Title: Vidéki emberek - Novellák
Author: Petelei, István
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Vidéki emberek - Novellák" ***

AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA

VIDÉKI EMBEREK

(NOVELLÁK)

IRTA

PETELEI ISTVÁN

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA

1898

Budapest. Az Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.



A NAGY LIDI URA.

Igy, karácsony felé mindig eszembe jut az a viseltes kis ember a Nagy
Lidi ura, akit tán kegyed is ismer az utczáról; az a félrevonuló,
alázatos emberke, aki éppen azáltal lett feltünő, hogy elbujni
iparkodott ebben a világban, ahol mindenki nagy és bámult akar lenni.

Novák (igy hivták) ez, az, aki azt a könnyelmüséget engedte meg magának
ifjukorában, hogy megházasodott, elvevén Nagy Dénesnek, a vargának hires
szépségü lányát: Lidit.

Erre a Lidire már alig emlékezem, de a nyáron egy halvány virágu mályvát
láttam, a hajnali szélben s láttára a Lidi formája tért vissza az
emlékezetembe. A képe el volt bujva az agyamba s az megelevenedett a
virág láttára. Olyan nyulánk, üde, pompás lehetett, mint ez a szép
virág.

E Lidi csak annyiban tartozik a történetembe, hogy miatta lett az én kis
Novákom olyan szótalan, busuló, ványolt – a mikor Lidi megszökött egy
gazdag urfival.

A szökése pedig érthető dolog volt. Igen szép volt Lidi egy kis
iktatónak. A szépségnek nagy az ára. Nem való szegény embernek.

Azt kérdezi kegyed: miért ment feleségül Lidi egy ilyen hitvány
emberkéhez? Azért, mert mégis csak istentelenség lett volna, hogy a Lidi
harmatteste egy durva mesterlegény karjai közt fonnyadjon el.

Novák hivatalnok volt (iktató), urfajta, s ő a lajtorja egy foka volt, a
min a vargamester leánya felfelé szállhat. Rálépett. Mindjárt ki is
lépett a karján, a cserszagu, piszkos mühelyből, a hamvas kádak közül, a
nyers állatbőrös szinből; kalapot vehetett keszkenyő helyett s slájert
kötött rá, ami akkor az uraságnak egyik jele volt.

Nagyon szép volt. A kanczellisták bomlottak utánna s előre kaczagtak a
kis Novákon, azokra a szarvakra gondolva, amelyeket rakni fog a
menyecske az iktató fejére. Azonban úgy látszott rosszul számitottak.
Lidi példásan élt. Nagyon kényeztette az urát, kivált ha látták. Az
utczán szüntelenül locsogott neki, hogy észrevehette akárki milyen jól
telik az életük. És megközelithetetlen volt az idegenek részére. Rátarti
és visszautasitó volt a szépmondóknak. Olyan uras, sőt finom lett, hogy
az ember nem tudta, honnan veszi e hölgyecske ezeket a tempókat.

Akkoriban a táblabirák nem afféle kalucsnis paroplis beamterek voltak,
hanem igazi, batárban járó urak. E kis hölgy úgy járt az ura mellett,
hogy a biró urak megsüvegelték, sőt maga a prézes is.

A Novák becsülete úgy felment, hogy a leghatalmasabb is észrevette őt.
Sőt egy izben egy szász kanczellista (gazdag, kényes urfi), meg is
látogatta Novákot a tulajdon fészkében s oly nyájasan beszélt Novákkal s
úgy kereste a barátságát hogy csupa öröm volt látni azt. S nem a
feleségeért. Nem! Mert alig szólt az asszonyhoz egy-két szóval.

De Lidi a látogatás után, (mert e látogatás fordulópont volt a Novákék
életében), igy szólt:

– Winklernek (a kancellista) Abafáján pompás nagy háza van. A kertje a
herbusi vizeresztőig ér ki, ahol már a havas kezdődik. Ő kocsikat tart s
őszön nála laknak az uri vadászok, sőt a prézes maga is. Onnan mennek a
medvére. Az egyik teremben csupa velenczei tükrök vannak s még a falon
is szőnyeg. Tudod! a falon is gyertyatartók és tele viasz-gyertyával
persze.

Aztán váratlanul tette hozzá:

– Koppantsd meg azt a faggyugyertyát az asztalon, Novák. Pih! be büdös.

Novák elbusult e beszéden, de soha sem kérdezhette meg: honnan ismerte
Lidi az abafái szokásokat? mert másnap az asszonynak hült helyét találta
odahaza.

Elment… de mi felvilágositást se hagyott hátra. Egyszer azért, mert azon
este rossz kedve volt az asszonynak, s hamarosan lefeküdt; másnap pedig
nem irhatott levelet az urának, mert Lidi fogyatékosan ismerte a
betüket… Annyit megértett, hogy a faggyugyertyát kisebbre értékelte Lidi
a viaszgyertyánál. És mert ez egészen érthető volt, nem haragudott
Lidire, de mélyen elkeseredett, hogy ő nem égethetett effélét.

– Csak az a faggyugyertya ne lett volna! rebegett és sirt.

Sirt; pedig senki egy szóval se bántotta meg Novákot; senki se kérdezte
tőle: hová lett Lidi? s nem csufolta senki. Természetes, hogy elment,
mert nem szerette a faggyugyertyát.

Természetes, de azért ébren és alva őt látta; őtet áhitotta. Mi egyébre
se gondolt: »E czipellőbe járt: ez a kendő fedte arany haját: hajlós
derekát e galand szoritotta:« S dajkálta a ringy-rongy holmikat,
tapogatta, simogatta.

Magát igen elhanyagolta Novák. Ugy megnyult rajta minden, még az
ábrázata is, s kabátjai is lógtak rajta. Rossz hivatalnok lett, az egész
ember rendetlen lett és hamar öregedett.

Nem tudta, mit tegyen? mihez kezdjen? A felesége után miért menjen, hogy
vissza rimánkodja? Hát nem ugyanazon faggyugyertya lobogott a
pléhtartókban, hosszu füstölő belet képezve? S hová menjen?

Tavasz felé valamikor Winkler urfi visszakerült. Őtet gyanusitotta
Novák, hogy Lidiről ő tudna beszélni, ha akarna.

A Tábla palotájának a folyosóján találkozott vele. – Nem is kérdezett
tőle semmit, de oly fátyolozott, alázatosan könyörgő szemet vetett rá,
hogy az urfi önkénytelenül igy dadogott:

– Nem tudom merre ment el… Nem, becsületemre, nem tudhatom merre lett.
Elment úgy látszik.

– Messze? rebegte Novák.

Winkler nem tudott felelni csak elfelé intett, valamerre, messze.

Ezt az utbaigazitást Novák meg se tudta köszönni, mert ő nem volt valami
urifajta s nem ismerte az illedelmességet. Csak erre gondolt: hogy ha a
dolog igy van… akkor ő az asszony után megy. Addig abban reménykedett,
hogy Winkler oltalmazza valahol a szegény asszonyt. Igy se szükséget nem
lát, se örömök hiján sincsen. De ha igy van a dolog, akkor Novák
megkeresi őt. Valami nagy jólétet nem adhat neki… de hátha Lidi
nyomoruságban senyved. Valami oktalan állati vágy fogta el, hogy magához
ölelje Lidit, őt védve, oltalmazva; törődve, verejtékezve érette.

Azonban akkor folyt az a csodálatos idő nálunk, amikor megmozdult a föld
alattunk, amikor ki karddal, puskával, ki kaszával rohantunk hozzánk
hasonló szegény emberekre, velünk addig békén élő szegény emberekre –
nevezve ki őket ellenségünkül, a szabadság nevében hogy – öljünk.

Az állati vágy a marczangolásra, felágaskodott bennünk – és egymásra
mentünk. Mindenki tudja, mint volt. Már-már elfeledjük a részleteket; a
vért beszivta a föld mindenütt; a sirokat benőtte a gyep, a sebek is
tél-tul begyógyultak. Sóhajtsunk egyet… és beszéljünk egyébről.

Akkor igen összezavarodtunk. Novák előbb tépést csinált a várba, aztán
kapszlit. Az ő szépséges felesége elvegyült valahol a nagy kavarodásban.
Senki se tudott hirt felőle.

A Tábla urai is elmentek a szép palotából, sőt maga a prézes se került
vissza ebbe a hatalmas hivatalba. Hát Novák is (elhihetik) kenyér nélkül
maradt.

Azonban ha küzdő ember elveszt minden világi örömet, módot, jövőt,
lefekszik a tipró sors talpa alá, nyög és elpusztul. Nováknak azonban
maradt valami dolga a világon. Áhitozása elveszett társa után s nem
veszett el a reménye, hogy őt megtalálja valaha. Akkor aztán ah! de
fognak örvendeni egy a másnak, és boldogul élnek majd mint a mesében,
mig meg nem halnak.

Azért Novák dolgai után járt.

Ő megállapodott a jövője felől.

Ő egy alkalmatosságot szerkeszt magának, azzal elmegy, akár a világ
végeig és nagy bőségben, örömben él tovább, feltalált párjával.

Novák a nagyidőben sok csodálatos dolgot ért meg. Semmiből hadseregek
lettek; harangokból ágyuk; éretlen suhanczokból érczkemény hősök; maga
Novák a kapszlikat ugy töltötte, mintha egész életében azt csinálta
volna.

Hát ő egy alkalmatosságot eszelt ki, álmatlan éjszakákon amin a felesége
után megy.

Ez egy vasszekér lesz.

Ebben lesz egy nagy kerék. Ez nehányat fordul. Ha meg akarna állani,
akkor jön egy másik kerék. Ez meglóditja az elsőt. Az első forog tovább.
Ismét ellustul. Ott a másik kerék. Az ember felül a kerekek tetejébe;
egy rudat tart a markában, amelylyel dirigálja a kerekeket, hogy jobbra
térjen, balra térjen. Mindez igen érthető dolog. Az első kerék
megállana, a másik nem hagyja és igy tovább és tovább gurul. Hegyen fel,
lejtőre le; mezőn, erdőösvényen, zajtalanul szaporán. Ah! az ember
hasitja a levegőt, akár a szálló madár.

Novák ez az »ember« a kerekek tetején ül természetesen. Azt ő már látja
és a kerekek repülését érzi s hüs szél suhintja meg az arczát. Fák
lombja érinti kezét; kárrogó csóka fenn a felhők alatt versenyt száll
vele s farkas a nádas szélen lihegve, szükölve marad el. Hajrá! hegy
ellenébe; hajrá a végét ködbe vesző puszta… Lidi van a végében. Novák
határozottabb formáju lett, mint olyan, akinek valósággal czélja van. A
szemei fényesebbek lettek, – de a teste hitvány lett, mert sokat
éhezett.

A barátok gvardiánja (akinek szavai után szálltak a nagyidőkben, a
tüzbe, vérbe) megsajnálta a kis embert s igy szólt:

– Novák, testvérem! szép, hogy te okvetetlenül szekeret akarsz csinálni,
azonban egyet bizonyosnak találok, azt, hogy éhen okvetetlenül
elpusztulsz. Nézd, Novák, együtt szolgáltuk a hazát, élj meg, ha én is
élek. Egy darabka kenyér csak akad neked is.

És egy kis üres czellát adott a barátklastromban neki. Akkor sok czella
állott üresen. A haza elhivta őket s nem eresztette vissza.

Aztán ott hallgattuk Nováknak a lármáját. Bizony egy nehány esztendő
telt bele abba. Nemcsak nappal, de éjjel is hallszott a kalapácsa
csapásai, a reszelő kaparása.

Ő fujtatót csinált: a szén sziporkázott a tüzhelyen s szálltak a fekete
éjbe mint valami élőmadarak, ha a vizes pamacscsal megbántotta Novák.
Aztán csengett az ülő, amint kényes koppintással próbálgatta a kis ember
s mindjárt a nehéz kalapács zuhant le a veres vasra…

Nagyon szorgalmas volt a kis Novák. Az ambituson egy-egy otromba
vaskereket láttunk a tölgyfaajtóhoz támasztva, egy-egy tengelyt, srófot.
A nagy keréknek erős fogai voltak. Ezekbe akad a másik kerék foga. Ez a
taszitó kerék. Két kerék innen, két kerék tul.

Még a barátok közül némelyek, amint vacsora után való templomozás végén
mentek a czelláikba, oda mentek a Novák szinébe s igy szóltak
fejcsóválva:

– Nem bolondság az amire e szegény törekedik.

Mert igy is van ez… Mert megtudná-e mondani kegyed, melyek a határai az
okosságnak? Hol kezdődik vajjon a bolondság? Egy-egy ábrándért, mely
dühvel törünk előre! Átlépjük érte az igazság, a becsület mesgyéjét. Van
ki vért ont a hite nevében. Hát e szegény Nováknak egyedül miért tiltaná
meg kegyed, hogy vaskocsit kalapáljon, amikor ő a felesége után akar
menni?

– De nemcsak egyes-egyedül legyen az enyém e kocsi, főtisztelendő ur;
igy szólt lelkesen, nagylelküen – a rendé legyen ugyszintén, amely
engemet ügyefogyottat véd és segit. A mi haszon lesz rajta, az közös
legyen a renddel.

A gvardián nagy tenyerét szeliden végig lengette a Novák hitvány vállán
s résztvevően igy szólt:

– Te szegény.

A fráterek azonban összebujtak, igy suttogva:

– Ez ember jól beszél és szépen szólott.

Ők a Novák reményeit nem tartották bolondságnak. Mert a kerekek nem
állanak-e az ambituson? Négy erős kerék… egy a másba járnak… Csak még
egy kis kerék hiányzik, amelyik meginditsa a többi kerekeket. S azzal
megvagyunk és megyünk. Novák bizonyosan tudja a dolgot. Csak egy kis
kerék kell, az inditó, és a többi elvégzi a magáét, aztán megyünk.

Ekkor történt a tavaszon, hogy a Marosvölgyén nagy sürgés-forgás
kezdődött. Munkások felhője lepte el a mezőt ásóval, talicskával,
kapocskával. Dombokat vágtak le, selymékes helyeket töltöttek fel.
Gerendákat czipeltek s kőházakat épitettek a hegy lábánál.

Novák ekkoriban ismét kijárt a zárdából ottan-ottan. Régi ismerősei már
alig ismerték meg. Nagyon megviselte az idő, az emésztődés; s megőszült
egészen. A hátán egy viseltes Bánk-bán lógott, amely csizmaszárát
verdeste. Habozva, szinte félénken huzódott el alkonyatkor mégis a házak
mellett, kerülve még a gyermekeket is, nehogy alkalmatlankodjék
valakinek. Mégis csak kibujt az odujából. Mert a szekér maholnap készen
lesz. Ő már bizonyos volt a dologban. Csak a kis inditó kerék hiányzott.
Hát ismét visszatért az emberek közé, mert köztük fog élni ismét. A
szekérrel jön a felesége és a gazdagság. És öreg szive repesett. Ah!
nincsen arra emberi szó, amit érzett. Hegyeken tul… ott van egy szegény
busuló, tán szükségben szenvedő asszony… Kék szemeit tán köny boritja,
tenyerét tán idegenek kilincse töri fel.

Éppen karácsony első napján történt, hogy egész népvándorlásra indult a
város. Hideg, száraz, pogány idő volt. Hó ragyogott a fedeleken,
csikorgott a talpak alatt… Csengettyüs szánok siklottak végig a piaczon.
A tüzoltók bandája harsogott, bummogott a dob s czéhzászlókat
lobogtatott a szél. Fázó apró emberek, bundás öreg emberek, leánykák s
vikleres vén asszonyok tódultak a város vége felé.

A fráter igy szólt ebéd után:

– A vasutat nyitják meg ma a »mészárosok rétjén«.

– A vasutat? kérdezte egy fogatlan öreg barát. – Miféle az?

Akkor, ebéd vége lévén, a gvardián felemelkedett s keresztet vetett.
Fenhangon elmondta az imát s buzgón mondta utána az egész asztal. Innen
a templomba mentek és az oltár elébe térdepelve, hangosan énekeltek.

Ama délután vecsernye volt. Az olvasó »Miatyánk«-ja végét Novák hangosan
mondta, s felmagasztalva verte a mellét.

Aztán a fráter igy szólt:

– Kimegyek a »mészárosok rétjére«. Mindenek odamentek, a vasutért.

Novák hallván, az ünnepre való tekintettel is, igy alázatoskodott:

– Alkalmatlan volnék, ha elkisérném? alkonyat lévén úgy is?

Akkor megindultak. A zárda kertjén mentek át s a görbe kis utczákon
ballagtak át. A nap leszállóban volt. A Bese cserebokrai fehérlettek a
hótól. Felléptek a Bese oldalára, ahonnan nagy tér nyilt a Maros
csillogó pánczéljára, a hótól fedett mezőre.

A széles, fehér völgyet keskeny fekete szalag hasitotta át. Ez az a
szalag, amit a munkások vontak a tágas mezőn, hogy annak végét sem érte
be az emberi szem.

És a szalag végén pompás palota meredt az égbe. Lámpák gyultak a falán s
körülötte nagy emberi boly nyüzsgött, dulakodott.

Odanéztek. Éles fütty nyilalt át a légen.

S akkor lomha mozgással méltósággal egy veres szemü fekete kocsi lépett
ki a tömegből. Testéből kémény nézett fel a boruló égre.

S amint a kocsi sikra kilépett, és nem taszitva senki által és nem vonva
mi által se, a maga akaratától fogva – megiramodott, a szalagon mind
sebesebben, sebesebben futva – óh! oly dühösen, vágtatva, hogy a
fergeteg utól nem érné.

Novák megtörülte a szemeit az öklével. Aztán a homlokához szoritotta
mindakét kezét s rebegve igy szólt keserüen, kétségbeesve:

– Nézd csak, nézd… a gazemberek kitalálták.

S arczczal előre bukott abban a pillanatban a havas földre.

A barát hozzá sem kaphatott.

Hát letérdelt mellé s igy szólt:

– Mi lelte testvérem?

Azonban senki se felelt.



Ö. T. O.

A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a szőcs.

A Jóska apja egyházi ember volt; sekrestyés, vagy valami ilyesféle s
diák-iskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára. Nevezetesen Jóska is
több latin szót toldott bele a beszédébe. Olyan kistestü, kopasz fejü,
kacsaszerüen járó emberke volt, mint az apja; csak oly szertelen
alázatossággal köszöntgetett az utczán s a kereszt előtt emelte le a
süvegét s fogta össze a kezét.

Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen tartotta, a
virágos csészék között. Emlékezem a csiki imádságoskönyvére, melyben sok
veresbetü volt keverve a feketék közé s oly szörnyü képek, hogy az ember
magába kellett, hogy szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy
beteg ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyu angyal
nyujtogatta a kezeit a haldoklónak, mig a pádimentumon az ágydeszka
alatt görnyedezett egy sovány szarvas-ördög, kilógó hosszu nyelvvel. E
könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan imádkozni Pánczél
Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki.

Általában jó hirben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy tudtuk,
hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő urakkal is jó
ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát kikérni. Kivált
házastársak kibékitésében szolgált szivesen. Oly kenetesen, oly
szivrehatólag beszélt s idézett a szentek életéből példákat, hogy azon
volt mit hallgassanak a háborgó felek: »óh gondolj Sárára, óh, gondolj
Rebekára, óh, gondolj Józsefre« s több efféle – s a felek gondolhattak a
nevezettekre mind azt, ami nekik éppen tetszett, de az annál hatásosabb
volt.

Odahaza Pánczél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből
következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy
kordában tartotta s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt, egy
nagyfejü sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva hangján igy
oktatta Pánczélt:

– Hussal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy csontja
nőjjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből épitve van.

– Isten adománya, felelt ünnepiesen Pánczél.

Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelyekbe a bőröket
mártogatták és arra a rézsutosan álló kétlábu vastag gerendára,
amelyiken husolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a rózsákat a
tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a munkájáról,
hallatszott, amint Pánczél kiáltja: »Járjon a szád, de járjon a kezed
is.«

Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett. Pánczél rakosgatta egymásra a
garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Ur megajándékozni
szokta a jóakaratu embereket.

Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen nagy
tüzet rakott a konyhában, kürtös-kalácsot sütvén. Attól felgyult a
konyha s erős szél levén a barátok egész sora leégett. Nagy volt a
veszedelem s kicsi a segitség. A házak a piaczsoron ugy égtek, mint a
gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat kiabáltak, de nem tudtak
semmit csinálni, csak a szakácsnét mocskolták. Egy üszök és romhalmaz
lett a piacz napkeleti sorából.

A nagy tüz után ekkor összegyülekeztek a város elei és kimondták, hogy
tűzoltó-egylet nélkül nem érünk semmit. Nagy lelkesülés támadt s a
parancsnok mindjárt megrendelt magának egy istentelen lófarkas sisakot s
egy ezüstös bárdot. Hoszszu tárgyalásokat tartottak s az eszmésebb
emberek törték a fejüket, hogy miképpen lehetne leghatékonyabban
kiöltöztetni a nagy számban jelentkező önkénteseket. Gomb és
sujtásmustrák jártak kézről-kézre. Senki se beszélt egyébről, mint a
kötelekről, létrákról, vitézkötésekről, tömlőkről és csupán két osztály
érdekelte a városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és
szivattyusok osztálya.

Bandát szerveztek; a mi utczánkból egy derék iparos arra vállalkozott,
hogy a helikont fujni fogja. Mészáros volt ez, nagy, robusztus ember.
Mit állottunk ki! csak az Isten tudja. De büszkék voltunk arra, hogy a
legnagyobb instrumentum a mi utczánkból telik ki.

Előbb a katonaviselt emberek dominálták az uj egyesületet. Aki valaha
káplár volt az dölyfösködött a gyakorlatoknál. Minden állást elvadásztak
a polgárok elől.

De csakhamar belátták, hogy első sorban az szükséges, hogy a tisztelt
tagok szivét birja az, aki a szakasz előtt jár. Jobbra nézni – balra
nézni, ez csekély dolog – lényeges az, hogy »vakon rohanjunk a tűzbe«.
Vakon pedig miért rohanjon a polgár inkább egy elviselt káplár után!

E felfogásnak volt köszönhető, hogy a vezetők kebelbeli polgárok lettek
mihamarább s a káplárok legyőzettek. A mi utczánk Pánczélt kandidálta
egy szakaszvezetői állásra. Ez oly bizalom volt, amit Pánczél büszke
örömmel fogadott. Ezt állása, ismerettségei, műveltsége megbecsülésének
ismerte el. A gallérjára két sor sujtást vartak fel, s egy oly kis
csinos bőrtokos baltát kapott az oldalára, hogy azzal (bárha mit se
lehetett vele kezdeni) büszkélkedhetett. A lakására kiszegezett egy
táblát ily felirattal: _Ö. T. O. szakaszvezető_.

Most Pánczélt sem látta többé senki alázatosan köszöntgetni. Még a
keresztnek az utczán is csak katonásan szalutált. Az állás
következményekkel jár. Ünnepélyesen, sőt mereven lépegetett az utczában.
Naponkint legalább egyszer felvette a kék, gombos, dupla zsinóros
zubbonyt és felkötötte a bőrtokos baltát. Most nem állott meg a házak
előtt, hogy minden szomszédnak a baját tudakolja, de hüvösen adott
kihallgatásokat, ha megszólitották s szépen gesztikulált a kezével.

