Title: A mi édes magyar nyelvünk
Author: Berczik, Árpád
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A mi édes magyar nyelvünk" ***

A MI ÉDES

MAGYAR NYELVÜNK

ÍRTA:

BERCZIK ÁRPÁD.

AMIT MAGYARUL JÓL KIFEJEZHETSZ, ARRA IDEGEN SZÓT NE HASZNÁLJ.

ORSZÁGOS ISMERETTERJESZTŐ TÁRSULAT KIADVÁNYA 1912.

VÁRNAY ÉS FIA BUDAPEST, VI., LISZT FERENC-TÉR 9.

RÁKOSI JENŐ

KEDVES BARÁTOMNAK

SZERETETTEL.



BEVEZETÉS.

A nyelv minden nemzetnek legnagyobb értéke, abban nyilatkozik meg lelke,
gondolkodása, érzelme, szelleme, s ezt a nyelvet lehetőleg tisztán,
szeplőtlenűl megőrizni, saját erejéből tovább fejleszteni, minden idegen
fertőzéstől megóvni iparkodik minden nemzet. Ha nagy nemzetek vagy bár
kicsiny, de egységes nyelvterületen élő nemzetek is sürgősnek tartják
nyelvük védelmét, még érthetőbb és természetesebb, hogy mi magyarok
megóvjuk nyelvünket a sok, rázúduló hatástól, mert mi számra nézve nem
tartozunk a nagy nemzetekhez s a kis nemzetek közül sem azokhoz, amelyek
zárt nyelvterületen élnek. A magyar zárt nyelvterület – az Alföld egy
része – igen csekély s a magyarság máskülönben más nyelvű fajokkal
vegyesen lakik.

Nagyon természetes tehát, hogy ezek a nyelvek, de legkivált a városokban
a német – mint világnyelv nyomot hagynak a magyar nyelven. Nem
szándékszom a magyar nyelv újabb fejlődésével, átalakulásával
foglalkozni, nem tekintem feladatomnak mindazt szemügyre venni, ami a
magyar nyelv szellemét veszélyezteti és a nyelvet rontja. Csak egyik
oldalát a nyelvfejlődésnek akarom tárgyalni, az idegen szavak
beáradásának kérdését, a mely eredeti vagy azzá vált (mert átalakult)
nyelvkincsünket veszélyezteti s a mi szép nyelvünket, ha csak az
özönlésnek útját nem álljuk, lassanként gyalázatos zagyvalékká
aljasítja.

Nem vagyok nyelvtudós, sem nyelvész, nem is mint ilyen szólok ehez a
kérdéshez, hanem mint író, mint magyar ember világitok rá s iparkodom
mind a szakkörök, mind a nagy közönség figyelmét felébreszteni, őket
felrázni, hogy még idejében mozogjunk s akadályozzuk meg a nyelv teljes
elposványítását.

Úgy írom ezt a könyvet, hogy mindenki olvashassa, aki a nyelv iránt
érdeklődik, férfi meg nő, öreg és fiatal. Menten minden tudálékosságtól
szeretnék az értelmiségre hatni, tanférfiakra, írókra, sajtóra, a
közélet különféle rétegeinek vezetőire, szóval mindenkire, aki a nyelv
alakúlásának irányítására hatással lehet. Tudom nem lesz könnyű munka,
mert nálunk is – mint egyebütt, – kétféle nézet uralkodik a
nyelvtisztaságról. Egyik, mely méltányolja, a másik, a mely
fölöslegesnek tarja és a nyelvet teljesen a maga fejlődésére bízza. Azt
hiszem ha a higgadtság középútján haladva, minden túlzást kerülve, a
kivihetőt és elérhetőt veszem csak szemügyre – egy részét az
olvasóközönségnek talán mégis meg fogom nyerni az ügynek. Vagy ha azt
nem is érném el, hasongondolkodású, nálamnál képesebb és jártasabb
szakembereknek kedvet szerzek alaposabb munkák megírására.

Teljes nyelvtisztaság nem képzelhető semmiféle nyelvben. Bizonyos szavak
általános közkincscsé lettek s megtalálhatók minden nyelvben. Nagyot
hibázna tehát az, aki a magyar nyelvből minden idegen szót ki akarna
gyomlálni. A túlzás a nyelvtisztításban is – mint mindenben – ártalmára
van az ügynek.

Érjük be azzal, hogy szükség, különös ok nélkűl ne éljünk idegen szóval
és hogy ahelyett, a mit jól kifejezhetünk magyarúl, ne használjunk
idegen szót.

A német nyelvtisztítók hosszas küzdelem után ezt a vezérelvet fogadták
el s úgy vélem, mi is helyes nyomon járunk, ha erre a csapásra térünk.

A nyelvtisztaságnak kétféle ellensége van. Azok, akik túlozzák és minden
idegen szót ki akarván irtani, képtelen új szavakat gyártanak, a
melyeket a nyelvszokás nem fogad el: a másik rész a közönyösöké, akik
nem értik és nem érzik át ennek a kérdésnek jelentőségét: akikben nem
lángol a nemzet öntudata és nem fogják fel, hogy nem elég szépen,
választékosan és helyes kiejtéssel beszélni franciául, angolul, vagy
németül, hanem mindenkinek első és legszentebb kötelessége anyanyelvét
helyesen, választékosan és lehetőleg tisztán beszélni.

Akik ezt a fenkőlt törekvést nevetségessé teszik, azokat bátran
nevezhetjük gyászmagyaroknak. Arról lehet rájuk ismerni, hogy minden
nyelvtisztasági törekvést nevetségessé tesznek azzal az ócska
fegyverrel, hogy hiszen „te se beszélsz tisztán, mert te is használsz
idegen szót.“ A kellő irodalmi – magyar irodalmi – és nyelvészeti
műveltség hijjával lévén ez a fajta, nagyon bajos neki megmagyarázni,
hogy aki ott használ idegen szót, a hol használása elkerülhetetlenűl
szükséges, nem vét a nyelvtisztaság ellen. Csak az követ el vétséget,
aki hanyagságból, pongyolaságból, tudatlanságból, vagy nembánomságból él
idegen szóval, mert ha ez a rosz szokás elharapózik s általánossá lesz a
közszokásban, az élőnyelvből lassanként kiszorít jó eredeti szavakat,
amelyek maholnap olyan szokatlanokká válnak, hogy nem is lehet velük
élni. S ezzel szegényíti a nyelvet. Hány gyönyörű, hangzatos, jellemző,
szavunk szorult már ki a köznyelvből és nem található meg másutt, mint a
népnyelv tájszólásaiban vagy a szótárakban.

S ennek nagy a közművelődési következménye is. Nagy és sajnos! Amely
nemzetnek nyelve nem fejlődik és terebélyesedik a maga talajából, a maga
gyökereiből és erejéből, annak a nyelve hanyatlik és a nyelvvel
hanyatlik a nemzet műveltsége is. A mely nemzet nyelve nem alkalmas
arra, hogy a gondolatokat, érzelmeket, eszméket, minden árnyalatával úgy
kifejezhesse, mint más nagy nemzetek nyelve, az híjával marad azoknak az
eszméknek, gondolatoknak és érzelmeknek is, amelyek árnyalatos, finom,
jellemző kifejezésére a kellő szót vagy szólamot nem tudja megteremteni.

A nyelv fejlődése tehát szorosan összefügg a nemzet szellemi
emelkedésével és haladásával.

Azért kötelessége a nemzeti tanügynek, hogy a nyelv fejlődéséről és a
nyelv tisztaságról helyes eszméket oltson már az ifjúság lelkébe: az
ifjúság ezeket az eszméket bele viszi aztán a gyakorlati életbe.

Hogy ezt a nemzeti szent ügyet némiképp elősegítsem, a nyelvtisztaságról
megírtam ezt a kis füzetet, a melybe iparkodtam dióhéjban mindazt bele
vinni, amit erről a kérdésről és tárgyról összeolvastam, összegondoltam,
összeéreztem.

Nekem ez az ügy szent, mert a nemzeti becsület kérdése: kivánom, hogy
olvasóim is annak tartsák, aminthogy minden más nemzetnek is szent az ő
nyelvének ügye.

Büszkék vagyunk nyelvünkre, de nem szeretjük eléggé…

Bár bele lophatnék ebből a szeretetből egy kicsit az ifjúság, kivált a
női ifjúság szívébe. Az anyanyelvet ők adják tovább, az ő ajkukról
hallja a gyerek az első szent hangokat… A férfit leverhetik a
csatamezőn, de a nemzet tovább él, és mindaddig élni fog, amig a nyelv
ki nem halt az anyák ajkairól…



A NYELVTISZTASÁG MÁS NEMZETEKNÉL.

Mielőtt a magyar nyelv tisztaságáról szólok, nézzünk körül hogyan áll ez
az ügy más nemzeteknél. Ez a szemle tanúlságos, mert meglátjuk, miképen
gondolkodnak más, hatalmasabb nemzetek és új szempontokat és
támasztékokat találunk igazolásunkra.

Brandes, a híres dán író maga mondta nekem, hogy alig találhatni az ő
műveiben idegen szót. Amint hogy a dán irodalom és sajtó elől halad a
nyelv-gyomlálásban. Finn testvéreink is ezen a nyomon haladnak. Legelől
jár a sajtó, a mely kerüli az idegen szavakat, hogy a nagy közönség s a
nép is megérthesse és alaposan felfoghassa, amit a lapok írnak.

Nálunk ellenkezőleg járnak el a lapok, minél több idegen szóval
tudálékoskodnak, a nagy közönség, a nép azután elsajátítja az értetlen
idegen szavakat, de nem gyarapszik ismeretekben, mert részben nem is
érti meg az olvasottat.

Svédországban a nyelvjavítás és nyelvtisztítás érdekében egyesület
alakult, hogy „a becsület és hősök nyelvét“ megmentse a fenyegető
veszélytől. Kiszámították ugyanis, hogy az utóbbi két évtized alatt vagy
30.000 német szó és kifejezés lopózott a svéd nyelvbe. Kjellberg állt a
mozgalom élére, a melynek az a célja, hogy a nyelvromlást
megakadályozza. Megalakúlt a svéd nyelv-egyesület. Immár jóval több,
mint ezer a tagja. Célja, hogy mindazt a haszontalan nyelvanyagot
kiirtsa, amely az utóbbi évtizedek alatt kivált németből, de a norvég,
dán, francia és angol nyelvekből is a svédbe szivárgott. A nyelv eleven
erejét akarják az ó-svéd és a nyelvjárások kincseiből felfrissíteni és
különös gondot fognak a svéd társalgási nyelvre fordítani. Előadásokkal
és irodalmi művekkel fel akarják kelteni a figyelmet az anyanyelv
tisztasága és fenköltsége iránt. Külön lapot adnak ki, amely a
nyelvhibákat és hanyagságokat felsorolja és ostorozza. Mindennek – így
szól tudósítás – az a célja, hogy a hazafiságot emelje, a hajlandóságot
az idegen iránt megingassa és a svéd népnek nemzeti öntudatát emelje.

A nyelv ügyében alig található kényesebb, büszkébb és nemzetibb
felfogás, mint a _franciáé_.

Nincs az ujabb nemzetek közt egy sem, amely szigorúbb, választékosabb
volna stílus dolgában, mint a francia. S ez a tulajdonság nem új keletű.
Remekírói a francia nyelvet már régóta olyan magaslatra emelték, hogy a
diplomátia és előkelő társaság világnyelve vált belőle, s még ma is
megtartotta ezt a vezérszerepet, mikor a francia nyelv uralmát a
politikai elsőség már nem támogatja. Az Institut társaságot Mazarin
biboros kizárólag a nyelv művelésére alapította s az máig sem
foglalkozik mással, mint a francia nyelv nagy szótárának készítésével.
Újabban az idegen, kivált angol szók beáradása ellen 1907-ben Hermant
Ábel elnöksége alatt szövetség alakult Franciaországban. Sőt még Canada
francia részében is van hasoncélú egyesület. Ez a jelenség nem új, mint
Albert Dauzet „La langue francaise d’aujourd’hui“ című munkájában írja.
Már Medicis Mária korában tömérdek olasz szó özönlött a francia nyelvbe.
Ausztriai Anna alatt pedig spanyol szavak lepték el. Az angol beáradás a
rákövetkező században kezdődött és most leginkább a snobok és a sport
nyelvében burjánzik. Régente nem könyvek és ujságok útján, írott
betűkben kerűlt be az idegen szó, hanem élő szóval. S ahogy a francia az
idegen szót csak hallotta, de nem látta idegen helyesírással leírva, azt
átalakította és a maga kiejtéséhez idomította. Így vált aztán az
idegenből francia. Csak pár példát említsünk meg. Az angol „reading
coat“-ból (olvasó kabát) lett francia kiejtés szerint redingote, így
lett a német „Bollwerk“-ból boulevard, az elszászi sauerkrautból
choucroute. Ma azonban – az ujságok és könyvek korszakában, az angol szó
írott alakban jutván a franciába, megtartja eredeti angol alakját és
mint idegen elem zavarja, csúfítja a nyelvet. Minden kényesebb fület
vérig bántanak az idegen szavak kirívó hangjai, ha úgy ejtik ki, mint
eredeti nyelvükben. Az ilyen szónak, ha már be akar fogadtatni, a mondat
többi francia szavainak kiejtésével kell összhangzani! Ime: a francia
felfogás az idegen szavakkal szemben, melyektől a francia nyelv zenéjét
félti!

