt átlépnie, de ez
esetben is az őt megelőző herélt hangosan kiáltja: a »Kimsze olmaszin-t«
(senki se legyen az utban). E kiáltás az esetleg a folyosón levő nőknek
szóló »sauve qui peut.« A mint e szavak felhangzanak, mindenki ijedt
sietséggel rohan az ajtók, vagy valamely rejtekhely felé, mintha csak
kérlelhetlen ellenség lenne sarkukban, s ha valamelyiknek még sem
sikerül az elillanás, arczát félősen kezeibe rejtve, egy szögletben
meghuzódva, hátat fordit a betolakodónak.

Belső felszerelésére nézve a nők lakosztálya csak keveset különbözik a
szelamliktól, nehány nyugateurópai butordarabot, s más »a la franca«
ujjításokat kivéve, melyeknek meghonositását azonban a rendesen
conservativabb szépnem, meggátolni igyekszik. Miután az előkelőbb
osztályoknál a hárem külön konyhát visz, külön éléskamrákkal,
cselédséggel stb… bir, mi a mohamedánoknak nagyon megnehezíti a
házasodást, – a ház e része természetesen nagy költséget igényel, s
aránylag még sem nyujt kellő előnyöket. Igaz, hogy kellemetlen vendégek,
vagy még a zsémbelő házastárs előtt is könnyen meglehet szökni, a
nélkül, hogy azért távozni kellene a házból, vagy az üldöztetés lehető
lenne. A mellett, a hárem a vallási képmutatásra nagyon alkalmas, a
mennyiben péld. a szigoru ramazán bőjt alatt, titokban igen jól
étkezhetni, a nélkül hogy azért az illem ellen vétkeznék, vagy férfi
szolgái előtt magát hitetlennek deklarálná az illető. Meglehet, hogy a
hárem még más, előttem ismeretlen előnnyel is bir, de mennyire
megsemmisülnek mindezek, ha párhuzamba állíttatnak azon mély
szakadással, örökös egyenetlenséggel, mit e természetellenes szokás
Ázsiában létesített, s mely elejétől fogva lehetetlenné tette az európai
fogalom szerinti »otthont« a házastársak összetartását és lelki
rokonságát s a családi élet megváltó, édes érzetét és lényegét.

A háztartás általános jellegének ziláltsága, benső értéktelensége s a
családi kötelékek lazasága legjobban tükröződik a nagy szolgahadban,
melyet Kelet gazdagai tartanak, hogy általa tekintélyt, bámulatot és
kényelmet szerezzenek maguknak. Oly társadalomban, melynek alaphangja a
csúszás-mászás s alázatosság, különben nehéz volna meghatározni,
tulajdonképen hol kezdődik a szolga. Török körökben a szolgaság a Kaftan
Agászinál, vagy Kjajánál kezdődik; az első, a szó valódi értelme
szerint, fő-felügyelő, inkább hivatalnoki szinezettel bir, mig az
utóbbi, névszerint a házgondnok, a háztartás vezetésével van megbizva.
Mindkettő természetesen csak igen kevéssé szolga, – körülbelől, olyan
rangon állnak, mint a nyugati majordomo és intendánsok, – ámbár
mindkettő alsó foku szolgálaton kezdte, uruk jóvoltából emelkedtek és
hiztak, sőt gyakorta gazdagabbak saját uruknál, csak hálából,
szerénységből, vagy az álszinüség és illem álarcza alatt viselik még a
szolga nevet s csak kivételes esetekben lépnek föl állásuk
gyakorlatában, mi legföljebb is egy ital viz, vagy a csibuk
átnyujtásából áll. Közvetlenül az emlitettek után Törökországban a
pipák, a fehérnémü és kávétüzhely gondozói, s a ruhatár felügyelői
következnek, kik ismét egy bizonyos mennyiségü szolga fölött uralkodnak,
melyeknek egész zöme, még a legszerényebb viszonyok alatt is nem
lényegtelen kart képez.

De még ez nem felel meg a török vagyonosság követelményeinek, mert
mellesleg még néhány felszabaditott rabszolgával is kell birni, kik
fogadott gyermek gyanánt életfogytig tartó évi járadékot kapnak, bár
meglett korukban a háztól megválnak; fiatal korukban azonban urukat,
mint az árnyék, kénytelenek lépten-nyomon követni, elannyira, hogy az
utóbbi, (husz évvel ezelőtt legalább még divat volt ez), még a
legigénytelenebb sétában is 5–8 utána biczegő szolga által kisértetik.

Mindennek daczára, a törökök még szerények s igénytelenek szolga
személyzetök számára vonatkozólag, ha azt a persaháztartás
követelményeivel párhuzamba állítjuk. Itt az urat, ha sétálni megy,
egész sereg szolga előzi meg s egy másik sereg szolga követi; sőt nagy
tekintélyü urak valóságos »avantgarde«-al járnak, mely rongyos, néha
nyomorék és fizetetlen szolgákból állva, a mirza vagy khán előtt halad.
»Szerencsét keresni,« Iránban annyit jelent, mint valamely nagy ur
kiséretéhez csatlakozni. Ezt szószerinti értelemben kell venni, mert az
illető ur néha hetekig szokott a városban ily szolgasorok közt
megjelenni, a nélkül, hogy annak csak felét is ismerné, vagy pláné még
fizetné is. E poroszlófaj ily módon, ugy szólván a börzére viszi kutya
természetét; napokig azon mesterkél, hogy az ur tekintetét magára vonja,
s ha végre sikerült ezt az uri pillantást egy perczre le foglalnia, azon
édes reménynyel táplálkozik, hogy a végleges alkalmaztatás kilátásban
áll. Hogy az aratásnak aztán meg kell felelnie a fáradságos vetésnek, az
üres gyomorral való sétálgatásnak és hosszas várakozásnak: az magától
értetődik. Az alkalmazott olykor kötelessége szerint hűséges urához,
azonban mindig kész, ura rovására, törvénytelen uton meggazdagodni. Már
a Bosporuson is megütközik rajta a szemlélő, mikép türheti az ur jó
képpel, hogy csak százakkal fizetett szolgája ezreket költ s a mellett
házakat s jószágokat is szerez. Persia még mélyebben áll e posványban,
mert ott a szolga felvételekor egész nyiltan alkudozik a rendelkezésére
álló medakhil (törvénytelen jövedelem) fölött. Egész bona fide,
megkérdezi urát, mennyit szabad évenkint lopnia? Az ur ennyit, meg
ennyit határoz, azonban az igért szabadalomban gondja van rá, hogy
magának fenntartsa a lehetőséget, saját szolgáját megcsalhatni s
kijátszhatni.

Ha már most azt kérdezzük, mily hasznot, mily kényelmet talál az ur e
nagy mennyiségü fizetett és fizetetlen szolgában, valóban nehéz a
kérdésre kellőleg válaszolni. – Általán véve, e henyélő gyülevész csapat
fenntartásában a személyes kényelem nem jön tekintetbe annyira, mint a
vágy, nagy szolgaszemélyzet által, bizonyos tekintélyü udvartartással
ragyoghatni. Aztán a sok éhenhaló szegény fenntartójának,
gondviselőjének óhajt tartatni az illető, a nélkül, hogy helyet adna
azon eszmének, mikép az ily emberséges czélok helyén voltak ugyan a
moszlim társadalom anyagi fénykorának idejében, azonban annak mai
állapotával, az általános elszegényedéssel és nemzeti hanyatlással,
többé nem egyeztethető meg.

Társadalom és állam egy és ugyanazon bajban szenvednek; mindkettő a
szükségesnél jóval több munkaerőt fogad szolgálatába, mindkettő rosszul
tartja és fizeti az alkalmazottakat, s mindkettő ennélfogva egyaránt
hozzájárul a saját hanyatlásukkal együtt járó élősködő faj
támogatásához.[1]



A családi élet.

A mult szakaszban festett képhez ezuttal a mindennapi és családi élet
leirását kivánjuk csatolni. A kettő oly viszonyban áll egymáshoz mint
test és ruha. A kettő tökéletesen illik egymáshoz; mert ha már a ház és
külső háztartás meglepő, de mindig kellemetlen hatást tesz az európai
szemlélőre, a családi élet látása, – ha ugyan az együttélés keleten
megérdemli, e szép elnevezést – okvetlenül nyomasztólag hatványozza e
lehangoló benyomást. Valamínt a nagy és üres termek látogatásakor, ugy
itt is bizonyos gyanus, hideg érzés lep meg bennünket, oly
elidegenitőleg hideg érzés, mit a szerelem, gyöngédség és egyetértés
kedélyderítő sugara nem enyhit, mert a nyugati életnek vonzó, nyájas
családi képe, itt Keleten, titokzatosan el van fátyolozva, sötét s a
borzadályig rideg.

Látogasson meg velem a szives olvasó korán reggel egy török házat.

Néhány tompa kopogás hallatszik a Dolab-on, egy kerek, sajátlagos
szerkezetü szekrény, melynek hangja által a szolgáknak s legfőkép a ház
azon tagjainak adatik jel, kiknek a hárem küszöb átlépése nincsen
megengedve. A kopogás a Dolabon mind hevesebben ismétlődik: erre
nemsokára egy szolga nehéz léptei hangzanak a folyosón, s egy rabnő azon
fontos hirt közli vele, hogy a ház ura elhagyta ágyát, megfürdött, s
most a szelamlikot szándékszik magas jelenlétével boldogitani, hogy ott
reggeli csibukját szíhassa. Ezután rövid szünet áll be. Nemsokára
elterjed a hir, hogy a pasa, bey, efendi, khán, vagy mirza »ki jött« mi
által gyöngéden kifejeztetik a női lakosztályból a férfi lakosztályba
való átjövetel. A kiáltás: »kijött az ur!« talpra állítja a szolgahadat.
Egy csibuk, nargileh és csilimszolga nehézkesen végig biczeg a folyosón
ura szobája felé tartva majd álmos szemeit dörzsölgetve, majd teljes
tüdejéből fujva a tüzet, melynek rendeltetése a narkótikus mérget
megeleveníteni. Utána következik a kávé- vagy téa-szolga, mert bárha a
háziur a háremben már egyszer hódolt ezen élvezeteknek, a szelamlikban
azokat mégis ismételnie kell. A mi amott történt, az itt nem történtnek
tekintetik s ámbár ott már egyszer felébredt itt mégis ujból fel kell
ébrednie. A nélkül, hogy köszönne, vagy köszöntetnék – mert a szolga nem
üdvözli urát s viszont attól sem vétetik figyelembe, – a keleti
étiquette követelményei szerint, most nagyokat kell húznia ugy
csibukjából, mint a felszolgált italból. – Alig tett eleget ebből
kötelességeinek, már a vekil khards (a majordomo) közeledik, vagy pedig
a khazinedar, (kincstárnok) és rőfnyi hosszu irott számlákat rak ura
elé, ilyen vagy amolyan háztartási ügyre nézve engedélyt kérve, vagy
pedig aláirását, ugyanis pecsétlenyomatát kivánva, hogy a családi
bankárnál pénzt vehessen fel. Mert nem szabad elfelednünk, hogy a
háziasszony kötelességei Keleten a háziurat illetik. Álmos, kedvetlen
arczczal futja át a különböző háziköltségek hosszú számsorozatát,
azonban még nagyobb ellenszenvvel nyúl végre a selyem zsacskó után,
melyben a különféle pecsétnyomók tartatnak, s mit csupasz mellén
viselve, még saját gyermekei előtt is rejtve tart s még éjjel sem tesz
le, egy perczre sem. – A számadás helybenhagyatik, a pénzutalványok
kiadatnak, mi alatt a keleti háziur folyvást nyög és sóhajtozik. Jól
tudja, hogy a számlák egyes tételeinek fele, vagy legalább harmada
csalás; jól tudja, hogy az az ember, kit tiz-tizenöt év óta tart házánál
szemtelenül meglopja és ezután is lopni fog; mindez nem titok előtte.
Mert az illető szolga havonkint 200, 250 piaster fizetést huz, mig 500,
sőt gyakorta 1000 is szokott költeni. Mellékesen nem foglalkozik
semminemü üzlettel; tehát hol vette, ha nem lopott? A török sóhajt e
tényálladék felett, azonban nem változtat rajta. Azzal vigasztalja
magát, hogy az észrevétlen lopás nem fáj neki, s véleménye szerint
jobbnak tartja: »ha a legyet, mely vérével teleszitta magát tovább
engedi szini, mintha ennek elüzése, vagy agyonütése által egy másik,
éhesebbnek helyet ád!«

Az állami életben épen ilyen állapot uralkodik. 500 piasternyi havi
fizetésü hivatalnokok 1000 költenek stb… A szultán vagy sah látja, hogy
ez vagy amaz minden üzleti, minden műiparbeli foglalkozás nélkül,
egyedül csak szerény fizetésére utalva mégis hallatlan gazdagságra
emelkedik. Itt-ott, de leginkább a távol keleten, olykor megragadják az
ily legyeket melyek már jól teleszitták magukat, s egyszerre lecsapolják
belölük a csöppenként gyüjtött vért. A Bosporus partján azonban
szégyenlik az ilyen barbarismust s egy török közmondás azt mondja:
»Padissahhin mali denîz, Jemejen domuz.« A padisah gazdagsága tenger, s
ki nem iszik belőle, disznó.

De elég volt erről a fényes nemzetgazdászatról! Lássuk inkább, mi
történik később a házban. A fárasztó számadások és adósságcsinálás után
pihenőül egy második pipára gyujtatik. A dolab hangja is ujra megzendül.
Egy éles, fiatal hang egy szolga után kiabál, rendesen a legidősebbet,
legbizalmasabbat hivja elő, hogy a fiatal beynak ki most már szinte
elhagyni készül a háremet, kezeit nyujtsa, s atyjához vezesse. A szolga
a függöny elé áll, mely a hárem ajtaját rejti el, s kezeit a függöny
mögé dugva előhuzza onnan a fiut, vagy néha több gyermeket is egyszerre,
a kik ezután, friss öltözetükben a papának bemutattatnak s már négy-öt
éves korukban csak többszöri felszólitás és engedély után ülnek le; mert
keleten a gyermeknek atyja iránti tiszteletből állva kell maradnia annak
jelenlétében, – tiszteletből, mely gyakran a szeretet helyét is
elfoglalja s mit mégis már zsenge korában a gyermek lelkébe
csepegtetnek.

Miután a gyermekek visszavonultak, akkor kezdődik a tulajdonképeni
munkaidő, mely tizenegy óráig, vagy is reggeli, vagy tán jobban mondva
ebéd idejéig tart. Ez az időszak a legélénkebb a keleti ember házánál,
kit a legcsekélyebb munka is hamar kifáraszt, s csak az első reggeli
órákban képes teendőit bizonyos elevenséggel s gyorsasággal végezni.
Akár Konstantinápolyban, akár Teheránban, vagy másutt keleten, ez
időtájban az ur legbiztosabban található hon. Ha tisztviselő, mely czim
s állás egyébiránt minden magasabb rendü keletit megillet, akkor alsóbb
rendü hivatalnokait fogadja ez órában. A szelamlik előcsarnoka a
járókelő látogatók számos szolgáival telik meg, a szobákban a füstölgő
pipák sürü füstje földig áll már, azonban a husz-harmincz jelenlévő
vendég alig ád annyi életjelt, alig tartja fenn a társalgást oly
mértékben mint az kéthárom európainál, s főkép déleurópainál történnék.
A felindulás határozottan ellenszenves, gyülölt egy lelki állapot a
keletieknél, s ép oly gondosan kerüli, mint a hogy minden szükségtelen
testi mozgást kerül. Ellentétben a mi fogalmainkkal, a testi s szellemi
nyugalmat az egészség legelső s legfontosabb kellékének tartja.
Sajátságos bár, de tény, hogy ezen urak, nehézkes, s több órákig tartó
mozdulatlan helyzetök daczára, mégis óriási étvágygyal ülnek a második
reggelihez, melyhez minden jelenlévő, felszólitás nélkül is hivatalosnak
érzi magát. Mert a mily illetlen s hallatlan volna az, ha oly szobában
maradnánk, melyben étkeznek, a nélkül hogy az étkezésben részt vennénk,
ép oly illemellenesnek tartatik, ha hoszabb reggeli látogatás alatt a
házat reggeli nélkül hagynók el.

A szolga egyszerü jelentésére: »Az étel kijött!« a társaság az étkezésre
elkészül. A reggeli, mely az ételek mennyiségére nézve minden
czivilizált országban megérdemelné a főétkezés nevét, aránylag igen
rövid idő alatt végeztetik el. Hogy a keletiek, kik a sietésnek oly
határozott ellenségei, étkezésükben oly páratlan mohóságot
nyilvánitanak, daczára annak, hogy e szokásuk káros voltát ösmerik; hogy
ezen emberek, kik oly lassan beszélnek, oly lassan járnak, sőt minden
tekintetben oly ismert lassusággal járnak el, épen evés közben gyorsak
és mozgékonyak, kétségtelenül mindenkire ép oly meglepő lesz, mint a
mennyire engemet meglepett.

Gyakran gondolkodtam e sajátságos tünemény oka fölött, s végre is abban
állapodtam meg, hogy csak a férfitársaságnak fárasztó egyhangusága
okozta ez általánosan elterjedt, káros s természetellenes szokást. Ha
kedves keleti embereink oldalánál, étkezés közben oly hölgy ülne, ki még
akkor ís beszédre késztetné őket, ha épen semmi kedvük nincs is a
társalgásra; ha fáradniok kellene, hogy egy szeretetre méltó és
szellemdús hölgynek kedvében járjanak: valószinüleg ők is lassabban
ennének, hosszabb szüneteket engednének a különböző étkek felhordásában,
s mi fődolog, végre belátnák, hogy az étkezések ideje nemcsak anyagi, de
szellemi élvekkel is füszerezve legyen, mi mai napság náluk még teljesen
hiányzik. Ha egy negyedóránál kevesebb idő alatt, tiz-tizenöt ételt
elköltünk, ez az eljárás a gyomrot okvetlen egy ruganyos és mohón
mentömött zsákká változtatja, s keleti embertársaink ebéd után
valósággal oly lényeknek látszanak, kik ily zsákot hordanak magukban.
Még nehézkesebbekké, még fáradtabbakká válnak s valóban nem kicsinység,
a törököt vagy perzsát közvetlenül a nagy villás reggeli után valamely
komoly foglalkozásra rábirni. Igaz, hogy a Bosporus partjain, az uri
világ csak reggeli után – mely körülbelül 11½, óráig tart – szokott
hivatalba menni. Ilyenkor aztán, a szelamlik elhagyatva áll s az egész
ház más alakot ölt.

Amott, a háremajtón igen elevenen kezd mozogni a függöny; nehány vig
egérke megérezte, hogy a macska nincs a háznál s szabadabban emeli fel
fejecskéjét. Rabnők, vagy más fiatal hölgyek az időt alkalmasnak
találják arra, hogy tréfával, évődésekkel mulassanak. A dolab kopogása
megszólál, hivogató hangok hallatszanak, hogy ezt vagy amazt a szolgát
előcsalják, s ha közeleg, rögtön elillannak megint; szavakkal évődnek
együtt, nehányan drasztikus kifejezésekkel, a nélkül, hogy a női
alakokból több látható volna, mint legfeljebb egy ruhaszegély, vagy
egy-két ujj.

Ezen időpontban szoktak a hölgyek a szelamlikban is mutatkozni, s nem
félve aktäoni tekintetektől, a külvilággal is itt s ekkor érintkeznek.
Az otthon maradt szolganéppel, ártatlan tréfákat s bolondságokat űznek,
melyek azonban távolról sem illem vagy erkölcs sértők, mert a ház
becsülete csak igen ritka esetekben sértetik meg oly férfi által, ki ott
kenyeret és sót evett. Szolgák, kik egész életüket egy háznál töltötték,
a szóbeli társalgás daczára, mégis soha sem pillantották meg a család
nőtagjait, s nem képzelhető sajátságosabb látvány, mintha egy férfi,
állhatatosan földhöz szegzett tekintettel áll egy nő átellenében
társalgásba merülten. Ezen illemszabály megtartása mindíg nagy
erőltetésembe került, s valahányszor szórakozottságomban felemeltem
tekintetemet, mindannyiszor »Edebli ol« (légy illedelmes!) zudittatott
arczomba, s megszégyenülve kelle ismét lesütnöm szememet.

A kényszerült s kierőszakolt szemérmetesség, a nőkkel való bánásmód s
azoknak megitélése, mely az európai felfogástól oly homlokegyenest
ellenkezik, tekinthető tehát ama fekete pontnak, melynek veszélyes árnya
a társadalom minden rétegébe, sőt a családi élet legtitkosabb
viszonyaiba is behat. – Az alig hároméves gyermek megjelenik a
férfitársaságban lévő apánál, hogy valamit közöljön vele. Az apa
aggályosan lehajlik a gyermekhez; a gyermek félve s pirulva körültekint
s apja fülébe sug valamit. Az anyától hozott valamely üzenetet, azon
anyától, kinek merő megnevezése e helyen is illemsértő már, valamint a
férfi átalában leányai vagy családjának egyéb nőtagjai felemlitésénél,
vagy oly kifejezést használ, mely csak igen távolról czéloz a genus
femininumra, vagy pedig egészen kikerüli az ilyféle beszédtárgyat.

Családi ünnepélyekről, családi összejövetelekről, szóval: a családról
egyátalán, ily körülmények között, persze, soha szó sem lehet. Vegyük
például a »khatem«-et, a Kórán befejezési ünnepét. Egy szobában – én egy
középosztályú családról beszélek – összegyült egy férfitársaság. A fiu
kitünően mondja el leczkéjét, az apa arczán végig peregnek az
örömkönyek, de hiába néz körül s keresi azon lényt, mely leginkább
hivatva lenne, lelkifelindulásában osztozni; hiába! az anya a második,
harmadik szobában van s csak olykor-olykor vesz annyi bátorságot
magának, hogy könyes szemét egy-egy perczig, a függöny hasadékán
keresztül, gyermekének fényes diadalán legeltesse. Ép oly szomorú
jelleggel birnak az esketések, confirmatiok, valamint az öröm vagy bánat
egyéb nyilvánulásai, a mint azok a családi életben előfordulnak. A
társadalmi fogalmak ilyen nyomása alatt, melyek a férfit elkülönözött
állásban s a másik nemmel semmiféle összeköttetésben sem állónak akarják
feltüntetni, a család nyilvános megjelenése olykor nevetséges szinezetet
is ölt. Megengedem, hogy az alsó osztályok túlteszik magukat e
természetellenes törvényen, azonban az előkelőbb rendek s már a közép
osztály is, Törökországban és Persiában a legkissebb részletekig
kénytelen azoknak meghódolni.

N. N. efendi, vagy bey, khán, vagy mirza a bazárban megjelen nejével,
leányaival, vagy fiaival, hogy közösen vásároljanak. A család férfi
tagjai az apa körül csoportosulnak, az anya azonban s leányok öt vagy
tiz lépéssel hátra maradnak. Ha már most a pater familias házastársát
valamiről értesiteni akarja, fejét hátraforditva találomra a tömegbe
kell kiáltoznia, s N. N. asszonyságnak tudnia kell, hogy e szavak neki
szólnak és senki másnak. Igy megy ez sokféle változatokkal az élet
minden körülményeiben, a mint azt keleten való tartózkodásom alatt s a
meghitt közlekedés folytán melyben a moszlim társasággal álltam,
tapasztalni alkalmam volt. A szomorú s rideg családi kör, mindig a
nyugati zárdák magányos csarnokaiban folytatott egyhangú életre
emlékeztetett.

Ha mélyebb behatolás után a keleti családról egyetemes képet alkotunk
magunknak, leginkább a következő vonásokon fogunk megütközni, melyek
európai szememet is leghamarább sértették. Az európai először is az
egész keleten nélkülözi amaz egybe olvadó együtt-élést, benső barátságot
és szeretetet, melyre a család, mint vágyai fő czéljára törekszik.
Elszigeteltség és viszálkodás, jéghideg fonalakként húzódnak keresztül
az egész családi életen és mindent megdermesztenek, sőt a család egész
épületét alapjában megrenditik. Azáltal, hogy férj és nő a nap
legnagyobb részét egymástól távol töltik, nem csak az öröm és bánatbani
részvétel s a társadalmi együtthaladás az életen keresztül tétetik
lehetetlenné; de magában a házban is, két külömböző pártot képez férj és
nő, mely között a vallási és polgári törvény áthághatatlan válaszfalat
emelt, oly két pártot, mely a legjobb akarat mellett sem egyesülhet s
nem is törekedhet soha egy és ugyanazon czél elérésére.

A nő, ha még oly vagyontalan is, nagy számu rokonságot és szolgálónőt
tart maga körül, kik valódi, komoly foglalkozás hiányában a legkárosabb
szeszélyekre vetemednek, s ha a ház ura e szeszélyek valamelyikének nem
akar eleget tenni, a család valamennyi női tagja, s gyakorta még saját
leányai is, azonnal ellenséges állásba helyezik magukat ellenében. E
rideg pártállás némelyiknél rögtön, már házasságának első idejében,
másoknál csak néhány hónap, sőt nehány év mulva fejlődik, s a házi ur,
ha nem engedi magát meglopatni, vagy jó szemmel nem nézi a különböző
cselszövényeket s rágalmazásokat, nemsokára annyira megunja a háremet,
hogy azt szivesen mellőzi naphosszant, nyugodalmat s békét keresve és
találva a szelamlikban. Itt természetesen nem marad egyedül. Az idősbb
szolgák s nehány férfirokon összegyül körülötte, s habár a férj pártja
kétségtelenűl az erősebb a háznál, a családi élet örömei és kellemei
mégis száműzve vannak házától.

Azonfelül, nem csak a mohamedánoknál, de mindenütt keleten, meglepő a
gyermekek magaviselete szüleik erányában, mely mindig inkább
tiszteletről mint szeretetről tanuskodik. Már elmondatott, hogy keleten
a gyermek atyja jelenlétében nem ülhet le elébb, mig arra engedelmet nem
nyert. A gyermek atyja jelenlétében se hangosan nem beszélhet, sem a
csibukot nem használhatja, szóval semmit sem tehet, mi csak távolról is
önállóságra mutathatna.

Az európai szemlélőnek rendesen tetszeni szokott a keleti élet e kiváló
vonása, mert abban a tisztelet egy magas fokát véli látni, melylyel a
gyermek szüleinek tartozik. Azonban ez egészen téves felfogás, a mit a
felületes szemlélő lát, az puszta, hideg etiquette, de nem szeretet,
mert az emlitett udvariasság egyedül csak az apa iránt tanusittatik, az
anya nem részesül benne. Gyakran töprengtem e természetellenes és
megmagyarázhatlan magatartás fölött. Mit azelőtt csak sejtettem, az ma
tisztán áll szemem előtt. Kétséget sem szenved, hogy a gyermekben, mely
a háremben szemtanuja mindazon cselszövényeknek és titkos játékoknak,
melyek itt mindenki által rettegett atyja ellen életbe léptettetnek, már
zsenge korában elnyomatnak a valódi ragaszkodás és meleg szeretet
érzései, melyekkel természetes uton atyján csüggnie kellene. Hozzá járul
ehhez még azon körülmény is, hogy a gyermek, akár fiu, akár leány,
tizedik évéig, sőt gyakran még tovább is a háremben marad, s a fiu azt,
csak egy »lala,« rendesen azonban egy-két herélt, vagy művelt szolga
kiséretében hagyhatja el.

Vagy tán azt hiszik, hogy a gyermekek anyjukat jobban szeretik?
Határozottan nem felelhetek igenlőleg, mert habár a gyermekek nagy
többsége melegebb szeretettel ragaszkodik az anyához, megis
elkerülhetetlen, hogy azon körülményre utaljak, mikép anyák, kik azelőtt
rabnők voltak, nem osztoznak mindig szabadon született leányaik
boldogabb sorsában. Pedig az előkelő mohammedán házaknál sok a rabnő, s
ha még annyi szerelemben részesülnek is, mégis gyakorta megtörténik,
hogy eszükbe juttatják szegényeknek, mennyibe került vételáruk, mily
szegényesen s egyszerűen néztek ki s mily műveletlenek és vadak voltak,
mikor a házba felvétettek. Még ha mindjárt csak tréfából történik is ez,
mégis, mennyire sértheti a gyermek érzését ha anyjával igy bánnak. A
gyermeki szeretet rendesen legyőzi ugyan a nagyravágyást, azonban az
ellenkező eset is gyakran előfordul, s jól emlékszem egy episodra, mely
szomoru bizonyitékul szolgálhat a mondottak mellett.

T. i. két tanitványom volt egykor; az egyik ép oly engedelmes,
szorgalmas és békeszerető volt, a mily hanyag, engedetlen és veszekedő
volt a másik. Az egyik első intésre szót fogadott anyjának, mig a másik
folytonos ellenszegülése által, örök gondot szerzett a magáénak. Egy apa
gyermekei valának, azonban különböző anyáktól származtak, s midőn a
makranczos fiut kérdőre vonám rosszasága miatt s fivérét követendő
példaképen állitám elébe, annak anyja iránti engedelmességére utalva a
gyermeket, a rosz fiu daczosan felelt: »Tán azt akarod, hogy én is ugy
engedelmeskedjem anyámnak, mint fivérem a magáénak? Hisz az ő anyja
40,000 piásterbe került, az enyém pedig csak 20,000-be! – – –«

Szivesen akarom elismerni, hogy a természet törvényei mindenütt
ugyanazok maradnak, s hogy a felhozott példa csak a ritkább esetek közé
tartozik; azonban senki sem fogja kétségbevonni, hogy a mily mértékben
elüt a mindinkább felviruló, civilizatori hatalmas szavával s
áldásthozó, felvilágosodást terjesztő fáklyájával működő, nyugalmat nem
ismerő nyugati világ, az álmos, romba dülő keleti világtól, – ép oly
merő ellentétben áll a nyugati családi élet benső lényege a keleti
világéval.



Nők.

A mohammedán s egyátalán az ázsiai nőt sokat emlegették, sokat
kritizálták és ép annyit dicsérték, lefestették a költészet ragyogó
szineivel s megénekelték, s mégis kevéssé ismerik, vagy legalább nem az
igazságnak, s valónak megfelelő világitásban. Távolról sincs
szándékomban Belgiojoso herczegnővel, a »Harmincz év a háremben,« czimü
könyv szerzőjével, vagy pedig az utolsó egyptomi alkirályné hires angol
nevelőnőjével, oly hölgyekkel, kik az emlitett tárgyat már oly
sokoldalulag megbeszélték, versenyre lépni. Némi jogom ugyan volna, itt
egy-egy szerény véleményt koczkáztathatni, minthogy annak idejében bőven
volt alkalmam a háreméletet közelről szemlélhetni, sőt elég szerencsés
is valék egy császári herczegasszonyt a franczia nyelv első elemeibe
beavathatni. Igaz, hogy ez kissé sajátságos tanitási mód volt! Madame la
princesse F.... egy sultán leánya és nagy vezier menye, Bebek és
Emirgián közt fekvő, fehérmárvány palotája termében mindig a nehéz
szönyeg redő mögött ült, mig én az előcsarnokban a függöny innenső
oldalán ülve s a mord heréltek fenyegető tekintetei őrizete alatt, Ahn
német-franczia nyelvtanával kezemben, »mon pére est bon«-féle előadást
tartottam a függönynek, mire az édes hölgyhang »benim baba eji dir«
válaszolt. Tanitó és tanitvány hallották ugyan, de soha sem látták
egymást. Más, nem épen herczegi hölgyekkel szinte ily viszonyban álltam.
Hisz több éven keresztül még lakásom is volt gazdag s hatalmas pártfogóm
palotájának első emeletén, csak nehány lépésnyire a hárem függönytől, s
miután nemcsak egy, de több családban is szives fogadtatásban
részesültem s családtagnak tekintettem, s egyáltalán mint oly férfi
voltam ismeretes, ki a szokások szentségét tisztelni tanulta; szemem
sokkal szabadabban tekinthetett körül, mint az különben nem- és
törzskülönbség tekintetéből lehetséges lett volna.

A Bosporusnál szerzett s közép-ázsiábani és persiai szemléleteimmel
megtoldott tapasztalataim révén azon meggyőződésre jutottam, hogy mi
Európában, a keleti nővilág általános megitélésében mindazon hibákba s
tévedésekbe esünk, melyek azon tulságba vitt titkolódzásnak, melylyel a
keletiek belső családi életüket körülveszik, természetes következményei
és kifolyásai. Leginkább a nő általános társadalmi állásának
felfogásában tévedünk, a mennyiben azt, részint az ominózus hárem
szövetség és embertelen vallási törvények következtében, teljesen
alárendeltnek, zsarnokilag lenyügözöttnek és semmi tekintetben sem
pártfogoltnak képzeljük, elannyira, hogy nyugati értelmünk előtt, a nő
Keleten csak egészen akarat nélküli s ura szeszélyeinek átadott,
sajnálatra méltó lénynek tünik fel.

Ez határozottan téves hit. A nép legalsóbb rétegeiben, az ázsiai és
európai nő állása épen semmiben sem különbözik, sőt azt merem állitani,
hogy a szabad, müvelt és hatalmas Albionban, a rendőrségnek sokkal több
a dolga azon szeretetreméltó férjekkel, kik dühös, vagy részeg
állapotban házastársukkal kegyetlenkednek, mint a moszlim Keleten az
igazság osztó kadinak. Hogy a török parasztnő a kül és belháztartásról
gondoskodik, mig a férj henyél, vagy mindenét eljátsza, azt nem fogom
megvitatni; azonban sok férjnél levő s ezen osztályhoz tartozó európai
munkásnő szint oly sorsra van kárhoztatva. Ők is korán vénülnek,
mindennemü fáradságnak s gondnak alávetvék s azonfelül még ama jótévő
gondozást is nélkülözik, mely a Keleten uralgó szigoru patriarchális
életnél, a nő javára válik. A közép és magasabb rendeknél, a nálunk
annyira kárhoztatott s rosz hirben álló bilincsek, inkább csak a külső
etiquetten alapulnak, mintsem valódi elnyomatáson, mint azt később
bebizonyitani szándékozunk. A soknejüség, mindenesetre a moszlim
társaságnak egyik szomoru törvénye, semmiképen sem oly általános és
elterjedt, mint azt Európában hisszük.

Ama mohammedán birodalmakban, melyeket közelebbről megismertem – nem
rettegek vissza állitásom igazsága elől – ezer család között alig
találunk egyet, hol a soknejüség törvényes engedelme érvényesitve,
foganatba vétetnék. – A török, persa, afghan és tatár népnél a
soknejüség hallatlan, sőt képzelhetlen dolog, miután több nő nagyobb
háztartást, több vagyont és pazarlást igényel. Ép oly ritkán, csak
imitt-amott fordul elő a többnejüség a középosztályban, mert csak igen
tulzó emberek hódolnak ezen erkölcsi szörny-törvénynek, s azok is
keservesen lakolnak meg érte későbbi éveikben. Emlékszem egy alsórendü
hivatalnokra Konstantinápolyban, kiről köztudomásra jutott a hir, hogy a
hónap vége felé, midőn a pénzkészlet is mindinkább fogyott, rendesen
négy kis papucscsal lőn eldöngetve, mert tudvalévő dolog, hogy a török
nők, ha haragjuknak tettleges kifejezést kivánnak adni, a lábacskáikról
lekapott papucsokat szokták fegyverül használni. Szegény Kemal Efendi!
barátjai gunytárgya volt örökké, különben négy neje nélkül is az lett
volna, mert az ostobaság csak ugy kiritt szemeiből.

A magas és legmagasabb körökben persze a soknejüség, e társadalmi seb,
rettentő mód burjánzik, – mit nem is lehet kétségbe vonni; – külsőleg
azonban inkább azon szabadságoknak következtében létezik, melyekkel a
ház ura, a fényüzéséhez és tekintélyéhez szükséges rabnősereg ellenében
bir, semmint a belső, törvényes soknejüséget értve. A rabnők csak ritkán
lépnek a feleségek rangjába és sorába, s ott, a hol megtörténik, a
viszony, melyben a Böjük Hanim-hoz, vagy Bégum-hoz áll – ez az első
feleség czime, – csak ritkán jobb azon állásnál, mít nálunk Nyugaton,
egy türt szegény rokon, a háziasszonynyal szemben foglal el. A törvény
ugyan a későbbi feleségeket is oltalmazza, azonban szokás és illem oly
előjogot biztositanak a Böjük Hanimnak, mit alig vitatnak el tőle
valaha. Oly példákra emlékszem a török és persa társaságban, hol az első
feleség, bár öreg, minden vonzó báj nélküli s mindig kiállhatatlan és
zsémbes volt, mégis a külvilágban teljhatalmu férjét minden tekintetben
tyrannizálta. F... pasa, egy életvidor ember, kit Európában legalább
általán annak ismertek, csak jó távolságra házától s legmeghittebb
szolgájának lakásán merte élvezni egy kis pót-hárem édességeit, s midőn
F… asszonyság a dolognak neszét vette, nyakrafőre Alexandriába kelle
expediálni az illető szépséget.

A mit már azelőtt emlitettem, a rabnők (khalaik), a feleségeknek
fényüzéséhez tartozó czikkek, s minél szebbek és számosabbak annál jobb.
A khalaikok nemcsak a nők, de a férfiak belső kiszolgálására is
használtatnak, de jaj a pasának, vagy pasafinak, ha engedve a ragyogó
lángszemek delejének, megtalál botlani a sikamlós pályán!

Persiában, hol az erkölcsök még lazábbak, s hol a Szigah és Nikiah, –
vagyis, ideiglenes és állandó házassági viszony – a legtágabb tért
nyitja a kicsapongásnak, valóságban a nők állása a magas körökben,
gyakran igen szomoru, sőt kétségbeejtővé is válna olykor, ha a
rokonságnak meleg részvéte enyhitőleg közbe nem lépne és a család női
tagjait pártfogása alá nem venné. E szomoru viszony, azonban a most
uralkodó herczegi családnál, a Kadsaroknál gyakoribban fordul elő, mint
a valódi persa körökben, mig Közép-Ázsiában ismét a Khánságokban, a
gazdag Tadsikok inkább üznek többnejüséget, mint az Özbégek.

Általánosan azonban a persa nők állásá csak igen csekély mértékben
különbözik valamennyi moszlim nőétől, t. i. ők is, nemcsak a belügyekben
működnek és rendelkeznek szabadon, de még a külügyekben is, és néha a
legérzékenyebb módon éreztetik a férjjel szeszélyeiket és hatalmukat,
sőt még arra is van számos példa, hogy lényeges részt vettek az utolsó
évtizedek politikai és vallási forradalmaiban, elannyira, hogy
beavatkozásuk időnként az államot veszélyeztető cselszövénnyé fajult.

Mi a soknejüségről mondatott, az az elválásra is vonatkozik, mely az
iszlam törvény szerint aránylag nagy könnyüséggel történik, annak
daczára azonban, alig fordul elő többször Keleten, mint a protestáns
Angliában, vagy Amerikában. E meglepő tünemény oka, egyedül a szentség
ama sajátos fénykörében rejlik, mely akár valódi, akár hamis, a családi
szövetséget mindig környezi, s melynek megsemmisitésétől minden
tisztességes férfi vissza borzad. Oly társadalomban, hol az apa,
bizonyos szégyenérzettel fogadja leendő vejét, s a házasság első napján
alig mer szemébe nézni; ott, hol a férj arcza minden szint játszik, ha
nejével idegen társaságban kell megjelennie, s annak akkor nehány
lépéssel hátrább kell állnia férje mögött, – ott soha sem fogja a férfi
egy könnyen rászánhatni magát, hogy a nőt, kit valaha magáénak nevezett,
másnak birtokába engedje általmenni. – Persia legmagasabb köreiben, – a
herczegek itt szomoru kivételt tesznek, – valamint az Ulema világban is,
ugyan gyakoribbak a válóperek, s a nő sorsa ilyenkor, ha nincs magán
vagyona, valóban igen sajnálatra méltó; azonban ujból ismétlem, hogy az
ily esetek aránylag ritkán fordulnak elő, s az Európában uralgó sötét
szinezetü vélemény e tárgyra vonatkozólag épenséggel sem igazolható.

Mi a keleti nőt leginkább megkülönbözteti nyugati társnőitől, az a
szellem és szivműveltség teljes elhanyagolása, még pedig oly mértékben,
a mint az a keresztény nyugaton, még a durva középkor idejében sem
fordult elő. Hisz még a különleges női nevelés fogalma sem létezik
Keleten, mennyivel kevésbbé tehát még annak szükségének elismerése, vagy
csak érzéke is. A tulnyomó többség még irni és olvasni sem tud, s azok,
kik ezen elemi tantárgyakban tanitást nyernek, a tudományok jóval
alantabb fokán állapodnak meg, annál, melyet a férfi, az elemi iskolák
végeztével elért. E szomoru állapot különben nem annyira egy rosszul
értelmezett vallási parancsnak kifolyása, mint inkább azon furcsa
felfogásnak tulajdonitható, mely szerint a tanulás és tudás csak
olyanoknak nélkülözhetetlen, kik a külvilággal érintkezni kénytelenek.
Hogy e felfogás nagyban vétkezik az emberi jog ellen, azt tán mondanom
sem kell. Mennyi szellemvirág nyomatik el és töretik le még zsenge bimbó
korában, e barbár fogalom által; mert az ázsiai nők ritka szellemi
tehetsége mellett bizonyára leginkább tanuskodik a körülmény, hogy
számos nő, ki minden segitséget és tanitást nélkülözött, szellemi téren
mégis kitünt s az önművelődés utján oly irónők fejlődtek, kiknek műveit
még nyelvük elsőbbrendü irói sem birták tulszárnyalni.

De tulságosan átengedem magamat az általános észrevételeknek, melyek, ha
mindjárt még oly találók is, soha sem hatnak oly meggyőzőleg, mint a
gyakorlati életből meritett jelenetek. Hogy a moszlim Ázsia nővilágának
életét és lényegét, nyájas olvasóim előtt teljesen szemlélhetővé
tehessem, legyen szabad néhány oly képet előttünk felderiteni, a minőket
annak idejében, magamnak is gyakran élvezettel, máskor ellenszenvvel, de
mindig érdekkel szemlélni, alkalmam nyilt.


I.

Az első délelőtti órákban vagyunk. A Mabein-ban (a hárem előcsarnoka)
rendkivüli elevenség uralkodik. Ez a szokott óra, a melyben a rabszolga
kereskedő, egy cserkesz lélekárus kiséretében a hárem ajtaja előtt
megjelen, a háziasszonynyal utálatos alkuját megkötendő. A Bosporus
partjain, valamint egész Keleten, a nők keresetforrásnak tekintik, ha
még fiatal, fejletlen rabszolganőket megvehetnek, hogy felnevelve,
később huszszoros, sőt negyvenszeres áron ismét eladhassák. Még a
leggazdagabbak és legmagasabban állók is foglalkozni szoktak ilyen
űzlettel, mely nyervágyukat ingerli s ebben még a császári hárem sem
teszen kivételt. Habár a vásáron megjelenő rabszolgák és rabszolganők
egy ötöde közvetitők (Dellal-ok) által adatik el, a hátra lévő négy
ötödrész biztos vevők számára tartatik fenn.

Egy vad kinézésű cserkesz barbár, magas prémkucsmával, töltéstokokkal
bepánczélozott mellel, nyers, durva jellemével összhangzólag puskaport
és golyót mindig magánál hordva, rongyos öltözetében s kaukáziai
szattyáncsizmáiban halkan végig sompolyog az elő csarnokon, maga után
czipelve két éhség és hidegtől remegő s kinzott gyermeket. Azok egy
függöny elé állittatnak, mely mögött a háziasszony tartózkodik, nehány
hozzáértő társnője társaságában, kik mindannyian kémlelő, vizsgáló
tekinteteket vetnek az uj árúczikkre. Az alkudozás megkezdődik; a
gyermekek dideregnek a hidegtől és kimerültségtől; fog vaczogva
pillantanak fel, majd a szivtelen atyára, majd a függöny mögött álló
nőkre; szegények nem is tudják ki felé hajoljanak e kritikus perczben.
Ahhoz-e, ki áruczikk gyanánt tul tesz rajtuk, avagy ahhoz, ki megakarja
őket venni? – Gyakran szemtanuja valék az ilyen jeleneteknek, s
mindannyiszor mélyen meghatottak.

Hosszas, halk hangon folytatott értekezlet után, mely alatt vevő és
eladó nem is látta egymást, végre megköttetik az alku, s a durva, a
nyomorult cserkesz, kit Európában szabadsághőssé emeltek, átveszi
csillogó aranyát. Már mőgötte van az első emelet, midőn sietve
visszaszalad s kiáltozva, lármázva követeli az eladott gyermek
ruházatát, mely, állitása szerint, nem értetődött bele az alkuba. Ujabb
alkudozások kezdődnek, végre azonban, oda dobják neki a rongyos perkál
vagy vászon darabot, mely magzatát burkolá. Alig van annyi értéke mint a
leghitványabb kötőféknek, mit Európában szivesen átenged az eladó a ló
vevőjének; de az embertelen apa még a nyomorult rongyokat is mohón
összecsomózza és elsiet.

Ez egy mintapéldány azon nép kebeléből, mely részére néhány évvel
ezelőtt Angliában a »szabadság martyrjai« czime alatt, annyi arany
gyüjtetett. Valóban metsző guny! – A vevő természetesen mindig nemesebb
az eladónál, s még visszhangzanak a távozó szivtelen szörny-apa, vagy
nagybátya léptei, midőn a legmélyebb barbárságból és szegénységből jött
idegen gyermek már a fényüzés és kényelem élvezetébe beavattatik s
legtöbb esetben szeretetteljes, szelid bánásmódban részesül. Urnő,
tanitónő, mindenki elnézéssel bánik szegényekkel; tanittatnak,
helyreigazittatnak, illemre s finomitott életmódra szoktattatnak, s ha a
cserkesz, szabad hegyek balzsamos levegőjét nem cserélték volna fel a
hárem tikkasztó légkörének folytonos zárkozottságával, valóban az
érkezetteknek nem lenne okuk életük változását siratni.

Hogy e rabszolganők mi sorsra neveltetnek, ez ugyan igen kétséges.
Valamelyik tán a fiatal háziur kegyét nyerheti meg, s ama távol
szerencse-csillag ragyoghat feléje jövőben, hogy egykor az egész ház
urnője lesz; a másik, a császári háremmel való összeköttetés által még a
palotába is bejuthat, s ha Fortuna istennő kegyencze, még sok millió
ember urnőjévé és uralkodójává is emelkedhetik. Egyáltalában, ki birná
megjósolni a sorsot, mely e, jogosan Khalaik lényeknek nevezett, nőkre
vár? Egy azonban tény; hogy t. i. sokkal kevésbé sajnálatra méltók, mint
azt Nyugaton hinni szokták. Csak az adás és vevés átmenete vért lázitó
dolog, a többire nézve, különben, a rabszolganők sorsa nemcsak tűrhető,
de egyátalán igen enyhe.

Vagy urnőjük diszére szolgálnak, vagy pedig űzleti speculatio tárgyai;
mindkét esetben nemcsak jól tartatnak és fényesen öltöztetnek, de
aránylag szép nevelésben is részesittetnek, keveset olvasni s irni is
tanulnak, tánczban, énekben, hangszerkezelésben és női kézi munkákban
oktatást nyernek s hallgatag, szelid természettel megáldva még azon
kegyet is kieszközölhetik, hogy családtagnak tekintetnek. Azt mondtam,
hogy a rabszolganők diszül szolgálnak s kiegészitőleg még meg kell
jegyeznem, hogy előkelő hölgyek mindenkor a kíséretüket képező
rabszolganők számára és minőségére ügyelnek, s minthogy ezek mindannyian
szépek és fiatalok, egyenlő szépen öltöztetvék és igen jó bánásmódot
élveznek, a nyugat országbeli szemlélő, mindnyájukban a pasa, khán, vagy
bey nejeit véli látni.

Annak idejében Abdul Medsid két, sőt négyezer nejéről is beszéltek.
Meglehet, hogy e számot megközelitő nő volt együtt a császári
palotákban, de a »feleség« czime semmi esetre sem illette meg őket.
Mahmud Szultán nyugdijazott háreme Eszki Szerai-ba vonult vissza; az
uralkodó Szultán háreme Besik tas-ban tanyázott, s mindezen osztályokban
bizonyos számu feleség, nagynéne, unoka húg, női ex-hivatalnok stb… volt
együtt, melyeknek mindegyike, már az illem és szokás révén négy-öt
társnőt vagy rabszolganőt tartott, mely utóbbiak ismét két-három
cseléddel rendelkeztek. Már most adjuk össze Mahmud Szultán exkadinjai
és exhivatalnoknőinek, valamint az uralkodó Szultán leányainak és
legközelebbi nőrokonainak számát, sokszorozzuk ezt öttel vagy nyolczczal
(az elsők társnőinek száma) s kiderül amaz irtóztató mennyiségű nő, mely
miatt a főuri háremek oly rosz hirbe keveredtek. Csak a legcsekélyebb
számot, 5-öt vettem számitásba, ámbár tisztán emlékszem, hogy az elhunyt
Abdul Medsid Szultán anyjának Khazinedarja (kincstárnoknő) magába több,
mint 50 rabszolganőről gondoskodott, ki mind hires volt kiváló
szépségéről. Ha e tisztességes nőszámhoz, még a nagy sereg Baltadsi-t
(szerail-szolgák) és eunuchot hozzáadjuk, némi fogalmat szerezhetünk
magunknak a bosporusi főuri háztartásról.

E kis kirándulás után, a magas hölgykörökben előszeretettel folytatott
magánűzlet területére, felvesszük ismét a reggelenként előfordulő női
foglalatosság leirása fonalát. Ez időnként fürdőbe készülnek, melyről
később még szó lesz, vagy pedig az európai orvos fogadtatik, ki egy
eunuch vagy a család valamely férfi tagjának társaságában a hárem
betegeit jön látogatni s a nők egészségi állapotáról rendszerinti
tudomást veszen. Mélyen elfátyolozva fogadtatik azon ember, ki előtt
egészségi szempontból, a legtitkosabb is napvilágra jő. Itt-ott, ha az
orvos nem tudta az ország nyelvét, el kelle őt kisérnem látogatásaiban,
melyek inkább komikai, mint komoly szinezettel birtak. Valamennyi török
nő aggályosan gondozza külső megjelenését és testi szépségét s gyakran,
ha az orvos teendője a hölgyeknél be volt fejezve, a hárem kijáratánál a
fehér és fekete rabszolganők egész seregét összegyűlve s reá várakozva
találtuk. Mindannyian kínyujtott nyelvvel és kézzel álltak ott, hogy az
első szemügyre vétessék s a másik kellőleg megtapintassék, mi
képzelhetőleg rendkivül furcsa látványt nyujtott.

Ugyanezen időtájban szokták a hárem lakónői a bazárokat is
látogatásukkal megtisztelni. Egy házi szolga, vagy a forró Afrika
valamely szerencsétlen fiának kiséretében, a török hölgy komornahadával
együtt, szántszándékos nonchalenceal ballag végig az utczákon. Költők, a
csillagok kiséretével elvonuló holdhoz hasonliták az igy feltünő török
nőt, s miután rendszeres léptek e költői képnek ártalmára válhatnának, a
keleti nők nagy gondot forditanak reá, hogy mozdulataik minél
hanyagabbak s lassubbak legyenek, mit kiválóan előkelőnek képzelnek. A
bazárban nincsen különösen sok dolguk, de a legcsekélyebb vásárlás is
három-négy utat igényel. Ebben az egész világ egyforma marad! A londoni
highlife lady, még kellemetlen időjárásban is órákig ül a Bondstreet
divatos boltjaiban, a török nő pedig a bazárban biczeg fel s alá. Hogy a
kettő közül melyiknek eljárása észszerűbb, azt nehéz lenne meghatározni.


II.

Péntek délután van. A háremben feltünő sürgés-forgás észlelhető; az
eunuchok kicziczomázott arczczal és felsarkantyuzva, a nélkülözhetetlen
lovaglóostort suhintva, állnak a hárem udvarán s csak a jelt várják,
hogy lóra ülhessenek. Hosszas toilette előkészületek után, a fiatalabb
Hanim-ok (nők) is egyenkint megjelennek, s csak a Böjük-Hanim-ot
(háziasszony) várják még, hogy a szokott pénteki sétára a készen álló
kocsikba szálljanak. Végre megjelen az urnő, egy tisztességes sereg nő
és leány kiséretében; az utóbbiak közül azonban, csak a legközelebb
állók vehetnek részt a sétakocsizásban. Az első, legdiszesebben
felszerelt kocsiba száll az urnő, egy-két ifjabb osztály sorsosával s
néha egy idősb társalkodónővel, vagy komornával. A második és harmadik
kocsit rendesen a fiatalabb Hanim-ok foglalják el, mig a pajzánul
tréfálódzó Khalaikok az utólsó kocsikba ülnek. Az előkelő háremek e
kocsisorozata, lassan vonul az utczákon keresztül, á háremagaszi
(eunuch-főnök) kötelezett felügyelete alatt, ki láthatólag azon
mesterkél, hogy a keresztyén seladont kellő távolságban tartsa, mig az
igazhivő szépségkedvelők részéről előforduló tréfáknak, jeleknek és
integetéseknek jóval szabadabb tért enged. E jelek és tréfák csak ritkán
szólnak a fiatal Hanimoknak, de többnyire a vidám Khalaik seregnek,
melynek alig van elegendő keze, hogy a kocsikban készen tartott tarka
kendőkkel és szalagokkal az ugynevezett, szinnyelvet kellőleg
fenntartsa.

A Szejr felé tartanak, melyekben Konstantinápoly környéke oly végtelen
gazdag. A divat változékony törvényei szerint, mindennapra más Szejrjéri
(sétahely) jön sorra Hétfőn rendesen Modaburun-ba mennek (a divat foka)
kedden, Kadiköj-be, szerdára és csütörtökre Kaulidsia van napirenden, s
pénteken az előkelő divatvilág, vagy Kiagadkhané-ben, vagy Kandili-ben
találkozik. A kitüzött helyen megérkezve, a társaság elhagyja a
kocsikat, a Khalaikok szőnyegeket boritanak a zöld pázsitra, mindenki
letelepedik s egy pillanat alatt a szemlélő szingazdag, festői
csoportozatot lát szemei előtt, mely a legsajátságosabb helyzetekben
egybeolvadva, a legvonzóbb képet nyujtja.

Mi európaiak, sétálni járunk, a keletiek, ugyszólván sétálni ülnek, mert
a hölgyek ott a szönyegeken órákig képesek csaknem mozdulatlanul
maradni, a természet pompájában gyönyörködve, vagy a mint már
emlitettük, tarka zsebkendők és az ujjbeszéd segélyével, a körülöttük
hemzsegő fiatal világgal fenntartva a közlekedést. Az idősebbek
többnyire arczczal a kör belseje felé fordulva ülnek s pipájukat
élvezik, mely fekete rabszolganők által szolgáltatik át, kik szükség
esetében, kiterjesztett köpenyeikkel, olyan védfal-félét képezhetnek
urnőik körül. Bárha a kor még oly mély redők és barázdák által törölte
el az egykori szépség legutolsó nyomát is, a jó anyóka mégis attól fél,
hogy vélt bájai által bünös vonzerőt találna gyakorolni. Igen, az öregek
mindenütt még prudebbek a fiataloknál s valóban hálásak lehetnének a
vallás szigoru elfátyolozási törvénye iránt, minthogy általa, sok keserü
kiábrándulástól óvatnak meg. A fiatalabb nők csoportjában, csaknem soha
sem találhatók nyilvánosan pipázók. Többnyire élénk társalgásba
merülnek, s a ki a keleti mimika titkaiba nincsen beavatva, alig fogja
sejteni, hogy a fátyol elrendezése a szemszegletek körül, két-három vagy
négy ujjal, avagy a csucs képzése, mely a könnyü selyemköpeny előli
részét összetartja, mind megannyi jel, melynek meg van a maga mély
jelentősége. Ama bey vagy efendi, ki látszólagos közönynyel sétálgat a
távolban, igen jól tudja értelmezni e jeleket s megfelelő mimikával
válaszol.

Valamint a rózsának a virulást nem lehet megtiltani, ugy hiába tiltanák
meg a nőknek az arczjátékot, s a konstantinápolyi, s más török városok
környékén fekvő, nagyszerü kilátást engedő sétahelyek a szép évszak
délutáni óráiban, szerelemgazdag romántikának szinhelyei, melyre a
természet elragadó szépsége hangulatteljes bájával, bátoritólag hangolja
a kedélyt.

Mint Törökországban a Szejrjei, ugy szerepel Persiában a lovaglóséta.
Itt a szórakozás ájtatossággal egyesül. A várostól nem messze fekvő
szentek sirjaihoz megy az ember, melyekben Persia kiválóan bővelkedik, s
melyek árnyas kertek közepét képezvén különösen alkalmasak a szerelmes
párok légyottjára. Teheran elengáns világa, Sah Abdul Azim sirjával bir,
Iszpahan pedig a nagy, árnyas berkü temetővel. A halottak culturája s a
szerelemjátéka igen ellentétes dolgoknak látszanak nekünk, azonban
Persiában a halottak nyughelye változatlanul örvendhet az élők
szerelmében. Ennélfogva Siráz, Kum, Nisabur és Herat sétahelyei is mind
egy rég elhunyt szent személy sirjának közvetlen tőszomszédságába vannak
helyezve. Csak Közép-Ázsiában látunk Csihar bag-okat, azaz nyilvános
kerteket folyó vizzel, vagy álló viz medenczékkel, melyekből aztán a nők
ki vannak zárva.

Látod-e amott ama csoport lovagnőt, tisztelt olvasóm, mely Iran ujkori
fővárosból Sah Abdul Azim kapuján keresztül, a hasonnevü szenthez
zarándokol? Ha a kengyelvasban a piczi papucsok nem lennének láthatók, s
az arczfátyol szük rostélyain keresztül a nagy szemek tüze villámokat
nem szórna, valóban, csak esetlen kék vászonzsákoknak néznéd az ékesen
felczifrázott lovakon ülő társaságot. S tényleg, csakugyan kék
vászonzsákok, azonban e vászon alatt, Irán kaczér, életvidor leányai
rejlenek, kik parthiai őseikhez méltó ivadékai lévén, igen ügyesen ülik
meg a lovat. Egyszerre sebesvágtatva közelg egy lovas; a villám
gyorsaságával illan el az elfátyolozott szépek mellett, azonban a villám
gyujtott, mert a találkozás rövid pillanatában szavak cseréltettek.
Rövid vártatva ismét porfelleg tünik fel a távolban, ismét közelg egy
lovas; ez az előbbeni, s ujból néhány szót váltanak. Ez többször
ismétlődik, mig végre az ügyes Seladon szépének kiséretéhez csatlakozik,
s valamely nehézkesebb, szélesebb kék zsák mellett egy néni, vagy
komorna oldalánál, beszélgetésbe ered. A megszólitott szépség a menet
élén folytatja utját, de azért mindent látszik hallani és látni, mert
időnként egy-egy megjegyzést kiált hátrafelé, mely gyakorta általános
derültséget idéz elő.

Igy udvarolnak Persiában a sétalovaglás alatt s egyidejüleg hódolnak a
szentnek és a szerelem istenének. Irán pajzán leányai annak idejében
bizonyára távolról sem sejtették, hogy a szerény kis szamáron mögöttük
ügető dervis megleste őket, hogy később az európai keresztényvilágnak
elárulja titkaikat s eljárásukat. Ismeretlen létemre s észrevétlenül
gyakorta szemtanuja voltam az ily jeleneteknek, melyek mindannyiszor
teljes érdekemet felgerjeszték; – s létezhetik-e vonzóbb s érdekesebb
látvány, mintha az embert, a különböző éghajlatok alatt és országokban,
minden tetteiben, örömében és bánatában, ifjukori játékaiban s idősb
korának komoly czéljaiban figyelemmel kisérhetjük?


III.

Egészen más jelleggel bir a négy fal közti mulatság s a szórakozás a
házban. Itt az illem és fesz legtöbb esetben háttérbe szorul, s a
műveletlen, minden itélet elől mentt nők eljárása s modora gyakorta
kellemetlen, sőt undoritó képet nyujt. Ha már az moszlim férfikörök
társalgásában is hiányzik az éltető fűszer a nők kizáratása
következtében s felületessé, fékezetlen frivollá alakul, annyival inkább
érezhető az elkülönzés hatása a háremkörökben. A beszédtárgyak
megválasztásában éppenséggel nem szőrszálhasogatók s nem képzelhető
ellenszenvesebb valami, mintha öreg matrónák és fiatal leányok oly
thémát feszegetnek, mely Európában, nemük legelvetemültebb tagjának is,
arczába kergetné a vért. Ha belefáradtak a beszédbe, tánczokat kezdenek,
melyek egész Keleten csak látványosságnak tartatnak; az érzéki ösztönök
plasztikai értelmezésére számitvák s mint gondolható, valódi
jelentőségükben még sokkal megvetendőbbek a trágár nyelvek laza
értekezleténél. A perzsa és török előkelő világ háremeiben, a tánczosnők
rendesen külön erre nevelt s kiművelt rabszolganők, kik kézcsörgetyűkkel
és kis dobokkal maguk kisérik tánczukat s többnyire bámulatra méltó
ügyességgel végzik mutatványaikat, melyek ugyan sokkal inkább
hasonlitanak valamely voltigeuréihez, mintsem ama rythmikus, hullámos
mozdulatokra emlékeztetnének, melyekkel az ujkori Európának
choréographikus művészete oly bájos kifejezést tud adni az örömteli
felindulásnak és változó hangulatoknak. Csak ebből érthető, hogy a
keleti ember a művelt és szabad emberhez méltatlan foglalatosságnak
tekinti a tánczot, mi amaz adomából is kitünik, melyet a Bosporus
partjain egy persa diplomatáról beszélnek. Ez, t. i. európai kollegái
által nagyon ünnepeltetett s tiszteletére még bált is rendeztek, melyen
az iráni udvaroncz megjelenvén, egy emelvényen helyet foglalt. A zene
megzendült, a vidám párok tánczra kelve forogni kezdtek a nagy persa
előtt, mit ez, külön neki szóló, kiváló kitüntetésnek tartott; midőn
azonban a háziur, N. N. ő excellentiája egy szép perai nőt a felharsogó
keringőre felkért, a nagy persa felugrott székéről, oda rohant az
excellentiás urhoz, kiáltva: »Uram! tulságos megtiszteltetésben
részesitesz; semmiért sem engedhetem, hogy te is tánczolj nekem!«

A nyilvánosság terén, magától értetődik, hogy a tánczok tejképü, nő
ruhába öltözött fiuk által ábrázoltatnak, kik Törökországban »Csengi«
név alatt ismeretesek, és mi igen sajátságos, egyedül csak a zsidók és
czigányok soraiból ujjonczoztatnak. Régente még nagyon divatban voltak a
Csengik, ma már Konstantinápolyban és más nagy városokban ritkábban
fordulnak elő. Persiában még általánosabban kedvelik a tánczelőadásokat;
legféktelenebbül viszik e dolgot Közép-Ázsiában, hol főkép a tadsik
népeknél csaknem minden rongyos falunak meg vannak a maga
művésztársaságai, melyek közül sok tánczos a jobb családokhoz tartozik.

De térjünk vissza a háremmulatságokhoz.

A tánczot és társalgást társasjátékok és mesélés váltja fel. Valamint a
férfivilágnak, ugy a nőknek is meg vannak a maguk »Meddach«-jai, kiknek
emlékezete jó nagy gyüjtemény tarka-barka, képzeletdus históriát rejt,
melyeknek érdekfeszitő előadásához kitünően értenek; változás kedvéért
aztán a Kulzum nené-ból (nőkatechizmus) olvasnak fel nehány fejezetet,
oly könyv, mely a vallástant, a női észjárásnak megfelelő módon
magyarázza, mellesleg azonban talizmánokkal és bájitalokkal is
foglalkozik, melyek által a testi szépség és férfiak szerelme nemcsak
megnyerhető, de állhatatosabban meg is tartható.

Szini előadások sem hiányzanak Keleten, csakhogy azok a kezdetlegesség
legalsóbb fokán állanak, mi annál feltünőbb, miután a dramatikusnak
fejlődését annyira előmozditó passió-játékok Persiában már két század
óta nagy buzgalommal ápoltatnak és sokkal magasabb tökélylyel
ábrázoltatnak, mint a keresztény passió-játékok Nyugaton. Jelen voltam a
tyroli passió-játékokon s bátran merem állitani, hogy a »Tazie-k«
Iránban, mi az arczjátékot, előadást és szinrehozatalt illeti, még tán a
felső-ammergaui leghiresebb ilynemü előadásokat is jóval tulszárnyalják.

Kelet hátra maradásáért a dramatikus téren, első sorban a nő szigoru
elszigeteltsége és beburkolódzása okozható. A hol a szindarabok csak
férfiak által adatnak elő, ott a finomabb árnyalás, a valóság vonzó bája
hiányzik s ezzel nagy mértékben hanyatlik az érdek, mely különben a
szini előadásokkal jár. A mi Keleten a mulatság helyére lépett, vagy az
ugynevezett Orta Ojunu-ból (középjáték), vagy pedig a Khajal-ból, máskép
Kara-gőz-ből áll, a tulajdonképeni khinai árnyjátékból. Az első,
leginkább nyilvános helyeken adatik elő, mi alatt az ábrázolók, sűrű
néptömegtől környezve, valamely bohózatot a legfurcsább módon s trágár
rögtönzésekkel fűszerezetten játszanak el. – A második intra muros
mulatság. A Khajal-dsi (árnyjátszó) bódéját egy szoba szegletében
állitja fel, s miután a gyertyák eloltattak, nehézkes alakjait egy
megvilágitott vászon táblán ugrándoztatja, s minden alakocska, különbőző
hangok utánzása mellett, kétértelmü, cynikus magán beszédeket tart.
Cselekvény és beszéd többnyire oly izetlenek és erkölcssértők, hogy az
európai elbámul rajta, mikép lehet élvezetet találni ily undoritó
ostobaságokban, de még inkább feltünik a körülmény, hogy atyák nem csak
megengedik nejeiknek s leányaiknak ily előadások látogatását, de még
fizetnek is értök.

A nyitány rendesen egy dünnyögve elmondott dalból áll, melyben a
Kara-gőz minden földi jónak mulandóságáról, az emberi hatalom
hiányosságáról, a korszak romlottságáról, szóval, mindenről a világon
panaszkodik, csaknem saját ronda s izetlen beszédeiről; megjegyzendő,
hogy a cynikus Kara-gőz mindig erkölcstanitóként lép fel s elnézésre s
türelemre kéri fel a közönséget. Egyszerre pokoli lárma hallatszik,
zsémbelés, veszekedés s betoppan a szinpadra, vagyis tulajdonképen a
vászonra, egy rongyos persának árnyképe, hosszu szakállal, magas
kucsmával, tövig kiölti a nyelvét, mig egerek, patkányok és más ronda
bogárfélék sans-gêne fel s alá futkosnak testén. Az Iráni (a török
gunynak egyik kedvencz czéltáblája) most a legtulzottabb phrazisokban
kezdi magasztalni nemzetének előnyeit, hazájának szépségeit, s épen
legjavában foly dicséneke, midőn egyszerre egy töröknek árnyképe, egy
hangos ütés kiséretében megjelen, a perzsát egy csapással földre teriti
s darabig halálos hörgésben a földön hagyja fetrengeni. – Erre a taps és
lelkesedés általános lesz! Karagőz ismét dünnyögni kezd, ujra
panaszkodik a földi javak mulandósága felett, s igy megy ez tovább ad
infinitum.

S e mellett apraja, nagyja, örege és fiatala örömkönyeket nevet, mig az
európai néző nem képes megérteni, hogy oly társadalom, mely különben
szellemet és izlést tanusit, mikép gyönyörködhetik ily gyermekes
rondaságokon.


IV.

Még csak egy igen sötét pontot akarunk felemliteni a keleti nők
életéből, oly sötét pontot, melynek árnya az egyetemes társadalmi és
állami létet elsötétiti s jogosan tekintendő minden társadalmi baj
okozójának. Ez a házasság megkötése, mely a mohammedán világ minden
népénél egyaránt esztelen, ferde és természetellenes. Kelet minden
országában azoknak, kik egész életre szövetkezni akarnak legkevésbé van
joguk a döntő szóra. Mindenütt a szülék, tutorok, nénék és nagybátyák
lesznek szerelmesek a házasulandó felek kontójára, helyettük látnak,
hallanak és határoznak; mert az általános vélemény szerint a személyes
közeledés teljesen szükségtelen, s a Fatiha áldó szavai tökéletes
elegendőknek tartatnak arra, hogy a házassági frigyben az egyetértést és
szerelmet meghonositsák.

A fél-czivilizált osztályoknál olykor megesik, hogy a fiatal ember
alkalmat talál egy futó pillantást vethetni jövendőbelijére, sőt van
eset rá, hogy ily váratlannak nevezett találkozások eleve
elrendeztetnek, – ismétlem, egy futó pillantást vet reá, mert szóbeli
közlekedés hallatlan dolog s a mit a kiküldött szerelmi hirnöknő
(Szevidsi khatum,) szépnek, bájosnak és okosnak talál, azt az illető
vőlegénynek jó remény fejében el kell hinnie. Az inkább Keletnek fekvő
országokban, már a gyermekkorban köttetnek a házasságok, miből az
illetőknek legalább a játékéveken át folytatott ismeretség hasznára
válik; a dolog lényegében azonban ez semmit sem változtat; legtöbbnyire
a házassági frigy oly lényeket egyesit, kiknél a kölcsönös vonzalom és
lélek rokonság mindig igen kétséges marad s a számos szerencsés
kimenetelü házasság valóban csodának tekinthető.

E helyzetek legélethivebben tükröződnek egy általam leforditott török
»eredeti vigjátékban«, mely az ötvenes évek vége felé a »Dseridei
Havadisz« (Uj hirek lajstroma) nevű, török lap tárczájában jelent meg.
Szerzője e vigjátéknak, Sinaszi Efendi, a közoktatási tanács tagja, azon
mollá-’k egyike, kik annak idejében Resid pasa által Párisba küldettek,
hogy mohammedán rajongásukat levetkezve, nyugati műveltségre tegyenek
szert. Mint az rendesen történni szokott, Sinaszi is mint istentagadó
tért vissza a moszlim szokásoktól, erkölcsöktől és világnézlettől
irtózott s minthogy a házasságról körülbelől ugy gondolkozott, mint
nyájas olvasóm, annak gúnyolására a vig muzsához folyamodott segélyért.
Egy felvonásos darabja, mint dramatikus mű csak gyönge első kisérlet,
azonban a házassági szokásokat sokkal hívebben festi a legkörülményesebb
leirásnál.



SÁ’IR EVLENMESZI  az az  Egy költő házassága.

Vigjáték egy felvonásban.

SZEMÉLYEK:

Mustak bey: a Kumri Khanim vőlegénye és kedvese.

Hikmet efendi: Mustak bey kebelbarátja.

Kumri Khanim: Mustak bey kedvese és a Szakime Khanim nővére.

Szakine Khanim: Mustak bey menyasszonya és a Kumri Khanim növére.

Ziba Dudu: a vőlegény nyoszolyó asszonya.

Habbe Kadin: Vöfél.

Ebul Laklakat ul Enfi: megköti a Szakine Khanim házassági szerződését.

Batak Esze: a városrész éjjeli őre.

Atak Kösze: utcza-seprő ugyanott.

Szomszédok a mesteremberek osztályából.

Szinhely: A menyasszony háza.


ELSŐ JELENET.

_Mustak bey és Hikmet efendi._

Mustak bey. Végre hát mégis megházasodom ma este. Mily szerencse, hogy
házassági szerződésem valahára megköttetett. Különben
szórakozottságomban és szerelemből, csaknem minden szerződés nélkül is
megnősültem volna.

Hikmet efendi. Lehetséges volna-e az?

Mustak bey. Hát mért ne? Hisz ez az, mit szerelmi házasságnak neveznek.

Hikmet. Különös.

Mustak. Persze. Azoknak valóban sok szerencsét kivánok, kik nem
vonzalomból és szerelemből nősülnek és mégis megtudnak élni együtt. Én
részemről soha sem vettem volna feleségül Kumri Khanimot, ha szerelmemet
nem birná. Mit mondasz hozzá, nem volt-e okos tőlem, hogy annyira belé
bolondultam?

Hikmet. Meglehet.

Mustak. A mily fiatal, ép oly szép. Valóban, minden tekintetben meg
vagyok véle elégedve. Oh jaj, csak oly varju forma testvére ne volna az
én fehér galambomnak.

Hikmet. Igazság! Hogy is hijják azt?

Mustak. Ha nem csalódom, Szakine Chanimnak hijják. Szegény, még a neve
sem tetszik nekem.

Hikmet. Mért?

Mustak. Nemcsak, hogy utunkban van és szépségre nézve igen szegény; de
45 éves koráig otthon is ült mindig, minek következtében szelleme végkép
tönkre ment; óriás pupján kivül semmivel sem bir, mi által feltünhetne
az embereknek. Oh! Szégyellem, hogy ilyen sógornőm van!

Hikmet. Mért szégyelnéd? A ki rozsát akar, ne féljen a tövisektől.

Mustak. No, ugy neked ajándékozom, még pedig szerződésileg; mért ne
lehetne kijönni vele? Vagy ő lesz okos, vagy te bolondulsz meg.

Hikmet. Csak vigyázz, hogy téged meg ne csaljanak s ne őt varrják a
nyakadba Kumri Khanim helyett; mert hiába! ilyen a világ. Nem is szokás
a fiatalabbikat férjhez adni, mig az idősebb a háznál van.

Mustak. Ohó! Nem szeretem az ilyen tréfát; ha tréfa, csak maradjon meg
tréfának.

Hikmet. S tréfából mégis nekem ajándékozod?

Mustak. Hogyan? Csak tréfából akarom odaadni? Dehogy, barátom! Egész
komolyan.

Hikmet. Mentséged még vértlázitóbb, mint sértésed.

Mustak. De hát, ki mondja, hogy menteni akartam magam?

Hikmet. Ugy?

Mustak. Pszt! Csendet! Amott jön Ziba Dudu, a vőlegény nyoszolyó
asszonya. Tán elhozta galambomat. Menj ki az előcsarnokba;
viszontlátásra!


MÁSODIK JELENET.

_Mustak bey. Ziba Dudu._

Ziba. Örömhirt hozok neked, fiam, örömhirt! A menyasszony jön; már utban
van.

Mustak. Oh anyuska! Ha te nem volnál, vágyam teljesitlen maradna! Nem is
tudom mikép háláljam meg jóságodat.

Ziba. Oh fiam! Mit is tennék e gonosz világban, ha nem foglalkoznám ily
jó cselekedettekkel. Hisz a te jóságodat is ismerem. Mit is tehetnék még
egyebet a világon. Nem! nem! nem fogadhatok el semmit. Nem akarok mást
semmit, minthogy gyermekeidet még ősz szakállal lássam, mielőtt
szemeimet lehunynám.

Mustak. Végre teljesitetted leghőbb vágyaimat. Élj, a mig csak lehet.
(Örömében ugrál és tánczol.)

Ziba. Légy már kissé komoly kedves fiam; hisz túl vagy már a házasulás
évein, s ezt tulajdonkép szégyelned kellene.

Mustak. Hát szégyen, ha megházasodik az ember? Én az ellenkezőt hittem.
De most pusztulj innen. Várj te odakinn a menyasszonyra, én addig
idebenn a szégyenkezésben fogom magam gyakorolni.


HARMADIK JELENET.

Mustak bey. (egyedül.) Végre valahára a kalitkába kerül az én galambom.
Oh! csak már szárnyai alatt élhetnék. – De az emberi nemzedéknek
bizonyos táplálékra van szüksége, mit »pénznek« neveznek. Hát ha ő azt
találja tőlem kérni, mit tegyek akkor? A mi hatalmamban áll, az minden
az övé legyen. Leginkább vigaszt adhatok neki. De mi történik a
nászajándékokkal? Néhány lakodalmi verssel fogom megajándékozni, be kell
érnie vele.

Dal.

  Galambom, lelkem eszményképe te,
  Szivemben hadd épitsem fészkedet;
  Én teljes szivből, lélekből szeretlek
  S megérdemled, szivemben hogy épitsem fészkedet.

Ez lesz a szegény költő nászajándoka.


NEGYEDIK JELENET.

_Mustak bey. Ziba Dudu. Habbe Kadin. Szakine Khanim._

Ziba. Fiam, elhoztuk néked menyasszonyodat; jer, ved karjánál s ültesd a
sarokba.

Mustak. (ki örömében nagyokat ugrik, a Habbe Kadin által vezetett
Szakine Khanim elébe megy.) Ah!

Ziba. (Habbe Kadinhez.) Oh, barátom; a vőlegény ur még alig pillantotta
meg a menyasszonyt, és már elájul örömében.

Mustak. Nem az örömtől, de fájdalomtól megszakad szivem.

Habbe Kadin. (Ziba Duduhoz.) Jaj! mily reszketegség fogja el a
menyasszonyt. Tartsd te is, hogy el ne essék. (Szakine Khanim-et egy
székre ülteti.)

Mustak. Mi ez?

Ziba. Ime, itt van a halálig elválhatatlan társnője életednek,
szeretetreméltó feleséged, Szakine Khanim.

Mustak. Inkább váljék meg lelkem testemtől, mielőtt ez életem társnője
lesz.

Ziba. (Habbe Kadinhoz.) Hallod! a vőlegény ur magánkivül van; tán
örömében elvesztette eszét.

Habbe. (Zibához.) Szegény! Vágya teljesedése őrültté teszi!

Mustak. (leverten.) Oh! oh! oh!

Ziba. Csak ne sirj; hadd sirjanak ellenségeid helyetted.

Mustak. Oh be nevetnének ellenségeim, ha helyzetemet ismernék.

Ziba. Menj oda fiam, leplezd le a menyasszony ábrázatját, hogy szived
kissé gyönyörködjék benne.

Mustak. Minek? Tán, hogy még jobban visszaborzadjak midőn arczába
tekintek?

Ziba. Leplezd le, fiam, leplezd le, hogy ne maradj kétségben a fölött,
hogy csakugyan ő szived választottja. (Ő és Habbe Kadin arra
kényszeritik Mustak beyt, hogy a Szakine Khanim fátyolát fellebbentse.)

Mustak. Nem akarok. (A mint kezeit visszavonja azok esetleg Szakine
Khanim fátyolaban és vendég hajában megakadnak, s mindkettő Mustak
kezeiben marad, mig Szakine Khanim arcza és őszhaja láthatóvá válik.) Mi
az?

Ziba. Oh jaj? Most még a leányka szép aranyhaját is kitépte.

Mustak. Igazán! Ősz haja ugy fénylik, mint a fehér arany, nemde?

Ziba. Beszéded nem neki szól, de nekem és a násznagynak. Majd
megtanitlak, hogy kell beszélni. (Habbe Kadinhez) Menj násznagy vezesd
el hamar a menyasszonyt s hozd ide azt az urat, ki a házassági
szerződést köti meg. A közeleső kávéházban van; hadd hozza magával az
ott lévő szomszédokat is, hogy ezt az embert ismét észre téritsék.


ÖTÖDIK JELENET.

_Mustak bey. Ziba Dudu._

Mustak. Hogyan? A szomszédok kényszeritsenek rá, hogy vőlegény legyek?

Ziba. Igen. A nászszobába vagy a börtönbe fognak vezetni.

Mustak. Százszor szivesebben vagyok börtönben, mint e nőszemélylyel egy
házban.

Ziba. Csak menj hát a börtönbe; majd megtudod ottan, milyenek annak
kinjai.

Mustak. A miattad szerzett hitelezők áldásával és jó kivánságaival,
mégis igen boldogan fogok élni.

Ziba. S ha megbetegednél?

Mustak. Hitelezőim valószinüleg orvost küldenének, ki ápolna.

Ziba. Hát mit tehetsz?

Mustak. Csak szerencsétlenségemmel kezdődnek azoknak kellemetlenségei.

Ziba. Hát mi baj érheti őket?

Mustak. Akár megis vakulnék, ha halálom nem válnék kárukra.


HATODIK JELENET.

_Mustak bey. Ziba Dudu. Habbe Kadin. Ebul Laklakat. Batak Esze és
szomszédok._

Ebul Laklakat. (Hálósapkával fején, lép föl.) Mit jelentsen az, hogy
álmamból fölzavartak s ide czipeltek? Nézzétek meg öltözetemet – mintha
szinpadra akarnék lépni. Mily botrány! Mit jelent e lárma?

Ziba. (felső ruhája szegélyével arczát elrejtve, Ebul Laklakatnak kezet
csókol.) Bocsánat uram. Lásd, ez a nyomorult, vőlegény akar lenni, és
mégis visszautasitja a forrón szeretett nőt, miután kitépte haját. De ez
még nem elég; menyasszonyát, engem és a násznagyot is oly szidalmakkal
illet, melyeket ismételni szégyellek.

Ebul. (Mustakhoz.) Oh, te szemtelen!

Mustak. Méltóztassék megengedni, uram, hogy ugy mondjam el az igazat, a
mint én tudom.

Ebul. Hallgass! Ziba asszony, ki hozzád olyan, mint az anya, e szegény
teremtés nem hazudhatott.

Ziba. Igen, uram, a leányt mindenesetre el kell vennie.

Ebul. Természetesen. Ha el nem veszi, jó hirnevét bemocskolja (A
szomszédokhoz.) Nincs-e ugy szomszédok?

Szomszédok. Mindenesetre. Ugy van.

Mustak. Nem vehetem el, uram. Itt tévedés forog fönn; mert nem ezzel,
hanem a fiatalabbal lettem eljegyezve, s azt akarom nőül is.

Ebul Laklakat. Szó sincs róla. Az idősebbiket jegyezted el.

Mustak. Valóban, nem ezt.

Ebul. Tehát engem is meghazudtolsz? Mily szemtelenség!

Batak Esze. Tudja-e uram, hogy erről még egyebeket is beszélhetek?
Várjon csak, mindjárt elmondom. Mint éjji őr, rendesen az egész negyedet
összebarangolom. Egyszer, a mint ugy barangolok, az utcza közepén
találkozom vele, s azt kérdem tőle: Honnan jösz? S tudja-e mi volt a
felelete? A Tarater-ból (szinház-ból) jön. Mi egyebet akart, mint
engemet szegényt kigunyolni?

Mustak. Oh mily bölcs ember vagy?

Batak. No bizony, nézzétek azt a lónevü embert! Te marhaőrző te, ha nem
hallgatsz s egyre szidalmazol, majd megtanitlak dörmögni.

Ebul. A gyerek szemtelen s hozzá még bolond is.

Batak. Azt hiszem, legjobb lenne őt egyszerre tömlöczbe és a
bolondokházába zárni.

Ebul. Ha tanácsomat követitek, előbb följelentjük gorombasága miatt, s
aztán tovább meg se türitek a negyedben. Nem kell már nekünk!

Szomszédok. Már nem kell nekünk; nem kell nekünk!


HETEDIK JELENET.

_Mustak bey. Ziba Dudu. Habbe Kadin. Ebul Laklakat. Batak Esze. Atak
Kösze. Hikmet efendi._

Atak. (kosárral hátán, egyik kezében lapátot, a másikban seprüt tartva.)
Nem kell nekünk.

Hikmet. (Atak mögött belépve.) Mi nem kell nektek?

Atak. Mit tudom én? A szomszédok azt mondják, nem kell nekünk, hát én is
ugyanazt mondom; bizonyosan igazuk van, ha azt mondják.

Hikmet. Jó, de miben van igazságuk a szomszédoknak?

Atak. Hogy igazságuk van, azt igen jól tudom; de bevallom, hogy nem
tudom, miben van igazságuk.

Hikmet. Hát akkor minek avatkozol oly dolgokba, miket nem ismersz?

Atak. Hát mért ne? Nem tartozom tán a negyed nemesebbjei közé?

Hikmet. Ki vagy te tulajdonkép?

Atak. Micsoda? Azt se tudod, hogy én ki vagyok?

Hikmet. Valóban nem tudom.

Atak. Hát akkor minek kérdezesz oly dolgot, a mit nem tudsz? Oh! mily
tudatlan vagy? No hát, ezennel tudtodra adom, hogy a legutolsó város
negyedben bérlő, e városrészben azonban, utczaseprő-főnök vagyok.

Hikmet. Ó te oktondi!

Atak. Ha annyi eszed volna mint nekem, tán te is oly oktondi lennél, a
milyen én vagyok. Hát tulajdonkép mi van abban? Nesze, seperj egyszer
te, mutasd meg mit tudsz!

Ebul. (Mustakra mutatva.) Hogyan, ilyen bünöst, mint ez, védelmezni
mersz? A bün helybenhagyása egyértelmü magával a bünnel. Ennélfogva ép
ugy megérdemled a büntetést, mint ez.

Hikmet. Bocsánat uram. Jól ismerem hibámat; azonban eddig még nem tudom,
hogy ő mit vétett.

Ebul. A legrosszabbat. Nem akarja elvenni a neki eljegyzett leányt s a
fiatalabb nővért követeli. Járja ez?

Hikmet. Ne haragudjál uram, (titokban egy kövér erszényt mutat neki). De
a fiatalabbikat kérjük tőled.

Batak. Uram! mi az? Megvesztegettetni engedi magát.

Ebul. (Batakhoz). Micsodát? Én ilyet tennék? No bizony. (Halkal
Hikmethez). Tedd oldalzsebembe. (Hikmet az erszényt Ebul oldalzsebébe
csusztatja).

Atak. Azt sugja neki: Tedd oldalzsebembe?

Ebul. Dehogy! Én mondtam volna ezt? Azt mondtam, ne álljon oldalam
mellett, nehogy bennem is kétkedjetek.

Batak. Nekem ugy tetszik, mintha a pénzt már félre rakta volna.

Ebul. Isten ments! Rothadjon el a kezem, ha csak hozzá is nyult a
pénzhez.

Hikmet. Kérem, uram, sziveskedjék az ügyet ugy előadni, a mint
valósággal van, s aztán cselekedjék tisztje szerint.

Ebul. Miután kivánságait ily tisztességes módon tetszett előadni, a
harag helyébe, sajnálkozás vonult szivembe. (A szomszédokhoz). Valóban,
jó szomszédaim, e perczben uj s döntő érv jut az eszembe, melyről eddig
megfeledkezém.

Szomszédok. Mi lehet az?

Ebul. Nemde, én az imént azt mondám, hogy a nagyobbik leányt jegyeztem
el.

Szomszédok. Persze.

Ebul. De én a »nagyobbik« szó alatt nem azt értettem, hogy évekre
nagyobb, hanem azt, hogy nagyobbra nőtt, mert hisz az idősebb már meg is
haladta a 40-et s ennélfogva nem is a vőlegénynek való. Ennyit biztosan
tudok, s arról itt és mindenütt becsületes tanuságot tehetek.

Batak. Ezen őszinte nyilatkozatot mi is igaz esküvel támogatjuk.

Szomszédok. Hogy ne! Minden bizonynyal.

Ebul. (Habbe Kadinhez). Vőfél, menj s hozd el a nagyobbra nőtt, vagyis a
fiatalabb leányt, a tulajdonképeni menyasszonyt. Saját kezüleg akarom
által adni a vőlegény urnak, hogy ezentul ne történjék tévedés.
(Hikmethez). Ha netán még valami tévedés forogna fenn, kérem, beszéljen,
mert én dicsőségemnek tartom, ha ily jó szolgálatokat tehetek.

Batak. (Mustak beyhez). Uram, mindaz a mit azelőtt mondtam, nem volt
egyéb, rosz tréfánál. Szomoru valék s azért nevetni és vigadni
óhájtottam.

Atak. (Hikmethez). Uram, bocsásson meg. Ha ezentul, az utczaszemetet
kivéve, még más dolgokba is keveredem, ne legyek többé ember!


NYOLCZADIK JELENET.

_Mustak bey. Hikmet efendi. Ziba Dudu. Habbe Kadin. Kumri Khanim. Ebul
Lalakat. Batak Esze. Atak Kösze. Szomszédok._

Habbe Kadin. (Kumri Kadimet vezetve, ki majd szemeit törüli, mintha
sirna, majd egyik kezével arczát takarja el, és ujjain keresztül Mustak
beyre pillant). Ime uram, itt a valódi menyasszony.

Ebul. (Habbe Kadinhez). Miért sir? Vigyázz, visszautasitja a vőlegényt.

Habbe. (Miután halkan suttogott Kumri Khanimmal). Uram, megkérdeztem
könyei okát. Nem ugy áll a dolog, a mint ön hiszi.

Ebul. Tehát mi az oka?