A hetivásárokra is zubbonyba ment ki természetesen, a minek világos
következései elől senki se zárkózhatik el. Képzelhető-e, hogy ilyen
öltözetben valaki a ponyvás sátorba álljon és vesződjék a parasztokkal?
Vagy képzelhető-e, hogy a piacz közepére ledobott nyers állatbőröket
fogdossa, válogassa, netán önmaga hurczolja végig a flaszteren:
»Asszony, ide állj, asszony, oda állj; asszony ezt vedd, azt tedd«… És a
kis, sovány Anna sok iparkodással, kevés szerencsével tett, vett, árult
és vásárolt.

Sőt mindenki elgondolhatja, hogy egy tüzoltó szakaszvezető, aki a
szakasz élén megy két zsinórral a zubbonya gallérján, miképpen foghat
meg egy piszkos rúdat, hogy azzal a szőrös borjubőrt a hamvasba
forgassa? Jőjjön be ilyenkor egy közember; vagy jöjjön be egy
segédtiszt; avagy tán a főparancsnok maga a lófarkas sisakkal az
udvarra… Az Isten őrizzen…

S kellemes is az élet így, ha jól veszszük. Az ember nem él mogorva
egyedüllétben. Az ember találkozik a tüzoltó barátaival ma itt, holnap
ott. Délután abbahagyja Pánczél a munkát, elmegy a gyakorlatra. A
gyakorlat után egypár barátságos szó következett, amit az ember állva
nem végezhet. Az asztalnál pedig első szék jut egy kétsujtásos
polgárnak; büszkeség… büszkeség…

A banda megy elől, amikor a gyakorlatokról jön vissza a derék csapat a
városmajorból alkonyatkor. A tambur feszit a nagy botjával, a mészáros
ugy fujja a helikont, hogy kikékül bele. Utána jönnek a csapatok. Bal,
jobb; bal, jobb; szépen sorjába s az egyik szakasz élén Pánczél Jóska. S
az emberek nézik, ki csodálkozva, ki irigykedve az utczán.

S ez igy ment, s most a tavaszig.

Most a tavaszon, hogy a mogyoró-bokrok vérpiros rügyei bomladoznak, hogy
a musliczák libegnek a nap szelid sugaraiban, hogy a labdázó gyermekek
zajától hangos lett a berek tisztása, s hogy rudra akasztott,
összekötött lábu bárányokat visz a mészáros az udvarára, – most a
tavaszon a doktor bácsi (a mi csuf, nagyhasu, áldott jó öreg bácsink)
megállván a ház előtt, ahol Jóska lakik, igy recscsent Pánczélra:

– Megrendelted a porontyodnak a deszkaköntöst, te tekergő.

– Mit? dadogta zavartan Pánczél, aki pedig tudvalelevőleg szakaszvezető.

– Ne félj… Sokba nem kerül; kicsit kell csináltatni neki. Egy kis
koporsót… tudod! Tudom nem nőtt sokat. Nem is nő meg, ne félj.

Aztán nyersen rákiáltot:

– Hol a gyerek:

Tudni kell, hogy Pánczél ez időben általában csendesebb, kezesebb ember
lett, de ha a régi volt volna, mégse kötött volna ki a doktorral, – egy
olyan emberrel, aki a halállal birkózni se fél.

Pánczél azért, hogy a doktor bácsi meredt, táskás szemének erős
nézésétől menekedjék, igy kiáltott a feleségének:

– Anna! Hozd ki a gyermeket, hogy lássuk, s megvizsgáljuk…

Egy halk hang igy rebeg erre a kapuajtó mellől:

– Nagyon gyenge a szegényke…

A doktor bácsi rátette a kezét a kilincsre, Pánczél erre az ajtó elé
állott, nyersen rivalt az asszonyra:

– Nem hallottad? Hozd ki.

– Békesség… Bemegyek én, hogy megnézzem.

Pánczél kiveresedve, rekedten rivallgott Annára:

– Ki parancsol itt? Azt akarom hogy kihozzad…

– Te tekergő… (a doktor bácsi lassan minden szótagot megnyomva vágott
közbe.) Valamit dugdossz te előlem, hogy ne lássam meg. Tekergő. Mit
dugdossz előlem a szobában? Hadd lássam. Fekszik a gyerek?

A gyenge kis asszony elnyujtva felnyögött, csak így felelt.

– Nézd csak, igy szólt a doktor a pitvarban, – miért ilyen üres ez a
konyha? Hol a ládátok? hol a tálas? Nem itt főztök? Ostobaság.

Pánczél vontatva kullogott utána. Az asszony az ajtó mellett maradt.

– Hát a bőröket hol tartjátok? Nem itt tartod most? Tekergő… A
lakószobát fertőzöd meg a báránybőrök szagával?

Aztán benyitott. Körülnézett. Akkor megállott szembe Pánczéllal:

– Kiköltöztök tán?

A szoba majdnem üres volt. A cselédágy deszkafedele leeresztve s a
karikás ágyban valami hitvány holmik közül egy haszontalan gyermekfej
sárgállott ki.

A doktor bácsi mélyen morgott:

– Ühm. Hát a butorok? a kasztenek? az asztal? a bőrösszékek hol vannak?
A képek a falról? Hát a vaskereszt a falról, te tekergő? Hol a te hires
kereszted? A vaskereszt a falról? Te farizeus. Az apád keresztje. Honnan
hozta volt az apád? Ugy tetszik, beszélted nekem, valami szentéletü
remete adta neki. Ühm…

Aztán lassan rátette a kezét a Pánczél vállára s kedélyesen mondta:

– Hanem a sisakod megvan, a zsinoros bluzod, a baltád a falon. No,
hiszen akkor semmi baj sincs a világon. Mi közöm is veled, te ur! Az én
dolgom az, hogy lássam a gyermeket…

Azután keményen rácsapott a polgártárs vállára s az ő lomha,
medvelépéseivel a karikás ágyig czammogott s lehajolt az apróságra.
Mintha mi egyebet se látna, a kigyult arczocskát gyöngéden megsimogatta
táskás ujjaival; testét mindenfelől megtapogatta, megfogogatta lassan.

Hogy felemelkedett, meglógatta nagy fejét s lágy gesztus kiséretében
szelid alázatossággal igy fordult Pánczélhoz:

– Tisztelt polgártárs, nagy gazember uraságod.

Aztán megint elfordult s beintette az asszonyt:

– Anna! hozzám jössz mindjárt. A gyermek elég hitvány. De ne essél
kétségbe, mert nagy a jóságos Isten feletted. Az orvosságot készen kapod
meg nálam. Mert itt nincs, amit eladjatok, hogy orvosságot vehessetek. A
kinin drága pedig egy ily uraság zsebének. A kenderkötél olcsó azonban…
De egy kis czitromos viz csak kikerül még a szegénykének. Hátha eladná
az uraság a sisakot meg a bárdot. Annak az árával lehetne még kezdeni
valamit. A czitrom darabját sustákkal vesztegetik a városban.

Aztán többet rá se nézett a szakaszvezetőre, utczánk büszkeségére.
Lassan kiment. A botjával nagy kopogást vitt végbe, sőt rávágott az
ajtófélre, hogy döngött.

Jóska lehajtotta a fejét. Leült a karikás ágy szélére.

Később ennyit alázatosan kérdezett a feleségétől:

– Csak nem félsz Anna valami szerencsétlenségtől? S ugy intett, mintha
elszállni készülő madár után tudakozódott volna. A gyermek lelkét
értette.

Majd tompán folytatta:

– Ha czitromot rendelnek – hát czitromot kell venni. Valóságos igaz. A
tüzoltó-sisak valósággal nem szükséges. Ha mind eladnád, ami ott hever –
mi hibát se látnék abba… Azt hiszem… De szerencsétlenségtől csak nem
tartasz? Hallottad? Nagy a jóságos Isten felettünk.



ESŐS ALKONY.

Oh szépséges nyári alkony te!

Igy kopogott akkor is az eső, mintha bekérezkedett volna egy bezárt
ajtón. Egy szoba, vagy egy sziv ajtaján. Bágyadt és álmos volt a levegő,
mint most, olyan a szine, mint a vadgalamb pihéje. Csepre csepp halk
zenét vert ki. A szegfü szirmai kéjelegve rádőltek a nedves levegőre, az
illatukba úgy betakarózva, mint egy kaczér leány a fátyolába. A kerti
ház mögött vékonypénzü rezgő nyárok, e szaporabeszédüek,
nyughatatlankodtak. És viola, viola nyilik itt tán valahol? Dehogy! Ama
viola illata ez a régi, a régi… Egy gondolatnyi illat elrejtőzött az
agyam valamelyik zugába akkor; s annyi idő mulva most felelevenedik, s
libeg a deres fejem körül. Verebek csipogtak, (jól emlékszem, nem valami
énekes madár, de verebek) pityegtek akkor a vadszőlők levelei között.

Az aratók jöttek meg akkor a buzakoszoruval. A czigány, aki hozta
csuromviz volt, amit a kapukból öntöttek reá. Mert az eső csak oly
szeliden szemelgetett mint ime, most. A leányok énekeltek, a legények
szókat kurjantottak a nótába. Az öregek arcza is ragyogott, minden
nagyon szép volt. A csürben muzsika várt rájuk. Az urak is lejöttek.

Ott volt a grófné a két szép fiacskájával s még a zsemlyeszinü nagy
kutyára is emlékezem. A szőke, nagylábu német nevelőnére is, aki
elnézően mosolygott a jókedvü parasztokra. Szabó bácsi a gazdatiszt, a
fehér bajuszát csavargatta, hogy glédában álljon; és mellette a
felesége: Klári a szépséges szép gömbölyü Klári, a sugár, égőszemü
Klári; kontyában buzavirág; kivánatos testén kék karton; s mély kékség a
szemében, mint a magosságbeli ég.

Róla az anyám már napokkal azelőtt szólt:

– A Szabó ur felesége valamit akar veled. Több izben is tudakozódott
utánad: hogy miért nem láthat téged? Igen nyughatatlan asszony ez?

– Beteg tán?

Az anyám nem szerette őt.

– Beteg? Tán unatkozik… Nagyon világias asszony ez és unja az öreg urát,
azt hiszem. Nem tudom én. De beszélt rólad és dicsért. Valamit tán akar.
De beteg? dehogy! Van is lelke, hogy az beteg legyen?

Mégis rosszul tette az anyám, hogy eszembe juttatta őt. Mert kék
reverendámat gonddal kefélgettem; a vakáczión megnövesztett hajamból egy
pár réczefarokszerü csavarintást rendeztem el a homlokomra, szük
kézelőmet gavallérosan a kezem fejére vonszolgattam. Mindez hiba, bün,
ha megbocsáthatatlan vétek az ifjuság! A bajuszom helyét csak akkor
kezdtem borotválgatni. A tanitó-házba az én édes, istenes anyám
imazsámolyt állitott oda szobámba a vaskereszt elé egy gyertyásládából.
Ah! sajgó térddel törtem, rontottam magamat, hozzád én kegyelmes Jézusom
fordulva, hogy töltsd be az én fiatal szivemet, hogy ne férjen más oda
be. Mert az imádság mellé, mint a kigyók, ugy csusszantak be Petrarca
sonettjei a szivembe, ott megsokasodva mint a fövény, és ez édesizü szók
nyüzsögtek, vinnyogtak az áhitat óráiban is.

  »Ki nem birom hölgyem tekintetét
  Nincs hüvös barlang, mely előle véd
  S nem nyujt menedéket esthomály.«

Ime, tudom most is e verset, mint akkor, amikor őt lélekzettem: Klárit a
gazdatiszt feleségét.

Még tanuló fiu voltam, amikor Klárit hozzánk hozták. Semmit se tudtam a
teremtett földön hozzá foghatót. Olyan szép volt, hogy féltem tőle.
Meghaltam volna, ha hozzám szólott volna; de észre se vett. Képtelen
álmokat álmodtam arról, hogy egy hőstett árán ott hullassam fiatal
véremet az ő szemei előtt. Verses fiu voltam, de a nevéről nem daloltam,
mint ahogy a zsidó nem veszi ajkára a Jehovát. Szabó bácsi emberfölötti
nagyot nőtt a szememben s oly szörnyen tiszteltem, hogy elkerültem az
utczán, nehogy megszólitson. Egy vasárnap bejött a feleségével a
templomba. Az érzés ugy fojtogatott, jól emlékszem, hogy kiszöktem a
sekrestyén át, hogy ne lássam. Csak éjjel… Eh! Gyerekség…

Mégis jól esik a szertelenségekre gondolnom.

Mint óhajtottam a tragikumot! Valami sohase hallott gyászról
ábrándoztam, amin Klári sirni fog. A hajamat fölturtam és sötéten
szegeztem szemeimet a semmiségbe, az uton járva.

Egy szót se váltottam vele. Az anyám igy szólt: »Ha megérném az első
misédet, a mint eléd megyünk és kezet csókolunk neked!«

E megy_ünk_-ben Klári is benne volt. Verseket lehelltem a gimnáziumban.
Ha _ő_ kézcsókra jön az oltár elé – leborulok én elibe fölkiálltva:
»Földöntuli! nézd… én, halandó görnyedek _előtted_« és a szivem persze
meg fog szakadni.

De az iskolában a logaritmusok korszaka igen megviselt és a Klári képét
behantolták kissé az unalmas számok. Emlékszem azonban mégis egyszer,
hideg télben vánszorgott elé a hantok alól Klári, olyan ragyogóan, hogy
a szemem könybe lábbadt s ledobtam a pokróczot magamról, hogy hüljek
meg, betegedjek meg és haljak meg a ragyogó Kláriért, aki busulni fog
utánam és nem fog se enni, se inni, se aludni.

A vakáczió idejére halványan pislogott a Klári képe a szivemben, mégis
remegtem, amint a gazdatiszti ház léczkorláta előtt elhaladtunk. Ott
volt és megnézett. Ismerősnek látott tán és nyájasan felém bólintott.
Mint kigyultam! s befogtam a számat a tenyeremmel, hogy ne üvöltsek
torokszakadtáig.

A vakáczión szóltam is vele. A mezőn megszaladt Klári a legelésző
bivalyok elől. Az árok bokrai közül rontottam elő, igy szólva hősiesen:
»ne féljen!« Fájdalom, a bivalyok igen szelidek voltak, az ajakam
azonban rebegett és dadogva habogtam értelmetlenül a nyájas szavakra,
amelyekkel megköszönte a segitségemet és ugy kimerültem és ellágyultam,
hogy sirni szerettem volna.

Még egyszer szólt hozzám az apám udvara előtt a kis tanitói porta
szakállszáritóján.

– Ő mentett meg, igy szólt az anyámhoz.

Nagyon elpirultam és ugy szégyeltem magamat, hogy fájt.

Mégis e vakáczió után felvettem a kék reverendát. Az már ugy volt
megirva a csillagokban és a tanitó-portán. Minden ábrándnak vége ez
volt: »Mikor a fiunknak primicziája lesz« (erről ugy szóltunk, mint az
élő bizonyosságról, amely jön az uton velünk szemben) »mikor a fiunk
plébános lesz«, »mikor a nagybőjti prédikácziókat mondja és mindenki
sir«, »mikor a fiunknak majd olyan sárga kanczái lesznek, mint az
apátnak«.

És én szegény, morzsoltam az olvasót, holott énekelni szerettem volna a
mezőn; és a hideg kövön emeltem föl a szememet, holott tánczolni
vágyakoztam, és lassankint sejtelmek és vágyak keltek a szivemben a
földöntuliak után és akkor azt hittem, hogy megtaláltam már az igazi
ösvényt, amelynek végén vagyon az Ur!

És a szememre lassankint valami bárányfelhőszerü áttetsző hab borult,
amelyen át éreztem minden élőt és láthatatlant, elvesztve a
látóképességet a körülöttem való valóságok iránt. Zsoltárok és litániák
zsongtak a fejemben, mint nyughatatlan méhraj, amely lombos ágat keres,
hogy megpihenjen rajta.

A vakáczióra nem mentem haza. A hegyek között a mikházi barátklastromba
a ferián, oh mily boldog nyugalomban mentünk le a kongó gangon át
hajnalban a hüvös, csendes templomba; és onnan ismét az Ő jóillatu
házába, miglen az esti csillag ki nem gyult a mezőhavas gyapjas orma
felett.

Mi keresni valóm van nekem a mi kis falunkban? Vágytam a diligenczia
megkezdésére és áhitottam, hogy kiborotválják már a fejem bubját,
bekenve a szentelt olajokkal és a bölcseség savával… és szolgáljam egész
lélekkel a koporsóig, a Mindenekfelett valót.

S igy történt, hogy végére járván a tanuló éveimnek, egy csöndes esős
nyári alkonyon a falunk kastélyának csüröskertjében, az aratók
kalákáján, a csüröskert szin nyilásában ott állok én is szegény, aki az
édesanyám kedvéért hazatértem, mielőtt fölszentelnének engem,
érdemetlent.

Ha szólani akar Klári asszony, a gazdatiszt felesége, velem, – mint az
édesanyám mondta – hát jöjjön. Beteg szivnek, rebegő léleknek irját én
hordom, aki az Ur igéjét hirdetem.

Félrevonultam a zajongó néptől és a csüröskert ajtajánál állottam meg.
Egy kissé tán izgatottabb voltam, mint harczoshoz illő. Klári (kit az
urnő jelenléte feszélyezett) ugyszintén félrevonult a csür ajtajából s
hozzám jött.

– Az őszön szentelik?

A szemébe néztem.

– Ugy… érdemetlenül… az őszön… engemet…

Egy gyenge mosoly suhant át az ajakán, tán a zavart válaszomra, de a
szemét nem vette le fiatal arczomról. Éreztem, hogy melegedem a
nézésére. Halkan kérdezte:

– S boldog-e?

Minő kérdés? Ha áradozva felelek, tán nevetséges leszek. Ha lemondóan
felelek, megtagadnám az én Uramat. És gyáva lettem. Ugy tettem, mintha
nem hallottam volna a kérdést. De _ezért_ jött ő? Fölfegyverkezve
jöttem, hogy harczoljak a lelki békeért, ha fenyegetve van – de ő támad
ime… Egy önkéntelen mozdulattal hátrább léptem: Ő ismét mosolygott, és
végigvonta ragyogó szemeit a reverándán át a hajamig.

Aztán nehány lépést tett a hárs-sor felé. Mintha vonzott volna, utána
léptem! A czigánymuzsika bántóan, élesen nyávogott s – emlékezem – úgy
gondoltam azért követtem, hogy a muzsikától menekedem. Nem, mert őt
kelle követnem, mint a vaspor a mágnest.

A hársosban az ut egészen száraz volt. Az esőt fölfogta a sürü lomb.
Semmit se szólt. Vajjon mire gondol? Egy kissé rebegett valami bennem. A
hársosra gyönge fátyolt vont a felhős alkony.

– Miért kerül minket?

Reám gondolt.

– Én… dehogy.

– Napok óta itt van s nem keresett fel.

Azt gondolom, a hangjában volt valami bánatos, ami meghatott. Egy faágat
tépegetett csöndesen. Egyhanguan mondta:

– Ugy – mint régebben. Pedig mi igen szomoruan, elhagyatottan élünk
magunkban. Minden megváltozik. Maga is.

Gyorsan rámvillant a szeme s ismét lesütötte.

– Az előnyére természetesen. Már egészen férfiu lett. Természetesen, hát
a gyermeki hevüléseit már szégyenli. Csak mi maradtunk itt a régi
egyhanguságban. Nincs, akivel egy melegebb szót válthassunk. Kivel is?
Kit lássunk itt?

Ah! Milyen szép volt. A dereka ringott a csipejéből. Egy lépéssel
hátramaradtam, mert megnehezedett a levegő körülöttem. A verebek
csipogtak a faágon, az eső csepegett csöndesen.

– Már szégyenli, hogy a gavallérom volt? Tudja, – a »hosszuréten«, mikor
a csuf fekete bivalyok felém törtettek… Mondja! és (kaczéron pillantott
vissza), csak véletlenül volt ott maga akkor, hogy olyan hirtelen
előtermett az árokból segitségemül?

Szégyeneltem hazudni.

– Gyermek voltam.

– S ma nem tenné meg? Elfonnyadtam a magányosságban, ugy-e? Csuf lett az
orczám? elvesztette fényét a szemem? és elhervadt a termetem? A
veszedelmeket már kikerülné egy elhagyott szegény asszonyért. Akkor
kereste. Vallja be, vallja. Igaz?

Hazudozó ajakkal vétkezzem-e?

– Emlékezik reám?

Félek, hogy remegett a hangom, pedig kellemetlenül érintett egy kissé,
amint a testéről beszélt.

– Azt hiszi elfelejti asszony az ilyet? Mint megnő ilyenkor a
szemünkben, ha tudná, a fiatalember! Egyszerre hős lesz, egy Szent
György, aki a sárkánynyal birokra száll! és megérezzük, hogy mi avatja
hőssé… Érettünk. Érettünk, kik drágábbak vagyunk ilyenkor az életüknél
is. El lehet-e felejteni ezt?

A muzsika idáig is elhallatszott és egy-egy kurjantás is. A lucskos
betuniákból kábitó illat szállongott. Akkor egészen más hangból mondta
később, uj hurokra csapva a vonóval.

– S boldog lesz-e igy? Eldobva minden örömet; megvetve a mosolygást; az
édes hevülést. Tudja-e, hogy boldog lesz bizonyosan? Nem nehéz-e a
csere! Az égért az életet. Értem. Ah! Tanitson meg, hol kapható az erős
szer, a mitől kigyógyulunk a vágyból, az öröm szeretetéből. Mivel
gyógyitotta magát? Adjon belőle…

És mert felelni akartam, hogy szóljak az Égről, megelőzött, közbevágva
ugy kérve, mint egy gyermek.

– Adjon belőle nekem is. Lássa nekem kellene szegény elhagyatottnak… Az
uram? Hiszen látja, mily öreg már és fáradt. Örömek nem teremnek már
neki. Reám, kit a sors hozzálánczolt, – mi várjon? Lemondani – oh
tanitson meg. A vér kopog pedig az ereimben. Nézzen reám… Mióta itt
vagyunk esztendők óta, beásva, lelánczolva senyvedek, ájultan tengve…
Tanitson meg, mint lehet lehüteni a buzogó, forró vért, lemondani az
életről, örömről. Tudja-e a szert? Tanitson meg reá.

Visszatetszett nekem. Ez a leplezetlen beszéd mintha megütött volna,
akár egy korbács! Ah! Nem a rossz szellem szárnyai suhognak-e fölöttem?
Mintha levetve szépséges testét, a lelkét látom benn… a testnek magvát,
amely fekete és keserü, mint az epe.

Vontatva lépett elő s féltekintettel nézett reám, hogy ügyelje, mikor
borulok le, apró lábait emésztő vágygyal csókolva… Látni véltem, hová
indult… hová visz… E szeplőtelen, akit áhitottam: – borzalmas és
visszataszitó.

Fölnézett, és nyakát megszegte, melle ugy feszült ki, mint két
veszedelmes dárda. Fehér ujjait görbe vonalban végigvonta üde bőrén
kövér álla alatt…

Csuf volt.

A kis violás ösvényre tért, önkénytelennek látszó mozdulattal, a
magányosan álló nyári lakás felé ment, amely mellett a rezgő-nyárok
locsogtak nyughatatlanul. A lépcső alján megállott és kezét nyujtotta.
Az orrczimpái libegtek s az ajaka kissé nyitva volt, mintha fáradt
volna.