„Le Temps“ 1904. évi szeptember 26-i számában a francia nyelv
tisztaságára ártalmasnak mondja az új találmányokat, mert nem tudnak
ezekre új helyes francia szavakat teremteni. Más nyelvben nincs meg ez a
nehézség, összetesz két-három szót és meg van a megjelölés az új
tárgyra. A francia nyelv szellemével a szóösszetétel nem fér meg s ezért
– kénytelen részint a görög, részint a latin nyelvhez fordulni s abból
fedezni az új szükségletet. Mivel pedig a mai tanrendszer mellett a
latin és görög nyelvnek ismerete hanyatlik – el fog következni az az
idő, a mikor ezeknek a görögből és latinból átvett kölcsön-szavaknak
jelentését már nem fogják érteni. A „Temps“ cikkezője aztán áttér az
idegen szavakra és így nyilatkozik:

„A nyelvezet előkelősége tekintetéből semmi sem bántóbb, mint ezeknek a
német vagy angol szavaknak belekeverése a mi mondatainkba. Ha ez csak a
társalgási nyelvben esik meg, hagyján, de mikor az irott nyelvet is
elzagyvítják, az lassanként valóságos volapükké válik, a szemet
megtéveszti, de még az észt is, s nyelvünk elveszti azt a csodálatos
tisztaságot, melyet megóvni századokon át nemcsak legfőbb törekvésünk
volt, hanem amit egyuttal szent kötelességünknek is tartottunk.“

Csak azért idéztem ezeket, hogy belássuk, a világnemzetek is milyen
rendkivüli fontosságot tulajdonitanak a nyelvtisztasági törekvéseknek.

Legujabban Franciaországban egy ujabb nyelvtisztitó társaság van
keletkezőben, melynek cime: „A francia nyelv barátai“. (Les amis de la
langue francaise). „Nemzeti társaság a francia geniusz védelmére s a
francia nyelv pártfogására az idegen szavak, a szükségtelen ujitások és
mindazon elferditések ellen, melyek fenyegetik.“

Már ez a körülirás is kimeriti a társaság irányát, a felhivásnak szövege
azonban megteszi ezt még bővebben és tanulságosnak gondolom azt egész
terjedelmében leforditani, hadd okuljunk belőle és lássuk be, hogy még
olyan világnemzet is, mint a francia – milyen szempontokat követ nemzeti
lényének szeplőtelen megőrzésére és hogy a nyelv lehető tisztaságának
ügyét nemzeti ügynek tekinti, _a nemzeti becsület_ ügyének, mert a
nemzeti szellem, a nemzet egyénisége leginkább a nyelvben tükröződik s
annak elkorcsositása a nemzet hanyatlásával, elfajulásával együtt
szokott járni.

Az érdekes felhivás igy szól:

„Tán senki sincs, aki ne vette volna észre, milyen nagy számmal
áradoznak be naponként az idegen szavak a közhasználatba. Felötlenek
mindenfelé, az utcákon, üzleteink kirakataiban, a nyilvános jármüveken,
a szállók és éttermek bejáratainál, a mulatóhelyeken, a hirlapokban, az
áruházak katalógusaiban, a különböző testgyakorlatokban, a társadalmi
érintkezésben, a nagyvilág társalgásában, a kereskedelem és ipar
nyelvében, a gépészet és bányászat műszavaiban, még a földmüvelés
megjelöléseiben is, melyekkel az állatfajokat, a vetőmagokat és a
gazdasági eszközöket megnevezni szokták.

„Aki kevésbé figyelmes, még az is kénytelen ezt észre venni. Az
idegennek meg szemébe tünik, mihelyt Párisban néhány lépést tett s hogy
ez igy van – ezt a tényt mi szomorunak tartjuk ugy önérzetünk, mint
nemzeti érdekünk tekintetéből.

„Midőn az idegenhez fordulunk egy-egy kölcsönszóért, nemcsak nyelvünknek
ártunk, melynek szinét megváltoztatjuk és szabályosságát tönkre tesszük,
sőt lemondunk valamelyest a francia szellemről s annak büszkeségéről,
midőn mintegy bevalljuk, hogy az a nép fölötte áll, melytől a kifejezést
elkoldultuk.

„Idegen kifejezést használni, annyit tesz, mint vallomást tenni arról,
hogy az a dolog, melyet az a kifejezés jelent vagy nincs meg nálunk vagy
nem olyan jó nálunk a minősége, mert az idegen elnevezés ugyszólván
kitünő voltát jelenti. Végül jelentheti azt is, hogy annak a népnek,
akitől kikölcsönöztük a szót, a tekintélye olyan nagy a mi szemünkben,
hogy minden szebbnek és dicsőbbnek látszik, ami tőle ered.

„Ennek az erkölcsi kárnak megfelel az anyagi hátrány is, mely belőle
szükségszerüleg következik, amint hogy ezt az idegen gyártmányok folyton
szaporodó behozatala is bizonyitja. Következménye ez a franciák
elidegenedésének saját nemzeti iparuk termékeitől, ami szoros
összeköttetésben áll saját geniuszunktól való elidegenedéssel. Hogyan
kivánhassuk, hogy az idegen ember ami áruinkat vásárolja, mikor látják,
hogy önmagunk lenézzük azt, amit kezünk termel, aminek elnevezése és
bélyege francia?

„Itt az ideje, hogy ezen sajnálatos irányzat ellen sikra szálljunk s ép
e végből alakitjuk meg a _francia nyelv barátainak_ társaságát. Célja
ennek megvédeni a francia szellemet és nemzeti hagyományt azon hatások
ellen, melyek meghamisithatják: _megvédeni kiváltképen azon idegen
szavak ellen, melyek a régi jó francia eredetü szavakat a forgalomból
kiszoritják_. Rajta lesz, hogy amennyiben idegen kifejezéseket a
közbeszéd végleg befogadott volna, azokra nézve ismét feléleszsze azt a
gyakorlatot, melyet apáink az olaszból, spanyolból vagy angolból átvett
idegen szavakkal szemben követtek, hogy ugyanis ezeket franciásan irták
s ily módon elkerülték, hogy a francia nyelvbe olyan hangokat és
szótagokat bebocsátottak volna, melyeknek természete ami kiejtésünkkel
és helyesirásunkkal ellenkezik.

„Ami szövetségünk feladatának tekinti, hogy a francia társadalom minden
rétegében elterjessze azt a felfogást, hogy nyelvünk épsége
hazafiságunkat ép olyan közelről érdekli, mint a területünk
csonkitatlansága. Fel fogja idézni a francia nyelv hosszu uralmát a
13-ik század óta napjainkig, kioktatván mindenkit arra nézvest, hogy
büszke legyen erre a multra, mint legnagyobb dicsőségünkre és
legfenségesebb nemzeti emlékünkre. Ki fogja mutatni továbbá, hogy az
idegen szavaknak mindég fölösleges használata az irodalomban, sajtóban,
a társadalomban, s az ipar és mesterségek műnyelvében Franciaország
tekintélyét csorbitja és ezzel közvetve ártalmára van terjeszkedésünknek
és kereskedelmünknek.

„Fordulunk minden franciához különbség nélkül, nemcsak az irókhoz, akik
közül sokan már csatlakoztak eszméinkhez, hanem egyuttal a közélet
szereplőihez, az iparosokhoz, a kereskedőkhöz, akiknek figyelme még
nincs felköltve erre a kérdésre nézve s akik mindnyájan szolgálatára
lehetnek ügyünknek – az egész nemzethez fordulunk, hogy minden tagja
tehetségéhez képest – iparkodjék megvédeni őseinek örökét.

„Küzdjenek az idegen szavak beáradása ellen, mert ez mutatja, hogy az
idegen befolyásnak behódolunk.

„Ami szándékaink sem fenyegetők, sem támadók. Arra fognak csak
szoritkozni, hogy eszméinket kifejtsük, előadásokkal s a sajtónak
küldendő közlésekkel, valamint egy folyóirat kiadásával terjeszgessük,
melynek hasábjain munkálatainkról beszámolnánk és honfitársainknak
emlékezetébe juttatnánk a francia nyelv dicsőségét és a francia szellem
hatását az egész világra.

„Eszünk ágában sincs semmi ellenszenv az idegen iránt, ez a francia
szellem erejének megtagadása volna – a szövetség semmiféle nemzet iránt
semmiféle roszakarattal nem viseltetik, de kiemeljük, hogy az összes
nemzetek körülöttünk már régesrégóta megpróbáltak az idegen befolyások
elől elzárkózni, _hogy saját nemzeti_ _egyéniségüket annál szabadabbá
tegyék és jobban kifejthessék_.“

A hollandusok, a csehek, de még a persák is irtogatják az idegen gazt
nyelvök kertjében.

Japánban Hayashi gróf elnöklete alatt szintén alakult nyelvegyesület,
melynek célja a japán nyelvet a _nélkülözhető_ idegen szavaktól
megtisztitani. Ez kivált a kinai eredetü szavakra vonatkozik.

Legalaposabban, legbuzgóbban, mondhatnám leglelkesebben a német nemzet
karolta fel a nyelvtisztaság kérdését, és olyan szervezett mozgalmat
inditott meg ebben a kérdésben, mely komolyságára és önérzetére vall.

Már a középkorban is alakitottak nyelvtisztitó társaságot, de mióta a
nagy német birodalom feltámadtával a német nemzeti öntudat és érzés
fellobbant, ennek hatása a nyelven is érezhető. Maga Bismarck adta ki a
jelszót, midőn 1874-ben az uj posta-szabályzat kidolgozásakor a
birodalmi posta fejét Stephant utasitotta, hogy lehetőleg kerülje az
idegen szókat és kifejezéseket.

II. Vilmos császár is ezen a nyomon halad. Az udvarnál az étlap nem
francia, hanem német nyelven van fogalmazva, s a császár egy festőnek,
aki egy műkiállitás megtekintésekor azt mondta „Majestät bitte diese
Reproduction zu beachten“ – azt felelte: „Warum sagen Sie nicht
Wiedergabe“?

A „Kölnische Zeitung“ világlap annak idején felszólitotta a közönséget
ne használjanak legalább az 1905-i Schiller ünneplés alkalmával a
felhivásokban és rendezési felszólitásokban idegen szavakat mint pl.
„Comittee“, „Central Comittee“, „Commissionen“, „Arrangement“,
„Säkularfeier“, „Zentennalfeier“ stb. Lelkesen buzditja ugy a
rendezőket, mint a szónokokat, hogy a német nyelv dicső bajnokának
ünnepén tiszta németséggel éljenek. Nálunk az effélét kicsinyességnek
neveznék és mosolyognának rajta, hogy ugyan micsoda korlátoltság az
ilyen elzárkózás. Bezzeg Németországban jól tudják, hogy a társadalmi és
közélet nemzeti jellege ilyen látszólagos apróságokból áll és ha azt
kivánjuk, hogy az országnak meglegyen a maga nemzeti szine, nem szabad
megrettennünk az u. n. csekélységek üldözésétől sem, természetesen
mindig a higgadtság, józanság és kivihetőség szemmel tartásával.

Még egy példát izelítőül a mondottak támogatására.

Berlinben a birodalmi gyűlés egyik tisztviselőjének 50 éves jubileumára
díszlakomát rendeztek, melynek étlapja franciául volt megszerkesztve.
Erre a 80 éves Diederichs igazgató, a nemzeti ügy egyik kiváló harcosa a
birodalmi tanács elnökéhez intézett levélben tiltakozott, a francia
nyelv használata ellen egy német birodalmi tanácsbeli tisztviselő
ünneplésekor.

