Title: Megtörténtek és megtörténhetők (2. kötet)
Author: Lauka, Gusztáv
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Megtörténtek és megtörténhetők (2. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***

MEGTÖRTÉNTEK ÉS MEGTÖRTÉNHETŐK.

Irta

Lauka Gusztáv.

II. KÖTET.

NAGYVÁRAD, 1858.

Tichy Alajos nyomtatása.



A MADARÁSZI MADARÁSZ.

Erdödtől éjszaknyugotnak egy cserjékkel, s fiatal fákkal tarkázott rónán
fekszik Madarász nevü oláh-sváb falu. Sem a mult, sem a jelen időben nem
birt jelentőséggel, kebelében mégis történtek események, melyek közől
egypárt felemliteni nemcsak nem felesleges, sőt érdemes is. Én mint
egykori erdődi lakos gyakorta megfordultam Madarászon vadászat közben,
gyakorta betértem az ottani oláh dászkálhoz, ki nekem a következő
eseményt hitelt érdemlő arcfintorgatások és szemöldmaltretirozások közt
beszélte.

Vidékszerte ismeretes ember volt Lupuj Páwel a madarászi madarász.
1750-ben született és 1800-ban halt meg. Élt félszázadot. A 18. század
közepét kinyitotta és végét befogta. Szeretetreméltó együgyü ember volt,
s talán ez okból tudott mindenféle madarat megfogni. Nappal többnyire
künn lakott a mezőn, cserjén vagy fiatalosban; éjszaka a falu legszélső
házában a kereszt mellett. Rendkivül rosz emlékező tehetséggel birt,
miért ő igen kevés embert ismert, őt azonban mindenk ismerte. Ő meg nem
keresett senkit, őt azonban madárvásárlások miatt sokan megkeresték.
Keresett anyi pénzt, mennyiből ő egy maga becsületesen élhetett.

Egy kellemes nyári alkonyon épen madarászatra volt az öreg Páwel. Valaki
megbizta, hogy egy him fürjet fogjon számára. Az öreg szavatartó ember
volt, s minthogy igéretet tőn, hogy a him fűrjet okvetlenül megfogja,
eltökéllte künn a réten addig leskelődni, mig terve sikerülend.

Az öreg majd mindenféle kisebbnemü madár éneklését, vagy fütyölését
tudta utánozni; hiven utánzó pitypalatyolásával pedig sokszor a
tapasztaltabb vadászokat is tévutra vezetgette.

Az esti borulat megérkeztekor már fogva volt a him fürj. Páwel jól
ismerte fogolymadarát, mert olyat több százat fogott, mégis szemét
száját eltátotta, midőn madarát közelebbről vizsgálni kezdette. A him
fürj nyakában selyem zsinegen egy arany karikagyűrű lógott. Páwel látta,
hogy gyűrü van a fürj nyakában, de az aranyat nem ismerte. Mihelyest
dolgai ugy állottak, hogy igéretének eleget tehetett, szép csendesen
haza ballagott. Épen midőn kisded kalibája ajtaját nyitni akarná,
találkozott Medárddal, a tisztelendő atya csinos és fiatal kocsisával.
Legkisebb tartózkodás nélkül beszélte el neki e különös történetet, sőt
a gyűrűt is haladéktalanul bemutatta. Boldog éjt, s boldog viradást
kivánva váltak el egymástól.

Medárd utközben, sőt odahaza is folytonosan a gyűrűről gondolkodott.
Bizonyosan nem tudta, de gyanitotta, hogy arany, s az is megfordult
emlékében, mint fogna Juliska örülni az ilyen arany gyűrűnek.

Éjjeli 1 óra tájban nagyon is nyáriasan öltözött alak ólálkodott Páwel
szegény kalibája körül, s miután meggyőződött volna, hogy az öreg oly
jóizüen horkol, mintha fel sem akarna ébredni, nesztelenül belopódzott
az öreg csendes kamrácskájába, lassudan felkereste a fürj kalitkáját, a
fürjet szép csendesen kiemelte, nyakából a zsineget lemetszette, a
fürjet vissza helyezte, ő pedig maga a gyűrűvel nesztelenül ugyanazon
ablakon, melyen bemászott – kimászott.

Az orzó Medárd volt.

Páwel mihelyest felébredt, gondja volt a fűrjet megtekinteni, s minthogy
azt vidámnak s elevennek találta, ugyszólva igen keveset törődött az
elorzott gyűrűvel.

Másnap éjjelig Medárd a gyűrűt a lóistáló padolatja alatt rejtegette.

Mi történt későbben a gyűrűvel, haladéktalanul el fogom beszélni;
mielőtt azonban azt tehetném, kénytelen vagyok a történtek folyamában
két héttel visszamenni, s e tárgygyal nagyon is összefüggő eseményről
emlékezni meg.

Épen két héttel a történtek előtt az erdődi ugynevezett vár-kastélyban
kedélyesen időzött és lármásan mulatott 8 tagból álló társaságocska. E
vigadó társaságocska nevezetesebb tagjai valának:

Schneider Szepi praefectus, a várkastély ideiglenes ura, gondviselője és
lakója. Fekete, száraz magas egyéniség, mintegy 64 éves.

Anna, a praefectus neje. Izmos és kövér testalkatu, a miért inkább
beillett volna Fleischhakkernénak, mint Schneidernének. Mint a nap
éjszaka venné ki magát, ugy vette ki magát vörös egyéniségével férje
mellett.

Lotti, szeretetreméltó leánygyermeke ez épen nem szeretetreméltó párnak,
szőke karcsu teremtés, mintegy 19 éves.

Tubarózsa Győző ügyvéd.

Zabku Anasztáz lókupec.

Voltak többen is, de kettőn kivül a már emlitetteket is kár volt
megnevezni.

Én tökéletesen bele nyugszom e házasságba, de azt előre kikötöm, hogy
Tubarózsa barátom felhagy kedélyt rázó kalandozásaival, don-juani
kicsapongásaival, s mint ügyvéd irgalmasabban bánand a szegény
emberekkel.

Ezeket mondva Schneider, az ügyvédhez közeledék, s vállát barátságosan
veregette.

Az ügyvéd mindent igért, s előleges biztositásul nemcsak a mama, de
Zabku Anasztáz által is pártoltatott.

Valamennyiök között Lotti kisasszony volt a legboldogabb, mert ő az
ügyvédet igazán szerette.

Az esteli igen jó volt. Még vaddisznót is ettek hecsepecscsel. A
vendégek felségesen mulattak.

Esteli után Tubarózsa Győző és Schneider Lotti jegyet váltottak.
Jegyváltás után Lotti zongorázott, csakhogy Romeo operából, éneklés
közben a verseket hibásan ejtette ki, p. o. e helyett: én szeretlek
szivemnek tüzével, mindig ezt mondta: én szeretlek szivemnek dühéből.

E hibát az ügyvéden kivül senki sem vette észre, annak pedig tetszett.
Zongorázás után volt egy kis ábrándozás, azután egy kis merengés, éjjeli
egy óra tájban egy kis flótázás, későbben egy kis sohajtozás, álmodozás,
végre reggel mindnyájan szerencsésen felébredtek.

Elváláskor ez volt utolsó szava Lottinak: Szeretett Győzőm! meg ne
csalj, jegyet váltottunk s igy tudd meg; hogy mennyasszonyod vagyok.

Én, és megcsalni! Üdvemet adnám birhatásodért. Nincs nő, nincs leány,
kiért még csak üdvemet is feládoznám, hát még tégedet.

Lotti megnyugodott; ily nyilatkozat után megnyugodott volna Cleopatra
is, de Antonius mikor legtöbbet mondott, sem mondott ennyit.

Győző egy hét mulva a történtek után vadászni ment. Nehogy gyűrűjét,
melyet Lottitól jegyben kapott, elkarcolja vagy elveszitse, lehúzta azt
ujjáról, egy zsinegre fűzte s a zsineget kedves fürjének nyakába
kötötte.

Mig vadászni járt, kedves fürje kiszabadult, elszökött, s pár oráig a
madarászi réteken bivoakirozott, a midőn Páwel madarászi madárász által
szerencsésen, de a fürjre s az ügyvédre nézve szerencsétlenül
elfogatott.

A többit már tudjuk.

Épen azért térjünk vissza Medárdhoz.

Nagyon szép holdvilágos éj volt, midőn Medárd Madarászról Erdőd felé
kiindult. Utjában társai valának az elorzott gyűrű és régi gondolatjai.
Egy negyedéves viszony alatt Juliskának egy batkát sem ajándékozott, s
igy a kisded aranykarikából maradandó becsü kerekeket alkotott
phantasiájában boldogsága kocsijához, melyen Juliskával ülend és
utazandik.

A parasztnak, kivált ha egészséges, sokszor merészebb phantasiái vannak,
mint a legelegansabb uracsköltőnek.

Juliskáék vityillója két hegy közé volt temetve, s talán épen azért nem
akart ez ideig házzá feltámadni. Medárd szive erősen dobogott, amint az
ablak alá elért. Juliska ablaka rendesen nyitva állott. Medárdnak nem
kellett kopogtatni, csak bemászni, s igy nagy előnynyel birt a kopogó
szellemek felett, kiknek mielőtt bemászhatnának, kopogtatniok kelletik.

Juliska ugy aludt, mintha soha sem akart volna felébredni.

Medárd azonban nem utazott fél mértföldet, hogy amatája szuszogásaiban
györködjék?! Egy hatalmas lökéssel kiemelte Morpheus meleg karjaiból.

Istenem; ki az!?

Én vagyok, Medárd!

Te vagy Medárd?!

Én vagyok Juliska!

Es ist eine alte Geschichte, doch bleibt sie immer neu…

A felébredés utáni szóváltás igy kezdődött Herodotus Siculus korában, s
igy fog kezdődni Alexandrovics alatt is. Már most még csak azokat a
kitételeket kivánom ismételni, melyek történetünkkel egybefüggésben
állanak.

Negyedéve szeretlek Julis, s még csak azt sem mondtam: „nesze egy
keszkenő!“

Eléggé fájt az nekem Medárd! lásd pedig azt igérted, hogy a közelgő
Medárdvásárkor veszesz vásárfiát, a Medárd vásár elmult, de igéreted
teljesülése is elmult. Medárd, ez nem szép!

Az igaz, hogy nem szép, de gyönyörü ez az arany gyűrű, ugy-e?

Medárdom, egyetlen Medárdom, aranyos Medárdom, add nekem.

Mit adsz értte?

Csókot!

Nesze!

Mit azután beszéltek, történetünkhez nem tartozik, azért azt nem is
akarjuk ismételni.

Medárd reggel haza ment Madarászra, Juliska pedig felsétált a
várkastélyba két garasára aludttejért. Az aludttej-kereskedés minden
osztálybeliek által mai napon nagyban űzetik Erdődön.

A tensasszony aludt; Lotti kisasszony mérte ki az aludttejet.

Te! mutasd csak ujjadat?

Juliska megmutatta az ujját, a gyűrű pár perc mulva a Lotti körmei
között ragyogott.

Loptad, vagy kaptad e gyűrőt semmirevaló?

Azért hogy szegény lány vagyok, kár engem a kisasszonynak igy
megbecsteliteni. Sohasem kellett nékem másnak egy gombostűje sem.

Ezeket mondva elkezdett Juliska pityeregni.

Ha kaptad, nem becsületes uton kaptad, mert ezt a gyűrűt én adtam
jegyben vőlegényemnek, Tubarózsa Győzőnek. Tőle kaptad!?

Nem!

Hát kitől kaptad?

Azt nem mondom!

Takarodjál semmirevaló! majd kiviláglik későbben minden, addig a gyűrű
itt marad.

A leányka sirva, a kisasszony dühtől halványan váltak el egymástól.

Harmadnapra ezen catasztropha után Tubarózsa Győző megjelent a
kastélyban. A hajdu oly iszonytató pofavágásokkal fogadta, hogy az
ügyvéd szükségesnek látta őt torkon ragadni.

Gazember! ki jogositott fel e velőtrázó grimászokra?

A kisasszony! a tensur! a tensasszony! egy szóval az egész család.

S mi jogon, lókötő?

Azt a nagy isten tudja. Tegnap este még olyanokat is hallottam, hogy a
tensurfi bitang – s hogy: ebből soha sem lesz szalonna.

Tubarózsa egy ölnyire lökte magától az inast s berontott.

Több figyelmet reméltem azoktól, kiket barátságom és szeretemre
méltaték; – szólott az elébe lépő atyához.

Én meg több solidaritást attól, kit leányom kezével felemeltem.

Schneider olykor olykor politikai lapokat is olvasgatván, e kitételt
solidaritás nagyon szerette.

Hogy érti ezt az ur?

Ugy értem, hogy ön az aranygyűrűt, mit leányomtól jegyben nyert, egy
izének, vagy minek ajándékozta.

E párbeszéd alatt jelent meg Lotti.

Pfuj! – csak ennyit mondott.

Gyalázatos rágalom, egyetlen betü sem igaz az egészből.

Százszor pfuj! hiszen ön hazudni is tud. Itt a jegygyűrű, egy… ujjairól
huztam le.

Meglehet. De én a gyűrűt egy fürj nyakába kötöttem, az megszökött; s a
gyűrű csak ez alapon juthatott más idegen leány birtokába.

Ismerjük az olyatén fürjeket! – vágott közbe a megjelent mama enyelegve.

Uraim s asszonyaim, esküszöm…!

Hiában esküszik ön, velem azért nem fog megeskünni!

Bien! kérem jegygyűrümet.

Kocsisomnak adtam, hogy önnek kézbesitse.

Kisasszony, ez gyalázat!

Tromfra tromfot!

Önök műveletlen himpellérek!

János! – kiáltott Schneider dühösen.

János megjelent.

Fogd fülön Tubarózsa ügyvédet, dobd ki az ajtón.

Uram! becstelenitési keresetet kezdek az ur ellen, s bezáratom.

János!

János a második felszolitásra haladéktálanul engedelmeskedett, nyakon
fogva Tubarózsát, az ajtón kidobta.

Az ügyvéd levert kedélylyel haladt hazafelé, s gondolatilag még utjában
feltette az actiot.

A pert megnyerem, de Lottit örökre el fogom veszitni!

E rendkivüli esemény következtében, a nem épen jó hirben álló ügyvéd
több dolgokról lőn szerencsés meggyőződhetni, nevezetesen:

Hogy sokszor a ki nyer is veszit.

Hogy sokszor a legigazságosabb ügyet is ellehet vesziteni, ha az ügy
védői nem becsületes és nem lelkiismeretes emberek.

Hogy az ember könnyen kétségbe eshetik, látván: miként diadalmaskodik a
gazság az igazság felett.

Hogy vannak vesztett ügyek, melyekben minden apellata haszontalan; végre

Hogy sokszor az ügyvédnek könnyebb másokat, mint magát védelmezni.



INEZ, vagy az ESTREMADURAI SZERELEM.

Inez de Baca Monte oly nevezetes szépség volt Estremadurában, mint
Angliában Nottingham Betti, Franciaországban Lascelles Flora,
Németországban Hoffmann Klára, Magyarországban Kopányi Julis. Kik vele
először találkozának, megállottak, kik pedig álltokban pillanták meg,
szaladni kezdének a csodálkozás miatt. A tartomány tükrének nevezék, és
szerencsés volt, ki e tükörbe beletekinthetett.

Szépségéről s bájairól lapokat irhatnánk össze, s még akkor sem volna
leirásunk tökéletes; a miért szépségének s bájainak csak kitünőbb
részleteit fogjuk elősorolni.

Tizenöt évet számlált. Tizenöt év a spanyol égalj alatt épen elégséges
arra, hogy az ember szeressen és szerettessék. Hollófürtei buján
hullámzának fehér vállaira, s a magas, gömbölyü alabastrom nyak körül
tömör fodrokká verődve, az ifju szerető szivek irányában veszedelmes
Scyllát és Charibdist alkotának. Szemei sötétkékek valának, mint az
alkanzori szilvák hamvai, hosszú szempillái az athenei szépekre
emlékeztetének, melyeket Graecia Romanzeroi alkotának. Halvány fehér
kolorit, vékony szegélyü hosszúkás száj, incarnát fülecskék, gyöngy
fogsorok, pogácsa kacsócskák, gömbölyü lábacskák, antilop termet, lepke
könnyüség. – Ineznek csak mutatnia kellett magát, s a don-ok és sennorok
őrjöngének.

Inez szegény volt, de azért elkezdve don Fernando Bodrogargestől, ki egy
millio évi jövedelemmel rendelkezett, le egészen don Gabrielo Topánkáig,
ki hires uszó volt az adósságban, minden don megkereste szerelmével.

Inez megesküvék, hogy szeretni fog hűn, igazán és rendületlenül, de csak
olyat, ki tökély leend testben és lélekben.

Grand Pergő kezét visszautasitá, mert Grand Pergőnek olyan orra volt,
mint egy angol nyereg, s olyan lábai, mint egyegy szórólapát.

Don Manuel nem kellett neki, mert don Manuel görbe volt, mint egy
estramaduriai Coriso.

Lepantes hercegtől iszonyodott, mert Lepantes herceg tele volt
pattanással, minden pattanásra tapaszt helyezett, s az urnapi ünnepen
oly tarka pofával jelent meg, mint a libuctojás.

Fernando Bodrogarges odvas fogakkal birt és gyakran nevetett.

Don Gabrielo Topánka pedig ugy tele volt aranyérrel, mint a Mont-Byan.

Inez atyja lakatosmester volt a Velliutcában egy kisded házzal, s még
kisebb kerttel birt, s egész Spanyolországban a leghiresebb zárakat s
lakatokat készité. A sennorok, donok és grandok naponként özönlének
hozzá, csakhogy Inezt szemlélhessék, halomra készittették a kulcsokat és
lakatokat, mind hasztalan, Inez szivecskéjének zárját egyik sem birta
felnyitni.

Albuquerque hercegnek 6000 lakatja készült Inez atyjánál, a Montinoi
gróf pedig 24 köböl kulcscsal bírt a Toledo-utcában.

Az öreg lakatos napról napra jobban lépesedett, s alig birta kitalálni
minek köszönheti e kitüntetést és szerencsét.

Mialatt ezek történtek, a Velli-utca kisded kertjében egy ifju szegény
halász sohajtozott, kit Pietronak neveztek. Pietro szépségben
felülhaladá Spanyolország valamennyi hirhedtebb szépségeit, feddhetlen
lélekkel birt, bátor volt, a vidéken a szomszédok szeplőtlennek
nevezték.

Inezt egy sétán szemlélte meg először, ugyanakkor érezte szivét
legelőször erősebben dobogni, ugyanakkor kezdett először gondolkodni e
szó jelentőségéről: szerelem.

Keveset aludt el azután Pietro, a nélkül hogy Inezről ne álmodott volna.

Éjszakákon át is a folyamon felejté magát, s mig csolnaka szép csendesen
lefelé úszott, ő fel-felsohajtott s Inez nevét emlité.

Még ekkor Inez nem ismerte Pietrot; nem ismert más udvarlót, csak a
nagyorru grandokat, don-okat s odvas fogu hercegeket.

Mindketten szenvedtek: Inez és Pietro.

A lehető legkellemesebb nyári alkony volt. A bájos Inez kiillant öreg
atyja oldala mellől, a kertbe nyitott, hol az illatozó keleti hársak
árnyai alá huzta magát s ábrándozott.

Egy hosszu és jelentős sohaj üté meg füleit.

Megjegyzendő, hogy Spanyolországban kétféle sohajok vannak, jelentős és
jelentéktelen sohajok. Az elsők akkor szakadnak fel a kebelből, midőn az
ember szeret; a jelentékteleneket rendesen megterhelt gyomor kergeti a
szabadba. Testvérek, egy uton járnak, s mégsem egy atyának gyermekei.

Inez a hosszú és jelentős sohajra felpillantott. Minthogy azonban fenn
semmit sem látott, oldalt pillantott, hol egy deli, szép ifjun akadt meg
tekintete.

Pietro – mert ő volt – érzelemgazdagon emelé nagy sötét szemeit Inezre.
Néhány percig mindketten hallgattak. Pietro szólott először:

Szabad-e a szegény Pietronak reád emelni szemeit, Estremadura virága?!

A punica granata is örömest tűrné ily szemek pillanatait; egy oly
szerény virágot pedig, mint a milyen én vagyok, büszkévé tesz az ilyen
pillanat.

Spanyolország a költészet hazája. Spanyolországban midőn spondeusban
szól valaki, jambusban válaszolnak.

Inez, ma másodszor szemlélem önt, de kivánja életemet, s én odaadom, a
nélkűl hogy kérdezném szeret-e?

Én meg ma először szemléllek Pietro, s esküszöm a madonna dei setti
dolorira, hogy szivemet vagy te birandod, vagy senki sem!

Pietro mint a villám Inez előtt termett, térdeire ereszkedék, ajkaihoz
emelé Inez kezét, s fenhangon rebegé:

Vesszen ki mindkét szemem világa, ha életemben más leányra csak gondolok
is.

Midőn hűséget esküdtek, az alkony csillaga felnyitá ragyogó szemeit,
alig észrevehető illatos szél keletkezett keletről, s a csattogányok
csattogtak.

Spanyolországban röviden és jól szoktak végezni.

Spanyolországban nem ólálkodik a szerelmes három hétig az ablak alatt, s
nem flautázza agyon a szomszédokat, mint Stiriában.

Spanyolországban nem vesztegeti a szerelmes a papirost, s nem levelez,
mint Németországban.

Spanyolországban nem alkalmatlankodik mindennap a szerelmes, és nem
traktáltatja magát, mint Franciaországban.

Spanyolországban nem köszöntget a szerelmes, s nem lábatlankodik uton
utfélen, mint Csehországban.

Spanyolországban nem beszél a szerelmes az időről, mulatságról,
olvasmányokról, s más több efféle szamárságokról, mint Magyarországban.

Spanyolországban meglátják egymást; s vagy megtetszenek egymásnak, s
örök hűséget esküsznek, vagy megriadnak egymástól, s megfutamlanak.

Pietro eljegyzé magának Inezt, – másnap köpenyt kerekitett vállaira, egy
araszszal magasabban hordta fejét, mint azelőtt, és ép olyan büszke,
lett, mint don Enrico a Calatravarend nagymestere.

A donok, grandok, sennorok majd megpukadtak mérgökben, a rongyos
halásznak pedig rendesen olyan jó kedve volt, mintha quaternot csinált
volna.

Inez is boldognak érezte magát. E tekintetben a spanyol leányok sem
különböznek a többi europai leányoktól, ők is csak akkor lesznek
boldogokká, midőn szeretnek, és szerettetnek.

Az öreg Baca Monte megnyugodott e választásban.

A másik héten már az esküvőt is megtartották,

Az öreg egy garast sem adott leányával.

A vén fickó, hogy zsugoriságát palástolja, mindenfelé azt beszélgette,
hogy azért nem ád egy garast sem, hogy sennor Pietro érdektelen
szerelméről tökéletesebben meggyőződhessék.

Annyi bizonyos, hogy a lakodalmon sem volt egyéb keménymaglevesnél, meg
riskásánál.

A spanyol szerelmesek azonban igen kevéssel megelégszenek, kivált esküvő
napján, az estebéd pedig mentül ritkábban jut eszökbe. Ineznek csak
másnap jutott eszébe, hogy a riskására jó volna egy kis fűrj, vagy
fogolypecsenye is, hogy azonban kedvesét ne keseritse, nagylelkün
hallgatott.

A sennorok, donok és grandok mindent elkövettek, hogy magokat a büszke s
visszautasitó Inezen megboszulják.

A montinói gróf oly magasra emelteté a halászati haszonbért, miszerint
Pietro kénytelen volt lemondani.

E lemondás után Albuquerque herceg meglátogatta a szép menyecskét, 2000
darab aranynyal kinálta meg szerelmeért, de büszkén visszautasittatott.

Pietro szinte agyon dolgozta magát, csakhogy szerettett nejének meleg
étellel szolgálhasson.

Bodrogarges Pietroval próbált értekezni, de négyszemközt egy
nyaklevessel tiszteltetett meg.

Bodrogarges mint grand meg nem vivhatott egy szegény sorsu halászszal,
de minden lehető módokat elkövetett, hőgy magát Pietron megboszulhassa.
Több hónapok teltek el, mig Pietrot körmei közé keritheté. Egy viharos
éjszakán fogadott zsoldosai a Pietro lakása előtt ólálkodtak, s midőn a
szegény halász izzasztó munkájából hazatért, megcsipték s a grand elé
hurcolták. A grand annyira le méltóztatott bocsátkozni magas
sphaerájából, hogy a szegény halászt személyesen meglovagostorozta.

Pietro testileg levert ugyan, de mint igaz spanyol, lelkileg büszkén
tért szállására. Mindent elbeszélt Ineznek. A hű szerető fülig pirult,
későbben gondolkodóba esett, mig végre nyugodt lelletkületet szinlelve,
megcsókolta Pietrot, s ugy tért alunni.

Másnap nagy ünnep volt a városban.

Inez legszebb ruhájába öltözködött, á la Rianzares foná be hajfürteit, s
ugy jelent meg a főegyházban. Egy szájjal s egy lélekkel mondá a
közönség, hogy Inez legszebb menyecske Estremadurában.

Haladéktalanul körül rajongták a grandok és sennorok, de Inez csak
Bodrogarges grandra lövelé gyulasztó pillanatait. Váláskor egy
kacsintást is nyert az őrült grand, mely miatt ebédkor még a
vadzergecombot is érintetlenül hagyá. Ebéd után, mihelyest az alvást
végezte, egy szerelmi levelkét componált Ineznek, mely szóról szóra igy
hangzott:

„Ideálom megközelitője!

Az okosabb enged, – te engedni látszatol. Meggyőzhetéd magadat Palmilla
példájáról, hogy ki grandokkal társalog és szerelmeskedik, selyemben
jár, s 16 félét ebédel. Pietro most is fát vág, s a favágók nejei
örülhetnek, ha főtt májhussal táplálkozhatnak. A szerelem igen szép
dolog, de csak gazdagsággal garnirozva. Ha szived nevet séges lángja már
ellobogott, vágd magad kipárnázott kocsim belsejébe, s tisztelj meg a
tartósabb parázszsal. Esteli öt órakor kocsim lakod előtt fog állani.
Pietro akkor még fürészel. Csodálód

Grand Bodrogarges.“

A spanyol aristocratia kurta levelet ir, de azok tele vannak hosszú
viccekkel.

Inez elolvasta a levelet, s elmosolyogta magát.

A grand domesticusa e mosolyból csak jót magyarázhatott, a miért
látatlanul is megesküdött, hogy Inez meg fog jelenni.

A grand örömében inasát megajándékozta, legkedvesebb lovát pedig agyon
lovagolta.

Mit csinált Inez? Inez egy tőrt köszörült ki, s a legszeretetreméltóbb
helyre rejtette.

Hát Pietro? Pietro fát vágott, s kedélyesen dalolta az Abenzerragok
hattyudalát.

Inez pontban esteli 6 órakor kopogtatott be grand Bodrogarges fogadó
teremébe. – Bodrogarges mintha tudta volna, hogy a kedves menyecske jő,
elébe siettett, és kézcsókolással fogadta.

A fogadó teremből karöltve egy második szobába sétáltak, a másodikból
egy harmadikba, a harmadikból egy negyedikbe, a negyedikből egy
ötödikbe, hol egy kényelmes divánon foglaltak helyet.

Valahára tehát enyim vagy szép Inez? – szólt grand Bodrogarges.

Tied életed folytáig! – felelt Donna Inez.

Esküszöm, hogy mig szépséged, s ifjuságod tart, el nem hagylak.

Megjegyzendő itt ismét, hogy a spanyolok között még az ily urak sem
szoktak hazudni.

Szolj szép Inez, minő érzelem vezetett hozzám?

Inez elmosolyogta magát, de mosolyában volt valami, mitől még a grand is
visszaborzadott. Megmagyarázhatlan ösztöntől üzetve felugrott
ülőhelyéről, de Inez könnyü és hajlékony volt, mint a leguán, azon
pillanatban oldalánál termett, és sziven szurta. A másik pillanatban már
az utczán volt.

A grand elorditotta magát, s meghalt.

A szeretőknek sem volt tanácsos soká időzni a városkában, egy negyeddel
a történttek után utnak indultak, s azon napi éjszakát a Byan erdőben
töltötték.

Harmadnapon nem ettek csak szarvasgombát.

Szeretsz-e ennyi nyomor közepett Inez!?

Örökké Pietro! Negyednap nem ettek csak bubulyicskát.

Pietro még szomorubban kérdezé!

Inez! lelkem egyetlenem tudsz-e még szeretni?

Pietro én boldog vagyok!

Ötödnap nem ettek semmit.

Zöldelő hársak között csergedező patak partján pihentek – noha ki sem
voltak fáradva – illatozó virágok között, s Pietro egy mór románc
utósorait éneklé:

  Benita a szép királyné
  A korzárt oly hűn szerette,
  Hogy bár honn dús asztal várta,
  Éhen veszett el érette.

Inez sirt és mosolygott is. – Pietro átölelte kedvesét, s az égre
nézett, de biz a manna nem akart hullani.

Hatodnap olyan bágyadt volt Pietro, hogy a még bágyadtabb Inezt sem
birta felemelni. Ugyan az nap délután egy majom egy nagy kokus diót
hajitott közibök. Testvériesen osztoztak meg a dión. Inez, mintha erőre
kapott volna.

Jó asszony, téged nem fognak bántani, térj vissza a városba és mentsd
meg életedet. – Inez szemrehányólag tekintett Pietrora.

A nyolczadik napon aludtak.

A kilencedik napon a legrémitőbb fájdalmakra ébredtek fel.

A tizedik napon ismét elaludtak – – – – örökre.

Fogadni mernék, hogy valami kutyabőrbe kötöt táblabiró együgyüségnek,
nevetségességnek, ostobaságnak mondandja az ilyen szerelmet.

De mi költők – jóllakva megmosolyogjuk, és sajnálkozunk az ilyen
bornirtságon.

Különben szükség itt azt is megnevezni, hogy Spanyolországban soha sem
voltak, és soha sem lesznek táblabirók.



GENIALIS LECKE.

Ezelőtt, mintegy 12 esztendővel, Magyarországnak bizonyos városkájában,
élt bizonyos kereskedő, kit keresztneven Menyhértnek neveztek.

Megkülönböztetésül mi is e nevet használandjuk elbeszélésünkben.

Menyhért becsületes jószivü ember volt, mit már az is eléggé tanusit,
hogy neje halála miatt szinte vigasztalhatlanná lőn. Egy év alatt
többször látták nyilvánosan sirni, barátinak s ismerőinek pedig
mindennap panaszkodott. Szerencsétlenségére azonban Menyhért is ember
volt, egy év multával az idő kifogott rajta; soh sem sirt, ritkábban
panaszkodott, mig végre tökéletesen megnyugodott.

Szomszédja – bizonyos gyógyszerárus, kit szinte megkülönböztetésül
Gáspárnak nevezendünk – felhasználta Menyhért nyugalmas állapotát, s
elhitette vele hogy asszony nélkül boldogságot képzelni sem lehet. Az
ember könnyebben elhiszi a mi ártalmára nincsen, s igy történt, hogy
Menyhért is hitelt adott a Gáspár szavainak. Gáspár – isten tudná mi
okból – Menyhértnek hitestársul egy távolabb rokonát ajánlotta, kit,
miután fiatal is volt, szép is volt, Menyhért haladéktalanul elfogadott.
A szükséges formalitások végrehajtása után, Menyhért Eufrosinát, mint
szeretett nejét szállitotta a piacon épült egyemeletes házába. A ház,
melyben laktak, nem volt olyan nagy mint boldogságuk, de azért Menyhért
a kereskedésről sem feledkezett meg, s többet volt lenn a boltban, mint
fenn, a neje által lakott termekben.

Egy évig Menyhértnek legkisebb kifogása sem volt boldogsága ellen, sőt
Gáspár szomszédjával, kinek boldogságát köszönheté, gyakrabban kezet
szoritott, mit Gáspár viszonozni ohajtván, gyakrabban vásárolt a
Menyhért kereskedéséből – hitelben.

Közel Menyhérthez a szolgabiró lakott, kinek igen csinos fiatal
gyakornoka volt, valami Maulaff Árpád nevezetü. Maulaff Árpád többször
fordult meg a Menyhért boltjában szivar, vagy gyufák vásárlása végett, s
egyszer másszor megtörtént, hogy a boltban Eufrosinát is benn találta.
Láták egymást, beszéltek egymással, sőt mint az életben számtalanszor
megtörténik, megis szerették egymást, Menyhért kereskedésében napról
napra jobban fogyott a szivar és gyufa.