– Elbágyadtam, mondta rebegő hangon. (Térde gömbölyüsége látszott a
lenge szöveten át.) Akarja, hogy odabenn megpihenjünk? Az eső, lássa,
beüldöz a falak közé. Egészen néma hely. Leülünk és beszél nekem, és
tanit a lemondásra… Akar?

Megállottam az ösvényen.

Igy szól pedig Vergilius, mikor Dido királyné után a zugó barlangba lép
Aeneas:

  … E nap volt a bajok forrása,
  ez, a keserü gyász kezdete.

Fölnéztem az égre és megtörültem kigyöngyözött homlokomat.

– Nem… Már leszállt az est.

Eltaszitotta a kezemet és szárazon igy szólt:

– Igaza van. Menjen.

És belépett magában.

Az Urat pedig ekkor láttam meg legelőbbször, szegény szolgája.

Nos? Volt egyszer egy szép nyári esős alkony.

Vén fejemet mély buval hajtom a divány koppadt karjára. A szivem
sóvárgással vagyon még tele.

Mindjárt bejön a harangozó, hogy megkérdezze:

– Nyolcz-e már az óra? Ne harangozzak, plébános ur?



AZ ELIZ NEVENAPJA.

Elizabet napjára egy szál virágot vásárolni indult meg a kis Engel Eliz,
a kertészhez. Odahaza Lübeckben erre a napra: a nevenapjára, az édes
anyjától mindig kapott egy szál virágot és mennyi édes ölelést! Ah! Az
Elizabet napja itt, semmi egyéb, mint egy lucskos, csuf őszi nap…

Elment hát, hogy egy szál virágot vegyen magának a nevenapjára, de az
utcza végén elszédült. Egy házikó kapujára támaszkodott, mert
összefutott a szemei előtt minden. Megkapaszkodott, hogy el ne essék.
Megijedt és segitség után nézett.

– Rosszul van kisasszony? kérdezte egy ismerős hang.

Eliz bólitani akart, de egészen tehetetlen volt.

Fiatal katonatiszt volt a kérdező: Szabó.

– Bizza magát reám. Támaszkodjék a karomra.

Eliz erősködött, hogy lásson. Igen szép, égszinkék szemei voltak.
Kábultan a segitőhöz simult.

– Bátran kisasszony! Egy kis szédülés az egész. Szoritsa meg a kezemet.

Eliz megsimogatta a homlokát.

– Ültessen le, rebegte. (mosolyogni próbált.) Haza szeretnék menni.

Kissé összeszedte magát s az ujjaival megszoritotta a fiatal ember
kezét. Nagy hősége lett s a nyakán egy kapcsot szeretett volna
kikapcsolni.

– Segitsek?

Néhány lépést tettek. Szabó veszedelmes asszonykergető volt. De gavallér
ember lévén, ajangott, hogy egy gyámoltalan német leányka nyakán
babráljon az utczán. Könnyen átfogta az Eliz derekát s vitte.

Mindenféle ember járt az utczán, sőt sokkal több (ugy látta Szabó), mint
akár egy országos vásáron. A mint a kis beteg leányt vitte, az
ismeretlen fehérnépeknek igy szólt magyarázólag: »Beteg.« Egy kicsike
ház előtt egy pad volt. Arra ráültette, de maga megállott előtte.

Igen szép leány volt. Szőke s karcsu, igézően fejlődő idomokkal. Nevelő
volt egy gazdag boltos gyermekei mellett. Az utczáról ismerte Szabó.
Amint a gyermekekkel sétált, Szabó szóbaállt az apróságokkal, hogy a
kisasszonyhoz szólhasson. A gyermekek anyja (egy házsártos, szájas
hölgy) észrevette ezt:

– Azt szeretném látni, hogy a gyermekeim mellett illetlenkedjék valaki!
Hozzám nem tolakodik senki. A férfiak megérzik: kivel lehet s kivel nem.

Mindezt csak ugy a levegőbe mondta, hogy megértse a kisasszony.

Eliz kissé magához térvén, felállott, hogy próbáljon megállani.

– Köszönöm, rebegte, nagyon köszönöm, már semmi bajom.

Azután ismét támolygott. Szabó megfogta:

– Ne erőszakoskodjék! Hiszen leesik, mondta.

Támaszkodva az utcza szögleteig értek. Oda közel lakott már. Mosolygott
s beszélt, hogy beszéljen, mert látták.

– De mi lelt engemet? rebegte. – Bocsánat… Nagyon alkalmatlan voltam.

Azonban hirtelen elhallgatott, mert a háziasszonyát látta meg, aki
kinézett az ablakon. Akkor megvillant az eszébe: »mit gondol az
asszonyom felőlem; egy tiszt karján járva?« Erőt vett magán s kivonta a
karját. A falhoz támaszkodva ment be a kapun. Zavartan köszönt Szabónak.
Félve lépett be a szobába.

Az asszony rá se nézett. Tán észre se vette.

– Sétált kisasszony? kérdezte csufolkodva, tovább törülve a butorokat.

– Nem, nagysád.

– Azt szeretem, hogy igy feleljen nekem valaki! aki nem vagyok sem vak,
sem bolond! Nem sétált?

Eliz valamit dadogott a kertészről. Az asszony rákiáltott:

– De nem virágot láttam a kezében, hanem egy katonát.

– De nagysád…

– Semmi »de«, kisasszony. A kaszárnyában keresett virágot a kisasszony?
Ha én látok egy katonának a karján valakit, az ne mondja nekem, hogy ő
hol volt…

Eliz remegve támaszkodott meg a heves támadásra. Az ajtó mellett álló
székre leroskadt. Az asszony lecsapta a portörlőjét:

– Nekem ne komédiázzék, kedves! Előttem ne üljön le, amikor én beszélek!
Szinpad ez? ahol tapsolnak a kisasszonynak? Nem, ez egy becsületes ház.
Tudja a kisasszony, mi az? Ide nem járnak a katonák, itt nem
szerelmeskednek még a konyhában se. Ide nem hoznak a kaszárnyából
senkit. Ezt elfelejtette a kisasszony.

Eliz fölemelkedett. Remegett.

– De nagysád… nagysád…

– Hozzám ne szóljon, ne, egy szót se. Akit én beeresztek a becsületes
házamba; akinek odaadom a gyermekemet, akinek kenyeret adok, az olyan
legyen itt, mint a makulátlan szüz Mária, ha szóba akar állani velem.
Ezt rójja itt mindenki a füle mellé.

Felkapta a portörlőjét s bement a másik szobába, becsapva az ajtót.

A leány kitörülte a szemeit. A szédülés elpárolgott a fejéből. A
keserüség eltöltötte egészen; még a betegségnek se maradt helye benne.

Mi történt vele?

Azért futott el a szülői házból idegen kenyérre, nehogy rossznak mondják
őt. Az édesanyja, az apja halála után, fiatal emberhez ment ismét
férjhez. A mostoha apa ugy nyájaskodott, gavallérkodott Elizzel, hogy az
anyja féltette tőle. »Nem kaczérkodtál-e vele?« kérdezte haragosan. Eliz
hány éjszakán látta azt a feldúlt arczot. »Ha nem adtál volna okot reá,
észre se vett volna« mondta az anyja. Eliz erre a szóra s arra a
tekintetre elfutott a pihés fészekből idegenbe, keserüséggel a szivében
és ime…

Hiszen majdcsak hogy el nem üzték. Miért? Hogy érhet fel a gyanu hozzá?
Soha se beszélt vele senki igy. Nem mondta-e, hogy szégyent hoz a
tisztességes házra? Ez kegyetlen ütés volt. Nem, nem hagyja magán ezt.
Ledobta a kalapját, gallérját, hogy bemenjen és szembe álljon az
asszonyával. Azonban alig egy lépést tett, fojtogatni kezdte a sirás s
az indulatossága könybe fuladt.

Feljajdult. Mintha ostorral csapták volna meg. Hangosan zokogott s
lerogyott egy székre.

Az asszonyság kicsapta az ajtót s bekiáltott:

– Megtiltom, hogy botrányt csináljon a házamban és itt orditson. Azt
hiszik az utczán, hogy itt nyuznak valakit.

Félig sikoltozva tört ki:

– Az, az, mintha megölne. Rosszabb, mintha megölne. Miért? Megbántottam
valamivel? Én senkit se ismerek… miért…, mégis a szeretőmhöz járok? Én?
én?

– Maga elfelejti, hogy kivel beszél. Tudja kivel beszél? Cseléddel
beszél, vagy velem beszél? Látja-e, hogy ki előtt áll? No nézz oda, erre
a személykére… Itt sétifikál a szeretőjével az ablakom előtt és még ő
áll szóba velem. Tudja mi ez! Ez szemtelenség. Érti mi? ezt igy hivják.

Egészen kiveresedett és kiabált s dühében égő szemmel szorosan a leány
mellé állott.

– Igy? Hát efféle szájas perszonának itt nincs helye. Aki így beszél,
annak itt helye nincs. Föl is ut, le is ut. Efféle nyelves személynek
helye nincs itt. Érti? Tudja?

Egy guvernant, egy ágról szakadt német, szóba merjen állani egy
Schulhofné született Varga Irmával, a Vargák familiájából, kiknek még a
nagyanyja is viklerben járt s nem keszkenyőben.

Nagy, égő szemü, széles, erős, szájas, gazdag asszony ez Irma. Irma: a
gazdasszony, aki a konyhájában, szobájában egy makulát meg nem tür; –
aki mindenkinek megmond mindent, ami a szivén van; aki selyemben jár a
templomba s ott is a sarkára lépve megy, mint egy granatéros, hogy döng
a padló a lába alatt; Irma, aki egy minutum alatt eligazit mindent s
amilyen gyorsan üt, éppen olyan gyorsan sir; Irma, aki haragban van a
félvilággal, a másik felet pedig szüntelen ügyeli: nem nézi-e le őt; –
Irma: ismerik-e őt?

– No, nézd csak… nézd csak, ismételte fokozottan csendesebben, mert Eliz
arczban ugy elváltozott az Irma asszony tüzelése alatt, oly erőtlenül
leejtette a kezeit, mintha a lélek elszállt volna belőle. Lerogyott a
székre, az ajaka összeszorult s a szemei lecsukódtak. Irma asszony
ledobta a kezéből a keféit, hirtelen megfogta a leány hátrahanyatló
fejét: »No nézd, nézd, dadogta. – Eliz… kedves… no… no… dadogta és
megfogta a leány kezét s simogatta a leány hideg homlokát, haját, s
fölemelte a derekát, hogy levegőhöz juttassa.

Akkor az Irma asszony ura, a szelid, szőke Schulhof dugta be a fejét. A
vihar elől elhuzódott, de a beálló csönd bátorrá tette. Irma ráriadt:

– Mi kell?

– Semmi, felelte halkan. – Tán beteg a kisasszony? nincs tán szüksége
reám?

– Magára? vetette gunyosan oda. – Menjen innen, az a legokosabb…

Nem. Bárha nem tudta mihez kezdjen a hitvány leánynyal (olyan sajnálkozó
tekintettel nézte meg, mintha a gyermeke volna), az ura azonban ne
elegyedjék a házi dologba. Menjen a boltba. Gyöngéden ébresztgette s
mikor nagykésőn, gyönge kis sóhajtás kelt a leány ajakán – fölkelt s
visszahuzódott, nehogy gyöngének lássa őt a megtévedt német. Mikor a
leány fölsóhajtott s a szemeit kinyitotta, durván becsapta az ajtót s
kiment. Ezzel tartozott a tekintélyének.

A leány kábultan ébredt, de mindjárt eszébe jutott minden baja. Fölkelt,
könnyei ismét megeredtek. Mit tegyen? Arra nem volt bátorsága, hogy
ismét az asszonya elé álljon. Az ablakig ment. Az utcza népes és zajos
volt. Szekerek s lótó-futó emberek zaja töltötte meg. Ha ő védekezne,
azt nem hinné el. Mit tegyen? Elhajtották őt szégyenre? Miért? Hova
menjen. Haza. Hát van neki otthona? A hegyek, völgyeken tul való
otthonában ott egy kétségeskedő asszony félti tőle az urát – aki az
apja. Itt? Innen elhajtották. Hova menjen?

Akkor az utczán dobpergés hallatszott. A katonák mentek végig az utcza
közepén. A gyakorlattól jöttek meg. Elől a banda, utána a századok Az
egyiknek az oldalán Szabó, a hadnagy lépdelt peczkesen. Ah! a menekedés!
Szabónál van az ir…

A banda zugott. Eliz fölkapta a kalapját. Szabó tudja, mi az igaz. Ah, a
Gondviselés… Szabó jőjjön és mondja el: van-e büne Eliznek? Az Isten
ránézett nagy szorongásában. Szabó jöjjön és szóljon. Sietve kiment az
utczára.

Mit se törődött és sietve ment a katonák után. A szegeleten a banda
fölállott és az ezredes szembe velük. Arra messziről visszatértek a
katonák tisztelgésre elejébe. A muzsika recsegett s a piacztér minden
részéről gyermekek és asszonyok csődültek a parádé felé. Eliz nem tudta:
mi történik? Ő csak a hadnagyot kereste a szemével. Bárha kissé kábult
volt, észrevette. Utána futott. A katonasorok mellé furakodott és
mellettük szaladott. Majd elfuladt. Az emberek kiváncsian ügyelték a
szaladó leányt. A gyermekek kaczagva biztatták:

– »Ne hagyja magát!« »Hová gyöngyöm?« kiáltották a legénykék.

Eliz oda se nézett. Szaladva a katonasor mellett, beleütődött a bakákba.
Rákiáltottak. Kitért és tovább futott. Szabó után. A tiszt ott megy
egyenesen, meredten.

Majdnem a banda előtt érte utol. Eliz mellé futott.

– Hadnagy ur… rebegte.

– Félre, mondta idegen torokhangon.

Némi zavar támadt körülötte. Mit akar a kis leány a tiszt mellett?
Valami botrányt szimatoltak, majd hangosan kaczagtak. Szabó mogorván
oldalvást tekintett rá, s meredten lépdelt.

Eliz kissé tovább maradt a hadnagytól, de konokul, haragosan ment utána.

– Hova? hová? kiabálták a gyerekek, szemtelenül elejébe kerülve. Ütötték
a katonalépés-tempót. »Rendbe, rendbe… ra-tap-lán, ra-tap-lán…« és
tapsoltak.

A kaszárnya kapuján mind bevonultak a katonák. Eliz makacsul megállott
az ácsorgókkal. Egyéb gondolata se volt: Szabót látnia kellett… Szabóval
beszélnie kell. Az ő dolga igen sietős.

A kapunál a röhögő paraszt legények között állott meg. A cselédleányok
apróra megvizsgálták s egyik a másiknak jellel mutatta: hogy a
kisasszony bizonyosan bolond. Nem, magyarázta a másik a kezével: csak
ivott a kisasszony. Arra korusban kaczagtak föl.

Akkor Szabó lépett ki. Hazafelé igyekeztek a tisztek. Szabó igen dühös
volt.

Eliz mindjárt meglátta. Hozzá szaladt. A hadnagy ridegen kérdezte:

– Mit akar?

Körülötte a vigyorgó parasztok tolakodtak. Szabó mérgesen rájok
kiáltott: félre innen. Azután a jónevelésü ember udvariasan szólt a
zavart leányhoz: Szolgálhatok valamivel?

A leány beszélni akart, de érthetetlenül zavarta össze a szavakat. A
hadnagy meghajlott:

– Megengedi, hogy haza vigyem?

Eliz hevesen igent intett. Szabó a fiakkernek intett s beültette a
leányt. Eliz fölszakitotta az ajtót s hangosan mondta:

– De jöjjön… jöjjön maga is.

Szabó beült. Mi lelte e kis leányt? Annyira zavart volt, hogy
aggodalommal hajolt felé.

– Hát nem tudja, miért hivom? Hiszen elkergettek, mondta sebesen. Azután
lázasan összevissza beszélt. A nevenapjáról és az édes anyjáról és az
apjáról… és mindenről, Istenem! mindenről a világon. Az ő messze
otthonáról, az ő kis szülővárosáról… és ismét sirni kezdett.

Amint megállottak a házuk előtt, Eliz gyorsan ugrott ki. A kapu alatt
izgatottan intett Szabónak. A hadnagy egészen zavartan lépett utána.

– Itt van, itt van, mondá az asszonyának. Itt van, hogy mondja meg: mit
tettem én, és ő mondja el és mondja el, hol jártam én a reggel.

Szabó meghajolt az asszonyság előtt.

– Bocsánat, mondta.

Irma méltóságteljesen emelkedett meg.

– A kisasszony unszolt, hogy ide jőjjek. Hogy a szokatlan időben vagyok
itt, ebben legyen a mentségem.

Eliz türelmetlenül szólott bele.

– Ő mondja meg: mit tettem? Mi rosszat, mit tettem? Mondja.

– Rosszat tett?

– Pedig azt mondták… mondták. Mit tettem én?

A hadnagy óvatos jellel mutatta az asszonyságnak, hogy a kisasszony
zavart. Eliz észrevette az integetést s hevesen mondta:

– Nincs egyéb bajom, csak… én… megmagyarázni akarok mindent.

És ismét össze-vissza beszélt a lüttichi házról, az édes anyjáról,
krizantemumokról és a kései rózsabimbókról, amikor a hóharmat
leforrázta.

Az asszony fenséges kegyességgel tekintett a kis leányra. Egy kissé
sajnálta is, de a hadnagyra való tekintettel jelentőségteljesen nézett
Szabóra, mintha azt mondta volna: »Az ön kedvéért helybenhagyok mindent
a leánynak, de külömben bünös ő ám.«

– Ha igy, kedves, ha igy mondja a hadnagy ur is, akkor minden rendben
van. Csak félreértés volt az egész, de a hadnagy ur mindent jól
megmagyarázott. Jó… Hát az ember tévedhet. Ha igy van, jó. Hiszen mi
ismerjük egymást.

Eliz kissé nyersen fordult Szabóhoz.

– De ön semmit se mond.

– Nem is szükséges már, kedves. Mire az már, kedves?…

Mikor a hadnagy kilépett az ajtón, Eliz lázasan fordult az asszonyhoz:

– Hát igaz ugy-e? Már semmi baj sincsen?

A nyájas Irma egyszerre ünnepies lett, a tekintélye mián.

– Üljön le… szedje össze magát, mert nagyon izgatott. A szüleit
értesiteni fogjuk s addig itt a helye. Üljön le.

Aztán a régi hangján hozzátette: »Ezt megspórolhatta volna nekem.«

Tehát mégis… A levél el fog menni. És azt fogják irni, hogy Elizt a
szeretőjével látták csavarogni az uton. Az anyja odahaza igy fog
szólani: »Tudom, kaczérkodott már idehaza is. Ismerjük.« Istenem!

Szégyen, ha elmegy és szégyen, ha marad.

A keserüségén felkerekedett az éktelen harag. Szeretett volna szaggatni.
Reszketett a körméig. Tépni, karmolni áhitott s megint tehetetlen
dühében ismét feltört a torkából a keserves jajhang. Ellágyult s
leborult a diványra erőtelenül.

Délidő felé járt az idő. A boltból a gazda jött meg a kulcsokkal a
kezében. Amint belépett, meglátta a szegény leánykát. Szeliden,
részvéttel kérdezte:

– Bántotta-e valaki?

Eliz sirva nézett rá. Nem birt szólani. A szelid, szőke ember megfogta a
kezét. Eliz ráborult a kézre.

Akkor lépett be Irma asszony.

– Elérzékenyedett? s azért szorongatja a kisasszonyt. Nagyon szép eset.
Nem öleli át a derekát is? Mi? Itt a maga helye?

Schulhof hirtelen elkapta a kezét s megindult alázatosan a felesége
után.

Eliz fölemelkedett. Mindenkinek van otthona. Mind mentek az ebédlőbe
künn, csörgetve a tányérokat az asztalteritéshez… a gyermekek zajonganak
körülötte. És ott, messze, ahol ő nőtt fel, ott most ér haza az apja az
irodából… Az anyja öleléssel, csókkal várja a kis vadszőlős verandán. A
kis Gretchen most jön az iskolából, a zseniliával kivarrott táskájával.
A kis sottis ruhácska van rajta, amit Eliz varrt még odahaza. Ő igy
szól: »Elizabetnek ki ad ma virágot a nevenapjára? én neki küldöm a
szent képemet, a mit a nővér adott«… A lóvonatról a kis Hans szökik le s
rohan be, akár a förgeteg. A gyárból vassalakot hoz, mely lilába játszó
veres… és bizony Eliznek hozza a nevenapjára.

Lábujjhegyen felkelt s lopódzva, mint a tolvaj kisuhant Eliz az ajtón.
Óvatosan tette be a kilincset s nesztelenül kiment a házból. Hova? Meg
ne tudja valaki, merre? Haza? Hol lakik ő? Most irják a levelet, amelyet
az anyjának küldenek. »Eliz gonosz – irják – ki a szeretőjével tekereg
az uton.« Hogy ő is tudja meg – és már az egész világ tudja.

Egyik gondolat hajtja a másikat a fejében. Mi dolga van már neki a
világon? Szinte futva igyekszik a falak mellett az utczán, nehogy
meglássa valaki…

A kertész háza előtt, ahol virágot akart venni a reggel, a nyitott
léczes kapu mellett krizantemumok viritanak a halódó kertben. Egy szálat
letép a nevenapjára s megkerülte a kertésztelepet.

A Maros lustán simult odább magas martja között.

Istenem! Hova menjen egy kis leány, ha senkije sincs immár a kerek
világon?…



KALAND.

Szörnyüség, hogy a város mily rátartivá tesz egy hölgyet!

Odahaza falun egy szál virágot vitt Dénes a mezőről. Oroszlánszájat,
amely igy tátogat, hogy á–á ha az ember nyomogatja a nyakát. A kapu
előtt a kis padra leültek Anettel (egy penzionált kapitány leányával),
egy szót se szólva bár, maguk elé néztek, játszva az oroszlánszájjal, s
igen boldogok, vidámak voltak.

A városon?

Az antik melltüt, a czukrászasztal mellett állva Anett, (friss, kék
virágos kartonba fehér csipkével a mellén) megnézve apróra az ékszert
igy szólt:

– Csinos… Az efféle antik csecse-becséket pompásan gyártják most;
kétségtelenül utánzat ez is. Onnan lehet megismerni, hogy a kontürjei
igen élesek. De csinos… Kedvencz szinem a kék. Illik az arczomhoz.

A hadnagy: Dénes urfi, akinek ritkán van módja arra, hogy efféle csinos
utánzatokat ajánlhasson fel Anettnek, kissé elszontyolodott. Azonban a
nőcske feltüzte a nyakára, a tükörben tetszőleg megbillegte a karcsu
derekát (mint egy csinos madár a fészekrakás előtt), s igy szólt:

– Tetszem?

A hadnagy néhányszor nehezet lélekzett, csak ennyit felelve, de még sem
olyan boldogan mosolygott, ahogy máskor szokott nézni Anettre, ha látta.
A hölgy észrevevén ezt, ugy kaczérkodott, hogy kigombolta a ruhája
gallérját s két felé kitüzte, ugy hogy fehér, rózsaszinnel belehelt
gömbölyü nyaka kikukucsált a szövetből, mint a szegfü a tokjából s
ravaszul igy szól:

– Bárha nem látszik már a bross, (mert a nagy melegért kitüröm a
galléromat) már nem tetszem?

Persze akkor Dénes megcsókolná (bárha alig látszott az ékszer), ha száz
puskacső tiltaná is. De nem tehette, mert két sovány diák majszol a
márványasztal mellett valami habos tésztát, amitől czukros lett az egész
ábrázatuk.