1885-ben aztán Riegel Hermann megalapította az „Allgemeiner Deutscher
Sprachverein“ egyesületet, mely az egész német birodalmat behálózza és
felolvasásaival a közönséget tájékoztatja, az érdeklődést felébreszti és
minél szélesebb körökre kiterjesztve, beleviszi a nyelvtisztaság
kérdését a gyakorlati életbe, a kormányzásba, a közéletbe. Ennek az
egyesületnek már 1910-ben 30.000 tagja volt; 324 fiókja élén kiváló
férfiak állanak a politika, a közoktatás, a kereskedelem, ipar és
törvényhozás, szóval a nemzeti élet, a társadalom minden ágából. Mert
Németországban még a tudósok és politikusok, sőt a katonák is tudnak
írni és jeles stílművészek. Foglalkoznak a nyelvvel, van érzékük a
szépírás iránt, nem úgy mint nálunk. Bismarck, Moltke és mások a
vezérszereplők közül első rangú nyelvművészek.

Az egyesület a következőkre törekszik:

A német nyelv valódi szellemét és különleges lényegét fogja ápolni.

A nyelv tisztasága, szabatossága, világossága és szépsége iránt szerető
érdeklődést igyekszik felkelteni a közönségben.

Meg akarja tisztitani a nyelvet idegenszerű elemektől. Hogy ily módon a
német népben a nemzeti öntudatot megerősítse.

Ennek a mozgalomnak már megvan a hatása. A kormányzat mindenfelé
támogatja a nyelvtisztaságot és az újabb törvénykönyvek és
szabályrendeletek, kormányintézkedések már ennek a jelében születnek.
Nincs már „Billet“ csak „Fahrschein,“ nincs már „Perron“ csak
„Bahnsteig,“ a „Redakteur“ pedig „Schriftleiter“ lett, a „Bureau“
„Geshäftsstelle“ s így tovább.

Az öreg Vilmos császár is igaz németnek vallotta magát nyelvében és
halála után közzétett végrendelkezéseinek 1589 szava közt csak három
tulajdonképi idegen szó található. III. Frigyes is ezt az irányt
pártolta, az ő rendeletére lett az addigi „Ministerconseil“-ből
(minisztertanács) „kronrat.“ A többi német fejedelem közül hive a
nyelvtisztaságnak, a bajor regensherceg, a weimari nagyherceg és
trónörököse, a meiningeni herceg, Frigyes Ágost szász herceg, stb.

Moltke 1887-ben március 8-án kelt egyik levelében kijelenti, hogy: „a
nyelvtisztaságra való törekvéseket már régóta előmozdította és ezentúl
is támogatni szándékszik.“ II. Vilmos császár rendeletét, mely a német
hadsereg német nyelvének tisztításáról szólt, ezekkel a szavakkal végzé:
„hogy hadseregemben a nyelv tisztaságát előmozdítsam.“

A közigazgatás és tanügy legkiválóbb férfiai, országok és városok
hatóságai, az ipari és kereskedelmi világ gyárai, testületei,
egyesületei a nyelvtisztaság mellett nyilatkoztak.

Rendkivüli lendületet adott a mozgalomnak a nagynémet sajtó tekintélyes
részének csatlakozása. Előkelő vezérlapok álltak a zászló alá, melyek
közül csak néhányat nevezek meg. Ilyenek a „Kreutzzeitung“ „Kölnische
Zeitung,“ „Münchener Allgemeine Zeitung“ stb.

Kiváló írók és költők apostolkodnak a nyelvtisztaság körül. Hammerling,
Scheffel, Freitag, Rosegger, Bodenstedt, Dahn stb. Freytag új műveinek
kiadásában 500 idegen szót törült ki. Rosegger így ír egy barátjának:
„én az idegen szónak a nép nyelvében sem vagyok barátja és ha itt-ott
egyet alkalmazok, mert a paraszt ember így használja, ez csak azért
történik, hogy a népnyelvet úgyszólván hamisítatlanúl bemutassam.“

Volkmann, a híres orvos a „Centralblatt für Chirugie“ 1880. évfolyamában
csípős, találó megjegyzésekkel ítélkezik kartársai hiúságáról, mely
idegenségekkel páváskodik és utal az idegen szavak hibás használatának
káros következményeire és arra, hogy ez az eljárás a német tudományt a
külföld előtt milyen nevetségessé teszi. A nyelvtisztaságról sok röpírat
is jelenik meg németül. Ezekből vettem át részben az elsorolt adatokat.

Érdekes az a nyelvtisztasági vita is, mely nemrég a német birodalmi
tanácsban lefolyt.

Az 1911. évi március 22-i ülésben Viereck és Ditfurth képviselők
indítványa így szólt: A képviselőház utasítsa a házszabályok
átdolgozására kiküldött bizottságot, terjesszen elő javaslatot a
házszabályokban előforduló idegen szavaknak németekkel való
helyettesítése tárgyában.

Ditfurth hasonirányú indítványának szövege: A házszabályok átdolgozására
kiküldött bizottság utasíttatik, terjesszen elő javaslatokat a
házszabályok sok tekintetben hiányos kifejezéseinek egyszerű, világos,
idegen szavaktól mentes fogalmazása iránt.

A felszólalások következők voltak.

_Viereck_ (szabad konzervativ.) Uraim! Javaslatom, hogy a házszabályok
átdolgozására kiküldött bizottság utasítassék a házszabályokban foglalt
idegen szavaknak német kifejezésekkel való helyettesítése tárgyában,
alaposabb megokolásra alig szorúl, mert önmagát megokolja. Nem
csodálhatjuk, hogy házszabályaink idegen szavakkal bővelkednek, mivel
ezen szokásokat a külföldtől vettük át és a fogalmakról, melyeket
használatba vettünk, német nyelvkincsünkben saját szavaink nem álltak
rendelkezésünkre. Ez azon idegen kifejezések egy részére áll, melyet
nyelvkészletünkbe befogadtunk, de melyet helyettesíteni még nem tudunk.
Azonban némely idegen szavak egész sorozatát már pótolhatjuk német
szavakkal.

_Ditfurth_ (konz.): Uraim! Politikai barátaim tökéletesen egyetértenek
Viereck indítványának célzatával és örömmel üdvözlik. Összes
előterjesztéseinkben hemzseg a sok fölösleges és könnyen pótolható
idegen szó. A németség, melyben elénkbe adatnak, sem mindig
kifogástalan. Azt hiszem gondoskodnunk kell, hogy mindaz, a miről itt a
házban tárgyalnak, hibátlan helyes német alakban terjesztessék elő.
Néhány napja egy képviselő azt a kijelentést tette, mihez egész szívvel
járulok, hogy minden nemzet saját nyelvét legértékesebb kincsének
tekinti. Minden eljárásunkban a nagy választó fejedelemnek mondását
kellene irányadóúl tekintenünk, melyet minden iskolában is fel kellene
akasztanunk: Ne felejtsd, hogy német vagy.

_Mathis_ (nemz. szabadelvü): Uraim! Politikai barátaimnak nevében
kijelentem, hogy Viereck indítványával egyetértünk. A
házszabály-bizottság működését mindenesetre kiterjesztheti arra is, hogy
ne csak az idegen szavakat irtsuk ki, hanem fogalmazza meg egyuttal a
házszabályokat jó németséggel is.

_Kirsch_. (centrum.) A házszabályok kifejezéseinek németesítésével
magától értetőleg egyet értek. Én már eddig is rajta voltam, hogy
törvényjavaslatokból s egyéb előterjesztésekből irtsuk ki az idegen
szavakat.

Hasonlókép nyilatkoztak a haladó párt részéről _Peltasohn_ és a
középpártból még _dr. Bell_.

Végül Ditfurth indítványa elfogadtatott.

Mindebből mi a tanulság? Hogy a nyelvtisztaság ügye nemzeti ügy és pedig
igen jelentős nemzeti ügy!

De még más is a tanúlság ezekből. Az, hogy nem igaz az az állítás,
mintha a szó nem volna csak oly fontos része a nyelvnek, mint a szólás
vagy szófűzés.

Mert vannak, akik azt vitatják, hogy dehogy is az idegen szó rontja meg
ami nyelvünket, inkább az idegen észjáráson alapuló szólások, melyeket
más nyelvekből átveszünk.

Vannak ismét, akik azt vetik ellen, hogy nem az idegen szó a baj – hanem
a rosz szófűzés.

Ne legyünk egyoldalúak, egyik nem zárja ki a másikat. A szó ép oly
fontos, mint a szófűzés s ez semmivel se kevésbbé fontos, mint a
szólások. Együttvéve teszik ki a magyar beszédet.

Egyik is, másik is szülötte a nemzeti szellemnek s egymást egészítik ki.
Mindhármat fenn kell tartani a maga eredetiségben, különben a nyelv
teljesen elkorcsosodik.



A NYELVTISZTASÁG NÁLUNK.

A magyar nyelv tisztaságának, fejlődésének, gazdagitásának, a szókészlet
bővitésének kérdése nálunk is régóta foglalkoztatja az irói, nyelvészi,
hazafias köröket. A nemzeti szellem feléledése óta érzi a nemzet, hogy
gazdag és fényes nyelv nélkül nincs művelődés s hogy ha szellemi
versenyre akar kelni a többi nemzettel, mindenekelőtt nyelvét kell olyan
fokra emelni, hogy méltó tolmácsa lehessen a művelődés eszméinek,
törekvéseinek.

A magyar nyelv megujhodását _nyelvujitásnak_ nevezi az irodalom
történet.

Győzelme el volt döntve már 1822-ben, de azért folyik azóta is, bár más
alakban és fog folyni szakadatlanul, mert a nyelv élő valami, mely
folyton fejlődik és alakul.

A nyelvujitásnak hőse _Kazinczy Ferenc_ s neki köszönheti a magyar
nemzet első sorban, hogy olyan nyelve van, mely alkalmas az irodalom,
politika, tudomány és közélet minden ágában egy művelt és haladott
nemzet szellemi szükségleteinek kielégitésére.

Kazinczy csak a tábornok; a vezérelme. Kivüle sok másnak érdeme, hogy az
elhanyagolt, már szinte csak népnyelvvé vált magyar nyelvből az lett,
aminek ma látjuk. Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai és Kossuth nyelve.
Érdemeiben és dicsőségében osztozkodnak mindazok, akik belátták, hogy
maradiság és bármily tiszteletre méltó, de makacs ragaszkodás a régihez,
nem mozditja elő a nemzet szellemi haladásának legfőbb eszközét, a
nyelvet.

Az egyes munkások neveit elismeréssel sorolja fel a magyar
irodalomtörténet, de a győzelem mégis csak Kazinczy nevéhez van kötve,
aki önmegtagadó lelkes kitartással vitte diadalra a harcot, a guny, a
rágalom, félreértés és korlátoltság egyesült szövetkezete ellenében.

Kazinczy győzött, mert költő volt és hazafi s mint ilyen kettős
minőségben átérezte, hogy a magyarságnak vége, ha nem teremthet
csiszolt, szines, mindennek kifejezésére alkalmas nyelvet. Lehet ellene
kifogást tenni eleget, szóalkotásai, irásmódja mai izlékünknek már nem
felel meg, de ne felejtsük, hogy az ő müködése kezdet volt. A kezdet
kezdete. S hogy ő kezdte meg nagy világnemzetek remekeinek méltó
átültetését még dadogó, tapogatozó, leszürődésben lévő nyelvünkre. Ma
már könnyü sok kisérletén mosolyogni, de hálátlanság és vakság volna, ha
mai sikerünkben nem méltatnánk úttörő, önfeláldozó, lelkes munkáját.

Tiszteljük az úttörőket mi: kik szellemi és anyagi elismerésnek részesei
vagyunk, tiszteljük azok emlékét, kik nélkülözésekkel, önzetlenséggel,
visszhangtalan sivatagban lemondással és törhetetlen lelkesedéssel
dolgoztak… És dolgoztak és nem lankadtak egy percig sem!… Mi, akik ma
kétkedő kishitüséggel tekintünk a jövőbe, tanuljunk hitet, bizalmat,
reményt és kitartást az úttörőktől… Akik – mint Kazinczy – még kis
vagyonukat is feláldozták, csakhogy a nemzethez szólhassanak és álmából
felriaszthassák…

Kazinczy előtt is volt magyar irodalmi nyelv, hiszen volt magyar
irodalom is, Pázmán Péter, Gyöngyössy István, báró Amadé megalapozták
nyelvünket…

De ez a nyelv nem felelt már meg az uj kor szellemi haladásának, mikor
Európa nagy nemzetei a lángelmék fényszóróival bevilágitották a
sötétséget… Voltaire, Racine, Moliére, Göthe, Schiller, Shakespeare,
Milton… Hány nevet soroljak fel, hogy megmutassam, milyen szegények
voltunk mi, mikor arról volt szó, hogy ezeket szólaltassuk meg magyarul.
És úttörőink felvették a harcot a korlátoltság ellen, mely azt hirdette,
hogy az ujitások elrontják a nyelvet. Akik ezzel vádolták Kazinczyt és
követőit, nem voltak nyelvészek, de még irók sem. Nyelvész és iró közt
nagy a különbség. Amaz a nyelv törvényeit kutatva, féltékenyen őrködik,
hogy szentségük, szeplőtlenségük meg ne sértessék… A költőben, ha igaz
költő, lobogva ég a nyelv lelke. Az sug és sugal neki uj szavakat és
kifejezéseket az érzések és gondolatok érvényesitésére. Kazinczy az ő
európai nagy műveltségében és költői fogékonyságában megérezte a nyelv
darabos, kezdetleges, elégtelen és főkép szegényes voltát… És beállt
teremtőnek, mert a költő nyelvteremtő. Amit ő el nem ért, azt elérték
utódai majdnem azt mondanám törvényes leszármazottai: a későbbi kor irói
és nyelvművészei!