Habbe. Oh, hisz szegénynek csak fájdalmát megujitom. Azelőtt fájdalmában
sirt, hogy nem lehet a vőlegényé. Most pedig, az imént hiába ontott
könyeket siratja.

Ebul. (Halkal Kumrihoz). Könyeid annyira meginditottak, hogy merő
sajnálatból késztetve érzem magamat, nálad a vőfél szerepet elvállalni.
(Kumri Khanimet Mustak beyhez vezeti). Uram, ime, vedd őt s igyekezzél
őt felviditani. Éljetek boldogul! Ezt teljes szivből és lélekből
kivánom. (Hikmethez). Parancsol-e még velem?

Hikmet. Oh nem! Csak azt óhajtjuk, hogy a jelenlévőket mind, a mátkapár
kivételével, magával vigye.

Ebul. Miért kiván? Parancsoljon uram! (A szomszédokhoz). Szomszédok,
mehettek! (Ziba Duduhoz). El veled, nászanya. (Habbehez). Pusztulj
vőfél!


KILENCZEDIK JELENET.

_Mustak. Hikmet. Kumri._

Mustak. (Kumri Chanimet karon fogva tartja. Mindkettő elragadtatással
áll egymás mellett s szerelmesen néznek egymás szemébe. Hikmethez
fordulva). Te nem mész el a szomszédokkal? Dolgod van-e még itt?

Hikmet. Oh nem, csak még nehány szót szeretnék hozzád intézni.

Mustak. Oh kedves barátom, gyere el reggel, akkor pár ezret intézhetsz
hozzám, s akkor szivesen foglak hallgatni.

Hikmet. Nem, nem; most akarok beszélni veled.

Mustak. No szólj hát, de siess. (Kumri Chanimhoz fordul s keveset figyel
Hikmet szavaira).

Hikmet. Oh, szeretett barátom!

Mustak. Még sincs vége?

Hikmet. No csak várj, még el se kezdtem.

Mustak. Jaj be unalmas vagy!

Hikmet. Sajnálod, hogy oly barát tanácsa nélkül nősültél, a mily barát
én vagyok?

Mustak. Még te is gyóntatni akarsz? Mi az?

Hikmet. Látod, ugy jár az, ki amolyan közvetitőknek hisz, kik közvetitői
szerepöket szerelem és házasság dolgában, csak saját hasznukra
zsákmányolják ki.

Mustak. Jaj barátom, menj a hová tetszik, különben elkésel; nem kivánom,
hogy valamely ügyedet elhanyagold.

Hikmet. Lásd mennyi bajodba került mig megházasodhatál, daczára annak,
hogy oly jól ismerted feleségedet.

Mustak. Oh, az összekelés előtt csak álmodni akartam boldogságomról,
majd hogy megfeledkeztem róla; de most eszembe jut megint. – Lefekszem s
ha álmodom, általad fogom megfejtetni álmomat.

Hikmet. Menj hát s gondolkozzál a felől, hogy járhatnak azok, kik
ismeretlen létükre egymással összekelnek.

Mustak. (Szemeit dörzsölve). Jaj! jaj! Tanácsod következtében,
unalmamban meglepett az álom, s nem birok megküzdeni vele. Ha
megengeded, kissé lefekszem.

Hikmet. Megyek már, tégy a mint tetszik, de ne feledd az adott tanácsot.

Mustak. Hogy is feledhetném? Nem elég gondot és bajt szerzett-e nekem? A
házasulás elméletét alaposan megtanultam, s remélem, hogy a gyakorlati
téren sem fogok többé hibákat ejteni.

(Vége.)



Ruhák és ékszerek.

Ha váratlanul a nyugati világ belsejéből egyszerre Ázsia kebelébe
léphetnénk át, semmi sem lepne meg bennünket jobban, mint az emberi
ruházat különböző volta, melynek oka nemcsak az égalji viszonyokban, de
egyszersmint a művelődési és erkölcsi állapotban, keresendő. Hogy az
ázsiaiak elsőbbséget adnak a viritószinü ruháknak, czivilizátiójuk
gyermekkorának tulajdonitható, mely évezredek óta létező népéletük
daczára, még sehol sem érte el a férfikort. Ha a középkor idejében,
Nyugaton tulnyomó volt az elevenszinü ruházat, sőt még ma is, az éretlen
gyermekhez hasonlólag a társadalom alsó rétegei a tarka, viritós
szineket szeretik, mennyivel inkább menthető a Kurd, Özbék vagy Arab, ha
a szerény lila, vagy hamvas szinvegyülékü ruhát kevésbbé kedveli a bibor
és skárlát szinünél. Hisz Kelet valamennyi népénél azon hit uralkodik,
mikép az öltözet sötét szinezete a lélekre nyomasztólag hat és
kedvetlenséget idéz elő, mig a világos, eleven szin szemre és szivre
egyaránt jótékony hatást gyakorol. Csak a dervis, a mulandóság e
járó-kelő képmása, csak az hordjon földszinü ruhát, ha ő, mi még sokkal
dicséretreméltóbb lenne, még sem akar egész meztelenül járni, és
erényeinek fénye, szintelen ruhájától ép oly mérvben legyen elütő, mint
a hogy a bülbül (csalogány) édes dala, tollruhája igénytelen hamvas
szinétől elüt.

Valóban sajátságos, mennyivel élénkebbnek mutatkozik az öltözék
szinezete, minél inkább Keletnek tartunk. A Bosporus partjain a jancsár
tsorbadsik bibor vörös dsubbéi, és az udvari apródok sáfránysárga
diszruhái rég eltűntek, bár a jancsárok szokásai és szelleme köztük
megmaradt; csak a Nakib-ul-Esref, a próféta utódainak főnöke és Mekka
serifje birnak első sorban a joggal, hogy zöld turbánokat hordjanak s
egyáltalán ruházatukat fittogtassák, szintugy a többi szeïd, ha mindjárt
még oly szerény körhöz tartozna is. A próféta szerette a zöldet, s habár
a hatalmas ős-apa sirján, már az utolsó cypruságacska is hervadásnak
indult, ivadékai a török-hitü világ nyomorult állapota daczára, még is
egyesegyedül csak a remény szinében gyönyörködnek. Ártatlan
képzelődések!

Valóban igaza van utazóinknak, ha a Kelet festőileg-regényes
szinezetének egyre érezhetőbb eltünése felett panaszkodnak. Csak ha
nagyobb néptömegek gyülekeznek Konstantinápolyban, ujra feltünik
emlékünkben Kelet festői népviselete, melynek egyes részletei ilyenkor
fel szoktak még merülni; ugy, mint a világos szinü feredse’k, (nőköpeny)
vagy a közép és alsó osztályok által öv gyanánt használt tarka sáwlok, s
gyakran még a fanatikus mollá-knál és esznaf-oknál (mesteremberek)
divatozó sal várok- (nadrágok) ban. A lakosság ma már nagyobbrészt
fekete vagy barna ruhákba öltözik; a városokban csaknem mindenütt ez már
az uralgó divat, mert, bármily furcsán hangzik is, mégis tény, hogy
Törökországban már számos osztály létezik, mely a tarka, viritós
öltözetben kabaluk-ot (durva szokást) vagy türklük-ot törökizmust, mi az
elővel jóformán egyértelmü-) lát. Ugyanezen vélemény uralkodik Persiában
is.

Ott, a Szefevidek idejében, kedvencz szin volt a biborvörös; ma, a
társadalom minden rétegéből ki van küszöbölve, s habár még mindig
egyszinü szöveteknek adatik az elsőbbség, azok mégis már a zöld, kék és
sárga szerényebb árnyalatait tüntentik fel. Csak a nomád maradt hű régi
szokásaihoz, ő, és megtelepedett törzs és hittársai, csak a vad
szinvegyűlékü ruházatot kedvelik. Az erzerumi, karputi, diarbekeri és
moszuli bazárokban, többnyire nomád Kurdokkal találkozunk, kik még
mindig világos vörös köpenyekben, csizmákban és nadrágban járnak s
Közép-Ázsia legmagasb hivatalnoki köreiben szinte még nagy kitüntetésnek
tekintik, ha a khántól lángvörös csapant vagy tógát kapnak ajándokba s
abban nyilvános helyeken diszeleghetnek. A chivai khán évenkint hat, sőt
tiz teveszállitmány bibor-szin posztót használ el, melyeket királyi
kegye jeléül szokott elajándékozni; Bokharában és Khokandban körülbelül
kettős mennyiségü kendő fogy el; valamint Khinában bizonyos szinek,
bizonyos hivatalhoz csatolvák, ugy a Khanságok határain belül is, csak
oly családoknak szabad a biborszint viselniök, melyeknek fejét az
uralkodó megajándékozá.

Szinre nézve tehát, a török hitü kelet- és nyugatközti külömbség,
lassankint tünedezni kezd; azonban szabásban és formában, egészen máskép
áll a dolog. Ezekben, ha nem tévedek első sorban a kényelem, s azon
felül még az illem is irányadó. A kényelem bő, gazdag redőzetü ruházatot
igényel, hogy fesztelenül lehessen ülni, a mozgásban mi sem akadályozzon
és hőség esetében szabad tere legyen a levegőnek. Az öltözetbeni
illendőség a török s egyáltalán az ázsiai illemszabályokhoz simul.
Európai fogalmak szerint eleget teszünk, ha bizonyos részei a testnek
befödetnek; Keleten sokkal tovább mennek, mert még távolról sejtetni sem
engedik az ily testrészek létezését. Testhez simuló ruhák, melyek e
testrészek körvonalait elárulják, illem, sőt a szeméremérzetet sértőknek
tekintetnek. Mindent tengernyi redőbe kell rejteni, csak sejteni szabad,
de látni nem.

Minthogy ez már ősidők óta divatozik Ázsiában, tán jogosan
feltételezhető, hogy a ruhának zsákszerü alakja, már az ókor ködbe vesző
ideje óta egész a mai napig változatlan maradt Ázsia belsejében. A tág
redőzetü ruházat duzzadó lepleiben semmi sem látható az egyénből, csak
az arcz; mert kezek és lábak aggályosan elrejtetnek. A ruhakészitőknek,
vagyis jobban mondva, Törökország reformátori szellemeinek, a ruházat,
ezen a szépészettel épen nem egyező sajátsága lebeghetett szem előtt,
midőn az uj aera kezdetével a nemzeti viseletet az európai ruházattal
igyekeztek fölcserélni. Ma a török divatfogalmak, főkép a férfiaknál,
már nagyon megközelitik az európaiakat, azonban a régibb générátió a
franczia ruhát csak török átalakitásban szereti; t. i. oly nadrágot,
mely széltibe-hosszába, pazar redőkbe simul s még hordozójának jókora
testessége mellett is, kényelmesen be fogadna egy második, sőt harmadik
hasonló alakot is. A szetri-nek kabát, vagy helyesebben, felső kabát,
oly bőnek kell lennie, hogy alatta még egy-két rövid entárit (gyapozott
zubbonyt) is lehessen hordani, melyek selyemből vagy szőr-szövetből
készülnek, a mellényt helyettesitik. E felső ruha, mely magas álló
gallérral van ellátva, még 34 Reaumur fok melegnél is szorosan
begombolva viseltetik; lebbentyűinek oly hosszuaknak kell lenniök, s oly
sürün egymásra kell hullniok, hogy a legbátrabb lépésnél se nyiljanak
szélylyel, s leülésnél, – értem az alávetett lábakkal való ülést – a
lábak nyomát se engedjék látni. A nyakravaló, vagy bármily nyakkendő
féle szükségtelennek tartatik, s minthogy a brusszai selyem ingnek
(hariri) nincsen galléra, a nyak minden időjárásnál szabad marad.

Legfurcsábbnak tünik fel az ily európai törököknél a láb és fej
ruházata. Az első, télen-nyáron nehéz felső és alsó czipőből áll, mely
még a legkisebb lábat is egy szerény elefánt talphoz teszi hasonlóvá, s
valóban, sajnálatra méltó látványt nyujt a potrohós efendi, kit a
rekkenő nyári melegben, Konstantinápoly nyomorult kövezetén ily kettős
lábbeliben lát az ember tova biczegni. Hát még a fejviselet! A régi
festői görög sipkának mily mulatságos karrikaturáját képezi a
divatosított török fez. A fiatalabb török világ, kevésbbé a homlokba
nyomott, kisebb fezzeket hord; de az idősebb urak, s ujabb időben maga a
szultán is oly idomtalan nagy fezzeket választanak, hogy a fej ugy néz
ki bennök, mint valami lábasban uszkáló tárgy. Homlok, szemek, fülek,
nyakcsigája, minden eltünik az ilyféle posztó zsákban, s hogy mily
hatást gyakorol a fez az ily légmentesen elzárt koponyára, legjobban
megitélhető azon sürü verejték cseppekből, melyek az igy megkinzott
efendi homlokáról, annak keblére és nyakára peregnek alá.

Ez a malgré lui civilizált oszmánlinak gyönge képmása. A mig fiatalok s
nőtelenek, a dandyk szivesen öltözködnek á la franca, sőt sokan,
franczia szabóknál dolgoztatnak; azonban, ha az évekkel a háj nő és a
mozgékonyság fogyatkozásnak indul, a jó törökök bele kivánkoznak ismét
régi kényelmes nemzeti viseletökbe, mely valósággal kényelmesebb s tán
egészségi tekintetben is, (természetesen a helybeli s égalji viszonyok
szerint itélve) alkalmasabb. Költségesebb ugyan, ellenben tartósabb és a
keletiek izlésének sokkal inkább megfelelő, mint az Európából
átszármazott divat.

A mondottakon kivül a keleti még egyebet is követel ruházata alakjától,
t. i. azt, hogy természetes testi megjelenésének nagyobb terjedelmet
kölcsönözzön, szóval: hogy őt impozánsnak, tiszteletet parancsolónak
tüntesse föl. Az európai ruházattal ezt nem érheti el, mig nemzeti
viselete ezen irányban teljesen kielégitő. A salvárok, eme többnyire
igen hosszu bugyogók, melyekre tiz-tizenöt rőf széles posztó
szükségeltetik, nemcsak a csípők körül emelik az alakot, de a tág övvel
kapcsolatlan, – melyet a legvastagabb sáwl tiz-tizenötszöri
körülcsavarása a test körül, képez – a vékony s görbe lábak
elpalástolását is fényesen elősegitik. Ehhez hozzájárul még a bokáig
leérő »dsubbe,« mely alatt az inghez közel, a rövid, gyapozott »entari«
s e fölött a második bő zubbony, névleg »szalta« viseltetik; s ha, finis
coronat opus, még az óriási turbánt is odaértjük, – mely minden
időszakban s minden törökhitü népnél oly terjedelmes, hogy éjjel bizvást
párnául s nappal napernyőül szolgálhatna – akkor a mondat: »törpékből
óriásokat teremteni«, nem fog tulzottnak hangzani.

Valóban, a példabeszéd: a ruha teszi az embert, sehol sem találóbb mint
Keleten. Minthogy ruházatuk által minden áron minél tekintélyesebbeknek
akarnak látszani, az anatoliai s rumeliai törökök még ma nagy mennyiségü
fegyvert hordanak övükben. Igaz, hogy az idő rég elmult, midőn az
oszmanli vagy mohammedán katonai jelvények által tekintélyt tudott
magának szerezni. Egész fegyverkészlete az ujabb európai gyártmányok
ellenében, ártatlan játékszerré törpült: s mégis soha, se télen, se
nyáron, sem otthon, sem az utczán, sem békés értekezletek alatt, de még
a mecsetben sem teszi le fegyvereit. Touristáink gyakran megijednek e
vándor fegyvertárak felett, pedig ezek csak ártalmatlan ijesztők. A
nyakig felfegyverkezett keleti, távolról sem ébreszthet valóságos
ijedelmet; a gyilok, a handzsár, a pisztolyok, a kard és egyéb fegyverei
csupán csak luxustárgyak, egy vas korszak, az eltünt ázsiai hatalomnak
emlékjelvényei. Ennélfogva nem is szabad csudálkoznunk, ha minden
lépten, melylyel Kelet belsejébe hatolunk, e valósággal keleti nézet
nyomatékosabb nyilvánitására akadunk. A nyugati mohamedánok hosszu
dsubbéja, csaksurja és salvárja, mesze Keletnek lakó testvéreiknek ép
oly banálisnak, érdektelennek és silánynak tetszik, mint a törököknek a
mi európai öltözetünk. Hajlandó vagyok hinni, hogy a csipőkre feszesen
oda simuló, szük dsubbénak határvonala ott található, a hol az
osmanli-világ, mely a szó szorosabb értelmében a
nyugati-mohammedánismust képviseli, megszünik.

Az arabok, kurdok, persák, afghanok és közép-ázsiaiak, ugyan szinte
dsubbé-nek nevezik felső ruhájukat, azonban szabása inkább a régi,
kezdetleges hirka, vagy aba jellegével bir, mely formára, szövetre és
készités módra nézve, keletiebb, s az ázsiai hanyagságnak s tétlenségnek
inkább megfelel. Az aba két-három nem függőlegesen, hanem vizirányosan
összevarrt szövetdarabból áll, sok helyütt egy darabban szövetik s nem
egyéb, mint egy bő, elől nyitott kabát, mely gallér helyett egy félkörü,
ujjak helyett két hosszudad nyilással bir, gombok helyett pedig, két
lényegtelen, lelógó zsinórt mutat fel, s hogy minden tekintetben eleget
tegyek leirásának, ugy rakható össze, hogy még használatlan szövetvégnek
tartható s nem valami elkészült ruhadarabnak. Ugyanezen szabály szerint
készültek a középkorban a hires damaszkusi és aleppói entari-k, sőt még
a brussai és kóniai nemezkabátok is egy darabban szövettek, tökéletesen
mellőzve a jó állás eszméjét, mely nálunk oly nagy szerepet játszik;
mert a moszlim-hitü Ázsia népviseleteinek átpillantásánál világosan
kitünik, hogy ott sem divat, sem fényűzés nem irányadó, hanem egyedül
csak a test kellő fedezése vétetik tekintetbe, mint főczél.

Európai művészek, a keleti ruházat hanyag alakulásában, annak tág
redőzetében festőit, sőt regényesen szépet akarnak látni. De e nézetet
szépészeti szempontból nem lehet okadatolni, mert ruházatában, valamint
egész lényében a keleti ember csak azon fenséges közönynek ad
kifejezést, melylyel az egész világot s minden földi dolgot szemlélni
szokott, s pompa és izlés ruha dolgában, a mi fogalmaink szerint soha
sem jutottak érvényre Keleten. Ha a keleti gazdagnak vagy tekintélyesnek
akar látszani, valamely drága követ, vagy egyéb értékes ékszer darabot
aggat magára; aranynyal, ezüsttel diszeleg, azonban a nélkül, hogy e
tárgyakat öltözetével egyesitené. Hányszor történik, hogy oly emberekkel
találkozunk, – főkép a régi jó idők emberei közül – kik rongyos
ruházatukon értékes gyémántokat hordanak, oly emberekkel, kik
kaftánjukat pompás övvel szoritják testükhöz, sőt olyanokkal, kik
mezitláb s elrongyolódva járnak s mégis oly ékszerekkel pompáznak,
melyeknek legcsekélyebb része is már kiváló jómóduságról tanuskodik.

Nem tagadom, hogy európai szemünk, mely Nyugat czélszerű öltözetéhez
szokott, némi meglepetéssel pillantja meg az arábot, ki feltünő
hanyagsággal magára veszi abáját, vagy a persát, kinek sugár termete
posztó dsubbéja tág redőzetébe vész, vagy az afghánt, ki vászon tógáját
a római ókor szokása szerint vállára veti. Azonban előttem, ki e
tünetekben az okok okadatát láttam csak, az ugy nevezett regényesnek
költői szinezete teljesen elhalványult. A gondolat, tág, duzzadó
öltönyök által tekintélyt akarni szerezni, mindig gyermekesnek s
barbárnak látszott nekem, de még inkább a ruházat szabása, mely minden
foglalkozást meggátol; mert csak rá kell pillantanunk egy bokáig redőibe
burkolt keletire, s öltözékéből azonnal világosan kitünik az eszme: hogy
ezen ember restségre és tétlenségre született.

A keletinek e vétkes restségét minden előmozditja, s ha munkája hevében
már csakugyan felköti hosszu ruháját, – s Keleten már példabeszéddé
vált, hogy az munkás embernek tartatik, ki öltönye szegélyét övébe
gyűri, – mégis, az igy felgyürkőzött férfi gazdasszony sem képes oly
szabadon mozogni, mint a nyugati ember, ki minden mozdulatában valamint
öltözetében ernyedetlen szorgalomról, munkás életről tanuskodik.

Költőiség, de nem szántszándékos költőiség egyedül csak a mohammedánok
fejviseletében található. A turbán (dülbend-muszlinból, mit a francziák
dulbánnak vagy turbánnak neveztek), mindenkor szebb és festőibb vala a
nyugatiak fövegeinél. Egy Konstantinápolyban megjelent kőmetszetű képen,
mely valamennyi szultánt, Oszmantól kezdve egész Abdul Medsidig ábrázol,
körülbelül 32 turbán látható. Sajátságos, hogy mindannyi egymástól
különbözik s korszaka vallási és politikai nézeteinek jellegével bir. A
próféta halálától fogva az abbaszid khalifák bukásáig, a vallásilag
hivatalos turbán nem volt egyéb, mint a szokásos sapka rendszeres körül
csavarása a szokott vászonnal. Később a bő tekercs kerekdedséggé
változott; a turbánt már nem csavarták, de fonták s már Orkhán idejében
e fejdisz oly complikált volt, hogy minden tekintélyes török hitű
gentlemannek külön turbánfonót kelle tartania. Harczias szultánok kicsi,
könnyen tekert turbánokat hordtak, a vallásos fanatikusok pedig
nagyokat, golyószerűeket – a legjobb szer a fejet megneheziteni, hogy az
előre hajolva oly kinézést kölcsönözzön tulajdonosának, mintha az
folytonosan vallási elmélkedésekbe merülten, soha se merné tekíntetét
felemelni. Vig uralkodók, phantastikus csomókká kötteték turbánjaikat.
Cyprus hóditója, a tsirkásznők iránti szerelmének és részeges
hajlamának, turbánja változó, ledér fonataiban adott kifejezést.
Hóditók, turbánjaikat kócsagtollal, vagy a hatalom egyéb jelvényeivel
disziték; elpuhult hárem hősök gyöngysorokkal aggatták tele s valóban
igen sajátságos mily sokféle eszmére vetemedtek a keletiek végleges
szemfedelük elrendezésében. Mindemellett a turbán szép és festői maradt;
sőt még ma is az, midőn már az eltávolitás küszöbén áll. A nyugatiak azt
mondják: a haj, a fej ékszere; a keletinél e mondat a turbánt illeti s
valóban a becsületes uj-oszmanlik, vörös serpenyű formáju fövegeikkel,
óhitű keleti hitsorsosaik mellett igen nyomorultan néznek ki.

A mollá-k kápráztatóan fehér turbánja, bárha ma már csak hanyagul,
sajátkezűleg csavartatott, még mindig bizonyos foku előkelő tekintélyt
kölcsönöz, ép ugy, mint az anatóliaiak turbánja, mely durva, tarka-barka
sáwlból tekerve, különösen magas növésü embereknél soha sem téveszti el
hatását.

A turbán nem csak föveg, nappal egyuttal napernyőként, éjjel kényelmes
párnául szolgál, sőt gyakorta valóságos készlettartóul használtatik.
Redőiben sokan fogvájókat, fogkeféket, szemport, néha még sót és borsot
is tartanak, másoknál a papirpénzt és levelezést rejtegetik, s a nagy
többség egyik vagy másik végét törölgetésre is használja, főkép a
vallásos mosdások után. Annyi kényelem és haszon a föveggel egyesülve,
valósággal nem csekély előny! Rosz néven vehetjük-e hát a törököktől, ha
annyira nem akarják a turbánt a fezzel felcserélni? »Minden moszlim-hitű
testvér,« mondja a próféta, s ha a turbán nem is szerepel mint a
nemzetiség ismertető jele, mégis mindig nyiltan magán hordja a rang,
vallás és politikai nézetek jellegét.

Mig bizonyos országokban a zsidók és keresztények fekete, durva pamut
turbánokat kénytelenek viselni, hogy általuk rabságuk szomoru jelvényét
fitogtassák; más országokban, p. Közép-Ázsiában és Persiában e
fejviselet minden nem török hitűnek végkép tiltva van. Még az óhitűek
közt is a zöldszin árnyalatai egyes egyedül a próféta utódainál
találhatók; Konstantinápolyban az utóbbiak többnyire zöldségkereskedők s
turbánjuk szine egyuttal űzletük komikus jelvényévé válik. Persiában e
szentelt család tagjai életfogytig kék szinű turbánt hordanak, a zöld
szint pedig siremlékeik kupolájára szánják. Kereskedők, mesteremberek és
más rendek tarka-barka turbánokban gyönyörködnek; világfi létükre nem
ellenkeznek a földi lét tarka változatosságaival s nem átalják
életkedvüknek még turbánjaik által is kifejezést adni. A nemesség,
tudományosság, vallásosság és hatalom jelvénye, mindig a fehér turbán
volt s mai napig is az maradt.

Még a czivilizátió fokozatai is, melyek az iszlam különböző
népcsaládjait jelenleg is jellemzi, e csodálatos fejdiszből ismerhetők
fel. Mekka serifje, valamint e szentelt város minden nemes lakója büszke
reá, hogy a lepedőt ma is még ugyanazon módón csavarja, mint az Ő
Szentsége boldog idejében divat volt. Bagdadban, Damaszkusban és
Jeruzsálemben sokan dicsekednek még azzal, hogy turbánjuk a leghivebben
megmaradt ama régi formánál, mely a khalifák alatt napirenden volt; mig
Brussában, Kóniában és Bokhariában buzgó hittársak minden áron
bebizonyitani igyekeznek, hogy fövegükben ma is még a hires Baktash,
Mevlana-Dselaleddin-Rumi és Behaeddin divatát követik. Persiában, a
kedvelt Szefevidák, Afghanistánban a Gaznevidák és Indiában a hatalmas
Ekber sah és Evrengzib turbánjait akarják utánozni. A turbánban
terjedelmes történelmi képet birunk, s habár a népviselet általán az idő
és korszellem különböző befolyásainak engedni lesz kénytelen, a turbán
mégis mindenkor a letünt századoknak elveszett nagyságának és mélyen
gyökerező vallási és dynasztikus érzelmeknek rendithetetlen képviselője
marad.

S a fehérnémüben, vagyis jobban mondva, a tisztaság e nélkülözhetetlen
kelléke iránt tanusitott közömbösségben, nem-e szinte ki van fejezve
Kelet égész élete és szokása, veszedelmes bölcsészetével együtt. Vajjon
a rómaiak, görögök, vagy az ókor bármely népei, sőt a nyugatiak is a
ködbe vesző régi időkben, különös gondot forditottak-e a fehérnemüre,
azt ugyan tán senki sem lenne képes határozottan felmutatni; mindazáltal
hinni merem, hogy az a fentemlitett népeknél mégis jobb állapotban
lehetett mint az ujkori keletieknél. Keleten nemcsak a szegény és
középosztály oly feltünőleg hanyag a fehérnemü tekintetében, de még a
legmagasabb és leggazdagabb körök sem tesznek kivételt e téren.

Habár Törökországban és az arab városokban a fehér, gázeszerü, fél
selyemkelmék alsó ruházatra már a közép korban is használatban voltak, a
tisztaságot előmozditó ruhaváltásra, soha sem fordittatott gond, s mint
hajdan, ugy ma is szokásban van, hogy a felső ruhák nagy mennyisége
mellett, csak két-három, legföljebb hat ing vétetik fel a ruhatárba.
Persiában és a távol Keleten, e részben még sokkal szomorubbak a
viszonyok. Emberek, kik százanként költik az aranyokat ruhákra és
ékszerekre, alig birnak annyi fehérnemüvel, a mennyi egyszeri váltáshoz
szükséges; s nemcsak gazdag kereskedők, még a magas aristokrátia khánjai
és miniszterek is jóval szegényebbek fehérnemüben, mint nálunk a
legszegényebb munkás osztály. Persiában a nép zöme sötétkékre festett
nanking ingeket visel, mi által a szenny láthatatlanságát, és a redőkben
fészkelő, fehérbőrü apró teremtések észrevehetőségét akarják elérni.
Semmi sem undoritóbb az idegenre nézve, mintha valamely nagy urat lát,
ki a legpompásabb rubintokkal és gyémántokkal tele aggatta magát, a
szolgák egész seregétől környeztetik, s kinek pompás selyem öltönyeiből
a szennyes ing egy sarka kandikál ki.

Teheránban való tartózkodásom idejében még Ő Felsége is csak tiz európai
inggel birt, melynek minden igazhitü Siita ijedelmére, egy hitetlen
franczia nő kezei által mosattak, keményittettek és vasaltattak. Iránban
az emlitett ruhadarab, a büdös hennával kent testtel való folytonos
érintkezés következtében, még azonfelül igen rosz szagot is terjeszt, s
a rikitó ellentét, melyben a benső tisztátalanság a külső fénynyel áll,
legjobban bizonyitja, mennyire hódol minden Keleten a külső látszatnak.
Közép-Ázsiában, hol a bokáig érő ing házi ruhául, sőt nyáron öltözetül
is szolgál, valamivel több gondot forditanak a fehérnémüre. A fehér ing
főkép az imádságokhoz nélkülözhetetlen, s még sem birnak, sem a
turkesztániak, sem az afghánok, az ingeknek valami különös fölöslegével.
Emlékszem, hogy a hires Doszt Mohammed Khán fiát láttam, a mint az
néhány órára meztelenül aludt felső ruhái alatt, hogy szolgája egyetlen
ingét kimoshassa. Valóban herczegi fogalmak a tisztaságról!

A távol Keleten a ruházat még hosszabb, még esetlenebb, alkalmatlanabb
és a szépészettel még inkább ellenkezik, mint az iszlamvilág nyugati
részeiben. Mindenesetre sajátságos marad, hogy oly népek, melyek inkább
lóháton, mint gyalog járnak, olyan duzzadó, redőzetes ruházatot
használnak, mely a lovas évolutiókra épen nem alkalmasak. A lovas keleti
még bizonyos érdeket talál benne, ha ruhapompáját növelheti, miután az
öltözet sulya nem általa, hanem lova által hordatik. Nemcsak Bokhara,
Khokand és Kasgar özbégjei hasonlitanak öltözetükben a tizennyolczadik
század kipárnázott hölgyeihez, de a Kharezmi és harczias Afghán, kiknek
lovagias és hősies eljárását angol irók annyira ünnepelték, szinte
gyalog, mint lóháton is inkább a Nebukadnezár opera valamely
karénekesnőjére emlékeztet, mint a katonára. A testhez álló ruha ugyan
kevesebb kecset kölcsönöz mint a bő, azonban kevésbbé is gátolja a
mozdulatot, s a közép-ázsiaiaknak tág redőzetü öltönye, mely könnyen
megragadható, gyakorta igen végzetessé válik reájuk nézve, a köztük
folytonosan duló háboruskodások alkalmával. – – –

Keleti ékszer! Nemde kedves olvasóm, nagyszerüt, hallatlant vársz, s
kiváncsi vagy? A Kelet számos leirója, képzeletedet bizonyára
felizgatta, azt azonban enged meg nekem, hogy az igazságot fel ne
áldozzam amaz érdekfeszitő regényes leirásoknak, s őszintén elmondjam,
hogy Kelet régi, kápráztató fényével a csillagokat elhomályositó ékszere
ma már nem egyébb szegényes csillámnál. Pompa – melyről még szólani
fogunk – ugyan létezik még, de ékszer, bámulatot ébresztő ékszer,
melytől az európai szem s kápráznék, csak igen ritkán található. A józan
oszmanlik régi előszeretetüket, melylyel a hiu pompán csüggtek, nejeikre
vitték át s ezek csakugyan nehéz gyöngysorokkal, nyakékekkel,
boglárokkal, karpereczekkel, gyürükkel és fülbevalókkal szokták magukat
teleaggatni, mig a férfivilág, már csak rubint, gyémánt vagy zaphir
ékitette zsebórákkal, gyürükkel és pecsétnyomókkal óhajt fényleni. A
pecsétnyomók a keletiek e steréotyp-aláírása és minden gentleman alter
egoja, apró selyem zsacskókban tartatnak, melyeket a keleti ember
csupasz testén hordana s még saját gyermekei előtt is aggályosan
rejtegetni szokott. Művészileg metszett drága kövekből állanak, melyek
aranyba foglalvák s gyakran nagy becsü ritkaságok és régiségek. A régi,
angol gyártmányu órák, nem ritkán szinte gyémántokkal vannak kirakva, s
gyakorta még a cselédség is 500, 1000 frankos génfi órákat hord.

Az ó-törökök, hagyományos szokás szerint a nyeregszerszámot szokták
fényesen kiállitani, az uj-törökök e költséges fényűzést a kocsikon
gyakorolják; valóban nevetséges pazarlást visznek véghez e téren s a
finom tükörüveggel és ezüsttel diszitett, Párisban készült hintókat,
néhány hét alatt Byzáncz pokoli kövezetén engedik összezuzatni, mert a
Szajna, vagy Duna partjairól még nem került a Bosporushoz oly kocsi,
mely ott két-három hónapnál tovább tartott volna.

Habár e fényüzési czikknek nagy pénzösszegeket áldoznak is, mégis
legfőkép egy tárgy az, melyre a keletiek leginkább összpontositják
fény-szenvüket, s ez a: pipa. A nagy borostyánkő csutora a gazdagoknál
értékes kövekkel van kirakva, s bizonyos ünnepélyes alkalmakkor csibukok
adatnak körül, melyeknek minden egyes darabja, több ezer frankba kerül.
Midőn a mai belgai király, akkoriban még brabanti herczeg a Keletet
beutazta és Abdul-Medsid vendége volt, efféle csibukokkal szolgáltak
neki; azok rendkivül megtettszettek a herczegnek, s a Szultán, kinek e
tetszését kinyilatkoztatá, az ily alkalommal szokásos keleti
udvariassági formulával válaszolt reá: »Ajándékod legyen!« merő, üres
phrázis, mely soha sem értetik komolyan. A herczeg azonban, kinek
ereiben még Coburg vér folyt, egész komolyan vette a dolgot, s elutazása
napján valamennyi tárgyat, melyeknek értéke pár százezer frankra rugott,
egyszerüen málháiba pakoltatott. A belga trónörökös mellé rendelt török
szolgaszemélyzet ijedelemmel nézte, mi történik és siettek, a Szultán
szavait a szokásos keleti ildomszabályok szerint, megmagyarázni; azonban
ő Felsége erről hallani sem akart, s határozottan mondá: »Szultánok nem
tréfálnak!« s valósággal, az egész gyűjtemény Brüsselbe vándorolt.
Viszonajándokul a brabanti herczeg egy művészileg készült virágtartót
küldött, csodaszerü féldombor művel és vésett képekkel, de értékre nézve
bizonyára százszorta csekélyebb kedveskedés, mint a magával vitt,
akaratlanul átengedett ajándokok.

Persiában még nagyobb mérvben uralkodik a pípafényüzés, valamint
egyátalán a keleti pompának ott sokkal inkább hódolnak, mint másutt
Keleten, mi legfőkép azonban, a fényes ruházatban s nemes érczek
használatában nyilvánul, miket pazarul látni a nyeregszerszámokon,
miután a persa, a régi hagyományhoz hiven, még mindig a par excellence
lovas népnek mondható. A butorok és evőedények nemes érczekből való
készitése, ma ugyan már a ritkább esetek közé tartozik, csak régi
családoknál találhatók még imitt-amott, a régi jó időkből fennmaradt
ezüst mosdótálak és vizeskorsók, gyertyatartók és tányérok, valamint
arany serbetcsészék. Az egyetlen edény, mit a bosporusi törökök még ma
is diszesen állitanak ki, a kávéscsészék apró aljai (zarf); a belföldi
ipar filigrán munkából késziti s gyakorta drága kövekkel is ki vannak
rakva.

Minthogy a nyugati művelődés növekedő befolyásával a régi török szokások
mindinkább Ázsia keletiebb vidékei felé szoritattak vissza, a gazdag és
ékes fegyverek már csak Arábiában és Kurdisztánban találhatók, ámbár
ezüst és arany kardhüvelyek és markolatok, valamint hosszu dömöczkölt,
aranynyal, ezüsttel, drágakövekkel kirakott puskacsövek, értékes
handzsárok és gyilkok, már a ritkaságok közé tartoznak s többnyire a
régiségeket vadászó, európai touristák által vitetnek ki. A mint e
tárgyak Ruméliából és Anatóliaból érkezve a konstantinápolyi bazáron
megjelennek, azonnal oly áramlatba jutnak, mely azokat mindenestül
Európába sodorja s ritkán térit meg valamit belőle Keletnek.

Irán több eredetiséget őrzött meg a műipar terén; habár az ókorban
nagyhirü kardok gyártása Iszpahánban és Khorasanban megszünt, mégis
kell, hogy minden tekintélyesebb perzsának birtokában legyen nehány
pompás fegyver darab. A drága fegyverek iránti szenvedély természetesen
a közép-ázsiaiknál még nagyobb, minthogy már a középkor óta nagy gondot
forditanak fegyverek diszitésére s egy értékes gyilok, paizs vagy kard
ajándoka még ma is egy-értelmü valamely méltósággal való felruházással.

Egyátalán igen jellemző a körűlmény, hogy Kelet népeinél drágakövek és
nemes érczek nemcsak diszül és piperéül, de egyuttal talismánok és
gyógyszerek gyanánt is szerepelnek bizonyos bajok ellen. A sárgaságban
szenvedőnek, aranypénzek folytonos viselését ajánlják, azon hit révén,
hogy a sárga pénzek a rokon szint magukhoz vonják s ez igy az ember
testéről eltűnik. A tekintet merev elmerülése a kristálytiszta
gyémántba, a kedély borultságát oszlatja el, a szemről elvonja a gondok
fátyolát, az embert éleslátóvá teszi és felviditja. A kinek szeme a
rubint mély pirjában gyönyörködik, az megnyeri a tehetséget, a tiltott
ital élvezete nélkül is, magát ittas mámorba beleképzelhetni. A vörös
rubint és vörösbor rokon tárgyaknak tartatnak; mindkettő a kedvesnek
bibor ajkai képmásául szolgál, s a költők annyiszor hasonliták a
rubintot a borhoz és leányajkakhoz, hogy a szerelemtől lángoló keleti a
hideg követ csókolva, az üde leányajk meleg viszoncsókját véli érezni. A
törökkő azurkékjében, ugy szól a monda, felhőtlen boldogságu, letünt
élvezetü vídám órák emléke tükröződik, s e kőért, főkép, ha a női kebel
formájával bir, már százával fizették az aranyokat. A keleti e köveket
egyre forgatja szemei előtt, azon hitben, hogy ily módon bizonyos
fényben csillogtathatja s e sugár törések szépsége által előidézett
érzelmeinek folytonos sóhajtások és felkiáltásokban ad érzelgős
kifejezést.

Igen, minden egyes kőnemnek meg van a maga értéke és jelentősége. A
jámbor dervis és szerzetestárs, rongyos öltözete mérséklet-övének
csatját bizonyos kőnemmel dísziti, mely egyházfőnökétől ruháztatott át
reá, s inkább válik meg minden világi javaktól, mindentől, mihez szive
vonzódik, mint e szerény kőtől. Figyelemmel kisértem vallási rajongókat,
kik egy bizonyos erezetes kőnemet (holdkövet) alázatos, gyötrelmes
kegyelettel bámultak. E kövek leginkább Nedsef környékéről, Ali
nyughelyéről kerülnek, s keleti hit szerint, erezetök nem egyéb, mint az
általánosan szeretett hős khalifa áldott szakállának egyes szálai. E
kövek egész Khináig exportáltatnak, s ámbár helyben, a szabadban
találtatnak, Jarkendben, Kasgárban és az egész chinai tatárországban,
szivesen cseréltetnek föl drágakövekért.

A csodatévő kövek száma, melyek leginkább ellenszerül használtatnak,
szintén nem csekély. Főkép a sivatag fiainál nagy tiszteletben
részesülnek, s még ma is megmagyarázhatatlan maradt előttem, s az
európai olvasónak hihetetlennek fog látszani, hogy egy turkomán főnök,
egy mérges kigyó által megmart egyént azzal gyógyitott meg hogy egy
kicsi fekete kővel mindaddig megnyomkodta, mig minden fájdalom megszünt.
Nemkülönben a mesebeli bölcsek köve is szorgalmasan kerestetik a
keletiek által, s állitólagosan, már sokaktól megis találtatott. Régi
romok körül és más kisértetek s boszorkányságról elhirhedt helyeken,
gyakran találkozik az ember egy hórihorgas, sovány, zavart kinézésü
dervissel, ki napokig, sőt hónapokig is keresgél, a nélkül, hogy modora
és eljárása által csodálkozásra adna alkalmat. A bölcsek kövét keresi,
mondják egyszerüen, az aranycsinálás főalkatrészét akarja feltalálni, s
nemcsak hogy senki sem zavarja őt hasztalan foglalkozásában, de étellel
és itallal is elláttatik annak tartama alatt.

Legmagasabb fokára ért s legelterjedtebb volt a drágakövekkel való
fényűzés Közép-Ázsiában a középkor iszlamita uralkodóinál. Az óvilág
keleti és nyugati része, még Európa is onnan szerezte drágaköves
ékszereit és az erre vonatkozó tudósitások, a bagdadi khalifák,
iszpaháni széfévidák, lahórai indus uralkodók és transoxániai timuridák
udvaraiból, semmiképen sem sorozhatók a mesevilág túlzott képzelemképei
közé.

Az arab tengeröböl, India, Bedakhsan és Khorasan voltak a drágakövek
kifogyhatatlan léthelyei; ott merültek fel ama ragyogó egyes csillagok,
melyek némely koronázott fő homlokán sugárhintő nappá tömörültek; onnan
szedették össze a kincsvágyó uralkodók kincstáraik legértékesebb
tárgyait. Az egyik vagy másik dynasztia bukása, az összegyűjtött
kincseket ismét forgalomba hozta; eleinte csaknem egyedül nyugotnak
tartott ilyenkor az áradat, később azonban délnek és éjszaknak is
kijutott a maga része; s minthogy a harczias, örökké vad kényuralomtól
aláásott Ázsia, Nyugat hatalmas felébredése óta a tétlenség álmába, sőt
halálba merült, az is feltehető, hogy a középkor vége felé, zsarnokainak
nagy kincsei, lassankint tűnedezni megszünt. Sok, az égalj minden része
felé szétszóródott, sokat a föld ismét visszafogadott sötét ölébe, s a
mi az iszlamita uralkodók udvarainak birtokában maradt, az csak
szegényes csillám, értéktelen fény, s már nem a régi, hatalmas ragyogás.

A mit eddig a pompáról mondtunk, egyedül csak a férfivilágra szól.
Beszéljünk már most a keleti nőkről, kik költőinket és szépészeinket
annyira rózsás elragadtatásba ejték, kiket azonban többnyire rosszul
festettek le, s még ma sem ösmernek valójukban.

A nő, az iszlamita keleten nem tartozik a nyilvánosság keretébe s
ennélfogva pompára és ragyogásra nézve, messze hátra marad a férfi
mögött. Szigoruan véve, mindössze csak két öltözettel rendelkezik, a
házi és nyilvános öltözettel. Otthon, vagy pongyolában, a nőnek könnyü,
átlátszó szövetü s ledér szabásu ruhát kell hordania. Minden egyes
részlet arra irányuljon, hogy testi szépségét ura s férje számára minél
élesebb világitásba helyezze s mig a hárem határain belül fékezetlenül
kaczéran s a legfrivolabb öltözetben mutatkozik, a háremen kivül, melyen
elfátyolozva, lepecsételten, mint valamely titoknak, szabad csak
megjelennie.

Itt is, a török nőket kell első sorban felemlitenem, már valósággal igen
izlésteli háziöltözetük kedvéért is. A költő azt mondja: »Három hang
gyönyörködteti hallásomat és édes mámorba ejti érzékimet: a pecsenye
czis! czis!-se: a borosüveg, gluk! gluk!-ja, és a suhogó női ruha csukh!
csukh!-ja.« A gazdag redőkben bokáig alá hulló bő selyem nadrágok
járásközben oly serczegést és suhogást hallassanak, mely a törökre a
legkéjesbb dallam benyomását teszi. A meztelen lábak az apró
papucskákban, azok viszont a gyors léptek mozdálatába vesznek el. A
kebelnek mindig leplezetlenül kell maradnia, s a könnyü átlátszó entari,
melynek tulságosan hosszu lebbentyüi az öv által felvétetnek,
gracziózus, phantasztikusan alá hulló jupont képezzen. Kiválóan kecses a
pajzánul oldalt ingó fejék, mely alól a fürtözött hajzat omlik alá. E
fejék, mely piczi sapkából, vagy pedig pókhálószerü, vékony kendőkből
áll, oly végtelen csinos és ifjitó, oly kiválóan emeli a vidám szépek
pajzán arczkifejezését, hogy szinte lehetetlen volna, valamely komoly
fejecskét gondolni a fejdisz alá. A török nők kitünően értenek hozzá,
mint kell e fejkendőket gyorsan s minden különös gond nélkül felkötni, s
mégis a rojtok és végek oly festőileg esnek, a hogy az épen csak Keleten
lehetséges és teljesen igazolja a keleti költők rajongó elragadtatását.

A test e könnyü ruházatban szabadon és kecsesen mozog; az alabástrom
karok a bő ujjakból egész formaszépségükben emelkednek ki, s akár a
himzőrámánál ül a török hölgy, akár keblén keresztbe tett karokkal áll
ura előtt, akár tevékenyen ide-oda siet, vagy mélabus lassusággal fel s
alá lépdel, – e háziöltöny mindenkor oly tetszetős kecset kölcsönöz
neki, mint ez a világ egy hölgydivatjától sem lenne várható. Sajnos,
hogy e tünemény csak egyedül áll. Ha a török háremek hanimjai után a
persa, afghán és közép-ázsiai nők termében teszünk látogatást a
költészetnek nyomával, az izlésnek első jeleivel sem találkozunk. Irán
leánya, ki az indus bajadéretől vette kölcsön alsószoknyáját, a rövid,
csak a mellét takaró felső ingével, a vörösrefestett kacsalábakkal, a
felragasztott fejdiszszel, a pettyegetés által eltorzitott nyakkal és
karokkal, inkább hasonlit valami izléstelen öltözetü kéjhölgyhöz, mint
ama a varázsteli rózsához, vagy szivet rabló széphez, mint őt a nemzeti
költők festeni szokták. Nemcsak modora, egész öltözete is az érzékinek,
aesthétik ellenesnek jellegét mutatja; ő a valóságos hárem orgia
megtestesülése, s azon felől a legpazarabb szokásoknak hodol. A csípőtől
aláhulló szövettömegek legfelsőbb része a gazdagoknál drága sáwlokból
áll, elannyira, hogy az ilyen felsőruha gyakran 1000 és több aranyba
kerül.

Ellenben a persa nőkhöz képest, mily szegényesnek, esetlennek,
gyámoltalannak tünik fel az özbeg felesége. A hárem szigora, ázsiai
barbarismus, mohammedán álszemérem és szegénység, együttesen
hozzájárulnak, hogy ruházata izléstelenné váljék. Kőzép-Ázsia némely
részében még a különleges női ruha létezése is kétségbe vonható; én
legalább, több helyen tapasztaltam, hogy sok ruhadarab férfi és nő által
egyaránt és hasonló módon viselhető. Az alsó nadrág, az ing és zubbony,
a nemi sajátságokra nézve semmiképen sem különböző, gyakran a női
öltözék csak a lábikrákat fedő darabka perkál, vagy bútorszövet eleven
szine által tünik ki. Az özbegnő, vagy tadsiknő, házban is redőzetes, bő
ruhákat visel, s télen-nyáron egyaránt el van bugyelálva; még a hajzat
is csak a bimbózó ifju korban ápoltatik, míg idősebb matrónák, a hajat
kényelmetlen, utban álló mellékletnek nézik és ennélfogva le is nyirják.
A vékony gáze, finom selyem művészi csipkék, – szóval minden czifra
pipere áru, melyben a bosporusi nők bővelkednek, itt az importált,
viritós szinü orosz keszkenő által helyettesittetik, mely részint
izléstelen, kúpalaku turbánképen a fej körül, vagy vastag hurka formában
a csipők körül csavartatik. A nehéz selyem szövetek, milyenek a kimkha,
darai és etresz, korántsem hiányzanak Közép-Ázsiában, azonban ezek csak
férfiöltönyekre valók, csak a férfivilág diszére szolgálnak. De a barbár
szokás, a nőket minden piperétől, minden ékszertől megfosztani, csak
Transoxániában és Afghanisztánban terjedt el; a mohammedán Indiában, hol
színte nagy vallási szigor uralkodik, a régi indus törvények sokat
elsimitottak; még Bokharában sem lehetett e szokás mindig érvényes,
miután történelmileg be van bizonyitva, hogy a Timuridák fénykorában a
nővilág nem ritkán nyilvánosan is szerepelt. Ma azonban, a sajnálatra
méltó szép-nem, az ottani vidéken, öltözetre, piperére, ékszerre nézve
igen szomoru állapotban van.

Ennélfogva az iszlamita kelet nőinek háziöltözéke, oly európai
olvasónál, ki mindent »ezer egy éj« tündér fényében, vagy ihlet európai
költők ragyogó szinpompájában akar látni, furcsa csalódást fog
előidézni, de a házi öltözéknél még nagyobb csalódásra fog okot
szolgáltatni amaz öltöny, melyben a nők nyilvános helyeken szoktak
megjelenni. De mit is mondok, hogy öltöny! – jobban mondanám, a
nagykendő, melyben bebugyeláva járnak-kelnek, vagy a zsarnokos álarcz,
mely alatt nem egy csodaszépség kénytelen ifju alakja gömbölyded bájait
elrejtve, öregnek és izléstelennek mutatkozni. Nyugat-Ázsia aránylag
czivilizáltabb részében, e felöltő a köpeny alakjával bir, (feredse)
melynek széles felső galléra elől és hátúl leér egész a csipőkön túl és
fent meg nem erősittetik, hanem csupán a kezekkel könnyedén a kebel
fölött tartatik össze. Mig tehát járás közben a felső rész annyira
széjjel nyilik, hogy csaknem a vállakon lecsúszik, addig az alsó rész a
redők elrendezése folytán oly szükké alakul, hogy a lépésben akadályoz s
a feszes oda simulás által épen azon testrészeket tünteti fel éles
körvonalakban, melyeket a mi hölgyeink öltönyeik redőhullámaiba szoktak
rejteni. A test felső részét, a török nőknél, többnyire vastag tüll
redők, vagy egy sawl boritja, a fejet pedig az Európában is már igen
ismeretes alaku, »jasmak« fátyol, mely inkább megérdemli a
szépségmutató, mint a szépségrejtő nevet, miután a szemek, orr és száj
szabadon hagyatnak s az erősen kendőzött arcz, a sürü festékkel bevont
kigyózó szemöldökök, a tapasztalatlan előtt természethűnek tünnek fel.

A török hölgyek e complicált divata az ujkor vivmánya. Mint azt a régi
rézmetszetek bizonyitják, sem a tizenhetedik, sem a tizennyolczadik, de
még a tizenkilenczedik század elején sem létezett és még most is, az
egész török birodalomban csak is a török hivatalnokok nejeinél
található. Az arab és persa nők házon kivül nem élvezik, sem a török
jásmák, sem a kaczér feredse előnyeit. Kimenetkor sötét lepedőbe
burkolódnak, (melynek neve: csadir, azaz sátor, vagy lepel), melynek
felső sarkai az övbe dugatnak, mig az alsó sarkok két kézzel fogatnak,
mi annyira bebugyelálja a bájos nőket, hogy inkább hasonlitanak vándor
zsákhoz, vagy kipárnázott múmiához, semmint csinos sétáló
hölgyecskékhez. Az arczot egy törülközőszerü vászonkendő (rubend) födi
be, az arczbilincs, mely sürü, csak igen gyér világot átszivárogni
engedő hálót borit a szemekre. A jó móduaknál e rubendek, itt-ott nemes
érczczel s drága kövekkel ékitvék, melyek mindig valamely börtönajtóra
alkalmazott pompás lakatra emlékeztettek. Minél messzibbre hatunk be
Kelet felé, annál complikáltabbá, s zárkozottabbá válik e csadir, és
Turkesztánban az álszenteskedés annyira vitte, hogy a nők és férfiak
felső öltönye, égészen egyenlően készül, hogy ezáltal a két nem külső
megkülönböztetése lehetetlenné váljék s a vétkes kaczérkodásnak eleje
vétessék. Itt a szegény Özbegleányok többnyire hosszú pongyolaruhát, még
hoszabb ujjakkal kénytelenek magukra venni; a lebbentyük egész bokáig
érnek, s mig az öltöny előli része, görcsösen összeszoritott kézzel
tartatik össze, a fej sürü lószőr hálóval van bevonva, melyet
fellebbenteni senki sem merne, de még a legsürgősbb alkalmakkor sem.
Törökországban és Persiában, minden aktäoni impertinenczia nélkül is
sikerül olykor az embernek, egy vagy más szépséget megpillantani, a mint
viziváskor, vagy pipázás közben fellebbenti fehér fátyolát;
Turkestanban, az ily tett halálos bünné válik, s az utczán esetleg
megbotlott hölgy csekélyebb szerencsétlenségnek tekinti, ha valamely
tagját keményen megsérti, mintha arczát egy perczig fátyolatlanul látni
engedé. Mi leginkább meglepő, ott, az iszlamita világ végső határain,
azon tény, hogy a nők csaknem valamennyien, többi nem- és hittársnőikhez
hasonlólag pipere és fényüzési czikkek készitésével foglalkoznak,
himzésekkel és finom szövetek szövésével, a nélkül, hogy szorgalmuk és
ügyességük ezen termékeivel önmagukat díszithetnék és szépithetnék. A
transoxániai bazárokon gyakorta a himzés mesterműveivel találkozunk. De
mindez csak a férfivilágnak van szánva. Hónapokig, gyakran évekig
dolgozik egy-egy szegény lény valamely diszöltönyön, s csak akkor
gyönyörködhetik munkájában, ha az urának s néha, zsarnokának testén
pompázik.

A moszlim Kelet női ékszer tárgyai közt, túlnyomók a házi öltözethez
tartozók. A török nők leginkább fejüket és nyakukat diszitik. Első
sorban a kecses kis sipka, vagy a negédesen megkötött kendőcske
ékithetik értékes gyöngysorokkal, gyémánt boglárokkal és diadémekkel,
mig a drága nyakékek hosszan aláhullanak a hókebelre. Gyürüket csak az
öreg asszonyok hordanak, ellenben a karperecz kizárólag a fiatalok
disze. A fülönfüggők mindenütt különös gondnak tárgyai; azonban az
orrgyürük bűnébe, a török nők sohasem estek. Ezen izléstelen divatnak
elejétől fogva, csak is Arábia és a nomád törzsök hölgyei hódoltak s az
orrgyürük csak igen ritka kivételes esetekben viseltetnek a persa, vagy
török nők által. Közép-Ázsia népeinél, e bizarr tárgy használata
általánosabb, s nem egy özbeg hölgy kénytelen orrán keresztül beszélni,
mert orrczimpáiról ily teher lóg alá. Az utóbb emlitett országokban,
kisebb s nagyobb ezüst vagy rézből készült koronákat is használnak
hajdiszül; azonfelül még számtalan bűvereklyével és talizmánnal is
teleaggatják magukat.

Ezeknél kevesebbet határoz a rejtélyes mondatok bűvhatalma, mint inkább
a drága s nehéz tokok, s valamint az özbeg csak akkor találja lovát elég
ékesnek, ha csengés-bongás közt lépdel, ugy nejében is csak ugy
gyönyörködik igazán, ha a róla lelógó ékszertárgyak járás közben
hallhatólag zörögnek és csörömpölnek. Nem ismervén e szokást, az utolsó
párisi földrajzi kiállitás látogatói a khivai herczegi hárem mindazon
sajátságos alaku s kinézésü ékszer tárgyait, melyeket az oroszok diadal
jelül az Oxus partjairól a Szajna partjára hoztak, valamely nagyszerü
nyeregszerszám kiegészitő részeinek tartották. Ilyesmi jól illik ugyan
egy ló szügyére, de nem egy nő kebelére, mondá az egész világ.



Étkezés.

Azon szavakkal: »Jemek csikti,« (az étel kijött), a törökház női
valamint férfi lakói is asztalhoz hivatnak. Mint már azelőtt emlitém,
előkelő házaknál a hárem és szelámlik különböző konyhát visznek,
különböző éttermekkel birnak és szinte különböző órákban étkeznek.
Minthogy a férfivilág rendesen az első emeleten étkezik, képzelje el
magának a szives olvasó az Aivasz-t, (arméniai szolga), ki az elhangzott
»Jemek csikti« kiáltás után egy nagy nehéz és kerek fatállal fején,
melyben több rendbeli étel van, a lépcsőn felczammog. A tág előcsarnokba
érve, már egy csomó éhes lebzselő (itt szolgáknak nevezik) vár reá, hogy
a füszeres illatu és párolgó terhet fejéről leemeljék s a földre
helyezzék. Mig aivászok és szolgák összevissza körülállják a kerek
fatálat, egymásután megnyilnak a mellék ajtók s belépnek az étkezés
különböző résztvevői, hogy az étterem felé siessenek. Az asztal oly
egyszerü, a minő csak lehet. Még néhány évtized előtt csak a földtől
legfeljebb két arasznyira emelkedő kerek fatáblából állt, mely körül a
vendégek, more consueto leguggoltak. Ma a civilisation a la française
szokásba hozta a kerek, egylábu asztalt, melyen a régi hagyományos
»szini« (kerek réztábla) nehány kanállal és kenyéradaggal fekszik, mert
késsel és villával az ujkori etiquette meg nem barátkoztatta még a
keletieket. Az Isten adományát szuró- és vágó szerszámokkal felapritani,
vétkes eljárásnak tartatik. A kés és villa használata ugyis hiába való,
mert a nem folyékony ételek oly puhára vannak főzve, hogy az ujjak első
érintésére szélylyel mállanak.

Ily asztal körül a társasag tetszés szerint foglal helyet; csak a
vendégeknek tartanak fen helyet, rangjok szerint a házi ur közelében. Az
utóbbinak egy jeladására, (rendesen egyet tapsol) a belszolga egy,
gyakorta harmadik kézből neki átszolgált tálat tesz az asztalra, melyből
előbb a háziur, s utánna a többiek is ujjaikkal szedik ki az ételt. Egy
tálba legföljebb ötször lehet belenyulni, mert a menu rendesen igen
számos ételből áll s a tálak váltása nagy gyorsasággal történik. A mikor
épen egy vagy más ételt élvezni akarna az ember, már felhangzik a
parancsoló »Kaldir« (szedd el) s a nyalánkság azonnal eltünik. Bor vagy
más szeszes italok ritkán kerülnek asztalra, csak friss vizet nyujt a
hátul álló szolga. A nyugatit kellemetlenül fogja meglepni, hogy az
istenadta evőkészlet, édes, vagy savanyu, czukrozott vagy borsozott
étkek után, minden lemosás nélkül tovább használtatik, minthogy a keleti
asztal-etiquette nem követeli a tisztitást a különböző étkek után.
Kárpótlásul a nyelhegyének bizonyos munkásság jutott osztályrészül, mely
az európai előtt jó távol esik az aestetika hatáskörétől s fogalmától. S
a Kelet még e sajátságában is nemzeti árnyalatokat bir felmutatni. A
jobb s óhitü török társaságban csak a mutató-, közép- és gyürüujjat
szabad alávetni a kezdetleges tisztogatási eljárásnak; Persiában minden
öt ujra terjed e szabadalom, de csak az első bütyökig, mig az afghánok s
tatárok egész kényük, kedvük szerint járnak el. Általánosan, Keleten
mindenütt, asztalnál feltünő csend uralkodik, mely csak a járó-kelő
szolgák léptei által zavartatik meg; társalgás, az európai asztal e
legfőbb fűszere végkép hiányzik, s a számos ételsorozatok daczára, mely
négy és tizenhat közt váltakozik előkelő török házaknál, mégis ritkán
tart az étkezés félóránál tovább.

Az asztal-szabályok, jóformán az egész török birodalom területén
ugyanazok; ó-török és görög szokások vegyülékei, s a persiaiaktól
észrevehetőleg különböznek. Iránban, a tévhit szerint czivilizáltabb
izléssel biró országban, az asztalok és székek idegenszerü divata még
nem gyökerezhetett meg. Itt még a földre terülve élvezik az étkezést s a
különböző étkek finom török, vagy turkomán szőnyegekre, vagy pedig
jezdei nemez darabokra állittatnak s nem egymásután, hanem valamennyi
egyszerre tálaltatik fel a vendégnek. Az étkezők nem ülnek keresztbe
alávetett lábakkal, mint a törökök hanem sarkaikon guggolnak, s a
szokásos hegyes szögletbe görbedve, bizonyos gonddal hajolnak az étkek
felé, nehogy előre nyujtott hosszu szakálluk étel maradványokkal
érintkezésbe jusson. A balkezet gondosan ölükbe, vagy ruhájuk alá
rejtve, a jobbkéz egyedül működik, még pedig bizonyos kecscsel.

Az ember kedv és hajlam szerint a főtt vagy sült husok, a különböző
pilav-félék, zöldségek és czukorételekhez fog, a nélkül, hogy a háziur,
vagy többi éttárs izlése és választása által, befolyásoltatnék. Csak ha
már részint jóllaktak, szoktak a hosszú, körülfutó előteritő kendő után
nyulni, hogy egy vagy másik étel nyomát eltöröljék, vagy a készenálló
serbetedényből egy-egy enyhitő kortyot igyanak. Aránylag a tisztaság
jobban ápoltatik a török, mint a persa házban, s az asztalnál is
kitünik. Az előkelőbbrendü török, aranyhimzetü havlu-ját (asztalkendő)
nem gondnélkül használja, mig a persa csak egyetlenegy, hosszú perkál
darabot használ, mely valamennyi vendég térdein végig fut, s melybe
kezüket, szájukat és szakállukat törülik. Ugyanazon perkál darabba
göngyölittetnek a a netán fenmaradó ételmaradványok, hogy másnap ujból
feladassanak. A török, ebéd előtt és után gondosan megmossa kezeit és
szakállát, még a száj is erős szappanlével öblittetik ki; a persa
ellenben beéri egy-két csepp hideg vizzel, csak hogy a vallási
szabálynak eleget tegyen.

Távol Ázsiában, a moszlimvilág keleti határain, természetesen még sokkal
kezdetlegesebb az állapot, s már az Özbeg, Afghan, Turkomán és Kirgiz
nevek is elegendők lesznek arra, hogy az olvasó ezeknek festésében a
kecs vagy finomság vonásait ne várja. Az ezredéves iráni kulturába magát
beleélt néptörzsök erkölcseinek vagy szokásainak képe valóban semmi
vonzót nem nyujt. A középázsiai ugyan minden alkalommal és napközben
számtalanszor készen áll Deszturkhan-jával, (asztalkendő) minden érkező
elé teriti s bőven szolgál étkekkel is, de itt még a kanál is ritkaság;
az ujjak helyett az egész kéz használtatik, a szervéta helyett a kabát
ujja, vagy lebbentyűje s az egész asztal-étiquette a velőcsont csinos
feltörésére, vagy egy zsiradék tömeg kellemes átnyujtására szoritkozik.
– »Infandum iubes renovare dolorem! Valódi borzongás fut át, ha ez
étkezésekre visszagondolok, melyeket nemez sátorok alatt, vagy agyag
kunyhókban élveztem, s melyek vágyaimat felébreszték az egykor nem épen
kedvelt török vagy persa ebédek után.

Az asztalszokásokat ezennel leirtuk, s már most nagyjában az élelmi
szerekről akarunk szólani. Az Ázsiai szárazföld egész széltében,
Khinától az Ádriáig a főhelyet kétségtelenül a rizs foglalja el, s
készitése módjának változatai ép oly számosak, mint fogyasztóinak
osztályai. A közép-ázsiai as vagy pilau, már magába véve is több egyes
ételnek vegyüléke, mert rizsból, sárgarépából, száritott szilvából és
husból áll, természetesen nagy adag juhzsir hozzáadásávál. Ezen étel a
turáni felvidékből származik, onnan az afghánokhoz jutott, minek
következtében Őzbeg-Pilaunak is híjják, s ezektől végre átment a
persákhoz, kik Afghan-pilau-nak nevezik. Ez aztán a rizskészitésnek
földrajzi határa. Persia nem keveset tart nemzeti szakácsmesterségére s
csakugyan egész lajstromát birja a különböző csilau- és pilau készitési
módoknak, bár az első inkább csak alkátrészül szolgál a sokféle hus és
tej étkekhez. Ezenkivül a persa még vörös, barna és sárga piláu-okat
ismer. Egész provincziák vannak, hol a rizs a kenyeret helyettesiti, a
főtt rizs az utazóövben hordatik, sőt még a lucullusi lakoma sem
képzelhető nélküle. A persiai határtól nyugotra, ez élelmiszer
fontossága feltünően csökken, mert bárha Törökországban sem hiányzik a
rizs egy étkezésnél sem, még sem szabad elfeledni hogy itt a pilau-tál
csak befejezi a lakomát, mig a távol Keleten a főszerepet játszja minden
étkezésnél. A pilau, a nép nagy részénél még ma is nagy kedveltségnek
örvend; azonban előkelőbbek, kik már jóllaktak egyéb ételekkel, csak
néhány kanálnyit vesznek belőle.

A rizs után zöld főzelékek és hüvelyes vetemények következnek első
sorban. Ezek többnyire a nálunk is ismeretes fajtájuak, néhány apróbb
tök fajokat, a bamiát és patlidsán-t kivéve. Törökországban gyakran 6–8
tál különböző főzelék kerül az asztalra, s ott igen izletesen is
készittetnek; Persiában azonban, európainak élvezhetetlen módon sütnek,
főznek. A persa sokféle zöldséget nyers állapotban szokott elkölteni,
melyek közt uborka, hagyma, tormasaláta s mások első helyen állnak.
Közép-Ázsiában és az Afghánoknál keveset használtatnak a főtt zöld
termékek, de annál nagyobb mennyiségben költetnek el nyersen. Nem szabad
megfeledkeznünk a dolma nevü sokféle töltött főzelékekről sem, melyek
közül Törökországban az ugynevezett Ialandsi-Dolma (a hamis töltelék)
kiváló csemegének van elismerve. A szokott marhazsiradék helyett, az
olajbogyók finom olajával készittetnek, s minthogy hidegen eszik, vadász
parthiekon, s a szabadba való kirándulások alkalmával a főszerepet
játszák az ambuláns hideg konyhában.

A husféléket már csak harmadik sorban emlitem; sem minőségre, sem
készitésmódra nézve nem képes amaz erősitő hatásra, melyet nálunk
Európában gyakorol. Rendesen juhhust esznek, s a legritkább esetekben
marhahust, mely csak Persia alsó néposztályai s nehány szegényebb
középázsiai nomádok által használtatik rendes élelem gyanánt. A keleti
rajongó dicsérettel szokta kiemelni a karaman- és kivirrsik juhfajok
husának előnyeit s valóban nem hiába, mert az csakugyan kitünő, ámbár
távolról sem oly tápláló, mint a marhahus s oly puhára főzetik és
süttetik, hogy csak ugy szétomlik a szájban. Magától értetődik, hogy az
apró marha sem vettetik meg, azonban készités módja, a hiányzó lé-félék
folytán, nem épen izletes az európai inyencz szájának. A legismertebb
hus-étkek a következők: a jahna, (egyszerüen főtt hus hosszu lével;
kebab, vagy sis kebab) nyárspecsenye, nyársra fűzött apró husszeletek,
kijma (vagdalt hus) s több alsóbb rendü husfélék, melyeknek
névsorozatával a keleti konyha netaláni barátai, az 1859-ben Londonban
megjelent török szakácskönyv utján, megismerkedhetnek.

Csaknem megfeledkeztem volna a törököknél tatliliknek s a persáknál
sirini-nek nevezett édességekről, melyek nélkül nem gondolható még a
legközönségesebb étkezés sem, minél kevésbbé tehát lakoma. A helva
(rizslisztből és czukorból készült étkek) végtelen mennyiségü
változatban létezik, melyek ugy szinre, mint illatra nézve a
legkülönbözőbbek. Nem kevésbbé változatos a börek lajstroma, oly
tésztanem, mely a nálunk ismeretes barátfülre hasonlit, s többnyire
spinót-tal töltetik meg. Kiváló kedvelésben részesül a baklava, egy
zsiradék és czukor áztatta tészta, melynek elköltésében a török gyomor
valóságos csodákat mivel. – A persa édességek valamivel élégánsabb
alakkal birnak, s egy különös tészta nem, a rahat-lokum (torok-kellem)
készitésében, annak idejében egy Hadsi Bekir volt hires, kinek
gyártmányai nagy mennyiségben Európába is szállítattak. A persiai czukor
nemük Törökországban, Arábiában és Egyptomban rendkivül kedveltek. Az
érkező vendégnek, a nap ünnepelt hősének, mindenkinek, a kinek
gratulálnak, egész czukorsüvegekkel kedveskednek ajándokul s a hosszu
fatáblákon (gondsa), melyeken lakodalmak alkalmával a szolgaszemélyzet a
nászajándékokat viszi, több tuczat czukorsüveg magasodik ki. Még a
szerelmi nyelvben is nagy szerepet játszanak a festett czukornemük, mint
a különböző vágyak és szerelmi ömlengések tolmácsai, s valamint a
complikált virágnyelvet, ugy a czukornyelvet is jól kell tudnia annak,
ki hóditásokat akar tenni a bel-ázsiai világ szépei között.

Legyen megengedve nekem, rajzaimnak ezen részét nehány általános
észrevétellel fejezhetni be. – Az étkek és edényekbeni fényüzés, mely
természetesen nagyon különbözik attól, a mit mi ezalatt érteni szoktunk,
az ujabb korban Keleten, hol minden hanyatlásnak indult nagyon
alábbszállt. A középkorban határtalan vendégszeretet uralkodott a
nagyoknál és hatalmasoknál s végtelen kiséretük természetesen megfelelő
konyhaszemélyzetet és felszerelést, valamint hallatlan mennyiségü élelmi
szereket igényelt. A krónika oly herczegekről szól, kiknek
napi-osztaléka, több száz darab vágómarhát, több száz mázsa zsiradékot,
sőt több száz mázsa füszert igényelt. A nagy Szamanida által legyőzött,
utolsó Szafaridáról egy erre vonatkozó, jellemző adomát beszélnek. E
herczeg, kit az elveszett csata napján elfogtak, egy közkatona által
sovány estebédet főzetett magának egy szüknyaku bögrében. Midőn az étel
elkészitve hülés miatt a földre állittatott, egy éhes kutya oda
sompolygott s fejét az edénybe dugta, minthogy azonban fejét többé ki
nem birta huzni, ijedtében bögréstől elszaladt. E furcsa jelenetet
megpillantván, a herczeg hangos kaczajra fakadt. »Az Isten szerelméért,
kérdék tőle, mi indithat mostani helyzetedben ily vidám nevetésre.« –
»Nézzetek oda,« felelé a herczeg. »Még ma reggel jelentést tett nekem
intendánsom, hogy konyhakészleteim továbbszállitására alig lesz elegendő
300 teve; s ime most egyetlen kutya is elegendő reá, hogy edényt és
ételt elhordjon. Nem sajátságosak-e a sors szeszélyei! –«

Keleti történetirók, ugyszólván hihetetlent beszélnek némely történelmi
nagyság asztali pompájáról. Ünnepélyes lakmározásaik alkalmával, a sült
juhok, lovak és tevék százával, s a méz és tejföles hordók egész
végtelen sorozata bocsáttatott a vendégek rendelkezésére. Állitólag
legmesésb pompát és fényt láttak Timur, a persiai Szuleiman Sah, s
nehány török Szultán idejében. Ha e leirások csak némileg közelitik is
meg a valóságot, akkor az ujkori hasonló törekvések, mint például az
Abdul Medsid által 1857. s annak ídejében egész Európa által bámult
negyvennapos ünnepély, a hajdani, határt nem ismerő fényüző pompához
képest, nyomorult silányságnak tünik fel. Pompaszeretetük hirét már
elveszték a törökök s belőle csak az étkezésben való mérséketlenségük
maradt fenn. »Az arab eszik, mig jóllakik, – a török, mig megpukkad,« s
ha tapasztalataimnak hiszek, e példabeszéd nem indokolatlan, azonban
nagy ellentétben áll azon szép négy-sorossal, melyet Fuad pasa, a kor
legszellemdúsabb töröke, gyönyörü kalindschiai villájában, ebédlőjének
falára iratott nagy arany betükkel. E négysoros, mely Ali khalifa
tollából eredt, igy hangzik:

  La takun bil ejsi medsruhuul fuad
  Inn er rizk min al Allah kerim,
  Kun ghani al kalb v’akna bil kalil
  Mut fula tatlub maasan min laim.

  Ne kinozd szivedet az élelem miatt,
  Hisz az Istentől a kegyelmestől ered,
  Bizzál s remélj s kevéssel érjed be mindig.
  Halj meg! de eledelt aljas embertől ne kérj!



Tivornyázás.

Este van, ama csodaszerü, enyhe őszi esték egyike, melyeknek édes bája a
Boszporus partjain eltörölhetlen emléket hagy hátra a szemlélő szivében.
A leáldozó nap bucsuzó sugarai mágikus világitásban tüntetik fel Rumeli
Hiszar festői romjait, s elmosodó rózsás fényt borit Abdul Medsid
átellenben fekvő nagyszerü nyárilakára s egy egész sor »jali«-ra,
Kanlidsián, Csibuklu, Hünkiar-Iszkeleszin túl egész a lejtősen emelkedő
beikozi kastélyig. Andalitó csend terül el a hegyeken, a légkörön s a
napon át friss poiráz- (északi szél) által ringatott Boszporus sötétkék
hullámain. Kajikdsi-nk (gondolavezetőik), kik sugár sajkánkat a szerail
csúcstól egész a kandilli-i folyamrohamatig egyenlően hatalmas evezéssel
előrevitték, némi nyugalmat engednek maguknak s a lengő, hófehér
patyolat ingujjal forró homlokuk verejtékét törülgetik. A sajkában ülők
is, főnököm, két pecsétőr, egy titkár és más kisérők, mélyebben szedik a
lélekzeteket s gyönyörködnek az edző, frissitő levegőben, mit Boreas apó
a távol Északról küld, amaz éghajlatról, mely máskor ijesztő rémképekkel
tele, Stambul mai urainak egész éven át zsiradékot szerez ételeikhez[2]
és éltető légáramlatot idegzetök számára. – A mint igy elvonulunk
ladikunkkal a kecses villák kertjei és nyitott ablakai mellett, számos
ismerős pasát, efendit vagy beyt pillantunk meg, nyári bundájába[3]
burkoltan, a diván egy zugában guggolva, mig egész figyelme egy előtte
álló tálra összpontosul, mely több kis palaczkot, kis poharat és apró
tányérkát tartalmaz. Nemsokára megérkeztünk az iszkelle-nel (kiszálló
hely) hol fehér s fekete szolgák a sajka érkezését várják, a pasát
szeliden hóna alatt fogják, a partra segitik és kimért léptekkel a
háziurat a hosszú előcsarnokon keresztül, egész a hárem-függönyig
kisérik.

Ezalatt a szolgák a szelamlik egyik termében felállitották egy vagy több
tálban mindazon tárgyakat, melyek a csakmakhoz, (dőzsöléshez)
szükségesek. Eredeti jelentősége szerint ennek tulajdonképen csak egy
kis falatozásnak kellene lennie a mesterséges étvágy gerjesztés
czéljából; félig meddig ugy müködve mint a zakuski az oroszoknál s az
absynth a francziáknál. Ennélfogva az egész kis arányban van tartva. A
viz és rakiüvegek csak félig töltvék, szintugy a kis porczellán tálak,
melyeknek tartalma csak minőségére nézve meglepő. Az t. i. apró
kenyérszeletekből, endivia salátából, hideg angolnából, heringből,
füstölt nyelvből, hideg pecsenyeszeletekből áll, melyek pisztácziákkal,
sült borsóval, mogyoróval s számtalan édes csemegével vannak körülrakva.
Ezek az általános meze (nyalánkság) név alatt szerepelnek, s arra
számitvák, hogy ivásra ingereljenek s a dőzsölés örömeit emeljék. A be
nem avatottnak ezen előétkezés inkább ugy tünik fel mint a lakoma maga s
nem mint annak előjátéka s sokakra e nyitány csakugyan oly hatást tesz,
hogy az előadásra magára képtelenné válnak; azonban ez régi szokás s
minél többféle tál szerepel a meze-nél, annál nagyobb élvezetet várnak a
tivornyázásból.

Az imént emlitett salonban (a szelamlikban), ezalatt a férfivilág
összesereglett – a házhoz tartozók kék, violaszin, sárga vagy zöld
bundákba burkoltan, az idegen vendégek a szokásos szetrikban – s a
rangszerinti szabály szerint helyet foglalt. Mély csend uralkodik. A
társaság bádgyadt szemekkel, fáradt tagokkal ül ott s a kimerültség
félreismerhetlen jeleit tünteti fel, vajjon a magas Porta fárasztó
hivatalos munkái következtében-e, vagy pedig a hosszas lustálkodás és
folytonos kávé szörpölgetés által előidézett blazirtság folytán, – azt
nehéz volna elhatározni. Elég az ahhoz, az urak fáradtak s a kör
legelőkelőbbje által adott jel után, mely a »gelszin,« (rákezdhetjük!)
kiáltástól kisértetik, a társaság az első poharat ajkaihoz emeli. A
jelenlévő szolgák töltik be a pohárnok tisztjét. Az egyiknek egy pohárka
rakit nyujtanak egy fél pohár vizzel, a másiknak valamely meze-tállal
szolgálnak. Különös mohóságot mutatni ez alkalommal nem illő. Ennélfogva
bádgyadtan lehajtott fővel s félve kinyujtott karral nyulnak a
felajánlott tárgyak után, komolyan szörpölgetik a szeszes italokat s
azután ép oly kényelmesen visszahanyatlanak a ruganyos párnákba. Ezen
eljárás két-háromszor ismétlődik egymás után. Ezalatt az italok
megtették hatásukat s mintha valami rejtett tüz a villany gyorsaságával
ragadta volna meg a jelenlévőket, kéz, láb, fej gyorsabban mozdul, a
szem merészebben néz körül s nyilván uj gyönyörrel szemléli a lélekemelő
látványt, mit a nap lemente a Bosporus partjain nyújt. »Szemüvegeden
keresztül,« mondá egyszer fülem hallatára egy török egy európaihoz, nem
tanulod meg soha méltányolni a mi Bogazicsink (Bosporus) szépségét;
uram, tégy helyébe két pálinkaüveget, azok látásodat felelevenitik és
mindent kétszeres fényben s ragyogásban fognak feltüntetni.«

A borozgatás első negyedórája elmult s a kép némileg megváltozott. Az
alárendeltek, kik remegő félénkséggel foglaltak helyet felsőbb valóik
körében, lassankint kibontakoztak a tartózkodás lánczaiból, melyek
helyeiken lenyügözve tarták. Már nem várják be a szolgákat, hanem
sajátkezüleg nyulnak a poharak után s a főnök szemét keresve, s annak
nyájas biztató tekintetével találkozva, a szolgák eltávolittatnak, s ők
magok vállalják el a ganyméd háládatos szerepét. Nyilvánulhatna-e még
jobban az alázatosság, mintha N. N. titkár vagy osztálytanácsos
főnökénél elvállalja a szolga szerepét? Az efendikéztől nyujtott poharak
hamarabb hajtatnak fel, hogy az udvariast ne soká kelljen váratni, a
társaság egyre élénkebb lesz e foglalatosság közben s a vendégkoszorú,
mely eleinte a legilledelmesebben s mély csendben egymás mellett ült,
egyszerre megbomlik: Apraja nagyja tarka-barkán ül vagy áll – a
borozgatás második stádiumába ért.

Már a harmadik negyedóra ütött. A szolgáknak már nyoma sincs többé, csak
időnkint felmerül egyik-másik hogy a gyorsan megürült raki-üvegeket az
éléskamra haszirlik-ából (nagy edény) ujból megtöltse, vagy a
meze-tálakat megrakottakkal váltsa fel, – külömben azonban a társaság
egyedül hagyatik, mert a jókedv hullámai még erősen emelkedőben vannak s
a decórum fenntartása kedviért kivánatossá vált a zártkörüség. A ki a
borozgatás ezen időszakában az ivók közé lép, rendkivül meg lesz lepetve
a hivatalos szinezetü s külömben oly áthághatatlan válfalat képező
ridegségnek teljes eltünése által. Az alárendelt, ki rangja s rendje
szerint máskor a szobába lépve, leirhatatlan zavarral tekint körül, az
ülőhelyek utólsóját szemeli ki s szüzies félénkséggel ereszkedik le
annak legvégére; ki soha sem mer hangosan beszélni, ölébe összetett
kezeivel mint valami áldozat áll felsőbbvalójá előtt, most egész
fesztelenül ugyanazon divánra ereszkedik le, az utóbbi mellé. A
jelenlévők kabátjai nyakig felgombolvák, a fez vagy turbán félre van
tolva, a neki tüzesedett arczban a szem lángokat szór, a beszéd
fékezetlen, s nem úgy mozognak többé mint a nyugodt, meggondolt keleti,
de inkább mint a feldühödt, szenvedélyes nápolyi. »Raki dafi meraki,«
vagyis, Raki, te gondüző, igy énekli meg a rakit az arab, s ezen
elnevezés igen találó, mert ki birná leirni a mindennapi élet mennyi
gondját és kinját, mennyi félelmét és haragját, mennyi gyülöletet és
irigységet, hány aggodalmas perczet a diplomatikai irat vétele előtt,
fennhéjázó követségi hivatalnokok s török nagy urak mily kétségbeesett
csalódásait temette már el ezen apró raki poharak irgalmas nedve.

Itt-ott e borozgatásokat valamely zenemüvész előadásaival élénkitik meg.
A Kanun a mi czimbalmunkhoz hasonló hangszer századok előtt a török és
persa előkelő-világ salon hangszere volt s mai napig fenntartotta
uralmát. Mit mi müvészi előadásnak nevezünk, azt Keleten takszim-nak
hiják; nagy szellemi élvezetnek tartják, s bizonyitja ezt a mély csend
is, mely az első hangok felhangzását nyomban követi. Ily perczekben soha
sem tudtam eléggé csodálni a zene végtelen hatalmát. A müvész a szoba
egyik szögletében a földön ülve, előjáték gyanánt mélabús szivreható
hangokat csal ki elbájoló hangszeréből. A hallgatóság halálcsöndben
élvezi a meginditó, édes-büvös dallamot, csak olykor-olykor hangzik fel
egy-egy elnyomott sohaj s egy reszkető oh! oh! hal el a szinte
hallgatódzni látszó mozdulatlan légben. Némelyek könyekre fakadnak,
hangosan zokognak mint a gyermekek s mi legcsodásabb: a hallgatóság mély
felindulása a müvészre magára is átmegy s forró könyek közt folytatja
dalát és játékát. – O ti boldog, örökké feledhetetlen órái ifjukoromnak,
midőn egy ismeretlen világot s idegen embereket bámulva leirhatatlan
elragadtatással élveztem e jeleneteket!

Ez a felmutatott képnek egyetlen költői oldala; ezen kivül azonban, a
szemlélő egyedül csak sötét árnyakra és visszataszitó alakokra akad,
mert a tivornyázás, a falatozás ártatlan megnevezésével szépitve,
gyakran órákig folytattatik s a túlságosan élvezett szeszes italok
legundoritóbb következményeit vonja maga után.

Az olvasó kegyesen meg fog róla emlékezni, hogy a társaság még vacsora
előtt van, s minthogy a szolgaszemélyzet, mindenféle positurákban
guggolva vagy ülve, már nagynehezen várja az estebéd felhordására szóló
parancsot, nem csoda, ha időnként valamelyikük a halkal szétvont
függönyhasadékon keresztül a terembe pislant, avagy ásitással és
sóhajokkal ád kifejezést végtelen unalmának. Azonban ezen esti
mulatságok két-három óráig, sőt néha éjfélen túl is tartanak. Félig vagy
egészen részeg állapotban, a társaság végre asztalhoz ül, hol étvágy,
kedv, sőt néha öntudat nélkül tele tömi a gyomrát. Vacsora után az ágyat
keresi fel az ember, de álomra csak a vizes palaczk gyakori használata
után tehet végre szert, s habár a törökök állitása szerint a ráki ivás
távolról sem oly kártékony mint a borivás, a dőzsölők mégis csaknem
kivétel nélkül; mérsékletlenségük szomorú jeleit hordják magukon. A jó
efendik már idő előtt vénült, bádgyadt kinézéssel birnak, a raki oka
annak, hogy idegzetök oly hamar felmondja nekik a szolgálatot, s szinte
a rakinek tulajdonitható a szellemi érintkezés ama halvány szikrájának
kialvása is mely régi időkben, a két nem elválasztása daczára, a török
társaság összejöveteleit felszokta volt villanyozni.

A mily messzire terjed a török nyelvü nép, s a meddig elhatnak a török
szokások s törvények alatt álló társadalmi viszonyok, a pálinka kiváló
előszeretetben részesül, ámbár az ottoman császári birodalomban több
kitünő borfaj termeltetik. Azt állitják, hogy a bor fejfájást okoz; de
ez csak kifogás s a bor mellőzésének egészen más oka van. A bort t. i.
»sarab«-nak hiják, s miután a próféta az utóbbinak élvezetét a korán
több helyén különösen megtiltja, az akkoriban Nyugat-Ázsiában még
ismeretlen rakit azonban nem is emlité, a Szunniták különösen
előszeretettel használják fel e nyelvészeti kibuvót s ily módon bün
nelkül vélik magukat átadhatni a szeszes italok annyira kedvelt
élvezetének.

A siita Persia máskép gondolkozik és cselekszik. Itt a venyige tüzes
gyermekének előszeretettel hódolnak. A boroskancsó, borosüveg és
borospoharak, országszerte használt kifejezések, ámbár másrészt a bor
itt is az isteni lelkesültség előidézésére s a mámor vallási rajongásra
alkalmasnak tekintetik, a mely által legkönnyebben emelkedhetnek a
valódi isteni szeretethez. Hogy mikép hozható egyhangba az istenszeretet
az istenkáromlással, nehezen érthető s mégis tény, hogy p. Khejjam, a
mohammedán világ e kitünő költője egyik rhapsodiájában erősen neki megy
a nagy Allahnak. Egy este, midőn ezen iró házának tornáczán borozgatott,
s egy szélroham váratlanúl feldönté s eltöré boroskancsóját, haragjának
a következő, istenkáromló versben adott kifejezést.

  Ibriki mej mera sikeszti Rebbi!
  Ber men deri eîsra bebeszti Rebbi!
  Ber khak berikhti meji nabi mera,
  Khakem bedihen! meger tu meszti Rebbi!

  Boros kancsómat eltöréd oh Isten!
  Üdvöm kapúit zártad be oh Isten!
  A földre öntéd üdvhozó borom
  Bocsáss! becsiptél tán te is oh Isten!