Azóta, hogy Anett a czukrász felesége lett (igen szegény leány volt),
nagyon dongják a boltot, amin kivált Apollo busulhatott. Mert, hogy mi
vers pattant ki a diákokból Anettre szegülve! ki adhat számot arról?
Mosolygó arczáról, kék szemeiről, picziny szájáról, aranyveres hajáról,
darázs derekáról, a tökéletes czukrásznéről, aki nektárt tölt (persze)
az Olimpuson, nagyban burjánzott a vers a gimnázium folyosóin.

Sőt a kis falusi származásu nőcske kedveért a vén kövér patikárus, a
czukrászatban itta meg délután a haboskávéját, s a hüvös, előkelő
adótárnokkal oly eleven diskurálást vittek végbe az asszonyka
hajlandóságáért versengve, akár a verselő diákok. Mindenki részére is
volt Anettnek egy-egy kedves szava s oly üde, mosolygós, leányos
kedveskedő volt, mint maga a tavasz.

– Félhónapi fizetésébe került ez a semmiség – sugta halkan a hadnagynak
Anett. És miért? Maga kevesebbet, vagy többet ér-e, ha efféle
költségekbe veri magát? Aztán miből él a többi napokon? Valósággal
haragszom.

Ugy haragudott, hogy szeme, szája mosolygott.

– Milyen szép, lehelte Dénes (hang nélkül a diákok mián)! Imádom!

Anett tréfásan tovább zsörtölődött.

– Dehogy imád! Ezt csak az uram teheti, ha ugy tetszik neki, maga nem is
gondolhatja…

Aztán a homlokára ütött a mutató ujjával kecses zavarral.

– Sőt mit is mondjak az uramnak, ha meglátja ezt a szép drágaságot?… Ah!
hogy ő mindig utoljára jut az eszembe! olyan feledékeny lettem.

Aztán elfordulva a hadnagytól, csak félarczczal tekintve reá, ezt sugta:

– Ma még csak nem faggat az uram, mert nem lesz odahaza egész éjjel,
minthogy a majálison lesz a sátorban (gondolhatja! hogy félek ilyenkor
egyedül lenni odahaza, mint unatkozom egész éjjel), de holnap reggel
mindjárt megkérdezi: »honnan kaptad ezt a aranynemüt?« Mit feleljek
akkor, mondja? Látja! Ilyen bajt szerez nekem…

S odább ment, hogy ne füzhesse a beszélgetést Dénes. Törülgette az
üvegharangokat, a nagy poharakat, amikben álltak az édességek. Valaki
bejött, mindjárt hozzá ment, letörülte az asztalt s fecsegésbe eredt a
vendéggel igen derülten fölkaczagva, hogy apró fehér fogai kivillantak
ajkai körül, mint valami igazgyöngy-füzér.

Dénes tanácstalanul követte a szemével. Jelent-e valamit, amit az imént
mondott? Bátoritotta-e valamire mikor tudatja, hogy magában lesz az
egész este? Nem. Hiszen lám, mindjárt odább ment derülten, zavar nélkül
beszélgetve idegenekkel, mintha semmi jelentékenyt se mondott volna.

Régebben ők igen bizalmasan voltak. A borostyán-lugasban a magaslábu
padon igen alkalmatlanul esett az ülés, mert az Anett lábai lógtak a
levegőben. Azért Dénes az ölébe vette. Ugy jól ült egészen. Átkarolta,
nehogy leessék. Akkor még leeresztve hordta aranyhaját Anett,
pántlikával a végén.

Ha Dénes fölékesitette egy bokréta gégevirággal Anettet s gyönyörködve
nézte, megcsókolták egymást. Ha igen hosszasan beszivta a leány ajakát
(ez igen csuf szokás volt tőle, mert még másnapig is meglátszott az
ajakán), elbágyadtak s arra elkezdtek szaladni a veresszőlővel
szegélyezett uton, hogy fölfrissüljenek. Aztán lekuporodtak egy
bokoraljra, ugy ették a bogyókat, hogy egymás szájába tették a fürtöket.
Az este is igy lepte meg őket, akkor (a kapitány »gyilkos ropogós!«
káromkodására) szétfutottak, hamar feküdtek le, hogy korán keljenek föl,
ujból kezdve a játékot.

Azután Anettet elvitte a tagbaszakadt jámbor német czukrász az aranyos
boltba, oltár elé vezette s érette hajnaltól estig dolgozott, nagyon
megbecsülve. Egy kis fiuk is született, aranyos kövér kölyök, akinek a
karika lábai most gyakorolják be magukat, hogy kibirják a gazdájukat a
sirig. Dénes kissé elkeseredett akkor az Anett férjhez menésén, elment
bujában katonának. Hogy visszakerült a városba, csak oly bájosnak
találta Anettet, még százszor kivánatosabbnak. A játékot már nem birná,
mint azelőtt, mert most, mihelyt csak az ujjhegyéhez ért, kigyult
mindjárt, hogy elhomályosodtak a szemei, mintha köd borulna rá.

Az ördög bujjék az egész német nemzetbe! akibe minden oldalról
beleütközik a magyar!

Vajjon mondott-e valamit Anett?

Már nem lehet kiokosodni e hölgyből. Egyszerre lett az átlátszó, igaz
kis leánykából egy rejtelmes hölgy, akiről nem lehet tudni, mikor
enyeleg – mikor érzeleg? mikor tréfál – igazán szól? mikor akar valamit
– mikor nem akar valamit? Honnan tudja már Dénes? akinek egy
szempillantására pedig száz baka igazodik.

Ugy sürgött-forgott le, fel, ugy elfoglalta magát, hogy hozzá se
juthatott, egy halk szóra bár, hogy tájékozza magát. A nyakon
összekapcsolta a gallérját s megtüzte ismét az ékszerrel. Hangosan
egy-egy jelentéktelen szót dobott Dénes felé, sőt apró malicziózus
megjegyzéseket tett a szemüket meresztő diákokra, akik, mint annyi lomha
tuzok, lassan bontogatták szárnyaikat. Hölgyek jöttek a czukrászatba,
fölgyujtották a gázt. Egyszer halkan hozzá szólt Déneshez:

– Miért ül itt? Szóba vesznek, ha itt ül sokáig. Menjen – és mosolygott
(rejtelmesnek látta Dénes) s halkan hozzátette: »viszontlátásig«.

Később bezárták a boltot, az ura felkészült a majálisra. Minden
cselédjét elvitte, akik a tortákat, fagylaltos ónkandérokat vitték.

Az ég csillagzatos volt; a lámpák pislogtak a vak sötétben. Anett
fölment az emeletre, ahol a lakásuk volt s kikönyökölt az ablakba,
minthogy fojtos meleg volt az idő. A fiacskája aludt rácsos kis ágyában,
kövér lábacskáiról lerugva a takarót. Egy nagy tarka vizsla feküdt
karikában az ágy előtt, diófa szinü szemeivel ügyelve az asszonyt.

Az óra ketyegése hangosnak hallatszott a nedves, tikkadt levegőn. Valami
régi barátklastrom lehetett a ház, ahol laktak. Bolthajtásos
folyosóival, fekete barokk tölgyfa ajtaival, czifra vasalásával,
várszerü falaival: – minden oly öreg, törpe, erős volt, mintha sóhajok
raktárául épitették volna.

Az Anett lépéseinek a zaja is alkalmatlan volt. Leült. Halkan dudolt.
Igen idegennek találta a saját hangját. Varrást vett elő. De nem igen
nézett reá. Szórakozottan öltögetve megszurta az ujját. Erre
bosszankodott és ideges lett. Valamiért a gyertya lángja libegett,
valahonnan jött légvonat mián. Felkelt, hogy megnézze: be van-e zárva?
Akkor eső eredt meg. Egyszerre jött nagy suhogással, mintha egy sereg
csóka libbenne át a fekete levegőn.

Ugyanakkor lépés hallszott a gangon s aztán nehány diskrét koppanás.

Anett kiáltani akart.

Azonban az ijedelem megszoritotta a torkát.

– Csak én vagyok itt Anett, hallszott az ajtó előtt.

Nem ismerte meg.

– Csak én: Dénes… egy perczig Anett, egy perczig.

Tompa torokhang volt.

– Mit akar?

– Nagyon zuhog az eső.

– Aztán, nincs esernyője?

– Nem nyit ajtót egy perczre?

– Valamijét itt hagyta?

– Igen, valamim van itt.

– Mi?

A zár tolóját félrehuzta. Azt szerette volna mondani Dénes: »a szivem«
de nem mondta. A félhomályos szoba (egy lélekző kis babával) megzavarta
s gyámoltalanul állt ott meg. Az asszony visszalépett. A Dénes ajaka
kissé rebegett:

– Mondta, hogy magára van ma este és fél. Azért jöttem Anett, hogy
bátoritsam. Nem birtam otthon ülni, mig maga remeg. Nézze! csupa viz
vagyok. A magánytól tán fél – de tőlem nem.

– Máskor nem, de ilyenkor a tolvaj jár…

Nagyon szigoru akart lenni, de elmosolyodott. Hamar visszakapta az
erejét, látva a gyámoltalan lucskos legényt. Ő a gyengébb. A sapkájáról
csorgott a viz, s a bluza fekete volt, ugy megázott.

Azért behajtotta az ajtót utána, de nem zárta be. Az eső hangosan
zuhogott. Derülten kérdezte:

– Maga kalandot keres kedves urfi? Kalandot – ilyen lucskosan?

Ha szenvedélyes volna; felháborodására, merész lett volna, de a nevetése
megzavarta.

– Nézze kedves Dénes! folytatta, könnyen, még a kezét se foghatom meg
ilyen ázottan. Pedig ilyenkor legalább is meg szokták fogni a kalandos
emberek egymásnak a kezét, ugy-e? Mert én nem vagyok jártas az
effélében. Maga máskor nem szokott ilyenkor hozzám járni. Nem is tudom,
hogy kell bánni magával. Szegény! nagyon piros! Forrósága van? Szegény!

A kutya fölkelt s odalépett. Morogva járta körül Dénest.

– Pedig ismeri a kutya magát. De valami rossz szándékot szimatol ki
magából. A kutya igen okos. Belép? Ügyelve, szegény Dénes! A szőnyeg
szinthagyó s ha rálép: meglátja a talpa helyét holnap reggel az uram.
Vagy tán ő küldte magát, hogy bátoritson engem egyedülvalóságomban?

Dénes bosszusan dobta le a sipkáját. Az enyelgő hang teljesen
megzavarta. Keserü harag tört ki az ajakán.

– Mi lakik magában?

Benn volt legott majdnem a gyermek ágyacskájáig.

– Mi lakik magában? Játszik velem, mint egy játékszerrel. Hiv és
eltaszit; felbátorit és elkerget. Mit akar velem? Elkábit. Lehetetlen,
hogy ne foglalkozzam magával, mert gondoskodik maga arról, hogy a merre
járok velem legyen mindenütt a maga hangja, képe mosolygása, álmomban és
ébren. Éreznem _kell_, hogy hozzátartozik az életemhez. És nyomban
kinevet. Elveszi a bátorságomat. Hát itt vagyok Anett. Hivott. Szégyen,
hogy mondom: de hivott ma. Itt vagyok és nem megyek el.

A hangja megerősödött s merészen az asszonyka arczába kapcsolta égő
szemeit.

– Adósom a kinoztatásért Anett, amit rám szab. Vagy azért kinoz, hogy
fölébreszszen? Azért. Mert szeret. És most nem megyek el. Mert
sze-szeret… szeretsz… Nem ugy, mint régebben… jobban ezerszer…
másképpen. Próbálj hazudni! Ugy tartsz, mint a solymodat selyemszálon;
kieresztel, visszahuzol. Velem foglalkozol. És én megbolondulok utánad.
Visszaáhitom a gyermekidőt, amikor az ölembe ültél s édes ajakkal
csókoltál meg.

Ah! A veszedelem! Mint a zuhatag, ugy áradtak le a szenvedélyes szavak a
szájáról. A homlokáig kigyult. A forró lehelete érintette az asszony
arczát. Alig mert fölpillantani reá. Megijedt.

– Birni akarlak, Anett. Ez kinlódás, édes! Az neked is, az nekem is! Nem
igaz, hogy a másé vagy. Az enyém vagy, minden jognál erősebbel.
Beeresztettél! Nem megyek el. Ide várlak a karjaimba, a szivemre.
Szeretlek, szeretlek!

És kiterjesztette a karjait. A gyertya lobogott a félig nyitva hagyott
ajtón beáradó széltől. Az eső hangosan zuhogott. Anett érezte, hogy az
ereje elhagyja; a feje zugott, a nézése bizonytalan lett s a teste oly
gyönge, erőtelen, mint az a pehely, melyet a szél karjaira vesz.

Ekkor a hangos szóra a fiucska fölneszelt az álmából, fölnézett, kerekre
nyitotta a szemeit és hangosan fölsirt. A kacsóit fölemelte és ijedten
rivallta:

– Ne… ne…

Az arczocskája egészen eltorzult ahogy csak kifért a torkán, üvöltött
sirva.

Anett önkénytelen mozdulattal a gyermek fölé borult s érthetetlen
gagyogással csititotta.

A gyermek visitva kiáltotta:

– Menj… menj.

Dénes kikelve magából, fenyegetően az ágyhoz szökött, megragadta az ágy
fáját, fölemelte és lecsapta, hogy csattogott.

Az ütődésre fölébredt Anettben az anya.

Egyszerre és teljesen fölébredt, fölemelkedett, mint a veréb, a mely
fiókját védi a komondor ellen és szikrázó szemmel állott szembe:

– Akarom, hogy elmenjen innen. A gyermekemre emelte a kezét? Az ajtó ott
van… Kitakarodjék innen. Megtiltom, hogy reám nézzen, és takaradjék
innen, és rögtön ebben a perczben. Ha nem fut innen fölszakitom az
ablakat és tolvajt fogok kiáltani, segitséget kiáltok a rablók ellen… ki
innen ki…

A karjával mutatta az ajtót.

A gyermek élesen orditott, egészen kiszederjesedett a kiabálásban.

Dénes komoran, mint egy bika, amelyet drótostorral vertek meg, nehéz
léptekkel az ajtó felé ment. Aztán kiment.

*

Anett becsapta az ajtót utána és nagy zajjal bezárta.

Azután a mint visszafordult, meglátta a vizes sipkát a padlón.
Mosolygott, lassan megnézve fölvette s az erős rácsos ablak mögül igy
szólt ki a gangra:

– Ott van-e Dénes?

A sötétben valami rekedt szótagok morajtak.

– Itt a kalapja vitéz ur! Nem kell vesztegetni a drága sipkát, pazar
vitéz ur! Aztán az eső is zuhog künn… Itt benn jó idő vagyon.

Aztán bezárta az ablakot.



A TARVÁSÁRI BUCSU.

Egy nyárra töméntelen ember gyült össze a tarvásári bucsura. Meleg,
fényes idő volt. A falu zugott az idegenektől. A város kiköltözött a
nagy napra. Laczi konyhákkal, áruló-sátrakkal tele volt hintve a
templomtér. A hegyoldalban a régi, romlott, pusztult Tar-kuria tágas,
füves udvarát belepték a szekeresek. Nagy zaj, zugás, harangszó, muzsika
volt a templom előtt.

A »szentföldről« a székely falusiak énekelve jöttek reggel; elől a
virágos fejü szüzek; utánuk az olvasót pergető öreg asszonyok; hátul az
ingujjban ballagó gazdák. A városi mesteremberek, az ősz bajuszu,
facsaros üstökös gombkötők, a kövér, veres mészárosok, a munkában
viseltes csizmadiák egész háznépeiket is elhozták. A bucsu nagy czéczó
napja. Délelőtt az istené, délután a vigasságé.

Hire járt, hogy Ferencz páter, a nagy barát, fog prédikálni a bucsun.
Érte sokan jöttek az ünnepre. A mesteremberek jól emlékeznek reá. A
hatalmas, szép, fiatal férfiura, a széles mellü, vállas, öblös, érős
hangu emberre, aki ugy beszélt a forradalomkor a piaczon a muzsikuskut
erkélyén, hogy megrészegedett, aki hallotta. Honvédsapka volt
reverendája felett, kokárda mellén, láng a nyelvén s ha szólt, a
városban megüresedtek a mühelyek s mentek utána az öregek, a legények és
mindenki, aki kardot csak birt. Hej! micsoda világ volt az. A barát
szegény falusi fiu volt. Ott született Tarvásáron, a templom felett, egy
kis zsuppos házikóban s mégis gőgös nagyurak, aranyos, kényes dámák
szálltak utána, mint ahogy valaha a csillagot követték a három királyok
Bethlehembe.

Tarvásárról ők ketten mindjárt a nagy idő elején mentek el. A barát s a
Tar kisasszony, a szépséges Katicza. A barát gyalog szerel ment át a
falvakon, szónokolva s vihart verve fel; a szép Katicza fullajtáros
batáron. A városba már kézenfogva mentek be, kiabáló éneklő népség
előtt.

És ott látták őket naphosszat a városban. Zászlókat vittek az utczákon,
szablyákat forgattak, énekelve mentek a menyecskék s lelkesen riongattak
a fiuk.

Néha gonosz hireket hoztak a csatatérről; özvegyek sirtak, vesztes
anyák, magasra emelt kezekkel, ajkukon kétségbeesett szókkal: akkor
Katicza patyolat kötényébe temetett arczczal könnyezett; néha diadalról
szóltak a hirek: Katicza féktelen kedvvel ujjongott, énekelt s odaszórta
öröklött vagyonát, hogy felfrissitse az ő fáradt fiait. Néha megjelent a
városban naptól elsütött, füsttől fekete arczczal a barát is. A rátarti
uri leány ott a piaczon megölelte a lustos barátot: »Szép vagy, istentől
küldött vagy s én szeretlek« igy szólt hozzá.

– Beh egymásnak is termettek – mondták. De ez nem volt szeretkezésre
való idő.

S a fényes napok elteltek – a barát eltünt valamerre. Kinek volt ideje
akkor arra, hogy tudakozódjék az eltüntekről? Jó dolga volt annak,
akinek legalább az élete megmaradt.

Minden elmult, csak az emlékezés maradt meg.

… A mint a tarvásári völgyből felcseng vigan a harang, az erdei árnyas
uton ballagó bucsusok a barátról beszélgetnek. Mindenki tud valamit
róla: hol senyvedt tömlöczben? hová dugták be valahová a tótok közé?
hogy lett csendes ember belőle?

Sokan jöttek az ösvényeken. Egy-egy öreg honvéd magyarázta a dombról,
hol állottunk Gálfalva mellett mi, hol törtek be az erdőből az oláhok?
merre futottak? ott állott a barát, a négyszegletü arczu félisten, a kis
lengyel ott ült szürkén a dombon. Mintha csak a dob peregne fel a rezgő
levegőn.

Por szállong a völgyből, vontatott ének hallszik fel s amint a lombos
ösvényekből egy-egy uj csoport bukkant ki utra, oda fülelnek a dalra s
halkan dudolták tovább a felsiró nótát. Szekerek döczögtek fel a hegyre,
gyerekek csipegve, a tikkadt, poros virágokat tépegetve szaladtak.

A nagyharang megkondult a templomban. A nagymisére hiv. Mindenki sietett
lefelé a nyüzsgő aljba.

Akkor csendes lépéssel egy magas, száraz, csontos hölgy lépett ki az
erdőből az ösvényről. Nehány gyermek követte messziről. A bucsusok
megálltak egy perczre, hogy megnézzék.

– Nézd csak Tar Katicza, a boltos is kibujt a napra, – mondta az egyik s
vigan nézett rá. Mi csalta ki? vajjon?

– Szellőzteti – kaczagott egy menyecske – a menyasszonyi köntösét
szellőzteti.

– Csend – mormogott egy öreg ember – ez a katona-leány a forradalomból.
Azt ne nézd, mi lett belőle, arra gondoj, a ki volt.

A jövevényen óságos fehér selyemköntös lógott. Sovány derekától a földig
apró fodrok libegtek. Vállán megsárgult máslik, neczolt keztyükbe takart
kezében parazol, amelyiket legyezővé alakitotta. Ruhájának hajtásai
sárgán szaladtak végig a szöveten, mintha csak az egész hölgy rég-rég
óta egy fiókba bepakkolva állott volna. Némi feszességgel lépkedett;
sovány nyakát emelve, kereken nézett szét a hegyekkel szegett völgyre. A
Tar-kuriára vetette szemét… romlott falai, alázatosan, fedél nélkül
néztek le a piaczra, elvadult, összenőtt kertjével együtt. Katicza kissé
lehunyta szemét s megbotorkázott.

– A lába alá nézzen kisasszony – csippent fel egy hamis gyermekhang. A
vén leány elborult arczczal nézett a vásott, kaczagó gyermekekre.

… Ott született… Apja ott a hársos alatt szokott ülni… vadászatra amott
az oldalon szoktak indulni kürtszó mellett… Nem a kopók csaholása
hallszik-e?

Ha medvét lőttek, ott szoktak ravatalt állitani. A székely hajtók hozták
fenyőágakon. Szurokfáklyákkal állottak körülötte… Mintha kesernyés szaga
szállongana ide.

A por, Katiczát meglepte egészen. Fehér köntésének ránczai megteltek.
Tar Katicza szemérmesen megrázza.

– Hadd segitsek – ingerkedtek a gyermekek s oda siettek, mintha segiteni
akarnának.

– Odább – riadt fel Tar Katicza. Ah! a gyermekek. Ez utálatos békák.
Arczátlan nézésük hányszor bőszitik fel. Katicza tart a kinevetéstől.
Tán őt ki is kaczagja mindenki. Pedig, ha óvatlanul apróság betéved az ő
kis boltjába: látni kell, hogy kapja fel, mily mohón, mily
szenvedélyesen ölelgeti, mint szorongatja, csókolgatja: »Kis rügyecském,
kis bolondocskám, édes madaracskám«, igy gyügyög neki, mig csak siróba a
gyermek nem fakad. Neki egy csepp sincs. Mint csak az árnyéktalan
jegenyék ott alant, melynek nincs se virágja, se gyümölcse.

– Odább – riadt fel Katicza a gyermekekre komoran. Szeme nem tud betelni
azzal a képpel ott alant. Nem járt _attól fogva_ erre felé, ahonnan
batárban vitték el valamikor. Minden domb, minden fa ismerője. Álmában
látta csak azóta.

Hová lett a dali szép barát, akivel kézen fogva járták be a falvakat, a
várost? A Maros partját, a füzest, hol álmaikat szőtték.

Ekkor igy gondolkozék: »Vajjon megismerne-e, aki régen látott engem?« És
ugy felpirult egész homlokáig.

Vajjon nemcsak tegnap történt-e mindez? Egyszerre eleven lett előtte
minden. Az emberek előtte járnak, énekelnek, zugnak az aljban s ott fog
beszélni ismét, istenem! a barát, a hatalmas férfiu.

Mintha csak megnőtt volna a vén kisasszony, ugy megemelkedik. Szekér
jött utána és kikerüli, mert Katicza ki nem áll előle: Itt ő az ur. Ősei
ott laknak. Itt Tar – az urak.

Ah! a kis boltot elfelejti, ahol esztendők óta a gyertyát pakolja a
lánczczal megkötött kősót, ahonnan szerezi soványdarab kenyerét.