A nagy közönség nincs tisztában a nyelvujitás fontosságával, az
iskolából homályosan emlékszik olyas valamire, amit nyelvujitásnak
neveznek, de kivált ami magasabb és előkelőbb állásu hölgyeink közül
ugyan hányan felelnének meg arra szabatosan: hogy mi volt a nyelvujitás,
mik voltak a következményei, hatásai és mit köszönhetünk neki? Nem igen
tudják. Mert mi irodalmi és műveltségi történetünket nem népszerüsitjük.
Lecke marad az örökké s mig főleg a nagyrészt idegen nevelésben
részesülő német, francia, angol nevelőnők kezeiből kikerülő hölgyeink
többé kevésbbé tájékozva vannak az európai nagy nemzetek
nyelvfejlődéséről, a magyar nyelvről bizony nem sokat tudnak. Nem tudják
főkép azt, hogyha ma választékosan, előkelően kifejezhetik magukat
magyarul, az részint a nyelvujitásnak, részint annak a mozgalomnak
következménye, melyet az meginditott és mely sokáig utána rezgett és
rezeg még ma is.

Elhihetjük-e, hogy volt idő, mikor ezt a meglevő, a nép ajkán élő, de
különben ismeretlen szót: „_lomb_“ meg kellett külön magyarázni a magyar
olvasó közönségnek, hogy az mit jelent? Csokonai Vitéz Mihály magyarázta
meg, mert akkor csak azt ismerte a magyar ember, hogy falevél. Hát azt
elgondolnánk-e, hogy volt idő, mikor olyan ma már közönséges szavak
mint: eszme, képzelet, erény, jog, elnök, elv, szinpad, páholy, szinház,
zongora, szinész, hangverseny, országgyülés, tisztviselő, zene, ezred,
gyár, ipar stb. egyáltalán nem léteztek. És vagy latin, vagy francia,
vagy német szavakkal vagy sehogyse fejezték ki. Ezeket aztán
megteremtették azok a lelkes nyelvbajnokok, akik a nyelvnek s ezzel
összefüggőleg a magyar nemzetnek szellemi elmaradottságát a többi
európai nemzet mögött élénken megérezték. Könnyü ma már a Barczafalviak,
Ráth Mátyások, Helmecziek, („Helmeczi, aki a szót elmetszi.“) és mások
felett pálcát törni és őket elitélni, mert egy csomó esetlen vagy rossz
szót is faragtak. Megesett ez más nemzetnél más nyelvben is, hogy
értetlen vagy túlbuzgó írók olyan szavakkal akarták megajándékozni a
nemzetet, melyeket szelleme nem vett be. Megtörténik ez még ma is. A
francia akadémia ajánl szavakat, mint pl: bicyclette és a népnyelv
megteremti helyébe és felkapja a minden értelem nélküli „velo“-t. Az a
szó, melyet a gyakorlat befogad, ha esetleg nincs is egészen jól
képezve, megmarad; a többi, a melyet a közbeszéd és irói nyelv eltaszit,
magától kipusztul és elenyészik.

A nyelvujitás fattyuhajtásai és túlzásai ma már kivesztek az élő
nyelvből, amit pedig maradandót alkotott, az él és magasabb szinvonalra
emelte a nyelvet. A nyelvujitás nélkül ma egyáltalán nem volna irodalmi
nyelvünk és igy se szellemi, se művelt társadalmi életünk se lehetne. Ez
a nyelvujitás mérlege, ha igazságosak akarunk lenni.

Ugyanaz ment végbe nálunk, amit másutt is tapasztalni: uj szavak
alkotása, rég elavult szavak feltámasztása, tájszavak fölvétele az
irodalmi nyelvbe, hosszu szavak megröviditése (állodalom állam,
bizodalom bizalom stb). Irók, költők, tudósok, a sajtó, (Kulcsár István,
Ráth Mátyás) összefogtak és megszületett a mai magyar nyelv, főleg a
népies nyelv hatása alatt.

Hogy ilyen mozgalomnak salakja is van, az természetes. A sok használható
uj szó között, előfordulnak hibás, rossz alkotások, sőt szörnyszüllöttek
is. Ez aztán visszahatást keltett és a mult század hatvanas éveinek vége
felé, a magyar tud. akadémia kebelében indult meg az ellenmozgalom.
Szarvas Gábor („Magyar Nyelvőr“) kezdte meg a harcot a rossz szóképzések
és hibás alakok ellen és kiadta a jelszót, „inkább idegen szót, mint
rosszul képzett magyart.“ Ahogy ő ezt kimondta, okosan és jól volt
megfogalmazva, de sokan, akik kellő nyelvismeretek hijával, csak
jelszavakon kapnak, félreértették. És még jól képzett népies szavakat is
kezdtek kiirtani, ugy hogy maga a „Nyelvőr“ megszeppent a
következményektől.

A „cseppkő“ régi szó – jól is van képezve – mert két főnév összetétele
nyelvtani szempontból teljesen helyes – mégis akadt, aki a „cseppkő
barlangból“ csepegő kőbarlangot csinált. A félreértett és túlzott
népiességnek több ilyen példáját sorolhatnám fel az ujabb nyelvből.

Abból a Szarvas-féle jelszóból az következett, hogy a nyelvfejlesztő
mozgalom megakadt, mert irók, közönség és sajtó megijedtek és féltükben,
hogy esetleg egy-egy hibás szóval „fertőzik meg“ a nyelvet, tömegesen
eresztik be az idegen szavakat. A tudomány, a sajtó, a köznyelv
elhanyagolja még meglevő jó szavainkat is és idegenekkel cifrálkodik.

Ezt az irányt akarom különféle oldalról megvilágitani, mert igen
veszedelmesnek tartom: nemcsak útjába áll a nyelv fejlődésének, mikor
ujat nem teremt vagy nem fogad be, hanem szegényiti is a nyelvet,
kockára téve az eddigi eredményeket azzal, hogy használatban levő vagy
elfogadott jó és helyes szavakat kiszorita gyakorlatból. Elejét kell
venni ennek a téves irányzatnak, mert hatása igen káros lehet és egész
jövő nemzedékünk gondolkodását a nyelvről, a nyelv természetéről, a
nyelvi szükségletekről meghamisitja.

Hogy ennek milyen gyászos lehet a vége, azt mindenki felfogja, aki
megérti, mi lehet müvelődésünk sorsa, ha más nyelvek, főleg a német
folyton fejlődik és. emelkedik, a mienk meg sülyed, hanyatlik és
szegényedik. Ha folyton azt kérdezzük: vajjon hogy lehet ezt magyarul
kifejezni és hiába kérdezzük, mert nem tudunk rá feleletet adni, s amit
magyarul akarunk kifejezni, arra csak német, francia vagy angol szót s
kifejezést találunk, nem vesztjük-e el önbizalmunkat, nem válunk-e
kishitüekké önmagunk iránt és nem vetemedünk-e olyan áldatlan
gondolatokra is, hogy se nyelvünk, se magunk, se szellemünk nem haladhat
egy vonalban a többi nemzettel? Ez egyáltalán nem igaz, mert haladtunk
eddig is, nyelvünk fejlődött, gazdagodott idáig is, és ha most némi
pangást tapasztalunk, annak oka csak az, hogy nyelvujitás _helyes_
hagyományaitól eltérünk és nem alkotunk, nem teremtünk többé, hanem csak
kölcsön kérünk a szomszédból.



MI AZ IDEGEN SZÓ ÉS MIKOR HASZNÁLHATUNK IDEGEN SZÓT.

Vannak asztaltársaságok, melyekben minden kiejtett idegen szóért
büntetést kell fizetni. Ezek az asztaltársaságok nem járnak el helyesen
és értelmesen. Semmiféle nyelv nem nélkülözheti az idegen szavakat,
bizonyos idegen elemeket minden nyelvnek el kell türni. Vannak idegen
szavak, (miniszter, demokratikus, politika, miniszterium, humor,
bojkottál, modern, nihilista) melyek nem helyettesíthetők és a jó öreg
Madarász iparkodása, hogy a „miniszter“ szót kiugrassa és az
„országlár“-t ültesse helyébe, másnak mint jó szándékú ráhibázásnak nem
mondható.

Egyáltalján kérdezheti valaki mit mondjak idegen szónak, mit magyarnak?
Balassa József „A magyar nyelv“ című munkájában a szóról így
nyilatkozik: „a nyelv természetes fejlődése közben s még inkább idegen
nyelvekkel érintkezve, a szavaknak egy része elvész, használhatatlanná
válik, s helyettök ujak jutnak forgalomba. Ily módon minden élő nyelv
állandó forrongásban van: az eredeti szókészlet összevegyül az idegen
elemekkel, melyek gyakran régi szavakat szorítanak ki a használatból. A
magyar nyelvnek legrégibb szókészlete a finn-ugor eredetű szavaival
egyezik!“

Nevetséges volna azonban csak a finn-ugor eredetű szavakat hirdetni
magyar szónak. A magyar nyelv rendkivül sokfelől vett át és olvasztott
be idegen szavakat, részint jövevény, részint kölcsön szavakat.

Egy részök iráni eredetű (mező, méz, méh, ezüst) mások mongol
származásúak (hiuz, zerge, ildom, erkölcs,) a török hatás számtalan
szóban maradt meg (balta, bicsak, bölcső, kapu,) a szlávoktól százakra
menő szavakat vettünk be (porkoláb, király, zsellér, rab, robot, bajnok,
vitéz,) tömérdek a német jövevény szó is (polgár, kasznár, salak, föld,
rét,) az olasz is hagyott nyomot (bakacsin, fátyol, füge.) Hát még a
latin (templom, paradicsom, plébános, kántor,) a francia, az angol. Sőt
még egy csomó oláh eredetű szót is felmutathatunk.

S ezek a beolvasztott idegen származékok nagyrészt igen magyarosan
hangzanak, úgy hogy eredeti magyar szónak tarthatjuk, idegen eredetükre
nem vall semmi sem, mert nem rínak ki a magyar beszédből. Vajjon jut-e
valakinek eszébe, hogy a „fánk“ a „pfannkuchen“-ből ered? Vagy hogy a
„Pillér“ a „Pfeiler“-ből alakult? A mit a magyar nyelv a maga
szájaízéhez átalakított, átgyúrt (gallér, gavallér, palánk, szolga,
ablak,) azt magyar szónak vesszük és vehetjük is. Ép úgy, mint a német
is a meghonosodott, a nyelv törvényeihez símuló idegen szókincset eltűri
(kirche, bischof, kloster, kaiser.)

De bezzeg nem lehetünk elnézők azok iránt, melyek a maguk eredeti
alakjában nyersen betolakodnak, vagy csak úgy tessék-lássékra
módosulnak, de idegen voltukat magukon viselik és elárulják.

A diner, souper, soirée, tipp, turf, blokk, pedigree, imbiss, az
unheimlich, kekk, nett, niedlich, nipp, snajdig, poulard, umslag, netz,
megmarad idegennek. De még azok a főleg német szók is, melyeknek német
„el“ vagy „en“ képzőjét li-ni-re változtatják (lokni, kifli, krezli,
kaszni, vimmerli, rumli, vádli, virstli, vurstli,) vagy mint igét
magyarosan hajtogatják (absagol, smirol, mitmachol, zurukkol,
aufführol.)

Ezek a tulajdonképi idegen szavak, melyek nem olvadtak a magyar nyelvbe,
hanem idegen voltukat megtartva rútítják el nyelvünk arculatát. Ez a
fajta az, melyet kinevet az idegen és a magyar nyelv szegénységének
tulajdonít, azt tartván, hogy koldus egy nyelv lehet, mely a
legmindennapibb, legközönségesebb tárgyakra és fogalmakra sem tudja a
sajátjából fedezni. Ez a fajta a nyelvnek csúfsága és ezt a fajtát kell
alaposan tűzzel, vassal, kénkővel kipusztítani. Ezek ellen szól főképen
a mi hadjáratunk, mert mint már említettem nemcsak kiszorítják a meglevő
helyes és szép szókat a köznapi forgalomból, de még útját is állják
annak, hogy ujakat alkossunk. Ezek azok a csúf szavak, melyek a
közbeszéd által úgy meggyökereznek a nyelvszokásban, hogy a közönség
szükségét sem érzi az igaz magyar szónak.