Különböző népeknél voltam jelen persa dőzsöléseken; valamennyi közül a
pompás Sirázbeliek, az örökké virúló virágok országában, voltak a
legérdekesebbek. A tivornyázás Persiában mihmani (megvendégelés)
ártatlan nevét viseli s nem a mindenkinek nyitott szelamlikban, hanem az
enderunban (háremben) tartatik meg, mi már magában véve is vallás elleni
bün, miután a ház e részébe tulajdonképen csak vér- és tejrokonaknak, de
idegeneknek semmi szin alatt sem engedtetik meg a belépés. Itt is,
többnyire hüvös esti órákra hagyatik a borozgatás, azon különbséggel
azonban, hogy nem estebéd előtt hanem utána dőzsölnek. Ha annyi
fáradságot akarsz magadnak venni, kedves olvasó, s szemtanúja kivánsz
lenni egy ily megvendégelésnek, kisérj el kis sétán s jer el velem egy a
városon kivül fekvő csinos villába. Miután a kert előli részén végig
haladtunk, több udvaron keresztül végre egy a szentélyhez hasonló
rejtett terembe érünk, melynek gipsfalai három oldalt csaknem üresek,
padlózata azonban a sürü jezdi szőnyegen kivül még vastag vászonnal is
be van vonva. Két-három nagy fatálon, igen külömböző ételek állnak,
melyek édes illatot és gőzt terjesztenek. A ház valamely meghitt
szolgája titokzatos arczczal e szobáig kisért. Az ur egy intésére helyet
foglalunk s egy vagy más étel megizlelése után rögtön a boros kancsóhoz
kell fognunk. A persa ivó-etiquette lényegesen külömbözik a töröktől.
Illemszabályoknak s látszólagos tartózkodásnak nyoma sincs, s mi
leginkább szembetünő, az amaz aggályos gond, melylyel ruhát és szakállt
az étkekkel való érintkezéstől megóvni igyekeznek, mig erősen előre
hajló fővel, poharat üritenek. Minthogy a legkisebb borcsepp, vagy
zsirfolt a ruházatot és padlózatot tisztátalanná teszi és az imádság
elvégzését megakadályozza, rendkivül vigyáznak, hogy ama nedvnek, mit
üvegekként magokba öntenek, egy árva csöppe se érje a személyt. De mily
sajátságos ellentétekbe téved Ázsiában a vallás humbug, s leginkább az
álszinüségéről s tettetéséről ismeretes Persiában! Mindazáltal, az illem
határai itt sokkal kevesebb szigorral tartatnak fenn s a borozgatások
valamint a lakmározások is gyakorta valóságos tivornyává, dőzsöléssé
fajulnak. A török társaság már csak a mult század végéig tartotta meg a
köcsek név alatt ismeretes tánczelőadásokat, mig Persiában a valódi
keleti érzékiség e visszataszitó szüleménye még teljes pompájában
virágzik s tánczosok nélkül a lakoma vagy tivornya nem is gondolható. A
táncz alatt vad zür-zavar uralkodik s oly lárma és tombolás mint a
legalsóbbrendü európai lebujban. Olykor a bortól felhevült vendég
ültéből feláll, hogy a tánczosok közé keveredjék, egy másik Hafiz nagy
Khejjam féle verseket deklamál, mig egy harmadik, a közel muezzin komor
hangjai által félig kijózanodva, gépiesen hozzá lát imádsága
elvégzéséhez s a szentelt ötszögü pecsétet épen oda teszi le hol minden
bortól van elárasztva s a legvétkesebb játék a bünök fészkét rakta meg.

S Persia nem csak ma óta bortermelő ország, már évszázadokkal ezelőtt is
az volt, midőn Dsulfa örmenyai csapatja Iszpahan mellett, melynek
róvására tétetik minden bün, még az Araxes partján tartózkodott. Azoknak
a száma, kik a »Lateskiru« (ne legyetek ittasok) parancson túltesznek,
sokkal nagyobb itt, mint Törökországban. Nem csak este isznak de a nap
minden órájában, s nem csak az értelmiség egy bizonyos osztálya iszik,
de még a mollák és a nagy urak nejei is hódolnak a bor élvezetének.
Nyilvános kertekben sőt temetőkön is rendeztetnek borozgatások, s egy
ivótársaság melyben Hafiz sirjánál, sirázi müvészek és irodalmárok
közepette részt vettem, örökké emlékezetes lesz előttem. A szép fehér
márvány tábla, melyet Perzsia kedvencz uralkodója Kerim Khan Zendi a
hires dalnok földi maradványai fölé emeltetett, pohárszékül szolgált, mi
egy bizonyos felfogás szerint korántsem tartatik profanátiónak, minthogy
a bor legdicsőbb dalnokának alig lehetne találóbban áldozni és hódolni
mint éppen borral. A poharazás csak az est ima után veheti kezdetét; itt
csupa vallásosságból isznak s kiki ismeri Délpersia csodás csillagzatu
éjimenyezetét az nem fog csodálkozni rajta, ha minden ujonnan felmerülő
csillagképet mindig megújjuló elragadtatással üdvözölnek s újból
fellobbanó élvezettel szörpölik a drága Khullari nedvet. – Egy poharat a
Kervankus (karavánölő) tiszteletére; egyet a Binat ul naas-ra! (a halott
leánya: kis és nagy gönczölszekér,) mondják egymásnak s az enyhe éj
tündéries csendjében, egy nagy temető siri némaságának közepette, Hafiz
dalainak mélabús dallamai költői elragadtatásra hangolják a bor nemes
tüzétől felhevült lelkeket.

Távolabb, Persiától jobban keletre a bor és költészetének birodalma
megszünik. Afghanisztan és Középázsia durvább népeinél, a Kórán
szavaihoz való szigorú ragaszkodás nem engedte meg az élvezetnek kedvező
értelmezést s ennélfogva a szeszes italok álhatatosan mellőztetnek. Csak
Bokhara, Karsi s néhány más város zsidói, készittettek annyi bort a sok
kitünő szőlőfajból, a mennyit vallási szertartásaikhoz szükségeltek, s
iszonyu büntetéssel bünhődött Izráel azon szerencsétlen fia, kinek
gyártmánya által valamely igazhivő az ivás halálos vétkére csábittatott.
Annál borzasztóbban dúlnak s dühöngnek még ma is a pót-ingerlők, a hasis
és ópium, melyekről más helyen szándékszunk szólani, s melyeknek
pusztitásai természetesen sokkal borzasztóbbak a szeszes italokéinál.

A mondottak után a szives olvasó azon meggyöződésre juthatott, hogy
Ázsia azon népei, melyekről jelenleg szó volt, nem isznak, hanem
dőzsölnek, s a bort nem gyomorerősitőül, hanem egyedül mámoritó szerül
használják. S pedig e bün a szigórú Korán parancsok daczára, mégis már
igen régi, sőt az a régibb századokban midőn az arab próféta tanaihoz
még szigorúbban ragaszkodtak, annak mai követőinek bizonyitéka szerint,
még sokkal általánosabb volt mint jelenleg. Már I. Jezid Khalifáról is
beszélik, hogy nagyon iszákos volt s bora, melyet a mámoritó hatás
emelése tekintetéből pézsmával füszerezett, Mekka töszomszédságában t.
i. Taif-ban termeltetett. Fiáról, I. Welidről az a hir, hogy csak minden
másodnap ivott, a többi Khalifa azonban, s főkép II. Welid a
legkicsapongóbban hódoltak a bor istenének. Az Abbaszidák alatt a
proféta néhány helytartója saját pohárnokával birt, s a későbbi
mohammedán uralkodók s az ország nagyjai közt sokan voltak kik, délirium
tremens-ben végezték be életüket. Ezen irányban Kelet Nyugattól csak
azon egyedüli körülmény által különbözik, hogy ott az iszákosság inkább
belsőleg mint külsőleg terjedt el; mert mig Ázsiában csak a társadalom
magas rétegei vannak megmételyezve e bűn által, addig a nép –
természetesen török hitüekről beszélek – kiváló józanság által tünik ki
s e tekintetben jóval felül áll a keresztény-nyugati világ megfelelő
néposztályain, melyekben az iszákosság számtalan bajnak a forrása.



Dohány és bóditó szerek.

Azon élvezetek közt, melyek a moszlimhitű Ázsia egész széltében és
hosszában elterjedtek, a dohány és a pipa ugy szólván első sorban
állnak. Azok ott nem fényüzési czikkek, hanem nélkülözhetetlen élvezeti
tárgyak, és ugyanazon jelentőséggel birnak Stambulban a főuri palotában,
mint a szegény közép-ázsiainak nemez sátrában, ki bár kenyeret soha se
látott és soha sem evett, egy jó harapás füstölt ló hus, vagy pedig egy
ital savanyús »kumis« után legfőbb élvezetet talál pipájában. Vajjon
Európából, vagy Khinából jött-e át a dohány nyugat Ázsiába, ez a kérdés
már gyakran vita tárgya volt. A feltevés, hogy a mennyei birodalom
hajfonatos fiainak apró rézpipája a khinai befolyással egyetemben már
korán megtalálta az utat a mongol sivatagon keresztül egész a
Tien-sanhegységig, nem egészen jogosulatlan; azonban mégis téves; mert a
tény, hogy a dohány a középkorban még ismeretlen volt Keleten, már azon
körülményből is kitünik, hogy Mohammed tanainak magyarázói a bóditó
élvezetek tilalmáról szóló értekezleteikben csak ujabb időkben tesznek
emlitést e növényről; másrészt e felfogás azáltal is támogattatik, hogy
sem a török, sem a persa és tatár, szóval semmi keleti irodalomban sem
birtam felfedezni a dohány nyomát. A költők, kik szerelmet, bort,
virágot, zenét s az élet egyéb gyönyöreit oly különbözőleg s oly
szenvedélyesen megénekelték, a dohányról, a keletiek e főélvezetéről
bizonyára meg nem feledkeztek volna. Képzeletük csak ismert tárgyakkal
játszik s egyedül csak a dohányélvezet ujságának tulajdonitható, ha még
eddig nem talált dalnokot.

Hogy az ismert közmondás: »Ugy pipázik mint a török,« igen régi eredetü
volna, abban már azért is kételkedem, mert azon törökök, kik Európa
délkeleti részén kellemetlen látogatásaikat szokták volt tenni, még nem
kötöttek volt ismeretséget a nikotinnal, minthogy csak IV. Ahmed Szultán
uralkodása alatt adatik ki a parancs, hogy a dohányfogyasztást meg kell
akadályozni. Igaz, hogy ma épen az Ottomán császárság az, melyben ugy
szólván cultusszerüleg hódolnak a dohánynak. Rumeliában, még pedig a
nagy macedóniainak szülőföldjén terem a dohányok királya, leginkább
pedig a Szalonichtól észak-keletnek fekvő kis helységben: Jenidise
Vardarban. Ezen apró, sárgásbarna növény hetekig, sőt gyakran hónapokig
szárittatik a hazai talajon, azután kis csomagokba (bogcse) göngyöltetik
s csak, miután már éveken keresztül feküdt a dohányárus raktáraiban,
tiszteltetik meg az Aala Göbek-névvel, a stambuli inyenczek által. A
selyemszál vékonyságra vágott dohánynak aztán ugyancsak nagy is az
értéke a császári palotában s a szultán háremjében, s nem kevésbbé a
magas Portánál, hol a titkos minisztertanács sürün felszálló füszeres
füstfellegek közt végzi a fontos államügyeket. A pipák, a szár, valamint
a szopóka is, melyek e legjobb dohány élvezetét közvetitik, ennélfogva
különös gonddal választatnak és gondoztatnak. Az agyag pipának a
Findiklibeli (Kanstantinápoly egyik negyede) Haszan-féle gyár bélyegével
kell birnia, a hosszu jázminszárnak, a selyembársonyszerü kéreggel,
Brusza ültetvényeiből kell származnia, a szopókának, átlátszó, tiszta
borostyánkőből kell lennie az utólsó divatszerinti alakban faragva, s a
zivána (vékony csövecske, melyre rátétetik) az első esztergályos műve.
Csak az ily tökéletes dohányzó készletek érdemesitetnek arra, hogy e
legjobb dohány számara használatba vétessenek s ott, hol dohány és pipa
a legjobb fajtából valók, ott a pipaszolgának (csibukcsinak) is igen
jártasnak kell lennie művészetében.

Gyakran komikus csodálkozással szemléltem az ilyen csibukcsit, mig a
pipa egyes részleteit gondosan s arányzatosan összeállitá. Az agyagpipa,
mely nehány nappal a használat előtt megtöltetett, s köröskörül
rojtszerü párkányzattal van ellátva, pléh szelenczébe záratik. Többször
hallám azon állitást, hogy a pipa ize, a dohányra tett parázs
nagyságától és formájától függ, s ha a csibukcsi meggyujtja a pipát,
mindaddig szokott a szénmedenczében kotorázni, mig lapos, kerekalaku
parázs darabot talál. A szolgát teendőiben figyelemmel kisérhetni, midőn
jobbjában a hosszu pipát, baljában a kerek réz tálczát tartva komoly
ábrázattal és kimért léptekkel közeledik urához, midőn attól a pipaszár
hosszának megfelelő távolságra egy térdre ereszkedik a tálczát leteszi,
s a pipát reá helyezi, hogy aztán, a szárral félkört képezve a szopókát
urának félig nyilt ajkai közé csusztassa, mindez a szemlélő Európaira
rendkivül komikus hatást gyakorol, mig a török egész természetesnek
találja az egész eljárást. Mig az ur a pipaszár után nyul, a szolga
felemelkedett térdeltéből s alig hátrált egy lépéssel, midőn már az első
mély szippantásra előidézett sürü füstgomoly őt s a közel környezetet
felhőjébe burkolja. Az első szippantás középszerünek, a második és
harmadik legjobbnak, a negyedik már rosznak tartatik s az ötödik az
inyenczek által egészen megvettetik.

Az elhunyt Abdul Medsid Szultánról azt hallottam beszélni, hogy soha sem
tett egy pipából három huzásnál többet; az egykori külügyminiszter, Aali
pasa, sem szítta soha végig pipáit. Az inyenczek által megvetett
maradékot a künn várakozó szolgaszemélyzet finom nyalánkság képen
élvezi. Mi a finomitott töröknek csipős és nyers, az megfelel a vad
anatóliai durva inyének, ki nagyon is szereti, ha nyelve erősen
felmaratik.

Minthogy kiki tulajdon pipájából szi, nem feltünő, ha e tárgy minden
előkelőbb ember nélkülözhetetlen vademecumjává válik; a pipa ennélfogva
mindig és mindenkor kiséri a törököt. A nagyobb ur két-három szolgát
tart a pipához; az egyik az ugynevezett petite domestique-ot végzi, a
másik lovaglás, vagy séta közben kiséri urát. A hosszu szár, ékesen
diszitett posztó tokba dugatik; a pipafejet, dohányt és más hozzávalót a
szolga egy oldalán lógó tölténytáskában hordja. A Konstantinápolyban
tartózkodó idegen, gyakran nem csekély kiváncsisággal fog szemével
követni valamely gyalogoló vagy lóháton járó büszke Oszmanlit, a jól
elpakolt hosszu eszközt hordozó szolgától követve, ki oly gőggel lépdel
ura mögött, mintha csakugyan egy hősies vasgyuró fegyverhordozója s épen
utbon volna egy komoly légyottra. Bizony az idők változnak! A mi a régi,
harczias nemzedéknek egykor a fegyverhordozó volt, az mai nap az
elpuhult utódnak a csibukcsi!

Naponta hatvan–nyolczvan pipát színi, nem ritkaság; a pipa minden
foglalkozás alatt, s ha az mindjárt a legkomolyobb természetü lenne is,
a török elválhatlan, nélkülözhetlen kisérője. A magas Portánál, a
miniszter tanácsban, hol a török nagyok három világrészre terjedő
hazájuk sorsa fölött tanakodnak, egykor a kérdés merült, nem lenne-e
helyes a csibukcsikat legalább a fontos és titkos államügyek fölötti
tanácskozásokból kizáratni. A vélemény különbség nagy és viharos volt,
iny- és ész soká küzdöttek egymással, mig végre nehány potrohos ülnök
inditványa győzött, mely szerint kár volna a régi, jó szokást szégyenbe
ejteni s az ártatlan csibukcsinak megtiltani, hogy akármelyik perczben a
pipa felfrissitésére a terembe léphessen; pedig jól tudták, hogy e
határozat helytelenséggel jár, miután a ravasz szolgák foglalkozásuk
közben gyakorta ellesnek egy-egy államtitkot, s mielőtt még a Szultán,
vagy a hivatalnokvilág a magas tanácsnak határozatairól csak távolról is
értesitve volna, már nem egy fontos titok külföldre szivárgott.
Ennélfogva a háremlakos után a csibukcsi a legbiztosabb reporter a
követségi tolmácsok és hirlapirók számára. Hányszor volt alkalmam
valamely büszke levantait látni, ki kevélykedésében az egész világot
megvetve, orrával csaknem a csillagokig ért, mig egy csibukcsi előtt
alázatosan hajlongott és csúszott-mászott, csakhogy egy-egy fontos hirt
csalhasson ki belőle, vagy pedig valamely érdekes okmányba
belepillanthasson. – Hogy e hirhordozás, az illető famulusra nézve igen
jövedelmező üzletet képez, ezt tán mondani sem kell; mi a csibukcsit ura
alter-égo-jává emeli, egyedül csak a törökök határtalan
dohány-szenvedélyén alapuló tisztjében rejlik.

A dohány és pipa, tehát nemcsak a különböző osztályok, de még az egyes
rangfokozatok külső jelvényét is képezi. A musir (marsal) nagyon
illetlennek találná, ha két rőfnél rövidebb pipaszárból szína, mig a
mesterember vagy alsórendü hivatalnok kérkedőnek tartatnék, ha hoszabb
pipát használna, mint a milyen rangjához illik. A nagy ur, az
alárendelttel szemben pipáját egész hosszában nyujthatja ki, mig az
alsóbbrendü a pipaszárt szerényen oldalra hajtva, csak a tenyerében
nyugvó csutorát meri mutatni. A basa oly füstfellegeket fujhat ki a
levegőbe, mint valamely gőzhajó kéménye, mig az alárendelt, csak
zephir-könnyü füstkarikákat mer ki lebbenteni, s azokat is nem maga elé,
de háta mögé fujja. Nagyurak megtiszteltetésnek veszik, ha jelenlétökben
a pipa mellőztetik, ugyanezt teszi a fiu is az apával szemben, s csak az
a gyermek neveztetik jó nevelésünek, mely atyja többszöri felszólitása
után is, folyton tartózkodik a pipától.

Nem kevésbbé szenvedélyes a dohányzásban a nővilág, habár kissé
tartózkodóbb a pipa élvezetében. Titokban, már a tizenkétéves leányka is
hajszálvékony papirczigarettekkel kezdi meg a dohányzást. 14–15 évében,
melyben a törökhölgyvilág már eladóvá válik, szabadon dohányozhat. Az
évek számával a czigarette átmérője is növekszik és senkinek sem lesz
feltünő, ha a 24 éves asszonyt egy szerény kis csibukkal találja
alacsony divánján ülve. A matrónák, – és 40 éves korában, minden török
nő matróna, – szenvedélyes tisztelői a dohánynak. A hárem számára ugyan
külön pipák és dohány vannak rendelve, azonban ez nem gátolja, hogy a
legerősebb, legmaróbb dohány is forgalomban ne legyen a háremekben
elannyira, hogy a szép hölgy szája, mely fiatal korában, a költő
vallomása szerint, csak ambrát és pézsmát lehel, 40 éves korában már oly
visszatetsző, éles szagot terjeszt, hogy némely hölgyet, a vészedzette
matrózhoz hasonlólag, már messziről elárulja a megjelenését bejelentő,
épenséggel nem kellemes illat.

Valamint a férfiak, ugy az előkelőbb hanimok női csibukcsiszokat visznek
magukkal, ha sétálni vagy látogatóba mennek, csak azon különbséggel,
hogy a félhosszu szár nem posztó, hanem szép selyemtokban vitetik. Szép
kilátást nyujtó pontra érve, férfiaknál mint nőknél is divat egy pihenő
pipát színi. Az előbbiek, akármely nyilvános helyet választhatnak e
czélra; az utóbbiak azonban csak egy rejtettet, mert ha a török szépség
a vékony jasmakot (fátyolt) ajkairól eltávolitja, hogy a pipának
hódolhasson, körülötte mindennek háremnek kell lennie. Olykor eunukhokat
állitanak fel őrökül s ha netán valami férfi lény közeledik, zárt
sisakkal beváratik, mig a kiváncsi elhaladt.

A legfontosabb szerepet a pipa a fürdőben játsza. Hogy a török szépek
gyakran s még pedig órákig tartózkodnak forró fürdőkben, általán ismert
tény. Rendesen nyolcz órakor reggel gyülekeznek össze a fürdőben, ott
ebédelnek s délutáni 3–4 óráig a fürdő helyiségekben maradnak. A
szünetek alatt, – a legboldogabb órák a török hölgyek életében –
általánosan hódolnak a pipának. A legmelegebb terem közepén egy terasse
szerű emelvény létezik, melynek neve »göbek tasi,« – ezen nyugszik
apraja nagyja, fiatalok és vének: Csirkaszia hófehér leányai és Szudan
korom fekete szépei, festői összevisszaságban, részint egész test
hosszában nyugodva, részint alávetett lábakkal ülve, azonban
mindannyian, fáradatlanul dohányozva, s szüntelen társalgásban mulatva.
Olykor az idősebbek egyike egy mesét regél, vagy valamely ifju kis tudós
vallásról beszél, vagy Aisia és Fatma erényeit és szépségét dicsőiti.
Szóval, a társalgás fonala soh’sem fogy ki. De bármily érdekes látványt
nyujt is a »göbek tasi,« a fénykép iró, ki annak felvételét csak
megkisérleni merné, erősen bünhödnék a merényletért.

A provincziákkal szemben, Konstantinápoly az ország czivilizált és
gazdag részét képviseli; ez már a pipából is kitünik. Az anatóliai és
rumeliai, terménye jobb részét eladja s maga beéri harmad- negyedrendü
dohánynyal. A feketetenger partjain többnyire a Szamszundohányt szivják,
mely aroma és iz tekintetében igen messze hátramarad a rumeliai mögött;
a pipa és pipaszár is nagyon elhanyagolt állapotban van itt. A
Középtenger keleti partján vírul a fekete Latakia. A pipa csak félig
töltetik meg ezzel, s e dohány finomabb minősége már arról is
megismerhető, hogy az már a második szippantásnál, mint a bepréselt
pamut ruganyosan feldudorodik és sustorogva tul akar áradni. Sokan a
Latakiát, melyet mi arab dohánynak nevezünk, magasan a rumeliai fölé
helyezik; ez azonban izlés dolga. A finomabb minőségből nem lehet
elvitatni egy bizonyos, kellemes zamatot, de ez is igen erős és bóditó,
s erősen nélkülözi a Jenidse Vardar enyhe kellemét.

Törökök és arabok többnyire még a pipát használják s csak kivételesen
akadunk itt-ott a nargilehra[4] a mint a vizipipa elkorcsosult nemét, a
keleti tartományban nevezni szokták. Falun, leginkább a kávéházakban,
hol az egész világ összegyül, a pipa a nélkülözhetlen közvetitő, minden
politikai és vallási társalgásnál, vagy vitánál. Városban, az előkelő
török soh’sem jár a nyilvános kávéházba, azonban falun nem ragaszkodnak
e szabályhoz. Ha egy mezőváros vagy kis város anyagi vagy szellemi
állapotáról biztos képet óhajtanak magunknak alkotni, csak az ily-féle
helyiséget kell felkeresnünk. A kávéház birtokos, vagy felügyelő
mindenkor komoly arcza s a kutató, átható tekintet, melylyel minden
ujonnan érkező utazó vonásait tanulmányozza, még teljes elevenséggel
megmaradt emlékezetemben.

A szakállról s öltözetről következtetnek a pipa, pipaszár és csutora
minőségére, melylyel a belépett idegennek szolgálniok kellend. Ha
társalgása és modora jó benyomást tesznek, a jelenlévők mindannyian azon
vannak, hogy a vendég kinek-kinek saját pipájából is szijon egy-kettőt.
A visszautasitás illetlenségnek tartatik, sőt gorombaságnak vétetik, ha
a nyálka és hab boritotta szopóka letöröltetik. Egy baráttól undorodni,
bűn, s valamint a közép-ázsiaiak kölcsönösen lenyalják egymás ujjait,
ugy fogadja el a török, minden habozás nélkül szomszédjának átnyujtott
pipáját. Sokan még utazás közben, lóháton sem tudnak megválni a
szeretett pipától, akár gyorsan kénytelenek lovagolni, akár nem. Ha az
ily lovaglót szemléljük, a mint a kerek szopókát ajkai közé szoritva,
tüzes paripáján tova száguld, önkénytelen eszébe jut az embernek, hogy
bizony az illető nem kevéssé veszélyezteti fogait; a tapasztalatlan nem
is menekülne teljes számu fogsorral az ily kisérletből. De törökök és
arabok, sokkal inkább megszokták e dohányzási módot, semhogy baj érhetné
őket, s valóban bámulatra méltó az ügyesség, melylyel lovaglás közben a
pipát megtöltik, meggyujtják s azt kezükben tartják a nélkül, hogy egy
szál dohányt elszórnának.

A szegény, örök nomádéletet folytató Kurd is hódol a nikotin növénynek,
mely általa egy vékony, lisztszerű minőségben használtatik s
nagyobbrészt Szuleimania és Rovandiz környékeinek terméke. A kurd dohány
levele hosszabb, de keskenyebb a rumeliainál s porhanyós természete
lehet oka, hogy többnyire csak igen ritkán található vágott alakban.
Kelet felé exportáltatik messze, Persia legbelsőbb provincziáiba, hol
leginkább Iran török lakosságánál van használatban; fanyar izű s igen
rosz szagu. Többnyire apró, rövid száru sárgaréz pipákból szivatik,
olyan kis eszközökből, mit Persiában mindenki használ, elkezdve a nagy
Khántól le az öszvérhajtsárig. Utóbbiak szenvedélyesen látszanak
ragaszkodni hozzá, s ha egy tenyeres-talpas öszvérhajtsár, csak rövid
ideig dohányzott is egy istállóban, a füst sürübb és erősebb, mint a jó
nagy számmal benne állomásozó állatok kigőzölgése.

Az üzlet, mely által a kurd dohány terjesztetik, igen kezdetleges.
Utazásaim közben, nem egy távol eső faluban, nem egy kóbor törzsnél,
hová bizonyára a házaló nem bátorkodik, mégis találkoztam a
dohánykereskedőkkel, kik gyapot, kecskeszőr, kész szőnyegek s több
efféléért adják áruikat cserébe. A haszonleső kurd, ki minden élvezetről
képes lemondani, még sem bir ellentállni egy-egy font dohány
becserélésének s habár semmi más nem képes őt vételre csábitani, –
dohánynyal birnia kell. A magányos juhász, ki néha napokig van távol
otthonától s nyájával a hegyekben kóborol, aligha őrzi jobban kenyerét,
sajtját vagy pénzét, mint rongyba burkolt kis dohány készletét. A
törzsfőnökök, kik vendégek jelenlétében az enyhébb török dohányt sziják,
egyedül maradva, nemzeti terméküknek adják az elsőbbséget. Meshed volt a
legtávolabb hely, a hol e dohányt találtam; általán véve csak ott
használtatik, hova a jó perzsa dohány nehezebben juthat el.

Persia, azon ország, mely Ázsia egész területén a finomitott és művelt
izlés, kiváló szellemi előnyök s a legősrégibb cívilisatió birtokában
véli magát, csakugyan, a pipát és dohányt illetőleg, legmagasabb fokon
áll. A persa, Tombaku nevü dohány nagy mértékben külömbözik az eddíg
emlitett fajtáktól s a dohányzó-készlet is egészen elüt a többitől. Több
alkatrészből áll: 1) A viztartó; ez vagy agyagból való – a legszebbeket
Iszpahanban készitik – vagy üvegből van, melyek Cseh- és Oroszországból
importáltatnak, vagy pedig egy kokosdióból áll. Az utóbbi fajta a
legpompásabbnak tartatik, s joggal, mert a válogatott dió arany vagy
ezüstbe foglaltatik s gazdag véső munkával és gyakran drágakövekkel
diszittetik. 2) A fa illeszték; az belölről üres, gyakran egész 12
hüvelyknyi magas és fekete fából készül, a gazdagabbaknál ezüstből van s
apró lánczocskák s más diszitmények lógnak le róla. Ennek végére van
alkalmazva. 3) a tulajdonképeni pipa, névleg »a szerkallján,« mely
agyagból vagy fából készült. Belseje mészszel, külseje azonban a
gazdagoknál ezüsttel és aranynyal pántolt s pazarul van ékitve
mindennemű drágaságokkal. Az utóbbiakhoz számithatók leginkább a művészi
kivitelü zománczképek s Iszfahán és Siráznak e művészet leghiresebb
mesterei, egy ily pipafej festéseért gyakran 20–30 aranynyal
dijaztatnak. 4) A vékony, a vizipipához erősitett cső, melyen át
felszáll a lepárolgott füst. Utazás és sétalovaglás közben, e helyett
egy hosszú »márpics« nevezetü kigyózó bőrcső használtatik, melynek
segítségével, az ura háta mögött lovagló szolga tartja a dohányzó
készletet, az ur maga pedig a szopókát.

A persa vizi pipa (kallián) ha izlésteljesen van dolgozva és
összeállitva, igen csinos háztartási czikk. Minthogy a dohányzó csak
ülve élvezheti, jellege jóval keletiebb a török pipáénál. A persa
szenvedélyesen szereti, s ha ülőhelyén kissé előrehajolva, a viz
kellemes bugyborékolása közben illatos dohányának könnyü füstfellegeit
áraszthatja szélylyel, élvezeteinek Elyziumában érzi magát. A török pipa
mindenkor és mindenütt egyenlően kellemes, ellenben a persiai korán
reggel, vagy közvetlen naplenyugta előtt nyujt legtöbb élvezetet s
miután minden persa házban az udvar közepén kis vizmedencze létezik, e
miniature tavak partjait, a par excellence dohányzó helynek lehetne
elnevezni. Persiában azt állitják, hogy a tumbaku dohányzás a legjobb
szer a tüdőbetegségek ellen; én azonban az ellenkezőt merem állitani,
mert szivás e pipákból sokkal inkább fárasztja a tüdőt, mint bármely más
pipafajtánál. A persák véleménye szerint akkor legteljesebb az élvezet,
ha az erősen megnedvesitett dohányból (szárazon sohasem szivatik) az
izzó szén érintésére könnyü, kékes felhőcskék szállnak fel.

A legjobb tumbaku Sirázban és környékén terem, s leginkább a Zergán nevü
faluban, még pedig jó nagy mennyiségben, elannyira, hogy e czikknek
export üzlete évenként vagy 100,000 aranyra rug. Nagyobbrészt egész
levelekben, zsákokba pakolva küldetik szét, s minthogy igen porhanyós, a
fogyasztó kezével szokta szétmorzsolni. A dohányzásra szánt dohánynak
soha sem szabad egy óránál tovább nedvesnek maradnia, a viztartó vizét
is meg kell ujjítani minden friss pipa számára, minthogy egyátalán, a
persa pipának kiszolgálása, sokkal nagyobb gondot igényel a töröknél. A
jómódu persa e fényüzési czikk számára több rendbeli szolgát tart;
legalább is kettő kell: egy ki a pipát elkésziti, a második, a ki
átnyujtja. Utazás alkalmával a szolgának külön lovat állitanak teendője
tekintetéből. A nyereg egyik oldalán a viztartó csűgg, a másikon a
mindig izzó szénmedencze, mig dohány és pipafej, kerek tokokba zárva a
nyeregkápához vannak erősitve. A szolgák rendesen igen gyorsan s ügyesen
végzik teendőjüket, s valóban érdekes látványt nyujt az ilyen szolga, a
mint a több részből álló pipát összeállitja s gyakran a legerősebb
ügetés alatt oda nyujtja urának az élvezetre készen álló szopókát.

Miután a persák, mint az etiquette szigoru követői ismeretesek, nem lesz
meglepő, ha azt a felfedezést teszszük, hogy a pipa használata is,
számos ceremoniával jár. Vannak téli és nyári pipák, a rang és állás,
kor és nem különbséghez mért pipák, s szemben a rendkivül fontoskodó
arczokkal, melyekkel a kallián-etiquettenek hódolnak, gyakran nagy
erőltetésembe került a nevetést elfojtani. Az összegyült társaságnak a
pipák en masse szolgáltatnak át. A szolgaszemélyzet katonás
tactus-lépésben jelenik meg, egyidejüleg közeledik minden jelenlévő
vendéghez, s csak midőn a szolga-sereg ismét visszavonult, kezdi meg a
házi ur egy halk hörgése a bugyborékoló, pezsgő zaj nyitányát.
Legszigorubban ragaszkodnak a szokáshoz, mely az első szippantások után
a pipák átcserélgetését parancsolja. Az átadás és átvétel, különös,
előre megszabott hajlongásokhoz van kötve. A nedves szopóka letörlése
itt is nagy illetlenségnek tartatik, nem kevésbbé az is, ha a szopókát
félhüvelyknél mélyebbre dugják a szájba. Ezek s még több más
dohányzó-szertartás, nem csak a gazdagoknál és művelteknél divatosak, de
még a nép legalsóbb rétegeiben is gyakoroltatnak, mert minden persa
igyekszik udvarias lenni.

A persa hölgyvilág, mely általánosan több szabadságot élvez a töröknél,
nem is kénytelen a dohányzásban magát mérsékelni. Fiatal leányok ép ugy,
mint idősebb nők naponta több órán keresztül hódolnak a pipának,
miközben a gazdagok, körülbelül minden harmadik szippantás után egy
darabka czukrot esznek. Minthogy az egy pipából való közös dohányzás
kiváló intimitás jeléül tekintetik, a pipa még a szerelmes
têt-à-tête-ben is fontos szerepet játszik. A szójárás: »egy tányérból
enni,« Persiában a pipára alkalmaztatik. Egyátaljában Persiában a szép
nem sokkal nagyobb szenvedélylyel csügg a pipán, mint Törökországban; s
az átható, kellemetlen szag, itt a herczegnő száját ép ugy elékteleniti,
mint a parasztnőét.

A pipa leggyakrabban s legjobb minőségben Sirázban található. A keleti
országokban való hosszas tartózkodásom daczára, egy dohánynemhez sem
szitottam különös előszeretettel; csak Sirázban, ha a Muszallában
(nyilvános ima és pihenő hely), Hafiz sirjánál, vagy Szaadi kertjében
valamely vig társaságba elegyedheték, ha a gomolygó füstfelleg gyürűzve
emelkedék Délpersia feledhetetlen, azurkékségü égboltozata felé, csak
ilyenkor nyujtott a pipa oly élvezetet, melyet Persia semmi más helyén,
sőt a világon sehol sem tudtam többé feltalálni. Jól emlékszem egy
estére melyet víg társaságban tölték az Khullari-bor[5] nemes nedve
mellett, azon temetőben, hol Hafiz porai nyugszanak. Azon dicső költőnek
sirköve, ki a bort minden más költőnél szebben énekelte meg, ez
alkalommal pohár székké volt átalakitva; tőszomszédságunkban könnyü
tüzet raktunk s hajnal hasadtáig egyre szájról-szájra járt a bilikom. A
pipa számtalanszor felfrissittetett s a kellemes íz folytonosan ujabb
élvezetre ingerelt. Lóháton is rendkivül kellemesnek találtam a persa
pipát. Többnyire csak akkor pipázunk, ha hosszadalmas ügetés után Persia
sivár pusztáin keresztül, a szegény lónak végre egy kis pihenést akarunk
engedni, t. i. ha a gyors lovaglás után szépen lépésben folytatjuk
utunkat. A ló nyugodtabb mozdulata lecsendesiti a lovag felhevült vérét,
s ha ezen állapotában a kallián kezébe adatik, annak élvezete az élet
nem egy kellemével ér fel. Az utazó társasággal pipát cserélünk s a
dohányzás édes élvezetében kevésbbé nyomasztóan érezzük az ut
egyhanguságát. Kiválóan jótevő hatással bir a dohányzás, ha lovaglás
helyett a »kedsevé«-ben (a tehervonó állatról alá lógó kosár) pihenünk.
Az összehajlott testtartás utóvégre szenvedhetetlenné válik, mozgás után
vágyunk, s valóban igen boldognak érezzük magunkat, ha pipára
gyujthatunk s magunknak, valamint utazó társainknak élvezetet
szerezhetünk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Persia ó-klassikus földjéről vessünk egy pillantást az északnak fekvő
Tatárország felé, melyet Turkestánnak, vagy Közép-Ázsiának szoktak
nevezni. Az Oxus és Jaxartes partjain lakó nomád, valamint megtelepedett
népség is, durva, vad s a moszlim czivilizátió legalacsonyabb fokán áll.
Ugyanaz mondható élvezeteikről is; legalább a pipa, az ottani
cultura-állapot jellegét viseli s a legegyszerübb, legdisztelenebb a
világon, s mégis mindenkire nézve, ott is nélkülözhetetlen, mindenki
által példátlan szenvedélylyel élvezett fényüzési czikké vált. Itt, hol
az Iszlam fanatismusa legtúlzottabb határáig jutott el, s a dohányzást
is vétójával terhelte, e meggyökerezett szokással szembe mégis hatás
nélkül maradt szava; s a középázsiaiak nem maradnak hátra más iszlamhitü
barátaik mögött s a Turkománok, Kirgizok, Özbegek és Tadsikok
mindannyian szerelmesek a nikotin növénybe. A középázsiai pipa Persiából
importáltatott s a persiai pipa egy válfajának nevezhető. A művészi
viztartó helyett itt öblös tököt, s hol az nincs, durván fából faragott
edényt használnak. A failleszték rendkivül kicsi s szinte durva munkáju,
valamint a pipa is. Az egész eszköz jellemző tulajdona az, hogy a
viztartó egyik oldalán vékony cső van alkalmazva, s annak megfelelőleg a
tulsó oldalon kerek kis nyilás látható, mely dohányzás közben az ujjal
befogatik. Ha már most a közép-ázsiai pipáját szomszédjának adja át, mi
itt szinte szokás, amaz az előtte pipázó által a vizben hátrahagyott
füstöt kifujja. Ezen ujj mozgás által a tatár dohányzó a furulyázóra
hasonlit.

A növény maga Közép-Ázsiában otthonos; a legjobb fajták Karsiban és
Sehri-Szebz-ben a nagy Timur szülővárosában terem; a khivai Khanságban
is híres a rafanek nevü dohány-faj; azonban valamennyi fajta messze
hátra marad a persa dohányok mögött ugy illatra, mint enyheségre nézve
is. Itt csak száraz állapotban használtatik s éles, maró, kellemetlen
füstjét csak a tatár száj és tüdő birja elviselni, vagy pláne még
élvezni is. Idegeneknél már az első szippantás is órákig tartó köhögést
idéz elő; különben a bennszülötteknek is némi fáradságába kerül, mig e
növényt megbirják szokni. Idősebb urak e dohány enyhitőbb élvezeti
módját találták fel, mely azonban nem épen tündöklik aesthétikai
oldaláról; ők t. i. a pipa füstjét csak szolgájuk közvetitése által
élvezik, ki a pipából megteszi a nagy szivást, a fojtó és maró részt
magában tartja s csak az ártatlanabb füstöt fujja aztán teli torokkal a
nyitott szájjal előtte álló öreg ur torkába. A nomádok leginkább
áhitoznak e bóditó élvezet után. Hányszor csodálkoztam rajta, ha
karavánunk a sivatagbani mars közepette valamely vad száguldással
közelgő kirgiz vagy turkomán által feltartóztatott, ki távolból
észrevéve az utasokat, előállt, egy pipát kérve ki magának. Eleinte
mindig azt hivém, hogy e nomádok rablási szándékkal közelednek; de a
Kervanbasi, (a karaván főnök) jól ösmerte embereit. A pipa hamarosan
megtöltetett s a szokásos udvariassággal átnyujtatott. A turkomán
rendesen mohó vágygyal nyult az áhitott eszköz után; már az első
szippantásra szemei ragyogni kezdtek, a másodiknál elbódulva a földre
ült s a harmadikra a bóditó méreg már oly hatást tett, hogy a pipa
kihullott erőtlen kezei közül s ő maga őrült déliriumba merült. Többen
erős köhögési roham után reszketni kezdtek, mások ájulásszerü bódulásban
terültek el a földön. Mig a dohányzó, habzó szájjal, mint a tébolyodott
a földön hevert, a karaván nyugodtan folytatta utját. A nomád nehezen
üdül fel ezen állapot után, mely nekünk sulyos szenvedésnek, neki pedig
magas élvezetnek látszik s órákig képes a karavánok nyomán végig
száguldozni, csakhogy abban részesülhessen.

De még a nomádoknál is a gazdagabbak sátrában a csilim (a pipa
középázsiai neve) nem ritkaság. A khivai Khanságban leggyakrabban
található: Bokharában többnyire lopva dohányoznak; Khokandban pedig
feltünően keveset. Miután a középázsiai a pipában inkább bódulást, mint
élvezetet keres, oly dohányzók számára, kik a dohánymaró hatását már
megszokták, pótszer találtatott fel; e pótszer a mákony, mely a
mennyiben saját tapasztalataim után itélhetek, legnagyobb mértékben
Tatárországban fogyasztatik. A mákonynyal fűszerezett pipák tanitói és
kezelői, többnyire dervisek, ezek a kitanult gazemberek, kik a szentség
álarcza alatt a világzajából, khankáikba (zárda) vonulnak vissza, hogy
nemcsak maguk kéjeleghessenek ezen elgyöngitő élvezetben, de másokat is
annak élvezetére csábitsanak. Közép-Ázsiában a khanka viszi a persiai
kávé- vagy théa-bódé szerepét. Bizonyos helyiségek különös hirnévnek
örvendenek a mákonyméreg kitünő készitése tekintetében; ünnep és
vasárnapokon a mohó, vágytelt mákonydohányzók egész raja foglalja el e
helyeket. Szerencsétlenségre e bűn azonfölül még a magasabb műveltség
jelvényének is tekintetik, és khivai tartózkodásom alatt, a khán,
miniszterei és az egész hivatalnokvilág, meghódolt neki. Rendkivül
feltünő, hogy a csontvázig lesoványkodott mákonydohányzók többnyire igen
hosszu életnek örvendenek, mi e méreg borzasztó hatása mellett valóban
megmagyarázhatatlannak tünik fel. Azok, kik már igen sokra vitték a
gyakorlati téren, pipájukat hihetetlen nagyságu adagokkal terhelik, s
örökké feledhetetlenek lesznek nekem amaz iszonyu perczek, melyeket a
legborzasztóbb rángatódzásokba merült mákonydohányzókkal szemben
töltöttem.

Bokhara városában és khanságban, a túlvallásos mollá-k a dohányt a
»mámoritó italok« sorozatába helyezték, s minthogy utóbbiakat a kórán
eltiltja, a nyilvános dohányzás a kormány, valamint papság által is a
legszigorubb tilalommal van sujtva. Mindazáltal a bokharai bazárban
számtalan dohánybolttal találkozunk. Világos tehát, hogy az üzletet
elnézéssel türik, s ha a fogyasztók saját házukban, nagy titokban
hódolnak a mámoritó élvezetnek, senki sem törődik vele, mert a titokban
elkövetett bűnt nem tekintik bűnnek. Számtalan példabeszédje és
erkölcsmondata van a nomádnak, mely valamennyi a dohány élvezete ellen
irányul; például: ha az utas dohányzik a négy napi utra hat nap telik
el. Vagy: ha a hős dohányzik, – lovától és feleségétől megvonja
szerelmét, stb… Mindennek daczára azonban, egyre jobban terjed a
dohányzás szokása s az érkező karavánt körültolongó nomádok ép oly
mohósággal kapkodnak a pipa és dohány után, mint asszonyaik valamely
világos szinü, régi perkálrongy, vagy piros kláris sorok után.

Zsiványkodásaik alatt, abrakos zsákuk egyik oldalán csekély mennyiségü
élelmet hordanak lovuk számára, mig annak másik oldalát a
nélkülözhetetlen, ronda dohányzó készlet foglalja el. Még a legsoványabb
étkezésről is lemondanak, ha helyébe a pipa vad mámort hozó élvezetének
hódolhatnak. Igen megfogható, hogy Közép-Ázsiában nem igen pazarolják a
dohányt. Egyetlen egy pipa néha egy egész társaságot kielégit; az
őszhajuak s a társaság előkelői élvezik az első, legteljesebb
szippantásokat, az alsóbb rendüeké a többi szippantás, mig a fiatalok és
rabszolgák már csak könnyü kis fellegeket csalhatnak ki a fekete, porrá
égett maradványokból. A kiszítt pipa ritkán tartalmaz egyebet fékete
szénnél. Az ulémák vagy tudósok, kikhez, kivált Bokharában az előkelők
is számittatnak, a pipát tisztátalannak tartják. Itt a dohányt nem
pipából élvezik, de burnótolnak, még pedig oly undoritó módon, melyről
Európában senkinek sem lehet fogalma. Csaknem valamennyi tudós is még
sok más is övükön burnót szelenczéül szolgáló miniatur-tököcskét
hordanak. Tiz-tiz perczenként a burnótoló előveszi szelenczéjét, a
sötétsárga port, mely kellőleg erős s mégis izetlen, keze fejére önti,
kezét a kolossális orrlyukakhoz emeli, s a burnótot egy hatalmas
lélekzettel felszíjja. A burnótozás e módja másutt is előfordul, azonban
különösen utálatos a szokás, mely szerint a tobákot nem az orrba, hanem
három ujjal a szájba dugják, még pedig a nyelv és szájpadlás közé, hogy
az egész adagot pár percz mulva zajosan ismét kipökjék. Jaj ama
szerencsétlennek, ki az ily egyénnel társalogni kénytelen, s kit a barna
dohányoshab minduntalan arczon talál.

Bokharában, Afghanisztánban és Észak-Indiában általános a rosz szokás, a
bagózás. Jó fogfájás elleni szernek tartják. Ez ugyan lehetséges,
azonban határozottan áll s könyen érthető is, hogy ez eljárás iszonyuan
elékteleniti a fogakat. Rendkivül visszataszitó látványt nyujtanak a
nők, kik a dohányzás bűne elől vissza rettenve, szinte ezen utálatos
szokásnak engedik át magukat. A férfiaknál a szakál némileg elrejti a
lehulló porrészleteket, a nőknél azonban a sima áll, rendesen ezen
élvezet igen látható jeleit viseli, s ennélfogva igen természetesnek
találom, ha az igy eléktelenitett hölgy, férj uramra nem gyakorol valami
különösen vonzó hatást. A pipa kisérőjéül Közép-Ázsiában a théa merül
fel, még pedig a fekete téglathéa. E zsiradék és sóval füszerezett ital
kitünően illik a durva élvezethez s a csapatra, mely több órákig
vándorolt a sivatagban, csodálatos hatást gyakorol. A théának forrónak
kell lennie s minden korty théára a pipa egy szippantása következik. A
tatár véleménye szerint a théa és dohány együvé tartozik s valamint az
első az ereket kitágitja s a vért ritkitja, ugy a füst által fej és
agyvelő is mindinkább tisztul; szent meggyőződése, hogy a jó pipa a szem
erejét megkétszerezi.

Befejezésül még a kirgizek rögtönzött pipájáról is meg kell emlékeznünk.
E nomád gyakran a sivatag közepette, minden eszköz nélkül, ha csak egy
kis vizre tehet szert dohányozni szokott. Többször hallottam e tényről,
s hogy meggyőződjem annak valódiságáról, egyszer meg is mutattatám
magamnak a »csodát.« A kirgiz hosszasan keresgélt a földön, mig agyagos
helyre akadt. Legelőször is vagy két ököl nagyságu lyukat túrt a földbe,
melynek nyilása azonban szükebb volt a belső üregnél. Ez a lyuk vizzel
töltetett meg s nedves agyagból alakitott pipával takartatott be. Az
üreg mellett, egy rézsutoson bedugott cső a vizzel összeköttetésbe
hozatott, de úgy, hogy a cső hegye, vagy két ujjnyira kilátszott a
földből. A kirgiz e mozdulatlan eszköz előtt végig feküdt a földön s oly
kényelemmel élvezé pipáját, mintha valamely persa vagy török nagyur
házából hozta volna. Tisztaságról ily eljárás mellett természetesen
álmodni sem szabad. A nomádok élelmességüket még messzibbre is
kiterjesztik, a mennyiben dohány helyett a sivatag egy másik növényét
használják. – E pót-növény alacsony, hosszúdad bokor alakban nő,
száritott állapotban fekete, s oly maró tulajdonnal bir, hogy az idegen
egyetlen egy szippantás után is órákig küzködik fejfájjással. –
Mindebből kitünik, hogy a pipa elkezdve legtökéletesb alakjától, le a
legkezdetlegesebbig, mindenütt szerettetik és ápoltatik. A mohamedán
népek, Törökországtól egész az »égi tartomány« távol határáig a kenyér
után a pipát a legnélkülözhetetlenebb élvezeti szernek tekintik;
azonkivül mulatságot is nyujt a dolce far niente-t megszokott keleti
világnak, mely a lassan muló órákat oly elégédettséggel látja elenyészni
a felszálló füstfellegek képleteiben, s ha Nyugat népei valaha le is
találnának mondani a nikotinnövényről, a keleti soha sem lesz hozzá
hűtelen, a pipa életmódjával, valamint szokásaival is feloldhatatlanul
egybeolvadt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Valamint a hárem természetellenes szokása, egy még természetellenesebb,
undoritó bünt eredményezett, ép ugy előmozditotta a vallás által
parancsolt bortóli és szeszes italoktóli tartózkodás a kábitó szerek
használatának hajlamát. A hasis, benk, mákony s a többi kábitószer mind,
mely az idegrendszerre s az ember szellemi tehetségeire oly mámoritólag
hat, aránylag kevésbbé vannak elterjedve ott, hol a moszlimhitü társaság
egy része túlteszi magát a bor s más szeszes italok élvezetét illető
tilalmon. Konstatáltatott, hogy a raki-ivás emelkedésével Törökországban
a mákonydohányzók száma feltünően alábbszállt, ellenben a jobban
Keletnek fekvő birodalmakban, hol a vallási törvényt szigoruan követik,
egyre növekszik. Konstantinápolyban, már csak emléke él azon helynek,
melyet »Afinudschilar«-nak (mákonydohányzónak) neveztek, hol ama gonosz
szenvedély iszonyuan eltorzult áldozatai, magas fák árnyában erőszakosan
gyilkolták szellemöket és testöket. Gyakran beszélték nekem, hogy e
mulatóhely – s bizonyosan, olyan több is volt, – kora reggeltől késő
estig, mindig tömve-tele volt. Mig az opium dohányzó baljával görcsösen
fogta pipáját s jobbjában a nagy kávéscsészét lehűtés végett ide-oda
lóbázta, hátulról nesztelenül oda sompolygott valami pajkos utczagyerek,
s egy hosszu szalmaszár segitségével, a félig öntudatlannak csészéjéből
kiszitta a nemes mokkanedvet. Az élő csontváz, azon hitben, hogy ő maga
fogyasztotta el a felelevenitő barna nedvet, a mákonymámorosoknak
sajátos mosolyával szokta ilyenkor kiáltani: »Kahvedsi, doldur.« (Hej
kávés töltsd meg ujból.)

Megfoghatatlan bár, de tény, hogy a törvény ezen öngyilkosokkal szemben
szemet hunyt. – Ezen emberek mámorszenvedélyét többnyire oda
magyarázták, mikép általa az érzéki érzelmek erőszakos elnyomását
akarják elérni, hogy annál buzgóbban engedhessék át magukat a vallásos
elmélkedésnek. Sokan, kik e bűn folytonos gyakorlása következtében félig
megőrültek, szenteknek tekintettek; magam is ismertem egy ilyen
félholtat, ki egész komolyan azt beszélte nekem, mikép a testében lakó
tűz időnként oly erős, hogy egyetlen egy érintéssel egy hordó bort
eczetté képes változtatni.

A mint már emlitém, Törökországban a rakihordócska egyensúlyozta már e
bajt, s ma már többnyire csak pervisek azok, kik a hasis s mákonyital és
dohányzás által álomlátást igyekeznek előidézni, hogy benne a jövendő
üdvözülés előérzetét élvezzék. Ők ennélfogva az »Eszrar« (titkok) szóval
jellemzik e kábitó szereket Törökország Eszrarja többnyire Brusza, Izmid
és Moszul híres mákonytelepitvényeiben készül. A növény legfelső levelei
gondosan összegyüjtetnek, megszárittatnak, porrá dörzsöltetnek s egy
bizonyos édes szörp segitségével apró pastillákká gyúratnak, melyeknek
egyes darabkái a pipa torkára tétetnek, s a füsttel beszívatnak. Gyakran
még fűszeres, a kábitó hatást emelő részletek is mellékeltetnek a
pastillákhoz, hogy a paradicsom sajátságos képleteinek körvonalait, a
földöntúli üdvözülés, s más élvezetes, mámorító boldogságok előérzete
megkettőztetett erélylyel töltsék el az élvezőnek lelkét. Az eszrar
apró, vékony pálczikák alakjában is előfordúl s az utóbbiakból magam is
elnyeltem vagy egy borsónyi nagyságu darabkát, hogy hatásáról
meggyőződjem. Ebbéli tapasztalatom, fájdalom csak igen csekély, miután a
mámor kezdete és vége csak mint az ittasodás egy könnyű neme nyilvánult.
A társaság azonban, melyben e kisérletet tevém, utólag igen mulatságos
dolgokat beszélt nekem rendkivüli vidámságomról, mely természetesen
mélységes álommal végződött. Ösmertem európaiakat, kik a hasis befolyása
alatt nagy költőknek tartották magukat s ihlett álmaikat papirra tették;
azonban kijózanodásuk után meggyőződtek káprázataik nyomorúlt
silányságáról. Fájdalom, több európai esett áldozatul ezen visszataszító
bűnnek; többek közt az angol tábornok, ..... G. úr és S.... báró. Utóbbi
rendkivül tehetséges ember és elég jómódu ember volt, s utóljára annyira
ment, hogy csontvázzá lesoványkodva, évekig fésületlen, mosdatlan, s
ruházat helyett csak nehány rongygyal fedett testtel bolyongott
Konstantinápoly utczáin. Okvetlenűl őrültnek tartották volna, ha
időnként több európai nyelven vitt, kiválóan szellemdús társalgása, nem
tanuskodott volna az ellenkezőről és sohasem fogom elfeledni, midőn ezen
egykori, előkelő mágnás, csipős téli hidegben, csak nehány foszlánynyal
takarva Stambulban a ház mellett haladt el a melyben laktam, míg dala
felhatott hozzám:

  »Oh szép Kelet, oh szép Kelet,
  »Hol örökké kék a mennyezet!«

Mint könnyen képzelhető, az utszélen fejezte be életét.

Mint már említém, a kábító szerek használata egyre növekszik, minél
inkáb Kelet belsejébe hatolunk. Persiában a Benk, egy a dervisek által
termelt növény, a canabis indica leveleiből készült kábító szer, játszik
nagy szerepet, mig a mákony vagy tirjak csaknem minden magasabb rendü
ember által élveztetik, még pedig apró lapdacsok alakjában. »A persa
40–50 esztendeig használja a mákonyt,« mondja Dr. Polak, »anélkül hogy a
mennyiséget változtatná, mely átlag egy-két szemerre rúg naponként, úgy
hogy egy-egy személy egy hónap alatt 60–90 szemert fogyaszt. A Kaspi
tenger nedves alvidékein a napontai adag kétszeres szokott lenni, t. i.
3–4 szemer. Ily rendszeres használat mellett, még az adag emelkedése
folytán sem kártékony a mákony hatása az emberi szerkezetre nézve; a
szellemi és testi működésben semmiféle fennakadást nem idéz elő, olykori
szorulást s a has elgyöngülését kivéve, s minden férfi működésre nézve
közömbös. A negyvenedik, s a Kaspi tenger mellett már a 35. év után, a
mákonydohányzás állitólagosan kevésbbé ártalmas mint korábban, sőt a
persák állitása szerint az 50 év után az embernek mákonyt kell szednie
ha erejét és frisseségét fenn akarja tartani s magas kort óhajt elérni.
Tényleg ösmertem is 60–90 éves aggokat kik már fél század óta naponta
rendesen szedték bizonyos mákony adagukat.«

Malcolm egy persa főurról beszéli, hogy Persiában tett első látogatása
alkalmával megismerkedvén vele, az különösen feltünt neki a nagy tiriak
adagok következtében, melyeket naponta élvezett. Malcolm figyelmezteté a
férfit, hogy e hatalmas méreg korán sirba fogja vinni. Tizenkét évvel
később Malcolm ujra találkozott ama persával ki most már igen testesen,
de nagyon erőteljesen nézett ki, s már távolról kiáltá oda Malcolmnak:
»Hé Szahib! megkétszereztem rendes tiriak adagomat, s a mint látod, nem
hogy a sirban feküdném, hanem ellenkezőleg igen egészségesen ülök a
nyeregben!« A csersz-el természetesen egészen máskép áll a dolog. Ez
kizárólag bóditószerül használtatik s a pipa segitségével gőz alakjában
szivatik be. Polák állitása szerint a csersz mérsékelt élvezete
semmiképen sem hat lehangolólag és erőtlenitőleg, sőt ellenkezőleg,
felizgatja a képzeletet, vidámságra és kedélyességre hangol s bizonyos
ruganyosságot kölcsönöz a szellemnek. Saját tapasztalataim nyomán
támogathatom Polák véleményét, mert magam is ösmertem persa irókat, kik
a csersz befolyása alatt hihetetlen módon fokozták képzelő tehetségüket.
A csersznek tulajdonitják a bátorság csodaszerü hatását is, s hogy a
jelenkor történelmi adataival támogassam ezen felfogást, csak azon
tényre utalok, hogy állitólag e készitményt okozzák amaz árulói tettért,
melynek alkalmával. Ekber Khán Macnaughten angol ezredest egy értekezlet
alatt lelőtte, s mely Afghanisztánban az angolokra nézve oly iszonyu
katastróphát eredményezett. Ennélfogva Iránban nem hiába teszik e méreg
gyakori használatának róvására a vallási és állami életben előforduló
egy-vagy más lázadást, miután a rajongás állapota a mit ez előidéz
némelyeknél a legnagyobb mértékben fokozza a képzeletet, másokat pedig a
vezetők akaratnélküli eszközévé alacsonyitja le. Hasonló okokat akarnak
találni, az egykor rettegett Aszszaszin[6] felekezet tetteiért, valamint
a Babik nevü communista felekezeteiért is. Ha a mérséketlenség nem hat
kártékonyan idegrendszerére, a mákonydohányzó tényleg kiválik a többi
keleti közül; szeme ragyogó tüzzel bir, modora eleven, beszéde,
mozdulatai gyorsabbak, s e tulajdonok által emelve, bizonyos életkorig
valóban akarattal és tetterővel is rendelkezik. A tapasztalás azonban
azt mutatja, hogy még a 40-dik év után is e veszedelmes idegzetingerlő
szernek még mérsékelt használata is a ritkaságok közé tartozik, s
Közép-Ázsiában mégis tiz mákonydohányzó közül legalább nyolcz e
szenvedély nyomorult áldozatává vált. Ott, hol a szeszes italok élvezete
halálos véteknek tartatik, igen számosan találhatók a mákony-evők s
leginkább a Dervis-zárdák közelében, s mindig megható látvány volt reám
nézve ha erős s edzett férfiakat, e borzasztó méreg beszivása
következtében rövid idő alatt testileg és szellemileg tönkre menve
találtam. E bün csak ritkán vonja maga után a halált. Áldozata, a
szellemileg elbutult, visszataszitó csontváz többnyire magas kort ér el,
sőt kevesebb betegségnek van alávetve, mint más emberek; de mily szomoru
tengés e járó-kelő halottaké, s mily mérhetetlen kártékony a mákony
hatása a szeszes italokéhoz mérten!



A fürdő.

A fürdőket és mosdásokat illető parancsolatok, melyeket a próféta
hiveinek lelkére kötött, csak igen keveset engednek a bráhma-hit
tisztasági törvényeinek. Vajjon a »Tetahheru!« (tisztúljatok) szó alatt
csak a testi s nem inkább a szellemi tisztaság értetett-e, vagy pedig az
első csak képleti czélzás volt-e az utóbbira, annak eldöntését körmön
font kórán-magyarázókra bizzuk; itt csak azt constatáljuk, hogy ez
egyetlen szó hatása alatt, Ázsia mohammedánjai mind, a fürdőt nemcsak a
legszükségesebb életkelléknek, hanem egyszersmind a szigoru vallási
parancs intézményének tartják. Ma már az egész iszlamita keleten a fürdő
alatt nemcsak az isteni parancs teljesitése, nemcsak a megtisztulás egy
tette értetik, hanem egyszersmint élvezet, melynek mindenki
szenvedélylyel engedi át magát. Ha fárasztó utazásból tér haza az ember,
ha erőltető munkát végzett, ha valamely ijedtség, vagy tulságos nemi
élvezet után pihenni vágyik: fürdőbe megy. Szegény és gazdag, öreg és
fiatal egyenlően hódol e szenvedélynek. A mit nálunk borravalónak,
Oroszországban pálinkapénznek, a khinaiaknál théapénznek neveznek, annak
Keleten fürdőpénz a neve. Ha egy város előnyeit akarják felmutatni,
fürdőinek ecsetelésén kezdik; ha az ellenkezőre akarnak czélozni, az
utóbbiak tisztálatan elhanyagoltsága hozatik fel érvül, s ha mecsetek,
karaván szerailok és tanépületek emeltetése által nevünket
halhatatlanitani kivánjuk, tán biztosabban érjük el ebbéli czélunkat egy
tág, vizgazdag fürdő épitése által. Azonban bármire czélzott is a
próféta, annyi tény marad, hogy egészségi szempontból népének jóltevője
volt, miután Keletnek többnyire meleg éghajlatában, a fürdő gyakori
használata által sok betegségnek vétetik eleje.

A moszlim világ nagy területén, kétségtelenül Konstantinápoly azon hely,
hol a keleti kényelmi-fogalmak Nyugat műizlése által finomitó
átalakuláson mentek keresztül; az ottani fürdők ennélfogva határozottan
a leggazdagabbak, legszebbek s legelegánsabban felszereltek. A
Közép-tenger márványdús szigeteinek közelléte nagyban hozzá járult, hogy
a byzantin-római épitészet e hazájában a fürdő-intézetet a tökély ritka
fokára juttassa. Nem kevésbbé váltak hasznossá e czélra elejétől fogva a
nagy vizvezetékek, s minekutánna a félhold, melynél a fürdők és mosdások
oly dogmaszerü fontossággal birnak, kiszoritotta volt Bizanczból a
keresztet, leginkább a fürdőépületek diszitésére pazaroltattak az
ottománok által, Európában folytatott zsiványkodási utaikból ide hozott
drágaságok. Valóban, a tisztasági fogalmak igen sajátságos vegyüléke
tünik fel emlékemben, ha visszagondolok mindazon fürdőkre, melyeket a
különböző moszlim tartományokban meglátogattam. Ilyenkor mindenek előtt
az oszmanli, még pedig az efendi osztályhoz tartozó merül fel lelki
szemem előtt, a mint fontoskodó arczczal és határozott léptekkel halad
odább, mig szolgája a terjedelmes fehérnémü csomót viszi utánna. A
fürdő-intézet ajtaja alig nyilt meg s már elébe siet a bérlő és a
szolga-személyzet. A kupolaszerü előcsarnok legmagasbb karzatán ruganyos
diván várja az érkezőt. Minden kéz vetkőztetésével van elfoglalva,
lábára vonják a naalint (faczipőt) és meztelenül, egyedül csak a
»futá«-val (köténynyel) dereka körül, némely efendi oly büszkén lépdel,
mintha rendjeldiszitett mellel a parádén jelenne meg. Mezitelen urát a
mezitelen szolga követi tsibukkal és kávéscsészével. Az előcsarnoktól az
első meleg szobáig alig van nehány lépésnyi távolság, s mégis már
pihenni, pipázni és kávézni kell. Erre a pipahordozó távozik s
szemérmetesen földre sütött szemekkel, félősen közelg néhány dellák
(fürdőszolga) az előkelő vendéghez. Mint azt a bon ton követeli, ezek
Georgia fiai szép alakkal és húsos tagokkal. Mozdulataik, szemjátékuk,
fejbólintásuk, szóval minden a jól trainirozott dellák szabályai szerint
idomul. Az efendi int és az ifju csapat (bajuszosak már nem türetnek e
foglalkozásnál) lassan tagjaihoz nyul; a gyöngéd simongatástól lágy
fogásokba mennek át s ezekből a valóságos dagasztásra. Megjegyzendő,
hogy a szemjáték melylyel a lágy tésztához hasonlólag megdolgozott
uraság Georgia vagy Cserkeszország fiainak elégedettsége kisebb nagyobb
mértékben bátoritó jeleit adja, Európaira nézve utánozhatatlan marad.

A fél meleg szobából, az egészen kimerült fürdő-vendég a tulajdonképeni
forró osztályba lép, mely minden részletében feltünő gonddal felszerelve
a török hamamok, (fürdők) szentélyét képezi. A napsugarak, melyek a
kupolára alkalmazott, többnyire zöldszinü, golyószerü üvegeken át a
magas terembe hatolnak, igen sajátságos képet világitanak meg. A
leghalkabb mozdulatot is erős viszhang követi, s a vékony csészék
csengése, melyekkel a viz a kagylóalaku medenczékből meritve a testen
végig öntetik, a szappanhab bogyborékolása, a vendégek nyögése és
sikoltása, mely közé olykor egy-egy vig dal vegyül, mindez meglepő
hatást teszen. A kupola-épitkezés gyakran tévutra vezeti az embert
hangja erejére vonatkozólag s megbocsájtható, ha annak szépsége és
terjedelmére nézve rövid illuziónak engedi át magát. Ezért mondja a
török példabeszéd a képzelgőről: »Ugy látszik, a hamamban próbálta a
hangját.« – E terem közepén: épen a kupola alatt, két láb magasságu
terasse alaku emelvény létezik, melynek neve »Göbek-Tasi« (a köldökkő).
Ez a fürdő kedvelők légyotthelye, kik, miután egy csöpp izzadtság sem
maradt meg többé bennök itt, 40 R.-foknyi hőség mellett, több órákon át
vigan társalognak, dohányoznak, kávéznak s hébe-korba még kártyáznak és
sakkoznak is. Ha e »Göbek-Tasi-k beszélhetnének, mennyi mindent
mondhatnának el e fürdők női látogatóiról, a fiatal hanimokról (török
hölgyek), kaczér cserkesz nőkről és Abyszinia rézszinü leányairól.«
Megismerkedtem Törökországban nőkkel, kik négy-hat órát ültek a
Göbek-Tasin, hajukra négy darab szappant használtak el s ámbár testök
minden látogatás után erősen megfőtt csibehushoz hasonlitott, mégis
hetenkint háromszor-négyszer ismételték ezen élvezetet. Ezen nem szabad
csodálkoznunk! A fördő, főkép télen, a török hölgyvilág főtalálkozási
helye s az operát, a hangversenyt helyettesiti náluk. A férfiszemtől,
tehát a szeretetteljes férj tekinteteitől is megóva, itt minden játéknak
és tréfának fesztelenül lehet magát átengedni. A szolgaszemélyzet
értékes borravalókkal hallgatásra indittatik. És az hallgat is; azonban
mi tagadás – rendkivül érdekes volna, ha megleshetnők a konstantinápolyi
Göbek-Tasi élményeit és tapasztalatait.

A ki az ó-keleti ettiquettet szigoruan akarja követni, a nagy csarnok
nyilványosságát a kis cella zárkozottságával cseréli fel, melynek
nyilása előtt össze vonatik a vörös-kék csikozott függöny, mely mögé a
fürdő-személyzet már nem teheti be a lábát s csak a magán szolgának
szabad a bemenet. Ott átaljában kerülni kell a vizzel való hangos
lubiczkolást, a hallható nyögést vagy felkiáltást; a vallási parancsok
szigoruan elrendelték hány kanna vizzel szabad meglocsolni a test
egyik-másik részét, melyeket kell előbb, melyeket utóbb leönteni,
másrészt azonban a fehérnémü szövetére és alakjára, valamint a
jeruzsálemi szappan minőségére nézve a változó divatot követik. Nem
kevésbbé czeremóniás a belső termek elhagyása. Minden osztályban más
ruhába takartatunk, s mielőtt azon csarnokba térnénk vissza hol
ruháinkat levetettűk, nem egy furcsa jelmezt kelle magunkra venni. A
letöröltetés, a serbét, kávé vagy más frissitőszerek átnyujtása, az
egészséget kivánók egész raja, a tükör átnyujtó, szóval minden mi az
európai kedélyt végkép kimeritené, a keletiek ritka türelme és kitartása
mellett, még nem is feltünő nekik, mert fogalmaik szerint mindez
szükségképen hozzá tartozik a fürdőhez.

A távol Ázsiában a fürdő, lucus a non lucendo, inkább beszennyező mint
tisztitó intézmény. Minél jobban tartunk Konstantinápolytól Keletnek,
annál kezdetlegesebbé válik a hamam, még Persiában, a régi Iránban is, a
fürdő épenséggel sem lehet vonzó az európaira nézve. Az ottomán
birodalom ázsiai részében Erzerum, Kharput, Moszul, Kaiszeria, s
leginkább Damaszkus hiresek fürdőikről. Az utóbbi hely, mely az
»illatos« melléknevet viseli, vizgazdagsága tekintetében felülmulhatlan.
Minden háztulajdonosnak jogában áll a fürdőintézet alapitása s habár a
főhámámok némelyikének alapitási ideje még az ó-korból való, mégis az
épitési mód, valamint a használt anyagok távolról sem közelitik meg a
stambuli fürdőkéit.

Iránban, az ó-ázsiai civilizatió e székhelyében, ezen országban, hol a
művelődés legmagasbb fokán vélnek állni, s az egész világot még a
kezdetlegesség lemélyebb posványában gondolják, – a fürdő valóságos
paródiája ezen intézménynek. Oly népnél, mely a máshitüvel való merő
érintkezés által is már nagyon tisztátalannak érzi magát s a mocsoktól
csak a fürdő használata által bir ismét szabadulni. Midőn Persiában
először tudakozódtam az ilyféle intézet után, már a hely külső alakja, a
bemenet előtt magasra tornyosuló lótrágyával, (ezen országban a fürdőket
azzal fütik) végtelen undort keltett bennem. De ez még egyre növekedett,
midőn a kerek előcsarnokon át, – melynek falai a Firduszi-féle
hőskölteményből vett csata képekkel valának diszitve, – a pincze
mélységü belső részbe léptem. Minden oldalról a fényüzés látszatába
burkolt piszok meredt felém. A vetkőződés nem különböző termekben megy
itt végbe, a fürdőruha sincs oly jó állapotban mint Törökországban s
egyátalán lehetetlenség egy persa fürdőt meglátogatni, anélkül hogy
nehány eleven emléket magával haza ne vinne az ember. Már az első
szobában is a felolvasztott henna vagy festő növény, s más egyéb
kenőcsök átható, kellemetlen szaga üti meg a belépő orrát; a második
szobában, a tulajdonképeni mosdó-osztályban, az még sokkal erősebbé s
elviselhetetlenebbé válik. Azok, kik a törvényes, teljes mosdást akarják
elvégezni, az itt létező négyszögletü vizmedenczébe lépnek. E medencze
belső ürege kicsiny, a benne lévő vizet naponta csak egyszer
változtatják s ha nyolcz-tiz persát e mocsárszerü nedvben egymás mellett
állni láttam, a mint akarva nem akarva csaknem a bőrt dörzsölték le
egymásról a folytonos érintkezés következtében, tökéletesen meg volt
előttem magyarázva a törökök ismert undora, melylyel keleti testvéreik
iránt viseltetnek.

A török fürdőkben, a forró osztályokban szoktak öltözködni, a persák e
czélra egy harmadik szobát használnak. De szükségük is van reá, mert a
dellák két óra hosszán tartó műtéte, – mely alatt hajat, szakállt,
talpat, tenyeret és körmöket megfest az emlitett növénynyel mindez sötét
vörösre festetik, – melegebb atmosphärában nem lenne épen kellemes. A
hennávali festés a persák egy érthetetlen szenvedélye, mely róluk az
afghánokra is átszármazott. Nem csak felnőttek, idős férfiak és nők, de
még ujdonszülött gyermekek is hennával festetnek be. A fehér lovakat
arany pejjé változtatják általa, s a királyi lovak farkánál a
hennafestés a királyi szolgálatot jelzi. A henna számtalan czélra
használtatik és árnyalatai a sötét feketéből átmennek egész a
téglavörösbe. Ha az első szin azért véttetik igénybe, hogy a vénség
jeleit elfátyolozza, az érthető; azonban, mily szépészeti fogalomnak
akar kifejezést adni a művelődésére oly büszke persa azáltal, hogy
fekete szakállát téglavörösre festi, az megmagyarázhatatlan, s még
megmagyarázhatatlanabb azon tisztasági fogalom, melynek következtében
kezeiket befestik, hogy a rájok tapadt piszok láthatatlanná váljék.

Ha férfiak két órát öltözködnek, nem lehet meglepő, hogy a nők négy-öt
órát töltenek a toilette-el; de a nyugati olvasó azért ne képzelje, hogy
egy hölgy az ó-kor rózsaországában tán ragyogó tisztán, diszesen kerül
elő a fürdőből. Habár a persa nők átlag megfelelnek a női szépségrőli
fogalmainknak, öltözetük s cziczomázásuk által, melynél a festőpor
szinte főszerepet játszik, rendkivül eléktelenitettnek. Az európai szem
nem is fogja az elragadó szépség nyomát találhatni amaz anyajegyekben
(Khal) akár természetesek, vagy csak művészileg állittattak elő, –
melyeket a kelet költői oly magasra becsülnek s oly végtelenül
dicsőitenek, elannyira, hogy Hafiz Közép-Ázsia két legszebb városát
odaadná két anyajegyért. A persa nők egy maró kővel, kisebb khal-okat
petyegetnek arczukra, nyakukra és keblükre; a félvilág, a khalt
kiterjesztve, merész képeket petyegett bőrére, sőt Iszpahanban, Irán
valamely emanczipált leánya egész vadászati képet petyegettetett magára.

Daczára a nagy gondnak mit a toilettere forditanak, a persa nők
tisztaság tekintetében mégis messze hátra maradnak a Törökországbeliek
mögött. Szappant csak a jómóduak, gazdagabbak használnak, az alsóbb
néposztályok pótlékúl egy bizonyos agyagnemet használnak, mely olykor
illatossá tétetik, nagyobbára azonban a maga természetes, hamisítlan
valóságában fogyasztatik. De legkivált a hajzat az, mely a reng-kenőcs
által – egy fekete, festékszerű kenőcs – a tisztítás helyett, sürű
pánczélt nyer. Hogy naponta ne kelljen a fésűléssel és hajsimítással
bibelődni, sokan valami ragadó szert vegyítenek a reng (festék) közé, s
képzelhető, mily bűvös illatú a szépek ilyetén elkészitett fejecskéje, a
forró évszak alatt.

Valamint a persa fürdők külső építkezése, belső elrendezése s gyakorlati
használata is nagyban különbözik a törökök fürdőjétől, ép úgy változik a
két országban azoknak használati ideje. Törökországban a fürdő csak
alárendeltek és szegényebbek által használtatik a reggeli órákban, mi
Persiában épen nem áll. Itt a kora reggeli órákban, az idegen egy
trombita egyhangú szózata által lepetik meg; ez az igazhitüeknek szóló
jel, mely tudtukra adja, hogy a fürdőmedenczék megteltek meleg vízzel.
Azon módon, a mint Európában reggelenként a marhát szokták aklából
legelőre csalni, úgy figyelmeztetik Persiában a hivőket a próféta intő
szózatára: Tetahherú! De bármi régen szólal fel naponta a trombita intő
szava, a próféta szózatának valódi értelmét a persa mai napig sem fogta
még fel.

A mohammedán művelődés még inkább keletnek terjedő birodalmaiban, az
afghánok, turkesztániak, turkománok és kirgizeknél, a mennyiben e népek
művelődésre, vagyis vallásosságra számot tartanak, a fürdő nem csekély
fontosságu intézmény. A Szunita-Khiva, Bokhara és Herat fürdőintézetei
építés-módra s berendezésre nézve hasonló alanti fokon állanak s a
szegénység hatását teszik a szemlélőre. Az özbég fővárosban, valamint a
Zerefsán partjain a fürdők többnyire földalatti helyiségek. Egy
pinczelépcső közvetitése folytán lejutunk a Dehliz-be, (előszoba) hol a
ruházat egymástól elkülönített kis csomagokban hátrahagyatik, anélkül
hogy valaha kicserélés, vagy pláne sikkasztás történnék. Innét keskeny
folyosó a tulajdonképeni hamam-ba, vagy özbeg megnevezés szerint az
»isziglik«-be vezet, a hol az ember edzett tatár markok által derekasan
megdolgoztatik. Volt rá eset hogy két ily tenyeres-talpas, készséges
szolgát láttam egy fürdővendégen dolgozni, s a »shampooing« a hogy az
angolok nevezik, Ázsia egy országában sem használtatik oly erélyesen
mint az emlitettekben. A hamam-ból a mosdókészlethez megy az ember; az
egy kerek medenczéből áll kupola-szerű födővel, melynek közepét egy nagy
vizzel telt üst foglalja el, mely csapszivekkel van ellátva, úgy hogy a
fürdővendégek izlés szerint önthetik le magukat meleg vízzel. Minden
csappal szemben kis czella van alkalmazva, mert a moszlim törvény
szerint a fecscsenő vízcsöp a mellette állót tisztátlanná teszi. A
csapszivek Törökországban és Persiában itt-ott ezüstből vagy finom
rézmunkából valók, az özbégeknél azonban mindig csak egyszerű fából
készülnek. Fürdőintézeteikben egyátalán nyoma sincs a fényüzésnek,
aránylag még a fürdők ára is igen csekély, sőt arra is van eset, hogy
sok fürdővendéget ingyen is bebocsájtanak, – mi Nyugatázsiában sohasem
történik, – s főkép télnek idején, hogy az igazhivőket, ha a folyóban
nem végezhetik vallásbeli mosdásaikat, ezáltal a nagy bűn elkövetésétől
visszatartóztassák.

Turkesztán nomád népsége rendkivül sajátságos módon szokta teljesíteni e
vallási kötelességeket, miután bizonyos esetekben a »Guszl« (tetőtől
talpig való mosdás) elhanyagolása hittagadás gyanánt értelmeztetik. A
Görgen melletti pusztákon, Merv körül, valamint a Jaxartes és Oxus
északi részén, mindenütt hol nomádok tanyáznak, korán reggel gyakran
látható a sátrak előtt egy-egy nő, ki egy hátrafelé tartott,
kiterjesztett lepedő előtt áll, mig a rögtönzött függöny mögött a férj
áll, ki nehány veder hideg vízzel önti le meztelen feleségét. – Volt rá
eset, hogy karavánunk a sivatagban, hol rendesen nagy vizhiány
uralkodik, oly sátor mellett haladt el, hol a leguggolt igazhitü nomád,
valamely szolgája által homokkal öntette le testét. Valóban, nem igen
kellemes toilette-mód! Azonban ez pótfürdő, valamint bizonyos pót
mosdások (Tejemmun) is léteznek, melyeket magam is használni kénytelen
valék, ha a sivatagban még inni való víz sem volt, minél kevésbbé tehát
a vallásbeli mosdásokra szükséges mennyiség. Ha valamely folyó mentében
üttettek fel a sátrak s egy molláh közelléte és fegyelme a törvény
szigorú követését igényli, a fiatal nők sohasem mulasztják el, már korán
reggel a vallás parancsolatai szerint víz alá bukni a folyóban. Az
idegenek és ismerősök tekintete ezalatt igen keveset bántja őket. A
moszlim szemérem tanai, de egyúttal a velök járó bűnök is még egészen
ismeretlenek a nomádoknál.

A fürdők után a vallásos mosdások kiváló helyet foglalnak el a moszlim
világban. Mindenesetre sajátságos látványt nyújt, ha egy egész népet
látunk magunk előtt, mely toilettejének egyes részletei által Istennek
tetsző tettet vél elkövetni s csaknem hihetetlen a tény, hogy vaskos
kötetnyi könyvek léteznek, melyek keleti ravaszsággal és
hajszálhasogatással e parancsolatok apró részleteit magyarázgatják, s az
európai sohasem fogja csodálkozás nélkül szemlélhetni, ha az igazhitü
az, öntöző kannával kezében, ájtatos töredelmességgel s éghez emelt
tekintettel arczát, kezét s lábát mossa. »Tisztán közeledjetek Isten
trónjához,« szól a törvény; de a tisztaság nem a lélekre hanem a testre
alkalmaztatik, minélfogva minden imádság előtt őt igen körülményes s
legapróbb részletében törvényileg nagy szigorral meghatározott mosdás
van megparancsolva, melynek neve abdeszt vagy taharet. Az egész eljárás
alatt nem szabad sem beszélni sem egyébre gondolni, csak Istenre és
szentségére.

Az így megtisztított moszlim végre egészen audienczia-képes Allah-nál s
ha Mekka irányában felterítette imádsági szőnyegét s eszméit
összeszedte, megkezdődhetik a »namaz.« Ekkor aztán a kezek oly módon
emeltetnek a fej fölé, hogy a hüvelykújjak a fülek mögé kerülnek. E
szamár-fül jel által igyekszik a moszlim gondolatait a külső dolgokról
elvonni, vagyis, imádságra készül. E mozdulat azonban csak a férfiak
előjoga; a nők, kiknél az egyházi törvény az érzékek tökéletes
fejlettségében kételkedni kegyeskedik, kezeiket nem a halántékig, hanem
csak a vállig emelik. Miután az imádkozó bevégezte a fentemlített
kézmozdulatot, előre hajtja a nyakát, kezeit elől, teste fölött egymás
fölé rakja s testével egy derékszögletet képezve mélyen meghajtja magát,
ismét felemelkedik, hogy azonnal földre bukjék megint de úgy, hogy
homlok, orr és térd a földdel érintkezésbe jusson, mit »Szedsdé«-nek
neveznek. E mozdulat ismételtetik s ezzel valóságos Rikaa-t (térdre
esést) végeztek. Az utolsó Rikaa után – azoknak száma a napontai öt
imádságnál változik – a mohammedán térden állva, fejét töredelmesen s
valódi alázattal mélyen keblére hajtva, nehány perczig mozdulatlan
szokott maradni. Ezen helyzet főkép a szabad természetben, nap feljötte
és lementekor a valódi Istentisztelet és imádat igen megható képét
nyújtja s nincs nép, mely több alázattal s imádattal közelítene
Istenéhez. Az imádság ideje az, a melyben a moszlim legjobb vágyaival
járul teremtője színe elé, magát véle közvetlen közlekedésben véli, s
ebből magyaráztam ki magamnak azon, eleinte meglepő tényt, hogy barátaim
és utazótársaim mindig látható örömmel és ragyogó szemmel emelkedtek fel
imádságukból s ilyenkor oly vidámak s kedvteltek valának, mintha szivük
nagy tehertől szabadult volna meg.

A mosdásokra nézve még meg kell jegyeznünk, hogy a Keleten mindenütt oly
nagy szerepet játszó tisztasági törvények a moszlim társaságra sokkal
üdvösebb hatást gyakorolnak, mint azt felületes utazók gondolni szokták.
A szennyes és szegényes ruházat daczára az ázsiai-moszlim világ
egynémely tartományainak legalsóbb néposztálya, sokkal tisztább mint a
véle együtt lakó, hasonló osztályu keresztény nép, sőt miután a fürdők
és mosdások ezeknél a müvelődéshez tartoznak, még tisztábbak a megfelelő
európai néprétegeknél is. A tisztasági törvényekkel összhangzólag a
mosdókészletekre és mosdóedényekre mindenkor nagy gond fordíttatott. A
humanizmus érzete nemcsak mecsetek, iskolák, kórházak, hídak és
karavánserailok alapítása, hanem vízmedenczék és mosdókútak felállítása
által is kifejezést nyert. Mindenkor nagy súlyt fektettek a vizes
kancsók és vizestálak gyakorlati s egyszersmind csinos alakjára is;
azelőtt gyakorta aranyból és ezüstből készültek, fényüzési czikk gyanánt
ragyogtak, sőt okúl szolgáltak udvari czímek és állások elnyerésére. Az
Ibriktar, (kancsóvivő) ki nyilvános szertartások alkalmával ezen edényt
a Szultán mögött hordani szokta, Törökországban tekintélyes hivatalnok
volt s Közép-Ázsiában, Aftabedsi czímmel még királyi herczegek is
felruháztattak e ranggal.



Iskolák.

Ha valamely keleti városon, bármily kicsi legyen is végig menve, egy
házból fiatal hangok zűrzavara hallatszik ki, melybe időnként egy
idősebb férfihang is vegyül, tudd meg kedves olvasóm, hogy egy alsórendü
mohammedán iskola előtt állsz, mely minden körülmények közt megérdemli
hogy szemügyre vedd. Beléptedkor aligha fog elcsöndesülni a hangzavar,
ámbár a festői összevisszaságban a földön guggoló fiatalság nagy, eszes
szemei, feléd fordulnak; csak a khodsa kinek turbánja a nagy erőltetés
alatt kissé felcsúszott, fog szünetelni a túlságos hosszú nád
tactusszerü mozgatásában. A nádnak azért kell ily hosszúnak lenni, hogy
még a legutolsó sorban ülő ifjak is tettleges megfeddésben
részesülhessenek általa a netalán elkövetett bűnökért. Épen az Elif-Be
(A, B, C) sorozata mémorizáltatik s a szegény gyerekek nagy zavarban
vannak nem tudva, a nagy arányban felrajzolt betűkre, vagy a khodsa
ajkainak mozdulatára figyeljenek-é. Tényleg mindkettő szerencsésen
sikerül. Az arab nyelv rendkivül komplikált abc-jét, melyben egy hiányzó
különböztető jegy életet halállá, szerelmet gyülöletté változtat,
aránylag rövid idő alatt tanúlják meg, s ha nehány hónap multával újból
meglátogatod ugyanezt az iskolát, a tanitványokat már ama kórán
mondatainak memorizálásánál fogod találni, melyeknek a napontai ötszöri
imádságba kötelességszerüleg benn kell foglaltatniok. Ezek turani vagy
irani származásu gyermekek, kiknek rendkivül nehezére esik a durva semi
torokhangok megtanulása. Bármint torzitják el szájukat és álkapczáikat,
akarva nem akarva meg kell tanulniok a nehéz leczkét. Mohammed nem vett
számba semmiféle nemzetiséget, ennélfogva véle szemben a hangszerv
különbsége nem is létezhetik s a görög, albániai, kurd, lazisztani,
persa, afghán és török összhangzatos egyformaságban kénytelen
szólószervezetét az arab sivatag lakosé után idomitani. De nem csak a
kórán mondatok gépies felmondásával, de tudományosan is foglalkozniok
kell a tanitványoknak s már a zsenge fiatalságot is megismertetik
Törökországban p. a Birgevivel, Persiában pedig az Ilmi-hal-al.
Mindkettő olyan katéchizmus-féle, melynek tartalma ép oly kevéssé
érthető az ifju tehetségére nézve, mint nálunk pl. valami rejtélyes
theologiai dogmák, minek következtében ott ép úgy mint itt, a kivánt
czél nem is éretik el. Ha a gyermeket a vallási mosdásokra s
jelentőségükre vagy egyébb egyházi parancsra tanitják, az ellen senkinek
sem lehet kifogása; ha azonban a zsenge fiúnak a birgeviből
megmagyarázzák, miként kell magát egyházi parancs szerint előforduló
bizonyos nemi esetlegességekkel szemben viselnie, akkor még nagyobb
mértékben vétenek a morál ellen, mint pl. az ó-testamentombeli
Thamar-monda, vagy egyéb az ó-testamentomban található s a szentség
leplébe burkolt esztelenség elbeszélése által. De a Birgevi és Ilmi-hal,
mint a moszlim tudomány kezdeményezése szentesitvék, s valószinüleg még
soká fenntartandják tekintélyüket.

Az olvasó, vagy jobban mondva a kiáltozó-leczke után, felvétetik a Dsuz
(irka); sárga vagy vörös lakkos papirosból áll, s használat után nedves
spongyával letöröltetvén újra használható. Mig európai gyermekek
tuczatonként telemázolják az irkákat, az ázsiai négy lapon megtanulhatja
az írás nehéz mesterségét. Téntája, természetesen szinte különbözik a
miénktől; kevésbbé folyékony s könnyen letörölhető, valamint a toll és a
nádtoll is, melynek legjobb fajtája Mazendran-ból származik, szélesen
metszetik s a többi irószerszámhoz illik. Az irókészletet illetőleg
Abdul Haszan Alitól egy versbe foglalt rendszabály létezik, melynek
czíme: »a portás fia,« és mely az ifjút a toll-metszésre,
ténta-készitésre s a papiros megválasztására tanítja. »Kezetek és
ujjaitok,« mondja a költő, csak hasznos dolgok irásával foglalkozzanak,
melyeket akkor, midőn a csalódások e hazáját elhagyandjátok, utánotok
fennmaradjanak.«

A szépirás a mohammedánoknál sokkal fontosabb mint nálunk, sőt arra
nézve, ki műveltségre igényt tart, úgyszólván nélkülözhetlen, s habár az
arab példabeszéd: »Kulli khatatum dsahilun (a szépiró mind bolond) nem
messze esik a »doctores male pingunt«-tól, mégis a moszlim Keleten száz
irástudó közűl alig lesz egynek is rosz irása; kificzamodott betűk,
milyenek nálunk divatosak, ott sohasem fordulnak elő. Nyolcz különböző
irásnem létezik, melyek közűl minden ország kiválogatta magának a
magáét. Meglepő azonban, hogy az elemi iskolákban csak a könyvbeli irást
tanítják, az írásbetűket csak a későbbi években kell elsajátítani.