Katicza egyenesen, mereven ereszkedik le a völgybe, meg se látja az
incselkedő gyermekeket, a ballagó, zekés székely bucsusokat… itt őseiből
való anyag él egy-egy cserefalevél zöldjében, a fenyőfa érdes derekában.
Szeretne felkiáltani: »ide való vagyok, tulajdon abból a jófajta
matériából, amiből ti lettetek.«

Fellengzve, lelkesedve a laczikonyháig igy ért a bucsusok közé.

– Megfüstöli kisasszony a szép habitusát, a lábasok miatt – szóltak
hozzá a pecsenyesütők.

Katicza kissé összébb huzza magán a köntöst. A gunyos tekinteteket észre
sem veszi.

Mert ez a köntös ugyanaz a régi, fehér köntös, melyet egyszer halottas
diszéül varrt valamikor… Szépen azt elzárta, őrizte, hogy egyszer majd
eleihez méltó ékességben hagyja el benne ezt a siralomvölgyét… Mirtus
koszorut tesznek majd homlokára, szüzeknek illően… De hát megváltoztak
az idők… Ime mintha a sirok nyiltak volna meg, és dali lelkes társa, a
barát, feltámadt s az Ur igéit hirdeti ismét. Katicza felöltötte hát
féltett fehér köntösét, hogy még egyszer szép legyen előtte mint valaha,
mikor kézen fogva mentek a dicsőséges utra, katonát toborozni.

Proczessziók jártak a piacztéren kék selyemzászlók alatt. Az ének zug a
Boldogasszonyhoz:

  »Magyar népedről, örökségedről
  Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról.«

A harang énekel a toronyban. Egy reszkető hang dicséri a Szeplőtelent:
»Oh elefántcsont-torony: Mária« és sirva rebegi a búcsus: »Könyörögj
érettünk.« Beteg szegény asszony morzsolja az olvasót s reszketeg ujjai
között fogja a viaszkart, a viaszlábat, melyet a Szeplőtlen képére
helyezi, hogy szeme előtt álljon a közbenjárónak, s ne felejtse el őt.

Valami falusi banda recseg. A Tar-udvarból csikaját elvesztett ló röhög
fel. Gyenge füst szállong fel az üstök alól. Tehén bőg s porban uszik a
bucsusok lábai alatt az országut.

Mikor Katicza a templom elé ért, szinig tele volt már a nagy hajó.
Katicza az ajtó előtt állott meg. Csak a fejek erdeje látszott ki.

Katicza bátran indult be a templomba.

– Veszteg álljon – szólt ki egy durva hang, ne taszigáljon.

– Be akarok menni – szólt indulatosan.

– Nézd a keszeg maskara – mondták méltatlankodva. Hát hol fér be? Üljön
egy seprüre s azon lovagoljon be.

Katicza indulatosan nézett a beszélőre, de akkor mély, recsegős, ismerős
prédikáló hang szólalt ki a templomból. A vén leány oda támaszkodott a
templom ajtajához. Szédült volt.

A nap élesen tüzött oda. A piaczon a zaj meg-megujult. Dinnyés
szekereket rohantak meg, a leányok vihogtak boldogan.

Az erős szó dörgött benn a templomban. A zugásban nem lehetett érteni.
Ah! mint tünnek el a semmibe az esztendők e hangra Katicza előtt. Mintha
megfiatalodott volna hallatára; a keze önkénytelenül elényul, mintha egy
meleg, erős kezet keresne, hogy azt megfogva, menjenek odább a
felzajgott nép közé az utczára… lelkesiteni őket… a puskagolyó elé… a
hazáért.

Mig a barát beszélt benn, a hegyek felé fekete felhők tolakodtak. Gyenge
szellő nyargalt át a völgyön, aztán egy perczig csendes, imádkozó morgás
hallszik s az orgona ismét felzúg a templomban. Egy-egy kövér esőcsepp
csepent a porba.

A nyitott ajtón tolakodni kezdtek ki a búcsusok. A piacz nyüzsögni
kezdett, mint a megcsapkodott hangyaboly. A sátrak megteltek egy percz
alatt. Az eső mind sebesebben eredt meg. A templomból taszigálták ki
egymást. Csak az orgona szólt nyugodalmasan, fennen.

Amint kiürült a templom, Katicza belépett az ajtón. Nehéz szag
terjengett, a tömjén is érzett még. Gyertyák lobogtak az oltárokon s a
Szeplőtelen arcza képe körül. A papok fehér karingekben vonultak be a
sekrestyébe.

Katicza kábult volt. A lélekzete rövidebb lett, a szive erősen dobogott.
Hát látni fogja ismét őt! Szeretett volna átmenni a templom hajóján,
hogy felkeresse, de nem tudott volna megmozdulni. A falhoz szorult…
reszketett.

Akkor a sekrestye ajtaján egy széles, kövér férfiu lépett ki; lustán
nézett körül s aztán megindult a hajón át. A deszkapadlat döngött lábai
alatt. Széles, husos, veres arcza fénylett az izzadtságtól. Puffadt orra
körül a mély ránczok verejtékeztek; izzadság-gyöngyök peregtek le.
Széles, bikanyakát kiszabaditotta a gombok közül; veres, kövér kezei
nagy potrohán feküdtek keresztbe fonva. A nagy ember vonszolta,
ellágyult testét az ajtó elé s a lépcsőre lépett.

Akkor megfordult egy hangra, mely nevét mondta:

»Ferencz!«

A barát megállott s merően nézett Tar Katiczára.

– Nem emlékezik reám?

– De hogy ne? – Aztán fanyarul hozzátette: Tar kisasszony ugy-e? Tán
»kisasszony« ugy-e? S él-e még? Akar tán valamit a kisasszony?

Aztán egykedvüen kinézett a suhogó esőbe s visszatért.

– Nagyon kihevültem a beszédben. Csak hallotta tán a beszédemet? Csak
még érünk tán valamit? Mi? De az eső esik… nem jó ez a kimelegedett
embernek. S a kisasszony is gyöngén van öltözve. Féljen a hüléstől!

Ő maga pedig letörülte ismét veres orczáját; begombolta izzadtságos
nyakát; zsebkendőjét a torkára facsarta s egykedvüen visszaballagott a
templom hajóján. Mégis egyebet gondolt, s még egyszer visszafordult.
Katicza sóváran nézett reá.

– Ebédelt a kisasszony? A gvardián szivesen látja a búcsusokat… Itt jól
főznek… jó erősen… kissé kövéren… A pincze, mondhatnám, kitünő. Aztán
suhog az eső.

És egyebet semmit.

Katicza lehajtotta fakó arczát a melléig. Visszahanyatlott a falhoz.
Felsóhajtott.

Aztán egyszerre kiegyenesedett s hirtelen megfordult, hogy fehér fodrai
meglibbentek. Aztán szaporán az ajtónak indult és kisietett az esőbe.
Künn szakadt a viz.

Hová? hová fusson? Halottas fehér köntöse egy percz alatt átázott s
sovány testéhez tapadt.

A templom előtt egy szenes székely szekér döczögött csendesen. Katicza
szólani akart neki, de érezte, hogy sikoltani fog; a torkához kapott
hát, hogy elfojtsa. Csak intett a székelynek.

A tömzsi ember kaczagva nézett rá.

– Ide tetszik felülni ténsasszony? – kérdezte gonosz arczczal. Nem
tanácslom, mert a szénpor bemázolja a habitusát.

Katicza hangtalanul lépett fel a felhérczre.

Vége… vége mindennek, már nem maradt semmi a világon. Még az álomnak is
vége… vége van.

A szenes székely gonoszkodó arczczal megcsapkodta a lovacskákat. A
szekér a köves uton nagyokat döczczent; a szénpor felszállt. A búcsusok
a sátrak alól kaczagva nézték.

S aztán igy emelkedtek fel a hegyen. Az eső csapkodott. A bikkesben szél
szaladt át s hozzá verte kegyetlenül a lombokat a fehér, vén leány
arczához. Fekete vonalak támadtak képén.

A székely megütődve nézte meg.

– Ej! édes asszonyság, ez a csuf idő beteggé teszi.

Oda se neki.

De, mert a nézése olyan dúlt volt s mert az eső szakadt, a székely
kivette kék nagy, babos zsebbevalóját s ráteritette a vén leány őszülő
fejére. Valami leli, mert reszket a szerencsétlen. Katicza nem is tudott
róla.

A hegy aljában már mosolygott ismét az ég, illatok szállongtak a virágos
mezőn. Madarak csippentek fel.

Aztán beértek a városba s a kis bolt ajtaja előtt állottak meg.

Katicza belépett.

– Vége… rebegte. Ez volt az egyetlen szó. Aztán lehullott szüzi ágyára.



A BIRTYÓKA.

Gyergyóból került közénk egy szelid, jó fiu, akit Dulbuk Vilmosnak
hivtak. Szép fehér arczu, szénfekete haju, szemérmes, ábrándozó örmény
legényke volt. Buzgó katholikus faluból jött, ahol a legelső ember a
tisztelendő s ahol egyetlen egy ellenségtől remegnek: az ördögtől.

Nagyon jó tanuló volt, a leczkéjét örökösen tudta; kivülről, belülről,
betüre. A vásottságnak árnyéka se volt benne. Nem játszott velünk, hanem
félrevonult a zajos mulatságoktól. Még bosszantani se lehetett, mert oly
alázatos szelidséggel tért ki előlünk, hogy szégyeltünk keserüséget
okozni neki. A piaristák igen szerették őt, – mi csak türtük.

A papoknak ugyancsak volt okuk reá. Mert Vilmos áhitatos, imádkozó fiu
volt. Ő külön oltár elé térdelt, ha mi a padokban ültünk, ottan-ottan
taszigálódva. A bőjtöket megtartotta hüen és gyónt minduntalan, hogy
rendben legyen a lelkiismeretével. Oly mértékletes volt, hogy ha valami
netán izes falat került a konviktus asztalára, Vilmos szájához vitte a
finom falatot, aztán felnézett az égre s letette a villáját, eltolva a
tányért.

Bizonyosnak látszott, hogy pap lesz… de még se lett az.

Csak a női incselkedésekkel szemben volt Vilmos igen szilárd. Az édes
anyjának megcsókolta a kezét, de leánytestvérének az ajakát már nem, még
a bucsuzáskor sem. Az élő veszedelem a földön a nő… a vérforraló.

Különben, hogy valaki megkisérteni akarta volna, azt ma sem képzelem.
Nagyon esetlen volt Vilmos az ő hosszudereku magyarkájában, amely
ruhadarab rendeltetése szerint fekete kellett volna, hogy legyen, de nem
volt az, hanem hol zöldes, hol vörös. És hegyesorru csizmáit is a
gyergyai mester szabta s csárdás kalapjainak párját azóta se láttam.
Nagyon szegény volt a Vilmos anyja, akitől nem telt jobb holmira.

A nyolcadik iskolában Vilmos preczeptorságot kapott, ahonnan valamicskét
szerezzen a nélkülözhetetlenekre.

A papok betették Vilmost egy gazdag fogadóshoz, hogy haszontalan
fiacskáját tanitsa; s hogy rendbe tarthassa a vásott kölyköt, oda
kellett költöznie.

Egy égetni való parázsszemü kis fruska fogadta Vilmost a korcsmáros
házában:

– Maga akar tanitani minket?

Szégyenlősen felelt:

– Nem. A fiucskát fogom tanitani.

– Hát mit is tanulhatnék én, magától?

Ez az »én« egy kitanult perszóna vala. Oly apró lábacskáju (csoda, hogy
birta!), fehér kis kezü, igen arányos testü, fekete szemü leány volt s
az egész oly könnyü személyke, hogy a szárnyas madárkára emlékeztette az
embert. A mesterségére nézve olyan félig házikisasszony, félig
pincérnő-féle volt. Fizetést kapott, de ugy parancsolgatott, mint egy
urnő. A fiucskát ő öltöztette s a vendégeket (ugy dörzsölődött hozzájuk,
mint egy macska) szolgálta ki.

E kaczér perszonáról különben e történetben kevés szó lesz, óh! legyenek
önök nyugodtak, szemérmes, tiszta olvasók!

– Hol lakik az a gazember kecske, aki magára ruhát szab? kérdezte
Vilmostól, ha lehetetlen magyarkáját látta. A csizmáit melyik
csavargótól örökölte? Igy incselkedett Vilmossal; keseritve őt.

Máskor igy gyötörte:

– Jó-e a lelkiismerete? mert nem mer a szemembe nézni. S ha Vilmos a
földre szegezte tekintetét, félvállról odadobta: »pedig szép szemei
volnának« – s azzal elszaladt. Vilmos majd elsülyedt szégyenében.

A korcsmáros kölyke egy izben eltörte a lábszárát. Ágyba került s nagyon
nyögött. A fruska napközben ápolgatta a kölyköt, mig Vilmos az iskolába
járt, de este, mikor vendégekkel telt meg az ivó, a leány a korcsmában
sürgött-forgott. Vilmos viszont a beteg mellett imádkozott. A leány
(Cziczának hivták; Katiból kényeztetve) néha felszaladt, megsimogatta a
gyermek arczát s nagy frissibe megczirógatta, megveregette a Vilmos
képét is.

– No nem eszem meg, nevetett a piruló legényre s azzal visszaszaladt.

Vilmos imádkozott volna tovább is, de (hiszen önök, akik fiatalok
voltak, tudják) szórakozott lett e simogatásra s ahelyett, hogy tovább
dicsérte volna az Urat, mind azt az egérjárásra hasonló neszt ügyelte,
amilyent a Czicza csinált, mig a grádicson föl-fölszaladt. Nagyon bájos
volt, anélkül, hogy szép lett volna. Illett neki minden.

Egy ilyen este, amikor elbágyadt Vilmos az éjszakázásban, azt kérdezte
tőle Czicza:

– Nem vagyok-e csinos? Mindenki dicsér – hát magának miért nem tetszem?
s mért nem mondja, ha csinos vagyok? Ha matuj volna s rám se nézne,
érteném. De egy ilyen csinos fiu, hogy nem néz reám? mikor pedig én
akarom. Ez földühösiti az embert. Nézzen reám, hallja! Nem formás ez im
az arczom? a derekam? Eh! Élhetetlen!

Tán fülemile esdekelt, tán a tücsök czirpelt, tán a sejtelmes sötét, a
keritő éj… ők a hibásak, a bünösök abban, hogy ez az ártatlan, szegény
jó Vilmos másformáju fiu legyen, amilyenné lett – ez estétől fogva.

Mert Vilmos (mily elevenen látom még most is) ennekutána úgy elromlott a
nyolcadik osztályban, hogy alig tudtak ráismerni. Készületlenül jött a
leczkére, s oly fáradt szempár nézett ki a sápadt fejéből egy jól
megkötött lila másli fölött, hogy sirva nézne rá az anyja is… Csak
imádkozni tudott még. A mellékoltár előtt a téli reggeli
istentiszteleteken ott térdelt, törve a kezeit, leborulva a homlokát, a
hideg kőig hajtva, s ha mentünk a csöngetyüszóra az iskolába, vörös volt
a szeme a sirástól. A professzorok gyöngéd elnézéssel bántak vele, s mi
még kevésbbé bosszantottuk, bárha kegyetlen gyermekek voltunk. Mert
Vilmos oly kimerült volt, mint az a cserebogár, amiből malmot szoktunk
csinálni, amikor már halálra válva alig vergődött.

Tavasz végén az irásbelieket csináltuk az az érettségire. A magyar
dolgozatra ezt kellett kidolgozni, hogy: »a munka nemesit«. Vilmos
tehetetlenül rágta a pennanyelét. Egy árva gondolata se volt. Vette a
kalapját s kiment. A professzor rászólt. Vilmos oly esdeklően nézett rá,
hogy megsajnáltuk.

– Nagyon fáradt vagyok – ennyit mondott…

Mert akkor reggel nagybetegen hagyta odahaza Cziczát. Nála járt az esze,
amig dolgoznia kellett volna. Mire hazaért, csak alig suttogott a
tökéletlen leányzó.

– A _gyermeket_ a bölcsőben el ne hagyd – tördelte, ugy felejtsen el
tégedet a nagy Isten, amint te elhagyod őtet… Már végem van. De
megvártalak, hogy még egyszer beszéljek veled s reád bizzam a
gyermekünket.

Nagyon erőlködött. A maga akaratából élt, hogy még egyszer beszélhessen
Vilmossal. Valami száraz, határozott, parancsoló, bárha tompa hangon
beszélt:

– Számon tartom a másvilágon: mit teszel a gyermekünkkel? Engemet
felejts el és ő se… ő se… tudjon rólam. Jó. De a gyermekért te élj és
érette dolgozzál. Becsületes leány legyen. Tanitsd meg imádkozni, amit
én… én… én – honnan tudjak én?

Aztán összecsukódott a szeme, mint a déliglátó kelyhe, ha a nap fénye
rátüz.

Az érettségi persze kutba esett.

Hiszen a veres leányka rivalgott a bölcsőben. Mindenféle szalagok voltak
a főkötőjén, és a bölcső takarója tiszta rózsaszinü selyem volt, és a
pólyakötője stikkelt – de egy falat kenyérre valója sem volt. A
korcsmáros temettette el és annyi sok czifra leány ment a temetésére
sirva, – de a csecsemőnek senkije se volt a világon.

Még egy-két napig ott nyávogott a korcsmárosnál, aztán egy közeli falusi
parasztasszony elvitte dajkálásba. A korcsmáros fogadta. Vilmos nagyon
szégyelte őt.

Még a temetésen se volt ott Vilmos, hanem a menetet messziről kisérte,
hogy amint a temetőből visszatértek, a czifra leányokkal, szembe ment.
Egy kövér, nagymellü hölgy féloldaloslag ránézett s hangosan igy szólt a
társának, Vilmosra mutatva:

– Ez a becstelen _az_, látod, _most_ jött…

Vilmos ugy tett, mintha nem is hallotta volna, egy közönyös sétáló
himbáló járásával haladt odább. De a temetőkert ajtajánál görcsös
sirásba kezdett, amikor már senki se látta.

A gyermekeket minden nap meglátogatta. Hajnalban kelt föl s ment ki a
közeli faluba, s mire fölébredt a város, visszatért.

A gyermek hitvány semmiség vala. Nem is sirt valami nagyon, csak
nyöszörgött s álmos kis macskaszemeivel alig pislogott ki a világba,
ránczos kezecskéi máslis reklijében alig mozdultak meg.

Azonban tán valaki sugta a gyermeknek – (oly száj, amelynek hangját meg
se érti senki az élővilágon más a fonnyadt csecsemőn kivül) egy nap
megfogta a Vilmos ujját, amint a keze a bölcsőn pihent. Megfogta
érezhetően. – Vilmos igen ostobán nézett a gyermekre s mikor az ujját
eleresztette, annyit dörzsölte a nadrágjához, hogy piros lett egészen.
Az uton amig hazatért is, mind külön tartotta ezt az ujját a többiektől
s a levegőbe beszélt a senkinek, értelmetlenül, mint egy bolond.

– Nem hagylak el… nem, nem. Mintha vásárt csapott volna velem. Kezet
adott. Gilt. Áll a vásár. Én megtartom.

Az a kis diák, aki még soha semmit se akart, szegődést igy csinált a
névtelen csecsemővel s valami egészen szokatlan melegség melegitette
meg. Férfiasabbnak, erősebbnek érezte magát. A gyermek megfogta az
ujját!… Nincs kihez támaszkodjék? Jó! Ne félj! Dulbuk Vilmos nem hagy el
tégedet.

Az anyjára némi tartózkodással gondolt, azt hiszem, egy kissé félt tőle.
Önkéntelenül meghajolt előtte. S bárha majd megfuladt a gyönyörben, ha
köntösének fodrához ért is, nem vágyott utána, ha nem látta. De a
gyermek, más… A szivét kitárta előtte. A csecsemőre gondolt; akármit
csinált, róla álmodozott; a nyöszörgését, őt hallja. Egy élő lélek…
meleg kis test, félénk, fátyolozott apró szemek, száj, mely édes szóval
fogja _őt_ hivni… Ah! nincs hozzá fogható kincs több e földi világon.

Bátran érte nekiment Vilmos az életnek. Neki buzdult: vivni érte bármi
veszedelemmel szemben. A legalacsonyabb munka érette könnyü és kedves.
Érette törődni, nőni érette: – a gyermekért, ki erővel megfogta az
ujját. Nem hagyja el!

Vilmos megkopogtatott érte minden ajtót. Czégeket festett külvárosi
boltosoknak; egész éjszakákon át másolt a prókátoroknak és leveleket irt
a szerelmes cselédeknek virágos levélpapirosokra.

Akkor a Sors meglátta ezt a verejtékező ficzkót… meglátta és rácsapott.

Egy hajnalban, amint kifutott Vilmos a falucskára, hogy megsimogassa a
gyermek vézna arczocskáját, a gyermek fel se pillantott s ránczos
kezecskéje tehetetlenül csüngött le a párnáról.

– Oda van, mondta a dajka.

– Oda?… Mit mond?

Reácsapott s felrázta. A gyermek fáradtan felpislantott, lehunyta
szemeinek hitvány takaróját, amely olyan volt, mint egy fülledt
rózsaszirom.

– Mit akarsz? mit? kiáltott reá.

– Megöli őt…

A gyermek tehetetlenül pihegett, hang nélkül tátotta a száját, mint egy
verébfióka, amelyet a fészkéből valami rossz gyerek kivert a rögös
földre.

Akkor ott ült mellette Vilmos egy harapás, egy ital viz nélkül estig.
Hogy meghidegedett az apróság, hazamenve az uton az erdőben, amint
felszökkent nagyfényesen a csillag, felfenyegetett az égre:

– Te kegyetlen, rettenetes, én megtagadlak ott fenn, ki trónolsz. Hát
kellett-e neked ez ártatlan? Irigyelted tőlem? Te borzasztó. És itt
hagysz engemet már egyedül, egyes-egyedül… Jaj.

És öklét rázva, orditott mint egy farkas, amelyen halálos sebet vert a
golyó.

Sötétben, amint haza ért, a régi gazdájának a korcsmájában hangosan
énekeltek. Vilmos betért. Berugta az ajtót keményen s lecsapta magát egy
asztal mellé… Az öklére hajtotta a fejét és ivott.

Másnap is oda tért. És igy tett azután is. Egy hét mulva megcsókolta a
cigányokat és énekelt a muzsikájuk után. Ha hozzászólt valaki,
parasztoskodott. Szemtelen, kötekedő lett s valami verekedésbe elegyedve
egyszer, a városszolgák bevitték a tömlöczbe.

Aztán ezt az életet nagyon megszokta.

Ki se szokott belőle soha…

*

Birtyókának hivják nálunk azt a tökéletlen szilvát, amelyet valami nagy
nyavalya bántott bingyó korában s megsárgulva, összetöpörödve hull le…
Olyan a formája, amilyen a szilva… van magva, formája, de kicsinek marad
és kicsi, izetlen, rossz.

Igy hullott le Dulbuk Vilmos, mint a birtyóka.



ELKÉSETT.

Mimi néni soha se volt szép, de mégis annyi sikert aratott, a mennyit
csak akart. Ügyes, kivánatos volt. Kissé darabos az arcza, húsos az
ajaka, a szemei nagyok; de a bálban, a nyers női test-tárlaton feltünést
keltett a karjaival, mellével, vállaival. Melegség, szilajság áradt
belőle; ingerlő alattomossággal tudott mosolyogni, s ha kaczagott,
rebegtek az orrczimpái. Hangosan beszélt, szélesen gesztikulált s erősen
lépett. De érdekesen tudott suttogni s ha tánczolt, repült, mint a
madár.