_Az iskolában, főleg a leányiskolákban a gyermekeket ettől a mételytől
kellene elriasztani_, s a magyar nyelvtanítók és tanítónők kivált
ezeknek a kiirtására szorítsák tanítványaikat, mert leginkább a lányok
hurcolják be a társalgási nyelv által a társadalomba ezeket az
undokságokat. A férfiak, ez tény, tisztábban és tiszteségesebben
beszélnek magyarúl, mint a nők legnagyobb része, kik könyelmüen,
fölületesen, szeszélyesen, elnevetik a netáni észrevételeket.

És mégis vannak esetek, amikor lehet, amikor szabad, amikor bátran
élhetünk idegen szóval.

Vegyük sorra ezeket az eseteket.

Mindenekelőtt olyankor, mikor hasonértékü és jelentőségü, – hogy úgy
mondjam – hasonerejű, megfelelő magyar szó nem áll rendelkezésre.
Ilyenkor ne felejtsük, hogy a nyelv nem öncél – a nyelv csak eszköz az
eszmék továbbítására. De ne legyünk ám kényelmesek és törjük kicsit a
fejünket. Sok mindenre találni szót és kifejezést, ami nem jut az
illetőnek mindjárt eszébe, mert hát nagyon is hozzá szokott az idegen
szóhoz.

Olyankor is menthető az idegen szó használata, amikor az író valamit
akar vele jellemezni és megszólaltatni, vagy hol általánosan érvényes
tudományos megjelölések érthetővé teszik használatát.

Sokkal nehezebben dönthetjük el azokat az eseteket, amelyekben az idegen
szót azért használják, mert fel akarjuk díszíteni stílusunkat. Nagy
kérdés az, hogy mikor díszít az idegen szó és mikor csúfit?

Nálunk a politikusok és tudósok nagyon is előzékenyek az idegenséggel
szemben. A szónoklatokban ok nélkül hemzseg a deák kifejezés, mintha az
többet fejezne ki, mint a magyar. És csakugyan a folytonos használat és
veleélés a latin nyelv kifejezéseinek megad bizonyos sokszor csak
beleképzelt mellékértelmet, értelmi árnyalatot, melyet a magyar
kifejezésben az illetők állítólag nem találnak meg.

Ha valaki azt mondja: „evolutio“ azt hiszi, olyasmit mondott ki, amit a
magyar a „fejlődés,“ „átalakulás“ (természetesen mindegyik a maga
helyén) sehogyse fejezne ki. Ha azt mondják, hogy „eloquentia“
ékesszólás helyett, ha az egyéniséget individualitásnak nevezzük, a
pillanatot momentumnak, a tekintélyt auktoritásnak, az oklevelet,
okmányt dokumentumnak, azt hisszük, hogy az idegen szó festőibb,
hangzatosabb, jelentősebb és jelentékenyebb.

Vége hossza nem volna, ha mindazokat a deák szavakat, melyek ami
politikai nyelvünkben nyüzsögnek, enumerálni vagyis felsorolni akarnám.

A deák szót sokan nem is tekintik idegennek. Vegyünk elő akármilyen
országgyülési beszédet, vagy vezércikket és sokszor elborzadhatunk az
idegen sokadalmon, mely felénk tódul. Observál, contemplál, konspirál,
anticipál, konkludál, transpirál, aspirál, percipiál. A magyar
nyelvtanár megtehetné, hogy egy-egy hírlapi cikket vagy országgyülési
beszédet elővesz és feladatképen az idegen szavakat magyarokkal
helyettesítteti. Érdekes tapasztalat, hogy aki nem tud idegen nyelveket,
meg se tudja sokszor az idegen szót különböztetni és magyarnak véli. Egy
nő csodálkozva hallotta tőlem, hogy a spenót nem magyar szó. Meg volt
lepve, mikor azt hallotta, hogy a „paraj“-nak ez a kifejezése nagyon is
közeli rokonságban áll a német spinattal. Egy magyar leány azt hitte,
hogy a „bakfisch“ tőzsgyökeres magyar szó. Az országgyülés és a sajtó
politikai nyelvezetét, „A harctérről“ című régi szindarabomban
„parodizáltam!“ (Ime egy szó, melyre magyarban nincs hasonló elfogadott
kifejezés.) Egy újságíró (mondhatnám zsurnaliszta) így szavalja el
politikai hitvallását.

Individuális politikám essentiája specialiter abban culminál, hogy azon
dilemmák, differentiák, conflagratiok és conflictusok megszünjenek,
melyek az európai configuratioban cooperalo cabinetek collectiv
actiojának resultátumaképen a garantirozott pacificatiot
nullificálhatnák. Mi a situatio? Az agitatiok annyira demoralisálták az
úgyis anormalis aspiratiokat, hogy a preponderánssá lett factorok
machinatioi illusoriussá tettek minden a consolidátiora, reorganisatiora
és regeneratiora célzó conservativ tendentiát. A diplomatiának pedig e
manőverekkel szemben hiányzik morális solidáritása, hogy categoricus
interventiojával a destructiv ideák progressiv processusának
influentiáját neutrálizálhatnák. Tisztán látom tehát, hogy a
catastrophák demarcationális lineájához elértünk, hol a malcontens
oppositió invasiója a pacificatorok pozicióját problematicussá teendi,
ha ephemer combinatiók helyett concret conjecturalis constellatiok nem
constatálják a stagnatiot. Ez politikám practicus theoriája, melyből
deducálható, hogy aki a divergentiákat distinguálja, a consequentiák
chanceait controversiák képében minden agressiv provocatio nélkül fogja
dogmája alfája és omegájának vallani, mert chaosz helyett a solid
solidáritás consolidálja. Vederemo. Eppur si muove. Si non e vero e ben
trovato. Amen.

Túlzás ez, mert a deák szóknak ilyen halmozása még sem fordúl elő, de ha
nem állunk sarkunkra, maholnap ami gyerekeink már így fognak beszélni.
Nem értem péld. mért kapták fel a „mizeria“ (vasúti, cseléd-mizeria)
szót, mikor a „nyomorúság“ szó teljesen egyértékű kifejezője a mizeria
minden árnyalatának. Az annyira divatos „affaire“-t is az „ügy“
legnagyobb részben helyettesítheti. A „maga genre“-jában legszebb gyerek
a világon, írják egy lapban… Mért nem a maga nemében? Petőfi is énekli.

  Pinty úrfi a maga nemében,
  Hat puszta falu környékében,
  A legpáratlanabb gyerek!

Semmi szükség, hogy genret írjunk, mert a faj, fajta is kifejezi némely
árnyalatát. Ép oly kevéssé, mint hogy egy hirdetés ezt kürtölje:
„_radikális_“ kipusztítása a poloskának! Holott a poloska _gyökeres_
kipusztítása se mond se többet, se kevesebbet… Megannyi példája
valamenyi az idegen szó szükségtelen használatának! Hátha még azokat az
eseteket sorolnánk fel, amikor rosszúl használják az idegen szót.
Példáúl olvastam ezt is „úri kommócioval berendezett hajlék“… Ha azt
írta volna, úri kényelemmel van a hajlék berendezve, nem lőtt volna
írótársunk bakot és nem árúlta volna el, hogy a komoditást (kényelmet) a
komociótól (mozgástól) nem tudja megkülönböztetni.

„Hogy van Béla?“ kérdeztem egy ismerősömtől. „Gyöngén: szegény csak úgy
tángál.“ Bizonyosan azt gondolta, mert a „teng“-hez hasonlít, azt
jelenti, hogy: „teng-leng,“ vagy „lézeng.“ Ha ezeket a magyar szavakat
használja, ő se botlott volna meg.

Hát aki a fac-similét „facsimilének“ ejti ki? Vagy aki a „facade“-ot
(homlokzat) facsádnak mondta. Egy lapban olvasom: De mi az Orpheus
Cyclus? Semmi egyéb, mint Offenbach papa „Orpheus az alvilágban“
közismeretű „buffója!“ Ez az író buffoneriát akart mondani. Buffo az a
szinész, aki a buffoneriában játszik.

A félműveltség és tudatlanság, mely idegen tollakkal ékeskedik, így sül
fel. Nagyon célszerű volna, ha a fiatalságot magyar irálygyakorlatai
alkalmával felvilágosítanák némi útbaigazítással, hogy a szükség s a jó
ízlés mikor engedi meg vagy javasolja az idegen kifejezés használatát.
Természetesen, hogy helyes útra terelhessék az ifjúság zsenge, bimbózó
ízlését ebben a kérdésben, a tanárok is jó stiliszták és művelt ízlésüek
legyenek.

Az idegen szó beáradását minden téren észlelhetjük. Sajnos olyan
körökben is, melyek külföldön a nyelvtisztítási mozgalom élén járnak.
Egyetemi és más tanárok, tudósok vezetik Németországban ezt a mozgalmat,
nálunk ezek a körök nagyrészt az ellenkező irányt pártolják.

Matematika, Fizika, Geometria, Kémia.

Az én időmben mi számtant, vegytant, stb. tanúltunk, megszoktuk ezeket
az elnevezéseket és meg voltunk velök… Ma kiirtják. Az időjelző vagy
időtüneti intézet elnevezést is a végtelen hosszú meteorológiaival (óh
be hangzatos és rövid) helyettesítették.

És időjóslat helyett természetesen érthetőbb a prognózis! „Ampeologiai
intézet.“ Nem volna érthetőbb „Szőllészeti?“ Hát az „Eugenetika!“ hogy
tetszik? Széltiben használják könyvben és sajtóban. Ugyan t. olvasók!
vallják meg őszintén hányan értik e szónak jelentését holott a
„fajnemsítést,“ vagy „fajfejlesztést“ ugyebár minden gyerek megérti? De
sokan szeretik a tudás kosarát minél magasabbra akasztani, hogy minél
kevesebben érhessék el. Kivált ami tudós uraink szeretik a
nagyképüsködést. Azt se fogja fel az eszem, mért kell egy „balneologiai“
társaságnak létezni, meg balneologiai közlönynek, mikor a „fürdő
társaság“ és a „fürdők közlönye“ is megtenné. Manapság azonban könnyebb
idegen szót becsempészni, mint egy meglevő, de még fel nem kapott,
esetleg csak tájnyelvben élő magyar szót elfogadtatni. Az exhumálás
helyett ajánlottam a gyönyörűen hangzó, kifejező és költőinek mondható
„kihantolást,“ melyet a néptől hallottam egy falusi temetőben. Mégse
kapták fel, inkább használják az exhumálást – vagy ó borzalom! a
kiásást… Olvastam: „megejtették a holttest kiásását“… Ugye valóságos
zene!… Nem lett volna hangzatosabb: „Megejtették a holttest
kihantolását?“ A temetési egyesületek (magyarul a pomp fünéberek)
megkönyörülhetnének ezen a szép magyar szón… Eszembe jut az a szó,
melyet a „La Mascotte“ francia operett fordításakor a fordító Evva Lajos
teremtett meg a Mascotte – Glückskind-re: Üdvöske. Nem pompás szó ez,
nem telhetett benne öröme minden magyar léleknek és fülnek?

„Megnehezült az idők viharos járása“ a nyelvtisztaság felett! Képzeljük
magunkat vissza a nyelvújítás előtti korszakba, mikor annyi mindenre nem
volt szavunk és csak a legnagyobb küzdelemmel lehetett az új szavakat
elfogadtatni. Képzeljük el, hogy nincs szavunk a „Regenbogen“-re. Ma mit
csinálnánk? Tessék elhinni, igen könnyen segítenénk magunkon. Mit
faragjunk új szót, mikor az orvoslás igen egyszerű? Regenbogen magyarúl:
– Regenbogni… A német még a „La Manche“ csatornát is megnémetesítette s
az elnevezés a németországi sajtó útján – mely a nyelvtisztitás részén
áll – általánossá vált, úgy hogy ma már a Pester Lloyd is „Aermelkanalt“
ír… Az Alldeutschok most a Dreadnought helyett „Fürchtenichts“-et írnak
és nemsokára meglehet ez is közkeletüvé válik – mert a német közönség
bölcsen tudja, hogy az új szó a megszokástól függ, mint már a deák régen
hirdeti „verba valent usu.“ Nálunk még a „Patrónázs“ egyesületet sem
merik „Pártfogónak“ elkeresztelni, mert hát az baj volna, nem lophatnánk
be egy fölösleges szót a közgyakorlatba.