Menyhért mindennel kereskedett, még aszalt szilvával is, s igy
gyakrabban megtörtént, hogy két-három napot, sőt olykor egy hetet is
távol töltött házától s szeretett Eufrosinájától. Mindannyiszor forró
ölelések és csókok közepett váltak el. Eufrosina végtelen szerette
férjét – midőn távozott, de azért háromszor négyszer is szivére kötötte,
hogy soká ne maradjon, s valahányszor távozott, mindig határozottan meg
kellett Menyhértnek mondani: mikor fog megérkezni.

Menyhért távoltéte alatt Maulaff mindig kevesebb szivart és gyufát
fogyasztott, s a földszint bolt helyett egyenesen az első emeletben tett
látogatást. A Maulaff látogatásai mindig meglátszottak a thea, rhum és
cukortartalékokon, minthogy azonban férje távollétében Eufrosina
teljhatalommal uralkodott, az inasok hallgattak, s legkisebb aggodalom
nélkül folytatták az üzletet.

Megtörtént egyszer, hogy Menyhért számba vette a bolti czikkeket, s nagy
fogyatkozásokat talált a thea, rhum, és cukorban. Az inasok komolyan
kérdőre vonattak. Eleinte csodálkozni látszottak e fogyatkozáson,
későbben bevallották, hogy azokból a teinsasszony nagy mennyiségben
szokott elhordani.

Menyhért szeretett életpárjától a legilledelmesebben kért
felvilágositást, s a válaszban, miszerint a theát, rhumot, és cukrot a
gyakori nővendégek emésztették fel, teljes szivéből megnyugodott.

Hogy a repce-üzérkedés fel ne akadjon, Menyhért távolabb vidékre
kénytelenittetett utazni. Forró ölelések és csókok közepett vált el
kedvesétől, ki a másik percben őszinte kezet szoritott Maulaffal.
Tartósan és jól időzhettek, mert Eufrosina több izben küldött le a
boltba szivarokért. Az inasok csóválták fejöket, s mosolyogva mondák
egymásnak:

A teinsasszony szivaroz!

Azalatt Gáspár is többször vásárolgatott a boltban, de az inasok
fecsegésein nem mosolygott, hanem összehuzta a szemöldeit, s gondolkodva
távozott.

Menyhért jelentős összeget nyert a repce-üzérkedésben, s egy tele láda
ajándékot hozott Eufrosinájának, kit kissé halványabbnak talált.
Résztvevőleg kérdezősködött egészségi állapotáról.

Eufrosina könyüvel szemeiben állitotta, hogy epedve várakozék utána, s
azt mondotta, hogy ez epedés tette halványnyá.

Menyhért két egész hónapig nem távozott szeretett neje oldalától, minek
az lőn következménye hogy a napraforgó olaj kereskedésében tetemes kárt
kénytelenitett szenvedni. Ő azonban, miután elesége pirosságát többre
becsülte egypár ezer forint haszonnál, s eléggé gazdag volt, e
jelentéktelen Niederlagét számba sem vette.

Én már tökéletesen jobban vagyok; a gubics ára tetemesen feljebb
szökkent, jó volna ha kissé körültekintenél a bükkalján.

Eufrosina ezeket tele grátiával, s tele szeretetreméltósággal mondotta.

Menyhértnek csak parancsolni kellett, ő nejének haladéktalanul
engedelmeskedett. Másnap korán utazott el a bükkaljára.

Maulaff miután már két éjszaka korhelykedett, beesett szemekkel s
halványan jelent meg Eufrosinánál.

Mi baja Árpád, szokatlanul halvány!?

Kérdezheti ezt? Két hónapja egyetlenegyszer láttam, akkor is a függönyön
keresztül. Még egyetlen hét ily bizonytalanságban, s elkerülhelenül
meghalok.

Eufrosina most tudta meg először, hogy a gyakornokok sem halhatatlanok.
Mindent elkövetett, hogy két hosszú hónap nélkülözéseit kárpótolja. A
theát köbölszámra itták, Árpád a szivarokat százankint hordta
szállására. Miként a gyakornokok szokták, Árpád baráti előtt nem nagy
titkot csinált e különben igen ártatlan viszonyból, sőt azt mind
legkönyebb s legbiztosabb szivarszerezhetési módot teletorokkal
ajánlgatta.

Menyhért 3000 köböl gubics kiséretében érkezett haza a bükkaljáról.
Leirhatatlan jókedvében még az inasokat is megajándékozta, Eufrosinát
pedig „Mennyországának“ nevezte.

Kissé csudálkozott Menyhért, hogy mikor ő odahaza van, Eufrozina
nővendégei, illetőleg barátnéi nem igen jelentkeznek, s csodálkozását
neje előtt is kinyilatkoztatta. Erre csak ügyes asszony válaszolhatott
volna kielégitőleg. Eufrosina jobbnak látta egy szót sem válaszolni.

Épen ma hallottam, hogy a sertéseknek nagy áruk van! nem volna-e
célszerű Szalontára utaznod?

Mit Eufrozina célszerünek talált, Menyhért is célszerűnek találta, s
köpcös lelke távolról sem gyanitotta a motivumokat.

Egészségesen és kedélyesen utazott el.

A szerelem igen bolond portéka, s mint olyan, számtalanszor bolondokat
követtet el az emberrel. Eufrosina egy Maulaff kiséretében látogatta meg
a szinházat, s ott ugy viselte magát, miszerint csak az nem látta, a ki
nem akarta, hogy felségesen időzget.

A közönségnek sem kellett több. Másnap az egész városban kizárólag az
Eufrosina és Maulaff közötti veszedelmes viszonyról beszélgettek.
Menyhértet hazatértekor már a hidvámbérlő is gúnymosolylyal fogadta.
Menyhért azonban a szalontai sertések nagy fülei miatt semmit sem
látott, röfögésük miatt semmit sem hallott. Odahaza mindent ugy talált,
a mint óhajtotta.

Volt Menyhértnek egy esküdt ellensége, Blumbokk, egy másik kereskedő.
Ezzel hazajövetele után másnap este a casinoban találkozott.

Hallom Menyhért, nagy szerencsével folytatod üzérkedéseidet?

Csendesen, de biztosan!

Mindezeket nődnek köszönheted, ki hallom, rendesen figyelmeztetni
szokott, midőn egyetmás árucikk emelkedésben van.

Nőm ügyes asszony!

Azt én s a közönség sem tagadjuk. Melléje minő csinos, minő kedélyes,
minő művelt.

Mindezen tulajdonait én birálhatom meg legjogosabban.

Igaz! igaz! a minapában azonban mindezen tulajdonait a szinházban
előttünk is bebizonyitotta.

Nőm a szinházban volt!?

Maulaffal, a gyakornokkal, s mondhatom felségesen mulatott.

Ezeket mondva Blumbokk, szemeit összehúzta, száját kitátotta, s jóizüt
kacagott.

Menyhért haladéktalanul haza ment a casinoból.

Angyalom te szinházban voltál?!

Maulaff Árpád urral, a Recipéék társaságában. Nem mentem volna, de
jótékony célra játszottak.

Hüm! hüm! s honnan ismered Maulaff urat?

A boltból! tudod rendesen nálunk szokott vásárolni.

Holmi jelentéktelen csékélységeket, szivart és gyufát. Máskor ha
szinházba ohajtasz menni, nőbarátnéidhoz csatlakozzál, most hamis
világot élünk, a fiatal menyecskét hamar megszólják.

Igazad van Menyhért! Máskor nőbarátnéimhoz fogok csatlakozni.

Menyhért még egy kis ideig Maulaffról gondolkodott, azután szivarait
ment számba venni. Mig Szalontán volt, 3,000 darab fogyott el. Máskor
három hónap előtt sem kelt el ily számban.

A szivarnak szép kelete volt! szólt az inasokhoz mogorván.

A teinsasszony száz számra hordatta az első emeletbe. Menyhért
szótalanul nyitott az Eufrosina termeibe. Derült arccal szólott kevéssel
azután:

Holnap délután Debrecenbe kell mennem, csak egy hét multával térhetek
vissza ölelő karjaidba.

Eufrosina búskomoly arcot öltött, s férjét több izben megcsokolta. A
határozott délután Menyhért csakugyan elutazott, másnap délután azonban
gyalog visszatért, s mintegy esteli 7 órakor lábujjhegyen haladt fel a
lépcsőzeten, neje termeinek ajtajánál megállott, füleit az ajtóra
nyomta, s hallgatódzott.

Nem volt magokat mitől genirozniok, hangosan conversáltak.

Ha az ember szeret, tökéletesen boldog! A szerelem minden, ha az van,
nem kell egyéb semmi.

Ezt a határtalan ostobaságot Maulaff Árpád mondta, s Eufrosina csak
ennyit felelt reá:

Igazsága van báratom!

Majd meglátjuk! mormogott Menyhért csendesen, az ajtótól elfordult, s
lefelé haladt a lépcsőzeten.

Az első emeletet a földszintől egy vasajtó választotta.

A vasajtó áttörhetlen volt, Menyhért nejét lehivatta, s a vasajtót nagy
elővigyázattal kulcsolta be. Magának s nejének – az inasok nem kis
csodálkozására ágyat a boltban vettetett.

Az első nap csendben mult el. Másnap déltájban erősen mozgatták a
vasajtót, de senki sem hallotta. Menyhért hajthatlan volt. Másnap reggel
egy cédulácskát lökött be a rostélyzaton, melyen irva volt:

Ha az ember szeret, tökéletesen boldog. A szerelem minden, ha az van,
nem kell egyéb semmi.

A cédulára saját nevét aláirta.

Árpád kétségbeesése a cédula elolvasása után a legvégső pontra hágott.
Haszontalan! Menyhért tette magát, mintha semmit sem hallott volna,
Maulaff az éhségtől gyengülni kezdett, s igy kénytelennek látta magát az
első emeletből az ablakon kiugrani. Igy még megmentheté magát, különben
éhen kellett elvesznie.

Negyednapon éjszaka Maulaff az első emelet ablakából kiugrott.

Jajveszéklései következtében az éji őrök feltalálták, s összuzott lábbal
és kézzel vitték szállására.

Másnap mindent megtudott a közönség. Azt még sem tudhatta meg: Menyhért
mit mondott és mit csinált kedves Eufrosinájával.



ZAM-MIDI.

1839-ben kilenc hónapot töltöttem B…-ben bizonyos távol rokonomnál, ki a
vadászsoron meglehetős szállodát tartott bérben. Az első emeletben két
szoba s egy csinos alkoven állott rendelkezésem alatt. Tőlem balra a 14.
számu osztályzatban, mely három szobából, egy nagyobb salonból, s egy
előcsarnokból állott, X. olasz marquis szállásolt gyönyörü fiatal
nejével, komornik- és komornával, s egy Afrikában született
szobaleánynyal, kit Zam-Midinek neveztek.

Zam-Midi gyermek volt, alig 16 éves; arcát feketére festette Afrika
napja, de lelke fehéren maradt. E gyermek maga volt a jóság és
szelidség. Többször találkoztam vele a folyosón, irányában mindenkor
leereszkedőleg viseltem magamat, mi szivében szeretetet, és bizalmat
ébresztett irántam. Többször beszélt nékem hazája ormairól, hegyeiről,
folyóiról, rengetegeiről, s olyankor mindig könyezett. Beszédét
mindenkor örömmel hallgattam, mint valami regényt, vagy költeményt,
melyet a természettől tanult meg, s nekem elszavalt.

Napról napra örömestebben csevegtem e fekete virággal, de legörömestebb
csak akkor, midőn senkisem látta. Hiába! szobaleányokkali társalgásból,
ha mindjárt Afrikában születnek, se nagy dicsőséget aratunk mi europai
gentlemenek. Annyit azonban lelkiismeretesen állithatok, hogy Zam-Midi
iránt mindent inkább éreztem, mint szerelmet. Szerettem vele csevegni,
tréfálkodni, magam sem tudom miért? meglehet épen azért, mert
észrevettem, hogy ő irántam tulságos ragaszkodással és bizalommal
viselteték.

Előre kell bocsátanom, hogy 19 éves, nőtelen, diákos ember voltam, s az
egészen ártatlan szobaleányviszonyok egy cseppet sem geniroztak A
marquis gyönyörü nejével az operában volt. Midi nálam ült egy
karszékben, én pamlagomon nyugodtam. Tizenkilenc éves fiatal nőtelen
ember pajkosabb kérdésektől sem iszonyodik, főleg midőn azoknak nemtelen
célokat nem fektet alapjául.

Hagytál-e kedves emlékeket Afrikában?

Szüleimet, s a természet szépségeit.

Ezen emlékek veled születtek, s veled fognak meghalni; mást értettem.
Gondolkozott-e szived Afrikában szerelemről?

Igen!

Nem maradt-e szived ilyetén gondolatja hazádban?

Nem!

Szüleiden, s a természet szépségein kivül tehát, Afrikában nem szerettél
senkit?

Soha senkit!

Mennyivel boldogabb s nyugodtabb vagy, mintha szerettél volna!
Visszatérsz-e még valaha hazádba?

Szeretnék visszatérni!

Igyekezzél, hogy szerelem nélkül csókolhasd meg hazád földjét. Europában
egymást is alig tudjuk szerelmünkkel boldogitani, hát még egy
ismeretlen, egy messze haza gyermekét! Neked a mi szerelmünk halál
volna!

Igazad van… és én már mégis szeretek!

Izgatottan ugrottam fel pamlagomról, azt hittem engem fog nevezni.

Szerencsétlen Midi! fekete és fehér! a világosság megöli a sötétséget.
Az ébenfa kiszárad a mi földünkben. Szerencsétlen Midi, te megölted
magadat!

A leányka szemérmesen nézett a földre, valamivel későbben rám szegezé
onyx szemeit, azután fájdalmasan mosolygott. E percben szebbnek tetszett
nékem Afrika éjszakája, mint az europai nappalok.

Én örömest meghalok azért, a kit szeretek! – felelt a fájdalom édes
hangján, s egy gyöngyöt hullatott ki szemeiből.

Megérdemli-e választottad, hogy úgy szeresd? Van-e sziv e roppant
városban, mely szivedet megérdemelje?

Szivemet és a halhatatlanságot Siare völgyében! Meg kell halnom érette,
hogy megérdemeljem!

S biztositott-e szerelméről?

Szavát adta, kinyilatkoztatván: hogy Afrikában hideg lesz s feketén fog
világolni a hold, midőn elfeled!

Megkönnyebbültem, annyit legalább biztosan kipuhatoltam, hogy nem én
vagyok választottja.

Elváltunk. Keserüen édes gondolatok cikáztak keresztül agyamon. Afrika
virágai, folyói rengetegei jutottak eszembe… a szerelem… és Zam-Midi.

Három nap mulva a történtek után Nestroynak egy bohózatát adták.
Megjelentem a szinházban, s rendkivül jól mulattam. Szomszédném, a
külvárosból tejárusné, oly jóizüen kacagott, hogy a rendőrség kénytelen
volt felszólalni a vidor kedély ezen illetlen kitörése ellen. A véletlen
ugy akarta, hogy a kedélyes tejárusnővel ugyanazon sörházban költsem el
estelimet. Most még sokkal derültebb kedélyben találtam, annyival
inkább, mert most sem a közönséget, sem a rendőrséget nem genirozta
falakat döntő hahotáival. Ismételve végig kellett hallgatnom e
bohózatot; – Frau Liz – igy nevezték több ismerői – előlről kezdve végig
ismételte Nestroy momusát, s minden elmondott jelenetet ismételve
megröhögött. Most tapasztaltam életemben először, hogy jóizü kacagás
közepett rettenetes étvágyat nyer az ember s minden eledel jobban izlik.
Minden nálam találtató pénzemet felettem és felittam. Pedig nem ettem
meg huszonöt pár virslit, és nem ittam meg 8 itce sört, mint baloldali
szomszédom, egy kétszázfontos szíjgyártó, kinek arca vörösebb volt a
cinobernél. Tele gyomorral és üres erszénynyel tértem szállásomra.

Amint a vendéglő ajtaján beléptem, egy fekete köpenybe burkolt sugár
magas férfi surrant el mellettem. Szemei mint arragoniai tőr ugy
világoltak. Megrettenve huzódtam félre, ő szótalanul haladt el
mellettem. Ezen ember vagy kalandról jő, vagy tolvaj, gondolám magamban,
s vizsgálódva haladtam fel a lépcsőzeten.

Zam-Midit a folyosón talátam; a folyosó nyitott ablakánál állott, s
fejét kis kezére hajtva tekintett le az utcára. Annyira el volt mélyedve
gondolataiba, hogy megjelenésemet sem vette észre, mit én haladéktalanul
felhasználva, lábujjhegyen, nesztelenül állottam meg háta mögött.
Ügyekeztem szemlélődési irányát feltalálni, mi csakhamar sikerült is; az
utcán sebesen haladó fekete köpenybe burkolt férfit kisérte
pillanataival. Az ismeretlen egy utcakanyarulatban nemsokára elveszett.
Midi azonnal megfordult, a mint megpillantott, elsikoltá magát, én
azonban bizalmasan helyeztem kezemet ajkaira.

Találkoztam kedveseddel Midi! esküszöm, hogy mindent titokban fogok
tartani.

A leányka ajkaihoz emelé kezemet, s hulló könyei megnedvesiték ujjaimat.

Prio egyedül van, ki engemet szeret hazátokban, megölném magamat, ha őt
is elvesziteném.

Prio tehát Afrika szülöttje? – kérdeztem kiváncsian.

Midi ajkaira helyezve gyönyörű ujjait, hallgatást intett.

E pillanatban nyitott a marquis a folyosóra. Midi mint nyil tünt el
mellőlem, én mozdulatlanul tartottam meg helyemet.

Fiatal barátom, vigyázzon magára! Nekünk europaiaknak halál mindenféle
szerelmi viszony Afrika szülötteivel. Ők ugy szoktak nyilatkozni
Megajándékoztál sziveddel, én azt minden áron: birni akarom, vagy magad
hagyod örök birtokomban, vagy gyilkommal veszem ki kebledből. Fiatal
barátom vigyázzon magára!

A marquis mosolyogva hagyott el. Én boszankodtam e meglepetésen,
annyival inkább: mert épen semmi hasznát sem vehettem a marquis,
meglehet a legjobb szándékból nyujtott tanácsainak. Midit sajnáltam,
féltettem; hogy a marquise őt sem kimélendi meg tanácsaitól, melyek
szobaleánya irányában bizonyosan szemrehányásokká fajulandnak.

Izgatottan nyitottam szobámba, s igen soká nem tudtam elaludni.

Csakhamar mint minden a világon, e jelenet is feledve lőn általam, s a
marquis által. Többször találkoztam vele azután, többszőr beszélgettünk
egyet, másról, de a nékem nem épen kellemes meglepetésről egyetlen
szóval sem emlékezett.

Midivel gyakrabban csevegtem a folyoson azután is; midőn Priot
felemlitém, a helyett hogy örült volna, mindannyiszor elkomolyodott.

Egy hónap alatt legkisebb változatosság sem történt életünkben,
mindannyian napi foglalkozásainkat végeztük, vagy megszokott
szórakozásaink után futkostunk. A vendéglőhez egy meglehetős terjedelmü
kert is volt csatolva; én ebédem végeztével lementem a kertbe, hogy ott
meglehetősen meleg nap után kedves tavaszillatot élvezhessek. Egy jó
órát időzhettem már, amint Zam-Midit felém közeledni észrevettem. Szinte
két hónap alatt nappal soha sem szemléltem ily közelről. Fekete merino
felöltönyben volt, kihajtott hó fehér galérral. Ében fürtei közé
gondatlanul egy fehér rózsabimbó volt tűzve. Boichot meséire
emlékeztetett, melyben az ördögök angyalok képében jelennek meg;
csakhamar azonban készakarva kitöröltem e képeket emlékemből, s a jó és
szelid Zam-Midit választottaink közé soroltam.

Szemeiből élénk fény ragyogott, de e ragyogásban erény tündökölt és
szeretet. Arcbőre sima volt és fekete, mint az ébenfa, keskeny, de
rendes hajlásu homlokán a gyermekgondtalanság játszott. Vastag szegélyü
ajkai keleti gyöngyöket mutattak.

Arca örökké nyugodt volt és egyforma, örömben és fájdalomban. Lelki
életére csak hangjaiból lehetett következtetni.

A marquis családostól kikocsizott a népkertbe; Zam-Midi is szabadságot
kapott hogy elmehessen, de Zam-Midi Prio nélkül nem tud mulatni.

Zam-Midi jó leány, s a leghűségesebb szerető. Zam-Midi megérdemli, hogy
Prio boldogságot teremtsen számára.

Nagyszerű bánat van az én szivemben; beteg az én lelkem; Zam-Midi
szeretne meghalni.

Mi baj talált kis bohó! talán csak nem csalt meg kedvesed. Hiszen
mindössze rövid ideje ismerkedtetek, és szeretitek egymást, lehetlen,
hogy Prio még megunt volna, ilyen hamar mi europaiak sem szoktunk
feledni.

Más baja van Zam-Midinek. A marquis ma ebéd alatt azt mondta, hogy
nemsokára Olaszhonba fog utazni. Akkor követnem kell e családot, melynek
tulajdona vagyok, s meg kell válnom Priotól, s talán örökre.

Ezeket mondva a leányka, keservesen sirni kezdett.

Prio ha igazán szeret, bizonyosan módot találand, hogy viszontláthasson.
Beszéld el kedvesednek a mit hallottál, s vigyázz arra, mit válaszolni
fog.

Még mintegy két óráig fecsegtem a leánykával. Szinte jól esett szivemnek
tapasztalnom, mennyi örömöt talál szavaimban. Ezalatt tökéletesen
bealkonyodott.

Egyike lőn azon igéző estéknek, melyek a nagyobb nyári forróságot
megszokták előzni.

A ki boldog volt, boldogabbá lőn, a ki szenvedett, kétszeresen
szenvedett. Hársfa árnyaiban vontuk meg magunkat, s egy gyeppadon helyet
foglaltunk. Zam-Midi Afrikáról, s az ősi tűzhelyről kezdett beszélgetni.
Örömmel hallgattam a költeményeket, melyek hegyeken, tengereken
keresztül kisérték a számüzöttet, s melyeket nékem ártatlan lelke könyük
között szavalt el.

Ezalatt rokonom cselédei is megjelentek a kertben, s a nap eseményeiről
kezdtek beszélgetni.

Azt mondjátok boldogok a műlovagok, az egész dolguk mulatságból áll és
játékból, a mellett roppant fizetést húznak s sokszor még ajándékokat is
kapnak a közönségtől.

Ezeket rokonom szolgája mondotta.

Én most is azt mondom, hogy boldogok. Inkább volnék Bajazzo a Soulie
társaságában, mint első kocsis akármelyik hercegnél.

Ezeket rokonom kocsisa válaszolta.

A szolga folytatá:

Azért beszélsz igy, mert valamint a közönség, ugy te sem látod mi
történik a cirkus háta megett. Láttad volna csak azt, mit én ma láttam,
tudom nem kivánkoznál ezen komédiások közé.

Magam is figyelmessé lettem, Midi meg nyugtalankodott is.

Hát mit láttál? kérdé a kocsis kiváncsian.

Nem tudom melyik, vérig korbácsolta a szerecsent, elannyira, hogy társai
eszméletlen állapotban szállitották egy külön szobába. Azt is hallottam,
hogy meghalhat e baromi bánás következtében.

Zam-Midi egyetlen sikoltást hallatott, azután ájulva rogyott össze
lábaimnál. Szerencsére a domesticusok mit sem vettek észre, egyedül
voltam tanuja e meglepő, de egyszersmind szerfelett kellemetlen
jelenetnek.

Midőn magához jött, legelőször is felém emelé sötét szemeit. Azután
megszoritá kezemet, azt ajkaihoz emelé, és oly hangon esengett,
miszerint gyengének éreztem magamat bárminő tagadó válaszra.

Nemde, midőn mindnyájan legnyugodtak, el fogsz engemet kisérni?!

Hová? – kérdezém nem kevéssé meglepetve.

Majd foglak én vezetni. Ha egyedül mennék, könnyen letartóztathatnának,
s megtörténhetnék, hogy nem láthatnám, és nem vigasztalhatnám
kedvesemet.

Én gondolkodva, ő kissé nyugodtabban tértünk szállásainkra.

Pontban 11 órakor kopogtatott ajtómon. A hold teljes fényben ragyogott,
midőn elindultunk. Utcák hosszu sorain vezetett keresztül, mig végre,
egyik külváros keskeny utcájában csinnal épült, tiszta külsejü kisded
ház előtt megállottunk.

Várj meg engemet; mindössze legfeljebb félórát mulatok. Imádkozni fogok,
hogy az ur megjutalmazzon jóságodért. A kisded lakba lépett, én künn
maradtam.

Elfordultam az épülettől, a halvány holdra vetém pillantatomat. Nem
láthattam semmit, de hallottam fájdalmas hangokat és zokogást.

Mig én künn ábrándokba sülyedtem, benn két lény szenvedett. Ugyanazon
hold világitott felettem s a szenvedők felett.

Midi korábban jelent meg, mint igérte.

Siessünk! – szólt titokteljes hangon, – szivem megrepedhetne közelében,
s én nem teljesithetném fogadásomat.

Siettünk, mennyire csak lehetett. Épen éjfélkor értünk a folyosóra. Midi
erősen szoritá meg kezemet, s e szavakkal kivánt jó éjszakát:

Midi egyedül marad a világon… de csak addig, mig Prio a légbe szórja
porait, hogy az orkán Afrikába vihesse – Zam-Midi poraival együtt.

Mielőtt el birtam alunni, soká gondolkodtam Zam-Midi szavairól. Másnap
komoly sötét éjszaka lőn. Fekete felhők usztak a magasban, villám
cikázott, s tompa dörgés hangozott közel és távolban.

Féltizenkettőkor kopogtak ajtómon; felébredtem. Zam-Midi azonnal
megismertette magát. Ajtót nyitottam. Visszaborzadtam a látványtól.
Zam-Midi széttépett kebellel, és szétzilált fürtökkel állott előttem.

Végezd be munkádat, hogy mindörökre megáldhassalak! kisérj el utoljára
Priohoz.

Féltem volna nemmel válaszolni.

Ugyanazon uton, melyen tegnap haladtunk, értünk el az emlitett kis
lakhoz. Épen éjfélt ütött, midőn a kis ajtón belépett. Mintha
lecövekeltek volna, reszketve állottam meg az ablak alatt. Imádkozni
kezdtem magamért, és talán a Prio lelkéért.

Mintha valami láthatatlan erő késztetett volna, betekinték az alacson
ablakon. Prio holtan, kiteritve feküdt a padlaton, Zam-Midi épen azon
pillanatban csókolta meg a hideg ajkakat, és feküdt melléje.

Szaladtam, a mennyire erőm engedé, de még fele uton sem lehettem, midőn
a karmeliták tornyában vészre kongatták a harangot.

Fényben úszott a város egy része, a fekete felhőket vörös szalaggal
szegte be az alant pusztitó bősz elem.

Visszapillantottam. A kisded ház, melyben Prio és Zam-Midi egymás
mellett nyugodtak, lángtenger volt. Élő és halott egyszerre hamvadtak
el.

Zam-Midi megtartotta fogadását. A szeretők porait vad orkán ragadta
magasra, s szórta szét Afrika térein, azon hazában a hol születtek.



TERÉZ.

Esteli 6 órakor esküdtek meg Nyegle Pál, és Tulipán Teréz a kaploni sz.
Ferenciek egyházában. Pál esküvő előtt, alatt és után folytonosan
mosolygott, mintha mondani akarta volna; megleltem, sajátommá tettem a
világ legnagyobb kincsét, s én boldog vagyok.

Teréz könyes szemekkel lépdelt fel az oltár lépcsőzetén az „igent“
zokogva mondta ki, s midőn kifelé haladtak az egyházból, az ajtónál egy
magános szegletbe huzódott, és sötét köpenybe burkolt ifjunak ezt sugta:

Leo! isten áldjon örökre! Teréz boldogtalan

A sötét köpenybe burkolt ifju egy nagyot sohajtott, s nemsokára elveszté
Terézt szemei elől.

Esküvő után kastélyba tértek vőlegény, és menyasszony. Egymást érték a
szerencsekivánatok, és ételek. Mindenki boldog volt, mert ehetett,
egyedül Teréz volt boldogtalan, egyedül Teréz szenvedett.

A nővendégek résztvevő kebellel és gyomorral jelentek meg a lakomában, s
a kedves szenvedőt még tele szájjal is vigasztalták.

A vőlegény mindent elkövetett, hogy menyasszonyát vigasztalja. – De e
szerelmes majom annyi hatást gyakorolhatott csak kedvesére, mint a nap,
jégeső után, a letarolt virágokra.

Tiz óra tájban táncolni kezdettek. A vendégek sorba hurcolták a
boldogtalant; maradandó emlékül egypár fésületlen kamasz a gyengéd nő
még gyengédebb lábacskáit szinte szerte taposta.

Teréz (midőn igazán sirnia kellett volna) mosolygott. Szegény gyermek
most saját tapasztalásból érezte, minő különbség van egy gyengéd láb, és
egy gyengéd sziv összetaposása között.

A férj is több izben táncolt nejével, s mindent elkövetett, hogy
kellemesnek tünjék fel. E szánakozásra méltó majom azt hitte, hogy abban
dicsőség van, ha egy férfiu egy nőt kellemetesen boldogtalanit.

A vendégek közől nehányan leittasodva tréfálni is kezdettek.

Majom-fajunk soha sem mutatkozik nyomorúbb alakban, mint akkor, midőn
más fájdalmai közé éretlen tréfákat vegyit. Vannak nemes egyéniségek,
kiket meg a legőszintébb vigasztalás is bánt és keserit olyankor.

Teréz menekülni óhajtott a tréfálkozók köréből.

Pál! engedd meg, hogy kissé távozzam, leánykori emlékeimet kivánom
összeszedni, hogy midőn távozunk, magammal vihessem.

Ennyit Othello is megengedett volna Desdemonának. Pálról pedig még ekkor
nem lehetett tudni, az Othello vagy Desdemona jellemével bir-e?
Nagylelküen adott engedelmet hitvesének.

Teréz haladéktalanul eltünt a teremből. Gyertyával kisded kezében
egyedül végig haladt a csendes folyosón, s leánykorából egyik
legkedvesebb teremébe nyitott. Bezárta az ajtót gondosan, a pamlagra
veté magát, és keservesen zokogott.

A leánykori kedves emlékek, mint széltől ragadott hársfalevelek huzódtak
el lelke előtt.

Hadd tekintsek még egyszer végig, kedves vidék, halotti mezbe öltözött
virányaidon, hadd hivjam fel emlékembe mindazon kedves órákat, melyeket
körödben Leommal átéltünk, ugyis nemsokára én is fehér és hideg leszek,
mint te vagy!

Ezeket mondva Teréz felkelt a pamlagról, az ablak elébe állott, s
elmerengve tekintett a messze vidékre.

Az előtte oly igen ismeretes és kedves hársfához támaszkodva, egy sötét
köpenybe burkolt ifju vesztegelt; Teréz azonnal felismerte Leot, s
akaratlanul elsikoltá magát. Nemsokára azután gondolatokba sülyedt,
többször kérdezte magától, távozzék-e, vagy maradjon, szive azt sugta:
maradjon, s ő megmaradt.

A következő percben gyengéd kopogás hallatszott az ablakzaton; Teréz oda
pillantott; pillanata a Leo esdeklő pillanatával találkozott. Ki ne
nyitná fel az ablakot oly lénynek, kit igazán szeret, még akkor is,
midőn sors, szülei parancs, vagy más le nem győzhető körülmények, egy
más számára csikartak ki hűségi esküt ajkairól.

Az ablak felnyittatott, s Leo belépett a terembe.

Teréz! mindenem:

Leom!

A nő szeretője keblére nyugasztá fejecskéjét s a szerető gyönyörittasan
boritá el csókjaival az illatos fürtöket.

Leom, örökre válni fogunk!

Soha! itt halok meg lábaidnál, de többé el nem eresztelek!

E pillanatban léptek hallatszának a folyosón.

Nagy isten! férjem. Mindenre a mi szent, távozzál!

Soha!

Leom, ha valaha szerettél, ments meg a bekövetkezhető jelenettől. Férjem
rajtam fogná magát megboszulni, kérlelhetlenül meggyilkolna!

Együtt fogunk meghalni!

De becsületem, a vendégek gúnyai, a közönség itélete, s üldözései?…

Leo kissé gondolkodni kezdet, csakhamar igy szólott:

Szeretsz-e igazán?

Egyedűl tégedet igazán, és örökre!

Leo még egyszer karjaiba zárta kedvesét, bucsucsókot hintett ajkaira, s
merre jött, arra távozott.

Pál épen akkor tette kezeit a kilincsre. Teréz haladéktalanul
bebocsátotta.