Az ura sokkal öregebb volt mint ő: a becsületes, jámbor Gergely bácsi.
Mily jó és csendességszerető volt! A feleségét csodálta. Igy szólt
hozzá: »Enni való vagy!« ha szépen felpiperézte magát, mikor az utczára
készült, kedvtelve ugy csettintett, mintha egy kövér bárány farktő
darabot vinne a szájához. Ő sohase haragudott; gyomrával,
lelkiismeretével rendben volt s ezek mián igen nehéz s lusta lett.
Pipált, kontemplált, szunyókált, sokat imádkozott, igy töltve a napokat.

Szerette, ha a felesége társaságot gyüjtött, hogy a tökéletessége annál
inkább kitünjék. Mimi válogatott formátlan fehérnépekkel barátkozott, az
igaz. Trónolt közöttük s büszkélkedhetett vele a bácsi. Ilyenkor sok
édességeket ettek uzsonára, a miket a bácsi felettébb kedvelt. Ideális
finom vacsorákat ettek, ha valami előkelő vendég látogatta Mimit.
Ilyenkor a kapu előtt sétifikált Gergely bácsi, hogy elhessegtesse a
netán alacsonyabb állásu vendégeket. »Ne menjünk be – igy szólt, – mert
a báró ur mulat a feleségemmel; ne zavarjuk őtet!« Mikor teljesen
besötétedett, persze behivták a vacsorára Gergely bácsit s jól lakoztak.

Egy bálban (mily bóditó volt Mimi! nagy rózsával hullámos erős fekete
hajában, mályvaszin selyem köntösbe beleszoritva pompás testét)
ismerkedtek meg Bekével a finánczczal. Ez urat akkoriban tették át
hozzánk s nagy kedveltségre tett szert hamarosan e gavallérfajta,
vadász, tánczoló, jó mulató ember. A haja már gyérecske volt, de még
hajlós a dereka s a dreisrittet nagyszerüen tánczolta. »Lefestetni való
vagytok«, igy kedveskedett Gergely bácsi a feleségének. Ők többnyire
egymással is tánczoltak, a publikum pedig megtapsolta őket.

Hamarosan összebarátkoztak. Nagyon illettek egymáshoz. Nap nap után
együtt töltötték az estéket.

Igazi jó pajtások lettek s Gergely bácsit mindketten kényeztették.
Megfogták a kezeit kétfelől s szentirásnak vették, a mit mondott. A jó
vacsorákon figyelemmel őt traktálták, a legzsirosabb falatokat az ő
tanyérára rakva. Igaz, Mimi egyebekben kissé megszoritotta a háztartást,
mert több költséget igényelt a kedves uj barátság, de ha jött Beke, az
asztalon volt mindaz, mi szemnek, szájnak kedves vala s ilyenkor Gergely
bácsit mindig odahivták. Tehát a bácsi igen örvendett a kedves
vendégnek, sőt ha netán egy-két napig kimaradt (tiszta rut önzésből),
fölkereste: »Elkerült minket barátom uram, igen nélkülöztük.« És ekkor
Beke ott töltötte az estét. Mimi megölelte a Gergely bácsi fejét a
kedvességeért, s oly megelégedetten turbékoltak Bekével egy szögeletben,
hogy azt öröm volt látni. És természetesen nagyon finom vacsorát ettek.

Eleinte persze nálunk mindenféle gonoszságokat gondoltak e barátságról
(tán mondtak is), de később megszokták. Ám a bácsit, e jó embert, nem
bántották. Soha sem szóval, sem tekintettel nem kedvetlenitették, sőt
némi megkülönböztető gyöngédséggel bántak vele.

Az évelődés oktalanság lett volna is. Mimi is jól tudta: mi illik, mi
nem, Gergely sem engedné, hogy botránkoztassa a világot. Még a sétatérre
se mentek magukra. Mindig velük volt Csókné, a szótalan, sovány gazdag
özvegy, a Mimi testi-lelki jó barátnéja; ők hárman jártak elül s hátul
ballagott a bácsi, nagyon szép társaságot alkotva. Mimi kedves modora
bearanyozta természetesen. Csak a rossz akarat találhatott valami
kifogásolni valót.

A következő tavaszon azonban némi egyenetlenség furakodott a kis
társaság közé. Csókné el-el maradozott tőlük. Beke is többször kivonta
magát a társaságból olyankor, ha Csókné is távol volt. Ennek okát
Gergely bácsi semmiképen sem tudta kieszelni. Kis viták támadtak Mimi és
Beke között. Mimi boszusabb lett, s szótlanul megült tünődve egy
helyben, sőt türelmetlen lett Gergely bácsival. Akárhol volt, utban
állott; ha szólt, alkalmatlan időben szólott. »Valami hibát találsz
bennem?« kérdezte kedvetlenül. »Az ördög veszi észre magát?« igy felelt
Mimi. Az ördög! Nem jó az Isten ellenfelének ajánlgatni egy kegyes
lelket.

Az, hogy »magázta« Mimi, már rossz jel. Ha kedves volt, tegezte a
bácsit, Beke napokig is el-el maradt, s Mimi barátnéja, a sovány Csókné
mindenféle szalagokkal, dudorokkal felpiperézve elkocsikázott az ablakuk
előtt (ily czifrán még csufabb volt) a nélkül, hogy benézett volna a
barátnéjához.

– Az almásszürkék – ennyit szólt Gergely bácsi – a bonyhádi ménesből
valók.

Mimi mit se felelt. Később Gergely bácsi, füzvén a beszédet, igy zavarta
meg a csendet:

– A kocsi Hilberttől való; legalább 800 pengőt adott érte.

Ez ártatlan szókra elkeseredett arczczal elfordult Mimi néni s két kövér
csepp bugygyant ki a szemhéja alól.

A bácsi meglátta s elfacsarodott a szive e látványra. Hozzáment s
gyöngéden megérintette a Mimi kezét.

– Akarod, hogy kocsit szerezzünk?

Mimi haragosan elkapta a kezét s kitört.

– Mi kell már nekem e világon! Aztán sirva tette utána: S milyen lenne
is az a kocsi?

Letörülte a könyeit s valamikor alkonyatkor ennyit szólt:

– Mi igen szegények vagyunk ahhoz.

Még mindig a kocsin járt az esze. Gergely bácsi megnyugodva igy felelt:

– Az igaz. De miért haragszik reám, kedvesem?

Ilyen kedvetlen jelenetek folytak le közöttük. Azelőtt hirből se
ismertek effélét. Gergely bácsi sulyosokat sóhajtott s a templomba
ballagott. Egyszer a financz tisztet találta az uton:

– Valami bánata van Miminek.

– Valóban? kérdezte Beke. Nagyon sajnálnám.

Gergely bácsi részvétlennek találta e feleletet s roszul esett neki.
Mily jó vacsorákat evett végig pedig a háládatlan. Mégis kibékült vele,
mert este akkor náluk volt s igen örvendtek egymásnak.

Vacsora közben nagyon fölpezsdült a bácsi, s filozofálni kezdett. Az
egész világot boldognak szerette volna látni. Egyszer váratlanul rontott
Bekére:

– Meg kell házasodni barátom uramnak. Egyedül bolyongni az életet – hát
élet ez? Kutya élet. Van-e szebb dolog, ha az embernek van csöndes
otthona, jól fütött szobája télen, hüs szobája nyáron, jó felesége s
egyébb ilyenfélék.

Beke bölcsnek itélte Gergely bácsit: »Ez igaz, igaz« mondta mohón. Mimi
néni mélyen, sötéten megnézte a tisztet, hogy bele lásson, s hevesen
ellene mondott.

– Hát nem vagyok-e én boldog? szavalta lelkesen a bácsi. Mi? Hát
cserélnék egy királylyal…?

Beke tréfára forditotta a beszédet.

– Hát mit tegyen az ember, ha már ezt az egy hölgyet elvette a bátyám?

És érzelmesen rebegve sóhajtott. Arra elhallgattak ugy, hogy csak későre
melegedtek a beszélgetésbe. Jól belehaladtak az éjbe, mikor elváltak.

– Én hivtam ide a barátunkat, mondta Miminek reggel.

– Hát nem magától keresett föl minket?

Ez estével elmultak a nyugodalmas napok.

Gergely valamiért alkalmatlan lett, utbanálló lett Mimi előtt. Ezt
éreztette is vele. Mit sem tehetett a bácsi, hogy balul ne essék ki.
Miért vajjon? Ő, a megelégedett, jó lelkiismeretü ember szorongva
érezte, hogy valami fojtós levegő nehezedett a ház tájékára. Csak nem
Beke bőszitette föl Mimit a bácsira? De miért tenné Istenem! A bácsi
busult. Jó igyekezetét visszautasitották. Az étvágya egészen elveszett.
S az imádságban szórakozott lett, »uh« kiáltott föl s keresztet vetett,
hogy elüzze az ördögöt. Erőltetett tréfáit meg sem mosolyogta Mimi s ha
egy cserép virágot vagy valami piperefélét hozott, alig nézte meg.

Egyszer a Csókné drága kocsijában Bekét látta meg Mimi s igy sziszegett:

– A szemtelen.

Aztán a bácsihoz fordult élesen:

– Maga ajánlgatta neki, hogy házasodjék meg. Még megfogadja a maga
szavait. Van valami proviziója ebben az üzletben?

– Rosszul tettem? kérdezte szeliden.

Azon napon emésztette Mimi a jámbor férfiut. Prófétának nevezte, ki
jövendöl előre; aztán szamárnak csufolta. A szuszogása is izgatta a
vacsorán, s fölkelt az asztaltól. »Vén létére áll be keritőnek? Nem
szégyenli?« A bácsi szájából kifordult a falat. Akkor rákiáltott:

– Egyék, igyék… ugy se egyébre való. Aztán a kés nyikorgására
felsikoltott. Igy gyötörte a szegény bácsit.

– Valamivel megbántottalak? rebegte aggodalmaskodva s melléje ment. Az
asszony haragosan felugrott s bezárkózott a szobájába.

A tavasz nagy lucskot hozott. Az ibolya szintelen, bágyadt s illattalan
lett. A napot csak vendégül tisztelhették egyszer-máskor. Husvét másod
napján a prédikáczió végén a templomban kihirdették Bekét a sovány
özvegygyel.

Ah, mily rosszkedvü ebéd volt azon szent ünnepen! Gergely bácsi nem mert
előállani a hirrel Miminek. Nem tudta, hogy miért kell azt eltitkolni?
de nem volt bátorsága hozzá. Érezte, hogy felháboritaná Mimit. Kissé
fojtogatta a torkát az egész dolog, de elnyomta a rossz érzését.

Mert ő mindig a nyugalmat szerette. Ha csak pletykát mondott neki
valaki, igy szólt: »Ne hidd a csuf történetet, a mi nem is igaz.« »De
láttam« felelte a hirthozó. »A szemed csalt meg tégedet, szegény«.

Az ünnep harmadik napján viszont kihirdették Bekét. Mimi nem ment ki az
ebédhez.

– Valaki megmondta neki, morogta busan a bácsi s leverten lógatta nagy
fejét. Annyi dologtalan fecsegő van a világon.

Mert délután se jött ki a szobájából (előbb kopogtatva szépen), be akart
menni. Azonban be volt zárva. Ez okon leült az ajtó előtt s mindenféle
együgyü szavakkal kérezkedett be. Az óra csuful ketyegett a
csendességben, az eső zuhogott kinn. Azon helyben elaludt csendesen a
szintelen egyhangu zakatolásra, fejét az ajtófélre támasztva.

Estére kilépett Mimi. Valósággal meg volt vénülve. A szeme s az ajaka ki
volt dagadva. Egy puha hálókabátban, csoszogóval a lábán lépett ki. Az
arczszine egészen fakó volt.

– A fejem fáj… igy szólt törődötten.

– Mert üres a gyomrod, szivem, azért fáj a fejed.

Mimi leroskadt a diványra.

– Valami rosz hirt halottál? kérdezte későn.

Mimi ugy tett, mintha nem is hallotta volna. Tehát csendesen
megismételte:

– Valaki rosz hirt hozott neked?

– Ki hozzon?

– Valaki megháboritotta a nyugalmadat.

Akkor minden ok nélkül kitört Mimi.

– Kémlelsz engemet? Mit halljak? Miféle hirről beszélsz nekem, a mivel
megháboritott volna valaki? Miért kérded?

Aztán neki keseredve hangosan reá kiáltott:

– Kémlelsz engemet? Szeretőim vannak? Azokért busulok? Hol vannak? Add
ide őket hamar. Melletted nélkülözöm a szeretőket. Mi után tapogatózol?

S fölemelkedett s a bácsi elé toppant.

– Mert rabod vagyok, ugy-e. Zárj be, hogy ne lássak senkit, ne halljak
semmit. Ugyis tömlöczbe tartasz, a honnan nincsen menekedés. Megvettél
az oltár előtt. Mert szegény voltam. Hát őrzöl…

– Nem lelkem, nem, én lelkem! – dadogta ijedten a bácsi.

– Mondd még egyszer a szemembe. Csapj el, ha meguntál. Már nem is kellek
senkinek, ne félj. A fiatalságom elhervadt melletted, már dobj ki a
szemétre. Nem kellek senkinek se, ne félj.

S efféle oktalan beszédek között ugy zokogott, hogy kövér teste
hintázott bele. Kapkodott a levegő után, aztán az oldalához szoritotta
mind a két kezét. A görcs meggörbitette harczrakészen fölágaskodott
termetét.

A bácsi lehajtotta a fejét a káromlásra. Mintha vihar zugna át őszbe
borult feje fölött, összehuzódott ijedtében.

A nehéz csendet későn beteges panaszos hang szakitá meg:

– Nem is hirdetik ki többet. Dispenzácziót kaptak s holnap esküsznek. Az
Isten nincsen az égben.

Gergely bácsi a sötétben keresztet vetett s rebegve mondta:

– Isten van az égben.

Ez nem úgy hangzott, mintha vallaná az ő Urát, de mintha az Igazságtevőt
hivná.

Többet nem is szóltak azon este. Nem is tudott volna az ő párjához
közeledni. A feje zugott. Keserü izzel telt meg a szája s a melegség
kiütött az egész testén. A kezeit dörzsölte a nadrágjához. Meg volt
zavarodva. Hát ő utban volt örökké? Ő tömlöctartó volt?

Miért mérte rá ezt az Ég? A fején ezer emlék száguldott át…
Legénykorában dévajkodott a paraszt fehérnépekkel, megcsipkedve őket… A
boltjában megcsalt egy kelengyét vásárló menyasszonyt. Visszaadta neki…
Részegeskedett a vásárokon… A gyónószékben elhazudta a csufabb büneit… A
lakodalma, ah, mily szépséges volt… Mint a tiszta harmat, oly üditő és
ragyogó volt a fényes szemü Mimi… Akkor gőgös volt rá… Egyszer
nagypénteken bünös vágygyal csókolgatta meg patyolat testét… Mint
irigyelték tőle… Mily gyönyörü volt mályvaszinü köntösében, az anyja
igaz gyöngyeivel kövér nyakán…

Megtörölte a homlokát és lenyelte az epeizet a szájában.

Valami nehéz káromkodás fakadt ki az ajakán. Mindenféle
haszontalansággal telt meg az agya. Összevissza semmi szók; ételek ize;
kis gyermekkorából való, kereszt előtt mondott imádságok; piczkázó
versikék nagy elevenséggel, világossággal keltek föl az agyában s ugy
jártak-keltek összevissza a fülében s a szeme előtt, mintha apró
villámlások játszadoznának feje fölött. Aztán valamikor elhomályosodott
mindez benne s reggel felé leejtette a karjait s lecsuszott csendesen a
székéről.

Valaki az ágyába fektette. Ő azt mind tudta. Valamit mondott Gergely
bácsi. Azt nem értették meg. Azt ő ismételte; még sem értették meg.
Tizszer kiabálta el. Még sem értették meg. Ezt akarta megkérdezni: »Nem
értetek engemet?« Mind csodálkozva néztek reá. Azután belefáradt a
küzködésbe, megadta magát csöndesen.

Ama napon esküdt Beke, a fináncz, a keszeg Csóknéval. S lásd! e napon
csak ugy fölült az égboltra nagy nyájasan a nap, mint máskor.

A doktor megfogta a kezeit. A bácsi elmagyarázta neki az egész dolgot:
»Sehol sem fáj, higyje el neki! csak fáradt egy kissé.« Habarta, habarta
sokszor egymásután, de ki értse meg őt!

Valamikor délfelé járt az idő. Annyian voltak a szobában. Kiabált, hogy
hagyják magára. Tán nem is volt más bent, csak Mimi asszony magában.

… Akkor érkeztek bizonyosan a templomba a vőlegény s a menyasszony. A
kezüket összekötözte a pap a stolával, s arany karikák koppantak meg az
ezüst tálczán.

És Mimi asszony az arczát hozzá szoritotta az öreg ember kifényesedett
homlokához és mintha igy szólana:

– Ne menj el, te jó, ne hagyj el te türelmes, áldott jó ember engemet
egyes-egyedül ezen a világon. Mit csináljak most már, ha meghalsz? A mig
másé lehettem volna, hozzád füzött a sors; mikor elengednél, nem lehetek
a másé.

Mindezt tán mondta, tán meghallotta a bácsi, vagy tán ugyanazon gondolat
suhintotta meg mindkettejüket egy időben, – mert Gergely bácsi
felszegezte merőn a szemeit az ég felé, mintha feleletet mondana a
feleségének.



»A SZIGETVÁRI VÉRTANUK.«

A terménytárlat igen dús volt abban az esztendőben, kivált a kerti
vetemények pompásan fejlődtek. A paradicsomról egyenesen verset lehetett
volna irni; a káposzta pedig oly tömött, fehér és hatalmas volt, hogy az
ember nyersen szeretett volna beleharapni. Retket, czéklát annyit
küldtek a szászok, hogy garmadába kellett a földre helyezni. A körte,
alma tányérokban mosolyogtak az asztalokon s a rózsaszinnel belehelt
hamvas őszi baraczk versenyezett szép lánykák orczájával. Néhány kertész
rózsafákat küldött, illatos, szépséges virágot, megtöltve a terem egyik
szegeletét. A másik szegletbe a védőasszony emelvénye mellett annyi
nagylevelü rongyos filodendromot állitottak, hogy pompás sátrat alkotott
fölötte.

Ebben az esztendőben néhány festmény is emelte a tárlatot. Mükedvelő
kisasszonyok küldtek csendélet-képeket, görögdinnyével, czukorpikszissel
s efajta holmikból összeállitva.

A főhelyen egy történelmi kép lógott, mely a szigetvári vértanuk
kirohanását ábrázolta. E kép helyi vonatkozásunak volt mondható. A
müvész ugyanis ide való polgárok arcát festette a hősök testére. Jól meg
lehetett ismerni a jól táplált mészárost, a mint karddal a kezében
rohant ki a vár kapuján. A két kapitány: a tüzoltóparancsnok és a »zöld
kutya« iparkodtak a tar pogányra. A törökök sem voltak valami vedlett
nép. Egy ádáz béget a végrehajtó ábrázolt, s a basa lófarkát a szabó
czéhmester lobogtatta. A kapuból kiomló hősök mögött ide való egészséges
szépségek jöttek átszellemült arczokkal.

A tárlat látogatói csak egy-egy oldalvást való tekintettel mentek el a
kép mellett, jóakaró mosolylyal. Tréfának megjárja.

Nagy zaj, zavar volt. Az egyik teremben buffet volt, ott diszkrétül
koczczintottak, a rendező bizottságért és a saját egészségükért
lelkesen, s a jó czélért.

A közönség késő délután gyült meg erősen. Akkor jött a polgármester:
gyönge vérszegény sáppadt leányával Ellával; a patikárius e tekintélyes
hatalmas testü férfiu; a tanácsosok s minden fajta igazgatók.

A védőasszony leereszkedőleg fogadta a polgármester bókolását, a
közönség pedig sováron szivta be az elismerő szókat.

Pompás illat lengett. A rendező két fehérrózsabimbót nyujtott át a
polgármester leányának. Igen megilletődött volt a hangulat az ünnepies
perczben. Kezeket szorongattak s megmelegedtek az arczok.

A mint körüljártak a teremben, a patikárius a tömegben egy hangos »ah«-t
mondott. Ő ugyan a tárlat egyik rendezője volt, de ugy látta helyesnek,
hogy a »Szigetvári vértanuk« képe előtt egy csodálkozó igét ejtsen ki
most. A müértő föllelkesedése volt ez. Minden szem feléje fordult.

»Ah!« Mindenek a derék férfiuval nyomultak a nagy kép felé. A
polgármester is figyelmes lett.

– E kép igen szép, igy szólt. Ekkor mindenki észrevette a festményt.
Mindenki megösmerte a hősöket. Csakhogy meg nem szólaltak magyarok és
törökök egyképen. Egész tolongás támadt a kép előtt. A buffetből is
kiszálingáltak az ivók.

– Nagyon szép, mondta mindenki. A hölgyek előre mentek, hogy jobban
lássák. A patikárius két ujját karikába fogva kedvtelve szólt:

– A levegő nagyszerü.

– A hüség… mondták mások.

– A hüség másodrangu; a hangulat a lényeges.

Valaki hibát talál egy lóban. A patikárius kicsinylőleg nézte meg.

– Az eleven élet az, a mi leköti a müértőt.

És magyarázni kezdett arról, a mi a képet képpé teszi.

– A ráma is helyi munka, – mondta valaki.

A polgármester fölmelegedve igy szólt hangosabban:

– Ki festette e művet?

Az érdeklődés tetőpontra emelkedett. A patikárius a helyzet magaslatán
állott. A hirtelen beállt csendben, az asztalok mellett lézengő népek
lábujjhegyen közeledtek a csoporthoz.

– Spaller Károly, kiáltott hivólag valaki s tiz más hang követte:
»Spaller, Spaller.« Mindenki kutatva nézett körül a terem zugaiban.
»Spaller, Spaller.« A müvész nevét mindenki ismerte. A közönségnek
nagylelkü és elismerő kedve kerekedett. »Spaller, Spaller« némelyek
utána szaladtak. Valaki az előszobából egy nyurga sovány legénykét
hozott be.

– Éljen, kiáltott.

Erre mindenki éljenzett. A legényke felpirult a homlokáig. Igen esetlen
volt. A fekete ruha csak ugy lógott rajta. Utat nyitottak neki a képéig.
Némelyek gyöngéden megérintették s meleg, beczegető igék keltek halkan
az ajkakon. A polgármester megütögette a legényke szük vállát:

– Kedves barátom, igy szólt elváltoztatott öblös torokhangon, az
elismerés pálmáját nyujtom magam és városom nevében. Müve valóban
meglepő s a ki dicsőséget hoz városomra, az mindnyájunk barátja.

Valaki ismét éljent kiáltott. A terem visszazengte.

Az ünnepelt hangtalan szókat rebegett. Mindenki meg volt hatva. A kis
Ella átnyujtotta a két rózsa bimbaját. Arcza kipirult s a szeme
ragyogott. Erre némelyek tapsoltak.