Valamint az olvasás tanitásánál, úgy az írásnál sem igen vétetik
tekintetbe a nemzeti nyelv. Egyedűl csak az arabot tanitják, melynek
helyesírása a nyelvtanból derűl ki; a nemzeti nyelv helyesírásával
senkisem törődik, s innen magyarázható hogy a leghiresebb írástudó
törökök saját nyelvöket, t. i. a törököt nem írják hibátlanúl. Az
igazhivő véleménye szerint az írás leginkább a szent könyv
sokszorositása s magyarázata terjesztése eszközeül szolgál; hasznossága
a világbeli forgalomban, mellékesnek tartatik. Az írás művészete
ennélfogva vallási szinezettel bír s nemcsak az írás, de még az
írószerek is oly tiszteletben álltak azelőtt, hogy Abdul-Kader Gilani
seikhtől, dicséretre méltó kegyeletteljes tett gyanánt beszélték, hogy
csak akkor ment keresztűl azon bazáron melyben papirost árulnak, ha
szentelt mosdások következtében teljesen megtisztúltnak tekintheté
magát. A papiros, mint oly anyag, melyre isteni szózatok irvák, még most
is szentnek tekintetik az egész moszlim világban. Voltak Szultánok és
más mohammedán fejedelmek, kik sajátkezüleg írták meg házi kóránjukat,
de sőt még IV. Murad egy híres eunuchja is nem kevéssé volt büszke reá,
hogy roppant vagyona daczára, mégis csak abból tartotta fenn magát, mit
a kórán másolatok folytán szerzett.

Valamint az első út az iskolába bizonyos ünnepélyességekkel van
egybekötve, a mennyiben a jövendőbeli iskolatársak eljönnek a
gyermekért, az ABC-s könyvet selyem tokban hordva, s díszes öltözetben,
ővszalagokkal tele aggatva egy sereg újjongó, hymnusokat éneklő gyerek
által az iskolaépületbe vezettetik, úgyszinte a Khatem is, t. i. a kórán
első befejezése után következő ünnepély nagyfontosságú, vallási
szertartásokkal megy végbe s családi-eseménynyé alakúl. Még a
legszegényebb sem mellőzi a Khatem-et s a gazdagoknál gyakran nagyszerü
tivornyázásra ad alkalmat. A tanító tanitványával a már egybegyült
társaságban megjelen; egy új, két szárnynyal ellátott, Rakhle nevezetű
olvasótámlány a szobaközepére tétetik, tanító és tanítvány leguggolnak
előtte s a ki szemtanúja az apa és rokonság örömének, mely a dünnyögő
előadás hallatára elragadtatásba megy át, a ki a társaságot könyekre
látja fakadni a durva arab gégehangok erőltető kimondásának hallatára,
azzal nehéz volna elhitetni, hogy az ifju szigorász oly textust olvas,
mit sem ő, sem hallgatói nem értenek, sőt ellenkezőleg, a tapasztalatlan
azt fogja képzelni, hogy a gyermek szellemi tehetségeinek az imént
legfényesb bizonyitékait adta, midőn a kórán titkaiba behatott. – Ha a
mohammedán ifjú már kissé előrehaladt a tudományban, ha t. i. az arab
nyelvtan elemi szabályain már keresztül ment, akkor, természetesen
csigalépéssel közeledik a nyelv értelmezéséhez, s ama forrón óhajtott
kútfőhöz, melyből egyes egyedűl merithető a tudomány; t. i. a kórán és a
Fikih (vallási törvények) megértése. Semmi sem lehet czélellenesebb mint
a modor, melylyel az emlitett nyelvet elsajátitani igyekszik. T. i. a
nyelvtant arabúl tanúlja, még pedig az elméleti formatan legapróbb
részletéig. A nyelvtan, mely századok óta javitó szabályozás nélkül, a
maga eredeti valóságában megmaradt, a moszlin világ minden tartományában
egy és ugyanaz. A tanitvány az első füzeten az, Emszelén kezdi, erre a
Bina következik, (előkészitő szyntaxis) azután az Ilal, Makszud, Mantik,
stb. stb. mig végre zárkövül a verstant alkalmazza befejezett nyelvtani
épületére.

A világi tudományokból legföljebb a számtan elemi szabályai, vagy a
kórán hagyományokra vonatkozó teremtéstan és földképződés tanittatik.
Minek is kinoznák az ifjút az európai tudományok unalmas vivmányaival?!
Itt, hol a tanitó csak a hét föld és hét meny csodaszerü, költői
képletét kénytelen feltüntetni, elegendőnek tartják, ha a tanitvány e
világok átmérőjének nagyságát ösmeri. Megtanitják rá, hogy 500 évnyi
távolsági ut választja el e földgömböket egymástól, hogy ugyanazon
távolsági mérték a menyek egymástóli távolságára is alkalmazandó, s e
menyek elseje smaragdkőből, a második vakitó fehérségü ezüstből, a
harmadik nagy fehér gyöngyökből, a negyedik rubintból, az ötödik
vörösded aranyból, a hatodik sárga jáczintkőből s a hetedik végre
sugárzó világosságból való. E sajátságos világtan a föld tengerövéről is
regél, mely fölött a Kuhi-Kaf (Kafhegység) létezik, melynek csucsáról a
véghetetlen semmiségbe merül az emberi tekintet. Továbbá, hogy az egész
föld átvándorlása 500 esztendeig tart, melyből 200 vizen, 200 puszta
sivatagokon, 80 az óriások országában s csak 20 esztendő tölthető ismert
országokban. A menny kéksége, nehány mohammedán világtanárok állitása
szerint a Kafhegység zöld aranykövéből ered, mely hegységnek hátát
épenséggel nem környezi a határozott ür, mint azt hinni akarják, sőt
ellenkezőleg, angyalok tartózkodási helyéül szolgálnak a különböző
régiók, melyeknek egyike aranyból, más hetven ezüstből és 7 pézsmából
való. Mohammedán hit szerint a mi földünkön kivül, mérhetetlen
mélységben még hat más létezik; Ezek közül a 2. számu földön a szelek
laknak, a 3. és 4. sz. alatt csak kövek és pokolkén létezik, az 5.
számon csupán kigyók tartózkodnak, a 6. szám alatt öszvér nagyságu
skorpiók, lándzsa hosszuságu farkokkal, s a 7. sz. végre a rettegett
Sitan (sátán) s gonosz társainak rezidencziája.

Nagy zavarba ejti e phantaszta világtanárokat, a világ támpontja, mely
ujra tért nyit a képzelet szabad játékának. Állitásuk szerint Isten a
hét föld teremtése után észre vevé, hogy alapjuk nem egészen biztos,
minek következtében egy külön angyalt vala kénytelen életre hozni,
melynek háta a földeknek a kellő támaszt nyujthatá. De imhol egy ujabb
zavar: min nyugodjanak már most az angyal lábai? Ennélfogva egy 7000-nyi
nyilással biró rubint szikla teremtetett, s minden nyilásból egy-egy
tenger özönlék elő. Ezzel azonban a támpont kérdése még mindig nem volt
megoldva. A szikla hordozására tehát óriási bika hozatott létre, 4000
szemmel, ugyananyi füllel, orral, szájjal, nyelvvel és lábbal s minden
láb a másiktól oly távolságban áll, hogy ez utat csak 500 év alatt
lehetne megtenni E bika naponta kétszer szed lélekzetet, innen az apály
és dagály csodája, s minthogy utoljára e gyöngéd kis állatkának is
valamin nyugodnia kelle, a jó isten még egy halról is gondoskodott,
melynek orlyukai oly tágak, hogy bennök a mindenség minden tengere csak
egy-egy csöpnek látszik stb. stb.

Azonban ezáltal távolról sem akarom állitani, hogy a jó persák, törökök
és arabok nem ismernek egyéb földrajzot. A Nyugaton e tudomány területén
történt előmenetelek épenséggel nem ismeretlenek a keletiek előtt s
Hadsi Khalfától a mai napig amaz országokban nem hiányzottak e tudomány
terén tett komoly tanulmányok bizonyitékai, melyeknek Ó-Ázsia ösmeretét
köszönjük. Az ujkori török irodalom, pl. igen jó böngészeti munkákat bir
az ujkor legjobb földrajzi munkáiból, habár általánosan még ritkán
tanitanak belőlük. Még a távol Siráz egy magán házában is, a földrajz
európai minta szerinti előadását hallottam, mely alkalommal persze a
nevezéktan nem kevéssé mulattatott. A tanitó t. i. »Oszter-Lasiá«-ról
mint világrészről, Gujene, Nifhaland, Niwiperetin nevezetü országokról
beszélt, s midőn e sajátságos elnevezések gyökerét kutattam, kisült,
hogy a persa földrajziró e neveket félig a kiejtés, félig az átirat
nyomán adta volt elő; »Oszter-Lashia« – Ausztrál-ázsia, Gujene: Guinéát,
Nifhaland: New-Holland-ot, Niwiperetin: – New-Britaint jelentett.

Hasonló szellemü azon tanitás, melynek nyomán az ifjak Klió szentélyébe
vezettettnek be. Valamint a középkorban nálunk a vértanuk történetére s
a szentek életirására fektették a legfőbb sulyt, épugy legmagasb czélul
tüzte ki magának a moszlim történelmi oktatás a Kisszasz-ul-enbia, t. i.
a proféták történetét, és a Teszkrei-evliát, a szentek életirását. Minek
is foglalkozzék a fiatal török nemzete eredetével, egy Szelim,
Szuleiman, IV. Murat tetteivel, – mit használhat a régi persa kultura,
egy nagy Szamanid avagy Szefida virágkorának ösmerete a fiatal
persának?! – Elég ha aszunita egy Abdul Kadir Gilani, egy Imam, Hanife,
Abbasz és mások csodaszerü életpályáját ösmeri; elég ha tudja, hogy ezen
emberek a földöntuli tanulmányok által átszellemülve, testi táplálék
gyanánt több hét folytán csak egyetlen egy olajbogyót fogyasztottak.

»Az istenfélelem minden bölcseség kezdete«, mondák századok előtt, s ez
mai napig is áll. Feledhetetlen marad előttem egy persa tudós, kivel
Iszfahánban, Mederi-sah hajdan nagyszerü collegiumában találkozám, s ki
oktatásunk és tanügyeink felsőbbségét dicsőitő beszédemre nehány
észrevételt koczkáztatott. Egy márványszegélyü vizmedencze szélén
ültünk, melynek vizében ringatództak a közel álló platánok az ősz
folytán elsárgult levelei, mig a lenge szellő, a fejünk fölötti
rózsaberkekről hervadt rózsaleveleket szedett s tele hintett velök.
Hadsi Kirmansahi molláh, – ez volt a persa neve, – következőleg szólt
hozzám: »Igaz, ti a tüzszekeret (gőzmozdony) feltaláltátok, melylyel
gyorsabban juthatni el a föld egyik végétől a másikig, mint a szellő
szárnyán; drótszálak kifeszitése által – hasa szumma hasa – (isten
bocsássa meg vétkemet) a villám gyorsaságával versenyeztek; nem kétkedem
benne, hogy még oly gépeket is felfogtok találni melylyel a hetedik
menybe fel s a hetetedik földre le lehet lesz jutni, – de ugyan mondd
meg, ott Nyugaton, ki képes csak távolról is oly szert feltalálni, mely
által e platánleveleket ágaikon s e rózsákat száraikon meglehetne
erősiteni? A teremtés és megsemmisités titka még is csak egyetlen egy
lény tulajdona; s balgaságnak nevezhető-e ennélfogva, ha minden
hasztalan fáradozástól elfordulunk s csak a legdicsőbb lényben keressük
a tudomány és buvárkodás központját?« – S ezen eszmék nemcsak a
moszlimokat, buddhistákat és brahmanistákat jellemzi, de még a keleti
kereszsztényeket is, és fájdalom! még jó soká in-státu quo fognak
maradni.

Eddig a városi és falusi elemi iskolákról szóltam s még a kivételes
magánoktatásról is megakarok emlékezni, melyben csak az előkelőbbek fiai
részesülnek, s melybe, a mint mondják: kisebb nagyobb mértékben, az
európai tudományok is becsempésztetnek. Tapasztalásból beszélek, miután
magam is éveken keresztül működtem mint magántanitó, s a persák és
törökök közt folytatott tanászati pályám még igen elevenen megmaradt
emlékemben. Bármily őszinte jóakarattal igyekeztem is a természettan,
földrajz és történelem első alapfogalmaival magasrangu tanitványaimat
megismertetni, minden fáradságom kárba veszett oly tanulókkal szemben,
kik már 4–5 év óta egy fanatikus, ostoba Khodsa vezetése alatt álltak, s
kiknek képzelő tehetsége folytonosan a háremvilág regényes mondái által
hevittetett fel. A mindennapi természeti tünemények magyarázatát egy kis
franczia füzetkéből tanitám; melynek czime: »Les pourqois et les
parceques«; alig hallották a gyerekek a menydörgés, villám és szivárány
magyarázatát, midőn őrültek gyanánt felugráltak helyeikről, hogy nyomban
a hárembe szaladjanak, hogy ott az anyának Lalá-nak és Ajá-nak a
»frank«-tanitó furcsa ötleteit elmondhassák, s melyek természetesen
borzadályt keltettek a hölgyeknél, minek rendes végeredménye az lőn,
hogy a »frank-khodsa« (idegen-tanitó) fekete tudatlanságban született
szamárnak deklaráltatott, s Isten bocsánata kéretett le a menyből a
pater familias részére, ki e tanitó alkalmazása bünébe esett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A moszlim keletnek észrevehető, sőt feltünő hanyatlása, leginkább ama
fény végleges megszünése által nyilvánul, mely letünt századokban a
Medreszéket, az egyetemeket, vagyis főiskolákat sugarával környezé. A
mult és jelen közti metsző ellentét sohasem hatott meg szembetünőbben,
mint Szamarkandban, a Medreszei Hanim romvárában. A széditő magasságu,
impozans-kapu művészi munkáju fülkékkel, függő csepegvényszerü
művakolászattal, csodaszép mozaikkal kirakva, melyből a mesterileg
berakott betüirás, szépirászati tökélylyel emelkedik elő, a szemlélőben
inkább azon hitet ébresztheti, hogy valamely hatalmas uralkodó
hajdankori pompás székhelye, s nem a tudományoknak szentelt menhely
előtt áll. S pedig tisztán láthatók még az egykori egyetemi épület egyes
cellának, fürdő és éttermeinek körvonalai. Timur hüséges élettársa, ki
örömet és bánatot megosztott férjével, pazar fénynyel épitteté ezen
épületet s tanitóknak valamint tanulóknak is, valóban fejedelmi
nagylelküséggel nyitotta meg annak kapuit. S mit látunk ma e helyen? A
Medreszei Hanim előudvara, – legalább az én ottlétemkor ugy volt – a
khokandi szamárhajtsárok és talyigabérlők légyottja! Itt, a kapu
mozaikján egy nagyfülü Bileámszamár dörzsölődik, egy másik fülhasitó
orditásait hallatja ott, hol egykor a hálás tanulók Kaszidéjei
(dicsének) hangzának fel. A cellaromok mind a legundoritóbb szeméttel
telvék, s ott hol az arab szónokok előadásukat tarták, ma már csak
szitkozódást, káromkodást és trágár beszédet hallani. Az ellentét a
hajdankor e diszépülete s a legalsóbb rendü lebuj között leghivebb képe
Ázsia egykori és mai egyetemi életetének.

Mindenütt, a Boszporus partjaitól kezdve Timur hajdani székhelyéig,
kiváló figyelmet forditottam a különböző medreszekre, s egykori,
elméleti nézetek befolyása alatt lévén, csak nagy ellenszenvvel, vagy
jobban mondva, csak nagy szomorusággal birtam hozzá szokni a nyomorult
valósághoz. Terisz-ben, Iszpahanban és Nisaburban, nem kevésbbé
Stambulban, Bagdadban és Damaszkuszban, a tanitók mindannyian panaszt
emelnek a tudomány iránti közöny ellen, Rakhle-ik előtt már nem tolong a
tudvágyó fiatalság, javadalmaik napról napra fogynak s a mohammedán
tudomány s egykor ragyogó fényoszlopai, már csak szerény, kis mécsecskék
gyanánt fénylenek a sötétben. Ismétlem, hogy csak Közép-Ázsia kiveendő
némileg ezen állapot általánosságából, mert itt csakugyan találtam
Medreszéket, melyeknek hire a távol Arábiából, Indiából, Kashmirból,
Khinából, sőt a Volga partjairól is képes volt tanitványokat vonzani.

S máskép lehetne-e ez? Mily jognál fogva érdemelnének nagyobb figyelmet
a moszlim egyetemek, miután még ma is letünt századok megdermedt tanaiba
merülten, a jelenkor politikai és társadalmi követelményeinek távolról
sem felelnek meg. – Hogy a Medreszében divatos élet- s mozgalomról kellő
képet alkothassunk magunknak, nem kell külön egyik vagy másikra
utalnunk. Akár a konstantinápolyi Nur Oszmanie vagy Szulejmanieről, akár
a kairói Azhánrije vagy a bokharai Mir Arab és Kökel-Tasról van szó,
valamennyit egy és ugyanazon szellem lengi át s az egyes árnyalatok csak
a tanitványok különböző öltözetében s nyelvében tükröződnek, kik némely
helyüt. »Talebe« néven, másutt meg »Szofta«, vagy inkább Szukte néven,
t. i. a tudomány által »emésztetteknek«, neveztetnek. Ha te, kedves
olvasóm ezen egyetemek valamelyik tantermébe lépsz s egy csomó ily
tudomány emésztette ifjut figyelemmel kisérsz, amint tanitójuk körül
guggolva az ajkairól omló szavakat s lábainak porát nyeldesik, a
turbános fők között rendesen egy-kettő különösen fel fog tünni, mert még
közelebb huzódtak a tanítóhoz s tüzes pillantásukat állhatatosan arczára
szegzik s az ő részéről is kiváló figyelemnek örvendenek. Ezek a
Musztaidok, vagyis tehetségesek, kik a Mudervisz (tanár) távozása után a
hallott előadást hangosan ismétlik s e hivatal gyakorlása által a
segédtanitói állásból a főtanitóira léptetnek elő, ha t. i. egy vagy
másik vallási mű hibanélküli mémorizálása következtében, a mi jus
docendinkhoz hasonló Idsaze-engedélyt sikerült nekik megnyerni.
Iskolatársai által már korán bámultatva kiválóbb szellemi tehetségei
miatt, a Musztaid nem sokára jós gyanánt tiszteltetik, őt is csakhamar
körülveszi a Talebe-k vagy Szukhte-k serege, kik a legmélyebb alázattal
lesik az ajkairól hulló szót.

Igy jönnek létre még ma is a moszlin Keleten az egyetemi tanárok, s ugy
volt az ezelőtt is. A tanitványok nagyobbrészt az alsóbbrendü, sőt
egészen szegény néposztályból ujonczoztatnak, mert az idők hol a
Medreszéből magas államhivatalokba lehete jutni, tekintélyt, hatalmat és
gazdagságot szerezni, rég elmultak, minthogy tudvalevőleg ma francziául
kell beszélnie és irnia, európai módon cziczomázódnia, idomulnia annak,
ki sokra akarja vinni. A szegény falusi lakó gyermekében kiváló hajlamot
vél észrevenni a vallásos életmódra és egyházi tudományra, az elemi
iskolák befejezése után valamely Medreszére küldetik, hogy ott protectió
utján egy megüresült Hudsré ra (cellára) tegyen szert. Régi időkben, s
Közép-Ázsiában még ma is, az ily négy csupasz falból álló helyiséghez
nem megvetendő javadalom tartozott, mely élelmi-szerekből, pénzből és
ruházatból, szóval mindenből állt, mi a tanulónak gondnélküli életet
biztositott; ma, az efféle stipendiumok már sokkal ritkábban fordulnak
elő. A Medreszek alaptőkéjével való becsületellenes kezelés, alig hágy
meg elegendő vagyont, a szükséges Fodhla (egy naponta friss sütésü
fekete kenyér fajta), s a sovány, reggel és estenként kiosztott leves
beszerzésére. Csak ha valamely pasa vagy más nagyúr házánál nagyon is
vigan vannak s az ételmaradékok tulságosan felszaporodnak, csak akkor
emlékeznek meg a szegény egyetemi hallgatókról. Hasonlókép szoktak a
nagyok háremjeiből időnként fehérnémüt és ruhafélét ajándékba kapni. Én
magam is, egykor nagy veszedelemből menekülvén, hálából öt font gyertyát
valék kénytelen e czélra áldozni. Mily végtelennek tünik fel az egykori
és mai Medreszék közötti ellentét, ha a jelen e nyomoruságával a
Timuridák és Szefidák bőkezüségéről szóló mesés adatokat hasonlitjuk
össze. S a milyen a bánásmód a kortársak részéről, olyan a tanulók
lelkesültsége s a tanulmányok eredménye is. A nagy többség csak annyi
tudomány elsajátitására törekszik, a mennyi nélkülözhetetlenül szükséges
egy Khatib (pap) Molláh, vagy legrosszabb esetben egy Kadi állás
elnyerésére, s csak ritkán találkozunk oly kivételekkel, kik a tudományt
saját értéke kedvéért ápolják. A mohammedán tudományosság virágkora, a
midőn egy-egy Khodsa hire messze szárnyalt határokon s tartományokon
tul, s előadásai ezerszeres másolatokban mindenfelé elterjedtek, rég s
tán mindenkorra letünt. Emlékezem egy konstantinápolyi egyetemi tanárra,
ki hetekig volt kénytelen a nagyok előcsarnokaiban lebzselni, hogy végre
nyomtatásban kiadhasson egy juridikus kis füzetkét.

Most még egyet-mást a Medreszékben folytatott tanulmányokról. Azok két
részre oszolnak, melyeknek egyikébe a syntaxis s a nyelvbeli mélyebb
behatolás foglaltatik, mig a másik a tulajdonképeni theologiát s a vele
szorosan egybekapcsolt jogtudományt zárja magába. A mohammedán jog,
tudvalevőleg a kóránon alapul, valamint a hagyományosan fenmaradt hires
alkalmi itéleteken, s valóban épenséggel nem csekélység e 7275.
hagyományos esetet, melyek Al-Bokhari művében tartalmazvák, könyvnélkül
megtanulni. Hogy ezen alkalmi itéletek, valamint az egyes Ajet-ek (kórán
mondatok) is, egész sereg magyarázót teremtettek, a keletiek ismeretes
szőrszálhasogatása és fejtegetés szenvedélye mellett nem lesz meglepő. A
ki már most e kórán mondatokba elmélyedni, s azokból uj kincseket
meriteni képes, vagy magyarán mondva, a kinek emlékező tehetsége nagyobb
tehert bir elviselni, az nagy eredménynyel fejezte be tanulmányait s
lumen mundi képében lép elő.

A tisztán theologiai tudományok mellett, némely helyen a szónoklat,
mértan és csillagászat is ápoltatik; a gyógytan azonban, mely hajdan az
araboknál oly nagy becsületben állt, végkép elhanyagoltatik. Beérik
vele, ha egy Ali ben Szina, (Avicenna) elismertetik s ha itt-ott
találkoznak is olyanok, kik orvosi tanulmányaik befejeztével orvosképen
lépnek fel, azokat mégis csak a legalsóbb néposztály veszi ígénybe, a
valamivel előkelőbb azonban, már egy Hekimi-Hrengi-re (európai orvosra)
fog vadászni.

Az iskolaügy nyomorult állapotát Keleten senki sem sajnálhatja jobban
mint az, ki a keletiek kitünő szellemi tehetségeit közelről ismeri s ki
meggyőződést szerezhetett róla, mennyivel tulszárnyalják Kelet gyermekei
a nyugatbelieket, a gyors felfogás, emlékező tehetség és lélekjelenlét
tekintetében. Azelőtt a természeti törvényekből magyaráztam ki magamnak
e tüneményt, az éles észt s a véralkat tüzét, a gyorsabb érettséget
előidéző nap forróbb sugarának akarván tulajdonitani; – az
összehasonlitás a lassan, ugyszólván fáradalmasan növekvő, bütykös
tölgy, s a ruganyos gyorsasággal kihajtó, szin pompájában ragyogó, belül
azonban üres tropikus növények közt merült fel előttem, – ma azonban, e
hasonlat már nem látszik nekem helyesnek, s mégis meg nem állhatom, hogy
kifejezést ne adjak feltétlen bámulatomnak, melylyel a keletiek szellemi
tehetsége iránt viseltetem.

Kelet általam ismert népei között a persa a legtehetségesebb, utána
következik az arab és aztán az afghán és kurd; legalsóbb fokon áll a
török, azonban még azzal szemben is előbbeni állitásomhoz ragaszkodom s
minden nyugati, ki Keleten a néppel szorosabb összekötetésben él,
támogatni fogja véleményemet. Ki ne lett volna azok közül meglepetve, ha
valamely töröknek, arabnak vagy persának politikai vagy társadalmi
állapotainkra vonatkozólag a legbonyolódottabb kérdéseket terjeszté elő,
s azok nemcsak hogy alaposan megértették, de sőt oly ellenkérdéseket
nyertek feleletül, melyek még a legelkészültebbeket is zavarba ejtheték?
Csak egy példát hozok fel bizonyitékul: a mohammedán Kelet diplomatikus
összeköttetését a keresztény Nyugattal. Diplomatáink évekig készittetnek
elő pályájukra s rendesen az aristokráczia soraiból választatnak;
Keleten ellenben oly emberek tétetnek meg miniszterekül és diplomatákul,
kik még rövid idővel ezelőtt az egyházi, irnoki vagy pláne a kézmives
osztályhoz tartozának. Müveltségük és tudományok csekély, vagy legalább
is nagyon különbözik a mi műveltségünk s tudományosságunktól, s mégis
ritkán fog elő fordulni, hogy a persa vagy török diplomata zavartnak
érezze magát az angol, franczia, orosz, vagy német diplomatával szemben,
még ha mindjárt hibát követne is el. Igy például egy társalgás alatt,
melynél szerencsés valék tolmácsként szerepelni, az egykori miniszter M.
pasa egész naivul kérdé S. lord angol követtől: megfogja-e Dánország
engedni a Suezi földszoros keresztülvágását? Többnyire azonban, igen
ügyesen tudják rejteni a positiv tudományosság hiányait. A legrövidebb
tartózkodás Európában vagy pedig a gyakori érintkezés európaiakkal a
török vagy persa diplomatát ugyanazon szellemi szinvonalra emeli európai
társával, s ha az utóbbi az elsővel a napi kérdések és high-life
események megvitatásába ereszkedik, az állitólagosan ulyszesi szellemi
tulajdonokkal ellátott európai diplomata aligha fogja észrevenni, hogy a
véle szembesitett keleti kollega minden elemi műveltséget nélkülöz s a
mi felfogásunk szerinti, tulajdonképeni tudományokban, a nyugati serdülő
gyerek mögött messze hátramarad.

Leginkább a gyermekek azok, melyek jelentékeny szellemi tehetségeik
által tünnek ki. Az öt éves fiu már annyi felfogással és itélő
tehetséggel bir, mint nálunk tizenkét éves korában. Nemcsak, hogy ugy
viseli magát mint a felnőtt ember, de gyakran ugy cselekszik mint a
férfi s Persiában gyakran találkoztam özvegyekkel, kik leányaikkal,
nénjeikkel s más női rokonokkal nyolcz éves fiuk vezetése alatt távol
zarándokolásra keltek. Fiam uram ily esetben hosszabb és bővebb ruhákat
ölt mint korához illenék s mindig azon mesterkél, hogy arczának
gondolkozó és komoly kifejezést adjon s annak gyermekded kerekdedségét
elrejtse; lakásról gondoskodik, vásárlásokat végez s a háremről s női
emberiségről ugy beszél, mintha valósággal az egyetlen kakas volna a
nagy csibecsapatban; de mi több, a nők, sőt saját anyja fölött is
hatalmas felsőbbséget gyakorol, azonban a nyilvánosan felmutatott
szigoru modorból otthon a leggyöngédebb, leggyermekdedebb enyelgésekbe
megyen át. Iszfahánból egész Sirászig egy tiz éves persa társaságában
utaztam, ki harmincz s nehány öszvér birtokában lévén, szállitmányi
üzletet vitt Persia egyik részéről a másikig. Vagy tizenöt szolga állt
felügyelete alatt, kiket ugyan jól látott el, de még jobban vezényelt, s
ha én álomtól s bádgyadtságtól elnyomva, őt az éjféli órákban, lánczos
ostorát zörgetve s gyermekded hangjával az állatokat unszolva biztos
lépésekkel láttam karavánja mögött lépdelni, vagy ha alkalmilag
társalgásba bocsájtkozott velem, gyakran óhajtám, bár lenne mellettem
nehány európai tanu, hogy vélök egyetemben bámulhassam a gyermek
önérzetes önállóságát és nyugodt erélyét. A fiuk rendkivüli emlékező
tehetsége szinte bámulatba ejtett. Ifjukorom első éveiben hazámban is
nyelvoktatással foglalkoztam s később nem kevéssé valék meglepetve midőn
tapasztalám, hogy a Boszporus melléki tanitványaim tizszer annyit
tanultak könyvnélkül mint az európaiak. Mig nálunk a gyermek csak több
heti tanulmány után képes a különböző országok földrajzi alakjait
valamely földabrosz szerint emlékében tartani, a keleti fiu alig
szükségel erre nehány napot. A törököknél, persáknál, araboknál és
tatároknál az egész nyelvtudomány egy iszonyu mennyiségü idegen szó és
mondat mémorizálásából áll, melyek azonban a társalgási nyelvben sohsem
fordulnak élő s a keleti irodalom mesterművei hemzsegnek a szóvirágok,
észleletek s hasonnevektől, melyeknek feltalálásában kiki magáért
kitenni igyekszik. De nemcsak a magasabb osztályokban a társadalom
minden rétegében észlelhető a szellemi felsőbbség Nyugattal szemben.
Folytassuk összehasonlitó kutatásainkat az alsó néposztályokra
vonatkozólag s itt és bizonyos szembetünő kölönbséget fogunk találni a
kelet- és nyugat európai paraszt közt. A Magyarországi földmivelő
elevenségre és szellemi mozgékonyságra nézve mindenesetre magasabban áll
a németnél, daczára annak, hogy utóbbinak iskolai műveltsége jóval
felülmulja az előbbeniét, s ha ismét egy yorkshire-i parasztot állitunk
egy magyar alföldi csárdalakos mellé, ugyanozon különbséget fogjuk
észlelni, mely az egyszerü ruméliai s az ügyes iszfaháni közt létezik.

S mégis, mért áll a nyugat minden tekintetben annyival magasabban a
keletnél? Miért indult Európában minden virágzásnak, mig Ázsia
végromlásnak megy elébe? Ezt fogják kérdeni! A felelet igen egyszerü.
Ugyanazon uton, a melyen Ázsia belsejéből Európa határáig a szellemi
ruganyosság, eleven vérmérséklet és gyors felfogás fokozatos
fogyatkozását észleljük, ugyanazon uton Nyugat-Európa szélétől kezdve
Ázsia felé haladva, a vasakarat, lankadatlan kitartás, lassu bár, de
öntudatos czél felé való, fáradatlan haladás hanyatlását fogjuk
tapasztalni. Ha a magyar kitartást és szivósságot akar jellemezni, a
németet hozza fel például, s ugy a mint utóbbi a magyarnak tünik fel,
ily világitásban látja a török a »frank«-ot, az-az egyátalán az
európait. Az elv: »Minél elevenebbek a szellemi tehetségek annál
csekélyebb a sikerhez nélkülözhetetlen kitartás,« itt is megvalósul, s a
keleti éleslátás s elmésség ha mindjárt még annyira elvakitana is
bennünket, az európai morális erélylyel szemben mégsem fog soha fontos
eredményekre vezetni. Ehhez még anyagi nehézségek is járulnak hozzá. Az
ázsiai már gyermekéveiben érett s huszonötödik évében ereje tetőpontjára
ér; nem sokan vannak, kik negyvenes éveiken tul is még kitünnek szellemi
tevékenység által, s ennélfogva a keletinek munkássága aránylag
korlátoltnak mondható.

A mi nagy szellemi felsőbbsége daczára, Kelet fiát mégis az európainak
alárendeli, az abban rejlik, hogy a dolgok lényegét mellőzve csak a
külső formának hódol, s a formaszerüség iránti e tulnyomó előszeretete a
keletinek minden tette s eljárása fölött uralkodik. Ebben az az
ugynevezett szellemdus gyerekekre hasonlitanak, s mint azok, szint oly
hibákban s fogyatkozásokban is szenvednek. A keletiek szellemi
műveltsége csak nyelvükben érvényesül, arra fektetnek legfőbb sulyt, az
magába foglal mindent, s abból ered minden. Régi, ó-keleti műveltségi
elvek szerint, egy mű csak akkor vonzó és értékes, ha dagályos és
mysztikus szavakkal annyira tul van terhelve, hogy csak a legnagyobb
fáradsággal lehet felfogni értelmét, s a ki ügyes búvár gyanánt nem
képes az értelem gyöngyeit a titokzatos, zavart mélységből felszinre
hozni, annak minden világbölcsesége keveset használ. Ha tehát a nyelv
értelme szándékosan annyira megnehezittetik, elképzelhető, mily
rendkivül nehéz annak megtanulása. A török alig képes huszadik évében, a
persa tizenöt éves korában s a közép-ázsiai pláne csak huszonöt éves
korában képes az irodalom magasabb termékeit megérteni. Mikép juthat
tehát a nép zöme a tudományokhoz, ott hol a művelt a műveletlentől
annyira különbözik, hogy az első saját édes anya nyelvében, érthetetlen
titkot mondhat el utóbinak; – ott, hol az eszköz megszerzésére az erő
hiányzik, a czél el nem érhető.



Műveltség.

Irán tartatik leginkább a mohammedán műveltség hazájának, s a művelt
ázsiai vázolásához leghelyesebben szolgálhat hátterül. Látogassuk meg a
Szefidák ősrégi székhelyét hogy kizárólagosan persa férfiak körében
kezdhessük meg elmélkedésünket, miután törökség és finomitott szokás
összeférhetetlennek tekintetik. – A férfi, ki étiquetteszerü derékszöget
képező helyzetben, félig oda támaszkodva, félig heverve, a szobában a
szőnyeg középhelyét foglalja el, minden tekintetben finom műveltségü
keleti. Első látásra az európai élégáns nyomoréknak fogja tartani, mert
a lábak, keleti felfogás szerint az emberi test illetlen részei, a
ruházat által gondosan elfödetnek. Megmutatni, hogy lábakkal bír az
ember, példátlan szemtelenségnek tartatik s innen ered a régi
példabeszéd is: »Óvakodjál ott lábadat kinyújtani, hol kezedet kell
kinyújtanod!«

De folytassuk hősünk leirását. A dsubbe, egy finom teveszőrszövet,
arányzatos redőkben lóg alá a felső testről; elől annyira nyitva áll,
hogy az Entari (alsókabát) látható legyen. A turbán kiváló gonddal
csavartatott, s oly módon tétetett fel, hogy e kétségtelenül érdekes
arcz egyetlen, ráerőszakolt vonását se takarja el. S ez arcz, a persa
typus nevelési, gondolkozási és foglalkozási módjának leghivebb tűkre. A
szakáll színe és alkata kifogástalan, a száj körül a szerénység és
kérkedés sajátságos vegyüléke tünik fel, mely észrevehető életkedvvel és
világgyűlölettel elvegyülve, a legellentétesebb gondolkozási mód
nyilvánulásai, melyeknek kifejezéseit azonban csak hosszasabb érintkezés
után észleljük. A szem szűziesen földre szegződik s a zengzetes, érczes
hang hajlékonysága a híres szépészek szabályai szerinti szigorú kezelést
árul el.

Ki ezen ember s mi a foglalatossága?

Magánzó, ki a nélkül hogy valami különös czélra törekednék, az ó-divatu
műveltség szabályai szerint nevekedett s ezeknek nyomán osztja be
életét. Darab ideig theologiával foglalkozott, de csak-hamar, bizonyos
lelkiösztön a világi pályára terelte vissza, mert észrevevé, hogy ő egy
»Szahibi-tab« egy »ösztön« birtokosa; azaz észrevevé, hogy költői érrel
bir, melynek kimivelésére mind nagyobb gondot fordított. Vajjon
kortársainak, vagy az utókornak hasznára válik-é e férfiú, e kérdés
függőben marad, azonban hallatlan olvasottságát már az első találkozásra
is el kell ismernünk. A Medreszében töltött mohammedán tanévek alatt
rendkivül kiművelt emlékezőtehetség, arra képesíti ezen embereket, hogy
egy még oly hosszú költeményt, háromszori elolvasás után könyvnélkül
tudnak elmondani. Meglehet, hogy a velök született szellemi erő is
támogatja őket, azonban tény, hogy míg mi európaiak remekiróinkat
olvassuk, a persa p. költőit mémorizálja. Valamint az ifjú nem
nélkülözheti Szaadi »Rózsaberkét,« Hafiz »Szerelmi dalait,« Dsami
»gyümölcsös kertjét« és másokat, ép ugy gyönyörködik a meglett korú
Firduszi mesteri hőskölteményében, a Mesznevi, Khakani, és mások
titokzatos költészetében, kiknek műveiből, hacsak megpendíti az ember a
húrt, ők mindjárt egész fejezeteket szavalnak el. Az előadásra kiváló
gond fordíttatik, s míg Hafiz ghazéljait friss vidámsággal kell
elmondani, a Mesznevi p. a tartalomnak megfelelőleg komor szomorúsággal
szavaltatik.

Így p. a versszak:

  »Bisnov ez nej csun hikajet mikuned,
  V’ez dsudaiha cshun sikajet mikuned.«

  (A furulyát hallgasd ha majd regél,
  S a szenvedett gyötrelmekről beszél.)

csakugyan olyképen adatik elő, hogy a hallgató a furulya panaszosan siró
hangját véli hallani. A finom műveltségűnek legkevésbbé sem szabad
vétenie a vers öszhangzata ellen s valóban ritka eset, hogy művelt
emberek egyuttal ne lennének a költői előadás mesterei is.

A történelem tanulása már gyöngébb lábon áll. A valóságos keleti
műveltség, általunk föntebb felállított mintaképe, inkább bizonyos
gyüjtemény-munkákban járatos, mintsem a részletes történelemben. A
Szaszanidák virágkora csak mondákból ismeretes előtte, de annál
kimeritőbben foglalkozott a moszlim korszakkal, s nemcsak Ali
örökösödési kérdése fölött, de az Alidák harczai és szenvedései
legcsekélyebb részlete fölött oly hévvel vitatkozik, mintha ezek máról s
tegnapról szóló tettek s nem oly események volnának, melyek jóformán
1200 évvel ezelőtt történtek volna. A Szefidák korszaka sem
hanyagoltatik el; leginkább jellemző adomák gyüjtése által igyekesznek
kitűnni, mig a haza múltjának bírálati méltánylásáról már azért sem
lehet szó, mert a történetirás Persiában s egyátalán egész Keleten a
krónika formájában maradt meg.

Egy másik tárgy melyben a világfi ragyogni kénytelen, s melynek tudása
Persiában minden finom műveltségü emberre nézve csaknem ép oly
kötelességszerű mint nálunk a zongoraverés még oly hölgyeknél is, kik
épenséggel sem birnak zenetehetséggel, a nemzeti zene. A miénktől
teljesen elütő persa zene már számtalan szakember fejtegetési tárgyát
képezte, én csak annyit akarok róla mondani, hogy európai fülnek, még
sok évi megszokás és hallás után sem hangzik kellemesen. Bizonyos, kulcs
gyanánt szolgáló betűk helyettesítik Persiában az irott hangjegyeket s a
hangok változatai ott egyetemesen dallamoknak kereszteltetnek. A
legismeretesebbek Huszeini, Makami, Sirazi, Iszfaháni, Buszelik stb., –
s a mint értesültem, ezen elnevezések többnyire azon helyekre utalnak,
hol e dallamok már régi idők előtt is kedveltettek.

Ha az ó-keleti kultura e mintaképét a finom műveltségü efendivel
szembesitjük, azonnal felismerjük benne, két teljesen ellentétes
világnézlet korcsalakját, mely aligha tehet előnyös benyomást. Az
iszfaháni salonból tehát egy stambuli salon felé fordulunk, s szemügyre
veszünk egy fiatal efendit, ki minőségére nézve az Amédida, vagy pedig a
külügyérség titkárságának tagja R... bey, jó család ivadéka, s már
arczvonásai is elárulják a számos fajvegyülék nyomát. A népbuvár, a
görög-örmény typus erős vonását fogja bennök felösmerni, itt-ott kevés
sémi, ritkábban turáni, legkevésbbé azonban a tisztán ázsiai typus
ismertető jeleit fogja találni. A stambuli efendit az ázsiaiak
lajstromába sorolni, kissé koczkáztatott dolog volna. A magas tetejü
kalap és frakk őseredeti európaivá bélyegzik, s Párisban a Montmartre
boulevard embertömegében alig lesz megkülönböztethető a délfrancziától
vagy spanyoltól. De nézzük meg hát figyelmesebben az ál-keletit. Nem
ugyan alá, de mégis keresztbevetett lábakkal találjuk dívánján ülve –
mindenesetre igen kellemetlen és erőszakolt helyzet, mert a nadrág
lábszárain egész az elpattanásig megfeszül s folytonos izgás-mozgása,
ültének kényelmetlenségéről tanuskodik. Nem kevésbbé czéliránytalan az
elől begombolt, állógallérral ellátott kabát, (szetri) mely egyrészt a
fej lehajtását megakadályozza, másrészt szűken testhez álló szabása
által a török ülésnél elmaradhatatlan testbehajlását nagyon megnehezíti.
Ezen öltözetet a fez koronázza, a kaczéron oldalracsapott sapka, hogy a
frizura kellőleg láthatóvá váljék, mert ezen uraknál az üstök
leborotválása ismeretlen dolog s a persák »kakul«-jai (fürtök) egyátalán
itt sohasem voltak divatban. Toldjuk meg még e képet az elmaradhatatlan
glacékeztyűvel és lakczipővel, s a jelenkor ázsiai kultúra képviselője
teljes valójában előttünk áll.

Belseje külsejére hasonlít. A magán vagy nyilvános iskolából az arab
nyelvtan és persa nyelv csak épen annyi tudományát hozta el magával a
mennyi concipista-pályájára elkerülhetetlenül szükséges. Az eszmény,
melynek elérésére törekszik az, hogy jó Kiatib, azaz irnok vagy stylista
váljék belőle; t. i. értsük meg jól a dolgot: annyira akarja vinni, hogy
egy gondolatot hibátlanúl papirrá tudjon tenni, mert csak ez úton – in
hoc signo vinces – juthat nagy hivatalos állásra, tekintélyre és
gazdagságra.

Igaz, hogy a török irály nem könnyű dolog, de az európaira mindenesetre
furcsa hatást tehet, ha látja, hogy egy államhivatalnok törekvései oly
tudományok elsajátításában pontosulnak össze, melyeket nálunk, már a
harmad osztálybeli elemi tanuló régen magáévá tett. Megengedve, hogy
Egyptom és Törökország mai intelligencziája már az annyira óhajtott
Kitabet teljes birtokában van, tulajdonképeni nemzeti müveltsége mégis
ijesztő minimumra olvad össze. A török irodalom gazdag kincstára a
többség előtt csaknem teljesen ismeretlen s csak igen ritkán történik,
hogy egyik-másik felemlíti Baki, Vehbi, Szami vagy Kemal pasazadet vagy
Szaad-ed-din-t, mi pedig 30 évvel ezelőtt még megtörtént. A történelmi
ismeretek, a mint arról már az iskolaügyekről szóló fejezetben említést
tettem, még rosszabb lábon állnak s mind ezen hiányok silány
kárpótlásaúl, a franczia nyelv igen felületes ismeretét fittogtatják,
bár ott is alig jutnak egy könnyű olvasókönyv megértésénél, vagy a
felületes társalgásnál tovább. E nyelvet a nyugati tudományok
elsajátitására eszközül felhasználni, eddig csak keveseknek jutott
eszébe, s úgy akarta a szerencsétlenség, hogy azoknál is csak oly
korban, midőn a tanulás az ázsiaiaknál már nagy erőmegfeszitéssel jár.
Az izlés-irány szinte igen kétséges a modern kultura ezen ujoncainál. Az
uralgó divat által betanitva, európai szinházakat és estélyeket
látogatnak, mellesleg azonban, az ázsiai bohóczkodás s a Karagőz
undorító alakjaiban is gyönyörködnek, tetszést színlelnek úgy
etéleinkre, öltözetünkre, lakásmódunkra nézve stb. bensőleg azonban
mégis a régi nemzeti szokások hívei maradnak.

A nyugati moszlim kultura e korcsalakjai kétségtelenül ellenszenvesebb
hatást tesznek az európaira, a hamisítatlan moszlim-világ
legkificzamodottabb képviselőinél.

Az afghánok, özbégek és tadsik-ok, körülbelül oly fogalommal birnak a
műveltségről, mely Európában az ököljog idejében s Nyugat-Ázsiában
rendkivül viharos korszakokban uralgott. Ezeknél az értelmi osztály két
szigorúan egymástól elkülönített kategóriára oszlik: a katonai- és
hivatalnokira s a mollá-k vagy világi-egyháziakéra. Valamint utóbbiak a
harczot és viszálkodást hivatásukkal összeférhetetlennek tartják s
utazáson és zarándok-útakon csak azért kötnek kardot, mert a Kórán
szerint a fegyvertelenül elesett egyenesen a pokolba jut; – így a
szipahi, – az első osztály elnevezése – a tudományos míveltséget
tisztjére nézve igen nélkülözhetőnek, ha nem is egészen fölöslegesnek
tekinti. Jól lovagolni, czélba lőni, lándzsát derekasan kezelni,
legfőkép pedig, magatartás és modor által jelvényezni a fejedelem
kegyéből nyert kitüntetést vagy társadalmi állást, ezekből áll ezen
osztály főtörekvése és életük feladata. Minden aristokratának megvan a
maga irnoka, ki alkalmi verselő, számtanár, csillag- és álom-magyarázó s
olykor még lelkipásztorképen is működik, s ha az emlitett nagy úr az
alsóbbfokú vallási kérdésekben egy-egy szerény megjegyzéssel hozzá tud
szólni, vagy az olvasott költői termékekből némi értelmet tud
kimagyarázni, az afghán vagy özbeg high life-hez szükséges tulajdonok
netovábbját érte el. Irni és olvasni nem tudni, egész Közép-Ázsiában
kevésbbé szégyen, mint első látásra fel nem ismerni egy ló korát, egy
fegyver értékét hajszálig ki nem találni a nélkül hogy a kéz érintette
volna azt, vagy egy rabszolga munkaképességét meg nem tudni határozni,
anélkül hogy lábait meg ne tapogatnák. Tényleg, nem titkolhatom el, hogy
Közép-Ázsiában a legtökéletesebb gentleman szellemi kultúrára nézve a
magához hasonló állású iráni vagy törökországbelihez képest nyomorult
torzképet mutat, melynek rovására Teherán és Konstantinápoly udvaronczai
mindannyiszor jóizűen mulatnak, valahányszor Hilmendről, vagy az Oxus és
Jaxartes partjairól diplomatikai követség érkezik.

A magasabb özbeg-osztály míveltségének, gyenge, igen gyenge nyomai
találhatók, a sivataglakó Kirgizek szultánjainál és vénjeinél. Orosz
utazók gyakran megvalának lepetve a patriarchális modor, márvány
nyugalmu arczvonások, s alkalmilag felmutatott moszlim bölcsészet
példányai által, melyekkel az ily törzsfőnökök sátrában találkozának.
Képzelem, mennyire meglepő az ily tünemény észak fiaira nézve; azonban e
látszólagos tehetség s ez ildomosság nem egyéb, a moszlim műveltség
utolsó s legmesszebbre terjedő ágazatánál, mely az Iszikköl partjain s
az Ala-tau hegységben a megfelelő buddhista kultúra romjain gyökeret
vert. A kirgiz Szultánja, az özbég sipahihoz, az özbég sipahija, az
afghan khánhoz, az afghán khánja, a persa mirzához. Az utóbbi utolsó s
leghívebb képe az ó-mohammedán kulturának, ellenben az arab- és török
gentleman, a vele született makacsság s századéves ellenszegülés daczára
mégis már sok idegenszerűt, európait vett fel modorába és beszédmódjába
s ennélfogva ma már ép oly kevéssé tekinthető európainak mint valódi
keletinek.

Egész Keleten a műveltség főkövetelményét képezi, sőt azt mondhatnám, a
szellemi műveltségnél magánál többre is becsültetik az ildomosság; a
keleti életkép egy kiváló vonása, mely szóban és tettben magába foglalja
a társadalmi és politikai különbség mindazon változatait, melyek által a
két világ leginkább választatik el egymástól. Felhevült képzelődés,
szóvirágos nyelvezet, feltünő vonzódás külsőségekhez és czeremóniákhoz s
végre a zsarnoki kényuralom előtti folytonos rettegés, szükségképen nagy
különbséget fognak előidézni a szó és gondolat között; azon hitben
ringatja magát az ember, hogy a tömjénezés füstfellege mögött
biztonságban van s így lett az ildomosság tulajdonképeni képmutatássá.
Csak az, a ki látta mint találkozik pl. két persa paraszt egymással, ki
nem tudva, melyikének dukál az első megszólítás megtiszteltetése, nehány
perczig szemlesütve áll egymással szemben – csak az képzelheti mi a
keleti ildomosság. Ha végre utat tört magának a társalgás s eldöntetett,
ki szóljon elébb, az egyik paraszt nyugodt, sőt halk hangon mondott
szavakban egész kérdés-sorozatban tudakozódik szomszédja hogyléte felől;
P. »Zsiros-é a gégéd?« »Nedves-é a szájpadlásod?« »Insallah, nincs-é
betegség házadban?« »Jól érzed-é magad?« stb. stb. Olykor tiz-tizenöt
ily kérdés tétetik egy huzamban s a jelenet kómikuma abban rejlik, hogy
a köszöntő, mondatainak elhadarása után nyugodtan állva marad, s az
üdvözölt részéről ugyanazon kérdéseket, ugyanazon sorozatban
meghallgatni kénytelen. E czeremóniák nemcsak az aránylag művelt
iráninál, de még a turáni felső vidék legkezdetlegesb sivataglakóinál is
kötelességszerü s rendkivül megdöbbentőleg hat, ha durva arczvonású,
rongyos öltözetű embereket, a szóvirágos nyelvezet finomitott
kifejezéseire látunk törekedni.

Előkelő körökben széditő magasságra jutottak az ildomosság fogalmai;
írásban és beszédben, nyelvezetben és tettben, sőt az élet minden
cselekedeteiben oly mértékben nyilvánúlnak, melyről Nyugaton, még azon
időben is, midőn társadalmunk e téren hihetetlent hozott létre,
fogalmunk sem volt. »Én-nel beszélni, ördögnek szokása,« mond a
példabeszéd, ennélfogva előkelőkkel szemben, a társalgási nyelvben a
kitagadott »én« helyett csak ily körülírások használtatnak: »Szolgád,
rabszolgád, rabod, – s írásban: »A felszabadító levelet visszautasító
rabszolgád, stb.« A második személyt így írják körűl: »Magas
személyiséged.« »Fönséges személyed.« A mondattal: »Lábaid pora« azon
mély tiszteletnek akarnak kifejezést adni, melynek következtében nem a
személyhez magához, de annak lábaporához mernek csak közeliteni: »Lábaid
porát a színházban láttam; lábaid porával a városba óhajtok kocsizni; ki
nyírta meg lábaid porának a haját; lábaid porának édes anyja
megérkezett; stb. stb. Mindezek oly szójárások, melyek szépészeti
szempontból nem hangzanak épen igen vonzólag: »Házam«, – »a te cseléd
szobád,« – »gyermekem,« – »a te rabod,« – »feleségem,« – »a te rabnőd«
kifejezések leple alatt használtatnak s mindezek után alig kell már
mondanunk, mily hallatlan dagályosságra és túlzásokra vetemednek. Az
üdvözlet mimikája külön emlitést érdemel. Az oszman társaság
előszeretettel használja a »Temenná-t,« oly üdvözlési modor, melynél a
magát meghajtó, jobb kezét szivéről ajkaihoz, ajkairól homlokához emeli,
mi által körűlbelűl az fejeztetik ki: a mit érzek, azt beszélem, s a mit
beszélek, azt gondolom; vagy más szavakkal: érzés, szó és gondolat neked
hódol. Ez tulajdonképen igen csinos mód volna, ha csak az illetőnek oly
túlságosan nem kellene meghajolnia. A »Temenna khak beraber« (a földtől
kezdődő üdvözlet) nagyon is lealázó czeremonia, másrészt azonban óriási
haladás a birmánok, sziamesek és más keleti népek üdvözlési szokásaikhoz
képest.

Persiában, az üdvözlési szertartások ferdeségei még szembetűnőbbek, mert
ott oldalt történik a hajlongás, a fej a jobb vállra hajtatik, hogy a
nyak szabadonhagyása által a felsőbbvalónak értésére adassék: »nyakammal
éltemet bocsájtom rendelkezésed alá,« oly ildomosság, mely a folyvást
használatban lévő »Beli kurbanet sevem (áldozatoddá váljak) által, még
inkább megerősittetik. Még szembetünőbb kifejezést nyer e szokás
Közép-Ázsiában, hol a meghódoló, vagy bűnbánó érzelmekkel közelgő
udvaroncz kötelet s azon lelógó meztelen kardot köt a nyakába, vagyis:
magával hozza a kivégeztetésre szükséges eszközöket s ennek
következtében életét felsőbb valója kezébe adja, annak egy intésétől
várva sorsát. A többire nézve a közép-ázsiai még mindig az egyszerű
»Muszáfehä« vallási formájához csatlakozik, azaz kölcsönösen mindkét
kezét nyújtja egymásnak a találkozó, s meghittebb viszony esetében
összeölelkeznek. Nagyok és fejedelmekkel szemben, egyszerűen
keresztbetett karokkal mélyen meghajolnak.

Valamint szó és tettbeli túlságos ildomosság a moszlim világban
tulajdonképen tiltva volt, s csak a khalifák világi hatalma
növekedésével jött szokásba, szintúgy áll ez a mai napság oly dagályos
és túlterhelt irályra nézve is. Ebben az ildomosság úgyszólván
ellenszenvet keltő túlzásba csap át s ebben legtöbbre vitték a törökök
és persák.

Ezeknek két-három nyelv szókincse állt rendelkezésére, s nemcsak hogy a
legpazarabbúl használták fel azokat az irodalmilag remekelni akarók, de
ildomossági ferdeségekre is lelkiismeretlenül kizsákmányolták. Hogy a
nyugati olvasó fogalmat szerezhessen magának a keleti irály
ildomosságáról és dagályáról, ide csatolok néhány példát egy kéziratban
lévő levelezőből, mely 1809-ben oszmán nyelven jelent meg:

»Nemes, mélyen tisztelt, fenséges fiam! A küszöb magas fejedelme! (egy
czím, mely a franczia huissiernek felel meg.)

Nagyméltóságod!

»Kivánságom átnyujtása mellett, mely szerint: Szerencse sajkád mindig a
vidámság és szerencse partjainak díszére váljék s kivánságaid vitorlái
mindenkor az üdv és gyönyör révébe juttassanak – az elmetengerbeli
buvár, t. i. a daltudó toll, a beszéd következő hullámait verte föl. –
Ma este, midőn a 14 napos hold ezüst sajkája, szerelmet és gyöngédséget
árasztva, a zöld menny tengerpartjára ér, mi Rumeli Hiszarban (a
Bosporus európai oldalán fekvő falu), a bájtól duzzadó helyen, Hazreti
Mollán, meg fogunk állapodni, hogy egész éjen át hajnalhasadtáig a
»száraz víz és nedves tűz« élvezetének (pálinka-tivornya) engedhessük át
magunkat.

A habozásnak hajszálszélességü tért sem szabad engedni; ennélfogva arra
kéretik, hogy a vitorlák és evezők egész erejét használtassa; hogy
minélelébb legyen barátai felvidulásának okozója.«

Ez a meghivó egy egyszerü raki-lakomára. Ime, itt adunk egy rövid
meghivót vacsorára, mely ekkép hangzik:

»Boldogságos uram! Méltóságos uram!

»Ma este, ha Isten úgy akarja, és a csillaghad nagy királya, t. i. a
világ napja, a sötétség birodalmában teendő útjára készülvén, lábát a
sietség kengyelvasába helyezendi: arra kérlek, tisztelj meg a nappal
versengző arczod szépségsugaraival, hogy az elhagyatottság és magány
sötét éjjele, a tavaszi reg szellőjéhez hasonlólag felderüljön és
szétoszoljon.«

Megjegyzendő, hogy e szertartás csak barátokkal és ismerősökkel szemben
használható; e példákból könnyű lesz arra következtetni, mikép jártak el
ezelőtt írásban a felsőbbvalók erányában, s mit parancsol az etiquette
még mai napság is.



Ünnepek.

Tekintettel a keresztény világ s kiváltképen a keleti keresztények
számos ünnepére, csaknem ugy látszik mintha a moszlimoknál nem is
léteznének ünnepek. A próféta tanainak követői ünnepeket ugyan ismernek,
de azok nem a nyugalom napjai. Évenkénti, legfeljebb három nap
kivételével, minden egyházi ünnepélyességnek eleget tett, ha pénteken
részt vesz a Dsuma Namaziban (pénteki-ima) ott meghallgatja a próféta,
négy társa és az uralkodó fejedelem dicsőitését, s a meghatározott
mennyiségü Rikaat (térdhajtás) után ájtatosan, a többiekkel
összhangzatosan kimondja az áment. Ha ez megtörtént, napi foglalkozásai
után nézhet. A moszlim vallás minden országában sokan igy tesznek, sőt
még vallási buzgalmukról hires vidékeken is, s ha imitt-amott
egyik-másik iparos vagy nagykereskedő boltja zárva van ünnepnapon, abból
csak az következtető, hogy a tulbuzgó tulajdonos azon kötelességeknek
hódol, – pl. bizonyos kaszidék elmondásával vagy szentkönyvek
olvasásával foglalkozik, – melyek az egyházi törvényben, mint Nafilé-k
(többlet) szerepelnek.

Bár számuk csekély s kiváló külsőségük sem igen emlitésre méltók, a
moszlim vallás ünnepei leginkább az imádságok melegebb bensősége és a
szertartások nagyobb hatásu, ünnepélyesebb hangulata által különböznek a
kereszténység ünnepeitől, mi első sorban a szívósabb s mélyebb
gyökerezésnek tulajdonitható, mely a keleti hitvallást az egész keleti
világban jellemzi. Az előkészületeket, melyek a Ramazan hónap beálltával
tétetnek, – tudvalevőleg az Idi fitr-Bairam-al befejeződő böjthónap –
éveken keresztül figyelemmel kisértem, s még tisztán megmaradtak
emlékemben. A moszlim világ egész széltében a Boszporus partjain
találtam ezen előkészületeket legfényesebbeknek. Ha az időjárás csak
legkevésbbé kedvező, a ház nemcsak belülről, de kivülről is
kitataroztatik és tisztára meszeltetik. A szőnyegek, butorok
rendbehozatnak, kávéskannák, és csészék, evő- és ivókészletek ujonnan
beszereztetnek, élelmiszerek rendkivüli mennyiségben és minőségben
hordatnak össze, s mindez, egy harmincz napos böjtölés, a test harmincz
napos gyötörtetésének tiszteletére történik. Bármily sajátságosoknak
látszanak e rendelkezések, mégis teljesen megfelelnek a kitüzött
czélnak, mert az egy hónapos bőjt, egyszersmint egy hónapos dözsölést is
magába zár. A jó Isten, a szellemi állapot tiszta elismerése
tekintetéből a test gyötrését rendelte el, minthogy azonban, a
huszonnégyórányi napforduló idejét nem jelölte ki határozottan, tehát
egyszerüen megcsalják a jó istent: t. i. nappal böjtölnek hogy éjjel
annál nagyobb tobzódásnak engedhessék át magukat. A nap ennélfogva
éjjelé változtatik s minden felforgattatik; oly zürzavar, oly
összevisszaság uralkodik az életrendben, mely egyedül csak a jó
keletieknek eshetik jól, kikről tudvalévő dolog, hogy az időt nem
tartják épen a legbecsesbb kincsnek s a munkát sem a legkedvesebb
szokásnak. Még ma is szédülök, ha egy nyári Ramazan délelőtti óráira
gondolok – (a holdév következtében az egyes ünnepek 33 esztendőn át
egymásután minden évszakra esnek), melyek egy átdőzsölt éjre
következtek. Hetekig tartott, mig a megszokás megedzé a testet, e
rendkivüli élet-mód elviselésére. Az egész hónapon át, a mohammedán
világ folytonos mámorban, kábultságban él s az állam igen helyesen
cselekszi, hogy ezen idő alatt minden munkásságot beszüntet.

Két-három órával naplemente előtt, Stambulban valamint Teheránban,
Bokharában, Fezben és Marokkóban, sőt még Khina belsejében is egyenlő
bádgyadtsággal, lehangolt közönynyel járnak-kelnek az igazhitüek
tántorgó árnyai. Egy nyári-Ramazan forró nápját egy csöp viz nélkül
átszenvedni, – akkor e folyadéknak még neve is tiltva van, – vagy, mi
még többet mond: átélni, a nélkül hogy a szeretett pipából egyetlen
egyet szippanthatnának, valóban a leggyötrelmesebb kin, mit keleti
emberre szabni lehet. Hiába barangolták be az érzékek szórakoztatása
tekintetéből, a bazárok termeit, különböző mecseteket, hiába voltak
jelen mindenféle szemfényvesztési, komédia és szinházi előadásokon – a
gyomor korog, a gége szomjazik az érzékek elzsibbadnak s csak a fül
folytatja még éberséggel teendőjét, a mennyiben amaz ágyudörgést lesi,
mely a naplementét fogja jelezni. Végre eldördül a várva várt lövés s
ezer meg ezer lelket, vagyis jobban mondva gyomrot örömteli felindulásba
ejt. Mindenek előtt neki dülnek a pipának, azután viz után kapkodnak s
végre a gazdagon ellátott asztalhoz sietnek. Hogy ottan mennyi
fogyasztatik el, azt európaiak el nem képzelhetik. Az étkek nem
költetnek el nyugodtan, de hevesen, sietősen a gyomorba hányatnak s
ugyancsak bölcs volt a próféta azon intézménye, mely az igazhitüeknek az
ilyen lakoma után a Teravi imát parancsolta meg. Ezen ima t. i. 20
Rikaat-ból áll, melyeknek mindegyike a test 8 különböző helyzetével van
egybekötve. Nyolczor 20, annyi mint 160, s a legmérséktelenebb igazhitü
mohammedán, sem tarthat gyomor elrontástól, minek után testét e 160
mozdulatnak alávetette. Nincs rózsa tövis nélkül, nincs öröm, üröm
nélkűl, nincs Ramazan-ebéd Teravi nélkül.

Igy ünnepelik a Ramazan-t Konstantinápolyban. Itt az esti
ünnepélyességek, még a sugár minaretek kivilágitása s a kettőstornyokról
alálógó transparens kórán mondatok disze által is emeltetnek, valamint
egyáltalán a moszlim főváros, a Boszporus partján sokkal több bájt tud
kölcsönözni a böjti hónapnak, mint azt más helyütt tapasztalám. E
hónapokra esik »a végzet éjjele is« (Kadrgedseszi), melyben a szultán
pompásan kivilágitott sajkákon a Szeráilcsúcsig járul s onnan a mecsetbe
megy, mely ájtatos tettért a nemzeti pénztár egy szép rabszolganővel
szokta megajándékozni. E végzet éjjele rendkivüli jelentőséggel bir a
mohammedánok előtt, mert általános hit szerint ezen éjben szokta a jó
Isten egyesnek bünlajstromát befejezni, s a jövő évre megkezdeni az uj
könyvet. Tudós kórán-magyarázók ezen égi főkönyvnek állitólag szinét és
alakját is ismerik, ennélfogva nem is csoda, ha az igazhivő ez éjben,
legbensőbb töredelmességgel emeli lelkét az isteni könyvvivőhez.

Végre letelt a bünhődés hónapja. A Bairam nagy ünnepélyességgel s
valóságos ájtatossággal kezdődik, mely csak is az Iszlam sajátja.
Mindenki az előkészitett uj öltönyöket veszi fel s komoly méltósággal
fittogtatja az utczákon, bazárokban és nyilvános helyeken. Ha az évszak
engedi, virágfüzérekkel is diszitik a fejet, de rendkivül furcsa módon,
a mennyiben a virágszárakat homlok és turbán közé szurják mig a virágok
fejei a szemekre hajlanak alá. A kölcsönös látogatások és
szerencsekivánatok szertartása, rendkivüli szigorral tartatik meg. Maga
a szultán is ünnep első napján az ország nagyjait és hivatalnokait
nyilvánosan fogadni kénytelen. Az ünnepélyesség, melylyel ilyen udvari
ünnep jár sok, mindenféle látványosságot nyujt. A szultán a régi szerail
egyik udvarán egy terasse-szerü emelvényen foglal helyet, az udvar első
hivatalnokaitól környezve, mire a magas főurak uralkodójuk előtt,
rangjuk szerint elvonulnak s mélyen meghajolnak. Azelőtt, a főurak tág,
dudoros, eleven szinü, aranynyal és drága kövekkel elhintett öltözékei,
az ily ünnepélynek a valódi keleti fény és pompa jellegét kölcsönzék, ma
azonban, a mult bő, szingazdag ruházata, helyet volt kénytelen adni az
európai szabásu, szük s józan kabátnak – mely a jelenkor, vagyis az
ottomán császárság hanyatlásának hű jelképe.

Jogszerint a Ramazan-Bairamnak csak egy napig szabadna tartania,
mindazáltal három napig ünnepeltetik, valamint a 70 nappal később
következő Kurban-Bairam, (áldozat-ünnep) a szokásos négy nap helyett,
némely vidéken 6–8 napig tart. Az utóbbi ünnep Abraham patriárka
áldozatkészségének emlékezetére tartatik meg s különös, hogy
Törökországban nem bir azon magas jelentőséggel, melyet a keleti moszlim
világban annak tulajdonitanak.

Konstantinápolyban s a birodalom egyéb városaiban csak a rendkivül nagy
mennyiségü juh által nyilvánul, mely ez alkalommal faluról a városokba
hajtatik. A ki csak szerit teheti juhot vesz magának és a vallási
szertartások szigoru betartása mellett sajátkezüleg szurja le.
Legvigabban megy a dolog ezen ünnep alkalmával a szegény
medresze-hallgatók czelláiban, mert nekik, valamint a városnegyed
szegényeinek, kik is, csak ritkán jutnak hus-étkek élvezetéhez, küldetik
el a husfélék fölöslege. E két ünnepen kivül még egy harmadik is létezik
az oszmán birodalomban, t. i. a Mevlud, azaz Mohammed születésének
ünnepe, mely 1588-ban III. Murad által alapittatott ugyan, azonban a
keleti moszlim országokban ha nem is egészen ismeretlen, még sem
ünnepeltetik. A szultán egy nyilvános mecset-utjából áll, melyben
valamennyi országnagy részt veszen, s a mult századokben ugyan még nagy
pompával vitetett véghez, ma azonban már kevés látványossággal jár.

Egészen más jeleggel birnak az ünnepek a moszlim világ belső területein,
mert itt kiváltképen gyásznapokból s csak egy ősrégi ünnepből állanak.
Az elsőkhez tartoznak mindenekelőtt a siita felekezeti buzgalom által
nagyon is okadatolt gyász és boszúhónapok, melyeket Persiában ünnepelnek
s melyek a hosszasabban Keleten tartózkodó idegen előtt igen
sajátságosoknak tünhetnek fel. Ezeknél minden Ali örökösödési harcza
körül forog, mit a három első Khalifa ellen folytatott s minden törekvés
oda irányul hogy Irán mélyen sértett nemzeti hőse minél jobban
dicsőitessék s ellenfelei minél alávalóbb, nyomorultabb gúnynyal és
gyalázattal tetőztessenek. Ide tartozik első sorban Mehdi születésnapja
Saban 15-én, a szunniták ellenére, kik ezen Imamot csak a feltámadás
után akarják e világra hozni, mig schiiták állitása szerint már régen a
feltámadás előtt született s titokban elrejtőzve még mindig él. Továbbá
a Gadir-i-Khom ünnep, Dsemazi-ul-akir 17-én azon nap emlékéül, melyen
Mohammed Mekkábul Medinába utaztában a Khom völgyben vejét, Alit,
helytartójának nevezte ki, oly tény, mely a leghatározottabban
bizonyitson a három khalifa usurpátiója ellen. Ali halálnapja szintoly
mély nemzeti gyászünneppé vált, mig másrészt a 27. Ramazan, Ibni
Muldsem, Ali gyilkosának halálnapja öröműnneppé emeltetett. Ezen
sorozatba tartozik az Omar-Szuzani is, t. i. Omar megégetési ünnepe,
mely az Iszlam e legkiválóbb, minden schiita által mélyen gyülölt,
harczosának halálnapján tartatik meg. Egy fabábut készítenek, melyet
Omarnek keresztelnek s belülről lőporral töltenek meg; este e gyülölt
khalifát in effigie a városon végig hordozzák s azután, a közönség nagy
gyönyörüségére, egy hátul alkalmazott röppentyü segedelmével a levegőbe
röpitik.

Legcziffrában, természetesen a Moharrem alatt mennek a dolgok. Az első
tiz napon át ugyan az egész iszlamvilágban tartózkodni szoktak a
nyilvános mulatságtól, de a siita hit tartományában már négy héttel
azelőtt végtelen panasz és gyász szertartásokat visznek végbe, paszió
játékokat adnak elő; élégiákat énekelnek s örökös sirás és zokogás közt
élnek. Mi azelőtt Alinak szólt, az most szerencsétlen gyermekeinek.
Haszan és Huszein, s leginkább utóbbi vértanuságának rovására megy, ki
Kerbela viznélküli sivatagában nyomorultan tönkre ment övéivel együtt. A
nap sugárfényével árasztja el a közel eső Tigrist, a tábor csak nehány
lépésnyire van a folyamtól s mégis senki sem meri az üditő nedvnek egy
csöpjét előhozni Huszein elaléló családja számára; mert a kis csapat,
Jezid hadától körülfogva, a legkisebb moczczanásnál egy biztos halálnak
menne elébe. Huszein tizenkétéves kedvencz fia, Ali Ekber nem nézheti
tovább, mint küzdenek anyja, növérei és nénjei a szomjhalál kinjaival,
mint görnyedeznek elégett nyelvvel, a sivatag forró homokjában s
harcziménjére kap, hogy az ellenség sorain át utat törjön magának. A
leskelődő ellenség számtalan kardcsapásai alatt összerogy, a vér – a
szinpadon, vörös répanedv által ábrázolva, miután itt egy passzió
előadásról szólok – szélylyel locscsan egész a néző közönség közé és
elvegyül annak sürün omló könnyeivel. Utána az apa, t. i. maga Huszein
lép a harczmezőre, küzd mint az oroszlán, de ő is, sebekkel boritva rogy
össze s a panaszkiáltások vad zaja, tulharsogja az ábrázolók dünnyögő
hangon előadott elégiáit. E jelenetek egy egész hónapon át szakadatlanul
adatnak elő, a városokban fényesen, pompásan, falun egyszerüen; még
elkülönzött sátorcsoportoknál sem hiányzanak ezen előadások egyes
töredékei, s a ki a négyhónapig tartó sirást és nyögést halotta, a fej
folytonos behintését látta festett fürészporral hamu helyett, az nem fog
csodálkozni ha a siitákat a Ruzi Asurán (tizedik nap), a a nemzeti gyász
tetőpontján, nyilvános menetekben mint az őrülteket fogja látni a
városon végig haladni, ugy viselve magukat, mintha mindegyikükbe
belébujt volna az ördög. A ruhát leszaggatják testükről (miután gondjuk
volt rá, hogy a legócskábbat vegyék magukra), hajukat, szakállukat
tépik, neki szaladnak egymásnak fejeikkel, vagy a falba ütik, de mi
több, minden városnak megvannak a maga spécziális vértanui, kik kedves
Huszseinuk fölötti fájdalmukban fegyveres kézzel sebeket ütnek magukon,
– természetesen, nem a test veszedelmes helyein, – s a véres tagokkal
valódi hősiességgel hadonáznak. Az ilyen önmegbénitás kűlömben épen nem
háládatlan üzlet. Egy egykori utazótársam, mély karsebeit értékes tőke
gyanánt ápolta s egy városból a másikba hordta mutogatni, pénzt gyüjtve
velök. A szellemdus Iránban kiválóan értenek hozzá, mint kell egymást a
jó isten contójára orránál fogva vezetni. Igy gyakran találkozni ott oly
emberekkel, kik homlokukon nyolczsarku vaksebet hordanak. Azonban,
nagyon csalódik a ki azt hiszi, hogy ez egy octogén kőhajitás nyoma. A
siiták t. i. az imaszőnyeg helyett, a Kerbela földről származó,
nyolczsarku vályogtéglát használják, melyre leborulás alkalmával
kénytelenek homlokukat nyomni, s ezen emberek aztán, el akarják hitetni
a világgal, hogy homlokuk a tulságos imádkozás következtében sebesült
meg, mig tényleg a seb csak pettyegetés által állittatott elő.

Bármily izlésteleneknek mutatkoznak is az iszlam vallási ünnepei, az
ujévi ünnep Noruz, mégis költőileg szép; a tavaszi éjnap-egyenre esik s
azon perczben, melyben a nap a kos jelébe jut, veszi kezdetét, s a
parszi-kultus egyetlen maradványaképen, nemcsak a siita Iránban, de a
keleti moszlimvilág minden tartományában nagy fénynyel ünnepeltetik.
Konstantinápolyban a Noruzünnep csak az előkelők házaiban, édességek s a
házigyógyszerész által ajándékképen átnyujtandó főzetek élvezete által
dicsőittetik. Azonban az ottomán császárság keleti határától kezdve
egész Khináig, a Noruz ugyszólván fontosabb szerepet játszik, mint a
vallási ünnepek. Iránban már hónapokkal azelőtt szoktak készülni reá.
Czukor, szörpök, sárgaczukor, czukorba főtt gyümölcsök stb. hihetetlen
mennyiségben hozatnak a városokba, tizenhárom napig tartó ünnepélyre
számitva, azoknak fogyasztására. Mindenki uj öltözetet vagy legalább uj
ruhadarabot igyekszik készittetni; a királytól le a koldusig, mindenki
ajándékokat kap és osztogat, s mondhatom igen érdekes látványt nyujt az
örvendetes felindulás, melylyel a tavasz beköszöntése üdvözöltetik. Az
ünnepélyek a csillagászok által meghatározott pillanattal veszik
kezdetét; leghatályosabban fejlődnek a király udvaránál, ki az ujév
beköszöntét országnagyjai körében szokta bevárni, hogy azonnal átvehesse
azoknak üdvözleteit s egyuttal ajándékokat osztogathasson. Hogy ez
alkalommal nem hiányzanak a dagályos költemények sem, melyek a Sah
felséges lényét a tavasz fenséget egyaránt dicsőitik – király-illat és
rózsaillat merészen egybeolvasztatnak – magától értetik. Hivatalos
beszédekben sincs hiány. A Sah az ország állapota, üzlete és ipara felől
kérdezősködik, értesitést követel a hit és vallás terjesztéséről, mire a
miniszterelnök ő excellencziája az ujévet óriási hazugságokkal kezdi
meg, a mennyiben vidékeket, melyek tényleg romnak indultak s
nyomoruságban tengenek, virágzó kövéreknek ir le; szintoly mértékben és
szellemben hazudnak a főpapok is, kik a moszlim hit győzedelmes
terjedéséről mesélnek, holott pedig az Oxustól kezdve a hitetlenség
fekete árnyait mind messzibbre terjeszti ki Irán földeire. Kérdező és
kérdezett biztosan tudja, hogy csaló és megcsalatik de az perczig sem
tartóztatja a Sehin Sáh-t, hogy mindenütt ajándékokat, tele kézzel uj
verésü arany- és ezüstpénzeket ne szórna, mert az ujévet arany
ajándékkal kezdeni, legjobb jóslatnak tekintetik. Bármily ősrégi is a
Noruzünnep, mégis ugy látszik már fontos átalakulásokon ment keresztül
még a nehány évszázadnyi, aránylag rövid idő alatt is, mert Chardin és
Thevenot franczia utazóktól kezdve, egész Polák-ig, Persia legujabb s
legalaposabb ismertetőjéig, ezen ünnepély leirása Irán minden
látogatójánál különbözőleg hangzik.

A mint a tudós Richardson beszéli, az évszak változtában szép alaku
ifju, jelképileg az uj évet ábrázolván, állittott a királyi hálószoba
ajtaja elé s azon perczben, midőn a nap a kos jelébe jutottnak mondatott
bejelentetlenül belépett a királyhoz. A király kérdéseire: »Ki vagy?
Hová mégy? Hogy hinak? Mit hozasz?« – az ifju azt felelte: »Én áldott és
üdvhozó vagyok, Istentől küldettem hozzád, mert az Új évet hozom.« Erre
egy másik szép ifju nagy tálat hozott elő, melyben buza, lencse, bab,
zezamfü, rizs, továbbá nagy adag czukor és két ujveretü pénzdarab volt,
mig a miniszterek és országnagyok friss sütésű kenyeret nyujtottak át.
Miután a Sah mindent megizlelt volna, a maradékokat elosztá a jelenlévők
közt, mondva: »Ez az uj idő ujévének uj napja, hol minden létező
megujul.«

A mi ez alkalommal a királyi palotában történik, némi változatokkal az
országnagyjai palotájában ismétlődik, mig magánkörökben, az ünnepi
ruhába öltözött család gazdagon megrakott asztalnál foglal helyet. Annak
közepén – (megjegyzendő, hogy itt csak a földön felteritett szőnyegről s
nem tulajdonképeni asztalról van szó), vizzel telt tál áll, melyre
minden szem irányul. Azon perczben t. i. midőn a nap a kos jelébe jut, a
föld egy halk megrendülése következtében a viz állitólagosan
megbodrosul, s e pillanat adja a jelt kölcsönös üdvözletekre. »Idi suma
mubarek bad!« (Ünnepetek boldog legyen!) E köszöntés hangzik fel az nap
mindenütt, házon kivül és házon belül, a város minden utczáin, a merre
emberek csak találkoznak egymással. A Noruz-zal t. i. az állami, üzleti,
ipari, és mezőgazdasági életben uj fejezet kezdődik. A fagy, eső és
borus ég évszaka helyet ád a tavasznak, az azurkék mennyboltnak, a
balzsamos légnek s virágok édes illatának. Nem csoda tehát, ha az
ünnepélyek szakadatlanul folytattatnak 13 napon keresztül, s még a
pénztárát oly aggályosan őrző fejedelem sem képes magát kivonni belőle
hogy a nyilvános mulatságokhoz bizonyos összeggel hozzá ne járuljon. S
még ott is, hol az irán kultura az ó parz eszmék befolyása alatt már egy
évezreddel ezelőtt fanatikus arábok és turáni hordák által erőszakosan
kiküszöböltetett, még ott is, t. i. Közép-Ázsiában is a Noruz még mindig
antik formájában és bájában tovább virágzik.

Sajátságos, hogy az ős Kharezm, a parszi-kulturának ezer év előtt még
hires székhelye, hivebb maradt e szokáshoz, mint Turkesztán egyéb
részei. Khiva özbeg népségénél a tavasz beköszöntése nem kevésbbé fontos
szerepet játszik mint Persiában. Állitólag e napon hangzanak fel először
a szilfák sürű lombozatu ágairól, a csalogány busongó, édes dalai. Az
Oxus drága nedve, ezen ünnepély érdekében a legtávolabb csatornákba is
bebocsájtatik; a város nyilvános térein kosviadalok és lóversenyek
rendeztetnek, s a kinek csak módjában áll, ezen időtájt elhagyja lakását
hogy nehány napot sátorokban, valamely kövér mező szélén töltsön el. A
szigoruan moszlim Bokharában, ugyan szinte ünnepeltetik a Noruz, azonban
nem oly pompával, mint az iszlam legszélsőbb keleti határszélén, t. i.
Keleti-Turkesztánban. A természet szép ünnepének e kiváló dicsőitése nem
lehet meglepő, mert az iszlam ünnepei egyáltalán számra igen kevesek s
azonfelül a gyász és elkeseredés érzelmeivel tartatnak meg; jelentőségük
elvileg, az Istenségbe való, őszinte elmélyedésen s a próféta rajongó
dicsőitésén alapul, s ennélfogva magától értetődik, hogy a lélek
örömteli hangulatát kizárják.



Zarándokok és zarándokolások.

»Esz safr kitatun min esz szakr« (az utazgatás egy darab pokol) állítja
egy arab s egész Keleten elterjedt régi közmondás, mely sokak előtt a
keleti kényelem-érzék kifejezésének fog tetszeni, voltaképen azonban
semmi egyéb parodiánál, vagy ártatlan szójátéknál.[7] Az utazás
tudvalevőleg egész Keleten kellemetes időtöltésnek, az egészségre nézve
jóhatásunak tekintetik, sőt bizonyos népeknél valóságos szenvedélylyé
vált, mely különféleképen érvényesül s legvilágosabban nyilvánúl a
zarándokolások utáni mohó, fékevesztett vágyban. Ha a persának vagy
közép-ázsiainak kiválóan jól megy dolga, ha magának vagy élettársának
rendkivüli élvezetet kiván nyujtani, akkor a moszlim-Ázsiában
zarándokolást határoznak el, olyformán, mint a hogy nálunk Olaszországba
vagy Svájczba tervezünk kéjutazást. E czélra jó eleve, megtakarított kis
összegek tétetnek félre, ruhát és utazó-készleteket készítenek s már
előre gyönyörködnek az élvezetben, melyet az idegen országokon és
városokon keresztűl teendő út, s a tartózkodás annyi nagyfontosságú, a
próféta által szentesített helyeken, nyujtani fog, be sem számítva az
előnyt, hogy e szent helyek látogatása az örök üdvösséget biztosítja az
utazó számára.

A zarándokolások közt a Mekka és Medinába való utazás, az iszlam e
legszenteltebb helyeinek látogatása, természetesen legkiválóbb szerepet
játszik. E »Hads-zarándokolás« néven nevezett búcsújárás után következik
a próféta egyes családtagjai sírjainak látogatása, p. a siiták részéről,
Kerbela és Nedschef sírjai Meshedben, Kumban s más helyeken, továbbá az
Eszhaboknak, – a próféta társai, a vallás-épület megalapitásában, – s
más szentek és írástudók nyughelyei, s ámbár mathematikai pontossággal
ki van mutatva, hogy 7 búcsújárás ezen, s más 21 másik Veli-Ullah
sírjához, hasonértékű egy mekkai zarándokolással, mégis a sivár, köves,
homokos Arábiába való vándorlás, a moszlim keletinél a vallás örve alatt
nyilvánuló utazási vágyának legfőbb ideálját képezi. Mindenekelőtt tehát
a »Hads«-ról, a par excellence zarándoklásról fogunk szólani.

Habár a kórán azt mondatja a prófétával: »Zarándokoljanak házamhoz,«
azért a későbbi magyarázók, a túlságos búcsújárás, azaz, útazási kedvet
korlátozni óhajtván, a zarándokolást mégis csak a következő föltételek
mellett engedélyezték: 1) Elegendő pénzösszeggel kell ellátva lenni, 2)
testileg egészségesnek és 3) nőtlennek kell lenni. 4) Nem szabad
adósságokat hátra hagyni otthon, 5) csak béke idején szabad útra kelni,
6) inkább szárazföldön, mint tengeren kell útazni (minthogy az első
kevésbbé veszélyes) s végre 7) teljes korúnak, azaz legalább 15 évesnek
kell lenni. E szabályok szigorú betartása, gazdasági szempontból igen
előnyös volna a moszlim társaságra nézve, de a szeretett vallás sok
kibúvóval bír, s egyetlenegy látomány vagy álom elegendő arra, hogy az
egész rendszert irgalom nélkül feldöntse. Mindenesetre érdekes marad a
tény, hogy minél távolabb esik egy ország a moszlim világ e vallási
központjától, annál nagyobb hévvel vágynak annak lakói a »Hadsi«
tiszteletczím elnyerésére. Az ok valószinüleg, az Iszlam legszélső
keleti és nyugati határain t. i. egyrészt Fez és Marokkóban, másrészt
Kelet-Turkesztánban s a három Khanságban uralgó bensőbb és szívósabb
hiterélyben rejlik, minthogy e vidékeken a rajongás sokkal jobban
elharapódzott, mint magában Arábiában; valamint a fénytorony lábánál
sötétség uralg, mig tetejének szétáradó fénysugarai a messze távolt
megvilágitják. Elvitázhatatlan, hogy a Hadsi eszmében jó adag romantika
rejlik, sőt azt mondhatnám, költői lelkesültség, mely a vallási
rajongások daczára, melyeken alapul, mégis már századok óta gyakorlati
eredményekre is vezetett.

Ha emlékemben felmerülnek számtalan ismerőseim a moszlim világ különböző
országaiból, s magam elé varázsolom azon személyiségeket, kikkel a
Hadsra való készülődés alkalmával ismerkedtem meg, még ma sem vagyok
képes bizonyos csodálkozást leküzdeni. Ilyen emberek hetekkel, sőt
hónapokkal azelőtt, az elhatározott terv következtében teljesen
megváltoznak, s a mily mértékben közeleg az elindulás ideje, ép oly
mértékben növekszik náluk a lázas, hevült állapot. Szegényebb s kevésbbé
ismert egyéniségek, feltünés nélkül, észrevétlenül szoktak eltávozni
ismerőik köréből; rendesen mások költségen utaznak, kik aztán a rájok
költött pénzért tantiéme-et remélnek nyerni az isteni elégedettségből;
sőt volt egy társam, ki életében nyolczszor tette meg mások contójára a
tavafot (a Kaaba körüljárása) és ép annyiszor Hadsi lett, anélkül hogy
bizományozói e czímmel ékeskedhettek volna. Utóbbiak ezért csak a
másvilágon várhatnak jutalmat, itt alant azonban, egyedüli joguk abból
áll, hogy azon Ihram-ban (ingszerü zarándokruha) melyet a Hadsi
megbizott búcsújárása alatt hordott, temettethetik el magukat.

A zarándokútra készülők elindulása gazdagoknál bizonyos ünnepélyességgel
jár. Az illető tetőtől talpig újba öltözik, szintúgy szolgái és kísérői
is, a legjobb lovakat, legjobb nyeregszerszámokat viszi el magával s
elutazása előtt végrendeletet csinál, oly elővigyázat, mely, a mint
később látni fogjuk, korántsem felesleges. A családbarátok és
rokonoktóli búcsú, komoly, megindító színezetet ölt, a mennyiben sok
száz, sőt ezer mértföldnyi útnak néznek elébe, éghajlati nehézségekkel,
emberi gonoszsággal és elemi bajokkal kellend megküzdeniök, mielőtt a
Kaaba eléretnék.

Képzelj magadnak kedves olvasó, egy vagy több zarándokot, kik Khokandban
vagy Kelet-Turkesztanban a hosszú s fárasztó útra kelnek Arábia felé s a
legkedvezőbb viszonyok közt utazásuk czélját 9, de gyakran csak 12 hónap
alatt érhetik el. Ezen emberek előtt a Hads, minden tapasztalatok,
végtelen nélkülözések, szenvedések és mindennemű veszélyek öszlete. Ily
körülmények alatt természetes, hogy az egyes utasok lassanként
összecsoportosulnak s a barátság, sőt rokonság erős kötelékével fűződnek
egymáshoz. A távol észak-keleti mohammedán országokból jövők, többnyire
Bokharában, Herát és Orenburgban egyesűlnek, míg a délkeletiek Bombay-
vagy Karsiban képeznek nagyszámú utazó-társaságot. Ott, hol az út nagy
részét vizen kell megtenni, az utazási fáradalmak aránylag csekélyek,
ámbár szűk helyre összeszorítva, a Hadsi-k itt sem élveznek valami
különös comfortot. Azonban rendkivüli és valódi fáradalmakkal jár az
Istennek inkább tetsző szárazföldi utazás, akár – itt az Iszlamvilág
végéről beszélek – Persiát kerülve Dél-Oroszországnak, vagy egyenesen
délnyugatnak tartva haladnak a szent városok felé.