Nem hallgatok el egy igen mulatságos esetet. Egyik nagy lapunk
ujdonságai rovatában ragyog ez a cím: „Midnight tea.“ Szeretném tudni az
okát, mért nem írta „éjféli tea“? Azt hiszi e az a t. ujság, hogy már
minden magyar ember megfordult Amerikában és megtanult angolul?
Elképzelhetem, az olvasók egy tizedrésze, hogy töri az eszét ezen a két
szón.

Francia szó és kifejezés a divat nyelve lévén, angol kifejezések a
„sport“ által, deák és görög szavak a politikával és tudománnyal,
németek pedig mindenfelől úgy szivárognak és áradnak a magyar
nyelvterületre, hogy ha nem álljuk útjukat, maholnap a magyar szó csak
egy-egy szigetecske lesz ebben a tengerben.

Világosítsuk meg a helyzetet egy-két példával. A „turf“ szóra megvan a
„gyep,“ mely teljesen pótolhatja az angol szót és megkapna minden
árnyalatot. Mi szükség van hát az angol szót meghonosítani azzal, hogy
még egy lapot is „Turf“-ra kereszteltünk, holott a „gyep“ ép úgy
megfelelt volna? A repülés (aviatika) szintén ellep idegen szavakkal. A
németek az aviatikust elkeresztelték „Flieger“-nek, a monoplant
„Eindecker“-nek stb. A röpülés, röpdesés, röpködés, röppentés, röpítés,
gazdag választékot szolgáltatnának, hogy mi is légjáró műnyelvünk
kifejezéseit abból fedezzük… 30–40 évvel ezelőtt még a hordár,
közszolga, targoncás kifejezéseket tudtuk megteremteni. Ma már szó
nélkül beeresztjük a „boyt.“ A magyar szép növény-elnevezéseket is
fenyegeti a tudomány nyelve. A deák elnevezések kezdik a gyakorlatból
kiszorítani és nemsokára nem teremhet többé ilyen szép vers, mint
„Jávorfácska furulyácska,“ mert már nem fogják se a jávorfát, se a
nyirfát, se a kőrisfát, se a nyárfát, se a kökörcsint, se a
szamártövist, se a kutyatejet, se a többi édes, népies elnevezéseket
megérteni, hanem lesz minden deák, deák – deák. – Természetes, hogy némi
nehézséggel jár arra a sok válfajra, melyet a kertészeti tudás
napról-napra teremt, új meg új magyar kifejezéseket alkotni. Nem is
kivánom, hogy minden válfajra külön magyar szót találjanak, de legalább
a régieket ne szorítsák ki a közéletből és lehetőleg iparkodjanak az
újakra elnevezéseket teremteni. Nehogy unokáink így énekeljenek: hej
acerfa-acerfa, Patyolat ing kivarrva.

A németországi nyelvtisztasági egyesület külön szótárt adott ki a
növényeknek németségéről. Amire a német nyelv képes, arra elég gazdag a
magyar is, melynek nyelvforrása bőven bugyog. Hiba tehát ha a magyar
közönség a néha költői magyar növényeket (selyemfenyő, labdarózsa,
árvalányhaj, estike, árvácska, hajnalka) lenézi, mert nem
„tudományosak.“

Ne tárjunk ajtót a jövevények előtt, hogy besétáljanak, és jól éreznék
magukat nálunk. Ha adunk nekik szállást, kidobnak a házból. Hiába! ilyen
a magyar természet! Egy jó szóért az ingét is odaadja, tartja a
közmondás. Ezt a régi szólást meg kell változtatni, az új nyelvi
viszonyokhoz alkalmazni… Dehogy egy jó szóért, egy rosz szóért is
odaadja nemcsak az ingét…

Hadd végezem ezt a fejezetet egy mókával.

A nyáron Tátra-Lomnicra érkezett egy 16 angolból álló társaság, mely
vasárnap ki akart rándulni a Csorba-tóra. A lomnici „Palota-szállóban“
távbeszélőn megrendeltek számukra _16 löncsöt_. A 16 angol megérkezett a
Csorba-tóra éhesen és kisül, hogy készítettek számukra 16 adag
_lencsét_… Löncs – – lencse – – – nem is rossz, akár megtörtént az eset,
akár nem.



A GERMANIZMUS.

A magyar nyelv szellemének, eredetiségének, sajátosságának legesküdtebb
ellensége a germanizmus.

Műveltségünket főkép német forrásból meritjük; irodalmunk egy jó része
forditás – németből; aki boldogulni akar az életben, a hadseregnél, az
iparban, kereskedelemben, tudományban, aki ki akarja dugni az orrát a
határainkon túl, aki magát ki akarja képezni külföldön, annak legalább
valamennyire meg kell tanulni németül. Nem csoda hát, hogy a német nyelv
mindenfelől belénk lopózik, a műveltség, a közélet ezer meg ezer
csatornáján keresztül. Az ujság, a könyv, a mulatóhelyek, az intézetek,
a felolvasások, a zenei élet, minden szállitja a germanizmust,
megrontja, meghamisitja vagy megtéveszti nyelvérzékünket.

A germanizmusnak több fajtája van: az egyik az, mikor német szavakat
csempészünk be a magyar nyelvbe, (Viellibchen, Besetz, Leibchen, Beleg,
Imbiss stb.) a másik pedig, mikor olyan szólásokat veszünk át, melyek a
magyar gondolkodással, a magyar nyelv szellemével ellenkeznek. A magyar
művelt osztály nyelve – vagy ha ugy tetszik az _uri nyelv_ egyáltalján
nem a magyar lélek (geniusz) tükrözése. Csupa forditás idegenből,
leginkább németből.

Nem szólok a „kinéz“ és „kinézésről“, melyeken nyargalni szoktak, ha a
germanizmus jön szóba, sem a „lekéste a vonatot“, „voltam Bánkbánnál“
féle szörnymagyarságról.

Arról a sok germanizmusról beszélek, melyeket senki se hisz
germanizmusnak, melyek ugy ellepték a köznyelvet, hogy már föl sem
tünnek. Ilyen germanizmusoktól hemzseg az „uri“ nyelv. A germanizmus –
mondhatnám az irodalmi nyelvnek is minden nyilásából ránk vigyorog. Ezek
nem a szembeötlő, mindenkinek szemet szuró, feltünő németségek: hanem
alattomos lappangó, nem is sejtett germanizmusok, melyek csak akkor
mutatják ki korcs születésüket, ha leforditják németre és nyilvánvalóvá
lesz, hogy ez német szólás, magyar szavakkal.

Izelitőül ime a következők:

Sulyt helyezni vagy fektetni – Gewicht legen.

Ha minden kötél szakad – Wenn alle Stricke reissen.

Fölemelő érzés – Erhebendes Gefühl.

Beszédet tartani – Rede halten.

Kézen fekszik – Liegt auf der Hand.

Tüzőrség, (magyarul tüzoltóság mert az illetők nem őrzik, hanem oltják a
tüzet ugyebár?)

Lépést tartani – Schritt halten.

Minden hájjal megkent – Mit allen Salben geschmiert.

(A székely ugy mondja, hogy: száz fából faragott.)

Végy magadnak fáradságot – Nimm dir die Mühe.

Nem áll a képéhez – Steht ihm nicht zu Gesicht.

Tiszta bort beönteni – Reinen Wein einschenken.

Vaklárma – Blinder Lärm.

Ágyat őrizni – Das Bett hütten.

Jó egészségnek örvendeni – Sich einer guten Gesundheit erfreuen.

Kézzel fogható – Handgreiflich.

Határt nem ismer – Kennt keine Grenzen.

Folytathatnánk ezt a példázgatást végtelenig. Ezeket és hasonlókat ugy
megszoktuk, hogy senki se tekinti germanizmusnak, pedig mind merő
forditás, a mit azzal bizonyithatunk, hogy a francia vagy angol,
ugyanazt a gondolatot vagy fogalmat egész máskép, saját szelleméhez
alkalmazva fejezi ki.

Szintoly bántó, mikor német vagy idegen közmondásokat csempésznek be,
mert a megfelelő magyar már nem jut eszünkbe. Az igen ismert „Après moi
le déluge“ „utánam az özönviz“ már meghonosult nálunk, holott a magyar
ember máskép fejezi ki a gondolatot, még pedig igy: Aki utánam jön,
tegye be az ajtót.

Mégis vannak esetek, mikor át lehet venni más nyelvből is szólásokat,
minthogy az életbölcseségnek egy-egy találón kifejezett mondását vagy
egy-egy hiányzó fogalomra a kellő kifejezést a népek kölcsönösen
átveszik. A francia „demimonde“ átment más nyelvekbe is. Ha a német
„Halbwelt“-et mond, mondhatunk mi is félvilágot. Más kifejezéseket is
elkölcsönzött a német a franciából, „esprit d’ escalier“ (Treppenwitz,
késő jó gondolat) le dernier cri (der letzte Schrei, a legutolsó divat).
Az effélék nem ellenkeznek egy-egy nyelv szellemével. „Blaustrumpf“,
„bas bleu“, már a magyarban is használatos, mint kék harisnya. A mézes
hetek, honig mond, lune de miel, honey moon, is ebbe a sorba tartozik.
Francia, német, angol él vele, használhatja hát a magyar is. Vigyázni
kell azonban, hogy az átvétel ne járjon nyelvrontással s a jövevény ne
rongálja meg otthonunkat. Mikor egy lap azt irja, hogy „az uj kurzus
Horvátországban“, fölöslegesen hurcolja be a „neuer kurzot“, mert a
magyar nyelvben megtaláljuk a helyes kifejezést „az uj rend
Horvátországban“. Hát még mikor valaki ilyen szörnykifejezésre
ragadtatja el magát ujságirói hevében: „a moralinsanitys ember!“
Borzasztó! Persze „az erkölcsi érzék nélküli ember“ nagyon köznapian
hangzott volna.

Boszantó, mikor idegen – főleg német szót nem megfelelő magyarnak
hiányában, tehát kényszerüségből használnak, hanem mikor ezek a
fölöslegesen átvett szavak nagyrészt élősdiek, melyek a mi meglevő régi,
jó magyar szavainkat kiszoritják.

„Tessék hát megmondani, hogy a _flancol_, hogy fejezed ki magyarul?“ –
„Istenem! Mi az a _flancol_? Semmi más, mint a mi jó magyar _fitogtat_
szavunk, a _flancolás_ meg _fitogtatás_!“

A leghasználtabb és legfölöslegesebb behurcolt szó a _hercig_. Nélküle
már nincs magyar beszéd… _Hercig_ meg _nett_, meg _unheimlich_… Mintha
bizony az édes, kedves, aranyos, helyes stb. nem fejezné ki a _hercig_
árnyalatait…

Dehogy fejezi ki… felelte nekem egy tözsgyökeres magyar ember, mert a
hercigben az is foglaltatik, hogy szivből szeretem az illetőt!…

Milyen erőszakos belemagyarázás! Ha azt mondod _hercig_ gyerek… kell-e
szivből is szeretned?

A _Stréber_ szó már az irodalomba is befurakodott, sőt családot
alapitott, megfiadzta a _stréberség_, _stréberkedik_ szókat, holott a
kapaszkodó igen jó kifejezés a nevetséges stréberekre, a törtető,
törtetés meg a komoly stréberségre igen alkalmas. Egy irónk pedig igen
elmésen a svihákstrébert „csörtetőnek“ nevezte el.

A _nett_ szót a német beszédben a legkülönbözőbb értelemben használják.
A gyakorlat, a vele való élés adja meg a szónak ezt a tartalmat. _Nett_
lehet a tájék, _nett_ az ember, _nett_ a gondolat, _nett_ egy lány,
_nett_ egy öltözék… A magyar nyelvben nincs szó, mely a _nett_-nek
mindezen értelmét kifejezné és melyet ugy lehetne használni, mint a
_nett_-et mindenféle alkalommal. Nekünk több szót kell használnunk.
Minden alkalommal mást. A _nett_ voltakép _takaros_ és egy leány, egy
ruha, egy ötlet lehet takaros, de már vidékre nem mondhatjuk, hogy
_takaros_. A mit a német ilyen helyütt ugyanazzal a szóval jelölt meg,
arra nekünk mást-mást kell alkalmaznunk. A német a nett szónak ezt a
gazdag jelentőségi körzetet azzal szerezte meg, hogy a legkülönfélébb
értelemben használta volt.

Ez is mutatja, hogy a használat adja meg a szónak a maga értelmi és
jelentési gazdagságát s a forgalomból kivesző szó lassanként elsorvad. A
ki tehát szükség és különös ok nélkül idegen szóval él meglévő magyar
helyett, a szókincs fejlődését s igy a nyelvnek természetes fejlődését
is megakadályozza.