Akkor a beszélgetés általános lett. A képen szereplő férfiakról mindenki
tudott valamit. A hősöket csak per Marczi, Laczi s Jóska emlegették.
»Pistának derogált, hogy csak bégnek fesse Spaller«, »Geczi csak ugy
egyezett bele a lefestésbe, ha az orrát egyenesebbre szabja«, »a
plébánus egyszerüen megtiltotta, hogy őt francziskanus csuhába
öltöztesse.«

Maga Spaller megzavarva, megilletődve mosolygott minden oldalra. A
polgármester leereszkedőleg állott szóba a festővel. Kikérdezte, hol
tanult? Mi a czélja? Hol telepedik le? Asztalos legényről szólt (a
Spaller apja is asztalos), ki világhirt szerzett az ecsetével; sőt
királyról, ki a festő pemzlijét vette föl a földről. A müvészet nagy,
mindenható.

A patikárius, érezve, hogy ismét háttérbe szorul, egy nagy gondolattal
lépett elé hát:

– Magyar ember áldomást ül, ha ünnepel. Azt inditványozom, vonuljunk a
buffetbe, hogy derék barátunk egészségére kocczinthassunk…

Ezt mindenki helyeselte. A polgármester karonfogta Spallert s előre
ment. A publikum követte. A kis Ellát ültették a müvész mellé. Asztalfőn
a védő asszony s a polgármester foglaltak helyet. Az alkonyat aranyos
fénye himbált a füstös levegőn még, de azért felgyujtották a sápadt
lángu gyertyákat. A tárlat jóformán kiürült.

A kis Ella ártatlanul kérdezte.

– Nagyon nehéz festeni?

Spaller halkan mondta.

– Könnyüség és gyönyörüség, ha egy bájos arczot fest le az ember.

A feleletet igen vonatkozás-teljesnek találta, s az arcza elpirult. A
kis leánynak tetszett, hogy halkan beszélgethet az ünnepelttel.

A patikárius tosztot mondott az élet legutolsó határáig éltetve
»tisztelt barátját.« Mindenki kocczintott és mohón ittak.

Spaller csak ekkor nyitotta ki összeszoritott markát s a két, a melegben
megáporodott rózsabimbót érzékeny tekintettel megnézve, a gomblyukába
tüzte s vakmerően kérdezte Ellától:

– Nem engedné meg, hogy lefessem?

A védőasszony maga nyujtott át Spallernek egy igen szép baraczkot. A
festő megrészegedve a dicsőségtől, felajánlta a gyümölcsöt a
polgármester leányának.

Ella mosolyogva vette át és eltette.

Ekkor czigányzene csengett fel. Kinn a teremben ünnep kezdődött. A
dijakat kellett ez időben kiosztani. A védőasszony asztalt bontott s
nagy zugással vonultak mind ki. A polgármester karon fogta a leányát. A
patikárius a tanácsosokkal valami rendkivül nagy sütőtök csodálatába
merültek. Az iparosok az urak után nyomultak, csak egy pár idősebb
asszonyság maradt a festő mellett, csöndesen tudakozódva, »mit mondott
Ella?« mit a polgármester?

A csendes tóba vetett kőtől felcsapódó vizhullám igy simul el, mind
nagyobb, de lágyabb karikákat csinálva a nyugalmas part felé haladva.

*

A következő nap csak olyan szürke volt, mint más nap. Szekerek
döczögtek, pereczesek sipoltak, cselédnépek vihogtak a kut mellett.

A Spaller ágya mellett két rózsabimbó halódott egy csorba pohárban. A
tánczoló napfény incselkedett vele. Behunyta a szemét Spaller és látott;
a szinehagyott paplan alá bujt és hallott. Okvetetlenül történni fog,
valami rendkivüli. Nem tudta, hogy: mi? De valami.

Uj élet virradt rá. Rózsaszinü körülötte az egész világ. A vére szilajul
keringett az ereiben. Mi fog történni? Egyszerre ismert ember lett.
Észre sem vették eddig. Vége annak. Mindeneknek tudnia kell, hogy
Spaller van.

A kis Ella arcza vele szárnyalt a testetlen álmokkal. Nedves, fénylő
szemekkel nézett az Ella rózsabimbóira.

Spaller egy fotografus mellett tanult. Egy nagyralátó fotografus
mellett, a ki mindig »alkotott« valahányszor a gép elé ültetett valakit
s nagyra volt a mesterségével. Teméntelen sokat kinlódott Spaller. Észre
sem vették. Az a »Szigetvári vértanuk« isteni gondolat volt.

Fölkelt és nagy gonddal öltözködött föl.

Az utczán részvétlenül mentek el mellette az emberek. Tán nem voltak ott
az este a tárlaton.

Spaller csendesen, bizonyos méltósággal ment a piaczra. Némi
tartózkodással köszönt az ajtóba álló kereskedőknek. Ah! csak ugy
fogadták, mint egyébkor. Egy hüvös bicczentéssel. Bizonyosan ezek sem
voltak ott tegnap.

Spaller beleegyeledett a kofasorba. Szerette volna, ha azt hiszik rola,
hogy tanulmányoz, a hogy a festők szokták. Egy tejfölös oláh meglökte
Spallert a dulakodásban. »Hol a szemed?« – kérdezte a paraszt. Igen
bántotta. Ez természetesen nem volt a tárlaton.

A nagy piacz közepén savanyu arczu gazdag emberek végezték a rendes
reggeli sétájukat. Ezek már láthatták a »Szigetvári vértanukat.« Az
egymást unó, rosz gyomru emberek szótlanul ballagtak.

Spaller nagy készséggel köszönt feléjük. Az egyik intett, a többi
helyett is, csak királyi hüvösséggel. Ők sem voltak a tárlaton?

A Spaller szive összeszorult. Igen kellemetlenül érezte magát. A szája
ize egészen keserü lett. Megalázottnak érezte magát.

A piacz végéről a patikárius hatalmas alakja közeledett feléje, Spaller
egyenesen szembe ment. Ez müvelt müértő. A nyájas mosolygó férfiu
bizalmasan rázta feléje a kezét.

– Csak bátran, fiatal ember… Csak előre, barátom… Örvendek…

S aztán sietve otthagyta s a gazdag unatkozókhoz csatlakozott.

Spaller valósággal egyes-egyedül maradt és soha sem érezte inkább a
magány sulyát annyi ember között. A jövő-menőknek mind dolguk volt, csak
egy tekintetük sem maradt a Spaller részére. Adtak, vettek, siettek,
lármáztak; mi közük Istenem! a »Szigetvári vértanuk«-hoz.

Már oszladozni kezdett a reggeli vásár, mikor a polgármester jött le a
piaczra. A leányát vezette a karján.

Spallernek a kedvetlensége egyszerre elmult. A sápadt előkelő leány
láttára édes melegség szaladt át a testén. Ime! Mindjárt megváltozik
minden. A rózsabimbók illata megelevenedett az emlékezetében. Ah! semmi
sincs a természetben, gyönyörüségben, bájosságban mása a leányarcznak…

A polgármester nyugodt uri lépéssel haladt. Az emberek mindenfelől
köszöntötték. Barátsággal viszonozta.

Spaller utána haladt. Sebesen menjen-e el mellettük? gyorsan köszöntse?
vagy csendesen ballagva? Tán meg is szólitják. Igy tesz. Azonban
izgatottságán nem tudott uralkodni. Rohanva haladt el a polgármester
mellett. A polgármester gépiesen vette le a kalapját köszönve. A kis
Ella tán meg se látta. Másfelé nézett.

A szegeletig mind gyorsabban haladt, ugy, hogy szinte futásba eredt.

Ott megfordult. Nagy elhatározás támadt benne. Visszatér, és megszólitja
Ellát… Nem is látott senkit a piaczon; minden tagjában reszketett és
halálos sáppadtság ömlött el arczán.

Alig birta a lába, a mint közeledett a polgármester felé. Szerencséjére
senkivel sem beszélt.

Spaller egész közel ért s megállott.

Köszönni akart. Csak valami rekedt dadogás fakadt fel a torkából.

A polgármester, mintha kútatna az emlékezetében, egy percz mulva
szivesen mondta:

– Ah! Tudom, Spaller. A festő? nemde? Valami kérni valója van barátom? A
hivatalos órám 9 órakor kezdődik. Szivesen látom barátom, ha valamiben
szolgálatára lehetek.

Ella egy összegabalyodott csipkén babrált a mellén. Barátságosan nézett
a fiatalemberre.

Aztán csendesen tovább mentek.

Spaller kábult volt, mintha megütötte volna valaki. Aztán megindult
ellenkező irányba és a szeme könynyel telt meg.



AZ ÉDES ANYA.

Anna-Máriának utolsó gyermeke volt a fia: Pista. A többi elment a
szükmellü apja után.

Pista igen csinos, gavalléros fiu lett. Mindenki szerette. Lágy bariton
hangja volt: az arczszine sápadt s kék szemeinek nézése méla. Az
asszonyok nagyban kényeztették. Szenvedélyes udvarló s élet-halálra
czimbora volt.

Az anyja imádta. Az ő kedves halottaiból egy-egy vonás elevenedett meg
benne. Sugár termete, kicsapongó kedve, énekes szája az urára
emlékeztette; kaczagása, epedő, álmatag tekintete a nagy leányára.
Multjának minden öröme ujult meg benne s jövőjében volt minden
reménysége.

Pista az ő sötétszinü baritonjával egy könnyüvérü kis szinésznőcskét
szerzett magának, akit Pepinek hivták. Ez léha, aranyos baba volt, aki
az életet nagy bálteremnek nézte, ahol állandóan tra-la, tra-la ugrálni
kell. Gyönyörü nyaka volt s viselte azt fedetlenül, meg a karjait; a
szoknyái pedig úgy röpültek a lábacskái körül, mint a pillangók. Szőke,
de oly bolondos, lobogó, szenvedélyes volt, mint ha barna lett volna.
Pepi, hogy összekerült Pistával, a léha pár dudorászott természetesen
eleget, minthogy a hangjuk nagyon összetalált. Valami bús nótát fujtak
legtöbbször, igen érzelmesen az »ingadozó nádról«, mely akkorácska volt,
mint egy könnyü sóhajtás, de oly szépen énekeltek, hogy az ablakuk alatt
megállottak az ácsorgók s nagy lélekzetet vettek, mielőtt tovább
ballagtak volna.

Sőt többen belül is kerültek a szobába, előbb a jóbarátok, később az
ismerősök is, hogy jobban hallgassák őket, és este és éjjel énekeltek
ott, mulattak s erős borokat ittak.

Pista, igy elfoglalva a mulatság által, az idejének legnagyobb részét
Pepinél töltötte s haza, az édesanyjához csak ritkábban mehetett. Az
anyja nagyon busult emiatt és haragudott Pepire.

Néha maga Anna-Mária is elment (az este köpönyegébe beburkolva) a Pepi
ablaka alá.

  »Ingadozó nádszál,
  Hozzám nem hajlottál…«

Ah! Az ura nótája volt ez. Ugy köhögött a szegény ura, oly szivettépő
kinnal köhögött, s dúdolta elszintelenedett ajkai közül mégis egy gitár
mellett:

  »Bár ahhoz légy igaz,
  Akit választottál…«

Az öreg asszony elkeseredett, sirt és hazament, várva a fiát haza, hogy
rávegye: ne énekelje többé e nótát.

Dehogy tette! Pista bágyadtan, álmosan ért haza valamikor, s mily
lelketlenség lett volna ilyenkor kérésekkel emészteni!

Sőt ilyenkor Anna-Mária házában elcsendesedett minden, akár valami
sátoros ünnepen. A néni csoszogót vont s leeresztette a firhangokat. A
szolgáló abbahagyta egyéb dolgát s nagy gondban járt egy pálczával,
nehogy a kutya vagy a macska zakotát csináljon, mig Pista urfi pihen.
Sőt a majorságot beterelte a pinczegádorba a kötényében egy csomó kővel
állva, hogy meghajitsa a kakast, ha háborogni találna.

Aztán, ha ébren heverne Pista: rosszkedvü s szótalan volt ilyenkor. A
kényeztetés is terhére volt.

Mégis, ha úgy fordult a dolog, hogy Pista szóba akart volna állani az
anyjával, nem tudtak e kis szőke leány miatt ugy beszélni, mint
annakelőtte.

Ha igy szólt Anna-Mária:

– Az én csókom már nem édes neked – igy szólva, Pepire czélzott.

Pista igy felelt:

– Kedves vagy – de mosogatószagu a réklid, és elfordult tőle.

Igy szólván, ő is Pepire gondolt.

– Azért (izgatottabban folytatta az anya, mert észrevette) utasitod
vissza az ölelésemet, mert melegebbekhez szoktál?

– Bogosabb lett (felelt boszankodva Pista) az ujjad, és érdes, mint
valami kefe.

Akkor Anna-Mária visszafojtva a bosszuságát, engesztelően kérdezte:

– Tán tehénturós derelyét csinálnék neked, kedves?

De Pista befordult s haragosan mondta:

– Nem kell semmi magától.

Nem kell semmi tőle… Ah! most gyülölte a tisztátlan szőkét, aki miatt
elhült az édesanyjától. Aki elcsalta tőle, elbabonázta fehér
szoknyáival, fedetlen vállával, boszorkányos mesterségével. Fekély reá…
Megtelt a szeme és ő is elfordult keservesen. Pista pedig szunnyadozván
egyet, fölkelt, aztán fölpiperézte magát, ugy hogy az anyjára se nézett,
félrecsapta a kalapját s köszönés nélkül odább állott.

Igy meghidegültek egymás iránt.

A télen azonban, csikorgó pogány reggelen, valami vasárnapi bálból
jövet, nagyon megfázva került haza Pista. Ugy didergett a hitvány, a
prémes-bundájában, hogy szederjes lett az arcza; reszkető ajakán egy
semmi dalocskát dudolva azonban. Hazatérve, ledőlt. Az anyja forró
herbateákkal, puha dunyhákkal melengette, ölelgetéssel, forró könynyel,
de tavaszra mégis csak meghidegedett Pista vépképen. Ugy kiszaladt az
életből, mint az aszu-mezőn a láng, amely végigtánczol a száraz füvön, –
fellobban végül s aztán puh! csak a hire se maradt.

Semmit se tudott tán Pista arról, ami vele történt. A bál muzsikájával
volt tele a feje; ajakán egy édes dalocska; lázában tán a táncz
forgásának melegét érezve, nem is sejtette, mi vár hitvány testére
holnap – tra-la, tra-la, beleforgott a halál karjába, nem is érezve a
rettenetes hidegségét…

Semmi…

Hány jó gondolat lesz – és elmulik hir nélkül?… édes illat hány jön és
elszáll nyom nélkül?… hány boldog szerelmes madártrilla cseng fel hüvös
bokor mélyén és elzeng hasztalanul?… hány köny fakad fel elborult
szemből, mely lepereg nyom nélkül? sóhaj hány kel ki elszorult szivből,
mely elsuhan a végtelen semmibe? – köny annyi és mosolygás, lám!
elmulik, nyom se maradva semmi belőlük és a nap égi utján csak áll
fenségesen, megrendithetetlenül, s a föld forog hiába, zökkenés nélkül.
Kell-e hát egy szegény fiu elmulásáról sok szót tennem, ki jött, elment
és semmi hiányság nem marad utána?

Nem nekem, nem, ha senkinek – de hát az édesanyjának, Istenem! akinek
egy egész világ volt.

A kabátja, amelyet viselt; a czipő, amelyben járt; kalapja, amelynek
karimája árnyat vetett a szemének; a szék, amelyen ült; az udvar, ahol
játszott; amit kezébe fogott; amire nézett; és a levegő, az egész
levegő, amelyben lebeg a hang, amit ő kimondott – az mind itt van, él és
eleven, bárha senki se látja, de az anyja, az édesanyja, ő látja, érzi.
Minden a világon arravaló, hogy ráemlékeztesse Pistára, a dalos, vidám,
kedves fiura, akit az anyja dajkált; Pistára, ki maga volt a
szeretetreméltóság, szelidség és jóság. És ha semmi se emlékeztette
volna is, mi az? Élt benne. Akármi közönyös dologról beszélt – róla
szólott; s ha idegen hangot hallott, őtet hallotta. Vele járt, állott;
álmában és ébren és lélekzette… a fiát.

A kis szőke Pepit látta egyszer, amint az ablak előtt tétován ácsorgott
s sietve haladt odább. Látván: teljesen fölháborodott. A lebegő fehér
szoknyája: arczátlan; a haja: mintha égne. Nagyon gyülölte. Elfordult
tőle.

A fiu, akit siratott, ugy megtisztult a szemében, oly szelid, makulátlan
lett, hogy bántalom őt látni és a fiára gondolni. Menjen. Anna-Mária nem
ismeri őt.

A Pista fejfáján néha néhány szál buzavirágot talált csinos
szalagcsokorral odakötve. Elfordult tőle, hogy ne lássa. Nem a Pepi
ujjai babráltak vajjon rajta? Elfedte irigyen egy nagyobb
virágbokrétával, de mégis mire zörögve leperegtek a virág szirmai,
hazavitte a szalagot, megsimogatta gyöngéden s elrejtette jószagu
kasztenjébe.

És minden vénült körülötte és ő benne, – csak a fia, a fia maradt mindig
egyképpen fiatal, széphangu, sugár, szeretetreméltó fiu.

Ah még látom a szobáit. A hüvös, jóillatu kis alkovnit. Az ágyon
stikkelt fehér gyolcstakaró; fehér lepel a kis szekrényen, mellette; a
vaskereszt rajta, a gólyalábu gyertyatartó s egy ócska, mily sárga
viseltes kis arczkép. A rongy futószőnyeg a parányi divánig visz,
amelyre ha az ember leül, gödörbe esik. A finomlábu asztalkán, a horgolt
fehér takarón mindenfelé szakadozott, gyermeknek való képes könyvek.
Valaki rég… rég… mennyit forgatta… És képek az asztalon, szinésznők,
igen kivágott ruhája, borzas fejü, merész arczu hölgyek. A parányi
ebédlő mellette. Oda ki se jár. A néni oda miért járjon? Az ő kis
ételét, (ülve a vastag ablak mélyén) egy asztalszegletről is elvégzi
magában. Az aranyos szegélyü régi porczellán csészékben apró
csecsebecsék és czifra kotillionjelvények, selyembojtu tánczrendek a
piros poharakban.

Ez a belső szoba, a belső… ahová nem járnak. Csak maga Anna-Mária
törölget néha ovatosan, és mikor kijön onnan, olyan veresek a szemei.

S minden olyan szintelen és koppadt, de oly sok holmi, hogy alig lehet
ott mozogni. A néni bekötött szemmel azonban akár, s egy szemnyi port
fel nem fedezhetel.

És látom a néni fekete kötényét, sima, fekete főkötőjét, amint fájós
szemeivel reám néz s igy szól:

– S ily szomoru hirt hoz nekem, öcsém? A kis Pepiről szól vajjon? _Ama_
Pepiről vajjon? Tán rosszul hallotta öcsém? Éhséget szenvedne? Hát
senkije se lenne körülötte? Bár egy kis cseléd, aki segitgesse? Éhes? és
fázik tán? Hogy mondhat ilyeneket édes öcsém?

Azután kétkedése daczára, mindjárt mégis fölkelt, hogy a ridiküljét
megkeresse, de kissé vonakodva, mintha alig találná meg.

– Hogy én haragudjam a szegényre? Én? Mikor szükölködik és sinylik.
Miért is tenném? Amiért szerette a fiamat? Gonosz lennék, ha elhagynám
őt inségében. Sőt éppen mert szerette a fiamat.

Azonban minduntalan nem talált meg valamit. A keztyüjét most, a
nyakravalókendőjét aztán. És hátráltatta magát szüntelenül.

– Ha szerette a fiamat, azt nem szabad rossz néven venni tőle, édes
öcsém! A fiam látta, hogy mint ragaszkodik hozzá s megsajnálta
bizonyosan a szegényt. Megsajnálta s azért járt hozzá. Mert, hogy milyen
aranyos szive volt a fiamnak, azt csak én tudom egyedül. Egyszer egy
legyet mentett meg a pók hálójából. Ilyen könyörületes szive volt. És
mindenki iránt ilyen jó volt. Az utolsó ingét oda adta volna a
szegényeknek.

Fekete ruháját rücskösnek találta s azt mind simogatta a tenyerével,
hogy teljék az idő.

– Ha én tudtam volna, hogy szükségben szenved, el nem hagytam volna
eddig sem. Régebben nem mondom, régebben nem szerettem tán… bevallom,
nem szerettem tán… Azt hittem, hogy ő elcsalja tőlem az én édes fiamat.
Azonban balgaság. A fiut nem lehet elcsalni az anyjától… Azért ült
mellette, mert sajnálta. Mert mindig olyan szilimán leány volt Pepi,
hogy a szél elfujhatta. És azért kényeztette a fiam. Megesett a jó szive
rajta.

Aztán sürgésében megállott s komolyan hozzám fordult:

– Ha rosszul tettem, az Isten ne vegye rossz néven, amiért nem akartam
eddig tudni Pepiről. De nem is tudtam, hogy szükséget szenved. Mert ő
nem is volt rossz. Ha rossz lett volna, most nem szenvedne inségben.
Ugy-e? Most bőségben duskálna, amilyen szép ábrázatu leány volt. De ő
nem volt rossz. Ő jó volt, hü volt az én fiamhoz, mert megéreztem, ki
virágozta föl az ő sirfáját, az ő örökös ágyát. Ám kevély voltam,
szivtelen voltam és elhagytam a szegényt, hogy essék el. Az Isten ne
büntessen érte.

Hogy elkészült végre a ruhájával, megtelt a szeme.

– És egy kis kamarába találta őt, szegényt? Meggörnyedve a nyomoruság
terhe alatt, és a keze feltört a durva munkában, amely kezet az én fiam
tartott egyszer az ujjai között. És én itt duskáltam a bőségben, mig a
szegény, aki az én fiamnak kedves volt, szenvedt…

Bezárta a szekrényeit s hirtelen ismét elővette a kulcsait, hogy
elővegyen egy táskát.

– Ételt tegyünk bele… vigyünk mindent, amim van.

Aztán hirtelen elhatározással fölkiáltott:

– Dehogy, dehogy vinnénk neki. Ide hozzuk őt, a szegényt, ide én hozzám,
aki kedves volt az én édes fiamnak. Leányt igy ad benne a nagy jó Isten
nekem, érdemetlen szegénynek… öregségemre.

És megindult, egy szives, kedves tekintettel fordulva vissza –
határozott, biztos lépéssel.



KÉT FEHÉRNÉP.

A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek és a cserék
kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán is
tobzódnak a szinek. Két tenyérnyi egyforma szin sincsen rajtuk. A
Küküllő vize szinte fekete messziről, a fehér fény fölcsillanva ott,
ahol kő áll a viz árjában. Ekkor még zöld a fü a martján s a hol a
nyáron nefelejts mosolygott, őszre a guzsalyvirág kék kelyhe pattan ki a
gyepből erőtelen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyü trachit-sziklák
szürkén, hidegen nézik le az eleven, szines rengeteget, amely halódó
állapotában ugy felpiperészi magát mintha nászra készülne.

A harmadik fogadóhoz (ahonnan egy hajitásnyira van a »Ferencziláz« a
gyergyai völgyre nézve) hétfőn délután a fenyvestől sötét országuton
jött egy ropogós menyecske, kis fiát vezetve a kezén.

– Én Paducz Ráki vagyok, mondta Ilonának, a fogadós leányának.

Abban semmi nevezetes nem volt. Mert a Bucsinon az egész Gyergyó átjár
Udvarhelyszékre s a deczkát a hetivásárra, Nyárádszeredára ilyenkor
hozzák. A Bucsinon nincs falu, csak a három fogadó, s itt etetnek a
szekeresek.