A szunnita Turkesztánra nézve, a siita Irán oly ország, hol a zarándokok
mindennemü veszélyeknek vannak kitéve, hol folyvást kínoztatnak, gyakran
ki is raboltatnak s ily viszonyok között természetes, hogy Bagdad
elérésével már a czélhoz közel érzik magukat. Bagdadtól, másrészt még
Konstantinápolytól, valamint Áfrika igazhitűire nézve Kairó és
Alexandriától kezdve, a karavánok nagy mérvet öltenek, azon
zarándokkaravánok, melyeknek ős typusa mégis csak a régi Ázsia földjein
tünnek fel a vallási költészet valódi fényében. Itt egyes csoportokkal
találkozunk, kik vörös vagy zöld zászlót lobogtató csatlós által
vezettetnek. Minden csoportnak megvan saját papja ki egyúttal biróként
is szerepel, ha felmerülő viszályokat kell kiegyenlíteni; továbbá saját
külön muezzinjával bír, ki szabad ég alatt, vagy a karaván-szerailban
imádságra hí. Egy csoportban sem hiányzik a hajnyiró és a bohócz, ki a
hosszu ut alatt, ha a »Telkin« éneklése már kifárasztotta a torkokat,
vastag tréfáival igyekszik az ájtatos vándorokat megnevettetni. Ily
csoportok gyakran egymás mellett utazgatnak, anélkül hogy azért
elegyednének egymással. Hisz ez nem is lenne lehetséges. Amazok eretnek
siiták, kiket egészen különböző gondolkozás és törekvés vezet a szent
helyekre; emezek ellenben, ronda kinézésü tatárok rézsent álló
szemekkel, idegen szokásokkal, idegen nyelvvel, végkép elütők a büszke
arabtól, ki honfitársa s prófétája sírjához vándorol s amazokkal
távolról és semmiben sem kiván érintkezni. »Az igazhitüek mind
testvérek!« A mire Mohammed törekszik ez csak elméletileg szép – de
Keleten mint Nyugaton, az elmélet csak elmélet marad.

A Tigris melletti nagy Khalifaváros után Damaszkus tekintetik a második
nagy állomásnak, Damaszkus, hol tényleg össze is folynak az Északról
Keletről, s Nyugatról jövő zarándokok seregei. A Bagdadtól odáig vezető
út sohasem volt igen biztos, s a számos mellék-állomások daczára nem is
volt valami igen kellemes, elannyira hogy igen érthető, ha a vizgazdag
fakert, melynek közepén díszlik az Omejjádok székvárosa, a távol
messzeségről jött utazót bámulatra ragadja. Persákat, Indusokat,
Khinaiakat és Közép-Ázsiaiakat hallottam Damaszkusról beszélni s
mindannyian földi paradicsomnak írták le. – A termékeny szyriai völgytől
kezdve, a zarándokkaraván hivatalos jelleget ölt, a mennyiben
Damaszkusban, a »Szure Emini« (a konstantinápolyi zarándokkaraván
felügyelője) hozzá csatlakozik. Az út már most délnyugoti irányban,
többnyire sivár vidékeken keresztűl, az ugynevezett szyriai zarándokúton
Hedsaz, t. i. a köves Arábia felé vezet. A több mint ezerévnyi
frequenczia s híres moszlim fejedelmek és fejedelemnők részéről rá
pazarolt gondoskodás daczára, ezen út még mindig tele van
kellemetlenségekkel, melyek a sivár könyörületlen tenyészet
következményei. Az út igen gyéren népesített völgyeken, majd köves
lapályokon, kopár hegygerinczeken, és forró homoksivatagokon visz
keresztűl; az állomáshelyek többnyire csak nyomorúlt agyagviskókból,
vagy hajdankori kastélyok romjaiból állanak. De mit törődik a Kaabá-ért
és próféta sírérrajongó moszlim a múltnak imitt-amott felmerülő szép
emlékeivel, Rabati Ammón-nal az ó-római Philadelphia, Gerazá-val, (a mai
Dserras), pompás oszlop maradványaival, kapuival, vízvezetékeivel és
fürdőivel? Gondolatjai víztartók s iható víz körül járnak, melyek mind
gyérebben kerülnek elő; ő pázsitos legelőhelyekre vágyik, melyeket
azonban hiába keres; leginkább pedig védelmet óhajtana a nomádok
támadásai ellen, mit azonban sem a Szultán, sem szent szándékainak
kegyeletteljes méltatása nem biztosíthatnak neki. Akár a Beni-Harb, akár
az Eneze, vagy más arab törzsök legyenek – mindannyian mohó szemmel
lesik honfitársuk rajongó tisztelőit s a Hadsi-kat kirabolják s a hol
csak szerit tehetik halomra verik agyon.

A rabló beduinok előli folytonos rettegéshez még az ijjedelem is hozzá
járúl, melyet a vallási mondák és mythószok idéznek elő. Majd
kisértetekről van szó, melyek ezen út több helyén leszögeztettek; majd
Themad puszta sziklaüregeiről, melyekben egy egész nép rögtöni
tönkremenéssel bűnhödött Mohammedbeni megátalkodott kételyeiért s
melyeknek porladozó kőhalmazaiból lelket rázó jajkiáltások hangzanak ki,
– természetesen csak a Hadsi-k fülei hallják; – majd meg az istentelen
Ad óriás nép emlékére reszketnek, melynek fejedelme a hirhedett Seddad,
Istennek jelenté magát, egész városokat épittetett aranyból, ezüstből s
e vétkes képzelgésért természetesen iszonyúan megbűnhödött. Csak
Maannál, hol Paläsztina felé ágazódik el az út, kezd a sivár természet
egyhangusága gyéren felmerülő kertek és szántóföldek által felvidúlni s
valóban rendkivüli vallás-rajongás szükségeltetik hozzá, hogy
elragadtatást érezzen az ember, ha 30 napos kin- és fáradalomtejes
vándorlás után, végre maga előtt látja a vulkánnemü katlant, melynek
közepén a prófétasír városa fekszik, s melynek keleti végén a Ohod nevü
fekete bazalt hegy kisértetiesen emelkedik ki. E hegy látásakor a
keletieket valóságos fogfájás rohanja meg, mert ennek közelében vívatott
ama híres hasonnevü csata, melyben a prófétának két első fogát
kiütötték; ama fogak, melyek legbecsesb ereklyeképen Konstantinápolyban
a szerail csúcson drágakövekkel kirakott tokban őriztetnek s mély
kegyelettel tiszteltetnek.

A Medina Jattrib keleti részén egy egyszerű, igénytelen épület, ép oly
igénytelen zöld kupolával emelkedik; ez a próféta sírja fölötti épület,
melynek láttára, a messzetávolból ide utazott sok százezer zarándok
szíve lelkesűlten feldobog.

Egyszerűnek nevezem az épületet, mert más, p. a Meshedben és Nedsefben
látható mohammedán díszépületekkel összehasonlítva, Medina világcsodája
alig méltó említésre, s úgyszólván a próféta szerénységét s
egyszerűségét jellemzi az utókor előtt. Az épület szabálytalan
négyszögből áll, melynek külső falaihoz számtalan magánház támaszkodik,
s csak homlokzatán láttatott el utóbbi időben, nagy bemeneti csarnokkal.
A belső tért oszlopos folyosó futja körül, mely részint márvány és
porfírból, részint azonban csak művakolattal bevont közönséges kövekből
emeltettek. A délkeleti sarkot foglalja el a próféta madárkalitkaszerü
mauzoléuma, még pedig csak nehány lépésnyire azon helytől hol Mahommed
maga az első mecsetet alapította s szeretett neje Aisa karjaiban lehelte
ki nemes lelkét. Ha e legszentebb szentély belsejébe lépünk, egy
ágyszerü hely előtt állunk, melyet világos zöld, arany feliratokkal és
kis nézőkével ellátott rács vesz körül. E rács rendkivül sürű s a
tulajdonképeni sírtól csak keskeny sötét kis folyosó által választatik
el, melyben a templomszolgák, a próféta úgynevezett utódai tartózkodnak
s a fenntemlített kandi ablakocskán át a dicső ősük számára átnyujtott
ajándékokat a zarándokok kezéből átveszik, s magától értetődik, hogy
azok javukra szolgálnak. A belépés e sötét titokzatos szentélybe, a
templomszolgák által szigorúan elleneztetik, s annak kieszközlése csak
nagyszerü adakozások következtében sikerül olykor a leggazdagabb
Hadsi-knak.

A rács körül, de leginkább a sír fejoldala táján, a zarándokok égfelé
emelt kezekkel a következő imát mondják el: »Béke legyen veled ó
próféta, Allah és Allah kegyelme és minden áldása. Béke legyen veled ó
barátja Allahnak. Béke legyen veled, o legjobbja Allah minden teremtése
közt. Bizonyságot teszek, hogy nincs Isten Allahon kivül, s azt vallom,
hogy Te vagy prófétája és utódja; Tanuságot teszek, Allah prófétája,
hogy hivatásodat híven betöltéd, hitedet bevallád s Istenedet imádtad,
míg meggyőződést nyertél a halál órájában. És mi barátaid, o Allah
prófétája, megjelenünk előtted, messze országok, távol éghajlatokról
jövő vándorok, veszedelmek és nehézségek közepette, a sötétség idejében
és a nap óráiban, azon vágytól vezéreltetve, hogy megadjuk neked a kellő
tiszteletet s megnyerjük közbenjárásod áldását; mert bűneink megtörték
hátunkat s Te képviselsz Annál, ki bennünket meggyógyít. Ó Allah
prófétája, közbenjárásodat, közbenjárásodat kérjük.«

Ezen ima folytonos sírás, kiabálás, s nyöszörgés közt mondatik el,
elannyira hogy saját hangját sem hallja az ember. Az írás nem-tudók, kik
egy felolvasó szavait hallgatják ugyan, de azokat követni képtelenek,
beérik vele, hogy a beszélő ajk- és szájmozdulatait követik. E mellett
mindnyájan megbénitó kegyelettel vannak eltelve, alig merik ajkaikkal a
rácsot érinteni, annál kevésbbé a tulajdonképeni sírbolt selyem
függönyeit, melynek látásában csak igen kevesen részesűlnek. Egy
felvilágosodott mohammedán állitá előttem, hogy az egyszerüen egy nagy,
hosszúdad, közönséges kövekből összerakott emelvényből áll, mely a
multbeli kegyeletes keresztény utazók képzeletének távolról sem felel
meg, miután az Mohammed aczél koporsóját a padlóhoz s tetőzethez
erősített mágnesek következtében a levegőben akarja lebegtetni.

Ugyanazon helyiségekben vannak Abu Bekir és Omar sírjai is, mindegyik
külön nézőkével az emlitett rácsozatban, mely előtt az igazhivők
megfelelő imádságokkal könnyítenek szenvedő lelkükön. Miután Omár a
siitáknál, a bitorlóknak tekintett Khalifák közt leginkább gyűlöltetik,
sírjának kandiablakából nagy figyelemmel kisérik a persákat, s a ki az
iszlam e nagy hőse ellen valamely kihágást enged magának, az iszonyúan
bünhödik gaz tettéért. Mindazáltal megszokott történni irániak részéről,
hogy a szokásos »Ja Omár!« (ó Omár) helyett gyors kiejtéssel Ja
Khimar!-t (ó szamár) kiáltanak s otthon erősen dicsekesznek a hőstettel.
Hisz láttam irániakat, kik az Omár nevet czipőik talpára írták, azon
kedves gondolatnak engedve át magukat, hogy egész napon át e főgazembert
lábbal tapodhatják. – Habár a prófétasír látogatása inkább érdem mintsem
kötelezettett, mégis ritkán találkozunk oly Hadsi-val ki e szent
kötelességet elmulasztaná. A rajongó moszlimok legmagasztosabb vágya oda
irányúl, hogy Medinában fejezhessék be életüket, és sok jómódú s
rendkívüli ájtatosságú ember, élete hanyatló őszkorában oda vonúl
vissza. Azokat Mudsavirnak, a próféta szomszédainak nevezik s már eleve
is boldogoknak érzik magukat, hogy haláluk után a föld ama részében
porladozhatnak, hol legközelebb esnek a próféta földi maradványaihoz s
ennek következtében a feltámadás napján, a próféta közvetlen vezetése
alatt legkönnyebben juthatnak Allah trónja elé.

Körülbelül öt vagy tiznapi tartózkodás után Medinában, mely rendesen
Munevvire-nek (a kivilágított) neveztetik, a zarándok végre Mekka-felé
vonúl, mely város a Mukerrime, (a dicsőített) elnevezést viseli. Négy
különböző úton lehet eljutni oda, melyek közűl leggyakrabban
használtatik a Szultán-út, (Szultán-Joli). A vidék itt is fővonásaiban
kopár és puszta, itt sincs gondoskodva legkevesbbé sem az utazók
kényelméről, s nem egy ájtatos moszlim, – főkép a szegényebb
osztályokból – nyomorúltan elveszni kénytelen, amaz iszonyú zűrzavarban
és tolongásban, mit a végtelen mennyiségű lovas, öszvér, szamár, teve,
hordkosarakban és gyaloghintón utazók előidéznek, ha rabló beduinok elől
menekülve, vad összevisszaságban tolonganak át a számtalan hegyszoroson,
maguk alá gázolva azt a szegényt, ki mielőtt még megpillanthatta volna
az Istenházát – a mint a Kaabá-t nevezik – szerény sorsának esik
áldozatáúl. Az utolsó előtti állomáson csinálják rendesen a
hadsi-toilettet. Megnyiratják, megborotváltatják magukat, minden ruhát
levetnek, s felveszik az »Ihram«-ot, egy hosszú vászondarabból álló,
könnyedén a testre vetett, s a jóhangzás kedvéért köpenynek nevezett
zsákot, mely két nyilással bír a fej s jobb kar számára. Ezen Istennek
tetsző öltözet nem igen gyakorlati, de annál kártékonyabb, mert az Ihram
által, az északbeliek melegebb ruházathoz szokott egészsége nagy kárt
szenved. Napszúrások napirenden vannak, a hűvös esték vérhast idéznek
elő s ezek s más körülmények magyarázzák meg a tényt, hogy száz zarándok
közűl, ki a Volga, Oxus, Jaxartes partjairól s a Tian-San alvidékeiről
Mekkába vándorolnak, harmincz, sőt több is a szerencsés hazaérkezés
helyett, Alláhtól az örök álom boldogitó sorsával jutalmaztatik meg. –
Az említett állomástól, még egy napi s egy éjjeli út van hátra, mely
részint fekete sziklafalakon, részint sárga homokon vezet keresztűl,
melyből oázisszerűen emelkedik ki nehány zöld pázsit lapály, míg végre
másnap reggel egy hegyszoros végére érve, egy összevissza hányt szürke
háztenger merül fel, s annak közepében a Kaaba nagy mecset-udvara a hét
minarettel, oly látvány, mely a zarándokokat a legnagyobb lelkesedésbe,
sőt üdvözült elragadtatásba ejti. Ezer meg ezer torokból száll égfelé az
örömreszkető kiáltás »Lebeik, Lebeik, ja Allah!« (a mint néked tetszik,
o Isten!). Mindenki leszáll, idegenek ki sohasem látták egymást, sohasem
szóltak egymáshoz, összeölelkeznek; mindenki csókolódzik, sír, kiáltoz,
ujjong, mintha váratlanúl földöntúli boldogság kapúi nyiltak volna meg
előttűk. S ez a tüz, e hallatlan felindulás és lelkesedés, mindössze egy
a pogány időkből fennmaradt kőnek szól, melynek eredete sem a próféta
tisztelői, sem máshitűek által, nincs ismerve, s mely mégis évről évre
több mint tizenkét század óta, számtalan millió ember lelkében a
legmagasb lelkesedést előidézni képes.

A százféle kellemetlenségről, csalásról s megröviditésről, melynek a
zarándokok az idegen néptől hemzsegő városban ki vannak téve, hallgatva,
egy pillantást akarunk vetni a Kaaba legszentebb szentélyébe, mely egy
nyilt csarnokokkal körülvett egyenszögű udvar közepén emelkedik. A
tompa, alig negyven láb magas torony, a zarándokolás idejében mindig
hosszú selyem függönyökkel van elfödve. A bemenet északnak fekszik s oly
magas, hogy a templomszolgák segitsége nélkül nem lehet bejutni. Egy
egyszerű lépcső ugyan legkönnyebben segítene e bajon, azonban meghagyják
úgy a mint van, mert a zarándokoknak nyújtott segitség az Isten
szolgáinak igen sokat jövedelmez, s tudvalévő dolog, mily jól fel tudnak
azok mindent használni. Ha végre belebotorkázott az ember e sötét,
félemletes helyiségbe, az oszlopzatokról alácsüngő lámpák fényénél,
jobbra a Makami Ibrahim-ot (Ábrahám lábnyoma) látja, melynek nagysága
szerint itélve a jó patriárka oly lábacskával birhatott, mint tiz egymás
mellé helyezett elefánttalp. Balra van a szent Zemzem-forrás, egy,
valószinüleg földalatt folyó csermely, kútszerű nyilással, melynek vize
a moszlimek által a legbecsesb nedvképen iratik le, messze el, a
legtávolabb régiókba hordatik szét s csodatévő varázsital gyanánt
tekintetik. Azt mondják: ha e viznek egy csöppje érinti a haldokló ajkát
az meg van mentve a pokoltól s minden kínjától; egyetlen egy csöppe a
női szépséget hervadatlanná teszi s gyermek-áldást biztosít meddő
asszonyoknak. A forrásnál magánál, csak keveset élvezik e vizet s ez
igen természetes, mert langyos, keserűsavas s az ájtatós zarándokoknak
gonosz dysenteriát okoz. Igen, az a jó, drága zemzem! Utazótársaim
Közép-Ázsiában hónapokig hordták öveikben, hitetlen csehek által
készitett kerekre köszörült üvegekben, s ha valami veszedelem
környékezte őket, jobban féltették Zemzem üvegeiket mint becses éltüket.

A legszentebb a Kaabában természetesen, a titokteljes fekete kő,
(Hadsari Aszvad) a keleti sarokban, nem messze az ajtótól négy lábnyi
magasságra befalazva. E kő, mely ma már csak töredék s aranyozott ezüst
karikával van átfogva, nemcsak e kis épületnek tulajdonképeni
fénypontja, de sőt az egész Iszlam-világnak; s csak félve és remegve
közeledik hozzá a zarándok. Már távolról kinyujták utána ujjaikat, s a
szent kő légkörét egyre ájtatosan csókolják. Százaktól körülvéve, mégis
csak keveseknek sikerül, hogy azonnal hozzáférhessenek, tehát többször
ismétlik a Taváfot s végtelen boldogoknak tekintik magukat, ha órákig
tartó várakozás után, végre jobb kezük három első ujjaival érinthetik a
világ legbecsesb kincsét s szomjas ajkaikkal megcsókolhatják. Ez, a mint
már mondám, az egész zarándokút tetőpontja. – A Kaabá-n kivül, a mecset
előudvarában fekszik a négy Makama, t. i. az orthodox felekezetek,
névleg, a Hanefiták, Saféiták Hambaliták és Malekiták alapitóinak
nyughelyei. E helyek naphosszant tarka néptömegtől, csupasz vállak és
borotvált fejek sürű gombolyagától, valóságos emberchaosztól
környeztetnek, valamennyien egy és ugyanazon eszmétől eltelve s csak
különböző nyelvük által árulva el, hogy csaknem minden égalj legtávolabb
eső tartományaiból zarándokoltak ide. A többire nézve, az élet a nemes
Mekkában is csak olyan mint minden vallási jelentőséggel biró városban,
t. i. végtelen romlott és feslett. A legájtatosabb imák, mindennemű
vétkes kihágásokkal váltakoznak s az Isten házának legközelében oly
orgiák ünnepeltetnek, melyek minden leirást felülmúlnak. Ez egyébaránt
nemcsak Mekkában van úgy; nehány persa búcsújáró helyen alkalmam volt
személyesen meggyöződhetni ezen istentelen állapotokról. Erre
vonatkozólag is ellehetne mondani: les extremes se touchent, mert az
erkölcstelenség és bűn szégyenteljesebb fészkei mint a persa Meshed és
Kum aligha találhatók valahol a világon.

Eddig a nagy zarándok út két főpontjáról beszéltünk; még csak a
harmadik, úgyszólván, az egész zárkövének leirása hiányzik, t. i. az
Arafa, vagy – a mint a törökök mondják, – Arafat hegységre való
búcsújárás. Itt t. i. a Zil-Hidse hónap 9-én hitszónoklat tartatik, mely
a végtelen nagyszámu hallgatóság következtében, valószinüleg csak a
legkevesebbek által hallatik, melyen jelen lenni, azonban minden
zarándok köteles. Már két nappal azelőtt, ezer meg ezer ihramjába tekert
zarándok siet ki Mekka északi kapuján, fel, az alig nehány száz lábnyi
magas dombnak tartva. Az említett hónap 7–8-án már rendkivüli a tolongás
a Zil-Hidse körül, a kopár szikla egész lejtője sürűn van elhintve
emberekkel, s hogy a 9-dik napot vidáman bevárhassák, kávéházakat,
borbélyműhelyeket és mindenféle mulatságokat rögtönöznek. E napon már
napkeltekor midenki a legtarkább összevisszaságban tódul fel a dombra,
hogy a tetején álló szónokhoz minél közelébb jusson. Valóban nem csekély
feladat! főkép Arábia izzó napsugarai alatt s csak a nyomorúlt ihramba
burkolva; e mulatság nem csak egynek kerül életébe is, ki jutalmúl aztán
az igazhitüek szemében, vértanunak tekintetik, kinek lelke egyenesen a
paradicsom felé emelkedik. Egyébaránt kétséget sem szenved, hogy ezen
emberekkel borított domb, az nap igen megható látványt nyújhat. Ezer meg
ezer szem tapad a szónokra, s valahányszor ez imádsága hevében karjait
ég felé emeli, mindannyiszor megmozdúl a lejtőket elfoglaló egész
embertömeg, óriás, ringó tengeri hullámhoz hasonlólag, s messze dörgő
Lebeik! Lebeik!-ot küld fel a fellegetlen éghez. Ez egyszer helyén is
van a Lebeik (= tessék), mert Ábrahám híres szavának ismétlése az, midőn
a patriárka, engedve Isten akaratának, fiát az áldozatkőhöz vezeté.

A mint vége van a prédikácziónak, mindenki, mint az őrült rohan le a
hegyről. E sietség szabályszerinti s valóban irtózatos jelenetté
fejlődik, ha a sok ezer ember részint lóháton, részint gyalog
tüskön-bokron, sátorköteleken és sátorpóznákon át az éj sötétében, vagy
egyes fáklyák gyér világitásánál vad rohanással száguld le az Arafat
lejtőin. E pokoli futásgyakorlat első állomásán imádság végeztetik;
összeölelkeznek s egymást üdvözlik a Hadsi új tekintélyében, melyet e
percztől fogva elértnek tekintenek. A mint ez állomást odahagyni készül,
minden Hads hét követ kénytelen maga mögé dobni, melyek sátánnak
szólnak, ki Ábrahámot kísértetbe akarta vinni. E kövek igen gyakran a
sátán koponyája helyett, valamely ártatlan zarándok fejéhez röpűlnek,
miből aztán természetesen heves verekedések támadnak, melyek a szent
szertartás zárjelenetét képezik. Végre Mina völgyében, Ábrahám áldozata
emlékeül, egy-egy állatot áldoz minden zarándok. – A szegényebbek beérik
egy báránynyal vagy juhval, gazdagabbak azonban tevéket áldoznak s a
leölt állatok száma gyakran több ezerre rúg. A hús felhasználását az
áldozók nem engedik meg s minthogy annak legnagyobb része ad majorem Dei
gloriam, szabad ég alatt, Arábia forró napjának kitéve hagyatik hátra, e
büzhödt légben leghamarább fejlődik a koléra első csirája, mely
ezerenként osztogatja a zarándokok közt az öröklétre szóló útlevelet, s
általok, a koléra-bizottság által szervezett szigorú intézkedések
daczára, Európába is átvitetik. – A bucsújárás e harmadik jelenetének
befejeztével, a zarándokok sietősen összeszedik Zemzem vizüket s egyébb
emlékeiket, hogy könnyű szívvel s még könnyebb erszénynyel hátat
fordítsanak Isten városának, míg Mekkában körülbelül, mint az idény
lefolytával Karlsbadban, igen vígan vannak ezután. Ájtatos
egyházszolgák, kútőrök, szállásadók, hôtelier-k, kereskedők,
kávéházbirtokosok, komédiások és hetärák összeadják az idény jövedelmét.
A jó Istenre, a fekete kőre, Arafatra és Zemzemvizre legkevesebbet
gondolnak, annál többet ellenben a jövő idényre, és Mekka serifje, a
próféta e vérrokonságban lévő ivadéka időnként még imádságokat is
rendez, Istentől minél számosabb zarándoklátogatást esdve.

Hát a zarándokok? Még elég vidám hangulatban kelnek a hosszú, fáradalmas
útra. Visszamenet Mohammed állítólagos lakházától egy kis porond vitetik
el selyemzsacskóban. E »Khaki mubarek« (áldott vég) legbiztosabb
gyógyszer legyen szembajok ellen. Annak idejében én is tartottam ily
selyem zsacskót övemben, azonban sohasem birtam rávenni magam, hogy egy
szenvedőnek oly mértékben hintsek port a szemébe, mint azt társaim
tevék. A hazatérés egyátalán sokkal gyorsabban történik. A szeretettek
viszontlátásának reménye felvillanyozza az ellankadt tagokat s
türelemmel türeti az utazás fáradalmait. A jutalom, mely a hazaérkezőket
várja, fel is ér aztán a kiállott szenvedésekkel és veszedelmekkel.
Rokonok és barátok több napi távolságra eléjök utaznak s szülővárosukba,
vagy otthonjukba való bevonulásuk mindenféle ünnepélyességgel jár. Egy
újjongó embertömeg diadalmasan hordja őket az utczákon keresztül,
mindenki közelükbe tolakodik, hogy láthassa, ruháikat érinthessék, azon
reményben, hogy a városok legszentebbikének egy láthatatlan porszeme
rájok talál ragadni, s ha jól emlékszem, a hazatérő Hadsi ölelése és
testvéri csókja, az egész Istennek tetsző tett huszadik részletét
képviseli. A Hadsi czím, mely a pecsétnyomó gyürűn valamint később a
sírkövön is díszlik, az illető egyéniséget a tisztelet és becsület egész
sugárkörével övedzi körül. Minden Hadsi patricziussá válik, a
felekezetben vezető szerepet játszik s ezáltal minden másnál jobban van
megvédve a hatóságok zsarnoksága ellen. S ezen előnyzés nem
indokolatlan, mert a ki évekig tartó utazásra kel, sok idegen országgal
és néppel ismerkedik meg s a legkülönbözőbb tapasztalatokon megy
keresztül, nem méltatlan a polgártársai közötti kiválóbb állásra. De még
a Kelet népei szellemi és erkölcsi életének ismeretére nézve is nagy
értékkel bírnak e zarándok útak; fennállásuk óta közvetíteni szokták, az
afrikai lakosokkal való közlekedést, s évenként úgyszólván
internationális gyűlést hoztak létre az Iszlam követőiből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mekka és Medina igen távol esnek, az utiköltség odáig, akár vizen, akár
száraz földön igen jelentékeny s a koldus tarisznyára s botra támaszkodó
zarándokok száma aránylag csekélynek bizonyúl; minthogy azonban az egész
világ utazni, azaz zarándokolni akar, az ájtatos szellem azon
mesterkélt, hogy az Arábiától távol eső tartományokban is vonzó
búcsújáróhelyeket puhatoljon ki. A szent sírok feltalálása soha, semmi
időben és egy vallásban sem volt különös nehézségekkel egybekötve. Az
igazhivő moszlim az éj sötétében tűzoszlopot, a keresztény egy
Madonnaképet lát felragyogni, itt Lourdes dicsőíti magát, amott meg
Imamzade N. N. s minthogy a papok akár Keleten akár Nyugaton gondoskodni
tudnak róla, hogy e csodahelyek kellőleg látogattassanak és
méltányoltassanak, könnyen érthető, hogy mindenkor s az Iszlamvilág
minden hitfelekezetében nem hiányzottak a szent sírok. Nem feladatunk
hogy e sírokról kimerítőleg szóljunk, ámbár a számos
»Teszkeret-ul-Evlia«-ban (szentek története) igen bőséges források
állanának rendelkezésünkre; azonban, itt csak arra akarunk utalni, hogy
Mekkán és Medinán kivül még számos búcsújáróhely létezik, mely nagy
hírnek örvend. Ezekhez tartoznak a keleti Szunnita tartományokban a
Szent Apak sírja Kasgav-ban, Ahmed Jeszevi-é Turkesztánban és Bahaeddiné
Bokharában. A Siita világnak megvan Meshedje, Kum- és Kerbelá-ja. Az
utóbbi három inkább nemzet-gazdászati mint vallási tekintetből
emeltetett vértanúvá. Irán nehány okos fejedelme, t. i. gátat akart
emelni, a sok pénznek Arábiába való évenkénti kivándorlása ellen s
ájtatos alattvalóik nagyobb kényelmére három nemzeti Szentet teremtett,
melyeknek imádása és tisztelete valósággal ép oly sikeresnek bizonyult a
nemzetgazdászatra mint nemzetvallásra nézve. E három siita búcsújáróhely
gazdagsága és pompája már gyakran iratott le; én is körülményesen
foglalkoztam velök »Vándorlásaim Persiában« czimü munkámban, s miután én
nem csak látogatóképen, hanem inkább mint zarándok tartózkodtam több
hasonló helyen, tanuságot tehetek róla, hogy a Meshed és Kumbeli
zarándokok, látszólagos ájtatosságban, lelkesedésben, sőt
töredelmességben csak igen keveset engednek a Medina zarándokoknak. A
siita Szentek nyughelyei kápráztató fényükben, aranynyal, ezüsttel és
drágakövekkel túlterhelve, a jámbor megtekintőt bámuló csodálkozásra
ragadják. Az ékszertárgyak többnyire kegyeletes adakozások, melyek
által, mint az a földi nagyoknál szokás, jóindulatra igyekszenek
hangolni az istenieket. Hisz még a példabeszéd is mondja: »O deris, o
Szent, pénz nélkül még a menyországban is szegény ördög vagy!« E sirok
már mint épületek is nagyszerűek. A meshedi Imam Riza kupolája több
centiméter vastagságú aranylemezzel van bevonva, mely a felkelő s
lenyugvó nap sugaraiban csodálatosan felragyog; sőt egy sugár torony
egész külfala is vastag arany lemezzel van borítva s a síremlék
rácsozata, Meshedben valamint Kumban is, tömör ezüstpálczákból áll,
nehéz arany ékítménynyel. Hatalmas vastag ezüst táblákkal fedett kapukon
át lép be az ember e síremlékek belsejébe, melyben mesés fény és pompa
uralg; száz meg száz fülke környezi a nyughelyet, a falak arany alapon
azurkék zománcz díszszel ékítvék, s könynyen megfogható, hogy a szegény
moszlim zarándok, ha e csarnokba lép, a szent egyéniséget környező
hallatlan, kápráztató gazdagságtól elvakítva, annak isteni tulajdonai
által elragadtatva érzi magát. Az egy vagy másik sír ezüst rácsait körűl
tolongó zarándok nép képe, zokogásuk, sírásuk és kiáltozásuk a
kiaggatott táblákról leolvasott imádságok alatt, az aggályos mohóság,
melylyel az olvasni nem tudók a mollák ajkairól hangzó szavakat lesik,
mindez örökre feledhetetlen lesz előttem. Könyzáport láttam végig omlani
gyermek arczokon, holló fekete és hófehér szakállakon; szemtanúja valék,
midőn még nők is oly hatalmasan ütve mellüket, hogy a bolthajtásos falak
viszhangzottak tőle, bűnbánólag mondák el a pater peccavi-t.
Kétségtelen, hogy a mély töredelmességnek alapja valódi ájtatosság volt.
Azonban, mért titkolnám? Mindazáltal sok tettetést, hazugságot és
csalást is találtam e búcsújáró helyeken. Meshedben történt, hogy egy
olvasni nem tudó zarándok, egy valóságos fösvény, ki a hivatalos
sírboltőröknek a felolvasásért járó tiszteletdíjt sokallta, tőlem kérte
ki magának e szíves szolgálattételt. Mellém állt s én lelkiismeretesen
leolvastam neki az illető kórán-szúrákat és arab imádságokat. Eleinte
utánam dadogott egyet-mást, de nemsokára a következő párbeszédet hallám
hátam mögött. A. »Öt aranynál ugyancsak nem ér többet ez a ló.« B. »A
Szent Abbaszra! magam tizenkét aranyat adtam érte,« stb… Elképedve hátra
néztem s jövendőbeli Meshedimet egy ismerősével lóvásárlásba találtam
elmerülve; mindenesetre sajátságos foglalkozás a Szent Imam Riza
sírjánál.

Hasonlót állíthatok Kumról, mely par excellence a nők búcsújáró helye. E
városban t. i. aranyozott kupola alatt nyugszik Imam Riza, az
Ali-vértanú nővére, Fatima, kit rendesen Meeszum-ei Fátimá-nak (a
szeplőtlen Fatimá-nak) neveznek. Ravatalának érintése, a hagyomány
szerint elegendő arra, hogy meddő nőket – Persíában a meddőség iszonyú
szerencsétlenségnek tartatik, gyermekkel áldjon meg, elveszett szerelmet
visszaszerezzen, testi bájakat hervadatlanokká varázsoljon s mi több, az
elkövetett hűtlenségért a más világon bűntelenséget biztosítson. E szent
mohammedánnő nyughelye körül fél mértföldnyire óriás sírkert terűl el. E
temetőben Irán legtávolabb vidékeiről idehozott nők nyugszanak,
valószinüleg vétkes lelkek, kik a házasság-törés súlyos vétkének
tudatában, a Feltámadás napján a szeplőtlen Szűz közvetlen vezetése
alatt akarnak megjelenni Isten trónja előtt. S tán Meeszumei Fatima oka
annak, hogy Kum bájos leányai mai napság oly könnyen eltántoríthatók a
női hűségtől, mert nem ösmerek persa várost, melyben annyi kéjhölgy
léteznék, mint épen Kumban, a nők e búcsújáró helyén. E szomorú
állapotok híre a távolba is elhatott, s mégis évről-évre ezer meg ezer
nő zarándokol e szentelt hölgy sírhantjához, sőt a jelenlegi dynasztia
fejedelemnői is ezen aranyozott kupola alatt emeltették sírboltjukat.
Még két Kadsár is nyugszik ottan; életükben igen kedvelték a hölgyeket,
s az egyik, Feth-Ali sah, 800 megesketett feleséggel bírt – nem csoda
tehát, ha halála után is női társaságban óhajtott nyugodni.

Meshed és Kum után a siita irániak tekintete legszívesebben Kerbela és
Nedsef felé irányúl, a hol a nagy Ali és vértanú fia Huszein vannak
eltemetve. Az út e szent városok felé ellenséges Szunnita terűleten
vezet keresztűl s azonfelül rabló beduinok által is fenyegettetik. Az
odajutás ennélfogva rendkívül veszedelmes és fáradságos; de mire nem
vállalkozik a siita, hithőseinek kedvéért, kik elárúlva s megkínoztatva,
gyilkos tőrök alatt s a szomjhalál gyötrelmei közepette, a sivatag izzó
homoktengerében életükkel áldoztak a Sia-hitnek! Ennélfogva az utazás a
Bagdadtól fekvő sivatagba kiválóan érdemteljesnek tekintetik, s a ki oda
zarándokolt, a »Kerbe lai« prädicatumnak örvend, míg Meshed látagatói,
Meshediknek, neveztetnek. 50 búcsújárni vágyó persa közűl legfeljebb öt
megy el Mekkába, a többi mind az utóbb említett helyeken teljesíti
zarándoklási kötelességeit, s a kinek nem sikerül életében oda jutni, az
holtan szállítatja el magát oda. Mindenki zarándokolni, utazni kiván s
nem csalódunk, ha a persának e fékevesztett zarándokolási és utazási
szenvedélyének tulajdonítjuk szellemi tevékenységét s kiváló
felsőbbségét, mely őtet többi hitsorsosai fölé emeli.



Dervisek.

Az előszeretettel tulzás felé hajló keleti természetnek, mindjárt
eleinte sokkal jobban eshetett a mély rejtélyekkel és sajátságos
formaságokkal egybekapcsolt istenitan, mint a száraz, ha mindjárt még
oly meggyőző szó. A szerzet-világhoz s annak képviselőihez a nép már
korán szeretettel s bámulattal közeledett, mig a papok s theologusok
csak tiszteletében részesültek; s innen ered a századok óta heves
elkeseredettséggel folytatott harcz az ulemák és dervisek közt, oly
pap-harcz, melyről a kereszténység története is sokkal többet tudna
beszélni, ha az ájtatos és számitó szent-atyák a barátokat oltalmuk és
hatalmuk alá nem keritik, egyuttal engedékeny eszközökül használva fel
őket. Hogy a moszlim világ valásszelleme ily irányt vett, aligha lesz
meglepő; a dervist épen ismerni kell, ruházatában, melynek miden egyes
részlete, sőt minden gombja egy-egy eszmét jelképez; látni kell őt
istentiszteletében, az ugrálásnál, tánczolásnál, gyors forgásnál, mely
isteni szeretete által felhevült képzeletének megtestesülését ábrázolja,
s csak akkor foghatjuk fel, mikép épen az ily ember s ez az eljárás
képes a keletinek rajongó észjárásának megfelelni. Az ájtatos pap
Nyugaton beéri egy alkotójához intézett buzgó imádsággal, Isten iránti
szeretettel és tisztelettel akar eltelve lenni, s ezen érzelmeket
gondosan ápolva, azon van, hogy minél mélyebb gyökeret verjenek
szivében. A keletinek ezen eljárás hidegnek tetszik, ő az isteni
tiszteletet ihlett rajongásokban, fékevesztett kitörésekben akarja
nyilvánitani, esztelenné akar válni, s a testtől ideiglenesen
elválasztott szellemben, a teremtmény számára a legjobb utat látja,
melyen alkotójához közeledhessék, s a legbiztosabbat, hogy az
istenséggel összeköttetésbe léphessen. Ez, és csak ez látszott nekem a
Dervis-lét alapja lenni, alapja e sajátlagos vonásnak, mely a keleti
erkölcsök képét jellemzi, s melynek magyarázatát és leirását, már oly
kitünő tollak kisérlették meg, s miután darab ideig magam is tagja
voltam egyik szerzetnek, az elméleti magyarázatoktól eltekintve mert a
dervisek élethű leirását fogok igyekezni olvasóimmal megismertetni.

Észreveszed-e kedves olvasóm ama férfit ott, egy társaság körében, kinek
ruházata társaiétól elüt, kinek merev tekintete s ideges modora
félemletes benyomást tesz, kinek taglejtései ülés, járás vagy állás
közben az elmebetegéire emlékeztetnek? – ez egy dervis, élethű
személyesitése mindazon furcsa különczségeknek, melyeket csak a
vallásrajongó ázsiainak felhevült képzelete képes előidézni. Lengyel
vagyis kerekformáju kalapja vagy nemezbül, valamely áldozó-teve vagy
áldozó-juh szőréből készült, vagy posztóból való s ez esetben három
foszlányból összevarrt. E posztósapkán, mely rendesen vörös szinü,
fekete himzésben az illető szerzet nehány kedvelt verse olvasható, vagy
nehány rejtélyes jelentőségü betü és szó; a széle rojtszegélylyel van
ellátva, nem annyira a napsugarak elleni védelem tekintetéből, mint
inkább azért, hogy a felpillantást megakadályozza, mert a földi szülött
tekintete mindig a földre legyen irányulva. Ha a dervis rangra nézve
előrehaladt, mi a különböző időközökben történik, egyházi főnöke, (Pir)
által megengedtetik neki a kalapszélét kendővel körülcsavarni. E
tekervények száma 7. és 9. közt váltakozik s nevök »Terk« a szószerinti
értelemben »elhagyott« s jelképileg mind oly tettet jelentenek, mely
által bizonyos földi szenvedélyek, leigéztetnek, vagy jobban mondva,
leköttetnek. Az első csavarásnál, pl. azt mondja a dervis: »Ezzel
lekötöm az önzést;« a másodiknál: »Ezzel lekötöm a kapzsiságot;« a
harmadiknál »Ezzel lekötöm a haragot;« stb., s a ki a turbán kilencz
csavarásában a kilencz főszenvedélyt lebilincselte, bizton hiszi, hogy
minden bün ellen vértezve van. A dervisfelfogások a turbánt illetőleg, a
molláh-k valamivel költőibb értelmezésétől nagyon elütő. Az utóbbiak a
turbánban a halotti lepelt látják, melyet az Istenfélő egyházfiak
memento mori képen magukkal hordani kénytelenek. A közönséges moszlim
2–3 halotti lepel hosszuságu vásznat hord, a kegyeletteljes azonban 7.
hosszuságut, s minthogy én annak idejében utóbbiak egyikének tartattam,
nem különös gyönyörüséggel emlékszem vissza az eleinte szokatlan
fejdiszre.

A Dervis-toilettéhez a Kulah-on (kalap) kivül még a Khirka (köpeny) is
hozzá tartozik. Ezen öltönynek egy darabból is szabad állnia, azonban
tetszetősebb Istennek, ha több tarka-barka ringy-rongyból van
összetákolva. A foszlányok tarka szabálytalanságban rakatnak egymásra s
folt hátán folt, vastag spárgával vagy czérnával, nagy öltésekkel
varródik össze, s hogy e Khirkai-Dervisan, a koldusruházat leghivebb
képét nyujtsa, alsó végének nem szabad sem beszegetnie, sem egyenesen
vágódnia, hanem zig-zegesen hosszu foszlányokban kell lelógnia. »El
fakru fakhri« (a szegénység büszkeségem) mondá a próféta, ama próféta,
kiről a rosz hir azt regéli, hogy hallatlan kincseknek volt birtokában,
s valamint ő, szintugy cselekesznek és beszélnek tanitványai is.
Közép-Ázsiában egykor egy szerzetfőnök vendége valék, aki bár több ház
és jószágnak volt birtokosa, mégis a Khirkaj-Dervisant, mindenféle
foszlányokkal és ringy-rongyal ellátva hordá, de csak kivülről, mert
belül az öltöny finom atlaszból készült s a szükséghez képest, tetszés
szerint forditgatta ruházatát. Néhány szerzet felső ruha gyanánt
ujjanélküli kabátot hord, melynek neve, hajdari. Hajdár tudvalevőleg Ali
egyik mellékneve, mely állitólag szinte ily ruhát viselt. E hajdari
olykor különböző szinü csikokkal bir, néha 12-vel, melyekkel a 12
Imámera utalnak. Egy Indiában létező szerzet felsőruhaképen tigris vagy
leopárd bőrt használ, ezt azonban nem szabad más ruha fölé felvenni, de
csak a meztelen testen viselhető, s vallási szabály szerint csakugyan, e
kedves szerzetesek egyedüli öltözékét képezi.

Nem csekély szerepet játszik a Kemer (öv); vagy taibendnek hiják, ha
valami szőrszövetből áll, vagy kamberie-nek, ha többszinü csombékos
kötelekből készült. E csombékok egyikével, Dil-Bagi (nyelv-csombék) a
rosz beszéd, az ugynevezett Bel-Bagival (ágyék-csombék) az érzéki vágyak
kötetnek le. Az utóbbi parancsolatra nézve az öv nagy fontossággal bir,
miután ágyék és virilitás azonos; innen a szó: »ágyékomból ugrott, ki,«
a bibliai irásmód szerint, vagy a mint a törökök mondják: ágyékhűsitő.
Ezen öv gyakran csattal erősittetik meg, melybe a jellemző Kanaat-tasi
(elégedettségikő) néven nevezett kő van foglalva emlékezésül azon
kövekre, melyeket szegény dervisek éhségük csillapitására maguknál
szoktak hordani. A fentemlitett koldusköpeny humbug pendantjául láttam
derviseket, kik lucullusi lakomákon laktak jól s mégis az övben
tartogatott kavicsokat semmiért a világon sem adták volna ide. Különben
az övben tartott kavicsokkal, még egész máskép áll a dolog. Ha t. i.
szabály szerint Isten nevét 1001-szer kell elmondani, ez többnyire hat
vagy tiz dervis társaságában történik, kinek mindegyike 25 kavicsot hord
övében, melyeket maga elé rak, s hogy az olvasásban meg ne csalódjék,
minden felmondás után egy-egy kavicsot tesz félre. Ha tehát tiz dervis
társaságában mindegyik négyszer hadarta le 25 kavicsát, a 1000 szám el
van érve. Még meg kell emliteni, hogy e kövek a Begtasi szerzetnél a
»Peleng« (léopard) nevet viselik és hétszögletüek, czélzásul a 7 földre,
7 mennyre, 7 tengerre és 7 bolygó csillagra. Bizonyos alkalmakkal e
szerzet főnöke az ily övet hétszer szokta felkötni s hétszer leoldani,
mialatt következőket kell elmondania:


1. Lekötöm a fukarságot s feloldom a bőkezüséget,

2. Lekötöm a haragot és feloldom a szelidséget,

3. Lekötöm a fösvénységet és feloldom az ájtatosságot,

4. Lekötöm a tudatlanságot és feloldom az Istenfélést,

5. Lekötöm a szenvedélyt és feloldom az isteni szeretetet,

6. Lekötöm az éhséget és feloldom a szellemi ellégültséget,

7. Lekötöm az ördöngösséget és feloldom az Istenit.

Hogy a dervisruházatról lehető legtökéletesebb képet adjak, még a
»Tads«-ról (korona) is meg kell emlékeznünk, a hogy a főnök sapkáját
nevezik. Valamint a sáh-t és kedáh-t (fejedelem és koldus), mint a
társaság két szélsőségét gyakran szokták egymással szembesiteni, ugy a
dervis korona és fejedelmi korona szinte igen kedvelt parabolául
szolgál. Az elsőben a világ megvetésének non plus ultrája tükröződik,
utóbbiban ellenben a földi nagyság netovábbja, s minthogy minden földi
fénynek mulandósága, s a sors változékonysága tekintetéből a koldusnak
époly kevéssé kell szégyenelnie sapkáját, mint a mily büszkének szabad
lennie a fejedelemnek koronájára, a kettő között bizonyos neme az
egyenlőségnek létezzék, s az tényleg is létezik, mert a dervisnek
jogában áll, egyenesen a fejedelemnek tartani s annak meghivása nélkül
is oldalán helyet foglalni.

A dervis bizonyos tárgyakat, vagy ha ugy fejezhetem ki magamat, bizonyos
jelvényeket mindig magával hordani kénytelen, melyek részint
nélkülözhetetlen Vademecum gyanánt, részint szymbolizált eszközekül
szolgálnak neki. Ezek, 1. a Teber, a fejsze, valóságos bárd, rövid
nyéllel, mely mindenféle mysztikus feliratokkal van ellátva s a
szenvedélyek legyőzésére szolgáljon, melyek az isteni rajongónak néha
megtestesült alakban is megjelennek, ugy hogy álomlátó, rajongó
állapotában a bárddal hadonázva, felkiált: »Most ezt vagy amazt a bünt,
ez vagy ama szenvedélyt vágtam agyon!« 2. Teszbih, az olvasó, mely 99
szemből állva, mindenkor az övben hordatik. E 99 szem moszlim felfogás
szerint Istennek idecsatolt 99 tulajdonát képviseli.


1. Isten.

2. Kegyteljes.

3. Könyörületes.

4. Szent.

5. Birtokos.

6. Megváltó.

7. Hitadó.

8. Pártfogó.

9. Magasztos.

10. Hatalmas.

11. Tekintélyt-kölcsönző.

12. Teremtő.

13. Élesztő.

14. Alakitó.

15. Megbocsájtó.

16. Gazdag.

17. Adakozó.

18. Tápláló.

19. Megnyitó.

20. Mindentudó.

21. Felmagasztaló.

22. Megörvendeztető.

23. Megszeliditő.

24. Felemelő.

25. Megtisztelő.

26. A mindent eltemető.

27. A mindent halló.

28. A mindent látó.

29. A biró.

30. Az igazságos.

31. A bájos.

32. Az értesült.

33. A szende.

34. A nagy.

35. A sajnálkozó.

36. A hálás.

37. A magas.

38. A legnagyobb.

39. A védő.

40. A gondoskodó.

41. A felelősséget vivő.

42. A diadalmas.

43. A kegyes.

44. A figyelő.

45. Az imádságot elfogadó.

46. A kiterjedő.

47. Az itélethozó.

48. A szerető.

49. A legmagasztosabb.

50. Minden lételnek oka.

51. A bevalló.

52. Az igaz.

53. A szerző.

54. Az erős.

55. A tartós.

56. A barát.

57. A méltányos.

58. A számitó.

59. A kezdő.

60. Az ébresztő.

61. Az éltető.

62. Az ölő.

63. Az örökké való.

64. Az örökké tartó.

65. A feltaláló.

66. A fényteli.

67. Az egyetlen.

68. A mulhatatlan.

69. A hatalomteli.

70. A hatalmat adományozó.

71. A megelőző.

72. A következő.

73. Az első.

74. Az utolsó.

75. A látható.

76. A rejtett.

77. Az uralkodó.

78. A leghatalmasabb.

79. A jóindulatu.

80. A bünbánatot ébresztő.

81. A boszuálló.

82. A bünbocsátó.

83. A jóságos.

84. Birtok ura.

85. Czimek és méltóságok ura.

86. A rendbehozó.

87. Az alkotó.

88. A leggazdagabb.

89. A gazdagitó.

90. A megakadályozó.

91. A megkárositó.

92. A hasznothozó.

93. A világosság.

94. A vezető.

95. A kezdeményező.

96. A befejező.

97. Az örökös.

98. Az inditó.

99. A türelmes.

A harmadik tárgy a fésü (Sáne vagy Tarak), melylyel némely szerzetnél a
hosszan aláhullámzó hajzatot szabály szerint kell fésülni; hosszura
növesztett haj, a világról való lemondás jeléül tekintetik. A fésü,
melyet a szerzetfőnök bizonyos időben ünnepélyesen átnyujtott,
talizmánszerü, a szellemi közvetitő egy neme; gyakran bámultam, ha e
bükkfából készült s többnyire igenronda toiletteczikk kegyeletesen az
ajkakhoz emeltetett és megcsókoltatott. 4) Asza vagy Tekie, egy rövid,
felül félholddal ellátott bot, mely bizonyos állásoknál a karnak
támaszul szolgál leginkább pedig a bóditószerek élvezete alatt; de még
akkor is, az Isten embere csak rövid ideig használhatja, mert a halálos
méreg által legyőzetve, csakhamar Tekie-jével együtt a földre rogy. 5.
Keskul, a koldustál, egy félkókoszdió, vagy fél tök alaku csésze, mely
lánczra erősitve, utazáskor a hátra vettetik, rendesen azonban kézben
hordatik. Ebben tartják az összekoldult eledelt, édeset és savanyut,
meleget és hideget, higat és szárazat, egy épenséggel nem étvágy
gerjesztő tutti-frutti. Végre 6. az övről alálogó vakaró, Kasak, egy
lapos, kanál alaku eszköz, melynek tulsó oldala haránt egymásbafutó
bevágásokkal van ellátva s arra szolgál, hogy segitségével bizonyos
kellemetlen, apró élősdi állatoktól menekülhessen, minthogy a vándor
dervis azoknak kiváló ragaszkodásának tárgya.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

»Isten utai sokfélék és bármily különbözők legyenek is, mind javunkra
szolgálnak és előnyösek, feltéve, hogy hozzá vezetnek.« Ezen elven
alapulnak a különböző szerzetek, Tarika, szószerinti értelemben, »Utak«,
ezért mindannyi egymáshoz hasonló értékünek és érdemünek tartatik, s
valóban ritka eset, hogy valamely szerzetet a többi fölé vagy alá
helyeznének. Általánosságban 36 főszerzetet számitanak, melyek közül a
közép-ázsiai Nakisbendi-k, a Nimet-Ullahi-ek és Hajderi-k Indiában és
Persiában, a Kaderi, Rufai, Dselveti Khalveti, Szadie, s legfőkép a
Mevlevi-k az ottomán birodalomban, kiváló hirnek örvendenek.

A testvérület, a szerzet testületébe való felvételi szertartások a
különböző szerzetek jellege szerint változnak. Igy pl. a Bektasiknál az
avatoncz csaknem teljesen levetköztetik s egy arra szánt csarnokban a
főnök elé vezettetik. Vastag kötéllel nyakán két egyház-tolmács
kiséretében jelenik meg egy tizenkét ülnökből álló – (a 12 Imámra szóló
czélzás), melyek mindegyike égő gyertyát állitott maga elébe, – rendi
káptalan előtt. A »Mejdantasi« elé vezetik, egy tizenkétszögü, a csarnok
közepén álló kőhez, melyen keresztbe vetett karokkal, ugy hogy a kezek a
vállakon nyugszanak, helyet foglal. E mellett fejét erősen jobbik
vállára kell hajtania, szóval, oly helyzetbe kell helyeznie magát, mely
legvilágosabban fejezi ki teljes alázatosságát, mielőtt a fölvétel
következnék. Más szerzeteknél, pl. a Mevlevi-knál, az avatoncz miután a
Mursid-ot (szellemi utmutató) megválasztotta volna, 1001 napon át a
legalsóbbrendü házi szolgálatokat kénytelen végezni. Ismét más
avatonczok nyolcz, sőt tiz hónapig a legsoványab élelmezés mellett a
szokásos istentiszteletet látják el. Oly emberekről beszéltek nekem, kik
annyira viszik lemondásukat, hogy napontai élelmüket két olajbogyóra
szoritják, s a test borzasztó gyötrése alatt órákig tartó imádságokat
szavalnak. E fáradalmas avatoncz-ság nem ér véget mindaddig mig a
csontvázig lesoványkodott személy álomlátásokról és jelenésekről nem tud
számot adni, melyekben rég elköltözött egyéniségek, vagy a próféta maga
jelent meg nekik. A mennyire én tudom, e látványok már az első hétben
következnek be; de a mohammedán szerzetszabály nem akar potrohós
papokat, s miután e látományok valódisága csak hosszasan szenvedett
kinok után ismertetik el, az avatoncz eleinte felemliteni sem meri az
álmodottakat.

Anyagi helyzetökre nézve a moszlim szerzeteseknek koránt sincsen oly jó
dolga mint társaiknak a keresztény Nyugaton. Ámbátor a régebbi időben
voltak oly ájtatos emberek, kik a Tekkiek (zárdák) és Kalenter khane-k
(tanya, vándor dervisek számára) alapitásáról gondoskodtak, s ezek
akkoriban olykor kegyes hagyományokban is részesültek, e dotátiók
mindazáltal távolról sem oly gazdagok, hogy a zárdák lakóinak gondtalan
életet biztositsanak. Azonfelül a koldulás csak nem általánosan elvileg
tiltva van, s még a legvégsőbb nyomorban is a dervis csak viszontajándék
átnyujtása után fogadhat el ajándékot, s innen ered, hogy Keleten
gyakran találkozik az ember kolduló-dervisekkel, kik tálczájukon
fogvájókat kinálnak, a rendszabályt kijátszva, körülbelül oly módon,
mint a hogy londoni koldusok látszólag gyufa-üzletet visznek, hogy a
rendőrség szigoru rendeleteinek eleget tegyenek. Mindenesetre feltünő
marad, hogy a moszlim világ közép és keleti részében e rend, mindazáltal
oly nagy számu követőt számit; e meglepő tünemény egyedül csak a keleti
mértékletességből s a tétlenség iránti legyőzhetetlen hajlamból
magyarázható ki. Hajat, szakált megnövesztenek, rongyos ruhát vesznek
fel, a Keskult nyakukba aggatják, s bántatlanul, még egyetlen fillér
nélkül is, nyugodtan vándorolhatnak a birodalom egyik végétől a másikra
– mindenesetre nem megvetendő előny a megjavithatatlan csavargók előtt!

Azonban ez csak a vándor dervisekre vonatkozik; a megtelepedett dervis,
kötelességei teljesitése által a keletiek szellemi életében jelentékeny
hézagot pótolni van hivatva. De hát miből áll a dervis kötelessége?
Minthogy létezésének alap-oszlopai s élethivatásának főfeladata Isten
folytonos imádásában és dicsőitésében összpontosul, minden szerzetnek, s
annak minden egyes tagjának kötelessége, a nap egy bizonyos részét,
Isten rejtélyes neveinek, (Telkin) vagy jobban mondva, Isten hét
jelvényének elmondásával, eltölteni. E jelvények a következők:


1. La illaha il Allah! (Nincsen Isten Alláh-n kivül.)

2. Ja Allah! (O Isten.)

3. Ja Hu! (Egyedül ő az és nem más.)

4. Ja Hakk! (Ó igazságos.)

5. Ja Haj! (Ó élő!)

6. Ja Kajjum! (Ó állandó.)

7. Ja Kahhar! (Ó bószuálló.)

Ezen czélra az illető rend főnöke által bizonyos órákban, többnyire
délután vagy este, zártkörü társaságok rendeztetnek, melyek a Khalka
(gyürü) nevet viselik, Isten végtelenségére, a testvérület egységére s a
kör egyes tagjait élesztő lelkesültség szakadatlan árjára való czélzás.
A Khalkák rendesen egy külön arra szánt, Sema-Khane (fáklyaház) vagy
Tevhid-Khane nevü helyiségben tartatnak meg, néha azonban kertekben is,
vagy mezőkön, a mint a körülmények engedik. A Pir, vagy főnök,
ugyszólván az egész dervis kör pecsétjét, vagy ékét képezi,
tekintélylyel azon szellemi viszonyra, melyben tanitványaihoz áll, s
egyszersmint jelképeül a belőle kisugárzó, a szerzet-avatottait,
(Murid-okat) átható s ismét hozzá visszatérő rajongási áramlatnak.
Miután a Pir, – többnyire tiszteletet parancsoló külsővel biró egyéniség
– helyet foglalt, nehány percz a szellemi magába szállásnak
szenteltetik, t. i. a kezeket ölükbe ejtik, fejüket mélyen lehorgasztják
keblükre, s azon mesterkélnek, hogy gondolataikat a földtől s minden
földitől elvonva, magasabb szellemi sphäraba emelkedjenek. A
legünnepélyesebb csendnek érdekes pillanatai ezek. Mindenki lehunyja
szemét s szinte látni némelyeknél, mint emelkedik a kebel a mély
felfohászkodásban, mig másoknál tompa nyöszörgészben nyilvánul a
belsejökben végbemenő harcz. Végre a Pir halk, egyre emelkedő hangon
kezdi meg egy vagy másik Kaszide (dicsének) elmondását. Ezek többnyire
költői, fennkölt irályban tartott költemények és parabolák, miknek
hatása valóban megható. Eleinte a dervisek a legfeszültebb figyelemmel
hallgatnak, fejeik mozdulatlanul mélyen lehajtva nyugszanak a keblen, a
szemek hunyva maradnak, s csak ha a főnök által előadott költemény
egyik-másik részlete a hallgatóságot erős felindulásba ejti, tör ki
lelkesedésük egy erélyes felkiáltásban: Allah! Allah! Ezt az előadás
folyamatában a Ja Hu! Ja Hakk! Ia Kahhar! felkiáltások követik, s a
szellemi meghatottság ezen nyilványulásaiban, a tetszés tetőpontjára ér.
Rövid időközökben mind gyakrabban és erélyesebben hangzanak fel,
elannyira, hogy a felolvasó főnök hangja a dervisek zürzavaros karában
végre egészen elenyészik.

Minthogy általánosan azon hit, sőt szent meggyőződés uralkodik, hogy a
szent szavak szakadatlan, lelkesült elszavalása a vérbe, testbe is
átmegy, ugy hogy az igazhitünek egy órai gyakorlat után általa
elragadtatva, rajongásba kell esnie: megfogható, ha a mi nézetünk
szerint oly szinpadias jelenségek az ily Khalkák alkalmával, a moszlimok
előtt egész természeteseknek tünnek fel. Én gyakran voltam jelen az
ilyen körökben, sőt párszor a szellemi lánczgyürüje gyanánt is működtem
közre, s ennélfogva meg akarom kisérleni, nem tudnék-e saját érzelmeim
nyomán nehány jelenetet leirni.


Első jelenet.

A mint a »Ja Hu!« »Ja Hakk!« felkiáltás gyakrabban és erélyesebben
hangzik fel, a dervisek lassacskán felegyenesednek hajlott helyzetükből.
Sarkaikon ülve a test mindkét oldal felé, eleinte csak könnyedén, később
azonban mind gyorsabban és gyorsabban lobáztatik, s miután a rezgetyühez
hasonlólag, a test folytonos rezgetésbe hozatott, a kezek szemfényvesztő
sebességgel majd a szemre, térdre és mellre tétetnek. Ez a rajongási
állapot első fokozata. Sokaknak arczába szökik a vér, a szemgolyók vadul
forognak, az eddiggelé alázatosan lehajtott fej csaknem büszke tartásra
emelkedik, s oly vakitó gyorsasággal mozog, hogy a gyönge idegzetü néző
valósággal bele szédül. Ezen mozdulatok alatt az egymást gyorsan követő
felkiáltások, a zúgó szélvész morajához hasonló jelleget öltöttek s
észrevehető, hogy a kitörés közeleg, mely csakugyan be is következik, s
ez a


Második jelenet.

Egyszerre, mintha villanyos ár érte volna őket, a dervisek helyeikről
felugornak s nehány rend szabálya szerint, egymást kézen fogva, vagy
pedig elkülönitve a »Devr«-t, a forgást kezdik, vagyis a szellemi
tánczot. Egy nagy gyürüvé alakúlva a tánczolók, mintha forgószél ragadná
el őket, körben szállonganak körül, örült dühvel folytatva a Telkint. »A
Mevlevik, mondja egy török iró, testvérek gyanánt egyesülnek az Isteni
szeretetben, hogy a szeretet házában, a fuvola dallamos hangjai mellett
– teremtményei összehangzásának jelképe – meghódoljanak neki.« A forgó
égi testeket utánozva, a körtáncz által örömet és elragadtatást fejeznek
ki, egyuttal szerelmi sóhajokban és panaszokban nyilvánitva az Öröklétü
után valo fórró vágyat és emésztő sóvargást. A tánczoló gyürü azonban
gyakran kisebb gyürükre oszlik, söt egyes tánczolókká is olvad s ekkor
fejlődik a


Harmadik jelenet.

Ez a legmagasbb fokára ért lélekhevülésnek, vagyis ha jobban tetszik,
személyesitett őrületnek képe. A tánczolókat valósággal ádáz düh fogta
el. Halaványan, veritékbe fürösztve, a kezeket messzire előretartva,
félig húnyt szemekkel, fövegüket vagy ruházatukat magukról lehányva,
csaknem öntudatlanúl forognak már minden irányban, s ha egyik másik,
kimerülve az iszonyu erőmegfeszités alatt, összeroskad, az erősebb
társak által újra lábára állittatik s a főnök maga, ki ezalatt helyét
oda hagyta s dühöngő tanitványai közé vegyült, folytatásra nógatja. A
legféktelenebb zürzavarnak képe ez, valódi boszorka táncz, oly dühöngés,
tombolás, orditozás, sirás, sóhajtozás és eltorzitás vitetik itt végbe,
mely minden leirást meghalad. S e jelenetet Halet-nek nevezik
szószerint, állapot, vallási jelentőségben az üdvösség azon pillanatai,
melyekben a földi lény, az istenségtől áthatva, emberfölötti tettekre
képes. E Halet alatt, némely szerzet dervisei készen tartott éles
késeket, tőröket és kardokat kapnak föl s azokkal oly mély sebeket
ejtenek magukon, hogy a vér patakokban folyik. Más rendeknél, legkivált
a Rufaji-knál, a szent dühben lévőnek izzó vasakat nyujtanak oda. A
fönök imádságot motyog az izzó ércz fölött, rálehel, azonban elég
bölcsen jól vigyáz, nehogy ajkaival érintse valahogy, mig a dervisek
megragadják azokat, lenyalják, beléharapnak, fogaik közt tartják, s
végre szájukban lehütik. Én magam is szemtanúja valék, midőn egy ily
»elragadott« egy nagy izzó parazsat a medenczéből elővett, szájába tett,
darabig ide-oda forgatá s a megfeketedett, kihült szenet végre kiköpé.

Az európai olvasónak e sajátságos jelenetek hihetetleneknek fognak
látszani, a művelt ázsiai is már csak vétkes szemfényvesztést lát
bennök, azonban »mundus vult esse decipi, ergo decipiatur,« az iszlamita
szerzettársaknak is vezető elve. Mindenütt ugyanaz a humbug s ámbár a
főnök az égetési vagy szúrt sebet megnyálazza, rálehel és imádságokat
mond fölötte, elakarván hitetni a néppel, hogy az 24 óra alatt teljesen
meggyógyul, nekem úntig elég alkalmam volt az ellenkezőről meggyőzödni.
A tulajdonképeni csoda csak azon példatlan készségben rejlik, melylyel a
dervisek az ily kinzásokat türik s némely, szerzetnél, legkivált a
moszlim Indiában, vannak tanitványok, kik alig lábadnak fel a
sajátkezüleg ejtette sebekből s máris a leghihetetlenebb vidámsággal új
megsebzéseknek teszik ki magukat. Szinte a Halet-ben történik, hogy
dervisek, p. a Szaadi-k, mérges kigyókat kezelnek, azokat darabokra
harapják, sőt olykor le is nyelik. A monda szerint, Szaad-ed-din, e
szerzet alapitója, midőn egyszer fát vágott az erdőben, a kötél
hiányában fanyalábát három óriási kigyóval kötözte meg, anélkül hogy
megharaptatott volna, s ezen állitólagos sebhetetlenség követőire is
átszármazott. Szinte a Szaadi-k azok, kik a csupán Egyyptomban
előforduló Doszehnek (a tapodtatás) vetik alá magukat. A dervisek főnöke
t. i. a mecsetből hazamenet, tanitványai által az alázatosság igen
sajátságos bizonyitékával tiszteltetik meg. Utóbbiak t. i. az utcza
közepén hasra feküsznek, s szellemi főnöküket arra kényszeritik, hogy
elhizott lovával, – a papi lovak minden országban igen jó karban vannak,
– rajtok végig lovagoljon. Olykor meghökken a ló, de az utána jövő
dervisek által unszoltatva, végre folytatja utját a lapoczkák és
hátgerinczeken kéresztül. Valószinű, hogy ugyancsak van mellette ropogás
és törés, de az Allah! Allah! Jahu! Jahakk! kiáltozások a lópatkó
kongását túlhangozzák s a dervisek eltiport tagjaikért, kegyeletes
tettök öntudatával vigasztalódnak. Az ily főnöknek üvegen is végig kell
lovagolnia, a nélkül, hogy az eltörnék, oly csoda, mely testének
tollkönnyűdségét feltételezi.

Ismétlem: Az egész hokuszpokuszban a csodálatraméltó mindig csak e
dervisek odaadása, sőt a halál megvetése marad, oly tulajdonok, melyek
azon vak fanatizmusban és rendithetetlen hitben gyökereznek, mely az
alacsony származású ázsiaiakat egyátalán jellemzi. A Halet külömben a
dervisek életfenntartásának legsikeresebb forrása. Már a rendkivüli
utáni vágy is nagy mennyiségű nézőt csal oda, kik közül sokan apró
ajándékokat szoktak magukkal hozni, a Halet álitólagos csodatévő
erejében nem egy nyomorék és beteg keres javulást, s alig képzelhető
visszataszitóbb s egyúttal furcsább valami, mintha beteg asszonyok vagy
gyermekek a dühöngő, izzadó, tajtékzó dervisbe kapaszkodnak, s a beteg
kezeket, vagy a beteg szemet stb. a félőrült ruháihoz dörzsölik.
Irtóztató, megmagyarázhatatlan ájtatosság! – gondolám magamban,
valahányszor szemtanúja valék az ilyen jeleneteknek. Dervislétem ideje
alatt társaim őrjöngő kitörései leginkább érdekeltek. Incognitóm
álláspontjáról véve a dolgot, kénytelen valék az orditási gyakorlatokban
a Jahu! Jahakk! Allah! Allah! Hu! hu! kiáltásokban részt venni, de nálam
hiányzott a hit, igy hát csak fárasztó hatást tett reám, mig társaim oly
lényeknek tetszettek nekem, melyek a szenvedély paroxismusában
hihetetlent képesek létesiteni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

»Ha még az arany, a legtisztább fém is salakot tartalmaz, mondák nekem
egyszer Persiában, nem lehet csodálatos, ha a dervis szerzetek
isten-ihlette férfiai közt is vannak képmutatók, azaz hamis dervisek. S
a hamis dervisek tényleg nagy mennyiségben találhatók; képmutatók, mert
hivatásukat földi szenvedélyek palástolására használják s a Khirka
oltalma alatt, ha nem is épen gazdag, de a csavargó életre mindenesetre
czélirányos fenntartásra tesznek szert. E hamis dervisek leginkább a
vándor dervisek, (Kalenter) soraiban léteznek; nem képeznek kölön
szerzetet s többnyire a keleti iszlamitákból kerülnek ki. A régi pápista
példabeszéd: »Aki sokat vándorol, ritkán avattatik szentté,« az
Iszlamban is bevált; mert a vándordervisek mintaképei a ravaszságnak, s
elképzelhetetlen fortélyokkal szokták kizsákmányolni az alsó
néposztályok tudatlanságát. Életfeladatuk állitólag a nagy világban
elszórt moszlim Szentek sirjaihoz való búcsújárás; a földi czélok
legcsekélyebb látszatját is gondosan kerülve, s csak a legájtatosabb
szerzettagok ruházatával és jelvényeivel ellátva, a mohammedán világot
egyik végétől a másikig bevándorolni kénytelenek. Az Irás szerint a
vándor-dervis a kutya tiz tulajdonával birjon:

1. Mindig éhes legyen 2. ne ösmerjen hazát, 3. az éjt álmatlanúl töltse,
4. halála után ne maradjon öröksége 5. Urát, még ha méltatlankodnak is
vele, el ne hagyja 6. érje be a legrosszabb, legszegényebb kis helylyel,
7. másnak kivánságára hagyja el a helyét, 8. ha megverték, térjen ismét
ugyan oda vissza, a mint kenyeret nyujtanak neki, 9. az ét-asztaltól
kellő távolságban maradjon, 10. soha se emlékezzék meg az elhagyott
helyről, ha urát kiséri. Sajátságos ugyan, de tény, hogy számos
vándor-dervis ismerőimnél e kutyatulajdonoknak, az első pontot kivéve,
csak igen kevés nyomát birtam felfedezni, sőt többnyire az emlitett
sajátságok merő ellentéteivel találkoztam.

Fennhéjázásukról és tolakodásukról Stambulban győződhettem meg, a hol
nyolcz vagy tizedmagokkal szokták az előkelő efendik házait a
legborzasztóbb orditások közt megrohanni, s előbb nem is tágitanak, mig
a kivánt ajándékokat ki nem zsarolták. Hasonlóképen lépnek fel Persiában
és Közép-Ázsiában, s nem egy épületes történetet tudnék elbeszélni, mely
kitanúlt gazságukról tanuskodik. Legféktelenebbül garázdálkodnak a
provincziában és falun. Olykor valamely gazdag ember házánál találkozunk
egy dervissel ki a házi urat oly ügyesen betudja fonni mig mysztikus
szédelgése hálójába keritette. A dervis ezentúl valóságos Szentnek
tekintetik a háznál s minden nyitva áll előtte; egyszerre azt allitja,
hogy egy éjjeli látomány következtével elkel utaznia; a család
megsiratja távozását, mig végre nehány nap leteltével észreveszi, hogy
az Isten emberével együtt egy pár drága ékszerdarab is az Isten utjára
kelt. Még a körmönfont persák is áldozatúl esnek, olykor a dervisek
álnok fortélyainak. A mai persa Sah egyik aranyra vágyó rokona szinte
ily kedves vendéget tartott egykor házánál, még pedik olyat, ki
aranycsinálónak volt elhiresztelve s a khán már eleve is alig fért a
bőrébe, ha elgondolá, mily gyönyörére fog válni megannyi lószerszámát,
mosdótálát stb. ragyogó színaranynyá átváltozva látni. Nyolcz lat tiszta
arany más fémekkel együtt az olvasztó tégelybe vetve a művész áltató
kecsegtetése szerint egy font szin aranyt lett volna eredményezendő.
Azonban a földi javak e határozott ellensége oly ügyesen értette
müvészetének kezelését, hogy a jó khán egy csomó nyers fémmel maradt
hátra mig a dervis gazdagon megrakva szinaranynyal nyomtalanúl eltűnt.
Még a keresztény Európa sem kiméltetik meg mindig gaz szédelgéseiktől.
Csodálatosképen évről évre a távol Indiából, Kasmirból, Közép-Ázsiából
jöve megszokták látogatni Gül-Baba sirját, – egy Budapesten, a budai
oldalon fekvő, igen kétes jellemü Szentnek mecsetje – s Magyarországon a
legszivesebb fogadtatásban részesülnek. A falukban többnyire a pápista
papoknál szoktak megszállni, kiknek csodálatos dogokat regélnek
(Kudusz-ról,) (Jeruzsálem) hol állitásuk szerint, természetesen szinte
voltak. A vallásilag szabályszerü élelmezésre nézve nem levén túl
pédánsak, e jó dervisek a párolgó disznósültet, egy-egy fris korty erős
magyar borral szokták lecsúsztatni, s egyátalán minden elgondolható
kéjelgésnek hódolnak. Emlékszem egy sokat utazott dervisre a persa
Szebzevár-bol, ki hosszasabban tartózkodott Pesten, többször megis
látogatott s mindenben oly istenfélőnek tettette magát, hogy magam is
felültetem neki s őszintének hittem. Megbetegedvén a városi kórházban
vétetett fel s midőn ott meglátogatám, az »Ab és Hava« (viz és levegő)
t. i. a magyar főváros levegőjének és vizének tulajdonitá betegségét.
Esetlegesen a rendelő orvos is előjött s végtelen meglepetésemre arról
értesültem, hogy nem Ab és Hava, hanem bizonyos házak látogatásának
következményei vetették betegágyra az Isten emberét. Bizony, »Khirkadan
dervislik belli olmaz!« a köpeny még nem csinált dervist, mondja egy
ó-török példabeszéd.



A Fényes Porta és oszlopai Konstantinápolyban.

A Fényes Porta, Bab-Ali név alatt, a mai Törökország nem csak az egész
ottomán birodalom legmagasbb rendeit, de egyuttal a helyet is érti, a
hol ezek tanácskozásaikra összegyülnek. Ellentétben a Nyugattal, a porta
Keleten mindig a ház diszhelyének tekintetett. Már Ábrahám patriárka is
az árkangyalokat a sátor kapujánál fogadá s a lakház e része Kelet nomád
és megtelepedett lakóinál egyaránt ugyanazon értelmezésben részesül. Ez
leginkább észlelhető a turáni népeknél. Valamint a Kirgiz és törzstársai
csak a bemenet előtt, de soha sem a sátor belsejében szokott nyilvános
vagy magán ügyekről tanácskozni, ugyszinte Kasgar, Akszu, és más városok
khivai Vang-ja, és Khokand, Bokhara és Khiva hatóságai, sőt még ezen
országok fejedelmei is, a ház kapuja mellett lévő terrasse-on szokták
alattvalóikat kihallgatáson fogadni, itéletet osztani és egyebekről
rendelkezni. E szokásból magyarázható meg, miért azonositja a török
nyelv a »Porta« szót, a törvényszékkel és a magas hivatalnokok
székhelyével. Ugy mint még a Szeferidák ideje előtt is Pérsiában az »Ali
kapi« kitétellel, a magas hivatalnokok székhelyét jelezték, úgy
Törökországban a »porta« szóval. Nem csak minden főváros, de még minden
provincziális-hatóság is bir a maga »Kapi«-jával s habár europai
ujjitások ma már az ujabb miniszterium, itélőszék stb. elnevezésekkel
igyekeznek kiküszöbölni e régi szót, a törököknek és Ázsia más népeinek
mégis igen nehezére fog esni, hogy a »magas törvényszék,« vagy egyébb
főhívatal megjelölésére más nevet s elnevezést használjon, mint a régen
megszokott »Kapi-t« vagy »Bab«-ot: – kapú, porta.

A kitételek alatt; »Erős porta,« vagy »magas porta,« az illető hatóságok
külömböző állása és felhatalmazottsága értetik, melyeknek
megvesztegethetési fokára is némi czélzás rejlik e szavakban. Hisz a
megvesztegetés törökül »mellék jövedelem«-nek neveztetik, a mint
szépitőleg mondani szokták: »Kapi alti,« azaz, a mi a kapu alatt rejlik,
kétség kivül igen találó czélzás azon ajándékokra, melyeket a pörös fél
nem nyilvánosan visz el a biró házába, hanem lopva a kapu alá rejt.
Miután a magánlakok kapui gyakran oszlopokból alakittatnak, nem lesz
meglepő ha mondom, hogy az államépület kapui is oszlopokon nyugszanak.
Ezen oszlopok a miniszterek, kik e hivataluk következtében valósággal
»Erkiani Devlet« t. i. »kormány oszlopoknak« neveztetnek. Vállaikon
nyugszik a kormányzás nehéz feladata s az élükön álló főnök joggal és
igen találóan viseli a Vezir t. i. a teherhordó nevet. A korinthiai,
dóriai és más oszlop rendszerek épitészeti különlegességeit a keletiek
még eddig elnem sajátitották s ezek helyett a magas karokat és rendeket
ekkép jellemzik: »vas, aczél, vagy kő oszlopok,« mi természetesen nem
egyéb bombasztikus, üres czimnél, mert mi gyakran látjuk élesebb
szemlélet után, hogy a kormány ezen »aczél oszlopa« nem egyébb korhadt,
redves fánál.

A Porta, mely a népnyelvén Pasa Kapiszi-nak neveztetik, mai napság a
következő hivatalokat zárja magába: 1) »A Nagyvezér és hivatalai
székhelyét, 2) A külügyérséget titkárságával és forditási hivatalával,
3. a Medsliszi Vala-t, vagy a legmagasbb államtanácsot, 4. a Medsliszi
ahkiame adlie-t, vagy legfőbb itélőszéki tanácsot, egyúttal a bel és
igyazságügyérség azon felhatalmazottsággal felrúházva, hogy a
kormányzókat és alsóbbrendű tiszteket kinevezze és elbocsássa; 5. az
Amedi diváni humajunot, oly hivatal, mely a Szultán magán irodájával és
a portával közvetlen összeköttetésben áll. Az igazgatóság többi kormány
székei, ugy mint: a rendőrségi, pénzügyi, kereskedelmi, hadügyi,
tengerészeti, közoktatási és Vakf (jótékony alapitványok) stb.
miniszteriumok, külömböző épületekben vannak elhelyezve s az illető
főnökök csak akkor jelennek meg a Magas Portánál, ha a Medsliszi Vala
felhivása, fontos tanácskozásra hivja őket össze. Ezeken kivül még
néhány, nem épen ide tartozó hivatal létezik: a négy külömböző
vallástársulat irodája, úgymint a római-katholikusok, a görög-egyesültek
és nem egyesültek és zsidóké, a szertartómester s a császári aláirások
(Tugra) készitőjének irodája s végül még egy állami iskola és könyvtár,
a francziában való tanitásra, melyek ép úgy mint a forditási hivatal, a
külügyérséghez tartoznak.

A mi a külömböző tisztvíselői osztályokat illeti, a polgári hatóságnál a
legmagasabb helyet a Musir (marsall) foglalja el; őt illeti a »Devletli«
czim, t. i. »boldogságos«. Havonként 80,000, 120,000 piaszternyi
fizetést-húz – Törökországbani tartózkodásom idejéről beszélek, – s még
nehány évvel ezelőtt, az Egyyptomi alkirály nem birt a musirénál
magasabb ranggal, csak hogy cziméhez hozzá bigygyesztetett még az
»Ubhetli« (ragyogó). A Musir, európai kocsin szokott hivatalba menni; ha
nagyvezér, két hadseregbeli tiszt és két kavasz (rendőr) lóháton
kisérik, ezenkivül két-három szolga követi, s a szinte lovas csibukcsi,
katonásan hadonázva a tokba rejtett, hosszú pipaszárral: A tisztelet
melyet a Musirnak mindenütt tanusitanak, kiváloan nagy, de még nagyobb a
költség, melyel a nagy raj szolga, rokonság, védencz stb., stb.
fenntartása jár, s a roppant fizetés daczára egy Musir sem bir kijönni
fizetésével, ha csak magán vagyonnal nem rendelkezik. A katonaságnál is
vannak Musirok, de ezek távolról sem állnak oly magas polczon mint az
előbbiek, minthogy itt számra sokkal többen vannak, és fizetésük is
jóval csekélyebb. A Musirhoz legközelebb álló tisztviselői hierarchia a
Rütbe-i-bala, (magas rang) mely két részre oszlik. Czimük Utufetli
(kegyesek.) Ezt követi a: Rütbe-i Ula, mely szinte két osztályból áll, a
Szeadetlu (üdvös) czimmel, továbbá: Mutemajiz: vagy Rütbe-i-Szanie, oly
rang, mely a legtöbb hivatal fönőköt megilleti, s Izzetlu efendim
(méltóságos uram) czimmel czimeztetik. Azután jön a 2-számu Szanie,
melyet szinte megillet a Izzetlu efendi czim. Ehhez csatlakoznak az
alhivatalnokok rangsorai: a Rütbe-i-Szalisze, (harmadik osztály) mely
Rifalu-val (a felemelt) és a Rütbe-i-Rabie-vel, (negyedik osztály) mely
a Tutuwetli-vel (nemeslelkü) czimeztetik; a hivatalnok világ minores
gentium-ának a Hamijetli (a figyelmes) czim itéltetett oda. A
cultusz-hivatalnokok közt a legmagasbb a Seikh ul Iszlam, ezt követik a
Szudur-ok s az öt külömböző Paje-k, t. i. Stambulból, a szent városok, a
Bilade Arbaa, Rumili és Anatoliából. A katonaság állása a hivatalnok
uralomban, többnyire a tisztek rangjában van kifejezve. A hadseregnél
nagy számmal léteznek Musirok, söt pasák is és osztály meg
dandár-tábornokok, kik rangban mind a polgári hatóság nem egy efendije
alatt állnak. A pasa elnevezés megmagyarázásául mindjárt itt
felemlitjük, hogy katonai és polgári tisztviselőkre átruházott czim,
mely az elsőbbek közül csak a Musirokat és provincziák Muteszarrif-jait
illeti, (másod rangú kormányzók) még ha rangra nézve csak Mutemajiz-ok
is; – a katonai hatóságoknál azonban, az ezredestől felfelé minden
tisztnek adatik. A pasára azelőtt a bég czim következett, melyet
európaiak tévesen fejedelmeknek szoktak tulajdonitani, a mint az régente
csakugyan szokásban is volt. Ma a pasa után egyszerüen az efendi, úr
következik, s az efendire: Aga. A két utóbbi czimezésre nézve különben
nem igen szörszálhasogatók, s kivált a divatból egészen kiment bég szó,
dédelgetésképen nem csak az előkelő hivatalnok világ gyermekeinél, de a
középosztályban is gyakran használtatik. Az efendi ellenben, már
komolyabban hangzik. A mindennapi életben, az irástudó értetik alatta, a
tisztviselő-világban, gyakorta egy igen magas állásu egyént, sőt királyi
herczegek is nem ritkán csak az efendi czímet bigygyesztik nevük mellé.

Ennyit rövideden a külömböző hivatalok és rangosztályokról, oly tárgy,
mely Törökországról szóló statisztikai és más művekben már kimeritőleg
dolgoztatott fel. Inkább a tárgy kevésbbé ismeretes s nem oly könnyen
hozzá férhető részét akarjuk érinteni, a mennyiben megismertetjük az
olvasót a portához való befogadásra szükséges szellemi követelményekkel
s mindazon tulajdonokkal, melyeknek birtoka a fiatal oszmanlit a nagy
czim elérésével kecsegtetik: »Az állam-épület oszlopa!« Régibb időkben a
várományosnak azon úton kelle lennie, hogy keleti fogalmak szerint
tökéletesen mivelt férfiuvá váljék; mindenek előtt szép irással kelle
birnia, arabúl és persáúl jól tudnia, szép tehetségnek örvedenie az
irály terén, de legkivált magas származásra, vagy legalább valamely
magas állásunak pártfogásara kelle támaszkodnia. Ma, mindenek előtt a
franczia nyelv ismeretére néznek. Földrajz, történelem, természetrajz,
máthematika és más tudományokat soh’sem követeltek a hivatalnoktól s a
Porta idősbb tagjai által is könnyebben nélkülöztettek hivatalos
pályájukon; ma azonban annál inkább követelik azoknak elsajátitását,
mivel a magas állású hivatalnokok gyakran jutnak érintkezésbe a mi
diplomátiánkkal, s egy némely európai intézkedés meghonositása
alkalmával ezen ismeretek hiánya által gyakran kudarczot vallanak. A mit
a mai török minisztériumok kiváló hivatalnokai tudnak, azt mind csak
hivataloskodásuk alatt tanúlták meg. Azelőtt a basák és efendik magán
uton képezték ki magukat pályájukra, ma az iskolai és magasabb
műveltséget helyben a portán nyerik, s épen ebben külömbözik a régentei
török állami-élet az újjabbitól. Szabály szerint a fiatal efendi-fi csak
akkor osztassék be egy vagy másik irodába, ha a Rusdie-iskolában
sikeresen végzett négy osztályt s legalább is tizenhat, tizennyolcz
éves. Tapasztalataim szerint e szabály ritkán követtetik. A külömböző
Kalem-ekben (irodák) gyakran tizéves gyermek-tisztviselőket látni. Ha p.
valamely tapasztalatlan a külügyérség levelezési-hivatalába lép és a
körülfutó divánokon egy egész sereg gyereket és sühedert lát guggolni,
inkább valami iskolában fogja vélni magát mintsem egy elsőrendü
hivatalos helyiségben.

Ha a fiatal efendik nehány éven át e hivatalos kisdedovodába jártak,
kiderül, vajjon valóban alkalmasak-é a kül- vagy bel-igazgatóság
valamely osztályára, vagy egyátalán, a hivatalnoki pályára valók-e. Ha a
hivatalkereső ezen idő alatt nem vitte anyira, hogy mint jeles másoló
(Müszevoid) tudta megismertetni magát Khalfá-jánál, (irodafőnök) kevés
kilátása van reményeinek valósulásara. Többen, s ezekhez tartoznak a
tehetségesebbek s szorgalmasabbak, ezalatt a Mubejjiz fokra jutottak s
ha e mellett magán tanulmányok utján a francziát is annyira
elsajátitották, hogy folyékonyan olvashatják Telémaque-ot, vagy a
»Journal de Constantinople« »faits divers« feliratú rovatát megérthetik,
már az a titkos vágy ébred bennők, hogy egy vagy másik követséghez
attaché-képen osztassanak be, vagy pedig, ha a körülmények igen
kedvezők, az Amedije, a legmagasbb Kálemek irodájába léphessenek be.
Ezen irodában csak a legelőkelőbb törökök fiai találnak alkalmazást s ha
még csak másolók is, mégis magasabb fizetést húznak mint más osztályok
nem egy iroda fönőke. Az Amedije közvetitő álláspontja következtében,
melyet az uralkodóval szemben elvállalt a legmagasabb fontossággal bir,
mert a porta minden határozatai útban a szerail felé az Amédijen
kénytelenek átmenni. A porta jelenlegi hivatalnok világának tüzetesbb
ismeretére, azt két sorozatra kell felosztani, melyeknek egyikét
nemzetinek, másikát nemzetközinek fogjuk nevezni. Az első sorozatba
számitandók, kiváló előszeretetet táplálva a régi török bureaucratia
eránt, mint már emlittetett, a fősúlyt a Kitabet-ra (irály) fektetik.
Kitabet az első és utólsó, mire ezen emberek törekesznek, éjjel nappal
csak erről beszélnek, mindent a világon e mérték szerint mérnek, s
folytonos és sok évi figyelmem, melylyel ezen emberek fáradatlan
törekvéseit kisértem, támogatja azon tapasztalatot, hogy valódi keleti
gondolkozás szerint a lény mindenkor a formaszerüségnek áldoztatott fel.
E hasztalan irodalomjátéknak utólsó nagy mesterei Akif pasa, Pertev pasa
és Rifaat pasa voltak, s minthogy mai utódai sokkal inkább el vannak
mélyedve a török-arab-persa nyelvek tömkelegében, semhogy még európai
nyelvekkel is megismerkedjenek, tehát rendesen a belföldi igazgatás
osztályában maradnak; s azok válnak később részint az illető irodák
főnőkeivé, de többnyire a provincziák kormányzói kerülnek ki soraikból.