Igy vagyunk az _unheimlich_ szóval is. A német gyakorlat szentesitette
ennek a használatát a legellentétesebb értelmekre. Egy szavunk sincs az
egész jelentési körnek megjelölésére, de egy csomó szavunk áll
rendelkezésünkre, melyekkel minden alkalommal kifejezhetjük azt, amit a
német az _unheimlich_-al kifejez.

Unheimlich vidék, kietlen táj, unheimlich ábrázat – rémes ábrázat,
unheimlich érzés, borzongó vagy félős érzés. Tehát a rémes, kietlen,
borzalmas, félelmes, félős, borzongós bőven kárpótolnak az
unheimlich-ért. A fess szóra van a nyalka vagy kacki. De mivel mindkét
szó csak a népnyelvben él, nem használhatók mindazon kifejezési körre,
melyet a német szó felölel. Kacki menyecske, nyalka hadnagy vagy legény
ezt mondhatjuk, de hogy egy előkelő világdáma fess, azt a kacki-val nem
fejezhetjük ki.

Más következménye is van az idegen szó használatának. A ki érti azt az
idegen nyelvet pl. a ki tud németül, az tudja, hogy az a szó idegen, de
a más nyelvet nem értő magyar ember az idegen szót is magyarnak hiszi és
hozzá szokik teljesen, miközben a magyart elfelejti.

Érthetetlen ez a nyelvcsufitás: mert valóban csak annak nevezhetjük, ha
az ilyen szavakat mint _pucol_, meg _puceráj_, kiszoritják a tisztit meg
a tisztitót, _kripli_, a rokkantot, _reszkirosz_ a kockázat szót, _gang_
a folyosót, _svung_ a lendülést, _vink_ az intést stb.

Mért használják a _paccol_, némelyek meg épen a _smirolás_ kifejezést.
Oly hangzatos, ékes és gyönyörü ez a szó? És nem forgat-e ki más jó
magyar szót is az értelméből? Vannak, akik magyar szókkal akarván a
paccolást kifejezni, azt mondják hogy packáz, holott ez a szó teljesen
mást jelent. Packázás hencegést, nagyzást jelent.

Folytathatom is a példákat, miért mondják inkább _spritzer_ mint fröccs,
_suszter_ mint varga vagy cipész, _schotter_ mint murva, _trükk_ mint
fogás vagy ötlet, _pedigree_ mint családfa, leszármazás, _umschlag_ mint
borogatás, _pártner_ mint társ, _honorál_ mint méltányol, méltat vagy
jutalmaz, dijaz, _eliminál_ mint kihagy, _kapucni_ mint kámzsa, vagy
csuklya, _vádli_ mint lábikra, _lasso_ mint pányva, _bumliz_ mint
kószál, kódorog, őgyeleg, ődöng, _klopfol_ mint porol, kiver, _agilis_
mint mozgékony, tevékeny vagy fürge, _lokni_ mint fürt, _kirámol_ mint
kirak vagy elrak, elrakosgat, _virstli_ mint kolbász, a társaság
crémeje, mint szine java?

Ohó! a virsli nem kolbász, a lokni nem fürt, a klopfol nem porol, a
nudli nem metélt vagy csik! Ugyan bizony miért ne volna a virsli
kolbász, miért jelentené az csakis a frankfurtit és a kolbász a magyar
disznóságot, lokni meg csak a kis fűrtöt, a huncutkát? Ezek
belemagyarázások. Megnehezitjük magunknak a nyelvet, mert olyan
szópocsékolást viszünk végbe, a milyet nagyobb szókészlettel biró nyelv
sem viselhet el. Mindenféle szó árnyalatra nem szolgálhat semmiféle
nyelv külön-külön szóval, mert kifogy a gyökökből. Segit magán ugy, hogy
ugyanazt a szót használja különbözö értelemben. Mi meg azt kivánjuk,
hogy a kolbász minden egyes fajára külön szavunk legyen, holott a német
a Wurstot, a francia a saucissont mindenféle kolbászra használja.

Vannak aztán érthetetlen szeszélyei is egyes iróknak és lapoknak.
Egy-egy szót kiirtanak, melynek helyébe se más magyar szót, se legalább
magyarul hangzót nem adnak. Vegyük csak a „szurony“ rég elfogadott és
közhasználatu szót. Némelyiknek szemet szur és a „bajonet“-et pártolja.
Ha még panganét-ot mondanának, az mégis csak megmagyarosodott alakja a
bajonetnek, de a bajonet egyáltalján nem illik a magyar ember szájába.
Nem hangzik magyarosan. Gondoljuk el a magyar nyelvet a szurony szó
nélkül… Vajjon hogy hangzott volna Gyulai Pál szép verse?

  Szuronyt szegezz,
  És előre…

Biz az már csak igy hangzott volna:

  Bajonettet szegezz,
  És előre…

Hogy ez költőileg hangzanék, ki merné állitani!

Petőfi se mondhatta volna:

  Verte tandem a bal combom
  Kard, azaz hogy panganét.

Szép, régi, jó, magyar szavak meg kivesznek a forgalomból.

Ilyenek az _aszó_, avas, szavak. A szép hangzatos „ját“ szót már csak
elvétve ismeri a népnyelv, mi a csuf, tót druszát használjuk helyette!
Hányan értik már a pilis szót, mely helyett _tonzurát_ használnak? A
keszi (mező) szó annyira kiszorult az életből, hogy még a vele képzett
helységnevekben is megcsonkult, Budakeszi, Bátorkeszi helyett
Bátorkeszt, Budakeszt mond a magyar ember is. Az „alajt, alit“
vélekedést jelentett valamikor, az _imetten_ ébrenlétet. Kérdem:
kellett-e ennek és sok más szép szavunknak a lomtárba kerülni?

Az ilyen nyelvrontás ellen az egyetlen orvosság az üde, tiszta népnyelv
beszivása. Csak te mentetted meg eddig is a magyar nyelvet, te lenézett
szegény magyar népem! Ha te nem volnál, a germanizmusok, gallicismusok,
latinismusok és egyéb idegenszerüségek felvetnék ezt a magyar
nyelvünket. De nagy iróink hozzád fordultak s a te gondolkodásod,
érzelmed, egészséges észjárásod medencéjéből meritve felujitották,
felpesditették a magyar nyelvet!

Az előbb felvonultattuk az uri nyelv germanizmusainak egy sorát.

Ezzel ellentétül álljanak sorba a népnyelv piros, posgás, egészséges
szólamai, melyek a hamisitatlan magyar gondolkodást ragyogtatják.

Ezeket bezzeg nem lehet németre átforditani, olyan jó izüek és igazán
magyarok.

A tyuk is kikaparja.

A szegény embert az ág is huzza!

Sülve-főve együtt vannak.

Szembogár. (Milyen festői szó!)

Lépten-nyomon.

Nyélbe ütni.

Léhütő.

Szelet csapni. (Hencegni).

Levet csapni. (Udvarolni).

Egy huron pendül.

Köti az ebet a karóhoz.

Nagy pipáju kevés dohányu nemzet.

Inaszakadt, agyalágyult.

Füstbe megy.

Egy követ fuj.

Rossz fát rakott a tűzre.

Tüzről pattant.

Összeszüri a levet.

A hol a madár se jár.

Elfogyott a sütni valója.

Tökkel ütött.

Körmönfont. (Raffinált).

Átlát a szitán.

Dülőre visz.

Felköti a kolompot.

Ágról szakadt.

Fenékig tejfel.

Minden lében kanál.

Földhöz ragadt.

A székely arról, aki útlevél nélkül megy Romániába – azt tartja, „hogy
átment a medve vámon“. A háromszéki meg, hogy „rigópaszszussal ment át.“

_Jegy!_… Milyen egyszerü ez a szó és a néplélek mit teremt belőle… Jegy
voltakép signum-zeichen. Ebből a kaputos nyelv semmitse merne alkotni…
De a nép neki megy bátran.

És a családfából hány származék válik le. Jegyes, eljegyzés, jegyváltás,
jegyben jár, jegy-gyürü, jegyesség!…

Az uri nyelvet csak a tiszta népnyelvvel lehet kitatarozni. Le kell
szállni a néplélek mélységeibe és onnan halászni ki a kincseket, anélkül
azonban, hogy parasztosakká váljunk. A népiességet ugyanis sokan ezzel
tévesztik össze. Ezekkel szemben legjobb, ha Petőfire, Aranyra és
Jókaira utalunk, kik népiesek voltak anélkül, hogy póriasokká váltak
volna.

A nép érzelmi és gondolkodás világába mélyedni lehetséges, de
eredetiségét eltanulni igen bajos.

Amit azonban el lehet tőle tanulni, az a szóképzésben nyilvánuló
felfogás. A nép egészen máskép képez és teremt szókat, mint mi szoktuk
tenni. Mi azt kivánjuk, hogy a szó _kifejezze_ azt, amit rajta
gondolunk, a nép beéri azzal, hogy a szó azt jelentse.

Az „egyke“ szó kifejezi-e, hogy egyetlen vagyis egy gyereket jelent,
mint rendszert? Dehogy fejezi ki ezt az értelmet – de jelenti és az
értelmet hozzá füzzük. – Kész hát a szó, mely rendeltetésének megfelel.

Vajjon mertünk volna-e a mostani felfogásunkkal olyan szót teremteni,
mint „képmutató“ vagy „kétszinü?“

Tessék elképzelni, hogy a német szóra „Scheinheiliger“-re nincs magyar
szó és teremteni kell rá egyet.

Ha most azt ajánlanák, hogy fogadjuk el a „képmutatót“, azt felelnénk
rá, ugyan miféle képet mutat az álnok ember; ez nem fejezi ki az
értelmet, meg se lehet mindjárt érteni, hogy mit jelentsen. És ime! a
gyakorlat megadta a szónak a kellő értelmet.

Hát még a „_Kétszinü_“?

Mi volna a felelet? Kinevetnék az embert vele. „Kétszinü“. Vajjon melyik
az a két szin?

Ebbe a sorba (majdnem azt irtam, hogy kategóriába) tartoznak az ilyen
szavak is, mint „szemfényvesztés“, „szemfényvesztő“ pedig milyen költői,
zengzetes szó. Hogy felragyog benne a népi képzelet.

Hátannak a röpke rovarnak a neve, melyet ugy hivnak, hogy „szitakötő“.
Mért nem tudnak a magyar természettudósok növényre, állatra ilyen
szavakat teremteni? Mert ihlet nélkül dolgoznak és nem tanulmányozzák a
népnek a nyelvalkotásban nyilatkozó lelkületét, gondolkodását.

Többet kell a néppel foglalkozni.

Mintahogy a test a nyaralást, a faluzást, a fürdést megkivánja és attól
felüdül, ugy felpesdül és megujul a városban, kivált a fővárosban
elernyedt magyar nyelvérzék is a népnyelv himes mezején – egészséges
levegőjében.

Sajnos a népnyelv is kezd romlani és megtelni idegen szavakkal. A sajtó
rontja, az a krajcáros sajtó, melyből világismeretét magába szedi és
azzal együtt az uri nyelv rossz és idegen kifejezéseit. A magyar ember
nem „tartana beszédet“, hanem „mondana beszédet“, de hát az ujság ugy
irja. Aminthogy a nép nyelvén a pap sem tart misét, hanem „misét mond“
(misemondó ruha).

Mi a sajtónak leginkább vidéki részéről várnánk némi megujhodást, azt,
hogy abból a jóizü, egészséges vidéki nyelvből valamit szivárogtasson be
az irodalmi és a fővárosi sajtóba. Az ellenkezője állott be. A budapesti
zagyva nyelv kezdi már a nép nyelvét is meghamisitani és kiforgatni.

Egy paraszt lány a cipésznél sevró-bőrből rendelt cipőt. Kérdeztem
tudja-e mi a sevró? „Hogy ne tudnám. Nem vagyok olyan buta,“ volt a
felelet. De megcsiptem. „Miért nem rendel kecskebőrből?“… Válasza igy
hangzott: „kell is nekem kecskebőr, nekem sevró kell.“ Nem akartam
elárulni, hogy a chevreau franciául kecskét, már mint gödölyét jelent.

A finn és skandináv sajtó, mint már említettem, az idegen szavakat,
teljesen kerüli, mert azt kivánja, hogy a nagy közönség, főleg a nép
megértse. A német socialista sajtó tekintettel a népre az idegen szavak
mellé zárjelben oda irja a német jelentést is: hasard. (kockázat) Mi nem
követjük ezt az okos és helyes utat. Még az olyan jeles és jó iró is,
mint Palágyi Menyhért ilyen cimet ad egyik munkájának: „A szellemi élet
dekadenciája és degenerációja“.