Készen vagy?

Pár perc mulva készen leszek!

Pál bevárta a rendezést, s nejével egyszerre jelent meg a vendégek
között.

Teréz derűs arccal s mosolygó ajkakkal köszönté ismerőit.

Mindenki csodálkozott e hirtelen változáson, az asszonyságok összedugták
fejeiket, valamit suttogtak, s azután jóizűen kacagtak.

E derű az alig mult találkozás derűje volt az azelőtt borús arcokon.
Ilyesmit azonban senki még csak nem is gyanithatott.

Holnap még jobb kedve lesz! – jegyzé meg az atya tudományos arccal, mely
jóslathoz az anya még ennyit ragasztott:

Kik esküvő alatt legtöbbet sirnak, rendesen, legtöbbet nevetnek azután.

Erre minden asszony elbeszélte, mennyit sirt és mennyit nevetett.

A férfi-vendégek közül sokan irigyelni kezdették a Pál ur szerencséjét.

Pál ur azonban egyébről gondolkodott, s készületeket tett az induláshoz.

Paraszt! még esküvője napján viszi haza menyasszonyát! – jegyzék meg
néhányan, kik még inni és dőzsölni szerettek volna. Ha azonban a
vendégek kivánata mindenben teljesednék, akkor senki sem nőszülne.

Igy gondolkodott Nyegle Pál is, s keveset adva az itt ott hallható
megjegyzésekre – befogatott.

Pontban egy órakor állottak meg a lovak és szánka a porticus előtt.

Hárman ültek a szánkában: férj és nő, bundák- és nagy kendőkbe jól
bepakolva, és a kocsis fürtös gubában. Négy telivér ló ragadta tova a
könnyü de meglehetősen terhelt jármüvet.

Eleinte cserjés és erdős rónán haladtak, hó, s halvány holdsugár kétes
csillámlási között. A férj jövő, s közel boldogságáról álmodozott, Teréz
ellenben vizsga szemekkel pillantott mindenfelé, s ébren hallgatott a
legkisebb zörejre. Többször ugy tetszett, mintha levél- s
bozótcsörrenést hallana az erdőség elhagyatott, fagyos és zuzmarás
utain. Ilyenkor azután remegni kezdett; minthogy azonban olyasmit is
gondolhatott, mi szomoru helyzetében csak kedves lehetett, gondosan
elrejté félelmét.

Már jó régen haladtak, midőn Teréz hirtelen elsikoltá magát, s erősebben
simult férjéhez.

Angyalom mi lelt, mitől félemlettél meg?! – kérdezé a férj gonddal s nem
kevés remegéssel.

Valami vad haladhatott végig a havas avaron, mintha valami átsikamló
árnyat szemléltem volna.

Teréz csakugyan látott valamit, de az nem vad, hanem emberi árnyhoz
hasonlitott, – de nem mert, vagy nem akart nyilatkozni.

Miska, nem láttál valamit?

Láttam biz én valami kétlábut, de ha szemeim nem csaltak, oly magas
volt, hogy négylábunak is beillett volna.

Egyet, vagy többet?!

Csupán egyet!

Egytől, ha mindjárt sárkány volna, sincs mit tartanunk. Két pisztoly s
egy kétcsövü puska négyszer oszt halált, a pedig egynek elég, ha
mindjárt Dávid vagy Herkules volna is.

Teréz Leora gondolt s elborzadott.

Minden további akadály s meglepetés nélkül értek ki az erdőből. A messze
elnyuló, hallgatag pusztaság világosabban ugyan, de mégis borzasztóbb
alakban tünt fel.

E magános pusztán még farkasokkal is találkozhatunk! – szólt Miska
enyelegve, s a lovak közé cserditett.

Teréznek ismét ugy tetszett, mintha balról, mely oldalról ült, paralell
irányban emberi árny követné menetöket. Remegett, de hallgatott.

Oly sürű rengeteg közepébe értek, hol nemcsak a sötétség, de itt ott
felmerülő jeges tócsák, kiálló rögök, s fatörzsökök miatt csak nehezen
lehetett haladni. Lépést hajtatott a gondos férj, és boldog vőlegény.
Egy bokrokkal tömötten benőtt laposon vonatott a szánka, midőn Teréz
alig hallhatólag felé eső oldalról e szavakat különböztetheté meg:

Teréz! én követlek!

Mit a nő tökéletesen megértett, a férj előtt, mint meg nem
különböztethető nesz vonult el.

Miska, hallottál valamit?

Igen uram, hallottam! valami ordas sohajtott, bizonyosan még ma nem
ebédelt, s nem vacsorált.

Uram, én remegek! – szólt Teréz reszkető hangon, s szive csaknem
hallhatóan dobogott. Teréz ekkor már mindent gyanitott, gondolta, hogy
Leo titokban követi, s nem tőle félt, hanem őt féltette férje gyilkoló
fegyvereitől.

Szegény nő, mindinkább gyengülni érezte erejét, szive közel volt a
szétszakadáshoz, midőn észrevette, hogy férje lőfegyverét magasra emeli,
a kakasokat felhuzza, s a lövésre minden pillanatban készen áll.

Édes Pálom! vigyázz a fegyverrel, sötétben senki sem tudhatja, kire lő,
s megeshetik, hogy vadállat helyett, a legjámborabb ember esik
áldozatul.

Mindezt Teréz fennhangon mondá, azon reményben, hogy azt Leo is
meghallhatja. Csakhogy kedvesét megmenthesse, férjét, kit soha nem
szeretett, édes Páljának nevezte.

Legyen bár ki, mihelyest szó nélkül közeledik, meg fogom gyilkolni.

Gyilkos férjet soha sem tudnék szeretni; – válaszolt Teréz résztvevő
hangon, s még egyszer vigyázatra inté sorsosát.

A szerető nő egész életében sem szenvedett annyi gyötrelmet, mint ezen
pár órai utazás alatt. Minduntalan megfordult emlékében a hű szerető, ki
őt e fagyos, viharos éjszakán követi, csakhogy folytonosan szemlélhesse,
képzelte őt meggyilkolva, vérében fetrengve, csupán azért, mert őt
igazán s hűségesen szerette. Még azon kevés, mit érzett férje iránt, is
kihalt e gondolatok közepett kebeléből.

Pál egyik, Teréz a másik oldalára hajoltak a szánkának, ugy ábrándoztak.

Ismét egy bokros laposon kellett áthaladniok.

Teréz előbb forró lehelletet érzett arcain, később forró ajkakat. Valami
ösztönszerű elővigyázat elfojtá a sikoltást ajkain. E mindent kockáztató
ténytől mégis annyira elborzadt, hogy férje felé forditá arcait.

Férjem, miről gondolkodol?

Mig Teréz ezeket mondotta, Leo ezt sugá fülébe:

Még egyszer szólanunk kell.

Midőn a nő későbben remegve visszatekintett, már üresen állott a szánka
láballója.

Midőn a sürűségből kiértek, mint nyil repült el egy lovag a haladók
előtt. Mindkettő szive dobogni kezdett. A férjé félelemtől, a nőé
szerelemtől.

Fél óra mulva azután az ősi udvar közepén állottak.

Csinnal öltözött domestikusok fogadták a háziurat, s ifju boldogságát.

Teréz a számára gazdagon és kényelmesen butorzott hálószobába
vezettetett.

Midőn komornájával egyedül maradt, épen három órát ütött egy asztalióra.

Kevéssel azután a komorna csak azért távozott, hogy a háziur, és boldog
férj megjelenhessen.

A férj helyett azonban a nő nem kevés meglepetésére, Leo nyitott a
terembe.

Leo! te itt?! elvesztünk.

Pár perc mulva férjed is meg fog jelenni!

Leo, mindenre kérlek a mi szent, gyilkolj meg engemet; én igy is, ugy is
boldogtalan vagyok. Ő férjem, s használni fogja jogait; te kedvesem
vagy, ha már meg kell halnom, inkább te ölj meg engem.

Téged megölnöm?! boldogságomat, üdvemet!? Teréz, Teréz, te nem szeretsz
engemet!

Egyedül tégedet Leom! egyedül tégedet!

Mutasd meg, hogy szeretsz, s kövess! Vesztegetni való időnk nincs.
Szökésünkre minden készen van, ez emelet az igaz magas, de kötélhágcsó
segedelmével azonnal lenn leszünk, lovam készen vár, pár perc mulva
kivül és tul leszünk mink minden veszedelmen.

De jó hirem, szülőim, becsületem?!

Igazad van Teréz!… itt már készen vár a menyasszonyi ágy…

Teréz a szoba egyik szegletébe pillantott, mint hullámzó tenger
fehérlett a menyasszonyágy, ezernemű virágokkal behintve.

Teréz undorral forditá el az ágyról pillanatát.

Legkisebb zörej és baj nélkül értek le a szabadba.

Leo lovára veté magát, s Terézt gyengéden a nyeregbe emelte.

A ló száguldva iramlott a boldogokkal.

De a golyó még sebesebben repült, mint a szeretők.

A lövés után Leo visszahanyatlott, Terézt is visszarántá, ugy hogy annak
fejecskéje kebelére hanyatlott, melyből a vér forráskint csergedezett.

Leom, egyetlen szerelmem, szólj mi bajod… nagy ég! meggyilkoltak… oh én
szerencsétlen…

Csakhamar egy másik lövés következett, mely Teréz szivét szakgatta
keresztül.

Szegény, szegény Teréz! – szólt alig hallhatólag a haldokló.

Szerelmem, ne sajnálj, már én is boldog vagyok.

A ló két hullával száguldott a fehér és hideg vidéken.



EGY BOLHA EMLÉKLAPJAI.

Születtem 1852-dik évben julius havának 20-dik napján esteli 8 órakor
Magyarországon, Békésmegyében Kondoros pusztán, egy Merino birka selyem
gyapfodrai között. Atyám don Ugrados Pattogados Spanyolhonban született
egy Biscajai Majo inexpressible korcai között 1850-ben. 1856-ban egy
kényelmes barett tetején kijött Spanyolországból; az Abruzzokon egy
farkas hátára került, ki a spanyolt egészen megette, s csak barettjét
hagyta meg; annak hátáról végre per Bakony, Ömböl, és Gombás egy tolvaj
nyaka közé üldözteték, ki őt Kondoros pusztán lelökte. A kondorosi
pusztán igen soká őgyelgett tüzhely s haza nélkül, mig végre csellel,
egy merino (a már emlitett merino) gyapsorompóin keresztül csempészvén
magát – megtelepedhetett, fészket rakhatott, s a családi csendes élet
körében feledheté Spanyolhont, Granadát, s Cuenca laposait. Merinoban
ismerkedett meg Nigranával, egy makói vadbolha egyetlen leány
gyermekével, s miután félévig tiltott viszonyban éltek volna,
összekeltek törvényesen Merinóban 1852. Februar 23-án. E vegyes
házasságból 9 gyermek született: 6 leány s 3 fiu: Anda, Banda, Canda,
Danda, Fanda, Ganda leányok, Ago, Bago, Fago, fiuk. A leányok
különbözőleg sorskedvezményekben és sorscsapásokban részesűlének. Anda
nőül ment egy gazdag kereskedőhez, ki nagy szállást tart herceg Massano
teremszőnyegén, és haute-creme vérrel élősködik. Banda meghalt
vérhasban. Canda megszökött egy olasz acrobatával, s most mint első
gymnasta szerepel a Sperlben, bádogtokban, fehér abroszon, tapsokat és
koszorukat aratva. Danda divatárusnő egy szobaleány forró karjain; Fanda
meggyilkoltatott rablók által Lola Montez kebelhalmain; Ganda
gazdálkodásra adta magát, s kendert nyű egy phlegmaticus pudli kutya
hátgerincén, hol tagositott birtoka van. – A fiuk még szerencsésebbek
lőnek:

Ago privatier, s igen kényelmes életet él egy nyugalmazott mente
astragan prémjei között.

Bago jelenben a Natalia gőzösön utazik a cephalonai fürdőkbe, hogy
májdaganatját szétoszlathassa, s nyárára Tietha völgyét beutazhassa.

Fago (az én vagyok) szerencsés lesz emléklapjait adni multjának és
jelenének.

Egy hetes koromban már meguntam Merinot, s átköltöztem Electoralba.
Főleg azért hagytam el szülőföldemet, mert Merinot minduntalan majd
egyik, majd a másik kanibal sortirozván, ilyenkor fajunknak több tagjai
részint elvesztek, részint kegyetlenül meggyilkoltattak. Electoralban
két egész hónapot töltheték nyugodtan és megelégedetten. Ekkor azonban a
Sodoma és Gomoráéhoz hasonló pusztulás érte Electoralt. Husig és bőrig
lekoppasztatott a gyapju (azaz a mi szállásunk) egy zsákba pakoltatott,
egy szekérre felhányatott, s Pestre a Valero raktárába inditatott.
Éhségtől kellendett elvesznünk, ha magunkról elég korán nem
gondoskodánk. Észrevétlenül bujtunk ki, holmi csak nehezen átmászható
rejtekeken keresztül a jól bekötött zsákokból, s ki erre, ki arra
keresett menedéket.

Én a gyapjut szállitó irnok Fattermörderén húztam meg magamat, s csak
délben és este lopódzkodtam be nagy vitorla füleibe ebédelni, és
vacsorálni. Egyszer azonban ugyancsak veszedelmesen megugratott, s ha
véletlenül egy nagy borzas kesztyü nincs ujjain, bizonyosan agyon
szorit. Ujjáról azután mellényére huztam magamat, onnan inexpressibléje
zsebébe, hol meglehetősen nyugalmas éjszakát töltöttem. Korán reggel,
midőn reggelizni ismét vitorlafülébe vettem magamat, egy ismerőmmel
találkoztam, ki uti kalandjainak elbeszélésével gyönyörködtetett.
Szolnoknál vasutra tértünk, hol azután a vagonokban kényünk kedvünkre
válogathatánk. Én az irnoktól egy kedves külsejü, mintegy 20–21 éves
menyecskéhez szegődtem, kinek hófehér hullámzatos nyakrónáin mennyei
gyönyöröket élveztem. Corpo di bacco! Minő vér! minő ruganyos talap!
minő lágy, andalitó és boldogitó nyugalom! Ez angyali lény már regebben
megszokhatá e bolhaszerü csiklandozásokat, mert Pestig egyetlenegyszer
sem háboritotta meg bolhaköltészetem pásztoróráit. Pesten bizonyos
pézsmaillatu chewalier fogadá karjaiba, oly veszedelmesen ölelvén meg
patronámat, miszerint a nyak átkarolásakor engem is meglehetősen
lepréselt. Sokáig nem láthatták egymást, mert a kedves viszontlátás ez
idylli préselése tovább tartott 10 percnél. Későbben Patronám kényelembe
tette magát, s egy emelettel én is tovább szállásoltam be magamat.

Régen volt oly kényelmes szállásom.

Boldogságom azonban csak estélig tartott. A gyertyafénynél executirozott
„Két világ“ feletti szemle alkalmával rám talált a kedves teremtés, s az
első emeletből a földszintre kellett ugranom, hogy életemet
megmenthessem.

Egész éjszaka hazátlanul bolyongtam; mig végre reggel felé a háziur
fekete bársony lajblijára merészkedém, mely naponkint többszsr jutván
közel régi szállásomhoz, megerőtetésem nélkül átköltözködhetém.

Varietas delectat! ezt mondja a deák, e tétel jelentőségét azonban én is
felfogtam; s azt ténylegesiteni is ohajtottam. – Bizonyos vasárnap
délutánján 16 éves fiatal leányka látogatta meg háziasszonyomat, ki
nekem végtelenü megtetszett, s kibe későbben annyira bele szerelmesedém,
hogy ruha övjére lopva magamat, véle a másodszori látogatás alkalmakor
megszöktem.

Legelőször havas vállain béreltem szállást.

A kedves gyermeket gyengéd, s alig észrevehető csipéseim is genirozták,
s minduntalan halálra keresett.

Későbben juhászbojtár lettem azokon a halmokon, melyeket a költők
„Boldogság halmainak“ neveznek. Mint juhászbojtár készitém e sorokat:

  Piros bimbó, fehér halom,
  Boldog én, ha itt meghalom!

Meg kell jegyeznem, hogy a bolha-literaturában a halni ik-es ige.

Röviden csak annyit irhatok még, hogy tágabb kört nyitottam
bojtárságomnak.

Nem tudom meddig fogom háborítatlanul élvezhetni boldogságomat!?

Rettegni van elég okom!

A csendes térségen bizonyos ideje persecutorok mutatkoznak.



ÁLARCOS BÁL.

Szólj angyalom, mi bajod?

Már hányszor kértelek föl, ne nevezz angyalodnak; hányszor mondjam még,
hogy angyalok csak nők lehetnek.

Jó, jó édesem, de hát mi bajod?

Unatkozom!

Parancsolj velem, s én mindent elkövetek, hogy unalmadat elűzhessem. Mit
miveljek, hogy számodra szórakozást szerezzek?

Semmit!

Mi kell?!

Semmi!

Szegény nőm mindent próbált, hogy unalmamat elűzhesse, de én
rendűletlenül unatkoztam, s unalmam nagyobb volt a mindenségnél.
Tökéletesen hiszem, hogy unalomból meg lehet őrülni; többet hiszek!
hiszem, hogy az ember unalomból meg is ölheti magát.

Eredj lelkem Szelenceihez, ő élceivel vagy…

Elég… elég! jer, hadd csókoljalak meg; ha ti nem segittek, nem segit
senki; ugyan mi lenne a világból feleség nélkül? hiszen ti még azt is
kitaláljátok, miként lehet az unalmat elűzni, pedig ez már csak nagyobb
mesterség magánál a puskapor-csinálásnál, annyival inkább, mert azt is
csak unalomból lehetett feltalálni.

Nagynehezen fölkapaszkodtam pamlagomról, szeretett nőmet megcsókoltam,
(mit annyival inkább megérdemelt, mert még azért sem haragudott, hogy
körében unatkoztam) kalapot ragadtam, keresztül-kasul mászkáltam két
utcát és három sikátort, mig végre egy kisded, de csinos külsejü házba
betérve, Szelenceihez nyitottam be.

Ő is pamlagon hevert, csakhogy ő nem unatkozott, hanem aludt. –
Haladéktalanul fölvertem.

Mit álmodál?

Azt, hogy te egy lőni való vadállat vagy. Ki mást mennyálmából fölzavar,
nem ember, hanem állat, s igy te állat vagy.

Bocsáss meg, de az unalom kezdett honn fojtogatni.

Medve! talán azt hiszed, hogy én mulatságból aludtam el?!

Ki akartad magad nyugonni!

Talán észre jösz; igazad van, miután az unalom szinte agyonzaklatott és
üldözött.

Társaságban talán nem fogunk unatkozni?

Végtelenül rosz hisztorikus vagy! Chinában egyszer 30,000,000 ember
unatkozott.

Beszélj valamit kalandgazdag életedből!

Nincs kedvem!

Olyat, mit kedv nélkül is lehet elbeszélni.

Szelencei kissé gondolkodott, azután megkinált szivarral, maga is
rágyujtott, s beszélt a mint következik:

Hogy Rizát szerettem, azt ugy hiszem mondanom sem kell, de hogy őt sem
szerettem annyira, hogy kivüle más nőt vagy leányt ne tudtam volna
szeretni, azt ki természetemet ismeri, szinte könnyen elhiendi. Riza
végtelenül szeretett (ő maga mondta); kivülem egyetlen lény tetszett
neki – Ormy! ezen ember elég vakmerő volt, őt folytonos udvarlásaival
ostromolni. – De sikeretlenül! E két szóban feküdt akkor mindenem,
nyugalmam, üdvem, boldogságom, mert én Rizát féltettem, nemcsak Ormytól,
hanem 60 éves házmesteremtől is: – és ismét ezen két szóban feküdt
butaságom.

Riza tudta ezt; oh bár ne tudta volna, nem büntetett volna meg oly
kegyetlenül.

Riza távozott hazulról, egyikét barátnéinak meglátogatni.

Egyedül maradtam. Egész életemen keresztül féltem a magánytól, most is
lehető legroszabbul éreztem magamat, és csak azt vártam, hogy szivarom
végig égjen, azonnal kalapot, botot ragadtam, s minden cél, és irány
nélkül a szabadba nyitottam. A Kristóftérről a váciutcába kanyarodtam,
midőn egy könnyü, karcsu barna teremtés vágott el mellettem.

Elvágott, juratusi kitétel, de sokszor felségesen használható.

Egy ideig mozdulatlanul állottam meg, s szemet, szájt tátva eredtem
utána. Csak sötét selyemfelruhája alól kifehérlő fodros másod mezét s
piros szattyánba szoritott kicsiny gömbölyü lábacskáit ne láttam volna!?
Ellent nem állhaték, utána rohantam.

A Dorottya-utca derekán egy másik nővel találkozott, ki valamivel
éltesebb, de sokkal csunyább volt.

Párbeszédök minden szavát világosan kivehettem.

Tehát bizonyosan ott lészsz a mai álarcosbálban?

Okvetlenül ott leszek, s mi több, reményem van igen jól mulathatni.

Minő szerencse, hogy ismét együtt lehetünk, mint a mult farsangon; – s
minő alakban akarsz megjelenni?

Tehát selyem álarc, fekete selyem domino, kámzsámon egyszerű fehér
keresztke. A lehető legkényelmesebben, hogy annál inkább mulathassak.

Igaza van! nincs kellemetlenebb valami, mint a feszes öltözék, majd itt,
majd amott szoritja az embert valami; a helyett, hogy az ember mulatság,
szórakozás után járhatna, levegőt kell keresnie, hogy magát kifujhassa.

Tehát bizonyosan találkozunk.

Bizonyosan.

Midőn e szavakat kicserélték, egy ház első emeletébél női fej tekintett
le a járó-kelőkre, s a mint a karcsu, könnyü teremtésen végig szaladt
pillanatával, reám nyugasztá tekintetét, ki épen ennyit mondottam.

Én is bizonyosan ott leszek!

Nőm, – mert ő volt – mindent látott és hallott, a nélkül, hogy őt láttam
volna.

Esteli hat órakor mindketten otthon voltunk.

Riza, ma álarcos-bál lesz! szóltam nőmhez közönbösen, s annál
biztosabban, mert tudtam, hogy ő az álarcos bálokat ki nem állhatja.

Tudom! miattam lehet mindennap, én nem vágyom belé; én az álarcos
bálokat silány portékákban gazdag városoknak tekintem.

Én egy barátomnak szavamat adtam, s el fogok menni.

Riza szavaimra alig észrevehetőleg elpirult. Én e pirulást oda
magyaráztam, mintha Riza neheztelt volna, hogy ismét egyedül hagyom.

Bocsáss meg angyalom! istenemre mondom, nem örömest hagylak magadra, de
egy régen nem látott barátom erőszakoskodása, s unszolásai…

Riza hirtelen elfordult tőlem, s a mellékterembe távozott.

Én e hirtelen távozást neheztelésnek vettem, pedig az megvetés volt. Nőm
azon percben megutált, a mint meghazudtoltam.

Az estelit együtt ültük át. Riza egy szót sem szólott, magam is
legtanácsosabbnak láttam hallgatni.

Esteli után öltözködni kezdtem. Négyszer, ötször állottam meg a tükör
előtt, mégis mindig találtam igazitni valót magamon. Ugy akartam
megjelenni, hogy a legszigorubb műbirök se találjanak kifogást
öltözékemben, a nők s leánykák pedig minden áron észrevegyenek.

Furcsa, de lelkemre mondom, végtelenül szerettem Rizámat, s a szép
ismeretlennek mégis minden áron tetszeni akartam.

Egyik jellemző oldala majomfajunknak, a változatosság utáni kapkodás.
Elhagyjuk az aranyat az ezüstért, és ólomért, mert ez sárga, ez fehér,
emez szürke. A belbecsre csak akkor gondolunk, midőn a jobb elveszett, a
roszabb megmaradt.

Midőn a táncestélybe benyitottam, a legélénkebben folyt a mulatság,
nagyszámmal voltak a vendégek, és álarcosok. Egy rögtönzött szemle után
stranierám keresésére indultam, minden nődominon végig tekinték, a fehér
keresztke egyelőre vagy kikerülte figyelmemet, vagy az, ki miatt ezen
táncestélyt megláttogattam, még nem volt jelen.

Háromszor, négyszer keresztül kasul sétáltam a termeken; találkoztam
mindenféle ismerőimmel, s az ismerők tarka válogatott csoportozatával,
csak az hiányzott, kit kerestem.

Megnéztem órámat. Pont tizet mutatott. Azzal vigasztaltam magamat, mivel
helyzetemben más ember is vigasztalandotta magát, t. i. hogy még korán
van, hogy még eljöhet. Nincs rettenetesebb, mint valaki után várakozni,
de e rettenetesség még sokkal rettenetesebb, ha az unalmas várakozásért
azon egyetlen lény nyujthat kárpótlást, kiért várakoztunk.

Nyugtalanságomban egy francia négyesbe keveredtem. Kedvetlenebbül talán
életemben sem táncoltam.

Az az ur talán kölcsön kérte lábait, azért bánik velök oly
lelkiismeretesen.

Az az ur én voltam, s több ilyen észrevételeket kénytelenitettem
hallani.

Tizenegy óra is elmult, hiába meresztgetém szemeimet, mindenkit láttam,
csak őt nem szemlélhetém.

Egynegyed tizenkettőre jelent meg – egyedül. Ugy volt öltözködve, amint
a Dorottya-utcában megmondotta.

Még jóformán nem is tájékozhatta magát, már oldalánál termettem.

Tudod-e ismeretlen ismerős, hogy egyedül miattad látogattam meg a mai
táncestélyt, s ha még ¾ig nem jösz, haza megyek, a nélkül, hogy mulattam
volna.

Oh… oh… minek e tettetés?! ha te is álarcban jelentél volna meg,
megjárná, de igy?!… különben is mindenekelőtt tudatnom kell veled, hogy
csalódol, te mást keresessz, miután én soha sem láttalak, nem ismerlek,
s igy te sem ismerhetsz.

Fájdalom, szinte igazad van, egyetlenegyszer láttalak, de ezen
egyetlenegyszeri látás is elégséges volt arra, hogy szeresselek.

Amint az utolsó szót kimondám, a kedves ismeretlen karjaimba illeszté
magát, s nem annyira keresztül vive, mint keresztül ragadva a vigadókon,
egy magános helyen maga mellé nem leültetett, hanem lehúzott.

Én falusi leányka vagyok, s nem egy könnyen hiszek az ilyen városi
urfiaknak.

Esküszöm!…

Ki tudja, nem esküdtél-e már másnak is?!

Ezen kételyt kifejező kérdés által mindent eszembe juttatott: Rizámat, s
Rizámnak tett hűségi eskümet. Fejemet leeresztém, s hallgattam.

Na de mindegy, én azért jöttem faluról a városba, hogy mulassak, hogy
élvezzek, én nem kivánok csak néhány órai galanteriát, s néhány percnyi
hűséget, s ha a maradandó becsü való helyett, csupán egy kedves emlékkel
térhetek is vissza csendes magányomba, meg leszek elégedve.

Magasra emeltem fejemet, s elragadtatással szónokoltam.

Leány, bennem lovagodra akadtál; mostantól kezdve reggelig rabszolgád
vagyok; akard, hogy táncoljak – haladéktalanul táncolni fogok; – akard
hogy nyiltan mint udvarlód lépjek fel – én az egész világ szemeláttára
térdeimre ereszkedem előtted; – akard, hogy megvivjak éretted – én
minden emberrel megverekszem, ki elsőségedben kétkedik, ki szépségedet
nem dicsőiti, ki nem csodál.

Mindenek előtt azt akarom, hogy izletes esteliről rendelkezzél.

Eszeveszetten rohantam az étterembe, egy perc alatt három pincérnek is
parancsoltam. – Kevéssel azután meleg ételektől gőzölgő asztal előtt
ültünk.

Ha szépen kérlek, nemde le fogod tenni álarcodat?

Szivesen! – ezeket mondva, selyem álarcát lebontá, s az igéző kedves
ismeretlen ismerős ült előttem.

Minő étvágygyal evett, különben ki coloritjét figyelemmel kisérte,
azonnal észreveheté, hogy tele van egészséggel.

A főpincér amint bejött, s végig tekintett rajta, gúnyosan mosolygott. –
E mosoly ki nem kerülheté figyelmemet.

Szabad tudnom e gúnymosoly okát Jean?

Engedje meg uraságod, hogy e kicsiny jogot, mi számunkra is
biztosittatott, szabadon gyakorolhassuk, különben is ha megmondanám,
megeshetnék, hogy a legjobb illusiokat silányitanám tönkre.

Szerencsétlenségemre a nyilatkozat értelmét nem forciroztam, s oda
magyaráztam, hogy talán valamelyik étel adatott fel nevetséges alakban.

Későbben még egy álarcos nővel szaporodott társaságunk, ki parancsolt
ugyan valamit, de azt meg sem izlelé; társalgásunkat azonban éber
figyelemmel kiséré.

A főpincér ismét megjelent, most a másik nőt méregette gyanus
pillanataival, s alkalmasint elismerte, mert egész bizodalommal felé
hajlott, s valamit sugott fülébe.

Az idegen nő éles sikoltást haltatott, hirtelen azonban összeszedte
magát, nem annyira felkelt, mint felugrott ülőhelyéből, s mint villám
tünt el a sokaság között.

A főpincér zavarodva huzódott vissza, s csak ennyit mondott: csalódtam.

A sikoltás mint tőr huzódék keresztül szivemen, s a nélkül, hogy
számolni tudtam volna magamnak, elkomorodtam.

Menjünk innen! – szólt az ismeretlen ismerős, s ismét karomba öltve
magát, vitt a nélkül, hogy tudtam, vagy éreztem volna, csak akkor jöttem
eszméletre, midőn lenn az üvegajtónál kocsizörgést, s lódobogást
hallottam.

Kevéssel azután kényelmes bérkocsiban ültünk egymás mellett.

Reggeli 6 órakor tértem vissza szállásomra. Fejem nehéz volt, azt mégis
elbirhatám; de keblemben nyomott valami, azt alig tudtam elbirni.

Reszketve tettem kezemet a kilincsre, tántorogva nyitottam a szobába.
Minden üres volt. Iróasztalomon egy iratka hevert pecsételve, következő
tartalommal:

Uram!

Hogy ön megcsalt, megbocsátom. Hisz e tekintetben alig kérhetünk önöktől
többet, mint hogy ugy vétkezzenek, miszerint nyugalmunkat ne háboritsák,
s a közönség előtt magokat meg ne bélyegezzék, mert még azon esetben is
a gyalázat nagyobb terhét mi vagyunk kénytelenek elviselni. De hogy ön
meggyalázott, azt soha meg nem bocsátom és soha sem fogom feledni. – Ön
ugyanazon mérlegbe veté szerelmemet olyan szerelemmel, melyet
megvásárolhat. Mit mondana ön, ha azon kincset, melyhez ön legnemesebb
érdekeit, sőt életét köté, áruba bocsátanám?! Tegyen ön ugy; hogy ne
átkozzam! Ne mondja senkinek, hogy birt valaha, hogy szeretett, hogy
nője voltam. Eddig ön közelében, akkor távol öntől is pirulnom kellene.

És én mindezt megérdemeltem!

Mi lett Rizából?

Nő, ki magában is elég arra, hogy nemesen szórakozzék, ki feledni tanult
és feledni tud.



A NÉMA ÉS FECSEGŐ UDVARLÓ.

Az 1843-iki év nyarán egy uj egyéniség jelent meg Xben, ki későbben ott
meg is telepedett, s magát Keritési Gábor ügyvédnek nevezte. Csakhamar
letelepedése után több előkelő házakkal ismerkedett meg, s minthogy
csinos, müvelt fiatal embernek tüntette fel magát, mindenütt szivesen
látott vendég volt.

Leggyakrabban Konti vasárusnál jelent meg, ki vendégszerető ember volt,
azonkivül egy igen szép leánygyermekkel birt, a 15 éves Florával.
Kontiék szivesen látták a minden tekintetben jeles ifjut, Keritési
ügyvédet.

A vasárusnál a városnak minden valamire való fiatal embere megfordult,
legtöbbször azonban Keritési ügyvédet, és Bontó Pál mérnököt lehetett a
család körében feltalálni.

E két egyéniség a két legellenkezőbb természetet képviselte.

Keritési végtelenül szerény volt, és hallgatag; órákig elült szótalanul
a pamlagon, órákig elmerengett a szép Flora kellemein, órákig elmélázott
a Flora által elővarázsolt bűvös zongora-accordokon, belesülyedt
valamely nyitva állt könyv olvasásába, s nagyon sok volt, midőn három
négy kérdést tőn, s ugyanannyi feleletet adott.