A második sorozat a jelelenlegi, a »modern« Törökországot képviseli;
tanulmányainak is modern szinezetet ád. Mint már mondám, francziáúl a
Portán magán tanulnak, vagy pedig a nyelv elsajátitása tekintetéből
valamely európai fővárosba küldetnek, legtöbbször fájdalom, Párisba, a
hol sokkal gyakrabban látogatják a Mabille kertet és Café
chantants-okat, mint a Collége-t s Nyugat művelődése helyett oly
erkölcsöket hoznak haza, melyek nekünk, európaiaknak nem válnak
becsületünkre. Tudományos irányban ezek sem vitték sokkal többre mint az
előbbiek, de ezek előtt legalább névleg nem egészen ismeretlenek európa
szellemi törekvéseinek termékei. Kivételek igen ritkák. Ezekhez
tartoznak p. Ahmed Vefik efendi, ki földrajzi tanulmányai által hires;
Dervis pasa, ki a bányásztudományban kitünő és Edhem pasa ki a
kereskedelmi tudományokban kiváló helyet foglal el. Francziául, németül
és angólúl irni, alig tud valaha valamelyik s csak Aali pasa, a hajdani
nagyvezir, kinek tömör, tiszta franczia irálya még Francziaországban is
hires volt, tett e téren fényes kivételt. A keletiek szellemi
gyorsaságánál s gyakran található, ritka nyelvészi tehetségüknél fogva
az idegen nyelvnek folyékony beszélése gyakorta fordul náluk elő.

Mindazok után, miket a magas Porta oszlopai vagy támaszairól mondtunk,
nem lesz egészen fölösleges, ha mellesleg a magas porta sarkköveiről, t.
i. az ugynevezett szolgáló szellemekről is emlitést teszünk, ugy mint: a
czipőgondozóról, pipatöltőről, kaftan – recte – felsőkabáttartóról, stb.
Mily befolyással birhatnak ezen emberek a legmagasbb török hivatalnokok
igazgatási rendszerére? fogja kérdeni az európai olvasó. Egyes európai
utazók gyakran nagy csodálkozással észlelték a rendkivüli bizalmasságot,
mely ezen emberek és uraik közt észrevehető. Már régi időkben is
kiemeltetett a külömbség, mely az európai és ázsiai szolga állásában,
urával szemben létezik: e viszony változatlanúl fennáll még mai napig
is; nem szorult különös bizonyitékokra, hogy a magas Porta alá rendelt
szolgaszemélyzetét másodrangu hatalomképen mutassam be olvasóimnak.
Modórában és szavaiban alázatosnak és szolgálatkésznek tünve fel,
senkinek esze ágában sem lesz, hogy ezen szerény külsejü egyén, nem egy
magas állásu pasa vagy efendi szivét és szellemét, tollát és erszényét
erélyesebben vezeti, s nagyobb befolyást gyakorol reá mint neje, sőt
gyakran mint egész nagy családja együttesen. S nem csak a keletinek
házikörében játszák a szolgák az uralkodót, de még a Portánál is,
valamely hivatalnok kinevezése vagy letevése körül, nagyobbszerü pörök
eldöntésében, sőt gyakran fontos államügyekben is a szolga befolyása
nagy szerepet játszik. Gyakori, s eléggé hasonló viszonyokra lehetne
utalni nálunk is, melyek a komornyikok s uruk közt léteztek s maig is
még léteznek, de a patriarkális szellemtől átlengett régi Ázsiában az
ily viszonyok sokkal gyakoribbak s élesebben körvonalozva, feltünőbbek
is. A folytonos veszekedések és zavarok a hárem belsejében, a sohasem
nyugvó asszonyi cselszövények nem ritkán igen ellenszenvessé teszik a
háziur előtt a ház azon részét, mely a család számára van fentartva;
hogy tehát legálább ideiglenesen kikerülje a kellemetlenségek e
kifogyhatatlan kútforrását, házának második részébe, a szelamlikba
(férfiterem) menekül. Unalom, vagy elhagyatottság arra kényszeritik,
hogy itt társat keressen, s minthogy a szolga Keleten általánosan nem
épen gépnek, de inkább barátnak tekintetik, a közeledés közte és ura
közt könnyebben is jön létre, mint az másutt volna lehető. A barátság
szolgák és uraik közt nem csak Törökországban, de egész Ázsiában
mindenütt nagyban elősegittetik egy, e helyen meg nem nevezhető bűn
által, melynek a régi görögök is átengedték magukat, s az okos,
simulékony szolga, bámulatosan rövid idő alatt a legmagasbb kegybe jut
uránál. Évek multával a viszony mind bensőbbé válik; tiz év után a
szolga »Emek-Dar«-nak neveztetik, t. i. egy olyan, ki sok fáradságot
türt, s ugy tekintetik, mintha a családhoz tartoznék, s egy »Emek-Dar-t«
vagyon nélkül a világba kitaszitani, ép oly embertelenség volna, mintha
valami védtelen gyermeket világnak küldene az ember.

Mindig csodálkoztam rajta, hogy ezen szolgalények, kik többnyire
Anatóliából származnak, s a stambuli civilisátió külső mázán kivül, sem
Európáról, sem az állami életről általában, sem a diplomátiáról és
igazgatásról stb. a legtávolabb fogalommal sem birnak, – hogy az
emberek, kik irni és olvasni is csak ritka esetben tudnak, gyakran igen
művelt, szellemes férfiaknál befolyásra tehettek szert, sőt még
tanácsadókká is fel csaphattak. Az okokat csak később, hosszasabb ott
tartózkodásom után ismertem fel s e gyöngeség Törökország nem egy
kitünőségének lobbantható szemére. Hogy természeti elmésség és keleti
ügyesség kipótolja amazoknál a tudomány hiányát, gyakran hallott, de
igen felületes mentség. Minthogy tehát ezen emberek tényleg mindennek
inkább nevezhetők mint szolgáknak és a mint már fentebb emlitém a Porta
ügyeire nem megvetendő befolyást gyakorolnak, be is akarjuk őket
mutatni, ugy a mint illik, t. i. rangjuk szerint.

Az első osztályba tartoznak a Karakulak-ok – a titkos ágensek egy neme a
nagyvezireknél – és a Kaftan Agaszi-k. Az elsők még ha mindjárt a
hivatalos rang egy bizonyos fokával birnak is, mégis a
szolgaszemélyzethez tartoznak. Uruk titkos küldöttségekre használja
őket, akár a Porta körében, akár a Portán kivül működő hivatalnokokkal
szemben. Többnyire évekre és tapasztalatokra nézve egyaránt gazdagok, s
habár a szakáll megnövesztése nekik tiltva van, mi alá rendelt, szolgai
állásukra utal, fellépésükben még a legfőbb hivatalnokok erányában is
feltünő önérzetet tanusitanak. A fogadó pasának vagy efendinek gondja
lesz rá, hogy bennök felsőbb valóik hatalmát tisztelje; – általában; e
rettegett szolgák viszonya szemben a hivatalnokvilággal igen sajátszerü
jelleggel bir. A Kaftan-agaszi a magán-életben ugyanazon állást foglálja
el, mely a hivatalosban a karakulaknak jutott. A Musirok és más magasabb
tisztviselőknél a Kaftan Agaszik az Emek-Dar-ok saraiból vétetnek, s nem
ritkán urat és szolgát még bensőbb viszonyok is füzik egymáshoz. A világ
ezeket ösmeri, s oly személy, ki a pasánál kedvező fogadtatást akar
magának kieszközölni, bizonyára nem fogja elmulasztani a Kaftan Agaszi
jóindulatának minden áron való kieszközlését. Az előkelőbb efendi,
állásával távolról sem öszhangzó, feltünő barátsággal bánik vele, az
alsóbb rendü efendi még udváriassággal is kénytelen irányában viseltetni
és a Piade Katib, (azaz »a gyalog járó irnok« a hogy a török
tisztviselők legalsóbb rendje neveztetik) még tiszteletet is köteles
eránta tanusitani. Bizony, a Kaftan Agaszi nagy ember! Legyen bár az
emlékező tehetség gyöngeségenek, vagy pedig csak a keleti indolenczia
következménye, de a magas állásu hivatalnok rendesen a kihalgatást
kérvényezők személyiségére absolute nem tud rá ismerni. Kicsoda ő? Mi
volt ő? Mit akar? Ezek oly kérdések, melyekre a Kaftan Agaszi köteles
felelni, s minthogy ura föltétlenül hisz neki, következőképen a
kérvényezők bemutatása és ajánlása, ha nem is egészben, de nagy részt
mindenesetre tőle függ. Valóban, ez a török hivatalnokosztálynak nem
épen igen dicséretreméltó vonása, tényleg azonban el nem tagadható, s
egy vezir befolyásos Kaftan Agaszi nélkül simpliciter nem is képzelhető.

Ha már most egy fokkal alább szállunk, a csibukcsival találkozunk, a
török dohány-Ambrózia e tenyeres-talpas ganymédjével; a török dohányzói
szenvedélyétől és nyugalomvágyától elválaszthatatlan egyénnel, mely
minden méltóságra, gazdagságra és tiszteletre számot tartó efendit hű
árnyékaképen kisér. Kora reggeltől késő estig a csibukcsi nem mozdul ura
oldaláról, akár otthon dolgozik az, vendégeket fogad, baráti vagy
hivatalos teendőket végez, akár a bazárba, sétatérre vagy fürdőbe, vagy
akárhová megy, akár a portán dolgozik egy egész feltornyosult
sürgönybarrikade mögött, vagy a titkos tanácsban ül, – a csibukcsi
mindenütt és mindenkor sarkában van. Csoda-é tehát, ha az is jó adag
bizalommal tiszteltetik meg ura részéről? A hosszu pipaszárt egyik
kezében tartva, a másikban az alapul szolgáló rézcsészét, biztos
léptekkel halad keresztül a tsibuktsi a hivataltermen, s mig leguggolva,
szemlesütve pipát, tüzet és csészét nyujt át, fülei mohó kiváncsisággal
csüggnek a tanácskozás tárgyán. Olykor, minthogy az ajtó függöny
közelében kell tartózkodnia, tiltott helyekre oson, hogy jobban
megleshesse a benn történőket s ekkép a legfontosabb államügyek és
határozatok tudatához jut. Ő tudja leghamarább, főkép ha a magas
tanácsot szolgálja fel, ki lett kinevezve valamely provinczia
kormányzójává, követté, vagy egyik-másik fontos ügy közvetitőjévé, s
csak igen kevesen közülök szokták megvetni az előnyt, mely e meglesett
titkok értékesitéséből vonható. A magas porta csibukcsijai lábra kelt
hirlapok, legjobb vevőik a Dragománok (a követek tolmácsai) s ha esetleg
nincsenek épen oly jó megrendelőik, egymás közt szokták kicserélni
ujdonságaikat. A kölcsönös reporter-üzlet következtében, erősen
megkötött szövetségek léteznek köztük, akkép, hogy p. o a
Medslisz-i-Ahkiame-Adlie-nál alkalmazottak, csak is a magas tanács vagy
külügyérségbeliekkel folytatnak csereüzletet, s csak ritkán történik
meg, hogy egy magasabb Kalem csibukcsija, egy alsóbb rendü Kalem-éval
öszeköttetésbe lép. Az ujdonság-vadászat soknak közülök a leggazdagabb
jövedelem kutforrása, s a mód melylyel cziküken tul szoktak adni nem
ritkán nagy csodálkozásomra szolgált. A legtöbbek, s főkép az idősebbek
bizonyos viszonyban állnak az európai másod-harmad rangu
követ-tolmácsokkal. Ezen urak, a portára czélzó európai befolyásnak e
vándor ijjesztői, kik leirhatatlan büszke magatartással és
sétabotocskájukkal hadonázva, tartózkodás nélkül barangolják be a
külömböző hivatalok irodáit s oly fensőbbséget fitogtatnak, mintha a
portánál hitelesitett főnökük koronázott fejét képviselnék, gyakran
valamely szegletben a csibukcsival a legmeghittebb társalgásban
találhatók. A szemüvegező, törökfaló piperkőcz mélyen hajlong,
alázatosan tiszteleg a török pipa szolga előtt, kikémli, csakugyan
egyet-mást megis tud és készpénzzel fizet, s alig hagyta el feltünően
hanyag közömbösséget fitogtatva a Portát és viszatért Pérába, már is a
sürgöny drótra bizza a pipa szolgától kitudakolt ujságokat, s egy más
udvarral közli a fontos hireket. Sok nagy fontosságu hir ily módon
legelőször is a követségek, vagy távirdai irodák tudomására jut. Csak
több nappal később kerül napfényre a hivatalos jelentés. – Igy megy ez a
magas Portán, s ennélfogva nem veendik tőlem rosz néven, hogy oly nagy
fontosságot tulajdonitok a tsibuktsinak.

Ezen ujdonságüzleten kivül a csibukcsik a Kaftan agaszikkal egyetemben
gyakran kényes viszályok, kiegyenlitésére és cselszövények kivitelére is
használtatnak eszközekül. Valamely határozat gyorsabb kivitele vagy
annak megakadályozása és hátráltatása szinte a csibukcsitól függ, mert,
miután ő viszi haza a »Torbá-t (az okmány-zacskót, a tárczát) s csak
este terjeszti elő urának az illető okmányokat, a török hanyagság vagy
szórakozottság következtében, vagy pedig szántszándékosan, az egyik
okmány előbb, a másik később intéztetik el, söt olykor az is megtörténik
– s magam is tapasztaltam nehány ily esetet, – hogy, valamely rendkivüli
fontosságú okmány a Torbá-ból, melynek hazaérkezésekor első helye a
dohány kamra, a dohányszekrénybe, sőt a szolga ládájába szennyes ruhái
közé és más efféle helyekre tévedt. A kinek a szerencse kedvez, az, ha
egyuttal »az ajándékok lámpáját is kellőleg felgyujtja,« megkerestetheti
eltévedt iratait; a ki azonban nem kedveltje a sorsnak, ujra kezdheti
pörét. Mindezek után nem-é valóban nagy fontosságu emberek a kedves
csibukcsik?

Velök összefüggésben állnak a Kahvedsi-k, az élelmiszerek felügyelői, s
minden Kalem mellé ilyen kettő adatik. Minél előkelőbb a Kalem, annál
befolyásosabbak e szolgák s annál nagyobbszerü aratásuk. A havi
kiadásiszámla a csibukcsikkal egyetemben szerkesztetik; általanosan
ugyan a háznál reggeliznek, azonban, gyakran különös nyalánkság, vagy
pedig a hosszasabb ülés fáradalmai a Portán is valamely frissitő
étkezésre gerjesztenek. A Kahvedsi és Kilerdsi a legalsóbb török
néposztály szemében ugyanazon nagysággal birnak, melynek fényköre a
csibukcsit környezi a tolmácsok és tisztviselők előtt. Utóbbiak csak
akkor válnak hozzáférhetőkké és engedékenyekké a paraszt, vagy
mesterember részére, ha a Kahvedsi őt a csibukcsi által a pasa, vagy
efendi kegyébe ajánltatja. – Végül még az ajtónállókat vagyis a
kapusokat kell felemliteni; ők ügyelnek fel a ki- és bejárókra s a nem
kevésbbé fontos tiszttel vannak megbizva, minden belépő tisztviselő
felsőczipőit átvenni, s elmenetelekor ismét a küszöbre állitani számára.
Az eredeti szabály szerint, a kormányhivatalba belépő felsőczipőit a
külső kapunál levetni lenne köteles; ma azonban, ezt csak az alsóbbrendő
efendik s a szegényebb néposztályok teszik. Az előkelő világ és magasabb
tisztviselők, kik kocsin vagy lóháton érkeznek, felső czipőiket illető
Kalem-eik előtt szokták levetni. A Porta minden látogatói, melyeknek
száma gyakran több százra rug, felső czipőinek elrakása, több kapus közt
van felosztva. Egy és ugyanazon Kapidsi gyakran száz, sőt százötven
felső czipőt vesz át, számozott jegyek kiosztása nélkül s minden párt, a
nélkül, hogy valaha tévedés történnék, ismét illető birtokosa kezébe
juttat. A czipőtartó nem csak emlékébe vési minden átadó személyiségét,
kit csak egyszer látott életében, de a belépőnek állását, foglalkozását
és származását is felismeri felső czipőinek formájából s a modorból
melylyel azokat levette. A magas állásu személyiségnek, rögtön
beléptekor elébe siet s lehajol, hogy amaz felső czipőinek levetése
alatt vállára támaszkodhassék. Az efendi rangja, vagyis jobban mondva: a
havonkénti bakhsis (borravaló) határozza meg a sietséget melylyel a
Kapidsi segédkezet nyujt. Bármily büszkén botorkál keresztül a fiatal
Kiatib a bemenet előtt felhalmozott felsőczipő-halmazokon, bármily
parancsolólag int tekintetével a czipő-tartónak, az utóbbi modorából
csakhamar kiősmerheti mindenki, mikép áll a török piperkőcz dolga.
Befolyással nem birnak a czipő-tartók; legfeljebb ha időnként
egyik-másik tisztviselő megjelenése, vagy távozásanak ideje felől kérdés
tétetik náluk.

Még csak rövid pillantást kell vetnünk a portán észlelhető életre és
sürgés-forgásra a hivatalos órák alatt.

Délelőtti tiz óra van. Akinek érdekében fekszik a külömböző osztályok
tisztviselőit hivatalukba menetelük alatt szemügyre vehetni, álljon meg
velem »Dsigaloglu jokusu« nevü meredek felment élén. Itt halad el a
török társaság valóságos crême-je a mint azon városrészekből jön,
melyekben még mai nap is a fashionable világ lakik. A nagyon vagy könnyü
phaëtonban rubognak el, vagy csendesen ügetve, a szolgaseregtől
környezve ballagnak odább. Minél magasabb rangjuk, annál mélyebb lesz a
Temenna – oly üdvözlési mód, melynél az illető jobb kezével két
félkörmozdulatot tesz melle és homloka felé. – Némelyek egész földig
hajolnak alázatosságukban s valószinüleg erősen sajnálják, hogy nem
birnak még nehány lábnyi mélységre a földbe is behatolni. A kölcsönös
köszöntés kezdeményezése a magasabb rangut illeti s nem az alsóbb
rendüt. Ez többnyire megáll, s miután a magas elhaladó könyü
kézmozdulat, halk mosoly, vagy rátartós fejbillentés által értésére adta
a másiknak hogy felismerte, amaz, vagy néha az egész környezet,
keresztül megy a Temenna tornászati gyakorlatán. Gyalog csak a
szegényebbek s azon kevesek járnak, kik a mozgás tekintetéből az európa
szokásnak hódolnak s ezért a törökök által tulzóknak tartatnak. A
portára menő efendi könnyen felismerhető ugy lova, nyeregszerszáma,
valamint öltözete által. Az ó-törökhöz ragaszkodóknak lovai, széles
paszományu nagy takarókkal, gazdag ékitményű kantárral, szintoly
nyeregszerszámmal vannak ellátva; ők maguk nagy, nehézkes czipők és
felső czipőt viselnek, szoknyaszerű nadrágot, duzzadó felső kabátot s
nyakig lecsuszó fezet. Előrehajló testtel ülnek a nyeregben, szelid de
merev tekintetök maga elé bámul, s mig balkezük a kantárszárat tartja,
jobbjuk gépiesen az olvasóval szokott játszani. A mellettük ballagó
lovász is megfelel ura öltözetének. Ez nagy Khióból való görög, vagy
albáriai de még a régi fajtából. A hosszu gyakorlat következtében lépést
tud tartania lóval, hisz már évek óta szokta megtenni ezen utat, ura
kiséretében. A fiatalabb efendi fel europai nyeregben ül s ménje a
takaró helyett fehér isztákot vagy kis nemez takarót hord. Divatos
öltözete Perában készült felső czipői a czipőnek csak hegyét tüntetik
fel s inkább csak talpaknak nevezhetők. Glaceé keztyüt visel, az olvasó
helyett csinos lovagoló ostort tart kezében s fejét folyvást hátra
szokta vetni. Két ily ellentétes alak egymás melletti megjelenése
valóban igen furcsa hatást gyakorol. Ugyan ezen külömbség észlelhető a
gyalogolóknál is. A fiatalság vagy uj-törökök, sétapálczával hadonázva
járnak-kelnek; az ó-török csoszogó lépésel nehézkesen utána biczeg; nem
csak a ruházat bősége és saját terjedelmessége, de még illemfogalmai is
tiltják, hogy gyorsabb lépéssel haladjon. Az uj-török egyedül jár,
szolga nélkül, mig az ó-török mindig két árnyék által kisértetik,
melyeknek egyike a hosszu, posztótokba rejtett pipaszárt s a
dohányzsacskót hordja, a másik pedig a nagy bőrtáskát az irományokkal. S
épen e kicsinyes, nekünk oly felületeseknek látszó apró árnyalatokban
nyilvánulnak leghivebben az uj- és ó-törökök külömbőző világnézletei,
melyek csakugyan, minden átalakulási korszakban érvényre is szoktak
jutni. Erre még vissza fogunk térni s egyelőre még a porta belsejébe is
be akarunk pillantani, megtekintendők nehány hivatalt és irodát.

Legelőbb is a külügyérség levelezési osztályába (Khardsie Nezareti
mektubdsi odaszi) lépünk, a török hivatalnokvilág már egyszer emlitett
csemeték iskolájába. Ez nagy, hoszúdad teremből áll, melynek falain
végig huzódnak a szokásos, vőrös posztóval bevont kerevetek. A mennyire
a szem lát a tág helyen, azok teljesen el vannak foglalva guggoló
irnokkokal, többnyire ifju egészséges vagy gyönge, gazdag vagy
szerényebb kinézésü emberek. Két-két irnok közzé mindig egy
négyszögletes párna, vagy az irótámlány szerepét játszó kis ládika van
alkalmazva, melyen az iróeszközök vanak elhelyezve. Utóbbiak nem egy
vagy két, de nyolcz-vagy tiz apró porczellán csészécskéből állnak,
melyek higabb vagy sűrübb fekete és vörös téntát, vizet, apró
sponygyákat, arany vagy kék hintőport tartalmaznak s többnyire egy kis
tálon, nagyságuk sorrendjeszerint vannak elhelyezve, körülvéve
mindenféle nádtollakkal, papirvágóval és ollóval. Azok kik leghamarébb
jelennek meg a munkásság e terén, többnyire olyannok, kik az
osztályfőnök feladványait éjjen át nem végezték el s a kora reggeli
órákban igyekeznek munkájukat befejezni, mert kilencz és tiz óra közt
még csak kevesen találhatók a hivatalban s csak 11 óra felé szokott
megnépesülni a terem. Zsongás-bongás, ide-oda kiáltozás, a köszöntések
egész özöne kezdődik ilyenkor, szóval leirhatatlan zürzavar. Némelyek
csak állnak a diván mellett, mások ülnek; itt egy csoport vidám
társalgásba merült, egy másik meg amott, gyermekes tréfáknak és
bolondságoknak engedi át magát. Az egyik villás reggelit költ el, a
másik kávét szörpöl, a harmadik tollakat metsz, a negyedik szolgájával
zsémbel, s csak ha a Khalfa (osztályfőnök) megjelen, és helyet foglalt,
egyszerre, mint varázs ütésre minden a hivatalos kerékvágásba jut. A
vörösposztós kereveteken feketekabátos efendik ülnek sürü sorban;
mindenki munkához lát s az első negyed órában valóban azt hihetné az
ember, hogy itt valódi szorgalom és munkásság ütötte fel sátorát. De még
nem soká tartott a csend, midőn parancsolólag kiabáló tolmácsok és más
idegenszerü egyéniségek megjelenése, – a török hivatalok nem igen
külömböznek a bazártól vagy európai kávéháztól – egyszerre felzavarja a
munkás képet. Az egyik, mitsem gondolva munkájával, látogatásokat fogad,
a másik, biztató szavakkal igyekszik csillapitani egy, a hivatalába
nyakára jött hitelezőt; nemsokára végkép oda van az első negyedóra
rendje-csendje s többé nem is jön létre egész napon át. Hogy ily
körülmények alatt csak keveset lehet végezni, könnyen megfogható. Már
számtalanszor hozzáláttak ugyan a reformokhoz, azonban eddig még minden
arra czélzó intéskedés dugába dőlt. A keleti, akár török, akár nem,
nehezen, vagy épenséggel nem is tudja megszokni a kitartó, gépies
munkát, s nem csak a külügyérség levelezési osztályában, mely különben
ismeretés különnemü elemeiről, de mindenütt, valamennyi osztályban,
kisebb-nagyobb mértékben hasonló viszonyok uralkodnak.

Hisz még a fontos tanácskozásokra szolgáló termek is hasonló
észleletekre nyujtanak alkalmat. Lépjünk be ide az »Ahkiame adlie«
termébe délelőtti 11 órakor, midőn annak tagjai összegyűlnek. Többnyire
nagy urak, kik azáltal tanusitják a korszellem iránti engedékenységüket,
hogy a hagyományos kerevetek helyett, félkörben felállitot karos
székeket használnak, melyeknek mindegyike oly nagy, hogy kényelmesen
elférne benne egy egész európai család, mert nem ülésre, hanem török
szokás szerinti guggolásra számitvák ezen öblös karosszékek. Minden
karszék mellett kis asztalka áll, irótámlány képen. Itt is a munkásabb
és szegényebb tagok a gazdagabbak és kevésbbé elfoglaltak előtt jelennek
meg. Ámbár csak husz lépésnyire van a portától, a pasa vagy efendi mégis
észrevehető bágyadtsággal lép a terembe; félaléltan rogy karosszékébe,
mélyen fellélekzel, ásit s már is zárt ajkai közt van csibuk. Bizony nem
is csekélység egész a második emeletre feljutni, ha mindjárt két szolga
támogatja is az embert és sok oly török urat ismerek, ki a legkisebb ut
után is vagy egy negyedoráig lihegni és pihenni kénytelen. Az Ahkiame
adlië-ben is csak az elnök beléptével kezdődik a tulajdonképeni élet.
Valamely okmány felolvastatik s habár e lihegő s kémények gyanánt
füstölgő tagok, kivétel nélkül kéretnek fel tanácsadásra, mégis csak
kevesen vannak, kik melegebb részt vesznek az ügyekben. A többiek,
gyakran a leghevesebb vita alatt szomszédukkal érdekes társalgásba
merülnek szakácsuk vagy csibukcsijok ügyességét, s más felületes
tárgyakat illetőleg és sokan haza is mennek ismét, a nélkül hogy csak
távolról is fogalmuk volna arról, a mi jelenlétőkben történt és
elhatároztatott. S pedig gyakran igen fontos kérdésekről van itten szó;
p. egyik-másik kormányzó letevéséről, megvesztegetési vagy más vétkek
okából; vagy pedig oly pörök kiegyenlitéséről, melyekben nagy vagyonok
fölött kell itélni; azonban, van rá eset, hogy a legcsekélyebb,
legaprólékosab dolgok is szönyegre kerülnek. Az egyik p. bepanaszolja a
másikat, hogy a fekete tenger keleti partjáról egy gyöngyöt küldött
neki, mely azon kikötéssel vétetett meg, hogy még csiszolatlan és sóha
nem volt a hárem gyöngysorai közzé felfüzve. Az ügy igen fontos, (?)
molláh-k és szakértő-nők idéztetnek, s mig a mellék szobában a corpus
delicti fölött tényeket constatálnak, a pörös felek a Collégium előtt
szembesittetnek. Máskor meg valamely rajongó egyéniség jelen meg,
keresztény vagy mohammedan, ki a magas tanácsnál engedélyt akar
kieszközölni magának közelebről megnevezendő helyen való kincskeresésre.
A kérvényező a legkomolyabb arczczal beszéli el, hogy egy éjjeli
álomkép, felcsapó láng képében megjelölte neki az Anatoliában nagy
Ruméliában lévő léthelyet. A bölcs urak türelmesen hallgatják szavait,
sőt mi több, az eshetőségekkel számolva, még alkudozásba is
bocsájtkoznak vele, nehogy a kormány megröviditessék netaláni siker
esetében; szerződést kötnek a kincskeresővel, a kormánypecséttel is
megerősítik azt az okmányt a nélkül, hogy a tárgyalás ostoba voltáról
fogalmuk volna.

Csak a legmagasbb tanács termeiben találkozunk ama hivatalos komolyság,
amaz ünnepélyesség nyomával, mely Európában a kormánygyüléseket
jellemezni szokta. A helyiségek a legélégánsabb európai modorban vannak
butorozva; a tagok, többnyire öreg, megállapodott emberek, nyugodt
hangon szoktak társalogni. A csibukcsik és ajtónállók törvényszerint
siket-néma egyeniségek, hogy a tárgyalások titka általuk is
megőriztessék. A legmasabb tanács többnyire nagy tehetségü férfiakból
áll; kiváló tulajdonuk arra képesiti őket, hogy az arczvonásokban és
arczjátékban olvasni tudnak s ennélfogva, a mint rólok hiszik, a
legrejtetebb politikai titkokon is keresztül látnak, mig mások véleménye
szerint, sokan közülök a miniszter-tárczákba vetett tiltott pillantások
utján informálódnak az ügyek állasa felül, mi valószinüleg sokkal
igazságosabb vélemény, habár nem is oly hizelgő reájok nézve.

A forgalom a Portán rendesen délelőtti 11-től, délutáni 2-ig
legelevenebb. Az irodák és hivatalok belseje kisebb-nagyobb mértékben
általjában megfelel a rólok festett képnek. Jóval érdekesebb látványt
nyujtanak a külső helyiségek, a folyosók, előcsarnokok stb., melyek
valóban a legtarka-barkább szinekkel s legsajátságosbb alakokkal lepnek
meg bennünket. A sietősen ide-oda futkosó efendik, hivatalszolgák és
mások közé folyvást a kérvényezők, pörös felek, bámész falusiak, kolduló
asszonyok és árva gyermekek hatalmas árja tódúl. Tentatartók,
iróeszközök, könyvek, ruhanemük, ékszer-áruk s számtalan más tárgyak
eladásra kináltatnak itt a számos házalók által. Oly napokon, midőn a
havi fizetés osztatik ki, – a fizetés igen rendetlenül, csak három
havonként egyszer történik, – a Porta külső helyiségei, melyekben a
kupeczek, házalók s mindenféle ronda nép csak ugy hemzseg, inkább
hasonlitanak valamely bazárhoz, mint egy első rangu hivatalos
helyiséghez. Vázlatunk aligha lenne élethű, ha e helyen megfeledkeznénk
a kómédiásokról, verselőkről, gunyirókról stb… Kalemről Kalemre járnak,
hogy az efendi világot erőltető (!) munkájok alatt szórakoztassák és
felviditsák. Ezen emberek egyuttal házassági közvetitéssel és szerelmi
kalandok előségitésével is foglalkoznak, s valamint Konstantinápoly
minden negyede saját külön kutyáival bir, melyek az idegen négylábu
társat meg nem türik maguk közt, ugyszinte minden Kalem is külön
bohóczával rendelkezik, kinek tréfái más hivatal-helyiségben nem
találnának viszhangra. Lebzselők és koldusok is állandó vendégek itten;
valamely ürügy alatt az egyik vagy másik Kálemnál kitudtak maguknak
eszközölni rendes havisegélyt, mely vagy az illető hivatalnokok által
adatik össze, vagy pedig hagyományos szokás szerint az általános
budgetből fedeztetik. A magán emberek, valamint a kormányrészéről is
rosszul alkalmazott könyörűletesség Keleten sokkal több bajt okoz, mint
a mennyi jót létesit. Azonban, mindazáltal nem akarnak, s nem birnak
megválni a régi szokásoktól.

A magas Porta és oszlopai e gyönge vázlatát, ne tekintse a szives olvasó
Törökország erányában táplált ellenszenves hangulat kifolyásának. Oly
viszonyok élethű és részrehajlatlan tükrőzése az, melyeket igen közelről
szemlélhetni e sorok irójának évekig volt alkalma. A mig a Boszporus
partjain mulattam, a legkellemetlenebbül érintettem általuk, később
azonban, midőn a persa fővárosban divatozó hivatalnoki élettel, az
afghanok, özbegek és tadsikok törvénykezési eljárásával megismerkedém, a
Porta, minden hibáival és beteges kinövéseivel együtt, azokhoz képest a
rend- és igazságszeretet példányképének tünt fel. Igaz, hogy a
történelem nem egy hires ázsiai fejedelem példás igazgatási rendszeréről
tesz emlitést és Keleten e téren még ma is dicsőitik Harun-al-Rasid-ot,
Melik sáh-t, Szolimánt a törvényhozót, Nagy Abbaszt, az indiai Ekber
sáh-t és másokat, de mindezek csak szerencsés kivételeknek tekinthetők,
mert mindaddig, mig a munka szeretet, jellemszilárdság, komoly törekvés,
szóval mindazon tulajdonok hiánya uralkodik, melyek reális állami és
társadalmi viszonyok alapitására nélkülözhetetlenek, mindaddig mondom,
egész Keleten és Törökországban is, az igazság-szolgáltatás és
igazgatás, valamint a hivatalos eljárások terén is számtalan életbevágó
hiba lesz észlelhető. A Boszporus partján az ujjá születés, vagyis
egyszerübben mondva, a reform megkezdőtött már. Sokan már is letértek a
régi hagyományok és szokások utjáról; azonban hogy teljesen fog-é
sikerülni a hasonulat nagy műve, azt csak a jövő bizonyitandja be.



A karavánok.

A számtalan külömböző benyomás közt, melyet Keleten való sok évi
tartózkodásom alatt tapasztaltam nincs több oly kellemetes, nincs több
oly regényes mint azon élményekéi, melyek a gyakran hónapokig tartó
karavánéletet kisérték. Habár mindennemü, európainak csaknem
elviselhetetleneknek látszó fáradalmakkal jár is, a karaván utazás
mindazáltal még a legprózaibb emberre ís tartós benyomást fog előidézni,
feltéve, hogy társai közt otthonosnak érzi magát s e tisztán keleti
életkép idegenszerü jellegét teljes érdekkel képes méltányolni.

Miként Arioszt középkori hősei a lőpor feltalálása felett panaszkodnak,
szint ugy Köroglu, a Törökök mesebeli hőse is kigyófészket kiván azon
ember agyába, ki a lovagkor megrontására a fekete ördögport a világra
hozta. A mennyit a lőpor vétett a lovagkornak, annyit vét a vaspálya és
európai utépités a karaván-intézményének Keleten. Igaz, hogy mindkettő
az Anya Ázsiára nézve még csak a jővö-vivmányai lesznek, s előre
látható, hogy még hosszas idő fog mulni, mig a lihegő tevét mindenütt
felváltandja a fáradatlan, zúgó gőz-paripa. De ma még, Keleten csak ugy
utaznak mint a hogy a patriarkák utaztak egykoron s meg fogjuk
kisérleni, nem sikerülne-é a változatos és sajátos romantikával biró kép
nehány kiválóbb vonásával nyájas olvasónkat megismertetni.

A karaván szó, a persa Kervan, vagy jobban mondva Kiarvan vagy Kiarban
elferditése és annyit jelent mint: »üzletet védő,« vagy üzlet védelem,
oly elnevezés mely a karaván eredeti czélja és jelentősége felől
legbiztosabb felvilágositást ád. S tényleg e felfogás még mai nap is a
túlnyomó, mert minél nyogodtabb egy ország, minél inkább pang egy vidék
politikája és társadalmi állapota, annál kevésbbé szükséges a nagy
karavánokbani utazási mód. Ha a biztoság non plus ultrá-ját akarják
kifejezni, azt mondják: »Egy gyermek, arannyal telt kosárral a fején is
bántatlanul meg teheti ezt az utat.« A szó szoros értelmében az ily
határozott biztonság soha sem létezett Ázsiában, sem keleti, sem nyugati
részén; azonban tény, hogy a karavánok fontossága oly mérvben hanyatlik,
a mily arányban emelkedik Ázsia országaiban az állandó rend.
Törökországban a tulajdonképeni karavánügy, már csak Irak vagy
Arabisztán provincziára és a Szürré-re szoritkozik, vagyis az évenkénti
zarándok karavánra, mely a Boszporus melletti Skutariból indul el,
Damaszkuszban összpontosul s innen a sivatagon át Mekkába vándorol. A
biradalom többi részeiben, az imitt-amott felmerülő rablóbandák daczára,
csak kisebb utazótársaságokkal találkozunk, melyek inkább unalomból
szövetkeznek együvé. Divat-karavánokat a Tebrisz Teheráni, és
Teherán-Bender Busiri uton még leginkább látunk, valamint a Rest és
Szari felé vezető uton; Irán keleti része azonban még egészen középkori
jellegével bir, mert Siráztól Kermanig, vagy Jezd és Tebbesz-en át
Meshed-ig, a vad, merész és jól felfegyverkezett beludsoktóli félelem ép
ugy rá kényszeriti az utazót, hogy a nagy és számos karavánokhoz
csatlakozzék, mint a khoraszáni uton Teherán és Meshed felé a
turkománoktóli rettegés. Politikai zavargások és zsiványkodó nomádok
tőszomszédsága a karavánok népesedését eredményezik; ennél fogva
megmagyarázható, hogy Közép-Ázsiában, t. i. Turkesztán, Afghánisztán és
Keletturkesztánban, a karavánügy még szakasztott olyan állapotban van,
mint évszázadokkal ezelőtt. A nélkül hogy karavánokkoz csatlakoznának,
nevezett országokban csak nagy urak, vagy koldusok utazhatnak; előbbiek
erős fedezet, utóbbiak rongyos ruhájuk oltalma alatt. Mindenki annál
jobban biztonságban érzi magát, minél nagyobb az utazó-társaság melylyel
utra kelt. Egészen veszélytelen utvonal alig van Közép-Ázsiában, s azok
is többnyire közel fekszenek az öszpontositott hatalom székhelyéhez.
Kevésbbé biztos utak azok, melyek Bokharán keresztül, Karsin át Kerkibe
vezetnek, aztán azok melyek Bokharától Khivába visznek, minekután az
elsőbbek biztonsága a Bokhara és Afghanisztán közti politikai
viszonyoktól, az utóbbiaké pedig a Khivai khán indulataitól függ.
Legveszélyesebbek voltak mindig s most is ép oly veszedelmesek az
utvonalok, melyek Bokharától vagy Khivától kiindulva, a turkomán
sivatagok érintésével Persiába visznek s akármily számos legyen a
karaván, csak is turkomán oltalom mellett utazható meg s még akkor sem
föltétlenül bizonyos a biztonság, miután a fedezet gyakran támadtatik
meg oly turkománok által, kiknek nincsen részük az oltalmi összegben.

A mondottak után, a legnagyobb karaván-csapatokkal, melyeknek teher és
lovagolható állatainak száma háborus időkben gyakorta 2000-re rug, csak
is Közép-Ázsiában találkozhatunk. Ilyféle karavánok Turkesztánból jöve,
utukat többnyire Heraton át Persia, vagy Kabul és Kandahar felé szokták
venni. Egy taskendi kereskedőtől hallám, s egy Jengi Ürgendsből jövő
özbeg kereskedő bizonyitotta, hogy gyakran az ilyen Orenburgnak és
Szemipalatinszknak tartó karaván megannyi állata, egy és ugyanazon ember
birtoka szokott lenni. Közönséges viszonyok közt egy turkesztani
karaván, mely ki-próbált utasok által megbizhatónak tekintetik, rendesen
300–500 állatból áll, mig Persiában az ily számu állat-seregre csak a
Jezd és Meshedből Tebrisz- és Erzerumba tartó karavánoknál számithatunk.

A karaván létesülése erősen hasonlit egy város keletkezéséhez. Valamint
utóbbi előnyők és szabadalmakból növekszik, szintugy a karaván is annál
inkább fog felszaporodni, minél tekintélyesebb és hatalmasabb annak
üzleti ura. Egészen illő is, ha utóbbit vándor városnak, vagy is jobban
mondva, vándor kereskedelmi városnak nevezzük, mert ez utazótársaságok
többsége üzleti czélokat követ, s csak imítt-amott találkozunk
karavánokkal, melyeknél kéjutazók, vagy zarándokok, – mi Keleten egyre
megy, – képezik a társaság zömét.

Persiában, hol évenként körülbelül 500,000 ember kel vándorlásra,
legyakoribbak a zarándok-karavánok. A karavánok összehasonlitása egy
várossal még más pontokra nézve is találó, mert valamint Kelet
városaiban, a vagyonos emberek a középrészekben s a szegényebbek a város
végein laknak, ugyszinte a gazdag kereskedők és előkelő utazók is, a
karavánok középpontját szokták elfoglalni mig a vagyontalanok, vagy
oldalvást, vagy elő- és utóvédül szolgálva, a karaván két végén vannak
alkalmazva. A karavánoknak megvannak a maguk rövidárusaik,
mesterembereik, imámjaik, koldusaik és csoda-orvosaik; sőt mi több,
Persiában még hetärák is csatlakoznak a karavánokhoz, s s már két-három
napos együttélés után oly jól ösmerik egymást az utazók, mint valamely
ázsiai kisváros lakói. A mily szerepet játszik az utóbbiban a Ketkhuda,
(polgármester) oly főlénynyel bir itt a karvánbasi, és a zarándok
karavánoknál a Csaus. A Ketkhudá-k nem megvetendő hatalommal vannak
felruházva, és Khiva és Khokandban még élet és halál fölött is itélnek;
szintugy a karavánbasik is; ezek vándor fejedelmek, kik magukkal viszik
titkárukat és imámjukat, s annyira beleélik magukat ezen állásukba, hogy
még nagy kincsek megszerzése után is szivesebben vándorolnak évhosszant
a sivatag pusztákban, semhogy hazai városaik valamelyikében nyugodtan
élnének a szerzett vagyon élvezetében. A karavánokhoz használt állatok,
többnyire tevék, lovak és öszvérek; utóbbiak azonban leginkább csak
Persiában és Törökországban divatosak, miután a középázsiaiak
istentelenségnek tartják, ha a ló arisztokratikus vérét, a szamárral
viszonkeverés által, megfertőztetik. A teherszállitási ügyre nézve a
teve áll legelső helyen s minden tekintetben megfelel feladatának;
felényi gyorsasággal jár ugyan mint a ló, vagy öszvér, ellenben
amazokéhoz képest négyszeres terhet-hord s a téli idényt kivéve, nem
követel sem etetést, sem megvakartatást. Persiában egy ló teherre
rendesen 250 fontot számitanak, rendkivül, erős Persa öszvérek 300
fontot is elviselnek, mig a teve hordképessége a következő rendszerhez
idomul. A leggyöngébb tevék, a turkománok, az észak Persia melletti
sivatagból, Jezd, Siráz és Kirmán tevéi, melyek legfeljebb 400 fontot
birnak el. Ezek után következnek a kettős púpu Kazak-tevék, melyek
bizonyos korban öt mázsát vehetnek magukra, mig az utazási művemben
felemlitett Ner-faj, – az Andkhoi és Heratból való tevék, ugyszinte az
arab sivatagbeliek, – hat, sőt néha még nyolcz mázsát is hordanak. Ily
rendkivüli teherrel hátán, e szegény állat csak nagy erőmegfeszitéssel
bir lábra állni s ezalatt a teher könnyü meg-emelintése által kell
könnyiteni rajta; ha azonban már egyszer lábra állt négy öt órán át
szakadatlanul tovább halad az iszonyu teher alatt. A teve meg
terhelésénél nagy gond fordittatik a kötegek egyensulyozására. Oly
állat, melynek hátán a teher két oldalt kellő egyensulylyal van
felosztva, napokig, sőt hetekig is sértetlenül ballaghat el, mig
ellenben a teher hibás felosztása csakhamar gonosz hátsebeket idéz elő,
melyek a sokat szenvedő tevét már néhány mars után hasznavehetetlené
teszik. Mig a tevék terhe hosszu vagy széles rakománynyá alakittatik, a
lovak és öszvérek kötegei tömött gömbölyü, vagy négyszögletes alakuvá
göngyölitetnek. A kevésbbé türelmes öszvérek, oldalugrásokkal néha igen
ügyesen letudják magukról rázni terhüket, s a szolgálatot, folytonos
újabb felrakással erősen igénybe veszik. Az állatok gyorsasága s
teherhordási képessége lekinkább az utak minőségétől és az égalji
viszonyoktól függ. E szerint s ennek következtében az utazási idő
tartamához mérten váltakoznak az árak is, melyek az állatok
átengedéséért követeltetnek. Tavaszszal, midőn a marhát zöld
takarmánynyal lehet etetni, Persiában a lovak és öszvérek általi
teherszállitás, valamint Közép-Ázsiában a tevék általi olcsóbb; télen
magasabb bér követeltetik érette.

Aminthogy megalakult egy karaván, s elindulási ideje közeleg, minden
résztvevőn lázas igazgatottság vesz erőt. Az európainak idegrendszerét
leginkább az elindulás szokta megviselni; a folytonos elhalasztás és
elnapolás a legközömbösebb apróságok miatt, őt, kinek utazáson legfőbb
érdeke az előre jutás, csaknem beteggé teszi csupa kedvetlenségből; mig
a keleti gyakran hetekig nyugodt odaadással vár, a nélkül hogy csak egy
perczre is kijönne szokott sodrából. Majd a város kormányzója, majd
egyik-másik kereskedő szószegése, máskor meg valami kedvezőtlen
csillag-jóslat, vagy pedig a még meg nem állapitott biztonsága az utnak,
szolgál a halogatás ürügyeűl. Végre valósággá válik az »indulás«
boldogitó szava. A külömböző városnegyedekben minden izeg-mozog, kisebb
csoportok csatlatkoznak egymáshoz és kézszoritások, ölelések, kiabálás,
lárma, vad ide-oda futkosás közt végre kivonulnak a város szük
bazáraiból. A mint a város kapui hátra maradnak, s az ember valósággal
azt hiszi már most hogy haladni fog, alig félórányi ügetés után
egyszerre ujra megállapodnak. A városban indultak el először, a városon
kivül kell megtörténnie a második elindulásnak. S valóban, nem egy
keletivel történik meg, hogy csak e második elindulás akalmával jut
eszébe, hogy a többheti utazási elökészületek daczára, még egyik-másik
ruhadarabot, vagy valamely utazási készletet hagyott hátra. Félnapot
szentelnek még az elfeledt czikkek elhozatalára, s csak ekkor jön létre
végre-valahára, a végleges elindulás.

Hogy mily képet nyujt egy nagy karaván uton, azt a nyájas olvasó csak
ugy képzelheti el kellőleg, ha egy egész város lakosságát, vagyonostól,
mindenestül, szokásaival, egész nemzeti jellegével együtt, közös marsra
egyesülten, elvonulni enged lelki szeme előtt. Az odább ballagó,
mindennemü árucsomagokkal megrakott teherszállitó öszvérek, lovak és
tevék hosszu sora, a vándor bazár leghivebb képét nyujtja. A vonat
mellett, előtt és mögött lovagló kereskedők, nyergükben ép ugy
kiabálnak, alkudoznak esküdöznek, mint boltjaik támlánya mögött. Itt
valamely hivatalnokot, vagy gazdagabbat látunk szolgái környezetében, –
kik lóháton theát főznek, vagy pipákat készitenek, – ép ugy átengedve
magát mindenféle kényesztetésnek és szeszélynek, mintha divánja duzzadó
párnáin, és nem valamely lovagolható állat párnázott nyergében ülne.
Amott egy molláhval találkozunk, ki méla-komolyságu arczczal üget odább.
A papság vagy tudósok által utazáson használt állatnak, nem szabad
firtató kedvvel birnia; mint ura, ugy az öszvér, ló, vagy szamár is
mélyebben lehajtott fővel kénytelen ballagni; innen ered a csendes
lovagolható állatokra használt kitétel: »molláh-lovak.« S válóban, a
tudomány és Istenség e képviselői Keleten, nem bőrrel, de posztóval
kipárnázott, puha magas nyergűkben, ép oly hatást tesznek, mint a
tanácskozás alatt, vagy a mecsetben. A karavánban minden egyes
egyéniség, a rangját és állását meg illető helyet foglalja el, s azt nem
is lépi túl, soha; csak igen ritkán kénytelen a Karvánbasi, auctoritását
érvényesiténi, ámbator nem keveset tart, bizonyos tekintetben, királyi
méltóságára. A Karvánbasit mindenkor amolyan udvar nép környezi s
kötelessége követeli, hogy az efféle hiú és alázatos utazótársakat saját
költségén tartsa el. Az ilyen karavánbohóczok, ha igy fejezhetem ki
magamat, Közép-Ázsiában, egy nagyobb utazótársaságban sem hiányzanák, s
már öltözetük, s az általuk lovagolt állatt minősége is elárulják
mesterségüket. A letelepedés alatt gyakran előadásokat rendeznek,
dalokat adnak elő, vagy történeteket mesélnek, s a társaságot
pihenésközben mulatni igyekeznek, s miután a keleti alig rendelkezik
otthon is nagyobb kényelemmel mint igy utközben, előszeretete az
utazgatás iránt, mely folyvást szórakozást és változatosságot nyujt
neki, igen érthető.

Ha a karaván-életet teljesen akarjuk élvezni, s kényelmesen óhajtjuk
folytatni utunkat az ilyen társaság közepette, legjobban cselekszünk ha
lovat választunk, még pedig egy poroszkálót, vagy jorgá-t, a mint
törökök és persák nevezik. A poroszkálásra, mely alatt az állat
kellemesen hintázó mozgást vesz fel, ugy lehet a lovat szoktatni, ha a
két első lábára alkalmazott kötél segitségével lépteit kellőleg
irányozzák. Eleinte, ez a jarásmód igen nehezére esik, a térdizmok
fájósan feldagadnak, s csak hosszas, több havi gyakorlat után, lehet a
lovat megszabaditani kötelékeitől. De a dreszirozás eredménye fölér a
véle együtt járó fáradalommal, mert az igy iskolázott lovon, ha a
mellett még jó palannal (posztónyereg) van ellátva, még a
leghosszadalmasbb utazás sem válik terhessé. A nyugati embernek a ló
rendkivül lassu lépése aligha fog tetszeni, a keleti ellenben, ki azon
elvnek hódol, hogy: Sietség az ördög dolga«, sokkal jobban szereti, ha a
mosolygó kék ég alatt, a szabad természet ölén, kényelmesen odább
vitetik a ringató nyeregben. S igaza van! mert a ki megismerkedett a
keleti-utazás vonzó bájaival, egyet fog érteni velem, ha azt mondom,
hogy nincs oly teve ló, vagy öszvér-lovaglás, mely oly fárasztólag s
idegrázkódtatóan hatna, mint a mi vasuti utazásaink, legyen az bár a
London és Liverpool közötti gyorsvonaton, vagy a legnyomorultabb osztrák
kósza-vonaton.

A ló a legkellemesebb lovagolható állat karavánoknál vagy kisebb
utazótársaságban; az öszvérnek ugyan szinte kellemes járásmódja van,
azonban időnként, a legmegátalkodottabb teremtés a nap alatt. Ha a
karaván marsban van, csak nagy nehezen lehet megállitani az öszvért, s
ha lovasa nehány napig arra szoktatta, hogy más öszvér mellett haladjon,
nincs földi hatalom, mely e megcsökönyösödött állatot rá birhatná, hogy
állását megváltoztassa. Meg áll, s ha halálra kinozzák is, megveti a
lábát s csak ugy folytatja utját, ha tegnapi társa ismét oldalánál
ballag. Még nagyobb kellemetlenségekkel jár a szamáron való lovaglás. Az
állat apró, rövid lépései lovagja idegeit nagy mértékben felizgatják.
Azon felül minden viz és pocsolya előtt halálos félelem fogja el. Ostor
és tövís csak az elsőnapokon képesek az állatot engedékenyé tenni, s a
folytonos unszolás ép ugy kifárasztja a lovas kezeit és lábait, mintha
gyalog tette volna meg az utat. Hát még a fülhasitó kiáltásról mit
mondjak? – Az európai szamár, mi hangja erejét s szinpompáját illeti,
nyomorult kontár ázsiai testvérihez képest. A leghatalmasabb orditók, a
bokharai és khokandi szamarak; utánuk következik az egyptomi szamár, s
harmadik sorban állnak a jezdi és kirmání szamarak; az ismeretségemhez
tartozó legszerényebb szamarak, kétségtelenül a ködös Angliabeliek.

Csak a szegénység vagy a sivatagbeli utazás kényszeritheti a keletit
arra, hogy tevén utazzék. Nem annyira az állat hullámos mozgása melynek
következtében a tengeri betegséghez hasonló allapotot idézi elő, az ok,
mely a tevét oly kevéssé kedvelt utazási közvetitővé teszi, mint inkább,
a csaknem elviselhetetlen szag mit a sivatag idomtalan hajója négy-öt
lépésnyire terjeszt maga körül. E semmi mással össze nem hasonlitható
szag mindig érezhető; legnagyobb mértékben a nyári hónapok alatt gyötri
az utazót, s legfőkép, a mikor a szegény állat, a sivatagban tenyésző
bogács-kóró megemésztéséhez, mely rendes eledelét képezi, nem talál elég
vizet. A lovat ily esetben csak nagy kényszer mellett lehet a teve
közelébe hozni, az ember azonban órákig kénytelen a hátán ülni, a
büzhödt levegő beszivására kárhoztatva. Bizonyos ruhanemük, melyeket
tevelovaglás allatt hordtam, csak egy év letelte után veszték el a maró
s oly végtelen kellemetlen szagot. Azonfelül még az állat nehézkes és
igen lassu járása is kellemetlen. Szóval a teve teherhordó állatnak
teremtetett s örökre az is marad. Dromedárok igen ritkán találhatók s
azonfelül igen drágák is. A mit az utóbbiak szélsebességéről beszélnek,
korántsem mese. Csakhogy kivételes eset. A beludsok és araboknál
állitólag találhatók olykor ilyféle dromédárok; Turkesztánban saját
tapasztalatom szerint igen keveset tudnak rólok; mert a sebeslábuaknak
ismert kazak tevék a középszerü ló mögött is elmaradnak. Ennyit a
lovagolható állatokról…

De még más közlekedési módok is léteznek, melyekről szolni akarok.
Ezekhez tartoznak mindenek előtt, a már többször emlitett kedsevé-k
(lógó kosarak), melyek a déli Közép-Ázsiában és Indiában Paléki-nek
neveztetnek; ha ló vagy öszvér nyergekre aggattatnak, rendkivül
kényelmetlenek; még elviselhetőbbek a tevenyeregre alkalmazottak. Hogy
az európai, órákig, sőt napokig három láb hosszú fakosárban guggolva,
nem igen szeret utazni, nem csodálatos; az ily fogat használata
valóságos kinzás reá nézve, mig Kelet fia az utazás e nemét, melyhez
gyermekkora óta hozzá szokott perczig sem találja kellemetlennek. A
Kedsevék gyakran könnyü tetővel birnak s nők számára függönyökkel vannak
ellátva, s az ilyen himbálódzó kalitkában, néha a leghosszabb utak
minden fáradalom nélkül tétetnek meg. Valamivel kényelmesebb a
tevehátára alkalmazott hordkosarak, mert szélességük négy-öt, hosszok
nyolcz lábra szokott terjedni. Ha vagyona engedi, az utazó málháit,
vánkosait és szőnyegeit is ily kosarakban szokta elszállitani. Csak a
tevék egy veszedelmes szokása, visszariasztó ez esetben; ha t. i.
rovarok által bántatnak nagyokat ugranak a levegőbe, s ily esetben a
fakalitkát utazóstól nem épen szeliden szokták a földre lerakni. A
legnagyobb kényelmü közlekedési mód Keleten egyesegyedül a hordszék,
Takht-i-Revan, azaz egy vándor trónus. A menyezetes ágy formájával bir,
mely elől és hátul egy-egy villában járó állat által hordatik. E jármü
természetben a legdrágább utazási mód, s csak a legelőkelőbbek szokták
használni, ámbár véleményem szerint, még ennél is kellemetesebb a jó
poroszkáló ló. A hordszék kivételével, a Keleten divatozó járművek és
közlekedési eszközökre nézve bő tapasztalokat tettem.
Legislegfáradalmasabb a jól felpakolt teherállaton való lovaglás, a
forró nyári hónapokban, mert nem csak e szegény kinzott állatok remegő
járásmódja reszketteti meg az ember testét-lelkét, de még hozzá járul a
hátsebek rendkivül kellemetlen szaga is, – melyektől pedig e kinzott
négylábuak közül csak igen kevesen menttek, s ez szinte íszonyuan bántja
az utazót, s erős fejfájást is okoz. Ilyen állaton lovagolni
augusztusban, vagy pedig halotti karavánban lenni a bagdadi uton,
tőkéletesen egy és ugyanaz. A közép-ázsiai taliga, nyolcz-tizfoku
kerekével, szinte csonttörő hatást tett reám. E jármű, melynél tengely
és kerék egyszerre fordulnak, az első órákban mindig erős tengeri
betegséget hozott a nyakamra, idővel ugyan hozzá lehet szokni a
himbálózó mozgáshoz, azonban tartár idegekkel és izmokkal kellene birnia
annak, ki a folytonos ide-oda hányatásból sebek és gümők nélkül
szabadulna ki.

De hová tévedtem a lovagolható állatok sorozatával? Hisz e sajátos
keleti életkép néhány költői vonását is ecsetelni óhajtottam volna!
Kövessen tehát a nyájas olvasó Persiába, azon országba, mely ős-eredeti
jellegét a Kelet minden országai közt, leghivebben őrizte meg, s
kisérjen el velemegyütt egy karavánt éjjeli utjára.

Az iráni nyáréj mesés csillapja, mely az izzó napi hőség után jóltévő
enyheségben pihenő vidék fölött milliárd fényét ragyogtatja, már
számtalanszor iratott le, de ha mindjárt e leirások oly számosakká
válnának, mint az ég csillagai, mégsem fog soha toll vagy ecset létezni,
mely e varázsos képet a természet csodabájával és mesés szineivel csak
legtávolabbról is ecsetelni képes volna. Mily bádgyadtaknak apróknak
tünnek fel égövünk csillagzatai, a mint boruló-derülő láthatárunk
közömbös kékjében vesznek el Kelet ezüstfényben, lángsugárosan
felragyogó csillagvilágához képest. A csillogó, folyó fény okozta-é mely
ez égi testeket körülfolyja, vagy az engemet környező légkör tisztasága
– de ama fénysugáros csillagképek amott a keleti égboltozaton sokkal
közelebb látszának lenni hozzám, mint itt a hideg Európában! – És ily
éjben, képzelje el magának a nyájas olvasó a karavánt, a mint hosszan
elnyuló sőtét fonalakként végig vonul a rónán. Méla, nesztelen csend
terül el utain; az est hűvössége elől beburkolódzó lovasok fáradtan
ülnek a nyeregben; a meglazult kantárszár s a hajtsár mindinkább
hanyatló hangja az állatokra is altatólag látszik hatni, mert fejeik
egyre mélyebben konyulnak le a föld felé. A patkóütés, majd puha földön,
majd keményebb talajon tompán viszhangozva vész el a messze távolban a
csendet csak, a harang kongása szakítja meg, melynek csodálatosan
megható csengéséről énekli Hafiz:

  »Panaszosan szól a harang,
  »Ha a tevét megrakják terhivel.«

A természet ellentállhatatlan szépsége ilyenkor, még a karaván
legalacsonyabb tagjaiban is kőltői hangulatot ébreszt. A mester hangja
közelébe hijja azokat, s a mint bizonyos dalok nótáit kezdi énekelni a
szolgák és öszvérhajtsárok soraiból felhangzanak karban a legkedveltebb
költők ghazéljai. Ha csekély távolságra hátra maradtam a karaván mögött,
vagy rövid darabon megelőztem, e jelenetek mindig lebilincselőleg
hatottak reám, s remegve követém a Pléjádok utját az égboltozaton, abból
számitva ki, mennyi ideig fog még tartani e hasonlithatlan, idegen báju
élvezet. Hetekig, sőt hónapokig magányos esti marsokat tettem, nem
törődve a fenyegető veszélylyel, hogy turkománok kirabolhatnának vagy
rab-szolgaságba hurczolhatnának, s az éjjeli nyugalomról is
megfeledkezém, ha a karaván varázsos képét láthatám éjjeli utja alatt.

Virrad, és itt a reg! A keleti láthatáron a pirkadó nap hajnal sugarai
mint czikázó lángostorok mind magasabbra s magasabbra emelkednek; a
csillagok fénye elhalványul, mintegy megszégyenülve vonulnak vissza az
Orion elől, mely a hegyek mögül felmerülve a keleti hajnal magasztos
világosságát árasztja szélylyel. Én Ázsia több részén élveztem e
páratlan természeti tüneményt, de legnagyszerübben fejlődött szemem
előtt a Persia és Khiva közti sivatag pusztán. Alig hogy észlelhető lett
az éjjel átmenete a regbe a hüvösebb légáramlat által, midőn már
megszólal a muezzim (imára hivó) szomoruan ünnepélyes szózata »Hejua
esszelat!« (fel az imára,) a félig még alvókat teremtőjük iránti
kötelességökre intve. A szózatot még az állatok is megértik, mert
megállapodnak. Mindenki leszáll, mosdásait végzi, s minden jel, minden
utasitás nélkül az imádkozók hosszu sora képződik, melynek élén egy
őszszakálú Imám szerepel. – E közben egyre világosabb és világosabb
lesz, a hideg reggeli lég csaknem dermesztőleg hat s mig az utazók
ájtatos imádságba merülnek, az állatok, pihenve az éjjeli mars
fáradalmai után, mozdulatlan állnak, mit a mohammedán természetesen
kegyeleti ösztönüknek róvására tesz. S ha a térdelő igazhitüek egész
csapata végre égfelé emelt karokkal az utólsó »Allahu Akher!«
kiáltásokat hallatja, Phőbus teljes sugárfényében megjelen, a fü hegyén
és bokrok levelén csüngő csillogó harmadcseppeket myriád gyöngygyé
változtatva át. A karavánok e reggeli képe kiváltképen mohammedánok vagy
tüzimádóknál lebilincselő, sajátos varázszsal bir; az indusoknál már
kissé hanyatlik romantikus szépsége, de legtökéletesebbé fejlődik
valamely nagy zarándok karaván soraiban, a mint a Kerbelai nagy Meshedi
uton találja őt a dicső, feledhetetlen keleti hajnal.

Még csak a karavánok állomásairól és megállapodási helyeiről kell
emlitést tennem, melyek szinte igen különleges, idegenszerü képeket
tárnak elénk. A karavánok legszivesebben városok és faluk közelében
telepednek le, de nem azoknak belsejében. Alig érkeznek meg, midőn az
utazók már a közeleső várost vagy falut felkeresik, hogy ott
vásároljanak; az állatok élelemmel láttatnak el, az emberek szinte
élelmi szerekről gondoskodnak, s aki csak szerit teheti, megrakottan tér
vissza az állomásra; még a szegényebb is telegyüjti tarisznyáját
koldulással, vallási szédelgések és áldásthozó adományok utján. Igen
érthető, hogy csaknem mindenki szivesebben élvezi a pihenést karaván
társai körében, mintsem az ismeretlen városokban, mert az utóbbikban
idegenek, mig itt kiki ismeri egymást. A leereszkedés Keleten soha sem
vétetik rosz néven, s mindig kellemes mulatságot találtam benne, ha a
megtelepedés alatt egy csoporttól a másikhoz menve, látogatásokat
tehettem s időnként egy pohár theát ihattam társaságban. A karaván egy
zárt családi társaság; az ember beszélget és nevet a külömböző tagokkal,
s oly barátságos viszonyba lép velök, mintha megannyi ifjukori
játszótársa volna. Az állomás-helyek igen fontosak azon vidékek
gazdászati viszonyaira nézve, melyeken át vezetnek az illető utak.
Például Közép-Ázsiában és Persiában sok falu és telepitvény
egyes-egyedül a karavánok után él. Minden háznak megvannak ott bizonyos
látogatói, minden kereskedőnek bizonyos vevői és semmi sem magyarázza
meg jobban a keletinek kiváló előszeretetét a hagyományos, állandóvá
vált megszokás iránt, mint épen azon kellemetes részletek, melyeket
hosszu utjának egyik-másik állomásán bizton feltalálni remél. Os-tól
(Us, város Khokandban,) jó hosszu az ut Trapezunt-ig s ezen ázsiai vidék
egész hosszában, a marsrouteokon alig van nehány oly állomás, mely egy
vagy más kiváló előnyéről hires ne lenne.

Indián kivül, melynek kulturélete igazgatásának európai szelleme által
már közeledni kezd Nyugathoz, ezen ösrégi anya-földrész nagy
szárazföldjén eddig az egyetlen vasuti vonal az, mely Smyrnától Aidin-ig
vezet. Más vonalok Bagdadtól Kerbelaig és Teherántól az egy kis órányira
fekvő Sáh-Abdul-Azimig, mégcsak az előmunkálatok stádiumában vannak. Igy
hát még jó darab ideig fog eltartani, mig gyorsvonaton lesz lehetséges
Közép-Ázsia egyik részéről a másikra jutni. De még ha Oroszország a
tervezett vasutat a fekete- és kasp-tenger közt s Angolország az óriási
vonalt Bagdadon át Indiába létre is hozná, Kelet valódi fia mégis azt
fogja tenni, mit ma Alexandria és Suez közt teszen, t. i. ha csak szerét
teheti, a kedélyének, természetének és szokásainak inkább megfelelő
karaván-utazást fogja választani a vasuti helyett.



Bazárok és bazárélet.

A mily szerepet játszott a forum publicum az ó-rómaiak életében, a mily
helyet foglalnak el a modern európai életben a tőzsde, a kávé- és klubb
termek, a sétahelyek, vagy más mulató és összejöveteli helyiségek, – oly
fontossággal bir a Keletire a bazár. A férfi, ha családja szük körében
unalom lepi meg, vagy ha a viszály és más kellemetlenségek elől kitérni
óhajt, a bazárba menekül, hogy a hullámzó néptömeg zsongás-bongásában
szórakozást leljen. A nő azért siet a bazárba, hogy a tarka-barka
fényüzési czikkekben és pompás ruhaszövetekben gyönyörködjék, hogy
órákig ácsorogjon a fényes kirakatok előtt, nehány apró vásárlás
kedvéért, s nem ritkán azért is, hogy a zür-zavaros tolongásban
kalandokra vadásszon. A kemény évszak alat itt keres kárpótlást az
árnyas lombsátor és ruganyos pázsit szőnyegért, – mi tekintettel az
egészségtelen levegőre, mely e helyiségekben uralg, valóban szomoru
kárpótlás lehet. A tisztviselő és tudós is a bazárban fecsérli el pihenő
óráit, magas hivatalnokokkal is találkozhatunk, sőt voltak fejedelmek
is, kik a központ kupolaszerü bolthajtása alatt, kis fülkéket
rendeztettek be maguknak, melyeknek sürü rácsozatu ablakaiból élvezettel
nézték alattvalóiknak sürgés-forgását, vagy pedig, onnan kiosonva,
kedélyes inkognitóban az általános tolongásba vegyültek el.

A bazár nem csak a kereskedelmi czikkek vására, de az ipar és mű-ipar
mindennemü termékeire nézve is a legalkalmasabb kiállitási hely.
Valamint az ugy szólván szántszándékos szabálytalansággal épült
csarnokok egyes osztályainak a külömböző áruczikkek kirakatására kellene
szolgálniok, mi azonban a keletiek a regényes tarka-barkaság iránti
előszereteténél fogva soha sem történik, ugy szinte a külömböző iparosok
munkáinak is külön osztályokban kellene össze csoportosulniok. Ez lenne
az eredeti bazárrendszer, mely azonban, lelkiismeretesen se ma, s
valószinüleg azelőtt sem követtetett soha. Vannak ugyan külön osztályok,
p. vászonkereskedők, szatócsok, lakatosok és szabók, festők, könyv és
papirárusok, vegyészeti, füszer és dohánykereskedők, czipészek és
sapkakészitők, kardcziszárok, aranymivesek, kőfaragók, stb. – számára,
de az is csak névszerint áll, mert systématikus rend, a keleti szemre
oly jótékonyan ható össze-visszaságnak hátrányára válnék, s igy hát a
bazárok főkép Persia és Közép-Ázsia némely városában, a legtarkább
zürzavar és legváltozatosbb összevisszaság képét nyujtják.

Mig a kereskedő a magasan feltornyosuló zsákok vagy árucsomagok közt,
szentkép gyanánt, irigylésre méltó nyugalommal ül boltjában, bizalommal
várva a vevőket, kiket a mindenható fátum neki kegyesen küldeni
szándékozik, tőszomszédságában az esztergályos kereke zummog, s a
piaczi-szakács üstje forr és sistereg, a rajongó fatalistának egy
oldalról fürész port hintve szeme közé, más oldalról meg az ételpárával
s pecsenyeszaggal csiklandozva meg orrát. Egy másik helyen, egy rézmives
mühely közepette, melynek tüzei szikrákat szórnak, fuvói dolgoznak,
kalapácsai pokoli lármát csapnak, egy város-negyed oskolája van
elhelyezve. A piszkos és szegényes kinézésü, de gyakran ritka szépségü
gyerekek, félkörben ülnek a sovány, vézna tanitó körül – pádagógia és
elhizottság mindenütt össze férhetetlen ellentéteknek tartatnak, – s
minthogy a megsiketitő lárma következtében egyetlen egy árva szócska sem
juthat el fűleinkhez, csak a nagyra nyilt szájak, s az arczizmok mozgása
jelöli a tanitás folytatását. Nem messze e kovács mühelytől, valamely
zugban egy nyilvános irnok telepedett le ki, kissé nagyot hall –
valószinüleg az örökös kalapácsolás következtében – s valóban rejtélyes
marad előttem, mikép birja megérteni az elfátyolozott hölgy susogott
tollbamondását egy levél, – tán billet-doux számára. Amott átellenben
borbély mühelyt látunk. A vendégek egyikének arcza és koponyája épen be
van szappanozva, és Figaró mester csorba borotvája könyörületlenül össze
vissza barázdálja a szerencsétlent, mig a felesleges szappanhabot ujáról
kilöki az utra, mintsem gondolva az elmenőkkel, kik esetleg tán épen
meleg süteményt tartanak kezükben, mely nem épen javul a szappanhab
fölöslege által. Egy másik vendég a foghuzás fájdalmas mütéte alatt
ordit, mig a mellékboltban egy fegyverárus az ajánlott kardot pengeti,
hogy a vevőt a valódi khoraszáni aczél ezüstös hangjáról gyöződtesse
meg. Az egyfelől egészen nyitott bazárok belseje, a legkülömbözőbb,
legsajátosbb ellentétü életképet tárja fel a szemlélő előtt, melyhez
hozzá foghatót aligha látott azelőtt valaha.

Ennyit a boltok belsejéről. A sokkal érdekesebb és vonzóbb látványt,
kétségtelenül a bazárhelyiségben kora reggeltől késő estig
kaleidozkópszerü tarka-barkaságban hullámzó embertömeg nyujtja, melynek
zsongása-bongása s szakadatlan zajlása az épület bolthajtásos
csarnokaiban annyira viszhangoz, hogy a bazár elhagyásakor az ember
egyszerre halotti városban véli magát az aránylag mély csöndü utczákon.
A moszlimvilág keleti, még hamisitatlan részében, a bazár már a kora
reggeli órákban megnépesül. A távozó éji őr utolsó lépteivel összhangzik
a megnyiló bazárkapuk nyikorgása. Az ut közepén elterült kutyák még
reggeli álmukat alusszák, midőn már a boltok megnyilnak s az első vevők
megjelennek. A társadalom mindenütt bizonyos szabadalmazott henyélő
osztálylyal bir, s Ázsiában az rendkivül terjedelmes; ezek képezik a
bazárlátogatók főcontingensét, kik legelsőknek szoktak ott megjelenni,
czél nélkül ácsorogva helyről helyre, mig végre bizonyos pontokon
letelepednek s ugyanazon helyen a legnagyobb kedvteléssel órákig
ellebzselnek. Ezekhez csatlakoznak a házalók, kik külön, állandó bolt
hiányában, árukészletüket egyik karukon hordva, a másikkal valamely
vonzó tárgyat mutatnak fel s egyuttal hathatós hangon s még hatályosabb
kitételekkel hirdetik áruczikkeik előnyeit. Ezen üzleti baryton dalba e
közben az élelmiszerárusok, vándor, piaczi szakácsok, pékek, sajt,
zöldség, gyümölcs és sütemény árusok dünnyögő, nyafogó kikiáltása
vegyül. Az egyik nyelvével csattan, czikkei izletességére
figyelmeztetve, a másik folytonosan ismétli csalógató szavait: »Ó de
finom! Ah be czukor-édes!« »Ó be édes!« stb. s mindegyik bizonyos
hagyományos hangnemben, hagyományos taglejtéssel, időnként tulkiáltozva
egy tova rohanó dervis: »Ja Hu! Jak Hakk!« kiáltása által. E máris
tiszteletre méltó hangzavart még növeli az isszonyuan nyomorék,
undoritólag rongyos koldusok siránkozó, nyögdécselt
»Zahib-ekh-khajrat!«-ja, (Ó te, a jótétemény embere!) vagy az élesen
kitörő »Sein lillah!«-ja (Isten szerelméért, valamit!) mig
kolduscsészéiket ronda kezeikkel magasra feltartják az emberár fölé, a
könyörületes adományokat várva. Tetőpontjára a hangverseny akkor ér,
midőn egy karaván elhagyja a karaván-szerailt s a felpakolt tevék és
öszvérek hosszu sora magának utat törni kénytelen, a sürü ember
tömkelegen át. A tevék nyögése és röfögése, a karvánbasi dühös
parancsolgatása, melyet az általa lovagolt kis szamár éles orditása
kisér, e hangcháoszt valósággal észzavaróvá, elviselhetetlené teszi. A
legcsodálatraméltóbb e mellett a körülmény, hogy a felpakolt teherhordó
állatok hosszu sora, a sétálók és vevők leirhatatlan pêle-mêle-jében, a
félős asszonyok, sikoltozó gyermekek, szundikáló kutyák és őrültek
gyanánt ide-oda rohanó dervisek közepette, mégis nyugodtan megtalálja
utját, még pedig anélkül, hogy maga vagy általuk bárki más a
legcsekélyebb kárt szenvedte volna. Bámulatos simulékonyság és
békeszeretet látszik lakni ez emberekben. A mily ügyesen és vigyázva
hajlik el, vagy vonul vissza az ember, ép oly rendkivüli elővigyázattal
mozog a külömben oly nehézkes és durczás kinézésü teve. Tolongásban
agyontiportatni, vagy agyon nyomatni, a mint az Európában aránylag
gyakran fordul elő, Ázsiában hallatlan esemény.

Az bizonyos, hogy a bazárokban egyáltalán igen lármásan megy a dolog s
erre nézve csak a nap külömböző óráibán észlelhető némi változás.
Tetőpontjára a bazárlárma az első délelőtti és utólsó délutáni órákban
ér; déltájban, s főkép a nyári hónapokban, aránylagos csend uralkodik
ott. Az általános látogatottság az évszakok szerint változik, és
leginkább a népelemek külömbözősége szerint észlelhetők azoknak egymást
követő változatai. S tény, hogy a bazár a nép jellegének és szokásainak
leghivebb tükre. Valamint Törökországban a kereskedő boltjában a
legfeltünőbb lelkinyugalmat tünteti fel, áruinak kinálásában soha fel
nem hevül és tolakodóvá nem válik, ugy a hullámzó néptömegnél is
bizonyos nyugodtság észlelhető. Azonban a persa bazárokban épen az
ellenkező eset forog fenn. A kereskedő, áruczikke felajánlásában
ékeszólásának egész árját szokta megereszteni. Kezei, lábai, arcza,
hosszu szakálla, sapkája, egyidejüleg mozgásban vannak; a próféta, a
szentek mind, még a kóran is előhozatik állitásai igazvoltának
tanuságaul; nem beszél, de rábeszéli a vevőt és csaknem ráerőszakálja
áruját, s miután a vevő, ismerve a cseleknek e nemét, hasonló
fegyverekkel áll készen, az egész per-alku inkább heves veszekedési
jelenetnek látszik, mintsem üzleti megegyezésnek. S ugy mint az egyes,
ugy tesz a folyosókon tolongó tömeg is. Tebriz, Teherán, Iszpáhán, Siráz
és Meshed bazárai, az iráni nép szellemi és testi mozgékonyságának
egészen sajátos képét nyujtják. Ott gyorsabban mozognak, hamarább és
hevesebben beszélnek, egyátalán ott indulatosabbak és ingerültebbek mint
Közép-Ázsia és Törökország hasonló helyiségeiben, s a hány verekedés
Délpersia valamely nagyobb bazárában egy nap alatt szokott támadni,
Törökországban ily helyeken egész év alatt nem fordul elő.

A többire nézve a bazárok létezése s a vélök összeköttetésben álló
sajátságok, kimaradhatatlan, vagy tán jobban mondva természetes
következményei a moszlimvilag alapjában oly csendes, kényszerülten
elrejtett és titkolt családi életének. Csak végig kell járni a keleti
városok, halotti városra emlékeztető kihalt, emberszegény utczáit, – s
rögtön érezni fogjuk, hogy a mostani állapot ellentéte, egy ellenkező
véglegesség elodázhatatlanul szükséges. E másik véglegességet, ezen
ellentétet a bazár közvetíti, mely alatt a szó tágabb értelmében, nem
csak vásári csarnok, de egyátalán a nyilvános élet értetődik. A mi a
bazárba jut, az a nyilvánosságra jött; a bazár nem csak magánemberek, de
a kormány előtt is forumképen szerepel. A kinek kezét vagy fülét-akarják
lemetszetni; a kit egy vagy más módon meg akarnak bélyegezni, az a
végrehajtás előtt vagy után a bazáron vezettetik keresztül; sőt
Persiában, a bünös a levágott tagot maga szokta egy csészén körül
hordani, könyöradományokat gyüjtve vele. Ha egy nővel roszul bántak, ha
valakit megsértettek, az illetők a bazár legnépesebb pontjain helyet
foglalnak, s az elmenőknek elmondják bajukat, hogy rokonszenvüket
felébresszék. – Itt mindent félelem és szégyen nélkül megbeszélnek,
megkritizálnak. Meglepő ama villámszerü gyorsaság, melylyel itt valamely
kósza hir elterjed, s minden sürgönyzött értesitést megelőz, mely
alkalommal az természetesen a terjedés mértékéhez képest szinre és
terjedelemre nézve is valtozik. A négy szó, mit a bazár egyik végén
kimondunk, annak másik végén már húszra szaporodott fel. Példázgatásul a
mondottakra a következő kis épizód szolgáljon:

Hét nappal miután Heratra érkeztem s épen a bazárban ácsorogtam, egy
persa zsibárus bolt előtt egy pár ócska, de még nem igen megviselt
csizmát találtam elárusitás végett kiakasztva. Nyomasztó szegénységem
daczára, a zord időjárás által mégis arra indittátám magamat, hogy
utolsó filléreimet e fényűzési czikk megszerzésére szenteljem s e
czélból társalgásba elegyedtem a persával. Az ócska csizmákról,
beszelgetés közben uj csizmákra jutottunk, uj csizmákról utazásra,
utazásról idegen országokra és nemzetekre s miután az alig egy
negyedóráig tartó beszélgetés folyamában elárulám, hogy az ingiliz vagy
frengi (angolok, európaiak,) obscurus népéről is némi kétes fogalommal
birok, iráni rókám csakhamar bennem is amaz aranydús emberfaj egy
álarczos képviselőjét vélte felismerni, rendkivül nyájasnak mutatkozott,
s későbbi fényesebb nyereség reményében, egy csekélységért engedte át a
csizmát. Én kitaláltam a dolog miben voltát, de nem törődtem tovább
vele, s a csizmákat hátamra vetve odább ballagtam. Alig tiz perczczel
később egy eleség-árus boltjába léptem, kenyeret veendő. Itt, legnagyobb
meglepetésemre azt kérdezték tőlem, nem tartozom-é ama
zarándok-társasághoz, melynek soraiban egy álruhás, dúsgazdag angol is
utazik, s igaz-e, hogy ezen angol Herat városát, mely akkoriban csak egy
rom-halom volt, mindenestül meg akarja venni? A karaván szerail-ba érve
azt találtam, hogy e hir a leghallatlanabb módon nagyobbitva, már is
megelőzött s egy sereg kiváncsit csalt oda. Csak midőn az állitólagos
britt Crőzust, a cellák legszegényesbbikében, a puszta földön ülve,
teljesen keleti foglalkozásnál találták s mi több, látták, hogy
irígyeitől és bámulóitól egészen szakértő tolakodással alamizsnát kért,
csak akkor hagytak végre békét nekem, ámbár a gyanú még mindig nem
oszlott el. Hasonló dolog történt velem Bokharában is, s hogy az
ugynevezett Bazár-gossip (Bazár-pletyka) mily hatalmassá, mily
veszélyessé válhatik, azt a Szepoy-forradalom alatt 1857-ben, az angolok
a legszomorúbb példák által tapasztalták.

Ma, hol a mohammedán Keleten minden gyors hanyatlásnak indult, ma, hol
nagyság, pompa, fény és élet csak egy rég elmult s valószinüleg soha
többé vissza nem térendő korszak bádgyadt tükrőzése képen áll előttünk,
a bazárok jelentősége szinte láthatólag fogy. A régiek romlásnak
engedtetnek át, s ujakat nem épitenek többé. Minek is? A hol az állami
lét minden köteléke meglazult, a hol igazságügy és nyilvános bizottság
már csak névleg léteznek, még ott rendszeres kereskedelemről és
forgalomról nem lehet szó, s ennélfogva áru raktárak, karavánszerailok
és bazárok egészen feleslegesekké válnak. Még a jótékonysági hajlam is,
a vágy, fényes épületek által egy nevet megörökithetni, ama nemes
passió, melynek Ázsia nem egy bazára köszöni származását, végkép letünt,
s hol vannak ama dusgazdag kereskedők, magas tisztviselők és fejedelmek,
kik vagyonukat ily módon akarnák felhasználni és azt megis tehetnék? Az
ottomán császári birodalomban a bazárok már csaknem teljesen
elvesztették előbbi fontosságukat: Persiában már csak romok merednek
felénk, igaz, hogy nagyszerü, pompás romok, melyek a történelmi emlékek
világitásában, még mindig hatalmasan megragadják képzeletünket. Mily
gazdag életet láthattak p. annak idejében Tebrisz bazárjai? A
bolthajtásostermekben egy gigantikus világváros fogalma tükrőzödött:
khinaiak és mongólok, tatárok, indusok, persák, arábok, görögök és
olaszok legtarkább viseleteikben hemzsegtek ottan s tág raktáraikban a
legtávolabb égaljak természeti és műipari termékei halmozódtak össze. A
mint a középkor utazói beszélik, napok kellettek reá, hogy a selyemáruk
és brokátok árucsarnokaiban tájékozhassa magát az ember, s a
vászonkereskedők által fizetett bér-összeg elegendő volt több nagy
egyetem tanári karának és tanitványainak fentartására! Hát még Iszpahán
bazárja a Szefidák alatt, milyen lehetett az? Thevenot és Chardin
csodadolgokat regélnek annak meseszerü gazdagságáról és pompájáról s a
benne fel s alá hullámzó embertömeg fényes voltáról. Még ma is órákig
tévelyeghet az utazó e bazár végkép elhagyott, puszta helyiségeiben, s
én magam sem fogom soha elfelejteni a mélyen elszomoritó, leverő
benyomást mit egy séta e viszhangozó csarnokokban, lelkemben
hátrahagyott. Ott, hol hajdanában egy egész világ kincsei és fényüzése
ki valának állitva, ma síri csend uralkodik, s hol azelőtt naphosszant
viszhangzott egy tevékeny néptömeg zaja, ma már csak kisértetiesen
repdesnek a világosságot kerülő bőregerek. A bazárok fénykora mind
örökre letünt!



Keresztények és zsidók.

Már az elnevezés is »keleti keresztények«, melylyel Ázsiában a
keresztény hitsorsosokat czimezni szoktuk, kétszeres és nem közönséges
érdeket rejt magába. Az utazó e keresztényekben lehetőleg rokonérzelmü
és egy közös hit kötelékei által hozzá szíttó embereket vél feltalálni,
mig másrészt a művelődés történészei és diplomaták bennök akarják
felismerni ama kiváltságos közvetitőket, kik a nyugati kultura és eszmék
Keletre való átültetésére s ezen elaggot világrész megifjitására
hivatvák. Mindkét nézet egy végképen téves felfogáson alapul, mert a ki
helyesen akarja jellemezni a mi kedves ázsiai hitfeleinket, az szedjen
össze minden vétkes és hibás tulajdont, minden előitéletet és
türelmetlenséget, mely Mohammed külömböző szinü és nyelvü hivőinek
sajátsága, toldja meg e tekintélyes summát jó adag szolgaisággal és
elsatnyulással, hazugsággal és csalással, melyhez kiváló takarékossági
hajlamot és szívós kitartást is mellékelhet, s meglesz a mindenesetre
igen tarka keleti-keresztény lakosság hű typusának összlete. Hogy az
ilyen kép vonásai, a vallási érzelgősség szépitő máza nélkül szemlélve,
általánosságban még visszataszitóbbnak és ellenszenvesebbeknek tünnek
fel nekünk, mint maguk a mohammedánok jellemvonásai, ez egészen
természetes. Ez szomoru, de igaz tény, melynek okait egyenlően kellene
kutatni, ugy történelmi, mint vallási és néprajzi téren – oly
fogalkozás, melytől ezuttal tartózkodom. A tuczat számot meghaladó
keresztény hitfelekezetek különféleségének elősorolásától is megkimélem
a nyájas olvasót, miután a kicsinyes perkérdések fejtegetése,
Krisztusnak fél, negyed vagy egész istenségét illetőleg, e helyen nem
tartozik reám. Figyelmünk csak a három főnemzetiségre terjedjen ki,
ugy-mint: az örmény, görög és szyrokhaldäi keresztényekére, melyeket a
maguk kendőzetlen valóságukban, családi, politikai, és vallási lételük
egész térjedelmében fogok bemutatni.


I.

Kisebb kirándulások, vagy hosszabb utazás alkalmával Keleten, kinek ne
tüntek volna fel ama csontos, széles vállu emberek, széles fejjel,
széles szemöldökkel, sötét vagy fénytelen szemekkel és vastag
arczvonásokkal, kikkel a Paropamizusz hegységtől a Dunáig, a Kaukazustól
egész Jáváig, egyenként vagy tömegesen, minden müvelődési fokozatban, a
legkülömbözőbb társadalmi állásokban, mindennemü viseletben és színben,
találkozunk. Élesen előtérbe nyomuló jelek által oly összefüggésről
tanuskodnak, melynek létezése külsőleg alig észrevehetőleg, csak gyengén
pislogó mécsképen tünik fel, titokban azonban, a végtelenbe gyürüző
lánczszemeken hatalmas tüzként vonul át, s azokat tömör,
elválaszthatatlan tömeggé olvasztja össze. E nép, mely földrajzi
elszórtsága tekintetében csak is a zsidók és czigányok mögött marad el:
az örmény, melyet Keleten Ermeninek neveznek. De óvakodjnnk e név
általánositó használatától, mert az örmények Rómán csüngő fraktiója,
egész a neki vadulásig tiltakoznak ellene, ők, katholikusoknak nevezik
magukat. Az örmény nevet sértő gunynak tekintik, pedig a szó szoros
értelmében inkább örmények a többieknél. E nép virágzó fénykora, Nagy-és
Kis Arménia politikai nagyságának ideje már igen rég letünt, és Ani és
Szisz kőhalmazai, Erzerum és Erzingian közelében sokkal nagyobb érdekkel
birnak az európai utazóra nézve, sem mint Parthia és Róma egykor
hatalmas elleneinek, környékbeli utódai előtt. De hát mit is jelentenek
düledező falak, ha a szentelt hagyományok és legendák eleven szava,
százezrek, söt millió emberek emlékében él és titkos ruganyképen
folytonos tevékenységben működik nemzedékről nemzedékre? Hadsator
(Crucidatus) az öszvérhajtsár, ki a ponti hegység meredek utain
mellettem üget mit sem tud örmény templomok romjai létezéséről.
Utitársam, Ohán, egy Tebrizbe való kereskedő, távolról sejti, mig a
Vartabet, (barát) Ucs-Kilisszéből, egy zárda a bajazidi uton, a hol
éjjelezünk, már többet tud róla beszélni. Hosszu, sürű, őszbecsavarodott
szakállát simogatja, öszevonja a kolossális fekete szemöldeket s az
állitólagos efendinek, (t. i. szerény személyemnek) korrekt török irás
nyelvben kenetteljes előadást tart, a hajdani örmény egyház t. i. annak
papsága nagyságáról és hatalmáról. Mélyen beható, valóban lelkesült
módon, azonban csak az örmény iró Konstantinápolyban fog beszélni
nekünk, nemzete nagyságáról. Hazai történelmének egyes korszakait,
valamint az akkori szomszédországok politikai eseményeit tüzetesen
ösmeri, s az örmény nép fényes jövőjébe helyezett bizalma
megingathatatlan, miután tisztán kitudja mutatni, hogy az a hosszu
elnyomatás után végre mégis diadalmaskodni fog ellensége felett.