Beült az ivóba, jól szemügyre vévén mindent.

– Maga az az Ilona? kérdezte a leánytól.

– Melyik?

– Nem kell haragudni… A fogadós leánya?

Ilona rá se nézett az idegenre, aki az átalvetőből ételnemüt tett az
asztalvégre. Valami szekeresek könyököltek az asztal lapjára s azok
szóba ereszkedtek a menyecskével:

– Honnan való vagy?

– Van valami haszna kendnek abban, ha megtudja?

– Ij! de harapós vagy.

Maga egy falatot sem evett, hanem a gyereknek adott. Fölkelt s Ilona
után ment s azzal szót kezdett:

– Derék fehérnép vagy. Szépen laktak.

Ilona vállat vont s a tüzhelyhez ment.

Utána ment.

– Azt mondtam, hogy szépen laktak.

– Akar valamit?

– Idevaló vagy?

Odavetőleg felelt:

– Onnan alulról Sóváradról.

– Én Gyergyó-Alfaluból jövök. Sohase jártam errefelé.

– Nekem sincs ügyem arrafelé.

Azonban a tartozkodó leányhoz mégis bizalmasabban közeledett. Látszott,
hogy barátkozni akar.

– Aztán nem unalmas idefenn, a hegy derekán magatokra megélni, ilyen
derék fehérnépnek?

– Nem vagyunk magunkra.

Nagyon fukaron bánt a szóval. Dolgot keresett, hogy kikerülje a
beszélgető asszonyt. Ráki pedig kisérte a szemével s utána ment. Az ivón
kivül még két szobájuk volt. Egy kis oldalszoba, ahonnan külön ajtó
nyilt a viz felé járólag, ahol egy kis istálló s egy fürészmalom állott.
Ez volt a szép szoba. Cserepes kemencze a szögletében s fadiványok a fal
mellett, letakarva szines szőrtakarókkal. A padlásig fölvetett ágy
mellett fiókos kaszten tetején a virágos görgényi csészékkel,
poharakkal. A másik szoba is az ivóból nyilt, az apja holmiival, nagy
báránybőrös bundával, faragó szerszámaival.

Ráki tolakodóan vallatta:

– S szeretőd nincsen?

– Hagyjon békét nekem, felelte bosszusan.

– Szét ne vessen a méreg, lelkem.

– Hát legyen békén tőlem.

Az asszony leült a fiacskája mellé kedvetlenül. Akkor deczkás szekerek
jöttek föl az uton. Az ivóba egy öreges, izmos czondrás székely lépett
be. Meglátva Rákit, egyenesen felé ment.

– Te vagy itt, Ráki hugom?

Bort hozatott. Csöndesen töltött, meggondoltan ivott s halkan kérdezte:

– Mit keressz itt?

– Mi gondja van rá?

– Kurtán fizetsz ki. Hát az embernek a szája arra való, hogy beszéljen
vele. De nem emlékezem, hogy kóborolni láttalak volna valaha. Mikor hát
itt látlak a Bucsin derekán, ahol csak dologban járunk, igy szól az
ember: »Mit keressz itt?« Szekérrel nem jöttél. Az urad utban van s te
otthagyod az életedet, s fogadózni látlak az ut szélén s az ember ne
kérdezze meg: hogy vetődsz ide?

Tempósan kihuzta a papirba pakolt dohányát, azt lassan kibontotta s
elsimitotta a papir rücskét; óvatosan megtömte a pipáját, óvatosan
gyujtotta meg a büdös gyufát s gyönge füstöt sziva, baraczkot vetett a
szőke gyermek kobakjára, a szomszédasztalhoz szólt a gyalázatos utról.
Később görbén nézett Rákira:

– Ne tégy bolonddá fiam engemet. Valami furja a begyedet. Ok nélkül nem
tekeregsz te a Bucsinon a fiacskáddal, ahogy én ismerlek.

Még kora délután volt, mégis alkonyodott, úgy, hogy a nagy ivót homály
este meg. A vén fenyőfák a fogadó körül felfogták a lemenő nap világát.
Lassankint utazó emberek gyültek be. Hagymaszag elegyedett a pipafüsttel
s a ruhákban behozott istállószaggal. A cserepeshez támaszkodó leány
szótlanul ügyelt minden érkező szekérre.

Ráki rászólt:

– Vársz valakit, hogy ugy ügyeled az ajtót?

Ilona felhuzta a vállát és tovább ment. Szép, husos, piros leány volt,
pántlikával erős hajában s szép fehér len kivarrott ing rajta, mintha
ünnepre öltözött volna ki.

– Csak nem a szeretődet várod?

Az emberek kaczagtak. Ilona odavetette:

– Hát neked nincsen szeretőd, szegény?

– Már annak aztán ura van, felelt az alfalvai székely az asszony
mellett.

Akkor a leánynak ismerős csengetyü hallatszott be az utról. Ilona
kifutott az ajtóba, az idegen asszony fölemelkedett a helyéből.

De senki se lépett az ivóba. A halk beszélgetés megeredt ismét. Egy pár
ember felczihelődött, összeszedte a czókmókját s a fogadós felgyujtotta
a függő lámpát.

Akkor a mellékszobából beszélgetés zaja hallatszott ki az ivóba. Más
ajtón ment oda be, aki az ivóba nem lépett be. Az idegen asszony
felállott s a kis szoba ajtaja mellé lépett. A beszélő hangot tán
megismerte, mert a szeme kiragyogott s félig nyitott ajakkal ráügyelt.

Ilona benn a szobában igy szólt:

– Azt hittem valami baj érte az uton.

– Féltettél? kérdezte egy mély, meleg férfi hang. – Pedig repülni
szerettem volna hozzád.

Ráki a bezárt kilincsre csapott a tenyerével. A fogadós durván
rákiáltott.

– Mit akarsz az ajtón?

– Nem szabad oda bemenni?

– Láthatod.

– Valamit dugdos kend ott benn?

– Kinn elég tágas az erdő.

Az alfalvi vén székely az asszony pártjára állott.

– Lassan he!

– De akárhogy, ahogy nekem tetszik, he!

– De ugy, ahogy szabad, he! Azért korcsma ez, hogy ott járjon aki fizet,
ahol neki tetszik.

Mindenki odafigyelt a szóváltásra. A székely fölemelte a medvefejét a
könyöklésből. Erősebben folytatta:

– Ahol én beszélek, ott kuss. Az az asszony az én falumból való
tisztességes fehérnép. Avval ugy beszélj, mint a muzsikával, azt mondom.
Ide ülj Ráki hugom, folytatta szelidebben.

A fogadós odalépett az asztalhoz, s csendesitően bizalmaskodva, a
házsártos ember vállára tette a kezét.

– A leányom van benn a mátkájával, azért van bezárva a szoba ajtaja, s
abból mit ver kend lármát, ha nem járatok mindenkit a nyakukra.

A székely felhuzta a vállát.

– Miattam azt zárd be a leányoddal, aki tetszik neked, de nem szeretem
ha a falumbelivel parasztoskodik valaki.

Ráki asszony kikelve a szinéből, ismételte többször:

– A mátkája? a mátkája? aki odabenn van?

Akkor valami félrészeg paraszt a fogadós után kiabált ital után.

Az este sötétje rádőlt egyszerre a fenyvesre. Aki terüvel volt a fogadón
fölkászolódott, hogy a lejtőre induljon.

Ráki megölelte a gyermek fejét (mintha nem is látná a készülők
mozgolodását) s tagoltan, mintha minden szótagot kalapácsütésképpen
verne belé:

– A mát–ká–ja… a mátkája.

A falubelije utrakészen megállott:

– Mi a bajod, Ráki hugom, hogy ismét kérdezzem. Valami bajod van az
Ilona mátkájával? Leánykorod óta ismerlek s sajnálnának, ha valami
bolondságba elegyednél. Idegen fehérnép mátkájáért kinlódsz, mikor neked
urad vagyon. A szemed se áll jól. Köny van benne, a savanyuját! Hát az
mi?

Ráki előbb csak dadogott valamit, amit nem lehetett megérteni.

Aztán rekedten igy szólt:

– Mit mondjak? Menjen el… menjen el.

– Hátha velem jönnél haza szépen. A lovam kipihent szépen. Vársz-e
valamit itt? Ha egy kóbor kutyát találnék a falumból, azt se hagynám.

– Menjen el… Én megtaláltam, amit kerestem, hagyjon el… menjen…

A székely mit se szólt, hanem kiment. A fejével köszönt a fogadósnak,
aztán felült a szekerére. Valamit gondolt, s kihajtotta a lovait az
országutról, beállott a fák alá. Kiengedte a lovak hámistrángját,
belebujt a zekéjébe s végigfeküdt a szénaülésen: »Várjunk egy kissé arra
a hóbortos asszonyra, hogy mibe fő a feje« morogta.

Mindjárt aztán, kilépett a sötét éjbe az asszony a fogadó ajtaján, a
gyermeket vezetve a kezén. Botorkálva ment a fürész szinébe s a
gerendarakás szélére ült le szemben a fogadó kis szobája kivilágitott
ablakával. Gyönge sugár libbent ott ki, az asszonyra vetődve. A viz
zugva omlott le a fürész elzárt kereke fölött. Messziről egy-egy szekér
halk zörgése hallatszott, s a fenyők szárnyas oldalágai olyan hangot
hallatva himbálóztak, mintha sóhajtoztak volna.

Az idő lomhán vánszorgott. A kiürült ivójában a gazda lecsavarta a
lámpát, a cserepes kemencze világa is belefult a hamuba. A nagy szinben
két szürke lovacska rágta még a szénát, néha tompa dübörgéssel
kapálózva.

Még alighogy beállt az éj, az oldalszoba ajtaja nyilt meg. A leány
világitott ki az éjbe, hogy egy sugár férfi leszáljon a lépcsőn.

– Csak igy köszön? kérdezte Ilona.

A férfi egy szökésben a küszöbön állott. A világot kiejtette a kezéből a
leány.

Aztán lelépett ismét a szin felé a férfiu.

Fönn a fogadós szólt:

– Az istállóba kötöd a lovakat Imre, vagy a szinben hagyod?

– Bekötöm, Andris bá. Elalszom egy kissé a szénában, hogy hajnalban
indulhassak.

– Az Isten áldjon.

Az ajtó bezáródott. A férfi eloldozta a lovacskákat s vezette el az
istállóba, majdnem Ráki mellett. Egy perczig megállott velük az istálló
ajtaja előtt, a fogadóra meredve. Aztán félrecsapta a kalapját hetykén s
hangosan becsapta az ajtót.

Sulyos, fojtós volt az éjszaka, terhes, komor éj, mely legyüri az
embert. Egy pár csillag pislogott ki betegesen a fekete boltból.

Nem is igen soká valami nesz támadt az istálló körül. A hátulsó oldalán
a nagy bürkök s tövisek között mozgolódott valaki. Aztán egyszerre az
eszterhaj alatt fényes láng lobbant föl. A szénacsomó, amit a fedél
deczkája alá dugott valaki, mindjárt megszenesedett, azonban a száraz
fedélmohán végigsuhant a gyönge láng. A következő perczben (a tüzlángtól
élesen megvilágitva) Ráki suhant át a szegelet mellett s a fejéről
lekapott keszkenőjével az istálló fakilincsére erős hurkot vetett.

Gyönge perczegés hallatszott.

– Hé bolond, hé! mit teszel! hallatszott akkor egy erős szó.

A székely a szekérről látta meg a fényt. Nagy lépéssel rohant az istálló
felé.

Abban a pillanatban nyilt meg a fogadó ajtaja. A leány nyitotta meg
nesztelenül.

A székely megragadta a Ráki kezét.

– Elereszszen, sikoltott fel az asszony kétségbeesve.

– Ki van ott? kiáltott a leány.

– Elereszszen sikoltott az asszony, látja, hogy az ott most jön a
szeretőjéhez.

A leány lerohant.

– Ki az?

– Ki vagy te?

– Mit akarsz ott?

A székely eleresztette az asszony kezét.

– Mi közöd van hozzá?

– Tüz, tüz, kiáltott a leány. A mátkám van ott benn. Félre az utból!

– Félre az utból! Nem a mátkád, nem a mátkád van benn.

– Mit akar? A mátkám van ott benn.

– Félre onnan! Nem a mátkád van benn, hanem az én uram. Én a felesége
vagyok annak, aki oda benn van. S kitépem a szemét, aki közeledik
hozzám.

Aztán az öklével rácsapott az ajtóra.

– Hallod Imre Pali, a feleséged van itt, a fiacskáddal. Gyere ki ha
mersz. A szeretőd is itt van. Bujj ki ha mersz. Én, a feleséged, tartom
az ajtót. Én gyujtottam meg a fejed fölött.

A fogadós orditva rohant ki.

A leány rémülten nézett az asszonyra.

A láng bekapott a fedél szegletébe.

A székely ruddal feszitette fel a deszkákat, messze hajitva a gyepre.

– Merj hozzám közeledni te czéda? merj segiteni a szeretődnek előttem.

– Porig égünk, orditotta a fogadós. A széna begyult a fedél alatt.

Ilona nem is hallott tán egyebet, mint azt az egyet, amit kérdezve
hajtott:

– Az urad? az urad? Aki benn van, az urad? Hát hazudott nekem az
alacsony. Megcsalt engemet és megcsalt tégedet az alávaló. A felesége
vagy? az ő felesége?

A hangja rikácsoló lett s ugy csapott Rákira, mint a szélvész.

– Hagyd, hogy én törjem össze a csontját, izre a gazt. Ha igaz, hogy
engem csuffá tett, ne a láng emészsze meg, de szakgassam én szét a tiz
körmömmel.

– El az utamból. Én lestem a nyomát. Az én prédám a hitvány, aki
elhagyta a feleségét, a gyermekét…

Ugy álltak szemben, mint két éhségtől reszkető farkas a martalék felett,
amely a lábuk előtt hevert.

A tüz vörös fénye rátüzött a fenyőfákra. A szétvert tüzes széna ugy
szállt a fekete gyepre, mint a pillangó raj.

A székelyben akkor megébredt az állatféltő gazdaember.

– A lovak benn égnek! kiáltotta.

Szétdobálta a dühben lángoló fehérnépeket az istálló ajtajától.
Befeszitette a villával az ajtót, hogy kihozza az állatokat.

Mikor a nekivadult állatokat ki tudta verni, akkor nézett szét.

– Hiszen a hitvány ficzkó nincsen is itt benn…

Mert a férfi sehol se volt.

– A lé-levezető lyukon bujt ki, mint egy poczegér. Aztán rárivalt az
asszonyokra:

– Ne ugassatok már, mint két nősténykutya. A prédában nem vásik már a
fogatok. Inkább csebret ide mindketten…

… Mikor aztán a tüz elaludt, az ivó hosszu asztalánál egymás mellett ült
a két fehérnép, kezükkel csüggedten az ölükben, köny a szemükön.

A gyermek az asztalon csöndesen aludt; a csillagok pedig nyugalmasan
pislankoltak a hatalmas nagy égbolton.



KIS LEÁNY BAJA.

Egy gyenge léányka vitt ma jókor reggel a hegyen fel egy kis kandér
tejet. A ujjai megfáztak a hidegben s letette a pléhkandért a kapum
ernyője alá, melengetve gyenge ujjhegyeit.

– Hideg van, kis leány?

Bátran szembe nézett velem s igy felelt:

– Lesz még ennél hidegebb is. De mikor az embernek dolga van, akkor nem
fázik.

– S neked dolgod van, kis leányka?

– Hát hogyne? Ki vinne tejet, ha én nem? És aztán délben is enni kell s
aztán a gyermekre is sok a takaritás.

– Ugy-e? Hát az anyád?

– Az anyám? – És sóhajtott egyet kis szivéből. – Már mi csak magunkra
vagyunk. Ő nem tudom merre jár – hanem azért csak tessék megnézni a
házat is, a gyermeket is. Jóskát – tette hozzá magyarázólag, – a
fiucskát.

– Nézd csak, kis leányka, te nagyon csekélyke gyermek vagy, hogy
bizhatnák te reád Jóskát?

A kétkedés ingerelte.

– Hát nem hiszen nekem, bácsi – mondá szemrehányólag. – Bizony isten! én
is mosok reá és én is főzök az apámnak vacsorát, mikor este haza jön.
Nem vagyok én olyan kicsi. És soha se is voltam kicsi. Az anyám is reám
bizta Jóskát, mikor még nálunk lakott. Igy szólott: »Mari te«… mert
engemet igy hivnak… A bácsit hogy hivják? – tette hirtelen utána. – Itt
lakik a bácsi?

– Itt… Mit mondott az anyád?

– Igen, »Mari te, fogd meg azt a kölyköt, mert összepiszkolja az
embert«. Az anyámnak olyan szép köntösei voltak, tudja! És csipkéje is
volt. Későbben papucsot is vett. Akkor hagyott el minket, mikor papucsot
vett. Az apa mindig mondta: »Az a papucs… a papucs… csak az ne jött
volna, akkor nem lett volna baj.« Mert mi mind csak czizmában jártunk s
nyárba csak mezitláb. S az anyám is csizmába járt örökké, hanem a nyáron
papucsot vett.

– És miért vett papucsot?

A gyermek megrántotta a vállát. Okoskodóan felelte:

– Azt senki se tudhatja, hogy ő miért csinálta. Én mindent megtettem,
amit ő parancsolt. A tavaszszal kiköltözünk ide a hegybe, mert ingyen
adták ott, a forrás mellett a házat; csak hogy éppen őrizze a gyümölcsöt
apa. De nem is volt gyümölcs. Hanem urak sétáltak le s fel, tudja! s
anyám kiült a ház elé szépen, hajadon fővel. Mert az ugy illik, hogy
legyen csinos az ember, ha az urak arra járnak. Mind azt mondták neki,
hogy »szép menyecske«. Ő örvendett neki, de apa nem örvendett; pedig
igazán gyönyörü volt.

– S olyan gyönyörü volt?

– Olyan, biz’ a… Aztán elhagyogatott minket. Akkor már én mosdattam
Jóskát. Előbb nem akarta engedni nekem, pedig szépen bántam vele. Mert ő
az én testvérem s aztán igen kedves is, csak látná. Már jár magától.
Csak elejébe kuporgok s kiterjesztem igy a karomat, né, s azt kiáltom:
»ki jön ide?« s hármat tapsolok… Ő mindjárt feláll a szék mellett és oda
fut. De ugy, tudja! mint egy részeg. Hanem sikolt, bezzeg, és kaczag.
Nagyon kedves gyermek. Ennek a tejnek, látja, a felét ő eszi meg. Most
mindjárt adok neki. No, nem most, mert még alszik, de ha felébred s
aztán délbe…

– S az anyád?

– Anyám? Hát ő elment. Nem mondta meg, hogy hova megy; csak egy estefelé
bejött s kinyitotta a ládáját. Kiszedte előbb a ruháit. Van neki egy
szép selyem dereka. Azt külön tette s aztán a szalagokat. De azokat is
visszadobta a ládába s kiment. De ismét visszajött és engem itt, itt
megcsókolt az orczámon. »Légy jó, gyermek«, ezt mondta. Én nem is voltam
rossz… Akkor kiment. De nem ment messze, mert ismét visszajött. S akkor
Jóskát is felvette, s nem nézve, hogy piszkos, összeölelgette,
összecsókolgatta és engemet is és sirt. Én kérdeztem, hogy miért sir? ő
nem mondott semmit, hanem elment…

– Elment?

– Elment (s a gyerek halkabban folytatta), hanem az apám!… tudja!… Az
isten örizzen, milyen volt, mikor hazajött. Soha se láttam olyannak. Igy
kiáltott: »tudtam«. Hát akkor mért hagyta? Aztán egyenkint vette elé a
selyem derekakat, mikor sötét este lett és a pántlikákat, és megölelte
és keservesen sirt. És igy kiáltott: »a topánka, a topánka, verje meg az
isten…«

Hirtelen eszébe jutván valami a gyereknek, módosan meghajtotta magát s
így szólott:

– De már engem vár otthon Jóska a tejjel…

– Ide fenn laktok?

– Ide fenn. Ha arra jár, megnézheti. Már most egyedül leszünk, mert az
apám is elmegy…

– Hova megy?

– Menni kell, tudja! mert megkeresi az anyámat és ő vissza nem jön. Azt
mondta: »ha térdig kopik is a lába, addig megy, mig meg nem kapja.«
Tudja (tette szomoruan hozzá), már hideg van s ki tudja, merre jár
szegény anyám? Az éjjel is hó esett s ő szegény egy szál topánkácskában
ment el s aztán beteg lesz. Aztán mit csinál szegény éjjel? Nálunk már
tüz égett, Jóska mégis felébredt a hideg miatt. Az isten áldja…

Mosolygott s felkapta kanderját.

– Aztán nem félsz, kis leány?

– Mitől? én már tudok dolgozni. El teszem a gyufát, hogy Jóska valami
bajt ne csináljon. Ha felkelünk, megmosdatom s mikor sir, enni adok
neki. Ő már egyedül alszik el… az isten áldja meg…

– Az isten áldjon meg, kis leányka.

Odább ment s aztán szaporán visszafordult.

– Miért kérdezősködött bácsi az anyám után? Látta tán valahol? Ugy-e
hogy látta? Ha látta volna az anyámat, mondja meg. Az isten megfizet
érte. Szegény nagyon fázhat valahol. S aztán, meglátja, csak én ismerem
az apámat: abból nem lesz jó. Ő még nekünk sem beszél, hanem
rettenetesen néz. Most ő elmegy utána és megkeresi őtet…



TARTALOM.

  A Nagy Lidi úra  1
  Ö. T. O.  15
  Esős alkony  27
  Az Eliz nevenapja  41
  Kaland  58
  A tarvásári búcsu  72
  A birtyóka  86
  Elkésett  97
  »A szigetvári vértanuk«  111
  Az édes anya  123
  Két fehérnép  134
  Kis leány baja  148


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

3 |e látogtás |e látogatás

10 |felsége után |felesége után

11 |az iuditó |az inditó

28 |miért mert láthat |miért nem láthat

32 |babogtam |habogtam

35 |gyermekei hevü-vüléseit |gyermeki hevüléseit

36 |felem |felém

39 |Aeneus |Aeneas

43 |magához érvén |magához térvén

44 |homédiázzék |komédiázzék

50 |ez utczára |az utczára

55 |Eliz, ráborult |Eliz ráborult

56 |házbol |házból

56 |fejébén |fejében

59 |már ványasztal |márványasztal

60 |És. miért |És miért

62 |vonla |volna

62 |segélyezett |szegélyezett

68 |Próbálj hazudni |Próbálj hazudni!

69 |hajtón |ajtón

77 |segteni |segiteni

78 |ide« |»ide

79 |habtusát |habitusát

81 |búcsosok |búcsusok

93 |értélmetlenül |értelmetlenül

101 |kézdezte |kérdezte

104 |Csókné |Csokné

110 |ez ezüst |az ezüst

116 |gyergyákat |gyertyákat

117 |Emma mosolyogva |Ella mosolyogva

120 |Orvendek |Örvendek

128 |rettenes |rettenetes

128 |kel hi |kel ki

133 |O jó |Ő jó

134 |mosolgott |mosolygott

136 |erefelé |errefelé

138 |gyülek be |gyültek be

143 |hangsan |hangosan

145 |kiáltottt |kiáltott

150 |tapolok |tapsolok]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Vidéki emberek - Novellák" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.