Bontó Pál ellenben valóságos ördög volt emberi alakban, szarvak nélkül
ugyan, de tüzes nyelvvel. Egy percig sem nyugodhatott; majd sétált fel s
alá, majd egy helyről a másikra vágta magát, majd ülő, vagy álló
helyében feszengett, – ajkai pedig szakadatlanul mozogtak; folytonosan
csevegett.

A gyermek Florának annyi válogatott szépségeket mondott egyetlen
délután, hogy a kedves leányka irult pirult, folytonos nyugtalanságban
volt, sőt nem egyszer sirva fakadt.

Leszámitva ez ártatlan hibákat, Bontó Pál igen csinos fiatal és szép
ember volt, Flora nagyság mégis több rokonszenvet érzett Gábor iránt.

Három hónapi látogatás, és ismeretség után Keritési midössze ennyit
mondott, mi egyenesen Florának szólott:

Nagysám zongora-játéka által egészen el vagyok ragadtatva.

Bontó ellenben tökéletesen kimerité a szerelmi nyilatkozatok szótárát,
sőt maga egy egészen uj szótárt teremtett, melyből igen kevés tárgyak
hiányzottak.

Bontó serenadokat teremtett, különnemü szappanokat és mosdóvizeket
ajándékozott Florának, száz meg százféle virágokat lopott imádottja
ablakába, mindennemü olvasmányokkal és varrómustrákkal kedveskedett, a
párisi divatképeket halomra vásárolta. – Keritési egyetlenegy fehér
rózsát nyujtott szótlanul Florának, s azon egyetlenegy fehér rózsa a
kedves gyermek kebelén hervadt el.

Szinházakban Bontó mint méh rajongott a szép virág körül.

Bálokban fáradhatlanul táncolt választottjával.

Sétatéreken folytonosan oldala mellett lépdelt.

Keritési a darabba mélyedt el, s csak olykor vetett egy titkos
pillanatot a leánykára.

Bálokban szegletbe huzta magát, bámult és gondolkodott.

Sétatéreken távolról kisérte a kedves gyermeket.

Bontó szerelmet vallott nyiltan és határozottan, a leányka nem merte
kereken visszautasitani, miután Keritési 6 hónapon keresztül ennyit sem
mondott:

Barátném!

Flora pedig sokkal többet érzett Gábor iránt, mint barátságot.

A leányka is sokkal szerényebb és szemérmesebb volt, hogysem
kezdeményezést mert volna, Folytonosan remélt, s legtöbbet várt a
jövőtől.

A farsang is elérkezett, a válogatottnál válogatottabb bálok
megkezdettek.

Flora majd minden bálban megjelent. Látható volt ugyanazon
táncestélyekben Bontó mérnök és Keritési ügyvéd is.

A mérnök csaknem elrepült, oly elegant volt öltözködve. Keritési
szerényen, de izletesen. Flora csak pár percet volt szabad udvarlójától,
Bontó teremből terembe kisérte, vallomást vallomásokra halmozott,
traktált, a leánykát majd megölte megelőző szivességeivel. Minden táncot
végig lejtett a leánykával, s oldala mellett pihente ki magát.

Keritési egy magános szegletbe vonta magát, gyönyörittasan legelteté
szemét a szép Flora kellemein; és gondolkodott.

A leányka már neheztelni kezdett, csupa szerelemből, e közönbösségen.

Ujolag megzendült a zene, a cigányok mazurt játszottak. Alkalmat vett
Flora az ügyvédet egy külön ábrában a sorozatba bevezetni.

Keritési pirulva engedelmeskedett, a közönböst játszotta, pedig boldog
volt e megkülönböztetésnek miatta.

Bontó mosolygott, távolról sem jutott volna eszébe, a szótalantól
választottját félteni.

Barátom, nemde ön gyülöli az embereket, szólt remegve a leányka a
táncsorozatban.

Nagysád, én minden embert szeretek! – ennyit válaszolt az ügyvéd. Az
ábrának vége lőn.

Bontó haladéktalanul helyt állott, s jelentősen kárpótolta az ügyvéd
némaságát.

Táncközben Flora virágbokrétát vesztett el kebeléről. Keritési, ki a
leánykát folytonosan szemeivel kisérte, azonnal észrevette a
veszteséget, hirtelen felállot ülő helyéről s az elvesztett bokrétát
felemelte – ismét helyére ült, ismét bámult, és ismét gondolkodott.
Meglehet akaratlanul emelte ajkaihoz a Flora kebeléről levesztett
virágbokrétát, de Flora mindent látott, és boldognak érezte magát.

Nyugóra előtt még egy lepke-keringőt lejtettek, s a leányka ismét a
colonnéba vihette választottját.

Érdekli-e önt valaki, és valami e táncestélyben?

Én örömmel látok másokat mulatni; érdekelni azonban egyetlen lény
érdekel.

Mindezt Keritési legnagyobb közönbösséggel mondotta, a nélkül hogy
mosolygott volna, vagy pillantásaiból egyebet lehetendett kimagyarázni.

A szerény leánykának e válaszszal meg kellett elégednie.

Bontó még a bál előtt elhatározta, hogy választottjának mindent fel fog
fedezni.

Elmondta: hogy mielőtt Florát megismerte volna, nem tudta mi a szerelem.

Elmondta: hogy a leánykát őszintén és igazán szereti.

Elmondta: hogy birhatásától feltételeztetik boldogsága, vagy
boldogtalansága.

Elmondta: hogy szerelme változhatlan, hű és

Végre bevallotta: hogy komoly s határozott szándéka Florát nőül venni.

Florának lelki küzdelmek között lehetett mindezt végig hallgatnia, s
csupán az vigasztalta, hogy a mérnök még azon este nem esengett
viszontvallomásért.

Még talán nincs minden elveszve, gondolta a leányka magában, s alig
várta, hogy a bálnak vége legyen.

Midőn távoztak és elváltak, a legolvadékonyabb, s igen sokat jelentő
hangon kivánt jó éjt Keritésinek.

Florának nyugtalan álmai voltak.

Az ügyvéd a virágbokrétával aludt el, s igy igen szép álmai lehettek.

Másnap még nehezebb szerep jutott a leánykának.

Fagyos zuzmorás téli délután volt. Egyike azon kedélyt ölő napoknak,
midőn a nappal 8, az este 5, az éj pedig 11 órából áll. Mindenki meleg
termeket, baráti köröket, és részvevő kebleket keresett.

Belül fülő kandalló vidáman pattogó tüzénél együtt ült a kis család.

Jelen voltak, Keritési űgyvéd, és Bontó mérnök is.

Férj és nő egymás közelében ültek, s a mult napi eseményekről
beszélgettek. Bontó Flora mellé vette magát, s oly dolgokról fecsegett,
melyek ha Keritési ajkairól jövendettek, Florának nagy örömöt okoztak
volna.

Keritési egy távolabb eső pamlagról figyelemmel kisérte ugyan a bennülők
társalgásaikat, de hallgatott.

Ügyvéd barátom, mint mulatott a tegnapi táncestélyen? – kérdezé a háziúr
s bajuszán egy jót pederintett.

Jól! mint mindenki, ki jelen volt, még táncoltam is.

Táncolt is!? Lám, lám! az ilyen bohó mulatságok még a legkomolyabb
emberen is erőt vesznek.

Szabad-e tudnunk, kivel táncolt ügyvéd ur? kérdé a mama kiváncsian.
Megjegyzendő, hogy Flora, a háziasszony egy előkelő barátnéjának
szárnyai alatt bocsáttatott a táncestélybe.

Én egyedül Flora nagysámmal táncoltam, s be kell vallanom, hogy mással
bármi árért sem táncoltam volna.

Keritésinek e nyilatkozatában annyi érzés és bensőség volt, hogy a szép
gyermek akaratlanul felé forditá nagy kék szemeit, s mindent igérőleg
mosolygott.

Az ügyvédnek végtelenül jól eshetett e pillanat, gyenge pir ömlött el
arcán, de hallgatott.

E hallgatás igen fájt Flórának.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bontó ismét fölvette a táncestélyben elszakadt beszéd fonalát, ismét
felnyitotta keblét, hogy annak minden érzelmeit bemutathassa, ismét
hozzá fogott a szép jövő rajzolásához, azon különbséggel, hogy most
minden áron oda tökeredett, miszerint a lányka érzelmeit is
kipuhatolhassa.

Utóbb unszolásaira a lányka csak ennyit válaszolt.

Engedje meg mérnök ur, hogy a válaszszal holnapután délutánig adósa
maradjak.

Az ilyen halasztásokban ugyan nem nagy örömet találnak a szeretők,
minthogy azonban a szerelmesek között a leány, azaz a gyengédebb fél
akaratja mindenkor parancs, a mérnök haladéktalanul engedelmeskedett.

A mint a vendégek távoztak, Florának azonnal megeredtek könyei, s
zokogva nyilatkozott szülei jelenlétében:

Egyetlen jó szülém, én Keritésit szeretem, vagy övé leszek, vagy senkié.

Kis bohó! – válaszolt először az atya – Keritési modorából régen
meggyőződhetél, hogy ő sohasem fog megházasodni.

Még nagyanyámtól hallottam, hogy a mely férfi nem táncol, és nagyon
keveset beszél, nem házasodik! – egészité ki a mama.

De ha Keritési mégis szeretne, és mégis megházasodnék, nemde nem lesz
ellenvetéstek?

Őszinte szivből adom áldásomat e frigyhez – szólt a papa.

Szeretni fogom férjedet, mint saját gyermekemet – egészité ki a mama.

Flora letörlé könyeit, még mindig volt mit reméleni; kinek pedig van mit
reméleni, az nem egészen boldogtalan.

Másnap Bontó szokatlan órában jelent meg. Minthogy még a kitűzött
határidő meg nem érkezett, Florával igen keveset beszélt a szerelemről,
a szülők előtt azonban határozott akaratját meztelenül kitárta.

A szülőknek legkisebb ellenvetésük sem volt, de nem is lehetett. Bontó
biztos állásnak örült, s mint becsületes ember volt ismeretes.

Ha leányunk önt szereti, mi e frigybe bele nyugszunk, erőtetni soha sem
fogjuk, ritkán van áldás az erőtetett összekelésen.

Bontó annyit nyert, mennyit várt, nyugodtan távozott.

Keritési délután a szokottnál valamivel korábban jelent meg. Florát
bánatos arccal és kisirt szemekkel találta.

Mi bántja Flora nagysádat? – kérdé fájdalmas lassu hangon. Eddigelé még
ennyi részvétet sem tanusitott.

Barátom, önnek mindent megvallok! Bontó megkérte szüleimtől kezemet, s
azoknak nem volt ellenvetésük. Én végtelenül boldogtalan vagyok!

Én is! – válaszolt az ügyvéd csaknem siró hangon; azután hallgatott.

Mindketten szerették egymást. Többet egyik sem mert mondani. Kevéssel
azután Bontó is megjelent, s uj erővel fogott az ostromhoz. Keritési
külön szegletbe vonult, gondolkodott – és néma maradt.

Mindketten egyszerre távoztak. Az nap éjszakáján Keritési, Flora,
mindketten lenyugodtak, de egyik sem tudott aludni.

Másnap fölkérte a mérnök váltsztottját igéretének beváltására.

Szüleimnek igazuk van, Keritési sohasem fog megnőszülni; gondolá Flora
magában, s „igent“ mondott udvarlójának.

Két hét mulva eskünniök kellett.

Keritési mint azelőtt, mindennapos vendég volt a háznál, azon
különbséggel: hogy még komolyabbá és szótlanabbá lőn, mint azelőtt volt.

Flora mindenkép ohajtotta volna vele megértetni, hogy szereti, mind
hiába, az ügyvéd gondolkodott és hallgatott.

Előkészületek tétettek az eskővőhez. Keritési egy müvészileg és gonddal
készült ezüst rózsával kedveskedett imádottjának, de azt szó nélkül
nyujtotta át. – Flora szemei előtt emelte e kedves ereklyét ajkaihoz,
minő haszontalan, az ügyvéd, talán repedt szivvel is, néma maradt.

Az esküvő alkonyban a lehető csendben történt meg.

Keritési hiányzott az esküvőről.

A fiatal csinos menyecske másnap haladéktalanul tudakozódott barátja
mint- és hollétéről. A háztulajdonos csak ennyit üzenhetett, miszerint
Keritési az esküvő napján miudenét összepakoltatta, s messze utra
távozott.

Tiz év mult el, Flora megszokta férjét, a házaséletet, boldog volt, de
azért gyakorta megemlékezett barátjáról. Annyit tudhatott csak még róla,
hogy Pesten lakik, és még mindig nőtelen.

Rendetlenség hogy kik boldogitanák nejüket, nem nőszülnek; jegyzé meg a
még mindig szép menyecske ingerülten, mire a boldog férj célzásokkal
egykori ismerőjére, jó izüen kacagott.

Ismét eltelt boldog tiz év. Flora, leánygyermekétől, ki Pesten
nagybátyjánál tartózkodott, ilyen tartalmu levelet kapott:

„… Végtelenül elégedett vagyok, a nagyvilág, és müvészet közepett
rokonnak érzem magamat; nagybátyámnál megfordulnak a legnevesebb irók és
müvészek, s életemet a legszebb álommá varázsolják; minden este
szinházban vagyunk, s én csak azért nyugszom le, hogy álmaimat
folytathassam. – Apropos! nagybátyámnak van egy igen kedves barátja, ki
rólad is gyakran megemlékezik, egy fecsegő, és fáradhatlan udvarló
agglegény, mulatságos egyéniség volna, ha az embert agyon nem untatná
antik szerelmi vallomásaival, Keritési ügyvédnek nevezik, nem tudom,
emlékszel-e még ilyszerü emberre.“

Szegény barátom! midőn beszélnie kellett volna, hallgatott, midőn
hallgatnia kellene, akkor beszél. – Fiatal korában némán is megértettem,
vagy legalább óhajtottam megérteni mit akar, most elég érthetőleg
beszél, s a fiatalság kigunyolja. A néma gyermeknek anyja sem érti
szavát, a szerető leány pedig még kevésbé. Szerencsétlen barátomról
méltán elmondhatjuk: elhallgatta szerencséjét.

Flora közölte a levelet férjével. Bontó mosolyogva csak ennyit jegyzett
meg:

Nem mindig igaz az arab közmondás: beszélni ezüst, hallgatni arany – ha
ezen ember nem hallgatott volna, ő most boldog volna, én meg
boldogtalan. A szerető olyan, mint a csecsemő, akkor legkedvesebb, mikor
beszélni kezd.



ET NOS FUIMUS TROJES!

Én is voltam 20 éves legény, az én arcaimon is nyiltak rózsák, az én
Vergissmeinnicht szemeim is ragyogtak. És mert husz éves valék, mert
arcaimon rózsák nyiltak, Vergissmeinnicht szemeimet felemeltem, fel
mertem emelni a pirospozsgás tiszttartónéra… Klotildra.

Ő méltóztatott engem észrevenni! engem egyszerű igénytelen irnokot, ki
az asztalnál legalul ültem, s egy egész éven keresztül csak nyakakat és
főket kaphattam a liba, csirke, kappan, és pulyka-sültekből.

Oh én tömérdek nyakakat emésztettem meg s több főket szeldeltem le, mint
Kinizsi a Kenyérmezőn.

De én örömest vittem e vérengző szerepet – Klotildért. Ha principálisom
távozott hazulról, megsajnált a bájos nő, s a zuzából is részesitett.
Egyetlen jó napért, feledtem husz, harminc rosz napot.

Eleinte felnézésekkel, és lenézésekkel kezdtük, későbben a legkomolyabb
viszony fejlődött ki közöttünk. És e komoly viszony oly titokban
szövődött és folyt, hogy kivéve a házi personálét, azt senki még csak
nem is gyanithatá.

Alig vártam a sessiot, akkor principálisomnak távozni kellett, s én
Klotilddal egyedül maradtam.

Mindjárt reggelinél kezdtünk enyelegni, mi azután vacsoráig is tartott.
Midőn kettecskén valánk, mindig Mándikámnak nevezett.

Képzelhetitek elragadtatásomat, ha megmondom, hogy Mándinak a kanárikat
szokták nevezni. Ő engem, Klotild engem kanárijának nevezett.

Reggeli, ebéd, és estebédnél egymás mellett ültünk. Láttátok volna csak,
mennyi kellemmel cukrozta meg kávémat, s ezt annyiszor, hogy utoljára a
nagy édesség miatt kávémat meg sem ihattam. Kicserélgetve, majd ő az én
findzsámból, majd én az ő findzsájából ittam. Valami profanus ember nem
is képzelheti, mennyi gyönyörüséget okozott ez mindkettőnknek.

Reggeli után azután délig, egy végtiben olvasgattam Klotildomnak. –
Engedjetek meg, hogy őt ezentúl csak igy nevezhessem.

Többnyire ugy olvastunk, hogy én a pamlag támlájára dültem jobb
karommal. Ő meg illatos fejecskéjét keblemre nyugasztá. Megtörtént
azonban, hogy én hollófürtös fejecskéjét magasra emelém, s
márványhomlokára egy forró csókot illesztettem.

Mándikám, ugyan miért nincs minden harmadnap sessio!?

Azért angyalom, mert a harmadnapos sessio Rottschildet is bankerottá
tenné. Mit gondolsz, mennyit eszik meg 26 tenyeres talpas uradalmi
tiszt?! egy sessionalis intertentio bizonyosan bele jő 50–70
pengőforintba; többe, mint az én egész esztendei fizetésem.

Hogy van az lelkem, hogy a mostani világban csak meglett, és idős
emberek nőszülnek, pedig én azt gondolom, hogy sokkal célszerűbb volna
abban a korban, melyben most te vagy, nőszülni?!

Mi öremest megnőszülnénk; anynyit mondhatok, hogy rajtunk nem mulik. De
először nem szabad, másodszor nem lehet megnőszülnünk. Érzés van
bennünk, tűz és energia is akármennyi, de fizetésünk csizmára is kevés,
czizma nélkül pedig az ember feleségét be sem mutathatná.

Folytonos édeskedések között hasonló nemes és költői tárgyakkal
mulattattuk egymást.

A sors nagy gixert csinált, midőn Klotildból tisztartónét alkotott, ő
sehogy sem passolt a takarmány, s aprómarhák közé, ő müvésznőnek
született, Klotildban sok volt a phantasia, költészet, kitartás, és
akaraterő.

Mándikám; te nem irnoknak születtél?!

Ne gondoljátok, hogy a kölcsönbókot adta vissza, midőn igy nyilatkozott,
én a fönebb mondottakról soha egy szóval sem emlékeztem előtte, marquirt
egyéniségére soha nem is céloztam, s maig sem tudom hogy jött azon
öntudatra, mely véle e való, e méltányos, s rám nézve, ha ismertek, egy
cseppet sem hizelgő meggyőződést kimondotá:

Mándikám! te nem irnoknak születtél!?

Higyjétek meg nékem, hogy keserves az, midőn az ember nem
tiszttartónénak született, és tisztartóné; de még keservesebb, midőn nem
irnoknak született, és irnok lesz belőle.

Pontban 12 órakor ebédeltünk.

A jó lélek mindig előre megkérdezte, mit szeretek legjobban. Ha
kettecskén voltunk, rendesen töltöttkáposztát, turóshaluskát és
kappanpecsenyét ebédeltünk.

A sarkantyuval igen sok tréfánk volt. Azt bolondnál bolondabb,
mulatságosnál bolondságosabb találgatások között húztuk, s törtük ketté.

Nem is képzelitek, mennyire delikat volt. Találgatásai mindenkor engemet
tárgyaltak. Engedjétek meg, hogy e sorokban egyuttal a finomnál finomabb
befőztekről is megemlékezhessem. Azt az átlátszó kajszin-barackot, azt a
zöldbársonyszinü diót, azt a karminszinü somott, ha száz évig élek, sem
fogom feledni.

Ugyan mit gondoltok, volt-e olyan bora a tisztartónak, a melyikből én
nem ittam volna?! – Olyan volt, a melyikből a tisztartó maga sem ivott,
de a melyikből én nem ittam, olyan nem volt.

Ebéd után jó egy órát sétáltunk a virágos kertben azután egészen
átnemesbültünk. Virgilius pásztorai hozzánk képest valóságos
borjupásztorok voltak.

Hacsak lehetett, a hársfa alatt telepedtünk meg. Klotildom kiválólag
szerette a hársvirág illatát, magam is bolondja voltam ezen költői
illatnak, azért a legnagyobb örömmel követtem választottamat. Mihelyest
a hársfa alá értűnk, azonnal hozzá fogtunk a virágszaggatáshoz, midőn jó
csomót szedtünk, teleraktuk orlyukainkat, s ugy élveztük a természet
ezen kedves ajándokát.

Hogy a hársfa virággali költői és ártatlan érintkezések még
tökéletesebbek legyenek, felmásztam a fára, s valamennyi virágot
ráráztam kedves pihenő Klotildomra. Egyszer azonban a hulló virágok
között véletlenül egy darázs is leesett, egyenesen kedvesem orrhegyére,
hová, azaz melybe azután fulánkját be is ereszté.

Istenem, minő borzasztó orrt kapott szegény Klotildom.

Egyedül az volt a szerencsénk, hogy másnap reggel a tisztartó
megérkezett, s a nagyorrali társalgás és szórakozás neki jutott.

A hársfa alatt azután énekeltünk is. Leggyakrabban énekeltük: „Káka
tövén költ a ruca“ sat. Egyetlen Klotildom, mintha most is hallanám
szeretetreméltó nyávogásait, de melyek nékem kedvesebbek valának, a
későbben hallott Lind Jenny csattogányveréseinél.

Mindent tudott a kedves teremtmény, csak énekelni nem.

Midőn alkonyodni kezdett, betértünk a szobába.

Vacsora előtt azután még langepuffoztunk vagy elfmándliztunk.

Örökké igy élnünk mi boldogság volna!

Kivált nekem egyetlen Klotildom, mert te csak meg vagy valahogy, ha a
vén sas itthon van is, de én!? egyszer a birkákhoz, másszor a
szántókhoz, most a krumplifelezéshez, majd a dohánysimitáshoz; de hidd
el, mindezt szó nélkűl eltűrném, csak veled lehetnék gyakrabban, csak
reád vethetném bátrabban szemeimet!

Szegény mándikám!

Ne sajnálj, mert meghalok!

Ilyenkor azután kezei közé szoritá fejemet, és megsimogatott.

Nyolc órakor estebédeltünk.

Esteli alatt a legfinomabb ürmösöket ittuk, méz és dió mindig volt.

Mit gondolsz, ne igyunk egypár pohár puncsot?

A hogy gondolod?! Tudod én nem vagyok a jónak elrontója.

Megvan majd minden fiatal emberben, hogy kevés van, a mivel ha
megkinálják, el ne fogadja.

Puncsoztunk is. A puncs felhevitett mindkettőnket.

Klotild a pamlagra ült, én guitárt ragadtam, mellé ültem, s elkezdtem
phantasirozni.

Tapasztalásból merem állitani, hogy a guitárnál nincs alkalmasabb
hangszer szerelmi viszonyokban.

Fütyölni ugy tudtam mint egy sárgarigó. Klotild guitár melletti
fütyöléseimben végtelenül gyönyörködött.

Egyetlen Mándikám, holnap délre itthon lesz Márkus!

Márkusnak a tiszttartót hítták; midőn nevét emlité Klotild, kiesett a
guitár kezeimből s azonnal elszomordtam.

Ne szomorkodjál, még van vagy 12 óránk!

De azután három, vagy meglehet négy hétig?

Vissza fogsz emlékezni a boldog percekre, melyeket egymás társaságában
élveztünk.

Ilyenkor azután nyakam körül foná kezecskéjét, s ugy simogatott, mint
valami kétéves gyermeket.

De hátha majd innen máshová tesznek át?!

Jő másik, a ki talán nálam még sokkal szeretetreméltóbb lesz.

Fog-e az tudni fütyölni és guitározni?!



CONVENIENZ HÁZASSÁG.


I.

Harminckét éves vagyok. Kivéve, hogy naponkint egyszer-másszor szárazon
köhécselek, a nagyobb terheket nem birom, gyakori derékfájásban
sinlődöm, lábszáraim néha nyilalnak, – ép, egészséges ember vagyok.
Arcom meglehetős; csúf, visszataszitó arccal lehetetlen volt volna annyi
asszonyt és leányt elbolonditani. Társalgásom kellemes, módos. A kiket
meglátogattam, szivesen fogadtak. Charakterem van, pénzem nincs; de épen
azért akarok megnőszülni, hogy pénzem is legyen. Individualitásom most
megér egypár ezer forintot, még most férjének választ valami pénzes nő,
későbben nekem kellene pénzemnek lennem, hogy nőt választhassak.
Egyetlen percet sem lehet s szabad mulasztanom.

Ki gazdag partiet akar csinálni, – a fürdőket s búcsukat keresse fel.
Gazdag leányra, vagy özvegyre, ki ezen tulajdon mellett szép is legyen,
csak szép és gazdag ifju, vagy férfiu számithat. Az ilyeneket
táncvigalmakban, estélyekben, vagy szinházakban kell keresni. A gazdag,
de csúf leányok vagy özvegyek fürdőkben tartózkodnak, hogy szépekké
mosakodjanak, vagy búcsuhelyeket látogatnak, hogy áhitatos fohászaik
nyomán az égtől férjt nyerjenek.

Én mint szegény legény, csak fürdőkben, vagy búcsujáró helyeken
várhattam s remélhettem sikert.

A Mária-pócsi uribúcsu küszöbén állottunk. Pócs tartózkodásom helyéhez
négy órajárásnyira esett, kevés költséggel rövid idő alatt megjárhatám.
Kezdetben észszerüebben nem is választhattam volna. A kitüzött napon
reményteljes kebellel hajtattam be hat megyének Meccájába.

Az a nélkül is fulladásig tömött egyházba kellett magamat
beerőszakolnom, hogy az elkerülhetetlenül szükséges szemlét megtehessem.
Egy pseudo joniai oszlop mellett állottam meg, s mennyire csak
lehetséges volt, kimeredt szemekkel tekinték végig a csoportozaton.
Kilencet jegyeztem ki a csúfnemből (ha jól emlékszem, már megjegyeztem,
hogy csak csúfakban bizakodhattam) kik, külsőről itélve, gazdagok
lehetének. Egy himlőhelyes barna nyakig selyemben volt; bizonyos
vöröshaju szőke ujjai gyémántoktól ragyogának; egy inexpressibile vastag
és kövér háta megett formaruhás inas ácsorgott; kettőnek ráncos nyakán
szekérkötő aranyláncok fénylettek; a szószék alatt ülő sovány ötvenes
két darab aranyat bocsátott a perzselybe; kettő vörös bársony székben
ült; az utolsó végre aranynyal diszitett imakönyvből ájtatoskodott.

Váltogatva majd egyikre, majd a másikra tekintettem. Mintha tekéztem
volna, figyelmemnek e kilenc báb körül kellett öszpontosulnia, hogy
találjak, s a zsinórt behuzhassam. Legelőször is a vöröshaju szőkével
találkozott pillanatom, nem hazudok, ha azt mondom, hogy jó öt percig
legelteté arcmischlingemen birkatekintetét. Feltüntem neki; adja az ég,
hogy mint Syrius maradandólag ragyoghassak életfirmamentumán.

Csakhamar a halvány, sovány ötvenes figyelmére méltatott. Lucifer! és
minden bukott angyal! ez volna a legjobb, ezt még száraz köhécselésem
mellett is túlélhetném, s a hátrahagyott kincsekkel a pokolból a
mennyországba changirozhatnám magamat. Mint valami kétségbeesett francia
amoroso, ugy kezdtem fixirozni; vitézül kiállotta két sugárágyum
tüzeléseit, sőt rongált mozsaraiból vissza is lövöldözött; természetesen
csak nyulsréttel. Majd az oltárképre tekintgetett, majd felém,
imádkozott és sohajtott. Bizonyosan érettem és birhatásomért imádkozott.
Hallgasd meg uram könyörgéseit, s az ő kiáltozása jusson elődbe.

A himlőhelyes sem restelte felém forditani nagy fekete szemeit. Rút volt
az igaz, mint a kisértet, de mint az olyan kisértet, ki 2000 darab
aranynyal kisérti valamely magasabb szivtörvényszék elnökét. Az olyan
himlőhelyeket, melyeket gyöngyökkel tölthetni be, könnyü látathatlanokká
varázsolni. Nyájas, leereszkedő, mondhatnám szerelmes tekintettel
viszonoztam magas kegyét. Mosolygott; mosolygásában, kivéve a fogakat,
minden volt. Ki az ételekben válogathat, a fogakat is könnyen
nélkülözheti, gondolám magamban, s mosolyát agioval váltottam be.

A vastag, kövér mozdulatai nyiltan elárulták, hogy látni szeretne. Kurta
vaskos nyakát azonban veszedelem nélkül nem forgathatá. Feltartottam
magamnak a szerencsét, egyéniségemet neki az isteni-tisztelet végeztével
mutathatni be.

A két bársonyszékes figyelmére sem méltatott. Annyi szerencse közepett,
e kis szerencsétlenséget nem is éreztem.

Az aranyláncosok komoly beszélgetésbe voltak elmerülve.

Az aranynyal diszitett imakönyves az égben járt, én pedig a földön
voltam.

Az „áldás“ alatt mind a kilencen felállottak. Alkalmam nyilt e
nagyratermett áldozatok, e magas lelkek tokjait is szemügyre vehetni.

Legmagasabb és sugarabb volt a halvány ötvenes, s e szerint ő nagysága
még testalkat tekintetében is megfelelt kupec céljaimnak. Ily gyengéd
testalkatot, ily fillegran munkát minden évben halomra dönthetett,
minden évben összerombolhatott a március, vagy aprilis.

A vaskosnyaku volt legkisebb, elannyira: hogy hossza szinte egyforma
volt szélességével.

Az ilyen külső is felséges! gondolám magamban, s gyönyörrel legeltetém
szemeimet ezen imposant architecturán. Az ilyen testalkatok találták fel
a gutaütést; annál biztosabb ütést pedig csak somfabottal tehetni, mi
még egyrészről barbar eljárás, más részről az akasztófával kokketiroz.

Ha csak a sors másképen nem rendelkezik, e kettő közül fogok választani.
– Az istenitiszteletnek vége lőn, a hivők egymásután hagyták el az
egyházat. Választottjaim is csakhamar követték a többieket, méltósággal
lépdelvén a tömegben, oly méltósággal, minőt csak gazdagság vagy
születés igényelnek.

Nem minden igénynélküli szemlémet folytatandó, az egyház erkélyén
állottam meg. Itt kellett keresztül vonulniok; e helyen tetőtől fogva
talpig még egyszer végig nézhetek egész valójukon.

Legelől jött a két bársonyszékes. Közönbös tekintetet vetettem feléjök,
miután eddigelő figyelemre sem méltattak. Megtartották hidegségüket.
Egyetlen pillanatra sem érdemesittetém. Ezek vagy nők már, vagy
tiszteletreméltó jellemek, kik az efféle generalis vadászatokat
megvetik. Csakhamar őszbeborult férfiu csatlakozék hozzájok, kölcsönös
üdvözletek váltattak, a nyujtott karok elfogadtatatának s távoztak.

Az aranynyal diszitett imakönyves a szabad ég alatt is megtartá ájtatos
manierjeit, kimért léptekkel haladott a nélkül, hogy jobbra vagy balra
tekintett volna, egyet, egyet sohajtott, minden tiz tizenkettedik
lépésnél az ég felé tekintett, s olyan ártatlan arcfintoritásnak engedé
át magát, hogy az ember azoknak szemléletére minden földi bolondságokról
megfeledkezett és transcendentalis tárgyakról kezdett gondolkodni.

Az ilyen egyéniséget égből földre huzni le, demagog tempo volna.

A himlőhelyest bársonynyal bélelt kocsi várta, formaruhás inas emelé az
ülésre, s ezüsttel ékitett szerszámba öltöztetett paripák ragadták tova.
Két kemény pillantást nyerék ő nagyságától, az egyik nekem, a másik
ruhámnak volt cimezve.

Nem ismerte azon gazdag asszonyságot? kérdezém egy mellettem álló
incognitotól.

Özvegy gróf Pardubicné, felelt nyájasan az incognito.

Zu hoch für mich! Demontirozott tüdőm nem birja meg az ilyen magas
hegyeket. Fájdalmas lemondás követte nyilatkozatomat. Még egyszerüen
„Pardubicné“ is belemarkolász a cseh aristokratia historiájába, hát még
gróf Pardubicné.