Miért dekadenciája és mért degenerációja? A szellemi élet hanyatlása és
elfajulása se jelentett volna kevesebbet…



MIT CSELEKEDJÜNK A NYELVTISZTASÁG ÉRDEKÉBEN.

Az a kérdés tehát, mit cselekedjünk a nyelvrontás ellen és főleg a
hanyatló nyelvérzék fölserkentésére.

A németországi tanítóképző nagygyűlés 1883-ban Hannoverában a következő
határozatokat fogadta el…

1. Az idegen szavak elleni küzdelem a tanítóképző intézetek egyik
legfőbb feladata.

2. Ez a feladat nem abból áll, hogy a növendékek a kölcsönszavak
elkerülésére illetőleg átírására vagy új szók alkotására oktatást
nyerjenek. Teljesen elégséges, ha a növendékek komoly köteleségnek
tartják, gondolataikat mindenütt német szóval kifejezni, ha csak valami
kényszerítő ok nem követeli az idegen szó használatát.

3. Evégből a német nyelv gazdagságát és hajlékonyságát alkalmilag ki
kell emelni és a nyelvoktatásnál, kivált a szóképzéstan előadásánál
történjék rá utalás.

4. Azon idegen szavakra nézve, melyeket németekkel pótolni nem lehet, a
melyek tárgyi okokból el nem kerülhetők – lehetőleg világos és szabatos
fogalmi magyarázatokat kell adni és követelni. Hibáúl rovandó fel, ha
olyan esetekben, amikor megfelelő német szavak rendelkezésre állnak s az
ifjak azokat ismerik, mégis idegen szóval élnek, akár saját gyakorlataik
elkészítésekor, akár a gyakorló iskola tanításai alatt. Olvasási példák
alatt az előforduló idegen szó helyett ismétléskor a német szó
olvastassék. Föltéve, hogy ez a szó a közgyakorlatban használtatik és a
növendékek ismerik.

5. Abban a törekvésben, hogy a nyelv tisztasága megóvható legyen, az
intézeti tanárok jó példával járjanak elől. Hogy a növendékeket tiszta
németségre szoktassák, a német nyelv tanárának tanártársai segítségére
legyenek.

6. A képző intézetekben használt könyvek és segédművek közül elsőségük
van azoknak, amelyek az idegen szavakat lehetőleg kerülik.

(A német okosan és alaposan lát hozzá, legelébb az ifjúság oktatóit
tanítják ki helyes irányban, hogy aztán tovább terjesszék a helyes
felfogást az ifjúság közt. Beszéltem egy német gyárossal, aki
megerősítette a nyelvtisztaság nagy haladását az új nemzedékben, fiai
már sokkal tisztában beszélnek, mint ő meg az anyjuk. Nálunk is így
lehetne megindítani a mozgalmat, természetesen felülről – a
közoktatásügyi kormányzat részéről kellene a kezdésnek kiindúlni.
Kiváltképen arra ügyelnének, hogy a mozgalom ne csapjon túl a medrén,
mint minden mozgalomnál s kivált nálunk szokás. Meg kellene tartani az
észszerüség határain belül s egyelőre csak arra szorítkoznék, amit
folyton kiemeltem, hogy ok és szükség nélkül ne éljünk idegen szóval.)

A németországi igazgatói értekezleten, melyet Hannoverában tartottak,
kimondták, hogy az iskola vezesse a harcot az idegen szavak ellen és az
mutasson arra a kárra, melyet az idegen szavak a nemzeti méltóságon
ejtenek, egyúttal mutasson az okokra, melyek a használat mögött rejlenek
u. m. a hiúságra, felületességre, a kényelmeskedésre, a szépészeti érzék
hiányára!…

A német legkiválóbb nyelvészek tankönyveiben a nyelvtisztaság mellett
nyilatkoznak.

_Kleinpaul_. (Poetik 7. kiadás.) „Nem szabad a nyelvet nélkülözhető, meg
nem honosodott idegen szavakkal lealázni.“

_Kappes_. (Leitfaden der Stilistik 4. kiadás.) „A nyelvtisztaságot
nemcsak a styl szépsége kivánja meg, melyet a nyelvi zagyvaság megzavar,
hanem a világosság és közérthetőség is.“

_Kiesel_. (Stilistik für Schulen.) „A gyakorlatból kizárandók azok az
idegen szavak, melyek helyébe a fogalmakról való tiszta felfogás
megnehezítése nélkül, közérthető és már a nyelvben valósággal létező
szavak állíthatók.“

_Müller Frauenstein_ (Handbuch für den deutschen Sprachunterricht)
ezeket írja: „Az idegen szavak elleni harc s az irott _nyelvnek
felújítása a kincsek által, melyeket a szójárások és népies nyelv
nyújtanak_, a jelenkornak jelszavai. Az iskolának kötelessége manapság a
német nyelv tanitásában az idegen szavak eltávolítását sürgetni, és
felvilágosítást adni, hogy ennek a kérdésnek megítélésében milyen helyes
elvek szerint kell eljárni.“

Az iskolán kivül az irodalomhoz és sajtóhoz fordul a német nyelvtisztitó
mozgalom és mindkettő részéről buzgó támogatásban részesül.

Azt hiszem a magyar közoktatásügynek is ezen a nyomon kellene haladni.
Nagy szerep jutna ebben a mozgalomban nyelvtudományi folyóiratainknak,
melyek figyelme kissé a gyakorlati élet felé fordulna. Most inkább
nyelvkutatással foglalkoznak – pedig a nagy közönségben fokozná az
érdeklődést, ha az irodalmi, tudományos és kivált a köznyelvvel is
foglalkoznának. A német „Sprachverein“ közlönye nem állapodik meg a
tudományos kutatásnál, hanem leszáll a közélet porondjára és
megtárgyalja annak nyelvi jelenségeit. Izgatva, piszkálva, buzditva,
lelkesitve. Bevonja a nagy közönséget is és közzéteszi a hozzá érkező
okos és helyes javaslatokat. A német „Sprachverein“ müködése nemzeti
jellegü mozgalom és mivel ugy van szervezve, hogy fiókokkal elárasztotta
egész Németországot – ezeknek felolvasásai és gyülései gondoskodnak
róla, hogy a tanok széles rétegekben elterjedjenek. Nálunk külön
nyelvtudományi országos szervezetet megteremteni fölösleges. A meglevő
közmüvelődési egyesületek igen alkalmasak volnának arra, hogy előadásaik
és felolvasásaik keretébe a nyelvtisztasági kérdést is bevonják.

Irodalmi tudományos tanári köreinek ne feledjék, hogy amely nyelv nem
fejleszthető, az nem is életre való – azt meghaladják, megelőzik mások
és lassanként leszorúl a néppel együtt, mely beszéli.

A magyar nyelvről ezt nem lehet mondani. Igenis fejleszthető és nagyon
alkalmas mindenre. Nem is kell újat teremteni csak ki kellene aknázni
azt ami a tájnyelvben él, de nincs kellőkép elhelyezve, a köz és
irodalmi nyelvbe felvéve.

Minden nyelv fejlődése titokzatos és szinte láthatatlan –
ellenőrizhetetlen hatások, befolyások és tényezők eredménye. A nemzet
maga – annak minden tagja öntudatlanúl mindennapi beszédével járúl
hozzá. Egyes nagy lánglelkü írók és költők ismeretlen kincseket aknáznak
ki és ismeretlen magasságba ragadják a nyelvet. Ezekből világosan
következik, hogy a nyelvet – mely nő, alakúl, fejlődik, milliók lelkében
és ajkáról, megrendszabályozni képtelenség. Nagy merészség, sőt
kivihetetlen volna a magyar nyelvnek természetes fejlődésének szárnyait
megnyirbálni. – De irányítani minden fejlődést lehetséges. Ami
nyelvújításunk mutatja, hogy az ilyen vállalkozás nem eredménytelen.

A francia „Institut,“ a német „Sprachverein“ és más népek nyelvtisztító
és nyelvművelő mozgalmai is mutatják, hogy bizonyos fokig lehet és kell
a nyelv fejlődésére nemcsak az írónak, hanem a nyelvésznek is hatnia. Én
a nyelvtisztasági mozgalmat menten minden vakbuzgóságtól – a józanság
határai közt megtarthatónak gondolom, ha a fattyúhajtások lebotolására
szorítkozik és rajta vagyunk, hogy amennyire lehetséges – helyesen
képzett és nyelvünk szellemével nem ellenkező szavak kerüljenek
forgalomba. Nyelvtudományi köreink kötelessége is közreműködni ebben a
mozgalomban, új szavak teremtésével és ajánlásával, vagy legalább is
azzal, hogy egy fórum legyen, melyhez ilyen kérdésekben fordulni
lehessen. Két nyelvtudományi folyóiratunk s az akadémia nyelvtudományi
osztályának támogatása igen hasznos és becses volna. A nyelv mindennapi
szükségleteinek kielégitését teljesen csakis a közönségre bízni nem
lehet. Részben az író, kivált a nagy írók teremtik és fejlesztik a
nyelvet – részben a napi élet, a nagy közönség, a műkifejezéseket az
illető szakkörök alkotják. De nehogy a nyelv tisztán avatatlanok és
műkedvelők hatása alá kerüljön, kell, hogy a magyar nyelvtudomány vezető
férfiai is érzéket mutassanak az élet, az élőnyelv igényei iránt. Ne
csak birálgassanak s itéljenek, hanem javaslatokkal is iparkodjanak a
nyelv ügyének vezetésébe és irányításába befolyni. Tartok tőle, hogy ha
ez meg nem valósúl, nyelvünk el fog vadúlni, mint a felsorolt példák
aggasztólag mutatják, mert hogy a virsli – vursli – féle nyelv se
diszünkre se becsületünkre nem válik, azt bővebben bizonyitani
fölösleges volna. Hogy ha a generáció az ivadékot és nemzedéket
kiszoritja, az bizony haladásnak nem mondható!… És hogy már egyik nagy
állásu és népszerü szónokunk igy ir: „egyik _kuncsaftja_ a
leánykereskedőnek“, ez már olyan pongyolaság, mely ellen a jóizlés
nevében tiltakoznunk kell. Bossuet nem igy irt franciául!

Nem fejezhetem be találóban könyvemet, mintha egy német tudós
nyilatkozatát idézem a magyar nyelvről.

Dr. Hans Jensen a német „Sprachverein“ folyóiratában cikket irt: „Was
kann uns die madjarische Sprache lehren“ cimmel.

Dr. Jensen igy kezdi cikkét: „A német nyelv tisztaságának ellenfeleitől
folyton azt hallani, hogy idegen szavak nélkül nem képzelhető művelt
nyelv és hogy ez idegen szavak fölvétele valamely nyelvnek szókincsébe,
ennek a nyelvnek a gazdagitását jelenti.

„_A magyar nyelv kitünik azzal, hogy egyrészt szóbőségével, másrészt
rendkivüli hajlékonyságával_ (Bildungsfähigkeit) _képes arra, hogy
úgyszólván minden idegen szót nélkülözhessen és minden gondolatot –
akármilyen tudományos vagy különleges legyen, a saját eszközeivel
kifejezhessen_. Ha a következőkben a példák egész sorozatát és pedig a
legkülönfélébb eszmekörökből a mondottak bizonyitására bemutatom, nem
szándékszom a magyar nyelv felsőségét a német fölött bizonyitani, hanem
csak rá akarok utalni, milyen módon lehetne a németben is megfelelő
összetételek, leszármaztatások stb. utján a műszaki kifejezések s az
általános értelmü uj szavak szükségletét sajátunkból fedezni ahelyett,
hogy nyomoruságos elfogultságunkban és nevetséges idegenimádásunkban más
nyelvekből kölcsönözgessünk és lopogassunk.“

A cikkiró aztán előveszi: a német-magyar szótárt és példákat hoz fel u.
m. gyógyszertár, gyógyszerész, néprajz, rendőrfőnök, okság, oksuly,
vegytan, elemző vegytan, gyülés, lény, szinház, szinképelemezés,
(Spektralaenalyse) stb.

* * *

Nincs több mondani valóm!

Lesz-e hatása annak, amit elmondtam?

Lesz! Ha nem mindjárt – később. Mert a magyar nyelv lejtőre jutott s
előbb utóbb be fogják nálunk is látni, amit mindenütt beláttak, hogy a
nyelvet nem szabad vadon tenyészni hagyni – kell azt gondozni is.



TARTALOM.

  Bevezetés  5
  A nyelvtisztaság más nemzeteknél  13
  A nyelvtisztaság nálunk  29
  Mi az idegen szó és mikor használhatunk idegen szót  39
  A germanizmus  53
  Mit cselekedjünk a nyelvtisztaság érdekében  67




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A mi édes magyar nyelvünk" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.