Hogy ezt az erőteljes, nehézkes, minden tekintetben szívós népet hiven
jellemezhessük, nem tehetünk jobbat, minthogy az utóbb emlitett négy
személyiséget a négy főosztály képviselőjeképen mutassuk be. Hadsator,
vagy nem bánom, Ágop, ha e névtán jobban tetszenék, Ván-ból származik,
egy örmény fészekből, mely magas sziklák közepette fekszik, melyeknek
meredek falai ékirásban hirdetnek persa hőstetteket; ezeknek kibetüzése
Schulz német tudósnak életébe került. E szegényes hazát elhagyva,
folyvást kurd lándzsáktól fenyegetve, Hadsator a part felé vette utját,
hol az árucsomagok elszállitására, széles, erős hátak és edzett izmok
szükségeltetnek, oly előnyök, melyekkel a természet igen gazdagon látta
el Arménia gyermekeit. Hadsator éveken keresztül czipelte az ördöngősen
nehéz freng-pamut és vászon csomagokat, megannyi tömör vaspántokkal
összetartott sulyos darabot, melyeket a trébizondi kikötőben állomásozó
hajókból, a magasan fekvő khánba kelle szállitania, mig végre oly
összeget teremtett elő széles hátával, hogy nehány tehervonó állatot
vehetett s szállitó üzletet kezdhetett. Mit azelőtt saját háta czipelt,
azt most iráni kereskedők contójára szamarainak háta viszi be Erzerumba
és más helyekre… s melletök a legjobb kedvben gyalogol a szállitó ur,
tréfálózva, játszva, de egyre számitgatva is, mennyi tiszta jövedelme
marad az expeditióból, ha a szalma, istálló, és abrak költségei
leszámitvák. Csak abrakra és szalmára gondol a jó ember, saját
fenntartása kevés gondot szerez neki, miután naponta háromszoros kenyér
és hagyma adaga mindössze is nem kerül annyiba, mint egy szerény kis
szamárka napontai ellátása. S Hadsator mégis egészséges és derék,
tenyeres-talpas legény s rongyos utazóruhája után senkise hinné, hogy
háza, udvara igen csinosan van felszerelve, hogy gyermekei jól
öltöztetnek, jól tartatnak és szint oly jól tanittatnak is.

A ki már vállalkozóbb szelemmel bir, vegyünk p. egy Agop-ot vagy
Szerkiz-t, az utját a parttól egész Stambulig folytatja, Stambul-ig
minden földi kincs, minden emberi remény, és minden végzethatározat e
páratlan központjáig. Itt külömböző carriére kinálkozik neki, melyek
közül szellemi és testi hajlamai és tehetségei szerint válogathat. A ki
a nemzeti müvészetben a csuszás-mászás, hajlongás, elsimulás és
megalázásban kiválóbb tökélyre emelkedett, szolgának szegődik egy
mohammedán házhoz, t. i. Aivasz lesz, vagyis a török háztartás azon
személyisége, mely a ház legrosszabb részében lakik, a szolgasereg
legutólsója, a legalacsonyabb szolgálatokra használtatik, azonban, a
mindenütt uralgó patriárkális szellem következtében, alázatos állása és
idegen volta daczára, itt-ott mégis a ház belső tagjának tekintetik, s
legtöbb esetben kis vagyont kapargat össze magának. Ha azonban az uj
jövevény csontjai keménysége és tartósságába több bizalmat helyez mint
jelleme simulékonyságába, akkor inkább Hammal lesz, t. i. teherhordó;
szemer-t, vagyis, egy kicsi, szalmával töltött bőrnyerget vesz magának,
azon kisebb terheket visz, vagy pedig a szirik-et, egy hosszu póznát, a
vállára veti, hogy egy vagy két társsal ama herkulesi tetteket vigye
véghez, melyek az európai nézőt, Pérában, jogos bámulatba ejtik. Néha
négy ilyen hammalt lát az ember a mint a két pózna egyszerü készülékének
segitségével 15, sőt 20 mázsányi terhet, gyorslépéssel visznek fel a
meredek hegyi uton. Meztelen lábuk minden ere feldagadt, a vér arczukba
szállt, a föld csaknem remeg nehéz léptük alatt – s ezen emberek, az
aczélos vállcsontokkal, a legegyszerübb eledellel, rosz helyiségekben
élnek, azonfelül még az éjjeli nyugalmat sem élvezhetik háboritlanul,
mert többnyire raktárőrökként is szerepelnek. A mint látjuk, az egyik
edzett csontok, a másik jellemhajlékonyság révén, haladt az élet
göröngyös utain, mindkettő kis összeget gyüjtögetett, s most
visszatérnek a szegényes hazai völgybe, hol Krözusok gyanánt
üdvözöltetnek, hol tapasztalataikat magasra becsülik, sőt magas rangu
urak egykori szolgái lévén, még félnek is tőlük. Ezen Ágopé-k és
Szerkizek némelyei Hadsikká válva térnek haza; megengedték maguknak a
Krisztus urunk sirjához való zarándokolás fényüzését; a feltámadás
ünnepén Jeruzsálem nagy egyházában imádkoztak, látták az örök
csodalángot, és kikapták a maguk részét a görög ütlegekből és békekötő
török markokból. A szent helyeken, verekedés utján szerzett sebek és kék
szemek csakhamar eltünnek, de a vallási lelkesültség fénysugarai élet
hossziglan környezik őket.

Minthogy e typikus két egyéniség kiséretében szerencsésen falura
jutottunk, egy füst alatt az örmény földmivest is szemügyre akarjuk
venni. A földmivelés örök idők óta kedvencz foglalkozása volt e népnek,
melynek a testi erő és kitartás a rögmivelésében ép oly mérvben válik
előnyére, mint a görögnek a kereskedelmi téren szellemi és testi
mozgékonysága. A kellemes és jövedelmező élet-hivatások sorába, a
földmivelés az örményeknél nem számitható. A verejtékes munka szerény
jövedelmén először is a pap csipdes, – az örményeknél szerény és
lelkiismeretes csőröcskével; őt követi az adóbehajtó, itt is oly
nagybélű mint Isten egyébb országaiban, ki már nagyobb harapásokat
szakit magának, – s ha az örmény földmives ekkép eleget tett »Istennek
és Császárnak,« még mindig nem biztos a maradékra nézve s a szomszéd
kurd rablók által egy évben legalább tizszer kiraboltatik és meglopatik,
sőt néha, birtoka védelme alatt még agyon is üttetik. Ez korántsem
tulzás, mert utazásaim alatt gyakran vonultam át örményfalukon,
melyekben a fegyverképes férfiak évről évre, napról napra
felfegyverkezve, házaik lapos tetőzetén őrt állva töltötték az éjt, hogy
a kurd megrohanások elől megvédhessék magukat. Az ily élet valóban vas
kitartást igényel! S daczára e szomoru állapotoknak, az örmény mégis
többnyire vagyonossá válik, sőt gazdaggá is, előszeretettel visz pénz,
rectius, uzsora-üzletet, s ott a hol a helybeli hatóság, persze drágán
megvásárolt oltalma alatt, biztonságban érzi magát, a
legkönyörtelenebbül tudja kizsákmányolni a karmai közé jutott
szerencsétlent.

A mint egy kis tőkét takaritott meg az örmény, már a kerületi fővárossal
cseréli fel rongyos faluját; ezután még tágabb tért keres
tevékenységének, s a kerületi várósból a székvárosba megy lakni, a hol
csak ugy hemzseg a sok lusta és pazar efendi, beg és pasa, s a hol az
uzsorás obscurus állásából a »Multezim,« vagyis az adóbérlő, vagy házi-
és udvari-bankár hangzatosabb állására emelkedik. Ezentul a Cselebi[8]
(ur) czimét viseli, az előbbi Csorbadsi helyett. De csak névszerint ur;
csak látni kell, mily kutyaszerü alázatossággal, mily hajlongások és
görnyedezések közt szokták ezen urak pénzüket és személyüket
felajánlani, hogy megértse az ember, mily gazságal szivják mindazoknak
vérét, kik pénzügyekbe bocsátkoznak velök. Azelőtt, a török kényuralom
szabad idejében, gyakran az ellenkező viszony állt elő; az efendi, bey
vagy pasa egész türelmesen tönkre tétette magát az örmény által, de alig
telt meg az örmény erszénye a megpukkadásig, midőn röviden bántak el
véle, a bankár árulással vagy csalással vádoltatott, lenyakaztatott vagy
felakasztatott s a csöppenként elvesztett vagyon egyszerre, tömegesen
tért vissza egykori birtokosához. Ezen önkénytelen halál aztán a szolga,
pártfogója iránt tanusitott ritka hűségeképen proklamáltatott. A
gyöngédtelen módon örökre elaltatott sirkövén egy alak ábrázoltatott,
mely fejét vagy hóna alatt hordá, vagy lábai közt heverteté, a mi által
a kiszenvedett családja nem annyira a rajtuk elkövetett gyalázatot, mint
inkább megadásteli alázatosságát akarta kifejezni, mert volt rá eset,
hogy a kivégeztetettnek fiai, atyjuk gyilkosánál ismét bankár állást
foglaltak el, ismét meggazdagodtak, hogy harmad vagy negyed iz-ben ujra
a leirt módon fejezzék be életöket. Valóban, mindkét félre nézve
egyaránt gyalázatos!

Ma, hol a Boszporus partjain nem a törökök, de az európai követségek
hangadók, hol ezen örmény uzsorások valamely követség nyilt vagy titkos
oltalmában részesülnek, s e kizsákmányolás a jövendőbeli megtérités
veszélye nélkűl mehet véghez, a török társadalom végképeni
elszegényedése van munkálatban. Az egész tőke, igen kevés kivétellel az
örmények kezében öszpontosul, kik mellesleg a galatai tőzsde
főmatadórjaivá növik ki magukat. E ravasz, lelkiismeretlen s fondorkodó
pénzemberekkel szemben nehéz valamit keresztülvinni s az öreg
Rothschildnak tökéletesen igaza volt ama hires mondásával: »Zárják be az
egész világ zsidait és örményeit egy börzecsarnokba, s egy félóra
leteltével az elsők minden pénze az utóbbiak zsebében lesz található.«
Külömben, modern örmény tőzsdematadórok dicséretére legyen mondva, hogy
az olykor piszkos, olykor tiszta uton szerzett pénzből, szivesen
áldoznak nemzeti – humanisztikus czélokra, s a látogató ki kitünő
iskoláikat Konstantinápolyban, tanintézeteiket Velenczében, Párisban és
Rómában szemléli, tekintettel a művelődési törekvésekre, a
szerzemény-forrás minőségéről meg fog feledkezni.

Mint mesterember az örmény szinte nem játszik jelentéktelen szerepet, de
csak az ipar azon ágaiban, melyek már évszázadok óta törzse
sajátságaihoz tartoznak. A ki a nemes fémmel nem tud kereskedni, az
legalább feldolgozza s ezért a török birodalom legtöbb aranymivese
örmény. A szabók, szűcsök és szakácsok is örmények, mi az uralkodók és
uraltak közti hasonizlésre mutat, valamint egyáltalán a közösség
bizonyos foka észlelhető a kettőnek szokásaiban és erkölcseiben; – ugy
p. a hárem-szokás ép oly szigorral tartatik fen az örményeknél mint a
mohammedánoknál. S ebben talál magyarázatot ama sajátságos viszony,
melyben a kettő egymáshoz áll, holott az örmény valamennyi Raja közt a
legkevésbbé rokonszenves az oszmánli előtt, s ez mégis leginkább azzal
szövetkezik és szövetkezni kénytelen, mert az örmény minden kerésztény
közt, természeti hajlamainál fogva legkeletiebb. Nem csak a kisebb és
nagyobb főurak háztartásában, de még a császári palotában is, mindenkor
az örmény volt ez egyedüli idegen, kinek folyvást szabad volt a bemenet
s ki még a bizalomnak bizonyos nemét élvezé. Senki sem érti nálánál
jobban, mint kell a moszlin győsztes gyöngeségeinek hizelegni, és
zsarnok gyanuját a bókok és elismerés tömkeleges tömjénfüstjébe
fullasztani. Ez oka annak is, hogy a szívós, tömör örmény nép elem,
aránylag legkevesebbet szenvedett a zsarnokoskodó oszmán uralom alatt;
simult és hajolt, de megnem törött, mert mig százezrivel számitjuk a
boszniai, bulgár, albaniai, sőt görög mohamedánokat, egyetlenegy
törökhitü sem létezik, ki örményül beszélne. Meglehet, sőt tán valószinü
is hogy a moszlim-tatár hatalom virágkorában, t. i. a XIII. és XIV
században egyes áttéritések sikerültek, azonban a tömeges áttérés
példáiról alig hallottunk, s e szivósság, e fényesen ki-próbált kitartás
a legbiztosabb kezességül szolgálnak e nép nemzeti jövőjére nézve. Az
örmény nép nemzeti felélesztésének nagy munkája csendesen, zajtalanul, a
legcsekélyebb gyanu ébresztése nélkül vette kezdetét e század első
évtizedeiben, s mindennap előforduló dolog, hogy e népegyesületnek még
megcsökönyösödött matérialistái is tartósan, fáradatlanul támogatják a
szellemi törekvést. Az O-örmény történelem és nyelvészet, mit azelőtt
csak egy-egy öreg pap ápolgatott csendes cellájának homályában, ma már a
fővárosok elemi iskoláiban is tanittatnak, s közel vannak hozzá, hogy
közbirtokká váljanak; s épen mert e nép zaj és feltünés nélkül,
bámulatra- és dicséretre méltó kitartással látott az ujjászületés
munkájához, épen azért, annál valószinübb a siker és győzelem. Ázsia
minden keresztényei közt a közel három milliónyi örmény leginkább
érdemli meg Nyugat rokonszenvét és mindenesetre legméltóbbak egy jobb
jövőre.

Az örmények, kezdetben felemlitett földrajzi elterjedtségük daczára,
eddig mégis leginkább csak e nép Törökországban megtelepedett részéről
beszéltünk. Nagy mennyiségü örmény orosz hatalom alatt is áll, s Anglia
ázsiai birtokaiban, kiváltképen a kereskedelmi városokban, igen sokan
laknak. Turkesztánban soha sem türettek meg, azonban idővel Kabulban
mégis megtelepedett néhány család s a mohammedán birodalmak közt
Törökország után, örmény alattvalóinak tekintetéből még csak Persia
emlitendő. Az alig megnevezésre méltó csekély örmény lakosság az utóbb
nevezett országban, csaknem azon gondolatra hozza az embert, hogy a
Szaszszanidák és Nagyörmények közti régi gyülölség, mely ezer esztendőn
tul, minden barátságos és békés közlekedést meggátolt, még mindig él és
működik. Bizonyos tekintetben ez csakugyan áll is, mert Irán örmény
telepitvényei, nagyobbrészt úgyszólván erőszakosan kerültek oda. A persa
anarchia és siita fanatizmus, a keresztény idegent sohasem vonzhatta
különösen hivólag, s a régi előnyök daczára, melyeket a messzelátó II.
Abbasz Sah engedélyezett az Araxes partjairól Iszpahán egyik külvárosába
vándorolt örményeknek, Új-Dsulfa mégsem juthatott soha virágzásra, s
csak a püspökök nyakáról alálógó orosz Szaniszló-rend ragyogása, képes
némileg feléleszteni az egyházilag szétváltak – (az európai pártfogolás,
nehány család katholizásának előmozditása által, a legvadabb felekezeti
dühre adott alkalmat,) – s a persa hatalom hiány következtében minden
igazságtalanságnak átengedett keresztény alattvalók, reményeit.


II.

Hogy a keleti keresztény világ második képviselőjével
megismerkedhessünk, Törökország északi szélességétől kissé délnek kell
fordulnunk, a hol a lég enyhébb, a növényzet bujább, az ember
simulékonyabb és mozgékonyabb. Az utóbbi tekintetben, a görög csakugyan
égalji szélességi foka hű képviselőjének nevezhető. Már külső
megjelenése is éles ellentétről tanuskodik örmény hitsorsosával szemben.
Arczvonásai, beszédmodora, taglejtése, egész lénye, bizonyos
könnyelműség, vagy ha ugy akarjuk, bizonyos finomság nyomát árulják el.
Járás helyett akár tánczolhatna, beszéd helyett énekelne, gondolkozás
helyett rajongana s e könyelműség és frivolitás symptomáit, politikai és
vallási eljárásában, minden tettében, egész életpályáján annyira
felmutatja, mintha komolyság és soliditás, becsületesség és erély nem is
illenének a tisztességes keresztényemberhez. Hogy az ily természeti
hajlamokkal megáldott, ily szellemi tulajdonu emberek, az európai s
főleg a franczia Nyugattal való sürü közlekedés következtében igen
csodálatos szentekké fejlődtek, könnyen megérthető, ennélfogva perczig
sem tünhetik fel, hogy ezen emberek a Keleten található nyugati kultura
legügyesebb kómédiásaivá nötték ki magukat. Két évtizeddel ezelőtt
Perában még oly görögökkel lehetett találkozni, kik a kérdésre:
»Êtesvous Gréc?« egy: »Ze suis Français,«-val (az éles szisszenő hangok,
valamint az »ő«, »ű«, a görög szólás szervezetében hiányzanak,)
feleltek, s az ujonnan érkezett, a klassikai Görögországról álmodó
európai nem tudott eléggé csodálkozni, hogy az ó Hellének ivadéka még
nemzetiségét is szégyelheti, sőt meg is tagadhatja. – Ezen
ál-francziáskodás, külömben csak az ál-törökösségnek egyik ujjabb
változata a közel multból, midőn a hires fanarióták, melyekből még ma is
létezik nehány példány, remekeltek benne. Legelevenebben maradt meg
emlékemben egy logogetha (a törökök ugy mondják, hogy »lohfet«)
személyisége, kivel főnököm, az egykori külügyér házánál volt alkalmam
találkozni. Az ember, egy modern Ulyszes hirében állt, s tévelygő utai a
török nagyok konákjaiból az orosz követség palotájába, s Seikh-ul-Iszlam
házától, a görög patriárka lakásába, csakugyan megérdemelték volna, ha
nem is a megénekeltetést, legalább hát a leiratást. Emlékemben még
mindig szemeim előtt lebeg a korának daczára még igen simulékony és
könnyü lábu »lohfet« sovány alakja, a mint kifogástalan török
ildomosságal guggolt pasám mellett a divánon és halkan társalogva,
tüzes, gyanus szemekkel pillantott körül. Jelenlétem kiválóan utjában
látszott lenni, s ha zavarodottan felém pillantott, rendesen az Iszlam
és török hatalom előnyeit dicsérte valamely hallatlan hizelgéssel, vagy
más efféle szemtelen hazugságot bocsájtott ki keskeny ajkai közül. A
ravasz fanarióta sejtette, hogy az európai a török házban nyelvészet és
irodalom mellett, még a szokásokat és jellemeket is figyelemmel kiséri s
valószinüleg érdekében állt, hogy ne fényképeztessék le élethiven; ama
csodálatos rejtvény: hogy a porba alázott görög kereszténység mikép
huzhatott hasznot a győzedelmes Iszlamból, szinte csak akkor fejthető
meg, ha látjuk, mily ügyesen játszik a görög ravaszság a török
bárgyusággal, igen, csak igy foghatjuk fel a tényt, hogy a görögök nem
csak fenntartják magukat, de még magas állásokra és gazdagságra is szert
tehettek.

A Logothethak e mutatványában a görög társaság legfőbb csucsai képével
is megismertetem a nyájas olvasót. Oda legelőször is az ugy nevezett
értelmiség tartozik, emberek, kik lak-czipőt és glacékeztyüt viselnek,
ennél fogva, a nyugati kultura mázának képviselői, francziául csevegnek
és mindig leghangosabban beszélnek ha a pérai vagy szmyrnai kávéházakban
vagy pedig ujonnan érkezett európaiak társaságában török barbarizmusról
van szó. Halgassunk meg egyszer egy ily Dimitraki Paolaki-t vagy
Antunakit, a mint valamely pérai kávéház kerek asztalánál ülve, egy
pohár pálinkával támogatott nemzeti lelkesültséggel kel ki a törökök
ellen. Minden szó egy gyalázás, minden hang egy megvetés; szemeit
forgatja, öklét rázza, s ha közbe nem lépne épen a pinczér, ki
kinyujtott kézzel a pálinka árát követeli, – fizetni, mit a görög még az
egész törökfajzatnál is jobban gyülöl, – ki tudja, mi lenne e felindulás
vége! Ez igy megy Perában. De menjünk el egyszer Konstantinápolyba, s
vegyünk szemügyre egy ilyen Dimitriakit Paolakit vagy Antunakit, mikép
viseli magát a török konak-ban az efendivel szemben. Az ajtó melletti
utólsó helyet választotta, s merő szerénységből annak is csak a szélére
ül. Összetett kezekkel, szemlesütve, fejét félősen vállai közé huzva,
halkan és nyugodtan a dicséret czukor-édes szavait fogyasztja; nem
hallani tőle egyebet, mint a törökökre vonatkozó mély alázatosság és
hála kifejezéseit. Az ember olyan, mintha kicserélték volna, s valóban
próféta-szem kellene hozzá, hogy a pálinkás pohárnál látott Dimitriakit,
felismerjük azon egyénben, kivel most az efendi előtt találkozunk. Ezen
métamorphozis természetesen okkal-móddal jár, mert a közel Kelet e fajta
kulturahőse mindenekelőtt pénzt szükségel hogy pálinkát, lakczipőt,
glacékeztyüt és egyéb kulturtárgyakat vehessen magának; pénzt, melytől
azonban csak nehezen vagy nem is válik meg ha valódi mivelődési
czélokról, görög oskolákról és görög irodalomról van szó. E görögök
legérdekesebb jellemvonását kétségtelenül amaz éles ellentét képezi,
mely minden frenk csillám iránti rokonszenvükben, és magok a frenkek
(európaiak) eránti elkeseredett gyülölségében észlelhető, mert a
frenkeket, bizonyos körülmények közt még a törököknél is megvetésre
méltóbbaknak tartják, s legfőkép ujabb időben nem állhatják őket, a
mióta a Keleten megtelepedett európaiak a görögökkel üzleti téren oly
komoly versenyre szálltak, sőt alkalmilag, a törököket a görögök
megbizhatatlan kezére is figyelmeztetni szokták. Hogy e görögök téhát, a
lételérti harczban, az európaiakat frenkkutyáknak nevezik (Skylifrankoi)
tán következetlennek mondható, azonban legalább megmagyarázható; de hogy
e »Kutyáktól,« kiket minden nyomoruságért és szerencsétlenségért, mely
»a nagy hellén nemzetet« ujabb időkben érte, felelőssé tesznek,
határozottan segélyt követelnek a nemzeti ügyben, s köszönetűl aztán
megkövezik őket – azt soha sem tudtam kellőleg megérteni. Nemes halottja
Missolunghinak, Navarin szegény hősei, valóban, utódaitok más czimeket
érdemelnének!

A legalsóbb osztályról, t. i. a tulajdonképeni görög népről, e
Fallmereyer által már kimerétőleg ismertetett etnographiai egyvelegről,
tán még legtöbb jót lehet mondani. A görög dohány és füszer árus,
asztalos, kőmives, halász, stb., átlag tevékeny ugyan, de korántsem oly
dolgos mint az örmény, s mindaddig, mig bizonyos kis tőkét nem gyűjtött,
elég tisztességes ember, már t. i., annyira, a mennyire a görög
egyátalán tisztességes lehet. De alig tett valamit félre, a pap már
gyakrabban jelenik meg házánál, – az egyház emberei mindjárt megérzik
hol vannak afféle sárga madarak. – Felszóllittatik járulna hozzá egy
szentkép megvételéhez, érdeklődjék a szegény Egyház sorsa iránt. Az
Egyházból, a kasínóha jut, a hol rakit fogyasztanak, és végtelenbe
politizálnak, mert a Biblia után a hirlapok képezik a görögök
főolvasmányát; ott mindenki politikával foglalkozik, oly hajlam, mely a
hihetetlen műveletlenséggel, melyet egy lelkiismeretlen, tudatlan papság
a görög népnél istápol és fenntart, – sajátságos ellentétben áll. Ily
úton-módon, a már természeténél fogva a dolce far nienté-re hajlandó
egyén, csakhamar mindenféle bünökre vetemedik, s ebben rejlik oka annak,
ha szellemiruganyosság, testi-hajlékonyság és kiváló előnyök daczára, a
görög nép elsőbbségre vágyó törökvései eddig eredménytelenek maradtak;
csak igy magyarázható meg a körülmény, hogy a külsőleg nehézkes, vaskos
kinézésü örmény az ázsiai keresztények közt a solid nemzeti önállóság
megállapitására több kilátással bir, mint az évtizedek óta Keleten
világi kultur-hivatásával kérkedő görög.


III.

A görögök után, – és érdemeik szerint a sorozat egészen helyes, – a sémi
keresztényekről is emlitést kell tennem, t. i. azon keresztényekről, kik
ugyan Mohammed nyelvét beszélik, azonban Mohammed tanainak, tizenkét
századnál tovább, sikeresen ellentálltak. Igaz, hogy e siker inkább
sziklaföldjük keménységének és magasságának, mintsem jellemök
edzettségének és szellemi magaslatának tulajdonitható, mert ha
áttekintjük a földterületeket, melyek e népek által lakatnak,
meggyőződhetünk róla, hogy a Maroniták-, Malkiták- és Nestoriánusoknak,
csak azért, sikerült a moszlin hóditás magasan zajló hullámzása
közepette a keresztet fenntartani, mivel hazájuk völgyei és
sziklatorkolatai nem voltak ugyan ismeretlenek a hóditók előtt, azonban
sokkal rejtettebb fekvésűek valának, semhogy különös vonzerőt
gyakorolhattak volna, az elfoglaltatásra. A mig tehát e völgyek és
hegytorkolatok a moszlimoktól nem vétettek figyelembe, az európaiak
által meg nem utaztattak, a házi béke a szigoru felekezeti szellemért
rajongó keresztények közt egyrészt, s a jó viszony az uralkodók és
legyőzettek közt másrészt, nem igen lett megzavarva; s ezen állapot
mindaddig tartott, mig a keresztény Európa megérkezettnek találta az
időt, hogy ázsiabeli hitsorsosairól gondoskodjék. A szeretet első jelei
sárkányfogak valának, melyeket a katholiczismus vetett el, s midőn rövid
vártatva a diplomatia állitólagosan humanisztikus elvekből interveniált,
ekkor ama szomoru látvány fejlődött, hogy egy nyelvet beszélő, egy
származásbeli keresztények majd egymás ellen dühöngtek, majd meg az
uralkodó és tulhatalmas faj ellen hasztalan harczokban és
ellenszegülésben lázadtak fel. A hol a szenvedélyek fel vannak
korbácsolva, a hol mindig ökölbe van szoritva a kéz, ott szellemi és
anyagi fejlődésről nem lehet szó, s ennélfogva nem csodálkozhatunk, ha e
keresztény arabokat sülyedtebbeknek, mélyebb hanyatlásnak indultnak
találjuk mint az örményeket és görögöket.

Vegyük szemügyre a Maronitákat, Tarabulusztól Szaidáig, Francziaország
és Róma eme kedvencz gyermekeit, s azonnal felfogjuk ismerni, hogy a
szomoru körülmények okozója csak is a papság, mely itt feltétlen hatalom
birtokában lévén, az ájtatos nyáj – s itt az egész világ ájtatos – lelke
és erszénye fölött uralkodik és sokkal inkább kinozza a szyriai
keresztényeket, mint ama zsarnokiaknak elhiresztelt konstantinápolyi
kibocsájtványok, vagy a hajdankori hirhedett arab-moszlim kényuralom.
Néhány, részint Rómában elsajátitott, részint Róma által közvetitett
miveltségi foszlánynyal felczifrázva – sokan francziául, olaszul és
latinul is beszélnek, – ama keresztények egészen arra valók, hogy a
katholikus Európa rokonszenvét felébresszék, mely rokonszenvet igen
ügyesen csengő pénzzé tudják átváltoztatni, mert nincs Krisztus urunk
sirjához zarándokoló keresztény, ki a Libanon átutazása alkalmával
erszényét a maronita papok ékesszólása előtt elzárhatná. Hasonló
sikerrel működnek a katholika Európában szétküldött kolduló barátok.
Könyöradományokat gyűjtenek egy templom épitéséhez, egy oskola
alapitására, vagy egy kápolna restaurátiójára; – de mínt borzadnának
vissza az ájtatos adakozók, ha tudnák, hogy pénzük, szent épitmények
helyett, ő püspöki vagy patriarka méltósága házának javitására, vagy egy
uj terrasse emelésére, vagy az istállók tágitására használtatik; mert a
püspökök vagy patriarkák igen nagy urak ám, a szó legszorosabb
értelmében római pasák, kik az eredeti pasáktól csak annyiban
különböznek, a mennyiben pipahordozói, kengyelvastartói, vagy
püspökpálczavivői kiséretök nem közönséges emberekből áll, hanem
különböző ranggal biró papok vagy barátokból. A patriárka téli palotája
Szouk-on, vagy nyári rezidencziája Uadi-Kadisában, inkább valamely
keleti despóta fényűző háztartására hasonlit, mintsem egy évszázadok óta
moszlim nyűg alatt elszegényedett nyáj főpásztorának lakására.

A milyen az ur, olyan a szolga. A mit a papságról mondunk az a maronita
népre is rá illik, azon egy különbséggel, hogy amazok az elnyomók és
csalók, ezek pedig az elnyomottak és megcsalottak. Külső megjelenésében
a maronita erősen emlékeztet az örményre, de kevésbbé a görögre; jelleme
azonban, mindkettőnek vegyülékét tünteti fel. Akár falun van, akár
városban, akár csizmadia, szabó, takács vagy földmüves, a maronita
ritkán emelkedik tul a kiskereskedőn. Bár szint oly szögletes, nehézkes
és esetlen mint az örmény, annak kitartását és állhatatosságát teljesen
nélkülözi, s habár a görög ravaszságát és furfangosságát utánozni
igyekszik, mégsem képes annak szellemi ügyességét felmutatni. Szóval e,
legföljebb 200,000 lelket számitó népecske, melynek ősei hajdan a
keresztes háboruk idejében oly fényes szállitó-űzletet vittek, teljesen
érdemetlen azon nagy szeretetre, melyet a katholikus Francziaország,
legalább azelőtt, iránta tanusitott; szintugy tévedés is volt a franczia
kormány részéről, hogy a maronitákból faragott emeltyűt és támaszt
keleti befolyása számára. A malkitákról, az alig 50,000 számitó
görögkatholikus arabokról, általában dicsérettel szólnak. A mint
mondják, ugy külső- valamint szinte jellemük fővonásaiban keveset
különböznek mohammedán törzstársaiktól. Soha sem koldultak európai
protectióért, az arab nyelvnek szenvedélyes ápolói s ép oly büszkék
nemzetiségükre, mint a próféta tanainak vastag turbános követői.
Meglehet, hogy épen ezen tulajdonaik következtében a malkiták kevésbbé
valának kitéve üldöztetéseknek, mint a Libanon többi keresztényei, mi
Kurdisztánban a nesztóriánusoknál szinte ugy volt, kik évszázadokon
keresztül bántatlanul éltek rabló kurdok közepette, s csak akkor látták
kitéve magukat egy Bedr-khanbey iszonyu irtóháborujának, miután amerikai
hittéritők jelentek meg, a kezdetleges, de boldog állapotban élő
keresztény kecskepásztorokat a »valódi hit« áldásaiban részesitendők.
Igen, még ezen »áldások« kiosztása miatt is, összevesztek az amerikai
missionáriusok az anglikánusokkal s az apostoli szent munka érdekébeni
lelkesültségben, a szegény nesztóriánusok addig-addig hurczoltattak
ide-oda, mig végre a rabló s gyilkoló kedvü kurdoknak estek martalékul
és a Zab folyó, több mint 100,000 keresztény vérétől pirosodva folyt alá
a völgybe. Az irtózatos esemény a versenyző protesztáns missiók
működésének a török-Kurdisztánban, véget vetett ugyan, Iránban azonban,
t. i. azon hegyek keleti oldalán még iszonyubban ismétlődött. Itt Róma
jelent meg Lazaristáival harmadik bajnokképen a hittéritő harczban.
Urumieh és Szauds-Bulak szegény nesztóriánusai egészen elámultak
ugynevezett európai hittársaik oly váratlanul nyilvánuló eleven érdeke
fölött, miután eddig már azért sem gondoltak sokat velük, mert saját
fogalmaik a kereszténységről igen zavartak, s mert az idegen országbeli
hittéritőkben nem amerikaikat, angolokat és francziákat láttak, hanem
egyszerűen csak frengi-ket, s nem khaldani-kat (vagyis
nesztóriánusokat), tehát nem keresztényeket. Hisz eleinte e
missionáriusok még ezen ősrégi keresztények hittételeiről sem birtak
biztos tudomást szerezni, mert papjaik a műveltség legalsóbb fokán
állanak, s szigoru theokratikus alkotmányukban a patriárka és többi
papság nem tudományossága és az esztraugèló (ó-szír) nyelven irt
hitkönyvekbeni olvasottsága szerint tiszteltetik és becsültetik, hanem
nyájaik és földeik száma szerint. Ma, körülbelül félszázad folyt le a
persa nesztoriánusok megtéritése óta s eredményei mégis határozottan
nemleges természetűek, ha csak abban nem akarnak sikert látni, hogy
nesztoriánus papok koldulólevelekkel barangolták be Európát. Az utolsó
években, csak magában Magyarországban is, három hosszu szakálu és hosszu
ruháju ugynevezett püspök tolvaj és csaló gyanánt fogatott be s a
rendőrség által utasittatott ki.

A nesztóriánusokat 200,000 lélekre számitják. A nép maga arczvonásaiban
sémi-fajának csak igen gyönge jellegeit hordja s jellemére nézve a közel
lakó moszlimektől feltünőleg különbözik. A nesztóriánus a szigoruan
patriarkál uralom kötelékei által a papsághoz, az ország
aristokratiájához van kötve. Életmódjában mérsékelt, szerény, sőt félénk
s mindazon jeleket tünteti fel, melyek a szaszanidok, arabok, törökök,
mongolok és persák által sok századéveken keresztül szenvedett
elnyomatás természetes következményei. A keresztény időszámitás első
korszakaiban a nesztoriánus kereszténység befolyása, a keleti Ázsia
legtávolabb vidékeire kiterjedt. Merv, Szamarkand, Kasgar és Khoten
püspökségek valának és a kereszt igen közel állt a buddhizmus ellen
folytatott harcz diadalához s mily különböző módon alakult volna
Közép-Ázsia sorsa, ha az Iszlam mindjárt első keletkezésekor elnyomatik.


IV.

Nincsen meglepőbb, s mondjuk ki őszintén, nincsen szomorubb állapot,
mint a zsidók nyomorult sorsa a moszlim Ázsia kűlömböző országaiban, oly
sors, mely időnként tán enyhébb korszakot látott, egészben véve azonban
mindig sokkal nyomasztóbb volt a keresztényekénél. Ha Európa az ázsiai
történelem ezen élő múmiáit a lefolyt századok alatt üldözte, a
középkori nyerseség e tette részint a fanatikusok természetes
gyülöletéből magyaráztatik ki, melylyel Krisztus-nak állitólagos
ellenségei és keresztre feszitői iránt viseltettek; ellenben a moszlim
népeknél, a hol az egész keresztrefeszítést tagadják s a zsidók a kórán
Isza és Merjem-ével (Jézus és Mária) csak igen keveset jönnek
érintkezésbe, ez nem számitható be az ellenségeskedések okául s annál
feltünőbb marad, hogy a jahudi, dsehud, vagy csufut (zsidó) név, ott
minden gyalázat, gúny és megvetés quintessentiáját képviseli; sőt a
nyelv minden kitétele tehetetlen és gyönge arra, hogy a moszlimok zsidó
elleni undorának kellő kifejezést szolgáltasson. A ki azt hinné, hogy
Mohammed harczai Arábia zsidai ellen idézik elő e szenvedélyes
gyülölséget, az nagyon csalódnék, mert tizezer mohammedán közül alig
tudja egy, mily viszonyban áll prófétája Arábia zsidóihoz, s nem-é
rendkivül meglepő, hogy a két vallás szertartási formaságaiban létező
hasonlatok, p. a tartózkodás a tisztátalanoknak mondott állatoktól,
továbbá a kötelezett leöletés, vallásos mosdások, stb. stb. a két hittan
követőit, a több ezer esztendei együttélés daczára, nemcsak hogy nem
hozták egymáshoz közelebb, de sőt még tátongóbbá teszik a köztük létező
ürt, mint az a moszlimok és keresztények, vagy buddhistáknál mondható.
Igaz, hogy a zsidó a moszlimok szemében kétszeres hitetlen, mert
Mohammedet valamint Krisztust is tagadja, de ezt kevésbbé látszanak
tekintetbe venni; az Izrael fiai eránt táplált gyűlölség és megvetés
hagyományos, az ó-történelem népeinek egy szomorú hagyatéka, melyet a
következő nemzedékek hiven megőriztek.

S nem-e még meglepőbb, hogy Ázsia mai zsidói rettentő gyülölségre, és
ellenségeskedésre kevés vagy épen semmi okot sem adnak, mert jellemük
fővonásaiban Kelet keresztény lakosságánál sokkal többre becsülendők s
minden tekintetben, jobb bánásmódot érdemelnének. Nézeteiben a zsidó
ugyan keveset különbözik a többi keletitől. Ő is vak fatalista, ő is a
legszivósabban ragaszkodik a régi szokásokhoz, az ő vallása is a babona,
izetlen csoda-legendák s több effélék tarkaságaiból szövődött, ő is
ápolja a szentek sirjait s hires istenfélő emberek lábnyomait csókolja –
de az ezredéves elnyomatás lelkében még sem törte meg oly mérvben a
nemes érzelmeket, mint az keresztény sorstársainál észlelhető. Gyáva
ugyan, de nem áruló; szenvedélyes, boszuálló és tettei és magaviselete
által az idegennél inkább sajnálatot ébreszt, mintsem megvetést.
Valamint a külső kényszer és elnyomatás a társadalomban mindenütt,
gyöngédebb családi viszonyt, sőt még a távoleső tagoknak is szorosabb,
szenvedélyesebb átkarolását eredményezi, ugy Ázsia zsidóinál ez még
inkább észlelhető, mint az európaiaknál. Konstantinápoly számos
zsidófelekezetei daczára, a Boszporus partjain még sem fogunk soha zsidó
koldussal találkozni. Akár gyufaüzlettel, vagy tolmácsszolgálattal, akár
a házaló vagy kufár pályáján – mert a keleti zsidó ugyanazon üzletágakat
képviseli, mint a nyugati – a szegény zsidógyerek minden áron már
tizedik évétől fogva, vagy még előbb is mindennap kenyerének keresetére
fog törekedni. Minegyik azt reméli, hogy »Camondo« (török Rothschild)
válik belőle s ha nem lesz azzá, legkevésbbé ő maga oka annak;
kitartása, mérsékeltsége példásak, s mig Péra vagy Stambul utczáin
bizonyos időkben részeg örményeket tántorogni látunk, vagy görögöket,
egy ittas zsidó látása a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Igaz, hogy
az ily erények szükségesek valának arra, hogy főkép Törökországban
fenntarthassák magukat. A zsidó ott nem csak a mohammedán, de még az
orthodox-görög és katholikus fanatismus alatt is szenvedett. Legkevésbbé
a törökök kinozták s legnagyobb mértékben a görögök; csaknem ugy
látszott, mintha utóbbiak a törökök által rajtok elkövetett erőszakért a
zsidókon akarnának boszút állani. Ez volt az erősen elnyomott keresztény
keleti fanatizmus egyetlen alkalma, haragját éreztetni, elannyira, hogy
a szegény zsidók, egy Szulejmán toleráncziája daczára, ki ezreket vélt
megmenteni a spanyol inquizitio bitófájától és máglyájától, mégis
korántsem nyugodtak rózsákon. Igy volt ez azelőtt. Ma, hol a görög
kérkedés a nyugati pártfogás által még növeltetik, s a zsidók csak
időnkénti igen gyönge oltalomban részesülnek Európa részéről, a
viszonyok csak keveset, vagy nem is javultak. A zsidó gúnyneve
Törökországban, »Kekeresz« s e kekeresz még mindig hosszú szenvedéseinek
leghivebb tolmácsa. »Que quieres?« t. i., mit akarsz? (a Törökországbeli
zsidók, egykori spanyol hazájuk egyik tájszólását beszélik,) a zsidó
egyetlen védelme elnyomója ellen. Ha egy fiút mulatságból kinoznak vagy
ütnek, ha egy öreget szakálánál czibálnak, csak a siránkozó »Que
quierest?« hallani. – Mit vétettem neked, mit akarsz?

Ha valamennyi zsidón végig tekintünk, a Boszporus partjaitól kezdve
egész a messze Khokandig, azon észleletre jutunk, hogy minél inkább
távozunk Kelet felé, annál inkább fogynak felekezeteik ugy nagyságra,
mint számra nézve is. Minél távolabb esik egy vidék Nyugat hatalmi
befolyásától, annál csekélyebb az ott megtelepedett zsidók száma. A mai
ottomán császári birodalom testülete mindig kedvencz tartózkodási helyük
volt, a középkorban annak keletirésze, s ujabbi időben a nyugati. Egy
regensburgi rabbinus (Petachia rabbi) ki 1217-ben meglátogatta ázsiai
hittársait, Moszulban 6000, Damaszkusban 10,000, Nizibiszben 8000 lelket
talált s azonfelül még Bagdad közelében tartott oly ünnepélyekről szól,
melyekben állitólag 80,000 zsidó vett volna részt, mig jelenleg e szám
felére becsülhető az ázsiai Törökország egész zsidó népessége. Bagdad,
melyet a zsidók különben a régi Babelnek tekintettek, Konstantinápoly és
Szaloniki után a legnagyobb zsidó kolónia Keleten. Vagy 20,000 fia
Izraelnek lakik e pasalikban s a régi panaszdal:

  »Bábel folyóinál ültünk és sirtunk,«

ott nincsen többé helyén, mert a bagdadi zsidó, gazdag és befolyásos
felekezete árnyában, nem egy szabadalomnak örvend, melyet jogosan is
irigyelhetnek tőle keletibb országokban élő hittársai. Foglalkozása még
ugyanaz mint a khalifák alatt, csakhogy azon különbséggel, hogy modern
intézmények és a jelenkor tudományai megvonták tőle egykori dicsfényét.
A nagy kereskedőkből és feudál bérlőkből uzsorások lettek, ügyes
orvosokból kurúzsolók és fűszerárusok, még csak ugynevezett titkos
tudományokat és varázslásokat folytatnak, miben segitségükre jő a
titokzatosnak, sötétnek fogalma, melylyel a nép a keleti Ázsiában a
zsidó személyiségét környezi. Néhány mesterséget is üznek a Bagdabeli
zsidók, ezek közt különösen kiemelendő a selyemfestés, mely ha nem
csalódom izraélita emigransok által hozatott be Bokharából, valamint
aranyműves munkában is kiválóbb ügyességet tanusitanak. Egészben véve a
Bagdadi zsidó, – bár ott is mint Keleten mindenütt, szük ghettóba van
számüzve – sokkal biztosabban és szabadabban lép föl, mint az ázsiai
Törökország bármely más vidékén. Ugy látszik, még mindig él bennök az
egykori Nasszih (zsidó fejedelem) vagy Ros Geluthu (a fogság főnöke)
hatalmas befolyásának emléke. Ama Nasszik helyei ma kevésbbé töltetnek
be a hivatalos Khakham Basi (főrabbinus), mint inkább dúsgazdag bankárok
által; az utóbbiak egyike névleg Danial – az ázsiai zsidók Rothschildje
– még a Szultán első hivatalnokának is imponálni tudott.

Bagdad zsidói már nem beszélik többé a spanyol tájszólást, hanem
általánosan arabul, valamint a zsidók Persiában többnyire az erősen
héber szavakkal vegyített persa nyelvet használják. Mindkét ága e népnek
azt állitja, hogy az első fogságból hátramaradottak utódai s Irán déli
részében nehány családdal találkoztam, kik bizonyos patricziusi állást
fitogtattak, s aristokrata származásuk jeléül héberül beszéltek,
természetesen közbe-közbe erősen használva persa szavakat, mi még az
irás nyelvben is, mely általánosan héber, szinte észlelhető.
Politikailag valamint társadalmilag Irán izraelitája mélyen alatta áll
török hittársainak. A persa moszlimek szenvedélyesb fanatismusa, az
általánosabb kényuralom, s mindenekelőtt a nagyobb pénzvágy tekinthetők
e szomoru körülmény okaiul. Még a számosabb felekezetekben is, p.
Hamadán, Siráz és Teheránban, a zsidók a legmélyebb megvetésnek és
legkegyetlenebb elnyomatásnak vannak kitéve. Még legujabb időben is
hallottunk egy Hamadánban tartott auto-da-féről, s Teheráni
tartózkodásom alatt egy tudós rabbi csak a franczia konzul befolyása
által szabadittatott meg a biztos haláltól. A szegény embert t. i.
has-ütlegek által kellett volna halálra kinoztatnia, mert ellenségei
egyike oly varázslattal vádolta, melynek következtében a király egyik
kedvencz nejének első szülöttje, váratlanul meghalt. A rabbi esetleg
ugyanazon perczben lépte át Teherán kapuját, a midőn a gyermek kiadta
lelkét; e tényben a két eset okbeli kapcsát vélték felismerni, s
egyszerüen halálra itélték a szerencsétlent. Hasonló aljas, köznapi
okokból történtek az utóbbi évtizedekben előfordult zsidó üldöztetések
Iránban; igy az ismert öldöklés Meshedben, a hol egy szegény zsidóné
fájós keze gyógyitására, egy persa kuruzsló tanácsára egy utczai ebet
ölt le, hogy a fájós tagot annak meleg beleibe dughassa; a zsidókra
rendesen rá fogott gyermekgyilkolással vádoltatott, s önmagát, valamint
hittársait is végveszedelembe ejté. Az erőszakosan az Iszlamra
megtéritett izraeliták nyilvánosan még mindig az országos vallásnak
kénytelenek hódolni, mig titokban és Mesheden kivül ismét Jéhovát
imádják.

Akár városon, akár szabadban, soha sem találkoztam szomorúbbal, egy
együtt utazó zsidó csoportnál. Kiváltképen karavánokban meginditó
látványt nyújtanak. A legroszabb ruhákba burkoltan, a legelhanyagoltabb,
legrondább külsővel, szennyes, csontos, vén lovagolható állatokon ülve,
az ily zsidó csoport éjjeli árnyakként vonul tovább, kellő,
tiszteletteljes távolságban maradva a karaván fő zömétől. Félős, remegő
tekintettel lesik a távolt és közelt, mindenütt rosszat sejtve,
veszedelmet várva, nem száll-e feléjök innen egy kő, amonnan egy
puskagolyó, vagy egy-egy kardcsapás, mert merő szorakozásképen is a
persa nekik szokott esni, rondasággal dobálja őket és ruháikat
szétszaggatja. Az első támadásra, mindannyian remegő juhokként
csoportosulnak össze; karjaikat felemelik, de nem önvédelemre, hanem
szemeiket takarják el. Csak az őszszakállu merészel egy-egy: »Mekun
dsuni aga!« felkiáltást, t. i. »Oh ne bánts kedves uram!« s valóban
csodálatra méltó, hogy megszokás, hajlam, tán a hazaszeretetnek is egy
neme, elég hatalmas, hogy közel 20,000 zsidót oly országhoz csatoljon,
hol folytonos rettegésben élnek, hol házaikon ajtók helyett,
kályhalyukszerü nyilásokat alkalmaznak, meghajlott testtel másznak rajta
ki és be, hogy könnyebben védhessék magukat támadások ellen s a hol – ó
kegyetlen gúny! – e szomorú exiztenczia fentartására, a nyilvános
tánczosok és énekesek mesterségére vannak kárhoztatva, – persa zsidónak
lenni, s lelkiismeretlen kinzók és megvetők előtt kénytelenségből órákig
tánczolni és énekelni, a legiszonyubb sors, melyet képzelhetek!

Még csodálatraméltóbb, hogy a szivtelen turkomán emberrablók között is
laknak zsidók, és pedig Merú, a lánczcsörgetés főhelye, egész zsidó
felekezettel bir. A turkománok közt a zsidó természetesen félturkomán
képében tünik fel, a fürtök és fejruházat kivételével. A turkomán
zsidónak is meg van sátra, meg vannak lovai és persa rabszolgái, kiket
derekasan elver és megkinoz; börze árfolyama a népszokás szerint az Irán
belsejébe tett rablási expeditiók sikere után szabályozódik. Mi
leginkább bámulatos, az a biztonság melyben e teljesen törvénytelelen
törzs kebelén él. A turkomán t. i. a zsidót varázsnoknak tartja s
iszonyuan fél tőle, s azért hagyja nyugton, mivel el nem adhatja: mert
izrael gyermekei a sivatagon túl annyira megvetettek, hogy még üzleti
czikképen sem lehet tőlük szabadulni. Jelenleg Bokharában és más
közép-ázsiai városokban, az orosz befolyás következtében ezen állapot
tán némileg megjavult, de a ki az előtt a Zerefsan mentében látta a
zsidót, kötelet hordva dereka körül, a mint lováról vagy szamaráról le
kelle szállania, ha valamely igazhitűvel találkozott, s alázatossága
jeléül évenként két hivatalos pofont volt kénytelen a kormánytól
elfogadni, az rejtélynek fogja tartani, mikép lehet hazául választani
egy ily országot?



Moszlim néptypusok.

Ha több fővárosnak rójják fel hibáúl, hogy nem nyujtja hű képét népe,
erkölcsi és társadalmi sajátságainak, e szemrehányás sehol sem
indokoltabb mint Konstantinápolyban, a nyugati törökvilág e székhelyén
és fénypontján. Valamint a »sztambuli« nevezetü tájszólás, a hangok
lágysága, a tömegesen kölcsönvett idegen nyelvfoszlányok s mesterkélt,
csinált szójárások használata a törökök egyszerü, velős nyelvezetétől
elüt, szintugy külömbözik a stambuli török anatóliai törzstársától. A
ruha csinálja az embert, s ennél fogva csakugyan a fez vagy a turbán, a
hosszu dsübbe és a bőredőzetü nadrág az, mely a Boszporus-parti
százszorosan keresztezett faj-vegyülékben felismerteti a törököt.
Felbodrozott haj, kikeményitett gallér, frak és glacékeztyü, elegendő
arra, hogy a touristáink által bámult keleti emberfaj eszményképét
rendszeres európaivá változtassa Konstantinápoly törökje
fajsajátságainak egyetlen egy vonását, egyetlen gyönge nyomát sem birja
felmutatni; sem arczéle, sem szem-, homlok- vagy áll alakzata nem
árulják el benne a turánit. Épen igy, s tán még feltünőbben áll a dolog
lelki tulajdonaira nézve. A mai efendi-világ hanyatlása, laza erkölcsei,
s a nemes érzület és hazaszeretet teljes hiánya, e helyen nem emlitetnek
először s nem is először kárhoztatnak. Szomoru, hogy a valóság még
sokkal rosszabb mindannál, mit az eddig ismeretessé vált képből
következtetni lehet. Ez egy zsarnok kényuralom által felnevelt emberi
osztály, mely egy régi világrészlet erkölcsi fogalmaitól elidegenittetve
az elvesztettekért minden szellemi kárpotlást nélkülözve, csak
fékevesztett élvezet-vágya által tünik ki, mely a tivornyának, zajos
élvnek hódol, csak kincseket igyekszik gyüjteni, hogy legyen mit
eltékozolnia – igen, oly emberi osztály mely előtt semmi sem szent; sem
vallás, sem erkölcsi-törvény, s a nyugati kultura fénymázát fitogtatva,
felszabadulva a keleti deszpotismus Drákói törvényei alól, aljas
szenvedélyeknek tud már csak hódolni. Ezen itélet tán szigorúnak,
látszik, azonban teljesen igazságos s már azért sem hallgatható el, mert
az efendik ellenszenves torzképével akarják gyakran azonositani és
öszszetéveszteni az általános török-világot. Ez égbe kiáltó
igazságtalanság!

Megengedjük, hogy az ó-ázsiai példabeszéd: »El arab serifetun; el adsen
zarifetun w’et turk kesifetun,« – az arab nemes, a persa gyöngéd, a
török esetlen – sok jogosultsággal bir; azonban ezen esetlenségben jó
adag becsületesség és egyenesség rejlik, melyeket mindig bámulni valék
kénytelen, valahányszor alkalmam volt Anatólia török földmivelőjével
érintkezni. Szegény árnyai egy óriás léptekkel hanyatlásnak indult
népnek! Remegő áldozatai egy ügyelten hivatalnok-osztály
lelkiismeretlenségének; sajnálatraméltó példái egy ritka szelidség és
engedékenységnek! Vajjon ki maradhatna közönyös, ha Szivászban,
Enguruban vagy Kharputban valamely török földmivelő udvarába lép? A kit
most bemutatok neked nyájas olvasóm, ama bátor hösök ivadéka, kik a
távol Keletről jöttek ide, hogy a byzanti-keresztény garázda-uralom
romjain birodalmat alapitsanak maguknak. Körülötte és rajta mindene
elszegényedett, ruházata, lábbelije, mindene rongyos, s csak a szem és
fejhordozás emlékeztetnek még tavolról az egykori urra és parancsolóra.
Háza omladékos, földje parlagon hever, kertje elhanyagolt, kardja
rozsdás, lovagolható és vontatómarhája elsoványodott. Ha e nyomoruság
okát kutatjuk, eleinte azt feleli, »Kiszmet! Naszib (fátum,) s csak
huzamósbb faggatás után fogja bevallani, hogy a konstantinápolyi urak
rosz gazdálkodása e bajoknak kútfeje. Nehéz volna kerek e világon a
török nép egy ily tagjánál kinzottabb, nyomorultabb lényt képzelni,
melyet azonban az európai közvélemény, végzetesen összetévesztve őt
Kanstatinápoly elvetemült efendi-világával, mint a zsarnokság eszközeit,
a keresztényeken elkövetett égbekiáltó igazságtalanságok főtényezőít
állit pelengérre. A szegény török akár paraszt, mesterember vagy
földbirtokos, igen ritkán oka a nevében elkövetett brutalitásoknak, sőt
mi több, legtöbbet szenved általuk maga, s ha Ázsia kerületeit a
statisztika meggyöző világával lehetne bevilágitani, a török nép oriási
hanyatlásának ijesztő képét látnók magunk előtt. Eltekintve a gyakori
háboruktól, a sok járvány, és a tisztviselők lelkiismeretlensége és
velök született lomhasága következtében nagy mérvben előmozditott
elhanyagoltság, irtóztató módon pusztitottak a török lakosság között.
Egész vidékek, egész területek, melyek e század elején még virágzó
állapotban s népesitve valának, ma kihaltak, elhagyatva állnak s vég
elpusztulásnak néznek elébe; még egy félszázad, s a végromlásnak indult
török-világ Anatóliában megszünt létezni. Az orosz hatalom emelkedése a
Kaukazus déli részében, ugyan sok oly turkomán törzset küldött, mely a
Araxes és Kur partjain nem folytathatván nomád-életüket és rablási
hajlamaiknak nem engedhetvén át magukat, a félhold oltalma alatt
óhajtották folytatni ó-ázsiai életmódukat. Anatólia e népszaporodása
azonban véleményem szerint inkább a viszonyok hátrányára, mintsem
előnyős fejlődésére fog szolgálni.

S valóban igen sajnálatra méltó dolog, hogy nem lehet a bajnak elejét
venni. Az oszmán, régi hazájában a mint azt kimutatni szerencsénk volt,
egy-egy jelleges hibája daczára, még mindig szép jelenség az ó-világ
népterületén. Nemeslelkü, őszinte, tiszta patriárchális érzésektől van
áthatva és mindig vendégszerető. Hányszor, ha betértem nyomorult födele
alá, juttatá eszembe egyszerü becsületessége a boldog homéri korszakot.
»Honnan jösz – mi vagy?« ezt csak bucsuzáskor kérdik. Legjobb szobáját,
legjobb falatját osztja meg vendégével s komolyan megvan sértve, ha
távozáskor pénzt kinálnak neki az élveztekért. Azon esték, hol a
szurokfenyü forgács világánál gazdáim nagy gyönyörüségére felolvasásokat
tartottam egy piszkos, rongyos könyvből, feledhetetlenek maradnak
előttem. Apraja nagyja, feleség és gyermekek, ur és szolga festői
összevisszaságban vették körül; feszült figyelemmel halgattak reám s még
a legszegényebb is ezen élvezet kedvéért szivesen eltartott volna
napokig lovammal együtt. Valóban, igen fájdalmas látványt nyujt a nehéz
nyomás alatt sinlő, török földmives, mely kormánya és saját
természetének hanyagsága következtében, jutott ily állapotra.

Valamivel jobban áll az arabok, a Porta moszlim alattvalói e második
osztályának sorsa. Az arab a törökök minden szenvedésében osztozik, de
eddig a nyomor még nem törte meg végképen. Nemzeti egyéniségének
egy-némely tulajdonai arra képesitik, hogy fejét magasabban hordhassa,
tekintetét merésszebben szegezze egy jobb jövőre. Ha az arab városi
lakót, az ipar emberét elszámitjuk, rögtön észrevesszük, hogy az ismert
mondat: »Nuhefai Arab,« azaz, a sovány szikár arábok, nem csak néprajzi
jelszó, de valósággal testi tulajdonokon alapul. A török tréfál ha azt
mondja: »Az arab és lándzsája közt az aba képezi az egyetlen
különbséget.« Azonban, valamint az elsőnél a testesség az ész
nehézkességével jár karonfogva, ugy az arab – a sivataglakóját értem –
az alak szikárságával szellemi mozgékonyságot és fékezetlen
szabadságvágyat párosit. Azonfelül, az arab mérsékelt, ritka nemzeti
büszkeséggel megáldott s a törököt, ámbár az évszázadok óta ura és
zsarroka, mégis mélyen allatta álló lénynek tekinti, oly barbárnak, kit
még az Iszlam nemessége sem képes megjavitani. Ha tehát az arabnak jobb
jövőt jósolunk mint a töröknek, ez nemzeti tulajdonainak kellő
méltánylása folytán történik, azon nemes önérzete következtében, mely
által tulmagaslik a Porta többi moszlim alattvalóin: Jelenleg csak a
vezércsillagot nélkülözi; de ha valamikor eseménydus forradalmak e népet
előtérbe szoritandják, nem kétkedhetünk benne, hogy szellemének ritka
ruganyossága s a Nyugattal való nagyobb azonositási képesség folytán,
Kelet arab vezénylet alatt, ha nem is képesittetnék teljes ujjá
születésre, de mindenesetre inkább felelhetne meg az új kor
eszményeinek, mint most, az oszmánok alatt.

Hazája természetes torlaszai által védve, az arab nép aránylag sokkal
kevesebbet érintkezett a Nyugattal a moszlim-világ még legtávolabb eső
lakóinál is. A nagy félszigetnek csak külső határai voltak hozzáférhetők
az európai befolyásra nézve, de belső magva, melyről csak egyes utazók
hoztak koronként kósza hireket, a letünt századok állapotában maradt
meg. Még az európai kereskedők, is, Nyugat e merész előharczosai sem
találtak utat arrafelé. Ki sejthetné téhát előre, miként alakulandnak a
viszonyok azon esetre, ha egykor az óriás közlekedési tervek valósulása
Ázsiában, hosszas álmából felfogja zaklatni azt a sok millió arabot,
kiknek ősei tetterejök oly nagyszerü emlékeit hagyták hátra?

De hová jutottam? Nem történelmi elmélkedésekbe akartam én bocsájtkozni,
de néptypusok festése lenne feladatom e helyen. Igy hát hátrahagyjuk az
arabokat beláthatatlan sivatag hazájukban s körülnézünk oly népelemek
után, melyek a régi fő utakon Ázsia belsejétől kezdve a fekete és közép
tenger keletibb partjai felé évszázadok, sőt évezredek óta sürgölődtek
és mai napság is még félnomád életet folytatnak. Kétségtelenül
legérdekesebb a hosszu láncz, melyet a török nép a Léna fagyos
partjaitól az Adriáig képez, melynek egyes lánczszemei még ma is egy
ösrégi mult alakjában tünnek fel, s ugy szólván a történelmi sorozat
fejezetei gyanánt kapcsolódnak egymáshoz.

Az idegen elemek által gyakran keresztezett, anyagilag ugyszolván már
félig törökitlenitett oszmánokhoz, Keleten az iráni törökök
csatlakoznak. Derék emberfaj, mely a persákkal, több mint hatszázados
benső viszony daczára, mégis nem egy jellemző vonást őrzött meg az
őseredeti török typusbul. A mai Persia csaknem egész északi szélét ők
lakják, Transkaukáziának nagy része szinte általok foglaltatik el, s már
első látásra feltünően elütnek a persáktól, ugy hatalmas testalkatok,
széles arczvonásaik, valamint bizonyos nehézkesség által beszédben és
gondolkozásban. A sok századokig tartó, intim összeköttetés daczára,
melyben e nép Persia simulékony, szellemes és eleven fiaival állt, ez
iráni török még sem birt egészen persává változni. Ugyan szintugy
hazudik és csal, mint a déli nap gyermeke, de hazugsága és csalása
esetlenebb, átlátszóbb. Test és szellem kevésbbé hajlékony nála de annál
képesebb az ellentállásra s ennélfogva birtokában maradt mindazon
tulajdonoknak, melyek kiszámithatlan idők óta biztositották neki a
harczos és uralkodó szerepét. Szívós kitartással csüng ősrégi szokásain
hajlamain és erkölcsein, melyeket ősei még a középázsiai sivatagokból
hoztak el magukkal. Nász-és panaszdalai ugyanazok mint a sivatag
fiainál, mulatságai is megőrizték ősi jellegüket s a hol megakarták
akadályozni nemzeti szenvedélyeit ott elhagyá az országot s inkább a
kivándorlást választá semhogy alávetette volna magát a kényszernek. –
Mindezt tanusitják a század eleje óta orosz hatalom alá került
Transkaukázia és a Kaspi tenger nyugati partja. A Terekmék,
Karakalpak-ok, Sahszewend-ek és más félnomád törökök száma, az orosz
lefoglalás óta legalább egy harmaddal fogytak meg. Inkább a szunnita
szultán gyülölt területére költöztek, inkább a kurdokkali örök
ellenségeskedést választák, semhogy aláremdelték volna magukat a
»nacsalnik« (orosz tisztviselő) parancsainak. Igaz, hogy a törökök Iránt
egyrészt megvédték külső támadások ellen, azonban egyuttal uj hazájok
szellemi fejlődésének is gátul szolgáltak.

Az iráninak gyakran emlitett szép tehetségei tekintetéből ez igen sajnos
körülmény. A régi persa nép alig három milliónyi utódai, ha arabok és
törökök által le nem nyügöztetnek, kétségtelenül nagyon átalakitották
volna az ó-világ sorsát. Oly emberfaj ez, mely minden tekintetben
érdemes teljes figyelmünkre. Külső megjelenésében csak igen keveset
külömbözik őseinek azon képmásaitól, melyeket a Perszepolisz,
Naksi-Rusztem és más helyeken látható ezredéves monumentális emlékeken
bámulunk; másrészt alig lehetne eleget mondani e népecske tevékenysége,
ravaszsága és körmönfontságáról. A persának hosszudad arcza, finom orra,
szép formáju homloka s egész kifejezése már felismertetik benne a
szellemi tehetségü embert. Öltözete, élelmezése, házának felszerelése,
minden izlésről és szépészeti hajlamról tanuskodik. Még a persa
öszvérhajcsár is elevenebb, hajlékonyabb szellemű, a török ex offo
irodalomi lángésznél. De mit használhat neki mindez, ha évszázadokig
tartó zsarnoki kény őt a hazugság, álszinüség és csalás jelképévé
változtatták, ha eszének csak rosz uton veheti hasznát s ennek
következtében egy egész nemzet szédelgőkké nötte ki magát? E szomoru
jellemrajz még csapodárság és állhatatlansággal is megtoldandó. A persa
szellemdus gyermek, mely soha sem érlelődik szellemdus férfiuvá. Lelkes
lendületreképes hogy nagyot vigyen véghez, de annak kivételéhez erő és
kitartást nélkülöz.

Az oszmán népelemtől keletre, az iránitól nyugatra, és az arabtól
északra a kurdok vannak beékelve Észak-Mezopotámai hegyi vidékeibe.
Kiszámithatatlan idők óta itt lakik e nép, s minthogy hegyilakók
mindenütt, nem csak az idegen vándorra, de idegen kultur-befolyásokra
nézve is kevésbbé megközelithetők a nyitott, szabad rónákban élőknél,
alig tudunk külömbséget találni a jó öreg Kardukhói, Herodot jellemzése
és a mai kurdok között. Tény, hogy e kurd nép valósággal meglepő, s a
maga nemében egyetlen; a letünt idők romantikájával, egy kezdetleges
társasélet erényei és büneivel s azon sajátságokkal van eltelve, melyek
minden éghajlat s minden korszak hegyi lakóit első látásra jellemzik. Ha
te, nyájas olvasóm, a kurd különcz alakjáról korrekt képet óhajtasz,
képzelj magadnak egy nap-barnitotta arczu férfiut, erélyes vonásokkal,
merész szemekkel, finom sasorral s szállongó holló feketeségü hajzattal,
kinek fejét tarka kendőkből csavart hegyes turbán repdesi körül, kinek
vállairól dusredőzetü, rikitó szinü aba (köpeny) hull alá, ki hosszu,
zászlós lándzsát, paizsot és kardot, olykor ujkori lőfegyvereket is
nélkülözhetetlen, személyes necessaire-jéhez számit. A mily elentétben
áll bibliai fegyverzete a belga munkáju lőfegyverrel, szintugy elüt az
ember durva, harczos kinézése köpenyének szövetétől. Minden rajta
ijesztő hatásra látszik számitva lenni, s ha a kurd, gazdagon
felkantározott s felsallangozott lován, vad harcz-kiáltással valamely
hegytorkolatból előrohan, s a mit sem sejtő, békés utazóra tör, csaknem
mindig biztos zsákmányra számithat. »Vetköződjél, s meg se’ moczczanj!«
kurdul annyit jelent, mint jó napot kivánni. Az embernek mindenét
nyugodtan oda kell raknia a kurd elé, s örülnie ha sértetlenül
menekülhet.

Lakhelye, életmódja, vendéglátasa szinte ezredéves szokások jellegét
hordja magán. A visszaemlékezés oly estékre, melyeket kurdok közt, – hol
ember és állat együtt tanyáz, – néha negyven bivaly társaságában
töltöttem, minden inkább, csak nem elragadó. Födél alatt természetesen
csak télen laknak. Olykor ötven bivaly kigőzölgése tölti el az egész
helyet, mert a kis nyilás a tüzhely fölött, mely egyidejüleg kürtö és
szelelőlyuk is, oly piczi, hogy épen semmi észrevehető levegőt sem
bocsájt be. De a jó Kurdnak az ily existenczia a földi comfort non plus
ultrájának látszik, s ha esetleg azt beszélnék neki, hogy Frankhonban az
állatok istállókban s az emberek háló kamrákban hálnak, bizonyára nagy
megindulással, és sajnálkozva mondaná: »szegény frenkek!« Élelmezése
szinte megfelel e kezdetleges életmódnak. Tej és árpakenyér árpakenyér
és tej folytonosan fedezik szükségeit, s csak koronként váltatnak fel
sajttal és füstölt hussal. Hagyma és foghagyma nyalánkságul szolgálnak
neki, de a pecsenye, daczára annak hogy ex proffessó marhatenyésztő, a
ritkaságokhoz tartozik. A kurd egy szép vonása, mely a szomszéd
emberiségre nézve nagy szerencse, a vendégszeretet. Habár ezen erény nem
is tünik fel nála oly erélyesen mint a távol Ázsiában, mégis csekélyebb
mértéke is elegendő arra, hogy a közlekedést vele s a területén való
utazást, lényegesen megkönnyitse.

Ép oly nehezen mint minden más kulturbefolyás, ép oly nehézségekkel
tudott az Iszlam, Ázsia ezen őseredeti hite benyomulni a kurd hazájának
szük hegyszorosaiba, hogy ottan meggyökerezzék. A kurdok moszlim
vallásosága t. i. igen rosz lábon áll. Csak opportunitásból
mohammedánok, harag és keserüség nélkül közlekednek keresztényekkel és
ördög-imádókkal, s a felekezeti szinezet, ámbár siitákba és szunitákba
osztatnak fel, egyedül csak fékezetlen zsiványkodási vágyuknak szolgál
ürügyül. S e nép, különcz szokásaival, durva erkölcseivel az irán család
egy ága, testvérgyermeke a persáknak, kiknek nyelvétől az övé csak
tájszólásilag kölömbözik, s kikkel szellemi tehetség tekintetében szinte
igen sok rokonvonással bir. Ez főkép török körökben válik érezhetővé s
az oszmanlik nem egy hires tudósa vagy államférfiuja, tartozik
eredetileg a kurdokhoz. Az iszlamvilág kozmopolitizmusában az ily esetek
észrevétlenül mosódnak el, azonban a népismeretterén buvárkodóknak
figyelmét, fontos utmutató létükre ki nem kerülhetik.

Mielőtt felvennők ismét az Irán északi szélén elejtett török népleirási
fonalat, egy pillantást akarunk vetni az afghánokra, kiknek hegyvidéki
hazája Irán keleti táján fekszik. – Az afghánokat egy időben zsidóknak
tartották sőt a biblia tudósai, s Izrael rafongóbb gyermekei bennök
akarták feltalálni az elveszett tiz törzsöt. Mindenesetre sajátságos
kitüntetés, melyhez az afghánok maguk nem kevéssel járultak hozzá, a
mennyiben ők családfájukat egyenesen Szaul királytól származtatják. A mi
e furcsa rokonság népismei bizonyitékait illeti, a legfőbb súlyt az éles
és gyakori torokhangokra fekteték, melyekben az afghán nyelv kűlönösen
gazdag, nem kevésbbé azonban a nagy, hajlott orra is, mely őket kiválóan
megkülönbözteti valamennyi más ázsiai fajtól. Az emlitett
nyelvészeti-elmélet nem szorult komoly ellenvetésre, ugyanebből az
afghánok ind-ázsiai származására is teljes bíztonsággal lehet
következtetni. Még kevésbbé szolgálhat bizonyitékúl az orr corpus
delicti-je mert annak magas, sasorrszerű alakzata tökéletesen illik a
nép merész, határozott külséjéhez, s teljes összhangzatban áll annak
harczias jellemével – mit aligha lehet mondani a zsidókról – s
fékezetlen szabadságvágyával. A férfias szépséget nem lehet eltagadni az
afghántól. Akár a pásztor egyszerű redőzetes vászonruhájában, akár a
római szokás szerint a vállon tóga-szerüleg átvetett lepedőben, akár egy
szerdár (főnök) harczi diszében áll éllőttünk – az afghán mindig magára
fogja vonni figyelmünket és mint az ázsiai harczos valóságos
eszményképe, bámulatra fog ragadni. Született harczosok. A pásztor a
furulya helyett hosszú csövü puskát akaszt vállára, a földmives karddal
az oldalán lépdel ekéje mögött, a kereskedő egész kis fegyvertárt hord
magánál – hát még a harcos! Ujkori és régi vágó-szúró és
döföfegyverekkel annyira el van boritva, hogy azoknak nagy részétől még
álmában sem válik meg. A kiválóan harczias jellem, az afghán népnél
részint hegyes hazájok természettéből eredt, részint vallásából, miután
a Gazneaidák óta, India határ-vidéki bráhmai lakóival mindig harczkészen
kelle szemben állniok, mi ma ugyan már nem szükséges, minthogy a
Visnu-imádók helyére az angolok s Északon az oroszok léptek, s az
angolok és oroszok többsége és hadi tudományok ellen, az afghánok nem
képesek fellépni. A harcz- és zsivánkodási vágyon kivül az afghán az
ázsiai harczos többi fény, és árnyoldalában is osztozik; durva és nyers,
babonás, olykor vendégszerető, s bizonyos becsületességgel biró, s
minthogy a magasabb szellemi tulajdonokat nélkülözi, adandó alkalommal
és viszonyok közt egyszersmint oly árulkodó és boszuálló is, mint alig
egy más nép a világon. A mint látjuk, az afghánt különösen jellemzi az
erények és vétkek egész vegyüléke. Ma még szabadon emelheti égfelé
paizsát, még szabadon hódolhat korlátlansági hajlamának, – de a mint a
viszonyok alakulnak, már alig fog meghagyatni nehány évtizedik eddigi
kiváltságainak élvezetében.

S most hát térjünk vissza a törökökhez, a katexochen törökökhez; mert
Közép-Ázsia turáni népességét azoknak kell neveznünk, habár ott is a
városi lakosság természetesen erős kisebbségben, az iráni ős népséggeli
keresztezés következtében sokat vesztett ős-eredeti török typusából.
Közép-Ázsia népei kétségtelenül külön typust, valamint külön jellemet is
tüntetnek fel, s ugyszólván elszigetelt helyzetökben, járatlan sivatagok
egész koszorujával körülvéve, mindkettőt sokkal könnyebben őrizhették
meg. Valódi szigeten találták magukat a száraz föld közepette s ha onnan
időnként előtörtek vagy rövid rablási kirándulásokat tettek, melyekből
rövid vártatva, kincsekkel megrakva tértek haza; vagy pedig rendszeres,
valóságos kivándorlást szerveztek, s Ázsia nyugati vagy déli része felé
vonultak, ott uj hazát alapitandók. Közép-Ázsia mai néprajzi viszonyai
szerint, két főcsoporttal kell foglalkoznunk; először a megtelepedett
törökökkel, kiket: Özbeg, Szárt, vagy Kurama név alatt ösmerünk;
másodszor a sivataglakókkal, melyek bármi néven nevezendők is, jelenleg
a rokonság szoros kapcsolatában állnak egymással. A városi lakó, vagy a
földmiveléssel foglalkozó török, kezdetleges nemzetiségének csak igen
kevés nyomával bir. Feje és tagjai alakitása, orra, homloka és álla
ugyan a törökök széles formáit tüntetik fel, azonban járásában, egész
életmódjában és jellemében, a röghöz való csatlakozása folytán, sokkal
törökösebb, mint sivatagbeli testvére. Erkölcsei és szokásainak képe, az
idegen moszlim vegyülék által szinte már nagyon elfajult, mig másrészt
mindennapi élete, s még szellemi iránya is, az általa lenyügözött nép
iráni kulturája által, erősen megváltozott. Az özbeg, akár Khivában,
Bokharában, Khokandban ugy Keletturkesztánban, becsületes lélek, oly
ember, mely saját hazája szokott zsarnoki kormányzata következtében, még
a keresztény hóditónak, legyen az orosz vagy angol – sem fog soha
ellentállni. Meg van ugyan benne is az ázsiai megátalkodottság és
felfogási makacsság, azonban engedékeny és megadásteli, ha hatalmas
körülmények arra kényszeritik, és a Czár uralma alatt már nehány évtized
lefolyása után azzá fog válni, a mivé lettek a Nogai-tatárok Kazanban,
és a Krimben, t. i. Oroszország békés és szorgalmas alattvalóivá.

A nomádokkal egészen máskép áll a dolog. Itt a fékevesztett
szabadság-vágy, az örökös vándor-élet szellemével találkozunk, egyesűlve
a legkezdetlegesebb életmóddal, mely Ázsia magas északi részétől kezdve
egész Irán széléig mindenkor jellemzé a sivatag lakóját. E szellem
észrevehető jelleg-külömbsége többnyire a sivatag egyes részeinek
terjedésén, a föld alkatásán s az égaljon, nem külömben a történelmi
zendüléseken alapul, melyeknek olykor szinhelye volt a sivatag. Igy p. a
turkomán, – kit nyájas olvasóm utazási könyveimből bizonyára már
kimeritőleg megismert – leghivebb tükre sivataghazája borzadályos
képének, fagyasztó hidegével, perzselő napjával, feneketlen homokjával s
a keserü savforrásokkal. Az Oxus posványos deltáit lakó karakalpak, ki
marha tenyésztéssel foglalkozik olykor földmives, külső megjelenésében,
egész lényében, modorában, cselekedeteiben oly élettelen és elnyomott,
oly nehézkes és esetlen, oly szin- és szellemtelen, a milyen emberi lény
egyátalán lehet, mely posványos vidékek mérges büzei közt, tizenkét láb
magasságu nád és sás közt kénytelen életét áttengedni. A karakalpak
mindig csak akarata ellenére volt nomád, kit a sors a Volgától a
Jaxartes torkolatához, s innen ismét jelenlegi hazájába hurczolt.

Turkesztán északi részén elterülő végtelen sivatagok további
szemléleténél, a kazak – hibásan kirgiznek nevezett, – mint földjének hü
ábrázólója lép elénk, mely földön ősei talán már évezredek óta laktak. E
sivatagon, mely távolról sem oly borzasztó mint a hyrkániai, savas
posványok tiszta tavakkal, homok tengerek kövér legelőkkel, tamariszkok
csipkebokrokkal sürün váltakoznak; innen magyarázható meg, a kazaknak
csak féligvad természete, ki már sokkal békésebb, vidámabb hangulatu, a
turkomannál is és a baranták (zsiványkodások) iránti ismert szenvedélye
daczára sohasem volt oly javithatatlan, hit- és becsületnélküli
emberrabló, mint a Jomut, Csaudor és Tekke.

Szint ez áll a kipcsákokról és Kara-kirgizekről is Kkokandban, kik a
Tiansan-hegység nyugati kiágazásainak völgyeiben, a hófödte Alaj
torkolataiban, és a »Világ födelén« (a Pamir-i fensík) vándorolnak
helyről helyre; nem csoda tehát, ha a hegyi lakó és sivatag gyermekének
sajátságait egyesitik s a vad természetben feltünőbb, kirivóbb mértékben
őrizték meg jellemök durva vonásait. Ezeknél a törökösséget
leghamisitatlanabb kezdetlegességében találjuk. Fajuk anyagi jellegeiben
erősen a kalmuk-okhoz és mongolokhoz szíttanak: erkölcseik és szokásaik
a valódi törökvilág keleti határát, utólsó státióját képezik, mert innen
távozva, már a buddhista-khinai befolyás tartományába lépünk s
Keletturkesztán lakosai közé jutunk, kik Uigur származásuk daczára, az
ó-törökségnek mégis kevesebb nyomait birják felmutatni, mint a
Kara-Kirgizek és Kipcsakok.



A jelenkor moszlim fejedelmei.

Szultán, sah, khidiv és khán, ezek a muszulman Kelet fölkent
fejedelmeinek czimei. Mindanyian »Isten árnyai a földön,« néven szokták
nevezni magukat, ámbátor e theokratikus melléknév jogosan csak a
szultánt illeti meg. S ezen árnyak nem Isten, de inkább a letünt nagyság
és elveszett fény árnyai, ólomszerüen nehezülnek országaik sivár
rónaságaira s népeik szegényebb osztályaira. Már azért is elmélkedésünk
körébe tartoznak, mert főokai ama nyomornak mely alatt népeik sinlenek,
s mert az ó-világ szomoru állapotának minden lehetséges javulása
személyiségöktől és akaratuktól függ.


I.

Az 1858-ik év egy forró nyári napján a Boszporus ázsiai oldalán,
Csibuklu tenger öblében, egy óriás platán árnyában a ruganyos pázsiton
végig feküdve, átengedém magamat a klaszikailag irt történelmi mű: »Hest
Bihist;« (nyolcz paradicsom) olvasásának. A nyolcz paradicsom az ottomán
uralkodói ház első nyolcz szultánjának uralkodási idejét, képviseli.
Gyönyörködtem a persa iró, nagyszerü képleteiben és hasonlataiban, midőn
hátulról szeliden megrázattam s ekkép szólitattam meg: »Ki vagy te, ki
ily nem illedelmes helyzetben folytatod olvasmányodat, – hol tanultad
ezen illetlenséget?« Hamar megfordultam, háboritóm szeme közé néztem s
távolról sem sejtettem volna, hogy épen egyik utódja áll előttem azon
hősöknek, kiknek bátor tetteiről, uralkodói bizalmáról és erős hitéről
olvastam az imént. És mégis ugy volt. A nélkül hogy fogalmam lett volna
róla, Abdul Aziz Efendi, Abdul Medsid akkori trónörököse állt előttem,
azon ember, kit akkoriban mindenki szántszándékosan került, mert a
fejedelem élete alatt a trónörökössel való szóba állás, szomoru
következményeket vonhatott maga után s előbbi századokban még az életet
is veszélyezteté.

Én magyar vagyok, felelém, Resid efendinek neveznek, s a mint látod, egy
Tarikh-ot (történelmi művet) olvasok. Egy vontatott, lassu – Úgy! – a
legmegvetőbb hangon, volt a válasz; azután tetőtől talpig végig nézett
rajtam az efendi, hamar sarkonfordult s utját folytatá, tekintélyes
kiséretétől követve, melyben a császári palota jeleivel ellátott nehány
szolgát is észre vettem. Csak később tudtam meg, hogy e férfi a fekete
szemekkel, daczról tanuskodó vonásokkal, barna arczszínnel, zömök,
erőteljes alakkal és sürü, fekete bajuszszal – teljes szakállt csak
trónralépte után növeszthet a trónörökös – Abdul Aziz Efendi volt,
Törökország mai uralkodója. Abdul Aziz azon időben különösen azért
szokta választani ezen utat, mely az öböltől nem messze fekvő falusi
birtokához vezetett, hogy annak tartama alatt a palota etiquette nyüge
nélkül, a félénk fivére által fizetett kémek argusz szemeitől mentten,
szabadabb életnek engedhesse át magát. A Boszporusz partjain,
Dolma-Bagdse pompás termeiben az egykori trónörökös nagyon is feszesen
érezhette magát, mert Törökországban az uralkodó és trónörökös közti
feszültség és ellenkezés régi idők óta napirenden van. Abdul Medsid
törekvése oda irányult, hogy az ujkori európai kultura valódi
képviselőjének tartassék. Gyöngéd természetü volt, gyöngéd eszméket,
gyöngéd érzelmeket, s a szó európai értelmében, mindenek felett finom
modort és finom izlést szeretett. Már a hagyományos ellentét kedvéért
is, fivérénél teljesen elütő szellemi irány lépett előtérbe. Azt álliták
róla, hogy Törökország javára sokkal többet vár a régi kormányalkattól,
s a nyugattali viszony régi felfogásától, mintsem a Nyugattal való
feltétlen azonositás és a freng világ vak majmolásától. Habár e
felfogásban a volt trónörökös szellemi tehetségei nem is nyilvánultak
valami nagyon kedvezőleg, mégis szivósan ragaszkodott meggyöződéséhez. A
testi erő többet nyomott előtte minden szellemi vagy erkölcsi
tulajdonoknál. Étkek, öltözékek és mulatságok csak akkor tetszettek
neki, ha a valódi ősrégi törökség jellegével birtak, s mig fivére
europai hangverseny-igazgatók által régi mestereink symphonisztikus
remekeit adatá elő, vagy a fényesen felszerelt kis házi szinházban opera
előadásokat hallgatott, – addig a trónörökös az emlitett kis falusi
birtokon athléták birkózásaiban gyönyörködött, sőt még nem is átallotta
néha-napján, személyesen is bele bujni az olajozott nadrágokba, hogy
valamely alattvalójával birkozva felsőbbségét és erejét is kimutassa. Ha
belefáradt, kakas viadalok nézésében pihente ki magát; söt cserkesz
leányok is párviadalban mutogatták magukat előtte, vig bohóczok európai
szokásokat karikiroztak az ő tiszteletére, s minél vastagabb, minél
durvább volt az előadás, annál lelkesültebb dicséretben s annál
gazdagabb jutalomban részesité a trónörökös ő felsége az előadókat. E
falusi birtokon letünt századok ó-török társadalmának erkölcsei
életmódja tükröződött.

Abdul Medsidet, ki előtt e dolgok nem maradtak títokban, fivére
parasztos hajlamai undorral tölték el. Hogy annak izlésével
megismerkedjék, termei feldiszítésére egy ügyes olasz festőt állított
rendelkezésére s nem kevéssé ijedt meg, midőn a szobákat biborvörösre
festve, ez volt Abdul Aziz kedvencz szine, – találta. A mint már
említém, Konstantinápoly akkori jobb társaságától félősen kerülve, Abdul
Aziz oly társalgók és meghittek körében élt, kik nyers török
természetének ínyére valának. Nevrez Pasa, egy ismert, feslett életü
ember Skutariból, – kit európai hirlapok még mindig életben mondanak,
ámbár két éve hogy a túlságos iszákosság következtében Bécsben meghalt –
már akkor is Abdul Aziz meghittje volt, s egy bizonyos Resád Koszrev-vel
egyetemben jóval hozzá járult, hogy az ó-török trónörökösből, ó-török
Szultán váljék. Már akkoriban is, Abdul-Aziz időnkénti lehangoltságban,
dührohamokban, sápadtkórban, gyomortágulásban s a rendetlen élet egyéb
szomorú következményeiben szenvedett. Igaz, hogy a titoktartás pecsétje
alatt, olykor hallatlan dolgokat beszéltek Mahmud ezen fiáról, melyek
gyors harag és zsarnoki eljárás tekintetében ugyan hasonlóvá tevék
atyjához, de annál kevésbbé tudták benne elárúlni elődje tetterélyét és
szorgalmát népe lehető boldogitására.