Vágyaim centruma is megjelent, a halvány, sovány ötvenes. Mielőtt
fellépheték, egy rendkivülibb éjszaki szél mindent elronthatott. Ily
sylphid termetet csak a Cruischank ballet carricaturáiban szemlélhetni.
Élő skelet volt ő nagysága; megáldva azon könnyüséggel, melyet a tüdő-,
máj- és vesevész, uralkodása első éveiben kölcsönöz. A mint megjelent,
gazdag egyenruhás inas emelte egy izletes és divatos berlinerbe. Egy
hosszu, igen sokat jelentő pillanatot s egy kurta, igen keveset tagadó
mosolyt nyertem. Első intradára több volt az elégnél. Misem volt egyéb
hátra, mint megtudni: ki lehet ő, lehet-e reménylenem? Szabadon
rendelkezik-e mulandó egyéniségével s maradandó kincseivel.

Ismét az incognitohoz folyamodtam, de most valamivel finomabban.

Hát ezen asszonyságot méltóztatik ismerni.

Igen, ismerem: özvegy Zafranovics gőbölkereskedőné. Minden évben
megjelenik a pócsi búcsun, különben Margittán lakik s a zaványi fürdőben
tölti a nyarat. Innen egyenesen Zaványba fog menni.

Megcsókoltam volna örömömben emberemet, pedig ugy nézett ki, mint egy
szesz alá készült szilvahordó belseje.

Ennyi öröm közepett sem feledkeztem meg a vaskosnyaku és kövér
asszonyságról. A legbiztosabb győzelem mellett is szükséges a
tartaléksereg. A természet dulásait is szem előtt kellett tartani. Egy
erősebb kitörés s halovány választottam tüdeje ezerfelé repedhetett, s
ily esetben más partiet kellett keresnem reményhorgonyomnak.

Az aranyláncosok is elhaladtak. Miként későbben megtudtam, testvérek
voltak, s a legjobb esetben háromezer pengő forintot öröklöttek
egyenkint. Az olyan egyén, ki a tavaszi, nyári, őszi és téli saisont
ugyanazon egy helyen éli keresztül, az ilyen összeggel is csodákat
csinálhatott, nékem háromezer pengő forintos házasság még Nottingham
Bettivel sem izlett. Aut Caesar, aut Tóth Gáspár. Monstrum 10 ezer pengő
évi jövedelemmel, vagy kikiáltott szépség O-val.

Végre a tartalék-centrum is mutatkozni kezdett. Az egyház belsejéből az
erkély közepéig épen egy negyedóra alatt érkezett. Ki kellett magát
pihennie, hogy meg ne fuljon. Az egész Siesta alatt kizárólag velem
kokketirozott. Az ilyen vaskos kokketirozás nem csak azt fárasztja ki, a
ki kokketiroz, hanem azt is, a ki kokketiroztatik. Magam is izzadni
kezdettem. Egész hevülésemet magnetico-electricus reportoknak
tulajdonitottam.

Ah, uram, igen elfáradtam! szólott az érzelem pianissimoján.

Lehetek valamivel szolgálatára, asszonyom? – válaszoltam valamicskével
feljebb.

Kocsisom a világ legnagyobb gazembere, rendesen néhány perccel mindenkor
későbben szokott kiállani, mint én, ugy hogy sokszor a legborzasztóbb
időben várnom kelletik. Kérem, legyen szives őt előszólitani.

Szabad nevét tudnom e korhely kópénak? Mátyás; én közönségesen csak
Matyinak szólitom.

Őrizkedni akarván mindennemü reformoktól, én is csak „Matyit“
kiáltottam.

A kocsis az equipageval csakhamar megjelent. Hogy Matyi hovávaló volt,
azt nem tudhatám, de hogy akasztófáravaló volt, annyi bizonyos.

Inas sem keletről, sem nyugotról nem mutatkozván, magam siettem ő
nagyságát a kocsiba emelni.

Kicsibe mult, hogy ezen óriás teher alatt én, s velem együtt az egész
lehető viszony meg nem szakadt.

Mátyás oly lassan hajtott, mintha porcellánt vitt volna.

Az incognito még mindig az erkélyen campirozván, harmadszor is hozzá
folyamodtam, s pedig a lehető legudvariasabban.

Még egyszer alkalmatlankodom uraságodnak, ki két Stranierával
ismertetett meg, okvetlenül meg fog a harmadikkal is ismertetni, szabad
kérnem…

A legtisztább szivből, ezen asszonyság, kit ön a kocsiba emelt, pócsi
lakos özvegy Schalugáterné.

Nagy isten! hisz akkor keresztanyám… vágtam az incognito szavaiba;
Schalugáterné tartott ezelőtt harminckét évvel a viz alá, akkor még
Penészleken lakott; mily szerencse, hogy ennyi évek után még egyszer
láthatom, e percben meglátogatandom.

Tegye azt uraságod! az az asszonyság végtelenül fog örülni szives
megemlékezésének.

Egyetlenül maradtál e szerint halovány angyalom; te lől vágyaim,
reményeim soloja! Igyekezni fogok, hogy el ne szalaszszalak.


II.

Schalugáterné comfortabel fogadott: árnyékban. Egy a la Kara Mustafa
divánon foglaltam helyet mellette. Első beléptemkor elkékült. Midőn
rendes állapotban a vörös szin uralkodik, rendkivüli esetekben a
meglepetés csak kék szint idézhet elő. Midőn értesitém, hogy ki vagyok s
felemlitém, hogy keresztanyám, nyakamba borult, könnyezett, s magán
kivül volt örömében. A legközelebbi órában már a legválogatottabb borok,
– s legfinomabb csemegék állottak szolgálatomra. – Nem soká hagytam
magamat kináltatni, keményen nyakaltam, s neki láttam az üvegeknek mint
valami kefekötő.

A legkivánatosabb bizalom fejlődött ki közöttünk. Beszéltünk a régen
mult idő szépségeiről, boldogságáról és jóságáról; az istenben boldogult
Schalugáter nemes oldalairól, és erényeiről, s mindazokról, kik azon
időben brilliroztak, becsületességük vagy akasztófáravalóságuk által
kitüntették magukat.

Hogy van az, hogy mi mindennap roszabb napokat élünk? – kérdé
keresztanyám.

E kérdésre Spinosából feleltem.

S hogy van az, hogy ezelőtt vallásosabbak, s becsületesebbek voltak az
emberek? – folytatá keresztmámi.

Most Puffendorfból idéztem magyarázó, és megfejtő helyeket.

Az egészre nézve komolyan jegyeztem meg, hogy minden embernek szebb a
multja, mint a jelenje.

Átmentünk leánykori hóditásaira is. Az abbékat és kapitányokat különösen
kedvelé.

Minő más világ volt akkor, – szólt elragadtatva – tizennyolc éves
koromban száz kérő között válogathattam, egyik szebb volt a másiknál,
megesküdtek reá, hogy érdek nélkül szeretnek; egyedül azt sajnáltam,
hogy egyet választhaték, száz sem lett volna sok ily emberekből.

Kedves nagymámi, ez most is igy van, mindig igy lesz, – feleltem ismét
Spinosából – nagymámi szép volt, nagymámi gazdag volt, ilyen tulajdonok
mellett könnyü volt hóditani.

Annyi igaz, hogy esküvőm napján, miként Oktondi consiliárusné állitá,
ugy néztem ki, mint Mária Teresia, – válaszolt keresztmama ganz
gelassen.

Végre személyemre került a sor, állapotomról, helyzetemről,
összeköttetéseimről kezdettünk fecsegni, sőt bizván könyörületes
lelkületében, házassági terveimet sem titkoltam el előtte.

Tetszhetett neki inclusiv bizalmam, mert miután kissé csintalanul
megsimogatott volna, igy szólott:

Bolondos kópé, én fogok rólad gondolkozni, fél év alatt asszonyt keritek
számodra, jót és gazdagot, de azután megbecsüld…

Tejbe vajba fogom füröszteni, – válaszoltam hirtelen, – reggeltől estig
oldala mellett fogok turbékolni, imádni fogom őt, keresztmamát pedig
áldani.

Kevesebbet igérj és többet adj, – szólt keresztmama, légy irányában
nyájas és szeretetreméltó, gondos és gazdaságos. A tejet és vajat hagyd
a konyha számára, az imádást pedig ne vesztegesd földi tárgyakra,
imádnunk csak égieket szabad.

Hátha már tudnék is valakit számodra?!

Szóljon, mindenre kérem, szóljon!

Negyvenkét éves!

Superbe, keresztmama. superbe!

Magas, nyulánk!

Magnifique keresztmama, magnifique.

Huszezer pengőforint asszonya.

Angéliko, keresztmama, angéliko.

Leány!

Tout egal, keresztmama, ha asszony is sebaj, csak férje ne legyen.

Szereti a regényes vidékeket, és fürdőket, minden évben utazik.

A legfelségesebb kilátás, most Sveic, majd Helgoland, váltogatva Parma,
Piacenca, és Quastala, nyarankint Ischl, Tátrafüred, Mehádia,
Gleichenberg, Spaa vagy Marienbrunn.

De arra is figyelmeztetlek, hogy szerelemféltő.

Miféle nemzetbeli?

Német!

Akkor nincs mitől tartanom; legroszabb esetben meghal bánatában, vagy
elhágy, de rajtam nem boszulandja meg magát.

Egy hét mulva ha akarod bemutathatlak, mert jelenben a bixádi fürdőt
használja.

Hát az ilyen komisz fürdőkbe is eljár?

Nem mulatságból ment, hanem orvoslás végett, dugulásokban szenved.

Altera cosa. Két hét mulva örömestebb venném e bemutatást, mert holnap
Zaványba utazom.

Mikor akarod. Akkor sem leend késő, csak előlegesen arra
figyelmeztetlek, hogy mint komoly és vallásos egyén mutasd be magadat,
rendkivül ellenszenvez az ugynevezett szélhajtókkal, és léhűtőkkel.

Igyekezni fogok, hogy kedves Keresztmámimnak dicséretül szolgáljak, s
ismeretlen szépem kegyeibe férkőzhessem. Szabad-e nevét tudnom
aménámnak?

Még most nem… későbben mindent.

Reményteljes kebellel, tele gyomorral, a legpikkantabb spiccel, de üres
erszénynyel hagytam el özvegy Schalugáternét, szeretetreméltó
keresztmamámat.

Másnap hajnalban már uton voltam Zavány felé.

Elől remény, hátul remény, ilyen bedekkung mellett lehetetlen volt
biztosan nem érni el a valót.


III.

A zaványinál egész Europában csak egyetlen alábbvaló fürdő van, a
bixádi. Mindkettőt kiválólag a dögbőr- és gubics-aristokratia látogatja.
Vidéke mindkettőnek regényes, igen sokat ártanak azonkan ezen
regényességnek azon prosai viszonyok, melyek e fürdőkben köttetnek. –
Azt mondják, hogy a zaványi fürdő köszvényes bajokban biztos orvosszer;
miután bolondabbakat is mondanak, s az ember elhiszi, bizvást hitelt
adhat az efféle mondásoknak is. Bixádon vagy kigyógyul az ember, vagy
meghal, a miért kétségbeesett betegeknek lelkiismeretesen ajánlható. De
nincs is fürdő, melyhez közelebb legyen a klastrom és a temető. Az első
a léleknek, a másik a testnek biztosit nyugalmat.

Délutáni öt órakor érkeztem meg Zaványba. Négy, életveszély nélkül
lakható szobából, egyetlen egy maradt rendelkezésemre; a plafondja ugyan
ennek is csepegett, ablaktáblái hiányzottak, padolatja nem volt, mégis
kénytelenittettem elfogadni, különben a szabad ég alatt kellendett
szállásolnom. Csakhamar bele költözködém, egy negyed multával azonban,
midőn a szabadba nyitottam, már tele voltam rheumatismussal.

Első teendőim közé soroltam özvegy Zafranovics gőbölkereskedőné után
tudakolódni. Fél nappal érkezett meg uraságod előtt, a második szám
alatt szállásol – volt a felelet.

Véletlenül kell véle találkoznom, igy okoskodám magamban, ezt hozza
magával nemcsak az etiquette, hanem az ildom is. Ismét kérdezősködnöm
kellett, – merre időzik leggyakrabban, merre sétál naponkint, hol
tartózkodik legörömestebb?

Tudomásomra juttaták, hogy az egész reggelt szobájában tölti, de az esti
órákban naponkint órahosszat sétál a kőrösfák alatt.

Megfoghatatlan, hogy tudja naponkint szenvedni azt a kellemetlen átható
illatot – szóltam a zsidó pincérhez fordulva.

Jaj uram, annak oka van, válaszolt a pincér hosszú pofával – Zaványban a
kőrösbogárillat orvosság, Krampusz doctor azt igen gyakran
praescribálja.

Ugy-e!? – viszonzám tettetett csudálkozással, Zaványban talán ezen
kőrösfasor az egyetlen gyógyszertár, – feleletet azonban nem várva,
magára hagytam ezt az ó testamentomi tinót.

Pontban hat órakor a kőrösfák alatt sétáltam. Hogy minő hatást gyakorolt
reám ez a Krampuszféle medicina, azok is kitalálhatják, kik nincsenek
ugyan benn jelenben a civilisatio csarnokában, de retourjegyekkel vannak
ellátva. Szinte gyanakodni kezdettem: nem marta-e meg reményim
altissimoját valami veszett eb, és Krampusz nem azért rendelte-e neki
ezt a veszett kutyának való sétát, a mint a doctor szinte észrevétlenül
mellettem megjelent.

Engedelmet instálok, de egy szerény kérésem van uraságodhoz – szólt az
orvos illedelmes hajlongások közepett.

Mielőtt válaszolnék, szabad legyen tudnom kihez van szerencsém, feleltem
némi pikantsággal.

Én dr. Krampusz vagyok, a zaványi fürdő rendes orvosa, a drezdai és
würzburgi orvosi társulatok rendes, a párisi orvosi egyetem levelező
tagja, magister chirurgiae, obstetriciae, bacalaureus, és egy félfontos
arany érdempénz viselhetési joggal felruházott tulajdonosa.

Végezve beszédét, vitorlavászon felöltönyét kigombolta, s a mellényéről
fityegő decoratiot és szalaggruppirungot bemutatta.

Kérdésére várok orvostudor ur?!

Kitől meltóztatott jegyet váltani a kőrösfasorhoz?

Senkitől!

Engedelmet kérek uraságodtól, de az nem megy… Zaványban a kőrösfasor
orvosság, s az az alatti sétát, és annak következtében a
körösbogár-illatot csak jegy mellett pénzért lehet használni.

Megvallom, e szokásról mit sem hallottam. S ki adja e jegyeket, s mi
egynek az ára?

Én adom. Egynek az ára harminc sétára, azaz egy hónapra 10 pforint, két
hétre is válthatni öt pengőforintért.

Nem tudtam boszankodjam-e vagy nevessek, minthogy azonban Zafranovicsné
is látható lőn, két heti sétára praenumeráltam.

Az orvostudor magunkra hagyott, egypár ezer kőrösbogár társaságában.

Ah, ön itt!? e szavakkal közelitett felém választottam – minő szerencse
reám nézve e vad vidéken ismerőssel találkozhatnom, adja ön kezét, hagy
szoritsam meg.

Ha nagysád meg nem előz, ugyanezt kellendett nyilatkoztatnom, én is
szivemből örülök e viszontlátáson – válaszoltam erőtetett
kedélyességgel.

Remélem, hosszas ideig ohajt ön Zaványban időzni?

Két hétig szándékom szórakozni e regényes fürdőben.

Felséges! ön a legszeretetreméltóbb ember, két héten tul én sem maradok.

Minő szerencse reám nézve; mintha csak össze beszéltünk volna.

Láthatlan befolyása a sympathiának!

Nagysám bókokat mond nékem, én azokat elfogadom.

Karöltve sétáltunk még jó ideig e rettenetes fasorok között,
beszélgetésünk fő részét a sympathiák tették. Nyolc órakor haza kisértem
választottamat szállására, másnap kegyes meghivása következtében együtt
valánk ebédlendők.

Hizelgés nélkül kell megvallanom, hogy választottamnak több
szeretetreméltó oldalai valának; engem főleg az ragadott el, hogy ezen
szeretetreméltó oldalak az épen nem szeretreméltó oldalakkal együtt igen
kurta jövőt igértek. Amatám dacára a drasticus sétáknak napról napra,
sőt mondhatnám óráról órára átlátszóbb alakban kezdett mutatkozni, testi
complexioja pedig decrescendo haladt az utolsó tökéletesbülés felé, mit
dr. Krampusz jóslata szerint három, legfeljebb négy hét alatt okvetlenül
el kellett érnie, ha mindjárt a kőrösbogaraknak nemcsak illatát, hanem
magokat a kőrösbogarakat beszivta volna is.

Az ebéd nem volt rosz, némi gőbölkereskedői szinezetet a nálamnál
közönségesebb gourmand is észrevehetett volna, a nagy quantumban
felhordott, de ugyancsak vöröshagymásan, fokhagymásan és fűszerszámosan
készült ételeken; jóllakni, azonban jóllakhatott volna bármelyik pókhasu
barát is.

A borok ellen nem lehetett kifogásom, azok az Érmellékről szállitattak.

Ebéd után haladéktalanul lábaihoz borultam, s bevallottam szerelmemet.

Potemkini mosolylyal fogadott, s annyi gunynyal, mennyi száraz pofájára
ráfért, szólott hozzám:

Keljen fel ön, ne alázza ön meg magát lelketlen tárgyak előtt, tartsa
fen ön ezen megtiszteltetést olyanok számára, kiknek nemcsak nevét,
hanem szivét is odaadandja; istennek hála, nekem becsületes nevet
hagyott Zafranovics, van egy katonatestvérem, ki néhány ezer forintommal
az ezredben szerencsét csinálhat, s ha meghalok, legalább lesz egy lény,
ki sirni fog, ki áldani fogja poraimat. Tudom, hogy halálom közel van,
azt is tudom, hogy ön néhány ezer forintomért elült volna betegágyamnál,
valamint azt is tudom, hogy pénzem nélkül undorral fordulandott el
oszlásnak indult valómtól. Keljen fel ön, s maradjunk barátok.

Azt nem teszem, asszonyom! térdelni akarok ily roppant belátás, ennyi
ész, és ennyi philosophia előtt. Ha valaha Conversations-Lexicont
szerkesztenék, a Z. betüben okvetlenül ben találtatnék özv.
Zafranovicsné, mint a természeti logica superlativussa, s az én reményim
ablativussa. Térdelni akarok előtted elveszett paradicsom, ki bele
lőttél ugyan speculativ vágyaim centrumába, de azon keresztül láthatóvá
tetted szinte láthatlan testedben óriás lelkedet, – azon lelket, melyet
én e perctől fogva minden földi érdekektől menten is szeretni, imádni
akarok. Add ezreidet katona testvérednek, de magad légy enyém!

Uram ne vigy a kisértetbe! uram ne csábits el egy haldoklót! – A nélkül,
hogy tudtam volna, van-e egyetlen fivéred, önkénytelenül követtelek
Zaványba, nem hogy elvegyelek, hanem hogy körödben lehessek; megvallom
azonban azt, hogy házasodni csak gazdagon akartam, s későbben hittem
kipuhatolhatni financialis állapotodat, s a szerint intézkedni, de hogy
sympathiroztam veled, annyi bizonyos, arra esküszöm…

Zavarodásomban összevissza fecsegtem, összevissza hazudtam mindent, de a
nagysám is annyira el volt fogulva, hogy egyelőre semmit sem hallott,
semmit sem látott, csak érdektelen szerelmemet, s a speculatioból
kötendő házasságot egészen elfeledte.

Mit fog a világ mondani!? gúny és hahota kisérend siromba.

A világ!? minő kisszerű pont leendő óriás boldogságunk mellett. Midőn az
ember mennyországban van, könnyen feledi a földet.

Tehát bizhatom benned, hogy neveddel együtt szived is sajátommá lesz?

Miként a lélek halhatatlanságában asszonyom. Egyetlen jelszavunk lesz, s
az ennyiből fog állani: „mindenem a tied.“

Kivéve készpénzemet! azt katonatestvéremnek óhajtom küldeni.

Azon hiszemben, hogy most is érzelmeimet próbálgatja, tettetett
lelkesedéssel válaszoltam:

Csak szivedet tartsd meg számomra, egyebedet add katona-testvérednek.

Ezeket mondva felállottam, s egy kurta, de nékem végnélküli csókkal
pecsételtük szóbeli szerződésünket.

Felségesen teltek a napok Zaványban. Tiz napon keresztül gyakorta láttam
őt, s mindannyiszor a legkivánatosabb helyen: asztalánál. Szemlátomást
gyarapodtam ezen szemlátomást soványkodó szépség mellett; gyenge tüdőm
feslései naponként forradoztak, mig az ő tüdeje érezhetőleg foszlott
elannyira, hogy már csak suttogva beszélgethetett jövendő
boldogságunkról. Azt különben igen jól tette, olyan boldogságról
fenszóval beszélgetni, bűn fogott lenni.

A tizenegyedik napon illedelmes kopogtatás után dr. Krampuszhoz
nyitottam be. Azt gondolhatta, hogy beteg vagyok, mert a lehető
legudvariasabban fogadott.

Tisztelt ügyvéd ur, ma különösen halovány – szólt a részvét azon
hangján, melyet az orvosok az egyetemben tanulnak.

Nyugtalan éjszakám s borzasztó álmaim valának – feleltem a tökéletes
jólét kemény és érchangján.

Kérem üterét.

Köszönöm, nem saját ügyemben alkalmatlankodom tisztelt orvostudor urnál,
én már tökéletesen jól érzem magamat.

Krampusz nagy szemeket vágott, de a sulyegyent megtartotta.

Komolyan folytatám: – Először is, legyen meggyőződve orvostudor ur, hogy
a mit kérdezni fogok, nem ok nélkül kérdezem; másodszor legyen bizonyos
abban, hogy válaszát kivülem s e falakon kivül, senki sem fogja hallani.

Krampusz még jobban kimereszté szemeit s nyugtalankodni kezdett.

Legyen nyugodt orvostudor ur, kérdésem belül marad a törvényes
korlátokon.

Méltóztassék parancsolni, szólt Krampusz vidoran, s pápaszemet helyezett
szemeire.

A legjobb esetben meddig élhet még Zafranovicsné asszonyság?

A legjobb esetben Zafranovics asszonyság még élhet… egy hetet.

Köszönöm! csendesen egy aranyat csusztattam Krampusz markába.

Udvarias hajlongások között épen egy fél mérföldnyire kisért ki,
födetlen fővel, azután ujabb kézszoritások és hajlongások között
elváltunk.

A legelső látogatás alkalmával megpenditém választottam előtt leendő
egybekelésüuket, s az esküvő napjáról kérdezősködtem.

Ha akarod, mához egy hétre megesküdhetünk, suttogott Amatám, s bágyadt
szemeivel igézőleg tekintett felém.

Hullával a kaliforniai aranybányákért sem esküszöm meg, gondolám
magamban s nyaka körül fonva karomat, olvadékony hangon válaszoltam:

Nem lehetne előbb. angyalom, én mielőbb birni szeretnélek, Zsanet!

Csötörtökön, vagy ha akarod, szerdán.

Midőn ezeket beszéltük, hétfőt irtak a római katholikus naptárak
szerint.

Szerdán, ha megengeded.

Megengedem-e te kis bohó! a boldogság soha sem jő elég korán.

Csók és ölelés közepett váltunk el, miként állitók, ügyeinket
rendezendők.

A kedden estet már Margittán töltöttük, menyasszonyom lakában.

Szerdán pontban déli 12 órakor kezet adtunk egymásnak oltár előtt, s
mindketten komolyan mondottuk el a legrettenetesebb igent.

* * *

Krampusz igen keveset hibázott, nőm az esküvő után egy hónap mulva
örökre behunyta szemeit. Végrendeletének felbontásakor magamon kivül
voltam örömömben, annak elolvasása után leestem lábaimról, és még most
is fekvő beteg vagyok.

Ingóságait öreg szakácsnéjának testálta.

Készpénzét még életében elküldötte katona testvérének.

Nekem nem hagyott egyebet emlékezeténél; hogy azt minő kebellel
fogadtam, nem szükség mondanom. Mig élt, látva melancholiámat,
folytonosan bolonditott igéreteivel; halálakor sem tagadta meg
charakterét: kivánom, hogy halála után nyugodjék oly békességben, mint
minőben engemet hagyott.

Egyedül csak az fáj, hogy impertinens külseje dacára azon hitben halt
meg, hogy én őt érdektelenül szerettem.

Ha más világon találkozhatom véle valaha, legelőször is azzal köszöntöm:
hogy utáltam, utálom, s utálni fogom mind örökön örökké.



MUZEUMBA VALÓ PÉLDÁNYOK.

Ketten ültünk az estebédnél. Főnököm Isztriczi és Papi Penyige János
több tek. nemes megyék táblabirája, és én, akkoriban királyi táblai
hitesjegyző. Főnököm alacsony zömök pohos ember volt, hetven éves, de
azért még segitség nélkül fel birt ülni a kocsiba, s rendetlenebb
fejszédüléseket kivéve, kitünő egészségnek örvendezett. Szerette a
zsiros ételeket és az ó borokat, a tábla határozataiban pedig jobban
megnyugodott, mint az evangeliumban. Minden ünnepnapon meglátogatta az
egyházat, pénteken és szombaton bőjtölt, nagycsütörtökön gyónt. Ha csak
azért el nem kárhozik, mert táblabiró volt, isztrici és Papi Penyige
János okvetlenül üdvezülni fog. Engem nemcsak örömest szenvedett maga
mellett, hanem szeretett is, meglehet azért, mert annyiról, mint Pesthez
Rio Janeiro, rokona voltam. Hetvenéves koráig nőtelenül tenyészett, s ez
okozhatá, hogy a természet hosszu folyást engedett véges napjainak.
Fiatalabb korában csinos domestikák sürgölődtek udvarában és termeiben,
de azokkal csak azt akarta bebizonyitani, hogy kitünő aesthetikus. Soha
sem sirt, ritkán mosolygott; acélos organismusáról visszapattantak a
kül- és belbenyomások.

Miként fenebb emlitém, 18** october 20-diki estéjén ketten ültünk az
estebédnél, ő, és én. Igazán szólva ő csak ült az estebédnél, én
vacsoráltam is. Főnököm rendkivül félt a nehéz álmaktól, s hogy könnyű
álmai legyenek, üres gyomorral, de tele fejjel tért nyugalomra. Minden
este két itce ó bor kisérte alvó teremébe. Alvótermének ablakai alatt
minden éjjel hangversenyt adtak a komondorok és kuvaszok, mert
hortyogása a falu déli szélétől a falu éjszaki széleig elhallott.
Szerencsénk volt, hogy nem vacsorált, mert ha vacsorált volna, fejünk
felett szakadt volna össze a XVI. század par excellence erős
architecturája, melynek hirhedt előnyeit, góth stilben épült comicus
külsejü lakháza képviselte.

Ma elmarad a Tarkli! korábban fogunk lefeküdni, mert korábban fogunk
felkelni; szólott főnököm, felállott az asztaltól, jó éjt kivánt s
nehézkes léptekkel távozott.

Negyven éven keresztül minden este tarklizott jurátusaival; nagy dolgok
élén állhat az öreg ur, gondolám magamban, hogy az ma elmaradt. Kevéssel
azután én is lenyugodtam.

A mi soha sem történt, ő ébresztett fel álmaimból.

Uramöcsém egy napi utra készűljön el, de izibe! Kocsisom fog már, a
reggeli készen van, nem szeretném, ha várakoznom kellene.

Azt én sem szeretném! gondolám magamban, mert egy hétig mindig duzzognál
miatta. Katonásan felöltöztem, katonásan reggeliztünk, de az öreg nagyon
is paposan ült a kocsiba. Legujabb attilája, és zsinoros
inexpressibléje, legelegansabb fekete selyem mellénye fedé testét,
csizmaszára ragyogott a fénymáztól, ezüst sarkanytyu s az aranyrojtok
sem hiányzának. Bajusza, ha egy hétig bajuszkenőt evett volna, sem
lehetett volna hegyesebb.

Kedves bátyám tán tanácsos lett, s e magas kegyet megy megköszönni.

Szarva közt keresed a tőgyit, Gazsi öcsém! Mándra megyünk Buciékhoz.
Ketten megyünk el, hárman jövünk vissza.

Minthogy az öreg ritkán tréfált, nem volt könnyü tréfáit megérteni.

Fiu! azután előre megmondom, kezet csókolj Polin kisasszonynak, mert nem
sokára hasznát láthatod magas kegyeinek.

Az öreg nyilatkozatai a helyett hogy utbaigazitottak volna, még jobban
megzavartak.

Az öreg az ut folyama alatt folyvást csinositotta és egyengette magát,
bajuszát legalább is huszszor kipödörte.

Mit mondsz a bajuszkenőm illatára, Gazsi?

Azt hogy tiszaujlaki kedves bátyám, még pedig a javából!

Találtad Gazsi! Rojkó készitmény, Londonban sem készitnek különbet. Hát
attilám mit vétett?

A hunnok királyáé sem lehetett különb kedves bátyám; fogadni mernék,
hogy Kostyál öntötte.

Találtad Gazsi!

Bátyámnak vagy paroxismusa van, vagy észkerekei bomlottak meg, gondolám
magamban, s rendkivül elszomorodtam. Midőn legjobb kedve volt, sem
bolondozott ennyit egy hét alatt sem.

Üss ki Sándor, nem sokára, ha isten segit, magam is kiütök; kiáltott
bakon ülő inasához, s jóizüen kacagott.

Mi is mindannyian kacagni kezdtünk, de egyikünk sem tudta, melyik mit
kacag.

Háromnegyedkettőre hajtattunk be Mándon Buciékhoz.

Buci Polin s fitestvére Buci Arthur a tornácon várakoztak reánk, s már
meszsziről mosolyogtak. Két tagból állott az egész Buci-család. Arthur
Mándon az atyai házban élvezte harminc évi katonai szolgálatjának
érdemlett nyugalmát.

A mint a kocsi megállott, bátyám azonnal a földön termett, össze is
rokkant volna, ha én hirtelen, szinte észrevétlenül fel nem tartom, s
rögtön lábra nem állitom.

Gazsi ezt jól adtad, megmentettél a zavartól, jutalmul tied csibukom;
ezeket mondva, erőtetett könnyüséggel lépdelt a lépcsőkön felfelé.
Mindenütt nyomban követtem.

Polin kisasszony! szavamat megtartottam; engedje át kacsóit, hogy azokat
ajkaimhoz emelhessem.

Polin kisasszony átengedte kacsóit, s bátyám azokat ajkaihoz emelte.
Hasonlót tettem én is. Csaknem kificamodott ajakam a ráncokban. Arthur a
nyugalmazott kapitány mindkettőnket megölelt, s megcsókolt. Én láttam a
történteket, de még ekkor mit sem értettem az egészből. Bátyám, Arthur s
én kandallós szobába vezetteténk, hol én szivarra gyujtotam, az öregek
pedig melengették magokat, Polin kisasszony, miként mosolyogva
felemlité, intézkedni távozott.

Mig odajár, lesz szerencsém őt bemutathatni.

Bucy Polin ötvenötéves lehetett, magas sovány egyéniség. Fiatalabb
korában nem lehetett rút, legalább a régibb hagyományokban piros
ajkairól, sugár termetéről, égszemeiről itt ott emlités történik. Egy
debreceni diák meg is énekelte, még pedig trocheusokban. Bucy Polin
nálánál mindig magasabb születésü egyénekkel koketirozván, ez okozta,
hogy ötvenötéves koráig leány maradt, s dacára jelentős vagyonának s
akkoriban meglehetős külsejének, főkötő alá sem élte tavaszában, sem
élte nyarában nem juthatott. Ez őt eleinte boszantá, későbben
kétségbeejtette elannyira: hogy negyvenöt éves korában bizonyos
ludimagister által udvaroltatott magának, de kétheti turbékolás és
gitározás után, összehorpadt kellemeitől az is megugrott.

Szeretett bátyám Penyige János mikor, és hol ismerte meg, az alkalmasint
azok előtt is titok marad, kik egykoron a spectabilis biographiáját
irandják.

A két öreg annyira neki hátalt a meleget pazarul adó kandallónak, hogy
szeretett bátyám akkor kezdte magát legkellemesebben érezni, midőn mi
pas des deux majd megfultunk; az ő attilájának fél szárnya pedig
elhamvadt; az ős ruha szerencsétlen szárnyánál, még hunkirály barbar
áldozatai sem szórhattak kellemetlenebb illatot. A spectabilis mint majd
minden táblabiró, egyetlen öltönyt hordozván magával, e niederlagén
vigasztalhatatlan lőn. A nyugdijazott huszárkapitány megkinálta ugyan
egy mentével, de az szeretett bátyámnak dolmánynak is szűk lett volna.

Kétnegyed háromra ültünk a gazdagon ellátott asztalhoz.

Polin kisasszony praesideált, mellette jobb kézen bátyám feszengett
gombostűkön az elhamvadt attila-szárny miatt. E szárny-hiány még
udvarlás röpteiben is gátolta.

Midőn legkomolyabbnak kellene lennem, akkor tétetem a sors által
legnevetségesebbé – szólott bátyám komoly nevetségesen.

Kedves Jankóm, nincs kitől geniroznod magadat, jegyesed s testvérem
ülünk az asztalnál, bizonyos lehetsz benne, hogy mi meg nem itélünk,
válaszolt Polin tele gyengeséggel.

Egy perc alatt minden világos lőn előttem, kedvem volt volna megőrűlt
bátyámat megsiratni. Hetven éves vőlegény, és ötvenöt éves menyasszony.
Ily későn még a tropusok alatt sem házasodnak.

Egy természeti tüneményt is kénytelen vagyok megemliteni. A hetvenéves
Penyige Jánosnak több foga volt, mint az ötvenéves Bucy Polinak.

Egyetlen Jankóm azt hiszem, elég jókor esküszünk két órakor.

Valamivel jókorabb ohajtanék, angyalom, megvallom nem szeretek éjszaka
utazni; talán hat órakor.

So so Schwester, um sex Uhr; mormogott közbe a kapitány, s a
huszonhatodik karánsebesi csigát temette el.

Amint legjobbnak gondoljátok édeseim, Jankót már is ugy tekintem, mint
férjemet, s közvetlen rendelkezése alá bocsátom magamat.

Főnököm zsiros ajkaihoz emelé a Polin paradicsomalmás kacsóit.

Én könnyen megfejthető okokból a lehető legszorosabb étvágygyal
falatoztam.

Arthur sógor! te rendkivül keveset eszel, tán változásod van?

Bátyám ezt az észrevételt akkor tette, mikor Arthur sógor már egy tányér
levest, huszonhat darab csigát, és másfélfont marhahust fogyasztott el.

Nem vagyok normalis állapotban, annyi bizonyos válaszolt Arthur
bágyadtan, már tegnap este éreztem némi változást, nem is ettem három
tál kocsonyánál egyebet vacsorára.

Én folytonos nevetés és sirás között oscilláltam.

Polinom angyalom! parancsolsz a szalonkából?

Csak essentiájából fogok kérni, tizenöt éve minden husos eledeltől
őrizkedem.

Miután fogaid kihullottak, gondolám magamban, s a szalonka essentiájára
vad pillanatokat vetettem.

Néhány órák multával egyedül maradok a Bucy telekben! Szólt Arthur
fájdalmas hangon.

De rendezett udvarral, s kamrával, felelt Polin vigasztalólag.

Arthur kiderült.

A fekete kávétól majd mindannyian a falra másztunk, olyan erős volt, a
kezünkbe szolgáltatott csibuk három percnyi szivása után pedig bátyám és
Arthur elaludtak, én pedig a gutaütés elől a szabadba rohantam –
szellőzni.

Polin öltözködéshez fogott, és öltözködött épen hat óráig.

Urambátyám perzselt atilában, Polin kisasszony karmazin vörös
selyemruhában mentek az esküvőre, Arthur kapitányi formaruháját öltötte
fel, s ugy kisérte őket sarkantyusan a parádéra.

Az oltár zsámolyán Polin elájult, urambátyám emelte karjaiba. Urambátyám
minden szót fortissimo ejtett ki, Polin pianissimo. Arthur a reglement
szerint viselte magát, s nem is mosolygott; én valóságos kinpadon
állottam, szemeim kidüledtek a fuldoklástól, kicsibe mult, hogy ki nem
pukkantam a kacajinger miatt, miként későbben hallottam egy
szemlélődőtől, nagyon hasonlitottam a makk-kétszemhez.

Az egyház előtt két kocsi várt készen, az oltártól egyenesen a kocsikba
léptünk Az előlmenő kocsiban Polin és urambátyám ültek, a hátulsóban én,
és Arthur.

Soha sem láttam férfit felvertebbnek mint bátyámat, soha asszonyt
levertebbnek mint Polint. Csak az vigasztalt, hogy e szélsőségek
okvetlen kiegyenlitendik magokat.

Még kétezer ölet alig haladtunk az első kocsi megállott.

Mi is megállottunk.

Urambátyám szállott ki.

Egy negyed óra mulva ismét megállottunk.

Polin nagysám szállott ki.

Valamivel későbben ismét megállottunk.

Mindketten kiszállottak, a rosz ut miatt.

Urambátyám lakáig tizenegyszer állott meg az első kocsi. Arthur
nevetett, kevéssel azután szitkozódott, mert kocsink felfordult, s ő
hosszában egy tövisbokorba esett.

Odahaza halmozott asztallal vártak; urambátyám a legerősebb borokból
hozatott. Polin nagysám theázott, a mint észrevettem, öregem csészéjébe
titokban egy darabka mákonyt szalajtott. Arthur annyit evett, mintha
agyon akarta volna magát enni, nem is aludt egész éjszaka, hanem
folytonosan egy pincserrel mulatott, ki meg véletlenül épen semmit sem
kapott enni.

Másnap tizenegy órakor reggeliztünk, tiz óráig urambátyámat még
domesticusai sem szemlélhették. A reggelinél tréfásabbak voltak a
házaspárok mint valaha, a két vén szerelmes nem győzte a kávét
édesiteni, s ugy udvaroltak egymásnak, mint Romeo és Julia Romeo és
Juliában.

Reggeli után Arthur haladéktalanul haza ment, én dolgozószobámba
siettem, hol csakhamar főnököm által lepettem meg.

Gazsi öcsém, mit mondasz nőmre? láttál-e nemesebb vonásokat?

Soha!

Láttál-e uriasb külsőt? ismertél-e magasztosabb belsőt?

Soha!

Ugy van Gazsi, soha: megnőszültem s boldog vagyok. Tudod szeretett
öcsém, midőn az embernek van mit apritani a tejbe, azután meg a
pénzesláda sem üres, észszerű utódokról gondolkodni, az ember könnyen
meghal, s nem szeretné, ha hagyományában idegenek, vagy ellenségek
dulakodnának. Igaz-e Gazsi?

Igaz kedves urambátyám!

Fiu! azt mondom, megbecsüld asszonyodat, és jó dolgod lesz, de csak
gyéren járj körülötte, mert inadhoz kötöm a sarkodat. Fiatal menyecske
mellett veszedelmes a juratus, tudom öcsém magamról… ugy kutyálkodjál,
hogy megsrétezlek.

Nem tudtam nevessek-e vagy haragudjam. Hetvenéves férj és ötvenöt éves
asszony között én mint házasságrontó! Még a gondolatra is kilelt a
hideg.

A második hétben már Polin kormányozott, de urambátyám még mindig boldog
volt. A negyedik hétben nagy ebédeket és még nagyobb vacsorákat adott
Polin, bátyám keveset evett, de annál többet ivott, a vendégek boldognak
kiáltották, ő hallgatott.

A második hónap végével szegényebb sorsu, de csinosabb fiatal legénykék
is hivatalosak lőnek Penyige nagysám estélyeire, urambátyám mogorván ült
és pipázott, Polin nagysám udvaroltatott magának, sőt táncolt is. Boldog
férjnek kiáltaték ki másodszor, sőt harmadszor is urambátyám, de már nem
hitte.

Fél év mulva Polin nagysámtól rendesen vénsasnak cimezteték urambátyám,
a pénz fogyott, de a bor is, mert urambátyám rendetlenül ittas volt.

Egy év mulva, egyszer a fiatalság előtt vén bolondnak nevezte Polin
nagysám urambátyámat. Urambátyám ugy leitta magát, hogy ki kellett az
estélyről vezetni.

Polin nagysám rendetlenkedni kezdett, olykor olykor hitelezők is
jelentkeztek. Urambátyám rendesen ittas volt.

Executio jött az ősi udvarra. Urambátyám mit sem tudott róla, mert
betegen feküdt a legvégső szobában. Amint a vagyon fogyni kezdett,
fogytak a fiatal vendégek is, két év mulva pénzért sem lehetett volna
egyet találni. Polin nagysám gondolkozóba esett, s annyira gondolkodott,
hogy hajfürtei is elhullottak. Megnézte a beteget, száraz szemeit
megtörülte keszkenőjével s ugy távozott. Urambátyámnak mindegy leendett,
ha nedves szemeket törült volna is meg, mert ő már ez időben nem látott,
nem hallott, csak szuszogott.

Polin nagysám asztalhoz ült, számba vette az ingóságokat, s azokat
árulni kezdette. Kevésből sokat ő sem tudott teremteni. A nagy
gondolkodásban most már az epe is elöntötte.

Kesergő arccal ment be urambátyámhoz.

Kedves Jankóm, csehül állunk, ha nem segitesz! nincs-e valahol pénzed
dugaszban.

Urambátyám nem felelt, miután a halottak nem szoktak felelni közönbösebb
kérdésekre sem.

Még nekem kellett huszonöt forintot kölcsönöznöm, hogy a vén bolondot
eltakarithassuk.

Arthur az esküvő után két hétre mindent pénzé tett, s Amerikába
vitorlázott. Nem akart testvére boldogságának lába alatt lenni.

Ő mint tapasztalt huszárkapitány, jól tudta, hogy hetvenéves férj egy
ötvenöt éves asszonynak sem elég.



Studiummal egy hónap alatt csodákat tehet ügyes nő a zongorán.

Magamon kivűl voltam örömömben, midőn az esküvőről szállásomra
hajtatánk. Szathmárról házasodtam, hol nőm teljes fényben ragyogott. Az
ifjak irigyelték szerencsémet, a férfiak hallgattak, az öregek ugy
nyilatkoztak: természetéhez nézve okosabban is választhatott volna. Én
nem hallottam és nem láttam semmit. Tökéletesen boldognak éreztem
magamat.

Az utban hazáig négyszer pihentettem lovaimat, de legalább is
tizenhatféle gratulatiot kellett hallanom:

Barátom, erényesebb nőt nem is választhatott volna; – ezt mondá
legnagyobb ellenségem, ki nőmnek leánykorában udvarolt.

Az urnak van legszebb neje az egész vidéken; – ezt olyan egyén mondta,
ki az aestheticát Lőcsén tanulta.

A tekintetes ur neje igen gazdag; – ezzel egy izraelita hitelezőm
köszöntött.

Önnek neje igen ájtatos, az áldás bizonyos ön családéletében, – ezt egy
lelkésztől hallottam.

Nőm termetének s alkatának leirásával, egy katona-ismerősöm
örvendeztetett meg.

Málcsi nagysága a legszelidebb asszony lesz az egész világon; e
kitétellel az ispánné szakácsnéja hizelgett, ki azelőtt nőm családjánál
állott szolgálatban s kit Málcsi kisasszony minden áldott nap megcibált,
vagy megpofozott.

Hallhattam ezenkivül jövendöléseket, szerencsekivánatokat, szép
szavakat, melyek mind jövendő boldogságomat tárgyalák.

Végre haza érkeztem; szeretett Amáliámat csinosan és izléssel rendezett
termekbe vezettem, s tele kebellel és óriás reményekkel kezdettem meg a
legigézőbb családéletet.

Egy egész hetet a legnagyobb boldogságban töltöttem el. Nőm
szeretetreméltó szerepet vállalt ellenemben, azt hiba nélkül betanulta s
oly ügyesen játszotta el, hogy többször akaratlanul kiálték fel: Lőni
kell, ki nem házasodik, én vagyok a legboldogabb halandó az egész
világon.

Ha az ember nőstény-krokodilust venne nőül, az első hétben még talán az
is megbecsülné magát.

A második hét első vasárnapján hideglelésben feküdtem, Málcsi pedig
egész nap mulatott a helységben. Szegényke hogy szórakozzék, egész héten
át; nem csoda, ha idehaza megunja magát. Minden szemrehányástól
megkiméltem őt.

Hétfőn a szakácsné keresett fel kisirt szemekkel és véres orral. Zokogva
panaszkodott, hogy szeretett nőm oknélkül irgalmatlanul megkinozta.
Sajnáltam bár, mégis elégtétel nélkül kellett elkergetnem, szeretett
Málcsimat nem compromittálhattam.

Csütörtökön kocsisom panaszkodott, hogy ő egy percig sem szolgál, ha
napról napra bécsi tök vastagétellel traktálják. A szakácsné sorsában
részesült. Nőmet még mindig imádtam, s igy neki volt igazsága.

Szombaton nőm lépett dolgozószobámba, divánomra vágta magát, s gyengéden
szólitott, foglalnék helyet mellette. Haladéktalanul engedelmeskedtem.

Angyalom Fricikém, azt megengeded, hogy folytonosan nem dolgozhatom, ha
pedig nem dolgozom; rendkivül unatkozom.

Édesem, az unatkozás a falusi élettel jár, azt mindenkor a legjobb
akarat mellett sem lehet elkerülni.

De hátha én tudnék egy módot? szólott csintalanul.

Szólj szerelmem, mindenem,… – feleltem olvadékonyan.

A zongora használatlanul ott hever dolgozótermemben, a
legszükségesebbeket még szüleim házánál megtanultam, ügyes tanitó
mellett, szorgalommal sokra vihetném s unalmas óráimat a legnemesebben
üzhetném el.

De hol van az ügyes tanitó? – kérdezém, erszényemre gondolva kissé
komolyabban.

Fenn várakozik az ebédlőben, ügyes és nemes fiatal ember, azt állitja,
hogy egy hónap alatt virtuoz fogok zongorázni, ellenkező esetben
egyetlen krajczárt sem kiván.

Mennyit kiván szerelmem, hogy virtuozzá müveljen.

Angyalom Fricikém, veled kiván szerződni.

Küld be, elfogadom.

Nőm hirtelen eltünt, pár perc mulva a mestro nyitott szobámba.

Külsőről itélve, huszonöt, huszonhat éves lehetett, magas nyulánk
egyéniség. Egészen fekete öltönyben, hegyes orral, vékonyszegélyü
ajkakkal, fekete szemekkel, szemöldökkel és hajfürtökkel, sáppadt
arcszinezettel hasonlitott Mephistofeleshez, de azért nem volt
érdektelen. Volt rajta valami nagyvárosi, az is meglátszott arcain, hogy
nagyvárosban nemcsak lakott, hanem élt is úgyancsak.

Apostolo Pharao, zongoramüvész szolgálatjára!

Méltóztassék helyet foglalni. Mintha már valahol szerencsém lett volna
uraságodhoz.

Egyenesen Cremonából jövök, Pesten két napot mulattam.

Bár hol, de látnom kellett. Azonban nem forciroztam.

Uraságod tehát bizik magában, hogy nőmet egy hónap alatt virtuozzá
avatandja.

Signore! bizonyos vagyok benne.

De gondolja meg uraságod,… egy hónap vajmi rövid idő.

A signorának vajmi fogékony lelke van, methodusom piu celebri, a siker
elkerülhetetlen.

Én uraságod nyilatkozatában megnyugszom. S most legyen szives uraságod
fáradságának diját meghatározni.

Tiz darab arany! – válaszolt annyi nyugalommal és büszkeséggel, mintha
azt kivánta volna tudtomra adni, hogy tiz darab arany mesteri
ügyessegének csak féldíját jelölheti.

Feleljen meg uraságod igéretének s én a legörömestebben teljesitendem
dijbeli kivánatait.

Kölcsönös köszönések közöt elváltunk.

Bizonyosan láttam őt valahol, e gondolattól nem birtam szabadulni, előbb
vagy később, de bizonyosan eszembe ötlik a hely, hol a maestroval
találkőztam. Fejem ugy tele volt különnemü gondolatokkal, hogy
szórakozás, azaz jobban szellőzés végett a szabadba nyitottam.

A mint a tornácra léptem, nőm szobájából ördögi gunyhahota csapta meg
fűleimet. Apostolo Pharao és Amália nőm kacagtak – bizonyosan az én
együgyüségemen.

E kacaj Apostolo Pharaonak és nőmnek sokba kerülhet, gondolám
hirtelenében, s ingerülten nyitottam szobámba. Utánam csakhamar derült
arccal nőm jelent meg.

Angyalom, Fricikém köszönöm, ezerszer köszönöm! – ezeket mondva forró
csókot tüzött homlokomra.

Szerelmem, meg vagy velem elégedve?

Jobban mint valaha.

Minő renddel fog tanitani?

Mindennap délután két órát. A választást reám bizta, én hat órától nyolc
óráig választottam.

Végtelenül örülök, hogy e tekinietben is eleget tehettem kivánatodnak,
majd meglátom minő sikere leend tiz darab aranyomnak.

A legjobb, bizonyosan a legjobb. – Amáliám a nyakamba ugrott s ismételve
megcsókolt, csakhamar azután távozott.

Apostolo Pharao Cremonából jött, hol a mennykőben találkozhatott volna.
Amáliámmal; ki tudja mit fecseghetett Apostolo; nőm hamar kacag, az
olaszok pedig viccesek. A zongora divatos hangműszer, zenéje kellemes,
andalitó, költői; husz darab aranyat is örömest fizetek, azon
bizonyosságban, hogy nőm virtuoz fog játszani. Bezzeg felséges leend
télen át a kandalló mellet, csibukal és jó török dohánynyal végig
hallgatni a nevezetesebb csárdásokat.

Denique megnyugodtam, de ki nem nyugszik meg a házasság első hetében.

Három nap a legsikeresebben végződött. Amáliám minden este
zongora-petyegtetéssel altatott el; az nékem rendkivül tetszett. A
negyedik napon épen a kertben sétáltam, midőn a tanóra elkezdetett,
akaratlanul csaknem, de mégis lábujhegyen, a tanszoba kertrenyiló
ablakához sompolyogtam. A zongora háttal állván az ablakhoz engemet sem
Apostolo, sem Amália nem láthatott.

„Busul a vitéz“ cimü mazurt kezdte a Pharao

Nem felesleges bevallanom, hogy lengyel vagyok – de azért nem busultam,
még ekkor nem volt okom a busulásra.

Amália és Pharao jót kacagtak, a nőm által elénekelt sentimentalis első
soron.

Az olasz ezután megfordult, s legkisebb genirozás nélkül csókolta meg
nőm hajfürteit.

Szerencsémre vasrostélyzat volt az ablakon, különben berontok s
idejekorán mindent elronthaték.

A tanóra végeig leskelődtem, e napon nagyobb botrány nem történt.

Husz arany sem leendett sok Pharaonak, szólott nőm lelkesedetten az
estebéd alatt, meglásd Fricikém, ez az ifju csodákat fog vélem müvelni;
müvészete maga a tökély, manierjai elragadók.

A lelkemből beszélsz angyalom, manierjai valóban elragadók, én egészen
el vagyok ragadtatva.

Holnap az Alvajáró jő, azután Bájital, későbben Lammermoori Lucia.

Azután meg a Sevillai borbély, folytatám annyi derüvel, mennyit arcaimra
kidühösködhettem.

Ha a tökélyt elérem, estenkint kellemes órákat teremtek számodra.

Előre is reszketek a boldogságtól. Nem hazudtam, mert valóban reszkettem
is.

Most hallgasd meg angyalom a legujabb mazurt.

„Busul a vitéz“, zongorához ült s eljátszotta.

Majd megfojtott az ingerültség. Felboszantott először, hogy lengyel
vagyok, másodszor hogy csakugyan busultam. Megcsalt bár, mégis sajnáltam
a hitszegőt.

Az ötödik napon nem leskelődtem; ebédre asparagust ettem, mit mindenek
felett, még nőm felett is szeretvén, háboritlanul kivántam megemészteni.

A hatodik napon vendégem volt, bizonyos nyolcszor elkergetett
bureaucrata, ki oly hosszasan és ostobául értekezett a XIX. század
polilitikájáról, hogy nemcsak zongorázó feleségemről, de még pressant
érdekeimről is megfeledkeztem, s mire eszméimet rendezhetém, már
vacsorálni hittak.

A hetedik napon kilelt a hideg, a nyolcadik napon forróságom volt, a
kilencedik napon névnapot ültünk, s ugy leittam magamat, hogy mire
magamhoz tértem, már a tizedik napra viradtunk.

E napon menten minden földi érdekektől, Socratesi praecisioval foglaltam
el ablak mellett helyemet.

A cremonai hegedű nem ád felségesebb hangokat, mint ez az
akasztófáravaló olasz adott, hogy szeretett Amaliámat elcsábithassa.

A szerelem égből jő, hogy a földet menynyé varázsolja. Szökjél meg velem
angyglom, cyprus aljában fogunk lakni, narancs és citrommal tartalak.

Szegény tapasztalatlan Amáliám, nem tudta, hogy a narancs s citromnak
párja Cremonában két garas.

Guitárral altatlak el, s hárfa hangjaival ébresztelek.

A semmirekellő alig ha nem borbély, a civilisatio a guitárt régen
számüzte a borbélyok, s biennis diákok karjaiba.

Nem leend más teendőd; mint szeretni, szeretni engemet, ki izzadni,
fáradni fogok, hogy élv között, és kényelemben tölthesd napjaidat.

Hiszek néked Apostolo s már előre is boldognak érzem magamat – szólt
Amália olvadékonyan s a cremonai apostol nyakába borult.

Istenem! mennyire fajult az emberiség, ha a régi apostoloknak ily
könnyen hittek volna, már pusztán egy akol, s egy pásztor leendne.

De lengyel férjedet feledned kell mia caram, még pedig örökre.

Örökre fogom őt feledni Apostolo, örökre!

Azon pillanatban ugy meghültem Amália iránt, mintha Kamcsatkában voltam
volna.

A mi pénzecskéje van, azt elcsalod, mert pénz nélkül az öröktavaszu
Olaszországban is tél vagyon.

Nagy isten, hiszen ez a gazember valóságos rabló, Pharao per mops engem
ki akar fosztani.

Megpróbálom kedvesem, a sikerről azonban jót nem állhatok, mert Fricim
eszes ember.

Szerencsétlen Amáliám még Nymphomaniájában is Fricijének nevezett, és
elismerte, hogy eszem van. Minden áron meg kell őt mentenem, ma még nem
késő, holnap már késő lehet.

Az alvajáróból egy magándalt játszott a cudar maestro.

Amália odaolvadással hallgatta.

Nekem olyan paroxismusom volt, hogy szinte az ablakra kapaszkodtam.

A játék után kölcsönös ömlengések következtek, azután csók-zápor és
ölelés-zivatar.

Most kell mennydörögnöm és leütnöm, holnap már odább állhatnak, s én
pusztaságon, vagy sivatag rónán tombolhatok.

Odahagytam leshelyemet, s udvaromon termettem.

A tornácon Buvár József szomszédommal találkoztam, egy talpig becsületes
emberrel.

Arcimat is eltorzithatá a benső indulat, mert e szavakkal köszöntött:

Frigyes, te veszett kedélyben vagy, tán kancád zabált meg, vagy Szajkó
kopód gombostűtől fuldoklik.

Oh ha csak az volna Szepi, mosolyognám, nagy az én bajom, nagyobb a
Chimborassonál.

Talán oldalbordád enyeleg szabadabban a makaronifalóval?!

Egy szót sem feleltem, hanem Szepit torkon ragadtam, s elkezdetettem
fojtogatni.

Szemei kidüledtek, észrevettem, hogy értekezni akar.

Bitang, mi alapon fecsegsz ilyeneket, hogy mered Amáliámat gyanusitani?

Torkát szabadon eresztettem, hogy felelhessen.

A maestro tegnap maga dicsekedett vele a vendégfogadóban, hogy nőd
imádja, s bármelyik percben megszökik vele.

Meggyilkolom mindkettőt, orditottam magamon kivül s elrohantam. Szepi
galléron fogott.

Frigyes, te okos, eszes ember vagy, ne compromittáld magadat.

Hát mittévő legyek? kérdezém a confusio pianissimoján.

Várd be pajtás a hónap végét, s midőn nőd a zongorát tökéletesen
kitanulta, küld Apostoloval együtt Cremonába. Céltalanul erőtetnéd őt
oldalad mellé, mert tudnod kell: k****ból nem lesz szalonna.

Érzésteljesen öleltem meg szomszédomat, megcsókoltam, s megigértem, hogy
tanácsa szerint fogok cselekedni.

A tizenegyedik napon a Bájitalt játszották. Én mosolyogtam.

A tizenkettedik napon Lammermoori Luciát. Én ismét mosolyogtam.

A tizenharmadik napon a Sevillai borbélyt. Én még mindig mosolyogtam.

Hét nap csak, és azok ömlengések között repültek el. Busan leskelődtem
ez ablak alatt.

A huszadik napon megunták az operát, drámát kezdettek játszani.

Kedvem lett volna Apostolot megtapsolni, sokszor oly ügyesen játszotta
szerepét.

Szegény Amáliámon megtetszett, hogy szerepei első szinpadi próbái.

Legutolsó nap Chivri Dianát adták, megsirattam örökre számüzendő
Amáliámat; de ez utolsó drámában magam is megjelentem.

Pharao megtartotta lelki éberségét, Amália kissé megrettent.
Arckifejezésem bizonyosan elárulta lelkiállapotomat.

A hónap utolsó napja ma vagyon, engedelmökkel én is megjelentem, hogy a
sikerről személyesen meggyőződhessem.

Uram! ön csodálkozni fog, kedves neje a nagyságos asszony tökéletesen
képzett zongora-virtuoz.

S más semmi? kérdezém észrevehető gúnynyal.

Amália fülig pirult, a cremonai maestro nem confundálta magát.

Énekel is, de e részben még sok tanulni valója van. Válaszolá olasz
szemtelenséggel.

Ha ugy tetszik, fogjanak hozzá, egészen fül leszek! Nőm igen kedves
divánján foglaltam helyet.

Amália sebesen játszott, tele affectatioval és charlatanismussal.

Pharao ur, ezennel ünnepélyesen szólitom fel önt, pártfogolja
lelkiismeretesen kedvesét Olaszországban, különben ez asszony
virtuozitása mellett éhen veszhet el.

Amália térdeire hanyatlott, esedezésre kulcsolá kezeit.

Visszataszitottam.

Apostolo szólani akart.

Egyetlen szócskát sem uram, én önt megkorbácsáltathatnám, de nem teszem,
ön nemcsak csábitó, hanem alávaló gazember is, de egy asszonynak
kedvese, kit egy órával ezelőtt a világ nőmnek nevezett, s ki becsületes
nevemet viselte.

Takarodjatok semmirekellők Olaszországba a cyprusfa aljába, s egyetek
narancsot és citromot. Fájdalom, de az én kertemben ilyesmi nem termett.

Asszonyom, isten áldja meg, én önt még igy is sajnálom, és mégis
lehetlen másként cselekednem.

Mindent, mindent, csak a hitszegést s hűségtelenséget nem tudom
megbocsátani.



SÉTA A HOLDVILÁGNÁL.

Midőn udvaromból az utcára nyitottam, épen tizet vert a piaristák
toronyórája.

„Kedélyes kedélyben voltam, szerettem volna szeretni, és szerettetni“
ezt a kitételt olyan költőktől tanultam, kik elhitették magokkal, hogy a
holdvilág az ő kedvökért teremtetett.

Mindenekelőtt a cigányvég felé fordultam, s elindultam kimért, de biztos
léptekkel.

Szivem nyugodtan dobogott, mint bármelyik falusi kovács kalapácsa, –
amit szobámban hon hagytam, kevéssel ért többet annál, mit magammal
hordoztam; mielőtt pedig elindultam volna, álomra hunyta szemeit testben
sárga, lélekben fehér kanálim, vagy mint mások nevezik, kanárim.

Nagy-Károlyban különben abban az időben még nem is voltak sem
ezüstkanál-, sem kanáritolvajok, s ha olykor olykor egy kettő akadt is,
az olyan világért sem mert volna jaquemar-keztyűt huzni, s a bálban
quadrillet táncolni. – Kaputos tolvajoktól nem volt mit félni, a
gatyások pedig nem igen merészkedtek zártfalak közé hatolni, és jobban
szerették a szabad téreket, és a szabad téreken találtató tyukokat vagy
libákat.

Azóta a nagy Europával haladunk mi is, kicsinyek!

Nem tartom feleslegesnek megmondani, miért tartottam a cigányvég felé,
mielőtt azonban megemliteném, a cigányvég statistico-topographicus
ismertetésébe bocsátkozom.

A csanálosi utca végén létező Bóreh-korcsmától, a vállaji utca végeig
nyuló cikcakkos tért cigányvégnek nevezik; nem azért, mintha itt vége
volna a cigányoknak, hanem azért, mert a város ezen vége kizárólagosan
cigányoknak szolgál lakhelyül. Van a cigányvégen mintegy 50 lakható ház,
s tiz szinte lakhatlan kunyhó; minthogy azonban nyáron át minden bokor
szállást ad, kérem e kitételt csupán télen át alkalmazni. Ezen 50
lakható házban, s 10 kunyhóban más nemzetbeli megférne legfeljebb 250; –
cigány lakik legkevesebb 500, aludván egymás hátán, s mulatván egymás
nyaka közt. Minthogy a szó legszorosabb értelmében mindenök közös,
keritést a világért sem fedezhet fel a szemlélődő; a belső határt
legfeljebb is egypár cövek jelöli, melyhez garasos kötelen poltrás malac
a legszivrehatóbban recitativozik. Éghajlatja egészséges, földe
termékeny, cholerában egész Nagy-Károlyban a cigányok közől halt meg
legkevesebb; a cigányvégi parkokban pedig a bürök és lapu lehető
legbujábban tenyészik, sőt itt ott heleborus stipatus, és galagonya
grandiflorákra is akadhatni.

Hogy a csalogányok, és stinglincek az ilyen nővényeket és fákat nem
szeretik, arról a cigányok nem tehetnek, valamint az sem az ő hibájuk:
hogy az ilyen vegetatio este felé bolondit, reggel korán csikarást,
délben pedig émelygést okoz.

Mindezekből azonban még sem puhatolhatta ki a szives olvasó, miért
tartottam én mindenek előtt a cigányvég felé?! Megmondom. Azért
tartottam a cigányvég felé, mert ezen Fobourg 1436. számu házban lakott
a hires Tigili Bori, ki teljes holdfénynél, ha az ember szeme közé és
tenyerébe nézhetett – (de csak pénteken) előre meg tudott mindent
mondani, mit az ember későbben csak akkor tudhatott meg, midőn már
elmult, röviden: Tigili Bori par excellence jövendőmondó volt, még pedig
érdeknélküli jövendőmondó. Ő maga sohasem kért egy garast sem, a mit
adtak elfogadta, ha nem adtak legfeljebb ilyesmit kivánt az embernek:
törjék el a lába tizenkétszer mig hazaér; vagy akaszszák fel!

Az asszonyproféta háza már külsőleg is megfelelt a vendég várakozásának,
birván mindazon kellékekkel, melyek az efféle rendkivüli tulajdonokat
folytonosan egyforma erőben fentartják, és titokszerü dolgokat látszanak
tartalmazni.

A házacska három szegletre volt épitve, ilyenformán:


Az A B C ábra a frontispiciumot mutatja, mely vala fából és sárból; a
hátsó részt képzelje utána a szives olvasó esőlegesen, azt azonban előre
kikötöm, hogy phantasiája legfeljebb a napraforgó, és nádig
bocsátkozzék. Az előrésze volt az épületnek legmagasabb, a hátsórésze
legalacsonyabb, még pedig olyan furcsa arányban, hogy mig mindjárt elől
egy öl magas granátos is megállhatott, hátul az ember bütyökujja is
betörhette volna a fejét. Az épűleten egyetlen ajtó volt (lit. b.), mely
oly alacsony volt, hogy csak hason lehetett rajta bemászni; egyetlen
ablak (lit. a), mely gömbölyü volt, s melyen egy szopós gyermek ökle
talán befért volna. Ezen ablak, s több architectonicus repedések és
hézagok világitották az egyetlen terem belsejét, melyben az ember oly
furcsa coluraturát kapott, mintha sugár szalagokkal stráfolták volna ki.
A terem közepére volt helyezve a Tigili Bori ágya, a szegletekbe a
különnemü instrumentok; mert Tigili Bori nemcsak proféta volt, hanem
kuruzsló, babonázó, és boszorkány is. Minthogy bizonyosan tudtam, hogy ő
rendkivüliségét egypár civilisált férfi, és nő is meglátogatta, bennem
is roppant vágy keletkezett, ezen minden tekintetben érdekes
ismeretségre.

A kitüzött helyen megérkezve, mindenek előtt kopogtatnom kellett,
megtudandó, otthon van-e ő boszorkánysága, vagy a Gellért hegyére tett
sétaseprüzést.

Egy a gyomor fenekéröl jövő hang helyett, minőt ily körülmények között
várhattam, a legkedvesebb gégehang bontakozék ki a terem pókhálója
közől, kopogtatásom után.

Ki van künn?

Idegen férfiu, ki Tigili Borival kiván szólani.