Ily szellemi iránynak hódolva lépett a mai Szultán, fivére elhúnyta után
1861-ben a trónra. A mondat szerint: »naturam expellas furco, tamen
usque recurret,« – vagyis a török közmondás után: »a természet a lélek
alatt van eltemetve« – t. i. az elsőbbet el kell távolítani, ha
utóbbihoz hozzá akarunk férni, – nem fogunk csodálkozni, ha azt
tapasztaljuk, hogy a Szultán ugyanaz maradt a ki trónörökös korában
volt, sőt hogy elvei és szenvedélyei hatalma emelkedésének arányában
növekedtek. Ha azelőtt környezetének szűkebb köre szenvedett szeszélyei
által, most már egy egész ország, egy egész nép azoknak elviselésére
volt kárhoztatva. A míg Fuad és Aali éltek, a míg a fivérétől reá
átszármazott hűséges tanácsadók közelében maradtak, a szultánnak, az
államot veszélyeztető hajlamai kissé korlátoltattak. Abdul Aziz e két
főurat lelke mélyéből gyűlölte s annyira rettegett tőlük, hogy rosszúl
érezte magát ha audiencziára jelentkeztek; minthogy azonban tőlök nem
mert s nem tudott szabadúlni, e fejedelem első kormányévei ő reá nézve
sem számithatók élete legboldog korszakának. Ehhez hozzájárult még a
körülmény, hogy III. Napoleon a Párisi világtárlat alkalmából egy
Szultánt is látni óhajtott vendégei között. A nagy frank császár
kivánságának nem engedni, nehéz lett volna. Abdul Aziz a csodaember,
megjelent tehát Európában s Fuad pasa által, ki a közvetitő szerepével
bízatott meg, az európai udvaroknál, és az európai világnak
bemutattatott. Mikép érezhette magát ő török Felsége az ily parádézás
alatt, azt könnyen képzelheti a nyájas olvasó. Ő gyűlölte az európai
városokat, az európai művészetet és ipart, tudományt és kulturát, s
mégis tanittatnia kelle magát Fuád, e megcsökönyösödött frank által,
mikép kell hitetlen küldöttségeket fogadni, hitetlen szónokoknak
kegyesen integetni és nyájasan tetszést mosolyogni. Mondanom kell-é még,
mily hasznot húzhatott e keleti fejedelem, vagy egy hozzá hasonló
szellemű, a nyugati kulturávali közvetlen érintkezésből? – Ezen európai
utazás a Szultánnak és országának nem csak hogy nem használt, de még
végtelen kárt is okozott. Bámulat és elismerés helyett, csak még
élesebben lépett előtérbe a gyűlölet és írigység s minthogy a török
társaságban mindig találkoznak emberek, kik a keresztény Nyugatot a
keleti kultúra rovására gyalázni és lealázni készek, s ezen emberek a
Szultán közelébe juthattak, a következmény az lőn, hogy az ifjúkorában
is már orthodox hajlamú fejedelem, reformátió-ellenes érzelmeiben csak
még inkább megerősíttetett. Eközben Fuad és Aali halála két terhes
tanácsadótól is felszabadítá. Resid pasa után ezek voltak az egyetlen
férfiak, kik a Törökországban szükséges reformok keresztül vitelére
képesítve valának. Abdul Aziz most a szó legszorosabb értelmében egyedúr
volt. Felszabadúlva a janicsárok és ulémák vad ellenőrzése alól, mely
atyját lépten-nyomon kisérte, minden félelemtől mentten, Európa
közvéleményére vonatkozólag, mely fivére előtt mindig ijesztő-rémként
lebegett, a mai uralkodónak azonban teljesen közönyös volt;
felszabadúlva végre az említett két kormányférfi tökéletes
alázatossággal alá terjesztett tanácsaitól is, kik, a mint már említök,
mély ellenszenvvel tölték el urukat s csak azért tűrettek meg, mert nem
merte őket kevésbbé tehetségesek által helyettesiteni; – Abdul Aziz most
már kénye-kedve szerint kezdett gazdálkodni s azon ismert
kormánypolitikával lépett föl, mely Törökországot rövid idő alatt a
romlás szélére vitte, s kivülről háborítlanúl engedé közeledni a
vészeket, melyek előbb-utóbb birodalmára fognak lecsapni. Ezen időtől
kezdve, Európa havonként, sőt gyakran hetenként is azon meglepetésben
részesült, melyet a Boszporus partjain egyre előforduló tisztviselői
változás neki szerzett; helytartók neveztettek ki, hogy még mielőtt
elérték volna rendeltetésük helyét, már is elbocsáttassanak; az
állomások oly férfiakkal töltettek be, kik az illető hatáskörről
legtávolabbról sem bírtak fogalommal; kegy és kegyvesztés gyorsan,
minden ok nélkül következtek egymásután, s mindez közvetlenűl az
uralkodó váltakozó, anyja, nejei és kedvenczei által befolyásolt
szeszélyéből eredt, minthogy szemeiben a kormányügyek alig bírtak
nagyobb fontossággal, mint a játékok és tréfák, melyekben egykor,
trónörökös korában az említett falusi birtokon keresett szórakozást.

Az ily irányú és szellemü uralkodó, nem csinálhatott Törökországból
egyebet, mint a mi csakugyan lett is: merő ellentéte annak, a mi Abdul
Medsid kormányzása alatt volt. Törökország hanyatlásához a jelenlegi
uralkodó természete igen sokkal járúlt. Míg ifjúkorában szenvedélyesen
űzte a testi gyakorlatokat és férfias játékokat, most minden testi
mozgást kerül s gyakran órákig hever palotáinak ruganyos kerevetein,
anélkül hogy helyéből kimozdúlna. Hiányos keleti műveltsége s az európai
nyelvek teljes tudatlanságának folytán, igen kezdetleges természetű
szórakozások helyettesítik nála az olvasmányt, – mindenekelőtt az asztal
élveit pártolja, – 40-50 étel hordatik fel, melyekből a Szultán csak
annyit vesz magához, a mennyi az egyszeri belemártás után az ujakon
marad; hasonlóan jár el a kávéval és pipával, melyekből mindig csak
egyetlenegyszer szörpöl és szippant – ezután következnek a baromfi
gyüjtemény megtekintése, mulatságos képtárak, bohócz-előadások
látogatása – stb. stb. Mig Abdul Medsid, gyakori betegeskedése daczára
naponta legalább egy órát töltött a kabinet-irodában, a jelenlegi
uralkodó csak igen ritkán lépi át annak küszöbét, s a hivatalos okmányok
aláirását, saját lakosztályaiban szokta végezni. A kormány-ügyek igen
közömbösek előtte, érzéktelensége csak akkor tünik, ha pénz
előteremtéséről van szó, hogy katonai dicsvágya időnként fellobbanó
tüzét éleszthesse, vagy új paloták emelése által fejedelmi tekintélyét
növelje.


II.

A második egyéniség az ázsiai moszlim fejedelmek rangfokozatán,
Naszreddin Sah, Persia királya, a Szultánnál, a szó szigorúbb értelmében
nagyobb autokrata, mert valamint országán s annak társadalmán, melynek
csúcsát ő képezi sokkal több ázsiai ódonság észlelhető, úgy fejedelmi
személyisége is, a keleti hatalom és kényuralom sokkal rikitóbb
czafrangját tünteti fel. Ő korlátlan kényúr, mindazáltal azonban
épenséggel nem irígylendő földi nagyságának fényeért. A mint tudjuk,
Naszreddin Sáh örökös félelemben nőtt fel, egy őt gyűlölő atya és oly
anya cselszövényei előtt, ki minden áron el akarta őt távolítani az élők
sorából. Nem csoda tehát, ha a rettegés, melyben a királyfi gyermek- és
ifjú éveit tölté, a trónra lépett uralkodóban is még hosszas utóérzést
hagyott hátra, jellemének a határozatlanság jellegét kölcsönzé s mi
több, férfikorában szellemileg gyermeknek hagyá. A Boszporus partján élő
fejedelmi társával szemben, Naszreddin Sáh, szelid jellemű férfiúnak, jó
szándékú fejedelemnek s modern kiadású keletinek mondható. Keleti és
nyugati kulturával enyelgett, nemzete történelmében és irodalmában
futólag tájékozta magát, és izlésének s hajlamának megfelelő nehány
nyugati tudománynak is meghódolt. Ő t. i. persa verseket ír, – igaz,
hogy igen alárendelt értéküeket – országa történelmének főkorszakait
ösmeri, földrajzról is van fogalma, s egyátalán sokkal tágabb fogalommal
bir a frenk társadalom és politikáról, mint számos alattvalója és
fejedelmi elődje, ki Irán trónját díszesité, és a műveltség sokkal
magasabb fokán áll, az Ottománok mai uralkodójánál.

Némely előnye elvitázhatatlan; de hát mit használnak ezek, szemben azon
szomorú különbséggel, mely az ő szellemi miveltsége és népei közt
létezik? Persia értelmisége t. i. legalább is egy századdal maradt hátra
a Törökországi mögött az europai kultura elsajátitásában… Az utóbbi
nevezett országban, már egy századnál tovább, erőszakosan a modern
világnézletek iskolapadjára kényszerittettek, e kényszer következtében
egyet-mást el is sajátitottak belőle, s ha csak meg volna az akarat,
Törökországban is már jóval előbbre haladtak volna, mint az fájdalom,
tényleg megtörtént. Persiát azonban még mindig az ó-ázsiai világnézlet
és ó-ázsiai képzelődés és büszkeség sürű köde fogja át. A nyugati
kultura napsugarai még szét nem oszlathaták e sürű ködöket; az ország
kissebb és a nép szegényebb, semhogy, a költséges kultur-kisérletek
fényűzését megengedhetné magának, s ez az oka, hogy a persa kitünő
szellemi tehetségei, minden más keletit túlszárnyaló előnyei daczára,
még mindig az Ázsiaiságnak sok hátrányában és hibájában szenved s még
mindig csak egy darab Ó-Ázsiát képvisel sajnos kinövéseivel együtt. Ily
népnél fejedelmének felvilágosodottabb világnézlete és szellemi iránya
nem is jöhet kérdés alá. Csak igen lassan és igen csekély mérvben
lesznek észlelhetők tevékenységének nyomai s ha az uralkodó e mellett
még határozatlan és félénk is mint Naszreddin Sáh, – nem
csodálkozhatunk, hogy negyedszázadnyi uralkodása még eddig csaknem
nyomtalanúl vonúlt el népe fölött. Meglehet, hogy reménytelenség és
lehangoltság is nagyban hozzájárultak e szomorú eredményhez. Naszreddin
t. i. feltünő ellenszenvet tanusít udvara, kormánya, szóval egész
környezete eránt. Udvartartásának költségeit távolról sem lehet
összehasonlítani a Szultánéival, mert a mennyit ez egy hónapban elkölt,
az egész évre elégséges amannak. Háreme csak kevés nőből áll, palotákról
szó sem lehet, s a persa király egész fejedelmi fénye és pompája nehány
láda tartalmára szorítkozik, melyeket azonban még kisebb
vadász-kirándulások alkalmával is magával szokott elvinni. A dicséretre
méltó különbség, mely a két uralkodó személyes tulajdonaiban észlelhető,
szenvedélyeikben és mulatságaikban is világosan kitünik. Naszreddin t.
i. igen mértékletes étel- és italban, s utóbbira nézve nem csak
alattvalói közt, de még a művelt Európában is dicséretes kivételképen
említhető. Tivornyázások a Szultán palotáiban divók styljében, a persa
király udvaránál úgyszólván sohasem fordúlnak elő. Míg Abdul Aziz
palotáját napokig nem hagyja el, Naszreddin férfias mozgásban,
vadászatban és lovaglásban gyönyörködik. Még a legkeményebb télben is
rendeztetnek vadászkirándulások s nem egy udvaroncznak kell
beletörődnie, hogy esőben, hidegben, hetekig kövesse fejedelmi urát az
Elburz hegység vadonutjain.

Ha jellemének meglepőbb vonásait összefoglaljuk, sok dicséretes mellett
mégis sok oly tulajdont nélkülözünk, melyek fejedelmek és autokratáknál
jótékony következményekkel vannak a népre. Naszreddin kétségtelenül oly
gyöngéd, oly igazságszerető, a milyen a persa, vagyis a keleti főúr csak
lehet. A pompavágy és önhittség is kevésbbé észlelhetők nála, mint azt
az állása és méltósága által rá erőszakolt tettei után várni lehetne. A
pazarlás szinte nem tartozik hibáihoz, inkább az ellenkezővel vádolják,
s egészséges esze sokkal jobban fogta fel Irán mai politikai
álláspontját, semhogy azon csalárd ábrándoknak engedné át magát, melyben
fejedelmi fivére a Boszporus mellett oly előszeretettel ringatódzik. Ha
tehát kormányzása alatt kegyetlenségről és barbár tettekről van szó,
azok inkább a népszokásoknak és uralgó erkölcsöknek tulajdonithatók,
mintsem személyes kezdeményezésének. Még jellemének elhiresztelt
ingadozása ellen is a legutóbbi események nem megvetendő bizonysággal
szolgáltak, mert a Sáht egy igen egyenetlen, nehéz harczban látjuk
elegyedve, az orthodox papsággal és egész népének szigorúan ázsiai,
ó-konservativ nézeteivel. Habár a persát méltán vádolhatjuk mindazon
bűnökkel, s azon hanyatlással, mely az ó-ázsiai régi megszokást
jellemzi, királyuk egyéni személyét a legkisebb vád sem érheti, mert
csak az, ki tüzetesen ösmeri az országot és lakóit, fogja kellőleg
értékelni a persa nép és uralkodója közt létező erkölcsi és szellemi
különbséget.


III.

A Khoszroék régi birodalmáról tekintsünk a Pháráók Nil melletti még
régibb birodalma felé, hogy ott az Iszlam világ félig európaizált
fejedelmi hármas uraság harmadik személyével ismerkedjünk meg. Iszmail
pasa minden tekintetben érdekes egyéniség, kinek kétes fejedelmi
fényében híven tükröződik nagyságuk egész csalékony játéka. Mindazáltal
a három közűl mindenesetre a tehetségesebb s eddigi működése
eredményének tekintetéből, legalább az újabb időig mindenesetre a
legszerencsésebbnek is nevezhető. Ázsiában mint pasa és a Szultán
képviselője, Európában ellenben mint önálló fejedelem lépve fel,
Mehemmed Ali ezen unokájának eddig még legjobban sikerült, Nil parti
országában hatalma megalapitása mellett egyúttal Európának is port
hinthetni szemébe elannyira, hogy nem csak hatalmasnak, de egyszersmind
kormánybölcsnek, s az Iszlam uralkodói közt legczivilizáltabbnak
tartassék. A ki szemtanúja, miként antichambriroz Iszmail pasa
Konstantinápoly császári palotáiban, – s antichambriroznia mindig kell,
még pedig soká, – a ki látja mint áll mélyen lehajolva, keresztbe tett
karokkal Abdul Aziz előtt, – kit szellemileg messze túlragyog, – s merő
tiszteletből még többszöri felszólitás után sem mer leülni – az aligha
ismerné fel benne amaz »Egyptomi alkirályt« ki Berlin, Bécs, Páris és
London udvarainál az uralkodó fejedelem egész tekintélyével tud
fellépni. Amott: hajlongások, mély Temenná-k, gazdag megvesztegetések;
itt: nagy jövőre szóló tervek, egy félvilágrész meghóditása, a
Ramszesz-ek birodalmának helyreállitása stb. stb.! Ezek csakugyan erős
ellentétek, de Ibrahim pasa negyvenötéves fia teljesen megfelel nekik.
Fiatalságát Párisban tölté, a Szajnapartján tanulmányozta a politikai
komédia művészetét és francziázott török létére, hivatalosan arab
nemzetiséggel, következőképen az iráni, turáni és sémi faj sajátságok
vegyülékével birva, nem sok hijja van már, hogy a komédiát a történelmi
valóság egy fejezetévé ne változtassa, hacsak az európai diplomátia
ezermesterei és párisi és londoni pénzemberek el nem rontják ügyes
játékát.

Egyptom sokkal közelebb áll Európához és a mi érdekeinkhez, mint a
moszlimvilág más részei, s épenséggel nem meglepő, ha Kairó, európai
mellbetegek e téli tartózkodási helye, az utolsó évtizedben már túl
kezdte ragyogni a Boszporusparti székvárost. Ez ugyan csak a jelenlegi
Khidiv személyiségének tulajdonitható, oly személyiség, mely
meggyőződtető bizonyitékúl szolgálhat az iszlamvilág művelődési
képességének kérdésében. A számos, jól értesűlt irók véleményét a mai
Egyptom s a Nilparti reformok valódi értékét illetőleg, teljesen osztom.
Mily értéküek az alkirály nagyhangzású kormány proklamatiói, melyekkel
népe boldogitását, az adminisztrátio egyszerűsitett szervezését, a
pénzügykezelés változását, az igazságügy megjavitását hirdeti; mit kel
tartani közoktatási reformjairól, a kereskedelem- és ipar emelése körül
kifejtett erélyéről – erre nézve Ázsia tüzetesb ismerője, nem fog igen
vérmes reményeket táplálni. Azonban egyet feltétlenül el kell ismerni:
Iszmail pasa eddig a legkielégitőbb bizonyitékokkal tanusította
vallásbeli tolerancziáját, sőt a mult és jelen moszlim uralkodók közt az
egyetlen ki teljes elégtételt adott a Giaur- és Kafir elnevezéseknek s
igen nyájasan veszi fel, ha többi fejedelem-társaitól szinte giaur-nak
gyaláztatik. Iszmail pasának jelenleg keresztény külügyére van. (Nubar
pasa); egy keresztény (M. D’or) a nép közoktatás javitásával van
elfoglalva; keresztények állnak pénzügyei élén s minthogy többnyire
magasb rangu keresztény tiszteket használ birodalma déli határainak
tágitására, azon érdekes látvány tárul fel szemeink előtt, mint
szolgálnak nagy keresztény tehetségek eszközül a félhold terjesztésére
Afrikában – s pedig az Iszlam hóditásai e világrészben igen
tekintélyesek.

Ismétlem tehát: Sok réklámszerű, feltünő van Iszmail pasa tetteiben s
eljárásában, azonban igen sok valódi és értékes is. Az alkirály ma élete
virágában áll s fényes reményeket lehetne kötni uralkodásához, ha nem
állná azoknak útját azon alapos félelem, hogy előbb-utóbb ki fog fogyni
a szuszból, azaz, hogy a puncto pecuniae azon kalamitásnak fog
martalékul esni, mely által pártfogója a hét halom örök városában, az
Oszmán birodalom katastrophája közeledtét annyira meggyorsította.
Iszmail pasa ugyan régen megtette már azon, ázsiai létére igen meglepő
lépést, hogy fejedelmi tekintélyével a kereskedő és iparos állását is
egybeköti, és rizszsel és pamuttal üzérkedik, – de másrészt meg az
alkirály az európai kereskedelmi szellem mellett nagy uraink modorát is
tanulmányozta és azoknak hű utánzására törekszik. Palota-szinháza,
Corps-de-ballet-je, óriási fényűzése az udvari háztartásban, európai
közlönyöknek szánt országos segélypénzei, s ehhez még hallatlan
ajándékai Konstantinápolyban, fatális arányban állnak egy alkirály
fizetésével, s még egy pamutkereskedő főkönyvével is. E számadások
hatalmas ingadozásainak következtében történt, hogy a khidiv legújabb
időben a Suez-csatorna vállalat részvényeit az angol kormánynak volt
kénytelen eladni, oly egyezés, mely a jelenlegi pénzügyi válságon még
sem segített s ennélfogva még mindig megoldatlan maradt, a kérdés:
meddig folytathatók még az eszeveszett pazarlások, s vajjon Nyugat a Nil
parti főúr elismert előnyei daczára, nem fog e mégis arra
kényszeríttetni, hogy az ottani eseményekbe tettlegesen beavatkozzék?


IV.

A Khánokról vagy emirekről, a hogy szinte neveztetnek, azért beszélünk
egyszerre egy füst alatt, mivel nyugati fejedelem társaihoz és
hitrokonaikhoz arányosítva, az ó-történelmi jellemek hamisítatlan képét
nyújtják. Ők is utólérettek ugyan az európai befolyás által, de a modern
kultura fénysugarai nem érintették őket s azok ezentúl is aligha fognak
eljuthatni hozzájuk, miután Európa úgyszólván ellenzi a müvelődési
missiók kisérleteit e téren, minthogy az eddigi tapasztalatok oda
módosítják e kérdést: hogy előbb hódítani kell ott, a hol civilizálni
akarunk, s netaláni hódítások esetében, ama belföldi fejedelmek
személyisége alig vétetik tekintetbe.

A még most is uralkodó khánok közt, Emir Sir Ali Khán, Doszt Mohammed
fia és utódja, az európai helyzet ismerete és megitélése szempontjából,
kétségtelenül első helyet foglal el. Már első gyermekkorában e férfi
gyakran látta Albion szálas fiait a vörös egyenruhában, leborotvált
bajuszú férfiképeket s a »Frengik« sajátságos népe, a gyermek által már
korán kinevettetett, gúnyoltatott, de egyszersmind félve bámultatott is.
Darab ideig, még pedig az angolok szerencsétlen afghanisztáni hadjárata
után, a fréngik ördögi hatalmában is kétkedni kezdett, ámbár ravasz
atyja, az ellenkezőről igyekezett őt meggyőzni. Trónra léptekor mást
gondolt, vagy legalább úgy látszott; mert Afghanisztánban, valamint
egyebütt is pénz kell a kormányzáshoz, s pénzt, – a mint azt egész
Ázsiában és Európában egyaránt tudják, – leginkább az angoloktól lehet
kapni, – s ennélfogva az afghan fejedelem számot is vetett bizonyos
előitéletekkel és segítséget kereső tekintetét Pesaveren át Kalkutta
felé forditá. Ez volt művelődési törekvéseinek kezdete és főczélja. A
mit a frengivilágtól elsajátitani igyekezett, természetesen a jó
hadsereg volt, a jó fegyverek és telt pénztárak, úgy makacs alattvalói
megszeliditésére, valamint tán pénzvágya kielégitésére is, mert a
jelenlegi afghán fejedelem mindenekelőtt saját családja javáról
gondoskodik, s országa jövőjét illető bizonytalanságában, uralkodása
külön érdekei csak másodrangon állnak elő. Sir Ali Khán igen állhatatlan
jellemü, ennélfogva gyakran kegyetlen és könyörtelen, mint azt p.
tehetséges fiával Jakub khánnal szemben tanusítá, kit csak Angolország
és segélypénzei iránti tekintetből hagyott eddig életben, különben régen
már kivégeztetésre vitték volna a szűk börtönből. Máskor meg asszonyi
gyöngeséget árúl el és felindulása könyekre fakasztja. Természetében
tiszta afghán, öltözetében és szellemi irányában turkomán lévén, az
emberi tökély ideáljának még ma is azt tekinti, mit népénél már 500
esztendővel ezelőtt annak tartottak: t. i. a hadvezéri tehetséget és
mindent túlragyogó bátorságot Politikai combinátiók eránt nem tanusít
különös érdeket, daczára annak, hogy országa utóbbi időben a
Szent-pétervári és angol kabinet közt komoly viták és elmélkedések
tárgya volt. Jóllehet, a politikai combinátiók titkos rokonszenvet
tulajdonítanak neki egy birodalom iránt és ellenszenvet a másik eránt –
azonban, azok aligha fognak valaha valósúlni, mert Sir Ali ugyan
szívesen fogadna el subventiót mintkét frengi állam részéről, de
hajlamát azért egyik sem bírja.

Mindazonáltal sorsa mégis sokkal fényesebb Oxustúli
fejedelem-társaiénál, kik közűl kettő, t. i. Khokand és Khiva uralkodói,
már elvesztették függetlenségüket, mig a harmadiknak, Muzaffar ed
Dinnek, Bokhara urának, csak északi határ-vidéki szomszédainak
nagylelküsége engedélyezett még egy vékony önállósági fonalat. E férfi,
az ó-iszlamita uralkodók leghívebb prototypja minden erényeikkel és
bűneikkel egyetemben, azonban anyagi nagyságuk hatalmas támasza nélkül;
egy ideig azon ábrándban ringatá magát, hogy a Szamanidok és
Szeldsukidok fénykorát a tizenkilenczedik században újból felélesztendi.
S bármily őrült volt is ezen ábránd, mégis teljes erélylyel nekiállt
annak valósitásának miután az utóbbi századok óriás forradalmai és
változásai teljesen ismeretlenek voltak előtte. Még Európa létezésében
is kétkedett, s szintúgy mint atyja dühbe jött, midőn angolországot,
melyről csak az utóbbi hetekben hallott, füle hallatára birodalomnak
merték nevezni. Az orosz szuronyok azonban csakhamar meggyőződteték
Muzaffar ed Dint tudatlanságáról és csalódásáról; megtöretett, s hogy
véglegesen tönkre nem tétetett, ezt e molláh-fejedelem egyedül csak
vállalkozó szellemének köszönheti. A török példabeszéd szerint
cselekedett »Csókold a kezet, melyet le nem vághatsz!« s élete fogytáig
legalább az uralkodás árnyát menté meg magának. A mi utánna fog
következni azzal ugyancsak keveset törődik. Előreláthatólag ő házának
utólsó fejedelme, Mavera-un – Nehr, vagy Transoxánia trónján, – mi ugyan
ő rá nézve kétségtelenül szerencsétlenség, de nem nemzetére s egyátalán
az emberiségre nézve.

Még csak az Iszlamvidék legszélső keleti határán létezik egy fejedelmi
egyéniség, kivel a szíves olvasót meg kell ismertetnem. Ez Emir Jakub
Khán, Kelet-Turkesztán új uralkodója, ki legújabb időben a nyugati világ
szeme láttára óriás birodalmat alapított magának s úgyszólván az
ó-ázsiai történelem egy nagyszerü jelenetét rögtönözte. E férfi, egy
közönséges vámtiszt fia, karddal kezében, a hatalmas khinai császár
sárkány zászlóit lába alá tiporta, az egykori hóditókat visszaüzte hazai
határaikba s oly kényúri szigorral uralkodik, mely elevenen emlékeztet a
középkor moszlim fejedelmek nagyságára. Emir Jakub Khán erélyes, éber,
okos, bátor és kitartó, s kétségtelenül azon fából való, melyből a nagy
emberek faragtatnak; csak egy nagy bajban szenved, hogy t. i. történelmi
szerepét nem a 12, vagy 13-dik században játszta el, hanem ma, hét
századdal később – s hogy nem a khinaiak és más ázsiaiak ellen kell
harczolnia, de a hatalmas oroszországgal s az európai politika
konstellátióival szembe szállania. Ha ez másként állna, Emir Jakub egy
Dsengisz-é, vagy legalább is egy Timur-á nőhette volna ki magát. De
minden körülmények alatt e férfi teljes bámulatot érdemel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy pillantás ezen uralkodók névsorára, az európai olvasót meggyőzheti
arról, hogy az iszlamita népek sorsa nincs a legjobb kezekre bízva.
Nyugaton azt mondják: »A milyen a nép, olyan fejedelme,« Keleten az elv
megfordítva érvényesül. Régi időben egyik-másik birodalomban ugyan
léteztek uralkodók, kik nagyravágyásuk vagy patriarkális tekintélyük
kötelességei által serkentve, a rájuk bízott nép javát valósággal
szívükön hordták, s az utókor emlékében jogosan viselik a kitüntető
»Nagy« melléknevet. Azonban az utolsó öt század óta rendkívül hanyatlott
az ily fejedelmek száma. Persiában Abbasz sáh halála óta, egyetlenegy
uralkodó sem tünt fel kiválóbban. Mindenütt csak személyes érdekek, önző
szenvedélyek vak hódolatával találkozunk és soha és sehol sem dobog
felénk egy atyai szív, melyben a népről való gondoskodásnak csak nyomát
fedezhetnők fel. Ázsia sok tekintetben arra kényszeríttetett, hogy régi
ruháját levesse, de újat azért még sem vett fel. Ugyanaz mondható a
fejedelmek viszonyáról népeikhez, s pedig e népek sokkal inkább rá
szorúltak a vezetésre mint a Nyugatbeliek s tekintettel fejedelmeik
szívtelenségére, sorsuk valóban igen sajnálatraméltó.



Példabeszédek.

Az életképek befejezésére alig létezhet alkalmasabb tárgy ama velős
mondatoknál, melyek a valódi, hamisitatlan nép-szellemből eredve s a
moszlin népek velejébe és vérébe át menve, leghivebben tükrözik
világnézletét, erkölcsét és szokásait azon társadalomnak, melynek
mindennapi életét, szokásait és szellemét a fentebbi rajzokban
igyekeztünk vázolni. Mindenkitől ismerve, azon mondatokat azonfelül még
ama sugárkör is övedzi, mely letünt nemzedékek hagyományát környezi, s
ennélfogva kiváló értékelésnek örvendenek. Az oszmán »Atalarszőzi«-nek
(Az atyák szavai,) a tatár »Borunkilaraitkan szőzi,«-nek (az ősök
szavai,) nevezi; az arab »Dharbi-meszel-t« mond, (állandó példa) s ebből
látható, hogy mindenütt a bölcsesség quinteszentiájának tartatnak, mely
minden alkalommal, minden esetben legjobban szolgálhat utmutatóul az
élet utjain. Az irásbeli és köznapi nyelvben, a nagyok palotájában, ugy
mint a nomádok sátrában, mindenütt kiváló szerepet játszanak e mondatok,
s valamint a tudós és művelt tulságos keleti dagályossággal
felczifrázott müveiben épenséggel nem mellőzi azoknak lehető
kízsákmányolását, ép ugy s méginkább igyekszik a nomád, főkép előre
haladt korában, e példabeszédek mintegy talizmánképeni folytonos
használata által, bölcsnek látszani. Az »Atyák szavai,« valamelyikének
felmondásakor, a sivatag-lakó mindig komoly képet ölt, s minden logika,
minden rábeszélés hiába való lenne, ha oly igazság felől akarnók
felvilágositani, mely e példabeszédek szellemével vagy értelmével
ellenkezik, s a jellemében erősen előtérbe lépő konservativizmus
semmiben sem nyilvánul oly hatalmasan, mint ama rendithetetlen,
változatlan hitben, melylyel ősein és mondataiknak bölcseségén csügg.

Ily körülmények alatt távolról sem tartjuk feleslegesnek, ha nyájas
olvasónk számára e velős mondatokból rövid anthológiát gyüjtünk.
Nagyrészben t. i. az oszmán és özbég példabeszédek saját gyüjtésem
eredményei, melyeket magyar és német nyelvészeti munkáimban a
tudósvilággal ugyan már szerencsém volt közleni, de a tágabb olvasó
körnek ezuttal elöször mutatok be. Más mondatok, egykori tanitványom,
Bálint Gábor tanár ur kutatásaiból vétettek át, ki Tatár, Mongol és
Kalmukok közt tett utazásai alkalmával gyüjtötte azokat. Végre a
legutólsok Radloff V. a német tudós kitünő müveiből valók, ki a
török-délszibériai nyelvkutatás terén oly kiváló érdemeket szerzett.



Oszmán példabeszédek.

1. Az apa mestersége a fiukra is átszármazik.

2. Kicsinyes zsugoriságot nagy kár szokta követni.

3. Ne sajtolj ki panaszokat a szerencsétlenből, azok magoktól jönnek
elő.

4. Isten egyetemesen teremté a testvéreket, de erszényüket külön.

5. Az étellel telt kanál megbecsülhetetlen értékkel bir.

6. Gyermek mely nem sir, nem kap emlőt.

7. A körte nem esik messze a fájától.

8. A keserü galóczának nem árt a dér.

9. Az apró ajándék szivtől jön, a nagy ajándék a tele erszénytől.

10. A ki kárt keres, az jótevőjénél is megtalálja.

11. Isten csak anyit ád az embernek, a menyit szive óhajt.

12. Ne változtasd rézzé aranyos nevedet.

13. Még ha mindjárt tüz volnál is, mégis csak annyi tért perselhetnél
el, a mennyit testeddel elboritasz. (Vagyis ne fenyegess tulságosan.)

14. Még egy papucs sem maradna meg a földön, ha fára mászhatnék. Vagyis:
(ha eltávozik, senkit sem hagy hátra a ki megsiratná.)

15. A szerelmesnek még Bagdad sincsen messze.

16. Apád is foghagyma, anyád is foghagyma, hát te mikép jutottál ezen
illathoz? (Ismerjük származásodat, hát ne feszengj.)

17. A fa csak fácska korában hajlékony.

18. Jobb ingyen dolgozni, mint ingyen sétálni.

19. Jobb az eszes ellenség, mint a bolond barát.

20. Arany nem rozsdásodik.

21. A szerelmes vaknak s négy fal közé zártnak tekínti magát.

22. Az Aivasz (mindenes) és a mészáros megértik egymást.

23. A bolond szivét a nyelvén hordja, az okos szivén hordja a nyelvét.

24. Még a viz sem tud átszivárogni köztünk. (Oly benső barátság köteléke
füzi öket egymáshoz.)

25. A tüz is csak ott ég a hová esik.

26. Ne menj odább, ha (utadon) emberrel találkozol de folytasd utadat,
ha kutya ugat meg.

27. A felesleges élelmi szerek nem ártanak neked.

28. Vannak emberek és emberkék.

29. A ki nem ismeri a keveset, a sokat nem is fogja látni.

30. A ki kölcsön-lóra ült, hamar lefog szállni. (Mert jó lovat nem adnak
kölcsön s a rosz ló hamar elfárad.)

31. A vér melynek ki kell folynia, nem marad az erekben. (Vagyis: megjön
a minek jönnie kell.)

32. Ne a lovat nézd, hanem természetét.

33. A ló is ura szerint hordja a fejét, (a gazdagnak szolgája, merész és
kihivó.)

34. Szádat csak jóra nyisd.

35. A ki a tüztől fél, a füsttől is óvakodik.

36. Kétélü mint a persa kard.

37. A pénz-embertől még a hegyek is félnek.

38. Ha a kocsi már össze van zuzva, sok utba igazitóra találunk.

39. A mi az embernek idejekorán nem jut az eszébe előbb-utóbb fején éri.

40. Nem a holtat, de a bolondot sirasd.

41. Csak beszéljenek rólam, ha mindjárt csak azért volna is, hogy
rothadt almához hasonlitsanak.

42. Nézd meg az anyját, vedd el a lányát.

43. Lovadat ugy ápold mint jó barátodat, ha ellenség vagy ülj rá.

44. Az esdőre nem emelnek kardot.

45. Ne csatlakozzál éheshez; azt mondja: »nem eszem,« s mégis megtömi a
hasát.

46. Egészséges fejemre sebkötés. (Magának szükségtelen bajt okozni.)

47. Nyisd ki szádat az északi szélnek, (vagyis: pihenj.
Konstantinápolyban t. i. forró nyári napokon nagy örömmel üdvözöltetik
az északi szél.)

48. A béllés drágább a kelménél. (Ez tulságosan borsos készületekre
czéloz.)

49. Keserüt keserüvel semmisits meg.

50. Ne old fel a zsákot. (Ne árulj el titkot.)

51. Ha el is vész a ló, megmarad a ut, (melyet meg tett.) Ha meghal is a
hős, fenmarad neve.

52. Zsebem üres, de fejem könnyü.

53. Hisz nem hord tojásos kosarat a hátán! (tehát üsd!)

54. Tán csak nem szaladt el köztünk egy fekete macska. (A keletiek a
viszály biztos előjelének tartják, ha két barát közt egy fekete macska
szalad el.)

55. A tél gyümölcse a tűz.

56. A ki Alláhba hisz, soha sincs elhagyatva.

57. A kevés a soknak ivadéka.

58. A reggel dala jobb az est öröménél.

59. Alacsony szamárra mindeki felülhet.

60. Homlokom szabad, arczom tiszta. (A Keletiek véleménye szerint a
gazember szégyenében turbánját mélyen arczába huzza.)

61. Még a bab sem nedvesül meg szájában. (A bőbeszédüre szól, ki mindent
kifecseg.)

62. Lába megdermedt a vizben, (t. i. megcáfoltatott.)

63. Pamuttal és tüzzel nem szokás egyidejüleg játszani.

64. A szó »méz« még meg nem édesiti a szát.

65. A mit ma akarsz tenni, ne halaszd holnapra.

66. Jobb ma egy tojás, mint holnap egy tyúk.

67. Nem marad meg egy ágon. (Nem szavatartó, csapodár, rebke mint a
madár.)

68. Nem csinálnak uj támaszt, mig a régi össze nem dül.

69. Egy fillérért nem lehet kilencz kupolát késziteni (Sokra sok kell.)

70. A kinek nem tetszem, ne adja hozzám feleségül a leányát.

71. A méz árus leánya még édesebb.

72. No bizony! itt ugyan mézes virágra akadtál! (Gunyképen arra, ki
fösvénytől valamit ki akar zsarolni.)

73. No nézd! meséket mond nekem!

74. Az adós elhalványul, de meg nem hal. (Ha pénzt követelnek tőle.)

75. Vedd tele a szádat, (nagyot egyél,) de ne dicsekedjél. (Ne
fittogtasd gazdagságodat.)

76. Csak kérdezd meg a borsárustól, mily kárt tesznek a fecskék! (Ne
bizzál az együgyü külsőbe.)

77. Ily bánatteli napok, ily ujévet szülnek.

78. Ennyi hibája még a pap leányának is van.

79. Ösmerjük az agyagot melyből téged dagasztottak.

80. Ajándék lónak nem nézik a fogát.

81. Ily hőségben csak meg nem áll a jég! (Ily sértéseket még a
legnyugodtabb természet sem fog elviselni.)

82. Meglehet hogy az alja jobb lesz a tetejénél. (Csak hadd beszéljen,
tán jobbat is mond ezután.)

83. Üres szóval senki sem lakik jól.

84. Egy virág még nem csinált nyarat.

85. Egy felhő nem csinál telet.

86. Ez oly üstökös mely nem jelen meg mindig.

87. Egy gazember hét kerületnek is árthat.

88. Egy vevő kedvéért nem lehet boltot nyitni.

89. A sors kezét tűrni kell.

90. Egy rózsa kedvéért a kertész ezer tövis szolgája.

91. Ha nincsenek adósságaid, állj jót, (és lesznek.) Ha nincs munkád,
csinálj végrendeletet (és van.)

92. Oly háznál hol két kakas van, későn kél a nap.

93. Hogy egy nap ehessünk, két napig kell dolgoznunk.

94. Úgy cseréli a szint mint a szinbü.

95. Jégre irt irás. (t. i. nem tartós.)

96. Egy kővel nem ütnek agyon két madarat.

97. Az idősbiket büntesd meg, hogy a fiatalabbik okuljon.

98. Az egyszerre jött szerencse nem tart soká.

99. Ne a dolog elejét, de a végét vedd tekintetbe.

100. A sors végzete el nem marad.

101. Kérdezd meg a gyermekektől. (Köztudomásu dologra szól.)

102. A le nem szögzött lóczát elviszi a szél. (Az elhagyatott nem megy
semmire.)

103. Még nem is szól a zene és már is tánczol. (Elhamarkodott öröm.)

104. A tömegnek nem szokás darát hinteni.

105. Ne kopogtassál másnak ajtaján, (kölcsönért,) mert csakhamar a
tiédén is kopogtatni fognak.

106. A gyermek megnő, az együgyü okul. (Minden változik.)

107. Nem hosszu élettől, de hosszu utazástól érik az ész.

108. Nincs biztosabb mérleg, mint a méltányos szem; senki sem tud
többet, mint aki saját hibáit ismeri.

109. A ki sokat tud sokat téved.

110. Mit mér a juhász? Mézgát.

111. Ne zsémbelj annyit, Csaponoglu jön! (Egy hirhedett kolompos, ki
mindenütt félelmet gerjesztett.)

112. Nem ettem nyers ételt hogy a hasam fájjon tőle. (Nincs lopott
joszágom, melytől félnék.)

113. Forgasd a ludat, hogy meg ne égjen! (Beszélj egyebet, mert
untatsz.)

114. A mig a test él, nincs veszve minden remény.

115. Az ütés alatt az ember nem válogat az ütlegekben.

116. Csak egy maroknyi fű okozza, hogy a teve lecsuszik a dombról. (A
csekély ellenfél is árthat.)

117. Egyél-igyál barátoddal, de üzleti dologba ne keveredjél vele.

118. A ki baját titkolja nem lel gyógyszert.

119. Mit tudhat az illemről, ki ugy jött, mint a ki a háztetőröl pottyan
alá.

120. Szerencsésen átkelt a tengeren és patakban ful meg.

121. Jobb tág helyen ütlegeltetni, mint szük helyen enni. Az együgyü
embernek Isten segit.

122. Nem is tudja hol a lakodalom és mégis fazékakat czipel.

123. Ha a tengert nem is gyujthatom fel, legalább sustorgásba hozom.
(Ellenségemnek ártok, ha nagyon nem lehet, hát keveset.)

124. A ki a tengerbe bukik kigyóba is belefogódzik.

125. A barát sirásra indit (szomoru igazság által,) az ellenség
nevetésre bir, (hizelgésekkel.)

126. Nem szoktak a tengerben halat árulni.

127. Az őrült nem az édes tökből lesz azzá, (hanem emberből.)

128. Ne nyujts elenségednek alkalmat.

129. A bolondnak minden nap Bajram. (Ünnep.)

130. Az ellenséget legjobban meggyötri a hizelgés.

131. A ki tanácsot kér, átkelt a hegyen, a ki a tanácsot megveti,
eltéved.

132. Ha csak egy koldus lenne, könnyü volna őt czukorral is etetni.

133. Nem tesznek külömbséget a közt ki a vizet hozta, s a közt ki a
korsót törte el. (Az érdem el nem ismerésére czélozva.) Mig a róka
megtanulta a ravaszságot, elveszti a bőrét.

134. A szabó hurczolkodik: a fején hordja a tüt. (Az mindene neki.)

135. A szabó soh’ sem foltozza meg saját ruháját.

136. Csöp csöp után s tó lesz belőle.

137. A hol elbuktál, ott tapászkodjál fel.

138. Nincsen gyógyithatatlan baj.

139. Még csak tegnap óta vagy ördög, hát ne falj még ma embereket. (Még
ujonc vagy a dologban, hát még ne tanitgass mást.)

140. A ki teve hajtsárhoz csatlakozik, annak tág kapu kell.

141. Ha rizsvásárra mégysz, ne hagyd abba otthon a gabna kereskedést.

142. Uborkát adtak a koldusnak: azt találta hogy görbe, és nem fogadta
el. (A koldusok elégedetlenek.)

143. A mig a Dsami (Minarétes nagy imaház) áll, ne imádkozzatok
Mecsetben.

144. Csak ha egy szivet áldozunk, hódithatunk meg egy szivet.

145. A szerelmes, ki nem ösmert bánatot nem is méltányolhatja az
üdvősséget.

146. Tetted büntetést érdemel, bünhödjél!

147. A torokból jön az élet. (Az evéstől.)

148. A Lelket lélekért, fejet fejért. (Ha adsz kapsz is.)

149. Egy sziv a másikat követi.

150. Bár mily hosszasan kóborol a róka, még is bekerül a szücsmester
boltjába.

151. Tán csak nem maradtál egy barlangban tiz árvával?! (hogy oly
szomoru vagy.)

152. Azt a ki igazat szól, kilencz faluból is kiüzik.

153. Hegyek soh’ sem találkoznak hegyekkel, de annál inkább emberek
emberekkel.

154. Ha biróval van peres-ügyed, legyen neked irgalmas az Isten.

155. Kilencz vak egy bottal.

156. A jóért mindig roszat adnak, s mindig is fognak adni.

157. A tönkre menő tevéhez jól illik, ha takarója félre áll rajta,
(vagyis: magaviseletéhez illik a ruházata is.)

158. Ép ugy várhatsz idegentül hüséget, mint méregtől egészséget.

159. Üljünk görbén, de beszéljünk egyenesen.

160. A hus véres, a harczos bátor legyen.

161. Az egekig messzébb van egy-két lépésnél.

162. Tégy jót és dobd a tengerbe; ha a halak nem is találják meg, Isten
mégis látja.

163. Jót jóval viszonozni, mindenki kötelessége, a roszat jóval, azonban
csak a derék ember fizeti meg.

164. A kézzel osztogass, a lábbal keress. (Eledelt.)

165. A halál a világba jött, a fejfájást azonban (egyátalán, betegséget)
csak ürügy képen hozta el magával.

166. Ne mutasd senkinek, vetésedet.

167. Tégy a mit tehetsz.

168. Még sziklákon is aratja buzáját.

169. Végzete után szomjazott. (a halálra vágyott.)

170. A végzet határozata nélkül az ember nem hal meg.

171. Közös mulatás ünnepélyé válik.

172. Régi barátból nem lesz ellenség.

173. A jó munka hat hónap alatt készül el. (Gyorsan készült munka nem ér
semmit.)

174. Görbe a hajó, de egyenes az utja.

175. Megtenni a mit lehetett, még nem dicséretre méltó tett.

176. Ha ólcsó áru is érne valamit, a zsibvásáron minden csak ragyogna.

177. A földmivelő esőt, az utazó száraz időt óhajt.

178. Ne mulaszd el tehetséged szerint jót cselekedni.

179. Másnak a szája nem zsák, hogy tetszésed szerint beköthetnéd.

180. Azon hidon melyen mások átjutottak, mi is átjutunk.

181. Sok tészta nagy kenyeret ád.

182. A hus nem válik le a körömről.

183. Kézzel ütött sebeket, elfelejtünk, a sebek miket a nyelv ütött,
maradandók.

184. Jó szóra jóval felelnek, roszra rosszal.

185. Ha meg is öregszik a szamár, még sem áll az istállóban első helyen.

186. A bátor nem néz se jobbra se balra, (az az nyiltan kimondja, a mi
eszébe ötlik.)

187. Ne unszold beszédre a vidámat. (Vagy nem figyel reád, vagy olyat
mond mi néked kellemetlen.)

188. Ne gondolj senkivel, gyujts pipára és légy vig!

189. Más dolog otthon vásárolni, és más a bazárban.

190. Ne nyulj ahhoz, mit nem saját kezed tett le.

191. A kenyérből mely még kemenczében van, senki sem ehetik. (Azt a mi
csak lesz, nem lehet élvezni.)

192. Előbb fontold meg, aztán beszélj.

193. A müveletlen nem ember.

194. Bevégzett munka után édes a nyugalom.

195. A kéz nem mérleg.

196. A ki meg nem izlelte másnak a kezét, bátornak tartja magát.

196. A sors szeszélye egynek érett, a másiknak éretlen dinnyéket oszt.

198. A szegénység tűzből készült ing.

199. Az ég forró és hüvös napjait látta.

200. Idegen országban dicsekedni, csak annyi mint a fürdőben (a
bolthajtásosban) énekelni. (Elhangzik.)

201. A hazátlannak nincsenek barátai.

202. Tekintsűnk egyszer a sors tükrébe s nézzük meg, mily képet mutat!

203. Nyissunk szemet mi is, mert mások majd kinyitják!

204. A faluba, mit magunk elött látunk, nem kell kalauz.

205. Csak a csalogány tudja méltányolni a rózsát. (A keletiek felfogása
szerint, a csalogányok a rózsa iránti szerelemből bubánatosak.)

206. Még a szemből is kilopja a szint.

207. Ne nevesd ki szomszédotat, mert nyakadra jő.

208. Mi minden nem történhet még, mig feljön a nap? (Már korán is sok
történik.)

209. Ne mulaszd el oda menni a hová hittak, de még ott is, a hová nem
hittak, még ott se ülj feszesen.

210. A mi mesze van a szemtől, a szivtől még messzibb van.

211. Még a hegyekben is melyekre számitottunk, hó esett. (Ha a természet
állhatatlan, mért ne lenne az ember is az)?

212. A ki a rózsát akarja a töviseket is akarja.

213. Nincs rózsa mely tövis nélkül, nincs jáczint mely ráncz nélkül
virulna.

214. Ha a harag jön, elmegy az ész.

215. A hitből jön az ájtatosság.

216. A csaló szeme mindig nedves.

217. Az irigy szivet a legnagyobb kegy sem engeszteli meg.

118. Becsülettel keresett vagyon, nem mulik.

219. Az elkészitett eledelnek még hegyek sem állnak ellent.

220. Az igazság szavai keserüek.

221. A »Hakk« (Isten) kiáltásra, még a vizek is megállanak.

222. A ki álnokul cselekszik, bubánatban végzi.

223. Minden dologban többet ér a tudás, mint a tudatlanság.

224. Kevésből mindig lehet sok.

225. Mindenki a maga hazájáról beszél.

226. Szalad, de egyre veri a dobot. (Gyávaságból menekszik és kiáltoz
mellette.)

227. Mindenkivel szorits kezet, de senkinek se üss vállára.

228. Tehetségnélküli ember, gyümölcsnélküli fa.

229. Mindenkinek gond van a fejében, a molnáréban viz. (Az utóbbi az ő
gondja.)

230. Minden felre, következik egy le, minden elmenetelre jövetel.

231. A tudomány megnemesiti birtokosát.

232. Egy ember a másikra szorul.

233. Két meztelen csak a fürdöben illik egymáshoz

234. Hogy igyál, azt ugyan mondták neked, de nem a forrás kiszáritásáig.

235. Senkinek se add a fonal végét. (A titokból egy szót sem árulj el.)

236. Ha kettő hitét megtagadja, (t. i. ha hamisan esküdnek) egy harmadik
elveszti életét.

237. Egy börben nem lakhat két oroszlán.

238. Annyit használ mint este felé boltot nyitni.

239. Annyit használ mint tű hegyével kutat ásni.

240. Fonalát vásárra vitték. (Megitélik, ki milyen.)

241. Kétszer inni annyi mint egyszer enni.

242. A pap házánál ép oly nehezen lehet eledelre szert tenni, mint a
halott szemében könyre.

243. A hol kettő egymással beszél, ne légy te harmadik.

244. Egy karóhoz nem lehet kötni két lovat.

245. Egy fej számára két kéz teremtetett.

246. Egy hón’ alá nem fér két dinnye.

247. A ki soká válogat két mecset közt végre ima nélkül marad.

248. Meglehet királyom, hogy még a tenger is meggyul! (Ha te úgy
akarod.)

249. Ne rostálj oly nagyon, ne szőjj oly sürün. (Ne végy mindent oly
szorosan.)

250. Az ember majd keményebb a kőnél, majd gyöngédebb a rózsánál.

251. Tán csak nem az óvakodik az esőtől a ki már egyszer megázott?!

252. Egyszer pirul el a kérő, kétszer a ki nem ád.

253. Nem annyira a kéz (munka,) mint a fog a takarékos.

254. Az ember majd hegyeket rendit meg, majd meg egy daraszemet sem bir
legyőzni.

255. Az ember ördöge az ember.

256. Vásárnak csak az első vásárt lehet nevezni.

257. Ki lassan jár, czélt ér.

258. Nincs esztendő aratás nélkül.

259. Lapáttal szalad a tüzvészhez. (az az, lopni akar.)

260. Még ha ő maga volna az eső, még se termékenyitené senki földjét.
(Oly gazember.)

261. Gördülő követ nem fedi be a moh.

262. Ne hordjál hetvenkét völgyből vizet.

264. Az ügyes tolvaj váratlanul lepi meg háziurát.

265. Előbb találd meg az árut s aztán kérj vám pénzt.

266. A hamis számla Bagdadból is visszakerül.

267. Mig az eső elől menekült, utólérte a jégeső.

268. A takaró után nyujtózkodjál.

269. Az ember vénül, de a sziv nem.

270. A ki kigyókat eszik, nem talál orvost.

271. A föld vas, a meny aczél. (Senkisem hallgatja meg imádságomat.)

272. Még a földnek is vannak fülei.

273. Ne keveredjél bonyolodott dologba.

274. A buza maradéka a dervisé.

275. A gazember gyáva.

276. Ha a tolvajok felszaporodnak, a birók hanyagsága az oka.

277. Ha házat veszesz előbb szerezz magadnak szomszédot.

278. Ha csak egy hangya ellenséged van is, mégis légy óvatos.

279. Az ellenség az ellenségért nem imádkozik.

280. Ne kérdezd a beteget kell-é neki leves?

281. A kopasz valamint az aranyfürtös, a vak és a szép szemü, valamennyi
meghal.

282. A hust, melyet a macska el nem érhet, piszkosnak nevezi.

283. Ha nincs a háznál macska, igen sok az egér.

284. Mindenki tettei szerint jutalmaztatik.

285. Éles kard nem vágja meg hüvelyét.

286. Gyakran még az őrületesen szerelmest is megilleti a tagadás.

287. Rosz pénzt és rosz szavakat nem kellene elkölteni.

288. A ki egyszer kis dobot hallott, mindig hallgat a nagyra.

289. Mig a rosszat nem láttuk, nem tudjuk méltányolni a jót.

290. Az elvetemedettség nem ragadós betegség.

291. Nem ott a hol születünk, ott a hol jó dolgunk van, ott van a
hazánk.

292. Nem lenne jó ha mindenki ösmerné a helyzetét.

293. Mi által külömbözik a szivtelen ur a szegény embertől?

294. Más szemében látja a szálkát, s a magáéban nem látja a gerendát.

295. Az egyik zsirost, a másik savanyut szeret.

296. Az egyik nem talál hidat a vizen át, a másik nem talál vizet
ivásra.

297. Barátaink által, megismerjük az embert.

298. Az egyiknek panasza nem inditja meg a másikat.

299. A kopasznak elefántcsont fésüt?

300. A ki magától esik el, nem sir.

301. Inkább az életet, mint a jó hirnevet elveszteni.

302. Bármily szép legyen is a falusi leány, kecses sohasem lehet.

303. Nézd meg a szegélyt és vedd meg a vásznat.

304. Háboruba nem szokás kardot kölcsönözni.

305. Ha ludat kapsz ne sajnálj egy tyúkot. (viszonajándékul.)

306. A szomszéd, a szomszéd tyúkját ludnak nézi.

307. A kőre, mely kemény, hajtsd le fejed.

308. Milyen napra nem következett este? (Hol van a végtelen öröm?)

309. Ha a kapun át kikergetsz, bejövök ismét a kéményen keresztül.

310. Ne ássál kutat, mert magad esel belé.

311. Járj a hóban, de ne hagyj magad után nyomot. (Lopj ügyesen.)

312. Valódi segélyt csak Isten nyujt.

313. Még a hangyának is megvan a saját akarata.

314. A szivtől az ut a szivhez vezet.

315. A ki kéz (ajándék,) nélkül megy be, igazság nélkül jön ki.

316. Hasa tele, de szeme éhes.

317. Ösmeri az eret melyet vágni kell. (Tudja hogy kitől nyerhet
valamit.)

318. A sas nyilat kapott, de saját tollaival ékitettett. (saját magának
árt.)

319. A ki a tejfölt szereti, a tehenet zsebében hordja. (Abból ered, a
ki kedvenczételét másoktól kéri kölcsön.)

320. Meg nem érdemelt áldásra, senki sem mond áment.

321. A mit a sors rendelt nekünk, az jut a tálunkra.

322. Ember nem lehet hiba nélkül.

323. A szárnyak a hangyának a megsemmisülés előjelei. (Intés nagyratörő
személyek számára.)

324. Ki törődik vele ha titokban sántit? (azaz kedvetlen.)

325. 40 Arab esze együttesen, még egy fügemag szemet sem tölt meg. (A
törökök véleménye szerint.)

326. Várat belülről kell bevenni.

327. A veszedelem hire hamar terjed.

328. A hol nincsen juh, ott a kecske viszi a fő szerepet. (Keleten, a
juhhus nagy delicatesse-nek tekintetik.)

329. A Megelégedés, kimerithetetlen kincs. Ha a lányt magára biznák,
elmenne még muzsikushoz is.

330. Jobb nem is aludni, mint rettenetes dologról álmodni.

331. Egy harapástól nem lakik jól az ember, de mégis jól esik a szivnek.

332. Előbb válaszd meg a szót, aztán beszélj.

333. Szót szó követ, igy lesz a beszéd.

334. A szó nem marad a zsákban, (t. i. el nem rejthető.)

335. A közbenjárónak bő a zsákja. (Mert nem a magáéból ád.)

336. A vagyon a sziv forgácsa.

337. A Gyertya nem lefelé világit.

338. Ha nyilvános helyen vágod le szamarad farkát, az egyik hosszunak, a
másik rövidnek fogja találni.

339. A bánatot az öröm képén is tükrözni tudni, az valódi müvészet.

340. A kályhapad a tél virág kertje.

341. A ki a pecsét birtokában van, az a Szulejman. (Szulejman, Dávid fia
a keleti mythósz hőse, ki egy varázspecsét birtokában volt.)

342. A lándzsát nem lehet zsákba rejteni. (A rosz szokás mindenütt
elárulja magát.)

343. A szerelem nem tür társat.

344. Nyelvedet társaságban, kezedet utazáson ki ne öltsd. (Társaságban
ne beszélj, utazáson ne ajándékozz.)

345. Egyed a gyümölcsöt anélkül, hogy fája után kérdezősködnél. (Még a
lopott jószágot is élvezd.)

346. Az arabtól nem kell se czukor, se pofon.

347. Ha neked annyira tetszik, magad is fuvolás lehetsz.

348. A hol levetkeződöl, ott öltözkődjél is.

349. Az együgyü kezéből ne igyál, ha mindjárt az élet vize lenne is.
(Nektar.)

350. A mit saját kezeddel adsz, az a más világba is elkisér. (t. i. a
könyöradományok.)

351. Se a nyárs, se a pecsenye ne égjen el. (Minden a kellő formában
maradjon.)

352. A milyen a vetés olyan az aratás.

353. Annyi serbetet ád, a menyit ütere enged. (Annyit szidja a mennyit
csak elbir.)

354. A friss mozgás, áldást hoz.

355. Jó akarat, jó eredmény.

356. Ha nem akarsz figyelni a nagyok szavára, türnöd kell a szenvedések
sulyát.

357. Annyit használ, mint Atmejdánban tömjénnel füstölni. (Atmejdan, egy
nagy tér Konstantinápolyban azelőtt a nyillövők gyakorlati helye.)

358. Egy papucscsal is beéri, hogy Bajram-ot csináljon magának.

359. Ne légy oly hajszálnyi finom, könnyen el találsz szakadni.

360. A ki haraggal áll fel, kárral szokott leülni.

361. A harag (boszu) édesebb a méznél.

362. A döglött lovat keresi, hogy a patkót leszedje róla. (Nagyon
fösvény.)

363. Az ökör meghalt, a társaság szétoszlott.

364. A bölcset verték s az én hátam érezte.

365. Pamut fonállal kötözték meg. (Bajos állapotban van.)

366. A ki a pilavot szereti kanalat hord magánál.

367. A szerdán meglátszik, milyen lesz a csötörtök.

368. A rizs nem száll fel a viz felszinére.

369. Ha már megfött az étel ne vegyits közé vizet.

370. Csak a gazdag szép és tiszteltetett.

371. A czukor más és más a csodasó. (Ámbár mindkettőnek egyenlő szine
van.)

372. A ruha nem bizonyitja a bátorságot.

373. A sarkantyú cseng és bong, de csak a pénz mivel mindent.

374. Ólmot az ördög fűlébe! (Hogy meg ne hallja. Szokásos példabeszéd
midőn illetlen beszédet kell ismételni).

375. Légy óvatos az alamizsnával, hogy roszat ne cselekedjél vele. (Ha
méltatlannak adsz.)

376. Ne nyisd ki szádat helytelen beszédre.

377. A ki alamizsnát oszt, soká él.

378. Ne a testet nézd hanem a lelket.

379. Csak kérdezz és te is bele jutsz a Kaabá-ba.

380. Még a viz is hamarébb nyugszik mint az ellenség.

381. A fiatalságot a hallgatás, a kort a beszéd illeti meg.

383. Ne gyürd fel nadrágodat elébb, mint sem a folyóhoz értél volna.

384. A Szofu azt állitja, hogy nem eszik foghagymát; pedig ha talál, még
a haját sem hagyja meg.

385. A tulerős eczet még saját edényét is megkárositja. (A hirtelen
haragu beteg.)

386. Mi hátra marad, gyakran el is fog maradni.

387. Fejét feláldozza, de titkát nem áruja el.

388. A ki verebektől fél nem hint kását,

389. A hallgató okosabb legyen a beszélőnél.

390. Ne aggodjál azon ma, mit fogsz enni holnap.

391. A birtokos belényugodott már s most a kupecz nem akar. (Szokásos a
szolgára ki uránál takarékosabb.)

392. Ha holnap lesz, megjöhet még az áldás.

393. Szakállad tán csak nem megőszült a malomban? (Ne tettesd magad oly
fiatalnak.)

394. A siketet ne üdvözöld kétszer. (Az ő hibája ha elsőször nem
hallott.)

395. A késő megbánás hiábavaló.

396. Türelemmel a szederfát selyemmé változtatod.

397. Szép a viz a pohárban, szép a hajó a gyárban.

398. A szó lábaira esett. (Nem ment teljesedésbe.)

399. A hű barát többet ér a rokonnál.

400. A légy ösmeri a nyalánkságárust.

401. Hallgatásod édesebb a zenénél. (A fecsegőkre alkalmazott guny.)

402. A légy ugyan kicsi, mégis felkavarta a gyomrot.

403. Tőkéjét egy macska hátára rakta. (A hütelen igazgatóra czélzó.)

404. A ki gyorsan jár lábaival ruháiba bonyolodik.

405. Parancsolj a restnek s ő maga fog aztán tanácsolni neked.

406. A vasat üsd a mig tüzes.

407. A töröknek későn érik meg az esze.

408. A kertésznek nem lehet zöldséget árulni.

409. A ki a kolostorban vár, levest kap. (Türelem czélhoz vezet.)

410. Meghallotta a nyúl, hogy a vadászkutya megbénult. (Azért jár-kel
oly büszkén.)

411. A gyéren vetett retek jobb a sürün vetettnél. (A sok nem mindig jó
is.)

412. A kőböl is, ha préseli, vizet sajtol ki. (Kitartó, nagyratörő
emberről szólva.)

413. A gazdagnak nehéz ajándékot nyujtani.

414. A fösvénység szeme, csak a föld által elégittetik ki. (t. i. a
sirban.)

415. Kilencz évnek szerdái kerültek össze.

416. Sántitó szamárral ne csatlakozzál karavánhoz.

417. A mig fősvények fognak létezni a gazemberek nem maradnak éhen.

418. Édes szavak még a kigyót is kicsalják lyukából.

419. Váratlanul esik a kő az ember fejére.

420. Az alvó kigyónak ne lépj a fejére.

421. Repülő madártól vár segitséget. (Hasztalan remény.)

422. Mint a liszteszsák csak a bot alat porzik. (Csak erőszakkal lehet
valamit kicsalni belőle.)

423. Lisztünk meg van szitálva; szitánkat szögre akasztjuk.

424. A távolból még a dobszó is szépen hangzik.

425. Olcsó eczet édesebb a méznél.

426. Olcsó husnak hig a leve.

427. Üss a koldusköpenyegre. (A szegények elhagyatottságára utal, kikkel
szemben mindenki, mindent megenged magának.)

428. A milyen távozása, olyen a jövetelem, a milyen a tésztája (melylyel
megkinál,) olyan a kásám.

429. Van vagyona – irgalmas is lehet.

430. A szappan a mit adtál, még mindig nem birja eltávolitani az
előidézett szennyet.

431. Mint az olaj, a felszinre tolakodik.

432. Az éhes medve nem tánczol.

433. Az éhes ásit, a szerelmes nyujtózkodik, (ha nem érte el czélját.)

434. Az éhes tyuk a hambárról álmodik.

435. A várakozás jobban kinoz a tüznél.

436. Este az ivásnak, reggel kártyázásnak engedi át magát és mégis a
paradicsomba remél jutni.

437. A bőkezüség nem csökkenti a gazdagságot.

438. A mivel jött az ember, azzal távozik is.

439. A neveletlentől vedd meg a becsületet.

440. Egyél keveset és tarts szolgát magadnak.

441. A ki engem tisztel annak szolgája vagyok, a ki engem gyaláz, annak
ura vagyok.

442. A felbőszitett szamár még a lónál is jobban szalad.

443. A fehér pénz a fekete napra van számitva. (Fekete, t. i.
szerencsétlen.)

444. Folyó vizben nem marad piszok.

445. A sánta hamar elfárad.

446. Akár fehér a kutya akár fekete, mégis kutya marad a kutya.

447. Az ember belülről tarka. (Nem külsőleg mint az állat.)

448. A lelkiismeretesség fél vallás.

449. Ravaszsággal még az oroszlánt is rá lehet szedni, erőszakkal még
egy tücsköt sem.

450. Nem tanácsos másnak kötelén a kutba szállni.

451. Alacsony helyről nézve még a dombocska is hegynek látszik.

452. A követ sérthetetlen.

453. A kézcsókolás nem koptatja a szádat.

454. A müszer dolgozik, de a kezet illeti a dicséret.

455. Arany kezet nem vág meg a kés.

456. Az árva gyermek maga metszi el köldök zsinorját.

457. Sokan sajnálják az árvákat, de kevesen istápolják.

458. Kötélre ne hints lisztet. (Ne tégy hasztalan dolgot.)

459. Ne higyj barátodnak, mert bőrödet szalmával tömi ki.

460. Magadat varrótüvel szurd meg, az idegent zsáktüvel.

461. A ki mézzel bánik, ujjait lenyalja. (az az, a ki szerit teheti,
lop.)

462. A mi egy szájból jön, ezerekre terjed ki.

463. Egy bolha miatt az egész paplant elégeti! (A nagy áldozatról
mondatik.)

464. Egy fillér miatt tőrét a csilagoknak szegni. (A fösvény.)

465. Egy köpenyegem van, azt kiteritem s lefekszem a hová tetszik. (A
nőtelen ember.)

466. Tiz remete beéri egy kanállal.

467. Egy juhról nem lehet két bőrt nyuzni.

468. Arany kalitkába zárták a fülemilét, de ez egyre kiáltá: ó hazám!

469. Egy baleset tanulságosabb száz tanácsnál.

470. Csak esőben tanuljuk megbecsülni a köpenyeg értékét.

471. A nagy fej nagy fájdalmakkal jár.

472. A fazék feldült és födelet talált, (t. i. az esetleg gyakran
meghozza azt, a mit hosszasan kerestünk.)

473. Akár milyen nagy a mecset, az Imam mégis csak azt prédikálja a mit
tud.

474. Ha a mecset össze is dül, az oltár mégis helyén marad. (A szépség
nyoma megmarad.)

475. Harangját fűvel tömték be. (Megcáfolták.)

476. A posványba ne dobj követ (mert beszennyezed magad.)

477. Ne utazzál gyermekkel, kinevet, ha a teher lecsuszik hátadról.

478. A tulságos dédelgetéstől a kedves elundorodik.

479. Az omlatag épületnek nem használ a javitás.

480. A szöget csak a szög turja ki helyéből.

481. Ne lakjál oly helységben, hol orvos és biró nincs.

482. Az igazság szavára még az őrült is hallgat.

483. A győztesnek van igaza.

483. A ki fürdőbe megy, izzad. (Minden tettnek megvannak
következményei.)

485. A házi tolvajt nehéz rajta kapni.

486. A szeszély a lélek alatt rejlik. (Tehát csak halál után jöhet elő.)

487. A timár csak azt a bőrt rángatja, mely neki tetszik. (A sors csak
azt veri, a kit üldüz.)

488. A nyelvnek nincsen csontja. (Minden beszédre képes.)

489. A világ egy kövér fark, olyan mint az angorajuh-é, (a ki az
élvezetéhez ért, annak váljék egészségére.)

490. Barátok közt mázsa szerint mérj, az üzletben lat szerint.

491. Ha elbukol, a földet is öleld meg.

492. A koldus arcza fekete, (gyalázattal boritott,) de erszénye kövér.

493. A versenytárs nem árt ha nyiltszivü.

484. Szépséget nem lehet kierőszakolni.

485. Az erőszakot nem szokta követni magyárázat.

496. Ha a juh a nyájtól távozik, a farkas elragadja.

497. Ne a szónokra, de szónoklatára figyelj.

498. Ha a törvény metszi le az ujat, az nem fáj.

499. Éppen az aggályosan őrzött szembe esik bele a szálka.

500. A vizet a szalma alá vezeti, (vagyis, titkokat sző).

501. A nyúl duzzogott a hegy ellen, de az mit sem tudott róla.

502. A jóllakott nem érzi az éhes állapotját.

503. Az okos beéri vele ha megszagolja a rózsát.

504. Sürgős ügyekbe az ördög is elegyedik.

505. A szerelmesnek csak egy intés kell, a dervisnek egy ok, (hogy
felforrjon benne az indulat.)

506. Egy oktalan fej baját a láb viseli.

507. Az ész nem a korban, de a fejben rejlik.

508. A hazátlan madárnak Isten épit fészket.

509. A hazátlan harczosnak rövid nyelve és görbe nyaka van. (Sokat kell
türnie és keveset beszélnie.)

510. A válás vége a viszontlátás.

511. A sors abroncsán ment keresztül, (vagyis, sokat tapasztalt).

512. A vénűlő farkast gúnyolják a kutyák.

513. A szárazzal a nedves is elég.

514. Ki szép? kérdezték a hollótól; »fiaim« felelé büszkén.

515. A gesztenye elvetette haját s most megveti azt.

516. A szem lát, a sziv kiván.

517. A sziv mindaddig eped, mig a szem nem lát.

518. Szép az, a mit a sziv szeret.

519. Mielőtt bemennél, gondolj a kijövetelre.

520. Puszta szóval nem lehet sajtot késziteni.

521. A bánatot örömmé változtatni, az az élet művészete.

522. Inkább köveket hordani az eszessel, mint ostobával szövetkezni.

523. A ki róvásra iszik bort kétszer ittasodik meg. (Egyszer az ivás,
másodszor fizetés alatt.)

524. Minden bárányt saját lábánál akasztanak fel.

525. Minden ember szivében egy oroszlán leskelődik. (Egy erős
szenvedély.)

526. Ne tarts mindenkit, a ki szakállas, atyádnak. (Ne adj a külsőre.)

527. A tehetség szerelmet ébreszt, az erény tiszteletet.

528. Ha a hazug háza leég, senki sem hiszi el neki.

529. A lusta ló erősebben rug ki.

530. Ha mindenki vásárra vinné az eszét, utóljára mégis csak mindenki a
magáét vásárolná vissza. (Mindenki megvan elégedve a maga eszével.)



Özbég-mondatok.

(Csagatai tanulmányok-czimü munkámból.)

1. A ki két hajóba kapaszkodik, bizonyosan a vízbe ful.

2. A szégyen rosszabb a halálnál.

3. A szivből siró még a vakot is könnyre inditja.

4. A ló ha sovány, a vitéz ha idegen országban van (rosz szinben
vannak.)

5. A bölcs egy és ugyanazon kőben kétszer nem botlik meg.

6. Ezerszer dicsérheted – a muszkát, még is kék a szeme (t. i. nem szép
özbég fogalom szerint.)

7. A fiatal ember lehet, hogy meghal, de az öregnek kell meghalni.

8. A sokat hizelgő nyelv nyalásával sebet ejt.

9. A ki a verebeket félti, az nem vet kölest.

10. Lányom hozzád szólok, de hallja az ángyom.

11. A teher nélküli szamárnak kedve szottyan leheverészni.

12. A kiejtett szót már nem lehet többé lenyelni.

13. Kinek szive megtelik annak nyelve hamar feloldódzik.

14. Csak a tuskóból száll föl a sürü fűst.

15. Ki gyorsan beszél, az gyorsan meg is bánja.

16. Jobb az eleven egér a holt oroszlánnál.

17. Kit az Isten megver, azt a próféta botjával meglöki.

18. Egyik azt mondja, hogy tizenkilencz, a másik: egy hiány husz.

19. Lóháton ülő atyját sem ismeri (a felfegyverkezett saját rokonait sem
kiméli.)

20. Ha meghalsz, sírod is kényelmes legyen.

21. Az emberek megszólitják, az állatok megnyalják egymást.

22. Az embert szavánál, az állatot szarvánál fogják.

23. Mit az anyatéjjel beszittunk, attól csak a lélekszakadtával
szabadulunk.

24. A nyitott száj nem egy hamar éhezik.

25. Az arany még Illés prófétát is tévutra vezeti.

26. Az ujonnan esett hónak ne örűlj, mert zord hideg követi; a pap
látogatásának ne örűlj, mert kérése követi.

27. A jó lónak elég egy ostor, a rosznak ezer is hasztalan.

28. Ki az ivástól jól nem lakik, az a nyalástól még kevésbé fog jól
lakni.

29. Szép remény felér fél szerencsével.

30. Ha a kéz mindazt adná mit a nyelv igér, nem maradna többé koldus,
mindenki herczeg lenne.

31. Két molla egy férfit, egy molla egy asszonyt ér.

32. A valamire való már tizenöt éves korában férfivá lesz, a semmitérő
még negyvenben is gyermek.

33. Az egésség vagyon, a betegség szegénység.

34. Ki vért keres, az az eret is megtalálja.

35. Szép az utazás bármilyen messze is.

36. Szép a szüz bármilyen csunya is.



Kazán-tatár-mondatok.

(Bálint gyüjteménye után.)

Hogy mi történik faludban, azután a szomszéd faluban tudakozódjál; hogy
mi történik házadnál, azt szomszédodtól kérdezd.

Az éhesnek haragja gonosz.

Evéstől senki sem hal meg.

Ne siess, mert elkésel.

A hol a ló hömpörög, ott szőrt hagy hátra.

Ne ostorozd a lovat, de unszold abrakkal.

Sok pálinkát igyál, de keveset részegeskedj.

Ha eltörik a kocsi, tüzelő fát ád, ha megdöglik az ökör, húst ád.

A ki lassan jár, utóléri a nyulat.

A ki lassan jár, messze jut; gyors lépés nem tart soká.

A kimondott szó, valamint a levágott kenyér, nem térnek vissza előbbi
helyükre.

A halál elől még a pénz sem menthet meg.

A kutya ugat és a farkas nyugodtan folytatja útját.

Kinek nincs munkája, ennivalója sincs.

A ki két nyulra vadász egyszerre, egyet sem fog.

A nőknek hosszu a haja, de rövid az esze.

A kinek szánkáján ülsz, annak nótáját énekeld.

Ha a meny tésztát vág, a napának görbének tetszik a dolog.

A meny hasa a napának mindig nagynak látszik.

Nem minden nap jut a vajaskásából.

Ha egy napi utazásra kelsz, egy hétre való élelmiszerrel lásd el
magadat.

A szem félénk, a kéz merész.

Isten mellőzésével, ne meneküljünk a császárhoz.

A jó hirnév többet ér a vagyonnál.

Inkább a gazdagnak szolgája, mint a szegénynek fia.

Ha felfelé köpsz, saját orczádra hull vissza.

Véletlenül nem nő gabona.

A betegre szállnak a legyek.

A csuka elpusztúl, de fogai nem.

A bot erőt ád a csikónak.

A bolonddal nem jó sem találni, sem osztozni.

A menyegző után a bot következik.

A türelmes tür, a türelmetlen panaszkodik.

A vak tyúknak a kutyazab is búzának tetszik.

Az egészséges fej, mindig talál sapkát.

Ha édes is a méz, még sem harapunk az ujunkba.

Egy lóra nem raknak két szerszámot.

Az öt ujból, mindig egyenlően fáj, akár melyik-e – be harapsz.

Ma »kedves testvér«, holnap maró »foghagyma« holnapután »kutyakölyök.«

A feldicsért leány násznapján csuffá válik.

A juhtól gyapjut, az embertől adót nyernek.

A jóllakott kutya megharapja urát.



Altaj-mondatok.

(Radloff után.)

Hogy véled megfogni az ég madarait? hogy véled megfogni a tenger halait?

Ki látta, hogy a bak szarva eget ért volna?

Ki látta, hogy a teve farka földig érne?

A keselyüt röptén, a gyorsat menésén, (ismerjük fel.)

A ki nem tud járni, elrontja az utat, aki nem tud beszélni, elrontja a
szót.

Nem járhat-é a poroszkáló ezer uton? nincs-é a ravasznak ezer szava?

A sügérnek nincs leve, az ostobának nincs esze.

Ha járni látod a békát, mit törődöl gyorsaságával.

Az öregnek szavait dugd a zsákba; a tekintélyesnek beszédét dugd
zsebedbe.

A bundában él egy ember, de ki ösmeri? A nyereg takaró alatt él egy ló,
de ki ösmeri? (Arra törekedjünk, hogy mindent minél tüzetesebben
megismerjünk.)

A helyett hogy sok lennél és szemét, légy kevés és légy művészet.

Ujat készits és vedd fel, régit javits meg és vedd fel szinte.

Szeles napon nincsen csend; gondolatterhes napon nincs álom.

Ha rozzant is, de saját házad legyen; ha bőjti étel is, de saját kásád
legyen.

A rosz lövész golyója csak hat ölre ér.

A ki tisztelte az úrat, ur lesz; a ki tisztelte a gazdagot, gazdag lesz.

Bár mit egyél, bátran egyed; csak kavicsra ne jusson a fogad!

Bár mit veszesz fel, vedd fel bátran; csak a nap el ne perzselje a
hátadat!

Bár min lovagolsz, lovagold bátran, csak lábad a földet ne érje!

Ha húst főzök, nem marad számodra lé; két szóból egy sem számodra való.

A vének a lovak közül levágásra valók, a vének az emberek közül, gúnyra
valók.

A száraz kanál nem esik jól a szájnak.

A kinek magas gondolatai vannak nem éri el az estét; aki nagy lépéseket
tesz, nem éri el az ajtót.

Az aranyfejü nőnél jobb a sovány fejű férfi.

A férfi kantárszára hosszú, a ló patkója lapos.

Ha a lovak nyeritenek, felismerik egymást; ha az emberek beszélnek
felismerik egymást.

Ha sovány is, vedd zsirosnak; ha kevés is, vedd soknak!

Ételem csekély, fejem kopasz.

A fekete észnél, mely oly nagy mint a teve, jobb a bölcs ész, mely kicsi
mint a tapló.

A varjú, mely utánozni akarta a ludat kificzamitotta a lábát.

Ha újat látsz, ne légy magadon kivül örömedben, ha régit látsz meg ne
vesd.

A holnapi kolbásznál jobb a mai máj és vese.

Az agglegény nyakát a tetű eszi meg, és megtakaritott pénzét megeszi a
kutya.

A mi nem fog vágni, azt ne köszörüld, a ki nem akar rád hallgatni, azt
ne tanitsd!

Ha meghalni szándékozol, ne dobd el kenyeredet!

Ha egy helyet elhágysz, magot vess elébb!

Mielőtt szépségre néznél, belső érték után tudakozódjál.

A hős tönkre megy, a dühöngő elvész.

A ki a fagygyal küzd, az fülét veszti el; a ki az úrral küzd az fejét
veszti el.

A mit az okos hat nap alatt tesz meg, azt a ravasz öt nap alatt végzi
el.

A békeszerető fejet le nem üti a bárd.

Nem úgy megy a mint az ész gondolja, úgy megy, a mint Isten határozza.

Ha a rosz kutya meghízik, ne bocsás senkit oldala mellé; ha rosz ember
meggazdagodik, ne bocsás senkit oldalához.

A nő szivében egy vértezett, ragyogó férfi él.

A férfi szivében egy felkantározott tüzes ló él.

Az ócska bunda galléra, a jó idő emléke nekem.

A békitő a népnél olyan, mint a gomb a bundán.

A kinek csak egy lova van és versenyt lovagol vele, olyan mint az ember,
ki a csupasz bundában birkozásba bocsájtkozik.

Ha kés van a kezedben, ne keveredjél veszekedésbe.

Ha lóhurok van a kezedben, ne menj a verekedéshez.

Aki verekszik, elfárad, aki veszekszik, elbágyad.

Olyannal, ki idegen törzsből való, ne menj vadászni!

Olyannal, ki más apától való, ne lépj üzleti összeköttetésbe!

Ha még nem látod a vizet, ne vesd még le a csizmát!

  A ki vaskabátot hord, az meghal,
  aki bőr kabátot hord, az életben marad.

  Ha eszel, ne siess!
  Ha lovagolsz, meg ne állj!

  A hol lovagolnak, ott út van,
  a hol élnek, ott nép van.

  Tavaszszal vannak lóversenyek,
  őszszel vannak birkózások.

  Törzs nélkül nincsen ember,
  mérték nélkül nincsen csizma.

  A mi szarvas, az szőrös,
  a mi ember annak neve van.

A helyett, hogy a rosznak kezébe adnád, tedd a jónak útjára.

Roszszal ne tégy jót,

A ló hát feltört sebhelyét kend be.

A rosz ember háborúban hasznot hajt.

Ne aggódjál: az előkelőtől nem születik semmi rosz!

Ne mondd: hogy a rosztól nem születik előkelő.

Ha valami a jó mellett fekszik, rá ragad a jó, ha valami a rosz mellett
fekszik, rá ragad a rosz.

Más az, gyorsnak lenni a nyelvvel, más, gyorsnak lenni a lábakkal.

Ha pénzt szerzesz munkáddal, utódaidnak való, ha ételt szerzesz
munkáddal, a gyomornak való.

Kövesd az utat, ha mindjárt kerülő; csak leányt végy el, ha mindjárt
viselős is.

A ki halakat fog, meg nem gazdagodik, a mi a földön fekszik meg nem
szárad.

Ha vas, vágd rövidre, ha fa, vágd hosszura.

Ha az apa hiányzik, a fiu nem ér semmit, ha az anya hiányzik, a leány
nem ér semmit.

Inkább mint hogy leányt örizz, tarts kezedben izzó parázst.

A lovat zsirja, az embert ruházata szerint, (iteld.)

A ki sokat lő, még nem lövész, a ki sokat beszél, még nem szónok.

A távolfekvőt hallani, a közelfekvőt látni lehet.

A fa gyökere áthat a földön, az ember gyökere áthat a népen.

Az ember keze szolgai. Isten keze hatalmas.

A ki ajándékokat adott, azt megint helyrehozni igyekszik.

Oly leányt, kinek rosz anyja van, ne végy el; oly házba, melynek ajtaja
rosz, ne lépj be.

A ki igazán meghal, azt meg nem menti egy Saman, a ki éhen hal, azt meg
nem menti a gazdag.

A serczegő, nyikorgó pakoló-nyereg nem hágy békét a ló fülének.

  Az egészen ostoba feleségét dícséri,
  Az egészen okos kutyáját dicséri.

  A kinek hasmenése van azt követi a kutya.
  a tréfás embert követik az emberek.

  A sajtos-üst ki forr,
  az oktalannak szája kicsordul.

  Homok nélkül nincs folyó,
  Isten nélkül nincs nép.
  Gallér nélkül nincs bunda,
  törvény nélkül nincs nép.

  A ki egy nagyot tisztel, nem marad fekve,
  a ki előkelőt tisztel, nem megy tönkre.

  Ne emelkedjél tul, a nagyokon,
  légy engedelmes előkelö erányában.

  A ki a nagyokat tiszteli, hosszú életnek örvend.

  A rágalmazót megsemmisitik, eladja a lelkét:

  A hazug tönkre megy,
  sötétségbe merül.

  Egyél kenyeret és sót!
  tarts ártatlan beszédeket.

  A ki két fejet egyesitett, azt Isteni vigasznak nevezik,
  aki két fejet összeveszitett, azt isteni büntetésnek nevezik.

  Az irigynek nincs inge.

  Ha van mihez, kapj utána mint a farkas,
  ha nincs semmi, válj szárazzá mint a hur.

  A mit kerestem, az apámnak, anyámnak,
  a mit tanultam saját magamnak való.

  Két ember közül, az egyik magasabb,
  ha csak egy ember van jelen, a sapkája magasabb.

Mért követelsz trágyát oly országtól hol nincsen marha?

Vége.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A konstantinápolyi magas társaság szolga személyzetét,
külön s kimeritőbben irtam le: »a magas porta és annak oszlopai« czimü
szakaszban.]

[Footnote 2: Szibirjagi szibiriai zsirnak híják a Konstantinápolyban
leginkább használt zsiradékot, mely Oroszországból importáltatik.]

[Footnote 3: A török kürk szónak szószerinti forditása, mely lényegére
nézve azonban inkább prémes háló köntösnek mondható.]

[Footnote 4: Nargileh a perzsa Nardsil (kókosdió) szóból ered, mert a
vizkorsó eleinte e gyümölcsből készült s csak később utánoztatott alakra
nézve agyagból és üvegből.]

[Footnote 5: Persia ezen kitünő bora, az első két évben nagyon hasonlit
a tokajira, s ha nem is áll azzal egészen egyenlő szinvonalon, a tokaji
után mindenesetre legjobb.]

[Footnote 6: Az arab Hasasin (hashish-evő) szóból származott.]

[Footnote 7: E szavak írásmódja oly annyira hasonló, hogy utazás és
pokol közt a különbség egyetlenegy pontból áll.]

[Footnote 8: A Cselebi, vagy Csorbadsi czimek csak az ujabb korban
adatnak keresztényeknek, azelőtt ezek kizárólag mohammedánokat
megillettő rangczimek voltak.]



TARTALOM.

  Előszó  I–III
  A ház s a háztartás  3
  A családi élet  16
  Nők  28
  Sá’ir evlenmeszi, azaz: egy költő házassága  51
  Ruhák és ékszerek  66
  Étkezés  95
  Tivornyázás  105
  Dohány és bóditó szerek  118
  A fürdő  147
  Iskolák  161
  Műveltség  183
  Ünnepek  196
  Zarándokok és zarándokolások  209
  Dervisek  233
  A fényes porta és oszlopai Konstantinápolyban  255
  A karavánok  281
  Bazárok és bazárélet  299
  Keresztények és zsidók  309
  Moszlim néptypusok  339
  A jelenkor moszlim fejedelmei  355
  Példabeszédek  375
  Oszmán példabeszédek  377
  Özbég-mondatok  405
  Kazán-tatár-mondatok  407
  Altaj-mondatok  410


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

I |Iszlám a 19-dik században – »czimű |»Iszlám a 19-dik században« –
czimű

I |tekinlélyes |tekintélyes

12 |Azsiában |Ázsiában

13 |»avantgarde-al |»avantgarde«-al

14 |ennyít, meg ennyit |ennyit, meg ennyit

16 |zolgáknak |szolgáknak

17 |háztartásí |háztartási

21 |nehézhesebbekké |nehézkesebbekké

22 |kurópai… teeinthető |európai… tekinthető

29 |küölnbözik |különbözik

34 |Azsia |Ázsia

38 |szépek éz fiatalok |szépek és fiatalok

38 |adjuk össsze |adjuk össze

39 |incsenn |nincsen

42 |mindenüttt |mindenütt

48 |térsadalom |társadalom

49 |(Szevidsi khatum, |(Szevidsi khatum,)

76 |meltett |mellett

81 |testén hordan |testén hordana

87 |bekáig |bokáig

89 |semmmiképen |semmiképen

95 |hagyományes |hagyományos

100 |játjsza |játszja

102 |sovány es ebédet |sovány estebédet

105 |imporáltatik |importáltatik

106 |forditáta |forditása

110 |szivraható |szivreható

114 |század vévéig |század végéig

118 |Azsiába |Ázsiába

133 |hossszadalmas |hosszadalmas

136 |Közép-Azsiában |Közép-Ázsiában

137 |valamenyyi |valamennyi

137 |Közép-Azsiában |Közép-Ázsiában

139 |álmodní |álmodni

145 |leginkábbb |leginkább

150 |látogaitóiról |látogatóiról

153 |pejjé változtaják |pejjé változtatják

157 |igazhitü momád |igazhitü nomád

167 |szabad játékárak |szabad játékának

168 |hallotttam |hallottam

169 |feltatáltátok |feltaláltátok

171 |Szamarkandhan |Szamarkandban

171 |székhhelye |székhelye

174 |Közép-Azsiában |Közép-Ázsiában

179 |feltalálásáhan |feltalálásában

188 |Egypptom |Egyptom

190 |anélkül hegy |anélkül hogy

190 |Szultán✝a…sipahi✝a…khán✝a |Szultánja…sipahija…khánja

193 |áltozatoddá |áldozatoddá

202 |szertásokat |szertartásokat

207 |mezőgazgasági |mezőgazdasági

215 |romjait ból |romjaiból

222 |őke,… Zemzen |őket,… Zemzem

229 |nemszetgazdászatra |nemzetgazdászatra

233 |seretettel |szeretettel

234 |megistetni |megismertetni

234 |szőrébél |szőréből

234 |napsu-rak |napsugarak

235 |önzést; |önzést;«

244 |(Ó bószuálló. |(Ó bószuálló.)

248 |imásdságot |imádságot

250 |tettők… örjöngő |tettök… őrjöngő

250 |szemtanuúja |szemtanúja

250 |gyorlatokban |gyakorlatokban

255 |kitételell |kitétellel

256 |»magas »porta,« |»magas porta,«

262 |fiigyelmem |figyelmem

270 |minden belepő |minden belépő

283 |Legveszelyésebbek |Legveszélyesebbek

289 |Közép-Azsiaban |Közép-Ázsiában

289 |lételepedés |letelepedés

292 |Közép-Azsiában |Közép-Ázsiában

293 |egyesegydül |egyesegyedül

295 |Azsia |Ázsia

300 |dokánykereskedők |dohánykereskedők

304 |szellemei és testi |szellemi és testi

311 |letézéséről |létezéséről

311 |örméy nevet |örmény nevet

313 |csuszás-másás |csuszás-mászás

314 |ere felagadt |ere feldagadt

315 |kerskedelmi |kereskedelmi

321 |szervézetében… személyisege |szervezetében… személyisége

322 |tatálkozni |találkozni

324 |hósei |hősei

325 |hog a |hogy a

327 |tágitásáre… kengyalvastartói |tágitására… kengyelvastartói

328 |magcsalottak… meronita… Szóvel |megcsalottak… meronita… Szóval

337 |Meshheden |Mesheden

339 |egyeszerü |egyszerü

340 |orkölcsi-törvény |erkölcsi-törvény

343 |képesség foly tán |képesség folytán

343 |különbséget.» |különbséget.«

345 |csatlaknoznak |csatlakoznak

345 |hajlékeny |hajlékony

348 |uazást |utazást

353 |talán mar… magyarázhátó |talán már… magyarázható

355 |forrró |forró

358 |elétmodja |életmódja

379 |nem eszem,« |»nem eszem,«

380 |szalad. el |szalad el

381 |Osmerjük |Ösmerjük

387 |kellemetlen. |kellemetlen.)

393 |valamit. |valamit.)

395 |lopott józságot |lopott jószágot

395 |magát. |magát.)

396 |helye. |helye.)

397 |hallott. |hallott.)

400 |állat. |állat.)

401 |is tápolják |istápolják

401 |köpenyeg-értékét |köpenyeg értékét

401 |kerestünk. |kerestünk.)

406 |metr zord |mert zord

409 |edés |édes

410 |megismerjünk. |megismerjünk.)

414 |parászt |parázst]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Keleti életképek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.