Tigili Bori a szomszédba ment egy szem vadgesztenyéért, tessék egy kissé
várakozni.

Távoznom kellett vagy engedelmeskedni, az utolsót választottam.

Talán mióta megteremtették, sem világitott szebben a hold, mint ezen
éjszakán; a legkivánatotosabb sikerrel kecsegtettem magamat. Megvallom
nem kis érdeket költött bennem az ismeretlen leányka is (hangjából
itélve annak kellett lennie) ki a titokszerüségeken belül e percben
talán egyetlen vadgesztenyébe vetette minden bizalmát. Öt perc elmult a
nélkül, hogy Tigili Bori s a gesztenye megérkeztek volna; elmult még öt
perc, még tizenöt – sem Bori, sem a gesztenye.

Ugyan édes lelkem, mit gondol, nem jobb volna-e, ha én is benn
várakoznám, ketten talán kevésbé unatkoznánk.

A hogy tetszik, csak Bori néni meg ne haragudjék?!

Lelkem; tudja meg, hogy a proféták nem szoktak haragudni, a ki
indulatban van, azt sem mondhatja meg egy fertály mulva mi történik, nem
hogy évekre előre tudna jövendőlni. Csak kinek keblében csend honol, az
olyan láthat keresztül a jövendő falán s vakolatjain.

Miután észrevettem, hogy az ismeretlen fogoly állitásaimban
meynyugodott, hasra vágtam magamat mint valami chinai antipes, s
keresztül csusztam a kutyaszoritón. Csak midőn felállottam, vettem
észre, hogy egy az ajtóba helyezett rohatag bécsi tököt zuspeissá
préseltem. Fehér nadrágom proboscisa ugy nézett ki, mintha a nap e
percben kelt volna fel, és sütött volna ki rónáiról. Még egy lépést
haladva előre, fejemet aludttej-lávába mártottam, melyből szabadulni
akarván, az orticulum plafondja emelkedett vállaim alatt. Meg kellett
állapodnom, hogy az oraculum titokszerü fészkét levegőbe ne emeljen.

Menyire a holdvilág engedé, tanulmányozni kezdettem ismeretlen sorsosom
külsejét. Fiatal leányka lehetett, mintegy 18 éves, magas sugár
termettel, a lehető legnyáriasabb costuméban. Látnom kellett valahol,
mert mentül hoszasabban nézdeltem, annál ismeretesebbnek tetszett
előttem, találkoznunk kellett már ezelőtt, ha máshol nem, az utcán, vagy
valamely inexpressible redoutban.

Hogy hivják galambom?

Zsuzsinak szolgálatjára!

A név meglehetősen hangzott eféle titokszerü találkozásokra.

Jövendöltet magának nemde? meg akarja tudni ki fogja nőül venni?
egészséges-e kedvese? nem lett-e Zsuzsikájához hűtelen?

Egészen mást akarok megtudni, a mitől jobban félek, s a mi jobban
érdekel mint mindezeknek a dolgoknak megtudása.

Szebb oldalaim közé tartozott, hogy az etiquette szabályokat a
szobaleányok, sőt szolgálók irányában is megtartottam. Tigili Bori
tulajdonairól kezdtem kérdezősködni.

Bori néni, azt hiszem a legrejtettebb dolgokat is meg tudja jövendölni?!

Bori néni mindent tud, mindent elcsinál és megcsinál; csakhogy meg is
fizetteti ám magát.

Mintegy mennyibe kerülhet egy ilyen vadgesztenyeféle kuruzsolás?

Harminc garasba, meg egy selyem keszkenőbe!

Le Roi a hires francia felcser sem kivánt többet egy kis tapogatódzásért
s egyetlen vadgesztenyéért.

De Bori néni ám nagyon hires asszony; egy héttel ezelőtt kisasszonyunk
is meglátogatta, s azóta nem győzi dicsérni.

S meg tudnád-e mondani édes Zsuzsikám, a kisasszony mi járatban volt
Bori néninél.

Maris asszony a szakácsné azt mondja, azt volt megtudni, hogy kell
szertőjét az embernek ugy magához madzagolni, hogy többé el ne
szabadulhasson.

S nem vetted észre, mit használt a kisasszony?

Pogácsát használt biz az, de hogy miből készitette azt nem tudom, mert
együtt sütöttek főztek Bori nénivel. Azt láttam, hogy ezeket a
pogácsákat Lajos báró ette meg.

Mig mi igy társalogtunk, léptek hangzottak a ház előtt.

A ki Nostradamust végig olvasta, azonnal tudhatta, hogy nem mindennapi
lény közeledik. Az a mágnesszerü léghuzam, mi a vityillóban keletkezett;
az a kisérteties lábcsoszogás mi kivülről hangzott; az a velőtrázó
elfogultság, mi kebleinkben tábort ütött, meredező füleinkbe ilyesmit
suttogott:

Tigili Bori künn áll az ajtó előtt:

Zsuzsi reszketni kezdett, alig hallhatólag szólott: urfi! én félek.

Ne félj galambom mig engem látsz, s árva tölgyfabotomat. Az árva tölgyfa
oly antidotum, mely örökre elnémitja és elerőtleniti nemcsak azokat, a
kik a multról tudnak beszélni, hanem azokat is, kik jövendölni képesek.

Idegen szagot érzek, – szólott künn valaki a gyomor fenekéről.

Karsamadiner! már ez azután müvésziesen boszorkányhang, már most én is
elhiszem, hogy meg tudja jövendölni, holnapután szerda lesz-e vagy
csütörtök!

Mindenre kérem, ne tréfáljon; megismertem a hangját, nem más van künn
mint Bori néni.

Respekt! akkor hallgatok, én is szeretném megtudni: fakó lesz-e
feleségem, vagy kesely!?

Két perc után egy negyedfél láb magas, fél majom, fél ember állott
közöttünk. Amint engemet megpillantott, olyan szemeket nyitott, mint egy
galambtojás, s a helyett hogy előbbre lépett volna, legalább két lépést
hátrált.

Tán a kaplonyi utról hoztál gesztenyét, te vén pemete, hogy oly soká
hagytál magadra várakozni? végezz Zsuzsival, de izibe, mert nekem idő
kell, mig bajomat elbeszélem, s azon nem segit egy félvéka vadgesztenye
sem.

Tigili Bori bátor fellépésemre minden bűvös fenségét elvesztette, s oly
pimasz alakban mutatkozott, mint az első legroszabb susinkát áruló kofa.

A leányasszony haza mehet, majd holnap a mészárszékben tudósitom, mikor
keressen fel; még e néhány szót sem ugy mondta, mint kellett volna,
hanem mentül természet-alattiasabban, holott az ember az ilyen
kuruzslótól némi természet-felettiséget várt volna.

Mind hárman kibúvtunk a szabadba. Tigili alkalmasint belátta, hogy velem
jobban boldogul a csilagok s holdvilág alatt, mint a nagybányai retorták
között.

Künn azonnal észrevettem, mi baja Zsuzsikának; valamint azt is
kénytelenittettem elismerni, hogy e tekintetben Bori néni meglehetősen
biztosan jövendölhet.

Tigili még pár szót váltott a kesergővel, mialatt tetőtől talpig
megismerkedhettem nem épen érdektelen triposommal.

Miként emlitém, negyedfél láb magas lehetett; feje ugy nézett ki, mint
valamely szénaboglya vihar után; szája hasonlitott a majoméhoz, szeme a
bivalyéhoz, füle a szamáréhoz, foga a lóéhoz, lába az elefántéhoz,
felöltönye francia zászlóhoz a lipcsei ütközet után. Sohasem lehetett
szép, mi cigánynőben ritkaság – talán épen azért lett belőle boszorkány.

Te nagy hirben állsz Bori! rólad azt beszéli a világ, hogy rendes tagja
vagy a gellérthegyi borstörő társaságnak.

Ha közelebbről ismerne, az urfi sem beszélne velem oly magasan. Sokat
tud Bori, a mit az urfi nem tud, s a mit az urfi tudni szeretne.

Épen azért kerestelek fel, hogy a mit te tudsz, mindazt én is megtudjam.

A ki sokat kér, keveset kap. Negyven esztendőt nem lehet egypár órával
kicserélni.

Attól függ Bori, mit adnak tódásban. Te beszélsz 10 órától éjfélig; én
fizetek a mig élsz.

Bori összegörnyedt; alkalmasint kevéske rágást kapott ez ekkorig nem
izlelt szavaktól.

Urfi! ha csak felét adja is annak, a mit igér, én egészen szolgálatjára
állok.

Mindenekelőtt nézz szemeim közé. – Na, már most mondd meg meddig élek?

A meddig pontosan fizeti az igért évdijat. Engem tulél legalább ötven
évvel.

Ki lesz nőm?

A kit legjobban fog szeretni!

Milyen lesz, szőke-e vagy barna?

Nézze meg az urfi esküvője éjszakáján; épen olyan haja és szeme lesz,
mint most az urfinak!

Lesznek-e gyermekeim?

A tensasszonynak kedves és szép gyermekei lesznek!

Melyikünk fog előbb meghalni?

Akármelyik hal meg előbb, de annyi bizonyos, hogy szomoru lesz a
temetés.

Az előzmények meggyőztek, miszerint kérdéseimre ha nem eléggé világosan
is, de elég érthetően fog válaszolni. Mint a legszükségesebbet, –
legelőször is, egy ötvenforintos bankjegyet csusztattam művész ujjai
közé, azután egy sétára kértem fel, mely a cigányvég, csanálosi és
kaploni utca hosszában 10 órától éjfélig tartott.

Megnevezd mindazon urakat és asszonyságokat, kik életben felkerestek,
egyenkint, pontosan és hűségesen, azután elbeszéled mire kértek fel,
vagy mi tárgyban biztak meg. Ha igazán szólasz, pártfogód leszek e
perctől sirodig – ha hazudsz, vagy valamit eltagadsz; életedben soha se
láss pecsenyét, holtod után pedig vigyen el az ördög.

Ugy legyen! – válaszolta Tigili Bori ünnepélyes hangon, azután elkezdett
beszélni:

Legelőször életemben A. ispán ur látogatott meg, s az iránt
kérdezősködött, hű-e neje vagy hűtelen? szeremcsémre azt válaszoltam,
hogy hű; mert csakhamar utána B. ur látogatott meg, s tudakozódott A.
urról; sejt-e valamit a titkos viszonyról s közötte már mint B. ur
között. B. ur becsületes ember volt, sokkal többet fizetett A. urnál. C.
kereskedő ur azt kérdezte, szerencsés lesz-e ha kártyázik? D.
gyógyszerész-segéd ur: – soká él-e még a gyógyszerész? E táblabiró ur,
tudja az melyik mindenét elprédálta, hol van pénz elásva? F. orvos ur,
mikor lesz cholera? G. pénztárnok ur ki a legügyesebb lakatos a
városban? H. urfi, tudok-e álomport késziteni? J. kért adnék neki
valamit, a mitől a bajusza megnőne. K. ur bizonyos lányokról
kérdezősködött, de a szivemre kötötte, hogy neje előtt egy árva szócskát
se emlitsek e találkozásról. L. ur dajkát keresett, de nem akarta
megmondani hogy kinek. M. ur huszonöt forintot fizetett, babonáznám meg
hogy ne lenne olyan kövér. N. ur nevét kérdezte annak a lápibüröknek,
mely az embert megöli. O. ur, kiről azt beszélik, hogy a nejét megölte,
valami álomhozó szert kért; panaszolta: hogy már egy éve nem tud alunni.
P. ur, tudja az a ragyás, rimánkodott, csinálnám meg, hogy X. kisasszony
bele szeressen. R. ur megkért, mig oda lesz lesném meg ki jár házához.

S meglested?

Jó pénzért mért ne lestem volna!

S kit láttál?

Mintha nem tudná az ur… jobb lesz hallgatni.

S megmondtad T. urnak ki jár házához?

Nem mondtam, mert a ténsasszony kétszer annyit fizetett.

U urfi olyan szert kért, a mitől reggelig táncolhat, a nélkül hogy
kifáradna. V. ur arra kért, tegyek lakatot a felesége szájára. Z. ur
pedig husravalót igért, ha tyukszemeit elveszitem. – C. kisasszony
orvosságért járt hozzám a sápadság, D. kisasasszony pedig a pirosság
ellen.

S mit tanácsoltál nekik?

C. kisasszonynak borivást, D. kisasszonynak pedig ecetivást. F.
tensasszony azt kérte, jövendölném meg, mikor teszik más állomásra a
dzsidásokat. G.-né pedig az orvosnét kivánta megbabonázni, hogy ragyás
legyen. H. kisasszony valami furcsa fű után tudakolódott; a szép Luiza
pedig sirva kért, szerezzem meg számára Sándor urfit, különben a kutba
ugrik. L.-né tudni akarta férje mikor jő haza; M.-né, mikor megy el; N.
asszonyság – mikor hal meg. P. asszony azt kérdezte meddig lesz boldog
kedvesével.

Ugyan mit válaszoltál a szép barnának?

Azt válaszoltam: mig kedvese az ablakon jár be hozzá, nem az ajtón!

De S.-né kivánt ám bolondot!

Ugyan mit kivánt, te nyeletlen seprü?

Azt kivánta, hogy a mennyi férfi a városban van, mind őt szeresse!

Furcsa a világ! férje pedig azt hiszi, hogy ő egymaga több az elégnél.

Ugyan valld meg igazán, B.-né volt nálad?

Nem volt! egyetlenegyszer az utcán találkoztunk.

Mondott valamit?

Azt mondta, ha az urfit elpusztitom, nekem adja selyem ruháját.

De már annál többet érek, mert az már ócska, azt még az őrnagy
csináltatta.

Hát azt nem tudnád megmondani, kinél vannak a P.-né gyűrűi, kanalai, s
aranyai?

Nem tudom!

Nem is gyanitod?

Ha gyanitanám is, szégyelném azt kaputos embernek megmondani!



A NŐKKEL NEM TANÁCSOS TRÉFÁLNI.

Első feleségem egyike volt a legkülöncebb természeteknek. Kedélye, mint
novemberhóban az idő, majd minden percben változott, most derűs volt,
majd esős, sőt olykor szeles is. Különös szenvedélylyel viseltetett
gesztenyeszinü hajfürteim iránt, az edénynemüek között pedig oly
szeretettel rombolt, hogy egypár hét alatt rendesen kétszer is kellett
vásárolni a rimaszombati cserepesektől. Ha szép és kellemes a nő, sokat
tűr az okos férj, én pedig nagyot tartottam arra, hogy az okos férjek
közé számítassam.

Mindketten az incivilasatió egy égbekiáltó bünében sinlődtünk; t. i.
féltettük egymást.

Ha csak a szomszédhelységbe rándultam, már nyugtalanná tőn, ha pedig
szemeláttára társalogtam valamelyik szembeötlőbb szépséggel, görcsöket
kapott, odahagyta a társaságot, és a szolgálókon és a rimaszombati
készleteken boszulta meg magát. Ilyenkor a legnagyobb remegés között
tértem szállásomra, s nagynehezen csak ugy sulyegyenezhettem a kitörendő
vihart, ha az indulatoskodást én is mindjárt a kapunál kezdettem, s nőm
teremébe véres szemekkel, összehuzott szemöldökkel, és ráncos homlokkal
nyitottam be.

Különös, hogy bár nőm egész mértékben érezte a szerelemféltés
gyötrelmeit, s azt is jól tudta, hogy én e tekintetben kevéssel vagyok
jobb Othellonál, mégis egyike volt a legcoquettabb asszonyszemélyeknek,
kiket valaha ismertem. – Mosoly nélkül nem is tudott férfival beszélni,
szemei folytonosan játszottak, s az udvarlást a legegyügyübb s
mindennapibb dandytól is elfogdta.

Én méltó joggal félthettem nőmet, mert igen szép volt. Nyulánkabb és
karcsubb termet nem volt egész Pozsonymegyében, gömbölyü kicsiny lábai
és kezei mintául szolgálhatának Sanzionak, gyönyörü gömbölyü, – szőke
hajfürtökkel buján fedett fejecskéje pedig lord Byron Ágnesére
emlékeztetett. Egy szóval annyira szép volt, hogy Pozsonyban, hol
veszettebb a civilisatio, nem maradhaték vele biztosan, s leutaztam vele
a kevésbé veszedelmes Szathmárvármegyébe, hol az udvarlást a senyorok
avval kezdik, hogy a nő olcsóbb s izléstelenebb gyűrűjét, egy drágább és
izlésteljesebbel kicserélik.

Szakaszon telepedtünk meg. Miután Szakaszon csak egy görbe orru ispán és
nyulbőrkupecek fordultak meg, minden tekintetben biztositottnak hittem
legdrágább kincsemet.

Homo proponit, deus disponit: a vidékre nem is gondoltam, egészen
megfeledkeztem, hogy a szép asszony hire szerte repül szabadon, s
ragyogása parancsol az éjnek, elfeledtem, hogy Don Juan százmértföldnyi
tért is becsatangolt egy kedves asszonyért; elfeledtem, hogy a közel
Nantűn nemcsak szép nő lakik, hanem szép férfi is.

Ugy jártam, mint ki a mennykő elől a tölgyfa alá rejtette magát.

Letelepedésünk harmadik hetében, meglátogatott bennünket a nantűi
nagyvilág, s e nagyvilágban Geniékkel azonnal barátságot is kötöttünk.

Genie Tivadar charakterrel quietált huszárkapitány volt, ép, egészséges,
mintegy harminckét éves, szép és derék férfi. Neje, a husz éves Jacinta
szépség királynéja lehetendett nemcsak e nyomoru provinciának, hanem a
mérhetetlen orosz birodalomnak is. Nem emlékszem, hogy valaha szebb nőt
szemléltem volna, az én meglehetős szépségi hirben álló nőm ugy
enyészett el mellette, mint elenyészik a Sarepta az Ananasz mellett.

Még most is előttem vannak a nagy kifejezésteli égszin szemek, a vékony
rendes vonások, a tiszta, finom halvány bőr. Hát a lábak és kezek? s
általában az egész termet? nem a valónak, de még a költészetnek is
munkát adott volna ily nőt teremteni.

Mint majd minden szerelemféltő férj, ugy én is azonnal bele tudtam
szerelmesedni akármiféle szépségbe, s mig nőm felett argusszemekkel
őrködtem, igen keveset gondoltam azzal, hogy ő mit fog mondani.
Szerencsétlenségemre azonban nőm épen igy gondolkodott, s a nélkül, hogy
az én érzelmeimet kileshette volna, épen olyan óriásilag szeretett bele
Geniebe, mint én Genienébe.

S innen könnyen kimagyarázható, miért fogadtuk mindketten nyilt karokkal
Geniéket. Én nem győztem a huszárkapitányt magasztalni, nőm pedig a
huszárkapitánynét, pedig állitásainkkal ellenkezőleg, neki a kapitány,
nekem pedig a kapitányné tetszett.

Én nem voltam jobb nőmnél, nőm nem volt jobb nálamnál. Mindketten roszak
voltunk, vagy legalább akartunk lenni.

Három egész hónapig hasonló fegyverekkel és hasonló szerencsével
manoevriroztunk; egy keserves őszi nap délutánján azonban csupa
véletlenségből oly dolgoknak jutottam birtokába, melyek az előnyt egy
időre nekem átszolgáltatták.

Generalis vadászaton voltam Erdődön. Generalis vadászat nem annyit tesz,
hogy a generalis is vadászik, mert akkor a kapitánynak is jelen kellene
lenni, hanem annyit tesz, hogy általános nagyszerü hajtóvadászat van. Én
jelen voltam, a kapitány is igérkezett, – de mint okos ember nőmnél
maradt Szakaszon. Temérdek vad jött felém, de én egymásután hibáztam,
különben jó lövőnek tartatva, resteltem a dolgot, menteni sem igen
tudtam magamat, s tele rosz sejtelemmel boszankodással és Rheumával, még
mielőtt a vadászat véget ért volna, hazahajtattam szakaszra.

Fertelmes ut volt, resteltem a hosszu falun végig kinlódni, hanem annak
elején leszálltam a kocsiról, s a kert ösvényén gyalog mentem be
udvaromra. Udvarom közepére már kihatott a cselédség kacaja és
hincározása.

Rosz jel! gondolám magamban, nőm, vagy nincs hon, vagy szerfelett el van
foglalva, különben siri csend volna az alsó departementében. Legelőször
is egy boglyas szolgálóval találkozám.

Hol van nőm? kérdém kissé ingerülten.

Benn van a szobában, vendége van a teinsasszonynak – felelt a kérdezett.

Kicsoda? Erőtetnem kellett magamat, hogy zavarodásomat e pimasz szolgáló
észre ne vegye.

Teins Genie kapitány ur!

Benyitottam a szobába. Ajkaik egy ujnyi távolságban is alig lehettek
egymástól. Nőm elpirult, Genie felugrott, felém rohant, átölelt, és
megcsókolt. Judás, gondolám magamban, de hallgattam, mert eszembe jutott
angyali neje, kit imádtam. Mathesis nélkül is ki lehetett calculálni,
hogy a mult percben csókolkodniok kellett, de arra sem volt nehéz
reflectálni, hogy ilyenkor hallgatni arany, beszélni pedig spodium.

Barátom uramról azt hittem szenvedélyes puskás, hogy tudott e nevezetes
vadászatról elmaradni?

Még Szakaszra sem értem, midőn gyomrom fájni kezdett, kedves nejénél
megállottam, szivességéből egy findza fekete kávét ittam, azt hivén,
hogy a fájdalom szünni fog, s tovább mehetek, de bizony gyomrom állapota
egy cseppet sem változott, kénytelenittettem itt megpihenni.

Szerfelett örülök e bizalomnak, annyival inkább, mert ilyen ködben
vadászni csakugyan nem a legmulatságosabb dolog.

Genie vacsorára is nálunk maradt, vacsora után piquetiroztunk, elnyerte
20 pengő forintomat, megett egy szelence Sardinámat, megcsókolta
feleségemet, s gyomorgörcs nélkül hazalovagolt Nantűre. Visszaadom a
kölcsönt, gondolám magamban, s elkezdtem feleségemmel perelni.

Lenka angyalom, te javithatlan vagy kacérságoddal, ma holnap megölsz,
miután pedig én nemcsak hogy félek a haláltól, de okom is van soká élni,
hogysem idő előtt megölj, inkább váljunk el.

Akár e percben, ilyen bornirt medvével nem nagy öröm együtt élni, nem én
tégedet, de te ölsz meg engemet nevetséges szerelemféltéseddel, minden
alávalóságot képes vagy rólam feltenni, pedig jól tudod hogy egyedül
szeretlek igazán és hiven, utoljára még azt kivánnád, hogy idegenekkel
ne is társalogjak, hanem mint valami apáca folytonosan szobámba
zárkózzam, ha tudtam volna hogy ilyen bolondos leszesz, inkább soha sem
mentem volna férjhez, – váljunk el, én nem bánom, tudom az a bajod, hogy
már meguntál, megjövendölték azt nekem előre, – mulass kedvedre, tudom
nemsokára meghalok! – ezeket egy huzomban elmondva, elkezdett
pityeregni.

A könyűk az asszonyok legerősebb fegyvereik közé tartoznak; olvadozni
kezdett szivhártyám nyakába borultam, engedelmet kértem, megcsókoltam,
és parforce elhitettem magammal, hogy nőm egészen ártatlan. A jövő
percben már ő is egészen kiderült, tréfásan megtépte üstökömet,
megsimogatott, s azt állitotta, hogy noha Geniet csinos embernek
tartják, de ő ki nem állhatja, csak miattam látja szivesen, és sohasem
tudná szeretni.

Miután mind ezen állitásait esküvel erősité, nyugodtan mentem aludni.

A bájos Jacintával az erdődi sokadalomban találkoztam, ez események után
először. Egész reggel kizárólagosan velem társalgott, s nem egy szavából
vehettem ki, hogy rokonszenvvel viseltetik irántam.

Milyen nagy szerencsétlenség, hogy a csaknem tökéletesen egyforma
természetü egyéniségek az életben legtöbbször igen későn találkoznak. Ah
nagysám, miért nem ismertem én önt ezelőtt öt évvel.

Szavaimra egy hosszút sohajtott, s karomat gyengéden megszoritá.

Kora ifjuságomtól kezdve, egész életemen keresztül a költőiséget, és
mysticismust vadásztam, hallgatag, halovány égszemű lényekről
álmadoztam, lényekről, kiket egy eszmékben és érzelmekben gazdagabb
olvasmány ábrándokba ringatott, kiket a zene tragicum-mindenhatósága
édesen keserü fájdalmakkal árasztott el, kik a holdvilágos éjszakákat
szerették, s a nyári napok illatos alkonyát. Ah miért nem ismertem önt
ezelőtt öt évvel Jacinta?!

Jacinta egy nagyot sohajtott, karomat erősebben megszoritá.

Számüzve a civilisatio töltöttkáposztás, és kolbászos légköréből, egy
ily teremtéssel a Somo sierrán is boldog fogtam volna lenni.
Grassálhatott volna miattam az 1817-iki éhség, az 1831-diki cholera,
ilyen nő oldala mellett egyetlen panaszt sem hallott volna a teremtő
ajkaimról. Ah Jacinta, Jacinta!

Jacinta egy hosszút, és nagyot sóhajtott, kiejtett egy vég kanavászt
kezeiből, s oly epedve tekintett felém, hogy én akaratlanul két lépést
hátráltam, s egy tót sátor csecsebecse romjai felett állapodtam meg.

A kár a városbiróság által azonnal megbecsültetett, s én
kénytelenittettem huszonöt forintot fizetni.

Ily felfedezésért, mint a minőt tettem, huszonöt forint kevesebb a
semminél.

Mint declarált szerelmesek váltunk el, Genie meg volt boszulva.

Hazatértemkor nőm iszonyu arckifejezéssel fogadott. Szemeinek
villámlásaiból könnyen kiszámithatám és beláthattam a kitörendő vihar
nagyságát. Villámháritóról haszontalanul gondolkodtam, midőn nőmnél
mennydörgött, a villám az üvegbe, sőt a selyemkelmékbe is beütött.
Béketürés volt az egyetlen óvszer ellenében, ahoz folyamodtam, a szoba
közepén szótalanul állottam meg.

Szörnyeteg! hűtlen csábitó! azért távozott oly derűs kedélylyel az
erdődi sokadalomba, mert bizonyos volt benne, hogy ott Jacintával fog
találkozni. Mindent tudok, mintha csak oldalatoknál voltam volna,
szentségtörők! S uram, ön még tőlem hűséget mer követelni? még
gorombáskodik midőn nékem Genie udvarol? Gyönyörü méltányosság,
mondhatom, felséges jutalom zárdai hűségemért. Oh de hiszen várjon csak
ön, drága férj, majd visszaemlékezendik még az erdődi sokadalomra, de
ugy hiszem, hogy akkor már késő lesz. Kérem mentse magát!?

Angyalom engedj meg, de egy ideje azt kelletik hinnem, hogy nem minden
időben vagy tisztában magaddal, ily gyermekségért oly nagy zajt
csinálni, a legszelidebben szólva illetlenség. Tudhatod lelkem, hogy
vannak convenience-szabályok, melyeket meg nem tartanunk lovagiatlanság,
sokadalomban ismerős nővel találkozni, s ha dolgainkat végeztük, annak
szolgálatunkat fel nem ajánlani, nemcsak erőszakos megsértése a társas
formáknak, hanem valóságos blasirtság.

Csak hallgass kérlek… a férfiak mindig ki tudják magokat menteni,
szegény nőknek ellenben semmi sem szabad; ti udvaroltok, szépet tesztek,
szivességet tanusitottok, s az mind a convenience rovására történik; de
ha mi udvaroltatunk magunknak, ha szivességet teszünk, készen álltok
gorombaságaitokkal, s nemtelen gyanusitásaitokkal. Tudd meg, ha
Genienének fogsz ezentul udvarolni, én mindannyiszor Genievel
udvaroltatok magamnak.

Megcsókoltam perlekedő Lenkámat, engedelmet kértem tőle, s megigértem,
hogy soha többé udvarolni nem fogok.

Mi folytonos harcban éltünk, keresztül kasul szőve a legkellemesebb
fegyverszünetekkel. Capitulálni egyikünk sem akart, a békepontokat
minduntalan elfogadtuk, csakhogy azokat egyikünk sem tartotta meg.

Geniének névünnepe egy szombatra esett, marquirtabb viszonyban éltünk
velök, hogysem az e vidéken divatozó névnapi köszöntéseket kikerülhettük
volna. – Szeles, esős pénteki nap délutánján befogattam lovaimat, nőmet
wasserdicht a szekérre pakoltam, s áthajtottam Nantűre. Mikorra az
udvarra behajtattam; az már tömve volt idegen szekerekkel.

Többen leszünk mint gondolám, szóltam nőmhöz gyengéden – lelkem, előre
figyelmeztetlek, büszkén és komolyan lépj fel, hogy okom ne legyen
boszankodni, ne mosolyogj minduntalan, ne kacsingas minden pimaszra, s
tánc közben ne hányd vesd magadat oly eszeveszetten, mint valami
porkolábné, kosarat ne osztogass ugyan, azt nem kivánom; de azt
követelem, hogy kizárólag quadrillet táncolj.

Legyen, miként akarod, de szabad legyen nekem is követelnem, hogy ne
igyál tul a mértéken, ferbliasztalhoz le ne ülj, ne udvarolj Genienének,
sem azoknak, kiket nem szenvedhetek, s ne játszad az őrült szerecsen
szerepét, ha táncközben egyik vagy másikkal élénkebb társalgásba
keveredem.

Még jóformán nem is köszöntünk mindenkinek, midőn nőmet a helybeli oláh
pap csinos fia keringőre felhivta, ki feledve igéretét, száguldva repült
el mellőlem, s kézről kézre adatva, csak a keringő végeztével hanyatlott
pirosan mint főtt rák, egy ruganyos pamlagra.

Kedvem lett volna felé rohanni, és őt szétszaggatni, de azon percben,
midőn feléje közeledém, hogy szemrehányásaimmal elhalmozzam, Genie
kapitány ereszkedék melléje.

Vérem agyvelőmhöz tolult, visszatántorogtam a játszóterembe, s ott
elkezdtem ferblizni.

Hűtlen lett hozzám nemcsak nőm, de szerencsém is. Egymásután hánytam el
ötpengőseimet, midőn Lenka a játszóterembe lépett, már kölcsönpénzzel
játszottam.

Palikám, lelkem, állj fel egy szóra, azután ismét leülhetsz, fontos
közlendőim volnának.

Egy ingerült tekintet volt minden válaszom.

Játszótársaim mosolyogni, nőm könyezni kezdett. Még egy szemrehányó
pillanatot vetett felém, s távozott.

A jövő percben mindent megbántam, megsajnáltam nőmet, kit minden
különcségei dacára végtelenül szerettem, felálltam ülőhelyemből s addig
tétováztam a mulatók között, mig végre nőmmel egyedül találkozhatám.

Lenka, te rettenetes vagy, hogy kértelek, ne táncolj keringőt, s te
kérésemet annyira nem méltatod figyelmedre, – hogy mindjárt
belépésünkkor karodat nyujtád az oláh pap fiának.

Lelkem, tudhatod, hogy a nélkül is mások lenézésével vádoltatom, – bár
ki kért volna fel keringőre, könnyebben visszautasithatám, mint e
candidatust, ki a milyen egyszerü, épen olyan aprehensivus; te magad
állitottad, hogy az ember igen sokszor engedni kénytelenitetik a
conveniencének.

Ismét mint legjobb barátok váltunk el, békekötésünket egy őszinte
csókkal pecsételtük.

Quadrillet játszott a zenekar. Fél etiquetéből, és egész kiszámitásból a
házasszonyát, a kedves Jacintát kértem fel. Genie nem maradt adósom, ő
nőmet kinálta meg karjával, mit az elfogadott. Azon percben
elkomolyodtam, elhagyott előbbi nyugodtabb kedélyem, összehuztam
szemöldökömet, s mindenfelé vadszemeket vetettem. Nőm észrevehette
nyugtalanságomat, elkezdett mosolyogni, mi ingerültségemet tetőpontra
csigázta.

Vis a vis állottunk.

Boszuságomban udvarolni kezdettem szép táncosnémnak, de kedélyem annyira
ingerült volt, hogy a szerelem édes kifejezéseit is szokatlan hangon
ejtettem, mi feltünvén táncosnémnak, zavarodtan kérdezé, mi okozza
nyugtalanságomat.

Geniet soha sem találtam kedélyesebbnek, a quadrille kellem lehetőségét
egészben kimerité, folytonosan élénk társalgásban részelteté csapodár
nőmet, mosolygott, hajlongott, sőt suttogott is. Lenka figyelmére sem
méltatott, mintha e pillanatban legboldogabb volt volna a világon.

Erőmet hanyatlani éreztem, fejem szédülni kezdett, eszeveszetten
csókoltam meg táncosném kezét, s kirohantam a teremből.

Lenkám, férjed roszul van, siessünk segélyére!

A quadrille-colonne megbomlott, mindenki tánc előtti helyét foglalá el,
Genie, nőm, és Jacinta utánam siettek az udvarra.

Én az udvar közepén fennhangon rendelkeztem kocsisommal, háromszor
ismételve, hogy pár perc alatt készen álljon szekerem az udvar közepén.

Mindenki hirtelen távozásom okát tudakolta, csak nőm vetett felém gunyos
pillanatokat. Megvallom rendkivül szégyeltem magamat, s miután magamat
másként nem menthettem, kénytelenitettem fillenteni:

Szerfelett roszul érzem magamat, kénytelenitetem távozni, engedelmet
kérek, hogy egy percnyi változás zavart idézett elő a mulatozás rendes
folyamában.

Nőm és Jacinta valamit suttogtak együtt, azzal magamra hagytak.

A kocsis előhajtott, én siettem köszönni. Nagyobbrészt mosolygó arcokkal
találkozám.

Remélem kisérni fogod beteg férjedet – szóltam Lenkához fél gunynyal.

Egy tapodtat sem távozom a mulatság végeig; testi bajaidban talán tudnék
segiteni, de lelki bajaidban csak az isten lehet orvosod!

Ha most nem követsz, soha többé házamnál ne mutasd magadat, mert…

Nőm gunyosan lenézett, hátat forditott s eltünt a vendégek között.
Kacagtam, de lelkem sirt a boszutól; e percben csakugyan eltökéltem,
hogy nőmet soha sem eresztem szemeim elé, de midőn kivül a falun egyedül
éreztem magamat, indulatom engedni kezdett, s a józan gondolkodás
karolta át lelkemet.

Igazán felvéve hibás-e nőm!? de hát mit vétett? táncolt!? táncolni nem
vétek; táncosával társalgott!? társálogni nem vétek; mosolygott!?
mosolyogni nem vétek, de suttogott a kapitánynyal; ez vétek, ez
illetlenség. Uristen! hát nem suttognak sokszor a legártatlanabb
emberek; hát nincsenek tárgyak, melyek magukban véve a legártatlanabbak,
és mégsem szeretjük, hogy szomszédjaink hallják azokat. Hiszen ha a nő
rosz akar lenni, ezer utja van férjét kijátszani, a nélkül, hogy
legkisebb gyanura okot volna kénytelen szolgáltatni. Addig ne féltsük
nejeinket, mig szemünk láttára kacérkodnak, mig jelenlétünkben
udvaroltatnak maguknak, mig előttünkk engedik át kezecskéiket valamely
dandynek.

Megforditatám szekeremet, s ugyaazon uton, melyen jőttem, tértem vissza
Geniékhez, mintegy 200 lépésnyire a háztól állottam meg. Leszálltam a
szekérről, és csendesen lábujjhegyen közeledtem a gyertyafényben uszó
épület felé.

A mulatság még javában tartott, egy félreeső ablakból leskelődve mindent
kivehettem. Nőm egyedül ült a pamlagon, szép fejét jobb karjára
nyugasztá, s gondolataiba látszék elmélyedettnek.

Szerettem volna berohanni a terembe, térdre esni előtte, s engedelmet
esengeni annyi méltatlan bántalmakért.

Hát ha mégis bűnös! gondolám magamban, s folytattam leskelődésemet.

Egy pillanatra a vendégek felé vetém szemeimet, mire visszatekintettem,
Genie ült nőm oldala mellett.

Alkalmasint rólam emlékezett meg a kapitány, mert nőm gunyosan
mosolygott. Ismét szerettem volna szétszakgatni, ismét megátkoztam a
percet, melyben oltárhoz vezettem, ismét elhatároztam, hogy soha sem
eresztem szemeim elé.

A világon nincs nagyobb szerencsétlenség mint az ingerlékeny organismus.
Mit évek alatt teremtünk, egy perc alatt képesek vagyunk elrontani,
össze nem forrasztható láncokat szakgatunk szét, sebeket ütünk, melyek
begyógyitására nem létezik ír birtokunkban.

Nőm egy kék selyem hullámzatos kendőt emelt ajkaihoz, s azt több izben
forrón megcsókolta. E kendőt házasságom első napjaiban ajándékoztam
nőmnek, azt első pillanatra felismertem.

Erős metszést éreztem szivemben, könyűim megeredtek.

Nőm ártatlan, bizonyosan ártatlan, ki kelletik őt engesztelnem.
Haladéktalanul visszatértem alkalmatosságomhoz, azzal az eltökélt
szándékkal, hogy egyenesen az udvarra hajtatok, s nőmmel együtt térek
Szakaszra. Férfiui büszkeségem azonban győzött gyengeségemen, kissé
könnyebb kedélylyel vágtam magamat ülésembe, s egyedül hajtaték visza
lakásomba.

Ha szeret, bizonyosan megtöri lelkét, ő közelit meg szerelmével, reggel
visszatér, s én ölelő karjaimba zárom, s forró csókjaimmal halmozom el.

Ez édes reményben aludtam el; igen igen szép álmaim valának.

Későn, tizenegy órakor ébredtem fel. Kedves nőm helyett kellemetlen
szakácsnéja lépett a terembe. Nyugtalanul vártam egész estig, másnap,
harmadnap.

Ide s tova tiz éve mult, hogy Geniéknél névnapot ültünk. Lenkát az
időtől fogva nem láttam soha.

A nőkkel nem tanácsos tréfálni.



ÉJI ZENE.

Prokátor rendezte az egészet. Ki? és mikor? kabinettitkaim közé
tartozik. Műkedvelőkből állott a társaság, kik kölcsön fejében
hangászokul felajánlkoztak, miután a prokátor is zenész volt s adandó
alkalmakkor szivesen fútta a fagótot.

Vendéglőben jöttek össze, hol addig dőzsöltek, mig feljött a holdvilág.

Vidéki éji zenéknél a holdvilág sine qua non; ha a zeneadót, a
megtisztelt fel nem ismerheti, az egész éji zene, mint roszul sikerült
dolog ugy tekintetik.

Egy óra tájban feljött a holdvilág, ha fel nem jött volna, a világnak
kellett volna elveszni. Minthogy megjövendöltetett: a világ vesztét
rendkivüli dolgok fogják megelőzni.

A társaság egy U alakban épült földszintes ház előtt állott meg. E
házban lakott Róza kisasszony, s utcára nyiló ablakkal ellátott szobában
álmodott, talán épen a prokátorról.

A prokátor az ablak mellé lapult, örömestebb lapult volna talán máshová,
de a ház közelében még eperfa sem találtatott.

Pianissimo osztá ki rendeleteit.

Először a Makbeth indulóját fogjátok játszani, Róza majd megvész ezen
indulóért.

A prokátor a szavakat, kivált éjszaka, nem igen válogatta.

Az induló forti, fortiori, fortissimo eljátszatott – a csupa fuvó
hangszerekkel működött társaság felséges zajt csinált.

György – igy hivták a Róza apjának inasát, a fortissimora, keresztül
kasul a kertajtón az utcán termett s épen egy trombita dilettáns mellett
állott meg.

Kissé pihenjetek! azután a tormási keringő következik; Róza dühödik e
keringő után.

A keringő is executiroztatott.

A szünet alatt prokátor cimboránk, magán ömlengések által ragadtatott
el, mi alatt még közelebb lapult az ablakhoz.

Róza! lelkem rózsája, ezen szerény ünnepélyecske egyedül miattad
rendezteték, szivecskéd ártatlanságát dicsőitik keblem zengő hurjai,
neked, kizárólag neked szól szivem rózsácskája.

Mazurt! minden áron mazurt a keringő után. A mazurt Róza nemcsak imádja,
hanem őrült szenvedélylyel szereti táncolni is.

A mazurban hallatszott ugyan egypár hamis hang is, de az annyi tökély
közepett ugy enyészett el, mint a vizözönben a Chimborasso.

A prokátor ismét ábrándokba sülyedt.

Földi nagyság, észreveszed-e parányiságomat, mennyei tökély, remélhet-e
tökéletlenségem? Angyal, akarod-e boldogitani az embert? ne vedd rosz
neven, hogy mennyálmaidból felriasztottalak, mert hidd meg, mindent
elkövetendek, hogy mennyálmaid egykoron valósuljanak. Hol álmod
végződik, ott fog a való kezdődni, s hol a való végződik, ott fog álmod
kezdődni. Müvészi világot teremtek körötted, irigyelni fognak még azok
is, a kik eddigelő érdektelen barátaid valának. Olympiát csinálok, azaz
Olympussá varázsolom lakásod.

Az alvajárót, fiuk! az alvajárót! hadd merengjen ébredő angyalom! Az
alvajárót annyi bensőséggel kezdték, mennyit pár napi studiumtól
kivánhatni, főleg a klarinettos remekelt. Hiszem, hogy maga Donizetti,
ha neheztelt volna is, de el nem űzte volna a műkedvelőket.

Da capo! da capo! kiáltott a prokátor magán kivül az elragadtatástól, s
az ablak előtt térdeire ereszkedett.

Csak arra kérlek benneteket, hogy lassan és érzéssel játszatok. Lassan
azért, hogy a kebel rétegeit kényelmesen keresztül járhassa. Érzéssel
azért, hogy a sziv bimbóit virággá fakaszsza.

A társaság lassan játszott, és érzéssel.

Másodszori játszás alatt prokátor barátunk carricaturell, grotesk és
drolatik grimaszirozásoknak adta át organismusát.

Fejét a holdvilág felé hajitá.

Kezeit imára kulcsolá.

Későbben szivéhez kapkodott, szemeit az ablakra mereszté, homlokon
öklözé magát, és sohajtott.

Tartósabb szünet következett.

A prokátor sorban szoritgatá a működők kezeit, s mindenkinek mondott
valamit. Ezt is csak azért tette, hogy Róza által minden áron
felismertessék.

A fuvoláshoz igy szólt: – Pista, te ha igyekszel, utoléred Briccialdit.

A trombitáshoz: – Egy év mulva te tapsokat arathatsz Klagenfurtban.

A clarinétoshoz, ha tüdőd kibirja, brillirozni fogsz.

A fagotoshoz: – Kezed közt a fagót fagott.

A második szakaszt a Neruda-csárdással fogjuk megnyitni.

Ugy lőn a mint kivánta, ráfutták a Nerudacsárdást.

Prokátor barátunk mindjárt a kezdetén az utca közepére ugrott, csipőjére
helyezé kezeit s ugy megaprózta, hogy szintugy rengett a föld bele.
Ügyességét, könnyüségét s deli termetét kivánta Rozának bemutatni. A
szünet alatt alig tudta lélekzetét organisálni. Pihegve és lihegve
tántorgott az ablak alá, s mégis, nehogy szuszogása haszontalanul
enyészszék el, epedő sóhajokká alakitá azt.

Quadrillet, de a javából, p. o. Ernanit.

A társaságnak csak parancsolni kellett, az haladéktalanul
engedelmeskedett. Rögtön megzendült az Ernani-quadrille.

Szemeid tűzpillantásival harmatozd be szempilláimat. Beszélj velem,
bájolj el engemet!… nemde édes szeretni és érzeni, hogy imádva
szeretlek? Ketten lenni egyedül? oh az édes, a szerelemről beszélni
egymással, éjszakán, midőn már minden aluszik? Oh engedj nyugodnom,
kebleden álmodnom, te én Solom! én szivem, én szép feleségem!

Ilyesmit mondott Hernani donna Sol de Silvának, ilyesmit érzek én s
mondok el neked Csegefalvi Csegő Róza, – szólt a prokátor elragadtatva.

A quadrille egy kommával sem volt hibátlanabb, a prokátor forditásánál.

Mi nem volt még barátim?

Polka és Polonaise.

A salonpolkát, utána a Sobiesky-polonaiset.

A polka véletlenül már akkor játszatott el, midőn a marhát hajtották, s
igy azon már a korábban felkölt szolgálók ugyancsak chachiroztak.

A polonaiséhez a prokátor kedélyesen recitativozott.

Tralalallatallalalla; i hahahhahaha; tadadadadám; tadadadadadám;
tadadadadám, dallá!…

Kissé mégis bántotta gavallér barátunkat, hogy az egész Serenade alatt
az érdekes ablaknak még csak redőnyei sem mozdultak meg.

Kegyetlen szépem, jól lát, de restelli mutatni. Holnap délután, midőn
meglátogatom, mosolyogni fog, s picinke kacsóival meg fog fenyegetni.
Későbben negédesen fog kérdezősködni:

Barátom, mit csinált az éjszaka?

Csintalan mosolylyal ajkaimon válaszolandok: – Áldozátot vittem a
szerelem oltárára.

Ej, ej, csak hamis ember az a…

Hiába Róza nagysád; a szerelem dárdája, szivemet általjárja, nincs
nyugodalmam.

Menjen, menjen kis hamis! Ennyiből fog állni szemrehányása.

Prokátor barátunk maga magával tartotta ezt az érdekes párbeszédet.

A keleti indulót, azután pakoljunk.

A keleti indulót valóban keleti indulás követte most, midőn indulandók
valának, felkelőben volt a nap.

Istenem, hogy fogja sajnálni Róza kisasszony hogy nem hallhatá ezt a
Nachtmusik-ot, kezdé György szomoruan.

A prokátor oldalánál termett, zavarodva kérdezé: – Mit beszél kend
György bácsi, hát nem hált idehaza Róza kisasszony?

Egy lélek sem uram, még tegnap estéli hét órakor ment el a tekintetes ur
feleségestől, gyermekestől, cselédestől Kapnikra, egyedül maradtam
idehaza.

A prokátor kétségbeesetten rohant a hangászkar után.



EGY KANÁRI-MADÁR MEMOIRJAI.

Születtem 1847-ben egy főkertész ebédlő teremében. Gyermekségemet a
legkivánatosabb társaságban töltöttem, kedélyes és vig kanárik között. A
főkertésznő szenvedélyes barátja volt fajunknak, minek következtében
ötvennél kevesebben soha sem fütyöréztünk a csinnal összeállitott tág
zöld kalitkában. A főkertész ingerültségében számtalanszor állitgatta,
hogy sorba fojtogat bennünket, de a főkertésznének nehány könycsepjei
mindannyiszor megmentettek e rettenetes haláltól. A kertésznél ételünk s
italunk rendesen kijárt, sőt ritkábban fehér cukordarabkákkal is
megajándékoztatánk. Háborithatlanul fütyörézhettünk, és mulathattunk
áldott szállásunkon; a főkertész örökké kóborolt, ötvenes neje pedig
vagy kötött, vagy imádkozott szótalanul. Áldott jó asszony volt, de öreg
és rút; a főkertésznek nem tetszett, s e birhatta hasonló
nyilatkozatokra: „Egész gyönyörüségemet bennetek találom, aranyos
kanárik.“ Mi nagyon sajnáltuk, hogy gyengédségét nem viszonozhattuk, de
recsegő hangjától és ráncos kezeitől mindnyájan remegtünk.

Mi folytonosan szaporodtunk, ők folytonosan ketten maradtak.

A főkertész igen ritkán méltatott bennünket figyelmére, s akkor is a
lehető leggyengédtelenebbül bánt velünk. Megmeg szorongatott, vagy
megtépte tollainkat. Többször nyilatkozott ilyetén formán is:

Szeretnélek mindannyitokat kipusztitani pártfogónétokkal együtt!

Midőn igy nyilatkozott, mindenkor maga volt a teremben. Valahol igen
megboszanthatták; egy csötörtök délután ugyanis, indulatosan nyitván a
terembe, midőn észrevette, hogy egyedül van, minden legkisebb
gondolkodás nélkül kalitkánknak rohant, annak főajtaját kinyitotta, s
egyetlen markolásra hatot fojtott agyon közülünk.

A boldogultakat egy sorba nyujtóztatta ki az asztalon.

Midőn a főkertészné a terembe lépett, legelső pillanata is a halottakra
esett. Végig vágta magát a pamlagon ugy sirt. A főkertész ellenben
fenhangon hahotázott.

Sohasem szemléltünk s hallottunk borzasztóbb contrastot; tollszállaink
felemelkedtek, s a remegéstől sziveink hallhatólag dobogtak.

Gyilkos szörnyeteg, miért ölted meg ez ártatlanokat? – nyöszörgött a
főkertészné fájdalmasan, felemelkedett pamlagáról, az asztalhoz
közeledett, s boldogult rokonainkat egyenkint keblébe rakosgatá.

Rakogasd oda e pityegő hullákat, rakogasd. Ezeket mondva a főkertész,
ismét iszonyatosan röhögött.

Bezzeg mig aranyaimat el nem költötted, nem volt ellenem kifogásod, és
hallgattál.

Beszélni ezüst, hallgatni arany! Ha arany helyett ezüstjeid voltak
volna, bizonyosan beszélendettem.

Nem rettegsz az istentől, miután esküdet megszegted?!

Soha sem esküdtem meg arra, hogy kanárit nem gyilkolandok.

De arra megesküdtél, hogy engem szeretni fogsz.

A főkertész kalapja után nyult, azt fejébe vágta, s elrohant. A
főkertészné zokogva szedegette ki boldogult rokoninkat kebeléből, és
sorba csókolgatta azokat. Későbben rózsafabokorban ásott sirt
hulláiknak, kölni vizzel meglocsolta a tetemeket, diófalevélbe
takargatta, s ugy ásta el könyzápor közepett.

Öt hím, egyetlen jérce! A vadállat legalább már csupa jércéket gyilkolt
volna meg! Ismét keservesen zokogott.

Mi hímek elismeréssel és méltánylattal fogadtuk e nyilatkozatot. A
jércék rendkivül nehezteltek, s még velünk is éreztették
kedélytelenségüket.

A kanári-pusztitás óta folytonos harag és dulakodás volt a párok között.
Az egyenetlenkedés annyira ment, hogy a főkertészné biztosság kedvéért a
tornácra helyezett bennünket. Félóráig alig gyönyörködhettünk a nap
éltető sugáraiban, midőn signor Cirmos, a főkertész legkedvesebb
kandurja, fölfedezte helyzetünket, kalitkánk tetején termett, s egyetlen
benyulással tizenkettőt nyujtóztatott ki közülünk.

Én is kaptam körmölést, el is ájultam, de a sors ugy akarta, hogy
életben maradjak.

Cirmos, egy negyeddel e merény után, letört derékkal feküdt pártfogója a
főkertész lábaihoz.

Krautli Hánz – igy nevezték a főkertészt – először feleségének rohant,
az azonban a vakmerő végrehajtás után, élve a gyanuperrel, konyhakéssel
látta el magát, s bőszült férjét elszánttan fogadta. Meggyőződvén
Krautli, miszerint e fellépése siker nélküli, nejétől egyenesen felénk
szökött, s lakházunkat, csinos kalitkánknak jobb szegletét markolta meg,
azon pillanatban lakházunk mellett termett pártfogónőnk is, – s ugyanazt
cselekedte kalitkánk balszegletével.

Mindez künn a szabadban történt a tornácon.

A lehető legnagyobb ingerültséggel kezdődött meg a huza-vonás, mialatt
lakházunk gyenge szerkezete engedni kénytelenitvén, ketté recsent, s
nekünk szabad nyilást mutatott a menekülésre. Mi használtuk az alkalmat,
s elsőtől utolsóig kirepültünk. Talán egyedül én mertem
visszapillantani. A főkertész a főkertészné, – a főkertészné a főkertész
üstökét tartotta.

Soha többé hiröket sem hallottam.

Egy kajszin-barackfán állapodtam meg, s kezdtem jövőmről gondolkodni.
Más fajta madár örömében ugrált, és fütyörézett volna, maga előtt látván
a nagy mindenséget. Minálunk kanáriknál egészen máskép áll a dolog. Mi
kalitkában születünk, és kalitkában halunk meg. Minékünk kedvesebb e
négy fal, mint a mindenség végtelensége. Kalitkában gyengéd kezek
tartanak és ápolnak bennünket, fajunk szaporitásáról és neveltetéséről
gondoskodnak, mig künn a természetben minden másfajta madár
kipusztitásunkon dolgozik. Egészen elszomorodtam; de jóformán nem is
tájékozhattam magamat, midőn már egy rút szemtelen veréb mellettem
termett, s kegyetlenül megcsipkedett. Alig volt időm tova repülni;
egyenesen egy csinos ház virágokkal tömött ablakába repültem; amint az
első éneket hallatám, hófehér kéz nyult utánam, meglipedtem alatta,
gyengéden megfogott, forró piros ajkaihoz emelt, kevéssel azután
gyengéden egy sárgadrót kalitkába helyezett. Még csak most volt időm
pártfogómat közelebbről megvizsgálni.

Uj pártfogónőm fiatal, szép leányka volt; miként saját ajkairól
hallottam, 17 éves. Mindenkor gömbölyü kis kezecskéivel emelt ki a
kalitkából, s forró piros ajkairól etetett. Ah mennyivel másképen izlett
a cukor és kendermag, mintha azt magamnak kellett volna a
porcelán-edényekből szemelgetnem! Miért nem időzhettem gyakrabban
alabastrom-kebelén? Miért nem rakhattam fészket selyempuha hollófürtei
között? Annyira beleszerelmesedtem Rizába – igy nevezték urnőmet – hogy
valamennyi jérce kanárikról megfeledkeztem.

Reszkettem az örömtől midőn magához ölelt, midőn ajkaimat ajkaihoz
emelé.

Énekemmel altattam el, énekemmel ébresztettem fel.

Többször nyilvánitotta rajongó pillanatokban, hogy senkit sem szeret
jobban nálamnál. Másfél hétig – igazat mondott. Másfél hét mulva
megjelenésem után, mindennap délután 6 órakor, elegans szép ifju
kopogtatott be Rizához. Négy hét még nem mult el, már ilyesmit kellett
hallanom:

Ödön! én önt ugy szeretem, mint egyetlen kanárimat.

Később ennél többet is hallottam, s szivem szinte megszakadt a
fájdalomtól.

Riza egyszer az Ödön keblére borult, s igy szólott:

Ödön! életem! mindenem! Jobban szeretlek mint kanárimat. Vagy a tied
leszek, vagy a siré. Riza az Ödöné lett, más szállást fogadtak, s az én
kalitkámnak is költözni kellett.

Az uj háznál uj szokások jöttek folyamba. Engem egy nagyfejü, de
kisszemü szobalány etetett. Riza egy hétben egyszer méltatott
figyelmére, olyankor is csak kis ujját nyujtá be kalitkámon, melyet én
haragomban megcsipkedtem. Az Ödön természete is nagy változásokon ment
keresztül, egy cseppet sem volt jobb Krautli Hanznál; szüntelen
kóborolt; midőn hon maradt, nejét folytonosan gyötörte és szidalmazta.
Hűtlenségről fecsegett, mit azonban nem értettem, s most sem értem
micsoda.

Szegény Riza tűrt a mig tűrhetett, folytonosan sirt és epedett,
szemlátomást fogyott, és emésztette magát; hiában énekeltem, nem tudott
elalunni, egy hajnalban szinte hiában énekeltem, nem tudtam
felébreszteni. Meghalt.

Miköztünk madarak között nincsenek oly szivtelen férjek, mint az emberek
között. Pedig többször hallottam emlitetni, hogy az emberek
legnemesebbek valamennyi teremtmények között.

Ödön hamar elfeledhette egykori Rizáját, s valakinek udvarolt. Ezt annál
bizonyosabban állithatom, mert a szép Riza halála után tized napra
kalitkámat velem együtt a nagyfejü szolgáló bizonyos távolabb utczában
épült házba vitte, s velem együtt e szavakkal nyujtotta át egy mogorva
magas, köpcös, de csinos képü kisasszonynak.

Tiszteli és csókolja Ödön ur a kisasszonyt, s ezen kanárival
kedveskedik.

Ezeket mondva, a szobaleány, az asztalra helyezett.

Mondd meg, hogy köszönöm; válaszolt röviden a kisasszony, s engemet
kalitkámmal együtt, egy fenyőalmáriom tetejére helyezett.

Sorsom ellen nem panaszkodhatám; ennem és innom rendesen adtak,
éneklésemet is gyakrabban megdicsérték, és mégis többször megemlékeztem
a porhadó Rizáról. Meleg ölelései, forró csókjai kedvesebbek voltak
nekem, mint azon nagy cukordarabok, melyeket Angelika uj urnőm előmbe
helyezett.

Nem sokára Ödönt is szemlélhettem. Legkisebb figyelmére sem méltatott,
sőt ugy tetszett, mintha kerülné tekintetemet. Én e hidegséget igen
természetesnek találtam, látásom nem a legkellemesebb érzéseket
korbácsolhatá fel keblében. Annyit mint kanári is beláthattam, hogy a
kedves Riza kora halálát egyesegyedűl ő eszközölte.

Angelikával nem lehet oly könnyen boldogulni. Angelika tapasztalt
leányzó volt, meglatolta Ödön ur szavait, s a különnemü esedezésekre
követelésekkel felelt. – Ödön három egész hétig folytatta az ostromot,
miután észrevette, hogy erőszakkal nem bolgogul, feltételekkel s
ajánlatokkal lépett fel. Az azok ellenébe – Angelika részéről fektetett
– ajánlatoktól és feltételektől azonban jónak látta megszökni.

Én sohasem tudnám önt ugy szeretni, mint Riza, mert én sohasem tudnék az
ön kedviért meghalni.

Ezek valának Angelikának utolsó szavai Ödönhez.

E szakadás után Angelika engemet rhetor testvérének ajándékozott, ki még
az nap bizonyos szabómesternek adott el 20 ezüst krajcárért.

Mintha a világ egy más részébe számüzettem volna. Egészen más élet,
egészen más emberek.

A vendégszobában függtem, az utcára nyiló egyik ablak szegletében.
Minden áldott nap reggeli 8 órakor láttattam el itallal és élelemmel.
Ezen egyetlen órát kivéve egész héten át csupán vasárnap láttam élő
lényeket. Vasárnap mindenkor a vendégszobában teritettek, a legdrágább,
s lehetőleg legcsinosabb étszereket, s asztalneműeket hordták fel, s én
meglehetősen nagyszámu társaságban gyönyörködhettem.

Gazdámat céhmesternek titulázták, gazdasszonyomat céhmesterné
asszonyomnak. Minden étel után boroztak kétszer is, este felé pedig
rendesen csipetesek valának. Ilyenkor házi gazdám gyakrabban megcsókolta
gazdasszonyomat, s kedves oldalbordájának nevezte.

Esteli után csak a férfiak maradtak, ittak mint valami kefekötők,
füstöltek mint valami pálinkaház. Mellem észrevehetőleg gyengült, s ha a
véletlen nem könyörülendett rajtam, egy év alatt elkerülhetlenül
beleestem volna a tüdővészbe.

Majd minden vasárnap egész reggelig anekdotokkal mulatták magokat. A
nevezetesbek közől egypárt feljegyeztem.

Veimarban, mint legény – igy kezdé gazdám – 1810-ben egy gyönyörü
mopszli kutyát loptam. Másnap dobszó mellett következő dolgot hirdettek:

„Y hercegnő mopszlija elveszett, a ki megtalálja s visszahozza, 10 darab
aranyat kap jutalomban; a ki ellopta s magánál tartja, bebörtönöztetik,
s meg fog korbácsoltatni.“

Megijedtem, s reggel haladéktalanul bejelentettem magamat a mopszlival
együtt a városháznál. Esküvel állitottam, hogy találtam. A mopszlit
átvették, a 10 aranyat kifizették, s igy a lopásért nemhogy megbüntettek
volna, sőt inkább megjutalmaztak.

Mindnyájan bámulták a céhmester eszét, és ügyességét, s kétkét poharat
üritettek egészségeért.

Bezzeg szerencsétlenebbül járt majszterem Stockholmban. Nagy boltot
tartott tele mindennemü ruhával. Csütörtök délután volt, épen én is a
boltban dolgoztam. Rohamosan benyit egy urforma a szobába, a majszter
után kérdezősködik, s midőn az magát bemutatja, lerántja frakkját
magáról, s e szavakkal nyujtja át gazdámnak:

Frakkom zseboldala sebes léptemben beleakadt egy kirakat szegletébe, és
hosszában végig repedt, legyen szives majszter ur fél óra alatt
megigazitatni, s addig valami költsön felöltönynyel látni el, hogy kellő
időn a pénzügyi főigazgatóságnál megjelenhessek, hol fontos végzendőim
vannak. Nemcsak frakkom reparaturáját fizetem ki, hanem a kölcsönt is
megjutalmazom.

Méltóztassék választani! szólott gazdám a nélkül, hogy az idegen nevét
megkérdezte volna.

Az idegen egy gyönyörü vadgalambszinü posztófelöltönyt választott
magára, s azzal odább állott. Negyvennyolcszor fél óra is elmult, az
idegen még sem jelent meg.

Ugyancsak sok dolga lehet a financigazgatóságnál, mormogott majszterem,
s fejét vakargatta. Később megunta a várakozást, a városházhoz ment,
onnan a rendőrséghez, mindent próbáltak, mindent elkövettek, de biz sem
a galambszinü felöltöny, sem az idegen nem kerűlt meg.

Ennél nagyobb csalás sohasem fordult elő Stockholmban.

Az az idegen ur még okosabb volt céhmester urnál, szólottak a
szabómajszterek, nevettek s ittak nagyokat.

Ez igy volt hétről hétre, minden vasárnap.

Napról napra gyengült tüdőm, sőt már köhécseltem is. Egy véletlen
szerencsétlenség, mi gazdámat szinte földönfutóvá tette, szerencsésen
utat nyitott szabadulásomra.

Gazdám háza kigyuladt. A vendégszobából az ablakon keresztül mindent az
utcára dobtak, kalitkástól együtt engemet is. Nem soká hevertem az
ágynemüek között, egy borbélylegény szerencsésen ellopott, s kedvesének
ajándékozott, bizonyos masa-modnénak.

A masa-modnénál mód nélkül vigan voltunk. Minden este szavalás, ének, és
guitarre. Figaro vagy szavalt, vagy guitározott, én s a masamodné
énekeltünk. Figaro szebbnél szebb dolgokat hazudott amatájának; p. o.

Két év mulva Kolozsvárott házat veszek, te selyemben fogsz járni, én
bársonyban. Kék selyem kalapot fogsz hordani, én meg vörös
selyemnyakravalót. Ah Fánni!

Ma azt mondta a főszolgabiróné, hogy nincs ügyesebb fattyu Samunál, s
ügyesebb leány Fanninál. Igazán hogy összeillenek. Ah Fanni!

Láttad azt a szép karperecet Kis Ferkonál? – a mint elnök ur tyukszemét
operáltam, s ha kifizet, azonnal megprezentellek egy olyannal. Ah Fánni!

Beszéltem polgármester urral, azt igérte, hogy ha jól viselem magamat,
kieszközli, hogy officinát nyithassak. Haladéktalanul nőmmé teszlek, s
Frau von-ná leszesz. Ah Fánni!

Holnap bál lesz, bele viszlek, sőt egy fánkot is kapsz, sört is iszunk.
Ah Fánni!

Ez igy ment félévig. Mindennap szavalás, ének guitarre, s ah Fánni!

Mi történt azután nem tudom, mert tüdőm foszlani kezdett, vért .......
és meg ......



Tartalom.

  A madarászi madarász  1
  Inez, vagy Estremadurai szerelem  12
  Genialis leczke  24
  Zam-Midi  34
  Teréz  47
  Egy bolha emléklapjai  59
  Álarcos bál  64
  Néma és fecsegő udvarló  76
  Et nos fuimus Trojes  89
  Convenienz házasság  97
  Muzeumba való példányok  122
  Studiummal egy hó alatt csudákat tehetni a zongorán  135
  Séta a holdvilágnál  149
  A nőkkel nem tanácsos tréfálni  164
  Éji zene  181
  Egy kanári memoirjai  188


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

20 |hosszű viccekkel |hosszú viccekkel

28 |hosszű hónap |hosszú hónap

32 |tökéletsen |tökéletesen

37 |sem a rendőrsége |sem a rendőrséget

63 |lálogatás |látogatás

68 |Rocsáss meg |Bocsáss meg

78 |gondolkodntt |gondolkodott

85 |vegtelenül |végtelenül

91 |De előszór |De először

93 |tökeletesebbek |tökéletesebbek

109 |bemututhatlak |bemutathatlak

112 |órahossszat |órahosszat

129 |udvarrral |udvarral

130 |kiserte |kisérte

130 |hngy ki |hogy ki

152 |gombölyü |gömbölyü

155 |tartozottt |tartozott

161 |előttt |előtt

189 |Többszor |Többször

190 |csókolgalta |csókolgatta

191 |főkertéez legkedvesebb |főkertész legkedvesebb]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Megtörténtek és megtörténhetők (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.